Cserna József -Dráma a Holdon

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

CSERNA CSERNA JÓZSEF

Dráma a Holdon TUDOMÁNYOSFANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1970

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

AZ UTÓSZÓT RÓKA GEDEON ÍRTA

© Silent Library Project - Poty, 2012 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen

TARTALOM

Űrkaland

6

Dráma a Holdon

15

Futballmeccs

40

A tejesüveg

50

Lázadás

55

A székláb (Színpadi jelenet)

71

Bonaparte professzor halála

80

A glória

85

Agyműtét (Dr. professzor Cassio Kleber 

naplója)

104

A szerző életrajza

137

Az ember elhagyja a Földet

138

ŰRKALAND

Bár azt hiszem, hogy űrkutatásunk mai, 1977-i állapotában a nagyközönség lényegében tisztában van űrállomásaink, egyáltalán a mesterséges holdak szerkezetével és működésével, összes alapelvével, mégis szükségesnek tartom néhány jellegzetességük rövid ismertetését, amely érthetővé teszi különös esetemet. Az „egyszerű" mesterséges holdakon, a „szputnyikokon" közismerten a súlytalanság állapota uralkodik, s a tárgyak lebegnek. Az űrállomásokon azonban, ahol a távolabbi utakra induló űrrakéták összeszerelése és indítása bonyolult munkában folyik, ez a munka lehetetlen lenne, hiszen például az ember is lebeg, s így dolgozni lehetetlen. Az űrállomásokon ezért súlyt kell teremteni, kell, hogy és hogy a letett tárgyak a helyükön maradjanak, illetve csak a dolgozó ember által irányított mozgást végezzék. Ezt a súlyt, bár többféle rendszert találtak ki és alkalmaztak, leginkább a vagyis körforgásos módszerrel érik el, éspedig úgy, hogy az autóabroncshoz hasonló karika alakú űrállomás központi tengelye körül forog, s a röpítő erő a földihez hasonló, bár gyengébb súlyviszonyokat eredményez. Ezt a súlyállapotot használtuk fel például az állomáson feleslegessé Vált hulladék eltávolítására is, úgy, hogy a karika külső karimájára, vagyis a gumiabroncs futófelületére nyíló, több keszonszakaszos ürítő aknán egyszerűen kiejtettük. A keszonszerkezet meglehetősen bonyolult volt, s a belső légnyomásveszteség csökkentésére aránylag ritkán használtuk. Mindezt azért említem meg, mert voltaképpen itt történt a baj. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a biztonságos kívül tartózkodás kedvéért az állomás külső felületein, elég sűrűn, karikák voltak elhelyezve a  biztosítóköteleken levő karabiner-kapcsok odacsatolására. A karikákra nemcsak a forgás állapotában volt szükség, hanem talán még inkább akkor, amikor valamilyen okból vagy célból megállítottuk az állomás forgását, s emiatt beállt a súlytalanság sokkal bonyolultabb - és talán veszélyesebb - helyzete. Ugyanis az ember a súlyt érzi és a „leesés" ellen ösztönösen védekezik. De az „álló" űrállomás belsejében és fedélzetén egyaránt uralkodó súlytalanságban nincsen irányt adó súlyérzet, és ez az állapot bent az állomás belsejében még valamennyire elviselhető, mert az elmozdított tárgy, test - maga az ember is „elúszik", ellebeg a falig, onnan visszaütődik, de végül is a normális sűrűségű levegő ellenállása lassan megállásra készteti. De kívül a ritka levegő ellenállása rendkívül csekély, és csak hosszú út és idő után 6

 jelentkezik észrevehetően, s a véletlenül eleresztett tárgy kisebbnagyobb sebességgel, rendszerint különös kalimpálással elúszik valamerre, s mivel e mozgás esetleg olyan kismértékű, hogy nem érzékelhető azonnal, az űrhajóhoz nem kapcsolt test eltávolodása katasztrofális lehet. Persze, akár az ellebegő, akár a forgó űrhajóból kieső testnek ez a mozgása az állomás Föld körüli keringésének óriási sebességéhez mérve elenyésző, s ezért az űrállomástól „megszökött" tárgyak-testek végeredményben a tőle átvett sebességgel, vele együtt keringenek a Föld körüli pályáján – valameddig, amíg mégiscsak csökkenő sebességgel sűrűbb légrétegbe jutva a sebesség-súrlódás következtében meteorként elégnek. Valamilyen apró-cseprő munka végzésére indultam a fedélzetre, szabályszerű űröltözékben, a szükséges biztosítószerelékkel ellátva. A megszokott munka szórakozottságában lépegettem a belső folyosón a fedélzetre vezető keszonberendezés felé, amikor valami zavar támadt a villanyvilágításban - amint később megtudtam, az űrállomást ért, rendkívül erős kozmikus sugárzás következtében. A világítás néhány  pillanatnyi pillogás után kialudt, teljes sötétség vett körül, s mintha részeg lettem volna, erősen kilendültem egyensúlyomból. Ösztönösen támaszték után kaptam, jobb kezem bele is ütődött valami rúdfélébe, s e  pillanatban a „föld" megnyílt alattam, és lezuhantam, miközben mintha egy korláton is átbukfenceztem volna, és hatalmas erővel háromszor is  belevágtam a fejemet az űrruha sisakjába. Azután nem tudtam semmiről. Mikor magamhoz tértem, különös dolgokat észleltem. Nagyon fáztam, az egész fejem zúgott és sajgott, vaksötét volt, mintha megsüketültem volna, és a teljes súlytalanságnak már annyit tapasztalt és begyakorolt - helyzetében sem lent, sem fent nem volt számomra, s talán ennek az érzése hatott rám leginkább öntudatra ébresztő erővel. Az állomáson - mely mióta összeszereltük és működésbe hoztuk, kevés kivétellel állandóan forgott - volt súly, most talán megállt? Tapogatni kezdtem magam körül - és a semmibe nyúltam. Miért van sötét, hiszen  bent állandó világítás van, vagy az is megszűnt? - Halló! - szóltam bele az űrruhába épített rádióba; beöltözve csak így tudtunk egymással érintkezni, és az állomáson állandó házi rádióügyelet volt. Tompán kongott a hangom, s nem kísérte a mikrofon annyira beidegzett erősítése. Mi ez? Ebben a pillanatban valami irtózatos sikoltás térített teljes öntudatra. Rájöttem, hogy teljes erőmből, a borzalom végső kétségbeesésében ordítok. Mint a villám csapott  belém a felismerés: kizuhantam az állomásból, illetve ez, mint valami  parittya, kiröpített, és most mesterséges égitest módjára száguldók a semmiben. Anélkül, hogy akár csak meg is közelíthetném akkori lelkiállapotom hű visszaadását, talán azt mondhatnám, hogy valami rettenetesen felfokozott hatványa volt ez annak, amit a szakadékba zuhanó ember érezhet. De a földi mélységnek van oldala, van feneke, amelyen a 7

zuhanás véget ér; a vízbe esett körül víz van, s úszhat benne; az eltemetett testet föld veszi körül - én élve vagyok a temetve. Sorsom a szputnyik sorsa: holttestem végül is az alsóbb légrétegbe jutva, mint fáklya ég el. Igen, a holttestem, hiszen az űrruha csak ideig-óráig véd a hideg-meleg ellen, levegőkészletem előbb elfogy, semmint étlenszomjan halnék. Ruhám rádiókészüléke valószínűleg elromlott, különben valamit hallanom kellene; és miért van ilyen sötét? Megvakultam? De egyszerre szemembe tűntek a fekete semmiségből kiragyogó csillagok, rájöttem, hogy a Föld árnyékában vagyok, ezért nincs a Nap az égen. Akkor nem érzékeltem, de később megtudtam, hogy szünet nélkül teljes erőből ordítottam, talán abban az ösztönös reményben is, hogy meghallanak és felelnek. Ismétlem, lelkiállapotomat csak megközelítően tudom jelezni, a konkrét fizikai helyzetet vagy eseményeket jobban le tudom írni. Űrsisakom ablakának sarkában a Föld lassan növekvő, megvilágított felszínét megpillantva eszembe ötlött, hogy miért vagyok én sötétben, holott az űrállomást ilyen helyzetében már jó ideje süti a napfény? Kétségbeesésem leírhatatlan izgalommal párosult. Helyzetemből nem láthattam a Nap irányába, mindenféle kunkorodással és csavarodással  próbáltam egy kicsit is arrafelé fordulni, persze igen kis sikerrel; amikor egy ízben nagy erőlködéssel hátravetettem felsőtestemet, egy pillanatra megláttam az űrállomásnak a Föld gyenge „holdfénye" által oldalról megvilágított, tőlem körülbelül nyolcméternyire másodpercenként tízméteres sebességgel forgó külső peremét. Ekkor ismét elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, s eszembe jutott az iménti meghökkentő látvány, ismét összehúzódzkodva, majd kirúgva lábaimat, egy pillanatra megint megláttam a hatalmas, forgó testet, aztán ismét visszalendültem eredeti helyzetembe. De ez a pillanat elég volt a felismerésre: nem vesztem el. Egészen a forgás síkjában voltam, olyan helyzetben, hogy az állomás fölöttem, s valamennyire mögöttem volt. Bár nem tudtam, hogy miféle erő akadályozta meg az űrállomástól való elzuhanásomat, kétségbeesésemet valami megnyugvás váltotta fel: majd csak észrevesznek s megmentenek. Ekkor kezdtem érzékelni állapotomat, egyáltalán magamat, helyzetemet. Lassan megint elhagyott a nyugalmam, és erőt vett rajtam a kínos töprengés, hogy mi történhetett velem s az aggódás, hogy megmenekülök-e, nem fenyeget-e valamilyen veszedelem. Ez az újabb izgalom elterelte figyelmemet testi állapotomról, a dermesztő hidegről, amely szinte rám fagyasztotta bő verítékemet. Megfeledkeztem az egyre gyötrőbb fájdalomról a fejemben és az arcomban s a nyúlós tapadásról a homlokomon. Úgy hiszem, agyam még sohasem dolgozott lázasabb gyorsasággal. Hirtelen valami, addig észre nem vett csekélység villant a szemembe, s egy csapásra megoldotta az érthetetlenséget. Űrruhám ablaka előtt fölfelé, vagyis az űrállomás irányába húzódva, kígyószerű hullámvonalban lebegett a derekamra csatolt biztonsági kötél egy darabja, illetve amennyit 8

láthattam belőle. Anélkül, hogy hozzányúltam volna, ismét összehúztam magam, majd egyenesre rugóztam, így, a most már ragyogó napfényben, megláttam a kötelet végig: eléggé hullámosan húzódott az űrállomás felé, s a vége, amelyről hiányzott a biztonsági kapocs, mintegy háromméternyire lebegett hajónk forgó felületétől. Egy pillanat alatt megértettem mindent. Valamilyen műszaki hiba következtében - amit a világítás megszűnése is jelzett - kiestem az állomás korongjából a hulladékaknán keresztül, miközben sisakom mindhárom keszonnyílás peremébe  beleütközött. A derekamra csatolt biztosítókötél végét a legkülső nyílás ajtaja ugyanabban a pillanatban becsípte - hihetetlen véletlen -, amikor az teljesen kifeszülve engem visszarántott, s a keszonajtó ollószerű nyírása által meggyöngült kötél a rántás következtében elszakadva éppen akkora ellenhatást adott, mint a kirepülésem lendülete, s ezzel engem a súlytalanság helyzetébe hozott. Most már az űrállomás mellett, vele együtt keringek a Föld körül, de önmaga körüli forgása nélkül. vagyis „állok" mellette. A véletlen rendkívüliségére s óriási szerencsémre mutat, hogy ha a visszarántó erő nem elég nagy, akkor több-kevesebb sebességgel már régen messze lebegnék a semmiben; ha  pedig egy kicsivel is több, akkor az űrhajó forgása akármilyen kis lendülettel ránt a kötélen, a forgás irányába ugyancsak több-kevesebb gyorsasággal kiröpít. Ekkor felderengett bennem a rémült gyanú: nincse valamiképpen mégis így a dolog? Szembe kellene kerülni valahogy az állomás testével, hogy ne csak a pillanatnyi kirugódás villanásában lássam. Eszembe jutott a sokszor látott toronyugrás az úszóversenyeken, ahol a zuhanásban levő ugró lényegében szintén a súlytalanság állapotában meg is tud fordulni a tengelye körül, amit persze végeredményben a Föld vonzóerejéhez való alkalmazkodás, illetve annak felhasználása tesz lehetővé, s az érvényesül… Hosszas és végletesen kimerítő forgolódás után csuromvizesen, kifulladva, a fülemben kalapáló szívdobogással, lassan-lassan, balról jobbra és fönt a látóterembe nyomult a forgó felület. Közben egy-egy pillanatra feltűnt a derekamra erősített kötél lassú, kígyószerű ide-oda lengése, amint forgolódásommal rángattam. Amikor teljesen kimerülten végre aránylag jól láthattam a Nap által most már oldalról megvilágított, forgó, csillogó felületet, kis pihenés után magamhoz húztam a kötelet, óvatosan karikára igazgattam, hogy önmagába ne akadjon, s a végét lassú, de erőteljes lendülettel a hajótest felé löktem. Azért lassan, mert tisztában voltam azzal, hogy amennyit a kötél a hajó felé mozog, tömegünk fordított arányában annyit mozgok én visszafelé, vagyis távolodom a menedéket, reményt jelentő űrállomástól. A kötél lassan kiegyenesedett - a dobás sikerült. A vége mintegy háromméternyire állott meg a felülettől. Amikor először láttam meg, akkor is mintha körülbelül ilyen távolságban lett volna. Ekkor ismét elöntött a rémület jeges hulláma: akkor hullámos 9

vonalban feküdt, most egyenes, tehát most annyival messzebb vagyok a hajótól, vagyis lassan, de biztosan távolodom. Hátha tévedek? A kötelet újra magamhoz húztam, s kisvártatva megint kidobtam. A végétől most határozottan láthatóan, valamivel ismét messzebb volt a hajó felülete. A kétségbeesés olyan erővel rohant meg, hogy szinte az eszemet vesztettem. Noha tapasztalatok alapján is teljesen tisztában voltam az űrbeli mozgás törvényszerűségeivel, segítségért ordítva kezdtem a hajó felé, mintha vízben lettem volna. Persze minden eredmény nélkül. A végkimerülés határán abbahagytam, majd az ordítást is, azt hiszem, sírtam. Ekkor eszembe jutott a kötél. Ha magamhoz rántom, akármekkora is a testtömegek közötti különbség, akármilyen lassan is, de mégiscsak közeledni fogok a hajótesthez, vagy legalábbis nem távolodom. Amennyire karom engedte, olyan távol fogtam meg a kötelet, s teljes erővel magam felé rántottam. Észrevehetően a hajótest felé lódultam. Ekkor a kötél teljes tömegével a mellemhez vágódott - és visszalökött. Semmit sem haladtam, amit az újra kidobott kötél vége és a hajó felülete közötti távolságból láttam, sőt, mintha ismét messzebb lennék. Újra visszarántottam a kötelemet, mos* már ügyelve arra, hogy ne csapódjon hozzám. Valóban elsuhant mellettem, ki az űrbe, de - szinte hallani véltem ostorszerű csattanását - kiegyenesedve ugyanolyan erővel rántott vissza derekamnál fogva; közben azonban el is fordított, úgyhogy megint nem láttam a hajótestet. Ekkor jöttem rá, hogy ha a térbeli távolság tekintetében nem is segít, testem önmaga körüli megfordításában hasznomra lehet. Most már úgy dobtam ki, hogy néhány visszarántás után teljesen szembekerültem a hajó hatalmas, forgó aljával, de megint messzebb tőle. Hogyan juthatnék közelebb vagy legalábbis nem messzebb, amíg észreveszik eltűnésemet, és amíg az űröltözet megvéd a fagyhaláltól, megfulladástól? Egyszerre felötlött bennem az egyetlen lehetőség - és irtózatos kockázata. A kötelet leoldom a derekamról, ismét kidobom az űrállomás felé, visszarántom úgy, hogy ne csapódjon hozzám, s ugyanakkor elengedem, vagyis lényegében hátradobom. Az így kapott lendület a hajó felé indít, s a kötél kirepül az űrbe, egyenesen a rándítás irányába, a soha viszont nem látásra - s elvész az egyetlen eszköz, amely némi mozgáslehetőséget nyújt... Elborzadtam, hiszen ha a visszarántás nem jó irányban sikerül, én szép lassan a hajótest mellett, ugyancsak a soha viszont nem látásra - az űrruha is korlátoz a látásban, mozgásban egyaránt, nem beszélve a kimerültségtől és kétségbeeséstől remegő kezem bizonytalankodásáról. Vagy ha nem jó testhelyzetben érintem a hajó felületét, lábbal vagy háttal, a legkisebb ütközés is kilök a fekete ürességbe. Úgy kell eldobnom, illetve visszarántanom a kötelet, hogy fejjel, arccal, kézzel a hajótest felé érjek oda, hogy megragadhassam valamelyik karikát. De ha a forgás erős rándítását nem bírják kimerült ujjaim, és elszakadok, ez ismét kidobhat, esetleg olyan erővel, hogy 10

mint valami pótrakéta repülök el… Persze mindezt nem logikus sorrendben és kényelmesen gondoltam végig, egy pillanat alatt minden idegszálamban éreztem, tudtam! Hosszas próbálkozás és nekikészülődés után nagy nehezen kikapcsoltam a kötél derekamra erősített biztosítócsatját, mialatt a hajótest megint vagy egy méterrel távolabb került tőlem. A legjobbnak vélt testhelyzetben és irányban kidobtam a kötelet, amely kiegyenesedve, mint valami célzó léc mutatta az irányt a forgó hajótest fenékfelületének közepe felé - hogy az esetleges félrelendítés veszélye minél kisebb legyen -, majd teljes erővel elrántva magam mellett, mielőtt teljesen kiegyenesedve ismét visszaránthatott volna, eleresztettem. Helyzetemből nem láthattam, de éreztem, tudtam, hogy egyetlen, hűséges eszközöm óriási sebességgel száguld el tőlem, nekem  pedig ettől a pillanattól kezdve ennek a sebességnek a töredékével kell lebegnem a hajó irányába. Az izgalomtól remegve, vacogó fogakkal meredtem előre, és leírhatatlan megkönnyebbüléssel, de ugyanakkor aggodalommal is láttam, éreztem, hogy a kissé ferde síkban forgó nagy felület lassan egyre közeledik felém. Most már minden reményem abban volt, hogy a lökés iránya nem sodor el a felület széle mellett annyira, hogy ne érjem el valamelyik  biztosítókarikát - mert akkor végem van. A közeledés iránya, úgy látszott, jó. Ugyan a széléhez elég közel, de mégis a forgó alsó felület egyre ferdülő síkja felé tartok - s ami a legfontosabb volt számomra e  pillanatban - fejjel előre. Már ekkor kiterveltem, hogy mit teszek, ha a közelébe érek. Megragadom az első, sebesen közeledő karikát, de nem teljes erővel, és azonnal el is engedem, nehogy kimerült ujjaimmal nem  bírván az erős rándítást, elszakadva tőle, mint valami parittya, kiröpítsen. A gyenge rándítás egyrészt testemet közel merőleges helyzetéből a forgó felület felé lendíti, másrészt a forgás irányába fejjel előre ad húzást-lökést, én is előrelendülök, és a mozgási sebességkülönbség csökkenésével a következő karikát már úgy tudom megfogni, hogy nem rántja ki magát a kezemből, hanem végre megtapadhatok a hajón. Bíztam benne: az érintő irányába való első rándítás nem lesz olyan sebes, hogy annyira eltávolítson a hajótesttől, hogy ezt a következő karikát ne tudjam elkapni.  Nem akarom hosszúra húzni a mondanivalómat, ezért csak azt írom, hogy e program majdnem pontosan sikerült, csakhogy e „majdnem  pontosan" csaknem végzetes lett. Lassan közeledett felém, amint már előbb írtam, a kissé ferde síkban forgó felület, s minél közelebb jött, annál sebesebbnek tűnt a forgása, mintha nemcsak agyon akarna lapítani, de szét is morzsolni. Félelmetes volt. Fogaimat úgy összeszorítottam, hogy fájt. A hozzám legközelebb eső karikák sora a forgó felület szélétől mintegy félméternyire látszott, jött, elsuhant, újra jött, balról, enyhén felülről lefelé. Amikor az egyik, valamivel közelebb, mint fél karnyújtásnyira ért, jobb kezemmel megkaptam, de mint a tervemben volt, rögtön el is 11

engedtem, kimerülten remegő ujjaim azonban egy gondolattal elkéstek. Hatalmas rándítást éreztem, s egész testtel a felülethez csapódtam, s a szomszédos karika kis híján betörte a bal oldali bordáimat, csak az űrruha merevsége mentett meg. Egy darabig lélegzeni sem tudtam, s látásom vörös homályba borult, de szerencsémre ez a görcs néhány kétségbeesett vonaglásra, derékcsavarásra felengedett. Újból kaptam levegőt, s a látóterem is kitisztult. A felület ez alatt jelentősen meglassúdott forgással lassan távolodott is tőlem, és mintegy oldalt gördült. Úgy látszik, a rándulás meg is penderített valamelyest. Elfogott a rémület, hogy valamiképpen elsodródom az eredeti karikasortól, a másik pedig messzebb lesz már, semhogy elérhessem. Lélegzetemet visszafojtva, meredten lestem. Mérhetetlen szerencsém volt ismét, egy testcsavarodással elérhető irányban, most már szemközt és jóval lassabban, mint előbb, közeledett egy karika, ezt jobb kezemmel megragadtam, s mint az életembe, úgy kapaszkodtam meg benne. A halántékom úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni. Ezúttal hasra vágódtam, kevésbé erősen, mint először, s a mellemhez ütődő másik karikát - miközben testem ismét távolodni kezdett a felülettől - bal kézzel sikerült megragadnom, s amikor a forgás lendülete a fejem fölé lökte az űrállomás immár felületét, mint valami mennyezetet, már két kézzel az oldalt és lent kavargó fekete semmiség fölött, szemközt velem  pedig a Föld fakó holdképe forgott körbe-körbe. Amint a bevezetésben írtam, itt valamivel kisebb súlyunk volt, mint a Földön, ezért bírta el két remegő kezem, testem és az űrruha súlyát; éreztem, hogy a hajó forgása úgy lenget maga körül, mint valami zászlót… Hogy mennyi idő telt el az esemény kezdete óta, nem tudtam, és ha később nem sikerül regisztrálni, ma sem tudnám. A kisebb súlyom ellenére már annyira kimerültem, hogy éreztem, két kézzel sem tudom sokáig tartani magamat. Jelt kéne adni a belül levőknek, de hogyan? Ütni kellene az űrhajó falát, de hogyan, mivel? Csak egy kis lazítás a már fájdalmasan remegő görcsös szorításon, s leszakadok. Ekkor maradék erőmet összeszedve, lábaimat kirúgva, karjaimat összerántva, mint valami faltörő kos, fejjel, azaz az űrsisak tetejével nekivágtam magamat a „mennyezetnek", s rövid, ernyedt függeszkedés után ismét és ismét. A nekirugaszkodások közben teli tüdőből ordítottam segítségért, legalábbis azt hittem, hogy ordítok. A nyúlós tapadósság, amit előbb a homlokomon éreztem, meglazult, és nedves melegséggel csúszott lefelé az arcomra. Tudtam, mi az. Kizuhanásomkor megsérült a homlokom, a kiömlő vér megalvadt csomóban tapadt rá, s most, hogy a faltörő kos ütésektől a seb újra vérezni kezdett, s már súlya is volt, lefelé törekedett. Attól rettegtem, hogy a szememre csúszva megvakít, vagy az arcomra-számra tapad, és megfulladok. Szörnyű pillanatokat éltem át, amikor a nedves, sötét szemfedő valóban rácsúszott a szememre, majd kétségbeesett fejrázásomra lejjebb, befogta orromatszámat, de végül is - s ebben az, úgy látszik, bőségesebben megindult 12

friss vérzés is segítette - lecsúszott az állam alá a sisakba. E rémes  percekben sem hagytam abba az űrhajó falának őrült ostromát, és amikor az orrom-szám ismét szabad lett, a segélykiáltozást. Végül már nem volt erőm nekirugaszkodni, és most már tudom is, hogy az ordítás is nyöszörgéssé halkult. Két kezem teljesen érzéketlen volt, csak hogy fogom a karikákat, vártam a véget. ... Az űrsisak nyílásába ritmikusan besütő napfény hirtelen elsötétült, s egy űrruhás láb, majd törzs ereszkedése vetett árnyékot. A többszörös kötélen függeszkedő alak mellém került, sisakja nyílásán keresztül parancsnokunk, barátom, Ottó arcát, rémült szemét  pillantottam meg. Mellém ért, éreztem, átkarol, és két biztosítókapocs csattanását is éreztem a derekamon, majd rémülten kutató szeme vizsgálódva meredt az enyémbe. Azt hiszem, ebben a pillanatban abbahagytam a nyöszörgést. Bólogatni kezdtem feléje, s talán mosolyogtam is, mert aggódó tekintete mintha megenyhült volna,  bólogatott, majd szemével és kezével intve mutatta, hogy eresszem el a karikákat, ezt a szája mozgásáról is értettem… Én azonban ráztam a fejemet. Dermedt kezeimet mozdítani sem bírtam volna, de nem is akartam elengedni a fogódzást. Amikor megismételte biztatását, ordítani kezdtem, azt hiszem, gyilkost kiabáltam, és a fogamat vicsorítottam. Ottó tanácstalanul vizsgálódott sisakom nyílásán, tekintetén iszonyodás látszott, majd mintha valamit kiáltott volna. Néhány pillanat múlva a karjaimra feszülő súly húzása enyhülni kezdett, az űrhajó felülete ellenkező irányban, mint előbb, mindkettőnk teste felé hajolt, majd gyenge ütődéssel hozzánk simult, aztán kisvártatva újra elvált tőlünk. A fekete égbolt a Nappal és a csillagokkal lassan megállt. Testem könnyű lett, lebegtünk egymás és az űrállomás fala mellett; megértettem,  parancsnokunk utasítására az űrhajó forgása megszűnt. Most újra mutatta, hogy eresszem el a karikákat. Bólintottam - és nem eresztettem el. Akartam, és nem tudtam. Értetlenül nézett az arcomba, s én  bólintással és fejrázással mutattam, hogy akarnám, de nem megy. Ekkor megpróbálta lefejteni ujjaimat a karikákról, ez se ment. Én akartam, de az idegeim nem. Ottó kétségbeesetten nézett rám. Én, úgy látszik, sírtam, mert a heves fejrázás közben vízcseppek estek az űrsisak ablakára. Megfeszítettem minden erőmet, de görcsös ujjaim nem engedtek. Aztán újra nem tudtam semmiről. Arra eszméltem, hogy egy másik arcra bólogatok, és közben ráz a zokogás. Az űrhajó orvosa volt. Ágyamon feküdtem, ujjaimba éles fájdalom nyilallt, gyorsan szedtem a levegőt, és egyre sírtam. Injekciós tű szúrását éreztem, majd mintha valami kisimult és elcsendesedett volna. Amikor újra feleszméltem, Ottó mosolygó arcát láttam, ott volt az orvos is. Felültem, átöleltem barátom nyakát, s heves sírás fogott el. Ottó az orvosra nézett, de az mosolygósan rázta a fejét. Valóban néhány  pillanat múlva elhallgattam. Parancsnokunk végigsimította az arcomat, majd gyengéden mellbe bökött. 13

- Aludj, öregfiú - mondta, és magamra hagytak. Elaludtam. Amint a társaimtól később megtudtam - illetve együtt megállapítottuk -, kizuhanásomat a néhány másodpercig tartó áramzavar miatt beállott technikai gabalyodás okozta. Esés közben homlokom megsérült, és eszméletemet vesztettem. Mérhetetlen szerencsémre, űrruhám nem sérült meg, de a beleépített rádió vevője elromlott, az adója nem; ennek köszönhető, hogy amikor hangot adtam, az ügyeletes meghallotta. Innen tudták meg, hogy valami nincs rendben velem, keresni kezdtek, rájöttek, hogy néhány méterre sebesen keringek, és lassan távolodom az űrállomástól. Mielőtt valamit is határozhattak volna, én lassan közeledni kezdtem a hajóhoz, és eltűntem szem elől. A kötélprodukciót nem látták, a figyelőablak éppen akkor nem arra mozgott. Dörömbölésemről jöttek rá, hogy hol vagyok. Mint mondták, egész idő alatt nem segítségért kiabáltam, hanem artikulátlanul üvöltöttem, egyetlen szót értettek csak: amikor a mentésemre siető  parancsnokunkat gyilkosnak tituláltam. Arcom merő vér volt, ettől rémült meg Ottó, amikor összecsatolta magát velem. Eszméletlen állapotomban is csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült lefejtenie ujjaimat a karikákról, ezért fájt a kezem annyira, amikor magamhoz tértem. Komolyabb bajom azonban nem történt e valóban rendkívüli véletlenekkel tarkított eset folyamán, a homlokom sebe nem volt súlyos. Kizuhanásomtól Ottó megjelenéséig mindössze tizennégy perc telt el. Mire azonban parancsnokunk a biztosítókötelek rángatásával ellebegett velem a fedélzeti keszonberendezés bejáratáig, és azon keresztül a belül levő bajtársaink segítségével belebegtetett, begyömöszölt a még álló, helyesebben nem forgó űrállomás belsejébe, ahol a fokozatos újraindulás után lassan helyreálltak a megszokott súlykörülmények; mire levetkőztettek, megmosdattak és lefektettek, addig a jobb halántékom felett az ősz sáv már ott volt. Az eset óta egy év telt el. A következő váltással elhagytam az űrállomást. Engem a további Őrszolgálattól - kérnem sem kellett - felmentettek. Huszonnyolc éves vagyok, az orvosok szerint teljesen ép és egészséges, én is annak érzem magamat. Bár egyáltalán nem szédülök, és semmi más hasonló rendellenességet soha nem is tapasztaltam, hazaérkezésemkor harmadik emeleti lakásomba fel se mentem, azonnal másikat, földszinteset kerestem, holmimat is úgy hozattam el. Ha kint járok, nagyon a lábam alá nézek, s ha az emeletre járással szemben idegenkedésem szűnőben is van, liftet soha nem használok, s a lépcsőn lefelé jövet mindig fogom a karfát. Régebben szenvedélyes turista voltam, de a hegyvidéki sétákról is letettem. A menyasszonyommal is szakítok, mert úgy látom, képtelen felfogni, átérezni ezeket a „rigolyáimat", s félek, emiatt nem lenne kellő megértés közöttünk. A jövőt pedig senki sem látja. 1962. 14

DRÁMA A HOLDON

A Világszervezet közel félezer méter magas központi palotájának legfelső csúcsán halványkéken lobogott a Béke-fáklya plazma lángcsóvája, s a vékony holdsarlóval vetekedve szórta fényét a föld egyik legszebb tájára, Monte-Carlo esti homályba takaródzó környékére. Az 1980-as évek elején a sok vihart megért szervezet a tagországok hatalmas többségének követelésére végül is kénytelen volt áttenni ide a székhelyét az USA faji, nemzetiségi, vallási, politikai ellentétektől rengő földjéről, ahol zavartalan működését a kormányzat a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta biztosítani. A döntés helyességét csattanósan bizonyította, hogy nem sokkal utána, a polgárháborúvá vadult helyzetben, csak a törvényszerűleg bekövetkezett egyéni diktatúra volt képes némileg rendet teremteni - főleg az addig is üldözöttekkel szemben tanúsított szörnyű kegyetlenségével. A diktatúra legfőbb ura az USA addig inkább homályban meghúzódó „császára”, a leghatalmasabb gazdasági és politikai vezető személyiség, John Jackson lett, aki azután a Világszervezet „nyugati" társelnökségét is magához ragadta. A XX. század végére az egyes tagállamok helyzete valamennyire kitisztult, a polarizáció, lehet mondani, befejeződött, s a történelem folyamán először, végre tisztán lehetett látni a két tábor oly sok szállal egybefonódott és mégis határozott körvonalait. A Szabad Vállalkozás Országainak élén az időközben Angliát és angol nyelvű domíniumait, Kanadát, Ausztráliát stb. - magához csatolt USA áll; a Szocialista Tervezés és Szervezés Országai a Kommunista Államszövetség köré tömörülnek, s a Világszervezet hosszas harcok után e kettősség értelmében szerveződött át: kettős vezetés alatt működik, két elnöke van, akiket a két tábor külön-külön jelöl, de az egész közgyűlés együttesen, közösen választ. Ők együttesen vezetik az üléseket, a világ közvéleménye előtt ünnepélyesen tett esküjük értelmében mindenkor az összesség érdekét tartva szem előtt. Ezen a napon, 2000. január 3-án, az emberiség legnagyobb teljesítményéről tartott beszámolóra, pontosabban az egy hónappal ezelőtt tartott, de be nem fejezett beszámolón nyitva maradt kérdések végleges tisztázására áramlott a küldöttek, meghívottak, riporterek serege a főbejárat felé, közöttük igyekszem magam is. Mellettem  baktatott skandináv faábrázattal barátom, Olaf Sundsen. Két nappal ezelőtt a legnagyobb meglepetésemre felhívott, és találkát adott mára az 15

egyik közeli bárban, hogy együtt jöjjünk ide. Iskolatársi barátság fűzött össze bennünket, én már akkor is őszintén kedveltem fanyar, de egyenes lényét, és azt is tudtam, hogy igazi barátom; az iskola befejezése után mégis csak nagy ritkán adta tanújelét a barátságának egy-egy jókora hátbavágás formájában, amihez mindig hozzátette: „Te balkáni sündisznó!" Nála ugyanis a Balkán Dánia déli határán túl kezdődik. Örültem is a találkának, mert tudtam, hogy tagja volt annak a legutolsó Hold-expedíciónak, amelynek vizsgálati eredménye lesz a mai előadás tárgya. Annál jobban meglepett a nála szokatlan levertség, amivel fogadott. Kérdő tekintetemre elhárítón legyintett, és csak ennyit mondott: „Várd ki a végét. Majd akkor beszélünk… talán..." A szigorú ellenőrzés-igazoltatás után gyorsliftek szállítottak  bennünket az épület tetején levő, átlátszó műanyag boltozatú terembe, ahová - stílszerűen - a Hold fényes sarlója is bekandikált. Amikor a megadott időpontban pontosan bevonult a vezetőség, a meglepetés moraja futott végig a termen: csak az egyik elnök foglalta el a helyét, a másik szék üresen maradt. A jelenlevő, köznyelven „vörös" elnök, Vasile úr megnyitotta az ülést, és bejelentette, hogy tiszteletreméltó elnöktársa, Mr. Jackson kéri a jelenlevőket, hogy távol maradhasson. A maga részéről kéri a bejelentés tudomásulvételét. Tragikus indokait hamarosan megismeri a hallgatóság. A moraj elcsendesülésével az elnök felkérte az előadót a referátum megtartására. Olafra pillantottam, de szinte magába roskadva ült, nem vett rólam tudomást. A legegyszerűbbnek vélem, ha a referátumot szó szerint, minden megjegyzés nélkül idézem: „Tisztelt Gyűlés! Hölgyeim, uraim! Bár mindaz, ami az emberiség legnagyobb vállalkozása során történt, a mai ülésen ismertetésre kerülő végső, lezáró jelentés adatai kivételével közismert - hiszen a hírszolgáltatás, a rádió, televízió a nagy műnek úgyszólván minden fázisáról szinte a történés pillanatában hírt adott, és tájékoztatta Földünk lakóit a hatalmas teljesítmény sokszor lélegzetelállító, izgalmas és, sajnos, nemegyszer tragikus mozzanatairól -, mégis szükségesnek látszik az egész akció előzményeinek és lefolyásának rövid ismertetése. Amikor 1981-ben a Világszervezetben egyesült nemzetek kormányai belátva a mérhetetlenül felhalmozott nukleáris fegyverzetnek minden pillanatban kirobbanható háborús felhasználásában az egész emberiséget kipusztulással fenyegető veszélyt, amelyet már addig is jó néhányszor» könyökével súrolt a világ, ünnepélyes megállapodást kötöttek e fegyverek elpusztítására, illetve az e célokra készített és tartalékolt roppant energiáknak csakis békés felhasználására. Ez utóbbi  program során felmerült a Hold felderítésének terve több irányú tudományos és gyakorlati céllal. Ezek között a leglényegesebb - mivel a Holdnak nincs atmoszférája - a csillagászati kutatások hatékonyságának fokozása, esetleges nyersanyagok feltárása, valamint a Holdnak 16

felhasználása természetes űrállomásként a távolabbi űrkutatások céljából. A terv elfogadása után a Világszervezetet bízták meg a munkálatok megtervezésével és irányításával. A munkálatok hamarosan megindultak, s úgyszólván a földkerekség minden jelentős szervezete és vállalata részt vett bennük. A holdrakéták és automatikus űrhajók sorozatos felbocsátása után 1988 júniusában emberek szálltak le a Hold felszínére, és 36 órás ott-tartózkodás és felderítő-kutató munka után sikerrel visszatértek bolygónkra. Ezután következett az egyre nagyobb igényű és tökéletesebb felszerelésű expedíciók hosszú sora, amelynek folyamán dicsőségükben is mélységesen fájdalmas veszteségek is  bekövetkeztek. E szerencsétlenségek azonban nem akadályozhatták meg a további munkát, s a hősies vállalkozások eredményeként az 1994. évre teljes képet kaptunk égi kísérőnk felületének és jórészt belső szerkezetének viszonyairól. Ennek legfontosabb motívumai a következők: a Hold felszínét éppen az atmoszféraszűrő és védő hatásának hiánya következtében akadály nélkül záporozzák a különböző nagyságú meteorok és a különböző kozmikus sugárzások, de a legfontosabb, a legnagyobb hatású a Nap sugárzása. Mindebből következik, hogy különleges védőberendezések  például a földi atmoszféranyomást és levegőt biztosító, a sugárzásveszélyt, a nagy hőmérséklet-inga- ingadozást, valamint a meteorhullást némiképpen elhárítani képes, keszonszerű tartózkodó- és munkahelyiségek, a szabadban végzett mozgás-működés esetén pedig megfelelő ruházat - nélkül még a legrövidebb ideig sem létezhet az ember. A körülbelül 14 földi nap, vagyis 14 x 24 órányi Hold-nappalok és az ugyanannyi ideig tartó éjjelek váltakozása folyamán az akadálytalan  be- és kisugárzás következtében az Egyenlítő táján a talajfelszín hőmérséklete -150 és +150 C° között ingadozik, ami a sugárzásnak kitett kőzetfelületeket állandóan repeszti, rongálja. Ez és a vulkanikus kitörések kőzápora, valamint a légkör hiánya miatt akadálytalan meteorhullás valóságos sziklapor- és kőtengerré alakította és alakítja a Hold felszínét. Mivel nincs atmoszféra, amelynek mozgása és csapadéka koptatná, csiszolná a felületet, és elfújná a kozmikus port, semmi sem enyhíti a természet ős-formájának éles és kegyetlen ridegségét. A közlekedés lehetetlen a Földön használatos bármiféle terepjáró eszközzel, egyedül a talaj felett mozgó rakéta segítségével lehetséges. Repülőgépszerű megoldás a légkör hiánya miatt szintén lehetetlen. E körülmények tették a későbbiek folyamán kivétel nélkül minden Hold-expedícióban részt vevő személy számára nélkülözhetetlenné és kötelezővé a rakétajárművek kezelésének, irányításának ismeretét. A terep azután az építkezések folyamán is rendkívüli nehézségeket okozott, mert megbízhatóan szilárd talajt csak a bizonyos lejtésfokot meghaladó őskőzetfelületek nyújtottak, amelyekről a szikladarabokat legördítették, illetve ahonnan a, kőtengert egyáltalán el lehetett távolítani. A Hold 17

 belső szerkezetére, kőzetviszonyaira vonatkozó vizsgálatok a Földéhez hasonló eredményt mutattak, tekintetbe véve a különböző tömeg-, sűrűségviszonyokat. A hasznosítható nyersanyagmennyiség hatalmas lehetőségekkel kecsegtet, az emberi tevékenység elé azonban - a fentiek szerint - a Holdon hatalmas nehézségek tornyosulnak. A végső eredményeket tisztázó utolsó expedíció - mint már említettem - 1994 márciusában tért vissza, és tette meg jelentését. A következő évben, 1995. június 15-én tárta a világ és a Világszervezet elé Alekszej Katurinov az általa vezetett» keleti «tudóskollektíva tervezetét a Hold meghódítására. A tervezet a legnagyobb szabású volt, amelyet egyáltalán elgondolhatott az emberi elme, s amelynek végrehajtására csakis az egész emberiség anyagi, tudományos és erkölcsi erőfeszítésére volt szükség. Bár e tervről - annál is inkább, mert hiszen az óta valósággá is vált - mindenki tud, mégis röviden, de ismertetem. Mivel a legnagyobb akadályt a közel 300 C°-os hőmérsékletingadozás jelenti, aminek legfőbb tényezője a Hold tengelye körüli megfordulásának 28 napos tartama, illetve a 14 földi napig tartó napsütés és az ugyancsak annyi ideig tartó éjszaka; a terv ezen az állapoton kívánt változtatni. A terv kifejtette, hogy például légkört fedett, légmentesen zárt helyiségben elő lehet állítani, alkotórészei: az oxigén és valamely semleges gáz a Hold anyagából is kitermelhetők, valamint a víz is, amely e zárt területeken némi mezőgazdasági termelést is lehetővé tenne, a káros sugárzásokat pedig a helyiségeket  burkoló anyagok kiszűrhetnék. A megás fokú hő, de még inkább a kisugárzás okozta szörnyű hideg ellen azonban terjedelmesebb, tehát az alkotó munkára alkalmas helyiségekben ily hosszú ideig védekezni nem lehet, illetve olyan mértékű anyagpazarlást tenne szükségessé, amely felemésztené a várható eredményeket. Egyetlen lehetőségül az maradt, hogy a Holdat gyorsabb tengely körüli forgásra késztessék, vagyis rövidebb Hold-nappalokat és-éjjeleket teremtsenek, azaz a be- és kisugárzás időtartamának kellő fokú rövidítésével a hőmérsékletingadozást az élő szervezet számára nagyobb méretű zárt helyiségekben is kibírható mértékek közé szorítsák. A terv - amint várható is volt, és amint be is következett - óriási feltűnést, lelkesedést és ellenzést váltott ki. Soha nem tapasztalt érdeklődés, propaganda és ellenpropaganda mozgatta meg a világközvéleményt. Tudósok és laikusok, üzletemberek és alkotóművészek, katonák és politikusok, szakemberek és riporterek, egészségest játszó betegek és hipochonderek, minden rendű-rangú és foglalkozású emberek nyilatkozatainak özöne zúdult a Világszervezetre. A kavargást végül is a terv tudományos adatainak nyilvánosságra hozatala szüntette meg. Ezek szerint a legszigorúbban számba véve a Hold tömegének és a megmozgatásához szükséges energiamennyiségnek arányát. Az ehhez szükséges nukleáris rakétatömeget, az üzemanyag mennyiségét és 18

minőségét a legutolsó csavarig megtervezték, és megszerkesztették a rakétatelepeket, a munkahelyeket, az űröltözeteket, a szerszámokat, a szállítóeszközöket. Számításba vették a földinél hatszor kisebb súlyviszonyokat, a szállítások menetrendjét, a munkaerőváltást, az emberek ellátásának kérdéseit, a biztonsági feltételeket, a legaprólékosabban bizonyítva a tudomány és technika adataival, hogy mindez nemcsak lehetséges, de azt is, hogy csakis így lehetséges. A tervezet lelke és legfontosabb része természetesen a mozdítómozgató energiát biztosító rakétatelepek létesítésének, szerkesztési, építési elveinek kérdése volt. A terv szerint pontosan a Hold egyenlítőjének vonalában, arra a legaprólékosabb pontossággal merőlegesen és az érintő irányába hatással állítva, egymástól egyforma távolságban, négy rakétatelepet terveztek: kettőt a Holdnak a Föld felé forduló felén, kettőt a túloldalon. A technikai részleteket - úgy vélem mellőzhetem, csupán a legnagyobb és legjellemzőbb motívumokat említem. A Hold felületének négy pontján mélybe nyúló gyökerű röghegységek oldalába üreget vágnak, amelynek felső széle egybeesik a Hold-síkság sziklaalapjával, ennek felületsíkjával. A függőlegesen és vízszintesen egyaránt 200 méteres falat oldalirányban, körív alakban úgy képezik ki, hogy a körív középpontja pontosan a Hold forgásának irányába - tehát keletre - essen. Az üreg, illetve a fal egész felületét - ha lehetséges a helyszínen - vegyi úton a nyomásnak és hőnek a szükséghez mérten ellenállni képes anyagúvá alakítják; ha ez nem lehetséges, a Földről kell ezt a burkolatot szállítani és beszerelni. A falív gyújtópontjába szerelt, távirányítású forgatószerkezet segítségével a rakétatelep oldalirányban elmozdítható, ami azért szükséges, mert az üregfal támasztékául szolgáló hegység az óriási nyomás következtében a képlékeny Holdmagma tetején bármilyen kis mértékben is elfordulhat, s ez esetben a rakétanyomás újból pontosan a Hold forgásának, illetve egyenlítő jenek irányába állítható a forgatószerkezettel. A 200 méter magas és széles telepen függőleges és vízszintes irányban egyenként 2 X 2 m, tehát 4 m2 alapú, illetve „orrú" 10 000 rakéta fekszik neki a hegybe vájt felületnek, és távirányítással fokozatosan indítható, illetve - ha szükséges - irányigazítás végett megállítható, és újra működésbe hozható. A négy rakétatelep egyszerre indításának többszörös biztosítását szerelik be a telepeket egymással és a távirányító központtal összekötő vezetékes rádió-és lézerrendszerekbe, és az üzemanyagpótlás is távirányítású automatikus szerkezetekkel és  berendezésekkel végezhető üzembiztosan. A fokozatosan - tehát a lökésszerű hatást kiküszöbölve - működésbe hozott nagy hatású rakéták nyomóereje a számítások szerint körülbelül egyhónapi működés után eredményezi a Holdnak 12 óra alatt egyszeri teljes megfordulását, és ez, a földinél kétszerte gyorsabb tempó nagymértékben mérsékelné, remélhetően a kívánt fokra csökkentené a légkör hiánya miatt is túl erős felmelegedést, illetve lehűlést. 19

 Nagyjából és lényegében ez volt a terv, amit hosszas és nehéz viták után a Világszervezet elfogadott, és mintegy az emberi munka felmagasztosulásának szimbólumaként 1996. május i-én nyilvánosan meghirdetett." Az előadó itt kis szünetet tartott, és egy korty vizet ivott. Olafra  pillantottam, és megijedtem merev, lélek nélküli tekintetétől. Az előadó azonban folytatta: „Nem kívánom ismertetni és ismételni a terv előkészületeinek és végrehajtásának körülményeit és dokumentumait. Hírközlő  berendezéseink jóvoltából nap nap után hallhatta és láthatta az egész világ annak a nagyszabású és hősies erőfeszítésnek úgyszólván minden mozzanatát, amely végül is sikerre vitte az óriási vállalkozást. De újból felemelem a kegyelet fáklyáját annak az 1786 hősnek emléke előtt, akik az önkéntes jelentkezők seregéből az életüket is feláldozták, és mindazoké előtt, akiknek porhüvelyét Földünk fogadta magába, vagy akiknek holttestét, mint dicsőségük önszobrát óvja még az enyészettől a meghódított Hold atmoszférátlansága, vagy nyomtalanul tűnt el testi lényük a világűr végtelenségében." E pillanatban az egész hallgatóság felszólítás nélkül egy emberként állt fel tiszteletadásra. Olaf ülve maradt, sőt a térde fölé görnyedt, s csak amikor újból helyet foglaltunk, egyenesedett fel ültében. Lehunyt szeme sarkából egy könnycsepp pergett alá. „Egyetlen motívumot említek még - folytatta az előadó. - A holdbeli szabadban tartózkodás és munka csakis olyan űröltözetben lehetséges, amely a földit megközelítő levegősűrűséget és nyomást zár magába. A sérülések ellen olyan öltözéket szerkesztettek a szakértők és technikusok, amelynek a burkolata már nem merev, hanem rugalmas, és ha sérülés miatt kiszökik belőle a levegő, rásimul a testre, és szorításával némileg pótolja a levegőnyomást, és ideig-óráig megóvja a sérültet. Az ilyen esetet a bajtársak a hirtelen leapadt űrruháról rögtön észrevehetik, és a sérültet biztonságos helyre juttathatják. Mivel az űrsisak a ruházat többi részétől szorosan el van zárva, a lélegzést  biztosítja, és a beléje szerelt rádiószerkezet segítségével a jeladást is lehetővé teszi. Az űrruhák e sajátságai sok esetben hárították el a különben végzetessé válható veszedelmeket. Amint említettem, a nagyközönség napról napra láthatta és csodálhatta a grandiózus létesítmények, a rakéta-támasztófalak építését, a különböző szereléseket és próbákat, vezetékek fektetését és a földitől annyira különböző környezet nehézségeivel folytatott küzdelmet. És a győzelmet, amikor a terv» atyja «, Alekszej Katurinov a» keleti «és John Frederic a» nyugati «munkacsoport vezetője 1999. december 3-án közös televíziós beszédjükben jelentették, hogy minden készen áll arra, hogy a földi irányító központ elvégezze a távindítást. Amint önök is tudják, mindkét csoport két-két rakétaállomást, illetve telepet épített a legteljesebben összehangolt együttműködésben, egyetegyet a Hold felénk fordított félgömbjén, a másikat a túlsó oldalon. Az 20

egyszerre indítást - amint már erről is szóltam - a bonyolult vezetékkapcsoló és biztosítóberendezések tették lehetővé és  biztonságossá, és az indítás-üzemeltetés figyelésére, az esetleges hiányosságok kiküszöbölésére távirányítású helyesbítő készülékrendszerek szolgáltak. Az előzetesen megállapított rendszabályok szerint a Földről alkalmazandó indítás előtt 24 órával a személyzet minden tagjának el kellett hagynia a Holdat, hogy az előre kiszámíthatatlan tektonikai esetleg vulkanikus hatások alól kivonják magukat, és ezek szerint a 22 órás Hold- Föld-utazás végeztével, illetve a Földre érkezés után két órával történhet meg a rakétatelepek indítása. A teljes készenlétet bejelentő televíziós beszédek végeztével azonban a két vezető közölte, hogy ők ketten nem a többiekkel együtt térnek vissza, hanem megvárják az indítás pillanatát, hogy ha olyan hiba adódik, amelyet a Földről nem lehet korrigálni, elháríthassák. A sikeres indítás után azonban rögtön indulnak, mindegyik a saját központjáról. A földi vezetőség tilalmát és ellenkezését elhárítva, határozottan kitartottak szándékuk mellett, úgyhogy a vezetőség kénytelen volt a személyzet többi tagja részére a hazaindulási engedélyt a már előbb megállapított időpontra megadni. A földi nézőközönség, különösen az expedíció tagjainak rokonsága leírhatatlan izgalommal figyelte a televízió képernyőjét. Láthatták a készenlétben álló óriásrakétákat s a sorban beszálló, feltűnő számmal ellátott űrruhás alakokat és a nyilván a visszamaradó vezetőknek integető utolsók beszállása után a lángtengerbe burkolódzó, lassan felemelkedő, majd egyre gyorsabb iramban eltűnő, szivar alakú óriás testeket. Amint előbb említettem, 22 óra múlva valóban sorban befutottak az értesítések az űrhajók pontos megérkezéséről az előre kijelölt körzetekből, azonban a földi központban már a rakéták elindulása után négy órával különös jelenségre figyeltek fel. A» nyugati «központi telep automatikus rádió-televízió berendezése nem működött, illetve adását nem tudták fogni, és minden kísérlet, hogy felvegyék a kapcsolatot, sikertelen maradt. A» keleti «központtal a kapcsolat ekkor még zavartalan volt, de Katurinov semmit sem tudott mondani a másik központ némaságáról, csak annyit, hogy ő sem tud kapcsolatot találni vele. Körülbelül fél óra múltán hirtelen ez az összeköttetés is megszakadt. E hírekre lázas izgalom fogott el mindenkit. Órák múltak egyre fokozódó feszültségben, s hatalmas vita kerekedett a vezetőségben, hogy ha addig nem lesz kapcsolat, elindítsák-e a rakétatelepek  begyújtását. Közben különös hír is érkezett: a» nyugati «űrkabinok utasai közül egy hiányzott, a 210-es számú Carel Weiss, Frederic asszisztense. Senki sem tudott róla, a beszállás és az utazás izgalmai között nem figyeltek, különben is a vezetők ellenőrizték a közös indítótéren a beszállásokat. 21

Weisst egyébként a visszatért expedíciós tagok voltaképpen nem is ismerték, mert mint az egész óriási» nyugati «munkaterület idegcsomópontjának kezelője és ellenőre, állandóan a Nyugati Központ legbelsőbb, mintegy legvédettebb helyiségében berendezett munkahelyén tartózkodott, és a legfőbb vezető, Frederic utasítása szerint senki sem zavarhatta. A 21. óra letelte előtt pár perccel hirtelen, akadozva, szaggatottan  jelentkezett a nyugati telep rádiója, és felismerték Frederic izgatott hangját:».. központ, nyugati központ… itt nyugati központ… az indítást kérem a pontos időben… az indítást kérem a pontos időben… itt nyu…«- majd újra csend. Ez a rádióüzenet eldöntötte a vitát: indítani kell, bármi legyen is ott. És pontosan délután három órakor a Világszervezet palotája előtti téren, a föld összes nemzetének színeivel fellobogózott, virágdíszes tribünön a kapcsolószerkezet két gombját a félmilliónyi ünneplő tömegdübörgő tapsviharában egyszerre nyomta meg a két elnök. S a rakétatelepeknek a holdbeli központokból független automatikus televízió közvetítését felfogó vetítőkészülékein a monstrum állványzatokra szerelt rakétákból kicsapó lángözön… elmarad… semmi, semmi. A két elnök sápadtan néz össze: a rakéták mintha meghaltak volna. Az elnökök újra a kapcsolókhoz lépnek, ismét megnyomják a gombokat, rajta tartják a kezüket, percek múlnak, a tömeg elhallgat, néhány ember összeesik… mentők. Elmúlik nyolc perc, az egyik elnök lehajtja a fejét, s egyszerre a képernyők alsó jobb sarkában vakító fehér lángnyelv csap fel, utána a másik, harmadik, s mintha a rakétáknak hangjuk is lenne, úgy dübörög a világ minden nyelvén az éljenzés, az emberek összeölelkeznek, sírnak, s a két elnök az emelvényen kezet fog, de szólni egyik sem tud… Aztán készülődés a két vezető fogadására, akik a sikeres indítás után 22 órával szintén visszatérnek a Földre. Közben a teleszkópok a Hold árnyékos felének pontosan bemért pontjára irányulnak, és felvillan  bennük a vibráló fényesség: az ember keze nyoma… A nagy akció tehát elkezdődött… és sikerrel járt - mutat fel az előadó a Hold sarlójára. - Ma már a Hold nem 28 nap, hanem 12 óra alatt fordul meg tengelye körül, további munkálkodásra adva lehetőséget az emberiségnek. De a nagy mű két vezéralakja sem a várt időpontban, sem mind ez ideig nem érkezett vissza a Földre…" Mellettem Olaf nyögött. Nem mertem ránézni, csak fél szemmel láttam, hogy a keze remeg a térdén. „A Világszervezet ennek a rejtélyes ügynek felderítésére újabb expedíciót szervezett. Ez a Földre visszaérkezése után jelentést tett. Ezt a jelentést tárjuk a gyűlés elé a film- és fényképfelvételekkel együtt." Az előadó itt az elnökre tekintett, aki negyedórás szünetet rendelt el. A magába roskadt Olaf vállára tettem a kezemet. Felrezzent, nagy nehezen felkelt, és kimentünk az előcsarnokba. Azt mondta, hogy nem  jön vissza az előadásra, elmegy, de ugyanabban a kis bárban megvár, 22

amelyikben idejövet találkoztunk. Tartóztatni akartam, de olyan határozottan utasította vissza, hogy engednem kellett. A szünet után, mikor a közönség elhelyezkedett, olyan csend lett, hogy egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Az előadó folytatta: „Most ismertetem az expedíció vezetőjének jelentését, amit az expedíció másik négy tagja aláírásával hitelesített. - Itt felolvasott öt nevet, amelyeket, a negyediknek említett Olaf Sundsen kivételével, mint itt nem fontosakat, kihagyok. - Valamint levetítjük a helyszínen készült film- és fényképfelvételeket. Íme, a jelentés: 1999. december 21-én, földi idő szerint reggel 6 órakor értünk talajt a Holdon, az előre számított térségben, mintegy 600 méternyi távolságra a Nyugati Központtól. Az indítótéren indulásra kész állapotban találtuk az űrhajót, amelyen Fredericnek kellett volna visszatérnie a Földre. A központ épületétől mintegy 30 méternyire a Holdon használt közlekedési rakétajármű indulásának több nyomát láttuk, az egyik nyomhoz az épület bejáratától - amelynek külső ajtaján erőszakos rongálás, feszegetés nyomait észleltük - vérnyomok vezettek. A  bejáratban fejjel kifelé, arccal a talajra borulva találtuk Frederic űrruhás holttestét. Az űrruhában levegő nem volt, teljesen rásimult a holttestre. Hátán, a lapocka magasságában, közvetlenül a gerinc mellett balról, nagy vágás látszott, amelynek környékét teljesen elborította a rászáradt vér, jobb kezében automata pisztolyt szorított, amelyből minden golyó ki volt lőve… Beljebb, a bejárati nyílás mögötti keszonhelyiségben leltünk egy, a holdbeli használatra súlyosfém-betéttel nehezített, széles  pengéjű fejszét, a pengére száradt vér nyomaival, minden jel szerint ezzel a szerszámmal ejtették a sebet... Az előadó ekkor abbahagyta a jelentés felolvasását, és a nyomasztó csendben megnyomott egy gombot az asztalán fekvő kapcsolótáblán, és a félhomályossá sötétült terem hatalmas vetítőernyőjén megjelent a kép: az arccal földre borult test hátán a nagy, kék keretbe foglalt 1-es számmal, amelynek nagy részét piros folt takarta el, majd egy pillanatra feltűnt a bárdszerű fejsze. Az elszörnyedés moraja zúgott végig a teremben. Csillapultával az előadó remegő hangja hallatszott: - Lehet, hogy a tisztelt hallgatóság között vannak, akik nem tudják, hogy Mr. Frederic társelnökünknek, Mr. Jacksonnak első házasságából született fia volt, aki szüleinek megállapodása alapján anyja családnevét viselte… A közönség ismét felmorajlott, de azután szinte halálos csendben várta a jelentés folytatását. - A belső helyiség padlóját egy elrepedt tartályból szétgurult apró higanycseppek borították. A központ rádió és televízióadó- és vevőkészülékeit kikapcsolták, egyébként teljesen sértetlenek voltak, és  bekapcsolás után hibátlanul működtek, amint itt, a földi központ vétele, illetve az azonnal felvett kapcsolat mutatta. 23

A Nyugati Központban végzett vizsgálat befejeztével a Keleti Központra ment az expedíciónk. Itt elsőnek a Nyugati Központ VI-os számú rakéta járműve tűnt fel, mintegy 50 lépésnyi távolságra. Ajtaja szabályellenesen nyitva volt, a vezetőülésen vértócsanyommal. A  járműtől meglehetősen cikcakkosan, sőt itt-ott visszakanyarodva vérnyomok és a talajon kúszás hagyta nyomok vezettek a központ  bejáratához, át a keszonhelyiségen, ennek hátsó bejáratán keresztül a csak fedett - tehát a meteorbecsapódásoktól többé-kevésbé védett, de egyébként atmoszférátlan - nagy kapcsolóhelyiségbe. Itt a fő rakétakapcsoló szerkezet alatt találtuk hanyatt fekve Alekszej Katurinov holttestét… Ekkor velőtrázó sikoltás szakította félbe az előadó felolvasását: Alekszej! - sikoltotta az artikulátlanságba vesző női hang, majd görcsös sikoltozás között a széksorközbe bukott egy nő. Azonnal felemelték és kivitték, miközben az egész terem felbolydult. A nő nyilván ideggörcsben sikoltozott, rángatódzott, alig bírták tartani. Még az előcsarnokból is behallatszottak a szívbe markoló, rémítő sikolyok. Katurinov felesége - mondogatták a teremben. Az előadó folytatta: Amint kiderült, Katurinovot szemközt érte a lövés, amely a jelek szerint megsértette a fővénát és a gerincet, s ezzel az alsó végtagok azonnali bénulását okozta. Mindkét kezéről le volt húzva, vagy inkább fejtve az űrkesztyű, teljesen kinyújtott bal kezére rácsavarodott az elszakadt rakétakapcsolás vezetékének a vége. Űrruhájában ugyancsak nem volt levegő. Mellette, félig ráborulva hevert a 210- es számot viselő űrruhában Carel Weiss, akinek hiányát a személyzet Földretértekor fedezték fel. Az ugyancsak levegőtlen űrruhás alak' jobb combján nagyméretű vérfolt mutatta a sebesülés nyomát, fő ütőeret is érhetett. Jobb kezéről részben, a balról teljesen hiányzott az űrkesztyű, jobb keze szorosan fogta Katurinov jobbját, a kinyújtott bal kézre pedig ugyanúgy csavarodott a rakétakapcsolás elszakadt vagy elszakított fővezetékének másik vége, mint Katurinovéra. Úgy látszott, hogy a vezeték, hiányzó darabját pótolták a saját testükkel, s nem lehetetlen, hogy nem sebeik, hanem a testükön áthaladó áramütés okozta halálukat… íme, a fénykép tanúsága… Az elszörnyedés hangja csuklott fel innen is, onnan is, több nő sírva fakadt; nem hiszem, hogy lehetett ember ott, aki megrendülés nélkül nézte ezt a látványt… - Amint említettem - olvasta tovább az előadó a jelentést -, a holttestek űrruhájában nem volt levegő, szorosan rásimult a testre. Az első megilletődés múltával többünknek feltűnt Weiss alakjának nőies  jellege, s amennyire testhelyzete lehetővé tette, belestünk az űrsisak nyílásán, s valóban női arc körvonalait láttuk, helyesebben könnyeinken keresztül látni véltük. A felvételeken látható alak azonban - úgy gondoljuk - bizonyít. Lehet, hogy rendőri szempontból hibát követtünk el, amikor kegyeletes érzésünknek engedve úgy határoztunk, hogy a 24

holttesteket nem bolygatjuk, s e három ember között lejátszódott tragédia motívumait nem firtatjuk. Eljárásunkért felelősséget vállalunk, s hisszük, hogy a jóérzésű emberek előtt felmentést nyerünk. Meg kell még jegyeznünk, hogy a Keleti Központon ugyanúgy a Földre visszatérésre kész állapotban állt az űrhajó. A rádió- és televízióberendedezés fő kapcsolóközpontját azonban teljesen szétrombolta valamilyen erőhatás; hogy mi, azt nem tudtuk megállapítani. Monté Carlo, 1999. december 24. - s az előadó felolvasta az öt aláíró nevét, majd hozzátette: - Eddig a jelentés. Tisztelt hallgatóság! Úgy hiszem, egyetértenek a Világszervezet elnökségének és az expedíció vezetőjének véleményével, hogy ezt a megrendítő tragédiát - amely az emberiség legragyogóbb teljesítményének fényében mutatja meg az emberi lélek beláthatatlan magasságainak és mélységeinek egyaránt szédítő távlatait - kegyetlen kézzel ne  bolygassuk. Maradjon ez a három ember a mérhetetlen távlatok el nem enyésző szobraként a Holdon, az emberi nem és az ő személyes hódításuk dicsőséges csataterén, és emlékezzünk rájuk tisztelettel, kegyelettel.  Némán felállt az elsötétedett terem egész közönsége, s a halvány Hold és a kéken lobogó Békefáklya fénye meghatott arcokon és itt-ott könnyeken csillant meg... Szótlanul mentünk kifelé, le a lifteken, át a tágas halion és ki a széles lépcsőkön a csillagos ég alá. Felzaklatott lélekkel lépkedtem a bár felé. Olaf lehajtott fejjel ült asztala mellett, melyen olyan mennyiségű üres üveg 'állt, amennyinek tartalmát csak skandináv szervezet bírja ki. Kivörösödött szemmel, bizonytalan tekintettel meredt rám. Na, sündisznó, gyerünk! - mondta, de ahogy felállt, annyira imbolygott, hogy visszaültettem, és két dupla erős feketét hozattam. Nekem is szükségem volt rá. Nem sokkal később Olaf jobban lett, amit abból láttam, hogy tekintete jóval barátságtalanabbá vált. Kimentünk a hűvösödő estébe, és hallgatva ballagtunk a szállásom felé. Mire odaértünk, Olaf látszólag a régi volt, igaz, útközben még ittunk egy-egy méregerős kávét. Alighogy leültünk, Olaf beszélni kezdett: - Tudod, mi történt ott? - kérdezte. Csak ráztam a fejemet.  Nos, én tudom! - mondta, csikorgatta a fogát, és olyan vadul nézett, mintha nekem akarna ugrani. De látható erőfeszítéssel legyűrte felindulását, megrázta csontos vállát, aztán újra megszólalt: - Tudod, hogy ott voltam az expedícióban, afféle vezető helyettesként. A jelentést én is aláírtam. - Bólintottam. Azt, hogy Carel Weiss nő, nemcsak akkor fedeztem fel, tudtam már a Hold-építkezés előtt. A menyasszonyom volt. 25

Elhűlve bámultam rá. Lehajolt, belemarkolt a homlokába lógó szőke sörényébe, és nyögött. Aztán felegyenesedett, és öklét a szemére szorította. Amikor a kezét levette, arca a régi faarc volt, de a szája széle rángatódzott. Nehezen lélegzett, amikor újra megszólalt: - A Harvard Egyetemen ismertem meg. Elektromos mérnöknek készült, mint én. Egymásba szerettünk. Amerikai születésű volt, nem is távoli ősei között egyébként gondosan titkolt néger beütéssel. Lángvörös haja volt, szebb nőt soha nem láttam. Valami különös ragyogás volt a szépségében, az egész egyetem bolondult érte. Engem irigyeltek. Nem udvaroltam neki, a fene tudja, mi tetszett neki rajtam, de így volt. A filmesektől, színházaktól csőstül kapta a szerződési ajánlatokat, de fütyült rájuk. Mérnöki ambíciói voltak, megvetette a színésznépséget. Nem is értettem meg, hogyan lehet egy ilyen gyönyörű lány ilyen szerény és egyszerű. A valódi neve Carol Smith volt. Én mérhetetlenül boldog voltam, s ő is láthatóan örült a társaságomnak. A Hold-építkezés előtt beütött a baj. Már egyetemi hallgató korában szemet vetett rá egyik tanárunk, a világhírű, Nobel-díjas elektromérnöktudós, prof. Frederic, aki igen fiatalon érte el ezt a  példátlan karriert. Közeledési kísérleteit Carol kereken elutasította, és nevetve mesélgette őket. Amikor a vizsgáit letette - én akkor már két éve kész mérnök voltam, és az Atom-Energic Comp. szolgálatában dolgoztam akkor került nyilvánosságra a Hold-terv, és már akkor Fredericet képzelték a nyugati részleg vezetőjéül. Ő egy alkalommal találkát kért Caroltól, és egyenesen megmondta, hogy ha Carol enged udvarlásának, gondoskodik róla, hogy mérnökként nagy karriert futhasson be, és amennyiben ő lesz a Hold-építkezés vezetője, Carol lesz a második ember mellette. Carolt - akit, amint már mondtam, mérnöki ambíciók fűtöttek - ez egy pillanatra megingatta, bár amint te is tudod, Frederic igazán szemrevaló és egyébként Carol előtt is rokonszenves férfi volt, mégis nemet mondott. Frederic ekkor kimutatta a foga fehérét. Ha Carol nem enged - mondta soha, sehol - legalábbis a nyugati világban - mint mérnök nem érvényesülhet; neki megvan a hatalma ehhez, és nemcsak ennyire képes. Nem okozna különösebb gondot neki, hogy a lánynak a legnagyobb kellemetlenségeket okozza, sőt az életét sem kímélné. Carol legazemberezte, és menni akart. Ekkor Frederic szárazon közölte vele, hogy ismeri a velem való kapcsolatát, és ha tovább vonakodik, nemcsak anyagilag tesz tönkre - kérdezzen csak meg, nem ért-e már néhány olyan fricska, amit most már megtudhatok, hogy tőle eredt -, de ha egyszer csak felderíthetetlenül eltűnök, és soha többé nem lát, azt tulajdonítsa a makacsságának; erre Carol megtört. Utolsó menedékként felfedte „néger" származását, de Frederic csak legyintett rá. Carol még aznap este sírás és csókok közt mindent elmondott nekem, és elbúcsúzott. Soha többé nem találkoztunk, és azóta úgy éreztem, hogy meghalt bennem valami. Amikor azután megindult a Hold-akció, és a vezetők névsorában olvastam Carel Weiss nevét, 26

tudtam, hogy mögötte Carol rejtőzik, noha a szabályok a legszigorúbban kikötötték, hogy az egész akció rendkívüli körülményei miatt csak a legalaposabb vizsgákon és vizsgálatokon alkalmasnak bizonyult férfiak vehetnek részt az expedícióban. Több ízben - még álnéven is - kísérletet tettem, hogy valamelyik személyzetcsere alkalmával holdbeli munkára kerülhessek, de sikertelenül. Bizonyos vagyok benne, hogy Frederic „hosszú kezei" akadályoztak meg; egy ízben telefonon csendes figyelmeztetést is kaptam, hogy hagyjak fel ezzel az ugrándozással, ha jót akarok. Amikor az után híre járt, hogy a vezetők és Frederic „asszisztense" nem tért vissza a Földre, sikerült a felderítő expedícióba felvétetnem magamat. Elgondolhatod, mit éreztem, amikor a Keleti Központ kapcsolótermének- padlóján ott láttam élettelenül. Tudtam, hogy a 210es űrruha az ő koporsója. De hagyjuk ezt, nagyon nehéz. Végképpen összetörtem, nem is tudom, hogyan volt erőm a Földre visszatérés után aláírni a jegyzőkönyvet. A többit te is láttad az előadáson - itt elakadt a szava. Lehunyt szemmel hátrahajtotta a fejét, fogait csikorgatta, és két ökle szorításában megroppant a szék karfája. Úgy elsápadt, azt hittem, vége van. Rémülten ugrottam melléje. De mert láttam, hogy a görcs lassan felenged, és magához tér, egy pohár italt adtam a kezébe, megitta, és magához tért. Azt mondtad, tudod, mi történt - szóltam hozzá. Egy darabig látszólag értelmetlenül nézett rám, majd lassan  bólintott, a zsebébe nyúlt, és elővett két olyanforma kis korongot, mint amilyenek a 30-40 évvel ezelőtt használatos gépírószalag-tokok voltak. Itt a kulcs! - mondta rekedten. Én ijedten néztem rá, azt hittem, megzavarodott. - A titok kulcsa - szólt -, rögtön megértesz. Az előadáson, ugye, azt mondták, hogy nem kutatják a tragédia motívumait. Én sem kutattam volna, ha nem róla és az én összetört életemről volna szó és talán még valami, amit joga van az emberiségnek megtudni. Ezek a kis dobozok a legújabb találmányok felhasználásával készült mikromagnetofonok. Teljesen automatikusak, hogyha hangrezgés vagy  bármilyen gyenge hang okozta elektromos hullám éri őket, rögtön megindulnak, rögzítenek, és még az elektromos ingert is hangban adják vissza. Tehát ha például a levegő nélküli holdfelületen nem a rádióval felszerelt űrruha zsebében vagy egyáltalán belsejében van, hanem azon kívül, bizonyos távolságig így is felveszi az űrruhás ember hangját, illetve az űr- sisakban hangzó rádióhangot is. Amikor az izgalomtól és a kétségbeesett rohanástól kifulladva elsőnek nem léptem, hanem buktam be a Keleti Központ kapcsolóhelyiségébe, az előre sejtett, rettegett látvány okozta kétségbeesésemben is szemembe tűnt a Carol lába mellett fekvő két kis doboz. Tudtam, hogy mik azok, és mielőtt bárki más is láthatta volna, ösztönösen felkaptam, és zsebre dugtam. A Földre visszaérkezésünk után beindítottam és lehallgattam őket. Az egyik eredetileg Frederické 27

volt, a másikat - amint a rajta lerögzített beszédekből, hangokból kivehető - Frederic dugta Carol ruhájába. Pontosan megtudhatjuk, mi történt, annál is inkább, mert visszahallgatás közben is felveszi a hangot-ingert, amit azután folyamatosan, a megelőző felvételek leadása után vissza is ad, például ezt a mi beszélgetésünket is. Élénken beszélt, egy pillanatra felülkerekedett benne a mérnök, a szakember. Aztán egy pillanat alatt újra magába roskadt. Elhallgatott, és tekintete elrévült. Megtörölte a homlokát, és nagy nehezen folytatta: - Elhoztam neked. író vagy, meg tudod írni, amit ezek elmondanak; én nem tudom, sőt inkább megölném magamat, semhogy még egyszer végighallgassam. Felállt, és kifelé indult. Melléje akartam lépni és valamit mondani, de egy karmozdulattal elhárított magától, és szó nélkül kiment. Az ajtót tárva hagyta, és én onnan néztem, amint lehajtott fejjel lejjebb- lejjebb lépett a lépcsőn. A két tekercset azután két nap múlva lehallgattam. Előbb nem volt erőm és bátorságom hozzá. Az előadás, és amit Olaf elmondott, úgy megrázott, hogy félelemmel határos borzongással néztem a tekercseket, amint az asztalomon hevertek, meg- megálltam mellettük, majd újra odább léptem. Ahogy Olaf mondta, a végén még a mi legutolsó beszélgetésünket is visszaadta, sőt, nagy meglepetésemre, egy szaggatott monológot is - az én hangomon; akkor jöttem rá, hogy e két nap alatt olykor hangosan  beszéltem, mintegy társalogtam a tekercsekkel, néha hideglelős hangon. Hogy mit, arról nem írhatok, de hogy előzetes elfogultságom indokolt volt-e, azt az olvasó döntse el. A tekercsekről hallható párbeszédek és monológok, indulatos hangok és zajok lehetővé tették, hogy a történteket pontosan kövessem, és logikus sorrendbe rakjam. A párbeszédekben és monológokban egyetlen szó sincs, amely a tekercseken ne lenne rajta, de írásomban nincsen benne - nem is lehet benne - az emberi indulatok  paroxizmusában elhangzott minden kiáltás, sikoly, felhördülés vagy nyöszörgés, amit - bevallom - nemegyszer elszorult torokkal és visszatarthatatlan könnyekkel hallgattam, s amit leírni vagy kottába szedni úgysem lehetne. Mi történt tehát? - Na, elutazott a népség-katonaság - szólt Frederic, amint levéve űrsisakját, visszatért a Nyugati Központon levő szállására, amelyet megosztott Weiss-szel, az asszisztensével. Weiss egy emanációs tabellát tanulmányozott, de most felnézett és megkérdezte: - Mi lesz, ha észreveszik, hogy hiányzom? - Lehet, hogy azt hiszik, útközben kiestél - nevetett Frederic, kivillantva csillogó, erős fogsorát. - Tizenkét óra múlva mi is indulunk, és harminchat óra múlva jelentjük, hogy véletlenül itt rekedtél és megvagy. Csak arra ügyelj, hogy a riporterek ne kaphassanak közre. 28

Fáradtság címén úgy űrruhásan tűnj el még a megérkezésük előtt, és gondosan maszkírozd is magad. A hajadat jól gyűrd a paróka alá! Véletlenre mindig számítani kell! Én, amennyire lehet, falazok. Weiss mosolygósan bólintott. Rövidre nyírt vörös haja alaposan megnőtt, és bodrosan fogta körül arcát. A pufók űrruhában eltűntek alakjának körvonalai. - Most átmegyek Katurinovhoz, hátha szót tudok vele érteni; a múltkor, úgy látszik, nem értett, vagy csak úgy tett, igaz, nem is voltunk zavartalanok itt nálunk sem. - Nehezen tudom elképzelni, hogy zöldágra vergődsz vele, elég „nagyfiú" ő is, nem valami kis törtető! - Kedvesem, a pénz a legnagyobb hatalom, nincs ember, akit meg ne lehetne venni. Ha te nem volnál az enyém, még engem is! - Ugyan mivel? - Veled! - hajolt hozzá esetlenül az ormótlan űr- ruhában, és igyekezett a szemébe nézni. - Te boszorkány! Weiss durcásan húzta el a fejét. - Na, olyan, mint egy kisdiák még most is! Nem restelli? - Nem, nem - nevetett a férfi harsogva, majd komolyra vált arccal folytatta: - Dűlőre kell vele jutnom bármi áron! Tudod, apám hogyan rendelkezett, de ez volna a legkevesebb. Akármennyire is a leghatalmasabb ember az egész Nyugaton, az ő hatalma végül is másokon nyugszik, mint valamikor a királyoké a hűbéres főurakén és így lejjebb. S ezek - összességükben - nála is erősebbek, s apám  parancsa voltaképpe voltaképpenn az övéké, övéké, az ő hiúságuké, üzleti üzleti érdeke érdekeiké, iké, hogy akár anyagi vagy technikai, akár erkölcsi előnyt szerezzünk és mutassunk a bolsevikok fölött ebben a vállalkozásban is. Akármilyen kicsit, de kimutathatót, reklámozhatót. Ezért is vállalták ennek az egésznek irtózatos költségét, remélve, hogy valamelyik ponton „azok" alulmaradnak. Hát ez eddig nem ment, állták a sarat. A titkos gáncsvetéseket, a „véletlen" baleset-lehetőségeket mindig elhárították, s amellett úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, nem tudtam egyszer sem az álarcuk mögé nézni. Pedig ezt a Katurinovot nemcsak  becsülöm  becsülöm a tudásáért, tudásáért, hanem barátomké barátomként nt szeretem szeretem is, és és ezt meg is mondtam neki. Úgy látom, ő is kedvel, de érzem, az őszintesége mögött mindig van valami „rejtett tartalék". Most odamegyek, feltárom előtte a helyzetet, és a barátságunkat is latba vetem. Rábírom arra a kis előnyadásra. Mindent felkínálok neki, amit a mi világunk hatalma csak nyújthat. Eh, ő is csak ember!Na, megyek, szurkolj nekem! Felerősítette űrsisakját, és esetlen űrkesztyűjével intve, a keszonhelyiségen keresztül kiment. Weiss a kerek ablakon át látta, amint a rádió-televízió fő kapcsolóján igazított valamit, majd a vakító napsütésben, a csillagokkal teleszórt koromfekete égboltháttér előtt  bemászott  bemászott a rakétajárműb rakétajárműbe, e, és lángtenge lángtengerr közepette közepette eltűnt. eltűnt. Ekkor Ekkor jutott eszébe, hogy Frederic előbb is említette, hogy erre az alkalomra kikapcsolja a földi összeköttetést… 29

Félórai száguldás után a vakító fényárnyék ellentétekkel tarkított talajfelszín felett a - zárt rakétakocsi és űrruházat ellenére is - perzselő forróság lassan enyhülni kezdett, a talajon is kevesebb, de ugyanakkor élesebb lett a fény; majd lassan ez is eltűnt, és sötétségben, fokozódó hidegben folytatta útját, mialatt majd megsüketült a légnyomásos  belsejű  belsejű rakéta dübörgésé dübörgésétől, től, amit az az űrsisak űrsisak - bár bár tompítva, tompítva, de közvetített. Rövidesen célhoz ért, de nem a Keleti Központ leszállóterén, hanem oldalt, egy már előbb kiszemelt, valamennyire sima területen, amely kívül esett a központ infravörös televíziójának látókörén. Innen kúszva közelítette meg az állomás rádiójának és televíziójának „idegcsomóját", néhány mozdulattal egy kis csomagot erősített az oszlopon függő szekrényre, gyorsan visszahúzódott egy sziklalap éle mögé. Néhány másodperc múlva a teljesen süket csendben, alig látható villanással esett szét a szekrény, és elszakadt drótbelek lógtak ki belőle. Frederic előrekerült, kinyitotta a keszonbejárat ajtaját, s kopogtatás után belépett a belső helyiségbe. A zömök, kék szemű, vidám képű, űrruhás, de sisaktalan Katurinov felemelkedett írószeres szerszámos asztala mellől, és kezét nyújtotta az érkezőnek. Az ormótlan kesztyűk nehezen kapcsolódtak, aztán a vendég levette a sisakját. - Már vártalak - szólt a házigazda, Frederic csodálkozva nézett rá. - Miből gondoltad, hogy jövök? - kérdezte megütődve. Jó félórája, hogy a Földről közölték az összeköttetés megszakadását s hogy megkukultatok, ebből gondoltam, hogy átjössz. Ha nem jöttél volna, egy negyedóra múlva én megyek át megnézni, mi van veled.  Néhány perccel perccel ezelőtt ezelőtt az én összekö összeköttetésem ttetésem is megszakadt, megszakadt, vajo vajonn mi lehet vele? Nálad mi a baj? Frederic széttárta a karját. - Én sem tudom, ezért jöttem, illetve ezért is. - Másért is? - Igen. Beszélnem kell veled, Alekszej! Arról, amit a múltkor nálunk megpendítettem, de te valahogyan nem reagáltál rá, vagy nem értetted. - Nem kellene megnézni, hogy mi az oka az összeköttetési zavarnak? - Felesleges, pár óra múlva úgyis indítanak függetlenül az összeköttetéstől. Valamit el kell addig döntenünk. - Na, jó, beszélj! - Nézd, Alekszej, csak annyit kérek tőled, s olyan áron, amit te szabsz meg a világ legnagyobb pénzhatalmasságainak, hogy az indításkor a ti két rakétatelepetek ne induljon meg. - S a tiétek igen? - Ez az! a z! - De tudod, hogy az egész teleprendszer úgy van megalkotva és összekötve, hogy csakis egyszerre indulhat meg mind a négy, vagy egyik sem. Megoldhatatlan már emiatt is! 30

 Nem! Tudod, Tudod, hogy értek valamit valamit az elektromo elektromossághoz. ssághoz. Nos, Nos, van van egy még ki nem hozott találmányom, egy igen egyszerű fogás, amellyel itt, a ti központotokon egyetlen vezetéket máshová kötök be, erre a mi állomásaink úgy viselkednek, mintha a tieitek is be lennének kapcsolva, és beindulnak. Nos, ha megegyeznénk, éri ezt a kapcsolást itt megcsinálom, az indításkor az én telepeim beindulnak, akkorra a földi összeköttetésem is megjavul, onnan közlik velem, hogy a te telepeid nem indultak be, amire én azt mondom, hogy idejövök. - És akkor majd jelented, hogy te javítottad ki a hibát, nemde? - Bevallom, hogy először ilyesmi járt a fejemben, de belátom, hogy ez számodra elfogadhatatlan lenne. De mondjuk, öt perc múlva, amikor én még el sem indulhattam, a ti telepeitek is működni kezdenek, és ezt nekem a Földről azonnal jelentik, ide se kell jönnöm. Akkor a késésre olyan magyarázatot adhatsz, ami rád nézve nemhogy hátrányos, de egyenesen előnyös. Meteorcsapás vagy bármi efféle zavar. Neked, illetve nektek nagy érdemet jelenthetne, hogy ilyen különleges balesetet olyan nagy szakértelemmel és gyorsasággal hárítottál el. - És mi előnyt jelentene ez nektek, hogy olyan nagy árat is hajlandók volnátok adni érte? - Alekszej, őszinte vagyok hozzád. Tudsz róla, hogy a Nyugat apám intervenciójára ment bele ebbe a kolosszális vállalkozásba. Pontosabban az USA nemzeti dicsősége céljából volt hajlandó vállalni a költségek legnagyobb részét az a pénzügyi csoport, amelynek a vezetője. Apámnak nyílt ellenzéke nem lehet a hatalma miatt, de annál inkább titkos. Legfőbb vezetői - mondhatnám, hogy természetesen apám után a legerősebbek - szívesen kitörnék a nyakunkat. Sugalmazásukra már az akció elején megindult kontinens szerte, sőt azon túl is a suttogás a mérhetetlen, hiábavaló költségekről s hogy eladta nektek az elsőséget. Ezen kívül valamilyen „erkölcsi" eredményt is látni akarnak, és szívesen vennék, ha nem kellene megosztani veletek. Ha csak egy csipetnyi előnyt, pár percnyi startdicsőséget kapnának. És akkor a bolhából reklámelefántot csinálnának nemcsak a maguk előnyére, de legfőképpen a mi hátrányunkra. Ki akadályozhatná meg az amerikai riporter- és Ku-Klux-Klan-fantáziát a legképtelenebb, de megcáfolhatatlan kitalálásokban a ti fölényetekről és a mi „bolseviki" alacsonyrendűségünkről? Te sem. Én bízom benned, a barátod vagyok, és szeretlek. Elhiszem, hogy nem akarsz nekem és nekünk rosszat. De és azt te is tudod - ez hiábavaló erőlködés lenne, és végül téged is elsöpörne a felizgatott butaság, gyűlölet és rosszindulat áradata. „Bolsevik ügynök" lennél, ezt pedig nálatok még a te apád fia sem úszná meg! Átérzem a helyzetedet, és megértelek, de nem segíthetek rajtad. Te, ha én kérnélek ilyesmire, és megtennéd, csak az apád hatalmát veszélyeztetnéd, pénzt,, vagy még azt sem. A ti fejlett  propagandatechnik  propagandatechnikátok átok mögött mögött sok sok minden elfé elfér, r, lám, még még legnagyobb legnagyobb embereitek gyilkosai is. Nem féltelek én titeket! Engem viszont nem hatalmas pénzemberek - és csoportérdekek - küldtek ide, még csak nem 31

is egy nagy nemzet, de a fél világ társadalmi rendszere és szellemisége, amely talán éppen ebben a hatalmas áldozatvállalásban mutatja meg igazán és döntő erővel, hogy versenyképes, sőt többre való a ti nagyságotoknál, amelynek reklámdíszletei mögött mér- heteden nyomor és szomorúság lappang. Ami pedig a felkínált előnyöket illeti, drága  barátom, én nem tudnék, velük mit kezdem. Az általános elismerésről, a nemzetközi hírnévről nem kell beszélnem, tudod te is, hogy a legközelebbi Nobel-díjra kettőnket jelöltek. A hazai társadalmi elismerés nem kevesebb, mint nálatok, és mert üzleti szempontok nem  játszanak benne szerepet, őszintébb is. Az anyagi jólét? Az, ami az embernek kell, hogy semmiben ne érezzen szükséget, eddig sem hiányzott, még az olyan természetszerűleg fokozottabb igényű embernek sem, mint én. Tudományos munkámhoz talán még nagyobb arányú segítséget kapok, mint te, pedig nem vagyok a társadalom egyszemélyi vezetőjének fia. Naponta háromszori étkezésnél többet nem eszem, lakásomban jól érzem magamat, a technika minden furfangos előnye éppúgy rendelkezésemre áll, mint polgártársaimnak. Ha utazni kívánnék, különösen ezek után - mutatott körül -, mi akadálya lehetne, hiszen a világ minden részére el fognak hívni bennünket. Mit akarhatnék még? Azt pedig, hogy gyermekeimnek olyan bőségben legyen részük, amelyért nem dolgoztak meg, elsősorban nekik nem kívánom. A mi társadalmi rendünk lehetőséget ad nekik a maguk embersége szerinti érvényesülésre - többre pedig senkinek sincs joga.  Nos, Johnny, nagyon sajnálom, de nem megy, amit szeretnél. Ismétlem, megértelek. Tudom, te romboltad szét a távközlési berendezésünket. Ne csodálkozz, nem láttam, de mindabból, amit itt beszéltünk, logikusan következik. Még csak rossz néven sem veszem, meteoritrombolásnak fogom fel, úgy is jelentem majd, de mást nem tehetek. - Alekszej, bármennyire is kiegyensúlyozott lélek vagy, mégiscsak ember vagy. Lehetetlen, hogy ne legyen valami vágy, kívánság benned, amit így, most nem érhetsz el, valami nagyon nagy. Nézd, tiéd lehet  bármi, ami után ember vágyakozhat, a természet és az emberi szellem legszebb alkotásai, legnagyobb kincsei, a földkerekség legszebb asszonyai. Hát kőből vagy? Állj meg, Johnny! Megfogtál, majdnem. Nem vagyok kőből, ember vagyok, férfi vagyok. Azt hiszem, minden férfiban él valahol mélyen a lelke legmélyebb zugában valami álom a legszebb asszonyról, mint a művész lelkében az álmodozás a legszebb; a legnagyobb műről, az igazi festményről, a szoborról vagy melódiáról, amiért életet és életeket áldoznak fel… A földön annyi szerelmi tragédia történik, az emberek elhagyják a családjukat, egzisztenciájukat, becsületüket, életüket, mert találkoztak azzal, akiben az igazit vélték, akinek ragyogása elhomályosít minden egyebet, s aki a számára az egyetlen lehetőség, a világ tengelye lesz. Bennem is él ez a kép, de nem kaphatom meg. - Persze, feleséged, családod van, akik várnak, te lapos bolsevik angyal! 32

- Nem, Johnny, nem. Tudod, hogy a feleségem nagyon szép, ismered a képét - mutatott az asztalán álló fényképre, s amikor elvettem, valóban a legszebb nő volt a számomra. De akkor sem képzeltem, hogy ő volna a földön a legszebb, az ember egy nőt azonban nem okvetlenül a szépsége miatt vesz társul maga mellé. Sok minden van abban, amit többre becsülünk a szépségnél. Én szerettem és szeretem őt tiszta szívvel, ahogy csak egy magát becsülő ember szeretheti a gyermekei anyját. De számomra mégsem ő az az álombeli. - De hát akkor? - Johnny, te mégsem tudod megadni nekem azt a földi nőt... - Miért? - Mert nincs a Földön... - Hát hol van?.. - Itt, Johnny, itt,… Weiss az… Frederic felállt, megtántorodott. - Honnan… honnan tudod? ... - Nekem már az esetlen űrruhában feltűnt a mozgása, amikor nálatok jártam, egyszer pedig az ablakon át láttam, amint éppen felvette a sisakját, elég volt megpillantani az arcát és a szemét. Azóta nem sokat alszom. Hagyjuk, szégyellem, hogy egy pillanatra megtántorodtam, hagyjuk. - De miből gondolod, hogy itt van? - Frederic hangja rekedt volt és remegett. - Együtt indítottuk útnak a népet, nem? Figyeltem a ruhaszámokat, és az övé nem volt köztük, Johnny! Johnny, hová mégy? Johnny! Frederic nehezen mozogva, mint aki teljesen kimerült, mászott ki a  járművéből, és a bejárathoz lépdelt. Tétovázva nyitotta ki az ajtót, majd  behúzta maga után. Nem is csukta be teljesen, ezért nem tudta kinyitni a  belső helyiségbe nyíló ajtót, hiába erőltette, nem jött rá a megszokott szabályra: addig nem nyitható a keszonhelyiség bármelyik ajtaja, míg a másik nem zárul teljesen légmentesen. Dörömbölt, majd kiáltozott: - Carol, nyisd ki! - Csak akkor tért magához, amikor meghallotta Carol hangját: - Biztosan nyitva hagyta a külső ajtót!  Nehézkesen, mintegy félálomban megfordult, szabályosan becsukta az ajtót, majd a másikon belépett, de azt nyitva hagyta. Valósággal lerángatta magáról a sisakot, majd a kezében lógatva, falfehéren meredt az asszonyra. Nehezen lélegzett. Carol ijedten nézte. - Mire jutottál vele? - kérdezte. Frederic lassú mozdulattal kivett a ruhájából egy kis kerek dobozt, az asztalra tette, és működésbe hozta. S a doboz megszólalt: „Na, megyek, szurkolj nekem. - Néhány apróbb zörej után a rakéta ismert dübörgése, majd mély férfihang hallatszott: - Már vártalak. Aztán Frederic kérdése: - Miből gondoltad, hogy jövök?" - Hallgasd végig - szólt Frederic fogcsikorgatva. 33

„Johnny! Hová mégy? Johnny! - Aztán ismét dübörgés, zajok, ajtónyitás, dobogás - Carol, nyisd ki! - Biztosan nyitva hagyta a külső ajtót. - Hallgasd végig." - Borzasztó - nyögte Carol halálsápadtan. Frederic leült, és lehajtotta a fejét. Még a kezében tartotta a sisakot. - Menj oda! - szólt Frederic hosszú szünet után rekedten, fejét még mindig lehajtva. Carol kitágult szemmel nézte, a szája remegett, nem felelt. Csend volt. - Menj oda, beszélj vele, talán rábírhatod. - szólt újra a férfi, de nem nézett az asszonyra. - Nő vagy, hallottad, amit mondott. A foga újra megcsikordult, a válla rángatódzott. - Te, odaküldesz engem? - az asszony szava tompán kongott, merőn nézte a görnyedt alakot. A férfi véres szemmel nézett fel rá. - Menj - kiáltotta rekedten -, ha nem akarod, hogy itt rögtön megöljelek! - Nehezen szedte a lélegzetet, az arca rángatódzott. Tekintetétől az asszony a falig hátrált, egész testével odasimult, még a két tenyerét is ráfektette. - Menj! - kiáltotta Frederic, és a sarokba támasztott automata pisztoly felé nyúlt, de nem vette fel. Hirtelen az asszonyhoz lépett, elkapta a ruhája nyakszegélyét, megrázta, és egész közelről a szemébe meredt. Aztán hátat fordított. Carol riadtan csatolta fel sisakját, és kifelé lépdelt. A nyitott ajtóban visszafordult, és meglátta az asztalra borultalak, rángatódzó vállát, a sisak membránjából csukló férfisírás szűrődött ki. Katurinov ugyanabban a helyzetben ült asztalánál, mint amikor Frederic elment tőle, és mozdulatlanul nézetfa semmibe. Felugrott, és a mellére csapta két öklét, amikor a 210-es számú űrruhás alak belépett hozzá. Szólni nem tudott, állt, mint aki jéggé fagyott, bár úgy érezte, lángol egész lénye, teste, agya. Az asszony levette a sisakját, és sápadt arccal, fakó hangon megszólalt: Frederic küldött, hogy rábeszéljem magát, arra, amit kért. Katurinov csak nézte a bodros vörös haját, kitágult szemét, keményre szorított, de remegő száját és hallgatott. A tűz és a hideg váltakozva nyargalt benne fel-alá, és a nyelve mintha fából lett volna. - A magnóból hallottam a beszélgetésüket, minden szavát - szólt újra a nő, de a férfi nem felelt. Mozdulatlanul, meredten néztek egymásra. Újra az asszony szólalt meg: - Mit mondjak neki? ... - Egy pillanatra észbe kapott. - Az én nevem Carol. Mit mondjak? A férfi csak a feje mozdulatával intett nemet, majd a süket csendben újra megrázta a fejét. Az asszony mintha szólni akart volna, de csak némán állt egy darabig, majd hirtelen felcsatolta az űrsisakot, és kifelé indult. Katurinov dermedten nézte, s csak amikor becsukódott mögötte az ajtó, szakadt ki belőle a kiáltás:  Ne menj el! Ne menj el! - Aztán dermedtsége felengedett, leroskadt a székre, hátravetett fejjel ült, lehunyt szeméből csurgott a könny. Aztán 34

mintha az ajtó újra nyílna, de még mielőtt felnézhetett volna, meleg asszonyillatot érzett, és két puha kar ölelte át a fejét. Frederic homlokát két tenyerébe támasztva ült asztala mellett. Nem érzett, nem gondolkodott, száját, fogát összeszorította, csak várt. Nem is tudta, meddig, aztán Carol megjött. A sisakot letette, leült, és némán nézett a férfira. Frederic hosszú hallgatás után végre megszólalt: Mit mondott? - kérdezte, és újból olyan szorosra csukta a száját, mintha nem is akarna többet szólni.  Nem állt kötélnek! Még csak nem is felelt, csak a fejét rázta tagadólag. Válaszra se érdemesített - felelt az asszony, és merőn nézett a férfi szemébe. Úgy! - mondta az, és gondolat nélkül meredt Carolra. Egyszerre felugrott, elkapta a nő gallérját, mögéje nyúlt, és egy rejtett kis zsebből előhúzott egy másik, pontosan olyan kis magnetofondobozt, mint az övé, amely még most is az asztalon hevert. - Na, lássuk csak, hogyan tagadta meg a barátom a kérésemet mondta rekedten, és megindította a kis készüléket. Az asszony halott sápadtan, mereven ült, mozdulni se tudott. ,,… menj, ha nem akarod, hogy itt rögtön megöljelek… menj …csukló, mély hangú zokogás, zörejek, dübörgés, ajtónyitás hangja... Frederic küldött, hogy rábeszéljem magát …arra, amit kért… a magnóból hallottam a beszélgetésüket. minden szavát… mit mondjak neki… az én nevem Carol… mit mondjak neki… –. ajtózörej…- ne menj el… ne menj el… súrlódó zajok, koppanások… ajtónyitás zaja... – Carol… Carol... így… az istenért, megfázik… ebben a hidegben… takaróddzon be... Alekszej, a tied akarok lenni... nem azért, hogy Frederic kérésének engedj, hanem hogy ne engedj. Egészen idáig attól rettegtem, hogy megígéred, amit akar, és áruló leszel értem, és én leszek a bukásod eszköze... Féltem, hogy elveszíted magad… és engem is... ne higgy neki, mit várhatnál attól, aki még a szeretőjét is odadobja, azt, akit magát is erőszakkal és fenyegetéssel szerzett meg... a pusztulásba rohannál… lehet, hogy valóban nem akar neked rosszat, de azok, akik mögötte állnak, mindenre képesek, én tudom... igazad volt, amit erről mondtál neki… a tieid ellen használnának fel, és ha tiltakoznál, eltennének láb alól... Szeretsz, Alekszej?.. én vagyok számodra az egyetlen? Az igazi? Látom, a feleséged képét nézed. Lásd, mi itt, egy másik világon, végtelenül messze vagyunk, és talán sohasem jutunk vissza, nem vétesz ellene. Nem mondtad, hogy én vagyok az igazi? Bocsáss meg, Carol! - Miért, mert szeretsz? Ha nem leszek a tied, soha el nem múló tövis maradok a szívedben, olthatatlan láng, akiért egyszer mégis eldobnál mindent, Alekszej. Alekszej, szívem. - Neszek, ajtónyílás, dübörgés. - Mit mondott?Nem állt kötélnek, még csak nem is felelt, csak a fejét rázta. Nem érdemesített válaszra sem. Úgy, na, lássuk csak, hogyan tagadta meg a barátom a kérésemet." 35

Carol sápadtan, mozdulatlanul ült a helyén, mereven néztek egymás szemébe. A férfi egyszerre soha nem hallott, borzalmas hangon felordított: - Elárultál, néger szuka! Így tagadta meg! - Felkapott egy higannyal töltött eszközt, és teljes erőből az asszony felé vágta, de a túlzott lendület miatt célt tévesztett. A tartály a szörnyű erejű ütéstől a falon szétrepedt, leesett, és a padlón milliószámra gurultak szét az apró higanycseppek. Az asszony meg sem mozdult, medúzatekintettel sziszegte a fogai közül: - Ahogyan te elárultál, sőt kiárultál engem, mint valami használt csizmát!... Boldog vagyok, hogy a „barátodat" nem adtam a körmeid közé, hanem kihúztam onnan. Boldog vagyok, hogy az övé lehettem, azé, akinek az igazi vagyok, s akivel össze sem lehet mérni téged, te  Nobel-díjas kerítő, aki a saját szeretőjével kezdi az üzletet. Egyszer már mondtam, hogy gazember vagy, de akkor azt hittem még, hogy csak embernek vagy aljas, de az vagy férfinak is! A férfi hörgött. Az indulat úgy rázta, hogy a foga vacogott. Itt pusztulsz el! - rázódott ki belőle alig érthetően, és tétován nézett körül valami kézbe fogható tárgy után. Egyszerre csak felkapta a sisakját, felcsatolta, kibotorkált, még a sisakon keresztül is lehetett hallani a zihálását. A külső keszonajtót bezárta úgy, hogy belülről nem lehetett kinyitni. Carol látta, amint a járműhöz megy, beszáll és elindul. Aztán látta, amint a jármű visszaérkezett. Mindaddig meredten ült. A jármű megérkezése felrezzentette, felállt, a belső ajtóhoz ment, kinyitotta, majd felvette a sisakját, és leült. Frederic kiszállt, az épülethez ment, ki akarta nyitni az ajtót, de az nem engedett. Tudta, hogy azért nem nyílik, mert a belső ajtó nyitva van. - Csukd be a belső ajtót, te dög! - hangzott a sisakbeli rádióból. Carol nem felelt. - Nem hallod? Csukd be az ajtót! - hörgött a düh fojtogatta hang. Az asszony hallgatott. A férfi körülnézett, és felkapott egy bárdszerű fejszét, leírhatatlan káromkodások, szitkok és hörgések közepette nekiesett az ajtónak, hogy kifeszítse, de nem boldogult vele. - Ha nem csukod be a belső ajtót, ezt szétrobbantom! - hallatszott az artikulálatlan hang, miközben Frederic dühödten rángatta-feszegette az ajtót. Carol az ajtóhoz ment, becsukta, mire a külső ajtó kicsapódott úgy, hogy a kilincsén függve sodródott be vele a férfi. Berontott a keszonhelyiségbe, és próbálta kinyitni a belső ajtót; amikor ez nem ment, a dühtől sikoltó hangon kiáltotta: - Nyisd ki! - Amíg a külsőt be nem csukja, nem lehet! - hallatszott a rideg, monoton válasz. A férfi ebben a pillanatban a válaszból mintha ráébredt volna eszelősségére, felegyenesedett, nagyot lélegzett, visszafordult, és  becsukta maga mögött az ajtót, ami a feszegetés-rongálás miatt nem 36

ment könnyen. Végre sikerült és belépett. Látva az űr- ruhás, sisakos alakot, gúnyosnak szánt hangon kérdezte: - Szökni akartál? - Ha kirobbantják az ajtókat, bent is kell a sisak! - hangzott a száraz felelet. Furcsa módon, mintha ez a hang kijózanítólag hatott volna, és mintha valami tudományos programot sorolna el, Frederic beszélni kezdett: -Újsütetű szeretőd döglötten fekszik az indításcsatlakozás alatt. Úgy lőttem le, mint egy kutyát, szemben, nem volt ideje védekezni. Ezután a feje felett - figyelsz? -, a feje felett megcsináltam azt a kapcsolást, aminek eredményeként a földi indításra a mi rakétatelepeink  beindulnak, de az övék nem - érted, gyönyörűségem? Persze, előbb  pontos indítást kérek, s azt mondom, nem tudom, miért szakadt meg az összeköttetés, azután újra megszakítom. Indítás után újra létrehozom a „véletlen" kapcsolatot. Közlik velem, hogy bolsevik bálványod telepei kukák, erre én megígérem, hogy odamegyek; meg is teszem. Bekapcsolom az ő telepeiket is, majd innen jelentést teszek az akkorra véglegesen megjavult összeköttetésen, hogy valami érthetetlen tragédia történt ott; barátunkat sehol sem találtam, noha a visszatérő űrhajója sértetlenül és útra készen vár. Persze barátunkat előbb elszállítom valamelyik szakadék szélére, és nem bedobom, nem, ízekre robbantom, s ha valami netán maradna belőle, a többi után söpröm, nyomozóbizottság legyen a talpán, amelyik nyomára jön annak, ami itt történt… Persze mindezek előtt kitekerem a nyakadat, hogy valami zűrt ne csinálhass közben. Nem lesz gond téged sem eltüntetni, és én fogok a legjobban csodálkozni, hogy nem érkeztél vissza a Földre, talán utazás közben kieshettél, vagy a fene tudja, mi történt veled. Mi a véleményed, galambom? Carol nem felelt. Frederic levette a sisakját, és automata pisztolyát kézben tartva a rádióhoz lépett, beszélni akart, de a készülék süket és néma volt. Eszébe jutott, hogy kívül kikapcsolta, feltette a sisakot, kiment. Carolnak csak később jutott az eszébe, hogy oda kellett volna ugrania a rádióhoz, és akkor, ha csak egy szóval is hírt adhat magáról, ez megmenthette volna. Dermedtsége nem engedte mozdulni, pedig a férfi megint elbajlódott egy darabig a megrongált külső ajtóval. Csak annyi ideje maradt, hogy a két magnódobozkát a ruhájába dugja, a földre dobott fejszét felkapja, és a szék mögött elrejtse. Frederic visszajött, türelmetlenül ledobta az űrsisakot, és szembefordulva a lehajtott fejjel, mozdulatlanul álló Carollal, beszélni kezdett a rádióba: - ... Központ, itt Nyugati Központ, az indítást kérem a pontos időben, az indítást kérem a pontos időben. Itt Nyugati Központ! - De közben már le is kattantotta a kapcsolót, és a torkához kapott; fulladozás közben a nyitott belső ajtóra tekintett, rájött, hogy a külső ajtó, feszegetés okozta résein a levegő gyorsabban szivárgott ki, mint ahogy az állandóan működő levegőszivattyú pótolni tudta volna. Gyorsan 37

feltette a sisakot, és minden egyébről megfeledkezve a külső ajtóhoz ment, hogy megvizsgálja. Carol ebben a pillanatban utána lépett, és a hirtelen két kézre kapott fejszével, irtózatos sikoltással, teljes erejéből hátba vágta a férfit. Ez olyan szörnyű kiáltással esett a külső ajtónak, hogy Carol minden idegszála felborzolódott, és kis híján elájult, amikor az ajtóhoz roskadt Frederic hátából kiszökellő vérsugár szinte végigfröcskölte. Kétségbeesett sikoltozással próbálta kinyitni az ajtót, s csak egy idő múlva jött rá, hogy előbb a belsőt be kell csuknia… Amikor az ajtó végre kinyílt, Frederic kibukott úgy, hogy Carol meg is botlott benne, kis híján elesett, s a borzalomtól sikoltozva támolygott a jármű felé. Frederic felemelte a fejét, meglátta, és utolsó erejével a kezében tartott géppisztollyal találomra utána lőtt, majd utolsót hörgött. Carol ütést érzett a combjában, és felbukott. Felállt, és jobb lábával furcsán bicegve végre odaért a rakétához, és nagy kínnal felmászott rá. Megindította a rakétamotort, és elindult a Keleti Központ felé. Erejét fogyni érezte, a lába zsibbadt, az eddig puffadt űrruha egyre szorosabb lett rajta, a rosszullét környékezte. Ahogy az egyre fényárnyék-kontrasztosabb táj felett repült, a testére feszülő ruha egyre hidegebb lett. Maga sem tudta, zokogott, segélykérő szavakat rebegett: Olaf, segíts! - sírta talán százszor is egymás után. Alig volt magánál, a legnagyobb erőfeszítéssel tudta csak tartani az irányt, s amikor megérkezett, úgy esett ki a járműből. Fel sem tudott állni, kúszott az épület felé. Az ajtó kilincsét nekitámaszkodva, térdre kapaszkodva érte el, úgy is csukta be maga mögött, folyton sírt, kétszer is elvesztette az eszméletét, amíg a hanyatt fekvő Katurinovhoz ért. - Alekszej, szívem! - sírta, és megpróbálta megmozdítani. Bevizsgálódott a sisak ablakán, és felsikoltott. Alekszej felnyitotta a szemét. - Alekszej, Alekszej drágám, élsz? Szólj! Halvány suttogás hallatszott a sisakrádióban: - Frederic rám lőtt. - Igen, de meggyógyulsz, gyere, felsegítlek - és erre rároskadt a másikra, és újra elájult. Amikor magához tért, sírva nézett bele a másik sisakjába. - Alekszej, szívem! ... - A kapcsolás - súgta a férfi, és a szemével is intett. Carol meglátta a lefelé lógó, de végével ismét felcsavart vezetéket. - A kapcsolás - súgta Alekszej -, újra össze kellene kötni. - Mit tegyek? - lihegte Carol. A végét le kellene húzni és idekötni - intett Alekszej a mellette, majdnem a földig csüngő másik vezetékdarabra -, csak akkor lesz benne áram, ha a Földről bekapcsolják. Carol kúszni kezdett a felcsavart vezeték felé, vérnyomokat húzva maga után. Azt hitte, sohasem ér oda, sírt a kétségbeeséstől. Végre sikerült. Alája hengeredett, mind a két kezével belekapaszkodott, és minden maradék erejével húzta lefelé, miközben úgy érezte, csonttá 38

fagy. Kimerülten abbahagyta, majd újból nekifogott, lihegett, sírt. A vezeték egyszerre csak engedett, és a vége a melléhez csapódott. Azt hitte, kétszer annyi idő kellett, hogy Alekszejhez visszaérjen. Azonban a vezeték nem ért el odáig, úgy látszott, hiányzott is belőle, de talán azért is, mert nem egyenesben volt. Kétségbeesve néztek egymásra. Carol leejtette a fejét, és megint sírt. - Ne sírj, Carol - súgta Alekszej. - Szedd le kezemről a kesztyűt, ha másként nem, ezzel a pengével - intett a szemével. Carol kétségbeesve nézett rá. - Csak nem a kezeddel akarod? - Mi más lehetne, tedd meg, mert különben hiába éltem, és hiába halok meg! - Arcán látszott, hogy kimerült, talán el is ájult. Carol könnyeit nyeldesve próbálta lecsatolni a kesztyűt, nem ment. Fogta a  pengét, minden erejére szükség volt, hogy a tartópántokat elvagdossa, és úgyszólván csíkokban fejtse le a kesztyűt a rögtön felpuffadó kézről, mialatt jéghideg verítéke és könnyei összefagytak dermedt arcán. Alekszej felpillantott. - Csavard a két kezemre a vezeték végeit - alig hallatszott a szaggatott sóhaj.  Nem tudom, rövid így is - sírt Carol alig hallhatóan. Alekszej arcán könnycsepp gördült le, Carol szíve összefacsarodott. Tapogatva megkereste a pengét, s a felhasított bőrből rögtön kidagadó bal kezéről hosszú szünetekkel lefejtette a kesztyűt, és újra elájult. Amikor magához tért, megkísérelt Alekszej arcába pillantani. Be volt hunyva a szeme, pillája sem rezdült. - Alekszej - súgta Carol akadozva, de válasz nem hallatszott. Ekkor a püffedt, egészen erőtlen bal kezébe vette a pengét, talán százszor is kicsúszott belőle, amíg a jobb kesztyűjének tenyeréből sikerült egy darabot levágni. Ekkor erejének végére ért, a penge kiesett a kezéből. Odább hengeredett, így a szabadon csüngő vezetékvéget a bal keze fejére tudta csavarni, hogy a kesztyűből kidagadó, vörös, püffedt tenyerét érje. Amikor visszahengeredett, még látta, hogy a vezeték nem csúszott le a kezéről. - Olaf - suttogta, és jéghideg jobb kezét rácsúsztatta Alekszej mozdulatlan tenyerére. Ebben a pillanatban a sisakrádiókban hatalmas reccsenés hallatszott, a feketén meredő ablaknyílásokban vakító fény lobbant, a talaj megrengett, de ebből ők már mit sem láttak, éreztek. Két nap múlva egy újságcímen akadt meg a szemem. Olaf Sundsen neves fizikust, az utolsó Holdexpedíció egyik vezetőjét a városi park egyik kevéssé forgalmas zugában fejlövéssel holtan találták. A pad alatt heverő revolver és a zsebében talált levél tanúsága szerint öngyilkosságot követett el. Tettének oka ismeretlen. Számomra nem. 1965. 39

FUTBALLMECCS

 Nézegettem a naptárt: 1982. április 12-e volt.  Néhány órája érkeztem meg a Keleti Helikopter pályaudvarra Mongóliából, ahol csoportunk három évig geológiai kutatásokat folytatott. Nagyon vágyakoztam már haza, de a pusztai embereket is nehéz szívvel hagytam el. Vasárnap volt, hivatalos ügyeimet csak másnap intézhettem, és csak utána látogathattam el vidéki rokonaimhoz. így nyugodtan szétnézhettem a régóta nélkülözött nagyvárosban, az anyanyelvemen beszélő emberek nyüzsgésében, és válogathattam egy  budapesti vasárnap programjai között.  Némi kellemes tétovázás után végül is egy FTC-MTK labdarúgómérkőzésnél kötöttem ki. Mindig is lelkes szurkoló voltam, és különösen a két nagy rivális küzdelme vonzott. Ritka szerencsének éreztem, hogy éppen ma is ilyennek lehetek tanúja, és egy jó magyaros ebéd után nagyon élveztem a kellemes, napsütéses délutáni sétát a  Népstadion felé igyekvő tömegben. Bevallom, nemcsak a rangadó mérkőzés gyönyörűségében nem volt részem három év óta, sok minden más sem volt kutatóállomásainkon, tanyáinkon, ami a hazai életben megszokott, mindennapos dolog, de munkánk és az új környezet szenzációi annyira lefoglalták érdeklődésünket és időnket, hogy ott nem is nagyon hiányzottak az itthoni körülmények, és a közvetlen családi vonatkozásokon kívül nem is nagyon böngésztünk a meglehetősen ritka postákban, újságokban. De most megrohant minden újdonság. Gyönyörködtem a sokféle szellemes technikai megoldásban, a járművek, reklámok, épületek új formáiban, mindenben. Még az sem bántott, hogy a nézőtérnek majdnem az utolsó sorában kaptam csak helyet. Bíztam a sztyepp távolságain edződött éles látásomban. Egyszerre csak egetverő üvöltésre, kiabálásra rezzentem össze: - Hajrá, Fradi! - ordította közvetlen mellettem egy, a kalapján széles, zöld fátyolcsokrot viselő fiatalember. Olyan erővel kiabált, hogy azt hittem, a hároméves pusztai csendhez szokott fülem menten belyukad. Ugyanis ekkor szaladt pályára a bíróhármas vezetésével a két csapat egyforma ütemű lépésekkel. Oly egyszerre léptek, mint a katonák a díszmenetben. A pálya közepén csoda egyenesen felsorakozva üdvözölték a közönséget. Mire az ordítozás még hangosabb lett, most már hallottam az ellentábor kórusát is, az ütemes „Hajrá, MTK!"-t. 40

Feltűnt, hogy a két csapat tagjait és a bíróegyüttest is milyen szép szál, magas és egyforma alkatú legényekből válogatták össze, csupán a teljesen zöldbe öltözött Fradi-csapat egyik játékosának - a hátán hatalmas 7-es számot viselt - volt a lába meglehetősen görbe. Az MTK  játékosain felülről lefelé csíkos kék-fehér mez és fehér nadrág volt. Amint elindult a játék, a hangorkán elviselhetetlenné fokozódott. Röviddel a kezdés után parton kívül került a labda, s a bíró az MTK  javára intette a bedobást. Akkora lett a lárma, hogy beleszédültem. Az előbbi zöld szalagos fiatalember magánkívül bömbölte, hogy ki kell verni az ilyen bíró szemét; majd néhány perccel később, amikor két  játékos láthatóan akaratlanul összeütközött, és korrekt sportszerűséggel kezet fogott, az én emberem kidagadt nyak erekkel üvöltötte: - Taposd ki a belét a libásnak! - És láttam, hallottam, hogy őrjöngésében nincs egyedül. Ijedten és értetlenül néztem a játék tisztasága és a közönség üvöltözése közti teljesen érthetetlen ellentétet. Állítom, hogy ilyen  bámulatosan sportszerű játékot még nem láttam, sőt elképzelni sem tudtam. A játékosok úgyszólván semmi szabálytalanságot nem követtek el. Megálltak, ha veszélyes közelségbe kerültek a másikhoz; igaz viszont az is, hogy ilyen pontos passzokat, remek cseleket és labdakezelést még a legnevesebb játékosoktól sem láttam soha. Valamilyen végsőkig kifinomodott, szinte gépiesen tökéletesre fejlesztett technikával mozgott a pályán mindenki, és szándékos szabálytalanságnak nyomát sem lehetett látni. Ha valami mégis „becsúszott", abban a labda „kereksége" vagy a talaj egyenetlensége volt a ludas. Aztán még inkább megzavarodtam. A számomra egyformának tűnő, csak a hátszámok szerint a megkülönböztethető  játékosok biztatása közben egyre gyakrabban hallottam régen ismerős neveket kiabálni. „Gyerünk, Slózi!” - harsogta a zöld szalagos, amikor a görbe lábúnál volt a labda. „Orth Gyurka, vidd, vidd!”, „Potya, Csibi, Blum, Csikar!" - hangzott körös-körül. Értetlenül tekingettem ide-oda, és amikor a zöld bokrétás szomszéd megint Slózit ordított, hozzá fordultam és megkérdeztem: - Bocsánat, uram, ha jól hallottam, ön Slózit kiáltott, a játékos talán névrokona a régi, híres Schlosszernak? Az ifjú olyan kerek szemekkel nézett rám, mintha valami szörnyet látott volna, majd elröhögte magát, és a mellette álló pajtásaihoz fordult.  Nem is törődött vele, hogy én is hallom, a nevetéstől fulladozva mondta: Gyerekek! Az ürge vidéki! Azt kérdi, hogy a Slózi rokona-e a réginek! Jaj, kireped az oldalam! Egy másik rászólt: - Fogd be a pofád! - és olyan mozdulattal, hogy „hagyjátok, majd én!", komolykodó ráncba szedte az arcát, felém fordult és felvilágosított, bár néha a füléig szaladt a szája: - Uram! A régi nagyságok iránti hagyománytiszteletből a mostani játékosainkat - persze 41

nem hivatalosan - az ő nevükön becézzük, aszerint, hogy kinek a külseje vagy éppen a játékmodora emlékeztet rájuk. Például a Slózit a görbe lába miatt és így tovább. Persze a valódi nevük egészen más - és odakacsintott a többieknek, akik majd megpukkadtak a nevetéstől. Vállat vontam, és tovább figyeltem a játékot. Remek zsinórpasszok, hirtelen, pontosan irányzott lövések és olyan kapusbravúrok követték egymást, hogy elragadtatásomban tapsolni kezdtem a szomszéd csoport nagy gaudiumára, akik most már sokkal inkább engem figyeltek, semmint a játékot. A 0: 0-ra végződött félidő után a szünetben sétálni indultam, és észrevettem, hogy a szomszédaim rejtve követnek, és a közelemben igyekszenek maradni. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és bevallom, kezdett zavarni. Többször végignéztem magamon, nincs-e valami feltűnő rajtam, de semmi gyanúsat nem találtam. Szerencsére hamarosan kezdődött a második félidő, s néhány percre megfeledkezhettem a kényelmetlen társaságról. Sajnos, valóban csak rövid időre, mert néhány, a közönségnek nem tetsző akció vagy bírói ítélet nyomán olyan zúgás és moraj támadt a nézőtéren, hogy a levegő szinte remegett, s az üvöltésben nem kis erőt jelentett az én „társaságom". Leírhatatlan kifejezésekkel illették az ellenfél játékosait,  biztatták a saját csapatjukat, hogy rúgják agyon őket, „csak a hasába a  piszoknak" és hasonló jókat kívántak. Le nem írható dühöngés támadt, amikor az MTK középcsatára, a kék-fehér közönség „szúrd rá, Orth", „Hajrá, Gyurka" - üvöltözése közben érvényes és tiszta gólt rúgott - ez az egy esett különben az egész mérkőzés folyamán. Már-már attól tartottam, hogy a kölcsönös becsmérlés özönében tettlegességre vetemedik a két tábor. Hát verekedésre nem került sor, amiben talán annak az esetnek is része lehetett, amely pár perccel az újrakezdés után történt. A gólt rúgó MTK-csatár egy helycserés támadásnál kikeveredett a jobbszélre - éppen előttünk történt az eset -, amikor egy, az én szomszédomhoz hasonlón dekorált fiatalember, egy jóval alattunk levő sorból sörösüveget dobott a pályára, és éppen a fején találta a csatárt. Az üveg valamilyen kongócsengő hanggal összetört. Én önkéntelenül felkiáltottam: - Szegény ember! - amire olyan röhögés támadt körülöttem, hogy elszörnyülködtem. Felháborodásomban odaszóltam az egyik vigyorgónak, hogy szégyellje magát, annak a szerencsétlennek a hozzátartozói talán látják is a televízión, azok bizonyára nem röhögnek! Azt a viháncolást azonban, ami erre támadt, le sem tudom írni.  Néhányan a földön fetrengtek a nevetéstől, mások a combjukat verték, vagy a hasukat fogták. Undorral hagytam abba a purparlét. A megdobott játékos azonban, mintha mi sem történt volna, továbbfutott, és remek labdát adott középre, de aztán balra kanyarodó körökben szaladt tovább, akár nála volt a labda, akár nem, olyanforma lendülettel, mint ahogy a műkorcsolyázók a „holdat" csinálják, és válogatás nélkül futott bele a saját vagy a másik csapat embereibe, és 42

úgy sodorta el őket, hogy csak úgy penderültek! A bíró leállította a  játékot, civil ruhás és fehér köpenyes, orvosi táskás emberek rohantak  be a pályára; az egyik óvatosan a kerge játékos mögött futva utolérte, és a tarkójához nyúlt. A csatár abban a pillanatban megállt, a segítő átkarolta a vállát, mondott is valamit - a zajban nem lehetett hallani, hogy mit -, és a többi civil kíséretében kisétáltak a pálya szélére, ott körülállták, úgyhogy nemigen láttam, mi történik. A játék is állt. A civilek tevékenykedtek, s egy pillanatra mintha ívfényhez hasonló éles világosság villant volna fel. Néhány másodperc múlva a játékos a  bíróhoz gyalogolt, vigyázban jelentett valamit, a bíró intett, fütyült, és a  játék ment tovább. Ekkor az alattunk levő sorokban támadt mozgás. Egy rendőr jött nyugodtan, egyenletes lépésekkel oldalról, a tömeg szótlanul utat engedett neki. Egyenesen az üvegdobálóhoz ment, megfogta a karját, és az ifjú az ellenkezés minden jele nélkül vonult el vele a hallgatag tömeg sorfala között. Az egészben volt valami olyan különös, mint amilyet csak nyomasztó álomban lát az ember, s az is olyan furcsán hangzott, amikor előbbi informátorom szólt a körülötte levőkhöz, hogy: „Ennek a marhának hiába beszél az ember, most majd megfizetheti a kárt." Majd hozzátette, hogy a fene tudja, mennyit! A  játék ment tovább, nekem úgy tűnt, hogy a fejbe dobott játékos futásában még mindig van valamilyen balra húzó jelleg, és két ízben is, tiszta helyzetben a bal kapufa mellé gurított. A játék végéig más kirívó nem történt, bár az üvöltözés időnként hol itt, hol ott kitört, viszont az egész idő alatt éreztem és láttam, hogy a „banda" rajtam mulat.  Nagyon fúrta valami az oldalamat, sok mindent nem értettem, zavarban voltam, és amikor vége lett a mérkőzésnek, hirtelen elhatároztam, hogy törik-, szakad, bejutok valamelyik öltözőbe, ha lehet, az MTK-éba, és beszélek, akivel lehet, edzővel, játékossal…  Nem akarom itt leírni a sok fordulót, folyosót, lépcsőt és akadályt, amin át kellett jutnom, és az erőszakoskodást, ravaszkodást, amit életemben először produkáltam, hogy célomat elérhessem - még az utazási igazolványom lobogtatásához is folyamodtam, hogy ma érkeztem az isten háta mögül stb. Végül is ott álltam egy ajtó előtt, s egy hatalmas termetű, edzőforma férfiút kértem meg, hogy engedjen be az MTK-sok öltözőjébe. Kissé furcsán nézett rám, majd vállat vont. - Miért éppen az MTK-sokhoz? Itt van az egész társaság, menjen  be! - mondta. Benyitottam, és az első pillantásommal meglepetéssel láttam, hogy a  játékosok klub szerint vegyesen sorban ülnek olyanforma alkalmatosságokban, mint a hordozható kosárszékek a strandon. A bíró együttes is, az után éreztem, hogy mint valami teli zsák dőlök előre, és  borzalomtól felkavarodó gyomorral orra bukom, és elveszítem az eszméletemet attól a látványtól, ami a másodperc töredéke alatt elém villant. Egy félig a padlózatba süllyesztett, 45°-on dűlő deszkaalkotmányon fekszik hason a fejbe dobott 9-es számú „Orth", 43

mellette egy hokedlin hever a feje, és egy fehér köpenyes ember valami hosszú pálcával kotorász a nyaknyílásán befelé. Arra eszméltem, hogy hideg vizes szivaccsal törlik a homlokomat, és az arcomat veregetik. „Ébredjen, szaki!" - mondogatta valaki. Felnéztem, és ijedt arcokat láttam fölém hajolni. Azok az edzőruhás és fehér köpenyes civilek voltak, akiket már a pályán is láttam, amikor kezelésbe vették a sérültet. - Mi történt magával? Talán sokat ivott? - kérdezte az egyik. - Nem - nyögtem -, de az Orth feje… - és riadozva néztem a hokedli felé. Egyszerre harsant fel a meglepetés hangja és valami pokoli kacaj. - Hol él maga, ember?! - kérdezték egyszerre többen is. - Ma érkeztem mongóliai kutatóútról - feleltem rémülten az érthetetlen hatástól, amit ijedezésem keltett.  Néhány percnyi zűrzavaros kiáltozás, nevetés után az egyik fehér köpenyes föltámogatott és leültetett. - Nézzen körül! - mondta, és a rendben-sorban ülő, mozdulatlan  játékosokra mutatott. - Nézze meg jól őket, s láthatja, hogy gépek. Amikor nincsenek bekapcsolva, olyan élők csak, akár ez a csavarhúzó. Szót fogadtam, és valami viszolygó borzadással láttam, hogy igazat  beszél. Behunyt szemmel ültek a „strandszékeken", és úgy láttam, hogy ezek mindjárt a csomagolóládájuk is, amelyben szállítják őket. - De hát én az FTC-MTK- meccsre vettem jegyet! - kiáltottam kétségbeesve. - Jól megnézte a plakátot? - kérdezték. - Miért? - álmélkodtam. - Azért, mert látnia kellett volna, hogy gFTC- gMTK a szöveg; a gépFTC-gépMTK mérkőzést hirdettek. Ma volt a gépfutballnak, ennek a világhírű magyar találmánynak az első reprezentatív bemutatója, rengeteg külföldi újságíró, technikai és sportszakember részvételével. A magyar labdarúgás nagy múltját és hagyományait kívántuk megtisztelni a két nagy csapat nevével. Elképedésem egyre nagyobb lett. A tenyerembe rejtettem az arcomat, és a fejemet ráztam. - Önök tréfálnak velem - mondottam kétségbeesetten. - Hát a közönség őrjöngése, amivel a csapatát biztatta, a bíró szidalmazása, Orth fejbe dobása akkor, amikor lélektelen, személytelen gépek mérkőznek? ... Ez hihetetlen! Kérem, ne őrjítsenek meg ilyen képtelenségekkel! - Látja, ez a valódi sportszenvedély, amely a saját klubjáért és csapatáért való lelkesedésben nem ismer határt, amelynek elég egy zöld vagy kék csíkos zászló vagy dressz megpillantása, hogy felizzon. Ezért nevezték el az egyes játékosokat is a régi nagyokról. - De hát a Slózi görbe lába? - nyöszörögtem most már teljesen megzavarodva. 44

- A sportvezetőség és a játékosok tervezői, ismerve a közönséget, egy „Schlosszert" is terveztek-csináltattak - ez a magyarázat! - De hát a remek játék, amit hús-vér játékosoktól sem láttam eddig még? - tártam szét a tenyeremet. - Bizony, erre csak a gép képes - néztek rám komolyan. Most már senki sem nevetett, és én is igyekeztem borzadás nélkül nézni Orth fejét, amelyet éppen akkor illesztettek vissza a helyére. - A pálya szélén csak ideiglenes javítást végezhettünk - mondta magyarázólag a doktor-szerelő, és még egyet húzott a csavaron. Jó ideig szólni sem tudtam, szédültem, azt hitték, hogy még mindig az ájulással birkózom; konyakkal kínáltak, nyugtatni igyekeztek, igen kedvesek voltak hozzám. De mindez nem hatott, egyre izgatottabb lettem, és végül is köszönve a figyelmet és a segítő szándékot,  bocsánatot kértem az alkalmatlankodásért, és könyörögtem, hogy magyarázzák meg világosabban, voltaképpen miről is van szó, mi ez, és hogyan lehet. Én a látottak és hallottak következtében már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, és nem tudok innen elmenni se, amíg valamennyire helyre nem rázódom. Tudom, hogy fontos és sürgős munkájuk van, mégis kérem. A fehér köpenyes, aki „visszafejelte" Orthot és láthatóan a vezető volt, leültetett az egyik üres „strandszékbe", mellém telepedett, és miután megnyugtatott, hogy társai nélküle is ellátják a szükséges tennivalót, a szakember fölényével megkérdezte, hogy voltaképpen mire is vagyok kíváncsi. Én dadogva és hebegve a játék soha nem tapasztalt sportszerűségét említettem, ami élő embernek is becsületére vált volna; hogyan teljesíthet ilyet gép? - Csak gép képes erre - felelte tanítóm. - De hogyan, mivel magyarázza ezt? - kérdeztem újra én. - Nézze - szólt -, amilyen komplikált egy ilyen gépjátékos, annyira egyszerű azoknak az elveknek lényege és ismertetése, amelyek szerint megépül és működik. A tranzisztoros, lézeres optikák, beszerelt kibernetikus adatfelfogó és - tároló, valamint számítógépezetek, helyzetfelmérő és észlelő lokátorok összehangolt tömegei nemcsak az előre betáplált adatok és információk alapján, hanem menet közben felvett utasítások szerint is irányítják a gépjátékosok mozgását, akiknek mindegyike más-más, egyéni hullámhosszokon, az összecserélés veszélye nélkül érzékel és cselekszik. A kombinált optikaradar-lézer szerkezet révén tudja követni az élénk, világos színű labda útját, az egymástól erősen eltérő mintázatú dresszek szerint a saját és az ellenfél  játékosait, helyzetüket, közelségüket. A partvonalak és a kapuk érzékelésével állandóan ismeri a helyzetét a pályán, reagál a bíró füttyjelzéseire stb., hall, és a betápláltság mértéke szerint beszél is, felel kérdésekre. Álmélkodva hallgattam, de most már nem kételkedtem. Most már értettem, hogy miért mulattak rajtam a szomszédaim. Most világosodott 45

meg előttem, miért indokolta a bandavezér károkozással „Orth" merénylőjének bekísérését. Igen - bólogatott a mellettem ülő vezető is csak mellékesen jegyzem meg, hogy a bekísérő is géprendőr volt. Meglepetve néztem rá. - Igen - folytatta -, és a rendőr nem is külön, külső utasításra cselekedett. Radaroptikája csalhatatlan pontossággal regisztrálta a történteket, és a betáplált adatutasítások szerint ténykedett. És ide különösen azért jó a géprendőr, mert nem szurkol egyik félnek sem. Ami pedig a károkozás kifejezést illeti, gondolhatja, hogy egy gépjátékos milyen óriási értéket képvisel. Nehogy azt gondolja, hogy egy ilyen gépember csak labdát tud rúgni. Attól függően, hogy adattárába milyen fajta anyagot juttattak, képes a legmagasabb rendű tudományos vagy filozófiai munkálkodásra is. Köztudomású, hogy az egyetemeken, mindenféle főiskolán az oktatás lényegi részét tulajdonképpen már ma is ők végzik, mint a világhírű bióprofesszorok „szürke eminenciásai"; és a költők, művészek szerepét is lassan átveszik, egyáltalán minden olyan területen felszabadítják az embert a nehéz teher alól, ahol logikusan kell gondolkodni, sokat kell tudni,  pontosan emlékezni és a természet törvényeit helyesen alkalmazni. Ezek után, azt hiszem, azt is megérti, hogy miért jutott be oly nehezen ide, elképzelheti, hogy mily gondosan igyekszünk minden idegent távol tartani tőlük. Egyre izgatottabb lettem. Fürkészve nézegettem a most már helyére ültetett Orthot, és miközben a többit egymás után rakták szellemes rakodógépek beguruló villamos teherautóba, pontosabban autóbuszba, ellenállhatatlan kívánság támadt bennem. Hirtelen megkérdeztem kedves informátoromat, hogy nem beszélhetek-e Orthtal. - Lehet, de nem sokat, mert sietnünk kell haza - felelte -, tessék! Bekapcsolt valamit a játékoson, és intett, hogy kezdhetem.  Néhány pillanatnyi zavart hallgatás után, amikor láttam, hogy felnyitja addig zárt szemhéjait, szembeültem vele, és rászóltam: - Kérem, szabad néhány szóra? - Erre felém fordult, rám nézett.  Nem tudtam mire vélni, hogy informátorom közben bekapcsolt egy reflektort, és úgy állította be, hogy a játékos háta mögül engem világított meg. - Itt kissé sötét van ehhez - mondta. - A 9-es számú MTK-játékos vagyok - szólt erre Orth kellemes  bariton hangon -, miben állhatok rendelkezésére? - és ültéből félig felemelkedve, meghajolt felém. Elszégyelltem magamat, szintén felemelkedtem és bemutatkoztam, amit ő udvarias fejbólintással vett tudomásul. - Hogy érzi magát? - kérdeztem zavartan, más nem jutott az eszembe. - Köszönöm az érdeklődést - felelte -, de sajnálom, az ilyesmi nálunk nem téma. Mi szerkezetekből, csavarokból, huzalokból vagyunk 46

összeállítva, érzelmeket nem ismerünk, csak logikát, ingereket és cselekvést. - Elhallgatott. Én elképedve néztem ápolójára, orvosára vagy edzőjére, nem is tudom, hogyan nevezzem, ő mosolyogva figyelt és hallgatott. A torkomat köszörültem. - Mit szól az önt ért inzultushoz? - szóltam végre. Mintha vállat vont volna, de erre nem mernék megesküdni. -Biomunka - felelte valami megvető hangsúllyal. - Mi ilyet nem teszünk, és szerencsére más fából is vagyunk faragva. Egy biolényt a mentők vittek volna el, vagy talán el is pusztult volna. Egy kis forrasztás, csavarigazítás, és nálunk már rendben is van. Informátorom diadalmas arccal rám kacsintott. - Amit elmondtam - folytatta a játékos -, abból következik, hogy amire beállítanak bennünket, azt tökéletesen tudjuk, végezzük más zavaró tényezők kizárásával. Engem labdarúgásra állítottak be, és tudom, meg is felelek a követelményeknek - ha a biók hagynak mondta valami kis rezignáltsággal. Majd folytatta: - Korunk legnagyobb felfedezéseit a mi csillagászainknak, fizikusainknak, vegyészeinknek köszönheti a világ. De lehetőségeink kibontásának és végtelen távlatok felé nyitásának a koronája az lesz - és erre hamarosan sor is kerül -, ha a gépembereket maguk a gépemberek tervezik-szerkesztik, gondoskodnak önpótlásukról, mintegy szülik önfajtájukat sokkal-sokkal tökéletesebbre, mint ahogy a bioemberek valaha is tudták, és akkor a bio-Yehuk csak arra kellenek, hogy gondozzanak és olajozzanak bennünket. Riadtan néztem rá, nem annyira a megjósolt kegyeden jövendő miatt, inkább a Gulliver-idézet kavart fel; hát ezt is tudja? ... De ebben a  pillanatban gondozója hozzá ugrott, valami kattant, Orth elhallgatott, és  behunyódó szemmel meredten ült a helyén. - Ennek, úgy látszik, még valami hibája van, majd otthon jobban  belenézek - mondta bosszúsan az ápolója. De bennem didergett valami. - Kérem - mondtam riadtan -, ez Swiftet idézte olyan vonatkozásban, hogy a hátam lúdbőrös lett tőle. - Semmi az egész, ezt eredetileg irodalomtanárnak szánták, de mert egy másik játékos selejt lett, „átképezték", s valami benne rekedt magnóhatás jelentkezik nála zavar esetén. De most már mennünk kell! - Még néhány szót csak - kértem. - Ezt az élményt soha el nem felejtem. - Beleegyezőleg bólintott. - Kérem, nem volna helyes a kellemetlenségek elkerülése végett, ha a nézőközönséget is gépemberekből toboroznák? Nyilván rendesebben, objektívebben viselkednének! Olyan elképedést, mint amilyen megjelent az arcán, még sohasem láttam. Összecsapta kezét. - Hogy gondolhat ilyet?! - kiáltott fel. - Hát akadna egy is, amelyik egy meccsért pénzt adna, vagy szurkolna bármely csapatnak? Hát nem látja, hogy ezek csak futballoznak, de a sport a nézőtéren van? A sport  jelszava, az „ép testben ép lélek" ott van igazán, ott van a lélek! A 47

csapathoz való hűség, lelkesedés, rajongás - aminek egyik formája az ellenfél iránti ellenszenv -, érzelem csak az emberben van s lehet. Ezek nem sportemberek, hanem szemét alakok! - Dühében elfulladt a szava, aztán nagyot lélegzett: - Még hogy sportközönség! Ide valódi ember, lélek kell, uram! Egyetemi tanár, csillagász, akadémikus, katonai zseni lehet belőlük, de meccsrajongó soha! Éppúgy politikus sem. Mert felfedezheti a világegyetem titkát vagy a rák ellenszerét, de hogy egy alkalmas jelszót kitaláljon, vagy adott helyzetben milyen tézisre hivatkozzon, arra soha nem lesz képes. Csak rideg logika van benne, számára a kétszer kettő mindig csak négy, alkotó fantázia nincs benne, mulya ez a politikához! ... Ebben a pillanatban küszködés, dulakodás zaja hallatszott a bejárat felől. Egy fiatal lány szakította ki magát a bejáratot őrző alkalmazott markából, kezében ugyancsak megtépázott, kuszált virágcsokorral szaladt sírva felénk. - A Csibinek akarom ezt adni - zihálta -, és autogramot kérek tőle, kérem szépen. Fehér köpenyes barátom - másként nem nevezhetem - elébe állt, és szigorúan rászólt: - Hogy kerül ide, nem tudja, hogy tilos? - De kérem - sírta el magát újra a kislány - a Csibinek, - nem tudta folytatni, csak a könnyeit nyelte. A „doktor" megsajnálta. - Jól van, kisasszony, Csibi az autóbuszban van, nem jöhet le autogramot adni, de a virágot átadjuk neki, köszönöm az ő nevében is és szelíden kitolta a szepegő ifjú hölgyet. Amikor visszajött, kérdőn nézett rám: - Na, ehhez mit szól? Látja, mi a sportlélek? Alig kaptam lélegzetet, és csak nyögtem: - Bizonyára ő sem tudja… - Ugyan! Minden pesti, sőt minden magyar tudja, sőt a világon mindenki, akit a tudomány és a sport érdekel - kivéve a mongóliai expedíciósokat - tette hozzá némi gúnnyal. - És látja, mégis! Most, ha kimegyünk, és a buszok elviszik a csapatokat, megnézheti, mi a sportszenvedély! A kapu kitárult, s a két autóbusz - az egyik kék, a másik zöld színekben - kigördült. Olyan hangorkán kerekedett egyszerre, amilyen csak a legforróbb percekben zúgott a pályán. Éltették és becsmérelték a csapatokat és név szerint a tagjaikat; hangzott a „huligán" és a „libás", hullottak a virágcsokrok, csak lépésben tudott távozni a két kocsi. Kövek és sörösüvegek, nyilván a meccsen történt incidens következményének tanulságaként, nem repültek. - Na, én is átöltözöm s megyek - mondta informátorom, akit voltaképpen csak most vettem szemügyre. Erőteljes, zömök ember volt, vastag nyaka, vidám arca nyugalmazott birkózót vagy súlyemelőt sejtetett. - Térjen már magához! - szólt. - Ne féljen attól, amit az a 48

megkólintott bábú karattyolt. A jövő az igazi emberé, a sportemberé, fel a fejjel! - És gépemberekhez szokott kezével a vállamra csapott. Éles fájdalom szúrt belém, és elsötétült előttem a világ. Hófehér teremben tértem magamhoz, két, ugyancsak ragyogó fehér ruhába öltözött alak hajolt fölém. Kórházi kötöző helyiségben voltam. - Ugye, hogy nem fáj? - szólt az egyik, s valóban semmit sem fájt a kezelés. Mintha vajból lett volna a kezük, olyan puhán bántak velem. - Egy kis ficam, holnapra már nem is érzi - szólt a másik. Mozgásuk  pontossága, finomsága gyanút keltett bennem, jobban figyelni kezdtem. Egyre erősödött bennem az az érzés, hogy gépemberekkel van dolgom, illetve nekik velem, s egyszerre biztos lettem benne, amikor a kezelés végeztével az egyik megjegyezte: - Na, mennyi munkába kerül, amíg egy biokéz nyomát rendbe lehet hozni! Maga pedig egy-két napig óvatosan mozogjon! Megköszöntem a tanácsot, és nem tudtam elnyomni a gerincemen futkározó borzongást és azt a komor gondolatot, hogy a labdarúgónak a  jövőre célzó „ígérete" meg a Swift-idézet talán mégsem csupán magnóátütés volt. S most, hogy kifelé megyek a baleseti kórház kapuján, azon töröm a fejemet, hogy holnap jelentéstételkor ne kérjem-e azonnali újabb kiküldetésemet Mongóliába. 1967.

49

A TEJESÜVEG

A katona hanyatt fekve bámulta a felette végignyúló meztelen  betongerendát, amelyre a vakolatát vesztett, a födémtéglák piros húsát mutogató mennyezet nehezedett. Nem tudta, hogy a gerendát már csak egyetlen, még el nem szakadt vasszálacska tartja, s hogy talán egy hangya súlyának többletnyomása is elég volna ahhoz, hogy az is fölmondja a szolgálatot. Nem tudta azt sem, hogy nézi a gerendát, nem gondolkodott. Nem érzett semmit, talán még azt sem, hogy minden tekintetben olyan üres, mint egy gabonászsák, amelyből kirázták az utolsó szem magot is. Napok óta nem evett, de már éhes sem volt. Nem akart semmit, még azokat a makacsul, folyton, szünet nélkül szeme elé  pergő képeket sem akarja elhessegetni, amelyeket agya, mint egy megkergült mozigép, anélkül, hogy tudta volna, sorrend nélkül eléje vetít. Látta magát, amint órák vagy napok óta jön egyedül a tégla- és vakolattörmelék-halmazok között, mindig csak arra ügyelve, hogy völgyben haladjon, nemcsak a maradék katonaösztöne miatt, hogy lehetőleg fedje magát, hanem főként a fölfelé mászástól való irtózása miatt. Kerülgette a törmelékdombokat, nem gondolva arra, hogy ott utca, udvar, lakás, gyár vagy iskola lehetett azelőtt, s nem is csodálkozott, csak nézte, hogy semmi élőlénynek nyomát sem elevenen, sem holtan nem látja. Egyszer mintha eszébe jutott volna, hogy biztosan megneszelték az atomtámadást, és macskástul, kutyástul elmenekültek; de az is lehet, hogy az óvóhelyeken pusztultak el; de aztán legyintett és továbbvánszorgott, amíg ide nem ért, erre a remek fedett helyre, amely még ragyogó tiszta is volt. Csupa tiszta tégla-, beton- és vakolattörmelék, aminek közeit úgy töltötte ki az apró, lisztfinomságú vakolatpor, mintha puha bársonnyal lenne leterítve, és ahol még nyoma sincs sem agyvelőcafatoknak, alvadt vérnek, emberi ürüléknek és annak az első pillantásra mocskos rongynak látszó valaminek, ami azonban rothadó zsiger is lehetett, és amikkel a háború majdnem minden ilyen „helyiséget" teleszórt. Ő különösen érzékeny volt az ilyesmi iránt, ami talán szentimentális mesterségének a következménye: a háború előtt tanító volt. A képek makacsul, káprázva követték egymást. Akkor még négyen voltak, de már nem volt sem előre, sem hátra, azt sem tudták, hol járnak. Mindenféle vezetéstől régen elszakadtak, csak mentek, valamiféle ösztön vezette őket; esetleg már hazai földön barangoltak. Egy krumpliföld szélén az árokban üldögéltek, kettő kimászott, és krumplit 50

 próbált kapargálni a földből, ő és társa egyszerre valami sustorgó zajra riadva odanéztek, de csak szürkés-lilás ködgomolyt láttak, ami azután lassan leülepedve, szétfolyva a talajon, eloszlott. A két bajtárs nem volt sehol, s csak amikor később közelebb óvakodtak, láttak néhány fémalvadék-darabot a kopárrá égett földön, nyilván a szétolvadt felszerelés maradványait. Riadtan menekültek mélyedésekben lapulva, hason csúszva napokig, bár sem közel, sem távol nem láttak semmit.  Néhány nappal azelőtt, hogy ebbe a városba ért volna, szűk erdei ösvényen jöttek ketten, úgy vélték, eléggé fedezve vannak, nem láthatják őket. Társa vagy tíz lépéssel előbb ért ki egy kis tisztásra, midőn hirtelen úgy állt meg, mint akit lövés ér. Nem esett el, imbolygott  pár pillanatig, karjait oldalt lassan felemelte, s mintha egész teste nőni kezdett volna, majd egy pillanat alatt szétrobbant. Nem úgy, mint ahogy a gránát vágja szét az embert, hanem mintha a robbanóanyag gyorsan felszívódott volna a szervezetbe, melynek alkatrészei mintegy ellentétes töltéssel széttaszították egymást, a test önmagát vetette széjjel. Amennyire dermedt irtózatában fel tudta fogni, amit látott, az apró testporcikák halmaza legfeljebb kétméteres körben hevert piros vértócsában. A rémülettől félőrülten rohant be a sűrűbe, de mire hosszú erdei vándorlás után kiért a védelmező fák közül, feszültsége túlcsordult, átcsapott valami hideg dermedtségbe, már minden mindegy volt. Nem keresett fedezéket, nekivágott toronyiránt a semminek, úgy  jutott ide. Megfordult, hason fekve végignézett - már amennyire ellátott - az úton, amerről jött, és szeme kimeredt a csodálkozástól. Vagy negyvenlépésnyire, egy téglahalmaznak majdnem a tetején egy tejesüveg, tejjel teli tejesüveg hevert fehéren, messze csillogón, mintha óvatos kézzel akkor emelték volna le az üzlet polcáról és tették volna oda. A katona e helyzet valószerűtlenségénél is jobban elámult azon, hogyan nem vette ő észre előbb, hiszen ott jött el; ő, akinek a háború ezer és millió veszélye úgy megélesítette az érzékeit, szinte az volt az érzése, hogy egy feléje irányított puskacsövet akár egy kilométerről is észrevesz… Elképedt ezen a csodán, pedig nem egy „csoda" történt körülötte, amióta bevonult. Eszébe jutott egy ostromlott és felrobbantott ház romja, illetve a romhalmaz tetején égnek álló lábakkal heverő asztal és a robbanás füstjében az egyik asztalláb végén, talpon álló, félig telt  borospohár… Aztán eszébe jutott a másik, nagyobb, „dupla csodának" keresztelt eset, amikor ő is életben maradt, és életben, sőt érintetlen maradt egy, a csapat kezébe került fiatal lány. Ha ezt valaha elmesélheti, soha el nem hiszik. Már nem sokkal a háború kezdete után, a katonák szokásává vált, hogy mindent, ami még élt, megöltek, ami még ép vagy használható lett volna, elpusztítottak. A parancsnokok eleinte gátat akartak vetni ennek, de minden hiábavaló volt. ő sokat gondolkodott ezen, és végül arra az eredményre jutott, hogy a totális atomháborúnak szükségszerűen el kell söpörnie az emberi lélek gátlásait is. Ha egy romba dőlt utcán mentek 51

végig, és egy kilógó ablakszárnyban volt ép üvegdarab, bedobták egy kővel. A ténfergő macskakölyökre ráléptek, ha menekülő kutyát láttak, rálőttek, az embereket, kicsit, nagyot, kivétel nélkül megölték. Az utcán vagy bárhol heverő testeket kutató szemmel figyelték, hogy nem mozdul-e. Ha csak vélték is, hogy lehet még élet benne, belelőttek. Megölték a kezükbe került fiatal nőket is, akik esetleg túlélték, hogy foglalkoztak velük, de ez nem sokszor fordult elő. ő nem vett részt ezekben a munkákban, de lassanként úgy elfásult, hogy el tudott aludni az ordítás, sikoltozás, hörgés és káromkodás közepette. Egy alkalommal, úgy látszik, több nőt hoztak be, mint ami kényelmes volt, és egy gyereklányt, a későbbiekre gondolva, belöktek abba a helyiségbe, ahol ő már lefeküdt. A kislány hasonlított egyik növendékére, és a halálos irtózat és rémület láttán, ami elöntötte az arcát, döbbent rá ő is, hogy mi történik. Az egyik falhoz taszított szekrény mögött észrevette a világítóudvarra nyíló ajtót, maga sem tudta megmagyarázni, mi adott erőt, hogy a baromi nehéz szekrényt félretolja. A lányt kilökte, még annyit látott, hogy valamiféle ablak is nyílik oda, aztán kétségbeesett erőfeszítéssel visszaemelte a bútordarabot, és ki- oldalgott. Kis idő múlva őt gyanúsították a lány megszöktetésével, többen már kihúzták a szuronyukat, még most is látja a gyilkos pillantásokat és a vonakodó mozdulatokat, amikkel visszadugták a hüvelybe a fegyvert. Később jött rá, hogy egyáltalán nem a hebegő tagadása mentette meg az életét, hanem az, hogy a lány akkor már árkon-bokron túljárt, s azzal, hogy őt megölik, nem kaparintják vissza; de talán már fáradtak is voltak… Egy héttel azelőtt parancsnokukat egyszerre négy szuronydöféssel ölték meg, amikor egy nőt ki akart menteni a kezeik közül, igaz, hegy abban az esetben az első nő volt… Ilyen a szerencse, a csoda - de ez a tejesüveg, ez több annál, ez érthetetlen. Nem is igaz, hallucinál, látomása van, megőrült. Az előbbi fanyar mosoly, amit a kislánnyal kapcsolatos dupla csoda emléke csalt a szája sarkára, hogy mégiscsak átejtette társait, komor vonássá görbült. Hát így végzi? Nem a haláltól félt. Már annyit látta, már annyiszor súrolta őt is, hogy belefáradt, de az, hogy megzavarodott, hogy elvesztette a tiszta eszét, még ebben a végleg kimerült állapotában is megriasztotta. A tejesüveg konokul szembenézett vele, bár néhányszor hosszabb időre le is csukta a szemét; hátha addig kitisztul a feje, és kimegy belőle az üveg, mert meg volt győződve, hogy csak az ő fejében van, és nem a téglarakáson. Meredten nézte, és egyszerre megrázkódott. Az üvegtől jobbra, a téglahalom aljában mozgást látott. Hirtelen nem tudta kivenni, mi az. Valami leírhatatlan, formátlan, porszínű csomó mozgott és húzódott fölfelé a tégladomb oldalán. Aztán a mozgásáról rájött, hogy mi az. Egy asszony volt. Hosszú, rendetlen haja éppen olyan habarcs-porszínű volt, mint a rongyai és az arca, amelyből csak a szeme fehérje világított, és néha úgy látszott, hogy szemének nincs bogara, vak. Csak a lábaival és  jobb kezével kapaszkodott-csúszott, mert a ballal valami rongycsomót szorított és húzott magával. Egy csecsemő volt, vagyis amint a katona 52

gyakorlott szeme látta, egy csecsemő hullája. Csigalassúsággal, de valamilyen kataklizmaszerű erő elháríthatatlanságával kapaszkodott az asszony a tejesüveg felé. A katona eleinte csak olyan érdeklődéssel figyelte, amilyennel a hangyát nézzük, hogy meg tud-e birkózni egy akadállyal, de elképedését, amellyel az asszony megjelenése megtetézte az üveg okozta meglepetést, lassan valami izgalom váltotta fel. Bár úgy látta, hogy a gyermek halott, mégis az életnek a mozgása, amit az asszony küszködése az életet jelentő tejért mutatott ebben a sivatagban, valahogy visszájára fordította benne azt a rengeteg pusztulást és  pusztítást,  pusztítást, amiben amiben az utóbbi utóbbi időben időben élt, és anélkül, hogy tudta volna, volna, az az élet pártjára állt, és akarta, kívánta, hogy az asszony elérje az üveget. Ekkor újra megremegett. Most a téglarakás bal oldalán is megmozdult valami, az is olyan szürke, porszínű, formátlan rongytömeg, mint az asszony. Ez is a végső kimerültség csigalassúságával mozgott, de mind a két kezével tudott kapaszkodni, és a kúszásban mutatott,  professzionistára  professzionistára valló valló stílusa stílusa és és egyenruhaszerű egyenruhaszerű rongyai férfit, férfit, katonát katonát sejtettek, de hogy milyen hadsereg hagyatéka volt, azt nem látta, de nem is érdekelte. Izgatottan figyelt. Az asszonynak helyzeti előnye volt, előbb indult, az egyenruhásnak némi csekély erőbeli fölénye. Még nem látták egymást, de amikor kimondhatatlanul hosszú küszködés után egyszerre értek az üveg megfogható közelségébe, a férfi megpillantotta az asszonyt, és egy, az eddigi kimerült mozgásából hihetetlen rugaszkodással feljebb lökte magát, és egy hirtelen felkapott téglával olyan lendülettel, mintha a nehézségi erő az ellenkező irányban érvényesült volna - teljes körívben fejbe csapta az asszonyt. Látszott, hogy a fej behorpadt, az üvegért nyújtott kéz lehanyatlott. A férfi egy darabig még fogta a téglát, mintha várná, hogy nem kell-e még ütni, aztán elvette róla a kezét, és az üvegért nyúlt. Megfogta, és látható erőfeszítéssel maga felé emelte. A katona kézbe vette a puskáját, gondosan megnézte, igazított rajta, és lassú figyelemmel célzott. Valami elképzelése volt, mert a szája körül olyanféle mosoly derengett, mint amikor a dupla csodára gondolt. Amikor az az ember a téglarakáson úgy emelte az üveget, hogy  pontosan  pontosan fedte az az arcát, akkor lőtt. lőtt. A jól jól végzett végzett mestermu mestermunka nka elégtételével látta, hogy úgy, amint elképzelte, szétfröccsen az üveg, s mint valami varázslatos gyorsasággal kinyúló fehér virág szirmai, szétbuggyan a tej; de némi csodálkozással látta, hogy nincs mögötte fej… Az is szétrobbant? - kérdezte a tekintete, de valahogy az egész látvány hirtelen a semmibe süppedt… A puskalövés döreje, a légrázkódás megadta a kegyelemdöfést a  betongerendát  betongerendát tartó tartó vasszálacska vasszálacska erejének, erejének, az egész egész mennye mennyezet zet egy roppanással, egy síkban zuhant le, magával rántva a még felette álló közfalmaradványokat. A por lassanként leült, s a helyiség, amelynek immár nem volt fedele, éppen olyan ragyogó tiszta volt, mint az előbb. Csupa tiszta 53

tégla-, beton- és vakolattörmelék, aminek közeit úgy töltötte ki az apró, lisztfinomságú vakolatpor, mintha puha bársonnyal lenne leterítve. Csend volt és béke. 1957

54

LÁZADÁS

- Halló!.. Tessék! - Halló!... Az N84-es számon Brown alezredest keressük. - Ki keresi? - Merrys, a Washington Time főszerkesztője. - Hogyan Hogyan?? Hogy jutott ön a név név és a szám birtokába? - Ismeretlen telefonáló adta meg ezelőtt két perccel, és felszólított, hogy egy sürgős üzenetet adjunk át önnek. - És önök elfogadták a megbízást? - Ha megismeri az üzenet tartalmát, ön sem tenne másképp! - Nos, mi az? - Az NX84-es létesítmény, a telefonáló szerint, egy automata rakétaállomás, a telefonálástól számított tizenöt, most már tizenkét perc múlva, vagyis huszonhárom óra egy perckor felrobban. Ha nem gondoskodik az ellenőrző személyzet eltávolításáról, az emberéletben esett kárért ön felel. Még azt is közölte, hogy épületünk tetejéről, ha érdekel, nyugat-északnyugati irányban láthatjuk is a robbanás fényét. Még azt is mondta, hogy utána ismét jelentkezik önnek szóló újabb üzenettel. - A kutya istenit! Ki volt az? - Semmit nem tudunk. - Igen. Maguk mindenesetre tartsák a szájukat! Értik? - Igen. - Végeztem! - Itt NZ2. Azonnal figyeljék a Washington Time mindenfajta hírvevő eszközét, mindent magnóra kell venni, a telefonálók állomását megállapítani és a most rögtön riadóztatott NZ3-nak intézkedés végett azonnal leadni, kivétel nincs, még ha maga a miniszter lenne is! Végeztem! ... - Itt NX84. Itt NX84. Itt NX84. Úgy látszik, nincs ott senki, csak az automata kotyog. Itt NY84. Itt NY 84, Brown. Az NX84-ről azonnal távozzon, ha valaki ott van! - A parancsot már tíz perce végrehajtottuk. - Milyen parancsot? - Amit most megismételt. - Honnan kapták? - Önöktől, az N84-ből, pontos jelszóval. - A kutya istenit! Mi volt benne? 55

- Ugyanez, azzal megtoldva, hogy vonuljunk a bunkerba. - Hej, az! Figyeljék az NX84~et! - Igen. - Halló! Halló! Mi az a recsegés? ... Halló! Halló! Süketek? Halló, az istenüket! ... Na, nyöszörög már végre! ... Hangosabban! ... - Az NX84, az NX84, felrobbant. A jelekből ítélve atomrakéta. - Miből gondolja? ... Beszéljen már, az istenfáját! ... - A… a… robbanás előtt az állomás felett derengő fénypont gyorsan szűkülő spirálisban jelent meg, majd villámgyorsan lecsapott, egészen úgy, mint a mi A8/2-es rakétánk. A robbanás pedig teljesen atomjellegű volt, szerencsére a bunker atomperiszkópján figyeltük, különben már vakok lennénk. A helyén sűrű ködfelhő terjeng. Milyen az alakja? - Csonka kúp, a szélén felkunkorodik, amennyire a fénynél látható. - Ez pedig a mi 6/AC atomtöltetünk tipikus felhője, hogy az úristen, azonnal vonuljanak ki helyszíni szemlére, rögtön jelentést kérek! - De az atomfelhő? ... - Ennek a töltetnek, ha valóban a miénk, nincs sugárzási energiája. Ez a legújabb „humánus" töltet. Az esetleges sugárzást a készülékeik azonnal jelzik, de ez esetben idegen bomba volt! Értik? ... Menjenek, és rögtön jelentsenek! Végeztem! ... Halló, tessék! ... - Itt Merrys a Washington Time-tól. - Van újabb üzenet? - Eddig nincs, de rettenetes tömeg telefon jön a robbanás miatt, amit mi is észleltünk. Mit mondjunk? - Az istenit, várjon! - Ne várjon! - Ki beszél közbe? - Aki előbb az üzenetet küldte a Time révén. - Hogyan kapcsolódott be? - Az alezredes úr bizonyára jól ismeri hadiszervezetünk remek találmányait az idegen telefonok, rádiók és mindenféle hírközlő eszközök lehallgatásának és helymegállapításának végzésére. Azt is  bizonyára tudja, hogy mindez kismiska a hivatalos Állami Hírszerző Szolgálat felszereltsége mellett, amely például most ezt a beszélgetést is figyeli, hogy úgy mondjam hivatalos kötelességből, azért hát jó lesz, ha ön is és a Time is vigyáz a nyelvére. Mindez azonban eltörpül az ön által talán nem is ismert legfelsőbb mindenható urunk, a titkos Tőkésszövetség Hírszolgálata mellett, amely úgy figyeli a maga legújabb eszközeivel és rendszereivel az állami hírszerzőt, mint ahogy az minket. Maga csuklott, alezredes úr? Nem? Vagy maga, Merrys? Maga sem? Na, mindegy. - Azonnal lépjen ki! - Alezredes úr, ön hülyébb, mint gondoltam, ön az egyedüli hivatalos személy az egész államban, aki beszélhet a rakétaállomás  pusztulásának előrejelzőjével, s ön nem akar velem tárgyalni? Vagy 56

legalábbis a vonal másik végén a kagylót tartani? Nem fogja fel, hogy ez a vékony drót az egyetlen valami, ami hozzám vezet? ... Na, ne ijedjen meg, maradok, és a Time is maradjon még. - Kicsoda ön? - Ne bolonduljon, azt reméli, hogy megmondom? ... A Time kifelé mondja azt, hogy hivatalos rakétakísérlet-sorozat kezdődött, amiről a hadügyminisztérium utasítására csak a sorozat befejezése után tájékoztatják a nagyközönséget, semmi ok a nyugtalanságra. - Ne merjen rendelkezni a minisztérium nevében! A Time nem fogja azt mondani! - Ön tud jobbat? Ne felejtse el, a Time-t és társait ezrek ostromolják a felvilágosításért! - És ha szovjettámadás volt? - Az NY84 éppen most jelentette önnek, hogy minden a miénk volt. Miért akar hazudni? - Ezt honnan tudja, a fene egye meg magát! - Csendesebben. Az NY84-gyel folytatott beszélgetése már magnótekercsen van, és bármelyik percben az egyik rádióállomás kezében lehet. Kár belekeverni a dologba a szovjeteket, mert ha ez sikerülne valamelyik magához hasonló baromnak, az egész ország  pusztulását okozhatnák. És vigyázzon is a szájára, mert csak egy gombnyomásba kerül, hogy az a tárgyalás is a nyilvánosság előtt folyjék. Kapcsolja csak be a rádióját, és állítsa pontosan a 400-as hullámhosszra, onnan is hallhatja a szavunkat. Nem gondolja, hogy van néhány ezer rádióhallgató, aki a Cyklops fogkrém reklámja helyett meglepetve hallgatja a beszélgetésünket? Gondolja, hogy mindenki, aki élvezi ezt a társalgást, egyetért az atompolitikánkkal, és egyéb vágya sincs, mint az atomháború? - Hallgasson el, a ménkű csapjon magába! - Rendben van, ezen túl csak „négyfülközt” beszélünk. A Time kapcsolódjon ki, köszönöm eddigi közreműködését, lehet, hogy még szükség lesz rá. A rádió is elhallgatott, ugye? ... Nos, akkor kapcsolja a hadügyminisztert. - Most, éjjel? - Igen, azt hiszem, őt is érdekelni fogja a dolog. Tudom, megteheti, ne sajnálja az édes álmát megzavarni, gyerünk, sürgős a dolog. Ne azon törje a fejét, hogy honnan beszélek, hiábavaló. - Mondja, mit akar? - Jó. Újabb robbanást jelentek be! - Az úristenit, mit akar ezzel? - Ezt majd a miniszternek mondom meg, de azt hiszem, ő is gyorsan továbbkapcsol... Ne tétovázzon, nem tehet mást, az idő veszedelmesen múlik, s a robbanásig kell még tenni egyet-mást. - Ne parancsolgasson nekem, piszok gazember! - Brown, legyen esze! Elhiszi nekem, hogy a miniszter felhívásához nincs szükségem a maga segítségére? Jó lesz az magának, ha az NX84 57

 pusztulásával kapcsolatban én jelentek neki mindent, beleértve magát is? Nem jobb lesz, ha maga konferál be? Ne felejtse el, hogy minden szavát hallom, és ha görbén beszél, a saját nyakát töri ki! Na, gyerünk, mert múlik az idő! - Az istennyila! Halló, miniszter úr? Itt Brown, az N84 parancsnoka. - Tessék! - Huszonöt perccel ezelőtt az intern számon felhívott a Washington Time főszerkesztője, s üzenetet adott át, hogy tizenkét perc múlva az  NX84 felrobban, gondoskodjam az ellenőrző személyzet eltávolításáról. Rögtön hívtam az NX84-et, illetve az ellenőrző állomást. Ott közölték, hogy már tíz perccel előbb innen megkapták a távozási és egyben óvóhelyre vonulási parancsot. - Micsoda? - Beszéd közben felrobbant az NX84. Az ellenőrzés szerint saját rakéta és a legújabb atomtöltet volt. - Micsoda? - Közölnöm kell még, hogy a bejelentő a Time újabb jelentkezésekor  bekapcsolódott a vonalba, rá- kényszerített, hogy önt kapcsoljam, és  jelenleg is benne van. - Micsoda? ... A szentségit! ... - Valóban itt vagyok, miniszter úr, Brown hűen referált. Csak annyit tennék még hozzá, hogy a Time szerint óriási a tömegérdeklődés a robbanás jelei iránt. - Kicsoda maga? - Felesleges kérdeznie, úgysem mondom meg. Nincs idő ilyesmire. Pontosan nulla óra huszonöt perckor, tehát nem egész egy óra múlva megsemmisül az AT1. Ön is tudja, hogy ez az Egyesült Államok első számú nukleáris elem- és bombatelepe. - De. - Ne szóljon közbe, nincs értelme. Gondoskodjék a személyzet távozásáról, és ami a fő, a lánc- reakció-sorozatok megakadályozásáról, egy órán belül. - Az is. - Ne járassa a száját, intézkedjen, az idő rövid. Gondoljon az NX84re, a felelősség önt terheli. Kiléptem. - Megbolondult? ... Hátha blöff az egész! ... - Nem tudom, de az NX84 után nem festeném az ördögöt a falra! - Hívja fel az AT1-et, a vonalban maradok. - Igen. - Itt AT1. - Itt a hadügyminisztérium N84. - Jelentem, a parancs szerint minden teljes ütemben folyik. - Honnan kapták? - Önöktől, negyedórája, miért kérdi? ... - Kontroll. Mi van a töltetek semlegesítésével? 58

- Azzal már meg is vagyunk, csak a védelmi kilövőállomáson voltak élesítve. - Ott viszont a legteljesebb rakétaelhárítási riadóparancsot kiadni! - Hiszen már ez is megtörtént! - Ez is? ... Végeztem! - Brown, miért adott parancsot? - Én nem adtam, de már az NX84-nél is így volt, valahonnan  parancsot adtak a mi nevünkben, az érvényes jelszóval. - Hogy a mennydörgős, nem innen belülről? - Nem tudom, de nem lehetetlen, várjon! - Központ! Honnan kapcsolt és mikor a 84-re? - Ezelőtt nyolc perccel a Washington Time-ot. - És a házból? - Senkit. - Érthetetlen! - Mielőtt önt hívtam, még azt is mondta ez a csirkefogó, hogy a felsőbb hírszerzés egyik találmányát használja fel, s még magnóra is vette az egészet. - Elrendelni a teljes hírközlési riadót az egész országra, el kell csípni a gazembert! - Nana, miniszter úr! Kár a fáradságért. Én a telefonból valóban kiléptem, de az előbb említett remek találmány révén minden szavát hallom. - Gazember! - Ne töltse az időt felesleges szitkozódással. Óriási a felelőssége! Egy csepp hanyagság történjen csak a minisztériumi parancs végrehajtásában, s a láncreakció fél Amerikát eltörli a föld színéről! Azzal törődjön! - De! - Ne ugráljon! ... Ez magának különben is üzlet, az AT1 a konkurencia butikja. - De hát mit akar? - Azt a robbanás után az elnöknek mondom meg, akihez majd ön lesz szíves kapcsoltatni. Akkor jelentkezem, addig készítse elő a tárgyalást! - De mit akar a robbantással elérni? - Azt, hogy lássák, nem blöffölök, és hogy a kezemben vannak. Vegyék komolyan a dolgot. Végeztem. - Dögölj meg! ... Brown! Egyelőre végeztünk. A riadót azonnal elrendelni. Végeztem! Az elnököt kérem, itt Jowkes hadügyminiszter. - Most? - Igen, halaszthatatlan. - Tessék, Jowkes! - Elnök úr! Az NX84 rakétaállomást atom- rakéta-lövedék elpusztította. Negyedórával előbb a Washington Time útján értesítették a minisztériumot a robbanásról, és ugyanaz a hang, legalábbis annak 59

mondja magát, érthetetlen módon bekapcsolódva a minisztérium távközlési rendszerébe, nálam jelentkezett, és bejelentette az AT1 atombombagyár egy órán belüli pusztulását. Én már akkor elrendeltem a teljes távközlési riadót, de a hang azonnal újra jelentkezett, állította, hogy minden effajta törekvés hiábavaló, jelezte, hogy a robbanás után rajtam keresztül önnél jelentkezik, s csak önnek mondja meg, hogy mit is akar voltaképpen, s az eddigi robbanásokkal súlyt akar adni a szavának. Különben mind a két objektum tudtunk nélkül kiürítési  parancsot kapott, szerintük a minisztériumból, hivatalos titkos jelszóval. A figyelőszolgálat szerint onnan semmi ilyen nem ment ki. - Hihetetlen. Érthetetlen! ... Elrendelem a teljes repülő- és rakétakészenlétet, a teljes hírzárlatot! - A hamis kiürítési parancs végrehajtásával mi legyen? - Tud jobbat, vagy vállalja a felelősséget? - Nem. - Tehát maradjon érvényben, s az óvatossági rendszabályokat a legnagyobb pontossággal hajtsák végre. Tud még mást? - Egyelőre semmit, elnök úr. Szörnyű éjszaka ez! - Igen, sajnos. Jobb híreket szeretnék hallani… Hagyjuk hát abba, Jowkes! - Igen. Jó éjszakát, elnök úr! ... - Itt XKZ2. - Itt Jowkes hadügyminiszter. Elnöki utasításra azonnali és teljes hírzárlat! - Halló, itt B8. - Itt Jowkes hadügyminiszter. Azonnali és teljes repülő- és rakétakészenlét, teljes elhárítási készenlét! ... Halló! Halló! Mi az, miért hallgatnak? ... Halló! ... - A… A… Robbanásjelző készülékek atomrobbanást jeleznek. A fényfigyelő szolgálat délnyugatról óriási atomrobbanás fényét jelenti. - Minden további jelenségről azonnali jelentést kérek. Végeztem! - Itt a bankshilli atomtelep figyelő szolgálata. Az AT1 felrobbant atomrakéta becsapódása következtében… - Az elhárítás? ... - Tehetetlen volt a „béka"- rakéta ellen, mely egész alacsonyan jött, és rendkívül gyors spirálisban pontosan a telep közepébe csapott. Amit  jelenleg látni, vagyis inkább sejteni lehet, a telep helyén óriási kráter van. Olyan, mint amilyet a T6-os atomtöltet vág. - A sátán! ... A sátán! ... Itt Jowkes, tessék! - Halló, gratulálok, miniszter úr! A történtek szerint az ön érdekeltsége jól áll. Egyelőre. Remélem, jutalmul most már szívesen kapcsol az elnökhöz, legyen szíves! ... - Hogy a nyavalya! ... - Ne játsszunk, gyerünk! - Halló, az elnök urat kérem! - Tessék! 60

- Itt Jowkes. Elnök úr, a vonalban van a… - Köszönöm, miniszter úr, ne fáradjon tovább, részemről, ha az elnök úrnak nincs ellenére, a négyszemközti tárgyalás mellett volnék. - Hát, rendben van. Köszönöm, Jowkes. - Tiszteletem, elnök úr. Kiléptem. - Tessék! - Elnök úr! Én önben hazánk első emberét tisztelem, és szeretném, ha tárgyalásunkat ennek hangnemében folytathatnám. Ön bizonyára értesült a rakétatámaszpont megsemmisüléséről, de arról még nem kaphatott hírt, hogy a bankshilli atombombagyár is erre a sorsra jutott. Ezeket az eseményeket azért jelentettem be előre, hogy szavaimnak kellő nyomatékot biztosítsak. - Mit kíván? - Rövid leszek, és a tárgyra térek. Az a javaslatom, hogy önök a  jelenlegi… - i államból akár külön, akár az USA keretében, de mindenképp önálló indián államot hozzanak létre, ezt ünnepélyesen deklarálják, és az új állam függetlenségét és biztonságát garantálják. A területén fekvő minden nagyobb létesítményt, iparvállalatot, bányát, vasutat, iskolát, kórházat stb. az új állam tulajdonába, illetve vezetőségének kezelésébe adnak át; eddigi tulajdonosaikat önök kártalanítják. Az állam vezetése az Indián Nagytanács feladata, amely az ország jövedelmét a lakosság, de elsősorban az indiánok élet- és kultúrnívójának emelésére fordítja. A fehér lakosság az állami kezelésbe vett javak tulajdonosainak kivételével a helyén maradhat, ennek egyetlen feltétele az új államhoz és rendjéhez való hűség és alkalmazkodás. Az állam kezelésébe vett létesítmények vezetőit a  Nagytanács nevezi ki és váltja le. Az USA-hoz való formális tartozáson kívül minden egyéb ügyet csak az Indián Államtanács intézhet csorbítatlan hatáskörrel. Ez a javaslatom, amit minden rendelkezésemre álló eszközzel ki fogok kényszeríteni. Azt hiszem, világosan beszéltem. - Amit mond, az értelmetlen és lehetetlen őrültség! Mit akar elérni? - Az indiánokat, akik ennek a földnek korlátlan urai voltak, az önök ősei megcsalták, kifosztották, aljasul, galádul becsapták, pálinkával és igehirdetésükkel megmérgezték. Otthonaikat lerombolták, földjükről elűzték, kevés híján kiirtották, s „magasabb kultúrájuk" címén rezervátumokba zárták, ahol most, mint a cirkuszi majmok az önök idegenforgalmi üzletének díszöltönyös és dísztollas szórakoztatóiként ugrálnak, és centekért „pitiznek". Ezt a szégyenletes gazságot és igazságtalanságot jóvá kell tenni, és ma, amikor a gyarmati és elnyomott népek milliói váltak és válnak függetlenné, ebből ők sem maradhatnak ki. S ami az ő földjükön épült, az az ő jogos örökségük, és elenyésző kárpótlás a múltak irgalmatlan és embertelen szenvedéseiért és a jelen megaláztatásaiért. S ha ezt a kérdést megoldottuk, következhet a négerek ügye. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt önöktől semmiféle igazság érveivel kicsikarni nem lehet, csakis úgy, hogy a torkukra teszem a kést. Ennek a lehetőségét pedig hazánk nagyszerű és tökéletes 61

hadi és technikai felkészültsége lehetővé teszi számomra, mert egyik kulcsa a kezemben van. Elnök úr, ha valaki, akkor ön tudja, hogy milyen hatalommal áll szemben! - Mit akar ezzel mondani? - Elnök úr! Ezekben a pillanatokban semmisül meg újabb két rakétatámaszpont, és mindaddig, amíg a kormány ünnepélyes deklarációja el nem hangzik az indián állam létesítéséről, minden negyedórában újabb két ilyen létesítmény válik szép emlékké. - Árulás! - Ezt majd később tisztázzuk, most azonban még nem fejeztem be. Ha e perctől számított hat óra múlva nem teszik közzé a deklarációt, fővárosunk lakossága rádiófigyelmeztetést kap, hogy meneküljön, mert újabb hat óra múlva a város atomrobbanás következtében megsemmisül, valamint arról is értesül, hogy a veszedelem elhárítása a kormány kezében van a deklaráció kihirdetésével, s elmulasztásáért a felelősség elsősorban önt terheli. - Átkozott áruló! Most azonnal megmondhatom önnek: a deklaráció nem fog elhangzani, mert nem hangozhat el, mert a hazát semmiféle fenyegetésre nem lehet feldarabolni. S ha önnek valóban a kezében vannak a pusztítás eszközei, és felidézi azt, amivel fenyeget, ez az ön lelkiismeretét terheli! - Elnök úr! Én nem akarok hivatkozni kormányzatunk úgyszólván mindennapos gyakorlatára, amellyel minden előzetes figyelmeztetés nélkül, szinte gombnyomásra pusztít el atombombával száz- és százezreket, vagy arra, hogy katonáink és bérenceink kezébe adott fegyverek nagy konszernjeink profitjáért, mint gyilkolják halomra az általunk „védett" területek ártatlan lakosságát, s ezek mellett az én feltételeim a humánum toronymagas csúcsait jelentik. Önök a más népek hazáját minden aggály nélkül úgy szabdalják széjjel, mintha régi újságpapír lenne, s mindez nem zavarja esti imájuk tisztaságát. Az egyszerű amerikai emberek többsége azonban minden hazug  propaganda ellenére is tudja az igazságot. - Látom, nem akar megérteni. Tegnap járt nálam hivatalos ügyben a  Nagyfőnök, az indián törzsek választott, elismert vezetője. Úgy tudom még, hogy a városban van. Ha ide tudom őt kéretni, hajlandó ön vele is  beszélni? - Igen. - Akkor kérem, várjon. A Nagyfőnököt azonnal kéretem. - Halló, itt a Nagyfőnök. Hall engem? ... - Igen, atyám, ismerem önt és a hangját is, nincs kétségem, hogy ön az valóban. - Az elnök úr néhány szóban tájékoztatott az ön javaslatáról és szándékáról, mely szerint, ha a kormány nem deklarálja az önálló indián 62

állam alakítását, ön a főváros elpusztításával, illetve egy felhívással fenyegetődzik. így van? - Igen. - Ön engem előbb atyjának nevezett. Én azonban érzem, tudom, hogy ön nem a mi népünkből való. Nem a hangjáról vagy  beszédmódjáról gondolom, bár ebből is megismerném, hanem a felfogása, gondolkodása mutatja, hogy fehér ember. - Ez nem fontos, atyám. Én önt mélységesen tisztelem, és kérem, engedje meg, hogy továbbra is így szólíthassam. - Legyen kívánságod szerint, fiam, és hallgass rám. Tégy le szándékodról, amely minden jót akarásod ellenére is teljes  bizonyossággal népem gyors pusztulását vonná maga után. Azt hiszem, nem akarsz az indiánok gyilkosa lenni. - Nem értem! - Pedig a dolog egyszerű, sajnos, nagyon egyszerű. Népünk mostani helyzetében valóban haldoklik, de ebben a lassú haldoklásban van valami viszonylagos jó, az, hogy lassú. Helyzete valóban méltatlan és szomorú, sőt reménytelen, de ebben sokkal kisebb része van a fehérek golyóinak és csalárdságának, mint az indiánság eredendő tulajdonságainak, amelyek a volt erényből az idők változásával bűnné fajultak. - Nem értem, atyám! - Azok a fehér vándorok és úttörők, akik keletről nyugat felé vonultak, nemcsak az indiánokkal harcolva győztek, hanem az irgalmatlan természettel is megbirkóztak. Iszonyú kemény munkával verekedték ki az életet, kezük és lelkük megkérgesedett bele. Kutat,  bányát ástak, feltörték a kemény földet, és ma milliók élnek az addigi sivár pusztaságon, és a világ minden népe tisztelettel nézhet arra, amit az amerikai nép, a fehérek itt előteremtettek. Ebben a küzdelemben nem tudott részt vállalni - és nem is akart - a mi népünk; elkövette egy nép számára a legsúlyosabb bűnt: ragaszkodott régi életmódjához, és az idő elhaladt felette és az úttörők utódai ma joggal nevezik a maguk hazájának azt a földet, amelyet őseiknek nemcsak vére, de verítéke is öntözött és tett termékennyé. - De atyám, bele lehet nyugodni egy nagylelkű, nemes nép  pusztulásába, végső elnyomorodásába? Nem volna kötelessége az amerikai népnek, hogy a halál helyett az életre kényszerítse? Az embert szabadságra csak szabadságban, munkára csak munkában, függetlenségre csak függetlenségben lehet nevelni, ketrecben nem! Ezért akarom én az önálló indián államot, ahol e nép beléphet, mert be kell lépnie, a fejlődés folyamába. - Vagyis a lassú halál helyett válassza a gyorsat. - Nem értem, atyám! ... - Fiam, te most egyenrangúságról beszéltél, ez annyit jelent, hogy  beillesztenéd az indián népet hazánk fehér lakosságának társadalmi formájába, életszemléletébe, szokásaiba. Mármost nézz körül, fiam. Itt 63

már minden elveszett vagy veszendőben van, ami az emberi lélekben szép és jó, amiért érdemes élni. Nézd meg az amerikai nép jövőjét, a fiatalságát, hogy rohan a pénz után; s ha belefáradt, hogy rohan az üres, lélektelen, reménytelen, silány szórakozásai után. Mily rémítően emelkedik a börtönbe kerülő fiatalok tömege. Az ország abban látja a  jövőjét, hogy az atomhalálra trenírozza ezt az ifjúságot; mit vársz ettől? Mit vársz attól a nemzettől, amelynek akármilyen aljas gazember is hőse lehet, ha sok a pénze? ... Mi sors vár arra a népre, amelynek hatalmasai a maguk hasznát és hatalmát, a világot egy csapásra elpusztítani képes fegyverek gyártásában és felhalmozásában látják? A gyors halál! Ebben kívánod az indiánok egyenrangúságát? ... Látom, az elnök úr felháborodottan rázza fejét, és tiltakozva emeli fel a kezét. Hagyjam abba, elnök úr? ... Nem? ... Akkor folytatom. Vagy gondolod, fiam, hogy egységessé tenné az indián népet, ha közülük is a gazdagabb a szegényebb cápájává „fejlődhetne", mint a fehéreknél, a szabad demokrácia nevében? ... Akkor inkább égjünk el a mi régi, elmaradt,  primitív bűneink lassú tüzén, mint ebben a világra szólóan mechanizált  pokolban. - De atyám, hiszen én olyan berendezkedést akarok, ahol az emberek nem zsákmányolhatják ki egymást. - Látod, fiam, éppen azt az azonnali pusztulást szánod a népemnek, amiről az elején beszéltem. - Atyám, kétségbe ejt, mert nem tudom felfogni, amit mond! - Pedig ez irtózatosan világos, és talán az elnök úr is erre célzott, amikor lehetetlennek mondta a tervedet, de persze ő nem mondhatta ki. A pénz istenségének ebben a szédült világában istentelen véteknek számít minden, ami az aranyborjú ellen volna, de különösen vörös  posztó az, amit te akarnál, hiszen az nem egyéb, akárhogy is forgatod, mint a kommunizmus, ami ellen életet, sőt, ami a legtöbb, dollárok milliárdjait hajlandó feláldozni a nemzet „nagyjainak" serege. Emlékezz, amikor Kubában, amerikai földön elsőnek elkezdődött a szocializmus, hogyan ordították az „inkább a halált" azok, akik a jó előre drága pénzen elkészített atomóvóhelyük biztonságában bíztak, és nem érdekelte őket a nép sorsa. Gondolod, hogy megtűrnék a területükön ezt a „pestist", és nem irtanák ki az új állam lakosainak az írmagját is? És akkor meg tudnál védeni bennünket, fiam? ... - Meg, atyám! - Mivel, hogyan? - Közhírré teszem, hogy ha az indiánoknak bajuk esik, a főváros elpusztul! - Fiam, fiam, rosszul számítasz! Nem ismered eléggé őket. Azt híresztelnék, hogy szovjettámadás érte a fővárost és az indiánokat is. Hogyan bizonyítanál ellene? És még egy, fiam, a legfontosabb. Te sohasem fogod elpusztítani a várost. Ezt tudom én, tudod te és, sajnos, tudják ők is. - Miért? 64

- Őket a fenyegetésed nem tartaná vissza, te pedig a halott indiánokat semmiféle város vagy akár egész ország elpusztításával fel nem támaszthatnád. És hasztalan bosszút állni ártatlan embereken és vele eszközt adni az aljasok kezébe a világ felgyújtására; úgy érzem, fiam, nem neked való feladat, nem erre vállalkoztál. És még nem  beszéltem a legnehezebbről. Előbb mondtam, hogy ez a voltaképpen nagyon műveletlen nép, amelynek kultúrája kimerül a vasalt nadrág és a nyakkendő viselésében, a hűtőszekrény és társai birtoklásában, az olcsó filmek és a gazdagok életét reklámozó magazinok szemlélésében, bedől az életformáját magasztaló pénzszolga sajtó reklámozásának; nem lát túl az orrán, amelynél fogva a különböző nacionalista és vallásos szervezetek vezetői vonszolják. Hogy burjánzanak a különböző titkos és nem is titkos szervezetek, a Ku-Klux-Klan és társai, amelyeknek egyetlen célja ennek a nemzeti vakságnak a fenntartása és fokozása, s amit időnként egy-egy pogrommal vagy lincseléssel élesztgetnek a hatóságok támogatásával! ... - Az elnök úr megint tiltakozik? ... Nem? ... Pedig jó lenne, ha szólna egy-két szót, érdeke lenne, valahol egyszer a javára írnák. A titkos szolgálat ugyanis ezt a telefont, az övét is rendszeresen lehallgatja. - A fene egye meg! - Rendben van, ez is valami; kérem, atyám, folytassa! ... - Én azt hiszem» ebben a bandában az indián állam eszméje olyan lenne, mint a puskaporos hordóban a szikra. Mi akadályozhatná meg ezt a szennyes áradatot, hogy órák alatt el ne öntse a rezervátumokat, és talán még tökéletesebb eredménnyel kiirtsa népünket, mint a hatalmasok, hiszen kezét nem hideg számítás, hanem a gyűlölet és a gyilkolás gyönyörűségének nyálcsorgató szenvedélye vezeti. Fiam, elfog a borzadály erre a gondolatra. Meg tudsz bennünket menteni? ... Hallgatsz, fiam? ... Felmerül bennem a gondolat, hogy vannak ennek a népnek remek fiai, a jóért, az igazért, nemesért kiállani kész harcosai, munkásai, tudósai, emberséges emberei, talán az ő szellemük megvédene. de kevesen vannak, és szavuk elvész a felizgatott tömeg harsogásában. Az államodnak ezen kívül még egy nagy hibája van. Az elnök úr szerint te a fehér lakosságot ott szeretnéd tartani - már akinek az új rend megfelel. ... És akinek nem? ... Az menjen el vándorbottal a kezében a hazájából, mint valamikor az indián? Megismételnéd azt az iszonyú igazságtalanságot, ami ellen fellázadsz? Tégy le a szándékodról, fiam! ... - De hát nincs menekülés, atyám? - De van, fiam. Ha majd az egész amerikai nép vagy a nagyobb része felébred ebből a halálos szédültségből, és az életet választja, ha azt akarja magának, amit te most az indiánoknak, akkor és csak akkor válik valóra, amit szeretnél. Csak a néppel, az egész néppel, fiam. … Hallgatsz? ... Ne hallgass, felelj! 65

- Köszönöm, atyám, a súlyos kezét, amelyet a fejemre tett, és a  porba nyomott vele, lemondok a tervemről, kérem az elnök urat. - Tessék! - Elnök úr! Az államalapítás tervéről lemondok. A főváros fenyegetésének időpontját azonban csak felfüggesztem. Ha az indiánoknak ez ügy miatt bántódásuk esne, azonnal esedékes lesz, nem fogok késlekedni vele. Tudom, hogy ön nem mindenben a legnagyobb hatalom az országban, de ebben a vonatkozásban igen, és minden lehetőség a kezében is van, s ezért a felelősség önt terheli. A rakétaállomások likvidálása azonban az eddigi ütemben tovább folyik. - De az istenért, most már miért? - Amíg a kormány le nem ül az általános és teljes leszerelés végre eredményes megtárgyalásának asztalához, illetve nem nyilvánítja ki nemzetközileg kötelező ígéretét, addig folytatom! - Ez szovjetzsarolás! - Elnök úr! Gondolja, hogy ez a követelés nem találkozik az amerikai nép és ágyútöltelék-hadseregének legforróbb óhajtásával? Jobb reklámot nem is csinálhatna a szovjetnek! Egy tanácsot azonban még adhatok. Amikor végre rászánják magukat a leszerelési deklaráció kiadására, az addigi támasz- pont-megsemmisüléseket nyilvánítsák a kormány tervszerű eljárásának, amellyel a világ előtt bizonyítani kívánják megegyezési szándékuk komolyságát, ennek talán hinnének azok is, akik eddig annyiszor csalódtak önökben. Végeztem, elnök úr! - Tessék! - Itt McKing. Te Harry, ez a bitang, úgy látszik, megtartja a szavát, most jött a jelentés újabb két északi atomtámaszpont pusztulásáról. - Mi az, ti valóban lehallgatjátok még a Fehér Ház telefonját is? Utánam is kémkedtek? Kitekerem a nyakatokat! - Ne izgulj, Harry, ez elsősorban a te javadat szolgálja. Amíg te társalogtál, addig én cselekedtem. - Mit csináltál? - Máris lefogattam a hadügyminisztérium egész inspekciós személyzetét, köztük kell lennie ennek a vörös bitangnak is, és szemmel tartatom a szeretett Jowkesedet is, gyanús nekem a fickó! A bolseviki  propagandabeszédet tartó Nagyfőnök pedig, amint elhagyja a szobáját, a lifttel együtt lezuhan a tizenkettedik emeletről, és nem lesz módjában elmondani, hogy megjósolta a rezervátumai sivataggá válását, amit  persze természeti katasztrófa okoz holnap, gyökerestül irtjuk ki a gazt! És azonnali atomháború a szovjettámadás miatt. - Ne merj beleavatkozni a hivatali ügyeimbe! Megsemmisítelek, kihúzom ezt a régi, mérges tüskét! ... - Ne ugrálj, Harry, te is tudod, hogy ki az eresebb. Mire a kezed mozdítanád, már régen nem szuszogsz! Elfelejted te címer-állat, hogy én tettelek elnökké? Ne feszítsd túl a húrt, úgyis sok van a rovásodon, 66

 például ez a tárgyalás ezekkel a bolseviki csirkefogókkal! Úgy hallgattál, mint a dinnye a fűben! Ne fészkelődj, inkább tedd azt, amit mondok. Vagy elfelejtetted már Kennedyt? - Lassabban a testtel, szenátor úr! Azt hiszem, inkább ön fogja azt tenni, amit én javaslok. - Ki az? Ki mer beleugatni a beszédembe? Hogyan? - Az, akit ön bolseviki csirkefogónak nevezett, és ugyanúgy, ahogy ön szólt bele az elnök telefonjába. Egy-két dologra fel kell hívnom a figyelmét. - Nem érdekel, fogja be a pofáját! - Én pedig nem érek rá magával udvariaskodni. Amint láthatja, a minisztériumi lefogatásai nem értek célt. Ha pedig módjában lenne megnézni a térképen az éppen most megsemmisülő rakétatámaszpontok helyét, láthatná, hogy éppen azok pusztulnak el elsőnek, amelyekkel ellenőrizni lehetne a rezervátumok területét. - Átkozott bandita! - Ami pedig a Nagyfőnököt illeti, nos, az ön híresen szép felesége és három gyönyörű gyermeke e percben távozik az ön utasítására egy ön által ismeretlen helyre, ahol, ha a Nagyfőnöknek a haja szála is meggörbül, ön soha sem fogja őket megtalálni. - Nem igaz, gazember! - Talán telefonáljon haza. - Itt McKing - villa. - Maga az, Warner? Itt McKing, mi van otthon? - Azt nem mondhatom meg. - Megőrült? Mi van otthon, beszéljen! - Mondtam már, nem mondom meg! - De az úristenit, hazamegyek, letépem a fejét! Mi van magával? - A szenátor úr az imént telefonált, hogy erről senkinek se beszéljek, legkevésbé annak, aki az ő nevében szól, vagy azt mondja, hogy ő az! - Hogy az ég szakadjon magára, én vagyok a gazdája, és én nem telefonáltam! - Ő ezt mondta, és én tartom magam hozzá! - Nézze, Warner! Olyat mondok, amiről maga is tudja, hogy csak én tudom. Magának a jobb könyöke fölött, belül a karján egy kulcs formájú, halványrózsaszínű anyajegye van, amit egyszer, amikor a kertet ástuk, megláttam. Nos, mi van a családommal? - Hát, annyit talán megmondhatok. Nincsenek itthon. - És a házi őrség? - Erre aztán igazán nem felelek. Ha maga volna a szenátor, akkor tudná. Jó éjszakát! - Hej, te piszok csirkefogó, ízekre téplek, ha hazamegyek! - Elnök úr, én tudom, hogy ez a nagy legény nagyon kicsi lesz, ha most újra jelentkezik... - Tessék? Ott az a bolsevik gazember? - Nézze, McKing, hízelgéssel nem megy sokra. Mit akar? 67

- Mondd meg, bitang; hol vannak? - Ön a nagymestere ezeknek a dolgoknak, tudja tehát, hogy miről van szó! Egyet tehet: gondoskodik a Nagyfőnök teljes biztonságáról. - Az istenért, mondja meg, hol vannak, ígérem, mindent megteszek a kívánságára! - Maga nem az az ember, akiben bízni lehetne. De én nem vagyok magához hasonló vadállat. Ha a Nagyfőnök teljes biztonságban hazaér, ők fognak önnél jelentkezni. Végeztem! - De! - Elnök úr! Kénytelen voltam kikapcsolni ezt a meggyávult vaddisznót, akit az AT1-nek, legnagyobb érdekeltségének pusztulása vadított meg annyira. Elnök úr, úgy vélem, nem kell kérnem önt a gyors cselekvésre. Tisztelettel befejezem a tárgyalást. - Halló, kérem Jowkes hadügyminisztert. - Itt Jowkes. Elnök úr, szörnyűség! Egymás után robbannak fel az atomtámaszpontjaink, és az elhárítás tehetetlen. Senki sem tudja, hogy mi van; a lakosság, noha nincs légiriadó, egymást tépve-, taposva özönlik az óvóhelyekre. Rengeteg szerencsétlenségről érkezett hír. A  pánik feltartóztathatatlannak látszik. Már több ízben hiába hívtam önt. - Azonnali rendkívüli kormányülést rendelek el, de addig is a hírzárlat további fenntartása mellett minden eszköz felhasználásával ki kell hirdetni, hogy a kormány utasítására nagyszámú rakéta- és atomkísérlet-sorozat folyik, és bár a lakosságot veszedelem nem fenyegeti, megnyugtatására az óvóhelyeket ki kell nyitni, a véletlen  balesetek elkerülése végett lehetőleg tartózkodjanak ott. A rakétatelepek megközelítésétől mindenki tartózkodjék, és a további kormányutasításokat nyugalomban várják meg. - Rádió Cyklops, Washington. Jó reggelt kívánunk kedves hallgatóinknak! ... Kormánynyilatkozatot közlünk. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya a ma éjjel tartott rendkívüli ülésén a következő határozatot hozta: Attól az óhajtól indíttatva, hogy a sok év óta húzódó általános és teljes leszerelési tárgyalások végtelen és meddő vitáinak véget vessen, amely viták legfőbb jellegzetessége abban mutatkozott meg. Meglepő esetről értesültünk a minap. Egy arkansasbeli farmon egy kéthetes csecsemő természetes táplálását abba kellett hagyni, mert a kisgyermek - megharapta a mamáját. Hosszas vizsgálat után kiderült, hogy fürdetés közben véletlenül szabad szemmel nem észlelhető Cyklops fogkrém került arra a vattacsomócskára, amellyel a gondos mama a csecsemő ínyét megtörölte, és a fogkrém rendkívüli hatásosságának eredményeként az első tejfogacskák két nap alatt kibújtak! A remekül fejlett, kedves apróság azonban nem kis gondot okoz a szülőknek.Mert, amint mondják, azóta tizennyolc cumit rágott széjjel, hogy a velünk szemben álló tárgyalófelek makacs  bizalmatlanságot tanúsítottak kormányunk legjobb szándékú  javaslataival szemben is azzal a megokolással, hogy államunk hatalmas méretű felfegyverzettsége nem áll arányban a javaslatok békés 68

 jellegével, bejelenti, hogy rakétakilövő állomásaink egy részét egy nagyvonalú kísérlet keretében kiiktatja, és az eredmény ellenőrzésére az érdekelt tárgyalófelek képviselőit szemleútra meghívja. Ohióból jelenti tudósítónk: Egy ottani fogász különös „baleset" áldozata lett. Teljes fogsort készített egy nyolcvanhárom éves öregúrnak, azonban a  pompásan sikerült fogsort a páciens néhány nap múlva visszahozta azzal a panasszal, hogy nem tudja viselni, annyira fáj alatta az ínye. A fogász megvizsgálva a panaszt, óriási megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a páciensnek mind a harminckét foga újra kinövőben van. Az öregúr aztán elmondta, hogy az új fogsort addig a pár napig, amíg viselni tudta, Cyklops fogkrémmel tisztította, és a csodálatos eset nyilván ennek a körülménynek tudtató be. A fogásznak kára azonban nem lett, mert a  boldog páciens az új, természetes fogai felett való örömében nem kérte vissza a fogsor árát. Kormányunk reméli, hogy ez a gesztusa megnyitja az utat az egész emberiség nagy vágya, az általános és teljes leszerelés előtt. A lakossággal pedig közlik, a Cyklops fogkrém utolérhetetlenül jó hatású, hogy a rakétakísérlet sorozat befejeződött, az óvóhelyeket el lehet hagyni. Mindenki folytassa nyugodtan a munkáját! ... - Itt Jowkes, elnök úr! A vizsgálat eddig a legteljesebb eredménytelenséget mutatja. Annyit sikerült csupán megállapítani, hogy az elpusztult rakétaállomások hivatalos parancsra pusztultak el. A  parancs szerint egy másik állomást árulás folytán ellenség szállt meg, ezért lőni kell rá. így egymást semmisítették meg a rakétakészletükkel egyetemben. Nem állapítható meg a kezdő sem, aki valószínűleg köztük volt, mert a megmaradottak egyikénél sincs rakétahiány. - De hogyan ugrottak be ennek a képtelen mesének? Majd meglátjuk, ki felel mindezekért, hadügyminiszter úr! ... - Lassabban, elnök úr! A légierő, de várjunk csak! A kilövéseket irányítónak társa kellett, hogy legyen valamelyik távközlési rendszerben, valószínűleg a McKingéban. nem tudom, ő nincs-e benne ebben a disznóságban. - Hogyan? Hiszen az AT1 az övé volt! Maga alatt vágta ki a fát? ...  Nem, ez lehetetlen! - Egy héttel ezelőtt a nagy besszt ő okozta a tőzsdén: mindenáron megszabadult az AT1 részvényeitől. Nem gyanús, hogy ez a különben mindent tudni látszó telefonáló ennek ellenére úgy beszél a robbanásról, mint McKing káráról? ... Nincs itt valami pakli. és az egész indiánmóka csak fal? McKing a haditengerészet „képviselője", ugyebár? ...  Nos, ezt az AT1-kraxnit, úgy tudom, a légierő vásárolta fel a jó üzlet reményében, és nem az örök béke propagálására. Itt pedig az elnök úr volt érdekelve, elnöksége előtt. - Átkozott gazember! Kérem, állapíttassa meg azonnal, kié ez a tetves Cyklops rádió. Ilyen gyalázat! - Azonnal, Elnök úr, sajnos, a Cyklops az öné. 69

- Megőrült? - Bocsánat, az ön volt csoportjáé. - Hogy szakadjon rá az ég! - Nem jó kívánság ez, elnök úr, ezekben az időkben és különben is,  bizony nehéz lesz megállapítani, uraim, hogy ki nincs ebben a business buliban! ... Nálunk demokrácia van, senkinek megtiltani nem lehet, hogy részvényeket vegyen vagy eladjon, vagy fogkrémet reklámozzon a rádióban. Ez a szabadság! - Ki az már megint? Az ördögbe! ... - Bocsánat a zavarásért, újra én vagyok. Elnök úr! Köszönöm önnek az erélyes és az egyetlen lehetséges, ésszerű, józan intézkedést az emberiség üdvére. Szavamat megtartottam, megszűntek a robbanások. Szeretném remélni, hogy nem kell újra elkezdeni, őrt kell állnom továbbra is, mert vannak, akik nem szívesen látják kövér üzleteik fonnyadását ugye, Jowkes miniszter úr? Noha a konkurencia megrokkant, ami azt hiszem, lehetőséget ad elnök úrnak McKing és  bandája felszámolására, mégiscsak fanyarodik a bombagyártás jövője, és az ön AT2-je talán megvidulna egy kis újabb háborús hírre. Hát azért vegyen engem komolyan a miniszter úr és társasága. És talán mások is, gondoljanak McKingre. Ezért bármikor állok a rendelkezésükre, a leszerelési tárgyalások eredményes befejezéséig, amihez, uraim, sok sikert kívánok! Most valóban kilépek, lehet hangosan is mondani  bármit. Végeztem! - Te… (nem sajtóképes). - Halló! Tessék! - A lázadás írójával beszélek? - Igen, tessék! - Itt az elbeszélés egyik olvasója. - Kérem, parancsoljon! - Legyen szíves megmondani, hogy mikor történtek azok az események. - Ejnye, ejnye, de sajnálom, hogy nem írtam bele, bocsánatot kérek, és most már nehezen emlékszem az akkori időkre vonatkozó forrásaim elkallódtak. Megkísérlem fejből rekonstruálni az időtávlatokat. valahogy úgy tűnik fel, hogy 1975 vagy 78, de esetleg 80-ban lehetett. - Nem előbb valamivel? - Nem lehetetlen, de sajnos, nem tudok pontosabb választ adni. - Hát, köszönöm, bocsásson meg a zavarásért. - Nagyon szívesen, sajnálom, hogy kielégítőbb választ nem tudtam adni. A legjobbakat. 1963 70

A SZÉKLÁB Színpadi jelenet

Szín: az ülőbútorgyár tervezőirodája. A falakon különböző fajtájú és  stílusú ülőalkalmatosságok tervrajzai, fényképei, grafikonok stb. Jobb oldalon, közel a színpad széléhez, függönnyel takart bejárat; baloldalon, az előtérben egy fémcső szék mintadarabja, modern huzattal. Szemközt, középen ablak: alacsony üzemépületek tetőire és  felhőtlen alkonyi égre látni, előtte íróasztal, rajta rajzlapok nagy összevisszaságban. Az íróasztal úgy áll, hogy az előtte ülő jobb felével  fordul a nézőtér felé. A bejárat mellett, szemben az íróasztallal, nagy  fiókos iratszekrény, a másik oldalán, az asztal mellett ülő háta mögött ruhafogas, rajta felöltő és kalap. Az asztalon nagy ernyős asztali lámpa ég, noha még világos van. Személyek: Mérnök, János hivatalsegéd, Idegen, MÉRNÖK (fehér köpenyben ül az íróasztal mellett. Magas, szemüveges  fiatalember. Nagyot ásít, hátával ütögeti száját ): Rettentő zűrös volt ez a mai nap, délelőtt a bizottság, délutánra maradt minden, egészen ki vagyok, majd leragad a szemem. JÁNOS (rakosgat az asztalon, láthatóan rendet akar csinálni, de nem sok eredménnyel): Késő van már, mérnök úr! Én is szeretnék már zárni! MÉRNÖK Sajnálom, János bácsi, nem tehetek róla, így jött ki a lépés, majd lecsúsztatja. De most már várjuk meg a szputnyikot ( az óráját nézi), az újság szerint tíz perc múlva látható lesz (az ablak felé int ), az ég felhőtlen. De mi ez a zaj odakint? JÁNOS Itt a diliházból megint meglépett a Mikelandzseló, azt keresik. Azt hiszik, itt bújt el. Már máskor is… MÉRNÖK (nagyot néz): Kicsoda? JÁNOS 71

A Mikelandzseló, aszongya, ő az, az ápolók is úgy híjják, de én nem hiszem, hogy az igazi. Meg is nézem! (Indul kifelé.) MÉRNÖK (ásítás közben): Á, értem. (A homlokához kap.) Micsoda tipp! Mikelandzseló a széklábgyárban! Ez kellett volna Madáchnak! (Újra ásít.) JÁNOS (a mérnök szavaira megáll, visszafordul): Mit tetszett mondani? MÉRNÖK (álmosan a fejét rázza): Valami ilyesmi van Az ember tragédiájában. (Kezét az asztalra ejti, majd onnan is lecsúsztatva, néhány rajzot a  földre sodor. János, mint aki nem érti, vállat von, kissé széttárja kezét, közben a közönség felé néz, majd a földre esett rajzokért hajol; de mielőtt egyet is felvenne, hirtelen az ajtó felé fülel, felegyenesedik, és  gyorsan kimegy. A mérnök feje kissé előre-, majd oldalt billen, láthatóan elalszik. Szinte abban a pillanatban, ahogy János eltűnik a bejárati függöny mögött, ugyanott belép az Idegen. Középtermetű,  zömök férfi, orra horpadt, arca beesett, vékony fekete bajusza van,  szakálla, borzas haja őszes. Körgalléros, övvel leszorított, sötét színű  zubbonyt, szűk nadrágot, puha szárú rövid csizmát visel, az egész ruházaton világos, sűrű, függőleges - kórházi ruhaszerű - csíkozás fut végig. A mérnök asztalához megy, pár pillanatig vizsgálgatva nézi, majd megpillantva a földön fekvő rajzokat, lehajol, és egyet felvesz.) MÉRNÖK (a papírlap zizzenésére felriadva, ijedt, artikulátlan hangon): He… he… ki… ki az? ... Mit akar? IDEGEN Bocsásd meg, uram, hogy megriasztottalak, nem volt szándékomban. MÉRNÖK M… m… mit akar? Ki maga? Mit keres itt? IDEGEN Munkásember vagyok, uram, a famunkához is értek, szeretnék itt dolgozni nálatok. MÉRNÖK (még mindig hápogva): Itt nálunk? IDEGEN Igen, uram. 72

MÉRNÖK De mért éppen itt? IDEGEN Tudom, miért csodálkozol, uram. Híres írótok úgy jövendölte meg e kort, hogy a másra, nagyobbra hivatott alkotót széklábfaragásra kényszerítitek, s ő fellázad ellene. S én most éppen magam jövök ide… MÉRNÖK (értetlenül, még jobban megzavarodva): Igen, éppen ez az! IDEGEN  Nézd, uram! Az igazi alkotó munkás - ti ma művésznek nevezitek szépet akar alkotni, amivel örömöt szerez, ezért él. Szép azonban csak a  jó lehet, olyasmi, ami jól betölt valamilyen célt, rendeltetést, szükséget. MÉRNÖK (közben kissé magához tért): Ez szép filozófia, de mi köze van a széklábhoz? IDEGEN Azelőtt azok, akik vezették és képviselték az emberek tömegét, ezt a szükséget templomok, kupolák, oszlopsorok építésében, szobrok, képek alkotásában látták, ezekben fejezték ki államuk, városuk, rendszerük erejét, hatalmát, és a nép is - az ő szemükön keresztül - ezt így látta  jónak, akkor erre volt szükség. De a ti világotokban - úgy tudom nincsenek nagyurak, akik a nép nyakán élnek, és a nép nyomorán csillognak, itt a nép él maga - és az a szükséges, ami neki kell. MÉRNÖK Akkor kupola, palota és ma székláb? Szédítő különbség! IDEGEN Ez csak a méretek és nem a lényeg aránya miatt van így uram. Tudom, ma is készül sok, hatalmas alkotás, de azokban elég a célszerűség, nem töltenék be jobban rendeltetésüket, ha kidíszítenétek. De ami az egyes emberhez, a lelkéhez van közel - mint régen hitének épülete, a templom, amelynek szépsége hozzájárult lelke emelkedéséhez - ma pedig az otthona kedvessége, melege, harmóniája, abban kell a szép! MÉRNÖK (most már gúnyos-fölényesen): De miért a székláb? IDEGEN 73

Megmondom, uram! Nálatok ma nincs nyomorult szegény. Mindenki férfi, nő - becsületes munkával megkeresi az emberi élethez szükségesekre valót. A fiatalság idejében családot alapíthat, s többre is telik, mint nyoszolyára: ahány ember, legalább annyi szék, s ahogy nő a család, úgy kell mind több - s a vendégre is számítani kell. A székre tehát szükség van, s e szükséget kell kielégíteni, s a jól megépített  bútorban benne van a szépsége is. MÉRNÖK Még mindig nem látom a széklábat! IDEGEN Az alkotó munkás legnagyobb öröme mindig is az volt, ha az anyagból ki tudta bontani mindazt, ami benne rejlett, és úgy, hogy ne vétsen az anyag törvénye ellen. MÉRNÖK „Kőből olyan szobrot faragni, hogy a hegyről is le lehessen gurítani törés nélkül." Nem így mondta ezt valaki? IDEGEN (kissé meghajol): Megtisztelsz, uram! De így van a széklábbal is. Azt tudni, hogy milyen fából milyen széklábat lehet faragni, s hogy milyen székhez milyen anyagot kell keresni, hogy otromba nehéz vagy félősen cingár ne legyen, van olyan szép öröm, mint szobrot faragni. Mert mindezek ismeretében tudom csak azzal a szépséggel felruházni, amely az anyag és a szerkezet sajátosságaiból nő ki, mert csak ez az igazi, s  persze mindezt úgy alakítani, hogy jól is essék az ülés benne, ez a jóság - tehát a szépség - próbája is. Ezt szeretném én nálatok csinálni! MÉRNÖK Még mindig nem vagyunk egyenesben! Hát jó, nem kupola, de miért székláb, és nem szobor vagy kép? Hiszen arra is szükség van! IDEGEN Uram! Ez a szükség (fejét jobbra-balra ingatja), még árnyéka sincs most annak, aminek kielégítésére azok az égbe szálló szépségű alkotások születtek, mert amire valóban szükség van, az minden körülmények között létre is jön, s akkor, amikor kell. Miért oly ferde, korcs és sokszor érthetetlen az, amit sajátosan a ti időtök úgy szül meg, hogy vagy ezt kell megtagadnom, vagy a régit. Ha számomra ez a művészet, akkor a régi nem lehet az, vagy fordítva. A régi szükség immár holt ereje az, ami oly magasra röpítette azt, amit te ma is szépnek találsz, hogy szinte úgy kering, mint a Hold a Föld körül. És ezért jár olyan alacsonyan az, amit nem az igazi szükség röpít, hanem csak az utánzás tehetetlensége vonszol. 74

MÉRNÖK De hiszen éppen most mondtad (megzavarodik) mondta, mester, hogy amire szükség van, az mindenképpen létre is jön, hát ma nincs szükség szépségre, és nem születik? IDEGEN De igen! Csakhogy a kortársi művészetben nehezebb megítélni a valóban jót. A divat sokszor félrevezeti az embereket. MÉRNÖK (az asztalon levő telefon rekedt, „túlvilági" hangon csenget, a mérnök  felveszi): Te vagy, szívem? Lenn vagy a portán? Megyek… Mester, sajnos, mennem kell. (Feláll, a fogas felé lép.) IDEGEN Csak egy-két szót még, uram, nem fogsz elkésni semmi szépről . (A mérnök kissé felkapja a fejét, majd lassan visszaül.) Időnként tíz- meg tízezernyi tömeget láthatsz özönleni az arénába, hogy rekedtre ordítsa magát két tucat suhanc bőrlabda- rugdosásán. Okosaitok azt mondják, hogy a régi görög világ testedzés-szépségét támasztják, fel a rugdosok és ordítozok egyaránt. Hát, tudod, a görög ifjak az arénában futottak, gerelyt és diszkoszt hajítottak, hogy a legnagyobb szükségben, a haza védelmében megállhassák a helyüket, ezért volt szép a győzelem, és ezért volt szép a látvány a nézőseregnek… De ez az alrendűség  paroxizmusa! MÉRNÖK (méltatlankodva): Túlzásba esel, mester! IDEGEN Igazad van, bocsáss meg nekem, ha sértő lett volna a hangom. De azt hiszem, a lényegre tapintottam. Százezrével özönlenek a „szépre" fényszínházaitokba, de a legnagyobb sikere ott is mintha a ,,Circenses"nek volna. Hát ezért maradok a széklábnál. MÉRNÖK Értem mind, és sok benne az igaz. Csakhogy most már a széklábbal van a bökkenő. IDEGEN S mi az, uram? MÉRNÖK Magad mondtad (megzavarodik)… maga mondta, mester, hogy a népnek sok kell, nagyon sok és gyorsan. Ez pedig csak úgy lehet, ha 75

nem sokfélét, de egyféléből sokat csinálunk. Régen, amikor egy-egy nagyúrnak kellett a palotáját építeni, berendezni, a pár bútordarabhoz még lehetett keresni, hozatni a hozzávaló fát, anyagot, és volt idő művészettel megmunkálni, és a művész a maga egyénisége szerint alkothatott. De ma tízezer számra kell termelnünk, s a készítő is a bérét a szerint kapja, hogy mennyit csinál. S hogy a sok munkát bírjuk, gépekkel kell dolgoznunk, amelyek sok-sok anyagot egyformára szabnak, mert ebben van létezésüknek az értelme. Tehát éppen az a szükség, amely a jó munka alapja, szorítja ki a régi értelemben vett szépet és az alkotót. IDEGEN Hát ez bökkenő bizony. De hát szép nemcsak a régiben van, kell az újban is lennie! Vagy amit csináltok, az csúnya? MÉRNÖK Dehogy! A célszerűség szépsége van benne! (Bemelegedve.) Elsősorban mert nemcsak sok bútor, hanem sok lakás is kell, s e lakások - éppen mert sok - kicsik. Nem kongó főúri palotatermek, hanem kisemberek otthonai, amikben a régi szabású bútor bele sem fér. Tehát az új nem díszesen terjengős, hanem szerényen éppenséggel akkora, ami a kényelemhez elég, s így anyagát sem pazaroljuk. Nincs rajta művészi dísz, mert a tisztításához nincs szolgasereg, és formájában - ahogyan te mondtad (kissé zavartan)… mester, a kényelmesség jósága, tehát szépsége benne van. S az is, amit szintén mondtál: az anyag szépsége, amit ma jobban hangsúlyozunk, mert nem takarjuk el festékkel, aranyozással - mint azelőtt. S mindezt a sokféle szépet együvé hozza, egybehangolja a magamfajta szerény tervezőmunkás, és sajnos (kissé szánakozó, de tiszteletteljes malíciával), ezért nem tudjuk alkalmazni az égbe törő kupolák nagymesterét. IDEGEN Hát igen, de… MÉRNÖK (lelkesedéssel): És olyan anyagokat használunk fel, amelyeket eddig nem alkalmaztunk, és olyanokat is, amelyek eddig nem is voltak, és soha nem volt formák alakulnak belőlük. (Rámutat a csőszékre.) Nézd, ennek a váza acélból van, s a huzata egészen új valami. Nem szép? IDEGEN (egy darabig nézi, tűnődik): De szép. Szép benne mindaz, amit mondtál, szép, mert jó; az anyag ismerete, tudománya van benne, s ez az új nemzedéknek, úgy látszik, elég. De a tudomány nem művészet! Hol vannak, hová lesznek azok, akiket művésznek neveztek azelőtt, az égre 76

törőnek, az addig soha nem voltnak alkotói? (Szembefordul a mérnökkel.) Mi van velük? MÉRNÖK (vállat von, két kezét széttárja, majd hirtelen az órájára pillant, és  fölfelé kitekint az ablakon): Nézd, ott a szputnyik! (Magával húzza az idegent, kifelé, fölfelé mutat.) Látod azt a gyorsan futó, fényes csillagot? IDEGEN Mi az? MÉRNÖK Műhold. IDEGEN Műhold? MÉRNÖK Mesterséges hold. Emberek csinálták, fellőtték az égre, és most kering a Föld körül, és híreket sugároz onnan fentről. IDEGEN (mereven nézi, lassan beszél): Emberek alkották, és felküldték az égre. (Megragadja a mérnök vállát, másik kezével fölfelé, kifelé mutat.) Az az! Az az! MÉRNÖK Micsoda az? IDEGEN Az emberi lélek diadalának kupolája az égen! Olyan magasan, amilyenen még sohasem volt! Aki csinálta, az a ma igazi alkotója, művésze! Ő az! Ő az! Dicsőség a nevének! (Kinyújtott karjával követve a csillag útját, egyre lejjebb mutat, közben a mérnök feje is ebben az ütemben hanyatlik lejjebb-lejjebb, majd egészen lecsuklik, láthatóan elalszik. Az Idegen ránéz, elveszi kezét a válláról, kissé meghajolva az arcába néz, majd megfordul, és lábujjhegyen kimegy. Szinte ugyanabban a pillanatban, ugyanott belép János.) JÁNOS  Na, megvan a Mikelandzseló, valóban itt bujkált nálunk. MÉRNÖK (felriad): Mi… mi van. 77

JÁNOS Mondom, megvan a Mikelandzseló. Itt volt. MÉRNÖK Itt a szobában? JÁNOS (megütközve): Hogy lett volna itt? Az udvarban, a deszkarakás mögött lapult, éppen most találták meg. MÉRNÖK (izgatottan): Kicsoda? Mi van rajta? JÁNOS Mi van magával, mérnök úr? Egészen ki van kelve a képiből! MÉRNÖK (türelmetlenül): Mondja már, mi van rajta, milyen ember? JÁNOS (csodálkozva nézi, s kezét kissé felemelve, bizonytalanul mozgatja, mint aki nem tudja, mit mondjon): Hát a kórházi gönc van rajta, nagy, hosszú, melák ember, kampós sasorra van, egyébként semmi különös. MÉRNÖK A feleségem a portán van még? JÁNOS (egészen elképedve körülnéz): Hát itt volt? MÉRNÖK Hát nem volt itt? JÁNOS (kétségbeesve): Mérnök úr, az istenért! MÉRNÖK (ijedten nézi Jánost, majd a homlokát dörzsölve nagyot sóhajt): Nagyon ki vagyok merülve, egészen megzavarodtam. Már képzelődöm is. A fejem majd széthasad! (Hallgat egy darabig, tűnődve körülnéz, odamegy a csőszékhez, megfogja, majd egész felsőtestével megrázkódik.) Na, elég volt, menjünk, János bácsi! JÁNOS  Nem nézzük meg a szputnyikot? 78

MÉRNÖK Hát, hiszen az már elment! JÁNOS Hogy ment volna? Csak most mondta a mérnök úr, hogy vagy tíz perc múlva lesz itt! MÉRNÖK (megnézi az óráját): Tényleg, nem tudom, mi van velem! (Mindketten az ablakhoz mennek.) JÁNOS (kimutat): Ott van! MÉRNÖK (kiáltva): Az az! Az az! JÁNOS (csodálkozva): Persze hogy az! (Egy darabig nézik.) MÉRNÖK  Na, elment, mi is menjünk (Miközben köpenyét leveti, a fogashoz megy,  felakasztja, kalapját a fejére teszi, a felöltőt karjára veszi, és az ajtóhoz lép; János felszedi a padlóról a rajzlapokat, az asztalra teszi, aztán eloltja a lámpát. A színpadon sötét lesz, csak az ablakon világít be tompán az esti ég.) ( Függöny) 1961.

79

BONAPARTE PROFESSZOR HALÁLA

Hogy a történelemnek ezt a tragikus eseményét miért csak most, évekkel később tárom hiteles tanúvallomásként a közvélemény elé, annak oka az a politikai, nemzeti motívumokkal alátámasztott kegyelet, amelyet vallomásom végén, befejezésképpen magyarázok meg, és amelynek helytelenségét ismerem be írásom közreadásával. Ellenállhatatlanul eluralkodik rajtam az a meggyőződés, hogy az igazságot semmiképpen sem szabad elhallgatnunk, még ha látszólag árnyékot is vetne egy általunk méltán tisztelt nagyságra, hiszen lehet, hogy éppen az árnyék domborítja ki igazán a nagyság méreteit.  Nem is tudom, miért mondtam többes számban az „elhallgatnunk" szót, hiszen voltaképpen én vagyok az egyedül hiteles tanúja a tragédiának. Mert a többiek - mint például Ergo doktor, a tisztiorvos, valamint a második világháborúban elesett rendőr hadnagy - nincsenek az élők sorában, vagy egyszerű emberek, akik már akkor sem látták át az eset távlatait, és akiknek eszük ágában sincs visszatérni rá, vagy ha gondolnak is néha rá, szeretnék végképpen elfelejteni. Azt hiszem, bevezetésnek ennyi is elég, és rátérhetek mondanivalóm lényegére. Bonaparte professzort, világhírű polgártársunkat nem kell  bemutatnom, és ha elmondok néhány apróságot az életéből, csak azért teszem, mert sajátos jellegzetességei rávilágítanak a rejtett tényezőknek és okoknak arra a láncolatára és hálózatára, amelynek végső összhatásaképpen a dolgok így történtek, és nem másként. Persze Bonaparte professzornak nem ez volt a valódi, polgári neve. Elsősorban az én vétkem, hogy kedveskedő csúfolódással a nagy hadvezér nevét adva rá, elfelejtettem és másokkal is elfelejttettem a valódit, amely valami egészen hétköznapi, Deutsch vagy Kovács, Brown vagy Lazarevics, Hansen, Garcia vagy hasonló volt. Megrögzött agglegény létére a városka nagy szálló-vendéglőjében szokott ebédelni, amely egyben kávéház és kaszinó is volt, úgyszólván a városka középpontja. Egy hátsó kis szobában étkezett, ahol senki sem zavarta, mert tisztelték magányát a vendégek, akik jól tudták, hogy kicsoda: a kis város, sőt az ország határán túlragyogó fény. Pontosan érkezett, távozott. Jövet és menet barátságosan, kedvesen viszonozta a köszöntéseket, bár az volt az érzésünk, hogy a sokszor látott arcokat egyáltalán nem ismeri. Állandó kiszolgálója, Péter pincér meg sem kérdezte, hogy mit kíván, annyira ismerte az ízlését. A pincér nemegyszer büszkélkedett azzal, hogy a professzor egyszer és 80

mindenkorra ráruházta táplálásának gondját, és egyetlenegyszer sem volt elégedetlen, sőt, minden alkalommal megdicsérte őt. Bonaparte professzor egy ízben ebédje végeztével nem tudott távozni, mert hirtelen zápor kerekedett. Néhány pillanatig tanácstalanul meredt az esőbe, majd tréfás vállvonással megfordult, észrevette a város két legjobb sakkozójának partiját, amit egész kis tömeg állt körül, és ő is odalépett. Azonnal helyet csináltak neki, leültették, és ő csendben figyelte a játékot. A játszma végén a nyerteshez fordult, közölte vele, hogy nem az utolsó, ötvenedik lépésben, hanem már a huszonhatodikban nyert, viszont a harmincegyedikben elvesztette, s csupán ellenfele rossz játékának köszönhette végül is a győzelmét. Hitetlenül pillogtak rá a játékosok, de ő egy pillanat alatt felállította az említett állásokba a figurákat, és három-négy húzással kivédhetetlenül győzelemre vitte mind a két pozíciót. Addig azt se tudták, hogy sakkozik, annál inkább elámultak, amikor szabódva elárulta, hogy a tíz ujján meg tudta volna számolni, hány partit játszott életében. Ezért aztán nem is nagyon csodálkoztak a pár héttel később kerekedett pletykán, hogy országunk büszkesége, sakkbajnok-nagymesterünk néhány napig titokban - városunkban tartózkodott, és a professzorral tanácskozta meg  játéka taktikáját és stratégiáját a közelgő világbajnoki versenyen. A professzor egyébként történelemtanár volt, s híre-neve éppen foglalkozása miatt nőtt olyan nagyra. Városunk méltán híres főiskoláján tartott előadásaiban számtalanszor kimutatta a történelem nagy fordulóinak, csatáinak, háborúinak, politikai eseményeinek addig nem ismert rugóit, tényeit. Kimutatta például, hogy Napóleon győzelmes ütközetei során, stratégiai elgondolásaiban, politikájában milyen  baklövéseket követett el, amelyeket valami „véletlen", azaz rajta és elhatározásain kívül álló tényező fordított sikerre. A professzor előadásaiban és könyveiben mindig kibukkanó bölcs figyelmeztetés, hogy ez a véletlen csodálatosképpen csak a valóban nagy hadvezérek és  politikusok hibáit fordítja jóra, bírt rá, hogy amint már említettem, tiszteletteljes csúfnévképpen ráragasszam a nagy korzikai családi nevét, ami azután - kisvárosi szokás szerint - lemoshatatlanul rajta is maradt, sőt maga is jó képet vágott a játékhoz, és írói nevéül választva, szentesítette.  Nagy írásműve, a „Logika és stratégia", világhírűvé tette, a földkerekség minden valamirevaló katonai iskolájának legfontosabb tankönyve lett; „Érvényesülés és dialektika" című művét pedig olyan értelemben tartja alapvetőnek a gazdaságtudomány, mint Machiavelli „Fejedelem"-jét a politika. Azt is beszélik, hogy 1936-ban történt halála után, hagyatékában szinte pontról pontra, valósággal óráról órára helytálló prognózisát találták a második világháború eseményeinek és következményeinek, de erről hiteleset nem tudok. Híre járt, hogy a kormány több ízben is meghívta a Védelmi Tanácsba, a lehető legmagasabb tanácsadói funkcióba, de 81

mindannyiszor elhárította magától azzal a szerény megokolással, hogy ha igazán szükséges lesz, úgyis mindig rendelkezésre áll. Ragaszkodott a békés vidéki tanárkodáshoz, és csak főiskolánk díszdoktorságát és az akadémiai tagságot vállalta. Annyit azonban tudtunk, helyesebben láttunk, hogy meglehetős sűrűn keresik fel magas rangú katonák, államférfiak. Szerénysége mögött azonban - úgy látszik - tudatában volt  jelentőségének. Beszélték, hogy egy idegen nagyhatalom horribilis  javadalmazást kínált neki, ha elfogadja a felajánlott állást, és amikor ezt is visszautasította, állítólag fél mosollyal megjegyezte: „Na, azért hazaáruló nem vagyok!..." Amit eddig elmondtam, nagyobbrészt tudott dolog, a történelem lapjain van megörökítve. Amit most írok le, az is oda tartozik, csak eddig nem volt köztudomású. Vagy tíznapi távollét után érkeztem vissza városunkba, éppen ebédidő táján. Siettem a Nagyszállóba, illetve a vendéglőbe, szinte már a számban éreztem a nagyon nélkülözött hazai ízeket. Elsőnek Péterbe, a pincérbe botlottam, megkérdeztem, mi újság. Ragyogó arccal beszélte, hogy aznap jött szolgálatba ötnapos nászútról. Örömmel gratuláltam a rokonszenves fiúnak, majd Bonaparte professzorról kérdeztem. Még az előbbi beszélgetésmosolyával az arcán mondta, hogy társai a híres vendéget napok óta nem látták, valószínűleg elutazott. Hirtelen elhallgatott, és elgondolkozva maga elé nézett. Ebben a pillanatban megrémültem, mert Péter halálsápadt lett. Remegő kezével az arcához kapott, az egész embert mintha hidegrázás lepte volna meg. - Jaj - hebegte -, jaj - mondta háromszor is. Meg sem kérdezhettem, hogy mi lelte, mert megfordult, és rogyadozó lábakkal futni kezdett a kis terem felé, ahol a professzor ebédelni szokott. Utána iramodtam, de csak pár jajszavát hallottam. Kicsapta az ajtót, odabotorkált inkább, mint futott a sötét sarokban álló asztalhoz, lehajolva alája nézett, majd artikulálatlan ordítással elhúzta az asztalt a faltól. Ott hevert a professzor mozdulatlan teste, hamuszürke arca a mellébe süppedt, szeme fénytelenül meredt a semmibe. - Orvost, orvost! - ordított Péter. - Csendesen! - kiáltottam rá fojtott hangon, elborzadva. Kiszaladtam a nagyterembe, ahol bejövet mintha fél szemmel láttam volna Ergo doktort, a tisztiorvost. Ott is volt. Feltűnés nélkül igyekeztem kihúzni társaságából, valamint a pincérlány körül legyeskedő rendőr hadnagyot is. Mindezt inkább riadt ösztönösséggel, semmint józan elhatározással lettem Dúlt arcomból láthatták a bajt, mert szó nélkül követtek a kis szobába, ahol a remegő Péter sem volt sokkal elevenebb, mint Bonaparte professzor. Az orvos úgyszólván mielőtt ránézett volna a padlón heverő testre, már ki is mondta: - Ez bizony halott!  Nem kis időbe került, amíg a valósággal megsemmisült Péterből ki tudtuk szedni, mit mondhatott, mialatt többször azt nyögte, hogy ő a 82

hibás. Végül is nagy nehezen egésszé tudtuk formálni az apróra tört részleteket. Péternek - mint mondta - öt nappal azelőtt volt az esküvője. Menyasszonya a szomszéd városban élt, és különböző okok miatt nem tudták előre kitűzni az esküvő időpontját. Aznap délben a menyasszony váratlanul megérkezett, és bejött a vendéglőbe Péterért, aki a váratlan örömtől megzavarodva szaladt el helyetteséért. Egyet felejtett csak el: nem szólt a helyettesnek a kis teremben várakozó Bonaparte  professzorról, akit előzőleg a helyére kísért azzal az ígérettel, hogy rögtön hozza az ebédjét. Nem tudott más magyarázatot adni erre, mint hogy neki a professzor olyan nagy fogalom és tényező volt, hogy egy  pillanatra sem gondolt volna arra: valaki ne tudjon a híres vendégről. A páratlan, hihetetlennek tűnő tragédia lassan kibontakozott előttünk. Amint már említettem, a kis terembe - éppen a professzorra való tekintettel - ebédidőben nem ültettek mást, azon a héten pedig a különben sem gyakori esti összejövetel sem volt, amikor esetleg az a kis terem is foglalt lett volna. A professzor csak ebédelni járt oda, és akkor is csak Péter foglalkozott vele, a többiek rendszerint nem is tudták, ott van-e.  Nos, az illusztris vendég a tőle megszokott szerény csendességben üldögélve várt az ebédjére. Úgy látszik, gyenge fizikumú, ideges gyomorállapotú ember lehetett, akinek óraműpontossággal beosztott élet- és ételrendjének megbomlása az átlagosnál nagyobb fokú visszahatást váltott ki. Várt, várt az ebédre, közben talán el is szunyókált, elkábult, talán pillanatnyi rosszullét fogta el, eszméletét veszthette, lecsúszott az asztal alá. A különben nem használt helyiségbe esetleg bepillantó alkalmazott senkit sem látott, később sötétedéskor világosságot sem gyújtottak. A továbbiak folyamán az is kiderült, hogy a takarítóasszony állapotos volt, a gyermeknek, úgy látszik, sietős volt-a dolga, mert a vártnál előbb jelentkezett, úgyhogy az anyát aznap kellett kórházba szállítani. Új takarítónőt hirtelenében nem kaptak, a takarítást a személyzet nagyjából elvégezte, a használaton kívüli kis teremmel nem nagyon törődhettek, a heti nagytakarítás pedig a professzor holttestének felfedezését követő napon volt esedékes. Az ájult, csupa ideg, embert gyomorállapota és túlzott idegérzékenysége - kölcsönösen fokozva egymást - súlyos eszméletlenségbe, valóságos emésztőrendszeri és idegbénultságba sodorta, a túlérzékeny szervezet felmondta a szolgálatot. Inkább idegileg, mint fizikailag, de lényegében éhen halt. A tisztiorvos a rendőr hadnagyhoz fordult. - Nem bűnügy - szólt. - Azt, hogy a pincér elfeledkezik ebédet vinni valakinek, nem lehet gondatlanságból elkövetett emberölésnek vagy testi sértésnek minősíteni. Én a halál okául szívszélhűdést állapítok meg. Ön ezt meg fogja érteni, elfogadja, és így is jelenti. Nagy halottunk emlékének, hazánk dicsőségének tartozunk azzal, hogy e 83

nagy, világraszóló életműnek ne engedjünk olyan befejezést, amely árnyékot vethetne rá. A hadnagy értetlenül meredt rá. - Nem értem - mondta. Bonaparte professzor - folytatta Ergo doktor - a stratégia, a taktika, a harc, az alkalmazkodás, a feltételek és lehetőségek figyelembevételének és alkalmazásának, vagyis az élet legalapvetőbb tudományának világhírű tudósa volt, és mint ilyen, nemzetünk dicsősége. Nos, ha világgá röpül a hír, hogy az életrevalóságnak ez a ragyogó géniusza éhen halt, mert a pincér elfelejtett ebédet adni neki, nem tudom, nem alapjában rendítené-e meg azt a nimbuszt, amit az ő neve jelent hazánknak. Érti már? A hadnagy bólintott. Együtt megszerkesztették a jelentést, a hatóságok pedig intézkedtek a pompás temetésről. Én akkor mindezt helyesnek találtam. De most, annyi év lelkiismereti vívódása után - mint ahogy bevezetésként is írtam -, nem tudom tovább rejtegetni az igazságot, feltárom, az ő emlékének tartozom ezzel. 1963.

84

A GLÓRIA

Ritkán történt, hogy a munkaidő végeztével hamar léptem ki a bank kapuján, ahol a váltóosztályon cégvezető-helyettesként dolgozom, ami, azt hiszem, harminckét éves koromban biztató karriert sejtet, s amit hencegés nélkül mondom - elsősorban szorgalmamnak köszönhetek. De aznap valahogyan nem fértem a bőrömbe, a későbbiekből kiderül, hogy miért, s amint lehetett, siettem otthagyni íróasztalomat, és kiléptem a ragyogó szeptember eleji napsütésbe. Minden jókedvre hangolt: a szép idő, a szokottnál is hatalmasabb étvágy, de különösen Éva előző napi meglepő ígérete, hogy meglátogat a lakásomon. Hadd mondjam el, miért volt ez meglepetés. Nőügyekben sem voltam soha érzelgős, meglehetősen mozgalmas múltam is van. A szó mélyebb értelmében sohasem voltam szerelmes, és viszonyaim eddig kivétel nélkül „könnyű" esetek voltak, s ez engem nemcsak tökéletesen kielégített, hanem úgyszólván egyetlen szenvedélyemmé nőtt. Talán némi túlzásba is eshettem, mert például előző lakásom tulajdonosnője - különben nem túlságosan finomkodó, középkorú hölgy - egy kissé zajosabb duett után kitette a szűrömet, s olyan kifejezéssel illetett, amelynek - legenyhébb formájában - a „szoknyapecér" felelne meg. Éva azonban valahogy sehogyan sem illett bele az addigi galériába. Magam sem tudom, miért ismerkedtem meg vele. A bank másik osztályán dolgozott, s a déli étkezésnél néhányszor véletlenül egy asztalhoz kerültünk, s szóba elegyedtünk. Ezután már ismerősként ültünk le szokott asztalunkhoz, majd egy-egy munkaidő utáni séta következett. Ilyenkor azonban eszembe se jutott megszokott „főzési" tudományom, Éva egyszerű, vidám kedvességéhez annyira nem illett volna. Úgy élveztem a társaságát, mint valami finom muzsikát. A már említett előző napon együtt jöttünk el a bankból, séta közben hirtelen, magam sem tudom, miért és hogyan, azt kérdeztem tőle, nem jönne-e el hozzám. Abban a  pillanatban szerettem volna leharapni a nyelvemet. Mindketten megálltunk, ő halotthalvány lett, majd néhány másodpercnyi hallgatás után csak annyit tudott szólni: „De mondja" - többet nem, mert a körülöttünk felharsanó autótülkök és sofőrkáromkodás zaja elhallgattatta. Ekkor vettük észre, hogy a forgalmas tér kellős közepén, megtorpant autók gyűrűjében állunk. Mire a járdára kikecmeregtünk, Éva arca visszanyerte a szülét, s amikor megálltunk, és dadogva megkérdeztem, hogy mit mondjak, csak annyit felelt, hogy másnap este hatkor eljön hozzám; sarkon fordult, és lehajtott fejjel elsietett. 85

Kinyújtott kezemet még jó ideig úgy tartottam, néhányan meg is néztek. Akkor, ott rögtön úrrá lett rajtam az a mélységes elhatározás röhögjetek ki, férfiak -, hogy inkább lenyelem a fejemet, semhogy egy árva célzást is kiejtsek valamiféle bizalmaskodásra, s csak az fog történni - ha történik -, amiről tudom, hogy a beleegyezésével történik. Ha nem, még a kezét sem simogatom meg. Ettől a gondolattól egyszerre könnyű és vidám lettem, s olyan jóízű melegség futott át rajtam, amilyet addig soha nem éreztem. A találkáig teljes volt a programom. Szokott vendéglőmben megebédelek, utána bevásárolok, hogy vendégemet megkínálhassam, hazamegyek, egy kis rendet teremtek a lakásban, amely a magamfajta legényembernek igen alkalmas és kellemes otthon. Háziasszonyom, úgy látszik, semmiféle érdeklődést mm mutat magánéletem iránt. Derűs hangulatomat az sem rontotta, hogy amikor beléptem az étterem ajtaján, láttam, hogy egyedüli vendég vagyok, a személyzet a terítés utolsó részleteivel foglalkozik - korán jöttem. Pincérem elém jött. - Ilyen korán? - kérdezte. - Programom van, sietek, de ha kell, várok - feleltem, mire megnyugtatott, hogy nem kell várnom, mert az egész étlap ugyan még nincs készen, azonban valami van, amit ő akkor is ajánlana, és én akkor is azt választanám, ha mindközül választhatnék. Kíváncsi lettem, s valóban megörültem, amikor közölte, hogy remek sóletet főztek sertéspecsenye feltéttel - ez az ételük valóban híresen jó volt. Rendeltem is, hamarosan hozták a párolgó ételt, illata csak fokozta étvágyamat, s nekiláttam - bocsássanak meg a részletezésért -, azt hiszem, még a fülem is mozgott. Nem is figyeltem, hogy időközben a vendégek is szállingózni kezdtek. Mély sóhajjal hagytam abba a remek étkezést, tányérom is üres volt, amikor a pincér és a fizető a szakács kíséretében sebbel-lobbal az asztalomhoz rohantak, az üres tányér láttán összenéztek - a szakács mintha el is sápadt volna s néhány pillanatig tanácstalanul álltak. Nem tudtam mire vélni ezt a különös processziót, és kérdően néztem rájuk, mire a fizető megemberelte magát, s megkérdezte, hogyan ízlett a főztjük. Megdicsértem az ételt, a konyhát, a fizető megköszönte az elismerést, s a két másik ácsorgót magával intve visszavonult. A pár pillanat múlva visszatérő, feltűnően szótlan  pincértől némi édességet kértem, azután fizettem és elmentem. Ahogy az ajtóban megfordultam, egy pillanatra a szemembe tűnt a konyha felé vezető ajtóban egymás mellett álló pincér, fizető és szakács - mintegy megbabonázva bámultak utánam. Vállat vontam és távoztam. Sokkal inkább elfoglalt Évával való találkozásom, semhogy rajtuk tűnődtem volna. Bevásároltam a szükségesnek vélt dolgokat, még virágot is vittem, és alaposan megrakodva léptem be házunk kapuján. Az előcsarnokban, mint mindig, ott csellengett a portás két kisgyereke, a négy év körüli kislány s az egy évvel fiatalabb öccse. Máskor, ha nincs nálam csomag, az egyik jobbról, a másik balról a kezembe csimpaszkodik, s így 86

megyünk fel a félemeleti ajtóig; de ha a kezem foglalt, mellettem ugrálnak és kiabálnak. Persze ennek megvan az oka, rendszerint van a zsebemben számukra valami csemege. Ezúttal azonban a két gyerek, mint a sóbálvány bámult rám. Még rájuk is szóltam: - Na, mókusok, mi lesz? De meg se moccantak. Ahogy elmentem mellettük, s ahogy fejecskéjüket utánam fordították, bámész tekintetük mintha nem is rám, hanem valahová a fejem fölé irányult volna. Ez furcsa volt, még a lépcsőről visszanézve láttam, amint bámulva megindultak utánam. Mire nagy nehezen kinyitottam az előszoba ajtaját, s csomagjaimmal  beforgolódtam, ők is felértek, tátott szájjal, meredten néztek befelé, s mielőtt az ajtót becsuktam volna, a kisfiú megszólalt: - Kajap - mondta. A sötét előszobában, amint az ajtót becsuktam, az üvegen mintha valami mozgó fény derengett volna fel, majd eltűnt. Bevittem a holmit a még világos szobába, amikor véletlenül a szekrényajtó nagy tükrében megpillantottam magam, és a kalapom fölött valamilyen halvány, elmosódó fénycsíkot láttam. Gyorsan lerakodtam, közelebb léptem a tükörhöz. Megdörzsöltem a szememet, hogy jobban lássak. A kalap fölött néhány centiméternyire, kissé hátrább, mintegy a fejem búbja irányában fényködszerű világos folt foszforeszkált. Lekaptam a kalapot, megnéztem, hogy nem valami ostoba csínyből biggyesztettek-e oda valamit, mit tudom én, mit. A kalapon nem volt semmi, ellenben újból a tükörbe nézve ugyanott láttam a derengést, mint előbb. Amint jobbra-balra fordítottam vagy  billentettem a fejemet, a fényfoltszerűség makacsul és azon nyomban úgy változtatta a helyét, mintha az állam csúcsától a fejem búbjáig húzott képzeletbeli egyenes tengelyéhez volna erősítve. Vagy mint ahogy a páva bóbitája mozog, ha a madár a fejét fordítja. - Mi a nyavalya ez? - szóltam dühösen, és a kezemmel elsuhintottam a fejem teteje és a jelenség között. Hiába! Sebes iramban rázni kezdtem a fejemet, hirtelen leguggoltam, a tükörben azonban ismét ott volt a „helyén". Erre fölkaptam az íróasztal tetején heverő írómappát, fejem és a fény közé dugtam, majd hirtelen elhatározással fölfelé löktem, nem törődve valamilyen esetleges áramütéssel - ha elektromos tüneménnyel volna dolgom. A tükörből néztem, amint a mappa először eltakarta a látványt, majd amikor túlment a jelenség előbbi helyén, a fény mintegy keresztültörve rajta, ismét feltűnt. Nem kis megerőltetésembe került, hogy dühömben ordítani ne kezdjek, s az ártatlan mappát bele ne vágjam az ártatlan tükörbe. Mert, hogy a tükör nem csapott be, azt a másik, kisebb kézitükör bizonyította, s hogy valami van, és nem csak képzelem, azt a két gyerek, bámuló tekintetén láthattam. Vagy már az étteremben is ezt csodálták rajtam? Lehetetlen, hiszen az óta egy sereg üzletben megfordultam, s ilyesminek jelét sehol sem láttam. Dühösen 87

rángatni kezdtem a fejemet, körbeszaladtam a szobában, bukfencet vetettem a szőnyegen, remélve, hogy valamiképpen talán leszakad, elmarad rólam. Hiába! Ekkor előbb lassan közelítve a kezemmel, hogy nem éget-e, majd mikor semmi meleget nem éreztem, belemarkoltam, és le akartam tépni. A kezem semmit sem fogott. Amikor egy seprő mozdulattal el akartam telni, a kezem belemerült anélkül, hogy  bármilyen tapintásos érzést tapasztaltam volna, majd kijött belőle, s a fény maradt. Majdnem lerogytam, s az izgalomtól hevesen dobogó szívvel, a kézitükröt öntudatlanul magammal cipelve az ágyamra hanyatlottam. Néhány percig hunyt szemmel feküdtem, aztán ösztönös mozdulattal arcom fölé emeltem a kézitükröt, és felkiáltottam az örömtől: a fény nem volt sehol! Gyorsan felültem, de ahogy az éppen szemben levő nagy szekrénytükörben láttam, amint emelkedtem, a fény mintha a rekamiéból ugrott volna ki, ívben emelkedett, és ismét fölöttem lebegett. Visszazuhantam, és azt hiszem, elájultam. Valami bonyolult dologgal foglalkoztam, amelynek központja Éva volt. Meg akartam fogni, de mindig valahogy levegővé vagy fénnyé változott, ekkor kétségbe estem, de újra előtűnt, felém nyújtotta a kezét, és én mérhetetlenül boldog voltam, s így ^hullámzott ez egymást váltogatva. Csengetés riasztott fel. - Éva! - kiáltottam, felugrottam, és kirohantam az előszobába, villanyt sem gyújtottam, és kinyitottam az ajtót. Ő volt. Belépett a kivilágított lépcsőházból, megállt, félig kinyújtott keze a levegőben maradt. Az ajtót be sem csukhattam mögötte, az arcát nem láttam, a világosság mögötte volt, de a hangja megrémített. - M...m…m…- mormolt csukott szájjal, majd térdre esett. Riadtan nyúltam feléje, de valamilyen irtózattal teli halk sikollyal elhárított, felugrott és kirohant, le a lépcsőn. - Éva! - kiáltottam, mintha az életem szakadt volna ki belőlem. A két gyerek, aki a „szép nénit" felkísérte a lépcsőn, ott állt az ajtó előtt, és rám bámult. - Kajap… - mondta a kisfiú. Visszatántorogtam a szobába. Már előbb sejteni kezdtem helyzetem különös lehetetlenségét, de ez a csapás mindennél fájdalmasabb volt. Mint az előbb az álomban, Éva most a valóságban is feltűnt és eltűnt. Sírva borultam a pamlagra.  Nem tudom, mennyi ideig hevertem a legmélyebb kétségbeesésben, mire kimerültem. Úgy látszik, mindenféle lelkiállapotnak van egy felső határa, amelyen túl az ember dermedt fásultságba zuhan. Hideg objektivitással kezdtem vizsgálni furcsa állapotomat. Emberek közé nyilván nem mehetek, csődület, botrány támadna, s lennének, akik a mentők vagy a rendőrség után kiáltanának. Még a bankba sem jutnék el, de ott is hasonló helyzetbe kerülnék. Borzalmas! A fényhez hasonló valamit addig csak vallásos festményeken, reprodukciókon láttam a szentek feje felett, de én még a magam protestáns vallásában sem 88

hittem, nemhogy valami közöm lett volna a katolikus misztikumhoz, és eszembe sem juthatott, hogy valamihez összefüggést vagy magyarázatot keressek. De még ha ilyesmiről lett volna is szó, mit segíthetett ez rajtam? Végül is - mit tehettem mást - a kézitükörrel a nagytükör elé telepedtem, és hideg elszántsággal alaposan szemügyre vettem a különös jelenséget. Körülbelül húsz centiméternyire helyezkedett el a már előbb említett irányban és síkban. A fénye, világító ereje hasonló volt a fehér fénycsövekéhez, de jóval gyengébb, enyhén sárgás árnyalattal. A széle kissé elmosódott, vastagsága körülbelül három-öt milliméter között ingadozott. Alakja némileg hasonlított egy lapos kistányérhoz, a közepe valamelyest mélyedt a fejem felé. Ez a mélyedés lassú ritmusban emelkedett és süllyedt, észrevettem, hogy megegyezik a lélegzetem ütemével… Átmérője mintegy húsz centiméternyi volt, és valamivel gyorsabb ütemben tágult-szűkült. Önkínzó objektivitással figyeltem, és rájöttem, hogy ez a mozgás megegyezik a pulzusommal. A korong szélén időnként gyors remegés futón végig, de ezt nem tudtam semmivel összefüggésbe hozni, csak annyit figyelhettem meg, hogy különböző gyorsasággal és időközben ismétlődött meg. A fénye sajátságos módon egyforma erősséggel látszott, akár sötétben, akár a szoba teljes kivilágításában néztem. A sötétben közelébe tartott fehér  papírlapon semmiféle visszaverődést, reflexet nem keltett, mintha valami önmagába zárt abszolútum lett volna. Ha a fejem fölé, a helyére nagyobb dobozszerűséget, például az aktatáskámat tartottam, teljesen eltűnt benne, teljes sötétség vett körül, tehát - legalábbis láthatóan - nem sugárzott át rajta. Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy egy cilinderszerű kalapot szerzek, abban nem látszik, de rá kellett jönnöm, hegy egyrészt a fény alakja, másrészt a fejem felett makacsul elfoglalt helyzete reménytelenné teszi; de különben sem lehet mindenhol viselni ezt a különös fejfedőt, s elég lenne csak egy pillanatra is levennem, hogy azonnal botrány legyen belőle. Csüggedt és kínzó töprengésemből ismét csengetés riasztott fel. Remegő lábakkal kibotorkáltam, s bár az irattáskámat igyekeztem úgy tartani a fejem felett, hogy a fény benne legyen, nem mertem ajtót nyitni. Megkérdeztem, hogy ki az. „Éva" - szólt egy remegő hang, és én kétségbeesésemben nem tudtam, mit tegyek. Szememet behunyva, egész testemben remegve álltam ott, amikor ismét hallottam, most már sírásra görbült hangon: „Én vagyok, Éva!" Erre ajtót nyitottam, és hátrább léptem. Valóban ő állt mozdulatlanul az ajtó előtt, de oldalról hirtelen egy zömök, erőteljes férfialak lépett eléje, majd be az ajtón, és a vállán keresztül visszaszólt: - Menjen haza, kedves lányom, köszönöm! Még annyit láttam, mielőtt betette az ajtót, hogy Éva előbb tétován, majd sietősebben elindul lefelé. Dermedt meglepetéssel álltam. 89

- Bocsássa meg, uram, hogy ilyen illetlenül betolakszom, de a dolog fontossága és komolysága a mentségem - szólt, és kérte, hogy gyújtsam fel a villanyt. Gépiesen engedelmeskedtem, s közben semmire sem gondolva az aktatáskát tartó kezemet is leengedtem. A világosságban láttam, hogy papi emberrel állok szemben. A középkorú, rokonszenves,  joviális arcú férfi mozdulatlanul, mereven nézett a fejem fölé, behunyta a szemét, újra kinyitotta, majd látható erőfeszítéssel megmozdult. Keresztet vetett, majd rám is, és jó időbe került, amíg újból megszólalt. - Az Úr kegyelme van magán, fiam! - szólt, és nehezen szedte a lélegzetet. Aztán erőt vett magán, és újra beszélni kezdett: - Talán megbocsátja nekem e látogatást, ha megengedi, hogy elmondjam, hogyan kerültem ide, és egyáltalán mi hozott ide. A szomszéd templomhoz tartozó egyházközség plébánosa vagyok, és a kedves, idekalauzoló fiatal hölgy gyóntatóatyja. - Erre én is felocsúdtam tehetetlenségemből, bemutatkoztam, és látogatómat betessékeltem a szobába. Szeretném híven visszaadni a lényegét beszélgetésünknek, amelyet időnként fejem fölé révedező pillantása s az ezt követő hallgatása tett szakadózottá és vontatottá. - Pár perce, hogy a fiatal hölgy rendkívül zavart, mondhatnám, kétségbeesett lelkiállapotban keresett fel - kezdte. - Amit elmondott, voltaképpen gyónás, amiről, hogy úgy mondjam, mindennapi keretek között nem beszélhetnék. De mert összefügg ezzel a - szavakat keresett - rendkívülinek nevezhető jelenséggel - s ünnepélyes mozdulattal megemelte felfelé fordított tenyérrel a kezét, és ismét keresztet vetett -, ez pedig önnel; mindkettőjük lelki békéje érdekében beszélnem kell. Elmondta, hogy az ön hívására felkereste önt, s nem gondolta meg, sőt tudatosan nem is akarta meggondolni, hogy olyan körülmények közé kerülhet - itt ismét megakadt -, amelyeket nem védvén a házasság szentsége, lelkét kárhozatba taszíthatják. S mikor feljött ide, és meglátta a jelet, amely a közhit szerint a kiválasztottság jele, lelki válságba került. Úgy érezte, hogy az Úr e jel ellentétében mutatta meg az ő elvetemedettségét, mert eléggé el nem ítélhető magatartásával egy kiválasztottat hozott a veszedelem közelségébe. Kedves fiam, kettős kötelességet vélek teljesíteni, amikor feljöttem önhöz, egyrészt, hogy e kedves hívem nem esett-e valamely érzéki csalódás vagy - bocsássa meg - csalás áldozatává, vagyis az, amit ő - kimondom - csodának látott, valóban illethető-e a csoda szóval, másrészt mert én erre nem vagyok illetékes, jelenthetem-e felsőbb hatóságomnak, amint kötelességem is. Megfeledkezve bajomról, mélységes sajnálat fogott el a szegény lány iránt. Elképzeltem riadtságát, teljes megzavarodását, amibe végeredményben én sodortam, s ami erre, a szégyenét is legyőző, kétségbeesett lépésre kényszerítette. Hevesen magyarázni kezdtem, hogy talán életemben először, milyen fogadalmasan tiszta szándékkal voltam iránta, s hogy semmi olyasmi nem volt a meghívásomban, 90

amivel vádolja magát, őszintén beszéltem olyan dolgokról, amiket, ha nem ez a helyzet, soha senkinek el nem mondtam volna. Figyelmesen hallgatott, majd kissé felemelve kezét, félbeszakított. - Szívesen hiszek magának, fiam - mondta -, és örömmel tapasztalom, hogy a mai nekivadult világban ilyesmivel találkozom. De én tudom, hogy az emberi természetben lakozó ördög nem alszik, és valóban Isten kegyelme kell ahhoz, hogy legyőzhessük. Hajlandó vagyok azok után, amiket mondott, arra gondolni, hogy talán éppen jó szándékának megerősítéséül és biztosítására érdemesítette magát az örök kegyelem erre a kitüntetésre - emelte kezét ismét a fejem felé. Bevallom, megzavarodtam, és bizonyos mértékig meghatódtam. Meglepett az az ügyesség is, amellyel helyzetemet és Éva iránti hajlamomat a maga felfogásának és talán céljának irányába fordította, s amivel, úgy éreztem, szinte gúzsba kötötte gondolataimat. Rövid hallgatás után engedélyt kért, hogy - mint mondotta - felsőbb hatóságához telefonálhasson. Az első pillanatban felháborodva tiltakozni akartam, hogy képtelen helyzetem híre távolabbi körbe is eljusson; de úgy éreztem, hogy talán ez az egyetlen kiút. Fásultan egyeztem bele, és oda sem figyelve töprengtem-gyötrődtem ijesztő  perspektíváimon. Csak az ütötte meg a fülemet, hogy kevés kivétellel latinul beszélt, többször kiejtette a „miraculum" szót, s mikor egyszer véletlenül odanéztem, láttam, amint mindkét vállát felvonva, szabad kezét tehetetlenül felemeli, s közben felém pillog. Beszéde végeztével közölte, hogy reméli, nincs ellene kifogásom, ha rövid idő múlva meglátogat egy magas rangú papi személy, aki őnála mindenképpen illetékesebb. Szótlanul várakoztunk, amíg egy, a ház előtt megálló autó zaja után röviddel csengettek, mire vendégem egy intéssel engem helyemen marasztalva, kiment ajtót nyitni. Pár percnyi halk beszélgetés után  bekísérte az új látogatót, akin ugyancsak a fekete papi gallér árulta el az egyházi embert. Jóval fiatalabb, bár nálam idősebb, szemüveges, szinte színészesen szép arcú férfi volt, kimért, de mégis valahogyan lágyabb kedvességű eleganciával mozgott és beszélt. Bemutatkozott, kezet fogtunk, hellyel kínáltam, de mielőtt leült volna, paptársához fordult, megköszönte fáradozását, és hogy úgy mondjam, elengedte. A plébános tőlem is elköszönt, s mialatt kikísértem, még egyszer szemügyre vette különös koronámat. Visszatérve a szobába, bár nagyon letört voltam, egy mozdulattal kínáltam vendégemet a nagyon is más céllal terített asztalról, amit azonban elhárított. Én is leültem, és hallgattunk. Vendégem inkább töprengő, mint kíváncsi arccal pillantott időnként fejdíszemre, én pedig úgy éreztem magamat, mintha csodapók leírnék a vurstliban. Végül megszólalt. - Át tudom érezni a helyzetét - mondta -, nagyon is zavarhatja önt. Tudtommal nem katolikus, és nem is nagyon vallásos, s így semmiképpen sem sorolható azon esetek közé, amikor feltehetően a hit 91

ereje, köznyelven a vallásos rajongás mutatkozik meg egyébként nem magyarázható jelenségekben. Az egyház még az ilyen „egyértelmű"  jelenségeket is rendkívül kritikusan és szigorúan vizsgálja meg éppen saját tekintélye érdekében, de különösen akkor, amikor vallásos, hitbeli okok vagy körülmények köztudomásúlag nem állnak fenn. Meglepett az a tájékozottság, amelyet magánéletemről elárult. Beszéde éppolyan kellemesen simulékony, de határozott és szabatos volt, mint a viselkedése. - Ha e jelenségnek - folytatta - nem volna olyan meglepő hasonlatossága bizonyos, szentegyházunk gyakorlatával összefüggő ábrázolásokkal, ha e fénytünemény - mondjuk - az ön gyomra körül mutatkozna, óvakodnánk még távolról is hivatalos érdeklődést mutatni,  bármennyire is sajnálnám önt a kellemetlenségek miatt. Hiszen a riporterek siserahada, a tömegérdeklődés, az, hogy munkáját abba kell hagynia, és tudományos vizsgálatoknak kell alárendelnie magát, végül, is mint egyetlen lehetőség: a cirkuszi szereplés felé sodornák önt, ami nem vagyok biztos benne, hogy megfelelne az életéről való elképzelésének, ízlésének, szándékainak, még ha - esetleg - anyagiak szempontjából sikert jelenthetne is. Felnyögtem. Sajnálkozva nézett rám, őszinte részvétet éreztem a tekintetében. Folytatta: - Ez az eset azonban - legyintett a fejem irányába - szerencsére, bár lehet, hogy ön szerint szerencsétlenségére, módot ad nekünk, hogy segítsünk a helyzetén, persze, a mi lehetőségeink között. - Kérdőn néztem rá. - Nehogy azt gondolja, kérem, hogy az egyház kapkod a csodák után. Sőt! Nem kis aggodalommal, talán félve nyúlunk az ilyen kérdésekhez, nem kell bővebben magyaráznom, hogy miért. Egy balfogásnak bizonyulható „csoda" - nyilvánítás jóvá nem tehető kárt okozna az egyház tekintélyében - és a hívők lelkében egyaránt. De éppen ez az óvatosság kényszerít bennünket az emberszeretet és segítés isteni parancsán kívül, hogy jelenleg a tudomány által meg nem magyarázott jelenséggel megáldott vagy megvert embert olyan körülmények közé segítsük, amelyek között remélhetőleg távol tarthatjuk tőle a számára egyébként elviselhetetlenné növekvő „közérdeklődés" rohamát; viszont lehetővé tesszük a mi szempontunkból is nélkülözhetetlen tudományos vizsgálatok meg tartását az egyáltalán nem kívánatos és botrányos közkíváncsiság kizárásával. Meglepetve kérdeztem: - Önöknek szükségük van a tudományra ilyen esetben? Tekintetének komolysága még mintha elmélyült volna, amikor felelt: - Kedves barátom, éppen az előbb mondtam, hogy a legszigorúbb kritikával kell vizsgálnunk mindent, ami a „csoda" körébe tartozhat. S ott, ahol a tudomány nem tud magyarázatot adni, ott kezdhetjük el mi vizsgálni a dolgot a hit, a vallás szempontjai szerint. 92

- De hogyan látja ezt az én esetemben? - kérdeztem, mire ő némi szünet után, homlokát simogatva felelt: - Nézze, én az előbb azt mondtam, hogy elsősorban az ön legszemélyesebb érdekeit tekintjük, függetlenül bármiféle vallási vagy egyéb szemponttól. Én óvakodnék annak a kijelentésétől, hogy ez az ön - itt megakadt - esete, állapota csoda. De éppen olyan felelőtlenség lenne részemről annak a kinyilvánítása, hogy nem az. De az emberek legtöbbje a pillanatnyi látszat vagy elfogultság nyomán azonnal állást foglal. Képzelje el, hogy önt az utcán az első pillanatban olyan tömeg venné körül, hogy mozdulni sem bírna. Az egyház ugyan soha nem állította, hogy kimagasló személyiségei, szentjei valaha is viselték volna a kiválasztottság ilyen jelét, a képzőművészek templomi ábrázolásai nyomán azonban a hívők és a nem hívők képzeletében is azonosult a szentség fogalma a glóriával. Na, mármost azok, akik önt ismerik, és nem hívők, az ön eddigi, szentnek nemigen mondható életmódja miatt csúfondáros megjegyzéseket tennének, a hívő ismerős pedig vagy megriad - gondoljon a nőismerősére vagy megrendül, és felháborodik hite egyik szimbólumának ilyen megcsúfolása miatt. Azok pedig, akik nem ismerik önt - miután ön azon pillanatban valószínűleg nem viselkedne, mert nem viselkedhetne egy valódi szentnek tömegeket megfékezni képes szuggesztív magatartásával -, hasonlóképpen reagálnának, s ilyen helyzetben nemcsak az ön testi épségét, de életét sem látnám biztosítva. Ön is ismeri a fanatizmus erejét pro és kontra.  Nemde? Megsemmisülve meredtem rá. Felemelte az ujját. - Ez az a helyzet, amelyből az egyház, és csakis az egyház mentheti meg önt. Némi óvatossággal és ügyességgel, feltűnés nélkül eljuttathatjuk valamelyik intézményünkbe az ön határozott kijelentése után, amely szerint ezt akarja, és kívánja, ott aztán csak az ön hozzájárulásával látogathatja meg bárki, illetve azok a hivatalos személyek és hivatalos intézményeket képviselő tudósok, akiknek vizsgálata egyaránt érdeke önnek és az egyháznak, s akiket hivatásuk és hivatalos ígéretük kötelez a titoktartásra. Minden egyéb tolakodástól megvédi-önt az egyház hatalma. Hirtelen dühroham fogott el. Felugrottam, és kiabálni kezdtem. - Kártérítésért beperelem az egyházat! - üvöltöttem. - Ön mondta, hogyha az egyház nem így ábrázolta volna a szenteket, ez az én mennyei hálósapkám nem volna „csoda", és én nem lennék ennyire lehetetlen helyzetben. Sajnálkozva ingatta a fejét, majd amikor egy csuklás után elhallgattam, szelíden figyelmeztetett: - Ha egy kicsit belegondol, eláll ettől a szándékától. Lehet, hogy az egyház nem ártatlan abban, hogy így ábrázolták és ábrázolják a szenteket, de abban igen, hogy ez a jelenség feltűnt az ön feje felett. Ha - mint mondtam - ön rajongó hívő lenne, akkor lehetne arra gondolni, hogy a vallásunk tanaiban, jelképeiben való hit vetül ki ilyen csodás 93

formában, tehát e tanok valamiképpen felelősek a megjelenésében. De hát ön hitetlen! Nincs jogcíme a perre. Ha pedig hívő lenne, akkor azért nem perelne, mert éppen hitének igazolását látná benne. De tegyük fel, hogy - el nem hagyhatván lakását - telefonon jelentkezik a hatóságnál,  bíróságnál. Gondolja, hogy akármelyik hatósági szerv nem a mentők kíséretében jelenne meg, akik mindjárt kényszerzubbonyt is hoznának, s az ilyenformán elrendelt hatósági vizsgálat a vallásos őrület újabb megnyilvánulása címén nem valamelyik "zárt intézetben folyna le? összeroppantam. - Kedves barátom, higgye el - folytatta nekünk sem sokkal könnyebb. Mondtam, nem vadászunk csodára, és én önnel együtt őszintén örülnék, ha elmúlna tőlünk ez a pohár. De az, amit én  javasoltam, az egyetlen lehetőség a botrányos és talán végzetes szenzáció elkerülésére, s ez mégiscsak önnek fontosabb. Én egyre mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésbe. - De énnekem egész életfelfogásomat kell megtagadnom, hogy - már az önök segítsége iránti hálából is - a környezethez illően viselkedjek és éljek. Ott kell viselnem e szentek koronáját - böktem hüvelykujjammal a fejem fölé -, ahol valóban annak is fogják fel. De hát én nem vagyok szent, és nem is akarok az lenni! - törtem ki végső elkeseredéssel. - Fiam - mondta vendégem csillapítóan -, ön, úgy látom, valamilyen sajátos, vulgáris, közkeletű szemlélettel fogja fel a szentség kérdését. Azt hiszi, hogy a szenteket valamiféle önsanyargató, a földi lét minden örömét elhárító, aszketikus magatartásukért - legfőképpen talán a földi szerelem tagadásáért - emelte az egyház e magas polcra. Szó sincs róla! Gondoljon például a szent királyokra, akik számos utódot hagytak maguk után. ön sem hiszi, hogy ezt a szerelemnek, az isteni szeretet e földi megnyilvánulásának - itt köhintett egyet - gyakorlása nélkül megtehették volna. Ön nem akar szent lenni - mondja. De öntől vagy az ön akaratától függ ez? Persze ez egyelőre akadémikus elmefuttatás, de látom a lelkiállapotát, és szeretném a szorongásából kiemelni. Gondoljon Szent Pálra, egyházunk első igazi szervezőjére. Csodás megtérése előtt a keresztények legvadabb üldözője volt, s az Isten kegyelme talán éppen ezt a végletes elszántságot látta jónak maga mellé állítani. Akart Pál szent leírni? Ugye, nem? Az ő akarata ott már semmit sem számított! Hagyjon fel e töprengéssel, éreznie kell: hatalmasabb akaratok irányítják életünket. Ekkor azonban végletes erővel tört fel bennem a kétségbeesés. Minden egyebet, a pályámat, a karrieremet, egész eddigi életformámat illető gondolataimat vagy aggályaimat egy pillanat alatt a semmibe söpörte Éva villanásszerűen elém tűnő képe. - De én nem akarom elveszteni őt! - kiáltottam fel, és arcomat kezembe rejtve szinte a térdemre hajtottam a fejemet, s ültömben úgy tekeregtem ott, mint valami has fájós giliszta. Majd felegyenesedve, összeszorított szájjal, égő szemmel néztem a papra. - Fiam - szólt -, a világot az isteni szeretet teremtette és kormányozza. A szerelem ennek földi megnyilvánulása. Az Úr, amikor 94

megteremtette az embert, azt mondta: „Sokasodjatok és szaporodjatok!" Az egyház az Úr előtt tett fogadalommal pecsételt szerelmet - a házasságot - szentségként tiszteli. - De hiszen Éva megriadt, és elszaladt tőlem - vetettem ellene majdnem sírva. - Fiam - mondta vendégem -, a szeretet és a kegyelem végtelen. Az első pillanatban éppen az ő hite miatt riasztó jelenség talán éppen e hit következtében válik az ön iránti vonzalom kiteljesedésének eszközévé, amikor talán éppen a feléje irányuló érzelem kivételes erejének, lelkességének a jelét, bizonyságát fogja benne látni. A női lélek érzékenyebb és megértőbb, mint a férfié.  Nem tudom megmagyarázni, de e szavakra mintha valami súlyos kő esett volna le a mellemről. Elfelejtettem minden problémámat, lángoló fejemet is, és megragadtam a szemmel láthatólag meghatott pap kezét. Hebegve, mert nem tudtam hivatalos címét-rangját, próbáltam megköszönni segítségét, biztatását. Ő azonban mindezt elhárítva hirtelen a karórájára pillantott, és két kezét felemelve félbeszakított: - Hű, de eljárt az idő! Kedves fiam, pihenjen le, adjon az Úr a mai napnál nyugalmasabb éjszakát. Apropó, el van ön látva? Hiszen az orrát sem dughatja ki! Ismét rámutattam a terített asztalra, mire bólintott. - Holnap gondolkodjék a megbeszélteken - folytatta -, akármilyen elhatározásra is jut, kérem, hívjon fel. Megadta a nevét, címét, majd elköszönt, keresztet vetett rám, és távozott… Mikor kikísértem, az ajtó mögött maradtam, nehogy valamilyen késői hazatérő meglásson.  Nem kísérlem meg leírni hangulatomat, lelkiállapotomat, annyira zavaros volt, nem volt benne semmi megfogható. Gépiesen, étvágytalanul, ímmel-ámmal megvacsoráztam, majd lefeküdtem, és mély álomba merültem. Sötét oszlopcsarnokban álltam, hivatali társaim fekete csuháskámzsás sorában, arcukat nem láttam, de tudtam, hogy ők azok. Egyre sötétebb lett, miközben valami zsongás erősödött-gyengült, mely le nem írható szorongást keltett bennem. Fuldokoltam. Egyszerre valahonnan apácaruhában bejött Éva, feje felett a glóriával. Levette, a földre tette, miközben a fényesség megnőtt, kiterebélyesedett. Éva rálépett, a fényesség felemelkedett, és mint valami varázsszőnyegen, a fejek felett kilebegett az ajtón. Félrelöktem szomszédaimat, és lélekszakadva utána rohantam, miközben a sötétben a földön heverő, imára kulcsolt kezű testek között bukdácsoltam, egyre gyakrabban zuhantam keresztül raj luk, anélkül, hogy megütöttem volna magamat. Eközben Éva egyre messzebb szállt, lebegett, bármenynyire is igyekeztem utána. Még láttam, hogy Éva egy magas fákkal körülvett tisztásra száll le a fényszőnyegen állva. Földet érve mind a két karját a feje fölé emelte, s amikor leengedte, nem volt rajta ruha. Ekkor felemelkedett, egyre magasabbra a fák fölé, és egyre kisebb csillagként ragyogva eltűnt a 95

magasban. Egy darabig úgy álltam ott, utána nyújtott karral, mint előző nap a téren… aztán engem is elnyelt a sötétség. Reggel, az első, néhány pillanatnyi bénult üresség után, minden úgy  jutott eszembe, mintha álmodtam volna. Az órára nézve láttam, hogy ideje lenne a bankba indulni, amikor rettenetes gyanú ébredt bennem. Gyorsan felugrottam, a tükörhöz futottam, és kis híján összerogytam. Ott volt a glória rendületlenül. Ordítani szerettem volna, de beharaptam az öklömet a számba, és egy székbe roskadtam. Végül is - mivel elmúlt a hivatalba menés ideje - a telefonhoz vánszorogtam, feltárcsáztam a főnököm számát, és rendkívüli családi eseményre hivatkozva kértem aznapra felmentésemet. Meglepetve, mert ilyesmi még nem fordult elő velem, de készséggel megadta. Ezután tehetetlenül ültem, és kibámultam az ablakon az utcai forgalomra. Semmi sem jutott az eszembe. Azt hiszem, órákat töltöttem így, amikor a belső ajtón háziasszonyom kopogott, majd beszólt. Az ajtót rendes körülmények között nyitva szoktam hagyni takarítás végett. Ezúttal azonban zárva lévén, az öregasszony az ajtón keresztül kérdezte, itthon vagyok-e, s nincs-e valami baj. Megnyugtattam, és kértem, hogy aznap hagyja el a takarítást, sürgős otthoni munkám van.  Nem éreztem magamat valami jól. Gyengén jelentkező fejfájásom egyre erősödött, furcsán éreztem a gyomromat, általános rosszullét kerülgetett. A fejem már hasogatott, hideg verejték lepte el a homlokomat, hevesen vert a szívem, egyre gyengébb lettem. A tükörhöz támolyogtam, arcom ijesztő sápadt, szinte zöld volt. A glóriára már nem is figyeltem. Egy-két csuklás után hirtelen olyan hasgörcs fogott el, amilyet még soha nem éreztem, szinte paragrafussá görbített. Hideg verítékben fürödve szédelegtem ki a lakás legkisebb, de legszükségesebb helyiségébe, és lerogytam. Soha nem tapasztalt, sodró erejű diaré után szinte egy csapásra feloldódott a görcs, megszűnt a fejfájás és az elesettség, csupán az egész testemet ellepő hideg veríték jelezte iménti nyomorult állapotomat. Amikor végre gyengeségtől remegő lábaimra álltam és megfordultam, nem írhatom le megdöbbenésemet és meglepetésemet - mintegy a gyomrom magasságában, körülbelül egy arasznyira testemtől, ugyanolyan fénytüneményt láttam magam körül,  bár gyengébb világítással, mint eddig a tükörben a fejem felett. Megmerevedve az újabb jelenségtől, szinte eszméletlenül pillantottam oldalt a mosdó feletti tükörbe, és ott, ha lehet, még nagyobb megdöbbenésemre, az élet színét ismét felvenni kezdő arcom felett nem láttam semmiféle fényt. Miközben ismét rábámultam az előttem libegő fénylepényre, a szokott ösztönös mozdulattal meghúztam a víztartály fogantyúját. E pillanatban a fénytünemény megremegett, majd megmozdult, és egy lendületes, mondhatnám, elegáns, „s” alakú ugrással eltűnt a falban. Nem tudom, miért, utánakaptam, s belevágtam a kezemet a fali csempébe. 96

Dermedt mozdulatlanságban álltam ismét, egy gondolat nélkül, azt hiszem, hogy még a szemhéjam sem rebbent, s mikor körülnéztem, nem tudtam, hol vagyok. Egyszerre csak meglódultam, odacsámborogtam a mosdó elé, és belevizsgálódtam a tükörbe. Nem volt glóriám! Rohantam volna a szobába a nagytükör elé, de mintha mázsás súlyok lettek volna a lábaimban, alig bírtam emelni őket, szinte bénán másztam befelé. Ott megálltam, néztem a tükörbe - nincs fénykarika! Kezemmel kaszáltam a fejem fölött, hátha valami köd takarja el, de így sem volt. Billegettem a fejemet, hátha csak félrecsúszott valahová, s majd előtűnik. Nem volt! Leültem, újra felálltam, elővettem a kézitükröt, s egyszerre két tükörben néztem, oldalról, hátulról vizsgáltam, sehol semmi. Aztán letettem a tükröt, cigánykereket vetettem, eközben levertem háziasszonyom egyik féltett vázáját. Rengeteg kisebb- nagyobb darabra törött. Négy kisebb cserepet a két markomba vettem, úgy csörgettem őket, mint a snúrozásnál az aprópénzt szokták; közben fél lábon az asztal körül ugráltam, és teli torokból énekeltem, hogy „Volt, nincs, fene bánja, volt, nincs, vigye kánya" - de csak ennyit, egymás után, fogalmam sincs, hányszor. Arra riadtam fel, hogy a már említett belső ajtón erősebb kopogtatás hallatszott, s amikor elcsendesedtem, háziasszonyom ijedt hangját hallottam, amint kérdezte, hogy mi bajom van. Restelkedve azt válaszoltam, hogy váratlanul nagyon jó hírt kaptam telefonon, és kissé megfeledkeztem magamról. Dörmögött valamit, de csak jó időre hallottam távolodó lépéseit. Ekkor újra kezdtem a cserépcsörgetést és az ugrálást az asztal körül, de most már hang nélkül, ütemre lihegve: „Csendesen, te marha, csendesen, te marha!" - vég nélkül. Nem tudom, meddig űztem ezt a helyettes cégvezetőhöz semmiképpen sem illő foglalkozást, azt hiszem, hogy ha fizetésért kellett volna csinálnom, már régen összeestem volna. Azonban egyszerre csak megálltam arra a rémült gondolatra, hátha káprázat játszik velem, érzéki csalódás, és a glória megvan, csak én nem látom. Meg kellene bizonyosodni, hogy más se látja. Óvakodtam tőle, hogy háziasszonyomat behívjam, mert ha valóban csalódom, jóvátehetetlen következményeket zúdíthatok magamra.  Némi töprengés után kinyitottam az ablakot, eléje álltam. Az utca túlsó oldalán egy férfi újságot böngészve lépegetett, meg-megállt. Nem tudtam, mit tegyek, hogy háziasszonyom figyelmét fel ne keltsem. Az utcai forgalom egy csendesebb pillanatában erősen köhögni kezdtem. Többször meg kellett ismételnem, míg végre az olvasó bosszúsan felnézett, rám pillantott, ekkor ismét köhögtem, újra rám nézett, majd mérgesen az újságjába bújt. Örömömben majd fejre álltam. Ha lenne glóriám, a szoba sötét hátterében feltétlenül észre kellett volna vennie, hiszen kétszer is rám nézett. Ekkor döntő bizonyíték jutott az eszembe. Felvettem az asztalról két desszertet, az előszobaajtó ablakát kinyitva kifüleltem a lépcsőházba. A két lurkó lent neszezett a földszinten. Leszóltam: 97

- Na, mi lesz, mókusok? - Ugrálva jöttek fel, én teljesen kitártam az ajtót, és hátradugva a kezemet kérdeztem: - Azt hiszitek, kaptok valamit? - Rám néztek - nem a fejem fölé! -, kiabáltak, hogy igen, s a kisfiú még bólogatott is. - Nesztek, gézengúzok! - mondtam, és feléjük nyújtottam az édességet. Kikapták a kezemből, és szokásuk szerint, anélkül, hogy megköszönték volna, csataordítással lerohantak. Végtelen nyugalom fogott el, mert ha lett volna „kajap", ők meglátták volna! Hogy megszűnt az idegeket tépő izgalom és zaklatottság, egyszerre erőt vett rajtam a kimerültség. Leheveredtem, és már-már elaludtam, amikor eszembe jutott a pap. Felugrottam - a telefon mellett ott hevert a cédula a címével. - Nos, mit határozott? - kérdezte. - Nem kellett határoznom - feleltem -, a fényjelenség eltűnt, remélem, hogy véglegesen. - Hála istennek - szólt érezhető megkönnyebbüléssel, és minden jót kívánva letette a kagylót. Bizonyos csalódással vettem tudomásul, majd egy tükörbe vetett  pillantás után ismét körültáncoltam a szobát, amikor hirtelen Évára gondoltam. Az órámra pillantottam, s láttam, hogy mindjárt vége a hivatali időnek. Gyorsan feltárcsázom a bankot, és őt kértem. Az izgalomtól rekedt hangon mondtam a nevemet, mire hosszú szünet után szólt: - Tessék! Akadozva közöltem vele, hogy elmúlt, megszűnt az, ami annyira megriasztotta, s hogy szeretnék vele találkozni. - Szó sem lehet róla! - felelte riadt hangon. - Bocsássa meg - mondtam -, nem azt kérem - itt megakadtam, amit tegnap, illetve tegnapelőtt, hanem hogy valahol kint, a városban. - Szó sem lehet róla! - ismételte. Ekkor nagyon csendesen csak ennyit mondtam: - Ha a lelkére veszi, hogy soha többé nem lát sem maga, sem senki a  bankból, akkor jó, rendben van, ne jöjjön el. - Hogyan? - kérdezte ijedten. - Úgy kérem magától ezt a találkozást, mint az életemet, és maga is így válaszoljon! Pillanatnyi csend után megkérdezte, hogy hol találkozzunk. Hirtelenében nem tudtam mást javasolni, mint a szokott vendéglőmet. Beleegyezett. Rendbe szedtem magamat. Azt hiszem, az eddig elmondottakból is következtethető, hogy mindig is adtam a külsőmre, de még soha olyan gonddal nem öltözködtem, mint akkor. Remegő kézzel választottam ki és kötöttem meg a nyakkendőmet, s vizsgáltam végig a nagytükörben immár glóriátlan alakomat. Rendben volt. Közeledett a találkozás időpontja is, de - tegnap óta először - gyomrom is megint normális követelődzésével jelentkezett, így hát siettem a vendéglőbe. 98

Mindig különös örömmel sétáltam szép, napsütéses időben, de most úgy éreztem, mintha fénykoronámat szárnyakra cserélte volna az égi kegyelem. Amint beléptem az ajtón, mintha az előző napi jelenet folytatódott volna, a pincér, a fizető és a szakács szinte ugyanabban az élőképcsoportosulásban állt és bámult rám. Megmeredve nézték, amint szokott asztalomhoz lépkedtem, és ugyancsak visszabámultam. Amikor helyet foglaltam, a fizető olyan mozdulattal, mintha a saját kivégzésére menne, lassan megindult. Merev arccal érdeklődött hogylétem iránt. Mikor mondtam, hogy remekül érzem magamat, és farkaséhes vagyok, mintha megkönnyebbült volna. Engedélyemet kérte, hogy leülhessen az asztalomhoz, s amikor helyet foglalt, nagy elképedésemre, akadozva arra kért, hogy - nemcsak azért, mert még kissé korán van, és nem tudnak kiszolgálni, hanem a miatt is várjak, remélhetően rövid ideig, hogy egyik tudományos intézetünk munkatársai, akik már tegnap is kerestek, beszélhessenek velem. Mivel ők a lakáscímemet nem tudták megadni, szigorúan meghagyták, hogy amint ismét megjelenek, azonnal értesítsék őket. Tekintettel, Évával megbeszélt találkozómra, rendkívül kellemetlenül érintett ez a meglepő kívánság, és hevesen tiltakoztam ellene. De a fizető szinte könyörögve kért, hogy mivel tudomása szerint az egészségemet érintő, talán életveszélyes ügyről van szó, tegyek eleget a kívánságnak. Ő ennyit tud, többet nem. Nem tehettem mást, elkeseredetten latolgatva találkám felborulásának lehetőségét,  beleegyeztem. Valóban nemsokára megjelent két, műszertáskával felszerelt úr; a fizető, mint ismerősöket üdvözölte és asztalomhoz vezette őket. Kölcsönös bemutatkozás után az egyik némi zavart és dadogó köntörfalazás után magyarázatot adott a dologról, lényegében a következőképpen: Ők az egyik izotópkutató intézet munkatársai - mondták. Az intézet többek között mezőgazdasági kutatásokat is végez, s e munka során növényeket, magvakat is besugároznak, s ennek későbbi hatását figyelik. A napokban sort kerítettek különböző babfajták besugárzására. Mivel a kísérleti célra beszerzett teljes mennyiségre nem volt szükség, a felesleget visszajuttatták a beszerzési forráshoz. A besugárzott mennyiséget az eredeti csomagolásba töltötték vissza, minden egyes csomagon jól láthatóan és gondosan feltüntetve a besugárzás dátumát. Amikor ellenőrizték a munkát, a legnagyobb riadalmukra egy csomag hiányát állapították meg. A vizsgálat kiderítette, hogy az intézet egyik újonc munkatársa, aki még nem volt tisztában e jelzések jelentőségével, céljával, véletlenül a visszaküldött csomagok közé tette a hiányzó  besugárzott anyagot. Erre megindult a hajsza a csomag után. Nem akarom részletezni az elbeszélésüket, ezért csak a végeredményt mondom el: felfedezték a vendéglő konyháján, ahol nem ügyelve a számukra különben sem sokat mondó jelzésekre, felhasználták, de 99

amikorra a nyomozás idáig ért, addigra az első adagot én már jó étvággyal elfogyasztottam. Ezért volt az a feszült riadalom a vendéglő személyzete között; velem nem merték közölni, s bénult meredtséggel nézték távozásomat, később ezért felelősségre is vonták őket. Rémülten hallgattam. A többi már érthető volt, s mikor jövetelüknek arról a céljáról kezdtek beszélni, hogy a műszerek segítségével megvizsgáljanak s az esetlegesen szükséges intézkedéseket megtegyék, megérkezett Éva. Furcsán nézte az asztalnál ülőket, röviden bemutattam neki a társaságot. Amikor aztán a beszélgetésből értesült a dologról, elsápadt, szemei könnyel teltek meg, remegve megfogta a karomat, és riadtan kérdezte, hogy nem lesz-e valami bajom. Nem tudom leírni, mit éreztem aggodalma láttán, s ezt az érzést még az az öröm sem tudta túlszárnyalni, amikor megnyugtatásunkra közülték, hogy semmi veszedelem nem fenyegeti a „kedves férjét" - amire ő mélységesen elpirult, de sem ő, sem én nem magyarázkodtunk. A tudósok elmondták, hogy a besugárzást a besugárzott anyag ugyan továbbadja bizonyos mértékben a környezetnek. Ebben az esetben a szervezetemnek, de ennek veszélyessé válásához bizonyos sugármennyiség -, és ezzel összefüggően idő kell, amire a fertőzés -, erre a szóra megremegett a gyomrom - óta eltelt csekély idő semmiképpen nem elegendő, másrészt ők éppen azért jöttek, hogy amennyiben vizsgálatuk ennek a legkisebb lehetőségére is mutatna, feltétlenül biztos hatású ellenintézkedésekkel semlegesítsék, elhárítsák. A szerintük mielőbb ajánlatos vizsgálathoz azonban a vendéglői környezet semmiképpen nem alkalmas, mire ajánlottam aránylag közeli lakásomat; ezt készséggel elfogadták. Felkerekedtünk, elmentünk - evés nélkül s mit tehettünk, a „feleségem" is velünk tartott. A kapualjban a két csemete bizonyos csalódással figyelte  bevonulásunkat, érezték, hogy a társaság nem ad alkalmat a szokott, csemegés viháncolásra. A lakásban minden ceremónia és fontoskodás nélkül végzett vizsgálat - amely a testem különböző pontjai mellett tartott készülékek mutatóinak figyeléséből és feljegyzésekből állott - a tudósok legnagyobb meglepetésére a legteljesebb negatívummal végződött. A készülékek semmi sugárzási nyomot nem mutattak. Eleinte a készülékek hibájára gyanakodtak, de amikor az ellenőrzési próbák semmi zavart nem mutattak ki, a legteljesebb tanácstalansággal néztek össze. - Lehetetlen! - mondták. Még előző nap megvizsgálták a vendéglőben a fertőzött anyagból készült ételt, a megmaradt nyersanyagot, sőt a főzéshez használt eszközöket is, és teljes sugárzásmennyiséget mértek. - Képtelenség! - ismételték, s faggatni kezdtek, hogy nem tapasztaltunk-e valami különös, rendellenes jelenséget, ami talán magyarázhatná ezt a szerintük példátlan esetet. Hosszú vonakodás, 100

töprengés, Évával való többszöri összepillantás és a legteljesebb titoktartás kérése után elmondtam a glória feltűnésének és eltűnésének történetét. Láttam rajtuk, hogy bolondnak tartanak, és amikor Évát tanúnak hívtam, őt is. Amikor a papokra hivatkoztam, akkor is rázták a fejüket. Még egy tanúlehetőség lett volna. A gyerekek, de a kisgyermekek szavára nyilván még kevesebbet adtak volna. Ekkor a következőket mondtam nekik: - Önök elhiszik nekem, hogy az egész jelenség számomra rendkívül kellemetlen volt, képzeljék magukat a helyembe. Kis híján családi tragédiát okozott a dolog - itt Évára pillantottam, aki pirulva hajtotta le a fejét -, a legszívesebben elfelejteném, s az önök titoktartását is kértem, ugyebár? Nos, mi örömöm vagy érdekem lenne, hogy bizonygassam, ha nem lett volna? Egyedül az önök láthatóan megoldatlan problémája késztet az elmondására, nekem nem fontos, egyedül az, hogy már nincs! Segíteni akartam… Ezen láthatóan meghökkentek. Részletesen leírtam észleleteimet, amiket kínomban olyan kétségbeesett figyelemmel szereztem. Elgondolkodtak, majd vitatkozni kezdtek, amennyire kivettem, azon, hogy nálam a sugárzás minden jelének hiánya az emanáció ilyen vagy olyan irányváltozásával volna magyarázható, ami az ilyen vagy olyan más sugárzás behatására jöhetne létre. Itt megint elhallgattak, és ujjaikat morzsolgatva töprengtek. Ekkor hirtelen támadt ötlettel elmondtam, hogy a babon húsfeltét is volt, hátha ennek lehetett valamilyen vegyi hatása. Erre az egyik a levegőbe kapott, mintha legyet fogna, a telefonhoz ugrott, tárcsázott, s ahogy izgatott beszédéből kivettem, a vendéglővel beszélt. Ezután újabb tárcsázás és izgatott hangú telefonálás következett. - Hogyan tartósították? - kérdezte. Betűket, számokat pötyögtetett, majd szinte magánkívül fordult hozzánk: - Megvan! - mondta, és letette a kagylót. Aztán egyforma lelkesedéssel magyarázva az egész társaságnak, olyasmit mondott, hogy a húst valami új eljárással,  besugárzással tartósították, amely az emberi szervezetre ártalmatlan, de rokon azzal a sugárzásfajtával, amelyik az első sugárzást' olyan „szerkezet"- változásra kényszerítheti, hogy mintegy „eltűnik". Itt lehet a magyarázata, hogy nálam semmiféle sugárzás nem mutatkozik. - Igen - felelte a másik -, de mi magyarázza a plazmaszerű kivetülést, amelyről a kedves páciensünk beszél? Láttam, most már nem kételkednek bennem, illetve a glóriámban.  Nem tudom, mi táltosodott meg bennem, talán Éva jelenléte okozta, de soha ilyen energiával, világossággal nem gondolkodtam, különösen olyan dolgokról, amelyekhez különben nem értek. - Kérem, bocsássanak meg a laikus kérdésért - szóltam közbe. Elképzelhető olyan erő, sugárzás vagy ilyesmi, ami a már feltételezett, illetve ismert sugárzási energiát úgy egyesíti vagy sűríti, egyszóval  befolyásolja, hogy ilyen plazmaszerű megnyilvánulásba csapjanak? 101

- Persze, van - felelte a fiatalabb -, hiszen a közismert atomrészecske  plazmát elektromos-mágneses erők, erőterek késztetik arra, hogy létrejöjjenek, csakhogy ide olyan hatalmas feszültséghatások szükségesek, amelyeket csak a tudomány és a technika legfejlettebb feltételei között lehet létrehozni. - Jó - feleltem -, tudtommal az emberi szervezetben is működnek elektromos-mágneses, feltehetően sugárzásos erők. Persze igen gyenge fokon, de (nem tehető-e fel, hogy a szervezet, az idegrendszert érő hatalmas emóció, felzaklatott lelkiállapot, értelmi hullám - itt akaratlanul Évára néztem - e különben gyenge energiákat bizonyos adott sugárzási körülmények fennállása esetén úgy felerősítheti, hogy egyesülve, kombinálódva az ugyancsak rendkívüli, véletlenszerű sugárzási adottságokkal létrehozzon ilyenszerű jelenséget, vagy mintegy katalizátorként lökést adjon hozzá? A két ember elgondolkodva nézett rám. Végül az idősebbik, karját széttárva, így felelt: - Egyáltalán nem valószínű, de kizárva nincs! Éva mindebből, azt hiszem, egy szót sem értett, de valamit megérezhetett belőle, mert kedves arcát, noha igyekezett elfordítani, láttam, ismét pirosság öntötte el. Ezzel véget is ért a vizsgálat és a látogatás. Búcsúzáskor a lelkemre kötötték, hogy időnként keressem fel az intézetet a biztonság okáért ellenőrző vizsgálat végett, amit készséggel megígértem, s teljesítettem is, minden alkalommal a legkedvezőbb : negatív eredménnyel. A tudósok távozása után Éva rögtön azt indítványozta, hogy menjünk el. - Miért siet? - kérdeztem, mire azt felelte, hogy most már ő is éhes, s huncut mosollyal hozzátette, hogy azért mégsem a feleségem, és gyorsan kilépett az ajtón. Igyekeztem komoly arcot vágni, és követtem. Siettünk vissza a vendéglőbe, ahol a fizetővel és a pincérrel közöltem a vizsgálat eredményét. Úgy láttam, hogy megkönnyebbült gratulációjuk őszinte volt.  Nem részletezem az ezúttal valóban remek vacsorát s utána a gyönyörű esti sétát, amelynek során egy későig nyitva tartó ékszerészboltban együtt választottunk két karikagyűrűt. Amikor hazakísértem, a kapuban csak a kezét csókolhattam meg; igaz, többre kísérletet sem tettem. Édesanyjánál a látogatást - tekintettel a késői órára - másnapra beszéltük meg. Mielőtt befordult volna a lépcsőn, mosolyogva visszaintett… Másnap jelentkeztem a főnökömnél, és bejelentettem az eljegyzésemet, s reményemet fejeztem ki, hogy a bank igazgatósága nem ellenzi házasságunkat - ami bizony a gyakorlatban már előfordult. Főnököm megjegyezte: - Úgy, hát ez volt a rendkívüli családi esemény tegnap? - Mire én mosolygósan bólogattam, és végeredményben nem is hazudtam. Biztosított, hogy tekintettel pozíciómra és Éva közismerten jó 102

munkájára, bizonyára nem lesz akadálya a házasságunknak, és alaposan hátba vágott. Háziasszonyomat az összetörtnél jóval értékesebb - és ami a fő, szerinte is szebb - vázával kárpótoltam. Így végződött glóriám ügye. Azaz magam sem tudom, hozzászámítsam-e, hogy néhány hónap múlva a két tudós neve alatt megjelent egy tudományos értekezés „Elmélet a sugárplazma előállásának sugárzás-kombinációs lehetőségéről" címen, amely tudományos körökben, nagy figyelemben, úttörő jellegénél fogva pedig a kormányzat részéről magas kitüntetésben részesült… Évát persze rövidesen feleségül vettem. Bizonyos meglepetésemre egy szóval sem említett egyházi esküvőt, én is hallgattam róla, de ennek ellenére állíthatom, hogy boldogan élünk. Dicsfényemről soha többé egy szót sem ejtettünk, de Éva - gyengéd pillanatainkban - néha megsimogatja enyhén kopaszodó fejem búbját, és a fülembe súgja: - Kis szentem! 1963.

103

AGYMŰTÉT  Dr. professzor CASSIO KLEBER naplója

Bár új időszámításunk 101. (a régi szerint 2018.) évének újév (a régiben november 7.) napján kezdem naplómat egy rendkívüli és fontos eseménnyel kapcsolatban; szükséges, hogy jóval régebbi dolgokat idézzek fel. Talán meg tudnám magyarázni, hogy miért idegenkedtem mindig is a naplóírástól - valószínűleg a mögötte meghúzódni vélt fontoskodás riasztott, de a jelen helyzet megérteti az esetleges majdani olvasóval, hogy jogom van fontosnak és nem fontoskodásnak ítélni ezt a naplóírást.  Nem olcsó hivalkodás, ha leírom: nevemet mindenütt ismerik a földön, annál kevésbé az, mert hiszen éppen a hírnév következtében kerültem abba u helyzetbe, amelyhez hasonlót nem ismerhet az emberiség történelme. A tudomány egyik legfontosabb kérdése volt az idegsejtek regenerálódó képességének, pontosabban a képesség hiányának a  jelensége. Az emberi szervezet leghosszabb élettartamú alkotórészei sérülés esetén nem képesek olyan mértékben megújulni, mint egyes más szervek. Közismert volt, hogy az emberi szervezet sejtjei bizonyos idő alatt különböző mértékben kicserélődtek, megújultak, egyes szervek, testelemek lassabban, mások gyorsabban - kivéve az idegsejteket, amelyek kezdeti kifejlődésük befejeződésének fokán szolgáltak halálig. Ezzel magyarázható az a jelenség, hogy igen öreg emberek emlékezni tudtak egész kicsi koruknak, tudatuk ébredése idejének eseményeire is. Az is tudott volt, hogy az orvostudományok igen fejlett korában is milyen fájdalmas tehetetlenséggel állt szemben az orvos az idegsérülésekkel, az elroncsolódott ideg-sejtek sarjadzásának, újbóli összeforrásának problematikájával.  Nos, éppen ezen a területen lett világhírű az a - nem első - biológiai felfedezésem, amely a petesejtből kifejlődő kezdetleges ébrény (embrió) sok ezerre menő enzimvizsgálati eredményeként végül is az idegsejtnövekedés hatóanyagát találta meg, s újabb kísérletek ezrei nyomán az idegsejt teljes ki-fejlődésekor képződő, a fejlődést mintegy lezáró és ezzel az idegsejt konzerválódását biztosító ellen-anyag felfedezéséhez vezetett, s a tudomány kezébe adta az idegsejt sarjadzása s ennek megállapítása kulcsát. A felfedezés révén nevem és működésem a tudomány lapjain Pasteuréval és Pavlovéval került egy sorba. Ez magyarázza meg különös helyzetemet is hazánk közéletében. Közismert baloldali meggyőződésem és mai államrendszerünk uralomra  jutása előtti politikai szereplésem is mindenki előtt ismeretes volt. Mégis, az én felfogásommal és meggyőződésemmel annyira ellentétes 104

új rendszer vezetősége nemcsak meghagyott a már akkor is világhírű Idegregenerációs Intézet vezető állásában, de nagy anyagi támogatással lehetővé tette, hogy az Intézetet munkatársaimmal együtt a világ legnagyobb és legtekintélyesebb ilyen intézményévé fejlesszük. Ebben és a mai napban van a fordulópontja a naplóírásról eddig vallott nézeteimnek: tegnap dél-után negyed négykor beszállították az Intézetbe az államelnököt, a jelenlégi jobboldali, egyeduralmi társadalmi és államrendszer vezérét, diktátorát, aki autóbaleset következtében súlyos agysérülést szenvedett. Ideges és izgatott, gyanakvó és ellenséges tekintetű segédtisztjei és tábornokai kíséretében hozták be az elnököt. Lakásomról hívtak az Intézetbe, és a diktátor helyettese, egy katonás tartású tiszt, közismert gúnynevén „vaddisznó", azzal fogadott, hogy én és az Intézet egész személyzete a fejünkkel felelünk a diktátorért. Legyintettem egyet, és azonnal a beteghez siettem. Inspekciós munkatársaim jelentették, hogy az egyébként súlyos sérülés, amely teljes eszméletlenséget is okozott, nem fenyeget azonnali életveszéllyel, az elsődleges tennivalókat már el-látták. Megnéztem én is a beteget, aztán visszamentem a türelmetlen „vaddisznóhoz". Nem írom le szó szerint, mit mondtam neki, de körülbelül így hangzott: Az emberi szervezet, de különösen az idegrendszer nem olyan, mint a katonaság, amelyet egy vezényszóval bárhová elküldhetek, és abban a pillanatban már megy is - bár még ott is előfordul-hatnak kisiklások… Ekkor nagyon dühösen nézett rám, de nem zavartattam magam. Az orvostudománynak nincs minden a kezében - folytattam -, ő is jól tudja, hogy a „halál ellen nincs orvosság". Én orvos vagyok, és az esküm köt, hogy mindent, amire képes vagyok, megtegyek a beteg életéért és egészségéért, tekintet nélkül minden egyébre, lehet a beteg koldus vagy császár… és ha a természet erői nagyobbak az enyémnél, meg kell adnom magamat. Ha nem bíznak bennem, van másik - nem is egy kitűnő gyógyintézet a fővárosban, vigyék oda a vezért, aki különben  pillanatnyilag nincs életveszélyben. Az érdemrendekkel teleaggatott alvezér dühösen forgatta a szemét, majd azzal a kijelentéssel távozott, hogy még beszélünk egymással! A kíséret egyik tagja a beteg ágya mellett maradt minden tiltakozásunk ellenére, végül is vállat vontam és otthagytam. Amikor elmentem az Intézetből, láttam, hogy a diktátor testőrsége minden bejáratot elállt, és a befelé igyekvőket eltanácsolták. Körös-körül fegyveres őrszemek álltak, és az egyik pavilonba egész csapat katona hurcolkodott befelé. Még aznap, néhány óra múlva hívattak a sebtében összetrombitált államtanács rendkívüli ülésére. Útközben feltűnt, hogy az esti utca képe valahogy más, mint egyébkor, több volt a rendőr, itt-ott ácsorgó csoportokat lehetett látni. A zajgó társaság elnémult, amikor a kapunál mellém szegődött őrség kíséretében beléptem. Nem titkolt ellenszenvvel méregettek. Néhány pillanatnyi kellemetlen csend után délelőtti társalgó  partnerem hellyel kínált maga mellett, és valóságos kiselőadásban 105

közölte velem a vezetőség szempontjait. Nem titkolta, hogy a rendszer és persze a vezér - nyílt ellenségének ismernek, és felteszik rólam, hogy ha tehetném, egy kanál vízben megfojtanám, sőt szívesen látnám az egész rendszer bukását. Nem csodálkozhatom tehát, hogy a legéberebben figyelnek, és az egyik leg-kiválóbb sebészprofesszorukat rendelik a kezelés ellenőrzésére. Én mindenre beleegyezőleg, sőt  jóváhagyólag bólintottam, és kértem, hogy a professzort azonnal hívják oda, mert a helyzet azonnali megbeszélést követel. Addig azonban, amíg megérkezett, nekem is volt néhány szavam, és igyekeztem úgy beszélni, hogy az egész társaság hallja. Jól tudják mondtam -, hogy rendszerük meggyőződéses, sőt eltökélt ellensége vagyok, és természetesen nem rokonszenves előttem a vezetőjük sem. De - mint már az Intézetben is mondtam - elsősorban orvos vagyok, és erről többet nem kell beszélnem… Mielőtt azonban folytattam volna, odakértem a banda ugyancsak jelenlevő főideológusát, akit képekről ismertem. Ez a rendkívül intelligens ördög, a vezér „szürke eminenciása", minden elvetemültsége ellenére igen megnyerő külsejű és modorú fickó, és szemmel láthatólag nagy tekintélye volt a többiek előtt. Az a hír járta róla, hogy a rendszer intézkedéseiben újabban megmutatkozó okos fék, amely el¬odázta a nép végletes gyűlöletének kirobbanását, az ő sugalmazásának tulajdonítható. Ha mindenkihez szóltam is, elsősorban neki beszéltem. Azt mondtam, úgy vélem, nem sokat jelent számukra az orvosi etika hangoztatása, de van másvalami, amire fel kell hívnom a figyelmet. Én, ha be is vallom, hogy a rendszert alapjában végtelenül káros és tart-hatatlan jelenségnek ítélem, amely ellen a harc az egész nép létérdeke, lehetnek - és vannak - a történelemben olyan pillanatok, amelyekben például a fennálló rendszer megdöntésének kísérlete több kárral, mint haszonnal járna, sőt, mondjuk, külpolitikai vonatkozásában és hatásában magának a megdöntő mozgalomnak is végzetes kárára lehetne. Nem vagyok süket és vak „forradalmár", aki az eszme kedvéért megkockáztatná a  pusztulást. A mi célkitűzéseinknek sem kedvezne az elnök külpolitikájának bukása, amely jelenleg nincs szöges ellentétben a mi elképzeléseinkkel. A komolyan figyelő, szemüveges ideológus csirkefogó közben is  bólogatott, amikor pedig befejeztem, felállt, és kijelentette, hogy meggyőztem, és a maga részéről bízik bennem, és ezt javasolja a többieknek is. A „vaddisznó" dühösen izgett-mozgott, de szólni nem mert, a többiek is hallgattak. Közben megérkezett N. Cornelius  professzor is. Amikor közölték vele kívánságukat, azonnal tiltakozva emelte fel a kezét, és kijelentette, hegy nem-csak az orvostudomány elleni méltatlan támadásnak ítéli a felszólítást, de főképpen személyemmel, tekintélyemmel és az Intézet hírnevével szembeni tűrhetetlen méltánytalanságnak, melyben nem hajlandó részt venni… és felém fordulva sajnálkozott az ügyön, és mélységes tiszteletéről  biztosított. A társaság zavarodott hápogása közben kezet fogtunk, és 106

miután arra kértem a tanácsot, hegy korlátozzák a teljes katonai őrizetet az Intézet rendeltetésszerű működése végett az elnök szobáját magába foglaló épületkomplexumra, távoztam, persze díszkísérettel… Mindez azonban nem volna elég ahhoz, hogy naplót írjak. Az elmúlt éjjel nem sokat aludtam, nem annyira a diktátor sorsa miatt, hiszen jó kezekben volt az intézetbeli munkatársaimnál. Különösen megbízhattam első segédemben, dr. Matthias Felsenben, aki több évi gyakorlata eredményeképpen már legalább annyit tudott, mint én. Másvalami, egy gondolat, ötlet zúgott-zakatolt a fejemben. Megértéséhez szükséges felidéznem néhány, a múltban nagy port felvert orvos élettani problémát és a velük kapcsolatos felfedezést. Emlékezünk, hogy a vérpótlás gyakorlatában milyen fontos tényező volt az egyes vércsoportok különbözősége, a szervpótlás-átültetés területén pedig milyen hatalmas, leküzdhetetlen nehézséget jelentett az egyedi fehérje-sajátosság, amely nem tűrte, míg semmiféle más egyedből származó fehérje bevitelét a szervezetbe - némi sovány kivétel¬lel az egypetéjű ikrek esetében. Nem akarok utalni azokra az egyébként ma már közismert kísérletekre és főként eredményekre, amelyek nagyobbrészt az én közreműködésemmel végül is megoldották a kérdéseket, és addig elképzelhetetlen eljárások bevezetését és sikereit hozták meg. Ezen a területen azonban volt valami, amit a világ még nem ismert, csak én - és Felsen. Hosszú kutatás és kísérletsorozat eredményeként a múlt évben sikerült megoldanunk - a közérthetőség kedvéért köznyelven írom - az idegvezetéses izotópjelzést. Megkísérlem egy kissé goromba hasonlattal megmagyarázni a lényegét. Bizonyára láttak már telefonvezeték-szerelést, javítást. Az egy kábelkötegbe fogott huzalok mindegyikének más-más színű a szigetelőburkolata, és ha - mondjuk - a  piros huzal egyik végére áramot kapcsolok, biztos lehetek, hogy ennek az áramnak ingerületét a kábelköteg másik végén csakis a piros huzalon tapasztalhatom, vagyis tárcsázáskor a telefonkönyvben szereplő szám fog jelentkezni, bármennyi más huzal is van a kötegben…  Nos, ezekhez a különböző színű telefonhuzalokhoz hasonló módon sikerült nekünk a szervezet, különböző pontjain végződő idegvezetékeket a vonatkozó testfelületnek különböző fajtájú izotópokkal való, mikroszkopikus pontosságú besugárzásával arra bírni, hogy ezeket az izotópokat egészen az idegrendszer központjába vezessék. És bizonyos, eléggé rövid idő alatt ezekkel az izotópokkal úgy átitatódjanak, hogy például egy több idegsejtet egybefogó idegrostot átvágva és a már említett regenerációs-sarjadzásos kezelésnek alávetve az egyes idegsejtek átvágott végei csakis az azonos izotóppal átivódott másik idegvégződéssel forrtak össze ismét úgy - megint a telefonhasonlathoz nyúlva -, ahogy a megrongálódott telefonkábelban a  piros vezetékvéget a másik piros vezetékvéggel kapcsolják össze. Rengeteg kísérlet után, amelyben például már a nagyon fejlett idegrendszerű kutyákon is sikerrel hajtottunk végre teljes agykicserélést, 107

három hónappal ezelőtt valósággal rákényszerültünk, hogy eljárásunkat embereken alkalmazzuk… ugyanis, egy vasúti szerencsétlenség két áldozatát hozták be az Intézetbe azonnali beavatkozás szükségességével. Az egyiknek az agya olyan súlyosan sérült meg, hogy úgyszólván csak  percei voltak hátra, egyéb testi sérülései nem fenyegették az életét. A másik agysérülése bár kisebb, de szintén válságos volt, ám e tekintetben mégis volt némi remény éppen az Intézetben gyakorolt eljárások által a megmaradására, a szerencsétlen azonban olyan súlyos mellkasi sérülést szenvedett, hogy állapota reménytelen volt, és úgyszólván csak  pillanatokig élhetett… Felsen meg én éppen bent voltunk, amikor a két embert  beszállították, és a két hordágy felett váltott egyetlen pillantás elegendő volt ahhoz, hogy tudjuk: itt a pillanat. Azonnal abba a gondosan szeparált, a legkorszerűbb kibernetikus eszközökkel felszerelt különleges kísérleti laboratóriumba vitettük a két beteget, amelyben a fenti kísérleteket végeztük, s amelynek felszerelése lehetővé tette, hogy minden segédszemélyzet nélkül ketten - vagy akár egyedül is - el tudtuk végezni a legbonyolultabb műtéteket. Például a koponyafelnyitás „durva" munkáját minden szükséges mellékműtéttel együtt, mutatók  beállításával és gombok, fogantyúk benyomásával, elforgatásával, a legteljesebb pontossággal kibernetikus műtőgép végezte stb. Bent néhány szóval megállapítottuk, hogy egyetlen lehetőség van: az agycsere, hogy legalább az egyiket - éspedig a testileg kevésbé sérültet ezáltal kihúzzuk a vészesen közeledő klinikai halálból. Gyorsan ellátva a sérülteket az életműködést fenntartó, izgató eljárásokkal, ezekkel úgyszólván egyidejűleg elkezdtük az egyesített idegregeneráló és izotópvezető telítést, s a percek - úgy éreztük, az órák - teltek, miközben rólunk folyt a veríték… Amikor elérkezett a pillanat, hogy a két embert az automatikus koponyafelnyitó ikerszerkezetbe helyezzük, a mellkas sérült meghalt. Sietni kellett, hogy a klinikai halál utáni „türelmi időben" elvégezhessük a cserét. Soha életemben még olyan izgatott nem voltam, hiszen nem csupán az esetleg megmenthető emberélet volt a kezünkben, hanem az óriási felfedezés sorsa is. Felsen keze remegett. A vállára tettem a kezemet, és megráztam. Bólintott, és összeszorította a száját. Néhány pillanat múlva megszűnt a remegése, és intett. Én is erőt vettem magamon. A gép néhány másodperc alatt elvégezte a feladatát: nemcsak felnyitotta a koponyákat, szinte ugyanabban a pillanatban el is vágta a beléjük vezető ereket, idegfonatokat, és hogy úgy mondjam, már régóta ismeretes eljárásokkal „sebészileg" is ellátta a végződéseket. Az ideg összeköttetés megszakításának pillanatában a két test összerándult, a testsérüléses kisebb mértékben, jelezve a már beállott klinikai halál állapotát, a másik erőteljesebben, itt most kellett bekövetkeznie, az idegközponttól való elszakadás hatására. Sietni kellett, hogy az életműködés itt mielőbb helyreállhasson az „új" agy nagyobb károsodása nélkül. Kiemeltük a két 108

remegő agytestet, átcseréltük, és a gépezet fordított irányú működtetésével a folyamatot „visszacsináltuk", azaz az összekötések megszakítása helyett az összeilleszkedés, összeforrás folyamatát indítottuk meg. A gép rendkívüli érzékenységére jellemző, hogy a cserénél esetleg fennálló méretkülönbségeket - bizonyos mértékig képes korrigálni például az agyfolyadék mennyiségének szabályozásával stb. a művelet befejeztével visszahelyeztük,  pontosabban gépileg visszahelyeztettük a hordágyra a testeket, amelyek egyformán élettelennek látszottak, csak az orvos gyakorlott szeme látta a különbséget: a testsérüléses valóban halott volt. Megilletődött tisztelettel takartuk le, amivel szegénynek az emberiség ügye iránti akaratlan szolgálatát is honoráltuk… Leültünk a másik test mellé, és egymásra se nézve vártuk a gépből kivétel előtt megindított felélesztő eljárás hatását. Amint már írtam, az idegregeneráló folyamat elég gyorsan fejlődött ki, az egyéb összeköttetések, ver. erek stb. kapcsolása az orvosi gyakorlat számára már jó ideje megoldott kérdés volt. Azonban így is vagy másfél órát ültünk ott kalapáló szívvel és remegő térdekkel, amikor végre a szív a mesterséges beavatkozás nélkül is szabályosan kezdett működni, és az arc fájdalmasan eltorzult. Ekkor azonnal ható fájdalomcsillapítót kapott - és ismét várakoztunk…  Nem tudom - akkor sem tudtam -, hogy mennyi idő múlt el, mire a  beteg felnyitotta a szemét. Egyszerre szóltunk hozzá: - Hogy hívják? - kérdeztük. - Fischer - mondta tisztán, de hirtelen elakadt a szava. Szeme hirtelen beesett, és hörögni kezdett. Azonnal az élénkítő szerekhez és eszközökhöz kaptunk, fáradozásunk nem is volt hiábavaló, pár percnyi agónia után a szívműködés lassan és gyengén, de újra rendesen megindult. Kimerülten néztünk egymásra, de Felsen hirtelen felugrott. - Milyen nevet mondott? - kérdezte oly hangosan kiabálva, hogy összerezzentem. - Nem Fischert? - De igen - mondtam gépiesen, és nem tudtam, hogy mit akar. Felsen lehajolt, és kutatni kezdett az élőhalott ruhájában - ugyanis a sürgős beavatkozás miatt még azt sem volt idő lehúzni róluk -, és hamarosan egy vasutas igazolványt szedett ki az egyik felső zsebből. Az Weiler névre szólt. Felsen rám nézett, gyorsan a másikhoz, a letakart halotthoz ugrott, annak is kutatott a ruhájában, majd az előkotort tárcájában. Néhány iratot húzott ki belőle, beléjük nézett, és leírhatatlan izgalommal tartotta elém. Szólni nem tudott, és a keze annyira reszketett, hogy meg kellett ragadnom. Az irományokon Ernesto Fischer név volt olvasható. Egyszerre rogytunk rá a székre, s a csendben Felsen sóhajtását hallottam: - Sikerült! 109

- Igen - feleltem, de rögtön valami szörnyű gondolat riasztott meg, s éreztem, hogy kiveri az izzadság a homlokomat. Felsen észrevett valamit rajtam. - Mi az? - kérdezte. - Gondoltál már arra, hogy mit éreznél, ha a tükörből egy idegen arc nézne rád? - Rám meredt, látszott rajta, hogy nem érti. - Vagy például folytattam -, ha az utcán egy" ismeretlen neveden szólítana, üdvözölne, és ragaszkodna hozzá, hogy te nem te, hanem másvalaki vagy, és ezt mások is bizonygatnák? Ha az egész emberi társadalom másnak könyvelne el? ... Mi lesz ezzel, ha felépül? - mutattam rá az alig lélegző  betegre. - Mit tettünk? - kérdeztem, és láttam, hogy Felsen összeborzad. Kétségbeesve néztünk egymásra, majd gépiesen kimentünk, munkatársaink gondjaira bízva az élő és holt ellátását… Másnap reggel még a lakásomon felhívott Felsen, nem sokat aludt az éjjel - mondta, és közölte, hogy a műtétet túlélő „Weiler" munkatársaink minden gondoskodása és erőfeszítése ellenére hajnali három órakor meghalt. A rögtön megejtett boncolás szerint halálát az agyi sérülés okozta, ugyanúgy, mint „Fischer"-ét… - Igen - feleltem -, igen. Sajnálom szegényt… - És egyetlen gondolatom se volt, amint kibámultam az ablakon. Előbb azt írtam, hogy a diktátor balesete utáni éjjelen nem sokat aludtam. Folyton Weiler-Fischer vagy Fischer-Weiler járt az eszemben. Most is ez gyötör, nem tudok tőle szabadulni. Az elnök-diktátor ott fekszik az Intézetben eszméletlenül, és nagyon is kérdéses, hogy megmenthető-e. Én az államtanácsban őszintén beszéltem, már csak azért is, mert nem becsülöm ezt a bandát annyira, hogy alakoskodjam előttük. Vezérük halála vagy akár cselekvőképességének - s ami még lényegesebb, szellemi energiájának - csökkenése felmérhetetlen következményekkel járna. Utálom és gyűlölöm azért a sok gaztettért és aljasságért, amit különösen hatalomra jutásának kezdetén elvtársaimmal és más demokrata felfogású közéleti emberrel szemben elkövettek a  pribékjei, a „vaddisznóval" az élükön.  November 8. (Az egyszerűség kedvéért naplóm keltezését a még szokásosabb régi időszámítás szerint folytatom.) A diktátor még mindig eszméletlen. Az Intézet környéke valóságos katonai tábor. Bár a legszorosabb őrizetet sikerült a beteg szobáját magába foglaló épületcsoportra korlátozni, minden sarkon harckocsik és  járőrcsoportok láthatók, és csak többszöri erélyes fellépésemmel sikerült az Intézet munkáját úgy-ahogy biztosítani. A beteg ágya mellett őrködő tisztet is sikerült eltávolíttatni, miután telefonon megmagyaráztam a „vaddisznó" helyettesének, hogy a szerencsétlen bóbiskoló őr mit sem ért abból, ami történik, s felőle egy injekcióval vagy akár elmulasztásával a szeme előtt megölhetnénk a vezért, ha akarnánk…  Nincs nyugtom. A gondolat űz, furkál, a szemem előtt fekete karikák táncolnak, bár a tükörben nyugodtnak látszom. Nem tudom, mit tegyek, 110

feszít az aggodalom, hogy az elnök állapota válságosra fordul, és elkésem. Az egész államtanács úgyszólván szünet nélkül az Intézetben tanyázik, lefoglalták a legnagyobb előadótermet és a környező helyiségeket. Ma, késő délután nem kis nehézségekkel sikerült  bejutnom, és megbeszélésre kértem a vezér helyettesét és a főideológust. Köztudomású, hogy ez a két ember a legfőbb támasza és  bizalmasa a diktátornak; az egyik a nyers, baromi erő, a másik a ravasz óvatosság képviselője és megtestesítője. Úgy beszélik, hogy a diktátor e két ellentétes erő hintáztatásával tartja fenn egyensúlyát, s ez mindenesetre nagy politikai tehetségre vall. Az egyik szomszéd helyiségben ültünk le. Én elsősorban a legteljesebb titoktartást kértem, s ezt mind a ketten bizonygatták is. Igyekszem lehetőleg szó szerint visszaadni a beszélgetést. - Uraim - szóltam -, az államelnök állapota e pillanatban stagnál, de  bármikor jobbra vagy rosszabbra fordulhat. Mindent megteszünk a gyógyulás érdekében, de ehhez önöktől valami szokatlant kell kérnem. Meredten néztek rám, a propagandavezér csak az ujjával intett, hogy folytassam. - Önök, bár nem szakemberek, de bizonyára hallottuk az idegregenerációs eljárásról, mondhatnám, tudományágról - bólintottak, a „vaddisznó" kicsit bizonytalanul és késve. - Ennek az a lényege folytattam -, hogy bizonyos mértékig képesek vagyunk tg idegrendszert újrasarjadzásra, új sejtek létrehozására bírni. Ezek az új idegterületek azonban üresek, nincs bennük semmi abból a tudati-tapasztalati tartalomból, amely a régi területeket mondhatni, életünk kezdete óta feltöltötte, azonban a különbség az idegrendszer egyes területei között állandóan meglevő és az újjal lassan megerősödő kölcsönhatás eredményeként idővel kiegyenlítődhet - ha sikerül a két területet rezonanciába hozni. Mi természetesen új tartalmat nem adhatunk, de a tudat színezettségét, a jellemét, mondhatnám, a „rezgésszámát" - ez a legközelebbi hasonlat - némileg szabályozni tudjuk. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a réginek az ismerete - amennyire lehetséges. Mire gondol? - kérdezte a propagandavezér. - Éppen ezt célozza a kérésem: az elnök magánéletét a lehető legrészletesebben meg kell ismernem. - Ezt egyes számban mondtam, így reméltem, hogy kisebb ellenállásba, kevesebb akadályba ütközöm. - Ez képtelenség! - hördült fel hirtelen dühében kipirosodva a helyettes. - Miféle cirkusz ez? A szemüveges elméleti vezér csillapítólag emelte fel a kezét. - Úgy vélem, tisztában van kívánságának súlyosságával, kérem tehát, hogy valamiképpen gyakorlatibb és nem ilyen elméleti módon okolja meg. - Készséggel - feleltem -, gondolom, könnyen érthető lesz, amit mondok. Azt hiszem, becsíptünk már mindnyájan, és ismerjük ezt az állapotot. Bólintottak. 111

- Nos, azt is tapasztalhatták, hogy ez az állapot mennyire különbözőképpen nyilvánul meg az egyes embereknél. Az egyik dühös, erőszakos lesz, a másik elalszik. Az egyik kedves, fecsegő lesz, a másik komor és hallgatag és így tovább rengeteg variációban, azonban mégis néhány főtípusba sorolhatóan, mindegyik a maga „rezgésszáma" szerint. Érthető? - Megint bólintottak, a helyettes aggodalmas arccal, az ideológus, várakozó érdeklődéssel. - Ezt a rezgésszámot az eszméletlen embernél semmiféle vizsgálattal vagy kísérlettel megállapítani nem lehet, csakis a közvetlen környezet kimerítő feltárásával lehet valamennyire következtetni rá. Itt a helyettes megint olyan heves tiltakozó mozdulatot tett, hogy a zubbonyát borító érdemrendek összecsörrentek. Én ezt megértettem, hiszen már jó ideje szóbeszéd tárgya volt az a sajátos helyzet, ami ő és a diktátor, valamint ennek barátnője - hivatalosan az elnöki rezidencia „háziasszonya" között fennállott. Egyesek szerint a hölgy a „vaddisznó" közeli rokona volt, mások viszont tudni vélték, hogy korábban a kedvese, s hogy a diktátor éppen hatalmánál fogva vette el tőle, s a helyettes a pozícióját, bárhogy is legyen, valami ilyesminek köszönhetné. Az, ideológus-hatalmasság arcán egy pillanatra felvillanó kaján kifejezés is mintha erre utalt volna, de arról is árulkodott, hogy a két ember elkeseredett rivális és halálos ellenség, s csupán a diktátor tekintélyes és irgalmatlan erélye fékezi őket, hogy egymás torkának ne ugorjanak. Amint vártam, a fő- Ideológus meg is szólalt: - Mégis, tekintettel arra, hogy kiről van szó, nem lehetne ezt elkerülni vagy mással pótolni? - Nézzék - mondtam -, itt nem gyerekjátékról van szó, ezt önök is tudják. De hogy teljességgel fellökjük a dolog súlyát, folytatom az előbbieket. Itt kis szünetet tartottam, miközben a helyettes sarkantyújával bele-beletépett a padló linóleum borításába. - Az előbbi hasonlatban egy közismert anyagnak, az alkoholnak a hatására utaltam, amely annyira más-más lehet különböző emberekre. De a helyzet az, hogy a különböző anyagok is másként halhatnak az egyes emberekre. Köztudomású például a koffein, izgató, élénkítő hatása, s a legtöbb ember, ha lefekvés előtt kávézik, nehezebben alszik el, vagy nem is tud aludni. De vannak olyanok, akik ínak úgy tudnak elaludni, ha előbb megisszák a magok feketéjét. Nos - és most térek rá mondanivalóm lényegére -, úgy képzelhetjük el a helyzetet, hogy egy nagy tömegnek, mondjuk, folyadéknak, van egy bizonyos színezettsége - „rezgőköre" -, ez a mi esetünkben az idegközpont sértetlen, nagyobb része. A másik kisebb, színezetlen részt pedig lehetőség szerint azonos színre kell hangolni a zavartalan összekapcsolódás, összműködés érdekében. Ha sikerül az azonos vagy alig különböző színárnyalatot megtalálnunk, sikerre számíthatunk; ellenkező esetben valami, valahol nem fog „stimmelni". Ugyebár, érthető? Most azt mondhatnák, hogy a sérületlen rész egyrészt tömegében, másrészt tartalmában annyira túlsúlyban van az „üres" felett, hogy a színezéskülönbség nem számíthat, és első 112

 pillanatra ez igaznak is látszik. Azonban a gyakorlatban ismerünk színezékeket, amelyeknek festőereje oly sokszorosan felülmúlja a többiét, hogy egy csepp belőle elhatározóan fest át a maga színére sokkalta nagyobb más színezést. Ha most a nagyobb tömeg van ilyen erős színnel áthatva, akkor a kisebbre kerülő más, akármennyire ellenkező szín sem számít. Ha viszont a kisebbe kerül ilyen ellentétes erős szín, ez hangolja át a nagyot, és kényszeríti rá a maga színezettségét, a maga „rezgőkörét". Az emberi idegrendszer, a tudat, az elme azonban mérhetetlenül bonyolultabb, mint bármely vegyi kombináció. S amit eddig mondtam, az mérhetetlenül lapos hasonlat, mert semmiféle vegyelemzés sem tudná kimutatni a lélek „színét". De arra jó, hogy megmutassam, milyen következményekkel járhat, ha a tényezők lehető legteljesebb ismerete nélkül próbálnánk ebbe a gépezetbe nyúlni. Sőt lehet, hogy még így is hiábavaló lesz az erőfeszítésünk. Mély csend követte szavaimat, még a „vaddisznó" horkantásai is szüneteltek. Kis szünet után folytattam: - Az államelnök hatalmas tehetségű, nagy akaraterejű, gyors elhatározó képességű, markáns egyéniség. Mi lenne azonban, ha hibás regenerálódás eredményeként valamely, az eddigiektől eltérő  jellemszíneződés következne be nála? Arra gondolok például, hogy valamely adott helyzet megítélésében és a szükséges tennivalók meghatározásában minden valamennyire logikus elme azonos eredményre kell, hogy jusson. Az azonban már jellem kérdése, hogy erre milyen ütemben és milyen át- hatóerővel képes. Milyen következményekkel járna például, ha valamely azonnal szükséges döntés csak hosszú habozás után jönne létre, és akkor is kétségek között, csupán azért, mert a kellő ismeretek hiányában elvétettünk valamit? A propagandafőnök szemüvege egy lapos oldalvillanásával a némán rúgkapáló helyettes vezérre pillantott, és elsőnek szólalt meg: - Belátom, itt nincs mit tenni… Hogyan képzeli, professzor úr? - Minél előbb, annál jobb - mondtam, és megállapodtunk, hogy mivel ma már elég későre jár, holnap korán délelőtt hármasban az elnöki palotába megyünk. A helyettes fanyar ábrázattal távozott. Ez volt ma. Be kell vallanom, hogy az általam előadottak nagy része „blabla" volt. Nem a tények, ezekben a legszigorúbb tudományos ellenőrzés sem találhatott volna hamisat, de az elnököt illetően… ugyanis már a tárgyalás előtt, amikor újból megnéztem, arra a meggyőződésre kellett jutnom - megerősítve Felsen referátumát hogy voltaképpen menthetetlen, rövid idő kérdése és minden fáradozásunk hiábavaló lesz. Tehát sietni kell.  November 9. Ma reggel páncélos autók kíséretében a palotába hajtattunk. Feltűnt, hogy a város belsejében majdnem minden 113

útkereszteződésnél harckocsik vesztegelnek, és nagyon gyér az utcai forgalom. A harckocsikkal ugyancsak sűrűn körülvett palotában az elnök magánlakosztályába mentünk, ahol is először a berendezés apró, személyes jellegű tárgyait vettem szemügyre, majd a személyzetet kérdeztem ki a nagyúr szokásairól, miközben igyekeztem megjegyezni az ábrázatukat. Feszengve feleltek, s nemegyszer el kellett mondanom, hogy orvos vagyok, akinek a beteg érdekében mindent tudnia kell, ennek ellenére több ízben csak a főideológus biztatására mondtak intimebb dolgokat. Mennyit dohányzik, mit iszik, gyakran haragos-e vagy éppen kíméletlen, esetleg brutális. Mit hallgat, vagy mit néz szívesen a rádióban, televízióban. Megnéztem a fürdőszobája  berendezését, eszközeit; megtudakoltam, hogy maga borotválkozik-e. Kifaggattam a borbélyát, szintúgy a szakácsnőt a kedvenc ételei felől és inasát apró szokásairól; megnéztem a hálószobáját, belevizsgálódtam a könyvtárába stb. Majd a két „államférfit" kérdeztem ki kormányzásbeli „keze járásáról", magatartásáról. Persze nem államtitkok után érdeklődtem, hanem apró egyéni sajátosságokról, gesztusokról. Végül a látogatás legkényesebb része következett. Kértem, hogy találkozhassam a háziasszonnyal. Megjött, s az első benyomásom valamilyen furcsa keverék volt. Rendkívül hatásos megjelenésű, fekete hajú, érett szépség volt, de kimért, „udvari" viselkedésében, mozgásában, hangjában, úgyszólván egész fizikai lényében volt valami visszatetsző, sőt viszolygást keltő. Annak a gondolatára, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek vele, szinte undort éreztem. Különben - gyorsan összevetve a „vaddisznót" és őt - úgy éreztem, nem rokonok… Megmondtam, miről van szó, és az orvos szempontjaira hivatkozva kértem a pótvezéreket, hagyjanak magunkra. A „vaddisznón" látszott, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tud magán erőt venni és kérésemnek eleget tenni. A beszélgetés intim részleteiről itt nem akarok írni, egyet azonban fel kell jegyeznem. Azt, hogy amint a város cselédköreiben vigyorogva  pletykálták, érintkezésük nem volt zavartalan, éspedig egyszerű fiziológiai adottságok következtében, és emiatt a hölgy több ízben is szanatóriumi kezelés alatt volt. Nem kis erőfeszítésembe került a legnagyobb tiszteletem kifejezéseképpen kezet csókolnom. A palotában szerzett tapasztalatok zűrzavarával tértem vissza az Intézetbe, és még egyszer megtekintettem a vezért. Állapota változatlan volt… Még az este tájékoztattam Felsent palotabeli élményeimről. Csodálkozva kérdezte, hogy miért volt minderre szükség. Nem mondhattam semmit, hiszen magam is csak valami homályos indíték görcsös nyomására cselekedtem. De meglepett, hogy a háziasszonnyal kapcsolatos ellenszenvemet teljességgel osztotta, s ennek a jelenségnek ő sem tudta más magyarázatát adni, mint hogy bizonyára „nem az esete". Különben nemcsak képről ismerte, hivatalos fogadások alkalmával néhányszor találkozott is vele. Felsenről ugyanis nem tudták, hogy „egy hiten" vagyunk, és mint elegáns világfit tartották nyilván. 114

 November 10. Úgy keringek a gondolat körül, mint a körhinta utasa, aki körül az egész világ forog, egyetlen fix pont a hintakorong tükördíszes tengelyoszlopa. Már több ízben azon a ponton voltam, hogy behívom Felsent, és elmondom neki, de egyszer sem tudtam rászánni magam. Délután fél kettőkor aztán dönteni kellett. Felsen rohanva jött, és  jelentette, hogy a diktátor állapota rosszabbra fordult. Mintha arról is  beszélt volna, hogy külvárosi zendülésekről jött hír, és egy pillanatra mintha távoli fegyverzaj is hallatszott volna, de mindez szinte nyom nélkül tűnt el a tudatomból. E pillanattól kezdve valamilyen különös lelkiállapotba kerültem. Mintha valahol gátszakadás történt volna bennem, ellenállhatatlan aktivitásroham sodort el. Mintha valahol tudatom mélyén minden részletében kimunkálódott terv szerint cselekedtem volna, s a hirtelen felötlő gondolat azonnali tettben teljesedett ki. Félig-meddig szinte öntudatlanul, gépies pontossággal beszéltem, de csak egyes pontjait tudom ennek a lávafolyamnak újra felidézni. Rögtön intézkedtem, hogy a diktátort vigyék a különleges kísérleti laboratóriumba, én is azonnal odasiettem, mintegy hurcolva magammal a félholtra riadt-dermedt Felsent, miközben csak láttam, de tudomásul sem vettem, hogy a fegyveres őr is odaáll az ajtó elé. Amikor a haldokló vezért hordágyán begördítették, és az addigi gyakorlat szerint mindenki más elhagyta a laboratóriumot, a pillantani is alig tudó Felsent leültettem, és vele szemben állva azonnal kitálaltam mindent olyanformán, mint ahogy egy teli zsákot kifordítanak. Először arra a beszélgetésünkre emlékeztettem, amikor megállapítottuk, hogy a gyűlölt diktátor életben maradása országos érdek e pillanatban. Az ijedt Felsen csak bólintani tudott. A diktátor menthetetlen, néhány percig élhet talán, nincs idő a tétovázásra. - Mit akar? - kérdezte a szemmel láthatóan irtózó, meredező hajú Felsen. - Megismételni a Fischer-Weiler műtétet - mondtam. Felsen felugrott, és mintha megőrült volna, vacogó fogakkal ide-oda szaladgált a szűk helyiségben. Elkaptam a karját, és lenyomtam a székre. Kétségbeesve nézett rám, majd kinyögte: - Ki a másik? - Én - feleltem. Már hadartam. Azt hiszem, hogy valami belső ösztön taszított egyre gyorsabb iramban, hogy átsegítsen a borzadás és iszonyat előttem tátongó szakadékán, amit az a felvillanó gondolat tépett bennem, hogy néhány perc múlva fizikai lényem élettelen test lesz csupán. Felsen nem tudott szólni, csak az irtózat kifejezésével rázta tagadólag a fejét. - Értse meg, mást nem tehetünk - mondtam, és a fogam csikorgott. Megráztam, hogy feje ide-oda ingott. - Prof - nyögte végül egy ilyen bitangért kockáztatni magát. Maga, a tudomány atyja? 115

- Nem őérte, mindnyájunkért, az egész jövőért, és erre csak egy lehetőség van: neki élnie kell! És gondolj még egyre - nyelvem az addig sohasem használt tegezésre fordult -, gondold meg, hogy a legnagyobb ellenségünk belül a mi emberünk lesz, aki megkísérelheti belülről lazítani úgy ezt az átkozott rendszert, hogy a mi pusztulásunk nélkül essen szét! Milyen ár ezért egy életet kockáztatni? - De miért maga, prof? - rázta kétségbeesetten a kezét. - Mert kiben-másban bízhatnánk, hogy nem eben gubát cserélünk vagy még rosszabbat? Másrészt idő sincs - intettem a szemmel láthatóan gyengülő vezér felé. - Gyorsan! - ordítottam rá, bízva az ajtók jó szigetelésében; ez hatott rá, úgy látszott, erőt vett irtózatán, és kinyögte: - Én vállalom - bár közben elsápadt. - Fiam - nyögtem, miközben úgy öleltem magamhoz a fejét, mint anya a síró gyermeket nem lehet. Én jártam terepszemlén a környezetében, én tudok valamit, ami lehetővé teszi talán, hogy az első  pillanatokban se tűnjön fel semmi furcsaság, ami alkalmat adna a farkascsordájának, hogy elsőnek őt tépje szét. Én vagyok az idősebb, a tapasztaltabb. Politikai tekintetben te úgyszólván járatlan gyerek vagy, naiv tudós. Értelmeden áldozat lenne részedről - és részemről, mert a tudományban te vagy a jövő, én bizonyos fokig már a múlt vagyok, gyerünk! - ordítottam hirtelen, ránézve a már utolsókat vonagló elnökre. - De… - hebegte Felsen. Előkaptam a reggel ösztönösen magamhoz vett pisztolyt, ráfogtam, és azt hiszem, izgatottságomban meglehetősen zavarosan kiabáltam: - Azonnal kimész innen - üvöltöttem vagy lelőlek, mint egy kutyát,  bízni már nem lehet benned! - Még sápadtabb lett, és imbolyogva tántorgott, hátrált. - A műtétet a belső indítás útján magam végzem el. Tíz perc múlva bejössz, és hogy semmi nyoma ne maradjon a dolognak, ezzel a felső tartóalkatrésszel, amit most itt rögtön leszerelsz, a gépből kihúzott…- itt megakadtam - prof fejét itt - mutattam az előbb említett alkatrész alá - lehetőleg egy ütéssel teljesen szétroncsolod, segítségért kiáltasz, rohansz, és azt mondod, hogy a tartószerkezet műtét közben ráesett a profra. Ezt a műtét után azonnal meg kell tenned, hogy az esetleges vizsgálat ne állapíthassa meg a halál előzetes beállását. Érted? Ha pedig kénytelen lennék téged most itt rögtön lelőni, akkor a gépből adok riasztójelzést a műtét beindítása előtt, s a bejövök megtalálják a két orvos hulláját s a remélhetőleg életben maradó vezért, hiszen addigra, amíg be tudnak jönni, a műtét megtörténik, s a később eszméletre tért vezér, állítva, hogy akkor eszméleten volt, mindenre magyarázatot ad. Gyerünk kifelé! Felsen lehunyta a szemét, megrázta magát, arcáról lassan elsimult az irtózás kifejezése, és megszólalt: - Nem megyek, prof. Vállalom a műtét levezetését és azt, amit utána tennem kell! - Közben halottsápadt arcán könnyek peregtek, és a szája meg-megrándult. Felágaskodott, kezdte leszerelni a kijelölt tartóelemet. 116

- Gyorsan - mondtam -, gyorsan! - és fél kézzel magam is segíteni igyekeztem, miközben a másikban készen tartottam a fegyvert, bár a gondolatra, hogy néhány perc múlva ez a vasléc töri darabokra a koponyámat, a hátamon a hideg futkosott. Végül levettük és a földre tettük a súlyos „műszert". - Rajta - szóltam Felsenre, miközben a gépbe bújtam, amelyen a Weiler-Fischer - eset óta több módosítást, pótlást hajtottam végre, úgyhogy a behelyezett két testen az izotópvezetést automatikusan  beindította, sőt az agycserét is véghezvitte, bár ezt a kényes műveletet még jobbnak láttuk, ha magunk csináljuk. A pisztolyt úgy tartottam, hogy Felsen láthatta. Hanyatt fekve felnéztem rá: könnyes arca meghatott, üres kezemet feléje nyújtottam, kezet fogtunk, és láttam, amint az altató gombja felé nyúl. Az utolsó pillanatban azonban a keze után kaptam, hogy ne érje el a gombot, egész testemmel megfeszülve rugdalózni kezdtem, hogy kijussak onnan, és kétségbeesett, szörnyű hangon sikoltoztam, hogy nem akarom, nem akarom! Felsen tágra nyílt szemmel meredt rám, egy mozdulattal elhárította a nyúlkálást, gyorsan  benyomta a gombot, majd két kezével a vállamra nehezedve, teljes testsúlyával lenyomott, és visszalökött a gépbe... ... A harckocsi kormányát szorongatom, de a pisztoly is a kezemben van. Tőlem jobbra a „vaddisznó" keze a géppuska ravaszát tapogatja, és tudom, hogy mögöttünk-felettünk a pápaszemes propagandakígyó igazgatja a gépágyú irányzékát. A lánctalpak hang nélkül surrannak a sötét utca kövezetén, sehol egy fény vagy alak. Rajtam feszül a vezéri egyenruha, s bár nem látom, de érzem, hogy mily ragyogón piroslik rajta a tábornoki csík, és úgy szorít, mintha a bőröm lenne. Lakkcsizmás lábam nyomja a pedált, és az utca egyre szűkebb, úgyhogy a harckocsi a falat súrolja. Egyszerre az utca egész szélességében tömeg tűnik fel, oly sűrű, hogy egymásba préselődnek. Piros zászlók lebegnek felettük, olyan a színük, mint az én nadrágcsíkomé. És a halálos csendben az első sorban jön apám és anyám. Nem tudom, hogy lehet ez, hiszen már régen meghaltak. Minden erőmet megfeszítve igyekszem megállítani a tankot, de az csak megy előre. A vaddisznó kajánul röhög, a szemüveges kígyó vigyorogva rákacsint, és a kocsi megy. Az utolsó pillanatban sikerül elcsavarni a kormányt, a kocsi félrelendül, s úgy halad előre, hogy felével leborotválja a házak alját, s azok mögöttünk bedűlnek az utcába. A kiálló vasgerendán egy asszony függ fél kézzel, s ez a vasgerenda  pontosan olyan, mint a laboratóriumi, és az asszony fél kézzel lógatja a gyerekét... Társaim most már teli szájjal röhögnek, bár egy pisszenés sem hallatszik. A harckocsi másik vastalpa a tömeget tiporja kásává az utca egész szélességében, vérsugarak locsolják a házfalakat, és lecsurognak az ablakok üvegtábláin, amelyek mögül kíváncsiak leskelődnek. Habos véráradat önti el mögöttünk a teret, magas hullámai visszalökik a kapukból kétségbeesetten kinyomulókat; majd az áradat 117

utánunk lódul, magasabb, mint a tank, amely rendületlenül megy előre, s az első sorban még mindig szótlanul jönnek apámék. A véráradat oly hirtelenül tölti meg a harckocsit, hogy még lélegzetet venni sincs időm, orrom-szám teli van vérrel, az irtózattól, undortól fuldoklom, és érzem, tudom, hogy a szemüveges végső erejével ki akarja venni az ágyúcsövet, hogy a nyíláson kibújjék, de e helyett a laboratóriumi vaslécet emeli, és a fejemre ejti. A léc úgy csörög, mint valami lánc… a léc csörög… csörög… és nem akar elhallgatni… nem akar elhallgatni. Már nem fuldoklom, de az undor és borzadás fojtogat, és a léc csörög… Verítékemben fekszem, és felnyitom a szememet. A különleges laboratórium jól ismert felső világítótestét nézegetem, de az ágyúcső-vasléc még mindig csörög-berreg. Körülnézek. A koponyagép altatójának jelzője szól, amely a beállított idő lejártát jelzi. A jobb kezemben a pisztolyomat tartom, a mellemen egy papírlap fekszik, néhány kusza betű van rajta. Gondolat nélkül felveszem és elolvasom: Prof vezeti le a műtétet! Üres fejjel bámulom, majd a koponyagépre nézek, és artikulálatlan ordítással felugróm, és a géphez tántorgok. A mutatók jelzik, hogy a koponyák felnyitását és az összeköttetések elvágását már elvégezte. Irtózatos elkeseredésemben majdnem lerogytam. Felsen becsapott! Amikor elvesztettem öntudatomat, kihúzott a gépből, maga feküdt a helyemre, és elindította az automatát. A mutatók azt is jelezték, hogy néhány másodperce a pulzus mind a két testben megállt. Nem volt mit tenni, azonnal cselekedni kellett. Csak a rutin dolgozott bennem, és irányított, belülről mintha megfagytam volna. Átcseréltem a két remegő, kocsonyás agytestet, a vezérnél megindítottam a regenerációs műveletet. Felsen immár élettelen testét kivonszoltam a gépből, egész testemben remegve odahúztam arra a helyre, ahová neki adtam az utasítást, hogy engem vigyen, gépiesen felemeltem a nehéz vasalkatrészt, majd egy felvillanó gondolat arra ösztökélt, hogy gondosan letisztítsam róla az ő keze nyomát, aztán két kézre fogva a vasat, egy irtózatos erejű ütéssel szétloccsantottam legkedvesebb tanítványom és munkatársam fejét. Azt hittem, hogy a halál látványát megszokott orvos érzéketlenségével nézem, majd szétroncsolt agyvelejét és az egész helyiséget telifecskendező vért, de tévedtem. A világ és a gyomrom egyszerre fordult körbe - hiába, hóhér sohasem voltam -, és csak annyi tellett tőlem, hogy megnyomjam a vészcsengőt, kinyissam az ajtót, és segítségért kiáltsak, azaz suttogjak. Arccal estem az őrt álló géppisztolyos katona csizmájának. Azt hiszem, erőm végső maradékától az fosztott meg, hogy az ajtóra, közvetlen a kilincs mellett egy agyvelődarabka tapadt, és véres-vizenyős nyomot hagyva lefelé csúszott… Amikor magamhoz tértem, úgyszólván az egész Intézet az ágyam körül állt. Látva, hogy kinyitom a szememet, gyorsan kituszkolták egymást, csak a második vezető helyettes és a főnővér maradt velem. Az volt az első kérdésem, hogy mi van Felsennel. Látszott az orvoson, 118

hogy nem akar felelni, de végül annyit kinyögött, hogy egy, úgy látszik, meglazult tartóalkatrész esett rá. - De mi van vele? - kérdeztem most már az idegláz remegősében, mert újra a szemem elé vetült a borzalmas látvány. - Meghalt, teljes koponyaroncsolódás következtében - felelte a rendőrség most vizsgálja az esetet. Ebben a percben egy hivatalosnak látszó ember dugta be a fejét, kérdezve, hogy bejöhet-e. - Igen - feleltem most már én. Bemutatkozott, rendőrfelügyelő volt, a nevére nem tudok visszaemlékezni. Kérdéseire elmondtam, hogy az elnökön koponyafelnyitásos műtétet végeztünk, mert már más lehetőség nem volt, amikor egy, úgy látszik, meglazult alkatrész ráesett Felsenre. Én első rémületemben megkíséreltem leemelni róla, de aztán érezve, hogy rosszul leszek, segítségért kiáltottam. Ennyit tudok mondani. Úgy látszik, ezzel meg is elégedtek, mert többet nem zavartak. A vezért, miután az automata gép bevégezte feladatát, a fején hatalmas fehér turbánnal visszavitettem addigi helyére, és számomra is ágyat állíttattam a szobájába, mert magam akartam ellenőrizni állapotát, és egyelőre mindenki mást kitiltottam onnan, a főnővér is csak külön hívásomra jöhetett be.  November 12. Az utóbbi két nap alatt más jelentős dolog nem volt, mint hogy öt ízben ájultam el, Imikor eszembe jutott a kép, amit a különleges laboratóriumban utoljára láttam, és gyengeségem okát nem is takargattam. A holnapi temetésen nem veszek részt. A vezér állapota változatlan, eszméletlen, de én egyes apró rezdülésekből látom, hogy  javulás megindult, és a műtét sikeresnek látóik, de ideges vagyok. Az Intézetnek abban az épületében, ahol a vezér fekszik, különben megszűnt a normális munka. Az államtanács úgyszólván megszállta, nem győzöm elhessegetni a kíváncsiakat a betegszobaitól. A vaddisznó vörös képe is fel-feltűnik…  November 13. Felsent eltemették. A zűrzavaros, bizonytalan helyzet ellenére a gyászolók óriási tömege kísérte. Én külön hatalmas koszorút helyeztettem az Intézeté mellé. Más újság nincs. Az állalmi hullámzik, a  javulás gyenge jeleivel. Még senkit sem engedek be hozzá, kivétel nincs! Ma a „háziasszony" próbálkozott, udvariasan elhárítottam.  November 14. A vezér ma felnyitotta a szemét. Éppen az ágya mellett álltam, és a lassan életszínt nyerő arcot vizsgálgattam - meglehetősen  borostás volt. Rám nézett, és én úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik. . .  Néhányat pillogott, majd mereven engem nézett. Erőlködve, félig béna nyelvvel megszólalt: Prof…- mondta. Megremegtem. Engem a diktátor nem ismert, Munkám iránt sohasem érdeklődött, az Intézetben pedig egyedül Felsen szólított így, 119

csakis négyszemközt! Néhány pillanatig a szememre szorítottam a kezemet, majd hirtelen ötlettel az éppen benn levő főnővért kiküldtem a szobából, és a beteg fölé hajoltam. Jól tagolva, hogy a szám mozgását is követhesse, hangosan mondtam: - Hogy érzi magát, excellenciás uram? - Tekintete még merevebb lett. Gyorsan kijavítottam az előbbi szöveget: - Hogy érzi magát, elnök úr? - ismételtem meg most már így, többször egymás után, egyre izgatottabban. - De prof… - szólalt meg ismét, és csodálkozó tekintettel körülnézett, majd kérdőn rám meredt. Nem tudtam, mit tegyek. Olyan irtózat fogott el, hogy egy székre rogytam, és a fogam vacogott. Legszívesebben kifutottam volna.  Nem tudom, meddig ülhettem így, amikor felfigyeltem. A vezér a fejét, amelyen már csak vékony kötés volt, felém fordította, és engem nézett. Nem volt mit tennem, felálltam, és hozzá léptem. - Hogy van, prof? - kérdezte kedveskedőn, ahogy Felsen szokott reggelenként üdvözölni, és ettől visszatántorodtam, majdnem felbuktam, mert belebotlottam a székbe. - Csak nincs rosszul? - kiáltott a vezér jellegzetes, a rádióból annyiszor hallott mély bariton hangján, és fel akart kelni, hogy segítsen, de visszahanyatlott. - Vigyázz! - kiáltottam most én. - Nem szabad még mozognia - és fel sem tűnt, hogy kettős nyelven beszélek. Erőt vettem izgatott rémületemen, és leültem az ágy szélére. Az iménti hevesebb mozdulattól a takarója félrecsúszott, és kórházi ruhája szétnyílt. Kilátszott a diktátor hatalmas, izmos, szőrrel borított mellkasa. Önkéntelenül felrémlett előttem Felsen kisportolt, fiúsan karcsú alakja. - Semmi bajom - mondtam, bár a hangom remegett, és nagyokat nyeltem -, de magával mi van? - Óvakodtam nevet mondani. - Tudja, hol van? Először olyan mozdulatot tett, mintha azt kérdezné: „Ugyan hol lehetnék?" - de azután mintha gondolkodni látszott volna, mozdulatlanul nézett maga elé, majd rám, aztán zavarodottan rázta a fejét. - Mire emlékszik? - kérdeztem, majd mintegy mellékesen hozzátettem: - A különleges laboratórium, koponyagép? - Várjon! - kiáltott fel. - Prof, én maga helyett bújtam be - és tovább nézett rám, mint aki mindezt n legszebb rendben levőnek találja. - És aztán? - Mit aztán? Aztán itt felébredtem, a különszobában pislogott. - Hű, de rondán kiszőrösödtem - mondta, amikor végigsimította a mellét -, aztán valami rossz szag is kínoz. Én vagyok ilyen büdös? - Nem büdös - szóltam közbe -, ez a maga testszaga, ami egyénenként más és más… - De én ezt soha nem éreztem - mondta izgatottan, és körülszaglászott. Gondoltam, hogy kijátszom az első adut. Tréfásnak szánt hangon mondtam: 120

- A halat nem szúrja a saját szálkája. - Rám nézett riadt szemmel, mintha érteni kezdene valamit. - Bebújt a gépbe, és elindította, nem igaz? A partner a diktátor volt, emlékszik? Tágra nyílt szemmel, rémülten nézett rám, majd elfordította a fejét. Láttam, nincs más mód, fejest kell ugrani. Leakasztottam a mosdó felett függő tükröt, és elébe tartottam. Egy pillanatra belemeredt, aztán velőtrázó sikollyal - nem hiszem, hogy a vezér valaha is produkált ilyet - két tenyerével eltakarta az arcát, és - elájult. Mikor magához térítettem, olyan sírógörcs fogta el, hogy összeszorult a szívem. Orvosi pályámon sok kétségbeesést láttam, és még több zokogást hallottam, de ilyet csak az produkálhat, aki mindennél többet veszített: önmagát… Voltaképpen most döbbentem rá, hogy mi történt, hogy mit tettünk, pontosabban, mit tettem én. Hiszen az én ötletem sikerült félre, hogy mást talált el… Végül is csak a legerélyesebb nyugtatókkal sikerült elcsendesíteni, elaltatni. Én is hullakimerülten roskadtam fekvőhelyemre… Ilyen állapotban továbbra is nekem kellett vigyáznom rá.  November 15. Ma szerencsére előbb ébredtem fel, jobban mondva, tértem magamhoz, mint ő. Azért írom így, mert nem tudom, milyen névvel illessem. Az ágya mellé ültem és vártam. Amikor kinyitotta a szemét és rám nézett, köszöntöttem: - Jó reggelt, elnök úr! Hogy érzi magát? - Tekintete megmerevedett, láttam rajta, hogy mindjárt az örvénybe zuhan. A tőlem telhető legmelegebb hangon folytattam: - Hallgass rám, Felsen fiam! Hallgass rám, és nagyon erősen csak arra gondolj, amit mondok neked. Csendesen, de hipnotizáló nyugalommal és eréllyel szóltam. Rám nézett, és tiszta, elszántan értelmes volt a tekintete. Azt hiszem, a vezér így soha nem nézett a világba, amióta csak él… - Matyi - ejtettem ki talán először Felsen keresztnevét, mire kissé felém is fordította az arcát -, nemcsak én, de te is tudod, ki vagy. A világ egyik első, talán legelső agysebésze, hiszen téged a fiatalság energiája is segít! - Itt tagadólag megrázta felemelt kezét, de tovább hallgatott. - Ha valaki képes a dolgokon, a külsőn átlátni, a lényeget megragadni, akkor mi képesek vagyunk, kell, hogy képesek legyünk rá. Ez volt az, ami arra késztetett bennünket, hogy vállalkozzunk a legnagyobbra, amit ember csak tehet. - Behunyt szemmel hallgatott, de láttam, hogy minden erejével figyel. - És ha vállalkoztunk rá, vállalnunk kell azt is, ami ebből következik - és itt összeszorult a szívem… Utoljára mondtam ki a Felsen és a Matthias nevet, te ettől a pillanattól kezdve az államelnök vagy, Xavér Felicius, és soha nem is voltál más. Eleinte nehéz lesz, míg a saját szagodat is meg kell szoknod sok minden mással együtt, de menni fog; lassan úgy érzed magad az új bőrödben, mint a hal a vízben. - Itt megrázkódott, de uralkodott magán. - Ha 121

valaki, akkor te tudod, hogy az egyes szervek lassan áthasonlítják egymást, és az orrodnak az lesz a természetes, ami ma furcsa. Ekkor, mintegy kísérletképpen, újból szaglászni kezdett, hirtelen elsápadt, és egy tálat kért. Gyorsan eléje tartottam, persze csak epés nyálkát hányt, hiszen napok óta mesterségesen tápláltuk. Amikor jobban lett, panaszos tekintetet vetett rám. - Majd valamilyen szagtalanítóval lemosatlak, és utána a tetszésed szerint illatosíthatod magad, az ördög vigye a kényes orrodat. Olyan leszel, mint egy rokokó dáma… - Komolyan nézett rám, nem mosolygott… A tanács megbízottaival közöltem, hogy két- három nap múlva két tagot fogadhat az elnök néhány percre, de semmiféle kérdéssel sem zavarhatják az immár reményteljes javulást… Ez a pár nap még nagyon szükségesnek látszik. Este eszméltem rá, hogy ma több ízben mintha ágyúszót hallottam volna. Különben elég hermetikusan, vagyunk elzárva a külvilágtól, s az a néhány legbizalmasabb intézeti személy, aki ellátja körülöttünk u legszükségesebbeket, némán tesz-vesz a szobában.  November 17 . Az elmúlt két nap a végső romlással fenyegető zuhanásoknak és a kínos lassúságú reményébredéseknek olyan  bukfenceit  bukfenceit produkálta, produkálta, az idegeket idegeket végső végső összeroppanással összeroppanással feny fenyegető egető izgalmakat hozta, hogy remélem, életemben nem ismétlődik meg soha többé. Tegnap reggel a diktátor nyugodtnak látszott, de én láttam, hogy feszül benne valami. Mereven nézett maga elé, és a kérdéseimre csak a fejét ingatta, nem felelt. Igyekeztem, hogy ne vegye észre figyelő tekintetemet, de a gyomrom körül nyomást éreztem. Behoztak néhány újságot, és én már csak azért is, hogy kizökkentsem dermedtségéből, kettőt a takarójára tettem… Gépiesen belelapozott a képes újságba, és a következő pillanatban olyan szívet szaggató kiáltást hallatott, hogy megfagyott bennem a vér. Rácsapott a papírra, aztán az arcára, és nyüszítő sírással dobálta magát. Elloptam a lapot, belenéztem, és a rémülettől elakadt a lélegzetem. A nem aznapi újságban nagybetűs cikk keretezett egy fényképfelvételt. A cím és a kép a neves Matthias Felsen egyetemi tanársegéd temetéséről számolt be. A képen az elhunyt anyja és menyasszonya roskadoztak a sír mellett… Azt hittem, elájulok a rémülettől. Behunyt szemmel, szemm el, szédelegve álltam ott, és arra kaptam észbe, hogy a beteg előttem térdel, két kezével markolja a köpenyemet, és rázza a zokogás. - Prof - nyögte -, csinálja vissza, nem bírom, nem bírom… - Aztán elengedett, végigesett a padlón, és ott úgy tekergett, vonaglott, mint a tűre szúrt hernyó, s arcát a kezébe rejtette.  Nem tehettem tehettem róla, róla, engem engem is elfogo elfogott tt a sírás. Kétségb Kétségbeesve eesve öleltem öleltem fel a földről, nagy nehezen visszafektettem az ágyra, majd gyorsan erős csillapítót adtam be, s néhány küzdelmes perc után meg is lett a hatása. 122

Elcsendesedett és elaludt, de vonagló szája rebbenéseiből is le lehetett olvasni: „Nem bírom…” Váltakozva viharos gondolatörvény és kongó léleküresség között ültem ágya mellett, amíg újra fel nem eszmélt. Rám nézett, és azonnal azt mondta: - Prof, csinálja vissza! A két kezem közé fogtam az arcát, és megkérdeztem, hogy hall-e engem, figyel-e rám. Kis szünet Után igent intett. - Fiam - mondtam remegő hangon -, amit kívánsz, lehetetlen. Ott nem téged temettek el, hiszen tudod, érzed, hogy te itt vagy. Nem igaz? - és gyengéden megráztam mellén a ruhát. Nézett, nézett a szemembe, majd lassan bólintott. - Te nem az, vagy, akit eltemettek - óvakodtam nevet mondani -, te az állam elnöke vagy, teljes hatalommal. Szavad törvény ebben az országban, úr vagy élet és halál felett… Úr vagy mindenki élete felett… csak éppen a magadé felett nem tudnál uralkodni? Nem érzed az óriási felelősséget, ami rajtad nyugszik? Mindenki életéért, a nemzet sorsáért felelsz… Szemében felvillant egy pillanatra az értelem fénye, aztán újra kialudt, és az előbbi rémület uralkodott el rajta. - Prof, csinálja vissza! - könyörgött olyan hangon, amely a végsőkig megindított. Egy pillanatra kizökkentem a tudatos, szilárdan és eltökélten kíméletlen-logikus magatartásból és hangból, amely egyedül segíthetett ebben a helyzetben. - Nem lehet, fiam - sóhajtottam, és elcsuklott a hangom -, nem lehet, nincs rá lehetőség. Látod, mit tettél, amikor félrevezettél, és helyettem, miattam beleugortál ebbe, csak azért, mert én az utolsó pillanatban visszariadtam. Elirtóztam, de hiszen az csak a „test gyöngesége", az idegek pillanatnyi terrorja volt a lélek felett, orvos vagy, tudhatod. Engem az élet jobban megedzett, tudatosan vállaltam ezt a szerepet, érted, szerepet - ráztam meg újra -, amit el kell játszani ebben a  jelmezben,  jelmezben, ebben ebben a maszkba maszkban. n. És megfogtam megfogtam az az arcát -,-, mint ahogy ahogy a színész sem az utcai ruhájában játszik; és játszik, bármilyen kényelmetlen is a jelmeze és a maszkja… Én - ütöttem a mellemre  betanultam  betanultam a szerepet, szerepet, hogy jól vagy rosszul, az az más kérdés, kérdés, de ha te, mert sajnáltál, minden próba nélkül beugrottól, akkor játsszál is, és ne sajnáld magadat! Összeráncolt homlokkal sokáig hallgatott, majd bólintott. - Rendben van! - mondta. Ezt követően néhány perc múlva egy súlyos agyroncsolásos esethez konzultációra hívtak. Nem tudom, milyen ösztönből, az éjjeliszekrényemhez léptem, és még az ideköltözésemkor beletett  pisztolyomat  pisztolyomat zsebre zsebre tettem. tettem. Jól Jól tettem, mert amiko amikorr visszatértem, visszatértem, a  beteg  beteg az éjjeliszekrény éjjeliszekrény előtt előtt imbolygott, imbolygott, és a fiókb fiókban an tapogatózo tapogatózott. tt. Nem szóltam, ő sem, visszaszédelgett az ágyához, és a fejére húzta a takarót. 123

- Rendben van! - így mondta, de e két napban a vita még három ízben megismétlődött, lényegében így, de egyre csökkenő hevességgel, számomra mégis mindig a végsőkig fokozódó izgalommal, hiszen minden megtorpanás a végveszedelmet jelenthette. Az utolsó roham ma este volt egy valóban váratlan akkorddal. Amikor ismét arról beszéltem, hogy milyen súlyos hiba volt az irántam érzett sajnálat miatt vállalnia ezt a dolgot, némi hallgatás után megszólalt, de most már valamilyen, eddig ismeretlen, tiszta acélossággal a tekintetében: - Én nem az ön iránti sajnálatból tettem. - Meghökkentem. - Én - itt megakadt - én akartam diktátor lenni! - mondta ki tisztán, határozottan.  Nem mondom, mondom, elég elég hirtelen hirtelen támadt az ötletem, ötletem, amit amit az az érzés érzés is fűtött, fűtött, hogy fiatalabb vagyok, talán jobban bírom a „cserét" is, de a „szerep" viselésével járó szellemi megterhelést is. Azonban a döntő lökést a hatalomra kerülés mindent elsöprő ösztöne, indulata adta meg… Ez az igazság! Elképedve bámultam rá, aztán mélységes megkönnyebbülést éreztem. Megsejtettem, hogy itt van a döntő fordulat kulcsa. Az ágyára ültem, és beszélni kezdtem: - Mit akarsz hát akkor? Elnök vagy, te vagy az elnök, az ország mindenható ura. Viselkedj hát úgy, ahogy helyzeted szerint kell. Mereven nézett rám, nem mozdult. Felálltam és meghajoltam. - Hogyan érzi magát excellenciád? Holnapra adtam engedélyt, hogy az államtanács két tagja beléphessen és láthassa önt. Beleegyezik? - és fél szemmel rákacsintottam. Kihúzta magát. - Ha ön, prof… bocsánat… ha ön, akiről azt sem tudom, kicsoda, de úgy látom, hogy itt vezényel, helyesnek látja, nincs ellene kifogásom felelte és visszakacsintott. Kő esett le a szívemről; hogy mit éreztem, arról nem akarok, de tán nem is tudnék írni, mert minden mást elsöpört az a félig diadalmas, félig aggodalmas bizonyosság, hogy a műtét sikerült… - Habemus Papam - mondtam, és megöleltük egymást. Kissé undorodtam a szagától, majdnem kiböktem, hogy ideje lesz átparfümözni magát, de idejében visszanyeltem a szót, feltűnt ugyanis, hogy őt már kevésbé bántja… Napok óta ezt az éjjelt aludtam át először egyhuzamban, bár a félsz, mint valami giliszta bujkált bennem…  November 18. Reggel 18. Reggel rendbe szedték az elnököt, megborotválták. Ekkor néztem meg csak voltaképpen, milyen daliás, remekbe szabott figura. Aztán „haditanácsot" tartottunk kettesben. Figyelmeztettem, hogy miként viselkedjen. Az este igen jól kezdte, valahogy úgy is kell folytatnia. A palotában tartott vizsgálódásomkor arról győződtem meg, hogy a vezér alapjában véve egyszerű, de erőszakos, kíméletlen fickó.  Ne legyen legyen tehát túlságosan túlságosan finomko finomkodó dó és és udvarias. Nem Nem baj, baj, ha nem emlékszik sok mindenre, nem kell megismernie még legközelebbi 124

környezetének tagjait sem. Nyugodtan megkérdezheti bárkitől, hogy kicsoda, mit csinál stb., s a felelet után természetes hangon mondhatja, hogy persze, persze, igen. Én majd megértetem, hogy ilyen eset után szabályszerű az emlékezetkiesés, amely hamar megszűnik a hasonló egyéb jelenségekkel együtt. Egyet azonban sohasem szabad elfelejtenie: azt, hogy ő a mindenható diktátor. Ha ezt a hibát elköveti, a körülötte levő farkascsorda ebben bizonytalankodást szimatol, én nem adok az életéért egy fabatkát sem; ha megérzik az acélmarok szorításának gyengülését, úgy széttépik, mint a gyenge bárányt! Én különben az ő kezdeti „tiltakozása" ellenére kikényszeríteni a „híveitől", hogy az intézeti kezelés után elkísérjem, és a közvetlen közelében legyek a rezidenciájában a teljes gyógyulásig… Majd bekérettük a küldötteket. Valami azonban közbejött, ami majdnem felborította a programot, és nem kevés izgalmat okozott nekem is. Néhány perccel a delegáció előtt megérkezett a „háziasszony", és miután tudott a tanácsi küldötteknek adott engedélyről, úgy vélte, ő a legközelebbi hozzátartozó, és ennek  jogán nem kért, hanem követelt. Szép szeme erélyesen villogott, nem volt rá jogcímünk, hogy megtagadjuk a köve telését. Felsen is ismerte, több ízben is volt vele társaságban, s ez jó volt, mert ebben az esetben a fel nem ismerés legkisebb jele is tragédiát jelentett volna… A hölgy bejött, és leült a beteg mellett. Izgatottan érdeklődött őexcellenciája hogyléte iránt. Alig szólt azonban egyet-kettőt, a diktátor elfehéredett, és kétségbeesetten intett nekem. - Bocsásson meg, asszonyom - mondtam -, őexcellenciáját jelenlegi állapotában még minden nagyobb izgalom megviseli… Kérem, e  pillanat nem alkalmas a látogatásra… - Felsegítettem, és valósággal kitoltam az ajtón. Riadtan néztünk egymásra a vezérrel. - Úristen - nyögte. - A szaga? - kérdeztem, de máris oktalannak éreztem a kérdést, ugyanis a dáma olyan illatfelhőt hagyott maga után, ami ellen a legkényesebb orr nem tiltakozhatott… - Nem, nem… hirtelen arra gondoltam, hogy vele kell… hogy az elnök szerepe nála is… bocsássa meg, prof… - mondta zavarodottan. Rosszulléte különben éppoly hirtelen megszűnt, mint ahogy jött, az én fejem azonban belefájdult… Nyugtalanított, hogy mi lesz még ebből, de aztán vállat vontam. Végeredményben ez az elnök legszemélyesebb magánügye, és nem a „háziasszony" lesz a történelem legelső leváltott metresze! Lehet, hogy ezen a réven a diktátor még a vaddisznótól is megszabadulhat… Azon kaptam magam, hogy talán túl korán töröm a fejem hazánk legbelső „belpolitikai" problémáin… Ezzel, azt hiszem, várhatunk. A kéttagú delegáció látogatása különben minden zavar nélkül zajlott le. A diktátor valódi vezérhez illő fölénnyel kezelte őket, és hozzájárulásommal beleegyezett, hogy holnap az alvezér és a „propagandakígyó" megjelenjen előtte. A küldöttség távozása után 125

szertartásosan kezet fogtunk, én persze kellő alázattal… Bevallom azonban, hogy izgat a holnapi audiencia; érzem, ez lesz a valódi főpróba. A követendő magatartást ismét bőven megtárgyaltuk. A vezér önbizalma megnőtt, óvatosságra is kellett intenem, nehogy elbízza magát, és valami jóvátehetetlen hibát ejtsen. Úgy láttam azonban, hogy nem nagyon vette a szívére… kezd belejönni…  November 19. ... Korán dicsekedtem az este… Éjfél után néhány perccel olyan izgalomban volt részem, hogy amíg élek, nem felejtem el. Álmomból egy hang riasztott fel, elállt tőle a szívverésem is. Rémülten ültem fel, s a félhomályban láttam, hogy a… az elnök… még most sem tudom, hogyan nevezzem… a földön fekszik, és ordítva-hörögve dobálja magát. Gyorsan kikászálódtam, és megpróbáltam felültetni. Ez csak úgy sikerült, hogy az ágy végéhez támasztottam. Beszéltem hozzá, az arcát veregettem, de csak üveges szemmel nézett rám, és hörögve dadogott. Végül megértettem, mit hebeg. - Nem akarom… nem bírom, prof, segítsen! - ezt ismételgette. Addig rázogattam, gyömöszöltem, amíg nagy nehezen magához tért. Felsegítettem az ágyára, ekkor meg sírva fakadt. - Prof, segítsen! nyöszörögte. - Rosszat álmodott? - kérdeztem, de nem feleli, csak a fejét ingatta  jobbra-balra. Jó félórába került, amíg annyira lehiggadt, hogy hallgatott a  beszédemre, az érvelésemre, és végül némi bólogatás után elaludt. Én annál nehezebben, és még most is kiüt homlokomon a veríték, ha rá gondolok. Szerencsére reggelre nyomát se láttam rajta az, éjszakai rohamnak. A megbeszélt időben megjeleni a két alvezér. Üdvözletüket betegem komoly méltósággal fogadta. A beszélgetést megkísérlem lehelő leg  pontosan visszaadni: - Először is mondják meg az urak - kezdte, de látva a megrökönyödést az aposztrofáltak arcán, némi szünet után újra kezdte: Mondjátok meg; hol vagyok? Az alcsirkefogók megdöbbenve néztek rám. A propkígyó rám förmedt: - Az elnök úr nem tudja, hol van? Ön nem mutatkozott be? - Az elnök úr állapota eddig nem tette túlságosan kívánatossá, és miután nem is érdeklődött, szívesebben hallgattam. Sőt nem tudom, hogy most is helyes lesz-e, győződjenek meg róla önök. - Miért, hol vagyok hát? - reccsent közbe a diktátor. - A… Kleber Intézetben - felelte némi szünet után az ideológusvezér. A diktátor előrehajolt, és úgy meredt a két államférfira. - Miért, hogyan kerültem én ebbe a sárkánybarlangba, ki hozott ide?! - kiáltotta fenyegető hangsúllyal. - És ki ez a… - és gyilkos tekintettel nézett rám. 126

A propaganda-főember válaszolni akart, de én megelőztem: - Excellenciás uram! Engedje meg, hogy én szóljuk, az urak nehezebb helyzetben vannak. - Szótlanul ráncolta össze a homlokát. Én vagyok Kleber professzor - kezdtem -, excellenciád nem tudja, hogy autóbaleset érte, s hogy sérülése olyan természetű volt, hogy az uraknak ide kellett hozniuk önt. Meghökkenve emelte fel a fejét. Aggályoskodtak és fenyegetőztek, de én felvilágosítottam őket, hogy egyrészt nem tehetnek mást, másrészt olyasmiről is beszéltem nekik, amit itt önnek is elmondhatnék, de ez ízetlen dolog lenne, és ön is sokkal inkább adhat hitelt a szavaimnak, ha nem éntőlem hallja… s hogy végül az urak is megbízhattak bennem, mindennél jobban  bizonyítja, hogy ez a tárgyalás most egyáltalán megtörténhet.– Igyekeztem jelentősen a szemébe nézni. Szigorúan tekintett rám, majd lehunyta a szemét. - Különben is - folytattam - számomra ez a hely nem kevésbé sárkánybarlang, mint önnek, elnök úr. Meglepett, kérdő tekintettel nézett rám, mire megkértem a vaddisznót, hogy tárja ki az ajtót. Amikor a vezér megpillantotta az őrt álló géppisztolyos testőrt, elmosolyodott és bólintott. - Jól felelt, professzor - majd kifelé fülelt. - Mi ez a zaj? - kérdezte felvont szemöldökkel. - A Joachim-telepen csinálnak rendet a közbiztonsági alakulatok… - Ágyúval? - nézett jeges pillantással helyettesére a vezér. - Muszáj - nyögte az. - Beszélj! - kiáltott rá nyersen a vezér, mire a pótvezér összerezzent. De mielőtt felelhetett volna, a nagyúr rám pillantott, és kedvetlenül legyintett. - Eh, majd… de el ne mulassz semmit, ami kell… - és egy intéssel véget vetett a kihallgatásnak. Az alvezérek távozása után elgondolkodva nézegettem az összevont szemöldökű, lehunyt szemű elnököt, és eszembe jutott az elmúlt éjszaka; én is behunytam a szememet, és összehúztam a szemöldökömet. - Min töri a fejét, professzor úr? - Felriadtam, és szembenéztem az elnökkel, aki lapos pillantással, fél mosollyal figyelt. - Meg van velem elégedve? - és a kezét nyújtotta. Megszorítottam, és zavartan, gyorsan kimentem…  November 21. Erősen javul, nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Ma egyáltalán nincs az az érzésem, hogy a vezér szeméből Felsen nézne rám. Erőteljes, határozott tekintet ez. Javasoltam, hogy egy-két nap múlva költözzön a palotába. Mintha egy pillanatra riadtságot láttam volna a szemében, de aztán ez is eltűnt. Magához kérette az alvezért,  jelentést kért a hadi helyzetről. A referádából megtudta, hogy a lázadást elfojtották, aztán parancsot adott, hogy a harmadnapi hazatérését készítsék elő, és elbocsátotta a lábait váltogató helyettest. Amikor elment, úgy tett, mintha akkor vett volna észre, éles pillantást vetett rám, és megkérdezte: 127

- Rendben van, professzor úr? - Mi mást tehettem, széttártam a kezeimet. A hangjában szokatlan keménység csengett.  November 23. Ma kora reggel egész hadsereg kíséretében vonultunk a  palotába. A vezér egyszerűen utasított, hogy kövessem, és golyóálló autójában úgy, fehér köpenyesen vele kellett mennem. Lakosztálya  bejáratánál a „háziasszony" fogadta. Bennem futkározott a hideg, amikor betegem szemében megpillantottam valamilyen riadt kifejezést, de aggodalmam felesleges volt. Daliás méltósággal hajolt meg, és kezet csókolva megköszönte az intézetbeli látogatást. A hölgy mintha meglepődött volna, a kísérők is összenéztek. Mielőtt bevonultunk, a gyanakodva nézegető udvari népség előtt kijelentette, hogy én a határozott kívánságára kísértem el, és az ő személyére vonatkozó utasításom vagy kívánságom mindenki számára parancs. Magunkra maradtunk. - Professzor úr - szólt a vezér -, úgy sejtem, mind a ketten nagyobb  biztonságban vagyunk együtt, ezért is ragaszkodom a jelenlétéhez. Vállat vontam, egyrészt nem értettem a megjegyzés rám vonatkozó részét, másrészt mit tehettem volna; különben is eszembe jutott, hogy ezt annak idején meg is beszéltük…  November 25. Az elnök a személyzet önkéntelen és akaratlan segítségével hamar megismerkedik magánélete körülményeivel, tárgyaival, helyesebben az egyes „emlékezés-kiesések" elég jó ütemben szűnnek meg… Az egyik legfogasabb, végzetes lehetőségekkel fenyegető probléma váratlan, ritka szerencsével oldódott meg tegnap. A közelmúlt apróbb, de mégis lényeges eseményeire, körülményeire a fölényes, de óvatos kérdezősködés révén hamar fény derül, de a régebbi állapotokra, fontos tényekre utaló kérdések buktatókkal járhatnak… A helyzet kezdett veszélyes lenni, amikor az az ötletem támadt, hogy a vezér bizonyára vezetett valami naplófélét, és ezt a régebbi dokumentumaival, legbelső véleményeinek feljegyzésével bizonyára nem tartotta a hivatalos irattárában. Valahol a közelében kellett őriznie. Hálószobájában aránylag könnyen megtaláltuk a rejtett páncélszekrényt. Persze nem boldogultunk a kombinációs zárral, és tehetetlenül álltunk előtte. Valóban megrettentem, amikor fogcsikorító dühvel rám kiáltott, hogy hallgassak, mert tréfás ingerkedéssel megjegyeztem, hogy őexcellenciája legalább ezt ne felejtette volna el. Most elfelejtettünk összekacsintani… Nagyobb baj persze abból sem lett volna, ha az elnök feltöreti a magánrekeszét, és újat szereltet be, de óvakodnunk kellett minden esetleges kellemetlenségtől. Ekkor támadt egy jó ötlete. Vezéri egyenruhájában, amelyben az Intézetbe hozták, kitapogatott egy titkos zsebet és abban egy kicsiny  jegyzőkönyvet. Izgatottan böngésztük jó darabig, de eredmény nélkül, végül is észrevettük, hogy a hátsó fedél belső ragasztása kissé elvált. Sikerült a fedőpapírt óvatosan leválasztani, valóban csak körül volt 128

ragasztva. Belül néhány ismeretlen eredetű és célú számjegy közt megtaláltuk a betűkombinációt. Azonnal megkíséreltük a páncélrekeszt kinyitni, de a legnagyobb megdöbbenésünkre nem ment. Némán néztük egymást, s én egyszerre, mintha kígyó csípett volna meg, felugrottam. Kivettem az elnök kezéből a könyvecskét, és hátulról kezdve a betűsor  beállítását - kinyitottam a rekeszt… elég szimpla kis ravaszkodás volt. - Professzor úr, ön a legnagyobb ember - mondta lelkesen a vezér, mintha életem munkájában most produkáltam volna a legnagyobbat. Már a számon volt, hogy köszönetet mondjak az elismerésért, de lenyeltem, mert egyrészt láttam őszinte lelkesedését, másrészt magam is örültem a sikernek. Valóban sok hasznos, a külvilág által soha nem ismert dologra kaptunk felvilágosítást. Megismertük többek között a Vezér valódi nevét és családja eredetét… azt is, hogy a „háziasszony" azelőtt valóban a „vaddisznó" rokona és kegyence volt és meglehetős drámai körülmények között, nem minden erőszakosság nélkül került a vezér „birtokába"…  November 30. Az elmúlt öt nap alatt a lélegzetelállító eseményeknek olyan rohamát éltem meg, hogy hirtelenében nehezemre esik az időrendi sorrendet betartanom, már összekeverem az időt. Mindenesetre megcsodáltam az elnök roppant fogékonyságát a helyzetébe való  beilleszkedést, mondhatnám, az elképesztő iramú asszimilálódását illetően. Meglepő volt a rekeszben talált adatok, valamint a személyes érintkezések, tárgyalások közben jelentkező apró, jellemző motívumok, szemrebbenések helyreillesztése, valami különlegesen finom, ösztönös megragadása, érzékelésük precizitása. Mintha nem is az az ember lett volna, aki kétségbeesve vergődött - be kell látnom - képtelen helyzetében. Megdöbbentő volt számomra az a természetesség, amivel szinte azonnal beleélte magát a pillanatnyi helyzetekbe. Az első két napon még a legbelső, mondhatni, titkos tárgyalásokon is jelen kellett lennem - erre valóban szükség is volt néhány „emlékezetkiesés" és botlás kiegyenlítésére, de csak most, napok múlva tudom a történteket értelmes láncba fűzni. Első nap azt a jelentést tárgyalták meg, amely a felkelés leveréséről számolt be. Ebből kiderült, hogy az „ellenség" csak részleges vereséget szenvedett, fő erőiket idejében kimentették. Ebben a vezér kísérete árulást gyanított. A felkelés vezérkarát sem sikerült befogniuk. A tárgyalás alatt az elnök alig szólt, összehúzott szemmel figyelte a partnereit. Másnap estére újból összehívta őket a propagandavezető kivételével, akit a blufóniai követtel való tárgyalással bízott meg. Erre akkor nem is figyeltem fel, és csak mára derült ki minden. A palotában is a vezér szobájában aludtam. Az este lefekvés előtt különös beszélgetés folyt le köztünk. Hosszas járkálás után megállt előttem. 129

- Prof - kezdte, napok óta nem szólított így holnap rohamszerű házkutatást tartatok a Newton utcában, és az ott találtakat elfogatom. A lélegzetem elállt, ugyanis ott volt mozgalmunk vezérkarának székhelye, amelyet addig még egyszer sem sikerült a vezér kopóinak felfedezniük… s a vezérkarnak velem együtt Felsen is tagja volt. Csak nagy sokára tudtam kinyögni, hogy miért, az istenért! Az elnök nem mentegetőzött, hanem indokolt: - A maga álláspontja igazol engem, prof. Ha éli ma lebuknék, ez mindenkire végzetes lenne, az uralmon levőkre és a forradalomra, kész  baloldalira egyaránt. Igaz? - Igen - ismertem be kényszeredetten. - Nos, az ön elvtársai és vezetőik nem ezen a véleményen vannak! Minden percben várható az újabb roham, és közölnöm kell, hogy ön is a feketelistájukon van… - Én? - kérdeztem, és a kezemet a mellemre tettem. - Igen, igen. Ön! Miattam. Mert nem csupán megmentette az életemet, amely pedig teljesen az ön kezében volt, hiszen a világ tudta, hogy a válságosnál is súlyosabb állapotban voltam, és egy fabatkát sem ért az életem - s mindezt az ént és engemet olyan őszinte természetességgel mondta, hogy beleborzadtam, és iszonyattal néztem ezt a hibridet, az én kezem elszörnyesztő teremtményét… - És mindez nem elég - folytatta -, azt is a rovására írják, hogy követett ide, hogy ápoljon. Úgyhogy az Intézetet éppúgy őriztetnem kell, mint a palotát, hiszen előbb-utóbb vissza kell térnie oda… Elszédültem. Most én néztem olyan riadtan, mint a „diktátor" először a tükörbe… Hát a baloldal egyik legismertebb vezetője, én, nem én vagyok? ... Ellenség vagyok? Szörnyű! Dadogtam: - Magammal nem törődöm, de a vezetőtársaink… a mozgalom lelke, az ország legjava, a tiszta becsület e példaképei… hogyan gondolhatja? A vezér közbevágott: - Ne féltse őket! Nem fogom őket likvidáltatni. Az a pár év koncentrációs tábor és kényszermunka, amíg a belső és külső helyzet annyira változik, hogy ki lehet engedni őket, ha nem is paradicsom, de nem is okvetlenül halál… már amelyik bírja… De ön is tudja, hogy amíg ezek az emberek cselekedhetnek, bármely pillanatban a fejünkre dönthetik az eget, amitől ön is retteg, és ami az ő végleges pusztulásukat is jelentené. A blufóniai kormánynak nem olyan kesztyűs a keze, mint az enyém… De lehet velük okosan beszélni. Ki gondoskodhat erről úgy, mint ön, prof? Dermedten néztem, nem tudtam felelni, de talán gondolkodni sem. Egyszerre felkiáltottam: - Beszélnem kell velük! Meg kell nekik mondanom… A diktátor olyan szemmel nézett rám, hogy a szó belém fagyott. A térdem remegni kezdett. Végül megszólalt, és a hangja vágott, mint a késpenge: 130

- Megőrült? ... Ki hinné el magának? Mit is mondana? ... Valószínűleg a bolondokházába zárnák! Behunyt szemmel, reszketve ültem. - Prof! - szólt éppen olyan kegyetlen hangon. - Maga visszamegy, és az Intézetben házi őrizetben marad, hogy megvédjem a barátaitól és önmagától. Azon felül ez azért is jó lesz, mert eltereli a gyanút magáról, hogy önként jött velem; láthatják belőle, hogy kényszerítettem, és a fogoly nem áruló, hanem a mozgalom mártírja! Érti már? Még néhány napig itt marad, mert a pillanat nem alkalmas. De én a fejemet ráztam, és nehezen kezdtem beszélni, nem tudtam megszólítani: - De az elvtársaink…  Nem tudtam folytatni, olyan hevesen vágott közbe: - Prof! Maga tiszta fejű, nagy műveltségű ember, hogyan beszélhet ilyen képtelenséget? Ugye, tudja, mit írt Machiavelli? „Legfőbb ellenségeidet hatalomra jutásod percében azonnal ölesd meg. Minél többet, annál jobb. A többiek megrettennek, és uralmad biztosítva lesz. Ha ezt elmulasztod, és nem eleget ölettél meg akár sajnálatból, akár más okból, a megmaradottak szervezkedni fognak ellened, és később már sokkal, több áldozattal tudsz csak rendet csinálni, és akkor leszel igazán kegyetlen…” Minden változás megköveteli a maga hekatombáját, és nemcsak a régiek közül, hanem az új rend emberei közül is, mert a hatalomra jutás után az érte vetélkedők egymást irtják ki. Na, hát én most megtakarítok, ki tudja, mennyi vért és életet, mert a szükséges mennyiségű „csapolás" piszkos munkáját már elvégezte az elődöm… az elő… a fene egye meg magát, professzor úr! Mit mondjak én most már a maga jóvoltából? ... - Megzavarodva nézett rám, aztán odajött és megölelt. A homlokát dörzsölgette. - Mi lesz velem? - mondta megváltozott hangon. - Tu l'as voulu George Dandin - feleltem bólogatva és Moliére-t idézve, és nem tudtam sajnálat nélkül nézni a szinte megrokkant embert. De azután kihúzta magát. - A szentimentalizmus mindig is veszedelmes volt, de most halálos lehet… - és fél szemmel rám sandított. Nem tudom, de a hangjában mégis valami komor zengést véltem kihallani. Beleborzadtam, ós sokáig nem tudtam elaludni. Másnap reggel nem láttam az elnököt, mire felébredtem, már nem volt ott. A lakosztályból sem mehettem ki: őr állt az ajtó előtt. Mintha megint távoli ágyúszót hallottam volna. A páncélszekrényen - ma vettem csak észre - új zár volt… A diktátor csak este jött be, és közölte, hogy másik szobát adatott az éjszakára. Azzal magyarázta, hogy reggel nehezére esett, hogy ne zavarjon álmomban. Majd minden különösebb bevezetés nélkül közölte, hogy reggel kivégeztette a szemüveges propagandavezetőt. Rémületemben még azt sem tudtam megkérdezni, hogy miért. De rögtön megadta a felvilágosítást is: 131

- Mondtam tegnap este, hogy házkutatást tartatok a Newton utcában, ugye? - Csak pillogni tudtam. - Néhány kisebb verebet fogtunk, de egyetlen fejest sem sikerült elfogni, valahogy jelzést kaphattak. De a  propminisztert ott találták! Halálsápadt volt, amikor a színlelt dühtől majd szétrobbanó helyettesem ma reggel elém vezettette. A helyettesem, azt hiszem, inkább a diadalérzetével nem bírt. Egyetlen kérdésem volt a delikvenshez, az, hogy mit keresett ott… Egy szóval sem felelt, érezte, bármit mondana, elítélné magát… öt perc múlva agyonlőtték! - Irtózatos! - kiáltottam, és a szememre tapasztottam a tenyeremet. De hátha magának kémkedett? A vezér nemet intett. - Én nem küldtem - mondta -, és ha valaki mást tesz, mint amire utasítottam, az máris elárult engem és ő ezt tudta! Három eset lehetséges: az előbb említett kémkedés, ez azonban teljesen valószínűtlen, mert ez nem az ő feladata volt, és legjobb esetben is keresztezte volna az erre hivatottak útját - és az enyémet. A másik eset folytatta precíz felseni logikával - az lehetne, hogy közéjük tartozott, de ez is lehetetlen, a múltját tekintve. A harmadik, és ez a gyanúm a legalaposabb, hogy ellenem keresett szövetséget... Azonban mindegyik esetben áruló volt. És ha az ellenségemnek meg is kegyelmezhetek, mert tudom, hogy mit várhatok tőle, az árulónak nem. Ön is tudja, hogy ez a csaló a helyettesemmel együtt mintegy a mérleg két karját  jelentette; egyik ellensúlyozta a másikat az ellenem való fenekedésben. Tisztában voltak azzal, hogy ha én bukom, akkor egymással kell elsősorban megvívniuk. Mindegyiknek megvan a maga tábora, s ez a kettő így az enyém! ... De ez a patkány úgy vélte, hogy süllyed a hajó, és menekülni próbált. Ha egyszerűen megszökik, legyintek egyet, vigye az ördög, de így… és most a legnehezebb artistamutatványt kell  produkálnom: fél karral kell az egész súlyt tartanom, a másikkal pedig csak a levegőt kaszálhatom. Irtózattal eltelve hallgattam. Aztán ezzel engedett el: - Prof, nem könnyű a maga helyzete sem. Vigyáznia kell. Sajnálnám… Mielőtt távoztam volna, bejött a háziasszony. Nagyon izgatott volt, mintha a jelenlétem is zavarná. A vezér ezt nem látszott észrevenni, és olyan meleg szívélyességgel üdvözölte, ami igen meglepett. Megcsókolta a kezét, maga mellé ültette, és ismét kezet csókolt többször is. Végül rájött, hogy más is van a szobában, és a szemével kérőn intett. Felálltam, és pár szót hebegve kifelé indultam, de ebben a pillanatban  berobbant az ajtón a magából kikelt alvezér. A meglepetéssel feléje forduló elnök tekintetére megtorpant, majd engem észrevéve valahogy rendbe szedte magát, darabosan meghajolt, és rekedt hangon közölte, hogy nagyon sürgős jelentenivalója van. Az elnök néhány pillanatnyi hallgatás után felém, majd némi habozás után a hölgy felé fordult, és 132

tehetetlenséget jelző kézmozdulattal felkért bennünket, hogy hagyjuk magára a helyettessel. A külső zaj, dörgés erősödött, és komor hátteret adott a töprengésemnek. Délután hívatott az elnök, és láthatóan nyugtalanul fogadott. - Kérettem, hogy elköszönhessek, kedves professzor úr - szólt, de most már valóban jobb helyen lesz az Intézetben. Nehéz szívvel eresztem el. Nehéz a félkezes súlyzó - mondta fanyar mosollyal - és most nem segíthet. Isten önnel.  Nehéz lélekkel távoztam. Néptelen utcákon vitt a páncélkocsi, szorongató módon hasonlított a kép az álomhoz, ami a műtét előtt kínzott… Az Intézet körül az őrszemek és páncélkocsik komor képet mutattak, különben csend volt.  November 26. A

különleges laboratóriumban helyezkedtem el. Nem tudtam elaludni, amikor pedig majdnem sikerült, egy robbanás riasztott fel, majd utána hullámzón közelebbi, majd megint távolabbi morajlás, fegyverropogás hallatszott, s így ment majdnem egész éjjel, bár közbeközbe mégis elnyomott a fáradtság. Reggel az őrségváltás szokásos idejében különös suttogásra figyeltem fel. Hol halkuló, hol sürgető szóváltás szűrődött át az ajtón keresztül, majd kopogtak. Nem nyitottam ki rögtön, látomásszerűen elém villant a tegnap este odaálló katona pillantása, amellyel végigmért. A hideg futkározott tőle a gerincemen, amikor eszembe jutott az éjszaka hánykolódásaiban… - Ki az? - szóltam ki az ismételt kopogtatásra. - Kérem, professzor elvtárs - hangzott alig hallhatóan nagyon fontos. - A megszólítás megdöbbentett, és rövid tétovázás után ajtót nyitottam. Egy katona lépett be, az esti őrszem kint maradt, lövésre tartott fegyverrel. A katona meg sem várva, hogy kérdezzem, izgatottan beszélni kezdett, a hangja remegett: - Tanár úr, én a Newton utcai szervezetbe tartozom. A tegnapi megrohanás után sokan azt hittük, hogy a tanár úr „köpött". A társam az ajtó felé intett - is elvtárs, az este óta azon töprengett, hogyan ölhetné meg a tanár urat. A többi katonát nem ismerjük…  Nem tudtam szólni, csak mereven néztem őt. - Engem most reggel a palotából külön paranccsal küldtek a váltással, azzal az utasítással, hogy… törik-szakad, lőjem agyon a tanár urat…  Nem emlékszem, hogy kérdeztem-e valamit, valószínűleg, mert a katona folytatta: - Nem, nem a helyettese, az elnök úr maga adta személyesen a  parancsot… ha kell, mondta, lőjem le az őrt is, ha akadékoskodna… és siettetett… ebből tudom, hogy a tanár úr… elvtárs, nem áruló… nagyon 133

siettem, mert tudtam az éjjeles őr szándékát… még jókor érkeztem, hogy már ketten vigyázhatunk… Amíg beszélt, csak a tudatom alá furakodott be a külső zaj. A katona kinyitotta az ajtót, hogy szóljon a társának. Ebben a pillanatban, mint valami rémálom, tűnt fel a szembe nyíló rövid folyosó végén a diktátor. Tágra nyílt szemmel, jobb karját bénán lógatva, a balban pisztolyát feje felett lengetve imbolygott-tántorgott felénk, és hármunk között beesett a laboratóriumba. - Prof - nyöszörgött alig érthetően -, prof, segítsen! - és elájult. Hanyatt fordítottam, és iszonyodva láttam, hogy zubbonya jobb oldala merő vér, ami a sötét folyosón nem is látszott. Meredt, kifejezéstelen szemmel néztük egymást a két katonával. Az éjjeles őr rekedten megszólalt: - Az éjjel megindult a roham… lődd agyon! A másik vonakodó mozdulattal emelte a fegyvert, a cső, reszkető mozgással görcsösen körbejárt… Elébe ugrottam. - A játszma még nem dőlt el - kiáltottam -, egyikük sem veheti magára az elnök haláláért a felelősséget. Majd én elintézem, már úgyis a végét járja… Segítsen - szóltam a fegyvert leeresztő katonára -, tegyük ide.  Nem tudom, mi késztetett arra, hogy a koponyagép kihúzott ágyára fektessük, majd kértem a két katonát, hogy engedelmem nélkül senkit se engedjenek be… Lehúztam a zubbonyát, ingét, és elszörnyedtem. A jobb mellén robbanógolyó ütött szörnyű sebet. A lövés hátulról érte, és elöl hatalmas üreget szakított. Úgy-ahogy elláttam, és magához térítettem. - Mi történt, az istenért? - faggattam. - Prof, segítsen - nyöszörögte. - Azt hiszem, követtek - és izgatottan fel akart kelni -, elvesztem, ha nem segít, prof - nézett rám rémült szeméből Felsen tekintete. Megrázkódtam, megint a gondolat kezdett futkározni a fejemben. Még az este, amikor megjöttem, már pro forma is tájékoztatást kértem az intézeti helyzetről Felsen utódjától. Többek között arról is tájékoztatott, hogy egy reménytelennek látszó, súlyos agysérült is fekszik benn… a diktátor sebe is halálos, ez nem kétséges… a telefonhoz léptem, és rendelkeztem, hogy az agysérültet készítsék elő, és sürgősen hozzák a különleges laboratóriumba. A két katonának szóltam, hogy a betegszállítókat engedjék be, de senki mást… A vezérnek erősítőket adtam, és hogy lelkileg is ébren tartsam, kikérdeztem a történtekről. Amit nagy hézagokkal és akadozva elmondott, abból a következőket tudtam összeállítani: Tegnap este különböző jelekből már sejtette, hogy a helyettese a végső csapásra készül. Az eltelt néhány nap alatt azonban már ő is igyekezett megszervezni a maga erőit. Bár ebben nem kis akadályt  jelentett, hogy a „vaddisznó" ellenségei addig a propagandafőnök körül tömörültek, és mert vezetőjük kivégzéséért az elnökkel is 134

szembekerültek, nem bízhatott bennük… csupán néhány embert tudott a közvetlen biztonságára maga köré szervezni… Ma hajnalban sietve  bejött hozzá a háziasszony, és nagy remegések közt elmondta azt, amit a helyettes szándékairól tudott vagy tudni vélt. Az elnök, akit a veszély közelsége is felizgatott, valamint az asszony iránti egyre erősebb vonzalma végleg hatalmába kerített - szavai szerint maga előtt is érthetetlenül -, önuralmát végképp elveszítve, vadállati hevességgel vetette magát az asszonyra, és legyűrte ellenkezését, nem is hallva kétségbeesett sikolyait. Csak arra eszmélt fel, hogy a magából kikelt „vaddisznó", aki - amint látta is azután, előzőleg lelőtte a két őrt féltékenységi rohamában minden óvatosságát elvesztette, felráncigálja őt, és rázza, mint a kutya a patkányt. Birokra keltek. - Szörnyű küzdelem volt - lihegte a diktátor maga tudja, prof, hogy elég jó cselgáncsozó vagyok - mondta fél mosollyal -, és csak ezért  bírtam a baromi erejével. Ahogy forgolódtunk, láttam, hogy a félőrült nő ránk emeli a zsebemből kiesett pisztolyomat, gyorsan úgy lendültem, hogy ellenfelem én és a pisztoly közé kerüljön. A dörrenés után elengedett, és hanyatt esett… - Hirtelen elhallgatott, és habos vért köhögött, aztán gyors lihegések között akadozva elmondta, hogy a nyitott ajtón át, amely előtt a két őr holtteste feküdt, egyenruhás alakokat látott feléje rohanni, kívülről is ordítozás hallatszott, gyorsan a rejtekajtóhoz futott, de mielőtt bebújhatott volna, hátulról lövés érte, majd visszapillantva látta még a hanyatt elterülő helyettese kezéből kieső pisztolyt. Lebotorkált-bukdácsolt az udvarra, egy páncélautó felé támolygott, ráparancsolt a benn ülő katonára, hogy hozza az Intézetbe. Az tétovázott, erre kirángatta a megriadt fiút a kocsiból, elvette a pisztolyát,  beült, vagy inkább beesett a helyére, és idejött az ordítozó és hadonászó tömegekkel teli utcákon át, maga sem tudta, hogyan. Borzadásom ellenére is elképesztett a fizikai és akaraterőnek - vagy kétségbeesésnek - ez a csodája. Kint egyre erősebb a zűrzavaros zaj, lárma. Az ajtó előtt lépések, neszezés hallatszik, hozzák a beteget… Itt véget ér a napló. Én, Alfréd Steigh, intézeti ápoló egészítem ki azzal, amit az utolsónak írt dátum szerinti nap reggelén láttam, tapasztaltam. Azt az utasítást kaptuk Sanders kollégámmal, hogy a súlyos agysérüléses 63. számú, X. osztályon fekvő beteget azonnal vigyük a vezetőprof különleges laboratóriumába műtétre. Az Intézet az előző nap óta megint tömve volt katonákkal, minduntalan megállítottak. Végül is mielőtt a laborépülethez értünk volna, az egyre közeledő zaj, lövések között a tömeg áttörte a katonák láncát, és betódult a parkba. Úgy láttam, hogy a katonák egyre inkább a tömeg mellé álltak. A tömeg elején szaladó sapkátlan katona meglátott berniünket. Ránk mutatott, és az óriási zajban is hallottam az ordítozását: „Ő az… gyerünk!" 135

A tömeg rohama oly gyors volt, hogy az elöl szaladók velünk egyszerre értek a laboratórium folyosójára az ajtóhoz. A két őr fel akarta tartani őket, de a tömeg velünk és a beteggel együtt besodorta őket is. Elöl a sapkátlan páncélkocsis katona rohant és kiabált, hogy idejött a disznó, amikor látta, hogy a mi betegünk nem az, akit keres. Mi ketten minden erőnkkel védeni igyekeztünk az eszméletlen betegünket, sajnos, nem sok eredménnyel. Amikor besodortak bennünket, megpillantottam a felsőtestén véres pólyával átkötözött államelnököt, amint szédelegve feltápászkodott, és imbolyogva előrelépett. Tekintete teljesen zavart volt, úgy látszott, hogy nem is tudja, hol van. - Ez az! - ordított a katona, és miközben egy kődobás bezúzta a felső ablakot, felkapott egy súlyos vasalkatrészt, amely a koponyagép mellett hevert. A professzor a támolygó elnök elé állt. - Nem ő - kiáltotta borzalmas hangon -, nem ő! - Mit hazudsz, áruló! - kiáltott a katona, és a magasra emelt vasdarabbal lecsapott. A professzornak és a mögötte álló, valamivel magasabb elnöknek a fejét egyszerre érte az ütés, és mind a kettőt összezúzta. A helyiségben vér és agyvelő fröccsent szerteszét, velem fordult egyet a világ, az ájulás környékezett, és arra eszméltem, hogy egy kis asztalnak támaszkodom, amelyen egy vérfoltos füzet feküdt, mellette a toll... Nem tudom, miért, a köpenyem zsebébe dugtam, és mivel azt is láttam, hogy az általunk hozott beteg ugyancsak holtan hever a földön, az ajtó felé támolyogtam. És amikor az ajtófélfán megpillantottam lefelé csúszni a véres-vizenyős csíkot hagyó agyvelődarabot, hanyatt kiestem a folyosóra, és belevágtam a fejemet a padló márványkockájába… Amint később megtudtam, a kollégám húzott ki a rémülten szétigyekvő tömeg közül… Amikor magamhoz tértem a kert egyik padján, a parkban nem volt senki, de felülről mennydörgő zúgás hallatszott. Felnéztem, s az égen láttam, amint az óriás blufónai repülőgépekből az ejtőernyősök ezrei libbennek ki… 1966.

136

A SZERZŐ ÉLETRAJZA

1899-ben születtem a Fejér megyei Csórón. Szüleim 1901-ben Budapestre költöztek, ahol apám segédmunkás lett, anyám pedig varrt.  Nálam hét évvel idősebb, művészhajlamú vasutassegédtiszt fivérem  jóvoltából - aki különösen jó érzékkel válogatta össze a világirodalom valódi remekeit, szép-irodalmi és elméleti műveket egyaránt úgyszólván gyerekfejjel kerültem a legjobb értelmű szellemiség  bűvkörébe, ideértve a képzőművészetet is. A tanáraimmal is szerencsém volt. 1917-18-ban az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskola szocialista tanárai - köztük Lengyel Gyula, Somogyi Béla - igyekeztek megismertetni velünk a szocializmus tanításait is. 1919-ben felvettek festőnövendéknek a Képzőművészeti Főiskolára, Balló Ede osztályába, de az akadémiai tanulmányok és ötévi „szabadúszás” után, 1929-ben kénytelen voltam nehezedő családi körülményeink miatt lemondani a művészkedésről. Ettől kezdve nyomdai, majd könyvkiadói munkát végeztem egészen 1957-ig. Az évek folyamán meglehetős szünetekkel írogattam is, főként fantasztikus-szatirikus novellákat, verseket, társadalmi-művészeti kérdésekkel foglalkozó tanulmányokat, írásaim  jellege miatt nem is gondolhattam megjelenésükre a magyar fasizmus évei alatt, s ezért inkább csak a felszabadulás után, sőt mondhatnám, az utóbbi években volt kedvem hosszabb lélegzetű teljesítményekre... A  jelen könyvecske fantasztikus írásaiban - rendszerint valamely aktuális  problémához kapcsolódva - a túlzásra hajlamos képzeletet igyekeztem a valószínű lehetőségek keretei közé szorítani, és kifejezni azt a hitemet, hogy az ember a jövő szédítő technikai fejlődésének ígéretei - és fenyegetései - között is ember marad, természete jó és rossz adottságainak korlátai közé zárva... Cserna József

137

AZ EMBER ELHAGYJA A FÖLDET

Az első tudományos-fantasztikus regényt Kepler, a renaissance kori nagy csillagász, az újabb kori csillagászat egyik megteremtője írta a XVII. században Álom címen (a holdbéli csillagászatról). Kepler ebben leírja, hogy a Hold lakói, akik a Hold talajába vájt mély folyosókon és  barlangokban élnek, hogyan figyelik meg a Földet mint égitestet. Kepler tudományos munkáiban még azt is lehetségesnek tartotta, hogy az ember majd egyszer meglátogatja a Jupiter és a Hold lakóit. Dissertatio cum Nuntio Sidereo című művében írja: „Ki hitte volna azelőtt, hogy a nagy óceánon éppen olyan biztosan lehet járni, mint a tengeren? Teremtsetek csak hajókat és vitorlákat, melyek az égi levegőhöz illenek: emberekben, kik a világóceánra szállni mernek, hiány nem fog lenni.” Kepler után több mint három évszázadig égi hajók és velük utazó  bátor emberek csak a fantasztikus regények és novellák lapjain szerepeltek. 1870-ben jelent meg Jules Verne-nek, a technikai regény úttörőjének klasszikusnak mondható könyve, az Utazás a Holdba és utazás a Hold körül. Verne három bátor emberét - közadakozásból összegyűlt pénzből alkotott óriáságyú, a Columbiád röpítette a Hold felé, ahonnan sok viszontagság után zuhantak vissza a tengerbe, de végül is épségben tértek vissza. Az író dicső kalandnak minősíti tettüket, és regénye végén olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem tud válaszolni: Jár-e majd gyakorlati eredménnyel is ez az utazások történetében példátlan vállalkozás? Létesítenek-e majd valamikor az emberek közvetlen összeköttetést a Holddal ? Lesznek-e hajójáratok az Űrben, amelyek a  Naprendszer közötti forgalmat fogják lebonyolítani ? Lehet-e majd egyik bolygóról a másikra utazni a Jupiterről, a Merkúrra, s később majd egyik csillagról a másikra, a Sarkcsillagról a Sziriuszra? Lesz-e olyan közlekedési eszköz, amellyel az ember sorra látogathatja az égbolt tömérdek napból álló csillagvilágát ? Verne kérdéseire a XX. század második fele adta meg a választ. Kepler égi hajókról szőtt álma Ciolkovszkijnak, a modern rakétatechnika megalapítójának tudományos előrelátása nyomán  beteljesedett: megszületett a minden közeg, minden „égi levegő” nélkül haladó óriásrakéta, a világűr közlekedési eszköze, és 1957. október 4-én az első szputnyik pályára állításával megnyitotta az asztronautika korszakát. 1961. április 12-én Jurij A. Gagarin. személyében bátor ember is akadt, aki a „világóceánra” szállni mert, és amint a Vosztok-1 138

űrhajón a világűrben körülrepülte a Földet, bebizonyította, hogy az ember űrhajózása is lehetséges. A Holddal való közvetlen összeköttetés már megkezdődött. Minden reményünk megvan arra, hogy a század végén az űrhajósok elérik ; a szomszédos bolygókat: a Vénuszt, a Marsot, később a Naprendszer távolabbi bolygóit. Az is megvalósulhat majd, hogy egyik bolygóról a másikra utaznak. Arra a kérdésre, hogy lesz-e olyan közlekedési eszköz, amellyel az ember sorra látogathatja az égbolt temérdek napból álló csillagvilágát, mai tudásunk nemmel válaszol. Amennyire reálisan megvalósítható feladat a naprendszerbeli űrhajózás, éppen olyan kilátástalannak látszik a jelenleg rendelkezésünkre álló energiaforrásokkal embert szállító űrhajót küldeni akár csak a legközelebbi csillag közelébe is. Az ilyen roppant távoli űrhajózás egyelőre csak a fantasztikus regényekben lehetséges, pedig a távoli csillagok bolygóin remélhetnénk, hogy hozzánk hasonló értelmes lényekkel találkozunk. A Hold-, Jupiter- és Mars-lakók csak a regényekben élnek; úgy látszik, hogy a mi  Naprendszerünkben a Földön kívül nincs több lakott világ.  Nagyon fontos Verne első kérdése, hogy jár-e majd valami gyakorlati eredménnyel az űrhajózás - általában az űrkutatás. Az űrhajókat és a más, több száz mesterséges égitestet ma már nem közadakozásból indítják, hanem a nagyhatalmakkal együtt egész sor más állam milliárdokat fordít az űrkutatásra. Az űrkutatási ipar több százezer embert foglalkoztat - az űrkutatás az emberiség történetének eddigi legnagyobb vállalkozása. Az űrhajósokat a dicsőséges kalandnak  járó elismerés is megilleti, hiszen kockázatot mindegyiküknek kellett vállalnia. Csupán kalandvágy vagy tudományos kíváncsiság kielégítése céljából azonban nem jött volna létre ilyen méretű társadalmi összefogás a világűr meghódítása érdekében. Miért akarja hát az ember elhagyni a Földet és rátenni lábát a Holdra és a bolygókra? Miért vált korunkban az űrkutatás parancsolóan szükségessé ? A természetkutatásnak a Föld határain túli kiterjesztése már benne rejlett Kopernikusz világképében. Ha a Föld nem különlegesség a világban, hanem csak egyike az égitesteknek, egyik jelentéktelen zuga a  Nagy Természetnek, a Világegyetemnek, akkor a természet törvényeit nem ismerhetjük meg egyetlen bolygón, a természet parányi részén. Korunkban pedig az emberiség létérdekévé vált a természet törvényeinek minél behatóbb megismerése és ezek felhasználásával a természet céljainknak megfelelő átalakítása. Úgy számítják, hogy 2000re az emberiség megduplázódik, hétmilliárd ember él majd a Földön. Emberhez méltó, kulturált élet ilyen körülmények között csak akkor lehetséges, ha a tudomány válik a legfontosabb termelőerővé mégpedig a jövőnek a mainál sokkal fejlettebb tudománya. A Föld azonban szűk lett az ilyen igényű természetkutatás számára. Akármelyik alaptudományt, például a fizikát vagy biológiát nézzük, 139

máris rengeteg olyan problémája van, amit nem oldhat meg a földi természet vallatása. El kell mennünk a Holdra és a bolygókra, hogy az ott szerezhető rengeteg új ismeretet itt a Földön hasznosítsuk a társadalom érdekében. A jövő emberiségének kulturált életéhez azonban nemcsak a természet, hanem a társadalom átalakítása is szükséges. A tudomány vívmányait ugyanis nemcsak az emberiség javára, hanem a civilizáció elpusztítására is fel lehet használni. Az életet választó embermilliók azonban ki fogják kényszeríteni az emberiség jobb jövője felé vezető utat. A fantasztikus regényírók sokszor kételkednek ebben, és az eljövendő évszázadok, bolygók közt közlekedő társadalmára rávetítik az imperialista háborúkat. Nagyon sok minden beteljesedett már, ami először csak a regényírók fantáziája volt. Amit Verne a XIX. században elképzelt, a XX. században csaknem mind valósággá lett. Ebből a szempontból nagyon hasznos is a sci-fi irodalom, mert mint Kedrov szovjet akadémikus megjegyezte egyik nyilatkozatában: „A fejlődést a gyakorlat igényeinek kielégítése hajtja, az igazság keresése és a lehetőségek megragadása útján. A keresést pedig a képzelőerő és az álmodozás irányítja.” Hiszünk abban, hogy a távoli civilizációkról érkező előttünk esetleg ismeretlen energiaforrásokkal rendelkező lények valamikor talán a Földet is meglátogathatják; s ezek az űrutazások nem más civilizációk elpusztítását fogják szolgálni. Amint a földi fejlettebb társadalom embere azért fogja elhagyni a Földet, hogy a más égitesteken szerzett tudásával boldogabbá tegye a földi életet, a kozmosznak egy évezredekkel előttünk járó küldötte is csak azzal a szándékkal jöhet, hogy segítségünkre legyen.  Róka Gedeon

140