A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Aaron Rosenberg - STARCRAFT, Queen of Blades Pocket Books, 2006 STARCRAFT © Blizzard Entertainment, Inc. Ali Rights Reserved. StarCraft and Blizzard Entertainment, Inc. are trademarks or registered trademarks of Blizzard Entertainment, Inc. in the U. S. and/or other countries. Ali trademarks are the property of their respective owners.
Fordította: O SZLÁNSZKY ZSOLT
Borító: GLENN R ANE
ISBN: 978-963-497-156-6
Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2007 Hungárián translation © Oszlánszky Zsolt, 2007 Lektor: Barna Ildikó és Vágó József Tördelőszerkesztés: K ARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János
Prológus Elsötétült a világ. Egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy az est terítette palástját a világra, de ilyen sötétséget semmiféle éj nem hozhat magával. Nem... ez a fogság sötétje volt, a börtön vakságáé. Semmi nem látszott. Se fény, se árnyék, csak valami elmosódott vibrálás, ami halotti lepelként vette körül. Egy pillanattal korábban még éles fény és örvénylő színek vakították... most meg ez. Megpróbálok látni. Megpróbálom értelmezni a környezetem. Hol vagyok? A mindent beborító sötétség nem ad választ. Egy pillanattal később azonban már egy sokkal fontosabb kérdés merül föl, ami mellett az első már lényegtelennek tűnik. Ki vagyok? Rettentő pánik tör rá, nyomában keserű epével. Mindjárt megfulladok. Nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy ki vagyok! Nyugalom! Csak nyugalom!
Legyűröm a pánikot. Legyűröm az akaratom erejével. Legyűröm, s nem hagyom, hogy elborítson és felfaljon. Mire emlékszem egyáltalán? Semmire. Nem... ez így nem igaz. Vannak emlékek. Rövid felvillanások csupán. Egy háború képei. Egy csata emlékei. Rettentő ellenség ellen vívják. Óriási, torz lények vesznek körül, s elveszek az árnyékukban. Árulás... Bár alig egy-egy villanás rémlik, az emlék keserű ízzel tölti meg a szám. Elhagyatottság. Kétségbeesés. Egy utolsó, őrjöngő erőfeszítés. Inas hús érintése a bőrömön... megragad, fojtogat... megöl. Tagjaimból kifut az erő... az életem úgy folyik el, mint a víz... Kihunynak a fények. Most pedig ez. Hol vagyok? Minden érzékemmel a környezetem határait fürkészem. Egy idő után arra a következtetésre jutok, hogy éppen valahová szállítanak. Érzem a mozgást, a lágy himbálózást magam alatt, amit tompít a testemet körülölelő és beborító... valami. Ez a valami azonban mozog, s vele együtt én is. Mozdulni akarok, csapkodni és rúgni, de a tagjaim nem engedelmeskednek. Ügyetlennek, erőtlennek és kábának érzem magam. Az érzékeim tompák, a testem akár egy darab fa, az idegvégződéseimet viszont mintha izzó fémmel sütögetnék. Belülről égek! Érzem, ahogy a húsom alakul, formálódik, kifordul önmagából, hogy valami... mássá váljon. Már nincs hatalmam a saját testem fölött. Változom. Mások jelenlétét érzem magam körül egy-egy villanásig. Ők nincsenek úgy megbéklyózva, mint én, szabadon mozoghatnak, az elméjük viszont... furcsamód tompa. Ők a foglyulejtőim, akik a börtönömmel együtt ragadnak magukkal... valahová. Hallom a gondolataikat, amik körülölelnek és átfolynak rajtam. Egy részem tiltakozik ez ellen az erőszaktétel ellen, és undorodik tőle, egy másik részem viszont - egy újonnan formálódó - kéjesen üdvözli őket.Hagyom, hogy a hangok és az érzetek átjárjanak, hogy ott vibráljanak bennem. Hagyom, hogy tovább alakítsanak és formáljanak, hogy még közelebb vigyenek azokhoz, akik odakint várnak rám. Az a rész, ami még mindig én vagyok, a régi énem, borzadva szemléli mindezt. Nem válhatok olyanná, mint... ezek! Az nem lehet! Nem akarom! Meg kell szöknöm! El kell menekülnöm! A testem fogoly, de az elmém szabad, és segítséget keres. Valakinek segítenie kell! Segítsen már valaki!!! Kétségbeesetten sikoltok segítségért, és valahol a távolban... hallom... érzem... hogy valaki meghallotta a kiáltásom. Segíts!
A láthatárig nyúló rommező és a lángokban álló város volt az irtóztató bizonyíték rá, hogy egy egész világot is el lehet pusztítani. Az épületek magukba roskadtak, s mindenfelé összetört járművek és holttestek borították az utcákat. Egy jelzőtábla még állt, s összeégett felszínén az „Isten hozott..." felirat díszelgett. Hogy ez valaha Új Gettysburg volt, az egy égett szélű, savmarta lyuk miatt nem látszott. A halottak között mindenféle akadt - sápadt emberek, sima bőrű protossok és inas testű zergek. Azok az emberek, akik nem tudtak elmenekülni, és eddig még elkerülték a mindenfelé leselkedő halált, sikoltozva, segítségért rimánkodva rohangáltak fel-alá. Voltak, akik fegyvert szereztek, és minden józan észérvvel dacolva úgy döntöttek, megpróbálják megvédeni
magukat és a családjukat. Mások pedig sírva kuporodtak le, és lehajtott fejjel várták, hogy a világuk után őket is elérje a vég. S mint mindig, most is akadtak egy páran, akik megpróbáltak elfutni és elrejtőzni. Kicselezni a halált. A Raj nem foglalkozott velük. Más dolga volt. A csata nem a tervek szerint alakult. Az emberek keményen harcoltak, bár jóval kevesebb harcosuk volt, mint amennyivel kalkuláltak. Aztán persze - mint mindig - a protossok, a gyűlölt ellenség is feltűnt, ragyogó páncéljaik és izzó arroganciájuk vértjébe öltözve, de viszonylag gyorsan megtört az erejük, mintha nem egy, hanem két ellenség között kellett volna megosztani a figyelmüket. Voltak helyek, ahol az emberek és a protossok összecsaptak, s a Raj számára az ilyen összecsapások látványa mindig kedves volt. Furcsa harcmező volt ez, folyamatosan változó arc- és erővonalakkal. Ezzel azonban maga a Legfelsőbb Tudat foglalkozott, nem a Raj harcosai. Mostanra már eldőlt a harc, s a csata is véget ért. Az életben maradt emberek már nem jelentettek komoly veszélyt, a protossok pedig, amint a küzdelem kimenetele nyilvánvalóvá vált, eltűntek a csatatérről. Valamilyen oknál fogva - szokásuktól eltérően - nem égették föl a bolygó felszínét, így a Rajnak lehetősége nyílt arra, hogy olyan zsákmányt ejtsenek, amire korábban nem is számítottak. Most, a harc végeztével, a Raj kaptártudata már a következő csatával és a következő meghódítandó világgal foglalkozott. A zergek felkészültek a diadalmas kivonulásra. Az élen járó fészekalj tisztította meg a többi zerg előtt az utat, eltakarítva mindent, legyen az kő, fém, vagy éppen hús. A nyomukban haladó fészekalj harcosai védelmezték a zsákmányt. Középütt néhány hatalmas ultralisk haladt, tüskés, páncélos hátuk szinte összeért. Közöttük négy hydralisk tört előre, vaskos karjaik összekapcsolódva, s az ezekből formált bölcső tartotta azt a hosszúkás tárgyat, amit cipeltek. Olyan volt, mint egy gubó vagy báb, ami - durva, nyálkás felszíne ellenére is - lassú, belső fénnyel pulzált. Igaz, ez a halvány derengés szinte teljesen eltűnt a tűztenger visszfényei között, ami valaha egy város volt. Óvatosan! - jutott el a fészekalj cerebritájának gondolata minden zerghez. A Rajon belül a cerebriták látták el a gondolkodók feladatát, s ez a lény most egy felügyelőn - egy hatalmas, csápos teremtményen - keresztül figyelte a csatateret, ami az előretörő fészekaljak fölött lebegett. Mivel maguk a cerebriták nem voltak képesek önálló mozgásra, a lebegő behemótok voltak a szemeik, füleik és szájuk. A Bábnak nem eshet bántódása! A cerebrita akaratának engedelmeskedve az ultraliskek közelebb húzódtak egymáshoz és egy kicsit lassítottak a tempójukon, így az előttük haladó fészekaljnak több ideje maradt megtisztítani az utat. Az irdatlan ultraliskek cölöplábai mindent szétzúztak - élőt, s élettelent egyaránt -, miközben a Bábot védelmezve továbbhaladtak. Megszereztük - áramlottak a cerebrita gondolatai a világűr felé - Parancsod szerint. Helyes- jött a válasz a zerg kaptártudat mélyéről. - A te feladatod, hogy vigyázz a Bábra, és gondoskodj róla, hogy semmiféle baj ne érje a benne levő teremtményt. Most menj, és ügyelj a zsákmányomra! A cerebrita azonnal engedelmeskedett a Legfelsőbb Tudat parancsának, és ellenőrizte, hogy a fészekalj megfelelően védelmezi-e az értékes zsákmányt. A Bábot mindenáron meg kell óvni! A zergek átmasíroztak a lángokban álló városon, s a Raj végezetül egy hatalmas kráterben gyűlt össze, ahol valaha a város büszkesége, egy mesterséges tó nyújtózkodott. Most csupán száraz tófenék volt itt, sima, mint az üveg - a leszálló protoss űrhajók hajtóművei minden vizet elpárologtattak, s a megolvadt talaj olyan keményre égett, hogy a város felé menetelő, súlyos csatapáncélba öltözött idegenek léptei sem repesztették meg. Készen állunk - futottak végig a cerebritán a gondolathullámok, miközben a Bábot óvó fészekalj megérkezett a kráterhez. Elégedett vagyok, ifjú cerebrita - jöttek válaszul a Legfelsőbb Tudat gondolatai. Olyan volt, mintha napfény és melegség ömlött volna szét a cerebrita és az egész fészekalja tudatában. A Legfelsőbb Tudat elégedett volt. És amíg a zsákmányom biztonságban van, elégedett is maradok. így az ő léte összefonódik a tiéddel. Ahogy ő boldogul, úgy boldogulsz majd te is. Te a Raj része vagy, s ha tested valaha is megtöretik, új életet adok néked, akárcsak a többi cerebritának. Amíg a cerebrita büszkén fürdött a dicséret fényében, hatalmas árnyék vetült a kráterre. A bolygó haldokló
atmoszférájának legfelső határain túl rettentő vihar készülődött. Izzó, kavargó, narancs- és ibolyaszín gázcsóvákból álló örvény tátotta ki torkát az univerzumra. A hullámzó, kavargó mozgás egyre csak gyorsult, a színek elmosódtak, mígnem a vihar szeme magába roskadt, s az örvény szívében egy, még magánál az űrnél is sötétebb hasadék nyílt. Most már elég erős vagy ahhoz, hogy elviseld a hipertérben való utazás nehézségeit - hullámzottak végig a Legfelsőbb Tudat gondolatai a Rajon. - Hagyd hát el ezt a legyőzött világot, s helyezd biztonságba a Bábot a Keltetőben. Az első fészekalj egyszerre mozdult, s a felügyelők, segítségével a magasba emelkedtek - föl, a haldokló város csontváza fölé. Elszakadtak a bolygó egyre gyengülő tömegvonzásától, egyre közelebb és közelebb értek az örvényhez, belebegtek az űr sötétjébe tépett alagúton, és egy villanás alatt eltűntek.A cerebrita a kaptártudaton keresztül - aminek minden zerg része volt - érzékelte őket, s egy pillanatig elégedettséget érzett. Másodjára azonban már az ő fészekalja következett, s a cerebrita magához szólította harcosait. A Raj ereje töltötte el őket, míg a magasba emelkedtek, s a sötétség hamarosan már az ő érzékeiket és elméjüket is elkendőzte. Aztán egy pillanat múlva már szálltak is keresztül az űr hideg sötétjén, távoli céljuk felé. A Báb belsejében, a vastag, nyálkás burkon át alig láthatóan egy alak vonaglott fájdalmában. Bár nem volt öntudatánál, a gubóban heverő test folyamatosan változott és formálódott, ahogy a zerg vírusok minden sejtjét megfertőzték, s átformálták a DNS-ét. Hamarosan eljön az ideje annak, hogy a Báb kinyíljon, s egy új zerg emelkedjen majd ki belőle. Az egész Raj a Legfelsőbb Tudattal együtt várt és örvendezett. S ahogy Tarsonis felégetett ege lassan elmaradt mögöttük, a Bábban csapdába ejtett elme sikoltani kezdett.
1 Jimmy!!! - Aáááá! - ... de természetesen Mengsk... ezer bocsánat, úgy értem, hogy Első Arcturus Császár... úgy nyilatkozik, hogy minderre szükség volt. A szóvivője szerint az Új Terrai Domínium minden szükségeset elkövet, hogy elhárítsa az idegenek jelentette fenyegetést, s ismét elhozza a békét a kolóniáknak. Mindez azonban már két hónapja tart, s eme riport szerény készítője szerint... Jim Raynor hanyatt dőlt, és az acélszürke mennyezetre függesztette tekintetét. Beletúrt izzadságtól csatakos hajába, és bár a rémálomtól még mindig minden izma ugrásra készen feszült, elvigyorodott. A hírközlő konzolon egy magas, karcsú férfi hologramja látszott, aki kopott bőrkabátot és puhakalapot viselt. A riporter stílusa és öltözéke éles ellentétben állt egymással. Mike Liberty. Azon kevesek egyike, akiket Jim még a barátai közé sorolt. Még most is Mengskről tudósít. Még most is megpróbálja olyan emberek szemét rányitni az igazságra, akik vakok kívánnak maradni. - ... még mindig a dylariai hajógyárak kifosztása körül forog. Raynor megrázta a fejét, és igyekezett odafigyelni arra, amiről Mike beszélt. - Letartóztatási parancsot adtak ki James Raynor ellen - folytatta a riporter bár még mindig nem tisztázott, hogy mi is történt valójában. Hiszen miért is válna az Antiga Prime hőse egy csapásra gazemberré? S vajon miért most intézett egy ilyen pusztító erejű támadást a dylariai hajógyárak ellen, mikor oly sok hónapon át védelmezte elszántan az emberi életet? -A Domínium szerint Raynor akciója megroppantotta a flotta gerincét, és egy idegen invázió esetén mindannyiunkat veszélybe sodorhatja. Jim figyelmét nem kerülte el a Mike hangszínében beállt változás, s pontosan tudta, hogy mit látna, ha a plafon helyett a hologramra figyelne. A barátja előrehajolt, az arcára halovány mosoly ült ki, s a riporterből egy pillanat alatt cinkos baráttá lépett elő. - Persze lehet, hogy Arcturus Császár egyszerűen csak nem bírja elviselni, hogy bárki is elégedetlen lehet az ő új uralmával. Különösen, ha az illető - elégedetlensége tanúbizonyságaként - csak úgy elsétál a Domíniumból. Arról
már nem is beszélve, hogy a szóban forgó illető a Császár egyik legrégibb bizalmasa és szövetségese. Nem lehet kizárni hát a lehetőséget, hogy ezek a vádak csupán koholmányok, melyek csak arra jók, hogy valami magyarázatot adjanak a Raynor ellen kiadott elfogatási parancsra. S közben eltereljék a tömegek figyelmét arról, hogy a Császár uralma nem is olyan egyértelmű és szilárd, mint ahogy azt ő szeretné beállítani. -Hehe... Raynor nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Kapd el őket, Mike! De hogy az Antiga Prime hőse? Honnan szedte ezt a hülyeséget? A kitüntető titulus legalább olyan légből kapott volt, mint általában Mengsk vádjai. Persze ez esetben a vádaknak volt némi igazságalapjuk. Valóban rajtaütött a hajógyárakon. Muszáj volt. Mikor megverte Duke-ot, Mengsk kedvenc lakáját, és lelépett a hajóról, még a tarsonisi incidens után, Raynor úgy gondolta, hogy megint a maga ura, és legfeljebb egy maroknyi fegyveres parancsnoka. Arra, ami ezek után következett, nem volt felkészülve. Amikor otthagyta Mengsket, csupán egy kis csapat vezére volt, azonban mindenhonnan támogatók és szimpatizánsok sereglettek a zászlaja alá, és pillanatok múlva már egy sereg élén állt. Ez a rögtönzött sereg azonban mind szállítóeszközöknek, mind harci gépeknek híján volt, s Jim ahhoz már épp elég jól ismerte Mengsket, hogy tudja, a császár ilyen könnyen nem fogja hagyni őket elsétálni. Hajókra volt szükségük, méghozzá villámgyorsan. És sokkal biztonságosabbnak tűnt rajtaütni a hajógyárakon, és elrabolni az ott tartott űrhajókat, mint megpróbálni ellopni egy párat a Mengskhez lojális, aktív állomány gépei közül. Persze ez sem ment olyan könnyen. Mengsk számított erre a lépésére - bár nem sok jót tudott volna mondani az önjelölt császárról, azt még Raynor is elismerte, hogy Arcturus remek stratéga -, és magát Duke-ot küldte eléjük a saját zászlóshajójával, a Hyperionnal, hogy elvágja az útjukat. Ez hiba volt. Tudván, hogy már úgysem lesz képes visszaaludni, Raynor felült, megvakarta rövid szakállal borított állkapcsát, és elvigyorodott. Azok az emlékek mindig mosolyt csaltak az arcára. Duke - minden hibája ellenére - jó parancsnok volt, de a klasszikus hadviseléshez szokott. Csatahajókhoz, felderítőkhöz, hadtestekhez és seregekhez. Nem volt felkészülve arra, hogy egy hajógyár szerelődokkjaiban kell megütköznie az ellenséggel, ahol a katonáinak attól kellett tartania, hogy egymást vagy épp egy hajót találnak el. Raynor embereinek nem voltak ilyen aggályai. Ha egy hajó megsérült, legfeljebb egy másikat vittek el. Közel csalogatták Duke-ot, aztán a gyár saját gépeivel ejtették fogságba magát a Hyperiont is. Raynor még akkor is vigyorgott, amikor felkelt, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Duke türelmetlensége már az előtt meghozta az Új Terrai Domínium első vereségét, mielőtt egyáltalán bejelentették volna a megalakulását. Raynor a Hyperionnal és egy tucat másik hajóval - a saját kis flottájával - hagyta maga mögött a hajógyárat és a megkötözött Duke-ot. Persze, azóta csak lefelé tartottak a lejtőn. A mosoly lassan lehervadt az arcáról, aztán nagyot sóhajtott, kinyitotta a polírozott faajtót, és belesett. Márványkád, porceláncsempék, pazar dekoráció és makulátlan tisztaság fogadta - a hely sokkal inkább hasonlított valami flancos szállodára, mint egy űrhajó kapitányának szállására. Az is igaz viszont, hogy ez korábban Mengsk saját hajója volt, és a nagy ember szerette a kényelmet. Raynor legszívesebben mindent kidobatott volna, de túl sokáig tartott volna, s a legénysége is ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen az ő szállása, nem pedig valami egyszerű kajüt. Most ö volt a kapitány, és ez volt a kapitány szállása. így - tetszik, nem tetszik - kénytelen volt kibékülni a luxussal, és igyekezett más dolgokkal foglalkozni. Sajna nem sok minden akadt, amivel foglalkozhatott volna. Mióta elhozta a hajókat, ő lett az Egyes Számú Közellenség. Minden kolónián kiragasztották az arcképével ellátott elfogatóparancsot, s a Domínium minden
katonája rá vadászott. Nem mintha ez különösebben izgatta volna - a többséggel ellentétben ő tényleg tudta, hogy Mengsk mire képes azokkal is, akik lojálisak hozzá, és semmi kedve nem volt visszatérni. Ezen az sem változtatott, hogy most ő maga is nagy ember lett - legalábbis a saját katonái számára. Raynor hitt abban, hogy aki nem áll ki az embereiért, azért az emberei sem fognak kiállni. Ennek tükrében Mengsk árulása csak megkönnyítette a dolgát, amikor a dezertálásról döntött. A kérdés már csak az maradt, hogy mit csináljanak a dezertálás után. Korábban nem sokat foglalkozott ezzel, hiszen úgy tervezte, hogy egyedül áll tovább. Most azonban már nem volt egyedül, és ez mindent megváltoztatott. Az emberei őt követték, csöndben ülve várták, hogy milyen döntést hoz. Függtek tőle. Fölnéztek rá. A parancsait várták - és neki nem voltak parancsai a számukra. Jó, persze, ellopták a hajókat. Rajtaütöttek néhány helyőrségen. Odapörköltek néhány őrjáratnak. Arról viszont fogalma sem volt, hogyan tovább. Hogy hová is tart ez az egész. Már hat hét telt el a Dylaria óta, és neki még ötlete sem volt. Azok alatt az évek alatt, amíg rendőrbíróként szolgált, Raynor mindig azt mondogatta magának, hogy független és önálló. Ami igaz is volt - legalábbis részben. A saját készleteire és képességeire támaszkodva maradt életben, és - a törvény adta kereteken belül - a saját belátása szerint cselekedett. Márpedig a tisztsége elég sok szabadságot biztosított számára. Az egyetlen igazi kötelezettsége Mar Sara lakosainak védelmezése volt. Aztán, miután csatlakozott Mengskhez, új feladatot kapott: meg kellett védenie az embereket a Konföderációtól és az idegenektől. És most, hogy már nem rendőrbíró, és az önjelölt császár sleppjéhez sem tartozik? Most mi a feladata? Tisztában volt vele, hogy a düh hajtotta, amikor otthagyta Mengsket. Féktelen harag, amit a történtek miatt érzett. Valaki miatt, akit az ex-kalóz, a jelenlegi trónkövetelő elárult. Kerrigan miatt. Még mindig érezte azt a rettentő dühöt, amit Mengskre zúdított, amiért a császár otthagyta a nőt a bolygó lángoló romjai között a zergek és a protossok prédájául. Az ördögbe is, a bőr még most is alig gyógyult be a kezén - akkor nyúzta le a bütykeit, amikor Duke kiadta a parancsot az evakuációra, őt pedig utasította, hogy maradjon a fenekén. Még mindig érezte a pusztító dühöt, ami akkor vett rajta erőt, amikor leütötte az acélszürke hajú tábornokot. Magában a düh azonban nem vezetett sehová. S miután lecsillapodott, rájött, hogy fogalma sincs arról, hogyan is kellene vezetnie az embereit, akik vezérüknek tekintették. Lázadók lettek. A kérdés már csak az volt, hogy ki és mi ellen lázadtak? És legfőképp: hogyan? A maga módján Mike sokkal hatásosabb lázadónak bizonyult rebellis, független riportjaival és tudósításaival, amiket eldugott állomásokról sugároztak. Elmondta az embereknek, hogy mi is történt valójában. Hogy mit is tett Arcturus Mengsk azért, hogy magához ragadja a hatalmat. Elmondta az embereknek, hogy mi is volt ebben a történetben a pszi-emitter, a zergek és a protossok szerepe. Zergek és protossok. A pokolba is, Raynor sokáig totál elmebetegnek érezte magát, amikor ezekről a... a dolgokról beszélt. Már attól pocsékul érezte magát, ha csak gondolt rájuk. Idegen fajok, amik az emberiség feje fölött vívják korok óta tartó harcukat. S miért is ne, éppen az emberi kolóniák szorultak a két hadakozó fél közé. Vegytiszta őrületnek tűnt. Sajnos nagyon is valóságosnak bizonyult. Ő pedig túl sokat látott belőle a saját két szemével ahhoz, hogy másként gondolja. Persze, lehet, hogy mindezek mellé még be is csavarodik. Az legalább megmagyarázná az álmait, amik már a Tarsonis óta minden éjjel csak arra vártak, hogy lehunyja a szemét. A tudata sötét zugaiban várakoztak ugrásra készen, s abban a pillanatban, amint álomra hajtotta a fejét, már ott is voltak. Rémálmok voltak. Mindig ugyanaz. Fogságba esett, kötelek nélküli béklyóba verték, bebörtönözték valahová, s ő képtelen volt ellenállni. Mozdulni
sem bírt. Homályos árnyalakok tornyosultak fölé minden oldalról, ahogy ott hevert kiszolgáltatva nekik, védtelenül. Üvölteni szeretett volna, de még a száját sem bírta kinyitni. Ez volt az álom. Egészen az elmúlt éjszakáig. Ez alkalommal az álom más lett. Már nem béklyózta semmi. Ismét képes volt mozgatni a kezét és a lábát, bár lomhának és ügyetlennek érezte magát. A lába alatt a talaj puha és szürkésfehér volt - olyan színű, mint az ezeréves fogak, vagy a kifőzött csont, s minden lépésétől apró törmelékdarabok szálltak föl a térdéig. És bármi is volt, az első érintéstől langyos porrá omlott szét. Hamunak tűnt. Mintha egy irdatlan, hamuval borított mezőn állt volna, ami a láthatárig nyúlt. A hamu minden felületen megtapadt - még a távolban nyújtózó, fűrészfogas, fekete hegyeken is. A feje fölött hamufelhők kavarogtak, elhomályosítva a csillagokat, s mintha matt üvegen át nézte volna az eget. Egy vérben forgó szemre emlékeztető nap. Két apró, lila folt a közelében - két hold. Távolabb egy vörös, gyűrűs planéta. Raynor minden lélegzetvételnél érezte szájában a hamu ízét, s azt, ahogy lassan eltömi a tüdejét. Mintha az egész bolygó hamuból állt volna - mint egy gigászi, rég kihunyt halotti máglya maradványa, ahol már soha többé nem születik meg az élet. Azonban hirtelen sokkal fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét, mint a táj. Miközben a hamutenger kellős közepén állva próbált némi életet masszírozni a végtagjaiba, a távolban koromfekete alakok tűntek föl, és félelmetes sebességgel indultak meg felé. Hamarosan már ott tolongtak körülötte, fölébe tornyosulva, s a bőrén érezte forró, kénszagú leheletüket. Megpróbálta mindannyiukat szemmel tartani, úgy, hogy közben nem néz egyenesen rájuk. Valahogy érezte, hogy ha közvetlenül rájuk nézne, az... mindent megváltoztatna. Átbillentené a holtponton. Vagy megőrjítené. Az, amit a szeme sarkából látott, zergekre emlékeztette - kemény, kitines bőr, csápok, csonttarajok és tüskék, de ezek a torz lények sokkal hatalmasabbak voltak, mint bármelyik zerg, amivel eddig találkozott. Megrémítették, és érezte, hogy vadul kapkodja a levegőt, a bőrén savanyú izzadság ütközik ki, és a szíve majd' kiugrik a mellkasából. Felnyögött, aztán makacsul összeszorította a fogait, hogy elejét vegye a további nyöszörgésnek. Bár mindenhol ott voltak körülötte, Raynor rájött, hogy képes átsiklani ezek között a rettentő árnyalakok között. Egy pillanat múlva már a hamusíkon iszkolt, s megpróbált nem elesni, miközben a lehető legkeményebb tempót diktálta merev lábainak. A hegyek felé indult. Volt egy olyan érzése, hogy ha elér odáig, ott menedéket találhat. A hamu azonban csalóka árnyakat rejtett, eltorzítva a távolságot. Füst és lángnyelvek emelkedtek mögötte a magasba. A hamu mennyiségéből ítélve vulkánok lehettek, és tudta, hogy a korom és a füst majd elrejtik. Ha eléri a hegyeket, eltűnhet a szemük elől. Elmenekülhet. Egyre keményebb tempót diktált, hisz' az életéért futott. Minden erőfeszítése kevésnek bizonyult. Az üldözői egyre közelebb értek. Csápok nyúltak utána, s hallotta, ahogy a súlyos testek körül hamufelhők örvénylenek. Aztán már izgatott sziszegésüket és az agyaraikról lecsöppenő nyál sistergését is hallotta. Még egy pár perc, és teljesen körülveszik, elvágva a menekülés útját. Hosszú, inas végtagjaik majd körbefonják a testét, megbéklyózzák, és véget vetnek az üldözésnek. Az igazi kínzatás majd csak akkor veszi kezdetét. Vadul kapkodta a fejét jobbra-balra. Kell, hogy találjon valamit! Kiutat, fegyvert... bármit! Segítségre van szüksége! Semmit nem talált. Nem volt ott semmi, csak hamu, meg ő és a szörnyek. Az egyik teremtmény előrelendült - kemény, nyálkás testéből úgy sarjadtak a tüskék, mint az ember fején a haj -, és csonttarajos karjaival érte nyúlt. Az érintése égetett, mint a sav, a tüskék a férfi húsába fúródtak. A lény elengedte ellenfelét, de már nem is volt szüksége a rettentő izmok erejére. A testébe került méregtől Raynor izmai görcsösen rángatóztak, s miközben kétségbeesetten ide-oda dobálta fejét, a szemébe hulló vörös tincsei egy pillanatig eltakarták azt, ami rá várt.
Aztán a csápok megragadták, és - miközben a tüdejéből kiszorult a levegő - már csak egyetlen sikolyra maradt ereje. - Jimmy!!! Ekkor ébredt föl - a saját üvöltésére. - Az nem lehet - morogta a férfi maga elé, miközben levetkőzött, és beállt a zuhany alá. Elfordította az ezüsttel futtatott fogantyút, és az igazi jéghideg víz - Mengsknek természetesen csak a legjobb jár! - egy villanás alatt visszarántotta a valóságba, elmosva az álomképeket, a hamu, a mocsok, az izzadság és a testére száradt vér emlékét. Makacsul ragaszkodott az előírt harminc másodperchez, s utána azonnal elzárta a csapot, és türelmesen várt a forró levegőre, ami megszárította. A forró levegőtől kipirult bőrrel, éberen lépett ki a zuhanykabinból, és a szekrényéből tiszta inget és nadrágot szedett elő. Az öltözködés rutinmozdulatai közben az agya még mindig vadul pörgött, s megpróbált magyarázatot keresni az álomra, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni azokat a dolgokat, amiket az álom fölfedni látszott. - Ez egyszerűen képtelenség - morogta újfent maga elé, aztán befűzte a bakancsát, és kabátot vett. A fegyverövet a derekára csatolta, pisztolya megnyugtatóan simult a combjához. Sapkáját már az ajtó felé menet nyomta a fejébe. A Hyperion nagy hajó volt, igazi csatacirkáló, ahol bőven akadt hely a készleteknek, a fegyvereknek, és a kisebb felderítőhajóknak is. Ugyanakkor ez volt egyben Mengsk zászlóshajója is, s az látszott, hogy a volt terroristavezér nem rajongott a gondolatért, hogy esetleg szűk folyosókon és keskeny fémlétrákon kell föl-alá közlekednie. Raynor még ennyi idő után is hitetlenkedő fejcsóválással sétált végig a széles, kárpitozott folyosókon, amiket a falakon elhelyezett, ízléses borítású lámpák fénye világított meg. A mindkét oldalon sorakozó ajtók között festmények díszítették a falakat. Az egész inkább hasonlított impozáns nemesi rezidenciára, mintsem egy űrhajóra. Vagy egy csatacirkálóra. A kapitány már azon is eltűnődött, vajon mi dühítette jobban Mengsket: az, hogy elvesztett egy felfegyverzett csatahajót, ami a flottája zászlóshajója volt, vagy az, hogy vele együtt odaveszett a sok finom ital, szivar, és mindaz az érték, amit a fedélzeten tartott. James felsietett a széles csigalépcsőn, és felért a parancsnoki szintre. Kinyitott egy súlyos ajtót, és belépett a vezérlőterembe. Az ő vezérlőtermébe. Ugyanolyan hivalkodó volt, mint a többi helyiség: egy monitorokkal és konzolokkal felcicomázott bálterem, egy irányítópultokkal teli étkező, egy fával, csempével, selyemmel és bársonnyal díszített kormányosi állás. - Uram! - tisztelgett Matt Horner a parancsnoki székből, és már pattant is volna föl, de Raynor leintette. Horner jó ember volt, akkor is, ha egy kicsit még túl fiatal és idealista. Eredetileg azért csatlakozott a Korhal Fiaihoz, Mengsk szervezetéhez, hogy változtassanak a rendszeren, és még mindig hitt az olyan eszmékben, mint az igazság vagy a patriotizmus. Talán egy napon majd megtanulja, hogyan is működik a világ, tűnődött Raynor, bár nem vett volna rá mérget. Jelen pillanatban tökéletesen elégedett volt azzal, hogy Horner kiválóan megállja a helyét, mint parancsnokhelyettes és hajókapitány. - Minden csöndes, uram - mondta a fiatalember, amit Raynor egy biccentéssel nyugtázott, aztán valahol a parancsnoki szék és a navigációs pult között egy konzolnak támaszkodott. - Mik az utasításai, uram? - kérdezte Horner, de Raynor csak megvonta a vállát. - Csak folytassák, mintha itt se lennék! Látta a fiatalabb férfi szemében az elégedetlenséget, és érezte, hogy a bűntudat megint erőt vesz rajta. Az elmúlt hetekben már nem egyszer látta ezt a pillantást, s nem is egy embere szemében. Mind követni akarták - öt akarták követni és meg voltak róla győződve, hogy az ő irányításával helyes és igaz dolgokat fognak tenni. Ehelyett ide vezette őket. Ide, ahol semmit nem csináltak, csak várakoztak, elkerülték a nagyritkán erre tévedő űrhajókat, s azon tűnődtek, hogy mennyi idő kell még, míg Mengsk tudomást szerez a hollétükről, és utánuk küldi a flottáját. Raynor tudta, hogy a társai azon tűnődnek, vajon miért nem tesznek ennél többet. Hiszen Horner minden reggel utasításokat kért tőle, és neki soha nem voltak utasításai.
Abban biztos volt, hogy helyesen cselekedett, amikor otthagyta Mengsket, de arra nem álltak készen, hogy direkt támadást intézzenek a Domínium ellen. Úgy tűnt, hogy nem igazán sikerül megtalálnia az arany középutat a tétlenség és a háború között. Ahogy Horner visszaült a parancsnoki székbe, Raynor hagyta, hogy ismét elkalandozzanak a gondolatai. Megint az álmok jártak az eszében. Főleg ez a legutóbbi, ami - úgy tűnt - semmi pénzért nem akar elhalványulni. Ez különbözött minden korábbi álomtól, s nemcsak azért, mert Raynor kivételesen képes volt mozogni is, és mert minden részletre tisztán emlékezett. Sokkal élénkebb volt - a kontúrok erősebbek, a színek ragyogóbbak, s volt valami a levegőben, amitől égnek állt a haja. Talán... izgalom volt. Vagy félelem? Vagy várakozás. Valami történni fog. Hamarosan. - Egy bolygót keresek, Matt - mondta végül. Uram? A fiatalember arca egy pillanatig semmiféle érzelmet nem tükrözött, aztán fölragyogtak a szemei. - Igenis! Már értem, uram! Egy új főhadiszállásra van szüksége! Egy kiindulópontra a forradalomhoz! Egy biztos pontra ahhoz, hogy... - Nem - rázta meg a fejét Raynor, tudván, hogy mihamarabb le kell, hogy állítsa a helyettesét. - Csak egy bolygót keresek. Egy olyat, ami megfelel bizonyos kritériumoknak. Horner mellé lépett, és elkezdte betáplálni a részleteket a navigációs rendszerbe. - Meleg klímájú hely - morogta a bajsza alatt bár nem elviselhetetlenül forró. A levegő egy kicsit nehezen lélegezhető, és hamu található a légkörben is. Egy napja van, és két kisebb holdja. A közelben egy vörös planéta található, amit törmelékgyűrű övez. Az egész helyet hamu fedi, legalább három centi vastagon. Néhány magasabb pont a domborzaton. Pár domb, egy-két apróbb hegy. Fekete kövek. Mindenfelé vulkánok. Semmiféle szemmel látható nyoma növényi vagy állati életnek. A kifejezések is könnyen jöttek a szájára - a részletek megfigyelésének és leírásának képességét még akkortájt sajátította el, amikor rendőrbíróként szolgált a Chau Sarán. Ahogy befejezte a paraméterek begépelését, hátralépett, és hagyta, hogy a navigációs computer átfésülje a rendelkezésére álló adatokat. Hallgatta a gépek zümmögését, s míg az eredményt várta, a terem panorámaablakán át bámulta a világűrt. Nem lehet a nő. Ő meghalt. Tudta. Látni ugyan nem látta meghalni, és ha van egyáltalán valaki, aki egy világ pusztulását túlélheti, hát az ő, de... mégis... Tarsonist lerohanták a zergek. Az egész bolygót feldúlták. S mindez hat héttel ezelőtt történt. Ha életben maradt volna, már biztosan kapcsolatba lép velük. Raynor még azon se lepődött volna meg, ha a nő éjnek évadján tűnt volna föl a kabinja kellős közepén - anélkül, hogy bárki is látta volna megérkezni a hajóra. És... igen... lehet, hogy mégis megúszta a dolgot. Lehet, hogy mégis életben maradt. Csak nem úgy, ahogy Raynor gondolta. Végül is, a nő telepata volt. Sarah Kerrigan. A maga égővörös hajával, a smaragdzöld szemeivel, és vad mosolyával. A nő, a maga mindentudó pillantásával és halálos eleganciájával. A nő, aki valaha Szellem volt, profi bérgyilkos, Mengsk egyik legmegbízhatóbb hadnagya. Kerrigan. A barátja. A majdnem-szeretője. Kölcsönös vonzalom volt ez, s ha nincs ez a háború... ki tudja... De az időzítés nem volt tökéletes, mert háború volt, és a háborúk már csak ilyenek. Mindig más dolgok elé pofátlankodnak. Amikor először találkoztak, a nő disznónak nevezte. Valamilyen szinten igaza is volt, mert amikor Raynor először pillantotta meg Kerrigant, a gyönyörű, veszélyes, égővörös hajú nőt... érdekes gondolatok futottak át az elméjén. Amik egy telepata közelében nem sokáig maradhattak rejtve. Aztán ezen is túljutottak. Barátok lettek.
O és Mike voltak az egyedüliek, akikben Raynor megbízott Mengsk belső köréből, s ők hárman közelebb kerültek egymáshoz, mint a testvérek vagy szeretők. Olyan kötelék alakult ki köztük, amit csak egy háború tud létrehozni, s olyan barátság volt ez, ami a halál árnyékában fogant. Kerrigan. Mengsk hátrahagyta őt a pszi-emiterrel, s hagyta, hogy a zergek karmai között lelje halálát. És most ő hívta magához Raynort. Az álmaiban. Ő kell, hogy legyen! Rajta kívül senki más nem hívta a férfit Jimmynek, mióta Raynor megtanult beszélni. - Uram! Horner a konzolra bökött, és Raynor letelepedett, hogy megnézze, mire is jutott a számítógép. NINCS EGYEZÉS.
-A francba! Abban bízott, ha valahol, hát Mengsk saját adatbázisában ráakad arra, amit keres. Akkor legalább abban biztos lehetne, hogy ha az álmai nem is, legalább a hely valós. - Parancsnok! Igen? Ha gondolja, még mindig megtalálhatjuk, uram. Raynor egy pillanatig elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. - Mindegy. Valószínűleg nem is létezik. - Megengedi, uram? - húzta el a száját Horner, és a konzolra bökött. Raynor csak biccentett, mire a helyettese maga elé húzta a navigációs konzolt, és villámgyorsan gépelni kezdett. A holdak mérete? - kérdezte, de a szemét eközben sem vette le e képernyőről. - Kicsi - mondta Raynor. - Mondjuk... fele akkorák, mint a Mar Sara. Lila színűek. A fiatalember biccentett, és megint begépelt valamit. - És az a bolygó, amit említett? Ami körül aszteroidagyűrű van? Raynor lehunyta a szemét, és megpróbált pontosan visszaemlékezni az álom részleteire. - Körülbelül... mint a Tarsonis - mondta végül. Gravitáció? Szinte érezte, ahogy futás közben lába a talajnak csapódik, és hamufelhőket kavar. Normál. Viszont... a levegőben magas a kénvegyületek koncentrációja. És bőségesen van oxigén is. Minden lélegzetvételnél könnyűnek érezte a fejét, és szinte repült - annak ellenére, hogy a hamutól majdnem megfulladt. - Igen, uram. Horner befejezte az adatbevitelt, és elindította a keresést. Egy pillanat múlva három koordináta jelent meg a központi képernyőn világító térképen. - Három találat, uram. Ezt hogy csinálta? - kerekedett el Raynor szeme. Ez alkalommal Horner vigyorodott el, és egy kicsit el is pirult. - Egy algoritmust használtam hozzá, uram. Az ember betáplálja a keresett paramétereket, és az algoritmus segítségével összeveti a csillagtérkép adataival. Aztán... A képernyőn szikrázó három fénypontra bökött. Három potenciális célpont, uram. Viszont egyik sincs feltérképezve. Ezért nem is szerepeltek a navigációs térkép adattárában. A napjuk, a holdjaik, és a közelükben található planéták paraméterei alapján azonban ezek a legvalószínűbb találatok. - Huh! - rázta meg a fejét Raynor, aztán elismerőn bólintott. Horner annyira szolgálatkész és engedelmes volt, hogy az idősebb férfi gyakran megfeledkezett róla, hogy a kölyök - még mielőtt csatlakozott volna hozzájuk - egy csillaghajót irányított. A kapitány a központi monitor elé lépett, és összehúzott szemmel tanulmányozta a három bolygó adatait. Az első volt a legközelebbi, de ahogy szemügyre vette a koordinátákat, önkéntelenül is megrázta a fejét. Volt egy olyan érzése, hogy nem ez az, amit keres. Csak egy megérzés volt, de annak idején, amikor még rendőrbíró volt, megtanult bízni az ilyen megérzéseiben.
A második bolygó adatait tanulmányozva is ugyanígy érzett. Aztán megnézte magának a harmadikat - és egy pillanat alatt leizzadt. Félelem és izgalom tusakodtak benne, ahogy a képernyőt bámulta. A színei... élesebbek és teltebbek voltak, mint amire az álomból emlékezett, de... tudta... érezte, hogy megtalálták. Ez az! - suttogta, és önkéntelenül a harmadik fénypontra bökött. Horner kinagyította a megjelölt kvadránst, és ráközelített a bolygóra. Megvannak a koordinátái, uram - mondta, és a képernyőn egy hosszú számsor tűnt föl a planéta mellett. Kezdjük meg a pályamódosítást? Raynor egy pillanatig habozott. Itt volt az álmaiban látott bolygó, ebben biztos volt. És Kerrigan is ott volt. Egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy bepattanjon egy vadászgépbe, és maximális meghajtással repesszen, egészen addig a bolygóig. De csak egy pillanatig. Sok értelme nem lett volna. Tarsonis elesett, és Kerrigan is, vele együtt. Egyszerűen... nem úszhatta meg. Ami azt jelenti, hogy elkapták. Ez megmagyarázná az álmaiban látott rémisztő alakokat. Zergek - és még azoknál is iszonyatosabbak és erősebbek, mint amikkel eddig találkozott. Ez itt most nem az óvatosságról fog szólni, hanem a sebességről. A sebességről és a tűzerőről. És még valamiről. Mióta ellopták a hajókat, Raynor először érezte, hogy él. Megint volt célja, és csak úgy buzgott benne a tettvágy. Persze lehet, hogy nem tart sokáig, de most épp elég volt. És azt is tudta, hogy az embereinek is szüksége van célokra. Azt akarják, hogy vezesse őket? Hát jó. Most már legalább van hová vezetnie őket. Odalépett a parancsnoki székhez, bekapcsolta a mikrofont, és beállította, hogy az egész hajón hallják, amit mond. - Minden egység, figyelem! Itt James Raynor beszél. Joggal feltételezhetjük, hogy embereink estek a zergek fogságába a Tarsonis inváziója során. Birtokunkban vannak annak a bolygónak a koordinátái, ahol nagy valószínűséggel fogva tartják őket. A kezei ökölbe szorultak, ahogy felrémlett előtte a közeledő rémek képe, és a mindent elborító rettenet. Nem fogjuk hagyni, hogy azoknak a szörnyetegeknek a karmai között haljanak meg! Inkább odamegyünk, állig felfegyverezve, hogy megmentsük őket. És szétrúgunk minden zerg segget, ami csak az utunkba kerül! Mély lélegzetet vett, aztán folytatta: Két óra múlva indulunk. Bárki, aki nem akar velünk tartani, ez alatt az idő alatt elmehet. Senkit nem kényszerűek arra, hogy velem jöjjön, s persze az is lehet, hogy délibábot kergetünk. Még az is meglehet, hogy páran otthagyjuk a fogunkat. Szóval aki nem annyira elszánt, hogy akár az életét is kockára tegye, inkább ne is jöjjön! A képernyőre sandított, és a fénypontra, ami mintha rákacsintott volna. - Egy dolgot azonban megígérhetek: ha az embereink valóban ott vannak, megtaláljuk őket. Akkor is, ha azt az egész hamukupacot darabokra kell, hogy kapjuk. Senkit nem hagyunk hátra! Kikapcsolta a mikrofont, aztán Hornerhez fordult: Táplálja be az új koordinátákat, Matt, és készítsék föl a hajót a maximális sebességgel való utazáshoz! Igen, uram! - vigyorodott el Horner boldogan, és lelkesen állt neki az adatok bevitelének, aztán pár pillanat múlva megállt. - Valóban... valóban úgy gondolja, hogy... vannak ott embereink? Hogy a zergek... ejtenek foglyokat? - Remélem, Matt - mondta Raynor csöndesen, és a gonoszul hunyorgó fénypont felé fordult. - Nagyon remélem. Két óra múlva a felkelők apró flottája fölkészült a hiperűrben való utazásra. A négyszáznál is több emberből összesen tízen döntöttek úgy, hogy nem vesznek részt a mentőakcióban. A többiek mind benne voltak, függetlenül attól, hogy mi is lesz az egész végkimenetele.
A legtöbben vidáman, izgatottan beszélgettek, és Raynor jól tudta, hogy a többség számára a mentőakcióból maga az akció volt a lényeges. Végre csináltak valamit. Ő vezetett, az emberei pedig követik. Csak abban bízott, hogy nem a biztos halálba. A Hyperion parancsnoki székéből figyelte, ahogy a világűr körülöttük kifordul magából, s a hatalmas cirkáló kecsesen átsiklik a valós világegyetemből a hiperűrbe. Iszonyatos sebességgel indultak meg az álmaiban látott, hamu borította világ felé. Jövünk, Kerrigan. Remélem, még mindig ott vagy, és... tarts ki, mert... jövünk!
2 Két hét múlva Jim Raynor a hajóhídról figyelte az alant keringő planétát, amit az álmaiból már olyan jól ismert, s amit magában Charnak1 nevezett el. Szinte már azelőtt megpillantotta a bolygó légkörét szennyező hamufelhőket, és a vulkánok arany és vörös lángjait, amik bizarr glóriát festettek a halott világ köré, mielőtt Horner orbitális pályára vitte volna a Hyperiont. A nagy hatótávolságú letapogatás és a színképelemzés csak megerősítette, hogy a planétán erős a vulkanikus tevékenység. Egyes helyeken ez olyan hevességgel jelentkezett, hogy maga a felszín is folyékonynak tűnt a mélyben fortyogó magmától. Miközben megközelítették a bolygót, elhaladtak egy jókora vörös bolygó mellett - amit aszteroidagyűrű vett körbe -, és két apró hold mellett. Minden kétséget kizáróan ez volt az. A bolygó, amit az álmaiban látott. Az álmaiban, amik most már gyakran napközben is elérték. És egyre csak rosszabbak és rosszabbak lettek. A hiperűrben utazni már magában is éppen elég rossz volt - az emberi test nem volt igazán felkészülve az ilyesmi elviselésére, de azt legalább ki lehetett bírni úgy, hogy az ember egy nap többször is ledőlt, több-kevesebb időre.
Az embereinek ez talán segített, de Raynort - amikor csak lehunyta a szemét - elérték az álmok. És most már nem is mindig ugyanazt álmodta. A zerg-szörnyetegeket látta most is maga fölé tornyosulni, de most már minden egyes alkalommal egyre kevesebb helye volt menekülni. Egyre kevesebb tere volt. Egyre kevesebb reménye. A rémek pedig minden alkalommal egyre közelebb értek és egyre magasabbra nőttek, míg végül már az eget is eltakarták előle. Álmában már a teste is megváltozott. Megnyúlt, kifacsarodott, ellenőrizhetetlenné és irányíthatatlanná vált, mintha önálló életre kelt volna, és megpróbált volna elmenekülni az akarata elől. Raynor eleinte azt hitte, hogy ez is csak olyan balszerencse, ami a rémálmokra jellemző - hol egy meglazult kő csúszott ki a lába alól, hol az egyenetlen talajon kificamította a bokáját, vagy épp az ujjai csúsztak le a fegyvere markolatáról. Aztán lassacskán ráébredt, hogy nem véletlenekről van szó. Az álmaiban a saját teste is ellene fordult, s a rémek oldalára állt, hogy segítsen önmaga elfogásában és elpusztításában. Kétségbeesett kiáltásai is egyre ritkultak. Sikolyai suttogássá halkultak, aztán már csak kétségbeesett, néma tátogássá, ahogy a torka is összezárult a hangok előtt, hogy ezzel is az ellenségeinek segítsen. Már a hangja sem volt az övé. Utoljára pedig már nem is menekült a szörnyek elől, hanem szálfaegyenesen állva várta őket, s meg sem moccant, míg körül nem vették. Akkor térdre roskadt előttük, kitárta a karját, és boldog mosollyal nézett föl rájuk. Iszonyatos mosollyal az arcán ébredt ebből az álomból. A torkát vad, eksztatikus nevetés csiklandozta, és minden porcikáját a diadal érzete járta át. S volt ott még valami, ami az ébredés előtti utolsó pillanatokban áradt szét az elméjében, s teste minden egyes sejtjében.
Egy gondolat, melyet az agya szavakká választott szét. Lássátok hát az erejét annak, ami még meg sem született! A csontja velejéig megborzongott ezektől a szavaktól, hiszen... annak ellenére, hogy nem látta, ki beszél, tudta... érezte, hogy róla van szó. Róla... Kerriganről. Mit műveltek vele? Tarts ki! - fohászkodott magában Raynor, ahogy kibotorkált a fürdőbe, és a csap alá tartott fejjel próbálta elűzni az álom utolsó foszlányait is. Tarts ki, Sarah! Jövünk! És most már tényleg itt voltak. Itt volt. Itt áll a Hyperion parancsnoki hídján, és a lába alatt ott volt a Char kiégett felszíne. Tudta, hogy Kerrigan valahol odalent van. Persze, ha az álmokban a valóságot látta, akkor nemcsak Sarah van odalent, hanem a zergek is. Eddig ugyan nyomukat sem látták, de Raynor tudta, hogy ez nem jelent semmit. A Raj még a legmodernebb és legnagyobb hatósugarú letapogatók elől is képes volt elrejtőzni, s eltüntetni jelenléte minden nyomát. A francba is, a Mar Sarán hónapokig aludt, evett és járt a fold mélyén rejtőző zergek fölött, anélkül, hogy egyáltalán sejtette volna, mi is lapul odalent! Néha eltűnődött rajta, hogy mi minden alakult volna másként, ha akkor, azon a bizonyos napon nem találkozik Mike-kal és a testőrével, vagy nem száll le annál a világvégi őrposztnál. Valószínűleg meghalt volna, a testét széttépik a zergek, és a maradványait a protoss csatahajók semmisítik meg. Valószínűleg csak egy lenne a számtalan arc és név nélküli áldozat közül. Vagy... talán a gondviselés vagy a sors más utat jelölt volna ki neki, és mindenképpen hátrahagyta volna a megsemmisülő világot, hogy a csillagok közt induljon valami magasztos feladat elvégzésére? Nem tartotta valószínűnek. - Uram! Horner kiáltása rángatta vissza a valóságba, és megpördült. Egy folt vonta magára a figyelmét a monitoron, ami a Char mellett haladt el. Ahogy közelebb ért, hamarosan már kivehető volt az alakja a szenzorok sokszoros nagyításában. A Domínium egyik csatahajója volt. Látom - mondta Raynor, s gyorsan odébb lépett, hogy jobb rálátása legyen a képernyőre. - Be tudjuk innen azonosítani? Igen, uram - mondta Horner, majd néhány másodpercig csak a gépek zümmögése hallatszott. Jim arra lett figyelmes, hogy az első tisztje akkorát nyel, hogy a hídon mindenki hallhatta. - A Norad-III az, uram. A Norad-III Duke hajója volt. - Pazar! Raynor, a szemét le sem véve a képernyőről, a parancsnoki székig hátrált. - Van valami nyoma kíséretnek? Két csapatszállító, egy kutatóhajó, és egy teherszállító, uram - mondta Horner idegesen. Rövidesen már az egész konvoj látható volt a képernyőn. - Másik csatahajó? Horner elhúzta a száját, amíg a letapogatás eredményére várt, aztán elkerekedett a szeme, és megrázta a fejét. - Nem, uram. Egyedül van. - Hm... - morogta Raynor, és tűnődve vakarta meg az állát. A Norad-III persze nem volt teljesen egyedül, hiszen a másik négy hajóval együtt valóságos kis flottillát alkotott, de Matt, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, elsősorban potenciális veszélyforrásokban, harci gépekben és fegyverzetben gondolkodott. Ha háborúról lenne szó, Duke mögött most legalább egy fél tucat hadihajó lenne, nem teherszállítók és kutatóhajók. Amiből Jim arra következtetett, hogy a tábornok nem a Charon vagy a lázadókon akart rajtaütni. Nem mintha Duke sejthette volna, hogy pont itt fognak feltűnni. Még akkor sem, ha Mengsknek vannak kémei a
legénysége soraiban - és ezt egyáltalán nem tartotta lehetetlennek -, hiszen Horneren kívül senkivel nem közölte a pontos célkoordinátákat. Abban pedig biztos volt, hogy Horner túlzottan idealista ahhoz, hogy áruló legyen. Szóval Duke nem tudhatta, hogy ők itt lesznek. De akkor mi a jó francot keresett itt? Ráadásul megfelelő katonai fedezet nélkül! Persze tény, hogy a Norad-III brutálisan felfegyverzett hadihajó volt, a Behemót osztályú cirkálók egyike, ami akár ezer gyalogost és két tucat csillagvadászt is el tudott szállítani, szóval Raynor mégsem nevezte volna teljesen védtelennek. És ha még azokat a csapatszállítókat is beleszámolja, az nem kevés szárazföldi egységet jelent. A gyalogságot viszont csak olyankor veti be a haditengerészet, ha nem akarja légköri bombázással tönkretenni a célterületet. Mi a fene van ezen a bolygón, amit még tönkre lehet tenni? - Ezt csak egyféleképp lehet kideríteni - morogta maga elé Raynor, aztán bólintott az első tisztjének, aki azonnal kapcsolt, és villámgyorsan átadta neki a parancsnoki széket. - Hívja a Norad-III-at - utasította Jim, miközben a plüss borítású székbe ült. - Nem látom be, miért ne lehetnénk udvariasak a szomszédainkkal. A fiatalabb férfi úgy nézett rá, mintha a parancsnoka meghibbant volna, de az utasítás szerint járt el. Egy pillanat múlva a fél falat betöltő képernyőről eltűnt a Char hamuszín látképe, és egy ismerős arc tűnt föl rajta. Szögletes állkapocs, kiugró szemöldök, és ezüstszürke hajjal keretezett ábrázat. - Raynor! - fröcsögte Duke, még mielőtt a kapcsolat egyáltalán stabilizálódott volna. - Magának aztán van bőr a pofáján, és még ide is meri tolni! Most azonnal ízekre kellene lövetnem! A rühes lázadók ezt érdemlik! - Hajrá! Mindent bele! - húzta el a száját Raynor, s érezte, hogy máris nehezen uralkodik magán. A francba is, Duke-nak mindig sikerül kihoznia a sodrából! Összefonta az ujjait - ezt a gesztust még Mengsktől leste el -, nehogy automatikusan ökölbe szorítsa őket, s akarata ellenére elárulja ennek a vén hiénának, hogy milyen dühös. - Mellesleg megjegyezném, nincs meg hozzá a tűzereje, hogy elintézzen minket - tette hozzá fagyosan. - A Norad-III talán elbánna a Hyperionnal, de nekünk ezenkívül van még tíz hadihajónk, magának meg négy bárkája, amik harcban semmit nem érnek. Látta, hogyan feszülnek meg az idős katonatiszt nyakizmai, és tudta, hogy csak azt mondta ki, amivel a másik is teljesen tisztában volt. Hosszú pillanatokig szótlanul bámultak egymásra, s végül Duke törte meg a csendet. - Egyáltalán mit keres itt, Raynor? Most, hogy eliszkolt a Domíniumból, egy saját is királyságot akar talán? - Ezt akár én is kérdezhetném - hajolt előre Jim. - Ilyen messze a drága Domíniumtól? Talán már nem tartanak igényt a szolgálataira? - Bizalmas ügyben járok el - jelentette ki Duke fennhéjázó ünnepélyességgel. - Maga a Császár kért meg rá, hogy személyesen intézzem! - O, igazán? Biztosan nagyon fontos dologról lehet szó - próbálta Raynor megőrizni a komolyság látszatát, de az arcizmai cserbenhagyták, és széles vigyor ült ki az ábrázatára. - Talán épp egy italt szállít Őkegyelmességének? Vagy a cipőjét pucolni igyekszik haza? Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a vén katona összehúzta a szemöldökét, és tudta, hogy beletrafált. Hiába, a rendőrbíróként eltöltött évek gyakorlata! Duke egyébként is könnyű célpont volt. De nem gyenge. Egy ilyen találattól még nem omlik össze zokogva, és minden hibája ellenére sem lehetett azt mondani rá, hogy ostoba lenne. Szeretné tudni, hogy mit keresek itt, nem igaz?! - kérdezte Raynortól kajánul. - Lefogadom, hogy majd megöli a kíváncsiság! Ahogy azt is lefogadnám, hogy pontosan ugyanazon okból vagyunk itt mindketten. Vajon Duke-ot is meglátogatták az álmok? Nem... ez elég valószínűtlennek tűnt. Kerrigan legalább annyira rühellte a vén katonát, mint Raynor maga. De ha nem voltak álmai, akkor miért van itt? Neki talán nem is, de... lehet, hogy Mengsknek igen. Az árulása ellenére, ami végül is Kerrigan elvesztéséhez vezetett, a néhai bérgyilkos és a volt terrorista igen közel álltak egymáshoz. Tarsonis bukása előtt Sarah volt Mengsk egyik legmegbízhatóbb hadnagya. Lehet, hogy a nő álmai Mengskhez is elértek, de ő Duke-ot küldte maga helyett. Raynor rezzenéstelen arccal nézett farkasszemet a tábornokkal, és a hangján sem lehetett érezni, hogy közben mi
játszódik le benne valójában. - Igazán? És mi lenne az? - Ne szórakozz velem, kölyök! - sziszegte Duke. - Tudom, hogy mi folyik itt! Sőt sokkal többet is tudok, mint te! Önelégült mosoly ült ki az arcára, és Raynomak volt egy olyan érzése, hogy valaki, aki csak blöfföl, nem mosolyog így. Különösen, ha olyan rosszul blöfföl, mint Duke. Nem tud maga semmit! - rázta meg a fejét Jim, bár már korántsem volt annyira biztos ebben. Ugyan hozzá volt szokva az efféle szellemi kötélhúzáshoz, de most azt kívánta, bár itt lenne Mike. Liberty különleges tehetséggel forgatta a szavakat, és mostanra már arra is rávette volna Duke-ot, hogy a saját anyjáról fecsegjen ki titkokat. - Tényleg? És hogy alszol mostanában, kölyök? Ez alkalommal a tábornokon volt a sor, hogy szélesen elvigyorodjon. Tudja! Raynor néma döbbenettel dőlt hátra a parancsnoki székben. Tudja, különben mi másért kérdezne ilyet? Akkor mégiscsak beigazolódott a feltételezése Mengskről. - Megvagy, kölyök! - vigyorgott kajánul Duke, és Jim tudta, hogy a meglepetés tökéletesen kiül az arcára. Amint már említettem, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mi is folyik itt. Szóval, javaslom, hogy ne állj az utamba, kölyök - már ha nem akarod itthagyni a fogad! - Dumálj csak, vénember! - csattant föl Raynor. - Nyugodtan jártasd csak a szád, ücsörögj a hajódon, csak arra ügyelj, hogy ne kerülj az utamba! Ma tábornokölős kedvemben vagyok! Az idős katonatiszt elsápadt, és a szemei keskeny csíkká szűkültek vastag szemöldöke alatt. A hangja is alig volt több rekedt suttogásnál, ahogy újra megszólalt: - Jól figyelj rám, te kis pöcs! Az hétszentség, hogy egy kiugrott rendőrtől, aki lázadónak hiszi magát, semmiféle parancsot nem fogadok el! És megfélemlíteni sem hagyom magam, úgyhogy csak halkan ugass, nehogy a pofádra lépjek! A tábornok nyakizmai pattanásig feszültek, felszegte az állát, és Raynor meg mert volna rá esküdni, hogy még a fogai csikorgását is hallja. - Az egyetlen ok, amiért nem szedlek apró darabokra most rögtön, az az, hogy jelenleg sokkal fontosabb dolgom van! De ha tovább jártatod a pofád, esküszöm, hogy ezzel a két kezemmel fojtalak meg! De előtte meglékelem azt a csicsás hajót, és a csizmámat ledugom, egészen a... Raynor a tábornok mondata közepén szakította meg a vonalat, és hátradőlt. Valami nem stimmelt itt, ezt érezte. A rendőrbírói munkája, és a Kerrigannel eltöltött idő alatt megtanult bízni a megérzéseiben. Valami nem volt kóser ezzel az egész beszélgetéssel kapcsolatban. Ó, Duke persze gyűlölte őt, ez nem volt kérdéses. Mi több, az érzés kölcsönös volt. A vénember gyűlölködése, és utolsó kirohanása nem volt megjátszott, ahogy az sem, ahogy őt cukkolta. Látszott rajta, hogy komolyan úgy gondolja, tud valamit, amit Raynor nem. A kapitány most már szinte készpénznek vette, hogy Kerrigan álmai Mengskhez is elértek, aki Duke-ot küldte, hogy ellenőrizze a dolgot. Igen, ez mind nagyon valószínű. De akkor mi a gond? Mi nem stimmel? Duke húzódozott a nyílt összecsapástól, annak ellenére, hogy ez az ember egy igazi veszett kutya volt, aki a háborúnak élt. Mengsknek nem egyszer vissza kellett hívnia a háború során, nehogy a tábornok átlépje a saját hatásköre határait, és a kis magánakcióival tönkretegye Mengsk terveit. Duke még akkor is megpróbálná elintézni őt, ha a Norad-III minden támogatás nélkül szállna harcba. Vagy legalább leadna néhány figyelmeztető lövést. És akkor még nem is volt szó a katonáiról, akiket megkísérelhetne átdobni Raynorék hajóira. Ha azok a csapatszállítók csak félig vannak gyalogosokkal, akkor is bőven elég katonája van, hogy elsöpörje őket. Akkor meg miért nem teszi? - Matt! - szólt hátra, és az első tisztje egy pillanat múlva már ott is volt. Raynor alig bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon ekkora ügybuzgóság láttán, de tudta, hogy uralkodnia kell magán, ha nem akarja megbántani a fiatalembert.
- Biztos benne, hogy a Norad-III az egyetlen csatahajó Duke oldalán? - Száz százalékig, uram! - vágta rá Horner azonnal. - Teljeskörű letapogatást végeztem, aztán még kétszer megismételtem az eljárást. Biztosra akartam menni. Egyedül van. -Hm... Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a hajógyári kis incidens miatt Mengsk egyelőre nem tudott több hajót küldeni, a Norad-III pedig harc- és menetkész volt. - Hogy állnak? Horner azonnal kapcsolt - ez volt az egyik oka, amiért Raynor kedvelte a fiatalembert: fél szavakból is megértették egymást. -A fegyverrendszere élesítve, a pajzsát pedig felvonta. Harckészültségben van, uram. A letapogatás alapján viszont azt mondanám, hogy a csapatszállítók félig sincsenek. Ezenkívül egy jelet fogtunk a bolygó felszínéről. Domínium-kódnyelv. Raynor a képernyőre pillantott, amin ismét a hamuszürke Char látszott. A Norad-III az ionoszféra határán lebegett - alig több mint egy homályos körvonal. De minden kétséget kizáróan ott volt. A Domínium csahosai még idefent voltak. Akkor viszont ki van odalent? - Létesítsen összeköttetést Duke hajójával! - mondta, és Horner már ugrott is. Egy pillanat múlva már megint a tábornok ábrázata töltötte be a képernyőt. Raynor halványan elmosolyodott, amikor észrevette, hogy az idős katonatiszt még mindig ugyanolyan makacsul szorítja össze a száját. - Maga már járt is odalent, nem igaz, tábornokom? - vágott bele azonnal, nem hagyva időt Duke-nak, hogy üvöltözni kezdjen. - Már volt odalent, és a csapatszállítói közben félig kiürültek. Az egyik hajója még lent is ragadt. Fogtuk a jelzéseit. Miközben beszélt, végig figyelte a tábornok minden rezdülését, és látta, hogy az idős férfi majd megfúl a dühtől. - Elvesztette az egyik hajóját, amit kiküldött felderíteni, és az emberei javát - folytatta Raynor tettetett naivitással és együttérzéssel a hangjában, miközben lassan előredőlt a székben. - Hát mi történt, tábornok úr? A helyiek máris szétrúgták a seggét? - Pofa be, kis pöcs! - bődült el Duke, teljesen elveszítve az önuralmát. - Próbáld csak meg te magad, ha olyan tökös vagy! A zergek élve fognak felfalni! - Szóval már találkozott velük! - vigyorodott el Raynor. - Nem a szokásos agyaggalamb lövészet, ugye? Hát Mengsk nem fog kiugrani a bőréből örömében! Elküldi, hogy valami apróságot elintézzen neki, és még azt is elcseszi, már az első sarkon. - Pofa... be! - hörögte Duke. - Nem az én hibám volt! A nő nincs itt! Vagy ha itt is van, akkor az egész rohadt Raj rá vigyáz! Innen senki nem fogja tudni kivinni! Senki! Hirtelen elhallgatott, amikor rájött, hogy miket is üvöltözik. - Talán majd én - mondta Raynor csöndesen, aztán megszakította a kapcsolatot, és hátradőlt. Érezte a tagjaiban bujkáló borzongást, az izgalmat és a rettegést. Kerrigan itt van! Duke elszólása csak megerősítette abban, amit már idáig is sejtett. Vagy... vagy Mengsk is legalább annyira meg volt róla győződve, hogy Sarah itt van, mint ő maga. Ami azt is bizonyítja, hogy azok az álmai nem a sajátjai voltak, és nem kezd becsavarodni! Még akkor is, ha ez valami zerg trükk... még az is jobb, mint ha kiderülne, hogy kezd megbomlani az elméje. Ennyit az izgalomról. Kerrigan él, és ő küldte az álmokat, hogy eljöjjön érte ide. Ez volt az a hely, amit éjszakánként látott. És... bármit is mond a józan ész... lehet, hogy még mindig él. És ekkor jött a libabőr és a borzongás. Mert ez volt az álmaiban látott világ, ahol a zerg rémeket látta. És a zergek minden kétséget kizáróan itt voltak. Duke-ot már megverték, és elüldözték a felszínről. Ami baj. Nagyon nagy baj. Mert bárki bármit is mondjon a tábornokról, az tény, hogy a háborúhoz és az öléshez értett. A Norad-III állig felfegyverzett csatacirkáló volt, a Domínium flottájának büszkesége. És még két teli csapatszállítót is hozott, olyan katonák százaival, akik feltehetően Mengsk seregének legjobbjai voltak. És nemcsak, hogy a felszínen nem sikerült megvetniük a lábukat, de még a landolási zónát sem tudták megtartani.
Ami azt jelentette, hogy odalent nagyon sok zerg van. És neki le kell oda mennie, tudta jól. Soha nem bocsátaná meg magának, ha meg se próbálná. Ha már ilyen messze eljött érte. Ahogy Kerrigan se bocsátaná meg neki. De... mi legyen az embereivel? Vajon mit ér ott egy csapat szedett-vedett felkelő, ahol Duke hivatásosai is elbuktak? Ismét megrohanták a kétségek. Kockára teheti-e az emberei életét egyetlen nő miatt, aki lehet, hogy már nem is él? Kérheti-e őket olyasmire, hogy tegyék kockára az életüket Sarah életéért? Miféle vezér kérné őket ilyesmire? És miféle vezér utasítaná őket ilyesmire? - Mik az utasításai, uram? - szólalt meg a háta mögött Horner. Raynor a tenyerével megdörgölte a szemét, és nagyon remélte, hogy közben valami zseniális jut az eszébe. Nagy kedve lett volna azt mondani a fiatalembernek, hogy fogalma sincs, hogy neki magának is kérdései vannak, és boldog lenne, ha valaki megválaszolná őket helyette, de legyűrte a késztetést. Horner nem ezt akarta hallani. Az emberei nem ezt akarták hallani. Annak idején jól megtanulta Mengsktől a látszat fontosságát. Még akkor is, ha kétségek gyötörnek, nem mutathatod ki. Ha vezér vagy, semmiképpen. Az egyetlen, amit az ember ilyenkor tehet, hogy felveszi a pókerarcot, magabiztosan mondja, amit mond, és logikus érvekkel áll elő. Máskülönben elveszti az emberei hitét és bizalmát. És az annál is sokkal rosszabb, mint ha a vezér hibázik, vagy ha elveszíti néhány emberét. Mert a beléje vetett hitük és bizodalmuk nélkül éppen olyan elveszettek lesznek, mint a vezérük. - Lemegyünk - mondta nyugodt hangon. - Gondoskodjon róla, hogy a Norad-III-on erről ne szerezzenek tudomást idejekorán! Ahogy Horner egy ugrással a taktikai konzol előtt termett, Raynor ismét bekapcsolta a parancsnoki székbe épített rádióadót: - Minden hajónak! Itt Jim Raynor beszél! Leszállunk! Ismétlem: leszállunk a bolygóra. Minden hajó készítse elő a leszálló egységeit, és a mentőalakulatokat! Mindenki csak páncélban és rendesen felfegyverezve jöhet! Odalent kemény ellenállásra számíthatunk. Már kikapcsolta a rádiót, és indulni készült, amikor Horner megállította. - Uram! - Mi van már megint? - A Norad-III kinyitotta a zsilipkapuját. - Hogy... mi van?! - ugrott Raynor azonnal, és villámgyorsan a Horner konzolján megjelenő kiírásokra vetette magát. Lehet, hogy mégis csak sikerült addig cukkolnia Duke-ot, hogy a vén hiéna rászánta magát a támadásra? - Egy komp és három csillagvadász hagyja el a dokkolóöblöt - jelentette halkan Matt, miközben az új kiírásokat tanulmányozta. - A felszín felé indulnak, uram. Raynor bólintott, és fölegyenesedett. Nem kerülte el a figyelmét a Horner hangjában bujkáló megkönnyebbülés sem. Végül mégsem támadott a Domínium. Vagy legalábbis nem őket. Úgy tűnt, sikerült átbillentenie Duke-ot a holtponton, és a tábornok - összeszedve a még használható embereit visszament a felszínre, hogy tovább kutasson Kerrigan után. Vagy megkísérelje megmenteni a lent ragadt embereit. Talán. Bajnak nem baj, sőt még előnyt is kovácsolhatnak belőle. Ha minden jól megy, elég sokáig fogják elterelni a zergek figyelmét ahhoz, hogy ő és az emberei csöndben bejussanak, aztán ugyanolyan gyorsan és csöndben le is lépjenek. Matt, magáé a hajó! - mondta, és barátságosan megveregette a fiatalember vállát. - Gondoskodjon róla, hogy akkor is itt legyen, amikor visszajövünk!Az első tisztje ünnepélyesen bólintott, és egy kicsit el is pirult a kitüntető feladattól. Raynor a nyakát tette volna rá, hogy Horner az élete árán is meg fogja óvni a Hyperiont. Bár remélhetőleg semmi ilyesmire nem fog sor kerülni. Csak ideértünk - gondolta, miközben kilépett a hídról, és a hangár felé indult. Itt az ideje, hogy le is menjünk, szétnézni egy kicsit!
3 A Char semmivel sem festett jobban a valóságban, mint az álmaiban, ezt Raynornak meg kellett állapítania, miközben kimászott a leszállóhajóból. Ahogy a csizmája a talajnak csapódott, apró hamufelhők emelkedtek a magasba, és most örült csak igazán az arcát takaró légzőmaszknak és a védőszemüvegnek. Először a csatapáncélját akarta fölvenni, de végül elvetette az ötletet. Egy erőpáncél megvédi a viselőjét a legtöbb sérüléstől, ami normál körülmények között érheti, és a szervomotorok nem kevés plusz erőt képesek kölcsönözni, de szűk helyeken inkább csak hátráltatják az embert, és az energiatartalékuk is korlátozott. És látott már erőpáncélt viselő katonákat harcolni zergek ellen - a szörnyeket a sokrétegű, ultramodern, csúcstechnológiával készült, sebezhetetlennek hitt vértek sem tudták megállítani. A viselőikkel együtt szaggatták őket darabokra, így sokkal okosabbnak tűnt a gyorsaságra és az ügyességre, mint a szupernehéz páncélokra építeni. Különösen most, hogy nem volt a feneke alatt a villámgyors, légpárnás robogója. A lenyugvó nap utolsó sugarai miatt hunyorogva vette szemügyre a terepet. Sivár. Ez volt az első szó, ami eszébe jutott erről a helyről. Amíg a szem ellátott, hamu borított mindent, és csorba fogsorra emlékeztető, fekete sziklák meredeztek a magasba. Se nö-vény, se állat, se víz, se élet. Az emberein kívül akik most már mind az utolsó szálig elhagyták a leszállóhajókat - semmi nem moccant. A felkelők kisebb egységekbe tömörültek, a leszállás előtt kiadott utasítását követve. Jobb volt így, kis csoportokban, mint egy tömegben, ami sokkal nagyobb zajt csap, és csak magukra vonná a figyelmét bárminek, ami ezen a kiégett planétán rejtőzik. És több apró sejt hamarabb észreveszi a zergeket... és az egyikük talán Kerrigant is, anélkül, hogy őket meglátnák. - Rendben, emberek! - szólt bele Raynor a rádiójába. - Mindenki maradjon nagyon higgadt, és tartsa nyitva a szemét! És mindenki tartsa észben, hogy kivételesen nemcsak a zergek pályáznak a seggünkre, hanem a mi régi cimboránk, Duke tábornok is. Sikerült legyűrnie a késztetést, hogy nagyot sóhajtson, pedig a halott táj lehangoló látványa már rá is kezdett hatni. Ha egyszer valaki úgy döntene, hogy szüksége van egy ellenséges atmoszférájú helyre, ennél jobbat keresve sem találhatna. Reméljük, nem követtünk el kapitális hibát azzal, hogy ide jöttünk. Megrázta a fejét, vállára akasztotta a puskáját, és intett a szakaszának, hogy indulnak. Már Kerrigan álmaiban érezte a helyből áradó rosszindulatot és kilátástalanságot, és ez itt, hogy a saját szemével látta a hamutengert és az égre vicsorgó hegyeket, csak még pocsékabbul festett. Viszont két különbség is volt az álmai és a valóság között: először is ébren volt, harcra készen, és volt fegyvere. Másodszor pedig nem volt egyedül. Úgy döntött, hogy mindkét előnyét maximálisan ki fogja használni. - Fésüljék át a tőlünk északnyugatra fekvő területeket! - fordult Lisa Mannix őrmesterhez, akit helyettesének jelölt ki a szakaszban. - Csak csöndben, óvatosan! Nem kell a nagy felhajtás, mert egyelőre fogalmunk sincs, merre vannak a zergek. - Igenis! - tisztelgett a nő elvágólag, majd villámgyorsan párokba rendezte a szakaszt, és minden párosnak kijelölte a felderítendő területet. Mannix - mint mindig - most is nyugodtnak tűnt, amiért Raynor különösen hálás volt neki. Korábban néhányszor már dolgozott együtt a nővel - még Mengsk irányítása alatt. Nagy örömére szolgált, amikor Lisa úgy döntött, hogy azt, ami a Tarsonison történt, már az ő gyomra sem veszi be, és csatlakozott a felkelőkhöz. A Hyperionon laza, barátságos és pajkos volt, de idelent a hivatásos katonák professzionalizmusával intézte a dolgokat, és alig néhány perccel az után, hogy leszálltak, már az egész szakaszt megmozgatta. Mindenki buzgón fürkészte a terepet az ellenség és a fogoly bajtársak nyomait kutatva. - Uram, ezt látnia kell! - szólalt meg a kapitány rádiója.
Chuck Ayers volt az, az egyik idősebb, köpcös katona, aki korábban Duke keze alatt szolgált, aztán - amikor a tábornok csatlakozott Mengskhez - ő is átállt, s csak a tarsonisi incidens idején dezertált. Raynor élt a gyanúperrel, hogy Ayers tégla, és a soraik között Mengsknek kémkedik, így mindig a maga közelében tartotta, hogy szem előtt legyen. Eddig azonban csak annyi derült ki róla, hogy jó katona, és csak nyertek vele, hogy csatlakozott hozzájuk. Most egy keskeny hasadék oldalában állt a mellé beosztott Ari Patellel, a kezükben kibiztosított fegyverrel. Raynor - Mannixszel a háta mögött - odasietett hozzájuk. - Ezt nézze meg! - intett Ayers a hasadék felé. Apró, alig egy méter átmérőjű nyílás volt, szabályos kör alakú, mögötte pedig egy mély üreg. Ugyanúgy lehetett hasadék vagy kráter, de a tökéletesen szabályos formája miatt Raynor inkább bejáratnak nézte. Itt még a talajt borító hamuréteg sem volt olyan vastag, és alóla itt-ott a fekete kőzet is előtűnt. Az üreg fala egyenetlen felszínű volt, de a kő borotvaéles. - Olyan, mint valami gejzír, vagy... egy apró vulkán - mutatta Mannix, aki óvatosan a nyílás fölé hajolt. Valószínűleg az egész bolygó tele van effélékkel. Viszont ennek fényében jó lesz vigyázni, hogy hová lépünk. - Hm - dörgölte meg az állát Raynor, és leguggolt a hasadék mellé. - Viszont lehet, hogy valami barlangba vezet. Mind tisztában voltak vele, hogy ez mit jelent. Idáig minden jel arra mutatott, hogy a zergek egyértelműen előnyben részesítik a föld mélyét a felszínnel szemben. Ha ez az üreg egy föld alatti járatba vezet, az sem kizárt, hogy ezen át eljuthatnak egyenesen a Rajig. Mannix minden oldalról megvizsgálta az üreget, aztán megrázta a fejét. - Túl kicsi - rázta meg a fejét. - Túl könnyen beszorulnánk. És szerintem a legtöbb zergnek is kicsi. Raynor egyetértően bólintott, aztán fölkelt, és szórakozottan elkezdte lesöpörni a nadrágjára tapadt hamut. A nőnek igaza volt. Ezen a lyukon legfeljebb a kisebb zerglingek lennének képesek átpréselni magukat. És lehet, hogy ez az üreg valóban elvezetné őket a Rajhoz, de amíg ilyen átkozottul szűk, ez rajtuk nem sokat segít. Igaz, legalább a zergek sem épp ezen át fogják hátba támadni őket. Odébb lépett, aztán Ayersre nézett, és fejével az üregre bökött. - Dobjanak be egy szenzort! Ha be nem is férünk, attól még szemmel tarthatjuk a helyet. És jó szemük van, hogy kiszúrták. Szép munka volt! Ayers elégedetten elmosolyodott a dicséret hallatán, aztán már nyúlt is az oldaltáskájában tartott szenzorért. Mindannyian legalább egy ilyet hoztak magukkal, és az okos kis szerkezetek a kommunikátoraikra voltak hangolva. Ha akár egyetlen zerg is akad, amelyik ezen a kráteren át akarna a felszínre jönni, arról tudni fognak. Ahogy továbbindultak, Mannix ellenőrizte, hogy minden páros a kijelölt területen van-e. Raynor közvetlenül mellette haladt, kezében a kibiztosított puska, de a figyelme javát nem a terepnek, hanem a többi csapat jelentésének szentelte. - Találtunk egy üreget! De túl kicsi - jelentette az egyik páros. - Azért ledobunk egy szenzort. A többségtől hasonló megjegyzések jöttek. Úgy tűnt, hogy ezt a környéket át- meg átszövik az erős vulkanikus tevékenység eredményeként kialakult föld alatti üregek és csatornák. Jó tíz percig bolyongtak a kráterekkel megszórt, himlőhelyes terepen, de igazándiból nem találtak semmi érdemlegeset. Aztán egyszer csak valaki elüvöltötte magát: - Zerg! Raynor már a hang alapján felismerte: Lance Messner volt az, a Nemezisről. Rohanvást indult meg a hang irányába, és futtában üvöltött oda Mennixnek és a többi emberének, hogy kövessék. A Nemezis leszállóhajója az övék mellett ért földet, és ezek a szakaszok nem is voltak messze. Raynor inaszakadtából rohant, és alig tíz perc múlva már el is érte Messner pozícióját. Tartott tőle, hogy túl későn érkezik, de a fiatal katona még mindig ott állt, ahol tíz perccel ezelőtt - mintha gyökeret vert volna a lába. - Hol? - vakkantott oda neki Raynor, s közben már a környéket pásztázta. Messner szótlanul a talaj felé bökött, és Jim egy hasadékot pillantott meg kettőjük között. Ez nem olyan kráter volt, mint az eddigiek, hanem egy keskeny hasadék, amin át egészen mélyen le lehetett látni a föld gyomrába. És odalent - valahol a sötét mélyben - mozgott valami. - Biztos, hogy zerg volt? - kérdezte Raynor, mire Messner heves bólogatásba kezdett. - Igen, uram! Hallottam őket! Olyan hangjuk volt, mint egy csapat óriási dongónak, amik épp fölfalni készülnek
valamit! Raynor lassan bólintott. Igen. Ez az a hang. Ezt senki nem téveszti el, aki egyszer már hallotta. Nem is nagyon lehetett mással összekeverni. Eddigre már Mannix is odaért, nyomában a szakasz többi tagjával. Jim letérdelt, és belesett a hasadékba. Igen... most már ő is hallotta azt a hangot, amiről Messner beszélt. Kétségtelenül zergek. Igaz, nem közel, és talán még azt sem tudják, hogy odafönt kik leselkednek utánuk, de... ott voltak. - Rendben, valóban zergek - bólintott, és fölkelt. - Itt ugyan nem jönnek föl, de nem árt tudni, hogy tényleg itt vannak, a lábunk alatt. Minden szakasz futólépésben zárkózzon fel hozzánk! Védőalakzatot akarok látni, és teljes készültséget! Amíg a többiek ideérnek, folytassák a felderítést! Mihamarabb találnunk kell egy bejáratot! Míg Mannix intézkedett, Raynor a halántékát kezdte masszírozni, remélve, hogy sikerült elejét vennie a készülődő brutális fejfájásának. Becsukta a szemét, és... ...egyedül találta magát a besötétedett égbolt alatt. A nap már lenyugodott, de a holdak magasan jártak égi pályájukon. A puskája nem volt sehol, akárcsak a pisztolya vagy a csizmái. Egyedül állt a pusztaság közepén, a talpa alatt érezte a hamu langyos puhaságát, és a lassan besötétedő láthatárt kémlelte. Nem napszállta volt, hanem... valami más. Elsötétült a világ, és nem az est terítette köpenyét a tájra. Ez... szerves sötétség volt. Lények egész tömege, egy felfoghatatlan méretű raj közeledett felé, és sötét, kitines páncéllal fedett testük lassan elfogta előle az utolsó fénysugarakat is. Egy pillanat múlva már körül is fogták, s hiába forgott, hogy kiutat találjon, hiába próbált menekülni, mindenhol ott voltak. Nem tudott eliszkolni. Nem volt hová. Körülvették, s úgy érezte, hogy megfullad, hogy összenyomják, hogy tüskés, csonttarajos, agyaras-karmos testeik között darabokra szakad. Fölébe tornyosultak, s már az árnyékuk kis híján összeroppantotta. Csapdába esett. Aztán... hirtelen megkönnyebbülés futott végig a testén. Nem is... nem csupán megkönnyebbülés, hanem öröm. Kéjes öröm, izgalom... Boldog volt, hogy láthatja őket. Boldog volt, hogy megtalálták. Boldog volt, hogy ilyen közel voltak hozzá, hogy megérintik. A végtagjaik ott örvénylettek körülötte, s nehéz volt megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik, de... ez sem zavarta. Nem találta visszásnak vagy undorítónak. Boldog volt, hogy együtt lehet velük. Hogy egy lehet közülük. - Uram! Valaki megérintette a karját, és ez rántotta vissza a saját valóságába. Egy pillanatig ölni és pusztítani akart, aztán félrerántotta a puskája csövét a megdöbbent Mannix orra elől. Az emberei a nő háta mögött álltak félkörben, és rá vártak. Messner, aki az előbb odakúszott Raynor mellé, és maga is belesett a hasadékon, még mindig ugyanott kucorgott. Talán csak egy-két másodperc telt el, bár sokkal többnek tűnt. Ahhoz épp elég hosszú volt, hogy az álom elérjen hozzá. Vajon tényleg elaludtam? - futott át az agyán. Vagy itt, ahogy egyre közelebb érünk, a látomások is egyre erősebbé válnak? - Gyerünk innen! - mordult föl, és a nő szó nélkül bólintott, megtartva magának azt, ami miatt felébresztette Raynort. A két szakasz katonái - a Hyperioné és a Nemezisé - kört formálva indultak tovább együtt, minden gyanús jelre ügyelve, és figyelmük egyetlen pillanatra sem lankadt. Lassabban haladtak, de mind nagyobb biztonságban érezték magukat így, egyetlen sokfejű, soktestű, egy akaratú csapatként. Mert most már mind egyet akartak - élve megúszni. Akkor pedig nem vállalhatnak felesleges kockázatot. - Uram... van itt egy kis probléma. Horner volt az, aki egy titkosított csatornán hívta, s Raynor azonnal válaszolt is, amint megbizonyosodott róla,
hogy nincs véletlenül a közös kommunikációs csatornákra kapcsolva, és senki nem hallgathat bele a beszélgetésükbe. - Mi a gond, Matt? Most már órák óta lent voltak, de eddig még egyetlen használható bejáratot sem találtak, csak egy sor további krátert és üreget. A zergek odalent voltak, ez többé már nem volt kérdéses. Egyik-másik hasadékon át még meg is pillantották őket egy pillanatra, de ha a Raj tisztában is volt a jelenlétükkel, ennek nem adták jelét. Legalábbis még nem támadták meg őket. Lehet, hogy valami fontosabb dolguk akadt. A nagy hatósugarú letapogatás szerint... társaságot kapunk, uram. - Duke erősítése jön? - Nem, uram. Attól, ahogy Horner ezt mondta, Raynor hátán felállt a szőr. Bármi is közeledik feléjük, az első tisztje szerint annál még a Domínium csatahajói is jobbak lennének. És ez minden volt, csak biztató nem. - Protoss hadihajó, uram. Raynor megint azt érezte, hogy most valamit nagyon szét kellene lőnie. Protossok. Pont itt. Pont most. Persze valamilyen szinten érthető volt. A zergek bárhol is tűntek föl, ott előbb-utóbb a protossok is megjelentek. Sokszor csak akkor, amikor a zergek már megfertőzték az adott világot, s ilyenkor megtisztították tőlük a planétát. Minden egyéb magasabb rendű életformával és civilizációval egyetemben. Ez történt a Mar Sarával, Raynor szülőbolygójával is. Ezek után az már nem volt ismeretlen dolog a számára, hogy a zergek és a protossok engesztelhetetlen ellenségek, és minden lehetséges módon ártanak egymásnak. A protossok elszánt féregirtónak tűntek - olyanoknak, akik hajlandóak mindenhová követni a zergeket, át az univerzumon, és hogy ha kell, egész világokat semmisítsenek meg, csak hogy megakadályozzák a Raj terjeszkedését. így már nem is volt meglepő, hogy ha a zergek itt voltak a Charon, akkor a protossok is. Vagy ha még nem, hát akkor hamarosan itt lesznek. - Folyamatos tájékoztatást kérek! - mondta Hornernek, miközben már a lehetséges következményeken gondolkodott. Már korábban is szövetkeztek a protossokkal a zergek ellen. Végül is a protossok a zergeket akarták megállítani, míg a zergek minden emberi életet akartak megfertőzni, eltorzítani, beolvasztani vagy felfalni. Nem volt különösebben nehéz eldönteni, hogy kivel kell szövetkezni, és ki ellen. Talán megint nyélbe üthetnének egy ilyen szövetséget a protossokkal. Utoljára a Tarsonison találkozott velük, amikor is Mengsk arra utasította az embereit, hogy támadják meg a zergek kiirtására érkező magas idegeneket. A terroristavezér a pszí-emittert akarta megszerezni, amivel időlegesen irányíthatta a zergek kaptártudatát, és rábírhatta őket arra, hogy elvégezzék helyette a piszkos munkát: a Konföderáció központi világának lerohanását. És a kapitány nagyon nem akarta, hogy a protossok beleköpjenek a levesébe. Azon okok egyike volt ez, ami miatt Raynor végül is úgy döntött, hogy hátat fordít Mengsknek. De... vajon ezt a protossok is tudják? És vajon érdekelné-e őket? - Hogy a fenébe találták meg ezt a helyet? - morgott maga elé, és nem foglalkozott Mannix kérdő pillantásával. Korábban a protossok az emberlakta világokba követték a zergeket, bár volt, hogy nem értek oda időben - például a Mar Sarán és a Chau Sarán a zergek már hetek vagy hónapok óta ott voltak, mielőtt egyáltalán megmutatkoztak volna. A protossok pedig már csak akkor értek oda, amikor a Raj szinte mindent letarolt. Szóval... mi a fenét keresnek ezek itt és most? Mi van akkor... ha... ez alkalommal nem is a zergek nyomában jártak?A zergek telepaták voltak - az egész Raj egyetlen hatalmas kaptártudatot alkotott millió és millió összekapcsolt elme, amik képesek voltak folyamatosan kommunikálni egymással, akkor is, ha fényévnyi távolságokra voltak egymástól fizikailag. A kapitány gyanította, hogy a protossok is telepaták, bár az ő harcosaik szemmel láthatóan nagyobb szabadságot élveztek, mint a zergek. Ha nem is kaptártudatban élnek, de telepaták... Kerrigan is telepata. És nyilván iszonyúan
erős, ha képes volt az űrön át hozzá és Mengskhez is eljuttatni a gondolatait. Mi van akkor, ha - véletlenül vagy szándékosan - a protossokhoz is eljutottak a gondolatai? Ha eltérítette az idegeneket eredeti úti céljuktól, és eljöttek, hogy utánanézzenek a szokatlanjelenségnek? Végül is az álmok a zergekről is szóltak, és lehet, hogy a protossoknak ez éppen elég volt. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jelenlétük jó vagy kívánatos. A magas, szótlan idegenek egész bolygókat szoktak kiirtani, amiket a zergek megfertőztek. A Chart pedig minden kétséget kizáróan megfertőzték. - Minden egység, figyelem! - kapcsolt vissza Raynor a közös kommunikációs csatornára. - Úgy néz ki, hogy protoss látogatókat kapunk. Egyelőre nem tudjuk, hogy kinek az oldalán állnak, úgyhogy senki nem lép fel támadó szándékkal velük szemben, de a figyelem ezek után sem lankadhat! Fölmerült benne, hogy ha egy kicsit szerencsések, a protossok majd lekötik a zergek figyelmét. Ha nagyon szerencsések, a protossok utat is robbantanak a föld mélyébe, amin át ők is lejuthatnak. Bár talán jobb, ha elsősorban nem a szerencsére és a protossokra építik a stratégiájukat. - Tudni szeretném, hogy hol szállnak le! - mondta Mennix- nek. - Talán megtalálják nekünk a mélybe vezető utat. De minden egység álljon készen arra is, hogy az első utasításra visszatérjen a leszállóhajókra! Ha a protossok nekiállnak, hogy ki- purgálják ezt a helyet, mi egy pillanat alatt eltűnünk innen, fel- szállunk a Hyperioma, és megvárjuk, míg ezek idelent kinyírják egymást! - Igenis! - bólintott a nő. - Sajnos még nem találtunk megfelelő méretű, lefelé vezető utat. Ha a protossok sem találnak nekünk egyet, meddig keresgéljünk még, uram? Raynor egy pillanatra lehunyta szemét, s az álmaira gondolt, meg a nőre, aki küldte őket. - Amíg kell, őrmester - mondta halkan, tagoltan. - Amíg kell. Valahol, nagyon mélyen persze tisztában volt vele, hogy nem fog ez olyan sokáig tartani. Azok az álmok egyre kétségbeesettebbek és torzabbak lettek. Tisztán érezte Kerrigan sürgetését. Bármi is fog történni, arra már nem kell sokat várni. - Találtunk egyet! - kiáltotta valaki. - Találtunk egy bejáratot! Raynor azonnal lerázta magáról a baljós érzést, és a hang irányába indult. A csapata legfiatalabb tagja volt, Dake Chavez, egy magas, vékony srác, aki olyan gyors volt, hogy Jim a légpárnás robogója nélkül nem is állt volna ki ellene versenyezni. Már messziről látszott, hogy ez a lyuk jóval nagyobb mint azok, amiket eddig találtak. Legalább másfél méter átmérőjű volt, és a környező kőhalmok és földhányások is majd egy méter magasra nyúltak - olyan volt, mint valami fura tölcsér. Persze kint már mindent belepett a hamu, de odalent feketén csillogtak az üreg falai. - Ez már elég nagy lesz - mondta Mannix tömören, ahogy az üreg fölé hajolt. - Úgy tűnik, elég mélyre megy le. Ezen át biztosan... Szavaiba egy pengeéles, kaszaforma fogókar vágott bele, ami elől alig tudott elugrani. Raynor elkapta az egyensúlyát vesztett, hátrazuhanó őrmestert, és a puskája csöve a kürtőből előbújó, kígyóforma lénnyel együtt lendült a magasba. A teremtmény agyarakkal teli, csonttarajos pofája elnyílt, ahogy őket figyelte, s közben ismét támadni készült.Egy hydralisk. Jim látott már ilyet. A francba, végül is egy hydralisk és egy pár zergling miatt találkozott össze Mike Libertyvel annak idején! Aztán ez a találkozás vezette el Mengskhez és Kerriganhez is. Az a találkozás volt... az volt, ami végül ide is elvezette. Tartozott annak a hydralisknek, amelyik ekkora szerepet játszott az élete ilyetén alakulásában! S ezt úgy fizette meg ennek, hogy felrántotta a gauss-puskáját, és egy sorozattal szétrobbantotta a fejét. Mire a lény összeroskadt, a fény már kialudt a szemében. Raynor nagyon bízott benne, hogy még az előtt lőtte le, mielőtt a lény igazán szemügyre vehette volna őket, és mielőtt mindaz, amit tapasztalt, eljuthatott volna a kaptártudathoz. - Minden rendben - morogta a kapitány, aztán látta, hogy Mannix talpra áll, és valóban minden rendben. - Minden egységnek: gyülekező! Találtunk egy lejáratot. Bemegyünk, de mindenki legyen teljes harci készültségben! Odalent zergek vannak, és tudják, hogy ez a járat itt van. Reméljük, hogy azt még nem tudják, hogy mi is itt vagyunk! De van, aki tudja - gondolta, miközben Chavez, és a mellé beosztott Melinda Squire bemászott a lyukba, és eltűnt, a nyomukban Ayersszel és Patellel. Kerrigan tudja, hogy itt vagyunk. Jövök már bébi, már itt is vagyok! Aztán ő és Mannix következtek. Jim Raynor a vállára kanyarította puskáját, és lábbal előre a semmibe ugrott.
4 Az pillanatok alatt kiderült, hogy a kráter alatt egy hosszú, egyenesen lefelé tartó járat van. A falak már rég kihűltek, de a láva, ami itt tört a felszínre, megolvasztotta a kőzetet is, amitől az most üvegszerűen sima és csúszós volt. Raynor úgy zuhant lefelé, mint egy darab kő. A fejét elővigyázatosan behúzta, és a karjaival szorosan átnyalábolta fegyverét, de a lábai és a könyökei folyamatosan a falnak ütköztek. Szemvillanás alatt kék és zöld foltokkal volt tele, a zuhanás pedig mintha soha nem akart volna véget érni. Az érzés persze csalóka volt, alig egy percet szánkázott lefelé, aztán fényt pillantott meg odalent. Villámgyorsan átkulcsolta a térdét, összegömbölyödött, és már bukfencezett is előre. Kőnek csapódott, s a vastag ruha ellenére is úgy megütötte magát, hogy percekig szédelegve kapkodott levegő után. - Minden rendben, uram? - nyújtotta felé a kezét Cavez, hogy felsegítse, és Raynor nagy nehezen feltápászkodott. Caveznek mintha kutya baja sem lett volna, de Jim emlékeztette magát, hogy a fiatalember ugrott elsőnek, így már volt egy kis ideje, hogy kifújja magát. Raynor igyekezett nem mutatni, hogy a leérkezés mennyire megviselte - nem tenne jót a renoméjának, ha úgy vágódna el az emberei szeme láttára, mint egy darab fa.Ja - mondta rekedt hangon, aztán hátát a falnak vetette, és szusszant egy kicsit, míg a látása kitisztult. A háta mögött tompa puffanás hallatszott, aztán fojtott nyögés. Ez nyilván Mannix. Ayers már ott is volt, hogy felsegítse és félrevonja a nőt, s Raynorba hirtelen beléhasított a felismerés: nem kell aggódnia amiatt, hogy gyengének látszik. Mindannyiuknak kell egy perc, hogy kifújják magukat ez után a kicseszett ugrás után. Vadul hunyorogva nézett körül, és igyekezett abbahagyni a bandzsítást. Pár lépéssel odébb két magnéziumfáklya égett a járat padlóján - egy perccel ezelőtt ezeknek a fényét látta maga alatt -, és elégedetten nyugtázta az okos húzást. Nem tudta, hogy négy embere közül kinek jutott az eszébe, de ha nem látja meg a járat végét, biztos, hogy sokkal csúnyábban megüti magát. Ahogy szeme hozzászokott a gyenge látási viszonyokhoz, a környezet egyre több és több részletét tudta kivenni. Széles, magas helyiségben landoltak - már a helyi viszonyokhoz képest. Négy ember is elfért egymás mellett, és közel másfél méteres tér volt még a fejük felett. Persze jobban örült volna egy valamivel keskenyebb járatnak, ahol nem rohanhatják le őket a zergek csak úgy, de hát ez nem kívánságműsor volt. A járat mindkét irányba elágazás nélkül folytatódott, és szemmel láthatóan lejtett egy kicsit. Az alacsonyabban fekvő vége abba az irányba mutatott, amerről jöttek. - És most merre, uram? - kérdezte Mannix sziszegve, miközben ropogva megmozgatta a nyakát, aztán csinált néhány óvatos karkörzést a vállával, amit csúnyán megütött. Két újabb páros érkezett le - a legénységük egynegyede de az embereik java, plusz a Nemezisről jött szakasz még mindig odafönt dekkolt. - Még nem tudom - rázta meg a fejét Raynor, aztán elrugaszkodott a faltól, és lassan elindult, végig a járaton. Ha voltak is zergek errefelé, még nem fedezték fel őket, vagy túl messze voltak, hogy fölfigyeljenek rájuk. És Jimnek volt egy olyan érzése, hogy a zergek nem erre kószálnak. Ez a járat épp elég hosszú volt, hogy lejussanak rajta idáig, de ez távolról sem jelentette azt, hogy a Raj éppen itt tanyázik. Tudta, hogy a zergek kedvelik a mélységet, és a láva innen fölfelé tört magának utat, tehát kell, hogy legyenek lefelé vezető járatok is. Lefelé, ahol a dögök fészkelnek. Csak meg kell találni őket. - Rendben, Kerrigan - morogta maga elé. - Én itt vagyok. A kérdés csak az, hogy te hol a pokolban vagy?! Egy pillanatra lehunyta szemét, és a világ visszazökkent a rémálmaiban látott formájába. Ez alkalommal a zerg szörnyek már körülvették, s ahogy fölemelte a kezét, hogy védje magát, észrevette, hogy a
teste megváltozott. A bőre nagy foltokban elsötétült, a húsa zöldnek és fekélyesnek tűnt. Ennek ellenére erősnek és egészségesnek érezte magát. Éltető energia száguldott végig a testén, minden porcikáján, a hajszálai végétől a... Raynor kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, s félbeszakítsa a látomást, ami viszont nem tűnt el... nem... továbbra is ott lüktetett a szemhéja mögött, s csupán arra várt, hogy lehunyja a szemét. Szinte még pislogni is félt, mert úgy érezte, hogy a vízió ráveti magát, és elragadja. Igen... igaza volt. A képek itt sokkal erősebbek voltak, mint a felszínen, s bizonyára Kerrigan is közelebb volt. Az emberei kíváncsi tekintetének kereszttüzében egy tucatnyi lépést tett az ellenkező irányba, és ismét lehunyta szemét. Az egyik zerg megérintette, s kaszához hasonlatos végtagjai torz, foltos húsába mélyedtek. Raynor tudta, hogy a rém nem akarja megtámadni, hisz' a mozdulatban nem volt sem erő, sem indulat. Egyszerű mozdulat volt, érintés, kapcsolatfelvétel. S az érintésen át... a kapcsolaton át... egy hang szivárgott a fejébe. Mély volt és hideg, olyan, ami végigkúszott a gerincén, és beleremegtek a csontjai is. Megborzongott tőle, de mindennek ellenére furcsán kellemesnek is tűnt. Légy üdvözölve! A Raj befogad. A hangtól, és a vele járó iszonyattól Raynor szemei felpattantak, s egy percig levegőért kapkodva, zihálva dőlt a járat falának, mielőtt visszafordult volna az embereihez. Erre! - intett nekik, s ezt az egyetlen szót is alig volt képes kipréselni magából. A látomás ez alkalommal sokkal erősebb volt, mint bármikor korábban. Ez részben Kerrigan félelméből táplálkozott. Abból, hogy a nő valamit nagyon el akart kerülni. Részben pedig abból, hogy az álmok kezdtek egyre rosszabbak lenni. Olyan végkifejletet sugalltak, aminek Raynor már a lehetőségét is kétségbeesetten próbálta kizárni a tudatából. S persze nem kevés köze lehetett ahhoz is, hogy egyre közelebb értek. A kapitány biztos volt benne, hogy igaza van, érezte, hogy Kerrigan egyre közelebb van, hogy egyre közelebb érnek hozzá. Hogy a jó irányba vezeti az embereit.
Jó száz lépéssel odébb az alagút zsákutcába torkollott, de Cavez kiszúrt egy leágazást. A keskeny járat szögletes falai és szeszélyes kanyarulatai nyilvánvalóvá tették, hogy ez a természet műve, nem a zergeké. A kövek itt nem feketék voltak, hanem palaszürkék, s az emberek valamivel odébb egy sötétebb foltot pillantottak meg, ami lehetett ugyanúgy vulkanikus kőzet, mint egy másik járat beágazása. Mivel másfelé nemigen indulhattak, így lassan, libasorban haladtak tovább a szürke, borotvaéles sziklakiszögellésekkel teli folyosó falai között. A sort Ayers és Patel vezették. Újabb járat - szólt hátra Ayers, aztán hirtelen elcsuklott a hangja, mintha késsel vágták volna el. Patel fegyvere szinte azonnal felugatott, s ebben a szűk térben minden lövést fültépő dübörgéssé erősítettek a falak. Raynor szitkozódva parancsolta vissza a négyfős elővédet. Zergek! És itt, ebben az átkozott, szűk járatban nem tudnak se felfejlődni, se alakzatba tömörülni, se visszavonulni. Ez egy kurva mészárszék! Bár nem volt járatos az ilyen hadviselésben, Raynor tudta, nagyon gyorsan ki kell találjon valamit, hogy kiegyenlítsék az esélyeket. Ösztönösen cselekedett: leakasztott a fegyverövéről egy gránátot, kibiztosította, és elhajította. A gránát az elővéd előtt csapódott a sötétségbe - arrafelé, ahol Patel és Ayers egy pillanattal ezelőtt eltűntek. - Gránát! - bődült el, és azonnal a földre vetette magát. A körülötte állók gondolkodás nélkül utánozták, s remélte, hogy Patel is meghallotta a kiáltását. Aztán a gránát felrobbant, és iszonyú lökéshullám vágott végig a folyosón. A falak megremegtek, s mindenfelé kőszilánkok repkedtek. Olyan volt, mintha repeszpuskával lőttek volna be közéjük, s a kődarabok húst, bőrt és zubbonyokat téptek fel, páncélokról pattantak le. A mennyezet azonban kitartott, a lábuk alatti sziklák sem robbantak darabokra, s a detonáció robaja még el sem ült, már hallották is Patel kiáltását: - Itt minden tiszta! Ekkor már egyikük sem gondolt arra, hogy csendben lopakodjon tovább, hanem egymást taszigálva, lökdösődve
indultak előre a poros, füstös sötétségbe. Mindegy, hogy mi várja őket odakint, a lényeg, hogy kiérjenek ebből a csapdából. Raynor is kirohant a járatból, a hátát a falnak vetette, és a gauss-puskáját maga elé emelve gyorsan fölmérte a terepet. Egy sokkal szélesebb folyosóra értek, aminek a közepén ott állt Patel. Csúnyán megjárta: az egyik karján hosszú vágás éktelenkedett, amiből dőlt a vér, és úgy festett, mint akit egy tucatnyi nagydarab részeg rohamosztagos püfölt egy darabig. Mindezek ellenére azonban élt, és a fegyvert is elbírta, s ez volt a lényeg. Ayers már nem úszta meg ennyivel. A veterán a széles járat beágazásánál hevert, s a mellkasából és a karcsonkjaiból megállíthatatlanul ömlött a vér. Egy hydralisk metélte le mindkét karját könyökből, aztán kibelezte. Szerencsére a zerg nem számított a gránátra, s teteme a szemközti falba passzírozódott. Olyan volt, mint valami hatalmas, gonosz bogár, aminek már nem volt meg a teljes feje és tora. Raynor azt remélte, a rém úgy döglött meg, hogy fájt neki, bár a zergeknél soha nem lehetett tudni. - Most már tudják, hogy itt vagyunk - mondta, és megcsóválta a fejét. - Nem mintha számítana. Legalább már nem kell csendben lopakodnunk. Sorozatlövésre állította a fegyverét, és hallotta, hogy az emberei java is így tesz. - Szóljanak a többi szakasznak is! - fordult Mannixhoz. - Akkor is, ha innen lentről nem lehet elérni őket rádión. Mindenki jöjjön le, mert minden emberre szükség lesz! Mannix biccentett, aztán magához hívta Messnert, hogy megbeszéljék, hogyan vegyék fel a kapcsolatot az összes többi szakasszal. Raynor tudta, hogy a nő kitalál valamit, s hamarosan mindenki lent lesz, ami körülbelül háromszáz fegyverest jelent. Csak remélni tudta, hogy ez elég lesz. Megvárta, míg a két szakasz maradéka is átkel a keskeny összekötő járaton, s közben Squire és Cavez az egyik fal mellé húzták Ayers holttestét. Gina Elani, Messner egyik embere bekötötte Patel karját, s mire végzett, mindenki átért, s készen álltak a továbbindulásra. Aztán, mivel ez a folyosó is kettéágazott, s mindkét irányban további oldaljáratokat látott, Raynor összeszorította a fogát, és megint lehunyta a szemét. Egyre több és több zerg érintette meg, de a karmok és tüskék még csak meg sem karcolták a bőrét. Hangjuk ott visszhangzott a tudatában, egyetlen hatalmas, hömpölygő kánonná olvadva össze. S mind, mind ugyanazt ismételgette: Légy üdvözölve! A Raj befogad. Jim reszketve nyitotta ki a szemét, és most már hosszú-hosszú másodpercekig kellett bizonygatnia magának, hogy mindez csupán álom és látomás volt. Aztán a járat másik felébe botorkált, és megint becsukta a szemét. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy kiszabadítsa magát a vízió bilincséből, hogy lerázza magáról a benyomások kavalkádját, és a hatást, amit a tudatában és a csontjaiban visszhangzó szavak keltettek benne. Lassan, fáradtan intett az embereinek. - Erre. Ez a jó út. Ahogy meghallotta, hogy elindulnak, már nem foglalkozott az értetlen és hitetlenkedő pillantásokkal. Lassan már minden gondolatát Kerrigan töltötte be, s csak remélni tudta, hogy a nő megéri mindezt. Ahogy azt is remélte, hogy az, amit a vízióban látott, csupán Kerrigan félelmeinek egyfajta kivetülése volt, nem pedig az, ami valójában lejátszódik benne és körülötte. Mert ha igen... akkor mindannyiuknak vége, az ő hibája lesz, hogy idehozta az embereit, erre a világra, ezekbe az átkozott barlangokba. Ebbe a lidércnyomásba.
A járatok szövevénye mind messzebb vitte őket, s a folyosók mintha egymásból sarjadó, egymásba csavarodó kacsok vagy belek lettek volna. Raynor minden alkalommal - amikor el kellett dönteniük, hogy merre tovább - a látomásokhoz folyamodott útmutatásért. S minden egyes alkalommal úgy kellett kényszerítenie magát, hogy visszataláljon a jelenbe, saját csontjainak és húsának béklyójába. Egyre nehezebb volt kitépnie magát a mindent betöltő, mindent felemésztő üdvözlés hangjai közül, ami a sötétben várt rá.
Üvölteni akart, mint egy sarokba szorított állat, és egyre nehezebb volt leküzdenie a késztetést. Úgy szorította a puskája markolatát, hogy egy idő után már azt várta, hogy a hideg fémben és műanyagban ott maradnak az ujjlenyomatai. Újra találkoztak zergekkel, bár minden alkalommal csak kis csoportokkal, s Raynor emberei - ha nem is veszteség nélkül - mindig rövid úton végeztek az idegenekkel. Patel, aki az első hydralisk támadásakor sérült meg, egy karcolás nélkül úszta meg a második összecsapást, csak hogy a harmadiknál lelje halálát. A járat mennyezetét tarkító lyukak egyikéből egy zergling ugrott a nyakába, a földre döntötte, és szétmarcangolta az arcát. Gina Elanit egy hydralisk tépte kettébe, amikor megállt egy pillanatra, hogy fölrántsa a földről az egyik elesett bajtársát. Az, akinek segíteni akart, ugyanúgy meghalt, annak ellenére, hogy Messner egy egész tárat ürített a zerg páncélos hátába. Sokan haltak meg. Sok olyan, akiket Raynor csak egy kicsit ismert, és sok olyan, akik csak neveket jelentettek számára egy listán. Miközben összeszorított foggal törtek előre a forró, félhomályos járatok poklában, megfogadta, hogy ha élve kijutnak innen, mindannyiuknak utánanéz. Hogy ne csak adatok legyenek a lajstromban. Ennyit mindenképpen megérdemelnek. Ha kijutnak innen élve. Persze bizonyára sokkal több zerggel találkoztak volna, ha a járatok nem ilyen keskenyek és kanyargósak. Néha szélesebb folyosókra értek ki, de ezeken hamar átjutottak. A barlangok természetes képződmények voltak, csupa kanyargó, emelkedő és ereszkedő járat, akna, folyosó és tárna. Némelyik olyan széles volt, mint egy sugárút, s volt, amelyik olyan keskeny, mint egy sikátor vagy lépcsősor. Ezek gyakran minden előrejelzés és logika nélkül olvadtak egymásba egy szívdobbanásnyi idő alatt. A borotvaéles sziklákkal és szalagként tekergő folyosókkal teli járatok természetes képződmények voltak, s a padlón és a mennyezeten tátongó nyílások az alattuk és felettük levő szintekre vezettek, bár nem egy zsákutcának bizonyult. Azt pedig, hogy mi lapul minden egyes beugró és oldalsó járat beágazása mögött, azt képtelenség volt előre kiszámolni. Raynor egyik embere egy ilyen hasadékba csúszott bele, és egy szinttel lejjebb egy izzó magmával teli gödörbe zuhant. A szerencsétlen azonnal elhamvadt. Egy másik pedig akkor halt meg, amikor a mennyezet egyik nyílásán dugta át a fejét, hogy belessen a felettük levő járatba, és egy éles szikla szabályosan meglékelte a koponyáját. Szétroncsolt fejjel és törött nyakkal zuhant vissza a folyosó padlójára. Raynor víziói nélkül már rég eltévedtek volna ebben a végtelen, föld alatti útvesztőben. Ezek azonban most már minden alkalommal azzal fenyegették, hogy elhomályosítják a valóságot, és elvész bennük. Az emberei összesúgtak a háta mögött, s azon tanakodtak, honnan tudhatja, hogy merre kell menniük, de Mannix és a többi őrmester elhallgattatták őket. Egyikük sem szerette volna azt gondolni, hogy a parancsnokuknak fogalma sincs arról, hogy merre vezeti őket. Különösen most, hogy már ilyen mélyen jártak az idegenek területén. Mert már a gondolattól is a pánik kerülgette őket. Végül Raynor egy rövid, majdnem egyenes járaton vezette végig őket, ami közel másfél ember magasságú volt, és olyan széles, hogy kinyújtott kézzel sem ütköztek a falakba. Az alagút túlfelén hatalmas boltív ásított, s a köveket itt olyan szürkésfekete, lüktető massza vonta be, ami szétfröcskölt agyvelőre hasonlított. Azt már tudták, hogy a mindent beborító, nyálkás felület a zerg kolóniák körül tenyészik, s ahogy azok terjeszkedtek, úgy nő ez is. Valószínűleg valami rettenetesen ellenálló gombafaj alkotta az alapját, de Raynort nem érdekelték a tudományos feltételezések. Számára ez annyit jelentett, hogy végre elérték azt a helyet a Char bolygón, amit a zerg Raj otthonának tekintett. - Uram! - mutatott előre Cavez, és Raynornak a lélegzete is elakadt, ahogy megpillantotta azt, ami felkeltette a fiatalabb férfi figyelmét. A boltív közepén egy emberi szemhez hasonlatos valami függött - olyan, amit egy hatméteres ember növeszthetne. Egy masszív, vaskos kacsokból álló háló közepén ült, ami a boltív közepén tartotta. A szem, mint valami iszonyatos, torz pók, folyamatosan rázkódott és remegett, miközben megközelítették a boltívet. - Valaki bökje már ki ennek az izének a szemét! - bődült el Raynor, és Squire már emelte is a fegyverét, célzott s megeresztett egy sorozatot. Az egyik lövedék a szem pupillájába fúródott, és a képződmény nyálkás, csikorgó hanggal szakadt darabokra, s kocsonyás szövetdarabokkal terítette be őket. A csápok még mindig görcsösen rángatóztak.
- Azt hiszem, ezek után már nincs sok értelme kopogtatni - morogta Raynor Mannixnek, aki erre csak egy nagyon halovány mosollyal válaszolt. A szem nyilván valami őr vagy szerves kamera lehetett, s épp elég sokáig látta őket a járatban ahhoz, hogy odalegyen a meglepetés előnye. A Raj már tudja, hogy itt vannak. - Mindenki készüljön! - szólt a rádiójába Raynor. - Társaságot kapunk! Mintha csak a szavait akarnák alátámasztani, a boltív alatti sötétségből tömérdek árny vált ki, s egy pillanat múlva már a nyakukon is voltak a zergek. Valamivel korábban, amikor még abban a szűk járatban kínlódtak, Jim azt kívánta, bár lenne több helyük. Most ölni tudott volna, csak hogy kevesebb legyen. A járat itt már három ember széles volt, ami azt jelentette, hogy a hely ahhoz is elég széles, hogy a zergek megrohanhassák, s már pusztán a számbeli fölényükkel maguk alá gyűrjék őket. Egy szűkebb helyen jóval egyszerűbb lett volna feltartóztatni az egyesével-kettesével érkező idegeneket, mint ezt az áradatot. Már ha az lett volna a cél, hogy feltartóztassák őket. De ők át akartak jutni azon a boltíven. Raynornak be sem kellett csuknia a szemét, hogy tudja, Kerrigan annak a járatnak a mélyén van. Megtalálta. Most már csak be kellene odajutni. Fejbe lőtt egy hydralisket, aztán egy másikat, amelyik éppen Mannixet készült kibelezni. Amikor a fegyvere kezdett kiürülni, előrántotta a Mailet pisztolyát, és a két fegyverből egyszerre zúdított tüzet mindenre, ami keresztezte az útját. Zerglingek nyüzsögtek mindenfelé, átrágták magukat a páncélon, végtagokat téptek le, vagy lerántották az áldozataikat a földre, és ott szaggatták őket darabokra. Mögöttük érkeztek a hydraliskek és a mutaliskek, s Raynor látta, ahogy Squire mellkasát kaszához hasonló, fogazott végtagok járják át, aztán lerántják, és eltűnik a tüskés, kitines testek alatt. Messnert egy csapat zergling kapta el, és szó szerint darabokra tépte. Ezt Mannix is látta, és az utolsó pillanatban, még mielőtt a fiatalember agyában tudatosult volna a halálos fájdalom, agyonlőtte. Raynor emberei jók voltak. Jól felfegyverzettek, jól kiképzettek, jól motiváltak. Itt viszont olyan túlerővel kellett szembenézniük, ami előtt senki nem álhatott meg. Mintha minden ellenük dolgozott volna - még a hely is, ami elég tágas volt, hogy lerohanhassák és bekeríthessék őket, de nem elég tágas, hogy segítse a visszavonulásukat. A zergek egyetlen, hatalmas, kollektív tudatba kapcsolódva cselekedtek, ami az emberekről nem volt elmondható. Egymásnak ütköztek, akadályozták társaikat a harcban, és néha egymás fegyvereinek sortüzétől estek el. Vesztésre álltak. - Be kell jutnunk! - kiáltott oda a kapitány Mannixnek, akivel egymásnak vetették a hátukat, és lelőttek mindent, ami megpróbált a közelükbe férkőzni. - Nincs most időnk erre! Gyerünk! - rikoltotta a nő. - Minden egységnek! Igazodj! Fedezettüzet! A totális káosz közepén is volt vagy húsz ember, akik hallották a parancsot, és átverekedve magukat a harc sűrűjén, köréjük rendeződtek, arccal és fegyvercsővel kifelé. Lassan, ügyetlenül, egy csoportban indultak meg, s minden irányba lőve tűzfüggönyt vontak maguk köré. Ha valakinek kifogyott a fegyvere, a mellette álló fedezte azt a szöget, amit eddig ő lőtt be, míg a másik tárat cserélt. A zergek, bár őrjöngve támadták őket, nem voltak képesek áttörni a lövedékekből álló falat. Lassan, lépésről lépésre közelítették meg a boltívet, aztán már alatta voltak... még egy pillanat... és már bent is voltak. A többi fegyveres, akik még az alagútban harcoltak, csak erre vártak, s a következő pillanatban gyilkos sortüzek söpörtek végig a járaton. A zergek kénytelenek voltak ismét a nagyobb fenyegetésre összpontosítani a figyelmüket, és már nem Raynorékat követték, akiknek így jutott egy pillanatnyi pihenő, hogy kifújják magukat, és körülnézzenek. - Mi ez a hely? - suttogta döbbenten az egyik fegyveres, egy Fedders nevű fiatal fickó, aki nem volt képes palástolni a reszketését. Raynor nem hibáztatta érte. Attól, amin eddig keresztülmentek, és ami most a szemük elé tárult, bárki reszketett volna. A terem, ahol álltak, hatalmas volt. Elég szélesnek tűnt akár egy leszállóhajónak is, és a magas mennyezet a fejük fölötti sötétségbe veszett. A falakat ugyanaz a nyálka borította, mint a boltívet, s úgy tűnt, lassan pulzál, és halovány
fénnyel árasztja el a helyiséget. Raynor érezte, hogy kezd felfordulni a gyomra. Mindenfelé zergek nyüzsögtek - hatalmas férgekre emlékeztető lények, amik a nyálkakupacok és halmok között mozogtak, az őrt álló hydraliskek tekintete előtt. - Ez egy keltető - magyarázta Raynor halkan, felidézve azt, amit Mike-tól és Kerrigantől hallott annak idején az Antiga Prime-on. - A zergek ilyen helyeken... jönnek a világra. A helyiség középpontjában egy sor zerg csoportosult - hydraliskek, hatalmas ultraliskek, de még a röpképes mutaliskekből is akadt itt egy pár. Kicsivel odébb, az egyik fal mellett két jókora, csigaszerű lényt pillantott meg, amiknek úgy csillogott és sugárzott az oldala, mintha belső fény világítaná meg őket. Nyálkahalmokon ültek, és ugyanilyen kacsok tartották őket egy helyben. Cerebriták. Annak idején csak fél füllel figyelt arra, amit az újságíró és a volt állami gyilkos mondott a zergekről, de az most mind eszébe jutott. A cerebriták voltak a zerg Raj gondolkodó elméi és parancsnokai. Itt is, ott is vörös és zöld fénnyel izzó zerg tojásokat pillantott meg, aztán a középütt csoportosulók között olyasmit vett észre, ami csak távolról hasonlított a közönséges tojásokra. Az a... dolog ragyogott és szikrázott, mintha árammal lenne feltöltve. Tudta... érezte, hogy célhoz értek. Ezért jöttek. - Mindenki, hozzám! - kiáltotta, és új tárat csúsztatott a fegyverébe. - Az ott a célpontunk! A zergek nyilvánvalóan hallották - vagy valami más módon érzékelték -, hogy emberek jönnek, és a szándékukat amúgy sem volt nehéz kitalálni. Cerebrita! Az egyik csigaforma teremtmény volt az. Reszelős, mély hangja bántón hasított Raynor fülébe, s az általa keltett érzésektől sajgó lüktetés költözött a férfi szemei mögé, a koponyája mélyére. A Báb kinyílik! Ne engedd, hogy az emberek a közelébe férkőzzenek! A második csigalény megemelte teste elülső felét a boltív felé, s mentális parancsának engedelmeskedve a zergek őrjöngve rohantak az emberekre. A társa, az első cerebrita, vette át a védelmezés feladatát, és úgy araszolt közelebb a bábhoz, mint egy kicsinyét védelmező anya. Az emberek célra tartották a fegyvereiket, s az összecsapás előtti utolsó pillanatban Mannix előrántott egy gránátot, kibiztosította, és a rohamozó idegenek közé hajította. A robbanás cafatokra tépett egy hydralisket, egy sor zerglinget, és a lökéshullám még vagy tucatnyi támadót vágott a földhöz. Az emberek azonnal tüzet nyitottak, még mielőtt a kábult támadók magukhoz térhettek volna, de az elhullottak tetemén újabb zergek másztak át, és egy pillanat múlva már le is rohanták őket. - Menjen, uram! - rikoltotta Mannix, és fejével a báb felé bökött. - Majd mi foglalkozunk ezekkel! Raynor csak egy pillanatig habozott, aztán biccentett. - Csak nyugi! - üvöltött vissza a katonáknak, aztán maga előtt legyező alakban gyilkos tűzívet vont a gausspuskájával. Egy sor zerget leterített, s még mielőtt az újonnan jöttek kipótolhatták volna a sorokat, Raynor átrohant a támadó csatárlánc egyik foghíján. A háta mögött újabb gránát robbant, és a fegyverek ropogása fülsértő sivítássá fokozódott. Emberei az ő akcióját fedezik, s valahol nagyon mélyen tisztában volt vele, hogy ez valószínűleg az életükbe fog kerülni. Valószínűleg ők is tudták ezt, de nem tiltakoztak. Ok döntöttek úgy, hogy idejönnek. Az ő választásuk volt. A nyálka minden lépésnél a csizmájához tapadt, és lendületes rohama lassú kocogássá szelídült. Azonban még így is sikerült megelőznie a zergeket, és elsőnek érnie a bábhoz. Miközben oldalra mozdult, és lassított, nehogy a bábnak ütközzön, kiejtette fegyveréből a használt tárat, és egy újat csúsztatott a helyére. Megcélozta a közeledő cerebritát, de a csigaszerű lény megtorpant, majd lassan hátrálni kezdett, míg el nem tűnt a mennyezetről lecsüngő nyálkaoszlopok egyikének árnyékában. Most már semmi nem állt Raynor és a báb között. Majdnem kétszer akkora volt, mint a férfi, s a ragyás felszín alatti vaskos héj szemmel láthatóan remegett. Mintha maga a héj is életre kelt volna. Még mindig pulzáló fényt bocsátott ki, és Jim haja az égnek állt, ahogy megközelítette. Félelmetes volt, de Raynor tudta, hogy innen már nem fordulhat vissza.
Nem fog visszafordulni. - Kerrigan? Tétován kinyújtotta a kezét, és megérintette a bábot. A kesztyűn át is érezte, hogy a rücskös felszín megvonaglik a keze alatt. A pulzáló fényben mintha egy alakot látott volna a báb belsejének feszülni, de... De az kizárt, hogy az Kerrigan legyen! Annak a... dolognak odabent túl sok végtagja van! Talán az érintése volt a katalizátor, talán a közelsége, s az is lehet, hogy csak véletlen egybeesésről volt szó. Akármi is volt azonban a kiváltó ok, ebben a pillanatban egy kéz törte át a báb felszínét, aztán egy másik, majd egy hatalmas csonttövis következett. A báb nyálkás felszíne megfeszült a belső nyomás alatt, aztán egy újabb erős rántás, egy újabb tüske, és a jókora, bizarr tojás úgy szakadt darabokra, mint valami túlméretezett, rothadt dinnye. A külseje rongyos cafatokká hasadt, és a belsejéből bűzös, kocsonyás massza buggyant ki. Raynor hátralépett, amint a kiömlő, sűrű, olajos lé vékony rétegben terült szét a kamra padlóján. A nyálka magába szívta a folyadékot, megkeményedett, s lassan pulzáló fénye is mintha megerősödött volna. Raynor erre azonban már nem figyelt. Minden figyelmét az az alak kötötte le, amelyik a báb - magában éppen úgy nevezte a képződményt, mint a cerebrita - roncsai közül emelkedett ki. Az a Kerrigan, akit ismert, magas, izmos nő volt, csinos, telt alakkal, ami olyan gondolatokat ébresztett a férfiakban, ami miatt annak idején Raynort is disznónak titulálta, amikor először találkoztak. Sápadt bőre a sok utazás alatt barnára sült, s jól illett szúrós, zöld szeméhez. A szája egy csöppet túl széles és telt volt szív alakú arcához, de lobogó, vörös sörénye láttán az ilyen apróságok azonnal lényegtelennek tűntek. Okos volt, elsőrangú harcos és telepata. Kecses, csábos és halálos - a legvadítóbb nő, akivel Jim valaha is találkozott. Ez nem Kerrigan volt, hanem valami szárnyas rettenet a legrosszabb rémálmából. Távolról sem hasonlított arra a nőre, akibe valamikor szerelmes volt. Azaz... talán mégis... és közben mégsem. Raynor döbbenten bámulta a lényt, megfeledkezve a fegyveréről, a háta mögött dúló, öldöklő harcról, s már nem foglalkozott mással, csak a szeme előtt megmozduló... lénnyel. Nővel. Az alakja, a testfelépítése, az arca Kerrigané volt. A bőre azonban... sápadt volt és szürkészöld, s olyan simának és síkosnak tűnt, mint valami delfin vagy cet irhája. Sok helyütt keménynek látszott, mint valami páncél, de Raynor sehol nem látta, hogy a vért hol fekszik fel a bőrre. A páncélzat a vállaknál, a könyöknél, a kézélen és a lábakon tüskékben végződött. , A szemei ugyanolyan formájúak voltak, de már nem zöldek, hanem ragyogó-sárgák, s a pupillái is egészen szokatlan alakúnak tűntek. A haja... a gyönyörű, vörös sörénye merev volt, átmenet valahol a csápok és a tüskék között. A nyakára lelógó, éles peremű, hengeres fonatok groteszk módon puhán keretezték az arcát, s olyan tagoltnak tűntek, mint egy rovar ízeit lába - vagy az emberi csont. Volt azonban valami... egy olyan dolog, ami miatt képtelen volt meggyőzni magát, hogy Kerrigan az, aki előtte áll... az a dolog, ami áttörte a báb felszínét... ami miatt úgy érezte, hogy a kocsonyás gubóméhben lebegő alak nem lehet ő... A szárnyai. Ennek a teremtménynek szárnyai voltak. Hatalmas, fenséges szárnyai, olyanok mint egy óriási madárnak vagy denevérnek, de ennek a lénynek nem tollai vagy szőre volt, hanem kitines páncélja. így a szárnyak sem voltak egyebek mint megnyúlt, ízeit tüskék, hatalmas, kampós karmok, amik a hátából álltak ki, és a térdéig értek. A szárnyak Raynor szeme láttára feszültek meg, s a végükről csöpögő nyálkától egy pillanatra olyannak látszottak, mint egy gigászi pók agyarai. Mintha önálló életre keltek volna, s azonnal zsákmány után kezdtek kutatni. Ez az alak - bár az arca és a vonásai Kerrigané voltak - nem volt ember. Bár sokban hasonlított arra a nőre, aki valaha volt, mintha kifordították volna önmagából, és saját maga groteszk paródiájaként keltették volna új életre. Valaha Kerrigan volt, de mássá lett. Zerggé. így már az álmok is más megvilágításba kerültek, s más értelmet nyertek. Amit azokban Raynor a víziókban látott, mind megtörténtek, s nem csupán segélykiáltás volt, hanem üzenet és figyelmeztetés is. A nő apránként mutatta meg neki, hogy mi is történik vele valójában. Raynor még mindig emlékezett arra a félelmetes érzésre, amikor a Raj befogadta. Emlékezett az előtte érzett iszonyra, és az összetartozás mindent elsöprő érzésére utána. Ezek az érzések mind belőle fakadtak. Belőle, aki közben megszűnt Sarah Kerrigan lenni. Mély hang töltötte be a férfi tudatát, s visszhangzott a fülében is - olyan mély és hideg, hogy a fogai is
összekoccantak tőle. Hallotta már ezt a hangot korábban. Már kétszer is. Először, amikor üdvözölte őt, másodszor pedig, amikor annak az erejéről beszélt, aki még meg sem született. Most harmadszor is hallotta, s a síron túli hangtól a hideg futkározott a hátán. Ébredj hát, gyermekem! Ébredj... Kerrigan! A hangból sütött a leplezetlen, diadalittas elégedettség, s a kamrában tolongó zergek mind engedelmesen kushadtak le - egy kivételével. - Akaratod szerint, atyám - mondta a bábból kikelt, iszonyú pillangónő, s büszkén szegte föl a fejét. A hangja mélyebb és zengőbb volt, mint amire Raynor emlékezett, s a szavai úgy visszhangoztak a férfi fejében, mintha mindegyik olyan érzelmeket és mögöttes jelentéstartalmat hordozott volna, amit a férfi képtelen volt egyszerre befogadni és feldolgozni. Erre talán csak a zergek kaptártudata volt képes... A nő szavai átfolytak rajta, s még a csontjai is belereszkettek. -Azért élek, hogy szolgáljak. Kecses mozdulattal emelkedett ki teljesen a báb romjai közül, s kihúzta magát. Kerrigan korábban is magas nő volt - majdnem Raynor válláig ért -, de most akár egyenesen a kapitány szemébe is nézhetett volna - már ha egyáltalán figyelemre méltatja. De nem tette, és Raynor egy pillanatig nem is tudta, hogy ez most bosszantja, vagy megkönnyebbült tőle. A radikális változások ellenére is könnyű volt fölfedeznie Kerriganben az erőt, s azt a céltudatosságot és vibrálást, ami mindennél jobban vonzotta. Bizonyos szempontból most még vonzóbbnak látta a nőt, s szinte megdelejezte az új alakjából sugárzó erő. Fura érzés volt. Egyszerre taszította és vonzotta, felkavarodott tőle a gyomra, és mégis kívánta. Nem tudta eldönteni, hogy ez az állati vonzerő vajon része-e a nő átváltozásának, s hogy ez a mindent elborító érzés belülről ered vagy telepatikus támadás-e - de nem is volt jelentősége. Különösen azért, mivel a nő jelét sem adta, hogy egyáltalán észrevette volna. Amit viszont biztosan észlelt, az a boltív közelében dúló csata volt. Mannix s még néhányan talpon voltak, és még mindig a zergekkel harcoltak. Raynor jól látta, ahogy Kerrigan összevonja a szemöldökét, és a szemei haragosan izzottak. - Érezzék mind a Raj haragját, akik szembeszállnak a Legfelsőbb Tudattal! - mondta, s a szárnyak csontokból szőtt palástként bomlottak ki mögötte. Szavait hallva az idáig is vadul küzdő zergek őrjöngve vetették magukat az emberekre, karmaik végtagokat téptek le, agyaraik acélt, műanyagot, húst egyaránt átmartak. Mannix is elesett - egy hydralisk kaszaforma karma vágta le a fejét, s a rettentő csapás a mögötte álló katona karját is leszelte. Néhány pillanat múlva Raynoron kívül már egyetlen élő ember sem volt a kamrában. Persze az emberek sem adták olcsón az életüket, de a zergek mintha nem is törődtek volna a veszteségeikkel, és a megmaradt lények - az egyik sarokban gubbasztó cerebritájuk parancsára - ismét a helyiség közepén csoportosultak.Megfelelően cselekedtél, cerebrita! Ugyanaz a mély, jéghideg hang járt át minden tudatot. Az, amit ma teremtettem, lesz az ellenségeim veszte. A zergek egyszerre fordultak Raynor felé, s a férfit szinte letaglózta a belőlük sugárzó gyűlölet. Egyetlen ember se maradjon életben... Raynor kínlódva próbálta megemelni a gauss-puskáját, s bár tudta, hogy semmi esélye, úgy döntött, nem hal meg harc nélkül. A fegyver azonban nem moccant. Egy szürkészöld kéz fogta le erőlködés nélkül, az ujjvégeken pengeéles karmok. A kapitány a bábból kikelt lénnyel nézett farkasszemet. Hideg, érzelem nélküli pillantás volt ez, s a fura, önálló életet élő pupillák minden mozdulatára mintha foszforeszkáló csíkokat húzott volna a levegőbe. Egy idegen lény pillantása volt ez, s nyoma sem volt benne a nőnek, akit valaha ismert. - Szűzanyám! - suttogta Raynor önkéntelenül. - Kerrigan... mit műveltek veled?
5 A zergek megtorpantak - volt, amelyik alig egy karnyújtásnyira tőle. Mozdulatlanul várakoztak, miközben a férfi bénultan hallgatta a körülötte folyó vitát, aminek a kimenetelétől az élete függött. Pusztítsd el az embert! - parancsolta a cerebrita. - Ez a Legfelsőbb Tudat akarata! Ez az ember az enyém! - mondta a lény, aki valaha Kerrigan volt, olyan hangon, amivel jelezte, hogy nem nyit vitát a dologról. - Majd én a saját kedvem szerint végzek vele. Most menjetek innen! A zergek nem mozdultak. Nem közeledtek, de nem is álltak félre az útjából. Az, ami valaha Kerrigan haja volt, most önállósította magát, s a vonagló csontfonatok iszonyatos gorgófővé változtatták az arcát. A szárnyait szélesre tárta, és minden ízében reszketett az elfojtott haragtól. - Kotródjatok! - sziszegte, és a zergek meghátráltak. Ahogy parancsolod, Királynő - hunyászkodott meg a cerebrita is. Nem mozdult, de mintha elhalványult volna egy kissé a testét körülölelő, pulzáló fény. Raynor meg mert volna esküdni rá, hogy ebben a pillanatban már máshová összpontosította figyelmét. A zergek átvonultak a boltív alatt, és belevesztek a kinti sötétbe. Még a hatalmas férgek is eltűntek - döbbent rá Jim, ahogy körülnézett. A terem padlóját emberek és zergek tetemei borították, akik csak a halálban fértek meg egymás mellett. Az egyik fal mellett gubbasztó, mozdulatlan cerebritát leszámítva kettőjükön kívül nem volt élő a kamrában. Most, hogy a zerg harcosok már nem voltak a közelben, Raynor abbahagyta a hiábavaló kínlódást, hogy lövésre emelje fegyverét, s a nő is elengedte a puskacsövet. A férfi arrébb lépett, és valamivel higgadtabban vette szemügyre. Kerrigan nyugodtan állta a fürkésző pillantást, s a hajfonatai is visszasimultak az arca mellé, bár a hegyes tüskére hasonlító hajvégek - mint az önálló életet élő, bizarr fegyverek -, még mindig a férfi felé mutattak. A szárnyai is leereszkedtek, s most köpenyként ölelték körül a nőt, de lágyan elomló mozdulatlanságuk csalóka volt. Raynor látta, ahogy az apró csontok megfeszülnek. Mintha a nő tudatosan kiadott parancsai nélkül is képesek lennének önállóan cselekedni. - Sarah - mondta a férfi végül, és önkéntelenül is a nő arca felé nyúlt, hogy megérintse, de az utolsó pillanatban, amikor ismét tudatosult benne, hogy Kerrigan mennyire más lett, visszahúzta az ujjait. - Tényleg te vagy az? - Egy bizonyos mértékig igen - bólintott a nő, és a parancsoló él eltűnt a hangjából. Most sokkal jobban emlékeztetett arra a Kerriganre, aki Jim emlékeiben élt. A nő lenézett a kezeire, ide-oda forgatta őket, kinyújtva hosszú ujjait, s kieresztette hosszú karmait. A szárnyvégekből ugyanúgy előbújtak a hegyes, borotvaéles csontpengék. - Ugyanakkor sokkal több is vagyok annál, mint aki voltam, Jim. Ahogy kimondta a férfi nevét, ismét találkozott a tekintetük, és a karmos kéz ökölbe szorult. - Nem kellett volna idejönnöd - tette hozzá halkan. Raynor egy pillanatig úgy érezte, hogy szomorúságot hall a zerg hangjában, s talán egy csipetnyi szánalmat is, s ez megrázta. Ennek a nőnek bőven kijutott a szomorúságból, de a szánakozás nem volt rá jellemző. S hogy nem kellett volna idejönnie? De... az álmok... Azt álmodtam, hogy életben maradtál. Hogy... valahogy... szólítasz. Tévedett volna? Talán ez az egész csupán egy hatalmas félreértés? A saját elméje csapta volna be? De... az nem lehet! Hiszen honnan is tudhatta volna, hogy mi történik a nővel? Honnan jöhettek volna azok a víziók? Hogyan is
hallhatta volna másként azt a halott-hideg hangot, ha nem az ő érzékein át? Csak Kerrigan küldhette azokat az álmokat! Igen, én voltam - ismerte el a nő, s mintha elsápadt volna egy hajszálnyit. A bőrén megfakultak a foltok, a szárnyai egymásba kapaszkodtak, s a haja is meglágyulni látszott, míg már majdnem olyan lett, mint a régi Sarah Kerrigan. Elfordította az arcát, de Raynor kihallotta hangjából a fájdalmat, és el tudta képzelni az arckifejezését is. Ugyanazt az arckifejezést látta maga előtt, amit akkor... ott a Tarsonis poklában, amikor Mengsk magára hagyta a nőt meghalni. - Amíg a bábban voltam - folytatta a nő halkan -, ösztönösen kinyúltam a gondolataimmal feléd és Arcturus felé. Úgy tűnik, Arcturus nem ért rá maga eljönni, és Duke-ot küldte, hogy visszaszerezzen. A nő szavaiból sütött a keserűség, akárcsak a megjegyzését követő, kurta kacajból. Ja, egy kicsit elfoglalt mostanában - biccentett Jim. - Sok vesződséggel jár egy saját birodalmat felépíteni. Nyilván ezért küldte a csahosát. Látnod kellett volna Duke képét, amikor megjelentem! A nő arcára kiülő mosoly szomorú volt, de legalább ismerős. - El tudom képzelni. Viszont most itt vagyok - mondta óvatosan Raynor. - És te is. És ki is juthatunk innen. Mi ketten. Lelépünk... Keresünk valami biztonságos helyet... És visszacsináljuk, amit veled műveltek. Ezt akarta mondani, de nem volt rá képes. Nem, mintha szükség lett volna rá. Kerrigan telepata volt, és korábban is képes volt olyasmire válaszolni, amit Jim ki sem mondott. Most pedig sokkal erősebbnek látszott - ezen a téren is. A nő megrázta fejét, és a bőrét elcsúfító májfoltok ismét kezdtek visszatérni, mintegy tükrözvén azt, ami a tudatában lejátszódik. A dolgok elmúlnak Jim. Vagy legalábbis megváltoznak - mondta, és ismét szembefordult a férfival. - Most már a zergek közé tartozom, és tetszik, amivé váltam. Magasba emelte karjait, és a bőrén ülő, kagylóforma lemezek végigkúsztak a törzsén és a combjain, mintegy mozgó páncélt képezve a testén. A haját alkotó csápok a plafon felé nyújtózkodtak, s kitárta szárnyait. Raynor a félhomályos helyiségben is tisztán látta, hogy izzik és ragyog a nő szeme. El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés ez... - mondta végül Kerrigan, és a férfi sejtette, hogy sokkal többről beszél, mint pusztán a fizikai változásokról. Karjait leeresztette, de a szárnyak kitárva maradtak, mintegy e változás tanúbizonyságaként. - Most már közéjük tartozom - ismételte meg a nő mosolyogva. - És ez csodálatos érzés, Jimmy. Beborít, átjár és... teljessé tesz. Soha többé nem leszek egyedül. Nem leszek többé magányos. Királynőnek szólítottak - mondta a férfi tétován, ahogy eszébe jutott a cerebrita megjegyzése, és a nő még szélesebben mosolygott. -Az vagyok. A Pengék Királynője. Felemelte jobbját, és széttárta az ujjait. Az ujjbegyekből ismét előbukkantak a borotvaéles karmok, akárcsak a koponyájából és az eltorzult gerinccsigolyáiból sarjadt tüskék. Gondolom, nem szívesen mondanál le az ilyen főnemesi rangról - szólt Raynor halkan, és megrázta fejét. A nő nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. A mosolya mindent elárult. És akkor most mi lesz, szívem? - kérdezte a férfi, miközben hátralépett, és fogást váltott a gauss-puskán. Most engem is megölsz? - Módomban állna - bólintott a nő, és Raynor fikarcnyit sem kételkedett benne. Ő volt a legveszélyesebb harcos, akivel Jim valaha is találkozott. Kés, bomba, lőfegyver... mindegy volt. Mindegyikkel hihetetlen hatékonysággal volt képes gyilkolni, és ez még az átalakulása előtt volt. Most legfeljebb találgathatott, hogy mire is lehet képes a nő a gyorsabb, erősebb, szívósabb testével, és a saját húsából és csontjaiból sarjadó fegyverekkel. Mike egyszer mesélt neki arról, hogy látta, amikor a nő egyedül, alig egy perc leforgása alatt végez egy szobányi katonával, anélkül, hogy egyetlen karcolás esett volna rajta. Lehet, hogy a boltív alatti összecsapásban nem is lett volna szüksége a zergekre.
Lehet, hogy egyedül is elbírt volna mindenkivel. És... egy része vágyott is rá, hogy lássa, hogy öl a nő. Hogy milyenek az új képességei. Hogy megcsodálhassa őket. A többi része azonban legszívesebben azonnal és sikoltozva menekült volna erről a helyről. Ehelyett azonban nyugodtan állt, és várta, hogy miként határoz a nő. Úgy tűnt, most minden adu Kerrigannél van. A nő ismét kieresztette karmait, és a halálra vált férfi felé kapott. A mosolya... az a szomorú mosoly a múltból azonban még mindig ott bujkált a szemében, és egy lépést sem tett Raynor felé. - Megtehetném... de nem jelentesz veszélyt rám nézve, Jimmy - mondta végül, aztán lassan elfordult a férfitól, és ahogy odébb lépett, fizikailag és jelképesen is megnőtt köztük a távolság. - Légy okos fiú, és gyorsan tűnj el erről a helyről! És soha... soha többé ne keresztezd a zergek útját! Hangjába visszalopakodott a fenyegető él, s az utolsó mondata már úgy hangzott, mint egy kiadott parancs. A férfi érezte az erőt, ami ott lüktetett a nő hangjában, és az akaratát, ami parancsolón feszült az övének. - Úgy tűnik, nincs sok választásom - mondta Raynor halkan. Egy pillanatig csak álltak ott, némán, mozdulatlanul, harcra készen, de egyikük sem támadott. Az emlékek és az érzések szinte láthatóan feszültek közöttük, vibrálva, mint egy gyertya halovány lángja. Aztán elmúlt a pillanat, Kerrigan elfordult, és magára hagyta a férfit. Raynor agyán átfutott a gondolat, hogy felemeli a fegyverét, és hátulról lövi le a nőt. Ilyen távolságból képtelenség lenne elhibázni, és minden emberfeletti képessége, ereje, gyorsasága, páncélzata, riasztó haja és szárnya ellenére egy sorozat mindenképpen végezne vele. Ebben biztos volt. Na jó, majdnem biztos. Lehetősége azonban soha nem volt, hogy tesztelje ezt az elméletét, ugyanis Kerrigan bőre kifakult, elhalványult, aztán áttetszővé vált. Egy pillanat alatt teljesen eltűnt a férfi szeme elől, s Raynor most már valóban egyedül volt. Persze tudta, hogy a nő még a közelben van, csak láthatatlanná vált. Pont úgy, mint amikor még Szellemként dolgozott. Viszont annak idején mindig úgy gondolta, ahhoz, hogy láthatatlanná tudjon válni, valami speciális páncélzatra van szükség. Úgy tűnik, tévedett. Vagy... a Pengék Királynőjének most már ilyen kellékekre sincs szüksége. A Pengék Királynője. Már a hangzásától is borsózott a háta. Azzal, hogy a nő saját maga is így nevezte magát, elismerte, hogy az átalakulása teljes és sikeres volt. Sarah Kerrigan nem volt többé, csak a Pengék Királynője. Aki már nem volt a barátja. Viszont életben hagyta, ami miatt Raynor nem panaszkodott. A Mailét pisztolyát visszatette a hónaljtokba, s puskával a kézben óvakodott vissza a boltív alá, s onnan ki a folyosóra. Mindenhol halottak hevertek, s rettentő erőfeszítésébe került, hogy ne eredjen futásnak. Ezek az emberek őt követték, s ő a halálba vezette őket. Nem! Nem fog elfutni! Nem fogja becsukni a szemét vagy elfordítani a fejét, csak, mert kavarog a gyomra! Ezek itt a bajtársai voltak, és megérdemlik, hogy túlélőket keressen, és megjegyezze minden halott arcát és nevét. A boltív mindkét oldalán holttestek hevertek a köveken, de akadtak néhányan, akik még talpon voltak, s ők fáradt éljenzés- be kezdtek, amikor a parancsnokuk megjelent. - Uram! Cavez volt az - a befáslizott, csupa seb, de élő, nyakigláb fiatalember, aki odasántikált Raynorhoz, ügyelve, hogy egyetlen halottra se lépjen rá. - Minden rendben, uram? - Túlélem - mondta Jim, és érezte, hogy a harag könnyei gyűlnek a szemébe. Ő, néhány karcolástól eltekintve még csak meg sem sérült. S akkor jön ez a fiatalember, akit nyakig befásliztak, annyi a sebe, és ahelyett, hogy magával törődne, az ő hogyléte felől érdeklődik. Nem... nem csupán a fizikai állapota után érdeklődött, hanem... hogy képes lesz-e ismét vezetni őket. Nem vagyok vezérnek való - szögezte le magában Raynor keserűen, amint összeszorított fogakkal szemügyre vette a maroknyi túlélőt. Az én hibám, hogy megsérültek, hogy a barátaik meghaltak... hogy itt vannak. Én rángattam át őket az egész galaxison, hogy megkeressünk egy nőt, aki látni sem akar. S közben százak és százak haltak kínhalált ebben a pokolban. Végtisztesség nélkül. Az egész olyan groteszk volt, hogy legszívesebben hisztérikus röhögésben tört volna ki, ha nem lett volna olyan
nagy kedve szétlőni a saját fejét közben. Pedig a tébolyult, hisztérikus kacaj ott bugyborékolt a torkában, és tudta... érezte, ha utat enged neki, nemigen fogja abbahagyni. Koncentrálni... muszáj koncentrálni! Cavez és a többiek megsebesültek. Orvosra van szükségük, ami azt jelenti, hogy vissza kell jutniuk a felszínre. - Rendben - mondta, és megköszörülte a torkát. - Párba rendeződni, aztán ideje elhúzni innen a csíkot! Amilyen gyorsan csak lehet! Előfordulhat, hogy nem az a legrövidebb út, amelyiken lejöttünk ide, úgyhogy mindenki tartsa nyitva a szemét! Indulás! Maga mellé intette Cavezt, és ők álltak az élre. Elindultak visszafelé, s minden elágazást és beugrót ellenőriztek, a zergek nyomai után kutatva - de csak köveket és nyálkát találtak. Mintha az idegenek egyszerűen köddé váltak volna, s Raynor megpróbált nem gondolni rá, hogy most vajon hol lehetnek.
A vert sereg maradékának órákba telt, míg elérte a felszínt. Zergekkel ugyan nem találkoztak, de a fortyogó magmagödrök, leomló folyosók és beomlott járatok, a zsákutcák és alagutak labirintusa így is épp elég halálos veszélyt tartogatott a számukra. A legtöbb túlélő sérült volt, és - bár gyalogolni mind képesek voltak - a harc és a sziklamászás után már a széles, egyenes alagutakban is alig vánszorogtak. Raynor egy embert elővédnek, egyet pedig hátvédnek jelölt ki, s utasította őket, hogy olyan csendben mozogjanak, amennyire csak lehet, és figyeljenek mindenre. Egyikük sem jelzett veszélyt, bár Raynor nem is számított rá.Kerrigan - magában még mindig képtelen volt a Pengék Királynőjének nevezni - valami nagyobb terv részeként született újjá. Legalábbis azok alapján, amit az a hang mondott. Akárcsak azok a zergek, amikkel ezeddig a Charon találkoztak. És ez a dolog valószínűleg fontosabb volt, mint egy maroknyi ember, akik megpróbálnak a felszínre vergődni. Hogy mit tegyenek, amikor majd a felszínre érnek, arról ráér akkor gondolkodni, amikor már kiértek. Idelent azonban nem maradhatnak, hiszen, ha az emberek arra teremtettek volna, hogy barlangokban éljenek, vastagabb lenne a bőrük, gyengébb a szemük, és jókora ásókarmaik meg bundájuk lenne. Az ember ehelyett kitalálta a liftet, a lámpást és a lézert. - Lift, lámpa és lézer... - motyogta önkéntelenül maga elé. - Tessék? - kapta fel bekötött fejét a hozzá legközelebb botorkáló katona. - Semmi - vágta rá Raynor. - Semmi a világon. Amíg csak lehetett, ugyanazt az utat követték, amin lejöttek, viszont nemegyszer kerülniük kellett. Az egyik helyen sziklaomlás állta útjukat, amit valószínűleg a lenti alagutakban dúló harc és robbantások okoztak, másutt pedig kőtörmelék töltött meg egy keskeny járatot. Végül csak elérték azt az alagutat, amin át lejutottak ide, a bökkenő csupán az volt, hogy ami lefelé meredek csúszdaként funkcionált, az visszafelé megmászhatatlan emelkedőnek bizonyult. A tükörsima falakba talán lehetett volna kapaszkodókat vágni, de a jelenlegi állapotukban egyikük sem lett volna képes itt felmászni. Kétszer is kerülőutat kellett keresniük, ami - némi vargabetűvel - még mindig felfelé vezetett. így nem kellett megállniuk, és ez volt a lényeg. Raynor úgy érezte, hogy most már csak ez tartja mozgásban az embereket: fölfelé menni, az ég, a felszín, és a leszállóhajók felé. Ha attól a ponttól, ahol lemásztak a föld gyomrába, egy mérfölddel távolabb kerülnek a felszínre, az már a kutyát nem fogja érdekelni. A lényeg, hogy kijussanak. Néha azonban még fel-felbukkantak elméjében azok a gondolatok, amik talán nem is voltak teljes egészében az övéi. Hogy jó lenne idelent maradni mindörökre. Ezeket azonban erőnek erejével igyekezett kisöpörni az elméjéből. Végezetül Cavez, aki az elővéd feladatát látta el, rohanvást jött vissza a folyosón, amin éppen átvágtak, vértől és koromtól szutykos arcán elégedett vigyorral. - Napfény, uram! - kiáltotta már messziről, és a megfáradt katonák megkönnyebbülten kezdtek éljenezni és kiabálni. Voltak, akik az eddigi, rettentő nyomás után egyszerűen sírva fakadtak, de ezért most senki nem piszkálta őket. - Jól csinálta! - biccentett Raynor, maga is a könnyeivel küszködve. - Indulás! Cavez nyomában haladva hamarosan már egy rövid, széles kürtő aljában álltak, s föntről valóban napfény
szűrődött le. Ahhoz túl mélyen voltak, hogy csak úgy felhúzódzkodjanak, de egy keménykötésű katonának bakot tartottak, aki aztán a vállát és a hátát az egyik, talpát a másik falnak feszítve, a kezével kitámasztva lassan elkezdett egyre feljebb kúszni a kürtőben. Óráknak tűnt, míg sikerült feljutnia, de végezetül csak elérte a kürtő peremét, és kilesett. - Tiszta a levegő - szólt le, és mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Raynor is. Nem hiányzott volna, hogy ez a Non nevezetű katona is úgy járjon, mint Ayers. - A bámészkodás és a városnézés után ki is mászhatna, katona! - szólt fel, mire Non vigyorogva biccentett, aztán minden izmát megfeszítve kipréselte magát a járatból. Egy hosszú pillanatig minden csendes volt odafent, aztán egy kötél ereszkedett le az odalent várakozókhoz. Raynor intett Caveznek, hogy ő, aki gyors és könnyű, menjen előre, aztán, amint már ő is odafönt van és biztosan tartják a kötelet, a katonák - egyik a másik után - fölmászhat rajta. Amikor Raynoron volt a sor, igyekezett úgy mászni, hogy hátát a falnak vetette, és mászott is, nem csupán húzatta magát.Túl elcsigázott és kába volt azonban mindattól, amit odalent, Kerrigan újjászületése kapcsán átélt, s az utolsó néhány méteren hagyta, hogy egyszerűen felhúzzák. Az egyik embere - Ling - lenyúlt, megragadta a karját, és segített neki felhúzódzkodni és átmászni a peremen. Már talpra állni sem volt ereje, s leroskadt a kiégett talajra. A felkavart hamu fehér lepellel takarta be, de nem foglalkozott vele. Egy hosszú percig csak hevert ott, és az eget bámulta, aztán mindaz, ami aznap történt vele, egyszerűen magával ragadta, és lehunyta a szemét.
6 Az álom - ha egyáltalán az volt - ezúttal nagyon más volt. Széles folyosóban állt, s a fény teljes hiánya ellenére is tökéletesen látta a járat megmunkálatlan kőfalait. Érezte a követ a meztelen talpa alatt, a levegő kénes ízét a nyelvén, s a vér és hús átható, csábító illatát. Pompásan érezte magát. A zergek - mint már oly sok álmában - most is ott voltak körülötte, de már egyáltalán nem voltak félelmetesek. Mintha összezsugorodtak volna - vagy az is lehet, hogy ő nőtt meg -, s most már nem tornyosultak fölébe. A többségük nem is volt olyan magas, mint ő, így gond nélkül képes volt szembenézni velük. Már nem körülfogták, hanem mellette és mögötte álltak. Az idegenség, furcsaság és távolság érzése elhalványodott, s már- már el is tűnt. Korábban ezek bizarr, idegen lények voltak, amiket megkülönböztetni sem volt képes, s csak azt tudta róluk, hogy az alakjuk, tudatuk és a motivációik is mind idegenek. Most viszont játszi könnyedséggel megértette őket, és mivel már sem titokzatosak nem voltak, sem idegenek, már nem volt miért félnie tőlük. Hisz miért is félne az olyanoktól, akiknek még a nevét is tudja, és akikkel egyenrangúként - vagy épp hatalmi pozícióból - beszélhet?Mi több, lassan ráébredt, hogy ebben a pillanatban is beszél hozzájuk, bár szavai nem a sajátjai voltak, hanem Kerrigané. Épp a hatalmas, csigaforma lényhez intézte szavait, akit cerebritának szólított. -Az átváltozás idején te viselted gondomat, cerebrita, s ezért hálás vagyok neked. A teremtmény enyhén megremegett, s Raynor döbbenten konstatálta, hogy a cerebrita elégedett és büszke. Soha nem gondolta volna, hogy a zergek is képesek efféle érzelmekre, s egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy csupán az elméje tesz kísérletet arra, hogy az általa ismert, emberi emóciókkal helyettesítse be azt, amit a zergeknél lát. Egy pillanat múlva az is eljutott a tudatáig, hogy ez a gondolat nem csupán az ő elméjében fogalmazódott meg, hanem Kerriganében is. A nő hasonló feltételezésekből indult ki, és hasonló következtetésre jutott. Úgy tűnt, az agy, ha számára ismeretlen dolgokkal találkozik, igyekszik azokat számára már ismerős mintákkal behelyettesíteni, s annak ellenére, hogy Kerrigan zerggé vált, az agyának egy jókora része még mindig emberi volt. - Úgy kívánom, hogy folytasd e faladatod, s továbbra is óvj engem - szólalt meg újra a nő. - Hogy figyelmem az erőim gyarapítására fordíthassam, s így jobban szolgálhassam a Rajt Nem! - akarta üvölteni Raynor. - Ne segíts nekik, hiszen ők az ellenség! Te nem tartozol közéjük! A fejét akarta ütni, a haját tépni - valamit tenni, hogy a fájdalom kiszakítsa a kötelesség és a zergek tömegében való feloldódás érzéséből. Most azonban - a korábbi álmoktól és látomásoktól eltérően - nem volt képes semmit befolyásolni. Még a saját testét sem volt képes irányítani. Csak szemlélő volt, megfigyelő Kerrigan elméjében, s mint ilyen, képtelen arra, hogy befolyásolja a tetteit, vagy az események menetét. Amíg a saját gondolataival volt elfoglalva, a nő mondott még valamit, de erről lemaradt. Most éppen a másik cerebrita beszélt - az, amelyik akkor is a báb közelében maradt, amikor Kerrigan új életre született belőle. Raynor iszonyodva ébredt rá, hogy milyen könnyen képes megkülönböztetni a lényeket. Bár meglehet, hogy te vagy a Legfelsőbb Tudat kedvenc szolgája, jobban teszed, ha nem feleded, hogy csak szolga vagy. Raynor tisztán hallotta a lény hangjában a haragot. Te is tisztában vagy küldetésünkkel, Kerrigan, így nyilván nem merészelnéd a személyes érdekeidet a Legfelsőbb Tudaté elé helyezni! A zergek lassan hátrébb húzódtak, ahogy megérezték a két vezér között szikrázó feszültséget, és várták az összecsapást. Maga Raynor - aki jobban ismerte a nő természetét, mint a legtöbben - döbbent meg a legjobban, amikor Kerrigan nem támadta meg a cerebritát, ami szemmel láthatóan védtelen volt fizikailag. Annak ellenére, hogy a nőt régi, emberi nevén szólította, ami felért egy arculcsapással, Kerrigan csak kihúzta magát, dölyfös arckifejezést öltött, és megelégedett egy kemény pillantással.
Régi, emberi s új, zerg énje azonban nem ugyanúgy állt az inzultushoz, így nem volt képes teljesen elkendőzni, hogy mit is érez. Csontszárnyai reszkettek, megfeszültek, s a cerebrita felé mutattak, készen arra, hogy cafatokra tépjék a lényt. Raynor érezte a nőben feltámadó rettegést. Hogy lehet, hogy testének egy része így önállósíthatja magát, s nem akar neki engedelmeskedni? S érezte a büszke elégedettséget is - lám, a teste önkéntelenül is védelmezi őt! - Ne merészelj szembeszállni velem, Zasz! - sziszegte a nő összehúzott szemmel, felszegett állal. - Úgy teszek, ahogy helyesnek látom! Aztán, mintegy szándékos sértésként, hátat fordított a lénynek. -És sem te, sem egyetlen más cerebrita sem állhat az utamba! Az arrogáns hang hallatán a csigalény rettentő haragra gerjedt. Teste, ami húsból formázott ágyúra hasonlított, megfeszült, és a belőle sugárzó, pulzáló fények annyira felgyorsultak, hogy úgy tűnt, állandó ragyogás veszi körül. A körülötte álló zergek - érezvén a lény haragját - közelebb húzódtak, s szemmel láthatóan arra készültek, hogy agyarral és karommal védelmezzék meg a cerebritát. Csak nem támadni készül ez a bolond?! - döbbent meg Raynor, s érezte, ahogy olyan izgalom cikázik át a testén, ami nem lehet a sajátja. Kerrigan nagyon is tudta, hogy mit tesz, amikor megszólalt, és elkezdte provokálni a cerebritát. Tudatosan, lépésről lépésre hajszolta Zaszt az őrjöngésig, míg az megtámadja, s ő - jogos önvédelemből - széttépheti, s átveheti az ő fészekalja fölött is az irányítást. Márpedig szét fogja tépni, ebben Raynor teljesen biztos volt. A cerebrita stratéga volt, nem harcos, Kerrigan viszont mindkettő. S ebben az új alakjában félelmetesebb, mint valaha. A cerebrita lassú volt, szinte helyhez kötött, és kénytelen volt a saját fészekalját harcba küldeni maga helyett, míg Kerrigan bármelyiküknél különb harcos volt. Raynor szinte látta, hogyan vág véres rendet a nő a zergek sorain át cerebritáig, s hogyan végez vele. Az utolsó pillanatban azonban, még mielőtt Zasz fészekalja támadásba lendülhetett volna, megszólalt az a mély, iszonytató hang, amitől Raynor minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy a csontja veleje is megdermed. Mind bénultan s némán álltak, ahogy a testetlen hang beburkolta és átjárta őket. Hagyd őt, Zasz! Meghagytam neki szelleme erejét, hogy a Raj hasznára legyen tüzes vadsága, s példája ereje. Hagyd hát őt, mert éppúgy hozzám van kötve, mint bármelyik cerebrita. A hang olyasmit tett, ami egy embernél talán nevetés lett volna, s Raynor valahogy mocskosnak érezte magát tőle. Mintha olyasmit talált volna mulatságosnak, ami túlmutat az emberi elme felfogóképességén. Olyasmit, aminek már valószínűleg az elképzelését is iszonyatosnak és visszataszítónak találná.Egyetlen zerg sem térhet le az általam kijelölt útról, mert mindaz, ami zerg, belőlem fakad. Éppen ezért cselekedhet Kerrigan tetszése szerint. A hang lassan kifakult, de Raynor még percekig térden állva kapkodott levegőért. S nemcsak ő reagált így, hanem a zergek, Zasz, de még Kerrigan is. A cerebrita gyorsan lecsillapodott, s a fészekalja is visszakozott a harctól. Akaratod szerint, Legfelsőbb Tudat. Raynor érezte, hogy a csigalény másfajta döntésben reménykedett, de az is nyilvánvaló volt, hogy amíg a helyzet másként nem hozza, vagy más utasítást nem kap, ettől a cerebritától már nem kell tartania Kerrigannek. Úgy tűnt, egyetlen zerg sem mer szembeszegülni a Legfelsőbb Tudat akaratával. Hisz, míg közbe nem avatkozott, Zasz erővel akarta kényszeríteni Kerrigant, hogy úgy cselekedjen, ahogy azt a cerebrita helyesnek látta. Most pedig, hogy új utasításokat kapott, ezeket fogja majd legjobb tudása szerint végrehajtani. Cerebrita! Zasz szavait a csendben várakozó fajtársához intézte. Gondod legyen rá, hogy semmi baj ne érje! Az én fészekaljam itt marad, hogy megvédelmezze a keltetőkamrát a további támadások ellen. Ha kell, mind meghalunk, hogy megvédjük! - mondta engedelmesen a másik cerebrita. - Ahogy lennie is kell - tette hozzá Kerrigan nyugodtan. Raynor érezte, ahogy a nő hátat fordít a zergeknek, és lassan elsétál - biztosra véve, hogy a második cerebrita fészekalja követni fogja. S pontosan így is történt. Kerrigan tudta, s így most már Raynor is, hogy a cerebriták nem utaznak - túl nagyok és ormótlanok voltak hozzá. Ehelyett mentális úton irányították a fészekaljaikat, a hatalmas felügyelőkön keresztül, amik irdatlan, csápos,
lebegő bálnákra hasonlítottak. így - bár fizikailag mindkét cerebrita itt maradt - Zasz figyelme egy teljesen más hely és feladat felé fordult, míg a névtelen cerebrita a saját fészekalját kísérte figyelemmel, ami immáron Kerrigan kíséretét alkotta. A terem átellenben levő sarkában egy másik cerebrita gubbasztott, amire Raynor eddig fel sem figyelt. A lény valahogy elleplezte a jelenlétét. Most viszont megmutatta magát, és a férfinak volt egy olyan érzése, hogy ez a teremtmény még Zasznál is sokkal öregebb és hatalmasabb. Ez a lény... Daggoth volt. Riasztó érzés volt megtapasztalni a mindentudást. Kerrigannek elég volt koncentrálnia, s mindaz a tudás, amivel a zerg kaptártudat rendelkezett, a rendelkezésére állt - s most, rajta keresztül Raynornak is. A cerebritát Daggothnak hívták, és a Legfelsőbb Tudat talán legrégibb és legmegbízhatóbb segítője volt. A körülötte várakozó, eddig észrevétlen zergek közül kivált néhány hydralisk, és Kerrigan felé indult. Cerebrita! Fogadd el a leghalálosabb harcosaimat! Segítségedre lesznek majd a kutatás során, mint védelmezőid. - Minden bizonnyal a hasznunkra lesznek - biccentett Kerrigan, s a hydraliskek elvegyültek a fészekalj többi harcosa között. Daggoth immáron másfelé figyelt, s Zasz is elcsendesedett, magára hagyva Kerrigant és a harcosait. -Azonnal és egyszerre kell támadnunk - mondta a nő a névtelen cerebritának, s Raynor csak most gondolkodott el rajta, hogy miért nincs ennek a teremtménynek neve, míg a másik kettőnek igen. Talán... a zergek között a név az önállóság jele. Egy kaptártársadalomban, ahol az egyedet pusztán a feladata jellemez, a név olyan kiváltság lehet, amit csak valami nagy és fontos tettel lehet kivívni. Olyasmi lehet ez, mint a megvilágosodás, egyfajta öntudatra ébredés. Valószínűleg azok részesülhettek ebben a kegyben, akik-amik elég hosszan, hűségesen és jól szolgálták a Legfelsőbb Tudatot. Mind Zasz, mind Daggoth kivívták már maguknak ezt a privilégiumot, de ez a névtelen cerebrita még fiatal volt, s talán most kapott először lehetőséget a bizonyításra. Kerrigan persze más eset volt, s ez ellen a kitüntető bánásmód ellen berzenkedett Zasz - hiszen a nő megtartotta az eredeti nevét, s újjászületésekor még egyet kapott a régi mellé. A nő még mindig a cerebritához beszélt, és Raynor megpróbálta visszaterelni a figyelmét a párbeszédre. - Egyszer már... ***
- Uram! Egy hosszú pillanatig látomás és valóság egybemosódtak, aztán lassan különváltak, s Raynor immáron nem egy zerg fészekalj élén lopakodott végig a félhomályos járatok útvesztőjében, hanem a bolygó kiégett felszínén hevert, s Cavez hajolt fölé aggódva. - Már mindenki kint van, uram - jelentette a fiatalember. Raynor fáradtan bólintott. Cavez odanyújtotta neki a kezét, amit az idősebb férfi örömmel elfogadott, és föltápászkodott. Párszor megrázta fejét, hogy kisöpörje hajából és légzőmaszkjából a hamut, és hogy megpróbálja elűzni a vízió képeit. Vajon mit akart mondani Kerrigan? Vajon mi ellen akar támadást intézni? Annak ellenére, hogy utálta ezeket a látomásokat - különösen ezt a legutóbbit, amiben tökéletesen megmutatkozott, hogy menynyire otthonosan érzi magát Kerrigan a zergek között -, most az egyszer hálás lett volna, ha Cavez egy kicsivel tovább vár arra, hogy felébressze. Úgy tűnt, hogy valami fontosról maradt le. Most már késő bánat. Levakarta az arcmaszkjának lencséire tapadt hamut, és szemügyre vette azt, ami a seregéből maradt. Huszonhárom felkelő. Ennyi maradt a közel háromszáz emberből, akik alászálltak vele a föld méhébe. És ezeknek a túlélőknek a zöme is sebesült volt. Fegyverük és lőszerük dögivel volt - a tapasztaltabbak, akik megjárták már a háború poklát, elvették az elesettektől a tartalék tárakat - élelmük azonban semmi. Végül is nem úgy készültek, hogy sokáig időznek idelent... Igaz, hogy mindenki hozott magával egy kulacs vizet és a szokásos napi fejadagot, de ennek a java már azelőtt elfogyott, hogy leereszkedtek volna a Char halálos mélyébe, s a maradékot a sebesültek kapták, hogy legyen erejük a visszaúton. - Visszamegyünk a leszállóhajókhoz - mondta végül Raynor, és megveregette az egyik katona, egy nő vállát, aki
rémült némaságba burkolózva, felhúzott térdeit átkulcsolva ücsörgött a földön. - Gyerünk katona! Bőven lesz idő pihenni, miután elhúztunk innen! A kezét nyújtotta a nőnek, s felhúzta a földről. Hát ennyi volt - gondolta, miközben az emberei felszedelőzködtek, összepakolták a fegyvereket és a felszerelésüket, talpra segítették a sebesülteket, és arrafelé indultak, ahol a leszállóhajók vártak rájuk. Ennyi volt hát az ő nagy mentőakciója. Befürdött vele. Belebukott. És közben meghalt az emberei java. Méghozzá a nagy semmiért. Kerriganért jött ide, ami sikerült, és azért, hogy megmentse, ami nem sikerült. A nő nem akarta, hogy megmentsék, s ez ellen nem tehetett semmit. Még ha akart volna sem, hiszen nem volt annyi embere, hogy ki tudta volna menekíteni a nőt a zergek karmai közül. A pokolba is, lehet, hogy erre Mengsk se lenne képes, a Domínium minden haderejével a háta mögött! Csupán annyit tehet, hogy megmenti azt a keveset, ami a seregéből maradt, elhúz innen, meggyászolja Kerrigant, és továbblép. És reménykedhet benne, hogy a nő soha nem ered a nyomába.
Úgy tűnt, hogy a leszállóhajók egy másik univerzumban vannak - legalábbis, ahogy gyalogszerrel vágtak át a hamutengeren. A sebesültek miatt is lassabban haladtak, s a lefelé vezető kürtő sem volt éppen közel a leszállási zónához, a kijutáshoz pedig megint egy másik utat kellett keresniük. Szerencsére a felszín errefelé viszonylag járható volt: alacsony dombságokkal és völgyekkel tarkított síkságon kellett átvágniuk, és sikerült nagyobb kerülő nélkül a hajók felé haladniuk. Raynor ment az élen, közvetlenül mögötte Cavez és Non jöttek, s a többiek gyorsan felvették a trió diktálta erőltetett menettempót. Jim egy idő után úgy érezte, hogy az öreg katonák történetei a félálomban menetelésről nem is olyan légből kapottak. A monoton tájtól és az elnyújtott, egyenletes léptektől hamarosan ólmos fáradtság vett rajta erőt. A teste ment tovább, de a tudata teljesen beszűkült. Olyan, mintha csak álmodná ezt az egészet... Egy hajón volt, s egy pillanatig úgy tűnt, mindez egy álom vagy emléktöredék része. Aztán a perifériális látásába beúszott egy hosszú, elnyújtott végtag, ami borotvaéles, kaszaforma karomban végződött. Épp a folyosó falát marta végig. Megint egy vízió. Ismét potyautas volt Kerrigan tudatában. Zergek vették körül, s mögötte is az idegenek sokasága tolongott sziszegve, míg végigvonultak egy acélszürke termen. A zergek egy űrhajó belsejében voltak. Ez meg hogy lehet? A zergek képesek az űrben utazni - egyszer Mengsk megpróbálta elmagyarázni neki, hogyan is van ez, és valami organikus járatról vagy miről beszélt neki -, de az egyszer holtbiztos, hogy űrhajót vezetni nem tudnak. Akkor sem, ha képesek a hiperűrben utazni mindenféle technológia nélkül. És azok alapján, amit idáig a zergekből látott, biztos volt benne, hogy a kézügyességük sem lenne meg hozzá, hogy elvezessenek bármilyen emberi űrhajót. A zergek egyébként is békében szokták hagyni a gépeket, és általában az embereket vették célba. A hajók ellen a masszív mutaliskeket és az apró pörkölőket küldték. Ez utóbbiak, élő bombaként, szó szerint darabokra robbantak, magukkal rántva a megtámadott járművet. Általában kívülről támadtak egy járműre, most mégis egy űrhajó belsejében voltak. Hogy lehet ez?! És ez minden kétséget kizáróan emberkéz építette hajó volt - felismerte a szabvány, műanyag fali paneleket, a praktikus, szürke padlószőnyeget, s a falak és a mennyezet találkozásánál kialakított, rejtett lámpákat. Ez emberi hajó. Túl jól ismerte ezt a típust - az elmúlt év javát ilyeneken töltötte. De... Kerrigan... ő képes egy ilyen hajót irányítani. így most már a zergek is. De vajon miért? Ha képesek gépek segítsége nélkül is az űrben utazni, mi szükségük lehet emberi űrjárművekre? Aztán eszébe jutottak a nő utolsó szavai: „Egyszerre kell támadnunk."
Vajon... van valami köze a támadásnak az emberek hajóihoz? És... egyáltalán kinek a hajói azok? Az övéi orbitális pályán keringtek, de ez Duke hajóira is igaz volt. Nem volt igazán emberbarát gondolat, de remélte, hogy a tábornok hajói azok. Ha igazán szerencsés, akkor ez most maga a Norad-III. Hadd bíbelődjön csak velük a vén szemétláda! Aztán, ahogy Kerrigan végigsietett a termen, és egyre több részletet látott, Raynor érezte, hogy jeges félelem kúszik végig a tagjain. Az, ahol most a zergek jártak, tisztán funkcionális megfontolással berendezett hely volt, de mégsem teljesen katonai stílusú. Nem hadihajó volt. Nem a Hyperion, és nem is a Norad-III. Még csak nem is a csapatszállítók egyike. Lehet, hogy egy kisebb hajó. Talán egy teherszállító. Vagy Duke kutatóhajója.Aztán egy maroknyi ember tűnt fel az egyik feltáruló ajtó mögött, és Raynor érezte, hogy ráhibázott. Ezek bizony kutatók voltak - fegyvertelen civilek egy seregnyi zerggel szemben. Egy nő vette észre először a közeledő idegeneket, és felsikoltott. A lábai felmondták a szolgálatot, összecsuklott, és remegő ajkakkal, kikerekedett szemmel figyelte a feléje tartó zergeket. Egy hydralisk tornyosult fölé - egy gyors mozdulat, és a hisztérikus sírás azonnal félbeszakadt. Egy másik nő kétségbeesetten hátrált az ajtó felé, amin alig egy pár pillanattal korábban lépett ki, s a félelemtől félőrülten kaparta a műanyag felületet. Mint aki azt sem tudja, hogyan kell kinyitni egy ajtót. A mellette elhaladó zergek egyike a hátába vágta hatalmas karmát, s az a nő mellkasát átütve az ajtóba fúródott. A lény megrázta a végtagjait, és a holttest darabokra szakadva repült le róla. Vér spriccelt mindenre és mindenkire közel s távol. Néhány csepp a Pengék Királynőjére hullott, aki gyorsan letörölte, aztán szórakozottan lenyalta az ujjait. Volt még ott egy nő és egy férfi, akiket még nem értek el a zergek. A férfi megpillantotta az idegenek közt haladó Kerrigant, és elakadt a lélegzete. Aztán - ahogy a tekintete gyorsan végigvándorolt a nőn tetőtől talpig - falfehérre sápadt. - Fertőzött - suttogta. A másik kutató a nő elé állt, és a testével próbálta védelmezni - ami most, hogy a zergek már körülfogták őket, szánalmasan hasztalan gesztus volt. - Őt ne! - kiáltotta, de hogy ez az idegeneknek szólt-e vagy Kerrigannek, azt nem lehetett eldönteni. Hívj segítséget! - sikoltotta a nő, és hangja felrázta a férfit kábulatából. Rávágott a mellettük levő ajtó vészcsengőjére, és a folyosót azonnal kék fények, és szirénahang töltötte be. Ajtók nyíltak ki, s az eddig elzárt helyiségekből és alkóvokból kilépők - ahogy megpillantották a zergeket - sikoltozni és átkozódni kezdtek. A férfinak az életébe került ez a tett: egy zergling letépte a fejét a törzséről, a mögötte álló nőnek pedig egy másik felhasította a gyomrát, és kiontotta a beleit. Raynor képtelen volt becsukni a szemét, elfordulni vagy felébredni, így mindent végig kellett néznie. A zergek végigrohantak az egész hajón, és mindenkit lemészároltak. Végül egy maroknyi katona állta az útjukat, páncéljukon a Terrai Domínium jelvényével. Bármit is akartak a zergek, azt legalább Duke hajóján akarták. - Innen nem jutsz ki, te kurva! - üvöltötte az egyik katona Kerrigannek, és egy hosszú sorozatot eresztett meg feléje a gauss-puskájából. A nő előtt haladó zergek közül nem egyet találat ért, s a nagysebességű lövedékek szétrobbantották a kitines testüket. - Ugye?! - üvöltötte egy másik katona, és hisztérikusan röhögve kaszált a zergek közé. - Nem is olyan kemények! Ezek is véreznek! Néhány újabb zerg esett el, de Kerrigan nem sérült meg. Raynor úgy érezte, hogy hatalmas súly nehezedik a mellkasára, amikor látta, hogy miért nincs a nőn egy karcolás sem. Kerrigan felemelte a kezét, és a feléje száguldó lövedékek hirtelen megálltak a levegőben, mintha valami láthatatlan falba ütköztek volna. Egy újabb mozdulat, és a lövedékek - mintha csak gellert kaptak volna - abba a katonába csapódtak, aki kilőtte őket. Az irtózatos sebességre felgyorsított fémdarabok nemcsak a katona vértezetét és testét ütötték át, de még a mögötte levő falat is.
Kerrigan lassan, megfontoltan haladt előre, megállítva az ellene irányuló támadásokat, visszalőve a neki szánt sorozatokat. Mögötte a zergek számolatlanul hullottak, de Raynor tudta, hogy ez a legkevésbé sem érdekli a nőt. A zergek feláldozhatóak voltak. Nem számítottak. Csak ő számított - és a küldetése. Az egyik katona megpillantotta a zergek között sétáló, meztelen nőt, és ahogy a nő közelebb ért, és a részletek is kivehetőek lettek, tátva maradt a szája. Lassan hátrálni kezdett, aztán megállt, mint aki képtelen mozogni. Kerrigan mentális ereje és a belőle sugárzó iszonyat egyszerűen megbénította. Aztán a nő a katona mögé lépett, és karmaival átvágva a páncélt eltörte a férfi gerincét. A holttest még földet sem ért, Kerrigan már a következő áldozata felé indult. A szárnyai vadul kígyózó csápokként, szinte önálló életre kelve kaptak a célpont felé. Egy villámgyors mentális támadással összeroppantotta a katona tudatát, s az görcsösen rángatózva összeesett és meghalt. A Pengék Királynőjének néhány másodperc is elég volt, hogy áttörje az emberek védvonalát, s olyan gyorsan mozgott, hogy Raynor - aki a lehető legközelebbről figyelte - alig tudta követni a mozdulatait. Azt, hogy a nő gyors és halálos, a találkozásuk első percétől fogva tudta. Amíg az oldalán harcolt, ez a meggyőződése sziklaszilárddá vált. Aztán ott volt Mike, aki mesélt neki arról a kis incidensről az Antiga Prime-on. Amikor Kerrigan egy szál késsel és egy pisztollyal lemészárolt egy szakasz katonát. Egyedül. Lemészárolta őket. Ez volt rá a jó szó. A nő valamikor a Konföderáció elit bérgyilkos osztagához, a különleges mentális képességekkel megáldott Szellemekhez tartozott. Most pedig sokkal gyorsabb és erősebb volt, s már más fegyverre nem is volt szüksége, csupán az új testére, amit a zergektől kapott, s a pszionikus képességeire, amikkel mindig is bírt, de amiket eddig nem tudott vagy nem akart használni. Az emberek olyan gyorsan haltak meg, hogy sikoltani sem volt idejük, aztán szabaddá vált az út, és a zergek a holttesteken átmászva nyomultak tovább. - Erre! - intett Kerrigan egy lépcsősor felé, és az idegenek engedelmesen követték. Míg leért, még egy tucatnyi katonát és civilt gyilkolt meg, és az odafönt marad zergek - azok, amelyek nem boldogultak a szűk folyosóval és a keskeny lépcsőkkel - sem várakoztak tétlenül. Egyetlen embert sem hagytak életben a felső emeleten. Kerrigan nem lassított vagy hezitált - a lépcsősor alján egy hosszú, keskeny, szürke folyosót választott ki, s azon haladt tovább. Egyértelmű volt, hogy pontosan tudja, merre menjen a kutatóhajón. Most már Raynor is biztos volt benne, hogy ez nem egy teherszállító - annak túl kicsi lett volna. Azt azonban még mindig nem értette, hogy mi dolga lehet a nőnek egy ilyen hajón. Miért nem a Norad-III-at támadta meg, ami nyilvánvalóan nagyobb veszélyt jelentett a zergekre nézve? Itt - mondta a nő, és megállt egy vaskos, sokrétegű fémajtó előtt. Az elektromágneses zár billentyűzete sokkal összetettebb volt, mint bármi más, amit Raynor ezeddig látott ezen a hajón, és - bár már volt efféle kutatóhajón - még soha nem járt ilyen helyen. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet mögötte. Kerrigannek annál inkább. A nő nem bajlódott a zárral, hanem kieresztette a karmait, és az ajtó és a fal közötti, alig látható résbe csúsztatta őket. Széles terpeszbe állt, megfeszítette az izmait, és egy hirtelen mozdulattal elfordult csípőből. Az ajtó megremegett, a zár engedett, és a nő belökte a szétroncsolt ajtószárnyat. A mögötte feltáruló, áporodott levegőjű helyiség sötétjében apó fények pislákoltak. Kerrigan elmosolyodott és belépett. Bip. - Mi a... Raynort a kommunikációs egységének pityegése rázta föl a félálomból, míg a káromkodás Nontól jött. A kapitány a csuklójára szerelt egység monitorára pillantott, és ellenőrizte az adatokat. Igen, ez az a hely. Amikor elindultak, ezt jelölték ki találkahelynek, s most ide tértek vissza, de... Nem volt itt semmi. Semmi. Uram! - kezdte Cavez. - Éppen...Tudom. Tudom! - csattant föl Raynor, és még mindig a képernyőt bámulta.
De hát... ez az a hely! A koordináták stimmelnek! Mi a büdös franc történhetett?! Hol vannak a leszállóhajók?! A háta mögött mindenki a saját kommunikációs egységét ellenőrizte, nyomogatták a gombokat, és vadul rázták őket, hátha a hamu a ludas a dologban. Semmi. Minden kijelző üres volt. A kommunikációs egységek időről időre lefuttattak egy belső tesztet, és - bár az előző teszt során még megvoltak a leszállóhajó koordinátái - most nem mutattak semmit. Valami történt a hajókkal. És nem is olyan régen. Az út javát már megtették, és most őrült tempóban mászták meg az utolsó sziklameredélyt. Raynor vadul meredt a kommunikációs egység kijelzőjére, s újra meg újra ellenőrizték a koordinátákat. A leszállóhajók ezen az emelkedőn túl vannak. Ahol hagyták őket. Itt kell lenniük. Kifulladva, reszketve állt meg a csipkés sziklagerincen, a kezével hajtotta el maga elől a felkavarodott hamut, és lebámult az alattuk elterülő völgybe. Odalent - leszámítva néhány szélesebb sávot, ahonnan a hamu eltűnt vagy leégett - csak por és fekete sziklák fogadták őket. És a hamuban heverő holttestek. - Neeem! - üvöltötte a kapitány, és rohanvást indult meg lefelé, kezében a fegyverrel, bár a csontjaiban érezte, hogy nem lesz rá szüksége. Akármi is történt itt, annak már vége. A hajóik eltűntek.
7 Halott, uram - mondta a fiatal nő, és fölkelt a test mellől, amit megvizsgált. - Úgy tűnik, zergek végeztek vele. Ugyanaz a nő volt, akit még ő ráncigált föl a földről, mielőtt elindultak volna. Akinek azt mondta, hogy lesz elég idejük pihenni, ha már eltűntek innen. Raynor tehetetlen dühében a fogait csikorgatta. - Itt ugyanaz a helyzet - mondta egy másik embere, aki pár lépéssel odébb ellenőrzött egy holttestet, mire Raynor már csak némán bólintott. Az, akit ő nézett meg, ugyanúgy halott volt. Sancheznek hívták, és amíg élt, ő volt a Hyperion leszállóhajójának pilótája. Most már csak egy cafatokra szabdalt test volt, s a sebeket kétségtelenül zergek ejtették rajta. A legutolsó víziójában épp ilyeneket látott; előtte az alagutakban, még korábban pedig Mengsk oldalán, az Antiga Prime-on... épp elégszer, hogy felismerje őket. A zergek itt jártak, megölték a pilótáikat és elvitték a leszállóhajókat. De miért? Újra és újra ugyanarra a kérdésre lyukadt ki. Miért? Az idegeneknek korábban soha nem volt szükségük az emberek gépeire, hiszen a felvigyázóik gond nélkül tudtak a világűrben is mozogni.
Akkor meg mi szükségük lehet a hajókra? A kommunikációs egysége ismét felpittyegett, ahogy egy beérkező üzenetet regisztrált. Raynor vételre állította a készüléket, bár a gondolatai még mindig akörül forogtak, ami itt történt nem is olyan régen. Aztán a beérkező hívás hirtelen felrázta. Vészhelyzet! - hallotta egy nő sikolyát az éterben. - Hall minket valaki? Raynor már éppen válaszolni akart, amikor felharsant Duke sztentori hangja: - Itt a Norad-III. Hallgatom! Meglepő volt, hogy a tábornok személyesen válaszol egy segélykérő hívásra, és Jim úgy döntött, hogy addig hallgatózik észrevétlenül, amíg csak lehet. Talán hall valami hasznosat is. Például, hogy mi is történt a leszállóhajóikkal. - Hál' Istennek, uram! Slander kapitány beszélek, az Amerigo kutatóhajóról. Megtámadtak minket, uram! Ki nyitott tüzet magukra? - kérdezte Duke, s azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Raynort gyanítja a támadás mögött, amin Jim nem is csodálkozott. Fordított helyzetben ő is Duke-re gyanakodott volna. -Nem külső támadás, uram, hanem invázió. Itt vannak a hajón! A háttérben mintha csatazaj és sikolyok hallatszottak volna. Kik vannak a hajón, kapitány? - csattant föl Duke türelmetlenül. - Kikkel harcolnak? - A zergekkel, uram! A zergek... itt vannak! Az utolsó félmondat inkább kétségbeesett kiáltás volt, mint ténymegállapítás, amit fegyverropogás, egy éles sikoly és egy rövid sziszegés követett. Aztán csönd. Slander? Slander! - üvöltötte Duke az éterben, de nem érkezett válasz. Raynor ellenőrizte a vonalat, s látta, hogy a csatorna még mindig nyitva volt, de senki nem válaszolt. - A francba! - fordult dühösen Cavezhez, amikor a kommunikációs egysége ismét felcsipogott. Ezúttal a saját hajóik egyike hívta őket. - Uram, itt Warriton a Chandlerről! Megtámadtak minket! A zergek! Itt vannak a hajón! Szinte azonnal újabb hívást kaptak a Harperről. Itt Physon hadnagy beszél, uram! Megtámadtak minket! A kapitány meghalt, és súlyos veszteségeink vannak! Aztán, amikor Duke kísérőhajójáról, a Trilliumról is befutott egy kétségbeesett hívás, amiben szintén a zergek támadásáról számolt be egy Ragay nevű fickó, Raynorban kezdett körvonalazódni, hogy mi is történhetett. A zergek elvitték a leszállóhajóikat, és valószínűleg azokat is, amiket Duke embereitől sikerült zsákmányolniuk, de nem azért, mert az utazáshoz volt szükségük a járművekre. Nem kifejezetten az utazás volt a céljuk. Ezekkel bejuthattak az űrhajókba, és lemészárolhatták a fedélzeten tartózkodókat. És az emberekkel ellentétben a zergek nem törődtek a saját biztonságukkal, vagy azzal, hogy a hajók épségben maradjanak. Ők akkor is életben maradnak, ha a hajókban visszafordíthatatlan károk keletkeznek. Nem mintha a Rajt különösebben érdekelné néhány harcos elvesztése. Valószínűleg így tudtak legkönnyebben átjutni az emberek védvonalán - különösen azután, hogy Kerrigan elorozta a pilóták elméjéből a biztonsági kódokat, még mielőtt végeztek volna velük. így fel is tudtak szállni, és a dokkolással sem volt gond. Lerohanták a hajókat, és valószínűleg éppen ezekben a percekben Duke hajóit is. És a Hyperiont is. Raynor villámgyorsan beütötte a parancsnoki hajó hívókódját. Matt! - kiáltott a mikrofonba, amint az összeköttetés létrejött. - Hall engem?! - Uram? Horner hangja ugyanolyannak tűnt, mint máskor, és Raynor megkönnyebbülten sóhajtott fel. Még az első tisztje sem lenne ilyen nyugodt, ha a zergek éppen vérfürdőt rendeznének a fedélzeten. - Nincs sok időnk, Matt, szóval jól figyeljen! - hadarta. - A zergek meg fogják támadni a hajót. Készítsen föl rá mindenkit, és vezényeljen embereket a mentőkompokhoz, mert még szükség lehet rájuk! Azt akarom, hogy... Ezt hogy érti, uram?! - vágott közbe Horner. - A szenzorok csak a visszatérő leszállóhajókat jelezték. Zergeknek semmi nyoma. De amint a fedélzetre lép, személyesen is megbeszélhetjük. - Amikor a . . . Raynor lehunyta a szemét, de most az egyszer nem jelentkeztek a víziók. - Matt... hol van most a leszállóhajóm?
Épp dokkolni készül, uram - mondta Horner, némi zavarodottsággal a hangjában. - De... hát ezzel csak tisztában van... Nem - mondta Raynor lassan. -Én nem vagyok azon a hajón. Figyeljen rám, Matt! Zárja le a dokkolóöblöt, és senkit ne engedjen se ki, se be! - De uram... Aztán győzött a kötelességtudat, és Horner, mint rendesen, most is engedelmesen követte a kapott utasítást. Még akkor is, ha egy kukkot sem értett az egészből. - Hm... Ez... fura. - Micsoda? Mi az?! -Nem tudom lezárni, uram. Felülírták a parancsot. Az ön kódját használták hozzá. Mi folyik itt egyáltalán?! Raynor úgy szitkozódott, mint egy tengerészgyalogos, és azt kívánta, bár lenne valami, amit tehetne - de nem volt. Ennek a kiégett szarkupacnak a foglya, míg az embereit lemészárolják, a hajóit elfoglalják - és nem tehet ellene semmit! És nem tudja felülírni a már felülírt parancsot? - kérdezte kétségbeesetten. Nem, uram. Hiszen akkor mi értelme lenne a parancsnoki kódnak?!Horner akaratlanul is felkuncogott a vad ötlet hallatán, és Raynorba belehasított a gondolat, hogy Matt - legyen bármilyen hasznos segítő - végül is félig még mindig gyerek. -Akkor is kell, hogy legyen valami módja annak, hogy megállítsuk őket! - csattant föl Lelki szemei előtt felrémlett a Hyperion belső terének kialakítása, és magában már ezredszer átkozta el Mengsk egóját. Azok a széles folyosók és lépcsőfeljárók! Na ott aztán tényleg képtelenség lesz elszigetelni egymástól a szinteket! Amint a zergek kimásznak a dokkolóöbölből, zöld útjuk lesz - végig az egész hajón. - Mindegy, hogy mit talál ki, de annak a hajónak nem szabad dokkolnia! - Hát... azt hiszem... - kezdte Matt, aztán elhallgatott. Raynor érezte a hangján, hogy a kölyök forgat valamit a fejében, de nem akarja kimondani. Még mindig viszonylag higgadtnak tűnt - sokkal nyugodtabbnak mint Raynor -, de ahogy egy kicsit elcsuklott a hangja, lehetett rajta érezni, hogy ő is kezd berezelni. Minden oka meg is volt rá. - Mi az, Matt?! Mondja már! - Talán... megpróbálhatnánk egy vész-térugrással - mondta Horner egészen vékony hangon. Raynor azonnal kapcsolt, és most már értette, hogy miért a nagy kelletlenség. A térugrásokat - amikor a hajók a hipertérben utaztak - a pilóták és a navigátorok kínos elővigyázatossággal tervezték meg, gyakran órákkal az utazás előtt. Azon egyszerű oknál fogva, mivel egyetlen apró számolási hiba is végzetes következményekkel járhatott. Lehet, hogy csak néhány fényévvel odébb lépnek ki a hiperűrből, de az is könnyen megeshet, hogy a hajó darabokra esik, vagy valami még ennél is rosszabb történhet. Emellett a hiperhajtóműveknek kellett néhány óra, amíg feltöltődtek. A megfelelő számítások és tervezés nélkül megkockáztatni egy ilyen ugrást őrültségnek tűnt. - Csinálja! - mondta Mattnek, és elégedetten konstatálta, hogy nem üvölt kétségbeesetten. - Ez parancs. - Igen, uram! Hallotta, hogy Horner eszeveszett iramban gépel, és sejtette, hogy most viszi be a térugráshoz szükséges utasításés parancssorokat. Raynor gyorsan beütötte a saját kódjait, hogy felülírja a biztonsági szűrők tiltását, amik meggátolnának egy ilyen ugrást. Ennyit tehetett, nem többet. - Kész! - jelentette Horner remegő hangon. - Sok szerencsét, Matt! - suttogta Raynor a komm.-egységbe. - Magának is, Jim! - mondta az első tisztje, aztán valami fel- sistergett, és a kapcsolat megszakadt. A hipertérben rádiócsönd van. Raynor egy pillanatig megkönnyebbülést érzett. Legalább a Hyperiont nem foglalták el. Ha egy napban vagy egy fekete lyukban kötnek ki, az is gyorsabb és barátságosabb vég lesz a számukra, mint az, ami a zergek karmai közt várt volna rájuk. Bár tehetne valamit a többi hajóért is! Azoknak azonban nem voltak olyan erős hajtóművei, amik lehetővé tettek volna egy ilyen gyors térugrást. Itt ragadtak hát, hogy egyedül nézzenek szembe a zergekkel, ő pedig idelentről csak tétlen szemlélője lehet a dolgoknak.
Van azonban még valami, amit megpróbálhat. A komm.-egységét új frekvenciára hangolta, s az éterben szinte azonnal felcsattant egy szigorú hang. - Ki az? Fiatal hang volt. Talán egy navigátor, vagy egy kommunikációs tiszt. - Itt Jim Raynor beszél - mondta. - Adja nekem Duke tábornokot! Mi van már megint, te kis pöcs?! - hallotta Duke száraz, recsegő hangját pár másodperccel később. Raynor lenyelte a haragját. A pillanat nem volt alkalmas az egymás sértegetésére. - Figyeljen, tábornok! - mondta kétségbeesett gyorsasággal. - Tudom, hogy nem igazán kedveljük egymást, de most segítségre van szükségünk! Nem törődve Duke száraz nevetésével, gyorsan folytatta. A hajóinkat lerohanták a zergek, és a leszállóhajóink és kompjaink is odavannak. Az embereire van szükségünk, hogy megtisztítsák a hajókat, vagy legalább kihozzák onnan a túlélőket! Tudom, hogy a maguk hajóit is megtámadták, de maguknak megvan hozzá a szükséges tűzerejük és fegyverzetük, hogy elbánjanak velük. Nekünk nincs. Csönd. Hall engem, Duke? - kérdezte Raynor kétségbeesetten. - Mindenkit lemészárolnak a hajóinkon! Csak a maga katonái segíthetnek most! Kérem! Csönd. Aztán Duke végre válaszolt. Nevetni kezdett. Azt akarja, hogy megmentsem az emberei seggét? - kérdezte. - Tengelyt akaszt velem, hátat fordít Mengsknek és a Domíniumnak, ellopja a hajóinkat, hülyére vesz, és most azt akarja, hogy segítsek magán?! Meg az emberein, akik a füttyentésére mindent hátrahagytak, hogy lázadósdit játszhassanak? Hát... mersze az van, de esze az nem sok. - Rendben, hibáztasson engem, ha akar! - vágta rá Raynor. - Jöjjön le ide, és veressen vasra, az sem érdekel már! Nyugisan fogom tűrni! Elvihet, elítélhet, kivégeztethet. Leszarom! De engem hibáztasson, ne az embereimet! Az én hibám miatt ne nekik kelljen meghalniuk! Kérem, Duke! Kérem! - Nos - mondta a tábornok lassan ez vagy te, fiacskám. És az, hogy most itt könyörögsz, felmelegíti majd a szívemet a hideg téli estéken. Felkuncogott, aztán megint megkeményedett a hangja. Ezt a vermet azonban te ástad, fiacskám, és te is estél bele. Az embereid, akik odavesztek... a haláluk a te lelkeden szárad. Remélem, hogy a tudat, hogy te vitted őket a halálba, segít majd jól aludnod éjszakánként! Azzal bontotta is a kapcsolatot. Egy pillanattal később egy árnyék suhant át az égen, és Raynor tudta, hogy a Norad-III elindult vissza, a Domínium irányába. Duke úgy döntött, hogy fülét-farkát behúzza, és visszavonul, s ezért még Raynor sem hibáztathatta. Az emberei egy része odalent halt kínhalált a Charon, és legalább egy hajóját elfoglalták a zergek. Semmi meglepő nem volt hát benne, hogy szeretett volna minél messzebb kerülni ettől a kiégett kődarabtól. Viszont kaján elégedettséggel hagyta sorsára a felkelőket, amiért Jim Raynor megesküdött, hogy ha kijut innen, megkeresi és kicsinálja a vén szarházit. - Most mit csinálunk, uram? - kérdezte Cavez, de a parancsnoka csak a fejét rázta. Fogalma sem volt. Csak az eget bámulta, és megpróbálta észrevenni az atmoszférán túl várakozó hajói körvonalát. Szinte várta, hogy lezuhannak, és azt mondogatta magának, hogy minden szerencsétlenségnek lehetnek túlélői. Mert hogy a dolgok ennél már úgysem mehetnek rosszabbul. Aztán hirtelen vakító fény lobbant - olyan éles, hogy egy pillanatig el kellett, takarnia a szemét. A fénycsóva az egyik hajóját találta el, és a bántóan éles fényudvar az atmoszférán át is látható volt. Az űrhajót rettentő dicsfény övezte egy pillanatig, aztán... nem volt sehol. Elhamvadt. Mire a fény kihunyt, a hajó eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. - Mi a...- hebegte Raynor azt a helyet bámulva, ahol egy szemvillanással korábban még a cirkálója volt.
Az egyik hajóját szétzúzták, és tökéletesen megsemmisítették. De... mi a fene lehet képes ilyen mérvű pusztításra? A válasz kézenfekvő volt. A protossok. Az izzó felhőkkel teli égbolton fel is tűnt egy karcsú, elegáns protoss hajó, nem messze Raynorék kicsiny flottájától. Mi a jó fene bajuk van ezeknek?! Miért pusztították el a hajóját? Sajna erre is megvolt a válasza. A zergek miatt. A protossok izzó gyűlölettel irtották a zergeket, de még a jelenlétükre utaló nyomokat is. Márpedig a zergek megszállták a hajókat, így azok - a fedélzetükön tartózkodó emberekkel egyetemben - potenciális célpontokká váltak. Újabb elviselhetetlenül éles villanás, és egy újabb cirkáló porlad el. Aztán még egy. Raynor komm.-egysége felpittyegett, és ahogy a férfi odakapta fejét, látta, hogy egy új jel tűnt föl a navigációs térképen, és orbitális pályára állt. A jel elhaladt az egyik cirkálójuk mellett, és egyenesen a Char felé tartott. Ez most vagy egy komp, vagy egy mentőkapszula. Akárhogy is, ez túlélőket jelent! A reményei egy újabb vakító villanással váltak semmivé - a protossok ez alkalommal a mentőkapszulát vették célba. A fénynyaláb még percek múlva is Jim káprázó szeme előtt táncolt, s az új jel egyszerűen eltűnt a komm.egység monitoráról. Újabb mentőkapszulák indultak a bolygó felszíne felé, s a protoss hajó minden alkalommal kínos precizitással semmisítette meg őket. Az egyiknek azonban sikerült legalább részben kikerülnie a halálos energianyalábot, és a sérült gépezet hosszú, lapos spirálpályán folytatta az ereszkedést a bolygó felszíne felé. Raynor villámgyorsan talpra parancsolta az embereit. - Túlélők! - bődült el. - Gyerünk! Emberei élén rohanvást indult meg a komm.-egység által megjelölt pont felé, ahol a mentőkapszula nagy valószínűség szerint be fog csapódni. A rádióadóját folyamatos sávváltásra állította - arra az esetre, ha akadnának még túlélők, vagy ha az egyik hajóján mégis csak sikerülne az embereinek legyűrni a zergeket. Vagy... ha valamilyen csoda folytán a protossok akarnának fegyverszünetet kötni. Két másik járműnek is sikerült elérnie a bolygó felszínét. Mindkettő találatot kapott, de mindkettőnek sikerült egy darabban lejutnia. Odafönt azonban tovább folyt a mészárlás. - Uram! Leanda Bluth volt az, a Harrison kapitánya. - Igen, kapitány? Bluth kapitány alacsony nő volt, izmos, rövidre vágott, szőke hajában barna csíkokkal. Szivarozott, valami borzalmas, házi készítésű szeszt nyakalt, és szemérmetlenül csalt a pókerben. Raynor kedvelte. -A zergek lerohanták a hajót, uram. Már a hídnál vannak, és perceken belül áttörik a lezárt ajtókat. Sajnálom, uram! - Nem kell - mondta Raynor, és érezte, hogy elszorul a torka. - Remekül helytállt, Leanda. Köszönöm! - Igen, uram! Sok szerencsét! Azzal bontotta a vonalat. Egy perccel később a protossok lelőtték a Harrisont. Az űrhajó túl nagy volt hozzá, hogy egyetlen sugár azonnal végezzen vele, így a rettentő hő szekciónként perzselte fel, egyik fedélzetet a másik után. Raynor kényszerítette magát, hogy nézze, ahogy a Harrison lassan semmivé foszlik, és a könnyein át is látta, hogy ott, ahol a füsttel és hamuval teli felhőkön túl az előbb még egy cirkáló volt, most már nincs semmi, csak egy lyuk az ionoszféra határán. A Harrison és legénysége ment el utoljára. Minden hajójuk megsemmisült, és minden embere elesett, kivéve azokat, akik idelent voltak vele - és azokat, akik a Hyperion fedélzetén maradtak, ha Mattnek sikerült egyben tartania a hajót. És azok, akik a mentőkapszulákban sikeresen földet értek. Már ha akad ilyen.
Mindenki más, aki követte, aki kitartott mellette, aki hitt benne... mind halottak. Mind halottak. Miatta. Igyekezett a futásra koncentrálni, és ezt a gondolatot legalább időlegesen elhessegetni magától, de tudta, hogy a bűntudat és a mardosó szégyen most már örökre a nyomában fognak járni. Az örökké azonban hosszú idő. Most a lehetséges túlélőknek kell segítenie.
A legközelebbi roncsot jó negyven perc múlva érték el. Komp volt, nem mentőkapszula, s a sérült hajtóművekből és az összeégett törzsből dőlő füstöt már jóval az előtt lehetett látni, hogy egyáltalán megpillantották volna magát a hajót. A protoss sugárnyaláb a gép egyik szárnyát és a hajtóműveket kapta el, de a pilótának sikerült többé-kevésbé egy darabban lehoznia a sérült kompot. Ahogy Raynorék felértek az utolsó kaptató tetejére, látták, hogy a hajó fedélzeti nyílásai nyitva vannak, és néhányan ácsorognak a géptörzs mellett. Bár nem voltak sokan, a tudat, hogy nem vesztette el minden emberét, felemelő volt. Önkéntelenül is elvigyorodott, és rohanvást indult meg feléjük. Az egyik túlélő - egy nő, aki a hajóba tapadt hamutól szinte nem is szőkének, hanem szürkének tűnt - előrelépett, hogy üdvözölje. - Abernathy hadnagy a Chandlerről, uram. Az egyik karját védekezőn szorította a mellkasához, de ezen kívül sértetlennek tűnt. - Jó látni magukat, hadnagy! - mondta Raynor rekedten, aztán villámgyorsan felmérte a túlélőket. A negyvenfős kompon huszonhármán érték el a Chart. Négy kivételével mind fegyverben voltak, és a zúzódásokat, pár ficamot, vágást vagy törést leszámítva senki nem sérült meg súlyosan.- Uram, lehetséges, hogy a Chandler... - kezdte az egyik katona, de Raynor csak megrázta a fejét. - Két másik kompnak vagy mentőkapszulának is sikerült lejutnia - mondta, miután megköszörülte a torkát. - Ha van rajtuk túlélő, azt akarom, hogy mi találjuk meg őket először! Magához intette Cavezt és Abernathyt. - Maguk itt maradnak, gondoskodnak róla, hogy a sebesülteket megfelelően ellássák, és lajstromba vesznek minden használható holmit! Aztán találomra kiválasztott öt katonát. - Maguk velem jönnek! Futólépésben indultak tovább, a hátuk mögött Cavez és Abernathy a parancs szerint elkezdte megszervezni a sebesültek ellátását, és nekiláttak mindent leltárba venni. Éjszakai táborhelynek ez is éppúgy megtette, mint bármelyik másik. A második lezuhant jármű is komp volt, bár sokkal pocsékabb állapotban, mint az első - a protoss sugár a törzset fűrészelte kettőbe, és a hajótest szétesett, ahogy belépett az atmoszférába. A jeladó a mentőkomp orrában volt, míg a hátsó része egy közeli völgyben landolt. Az elülső részben négy katona és a pilóta maradt életben, a völgybe zuhant darabban viszont senki, bár a túlélők azt mondták, hogy a negyvenfős komp majdnem tele volt. A többé-kevésbé egyben maradt elülső részből elhoztak minden használható holmit, aztán - mivel Raynor ragaszkodott hozzá - összeszedték a szerteszét heverő holttesteket, és az első traktusban helyezték őket örök nyugalomra. Az egyik katona lába megsérült a becsapódáskor, így Jim őt és a magával hozott embereket hátrahagyta, és a második komp három sértetlen katonáját vitte tovább magával a harmadik jel irányába. Szívesebben tartotta volna egyben a csapatot, de tudta, hogy ha a harmadik gépen is vannak súlyosan sérültek, nem késlekedhetnek - márpedig egy sebesült eléggé lelassította volna őket. A harmadik jármű egy mentőkapszula volt - elméletileg hat embernek elegendő hellyel. A nyomok alapján teljesen elkerülte a protoss sugárnyalábot, vagy túl kicsi volt ahhoz, hogy lényegesnek ítéljék, és egyáltalán nem is
vették tűz alá. Sajnos akárki is vezette a mentőkapszulát, nem volt járatos az ilyen járművek irányításában. A hajótest hasán és az egyik közeli sziklacsúcson éktelenkedő repedések meg törések arról árulkodtak, hogy rázós egy leszállás volt. A mentőkapszula az oldalára fordulva feküdt egy kráterben, és valószínűleg csupán a kráter falai akadályozták meg, hogy tovább ne guruljon. Raynor egy pillanatig habozott. Az ő hajóikon nem akadtak mentőkapszulák, így ez csak Duke valamelyik hajójáról jöhetett. Vagy a teherszállítóról, vagy a kutatóhajóról. Ami azt jelentette, hogy bárki is volt a fedélzeten, az a Terrai Domíniumnak dolgozott, és lehet, hogy helyben agyonlövi a lázadókat, ha megpillantja őket. Talán jobb lenne szép csendben odébbállni... Erre azonban a kapitány mégsem volt képes rávenni magát. A Char nem volt valami barátságos hely - legalábbis az, amit idáig látott belőle. Ilyen helyen senkit nem hagy az ember magára. A pokolba is, talán még magának Dukenak is felajánlotta volna, hogy csatlakozzon hozzájuk! Talán. De azért meglazította oldalfegyverét a tokjában. Biztos, ami biztos. - Hahó! - kiáltotta, ahogy megközelítette a roncsot. A fedélzeti nyílás nyitva volt, bár ez inkább volt betudható a becsapódás erejének, mint annak, hogy valaki szándékosan kinyitotta. - Van itt valaki? Mintha halk nyöszörgés érkezett volna válaszul, de Jim nem mert volna megesküdni rá. Bejövünk! - mondta jó hangosan, arra az esetre, ha a bentiek fegyveresek lennének.A fedélzeti nyílás csúnyán eldeformálódott, és mind a négyük erejére szükség volt ahhoz, hogy legalább annyira kinyissák, hogy egy ember átférjen rajta. Végül csak engedett a fém annyit, hogy Raynor át tudott csusszanni a résen. A mentőkapszula belsejében mintha semmi nem maradt volna egyben. Normális esetben a felszerelést málhazsákokban és a falakhoz rögzített tartókban tárolták, de ezek a becsapódáskor letörtek és szétszakadtak, és most minden szanaszét hevert. A hat biztonsági hevederből háromban volt valaki - két férfi és egy nő. Az egyik férfiról azonnal látszott, hogy halott: egy fémrúd állt ki a fejéből. A nő feje is furcsa szögben állt, és ahogy Raynor megkerülte, látta, hogy megüvegesedett, élettelen tekintettel néz a semmibe. A másik férfi gyomrát egy merevítőelemből letört fémdarab döfte át, de még élt, és ahogy Raynor árnyéka rávetült, felnyögött és megvonaglott. - Segítsen... - hörögte, és Jim kétségbeesetten nézett körül, hátha a vakszerencse segítségével valahol csak megpillantja a zűrzavarban az elsősegélyládát. Igen, ott volt az egyik halom konzerv alatt! Felkapta, feltépte a fedelét, és vadul beletúrt. - Megteszem, ami tőlem telik - mondta színtelen hangon, miután megnézte a férfi sebét. Bár tisztában volt vele, hogy ekkora vérveszteségnél ez sajnos nem jelent sokat. Mondani azonban nem mondta ehelyett beadott a férfinak egy akkora dózis fájdalomcsillapítót, amiről úgy gondolta, hogy talán csillapítja a kínjait. - Melyik hajón szolgáltak? - kérdezte, mivel sem a halottakat, sem a haldoklót nem ismerte föl. - Az Amerigón - felelte a férfi halkan, és látszott rajta, hogy már alig képes fókuszálni. Ahogy a fájdalomcsillapító hatni kezdett, a férfi hangja mintha megiszaposodott volna. -Akkor jutottunk ki, amikor az a... szörny megjelent... - A férfi minden szóért megküzdött. - Valakit... figyelmeztetnünk kellett. Szörny? Miféle szörny? - hajolt közelebb Raynor, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Volt egy feltételezése, de bizonyosságot akart. Az Amerigo Duke kutatóhajója volt. Hallotta a segélykérő üzenetüket. Nem zerg - ingatta fejét a férfi, és felnyögött, akkora erőfeszítésébe került az apró, önkéntelen mozdulat. - Én... legalábbis még nem láttam... ilyet. Mintha egy nő lett volna... de közülük való. Raynor nagyot nyelt. Kerrigan! Megpróbált uralkodni a hangján és nem felizgatni a haldoklót - ugyanakkor annyit megtudni a történtekről, amennyit csak lehet.
Adatokat keresett - nyögte a férfi. - Régi fájlokat... feljegyzéseket. Régi feljegyzéseket? - húzta el a száját értetlenül Raynor. - Régi csillagtérképek, meg ilyesmik? Ezért ment oda? -Nem... nem a navigációs naplót kereste - ingatta fejét a férfi, aztán komor mosoly árnyéka ült ki a szája szögletébe. - De... most már nem számít. Már nem maradtak... titkok. Mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna, és Raynor megpróbált nem tudomást venni a lélegzetvételt kísérő, szörcsögő hangról, és a férfi ajkain kiütköző habról. Tudta, hogy ez a kérdezősködés nem segít a haldoklón, csak sietteti a véget. Ám a férfi már így is-úgy is halott volt, számára pedig nagyon fontos, hogy megtudja, mi volt Kerrigan támadásának célja. - Az Amerigo terrai kutatóhajó volt - magyarázta a férfi lassan. - Minden kutatóhajón... van egy elzárt kamra... az alsó szinten. Tele adatokkal... a Szellem-programhoz. Raynor érezte, hogy jeges borzongás kúszik végig a tagjain. - Az Amerigo is részt vett a Szellem-programban? -Nem... csak adatokat szállítottunk. Mint minden kutató- és felfedező hajó. Arra az esetre... ha... a Szellem-ügynöknek segítségre... vagy javításra volt szüksége... Az, ahogy a javítás szót kiejtette... Raynor tudta, hogy nem elsősegélyt értett alatta. Kerrigan annak idején végtelen keserűséggel beszélt a Szellemként kapott kiképzéséről és a ráerőltetett kondicionálásról. - A kondicionálásról szóló... adatokat kereste - nyögte a férfi, és az erőfeszítéstől apró, rózsaszín buborékok jelentek meg az ajkán, és kezdett megtörni a tekintete. - De semmi hasznát nem veszi majd... mert... mind... kódolt. Az utolsó szavakat már vérrel együtt köhögte föl, a szemei nagyra nyíltak, aztán halk hörgés tört föl a torkából és a teste elernyedt. Raynor kábán mászott ki a mentőkapszulából, arra is alig figyelve, hogy mit tesz. Szólt az embereinek, hogy kutassák át a hajót és szedjenek össze minden használható holmit, aztán félreállt, és hagyta, hogy a katonák munkához lássanak. Túlzottan lefoglalták most a saját gondolatai - amit hallott és megértett. Kerrigan régen Szellem volt, a Konföderáció telepatikus képességekkel megáldott bérgyilkosa. Őt és a hozzá hasonlókat úgy válogatták össze, aztán kondicionálták, erős vegyi és pszichológiai gátlómechanizmusokat égetve beléjük, hogy csak a kapott parancsnak megfelelően használhassák fel a képességeiket. Egyszer mesélt róla a nő, hogy Mengsk hogyan menekítette ki a Konföderáció karmaiból, és hogyan segített neki a kondicionált gátlások egy részének eltávolításában. Ezért is volt olyan hűséges hozzá. De a gátlások egy része megmaradt, és a nőnek nem volt hozzáférése mindahhoz az erőhöz, ami valójában benne lakozott.Ellenben azok az adatok, amiket az Amerigáról szerzett, tartalmazzák a módszert, hogyan férhet hozzá a gátló barrierekhez, és hogyan hatástalaníthatja őket. A Konföderáció idejében, ha egy Szellem kondicionálása meggyengült, a legközelebbi kutatóhajóra szállították, ahol a tudósok - a rendelkezésükre álló információk segítségével - megerősíthették a pszichés és biológiai gátakat. A nő viszont most pontosan arra fogja felhasználni ezt a tudást, hogy meggyengítse őket. A dolog pont visszafelé fog elsülni. Nem csoda, hogy személyesen vezette a támadást az Amerigo ellen - mint egykori Szellem, tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit és hol keressen. Raynor a csontjaiban érezte, hogy Kerrigannek nem jelenhetnek akadályt a kódolt fájlok. Mindenképpen megtalálja majd a módját annak, hogy kiszedje az információkat valamelyik kutatóból, akinek nem sikerült időben elmenekülnie. Aztán képes lesz kinyitni a saját elméjének olyan zugait, amiket annyi éven át elzárva tartottak előle, megsemmisíteni minden gátló kondicionálást, és felszabadítani saját magát. Végre birtokában lesz minden képességének és erejének. Raynor megborzongott. Mit szabadítottak a zergek a mindenségre?
8 Mire befejezték a mentőkapszula készleteinek összepakolását, és a második komp túlélőivel együtt elindultak visszafelé, Cavez és Abernathy felállítottak egy tábort. A legtöbb embert nagyobb sátrakban, néhányukat pedig apróbb, egy-két személyesben szállásolták el. A tábor lelke azonban a kompban berendezett főhadiszállás volt, ahol nagy hasznát vették a még működőképes elektronikai rendszereknek. - Összesen ötvenketten maradtunk, uram - jelentett Cavez Raynornak, aki a komp megmaradt szárnyára telepedve hallgatta. -A készleteink két hétig tartanak ki, vagy akár tovább is, ha találunk valamit, amivel kiegészíthetjük. Diplomatikusan nem említette, hogy eddig - a zergeken kívül - semmi élővel nem találkoztak a Charon, és, hogy valószínűleg annyira soha nem fognak megéhezni, hogy ráfanyalodjanak az undorító idegenekre. - Fegyver és lőszer bőven akad - folytatta a fiatalember, aztán elvigyorodott -, és ami igazán remek hír, hogy van huszonnégy darab erőpáncélunk is. Néhány ugyan megsérült a... khm... landoláskor, de szerintem helyre tudjuk pofozni őket. Vagy ha nem, jók lesznek pótalkatrésznek. - Igyekeztünk számba venni a lehetőségeinket - vette át a szót Abemathy -, és úgy tűnik, nem is ez a legpocsékabb hely a galaxisban. Viszont nincs mód bolygóközi kommunikációra. A komm.-egységeket ráhangoltuk a komp antennareléire, így egymás között gond nélkül fogunk tudni beszélni, de az egységek hatósugara még így sem jut túl az atmoszféra határain. A mentőkompnak van egy vészhelyzetjelzője, amit már aktiváltam. Három évig megszakítás nélkül képes a segélykérő jelet sugározni. Egyikük sem tett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy esetleg olyan sokáig itt ragadhatnak. Raynor nem is igazán aggódott emiatt. Ha az éhhalált és a zergeket is számba veszik, talán csak sikerül hamarabb is elpatkolniuk, mint három év, és így megspórolhatják maguknak a hosszú-hosszú várakozást. Persze mindig fennáll a lehetősége annak, hogy valaki fogja az adásukat, és a megmentésükre indul. Bár azok, akik tudták, hogy ők itt, a galaxis ezen eldugott sarkában vannak éppen, vagy halottak voltak, vagy az ellenségeik. De ettől függetlenül persze még megmenekülhetnek. Történtek már ennél furább dolgok is. - Remek munkát végeztek - mondta Raynor a két katonának. - Állítsanak őrszemeket, aztán takarodó! Reggel majd döntünk afelől, hogyan tovább. Hanyatt dőlt a gép szárnyán, és ahogy lerakta a fejét, már aludt is.
A helyzetük reggel sem festett sokkal fényesebben. Az alvás nagyon ráfért mindannyiukra, függetlenül attól, hogy a föld mélyén vagy a világűrben néztek szembe a halállal, de mára legalább kipihenték magukat. A tegnap mintha egy szürreális lázálom lett volna, amiből képtelenek voltak felébredni, oly gyorsan és pusztító erővel szakadt a nyakukba a katasztrofális események sora. Mindenki kábán, alvajáróként mászkált. A ma bénító erővel csapott le rájuk, s ahogy a fejük felett felkelt a Char apró, hideg napja, már nem lehetett tagadni, hogy mindez tényleg megtörtént. Valóban itt ragadtak. Mindent vékony rétegben fedett a hamu, és az éjszaka során valaki egy hevenyészett sátrat húzott Raynor fölé, amiért nagyon hálás volt. Nem lett volna szerencsés, ha álmában megfullad a hamutól. Abernathy a komp szélárnyékos oldalán rakott tábortüzet, ami elrejtette a lángokat. Szükség is volt a tűzre, hiszen a folyamatos vulkanikus tevékenység ellenére hideg reggel virradt rájuk. Persze később, amikor majd a napfény felmelegíti a füstben és szén-dioxidban bővelkedő légkört, olyan meleg lesz itt, mintha egy fortyogó katlanban ücsörögnének. - Megjavíthatnánk a kompot - vetette fel Deslan, a tűz mellett ülő katonák egyike. - És mégis mivel? - kérdezte Raynor, aztán belekortyolt a bögréjébe és keservesen elfintorodott. Instant, önmelegítő, önrehidratáló koffein. Pazar! Persze a célnak tökéletesen megfelelt: akkora adag koffeint juttatott be a szervezetbe, ami órákon át ébren tartotta az embert, még ha egyébként narkolepsziás volt is. Az íze
viszont a folyékony fűrészporra hasonlított, amit forráspont fölé hevítettek. - Nincsenek pótalkatrészeink - jegyezte meg, és egy újabb kortyot erőltetett le a torkán. - Persze kifoszthatjuk a másik kompot és a mentőkapszulát is, de amire igazándiból a legnagyobb szükségünk lenne, az egy sértetlen hajtómű. Olyan pedig egyiken sincs. És még ha meg is lennének a szükséges alkatrészek - tette hozzá Abernathy -, kellene még egy sor szerszám az átalakításokhoz. Meg egy hajóváz, egy daru, néhány nagyteljesítményű ívhegesztő... no meg egy javítódokk. - És ha újra üzembe is tudnánk helyezni a kompot - folytatta Raynor kíméletlenül -, tudjuk, hogy ezeket az eszközöket csak rövid távú utazásra tervezték. A legközelebbi lakható bolygó pedig... Igyekezett felidézni a navigációs térképek adatait, amiket az előtt nézett át, hogy leszálltak volna erre a pokoli szikladarabra. - ... legalább háromnapnyira van - fejezte be végül egy kicsit sután. Tényleg jó lenne tudni, hogy ez a Char valójában hol van! - A protossok hajója még mindig orbitális pályán van - jegyezte meg egy McMurty nevű katona. - Ha megjavítanánk a kommunikációs rendszerünket, felvehetnénk velük a kapcsolatot, és kérhetnénk tőlük segítséget. - Hát persze! - nevetett föl keserűen Raynor. - És valószínű, hogy azt mondanák: Hogyne, fuvar kéne hazáig? Nem hinném. Kurvára nem! A protossokat csak egyetlen dolog érdekli: az, hogy zergeket öldöshessenek. Lehet, hogy csak tojnának ránk magasról, de az is lehet, hogy egyszerűen kinyírnának minket. Csak a biztonság kedvéért. Hiszen lehet, hogy fertőzöttek vagyunk. Azzal már nem is bajlódott, hogy elmagyarázza nekik, hogy valójában a protossok pusztították el a hajóikat. A Chandlerről és a Kecses Szárnyról menekült katonák nem is igen voltak tisztában a tegnapi nap történéseivel. A zerg támadás és a protossok tisztítótüze között nagyon kevés idő telt csak el. Raynor egy darabig fontolgatta, hogy elmondja nekik, de aztán úgy gondolta, sok haszna nem lenne a dolognak. Nem kell, hogy tudják, az emberiségnek immáron újabb ellensége is van a csillagok között. Éppen azok az idegenek, akikről az utóbbi időben úgy gondolták, hogy talán a szövetségeseik. Elég, ha egyelőre csak a zergek miatt aggódnak. Lehet, hogy az egész csak félreértés volt, és a tudat, hogy a protossok felelősek a hajóik pusztulásáért, csak megnehezítené az együttműködést. Ha pedig szándékos rombolásról volt szó, akkor ez csak egy újabb komplikáció. A katonái már így is elvesztették a bajtársaikat, a barátaikat, és az otthonukat jelentő hajókat. Egy ilyen bejelentés csak tovább rontaná a morált. - De... akkor most mit teszünk, uram? - kérdezte Abernathy, és mindenki elcsöndesedett, hogy hallják Raynor válaszát. - Nos... úgy tűnik, egy darabig itt ragadtunk. Hetekre, talán hónapokra is. Márpedig akkor fel kell, hogy készüljünk a hosszabb itt-tartózkodásra. Muszáj lesz felderítenünk ezt a bolygót, hogy megtudjuk, leselkedik-e még valami veszély ránk azokon kívül, amiket már megismertünk! Mindenről tudnunk kell, ami a hasznunkra lehet! Növények, állatok... minden ehhez hasonló fontos lehet! Ha találunk valami effélét, azzal kipótolhatjuk a készleteinket, és akkor a fejadagokhoz és a konzervekhez csak végszükség esetén nyúlunk. És jó lenne, ha akadna egy kis friss víz is a kulacsokba. Keserű arckifejezéssel ürítette fenékig a poharát, aztán folytatta: - Mindenki nagyon ügyeljen a zergekre! Tudjuk, hogy nagyon sok akadt belőlük a föld mélyén, és lehet, hogy még mindig odalent vannak. Lehet, hogy csont nélkül elsétálunk egy olyan kürtő vagy akna mellett, ami az ő föld alatti alagútjaikhoz vezet, és még csak észre sem vesszük! Szóval innentől kezdve mindenki tartsa nyitva a szemét! Nem szól nekik Kerriganről sem. Még nem. Már az is épp elég necces volt, hogy itt ragadtak egy olyan bolygón, ahol tényleg szörny termett, ahová léptek. Ha ezt még most megfejeli azzal, hogy a zergeket egy olyan megfertőzött és eltorzított nő vezeti, aki valamikor a Konföderáció Szellembérgyilkosa volt, azzal csak pánikot keltene. Márpedig neki most olyan emberekre van szüksége, akik éberek és bizakodóak. Akik még remélnek. Nem fogja elvenni tőlük a reményt. -A környék felderítésével kezdjük - folytatta, aztán fölkelt, és nagyot nyújtózott. - Mondjuk... egy tízmérföldes körzettel. És legalább olyan óvatos felderítést akarok, mint tegnap! Mindenre kiterjedő megfigyelést! Alagutak, járatok, mélybe vezető csatornák... semmi ne maradjon ki a szórásból! És különösen két dologra kell, hogy mindenki figyeljen: a veszélyre és a használható dolgokra.
Cavez és Abernathy felé intett. - Mostantól maguk a hadnagyaim. Mindketten biccentettek, és Cavez önkéntelen büszkeséggel húzta ki magát, hogy előléptették. - Mindketten ennek a szomorú majomcsordának a feléért felelnek - bökött hüvelykujjával a vigyorgó katonák felé. - Jelöljenek ki altiszteket, néhány őrmestert! A választást magukra bízom. Jelöljenek ki egy osztagot, ami a tábort vigyázza, míg a többiek felderítik a környéket! Egy pillanatig eltűnődött, aztán folytatta. - Érdemes lenne néhány embert visszaküldeni a második komphoz is. Mi ugyan elhoztuk, amit tudtunk, de akadhat még ott egy sor hasznos holmi. - Igenis! - tisztelgett a két hadnagy, Raynor pedig egy biccentés után félrevonult, és hagyta, hogy maguk választhassák ki a saját embereiket. Azt már megtanulta - keserves lecke volt -, hogy a legostobább dolog, amit parancsnokként tehet, hogy ott áll a beosztottai mögött, és kibicel, míg azok a saját beosztottaiknak tartanak eligazítást. Fontos volt, hogy ezek a katonák akkor is elfogadják Cavez és Abernathy parancsait, amikor ő nincs a közelben, és lássák, hogy annyira megbízik a hadnagyaiban, hogy hagyja, saját maguk hozzák meg a döntéseiket. Ehhez pedig most félre kellett állnia. Ezek ketten egyébként is jó választásnak bizonyultak. Alig egy óra múlva az emberek tudták, hogy melyik szakaszhoz tartoznak, megkapták a felszerelésüket és a megfelelő eligazítást, s már indultak is a felderítésre. Cavez erőpáncélba bújtatta Nont, és öt másik katonával együtt rábízta a tábort. Szándékosan a súlyosan sérülteket jelölte ki erre a feladatra, s Raynor elismeréssel adózott a logikájának. Olyan feladatot bízott a sebesültekre, amitől azok is fontosnak és hasznosnak érezhették magukat, és még csak a táborból sem kellett kitenniük a lábukat. A többi katonán aztán megosztozott a két hadnagy. Minden szakasz kapott egy felderítendő területet, de azt, hogy az adott szakaszon belül kinek mi lesz a feladata, már az őrmesterek döntötték el. Jól szervezetten, olajozottan ment a dolog. Raynor egyik szakaszhoz sem tartozott, így szabadon mászkálhatott közöttük. A hadnagyai valószínűleg azt feltételezték, hogy szívesebben maradna a komp mellett, de a néhai rendőrbíró túl feszült volt ahhoz, hogy csak úgy megüljön. Ehelyett nekiindult, maga sem igazán figyelte, hogy merre. Amikor egy felderítőcsapat közelébe ért, odabiccentett nekik, mintha egyszerűen csak a munkájukat ellenőrizné, pedig valójában úgy érezte, hogy mennie kell, csak hogy lekösse magát. Hogy elterelje gondolatait a nyomorúságos helyzetükről. Alig figyelt, hogy merre viszi a lába - pedig a katonáit éppen ő figyelmeztette az éberségre -, és hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak. Nem is volt meglepő, hogy Kerriganre terelődtek a gondolatai. Igaz, most nem egy vízióban látta, hanem az jutott az eszébe, amikor először találkoztak, az Antiga Prime-on. Az embereivel azt az utasítást kapta Mengsktől, hogy iktassák ki a kolónia főútját őrző Alfa-század katonáit. Mike Liberty is velük tartott, hogy segítsen a Konföderáció ellen hangolni a helyieket. Éppen tanácskoztak, amikor a semmiből feltűnt a nő. Egy lapos fennsíkon voltak, ahol nem sok fedezék akadt, csak lapos kövek, és viharos szél. Mégis, az egyik pillanatban még maguk voltak, a következőben pedig már egy nő állt mellettük. Méghozzá micsoda nő! Kerrigan a Szellemek testhezálló, csillogó páncélzatát viselte, ami pompásan kiemelte az idomait. Hosszú, vörös haját kibontva hordta, és fürtjei lángnyelvekként tekeregtek az arca körül. Raynor pedig úgy érezte magát, mint a közmondásos lepke a láng láttán. A nő vonásai nem voltak éteri szépségűek, épp ellenkezőleg. A szemei túl élesek és túl zöldek voltak, a szája túl széles és telt, az orra is egy hajszállal hosszabb a kelleténél. A járomcsontja magasan ült, az álla kemény volt - egy akaratos, makacs ember arcvonásai voltak ezek. Mindezek együtt azonban lélegzetelállító összhatást alkottak, ami tökéletesen illett hozzá. Büszke volt, erős és magával ragadó. A rendőrbírónak akaratlanul is eszébe jutott, hogy vajon milyen lehet megcsókolni azokat a telt ajkakat, és hogy vajon milyen lehet a nő teste a páncél alatt. És a nő meghallotta a férfi gondolatait. Épp jelenteni kezdett - a felderítés eredményéről számolt be -, amikor hirtelen kitágult a pupillája, és gyorsan
hátralépett. - Disznó! - kiáltott a férfira. - Mi van?! - tárta szét a karját védekezőn Raynor, pedig nagyon is sejtette, hogy mi lehet az oka a nő kirohanásának, és érezte, hogy kezd elvörösödni. - Nem is mondtam semmit! - De gondolt! - vágott vissza a nő, és a férfi szégyenkezése haragba csapott át. A nő egy telepata! Mike-ra villant a tekintete, aki zavartan nézett félre, megerősítve ezzel a feltételezését. A riporter tudta! Tudta, és nem szólt róla! Nem mintha az, hogy tudja, sokat változtatott volna a helyzeten. Valószínűleg hasonlóan reagált volna Kerriganre. Talán csak megpróbálja jobban elrejteni a gondolatait, ha tudja, hogy a nő képes olvasni bennük. Hát így kezdődött a kettejük kapcsolata. Raynor vonzónak találta a nőt, de vágyát erősen lehűtötte, hogy Kerrigan gondolatolvasó. A férfi túl sokat látott, túl sok történetet hallott, és a telepatákról való elmélkedés csak a saját személyes kísérteteit idézte föl. Johnny és Liddy képe lebegett a szeme előtt, néma tanúbizonyságul, hogy az adottsággal bírók miféle sebeket képesek ejteni a közönséges embereken. Ezért egy darabig meglehetősen hidegen és ellenségesen viselkedett Kerrigannel, és ő lepődött meg a legjobban, amikor Mike kiállt a nő mellett, és szólt neki, hogy egy kicsit vegyen vissza. Már egészen megkedvelte a nyurga riportert, s általában megbízott a megérzéseiben és az emberismeretében. Az, hogy Mike nagyra tartotta a nőt, őt is lassan más véleményre hangolta. Meg hát minél többet látta Kerrigant, annál inkább lenyűgözte a nő - és nemcsak fizikailag. Igaz, hogy makacs volt és önfejű, ugyanakkor rámenős is, független és brutálisan őszinte. Olyasfajta, mint Raynor maga. Az például egészen lenyűgöző volt, amikor nyíltan és kertelés nélkül Mengsk képébe vágta, hogy bolond, amiért parancsba adta nekik, hogy mentsék meg Duke tábornokot a lezuhant Norad-II-ről. S lám, mi lett mindennek a végeredménye... Ennek ellenére ő még mindig... A régi idők fölötti elmélkedést egy jókora árnyék zavarta meg, ami beterítette - nemcsak őt, de a környezetében mindent -, és valami szinte dallamos zümmögés töltötte meg a levegőt. Nem vesztegette az időt arra, hogy fölnézzen, hanem egyszerűen oldalra vetődött, kigurult, és ahogy egy apró kráter végre megfogta, fegyvert rántott. Aztán a lélegzete is elállt. Látott már korábban is protoss hajókat - a Mar Sara és a Tarsonis fölött - de még soha nem így, a saját szemével. És soha nem olyan közelről, hogy akár ki is nyújthatta volna a kezét, hogy megérintse. Az első gondolata az volt, hogy nem is annyira hajó az, amit lát, sokkal inkább egy szobor. Egy gyönyörű műalkotás, csupa aranyfényű hajlat és stilizált vezérsík. A következő gondolata az volt, hogy a rövid törzsből kinyúló hosszú, kecses szárnyaival olyan mint valami pillangó. De mégsem. Inkább olyan mint egy lódarázs. Tagolt törzs, szögletesebb szárnyak, áramvonalas test. Minden porcikája eleganciát, stílust és gyorsaságot sugallt. A zümmögő hangot a fékezőrakéták fúvókái adták ki, és a gép lassan földet ért. Kék, elektromos kisülések futottak végig a hajtóművektől a törzs mentén a szárnyak irányába, aztán a villanófények megszelídültek, és immáron halvány derengésként ölelték körül a hajót. A zümmögő hang is elhalkult, majd teljesen megszűnt. A hajó hajtóművei lassan leálltak. Raynor sziszegve tapogatta meg a zúzódásokat, amiket esés és gurulás közben szerzett, aztán talpra kászálódott. A pisztolyát azonban egy pillanatig sem volt hajlandó elengedni. Az űrhajó egyik lágy íve megereszkedett, aztán virágsziromként kinyílt - felfedte a mögötte rejtőző, hosszúkás nyílást -, és rámpaként ereszkedett a földre. A nyílásban egy alak tűnt föl - csupán egy körvonal a bentről sugárzó fény előtt -, aztán még egy és még egy. Lassan elindultak lefelé a rámpán. A protossok megérkeztek a Charra. Az első tucat, amelyik kiszállt a hajóból, nyilvánvalóan harcos volt. Raynor feltételezte, hogy valamiféle testpáncélt viselnek, bár ezek körülbelül annyira hasonlítottak a saját vértezetéhez, mint egy pompás festmény egy
odavetett, szénceruzás skicchez. Magasak voltak - hét lábnál egyik sem tűnt alacsonyabbnak -, s a rákéhoz hasonló páncéljaikban úgy festettek, mint hatalmas, halálos rovarok. Kecsesek és sebezhetetlenek. A mellvértek egy-egy eleme úgy emelkedett a váll-lapok fölé és mögé, mint csillogó, stilizált szárnyak. A vértek mellrészéből szikrázó fény áradt, bár Raynor nem tudta biztosan megállapítani, hogy ennek van-e valami gyakorlati haszna is, vagy csupán dekoráció. Esetleg mindkettő. Egyikük sem viselt sisakot, s bár a nyakukat oldalt magas gallér védte, a torkuk is szabadon maradt. Raynor egy ember esetében azt mondta volna, hogy vakmerő, büszke, s talán öntelt is, mert nem védi a fejét, de az idegenek esetében ez csupán merő spekuláció volt. A protossok hosszúkás, szürke bőrrel fedett, csúcsos feje így szabadon mozoghatott. Úgy tűnt, nincs se szájuk, se orruk, s a szemeik is inkább emlékeztettek sárgán ragyogó gömbökre, mint igazi érzékszervekre. Vajon hogyan beszélnek? És még inkább... hogyan vesznek levegőt? Egyiküknél sem látott lőfegyvert, de mindegyik harcos csuklóját vaskos alkarvédő óvta, s a páncél mintha rásimult volna a kézfejükre, ahelyett, hogy a könnyebb mozgást elősegítve, szabadon hagyta volna azt. Minden alkarvédőn volt egy csillogó félgömbben végződő, kiemelkedő rész, s Raynor feltételezte, hogy ott vannak a beépített sugárvetőik. A harcosok félkörbe rendeződtek a rámpa körül, és egy újabb alak jelent meg az ajtó fénykörében. Ha azok, akik idáig kiléptek a hajóból, harcosok voltak, akkor minden kétséget kizáróan ő volt a parancsnokuk. A páncélzata még díszesebb és mívesebb munka volt, az alkarvédői kisebbek, és hiányzott róluk az a gömb, amit Raynor fegyvernek vélt. A vállvértje még szélesebb volt, mint a harcosoké, a mellvértet pedig súlyos gallér, egymást keresztező, ékkövekkel díszes pántok és egy széles, szelvényekből álló öv helyettesítette. A vértezet darabjai ezüstös fényben csillogtak, és az egész alakot halovány, aranyszín ragyogás övezte. A válláról és a derekáról hosszú szövetcsíkok csüngtek, ami azt a benyomást keltette, mintha lazán megkötött köpenyt és ágyékkötőt viselne. Valami csillogó, színjátszó anyagból készültek, ami sötétkékből aranyra, majd zöldre váltott - attól függően, hogyan érte a fény. A parancsnok szemei ragyogó kéken izzottak, mint valami láng, és Raynor azon kapta magát, hogy a pillantása újra meg újra erre a szempárra vándorol vissza. Ahogy a protoss parancsnok lesétált a rámpán, s páncélos lábai a Char hamujába tapostak, Raynor hirtelen rájött, hogy honnan is ismeri ezt az idegent. Egyszer már látta, a Hyperion képernyőin - még az Antiga Prime-on, amikor a protossok felfedték magukat, s meg akarták támadni a bolygót. Ez itt Tassadar Egzekútor, Végrehajtó és a Templom Rendjének Mestere, a protoss vezérkar egyik tagja. Az, hogy ismerte a nevét, és az, hogy már találkoztak, csak még tovább rontotta a helyzetet. Hiszen ez az idegen, éppen ő - aki nem is olyan rég elpusztította az embereit és megsemmisítette a hajóit alig néhány hónapja még a szövetségeseinek nevezte őket! Csak úgy forrt benne a düh, és erős késztetést érzett, hogy nekirontson az Egzekútornak. A lábai azonban nem engedelmeskedtek. Igaz, látta már korábban a protoss vezért, és a Tarsonison látott már protoss harcosokat is - vagy ahogy ők nevezték magukat, zelótákat. De csak távolról, a csata sűrűjében. És akkor éppen elég más dolga is akadt, mint hogy pontosan és részletesen megfigyelhesse őket. Most azonban egészen közelről látta a magas, szálas, büszke idegeneket, és olyasmit érzett, amit talán még igazán soha. Félelemmel vegyes... tiszteletet. A zergek is idegenek voltak, de mégis mások. Olyan ocsmányak és rettenetesek, amitől a legbátrabbak is joggal reszkettek. A protossok... egyszerre voltak ennél többek és kevesebbek is. Nem félt tőlük... azaz... ez nemcsak félelem volt. Tartott tőlük, mert annyival... többek voltak, mint ő. O rákényszerült, hogy az élet kemény iskolájában kitanulja, mi is a magabiztosság, mert kénytelen volt megtanulni önmagára, és a saját képességeire támaszkodni, hogy életben maradjon. Tudta, hogy jó harcos és nyomolvasó, és amíg a Charra nem léptek, úgy gondolta, hogy tűrhető parancsnok. Tudta, hogy a legtöbb emberrel elbánna egy becsületes küzdelemben. Ahogy azonban elnézte ezeket az idegeneket, egy pillanatra megint úgy érezte magát, mint a kisfiú, aki az anyja
szoknyájába kapaszkodik. Mert most először értette meg és érezte át igazán, hogy ezek valóban idegenek. Idegen lények egy másik bolygóról. Más faj. Más kultúra. És azt is, hogy mennyivel vénebbek nála. Sőt mennyivel öregebbek bármelyik embernél. Az emberiség a protossokhoz képest csupán olyan volt, mint egy vásott - és nem is túlzottan ígéretes - kölyök egy kiforrott felnőtthöz képest. Ahogy ott állt, s küzdött a késztetés ellen, hogy elfusson, vagy elrejtőzzön, látta, az Egzekútor körülnéz, mintha a ragyogó szemeivel keresne valamit. Aztán a pillantása Raynoron állapodott meg, és a férfi egy villanás alatt megértette, mit érezhet egy rovar, amikor egy hegyes tűvel átdöfik, hogy kiállíthassák. Tassadar pillantása átjárta a tudatát, megbéklyózta, és marokra fogta a lecsupaszított énjét. Jer! Mindössze ennyit mondott, ha ugyan valóban kimondta ezeket a szavakat, de ez az egyetlen szótag a távolság ellenére is végigvágott Raynoron, és a csontja velejéig megrázta. Nem beszélnek! - döbbent rá hirtelen. Vagy legalábbis nem hangosan. Ehelyett az elméik kommunikálnak, mint az embereknél a telepaták. A hangja mély volt és lágy, és teljesen beborította Raynor tudatát. Ha a zergek hangja olyan volt, mint a csikorgó, darálódé fémé, vagy dühödten zúgó rovaroké, akkor a protossé olyan, mint az óceán hullámai, vagy a távoli mennydörgés. Raynor érezte, hogy a jobb lába felemelkedik, és a teste megmozdul, hogy léphessen. Jobb láb, aztán a bal következett. A tudata igyekezett engedelmeskedni a kapott parancsnak, s mivel nem volt ura a saját testének, úgy mozgott, mint valami alvajáró, aki a saját teste csapdájába esett. A protoss harcosok hang nélkül félreálltak, és Raynor addig vánszorgott előre, amíg közvetlenül ott nem állt az Egzekútor előtt. A rámpa visszahúzódott s az ajtó bezárult, de ez Raynort egy cseppet sem foglalkoztatta most. Minden figyelmét az a magas alak kötötte le, aki ott tornyosult fölötte, és bilincsbe verte az akaratát. Azok a ragyogó kék szemek egy pillanatra sem engedték el, és az Egzekútor félrebillent fejjel tanulmányozta a furcsa vendéget. James Raynor. Előző találkozásaink alkalmával Arcturus Mengsk szövetségese voltál. Tassadar szemei egy hajszálnyit összeszűkültek. Talán már nem vagy az? Raynornak eszébe jutott, hogy miért is hagyta ott Mengsket. Többek között azért, ami a Tarsonison történt. A protossok szárazföldi csapatokat küldtek a zergek ellen, s jobbnak bizonyultak, mint az emberek. A zergek vesztésre álltak. Csakhogy Mengsk nem ezt akarta. Az ő tervei szerint a zergeknek el kellett volna söpörnie a Konföderáció központi világát, hogy ő a diadalmas megmentő szerepében léphessen a színre, és a romokon megépíthesse a saját Terrai Domíniumát. Márpedig a protossok veszélybe sodorták ezt az ambiciózus tervet, és a bosszúról szőtt álmait. És ezt nem engedhette. így parancsot adott az embereinek, hogy támadják meg a protossokat. Raynor ebben nem akart részt venni. Hiszen a protossok az ő oldalukon harcoltak. Vagy legalábbis a zergek ellen. Márpedig az ember nem támadja meg a saját szövetségeseit - különösen, ha azok soha nem támadtak rá. A protossok mindig csak olyan emberi kolóniák ellen indítottak támadást, amiket már megfertőztek a zergek. - Nem - sikerült kipréselnie magából a szót. Az Egzekútor szemöldöke enyhén megemelkedett, aztán a rettentő nyomás hirtelen enyhült, és Raynor érezte, hogy megint képes szabadon mozogni. - Már nem dolgozom neki - tette hozzá gyorsan. - Amikor ellenetek fordult a Tarsonison, faképnél hagytam. Nem kellett volna a szövetségeseire támadnia! Az Egzekútor biccentett. Alig volt ez több, mint a hosszúkás fej apró moccanása - de Raynor számára ez a gesztus maga volt a megbocsátás jele, és iszonyú teher gördült le a vállairól. Igazándiból csak most tudatosult benne, hogy milyen rosszul is érezte magát az elmúlt hónapokban Mengsk árulása miatt. Amiatt, hogy úgy érezte, talán - valahogy - elejét vehette volna a dolognak. Hogy elejét kellett volna vennie a dolognak.
Harag és veszteség érzése rág téged belülről. A protoss vezér megjegyzése hallatán Raynort ismét elöntötte az a düh, ami az utóbbi időben oly gyakran vett rajta erőt. S ennek a haragnak most maga Tassadar volt a célpontja. Végül is most épp a protossok fordultak ellenük és ők pusztították el a hajóikat! Ok mészárolták le az embereiket! A gyűlölet összeszorította a torkát, és megszólalni is képtelen volt, de úgy tűnt, erre most - egy telepatával szemben - nincs is szükség. Tassadar hallotta a ki nem mondott szavait, és - mintha csak szégyenében tenné - elfordult. Az emberi hajók, amik e körül a világ körül álltak pályára... a tieid voltak? Raynor dühtől reszketve bólintott, és Tassadar is biccentett, bár továbbra is kerülte a férfi tekintetét. Igen. Mi pusztítottuk el őket. Raynor a megbánás leghalványabb nyomát sem fedezte fel az idegen szavaiban. -Azok az én embereim voltak! Üvölteni akart, de suttogás lett belőle. - Te ölted meg őket! A zergek okozták a halálukat. Az űrhajóitokat megfertőzte a Raj, így kénytelenek voltunk megtenni a szükséges lépéseket. Ismét Raynor szemébe nézett, s a hangja nyugodt és türelmes volt - mint amikor a szülő nyugtatja meg a csalódott gyereket. A férfi utálta ezt az érzést, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán most az egyszer jogos. - Ja, a zergek megtámadták őket - mondta keserűen. - De... a francba is, az embereim felvették velük a harcot! Megmenthettük volna őket! Ehelyett megöltétek őket, mi meg itt ragadtunk, ezen a szarkupacon! Tassadar rezzenéstelen pillantással figyelte, és a ragyogó, kék szemek mélyén nem harag volt, hanem mély együttérzés. Raynor tudta, hogy az Egzekútor megérti a csalódottságát, haragját és szomorúságát, s a protoss együttérzése enyhítette a fájdalmát. Nem állt szándékunkban ártani nektek, de a hajóitok már elvesztek számotokra. A zergek elfoglalták őket, s a legtöbbön már nem is érzékeltünk emberi életjeleket. A szemei összeszűkültek, úgy folytatta. Jobb tiszta halált halni, harcoshoz méltót, mint a Raj részévé válni. Márpedig az embereidre legfeljebb ez a sors várt volna. Már ha több időt hagyunk a zergeknek. Raynor Kerriganre gondolt, és megborzongott. Vajon ilyenné változtathatták volna a legénysége életben maradt tagjait is? Igen. Valószínűleg igen. Hiszen ez volt a zergek taktikája. A legyőzött ellenségeket beolvasztották a Rajba. így lehet, hogy a protossok valami olyasmitől mentették meg az embereit, ami a halálnál is rosszabb lett volna. - De a hajókat nem kellett volna elpusztítanotok! - kötötte az ebet a karóhoz, bár haragjának java odalett az Egzekútor logikájának fényében. - Mert most aztán soha nem szabadulunk el innen! Ahogy már említettem, nem állt szándékunkban ártani nektek - biccentett Tassadar, aztán, mintegy jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége, a harcosaihoz fordult, akik ezeddig mozdulatlanul várakoztak. - Kutassátok föl a Pengék Királynőjét! - Te tudsz Kerriganről? - kerekedett el Raynor szeme. A sikolya betöltötte a világokat elválasztó űrt, mint egy új rettenet születését jelző harsona. Jim egy pillanatra mintha tiszteletet és egy csipetnyi félelmet vélt volna kihallani az idegen szavaiból. Elméje már most is erős, és a fenyegetést, amit jelent, semmiképpen nem szabad alábecsülni! Az én feladatom felmérni az erejét.Megkeményedett a hangja, s mintha készülődő vihar moraja lapult volna a szavaiban. Amíg én élek, nem jelenthet veszélyt a népemre! Nem engedem! Visszafordult a harcosaihoz, úgy folytatta. Kutassátok fel őt és az őt kísérő fészekaljat, de ne ütközzetek meg velük! Elég, ha meglelitek őket, és tudatjátok velem, hogy hol vannak. Raynor meglepetten konstatálta, hogy érti az Egzekútor mentális utasításait, amit a harcosokhoz intézett. Mi több, úgy értette a protossok mentális nyelvezetét, mintha közöttük született volna. Aztán rájött, hogy ezt valószínűleg Tassadar tette lehetővé a számára. - Nem küzdesz meg vele? - kérdezte döbbenten a fölébe tornyosuló idegentől. - Hiszen az előbb még azt
mondtad, hogy az egész univerzumra nézve veszélyes! A szavaiban nem volt semmi gúny. Azok alapján, amit a nőtől az átváltozása óta látott, s amit a haldokló tudóstól hallott... hogy a nő mivé lehet még... nem érezte túlzásnak Tassadar szavait. Komoly veszélyt hordoz magában, így bölcsebb előbb gondosan tanulmányoznom. Hogy megítélhessem, mire képes. - Én tudom - morogta maga elé Raynor. - Ő maga az ördög.
9 - A protossok sorai felbomlottak, s mind más- és másfelé indult. Tassadar azonban maradt, ahol eddig állt, továbbra is mozdulatlanul, mint egy szobor. Raynor, aki az orra előtt ácsorgott, a nyakát tette volna rá, hogy az Egzekútor már nem is foglalkozik a jelenlétével. Jim fura, kettős érzéssel figyelte a protossokat. Egy része azt kívánta, hogy Kerrigan és a zergjei jól rúgják szét az arrogáns köcsögök seggét. Jól rájuk férne! De ez az elméje azon része volt, ahol a személyisége illogikus, ösztönlény része lakozott, amit igyekezett rövid pórázon tartani. A nagyobb, logikusan gondolkodó része nagyon is tisztában volt vele, hogy neki bizony az a jól felfogott érdeke, hogy Tassadar és a harcosai megtalálják Kerrigant, és egyszer s mindenkorra végezzenek vele. Aztán eszébe jutott valami, amitől ismét csak nem derült jobb kedvre: a protossok most elindulnak, hogy felderítsék a Chart - akárcsak az ő emberei. Márpedig nem lenne jó, ha a két csapat egymás torkának ugrana, különösen, ha még szövetségesek is lehetnek. Tassadar logikus magyarázata némileg más megvilágításba helyezte a hajói pusztulását, s már nem érezte azt a mindent elemésztő gyűlöletet a protossokkal szemben.Most már inkább a zergeket gyűlölte az emberei és a hajói elvesztése miatt. A protossok helyében ő is mindent és mindenkit elhamvasztott volna. Tassadar azt mondta, hogy már úgysem maradt sok embere életben, mire a tisztítótűz elemésztette a flottát - és ugyan mi oka lett volna a protossnak, hogy hazudjon neki? Raynor lassan elsétált az idegenek hajójától, s bár nagyon nehéz volt megállnia, hogy ne nézzen folyton hátra vajon Tassadar nem lopakodik-e ott a sarkában sikerült ellenállnia a kísértésnek. Felmászott egy közeli magaslatra, és szétnézett. Azzal tisztában volt, hogy elég messze elkeveredett a tábortól, de innen sikerült rálátnia a második mentőkompra, és ez már elég tájékozódási pontot adott neki arra vonatkozóan, hogy vajon merrefelé lehet most. Gyorsan bekapcsolta a komm.-egységét, és arra a hullámhosszra állította be, amit Cavez és Abernathy is használtak. - Minden egységnek, figyelem! - hadarta gyorsan. - Itt Raynor. A protossok leszálltak a Charon. Ismétlem: a protossok leszálltak a Charon! A szárazföldi egységeik már szét is szóródtak, de nem minket keresnek, hanem a zergeket. Senki ne nyisson tüzet rájuk! Ismétlem: senki ne nyisson tüzet rájuk! Szinte azonnal felcsipogott a komm.-egysége. - Itt Ling - jelentkezett be Cavez egyik őrmestere. - Épp most mértük be az egyiket, úgy fél mérföldre innen! Úgy néz ki, mint valami óriási, sétáló hangya! Ő is észrevett minket, de halad tovább. - Rendben - válaszolta Raynor. - Csak hagyják békén őket, és ők is békén hagynak minket! Rövid időn belül egy sor katonája jelentette, hogy látták a protossokat, de az idegenek nem léptek fel támadólag, és a két sereg csöndben, minden atrocitás nélkül haladt el egymás mellett.McMurty, a második kompnál futott össze egy protossal, de az után, hogy egy iszonyúan hosszú percig farkasszemet néztek, az idegen harcos egyszerűen csak bólintott, aztán ment tovább a maga útján. - Hát én majdnem behugyoztam a félelemtől - mesélte McMurty röhögve az éterben -, miközben a fickó még csak rám se bagózott. Raynor a beérkező hívások alapján arra jutott, hogy az emberei remekül viselkedtek a fura helyzetben, és tovább folytatták a kutatást. Az egyik csapat például talált egy patakot, egy másik pedig egy tavat, ami remek hírnek bizonyult - főleg, ha felforralják a vizet, vagy a komp egészségügyi készletéből vett detoxikáló hatású anyaggal kezelik. Az egyik felderítő szakasz jókora, lapos gombákból álló telepre bukkant az egyik kráter mellett, és innentől kezdve mindenki ilyenek után kutatott a kráterek környékén. Persze semmi nem garantálta, hogy ehetőek, de ez volt az első, nem zerg életforma a bolygón, és némi kísérletezést mindenképpen megér a dolog. Deslan jelentette, hogy látott valami apró rágcsálófélét besurranni egy sziklazugba. Bár nem tudta megfogni, a dolognak akkor is volt némi haszna. Úgy tűnt, akad itt állati élet is, és ha így van, legalább lesz mivel kiegészíteniük
a készleteiket. A zergeknek viszont nyomát sem látták. Talán mind elhagyták a bolygót? Raynor ebben azonban erősen kételkedett, annak ellenére, hogy tudta, a zergek is képesek a csillagok között utazni. Még hajóra sincs szükségük hozzá - de az biztos, hogy akkor is rettentő mennyiségű energiát emészt föl. Az ilyesmitől biztosan minden szenzoruk kiakadt volna, s lehet, hogy még szabad szemmel is látták volna a műsort, gondolta Raynor. Akárcsak a protossok. Ehhez képest Tassadar még mindig úgy állt ott, mint egy darab kő. Nem... a zergek még mindig itt voltak valahol. Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy visszabújtak a föld alá. Persze... ha akarná, tudná ellenőrizni ezt a teóriáját. Van rá mód. Még egy utolsó, gyors pillantást vetett a mozdulatlan Egzekútorra, aztán leült, és lehunyta a szemét. Nem történt semmi - leszámítva, hogy hirtelen sötét lett. Kinyitotta a szemét és elfintorodott. Mióta leszálltak erre az istenverte bolygóra, alig bírta kizárni tudatából a látomásokat - most meg, hogy kifejezetten várta őket, nem voltak sehol. Hol van ebben a logika? Újra lehunyta a szemét és erősen Kerriganre koncentrált. És megpillantotta a nőt. De... nem úgy nézett ki, mint a legutóbb. Sehol a csonttarajok, sehol a szárnyak. Nem a Pengék Királynőjét látta, hanem Sarah Kerrigant. Azt a Sarah Kerrigant, akivel először az Antiga Prime-on találkozott. Akivel alig néhány szót váltott, amikor leszálltak a Tarsonisra, hogy végrehajtsák azt az utolsó, végzetes küldetést. Nem tudta - nem tudhatta -, hogy akkor beszélnek utoljára. Sarah Kerrigan volt, az ember. Nem viselt páncélt, ami kifejezetten ritkaság volt tőle. Ehelyett kopott pamutnadrág volt rajta, ing, magas szárú bőrcsizma, és egy poros bőrkabát. A haját lazán hátrafogta, bár egy pár rakoncátlan tincs így is az arcába hullt. Az egyik combjához erősített, nyíltan viselt késen kívül fegyvertelen volt. Mosolygott. Nem a tőle megszokott fájdalmas mosoly volt ez, ami rettentő önuralomról árulkodott. Nem. Olyan mosoly volt, amit alig néhányszor látott a nőtől - amikor ő vagy Mike sikeresen megnevettették. Őszinte mosoly volt, a boldogság ritka pillanatainak tartogatott mosoly, amitől apró szarkalábak gyűltek a szeme sarkába, és egy kicsit el is pirult. Boldog volt. Igazán. Raynor kényszerítette magát, hogy kinyissa szemét, és igyekezett kiverni fejéből a nő képét. Karjait keresztbe fektette a térdén, előrehajolt, és mély lélegzetet vett. Hála Istennek és a technikának, a légzőmaszkja még mindig gond nélkül működött, s megakadályozta, hogy a levegőben szállongó hamutól megfulladjon. Megpróbálta nem kapkodni a levegőt, tudva, hogy attól csak elszédül, de valahogy le kellett csillapítsa vadul zakatoló szívét. Ez nem olyasmi volt, amit várt. Nem egy vízió volt, amiben bepillant Kerrigan elméjébe. És nem is emlék volt, hiszen efféle ruhákban soha nem látta a nőt. Talán egyszerűen csak álmodta? Kétségtelen, hogy Kerrigant látta - úgy, ahogy mindig is szerette volna látni. A folyamatos befelé fordulás, zárkózottság és védekezés nélkül. Viszont igazán nem is aludt el, és amit látott, az túl élénk volt ahhoz, hogy valami fantáziakép legyen csupán. A magaslat tetejéről lenézett a protoss hajóra, s már pattant is föl. A szeme elé kapta kezét, hogy a felkavarodó hamu ne rakódjon rá a védőszemüvegére, és még egyszer ellenőrizte a dolgot, de... igen... Tassadar nem volt sehol. Aztán egy közeli sziklacsúcson mégis megpillantotta, ahogy folyamatosan távolodott a protoss hajótól. Raynor - anélkül hogy jobban átgondolta volna a dolgot - az Egzekútor nyomába eredt. A protoss hosszú, elnyújtott léptekkel haladt, de úgy tűnt, nem siet különösebben, így Jim viszonylag gyorsan csökkentette a kettejük közötti távolságot. Ahogy jó huszonöt méterre megközelítette Tassadart, lassított, aztán bevágott a protoss mögé. Valószínűleg megtalálták Kerrigant, és az Egzekútor most megy, hogy leszámoljon vele. Raynor úgy érezte, neki is ott kell lennie. Nem mintha azzal hitegethette volna önmagát, hogy komolyan képes lenne nekik segíteni. Valószínűleg a leggyengébb protoss is sokkal ügyesebb a harcban, mint ő, s a fajuk már
sokéves tapasztalattal rendelkezik a zergek elleni küzdelemben. Nem. Ő csak látni akarta, hogy mi történik, amikor ezek ketten - Kerrigan és Tassadar - szemtől szemben találkoznak. Egy ilyen összecsapásból sokat megtudhat mindkettőről, a gyengéikről és az erősségeikről egyaránt. S mellesleg ez olyan harcnak ígérkezett, amit semmi pénzért nem hagyott volna ki. Tassadar semmi jelét nem adta, hogy tudatában lenne az őt követő ember jelenlétének, s Jimnek volt ideje még egyszer átgondolni a helyzetét és a lehetőségeit. A protossok, akik leszálltak a Charra, eddig, ha nem is voltak barátságosak, de legalább nem bizonyultak ellenségesnek. Ez jó jel volt, és nem kis kő esett le tőle Jim szívéről. Egy ellenség ezen a pokoli helyen épp elég. És az Egzekútor nem szánt szándékkal gondoskodott róla, hogy itt ragadjanak. Rá lehet vajon beszélni a protossokat, hogy segítsenek nekik elhagyni a Chart? Amikor McMurty felvetette az ötletet, elég nevetségesnek tűnt, de lehet, hogy egy próbát megérne a dolog. Végül is a protossok azért sem vágták át a torkát, hogy szólni mert hozzájuk, így talán egy kérdést is megkockáztathat. Nincs mit veszteni vele. Bár... lehet, hogy ezzel mégis érdemesebb lenne megvárni a közelgő összecsapást. Lehet, hogy a protossok, miután találkoztak Kerrigannel, már nem lesznek olyan helyzetben, hogy segíthessenek nekik. Neki pedig fogalma sem volt arról, hogyan is kellene elvezetni egy protoss űrhajót. De még akkor is, ha a protossok nem viszik el őket innen, sokkal jobbak a kilátásaik. Találtak vizet, és talán némi élelmet is, szóval a túlélésük esélyei megnőttek. S az is lehet, hogy a protossok legalább egy üzenetet, egy segélykérő hívást csak továbbítanak. Bár... az már fogósabb kérdés volt, hogy vajon kinek is küldje majd el az esetleges üzenetet. Mielőtt a Charra jöttek volna, egy maroknyi társuk úgy döntött, hogy nem tartanak velük az expedícióra. Ők talán szerezhetnének egy hajót, és a bolygón rekedtek segítségére sietnének. Vagy a közeli, lakott világok valamelyike talán hajlandó lenne egy mentőcsapatot küldeni a segítségükre. Hisz ötvenegy- nehány ember egy apró űrhajón is elfér, ha kell. Az is eszébe jutott, hogy ha lehetőség nyílna rá, talán érdemes lenne Mengskkel is felvennie a kapcsolatot. Igaz, a császárt bűnözőnek nevezte. Kérdés, hogy küldene-e bárkit is a megmentésükre. Raynor felajánlotta Duke-nak, hogy feladja magát az emberei szabadulása fejében, de az a szadista dög csak röhögött rajta, és úgy döntött, itt hagyja őket megrohadni. Mengsk azonban másfajta ember volt. Politikus. S mint ilyen, ő átlátná az egyes számú közellenség kézrekerítésében és elítélésében rejlő politikai lehetőségeket. Erősnek és uralkodásra termettnek látszana tőle, és példát statuálna mindenki számára, hogy lám, mi is történik mindenkivel, aki szembeszáll vele. Még az is lehet, hogy magát Duke-ot küldené vissza érte, és egy direkt parancsot a tábornok sem tagadhatna meg. Az ötlet ördögi körtáncot járt Raynor agyában. Persze ezzel aláírná a saját halálos ítéletét, de az embereinek ez az életet jelenthetné - feltéve, ha amnesztiáért folyamodnának, és meg is kapnák azt. Lehet. De elképzelhető, hogy egy ilyen lehetőséget is érdemes lenne megkockáztatniuk. Mostanra már egy sor sziklameredélyt megmásztak, és egy sor völgybe ereszkedtek le. Raynor érezte, hogy sajognak a combizmai, a talpa ég a csizmában. Azt a kevés vizet, ami még a kulacsa alján kotyogott, már mind megitta, útközben befalta fejadagjának maradékát, s a torka mostanra már olyan száraz volt, hogy szinte égett, s a gyomra is egyre hevesebben korgott. Tassadaron azonban a fáradtság legkisebb jele sem látszott, így Jim is összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Vajon meddig mennek még? És vajon hol van Kerrigan? Egy bő óra múlva Tassadar hirtelen megállt. Raynor tántorogva lassított a saját tempóján, aztán egyszerűen összeesett, és már az sem érdekelte, ha az Egzekútor nélküle indul tovább. Muszáj pihennie! Egy hegy lábánál jártak, ami az eddigieknél jóval magasabb és meredekebb volt, s ahogy tanulmányozni kezdte a hely formáját, arra is rájött, hogy miben is különbözik a korábban látottaktól. A hegyoldal nem csupán meredek volt, hanem furán szabályos felszínű. Mintha a sziklafelszín nem lecsiszolt lett volna, hanem puha. Egyébként is a hegyoldal olyan szabályos körívet rajzolt, s olyan szabályosan emelkedtek a sziklafalak, amit eddig hegynél még nemigen látott.
Az utolsó nyomravezető jel azonban egy gombatelep volt a hegy lábánál, alig másfél méternyire attól a helytől, ahol Raynor hevert. Minden gombának bő harminccentis, lapos kalapja volt, rövid szára, és olyan, fehérrel pettyezett, barnásszürke színe, amivel sikerült remekül beilleszkednie a hamufedte környezetbe. Ez nem hegy volt, hanem egy nyavalyás kráter. Méghozzá valószínűleg a legnagyobb, amit Raynor valaha látott. S az alapján, ahogy Tassadar a kráter peremét vizslatta, Kerrigan a sziklafalak óvó ölén belül lehetett. Lehet valami a dologban - tűnődött el Raynor, és hanyatt dőlt. Végül is a zergek kedvelték a földmélyi járatokat, és egy ilyen vulkanikus kráteren keresztül villámgyorsan el tudják érni azokat. Fejét a sziklának támasztva egy pillanatra lehunyta a szemét, és... ... a vulkánon belül volt, s a nem túl mély, teknőforma kráter alján állt. A fekete, üvegszerűen csillogó sziklafalak fénye lenyűgöző volt. Mintha egy pazar, szürreális virág kelyhének mélyéről kémlelte volna a szirmokat. Még a szárnyai hegye is reszketett a várakozás izgalmától. Körülötte zergek nyüzsögtek - a fészekalja harcosai. Ismét Kerrigan tudatában volt, s ahogy a nőt, úgy őt is átjárta az izgalom. - Te is érzed, cerebrita? - kérdezte a nő a csigaforma teremtményt, bár magát a kérdést fizikailag a mögötte, a levegőben lebegő felvigyázónak címezte. - A protossok itt vannak... ezen a bolygón. Egy pillanatra elhallgatott, s Raynort olyan érzés kerítette hatalmába, mintha erős szél ragadta volna magával, át a téren. Kerrigan a telepatikus képességeit használta, s a férfi életében először érezte, milyen is az, amikor két telepata tudata összekapcsolódik. - Már itt vannak egy ideje - folytatta a nő, aki tudatával a tájat fürkészte, mint ahogy egy véreb szimatolja a szelet, majd kéjesen elmosolyodott. - Rejtőzködnek. El kell, hogy pusztítsuk őket. Nem parancs volt ez, inkább javaslat a cerebrita részéről. Fiatal volt még, név nélküli. Viszont gyorsan tanult, és nem feledte Kerrigan összecsapását Zasszal, aki a Legfelsőbb Tudat választottja volt. Tudta, óvatosan kell, hogy fogalmazzon, ha nem akarja kivívni a nő haragját. A protossok a mi ősellenségeink. - Igen, igen - mondta Kerrigan türelmetlenül, s a szárnyai csikorgó hanggal koccantak össze. - Ne aggódj, elpusztítjuk őket! Először azonban azt akarom tudni, hogy miért vannak itt! Márpedig ezt nem lesz olyan nehéz megtudni, hiszen itt állnak, a kráter túloldalán. Elmosolyodott, kitárta a szárnyait, nekirugaszkodott, és egy ugrással a kráter pereménél termett. Onnan fentről tökéletesen rálátott az alant várakozó protossokra, s egy villanás alatt kiszúrta azt az aranyfényű ragyogást, ami a Templomost övezte. Felé vetődött, s mintegy húszlábnyira ért földet Tassadartól. A szárnyai azonnal védelmezőn fonódtak köré, mint valami csonttövisekből összerótt köpeny. Valamivel távolabb, az Egzekútor mögött egy másik alakot pillantott meg, aki a földön görnyedt, s nem a protossok ragyogó páncélját viselte, hanem porlepte zubbonyt és egy kopott bőrkabátot. A légzőmaszk ellenére is felismerte a férfit, és a gondolattól, hogy ilyen nézője lesz az elkövetkező eseményeknek, szélesen elmosolyodott. -Jim! A hang ott lüktetett a férfi fejében, s egyszerre érte el a tudatát a fülén és Kerrigan tudatán keresztül. - Ébresztő! Raynor szemei felpattantak. Kerrigan állt előtte - épp úgy, ahogy a látomásában. A nő figyelme a protoss vezérre összpontosult, de Raynor meg mert volna esküdni rá, hogy a nő egy hosszú pillanatig rajta nyugtatta a tekintetét, és... rákacsintott. Aztán már megint Tassadarra figyelt. - Protoss vezér! A kiáltás olyan volt, mint valami tetemrehívás, s olyan erő lüktetett benne, hogy Raynornak a foga is belesajdult a sziklákról visszaverődő hangok rezonanciájába. - Ostobaság volt idejönnöd! A nő büszkén, egyenes háttal állt ott, mint akinek semmi félnivalója nincs - annak ellenére, hogy a zergek még
nem mászták meg a sziklafalakat, s nem siethettek azonnal a segítségére. Úgy tűnt, az sem zavarja különösebben, hogy a protoss zelóták lassan minden oldalról körülfogják őt és Tassadart. A szárnyai kibomlottak, és felszegte az állát, úgy folytatta. - Kerrigan vagyok, a... Tudom, hogy ki vagy, Zergek Királynője. Találkoztunk már. Meghajolt. A gesztus furán, szinte groteszkül hatott egy idegentől, s talán egy csipetnyi gúny is volt benne, hiszen egy emberi gesztussal köszöntött valakit, aki már nem volt ember, s nem is szívesen emlékezett rá, hogy valaha az volt. A tekintetét azonban le nem vette volna a nőről. Én Tassadar vagyok, a Templom harcosa. Hangja méltóságteljes volt, s óvó melegséggel burkolta be Raynort. Kerrigan halványan elmosolyodott, bár a férfinak fogalma sem volt róla, hogy ez a mosoly a protoss titulusának vagy a hangjában rejlő erőnek szólt. Emlékszem önzetlen hősiességedre, amikor az embereket próbáltad megvédeni a zergektől. Sajnálatos és szomorú hát látni, hogy valaki, aki egykor ily tiszteletreméltó és élő volt, a Legfelsőbb Tudat akaratának bábjává silányul. Raynor úgy érezte, hogy a protoss szomorú és csalódott - mintha Kerrigan személyesen őt árulta volna el, s bukása szörnyű veszteség lenne. A nőt azonban szemmel láthatóan nem hatotta meg a szentimentalizmus. - Ne merj ítélkezni felettem, Templomos! - csattant föl, s a szárnyai fenyegetően mutattak Tassadar felé. Biztosíthatlak, úgy fogod találni, hogy az erőm több mint elegendő kihívást jelent majd számodra! Ismét elmosolyodott, de ebben a gesztusban semmi öröm nem volt, csupán a ragadozó vicsorgása. - Mi több - folytatta, s szavainak ereje felkavarta a pernyét -, érzem, hogy az oly sokat magasztalt erőd bizony megcsappant, mióta utoljára találkoztunk... Raynor nem is igazán tudta követni azt, ami ezután következett. Azt látta, hogy Kerrigan elrugaszkodik a földtől, szárnyai kitárva, karmai kieresztve, s rettentő ívű ugrással vetődik a protoss felé, hogy elsöpörje, de Tassadar egy elegáns és egyszerű mozdulattal egyszerűen ellépett a támadása elől. Ugyanabban a pillanatban a most már halványkék izzással körülvett alkarjai előrevágódtak, és úgy csapták félre Kerrigan szárnyait, hogy azok még csak megkarcolni sem tudták. Raynor legalábbis ezt látta. Vagy úgy gondolta, hogy ezt látja, mert mindkét alak körvonalai elmosódtak, mintha üvegen vagy reszkető, forró levegőn át nézte volna a harcukat. Halvány izzás vette körül a testüket - a protosst kék, a nőt klórszín -, s a mozdulataik mintha fénysávokat húztak volna a levegőben. Olyan volt, mintha egy többszörösen szellemképes képet próbált volna kibogozni. Sűrűn pislogva próbálta nyomon követni az eseményeket, s azt látta, hogy azok ketten még mindig ugyanott állnak, mint korábban. Mintha meg sem mozdultak volna. Talán így is volt. Legalábbis, ami a testüket illeti. Ennek ellenére a férfi biztos volt benne, hogy az előbb mégis összecsaptak. Tassadar kurtán biccentett - ismét egy emberi gesztus egy idegen lénytől -, mintha csak a nő előbbi szavaira, vagy a támadására reagálna. Talán, ó Királynő. A szavai mélyén mintha humor bujkált volna. Vagy talán csak arról van szó, hogy nekem szükségtelen ilyen gyerekes módon fitogtatnom az erőmet? S hirtelen olyasmit tett, amire Raynor a legkevésbé számított - futásnak eredt. Megperdült, előrevetődött, s egy elegáns átfordulással máris a hegy lábánál termett. A többi protoss mintha csak valami néma mentális parancsnak engedelmeskedett volna, azonnal reagált, s a zelóták rohanvást indultak meg lefelé, hogy óvón fogják körül a vezérüket. Tassadar azonnal az élre állt, és a protossok olyan sebességgel indultak meg a láthatáron tornyosuló, magasabb hegyek felé, amit az egyébként méltóságteljes komótossággal mozgó idegenekről senki nem feltételezett volna. Pár perc múlva már el is tűntek szem elől. Kerrigan dühtől reszketve bámult a távolodó protossok után. A zergek végre átmásztak a kráter peremén, de bármilyen sokan voltak is, tiszteletteljes távolságban maradtak felbőszült királynőjüktől. Raynor - minden viszolygása ellenére is - csodálta a nőt, aki haragjában is fenségesen nézett ki. - Készülj, ostoba Templomos! - vicsorogta Kerrigan. - Hamarosan eljövök érted! A fészekaljához fordult.
- Kutassátok föl a gyáva protossokat, és végezzetek minddel! A vezérük azonban az enyém! Gyerünk! A zergek leözönlöttek a hegyoldalon, és ugyanazon a csapáson, amit a protossok választottak, ősi ellenségeik nyomába eredtek. Egyetlen felvigyázó maradt csak hátra, s Raynorban egy pillanat múlva tudatosult, hogy ez a lény nem Kerrigan fészekaljához tartozott. Kerrigan! Valami furcsát érzek ezzel a Templomossal kapcsolatban. Talán érdemes lenne megfontolnod, hogy megtámadd-e. Az üzenet a felvigyázón, ezen a behemót, élő szenzoron keresztül érkezett, de valójában Zasz küldte. Raynor felismerte a hangját. A nő csontszárnyai villámgyorsan a lény felé vágódtak, felnyársalták, és felhasították az oldalát. A haldokló zerg hörögve, rángatózva csapódott a sziklás talajba, s kitépett gyomrából zsigerek és nyálka ömlött ki. - Most utoljára kérdőjelezted meg a szándékaimat és a hatalmamat! Fenyegetni mersz egy cerebritát? Zasz hangja folyamatosan halkult, ahogy a felvigyázó kiszenvedett. Te leszel mindannyiunk veszte. A zerg behemóton egy utolsó, halálos rángás futott végig, aztán elcsendesedett, és nem mozdult többet. A sebéből ömlő szövetnedv és nyálkafolyam is elapadt, s már csak lassú cseppekben szivárgott belőle az élet. - Végzet! - vicsorogta Kerrigan, bár Zasz már nem hallhatta. - Az én végzetem nem te leszel, cerebrita! Az messze túlmutat a te képességeiden. Elfordult a hullától és lesétált a hegyoldalon. Ezúttal nem mosolygott vagy kacsintott Raynorra, és zöld szemeiben oly szomorúság ült, amitől a férfinak elakadt a lélegzete. Aztán kiüresedett a pillantása, és már semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán észrevette őt. Raynor figyelte, ahogy tovatűnik, és megkönnyebbült. Persze korábban is látta már, hogy milyen, amikor a nő dühös, és elveszti az önuralmát. Mindig az volt az érzése, hogy olyan mint egy emberi bőrbe bújtatott tornádó pusztító és kiszámíthatatlan. De most... az átváltozása óta mindez sokkal rosszabb volt. Mintha az, hogy zerggé vált, csökkentette volna az önuralmát, érzelmileg labilisabbá tette volna, ugyanakkor hatványozottan nagyobb erőre tett szert. Veszélyes kombinációnak tűnt, és Raynor őszintén örült, hogy Tassadarnak, és nem neki kell állnia a nő haragját. Most már értette a protoss vezért is. Tassadar azt mondta, hogy saját maga akarja látni Kerrigan képességeit, hogy el tudja dönteni, vajon mennyire jelent komoly veszélyt. Ezt pedig legkönnyebben úgy tudhatta meg, hogy provokálta a nőt. Persze a nőnek sokkal több zerg állt a rendelkezésére, mint ahány harcosa volt az Egzekútornak, és egy nyílt konfrontációban pillanatok alatt maguk alá gyűrték volna őket a zergek. így azt tette, ami ebben a szituációban a legbölcsebbnek tűnt: provokálta és felbőszítette a nőt, aztán elfutott. Tudván, hogy ezek után Kerrigan a pokolba is utána megy majd. Ravasz. Most már majd Tassadar választhatja meg azt, hogy hol harcoljanak. Valószínűleg néhányszor megáll, hogy egy kicsit közelebb engedje a nőt, csak hogy lássa, hogyan reagál rá Kerrigan. Aztán - még mielőtt az egész fészekalj a torkának ugrana - nyilván odébbáll. Olyan stratégia volt ez, ami jól illett volna például Mengskhez. Nem szégyenletes megfutamodás volt ez, csupán óvatosan bánt egy olyan ellenséggel, amit még nem sikerült kiismernie. - Na jó - morogta maga elé Raynor, ahogy fölkelt és leporolta a ruháját. - Csak nem ülhetek itt egész nap. Leszedett néhány gombát, aztán visszafelé indult, a táborba, bár időről időre visszanézett a válla fölött, arrafelé, amerre a protossok és a zergek eltűntek. Bárcsak követhetné őket,hogy lássa, hogyan végződik a küzdelem! Végül is, akárki győz, mindenképpen látványos harc lesz, ő pedig utált egy ilyet kihagyni.
10 Nem is állunk olyan rosszul, uram - jelentette Abernathy a következő napon. A nő és Cavez a főhadiszállásnak kinevezett kompban ültek le Raynorral, hogy megvitassák a helyzetüket. - Máris van néhány vízforrásunk. Igaz, egyik sem valami tiszta, de mindegyik iható. A gombák ehetőek, és meggyőződtünk róla, hogy a zergeken kívül is van szerves élet ezen a helyen. Apróbb rágcsálók... ilyesmi. Az embereink ezekben a percekben állítanak fel egy sor csapdát, és ha minden jól megy, pár napon belül friss húshoz jutunk. - Nem is baj - vigyorodott el Raynor. - Az az érzésem, hogy ha az ember túl sok gyári fejadagot eszik, már a saját csizmája láttán is összefut a nyál a szájában. Komolyra fordítva a szót... sikerült a kompokból és a mentőkapszulából valami használhatót kibányászni? - Nem sokat - rázta meg a fejét Abernathy. - Még néhány fejadagot, egy takarót, és egy zacskónyi detox-pirulát. Eltemettük a halottakat, aztán darabokra szedtünk mindent, ami érintetlennek és használhatónak tűnt, de a legnagyobb gond az, hogy a hajtómű nem szuperál, és a másik komp meg a mentőkapszula hajtóművei sincsenek használható állapotban. - Ja. Na jó, majd megpróbálunk kitalálni valamit - dörgölte meg az állát Raynor, aztán Cavezhez fordult. - Úgy néz ki, hogy ez volt az expedíció hasznos holmik szekciója. Mi a helyzet a veszélyekkel? - Nem sok - rázta meg a fejét a fiatalember. - A zergek persze most is itt vannak, de eddig nem gyűlt meg velük a bajunk. Azt hiszem, a protossok épp eléggé lefoglalják őket. Raynor mesélt nekik ezt-azt a tegnapi kalandjáról, így a hadnagyok már nemcsak arról tudtak, hogy a protossok leszálltak a Charon. - Egyetlen nagyobb testű állatot vagy rovart sem láttunk. Az a néhány életforma, amivel eddig találkoztunk, nem tűnt mérgezőnek. Persze a talajra attól még figyelnünk kell. Az egyik emberem túl közel ment egy rohadt kráterhez, és a felszálló gázoktól majdnem beleszédült. Az utolsó pillanatban sikerült csak megkapaszkodnia, de a sisakját így is elveszítette. És az a kráter még mindig forró volt. A sisak egy villanás alatt salakká égett benne. Megjelöltük a helyet, így jó messzire el fogjuk tudni kerülni, de úgy tűnik, hogy bármelyik kráter lehet aktív. És sajna nem lehet ezeket olyan egyszerűen kiszúrni, hogy na melyik füstöl, mert akkor azt elkerüljük. Ezeknek a krátereknek a java már jó ideje nem működik, és se salakot, se füstöt, se lávát nem köpködnek - de attól még iszonyú forrók. És a lávának van egy olyan tulajdonsága, hogy ha sokáig érintkezik levegővel, kialakít egy vékony, kéregszerű fedőréteget. Olyan mint amikor megbőrösödik a leves. Aztán ráül a hamu, és az egész máris tökéletesen illeszkedik a tájképbe. Pont úgy fest, mint a talaj bárhol máshol, épp csak a felszín alatt pár centivel láva van. Raynor eltöprengett a hallottakon, aztán megint megdörgölte az állát. - Mi a helyzet az infraszemüvegekkel és távcsövekkel? Nem használhatnánk ezeket, hogy kiszúrjuk az ilyen alattomos helyeket? - De igen, uram - mondta Cavez egy csöpp sértődöttséggel a hangjában, amiért Raynor olyan amatőrnek hiszi, aki nem gondolt egy ilyen kézenfekvő megoldásra. - Már ráállítottam egy pár embert. Viszont ha csak a tízmérföldes körzetünkben akarjuk bejelölni az efféle helyeket, az is igen sokáig eltart, majd. - Rendben! - vigyorodott el Raynor megint, és megadón emelte föl a kezét. - így jár az, aki okoskodik. Tehát... itt vannak a zergek, aztán a láva és a mérgező gázok és a forró gőz. Még valami, ami a bőrünkre pályázik? Mindkét hadnagya csak a fejét rázta. - A hegyekben számíthatunk sziklaomlásra - mondta Abernathy -, de mivel egyelőre nem készülünk a hegyekbe, ez nem igazán fontos. - Pazar! - mondta Raynor minden meggyőződés nélkül, aztán megdörgölte az arcát, és a hajába túrt. - A felderítés mindenkit lefoglalt legalább egy napra, de mi legyen a program holnap? Szétszedhetjük a kompokat - vont vállat Abernathy. - Minden embert, aki valamit is konyít az elektronikához, ráállíthatunk arra, hogy átfésüljék a kompot. Nem árt, ha tudjuk, mi működik, mi az, ami még helyrehozható, és hogyan.
- Jó ötlet - bólintott Raynor. - Viszont egyszerre csak néhány embert állíthatunk így munkába egy ekkora komp esetében. Mondjuk... ötöt? A másik kettő némi gondolkodás után rábólintott. - Rendben! Állítsanak össze három ötfős csapatot, és lássanak munkához! Váltásban dolgozzanak. Más ötlet? - Csapdaállítás - emlékeztette Cavez. - Élelemszerzés. - Persze - bólintott Raynor. - Hányan járatosak a csapdaállításban és a vadászatban? - Csak tízen, uram - monda a fiatalember, és egy kicsit elpirult. - Többek között én is. Régen a nagybátyámmal jártunk vadászni. Még odahaza. - Nincs ezen mit szégyellni - mondta Raynor komolyan. - Egy kicsit én is vadászgattam, és bízom benne, hogy egy rendes csapdát még fel tudok állítani. Szóval... maga, meg még kilenc ember. Rendben, küldje ki azt a kilencet csapdát állítani. És felállíthatnánk néhány szakaszt, akik vizet és élelmet gyűjtenének be, amolyan vetésforgó rendszerben. Hátha találnak még valami ehetőt ebben a hamutengerben. - Tíz embert már kiküldtünk, hogy felderítsék a veszélyes krátereket, és megjelöljék a környéküket - sorolta tovább Abernathy, mire Raynor elmosolyodott. A nő mintha csak kitalálta volna a gondolatát. - Kiváló, de ha van elég infravörös vizor, nyugodtan ráállíthatunk még tíz embert. Akkor most... hol is tartunk? Negyvennégy a negyvenkilencből? Az utolsó négy embert állítsák be tábor körüli járőrnek. így azt hiszem rendben is vagyunk. Ez legalább egy hétre lefoglalja őket, és amíg le vannak foglalva, nem tör ki a pánik. - És mi a helyzet a protossokkal, uram? - kérdezte Abernathy. - Nem kellene szemmel tartani őket, ha már a zergek torkának estek? Raynor mosolya kiszélesedett. - Ezt bízza csak ide!
Bő két napjába került, mire a protossok nyomára bukkant. A magas idegenek ott hagyták a hajójukat, ahol leszálltak, és a hegyekbe vonultak vissza, a felhőkig nyújtózó csúcsok és üres völgyek útvesztőjébe. A hegyvidék vulkánikusán sokkal aktívabb volt, mint a síkság, és számtalan hegycsúcs fölött folyamatosan füstfelhő gomolygott. A füst és a csillogó obszidián kiváló álcát és rejteket adott a protossoknak, a füst és a hamu pedig - amin izzó szemük átlátott - a legkevésbé sem zavarta őket. Raynor egy hétre való fejadaggal felszerelkezve indult neki a hegyeknek, azzal a szent elhatározással, hogy felkutatja és kikémleli a protossokat. Cavez és Abernathy tökéletesen kézben tartották a dolgokat a táborban, s mindenkinek találtak valami feladatot legalább a hét végéig, ha nem tovább. Ott egyelőre nincs szükség rá, valakinek viszont a protossokat és a zergekkel folytatott csatározásaikat is szemmel kell tartani. Itt jön ő a képbe. És ami nem elhanyagolható, mindkét harcoló fél vezérét személyesen ismeri. így ha egyáltalán bárki is megkísérelheti megjósolni, hogy hol lesznek és mit terveznek, az ő lesz. Nem mintha ez a taktika bevált volna Tassadar esetében. Legalábbis eleinte. Úgy tűnt, hogy a protossok vagy semmiféle nyomot nem hagynak a laza pernyében, vagy igazán mesterien értenek a nyomok eltüntetéséhez. Két napig kajtatott utánuk kutatva, és semmi. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg rosszul fogott hozzá a dologhoz. - Ne azt próbáld meg kitalálni, hogy egy állat hol volt - magyarázta neki annak idején a nagyapja, amikor még süldő kölyökként vadászni tanult az öregtől -, hanem, hogy hol lesz. Hogy hol az a hely, ahol feltétlenül fel fog tűnni, és ott állj lesben. Most is ezt kell tennie. Ezek a hegyek épp elég hatalmasak hozzá, hogy akár hetekig is járhatja őket, anélkül, hogy akár egyetlen árva protossal is összehozná a véletlen. Meg aztán az idegeneknek nem volt szájuk, így vagy egyáltalán nem kellett enniük és inniuk, vagy nagyon más módon táplálkoztak, mint az emberek. Felesleges tehát az esetleges vadcsapásokat és víznyelőket figyelnie. Az viszont tény, hogy a zergek üldözik őket, és egy okos stratéga ilyenkor őrszemeket állít. Jó helyre. Ahonnan
gyorsan és észrevétlenül meg lehet látni az ellenséget. Ergo, neki is ilyen helyeket kell keresnie, hogy megtalálhassa a protoss őrszemeket. A hegyek csipkés sziklaormok és borotvaéles kiszögellések valóságos útvesztőjét alkották, de vajon hány olyan akad, ahonnan jó a kilátás, és az őrszemet is elrejti? Különösen a keltetőkamra környékén. Raynor úgy okoskodott, hogy Tassadar előbb-utóbb az ilyen fontos célpontokat fogja megtámadni - elvégre a protossok minden eddigi támadása a zerg csomópontok és gyülekezőhelyek ellen irányult. Mintha lenne valamilyen speciális eszközük vagy módszerük arra, hogy kifürkésszék a zergek hollétét. így hát egy olyan sziklazugot keresett magának, ami a keltető közelében volt, és ahonnan könnyedén meg lehetett közelíteni egy olyan apró völgyet, ahol egy kisebb csapat könnyűszerrel megbújhatott. Egy közeli víznyelőnél megtöltötte a kulacsát, kiválasztott magának egy sziklakiszögellést, egy nagy kupac hamuval beszórta magát és a közvetlen környezetét, aztán csak várt. Elnyomhatta a nagy buzgalom, mert megint Kerriganről álmodott. És megint nem azt a Kerrigant látta, aki volt vagy amilyen lett. Ez a Kerrigan olyan volt, amilyennek mindig is elképzelte. Ugyanazt a ruhát viselte, amit a férfi korábban is látott rajta, de az ing felső két gombja most nem volt begombolva, nem keveset felfedve ezzel a nő melleiből. A lófarokba kötött hajából néhány tincs már kiszabadult, és a szél az arcába fújta a hajszálakat. Nevetett. Hosszú, karcsú kezei művészi finomságú ujjakban végződtek, s az ujjak végén ülő körmöket halványzöldre festette. Bár ez kiegészíthette a szemében lobogó zöld lángokat, de nem kelhetett velük versenyre. Gyönyörű volt. Raynor most saját magát is látta az álomban. Úgy festett, mint egy olyan férfi, aki illik egy ilyen nőhöz. Egy olyan Jim Raynor volt, aki akár ő is lehetett volna - egy békésebb univerzumban, boldogabb időkben. A haját nem vágta katonásan rövidre, így a gallérjáig érő tincsekbe kedve szerint kaphatott bele a szél. Most is ugyanazt az inget és bőrnadrágot viselte, mint rendőrbíró korában, de a páncélzatot őzbőrből készült mellényre cserélte. A dereka körül most is ott volt a fegyveröve, de a pisztolytáska üresen árválkodott. Nem volt nála fegyver, és rájött, hogy ez egyáltalán nem is érdekli. Közelebb lépett a nőhöz, és feltartotta az egyik kezét, tenyérrel kifelé. Kerrigan elmosolyodott, egy kicsit el is pirult, és a férfi tenyeréhez érintette a sajátját. Aztán egy kicsit odébb vezette a nőt, aki végre szembefordult vele. A férfi meghajolt, a nő játékosan pukedlizett, aztán az összefont kezeiket oldalra emelték, a másik karjukkal átfonták egymás derekát, és... táncolni kezdtek. Aztán... valami történt... és Raynor felébredt. Egy pillanatig nem is emlékezett rá, hogy hol is van és miért. Csak azt tudta, hogy szeretné ismét lehunyni a szemét, és visszatérni a tánchoz. Aztán ismét meghallotta a hangot, ami felébresztette. Valami kemény, fémes csikordult a kövön. Közel. Nagyon közel. Raynor odébb csusszant, s közben érezte maga alatt a kő hűvös és a hamu langyos, fullasztó érintését. Á... igen... már emlékezett. Ez itt egy búvóhely, ahol arra várt éppen, hogy a protossok idetaláljanak. És úgy tűnt, hogy végre csak idetaláltak. Ahogy kipillantott a hamuálcán, egy protoss harcost pillantott meg, aki éppen az alant elterülő völgyet vizslatta. Ahogy a zelóta a sziklák között kitámasztotta magát, a páncélja ismét megcsikordult a köveken. Úgy tűnt, ez volt az a hang, amit Jim korábban is hallott, s ami felriasztotta álmából. Az első mögött egy második harcos állt őrt. Karját összefonta a mellkasa előtt, és a sziklalabirintust fürkészte. Raynor türelmesen várakozott, amíg az első protoss a terepet tanulmányozta. Aztán a két idegen helyet cserélt, s most a második vizsgálta meg tüzetesen a közeli völgyet. Egy idő után úgy tűnt, hogy eleget láttak, és a keskeny csapáson, amin idáig jöttek, visszatértek a toronymagas hegycsúcsok közé. Raynor, aki csak erre várt, lassan fölkelt, és igyekezett csak annyira megbolygatni a hamukupacot, amennyire feltétlenül szükséges. Aztán ő maga is leereszkedett azon az ösvényen, amit a protossok használtak. Megállt, hogy hallgatózzon egy pillanatig, de csönd volt. Úgy tűnt, senki nem igyekszik visszafelé, így óvatosan
elindult az idegenek nyomában. Most, hogy már tudta, merrefelé táboroznak, nem volt olyan nehéz szemmel tartania őket. Persze ügyelt rá, nehogy túl közel merészkedjen hozzájuk. Annak idején Tassadar szemmel láthatóan úgy döntött, hogy az ember nem jelent számukra veszélyt, de Raynor bölcsebbnek látta nem provokálni a harcosokat, hogy kipróbálja, vajon így gondolják-e még a dolgot. Jobb lesz nem szem előtt lenni. És igazándiból nem is azért kereste meg őket, hogy szót váltson velük, hanem, hogy tudja, merre járnak, és mit csinálnak. Egy szűk órával később akadt rá a táborukra, s úgy tűnt, jóval többen érkezhettek azon a hajón, mint amennyit ő összeszámlált. Közel száz harcos gubbasztott két hegycsúcs között, a sziklák árnyékában. Maga az Egzekútor egy jókora, széles és lapos sziklán ült törökülésben, és onnan, ahol Raynor megbújt, úgy látszott, hogy csukva van a szeme. Talán alszik? Vagy meditál? Vagy lehet, hogy ő is álmokon és látomásokon át próbál Kerrigan nyomára jutni? Ki tudja. Bár igazándiból nem is igen számított. A lényeg az volt, hogy megtalálta, és most már módja van megfigyelni őket. Az elkövetkező nap folyamán pontosan ezt is tette. Felderített egy sor remek megfigyelőpontot és őrhelyet, és folyamatosan váltogatta a pozícióját ezek között, nehogy elaludjon, vagy elgémberedjenek és begörcsöljenek az izmai. Mindegyik hely kiváló takarást biztosított számára, és mindenhonnan jól rálátott a völgyre. Földerítette a környéket is, és megkereste azokat az útvonalakat, amiken át a protossok elhagyhatják a völgykatlant. Három ilyet talált, és ezeket folyamatos megfigyelés alatt tartotta. Ha úgy döntenek, hogy továbbállnak, arról pillanatok alatt ő is tudni fog. Egy darabig azonban semmi nem történt. A zelóták nem úgy viselkedtek, mint ahogy azt Raynor a saját embereitől megszokta. Nem marakodtak, nem hőzöngtek, nem mászkáltak, nem farigcsáltak, nem karcoltak semmit a kövekre. Nem is beszélgettek. Nem ettek és nem is ittak - legalábbis, amíg ő a harcosokat figyelte -, így egyre valószínűbbnek tartotta, hogy helytálló volt a feltételezése: nem úgy táplálkoznak, mint az emberek. Egyszerűen csak mozdulatlanul ültek. Gyakran órákon át. Aztán hirtelen megmozdult valamelyikük, felállt, nyújtózott egyet, elvégzett egy sor lazító és nyújtógyakorlatot, csak, hogy mindezek után visszatérjen ugyanoda, ugyanabba a testhelyzetbe, ugyanolyan mozdulatlanul. Hátborzongató volt. Aztán váratlanul az egész tábor megélénkült, és pár perc alatt indulásra készen álltak. Raynor éppen inni készült, s mire elvette szájától a kulacsot, a protossok már a szurdok átellenben levő oldalán sorjáztak kifelé. A francba! Villámgyorsan az övére csatolta a kulacsot, felpattant, és rohanvást indult meg a sziklák között. Mire átért a szurdokon, még éppen látta, ahogy az utolsó zelóta eltűnik a kövek útvesztőjében. Megtorpant, igyekezett kifújni magát, aztán óvatosan, lopakodva indult utánuk. Tassadar átvezette harcosait a szurdokon, aztán egy másik szűk sziklaösvényen, s végül egy lapos plató fölött értek ki a sziklalabirintusból. Ahogy a nyílt térre vonultak, Raynor számára is nyilvánvalóvá vált, hogy csatára készülnek. De hol vannak a zergek? Egy perc múlva erre is választ kapott. Tompa sziszegést hallott, s karmok csikorgását a kövön, aztán a zergek is feltűntek egy közeli, kialudt vulkán oldalában. Masíroztak. Ez volt az első szó, ami Jim eszébe jutott a zergekről, annak ellenére, hogy az idegenek vonagló mozdulataiban nem sok emberi volt. A kürtő pereme mentén leomlottak a sziklák, és egyértelműen ez volt a legkönnyebben járható út a sziklák között, így a zergek is erre tartottak. Tassadar harcosai kúszva indultak a plató pereme felé, ahonnan egymást biztosító párokban ugrottak le a valamivel lejjebb elhelyezkedő lejtőre. A magas protossok meglepően kecsesen és hangtalanul értek földet, s a lejtőről már magát a krátert célozták meg, páncélzatuk kampós, kiálló részeinek segítségével kapaszkodva meg a kövekben és sziklakiszögelésekben. A vulkán a plató és a zergek között volt, így a rovarszerű idegenek egyelőre még nem láthatták meg a protossokat, s a zelóták észrevétlenül várakoztak a kráter omladozó, külső pereme mögött.
Ahogy az utolsó protoss harcos is átugrott a vulkanikus kráterbe, Raynor is odakúszott hasmánt a plató széléhez. Ugrani azonban esze ágában sem volt. Innen is mindent tökéletesen jól látott. A zergek átmásztak a kráter peremén, be magába a kürtőbe. A lenti sziklafelszín szilárdnak látszott, bár Raynor soha nem feledkezett meg arról, mit is mondott Cavez a biztonságosnak tűnő felszínről. Ez a kráter azonban biztosan elég masszív volt, különben pillanatok alatt beomlott volna a zergek - például a soktonnás ultraliskek - alatt, de a Raj harcosainak semmi gondot nem jelentett az átkelés. Talán valamilyen módon ők is érzékelik a környezet hőmintáit, mint például az emberek infratávcsövei. Raynor ilyenkor szembesült újra és újra azzal a ténnyel, hogy mennyire keveset tudnak a zergekről. Amikor már az utolsó zerg is a kialudt vulkán torkában volt, a protossok egyszerre emelkedtek föl - félelmetes volt a tökéletes időzítés és összhang -, és egyszerre vetették át magukat a kráter peremén. Ugrás közben kék fények villantak, s az alkarvédőikből izzó energiapengék bukkantak elő. Ilyen szűk helyen a lőfegyverek legalább annyira veszélyesek lettek volna a használóikra, mint a zergekre, így a protossok maradtak a kézifegyvereknél. Egyedül Tassadar nem vetette bele magát a harcba. Ehelyett leült a kráter peremén álló, csonka sziklák egyikére, és - akárcsak maga Raynor - pusztán megfigyelőként tanulmányozta a harcot. A zergek egyáltalán nem számítottak a támadásra, ami sok mindent elárult. Talán túlzottan a kollektív kaptártudatra támaszkodnak, és sokkal kevésbé a saját érzékszerveikre és ösztönös óvatosságukra. Talán a zergekre is jellemző valamiféle... ego. Talán úgy gondolják, hogy ezen a helyen nincs igazi ellenfelük. Vagy talán csak nem olyan kifinomultak az érzékszerveik, hogy a pernye és füst bűzén át is megérezzék a protossok szagát. Már ha van nekik olyan. A fészekalj arra koncentrált, hogy átkeljen a kráteren, s mintha ez minden figyelmüket lekötötte volna. Lehet, hogy ennyire az őket irányító cerebrita képességeitől függenek? Raynor egy kicsivel még közelebb csúszott a plató pereméhez, hogy jobban lásson. A fentről érkező protossok egy villanás alatt a megzavarodott zergek nyakán voltak, s a kéken izzó energiapengékről azonnal kiderült, hogy valójában milyen halálos fegyverek. Úgy tűnt, hogy semmi nem állítja meg őket - se kitines váz, se szaru, irha, izmok vagy inak. Még mielőtt a zergekben egyáltalán tudatosult volna, hogy megtámadták őket, legalább egy tucatnyit levágtak közülük. Négy zelóta egy irdatlan ultralisket rohant meg, átmetszették a masszív cölöplábakat, és az összeroskadó lényt szó szerint darabokra vágták. A behemótnak annyi ideje sem volt, hogy hatalmas agyaraival szétcsapjon a támadói között. Az egyik hydralisk felágaskodott, és belemart egy zelóta mellvértjébe. Közben olyan hangot adott ki, amihez foghatót Raynor még soha nem hallott a zergektől. A hörgő-sziszegő hang végighullámzott a tájon, és szinte tapintható volt a benne lüktető kétségbeesés. A zergek segítséget hívtak! A zelóta előredöfött, míg a másik pengéjével széles, köríves támadást indított el. Levágta a hydralisk egyik lábát, s ahogy a lény megingott, egy sima mozdulattal átdöfte a fejét. A hátborzongató kiáltásnak azonnal vége szakadt, de a sziklák közt már ott visszhangzott a figyelmeztetés. A zergek talán csak valamiféle előőrs lehettek, mert pár pillanat múlva zúgás hallatszott, mintha hatalmas szárnyak kavarnák a levegőt. Egymáson csikorduló csontok zörgése, és a sziklák fölött Kerrigan jelent meg. Egy ragaszkodással átemelkedett a kráter peremén, egy protoss harcost felnyársalt a szárnyaival, s egy rántással kettébe tépte, még mielőtt a lábai egyáltalán érintették volna a talajt. A zergek pillanatok alatt köré csoportosultak, s elkezdték visszaszorítani a protossokat, miközben Kerrigan szemmel láthatóan a vezérüket kereste mindenfelé. - Hol vagy, Tassadar? - rikoltotta olyan hangon, amitől a közeli sziklák is megrázkódtak. Raynor érezte, hogy a rettentő hanghullámtól még az a plató is megreszketett, amin ő hasalt. Mintha a nő a haragját is képes lett volna valamilyen módon fegyverré formálni, és lesújtani vele az ellenségeire. A férfi nagyon bízott benne, hogy legalább azok a kövek kitartanak majd, amiken ő lapult. - Csak a szolgáidat mered harcba küldeni, de te magad nem mersz kiállni? - üvöltött az égre Kerrigan, és néhány kisebb kőtömb darabokra hasadt a közelében. Ahogy felemelte a fejét, megpillantotta a kráter peremén ülő Tassadart. Rávicsorgott, de még mielőtt bármi mást
tehetett volna, a protoss vezér egy mozdulattal eltűnt az alant tátongó mélységben. A saját megfigyelőhelyéről Raynor látta, hogy a Templomos egy elegáns ívű hátraszaltó után egy szurdok oldalában ér földet. S mintha még arra is lett volna ideje közben, hogy mentális parancsot adjon ki a harcosainak, akik egyszerre kezdték meg az elszakadást az ellenségtől. Szikláról sziklára ugorva, s a köveken felkapaszkodva másztak ki a kráterből. Még mielőtt a zergek igazándiból felocsúdhattak volna, már kint is voltak a vulkán torkából, s a vezérük után iramodtak. A legtöbbjük mozgása ugyan nélkülözte azt a fokú eleganciát, ami az Egzekútort jellemezte, de egyiküknek sem okozott különösebb erőfeszítést, hogy lejussanak a szurdok aljára. Egy perc múlva már a sziklák zörgése is elült, ahogy bevették magukat a hamulepte kőrengetegbe. Kerrigan reagált a leggyorsabban - kiterjesztette szárnyait, elrugaszkodott, és egy ugrással a kráter pereménél termett. A szélesre tárt csontszárnyak egyensúlyban tartották, így nem zuhant le, de mire szétnézett, a protossokat már elnyelte a távolság. - Fuss csak, kis protoss! Örökké úgysem tudsz elfutni előlem! És amikor megtalállak... A szárnyai úgy záródtak össze, mint egy ökölbe szoruló kéz. - ...darabokra téplek. Visszafordult a fészekaljához, és számba vette a veszteségeket. A csatában két protoss is elesett, de a társaik magukkal cipelték a testüket, s csak a hamuba fröccsent vérük árulkodott róla, hogy a testük megtöretett. A zergek viszont... a fészekalj bő harmada megnyomorodott vagy elpusztult. Végezzetek a sebesültekkel! - utasította a zergeket Kerrigan, aki úgy lépkedett a kráter fűrészfogas peremén, mintha csak széles, sima úton sétálna.A sértetlen zergek azonnal haldokló és megnyomorodott társaik ellen fordultak, s a levegő pillanatok múlva már vér és nyálka bűzétől volt terhes. Raynor iszonyodva nézte, hogy a sebesültek meg sem próbálnak védekezni. Kerrigan intett a harcosainak, hogy kövessék, aztán leugrott a kráter pereméről. A fészekalj engedelmesen követte, s a zergek, mint hatalmas, bizarr bogarak, úgy kúsztak föl a sziklákon. A túloldalon ugyanarra indultak, mint a protossok, s Raynor a zsigereiben érezte, hogy ha utolérik őket, az összecsapás már nem csupán holmi erőpróba lesz. Igaz, nem tartotta valószínűnek, hogy megtalálják ellenségeiket. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy Kerrigan minden tapasztalata, mentális ereje és a zergek számbeli fölénye ellenére is Tassadar felkészült erre az összecsapásra. A nő valószínűleg akkor fog rájuk bukkanni, amikor azt az Egzekútor is úgy akarja. Jim lassan ülő helyzetbe tornázta magát a sziklaplató szélén, és egy kőtömbnek vetette a hátát. Két rettentő faj remek harcosait látta itt összecsapni, két teljesen idegen fajét, akik mellett az ember legfeljebb riadt gyermeknek tekinthető, s látta, hogy ez a harc még korántsem dőlt el. Most már csak az a kérdés, hogyan tovább. Tassadar eltűnt. Lehet, hogy ugyanabba a völgybe térnek majd vissza, ahol korábban is megpihentek, de elég nagy ostobaság lenne a részükről kétszer ugyanazt a menedéket használni. Az Egzekútor pedig nem volt ostoba. Tehát nekiállhat újra megkeresni őket. És most, a zergekkel a sarkukban, a protossok - akik egyébként is képesek voltak gyorsabban mozogni, mint ő - úgy el fognak tűnni, hogy soha nem éri utol őket. Kénytelen lesz megvárni, hogy a hajsza befejeződjön, és a protossok megint búvóhelyet keressenek maguknak. Akkor újra nekiállhat felkutatni őket. Ahogy feltápászkodott, valami furán ismerős, zümmögő hang ütötte meg a fülét. Hol is hallotta már... Hajtóművek. Protoss hajtóművek. - Mi a...
Megpördült és azonnal hasra vágta magát. A platóról, a korábbi megfigyelőhelyéről tökéletesen rálátott a kráterre, ahol a protoss hajó leszállt. Az első gondolata az volt, hogy a zergek megtámadták a magas idegenek hajóját, s így azok kénytelenek voltak felszállni, hogy máshol helyezzék biztonságba a járművet. Egy pillanatig olybá is tűnt, mintha a hajót támadás érte volna: eltűnt a törzset körülölelő, aranyszínű derengés, és nem látszottak a kecses ívek sem. A géptörzs is megfeketedett. Aztán... rájött, hogy másról van itt szó. Más volt a géptest felépítése. Kisebb volt, tömzsibb és masszívabb mint Tassadar hajója. A hajótörzs nem megégett, hanem feketére volt festve, és ettől Raynornak olyan érzése támadt, mintha az űrhajó gránitból vagy fekete márványból készült volna. Ahol nem fekete volt, ott matt bronznak tűnt az anyaga, viharvert, de masszív benyomást keltve. Ősréginek és szívósnak látszott. Ez egy másik hajó volt. Egy második protoss hajó. Mi a fenét keres itt egy másik protoss hajó is? Raynor visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy az űrhajó leereszkedett a megcsonkított zerg tetemek közé. Az egyik oldalpanel felizzott, s a törzs alól egy másik panel csúszott elő, ami megnyúlt, egyfajta rámpát képezve így. Néhány pillanat múlva egy csapat protoss sorjázott le rajta a vérmocskos csatatérre. Raynor legalábbis úgy gondolta, hogy protossok. Mert ezek az alakok körülbelül annyira hasonlítottak a zelótákra, mint amennyire a két hajó hasonlított egymásra. Hasonló magasak voltak, hasonló testfelépítésűek, hasonló eleganciával mozogtak, de a hasonlóságok sora ezzel véget is ért. A páncélzatuk matt volt és sötét, mint a hajójuk burkolata, s jóval masszívabbnak és tömörebbnek tűnt, mint a zelótáké. Hiányzott belőle a kecsesség és a légies könnyedség. Olyannak tűnt, ami még ahhoz is elég masszív, hogy maga körül a fényt elnyelje. így - bár a Char parányi napja már majdnem delelőre hágott - ezek az alakok árnyékban mozogtak.
Masszívabb homlokereszük, s hosszabb és hegyesebb álluk volt, mint az eddig látott protossoknak. A kiálló pofacsont és a halánték melletti csonttarajok pedig gyíkszerű külsőt kölcsönöztek nekik, míg a protossok általában úgy festettek, mint valami hatalmas rovar. Az ő alkarvédőik is olyannak látszottak, amikből energiapengéket lehet kiereszteni, de ezek a kábelekkel és vezetékekkel átszőtt eszközök még a vértezetüknél is sötétebbnek tűntek. Mintha más anyagból készültek volna. Mintha az árnyékok a jövevények keze és alkarja körül sűrűsödtek volna meg leginkább. Aztán feltűnt a vezérük. Olyan magas lehetett, mint Tassadar, de görnyedten járt. Raynornak fogalma sem volt, hogy a protossok, akikkel eddig találkozott, hány évesek lehettek, vagy hogy egyáltalán meddig élhet egy protoss, de ez az alak idősnek tűnt. Ennek ellenére semmi zajt nem csapott, amikor a rámpáról a hullákkal teli csatatérre lépett. Csontos álla egy picit visszahajlott, mintha szakálla lenne, és sötét árnyalatú bőre szinte bíborlilának tűnt. Az állán, a feje tetején és a pofacsontja mentén sárgásfehér csonttarajok sarjadtak, amitől hatalmas, húsevő gyíkra hasonlított. A riasztó arcból sápadt, zöld szemek kémlelték a világot. Tassadarhoz hasonlóan ő is szövetcsíkokból álló öltözéket hordott, de ezek nem csillogó anyagból készültek, hanem feketék voltak, s csak annyira derengtek a sötétben, mint a csillagok az éji égbolton. Hosszú, barna prémmel szegett, alvadtvér-szín felleghaj tót viselt, amit fura jelek díszítettek. Masszív váll-lapokat hordott, amik egymást átfedő fém- vagy feketére festett csontlapokból álltak, s amiket vésett ívek és spirálok díszítettek. Ez a protoss mintha sugározta volna a sötétséget, s úgy tűnt, az árnyékok nem őt követik, hanem belőle szivárognak elő, körülveszik, beburkolják, s a napfény ellenére is mindenfelé nyújtogatják csápjaikat. Ebből az alakból és a körülötte álló protossokból mintha fagyos hideg sugárzott volna, és Raynor megborzongott. Vajon kik ezek? És mi a fenét keresnek itt, a Charon?
11 Raynor csöndben figyelte, ahogy ezek az újonnan érkezett, sötét protossok egy csoportba gyűlnek, s mintha csak áldozáshoz vagy imára készülődnének, fejet hajtottak. Aztán a kráter túloldala felé indultak, s játszi könnyedséggel mászták meg a sziklákat. Ugyanazt az ösvényt választották, mint a zergek. A volt rendőrbírót hajtotta a kíváncsiság, így óvatosan lemászott a platóról, s egy keskeny csapáson, ami a sziklák között vezetett, leereszkedett arra az útra, ami a kráter alapja mentén haladt tovább. Igyekezett olyan óvatosan mozogni, amennyire csak mert, s amennyire csak lehetett, hisz tudta, hogy a talaj elég bizonytalan. Még épp időben sikerült megkerülnie a krátert, hogy lássa, amint a feketébe öltözött protossok belépnek egy közeli barlang sötétjébe. - Ó, remek! - morogta maga elé, ahogy a barlang felé vette az irányt. - Megint mehetek a föld alá! Odabent olyan sötét volt, hogy az orra hegyéig is alig látott, de azt ki tudta venni, hogy a járat messze a föld gyomrába vezet, és úgy tűnt, egy darabig nem szűkül össze. Legalább nem szorul be. Nagyot sóhajtott, aztán lehajtott fejjel átbújt a járat alacsony, boltíves bejárata alatt, és lefelé indult, a lassan távolodó, halk lépteket követve.
Az hamar kiderült, hogy az eltévedéstől nem kell tartania. A barlangjárat kiszélesedett és tágas alagútban folytatódott, ami végül egy hatalmas teremben ért véget. A boltozatos plafon közel harminc méterre volt a durva kőpadlótól, s a falak meglepően simák voltak - már ahol nem borította őket nyálka. A zergek jelenléte a helyiségben azonban az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt: szinte mindent beborított a nyálka, és ott voltak maguk a zergek is. A rovarszerű idegenek tömegének gyűrűjében az egyik olyan csigaforma cerebrita ült, amit Raynor már látott. Zasz volt az. A Pengék Királynője nem méltó a támogatásunkra! A cerebrita halk, reszelős mentális suttogása a férfihoz is elért, s Raynor azonnal a fal egyik kiszögellése mögé húzódott, remélve, hogy senki nem figyelt föl rá. Türelmetlenségével és indulatosságával mindannyiunkat veszélybe sodor! És nem is zerg! Ha a Legfelsőbb Tudat válaszára várt, azt nem kapta meg, így a cerebrita suttogása folytatódott. Alkalmatlansága bizonyításra szorul, s vezérsége nem folytatódhat tovább! Raynor hajszálnyit fölemelte fejét és szétnézett. Hol a pokolban lehetnek a protossok? Idefelé jövet nem térhettek le az útról, mert nem volt egyetlen elágazás sem a járatban. Hová tűnhettek? Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy a régi beidegződések - hogy kiderítse, mi is történik valójában - jól jöttek, míg rendőrbíró volt, de ezek a megérzések most egy seregnyi zerg elé vezették, amik egy szemvillanás alatt ízekre szedhetik. Hogy juthattak át a protossok a zergek között észrevétlenül? Vagy harc nélkül?! Megint megkockáztatta, hogy gyorsan körbepillantson, és majdnem felordított meglepetésében, amikor észrevette, hogy alig néhány lépésnyire tőle az egyik falszakasz megmozdul. A kő mintázata egy pillanatra megremegett, s ahogy erősen koncentrált a falra, már nem a sziklát látta, hanem egy magas, karcsú alak körvonalait a sziklafal előtt. Egy protoss! Szóval képesek láthatatlanná válni, mint Kerrigan! Vagy legalábbis részben felvenni a közeg színeit és mintázatát, és beleolvadni a környezetbe. Most, hogy ezzel tisztában volt, és tüzetesen végignézett a falakon, megint észrevette a lapuló harcost, és felfedezett még egy pár másikat is. Hogy lehet, hogy eddig észre sem vette őket? Ez gyorsan kiderült, amikor az, akit először felfedezett, egy kicsit oldalra mozdult - és eltűnt. Raynor egy pillanatra képes volt kiszúrni, hogy hol is van, de valószínűleg az idegen is tisztában volt vele, hogy ha túl sokáig vár egy helyen, akkor felfedezhetik. Ezért módosította pozícióját, páncélzata ismét felvette a környezete színeit, és újra láthatatlanná vált. Most viszont, hogy már tisztában volt azzal, hogy mire is figyeljen, Jimnek egy sor protosst sikerült fölfedeznie. Mind a falnak lapulva várakoztak, s mindannyiuk vértezete a mögöttük levő fal mintázatához igazodott. Szóval itt vannak! De hol lehet a vezérük? Mintha csak a kérdésére akarna választ adni, a vezér is feltűnt - a zergek gyűrűjében, alig harmincméternyire Zasztól. Ahogy láthatóvá vált, a harcosai is mozgásba lendültek, s elhagyva eddigi leshelyüket, a terem középpontja felé indultak. A lépteik azonban most is szinte teljesen zajtalanok voltak, ők maguk pedig alig többek mozgó árnyaknál. A Raj harcosai azonnal reagáltak. Az ultraliskek egymás mellé sereglettek, s hatalmas agyaraikkal az ellenség felé fordulva áthatolhatatlan falat emeltek a cerebrita köré. Mutaliskek emelkedtek a levegőbe, a zerglingek és hydraliskek pedig többszörös gyűrűt vontak a csigalény köré. Minden zerg reszketett az indulattól és a várakozás feszültségétől, karmaik kieresztve, agyaraikról savas nyálka csöpögött a kőre. Ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, ahogy a protoss vezér feléjük indult, majd megállt, és... mindkét kezét felemelte, tenyérrel kifelé, ami úgy tűnt, nem csupán az emberek számára volt a békés szándék jele. Zeratul vagyok, a Sötét Templomosok Prétora. Mentális hangja hideg volt és száraz, mint a halott levelek ősszel, de volt valami a hangjában, amitől az, aki hallgatta, úgy érezte, jobb a szavai mögött rejlő mélységeket nem bolygatni. Veled kívánok szót váltani, Zasz, a cerebriták közül! A csigalény szemmel láthatóan megrázkódott. Ugyan miért törődnék egy olyannal mint te? Te és az egész fajtád a Raj ellenségei vagytok, s mint ilyenek,
pusztulnotok kell! Zeratul lassan bólintott. Kétség sem férhet hozzá, hogy el tudsz minket pusztítani, hisz ti sokan vagytok, mi pedig kevesen. De ha megteszed, az semmin nem változtat. Az Egzekútorral és harcosaival mindenképpen le kell még számolnod. A Pengék Királynőjét is meg kell akadályoznod abban, hogy az által szilárdítsa meg a hatalmát, hogy végez Veled, majd magáénak követeli a tisztségedet és a fészekaljad. A cerebrita ismét megrázkódott. Ugyan mit tudsz te a Királynőről? A Sötét Templomos mentális válasza halk volt és szinte lágy, s a zergek elcsöndesedtek. Zeratul szavaiból ugyan hiányzott Kerrigan vad tüze, de a mélyükön - ezt mind érezték - bölcsesség és korok letisztult tudása rejlett. S ez, szemmel láthatóan Zaszt is megérintette. Tudom, hogy mi a gyenge pontja. A cerebrita szinte emberi gesztussal hajolt egy kicsit közelebb. Hallgatlak. Zeratul hajszálnyit meghajolt, aztán a cerebritára emelte a tekintetét. Ahogy óhajtod, ehhez azonban egyenlő felekként kell, hogy beszéljünk. Hogy lásd, tisztellek, és fontosnak tartom a dolgot, fegyvertelenül lépek be a harcosaid közé. Ismét a magasba emelte a kezeit, hogy jelezze, nincsen nála fegyver. Odamegyek hát hozzád, hogy tárgyalhassunk. Egy pillanatig senki nem mozdult, de Raynor - aki még mindig a fal mellett lapulva figyelte az eseményeket biztosra vette, hogy egy szemvillanás múlva a zergek egyszerűen cafatokra tépik ezt a Zeratult. A harcosai és a hatalma ellenére - ami szinte tapinthatóan ölelte körül a furcsa protosst - nyilvánvaló volt, hogy nem jelenthet kihívást egy egész zerg fészekalj számára. Mégsem támadták meg. Zasz úgy ingadozott és himbálózott, mint aki önmagával tusakodik, és harcosai ugrásra készen várták, hogy döntsön, de a parancsa nélkül nem támadtak. Legyen hát! Tárgyaljunk! Ezt hallva a közelében álló zergek - bár szemmel láthatóan kelletlenül tették - hátrébb húzódtak. Szabad tér nyílt a cerebrita körül, s Zeratul lassan belépett ide, és a helyiség közepére sétált. A többi Sötét Templomos szintén hátrálni kezdett, míg csak az alagút szájáig nem értek. Az egész olyan csöndben és simán zajlott le, mint valami pompásan megkoreografált tánc. Zasz és Zeratul, zerg és protoss csupán néhány lépésnyire voltak egymástól. Raynor jól látta, hogy miféle fura színek villódznak a cerebrita bőrén, s az volt az érzése, olyan ez, mint amikor egy ember ideges, és elsötétül az arca. Azt mondtad, tudod, mi a gyenge pontja. Hallgatlak! A protoss most jól láthatóan meghajolt. Legyen. Raynor azon tűnődött, hogyan képes egy protoss ilyen közel merészkedni egy zerghez, de azt is el kellett ismernie, hogy ezek a protossok - bár még nem sokat látott belőlük - nagyon mások voltak, mint azok, akikkel eddig találkozott. Úgy tűnt, ez a Zeratul nem undorodik a zerg cerebritától, vagy legalábbis semmi jelét nem adta a dolognak. Mintha csak egy régi, közeli barátnak súgna meg valami titkot. A Királynőtöknek van egy olyan hibája, mely könnyen végzetesnek is bizonyulhat. A hang - Zeratul mentális suttogása - alig volt több mint száraz levelek zörgése a szélben. Mondd el, mi az! A cerebrita bőre szinte ragyogott a visszafojtott, türelmetlen várakozástól. Vajon miért hisz neki? - villant át a gondolat Raynor agyán. Vajon mifélék ezek a Sötét Templomosok, akik szemmel láthatóan mindent megtesznek, hogy ártsanak a protossoknak? Mit tudhat róluk Zasz, amiért hisz nekik? Legyen hát! Zeratul beleegyezően bólintott, majd egyik kezével a háta mögé intett.
A hibája... ugyanaz mint az egész fajtátoké. Ugyanaz, ami a te végzeted is lesz! Hátrafelé nyújtott kezén - a csuklójából - izzó energiapenge vágódott elő. Hasonlított azokhoz a pengékhez, amiket Raynor a zelótáknál látott, de míg azok ragyogó, kékesfehér színűek voltak, ez sárgászöld, gonoszul sziszegő és baljós fénnyel izzó, akár Zeratul szeme. És a sziszegésen túl, valahol nagyon mélyen Raynor olyan vibrálást érzett, amibe a csontjai is beleremegtek. A teremben érezhetően hidegebb lett. Aztán Zeratul keze előrevágódott, és a penge mélyen a cerebritába szaladt. Zasz iszonyú sikolyától még Raynor torka is elszorult. Bármennyire is gyűlölte a zergeket, itt és most szánta ezt a lényt, és mindennél jobban szerette volna, ha vége szakad a rettentő hangnak. A Sötét Templomos maradt, ahol volt, fegyvere mélyen a cerebrita húsába döfve, míg Zasz agonizálva vonaglott. A csigalény bőrén összefüggéstelen minták és színek kavalkádja örvénylett, s ahogy a rettentő kíntól kezdett szétesni az önuralma és a koncentrációja, úgy vonaglott vele együtt a kivetített fájdalomtól az egész fészekalja. Egyikük sem támadt a protossra, hisz hiányzott a parancs, amit csak Zasz adhatott volna ki. Zeratul előredőlt, s teljes súlyát a döfésbe adta, majd megcsavarta az alkarját, még tovább tágítva a borzalmas sebet. A rettentő mentális sikoly elcsitult, s a cerebrita teste hirtelen elernyedt. A megkínzott hús mélyén fény kezdett lüktetni, s az izomrostok és a szövetek mind felragyogtak, ahogy a fény átvándorolt rajtuk. Aztán a fény elérte a penge hasította nyílást, s kibukkant rajta. Ragyogó, sárga fénygömb volt, mely minden irányba izzó csápokat nyújtogatott, s Raynor valahogy érezte, hogy ez, és nem a nyálkás, haldokló hústömeg a valódi Zasz. A gömb a magasba emelkedett, és a tetem fölött lebegett, mintha csak parancsra vagy utasításra várna. Aztán Zeratul újra lesújtott, ezúttal a fénygömbre, és kettészelte. A klórszínű, izzó pengét mintha árnyék követte volna, ami fölitta és elnyelte Zasz fényét, míg az végleg el nem halványult és ki nem hunyt. És elszabadult a pokol. A zergek nem moccantak, míg Zeratul végzett Zasszal, de a cerebrita fénye, s vele együtt a mentális szálak - amik egybefűzték a fészekalj eltérő életformáit - elszakadtak. S a zergek megőrültek. Hirtelen mozgásba lendült az egész fészekalj, de nem olyan rendezetten és összehangoltan, mint korábban. Úgy viselkedtek, mint a sáskaraj, ami hirtelen önmaga ellen fordul. Zerg esett zergnek, egy ultralisk zerglingeket taposott szét, két hydralisk egymás torkába mart, s éles karmaikkal tépték-szaggatták egymás húsát. Fentről mutaliskek savas köpetei záporoztak a többi zergre, s egy sor robbanás rázta meg a csarnokot, ahogy apró, röpképes zergek - amiket az emberek keserű gúnnyal csak pörkölőnek csúfoltak -, önmagukat elpusztítva felügyelőkbe és ultraliskekbe csapódtak, s tömegével rántották magukkal a halálba a többi zerget. Pillanatok múlva bűzös vér és nyálka borította az egész barlangcsarnokot. A mészárlás közepén Zeratul állt mozdulatlanul, mint egy néma szemlélő, aki érdeklődve figyeli a rettentő eseményeket. Egy pillanat múlva bólintott, és lassan a csarnokba vezető alagút felé kezdett hátrálni, amit a követői biztosítottak. A többi protoss köréje sereglett, és a testükkel védelmezték, míg kijutottak a föld mélyéből. Raynor a falhoz lapult, míg a protossok végigvonultak a folyosón, de azok, ha látták is, nem foglalkoztak vele. Egy pillanat múlva már az alig hallható léptek visszhangja is elült, és ő „ egyedül maradt a zergekkel. Igaz, a zergek sem vettek róla tudomást. Túlzottan lefoglalta őket, hogy lemészárolják egymást. Arra azonban a férfi elég gyorsan rájött, hogy nem gyilkos düh az, ami az idegeneket egymás ellen vezeti. Nemegyszer látta már a zergeket harc közben, s tudta, hogy milyen gyorsan és hatékonyan tudnak gyilkolni. Ez itt most túl szervezetlen és túl esetleges volt. Egy ultralisk tört át a tömegen, agyaras pofáját ide-oda lengette, s csonttarajaival kisebb zergek tucatjait zúzta szét. Viszont legalább annyit futni hagyott, mint amennyit eltiport, s azokkal sem mind végzett, amiket megsebesített. Ehelyett teljes erővel nekirohant a barlang falának, s agyarai émelyítő roppanással hasadtak szilánkokra a köveken. A fájdalomra fittyet hányva hátrált néhány lépést, s újra meg újra nekifutott a falnak, míg kőkemény páncélja sem bírta már tovább, és a koponyája éles reccsenéssel szakadt be. A behemót lény összeroskadt, rángott még néhányat, és elcsöndesedett.
Ez maga a káosz - gondolta Raynor, ahogy a lényeket figyelte, amik tébolyodottan pusztították egymást és végül önmagukat is. Ezeket nem a gyűlölet hajtotta, hanem az őrület. Igen, könnyen elképzelhető, hogy megbolondultak. Végül is ez Zasz fészekalja volt, s a cerebrita teljesen az ellenőrzése alatt tartotta őket. Raynor már korábban is észrevette, hogy egy-egy zergnek viszonylag kevés cselekvési szabadság és önállóságjutott. Még a cerebriták is alá voltak vetve a Legfelsőbb Tudat akaratának - ez alól talán egyedül Kerrigan volt kivétel. Neki megengedték, hogy megtartsa a szabad akaratát, és - bár hűséges volt a Rajhoz lehetősége volt önállóan, saját belátása szerint cselekedni. A többi zerget viszont vasmarokkal irányította a cerebriták akarata, ami azt jelentette, hogy eddig Zasz gondolkodott a fészekalja helyett. A legtöbb harcosa valószínűleg nem is boldogult volna a mentális irányítása nélkül. Zeratul pedig végzett vele, és a fészekalj gyakorlatilag irányító elme és akarat nélkül maradt. Nem is csoda, hogy megvadultak, s dühödt őrültekként mészároltak le mindent a közelükben - még egymást is. Végül is alapjában véve pontosan ezek voltak: dühödt őrültek, amiket gyilkolásra tenyésztettek ki, és tartottak. S most, hogy az ösztöneiket és indulataikat vezérlő béklyók eltűntek, azt tették, amihez a legjobban értettek. Jeges borzongás kúszott föl Raynor gerince mentén, ahogy a mészárlást figyelve lassan a kijárat felé kezdett hátrálni. Szerencséjére a zergeket túlzottan lefoglalta az ölés, így nem figyeltek föl rá. Ezeknek a lényeknek az igazi ereje abban rejlett, hogy képesek voltak nagy tömegben s mégis egyetlen organizmusként cselekedni - gondolta, miközben kióvakodott a barlangból, és reszkető sóhajjal üdvözölte ismét a szabad eget és a nap fényét. Úgy tűnt, Zeratul igazat mondott. Valóban tudta, hogy mi a zergek gyengéje, s megtalálta a módját, hogy ezt ki is használja. Valahogy képes volt megölni Zaszt, s ezzel az egy halállal pusztulásba küldeni az egész fészekalját. Ha ezt a trükköt ő meg az emberei is ismernék - vagy legalább elleshetnék a protossoktól -, megnyerhetnék a zergek elleni háborút. Mit megnyerni egy háborút! Képesek lennének kiirtani az egész zerg fajt, egyszer s mindenkorra! - Biztos nehezebb mint amilyennek látszik - morogta maga elé, miközben lassan a saját táboruk felé vette az irányt. A Sötét Templomosoknak nyomuk veszett, és a másik protoss csapatról sem tudta, hogy merrefelé lehetnek, ő pedig túl fáradt volt mindattól, amit látott, és amin keresztülment, hogy most bármelyik csoportnak is megpróbáljon a nyomába eredni. Meg hát bőven akadt min elgondolkodnia. Ha egy fészekalj elpusztításához elég volt csupán végezni a cerebritával, vajon Tassadar miért nem ezt tette? Igaz, az Egzekútor azt mondta, hogy ő elsősorban azért van itt, hogy Kerrigant tanulmányozza, de ez nem azt jelentette, hogy a zergekkel nem harcol. Vajon miért nem támadják meg a cerebritákat, s végeznek könnyedén a tudat és akarat nélkül maradt fészekaljakkal? Bár - ahogy elnézte a földmélyi mészárlást - lehet, hogy ezt a zergek maguk is megteszik, s még segítség sem kell hozzá. így a protossok soha nem maradnának alul a Rajjal szemben, s a zergek valószínűleg soha nem jutottak volna el a Mar Saráig, vagy a többi emberlakta világig, hisz már rég kiirtották volna őket. Többről van itt szó. Többről kell, hogy szóljon ez a történet. Valószínű, hogy Tassadar azért nem használta ezt a taktikát, mert nem ismerte. A protossok viszont tudtak a cerebritákról. S ha ez így volt, vajon miért nem őket célozták a támadásaik? Biztos, hogy nem ennyire egyszerű a dolog. Zeratul tudott valamit, amit ő nem. Amit még Tassadar sem tudott. Raynor visszagondolt Zasz halálára, s az azt követő fura fényjelenségekre. Már másodszor látott olyat, hogy egy protoss és egy zerg vezér csap össze, és már másodszor látott olyat, ami elég valószínűtlenül és szürreálisán festett. Vajon mi történt igazándiból, amikor Tassadar és Kerrigan összecsaptak? Vajon mi volt az, amit valójában látott? És mi volt az a ragyogó szféra, ami Zasz testéből emelkedett ki, és amit Zeratul pengéje hasított ketté?Bármi legyen is, az a kulcsa mindennek. Míg Zeratul megölte a cerebritát, a fészekalj szinte bénultan állt, de csak akkor szabadult el a pokol, amikor a protoss elpusztította a ragyogó gömböt. Az a fénylő gömb a dolgok kulcsa, és Raynor mérget vett volna rá, hogy egy gauss-puskával nem lett volna képes
szétlőni. A fenébe is, ha nincs ott az a protoss, valószínűleg meg sem látja. Szóval lehet, hogy csak a Sötét Templomosok voltak képesek így végezni egy cerebritával. Vajon hajlandóak lennének vele és az embereivel szövetkezni a Raj ellen? Zeratult szemmel láthatóan nem foglalkoztatta úgy Kerrigan, mint Tassadart. A Prétor még csak nem is őt, hanem Zaszt kereste. - Túl sok ez ennyi idő alatt - rázta meg a fejét Raynor, miközben átmászott egy kisebb kráter peremén. Mint rendesen, először most is egy követ hajított a kráterbe, és csak amikor látta, hogy a sziklakéreg nem hasad meg, akkor merészkedett rá. Hogy is van ez? A dolgok olyan egyszerűen indultak. Azért jött ide, hogy megmentse Kerrigant, s ehelyett most naphosszat ücsörög a hamuban, a füléből is hamu csorog, sziklák között, lopakodva követ már nem is egy, hanem két protoss társaságot, s figyeli, ahogy újra és újra összecsapnak a zergekkel. Ez egy kicsit sok és komplikált volt neki, s már nem először kívánta azt, bár itt lenne Mike. A firkász sokkal élesebb elme volt, mint ő, és biztos simán megértené, hogy mi is folyik itt. Aztán pedig szépen elmagyarázná úgy, hogy ő is megértse. Mike azonban messze volt innen, s a maga lázadó műsoraival harcolt Mengsk ellen. Ezt a csatát meghagyta Raynornak. Boldoguljon, ahogy tud - egyedül.
12 Mire visszabotorkált a táborba, olyan fáradt volt, hogy alig látott ki a fejéből. Elég késő volt már, így az emberei java aludt, s az őrszemeken kívül alig egy maroknyian látták, hogy a sátrához támolyog, bemászik, lerúgja a csizmáit, és már alszik is. Aludt... s persze álmodott. Kerrigan és ő még mindig táncoltak - egy olyan dallamra, amelyben gyermekkora egyik népdalát ismerte fel. Akkor hallotta, amikor a nagyapját ment meglátogatni, és ez szép emlékeket ébresztett benne. S az, hogy most Kerrigannel erre a dallamra táncoltak, boldogsággal töltötte el. Aztán a dallam lassabbá vált, a nő közelebb lépett hozzá, és lazán a nyaka köré fonta karjait. O is átölelte a nőt, karjait Sarah derekára kulcsolta. Még táncoltak, de ez már alig volt több mint hogy együtt ringtak a zene ritmusára, s időnként egy-egy lépést tettek előre vagy hátra. Le sem vették egymásról a szemüket, s Kerrigan szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól, a vágytól, s volt még abban a pillantásban egy csipetnyi huncutság is. A csípője a férfi csípőjéhez dörzsölődött, az egyik lépésnél mellei a férfi mellkasának feszültek, amikor ő előre lépett egyet, s ez alkalommal a nő sem húzódott el olyan gyorsan. Valahogy mindig gondoskodott róla, hogy a testük összeérjen, bár ez mindig úgy látszott, mintha a véletlen műve lenne, és ő teljesen vétlen a dologban. S bár az arcán mindvégig nyugodt mosoly ült, a szemei elárulták, hogy csak incselkedik a férfival. Végül Jim már nem bírta tovább, szorosan magához húzta, és nem engedte, hogy továbbra is kibújjon az öleléséből. Aztán közelebb hajolt. A nő szemei tágra nyíltak, bár a férfi számára is nyilvánvaló volt, hogy ez is a játék része, s Kerrigan a legkevésbé sem meglepett. Hajszálnyit megemelte az állát, s az ajkaik találkoztak. Gyengéd csók volt - eleinte. Aztán egyre hevesebb és követelőzőbb lett, ahogy lassacskán erőt vett rajtuk a szenvedély. Először csókolták meg egymást, s megérte várni rá. Gyengéd volt, édes, s ugyanakkor követelőző, és ebből a csókból már mindketten sejtették, hogy mi várhat még rájuk. S ahogy egy pillanatra szétváltak, Raynor úgy érezte, hogy sem pislogni, sem gondolkodni, de még lélegzetet venni sem bír, annyira kívánja a nőt. Aztán felébredt. *
- Szóval kétfajta protossal van dolgunk? - kérdezte Abernathy a mentőkompban tartott, szokásos, reggeli megbeszélésükön. Raynor szótlanul bólintott, és hálásan fogadta el az odakínált kávét. - így van - morogta, miközben belekortyolt a bögrébe. Igyekezett tudomást sem venni a nyelvén elömlő ízről, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor érezte, hogy a koffeintől lassan kinyílnak a bedagadt szemei, és legalább az élet látszata kezd visszatérni belé. - Ez a második csoport... Sötét Templomosoknak hívják magukat. Egy pillanatra felderengett benne az árnyakba és fagyos leheletbe burkolózó Zeratul, amint a kezéből kivágódik a mindent elnyelő sötétség egy szilánkja, és megborzongott. - Azt egy pillanatig sem vitatom, hogy sötétek. A technológiájuk, a pszí-képességeik... mintha minden erejüket a hidegből és a sötétségből merítenék. Sötétek. Mint maga a világűr. - De ugye nem kell attól tartanunk, hogy megtámadnak minket? - kérdezte Cavez, egy csipetnyi aggodalommal a hangjában. - Nem - biztosította Raynor. - Nem hinném, hogy megtámadnának minket. Nem mi vagyunk a protossok
ellenségei. Egyik csoporté sem. A... a... közönséges protossok Kerrigant hajszolják, és amennyire meg tudtam állapítani, a Sötét Templomosok meg a zergek elpusztítása miatt vannak itt. - Elég jól hangzik - mondta Abernathy, mire Raynor vigyorogva bólintott. - Szerintem is. Elég sokat elmesélt a két szárnysegédjének mindabból, amit a protossok közelében tapasztalt - többek között, hogy a cerebrita pusztulása után a zerg fészekalj hogyan fordult saját maga ellen. Viszont a fénygömbről, ami Zasz testéből emelkedett ki, egy szót sem szólt. Nagyon is jól tudta, hogy milyennek tűnne, ha ilyesmikről mesélne. Mintha kezdenének nála elmenni otthonról, és mindenféléket hallucinál. Szóval ezt a részt inkább kihagyta a beszámolóból. - Remélem, hogy képesek leszünk valamiféle... kölcsönösen előnyös megállapodást kötni velük. Amolyan kéz kezet mos-félét. Mi extra tűzerőt biztosítunk számukra, ők meg bevetik azt a... jó ég tudja, miféle képességüket, hogy összezavarják a zergeket... aztán meg elszállíthatnának minket erről a rohadt kődarabról. - És hogyan találjuk meg őket? - kérdezte Cavez. - Én meg tudom találni őket - mondta Raynor. - Egyszer már sikerült, és újra sikerülni fog. Azt persze nem említette meg, hogy a Sötét Templomosokkal való találkozása pusztán a véletlen műve volt. Végül is mi értelme lett volna? Végre akadt egy szalmaszál, amibe belekapaszkodhattak, s ezt semmiképpen nem lett volna szabad elvenni tőlük. - Megkeresem mindkét protoss csoportot, és mindkettőt szemmel tartom. No meg a zergeket is. Arra az esetre, ha valamelyik bagázs errefelé kezdene mászkálni, vagy egyszerűen csak úgy dönt, hogy a bögyében vagyunk. - Visz magával egy pár embert, szükség esetére? - kérdezte Abernathy, de Raynor csak a fejét rázta. - Nem. Egyedül gyorsabban haladok, és úgy is mindenkinek megvan a maga feladata. Nem sok értelme lenne most kiállítani őket a munkából, nem igaz? Azt megint nem akarta megemlíteni, ami számára teljesen nyilvánvaló volt: akárhány katona is tartana vele, sem a zergeknek, sem a protossoknak nem jelentenének kihívást. Neki pedig most egyetlen odadobni való embere sem volt. - Itt minden rendben fog menni, uram! - biztosította Cavez, és Raynor megveregette a fiatalember vállát. - Tudom. Maguk ketten olyan remek munkát végeznek, hogy rám itt most nincs is szükség egész nap. Elvigyorodott, és újra belekortyolt a kávéjába. - Jobban is teszem, ha nem lábatlankodom itt, hanem lefoglalom magam valamivel...
Másnap indult vissza a kihalt pusztaságok és a hamufedte hegyek közé, annak a három vezérnek a nyomait fürkészve, akiket keresett. Úgy okoskodott, hogy a protossok valószínűleg a hegyek között keresnek majd menedéket, ahol több búvóhelyet találhatnak, míg arra várnak, hogy Kerrigan megpróbálja becserkészni őket. A nő azonban nagy valószínűség szerint nem fogja a hegyek közé követni ellenfeleit. Sokkal inkább a pusztaságokban fog várni, ahol elsöpörheti őket a számbeli fölényével. Hagyja, hogy az ellenfelei főjenek egy darabig a saját levükben, és hadd higgyék, hogy felhagyott az üldözésükkel, pusztán azért, mert nem rohan utánuk a hegyekbe. Elég jól ismerte a régi Kerrigant, hogy ezt a taktikai lépést feltételezze, és valószínűnek tartotta, hogy az új Kerrigan is hasonló séma szerint jár majd el. És... valami az álmaiban azt súgta, hogy a nő sík terepen van, valahol délen. A múlt éjjel megint álmodott, és álmában ismét táncoltak. Ismét csókolóztak, de a nő ezúttal kibújt a karjai közül. Gyors, vérlázító mosolyt villantott rá a válla fölött, s már rohant is, arra kényszerítve a férfit, hogy kövesse. Raynor örömmel szaladt utána, széles, boldog mosollyal az arcán. Élvezte a vad rohanást, az ereiben száguldó adrenalint, a hajába kapó szelet, s a látványt, ahogy a nő ott rohant előtte, s vörös haja zászlóként lobogott. Kerrigan gyors volt, de a férfi magasabb, és hosszabb léptei sebesen falták föl a köztük levő távolságot, míg olyan közel nem ért, hogy megragadhatta a nő csuklóját. A hirtelen rántástól a nő megbillent, a férfi pedig belerohant, s egymásba gabalyodva zuhantak a földre.
Puha fűre estek, s még csak meg sem ütötték magukat. Kerrigan szilaj mosollyal az arcán próbálta erre-arra csavarni a karját, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából, de hiába. Mindketten vadul, izgatottan nevettek. Végül a nő felhagyott a próbálkozással, s hirtelen taktikát váltott. Lendületből fordult át, s ez sikerült is neki, mivel a férfi még mindig szorosan tartotta. Raynor a hátára gördült, s a nő már ott volt fölötte, kiszorítva belőle a levegőt. S míg ő levegőért kapkodott, a nő kiszabadította a csuklóját. - Aha! - kiáltott föl diadalmasan, s mindkét karját a magasba kapta, nehogy ismét megragadhassa őket a férfi. Aztán már nem rajta ült, hanem hozzásimult, s az arca a férfiéhez ért. Dévajul elmosolyodott, és lehajolt, hogy megcsókolja. Raynor úgy ébredt föl, hogy még mindig érezte a csókja ízét. S most, ahogy magányosan vándorolt a Char kénes sivatagaiban, ismét eszébe jutott az álma. Persze korábban is álmodott már Kerriganről mindenféléket, onnantól kezdve, hogy először találkoztak. Mindenfélét álmodott. Olyasmiket, hogy mi és hogyan alakulhatott volna másként az első találkozásuktól kezdve. Álmodott arról, hogy beszélgetnek, hogy közel kerülnek egymáshoz. S olyan álmai is voltak kettőjükről, amikért Kerrigan - ha rájuk bukkan az elméjében - biztosan agyonlövi. De mióta leszálltak a Charon, egyre többet és többet álmodott a nőről. Szinte minden alkalommal, amikor csak lehunyta a szemét. Talán azért, mert halottnak hitte, s most tudta, hogy él - akkor is, ha némileg más formában? Talán... talán volt valami a nőnek ebben az új formájában, amit olyan ellenállhatatlanul vonzónak talált? Miközben átvágott a pusztaságon, s gondosan ügyelt arra, hogy hová is lép, figyelme egy pillanatra sem lankadt. A régi Kerrigan - a Szellem - láthatatlanná vált volna, úgy lopakodik a közelébe, de ezt az új Kerriganről nem feltételezte. Az átváltozása óta a nő sokkal magabiztosabb és vakmerőbb volt. Lehet, hogy ezt találta benne olyan vonzónak? Mindig is úgy érezte, hogy Kerrigan keménysége és pimaszsága csupán maszk volt, amit egy magányos, öntudatos, fiatal nő viselt. Aki most már teljesen tisztában volt önmagával és a saját képességeivel, és már nem volt szüksége maszkra. Raynor egy olyan szurdok széléhez ért, ami könnyedén beillett volna völgynek is. Megállt, beárnyékolta szemét, hogy az üvegesre égett sziklák csillogása ellenére is lásson valamit, és mozgásra lett figyelmes. Egy darabon a talaj sötétebbnek tűnt, s a férfi először nem volt benne biztos, hogy az a valami ott valóban mozog, vagy csak a felszálló gőz csapja be a szemét. Gyorsan pislogott egy párat, s hunyorogva próbálta kivenni, hogy mi is az ott valójában, aztán felhagyott a meddő próbálkozással, és elővette a távcsövét. Ezt persze korábban is megtehette volna, de igyekezett inkább a szemére támaszkodni, mint a csillogó lencséjű, messziről is könnyen kiszúrható optikára. Zergek. Felügyelőket látott, s köztük cikázó mutaliskeket. Alattuk hatalmas ultraliskek dübörögtek hamufelhőt kavarva, s kisebb testű zergek - hydraliskek és zerglingek. Egy apró alak vezette őket, innen, még a távcsövön át is alig több mint egy kétlábú, sötét pillangó. Kerrigan. - Megvagy! - morogta Raynor, miközben elrakta távcsövét, és a szurdok falait kezdte tanulmányozni. Valamivel odébb egy lankásabb részt fedezett föl, ami elég széles volt ahhoz, hogy átfurakodjon rajta, s ha szerencséje van, s egészen a szurdok mélyéig leér, viszonylag könnyen átjuthat a túloldalra. Ha a szükség úgy hozza, errefelé vissza is mászhat - bár remélte, hogy nem az egész felbőszült fészekaljjal a sarkában kell ezt megtennie. A sziklaösvény egy darabig lefelé ereszkedett, aztán egy párkányban ért véget. Úgy három méterrel lejjebb talált egy másik párkányt, leugrott, de majdnem elszámította a lendületet, s csak az utolsó pillanatban sikerült visszatáncolnia a meredély pereméről. Ez a szikladarab olyan keskeny volt, hogy megállni is alig lehetett rajta, de másfél méterrel odébb egy újabb kiszögellés volt, ahonnan egy másik ösvény vezetett lefelé. Raynor nekirugaszkodott, átugrott, s tovább folytatta a lefelé ereszkedést. Mire szűk két óra múlva leért a szurdok aljára, dőlt róla a víz, és holtfáradt volt. És időközben a zergek is jóval közelebb értek. Miután leereszkedett a völgybe, a szurdokba, hátát a sziklafalnak vetette, jól meghúzta kulacsát, és elrágcsált egy
fejadagot. A zergek ugyan még messze voltak, de Jim ennek ellenére igyekezett - amennyire csak lehetett - takarásban maradni. Végül is őket akarta kikémlelni, nem magát kinyíratni. Talált egy repedést a sziklafalban a háta mögött, ami épp csak olyan széles volt, hogy nagy nehezen sikerült magát bepréselnie - és várt. A zergek már olyan közel értek, hogy hallhatta őket. - Átkozott protoss kutyák! Egyre tisztábban hallotta, ahogy Kerrigan dühöng, aztán megpillantotta a nőt, amint átviharzik a szurdok mélyén, s a szárnyai minden lépésnél kisebb szélvihart kavartak mögötte. - Tassadar sem rejtőzhet örökké a haragom elől! sziszegte maga elé, s karmos kezei ökölbe szorultak. - Megtalálom, és... A dühödt tirádát halk, sustorgó hang szakította félbe, s egy felügyelő jelent meg a nő feje fölött. Raynornak égnek állt a haja. Hát ez meg honnan a fenéből keveredett ide, amikor a nő fészekalja még jócskán lemaradt? Kerrigan! Felismerte a hangot: Daggoth volt az. Az a cerebrita, akit álmában látott, s aki a legjobb harcosait adta a nő mellé, amikor megtámadták az Amerigót. Zasz nincs többé. A felügyelő egyre idegesebben keringett a levegőben, s igyekezett mindig viszonylag távol maradni a nőtől. Mintha csak Daggoth is tudomást szerzett volna arról, hogyan is bánt el Kerrigan a másik cerebrita felügyelőjével, és nem szerette volna, ha az ő hírvivője is hasonló sorsra jut. A nő számára azonban ezek a hírek egyáltalán nem számítottak rossznak, és gonosz, hegyes fogakkal teli mosollyal ajándékozta meg a zerget. - Tényleg? - dorombolta elégedetten, akár egy macska. - Azt mondod, meghalt? A mosolya lassan megfakult. - Milyen kár, hogy a cerebritákat nem lehet teljes valójukban, egyszer s mindenkorra elpusztítani! Raynor úgy fülelt, mintha az élete múlna rajta, s talán valóban így is volt. Vajon mit értett ez alatt a nő?Feltételezem, hogy a Legfelsőbb Tudat hamarosan újjáteremti. - A férfi a hideg sziklafalra hajtotta fejét, és megpróbálta megemészteni a hallottakat. A cerebriták reinkarnálódnak?! Újjáteremtik őket?! Korábban is hallott embereket az újjászületésről beszélni, de ezt a hókusz-pókuszt már akkor sem hitte el. Vénemberek és zavaros fejű kölykök fecsegnek ilyesmiről! Most viszont Kerrigan említette, és a nő - legalábbis az átváltozása előtt - kőkemény realista volt. Legalább annyira mint ő maga. S az, hogy a Raj befogadta, minden olyan emberi gyarlóságtól megfosztotta, mint az idealizmus. Ha ennek ellenére reinkarnációról beszél, különösen a cerebritákkal kapcsolatban, akkor azt nagyon is komolyan gondolta. Ami azt jelentette, hogy a zerg Raj irányítóit nem lehetett teljesen elpusztítani. Legalábbis véglegesen. Jeges félelem kúszott végig a férfi testén. A zergek végtelen számú harcossal rendelkeznek, s egyre többen és többen lesznek. És ha ez nem lenne elég, kiderült, hogy a vezéreik gyakorlatilag halhatatlanok. Egy ilyen fajt nem lehet legyőzni. Úgy tűnt, maguk a zergek is így gondolhatták, mert a Daggoth hangjából sütő rettenet semmivel nem volt összetéveszthető. Nem. Nem fogja. A felügyelő szemmel láthatóan remegni kezdett, ahogy Kerrigan kíváncsian vizsgálgatta. A protossok valamiféle új fegyvert használtak, ami még a Legfelsőbb Tudat számára is lehetetlenné teszi, hogy egy megölt cerebritát ismét életre keltsen! Raynor legszívesebben diadalmasan felüvöltött volna, és kesztyűs kezébe kellett harapnia, hogy leküzdje a késztetést. Zeratul! Bármit is tett a Sötét Templomos a cerebritával, úgy tűnt, azt már nem lehet visszacsinálni. És ez láthatóan teljes kétségbeesésbe kergette a zergeket. - Én... én is elgondolkodtam már rajta, hogy... miért érzem olyan távolinak most a Legfelsőbb Tudat jelenlétét suttogta Kerrigan, szinte csak maga elé. Akárcsak én.
Mintha meglepetés és szomorúság keveredett volna a cerebrita szavaiban. Te, minden hatalmad ellenére, még igencsak fiatal vagy. Nem régóta szolgálod a Rajt. Én viszont már megszámlálhatatlanul sok életen át szolgáltam, és a Legfelsőbb Tudat és mi cerebriták mindig egyek voltunk. Most viszont űrt érzek magamban, és a Hozzá küldött gondolataim a semmibe hullnak. - Vajon tényleg olyan nehéz a Legfelsőbb Tudat irányítása nélkül meglenni? - kérdezte Kerrigan nem kevés keserűséggel a hangjában. - Olyan lehetetlen egyedül boldogulni? A mi létezésünk alapja nem az egyedül boldogulás. Daggoth csupán ennyit válaszolt, s Raynor látta, hogy Kerrigan arca megvonaglik az undortól. Annak ellenére sem volt elégedett, hogy nyilvánvalóan örömmel fogadta Zasz halálhírét. Mogorva ábrázattal állt neki a hírek megemésztésének, s ahogy az elmúlt időszak eseményeinek tükrében kezdte feldolgozni azokat, türelmetlenül csapkodott a szárnyaival. - Szóval, Tassadar feladata csupán a figyelemelterelés volt - mondta végül, és szavai alig voltak többek rekedt hörgésnél. - Nem lett volna szabad így alábecsülnöm őt! Olyan elfojtott indulat tükröződött a szavaiban és a tekintetében, hogy Raynor szinte megsajnálta az Egzekútort. Az egyik dolog, amit Kerrigan soha nem viselt el, ha levegőnek nézték, és most úgy tűnt, Tassadar pontosan ezt tette, mikor felcukkolta, aztán elbújt előle, s kiderült, hogy az egész küzdelem valójában nem is róla szólt, csupán valami más álcázásául szolgált. Nem mintha nem lett volna fontos. Nagyon is fontos és veszélyes volt - Raynor még élénken emlékezett Tassadar szavaira -, csak másként.Az irányító elme nélkül Zasz fészekalja őrült rombolásba kezdett, s még most is veszélyeztetik a Keltetőt és a Kaptárt. A felügyelő a nő közeledő harcosai felé fordult, s szavait a névtelen csigalényhez intézte, akinek a fészekalja most Kerrigant szolgálta. Cerebrita, meg kell semmisítsd a dühöngő és pusztító fészekaljat, hogy ne okozhasson több kárt! Daggoth hírvivője szinte reszketett a félelemtől. A protossokkal majd én foglalkozom. Nem! - jelentette ki Kerrigan, és a felügyelő szinte megdermedt a levegőben. - A Templomos az enyém! Mind feladatokat látunk el, ó Királynő. A cerebrita dorgáló szavai olyanok voltak, mint egy hideg zuhany. Legalábbis Kerrigan így érezhette, mert a szárnyvégei belemartak a lebegő zerg oldalába, csak hogy fájdalmat okozzanak neki. Úgy kell cselekednünk, ahogy azt a Legfelsőbb Tudat elvárná tőlünk! A Templomos az enyém! - ismételte meg a nő lassan, lágyan, és szavaiból csak úgy sütött a hatalom és a harag. - Majd te gondoskodsz Zasz fészekaljáról, én pedig megleckéztetem a protossokat! Ha a Legfelsőbb Tudat még mindig velünk lenne, bizonyosan helyeselné ezt a tervet! Azzal elvigyorodott. Csak hogy emlékeztesse a cerebritát a halandóságára, és arra, hogy most valóban nincs kihez fordulnia. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg, s a feszültség szinte tapintható volt. Vajon Daggoth egy újabb Zasznak bizonyul majd, aki megpróbálja elutasítani Kerrigan parancsait? Ez a cerebrita azonban sokkal öregebb és bölcsebb volt, s már rég megtanulta, hogy a győzelem egyik legbiztosabb módja, ha túléli az ellenfeleit. Úgy lesz, ahogy akarod. A harcosaim majd gondoskodnak azokról, akik Zasz fészekaljából kezelhetetlenné váltak. - Helyes - bólintott a nő. - S amint ezzel végeztél, kutasd föl a protossok űrhajóját, és pusztítsd el! Nem hagyom, hogy elszökjön innen! Elfordult, s Daggoth számára is világossá vált, hogy a nő elbocsátotta. A felügyelő lassan tovalebegett, magára hagyva Kerrigant a saját harcosaival. - Hol bujkálsz, kis Templomos? - suttogta maga elé, s a szemei szinte csíkká szűkültek. Raynor mintha tapogató ujjakat érzett volna, amik a koponyáján matattak, s fura nyomás nehezedett a tudatára. Egy pillanatra mintha feléje nézett volna a nő, aztán az érzés elmúlt. - Szóval itt vagy! Kerrigan nekiiramodott, kitárta szárnyait, s úgy tűnt, szinte siklik a talaj fölött. A fészekalja követte, s egy perc
múlva Raynor már megint egyedül volt a szurdok mélyén. Várt még egy kicsit, hogy megbizonyosodjon felőle, a zergek valóban mind az utolsó szálig továbbálltak, aztán előmászott a búvóhelyéről, és a nyomukba eredt.
A zergek órákon át futottak, s úgy tűnt, soha nem fáradnak el. A kisebb szurdokokat átugratták, a nagyobb krátereket megkerülték, míg csak egy széles platóhoz nem értek, amiről Raynornak az a hely jutott az eszébe az Antiga Prime-on, ahol először találkozott Kerrigannel. A rohanástól csatakosan, levegő után kapkodva az utolsó pillanatban sikerült lassítania és megállnia, még mielőtt a zerg utóvédet követve ő is a lenti platón kötött volna ki. A protossok már vártak rájuk. Tassadar harcosai voltak azok, legalább száz zelóta, s a széles földnyelv túlsó felén csoportosultak. Az Egzekútor büszkén, egyenes háttal állt a harcosai sorfala előtt, s a pillantásával máris Kerrigant kereste.A nő elsőnek vetette le magát a mélyebben fekvő platóra, kitárt szárnyaival elegánsan lesiklott, s már száguldott is a protossok felé. - Végre csapdába estél, kis protoss! - sziszegte, ahogy közelebb ért. Karmos ujjai rángatózva nyíltak és zárultak, s a szárnyai utánozták a mozdulatot. Itt küzdünk hát meg, ó Királynő! Harcolj ellenem, s én magam sújtalak a porba! Nem mozdult, míg a nő egyre közelebb ért, s nagy, világító kék szemei rezzenéstelenül fürkészték a nőt, aki jó ötlépésnyire állt meg tőle. - Megküzdök veled, kis protoss! - vicsorgott az Egzekútorra a nő. - De én nem a porba sújtalak, hanem a pokolra küldelek! Villámgyorsan Tassadar felé pördült, a szárnyai rásegítettek a fordulás elnyújtott ívére, a karmai és a csonttövisek a protoss húsába vágtak... a protosséba, aki már nem is volt ott. Nem állt már ott senki, s Kerrigan már csak a puszta levegőt marcangolta. - Hol vagy?! - rikoltotta a nő, s Raynor ugyanabban a pillanatban látta meg az Egzekútort, mint ő. A protoss vezér vagy tíz lépéssel állt Kerrigan mögött, még mindig rezzenéstelen nyugalommal. Raynornak fogalma sem volt, hogy volt képes a protoss ilyen gyorsan mozogni, ami meg Kerrigant illeti, úgy tűnt, őt nem is érdekli. A nő újra elrugaszkodott, megpördült, s a szárnyai úgy mozdultak, hogy bármerre is mozduljon Tassadar, a csontpengék mindenképpen megragadják, és darabokra tépjék. Gyakorlatilag egyetlen mozdulattal szelte át a kettejük közötti távot - olyan eleganciával, mintha az ölést és a halált szeretné bonyolult tánclépésekké formálni -, s a teste egyetlen, pörgő, gyilkos pengévé vált. A tízlépésnyi távolságot egy szemvillanás alatt tette meg, s a pengéi húsba martak - egy hydralisk húsába. A zerg szó szerint cafatokra szakadt, s ahogy görcsös haláltusájában a földre hanyatlott, Tassadar rávetített képmása is elenyészett lassan. - Illúzió? - sikoltott fel Kerrigan, s azonnal a plató túlsó oldala felé pördült, hogy a várakozó zelóták között fedezze föl az Egzekútort. Vadul elvicsorodott. - Félsz megküzdeni velem, Templomos? Amíg ilyen kiszámíthatóan viselkedsz, ó Királynő, addig nem kell, hogy megküzd)ék veled. Mert addig te magad vagy saját magad legádázabb ellensége. A hangja mintha minden irányból érkezett volna egyszerre, s harcosai sem mozdultak, míg a vezérük beszélt. - Előlem nem bújhatsz el, kicsi protoss! - sziszegte Kerrigan, és résnyire húzott szemmel hajolt előre. Raynor ismét azt a fura, tompa nyomást érezte a tudatán, s most már tisztában volt vele, hogy a nő terjeszti ki a mentális erejét, hogy meglelje azt, akit keres. Néhány másodpercig feszülten figyelt, aztán kiegyenesedett, és az egyik zelótára szegezte a pillantását. - Tudom, hogy itt vagy valahol! - kiáltotta a nő fennhangon, és a kiszemelt protoss felé indult. - Tudom, és az sem számít, hogy nem talállak! Vezér vagy, kis protoss, és nem fogod hagyni, hogy a harcosaidnak valami baja essék! Ahogy átsétált a fennsíkon, kitárt szárnyain megcsillant a napfény, s Raynornak egy pillanatig úgy tűnt, mintha a csontok között vékony, szappanbuborékszerű hártyát látott volna feszülni. Mint valami áttetsző, alig látható membrán, ami összekapcsolta a csontíveket. Olyan volt ez, mint amikor a Sötét Templomosokat figyelte - alig volt látható, de időről időre sikerült megpillantania.
Kerrigan odaért a harcoshoz, rámosolygott, s a gesztus nem sok jót ígért. A zelóta rezzenéstelen ábrázattal nézett át a nőn, és karjait összekulcsolta a mellkasa előtt.A Pengék Királynője a türelmetlenül várakozó harcosai felé fordult, mintha csak nekik akarna jelezni, s a mozdulat közben az egyik szárnyvége a protoss nyaka felé kapott. A zelóta egy hangot sem adott ki, csak a pillantása üvegesedett meg, aztán a feje leszakadt a törzséről. - Hányat öljek még meg? - kiáltotta Kerrigan, és már fordult is mosolyogva a következő zelóta felé. A szárnyai mintha önálló életre keltek volna, úgy reszkettek az ölés előtti várakozás izgalmától. Állj! Egy zelóta volt az. Az arcvonal egyik szélétől nem messze állt, és ahogy előrelépett, a körvonalai, fegyverzete és ábrázata elkezdett elmosódni és átalakulni, míg végül Tassadar bukkant elő az álca alól. Rendben van, Királynő! Ha harcolni akarsz, azt ellenem tedd! - Örömmel! - vicsorodott el újfent a nő, és úgy vágódott Tassadar felé, mint a villám. Raynor megint mintha egymásra vetített képek sorozatát látta volna. Biztos volt benne, hogy látja, ahogy Kerrigan Tassadar felé ugrik, a szárnyaival a protoss felé kap, ahogy azt is, ahogy az Egzekútor elugrik a támadás elől. A protoss vezérnél nem volt fegyver és nem támadott vissza, Kerrigan mégis úgy táncolt hátra, mintha így lett volna. A következő rohama során az egyik szárnyvége eltalálta az Egzekútor mellkasát, s a protoss megtántorodott az ütéstől, de nem esett el, sőt nagy garral próbált átmenni ellentámadásba. Aztán - bár Kerrigan szemmel láthatóan egy ujjal sem ért hozzá - hátrazuhant, s harcosainak az utolsó pillanatban sikerült csak elkapniuk, még mielőtt lezuhant volna a fennsíkról. Ez alkalommal mintha meglepetés és fájdalom is villant volna Tassadar szemében. Aztán a magas idegen rettentő erővel rugaszkodott el, és az ökle Kerrigan halántéka felé zúdult, hogy beszakítsa a csontot, és szétzúzza az agyát. A nő szárnyai azonban hárították a csapást, és ugrás közben kapták el a protoss vezért, mint valami óriási bogarat a pók hálója. Legalábbis ez volt az, amit Raynor látott. Volt ott azonban még más is - a történések egy másik szintje, mint egy másik kép, amit az előzőre vetítettek. S ezen a másik síkon másként festettek a dolgok. Kerrigan Tassadar felé ugrott, a szárnyai kitárva, s a csontok között feszülő membrán szivárványfénnyel csillogott. Tassadar testét pedig hirtelen olyan kék izzás vette körbe, amihez hasonlót Raynor a protoss hajó körül látott. Az Egzekútor felemelte az egyik kezét, hogy hárítsa Kerrigan ütéseit, s ahogy a viaskodókat körülölelő, kék és irizáló aurák találkoztak, szikrák repültek szerteszét. A protoss újra lesújtott, s a nő kénytelen volt hátralépni, és a szárnyait maga elé kapni, hogy kivédje a rettentő erejű csapást, s az izzó, kék fénynyalábot. Aztán az egyik szárnnyal megpróbálta félresöpörni a protoss vezér karjait, míg a másikkal a mellkasát vette célba. Tassadar mindkét kezét maga elé kapta, de még így is csak az utolsó pillanatban sikerült - legalább részben blokkolni a gyilkos csapást. A támadás ereje azonban ennek ellenére is hátralökte, és a kék aura szemmel láthatóan kifakult. Tassadar oldalra gurult, átfordult, majd az egyik kezére támaszkodva Kerrigan felé rúgott. A testét körülvevő aura megnyúlt, mint egy tőr, de a Pengék Királynője az utolsó pillanatban kimozdult a támadás elől. A csontszárnyak megfeszültek, és úgy csapódtak előre, mintha valamit maguk előtt tolnának, s az irizáló fény, mint valami csillogó pókháló, úgy vágódott az Egzekútor mellkasának. A nő hátrafelé mozdult, s a szárnyai közt feszülő fényszálak magukkal rántották a protosst. A Templomost övező kék aura tovább fakult, elsősorban ott, ahol teste a fényhálóval érintkezett. Tassadar előrenyújtotta mindkét kezét, s a köztük fókuszáló- dó energia egy pillanatig úgy világított, mint egy apró csillag. De Kerrigan pajzsként emelte maga elé a szárnyait, s kivédte a csapást. Szikrák szálltak szerteszét, s az irizáló fénycsápok az Egzekútor kezeire is ráfonódtak, megbéklyózva a protoss vezért. A következő pillanatban Kerrigan kitárta szárnyait, és Tassadar úgy emelkedett velük együtt a magasba, mint egy zsinóron lógó báb. A kék aura - a feje körüli halovány derengést leszámítva - teljesen elenyészett.
- Most megvagy, kis protoss - dorombolta a nő elégedetten, miközben a foglyát vizslatta. - Mi is legyen a büntetésed? A jobb mutatóujját színpadiasan az állának támasztotta, mint aki erősen tűnődik, s csípőre tett kézzel pózolt, olyasvalaki magabiztosságával, akinek az égvilágon semmitől sem kell tartania. Egy hosszú pillanat múlva bólintott, mint aki nehéz küzdelem árán, de végül döntésre jutott. - Halál. Persze nem túl gyors. Aztán a többi protossra nézett, akik még mindig a plató peremén várakoztak, s mintha csak most venné észre őket, feléjük biccentett. - Rólatok teljesen el is feledkeztem... de majd a harcosaim, végeznek veletek. Öljétek meg őket! Mindet. A zergek, amik eddig türelmetlenül várakoztak, és parancs híján nem támadtak, most egyetlen rettentő, karmosagyaras, soktestű, egyetlen akaratra mozduló szuperorganizmusként rohanták meg a protossokat. Raynor borzadva figyelte a vérszomjas lényeket. Az egyik mutalisk savat köpve húzott el a protossok fölött, s már azonnal fordult is vissza, hogy újból lecsapjon az ellenségre. A savköpet eltalálta az egyik zelótát, átmarta a páncélját, a húsát, csontjait, és az idegen úgy roskadt össze, mint egy darabokra szakadt kirakós játék.Egy másik protosst a hydraliskek gyűrtek maguk alá, s a mindenhol ott nyüzsgő zerglingek végtagokat téptek le, s gyakorlatilag mindenféle ellenállást lehetetlenné tettek. - Segítenem kell nekik! - hasított Raynorba a felismerés. - Segítenem kell nekik, különben végük, és akkor ez az esélyünk is odavan! De... hogyan? Van egy pisztolya, de se karabélya, se vértezete, se emberei, akik fedezzék. Bezzeg, ha erőpáncélban jött volna! Lopakodni és rejtőzni persze nem lehet benne, és már rég felfedezték volna, de gond nélkül képes lett volna tartani az iramot a zergekkel, és most, amikor igazán szüksége lenne rá, némi tűzerőt is képviselne. Kétségbeesetten nézett körbe, hátha akad valami... bármi, ami a segítségére lehet. Végül a levegőben köröző zergeken akadt meg a szeme. Mutaliskek, pörkölök és felügyelők, amik csak arra vártak, hogy a királynőjük harcba szólítsa őket. Az apró pörkölök alig néhány óráig bírták kik táplálék nélkül, s most egymáshoz közel, a felügyelők szélárnyékában lebegtek a forró légáramlatokon, hogy így is takarékoskodjanak az energiájukkal. Volt valami, ami velük kapcsolatban szöget ütött Raynor fejében, de valahogy nem akart kerek gondolattá formálódni, így visszatért a fennsíkon vívott csatához. A zergek gyorsan a protossok fölébe kerekedtek, s bár a zelóták magasabbak, erősebbek és gyorsabbak voltak egy átlagembernél, s a páncéljuk a zergek támadásainak javát kivédte és az energiapengéik gyakorlatilag mindent átvágtak, mégis vesztésre álltak. Kétségtelen, hogy az egy-egy elleni küzdelemben a protossok bármiféle zerget képesek lettek volna legyőzni, de most sokszoros túlerővel voltak kénytelenek szembeszállni, s három-négy zerg egy szemvillanás alatt képes volt bármelyik zelótát maga alá gyűrni. A protoss sereg fele már elesett, s látszott, hogy a másik felének sincs már sok hátra. Raynor azt kívánta, bár lenne valami, amivel segíthetne nekik. Kedvelte a protossokat - vagy legalábbis csodálta és tisztelte őket. Arról nem is szólva, hogy most aztán tényleg minden szövetségesre szüksége volt. Kell, hogy legyen valami módja az esélyek kiegyenlítésének! Ahhoz viszont nagy kaliberű fegyverek kellenének, vagy robbanószer... Ez az! Robbanószer. A pörkölök, és a felügyelők. A névtelen cerebrita, amelyik Kerrigan segítségére volt, még nem rendelkezett Daggoth vagy Zasz tapasztalatával, s nem tudta, hogy nem bölcs dolog a harcosait ilyen közel tartani egymáshoz - és elsősorban a pörkölőkhöz. Raynor előhúzta a pisztolyát, egy kövön megtámasztotta a kezét, nagy levegőt vett, célzott, kifújta a levegőt... És lőtt. Három lövést adott le gyors egymásutánban, mivel nem volt benne biztos, hogy egy találat elég lesz-e... de elég volt. Az első lövés a legtávolabbi felügyelőt találta el, amelyik összerándult a fájdalomtól. A második lövése - amibe belemozdult a sérült lény - célt tévesztett, de a harmadik megint pontosan talált. A behemót megrázkódott a semmiből lecsapó, váratlan fájdalomtól, megingott, és már nem volt képes továbbra is
tartani a röppályáját, és... nekiütközött a mellette lebegő fajtársának. S közben összeroppantotta a kettejük között várakozó pörkölőket. Az ezt követő brutális erejű robbanás még Raynort is hanyatt vágta, a pisztoly az arcának csapódott, s úgy érezte, hogy széthasad a koponyája. Mindez azonban semmi sem volt ahhoz képest, ahogy a fennsík kinézett. A pörkölök a Raj egyik leggyilkosabb alfajába tartoztak, s azért tenyésztették ki őket, hogy más fajok légi egységeit megtámadják, és önmagukat elpusztítva azokat is megsemmisítsék. Igazi élő bombák voltak.Egyetlen közülük fel tudott robbantani egy vadászgépet vagy űrkompot, s egy maroknyi már egy csillagcirkáló páncélját is képes volt átszakítani. Most pedig egy egész ármádia volt itt belőlük, s nem páncéllal volt dolguk, csupán hússal és csonttal. A fennsík kemény sziklatalajáról pedig szinte visszaverődtek a lökéshullámok, még nagyobb pusztítást okozva a harcoló felek között. A legjavát a zergek kapták. Többen is voltak, s a protossokat energia és fémvért védte, ami sokat tompított a detonáció erején. A zerglingek többségét szétszaggatta a robbanás, akárcsak a két megmaradt felügyelőt A többi zergnek keményebb volt a páncélzata, de az epicentrumban levőket így is cafatokra tépték a lökéshullámok, és elhamvasztották a lángok. A távolabb állók sem jártak sokkal jobban - összetörve, széthasadt páncéllal és vérző agóniában hevertek szerteszét. Persze a protossok sem úszták meg sértetlenül. A robbanás őket is váratlanul érte, és sokakat lesodort a platóról, hogy az alant levő sziklákon zúzódjanak halálra. Akiket a robbanás elért, azok páncélostól szakadtak darabokra, akiket csak a szele ért, azokat úgy dobálta, mint a tornádó a falevelet. És Kerrigan sem menekült meg. A robbanás pillanatában a harcosainak háttal állt, s a lökéshullámok teljes erővel csaptak le rá, térdre kényszerítve a nőt. A szárnyai, mint két hatalmas, bizarr csontpók, rettentő erővel kapaszkodtak a sziklás talajba, hogy megtartsák őt, nehogy a Királynő a köveknek csapódjon. Ehhez a szárnyaknak el kellett engedniük Tassadart, akit a detonáció ereje kis híján lesodort a fennsíkról, de sikerült megkapaszkodnia a sziklákban. Aztán - bebizonyítva, hogy maradt még benne erő - felhúzódzkodott a platóra, és szembenézett a totális káosszal. Egy pillanatig a csatateret tanulmányozta, s Raynornak az az érzése támadt, hogy arrafelé nézett, ahol ő rejtőzött, és odabiccentett neki. Aztán a protossok - mintegy mentális parancsra - otthagyták a csatateret, és a sérülteket magukkal cipelve a fennsík pereméhez rohantak. Egy pillanatig csak álltak ott, aztán szinte egyszerre levetették magukat. - Nem! - sikoltotta Kerrigan, és a szárnyaira támaszkodva álló helyzetbe tornázta magát. Vadul azt a pontot bámulta, ahol az előbb még Tassadar állt. - Nem menekülsz meg ilyen könnyen! - rikoltotta, aztán a meredély széléhez rohant, s félig ugorva, félig csúszvavitorlázva száguldott lefelé, a csontszárnyakkal fékezve az esés erejét. Fészekaljának harcosai - már azok, amik túlélték a robbanást - kúszva- mászva-repülve követték Királynőjüket, lefelé a mélybe. Egy pillanat múlva már le is értek, s Raynor egyedül maradt a pusztítással, amit ő indított el. - Nem is rossz - vigyorodott el a halott zergek tömegén végignézve, s megdörzsölte borostás ábrázatát. Végül is megmentette az Egzekútor és egy sor zelóta életét - legalábbis egy darabig. Ha ezzel nem szerez legalább egy pár jó pontot a protossoknál, akkor semmivel. Legszívesebben ott dőlt volna el, ahol állt, olyan lestrapált volt a zergek utáni rohangálástól meg a robbanástól. Az eszével viszont tudta, hogy nem tévesztheti szem elől a zergeket. - Na jó, gyerünk! - rázta meg magát, a tokjába csúsztatta pisztolyát, és talpra kászálódott. Nagyot fújt, aztán, amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett lefelé mászni a sziklák között, egészen a lenti szurdokig, s közben folyamatosan a terepet fürkészte. Zergre vadászott.
13 Raynor szerencséjére Kerrigan meg sem próbálta leplezni, hogy merre mennek. Épp ellenkezőleg - azt akarta, hogy Tassadar tisztában legyen azzal, hogy érte jön. A nőnek valahonnan sikerült erősítést szereznie - úgy tűnt, vannak még más fészekaljak is a közelben s a földön rohanó zergek fölött dögkeselyűként keringő mutaliskek, pörkölök és felügyelők miatt már messziről észre lehetett venni őket. Sajna nagyon gyorsan mozogtak - sokkal gyorsabban mint amivel egy holtfáradt, fegyvertelen ember lépést tudott tartani. Raynor megint átkokat szórt a saját fejére, amiért nem erőpáncélban indult a zergek keresésére, s szentül megfogadta, hogy legközelebb nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát. Már ha lesz még legközelebb. Egyelőre azonban megelégedett azzal, hogy a zergeket üldözi, amik a protossokat üldözik. Beérni úgyis csak akkor fogja őket, amikor megállnak. Ami azt jelenti, hogy mire odaér, a harcnak valószínűleg már vége is lesz. így persze nem sok értelme van sietni, de a késztetést, hogy mennie kell, nem bírta leküzdeni.Talán a protossok képesek lesznek kitartani addig, míg odaér, bár nem igazán tudta, hogy mihez kezdhet ott egy pisztollyal, ahol egy kisebb sereg sem boldogul. Az pedig nem valószínű, hogy akár Kerrigan, akár az őt segítő cerebrita még egyszer bevenné ugyanazt a trükköt. De... tudta, hogy látnia... tudnia kell, hogy mi történik. Talán csak Kerrigan közelében akart lenni, hogy tudja, mi van vele. Lehet. Talán csak erről van szó, tudat alatt. Vagy... lehet, hogy kell egy szemtanú, egy... egy krónikás, aki látta, hogy mi történt. Aki tudja, hogy mi történt. Kerrigan gyors volt, de a protossok is, és úgy tűnt, Tassadar végül úgy döntött, időre van szükségük, hogy újrarendezzék soraikat, és elemezzék a helyzetet. A protossok egérutat nyertek, és eltűntek, Kerrigan pedig magára maradt a sziklák között, amik némán tűrték, hogy rajtuk töltse ki a mérgét. A Pengék Királynője dühében sikoltozva jókora darabokat tépett ki szárnyaival és karmaival a kövekből, s az ellenségeit átkozta. Raynor már két völggyel odébb is hallotta a nő rikoltozását, és lassított az iramán. Nem lenne okos dolog épp akkor beléjük ütközni, amikor ennyire szomjazzák az ellenség vérét, mert a protossok híján talán még vele is beérik pillanatnyilag. Aztán - ahogy utat keresett a sziklák között - az átkozódásnak és sikoltozásnak hirtelen vége szakadt. Lehet, hogy észrevették? Elég messze volt a repülő zergektől ahhoz, hogy csak úgy kiszúrják, de a csuda se tudja, hogy mennyire jól látnak. Azért - biztos, ami biztos - egy nagyobb kőtömbhöz lapult, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. - Nocsak-nocsak! Hát mit találtunk?! Kerrigan volt az, aki megint úgy dorombolt, mint a macska, ami épp felfalni készül a kanárit. A rohadt életbe! Ez azt jelenti, hogy megint kiszúrt valakit, akit megfelelő zsákmánynak ítélt, és ez nem úgy tűnt, mintha Tassadar lett volna. Raynor lassan a pisztolya felé nyúlt. Ha a zergek idejönnek, hogy kinyírják, annyit visz magával, amennyit csak lehet! Nem mintha ettől túl sok minden megváltozna, de legalább nem kell úgy éreznie, hogy értelmetlenül halt meg. - Nem a Templomos, nem - mondta Kerrigan fennhangon, s szavaihoz a kövön csikorduló csontkarmok hangja adott aláfestést. Vajon tényleg egyre közelebbről hallotta a csikorgó hangot, vagy csak képzelte? - Nem ő, de legalább annyira jó.
A nő hangjából sütött a leplezetlen elégedettség. Bújj elő édesem! - mondta a nő negédesen. - Bújj elő és játssz velem! A harcosaim vérre szomjaznak, a tiéd pedig szinte könyörög érte, hogy kiontsák! Bújj hát elő, kis protoss, és mutasd magad! Had lássam, mitől olyan más a szagod, mint a többinek! Protoss?! Raynor hangtalanul sóhajtott föl. Legalább nem őt vették észre! De... másfajta szaga van? Zeratul. A csikorgó hangot továbbra is hallotta, de nem erősödött, így Raynor megkockáztatta, hogy lassan előbújt a szikla takarásából, és körülnézett. A zergek még mindig a szomszédos völgyben voltak, így óvatosan nekiállt, és elkezdett fölmászni a sziklák között, s némán átkozódott, amikor túl közel tette kezét egy forró gázt pöfögő sziklarepedéshez. A hegygerinc közelében megállt, és egy nagyobb szikladarabot fedezékül használva kilesett. Kerrigan odalent állt, a völgy keskeny vágatának közepén, s körülötte csak úgy nyüzsögtek az acsargó zergek. Jim szinte már értette a gesztusaikat, a késlekedés miatti elégedetlenségüket, és az új zsákmány fölött érzett izgalmukat. Innen fentről tökéletesen rájuk látott, s látta Kerrigan szárnyait is, amik csontkígyókként tekeregtek a közelgő gyilkolás fölött érzett, kéjes örömükben. A nő a völgy pereménél, egy barlang bejáratánál állt, s úgy tűnt, mintha egyenesen a sziklaüreg sötétjének címezné szavait. Raynor nem látott semmit, de Kerrigan egy perc múlva bólintott. Ne fáradj kis protoss, minden álcád ellenére tudom, hogy itt vagy! Bár nem látlak, érzem a gondolataidat, szóval... mutasd magad! Alig negyvenlépésnyire tőle Zeratul tűnt elő a semmiből, háta mögött a Sötét Templomosokkal. Valószínűleg ugyanazt a trükköt alkalmazták most is, mint akkor, amikor Zasz megölésére indultak. A környezetbe való beleolvadás azonban kevéssé zavarta Kerrigant - aki, amíg Szellemként szolgálta a Konföderációt - hasonló fogásokkal élt. A Sötét Templomosokat szemmel láthatóan nem izgatta, hogy fény derült az ottlétükre, s Zeratul olyan biccentéssel köszöntötte a közelebb lépő nőt, ami a rangban egyenlőknek kijáró tiszteletet tükrözte. Légy üdvözölve, Zergek Királynője! A szavak ott visszhangzottak Raynor elméjében is, s a száraz, recsegő hangok mélyén megzabolázott erő lüktetett. Zeratul vagyok, a Sötét Templomosok Prétora. Elegánsan meghajolt Kerrigan előtt, s az udvarias, emberi gesztus szemmel láthatóan mulattatta a nőt. Jöttödet előre megjósolták. - Csakugyan? - mosolyodott el gúnyosan Kerrigan. - És mit mondtak felőlem, Prétor? Te az ítélet idejének, a végnek vagy része, de nem te jelented a dolgok betetőzését. Izzó tekintete szinte átfúrta a nőt, s a zergek mind csöndben várakoztak, míg úrnőjük a protoss szavait hallgatta. Te fogod megmutatni az utat, amit járnunk kell, s te fogod megmutatni, hogy itt az ideje ismét megismerni a rég feledésbe merült igazságokat. Raynornak úgy tűnt, mintha a protoss egy betanult szöveget recitált volna.Nem a tiéd a kéz, mely irányít, de már a puszta léted elég útmutatást jelent. - Az ítélet ideje, a vég — ismételte meg a nő elnyújtott hangon, majd maga elé emelte kezeit, s a kieresztett karmokon megcsillant a lemenő nap fénye. - S ezek nem azok a kezek. - Ismét Zeratulra nézett, s a mosolya vadállati vicsorrá szélesedett. - Még akkor is, ha ezek nem azok a kezek, a te életednek mindenképpen ezek jelentik a végét. A következő pillanatban már ugrott is, a szárnyaival hátrafelé csapva, s rettentő lendülettel tolva magát a Sötét Templomos felé. Karmos kezeivel úgy kapott a protoss felé, mintha csak egy függönyt próbálna széthúzni, de Raynor nagyon is jól tudta, hogy a mostani erejével képes lenne akár egy páncélos testet is kettétépni. Zeratul is csak hús-vér élőlény, s a férfi arra számított, hogy a következő pillanatban őt is utoléri a vég. A Prétor azonban már nem állt ott, ahol az előbb, amikor a nő lecsapott rá, hanem odébb csúszott, be az árnyékok közé, s a csuklójából ugyanazok a zöldesen fluoreszkáló energiapengék bukkantak elő, amik Zasszal is végeztek.
Legyen hát! A szavaiból sütő, gyilkos indulattól a közelben álló zergek görcsösen reszketve estek össze. Harcoljunk! Akárcsak Tassadar és Kerrigan küzdelme során, itt is mintha két síkon zajlott volna egyszerre a harc, s mintha az események szereplői és helyszíne a harc mindkét síkján megegyezett volna, de a cselekedeteik már távolról sem. Raynor tudatában volt annak, hogy a zergek, amint kiszabadulnak a protoss indulatának bénító béklyójából, megrohanják a Sötét Templomosokat, de a pillantása továbbra is a két vezér párviadalára szegeződött. Még a zergek sem avatkoztak be a harcba, nehogy a fejükre vonják a Királynő haragját. Zeratul a nő felé rohant, az utolsó pillanatban a magasba ugrott, és lefelé döfött a pengéivel, amik... Raynor egy pillanatig elbizonytalanodott. Mintha azok a pengék nem is az alkarvédőből bújtak volna elő, hanem magából a protoss testéből. Kerrigan szárnyai kivédték a támadást, majd a csonttövisek a Prétor oldala felé kaptak, hogy felnyársalják őt. Zeratul azonban olyasmit tett, amiről Raynor úgy gondolta, hogy gyakorlatilag lehetetlen: a másodperc tört része alatt, még a levegőben kitért a pengék elől. Ember ilyesmire nem lett volna képes. A Sötét Templomos, miután földet ért, megperdült, s felemelt pengékkel nézett farkasszemet Kerrigannel. A nap épp lebukott a láthatár mögött, s a megnyúlt árnyékok palástként vették körbe a Prétort. Beborították, óvón fonták köré sötét csápjaikat, míg már csupán a protoss zöld szemei világlottak elő a sötétségből. Raynor már csak a szemeket látta, aztán már azokat sem, csupán az izzó energiapengéket, amik alig tűntek többnek, mint halovány árnyékoknak egy sötét kárpit előtt. Ha a sötétség zavarta is Kerrigant, nem adta semmi jelét. Ismét a Sötét Templomosra vetette magát, s ahol szárnyai az árnyékokkal találkoztak, mintha szétszaggatták volna azokat. Hátborzongató, sárga fény vette körül a nőt, s minden egyes porcikáját beteges, klórszínű fényben fürösztötte, ami messzire űzte a természetellenes sötétséget. Nem maradt más, csak az alkonyi árnyak, és az álcájától megfosztott Zeratul. Azonban a Sötét Templomos sem várta meg ölbe tett kézzel, hogy elveszítse az egyik legértékesebb fegyverét. Míg az árnyékok szertefoszlottak, átsétált a sötétségen, amit a nő szemmel láthatóan nem vett észre. S ahogy a nő mellé ért, lesújtott rá. Az egyik kezével felfelé, a másikkal lefelé csapott, s a két penge közé kapta a nő legfelső szárnypengéjét. Kerrigan dühében s fájdalmában felsikoltott, s a szárnyak, mintegy önálló életre kelve próbálták megvédeni saját magukat és a gazdájukat. A kitinesnek tűnő csontszárnyak megfeszültek, aztán a beléjük kapaszkodó Zeratult messzire lódították.A protoss métereket bucskázott, de villámgyorsan talpra állt. így még időben kapta maga elé a keresztezett pengéket, hogy megakassza a szemeit célba vevő csonttüskéket. Az izzó pengék közé szorította a szárnyakat, és teljes erejéből felfelé kezdte tolni őket. Amikor már mindkét szárnyat a nő feje fölé és mögé feszítette, szemmel szinte követhetetlenül gyors mozdulattal lefelé rántotta a kezeit, s félkörös vágást indított Kerrigan törzse ellen. Raynor nem értette, hogy a nő miért megy bele egy ilyen ostoba erőpróbába, de arra Kerrigan is egy villanás alatt rájött, hogy felesleges volt. Az egyik szárnyát sikerült maga elé rántania, mint valami köpenyt, s a pengék ártalmatlanul csúsztak le róla. Aztán már át is ment ellentámadásba, és pengéi a protoss kinyújtott karja felé kaptak, hogy letépjék. Zeratul egy pillanatra megvonaglott a fájdalomtól, s Raynor szinte érezte, hogy alig sikerül visszanyelnie a mentális fájdalomkiáltást. Kerrigan másik szárnya is előrevágódott, s a csonttüskék átdöfték a Prétor vállát, míg a másik szárny a karját tartotta. A protoss képtelen volt kiszabadítani a kezeit, hogy használhassa a pengéit, s a nő lassan a feje fölé emelte magatehetetlen ellenfelét. Vér csordult a sebekből, s ahogy a szárnyak szétnyíltak, a Sötét Templomos úgy lógott rajtuk, mint akit megfeszítettek. - Jól küzdesz, kis protoss - mosolyodott el a nő, s végigfuttatta kezét a seben, amit Zeratul pengéje ejtett a szárnyán. Megdörzsölte a fájó pontot, aztán lenyalta a kezére tapadt vért és nyálkát. - Jobban harcolsz, mint az Egzekútor, de nem győzhetsz le. Én a Pengék Királynője vagyok!
Olyan közel húzta magához a protosst, hogy az arcuk alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. - Nem győzhettek lel Raynor döbbenten hallgatta. Korábban nem volt jellemző a nőre ez a fajta öntömjénező ömlengés. Úgy tűnt, a zergek sikeresen megnövelték az egóját, és lerombolták az önuralma és önértékelése javát. A csatákat nem csupán erővel vívják. A protoss már nem küzdött a szabadulásáért. És igen, erős vagy. Erős, de nem legyőzhetetlen. - Legyőztelek-jelentette ki a nő, mire Zeratul teste rázkódni kezdett. Annak ellenére, hogy csonttövisek döfték át a húsát... nevetett. Majdnem úgy, mint egy ember. Megnyerted ezt az összecsapást, igen. De ez csupán az első találkozásunk volt. Könnyen meglehet, hogy legközelebb minden másként történik majd. Legközelebb?! - kérdezte Kerrigan megütközve, és Raynor jól hallotta hangjában a megdöbbenést. Végül is a protoss ott volt a karmai között, s neki egyetlen mozdulatába kerülne, hogy megölje. És lehet, hogy a régi Kerrigan már meg is ölte volna, s nem hagyja, hogy szavakkal nyerjen magának időt az ellenség. Miféle legközelebb, kis protoss? A te életed itt ér véget! - mondta, s az egyik karmával mély sebet ejtett a Prétor arcán. - Egyetlen mozdulatomra meghalsz. Azonban mintha megcsappant volna egy kicsit az önbizalma, gyors pillantást vetett a háta mögé, a csatatérre. A völgyet zerg tetemek borították, de itt-ott protoss holttesteket is fel lehetett fedezni. Zeratul jó száz harcosának talán a fele, ha élt még, s őket is többszörös túlerő fenyegette. A harcosaidat legyűrik az enyémek - fordult vissza a nő Zeratulhoz. - A zergjeim velük végeznek, én pedig veled. Ezen a bolygón nem lesz több Sötét Templomos... szóval... hol is találkozunk legközelebb?! Valami protossmennyországban? Zeratult szemmel láthatóan nem zavarta sem a saját, sem a harcosai helyzete. Túl magabiztos vagy, ami gyakori hiba a fiatalok közt, akik nagy erők birtokosai. Az elbizakodottság azonban gyakran kiszolgáltatottá is tesz. Kerrigan mosolya vicsorrá torzult, és kivillantotta hegyes fogait. - Ne merj kioktatni! - üvöltötte a protoss arcába, s a Sötét Templomos bőrére hullott nyálcseppek savként kezdték magukat beleenni a húsába. - Én nem tapasztalatlan fiatal vagyok, aki nem ismeri a háborút! Én a Pengék Királynője vagyok! A halálod! A szárnyai megfeszültek, hogy kettétépjék a protosst, de abban a pillanatban, ahogy megmozdult, a sötétség amit eddig a napfény és a testéből áradó, fakósárga fény tartott kordában - szinte körülfolyta őket. A nap végre lebukott a láthatár mögé, s a düh szinte képtelenné tette a nőt arra, hogy a belőle áradó fény fenntartására koncentráljon. A Sötét Templomos mégis jól taktikázott, és sikerült elég időt nyernie. Az árnyékok átláthatatlan takaróvá sűrűsödtek, s Zeratul teljesen eltűnt köztük. Kerrigan csontszárnyai pedig - a protoss súlya nélkül - egymásnak csapódtak. A Sötét Templomosok Prétora nem volt sehol. - Neeem! Kerrigan sikolya elég hangos volt ahhoz, hogy mérföldekre elhallatsszék, s elég erős, hogy a közelben még a sziklákat is megrepessze. Raynor a füléhez kapta kezét, s érezte, hogy vér csöpög az ujjaira. Szemét azonban képtelen volt elfordítani a lenti eseményekről. Hogy csinálta ezt Zeratul? Meg kellett volna halnia, és egyszerűen eltűnt! Vagy... mégsem? Vajon tényleg eltűnt? Mintha egy pillanatig fodrozódott volna a levegő Kerrigan mellett, és Jim mintha apró, zöld szikrákat látott volna villanni, amik olyanok voltak, mint amik a Prétor szemeiben izzottak. Persze lehet, hogy csak a saját szemei csalták meg, s azt látta, amit látni szeretett volna. Ami biztos, hogy a Sötét Templomosok, vezérük eltűnése után azonnal beleolvadtak az árnyakba, s a vérükre szomjazó zergek karmai és agyarai csak a sötétségbe martak. Minden protoss eltűnt, s a völgyre boruló, koromfekete éjben még a holttesteknek is nyoma veszett. A zerg
hullák halmain kívül hamarosan már semmi nem is emlékeztetett arra, hogy itt bármiféle csatát vívtak volna. - Gyávák! - üvöltötte Kerrigan, s kitárt szárnyain még meg sem alvadt Zeratul vére. - Mindkettőtöket legyőztelek, s mindketten úgy futottatok meg, mint a megvert kutyák! Gyertek, és harcoljatok! Az igazi harcosok elfogadják a vereséget és a halált is! Semmiféle válasz nem érkezett a szavaira, s a nő őrjöngve esett a legközelebbi sziklának, karmaival jókora darabokat tépve ki belőle, majd szárnyaival felragadta a tömböt, és ízzé-por- rá zúzta. Aztán a saját fészekalja felé fordult, s az elöl álló harcosai rettegve hátráltak meg Királynőjük őrjöngő vérszomja elől. Raynor a hegygerinc szikláinak fedezékébe húzódott vissza, és nagyon örül annak, hogy most nincs szem előtt. Még ha ki is szúrják, lesz ideje elfutni, és elrejtőzni. Legalábbis nagyon remélte. Kerrigan tovább átkozta a protossokat, de ha abban reménykedett, hogy a becsületük és bátorságuk emlegetésével majd provokálhatja őket, hát tévedett. Hosszú percekig marcangolta a völgy falait, aztán lassan elcsöndesedett. S ahogy ott állt, a kimerültségtől reszketve - a mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, kezei ökölbe szorítva, a szárnyai bizarr palástként hulltak alá a válláról s a hátáról -, Raynor úgy érezte, még soha nem látta ennyire gyönyörűnek... és halálosnak. Most mit tegyünk? A kérdés a cerebritától jött, bár fizikailag az egyik behemót felügyelő tudata közvetítette. A hatalmas, repülő lény elővigyázatosan nagyobb távolságot tartott maga és Kerrigan között.- Vadászunk! - vicsorodott el a nő. - Ez a bolygó a miénk, és a protossok sem képesek örökké elrejtőzni előlünk. Megtaláljuk és megöljük mindet. Aztán a legmagasabb csúcsról hajítjuk le a testüket, hogy mindenki tudja, mi vár azokra, akik szembe mernek velem szállni! Kiket támadjunk meg először? Azokat, akikkel most harcoltunk, vagy akiket idáig üldöztünk? - Mindannyiukra vadászunk - mondta Kerrigan, halovány mosollyal a szája szegletében. - Hívd össze a fészekaljat! Hívd össze az összes megmaradt harcost! Végigszáguldunk ezen a világon, és mindenkit elpusztítunk, aki az utunkba áll! Felpillantott, és a sziklák közt lapuló Raynor ereiben megfagyott a vér. A nő tisztában van vele, hogy ő itt van, és egyenesen hozzá beszél! Mostantól kezdve ő és az emberei éppen annyira célpontnak számítanak, mint a protossok. - Ki kell innen jutnom! - zakatolt a gondolat Raynor agyában. - Vissza kell jutnom a bázisra, és figyelmeztetnem kell a többieket! Fel kell készülnünk, mert Kerrigan épp most hirdetett háborút ellenünk is! Visszakuporodott a szikla mögé, és már kezdett volna lefelé ereszkedni a túloldalon, amikor hátborzongatóan ismerős hang ütötte meg a fülét. Karmok és tüskék csikordultak a kövön, s egyre közelebbről hallotta a sziszegő, kattogó és döngő hangokat. Mintha hatalmas rovarok közeledtek volna megállíthatatlanul. Zergek. És épp felé tartanak. A háta mögül pedig a cerebrita által hívott erősítés közeledett. Csapdába esett!
14 Raynor kétségbeesetten kutatott valami fedezék vagy búvóhely után, de a hegygerinc nem sok menedéket kínált. A legjobb talán még az a kőtömb volt, ami mögött idáig rejtőzött. Mint a bolygó felszínének java, ez a terület is ezernyi vulkánkitörést látott már, s a talajt számtalan, egymásra kövesedett lávaömlés rétege borította. Mintha megfagyott lekvár vagy szirup lett volna. Maga az anyag nem volt különösebben erős, s mióta Jim a Charon volt, már nem egyszer sikerült pusztán a csizmájával összetörnie a porózus tufát. Sőt olyan is volt, hogy mászás közben egyszerűen beszakadt lába alatt a lukacsos anyag. Most, végső kétségbeesésében előhúzta a pisztolyát, és a markolatával kezdte püfölni a talajt, hogy valami üreget mélyítsen ki magának, ahol talán el tud bújni. Pár perc alatt sikerült egy nem túl mély gödröt kikaparnia a sziklatömb mellett, és mint valami lövészgödörbe, belekuporodott. Magzatpózban hevert a gödör fenekén, s a feje alig három centire volt a rejtekhelye peremétől. A kőtömb árnyéka pont rá vetült, és remélte, hogy ez is segít majd valamit. Ennél többet már nem tehetett, így hát csöndben várt, és egy ősrégi imát kezdett suttogni maga elé, amit még gyermekkorában tanult.
Csak remélte, hogy akad még valaki, aki meghallgatja. A zergek egyre közelebb értek, így a hangjukat is egyre jobban lehetett hallani. Raynor megpróbált még mélyebbre bújni a gödörbe, s minden pillanatban várta, hogy valamelyik lény észreveszi, és riasztja a Rajt. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy kiráncigálják a földből, és... nem... ebbe inkább nem akart belegondolni. A zergek már a hegyoldalon voltak, s érezte, ahogy a talaj megremeg a súlyuk alatt. Moccanni sem mert, és igyekezett kizárni tudatából azt a gonosz hangot, ami arról suttogott, hogy máris felfedezték. Mi az ott? Reszelős, csikorgó hang volt, s Raynor érezte, hogy jeges izzadtság csorog végig a hátán. - Daggoth! Raynor azonnal felismerte a hangot. Kerrigan volt az, s a hangja a völgy mélyéből szállt föl a gerincig. Légy üdvözölve, cerebrita! Jer, és jöjjön az egész fészekaljad is! Szokatlan híreim vannak. Akárcsak nekem, ó Pengék Királynője. A cerebrita - szokásához híven - egy felügyelőn keresztül szólt a nőhöz, hiszen a csigalény nem lett volna képes a Char felszínén utazni a többi zerggel együtt. Én és az enyémek figyelünk rád. A sziszegés, csattogás és a recsegő-csattogó hangok felerősödtek, aztán lassacskán elhalkultak, ahogy a zergek átvágtak a hegygerincen. A férfi alig akarta elhinni a szerencséjét. Elve megúszta! Annak ellenére, hogy valamelyik zerg csak kiszúrta, s fel is fedezték volna, de... Kerrigan megmentette. Furcsa nyomást érzett a mellkasában, miközben lassan kimászott a gödörből, s megbújt a szikla mögött. Vajon tudta a nő, hogy ő itt maradt? Hogy ott rejtőzött, abban a gödörben? Vagy csak véletlen volt, hogy éppen akkor szólalt meg és terelte el a zergek figyelmét, amikor már éppen felfedezték volna? Véletlen lett volna? Ismét lepillantott a völgybe, ami csordultig telt a két fészekalj harcosaival. Kerrigan a zergek gyűrűjében állt, s Daggoth felvigyázója ott lebegett, nem messze tőle. Nem Tassadar az egyetlen Templomos ezen a bolygón - mondta fennhangon a nő, és szárnyai újra meg újra megrándultak, mint amik már alig várják, hogy ismét ölhessenek. - Van egy másik is, akit Zeratulnak hívnak. Várt egy pillanatig, s csak utána folytatta. - É s ő... más. Nemcsak Tassadartól különbözik, de minden protosstól, amivel eddig találkoztam, amiről hallottam... mindentől, amivel a Raj eddig találkozott. Sokkal erősebb, és sokkal... sötétebb. Aztán lassan elvigyorodott. Persze még így sem jelentett komoly kihívást számomra. Csak fortéllyal menekülhetett meg, s ez még egyszer nem fordul elő. Szükségünk lesz... Várj egy pillanatra, Királynő! Raynor még a hegygerincről is látta, hogy Kerrigan szemei vészesen összeszűkülnek. Soha nem szerette, ha félbeszakítják, és e tekintetben szemmel láthatóan nem változott. Sokkal fontosabb dolgunk van, mint ezeknek a protossoknak a felkutatása. A csontszárnyak karmokként görbültek meg, de a nő egy szóval sem adott hangot a nemtetszésének. - Miféle fontosabb dolog, Daggoth? - kérdezte, és sokkal udvariasabb volt, mint Zasszal valaha is. Szemmel láthatóan jobban tisztelte az ősöreg cerebritát, mint bármelyik zerget, amivel eddig dolga akadt. Zasz halála. Eddig még senkinek sem sikerült elvágni egy cerebritát a Legfelsőbb Tudattól. Meg kell tudnunk, hogy ez miként lehetséges, hogy védekezhessünk ellene a jövőben. - Igaz - bólintott Kerrigan. - Ez nagyjelentőségű dolog. Mit sikerült eddig kideríteni? Maga a Legfelsőbb Tudat tanulmányozza a történteket, s még nem ismerjük a következtetéseit. Azonban hamarosan ismét szól majd hozzánk, és megosztja velünk a bölcsességét. Ami pedig Zasz fészekalját illeti, már nem jelentenek veszélyt. Szinte érezhető volt a szavaiban bujkáló elégedettség. Remek - biccentett Kerrigan. - És mi a helyzet a protoss hajóval? Megsemmisítettük őket.
Őket? - húzta föl a szemöldökét a nő, aztán lassan, mintegy magának, bólintott. - Értem. Ezek az új protossok nem Tassadarral érkeztek, hanem egy saját űrhajóval. Mindkét gépezetet megsemmisítettük. Raynor érezte, ahogy a pánik kezdi arra sarkallni, hogy torka szakadtából üvöltsön. Nagy reményeket fűzött hozzá, hogy sikerül meggyőznie Tassadart, hogy elvigye őket erről a kiégett szikladarabról, s most úgy tűnik, a protossok legalább annyira csapdába estek itt, mint ők maguk. Mi több, Zeratul és a Sötét Templomosai is itt rekedtek. Most már csak a zergek voltak képesek itthagyni a Chart. Míg Jim az esélyeket latolgatta, hirtelen fura, súlyos hang nehezedett a völgyre. A zergek egy csapásra elcsöndesedtek, s a felügyelőket leszámítva meg sem moccantak. A hirtelen beállt csöndben jól lehetett hallani egy távoli vulkán robajlását, és egy közeli sziklarepedésből feltörő, forró gőz sziszegését. Aztán a csöndet az a rettentő, hideg és olajos hang töltötte meg, amitől a férfi csontjaiban megfagyott a velő, a szemei ki akartak folyni az üregükből, és úgy elszorult a torka, hogy majd megfulladt. A Legfelsőbb Tudat hangja volt ez, a zergek uráé. Figyelmezzetek! A hangtól még a kövek is megreszkettek. Íme, ismét egésszé lettem, s megtörik hosszú hallgatásom. A szavakból áradó rettenetes elégedettségtől Raynor térdre roskadt, s a kezébe temette arcát. A ravasz protossok példátlan tettre vetemedtek, s a pusztulásba küldték azt, ami elpusztíthatatlan volt. Megölték azt, ami halhatatlannak teremtetett. A mély, hideg, érzelmektől mentes hangon közölt szavak mélyén ott lapult a megmásíthatatlan vég, ami azokra várt, akik elkövették e rettentő bűnt. Azok a protossok, akik megölték Zaszt, olyanok, amihez foghatóval eddig még nem találkoztunk. Ezek a Sötét Templomosok olyan erőkkel rendelkeznek, melyek sokban hasonlítanak az enyémre. S ezen erők segítségével voltak képesek kárt tenni bennem. Raynor kezdte érteni, hogy a szavak mélyén lüktető rettentő indulat minek is volt köszönhető. Egy zerg elvesztése semmit sem jelentett a Legfelsőbb Tudat számára. A Zasz elleni támadás azonban őt magát is elérte, s ez felbőszítette. Mint amikor egy szülő a gyermeke gyilkosáról beszél. A zergek átvették a haragját, és, bár továbbra is némán várakoztak, Raynor érezte a völgyben növekvő, mindent elsöpörni kész indulatot. Amikor a Legfelsőbb Tudat szabadjára ereszti seregét, gyilkos, őrjöngő dühvel fogják elpusztítani az ellenségeit. S amikor ez bekövetkezik, neki már nagyon messze kell járnia, különben az elsők közt lesz, akivel végeznek. A hang azonban hirtelen megint nyájas és elégedett lett, s ez legalább olyan félelmetes volt, mint a haragja. Végtelen gőgjük okozza azonban majd a vesztüket is. Mert amikor a gyilkos, Zeratul megölte Zaszt, aki kötve volt hozzám, a tudata megérintette az enyémet, s minden titkát kiismertem. A Legfelsőbb Tudat szavaiból most pokoli elégedettség csendült ki. Raynor úgy érezte, mintha karót döftek volna a szívébe, s eleredt az orra vére. S míg a tudata megérintette az enyémet, kiolvastam belőle a legféltettebb titkát: azt, hogy hol van a protossok szülővilága, az Aiur. A zergek zavarral kevert izgatottsága szinte tapintható volt. Az uruk elégedett volt, s így ők is. Végre, gyermekeim! Végre véget ért a hosszú keresés, s hamarosan megtámadhatjuk magát Aiurt! S végre Raynor is megértette. Azt, hogy a protossok szenvedélyesen gyűlölik a zergeket, azóta tudta, hogy először találkozott velük a Mar Sarán. Az, hogy az érzés talán kölcsönös, először most merült föl benne. S szemmel láthatóan az volt. A zergek ugyanúgy gyűlölték a protossokat, mint azok őket - vagy legalábbis a Legfelsőbb Tudat gyűlölte őket — s számolatlan korok óta járták az univerzumot, a protoss szülő világot keresve, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak az ellenségeikkel, s még az emléküket is megsemmisítsék. És most - Zeratul támadásának köszönhetően - a hely koordinátái a zergek birtokába kerültek. Raynor nem is igazán tudta, hogy mit gondoljon vagy érezzen a dologgal kapcsolatban. Az egyik oldalról nézve mindaz, ami elterelte a zergek figyelmét az emberiségről, jó volt és hasznos. A protossok meg egyébként is rátermett harcosnak bizonyultak, akik képesek megküzdeni a zergekkel. Egy egész faj, csupa
Tassadar és Zeratul, ha a saját szülővilágukat védik, nyilván csodákra lesznek képesek. Másrészt a protossok nem számítanak a támadásra, s a zergek el fogják söpörni őket. A teljes Raj megszámlálhatatlanul sok zergből állt, s nem valószínű, hogy bármi is képes lett volna ellenállni neki az univerzumban. És ha a zergek végeznek a protossokkal, ugyan ki lesz képes és hajlandó megküzdeni velük? Ki lenne képes megállítani őket? Ki óvná meg az emberiséget a Raj szakadatlan támadásaitól? Nem mintha bármit is tehetne a protossokért. És persze neki magának is megvolt a saját problémája. Készüljetek, gyermekeim, mert az Aiur ellen indulunk! - Én szeretnék itt maradni, atyám - szólalt meg Kerrigan, ami szinte szentségtörésnek tűnt. - Szeretném magam megbüntetni Tassadart, a protoss Templomost, és Zeratult, Zasz gyilkosát! Rád a támadás első hullámában van szükségem, gyermekem. Bár a szavak szinte kedvesek voltak, a bennük rejlő parancsot nem lehetett félreérteni. Kerrigan mégsem hátrált meg. - Hatalmas a te kegyed, atyám, és örömest engedelmeskedem mindenben, ahogy azt a leghelyesebbnek tartod, de... valakinek meg kell büntetnie ezeket a protossokat, amiért erre a világra merészkedtek, és halálra sújtották a testvérünket! Szinte szomorúnak látszott Zasz halála miatt, s Raynor elismeréssel adózott a hidegvérének, önuralmának és színészi képességeinek. Kerrigan, aki tudta, hogy a Legfelsőbb Tudat látja a gondolatait, s olvas bennük, mint egy könyvben, úgy sajnálta Zaszt, hogy ő maga is elhitte, hogy sajnálja. Tökéletesen játszotta szerepét. - Hadd legyek én a lesújtó haragod, atyám! S amint itteni ellenségeidet utolérte a vég, csatlakozom a Rajhoz az Aiuron. Egy hosszú pillanatig minden és mindenki lélegzetvisszafojtva várt - Raynort is beleértve - a Legfelsőbb Tudat válaszára. Legyen hát. Maradj itt, gyermekem, hogy leszámolj itteni ellenségeinkkel. Utána azonban elvárom, hogy haladéktalanul megjelenj az Aiuron, hogy a seregeink élére állj! Kerrigan olyan mélyen hajolt meg, hogy szárnyai a földet söpörték. - Parancsod szerint, atyám - mondta alázatos hangon, de a mosolya azt mutatta, hogy pontosan azt kapta, amit szeretett volna. A hang elenyészett, s Raynor partra vetett halként tátogott, ahogy a tudatára nehezedő, rettentő nyomás lassan semmivé vált. Odalent a zergek ismét mozgolódni kezdtek. Szükséged lesz segítségre a küldetésedben? Daggoth volt az, de volt valami a szavaiban, ami alapján sejteni lehetett, hogy tisztában van a nő válaszával. Hálás köszönetem, nemes Daggoth, de ezekkel a protossokkal magam is gond nélkül elbánok. Csatlakozz hát a Rajhoz magad is, s készülj fel az utazásra! Elbocsátotta a cerebritát, ez mindenki számára nyilvánvaló volt. Daggoth azonban nem mutatta, hogy sértésként fogta volna fel a dolgot. Persze lehet, hogy csak jól palástolta az érzelmeit. Helyes. Csupán ennyit mondott, majd a harcosai felsorakoztak az induláshoz. Raynor gyorsan lekucorodott, készen arra, hogy azonnal visszamásszon a kiásott üregbe, ha kell, de Daggoth zergjei a völgy másik oldala felé fordultak. Jó vadászatot, s csatlakozz hozzánk mihamarabb! - É n nem csatlakozom - suttogta Kerrigan maga elé, míg a távozó fészekaljat figyelte. - Én vezetek. Raynor, aki kimeredt szemmel figyelte a nőt, Kerrigan ajkairól olvasta le a szavakat. Ahogy Daggoth legutolsó harcosa is elhagyta a völgyet, a Királynő a saját zergjeihez fordult. - Tovább vadászunk! Egy pillanatra a hegyoldal felé villant a tekintete, és Raynor érezte, hogy a nő őt nézi. Tudja, hogy ott van!
- A zsákmányom soha nem fogja megtudni, hogy mi csapott le rá. A férfi hátán megint végigfutott a hideg. A nő valószínűleg nem a protossokról beszélt. Elég ebből! Amilyen gyorsan csak mert, lemászott a hegyoldalon, és amikor már biztos volt benne, hogy egyetlen zerg sem fedezheti föl, felegyenesedett, s félig futva félig csúszva tette meg az utolsó néhány száz métert. Sikeresen fel is bukott, és rendesen megütötte magát, de azonnal felpattant, s rohanvást indult tovább. Minél előbb el innen! Minél messzebb a zergektől, annál jobb! Ma is épp eleget látott. Talán többet is, mint kellett volna. Vagy amennyi egészséges. Itt van hát az ideje, hogy minél messzebb kerüljön innen, még mielőtt elfogy a szerencséje, és elcsípik a zergek! Ha megölik, abból neki és az embereinek nem sok haszna lenne, így hát futott, mint akinek a pokol minden ördöge jár a nyomában. Futás közben igyekezett átgondolni, mi minden történt ez alatt az egy nap alatt. Látta, ahogy mindkét protoss vezér megküzd Kerrigannel, és mindketten veszítenek. Látott olyan dolgokat, amelyek valódiságában ugyan kételkedett, ugyanakkor azt sem gondolta, hogy hallucinációk lettek volna. Dolgokat, melyek nem sok értelemmel bírtak, de helyesnek és igaznak látszottak. Hallott a zergek vezéreinek halhatatlanságáról, s új keletű halandóságáról. S végül hallott az Aiurról, a protossok szülővilágáról, aminek holléte titok volt. Mindeddig. Ahogy azt is megtudta, hogy mindkét protoss hajót elpusztították a zergek. Persze... talán meg lehet javítani őket, vagy az egyik alkatrészeit felhasználni a másik javításánál. Végül is a zergek nem voltak valami kifinomultak, már ami a technikát illette. Lehet, hogy nem pusztítottak el mindent. Lehet, hogy például a hajtóművek egyben maradtak. Érdemes lenne ellenőrizni. Ez persze azt jelentette, hogy beszélnie kell a protossokkal. S míg abban biztos volt, hogy Tassadar legalább meghallgatja, ezt Zeratulról egyáltalán nem tudta volna elmondani. Volt valami a Sötét Templomosok vezérében, ami a gyermekkora kísértettörténeteire emlékeztette, és amitől kirázta a hideg.De ha már a rettegésről volt szó, a zergek minden rémálomnál rosszabbak voltak, és nagyon is valósnak bizonyultak. Ha egy kísértettel kell együttműködnie, hogy megmeneküljön a zergek karmai közül... hát szíves örömest. A két rossz közül még mindig a protossok voltak a kisebbik rossz. Már csak meg kell, hogy találja őket.
15 - Szóval... minden zerg elment? Ez volt Cavez első kérdése, amint Raynor beszámolt neki és Abernathynek mindarról, amit látott. Erre csak a következő nap estéjén került sor, mert mire visszaért a táborba, már reggel volt, s a sátráig is alig volt képes elvonszolni magát. Igazándiból már az is kisebbfajta csoda volt, hogy egyáltalán képes volt elvergődni a táborig. Az utolsó mérföldről már csak halvány emlékképei és benyomásai maradtak. Úgy ment mint egy gép - egyik láb, aztán a másik, lélegzetvétel, nem megállni, nem megállni! Átaludta az egész napot, s csak akkor ébredt föl, amikor valaki egy étellel megpakolt tálcát és egy bögre vizet tett le a sátra elé. Mire lement a nap, szinte megint embernek érezte magát. Gyorsan vizet lögybölt az arcára, hogy magához térjen, aztán már ment is a két hadnagyához. Olyan fáradt volt, hogy nem is álmodott, s csak most ébredt rá, hogy ez némi elégedetlenséggel töltötte el. Hiányoztak neki a víziók, amikben Kerrigan és ő olyan boldogok voltak együtt, mint az életben soha. Egy olyan élet képei voltak ezek, ami soha nem is volt, soha nem is lesz. Kiábrándító volt, frusztráló, ugyanakkor olyan mesés is, hogy gyűlölte, ha nem tapasztalhatta meg újra meg újra, ha csak egy-egy villanás erejéig. - Majdnem mind - javította ki Cavezt. A főhadiszállásnak kinevezett kompban tanácskoztak, mint rendesen. Raynor az egyik falnak dőlt, és egy bögre kávét dédelgetett a kezeiben. Nagyon hálás volt a meleg, illatos folyadékért, nemkülönben a hirtelen energiafröccsért. Nem ült le, mert félő volt, hogy akkor megint nem kel föl egy darabig. - Maradt itt egy egész fészekalj, ami miatt aggódhatunk - emlékeztette őket. - És ezeket a zergeket csupán egy dolog hajtja most: megölni mindent ezen a nyavalyás bolygón, aki, ami nem zerg. - De... a protossokat hajszolják, nem? - szólt közbe Abernathy. - Ezt mondta, nem? A protossok halálát akarják. - Az biztos, hogy elsősorban a protossokra hajtanak - bólintott Raynor -, de ez nem jelenti azt, hogy minket békében fognak hagyni. Ha választaniuk kell köztünk és a protossok közt, nyilván a protossokat fogják megtámadni, de ha csak minket találnak meg, mi is tökéletesen megtesszük egyelőre. - Vannak erőpáncéljaink, és annyi fegyverünk és lőszerünk, hogy megálljuk a helyünket a harcban - mondta Cavez. - És, ha csak ez az egy fészekalj maradt itt, akkor ugye az erősítés miatt sem kell aggódnunk. Még arra is van esélyünk, hogy lenyomjuk őket! - Tény - értett egyet Raynor -, de milyen áron? Hány emberünk veszne oda? Megrázta a fejét, aztán folytatta. - Ha lehetőségem nyílik rá, szívesebben juttatnám ki az embereket ebből a pokolból harc nélkül. Belekortyolt a műkávéba, aztán lassan elvigyorodott. - Persze, ha harcolni kell, azért szétrúgunk egy pár segget. - És akkor most mi a terv, uram? - kérdezte Abernathy aggódva, és Raynor nem is hibáztatta. A nő jó katona és jó vezető volt, de a bizonytalanságot mindig nagyon nehezen viselte. Raynor már épp eleget látott az ilyen dolgokból. Fogj egy katonát, adj neki fegyvert meg egy célpontot, ami ellen harcolhat, és boldog lesz. Fogj egy katonát, és mondj neki olyanokat, hogy „Bizonyítsd be, mennyit érsz!" vagy, hogy „Védd meg ezt a földet!", és máris gondban van.
A katonáknak pontos utasításokra és parancsokra volt szüksége. Kit, hol, mikor, hogyan? És sajnos itt és most ő nem adhat nekik ilyen parancsokat. Igaz, ő nem is volt katona. Rendőrbíró volt. S mint olyan, hozzászokott, hogy megáll a saját lábán, homályos és bizonytalan utasításoknak engedelmeskedik, és a saját szabályait követi. Ezt akár most is meg fogja tudni tenni. - Kiosztjuk a fegyvereket és vérteket, és szétosztjuk a felszerelést és a készleteket. Kezdjék az étellel és a vízzel! Minden hasznosat viszünk, de semmi olyat, ami nagyon lelassítana minket. Osszák egyenlő részekre a készleteket, úgy, hogy minden katonának jusson egy adag! Azt akarom, hogy ha kell, egy perc alatt elhagyhassuk ezt a tábort! Tudta, könnyen megeshet, hogy tényleg egy perc alatt kell itthagyniuk ezt a helyet. Ha a zergek felfedezik a kompot, akkor megtámadják, és egy egész fészekaljjal még az állig felfegyverzett, erőpáncélos emberei sem bírnak el. Okosabban teszik, ha követik a protossok példáját, és keresnek maguknak valami jó búvóhelyet a hegyek közt. A protossok. A fontossági listán rögtön ők következtek a legénysége megmentése után. - Meg kell, hogy találjuk a protossokat - tűnődött hangosan. - Gyakorlatilag mindegy, hogy melyik csoportot, bár jobban örülnék annak, amelyiknek Tassadar a vezére. Vele már találkoztam. És bár nem ő a legbarátságosabb fickó a galaxisban, de nem is akart azonnal megöletni. És ezekben az időkben már ez is számít. A hadnagyaira vigyorgott. Mivel többen vannak, mint mi, még csak le sem tudjuk nyúlni a hajójukat. Meg kell hát kérni őket a fuvarra. Nem azt mondta, hogy mindkét hajó elpusztult? - kérdezte Cavez. Talán - emelte föl a kezét Raynor. - Talán. Először is ellenőriznünk kell a dolgot, hogy lássuk, mit hagytak maguk mögött a zergek. Hátha meg lehet még menteni valamit. Ha azok a hajók tönkre is mentek, megberhelhetjük a hajtóműveiket, hogy a mi kompjainkon is működjenek - bólintott Abernathy. - Már ha a hajtóművek még megmaradtak. Raynor önkéntelenül is szemügyre vette a mentőkompot. Az apró jármű egészen jó állapotban volt, s a törzs gyakorlatilag sértetlenül vészelte át a leszállást. Az egyik szárny és az egyik hajtómű teljesen tönkrement, a másik hajtómű pedig szintén tropára ment, de a protoss alkatrészekkel el tudnák indítani a kompot, és leléphetnének innen. Esetleg. Egy próbát megér - biccentett Raynor -, de ne rohanjunk még ennyire előre! Először meg kell, hogy találjuk a protossokat, és rá kell, hogy vegyük őket a szövetségre. Valami gond van? Észrevette, hogy Cavez összerázkódik. - Egyszerűen csak... nem lelkesít az ötlet, hogy idegenekkel szövetkezzünk, uram. - Engem sem, de jelen pillanatban másként nem tudjuk itthagyni ezt a rohadt, kiégett szikladarabot. És most már azon a ponton vagyok, hogy akár egy veszett kutyával is összefeküdnék, ha az segít. Gondolja, hogy segíteni fognak? - kérdezte Abernathy, miközben kisétáltak a kompból. Raynor egy hajtásra leküldte a kávé maradékát, aztán széttárta a karját. - Ne tudom, de... azt hiszem, felveszem a pléhpofát, és a lehető legudvariasabban megkérdezem tőlük.
Raynornak majdnem egy egész hetébe került, hogy megint megtalálja a protossokat, mivel mindkét csoport a föld alatt bújt meg. A férfi néha látta őket - hol egy sziklameredélyen, hol egy kisebb vulkán krátere mellett, vagy éppen egy hamusivatagon áthaladva. De ez minden alkalommal csupán egy villanás volt, s mire megint odanézett, hogy vajon jól látta-e, a protoss már el is tűnt. Úgy látszott, a zergek sem jártak több sikerrel a keresésben, mint ő, s nem egyszer hallotta Kerrigan gyűlölettől rekedt üvöltését, vagy talált olyan sziklákat, amiket borotvaéles, gyémánt kemény karmok szaggattak szét. Raynor folyamatos riadókészültségben tartotta az embereit, s négy erőpáncélos katona állt mindig őrségben. Mi több, ő maga is vértbe bújt, s úgy találta, így mégiscsak könnyebb a rejtőzködő idegenek nyomában kajtatnia.
Aztán egy nap, amikor a környék egyik legmagasabb hegycsúcsáról fürkészte a környéket, kék villanás vonta magára a figyelmét. A páncéljába épített célzó rendszer segítségével megszűrte és kinagyította a jelet, s az apró fényfolt hirtelen éles, kivehető képpé vált. Egy protoss harcos volt az, s a páncélját körülölelő kékesfehér csillogás vonta magára a kapitány figyelmét. Aztán, ahogy tovább tanulmányozta a részleteket, észrevette a jellegzetes kék ruházatot. Tassadar volt az. - Megvagy! - suttogta maga elé, aztán leugrott a szikláról. Az erőpáncél szervomotorjai könnyedén elnyelték a kinetikus energiát, s ahelyett, hogy a csontjai törtek volna, csupán annyit érzett, mintha egy fáról ugrott volna le. Néhány ilyen szökkenéssel több száz métert tett meg, s hamarosan már az alacsonyabban fekvő sziklákon rohant az Egzekútor felé, akit a páncélzat fegyver- és célzórendszere is befogott. Ebben a páncélban futni még itt is olyan volt, mintha fövenyes tengerparton kocogott volna, s a kettejük közti távolság javát alig pár perc alatt tette meg. Ahogy egyre közelebb ért, optikai szenzorai egyre több és több életjelet továbbítottak a sisakba épített vizorernyőre. Tassadar ugyan nem mozdult, de a szűk völgyben, ahol várakozott, egyre több és több protoss gyűlt össze. Úgy tűnt, végül csak megtalálta a Templomos táborát. Amikor már csak egy kaptató volt közte és a tábor között, lassított a tempón, hiszen nem állt szándékában csak úgy berontani a protossok közé. A magas idegenekre egy egész zerg fészekalj vadászott, s valószínű, hogy minden váratlan vagy szokatlan dolgot támadásnak tekintenének. Persze ebben a páncélzatban sokkal veszélyesebb volt, mint korábban, de még így sem volt benne biztos, hogy egy az egyben képes lenne elbánni egy protoss harcossal. Az összessel pedig biztosan nem. Meg hát nem is hadakozni jött ide. Várt egy percig, hogy kifújja magát, s hogy átgondolja azt, tulajdonképpen miért is van itt. Beszélni akart a protossokkal, ebben biztos volt. Már korábban is képes volt szót érteni Tassadarral, aki megérezte benne az őszinte szándékot. Még mindig haragudott a protossokra a hajói pusztulása miatt, de a dühe java már elpárolgott. Azóta eltelt némi idő, s történt egy sor olyasmi, ami más megvilágításba helyezte az eseményeket. A halottakat pedig úgysem támaszthatja föl a düh, neki viszont szüksége lesz Tassadar segítségére. Most már úgy gondolta, hogy hasonló helyzetben ő is hasonlóan járt volna el. És a dolgok időközben erősen átértékelődtek. Most már az volt a legfontosabb, hogy biztonságba helyezhesse az embereit. Amikor úgy érezte, hogy ennél már sem nyugodtabb, sem barátságosabb nem lesz, felmászott a legutolsó kaptatón, és lepillantott a szűk völgyben rejtőző táborra. Még éppen látta, ahogy az utolsó protoss eltűnik az átellenben levő hegyoldal sziklái között. Elmentek. - Ne, már megint! - nyögött föl, aztán levetette magát a mélybe. Átrohant a völgyön, aztán egy több méteres szökkenéssel már a túlnan levő sziklák közt termett, s nem messze maga előtt megpillantotta a lassan távolodó zelótákat. Volt valami a tartásukban és a járásukban, ami miatt úgy érezte, hogy ezek a protossok most harcba indultak. - Megint szarul időzítettem! - morogta maga elé, s igyekezett felzárkózni a zelótákhoz. Beszélni akart velük, s ez most szemmel láthatóan nem a szavak ideje volt. Lehet, hogy egyszerűen megölnék, még mielőtt megmukkanhatna. Pusztán reflexből. Viszont szem elől sem akarta őket téveszteni. Egy hétbe telt, míg rájuk bukkant, s ha most a nyomukat veszti, nem lesz még egy hete, hogy újra megtalálja őket. Annyi idő alatt a zergek is rábukkannak az ő táborukra, és akkor vége a dalnak. Igyekezett hát tartani a távolságot, remélve, hogy nem szúrják ki, ugyanakkor megpróbált elég közel maradni, nehogy szem elől tévessze őket.
Talán még a segítségükre is lehet a zergek ellen. Ami sokat segíthetne abban, hogy elhitesse velük: a szövetségesük, és nem az ellenségük. Márpedig az ember nyilván segít a szövetségeseinek. Remélte, hogy ez a protossoknál sincs másként. Minél többet forgatta az ötletet, annál jobban tetszett neki. Most már erőpáncélt viselt, volt rendes fegyvere is, s szíves örömest törlesztett volna a barlangokban elvesztett emberei miatt. A hajókról nem is szólva. És ez éppen a megfelelő alkalom lenne arra, hogy összekösse a kellemest a hasznossal, s egyszerre törlesszen és szerezzen szövetségeseket is. Megmutassa a zergeknek, hogy az emberek messze nem olyan gyengék és elesettek, mint gondolták. Jó tervnek tűnt - s mint a jó tervek java, ez sem bírta ki a próbát. Ez esetben a gondot az ellenség jelentette. Ahogy kibukkant a sziklák közül, egy széles fennsíkra ért, ahol első ízben pillantotta meg az ellenséget. Nem zergek voltak.
Tassadar, a Templom Mestere, a protoss nép Egzekútora, légy üdvözölve! Zeratul volt az, aki a plató átellenben levő végében várakozott, Sötét Templomosai gyűrűjében. A furcsa protoss mentális hangja ugyanolyan száraz volt, mint általában, de ezúttal hiányzott belőle az a hatalom és erő, amit Raynor akkor hallott tőle, amikor megverekedett Kerrigannel. Legalább nem akar majd kifolyni tőle a szemem, mint legutóbb - gondolta Raynor, aki a fennsíkot szegélyező sziklák közt keresett magának egy megfelelő leshelyet. Sötét Templomos. Tassadar több mint öt méterre állt meg Zeratul előtt. Szavaiba fura felhang keveredett - talán undor? -, bár ez nagyon más volt, mint amikor a Templomos Kerrigannel beszélt, vagy a zergeket említette. Akkor jól kivehető volt a szavaiban lüktető harag, míg ez sokkal kevésbé tűnt gyűlöletnek. Ez inkább... keserűségnek tűnt. Megéreztem a jelenléted. Míg szót váltottak, a zelóták felsorakoztak Tassadar mögött, ugyanabban a pozícióban, ahogy a Sötét Templomosok vették körül a vezérüket. Zeratul vagyok, a Sötét Templomosok Prétora. Ugyanazokat a szavakat használta, mint amikor bemutatkozott Zasznak, de mennyire másként hangzott ez most! Akkor ez az esküdt ellenség arculcsapása volt. Egy harcos vakmerősége, aki a gyilkos túlerő ellenére, a halál torkában is oda merte vágni a nevét és a rangját az ellenség arcába. Most mindez sokkal udvariasabb volt, szinte bocsánatért esedező. Mintha Zeratul egyszerre szégyellné a származását, és lenne rá büszke. Ismerem a fajtád! Eretnekek vagytok, kiátkozottak, fajunk számkivetettjei! Tassadar undora szinte tapintható volt, és a zelóták aktivált energiapengével, ugrásra készen léptek előre. Zeratul felemelte a kezét, s nyitott tenyerét mutatta Tassadar felé. Megint ugyanaz a gesztus, mint Zasz esetében, s mégis mennyire más volt. Az ott elterelő hadművelet volt, a félrevezetés része, hogy kivárhassa a megfelelő pillanatot a támadásra. Ez most őszinte gesztusnak tűnt. Nem áll szándékomban megküzdeni veled, testvérem - rázta meg fejét a Prétor.
A megszólítás hallatán Tassadar úgy lépett hátra, mint akit arcul csaptak. Bár te megvetsz engem, nekünk kettőnknek nincs igazi bajunk egymással. A célunk itt és most egy és ugyanaz, és biztos vagyok benne, hogy ezt te is tisztán látod. Az Egzekútor kezei ökölbe szorultak e szavak hallatán. Én csak egy újabb ellenséget látok, amelyik meggyalázza a Templom örökségét, és bemocskolja a becsületünket! Felemelte az egyik ökölbe szorított kezét, s a szemei még a napfényben is vakító, kék fénnyel izzottak. Védd magad!S már támadott is.
Furcsa harc volt ez. Raynor most már több alkalommal figyelhette meg a protossokat harc közben, s általában hasonló távolságból. Látta harcolni Tassadart és a zelótáit Kerrigan zergjei ellen, s látta, amikor Zeratul és a Sötét Templomosok tették ugyanezt. A protossok gyorsasága, ügyessége és ereje mindkét alkalommal lenyűgözte. Mintha mind született harcosok lettek volna, akik egész életüket a küzdelemnek szentelték. Amikor a protossok a zergek ellen küzdöttek, az olyan volt, mint amikor egy képzett fegyverforgató vág át a csőcseléken. Elegáns mozdulatok, és halálos precizitás jellemezte őket, s a csőcselék legfeljebb a túlerejét és a nyers erejét vethette be ellenük. Most azonban az egyik képzett fegyverforgató csapat vívott meg a másikkal. Lélegzetelállító harc volt, s Raynor biztos volt benne, hogy bármennyire is figyelt, a javáról mindenképpen lemaradt. A protossok túl gyorsan mozogtak. Ahol egy zelóta előrelendült, az izzó energiapengék villódzva szelték a levegőt, s a belőlük sugárzó hőtől a szálló pernye is lángra kapott. Minden alkalommal egy Sötét Templomos fogadta a támadást, megpördült, az egyik karja felfelé mozdult, s a kivágódó energiapenge megakasztotta a zelóta fegyverét. A két izzó fénykarom, a ragyogó kék és a sötétzöld egymásnak feszült, mindenfelé szikrák szálltak, hogy könnybe lábadt tőle az ember szeme. A két harcos szétvált, csak hogy körözve, hol közeledve, hol távolodva próbáljanak megfelelő szöget és pillanatot keresni a következő támadáshoz. Raynor egyszer sem látta, hogy bármelyik penge húst ért volna, minden támadást parírozott egy másik, minden pengecsapást egy másik akasztott meg. Inkább volt ez a harc mestereinek veszedelmes küzdelme, halálos balett, tehetség és számtalan év gyakorlásának pazar bemutatója, mint véres mészárlás. A maga módján gyönyörű volt, s Raynor számára - aki egy durvább valóságban nőtt föl - egy pillanatig betekintést engedett egy idegen kultúrába. Vajon milyen lehet egy olyan világból származni, ahol a harc stilizált és a tökéletességig csiszolt? Mint egy költemény. Vajon milyen lehet egy olyan fajból származni, ahol sebek nélkül hadakoznak, gyilkolás nélkül győznek és vesztenek? Nem tudta elképzelni. A két vezér mozdulatlanul figyelte a harcosaik összecsapását. Jól képzettek a harcosaid. Tassadarnak szemmel láthatóan nehezére esett elismerni a tényt, de szavaiból immáron nem hiányzott a tisztelet. Akárcsak a tieid. Zeratulnak nyilvánvalóan nem került akkora erőfeszítésébe elismerően nyilatkozni. Nyilván te is látod, mennyire azonos módon harcolnak és mozognak, s ehhez nyilván azonos módon kell, hogy gondolkozzanak. A mi céljaink és útjaink egyek. Egy lépést közelebb lépett Tassadarhoz, s úgy tűnt, mintha a Prétor lehalkította volna a hangját, hogy valami baráti titkot osszon meg a másikkal. Raynor hirtelen nagyon éber lett. Ezt a gesztust is látta már Zeratultól, amikor az Zasszal tárgyalt. Mi ugyanannak az érmének vagyunk a két oldala. Az utunk talán különbözik, de a céljaink és a gyökereink, a létezésünk alapja megegyezik. Hát mégsem látod az igazságot? Az Egzekútor hátralépett, hogy megtartsa a kettejük közötti távolságot. Ne próbálj a hazugságaiddal traktálni! Tanultam rólatok, s tanulmányoztam az ősi történeteket. Tudom, hogyan árultátok el a népünket. Tanultam róla, hogyan szakítottatok meg minden kapcsolatot velünk. Hátat fordítottatok nekünk, saját magatoknak, s mindennek, ami protoss! Már nem tartoztok közénk!Tassadar tartózkodó szavai és gesztusai ellenére Zeratul megint tett egy lépést a Templomos felé. Láss át a régi meséken! Azok csupán történetek, amiket az őseitek kreáltak, hogy megmagyarázzák, mi történt és miért. Akad bennük igazság is, de mélyen eltemetve. Tassadar megint hátrált egy lépést, aztán kihúzta magát. Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni! Engem ne próbálj megrontani! Azzal lesújtott Zeratulra. A csapás olyan gyors volt, hogy Raynor nem is látta tisztán. A protoss vezér karja, mint valami homályos folt,
előrevágódott, a Sötét Templomos mellkasának, de ennél többet nemhogy a kapitány szeme, de még páncélzatának célzórendszere sem volt képes felfogni. Túl gyors volt és túl váratlan. Raynor szinte érezte az ütés erejét, és tudta, hogy a Prétor mellkasa tojáshéjként fog összeroppanni a szörnyű erőtől. Viszont, mire az ütés célba talált, a Sötét Templomos nem volt sehol. Ha Tassadar támadása villámgyors volt, akkor Zeratul olyan gyors volt, mint a gondolat. Nem volt se elmosódott villanás, se mozdulat, egyszerűen csak nem volt ott... azazhogy ott volt, csupán bő fél méterrel odébb, mint ahol korábban állt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Raynor szeme nem volt képes követni a mozdulatot. Márpedig mozdult, ez biztos volt. Ez nem olyan illúzió volt, mint amilyet Tassadar használt annak idején Kerrigan ellen. Egyszerűen csak nem ott volt, mint egy másodperc töredékével korábban. A támadásodból nem az erő hiányzik, hanem az összpontosítás. Raynor le merte volna fogadni, hogy ha Zeratulnak lenne szája, most vigyorogna. Ne pazarold az erődet ilyen haszontalan dolgokra! Ne pazarold az erődet bizonytalan kimenetelű rohamokra! Várj inkább a megfelelő pillanatra, és akkor sújts le minden erőddel! Tassadar elbődült, s Raynor először hallotta a protoss vezért kijönni a sodrából. Ne merj leckéztetni! Mintha Kerrigan is valami hasonlót üvöltött volna Zeratulnak, amikor összecsaptak. A harag mentális kivetülésétől mindenesetre könnybe lábadt a szeme, és megszédült. A Templomos újra támadásba lendült, a csapásai még gyorsabbak és vadabbak lettek. Olyan sebesen mozdult, hogy egyetlen mozdulatnak tűnt, pedig háromszor sújtott le - egyszer jobbra, egyszer balra, egyszer pedig középre, hogy Zeratulnak esélye se legyen elmozdulni. Mégsem talált egyetlen ütése sem. Zeratul megint balra mozdult, még az előtt, hogy Tassadar első csapása elérhette volna - mintha csak tudta volna, hogy hová is érkezik az ütés. A mozdulat maga is furcsa volt. Mintha nem is mozdult volna, vagy legalábbis nem a köznapi értelemben. Nem mozdult a törzse vagy a lába, egyszerűen csak... egyszerűen csak fél méterrel odébb állt, mint korábban. Aztán - amint az ütés elzúgott mellette - megint ott állt, mint a támadás előtt, s a két másik ütés egyszerűén elsuhant mellette. Még mindig nem koncentrálsz támadás közben. A Sötét Templomos hajszálnyi lemondással a hangjában megrázta fejét. Tökéletesen kihasználod a tested erejét, de az elmédét nem. Csak azt nem értem, hogy miért, amikor az a leghatalmasabb fegyvered. Ne az öklöddel sújts le először! A keze mintha csak a semmiből tűnt volna elő, megragadta Tassadar csuklóját, még mielőtt visszahúzhatta volna a balul sikeredett támadás után. Először az elméddel vedd célba az ellenfeled! Zeratul ujjbegyeiből fekete pászmák kúsztak elő, és Tassadar alkarjára fonódtak. Amikor az elméd már megragadta a célt, akkor lesújthat az öklöd is. A sötétség most már Tassadar egész alkarját beborította, s Raynor szinte érezte, hogyan küzd a Templomos a szabadulásért. Olyan érzelmek kezdtek erőt venni rajta, amiket talán még soha nem érzett vagy élt meg tudatosan fájdalom és... félelem. A hatalmas protoss, életében talán először... félt. Aztán a félelem egy másik érzelemnek adta át a helyét - a haragnak. Elég ebből! A szavaiban rejlő erő úgy penderítette félre Zeratult, mint falevelet a szél. Tassadar csuklóiból kéken izzó fénysugár vágódott elő, és elűzte a karját beborító sötétséget. Talányokban beszélsz, hogy tévútra vezess, de nem fog sikerülni! Hátrált egy lépést, és kettejük közé emelte ragyogó fénnyel körülvett karjait. Egy darabig így állt, aztán lassan leengedte a kezét, s a kékesfehér fényből energiapenge formálódott - hasonlatos ahhoz, amit a zelótái használtak, de hosszabb azoknál, ragyogóbb, s ez olyan hangon búgott és sziszegett, amitől Raynor haja az égnek állt. Ezek a pengék nem az alkarvédőkből csúsztak elő, hanem magának Tassadarnak a
testéből. Az akaratának meghosszabbításai voltak, s erejének kivetülése. Lassan előrelépett, az összecsapás kezdte óta először. Most véget vetünk a hazugságaidnak - egyszer s mindenkorra. A többi protoss lassan abbahagyta a harcot, s a vezérek párharcát figyelte. Raynor maga is megbabonázva leste a viadalt, s valahogy úgy érezte, hogy olyasmit lát, ami mindenképpen bekerül a protoss történelembe. Már ha valaki is életben marad, hogy beszélhessen róla. Ahogy jobb megfigyelő pozíciót keresve odébb csusszant, valami magára vonta Raynor figyelmét. A sisakjába épített harci számítógép azonnal kitisztította és kinagyította a képet. A férfi megdermedt. Zergek voltak. Rengeteg zerg. Valószínűleg az egész fészek- alj. És erre tartottak. Gyors pillantást vetett a platóra, ahol Tassadar még mindig a Sötét Templomossal küzdött, s látta, hogy a protossok figyelmét túlzottan leköti a harc, semhogy idejében felfigyeljenek a* közeledő ellenségre, ami így pillanatok alatt végezhet velük. Ez így nagyon nem lesz jó! Raynor felpattant, elrugaszkodott, s a páncélzatába épített szervomotorok segítségével egyetlen hatalmas ugrással szelte át a rejtekhelye és a plató közti távolságot. Még a levegőben lecsúsztatta válláról a nagy kaliberű puskáját, majd behajlított térddel ért földet, hogy tompítsa az ütés erejét, és gyorsan kitámasztott a jobb lábával, nehogy felbukjon. Több tucat energiapenge villant feléje. Állj! - üvöltötte Raynor, s a két kézre fogott puskáját a feje fölé emelte. - Nem én vagyok az ellenség, hanem ők! A protossok abban a pillanatban kapták föl a fejüket, amikor a repülő zergek első hulláma átcsapott fölöttük. Alakzatba! Tassadar számára a Zeratullal folytatott párviadaluk hirtelen érdektelenné vált. Jobbját az ég felé emelte, az energiapengéje még tovább nyúlt, s az első, repülő zerget, egy pusztítót szabályosan kettévágott. Az összeégett tetem még földet sem ért, amikor a protossok már hadrendbe álltak, s Raynor is csatlakozott hozzájuk - annak ellenére, hogy az első perctől nyilvánvaló volt, hogyan is fog végződni ez a harc. Túl sokan vannak! - üvöltött oda Tassadarnak, miközben leszedett három mutalisket, amik az egyik zelótára támadtak. - Nem tudjuk feltartóztatni őket! A Templomos vagy nem hallotta, vagy nem érdekelte, hogy mit ordibál neki egy ember, így Raynor Zeratulhoz fordult. Ki kell, hogy jussunk innen! - rikoltotta, s egy sorozattal megölt egy sor közeledő pörkölőt, amik a sziklákba robbantak, s majdnem lesodorták a küzdő feleket a platóról. - Ha a többi zerg is ideér, elsöpörnek minket! A Sötét Templomos mintha csak most tért volna vissza önmagába, lassan bólintott. Az embernek igaza van. Nem ez a megfelelő idő és hely, hogy ezt a konfliktust lezárjuk. Itt az ideje, hogy elhagyjuk ezt a csatateret. Ezt már Tassadar is meghallotta, s miután kettéhasított egy újabb mutalisket, a Sötét Templomos felé fordult. Elmenekülsz a harcból? A szemeiben vad fény csillant. Te talán itt akarsz maradni, és végignézni, hogyan hullnak el értelmetlenül a harcosaid? Ez talált. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Tassadar megint a Prétorra veti magát, de a Sötét Templomos megelőzte. Széttárt karokkal vetette rá magát, amik között a megelevenedett sötétség vibrált. Raynor már emelte volna a puskáját, aztán mégis meggondolta magát. Mintha valami azt súgta volna neki, hogy inkább mégse avatkozzon közbe. Még mielőtt kettőt pislanthatott volna, a Prétor elérte Tassadart, válla a Templomos mellkasának vágódott, a földre döntötte a másik protosst. Ebben a pillanatban egy mutalisk savköpete találta el Zeratul vállát és mellkasát ott, ahol egy villanással korábban még Tassadar feje volt.
Vér spiccelt a sebből, s a Sötét Templomos megvonaglott a rettentő fájdalomtól, de ahelyett, hogy összeroskadt volna, fölkelt, hogy szembenézzen a támadójával. A repülő, kígyószerű zerg éppen megfordult a levegőben egy második támadásra készülve, amikor a Zeratul kezei közt vibráló sötétség elérte, és késpengeként szelte le a mutalisk farkát. A lény megvonaglott a fájdalomtól, és megbillent a levegőben, de a fájdalom szemmel láthatóan sokat kivett a Sötét Templomosból is, aki térdre roskadt. Alatta egyre nagyobb tócsába gyűlt a saját vére. Tassadar egy pillanat múlva már talpon is volt, pengéje egy csapásával széthasította a sérült mutalisket, aztán talpra segítette a sebesült Zeratult. Egy pillanatig a két szempár - Templomosé és Sötét Templomosé, izzó-kék és bölcs-zöld - egymásba fonódott, aztán Tassadar letépett egy hosszú csíkot a köpenyéből, és bekötötte vele a Prétor sebét. Miközben a kötéssel foglalkozott, mintha belső fény világította volna meg az ujjait, s amint végzett, Zeratul sebe még mindig csúnyán festett, de már nem spriccelt belőle mindenfelé a vér. Igazad van - biccentett Tassadar. - Sokszoros túlerőben vannak, és a további harc csak a teljes pusztuláshoz vezethet. A taktikai visszavonulásban nincs semmi szégyenletes. Egy intésére a zelóták köréje rendeződtek, zerg hullák halmait hagyva maguk mögött. A Sötét Templomosok Zeratult vették körül, s a két csapat között, egy képzeletbeli porond közepén ott állt Raynor. Már éppen arra készült, hogy egy gyors istenhozzád után otthagyja a protossokat, amikor ismerős kiáltás harsant a csatatéren: - Most megvagy, kis protoss! Megvagytok mind a ketten! Ha maradtok, gyors halálotok lesz, ha elfuttok, lassú kínhalál vár rátok! A hang mintha mindenhonnan jött volna egyszerre, s Raynor tudta, hogy a nő már nagyon közel jár. Tassadaron látszott, hogy legszívesebben maradna és harcolna - különösen most, hogy Kerrigan újra tetemre hívta. Hamarosan megint megküzdünk, Királynő, és a népem védelmében és dicsőségéért ontom majd a véred! Úgy tűnt, maga Kerrigan is meghallotta e szavakat, mert éles, rikoltó hangon felnevetett. -A néped?! Nézz körül, kicsiny protoss! Ennyi maradt a népedből! Miféle talány ez?! Tassadar lángoló szemmel bámult arrafelé, amerre Kerrigant sejtette. Lehet, hogy itt magamra maradtam, de még mindig protoss vagyok, s az én népem uralja a csillagokat! Már nem sokáig! - hallatszott mind közelebbről a nő kiáltása. -A Raj elindult az Aiur felé, s a világod, a népeddel együtt hamarosan elhamvad! Tassadar megtántorodott, mint akit letaglóztak, s nem ő volt az egyetlen. A többi protosst - még Zeratult és a Sötét Templomosokat is - sokkolták a hallottak, s szinte megdermesztette őket az iszonyat. Lehetetlen! Zeratul mentális kiáltása olyan volt, mint a száraz levelekből kelő erdőtűz. Aiur holléte titok, s örökre rejtve marad elöletek! De te ismered a helyét, nem igaz, kis protoss?! És most, hála neked, már mi is tudjuk! Ez alkalommal a Prétor tántorodott meg, s a döbbenete szinte tapintható volt. Tassadar a Sötét Templomos felé pördült, s a szemei résnyire szűkültek. Te! Mit tettél?! A kiáltás úgy csapott le mindenkire, mint egy pöröly, és Raynor csak vinnyogni tudott a kíntól. Úgy érezte, mintha egy irdatlan buzogány pont a szemei közt találta volna el. S miközben Tassadar a Prétor felé indult, Raynor tudatához a fájdalom ködén át is elért egy ismerős kellemetlenül ismerős -, sivító hang. Kerrigan csontszárnyai hasították a levegőt ilyen hangon. Már közel járt. Nagyon közel. -Később marakodjatok! - bődült el, bár úgy érezte, hogy a saját üvöltésétől is majd szétreped a feje. - Most tűnjünk el innen! Úgy emelte meg a puskáját, hogy egyértelmű legyen a szándéka. Tassadar rettentő erőfeszítéssel fordította el tekintetét Zeratulról, és bólintott. Ezzel majd később foglalkozunk!
Azzal megfordult, és intett a harcosainak. Zeratul és a Sötét Templomosok egyetlen hang nélkül csatlakoztak a zelótákhoz. Szóval így döntöttél, Jim? Kerrigan szavai ezúttal csak az ő tudatában hangzottak föl. Legyen hát! Te és a tieid ugyanarra a sorsra juttok majd, mint az új barátaid. Francba! - sziszegte Raynor, aztán rohanvást indult a protossok nyomába, akik már a plató túlfelén jártak. Úgy tűnik, egykönnyen nem szabadultok meg tőlem! - kiáltott oda az Egzekútornak, miközben felzárkózott melléjük. Aztán Zeratul felé pillantott, aki mögöttük rohant. - Vagy egymástól. A két protoss vezér tekintete összevillant. Sok mindenért kell majd felelned, Prétor! A hangsúly alapján Raynor biztosra vette, hogy Tassadar maga gondoskodik majd róla, hogy a Sötét Templomos megfizessen minden vélt és valós gonosztettéért. Zeratul nem is szállt vele vitába. Meglehet. Ha a nő igazat mondott, a bűn terhe mind az enyém, és a következményeit is vállalom. A Rajt az Aiurra vezetni a legkevésbé sem állt szándékomban. A kék és a zöld szempár egy hosszú pillanatig egymásba kapcsolódott, aztán a két protoss egyszerre bólintott. Elfogadod a rád rótt felelősséget. Kezdetnek megteszi. Addig azonban, amíg nem tudom, hogy mi igaz az elhangzottakból, nem távozhatsz szabad akaratod szerint. Zeratul ismét csak nem ellenkezett. Az események egymáshoz kötnek minket. S ahogy a sors egymáshoz szövi életünk szálait, úgy lesz az Egész is erősebb. Tassadar szavai kevésbé voltak baljóslatúak, amikor Raynorra pillantott. Épp időben figyelmeztettél minket, amiért fogadd hálánkat! Te és a tieid e perctől fogva a szövetségeseiknek tekinthetnek minket.Raynor nagy sóhajjal nyugtázta a dolgot, aztán, ahogy lassan sikerült egérutat nyerniük a zergek elől, bekapcsolta a komm.- egységét, hogy jelezzen a bázisnak, és elrendelje a kiürítést. Végül is azért indult el, hogy felkutassa a protossokat, és szövetségre lépjen velük. Tulajdonképp sikerrel járt.
Bár nem éppen így képzelte a dolgot.
16 -Jim! Kerrigan nevetve tért ki az ölelése elől. O ugyan rohanvást indult meg utána, de a nőnek mindig sikerült épp annyival előtte futni, hogy majdnem elérje - de csak majdnem. Hosszú, vörös haja lobogott mögötte, s a látvány csak tovább tüzelte a férfi vágyát. - Várj! - kiáltotta a férfi, de a kezei újra és újra csak levegőt markoltak. - Gyere vissza! A nő végre megfordult, szótlanul kitért az ölelés elől, aztán megrázta a fejét. - Nem. Döntöttél, és te őket választottad. Szavai könnyűek voltak, s az ajkán még mindig ott játszott a dévaj mosoly, de a szemeiben szomorúság ült. Most ő lépett közelebb, s végigfuttatta egyik ujját a férfi arcán. Ezután már nem szabadulhatsz az érzéstől - mormolta, s olyan közel hajolt a férfihoz, hogy az szinte érezte a bőre simaságát. - Benned marad, éget, de nem csillapíthatod. Ajkai majdnem megérintették a férfiét, amikor hirtelen éles fájdalom hasított Raynor arcába, s a férfi ösztönösen a sebhez kapott. A nő körme valahogy hosszú, éles karommá vált, s azzal mart az arcába.Raynor döbbenten bámulta Kerrigant, az arckifejezését, éhesen csillogó szemeit, ahogy lenyalta karmáról a vért. - Ideje felébredni, Jim! Ideje vállalni a következményeket! És a férfi felébredt, felült, keze az arcán, ahol a nő megmarta. Még mindig fájt.
Két hete már, hogy csatlakoztak a protossokhoz. Az első, pocsék napokat egyikük sem felejtette el egykönnyen. Mindenki tűnjön el a táborból! - utasította Jim a hadnagyait a komm.-on. - Semmi kérdés, semmi várakozás! Csak csinálják! Igen, uram! - jött az azonnali válasz, s Abernathy máris parancsokat üvöltött. Cavez azonban vonalban maradt. - Hová megyünk, uram? - kérdezte feszült hangon. Kurva jó kérdés! - morogta Raynor. - Indítson mindenkit a hegyek felé, s hívjon, amikor már úton vannak! Akkorra már én is többet fogok tudni mondani. Feltételezte, hogy a protossokkal együtt a hegyek közt fognak elrejtőzni. Mióta elmenekültek Kerrigan és a fészekalja elől, egyik protoss sem szólt egy szót sem, s meglehetősen riasztó volt a Char kiégett, halott tájain át rohanni. Különösen úgy, hogy a szövetségesei épp olyan némák voltak, mint maga a túlvilági vidék. Néha fura mormogást hallott, ami olyan volt, mintha fák ágait zörgette volna a szél, és Jim azt feltételezte, hogy akaratlanul is meghallotta a zelóták és a Sötét Templomosok mentális üzenetváltásait. Persze semmit sem értett belőle - olyan volt, mintha a rádió zaját hallgatta volna. Bizonyára nem is neki szánták az üzeneteket. A két csoport nem keveredett. A zelóták még mindig tőle balra loholtak, a Sötét Templomosok pedig jobbra, s mindkét csapat a saját vezérét követte. Mintha csak egy jelre várnának, hogy mikor szakadjanak el egymástól. S ha ez bekövetkezik, vajon melyik társasággal tartson? Tassadarról többet tudott, személyesen is beszélt vele, s úgy érezte, a két vezér közül ő az egyenesebb. Zeratul azonban tudta, hogyan ölje meg a zergeket - még a cerebritákat is - úgy, hogy azok halottak is maradjanak. Márpedig ez olyan erő volt, amit mindenképpen szeretett volna a saját oldalán tudni.
Szerencsére még nem került kenyértörésre a sor, így neki sem kellett döntenie. A két vezér célja szemmel láthatóan azonos volt, bár ennek ellenére sem kommunikáltak. Raynort egyre jobban idegesítette a nyomasztó csönd, de egyelőre még sikerült leküzdenie a késztetést, hogy egy éleset füttyentsen. Pedig hogy megnézte volna a protossok képét! Aztán a dolgok - szokásukhoz híven - egy villanás alatt elromlottak. Felvillant a rádióhívást jelző lámpa. - Uram, megtámadtak minket a zergek! Cavez volt az, s az üvöltése kis híján megsüketítette a sisakrádióját bekapcsoló Raynort. - Merre vannak? - kiabált vissza Jim. Tisztán hallotta a hívást aláfestő fegyverropogást, a hátborzongató sziszegést és rikoltásokat. Megtorpant, s a protossok követték a példáját. - Még mindig a kompnál, uram - jött a némileg szégyenkező válasz. - Egy kicsit tovább tartott mindenkit összeszedni, mint szerettük volna, aztán már a nyakunkon is voltak a zergek. Egy pillanat alatt itt voltak! - Ássák be magukat! - utasította Raynor, aztán a páncéljába épített tájolóra pillantott, hogy bemérje a tábor jelenlegi helyét és távolságát. - Elkapják azokat, akik menekülni próbálnak, szóval meg se próbálják! A komp köré rendeződjenek, az erőpáncélosokat állítsák előre, és tartsák az arcvonalat! Én is mindjárt ott vagyok! Kikapcsolta a rádiót, aztán a két protoss vezér felé fordult, akik csöndben őt figyelték. - Ölik az embereimet, szóval mihamarabb oda kellene érnünk! Ösztönösen arra számított, hogy azok ketten vitába szállnak vele, de nem tették. Minden parancsnok elsődleges kötelessége, hogy vigyázzon a harcosaira. Indulj azonnal! Tassadar - látva a Raynor arcára kiülő kérdést, s olvasva a gondolataiban megfogalmazódó kérdést - összeráncolta homlokát és oldalra billentette a fejét, ami ebben a helyzetben úgy hatott, mintha egy ember elmosolyodott volna. Szövetségesek vagyunk, s ez azt jelenti, hogy erre az utadra is elkísérünk. Remek! - sóhajtott nagyot Raynor, aztán Zeratulra pillantott, aki eddig egy szót sem szólt. -És te mit mondasz? Immáron egy a sorsunk. Többet nem szólt, mintha úgy gondolta volna, hogy ez az egy mondat mindent megmagyaráz. Mindenesetre, ahogy Raynor megfordult, s teljes erőből futni kezdett a tábor és a komp felé, mindkét protoss csapat követte. Páncélzatának szervói és a protossok természetfölötti képességei ellenére is egy bő óra kellett hozzá, hogy célba érjenek. Raynor már akkor hallotta a fegyverropogást, még mielőtt felrohant volna az utolsó kaptatón. Egyedül az vigasztalta, hogy még nem késtek el teljesen. Amíg a fegyverek dörögnek, valaki még életben van. Aztán megpillantotta a kompot. Első pillantásra úgy festett, mintha minden eresztékét, fedélzeti nyílását és szabad felületét csonttal és bőrdarabokkal fedték volna be. Aztán a kapitány fegyverrendszere kiélesítette a képet, és rájött, hogy amit lát, azok zergek. Zergek, amik szinte teljesen ellepték a kompot és az embereit. Jövünk már! - rikoltotta a rádióba, miközben leszáguldott a hegyoldalon, és átrohant a táboruk előtti apró völgyön. Lekanyarította válláról húszmilliméteres fegyverét, és kibiztosította. - Figyelni, ki mire lő! Aztán már ott is volt, és telepumpált robbanólövedékekkel egy hatalmas ultralisket, ami épp a komp borítását próbálta széttépni. Az irdatlan lény megingott, aztán eldőlt, összezúzott egy sor zerget, s a támadók egy villanás alatt az új veszély felé fordultak. Raynor nyert egy percet az embereinek. Ami persze neki nem sokat segített. Egy villanás múlva azonban a zergek már nem is foglalkoztak az emberekkel. Megérkeztek a protossok. A harc pillanatok alatt véget ért, tekintve, hogy a protossok több mint százan voltak, s ez csupán töredéke volt Kerrigan fészekaljának. Egy maroknyi ultralisk, néhány tucatnyi hydralisk, mutalisk és pusztító, s talán vagy harminc zergling. Legalábbis ennyien voltak még talpon, amikor megérkezett a felmentő sereg. Raynor örömmel látta, hogy emberei sem lazsáltak, s már végeztek a támadók felével.
A maradékkal a protossok bántak el gyorsan. Energiapengéik átvágták a zergek kitines vázát, és lemetszették az életveszélyes, kaszaforma karmaikat. Tíz perc sem kellett hozzá, s már az utolsó zerg is holtan hevert a csatatéren, s Raynor felmászott a kompra, hogy számba vegye a veszteségeket. Odafönt Cavez várt rá. - Sajnálom, uram! - mondta a fiatalember, és elvörösödött dühében és szégyenében. - Menetkészen kellett volna állnunk, mire kiadta az evakuációs parancsot. Ha akkor indulnak, a nyílt térség közepén csaptak volna le magukra - rázta meg a fejét Raynor, akinek figyelmét nem kerülte el a Cavez jobb felkarján díszelgő, véres kötés. - így még jól is sült el a dolog. Itt legalább volt némi fedezékük. Miért nincs erőpáncélban? - Úgy gondoltam, másoknak nagyobb szüksége van rá - hajtotta le fejét a hadnagy. Rossz válasz - rázta meg a fejét Raynor. - Mi vezetjük őket, és mi felelünk értük, ami azt jelenti, hogy képesnek is kell lennünk erre. Ha súlyosan megsebesül, vagy meghal, nem lesz rá képes. Magának nagyobb szüksége van arra a páncélra, mint nekik. Anélkül megsérül, nem tudja irányítani őket, és inkább a terhükre lesz, mint a segítségükre. Szóval ilyesmit meg ne lássak még egyszer! - Igenis! - húzta ki magát a fiatalember, és tisztelgett. Raynor alig bírta elnyomni a mosolyát. A fenébe is, Cavez kísértetiesen emlékeztette Mattre! Aztán, ahogy eszébe jutott a szárnysegédje, úgy a Hyperion is, és elkomorodott. - Rendben van! - bólintott. - Még él, szóval nem követett el helyrehozhatatlan hibát. De azért csak ügyeljen rá, hogy legközelebb legyen magán páncél! Hol van Abernathy? Cavez nem mert a kapitány szemébe nézni. Meghalt, uram. Non meg ő éppen két sebesültet próbáltak behúzni a kompba, amikor egy zerg átdöfte a mellkasát. Láttam elesni. Átdöfték? - húzta föl a szemöldökét Raynor. - És szétszaggatták a vértjét? Kettészakították? - Tessék? - kerekedett el Cavez szeme, és Raynornak emlékeztetnie kellett magát, hogy a fiatalember még nem nagyon szagolt puskaport a Char előtt, s a zergek elleni tűzkeresztségen is itt esett át. - A páncélzata egy darabban volt, amikor elesett? - Igen - mondta Cavez némi töprengés után. - A zerg, amelyik elkapta Abernathyt ott maradt, hogy széttépje, vagy továbbállt? Egyiket sem tette, uram - mondta Cavez, és büszke mosoly suhant át az arcán. - Leszedtem. Átlőttem a nyakát és lerobbantottam a fejét. Ügyes! - biccentett Raynor, aztán bekapcsolta a páncélzata fegyverrendszerét, s beállította, hogy megkeresse a többi erőpáncélt. Ezek közül már nem lesz nehéz kiszűrni a sérült darabokat. Nyolc vértet talált - kettőt a kompban, ötöt a közvetlen környezetében, és egyet egy kicsivel odébb. - Megvan! Gyerünk! Egy ugrással odalent volt, s Cavez igyekezett lépést tartani az erőpáncélban rohanó Raynorral. Mindenesetre, mire utolérte, a parancsnoka már a sérült vért mellett görnyedt. Cavez jól emlékezett: az ütés Abernathy mellkasát érte, s tönkretette a páncélzat motorjait és bizonyára egy sor egyéb rendszert is. A szervók nélkül a vért egy pillanat alatt holt súllyá vált, s a teher alatt összeroskadó nő ott maradt védtelenül. Szerencsére Cavez lövése végzett a zerggel, még mielőtt az végzett volna Abernathyvel. A többi zerget pedig nyilván jobban érdekelték a még élő és mozgó ellenfelek, mint egy olyan, aki már elesett. Raynor nem látott más sérülést, mint a mellvérten tátongó lyukat, s bár a zerg karmai fémet, műanyagot és kábeleket egyaránt szétszaggattak, vért sehol nem talált. - Segítsen! - intett Caveznek, s a vaskos kesztyűbe bújtatott kezével megpróbálta kioldani a sérült vértezet biztonsági kapcsait. Az erőpáncél kesztyűivel gond nélkül meg tudott fogni egy karabélyt, el is tudta sütni, de a precíziós mozgással már gondjai voltak, s mire két kapoccsal elboldogult, Cavez már a teljes másik oldallal végzett. Végül csak kinyitotta a kapcsokat, leemelte a mellvértet meg a sisakot, és félrelökte. - Már kurvára ideje volt! - fújt nagyot Abernathy, aztán felült, fémszilánkokat meg kábeldarabokat söpört le az
egyenruhájáról, és kérdőn a két férfira mosolygott. - Maradt egy pár nekem is? -Ne aggódjon! - nyugtatta meg a nőt Raynor, és maga is megkönnyebbülten vigyorodott el. - Legközelebb mindet magának hagyjuk! Leoldotta a nő hátvértjét is, aztán a páncélelemeket a vállára vette. Alkatrésznek talán még jók lesznek. Ahogy visszatértek a komphoz, hogy egy gyors létszámellenőrzést tartsanak, és számba vegyék a veszteségeket, kiderült, hogy nemcsak Abernathy úszta meg szerencsésen a dolgot. Összesen tíz embert veszítettek - a négy sebesült közül hárman haltak meg -, de figyelembe véve a támadók túlerejét és azt, hogy gyakorlatilag egy pillanat alatt csaptak le rájuk, pokoli szerencséjük volt. Gyűjtsd össze a harcosaidat! Indulnunk kell. Tassadarnak sajnos igaza volt, ezt Raynor is tudta. Ezzel az apró előőrssel bizonyára nem fogják megúszni. A protossok a komp körül álltak, jókora kört alkotva - zelóták az egyik oldalon, Sötét Templomosok a másikon kifelé fordulva, minden moccanásra figyelve. - Meg kell adjuk halottainknak a végtisztességet - mondta Raynor, és rezzenéstelenül állta Tassadar pillantását. Nem hagyom őket itt elrothadni! Ennél többet érdemelnek! Az Egzekútor egy hosszú pillanat múlva bólintott. Rendben van. Mi majd őrködünk, míg elkészültök. Zeratul nem folyt bele a beszélgetésükbe és nem is jött közelebb, hanem a harcosaival együtt fürkészte a horizontot, az ellenség nyomai után kutatva. Valószínűleg úgy gondolta, hogy akkor távozik, amikor Tassadar, s addig marad, amíg ő is. A talaj itt nem volt olyan kemény, mint a hegyek között. A legfelső réteg laza hamu és morzsalékos kőzettörmelék volt csupán, s az emberei gőzerővel dolgoztak, hogy megfelelő méretű sírgödröket mélyítsenek ki az elesett bajtársaknak. Viszonylag hamar végeztek, s a holttesteket leeresztették a hűvös mélybe. McMurty, a káplán gyors imát mondott az elesettek lelki üdvéért, aztán sebesen behantolták a gödröket, és szétosztották egymás között a tíz málhazsák tartalmát. Senki nem szólt egy szót sem, de mindannyiuknak ugyanaz járt a fejében. Vajon ők mikor kerülnek sorra? És... lesz-e még valaki, aki majd nekik ás sírt, s fölöttük mond imát? - Rendben van! Gyerünk! - intett Raynor az embereinek, s a protossok is csatlakoztak hozzájuk, mindkét csapat a saját vezérei mögé sorakozva föl. Cavez és Abernathy pillanatok alatt menetoszlopba állította a katonákat, s hamarosan már a két protoss csoport közt meneteltek. Már a gondolatát is utálom, hogy itt kell hagynunk! - nézett vissza Cavez a kompra. - Úgy volt, hogy itt hagyjuk ezt a rohadt, kiégett szikladarabot! - Igaz, de most nem sok hasznát látnánk - biccentett Raynor, és mindketten tudták, hogy sajnos igaza van. A zergek komoly károkat okoztak a kompban, darabokat téptek le a szárnyból és a savas köpeteikkel hatalmas lyukakat égettek a törzsbe. Még ha sikerülne is új hajtóművekre szert tenniük a protoss hajók valamelyikéről, a komp burkolatát akkor is újjá kellene építeniük. - És túl könnyű célpont is lenne - rázta meg a fejét Raynor. És most? - kérdezte a másik oldalán masírozó Abernathy. - Hogyan és merre tovább? Mindhárman erőpáncélba bújtak, és Deslannal, McMurtyvel és egy pár másik emberrel ők alkották az elővédet. Non, Ling és három másik erőpáncélos adta a hátvédet, míg a szárnyakat a maradék négy vértes óvta - mindkét oldalon kettő. Még én sem tudom - húzta össze a szemét Raynor, aztán előreügetett az élen haladó két protoss vezérhez. Hová is megyünk? Biztonságos táborhelyet keresni. Raynort egy picit azért bosszantotta, hogy Tassadar még csak rá sem nézett. - Remek! Köszönöm! A protoss vagy nem értette a gúnyt, vagy nem érdekelte a dolog. - És az merre is lenne? Majd meglátod, amikor odaérünk.
Ennél többet Zeratul sem mondott, s Raynor füstölögve tért vissza a hadnagyaihoz. Hát nem valami bőbeszédűek... de azt hiszem, pontosan tudni fogjuk, amikor odaértünk. - Már megbocsásson, uram, de még mindig nem igazán értem, hogy miért álltunk össze velük - húzta el a száját Cavez, ahogy a mellettük haladó, szótlan protossokra pillantott. - Nem járnánk jobban, ha mindenki menne a maga útjára, és hagynánk, hogy a zergek meg... ezek átharapják egymás torkát? - Először én is így gondoltam - rázta meg a fejét Raynor -, mert a zergek ideig-óráig békében hagytak minket. Ez azonban csalóka biztonság volt, amint azt mind láttuk. Most már mi is célponttá váltunk. így biztonságosabb együtt maradni. Az ellenségünk ellensége pedig akár a szövetségesünk is lehet. Nem kerülte el a figyelmét a Cavez arcára kiülő nemtetszés. - Nem kell, hogy szeresse őket! Nem kell, hogy feleségül vegye őket, csak kezelje őket szövetségesként! Lassan elvigyorodott. - Az ördögbe is, ha már a nősülésnél tartunk, akkor már ezerszer inkább a protossok, mint Duke! Két óra múlva érték el a hegyeket, s még két órán át másztak az éles, csipkézett sziklák között. Tassadar végig az élen járt, s egyszer sem állt meg, hogy megvitassa másokkal a haladási irányt. Raynornak fogalma sem volt, vajon az Egzekútor olyan helyre viszi őket, ahol már járt, vagy valamilyen hatodik érzéket követve választotta ki, hogy éppen merre menjenek tovább. Akárhogy is, egy keskeny szorosba vezette őket, ami két csúcs között húzódott meg. Innen egy olyan völgybe jutottak, ami szinte teljesen eltűnt egy hatalmas szikla árnyékában. A szemközti csúcsról egy patak futott le, vize a sziklák közt egy sekély tóban gyűlt össze. Ez az. Tassadar nem is mondott többet, s a harcosai gyorsan leültek abba a keresztbe vetett lábú, meditatív pózba, amit Raynor már látott tőlük. Zeratul Templomosai ugyanígy tettek, s egyikük sem vett magához ételt, italt vagy szabadult meg a páncéljától. Pillanatok múlva már mind mozdulatlanul ültek, s a völgy mintha protoss szobrokkal telt volna meg. - Jól van! - biccentett Raynor, aztán kikapcsolta a vértezetét, és kimászott belőle. - Ott verjük föl a tábort. A hatalmas szikla felé intett, ami a völgy fölé tornyosult. - A mellett a sziklafal mellett. Biztos vagyok benne, hogy a protossok - minden látszat ellenére - nagyon is nyitva tartják a szemüket, de azért mi is állítunk őrszemeket. Végignézett a málhazsákokat lepakoló, fáradt katonákon, és nagyot sóhajtott. - Nem tudom, hogy meddig leszünk itt, szóval ne nagyon rendezkedjenek be. A kulacsokat azonban mindenki töltse tele, és mindenki megszolgálta a mai fejadagját is! És miután mindenki evett és ivott, tudni akarom, hogyan állunk fegyverrel és lőszerrel. A katonák nekiláttak a tábor felállításának, aztán a felszerelés ellenőrzésének, utána haraptak is valamit, így Raynornak bőven maradt ideje, hogy a két hadnagyával tanácskozzon. Sajnos azonban úgy tűnt, nem sok tanácskoznivaló maradt. - Jó lenne tudni, hogy mire készülnek - bökött Cavez a mozdulatlan protossok felé. - Most már olyanok leszünk, mint a protossok kistestvérei? Valahogy úgy - bólintott Raynor, aztán jót húzott a kulacsból, amit Ling nyomott a markába. A víz hideg volt és kesernyés, némi hamuszerű utóízzel. - A dolog jó oldala, hogy most már háromszor annyi harcosunk van, és ezek a protossok igazi gyilkológépek, különösen, ha zergekről van szó. A nem annyira jó hír, hogy ők sem kedvelnek minket túlzottan, egymást meg kifejezetten rühellik. Szóval ne nagyon számítsanak közös vacsorára, meg tábortűz melletti dalokra. - Rendben - bólintott Abernathy -, de akkor most vadászunk a zergekre, vagy megvárjuk, hogy ők találjanak meg minket? -Nem is tudom - rázta meg a fejét Raynor. - Nem hiszem, hogy ezek a fickók különösebben rajonganának a várakozásért. Szóval, szerintem, ha egy pár napot kibírunk egymás társaságában, elkezdjük a vadászatot. Megvakarta az állát, ahol az álom-Kerrigan megkarmolta. - Viszont lehet, hogy még egy pár napot várnunk kell. Meglapogatta Cavez vállát, hátba vágta Abernathyt, aztán feltápászkodott. - A legokosabb, ha most mi is pihenünk egy kicsit.
Mintha csak Raynor szavai váltak volna valóra - két napig csak ültek a völgyben, és nem csináltak semmit. A protossok éppen úgy viselkedtek, mint akkor, amikor Jim még utánuk kémkedett. Gyakorlatilag egész nap mozdulatlanul ültek, néha pedig felkeltek, hogy nyújtózzanak és kilazítsák az izmaikat. Tassadar és Zeratul mintha mindig ugyanakkor keltek volna fel a hibernációhoz hasonló állapotból, de nem keresték egymás társaságát. Tassadar szemmel láthatóan kerülte a Sötét Templomost, bár Raynor egyszer elcsípett egy pillanatot, amikor a protoss vezér sokáig, merőn nézte a Prétort, s a tekintete sokkal inkább döbbenetet, mint haragot sugárzott. Zeratul azonban soha nem leplezte a szándékait, s minden egyes ébredéskor hosszú perceken át, nyíltan vizslatta az Egzekútort. Szólni azonban nem szólt hozzá, és semmit sem tett azért, hogy csökkentse a kettejük közötti távolságot. Az embereket pedig láthatóan mindkét protoss csoport kerülte, s úgy tűnt, igyekeznek tudomást sem venni róluk. Egyszerűen kikerülték őket, és egy szót sem szóltak hozzájuk. Ami az embereket illette, Raynorék ellátták a sebesülteket, megjavították a felszerelésüket, kártyáztak, követ faragtak, birkóztak, káromkodtak - csupa olyasmit csináltak, amivel a katonák szokták múlatni az időt várakozás közben. Persze a körülöttük levő idegeneket is mind szemmel tartották, s ahányszor csak egy protoss magához tért a sztázis-állapotból, s megmozdult, mindig voltak egy páran, akik majd kiugrottak a bőrükből. Raynor nem egy olyan megjegyzésnek volt fültanúja, mint például a „Jobb lenne most kinyírni őket, ki tudja, lesz-e még rá ilyen alkalmunk!", „Csak idő kérdése, hogy mikor fordulnak ellenünk!", vagy az untig hajtogatott „Pont olyan beszarás, mint a zergek!". Végül a kapitány úgy érezte, hogy csak kell mondania valamit. - Tudom, hogy elég furák - kezdte a második nap reggelén, amikor minden embere összegyűlt a nagy szikla alatt. - Tudom, hogy elég bizarr, ahogy kinéznek... csúcsos fej, izzó szemek, se igazi orr, se rendes száj... És igazándiból nem is valami barátságosak. A pillantása emberről emberre vándorolt, s igyekezett mindenkivel szemkontaktust teremteni. - De tény, hogy nem ők az ellenség. Nem ők, hanem a zergek! Ha ők lennének, mostanra már egyikünk sem élne. Nagy levegőt vett, aztán folytatta. - Ezek az alakok nagyon kemény harcosok. Igazi, brutális gyilkológépek. Felesleges tovább ragoznom, mindenki látta őket harcolni. És gyűlölik a zergeket - még nálunk is jobban. Az meg, hogy nem raknak tábortüzet, és nem énekelnek velünk együtt trágár dalokat, nem jelent semmit. Ok másmilyenek. A lényeg, hogy a szövetségeseiknek tekintenek minket. Szóval... tekintsünk el a furcsaságaiktól, és mi is kezeljük őket végre szövetségesként! Rendben? Néhányan bólintottak, de a többség hallgatott. - Rendben?! Végre mindenki rábólintott, s néhány bátortalan „igen" is elhangzott. - Jó! Nem kell, hogy szeressük őket, de annak azért örülhetünk, hogy a mi oldalunkon harcolnak! És ha beüt a krach, mindenki jobban teszi, ha nem áll az útjukba! - Addig nincs is velük gond, amíg csak ülnek egy helyben! - kiáltotta valaki, és mindenki felröhögött. - Ja - biccentett Raynor vigyorogva. - Ücsörgésben tényleg nagyon menők. Mintha csak a szavait akarnák megcáfolni, a protossok egyszerre mozdultak meg, s mind felébredtek a mélyálomhoz hasonló transzból. A zelóták és a Sötét Templomosok mindannyian felkeltek, és a völgy bejárata felé indultak. - Mi történt? - kiáltott oda Raynor Tassadarnak. A protoss vezér, és a hirtelen feltűnő Zeratul a két csoport között várta be az embereket. Raynor döbbenten bámult a semmiből előbukkanó Prétorra, de Tassadar a meglepetés legcsekélyebb jelét sem mutatta. A Raj egyre közelebb ér. Új, biztonságos menedékre lesz szükségünk. - Szóval... egyszerűen elfutunk? Harc nélkül? Olyan túlerő közeledik, hogy a harcnak semmi értelme nem lenne. Egyikünk sem élné túl. Nem hagyhatjuk, hogy úgy űzzenek minket egyik helyről a másikra, mint valami állatot! - ellenkezett Raynor,
és megpróbálta elállni Tassadar útját. - Legalább egy kicsit pörköljünk oda nekik! Ha odacsapunk, és aztán iszkolunk el, egy idő után csak elfogynak! Az embernek igaza van. Raynor meglepetten nézett Zeratulra, aki először szólalt meg. Ezt a csatát nem lennénk képesek megnyerni, de rajtuk üthetünk, veszteségeket okozhatunk nekik, s aztán eltűnhetünk. Tassadar meglepetten pillantott a Sötét Templomosra. Te itt maradnál harcolni? A Prétor ünnepélyesen bólintott. Célszerű lesz kivonulni a völgyből, és valamivel feljebb foglalni el a lesállást. A magaslati pozíció előnyt jelent. Gyorsan lecsapunk, aztán gyorsan visszavonulunk. Most az Egzekútor is nyíltan tanulmányozta a Prétort, s Raynornak az volt az érzése, hogy ha emberek lennének, egymás arckifejezésében próbálnának meg olvasni. Protossok lévén azonban valószínűleg egymás elméjét és akaratát próbálgatták. Nekem azt tanították, hogy a Sötét Templomosok gyengék és gyávák. Te egyik sem vagy. Zeratul egy hajszálnyit meghajolt. A tanítás a tanártól származik, s így a tanár, ahelyett, hogy pártatlan maradna, befolyásolja a tanítványt a véleményével. Tassadar félrebillentette a fejét, és egy pillanatig eltűnődött ezen. Talán felül kellene vizsgálnom a téged és a tieidet érintő álláspontomat. Zeratul megint meghajtotta magát egy hajszálnyit. A bölcs elme a saját válaszait keresi, s nem csupán a másoktól kapott tudásra támaszkodik. - Nem szívesen szakítom félbe a társalgást, de a zergek már a nyakunkon vannak, és talán okosabb lenne mihamarabb felkészülni! - szólt közbe Raynor. Mindkét protoss feléje fordult, aztán Zeratul bólintott. Bölcs meglátás. Raynor a nyakát merte volna tenni rá, hogy a vén gyilkos jól mulat magában. Aztán mindkét vezér visszatért a sajátjaihoz, Jim pedig lóhalálában rohant, hogy az embereit azonnal fegyverbe parancsolja. A rajtaütés pompásan sikeredett. Emberek és protossok egymás mellett kuporogtak a hófödte sziklák között, és igyekeztek annyira láthatatlanná válni, amennyire csak lehet. Ebben a Sötét Templomosok jeleskedtek igazán, mert ők egy pillanat alatt valóban semmivé foszlottak. Aztán, bő tízpercnyi várakozás után már lehetett hallani a hátborzongatóan ismerős sziszegést és a csikorgó hangokat, ami a zergek vonulását kísérte. Raynor és emberei még egyszer ellenőrizték a fegyvereiket. Akárcsak a komp elleni támadás során, ez alkalommal is csupán Kerrigan fészekaljának egy részével kerültek szembe, nem az egésszel, s a nő ez alkalommal sem volt sehol. Valószínűleg ez így volt a legjobb. Egyik zerg sem volt röpképes, csupa zergling, hydralisk és ultralisk tűnt föl a völgy bejáratánál, s ez megkönnyítette a dolgukat. A Raj harcosai gyilkolásra készen özönlöttek be a völgybe, aztán - hogy a préda nem volt sehol - zavarodottan torpantak meg. A protossok és az emberek ezt a pillanatot választották a támadásra. Rövid, brutális küzdelem volt ez, s amivel a gauss-puskák sortüze nem végzett, azt a szikrázó energiapengék szabdalták szét. A zergeket teljesen összezavarta a váratlan támadás, s az, hogy a prédájuk nem csupán nem menekül, hanem még meg is fordul, és pusztító erővel visszavág. Semerre nem menekülhettek el, hiszen az ellenség minden oldalról szorongatta őket, s alig néhány perc múlva már egy élő zerg sem volt a völgyben. Tassadar egy hydralisk teteme fölött állt, és intett a zelótáknak. Hamarosan a többi is ideér. Ha nem akarunk velük is megverekedni, jobb lesz máris indulnunk. - Ideje mennünk! - értett egyet Raynor is, és elégedetten látta, hogy a menetkész emberei mind egy szálig megvannak. Úgy tűnt, sem ők, sem a protossok nem vesztettek senkit.
Na ezt már jobban szeretem! - mondta Cavez vigyorogva, ahogy a protossok nyomában masírozva elhagyták a völgyet. Ugye, hogy nem is olyan rossz együtt dolgozni a protossokkal?! - élcelődött Raynor, miközben megfeszített tempóban talpaltak. A fiatal hadnagyon látszott, hogy egy kicsit kényelmetlenül érzi magát, de a vigyora maradt. - Ja. Nem is olyan rossz.
A következő egy hét az ilyen rajtaütések jegyében telt. Kerestek egy új búvóhelyet, letáboroztak, aztán vártak. Volt, hogy két órát, de volt, hogy akár két napot is. A zergek végül persze a nyomukra bukkantak, vagy legalábbis elég közel jutottak hozzájuk a keresgélés közben. S ekkor a protossok és az emberek lecsaptak rájuk. Mindig csak kisebb csoportokat támadtak meg, villámgyorsan végeztek a zergekkel, s még mielőtt Kerrigan rájuk szabadíthatta volna a fészekalj többi harcosát, már el is tűntek. Minden egyes rajtaütéssel lenyestek egy darabot Kerrigan seregéből, de mindig nagyon ügyeltek rá, hogy elkerüljék a vele való személyes találkozást. Raynor ismerte annyira a nőt, hogy tudja, ez a gerillataktika - az, amit régen ő maga is alkalmazott - az őrületbe kergeti Kerrigant. A protossok persze továbbra is furán viselkedtek, s az emberek úgy érezték, hogy nem oldódtak fel az ellentétek a két faj harcosai között. A zelóták és a Sötét Templomosok minden egyes új táborhelyen azonnal a sztázis-állapotba merültek, s csak időszakosan mutattak némi aktivitást. Viszont az első csata óta - ahol az emberek is derekasan küzdöttek, és kiválóan megállták a helyüket - a protossok már jóval több tisztelettel viseltettek irántuk. Még azt is megtanulták, hogyan dolgozzanak össze. A protossok olyan erősek és gyorsak voltak, mint egy-egy erőpáncélos ember, s az energiapengéikkel gyakorlatilag mindent szét tudtak szabdalni, de a távolsági harc nem volt az erősségük. Az emberek között ezzel szemben remek lövészek is voltak, s a tűzfegyvereikkel meg a vértjeik célkeresőivel kiválóan kiegészítették a protoss harcmodort. Ok indították a támadást, megritkították a zergek sorait - elsősorban a röpképes ellenfelekre céloztak, amiket a protossok nem egykönnyen értek volna el s pusztító tűzerővel támogatták a gyalogosan harcoló protossokat. A két faj harcosai lassacskán elkezdték megtanulni, hogyan is tudják leghatékonyabban kiaknázni az eltérő harcmodorokból származó előnyöket. S minden egyes összecsapásban csiszoltak valamit a csapatmunkán. Persze a legtöbb protoss még így sem állt szóba az emberekkel, de már nem akadályozták egymást. Mi több, lassan megtanultak segíteni egymásnak. Ami az embereket illette, kezdtek hozzászokni az idegen szövetségeseik látványához. A protossok persze még mindig nagyon ijesztőek és furák voltak, de abban minden ember egyetértett, hogy harcolni nagyon tudnak az idegenek. S néhány olyan alkalom után, amikor egy protoss a harc hevében a saját testével fedezte a gyengébb vértezetű embereket, Raynor katonái is kezdtek nyugodtabban mászkálni az idegenek között. Mert végül is, miért akarnának a protossok olyanokat megóvni, akiket aztán meg akarnak ölni? Most kezdték látni, hogy a protossok valóban szövetségesként tekintettek rájuk, s nem az életükre törnek, hanem megpróbálnak segíteni nekik a túlélésben. Ez volt a vízválasztó. Amikor ezt megértették, az emberek is nyugodtabban aludtak, és nem keltek föl szinte percenként, hogy ellenőrizzék, vajon mit csinálnak kényszerű szövetségeseik. Innentől kezdve a katonák már el mertek menni egy mozdulatlanul ülő protoss mellett, vagy akár le is mertek ülni mellé, anélkül, hogy attól tartottak volna, hogy az idegenek megtámadják őket. Végre mind elfogadták, hogy a protossok nem az ellenségeik, s ez a tudat felszabadítólag hatott rájuk. Most már csak a zergek - és csakis a zergek - miatt kellett aggódniuk. Úgy tűnt, hogy a zelóták és a Sötét Templomosok is kötöttek valamilyen kényszerű paktumot. Igaz, még mindig nem keveredtek, és bárhol is táboroztak le, mindig a szálláshely átellenben levő oldalát foglalták el, s csak a saját parancsnokuktól fogadtak el bármiféle utasítást. De most már legalább hajlandóak voltak egymás oldalán harcba
szállni. A Sötét Templomosok sokkal nyugodtabban viselték ezt a bizarr szövetséget, és mintha valami fura, derűs leereszkedéssel kezelték volna a zelótákat. Tassadar harcosai még mindig aggodalommal figyelték sötét testvéreiket, de tisztelettel adóztak a képességeiknek, s végül elfogadni látszottak a tényt, hogy a Sötét Templomosok nem ellenük, hanem a zergek ellen harcolnak. A protoss vezérek kevésbé voltak tartózkodóak, mint a harcosaik, s Raynor lassan arra eszmélt, hogy egyre több időt tölt a társaságukban. Tassadar és Zeratul most már kevesebb időt szántak a meditálásra, mint a többi protoss, s egyre többször lehetett őket látni, ahogy egymás mellett ülve, csöndben beszélgetnek. Olyasféle telepatikus kommunikáció volt ez, amiből még a fajtársaikat is kizárták. Raynor, amikor csak tehette, csatlakozott hozzájuk. Lenyűgözte, ahogy ezek ketten lassan kezdték elfogadni a másikat, s meglepetten tapasztalta, hogy egyre inkább úgy tekint rájuk, mint régi, jó ismerőseire. Arra már rájött, hogy a két protosst nagyon különböző fából faragták. Tassadar igazi harcos volt - büszke és egyenes. A hátsó szándék és a görbe utak messze álltak tőle, bár kiváló stratéga volt, és szívfájdalom nélkül állított csapdát az ellenségnek. A személyiségétől azonban olyan messze állt a hazugság és a tettetés, hogy szinte képtelennek látszott ezekre. A végletekig hű volt az övéihez - olyan igazi patrióta, aki meghalni is hajlandó lett volna a népe becsületéért és túléléséért. Aztán kiderült, hogy nemcsak a saját népéhez lojális, hanem a szövetségeseihez is. Az egyik nap, amikor az éppen aktuális táboruk egyik sarkában ülve beszélgettek, Tassadar hirtelen Raynorra pillantott, aztán zavartan kapta el a tekintetét. Olyan szégyen égett a pillantásában, ami eltéveszthetetlen volt, s Zeratul figyelmét sem kerülte el. Szégyen mardos az emberek miatt - mondta, aztán egy percnyi hallgatás után csöndesen kiigazította magát. Szégyen mardos, de az okát nem az emberekben kell keresned, hanem a saját népünkben. Tassadar olyan pillantást vetett az idősebb protossra, hogy Raynor attól tartott, ráveti magát. A kérdés csak az volt, hogy ez az érzelmei leleplezésének szólt, vagy annak, hogy a Prétor úgy fogalmazott, hogy ők ketten egy néphez tartoznak. Aztán egy pár pillanatnyi hallgatás után az Egzekútor egyszerűen vállat vont és félrenézett. - A hajóinkról van szó? - kérdezte Raynor csöndesen. Egy ideje már nem érezte azt az emésztő gyűlöletet a protossok iránt a történtek miatt. Megértette az okokat, bár ennek ellenére ugyanúgy gyászolta az embereit. Sőt ez talán még keserűbb gyász volt, hiszen az övéi pusztulásáról egyszerre többen is tehettek. A zergek, amik megtámadták a hajókat, Kerrigan, aki odavezette őket, a protossok, akik végül megsemmisítették a cirkálóikat... és ő, aki idehozta az embereit. Tassadar helyében ő is ugyanígy járt volna el. Talán. Legalábbis szerette volna így gondolni. Aztán Zeratul megadta a választ. Sokkal többről van itt szó, és sokkal inkább a kapott parancsokról, mint a jelenlegi történésekről. Ha a Prétor tudott is még valamit, nem említette, de Tassadar lassan visszafordult, és Raynor szemébe nézett. Azt a parancsot kaptam, hogy pusztítsam el a zergek megfertőzte világokat. - Mint például a Mar Sarát - mondta a férfi rekedten. Csakhogy ennél jóval kevesebb fertőzés is bőséggel elég ahhoz, hogy egy planéta ugyanarra a sorsra jusson. Raynor érezte, hogy kezd égnek állni a haja. Mennyi... mennyivel kevesebb? Mennyi ideig kell érintkezni a zergekkel, hogy ez egy világot halálra ítéljen a szemetekben? Számít egyáltalán, ha a zergek megtámadnak egy bolygót, vagy... Ahogy megpillantotta a választ a protoss szemében, elakadt a szava. - Nem... ti biztosra akartatok menni. Jobb megelőzni, hogy a zergek megfertőzhessenek egy bolygót... vagy egy rendszert. Vagy egy fajt. Szóval... ki kellett volna irtanotok az egész emberiséget, csak azért, hogy kiiktassatok egy veszélyességi tényezőt?! Tassadar nem válaszolt, így Zeratul tette meg helyette. Igen. így szólt a parancs.
Honnan veszed?! - csattant föl Raynor szinte hisztérikusan, és felpattant. A két protoss egymásra nézett, aztán Tassadar elfordult. Tudom, mert az Egzekútor elmondta nekem. Az elmúlt napok során sok dologról váltottunk szót. Úgy tűnt, a Sötét Templomosnak ínyére van a dolgok ilyetén alakulása. - Persze eszed ágában sem volt szólni, mi?! - vicsorgott Raynor Tassadarra, s egy pillanatig nem tartott a magas, halálos idegentől. Aztán Zeratulra is gyilkos pillantást vetett. Még mindig mardossa a szégyen, de azt akarta, hogy tudd. Ezért tolmácsoltam most én a szavait. Szóval mindannyiunkat meg kellett volna, hogy öljetek - mondta Raynor zsibbadtan, és leült. Lelki szemei előtt megint látta a Char fölött lebegő protoss hajókat, de már nem kecses műalkotásoknak látta őket, hanem gyilkos fémszörnyeknek, amik akkor is megsemmisítették volna a cirkálóikat, ha nincsenek rajta zergek. Aztán protoss hajókat látott... protoss hajókat minden emberlakta világ fölött, és... Igen. Meg kellett volna, semmisítsék az általatok benépesített világokat, és ki kellett volna irtsák a fajotokat, hogy megakadályozzák a Rajt abban, hogy keltetőnek és tápláléknak használja a planétákat és a lakóit. Zeratul száraz, színtelen hangon beszélt, aztán Tassadarra pillantott, és mintha felengedett volna egy kicsit. O azonban nem engedelmeskedett a parancsnak. - Nem? - nézett Raynor értetlenül Tassadarra. Nem. Úgy érezte, hogy az efféle tettek haszontalanok és becstelenek lennének. így hát megszegte a kapott parancsot, elhagyta a posztját, s a megérzéseire hallgatva eljött erre a világra. Abban bízott, hogy itt megtalálja a Rajt irányító elméket, s velük végezve véget vethet az ősi háborúskodásnak. S így talán a te népedet is megóvhatja. Raynornak fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna. Amikor először találkozott Tassadarral ezen a bolygón, majd szétvetette az indulat. A protossok megölték több száz emberét és elpusztították a hajóit. Most meg kiderül, hogy az Egzekútor szánt szándékkal megszegte a kapott parancsokat, csak azért, hogy embermilliók életét menthesse meg, s azért jött ide, hogy véget vethessen a háborúnak, mielőtt még többen halnának meg. Tassadar nem fanatikus volt, aki a saját faja érdekeit minden más elé és fölé emeli, s amit tett, emberi mércével... egyáltalán mindenféle mércével mérve is önzetlennek tűnt. Úgy tűnt, az Egzekútor a saját népe becsületét a kapott parancs és a haditerv elé helyezte. Egy ilyen lény bármit megtenne, hogy betartsa az adott szavát, vagy megakadályozza, hogy a népe becsületén folt essék - akkor is, ha ezzel a saját rangját, hírnevét és életét teszi kockára. így van. Zeratul, aki szemmel láthatóan mindvégig olvasott Raynor gondolataiban, ünnepélyesen bólintott. Az Egzekútor ritka szerzet, s szerfölött értékes. Nyoma sem volt szarkazmusnak vagy kétértelműségnek a szavaiban, csak büszkeségnek, s talán egy leheletnyi irigységnek.
Ha Tassadar nyitott könyv volt, akkor Zeratul leginkább egy szorosan föltekert, lepecsételt tekercsre hasonlított, ami csak sejtette, de nem fedte föl a titkait és mélységeit. Félelmetes harci tudása és tapasztalatai ellenére a Prétor elsősorban tanító volt. Imádta elmagyarázni a dolgokat, de sokkal jobban örült neki, ha rá tudta vezetni beszélgetőtársát a válaszra. Talányokban beszélt - bár maga sem vette észre s szeretett mindent legalább kétszer-háromszor átgondolni, mielőtt döntést hozott volna. Emellett remek mesemondó volt, s rekedt, száraz hangja kiváló aláfestést adott a történeteknek. Ami meglepő volt, hogy van humora. Igaz, száraz, szarkasztikus humor volt ez, sokszor egy-egy elejtett megjegyzés is ezernyi, apró fullánkot rejtett, de Zeratul magán ugyanúgy tudott mulatni, mint másokon. Amikor azonban Raynor sütött el egy viccet a Prétor számlájára, nem tudta, hogyan is fog rá reagálni a Sötét Templomos. Jim arra már rájött, hogy a humor a protossokra ugyanúgy jellemző, mint az emberekre - ha nem is pont ugyanaz a fajta. Ez a tény azt az elképzelését támasztotta alá, hogy a vicc nem csupán a kultúrától, hanem egy faj mentális fejlettségétől is függ. Nem attól tartott hát, hogy megérti-e Zeratul a tréfát, hanem, hogy az, aki képes volt megölni egy zerg cerebritát, vajon hogyan viseli, ha mások az ő kárára szórakoznak.
A viccet követő csendben a férfi szinte biztosra vette, hogy túl messzire ment. Aztán Zeratul fura, recsegő hangot hallatott, s Raynor ráébredt, hogy a Sötét Templomos nevet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, s a nevetést kísérő mentális érzelemhullámoktól ő maga is elmosolyodott. Olyan frissítőek voltak, mint egy gyors, nyári zápor után a hűs levegő. Ezek után az ember s a protoss között napirenden voltak a szurkapiszkák, s gyakran mindketten Tassadart froclizták, aki jóindulattal tűrte a piszkálódást, de soha nem vágott vissza. Furcsa triót alkottak ők hárman, és a beszélgetéseik gyakran olyan fordulatot vettek, amit Raynor nem mindig tudott követni. Például néhány nappal később Tassadar nyíltan megvallotta, hogy lenyűgözőnek találja Zeratul adottságait. Olyasmire vagy képes, amire én nem, s olyan erőket használsz hozzá, amiket én nem értek, bár... valahol mélyen... mintha bennem is ott visszhangoznának. Zeratul szemeiben fura fények izzottak fel, s ahogy előrehajolt, az elárulta az izgatottságát, bár a hangja hűvös és nyugodt maradt. Az, amit érzel, minden protoss született előjoga. Én is csak olyan erőknek parancsolok, amik mindannyiunk számára hozzáférhetőek. Ott van minden protossban. Az évek hosszú sora alatt kitapasztaltam őket, de az erő... mindig is ott volt bennem... ahogy benned is. Ezekkel ölted meg a Zaszt! - mondta Raynor önkéntelenül, aztán a kérdő tekinteteket látva részletesen beszámolt róla, hogy mit is látott a földmélyi kavernában. - Ezek segítségével ölted meg véglegesen. így van. A mi képességeink halálosak a zergekre nézve, s ezek segítségével szakítottam el a kapcsot a Legfelsőbb Tudat és a cerebrita között. A lelke immáron soha többé nem születik újjá. Tassadar szemében ott ült a kétkedés. Biztos vagy benne, hogy ez a Zasz nem kapott új testet? Nem kapott - válaszolt Raynor a Prétor helyett is. - Biztos, hogy végleg meghalt. Nem felejtette el Kerrigan és Daggoth beszélgetését sem, amit kihallgatott. Hallottam Kerrigant erről beszélni. Még mielőtt belecsöppentem volna a kettőtök párharcába. Bármit is csinált Zeratul, azzal végérvényesen kinyuvasztotta Zaszt. Aztán eszébe jutott annak a beszélgetésnek a másik fele is, és elsápadt. -A rohadt életbe! Mi az? Ha tudsz valamit, amit mi nem... - Hát... én... Egyikükre sem akart nézni, főleg Zeratulra nem. Aztán vett egy mély lélegzetet, és kibökte: -Azt hiszem, amikor megölted Zaszt, az elméd egy pillanatra magával a Legfelsőbb Tudattal érintkezett. Én is éreztem, amikor elpusztítottam a cerebrita és a közte feszülő kötelékeket. Nos... ahogy te érezted, ő is érzékelt téged, s míg te az öléssel voltál elfoglalva, ő kiszipolyozta az elmédet. így tudta meg azt is, hol találja meg Aiurt. Nem. Zeratul megtántorodott, mint akinek szélütése van, s a szemei hol őrült fénnyel izzottak, hol kifakultak, mint a matt üveg. Az én hibám. Összegörnyedt, aztán kiegyenesedett, s úgy tűnt, minden izma pattanásig feszül. Neeem!!! Mentális sikolyától felbuktak a közelben állók, s darabok hasadtak le a környező sziklákról. Aztán térdre roskadt, és a hang, ami mindannyiuk tudatában ott visszhangzott, keserű, vigasztalhatatlan sírásra hasonlított. Én vagyok a hibás! Elárultam a népem! Esdeklőn nézett Tassadarra, és hátrahajtotta a fejét. Kérlek, ölj meg! Ölj meg, és vess véget ennek a szégyennek! Aztán megadóan lehajtotta fejét, és türelmesen várta a büntetést. Az Egzekútor egy végtelennek tűnő pillanatig némán és mozdulatlanul ült, aztán felállt, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére Zeratul vállára tette a kezét. Igen... a te hibád, de nem szándékosan lettél néped árulójává. A te szándékod nemes és igaz volt, s ha nem általad, akkor más módon, de idővel meglelte volna Aiurt. Te csak siettetted az elkerülhetetlent.
Ahogy félrefordította a fejét, még a napsütésben is látszott, milyen rettentő fénnyel izzanak a szemei. Figyelmeztetnem kell a népünket. Tudniuk kell a közelgő vészről, s arról, hogy a cerebriták jelentik a kulcsot a zergek legyőzéséhez. Nekem egyedül azonban nincs elegendő erőm, hogy elérjem őket. Zeratul lassan felemelte a fejét és Tassadar szemébe nézett. A segítségedre leszek. Látszott rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül, hogy megzabolázza az érzelmeit, de tudta, az, hogy figyelmeztessék a szülővilágukat, most mindennél fontosabb. Együttes erővel áthidaljuk a távolságot, s hallani fogják a figyelmeztetésed. Tassadar biccentett, aztán megfogták egymás kezét, bár az Egzekútor szemmel láthatóan megremegett. Raynor meg se moccant, nehogy megzavarja őket a koncentrálásban, bármire is készülnek. A két vezér között fodrozódni kezdett a levegő, aztán mintha szivárványszín hártya feszült volna ki kettejük közé, s két másik protoss jelent meg a levegőben. Jim mintha csak egy homályos, vibráló hologramot látott volna. Az egyik idegen ugyanolyan uniformist viselt, mint Tassadar, és égkék szemei voltak. A másik aranysújtásos, bíbor köpenybe öltözött, s nehéz csuklya alól szürkéskék szemek kémlelték a világot. En Taro Adun, Egzekútor! A csuklyás hangja öreg volt és gyenge, s Raynor először azt hitte, hogy Tassadarhoz beszél, de a képmás szemei mintha sokkal távolabb néztek volna, s Jim egy pillanat múlva rájött, hogy az idősebb protoss valószínűleg az égkék szemű harcoshoz beszél. Azzal, hogy megvédted Antiochiát, visszaadtad a Templomosokba vetett hitemet. Belátom, Tassadar árulása alapjaiban rázta meg a... Az Egzekútor előredőlt, szinte megérintette a vibráló képmásokat, s a gondolatai tisztán és félreérthetetlenül a csuklyás protossra irányultak. Valóban, Aldaris? Reméltem, hogy egy Judikátor több bizalommal viseltetik Templomos testvérei iránt... Mindkét protoss megpördült, s szemmel láthatóan az új mentális üzenet küldőjét kezdték keresni. Az Aldaris nevezetű szemei végül megállapodtak az Egzekútoron. Tassadar? Hol... Hallgass Judikátor, mert nincs vesztegetni való időnk, és nekem sok dologról kell beszámolnom! Biccentett a másik protoss felé is, de máskülönben nem üdvözölte. Amint azt ti is tudjátok, a zergek, miután az emberek lakta Tarsonis elesett, egyszerűen eltűntek. A Konklávé utasított, hogy térjek haza, s én már indulásra készen álltam, amikor egy hatalmas erejű, pszíonikus hívás a figyelmemet egy félreeső világra irányította. A mentális hívásra mások is megjelentek, s itt, ezen a távoli, kietlen planétán találkoztam rég elveszett testvéreinkkel... a Sötét Templomosokkal. Tassadar tekintete egy pillanatra Zeratul felé villant, aztán visszatért a másik két protosshoz. Aldaris szemei vészjóslóan csillogtak, és a gondolatai kemények voltak, mint a jég. A Bukottakkal való bármiféle kapcsolatfelvétel eretnekség! Tassadar szemeiben szintén vad láng kelt életre. Elég! A Judikátor elcsendesedett, s Tassadar folytatta: Hallgass hát, Egzekútor, mert sok és fontos tudásra tettem szert a Sötét Templomosok Prelátusától, Zeratultól. Megtudtam, hogy a Legfelsőbb Tudat komoly mentális erőket birtokló lényeken, a cerebritákon keresztül irányítja a Rajt. Ha szétzúzzuk a cerebritákat, maga a Raj is megbénul, s vezetők híján darabokra hullik. A másik Egzekútor most szólalt meg először. Köszönet néked, nemes Tassadar! Ezeket a híreket mindenképpen felhasználjuk a harcban! Aldaris szavai még mindig haragtól izzottak, de aggódás is vegyült a dühhöz. Imádkozom, hogy még bízhassunk benned és hihessünk neked, Tassadar! Érzem, hogy a Bukottak mételye máris megfertőzte az elméd! Azonnal vissza kell térned az Aiurra! Tassadar nyugodtan fogadta a kirohanást. Számomra az Aiur biztonsága sokkal fontosabb, mint a Konklávé ítélete. Majd akkor térek vissza, amikor elérkezik a megfelelő pillanat. Meg amikor lesz egy hajód - gondolta Raynor, de esze ágában sem volt megszólalni. Nagyon is érthető volt, hogy
Tassadar nem akarta elterelni a hazaiak figyelmét a közelgő zerg invázióról azzal, hogy tovább beszél a Sötét Templomosokról, és azzal, hogy segítséget kér. A protoss elkötelezettsége és elszántsága akár még lenyűgöző is lehetett volna, ha nem ezen múlt volna, hogy elszabadulhatnak-e erről az elátkozott szikláról. Tassadar elengedte Zeratul kezét, elhúzta az arca előtt, s a szivárványszínű kép lassan semmivé foszlott a bágyadt napsütésben. Köszönöm. Lehet, hogy így van még valami remény az Aiur számára. A Sötét Templomos lassan bólintott. Reméljük. Bár az sem lesz elég, ha a cerebritákat veszik célba. Tassadar úgy nézett rá, mintha a másik megütötte volna. De... miért? A te támadásod is igen hatékony volt. Véglegesen elpusztítottál egyet! Zeratul egy pillanatig a fiatalabb protosst fürkészte, s csak utána válaszolt. Lenyűgöző erőknek parancsolsz, de ezek nem az igazi adományaid, nem az igazi hatalmad, hanem annak csupán egy formája. Nem is a legerősebb. Ezeket a vezetőitek tanítása és útmutatása alakította ki, s a félelmeik korlátozták sok éven át. Ha végleg el akarod pusztítani a zergeket, a benned lakó igazi erőt kell megragadnod és használnod. Tassadar csupán néhány nap múlva válaszolt Zeratul szavaira. Beszélj még a bennünk szunnyadó adományokról! Csupán ennyit mondott, de Raynor tisztában volt vele, hogy milyen fontos lépést tett az Egzekútor. Mindabból, amit eddig látott, hallott és tapasztalt a protossokkal kapcsolatban, Jim azt szűrte le, hogy az ő szemükben a Sötét Templomosok gonoszak és eretnekek. Tassadar úgy nőtt föl, hogy ezek megkérdőjelezhetetlen igazságnak számítottak, s ebbéli hitében csupán az elmúlt napok ingatták meg. Zeratul oldalán harcolt, tanult tőle, de... a Sötét Templomosok képességeit még mindig idegennek, veszélyesnek és... torznak tekintette.Az, hogy ezen dolgok felől kérdezett, s úgy beszélt róluk, mint a protossok ősi, elfeledett képességeiről - nem pedig úgy, mint valami gonosz és eretnek dologról -, hatalmas lépés volt tőle. Olyan volt ez, mintha megpróbálta volna átlépni a saját árnyékát s lebontani az előítéletekből épített falat. Az első lépés volt ez egy tágasabb univerzumba. S annak ellenére, hogy Tassadar sokkal öregebb volt, mint ő, Raynor olyan büszke volt rá, mint egy apa, amikor azt látja, hogy a fia megtette az első lépést afelé, hogy felnőjön.
17 A következő két hét a pihenés és tüsténkedés, tanulás és lustálkodás fura elegye volt. Zeratul szemmel láthatóan örült, amikor Tassadar kijelentette, hogy szeretné elsajátítani a Sötét Templomosok adományait, de a Prétor egy darabig hezitált, mielőtt választ adott volna a fiatalabb protoss kérdésére, vajon tanítaná-e. Ezek az adományok a személyiségünk magjában rejtőznek, s csak a fajtársaink előtt fedhetjük föl őket. Ha nem így tennénk, mások bepillantást nyernének a lelkünk legtitkosabb zugaiba is, és az ellesett tudást felhasználhatnák a népünk ellen. Jelentőségteljesen Raynorra pillantott, aki elértette a célzást, s már szedte is a sátorfáját, hogy magára hagyja a két protosst, de Tassadar megállította. James Raynor a szövetségesünk. Ő egy... A férfi meg mert volna esküdni, hogy a protoss - ha van orra - most mély levegőt vesz, hogy folytatni tudja a mondatot. ...ő... a társunk. Megdöbbentő volt, hogy mennyi érzés sűrűsödött ebbe az egy szóba - és nemcsak a protoss részéről. Raynor egy pillanatig mozdulni sem tudott a döbbenettől, és úgy érezte, valamitől elszorul a torka. A személyiségének egy része persze nevetett ezen a fajta szentimentalizmuson, de ebben a pillanatban csak nagyon halkan és erőtlenül. A protossok nemcsak olvasni tudták a gondolatokat és érzelmeket, hanem kivetíteni is, így Tassadar szavai nem csupán szavak és mögöttes gondolatok voltak, hanem egy sor, hozzájuk kapcsolódó érzelem is. Amik a szavaknál is erősebben hatottak Raynorra. Ezért teljesen tisztán látta és értette, hogy miért is volt ez a néhány szó a legnagyobb elismerés, amit protosstól kaphatott. Azzal, hogy a társuknak nevezte őt egy idegen, olyan köteléket hozott létre kettejük között, amit a becsület és büszkeség hívott életre, és a hűség tarthat életben. Az ehhez legközelebb álló emberi fogalom... Raynornak a vértestvérek jutottak az eszébe. Olyan emberek, akik egy életen át tartó hűséget, védés dacszövetséget fogadnak egymásnak, s úgy tekintenek a másikra, mint a saját vérükre és fajtájukra. Olyan megtiszteltetés volt ez, amiben csak keveseknek volt része, s az, akitől ilyesmire a legkevésbé számított, az épp a magas, hallgatag idegen harcos volt. - Hát... köszönöm - mondta sután, mert érezte, hogy a szavak mennyire nem adják vissza azt, amit igazándiból érzett és gondolt. Csak abban bízhatott, hogy az Egzekútor úgyis képes kiolvasni belőle, hogy mennyire nagyra tartja ezt a megtisztelő titulust. Aztán zavartan Zeratulra pillantott, akit - úgy tűnt - egyszerre bosszantott és szórakoztatott a dolog. - De... de igazán nem akarok útban lenni. Tassadar egy intéssel elejét vette a további szabadkozásnak. Nem vagy útban. Sőt szívesen látunk. Aztán leeresztette a karját, jelezvén, hogy ha a férfi akar, természetesen bármikor szabadon, kedve szerint távozhat. Mindketten - ember és protoss egyaránt - a Sötét Templomos felé fordultak. Na most nálad a labda, haver! - gondolta Raynor, és magában elmosolyodott. Könnyen meglehet, hogy a Prétor meghallotta Jim gondolatait, s persze lehet, hogy csak a drámai hatás kedvéért, de hosszan kivárt, mielőtt egy apró biccentéssel jelezte volna, hogy beleegyezik. Bölcs az, aki messzebbre lát, mint a másik bőrszíne vagy faja. Te pedig a másik lelkét láttad meg, s harcostársra leltél, származásától függetlenül. Lenyűgözöl Nem - gondolta Raynor. - Az a lenyűgöző, hogy még ebben a helyzetben is tudsz úgy fogalmazni, hogy a saját helyzetedet erősítsd vele. Hiszen ha Tassadar egy emberre is képes így tekinteni, akkor miért is ne tekinthetné szövetségeseinek a saját fajtársait, a Sötét Templomosokat? A két dolog közt nincs sok különbség.
És volt a Prétor dicsérő szavaiban egy csöppnyi irigység is. Meglehet, hogy Zeratul valóban bölcs volt, sokat tapasztalt, de minden tudása, tanácsa és a nyitott gondolkodásról szóló érvei ellenére is egy sor dologban nagyon is megcsontosodott ideákat követett. Tassadar ezzel szemben éppen most bizonyította be, hogy képes szakítani a régi utakkal, fölébe emelkedni mindannak, amire tanították, s amiben eddig hitt. Képes - amennyire csak lehet - átlépni a saját árnyékát. S ez olyan ritka adottság volt, amivel maga a Prétor sem rendelkezett. Annak, amit meg akarsz tanulni, a nagy része csak úgy sajátítható el, ha az elméink összekapcsolódnak. így James Raynor sajnos nem lesz képes megérteni ezeket a dolgokat, hiszen nem tudja a miénkhez kapcsolni a szellemét. Ennek ellenére megteszem, ami tőlem telik, s megmutatok és megtanítok neki is annyit, amennyit csak tudok, hogy jobban megértsen minket és azt, hogy milyenek is vagyunk. Bólintott, s ezúttal meg is hajolt Raynor felé. így talán megérted, mit is jelent protossnak lenni, s úgy fogsz megérteni minket, ahogy kívülálló még soha. Tassadar is bólintott. Igen. És meglehet, hogy te, akit nem kötnek azok a faji és kulturális béklyók, mint minket, talán olyan következtetésekre jutsz majd, melyek számunkra is hasznosak és tanulságosak lehetnek. Raynor egy pillanatig habozott - de csak egy pillanatig. Igaz, hogy az a része, amikor a két protoss összekapcsolja az elméjét, valószínűleg halál unalmas lesz számára, de... minél többet tudott a protossokról, annál inkább lenyűgözőnek találta őket. Mióta velük volt, egy fokkal türelmesebb lett, többet tervezett és... és ilyen lehetősége egy idegen faj és kultúra tanulmányozására soha többé nem lesz! Egy ilyen lehetőségért bármelyik tudós a lelke üdvét adná! Olyan dolgokat tanulhat és érthet meg, ami a legtöbb protoss előtt is rejtve volt. És... és Tassadar a társának nevezte. Ez nyomta talán a legtöbbet a latban. Raynor tudta, hogy ez egyike élete legfontosabb pillanatainak. Ugyanolyan fontos, mint az a nap, amikor elhagyta a szülői házat, az a nap, amikor Mike Libertyvel találkozott, vagy az, amikor Arcturus Mengsk oldalára állt. A Templomos meghívta, hogy vegyen részt valami hihetetlenül fontos dologban, s ennek visszautasítása olyan lenne, mintha nem is gondolná komolyan a szövetségüket. így hát ünnepélyesen bólintott, aztán visszaült arra a lapos kőre, amin általában trónolt. - Nem tudom, hogy én mit ajánlhatnék, de... köszönöm a lehetőséget! Ennyivel le is volt zárva a dolog. S még aznap délután - csak azért nem korábban, mert Zeratul semmit nem tett megfelelő előkészületek és drámai hatásszünetek nélkül - megkezdődött a tanításuk. Ahogy a Sötét Templomos előre figyelmeztette, Raynor a legtöbb dolgot nem igazán volt képes értelmezni vagy követni. Volt, hogy a két protoss összekapcsolta a tudatát, s Zeratul így képes volt egy-egy dolgot közvetlenül demonstrálni, s ebből a férfi jobbára kimaradt. Eleinte persze megpróbálták bevonni ebbe is, de néhány furcsa látomáson és egy mindent elsöprő hangözönön kívül csak egy pokoli fejfájás jutott el a tudatáig, más nem. Zeratul hamarosan megszakította a mentális kapcsolatot, és sajnálkozva rázta meg a fejét. Ez még a protossok közt is leginkább két elme közt működik, a te tudatod pedig e tekintetben nagyon különbözik a miénktől. így hát mégis igaza lett, már ami a halálos unalmat illette, s míg a két protoss némán kommunikált, ő járt egyet, vagy csak ült, és a két élő szobrot bámulta. Máskor viszont számára is érdekfeszítő dolgokról volt szó: Zeratul a protoss történelemről és vallásról mesélt nekik, s ezt Raynor is elmélyülten hallgatta, bár sokszor óhatatlanul elvesztette a fonalat. Hallotta a protossok teremtésének történetét, s hallott a Xel'Nagákról, arról a fajról, mely korokkal ezelőtt létrehozta a protossokat. Hallott történeteket arról, hogyan szakadt szét a fiatal protoss faj, s hogyan tűnt föl Khas, a Misztikus, aki újra egyesítette az egymással hadakozó törzseket, s létrehozta a Khalát, a Megvilágosodás Ösvényét. Ez a Khala volt az, ami mind a mai napig a protoss társadalom gerincét adta, s meghatározta a benne élők létét. S azon protoss törzsek gyermekei, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a Khala szigorú struktúráját, s nem tagozódtak be az új protoss társadalomba, száműzettek az Aiurról. Ők lettek a Sötét Templomosok. Az erőink maguktól a Xel 'Nagáktól származnak, s a személyiségünk szerves részét képezik. A Khala azonban
megszűri ezeket az erőket, s hogy mi legyen az a kevés, ami megmarad belőle, arról az elmúlt korok nemzedékei döntöttek. A mi igazi erőinket azonban semmiféle szűrő nem béklyózza. Tassadar egy darabig hallgatta, de ennél a pontnál megrázta a fejét. Ezek nélkül a korlátok nélkül viszont nem mi uralkodnánk az erőinken, hanem azok mirajtunk. Ahogy az régen meg is esett, amikor Adun nem tudta teljesíteni a kötelességét, s megengedte a Törzseknek, hogy tetszésük szerint használják az erőiket, s azok kis híján elpusztították a világot. Zeratul izmai megfeszültek, s a fájó emlékek hatására olyan érzések és emléktöredékek szivárogtak elő elméje mélyéről, amiktől Raynor összeborzadt. Igen, tudok ezekről a dolgokról - mondta Tassadar. - A történetek és pletykák korról korra öröklődnek, s amikor elég messze jutunk a Templom tanainak elsajátításában, arra is megtanítanak minket, hogy mi az igazság és mi nem. Zeratul egy biccentéssel nyugtázta Tassadar szavait, aztán folytatta. Tanítanak benneteket, de nem tanítanak meg mindent. Mi több, ahelyett, hogy a történelem tényeit tanítanák meg nektek, csak egy olyan variációval traktálnak benneteket, ami a Konklávé szája íze szerint való. Immáron évszázadok óta. Elcsuklott a hangja az elfojtott indulattól, aztán elfordult és megrázta fejét. Raynor tudta, hogy erre a napra vége a tanításnak.
A protoss történelemhez csak három nap múlva tértek visz- sza, de ennek is megvolt a maga oka. A második napon rajtuk ütöttek a zergek, s miután visszaverték őket, az emberek és a protossok új táborhely után kellett, hogy nézzenek. Egy eldugott völgyet választottak, ami remélhetőleg megint kitart egy darabig, mint menedék. Mostanra már szinte művészi tökélyre fejlesztették a táborbontást, s mivel a protossok is segítettek az embereknek a felszerelésük összepakolásában, alig húsz perc alatt menetkészek voltak. Minden egyes táborbontással, minden egyes ütközettel és új táborhely keresésével egyre erősebb lett a két faj harcosai között az összetartás, s a zelóták és a Sötét Templomosok közt is megjelent a kölcsönös tisztelet. Raynornak volt egy olyan érzése, hogy ennek van valami köze ahhoz is, hogy Zeratul, Tassadar meg ő ennyi időt töltenek egymás társaságában. - Nem lehetnek mind olyan megátalkodott szemétládák - taglalta Non egyik nap, reggeli közben különben a parancsnok sem ücsörögne annyit a társaságukban egész nap azokon a hideg sziklákon! Erre persze kitört a röhögés. - És miről beszélgetnek? - kérdezte Cavez egy kicsivel később Raynortól. - Vagy gondolkodnak... telepatikusan csevegnek, vagy... mit tudom én, hogyan kell ezt mondani... A katonák többsége még mindig nem barátkozott meg a telepátiával, pedig a protossok telepaták voltak. Raynor egy párszor eltűnődött rajta, hogy vajon ő miért vette könnyebben ezt az akadályt. Talán az, hogy ismerte Kerrigant, aki maga is telepata volt, no meg a víziók. Talán ez segített neki, hogy elfogadja a telepátia létezését, és így a protossokkal folytatott kommunikáció is könnyebben ment neki. Nem mintha olyan könnyen megszokta volna, hogy egyszer csak egy idegen gondolat tolakodott a fejébe, de legalább már nem rémítette halálra. - Történelemről - válaszolta Raynor őszintén. - A történelmükről tanulok. Belekortyolt a kávéjába, és a tűzforró folyadékkal együtt a választ is ízlelgette még egy kicsit. - Ami igazán megtisztelő - tette hozzá végül. - Még soha egyetlen másik fajnak sem engedték meg, hogy ennyi mindent tudjon meg róluk. És most már azt is értem, hogy miért. Minél többet mondanak a múltjukról, annál tisztábban látom, hogy mik és milyenek ők ma, és hogyan lettek ilyenné. - És ez... frankó? - kérdezte Cavez óvatosan, s korábbi gyanakvásának árnyéka még mindig ott lapult a pillantásában és a hangjában. - Az - biztosította Raynor. - Sőt még annál is jobb. Nem kell aggódnunk. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy soha nem árulnak el minket.
Tudta, hogy ez az igazság, és ki is mondta. A hűség és becsület a protoss faj legalapvetőbb jellemvonásai közé tartoztak már a Khala előtt is, s azóta csak még fontosabbá váltak. Még a Sötét Templomosok - lázadásuk és hírhedtségük ellenére is - a végletekig büszkék és becsületesek voltak. S mindenek felett hűségesek a saját fajukhoz. Ezt Tassadar is látta, és a Sötét Templomosok iránti megbecsülése napról napra csak nőtt. Különösen az után, hogy Zeratul leckéi folytatódtak. A harmadik napon, amikor az új táborhelyük, egy apró völgy mélyén, a sziklafalnak vetett háttal ülve hallgatták, ott folytatta, ahol napokkal ezelőtt félbehagyta. Való igaz, majdnem elpusztítottuk a szülőbolygónkat, de... ez nem teljes egészében a mi hibánk volt. Adun remélte, hogy megmutathatja, mi is a hiba az úttal, amit járunk. A Prétor tekintete a távolba révedt, s Raynor tudta, hogy ősi dolgokról mesél. Túl ősiekről, semhogy a saját emlékei legyenek, de azok alapján, amit Tassadar mesélt neki a telepátiáról és az emlékek és tapasztalatok egyesítéséről, a férfi megértette, hogy most olyasvalaki emlékeit idézi föl az idős protoss, aki ott volt, s ezt a tudását most Zeratul szinte a sajátjaként élte meg. Parancsot kapott, hogy pusztítson el minket. A hangja halk volt, szinte lágy, de Tassadar borzadt a hallatán. Erről nem mesél a Konklávé, ugye? - folytatta a Prétor. - Ugyan miért is tennék? Mi hasznuk lenne belőle, ha beismernék, hogy elküldték a hősüket, a Templom legjobb harcosát, hogy mészárolja le azokat, akiknek az volt az egyetlen bűne, hogy nem hódoltak be a Konklávé törvényeinek? Lassan bólintott, mintha csak magában beszélne. Most már láthatod, hogy miféle hamis tévutakra vezettek, s milyen féligazságokkal traktáltak. A hangja azonban nem elégedett és diadalittas volt, hanem szomorú. Mindazonáltal... Adun nem engedelmeskedett a parancsnak. Nem tudta rávenni magát, hogy lemészárolja a saját fajtársait. Ehelyett elmondta nekünk Khas tanításait. Hogy hogyan kell uralni és megcsapolni a bennünk fortyogó erőt. Bízott benne, hogy összekapcsolódnak az elméink, s akkor majd meglátjuk, milyen ostobák is voltunk, s milyen balgaság az ellenállás. Zeratul elhallgatott, s egy percig úgy tűnt, nem is fogja folytatni a történetet. - De a dolog nem működött - mondta ki hangosan Raynor, akit teljesen a hatása alá vont az, amit hallott. A Prétortól a keserű kacaj mentális megfelelőjét kapta válaszul. A megjegyzés azonban visszazökkentette Zeratult a jelenbe, ahol hallgatósága várta a történet folytatását. Nem... nem működött. Megtanultuk használni a képességeinket, de nem tanultuk meg az ehhez szükséges önuralmat. Ha másra nem is, a Khala erre azért jó: a születés pillanatától önfegyelemre nevel, s megtanítja a protossokat arra, hogyan uralják a gondolataikat és az indulataikat. Ilyen felkészítés mellett a népünk félelem nélkül használhatja a képességeit. A Törzsek azonban még nem rendelkeztek ezzel a tudással. Adun csak az erőinket tudta felszabadítani, de az önuralomra nem tudott minket megtanítani. Ahhoz a legjobb esetben is évtizedek kellettek volna. Márpedig neki nem voltak évtizedei. Sokan közülünk nem is hallgatták volna meg. Túl öregek voltak már, túlságosan megcsontosodtak ahhoz, hogy elhagyják a régi utakat valami új kedvéért. A tekintete megpihent Tassadaron, aki elértette ezt a pillantást. Mert Tassadar a Templom magas rangú harcosa volt, a protoss társadalom kiváltságosa, de még mindig elég fiatal, idealista és becsületes ahhoz, hogy más utat kezdjen járni - ha úgy találja helyesnek.Az erőitek túl nagyra nőttek, s már nem voltatok képesek uralni azokat. Tassadar hangja nyugodt maradt, de amit mondott, az kijelentés volt, nem kérdés. Igaz. - bólintott Zeratul. - Vihar kélt, amit az elménk kavart, s amit ősi ellentétek és a gyűlölködés szült és táplált. Rettentő vihart vetettünk, ami képes lett volna minden életet learatni az Aiuron - s majdnem így is történt. A Konklávé végül ugyan megfékezte ezt a pusztító förgeteget, de az ár... rettentő volt. Az Egzekútor kimérten fejet hajtott. Értem. S ennek ellenére azt akarod, hogy én ezt az utat kövessem. Zeratul megrázta a fejét, és szavaiban annyi szenvedély volt, amennyit még ketten együttvéve sem hallhattak tőle. Nem! Nem ebben a formában! Szemmel látható erőfeszítéseket tett, hogy lecsillapítsa feltörő indulatát. Az csak a kezdet volt, s megmutatta, hogy mik a hibák és buktatók az úton, amelyet járunk. A száműzetésünk után tovább tanulmányoztuk az erőket, melyeket Adun segített felszabadítani bennünk, de ugyanakkor önuralmat is
tanultunk. Legalább olyan kemény és szigorú szabályok szerint használjuk az erőinket, mint amiket a Khala tanít, de azok nélkül a megkötések nélkül. Az elmúlt korok alatt megtanultuk használni és uralni fajunk vele született erőit, ugyanakkor az elménket nem béklyózzák olyan szabályok és törvények, melyek java mára már elavult, s amik csak arra jók, hogy fenntartsák a jelenlegi hierarchiát, és megóvják a hatalmon levőket. Tassadar megrázta fejét, s bár a gondolatai nyugodtak maradtak, ugyanakkor kemények is voltak, mint a kősziklák.A Khala nem börtön, hanem a társadalmunk és a létezésünk alapja és sarkköve. Nehéz ezt elmagyarázni olyanoknak, akik nem tapasztalták meg, de... mi egyek vagyunk a Khalával. Összekapcsolja az elméinket. De nem úgy, mint amikor kommunikálunk. A Khala... egyfajta mélyebb... kommunikációt tesz lehetővé. Ez az igazi kötelék a protossok között. S miközben az egyén feloldódik, és eggyé válik a többi protossal, egyetlen hatalmas, dicső entitás része lesz. Mint a Raji - hasított Raynorba a gondolat. Ő ugyan nem mondta ki hangosan, de Zeratul is valami hasonlóra gondolhatott - és ő nem ódzkodott szavakba önteni az aggályát. Nos, ezért utasítottuk el a Khalát. Nem akartuk elveszíteni önmagunkat. Protossok vagyunk, ugyanakkor egyéniségek is. És a kettő szerintünk egyformán fontos. Tassadar megkereste a Prétor tekintetét, és bólintott. Egyetértek. Én magam sem gondolom másképp. Felemelte az egyik kezét, hogy elejét vegye Raynor kérdéseinek. Igen, bizonyos formában elveszítjük önmagunkat, de nem a személyiségünket. Az egyéniségünk megmarad, de eltűnik az elszigeteltség és a magányosság érzése. Én a Khalán belül is Tassadar vagyok, de ugyanakkor több is, mint pusztán ez a test és elme. Egy vagyok a testvéreimmel, s így egy nagyobb egység része is, mely az egész népünket magába foglalja. Megrázta fejét, és a sóhaj mentális megfelelőjét hallatta. Ezt... nem lehet megfelelően elmagyarázni valakinek, aki nem tapasztalta meg. És egyikőtök sem fogja soha megtapasztalni... Egy pillanatra szomorúság csillant a szemében. - Azt értem, hogy nekem nem nagyon menne - húzta el a száját Raynor. - Én nem vagyok protoss. De mi a helyzet vele? Tassadar a Prétorra nézett és a pillantása még szomorúbb lett. A Sötét Templomosok elszakították a köteléket, ami a népünkhöz kapcsolta őket. Örökre eltépték a köldökzsinórt, s elhajították az identitásukat akkor, amikor hátat fordítottak nekünk. Zeratul szeme vad fénnyel kezdett izzani. Mi soha nem fordítottunk hátat a népünknek! Még mindig figyeljük Aiurt és óvjuk - veletek együtt! A száműzetésünk első pillanatától fogva így teszünk! Lehunyta szemét, s erővel kényszerítette magát, hogy megzabolázza haragját. Az viszont igaz, hogy eltéptük a köteléket, mert féltünk tőle, hogy a Khala felfal és elemészt minket. Hogy eltűnik a személyiségünk, s mi is a Konklávé bábjaivá válunk. Talán ha olyasvalaki magyarázta volna el a dolgot, mint te... hogy mi is vár ránk... talán másként cselekedtünk volna. Tassadar szeme elkerekedett. Felmerült bennetek, hogy visszatértek? A Prétor bólintott. Igen. Ha módunkban állna, visszatérnénk. Egy nagyobb egység részévé válni... nos, ez már nem borzaszt minket úgy mint rég. Természetesen nem a Konklávé szája íze szerint, mert bennük még mindig nem bízunk, hanem a hozzád hasonló egyéniségekkel szövetkezve. Tassadar hitetlenkedve rázta meg a fejét. Meglep, hogy ilyen nyugodtan beszélsz az efféle dolgokról! Zeratul olyan hangon horkant föl, aminek hallatán még Raynor is elvigyorodott. Mi minden tettünket megfontoljuk, Egzekútor! Minden lépésünket előre kiszámítjuk, megvitatjuk, s addig csiszoljuk, amíg már nem találunk benne hibát! Mi már az ősi időkben sem voltunk hamariak, s azóta a hideg csillagok fényében és az űr végtelen sötétjében tanultunk türelmet. Akkor már nem engedtek azonnal utat minden szenvedélynek - mondta Tassadar. Ez megint inkább kijelentés volt, mint kérdés, de a Prétor válaszolt rá.
Természetesen nem. Ez is egy olyan mese, amit a Konklávé terjeszt rólunk, hogy mindenki gonosztevőknek és rémeknek tartson minket. Szerintük alig valamivel vagyunk jobbak, mint az állatok, s képtelenek vagyunk uralni az indulatainkat és tiszta fejjel, racionálisan gondolkodni. Széttárta karjait, s a mozdulatba az egész völgyet belefoglalta. Irracionálisak és fegyelmezetlenek lennénk? Háta mögött a Sötét Templomosok ugyanolyan mozdulatlanul, a meditatív békébe merülve ültek, mint a Templom zelóta harcosai. Másfajta válaszra nem is volt szükség. *
- Szegény, szegény Jim! Milyen magányos, milyen szomorú. Mint aki el van átkozva. Raynor iszonyodva ébredt, s izzadságban úszva ült föl. Mély lélegzetet vett, s megpróbálta lecsillapítani vadul kalapáló szívét. A francba! Nem emlékezett az álom minden részletére, de abban biztos volt, hogy megint Kerrigan szerepelt benne. Mióta elhagyták a kompot, megint egyre gyakoribbak lettek ezek a víziók. S bármennyire is vágyott ezekre az álmokra korábban, olyan drámaian megváltoztak, hogy most már inkább rémálmoknak tűntek. Az utóbbi időben - már amire még emlékezett az ébredés után - még mindig ők ketten szerepeltek az álmaiban. Együtt voltak, de egyáltalán nem voltak boldogok. Legalábbis egy idő után már nem. Együtt ettek, nagyokat futottak, szerelmeskedtek, vagy egyszerűen csak ültek, beszélgettek, és jókat nevettek, szerelemmel és élettel telve. Aztán valami mindig megváltozott. Kerrigan elhúzódott tőle, vagy hideggé és távolságtartóvá vált a karjaiban. Eltorzult hangja egyre mélyebb, reszelősebb lett, s olyan visszhangok lapultak a szavai mélyén, amitől jeges borzongás futott végig a férfi hátán. Az arca is kezdett megváltozni, s a lassan elsötétülő bőre mintha megolvadt volna. Arckifejezése pedig már nem szerelemről vagy vonzalomról, hanem szomorúságról, haragról és gyűlöletről árulkodott. - Milyen kár - mondta minden egyes alkalommal. - Mindent megkaphattál volna, Jim! Ilyenkor általában fölébredt, de néha nem. Néha megpróbált elmenekülni a zátonyra futott szerelem elől, s azon kapta magát, hogy kétségbeesetten fut, de elfogják, megkínozzák... Valószínűnek tartotta, hogy ez a mostani álma is ebből a fajtából való volt. - Na ebből elég! - morogta maga elé, ahogy fölkelt, és halkan, nehogy fölébressze a többi katonát, akikkel a szálláson osztozott, kibújt a sátorból. Eleget aludt, mégsem érezte magát kipihentnek. Az utóbbi időben ez kezdett rendszeressé válni, és ez meg is látszott rajta. Gyakran ingerlékeny volt, nyűgös és ellenséges, különösen ilyenkor, az ébredést követő időszakban. Égett a szeme, s a sebhelyek, amiket álmában kapott, gyakran még órákig sajogtak. Ennek ellenére titkon minden éjjel remélte, hogy megint Kerrigannel álmodik, s minden alkalommal, amikor így történt, igyekezett legalább az álom elejét kiélvezni. Még mielőtt minden kegyetlenné és véressé vált volna. - Miért csinálja ezt velem? - morogta maga elé, miközben letérdelt a völgykatlan oldalában levő vízgyűjtők egyikéhez, és megmosta az arcát. Meglehet, hogy a saját indokai legalább annyira homályosak, mint a mostani gondolataid. A szavak olyan hirtelen bukkantak föl az elméjében, hogy ijedtében összefröcskölte magát. Megpördült, annak ellenére, hogy valahol mélyen, ösztönösen már sejtette, hogy ki áll mögötte. A mély, száraz mentális hang eltéveszthetetlen volt. - Zeratul. A Prétor alig néhány lépésnyire állt tőle, kezeit hímzett köpenyébe rejtette, s izzó, zöld szemeivel őt vizslatta. Nem akartalak megijeszteni. - Semmi gond - rázta meg a fejét Raynor, még egyszer megmosta az arcát, aztán lassan talpra kászálódott. - Csak egy rossz álom volt. Még mindig érződik rajtad a nő lenyomata. Zeratul olyan nyugodtan közölte ezt, hogy Raynor megborzongott. Nem mintha nem lett volna tisztában vele,
csak... soha nem merte hangosan kimondani. Az álmokat ugyan ő álmodta, de valójában Kerrigantől jöttek. Kínoz téged. Zeratul lassan egy lapos sziklához sétált és letelepedett rá. Összehúzta magát, hogy szinte csak egy púpos, sötét köpenynek látszott, s így a szemei egy vonalba kerültek a rendőrbíróéval. És nemcsak téged. Többet ugyan nem mondott, de a pillantása épp olyan volt, amilyet az anyjától, a tanítóitól, vagy éppen Mengsktől kapott nem egyszer. Mintha csak azt sugallta volna, hogy találd ki te magad! - Ugye csak én álmodom ezeket az álmokat? Az első gondolata az volt, hogy talán az embereire is képes valamilyen módon hatást gyakorolni az álom, de Zeratul megrázta a fejét. - Akkor meg? Ki másnak tudna ezekkel az álmokkal ártani? Hiszen ez csak kettőnkről szól - róla és rólam. Raynor úgy érezte, hogy jeges borzongás kúszik végig a tagjain. A protossra pillantott, bár már a világító, zöld szemeit is alig látta. - Ugye... magát kínozza ezekkel az álmokkal? Saját magát. Ugye erről van szó? Hogyan képes egy álom fájdalmat okozni az álmodónak? Raynor sejtette, hogy a kérdés ellenére a vén protoss már tudja a választ. Ő már kitalálta, átgondolta, átrágta, s addig forgatta magában, míg biztos nem lett a válasz helyességében. Most itt az ideje, hogy ő is rájöjjön és kimondja. Ki kell mondania, bár tudta, hogy Zeratul a gondolatait is képes hallani, de... úgy érezte, ki kell, hogy mondja hangosan. - Akkor okozhat fájdalmat, ha olyasmit ad az álommal, amit magának akart megtartani. Vagy ha olyasmit oszt meg másvalakivel, amit nem is akart igazán megosztani. Vagy... ha olyasmit él át újra általuk, amire nem szívesen emlékszik, s amit legszívesebben olyan mélyre temetne a tudatában, amennyire csak lehet. Hogy soha többé ne kelljen szembenéznie vele. - Az álmokra gondolt, hogy miről is szóltak, s főleg arra, ahogy kezdődtek. Képeket küld nekem... álmokat. Arról, ami lehetett volna közöttünk. Már a visszaemlékezés is szinte fizikai fájdalmat okozott neki. - Úgy értem... ha minden másként alakult volna. Ha igazán, rendesen együtt lehettünk volna. A lelki szemei előtt megint együtt rohantak, nevettek és táncoltak. - Megmutatja nekem, hogy boldogok lehettünk volna együtt. Jim megpróbálta kipislogni szeméből a könnyeket, aztán Zeratulra pillantott. Azzal okoz fájdalmat, hogy megmutatja, milyen lehetett volna - mondta lassan. Igen. A Prétor megint nem mondott többet, s szemmel láthatóan arra várt, hogy a férfi folytassa. Ugyanakkor magát is kínozza. Olyan dolgokat akar, melyek már soha nem lehetnek az övéi - tette hozzá Raynor fáradt, rekedt hangon. - Egy része még mindig velem akar lenni. Énvelem. Én jöttem el őt megmenteni, és nem Mengsk. Akar engem, s az álmok is ebből a vágyból születnek. S ezeket az álmokat torzítja el, mert tudja, hogy nem kaphatja meg, amit akar - engem. S ezeket használja fel ellenem, mert csak így tudja igazolni maga előtt is az álmokat, hogy elküldi őket, s tudatja velem, hogy mire is vágyik valójában. Vágy és gyűlölet. Halálos kombináció. Zeratul elégedetten bólintott. Magadtól is gyorsan rájössz az igazságra, ha az elméd megszabadul a béklyóitól. - Ha ez alatt azt érted, hogy az esetek felében vagyok akkora seggfej, hogy nem látok túl az orrom hegyén, akkor igazad van - vigyorodott el Raynor keserűen, aztán ismét elkomolyodott. - Szóval... akarja is, meg nem is akarja ezeket az álmokat. Pedig még mindig kínoznak, és hideg verítékben fürödve ébredek föl tőlük szinte minden éjjel. Néma könyörgéssel nézett a vén protossra. - Meg tudod állítani őket? Én? Ezek nem az én álmaim, s nem is én hívom életre őket. - De érzékeled őket! - mondta Raynor kétségbeesetten. - Képes vagy kiolvasni őket az elmémből! Nem tudnád valahogy... blokkolni őket? Meggátolni, hogy elérjenek hozzám? Valahogy tévútra vezetni őket... vagy... valami? Tudta, hogy vaktában tapogatózik, méghozzá meglehetősen szánalmasan, de a kétségbeesés erőt adott neki. S a tudat, hogy Kerrigan egy része még mindig vágyik rá, s azt kívánja, bár másként alakultak volna a dolgok, csak még borzasztóbbá tette ezeket az álmokat.
A Prétor azonban megrázta a fejét. Ezekkel az álmokkal neked kell megbirkóznod. Nem az én tisztem, hogy elhárítsam őket, hanem a tiéd. Neked kell a legjobb tudásod és képességed szerint fölvenni velük a harcot. Raynor fölkelt, hogy visszabotorkáljon a sátrába, aztán hirtelen megállt. Volt valami Zeratul hangjában és szavaiban, ami megtorpanásra késztette. - De meg tudnád állítani őket, ha akarnád - fordult vissza. - Ha akarnád. Zeratul rezzenéstelen pillantással, némán figyelte az embert. Miért nem teszed? - lépett egy lépést közelebb Raynor. - Még csak nem is arra kérlek, hogy tedd meg... vagy legalábbis nem most. De tudni szeretném, hogy miért nem! Tudni szeretném az igazat!Egy pillanatig úgy érezte, a Prétor válaszra sem fogja méltatni, vagy megint valami olyasmit fog mondani, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnia. Aztán a vén protoss felsóhajtott. S ez a gyenge hang egyszerre tükrözött jókedvet és bosszúságot. Sokkal jobban hasonlítasz ránk, mint ahogy azt először gondoltuk. Olyan csöndesek voltak a szavai, hogy Raynor eleinte abban sem volt biztos, hogy tényleg hallja-e őket, s nem csupán a képzelete játszik vele. Aztán a Prétor egy kicsit hangosabban folytatta. Igazad van. Az álmokat meg lehetne állítani, bár nem kevés fáradság árán. A kettőtök közötti kötelék, amin át eljutnak hozzád, erős. Nagyon erős. Mintha... ragyogó fényből szőtt szálak kötnének össze benneteket. - Fényből szőtt kötelékek? - húzta össze a szemöldökét Raynor. - Te látod őket? Akkor... te látod, hogy hová vezetnek ezek a szálak? Hogy... hol van Kerrigan? Zeratul lassan bólintott. A pontos helyet természetesen nem látom, de a fények intenzitása alapján meg lehet mondani, hogy közel jár-e vagy távolodik. -Akkor... akkor ti fölhasználtatok engem! - csattant föl Raynor. - Hagytátok, hogy elérjenek ezek az álmok, mert a kettőnk közti kötelékeket vizsgálva tudtátok, hogy merre jár, és így el tudtátok kerülni! Igen. A férfiban forrt az indulat, aztán lassan erőt vett magán. Megvizsgálta a dolgot más szemszögből is, s végiggondolta, hogy ő mit tett volna hasonló helyzetben. A régi, vagány és impulzív Jim Raynor bevert volna egy pár orrot, de az új Jim Raynor - aki a protossoktól tanulta a stratégiát - már másként gondolkodott. Körbejárta a problémát, s a dühe lassan elolvadt. - Jó - mondta végül. - Ez olyan fegyver, amit még a hasznunkra fordíthatunk. Ahogy visszamászott a sátrába, még hallotta, hogy Zeratul mit mormol. Sokkal jobban, mint ahogy először gondoltuk.
18 Már ráléptél az ösvényre, az igazi erő ösvényére. Zeratul ezen kijelentése néhány nappal később hangzott el. Mint rendesen, Zeratul most is elsősorban Tassadarral foglalkozott, s Raynor csöndben, egy kicsit odébb húzódva ült, s a két protosst figyelte. Még csak a segítségemre sem volt szükséged, hogy megtedd ezt az első lépést. Mintha hajszálnyi megrovás is vegyült volna a Prétor szavaiba, amiért - úgy érezte - nem volt rá nagyobb szükség. Tassadar megrázta a fejét. Nem értem. Az, hogy képes volt beismerni a tévedését és azt, ha nem értett valamit, kifejezetten szimpatikussá tette a protoss vezért Raynor szemében. Emlékezz csak, amikor először találkoztunk! Tassadar szégyenkezve hajtotta le a fejét. Most, hogy már több mint egy hónapot töltöttek együtt, nem szívesen emlékezett vissza arra, hogy mi is történt az első találkozásukkor. Szemmel láthatóan bánta már, hogy megtámadta Zeratult. A vén Prétor azonban egyetlen intéssel jelezte, hogy a szégyenkezés és a bocsánatkérés teljesen felesleges. Mentális fegyvereket használtál, emlékszel? Raynornak is eszébe jutottak az Egzekútor csuklóiból kibukkanó, ragyogó-kék energiapengék. Tassadar bólintott. Mentális fegyvereket használtál, pedig nem is voltak rajtad a csuklóvédőid. Tassadar szemei lassan összeszűkültek, ahogy kezdte megérteni, hogy mire is akar kilyukadni a Prétor. Raynor viszont egy kukkot sem értett a dologból. - Sajnálom, hogy közbe kell szóljak, de ezt nem értem - hajolt közelebb. - És ha nem viselte a csuklóvédőit, az mit jelent? Tassadar lassan megcsóválta a fejét. A csuklóvédők fókuszálják és felerősítik a mentális képességeinket. Ezek segítségével hozzuk létre az energiapengéinket. Én viszont... Zavartan hallgatott el, mint aki képtelen befejezni a mondatot, de Zeratul megtette helyette. Te mindenféle segédeszköz nélkül hoztál létre efféle fegyvereket. Az elméd egymagában képes volt fókuszálni s formába önteni az erődet. Olyan büszkeség volt a szavaiban, mint amikor egy apa dicséri meg a fiát. A tudatodnak máris sikerült - ha csak egy hajszányit is - elszakadnia a Khala megkötéseitől. A kezét biztatóan tette Tassadar vállára. Készen állsz a következő lépésre. Ami ezek után következett, annak a javát Raynor nem is nagyon tudta követni. Zeratul instrukciói metaforákkal teletűzdelt eszmefuttatások voltak, mentális költészet, melynek szavakból, benyomásokból, képekből és hangokból álló gondolatsorai azt a célt szolgálták, hogy a Prétor rávezesse Tassadart arra, hol is húzódik képességeinek valódi határa. A dolog nem tűnt érdekesnek, de az, ahogy Tassadar lassan képessé vált arra, hogy fölszabadítsa a saját erőit, már sokkal inkább. S néhány óra múlva, az idáig némán kommunikáló protossok végre megmozdultak. Zeratul elégedetten bólintott. Készen állsz. Készen? - tápászkodott föl Raynor, és megpróbálta kimasszírozni combjából a milliónyi apró tű szúrását. Mire áll készen? Az Árnyjárásra. Zeratul levezette őket a völgybe, ami a táborhelyükül szolgált, s közben folytatta a magyarázatot. Ez egy olyan próba, amin minden Sötét Templomosnak át kell esnie, hogy bebizonyítsa, elsajátította a
képességeinket. Raynor, aki a két protoss mögött lépdelt, kezdte már kapiskálni, hogy miről is beszél Zeratul. Egészen mostanáig abban a hitben élt, hogy Tassadar egyszerűen csak a protoss hagyományokról és az erőkről tanul, ami fajuk közös öröksége. Most azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennél jóval többről van szó. Igen, a Prétor tanította Tassadart, de ez sem csupán egy baráti gesztus volt. Sötét Templomossá képezte ki. - Mi történik, ha sikerrel kiállja a próbát? - kérdezte Raynor, ahogy a völgy távolabbi vége felé közeledtek. Mindenki kitért a trió útjából - a zelóták a völgy keleti falához húzódtak, a Sötét Templomosok a nyugati fal melletti árnyakba olvadtak bele, Raynor pedig intett a saját embereinek, hogy maradjanak, ahol vannak, a völgy délkeleti sarkában. Olyan lesz, mint mi. - És az, ami eddig volt? Megszűnik Templomosnak lenni? Maga sem értette igazán, hogy ez miért olyan lényeges, de megkedvelte az Egzekútort, s tudta, hogy milyen fontos volt számára, hogy a Templom harcosa lehetett. A kérdés hallatán Zeratul visszafordult, és szótlanul Raynorra pillantott, mint aki megpróbál olvasni a gondolataiban. A vén protoss pillantása kifürkészhetetlen volt, mint mindig, de Raynor az elmúlt hetek során már látta egy párszor azokat a szikrákat, amik most is ott izzottak a Prétor szemében. Zeratul elégedett volt. Eddig csak egyvalaki próbálta meg mindkét ösvényt egyszerre járni. Ennél többet nem mondott, s nem is magyarázta meg ezt a megjegyzését. Mostanra elérték a völgy túlsó felét, s megálltak. Tassadar kérdőn pillantott a Prétorra. Mit kell tennem? Idáig mintha valamiféle transzban lett volna, amiből ebben a pillanatban ébredt. Lassan körülnézett, s szúrós, kék szemei a környezet minden részletét felderítették. Vágj át a völgyön, csak az árnyékok közt mozogj, s ne engedd, hogy bárki is megakadályozza, hogy továbbjuss! - Ennyi? - csúszott ki Raynorból önkéntelenül is a kérdés. - Csak ennyi? Át kell vágnia a völgyön? Mindkét protoss szótlanul bólintott. Aztán Raynor visszafordult a völgy felé, és ismét szemügyre vette a terepet. Idefelé jövet ezernyi apró részletet látott, amik csak most álltak össze egy egységes képpé. A keleti sziklafal mentén, a lenyugvó nap fényében ott álltak Tassadar zelótái. Zeratul követői már eltűntek az árnyak között, s az Egzekútornak most ezeket az árnyékos foltokat kihasználva kellene átvágnia a völgyön. Egy olyan völgyön, ami ugrásra kész, láthatatlan harcosokkal van tele. Igen, így már valóban halálos próbának tűnt a dolog. - Sok szerencsét! - nyögte a férfi, mire Tassadar derűsen bólintott. Köszönöm, James Raynor. Bölcs, kék szemei nyugodtan pásztázták a terepet. Aztán a Templomos megfordult, három lépést tett előre, aztán balra fordult, s ahogy belépett az árnyak közé, a sötétség szinte páraként gomolyogva vette körül. Képes lesz rá? - fordult Raynor Zeratulhoz, aki szintén a völgy felé fordult, de kívül maradt az árnyakon. Igen, ha ez a sorsa. Többet egy szót sem szólt, s a férfi egy pár perc múlva már azon kapta magát, hogy egyedül áll a völgy peremén, az árnyakat szemlélve. A Prétor két lépés között egyszerűen eltűnt. Jim egy pillanatig magányosnak érezte magát és legszívesebben visszatért volna a saját embereihez, de aztán meggondolta magát. Katonái a völgy elülső traktusában voltak, s Tassadar már elhaladt mellettük. Jobb pozícióból szerette volna látni a völgyet - elsősorban a próba utolsó szakasza miatt, ami valószínűleg a legnehezebb része is lesz egyben. így hát fölkapaszkodott egy sziklára, igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, és a völgyet figyelte. Tassadar lassan, de magabiztosan haladt a sötétség leple alatt. Még a próba kezdete előtt megszabadult az uniformisától, s most csak a szövetkaftánt viselte, ami méltóságteljes, de szinte túlzottan hétköznapi kinézetet kölcsönzött neki. Szemei kékesfehér szikrákként izzottak a sötétben, s árnyak örvénylettek körülötte minden lépésnél. Aztán lecsapott rá az első Sötét Templomos. Ekkora távolságból nehéz volt kivenni a részleteket. Raynor csak annyit látott, hogy Tassadar oldalra pördült, s
maga elé kapta kezeit, hogy megállítson egy támadást. Aztán már egy másik protoss is ott állt mellette, s a kezei körül az a fajta megcsomósodott sötétség kavargott, amit Raynor egyszer már látott. Zeratul használta így a sötétséget, amikor a zergek elől menekült. Az örvénylő sötétséggel körülvett karok előrevágódtak, hogy fogást találjanak Tassadaron, s Raynor - bár tudta, hogy csak a képzelete játszik vele - szinte érezte azt a rettentő hideget, ami azokból a kezekből áradt. Csak amikor Tassadarnak sikerült hárítania a csapást, Jim akkor mert fellélegezni. Az Egzekútor felrántotta térdét, bele a Sötét Templomos gyomrába, aztán a jobbjával brutális erejű csapást mért a támadója mellkasára, amitől az megtántorodott, és a földre zuhant. Tiszta győzelem volt, s a Sötét Templomos nem is emelkedett föl a földről, amikor Tassadar átlépett fölötte, s folytatta útját az árnyak között. A második támadás hátulról érte. Egy olyan árnyéktócsából, amit már maga mögött hagyott, hirtelen egy Sötét Templomos emelkedett ki, és az Egzekútorra vetette magát. Az ő kezei közt is ott feszült a folyékonynak tűnő sötétség, mint valami éteri hurok, amit villámgyorsan áthúzott Tassadar fején, rá a nyakára. A Sötét Templomos teljes erejével nekifeszült, s megpróbálta lerántani az Egzekútort a földre, de Tassadar az utolsó pillanatban maga elé kapta kezét, és a kék fénnyel fölizzó energiapenge egy villanással kettéhasította a sötétségből font hurkot. Tassadar megpördült, és háromszor sújtott le öklével az egyensúlyát vesztett protossra - egyszer a mellkasára, egyszer a torkára, a harmadik csapása pedig a két, zölden izzó szem közt, a homlokon landolt. A Sötét Templomos még össze se roskadt, az Egzekútor már indult is tovább. Most már mindenki - ember és protoss egyaránt - Tassadart figyelte, mintha csak érezték volna, hogy milyen fontos is valójában ez a fura próba. Raynor látta az emberei arcára kiülő, döbbent áhítatot, és sejtette, hogy ő is hasonlóan festhet. Tassadar eleganciája, tökéletes önuralma, és az erők, amiknek szemmel láthatóan a birtokában volt, s amiket minden erőfeszítés nélkül használt, a legtöbb legendát és tündérmesét is megszégyenítették. Ez itt igazi erő és hatalom volt, s mindez olyasvalakiben manifesztálódott, aki köztük élt, s az oldalukon harcolt. Egy élő legendát láttak. Tassadar harcosai egyre nyugtalanabbnak tűntek, és egyre nagyobb aggodalommal figyelték az árnyékokat. Raynor időről időre érezte azt a halk mormolást, ami a többiek között zajló mentális párbeszédet kísérte, de túl messze voltak tőle ahhoz, hogy bármi esélye is lehetett volna kihallgatni valamit is. Már ha egyáltalán képes lett volna rá. Mindezek ellenére megértette az aggodalmukat. Látták, hogy a vezérük egyre jobban megbarátkozik Zeratullal, akiről azt tanították nekik egész életükben, hogy még a zergeknél is rosszabb és gonoszabb. S bár megtanulták tisztelni a Sötét Templomosokat, azt mégsem bírták egykönnyen elviselni, hogy Zeratul és az Egzekútor ennyire remekül megértik egymást. Amit pedig most láttak, az minden kétséget kizáróan próba és beavatási szertartás volt. Talán attól tartottak, hogy Tassadar elárulja őket, és éppen olyan sötétté és kísértetiessé válik majd, mint a Prétor, s talán olyan gonosszá, nemtörődömmé és torzzá is, mint a saját legendáikban szereplő Sötét Templomosok. Csak a fegyelmük, s a Tassadar iránti hűségük és tiszteletük tartotta vissza őket attól, hogy beleavatkozzanak a próba menetébe. Tassadar most már félúton járt. Eddig több mint egy tucatnyi Sötét Templomossal kellett megküzdenie, s egyiket a másik után győzte le. Volt, amelyiket egyszerűen az erejével és a gyorsaságával, másokat a pszí-pengéivel bírt le. Megint másokat a saját adományaikkal szorított a sarokba. Az egyik például folyékonynak tűnő sötétséget idézett a kezére, de Tassadar megállította az ütést, s magát a sötétséget verte vissza a támadójára. Minden legyőzött Sötét Templomos félreállt az útjából, s hagyta továbbmenni. Az útnak azonban még csak a felét tette meg, s még számos ellenfél várt rá - köztük Zeratul is. Raynor azonban - aki feszülten figyelt - felfedezett valami furát. Tassadar szemeit idáig is látta az árnyékok között, de most a mellkasán is halvány fényfolt jelent meg. Aztán hamarosan egy újabb került az előző mellé, majd egy harmadik is, s a protoss vezér szíve fölött egyfajta háromszöget alkottak. Az apró fényfoltok egyre fényesebben világítottak, akárcsak Tassadar szemei, s a fény hamarosan már az egész testét beborította. Egyre élesebb fénnyel izzott a teste, míg már szinte vakító fény-aura
ölelte körbe. Az izzó-fehér fény szétfoszlatta az árnyakat, s az a pár árnyékfolt, ami makacsul nem akart eltűnni, villámgyorsan lecsapni készülő protoss harcosok alakját öltötte magára. Raynor heves pislogásba kezdett. Ahogy a fény szembántó élességűvé fokozódott, egy pillanatig mintha úgy látta volna, hogy kiválik belőle egy fényfolt. Mint amikor a gyertya lángjába tép bele a szél. Vagy... mintha egy apró árny osonna el a mindent leleplező, vakító fény takarásában. De... már el is tűnt, és Jim nem lehetett benne biztos, hogy nem csupán könnyező szemei csalták-e meg. A fehér fényben fürdő Tassadar tovább folytatta útját a völgyön keresztül. Nem egy Sötét Templomos - akiről lefoszlott a sötétség - egyszerűen félreállt az útjából, s harc nélkül hagyta elmenni. Tassadar taktikus lépését, amivel megfosztotta őket az álcájuk nyújtotta előnytől, úgy fogták föl, hogy legyőzte őket. Mások azonnal megtámadták, de nem jutottak elég közel hozzá, hogy lesújtsanak rá. A fény elvakította őket, s szédelegve, a fejüket markolva estek térdre. Tassadar pedig csak ment tovább. Végül már az alatt a szikla alatt járt, ahonnan Raynor figyelte a próbát, s már csupán egy árnyékfolt állta az útját. Ahogy az Egzekútor közelebb ért hozzá, az árnyék nem összezsugorodott, hanem szétoszlott, csápokat növesztett, s megpróbálta körbefolyni a protosst, hogy kioltsa a fényét. A fényaura megfakult, de kitartott, s ugyanakkor mélyen a sötétségbe tépett. Az árnyék egyik rétegét a másik után foszlatta szét, míg a homály fedezéke nélkül ott nem állt előttük egy magas, görnyedt protoss. Zeratul. Kiváló! A Prétor elismerően bólintott, s intésére a sötétség foszlányai - melyek már csöppet sem voltak a hasznára végleg eloszlottak. Mind a fényt, mind a sötétséget jól fölhasználtad. A képességeidet, amiket a Templomban oktattak neked, félelmetes ügyességgel használod, s a mi erőinknek is úgy parancsolsz, mintha közénk születtél volna. Méltónak bizonyultál! A vén protoss szavaiban elégedettség és mentális kacaj keveredett egy csipetnyi irigységgel. Már csak az utolsó akadályon kell túljutnod... Rajtam. Tassadar a próba kezdete óta először szólalt meg. Gyere hát, vénség, s meglátjuk, hogy az én fényem vagy a te sötétséged bizonyul-e erősebbnek! Zeratul szemei egy pillanatig mintha haragosan izzottak volna föl, s a válasza élesre sikeredett. Ez nem a fényről és a sötétségről szól, hanem arról, hogyan használjuk mindazt, amit használnunk adatott! Aztán már támadott is. Az árnyak ismét óvó köpenyt borítottak rá, a végtagjaira folyékonyan vibráló sötétség úszott, s a kezeire ugyanebből a matériából formálódtak pengék, melyek kioltották a fényt. A dolog az eddigi próbálkozások tükrében szinte szánalmasnak tűnt, amíg Raynor azt nem látta, hogy Tassadar moccanni sem bír. Ragyogó auráját át meg átjárták az árnyékpengék, mi több, mindkét vállát átdöfték, bár ő sem fájdalmat, sem meglepetést nem mutatott. Ehelyett maga Zeratul lépett hátra zavarodottan. Az elmédet még most is elzárod előlem. Helyes. De mi szükség van erre, ha az ostoba fényeid úgyis elárultak? A Prétor hátratáncolt, s új támadáshoz emelte magasba a pengéit. Az viszont már most látszott, hogy mindez csak formaság, és Tassadar vesztett. A Zeratult övező árnyak egyike azonban nem folyt ismét köré, ahogy újra támadott, s most ez az árnyék a fölé a szikla fölé kúszott, amin Raynor trónolt. A következő pillanatban szertefoszlott a homály - két vakító kék szem villant föl, s Tassadar állt ott. Tassadar, aki átjutott a völgyön, végig az árnyak közt haladt, s nem hagyta, hogy föltartóztassák. Szóval csak cselfogás volt. Az árnyakat használtad fedezékül, de ugyanakkor a fényt és az illúziót is. Zeratul szétfoszlatta az árnyakat, és fölmászott Tassadar mellé a sziklára. Az Egzekútor csak kurtán bólintott. A Prétor egy hosszú pillanatig csöndben tanulmányozta Tassadart, aztán fölnevetett, akár egy apa, aki képes büszkén örülni, akkor is, amikor a fia először bizonyul nála jobbnak valamiben. Nevetése, ez a száraz, rekedt mentális hang olyan elégedett és boldog volt, hogy az öröme mindannyiukra átragadt. Egy rövid pillanatra emberek és protossok, Templomosok és Sötét Templomosok egyaránt büszkék és boldogok voltak. Pazar és lenyűgöző! Mindent felhasználtál, amit csak tudsz - régi és új képességet és erőt egyaránt. Mi több, a régi megszokásainkat és előítéleteinket is képes voltál fegyverként használni és ellenünk fordítani. A templomos
képzésed nélkül ez a taktika valószínűleg nem működött volna, ahogy az új képességeid nélkül sem lettél volna képes kiállni a próbát. Tassadar lassan bólintott. Úgy érzem magamban az erőt, ahogy még soha korábban. A Templomban kapott képzés csak töredéke volt egy nagyobb egésznek, egy óvatosan kiválasztott példa mindabból, ami a felszín alatt vár ránk. Köszönöm. Zeratul előrelépett és megragadta Tassadar vállát. Én vagyok az, akinek most és itt köszönetet kell mondania! Üdvözöllek hát testvér azok között, akik népünkből az igaz ösvényt járják, árnyék és fény között! Kiegyenesedett, s a gondolatai - melyek az egész völgyet betöltötték - még a sziklákat is megrázták. Kívánom hát, hogy betölts a rád kiszabott sorsot, Adun gyermeke, s hozz dicsőséget mindnyájunkra!A lent gyülekező Sötét Templomosok rettentő, mentális diadalüvöltésben törtek ki, mely üdvözlés és éljenzés is volt egyben. A zelóták kiáltása felelt rá, akik büszkék voltak a vezérükre, s új képességeire, bár volt ebben a rikoltásban némi félelem is attól, amivé Tassadar ezek után válhat. - Szép kis menetelés volt! - lépett Raynor vigyorogva az Egzekútorhoz, és kezét nyújtotta a protossnak. Tassadar egy pillanatig csak nézte a kinyújtott kezet, aztán óvatosan a sajátjába zárta. Köszönöm, James Raynor! A protoss vezér pillantása lassan végigvándorolt a zelótákon, Zeratulon és a harcosain, s még Raynor emberein is, akik a völgy átellenben levő felén álltak. S köszönöm nektek is! Nélkületek, a jelenlétetek nélkül - akkor is, ha ennyien vagyunk, s ennyifélék - nem sike... Szavait éles rikoltás szakította félbe, amit savat okádó mutaliskek rohama követett. A zergek rájuk találtak.
19 -A rohadt életbe! - bődült el Raynor, aztán gyorsan leugrott a szikláról, és rohanvást indult a saját emberei felé. Futás közben megállás nélkül káromkodott. Hát mi a jó büdös francnak nem állítottak őrszemeket? Jó, persze, mind odáig voltak az Árnyjárástól, és az utóbbi időben egy kicsit hagyta is ellustulni az embereit. Mert hogy a protossok úgyis mindig harci készültségben voltak, és mindig hamarabb kiszúrták a zergeket, mint ők. Jobbak voltak, mint egy erőpáncél harci számítógépe. Na ja, az erőpáncéljaik. Amik olyan hasznosak a csatában. Csak most éppen az egyik sziklafal mellett hevertek, és mire bárki is belebújik egybe, már rég vége lesz a mókának! Még akkor is, ha most rekordidő alatt próbálják fölvenni a vérteket. - Cavez! Abernathy! - üvöltötte, mikor a völgy közepére ért, de kevés remény volt rá, hogy sikerült túlkiabálnia a zergek rikoltását. - Fegyvert élesíts! Fedezettüzet! Lehet, hogy tényleg meghallották, lehet, hogy csak a józan logika szerint jártak el, de egy perc múlva pusztító sortűz zúdult a zergekre. Ekkorra már Raynor is beért a táborba. Villámgyorsan belebújt az erőpáncéljába, s csak most örült igazán az elmúlt évek harci tapasztalatainak. Annyiszor volt kénytelen erőpáncélt ölteni, hogy most, mire épp kifújta volna magát, már végzett is avért elemeinek felcsatolásával. Néhány gombnyomással aktiválta a páncélzatot, aztán lecsatolta válláról a húszmilliméteres rohamfegyvert, és ő is beszállt a harcba. Most, hogy tűz alá vették az eget, a repülő zergek elvesztették a meglepetésből adódó előnyüket. Az első támadási hullám ugyan megölt néhány protosst, de ahogy az emberek pergőtüze megtöltötte az eget, a zelóták és a Sötét Templomosok végre be tudtak húzódni a völgy kiugró sziklafalainak biztonságába. Itt már jóval nehezebben férhettek hozzájuk a zergek. Természetesen nemcsak a levegőből érte a protossokat támadás, és ez alkalommal egy jóval nagyobb csapat ütött rajtuk. A zergek legalább százan voltak, s a nagyobbik felük a sziklák közül rontott az ellenségre. Megvárták, míg a repülő zergek elterelik mindenki figyelmét, s csak azután indultak rohamra a völgy ellen. Mivel a völgy innenső bejáratához az emberek tábora volt a legközelebb, Raynor és az emberei hamarosan már két tűz közé szorulva viaskodtak a levegőből támadó mutaliskekkel és a feléjük rohanó hydraliskekkel, zerglingekkel és ultraliskekkel. Egy pillanat múlva azonban előretörtek a protossok, és az ő energiapáncéljaikon megtört a zerg roham. Raynor fülét furcsa nyögés ütötte meg, olyan erős, hogy még a pergőtűz ropogásán át is meghallotta. Gyorsan a völgy átellenben levő bejárata felé kapta a fejét, és látta, ahogy a zelóták és a Sötét Templomosok úgy ölik le a zergeket, mint a mészáros az állatokat. Az energiapengék zümmögése és a zergek hörgése együtt adta ezt a furcsa hangot. Zeratul egy sziklán állt, és a kezei közt vibráló, formálható sötétséget használta fegyverként a levegőből támadó bestiák ellen. Mintha finom, fekete szálakból szőtt hálót hajított volna rájuk, s Raynor látta, amint a tintafekete lepel épp egy lófejre hasonlító, lilásfekete zerget ránt le a levegőből, ahol már a többi protoss is hozzá tudott férni. Aztán megpillantotta Tassadart. Az Egzekútor leugrott a szikláról, ahol eddig állt, s véres rendet vágva a zergek soraiba, lassan haladt előre a völgyön át. Sötétség kélt mögötte, s követte, mint egy rongyos szélű palást, amin egyetlen zerg sem tudott áttörni. A csuklójából kibukkanó energiapengék most alig voltak hosszabbak, mint egy ember alkarja, de rettentő erővel sújtottak le az ellenfeleire. Egyetlen fölfelé irányzott szúrással és egy oldalirányú vágással átdöfött és kibelezett egy alacsonyan repülő mutalisket. Tassadar megpördült, és egy közeledő pusztító felé szúrt a pengéjével. A fegyver hirtelen megnyúlt, s már nem is egy karomra, hanem egy izzó csápra vagy ostorra hasonlított inkább, s mély, sistergő-zúgó hangot hallatott, ahogy lecsapott a zergre. Tiszta találat volt, s gyakorlatilag karóba húzta a lényt. Apró szikra jelent meg a zerg szájában, ami felrobbant és a pusztító fej nélkül, szétroncsolva csapódott a sziklák
közé. Tassadar nem kirántotta a tetemből fegyverét, hanem egyszerűen lerövidítette, s fordulatból hasított vele ketté egy hatalmas ugrásokkal közeledő hydralisket. Raynor ehhez fogható harcban még soha nem vett részt, s látni sem látott hasonlót. Tassadar harci stílusa eddig is mindig lenyűgözte, de ez most valami új volt. Nem csupán ezekről a fura, új képességekről volt szó, amiket Zeratultól tanult. Egyszerűen sokkal magabiztosabbnak és kiegyensúlyozottabbnak látszott. Az erő mintha láthatatlan auraként lengte volna körül, s ezt a zergek is megérezték, mert ha tehették, egyszerűen kitértek az útjából. Tassadar ezt ki is használta, s a megriadt ellenséget a zelóták és a Sötét Templomosok energiapengéi közé hajtotta. Alig néhány perc leforgása alatt a zergek vérszomjas támadása kétségbeesett védekezésbe ment át, s a még életben levő lények egy csoportba tömörülve próbálták feltartani a protossokat és az embereket, míg néhányan közülük kiutat kerestek a mészárszékké vált völgyből. Raynor harci vizorán új jel tűnt föl, s a völgyet szegélyező sziklafalak egyike fölött ismerős, lebegő alak jelent meg: egy felügyelő. De... honnan került ez ide? Legalábbis idáig még nem vette észre. A semmiért csak nem lehet itt! Hiszen a felügyelő k lassúak, ormótlanok és sebezhetőek voltak, s a legfőbb feladatuk az volt, hogy mentális kapcsolatot tartsanak font a fészekalj és a cerebriták között. Kerrigan bizonyára nem küldene egy ilyen fontos, ugyanakkor sebezhető lényt a harctér közelébe megfelelő védelem nélkül. Ne féljetek! Hamarosan itt lesz a fészekalj többi harcosa is! Húzódjatok most hátra, s csatlakozzatok a testvéreitekhez! Raynor döbbenten látta, hogy a zergek engedelmeskednek a felügyelő utasításának. Felhagytak minden próbálkozással, hogy feltartsák a protossokat és az embereket, s kétségbeesett gyorsasággal mászták meg a sziklákat vagy repültek át fölöttük, hogy - a halottakat is hátrahagyva - mihamarabb elhagyhassák a csatateret. Egy perc sem kellett hozzá, s már el is tűntek. - Ez az! - rázta az öklét a menekülő ellenség után Non. - Fussatok csak, köcsögök! - Pofa be és mindenki pakoljon össze! - csattant föl Raynor. - Már itt sem vagyunk! - Mi? - nézett rá értetlenül a mellette álló McMurty, és a döbbenet kiült a férfi lapos tésztaképére. - De uram... győztünk! Épp most húzták el a belüket! - Csak visszavonultak - rázta meg a fejét Raynor. - Csatlakoznak egy nagyobb, közeledő csapathoz, és perceken belül itt lesznek! Azonnal le kell, hogy lépjünk innen! Ling! McMurty! Fogják a fegyverüket, és arról a magaslatról biztosítsanak minket! Amint zerget látnak, azonnal lőni kezdenek! Non! Deslan! A völgy másik bejárata a maguké! Lelőnek mindent, ami mozog, és nem hozzánk tartozik! A többiek húzzanak pakolni! Az emberei egy pillanatig úgy néztek rá, mintha meghibbant volna. Végül is győztek, méghozzá viszonylag gyorsan, és ez a győzelem egyértelmű volt. Az ellenség megfutott, s a katonák szemmel láthatóan nem nagyon akarták elhinni, hogy még mindig veszélyben vannak. Aztán győzött a kiképzés, Cavez és Abernathy parancsokat ordított, s míg a két páros elfoglalta kijelölt lőállásaikat, a többiek rohamtempóban kezdtek pakolni. Alig tíz perc alatt elkészültek, amivel a saját rekordjukat is megdöntötték, de alighogy az utolsó sátrat is összehajtották és elrakták, Non fegyvere felkerepelt. - Zergek! - üvöltötte Deslan, és ő is tüzet nyitott. - Erre tartanak! Ez volt a völgyből kivezető legrövidebb út - bár nem az egyetlen. Tassadar, aki remek taktikus volt, természetesen nem választott volna olyan táborhelyet, ahonnan csak egyfelé lehet kijutni. Mindenki a völgy másik oldala felé igyekezett, a felé a sziklakiszögellés felé, ahol Raynor és a két protoss annyi időt töltött mostanában. Tassadar a szikláról egy hosszú, keskeny párkányra mászott ki, ami a völgyet körülfogó sziklafalon át a legközelebbi bércek közé vezetett. Az erőpáncélos katonák segítettek feljutni azoknak, akik nem viseltek vértet, aztán ők maguk is fölmásztak. Utánuk Zeratul és Sötét Templomosai következtek, s végezetül a négy őrszem, akik egymásnak adtak fedezettüzet. A sort Raynor zárta. A zergek még a sziklák közt jártak, s hatalmas, irtóztató bogarakként kúsztak egyre följebb és följebb, átgázolva az elesettek tetemén, amikor Jim Raynor már a sziklafal túlsó oldalán járt, sietve csatlakozott a seregéhez, és futva hagyták maguk mögött a csatateret.
Órákkal később, amikor már biztosak lehettek benne, hogy lerázták az üldözőiket, Tassadar egy másik völgyet keresett, ahol átmenetileg megpihenhetnek, s holtfáradtan pakolták le a holmijukat az irdatlan sziklafalak takarásában. Hosszú gyakorlás közben csiszolódott, gyors és praktikus mozdulatokkal verték föl a sátrakat, de ez alkalommal Raynor azzal kezdte, hogy a völgy minden szegletébe erőpáncélos őröket állított. Őt aztán ne lepjék meg ilyen könnyen még egyszer! Ez mindenki szerint beszarás, uram! - bólogatott elismerően McMurty, amikor a táborverés után letelepedtek, ettek egy kis szárított húst, és tűzforró kávéval öblítették le. - Honnan tudta, hogy visszajönnek? - Hallottam, hogy miről beszélnek - mondta Raynor, és óvatosan belekortyolt a bögréjébe. - A felügyelő hívta vissza őket, hogy csatlakozzanak a közeledő, nagyobb csoporthoz. Még mindig a kávéval bajlódott, amikor lassan tudatosult benne, hogy milyen csönd lett hirtelen a völgyben. A protossok egyébként sem csaptak túl nagy zajt, de most az emberek is elhallgattak. Ahogy fölnézett, látta, hogy mindenki - protossok és a saját emberei - őt nézi. Még Zeratul és Tassadar is félrebillent fejjel tanulmányozták, mintha csak azon tűnődtek volna, hogy vajon jól hallották-e, amit mondott. - Beszéltek, uram? - kérdezte Cavez óvatosan. - De uram... a zergek nem beszélnek. Egyikük sem. Tessék? - kérdezte Raynor értetlenül, aztán letette a bögrét, és a hadnagyhoz fordult. - Már hogyne beszélnének! Azt hiszik, hogy csak kitaláltam? Hallottam őket! A Raj nem beszél. Legalábbis nem úgy mint te. Tassadar lépett közelebb, és leült Raynor mellé. A másik oldalára Zeratul lépett, s a férfi - aki egyébként mindkettőjüket kedvelte - hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát a két hallgatag protossal az oldalán. Az a képesség, amit beszédnek nevezel, nem áll a rendelkezésükre. Raynor Zeratulra pillantott, és megrázta a fejét. - Na ez a beszarás! - csapott dühösen a térdére. - Én hallottam őket! Megint Zeratulra nézett, és dühösen fújt egyet. - Te is hallottad őket! Például, amikor Zasszal beszéltél! A Prétor szemei összeszűkültek. Te hallottad? Hogyan lehetséges ez? - Ott voltam! - tárta szét a karját Raynor. - Láttam és hallottam mindent! Zeratul megrázta a fejét, s ezúttal nem gyanakvó, hanem zavart volt a pillantása. Az csak egy pillanatig tartó információcsere volt, és csak kettőnk között. Tanulmányoztam a cerebrita viselkedését, és hogy a támadásomnak milyen következményei lehetnek a fészekaljára nézve. Nem beszéltünk és szavakat sem használtunk. Legalábbis olyan formán, ahogy az emberek teszik, nem. - Akkor... ez azt jelenti, hogy a... a fejében beszélnek, uram? - kérdezte Cavez remegő hangon, és Raynor érezte, hogy a félelem az ő zsigereit is kezdi marokra fogni. - Azt hiszem, igen - mondta Raynor lassan, kelletlenül. - Ahogy így visszagondolok, tény, hogy nem láttam mozogni a szájukat beszéd közben. De akkor is hallottam, hogy beszélnek! Megint Zeratulra pillantott. - Máskülönben honnan a fenéből tudtam volna Zasz nevét? Vagy ma... hogy csak visszavonulnak, de nem menekülnek? Tassadar lágyan megérintette Jim könyökét. Igazat szólsz. Ez az információ túl pontos volt ahhoz, hogy pusztán a képzelet szüleménye legyen. Valahogy... valahogy megérintett a Raj kaptártudata, és te megértetted azt. Ugyanúgy hallod az egymáshoz intézett gondolataikat, mint ahogy mi, protossok halljuk egymás mentális... beszédét. - Remek! - szorította Raynor kezét a halántékára, mintha ezzel egyszerűen el tudná űzni az őrjítő gondolatokat. - Kezdek becsavarodni, igaz? Erről van szó? Azt szokták mondani, hogy a holdkórosok mindenféle hangokat hallanak. És most már én is hangokat hallok! És csak hogy jó legyen nekem, azt hallom, hogy a zergek hogyan pofáznak! Zeratul megrázta a fejét. Az elméd ép és sértetlen. Raynor egy pillanatig úgy érezte, mintha valami hűvös és száraz érintette volna meg... a fején belül. Fura érzés
volt, de nem kellemetlen. Aztán elmúlt, és a Prétor lassan bólintott. Kerrigan. - Mi köze van ehhez Kerrigannek? Erős kötelékek kapcsolnak össze benneteket. O ezeken keresztül küldi el hozzád az álmokat, de... úgy tűnik, nem elég óvatos. Megint azt a hangot hallatta, amitől Raynornak a szárazon zörgő, őszi avar jutott az eszébe. Zeratul nevetett. Még nem bír azzal a tapasztalattal és koncentrációval, amit mi sok év alatt sajátítottunk el. S bár rettentő erőknek parancsol, még nem képes tökéletesen uralni azokat. - Miről beszél, uram? - kérdezte a holtsápadt Abernathy. Raynor belátta, hogy néhány dolgot - amikről szívesebben hallgatott volna - muszáj lesz megmagyaráznia. Nagyot sóhajtott hát, és belevágott. - Kerrigan elméje összekapcsolódott az enyémmel - kezdte, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szörnyülködő pillantásokat. - Olyan, mintha képes lenne belelátni a fejembe. Már hetek óta szarakodik velem... sőt igazándiból, mióta leszálltunk erre a kicseszett kődarabra, de... ez egy kétirányú utca. Rávigyorgott Abernathyre, és elégedetten látta, hogy a nő megkönnyebbülten mosolyog vissza. Nem elég elővigyázatos, és Zeratul képes érzékelni a kettőnket összekapcsoló köteléket. Ezt eddig arra használtuk, hogy kifürkésztük, merre jár. így sikerült mindig elkerülni, és csak a felderítőivel kellett harcolnunk, soha nem az egész fészekaljjal. Megrázta fejét, mintha ezzel az egy mozdulattal képes lenne kitisztítani a gondolatait. És... azt hiszem, van a dolognak még egy mellékhatása. Valahogy... hallom, amikor... beszélnek. Ahogy információt cserélnek. A... a zergek.Azt hallod, amit ő hallana, ha jelen lenne. Az egész fészekalj mentális kommunikációját képes érzékelni, éppen úgy, mint egy cerebrita. Persze a legtöbbször egyszerűen figyelmen kívül hagyja, de attól még hallja, és ha figyel, meg is érti. Amikor zergek vannak a közelben, hallod a gondolataikat. Az ő tudata fordítja le olyan formára, hogy te is megérts. S ahogy azt te is mondtad, ez a dolog egyáltalán nem szándékos. Szóval - fordult Raynor Tassadarhoz - ő hallja, lefordítja, és ha a közelemben vannak, akkor úgy hallom, ahogy ő hallaná. Mármint, hogy emberi nyelven. Mert... gondolom egy része még mindig embernek tartja magát. Vagy... még nem döntötte el, hogy minek is tartsa magát. A két protoss egyszerre bólintott. Hm - dőlt hátra a férfi, és önkéntelenül is belekortyolt a kávéjába. - Szóval... először is meg tudjuk mondani, hogy hol van. Letette az üres bögrét maga mellé, úgy folytatta. És még abba is bele tudunk hallgatni, ahogy a csapatai kommunikálnak. Leheletnyi mosoly jelent meg a szája szögletében. - Ez az a kicseszett előny, amire most szükségünk van! Végignézett az összegyűlteken, embereken és protossokon, akik most már nem három különböző csoportot alkottak, hanem egy egységet.
-
Azt hiszem - mondta végül -, már épp eleget futottunk. Itt az ideje, hogy harcoljunk!
20 - Két egész nap kellett a terv kidolgozásához, s ez alkalommal - meglepő módon - Zeratul volt az, aki aggályoskodott. Tassadar egyetértett Raynorral, hogy a gerillataktika ideje lejárt, de a Prétort nem volt ilyen könnyű meggyőzni. Nem ugorhatunk csak úgy fejest az ismeretlenbe! Mint rendesen, most is félrevonulva tanácskoztak, s a vén protoss bizalmatlanul csóválta meg a fejét. A zergekkel harcolni - az rendben van. Ugyanakkor óvatosnak kell maradnunk, és nem szabad, hogy szükségtelen veszélyeknek tegyük ki a harcosainkat. És olyan pillantást vetett Tassadarra, mintha megrótta volna azért, hogy most, amikor már ő is Sötét Templomosnak számít, ilyen meggondolatlanul viselkedik. - Senki nem arról beszél, hogy csak úgy odadobnánk az életünket! - próbálta Raynor megnyugtatni a Prétort. - De... nekem már nagyon elegem van a rejtőzésből, és azt hiszem, nem is bujkálhatunk örökké. Megvannak az eszközeink, hogy elbánjunk mind vele, mind a zergjeivel. És én azt mondom, intézzük el őket egyszer s mindenkorra! A vele szemben ülő Tassadar rábólintott. Én is úgy érzem, hogy a szükségesnél hosszabbra nyúlt már ez a hajsza, s mihamarabb pontot kell tennünk a végére. Végül Zeratul is beadta a derekát, bár a terv előkészítése folyamán mindvégig ő volt az, aki elővigyázatosságra intette őket. Aztán végül csak sikerült egy olyan haditervet kieszelniük, ami az ő tetszését is elnyerte. Most már csak működésbe kell hozniuk az eseményeket - s az első lépés Raynorra várt. Leterített egy takarót, lefeküdt, és mélyeket lélegezve lehunyta a szemét. Egy idő után sikerült annyira lecsillapítania az elméjét, hogy könnyű szendergésbe merült, és - ahogy számított is rá - az álmok már ott vártak rá, lesben állva. Egy fűvel benőtt domboldalon állt, ahonnan egy alacsony, kopár hegyek közt lapuló, zöld völgyre látott rá. A nap már alacsonyan járt, narancs- és rózsaszín fénykévékkel simítva végig a láthatárt. - Lélegzetelállító - súgta valaki a fülébe rekedt hangon, s ugyanakkor erős karok ölelték át hátulról, és érezte, hogy egy meleg, gömbölyded test feszül neki. - Pontosan - bólintott, s azon igyekezett, hogy lélegzete és a hangja nyugodt maradjon, bár a bőre megbizsergett ott, ahol a nő megérintette. Megfordult, és Kerrigant látta. A legcsodásabb vágyálmából előlépett, csinos, boldog Kerrigant. - Bár örökké így maradhatnánk! - mondta vágyakozó hangon, aztán még szorosabban ölelte a férfit, s a vállára hajtotta a fejét. Hosszú, vörös sörénye úgy omlott alá, mint egy vérpatak. - Én is - mondta Raynor, s a nő mindkét kezét a sajátjába fogta. - Sokkal jobb lenne, mint ami vár ránk. Egy pillanatra fölrémlett előtte a kanyon, ahol az embereivel és a protossokkal megbújtak. Érezte, ahogy Kerrigan teste megfeszül, majd elernyed a háta mögött, s még szorosabban bújik hozzá.
- Ó, Jimmy - sóhajtott föl a nő, aztán kiszabadította az egyik kezét, és megsimogatta Raynor borostás arcát. Raynor úgy fordult meg, hogy nem bújt ki a nő öleléséből, s ahogy szemtől szemben álltak, meglepetten látta, hogy a nő szemében könnyek csillognak. - Hamarosan találkozunk — suttogta a nő fátyolos hangon, lágyan szájon csókolta a férfit, aztán elmosolyodott. Fura mosoly volt ez, egyszerre diadalittas és szomorú - aztán a nő semmivé foszlott. Az álom kiröppent a szeméből, s Raynor felült. Ahogy körülnézett, látta, hogy a szabadban van, s Zeratul ül mellette, egyik kezét a vállán nyugtatva. A vén protoss összehúzott szemmel fürkészte a férfit. Minden rendben ment? - A legnagyobb rendben - biccentett Raynor, aztán felkászálódott a földről, beletúrt a hajába, és igyekezett teljesen felébredni. - Bekapta a csalit, a horgot, az úszót, de még a zsinórt is. - Fáradtan rávigyorgott Zeratulra. - Minden jól ment. Pontosan azt mondtam, amiben megállapodtunk, és a kanyon képe is éppen időben jelent meg. Csak, hogy tudja, hová is kell jönnie. Zeratul szemeiben megint megjelentek azok az apró, árulkodó szikrák, amik jelezték, hogy a Sötét Templomos elégedett, és remekül szórakozik. A Pengék Királynője erős, én viszont már évszázadok óta próbálgatom, hogyan is kell kapcsolatot létrehozni két elme között. Ezernyi olyan trükköt ismerek, aminek a létét ö még csak nem is gyanítja. S az sem elhanyagolható hibája, hogy nem különösebben kedveli a kifinomult megoldásokat. - Egen - dörmögte Raynor, és megmasszírozta a tarkóját. - A kifinomultság soha nem volt az erőssége. Néhány lépésnyire tőle Tassadar várakozott, aki azóta, hogy Raynor álomba szenderült, meg se moccant. - Elkezdődött - mondta Raynor. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Jim ennyiből is tökéletesen megértette, hogy Tassadar mire gondol. Mindkét protoss tisztában volt vele, hogy milyen erős érzelmek fűzik Raynort Kerriganhez. Ebből a küzdelemből már kivetted a részed, s ha nem akarod, nem kell tovább harcolnod. Ha úgy gondolod, elég félre- állnod, s mi majd elvégezzük a többit. Nem muszáj szembe- szállnod vele. - Köszönöm - mondta Raynor, és így is érezte. Nem kell megküzdenie Kerrigannel... Nem muszáj. Csak... azzal is mind tisztában voltak, hogy a zelóták és a Sötét Templomosok - bár remek harcosok - sokkal több eséllyel vonulnak harcba, ha emberi tűzerő is támogatja őket. Persze a hadnagyai képesek lennének mindent simán levezényelni, s ha kell, akár nélküle is harcba tudnák vezetni a katonákat, de... a protossok a szövetségesei voltak. Az ember nem hagyja el a szövetségeseit a bajban. Akkor sem, ha kényelmesebb lenne hátradőlnie, és hagyni, hogy nélküle harcoljanak. - Elboldogulok - mondta lassan, tagoltan. - Meg tudom tenni. Meg kell tennem, így meg fogom tenni! Akkor is, ha fáj. Amikor eljön a döntő pillanat, mind készen fogunk állni rá. Látta maga előtt Sarah Kerrigant, s azt is, amivé vált. Látta a szörnyet, ami az ellenségeit gúnyolja, kineveti őket, s a vérüket nyalogatja a karmairól - és megborzongott. Igen. A nő, akit szeretett, ott volt valahol mélyen, a hibrid test börtönében, de már nemcsak önmaga volt. Már nem csupán Sarah Kerrigan volt, hanem a Pengék Királynője. Az ellenség. Az ellenségnek pedig meg kell halnia. Mindannyiuk érdekében. Talán még a régi Sarah... a nő, akibe szerelmes volt... az ember, aki mindent megtett, hogy kiszabaduljon a Szellemkondicionálás fogságából, csak hogy egy még iszonyúbb börtönbe vessék... ő is így gondolná. Az ő érdekében is. Mindannyiukért. Tassadar ünnepélyesen Raynor vállára tette a kezét, mint ahogy a harcostársak üdvözlik egymást a csata előtt. Legyen hát. A férfi szinte érezte a protossból áradó együttérzést és támogatást. Együtt harcolunk, s a sorsunk is egy lesz. Az Egzekútor Zeratul felé biccentett, aztán elindult, ki a kanyonból, az azon túl fekvő hegygerinc barlangjai felé. Nem véletlenül választották ezt a helyet a harchoz, így az sem volt véletlen, hogy a zerg keltetőhöz vezető
lejáratok ilyen közel estek a búvóhelyükhöz. - Ugyan mondd már el, hogy miért ő megy, és nem te? - kérdezte Raynor a Prétort, miközben mindketten a gyorsan távolodó Tassadart figyelték. - Te már csináltál ilyet korábban. Pontosan. Zeratul mentális hangjában mintha korok és elmúlt nemzedékek visszhangoztak volna. Viszont neki is szüksége van a gyakorlatra. Tassadarnak is ezt mondta, amikor a tervnek ezt a részét rábízta. A technikát már elmagyaráztam neki, de ahhoz, hogy teljes biztonsággal használja az erőt, a gyakorlatban is ki kell, hogy próbálja. Értem - bólintott végül Raynor, és levette a szemét arról a pontról, ahol utoljára látta Tassadart, mielőtt alászállt volna a föld mélyébe. - Akkor... induljunk! Meló van.
Mintha órák teltek volna el, bár az erőpáncél kronométere szerint csupán tíz perc volt, amikor feltűnt az első zerg. Raynor viszont már jóval korábban meghallotta őket. Biztonságos ez, úrnőm ? Mély, sokszólamú hang volt, s Raynor szinte biztosra vette, hogy az egyik felügyelőt hallja. Teljes erővel támadni, amikor nem is biztos, hogy... - Hallgass! - sziszegte Kerrigan, és a zerg azonnal engedelmeskedett. - Elég a játszadozásból! Felkutatjuk a Templomost és kis barátait, és eltapossuk őket! Raynor hangtalanul a legközelebbi emberéhez fordult, s felemelt hüvelykujjal jelzett neki. Használhatták volna a rádiót is, de nem akarták kockáztatni, hogy éppen most derüljön ki, a zergek között is van olyan, amelyik érzékeny a rádióhullámokra, s képes felfedezni a rejtekhelyüket. A hegygerincen megbúvó katonák némán adták tovább egymásnak a jelzést. - Menj, és fésüld át a völgyet! - mondta Kerrigan, s Raynor szinte érezte, hogyan kavarodik föl a levegő, amikor a hatalmas, lebegő test megmozdul. A vértjébe épített harci számítógép a zerg minden paraméterét feltüntette a sisakja vizorán, s Raynornak komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugton maradjon. Nem szabad mozdulni. Nem szabad! Tudta, hogy a katonáinak legalább akkora erőfeszítésébe kerül, hogy legyűrjék a késztetést, de mind tisztában voltak vele, hogy mit veszthetnek, ha időnek előtte fedik föl magukat. így hát fogcsikorgatva vártak, s egyelőre minden rendben ment. Hamuval beszórt vértjeik hőszabályzóit már jó előre megbütykölték, s most épp annyi hőt bocsátottak ki, mint a környezetük. A sziklák közt hasalva, a kőtömbök közti repedésekbe bebújva, mozdulatlanul várakoztak, mint egy sor szobor. Raynornak egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy a zergek elleni harcban mennyire olyanokká váltak, mint a protossok. Türelmesek, mozdulatlanok, halálosak. Végül, tőle balra egy gigászi árnyék vetült a kanyon falára, s a kapitány tudta, hogy ez már a felügyelő. Egy pillanat múlva már a zerg diadalittas gondolatait is hallotta. Megtaláltam őket, úrnőm! Pont, ahogy megmondtad, itt vannak a kanyonban! Raynor éppen erre a mondatra várt. - Most! - kiáltotta. Non és Ling már célra állították a fegyvereiket, s azonnal tüzet is nyitottak. A sorozatok cafatokra tépték a zerg behemótot, s a felügyelő maradványai a sziklák közé zuhantak, nem messze attól a helytől, ahol Raynorék várakoztak. A tetem még le sem ért, az emberek és a protossok már indultak is. A magas idegenek egy olyan keskeny hegyi ösvényt használtak, amit még Tassadar talált, Raynor emberei pedig a fogazott hegygerinc mentén futottak előre, s igyekeztek mindvégig takarásban maradni. Egy hatalmas, lelógó sziklaeresz alatt kerestek fedezéket - ez volt talán az egyetlen a környéken, ami olyan óriási volt, hogy mindannyian elfértek a takarásában. - Tudjuk, hogy itt vannak! - rikoltotta Kerrigan. - Itt, az orrunk előtt! Menjetek, és öljétek meg őket! Mindet! - Jönnek! - morogta Raynor maga elé, aztán automatikusan még egyszer ellenőrizte a páncélja kijelzőit és a fegyverét. A tár tele, a vért számítógépagya azt jelezte, hogy minden rendben. Fizikailag készen áll.
És a szellemében? Ebben már nem volt annyira biztos. Vajon, ha arra kerül a sor, képes lesz-e végezni Kerrigannel? Hamarosan kiderül. A zergek tömegesen mászták meg a sziklafalat és százával özönlöttek be a völgy szűk bejáratán - épp úgy, ahogy a Királynő parancsolta. Rengetegen voltak. Raynor a Mengskkel töltött idők óta talán egyedül itt, a keltetőben látott együtt ennyi zerget. Sokan... nagyon sokan jöttek, és a férfi a gondosan kidolgozott terv ellenére kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen annyit megöltek már, és most mégis... az idegenek sokszoros túlerőben voltak! Ha a dolog nem úgy sül el, ahogy tervezték, akkor ez lesz minden idők legrövidebb rajtaütése. Bízni kell Tassadarban! Hinnie kell, hogy a protoss vezér képes lesz teljesíteni a rábízott feladatot. Hiszen kiállta a Próbát, hatalmas erőknek parancsol... Hinnie kell, hogy erre is képes lesz! A legidegtépőbb a várakozás volt. Minden izmuk, idegszáluk, a testük minden sejtje üvöltve követelte, hogy harcoljanak, vagy meneküljenek. Annyi itt a zerg, hogy bárhová is lő, valamelyiket csak eltalálja! De nem ez volt a terv. És ragaszkodniuk kell a tervhez. Muszáj. így talán túlélhetik a dolgot, és... talán lesz egy nagyon halovány esélyük a győzelemre is. Ahogy a zergek átmásztak a sziklákon és leözönlöttek a völgybe, diadalittas cserregésük dühös és zavarodott rikoltozássá vált. Nem egy közülük le is zuhant a hegygerincről, ahogy a mögöttük nyomakodók vad lendülete lesodorta őket. Hamarosan már az egész fészekalj a kanyonban volt, s őrjöngve kereste az ellenséget. A gond csupán az volt, hogy az ellenség nem volt sehol. - Hogyan? - tajtékzott Kerrigan, aki utolsónak ereszkedett le a völgybe, s a szárnyai közti hártya megcsillant, mintha csak lassítani akarná a leérkezés sebességét. A nő karmai dühösen martak a kanyon falába. Raynor jó ideje már nem látta Kerrigant hús-vér valójában, és most egy pillanatra elszorult a torka. Ez itt ugyan nem az álmaiban látott nő volt, s már legalább annyira volt zerg, mint ember, de... mégis... szinte el is felejtette már, hogy milyen szép. S ezen az sem változtatott, hogy miket tett és mivé vált. Az egyik szerelmes szépnek látja a másikat, s ez - a nő álmait és az ő ragaszkodását figyelembe véve - az ő esetükben sem volt másként. Ha most kellene megtennie, képtelen lenne meghúzni a ravaszt. Szerencsére Kerrigan figyelmét teljesen más kötötte le. A kanyon üres volt, s az ellenség sehol. - Hol vannak? - sikoltotta a nő, és hangja csordultig telt gyűlölettel. - De hát itt voltak! A kezei és a szárnyai egy ütemre rándultak össze, mintha a puszta levegőt is megpróbálná darabokra tépni veszett dühében. A zergeket is majd szétvetette a vérszomj és a vad indulat, de királynőjük haragját látva inkább csöndben kushadtak, nem tudván, mit is tegyenek. Ez volt a tökéletes pillanat. Most! - suttogta maga elé Raynor, bár tudta, hogy rádiókapcsolat nélkül senki nem hallja. De ez rendben is volt így. Ez alkalommal nem ő adta meg a jelet. A megfigyelőhelyéről rálátott a kanyon túlsó felén emelkedő, hosszú árnyékokat vető szirtekre. S ahogy a vért vizorát maximális nagyításra állította, egy pillanatig mintha azt a zölden csillogó szempárt is fölfedezte volna, amit keresett. Azt persze a gépek segítsége nélkül is tudta, hogy Zeratul ott van, s azt is, hogy a Prétor ezekben a pillanatokban üzen telepatikusan Tassadarnak. Az Egzekútor ezekben a pillanatokban kapja meg a jelet, amire várt, a kiszemelt áldozata közelébe kerül, és lesújt. Áááááááá! - sikoltott föl Kerrigan, s a hangjában robbanó fájdalom több méteres körzetben letarolt mindent. A fejére szorította kezét, mintha szét akarna hasadni, szárnyai a követ marták, mintha az enyhítené a kínt. S a következő pillanatban a zergek megőrültek. Egyetlen szemvillanás alatt egymás torkának estek, agyarral és karommal téptek a többi zerg kitinpáncélos testébe, és úgy tűnt, most aztán tényleg átszakadt a vérszomjat és rombolást kordában tartó gát.
- Nem! Állj! - sikoltotta Kerrigan, de még mindig tántorgott a rettentő fájdalomtól, s a zergek rá sem hederítettek. A fészekalj darabokra hullott. És ez volt az a jel, amire Raynor és az emberei vártak eddig. Most fölemelkedtek a sziklák takarásából, és tüzet nyitottak. A zergek kaptártudata szétesett, s arra is képtelenek voltak, hogy megértsék, az ellenség a sziklák között van, nem a kanyon alján, s gauss-puskákkal öli őket, nem agyarral. Az emberek iszonyatos mészárlást rendeztek, ami ugyan nem volt fogható ahhoz, amit a zergek a saját fajtársaikkal műveltek, de legalább némi elégtételt jelentett a keltető, a számtalan halott bajtárs, az elvesztett űrhajók, az elmúlt hónap, a halott rokonok, szeretteik, barátok, a Mar Sara és a Tarsonis után. - Mint a tehenek egy folyosóban! - üvöltötte Non, és egy sorozattal kettéfűrészelt egy hydralisket. - A kurva anyjukat! Idáig minden a legnagyobb rendben halad. Tiszta sor volt, hogy Kerrigant és a fészekalját nem tudják tisztességes küzdelemben legyőzni. Sokszoros túlerő ellen harcolni nem is tűnt valami tisztességesnek. Amit pedig Kerrigan akart velük tenni - vagy éppen a protossok Kerrigannel és a zergekkel... nos, annak a harchoz nem volt sok köze. Inkább a mészárláshoz. így hát tettek róla, hogy a harc ne legyen becsületes. Először is Raynor gondoskodott róla, hogy a nő lássa, hol táboroznak. Aztán hagyták, hogy a felügyelő ezt meg is erősítse. A kanyonban viszont csak egy maroknyi protosst hagytak, ami meggyőzte a zergeket, hogy itt az ellenség, és ahol ennyi van, akad még több is. Aztán, ahogy leszedték a lebegő behemótot, mindenkit visszavontak a kanyon magas falai mellé, s szabadon hagyták a tágas alsó traktust, ahol minden adott volt egy rendes vérfürdőhöz. A zergek persze úgy gondolták, hogy a szokásos taktika, a meglepetésszerű lerohanás és a túlerő majd itt is beválik, s még mielőtt az ellenség föleszmélhetne, már le is gyilkoltak mindenkit. Ezt a harcteret azonban Zeratul, Tassadar és Raynor választották közösen, és ők hárman már elég régóta ölték a zergeket ahhoz, hogy tudják, a sokaság egy ilyen helyen inkább hátrány, mint előny. A zergek azt sem tudhatták, hogy míg Kerrigan az egész fészekaljat kiparancsolta a barlangokból és a földmélyi üregekből, az árnyékok álcáját viselő Tassadar lemerészkedett a keltetőig. A Pengék Királynője a végső leszámolásra készült, ezért természetesen nem hagyott jelentős erőket a mélyben, azt pedig még Raynortól tudták aki maga hallotta a Legfelsőbb Tudat parancsát hogy Kerrigan harcosain kívül más zerg már nem maradt a bolygón. Egyet kivéve, akit maga az Egzekútor látogatott meg a sötétség mélyén - az ifjú, névtelen cerebritát. Ezt a csigalényt maga Kerrigan sem nézte sokba, s kevély haragjában figyelmen kívül hagyta a legfontosabb dolgot, amit minden született zerg tudott: a zergek kaptárlények, s a cerebriták tartják egyben a fészekaljakat. Csak míg a zergek többsége gyors volt és mozgékony - hiszen ebben volt az erejük, s a Raj számtalan eón és hódító hadjárat során ezért választotta ki épp ezeket az életformákat a beolvasztott fajok sokaságából addig a cerebriták testesek és esetlenek voltak. Fizikailag - az űrutazásoktól eltekintve - általában nem is nagyon változtatták a helyüket. Tassadar, aki végzett a mélyben maradt néhány zerggel, türelemmel kivárta Zeratul jelét, és ahogy a Prétor tette Zasszal, úgy végzett ő is a fiatal cerebritával. A zergek kaptárlények, és a cerebriták tartják egyben a fészekaljat. Cerebrita nélkül viszont nincs, ami összetartsa. A zergek kaptártudata szétesett. Kerrigan elég erős volt ahhoz, hogy akár egy fészekaljat irányítson, de nem ilyen céllal formálták át, s nem ezért kapott új életet. Amikor a cerebrita elpusztult, s megszűnt a zergeket összetartó, tudati kötelékek sokasága, a nő képtelen volt újrateremteni azokat, és megállítani az öldöklést. Persze idővel... idővel talán képes lenne rá, de a fentről jövő pergőtűz sokkal gyorsabban pusztította el a harcosait, mint hogy érdemes lett volna ilyesmivel próbálkoznia. - Bújj elő, kis protoss! - üvöltötte a nő tébolyult hangon, amiben már nem sok emberi volt. Raynor katonái közül nem egy már őt is célba vette, de a közel hangsebességig gyorsított lövedékek nem sokat értek a nővel szemben. Mintha valami halványan derengő, olajos fényű akadályba ütköztek volna, ami auraként vette körül Kerrigant. A nőt szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelték az orvlövészek, helyette lángoló
pillantással pásztázta a völgykatlan szikláit, üregeit és kiszögelléseit. - Tudom, hogy itt vagy! - sikította olyan hangon, amitől egy ember hangszálainak már rég szét kellett volna szakadniuk. - Érzem! Gyere és harcolj! Eltelt egy perc, és semmi válasz nem érkezett. Erre a nő is taktikát váltott, s magához intett egy pusztítót a levegőből. Egy egész fészekalj talán még neki is túl nagy falat lett volna, de egyetlen zerg tudatát azonnal képes volt az uralma alá vonni. A lény nyomban maga mögött hagyta a mészárlást, és a Királynő parancsaira várva emelkedett a magasba. Kerrigan egyik lényt a másik után szakította ki a harcból, s amikor már öt pusztító lebegett fölötte, az utasításaira várva, az emberek arcvonala felé pillantott, és ördögi mosoly ült ki az arcára. - Öljétek meg az embereket! - intett a zergjeinek, s az öt röpképes lény azonnal a kiugró sziklaeresz felé indult. Ezután három hydralisket vont az uralma alá, s ügyelve arra, nehogy harcba keveredjenek bomlott elméjű fajtársaikkal, a kanyon falai felé küldte őket, hogy kiugrassza a bokorból a rejtőzködő protossokat. Raynor ebből csak egy-egy villanást kapott el, mert az embereivel együtt épp a pusztítókkal huzakodott. A zergek túl gyorsan repültek, és túl közel kerültek hozzájuk, így nem tudták egyszerűen, biztonságos távolságból leszedni őket. Mire mind az öt pusztítóvá végeztek, Raynornak legalább három jó embere halt rettentő kínhalált az idegenek savköpetétől, és kellett egy perc, mire ismét meglelte Kerrigant a harc forgatagában. A fészekalj java már a kanyon alján hevert vérbe fagyva. Úgy látszott, a protossok végül csak elunták a várakozást, és bizonyára az is megfordult a fejükben, hogy nem lenne szabad időt hagyni a nőnek arra, hogy újra az uralma alá vonja a zergeket. Raynor hagyta, hogy emberei végezzenek az utolsó pusztítóval, s Kerrigant kereste a zűrzavarban. Mikor felfedezte, éppen két zelóta rontott rá izzó energiapengével. A nő a szárnyaival akasztotta meg az első harcos csapásait, közben villámgyorsan a másik felé kapott, és a karmaival tőből tépte ki a zelóta karját. A protoss vállcsonkjából sugárban lövellt a vér, s még össze sem esett, amikor a Királynő karmos keze elmarta a nyakát, egy mozdulattal kitörte, és egy rántással letépte a fejét. A szárnyai mintha önálló életet éltek volna, s egy faltörő kos erejével találták telibe az első támadót. A masszív csonthegyek átjárták a protoss nyakát, mellkasát és koponyáját, s az idegen egy villanás alatt szörnyet halt. Az egész összecsapás alig néhány szívdobbanásnyi ideig tartott, s Kerrigan már a sziklafalak árnyékát fürkészte, ahonnan a támadói érkeztek. Ahogy arrafelé indult, a sötétségből Zeratul két harcosa vált ki, s két irányból egyszerre támadtak a nőre. Kerrigan azonban megérezhette a jelenlétüket, és a csontszárnyai az előtt csaptak le rájuk, hogy egyáltalán hozzáérhettek volna a nőhöz. Az egyik Sötét Templomos akkora ütést kapott, hogy több métert bucskázott, és egy ultralisk irdatlan cölöplábai taposták péppé. A másikat csak az ütés szele érte, megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. Újra a Királynőre vetette magát, de Kerrigannek szemmel láthatóan elege lett a játszadozásból. Mindkét keze előrelendült, és szó szerint keresztülnyúlt a protosson. Átütötte ellenfele mell vértjét, szétzúzta a mellkasát, a gerincét, és szinte kettébe tépte, ahogy kirántotta a sebből a karját. Kiegyenesedett, lerázta a kezére tapadt bél- és húscafatokat, a vérrel pedig bemázolta az arcát. - Unom már, hogy a szolgáiddal kell beérnem! - rikoltotta az égre. - Ha kell, mindet megölöm, de én inkább téged akarlak! Vagy a Templomnak már nincsenek harcosai, csak gyáva korcsok?! Jól beszéltél, zerg szuka! A választ azonban nem Tassadar adta meg, hanem Zeratul. A Prétor még mindig az árnyak közt rejtőzött, de szavai az egész völgyet betöltötték. Rettenetes indulat vibrált bennük, ami szélrohamként söpört végig a kanyonon, és egy sor zerg görcsösen rángatózva roskadt össze tőle. De attól, hogy az árnyak közül sújtunk le, még ne gondold, hogy félünk kiállni a fényre! Jobban tennéd, ha most elhordanád magad! - Túlzottan bízol a képességeidben, bukott protoss! - vicsorodott el Kerrigan, s megpróbált a sötétség mélyére látni. - Én nem egy védtelen cerebrita vagyok, akire az árnyékok közül csapsz le! Én a Pengék Királynője vagyok, és megfoglak ölni! A völgy túlsó bejárata felé indult, és azok a zergek, amik még életben voltak, gyorsan elkotródtak az útjából. Tudták, a Királynő ölni fog. - Te meg a fajtád már nem szórakoztattok! Ideje hát meg- döglenetek!
Kitárta szárnyait, és egyetlen, hatalmas ugrással a sziklapárkány mellett termett. Sárga, beteg árnyalatú fény kelt életre, ami mintha magából a húsából sugárzott volna. Szétkergette az árnyakat, s a következő pillanatban már ott álltak előtte a Sötét Templomosok. Kerrigan gonosz, éhes mosollyal mérte őket végig, s a szárnyai és a karmos ujjai ismét egy ütemre nyíltak és záródtak. - Most, protoss - mondta lágyan -, most megismerheted a haragom. A Királynő haragját! Úgy söpört végig rajtuk, mint valami forgószél. A karmai végtagokat szakítottak le, s a szárnyai nem egy harcost az odalent tomboló zergek közé hajítottak. A Sötét Templomosok Zeratul intésére levetették magukat a szikláról, be a zergek közé. Néhány halálos csapással utat nyitottak maguknak, s mire a zergek föleszmélhettek volna, már a kanyon túloldalán kapaszkodtak fölfelé a sziklák között - a felé a gerinc felé, ahol az emberek álltak, s lelőtték Kerrigan minden harcosát, amelyik megpróbált elmenekülni a vérfürdőből. A Prétor csöndben várta, hogy a nő közelebb jöjjön, aztán a szemei gyilkos fénnyel izzottak föl, s a kezeiből ugyanolyan gyilkos energiapengék sarjadtak. Akkor hát gyere, Királynő! Lássuk, ügyesebbek lettünk-e a legutóbbi találkozásunk óta?! A sötétség ismét palástot volt köré, bár ez alkalommal nem fedte el teljesen. Most úgy használta ő is, mint a legutóbb Tassadar - védelemre. Raynor látta, hogy miközben ezek ketten az utolsó összecsapásra készülődnek, a sziklafal fölött valami megmozdul. Alig volt több, mint egy gyorsan tovatűnő vibrálás - mintha forró levegőn keresztül látta volna a köveket egy pillanatra de érezte, hogy az ott Tassadar. Zeratul is rá várt, s a fenyegetőzéssel és Kerrigan bosszantásával csak az időt húzta. Ketten együtt talán képesek lesznek elbánni a nővel. - Remek! - morogta Raynor a bajsza alatt. - Abernathy! Cavez! Mindenki álljon készen! Valamit még el kell, hogy intézzek. Aztán futólépésben indult meg lefelé a sziklák közti ösvényen, s a pillantása ide-oda járt az út és Kerrigan között. Bízott benne, hogy nem kelt nagy feltűnést, de néhány, az útjába kerülő zerget így is meg kellett ölnie, s ez valamelyest lelassította. Már akkor, amikor még csak tervezték ezt a leszámolást, megállapodtak benne, hogy Kerrigant senki nem próbálja meg egyedül elkapni. Tudták jól, hogy egyedül senkinek nincs sok esélye ellene. Ha ketten támadják, úgy már van némi sanszuk, de a három az egy ellen arány akkor is sokkal jobb. A számok és az esélyek magukért beszéltek, s most a két protoss láthatóan mégis úgy döntött, hogy megpróbálnak nélküle boldogulni. A francba is! Egyrészt dühítette, hogy eltérnek az eredeti tervtől, másrészt egy kicsit meg is könnyebbült, hogy nem kell harcban szembenéznie Kerrigannel. Nem kell döntenie - a protossok már döntöttek helyette. Levették válláról a terhet, s ő úgy érezhette, hogy tiszta maradt a keze és a lelkiismerete. Ami - most már látta - csak önámítás és képmutatás volt. - Megmondtam, hogy meg tudom tenni! - vicsorodott el, miközben lefelé rohant a hegygerinc mentén. - És meg is fogom tenni! Zeratul még mindig a nőt ingerelte, s igyekezett mindig ugyanakkora távolságot tartani maga és a karmok, csontszárnyak között. Tassadar is majdnem odaért már, de lelassította, hogy észrevétlenül kellett odaérnie. így talán lesz esélye egy tiszta támadásra. Ha többre nem is. S már Raynor is csak egy ugrásnyira volt. Mindjárt elkapják. De mégsem. Elég! - rikoltotta Kerrigan, amikor az önuralma maradéka is cserbenhagyta. Zeratul felé kapott, szárnyai csontgerelyekként vágódtak a Prétor irányába, hogy felnyársalják őt. A Sötét Templomost óvó árnyak igyekeztek eltéríteni a támadást, de a Királynő teljes erejével nem boldogultak. A nő testéből sugárzó, halottsárga fény úgy szaggatta szét a sötétséget, ahogy a szárnyak próbálták széttépni Zeratul húsát. A Prétort az ütés ereje a sziklafalig perdítette. Jobbjával hárította az egyik csapást, de a másik szárnyvég mélyen a
vállába szaladt, s majdnem sikerült a sziklához szögeznie a protosst. Zeratul arca eltorzult a fájdalomtól, de állva maradt. - Hol vannak most a csipkelődő szavaid, kis protoss?! - acsargott a nő, és megvillantotta karmait. - Hol a kioktató hang?! Se kihívás, se síri hang? Már nem maradt semmi a tarsolyodban? Akkor... ideje meghalnod! Raynor látta, ahogy Kerrigan izmai megfeszülnek, érezte a pillanatot, ami a halálos támadást megelőzte. Minden óvatosságról és elővigyázatosságról elfeledkezve száguldott feléjük. Még tíz lépés... még öt... elrugaszkodott... egy ugrás, hátba rúgja a nőt, és leviszi a földre... Nem volt elég gyors. Tassadar viszont igen. A Templomos egy sziklaperembe kapaszkodva lendült át a párkányon, s páros lábbal találta mellbe Kerrigant. A csontkarmok és szárnyak így is ijesztően közel jártak Zeratul torkához. Egy csavart fordulat a levegőben, s Tassadar már lent is volt. Kerrigan felpattant, de ebben a pillanatban ért célba Raynor vasalt csizmája, és a nő koponyája nagyot reccsent. Jim átbucskázott a nőn, de sikerült az egyik szikladarabban megkapaszkodnia, így nem vágódott el. Most már mind ott voltak, ennek a világvégi véres drámának mind a négy főszereplője. Zeratul, Tassadar s Raynor egy képzeletbeli, halálos kört alkottak, aminek a közepén az ölni kész Kerrigan állt. Tassadar volt a leggyorsabb. Energiapengéi kék lánggal izzottak föl, s a nő torkát és fejét célozta velük. Kerrigan szárnyai hárították az arcának irányzott döfést, a másik kart pedig csuklóban kapta el, és oldalra vezette el a döfés erejét. Zeratul a nő szárnyait vette célba, s mindkét vágás mélyen a csonthártyába szaladt. Kerrigan felsikoltott, ahogy a zöld pengék a szárnyaiba hasítottak, s a sebekből genny fröccsent szerteszét. Raynor ezt a pillanatot választotta a támadásra. Összeszorította a fogát - ez a lény már nem Sarah, ez már nem ő, már nem ö\ -, Kerrigan fejéhez nyomta a fegyvere csövét, és meghúzta a ravaszt. Még soha nem tett ilyet, így nem is tudta, hogy elkövet egy klasszikus hibát. Túl közel lépett a nőhöz, és a kelleténél egy hajszálnyival tovább várt. Három lépésről szétlőhette volna a fejét, így azonban elég közel volt hozzá, hogy Kerrigan oldalra kivágódó lába eltalálja a térdét, és kibillentse az egyensúlyából. Ha nincs rajta az erőpáncélja, ettől a rúgástól visszatört volna a térde - és jó, ha egyáltalán egy darabban marad. A nő hanyatt lökte Tassadart, elhajolt Zeratul következő vágása elől, aztán máris Raynor nyakán volt, és a szikláknak lökte a férfit. A mellvértjének ugrott, és úgy tapadt rá, mint valami iszonyatos, óriási pók. Az arca alig néhány centiméterre volt Raynorétól, s kettejük között csupán a sisak arcmaszkja. - Mi majd később játszunk, édes! - sziszegte, és szemei baljós fénnyel izzottak. Gyors csókot lehelt a maszkra, s a nyála azonnal elkezdte marni a vizort. Valamit matatott a vérten is, de Raynor csak az arcmaszkból felszálló füstöt látta. A következő pillanatban már le is gördült mellkasáról a súly, s a nő a protossokra vetette magát. A férfi ugrott volna, hogy elkapja, de a páncélja nem engedelmeskedett. - Kurva életbe! - üvöltötte Raynor kétségbeesetten, és minden erejét megfeszítve próbált a vért ellen küzdeni, de a szervók nem engedelmeskedtek az akaratának. A nő rövidre zárta a biztonsági áramköröket. Ezt az eljárást olyankor használták, ha egy gyalogos súlyosan megsérült, és félő volt, hogy a mozgással csak még több vért veszít, vagy elnyír valami fontos ideget a testében, még mielőtt megfelelő körülmények és orvosi felügyelet mellett kihámozhatnák a vértből. Persze Kerrigan legalább annyira jól ismerte ezeket a vérteket, mint ő - ha nem jobban -, és most sikerült prímán bezárnia a saját páncéljába, amíg valaki ki nem engedi. Mert hogy addig mást nem tehet, mint fekszik kiterítve, és nézi az előtte kibontakozó harcot. Végül mégiscsak döntött, és úgy, hogy harcol. Erre most itt fekszik, mint egy darab kő! Pazar! Zeratul és Tassadar energiapengéi, esze, sok évszázadnyi tapasztalata és képességei csaptak össze itt Kerrigannel - azzal a Kerrigannel, aki régen, mint a kormány Szellem-bérgyilkosa általában egyedül harcolt, de most ő volt a Pengék Királynője is, akit a zergek minden tudása és tapasztalata, ereje és mentális képessége segített. A két protoss tökéletes összhangban harcolt, s úgy tűnt, mintha minden rezdülésükkel a másik valamelyik mozdulatát folytatnák, vagy egészítenék ki. Összhangban mozogtak, s olyanok voltak, mint az egymást kiegészítő
fény és árnyék, fizikai és szellemi erő, tudás és bölcsesség. Pusztító, halálos párost alkottak, és nyilvánvaló volt, hogy senkinek nincs ellenük sok esélye. Kerrigan azonban magasról tett az esélyekre. A szárnyai saját akaratuk szerint mozogtak, s oda sem kellett figyelnie, hogy irányítsa őket. Maguktól támadtak és hárítottak, így mintha ő sem egyedül küzdött volna, hanem egy halálos szövetségessel a háta mögött. A szárnyak megakasztottak egy sor támadást, és karmos kezeivel mélyen a protossok vértjébe és húsába tépett. Egyre erősebbé vált a belőle áradó, gyomorforgató, sárga izzás, s ahogy ez erősödött, úgy gyengültek és rövidültek meg az árnyak, úgy fakult meg a fény, s a nő még mindig olyan fáradhatatlanul, olyan halálos eleganciával mozgott, mint akinek sem sérüléstől, sem haláltól nem kell tartani. Tassadar döfését, amit a nő szívének irányzott, a mellkasától néhány centiméternyire állították meg az előrelendülő szárnyak, és a csonttüskék a protoss kézfejét is foglyul ejtették. Kerrigan kezei előrevágódtak, megragadták a Templomost, és szárnyaival a sziklafalnak csapta Zeratult - olyan erővel, hogy a Prétor összeesett, és nem mozdult többet. Tassadar árnyékból vont védőfalat maga köré, de a nő testét övező izzás folyamatosan gyengítette. Aztán az egyik szárnynak sikerült széttépnie a megcsomósodott sötétséget, míg a másik szárny csonttaraja a protoss oldalába fúródott. Az Egzekútor felnyögött a fájdalomtól, koncentrációja megtört, és az árnyak szertefoszlottak. Megint csapdába estél, kis protoss? - sziszegte a nő, és olyan közel húzta magához Tassadart, hogy az ajkai szinte az idegen bőréhez értek. - Milyen ismerős a helyzet! Elmosolyodott, aztán megmozgatta a szárnyát, s vele együtt a csonttöviseket is a protoss oldalában. A fájdalom olyan erős volt, hogy Tassadar összeesett volna, de a nő erősen tartotta, és nem engedte. - Itt a mi kis színjátékunk vége! Azt ígértem, hogy lassan öllek meg, de meggondoltam magam. Ez hát az istenhozzád, kis protoss. Szórakoztató volt rád vadászni! A sebbe döfött csonttövisekkel megemelte a protosst, a másik szárnyvég tüskéi pedig egy utolsó szúrásra emelkedtek. Nem! Zeratul kiáltásától darabokra robbantak a közeli sziklák, és fehéren izzó haragja egy sor zerget letarolt. Mintha az egész világ megremegett volna. - Ne aggódj! - pillantott Kerrigan merev mosollyal a bénultan heverő Prétorra. - Utána te következel. Rázkódtak a sziklák és heves szél kerekedett, fölkavarva a port és hamut. Téged hagylak utoljára, édesem! - villant a nő tekintete Raynorra. - Túl sokat dumálsz! - vicsorodott el a férfi. - A régi Kerrigan már háromszor megölt volna minket, ha tehette volna. Elég a szövegelésből, és legyen már vége! A csontszárny megvillant... és még valami más, valami sokkal fényesebb is. Fehér fénypászma volt, ami letarolta és finom porrá égette a sziklaperem felét, a rajta őrjöngő zergekkel együtt. Egy hatalmas, kecses űrhajó bukkant ki a hegygerinc mögül, a hajtóművei vad szélrohamként kavarták föl á port és hamut. Egy protoss hajó volt.Újabb fénysugár villant, és a kanyont az égett por és hús bűze töltötte be. Zergek tucatjai váltak semmivé, s Kerrigan is kétségbeesetten kapta szeme elé a kezét, nehogy a fehér lángok megvakítsák. Elengedte Tassadart, aki fuldokolva esett össze. - Még nincs vége! - vicsorgott az előtte heverő két protossra és a bénán fekvő Raynorra. - Még nincs! Nekirugaszkodott, s máris méterekkel följebb járt, s karmaival és szárnyaival kapaszkodott a sziklakiszögellésekbe. Ahol nem volt mibe megkapaszkodnia, ott a karmaival vájt magának utat, s pár pillanat múlva már a hegygerincen járt. Még egy pillanat, s már el is tűnt a szemük elől. Az biztos. Száraz, zörgő falevélre hasonlító szavak voltak, s a Prétor lassan feltápászkodott, majd felsegítette Tassadart is. Élsz még, James Raynor? Képes vagy felkelni? Tassadar egyik kezét vérző oldalára szorította, és a férfi felé sántikált. Csak, ha kikapcsolja valaki ezt a vackot. Lennétek olyan jók? Maga elé idézte a biztonsági kódot - sokkal egyszerűbb volt, mint megpróbálni gyorsan elmagyarázni a protossoknak azt, hogyan is működik az emberi szám- és helyiérték-rendszer -, amit a magas protoss egy bólintással nyugtázott, és beütötte a kódot.
Raynor megkönnyebbülten sóhajtott föl, ahogy a vértje vészfényei kikapcsoltak, aztán a szervók megint működésbe léptek, az erőpáncél életre kelt, s ő feltápászkodott. - Szóval... A két protossra sandított, aztán a lent még mindig dúló mészárlásra. Bár itt is, ott is emberi és protoss holttesteket lehetett látni, a holtak többsége zerg volt. Kerrigan majd egész fészekalja megsemmisült, ő maga elmenekült, és ők még mindig élnek. Lassan a szövetségeseire vigyorgott. - Végül is... jobban ment, mint reméltem. Bár figyelmüket a közeledő űrhajó kötötte le, Raynor észrevette, hogy Zeratul lassan beoldalaz a sziklafal árnyékába, és eltűnik. - Hé! Mi ez az egész? Tassadar is odafordult, s a Prétor kelletlenül előbukkant az árnyak közül. Még nem jött el az ideje, hogy visszatérjünk az Aiurra, s így az lesz a legbölcsebb, ha mi már nem leszünk itt, amikor annak a hajónak az utasai ideérnek. Raynor értetlenül bámult a vén Prétorra, de Tassadar bólintott, és hátralépett. Elfogadom, és tiszteletben tartom a döntésed. De tudnod kell, hogy hiányozni fognak a tanácsaid... Kinyújtott jobbját a vén protoss vállára tette, és gondolataiból egy pillanatra kizárta a fájdalmat. ... testvérem. Zeratul viszonozta a gesztust, és bólintott. Köszönöm, testvérem! Gyakran gondolok majd rád, s így a szellemem mindig ott lesz a közeledben. Ha szükséged lesz rám, meg foglak találni. Aztán a Prétor Raynor felé fordult, és mélyen meghajolt. Raynor régen talán mókásnak találta volna, hogy egy protosstól emberi gesztust lát, de az rég volt... egy másik életben.Most elszorult a torka, mert egy remek harcostárstól kellett elbúcsúznia. Csak most jött rá, hogy mennyire megváltozott ő maga is. Ez a háború és a zergek nemcsak Kerrigant formálták át. Minden jót, James Raynor! Ha testedben nem is, szellemedben te magad is protoss vagy, s így a testvérem, ha nem is egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ha valaha is segítségre lesz szükséged, lesz segítséged. - Köszönöm! - mondta Raynor rekedten. - De... hová akartok menni? Ez az új hajó... ez az egyetlen a bolygón. Zeratul szemzugában apró ráncok jelentek meg, és azok az apró, árulkodó szikrák a pillantásában elárulták, hogy a vén protoss elégedett, és ha ember lenne, most szélesen mosolyogna. Nem hinném. - Tessék? De hát... Daggoth... az a cerebrita azt mondta... hogy... hogy elpusztították mindkét protoss hajót! O legalábbis így gondolta. De én már évszázadok óta csiszolom és finomítom a fortélyaimat, és az álcák művészetét olyan szintre fejlesztettem, amin egyetlen zerg sem képes átlátni. Hadd higgyék a zergek, hogy elpusztították a hajómat - attól az még ott van, ahol hagytam. - Egy... egy pillanat! - rázta meg a fejét Raynor, és azt hitte, hogy nem jól hall. - Azt mondod, hogy a hajód ép és sértetlen? De hát... hogy a francba?! És... miért? Itt rohadtunk hetekig... hónapokig! Most meg kiderül, hogy bármikor elmehettetek volna? De... de miért nem tettétek? Miért nem húztátok el innen a csíkot? A Prétor zöld szemeiben megint apró szikrák villantak. A sors mást tartogatott számomra. Még egyszer Tassadar felé fordult. Itt kellett, hogy legyek, mint mi mindannyian. Ez volt a sorsunk. így biztosítottuk a népünk jövőjét. Nem magyarázta meg, hogy ezt hogyan értette, s egy szóval sem mondott többet. Hang nélkül olvadt bele a sötétségbe, és tűnt el a szemük elől. Raynor egy percig csak nézett utána, aztán nagyot sóhajtott, és Tassadarhoz fordult. - Szóval, már csak mi maradtunk, igaz? Tassadar - aki nem akarta látni Zeratul távozását, s eddig a leereszkedő protoss hajót figyelte - Raynor felé fordult, és lassan bólintott. Aztán együtt figyelték, hogyan száll le a hajó, ami majdnem megszólalásig hasonlított ahhoz, amivel maga Tassadar érkezett.
Raynor megint nagyot sóhajtott. Mennyi minden megváltozott azóta! Akkor még riasztó és fura idegeneknek látta a protossokat, veszélyesnek és kiismerhetetlennek, akár szövetségesek, akár ellenségek. Most pedig itt állt az egyik vezérük oldalán, és tudta, hogy akár a saját, akár az emberei életét nyugodtan rábízhatná. Mennyi minden történt és változott meg ilyen rövid idő alatt! Bár... egyre inkább úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy leszálltak erre a kiégett kődarabra. A protoss űrhajó oldalából egy rámpa bukkant elő, amin zelóták siettek le, és félkörben állva biztosították a terepet. Őket két magas alak követte, akiket - bár csak egyszer látta őket - Raynor azonnal felismert. Az a két protoss volt, akikkel Tassadar - Zeratul segítségével - mentális kapcsolatot létesített, s akiket figyelmeztetett a zergek közelgő támadására. Az Aldaris nevű most is hosszú, súlyos, arannyal és bíborral hímzett köpenyt viselt, s a jókora csuklya árnyékából most is csak izzó, kék szemei villantak elő. A másik protoss az volt, akit Aldaris Egzekútornak szólított, s akit Tassadar Artanisnak nevezett. Ugyanolyan holmit viselt, mint Tassadar, bár az ő ruhája makulátlanul tiszta volt, s a vértje hibátlan fénnyel csillogott. Égkék szemei azonnal Tassadart keresték, és ahogy megpillantotta, rögvest elindult felé. Raynor, aki valamelyest már kiismerte magát a protossok gesztusnyelvében, azon kapta magát, hogy kíváncsian méregeti ezt az idegent, aki mintha egyszerre sugárzott volna barátságot, tiszteletet és szégyent. Tassadar, amint meglátta, kik közelednek, azonnal elébük sietett. Aldaris? Artanis? Hogyan lehetséges ez? Már föladtam a reményt, hogy valaha is elszabadulok erről a helyről! A két protoss most már szemtől szemben állt velük, s Tassadar meghajolt, mintegy megadva a tiszteletet az egyenlő feleknek. Artanis viszonozta az üdvözlést, Aldaris viszont nem, mi több, a szeme gyanakvó réssé szűkült. Az elfogatásod végett jöttem ide, és, hogy visszavigyelek az Aiurra, hogy ott üljünk feletted törvényt! Szavai ugyanolyan hűvösek és távolságtartóak voltak, mint a pillantása és a gesztusai. Tassadar úgy lépett hátra, mint akit megütöttek, s a szemei döbbenten nyíltak tágra. Elfogatás? Aiurt a zergek fenyegetik, s te csupán azért utazol el ilyen messzire, hogy elfogass engem? - Ne szívd mellre! - rázta meg a fejét Raynor, aki már megtapasztalta, milyen, ha az ember egy csapásra közellenséggé válik. - Én is jártam már így... Még a Mar Sarán. Aztán Mike Liberty kihúzta a szarból, és bemutatta egy Arturus Mengsk nevű embernek... Ahogy mondani szokták: a többi már történelem. Aldaris hideg pillantással mérte végig Raynort. Ki ez az ember, Tassadar? A megvetés csak úgy sütött a hangjából, és Raynor megborzongott tőle. Aztán egy pillanat alatt lepergett előtte az elmúlt egy hónap, és megkeményedett a hangja. Nevem is van, testvér! - nézett a Judikátor szemébe kihívóan. - És engem nem ugat le csak úgy senki! Még egy protoss 'sem! Igazán szórakoztató. A szeme és a hangja viszont másról árulkodott. Tassadar, ami a társaságot illeti, az ízlésed kezd egyre kiszámíthatatlanabbá válni. Aztán Artanishoz fordult. Egzekútor, ideje lesz őrizetbe venni Tassadart. A Templomos a másik protossra nézett, és egy pillanatra összeszűkült a szeme. Aztán bólintott, mint aki megértette, hogy miről is van itt szó. Mikor legutóbb beszéltünk, nem igazán figyeltem föl a rangbéli változásra, testvér. Most már értem. Az én helyemre neveztek ki, igaz, Artanis? Feltételezem, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy engem megfosztottak a rangomtól. Artanis egy hajszálnyit megremegett, s Raynornak az az érzése támadt, hogy a protoss - legalábbis a saját népe mércéjével mérve - fiatal lehet. Olyan, aki még szégyelli a képmutatást, és azt, ha hátba kell támadnia a másikat.
Egy kicsit Cavezre emlékeztette. A Konklávé így ítélte helyesnek. Sajnálom Tassadar. A protoss hangjából és viselkedéséből sütött az őszinteség, és Raynor szinte megsajnálta. Bölcs döntés volt, hogy rád esett a választásuk. Tudom, hogy a legjobb képességeid szerint fogod óvni a népünket. Artanis szégyenkezve hajtotta le a fejét, de nem úgy Aldaris. Ebből elég! Te és a harcosaid foglyok vagytok, Tassadar, amíg vissza nem térünk az Aiurra, ahol ítélet és megérdemelt büntetés vár rád! A hangja és szavai nem sok kétséget hagytak afelől, hogy miféle büntetésre számít. Intett, és a félkörben álló zelóták elindultak feléjük. Artanis, várj! Tassadar kétségbeesett gyorsasággal kapta maga elé védekezőn mindkét kezét. Nem tudom, hogy mit mondtak rólam, de amit tettem, azt Aiurért tettem! Segíts nekem megtalálni Zeratult és a Sötét Templomosokat! Szemmel láthatóan az sem érdekelte, hogy a Judikátor és nem egy zelóta összerezzent a név hallatán. Egyedül ők képesek legyőzni és végleg elpusztítani a Legfelsőbb Tudat cerebritáit. Nélkülük nem fogunk boldogulni! S amint sikerült elhárítanunk a veszélyt népünk feje fölül, ellenkezés nélkül fogadom a Konklávé ítéletét! Aldaris szemei szinte lángoltak a haragtól, és a hangja fémnél is keményebb volt. Felháborító! Azt várod, hogy kövessük a példádat, és álljunk össze a Bukottakkal? Attól tartok, teljesen megbolondultál, Tassadar! Most már Tassadar szemei is felizzottak, és olyan düh és hatalom sugárzott belőlük, hogy még Aldaris is hátralépett és meghunyászkodott egy kicsit. Tisztelettel beszélj róluk, Aldaris! Aztán az új Egzekútorhoz, Artanishoz fordult, és a hangja már ismét nyugodt volt. Sok dolgot kell elmagyarázzak, és sok mindenre választ is tudok adni, de tisztelettel kérlek, segíts megtalálni Zeratult! De hát azt mondta, hogy még nem áll készen, hogy ismét csatlakozzon a protoss néphez! - futott át Raynor agyán, aztán már legszívesebben egy kőbe verte volna a fejét. Hiába akarná leharapni a nyelvét, az sem segítene - a protossok a gondolatait is hallják, nemcsak a szavait. Azt mondta, hogy még nem jött el az ideje, nem azt, hogy nem áll rá készen. Tassadar nyugodt, csöndes hangja ott lüktetett a tudatában. Én azonban most már másként látom. Ha meg akarjuk óvni a világunkat, megint össze kell fognunk. - Gondolod, hogy már elhagyta a bolygót? - kérdezte Raynor, de Tassadar megrázta a fejét. Az elméink közti kapocs még mindig él, így tudnám, ha már nem lenne ezen a világon. Ismét Artanishoz fordult, aki a zelóták gyűrűjében egy kicsit odébb vonult. Halljátok hát testvéreim! Tudjátok, ki vagyok, hiszen ismertek. Tassadar vagyok, a Templom harcosa, egykor Egzekútor. Most azonban nem úgy szólok hozzátok, mint a vezéretek, hanem, mint a testvéretek. Népünk és a szülővilágunk halálos veszélyben van. Csak úgy menthetjük meg, ha olyan ősi erőket használunk fel, amiket már csak kevesen ismernek, bár egykoron népünk előjoga volt, hogy használja őket. Ezeket az erőket most már csak a Sötét Templomosok ismerik, és - bár tudom, hogy korokon keresztül félreismertük és elutasítottuk őket -, tudom, hogy hajlandóak lesznek segíteni. A kérdés csak az, hogy mi hajlandóak vagyunk-e segítséget kérni? Hogy mi a fontosabb: a régi megszokás és gőg, vagy a világunk és népünk megóvása? A harcosok némán várakoztak, és sem mellé nem álltak, sem ellene fel nem szólaltak. Ha nem vagytok képesek elviselni őket, megértem. Nem is ezt kérem tőletek. Amit kérek, az kevesebb is, több is. Bízzatok bennem! Bízzatok bennem, mert tudom, hogy ebben a dologban igazam van, és ha azt akarjuk, hogy a népünk és világunk megmeneküljön, ez az egyetlen járható út! Aldaris „eretnek!"-et kiáltott, de Artanis elsétált mellette, és feltartotta az egyik kezét, hogy megállítsa a zelótákat. Aztán Tassadar felé fordult, és a két Egzekútor - a régi és az új - összeérintette a tenyerét. Halvány derengés ölelte körül a testüket, s így álltak ott mozdulatlanul, hosszú perceken keresztül. Aztán a fiatalabb protoss leeresztette a kezét, és hátralépett.
A gondolataid megváltoztak, de amit mondasz, azt igaznak hiszed, és nem érzek benned semmi gonoszságot, vagy torzulást. A népünk és az otthonunk iránt érzett hűséged és odaadásod pedig erős, mint mindig. Hiszek hát a tapasztalatodnak és a jó szándékodnak, Tassadar, és a javaslatod szerint járunk el. Szembeszállsz a parancsommal? Aldaris szavai haragosak voltak, s élesek, mint egy kifent kés. Raynor számára már nem volt kétséges, hogy egy összecsapás során kit kellene először hidegre tennie. A komm.-egységén felvillant egy kijelző, de egyelőre kisebb gondja is nagyobb volt, mint, hogy ezzel foglalkozzon. Artanis azonban - fiatalsága dacára is - higgadtan fordult szembe a Judikátorral. Az óhajod szerint járok el. Azt akartad, hogy Tassadar térjen vissza az Aiurra, így hát vissza is fog térni. Azonban mindazok tükrében, amit eddig a népünkért tett, nem bánhatunk vele úgy, mint egy árulóval vagy gyilkossal! Hadd álljon egyenes háttal a Konklávé elé, s hadd dőljön el ott, vajon jól tette-e amit tett! S bölcs dolognak tetszik ezeket a Sötét Templomosokat is fölkutatni. Ok is hadd álljanak a Konklávé elé. Az ő sorsukról is a nálunk bölcsebbek és hatalmasabbak kell, hogy döntsenek. A Khalában összeolvadó elmék pedig nem tudnak sem hazudni, sem félrevezetni másokat! A fiatal protoss szemei felizzottak, és a többiek egy pillanatig olyannak látták, amilyenné válhat. Amilyenné válni fog. Olyan erővé, ami csak arra vár, hogy használják, s ami nem fél a kihívásoktól. Raynor megértette, hogy ez itt most az Aiurról szól, de legalább annyira szól a protossok egymás közötti hatalmi harcairól is. S a tudat, hogy ez a nemes, ősi faj mégsem jobb és bölcsebb az embereknél - legalábbis annyival nem, mint azt szerette volna hinni -, elszomorította. A burkolt fenyegetés Aldaris számára is világos volt, így csöndben hátralépett, és nem emelt több kifogást. Raynor nem tudta, hogy miféle hatalma és erői vannak egy Judikátornak, de azt már tudta, hogy a zelóták az Egzekútornak engedelmeskednek, s az erőviszonyok innentől kezdve világosak voltak. A harcosok közrefogták őket, de a tartásukon és a gesztusaikon látszott, hogy ismét vezérként, vagy legalábbis megbecsült vendégként kezelik Tassadart, nem fogolyként. Fogadd köszönetem, nemes Artanis! Most pedig ideje felkutatni Zeratult, és mihamarabb hazatérni! Aztán emberi szövetségese felé fordult, és egy hosszú pillanatig csöndben figyelte. És veled mi lesz, James Raynor? A komm.-egység most már percek óta villogott, s Raynor, aki épp válaszolni akart, hirtelen megdermedt. Az ő rádióik és komm.-egységeik a komp reléire voltak hangolva, utána pedig már csak rövid távú kommunikációra voltak alkalmasak. Ez viszont egy nagy hullámhosszú, széles sávú, bejövő hívás volt. - Raynor - nyitotta meg a csatornát. Kapitány! Fiatal hang volt, és pokolian ismerős - de mintha egy rég eltemetett életből szólt volna hozzá. S azt hitte, hogy már soha többet nem hallja. - Matt?! Matt! De örülök, hogy hallom! A protossok értetlenül figyelték, ahogy az ember hirtelen az eget kezdi kémlelni, és bólint. Raynor úgy érezte, ha halványan is, ha csak a vizor legnagyobb felbontásával, de már képes észrevenni a légkörbe ereszkedő Hyperion körvonalait. - Köszönöm, uram! - válaszolta Matt Homer. - Mi itt ugyanígy érzünk. Sajnálom, hogy csak ilyen sokára tudtunk jönni, de a kényszerű térugrás jó néhány rendszerünket szétvitte. Egy csomó javítást kellett elvégeznünk, még mielőtt elindulhattunk volna vissza. Raynor szinte látta, ahogy a fiatalember egy bánatos dakszli ábrázatával ül a kapitányi székben, és olyan képet vág, mint egy kiskutya, amelyik éppen a szőnyegre pisilt. Semmi gond! - vigyorodott el önkéntelenül. - A lényeg, hogy megúszták és visszajöttek! Most már csak le kellene értünk küldeni egy kompot! Már megtörtént uram! Bemértük a jelenlegi pozíciójukat, és leküldtem Bellocot egy komppal. Raynor haloványan emlékezett erre a Bellocra - köpcös, vigyori fickó, aki a lehető legrosszabb pillanatokban röhögte el magát. Mindegy, ő hozza a kompot! Jim most legszívesebben a keblére ölelte volna.
Remek! Itt várjuk! - mondta, és kikapcsolta a komm.- egységet. Örülök, hogy visszatért a hajód, és a társaid életben vannak! Most már te is kedvedre itt hagyhatod ezt a világot. Tassadar kék szemeiben elégedettséget látott, s talán egy szikrányi szomorúságot is. - Igen - mondta Raynor, és elhallgatott. Azért jött ide, hogy megmentse Kerrigant, és elbukott. Meghalt egy csomó embere, és egy részük az ő hibájából. Aztán találkozott Tassadarral és Zeratullal, és... nem tudta, hogy létezik-e a protossok között a barát fogalma, de ő úgy érezte, két új, igaz barátra, szövetségesre és harcostársra tett szert itt, ezen a kiégett, elhamvadt világon. Ok voltak a hídfő, a protossok és az emberek közötti szövetség első lépcsője. Ez talán megérte a rengeteg kiontott vért és halottat. Talán. És igen... elvesztette élete szerelmét. Megrázta a fejét, és igyekezett másra gondolni. Végül is, van egy hajója - ha nem is teljes a legénység. Abernathy élve megúszta a kanyonban vívott ütközetet. Cavez is. McMurty is. Non, Ling, Deslan és egy sor másik bajtársuk azonban nem, és harminc-egynehányan, ha maradtak - őt magát is beleértve. Nem az a hatalmas sereg, amivel térdre lehetne kényszeríteni Mengsket. De... lehet, hogy egy ekkora csapat is képes kibillenteni a mérleg nyelvét az Aiuron. Ezenkívül nagyon szeretett volna ott lenni, amikor az a gusztustalan Legfelsőbb Tudat végre megkapja, amit érdemel, és végre szétrúgják a seggét! És... valószínűleg Kerrigan is a protossok szülővilága felé tart már.Meg hát, Tassadar, Zeratul és ő egészen jól együtt tudtak dolgozni, és nagy kár lenne veszni hagyni egy ilyen ütőképes csapatot! Mit fogsz tenni? -Azt hiszem... ha nem bánjátok... mi is beszállunk a buliba - mondta végül. Aldaris megvetően horkant föl, de Raynor igyekezett tudomást sem venni róla. - Szeretném látni, hogyan végződik a dolog! Artanis, aki szemmel láthatóan nem tudta, hogy mit is gondoljon erről az egész helyzetről, kérdőn nézett Tassadarra. Nagy megtiszteltetés számunkra, ha ő és a társai a mi oldalunkon kívánnak csatába indulni - mondta ünnepélyesen Tassadar -, mert James Raynor remek harcos - és a barátom. Artanis az ember felé fordult, és meghajolt - kicsit darabosan és bizonytalanul, de legalább őszintén. Szívesen vesszük, hogy velünk tartasz, James Raynor! Te és minden harcosod! Tassadar a végtelen hamudűnéket nézte, az agyarforma sziklákat és a kiégett horizontot, aztán biccentett. Keressük meg a Sötét Templomosokat, s hagyjuk itt végre ezt a helyet! Azután pedig... együtt megyünk a végzet elébe, bármit is hozzon számunkra! Raynor egy darabig követte a Templomos pillantását, és érezte, hogy neki sem fog hiányozni ez a hely. Igaz, mind tanultak valamit a Charon - Zeratul és Tassadar a bizalmat, ő pedig... végre tudta, hogy mit kell tennie. Meglehet, hogy az Aiuron is a halál les majd rájuk, de az a jó halál lesz, a harcosokhoz méltó. S ha mégsem... Igen, együtt! - bólintott lassan, aztán elvigyorodott. - Mire várunk még?
