008 Clifford D. Simak - A Város, 1970

1

CLIFFORD D. SIMAK

A város KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK A SOROZATOT SZERKESZTI: KUCZKA PÉTER

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Clifford D. Simak: City Ace Books, Inc. New York © 1952 by Clifford D. Simak

FORDÍTOTTA KUCZKA PÉTER

© Kuczka Péter, 1970 Hungarian translation

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1970 2

TARTALOM A KIADÓ ELŐSZAVA.........................................................5 JEGYZETEK AZ ELSŐ MONDÁHOZ.............................8 I. A VÁROS..........................................................................11 JEGYZETEK A MÁSODIK MONDÁHOZ.....................42 II. KUCKÓ...........................................................................44 JEGYZETEK A HARMADIK MONDÁHOZ.................65 III. A NÉPSZÁMLÁLÁS....................................................67 JEGYZETEK A NEGYEDIK MONDÁHOZ.................101 IV. DEZERTÁLÁS............................................................103 JEGYZETEK AZ ÖTÖDIK MONDÁHOZ...................118 V. A PARADICSOM.........................................................120 JEGYZETEK A HATODIK MONDÁHOZ...................146 VI. SZENVEDÉLYEK......................................................148 JEGYZETEK A HETEDIK MONDÁHOZ....................188 VII. AISZÓPOSZ..............................................................190 JEGYZETEK A NYOLCADIK MONDÁHOZ..............226 VIII. AZ EGYSZERŰ MÓDSZER..................................227

3

Scootie emlékének, mert ő volt Nathaniel

4

A KIADÓ ELŐSZAVA Ezeket a történeteket a kutyák mesélik, amikor magasan lobog a tűz, és fúj az északi szél. Ilyenkor összegyűlnek a családok a kandallókőnél, a kölykök csendben ülnek és figyelnek, és mikor vége a történetnek, rengeteget kérdeznek. – Mi az az ember? – kérdezik. Vagy például: – Mi az a város? Vagy: – Mi az, hogy háború? Határozott választ nem adhatunk e kérdésekre. Vannak feltételezések, akadnak elméletek, akad számos intelligens találgatás, de válasz nincs. Családi körben sok mesemondó volt kénytelen a régi magyarázathoz folyamodni, állítván, hogy mese az egész, olyasmi, mint ember vagy város nincsen, és hogy az egyszerű mesékben nem kell igazságot keresni, be kell érni a gyönyörűséggel, és kész. Az ilyen magyarázat talán megfelel a kölyköknek, de valójában mégsem magyarázat. Mert az ilyen egyszerű mesékben is az igazságot keressük. A mondakör nyolc történetből áll, és megszámlálhatatlan évszázad óta mesélik. Amennyire megállapítható, történelmi alapja nincs, kialakulásának körülményeit megállapítani a legaprólékosabb tanulmányozással sem sikerült. Kétségtelen, hogy a mese az évek során stilizálódott, de nincs módunk nyomon követni és felderíteni e stilizálódás irányát. Régiségét és azt, hogy, mint egyes írók állítják, bizonyos részletei nem kutyai eredetűek, igazolni látszik a sok értelmetlen halandzsa szavak, kifejezések, és ami mindennél rosszabb: ideák-, melyekkel a történetek telis-tele vannak tűzdelve, és melyeknek ma semmi értelmük sincs, de lehet, hogy sosem volt. A számtalan újra- és újramesélés során ezek a szavak és kifejezések polgárjogot, sőt a szövegösszefüggésben bizonyos tetszőleges értelmezést kaptak. De nincs módunk 5

megtudni, hogy a tetszőleges értelmezés, akár csak hozzávetőleg is, megközelíti-e vajon a szavak eredeti értelmét. A mondák e kiadásában nem kívánjuk felsorolni a szakvéleményeket az ember létéről vagy nemlétéről, nem soroljuk fel a város rejtélyével vagy a háborúval foglalkozó elméleteket, sem azokat a kérdéseket, melyek a kutatót kínozzák, aki bizonyítékot keres arra, hogy a mondakör igazságai megfelelnek-e valamely alapvető vagy történelmi igazságnak. Kiadásunk célja kizárólag a mondák teljes, csonkítatlan közlése, úgy, amint azok végleges formájukban ma ismeretesek. A fejezetekhez fűzött jegyzetekben rámutatunk a kapcsolódó elméletek főbb pontjaira, anélkül hogy bármilyen végső következtetést kívánnánk levonni. Akik mélyebbre akarnak hatolni a mondák megértésében, vagy részletesebben kívánnak foglalkozni a velük kapcsolatos számos meggondolással, azoknak bőségesen állnak rendelkezésre a jelen kiadás szerkesztőjénél sokkal illetékesebb kutyák írásai. Nemrég feltártak néhány töredéket, mely egy valaha kiterjedt irodalom létére utal, és e töredékekből merítik azt az újabb érvet, mely szerint, legalábbis a legenda egy része, a mitologikus (és vitatott) embertől és nem a kutyáktól származik. De mindaddig, míg be nem bizonyosodik, hogy az ember valóban létezett, az az érvelés, mely a felfedezett töredékeket az embertől származtatja, nélkülözi a komolyságot. Különösen figyelemreméltó, illetve a nézőponttól függően zavaró az a körülmény, hogy az irodalmi töredék címe ugyanaz, mint az itt közzétett mondakör egyik meséjének címe. Maga a szó természetesen teljesen értelmetlen. Az első kérdés tehát az, hogy létezett-e valaha az ember nevű teremtmény. Jelen pillanatban, valódi bizonyítékok hiányában, a józan megítélés csak az lehet, hogy a mondakörben szereplő ember nem létezett, és 6

kizárólag népköltészeti invenció szüleménye. Az ember a kutyai kultúra korai időszakában valami képzeletbeli lény, faji istenség lehetett, melyhez a kutyák segedelemért, vigaszért fordulhattak. E józan következtetéssel szemben némelyek valóban létező, ősi istent látnak az emberben, aki valamilyen misztikus országból vagy dimenzióból érkezett, itt volt egy ideig, segített, azután visszament oda, ahonnan jött. Ismét mások úgy vélik, hogy ember és kutya, mint két együttműködő állatfaj, együtt haladt, kiegészítette egymást a kultúra kialakításában, míglen az idő egy távoli pontján útjaik szétváltak. A mondákban szereplő zavaró tényezők közül (és sok ilyen van) legzavaróbb az ember iránti mélységes tiszteletre történő utalás. Az átlagolvasó nehezen fogadja el ezt a tiszteletet egyszerű mesének. Sokkal többről van szó, mint a törzsi istenségnek kijáró kötelező vallási imádatról: szinte ösztönösen érezni, hogy gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, valamilyen ma már elfeledett hitbe vagy rítusba, fajtánk történelem előtti korából. Nos, ma már természetesen nem sok remény van arra, hogy a legenda körüli számos ellentmondásból bármelyiket megfejthessük. Átnyújtjuk hát a mondákat, olvassa ki-ki ízlése szerint, tekintse szórakozásnak, kutasson benne történelmi alapra utaló részlet vagy rejtett mondanivaló után. A legjobb útravaló, amit az átlagolvasónak adhatunk: ne vegye szívére az egészet, különben a teljes zűrzavar, ha nem az őrület leselkedik rá.

7

Jegyzetek az első mondához A járatlan olvasó kétségkívül az első mondát találja a legnehezebbnek. Nemcsak a nómenklatúra teszi próbára, de első olvasásra a logikát és az eszméket teljesen idegennek fogja találni. Ennek az is lehet az oka, hogy ebben és a következő mondában kutya nem szerepel, még csak említés sem esik róla. Az első monda első bekezdésétől szinte vasvillával dobják az olvasót valami véglegesen idegen szituációba, melynek kibontakozásában hasonlóképpen idegen szereplők vesznek részt. Igaz azonban az is, hogy ha az olvasó átrágja magát rajta, a többi – ehhez képest – szinte már ismerősnek tűnik. Az egész mondán végigvonul a város fogalma. Bár nem tudjuk pontosan, mi lehetett vagy mire való volt a város, elterjedt nézet szerint kis terület lehetett, amely a lakosok nagy számát befogadta és eltartotta. Létezésének egyes okait felületesen maga a szöveg is közli, de Ugry, aki életét a mondák tanulmányozásának szentelte, határozottan állítja, hogy ez a magyarázat csak az ősi mesemondó ügyes rögtönzése a képtelen fogalom hitelesítésére. A mondák kutatóinak többsége egyetért Ugryval abban, hogy a mondában közölt okok nem egyeztethetők össze a logikával, és egyesek, például Kóbor, felvetik, hogy talán ősi szatírával van dolgunk, melynek értelme feledésbe merült. A legtöbb közgazdász és szociológus az ilyen szervezetet, mint a város, teljesen abszurd struktúrának tekinti, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és lélektani szempontból is. A kultúra kifejlesztéséhez szükséges fejlett idegrendszerű teremtmény képtelen volna fennmaradni ennyire szűk korlátok között. A kísérlet eredménye, állítják a szakemberek, tömegneurózis lenne, amely rövid időn belül elpusztítaná magát a várost létrehozó kultúrát is. 8

Kóbor nézete szerint az első monda tiszta mítosz: egyetlen helyzete vagy megállapítása sem fogadható el névértékben, és az egész monda szimbólumok szövedéke, de a szimbólumok kulcsa rég elveszett. Rejtély viszont az, hogy ha mitikus koncepcióval állunk szemben, és semmi mással, akkor a formáknak ez idáig le kellett volna kerekedniük a mítoszt fémjelző, szimbolikus mozzanatokra. A mondában az átlagolvasó azonban nem sok olyasmit talál, ami mítoszi tartalomnak nevezhető. Maga a monda talán a legdarabosabb, durván összeeszkábált história mind közül, és nélkülözi a fennköltebb érzéseket, nemes ideálokat, melyeket a mondakör többi darabjában viszont megtalálunk. Különösen elképesztő a monda nyelvezete. Az olyan kifejezések, mint a klasszikus "átokverte kölyke" sok évszázada okoznak fejtörést a szemantikusoknak, és a mai napig sem sikerült sok egyéb szó és kifejezés értelmét jobban megközelíteni, mint amikor első ízben szenteltek komolyabb figyelmet a mondakörnek. Sikerült viszont elég jól tisztázni az ember terminológiáját. E mitikus faj többes száma "emberek", a faj jelzője "emberi", a nőstények megjelölése "nő" vagy "asszony" (a két kifejezés jelentése közt lehetett valaha bizonyos finomabb árnyalati eltérés, ma szinonimáknak kell a kettőt tekintenünk); a kölykök neve pedig "gyermek". Hímnemben "fiú", nőnemben "lány". A város fogalmán kívül van még egy fogalom, melyet az olvasó saját életszemléletével teljesen összeegyeztethetetlennek talál, és amely szinte gondolkozásának alapjain tesz erőszakot: ez a háború és az ölés eszméje. Az ölés rendszerint olyan, erőszakkal egybekötött eljárás, melynek során egyik élőlény egy másik élőlény életének véget vet. A háború, úgy látszik, tömeges öldöklés volt, egyszerűen felfoghatatlan méretekben. 9

Kóbor a mondakörről írt tanulmányában kifejezi azt a meggyőződését, hogy a mondák sokkal ősibbek, mint áltálában feltételezik, mivel ilyen fogalmak, mint háború és ölés, sohasem eredhettek jelenlegi kultúránkból, hanem csakis a vadság olyan korszakából, melyről feljegyzések nincsenek. Phogo, aki jóformán egyedül áll felfogásával, hogy a mondáknak valóságos történelmi alapjuk van, és hogy az emberi faj csakugyan létezett a kutyák társadalmának kezdetén, azt vallja, hogy az első monda az emberi kultúra tényleges bukásának története. Nézete szerint a monda ma ismert formájában csupán töredéke egy kiterjedt mondakörnek, valami gigantikus eposznak, amely egykor olyan terjedelmes lehetett, mint ma a teljes mondakör, vagy még annál is terjedelmesebb. Lehetetlennek látszik – írja –, hogy olyan nagy eseményt, mint a hatalmas technikai civilizáció összeomlása, a monda kortársai a jelenlegi monda szűk méreteire sűrítettek volna. Ami ma birtokunkban van – mondja Phogo –, csupán egyetlen monda a sokból, melyek elbeszélték, hogy mi történt; és ez, ami fennmaradt, valószínűleg csak kisebb jelentőségű lehetett.

10

I. A VÁROS Stevens nagypapi a kerti székben ült, figyelte a fűnyíró munkáját, és élvezte, hogy a lágy, simogató napsütés a csontjait melengeti. A fűnyíró elérte a pázsit szélét, csettintett, mint egy elégedett kotlós, megfordult, és új pásztát kezdett. A füveszsák egyre jobban duzzadozott. A fűnyíró hirtelen megállt, és izgatottan felzúgott. Oldalán kinyílt egy lapka, mögüle kinyúlt egy kar, végén acélujjakkal. Az ujjak kotorásztak a fűben, majd diadalmasan felemelték a szorosan megmarkolt követ, beleejtették egy tartályba, aztán a kar ismét eltűnt a lapka mögött. A fűnyíró tovább cserregett-berregett, követve a pásztát. Nagypapi bizalmatlanul dörmögött utána. – Egy szép napon – mondta magának – ez az átokverte vacak elnéz valami akadályt, és ideg-összeroppanást kap. Hátradőlt a székén, és felnézett a napsütéses égre. Helikopter húzott el a magasban. Valahol a ház belsejében életre kelt egy rádió, és veszett csinnadrattát ontott magából. Nagypapi megrázkódott, és összehúzta magát a székben. A fiatal Charlie megkezdte a rángatózás szeánszát. Átokverte kölyke. A fűnyíró megint elcsettegett mellette, nagypapi pedig rosszallóan pislogott utána. – Automata – mondta az égnek. – Minden nyavalyát automatizáltak. Csak odamennek egy géphez az egyik sarokba, fülébe súgnak valamit, és az máris rohan, hogy elvégezze a munkát. Lányának hangja szállt felé az ablakból, hangosan, hogy túlkiáltsa a zenét: – Apa! Nagypapi vonakodva fészkelődött. – Igen, Betty. 11

– Apa, igazán arrébb mehetnél, ha a fűnyíró odaér hozzád. Mit kötözködsz vele, hiszen csak gép. Múltkor is csak ültél és ültél, és hagytad, hogy körbenyírjon. Neki hiába szólok. Nem felelt, hagyta, hogy feje lekókadjon kissé, hátha a lánya azt hiszi, hogy alszik, és békén hagyja. – Apa – sivított a hang –, hallottad, mit mondtam? Látta, hogy semmit sem ért el. – Persze, hallottam – rezzent fel –, éppen arrább akartam menni. Lassan felkelt, nehézkesen a botjára támaszkodva. Talán megsajnálja, ha látja, hogy milyen öreg és gyenge, és hogy így bánik vele. "Mindenesetre óvatosnak kell lennem" – gondolta. Ha lánya tudná, hogy nincs is szüksége botra, mindenféle munkákat találna neki, viszont ha túlzásba viszi a dolgot, megint ráuszítja azt a szamár doktort. Dohogva áttette székét a pázsit lenyírt részére. A fűnyíró, ahogyan elsuhant mellette, ördögien rázörrent. – Egy szép nap majd elbánok veled – mondta nagypapi –, kiszedem egy-két fogaskerekedet. A fűnyíró rádudált, és buzgón haladt lefelé a pázsiton. Valahonnan a gyomlepte utcáról fémzörgés és szaggatott pufogás hallatszott. Nagypapi elhalasztotta a leülést, felegyenesedett és hallgatózott. A hang mind tisztábban hallatszott. Egy csökönyös motor kipufogója dübörgött, meglazult fém alkatrészek csörömpöltek. – Automobil! – rikkantott nagypapi. – Automobil, a hétszázát! A kapu felé kocogott, de hirtelen eszébe jutott, hogy gyenge, és gyors sántikálásra vette a tempót. – Az a bolond Ole Johnson lesz – mondta magában. – Az egyetlen, akinek még kocsija van. Átokverte csökönyös, hogy még mindig nem adta fel. Valóban Ole volt. Nagypapi éppen idején ért a kapuhoz, hogy lássa, amint a rozsdás, horpadt öreg masina botladozva befordul a sarkon, és végigbukdácsol a használatlan úttesten. 12

Fütyült a gőz a túlhevített hűtőből, kék füstfelhő gomolygott a kipufogóból, melynek tompítója már öt éve vagy még régebben elveszett. Ole keményen kihúzta magát a kormánynál, szemét összehúzva próbálta kikerülni a buktatókat, bár ez nem volt könnyű, mert az utcákat felverte a fű és a gaz, és nem lehetett látni, mi van alatta. Nagypapi meglengette botját. – Hé, Ole! – kiáltotta. Ole odahajtott, és lenyomta a vészféket. A kocsi feljajdult, megremegett, köhögött, és vérfagyasztó sóhajjal elhallgatott. – Mivel fűtöd? – kérdezte nagypapi. – Mindenből valami – felelte Ole. – Petróleum, egy kevés öreg traktorolaj, amit egy hordóban találtam, és némi masszázsalkohol. Nagypapi leplezetlen csodálattal nézte a rozoga járművet. – Azok voltak az idők – sóhajtott –, nekem is volt egy, száz mérföldet is futott egy óra alatt. – Még mindig O. K. volna – mondta Ole –, ha lehetne találni üzemanyagot meg alkatrészeket a javításhoz. Három-négy évvel ezelőtt még tudtam elég benzint szerezni, de most már rég nem láttam a nyomát sem. Azt hiszem, nem is gyártják. Minek a benzin, mondják, amikor van atomenergia. – Hát igen – mondta nagypapi –, azt hiszem, így van, csakhogy az atomenergiát nem lehet beszippantani. A legfinomabb dolog a világon, amit ismerek, az égő benzin szaga. Ezek a helikopterek meg mindenféle vackok, amiket kitaláltak, valahogy ellopták az utazás minden romantikáját. A hátsó ülésre halmozott hordókra és kosarakra sandított. – Zöldségféle? – kérdezte. – Ühüm – mondta Ole. – Zsenge kukorica, újkrumpli és néhány kosár paradicsom. Gondoltam, talán eladom. Nagypapi a fejét rázta. – Nem lehet, Ole. Nem veszik meg. Az embereknek az a mániájúk, hogy ez az új hidroponikus anyag az 13

egyetlen ehető zöldségféle. Steril, azt mondják, és jobban van ízesítve. – Nem adnék egy lyukas krajcárt az egészért, amit azokban a víztartályokban termesztenek-közölte Ole harciasan. – Az íze valahogy nem az igazi. Mondtam is Marthának, hogy a talajban kell termeszteni az élelmet, attól lesz karaktere. Lenyúlt, hogy elfordítsa a gyújtókapcsolót. – Nem tudom, érdemes-e megpróbálni bevinni a városba mondta –, ahogy manapság az utakat gondozzák: Vagy inkább nem gondozzák. Húsz évvel ezelőtt az állami út klassz betonszalag volt, kifoltozták, és minden télen letakarították a havat. Megtettek mindent, és nem sajnálták a pénzt, hogy jó karban tartsák. Most meg egyszerűen megfeledkeznek róla. Véges-végig fel van töredezve a beton, egy része elmosva, katángkóró nő rajta. Ma reggel ki kellett szállnom szétvágni egy fatörzset, ami rázuhant. – Milyen igazad van – bólintott rá nagypapi. A kocsi életre robbant, köhögve, fuldokolva. Sűrű kék füstfelhő gomolygott elő alóla. Aztán egy rángással megugrott, és továbbkacsázott az úton. Nagypapi visszabicegett székéhez, és csuromvizesen találta. Az automata fűnyíró befejezte a nyírást, elővette a tömlőt, és elkezdte locsolni a pázsitot. Nagypapi dúlva-fúlva megkerülte a házat, és leült a hátsó veranda mellett a padra. Nem szerette ugyan ezt a helyet, de egyedül itt volt biztonságban a géptől. Először is elég nyomasztó volt a kilátás erről a padról, tekintve, hogy éppen az üres utcasorokra, elhagyott házakra és elgazosodott, ápolatlan udvarokra látott. De előnye is volt. A padon ülve megjátszhatta a félig süketet, mintha nem is hallaná a rádióból bömbölő idegrángató zenét. Az előudvarból valaki kiáltott: – Bill, Bill, hol vagy? Nagypapi megfordult ültében. 14

– Itt vagyok, Mark. Hátul a ház mögött. Ide bújtam az átokverte fűnyíró elől. Mark Bailey befordult a ház sarkánál, szájában cigaretta égett, bozontos pofaszakálla minden pillanatban lángra lobbanhatott volna tőle. – Kicsit korán van még a játszmához, nem? – kérdezte nagypapi. – Máma nem játszom – válaszolta Mark. Odabicegett, leült nagy papi mellé a padra. – Elmegyünk – mondta. Nagypapi, mint a villám, fordult szembe vele. – Elmentek? – Egen. Vidékre megyünk. Lucinda addig dumált, míg rávette Herbet. Nem hagyta nyugton egy percig se, gondolom. Hogy mindenki azokba a szép vidéki uradalmakba költözik, és nem érti, hogy mi is miért ne mennénk. Nagypapi nyelt egyet. – Hová? – Nem tudom pontosan – mondta Mark. – Még nem jártam arra. Valahol északon. Egyik tónál. Van ott tíz hektár föld. Lucinda százat akart, de Herb a sarkára állt, és azt mondta, hogy tíz elég. Eddig egy városi telek is éppen elég volt. – Betty is állandóan szekálja Johnt – mondta nagypapi –, de Johnny kitart. Azt mondja, nem teheti. Azt mondja, nem lenne valami szép, ha éppen ő, a Kereskedelmi Kamara titkára meg minden, itthagyná a várost. – Megvesztek az emberek – jelentette ki Mark –, sült bolondok. – Így van – erősítette nagypapi –, vidékbolondok, ez a helyzet. Nézz csak oda! Körbemutatott az üres házsorokból álló utcákon. – Emlékszem, amikor itt még mindenütt az elképzelhető legprímább otthonok voltak. És jó szomszédok. Az asszonyok egyik ajtótól a másikhoz futkostak új receptjeikkel. A férfiak meg kijöttek, nyírták a füvet, de hamarosan otthagyták a nyírógépeket, egyik a másik után, összedugták a fejüket, és diskuráltak. Barátságos 15

népség élt itt, Mark. És mi van most?! Mark kedvetlenül fészkelődött. – Vissza kell mennem, Bill. Csak kilógtam; megmondani, hogy megyünk. Lucinda befogott csomagolni. Dühöng, ha látja, hogy megléptem. Nagypapi ünnepélyesen felállt, és kezet nyújtott. – Látlak még? Átjössz még egy utolsó játszmára? Mark a fejét rázta. – Félek, hogy nem, Bill. Elfogódottan kezet ráztak. – Biztos, hogy hiányzik majd a játszma – mondta Mark. – Nekem is – mondta nagypapi. – Senkim sem marad, ha elmentél. – Isten veled, Bill – mondta Mark. – Isten veled – mondta nagypapi. Csak állt és nézte, ahogyan barátja bicegve megkerüli a házat, és érezte, hogy a magányosság hideg keze érte nyúl, és megfogja jeges ujjaival. Borzalmas magányosság. Az öregkor magányossága, a divatból kimentek magányossága. Nagypapi keserűen belátta az egészet. Elmaradt, más korba tartozik, túlélte az idejét. Szeme megnedvesedett, botja után tapogatózott, megtalálta a padhoz támasztva, lassan botorkált a nyikorgó kapuhoz, amely az elhagyott utcára nyílt a ház mögött. Túl gyorsan elfutottak az évek. Az évek repülőgépet és helikoptert hoztak a családnak, és a kocsit rozsdásodni hagyták egy elfeledett sarokban, az utakat meg hagyták tönkremenni. Az évek, melyek gyakorlatilag eltörölték a földművelést a hidroponika feljövetelével. Az évek, melyek eltüntették a farmokat mint gazdasági egységeket, és olcsó földet és lehetőséget adtak a vidékre településhez a városiaknak és egy városi házhely áránál olcsóbban hatalmas földbirtokokat. Az évek, melyek forradalmasították az építkezést annyira, hogy a családok egyszerűen otthagyták régi otthonukat, és a réginek fele áráért beköltöztek az új, divatos, megrendelésre készült házakba, melyeket igen olcsón lehetett átalakítgatni, 16

akár nagyobbítás céljából, akár futó szeszélyből. Nagypapi felhorkant. Házak, amiket évente úgy lehet átalakítani, mintha csak a bútorokat tologatnák. Miféle élet ez így? Lassan lebaktatott a poros ösvényen, amely néhány éve még forgalmas, nagyvárosi utca volt. Kísértetek utcája – morogta nagypapi –, fürge, apró kísérteteké, éjszaka suttogó kísérteteké. Játszó gyermekek kísértetei, felborított triciklik, oldalukra billent szerelőkocsik kísértetei. Pletykálkodó háziasszonyok kísértetei. Hangos üdvözlések kísértetei. Lobogó kandallók és téli éjszakákon füstölgő kémények kísértetei. Kis porfelhők emelkedtek a nyomában, és befehérítették a nadrághajtókáit. A túloldalon Adams öreg háza állt. Istenem, milyen borzasztóan büszke volt rá Adams! Szürke terméskő homlokzat, hatalmas ablakok. Most a követ zöldre festette a moha, a törött ablakok szörnyű vigyorral tátongtak. A gaz megfojtotta a pázsitot, és felverte a tornácot. Ágaival a tetőt böködte egy szilfa. Nagypapi emlékezett arra a napra, amikor Adams a szilfát ültette. Álldogált egy ideig az elgazosodott utcán, lába a porban, mindkét keze botja görbületén, szeme lecsukva. Hallotta az évek ködén át a játszó gyermekek kiáltozását, Conrad kutyájának ugatását az utca alsó végéről. És ott volt Adams, félmeztelenül, ásóval, ahogy ásta a lyukat, mellette a füvön a szilfa, zsákba burkolt gyökerekkel. 1946. május. Negyvennégy évvel ezelőtt. Éppen akkor jöttek haza Adamsszel a háborúból. Puha léptek puffantak a porban, nagypapi felijedt, és kinyitotta a szemét. Fiatal férfi állt előtte. Harmincéves lehetett. Vagy valamivel kevesebb. – Jó reggelt! – mondta nagypapi. – Remélem, nem ijesztettem meg – szólt a fiatalember. – Látott itt állni csukott szemmel, mint egy vén szamarat? – kérdezte nagypapi. 17

A fiatalember bólintott. – Emlékeztem – mondta nagypapi. – Erre lakik? – Ott, az utca végén. Mi vagyunk az utolsók a városnak ebben a sarkában. – Akkor talán tud segíteni nekem. – Próbáljuk meg – mondta nagypapi. A fiatalember szavakat keresgélt. – Nos, látja, az ügy a következő. Én valami... hát igen, szentimentális zarándokúton vagyok. – Értem – mondta nagypapi –, én is. – A nevem Adams – mondta a fiatalember. – A nagyapám itt lakott valahol. – Pontosan itt – mondta nagypapi. Most már együtt bámulták a házat. – Csinos ház volt valamikor – mondta nagypapi. – Azt a fát a nagyapja ültette, amikor hazajött a háborúból. Együtt voltunk az egész háborúban, és együtt is jöttünk haza. Az volt a nagy nap... – Kár – mondta az ifjú Adams –, kár... De úgy látszott, hogy nagypapi nem hallja, mit mond. – A nagyapja? – kérdezte. – Valahogy elvesztettem a kapcsolatot vele. – Meghalt – mondta a fiatal Adams –, jó néhány évvel ezelőtt. – Valami atomenergia-ügyletei voltak – szólt nagypapi. – Így van – mondta Adams büszkén. – Rögtön belevágott, amint szabaddá tették az ipar számára. Mindjárt a moszkvai egyezmény után. – Vagyis mindjárt, amint rájöttek – mondta nagypapi –, hogy nem tudnak háborúzni. – Így van – mondta Adams. – Nem könnyű háborúzni – mondta nagypapi –, ha nincs semmilyen célpont. – Mármint hogy városok – mondta Adams. – Világos – mondta nagypapi –, és ami igazán furcsa, fenyegethették őket a világ összes atombombájával, mégsem lehetett őket kizavarni. De adj nekik olcsó 18

földet és családi repülőgépet, és szétszélednek, mint az átokverte nyulak. John J. Webster felfelé tartott a városháza széles lépcsőin, amikor a két lábon járó madárijesztő, hóna alatt puskát szorongatva, utolérte és megállította. – Mizujs, Mr. Webster? – kérdezte a madárijesztő. Webster rábámult, aztán felvillant arcán a felismerés. – Ez Levi – mondta. – Hogy mennek a dolgok, Levi? Levi Lewis vigyorgott csorba fogaival. – Jó közepesen. A kertek teremnek, és az idei nyulak is meglehetősek. – Nem keveredett bele ezekbe a gazemberségekbe, ebbe a házügybe? – kérdezte Webster. – Nem, uram – közölte Levi –, mi, telepesek, volt farmerek, nem mászunk semmi rosszba. Törvénytisztelő, istenfélő népek vagyunk. Hogy itt vagyunk, annak egyetlen oka, hogy nem tudunk másutt megélni. És nem ártunk senkinek, hogy az elhagyott házakban lakunk. A rendőrség ránk akarja kenni a szajrézásokat és más disznóságokat, mert tudja, hogy nem tudunk védekezni. Mi vagyunk a bűnbakok. – Örülök, hogy ezt hallom – mondta Webster. – Egyébként a főnök fel akarja égetni a házakat. – Ha megpróbálja – mondta Levi –, beleütődik valamibe, amire nem számít. Tönkretették a farmjainkat ezekkel a tartályfarmokkal, de tovább nem kergethetnek bennünket. Átköpött a lépcsőkön. – Nincs magánál véletlenül egy kis aprópénz? – kérdezte. – Éppen kifogytam a patronbul, és most jön a nyúlszezon... Webster kihalászott egy féldollárost a mellényzsebéből. Levi vigyorgott. – Nagyon lekötelez, Mr. Webster. Maj' hozok az őszön mókusokat. 19

A telepes két ujjával megpöckölte a kalapját, és lement a lépcsőn. Puskája csövén villózott a napfény. Webster megindult felfelé. A városi tanács már javában ülésezett, mikor belépett a tanácsterembe. Jim Maxwell, a rendőrfőnök az asztalnál állt, és Paul Carter, a polgármester beszélt: – Nem gondolja, hogy kicsit elsieti a dolgot, Jim, amikor sürgeti ezt az akciót a házakkal? – Nem gondolom – mondta a rendőrfőnök –, talán egy tucat kivételével a házakat nem a jogos tulajdonosok lakják. Minden egyes ház a városé már, adóhátralék fejében. Csak útban vannak, és fenyegetést jelentenek. Értékük nincs, még a bontási anyag se kell senkinek. Fa? Nem használnak már fát. A műanyag jobb. Kő? Kő helyett acélt használunk. Egyetlenegy háznak sincs semmilyen realizálható piaci értéke. Ugyanakkor kisebb-nagyobb bűnözők és nemkívánatos elemek rejtekei. A növényzet elburjánzott a városnegyedekben, és tökéletes búvóhellyé tette az egészet. Ha valaki elkövet valamit, egyenesen a házaknak tart, ott azután biztonságban van, mert akár ezer embert is odaküldhetek, mindet ki tudja kerülni. Még a bontási költségeket sem érik meg. És ha, mondjuk, nem is kimondott fenyegetést, de fölösleges gondot mindenféleképpen jelentenek. Meg kell tehát szabadulnunk tőlük, és erre a tűz a legolcsóbb és a leggyorsabb mód. Minden óvó rendszabályt alkalmazni fogunk. – S a kérdés jogi oldala? – kérdezte a polgármester. – Megvizsgáltam. Az embernek joga van saját tulajdonát elpusztítani bármilyen módon, ahogyan jónak látja, amennyiben nem veszélyezteti más tulajdonát. Feltételezem, hogy ugyanez vonatkozik a közösségi javakra is. Thomas Griffin tanácsnok felugrott. – Belegázolni egy csomó ember emlékeibe?! – kiáltotta. – Felégetni egy sereg régi otthont? Az embereknek még 20

mindig vannak érzelmi kötöttségeik... – Ha valóban így van – replikázott a rendőrfőnök –, akkor miért nem fizetik az adóikat, és miért nem tartják karban a házakat? Miért futottak vidékre, egyszerűen faképnél hagyva házaikat? Kérdezzék csak meg Webstert. Megmondhatja, hogy milyen sikerrel keltette fel az emberek érdeklődését ősi otthonaik iránt. – Maga az Ősi Otthon Hetéről beszél – mondta Griffin. – Az csődöt mondott. Érthető, hogy csődöt mondott. Webster olyan ügyetlenül tálalta, hogy mulattak rajta. A Kereskedelmi Kamara mentalitása mindig is idevezet. – Hagyja csak békén a Kereskedelmi Kamarát, Griffin – mondta dühösen Forrest King tanácsos –, a körül nincs semmi hiba. Azért, mert maga az üzleti életben megbukott, az még nem ok arra... Griffin mindezt eleresztette a füle mellett. – Az üzleti láz ideje elmúlt, uraim. Elmúlt örökre. A reklámfelhajtás is meghalt és el van temetve. Az az idő, amikor gabonanapokat vagy dollárnapokat vagy valamilyen kitalált ünneplést lehetett rendezni, mindent dekorációval borítani és összecsődíteni a nagy tömegeket, amelyek hajlandók voltak a pénzüket költeni, az már évek óta elmúlt. Úgy látszik, egyedül maguk nem tudnak erről. Az ilyen komédiák akkor sikerültek, amikor a tömegpszichológiára és a lokálpatriotizmusra apelláltak. Mit számít a lokálpatriotizmus, amikor lábon haldoklik a város? Tömegpszichológiára sem lehet apellálni, ha nincs tömeg, ha minden ember vagy majdnem minden ember negyvenhektárnyi földön lehet a maga ura. – Uraim! – csitította őket a polgármester. – Uraim, eltértünk a napirendtől! King nekitüzesedve verte az asztalt. – Nem, nem! Járjunk csak a végére! Itt van Webster. Mondja csak el, hogy mit gondol. Webster kelletlenül mocorgott. – Nem hiszem – mondta –, hogy volna valami hozzászólnivalóm. 21

– Hagyjuk – legyintett Griffin, és leült. De King állva maradt, arca bíborrá vált, szája reszketett a dühtől. – Webster! – kiáltotta. Webster a fejét rázta. – Idejött egyik nagy ötletével! – ordította King. – Úgy volt, hogy a tanács elé terjeszti. Álljon ki, ember, és mondja meg a magáét! Webster elvörösödött, és összeszorította a száját. – Lehet, hogy kemény a feje – mondta aztán lassan Kingnek –, és nem érti meg, miért veszem rossz néven, ahogyan maga itt viselkedik. King felhördült, azután kirobbant: – Kemény a fejem! Ezt mondja nekem. Együtt dolgoztunk, és én segítettem magán. Azelőtt sohasem mert ilyet mondani... maga... – Azelőtt nem mondtam ilyet – mondta Webster higgadtan. Persze hogy nem. Hiszen meg akartam tartani az állásomat. – Nos, hát akkor nincs munkája! – ordította King. – Ettől a perctől kezdve nincs munkája. – Pofa be! – mondta Webster. King, mintha arcul ütötték volna, elképedten bámult. – És üljön le – folytatta Webster, és a hangja mint éles kés hasította át a termet. King térde megroggyant, és hirtelen leült. Feszült csend támadt. – Van mondanivalóm – szólt Webster. – Valami, amit már régen meg kellett volna mondanom. Valami, amit mindnyájuknak hallaniuk kell. Kissé meglep engem is, hogy nekem kell kimondanom. Ugyanakkor talán logikus, hogy éppen én, aki közel tizenöt éve dolgozom a város érdekeiért, mondjam meg az igazságot. Griffin tanácsnok azt mondta, hogy a város lábon állva haldoklik, és ez a megállapítása helytálló. Csak az a hibája, hogy alábecsüli a tényeket. A város, ez a város és minden város... már halott. A város anakronizmus. Túlélte magát. A hidroponika és a helikopter megbuktatta. Kezdetben a város törzsi székhely volt, ahol a törzs a közös védelem céljából 22

tömörült. Később fallal vették körül, hogy nagyobb védelmet biztosítsanak. Azután a fal végleg eltűnt, de a város tovább élt, mert ipari és kereskedelmi előnyei voltak. Fennmaradt a modern időkig, mert az emberek kénytelenek voltak közel lakni munkahelyükhöz, és a munkahelyek a városban voltak. De ma már nem így van. A családi repülőgéppel száz mérföld kisebb távolság ma, mint öt mérföld volt valamikor 1930-ban. Az emberek több száz mérföldet is repülhetnek a munkába és vissza haza, mikor letelt a munkanap. Nincs már szükségük arra, hogy összezsúfoltan éljenek a városban. A gépkocsi megindította ezt a folyamatot, és a repülőgép befejezte. Már a század első felében is észrevehető volt a tendencia – ki a városból, elég az adókból és a zsúfoltságból, ki az elővárosokba és a környező telkekre. A megfelelő közlekedés hiánya és a pénzhiány akkor még összetartotta a városokat. De most, amikor a tartályos termesztés értéktelenné tette a földeket, óriási területeket lehet kapni vidéken kevesebbért, mint amibe egy városi telek került negyven évvel ezelőtt. Az atomhajtású repülőgépek pedig megszüntették a közlekedési problémákat. Szünetet tartott, de a csendet nem törte meg senki. A polgármester feszült arccal figyelt. King ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. Griffin mosolygott. – Mi maradt hát nekünk? – kérdezte Webster. – Megmondom, hogy mi maradt. Utca utca hátán, tömb tömb után, elhagyott otthonok, faképnél hagyott házak. Miért is maradtak volna itt az emberek? Mit nyújthat nekik a város? Semmit abból, amit egy nemzedékkel korábban még nyújtott, mert a haladás megszüntette a város jótéteményeinek szükségességét. Anyagi szempontból természetesen vesztettek valamit, mikor elhagyták házaikat, de az a tény, hogy kétszer ilyen jó házakat vehetnek féláron, és úgy élhetnek, ahogyan mindig is szerettek volna, családi birtokhoz juthattak az egy nemzedékkel ezelőtti gazdagok legjobb tradícióinak megfelelően – mindez többet nyomott a latban, mint az 23

elhagyott otthon. És mi maradt itt? Néhány üzletház, néhány hektár gyártelep. Városi kormányzat, felduzzasztva milliók szükségleteinek ellátására, de a milliók nélkül. A költségvetés, amely olyan magasra hajtotta fel az adókat, hogy végül az üzletházak is elköltöznek, mert szabadulni szeretnének ezektől az adóktól. Adóhátralékok, melyek fejében értéktelen tulajdon maradt ránk. Íme, ez maradt. Ha azt hiszik; hogy bármilyen Kereskedelmi Kamara, bármilyen reklámhűhó, bármilyen agyafúrt ötlet megoldást hoz, tévednek. Az igazság nyilvánvaló és egyszerű. A város, mint emberi intézmény, halott. Néhány évig esetleg még vegetálhat, de aztán nincs tovább. – Mr. Webster – szólt közbe a polgármester. De Webster nem ügyelt rá. – Ha nem történik meg, ami ma történt – folytatta –, tovább játszottam volna magukkal a babaházat. Tovább is úgy tettem volna, mintha a város élő valami volna. Tovább is becsaptam volna magamat és önöket. De uraim, emberi méltóság is van a világon. A fagyos csendet papírok zörgése váltotta fel, az elképedt hallgatók közül néhányan köhécseltek. De Webster még nem fejezte be. – A város csődöt mondott – folytatta –, és jó, hogy így van. Ahelyett hogy itt ülnek és gyászolnak, térden állva kellene hálálkodniuk. Mert ha ez a város nem élte volna túl a hasznosságát minden más várossal szemben – ha a világ városai nem néptelenedtek volna el, akkor elpusztultak volna. Háború lett volna, uraim, atomháború. Elfelejtették már az 1950-es és 1960-as éveket? Elfelejtették már, hogy hogyan riadtak fel éjszakánként, és várták a bombák becsapódását? Bár tudva tudták, hogy amúgy sem hallanák, ha jönnének. De a városok elnéptelenedtek, az ipar szétszóródott, nem voltak célpontok, és így nem lett háború. Önök, uraim, azért maradtak életben, mert az emberek elhagyták az önök városát. Az isten szerelmére, hagyják hát holtan. Örüljenek, hogy kimúlt. Ez a 24

legörvendetesebb dolog az emberiség egész történetében. John J. Webster ezzel sarkon fordult, és elhagyta a termet. Kint, a széles lépcsőn megállt, és felnézett a felhőtlen égre, nézte a városháza tornyocskái fölött köröző galambokat. Lélekben megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízből. Természetesen ostoba volt. Most másik állás után nézhet, és jó ideig eltarthat, míg talál, tekintve, hogy elég idős már új állás kereséséhez. De – gondolatai ellenére – önkéntelenül is vidám dalocska kezdett motozni benne. Fütyörészve, ruganyos léptekkel távozott. Vége a képmutatásnak. Vége az álmatlan hánykolódásnak és a töprengésnek, hogy mit tegyen – tudva, hogy a város halott, hogy amit művel, haszontalan, tudva, hogy fizetését nem szolgálta meg, érezve a sajátos, keserű megsemmisülést, mint a munkás, aki tudja, hogy munkája eredménytelen. A parkolóhely felé tartott, a helikopteréhez. Most – gondolta – vidékre költözhetnek, ahogy Betty szeretné. Esténként a saját földjét taposhatja. Egy darab földet valahol, patakkal. Patak okvetlenül kell, megtölti majd pisztrángokkal. Eszébe véste, hogy fel kell mennie a padlásra, ellenőrizni a repülő felszerelését. Martha Johnson a szérű kapujánál állt, mikor az ócska kocsi végigvánszorgott a fasoron. Ole merev tagokkal mászott ki, az arca fáradt volt. – Eladtál valamit? – kérdezte Martha. Ole a fejét rázta. – Semmi értelme az egésznek. Nem veszik a farm termését. Egyszerűen kinevettek. Kétszer akkora kukoricacsöveket mutattak, mint az enyéim, és 25

ugyanolyan zsengék és édesek, és sokkal egyenletesebb sorok vannak rajtuk. Olyan dinnyéket, amelyeknek alig van héjuk, és jobb az ízük is, azt mondják. Belerúgott egy rögbe. A rög szétporlott. – Nem hunyhatjuk be a szemünket – mondta –; a tartályos termelés tönkretett bennünket. – És ha eladnánk a farmot? – vetette fel Martha. Ole nem válaszolt. – Kaphatnál munkát egy tartályfarmon. Harry is kapott. Egész jól megvan – mondta az asszony. Ole a fejét rázta. – Vagy... elmehetnél kertésznek. Elegáns foglalkozás. A jómódú népek, akik vidékre költöztek, szívesen tartanak kertészt, hogy a virágokat meg a miegymást ápolja. Előkelőbb, mint ha gépekkel csináltatnák. Ole megint csak a fejét rázta. – Nem tudnék virágokkal bíbelődni. Nem tudnék, hiszen több mint húsz évig kukoricával gazdálkodtam. – Esetleg hozzájutnánk egy olyan kis repülőhöz – mondta Martha –, és bevezethetnénk a házba a vizet. Meg egy fürdőkádat az ócska fürdődézsa helyett. – Nem tudnék repülőt vezetni – mondta Ole. – Dehogynem tudnál – mondta Martha. – Egyszerű az. Nézd meg az Anderson gyerekeket, még alig nőttek ki a földből, és már összevissza röpködnek mindenfelé. Egyikük bolondozott egyszer, és kiesett belőle, de... – Gondolkoznom kell rajta – mondta Ole kétségbeesetten. Gondolkoznom kell. Dühösen megfordult, átugrott egy kerítést, és elindult ki a földekre. Martha csak állt a kocsi mögött, és figyelt. Nagy könnycsepp gördült végig poros arcán. – Mr. Taylor várja önt – mondta a lány. – De hiszen nem voltam még itt soha. Nem tudhatta, hogy jövök – dadogott John J. Webster. – Mr. Taylor – ismételte a lány – várja önt! Fejével az ajtó felé intett. Felirat állt rajta: 26

Az Emberi Beilleszkedés Hivatala – De én csak munkát kérek – vitatkozott Webster. – Nem azért jöttem, hogy beillesszenek vagy mi. Ez a Világkormányzó Bizottság elhelyezőirodája, nem? – De igen – mondta a lány. – Nem akar beszélni Mr. Taylorral? – Hát, ha ragaszkodik hozzá – mondta Webster. A lány kattintott a kapcsolón, és beleszólt a kagylóba: – Mr. Webster van itt, uram. – Küldje be – mondta egy hang. Kalapját a kezében tartva, Webster belépett az ajtón. Az íróasztal mögött ülő férfi haja fehér, de arca fiatalos volt. Az egyik székre mutatott. – Ön munkát keres – mondta. – Igen – felelte Webster –, de... – Üljön le, kérem – mondta Taylor. – Ha az ajtófeliratra gondol, felejtse el. Nem akarjuk sehova beilleszteni. – Nem találtam munkát – mondta Webster –, hetek óta keresek munkát, de senki sem vesz fel. Így kerültem végül ide. – Tehát nem akart idejönni? – Az igazat megvallva, nem. A munkaközvetítőben kapott állásnak, ugyebár, olyan színezete van, ami nincs nagyon ínyemre. Taylor mosolygott. – A terminológia talán nem nagyon szerencsés. Ön a régi idők munkaközvetítő irodáira gondol, ahová az emberek kétségbeesésükben mentek, hogy bármilyen munkát is kapjanak. Amelyeket a kormány tartott fenn az olyan embereknek, akik különben a köz terhére lettek volna. – Elég kétségbeesett helyzetben vagyok – vallotta be Webster. De még van bennem bizonyos büszkeség, ami megnehezítette idejövetelemet. De végül is nem tehettem mást. A helyzet az, hogy én árulójává váltam... – Úgy érti – mondta Taylor –, hogy megmondta az igazat. Még ha ez az állásába került is. Az üzleti világ nemcsak itt, de sehol a földön nem hajlandó elfogadni 27

az igazságot. Az üzletemberek még mindig ragaszkodnak a város mítoszához, a kereskedés mítoszához. Idővel majd rájönnek, hogy a jó szolgáltatások és a valódi értékek jobb üzletet jelentenek, mint a kereskedés valaha is. Azon gondolkodom, Mr. Webster, tulajdonképpen mi indította arra, amit tett? – Torkig lettem vele – felelte Webster. – Nézni, hogy az emberek csukott szemmel járnak. Hogy ragaszkodnak a tradíciókhoz, amelyek értelmüket vesztették. Belebetegedtem King patetikus lokálpatriotizmusába, amelynek már minden valóságos oka megsemmisült. Taylor bólintott. – Mit gondol, Webster, tudna foglalkozni az emberek beillesztésével az új világrendbe? Webster csak bámult. – Komolyan gondolom – mondta Taylor. – A Világkormányzó Bizottság már évek óta foglalkozik ezzel, csendesen, feltűnés nélkül. Többnyire azok sem tudják, akiket sikerült beillesztenünk. Mióta az ENSZ átalakult Világkormányzó Bizottsággá, olyan változások történtek, melyek sok ember életútját megtörték. A munkába fogható atomenergia az emberek százezreinek vette el a munkáját. Át kellett képezni és új munkába helyezni őket, egyeseket az új atomiparban, másokat más vonalon. A mesterséges élelmiszeripar elsöpörte a farmereket a földjeikről. Ők jelentették talán a legnagyobb problémát, mert az állattenyésztésen és növénytermesztésen kívül semmihez sem értettek. Legtöbbjük nem is akart más szakmát tanulni, és nagyon elkeseredett, mert kiszorult őseitől öröklött életformájából és megélhetéséből. És mivel természettől fogva individualisták, ők jelentették a legnehezebb pszichológiai problémát. – Sokan – mondta Webster – még mindig a levegőben lógnak. Több mint százan az elhagyott házakba telepedtek, és úgy élnek egyik napról a másikra. Nyulakat és mókusokat lőnek, halászgatnak, zöldséget 28

termelnek, erdei gyümölcsöt szednek. Néha kisebb lopásra is vetemednek, és alkalmilag koldulnak a belváros utcáin. – Ismeri őket? – kérdezte Taylor. – Ismerek néhányat – mondta Webster –, egyikük néhanapján nyulakat és mókusokat hoz nekem a pénzért, amit töltényekre kunyerál tőlem. – Tiltakoznának, ha be akarnánk illeszteni őket, ugye? – A legerélyesebben – mondta Webster. – Ismer egy Ole Johnson nevű farmert? Még mindig ragaszkodik a farmjához? Webster bólintott. – Mi volna, ha megpróbálkozna a beillesztésével? – Kikergetne a farmjáról – mondta Webster. – Az ilyen emberek ügye, mint Ole és ezek a telepesek, a mi fő problémánk – mondta Taylor. – A többiek nagy része eléggé beilleszkedett már a jelenbe. Egyesek sóhajtoznak a múlt után, de már csak a hatás kedvéért. Vissza sem lehetne őket kergetni régi életformájukba. Évekkel ezelőtt, még az atomipar fellendülésekor a Világkormányzó Bizottság nehéz elhatározás előtt állt, nevezetesen, hogy a fejlődéssel járó változásokat fokozatosan vezesse-e be, hogy az emberek természetesen alkalmazkodhassanak, vagy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, és a bizottság gondoskodjék az emberek beilleszkedéséről. Jól vagy rosszul, de úgy határoztak, hogy első a haladás, tekintet nélkül arra, hogyan hat az emberre. Ez a határozat nagyjában és egészében bölcsnek bizonyult. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az átcsoportosítást nem lehet nyíltan végrehajtani. Egyes esetekben a munkások nagy csoportjainak kiesésénél ez ment, de a legtöbb egyedi esetben, mint például Ole barátunknál, nem ment. Ezeknek az embereknek segítenünk kell, hogy megtalálják helyüket az új világban, de nem szabad tudniuk; hogy segítünk nekik. Ha tudnák; sértené önbizalmukat és méltóságukat, márpedig az emberi méltóság minden civilizáció sarokköve. 29

– Az iparon belüli átcsoportosításról természetesen tudtam – mondta Webster –, de az egyedi esetekről nem hallottam. – Nem is szellőztethettük – mondta Taylor –, gyakorlatilag úgyszólván suba alatt csináljuk. – De miért mondja el mindezt nekem? – Már vártuk magát – mondta Taylor. – Tudtuk, hogy végül is el kell jönnie hozzánk, Bármilyen eshetőségei lennének, bármilyen területen, King áthúzná a számítását. Már leadta a drótot. Maga feketelistán van a világ minden kereskedelmi kamarájánál és minden közületi hatóságnál. – Akkor valószínűleg nincs más választásom – mondta Webster. – Nem szeretnénk, ha így vélekedne – mondta Taylor. – Gondolkodjék, aztán jöjjön vissza. Ha nincs kedve ehhez a munkához, találunk magának mást, King ellenére is. Amint kilépett az irodából, Webster egy madárijesztőbe ütközött, aki ott várakozott rá. Levi Lewis volt, foghíjas vigyora nélkül, puskájával a hóna alatt. – Azt mondták a fiúk, hogy látták magát ide bemenni, így hát itt vártam – magyarázta. – Mi a baj? – kérdezte Webster, mivel Levi arca ékesszólóan tükrözte, hogy baj van. – A rendőrség – mondta Levi, és undorral köpött egyet. – A rendőrség – mondta Webster rémülten, mert már tudta, hogy mi a baj. – Egen – mondta Levi –, fejükbe vették, hogy kifüstölnek bennünket. – Tehát a városi tanács végül is beadta a derekát – mondta Webster. – Éppen a rendőrparancsnokságról jövök – mondta Levi. – Megmondtam nekik, hogy jobb lesz, ha vigyáznak. Megmondtam nekik, ha megpróbálják, nem ússzák meg szárazon. A fiúk körös-körül beásták magukat, és az a parancsuk, hogy csak biztos találatra lőjenek. 30

– Nem tehet ilyet, Levi – mondta Webster élesen. – Nem? – kérdezte Levi. – Már megtettem. Kikergettek a farmjainkról, rákényszerítettek, hogy eladjuk, mert nem tudtunk megélni belőle. De tovább nem kergetnek bennünket. Itt maradunk vagy meghalunk. És csak akkor füstölhetnek ki bennünket, ha egy sem marad közülünk, aki megakadályozza. Rántott egyet a nadrágján, és megint köpött. – És nem is vagyunk egyedül, akik így érzünk – jelentette ki. Nagypapi is ott van velünk. – A nagypapi! – Persze, a nagypapi. Az öreg fickó, aki maguknál él. Átvette fölöttünk, hogy úgy mondjam, a vezérlő tábornok tisztét. Azt mondja, hogy tud egypár fogást még a háborúból, amiről ezeknek a rendőröknek gőzük sincs. Elküldött néhány fiút egyik hadimúzeumba, hogy fújjanak meg egy ágyút. Azt is tudja, hol vannak a hozzá való lövedékek a múzeumban. Azt mondja, mindent beállít, azután üzen nekik, hogy ha a rendőrség megmozdul, szétlövi a hivatali negyedet. – Nézze csak, Levi, megtenne nekem valamit? – Természetesen, Mr. Webster. – Menjen be ide, és keresse Mr. Taylort. Ragaszkodjon hozzá, hogy bevezessék. Mondja meg neki, hogy megkezdtem a munkát. – Megmondom, hogyne, de most hova megy? – Felmegyek a városházára. – Biztos, hogy ne menjek magával? – Ne jöjjön. Jobb lesz, ha egyedül megyek. És Levi... – Igen? – Mondja meg nagypapinak, ne siessen a tüzérségével. Ne lőjön, ha nem muszáj – de ha muszáj, akkor pontosan. – A polgármester el van foglalva – közölte Raymond Brown, a titkár. 31

– Ne mondja! Csak nem? – mondta Webster, és indult az ajtónak. – Nem mehet be, Webster! – kiáltotta Brown. Felugrott székéből, megkerülte az íróasztalt, és kinyújtott karral Websterre rohant. Webster meglendítette a karját, mellen találta Brownt, aki az íróasztalnak esett, az íróasztal elmozdult, Brown hadonászott, elvesztette egyensúlyát, és a padlóra zuhant. Webster berontott a polgármester ajtaján. A polgármester lekapta lábát az íróasztalról. – Megmondtam Brownnak – szólt. Webster bólintott. – És Brown megmondta nekem. Mi a baj, Carter? Fél, mert King megtudja, hogy itt voltam? Fél, hogy valami egészséges gondolat korrumpálhatja magát? ' – Mit akar? – pattogott Carter. – Úgy értesültem, hogy a rendőrség felgyújtja a házakat. – Jól értesült– mondta nagy garral a polgármester. – Veszélyeztetik a közösséget. – Milyen közösséget? – Ide figyeljen, Webster... – Jól tudja, hogy közösség nincs. Csak maguk vannak itt, néhány piszkos politikus, akik ideragadtak, hogy ezt a helyet lakóhelyüknek titulálhassák, és minden évben megválasszák egymást, és tovább húzzák a fizetésüket. Már odáig jutottak, hogy mindössze annyi a dolguk, hogy egymásra szavazzanak. Az emberek, akik az áruházakban és a gyárakban dolgoznak, nem laknak a városban, még azok sem, akik a legalantasabb munkát végzik. Az üzletemberek már régesrég itt hagyták a várost. Itt üzletelnek, de nem itt laknak. – De ez azért még mindig város – állította a polgármester. – Nem azért jöttem, hogy erről vitatkozzam – mondta Webster –, azért jöttem, hogy próbáljam meggyőzni, helytelenül cselekszik, ha felégeti a házakat. Ha nem vette volna észre, ezek a házak emberek otthonai, 32

akiknek más otthonuk nincs. Embereké, akik azért jöttek ide, hogy itt menedéket találjanak. Bizonyos mértékben felelősek vagyunk értük. – Nem vagyunk felelősek – vicsorgott a polgármester. – Bármi történik velük, az ő bajuk. Nem kértük őket, hogy idejöjjenek. Semmi szükségünk rájuk. Semmivel sem járulnak a közösséghez. Azt akarja mondani, hogy szerencsétlenek? Hát tehetek én arról? Azt akarja mondani, hogy nem kapnak munkát? Én meg azt mondom, hogy kapnának, ha keresnének. Munka van, munka mindig van. Telebeszélték a fejüket evvel a újvilág-maszlaggal, és most azt hiszik ezek az alakok, hogy valaki más köteles nekik olyan helyet találni, ami ínyükre van, és olyan munkát is, ami ínyükre van. – Maga úgy beszél, mint valami megátalkodott individualista – mondta Webster. – Maga meg úgy, mintha furcsállná – pattogott a polgármester. – Furcsállom is – mondta Webster. – Furcsa és tragikus, hogy bárki is így gondolkozzék ma. – Különbül nézne ki a világ, ha több lenne a megátalkodott individualizmusból – vakkantotta a polgármester. – Nézze csak meg azokat, akik vitték valamire. – Magamagát érti? – kérdezte Webster. – Miért ne? – egyezett bele Carter. – Keményen dolgoztam, éltem az alkalommal, előrelátó voltam, én... – Úgy érti, hogy a megfelelő talpakat nyalta, és a megfelelő fejeken taposott? – mondta Webster. – Maga ragyogó példája annak az embernek, akire a világnak ma nincs szüksége. Maga határozottan áporodott szagot áraszt az ócska ideáival. Maga az utolsó politikus, Carter, ugyanúgy, mint ahogyan én voltam az utolsó kereskedelmi kamarai titkár. Csak maga még nem tudja. Én tudom. És kiugrottam. Még akkor is, ha ez sokba került. Kiugrottam, mert meg kellett őriznem az önbecsülésemet. Az a politika, amit maga művel, halott. Halott, mert elmúlt az az idő, amikor nagy pofával és 33

nagy mellénnyel a tömegpszichológiára apellálva hatalomra lehet jutni. A tömegpszichológia megszűnt. Nem létezhet tömegpszichológia akkor, amikor az emberek egyszerűen fütyülnek arra, hogy mi történik ezzel a már kimúlt politikai rendszerrel, amely saját súlya alatt összeroppant. – Takarodjon – ordította a polgármester –, takarodjon, mielőtt kidobatnám a rendőrséggel! – Elfelejti – mondta Webster –, hogy azért jöttem, hogy a házakról beszéljünk. – Semmit sem fog használni magának! – rikoltotta Carter. – Beszélhet ítéletnapig is. A házak égni fognak. Ezzel kész! – És hogy tetszenék magának a hivatali negyed romokban? – kérdezte Webster. – A maga párhuzama – mondta Carter – kissé groteszk. – Nincs szó semmilyen párhuzamról – mondta Webster. – Nem? Hát akkor miről beszél? – bámult rá a polgármester. – Csak arról – mondta Webster, hogy abban a percben, amikor az első fáklya éri a házakat, bevágódik a városháza épületébe az első ágyúgolyó. És a második az "Első Nemzeti"-t fogja találni és így tovább végig, kezdve a legnagyobb célpontokkal. Carter elképedt. Azután a düh pírja öntötte el arcát. – Nem használ semmi, Webster – pattogta. – Nem tud átejteni. Ez a dajkamese... – Nem dajkamese – jelentette ki Webster. – Azok az emberek felállítottak odakint néhány ágyút. A múzeumokból hozták meg a Bajtársi Szövetség háza elől. És vannak köztük, akik értenek hozzá. De erre tulajdonképpen nincs is szükségük. Gyakorlatilag közvetlen célzásról van szó, mintha egy nagy, hosszú csűr volna a célpont a gyakorlótéren. Carter a rádió után nyúlt, de Webster felemelt kézzel megállította. – Jobb lesz, ha gondolkozik egy percig, Carter, mielőtt a kapcsolóhoz nyúl. Kutyaszorítóban van. Ha elkezdi tervének végrehajtását, a csata kellős 34

közepébe kerül. Meggyújthatja a házakat, de a városközpontot is lerombolják. Az üzletemberek meg fogják magát skalpolni ezért. Carter visszahúzta kezét a rádiótól. Messziről éles puskalövés csattant. – Jobb lesz, ha visszarendeli őket – figyelmeztette Webster. Carter arca a határozatlanságtól vonaglott. Még egy puskalövés, megint egy, megint egy. – Rövidesen – mondta Webster – a dolog túl messzire megy. Annyira, hogy nem fogja tudni többé megállítani. Ekkor hatalmas robbanás reszkettette meg az ablakokat. Carter felugrott. Webster érezte, hogy tagjai elhidegülnek és elernyednek. De nagy erőfeszítéssel megőrizte arcának és hangjának nyugalmát. Carter kővé meredve bámult ki az ablakon. – Tartok tőle – mondta Webster –, hogy máris túl messzire ment. A rádió az íróasztalon kitartóan recsegett, a vörös lámpa villogott. Carter remegő kézzel nyúlt a kapcsoló után. – Carter – mondta egy hang –, Carter, Carter. Webster felismerte a hangot, Jim Maxwell rendőrfőnök bikahangját. – Mi van? – kérdezte Carter. – Volt egy nagy ágyújuk – mondta Maxwell. – Felrobbant, amikor megpróbáltak tüzelni belőle. Az a gyanúm, hogy a muníciójuk rossz. – Egy ágyú? – kérdezte Carter. – Csak egy ágyú? – Nem látok többet. – Puskalövéseket is hallottam – mondta Carter. – Igen, lövöldöztek ránk. Néhányat megsebesítettek a fiúk közül. Most visszahúzódtak. Mélyebbre a bokrok közé. Most nem lőnek. – Jól van – mondta Carter –, előre, kezdjék meg a házak felgyújtását! Webster előrelendült. – Kérdezze meg, kérdezze meg... Carter kikapcsolta a rádiót. 35

– Mit akart kérdezni? – Semmit – mondta Webster. – Semmi lényegeset. Nem árulhatta el Carternek, hogy a tüzér a nagypapi volt. Nem mondhatta meg, hogy mikor az ágyú felrobbant, ott volt a nagypapi. Ki kell jutnia innen, amilyen gyorsan csak lehet, az ágyúhoz. – Jó blöff volt, Webster – mondta Carter. – Jó blöff volt, de rosszul sült el. A polgármester a házakra néző ablak felé fordult. – Már nem tüzelnek – mondta –, hamar feladták. – Szerencséje lesz – mondta Webster –, ha hat rendőre hazakerül élve. Az emberek a puskákkal ott vannak a bozótban, és száz méterről el tudják találni a mókus szemét. Ekkor lábdobogás hangzott fel a folyosón, két pár láb futva közeledett az ajtóhoz. A polgármester és Webster megfordult. – Nagypapi! – kiáltotta Webster. – Halló, Johnny – lihegte nagypapi. Egy fiatalember állt mögötte, és papírokat lobogtatott a kezében. – Mit akarnak? – kérdezte a polgármester. – Sok mindent – mondta nagypapi. Várt egy pillanatig, próbált lélegzethez jutni, és lihegése szüneteiben mondta: – Bemutatom a barátomat, Henry Adamsot. – Adams? – kérdezte a polgármester. – Persze – mondta a nagypapi. – Valaha itt élt a nagyapja. A 27. utcában lakott. – Ó – mondta a polgármester olyan hangon, mint akit egy téglával mellbe vágnak. – F. J. Adamsot gondolja? – Eltalálta – mondta nagypapi. – Együtt voltam vele a háborúban. Éjszakánként nem hagyott aludni, folyton a fiáról mesélt. Carter Henry Adams felé biccentett. – Mint a város polgármestere – mondta, igyekezve visszanyerni a méltósága maradványát –, üdvözlöm, és isten hozta a mi... 36

– Nem valami sikerült fogadtatás ez bizony – mondta Adams –, éppen arról értesültem, hogy maga itt felégeti a tulajdonomat. – A tulajdonát! – a polgármester elfulladt, és hitetlenkedve bámulta a papírokat, melyeket Adams feléje nyújtott. – Igen, a tulajdonát! – süvöltötte nagypapi. – Megvette. Éppen most jövünk a pénzügyi hivatalból. Kifizette az összes adóhátralékot, büntetést és mindent, amit maguk, legális tolvajok csak kieszeltek, hogy eltulajdonítsák azokat a házakat. – De, de – a polgármester szavak és lélegzet után kapkodott – nem mindet. Nyilván csak a régi Adamstelket váltotta meg. – Mindent az utolsó lakatig, még ami bent van, azt is – mondta nagypapi diadalmasan. – És most – mondta Adams a polgármesternek –, ha volna szíves szólni az embereinek, hogy hagyják abba a tulajdonom pusztítását... Carter az íróasztalhoz rohant, és két kézzel kapott a rádióhoz. – Maxwell – ordította –, Maxwell, Maxwell! – Mit óhajt? – ugatott vissza Maxwell. – Hagyják abba a gyújtogatást! – üvöltötte Carter. – Kezdjék meg az oltást. Hívja ki a tűzoltókat. Mindent tegyen meg a tüzek kioltására. – Hát ez vicces – mondta Maxwell. – Jó volna, ha eldöntené végre, hogy mit akar. – Tegye, amit mondok! – süvöltötte a polgármester. – Oltsa el a tüzet! – Jól van – mondta Maxwell –, jól van, ne izguljon. De a fiúknak nem nagyon fog tetszeni a dolog. Egyáltalán nem fog tetszeni, hogy olyasmiért tegyék ki magukat a lövöldözésnek, amiről maga váltogatja a véleményét. Carter felegyenesedett a rádió mellől. – Biztosíthatom, Mr. Adams – mondta –, hogy sajnálatos tévedésről van szó.

37

– Bizony – jelentette ki Adams ünnepélyesen –, nagyon sajnálatos tévedésről; polgármester. A legnagyobbról, amit valaha is elkövetett. Egy percig némán nézték egymást a szoba két végéből. – Holnap – mondta Adams – petíciót nyújtok be a bírósághoz, és kérem a városi alapokmány hatályon kívül helyezését. Mint a város határain belül a város legnagyobb részének tulajdonosa, mind érték, mind kiterjedés szempontjából. Tudomásom szerint ehhez minden jogom megvan. A polgármester nagyot nyelt, végül kinyögött néhány szót. – Milyen alapon? – kérdezte. – Azon az alapon – mondta Adams –, hogy nincs tovább szükség rá. Nem hiszem, hogy túlságosan nehéz dolgom lesz elfogadtatni. – De, de ezt azt jelenti... – Egen – mondta nagypapi –, azt jelenti, hogy maguknak fel is út, le is út. – Egyetlen park – mondta nagypapi, karját körbelendítve a vadon fölött, amely egykor a város lakónegyedeit jelentette. – Park, ahol az emberek láthatják, hogyan éltek elődeik. Ott álltak a toronydombon, fölöttük a rozsdás víztorony ágaskodott vaskos acéllábaival az embermagas fűtengerben. – Nem egészen park – mondta Henry Adams –, inkább emlékmű. A közösségi élet korszakának emlékműve, amely egy-két évszázad múlva feledésbe merül. A különleges, meghatározott feltételek és az emberi ízlés kielégítését szolgáló épülettípusok bizonyos számának megőrzése. Nem épült semelyik építészeti koncepció rabszolgaságában, hanem a jobb életet igyekezett biztosítani. Száz év múlva az emberek ugyanolyan tisztelettel és elfogódottsággal járnak majd ezek közt a házak közt, mint ma a múzeumban. Olyasmit fog jelenteni nekik, mint az őskor, lépcsőfokot a jobb, teljesebb élethez. A művészek egész életüket itt töltik, 38

hogy vásznukon megörökítsék a régi házakat. Történelmi regények írói járnak ide, hogy hiteles levegőt szívjanak. – De hiszen azt mondta, hogy minden házat renováltatni akar a pázsitokkal és kertekkel együtt, úgy, ahogyan azelőtt voltak-mondta Webster. – Egész vagyonba fog kerülni. A karbantartás pedig egy másik vagyonba. – Sok pénzem van– mondta Adams. – Több a soknál. Ne felejtsék el, hogy a nagyapám és az apám a kezdet kezdetén az atomiparra vetette magát. – A nagyapja a legjobb ultijátékos volt, akit valaha is ismertem, ez tény – mondta nagypapi. – Minden fizetési napon megkopasztott. – A régi időben – mondta Adams –, ha valakinek túl sok pénze volt, más dolgokat tehetett vele. Jótékonykodhatott, vagy orvosi kutatásokra és hasonlókra fordíthatta. Ma azonban nincs szervezett jótékonyság. Nincs elég eset, hogy fenn kellene tartani. És mióta a Világkormányzó Bizottság kezébe vette a dolgokat, bőven van pénz orvosi vagy akármilyen kutatásra bárkinek, aki dolgozni akar. Nem ezt terveztem, mikor eljöttem meglátogatni nagyapám régi házát. Egyszerűen csak látni akartam, ennyi az egész. Olyan sokat mesélt nekem róla régen. A fáról, melyet a ház elé a pázsitba ültetett. És a rózsakertről a ház mögött. Azután megláttam. Olyan, mint valami csúfolódó kísértet. Mint valami, amit otthagytak. Ami valakinek egyszer sokat jelentett, azután otthagyták. Amikor nagypapival aznap az öreg ház előtt álltam, támadt az a gondolatom, hogy nem is tehetnék jobbat, mint hogy megőrzöm az utókornak az elődök életének keresztmetszetét. Vékony kék füst emelkedett messze lent a fák mögül az égnek. Webster odamutatott. – Velük mi legyen? – A telepesek – mondta Adams – maradjanak csak, ha akarnak. Lesz munkájuk bőven. És mindig lesz néhány ház, ahol ellakhatnak. Csak egy dolog okoz gondot. Nem maradhatok itt állandóan. Szükségem volna 39

valakire, aki az egész tervezetet végrehajtsa. Élethossziglani állás lenne. Websterre nézett. – No gyerünk, Johnny – biztatta nagypapi. Webster a fejét rázta. – Betty szíve megszakad azért a vidéki birtokért. – Nem kell itt laknia – mondta Adams. – Mindennap iderepülhet. A domb aljáról kiáltás szállt fel. – Ole! – kiáltott nagypapi. Integetett a botjával. – Hé, Ole, gyere fel! Nézték, amint Ole felkapaszkodik a dombon, és csendben várakoztak. – Beszélni akartam veled, Johnny – mondta Ole. – Van egy ötletem. Múlt éjjel a legjobb álmomból riasztott fel. – Halljuk – mondta Webster. Ole Adamsre nézett. – Rendes ember – mondta Webster. – Henry Adams. Talán emlékszik a nagyapjára, az öreg F. J.-re? – Emlékszem – mondta Ole. – Bolondja volt az atomenergiának. Mire vitte? – Elég sokra – mondta Adams. – No ennek örülök – mondta Ole. – Úgy látom, nem lett igazam. Azt mondtam akkor, hogy sohasem fogja vinni semmire. Állandóan álmodozott, mint egy alvajáró. – Mi van az ötlettel? – Hallottál a mintaménesekről, ugye? Webster bólintott. Ole folytatta: – Rengeteg ember járt ezekben, hogy cowboyt játsszon egy kis ideig. Tetszett nekik, mert fogalmuk sem volt arról a kemény munkáról, amivel az állattenyésztés járt, és úgy képzelték, hogy a lovaglás tiszta romantika... – Nos – kérdezte Webster –, csak nem mintalótenyészetet csinál a farmjából? – Á – mondta Ole. – Mintalótenyészetet, azt nem. Inkább mintafarmot. Az emberek alig tudnak már a gazdálkodásról, a farmról, minthogy alig-alig vannak 40

már farmok. És ha olvassák, hogy a fagy megcsípte a tököt, és hogy milyen szép a... Webster Ole-ra bámult. – Özönleni fognak, Ole – jelentette ki. – Ölni fogják egymást, hogy a szabadságukat egy igazi, istenáldotta, régimódi farmon tölthessék. A domb oldalán, lent, egy bokorcsoportból fénylő valami berregett elő, villogó vágóélekkel, daruszerű karral. – Mi a csoda ez? – kérdezte Adams. – Az az átokverte fűnyíró gép – kiáltotta nagypapi –, mindig tudtam, hogy egy szép napon kilazul az egyik kereke, és teljesen megbolondul.

41

Jegyzetek a második mondához Bár minden más mérték szerint továbbra is idegen, a második monda már ismerősebb hangot üt meg, mint az első. Először érzi itt az olvasó, hogy ez a monda akár a kutyák egyik tábortüzénél is születhetett, míg az első mondánál ez elképzelhetetlen. Részben már hangot kapnak azok a magasrendű erkölcsi és etikai fogalmak, melyeket a kutyák annyira értékesnek tartanak. Továbbá szó esik itt vívódásról, és ez a kutya számára érthető akkor is; ha a vívódás a főszereplő lelki és erkölcsi romlását tárja elénk. Ugyancsak először tűnik fel a mondában ismerős szereplő – a robot. Jenkins, a robot, akit ez a történet mutat be először, olyan alak, aki évezredek óta kedvence a kölyköknek. Phogo e monda igazi hősének Jenkinst tekinti. Úgy látja, hogy az ember általa terjesztette ki hatását az eltűnése utáni időkre is – gépi szerkezete segítségével az emberi gondolat tovább vezérelte a kutyákat még sokáig az ember eltűnése után. Robotjaink, ezek az értékes és szeretetre méltó kis szerkezetek, melyek léte egyetlen célt szolgál, nevezetesen a kéz pótlását, ma is léteznek. Az évek során azonban minden robot olyannyira részévé vált a kutyának, hogy egyetlen kutya sem tekinti robotját különálló dolognak. Phogo váltig bizonygatja, hogy a robot az ember találmánya; örökség, melyet fajunk az embertől kapott, de állítását a monda legtöbb kutatója hevesen támadja. Az az elképzelés, hogy a robotot mások szerkesztették és adták a kutyák mellé segítségül kultúrájuk kifejlesztéséhez, Ugry szerint teljesen romantikus idea, és mindenestül elvetendő. Rámutat arra a tényre, hogy az efféle feltételezést eleve gyanúsnak kell tartanunk. Ma már nincs módunkban megismerni, hogyan fejlesztették ki a kutyák a robotot. Az a néhány tudós, aki bizonyos időt szentelt a robotika fejlődésének 42

tanulmányozására, rámutat arra, hogy a robotok felhasználásának magas fokú specializálódása önmagában is komoly érv amellett, hogy a robotot kutya találta fel. A specializálódás, mondják; szükségszerűen arra utal, hogy a robotot annak a fajnak kellett feltalálnia és kifejlesztenie, melynek különleges használatára ilyen kiválóan alkalmas. Senki más – mondják –, csakis kutya végezhetett ilyen jó munkát ilyen bonyolult eszközön. Az, hogy ma egyetlen kutya sem tudna robotot készíteni, még kérdésnek se tekinthető. Ma azért nem tud egyetlen kutya sem robotot gyártani, mert erre nincs szükség, mivel a robotok maguk elvégzik ezt a munkát. Amikor még szükség volt rá, nyilvánvaló, hogy egy kutya készítette el a robotot, felruházta az önreprodukció képességével, melynek eredményeként magához hasonló új egyedeket készít, és így a probléma megoldása a kutyákra jellemző. Ez a monda felvet egy másik gondolatot is, amely a mondakör egészén végigfut, és amely hosszú ideig rejtély elé állította az összes kutatót és olvasót. Arról van szó, hogy valaki fizikailag eltávozhat ebből a világból, átszelheti az űrt, és más világokba juthat. Bár ezt az elképzelést nagyrészt tiszta fantáziának kell tekintenünk, melynek természetesen bármely mondában helye van, mégis sokan tanulmányozták. A legtöbb tanulmány megerősítette a hitet, hogy ilyesmi lehetetlen. E szerint a hiedelem szerint a csillagok, melyeket éjszaka látunk, hatalmas világok, óriási távolságban a mi világunktól. Természetesen mindenki tudja, hogy csupán égen függő lámpások, és hogy legtöbbjük igen közel esik hozzánk. Ugry felfogása lehet a legjobb magyarázata az űrön túli világ eredetéről szóló képzeteknek. Szerinte nem egyéb, mint valamelyik ősi mesemondó jelképes interpretációja a szellemvilágokról, melyek létezéséről a kutyáknak a homályba vesző őskor óta van tudomásuk. 43

II. KUCKÓ Csendes eső szemerkélt az ólmos égből, mintha füst kóvályogna a fák csupasz ágai közt. Összemosta az élő sövényeket, homályba burkolta az épületek körvonalait, és eltörölte a távolságokat. Csillogott a hallgatag robotok fémes külsején, beezüstözte a három emberi alak vállát. Mindhárman figyelmesen hallgatták a feketébe öltözött férfit, aki a kezében tartott könyvből olvasott: – "Én vagyok a feltámadás és az élet." Úgy tűnt, hogy a kripta ajtaja fölött álló mohos kőalak felfelé ágaskodik, áhító testének minden kristályával törekedve valami felé, amit még senki sem látott. Nyújtózott, mint mindig ama rég múlt nap óta, amikor az emberek gránitból kifaragták, hogy olyan szimbólummál díszítse a családi sírhelyet, amely az első John J. Websternek élete utolsó éveiben megtetszett. – "És aki csak él és hisz énbennem, nem csalatkozik..." Jerome A. Webster érezte, hogy fia ujjai görcsösen megszorítják a karját, hallotta anyja fojtott zokogását, látta a robotok sorát, ahogy mereven, lehajtott fővel állnak, és kegyelettel búcsúznak gazdájuktól. A gazda most hazatér – haza, mindenki végső otthonába. Jerome A. Webster némán töprengett, hogy vajon értike, megértik-e az életet és a halált – megértik-e, mit jelent, hogy Nelson F. Webster a koporsóban fekszik, és egy ember könyvvel a kezében szavakat mond fölötte. Nelson F. Webster, a negyedik a Webstereknek abból az ágából, amely ezen a birtokon élt és halt, aki alig mozdult ki innen, és most távozik végső nyughelyére, melyet az elsők készítettek a többinek leszármazottaik hosszú sorának, akik majd itt élnek, és ápolják a tárgyak sorát és az életformát, az első John J. Webster hagyatékát. Jerome A. Webster érezte, hogy álla megfeszül, érezte, hogy apró remegés fut rajta át. Szeme egy pillanatig 44

égett, a koporsó elmosódott előtte, és a fekete ruhás ember szavai eggyé váltak a széllel, amely ott suttogott a halottak fölött őrt álló fenyők ágai közt. Agyában emlékek sora vonult, emlékek az ősz férfiról, aki járja a dombokat és a földeket, beleszippant a kora reggeli levegőbe, szétvetett lábbal áll a lobogó kandalló előtt, kezében egy pohár brandyvel. Büszkeség – a föld és az élet büszkesége, alázat és nagyság, amit a nyugodt élet növel az emberben. A véletlen pihenés és a céltudatos biztonság elégedettsége. A biztosan védett függetlenség, a családi környezet kényelme, a tág hektárok szabadsága. Thomas Webster megrántotta a karját. – Apa! – suttogta. – Apa! A szertartás befejeződött. A fekete ruhás ember becsukta könyvét. Hat robot előlépett, és felemelte a koporsót. Ők hárman követték a kriptába, és csendben álltak, mialatt a robotok helyére csúsztatták a koporsót, rázárták az ajtót, és felerősítették a táblát, melyen ez állt: NELSON F. WEBSTER 2034-2117 Csak ennyi. Csak a név és az évszámok. És ennyi – gondolta Jerome A. Webster – elég. Nincs szükség semmi másra. A többiekén is csak ennyi áll. Az első, aki a családi névsort megnyitotta, William Stevens, 19201999. Stevens nagypapi, ahogy Webster emlékezett. Apósa első John J. Websternek, aki maga is itt fekszik. 1951-2020. Utána a fia következett, Charles F. Webster, 1980-2060. Azután az ő fia, a második John J. 2004-2086. Webster jól emlékezett a nagyapjára, a második John J.-re, aki pipával a szájában aludt a tűz mellett, örökké abban a veszélyben, hogy meggyullad a pofaszakálla. 45

Webster szeme egy másik táblára vándorolt. Mary Webster, kisfiának az anyja. Pedig már nem kisfiú. Webster mindig elfelejtette, hogy Thomas már húszéves, és egy hét múlva indul a Marsra, mint ahogy fiatal éveiben ő maga is a Marsra utazott. Itt vannak együtt mindnyájan – mondta magának. – A Websterek, feleségeik, gyermekeik. Együtt a halálban, mint ahogy együtt voltak az életben. Alszanak a bronz és márvány pompájában és védelmében, kívül pedig a fenyők és a szimbolikus kőfigura az időtől zöld ajtó felett. A robotok elvégezték feladatukat, csendben álltak és vártak. Anyja rápillantott. – Te vagy most a család feje, fiam – mondta. Karját kinyújtotta, és szorosan magához ölelte az anyját. A család feje – ha ez a család. Csak hárman maradtak. Az anyja és a fia. És a fia is hamarosan elmegy a Marsra. De visszajön, talán feleséget is hoz, és a család tovább folytatódik. Nem hárman lesznek. Nem marad zárva a nagy ház nagyobbik része, mint most. Volt idő, amikor zsibongott az élettől, amikor több család lakott itt, mindegyik a maga lakosztályában, egyetlen nagy fedél alatt. Ez az idő, tudta, vissza fog térni. Megfordultak mind a hárman, elhagyták a kriptát, és rátértek a házhoz vezető ösvényre. A ház, akár hatalmas szürke árnyék, terpeszkedett a homályban. Tűz lobogott a kandallóban, és a könyv nyitva feküdt az asztalán. Jerome A. Webster utánanyúlt és felvette. Megint elolvasta a címet: Marsi fiziológia, különös tekintettel az agyra. Írta: Jerome A. Webster, az orvostudományok doktora. Vastag és hiteles – egy élet munkája. Szinte egyedülálló a maga területén. A Marson töltött öt, dögvészjárta évben gyűjtött adatok alapján készült, szinte éjjelnappal dolgozott kollégáival a Világkormányzó 46

Bizottság orvosi csoportjában, amelyet a szomszédos bolygó megsegítésére küldtek. Kopogtak az ajtón. – Tessék! – kiáltotta. Az ajtó kinyílt, és egy robot lépett be. – A whiskyje, uram. – Köszönöm, Jenkins – mondta Webster. – A lelkipásztor távozott, uram – mondta Jenkins. – Ó, igen, gondolom, mindent elintézett vele? – Igen, uram. Kifizettem neki a szokásos honoráriumot, és megkínáltam itallal. Az italt nem fogadta el. – Vétett az etikett ellen – mondta Webster. – A lelkipásztorok nem isznak. – Sajnálom, uram, nem tudtam. Megkért, hogy mondjam meg önnek, látogasson el néha a templomba. – Micsoda? – Mondtam neki, uram, hogy ön soha nem megy sehova. – Helyesen tette, Jenkins – mondta Webster –, egyikünk sem megy soha sehová. Jenkins az ajtó felé tartott, megállt útközben, és megfordult. – Ha szabad megjegyeznem, megható volt a szertartás a kriptánál. Az ön apja kitűnő ember volt, a legkiválóbb, aki valaha is élt. A robotok azt mondják, hogy a szertartás nagyon illendő volt. Méltóságteljes, uram. Neki magának is tetszett volna, ha látja. – Az apám – mondta Webster – még jobban örülne, hogy ön ezt mondja, Jenkins. – Köszönöm, uram – mondta Jenkins, és kiment. Webster ült a whiskijével, a könyvével a tűz mellett, és érezte maga körül a jól ismert szoba kényelmét, érezte a menedéket, ami körülfogta. Ez az otthon. És otthona volt a Webstereknek attól a naptól, amikor az első John J. idejött, és felépítette az egyre terjeszkedő ház első részét. John J. azért választotta ezt a helyet, mert itt volt a pisztrángos patak, legalábbis ezt mondta mindig. De ennél többet jelentett 47

ez a hely. Többet kellett hogy jelentsen – gondolta Webster –, még valamit ezenkívül. Ámbár lehet, hogy először csak a patak volt a pisztrángokkal. A patak, a pisztrángok, a fák, a rétek, a sziklás vonulat, ahol reggelenként köd gomolygott a folyóból. Lehet, hogy a többi később fejlődött hozzá, fokozatosan, az évek során, a családi együttélés évei során, amíg maga a föld is átitatódott valamivel, ami megközelítette – bár nem volt egészen az – a tradíciót. Valami, ami minden fát, minden sziklát, minden talpalatnyi földet Webster-fává, -sziklává és -földdé változtatott. Minden egybetartozott. John J., az első John J., a városok felbomlása után jött ide, miután 'az ember elhagyta egyszer s mindenkorra a XX. század menedékhelyeit, megszabadítva magát az összebújás törzsi ösztönétől, a barlangtól és a tisztástól, a közös ellenségtől és a közös félelemtől. S az ösztön elavult, amikor eltűnt az ellenség és a félelem. Az ember fellázadt a nyájösztön diktálta gazdasági és társadalmi viszonyok ellen, amely rányomta bélyegét az elmúlt korokra. Az új biztonság és új bőség lehetővé tette, hogy elszakadjon tőlük. Az irányzat visszanyúlik több mint kétszáz évre, a XX. századig, amikor az emberek vidékre költöztek, hogy friss levegőt és szabad térséget kapjanak, és az élet olyan szépségét, amit a közösségi létezés, a szó szorosan vett értelmében, sohasem adott meg nekik. És íme, a végeredmény. A nyugodt élet. A béke, melyet csak a dolgok jósága hozhatott meg. Az az élet, mely után az ember mindig sóvárgott. A családi otthonokban és tágas hektárokon alapuló urasági élet, atomok energiájával és a robot jobbágyokat helyettesítő szolgálataival. Webster mosolygott, amint a kandallóra és az égő hasábokra esett pillantása. Anakronizmus, de jó anakronizmus – valami, amit az ember a barlangból hozott magával. Haszontalan, mert az atomfűtés jobb – de ez kellemesebb. Az ember nem üldögélhet, bámulva 48

az atomfűtést, nem álmodozhat, és nem építhet légvárakat a lángjánál. Még a kripta is odakint, melybe az apját helyezték délután. Az is a család. Része az egésznek. A komor büszkeség és a szép nyugalmas élet és a béke. A régi időkben a halottakat nagy sírkertekbe temették, mindet együvé, idegenek közé. Nem jár soha sehova. Ezt mondta Jenkins a lelkipásztornak. És igaz is. Miért is menne bárhová? Minden itt van. Egyszerűen megcsavar egy gombot, és beszélgethet négyszemközt bárkivel, akivel akar, és mehet bárhová – noha nem fizikai értelemben –, ahová kíván. Színházat látogathat, koncertet hallgathat, beülhet bármelyik könyvtárba bárhol a világon. Nyélbe üthet bármilyen üzletet anélkül, hogy felkelne székéből. Webster megitta a whiskyjét, azután magához húzta íróasztala mellől a soktárcsás készüléket. Emlékezetből forgatta a tárcsákat, nem használta az útmutatót. Ismerte, mint a tenyerét. Ujjai elfordították az egyiket, és a szoba eltűnt. Csak a szék maradt, melyben ült, az íróasztal egy része és a készülék egy része. Most arany virágos, füves domboldalon áll a szék, helyenként egy-egy szélcsavarta fa, a domb alján tó, bíbor hegylábak között. A hegylábak lépcsős karzatokban emelkednek a távolban, kékeszöld fenyvesekkel, melyek átmennek a felettük magasló, szaggatott körvonalú, kékbe játszó hófedte csúcsok birodalmába. Heves szél zúg a hajlongó fák közt, és hirtelen rohamokban seper végig a hosszú, hullámzó füvön. A nap utolsó sugarai tűzcsóvaként verődnek vissza a távoli hegycsúcsokról. Magány és nagyság, messze nyúló földek, a rejtőző tó, a távoli sziklák késéles árnyékai. Webster kényelmesen ült székében, szemét összehúzva nézte a csúcsokat. 49

Hang szólalt meg, szinte a vállánál. – Bejöhetek? Lágy, fuvolázó hang, nem ember hangja. De Webster ismerte. bólintott. – Hogyne, Juwain. Kissé megfordult, és meglátta a finoman kidolgozott ülőkét és rajta prémes, szelíd szemű Mars-lakót. Más idegen bútorzat is látszott elmosódva az ülőke mögött, félig sejtett bútordarabok a Marson levő lakásból. A Mars-lakó szőrös kezével a hegyek felé intett. – Maga szereti ezt – mondta. – Megérti. És én értem, hogy maga hogyan érti, de nekem inkább ijesztő ez, mint szép. Valami, ami nálunk, a Marson sohasem létezhet. Webster kinyújtotta a kezét, de a Mars-lakó megállította. – Hagyja csak – mondta. – Tudom, hogy miért jött ide. Nem jöttem volna éppen most, ha nem gondoltam volna, hogy talán egy régi barát... – Kedves magától – mondta Webster –, örülök, hogy eljött. – Az apja – folytatta Juwain – nagy ember volt. Emlékszem, hogyan beszélt róla akkoriban, amikor évekig élt a Marson. Azt mondta akkor, hogy egyszer visszajön. Miért nem jött vissza soha? – Hogy miért? – kérdezte Webster. – Egyszerűen... – Ne folytassa! – szakította félbe a Mars-lakó. – Már tudom. – A fiam – mondta Webster – néhány nap múlva utazik a Marsra. Megmondom neki, hogy keresse fel magát. – Nagyon fogok örülni – mondta Juwain. – Várni fogom. Folytatja a családi hagyományt? – Nem – felelte Webster. – Mérnöknek készül. Sohasem volt kedve a sebészethez. – Joga van ahhoz, hogy megválassza az életét – jegyezte meg a Mars-lakó. – Bár a más óhajának is lehet helye... – Igen – felelte egyetértően Webster –, de hát ezen már túl vagyunk. Lehet, hogy nagy mérnök lesz belőle. A tér 50

struktúrájával foglalkozik. Csillagokba vihető hajó az álma. – Lehet – vetette fel Juwain –, hogy az ön családja már eleget tett az orvostudományért. Ön és az apja... – És nagyapa is – mondta Webster. – Könyvével – jelentette ki Juwain – lekötelezettjévé tette a Marsot. Lehet, hogy jobban rátereli a figyelmet a marsi jellegzetességekre. A mieink nem válnak jó orvosokká. Nincsenek megfelelő hagyományaink. Furcsa, hogyan alakul az egyes fajok szellemisége. Furcsa, hogy a Marson sohasem gondoltak orvoslásra. A szó betű szerinti értelmében erre sohasem gondoltak. Hiányát a fatalizmus kultuszával pótolták. Míg a maguk őstörténetében már, amikor az ember még barlanglakó volt... – Sok minden másra viszont – mondta Webster – maguk gondoltak, és mi nem. Bizonyos dolgoknál csodálkozunk, hogyan is kerülhették el figyelmünket. Vagy képességek, melyeket maguk kifejlesztettek, mi nem. Itt van például a maga szakterülete, a filozófia. Ez a tudomány nálunk sohasem volt egyéb rendezett tapogatózásnál. Maguknál a filozófia rendszeresen, logikusan fejlődött kezelhető, gyakorlati, alkalmazható, valóságos eszközzé. Juwain szólni akart, habozott, végül elszánta magát. – Közel jutottam valamihez, ami talán új és meghökkentő. Valamihez, ami az embereknek is, a Mars-lakóknak is hasznos lehet. Évekig dolgoztam rajta, kiindulva bizonyos lelki koncepciókból, melyekre először a földi emberek megérkezése után terelődött figyelmem. Eddig nem szóltam róla, mert nem voltam biztos a dologban. – És most – kérdezte Webster – biztos? – Nem egészen – válaszolta Juwain –, nem pozitíve. De majdnem. Csendben ültek, és nézték a hegyeket és a tavakat. Madár röppent az egyik fára, és énekelt. Sötét felhők tornyosultak a hegylánc mögött; hátterükből mint faragott kövek emelkedtek ki a havas csúcsok. A nap 51

lehanyatlott a bíbor tóba, és végül kihunyó zsarátnokká szelídült. Kopogtattak az ajtón. Webster megmozdult székében, hirtelen visszazuhant a dolgozószoba realitásába, maga alatt a székkel. Juwain elment. Az öreg filozófus egy órácskát töltött szemlélődve a barátjánál, azután csendben eltávozott. Ismét kopogtak. Webster előrehajolt, lekattintotta a kapcsolót, a hegyek eltűntek, a szoba ismét szobává változott. Félhomály szűrődött be a magas ablakokon, hamuban derengő parázzsá omlott a tűz. – Tessék! – mondta Webster. Jenkins nyitott be. – Tálalva van, uram! – mondta. – Köszönöm – szólt Webster. Lassan felemelkedett. – Önnek, uram – közölte Jenkins –, az asztalfőre terítettünk. – Ó, igen – válaszolta Webster –, köszönöm, Jenkins. Nagyon köszönöm, hogy emlékeztetett. Webster az űrkikötő széles rámpáján állt, és figyelte az égen eltűnő formát, amely halvány, villogó vörös pontokat lövellt a télies napfénybe. Még hosszú percekig állt ott, miután az űrhajó eltűnt. Keze a korláton, szeme még mindig az égen. Szája megmozdult. – Isten veled; fiam! – mondta hangtalanul. Lassan ráébredt környezetére. Látta a rámpa körül sürgő-forgó embereket, látta a kifutópályát, amely végtelenül nyúlt a messzi horizontig, rajta itt-ott púpos, várakozó űrhajókkal. Sietős traktorok dolgoztak az egyik hangár közelében, a múlt éjszaka hullott hó maradványait takarították. Webster didergett, furcsának is találta, mert a déli nap meleg volt. Ismét összerázkódott. Lassan elfordult a korláttól, és az irodaépület felé indult. Ekkor egy pillanatig ágyat szorító hirtelen félelmet 52

érzett – ésszerűtlen és megdöbbentő félelmet a rámpa betonszalagjától. Félelmet, mely megrázta lelkét, amint a várakozó ajtó felé lépdelt. Ember jött vele szemben, kezében aktatáskát lóbált, és Webster hevesen kívánta, hogy az ember ne szólítsa meg. Az illető nem szólt, elment mellette, alig pillantva rá, és Webster megkönnyebbülést érzett. Ha otthon lenne – gondolta Webster –, éppen végezne az ebéddel, és lefeküdni készülne egy kis ebéd utáni szundításhoz. A tűz lobogna a kandallóban, és a lángok visszatükröződnének a kandallóvason. Jenkins likőrt hozna, és váltanának egy-két jelentéktelen szót. Az ajtó felé sietett, meggyorsítva lépteit, hogy minél hamarabb lekerüljön a hatalmas rámpa puszta, hideg felületéről. Furcsa ez az érzése Thomasszal. Természetes, hogy elutazása nem esett jól. De teljesen természetellenes, hogy néhány perc alatt ilyen borzadály támadt benne. Borzadály az űrutazástól, borzadály az idegen földtől, a Marstól – bár a Mars aligha idegen már. Több mint egy évszázada ismeri a földi ember, harcolt ellene, élt rajta és egyesek meg is szerették. Mégis, csak akaraterejének teljes megfeszítésével sikerült visszatartania magát a hajó indulása előtti utolsó másodpercekben, hogy ne rohanjon ki a kifutópályára, és ne kiáltson Thomasnak: ne menj el, gyere vissza! Mindez természetesen megengedhetetlen lett volna, szégyenletes és megalázó exhibicionizmus – ilyet nem tehet egy Webster. Végül is – gondolta – a Mars-utazás már nem valami nagy kaland. Volt idő, amikor az volt, de ennek örökre vége. Fiatalkorában ő maga is elutazott a Marsra, és öt nehéz évet töltött ott. Ennek – levegő után kellett kapkodnia, mikor elgondolta – majdnem harminc éve már. A hall lármája és a beszélgetés moraja megcsapta, amikor az ajtónálló robot kinyitotta előtte az ajtót. És ebben a morajban volt valami, valami rémületes. Egy 53

pillanatig habozott, azután belépett. Az ajtó halkari becsukódott mögötte. Szorosan a fal mellé állt, hogy ne kerüljön emberek útjába, majd az egyik sarokban álló szék felé tartott. Leült, hátratámaszkodott, testét befúrta a párnák közé, és figyelte a teremben kavargó embereket. Hangos, sietős emberek, idegen, ismeretlen arcok. Idegenekegytől egyig. Egyetlen arcot sem ismert. Emberek, akik utaznak. Mennek a bolygóra. Izgatottan várják az indulást. Az utolsó részletekkel bajlódnak. Ide-oda rohangásznak. – Jenkins! – kiáltotta, azután megbánta, hogy kiáltott, bár úgy tűnt, hogy senki sem vette észre. A robot közeledett, aztán megállt előtte. – Mondja meg Raymondnak – szólt Webster –, hogy azonnal haza kell mennem. Mondja meg neki, hogy hozza a helikoptert azonnal az épület elé. – Sajnálom, uram – mondta Jenkins –, de nem indulhatunk azonnal. A szerelők valami hibát találtak az atomhajtóműben. Most szerelik be az újat. Néhány óráig eltart. Webster türelmetlenül szólt: – Nem halaszthatjuk el egy későbbi alkalomra? – A szerelő azt mondta, hogy nem, uram – válaszolt Jenkins. – Bármely percben bedögölhet. Az egész energiaterhelés... – Jó, jó – mondta Webster –, valószínűleg így van. Kalapját babrálta. – Éppen eszembe jutott valami, amit el kell intéznem. Valami, amit azonnal meg kell tennem. Haza kell érnem. Nem várhatok itt órákig. Előrehúzódott a szék szélére, úgy nézte a kavargó sokaságot. Arcok, arcok. – Talán hazatelevíziózhatna – ajánlotta Jenkins. – Lehet, hogy valamelyik robot is el tudja intézni. Van ott egy fülke. – Várjon, Jenkins! – mondta Webster. Egy pillanatig habozott. Nincs semmi elintéznivalóm otthon. Egyáltalán semmi. De haza kell jutnom. Nem 54

maradhatok itt. Ha itt maradok, megőrülök. Odakint a rámpán elfogott a félelem. Olyan érzésem van... furcsa, borzasztó érzésem. Jenkins... – Értem, uram – mondta Jenkins. – Az apjának is volt. Webster meghökkent. – Az apámnak? – Igen, uram, ezért nem ment soha sehova. Körülbelül az ön korában jött erre rá. Megpróbált Európába utazni, és képtelen volt. Félútról vissza kellett fordulnia. Megmondta ennek az érzésnek a nevét is. Webster lesújtottan ült. – A nevét – szólt végül. – Természetesen van neve. Tehát az apám is. És a nagyapám – neki is volt? – Nem tudhatom, uram – mondta Jenkins –, engem akkor szerkesztettek, amikor az ön nagyapja már idős ember volt. De lehet, hogy neki is volt. Ő sem ment soha sehová. – Akkor érti tehát – mondta Webster. – Tudja, hogy mi ez. Úgy érzem magam, mint aki mindjárt rosszul lesz – fizikailag rosszul. Nézzen utána, tud-e bérelni egy helikoptert vagy bármit, amivel hazajuthatunk! – Igenis, uram – mondta Jenkins. Elindult, de Webster visszahívta. – Jenkins, tud erről más is? Bárki... – Nem, uram – mondta Jenkins. – Az apja sohasem említette, és valahogy úgy éreztem, hogy nem szeretné, ha én beszélnék erről. – Köszönöm, Jenkins – mondta Webster. Webster ismét hátradőlt a székében, elhagyatottnak, magányosnak, számkivetettnek érezte magát. Egyedül a zajló csarnokban melyben hullámzott az élet – a magányosság kínozta, elgyengítette és tehetetlenné változtatta. Honvágy, egyszerű, szégyenteljes honvágy – gondolta. Valami, amit állítólag kisgyerekek éreznek, amikor először hagyják el otthonukat, amikor először mennek ki, hogy találkozzanak a világgal. Valóban van rá kifejezés – agorafóbia, iszonyú félelem a nyílt területtől 55

–, a görög félelem szóból, félelem a piactól, betű szerint. Ha átmenne a televíziósfülkébe, felhívhatná a házat, beszélhetne anyjával vagy az egyik robottal; igen, jobb, mint ha ülve marad, és nézelődik, míg Jenkins érte jön. Fel akart kelni, de visszaesett a székbe. Nem segít. Ha csak beszél valakivel, vagy nézi az otthonát, az nem ugyanaz, mintha ott volna. Nem érzi a fenyők illatát a téli levegőben, nem hallja a hó ismerős ropogását a lába alatt a sétányon, nem nyújthatja ki a kezét, és nem foghatja meg a hatalmas tölgyeket a fasor két oldalán. Nem érezheti a tűz melegét és az odatartozás biztonságos érzését, hogy egy a földdel és mindennel, ami rajta van. És mégis – talán segítene. Nem sokat, de valamit talán. Megpróbált felkelni a székből, és megmerevedett. A néhány rövid lépés a fülkéig rémülettel töltötte el, borzasztó, mindent elborító rémülettel töltötte el. Ha elindul, futnia kell. Futnia, hogy meneküljön a figyelő szemektől, ismeretlen hangoktól, az idegen arcok kínzó közelségétől. Hirtelen leült. Egy nő éles hangja tört át a csarnok zaján, és ő visszariadt tőle. Szörnyűséges volt. Nyomorultul érezte magát. Bárcsak jönne már Jenkins! A tavasz első lehelete beáradt az ablakon, és megtöltötte a dolgozószobát az olvadó hónak, a kipattanó leveleknek és virágoknak, az északra tartó vándormadarak V-inek, a patakban légyre leső pisztrángoknak az ígéretével. Webster felemelte szemét a papírlapokról, beszippantotta a fuvallatot, érezte arcán hideg cirógatását. A brandyspohár után nyúlt, de üres volt, erre visszatette. Újra a papír fölé hajolt, felvett egy ceruzát, kihúzott egy szót. Kritikusan átolvasta az utolsó bekezdéseket. 56

"Az a tény, hogy a közönségesnél fontosabb ügyekben meghívott 250 ember közül csak hárman tudtak eljönni, nem bizonyítja szükségszerűen, hogy e három kivételével mind az agorafóbia áldozatai voltak. Egyeseknek elfogadható okuk volt, amiért nem tehettek eleget meghívásomnak. De minden arra mutat, hogy növekszik a városok felbomlását követően kialakult életmódban élő emberek húzódozása attól, hogy kimozduljanak ismert környezetükből, és mindinkább mélyül az az ösztön, hogy azok közt a természeti tájak és tárgyak közt maradjanak, melyek lelkükben összeforrtak az élet szépségének és a megelégedettségnek fogalmaival. Hogy mi lesz az eredménye ennek a tendenciának, arra egyértelműen nem lehet felelni, minthogy a Föld lakosságának csupán kis részét érinti. A nagyobb családoknál a gazdasági nyomás kényszerít egyes fiatalokat arra, hogy a Föld más részein vagy más bolygókon keressék szerencséjüket. Sokan tudatosan keresik a kalandot és az alkalmakat az űrben, ismét mások olyan hivatást vagy foglalkozást űznek, amely lehetetlenné teszi az egy helyben élést." Lapozott, és rátért az utolsó oldalra. A tanulmány jó, ezt tudta, de nem közölhető, legalábbis egyelőre nem. Talán a halála után. Amennyire megállapítható, még csak nem is ismerte fel eddig senki ezt a tendenciát, egyszerűen magától értetődő dolognak vették, hogy az emberek ritkán mennek el hazulról. Végeredményben miért is mennének el hazulról? – Bizonyos veszély ismerhető fel abban a... A televizor zümmögni kezdett a könyökénél, kinyújtotta a kezét, és fölkattintotta a kapcsolót. A szoba eltűnt, és ő szemben találta magát egy férfival, aki egy íróasztal mögött ült, mintha csak az övének túlsó oldalán ült volna. Szürke hajú ember volt, szomorú szemmel, vastag lencsék mögött. Webster bámult egy pillanatig, emlékezetében kutatott. – Lehetséges volna?...– kérdezte, és a férfi 57

sokatmondóan mosolygott. – Megváltoztam – mondta. – Maga is. A nevem Clayborne. Emlékszik? A marsi orvosi bizottság. – Clayborne! Sokszor eszembe jutott. Maga a Marson maradt. Clayborne bólintott. – Olvastam a könyvét, doktor. Értékes munka. Gyakran gondoltam arra, hogy írni kellene egy ilyen könyvet, magam is akartam, de nem volt időm. Jobb is. Maga jobban megírta. Különösen az aggyal kapcsolatban. – A Mars-lakók agya – mondta Webster – mindig izgatott. Bizonyos sajátosságai. Attól félek, hogy az alatt az öt év alatt több időt töltöttem az erre vonatkozó feljegyzésekkel, mint szabad lett volna. Voltak más tennivalók is. – Nagyon jól tette – mondta Clayborne. – Éppen ezért hívtam fel. Van egy páciensem – agyműtétes. Csak maga tudná elvégezni. Webster megdöbbent, keze reszketni kezdett. – Idehaza? Clayborne a fejét rázta. – Nem szállítható. Azt hiszem, ismeri. Juwain, a filozófus. – Juwain! – mondta Webster. – Egyik legjobb barátom. Épp a minap beszélgettünk. – Az attak hirtelen jött – mondta Clayborne. – Ő kérte magát. Webster hallgatott, valami nem sejtett pontból hideg kúszott végig rajta, homloka izzadni kezdett, keze görcsbe szorult. – Ha rögtön indul – mondta Clayborne –, idejében itt lehet. Elintézem a Világkormányzó Bizottsággal, hogy azonnal bocsássanak rendelkezésére egy űrhajót. A legnagyobb gyorsaságra van szükség. – De...– mondta Webster – de... én nem mehetek. – Nem jöhet?! – Lehetetlen – mondta Webster. – Mindenesetre kétlem, hogy szükség volna rám. Biztos, hogy maga egyedül... 58

– Én nem tudom – mondta Clayborne. – Nem tudja senki más, csak maga. Senki másnak nincsenek meg a szükséges ismeretei. Juwain élete a maga kezében van. Ha jön, élni fog, ha nem jön, meghal. – Nem tudok az űrbe menni – mondta Webster. – Bárki tud – replikázott Clayborne. – Ma már nem úgy van, mint valaha. Bármilyen kívánt kondicionálás rendelkezésére áll. – Maga nem érti – védekezett Webster. – Maga... – Nem, valóban nem értem – mondta Clayborne. – Őszintén nem értem. Hogyan tagadhatja meg bárki is, hogy megmentse a barátja életét... A két férfi hosszú ideig nézett egymásra, egyik sem szólt. Végül Clayborne megszólalt: – Szólok a Bizottságnak, hogy küldjék a hajót egyenesen a házához. Remélem, addig tisztázza önmagával, hogy jönnie kell. Clayborne eltűnt, és ismét előtűnt a fal, a könyvek, a kandalló, a festmények, a szeretett bútorok, a tavasz ígérete, amely beáramlott az ablakon. Webster dermedten ült, és a szemközti falat bámulta. Juwain volt, a szőrös, ráncos arc, a fuvolázó suttogás, a barátság és a megértés, minden. Juwain, aki megragadta az álmok anyagát, és logikává formázta, az élet és magatartás törvényévé. Juwain, aki úgy tekintette a filozófiát, mint valami szerszámot, mint tudományt, mint a jobb élet felé vivő lépcső egyik fokát. Webster tenyerébe temette az arcát, és harcolt feltámadó rémülete ellen. Clayborne nem értette meg. Nem is várható tőle, hogy megértse, hiszen nincs rá mód, hogy megismerje. És még ha ismerné is, megértené? Még ő maga, Webster sem értette volna meg másnál, míg fel nem fedezte önmagában a szörnyű félelmet attól, hogy elhagyja tűzhelyét, földjét, a tulajdonát jelentő dolgokat, kis 59

szimbólumokat, melyeket létrehozott. És nemcsak ő, hanem a többi Webster, kezdve az első John J.-től. Férfiak és nők, akik kialakították életük kultuszát, magatartásuk tradícióját. Ő maga, Jerome A. Webster, akkor ment a Marsra, amikor még fiatal ember volt, és nem érezte, nem is gyanította a pszichológiai mérget, amely ereit átjárta. Még akkor sem, amikor Thomas a Marsra utazott néhány hónappal ezelőtt. De harmincévi nyugalmas élet itt, ebben a visszavonultságban, melyet a Websterek otthonuknak neveztek, kibontotta, kifejlesztette, anélkül hogy tudomást szerzett volna róla. Az igazat megvallva nem is volt alkalma, hogy tudomást szerezzen róla. Világos, hogyan fejlődött, világos, mint a kristály. Szokások, lelki adottság, bizonyos dolgokhoz asszociált boldogság; dolgokhoz, melyeknek önmagukban nincs is valódi értékük, de melyeknek egy család nemzedékeken át meghatározott, konkrét értéket adott. Nem csoda, hogy minden más hely idegennek tűnik, hogy minden más horizont rémületet rejteget. És semmit sem lehet tenni ellene, egyszerűen semmit, hacsak ki nem vág minden fát, porig nem égeti a házat, és meg nem változtatja a vizek folyását. De talán még ez sem segítene – talán még ez sem. A televizor zümmögött, Webster felemelte fejét a tenyeréből, és a kapcsolóhoz nyúlt. A szoba fehéren világított, de kép nem látszott. Hang szólalt: – Titkos hívás! Titkos hívás! Webster félrehúzott egy lapocskát a készüléken, megforgatott két tárcsát, és hallotta az energia zúgását egy ernyőn, amely kiszorította a szobát. – Titkosság beállítva – mondta. A fehér ragyogás megszűnt, és egy ember ült vele szemben az asztal túlsó oldalán, akit már sokszor látott a televízióban és a napilapjában. Henderson volt, a Világkormányzó Bizottság elnöke. – Az előbb felhívott Clayborne – szólt Henderson. 60

Webster szó nélkül bólintott. – Azt mondja, hogy ön vonakodik a Marsra menni. – Nem utasítottam el – mondta Webster. – Amikor Clayborne kikapcsolt, a kérdés nyitva maradt. Azt mondtam, hogy lehetetlen számomra az utazás, de ő ezt nem látta be, úgy látszott, hogy nem ért meg. – Mennie kell, Webster – mondta Henderson. – Ön az egyetlen, aki a műtéthez szükséges mértékben ismeri a Mars-lakók agyát. Ha egyszerű műtétről volna szó, talán más is elvégezhetné. De ezt nem! – Lehet, hogy így van – mondta Webster –, de... – Nemcsak egy ember életének megmentéséről van szó – mondta Henderson. – Még csak nem is csupán egy ilyen kimagasló személyiség életéről, mint Juwain. Sokkal többről. Juwain a maga barátja. Nem tett valamilyen célzást a felfedezésére? – De igen – mondta Webster. – Beszélt róla. Egy új filozófiai koncepcióról. – Olyan koncepcióról van szó – jelentette ki Henderson –, melyet nem nélkülözhetünk. Ez a koncepció átalakítja a Naprendszert, és két generáció életében százezer évvel viszi előre az emberiséget. Az emberi törekvések új irányáról van szó, olyan cél felé, melynek létezését eddig nem sejtettük. Teljesen új igazságról van szó, ami eddig még senkinek sem jutott eszébe. Webster görcsösen szorította az asztal szélét, ujjízületei megfehéredtek. – Ha Juwain meghal – mondta Henderson –, a koncepció is vele pusztul. Valószínűleg örökre elvész. – Megpróbálom – mondta Webster –, megpróbálom. Henderson pillantása megkeményedett. – Csak ennyit tehet? – Igen – mondta Webster. – De ember, valami értelmes oka csak van? Valami magyarázat. – Semmi – mondta Webster –, semmi olyan, amit megmondhatnék. És elszántan kikapcsolta a készüléket. 61

Webster az íróasztalnál ült, és a kezét nézte. Ügyes kezét, melyben elég tudás volt egy élet megmentéséhez, ha el tudja juttatni a Marsra. A kezét, mely megmenthetne a Naprendszernek, az emberiségnek, a Mars-lakóknak egy eszmét, új filozófiát, amely százezer évvel vinné őket előre két generáció alatt. De ezt a kezet gúzsba köti a nyugodt életből kinőtt fóbia. Dekadencia – különösen szép, halálos dekadencia. A zajló városokat, ahol összebújtak az emberek, kétszáz évvel ezelőtt elhagyták. Leszámoltak ősi ellenségeikkel és ősi félelmeikkel, melyek a közös tábortűz mellé szorították, elhagyták a kísérteteket, melyek mögöttük settenkedtek a barlangok ideje óta. És mégis – mégis. Íme, itt van a másik kuckó. Nem a testnek, hanem a léleknek. Pszichológiai tábortűz, amely még mindig fénykörében tartja az embert. Webster tudta, hogy el kell hagynia ezt a tüzet. Mint ahogyan az emberek két évszázaddal ezelőtt a városokat elhagyták. El kell mennie, és itt kell hagynia. És nem szabad visszanéznie. El kell mennie a Marsra, legalábbis el kell indulnia. De hogy túléli-e az utat, elvégzi-e a műtétet, ha megérkezik, azt nem tudta. Töprengett, hogy az agorafóbia lehet-e végzetes kimenetelű. A legsúlyosabb formájában. Feltételezte, hogy lehet. Kinyújtotta kezét, hogy csengessen, azután habozott. Nincs értelme, hogy Jenkinsszel csomagoltasson. Becsomagol maga, legalább foglalkozik valamivel, amíg a hajó megérkezik. A ruhásszekrény legfelső polcáról levett egy táskát. Poros volt, ráfújt, de a por maradt. Túl sok éve megülepedett már. Amint csomagolt, vitatkozni kezdett vele a szoba, némán, ahogyan a lélektelen, de ismerős tárgyak beszélgethetnek az emberrel. – Nem mehetsz el – mondta a szoba –, nem hagyhatsz 62

itt. És Webster, félig védekezően, félig magyarázóan, vitatkozott. – Mennem kell. Nem érted? Régi barátomról van szó. Majd visszajövök. Mikor kész lett a csomagolással, visszament székéhez, és belevetette magát. Mennie kell, és nem tud elmenni. De tudta, hogy mikor megérkezik a hajó, amikor itt lesz az ideje, akkor kisétál a házból a várakozó hajóhoz. Megacélozta magát, megpróbálta merev sablonná alakítani a gondolatot, megpróbált minden mást kitörölni az agyából azonkívül, hogy megy. De a szoba tárgyai behatoltak agyába, mintha összeesküvők volnának, akiknek az a céljuk, hogy visszatartsák. A tárgyakat mintha először látta volna. A régi, megszokott tárgyak egyszerre megújultak. Az óra, amely a földi és a marsi időt, a hónap napjait és a holdfázisokat mutatta. Halott feleségének képe az asztalon. A trófea, melyet iskoláskorában nyert. A bekeretezett rövid útiprospektus, amelyet tíz dollárért vett, amikor a Marsra utazott. Sorra vett mindent, előbb kedvetlenül, majd mohón agyába vésve emléküket. Hosszú éveken át mindig egységben látta a szobát, nem gondolt arra, hogy mennyi mindenből áll, és most észrevette a külön – külön élő tárgyakat. Esteledett. Friss fűzfarügyek illatoztak a kora tavaszi félhomályban. A hajónak régen meg kellett volna érkeznie. Azon kapta magát, hogy fülel, bár tudta, hogy nem hallhat semmit. Az atomhajtású űrhajó hangtalan, kivéve, amikor a sebességét növeli. Leszállásnál és felszállásnál úgy lebeg, mint a pitypang, teljesen hangtalanul. Hamarosan itt lesz. Csak legyen itt hamarosan, különben sohasem tud elutazni. Tudta, hogy ha túl sokat kell várnia, görcsös elhatározása szétmállik, mint a száraz göröngy az esőben. Nem sokáig tud ellenállni a 63

szoba vonzásának, a tűz hunyorgásának, a mormoló földnek, melyen a Websterek öt nemzedéke élt és halt. Becsukta szemét, és küzdött a testén felkúszó hideg ellen. Nem engedheti, hogy úrrá legyen rajta. Ki kell tartania. Amikor megérkezik a hajó, elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy felkeljen, és kimenjen a várakozó hajóhoz. Kopogtak. – Tessék! – kiáltotta Webster. Jenkins volt, a kandalló tüze visszaverődött csillogó fémburkáról. – Szólított az előbb, uram? – kérdezte. Webster a fejét rázta. – Attól tartottam, hogy esetleg igen – magyarázta Jenkins –, és talán csodálkozott, hogy miért nem jövök. Rendkívüli eset történt ugyanis, két ember érkezett egy űrhajóval, és azt állították, hogy ön a Marsra akar utazni. – Itt vannak? – kérdezte Webster. – Miért nem hívott? Nehézkesen felemelkedett. – Nem gondoltam, uram – mondta Jenkins –, hogy ilyesmivel megzavarjam. Annyira abszurd volt a dolog. Végül megértettem velük, hogy nem létezik, hogy ön a Marsra kívánna utazni. Webster megmerevedett, a jeges félelem megmarkolta a szívét. Keze az asztal széle felé tapogatózott, leült székébe, és érezte, hogy a szoba falai körülzárják, akár valami csapda, amely soha többé nem fogja kiereszteni.

64

Jegyzetek a harmadik mondához Az olvasók ezreinek szemében, akik szeretik, az különbözteti meg a harmadik mondát a többitől, hogy ebben jelennek meg először a kutyák. A kutató számára azonban még ennél is nagyobb a jelentősége. A monda alapja a bűntudat és a hiábavalóság. Folytatódik az emberi faj hanyatlásának leírása, de itt az embert bűntudat támadja meg, és kínozz: az az instabilitás, amely az emberi mutánsokat eredményezi. A monda megkísérli ésszerűsíteni a mutációkat, megkísérli még a kutyákat is úgy feltüntetni, mint az eredeti fajta mutációit. A monda azt állítja, hogy egyetlen faj sem tökéletesedhet mutációk nélkül, de egyetlen szó sem esik benne bizonyos statikus tényezők szükségességéről a társadalomban, a stabilitás biztosítására. A mondakör egészéből teljesen világos, hogy az emberi faj nem értékelte a stabilitást. Phogo, aki átfésülte a mondakört annak bizonyítására, hogy a mondák valóban emberi eredetűek, úgy hiszi, hogy egyetlen mesemondó kutya sem találhatta fel a mutációk elméletét, mert ez a fogalom végletesen ellentétes mindennel, amiben a kutyák hisznek. Az ilyen álláspont szerinte szükségképpen valamely idegen elme szüleménye. Ugry viszont rámutat arra, hogy a mondában elejétől végig kedvező megvilágításban szerepelnek olyan nézetek, amelyek szöges ellentétben állnak a kutyai logikával. Ez, mondja Ugry, nem más, mint a jó mesemondó jellemzője – az értékrendek eltorzítása a drámai hatás kedvéért. Hogy az embert ebben a mondában szándékosan olyannak ábrázolják, mint aki tisztában van hiányosságaival: ebben nem is kételkedik senki. A mondában Grant az ember "alogikus rutinjáról" beszél, és nyilvánvalóan érzékeli, hogy valami nincs rendjén az emberi logikával. Azt mondja Nathanielnek, hogy az 65

emberi faj mindig zaklatott. Szinte gyermekes reményeket fűz Juwain elméletéhez, amely – szerinte – még megmenthette volna az emberi fajt. És végül Grant, látva a fajában rejlő romlás tendenciáját, továbbadja Nathanielnek az emberiség célkitűzéseit. A mondakör szereplői közül valószínűleg Nathaniel az egyetlen, aki történelmi személynek tekinthető. Más mondákban is, amelyek a faj múltjából erednek, gyakran szerepel a Nathaniel név. Nyilvánvalóan teljesen lehetetlen, hogy Nathaniel véghezvitte mindama tetteket, melyeket a mondák neki tulajdonítanak, mégis általános a felfogás, hogy valóban létezett, és fontos történelmi személyiség volt. Fontosságának bizonyítékait azonban az idő természetesen nyomtalanul eltüntette. Az emberi Webster család, amely már az első mondában megjelent, a mondakör további darabjaiban is kiemelkedő szerepet játszik. Bár mindez Phogo hiedelmeit látszik bizonyítani, mégis lehetséges, hogy a Webster család sem egyéb mesei fordulatnál, a folyamatosság megteremtésének eszköze, a jó elbeszélés kelléke, mert az egyes darabok egyébként nincsenek túlságosan szoros összefüggésben egymással. Annak; aki betű szerint fogja fel az olvasottakat, kissé elképesztő az a beállítás, hogy a kutya az ember beavatkozásának eredménye. Kóbor szerint, aki a mondakört sohasem tartotta másnak, mint tiszta mítosznak, ősi kísérlet történt a faj eredetének magyarázatára. A valódi ismeretek hiányát leplezve a monda olyan magyarázatot ad; amely tulajdonképpen az isteni beavatkozással azonos. Így könnyen és a primitív léleknek hihetően és kielégítően magyaráz valamit, amiről egyáltalán semmi sem ismeretes.

66

III. A NÉPSZÁMLÁLÁS Richard Grant éppen pihent a kis forrásnál; amely egy domb tövében tört elő, és tajtékozva bukdácsolt cikcakkos medrében tovább, amikor a mókus elszáguldott mellette, és villámgyorsan felkúszott egy diófára. A mókus után, lehullott őszi levelek felvert forgatagában, a kis fekete kutya vágtatott. Mikor meglátta Grantet, hirtelen lefékezett, megállt, a farkát csóválta, szeme játékosan csillogott. Grant elvigyorodott. – Hé, te – mondta. – Héé – válaszolt a kutya. Grant hanyag heverészéséből meglepetten ült fel, álla leesett. A kutya visszanevetett rá, nyelve, mint egy piros tányértörlő, kilógott a szájából. Grant mutatóujjával a diófa felé bökött. – Ott van fent a mókusod. – Köszönöm – mondta a kutya. – Tudom. Érzem a szagát. Grant meghökkent, gyorsan körülnézett, valamilyen ugratásra gyanakodva. Talán hasbeszélés – gondolta. De senki sem volt a közelben. A liget üres volt, rajta, a kutyán, a sustorgó forráson és a fán makogó mókuson kívül nem látszott senki. A kutya közelebb ment hozzá: – Nathanielnek hívnak – mondta. A szavak elhangzottak. Ebben nem lehetett kételkedni. Majdnem úgy hangzottak, mint az emberi beszéd, csupán a kiejtés volt olyan gondos, mint amikor valaki tanulja a nyelvet. És volt valami hasonlíthatatlan színezete, valami különös a hanghordozásban. – Ott lakom a dombon túl, Websteréknél – közölte Nathaniel. Leült, farkával a földet verte, széthányta a lehullott faleveleket. Mérhetetlenül boldognak látszott. Grant hirtelen csettintett az ujjaival. – Bruce Webster! Most már tudom. Hamarabb is 67

gondolhattam volna. Örülök, hogy megismerhettelek, Nathaniel! – Maga kicsoda? – kérdezte Nathaniel. – Én? Richard Grant vagyok, népszámláló. – Mi az a népszám... népszámláló?... – A népszámláló olyan valaki, aki összeszámlálja az embereket – magyarázta Grant. – Éppen népszámlálást végzek. – Sok olyan szó van – mondta Nathaniel –, amit nem tudok kimondani. Felállt, a forráshoz ment, hangosan lefetyelt, azután letelepedett az ember közelében. – Nem akarja lelőni a mókust? – kérdezte. – Akarod, hogy lelőjem? – Hogyne, persze – mondta Nathaniel. De a mókus eltűnt. Együtt járták körül a fát, végigkutatva szinte puszta ágait. Sehol sem bukkant ki a lompos farok az ágak mögül, sehonnan sem néztek le rájuk a fekete gombszemek. Mialatt beszélgettek, a mókus meglépett. Nathaniel kissé csalódottnak látszott, de jó képet vágott hozzá. – Miért nem tölti az éjszakát nálunk? – kérdezte meghívásképpen. – Reggel elmehetnénk vadászni. Az egész napot azzal tölthetnénk. Grant kuncogott. – Nem szeretnék zavarni. Hozzászoktam a kinti táborozáshoz. Nathaniel kitartott. – Bruce örülne, ha meglátogatná. A nagypapa meg nem bánná. Amúgy se nagyon tudja, hogy mi történik. – Ki a nagypapa? – Thomas a neve, de mindnyájan nagypapának hívjuk – mondta Nathaniel. – Bruce apja. Roppant öreg már. Egész nap csak ül, és gondolkozik valamin, ami nagyon régen történt. Grant bólintott. – Tudok róla, Nathaniel. Juwain. – Igen, ez az – vágta rá Nathaniel. – De mit jelent? 68

Grant a fejét rázta. – Bárcsak meg tudnám mondani, Nathaniel. Magam is szeretném tudni. Vállára vetette hátizsákját, lehajolt, és megvakarta a kutya füle tövét. Nathaniel elragadtatva vigyorgott. – Köszönöm – mondta, és elindult az ösvényen felfelé. Grant követte. Thomas Webster kerekes székében ült a pázsiton, és az esti dombokat szemlélte. Holnap nyolcvanhat éves lesz. Nyolcvanhat. Roppant hosszú idő átélni egy embernek. Különösen ha már nem tud járni, és a szeme is megromlott. Elsie megsüti az ostoba tortát, rengeteg gyertyával a tetején, a robotok ajándékot hoznak, Bruce kutyái meg bejönnek, csóválják a farkukat, és sok boldog születésnapot kívánnak. És lesz néhány televizorhívás, bár valószínűleg nem nagyon sok. Én pedig a mellemet döngetem, és azt mondom, hogy száz évig fogok élni, és mindenki a tenyerébe vihog, és azt sugdossa, hogy nézd csak a vén bolondot. Nyolcvanhat év, mialatt két dolgot akartam megtenni. Egyiket megtettem, a másikat nem. Károgó varjú röppent fel az egyik távolabbi domb felett, és leszállt a völgy árnyékába. Messziről, a folyóról vadkacsák hápogása hallatszott. Hamarosan előbújnak a csillagok. Ebben az évszakban korán jönnek. Szerette nézni őket. Csillagok! Büszkén veregette széke karfáját. A csillagok, uramisten, ez az ő témája. Mánia? Talán: Mindenesetre valami, ami alkalmas a régi szégyenfolt letörlésére, pajzs a család védelmére az alávaló történészpletykák ellen. És Bruce is segít. A kutyái... Lépések közeledtek háta mögött a fűben. – A whiskyje, uram – mondta Jenkins. Thomas Webster a robotra nézett, és elvette a poharat a tálcáról. 69

– Köszönöm, Jenkins – mondta. Forgatta a poharat az ujjai közt. – Mióta szolgálja már fel az italokat ennek a családnak, Jenkins? – Az ön apjának hoztam, uram, és előtte az ő apjának – mondta Jenkins. – Van valami újság? – kérdezte az öregember. Jenkins a fejét rázta. – Nincs semmi újság. Thomas Webster szürcsölte az italt. – Ez annyit jelent akkor, hogy már jóval túl vannak a Naprendszeren. Túl messze ahhoz is, hogy a Plútó állomásával kapcsolatot teremtsenek. Félúton vagy még közelebb az Alfa Centaurihoz. Ha elég sokáig élek... – Élni fog, uram – mondta Jenkins –, érzem a csontjaimban. – Magának nincsenek csontjai – jelentette ki az öregember. Lassan ivott, szakértő nyelvvel ízlelgette az italt. Megint túl vizes. De úgysem számít, bármit mond is. Nem használ semmit, ha összeszidja Jenkinst. A doktor! Örökké arra utasítja Jenkinst amúgy is, hogy vizezze még jobban. Megfosztja az embert utolsó éveiben a kedves italától. – Mi az ott lent? – kérdezte, és a dombra vezető ösvényre mutatott. Jenkins megfordult, hogy megnézze. – Úgy látszik, uram – mondta –, hogy Nathaniel hoz magával valakit. A kutyák csoportosan bejöttek, hogy jó éjszakát kívánjanak, aztán kimentek. Bruce Webster utánuk mosolygott. – Remek társaság – mondta. Granthez fordult. – Gondolom, Nathaniel alapos kis meglepetéssel szolgált önnek délután. Grant felemelte poharát, a brandyn keresztül nézett a fénybe. 70

– Valóban – mondta. – De csak egy percre. Azután eszembe jutott, hogy olvastam egyet-mást arról, amit ön itt csinál. Nem az én szakmám persze, de az ön munkáját népszerűsítették, sokszor írtak róla többékevésbé szakszerűtlen nyelven is. – Az ön szakmája? – kérdezte Webster. – Azt hittem... Grant nevetett. – Értem, mire gondol. Népszámláló. Webster nem tudta, mit gondoljon, kissé megrökönyödött. – Remélem, Mr. Grant, nem... – Egyáltalán nem – mondta Grant. – Megszoktam már, hogy úgy tekintsenek, mint olyan valakit, aki felírja az emberek nevét, korát, azután továbbáll, hogy felkeresse a következő csoport embert. A régi népszámlálásoknál persze ez így is volt. Fejszámlálás, semmi több. Egyszerű statisztika. Végül is több mint háromszáz éve nem volt népszámlálás. És az idők változtak. – Maga érdekel engem – mondta Webster. – Ezt a fejszámlálást szinte sötét ügynek tünteti fel. – Nem sötét ügy – tiltakozott Grant. – Logikus ügy. Az emberi lakosság értékelése. Nemcsak annyiból áll, hogy hányan is vannak, hanem hogy milyenek a valóságban, hogyan gondolkoznak; és mit csinálnak. Webster lejjebb csúszott székében, lábát kinyújtotta a kandalló tüze felé. – Csak nem akarja azt mondani, Mr. Grant, hogy pszichoanalizálni akar engem is? Grant kiürítette poharát, és letette az asztalra. – Ez nem szükséges – mondta. – A Világkormányzó Bizottság mindent tud, amit tudnia kell az olyan emberekről, mint ön. De itt vannak a többiek – a hegyi vándorok, ahogyan itt hívják őket. Fent északon ezek úgy élnek a fenyvesekben, mint az erdei vadak. Délebbre megint másként. Rejtett, majdnem elfelejtett lakosság. Azok, akik az erdőkbe vonultak, akik szétszéledtek, amikor a Világkormányzó Bizottság meglazította a gyeplőt. 71

Webster dörmögött. – A kormánygyeplőt meg kellett lazítani – mondta. – A történelem ezt igazolta. Még a Világkormányzó Bizottság létrejötte előtt a világ agyon volt terhelve ökrös szekérhez hasonló, ósdi intézmények terhével. Már háromszáz évvel ezelőtt ugyanúgy nem volt semmi értelme a városi hatóságoknak, mint ma nem volna a nemzeti kormányoknak. – Tökéletesen igaza van – mondta Grant –, mégis, amikor a kormány meglazította az ellenőrzést, meglazult minden egyes ember életéhez való kapcsolata is. Aki ki akart csúszni, a kormány szolgáltatásait nem akarta élvezni, és a kormánnyal szemben kötelezettségeit nem akarta teljesíteni, könnyen megtehette, a Bizottság nem is bánta. Sokkal több mindennel kellett törődnie, nem ért rá a felelőtlenekre és elégedetlenekre. Pedig ilyenek sokan voltak. Például a parasztok, akik a hidroponika következtében elvesztették életformájukat. Köztük sokan nehéznek találták a beilleszkedést az ipari életbe; így mit tehettek? Kicsúsztak, visszatértek a primitív életmódhoz. Növényt termesztettek, vadásztak, csapdákat állítottak, fát vágtak, itt-ott lopkodtak egy keveset. Megfosztva megélhetésüktől visszatértek a földhöz, és a föld gondoskodott róluk. – Háromszáz évvel ezelőtt volt így – mondta Webster –, a Világkormányzó Bizottság akkor nem törődött velük. Persze megtette, amit tehetett, de mint mondta, nem nagyon bánta, ha néhányszor kicsúsztak a kezéből. Nos, hát akkor minek köszönhető most ez a hihetetlen érdeklődés? – Csak eljutottak ehhez is, gondolom – mondta Grant. Közelről nézte Webstert, és tanulmányozta. A tűznél pihenő férfi arca markáns volt, a láng vetette árnyékok szinte szürrealisztikussá rajzolták arcvonásait. Grant a zsebeit tapogatta, megtalálta a pipáját, és megtömte. – Van még valami más is – mondta. 72

– Mi? – kérdezte Webster. – Van ennek a népszámlálásnak még egy vonatkozása. Magát a népszámlálást amúgy is végre kellene hajtani, mert a Föld népességének számbavétele mindig hasznos ismereteket ad. De van még valami. – A mutánsok – mondta Webster. Grant bólintott. – Úgy van. Nem gondoltam volna, hogy bárki is kitalálja. – Én is mutánsokkal dolgozom-jegyezte meg Webster. – Az egész életemet a mutánsoknak szenteltem. – Furcsa kultúrafoszlányok bukkantak elő – mondta Grant. Precedens nélküli dolgok. Irodalmi formák, melyek friss személyiségek nyilvánvaló nyomait viselik magukon. Zene, amely teljesen szakít a hagyományos kifejezésmóddal. Művészet, amilyet soha eddig nem láttak. És legtöbbje névtelenül vagy legfeljebb álnéven. Webster nevetett. – Az ilyesmi persze a legnagyobb rejtély a Világkormányzó Bizottság előtt? – Nem annyira erről van szó, inkább másvalamiről – magyarázta Grant. – A Bizottságot nem annyira a művészet és az irodalom izgatja, mint inkább más dolgok, amik nem kerültek elő. Ha az erdők sűrűjében új reneszánsz születik, az természetesen először is új művészeti és irodalmi formákban jelentkezik. De a reneszánsz általában nem korlátozódik a művészetre és irodalomra. Webster mélyebbre süppedt székében, és kezére támasztotta az állát. – Azt hiszem, értem – mondta –, hogy mire céloz. Hosszú percekig ültek némán, a csendet csak a tűz pattogása és a fák közt kísértetiesen suttogó őszi szél zúgása törte meg. – Akadt egyszer egy lehetőség – mondta Webster, mintha önmagához beszélne. – Az új szempont lehetősége, lehetőség az emberi gondolkodás négyezer évi szemetének kiseprésére. Ez a lehetőség megbukott 73

valakin. Grant kényelmetlenül fészkelődött, azután megmerevedett, félve, hogy Webster esetleg észrevette mozgolódását. – Ez a valaki – mondta Webster – a nagyapám volt. Grant tudta, hogy mondania kell valamit, hogy nem ülhet tovább szótlanul. – Juwain tévedhetett is – mondta –, talán nem találta volna meg az új filozófiát. – Igen, ezzel az érvvel vigasztaljuk magunkat – mondta Webster. Csakhogy nem valószínű. Juwain nagy marsi filozófus volt, talán a legnagyobb, akit a Mars valaha is ismert. Nem kétlem, hogy ha életben marad, kidolgozta volna az új filozófiát. De meghalt. Meghalt, mert a nagyapám nem tudott elmenni a Marsra. – Nem a nagyapja hibája volt – mondta Grant. – Ő megpróbálta. Az agorafóbia olyasmi, ami ellen nem lehet harcolni. Webster leintette. – Elmúlt már, vége. Nem lehet visszacsinálni. El kell fogadnunk, és ebből kell kiindulnunk. És minthogy az én családomról van szó, tekintve, hogy a nagyapám volt, aki... Grant kimeresztette szemét, annyira megrázta a gondolat, amely feltámadt benne. – A kutyák! Hát ezért... – Igen, a kutyák – mondta Webster. Messziről, a folyómederből hang kiáltott a fákkal beszélgető szélben. – Mosómedve – mondta Webster. – A kutyák meghallják, és ki akarnak majd menni. A kiáltás megint felhangzott, úgy tűnt, hogy közelebbről, bár ez képzelődés is lehetett. Webster kiegyenesedett székében, és előrehajolva a lángokba nézett. – Végül is miért ne? – kérdezte. – A kutyának van egyénisége. Érezheti mindegyiknél, ahánnyal csak találkozik. Nincs két kutya, amelyik pontosan egyforma 74

volna hangulat és temperamentum tekintetében. Mind intelligens, bár különböző mértékben. Ennyi az egész, amire szükség van, a tudatos egyéniség és bizonyos fokú intelligencia. Nem indultak egyenlő esélyekkel, ez az egész. Két hátrány nehezedett rájuk: nem tudtak beszélni, és nem tudtak felegyenesedve járni, és ezért nem fejlődhetett kezük. A beszédtől és a kéztől eltekintve mi is kutyák lehetnénk, ha a kutyák emberek. – Sohasem gondoltam erre ilyen szempontból – mondta Grant. Nem gondoltam a maga kutyáira mint gondolkodó fajra. – Nem – mondta Webster némi keserűséggel a hangjában. – Természetesen nem. Úgy gondolt rájuk, mint a világ mind a mai napig. Mint furcsaságokra, mint cirkuszi mutatványos állatokra vagy mint beszélő ölebekre. De többről van szó, Grant, esküszöm magának. Mindeddig az ember egyedül járta útját. Az egyetlen gondolkodó, intelligens faj volt. Gondolja csak meg, mennyivel messzebb juthatott volna, és mennyivel gyorsabban, ha két gondolkodó, intelligens, együttműködő faj létezett volna. S világos, hogy nem gondolkozhattak volna egyformán. Ellenőrizték volna egymás gondolatait a maguk szempontjai szerint. Amire egyik nem gondolt volna, a másik igen. A régi história a két fejről. Gondolja csak végig, Grant, az emberitől különböző szellem, amely együtt dolgozik az emberrel. Amelyik lát és megért olyasmit, amit az ember nem ért, amelyik, ha akarja, olyan filozófiát fog kidolgozni, amilyenre az emberi agy nem képes. Kezét a tűz fölé tartotta, szétterpesztve hosszú ujjait. – Nem tudtak beszélni, én beszédet adtam nekik. Nem volt könnyű, mert a kutya nyelve és torka nem alkalmas beszédre. De sebészettel... kezdetben eszközként... sebészettel és átültetéssel, de most... most már remélem, gondolom... túl korai volna még jóslásokba bocsátkozni... Grant feszülten figyelt. – Úgy érti, hogy a kutyák az ön által eszközölt 75

mutációkat továbbadják? Vannak bizonyítékai a sebészeti korrekciók átöröklődésére? Webster fejét rázta. – Túl korai volna erről nyilatkozni. Húsz év múlva talán meg tudom mondani. Felemelte a brandysüveget, és töltött. – Köszönöm – mondta Grant. – Rossz házigazda vagyok – mondta Webster. – Ki kellett volna szolgálnia magát. Poharát a tűz elé tartotta. – Jó anyagom volt a munkához. A kutya okos. Okosabb, mint hinné. A közönséges házőrző kutya ötven vagy több szót is felismer. Nem szokatlan a száz sem. Adjon hozzá még százat, és használható szókincse van. Talán észrevette, hogy Nathaniel milyen egyszerű szavakat használ. Jóformán az alapanyagot. Grant bólintott. – Egy-két szótagos szavakat. Mondta is, hogy sok szót nem tud kimondani. – Rengeteg még a tennivaló – mondta Webster. – Nagyon sok. Itt van például az olvasás. A kutya nem úgy lát, mint maga vagy én. Különböző lencsékkel kísérleteztem, hogy korrigáljam a látásukat, hogy úgy láthassanak, mint jómagam. És ha ez nem sikerül, van még egy mód. Meg kell állapítani, hogyan lát a kutya, és olyan könyveket nyomtatni, amelyeket a kutya el tud olvasni. – És a kutyák – kérdezte Grant – mit gondolnak erről? – A kutyák? – mondta Webster. – Ha hiszi, ha nem, Grant, vidám létük legragyogóbb idejét élik. A tűzbe bámult. – Isten óvja a lelküket – mondta. Grant, Jenkins nyomában, felment a lépcsőn a hálószobájába, de mikor elhaladtak egy félig nyitott ajtó előtt, egy hang kikiáltott: – Maga az, idegen?! 76

Grant megtorpant. Jenkins odasúgta neki: – Ez az öreg úr. Gyakran nem tud aludni. – Igen! – kiáltotta Grant. – Álmos? – kérdezte a hang. – Nem túlságosan – válaszolta Grant. – Jöjjön be egy kicsit – mondta az öregember. Thomas Webster felült az ágyában, fején csíkos hálósapkával. Látta, hogy Grant azt nézi. – Kopaszodom – mondta. – Kényelmetlenül érzem magam, ha nincs valami a fejemen. Nem hordhatok kalapot az ágyban. – Rákiáltott Jenkinsre: – Maga meg mit áll itt? Nem látja, hogy az úrnak egy kis italra van szüksége? – Igenis, uram – mondta Jenkins, és eltűnt. – Üljön le – mondta Thomas Webster. – Üljön le, és figyeljen kissé. Ha beszélgetünk, könnyebben elalszom. Azonkívül nem látunk új arcot mindennap. Grant leült. – Mit gondol erről az én fiamról? – kérdezte az öregember. Grantot meglepte a szokatlan kérdés. – Ragyogó ember. A munka, amit a kutyákon végez... Az öregember kaccantott. – Ő meg a kutyái. Elmondtam már magának, hogy mit művelt Nathaniel a görénnyel? Persze hogy nem, hiszen alig váltottunk egykét szót. Lesimította kezével a takarót, hosszú ujjai idegesen motoszkáltak a szöveten. – Van még egy fiam, tudja? Allen. Alnak hívjuk. Most olyan messze van a Földtől, amilyen messze ember még sohasem volt. A csillagok felé tart. Grant bólintott. – Tudom. Olvastam. Az Alfa Centauri-expedíció. – Az apám sebész volt – mondta Thomas Webster. – Szerette volna, ha én is az leszek. Majdnem meghasadt a szíve, azt hiszem, amikor nekem nem volt kedvem hozzá. De ha tudná, ma büszke lenne ránk. – Nem kell aggódnia a fiáért – mondta Grant. – Ő... 77

Az öregember pillantása elhallgattatta. – A hajót magam építettem. Magam terveztem, figyeltem, ahogy nőtt. Ha csak az űrben való navigáció kérdése, akkor eljut oda, ahová tart. És a gyerek megállja a helyét. Azzal a hajóval átmegy a poklokon is. Egyenesebbre fészkelte magát a háta mögött feltornyozott párnákon, hálósapkája félrebillent. – És még egy okom van rá, hogy azt gondoljam: eljut és visszajön. Annak idején nem sokat törődtem egy bizonyos esettel, de az utóbbi időben, ha visszagondolok rá, és átgondolom, azon töprengek, hogy nem azt jelentette-e... nos, lehet, persze, hogy nem is... – Lélegzet után kapott. – Nehogy azt higgye, hogy babonás vagyok. – Nyilván nem az – mondta Grant. – Erre fogadhat is – mondta Webster. – Valamilyenféle-fajta jel talán – találgatta Grant. – Megérzés. Vagy sejtelem. – Egyik sem – mondta az öregember. – Majdnem biztos tudása annak, hogy a sors velem kell legyen. Hogy azért születtem, hogy megépítsem a hajót, amely meg tudja tenni ezt az utat. Hogy valami vagy valaki így határozta, mert eljött az ideje annak, hogy az ember kijusson a csillagokra, és kezét nyújtotta, hogy segítsen kicsit. – Úgy beszél róla, mintha valóban megtörtént volna – mondta Grant –, mintha valamilyen pozitív esemény történt volna, melyből arra következtet, hogy az expedíció sikerülni fog. – Erre fejét teheti – mondta Webster –, pontosan így értettem. Húsz évvel ezelőtt történt, itt a pázsiton, a ház előtt. Még egyenesebben felült, lélegzetért kapkodott, lihegett. – Le voltam törve, érti, az álom szétesett. Évek munkája látszott hiábavalónak. Az elv, amit felállítottam a csillagközi repüléshez szükséges sebesség elérésére, egyszerűen nem akart beválni. És az volt a legnagyobb baj: tudtam, hogy majdnem jó. Tudtam, hogy csak 78

valami apróság, egy kis elméleti módosítás hiányzik. De nem tudtam rátalálni. Kint ültem a pázsiton, és sajnáltam magamat. Előttem volt a vázlat. Abban éltem, érti? Mindig magammal cipeltem, akárhová mentem, úgy képzeltem valahogy, hogy ha csak ránézek, eszembe ötlik majd, hol a hiba. Tudja, hogy van ez néha. Grant bólintott. – Ahogy ott ültem, odajött egy ember. Egy idevalósi csavargó. Tud valamit róluk? – Hogyne – mondta Grant. – Nos, odajött ez az ember. Olyan hányaveti fickó, úgy jár – kel, mint akinek semmi gondja a világon. Megállt, átnézett a vállamon, és megkérdezte, hogy mi az, ami nálam van. "Űrhajóhajtás" mondtam neki. Lenyúlt, elvette, hagytam. Végül is mi értelme? Úgysem ért belőle egy árva betűt sem, és különben sem jó az egész. És azután visszaadta, , ujjával rábökött egy pontra. "Itt a hiba" mondta. Azután megfordult és elrohant, én meg csak bámultam utána, túlságosan meg voltam döbbenve ahhoz, hogy egy szót is szóljak vagy visszahívjam. Az öregember egyenesen ült az ágyban, a falra bámulva, hálósapkája nevetségesen félrebillent. Kívül a szél üreges dudálással futott át az ereszcsatornán. És mintha árnyak mozogtak volna a jól megvilágított szobában, bár Grant tudta, hogy nincsenek. – Megtalálta valaha? – kérdezte Grant. Az öregember a fejét rázta. – Soha, még a nyomát sem. – Jenkins jött be az ajtón egy pohárral, és letette az éjjeliszekrényre. – Később visszajövök, uram, hogy megmutassam a hálószobáját mondta Grantnek. – Nem szükséges – mondta Grant –, csak mondja meg, hol van. – Ha úgy kívánja, uram. Innen a harmadik. Felgyújtom a villanyt a szobában, és nyitva hagyom az ajtaját.

79

Ültek, és hallgatták a robot lépteit, ahogy lement a hallba. Az öregember a pohár whiskyre nézett és krákogott. – Kár, hogy nem hozattam magamnak is egyet Jenkinsszel mondta. – Ó, tessék csak – mondta Grant –, vegye el. Én igazán nem kívánom. – Biztos? – Természetesen. Az öregember kinyújtotta a kezét, ivott egy kortyot, és jólesően felsóhajtott. – Valódi – mondta. – A doktor az enyémet vizezteti Jenkinsszel. Volt valami idegborzoló a házban. Valami, amitől kívülállónak érezte magát az ember – kényelmetlenül, csupaszon, a csendesen suttogó falak között. Grant az ágy szélén ülve lassan kifűzte cipőjét, és a szőnyegre ejtette. A robot, amely négy nemzedéken át szolgálja a családot, és a régi halott emberekről úgy beszél, mintha csak tegnap hozott volna nekik egy pohár whiskyt. Az öregember, aki aggódik egy űrhajó miatt, amely az űr sötétjében suhan a Naprendszeren túl. A fia, aki egy másik fajról ábrándozik, egy másik fajról, amely láb a kézben együtt halad az emberrel a sors útján. És mindenki felett szinte kimondhatatlanul, de tévedhetetlenül Jerome A. Webster árnya – a férfié, aki cserbenhagyta barátját, a sebészé, aki cserbenhagyta betegét. Juwain, a marsi filozófus meghalt korszakalkotó felfedezése előestéjén, mert Jerome A. Webster nem tudta elhagyni házát, az agorafóbia odaláncolta. Grant harisnyás lábbal az asztalhoz ment, ahova Jenkins a hátizsákját rakta. Kibontotta a szíjakat, kinyitotta a zsákot, kivett belőle egy vastag dossziét, visszament az ágyhoz, leült, kivette a papírokat, és lapozgatta. 80

Feljegyzések, száz és száz oldal feljegyzés. Emberi életek százainak története papírra vetve. Nemcsak amit elmondtak, és nemcsak a kérdések és a válaszok, hanem még tucatnyi apróság, kis dolgok, amelyeket feljegyzett róluk megfigyelései alapján, miután ült és nézte őket, és velük élt egy óráig vagy egy napig. Mert az emberek, akiket felkutatott itt a dombok közt, befogadták. Az volt a feladata, hogy befogadják. Befogadták, mert gyalog érkezett, tüskéktől szaggatottan, fáradtan, hátán hátizsákkal. Semmi sem volt benne a modernségből, ami taszította volna őket, ami gyanússá tette volna a szemükben. Fáradságos népszámlálás volt, de egyedüli lehetséges módja annak, hogy elvégezze, így kívánta a Világkormányzó Bizottság, így volt rá szükség. Mert valahol, valamikor, valaki, olyan ember, mint ő, ezeket az ágyon heverő lapokat tanulmányozva, megtalál valamit, amit keres, megtalálja az általános életformától elkanyarodó emberi élet kulcsát. Apró, áruló jelekből, a magatartásukból, amely egyik életet élesen megkülönbözteti az összes többitől. Az emberi mutációk természetesen nem voltak szokatlanok. Számosat ismertek, köztük sokan magas pozíciókat töltenek be a világban. A Világkormányzó Bizottság tagjainak többsége mutáns, de mutációs tulajdonságaik és képességeik alkalmazkodtak a világhoz, hogy gondolataik és reakcióik nagyjából megfeleljenek a többi emberének. Mutánsok mindig voltak, különben a faj nem haladhatott volna előre. De az utolsó néhány száz évig nem ismerték fel őket. Egyszerűen elkönyvelték nagy üzletembernek vagy tudósnak vagy nagy gazembernek. Vagy esetleg excentrikusnak, akinek csak bántalom vagy szánakozás jutott osztályrészül, mert a faj nem tűri meg a normáitól való eltérést. A sikeresek alkalmazkodtak a környező világhoz, nagyobb szellemi képességeiket az elfogadott cselekvés szekerébe fogták. Tilalmakkal tompították 81

hasznosságukat, korlátozták kapacitásukat, megszorították lehetőségeiket, hogy idomuljanak a kevésbé rendkívüli emberekhez. Az ismert mutánsok képességeit még ma is, öntudatlanul is bilincsbe szorítják a megszokott szabványok – a logika rutinja rettenetes valami. De valahol a világban van néhány tucat, esetleg néhány száz ember, aki valamivel több az embernél – néhány személy, akit nem köt az összetett emberi élet minden köteléke. Képességeik nincsenek bilincsben, nem ismerik a logika rutinját. Grant elővett az irattáskából egy szánalmasan vékony, összefűzött iratcsomót, és nagy reverenciával elolvasta a címet: Juwain befejezetlen filozófiai propozíciója és vonatkozó jegyzetei. Olyan szellemre volna szükség, amely nem ismeri a logika korlátait, amelyet nem vert béklyóba az emberi gondolkodás négyezer éves múltja, szellemre, hogy felemelje a fáklyát, melyet a marsbeli filozófus halott keze elejtett. A fáklyát, amely megvilágítja az élet útját, és megmutatja az élet céljának új koncepcióját, megmutatja a könnyebb és egyenesebb utat. Olyan filozófia, amely két rövid generáció alatt százezer évvel vitte volna előre az emberiséget. Juwain meghalt, és ebben a házban élte szorongásos éveit valaki, fülelve halott barátja hangjára, visszariadva a megrövidített emberiség kritikájától. Óvatosan kaparászott valaki az ajtón. Grant felijedt, megdermedt, figyelt. Megint hallatszott a kaparászás, majd halk, selymes vinnyogás. Grant gyorsan visszatömte papírjait az irattartóba, és az ajtóhoz ment. Mikor kinyitotta, Nathaniel surrant be, mint gyors fekete árnyék. – Oszkár nem tudja, hogy itt vagyok-mondta-, adna is nekem, ha megtudná. – Ki az az Oszkár? 82

– Oszkár a robot, aki gondunkat viseli. Grant a kutyára mosolygott. – Mit kívánsz, Nathaniel? – Beszélni akarok magával – mondta Nathaniel. – Mindenki mással beszélt már. Bruce-szal, a nagypapával. De velem még nem beszélt, pedig én találtam meg magát. – Jól van – tessékelte beljebb Grant. – Gyere és beszélj. – Maga zaklatott – mondta Nathaniel. Grant összeráncolta a homlokát. – Igaz, lehet, hogy zaklatott vagyok. Az emberfajta mindig zaklatott. Ezt már tudnod kellene, Nathaniel. – Juwain miatt zaklatott. Ugyanúgy, mint a nagypapa. – Nem pontosan – tiltakozott Grant. – Csak töprengek. És remélek. – Mi van Juwainnel? Ki az? – kérdezte Nathaniel. – Juwain tulajdonképpen nincsen – mondta Grant. – Illetve volt egyszer, de sok-sok éve meghalt. Most nem más, csupán eszme. Probléma. Kihívás. Valami, amiről gondolkozni lehet. – Én is tudok gondolkozni – mondta Nathaniel diadalmasan. Sokat gondolkozom néha. De nem szabad úgy gondolkodnom, mint az emberi lénynek. Bruce mondja, hogy nem szabad. Azt mondja, hogy kutyagondolatokkal gondolkozzam, az emberi gondolatokat hagyjam békén. Azt mondja, a kutyagondolatok ugyanannyit érnek, mint az emberi gondolatok, sőt lehet, hogy jóval többet. Grant józanul bólintott. – Van ebben igazság, Nathaniel. Te nyilván másként is gondolkodsz, mint az emberek. Neked... – A kutyák rengeteg olyasmit tudnak, amit az emberek nem – dicsekedett Nathaniel. – Látunk és hallunk olyat, amit az ember sem látni, sem hallani nem képes. Néha éjjel üvöltünk, és az emberek szidnak bennünket. Pedig ha látnák és hallanák azt, amit mi, félelmükben moccanni sem tudnának. Bruce azt mondja, hogy mi... hogy mi... 83

– Médiumok vagytok? – kérdezte Grant. – Igen, ez az – mondta Nathaniel –, csak nem emlékszem minden szóra... Grant felvette pizsamáját az asztalról. – Mi lenne, ha nálam töltenéd az éjszakát, Nathaniel? Tied lehet az ágy vége. Nathaniel kerek szemmel rácsodálkozott. – Úgy gondolja, azt akarja, hogy magánál aludjak? – Persze. Ha partnerek leszünk, kutyák és emberek, legjobb, ha már most egyenlő alapon kezdjük. – Nem piszkítom össze az ágyat – mondta Nathaniel. – Igazán nem. Oszkár megfürdetett az este. Egyik fülét megmozgatta. – Lehet, persze, hogy elnézett egy-két bolhát. Grant bosszúsan nézte az atompisztolyát. Kézhez álló jószág, rengeteg mindenfélére használható, öngyújtótól a halálos fegyverig, ezer évig tart, tökéletesen üzembiztos, sohasem romlik el, legalábbis a hirdetések szerint – most mégsem akar működni. Csövét a föld felé tartotta, erősen megrázta, de ettől sem lett jobb. Egy kőhöz ütögette, eredménytelenül. Sötétség hullott a rendetlen dombokra. Valahol, a távoli folyóvölgyben eszelős bagoly nevetett. Az első apró, halvány csillag már feltűnt keleten, nyugaton pedig zöldes szélű ragyogás jelezte a naplementét. Szépen felhalmozott a kő elé egy rakás száraz gallyat és néhány nagyobb darab fát is az éjszakai tábortűzhöz. De ha a pisztoly nem működik, nem lesz tábortüze. Grant káromkodott a foga közt, amikor a hideg éjszakára és a hideg vacsorára gondolt. Megint a sziklához verte a pisztolyt, most már erősebben. Nem használt. Ág roppant a sötétben; és Grant hirtelen kiegyenesedett. Egyik hatalmas fa égnek meredő törzse mellett magas, hanyag tartású alak állt. – Helló – mondta Grant. – Valami baj van, idegen? 84

– A pisztolyom – felelte Grant, azután elharapta a szót. Kár volna tudomására hozni ennek a gyanús alaknak, hogy fegyvertelen. Az ember előrelépett, kinyújtotta a kezét. – Nem működik, mi? Grant érezte, hogy kiveszi a pisztolyt a kezéből. A látogató leguggolt a földre, nyelvével csettintgetett. Grant erőltette a szemét, hogy lássa, mit csinál, de a sötétben csak annyit tudott kivenni, hogy a másik a fényes fémen babrált valamit. A fém kattant és csikorgott. A férfi nagyot szippantott és nevetett. A fém megint csikorgott, a férfi felkelt, és átnyújtotta a pisztolyt. – Most már jó – mondta –, talán jobb is, mint volt. Ismét ág reccsent. – Hé, várjon! – kiáltotta Grant, de a férfi már eltűnt, mint egy fekete kísértet a kísérteties fatörzsek között. A hideg – de nem az éjszaka hidege – kúszott lassan végig Grant testén. Fogai vacogtak, rövid haja égnek meredt, karja libabőrös lett. Nem hallott semmit, csak a víz suttogott a sötétben, a kis forrás csörgött a tábor közelében. Reszketett, amikor letérdelt a máglyához, és lenyomta a ravaszt. Vékony kék láng lobbant, az ágak tüzet fogtak. Grant a kerítés felső gerendáján ülve találta az öreg Dave Baxtert. Füst gomolygott rövid szárú pipájából, melyet majdnem teljesen elrejtett a szakálla. – Mizujs, idegen? – szólt Dave. – Kapaszkodjon fel, beszélgessünk egy kicsit. Grant felkapaszkodott, szétnézett a kukoricaföldön, melyet arannyal tarkított a tök. – Csak sétálgat? – kérdezte az öreg Dave. – Vagy szimatol? – Szimatolok – hagyta rá Grant.

85

Dave kivette a pipát a szájából, köpött, és visszadugta a pipát. Pofaszakálla szenvedélyesen és veszedelmesen körítette a pipát. – Ásatás? – kérdezte az öreg Dave. – Nem – felelte Grant. – Négy-öt évvel ezelőtt járt erre a koma – mondta Dave. – Úgy odavolt az ásásért, mint egy dakszlikutya. Talált itt valami helyet, ahol egy régi város volt valaha, és összevissza turkálta az egészet. Majd kinyomta belőlem a lelket, hogy beszéljek neki a városról, de hát nem sokra emlékeztem magam sem. Hallottam egyszer a nagyapámtól a város nevét, de itt süllyedjek el, ha emlékszem rá. Volt a kománál egy szakajtó térkép, azokat lobogtatva járt-kelt, folyvást azokat böngészte, és próbálta kiókumlálni, hogy mi micsoda, de azt hiszem, nem sokra ment vele. – Régiségekre vadászhatott – mondta Grant. – Lehet – mondta az öreg Dave –, én elkerültem, ahogy tőlem tellett. Pedig esse volt rosszabb, mint a másik, aki valami régi utat próbált fölfedezni, ami erre ment át valamikor. Annál is térképek voltak. Hagytam, hadd higgye, hogy megtanálta, nem volt szívem megmondani neki, hogy a régi csordajárásra tanált. Ravaszul Grantre kacsintott. – Aztán maga nem öreg utak után kajtat? – Nem – mondta Grant. – Népszámláló vagyok. – Hát az meg mi? – Népszámláló – magyarázta Grant –, felírom a nevét, a korát és hogy hol lakik. – Minek? – A kormány akarja tudni – mondta Grant. – Fütyülünk a kormányra – dörmögte az öreg Dave. – Mi a fenének akar a kormány bennünket molesztálni? – Nem akarja magukat a kormány molesztálni egyáltalán – mondta Grant. – Még az is lehet, hogy esetleg eszébe jut, hogy fizet maguknak valamit egyszer. Ki tudja? – Hát ha így van, az már más – mondta az öreg Dave. 86

Ültek a kerítésen, és nézték a földeket. Füst szállt fel a napsütötte lapályon egy rejtőzködő kéményből, sárga nyírfafüst. Patak kanyargott az őszi réten, mögötte aranyos lombú juharfák borították a dombokat, mind magasabbra hágva. A kerítés tetején üldögélő Grant érezte hátán az őszi nap melegét, érezte a lekaszált rétek illatát. Szép élet ez – gondolta. – Jó a termés, tüzelőfa is van bőven, sok a vad. Boldog élet. Az oldalánál kuporgó öregre pillantott, látta a derűs öregség gondtalan ráncait az arcán, próbálta beleélni magát az életébe, az egyszerű bukolikus életbe, amely annyira rokon az ősi amerikai határvidék életével és minden szépségével, a veszélyei nélkül. Az öreg Dave kivette pipáját a szájából, és a földekre mutatott. – Még sok munka volna – mondta –, de nem csinájja senki. Ezek a kölykök nem érik meg a puskapor árát sem, amivel fel kéne robbantani őket. Mindig csak vadásznak. Meg halásznak. A gépek tönkremennek. Joe is már jó régen nem járt erre. Nagyon ért a gépekhez ez a Joe. – Joe a fia? – Nem. Olyan bolondos koma, itt él valahol az erdőben. Besétafikál, rendbe hozza a dolgokat, aztán már itt sincs. Beszélni alig beszél egy szót is. Csak jön meg megy. Évek óta ezt csinálja. Nagyapám mesélte, hogy még az ő kölyökkorában hogy jött be először. És még most is jön. Grant levegőért kapott. – Várjon csak. Csak nem ugyanaz az ember? – Nahát, éppen ez az érdekes – mondta az öreg Dave. – Nem hinné el, de nem öregebb egy cseppet sem, mint amikor először láttam. Fura egy fickó. Mindenfélét összebeszélnek róla. Nagyapám mindig elmesélte, hogyan bolondoskodott a hangyákkal. – Hangyákkal? – Persze. Épített egy házat – üvegházat az egyik hangyaboly fölé, és egész télen fűtötte. Ezt mesélte 87

mindig a nagyapám. Azt mondta, hogy látta. De nem hiszem én egy szavát se. A nagyapám hét megyében a legnagyobb hazudozó volt, még maga is beismerte. Rézharang kongatott a napsütötte lapályról, ott, ahol a kémény füstölt. Az öregember lemászott a kerítésről, kiverte a pipáját, és a napra hunyorgott. A harang ismét megszólalt az őszi csendben. – A mama – mondta az öreg Dave. – Kész az ebéd. Mókuspörkölt valószínűleg. Nincs is annál jobb étel. Gyerünk, igyekezzünk. Egy bolondos fickó, aki besétál, megjavítja a dolgokat, és köszönetet sem várva elmegy. Valaki, aki pontosan olyan, mint száz évvel ezelőtt. A koma, aki üvegházat épített egy hangyaboly fölé, és fűtötte egész télen. Értelmetlenség, de az öreg Baxter mégsem hazudott. Nem úgy hangzik, mint a mesék, amelyek valahol kipattantak, és még ma is körbejárnak itt az isten háta mögött, míg végül népmesékké alakulnak. Minden népmesében ismerősen cseng valami, van bennük bizonyos hasonlóság, alapvető tanulság, szellemes humor, ami fémjelzi. Egy hangyaboly körülépítésében, fűtésében nincs semmi humoros, még az erdőlakók szintjén sem. Ahhoz, hogy egy mese humoros legyen, valamilyen csattanójának kell lennie, de ennek a mesének nincs semmilyen csattanója. Grant kényelmetlenül fészkelődött a csuhématracon, állig húzta a nehéz dunyhát. "Furcsa, hogy ilyen helyeken alszom – gondolta. – Ma csuhématracon, tegnap szabad tűznél, előző éjjel finom ágyban, fehér lepedők között a Webster-házban." A szél rázta és csapkodta a laza zsindelyeket a tetőn. Valahol egér motoszkált a sötétben. A tornácról szabályos lélegzés hallatszott, ott aludt a két Baxter gyerek. Jön egy ember, megjavítja a dolgokat, és nem vár köszönetet. Így volt a pisztollyal is. Mint évek hosszú 88

során át Baxterék mezőgazdasági gépeivel. Valami bolond fickó. Joe a neve, nem öregszik, és roppant ügyes ezermester. Új gondolat villant Grant fejében, de visszautasította, elnyomta. Nem kell hiú reményeket táplálni. Szimatolj még kicsit, kérdezősködj szép óvatosan, tartsd nyitva a szemed, Grant. Ne firtasd nagyon, különben megnémulnak, mint a sír. Furcsa társaság ezek az erdőlakók. Olyan emberek, akiknek nincs részük a fejlődésben, nem is akartak belőle. Olyan emberek, akik hátat fordítottak a civilizációnak, és visszatértek a föld és erdő, a nap és eső szabad világába. Rengeteg helyet találnak itt a Földön, jut elég hely mindenkinek; mert az utolsó kétszáz évben erősen megcsappant a Föld népessége, tömegével mentek a pionírok betelepíteni a bolygókat, más világokat formálni a Naprendszerben az emberiség gazdagítására. Bőven van hát hely és termőföld és vad. Lehet, hogy végül is ez az élet a legjobb. Gyakran jutott ez eszébe Grantnek az utolsó hónapokban, mialatt a dombokat járta. Különösen ilyenkor, a háziszőttes dunyha és a csuhématrac kényelmében, míg a szél suttogott a zsindelytető felett, vagy amikor a kerítésen ült, és nézte a napban fürdő aranyos tököt. Zörgött valami a sötétben, zörgött a csuhématrac ott, ahol a két gyerek aludt, azután meztelen láb topogott halkan a padlódeszkákon. – Alszik, mister? – suttogta valaki. – Nem. Akarsz bebújni hozzám? A kisfiú bebújt a dunyha alá, hideg lábát Grant gyomrához nyomta. – Mesélt magának Joe-ról nagypapa? Grant bólintott a sötétben. – Azt mondta, hogy már rég járt erre. – Elmondta a hangyákat is? – Hogyne. Te mit tudsz a hangyákról? 89

– Én meg Bill megtaláltuk őket nemrég, de titok. Nem mondtuk el senkinek, csak most magának. De magának megmondjuk, mert maga a kormánytól van. – És tényleg volt üvegház a bolyon? – Igen, és... és... – A fiú hangja elfúlt az izgalomtól. – És volt még más is. Azoknak a hangyáknak szekereik vannak, és kémények állnak ki a bolyból, és füst jön a kéményekből, és... és... – Igen, és mi még? – Nem maradtunk tovább, mást már nem láttunk. Bill meg én megijedtünk és elszaladtunk. A fiú mélyebbre fúrta magát a dunyhába. – Nahát, hallott már ilyet valaha? Hogy a hangyák szekereket húznak? A hangyák valóban szekereket húztak. És valóban kémények nyúltak ki a hangyabolyból, kohókra emlékeztető kémények, és apró, szúrós szagú füstgomolyokat pufogtattak. Grant az izgalomtól lüktető fejjel guggolt a hangyaboly mellé, nézte a fűgyökerek közti utakon zötyögő szekereket. Üres szekerek kifelé, rakott szekerek, visszafelé – magvakkal és néha rovarok feltrancsírozott testével rakott szekerek. Apró, vágtató szekerek, melyek a befogott hangyák mögött zötyögtek. Ott volt az üvegház is, amely a hangyabolyt valaha borította, de széttörve és félredobva, mint amire már nincs szükség, mint ami már kiszolgált. A terep kopár, nagy sziklákkal teleszórt lejtő volt, itt-ott kis fűfoltokkal és hatalmas tölgyekkel, jó eldugott hely, ahol feltehetően a szél zúgásán és titkos ösvényeken surranó apró állatok hangján kívül sohasem hallatszott más hang. Itt szántástól vagy taposó lábaktól biztonságban élhettek a hangyák; darálva értelmetlen évmilliós sorsukat, mely akkor kezdődött, mikor ember nem is létezett, mielőtt még egyetlen elvont gondolat megszületett volna a Földön. Zárt és változatlan sors, 90

melynek nem volt más célja, csak az, hogy a hangyák éljenek. És most valaki más irányba húzta a sors fonalát, és megajándékozta a hangyákat a kerék titkával, a fémfeldolgozás titkával és a civilizáció még ki tudja, hány ajándékával, kiutat találva a haladás zsákutcájából. Lehet, hogy a hangyákra nehezedő éhség nyomását is enyhítette az a kéz, és a bőség talán lehetővé tette számukra, hogy figyelmet szenteljenek másnak is, ne csak a létfenntartásnak. Új faj lépett a nagyság útjára, olyan társadalmi bázisról, amely a messzi múltban keletkezett, még mielőtt az ember ismerte volna a nagyság izgalmát. Hova vezet ez az út? Milyenek lesznek a hangyák millió év múlva? Talál-e, találhat-e a hangya és az ember olyan közös nevezőt, mint a kutya és az ember, hogy együtt dolgozzanak közös sorsukon? Grant a fejét rázta. Az esélyek ellene szólnak. Mert a kutyában és az emberben hasonló vér folyik, de a hangya és az ember más formái az életnek, nem olyanná teremtődtek, hogy megérthessék egymást. Nincs olyan közös alapjuk, mint a kőkorszakban a kutyának és az embernek, akik együtt aludtak a tűznél, és együtt vigyázták az éjszakában villogó, leselkedő szemeket. Grant inkább megérezte, mint hallotta a léptek tompa zaját háta mögött a magas fűben. Felegyenesedett, hirtelen megfordult, és maga előtt látta az embert. Hanyag tartású ember, lelógó vállakkal, nagy mancsokkal, de érzékeny, fehér, sima ujjakkal. – Maga Joe? – kérdezte Grant. Az ember bólintott. – Maga meg az az ember, aki rám vadászik. Grant elámult. – Talán így van. De nem magára személy szerint, hanem valaki hasonlóra. – Valaki másra – mondta Joe. 91

– Miért nem maradt ott akkor este? – kérdezte Grant. – Miért futott el? Meg akartam köszönni, hogy megjavította a pisztolyomat. Joe csak nézett rá szó nélkül, de Grant megérezte, hogy néma ajkai mögött titokban hallatlanul jól mulat rajta. – Hogy a csudába tudta meg, hogy a pisztoly elromlott? Figyelt engem? – kérdezte Grant. – Meghallottam, hogy mit gondol. – Meghallotta, hogy mit gondoltam? – Igen – mondta Joe. – Most is hallom magát gondolkozni. Grant kissé kelletlenül nevetett. Ez, bár kellemetlen, de logikus volt. Ilyesmit várhatott, sőt ennél többet is. A hangyabolyra mutatott. – Ezek a hangyák a magáé? Joe bólintott, és ajkai mögött megint szinte bugyborékolt a néma kacaj. – Mit nevet? – kérdezte dühösen Grant. – Nem nevetek – felelte Joe, és Grant valahogyan úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, akit rendreutasítanak és megpofoznak valamiért, amit nem lett volna szabad megtennie. – Publikálnia kellene a feljegyzéseit – mondta Grant. – Nyilván összefüggésbe hozhatók Webster munkájával. Joe vállat vont. – Nincsenek feljegyzéseim – mondta. – Semmi feljegyzés?! A hosszú ember a hangyabolyhoz ment, és lebámult rá. – Kitalálta talán, hogy miért csináltam? Grant jelentőségteljesen bólintott. – Töprengtem rajta eleget. Több mint valószínű, hogy tudományos kíváncsiságból. Vagy talán együttérzésből az alacsonyabb rendű életforma iránt. Vagy talán arra gondolt, azért, mert az ember előnnyel indult, ez nem adhat neki monopóliumot a fejlődésre. Joe szeme csillogott a napfényben. – Kíváncsiság, az lehet. De a többire nem gondoltam. Letelepedett a hangyaboly mellé. 92

– Gondolkozott valaha azon, hogy a hangyák csak idáig fejlődtek, azután megálltak? Hogy miért történt az, hogy felépítettek egy majdnem tökéletes társadalmi szervezetet, és ennyiben maradtak? És hogy mi az, ami megállította őket a továbbhaladásban? – Elsősorban az éhség kényszerítő ereje – mondta Grant. – Igen és a téli álom – mondta a hosszú ember. – A téli álom kitörölt mindent az emlékezetükből egyik évről a másikra. Minden tavasszal újrakezdték, elölről. Sohasem jutottak el addig, hogy tanuljanak a múlt hibáiból, és tőkésítsék felhalmozott ismereteiket. – Így maga táplálta őket... – És fűtöttem a bolyt – mondta Joe –, hogy ne legyenek kénytelenek téli álomba merülni. És ne kelljen minden tavasszal mindent elölről kezdeniük. – És a szekerek? – Készítettem néhányat, és otthagytam. Tíz évig tartott, de végül rájöttek, hogy mire valók. Grant a kéményekre mutatott. – Ezt maguk csinálták – mondta Joe. – És egyéb? Joe felhúzta a vállát. – Honnan tudjam? – De ember, hiszen maga figyelte őket. Ha nem készített is jegyzeteket, de figyelte őket. Joe a fejét rázta. – Majdnem tizenöt évig nem is láttam őket. Csak ma jöttem ide, mert hallottam, hogy maga itt van. Ezek a hangyák, látja, már nem szórakoztatnak. Grant eltátotta száját, aztán becsukta. Végül megszólalt: – Szóval ez a dolog nyitja. Ezért csinálta. Szórakozásból. Joe arcán nem látszott szégyen, sem magyarázkodás, csupán valami kínos kifejezés, mintha azt mondaná, hogy hagyják már a fenébe a hangyákat. A szája ezt mondta: – Hát persze. Mi másért? 93

– És a pisztolyom? Gondolom, az is szórakoztatta. – Nem a pisztoly – mondta Joe. "Nem a pisztoly – gondolta Grant –, persze hogy nem, te idióta, hanem te magad. Te magad vagy az, akin szórakozott. És most is." Az öreg Dave Baxter masináját kijavítani, aztán szó nélkül meg lépni, ez ugyancsak kitűnő mulatság. És valószínűleg napokig rázta a nevetés, mikor fent a Webster-házban megmutatta, hogy hol a hiba Thomas Webster űrhajójának hajtóművében. Mintha egy pimasz fráter az idétlen kölyökállatokon trükköket próbálna ki. Joe hangja szakította meg gondolatait: – Maga népszámláló, nemde? Miért nem teszi fel nekem a kérdéseit? Most, hogy megtalált, nem mehet csak úgy el, anélkül hogy felírná az adataimat. Különösen a koromat. Százhatvanhárom éves vagyok, és még alig serdülő. Legalább ezer évem van még. – Csontos térdeit felhúzta a melléig, és lassan előre-hátra hintázott. – Még ezer év, de ha vigyázok magamra... – Csakhogy ez nem minden – mondta Grant, és igyekezett megőrizni nyugodt hangját. – Van még valami. Valami, amit meg kell tennie értünk. – Értünk? – A társadalomért – mondta Grant. – Az emberi fajért. – Miért? Grant elképedt. – Azt mondja, hogy nem érdekli, hogy semmi köze hozzá? Joe a fejét rázta, és mozdulatában nyoma sem volt hetvenkedésnek vagy a konvenciókkal való szembeszállásnak. Egyszerű ténymegállapítás volt. – Pénz? – vetette fel Grant. Joe körbemutatott a dombokon és a tágas folyóvölgyön. – Megvan mindenem – mondta –, pénzre nincs szükségem. – Talán hírnév? 94

Joe nem köpött, de arcára olyan kifejezés ült, mintha köpött volna. – Az emberi faj hálája? – Nem valami tartós – mondta Joe, és a korábbi gunyorosság megint ott volt a szavaiban, a fékezhetetlen mulatság a szája sarkában. – Nézze, Joe – mondta Grant, és bármennyire igyekezett is elkerülni, hangja kérlelően csengett-, az, amire én kérném, ha megtenné, fontos... nagyon fontos a jövendő nemzedékeknek, fontos az egész emberi nemnek, mérföldkő fejlődésünk útján, a sorsunkban... – És miért kellene valamit megtennem olyanokért, akik még meg sem születtek? Miért nézzek túl az életemen? Ha meghaltam, meghaltam, és az egész kiáltozás és dicsőség, az összes lobogó és fanfár nem jelent nekem semmit. Nem fogom tudni, hogy nagy életet éltem vagy hitványat. – Az emberi faj... – mondta Grant. Joe harsányan felnevetett. – Fajfenntartás, a faj előrehaladása. Erre akar kilyukadni? Mi a csudának törődik maga ezzel? És én? A nevetés ráncai kisimultak a szája körül, ujját gunyoros intésre emelte. – A fajfenntartás mítosz, mítosz, amelyben maguk mindig is éltek – sötét história, amely a maguk társadalmi felépítéséből nőtt ki. A faj mindennap megszűnik. Amikor egy ember meghal, a faj megszűnik számára – neki már nem érdekes többé semmiféle faj. – Maga egyszerűen fütyül az egészre – mondta Grant. – Ezt szeretném egész idő alatt megértetni magával – közölte Joe. A hátizsákra sandított a földön, ajka körül mosoly játszadozott. – De talán olyasmiről van szó, ami érdekel – vetette fel. Grant kioldotta a hátizsákot, kivette irattáskáját, kelletlenül kihúzta belőle a vékony köteget, megnézte címét: Juwain befejezetlen filozófiai... Átnyújtotta és figyelte, amint Joe gyorsan elolvasta, és már figyelés közben elfogta a roppant tévedés, a kudarc kellemetlen 95

érzése. Még a Webster-házban gondolt valakire, olyan szellemre, melyet nem gátol a logika rutinja, nem béklyóz négyezer év begyepesedett emberi gondolkodásmódja. Az ilyen szellem – gondolta – megbirkózna a feladattal. És most megtalálta, csakhogy ez nem elég. Valami hiányzik, valami, ami eszébe sem jutott soha, amire Genfben sem gondoltak. Az emberi alkatnak egy, eddig mindenki által magától értetődőnek tekintett alkotóeleme. A társadalmi nyomás volt az, ami az emberi nemet együtt tartotta évezredeken át, ugyanúgy, mint ahogyan az éhség kényszere társadalmi rendszerük rabszolgáivá tette a hangyákat. Az emberi lénynek az az igénye, hogy kivívja embertársai helyeslését, a társadalmi hovatartozás kultusza – pszichológiai, sőt majdnem fiziológiai szükséglete annak, hogy gondolat és tett helyeslésre találjon. Erő, amely visszatartotta az embereket a korlátok átlépésétől, erő, amely a társadalom biztonságát és az emberi szolidaritást produkálta, az ember családjának együttműködését. Hányan mentek halálba ezért a helyeslésért, hányan áldozták fel magukat, hányan éltek olyan életet, melyet utáltak és megvetettek, ezért a helyeslésért? Mert nélküle magára maradt, számkivetett lett volna az ember, mint a csordából kivert állat. Mindez természetesen szörnyű dolgokhoz vezetett csőcselékpszichológiához, faji üldözéshez, tömeges atrocitásokhoz a patriotizmus vagy a vallás nevében. De ugyanakkor ez a kapocs tartotta össze a fajt, ez tette lehetővé kezdettől az emberi társadalmat. És Joe-ból mindez hiányzik. Joe egy fikarcnyit sem törődik ezzel. Nem érdekli, hogy mit gondolnak róla. Nem érdekli, hogy helyeslik vagy sem azt, amit tesz. Grant érezte hátán a nap hevét, hallotta a szél susogását a fák ágai közt, hallotta, hogy a bozótban énekelni 96

kezdett egy madár. Ez a mutációk fejlődési iránya? Az embert társas lénnyé tevő ösztön levetkőzése? Ez az ember itt előtte, aki Juwain örökségét olvassa, a mutáció következtében az élet olyan teljességét fedezte fel, hogy embertársai helyeslésének szükségességéről le tud mondani? Annyi évezred után elérte végül a kultúrának azt a fokát, amelyen már függetlenül áll az ember, és megveti a társadalom minden mesterkedését? Joe felnézett. – Nagyon érdekes – mondta –, és miért nem fejezte be? – Meghalt – mondta Grant. Joe csettintett a nyelvével, csukott szájjal. – Egy helyen tévedett. – Átlapozta a köteget, és ujjával rábökött egy pontra. – Itt hiba csúszott be. Ez az, ami megakasztotta. Grant dadogott. – De hát... nem hibáról van szó. Egyszerűen meghalt. Meghalt, mielőtt befejezhette volna. Joe gondosan összehajtogatta a kéziratot, és zsebre tette. – Egyre megy – mondta. – Valószínűleg elfuserálta volna. – Akkor maga be tudja fejezni? Meg tudná... Grant tudta, semmi értelme, hogy folytassa. A választ leolvasta Joe szeméről. – Maga valóban azt hiszi – kérdezte Joe, és a szavai nyersek és kimértek voltak –, hogy én ezt odadobom maguknak, nyavalygó embereknek? Grant leverten vállat vont. – Feltételezem, hogy nem. Gondolhattam volna. Az ilyen ember, mint maga... – Magam is jól tudom használni – mondta Joe. Lassan felállt, lustán felemelte a lábát, mély barázdát húzott vele a hangyabolyon át, szétdúlva a füstölgő kéményeket, eltemetve az igyekvő szekereket. Grant nagyot kiáltott, talpra ugrott, vak düh öntötte el, vak düh hajtotta kezét, hogy előrántsa pisztolyát. – Állj! – mondta Joe. 97

Grant keze megállt, a pisztoly csöve még a föld felé nézett. – Ne vegye a szívére, emberke – mondta Joe. – Tudom, hogy szívesen megölne, de nem engedhetem meg. Terveim vannak, érti? És végül is nem azért ölne meg, amiért gondolja. – Mit számít az magának, hogy miért ölném meg? Halott volna, nem? Nem járna szabadon Juwain filozófiájával. – Csakhogy – mondta Joe majdnem kedvesen – maga nem ezért akart megölni, hanem mert dühös, hogy szétdúltam a hangyabolyt. – Ez csak a közvetlen ok volt – mondta Grant –, de most... – Ne próbálja meg – mondta Joe. – Mielőtt lenyomhatná a ravaszt, maga lenne halott. Grant habozott. – Ha azt hiszi, hogy blöff – ingerkedett Joe –, tessék csak, célozzon. Hosszú pillanatokig nézték egymást, és a pisztoly csöve még mindig lefelé nézett. – Miért nem akar velünk tartani? – kérdezte Grant. – Szükségünk volna ilyen emberekre, mint maga. Maga volt az, aki megmutatta Thomas Websternek, hogy kell megoldani az űrhajó hajtását. A munka, amit a hangyákkal végzett... Joe gyorsan előrelépett, és Grant felemelte a pisztolyt. Még látta a hatalmas öklöt, amely villámgyorsan lecsapott rá. Gyorsabb volt, mint az ő ujja a ravaszon. Nedves, recés és meleg valami nyalogatta az arcát, Grant felemelte kezét, hogy leseperje magáról. De az a valami tovább nyalta. Felnyitotta szemét, és ámulva látta a táncra perdülő Nathanielt. – Végre rendben van – mondta Nathaniel –, úgy féltem... – Nathaniel – kiáltotta Grant –, mit csinálsz itt? 98

– Megszöktem – mondta Nathaniel –, magával szeretnék menni. Grant a fejét rázta. – Nem jöhetsz velem – mondta –, messze megyek. Be kell fejeznem a munkámat. Feltápászkodott, és keresgélni kezdett a földön. Mikor hideg fémhez ért a keze, felvette, és a tartójába csúsztatta. – Kisiklott a kezemből – mondta –, s mégsem szökhet meg. Odaadtam neki valamit, ami az egész emberiségé, és nem engedhetem, hogy felhasználja. – Tudok nyomot követni – mondta Nathaniel –, a mókusokat is úgy lenyomozom, mint a pinty. – Neked fontosabb feladatod van a nyomkövetésnél – mondta Grant a kutyának. – Látod, ma rábukkantam valamire. Felismertem bizonyos tendenciát – tendenciát, amit talán az egész emberiség követni fog. Nem ma, sem holnap, sem a következő ezer éven belül. Lehet, hogy soha, de mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül. Joe talán kicsit előbbre van az úton, mint mi, többiek, de lehet, hogy gyorsabban követjük, mint gondolnánk. Mindnyájan oda juthatunk, ahova Joe jutott. És ha így történne, ha itt végződik minden, akkor rátok, kutyákra, feladat vár. Nathaniel felnézett rá, gondterhesen összeráncolta a képét. – Nem értem – panaszkodott. – Olyan sok érthetetlen szót használ. – Nézd, Nathaniel, az emberek talán nem mindig maradnak ilyenek, mint ma. Megváltozhatnak. És ha ez bekövetkezik, nektek kell folytatnotok, nektek kell átvenni az álmot, és továbbvinni. Úgy kell cselekednetek majd, mintha emberek volnátok. – Mi, kutyák, meg is tesszük – jelentette ki Nathaniel. – Még ezer és ezer évig nem következik be – mondta Grant. – Lesz időtök bőven, hogy felkészüljetek. De tudnotok kell. Tovább kell adnotok. Nem szabad erről megfeledkeznetek. 99

– Tudom – mondta Nathaniel. – Mi, kutyák, elmondjuk majd a kiskölykeinknek, és azok is a kölykeiknek. – Ez az – mondta Grant. Lehajolt, megvakarta Nathaniel fülét, és a kutya farkát csóválva állt és nézte, ahogy megy fel az ember a dombon.

100

Jegyzetek a negyedik mondához Mondáink közül éppen ez, a negyedik okozza a legtöbb aggályt azoknak, akik a mondakörben valamilyen rejtett értelmet és jelentést keresnek. Még Phogo is elismeri, hogy ez a monda teljes egészében mítosz, és semmi más. De ha mítosz, mit jelent? És ha ez a monda mítosz, vajon nem mítosz-e a teljes mondakör? A Jupiter, ahol a monda cselekménye játszódik, állítólag egyike azoknak a világoknak, melyeket az űrben találhatnak. Fentebb megjegyeztük már, hogy ilyen világok létezése tudományos lehetetlenség. És ha elfogadjuk Ugry elméletét, mely szerint a mondakörben szereplő másfajta világok nem egyebek, mint saját világunk sokszorosított példányai, akkor ésszerűnek látszik az a feltételezés, hogy az itt leírt világot azóta már lokalizálhattuk volna. Általánosan ismert tény, hogy vannak előlünk elzárt szellemvilágok, de zártságuk okai is közismertek, és korántsem azonosak a negyedik mondában leírtakkal. Egyes kutatók szerint a negyedik monda csak betoldás, melynek semmi köze a többihez, és sokkal később került a mondakörbe. Ezt a következtetést nehéz elfogadni, mert a monda szorosan összefügg a többivel, éppen a mondakör mesefűzésének egyik sarokpontja, amely körül az egész szerkezet megfordul. Számos alkalommal bírálták a mondában felbukkanó Towser figuráját mint összeegyeztethetetlent fajunk alapvető méltóságával. Noha Towser visszataszítónak tűnhet a kényesebb olvasók szemében, mégis jó szolgálatot tesz mint a mondában szereplő emberi lény vezetője. Towser az, és nem az ember, aki elsőként hajlandó tudomásul venni a kialakult helyzetet: Towser az, és nem az ember, aki elsőként érti meg. És Towser értelmét, amint megszabadult az ember uralmától, olyannak ábrázolja a 101

monda, mint amely legalábbis egyenrangú az emberével. Towser, bár bolhák kínozzák, olyan karakter, akit nem kell szégyellnünk. A negyedik monda rövid ugyan, mégis érdemes elmélyülten és gondosan tanulmányozni, mert talán a legértékesebb mind a nyolc közül.

102

IV. DEZERTÁLÁS Már négy ember ment ki párosával a Jupiter harsogó kavargásába, és egyik se tért vissza. Kisétáltak a dühöngő viharba – helyesebben kilopakodtak, hasukkal a talajt súrolták, hátuk csillogott az esőben. Mert nem emberi alakjukban mentek ki. Most az ötödik ember állt Kent Fowler, a Jupitert Felmérő Bizottság 3. sz. kupolájának vezetője előtt. Fowler íróasztala alatt a vén Towser vadászott egy bolhára, aztán tovább szundított. Harold Allen fiatal még, nagyon fiatal – döbbent rá hirtelen Fowler. Tele az ifjúság önbizalmával, arca olyan emberé, aki nem ismeri a félelmet. És ez furcsa is volt. Az emberek ugyanis a Jupiter kupoláiban megismerték a félelmet – a félelmet és az alázatot. Nem volt könnyű az embernek önmaga parányiságát szembeállítani az óriási bolygó iszonyatos erőivel. – Ugye, megértette – kérdezte Fowler –, hogy mindez nem kötelessége? Megértette, ugye, hogy nem kötelező kimennie? Így hangzott a megszokott formula. A többieknek is elmondta, és kimentek: Fowler tudta, hogy az ötödik is vállalja. De hirtelen tompa reménység ébredt benne, hogy Allen talán mégsem akar kimenni. – Mikor indulok? – kérdezte Allen. Valamikor büszke lett volna Fowler erre a válaszra. Összeráncolta a homlokát. – Egy órán belül – mondta. Allen nyugodtan állt és várt. – Négy ember ment ki eddig, és egyik sem tért vissza – mondta Fowler. – Persze ezt maga is tudja. Azt akarjuk, hogy maga visszatérjen. Nem akarjuk, hogy valami hősies mentőexpedícióba kezdjen. A legfőbb, az egyetlen cél, hogy visszajöjjön, bebizonyítsa, hogy az ember képes a Jupiter lényeinek alakjában élni. Menjen el az első felmérési pontig, ne tovább, és jöjjön vissza! 103

Ne vállaljon semmi kockázatot! Ne vizsgáljon meg semmit! Csak jöjjön vissza. Allen bólintott. – Minden világos. – Stanley kisasszony kezeli a transzformátort– folytatta Fowler. Emiatt ne legyenek aggályai. A többiek transzformálása minden baj nélkül történt. A készüléket szemmel láthatóan tökéletes kondícióban hagyták el. A legilletékesebb kezekben lesz. Stanley kisasszony a Naprendszer legjobban képzett transzformátorkezelője. Szinte minden bolygón szerzett már tapasztalatot. Éppen ezért van itt. Allen a nőre mosolygott, és Fowler látta; hogy arcán átvillan valami – talán szánalom, talán harag, talán csak félelem. De az érzése eltűnt, és Stanley kisasszony visszamosolygott a fiúra. Fanyarul, tanító nénisen mosolygott, mintha szégyellné. – Készen állok a transzformálásra, és örömmel várom – mondta Allen. És ahogyan mondta, tréfának tűnt az egész, óriási ironikus tréfának. Pedig nem volt tréfa. Komoly ügy volt, halálosan komoly. Fowler tudta, hogy ezeken a kísérleteken múlik az ember sorsa a Jupiteren. Ha a kísérletek sikerülnek, az óriási bolygó forrásai megnyílnak. Az ember birtokába veszi a Jupitert, mint ahogyan birtokába vette a többi, kisebb bolygót. Ha megbuknak... Ha megbuknak, akkor az embert továbbra is megbénítja a roppant nyomás, a gravitáció szörnyű ereje, a bolygó légkörének halálos kémiai összetétele. Továbbra is bezártan él a félgömb alakú kupolákban, és képtelen lesz lábát kitenni a bolygóra, képtelen lesz közvetlenül, segédeszközök nélkül látni, kénytelen lesz nehézkes traktorokra és televizorokra támaszkodni, kénytelen lesz esetlen eszközökkel és mechanizmusokkal dolgozni, esetleg robotok segítségével, melyek maguk is esetlenek. 104

Mert a védtelen embert természetes alakjában a Jupiter óriási, négyzetcentiméterenkénti negyvennégy tonnás nyomása, melyhez képest a legmélyebb földi tengerek nyomása szinte csak vákuum, kíméletlenül összelapítja. Még a legszilárdabb fém, melyet a földi ember előállít, sem elég ellenálló ilyen nyomással és az alkalikus esőkkel szemben, melyek szüntelenül záporoznak a bolygón. A fém rideggé, törékennyé válik, szétmorzsolódik, mint az agyag, vagy szétfolyik az ammóniumsók tócsáiba és patakjaiba. Csak ha hallatlan mértékben sikerül felfokozni a fém szilárdságát és elektromos feszültségét, akkor képes ellenállni az atmoszférát alkotó fojtó gázok sok ezer mérföld vastagságban kavargó szélvészének. És ha mindezt végrehajtják, még akkor is vastag kvarcréteggel kellene bevonni mindent a folyékony ammóniaeső ellen. Fowler csak ült, és figyelte az alagsor gépeinek zümmögését, szüntelen járásukat, sohasem csendesedő hangjukat a kupolában. Ha megállnak, megszűnik a kupola fémfalaiba vezetett energia áramlása, lecsökken az elektromos feszültség, és akkor mindennek vége. Towser feltápászkodott Fowler íróasztala alatt, új bolhacsípést kezdett vakarni, tompán dobolt lábával a padlón. – Van még valami? – kérdezte Allen. Fowler fejét rázta. – Ha magának volna még valami elintéznivalója – mondta –, talán ha... Azt akarta mondani, ha esetleg levelet akarna írni, de örült, hogy idejében elharapta a szót. Allen az órájára nézett. – Időben ott leszek – mondta, megfordult, és kiment az irodából. Fowler tudta, hogy Stanley kisasszony figyeli, és nem akart odafordulni, hogy a szemébe nézzen. Az asztalán heverő papírlapokat rakosgatta. 105

– Meddig akarja folytatni? – kérdezte Stanley kisasszony, és minden szava csattogott, mint az ostorcsapás. Fowler erre körbeforgatta székét, és szembenézett vele. A nő szája egyenes, vékony vonallá keskenyedett, feszesen hátrafésült haja furcsává, szinte halotti maszkká változtatta arcát. Fowler igyekezett hűvösen, tárgyilagosan szólni: – Mindaddig, amíg kell, amíg van valami remény... – Halálra ítéli őket – mondta a nő. – Kiküldi őket, hogy nézzenek szembe a Jupiterrel. Maga itt ül biztonságban és kényelemben, őket meg kiküldi, hogy elpusztuljanak. – Nálunk nincs helye a szentimentalizmusnak, Stanley kisasszony – mondta Fowler, ügyelve, nehogy hangja haragos legyen. – Maga ugyanúgy tudja, mint én, hogy mit miért teszünk. Tisztában van azzal is; hogy az ember eredeti alakjában nem létezhet a Jupiteren. Egyetlen megoldás az, ha azoknak az alakját veszi fel, amelyek fenn tudnak maradni. Más bolygókon is megcsináltuk. Néhány ember meghal, de ha eredményt érünk el, az ár nem drága. Régebbi korokban az emberek ostobaságokért, ostoba okokból dobták el maguktól az életet. Miért riadnánk hát vissza a haláltól, mikor ilyen nagy a tét? Stanley kisasszony mereven, egyenesen ült, kezét összekulcsolta ölében, a fény csillogott szürke haján, és Fowler igyekezett elképzelni, hogy mit érezhet, mit gondolhat magában. Nem félt ugyan tőle, de jelenlétében kényelmetlenül érezte magát. Az éles, kék szemek túl mélyre láttak, a kezek túlságosan gyakorlottnak tetszettek. Jobb volna, ha öreg nagynéni lenne, üldögélne a hintaszékben, és kötögetne. De nem nagynéni, hanem a Naprendszer legjobb transzformátorkezelője, és helyteleníti Fowler intézkedéseit. – Valami nincs rendben, Mr. Fowler – mondta a kisasszony. – Pontosan – helyeselt Fowler –, ezért küldöm most a fiatalembert egyedül. Ő talán megtalálja, hogy mi az. 106

– És ha nem? – Akkor kiküldök másvalakit. A nő lassan felkelt székéből, elindult az ajtó felé, de Fowler asztala előtt megállt. – Egy napon maga nagy ember lesz – mondta. – Maga nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem. Ez a maga nagy lehetősége. Már akkor tudta, amikor ezt a kupolát felállították a kísérletekhez. Ha sikerül, maga feljebb lép egy-két fokkal. Mindegy, hány ember hal bele, maga feljebb lép egy-két fokkal. – Stanley kisasszony – mondta Fowler szigorúan –, Allen rövidesen indul. Nézzen utána, kérem, hogy a készüléke... – Nem az én készülékem a hibás – mondta a nő jeges hangon. Pontosan a biológusok által megadott koordinátákon dolgozik. Fowler az asztal fölé görnyedt, és figyelte a nő távolodó lépteit a folyosón. Minden, amit a nő mondott, igaz. A koordinátákat a biológusok adták. De a biológusok tévedhetnek is. Csak hajszálnyi eltérés, csak jottányi pontatlanság, és a transzformátorok egész más lényt küldenek ki, mint amit szándékoztak. A mutáns bezsonghat, megvadulhat, a sohasem sejtett feltételek vagy körülmények hatására stressz alá kerülhet, és csütörtököt mondhat. Mert az ember jóformán semmit sem tud arról, hogy mi megy végbe odakint. Csak annyit, amennyit a műszerek jeleznek. És a műszerek és készülékek adatai a kinti eseményekről minták csupán, minták, mert a Jupiter hihetetlenül nagy, és a kupolák száma igen kevés. Még a biológusoknak is háromévi intenzív kutatásra volt szükségük, hogy tisztázzák a "csellengéreknek", a Jupiter legmagasabb rendű élőlényeinek adatait – három év és még két év a próbákhoz. Az ilyen munkát egy-két hét alatt elvégezték a Földön. Bár ez az eset más, mert a jupiteri élőlényt nem lehet a Földre vinni. A Jupiter nyomását nem lehet másutt reprodukálni, és földi nyomásnál a "csellengérek" egyszerűen eltűntek volna valami pukkanó gázfelhőben. 107

Mégis el kellett végezni ezt a munkát, ha az ember a "csellengérek" életformáját öltve magára, ki akart jutni a Jupiterre. Mert ahhoz, hogy a transzformátor átalakíthassa az embert egy más külalakú lénnyé, ismerni kell előbb a másik létformának minden fizikai jellemzőjét, teljes részletességgel, biztosan és szilárdan, minden tévedés kizárásával. Allen nem jött vissza. A nyomkeresők átfésülték a közeli terepet, nyomát sem találták, hacsak a kúszó lény, melyről egyik sofőr jelentést tett, nem az eltűnt ember volt "csellengér" alakban. A biológusok a legakadémikusabb gúnnyal és megvetéssel válaszoltak, amikor Fowler felvetette, hogy talán nem jók a koordináták. Aprólékosan bebizonyították, hogy a koordináták jók. Ha egy embert elhelyeznek a készülékben, és megnyomják a gombot, az ember csellengérré alakul; kilép a készülékből, és elindul a nehéz atmoszférán át, megy, míg el nem tűnik a szem elől. De talán – makacskodott Fowler –, talán valami apróság, valami igen csekély eltérés mutatkozhat, eltérés az igazi csellengértől, valami apró defektus. Ha ilyesmi előfordulna – mondták a biológusok –, évekig kereshetnék, míg megtalálnák. És Fowler tudta, hogy igazuk van. Így most már öt ember tűnt el a korábbi négy helyett, és Harold Allen hiába ment ki a Jupiterre. Ismeretszerzés szempontjából mintha ki se ment volna. Fowler felemelte íróasztaláról a személyzeti dossziét, a szorosan összekapcsolt vékony papírcsomót. Nem szívesen ugyan, de meg kellett tennie. Valahogyan meg kell találni ezeknek a különös eltűnéseknek az okát. És erre nincs más mód, mint újabb embereket kell kiküldenie. 108

Ült egy pillanatig, figyelte a szél üvöltését a kupola fölött, az örökké tartó mennydörgő vihart, amely állandóan forrongó, kavargó dühvel seperte végig a bolygó felszínét. Miféle veszély leselkedik odakint? – kérdezte magától. – Fenyegetés, amelyről semmit sem tudunk? Hátha leselkedik odakint valami, és felfalja a csellengéreket, és nem tesz különbséget az igazi csellengérek és az emberek között? A felfalónak természetesen mindegy. Vagy talán alapvetően tévedtek, amikor a csellengéreket választották ki mint a bolygó életkörülményeinek legmegfelelőbb típust? A csellengérek nyilvánváló intelligenciája döntötte el a kérdést. Mert ha olyan élőlénnyé alakítják át az embert, amelynek nincs intelligenciája, akkor az ember abban az alakban nem tudja sokáig megőrizni saját intelligenciáját sem. Lehetséges, hogy a biológusok ezt a tényezőt túlhangsúlyozták, hogy egy másik, nem kielégítő vagy éppen végzetesen hibás eredményt ellensúlyozzanak? Nem valószínű. Csökönyös fickók ugyan a biológusok, de a dolgukat értik. Vagy pedig az egész ügy megvalósíthatatlan, és az első perctől kudarcra volt ítélve? Más bolygókon, más életformáknál bevált a transzformálás, de persze ebből nem következik szükségszerűen, hogy a Jupiteren is beválik. Lehet, hogy az emberi intelligencia nem képes megfelelően együttműködni a jupiteri érzékszervekkel. Lehet, hogy a csellengérek annyira mások, annyira idegenek, hogy az emberi tudás és a jupiteri lét koncepciói nem találnak közös alapot az együttes munkára. Vagy talán az emberben van a hiba, talán faji sajátosságaiban? Valamilyen lelki aberráció – annak hatására, amit odakint talál – nem engedi, hogy visszajöjjön? Bár talán emberi fogalmak szerint nem is aberráció. Talán valamelyik átlagos emberi tulajdonság, amely a Földön általános és elfogadott, itt azonban olyan heves ellentétbe kerül a jupiteri léttel, hogy 109

szétveti az ember lelkének épségét? Körmök kocogtak végig a folyosón. Fowler fölfigyelt, aztán halványan elmosolyodott. Igen, Towser, a konyhából jön, meglátogatta barátját, a szakácsot. Towser belépett a szobába, csont volt a szájában. Megcsóválta a farkát, és lefeküdt az íróasztal alá, mancsai között a csonttal. Könnyező, vén szemét egy hosszú percig a gazdájára szegezte. Fowler lenyúlt, és megvakarta a kutya tépett fülét. – Szeretsz még, Towser? – kérdezte Fowler, és Towser farkával dobolt a padlón. – Te vagy az egyetlen – mondta Fowler. Felegyenesedett, az asztalhoz fordult, és kezébe vett egy személyi lapot. Bennett? Bennettet egy lány várja a Földön. Andrews? Andrews úgy tervezte, hogy visszamegy a marsi műszakira, amint elég pénzt keresett, hogy egy további évig kitarthasson. Olson? Olson közel van a nyugdíjazáshoz. Állandóan azt meséli a fiúknak, hogy letelepszik, és rózsákat nevel. Fowler óvatosan letette a személyi lapokat. "Embereket ítélek halálra. Stanley kisasszony sápadt ajka alig mozdult pergamenszerű arcában, amikor ezt mondta: a halálba küldöm őket, és én biztonságban és kényelemben ülök idebent." Bizonyos, hogy az egész kupolában ezt mondják, különösen mióta Allen sem tért vissza. Természetesen nem mondják a szemébe. Még azok sem mondanák, akiket hívatna, és közölné velük, hogy rajtuk a sor. De látná a szemükben: Megint felvette a dossziét. Bennett, Andrews, Olson. Vannak még mások is, de nincs sok értelme a keresgélésnek. Kent Fowler érezte, hogy nem tudja megtenni, nem tud a szemükbe nézni, nem tud több embert a halálba küldeni. 110

Előrehajolt, és felkattintotta a kommunikátor kapcsolóját. – Tessék, Mr. Fowler. – Kéretem, Stanley kisasszony. Várta Stanley kisasszonyt, hallgatta, ahogyan Towser félszívvel rágcsálja a csontot. Romlanak a fogai. – Parancsára – jelentkezett a kisasszony. – Csak azt akartam közölni, Stanley kisasszony, hogy készüljön fel további két transzformálásra. – Nem fél – kérdezte Stanley kisasszony –, hogy elfogynak? Ha egyszerre csak egyet küld, tovább tart a készlet, és maga kétszer is kielégül. – Egyikük – mondta Fowler – kutya lesz. – Kutya? – Igen. Towser. Hallotta, hogy a heves, hideg düh jegessé tette a nő hangját: – A saját kutyáját? Amelyik végig kitartott magával... – Éppen ezért – mondta Fowler. – Towser boldogtalan lenne, ha itt hagynám egyedül. Nem az a Jupiter volt, amelyet a televizorból ismert. Várta, hogy más lesz, de nem ennyire. Ammóniaesők, bűzlő füstök és siketítő, mennydörgő viharok poklát várta. Gomolygó felhőket és ködöt és roppant villámok sziszegő villanását. Arra nem számított, hogy a korbácsoló zuhatag enyhe bíbor párává alakul, és tűnő árnyékként lebeg a végtelen piros pázsit felett. Azt sem sejtette, hogy a dühödt, kígyózó villámok a tiszta gyönyörűség fényeivé válnak a festői égbolton. Amíg Towserre várt, Fowler próbálgatta teste izmait, és elámult a sima, könnyed erőn, amit tapasztalt. Nem rossz test – gondolta magában, és mosolyognia kellett azon, hogy sajnálta a televizoron látott csellengéreket. Mert alig lehetett elképzelni, hogy egy élő organizmus létezzen víz és oxigén helyett ammónia- és 111

hidrogénalapon; és nehéz volt elhinni, hogy ilyen létforma az életnek ugyanazt a játszi varázsát ismerje, amit az emberiség ismer: Nehéz volt elképzelni az életet a leveses, dühöngő örvényben, ami a Jupiter volt, nem is sejtve persze, hogy a jupiteri szem egyáltalán nem leveses, dühöngő örvényt lát. A szél úgy érintette, mintha gyöngéd ujjak simogatnák, és Fowler döbbenten állapította meg, hogy földi normákkal mérve ez a szellő száguldó fergeteg, óránként kétszáz mérföld sebességgel tomboló, gyilkos gázokkal telített orkán. Kellemes illatok járták át a testét. Illetve nem is annyira illatok mert az illat érzékelése más volt, mint amire emlékezett. Inkább mintha egész lénye átitatódott volna levendulával, ami mégsem volt levendula. Más volt, tudta, olyasmi, amire nincs szó, kétségtelenül első a jupiteri terminológia rá váró rejtélyei közül. Mert az ismert szavak, a gondolati szimbólumok, melyek mint földi embernek jó szolgálatot tettek a Földön, itt, mint jupiteri lénynek, hasznavehetetlenné váltak. A nyílás kitárult a kupola oldalán, és Towser kitámolygott rajta, legalábbis Towsernek kell lennie – gondolta Fowler. Próbálta szólítani a kutyát, formálgatta agyában a szavakat, mondani akarta, de nem tudta kimondani, nem volt rá módja, mert nem volt mivel kimondania. Egy pillanatra szörnyen megijedt, vak félelem száguldott át agyán, pánikba esett. Hogyan beszélnek a jupiteriek? Hogyan?... Hirtelen megérezte Towser jelenlétét, társáét a Földön és annyi bolygón, intenzíven érezte a lompos állat túláradó, buzgó barátságát. Mintha Towser lénye kiáradt volna, és egy pillanat alatt befészkelte volna magát az agyába. És érezte, hogy az üdvözlet áradatából szavak érnek hozzá: – Helló, pajti! Nem is valóságos szavak, a szavaknál jobb valami. Gondolatszimbólumok az agyában, átadott 112

gondolatszimbólumok, annyira árnyaltak, amilyenek a szavak sohasem lehetnek. – Helló, Towser! – Csuda jól érzem magam – mondta Towser. – Mint egy kölyökkutya. Az utóbbi időben elég pocsék volt már a közérzetem. Lábaim megmerevedtek, alig maradt fogam. Ilyen fogakkal nehéz csontot rágcsálni. A bolhák is rettentően kínoztak. Azelőtt rá se hederítettem. Pár bolhával több vagy kevesebb, nem sokat számított fiatalabb éveimben. – De... de – Fowler gondolatai megtorpantak –, te beszélsz hozzám! – Persze – mondta Towser –, mindig is beszéltem hozzád, csak nem tudtál meghallani. Megpróbáltam egyet-mást elmondani neked, de nem sikerült megértetnem magam. – Néha azért megértettelek – mondta Fowler. – Nem valami jól – felelte Towser –, tudtad, hogy mikor akarok enni vagy inni vagy kimenni, de körülbelül ennyi volt az egész. – Nagyon sajnálom – mondta Fowler. – Felejtsük el – mondta Towser –, fussunk addig a szikláig. Fowler csak most vette észre a sziklát, úgy látszott, jó néhány mérföldnyi távolságra van, de különös kristályos szépséggel ragyogott a sokszínű felhők árnyékában. Fowler habozott. – Messze van... – Á, gyerünk csak – mondta Towser, és már vágtatott is a szikla felé. Fowler követte, próbálgatta a lábait, próbálgatta új teste erejét, előbb kissé kétkedve, egy pillanattal később ámuldozva, azután vágtatva olyan tiszta örömmel, amely azonos volt a piros-bíborszín pázsittal, a téren át hullámzó eső füstjével. Futás közben tudatosult benne a zene – a zene, amely átjárta testét, áthatolt egész lényén, és a gyorsaság ezüst szárnyaira emelte. Olyan zene, amilyent harangok csilingelhetnek egy harangtoronyból napsütötte tavaszi dombon. 113

Amint a sziklához közeledtek, a zene elmélyült, és megtöltötte a mindenséget varázsos hangok áradatával. Ekkor már tudta, hogy a zene a csillogó szikla oldalán lezuhogó vízesésből árad. De azt is tudta, hogy nem vízesés az, hanem ammóniazuhatag, és a szikla azért fehér, mert megszilárdult oxigén. Megtorpant, és megállt Towser mellett, ott, ahol a zuhatag száz színben ragyogó szivárvánnyá tört. Szó szerint száz és száz színre, mert nem árnyalatokban látták a színeket, mint az emberi lények, hanem tisztán, elkülönülve a legkisebb összetevőig. – A zene – mondta Towser. – Igen, mi van vele? – A zene – mondta Towser – rezgés. A zuhatag rezgése. – De Towser, te nem tudhatsz a rezgésekről. – De tudok – mondta Towser –, épp most ötlött az eszembe. Fowler belül elképedt. "Épp most ötlött..." És egyszerre csak felötlött őbenne is egy képlet, egy folyamat képlete, amely a fémet ellenállóvá teszi a Jupiter nyomásával szemben. Meghökkenve bámult a zuhatagra, és agya a sok színt gyorsan rendezte a spektrum pontos sorrendjében. Csak úgy, a levegőből. A semmiből, mert hiszen azelőtt semmit sem tudott sem a fémekről, sem a színekről. – Towser – kiáltotta –, Towser, valami történik velünk! – Igen, tudom – mondta Towser. – Az agyunkban – mondta Fowler –, hiszen az egészet használjuk, legkisebb eldugott sejtjéig. Használjuk, hogy megfejtsük a dolgokat, melyeket mindig ismernünk kellett volna. Lehet, hogy a földi agy természettől fogva lassú és ködös. Lehet, hogy mi vagyunk a világegyetem hülyéi. Talán úgy vagyunk teremtve, hogy mindenhez fáradsággal jussunk hozzá. És a gondolat új, éles fényénél Fowler tudta, hogy nemcsak a zuhatag színeiről és nemcsak a Jupiter nyomásának ellenálló fémekről van szó. Más dolgokat is érzékelt homályosan. Mintha valami bizonytalan 114

suttogás távolibb dolgokra célzott volna – az emberi gondolaton, sőt az emberi képzeleten túli titkokra. Titkok, tények, a gondolkodásra épült logika, dolgok, melyeket ismerhetne minden elme, ha használhatná a gondolkodás teljes erejét. – Még nagyon földiek vagyunk – mondta Fowler. – Éppen csak kezdünk észrevenni egyet-mást, amit tudnunk kell – egyet-mást abból, ami rejtve volt előttünk, emberi lények előtt. Mert az emberi test gyönge: Szegényesek az eszközei a gondolkodáshoz, szegényesen van felszerelve érzékszervekkel. Talán hiányzanak is bizonyos érzékszerveink, melyekre szükségünk volna az igazi tudáshoz. Visszapillantott a kupolára, amely apró, fekete valamivé törpült a távolban. Ott emberek vannak, akik képtelenek látni a Jupiternek nevezett szépséget. Emberek, akik azt hiszik, hogy gomolygó felhők és záporozó esők sötétítik el a bolygó felszínét. Látásra képtelen emberi szemek. Nyomorúságos szemek. Szemek, melyek nem látják a szépséget a felhőkben, szemek, melyek nem látnak át a viharon. Testek, melyek képtelenek érezni a szétporladó folyadék szilaj rohanásából áradó csodálatos zene varázsát. Emberek, akik egyedül járnak, szörnyű magányban, és nyelvükkel beszélnek, mint ahogyan a cserkészek karjelekkel közlik üzeneteiket. Emberek, akik képtelenek kinyúlni és kitapintani egymás szellemét, mint ő most a Towserét. Emberek, akik örökre ki vannak zárva ebből a személyes, bensőséges érintkezésből más élőlényekkel. Ő, Fowler, idegen dolgokból áradó borzalmat várt itt a bolygó felületén, azt várta, hogy fedeznie kell magát ismeretlen fenyegetésekkel szemben, és fölvértezte magát a nem földi szituációk ellen. És ehelyett olyasmit talált, ami nagyszerűbb mindennél, amit az ember valaha is ismert. Gyorsabb, biztosabb testet. A gyönyör érzését, az élet mélyebb átélését. 115

Élesebb agyat. A szépség világát, melyhez hasonlót még a Föld álmodói sem képzeltek el. – Menjünk – sürgette Towser. – Hova akarsz menni? – Bárhová – mondta Towser. – Csak induljunk el, és nézzük meg, hova jutunk. Érzek valamit... nos, igen, érzek valamit... – Igen, tudom – mondta Fowler. Mert ő is ugyanazt érezte. A nagyra hivatottságot. A nagyság bizonyosságát. Tudást arról, hogy valahol a horizonton túl kalandok várják és a kalandoknál is nagyobb ügyek. Ezt érezhette az az öt is. A sürgető ösztönt, hogy menjen és lásson, a kényszerítő érzést, hogy ott van az élet és a tudás teljessége. Most már tudta, hogy ezért nem tértek vissza. – Nem megyek vissza... – mondta Towser. – Nem hagyhatjuk őket cserben – mondta Fowler. Fowler egy-két lépést tett vissza a kupola irányába, aztán megtorpant. Vissza a kupolához. Vissza ahhoz a fájó, mérgekkel teli testhez, amelyet elhagyott. Azelőtt nem érezte betegnek a testét, de most tudta, hogy beteg volt. Vissza a zavaros elméhez. Vissza a kusza gondolkodáshoz. Vissza a tátogó szájakhoz, melyék jeleket formálnak, hogy mások megértsék, vissza a szemekhez, melyek most rosszabbak lesznek, mint a vakság. Vissza a szennyhez, vissza a csúszásmászáshoz, vissza a tudatlansághoz. – Talán majd egyszer – mormolta magában. – Rengeteg tenni– és látnivalónk van – mondta Towser. – És rengeteget kell tanulnunk. Mennyi mindent fogunk találni... Igen, sok mindent találhatnak. Talán civilizációkat. Olyan civilizációkat, melyekhez képest az emberi civilizáció jelentéktelen. Szépséget és ami még fontosabb, a szépség megértését. És olyan barátságot, amilyet azelőtt senki sem ismert, sem ember, sem kutya soha azelőtt. 116

És életet. Az élet iramát az előző kába vegetálás után. – Nem tudok visszamenni – mondta Towser. – Én sem – mondta Fowler. – Visszaváltoztatnának kutyává – mondta Towser. – Engem meg emberré – mondta Fowler.

117

Jegyzetek az ötödik mondához Fokról fokra, ahogy a mondakör kifejlik, az olvasó egyre pontosabb képet kap az emberi fajról. Fokozatosan kialakul meggyőződésünk, hogy ilyen faj nem létezhet másutt, csak a tiszta fantáziában. A valóságban ilyen faj nem emelkedhetett volna az alacsony kezdettől a kultúrának arra a fokára, amellyel a mondák megajándékozzák. Túlságosan szegényesek az eszközei. Az előbbiekben már nyilvánvalóvá lett instabilis volta. Elfogultsága, mely a technikai civilizációhoz vonzotta az egészségesebb, józanabb koncepción alapuló kultúra helyett, jellemének alapvető gyengeségére mutat. Most pedig a következő mondából megtudjuk, hogy a kommunikációs képesség milyen korlátozott volt, és ez a körülmény semmiképpen sem segíti a fejlődést. Azt a nehézséget, hogy az ember képtelen volt megérteni és elismerni egy másik ember gondolatát és szempontjait, a technikai készség semmilyen mértéke sem oldhatta volna meg. Tisztában volt ezzel maga az ember is, mint kitűnik a juwaini filozófia utáni aggodalmas vágyakozásból, de látjuk, hogy azt sem a megértésért kívánta, melyet megkaphatott volna, hanem a hatalomért, a dicsőségért és a tudásért, melyet lehetővé tett volna. Juwain filozófiáját az ember úgy tekintette, mint eszközt, amely két nemzedék életén belül százezer évvel viszi előre. A mondákból világossá válik, hogy az ember állandóan versenyt futott, és ha nem önmagával, akkor valamilyen képzelt lénnyel, amely már a sarkában van, és amelynek leheletét már a hátán érzi. Az ember vad mohósággal törekedett a hatalomra és a tudásra, de sehol sem található egyetlen célzás arra nézve, hogy ha eléri őket, mit tett volna velük. A mondakör szerint az ember egymillió évvel ezelőtt a barlangokból jött. És mégis csak a következő monda 118

kora előtt alig százegynéhány évvel küszöbölte ki a gyilkolást mint életmódjának egyik alapvető jellemzőjét. Ebből látható vadságának igazi mértéke: egy millió év után szabadította meg magát a gyilkolástól, és ezt nagy teljesítménynek tartja. E monda elolvasása után a legtöbb olvasó könnyen magáévá teheti Kóbor elméletét, mely szerint a mesemondó az embert mitikus szalmabábként, szociológiai tanmese hőseként kezeli, szinte antitéziseként mindannak, amit a kutyák képviselnek. Aláhúzza ezt az ember céltalanságának mindig visszatérő bizonyossága és az, hogy folyton kapkod egy életmód után, amely mégis állandóan kisiklik a kezéből, valószínűleg azért, mert sohasem tudja pontosan, hogy mit akar.

119

V. A PARADICSOM A kupola guggoló, idegen forma volt, nem tartozott a Jupiter bíbor köde alá, ijedt struktúrának látszott, amely óvatosan lapul a hatalmas bolygón. , A lény, amely azelőtt Kent Fowler volt, szétvetette tömzsi lábait, és megállt. "Valami idegenség – gondolta. – Ilyen távolra szakadtam az emberi léttől? Mert hisz egyáltalán nem idegen. Nekem nem idegen. Benne éltem, álmodtam, tervezgettem. Félve hagytam el. És most hajszoltan és félve térek vissza hozzá. Hajszol az emberek emléke, akik olyanok, mint én voltam, mielőtt azzá lettem, aki vagyok; mielőtt megismertem volna az élet teljességét, az egészséget és örömöt, amelyet csak a nem emberi lény ismerhet." Towser mozgolódott mellette, és Fowler érzékelte az egykori kutya mély, baráti érzését, a kifejezett barátságot, bajtársiasságot és szeretetet, amely talán mindig megvolt, de ennyire sohasem érezhetően, mert egyikük ember volt, a másik kutya. A kutya gondolatai behatoltak agyába. – Nem teheted meg, pajtás – mondta Towser. Fowler szinte sírva válaszolt: – Meg kell tennem, Towser. Ezért jöttem ki. Hogy megtudjam, milyen a Jupiter a valóságban. És most meg tudom mondani, most hírt tudok vinni róla. – Már rég meg kellett volna tenned – mondta egy hang mélyen belül, gyenge, távoli emberi hang, amely áttörte magát jupiteri énjén. – De gyáva voltál, és halasztottad, halasztottad. Elszöktél, mert féltél visszamenni. Féltél visszaváltozni emberré. – Magányos leszek – mondta Towser, illetve mondani nem. mondta. Nem szavakkal közölte, hanem érzésekkel, a magányosságot, a szívfacsaró sírást, az elválás fájdalmát. Fowler énje egy pillanatra mintha 120

Towserbe költözött volna, és részese lett volna Towser lelkének. Fowler csendben állt, és nőttön-nőtt benne az ellenkezés. Szembeszállt a gondolattal, hogy visszaváltozzék emberré – azzá a suta tehetetlenséggé, ami az emberi test és az emberi szellem. – Veled mennék – mondta Towser –, de nem bírnám ki. Meghalnék, mielőtt visszakerülhetnék. Emlékszel, már a végét jártam. Öreg voltam, csupa bolha. Fogaim ínyemig koptak, emésztésem tönkrement. És szörnyű álmaim voltak. Kölyök voltam, nyulakat hajkurásztam, de aztán a nyulak vadásztak rám. – Maradj csak itt – mondta Fowler –, visszajövök. Ha meg tudnám értetni velük – gondolta. – Ha sikerül. Ha meg tudom magyarázni. Felemelte súlyos fejét, és végigtekintett a dombokon, melyek a vörös és bíbor ködben eltűnő csúcsokig hullámoztak egyre feljebb és feljebb. Villám kígyózott át az égen, és beragyogta a felhőket és ködöket az eksztázis fényével. Lassan, vonakodva előrebaktatott. Illatár zúdult rá a szellővel, és teste mohón magába itta. Nem illat volt persze, de legjobban ezzel a szóval tudta megközelíteni. Az eljövendő években az emberi nemnek új terminológiára lesz szüksége. Hogyan fogja megmagyarázni – töprengett – a talaj felett szállongó ködöt és az illatot, amely maga a tiszta gyönyör? A többit meg fogják érteni, azt tudta. Hogy nem kell enni, nem kell aludni, hogy egyszer s mindenkorra minden formában megszűnik a depresszív neurózis, melynek áldozata az ember. Ezt mind meg fogják érteni, mert ezeket megmagyarázhatja egyszerű szavakkal, kifejezheti a létező nyelv segítségével. De mi lesz a többivel – azokkal az alkotóelemekkel, melyekhez új szókincs kellene? Az emóciókkal, melyeket az ember sohasem ismert. A képességekkel, melyekről az ember még csak nem is álmodott soha. A 121

gondolkodás és felfogás világosságával, az agy teljes használatának képességével. Olyan dolgokkal, melyeket ösztönösen tud és meg tud tenni, de amelyeket az ember sohasem tudhat, mert teste nincs felszerelve a megfelelő érzékszervekkel. "Leírok mindent – gondolta. – Rászánom az időt, és leírom." De az írott szó, tudta nagyon jól, szegényes eszköz. Televíziós vevőernyő állt ki a kupola kristályos burkából. Feléje vette útját. A lecsapódó pára kis patakokban csorgott végig az ernyőn, és Fowler felágaskodott, és egyenesen belenézett. Nem látott ugyan semmit, de az emberek odabent látni fogják. Az emberek, akik mindig figyelték a Jupiter brutalitását, a dühöngő viharokat, az ammóniaesőket, a halálos metánfellegek kavargását. Mert az emberek ilyennek látják a Jupitert. Felemelte egyik mancsát, és a nedves ernyőre fordított betűkkel gyorsan felírta a nevét. Tudniuk kell, hogy ki jelentkezik, nehogy tévedjenek. Tudniuk kell, hogy milyen koordinátákat használjanak, mert különben másvalakivé alakíthatják vissza, rossz mátrixot használnak, és mint másvalaki jön elő a gépből-a fiatal Allen vagy Smith vagy talán Pelletier. És ebből szörnyűség lehet. Az ammóniaeső lemosta a betűket. Fowler még egyszer felírta a nevét. Ezt a nevet megértik. Tudni fogják, hogy egy ember tér vissza, akit csellengérré transzformáltak, visszatér, hogy jelentést tegyen. Lehuppant a talajra, és a transzformátoregységbe vezető ajtó felé fordult. Az ajtó lassan elmozdult és kinyílott. – Isten veled, Towser – mondta Fowler lágyan. Figyelmeztető kiáltás hatolt át az agyán: Még nem késő, még nem mentél be. Még meggondolhatod magad. Még megfordulhatsz és elfuthatsz. Gondolatban összeszorította a fogát, és kemény léptekkel bement. Érezte talpai alatt a fémpadlót, és 122

érezte, hogy az ajtó becsukódik mögötte. Még elkapta Towser utolsó gondolatfoszlányát, azután már nem volt más, csak sötétség. A transzformátorkamra előtte volt, és Fowler felment a lejtős rámpán a kamrához. "Egy ember és egy kutya ment ki – gondolta. – És most az ember visszajött." A sajtókonferencia eredményesen végződött. A híranyag kielégítő volt. Igen, Tyler Webster elmondta az újságíróknak, hogy a Vénuszon sikerült rendezni a nézeteltéréseket. Az érdekelt felek egyszerűen leültek, és megbeszélték a dolgokat. Az élőlénykísérletek a Plútó hideglaboratóriumaiban kielégítően haladnak. A Centauri-expedíció, az elhalasztásról szóló jelentésekkel ellentétben, program szerint indul. A kereskedelmi bizottság új irányárakat állapít meg bizonyos bolygóközi termékekre, az aránytalanságok korrigálására. Semmi szenzáció. Nem lesz ordító cím. Nem lesz rendkívüli kiadás. – És John Culver szólt – mondta Webster –, hogy emlékeztessem önöket, uraim, arra, hogy ma van a Naprendszerben elkövetett utolsó gyilkosság 125. évfordulója. 125 év egyetlen szándékos gyilkosság nélkül. Hátradőlt székében, és szélesen mosolygott rájuk, elrejtve félelmét a kérdéstől, amely – jól tudta – jönni fog. De még nem álltak készen a kérdés feltevésére – volt egy szokás, melyet be kellett tartani, egy igen kellemes szokás. A tömzsi Stephen Andrews, a Bolygóközi Hírek sajtófőnöke a torkát köszörülte, mintha fontos bejelentésre készülne; és túlzott komolysággal megkérdezte: 123

– És hogy van a fiú? Webster arcát mosoly öntötte el. – Hazamegyek víkendre – mondta. – Ezt a játékot viszem a fiamnak. Kinyújtotta kezét, és felemelte az asztalról a kis csövet. – Régimódi játék – mondta. – Garantáltan régimódi. Éppen most hozta ki az egyik vállalat. Az ember a szeméhez illeszti, forgatja, és szép ábrákat lát. Színes üvegdarabok esnek a helyükre váltakozó mintákban. Valami neve is van... – Kaleidoszkóp – mondta gyorsan az egyik újságíró. – Olvastam róla. Valami régi könyvben, a XX. század elejének szokásairól és erkölcseiről. – Kipróbálta, elnök úr? – kérdezte Andrews. – Nem – mondta Webster –, az igazat megvallva, nem. Csak ma délután vettem, és túl sok dolgom volt. – Hol vette, elnök úr? – kérdezte valaki. – Én is szeretnék venni egyet a fiamnak. – Itt vettem a sarkon. Tudja, abban a játékboltban. Éppen ma érkezett. Webster tudta, hogy most már menniük kell. Még egy kis kellemes, barátságos kötekedés, azután felkelnek és mennek. De nem mentek, és megérezte, hogy nem is akarnak. Megérezte a hirtelen támadt csendből és abból, hogy a papírokat zörgették a csend leplezésére. Azután Stephen Andrews feltette a kérdést, melytől Webster félt. Egy pillanatig örült, hogy éppen Andrews teszi fel. Andrews mindig barátságos volt, és a Bolygóközi Hírek objektív hangú, a ravasz kommentárok szófacsarásait mellőző újság. – Elnök úr – mondta Andrews –, úgy értesültünk, hogy egy ember, akit a Jupiteren transzformáltak, visszaérkezett a Földre. Szeretnénk megkérdezni öntől, hogy igaz-e ez a jelentés. – Igaz – válaszolta Webster mereven. Vártak, és Webster is várt, mozdulatlanul ülve székében. 124

– Nem kívánja kommentálni? – kérdezte végül Andrews. – Nem – mondta Webster. Körülnézett, pillantása arcról arcra járt. Feszült arcokat látott, rajtuk a részben megértett igazsággal és a vággyal, hogy vitázzanak a visszautasításról. És gúnyos arcok mögött töprengő agyakat: hogyan csavarhatnák ki azt a néhány szót, amit mondott. És dühös arcokat, melyeknek tulajdonosai felháborodott cikkeket fognak írni a nép tájékozódási jogáról. – Sajnálom, uraim – mondta Webster. Andrews nehézkesen felkelt székéből. – Köszönjük, elnök úr – mondta. Webster nézte, ahogy kimennek, és érezte a szoba hidegét és ürességét, amikor elmentek. Keresztre fognak feszíteni – gondolta. – Felszegeznek a csűr ajtajára, és nincs mentségem. Egyetlenegy sincs. Felkelt, átsétált a szobán, megállt az ablaknál, és kinézett a délutáni napfényben fürdő kertre. Mégsem lehetett egyszerűen megmondani nekik! A paradicsom! Kérjétek, és megadatik. És az emberiség vége! Az emberiség minden ideáljának és álmának vége! Magának az emberi nemnek a vége! A zöld fény felvillant az íróasztalán, és a készülék csiripelt. Visszament az asztalhoz. – Mi van? – kérdezte. A kis ernyő megvilágosodott, és egy arc jelent meg rajta. – A kutyák jelentik, uram, hogy Joe, a mutáns, jelentkezett az ön házánál, és Jenkins beengedte. – Joe? Biztos ebben? – Ezt mondják a kutyák. És a kutyák sohasem tévednek. – Igaz – mondta Webster lassan –, sohasem tévednek. Az arc eltűnt az ernyőről, és Webster nehézkesen leült. Merev ujjakkal motozni kezdett a készülék vezérlőpaneljén, oda se nézve beállította a kombinációt. 125

Az ernyőn feltűnt a ház, a széles észak-amerikai dombtetőn nyugvó ház, az épület, amely közel ezer éve ott áll már, ahol a Websterek hosszú sora élt, álmodott és meghalt. Magasan a ház felett varjú repült, és Webster hallani vélte károgását. Minden rendben volt, legalábbis úgy tűnt. A ház szunnyadt a reggeli fényben, a szobor ott állt a pázsiton, annak a régi ősnek a szobra, aki eltűnt a csillagok felé vezető úton, Allen Websteré, aki elsőként hagyta el a Naprendszert a Centauri felé tartó expedícióval, ugyanolyannal, mint a mostani expedíció, amely egy-két nap múlva indul a Marsról. Semmi se moccant a ház körül, semmiféle mozgolódásnak nem volt nyoma. Webster kikapcsolta a készüléket. A képernyő kialudt. Jenkins tudja, mit hogyan intézzen – gondolta. – Valószínűleg jobban tudja, mint bármelyik ember. Végül is majdnem ezer év bölcsessége gyűlt össze fémkoponyájában. Rövidesen felhív, és megmondja, hogy mi ez az egész felhajtás. Keze újabb kombinációt állított be a készüléken. Hosszú másodpercekig várnia kellett, aztán az arc megjelent az ernyőn. – Mi van, Tyler? – kérdezte az illető. – Jelentették, hogy Joe... John Culver bólintott. – Nekem is. Éppen most ellenőrizzük. – Mit szólsz hozzá? A világ közbiztonsági főnökének arca gúnyos ráncokba szaladt. – Talán megpuhult. Joe-t és a többi mutánst meglehetősen keményen nyomtuk. A kutyák pedig kétségkívül elsőrendű munkát végeztek. – Csakhogy ennek nem volt eddig semmi jele – tiltakozott Webster. – A jelentésekben nem utal semmi erre a tendenciára. 126

– Nézd – mondta Culver –, száz éve lélegzetet sem vettek anélkül, hogy mi ne tudtunk volna róla. Bármit tettek, ott van a szalagokon. Minden mozdulatukat, bármilyen irányba, elálltuk. Kezdetben talán azt hitték, hogy balszerencse, ma már tudják, hogy nem az. Lehet, hogy rájöttek: vesztettek. – Nem hiszem – mondta Webster ünnepélyesen. – Ha azok a bébik kitoltak velük, jobb, ha az ember utánanéz, hogy hová eshetne puhára. – Majd én kézben tartom az ügyet – mondta Culver. – Folyamatosan informállak. A fény kialudt, az ernyő négyszögű üveglappá vált. Webster kedvetlenül nézegette. A mutánsok nem adták fel – korántsem. Tudta ezt, és Culver is tudja. És mégis... Miért ment Joe Jenkinshez? Miért nem kereste a kormányt itt, Genfben? Meg akarta őrizni a látszatot? Inkább egy robottal tárgyal? Végül is Joe nagyon régóta ismeri Jenkinst. Önkéntelen büszkeség töltötte el Webstert. Büszkeség, hogy mégiscsak Joe ment Jenkinshez. Mert Jenkins, bár fém a burka, mégiscsak Webster. Büszkeség – gondolta Webster. – Eredmények és hibák. De jelentősek. Végig mind jelentős a hosszú évek során át. Jerome, aki elvesztette a világnak Juwain filozófiáját, Thomas, aki az űrhajóhajtás elvét adta a világnak, amit most tökéletesítettek. És Thomas fia, Allen, aki megpróbált az csillagokba jutni, de nem sikerült. És Bruce, akitől az ember és a kutya ikercivilizációjának koncepciója származik. És most végül ő maga, Tyler Webster, a Világkormányzó Bizottság elnöke. Az asztalnál ülve összekulcsolta maga előtt a kezét, és az ablakon át beömlő esti fénybe bámult. Vár – vallotta be magának. – Vár a jelre, Jenkins hívására, a jelentésre Joe-ról. Hacsak... Hacsak elérhető volna az egyezség. Ha a mutánsok és az emberek együtt tudnának dolgozni. Ha el tudnák 127

felejteni ezt a félig rejtett háborút, ami zsákutcába torkollt, akkor hármasban, az ember, a kutya és a mutánsok, messze juthatnának. Webster megrázta a fejét. Túl sokat nem szabad várni. A különbség túl nagy, a szakadék túl széles. Az emberek gyanakvása és a mutánsok toleráns, lenéző gúnya elválasztja őket egymástól. Mert a mutánsok más fajta, változat, amely túl nagyot ugrott előre. Emberek, akik igazi individuumokká váltak, akiknek nincs szükségük a társadalomra, nincs szükségük az emberek helyeslésére, rokonszenvére, akikből végképp hiányzik a fajt összetartó nyájösztön, akik immúnisak a társadalmi nyomással szemben. És a mutánsok miatt a kutyamutánsok kis csoportja sem volt gyakorlatilag sok hasznára idősebb fivérének, az embernek. Mert a kutyák több mint egy évszázada csak vigyáznak, mint rendőrök szolgálnak, megfigyelés alatt tartják az emberi mutánsokat. Webster hátrább csúszott a székében, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy papírköteget. Egyik szemével a televizor lapján, elfordította a fogantyút, mely a titkárt hívta. – Igen, Mr. Webster. – Meglátogatom Mr. Fowlert – mondta Webster –, ha hívnának. A titkár hangja kissé remegett. – Ha hívják, uram, azonnal érintkezésbe lépek önnel. – Köszönöm. Visszafordította a fogantyút. Már hallották – gondolta. – Az egész épületben mindenki tűkön ül már, s várja a híreket. Kent Fowler egy nyugágyon hevert a kertben, a szobája mögött, és nézte a kis fekete terriert, amely fékevesztetten kapart valami képzeletbeli nyúl után. – Tudod, Kóbor – mondta Fowler –, engem nem csapsz be. 128

A kutya abbahagyta az ásást, vigyorgó képpel visszanézett, izgatottan ugatott, azután tovább ásott. – Egy szép nap elárulod magad – mondta Fowler –, elejtesz egy-két szót, és akkor leleplezlek. Kóbor tovább kapart. Ravasz kis ördög – gondolta Fowler. – Fene okos. Webster rám erőszakolta, és ő megjátssza a szerepét, de mennyire. Nyulak után ásott, tiszteletlen volt a bokrokkal, vakarózott – egy tökéletes kutya tökéletes képe. De átlátok rajta. Mindenkin átlátok. Léptek ropogtak a fűben, Fowler odafordult. – Jó estét! – mondta Tyler Webster. – Már azon töprengtem; hogy mikor jön – mondta Fowler. – Üljön le, és vágjon bele – egyenesen. Maga nem hisz nekem, igaz? Webster leült a másik székbe, ölébe tette a papírköteget. – Meg tudom érteni, hogy mit érez – mondta. – Kétlem, hogy megértené – vágott vissza Fowler. – Idejöttem, hírt hoztam, melyről azt gondoltam, hogy fontos. Ez a jelentés többe került nekem, mint képzelné. – Előrehajolt a székben. – Azon töprengek, hogy vajon el tudja-e képzelni, milyen lelki tortúra nekem minden óra, amit emberi lényként kell eltöltenem. – Nagyon sajnálom – mondta Webster –, de biztosnak kell lennünk a dolgokban. Ellenőriznünk kellett a jelentését. – És bizonyos próbákat kellett elvégezniük? Webster bólintott. – Mint Kóbor? – A neve nem Kóbor – mondta Webster szelíden –, ha így szólítja, megsértetté az érzéseit. Minden kutyának emberi neve van. Elmernek hívják. Elmer abbahagyta az ásást, és feléjük ügetett, leült Webster széke mellé, és sáros pofáját sáros mancsaival dörzsölgette. – Nos, hát mi a helyzet, Elmer? – kérdezte Webster. – Embernek ember – mondta a kutya –, de nem egészen az. De nem mutáns, valami más, valami idegen. 129

– Várható volt – mondta Fowler –, öt évig csellengér voltam. Webster bólintott. – Részben megtartotta azt a személyiségét. Érthető. És a kutya ezt érzékeli. Érzékenyek az ilyen dolgokra, szinte médiumok. Ezért figyeltetjük velük a mutánsokat. Kiszimatolják mindegyiket, bárhol legyen is. – Ez azt jelenti, hogy hisz nekem? Webster az ölében levő papírokkal bíbelődött, gondos kézzel simítgatta a köteget. – Attól félek, hogy igen. – De miért fél? – Mert maga a legnagyobb veszély, mellyel az emberiség valaha is találkozott. – Veszély? Ember, hát nem érti? Én felajánlom maguknak... – Igen, tudom – mondta Webster –, a paradicsomot. – És ettől fél? – Rettenetesen – mondta Webster. – Próbálja csak elképzelni, mi történne, ha elmondanánk az embereknek, és mindenki elhinné. Mindenki a Jupiterre akarna menni, hogy csellengér legyen. Maga az a tény, hogy a csellengérek látszólag több ezer évig élnek, éppen elég ok, még ha más nem volna is. Szembe találnánk magunkat az egész világrendszert átfogó követeléssel, hogy mindenkit haladéktalanul küldjünk a Jupiterre. Senki sem akarna megmaradni embernek. Végül nem volnának emberek – minden ember csellengérré válna. Gondolt maga erre? Fowler idegesen megnyalta a szája szélét. – Hogyne. Ezt vártam. – Az emberi nem eltűnne – mondta Webster egyenletes hangon. Mintha kipusztítanák. Sutba dobná az évezredeken át megtett haladást. Eltűnne éppen akkor, amikor a legnagyobb fejlődés küszöbén áll. – De maga nem tudja – tiltakozott Fowler. – Nem tudhatja. Maga sohasem volt csellengér. Én voltam. – Mellét verte. – Én tudom, hogy az milyen. 130

Webster a fejét rázta. – Nem vitatkozom ezen. Kész vagyok elismerni, hogy jobb csellengérnek lenni, mint embernek. Amit nem ismerek el, az az, hogy jogunk volna az emberi nemet eltörölni, hogy elcseréljük mindazt, amit az emberi nem eddig tett és a jövőben tenni fog, arra, amit a csellengérek tehetnek. Az emberi nem viszi valamire. Lehet, hogy nem olyan kellemesen, nem olyan tiszta fejjel, nem olyan briliánsan teszi, amit tesz, mint a maga csellengérjei, de távlatban, az az érzésem, sokkal tovább fog jutni. Megvan a faji örökségünk, és megvan a sorsunk, amit nem dobhatunk el. Fowler előrehajolt. – Nézze – mondta –, én lojális voltam. Egyenesen idejöttem magához és a Világkormányhoz. Mehettem volna a sajtóhoz és a rádióhoz, és kényszerhelyzet elé állíthattam volna, de nem tettem. – Arra céloz – mondta Webster –, hogy a Világkormánynak nincs joga egyedül dönteni? Azt ajánlja, hogy az emberek is beleszólhassanak? Fowler bólintott, a száját összeszorította. – Őszintén szólva – mondta Webster– nem bízom az emberekben. A csőcselék reakcióját kapnánk. Önző reagálást. Egyikük sem gondol a fajra, csak önmagára. – Azt akarja mondani – kérdezte Fowler –, hogy igazam van, de maga semmit sem tehet? – Nem pontosan. Ki kell dolgoznunk valamit. Esetleg a Jupiter olyasmi lehetne, mint az aggok háza. Miután az ember hasznosan leélte életét... Fowler mélyről jövő recsegő hanggal adott kifejezést megvetésének. – Jutalom – pattogta –, mint ahogy a vén lovat kihajtják a legelőre. Paradicsom, külön engedéllyel. – Ily módon – mondta Webster – megóvnánk az emberi nemet, és megtartanánk a Jupitert is. Fowler gyors, ruganyos mozdulattal felugrott. – Ettől már rosszul vagyok – kiabálta –, hoztam valamit, amit tudni akart, valamit, amire dollármilliárdokat 131

költött, és legalábbis a maga tudomása szerint, az emberéletek százait áldozta. Transzformátorállomásokat állíttatott fel keresztül-kasul a Jupiteren, mindenütt, és tucatjával küldte ki az embereket, és maga azt gondolta, hogy meghaltak, és másokat küldött. Egyetlenegy sem jött vissza, mert nem akartak visszajönni, mert nem tudták rászánni magukat, hogy visszajöjjenek, mert a gyomruk nem tudja bevenni, hogy újra emberek legyenek. Azután én visszajöttem, és mi az eredmény? Egy csomó magasröptű duma, egy csomó szószátyárkodás, kikérdeznek és kételkednek. Végül azt mondják nekem, hogy igazam van, de hibát követtem el azzal; hogy egyáltalán visszajöttem. Karját leejtette, vállai megroggyantak. – Feltételezem, hogy szabad vagyok – mondta –, nem kell itt maradnom. Webster lassan bólintott. – Természetesen szabad. Egész idő alatt szabad volt. Csak megkértem, hogy maradjon itt, míg ellenőrizzük. – Visszamehetek a Jupiterre? – Ebben a helyzetben – mondta Webster – ez volna a legjobb. – Meglep, hogy nem maga vetette fel – mondta Fowler keserűen. – Ez volna a maga kiútja. A jelentést lerakhatná, elfelejthetné, és tovább irányíthatná a Naprendszert, mint egy gyermekjátékot a szoba padlóján. A maga családja évszázadok óta elfuserált mindent. Egyik őse hagyta elveszni Juwain filozófiáját, egy másik elgáncsolta az embereket a mutánsokkal való együttműködésben... Webster élesen közbeszólt: – Hagyjon ki engem és a családomat ebből, Fowler! Sokkal nagyobb dologról van szó... De Fowler kiabált, és a szavába vágott: – De én nem engedem, hogy ezt is elfuserálja! A világ már eleget vesztett a Websterek miatt. Most a világ megszabadul maguktól. Elmondok mindent az embereknek a Jupiterről. Elmondom a sajtónak és a 132

rádiónak. A háztetőkről fogom kikiabálni. Én... Hangja megszakadt, és a vállai rázkódtak. Webster hangja hideg volt a hirtelen dühtől: – Harcolni fogok maga ellen, Fowler. A végsőkig elmegyek. Nem engedhetem, hogy ilyet tegyen. Fowler megfordult, és nagy léptekkel a kertkapu felé tartott. Webster székében megdermedve érezte, hogy a kutya a lábát kaparja a körmével. – Elkapjam, főnök? – kérdezte Elmer. – Menjek és elkapjam? Webster a fejét rázta. – Hadd menjen – mondta. – Ugyanannyi joga van, mint nekem, azt tenni, amit akar. Hideg szél fújt a kertfalon át, és rázta a köpenyt Webster vállán. Szavak visszhangoztak az agyában, szavak, amelyek alig néhány másodperce hangzottak el; itt, ebben a kertben, de ezek a szavak évszázadok óta követik. Egyik őse elvesztette Juwain filozófiáját. A másik őse... Webster ökölbe szorította kezét, körmei a tenyerébe hatoltak. Átok – gondolta Webster. – Ez vagyunk. Átok az emberiségen. Juwain filozófiája. És a mutánsok. De hiszen a mutánsoknak birtokukban van Juwain filozófiája, és századok óta sohasem használták fel. Joe ellopta Granttől, és Grant egész életét azzal töltötte, hogy megpróbálja visszaszerezni, de nem sikerült. Lehet – gondolta Webster önmagát vigasztalva –, hogy nem sokat ér az egész. Ha érne, a mutánsok felhasználták volna. Vagy lehet, hogy a mutánsok blöfföltek. Lehet, hogy ők sem tudnak róla többet, mint az emberek. Fémes hang köhintett halkan, és Webster felnézett. Szürke kis robot állt az ajtónál. – A hívás, uram – mondta –, a hívás, amit várt. Jenkins arca jelent meg az ernyőn; egy régi, kopott és csúnya arc. Nem az a ragyogó, élni látszó arc, mint a legújabb modellű robotoknál. 133

– Elnézést a zavarásért, uram – mondta –, de igen szokatlan dolog történt. Felkeresett Joe, és kérte, hogy a mi televizorunkon felhívhassa önt. Nekem nem hajlandó megmondani, hogy mit akar, uram. Azt mondja, csupán egy régi szomszéd baráti hívása. – Hát adja őt – mondta Webster. – Egyébként igen szokatlanul járt el – mondta még Jenkins. – Bejött, elüldögélt, és egy órán át vagy még tovább kerülgette a kását, mielőtt a tárgyra tért. Nézetem szerint, ha megengedi, ez rendkívül különös. – Tudom – mondta Webster. – Joe sok tekintetben különös ember. Jenkins arca eltűnt az ernyőről, és egy másik arc jelent meg: Joe, a mutáns. Markáns arc volt, cserzett bőrű, kékesszürke, élénk szemmel, haja enyhén őszült a halántékán. – Jenkins nem bízik bennem, Tyler – mondta Joe, és Webster érezte, hogy felforr az epéje a szavak mögött rejlő gunyorosságtól. – Ami azt illeti – mondta –, én sem. Joe csettintett a nyelvével. – De miért, Tyler? Hiszen egyetlen percig sem okoztunk maguknak soha semmi bajt. Egyikünk se. Maguk figyeltettek bennünket, és aggályoskodtak és izgágáskodtak körülöttünk, de mi sohasem bántottuk magukat. Annyi kutyát eresztettek ránk kémkedni, hogy mindenütt beléjük botlottunk, akármerre fordultunk, és dossziékat fektettek fel rólunk, és tanulmányoztak bennünket, és beszéltek rólunk fel és le és le és fel, úgyhogy már bele is betegedhettek. – Mi ismerjük magukat – mondta Webster komoran. – Többet tudunk magukról, mint saját maguk. Tudjuk, hogy hányan vannak, és mindegyiküket személy szerint ismerjük. Bármelyikükről meg tudjuk mondani, hogy mit csinált az utolsó száz évben. Kérdezze meg tőlünk, és megmondjuk. Joe olyan kedves volt, hogy majd elolvadt. – És egész idő alatt – mondta – barátsággal gondoltunk 134

magukra. Sokszor töprengtünk már, hogyan segíthetnénk maguknak. – Hát akkor miért nem tették? – csapott rá Webster. – Mi hajlandók lettünk volna együtt dolgozni magukkal. Még azután is, hogy ellopta Juwain filozófiáját... – Hogy elloptam? – kérdezte Joe. – Tyler, az biztosan félreértés. Csak elvettük, hogy kidolgozhassuk. Tudja, hogy az egész össze volt zagyválva. – Valószínű, hogy már másnap, miután a kezükbe került, rájöttek a nyitjára – mondta Webster kertelés nélkül. – Hát akkor mire vártak? Ha bármikor felajánlották volna, tudtuk volna, hogy velünk tartanak, és magukkal dolgoztunk volna. Visszarendeltük volna a kutyákat, elfogadtuk volna magukat. – Furcsa história – mondta Joe –, de valahogy sohasem törődtünk valami sokat azzal, hogy elfogadnak-e bennünket vagy sem. És szavai mögött ismét ott volt a rejtett hatalmas gúnykacaj, a teljesen független ember kacagása, azé, aki az emberi közösség egész szövevényét egyetlen óriási tréfának tekinti. Valakié, aki egyedül jár, és így érzi jól magát. Egy emberé, aki az egész emberi nemet mulatságosnak és talán kissé veszedelmesnek látja – de csak annál mulatságosabbnak, mert veszedelmesebb. Egy emberé, aki nem érzi szükségét az emberek testvériségének, aki elutasítja ezt a testvériséget, mint végtelenül provinciális és patetikus dolgot, mint a XX. századi hazafias klubokat. – Rendben van – mondta Webster élesen –, ha így akarja. Azt hittem, hogy a megbékélés lehetőségét akarja ajánlani. Mi nem szeretjük ezt a helyzetet – jobb szeretnénk, ha másképpen volna. De hát maguké az első lépés. – De Tyler – tiltakozott Joe –, mi értelme a dühöngésnek? Azt gondoltam, hogy talán meg akarják ismerni a juwaini filozófiát. Mintha mostanában kissé megfeledkeztek volna róla, pedig volt idő, amikor az egész Naprendszer odavolt érte. 135

– Rendben van – szólt Webster –, tessék, mondja el nekem. Hangjából kicsengett, hogy tudja: Joe úgysem mondja el. – Alapjában véve – mondta Joe – maguk, emberek, roppant magányosságban élő népség. Embertársaikat sohasem ismerik meg. Nem tudják megismerni, mert nem rendelkeznek a megértés közös alapjával. Persze vannak maguknál is barátságok, de ezek tisztán emóción alapulnak, sohasem igazi megértésen. Meg is vannak egymással, de ennek is a tolerancia az alapja, és nem a megértés. A problémáikat egyezmények alapján oldják meg, de az egyezmények lényege egyszerűen az, hogy az erősebb karakterek leverik a gyengébb ellenállását. – És van valami köze ehhez az egésznek? – Hát hogyne, minden ezen múlik – mondta Joe. – A juwaini filozófiával valóban megértenék egymást. – Telepátia? – kérdezte Webster. – Nem egészen – mondta Joe. – Mi, mutánsok, telepatikusak vagyunk. Ez más dolog. A juwaini filozófia képességet ad a másik ember nézőpontjának érzékelésére. Ez nem jelenti szükségszerűen az egyetértést, de képessé teszi az embert rá. Nemcsak azt tudja meg ilyen módon, hogy miről beszél a másik fél, hanem azt is, hogyan érez. A juwaini filozófiával megtanulják elfogadni a másik ember eszméit és ismereteit, nemcsak a szavakat, hanem a gondolatokat is a szavak mögött. – Szemantika – mondta Webster. – Ha ragaszkodik a kifejezéshez – mondta Joe. – A dolog lényege az, hogy a másik ember által mondottaknak nemcsak a belső értelmét, hanem a burkolt értelmét is megértik. Majdnem telepátia, de nem egészen. Bizonyos tekintetben sokkal jobb. – Mondja, Joe, hogyan sajátítható el? Hogyan... És ismét előbukkant a nevetés. – Gondolkozzék egy darabig, Tyler. Gondolja előbb végig, hogy mennyire kell ez maguknak. Azután esetleg tárgyalhatunk. 136

– Kupeckedés – mondta Webster. Joe bólintott. – És persze csapda is, feltételezem – mondta Webster. – Kettő egy pár – mondta Joe. – Gondolkozzék, aztán majd erről is beszélünk. – És mit akartok érte, cimbora? – Sokat – mondta Joe –, de lehet, hogy megéri. Az ernyő elsötétült, és Webster távolba meredő szemmel nézte tovább. Csapda? Biztosan. Méghozzá nagyon ügyes. Webster becsukta a szemét, és érezte a vér dobolását agyában. Mit is vártak a juwaini filozófiától azon a rég múlt napon, amikor elveszett? Hogy az emberiséget százezer évvel előreviszi két rövid nemzedék ideje alatt. Valami ilyesmit. Lehet, hogy kicsit eltúlozták – de nem nagyon. Egy kis indokolt túlzás, ennyi az egész. Hogy az emberek megértsék egymást, hogy közvetlenül elfogadják egymás eszméit, hogy minden ember a szavak mögé lásson, és úgy nézze a dolgot, mint ahogy másvalaki látná, és úgy fogadja másnak a koncepcióját, mint a sajátját. Valójában saját ismereteinek részévé téve minden tudást. Félreértés, előítélet, ferdítés, félrevezetés nélkül – bármely emberi probléma összes ütközőpontjának világos, tökéletes felfogása, ami mindenre alkalmazható, az emberi törekvések minden fajtájára. Szociológiára, pszichológiára, műszaki problémákra, az egész összetett civilizáció minden ágára. Nincs több ügyetlenkedés, nincs több veszekedés, csak a mindenkori tények és eszmék becsületes és őszinte mérlegelése. Százezer év két nemzedék alatt? Talán nem is olyan túlzás. De mi ez a csapda? Hátha nincs is? Vajon valóban meg akarnak válni tőle a mutánsok? Bármilyen áron? Vagy megint csak valami csalétek az emberiségnek, és közben a bokor mögött a mutánsok gurulnak a nevetéstől? 137

A mutánsok nem használták fel. Természetesen, hiszen nekik nincs is rá szükségük. Telepatikusak, és ez a céljaiknak éppen megfelel. Az individualistának különben sem érdekes, hogy megértse a másikat, mert nem törődik azzal, hogy megértse. A mutánsok, úgy látszik, jól megférnek egymással, elfogadva az érintkezést, annyira, amennyi érdekeik védelmére szükséges. De ez minden. Együttműködnek a bőrük megmentéséért, de nem valami nagy örömmel. Tisztességes-e az ajánlat? Vagy csalétek, hogy lekössék az ember figyelmét egyik oldalon, míg a másikon valami piszkos munkába kezdenek? Vagy csupán ironikus tréfa? Vagy ajánlat, amely tüskét rejteget? Webster a fejét rázta. Nem lehet tudni. Nincs mód egy mutáns indítékainak vagy logikájának felmérésére. Lágy parázsfénybe borultak a falak, az iroda mennyezete, mert a sötétség beálltával a rejtett automata világítás a sötétedéssel együtt erősödött. Webster az ablakra pillantott, amely most négyszögű feketeség volt, benne a város felvillanó reklámfényeivel. Felkattintott egy kapcsolót, és kiszólt a titkárnak: – Sajnálom, hogy ilyen sokáig itt tartottam. Elfeledkeztem az időről. – Nem tesz semmit, uram – mondta a titkár. – Látogatója van: Mr. Fowler. – Fowler? – Igen, az az úriember a Jupiterről... – Tudom – mondta Webster kedvetlenül. – Küldje be. Majdnem elfeledkezett már Fowlerről és nagyhangú fenyegetéseiről. Szórakozottan az asztalra nézett, és meglátta a kaleidoszkópot. Furcsa játék – gondolta. – Különös ötlet. Egyszerű, mint a régi idők egyszerű felfogású emberei. De a gyerek örülni fog neki. Felvette, és szeméhez emelte. Az átbocsátott fény őrült színmintát  szőtt, geometriai rémképet. Megforgatta kissé a csövet, és a minta megváltozott. És újra és újra. Agya hirtelen fájdalmasan összeszorult, a szín egyetlen villanással beégett a lelkébe. 138

A cső az asztalra esett és elgurult. Webster mindkét kezével megmarkolta az asztal szélét. És agyán átfutott a szörnyű gondolat: "Micsoda játék egy gyereknek!" A rosszullét elmúlt, Webster mereven ült, agya kitisztult, lélegzete ismét szabályossá vált. Furcsa – gondolta. – Furcsa, hogy ennek a tárgynak ilyen hatása van. hagy valami más volt, nem a kaleidoszkóp? Valami roham. Talán a szíve? Ahhoz még fiatal, és nemrég volt ellenőrző vizsgálaton. Az ajtó kattant, és Webster felpillantott. Fowler közeledett feléje, át a szobán, kimért léptekkel, lassan, míg meg nem állt az íróasztal előtt. – Tessék, Fowler? – Haraggal távoztam – mondta Fowler –, pedig nem így akartam. Lehet, hogy megértett, lehet, hogy nem. Izgatott voltam. A Jupiterről jöttem, és úgy éreztem, hogy végre értelmet kaptak a kupolákban töltött éveim meg a gyötrelem, amelyet éreztem, mikor kiküldtem az embereket. Hírt hoztam, érti, olyan hírt, amire a világ mindig vár. Nekem ez volt a legcsodálatosabb, ami történhetett, és azt hittem, maga is érteni fogja. Azt hittem, az emberek is megértik majd. Hiszen olyan ez, mintha azt az üzenetet hoznám, hogy a mennyország itt van, a sarkon túl. Mert az a mennyország, Webster, az valóban az. Kezét laposan az asztalra fektette, rátámaszkodva előrehajolt, úgy suttogta: – Belátja maga is, ugye, Webster? Megérti? Webster keze megremegett, ölébe ejtette, és összekulcsolta olyan erővel, hogy fájt. – Igen – suttogta –, igen, úgy hiszem, értem. Mert tudta, hogy valóban érti. Nemcsak a kiejtett szavakat fogta fel, hanem a szavak mögött a kérést és a keserű csalódást is. Mintha maga mondta volna – mintha ő maga lenne Fowler. Fowler riadtan megszólalt: – Mi történt magával, Webster? Valami baj van? 139

Webster megpróbált beszélni, de a szavak szétfoszlottak a szájában. Torka összeszorult, fájdalmas csomót érzett az ádámcsutkája felett. Megpróbálta megint, a szavak kényszeredetten, halkan törtek elő: – Ugye, Fowler, maga odakint sok mindent megtanult? Olyasmit is, amit az ember nem tud vagy tökéletlenül tud. Mint a magasrendű telepátia vagy... vagy... – Igen – mondta Fowler –, sok mindent. De nem hoztam vissza magammal semmit. Amikor visszaváltoztam emberré, már csak ember voltam megint. Csak ember, semmi több. Semmit sem hoztam azokból a képességekből, csak ködös emlékeket és... hát igen, úgy is mondhatja, epekedést... – Úgy érti, hogy nem maradt semmi azokból a képességekből, melyekkel mint csellengér rendelkezett? – Nem maradt semmi. – Nem tudná például véghezvinni semmiképpen, hogy megértsek valamit, amit meg akar velem értetni, hogy átéljem, hogy átérezzem úgy, mint maga? – Semmiképpen – mondta Fowler. Webster kinyújtotta kezét, ujjával enyhén meglökte a kaleidoszkópot. A henger elgurult, aztán ismét megállt. – Miért jött vissza? – kérdezte Webster. – Hogy kibéküljünk mondta Fowler –, meg akartam mondani, hogy nem haragszom. Hogy megpróbáljam megértetni magával, mi is van az én oldalamon. Csupán nézeteltérés van köztünk, ennyi az egész. Gondoltam, talán kezet rázhatnánk erre. – Értem. És még mindig el van szánva, hogy kimegy, és elmondja az embereknek? Fowler bólintott. – Meg kell tennem, Webster. Maga biztosan megérti. Ez... ez szinte már a vallásom. Olyasmi, amiben hiszek. El kell mondanom a többieknek, hogy van jobb világ és jobb élet. Oda kell vezetnem őket. – Megváltó – mondta Webster. Fowler kihúzta magát. – Ettől féltem. A csúfolódástól. 140

– Nem csúfolódtam – mondta Webster majdnem gyöngéden. Felvette a kaleidoszkópot, tenyerével fényesítgette, gondolkozott. Még nem – gondolta. – Még nem. Előbb át kell gondolnom. Akarom-e, hogy megértsen ugyanúgy, ahogy én megértem őt? – Nézze, Fowler – mondta –, várjon még egy-két napot. Várjon egy keveset. Éppen csak egy-két napot. Azután beszéljük meg újra. – Már éppen eleget vártam. – De szeretném, ha végiggondolna valamit. Egymillió évvel ezelőtt jött létre az ember – mint egyszerű állat. Azóta apránként, centiméterenként haladt felfelé a kultúra létráján. Apródonként keservesen kifejlesztette életmódját, filozófiáját, azt, hogy hogyan tegyen dolgokat. Haladása mértani volt. Ma sokkal többet tesz, mint tegnap. Holnap többet tesz, mint ma. Az emberi történelemben először éppen most rúg labdába. Most vagyunk a jó indulásnál, az első lépésnél. De mostantól sokkal messzebbre jutunk, sokkal rövidebb idő alatt. Lehet, hogy mindez nem olyan kellemes, mint a Jupiter, lehet, hogy egyáltalán nem olyan. Lehet, hogy az emberi élet unalmas a jupiteri életformához képest. De ez az ember élete. Ezért küzdött. Ezzé formálta magát. Ez a sorsa, amelyet kialakított. Szörnyű arra gondolni, Fowler, hogy éppen most, amikor már jó úton vagyunk, eldobjuk a sorsunkat valamiért, amit nem ismerünk, amiben nem lehetünk biztosak. – Várok – mondta Fowler. – Várok egy-két napig. De figyelmeztetem, hogy nem állok el tőle. Nem tudja megváltoztatni a véleményemet. – Mindössze ennyit kérek – mondta Webster. Felkelt, és kezét nyújtotta. – Kezet ad rá? – kérdezte. De mikor kezet fogtak, Webster már tudta, hogy semmi sem használ. Juwain filozófiájával vagy nélküle, az emberiség a vég felé tart, amelyet még keservesebbé tesz a juwaini filozófia. Mert a mutánsok nem hagyják ki a lehetőséget. Ha ez az ő tréfájuk, ha így akarnak megszabadulni az emberi nemtől, semmi fölött nem 141

fognak elsiklani. Holnapra minden férfi, nő és gyermek valamilyen módon bele fog pillantani egy kaleidoszkópba. Vagy valami másba. Isten tudja, hány módja van még. Figyelte Fowlert, míg be nem csukódott mögötte az ajtó, azután az ablakhoz lépett és kinézett. A város egén új reklámfény villant – tegnap még nem volt ott. Valami őrült jel, őrült színmintákkal az éjben. Kialudt, felvillant, kialudt, felvillant, mintha valaki egy kaleidoszkópot forgatna. Webster összeszorított szájjal nézte. Várható volt. Gyilkos dühvel gondolt Joe-ra. Mert Joe a markába nevetett, a hívás gúnykacaj volt, mint egy pimasz fráter szemtelen trükkje, hogy tudtára adja, mi vár az emberekre, amikor már minden késő, és nem tehet ellene semmit. Ki kellett volna őket pusztítanunk – gondolta Webster, és meglepődött a gondolat nyugodt hidegségén. – Szét kellett volna taposni őket mint veszedelmes férgeket. De az ember elhagyta az erőszakot mint egyéni és mint világpolitikai eszközt. Már százhuszonöt éve nem fordult elő, hogy valamelyik csoport erőszakot alkalmazott volna egy másik ellen. Amikor Joe felhívott, a juwaini filozófia ott volt az asztalon. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet, és megérintenem – gondolta Webster. Megmerevedett, amikor mindez eszébe jutott. Csak ki kellett nyújtanom a kezemet, és megérintenem. És meg is tettem! Valami, ami több, mint telepátia, több, mint sejtés. Joe tudta, hogy fel fogja venni a kaleidoszkópot, tudnia kellett. Előrelátás-képesség a jövő visszagöngyölítésére. Talán csak egy órára, de ez éppen elég. Joe és a többi mutáns tudott Fowlerről. Telepatikus képességük révén mindent tudtak, amit akartak. De ez valami más. 142

Állt az ablaknál, és nézte a fényreklámot. Tudta, hogy az emberek ezrei is nézik. Nézik, és érzik agyukban a hirtelen rohamot. Webster homlokát ráncolta, és töprengett a fények váltakozó mintáin. Talán az emberi agy valamelyik központjának fiziológiai megragadása. Az agy olyan részének, amely eddig használaton kívül volt, de amely kellő időben az ember fejlődésének megfelelően természetes módon funkcionálni kezdett volna. És most itt van a kényszerfunkciója. A juwaini filozófia. Amit az emberek évszázadok óta kerestek, végül itt van. Éppen olyan időpontban, amikor nélküle jobb lenne az embernek. Fowler ezt írta jelentésében: Nincs módomban tényekről beszámolni, mert nincsenek szavak kifejezni a tényeket, amelyeket közölni akarok. Szavakat azután se talált, de talált mást, jobbat a szavaknál olyan hallgatóságot, amely képes megérezni az őszinteséget és a nagyságot a hozzá intézett szavak mögött. Új érzékkel felruházott hallgatóságot, készen arra, hogy érzékelje és magáévá tegye annak az ügynek hatalmas perspektíváját, amelyről Fowler beszél. Joe tervezte így. Kivárta a pillanatot. Fegyverként használta a juwaini filozófiát az emberi nem ellen. Mert a juwaini filozófia birtokában az ember a Jupiterre megy. Javára vagy kárára, de a Jupiterre megy. Az egyetlen védelem Fowlerrel szemben az volt, hogy Fowler nem tudta volna leírni, amit látott, elmondani, amit érzett, világossá tenni az embereknek a hozott üzenetet. Pusztán emberi szavakkal az üzenet homályos és zavaros maradt volna, az emberek az első pillanatban esetleg elhitték volna, de hitük ingatag lett volna, és meghallgattak volna más érvet is. De most ez a védelem elveszett, mert a szavak nem lesznek homályosak és zavarosak. Az emberek megtudják, olyan világosan és megrázóan, ahogyan maga Fowler tudja, hogy milyen a Jupiter. 143

Az emberek a Jupiterre mennek, és az emberi élettől eltérő életet kezdenek. És a Naprendszer, az egész Naprendszer, a Jupiter kivételével, megnyílik az új faj, a mutánsok számára, hogy átvegyék, és olyan kultúrát fejlesszenek ki rajta, amilyet csak akarnak – és ez a kultúra aligha fog hasonlítani a szülő faj civilizációjára. Webster elszakította magát az ablaktól, és visszament íróasztalához. Lehajolt, kihúzott egy fiókot, és belenyúlt. Kezében egy tárgyat tartott, melyről sohasem álmodta, hogy használni fogja – relikvia volt, múzeumi tárgy, melyet évekkel ezelőtt tett a fiókba. Zsebkendőjével fényesre törölte a pisztolyt, és remegő kézzel próbálgatta. Fowler a kulcspont. Ha Fowler meghal... Ha Fowler meghal, és a jupiteri állomásokat leszerelik és megszüntetik, a mutánsok veszítettek. Az ember birtokában lesz a juwaini filozófiának, és megmarad elhivatottságánál. A Centauri-expedíció elindul a csillagok felé. A Plútón tovább folytatódnak az életkísérletek. Az ember továbbhalad útján, melyet kultúrája kijelölt számára. Gyorsabban, mint azelőtt bármikor. Gyorsabban, mint bárki álmodhatná. A két nagy gondolat: az erőszaknak, mint az ember politikai eszközének elvetése és a juwaini filozófia adta megértés – ez a két nagy dolog óriási sebességgel viszi előre az embert bármilyen úton, amerre csak megy. Az erőszak elvetése és... Webster a kezében szorongatott pisztolyra bámult, és mintha szél süvített volna az agyában. A két nagy gondolat közül az elsőt éppen most akarja felrúgni. Százhuszonöt éve egyetlen ember sem ölt meg egy másik embert, és több mint ezer éve, hogy az öldöklést, az emberi ügyek eldöntésének tényezőjét kiküszöbölte az emberiség. Egyetlen halál felboríthatja az ezeréves békét. Egyetlen lövés az éjszakában összedöntheti az egész struktúrát, és visszavetheti az embert a régi, bestiális gondolkodásba. 144

"Ha Webster ölt, én miért ne tehetném? Végül is vannak emberek, akiket meg kellene ölni. Webster jól tette, amit tett, de nem lett volná szabad megállnia egynél. Nem látom be, hogy miért akasztják fel medáliát érdemelne. A mutánsokkal kell kezdenünk. Ha ők nincsenek, akkor..." Így fognak beszélni. "Ez a szél süvít az agyamba" – gondolta Webster. Az őrült színreklám villogása kísértetiesen tükröződött a falakon, a padlón. Fowler is látja ezt – gondolta Webster. – Biztosan nézi, de ha nem, még mindig itt van a kaleidoszkóp. Visszadobta a pisztolyt a fiókba, és elindult az ajtó felé.

145

Jegyzetek a hatodik mondához Ha akadtak kételyek a mondakör előbbi mondáinak eredetét illetően, itt már nem maradhat kétely. A hatodik mondában tévedhetetlenül felismerhetjük a kutyai mesemondás jellemző vonásait. Megtalálható benne a mély emocionális érték, az etikai vonatkozások olyan szemmel tartása, amelyet minden más kutyamítosz is hangsúlyoz. Különös módon Phogo mégis éppen ebben a mondában találja meg az emberi faj létezésének legnyomósabb bizonyítékát. Itt kapunk bizonyítékot arra – mondja Phogo –, hogy a kutyák ugyanezeket a mondákat mesélték a lobogó tűznél akkor, amikor a Genfben eltemetett vagy a Jupiterre távozott emberről beszéltek. Itt – állítja Phogo – találunk beszámolót a kutya első kísérletéről a szellemvilágok kipuhatolására és első lépéséről az állatok testvérisége felé vezető úton. Ugyancsak itt kapunk szerinte bizonyítékot arra, hogy az ember kortársi faj volt, amely egy ideig együtt haladt a kutyával a kultúra útján. Afelől nem lehetünk biztosak – mondja –, hogy valóban a mondában jelzett kataklizma terítette le az embert. Ugyanakkor elismeri, hogy évszázadok során a mondát a ma ismert változattá szépítették és díszítették. De még így is jó és lényeges bizonyítékkal szolgál arra, hogy az emberi fajt valamilyen kataklizma érte. Kóbor, aki nem ismeri el a Phogo által felismerni vélt tényleges bizonyítékot, azt állítja, hogy a mesemondó ebben a mondában logikus végkövetkezményig viszi az embernek tulajdonított kultúrát. Legalább nagy általánosságban célt kell kitűznie minden kultúrának, enélkül nem maradhat fenn. Kóbor szerint ezt a tanulságot szolgáltatja a monda. A többiekkel ellentétben az embert ez a monda bizonyos gyengédséggel emlegeti. Egyidejűleg magános és szánalomra méltó, ugyanakkor valahogy dicső 146

teremtésnek tünteti fel. Teljes mértékben jellemző rá, hogy végül nagy gesztussal feláldozza magát, és ily módon az istenség rangját kívánja magának megszerezni. Viszont az imádatnak, melyet Ebenezer tanúsít az ember iránt, bizonyos zavaró felhangjai vannak, és ezért különösen elkeseredett viták forrásává vált a mondakör kutatói közt. Ugry Az ember mítosza című könyvében felteszi a kérdést: ha az ember más utat választott volna, vajon nem válhatott volna idővel ugyanolyan naggyá, mint a kutya? Talán ez az a kérdés, melyet a mondakör sok olvasója is feltesz magának.

147

VI. SZENVEDÉLYEK A nyúl átbújt a bokor alatt, a kis fekete kutya utána rohant, azután megvetette a lábát, és hirtelen megtorpant. Az ösvényen farkas állt, szájában a rángó, véres nyúllal. Ebenezer mozdulatlanul állt és lihegett, piros nyelve kilógott a szájából, és a látvány hatásától kissé rosszul érezte magát. Olyan szép nyúl volt. Mögötte lábdobogás hangzott az ösvényen, Shadow zúgott elő a bokor mögül, és megállt Ebenezer mellett. A farkas a kutyáról az apró robotra nézett, majd ismét a kutyára. A vad sárga láng lassan kialudt a szemében. – Nem kellett volna megtenned, farkas – mondta Ebenezer halkan. – A nyúl tudta, hogy én nem bántom, és tudta, hogy csak játszunk. Egyenesen beléd futott, te meg bekaptad. – Nincs értelme beszélni hozzá – sziszegte Shadow a szája sarkából. – Úgysem ért egy szót sem, hiába beszélsz. A következő percben téged kap be, mielőtt észbe kapnál. – Amíg velem vagy, nem – mondta Ebenezer. – És különben is rám ismert. Emlékszik a múlt télre. Abból a farkasfalkából való, amelyiket etettük. A farkas lassan, óvatosan, lépésenként közeledett, míg alig kétlábnyi távolság választotta el a kis kutyától. Azután igen lassan, igen óvatosan letette a nyulat a földre, és orrával előretaszigálta. Shadow apró hangot hallatott, mint aki visszahőköl. – Neked adja. – Tudom – mondta Ebenezer nyugodtan –, mondtam, hogy emlékszik. Neki volt lefagyva a füle, és Jenkins kikúrálta. A kutya egy lépést előrelépett, farkát csóválta, orrát kinyújtotta. A farkas abban a pillanatban megmerevedett, majd csúnya fejét leeresztette és 148

szimatolt. Egy pillanatig a két orr szinte súrolta egymást, azután a farkas hátralépett. – Menjünk innen! – sürgette Shadow. – Te elöl futsz az ösvényen, én leszek a hátvéd. Ha megpróbál valamit... – Nem próbál semmit – vágott vissza Ebenezer. – Jóbarátunk. A nyúlról nem tehet. Hiszen nem érti. Ez az életmódja. Neki csak egy darab hús a nyúl. Ugyanúgy – gondolta –, mint valaha nekünk, mielőtt az első kutya odament, hogy leüljön az ember mellé a tűzhöz, a barlang bejáratánál – és még sokáig azután is. Egy-egy nyúl néha még ma is... A farkas lassú mozdulattal, szinte bocsánatkérően előrehajolt, és kitátott szájába vette a nyulat. Farka megmozdult, nem egészen csóválta, de majdnem. – Látod? – kiáltott Ebenezer. A farkas eltűnt. Csak a fák mögött vágtató gyors, szürke árnyék látszott, amint eltűnt az erdő mélyén. – Visszavette – dühöngött Shadow. – A piszok... – De nekem adta – mondta Ebenezer diadalmasan. – Csak annyira éhes volt, hogy nem bírt kitartani. Olyat tett, amit még farkas soha. Egy pillanatig több volt állatnál. – Indián ajándék – vágta rá Shadow. Ebenezer a fejét rázta. – Szégyellte magát, mikor visszavette. Láttad, hogy csóválta a farkát. Azt magyarázta vele, hogy éhes, és szüksége van rá. Nagyobb szüksége, mint nekem. A kutya végigpillantott a tündérerdő zöld templomhajóin, beszippantotta a korhadó levelek szagát, a májvirág, a vörös hunyor és a pelyhes pitypang, az új levelek és a kora tavaszi fák hirtelen, éles illatát. – Talán egy napon... – mondta. – Igen, tudom – mondta Shadow –, talán egy napon a farkasok is civilizálódnak. És a nyulak is, a mókusok is és az összes vad. Amilyen holdkórosak ti, kutyák vagytok. 149

– Ez nem holdkórosság – mondta Ebenezer –, talán inkább álmodozás. Az emberek is szoktak álmodozni. Üldögélnek, és kigondolnak valamit. Ilyen volt a mi esetünk is. Egy Webster nevű ember kigondolt bennünket. Bíbelődött velünk, átalakította a torkunkat, hogy beszélni tudjunk. Kontaktlencséket ültetett a szemünkbe, hogy olvasni tudjunk. – Jó sokat használt nekik az álmodozás – mondta Shadow mérgesen. Ez a színtiszta igazság – gondolta Ebenezer. – Nem sok ember van már. Éppen csak a mutánsok, akik a tornyaikban ülnek, és senki sem tudja, mit csinálnak, és az igazi emberek kis kolóniája, akik még Genfben élnek. A többiek réges-rég elmentek a Jupiterre. És a Jupiteren átváltoztak valamilyen nem emberi lényekké. Ebenezer lassan, lógó farokkal megfordult, és elindult az ösvényen. Milyen kár a nyúlért – gondolta. – Milyen kedves nyúl volt. És milyen jól futott. És a valóságban egyáltalán nem félt. Rengetegszer hajkurászta már, és a nyúl tudta, hogy nem akarja megfogni. De Ebenezer a farkast sem tudta hibáztatni. A farkasnak nem egyszerűen játék a nyúl. Mert a farkasnak nincsenek tehéncsordái, melyek húst és tejet adnak, sem gabonaföldjei a kutyakeksz készítéséhez. – Tudod, mit kellene tennem? – morgott nyomában a hajthatatlan Shadow. – Megmondani Jenkinsnek, hogy meglógtál. Tudod, hogy figyelned kellene. Ebenezer nem válaszolt, továbbkocogott az ösvényen. Shadownak igaza volt. Nyúlkergetés helyett a Websterházban kellett volna ülnie és figyelnie – figyelni arra, ami jön, hangokra és szagokra, és éberen megérezni valamit, ami a közelben van. Mintha a fal egyik oldalán figyelné, hogy mi történik a fal másik oldalán, csakhogy ezeket a dolgokat még nehezebb megérezni, mert gyengék és távoliak. És megérteni legtöbbször még nehezebb. 150

Ez bennem az állat – gondolta Ebenezer. – A régi bolhavakaró, csontrágó, vakondkaparó kutya, amelyik nem ereszt el, és arra ösztönöz, hogy lopózzam ki, és kergessek nyulakat, amikor figyelnem kellene, és az erdőben barangoltat, amikor olvasnom kellene a régi könyveket a dolgozószoba polcairól. Túl gyorsan jutottunk idáig – gondolta. – Túl gyorsan kellett eljutnunk idáig. Az embernél évezredekig tartott, míg makogásából beszéd lett. Évezredekig, míg felfedezte a tüzet, és további évezredekig, míg feltalálta az íjat és a nyilat; évezredekig, míg megtanulta művelni a földet és learatni a termést; és évezredekig, míg elhagyta a barlangot, és házat épített magának. De alig több, mint egy évezreddel azután, hogy megtanultunk beszélni, már a magunk urai lettünk, a magunk urai teljesen, ha Jenkinst nem számítjuk. Az erdő ritkulni kezdett, végül csak görcsös, vén tölgyek maradtak, melyek szétszóródtak a dombon, mint sántikáló öregemberek, akik elvesztették az utat. A ház a domb tetején állt, összezsúfolt szerkesztmény, amely szinte gyökeret vert, annyira közel guggolt a földhöz. Olyan öreg volt, hogy felvette a környező dolgok színét, a füvekét, a virágokét, a fákét, az égét, a szellőét és az időjárásét. A házat emberek építették, s ugyanúgy szerették a környező földekkel együtt, mint most a kutyák. Legendás család építette, élt és halt benne, és olyan nyomot hagyott az évszázadok történetében, mint egy meteor. Emberek, akiknek árnyai megjelentek a történetekben, melyeket a lobogó kandalló körül meséltek viharos estéken, az ereszek körül zúgó szélben. A történetekben szó volt Bruce Websterről és az első kutyáról, Nathanielről; egy Grant nevű emberről, aki üzenetet hagyott Nathanielnél, hogy továbbadja; egy másik emberről, aki megpróbálta elérni a csillagokat, és az öregemberről, aki a kerekes székben ült a pázsiton, és várta. Más történetekben az óriás mutánsokról volt szó, akiket a kutyák évekig figyeltek. 151

És mostanra az emberek elmentek, és a családból csak a név maradt, és a kutyák folytatják a történelmet úgy, ahogyan Grant mondta Nathanielnek azon a rég múlt napon: Mintha emberek lennétek, mintha ember lenne a kutya. Ezeket a szavakat adták tovább, tíz teljes évszázadon át nemzedékről nemzedékre, és végül elkövetkezett ez az idő. A kutyák hazajöttek, amikor az emberek elmentek, összegyűltek a Föld távoli sarkaiból arra a helyre, ahol az első kutya kimondta az első szót, ahol az első kutya elolvasta az első nyomtatott sort, összegyűltek a Websterek házába, ahol az ember réges-régen ember és kutya kettős civilizációjáról álmodott, mancs a kézben együtt haladva a korokon át. – Megtettük, ami tőlünk telt – mondta Ebenezer, mintha beszélne valakihez –, most is megtesszük. A domb másik oldaláról tehénkolomp és buzgó ugatás hangzott fel. A kölykök hajtják haza a teheneket esti fejésre. Évszázadok pora rakódott le a pincében, finom, szürke por, nem valami idegen dolog, hanem hozzá tartozó, valódi része a helyiségnek. Jon Webster beszívta a dohos helyiségben uralkodó éles porszagot, hallgatta a csendet, amely mintha valami dalt zümmögött volna. Homályos rádiumkörte égett a műszertábla fölött, melyen kapcsolók, kerekek és egy fél tucat tárcsa volt. Webster óvatosan mozgott, nehogy megzavarja az alvó csendet. Az idő súlya, amely mintha a mennyezetről függött volna alá, nagy nyomással nehezedett rá: Kinyújtotta a kezét, és megérintette a kapcsolót, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy valóban ott van. Valóban ott volt. Ott volt a kapcsoló is, a kerék is, a fél tucat tárcsa is, és fölöttük az egyetlen égő. Ennyi volt az 152

egész. Semmi más nem volt a puszta kis pincehelyiségben. Pontosan úgy, ahogyan az öreg térkép mutatta. Jon Webster megrázta a fejét, gondolkodott: "Tudhattam volna, hogy itt van. A térképnek igaza volt. A térkép emlékezett. Mi felejtettük el – elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk, vagy nem törődtünk vele." Webster tudta, hogy talán így volt rendben. Hogy soha ne törődjünk vele. Valószínű, hogy csak nagyon kevesen tudtak erről a pincéről. Ha senki sem tudja, az jobb, mint ha néhányan tudják. Hogy sohasem használták, az nem játszott szerepet a titkosságban. Eljöhetett a nap... Töprengve nézte a műszerfalat. Lassú mozdulattal feléje nyúlt, de visszakapta a kezét. Inkább nem – gondolta –, inkább nem. Mert a térkép nem magyarázta meg a pince rendeltetését, sem a mechanizmust a kapcsoló mögött. Mindössze annyi volt odaírva: "Védelem". Védelem! Ezer évvel ezelőtt természetesen volt védelem is. Védelem, melyet sohasem kellett igénybe venni, de meg kellett lennie a bizonytalanság ellen. Mert a népek testvérisége még akkor is olyan labilis volt, hogy egyetlen szó vagy tett felboríthatta. Tíz évszázados béke után is élt még a háború emléke a Világkormány tudatában, mint mindig elképzelhető lehetőség, amit meg kell előzni, amire készen kell állni. Webster mereven, csendben állt, és figyelte a helyiségben a történelem érverését. A történelemét, mely befutotta útját, és véget ért. A zsákutcába futott történelemét, amely néhány száz hiábavaló emberéletbe torkollt, és most mozdulatlan, mint valami pocsolya, megfosztva az ember küzdelmeitől és győzelmeitől. Tenyerét a falra fektette, és érezte a nyirkos hideget, a porszemcsék pergését tenyere alatt. A birodalom alapja – gondolta. – A birodalom pincéje. A magasba nyúló épület legalsó köve, a nagy, büszke épületé, amely a régi időkben zsibongott a Naprendszer ügyes-bajos dolgaitól, és birodalom volt, mely nem a 153

hódításon, hanem a kölcsönös tiszteleten és megértésen alapult. Az emberiség kormányának székhelye, melynek biztonságot adott a tökéletes, üzembiztos védelem pszichológiai ténye. Mert tökéletesnek és üzembiztosnak kellett lennie. Abban az időben az emberek nem kockáztattak és nem felejtettek. Kemény iskolán mentek keresztül, és kiismerték magukat. Webster lassan megfordult, és nézte lábnyomainak útját a porban. Óvatosan ugyanazokba lépve visszament, kilépett a pincéből, bezárta a súlyos ajtót, és elfordította a kulcsot, amely erősen őrizte a titkot. Most megírhatom a történelmet – gondolta, míg felfelé ment az alagút lépcsőin. – Jegyzeteim majdnem teljesek, és tudom; hogy fog menni. Nagyszerű lesz és kimerítő. Érdekes olvasmány, ha valaki elolvassa. De tudta, hogy senki sem fogja elolvasni. Senki sem fog időt vagy fáradságot szentelni neki. Webster egy hosszú percre megállt a háznál, a széles márványlépcsők előtt, és végignézett az utcán. Szép utca – gondolta. – Genf legszebb utcája, a fasorával, gondozott virágágyaival, az örökké munkálkodó robotok keze nyomán tisztaságtól ragyogó járdáival. Senki sem volt az utcán, és nem volt ebben semmi különös. A robotok korán befejezték munkájukat, ember pedig kevés volt. Egy fa csúcsán madár énekelt, dala összecsendült a nappal és a virágokkal, örömteli dal volt, majd szétrepesztette a madár torkát, határtalan ujjongással áradt belőle. A szép, napos utca és a nagy, büszke város, amely értelmét vesztette. Utca, melynek tele kellene lennie kacagó gyermekekkel, sétáló szerelmesekkel, napfényben pihenő öregekkel. És a városnak, a Föld utolsó, egyetlen városának tele kellene lennie lármával és sürgésforgással. Egyetlen madár énekelt, és egyetlen ember állt a 154

lépcsőn nézelődve, és a tulipánok kedvesen bólingattak az utcán végigsuhanó enyhe, illatos szellőben. Webster az ajtó felé fordult, kinyitotta, és átlépte a küszöböt. A szoba csendes és ünnepélyes volt, mint egy katedrális, festett üvegablakaival és puha szőnyegeivel. A régi fa patinás volt a kortól, az ezüst és a sárgaréz megcsillant a karcsú ablakokon beeső fényben. A kandalló felett hatalmas vászon függött a falon, tompított színekben egy ház a dombtetőn, ház, amely gyökereket eresztett, és féltékenyen kapaszkodott a földbe. Füst szállt a kéményből, szél hajtotta, szívós füst a viharszürke égen. Webster átment a szobán, léptei nem vertek zajt. A szőnyegek – gondolta – őrzik a ház csendjét. Randall ezt is át akarta rendezni, de nem engedtem, hogy hozzányúljon, és örülök, hogy nem engedtem. Az embernek meg kell tartania valamit, ami régi, amihez ragaszkodhat, ami örökség és hagyaték és ígéret. Az íróasztalához ért, megnyomott egy gombot, a fény kigyúlt. Lassan leereszkedett a székébe, és egy irattartóért nyúlt. A feljegyzései voltak. Felnyitotta a borítólapot, és elolvasta a címet: Tanulmány Genf városának funkcionális fejlődéséről. Szép cím. Méltóságteljes és tudományos. És rengeteg munka. Húsz év munkája. Húszévnyi böngészés a régi, poros iratok közt, húszévi olvasás és összehasonlítás, az előtte járók szavainak mérlegelése, a tények válogatása, kiselejtezése és kimunkálása, és nemcsak a város, hanem az emberek útirányának nyomon követése is. Sem hősimádat, sem legendák, csak tények. És a tények mellett nehéz elmenni. Valami suhogott. Nem lépés volt, csak suhogás és valakinek a jelenléte. Webster kiegyenesedett a székben. Egy robot állt a lámpa fénykörén túl. – Elnézést, uram – mondta a robot –, közölnöm kell önnel, hogy Sara kisasszony várja a tengerparton. Webster kissé megrezzent. – Ó, Sara kisasszony? Rég nem volt itt. 155

– Igen, uram – mondta a robot –, mintha a régi szép idők tértek volna vissza, amikor belépett az ajtón. – Köszönöm, hogy szólt, Oszkár – mondta Webster. – Máris megyek: Hozzon valami italt. – A kisasszony hozott magával italt, uram – mondta Oszkár. – Valamit, amit dr. Ballentree készített. – Ballentree! – kiáltott fel Webster. – Remélem, nem méreg. – Figyeltem a kisasszonyt – mondta Oszkár-, ivott belőle, és nincs semmi baja. Webster felkelt, átment a szobán, kinyitotta az ajtót, és meghallotta a hullámverést. Hunyorgott a forró parti homokon visszaverődő fénytől, előtte a naptól kéken ragyogott az óceán, fehér hullámok tarajoztak rajta. A homok csikorgott a lába alatt, szeme lassan megszokta a tűző napot. Sara rikító vásznú nyugszéken ült a pálmafák alatt, a szék mellett pasztellszínű, igen nőies formájú palack. Lépteire felállt a nő, úgy várta kinyújtott kézzel. Webster előresietett, megragadta a kezét, és nézte. – Egy perccel sem öregebb – mondta –, és ugyanolyan csinos, mint mikor először láttam. A nő csillogó szemmel rámosolygott. – És maga, Jon! A halántékánál kicsit szürkül. Kicsit még csinosabb. Ennyi az egész. Webster nevetett. – Majdnem hatvanéves vagyok, Sara. Az érett férfikor közeledik. – Hoztam valamit – mondta Sara. – Ballentree legújabb mesterműve. Felére csökkenti a korát. Webster csak dünnyögött. – Csodálkozom, hogy Ballentree még nem gyilkolta le fél Genfet az italaival. – Ez igazán jó! Jó is volt. Simán futott le a torkán, és különös, félig fémes, félig eksztatikus íze volt. Webster egy másik széket húzott Sara mellé, leült, és nézte az asszonyt. 156

– Szép a lakása – mondta Sara. – Randall műve, ugye? Webster bólintott. – Nagyobb felhajtást csinált, mint egy cirkusz. Bottal kellett elkergetnem. És a robotjai! Őrültebbek még nála is. – De csodálatos dolgokat csinál. Csinált egy marsi szobát Quentinnek, ami egyszerűen nem e világi. – Tudom – mondta Webster. – Itt is mindenáron csinálni akart egy mélyűri szobát. Azt mondta, hogy abban jól lehet ülni és gondolkodni. Megharagudott, mikor nem engedtem. Bal keze hátát jobb hüvelykjével dörzsölgette, és az óceán feletti kék párába bámult. Sara odahajolt, és elhúzta a hüvelykujját. – Még mindig megvannak a szemölcsei – mondta. Webster mosolygott. – Igen. Levetethettem volna, de valahogy nem jutottam el odáig. Talán túlságosan el voltam foglalva. Most már részemmé váltak. Sara elengedte a férfi hüvelykujját, Webster szórakozottan tovább dörzsölte a szemölcseit. – El volt foglalva – mondta a nő. – Nem sokat láttam magát. Hogy halad a könyv? – Leírásra kész – mondta Webster –, most körvonalazom fejezetek szerint. Ma ellenőriztem az utolsó adatot. Biztosnak kell lennem, tudja. Megnéztem azt a helyet mélyen a régi Naprendszer Adminisztráció épülete alatt. Valamilyen védelmi berendezés. Illetve a vezérlőhelyisége. Elfordít egy kart, és... – És mi történik? – Nem tudom – mondta Webster. – Gondolom, valami igen hatékony dolog. Ki kellene próbálni, hogy megtudjam, de nincs hozzá szívem. Túl sok port turkáltam az utóbbi húsz évben, többet nem tudnék elviselni. – Kedvetlennek látszik, Jon. Fáradt. Nem szabadna kifárasztania magát. Nincs rá semmi oka. Utaznia kellene. Iszik még egyet? Webster megrázta a fejét. 157

– Nem, köszönöm. Nem vagyok jó hangulatban, azt hiszem. Félek, Sara, félek. – Fél? – Ez a szoba itt – mondta Webster – illúzió. A távolság illúzióját nyújtó tükrök. A levegőt sópermeten fújják át fúvó ventilátorok, szivattyúk, melyek felkavarják a hullámokat. Szintetikus Nap. És ha nem tetszik a Nap, csak meg kell csavarnom a gombot, és itt van helyette a Hold. – Illúzió – mondta Sara. – Ez az – mondta Webster –, ez minden, ami maradt. Sem igazi munka, sem igazi elfoglaltság. Semmi, amiért dolgoznánk, semmi, ahová mennénk. Húsz éve dolgozom ezen a könyvön, megírom, és egy lélek sem fogja soha elolvasni. Mindössze az időt kellene rászánniuk az elolvasására, de nem szánják rá az időt. Nem fognak törődni vele. Csupán ide kellene jönniük, és kérniük egy példányt, és ha ezt nem akarják, én annyira örülnék annak, ha valaki el akarná olvasni, hogy magam vinném el neki. De senki sem fogja akarni. A polcokra kerül, a többi könyv mellé, amelyet megírtak. És mi van nekem belőle? Várjon csak... megmondom. Húszévi munka, húszévi önámítás, húszévi épelméjűség. – Tudom – mondta Sara halkan. – Tudom, Jon. Az utolsó három festmény... Webster gyorsan felpillantott. – De Sara... Sara a fejét rázta. – Nem, Jon. Senkinek sem kellett. Nem mai stílusúak. A naturalista anyag a múlté. Most impresszionizmus kell. Mázolmányok... – Túl gazdagok vagyunk – mondta Webster. – Mindent ránk hagytak. Mindent és semmit. Mikor az emberiség kiment a Jupiterre, az a néhány, aki maradt, örökölte a Földet, de a Föld túl nagy volt nekik. Nem tudtak mit kezdeni vele. Azt hitték, az övék, de fordítva történt. Megszűntek létezni, mert a múlt rájuk nehezedett, és uralkodott rajtuk. A nő kinyújtotta kezét, és megérintette a férfi karját. – 158

Szegény Jon – mondta. – Nem menekülhetünk – mondta a férfi –, egy napon néhányunknak szembe kell néznünk az igazsággal, és újra kell kezdenünk, a legelején. – Én... – Igen, tessék, Sara? – Búcsúzni jöttem. – Búcsúzni? – Aludni megyek. Hosszú időre. A férfi megrettenve felugrott. – Nem lehet, Sara! A nő erőltetetten nevetett. – Miért nem jön velem, Jon? Néhány száz évre. Lehet, hogy minden más lesz, mikor felébredünk. – Csak azért, mert nem kellenek a festmények? Csak mert... – Azért, amit éppen előbb mondott. Illúzió, Jon. Tudtam, éreztem, csak nem tudtam megfogalmazni. – De az alvás is illúzió. – Tudom. De az ember nincs tudatában ennek. Olyan, mint az igazi. Nincsenek gátlások, és nincsenek félelmek, kivéve azokat a félelmeket, amelyeket az ember szándékosan betervez. Az álom természetes, Jon, természetesebb, mint az élet. Felmentem a templomba, és mindent elmagyaráztattam magamnak. – És felébredéskor? – Az ember úgy lesz beállítva. Arra az életre, amilyen akkor lesz az élet, bármilyen korban ébred is. Majdnem mintha beletartozna kezdettől fogva. És lehet, hogy jobb lesz. Ki tudja? Lehet jobb. – Nem lehet – mondta Jon komoran. – Hacsak valaki nem tesz valamit, hogy jobb legyen. Az olyan emberek, akik elbújnak az alvásba, nem fogják jobbá tenni. A nő visszahőkölt a székében. Jon elszégyellte magát. – Ne haragudjon, Sara, nem magára értettem. Egyáltalán nem személyre gondoltam. Inkább mindnyájunkra együtt. 159

A pálmák susogtak, az apály kis tócsákat hagyott hátra, amelyek megcsillantak a napfényben. – Nem akarom lebeszélni – mondta Webster –, maga gondolkozott ezen, maga tudja, hogy mit akar. Nem mindig volt így az emberi nemmel – gondolta. – Ezer évvel ezelőtt még lehetett olyan nap, amikor az emberek vitatkozhattak ilyesmin. De a juwaini filozófia lezárta a vitákat. A juwaini filozófia sok mindennek véget vetett. – Mindig azt gondoltam – mondta Sara lágyan –, ha mi együtt tudtunk volna maradni... Webster türelmetlenül legyintett. – Ez is olyasmi, amit elvesztettünk, valami, amit az emberi nem kiengedett a kezéből. Ha meggondoljuk, nagyon sokat vesztettünk. A családi kapcsolatokat, a hivatást, a munkát és a célt. – Szembefordult a nővel. – Ha vissza akar jönni, Sara... Sara a fejét rázta. – Már nem válna be, Jon. Túl sok éve már. Webster bólintott. Hiába is tagadta volna. A nő felállt, és kezét nyújtotta. – Ha valaha elszánja magát az alvásra, tudakolja meg ébredésem dátumát. Rezerváltatok egy helyet magam mellett. – Nem hiszem, hogy valaha is rászánom magam – válaszolta. – Jól van. Hát isten vele, Jon. – Várjon egy pillanatig, Sara. Nem mondott még semmit a fiunkról. Azelőtt gyakrabban láttam, de... A nő nevetett. – Tom már szinte felnőtt ember, Jon. És ami a legfurcsább, ő... – Nagyon régen láttam – ismételte Webster. – Nem csoda. Nemigen tartózkodik a városban. Ez a vesszőparipája. Gondolom, van benne valami, amit magától örökölt. Bizonyos értelemben úttörő. Nem tudom, hogyan is lehetne másképpen nevezni. – Valami új kutatásra gondol? Valami szokatlanra? 160

– Szokatlannak az, de nem kutatás. Egyszerűen kimegy az erdőbe, és ott él néhány barátjával. Egy zacskó sóval, íjjal, nyilakkal. Igen, elég szokatlan – ismerte el Sara –, de élményeket gyűjt, jól szórakozik. Azt mondja, hogy sokat tanul így. És egészséges, mint egy farkas. Erős és karcsú, és látná csak a szemét! Megfordult és elindult. – Elkísérem az ajtóig – mondta Webster. Sara a fejét rázta. – Ne. Kérem, inkább ne. – A palack. – Legyen a magáé. Ahova megyek, ott nem lesz rá szükségem. Webster felvette a plasztik "gondolkodósapkát", és bekattantotta az írógép gombját az íróasztalán. Huszonhatodik fejezet – gondolta, és az írógép lekopogta: XXVI. fejezet. Webster egy pillanatra kikapcsolódott, gondolatban összegyűjtötte az adatait, elrendezte a vázlatot, azután újra kezdte. Az írógép dolgozni kezdett, és folyamatosan kattogott. "A gépek dolgoztak, a robotok irányították őket, mint azelőtt, és termelték mindazt, amit azelőtt. És a robotok dolgoztak, mert tudatukban élt a munkához való joguk – joguk és kötelességük –, és végezték a munkát, melynek végzésére készültek. A gépek tovább jártak, és a robotok tovább dolgoztak, és termelték a javakat, mintha lettek volna emberek, akik felhasználják őket, mintha sok millió ember lett volna, és nem csupán ötezer. És ez az ötezer, aki visszamaradt vagy itt hagyták, egyszerre ura lett a sok millió emberre berendezett világnak, birtokosa a javak és szolgáltatások olyan 161

mennyiségének, amely milliók igényét volt hivatva kielégíteni. Kormány nem volt, de nem is volt rá szükség, mert minden bűnt és kihágást, melyet a kormány kordában tartott, ugyanolyan hatékonyan korlátozott a vagyon, melyet az ötezer kapott örökül. Miért lopna valaki, ha egyszerűen elveheti, amit akar, lopás nélkül? Miért pereskedne a szomszédjával valaki egy ingatlan miatt, mikor a világ minden ingatlanja rendelkezésére áll, csak birtokba kell vennie? A vagyonjog értelmetlen frázissá vált abban a világban, melyben mindenkinek a kelleténél több jutott mindenből. Az erőszakos bűncselekmények gyakorlatilag már rég megszűntek az emberi társadalomban, és miután a gazdasági nyomás olyan mértékben feloldódott, hogy a vagyonjog megszűnt súrlódási tényező lenni, nem volt többé szükség kormányra. Nem volt szükség arra a sok szabályra a szokás és a hagyományok szellemében, melyet az ember a kereskedelem kezdete óta cipelt magával. Nem volt szükség pénzre abban a világban, ahol bármi megszerezhető volt, csak kérni kellett vagy egyszerűen elvenni. A gazdasági nyomás megszűntével a társadalmi kötelékek is meglazultak. Az ember nem tartotta szükségesnek, hogy tovább alkalmazkodjék olyan kereskedelmi jellegű normákhoz és szokásokhoz, mélyek nagy szerepet játszottak a Jupiter előtti világban. A vallás, amely évszázadok óta tért vesztett már, teljesen eltűnt. A család, melyet a hagyomány és a gondolkodó és védelmező családfő gazdasági igénye tartott össze, széthullott. Férfiak és nők tetszés szerint éltek együtt. Mert semmilyen gazdasági vagy társadalmi ok nem volt arra, hogy ne tegyék." Webster kikapcsolódott, a gép halkan zümmögött, Webster levette fejéről a sapkát, és újra átolvasta a vázlat utolsó bekezdését. Itt van a dolgok gyökere – gondolta. – Ha a családok 162

együtt maradtak volna. Ha Sara és én együtt maradtunk volna. Dörzsölgette szemölcseit a keze fején, és töprengett. Azon töprengett, hogy Tom az ő nevét viseli-e vagy az anyjáét. – Rendszerint az anya nevét viselik mostanában. Emlékszem, én is így tettem, míg anyám meg nem kért, hogy az apámét használjam. Azt mondta. hogy apámnak jólesnék, ő meg nem bánja. Azt mondta, hogy az apám büszke a nevére, és én vagyok az egyetlen gyermeke. Neki viszont vannak még gyermekei. Bár együtt maradtunk volna. Akkor most volna valami, amiért érdemes élni. Ha együtt maradtunk volna, Sara most nem ment volna el hosszú álomba, nem feküdne egy folyadéktartály felszínén, fején az "álomsapkával". Vajon milyen álmot választott, milyen szintetikus élet átélését választotta? Meg akartam kérdezni, de nem mertem. Végül is ez nem olyasmi, amit meg lehet kérdezni. Ismét feltette fejére a sapkát, és rendezte gondolatait. Az írógép megint életre kelt. "Az ember kétségekkel küzdött. De nem sokáig. És az ember próbálkozott. De nem sokáig. Mert az az ötezer képtelen volt dolgozni milliók helyett, akik a Jupiterre mentek, hogy idegen testben jobb életet kezdjenek. Az ötezernek nem voltak ehhez sem képességei, sem álmai, sem indítékai. És itt voltak a pszichológiai tényezők. A hagyomány, amely hatalmas teherként nehezedett a megmaradottak lelkére. A juwainizmus pszichológiai tényezője, amely kényszerítette az embereket, hogy őszinték és becsületesek legyenek önmagukkal és másokkal, és amely elkerülhetetlenül feltárta előttük szándékaik reménytelenségét. A juwainizmus nem tűrte a hamis bátorságot. Pedig éppen meggondolatlan, elszánt bátorságra – amely nem törődik azzal, hogy milyen fába 163

vágja a fejszéjét – lett volna legnagyobb szüksége az ötezernek. Csak szenvedtek annak tudatában, hogy előttük mi mindent vittek véghez, és végül belátták, hogy a milliók álma túl nagy ötezernek, és nem lehet megkísérelni valóra váltását. Az élet jó volt. Miért törjék magukat? Étel volt és ruha és lakás és emberi társaság és luxus és szórakozás; minden volt, amit csak kívánni lehetett. Az ember abbahagyta a próbálkozást. Élvezte az életet. Az emberi teljesítmény érdektelenné vált, az emberi élet pedig értelmetlen paradicsommá." Webster ismét levette fejéről a sapkát, és kikapcsolta az írógépet. Bár elolvasná valaki, amikor elkészül – gondolta. – Bár elgondolkozna valaki azon, hogy hova tart az emberi élet. Persze el is mondhatnám nekik. Megállhatnék mindegyikkel külön külön, foghatnám a kabátgombjukat, míg el nem mondom nekik a gondolataimat. És meg is értenék, erre a jó a juwainizmus. De nem vennék komolyan. Elraktároznák azzal, hogy majd egyszer visszatérnek rá, de soha nem vennének hozzá sem időt, sem fáradságot. Folytatnák ostoba foglalatoskodásaikat, melyeket munka helyett űznek. Randall tovább járná fékeveszett művészrobotjaival a házakat, és könyörögne, hogy engedjék meg a lakások átalakítását. Ballentree továbbra is órákat töltene új, alkoholos italok kitalálásával. Igen, és Jon Webster húsz évet pazarolt el egyetlen város történelmének a kiásásával. Halkan nyílt az ajtó, Webster megfordult a székén. Macskaléptekkel a robot lépett a szobába. – Tessék, Oszkár, mi van? – Ebédidő, uram. Szeretném megkérdezni... 164

– Magára bízom, találjon ki valamit – mondta Webster. – És megrakhatná a tüzet, Oszkár... – Már megraktam, uram. Oszkár a kandallóhoz lépett, lehajolt, kezében villant a láng, és a forgács tüzet fogott. Webster a székén kuporogva nézte, amint a lángok végigkúsznak a fán, hallgatta a fa első, halk szisszenését, majd ropogását és a huzat szívását a kéményben. – Nagyon szép, uram – mondta Oszkár. – Magának is tetszik? – Nagyon tetszik. – Atavisztikus emlékek – mondta Webster józanul. – A kovácsüzemre emlékszik, ahol létrehozták. – Azt hiszi, uram? – kérdezte Oszkár. – Nem, Oszkár, csak tréfáltam. Anakronizmusok vagyunk, maga is, én is. Manapság nem sok ember él a tűzzel. Nincs rá szükség. De van benne valami, valami: a tisztaság és a kényelem jelképe. A képre pillantott a kandalló felett. Az égő hasábok megvilágították a vásznat. Oszkár követte pillantását. – Nagyon szomorú ügy ez Sara kisasszonnyal, uram. Webster a fejét rázta. – Nem, Oszkár, ő maga kívánta így. Mintha kikapcsolná valaki az életét, és másikat kezdene. Ott fog aludni évekig, fent a templomban, és más életet fog élni. És az az élet boldog lesz, Oszkár. Mert eleve úgy tervezi meg. Eszébe jutottak a régi napok itt ebben a szobában. – Sara festette ezt a képet, Oszkár – mondta. – Sokat dolgozott vele, és nagyon vigyázott, hogy sikerüljön kifejeznie, amit akar. Néha rám nevetett, mondván, hogy én is benne vagyok a képben. – Nem látom önt, uram. – Nem, én sem. De azért talán mégis rajta vagyok. Vagy belőlem valami. Egy rész abból, ahonnan származom. Az a ház a festményen, Oszkár, a Webster-ház ÉszakAmerikában. És én Webster vagyok. De nagyon 165

messzire kerültem attól a háztól és azoktól az emberektől, akik a házat építették. – Észak-Amerika nincs olyan messze, uram. – Térben valóban nincs messze – mondta Webster –, csak más értelemben. Érezte, hogy a tűz bemelegíti a szobát, és körülveszi őt is. – Messzire, nagyon messzire – és rossz irányba. A robot nesztelenül elhagyta a szobát. Sara sokáig dolgozott rajta, és nagyon vigyázott, hogy sikerüljön kifejeznie, amit akart. De vajon mit akart? Nem kérdezte tőle soha, és Sara nem mondta el soha. Most, ahogy visszaemlékszik, mindig azt hitte, hogy talán azt akarja kifejezni, ahogyan a füst áramlik széltől verten az égen át, ahogy a ház kuporog a földön, egybeolvadva a fákkal és a füvekkel, szilárdan megkapaszkodva a földbe, mert vihar zúg át fölötte. De lehetett valami más is, valami szimbólum. Valami, ami a házat azoknak az embereknek szinonimájává teszi, akik építették. Felállt, közelebb lépett, megállt a tűz előtt hátrahajtott fejjel. Látszottak az ecsetvonások, és a festmény más volt innen, mint a helyes távolságból nézve. Látszott a festés technikája. Az ecsetvonások és árnyékolások, melyek az illúziót megteremtették. Biztonság. Ahogy a ház áll, tömören és négyszögletesen. Szívósság, ahogyan szinte egybeforr a földdel. Szigorúság, makacsság és bizonyos ridegség. Sara napokig ült egyfolytában a televizor előtt, nézte a házat, gondosan rajzolta, aprólékosan, lassan festett. Gyakran csak ült és nézte, és nem csinált semmit. Néha kutyák tűntek fel és robotok, de azokat nem vette bele, csak a házat. Egyikét annak a néhány háznak, amely még állt a nyílt terepen. A többi az évszázados elhanyagoltság következtében összeomlott, és a föld újra elvadult körülöttük. De ebben a házban kutyák és robotok vannak, mondta Sara. Egy nagy robot és egy sereg kisebb. 166

Webster akkor nem ügyelt erre, sok dolga volt. Megfordult, és visszament az íróasztalához. Furcsa dolog, ha az ember elgondolja, hogy robotok és kutyák élnek együtt. Egyik Webster egyszer kísérletezett kutyákkal, megpróbálta elindítani őket sajátos kultúrájuk útján, ki akarta fejleszteni az ember és a kutya kettős civilizációját. Emléktöredékek villantak fel benne – félig elfeledett legendatöredékek a Webster-házról. Volt ott egy Jenkins nevű robot, amely a családot szolgálta kezdettől fogva. És élt ott egy öregember, aki kerekes székben ült a pázsiton állandóan a ház előtt, nézte a csillagokat, és várta a fiát, aki sohasem jött vissza. És átok ült a házon, a juwaini filozófia elvesztésének átka. A televizor a szoba egyik sarkában állt, elfeledett bútordarab, ritkán használták. Nem volt rá szükség. Az egész világ itt élt Genfben. Webster felkelt, és a készülékhez ment, megállt előtte, és gondolkodott. A beállítások benne vannak a címjegyzékben, de hol a címjegyzék? Bizonyára valahol az íróasztalban. Visszament az íróasztalhoz, és kezdte átkutatni a fiókjait. Egyre izgatottabban keresgélt, mint egy terrier, amely csontok után kapar. Jenkins, az ősrégi robot megvakarta fémállát fémujjaival. Mindig így csinált, ha mélyen elgondolkodott. Ezt a semmit sem jelentő, bosszantó mozdulatot az emberi fajjal való hosszú érintkezés során szokta meg. Szeme visszatért a padlón kuporgó kis fekete kutyához. – Tehát a farkas barátságos volt? – kérdezte Jenkins. – Felajánlotta neked a nyulat? Ebenezer izgatottan fészkelődött a helyén. – Azok közül való, akiket a múlt télen etettünk. Abból a falkából, amelyik ide járt a házhoz, és amelyet próbáltunk megszelídíteni. – Megismernéd újra? Ebenezer bólintott. 167

– Megvan a szimata – mondta –, emlékeznék rá. Shadow ide-oda húzogatta egyik lábát a padlón. – Hát nem húzol be neki egyet, Jenkins? Figyelnie kellett volna, és meglógott. Milyen címen kergeti a nyulakat? Jenkins szigorúan válaszolt: – Neked kellene egyet behúznom, Shadow. A magatartásodért. Te Ebenezerhez vagy rendelve, mint valamelyik testrésze. Nem vagy külön egyén. Éppen csak Ebenezer keze vagy, semmi más. Ha Ebenezernek volna keze, nem volna rád szüksége. Nem vagy sem mentora, sem lelkiismerete. Csak a keze. Ezt ne felejtsd el. Shadow lázadozva topogott. – Megszököm – mondta. – Gondolom, a vad robotokhoz – mondta Jenkins. Shadow bólintott. – Örömmel fogadnának. Azok ott csinálnak egyet-mást. Szívesen látnak minden segítséget, amit csak kaphatnak. – Szétszerelnének ócskavasnak – mondta Jenkins savanyúan. – Nincs sem olyan gyakorlatod, sem olyan képességed, hogy megfelelj nekik. – Ebenezerhez fordult. – Kaphatsz másik robotot. Ebenezer a fejét rázta. – Shadow nagyon megfelel. Tudok bánni vele. Már kiismertük egymást. Nem hagy ellustulni, állandóan birizgál, hogy résen legyek. – No, jól van – mondta Jenkins. – Maradjatok együtt. És ha legközelebb nyulakat kergetsz, Ebenezer, és belefutsz abba a farkasba, próbáld meg civilizálni. A lemenő nap sugarai beáradtak az ablakon, és a késő tavaszi est melegével öntötték el az ősrégi szobát. Jenkins csendesen ült székében, és hallgatta a kívülről érkező hangokat: a tehénkolompolást, a csaholó kutyakölyköket, a csattogó fejszét, amellyel kandallófát vágtak. Szegény kis cimbora – gondolta Jenkins. – Kilopakodik, hogy nyulat kergessen, amikor fülelnie kellene. Túl 168

nagyot kellett lépniük, és túl gyorsan. Erre vigyázni kell. Nehogy letörjenek. Ha eljön az ősz, egy hétre vagy kettőre sutba dobjuk a munkát, és mosómedvevadászatot rendezünk. Felér ez nekik az egész világgal. Bár eljön majd a nap, amikor nem lesz többé sem mosómedvevadászat, sem nyulászat – amikorra a kutyák már végleg megszelídítették az összes állatot, amikor gondolkodó, beszélő, dolgozó lesz minden vad. Merész álom és nagyon távoli, de nem merészebb és nem távolabbi, mint az ember álmai voltak. Talán még jobb is, mint az emberi álmok, mert nincs benne semmi az emberi terveket jellemző kíméletlenségből, semmi abból a mechanisztikus brutalitásból, ami az emberi nemtől származott. Új civilizáció, új kultúra, új gondolkodásmód. Talán misztikus és vizionárius, de az ember is vizionált. Hozzányúl azokhoz a misztériumokhoz, amelyeket az ember félresepert mint méltatlant, mint puszta babonát, melynek nem lehet tudományos alapja. Az éjszakában puffanó tárgyak. A ház körül settenkedő dolgok, melyektől a kutyák felébrednek és morognak, pedig nincs utánuk lábnyom a hóban. És a kutyák üvöltése, amikor valaki meghal. A kutyák tudnak valamit. És tudták rég; mielőtt nyelvet kaptak; hogy beszéljenek, és kontaktlencséket, hogy olvassanak. Nem jutottak olyan messzire az úton, mint az ember – nem váltak cinikussá és szkeptikussá. Hitték, amit hallottak és érzékeltek. Nem találták ki a babonát mint vágyálmot, mint pajzsot a láthatatlan dolgok ellen. Jenkins visszafordult az íróasztalhoz, felvette a tollat, és az előtte fekvő jegyzetfüzetre hajolt. A toll sercegett, amint a sorokat rótta. "Ebenezer jelenti, hogy a farkas barátságos volt. Javasolni fogom a tanácsnak, hogy mentse fel Ebenezert a figyelés alól, és bízza rá a farkassal való kapcsolatokat." 169

A farkasokat – morfondírozott Jenkins – jó volna barátnak megnyerni. Ragyogó nyomozók volnának. Jobbak, mint a kutyák. Keményebbek, gyorsabbak, ravaszabbak. Megfigyelhetnék a vad robotokat a folyón túl, és segíthetnének a kutyáknak. Szemmel tarthatnák a mutánsok várait. Jenkins a fejét rázta. Manapság már nem lehet megbízni senkiben. A robotokkal látszólag nincs semmi baj. Barátságosak, néha be-benéznek, hellyel-közzel segítenek. Valójában igazi jó szomszédok. De mit lehet tudni? Gépeket szerkesztenek. A mutánsok se bántanak soha senkit, tulajdonképpen alig-alig látni őket. De őket is figyelni kell. Sosem lehet tudni, milyen ördögi dolgokat tervelnek. Ne felejtsük el, mit csináltak az emberekkel. Az a piszkos trükk a juwainizmussal, amit akkor adtak át, amikor a faj pusztulását jelentette. Az emberek. Az isteneink voltak, és most elmentek. Magunkra hagytak bennünket. Néhányan persze még élnek Genfben, de fütyülnek ránk. Nem érdekeljük őket. Csak ült a félhomályban, és a whiskyre gondolt, melyet oly sokszor felszolgált, a megbízásokra, melyeket teljesített, azokra a napokra, amikor a Websterek e falak között éltek és haltak. És most – a kutyák gyóntatóatyja. Ravasz kis ördögök, és okosak, kemény akaratúak. Halk csengő szólt, és Jenkins meglepve kiegyenesedett a székben. Ismét berregett, és zöld fény villant a televizoron. Jenkins felkelt, hitetlenül állt, és bámult az integető fényjelre. Hívás! Hívás majdnem ezer év után! Előretámolygott, beesett a székbe, és tétova ujjakkal felkattintotta a kapcsolót. A fal eltűnt előle, és egy emberrel találta szemben magát:

170

Az ember egy íróasztal mögött ült, kandallótűz világította meg a szobát, melynek magas, színes üvegablakai voltak. – Maga Jenkins – mondta az ember, és az arcában volt valami, amitől Jenkins felkiáltott. – Ön... ön! – Jon Webster vagyok – mondta az ember. Jenkins a televizor tetejére szorította tenyerét, egyenesen és mereven ült, félt a robothoz sehogy sem illő emócióktól, melyek fémlényét felkavarták. – Megismertem volna önt bárhol – mondta Jenkins. – Hasonlít rájuk. Megismerném bármelyiküket. Elég hosszú ideig dolgoztam a családnál. Italokat szolgáltam fel és... és... – Igen, tudom – mondta Webster. – A maga neve végigkísért bennünket. Nem felejtettük el magát. – Genfben van, Jon? – És ekkor Jenkins magára ébredt: – Ó, bocsánat, uram. – Nem tesz semmit – mondta Webster. – Szívesebben veszem, ha Jonnak szólít. Igen, Genfben vagyok. De szeretném meglátogatni. Azon töprengek, hogy lehetséges-e. – Úgy érti, hogy eljönne ide? Webster bólintott. – De a ház tele van kutyákkal, uram. Webster szélesen elmosolyodott. – A beszélő kutyák? – kérdezte. – Igen – mondta Jenkins –, és nagyon örülnének önnek. Mindent tudnak a családról. Éjszakánként körbeülnek, és álomba mesélik magukat a régi szép időkről és... és... – Mi van magával, Jenkins? – Én is nagyon örülök, ha eljön. Nagyon magányos vagyok itt. Megjött az isten. Ebenezer összerázkódott a gondolatra, ahogy a sötétben kuporgott. Ha Jenkins tudná, hogy itt vagyok – gondolta 171

–, megnyúzna. Jenkins azt mondta, hogy hagyjuk egyedül, legalábbis egy ideig. Ebenezer előrelopakodott puha talpain, és megszagolta a dolgozószoba ajtaját. És az ajtó nyitva volt egy kis résnyire. A hasára ereszkedett és figyelt, de semmit sem hallott. Csak valami szagot érzett, szokatlan, átható szagot, melytől végig a hátán, szinte elviselhetetlen eksztázisban remegett a szőre. Gyorsan hátranézett, de nem mozdult semmi. Jenkins az ebédlőben oktatta a kutyákat arra, hogyan kell viselkedniük, és Shadow is valami robotügyben járt. Ebenezer halkan, óvatosan benyomta orrával az ajtót, és az szélesebbre tárult. Még egy nyomás, és félig kinyílt. Az ember a kandalló mellett ült a karosszékben, hosszú lábát keresztbe rakta, kezét összekulcsolta a gyomrán. Ebenezer szorosan a padlóhoz simult, és akaratlanul halk vinnyogás tört fel a torkából. A hangra Jon Webster hirtelen kiegyenesedett. – Ki az? – kérdezte. Ebenezer szorosan a padlóhoz tapadt, és érezte szíve dobogását. – Ki van itt? – kérdezte Webster még egyszer, és ekkor meglátta a kutyát. Hangja lágyabb volt, mikor ismét megszólalt: – Gyere be, pajtás, gyere csak. Ebenezer nem mozdult. Webster ujjaival csettintett felé. – Nem bántalak. Gyere. Hol vannak a többiek? Ebenezer megpróbált felegyenesedni, megpróbált a padlón kúszni, de csontjai mintha gumiból lettek volna, vére, mint a víz. És az ember hosszú léptekkel feléje jött. Látta, hogy az ember fölébe hajlik, érezte erős kezét a teste alatt, tudta, hogy felemelik. És a szag, amit a nyitott ajtónál érzett – a lenyűgöző istenszag: elárasztotta az orrát. 172

A kéz odaszorította a furcsa szövethez, amit az ember bunda helyett hordott, és egy hang cirógatta – nem is szavak, hanem maga a megnyugtatás. – Úgy, hát eljöttél, meglátogatsz? – mondta Jon Webster. – Ellógtál, és idejöttél meglátogatni? Ebenezer gyengén bólintott. – Ugye, nem haragszik? Nem mondja meg Jenkinsnek? Webster a fejét rázta. – Nem. Nem mondom meg Jenkinsnek. Leült, és Ebenezer az ölében volt, és bámulta az arcát, a kandalló lángjánál elmélyülő vonásait. Webster felemelte a kezét, és megsimogatta Ebenezer fejét, és Ebenezer vinnyogott a boldogságtól. – Mintha hazatértem volna – mondta Webster, de nem a kutyához beszélt. – Mint amikor valaki hosszú-hosszú ideig távol van, és azután ismét hazajön. És olyan sokáig volt távol, hogy már nem ismeri meg a helyet. Nem ismeri meg a bútorokat és a padló mintáját. De érzi, hogy ez a régi családi fészek, és örül, hogy itthon van. – Én szeretek itt – mondta Ebenezer, úgy értve, hogy Webster ölében, de az ember félreértette. – Természetes, hogy szeretsz itt – mondta –, éppúgy a te otthonod, mint az enyém. Valójában neked még inkább otthonod, mert te itt maradtál, és vigyáztál rá, én meg elfeledkeztem róla. Megveregette Ebenezer fejét, és gyengéden meghúzta a fülét. – Mi a neved? – kérdezte. – Ebenezer. – És mi mindent csinálsz, Ebenezer? – Figyelek. – Figyelsz? – Igen, ez a feladatom. Figyelek a szellemekre. – És hallod a szellemeket? – Néha. Nem ez az erős oldalam. Mindig a nyulak hajkurászására gondolok, és nem figyelek eléggé. – És milyen a szellemek hangja? 173

– Különböző. Néha járnak, de néha csak puffannak egyet. És egyszer-egyszer beszélnek. De gyakrabban inkább gondolkoznak. – Nézd csak, Ebenezer, én nem tudom hová tenni ezeket a szellemeket. – Nincs hová tenni őket – mondta Ebenezer –, nincs helyük. Legalábbis nem ezen a Földön. – Ezt nem értem. – Mintha volna egy nagy ház – mondta Ebenezer –, egy nagy ház rengeteg szobával. És ajtókkal a szobák között. És aki egyik szobában van, hallja azt, aki a másik szobában van, de odamenni nem tud. – Dehogynem – mondta Webster –, csak ki kell nyitni az ajtót. – De nem lehet kinyitni az ajtót – mondta Ebenezer. – Nem is lehet tudni semmiféle ajtóról. Mindenki azt hiszi, hogy az ő szobája az egyetlen szoba az egész házban. És még ha valaki tudna is az ajtóról, nem tudja kinyitni. – Te a dimenziókról beszélsz. Ebenezer aggodalmas töprengéssel ráncolta a homlokát. – Nem ismerem ezt a szót. Dimenzió. Én úgy mondtam, ahogy Jenkins mondta nekünk. Azt mondta, hogy igazából nem ház, és nem igaziak a szobák; és a lények, melyeket hallunk, valószínűleg nem olyanok, mint mi. Webster bólintott magában. Így kell csinálni. Könnyedén kell venni. Apránként. Nem szabad összezavarni őket nagy szavakkal. Először hadd fogják fel az eszmét, azután majd be lehet vezetni a pontos, tudományos terminológiát. És több mint valószínű, hogy mesterséges terminológia lesz. Egy szó már megvan – szellemek. Dolgok, a fal mögötti dolgok, amelyeket hallani lehet, de azonosítani nem – a másik szoba lakói. Szellemek. Elvisznek a szellemek, a mumusok, ha nem vigyázol. Ez volna az emberi hozzáállás. Van valami. Felfoghatatlan. Láthatatlan. Műszerekkel 174

érzékelhetetlen. Analizálhatatlan. Oké, tehát nincs. Nem létezik. Kísértet, szellem. Elvisznek a szellemek... Így egyszerűbb és kényelmesebb. Félsz tőle? Persze, de nappal elfelejted. És akkor nem kísérti, nem bántja az embert. Ha elég erős vagy, nem létezik számodra. Nevezzük kísértetnek vagy szellemnek vagy mumusnak, és nevethetünk rajta – nappal. Meleg, nedves, recés nyelv nyalta végig Webster állát, és Ebenezer ficánkolt a gyönyörűségtől. – Szeretem magát – mondta Ebenezer –, Jenkins sohasem tartott így az ölében. Senki sem tartott még így. – Jenkinsnek sok dolga van – mondta Webster. – De még mennyire – mondta Ebenezer –, leírja a dolgokat egy könyvbe. Mindent, amit mi, kutyák hallunk, amikor figyelünk, és mindent, amit tennünk kell. – Hallottál a Websterekről? – kérdezte az ember. – Hogyne. Mindent tudunk róluk. Maga is Webster. Nem gondoltuk, hogy még van közülük valaki. – Igen, van – mondta Webster. – Egyikük állandóan veletek van. Jenkins is Webster. – Ezt még sohasem mondta nekünk. – Nem is mondaná soha. A tűz leégett, és a szoba sötétbe merült. A felfellobbanó utolsó lángok gyengén villogtak a falakon és a padlón. És volt még valami más is. Gyenge suhogások, halk suttogások, mintha maguk a falak beszélgetnének. A régi ház, melynek hosszú évek emléke és számtalan élet ivódott falaiba. Kétezer évnyi élet. A házat úgy építették, hogy tartson – és tartott. Otthonnak építették, és még most is otthon – lágyan körülöleli az embert, melegen magához szorítja, és magának követeli. Léptek követték egymást az agyában – régi-régi léptek, amelyek évszázadokkal korábban végleg elcsendesedtek már. A Websterek léptei. Azoké, akik előtte éltek, 175

akiket Jenkins kiszolgált születésük napjától haláluk órájáig. Történelem. Ez itt a történelem. A drapériákban moccanó, a padlón kúszó, a sarokban ülő, a falakról figyelő történelem. Élő történelem, amit az ember a csontjaiban érez, a vállára nehezedik – régen halott szemek, amelyek visszanéznek az éjszakából. Még egy Webster, látjátok? Nem sokat nézni ki belőle. Értéktelen. Degenerálódott a fajtánk. Nem olyan, mint mi voltunk, míg éltünk. Épp hogy az utolsó példány. Jon Webster megrezzent. – Nem, nem az utolsó – mondta. – Van egy fiam. Nos, nem sokat változtat a lényegen. Azt mondja, hogy van egy fia. Sokat az sem érhet... Webster felállt, és Ebenezer lecsúszott az öléből. – Nem igaz – kiáltott Webster –, a fiam...! Azután ismét leült. A fia az erdőben él, íjjal és nyilakkal játszik, szórakozik. Vesszőparipa – mondta Sara, mielőtt felment a dombra, hogy néhány száz évre álomba merüljön. Vesszőparipa. Nem hivatás. Nem életút. Nem belső szükségszerűség. Vesszőparipa. Kiagyalt valamit. Valamit, aminek se kezdete, se vége. Bármelyik percben abba lehet hagyni, és senki sem veszi észre. Ugyanolyan, mint különféle italreceptek összeállítása. Mint festeni a képeket, melyek senkinek sem kellenek. Mint körbejárkálni őrült robotokkal, és lakások átalakítását kunyerálni. Mint írni a történelmet, amely senkit sem érdekel. Mint indiánt vagy barlangi embert vagy úttörőt játszani íjjal és nyíllal. Mint évszázados álmokat kigondolni nőknek és férfiaknak, akik megcsömörlöttek az élettől, és fantázia után vágynak. Az ember csak ült a székben, bámulta a semmit, amely kitágult szeme előtt, a szörnyű semmit, amely holnappá 176

és holnaputánná lesz. Jobb hüvelykujjával szórakozottan dörzsölni kezdte bal keze fejét. Ebenezer az ember térdére emelte első lábait, és arcába nézett. – Fáj a keze? – kérdezte. – Tessék? – Fáj a keze? Hiszen dörzsöli. Webster kurtán felnevetett. – Nem, csak szemölcsök. – Megmutatta a kutyának. – Jé, szemölcsök! – csodálkozott Ebenezer. – Nem akarja őket megtartani, ugye? Webster habozott. – Nem, azt hiszem, hogy nem. Csak sohasem vettem magamnak a fáradságot, hogy levétessem őket. Ebenezer orra végigszántotta Webster keze fejét. – Megvan! – jelentette ki diadalmasan. – Mi van meg? – Nézze csak meg a szemölcsöket – buzdította Ebenezer. Egy tuskó esett a parázsba, és a fellobbanó tűz fényénél Webster megnézte a kezét. A szemölcsök eltűntek. Bőre sima és tiszta volt. Jenkins a sötétben állt, és hallgatta a csendet, a lágy, alvó csendet, amely átengedte a házat az árnyékoknak, a félig elfelejtett lépteknek, a régen kimondott szavaknak, a falban suttogó és a függönyökben suttogó szájaknak. Egyetlen gondolatától olyan lehetett volna számára az éjszaka, mint a nappal, lencséinek egyszerű átállításától, de az öreg robot változatlanul hagyta látását. Mert így jobban szerette. Itt volt az elmélkedés órája, a nagy becsben tartott idő, amikor a jelen átadta helyét a feltámadó és élő múltnak. A többiek aludtak, de Jenkins nem aludt. Mert a robotok sohasem alszanak. Kétezer évi ébrenlét, húsz évszázados teljes tudat, melyet egyetlen pillanatnyi tudattalanság sem szakított ketté. Hosszú idő – gondolta Jenkins. – Hosszú idő még egy 177

robotnak is. Mert mielőtt az emberek a Jupiterre mentek, már akkor üzemen kívül helyezték a legtöbb régebbi robotot az újabb modellek kedvéért, amelyek jobban hasonlítottak az emberhez, jobb volt a külsejük, jobb volt a beszédük, és fémagyuk gyorsabban reagált. De Jenkins maradt, mert régi és hű szolga volt, mert a Webster-ház nélküle nem lett volna otthon. "Szerettek engem" – gondolta Jenkins. És a két szó vigaszt nyújtott – vigaszt a világban, melyben kevés vigasz volt. A világban, melyben vezető lett a szolga, de vágyott rá, hogy egyszer ismét szolga lehessen. Állt az ablaknál, és kinézett a tornácon át a domboldalon lefelé ballagó tölgyek sötét tömbjeire az éjszakában. Sötétség. Sehol semmi fény. Volt idő, amikor fények világítottak. Barátságos ablakok a folyón túli hatalmas földeken. De az ember elment, és kialudtak a fények. A robotoknak nincs szükségük világításra, látnak sötétben is, mint ahogyan ő is látna – ha akarná. A mutánsok várai pedig olyan sötétek éjszaka, mint amilyen félelmetesek nappal. Most visszatért az ember, egyetlen ember. Eljött, de valószínűleg nem marad itt. Néhány éjszaka itt alszik a nagy hálószobában, az emeleten, azután visszamegy Genfbe. Végigsétál a régi, elfelejtett földeken, átpillant a folyó túloldalára, böngészget a dolgozószoba falait beborító könyvek között, azután felkerekedik és elmegy. Jenkins hirtelen megfordult. Meg kellene néznem, hogy van – gondolta. – Meg kellene tudnom, nincs-e szüksége valamire. Talán felvihetnék neki egy pohárka italt, bár attól félek, hogy a whisky mind megromlott. Ezer év hosszú idő még egy palack jó whiskynek is. Átmerít a szobán, és meleg békesség szállta meg, a régi napok meghitt békessége, amikor boldogan, mint egy kiskutya, sietett a sok megbízást teljesíteni. Valami halk dalfoszlányt zümmögött, míg a lépcsők felé ment. 178

Csak benéz, hogy alszik-e Jon Webster. Ha igen, elmegy, ha nem, megkérdi: "Kényelmesen elhelyezkedett; uram? Nem kíván valamit? Esetleg egy forró puncsot?" Kettesével vette a lépcsőket. Mert most ismét egy Websternek szolgált. Jon Webster magasra tornyozott párnákon feküdt. Az ágy kemény és kényelmetlen, a szoba kicsi és fülledt volt-nem olyan, mint a genfi hálószoba, amelyben csörgedező patak füves partján feküdt, és nézte a mesterséges csillagokat a mesterséges égbolton, beszívta az emberi életnél hosszabb ideig virágzó mesterséges orgonák mesterséges illatát. Itt nem csobogtak rejtett vízesések, nem cikáztak szentjánosbogarak, csak az ágy volt és a szoba, a célnak megfelelően. Webster a takaróra tette kezét, ujjait hajlítgatta és gondolkozott. Ebenezer éppen csak megérintette a szemölcsöket, és a szemölcsök eltűntek. És nem véletlenül történt, hanem szándékosan: Nem csoda volt, hanem tudatos képesség. Mert a csodák néha csődöt mondanak, de Ebenezer biztos volt a dolgában. Olyan képesség talán, amit a "túlsó szobából" szereztek, loptak a szellemektől, melyekre Ebenezer fülelt. Kézrátétel, gyógyító erő, orvosságok nélkül, sebészeti beavatkozás nélkül, csupán bizonyos ismeret, speciális ismeret segítségével. A régi, sötét korokban voltak emberek, akik azt állították, hogy el tudják tüntetni a szemölcsöket, megvették egy pennyért, vagy elcserélték valamiért, vagy más hókuszpókuszt műveltek, és egy idő után néha valóban eltűntek a szemölcsök. Vagy talán ezek a furcsa emberek is a szellemekre figyeltek? Az ajtó halkan megcsikordult, és Webster hirtelen felült. Hang szólalt a sötétben: 179

– Kényelmesen elhelyezkedett, uram? Nem kíván valamit? – Jenkins? – kérdezte Webster. – Igen, uram – mondta Jenkins, és halk léptekkel bement. – Igen, szeretnék valamit – mondta Webster. – Szeretnék beszélgetni magával. A kutyákról. – Nagyon igyekeznek – mondta Jenkins. – És nehéz dolguk van. Mert nincs senkijük. Egy lélek sem. – Itt van nekik maga. Jenkins a fejét rázta. – De nem vagyok elég. Éppen csak a mentoruk vagyok. Nekik ember kellene. Ez a szükséglet velük született. Sok ezer éven át mindig együtt volt az ember és a kutya. Együtt vadásztak. Együtt őrizték a nyájat. Együtt harcoltak az ellenséggel. Míg az ember aludt, a kutya őrizte, és az ember megosztotta vele utolsó falatját, vagy éhen maradt, hogy a kutyája egyen. Webster bólintott. – Igen, azt hiszem, így volt. – Minden este az emberekről beszélnek elalvás előtt – mondta Jenkins. – Körbe ülnek, és az egyik öreg kutya elmeséli valamelyik történetet, mely nemzedékről nemzedékre száll, és ülnek és töprengenek, ülnek és remélnek. – De merre tartanak? Mit akarnak tenni? Van valami tervük? – Egyvalamit látok – mondta Jenkins –, s az talán a jövő halvány sugara. Tudja, a kutyák médiumok. Mindig is azok voltak. Technikai érzékük nincs, ami érthető is, mert nincs kezük. Ahogyan a fém vonzotta az embert, úgy vonzzák a kutyákat a kísértetek. – Kísértetek? – Szóval az, amit az emberek így neveznek. De nem kísértetekről van szó, ebben biztos vagyok. Valamik a másik szobából... Valami más életforma, más síkon. – Úgy érti, hogy a Földön egyidejűleg az élet több síkja létezik? Jenkins bólintott. 180

– Kezdem azt hinni, uram. Van egy füzetem, tele azzal, amit a kutyák hallottak és láttak, és most, ennyi év elteltével, kialakulóban a kép. Persze lehet, hogy tévedek, tudja, ugye, hogy nincs tudományos képzettségem. A régi időkben csupán szolga voltam, uram. De kezdtem elsajátítani egyet-mást, miután... vagyis a Jupiter után, de nagyon nehéz volt. Egy másik robot segített az első kisméretű robotok elkészítésében a kutyáknak, és most a kis robotok elkészítik a másaikat, amikor szükségünk van rá. – És a kutyák? Csak ülnek és figyelnek? – Ó, nem, uram, sok egyebet is cselekednek. Igyekeznek barátságot kötni az állatokkal, megfigyelik a vad robotokat és mutánsokat... – A vad robotokat? Sok van belőlük? Jenkins bólintott. – Sok, uram. Elszórva az egész világon, kis táborokban. Az emberek itt hagyták őket, mikor a Jupiterre mentek. A robotok pedig csoportokba verődtek és dolgoznak. – Mit dolgoznak? – Nem tudom, uram. Többnyire gépeket gyártanak. Technikai beállítottságúak. Csodálkozva várom, hogy mit csinálnak a gépekkel, mi a tervük, mire akarják felhasználni. – Én is – mondta Webster. Belebámult a sötétbe, és azon töprengett, hogyan történhetett, hogy az ember bezárkózott Genfbe, és elvesztette kapcsolatát a világgal. Hogyan lehetett, hogy ők Genfben semmit sem tudtak arról, amit a kutyák csinálnak. Nem tudtak a dolgos robotok kis táborairól, sem a rettegett és gyűlölt mutánsok várairól. Elvesztettük kapcsolatainkat – gondolta Webster. – Kizártuk a világot. Raktunk magunknak egy kis fészket, és abban guggoltunk – a világ utolsó városában. És nem tudtuk, hogy mit történik a városon kívül. Tudhattuk volna, és kellett volna tudnunk, de nem törődtünk vele. Ideje, hogy megint kézbe vegyük az ügyeket – gondolta. 181

– Elvesztünk és megijedtünk, pedig kezdetben még próbálkoztunk is, azután egyszerűen feladtuk. Kezdetben néhányan, akik itt maradtak, ráébredtek az emberi nem nagyságára, látták az emberi kéz hatalmas alkotásait. És megpróbálták fenntartani és tovább folytatni, de nem tudtak vele megbirkózni. És akkor racionalizáltak, mint ahogyan az ember mindent racionalizál. Becsapja magát, mondván, hogy kísértetek nincsenek, és az éjszaka puffanó dolgokat megmagyarázta az első sima szóval, ami éppen eszébe jutott. Nem tudtuk továbbvinni az ügyeket, azért racionalizáltunk, a szavak mögé bújtunk, és a juwainizmus segített ebben. Közel jutottunk az ősök imádásához. Igyekeztünk glorifikálni az emberi nemet. Az ember művét nem tudtuk folytatni, így megpróbáltuk glorifikálni és trónra ültetni, mint minden jót, ami meghalt. Történészek fajává lettünk, mohó ujjakkal ástuk a fajta romjait, és minden semmitmondó tényt szívünkhöz szorítottunk, mint valami kimondhatatlan értékű drágakövet. Ez volt az első fázis, a hobbi, amely felszínen tartott bennünket, mikor tudatára ébredtünk annak, hogy mik vagyunk – zacc az emberiség felfordított csészéjében. De ezen túljutottunk. Ó, biztos, hogy túljutottunk. Körülbelül egy nemzedék ideje alatt. Az ember alkalmazkodó lény, túlél bármit. Hát akkor nem tudunk nagy űrhajókat építeni, és nem tudjuk elérni a csillagokat, és nem tudjuk megfejteni az élet titkát: Na és – akkor mi van? Mi voltunk az örökösök, ránk hagyták a hagyatékot, jobb sorunk volt, mint bármely más fajnak azelőtt, és jobb, mint amit bármelyik remélhetett valaha is. És így ismét racionalizáltunk, és elfelejtettük a faj dicsőségét, mert amíg az fennen ragyogott, addig terhes és lealázó koncepció volt. 182

– Jenkins – szólalt meg Webster józanul – elpazaroltunk tíz teljes évszázadot. – Nem pazarolták el – mondta Jenkins –, talán csak pihentek. De talán most előjöhetnének. Visszajöhetnének hozzánk. – Kellünk mi maguknak? – A kutyáknak szükségük van magukra – mondta Jenkins. – És a robotoknak is. Mert egyik sem volt soha más, csak az ember szolgája. Maguk nélkül elvesznek. A kutyák civilizációt építenek, de nagyon lassan épül. – Talán jobb civilizáció lesz, mint a miénk volt-mondta Webster. – Talán sikeresebb civilizáció. Mert a miénk nem sikerült, Jenkins. – Ez a civilizáció humánusabb – ismerte el Jenkins –, de nem nagyon gyakorlatias. Ez a civilizáció az állatok testvériségére épül, és az érintkező világok pszichikai megértésére és a velük lehetséges közlési és közlekedési kapcsolatok reményére. A lélek és megértés civilizációja, de nem nagyon pozitív. Nincsenek célkitűzései, a technikai segédeszközök minimálisak – csupa tapogatózás az igazság után, olyan irányba, mely mellett az ember elhaladt, és pillantásra sem érdemesítette. – És gondolja, hogy az ember segíthet? – Irányítást adhat – mondta Jenkins. – És jó irányítást? – Ezt nehéz megmondani. Webster a sötétben feküdt, és a takaróba törölte hirtelen megizzadt kezét. – Mondja meg az igazat – szólt, és szavai keményen csengtek. – Azt állítja, hogy az ember irányítást adhat, de az ember újra át is veheti a gyeplőt. Elvetheti mindazt, amin a kutyák fáradoznak, mint használhatatlant. Összegyűjtheti a robotokat, és felhasználhatja technikai képességeiket a régi-régi módon. És mind a kutyák, mind a robotok engedelmeskednének az embernek. 183

– Természetesen – mondta Jenkins –, mert valaha szolgák voltak: De az ember bölcs – az ember jobban tudja. – Köszönöm, Jenkins – mondta Webster. – Nagyon köszönöm. A sötétbe bámult, és látta az igazságot. Lábnyoma még látszott a padlón, és a levegőben éles szaga volt a pornak. A rádiumégő izzott a műszertábla fölött, a kapcsoló, a kerék és a számlapok várakoztak. Erre a napra vártak, amikor szükség lesz rájuk. Webster az ajtóban állt, és beszívta a kő nyirkosságát a poros, kesernyés levegőben. Védelem – gondolta, és a kapcsolót nézte. – Védelem, vagyis valaminek a kívül tartása, berendezés, amely elzárja a helyet minden valóságos és elképzelhető fegyverrel szemben, amellyel a feltételezett ellenség rendelkezhet. Nem kétséges, hogy ugyanaz a védelem, amely az ellenséget kívül tartja, a védetteket is elzárja a külvilágtól. Természetesen nem szükségképpen, de... Átment a helyiségen, megállt a kapcsoló előtt, megfogta, lassan megmozdította, és tudta, hogy működik. Azután karja gyors mozdulatával átfordította a kapcsolót. Mélyen alatta halk, lágy surrogás hangzott fel, jelezve, hogy a gépek működésbe kezdtek. A számlapokon kilengtek a mutatók. Webster habozva a kerékhez nyúlt, megmozdította azt is, és a mutatók villogni kezdtek, megmozdultak az üveg alatt. Gyors, biztos kézzel megfordította a kereket, és a mutatók nekicsapódtak a számlapok ütközőinek. Azután megfordult, elhagyta a pincét, bezárta az ajtót, és felment a málladozó lépcsőkön. Bár működne – gondolta –, bárcsak működne. – Meggyorsította lépteit felfelé a lépcsőkön, a vér dobolt a halántékán. 184

Bárcsak működne! Eszébe jutott a mormolás, amikor a kapcsolót elfordította. Ez azt jelenti, hogy a védelem mechanizmusa, legalábbis részben, működik. De még ha működik is, beváltja-e várakozását? Hátha csak az ellenséget zárja ki, de a bent levőket nem tartja benn? – Hátha csak... Mikor felért az utcára, látta, hogy az ég megváltozott. Szürke, fémes takaró oltotta ki a napot, a város homályban maradt, és a homályt alig enyhítette az automatikus utcai világítás. Gyenge szél legyezgette az arcát. Az elégetett jegyzetek és a térkép szürke, töredezett pernyéje még ép volt a kandallóban. Webster átment a szobán, erőteljesen szétverte a piszkavassal a pernyét, hogy még csak sejteni se lehessen, mi volt az. Nincs többé – gondolta. – Az utolsó kulcs is megsemmisült. A térkép nélkül, a város ismerete nélkül, amely húszévi munkáját vette igénybe, senki sem fogja megtalálni a rejtett helyiséget a kapcsolóval, a kerékkel és a számlapokkal az egyetlen lámpa alatt. Senki sem fogja tudni pontosan, hogy mi történt. És ha valaki sejtené is, nincs semmilyen mód a megbizonyosodásra. De még ha valaki biztosan tudná is, nem tehet ellene semmit. Ezer évvel ezelőtt nem így lett volna. Annak idején az ember a legcsekélyebb utalás alapján is megfejtett bármilyen problémát. De az ember megváltozott. Régi tudását és képességeit elvesztette. Elméje petyhüdtté vált. Egyik napról a másikra élt, minden cél nélkül. De régi hibáit megtartotta – a hibákat, melyeket saját szempontjából érdemekké szépített. Megtartotta rendületlen hitét, hogy ő az egyedüli faj, és övé az egyedüli lét, amely számit – a beképzelt egoizmust, amellyel megtette magát a teremtés urává. 185

Futó lábak zaja hallatszott az utcáról, és Webster felugrott a kandalló mellől. A magas, keskeny ablakhoz lépett. Felkavartam őket – gondolta. – Most futnak. Izgatottak. Csodálkoznak, hogy mi van. Évszázadokig nem mozdultak ki a városból, de most, hogy nem tudnak kijutni, habzó szájjal igyekeznének kifelé. Szélesen elmosolyodott. Lehet, hogy annyira felkavarodnak, hogy talán még tesznek is valamit. A patkányok néha furcsa dolgokra képesek a csapdában, ha előbb meg nem vesznek. És ha mégis kijutnak – nos, akkor joguk van hozzá. Ha kijutnak, megszerezték a jogot, hogy ismét kezükbe vegyék az irányítást. Átment a szobán, egy pillanatra megállt az ajtóban, és megnézte a képet a kandalló fölött. Elfogódottan búcsúüdvözletre emelte kezét. Azután kiment az utcára, és megindult felfelé a dombra, azon az úton, amelyen Sara ment néhány nappal azelőtt. A templom robotjai kedvesek és előzékenyek, halk léptűek és méltóságteljesek voltak. Elvezették oda, ahol Sara feküdt, megmutatták a mellette levő rekeszt, melyet számára tartalékoltak. – Nyilván valamilyen álmot szeretne választani – mondta a robotok vezetője. – Számos mintát mutathatunk. Ízlésének megfelelően keverhetjük is őket. Továbbá... – Köszönöm – mondta Webster –, nem kívánok álmot. A robot megértően bólintott. – Értem, uram. Ön csupán várni akar, el akarja tölteni az idő múlását. – Igen – mondta Webster –, gondolom, így mondják. – Körülbelül mennyi ideig? – Hogy mennyi ideig? – Igen. Mennyi ideig óhajt várni? – Ó, értem – mondta Webster. – Mondjuk örökké. 186

– Örökké! – Örökké a helyes szó, azt hiszem – mondta Webster –, mondhattam volna örökkévalóságot is, de itt már nincs különbség. Semmi értelme játszani a szavakkal, a két szó ugyanazt jelenti. – Igenis, uram – mondta a robot. Nincs értelme a kibúvónak. Természetesen semmi értelme. Nem vállalhatja a kockázatot. Mondhatott volna ezer évet, de lehet, hogy akkor meginogna, lemenne, és visszafordítaná a kapcsolót. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Biztosítani kell a lehetőséget a kutyáknak. Hogy zavartalanul próbálkozhassanak ott, ahol az emberi faj megbukott. És mindaddig, amíg az ember létezik, nem lesz meg ez a lehetőség. Mert az ember beleavatkozna, és mindent elrontana, kinevetné a fal mögötti szellemeket, és ellenezné a vadak megszelídítését és civilizálását. Új út – a gondolkodás és lét új útja –, az ősrégi társadalmi probléma újfajta megközelítése. És ezt nem szabad megfertőznie az emberi gondolkodás áporodott leheletének. Munka után, esténként majd összegyűlnek a kutyák, és az emberről fognak beszélni. Elmesélik a régi-régi történeteket és a régi-régi meséket, és az ember isten lesz. És ez így jobb. Mert egy isten nem tehet semmi rosszat.

187

Jegyzetek a hetedik mondához Néhány évvel ezelőtt egy régi irodalmi töredék került napfényre. Úgy látszik, valamikor terjedelmes írásmű lehetett, és bár csak kis részét fedezték fel, a néhány történet világosan mutatja, hogy a mesefüzér az állatok testvériségének különböző tagjairól szól. A történetek archaikusak, és a nézőpont és az előadásmód manapság idegennek hat. A töredékeket tanulmányozó kutatók egy része egyetért Phogóval abban, hogy valószínűleg nem kutyai eredetűek. A címük Aiszóposz. E monda címe ugyancsak Aiszóposz, és a monda címe a mondával együtt érintetlenül maradt ránk a ködös őskorból. Mi ennek a jelentősége? – kérdik a tudósok. Phogo egész természetesen úgy véli, hogy további láncszemet talált elméletéhez, mely szerint a közölt mondakör emberi eredetű. A kutatók többsége nem ért vele egyet, de a mai napig még nem tettek közzé más kielégítő magyarázatot. Phogo a hetedik mondát érvnek tekinti arra nézve, hogy az ember létezésének azért nincs történelmi bizonyítéka, mert szándékosan eltüntették, mert emlékét kitörölték, hogy legtisztább formájában biztosítsák a kutyai kultúra folyamatosságát. Ebben a mondában a kutyák már elfelejtették az embert. Az emberi faj néhány még élő tagjában nem ismerik fel az embert, hanem ezeket a különös lényeket a régi család után Webstereknek nevezik. De a "Webster" szó sajátságosan gyűjtőfőnévvé alakult. A kutyák úgy gondolnak az emberekre, mint websterekre, míg Jenkins még mindig nagy W-vel gondol rájuk. "Mi az az ember?" – kérdi a farkas, és Dörmögő, a medve hiába próbálkozik, nem tudja megmagyarázni. Jenkins említi a mondában, hogy a kutyáknak egyáltalán nem szabad tudniuk az emberről. Körvonalazza a mese 188

keretében, milyen lépéseket tett az ember emlékezetének eltörlésére. A régi, tábortűzi mesék eltűntek – mondja Jenkins, Phogo a feledtetésre irányuló szándékos összeesküvést látja ebben, és talán nem olyan altruista színben, mint ahogy Jenkins feltünteti – a kutyák méltóságának megmentése érdekében. A mondák eltűntek – mondja Jenkins –, és ennek így kell maradnia. Úgy látszik azonban, hogy mégsem tűntek el. Valahogy a világ egyik távoli sarkában tovább mesélték őket, és így ma is birtokunkban vannak. De ha a mondák fenn is maradtak, maga az ember eltűnt, vagy majdnem teljesen eltűnt. A vad robotok még léteztek a monda keletkezése idején, de nemcsak pusztán a képzelet szüleményei voltak, ma már eltűntek: Eltűntek a mutánsok is, márpedig ők is az emberi nemhez tartoztak. Ha az ember létezett, akkor valószínűleg léteztek a mutánsok is. A mondakört átjáró minden ellentmondás egy kérdéssé szűkíthető: létezett-e az ember? Ha a mondák olvasásakor az olvasó zavarban van, úgy kitűnő társaságban találja magát. Maguk a szakértők és a tudósok, akik egész életüket a mondakör tanulmányozásának szentelték, több adatot ismernek esetleg, de ugyanúgy zavarban vannak, mint az olvasó.

189

VII. AISZÓPOSZ A szürke árnyék a barlang felé kúszott a sziklapárkányon, magában vinnyogva, tehetetlenül és keserű csalódással – mert a Szavak hazugnak bizonyultak. A kora délután ferde napsugarai elmosódó, homályos arcot, fejet és testet világítottak meg, olyat, mint a szakadékokból felszálló reggeli köd. A párkány egyszerre véget ért, az árnyék megállt, és a sziklás falhoz húzódott – mert a barlang nem volt sehol. A párkány ott ért véget, ahol azelőtt a barlang szája nyílt. Körbefordult, mint a pattogó ostor, és visszanézett a völgyre. A folyó sem volt a helyén. Közelebb folyt a sziklához, mint azelőtt. A sziklafalra fecskefészek tapadt ott, ahol sohasem volt fecskefészek. Az árnyék mozdulatlanná merevedett, a bolyhos csápok kiegyenesedtek a fülén, és a levegőt kutatták. Élet jelét érezte! Az illat gyengén szállt a levegőben, hullámai a dombsor üres hajlatai fölött vibráltak. Az árnyék megmozdult, összezsugorodott helyzetéből szétfolyt a perem mentén. Nincs barlang, a folyó megváltozott, és fecskefészek tapadt a sziklafalra. Az árnyék remegett, rosszallóan dörmögve befelé. A Szavaknak igazuk volt. Nem hazudtak. Ez más világ volt. Másféle világ több értelemben is. Világ, annyira tele élettel, hogy a levegő valósággal zúgott az élettől. Lehetséges, hogy a mostani élet nem olyan gyors, vagy nem rejtőzik olyan jól. A farkas és a medve a nagy tölgyfánál találkoztak, és megálltak, hogy elüssék az időt. – Hallom – mondta a farkas –, hogy gyilkosság történt. Dörmögő dörmögött. 190

– Különös gyilkosság, testvér. Gyilkosság megevés nélkül. – Szimbolikus gyilkosság – mondta a farkas. A medve a fejét rázta. – Nekem olyasmit nem mesélhetsz be, hogy szimbolikus gyilkosság létezik. Ez az új pszichológia, amit a kutyák tanítanak, kissé túl messze megy. A gyilkosságnak vagy gyűlölet, vagy éhség az oka. Engem ugyan nem tudnál azon kapni, hogy megölök valakit, és nem eszem meg. Igyekezett sietve tisztázni magát. – Nem mintha egyáltalán ölnék, testvér. Te is tudod. – Természetesen tudom – mondta a farkas. A medve lustán becsukta apró szemét, majd ismét kinyitotta és kacsintott. – Nem mintha nem fordítanék meg néhanapján egy követ, hogy lenyaljak egy-két hangyát az alsó oldaláról, hiszen érted. – Nem hiszem, hogy ezt akár a kutyák is ölésnek tekintenék – mondta megfontoltan a farkas. – A rovar kicsit más, mint az állat és a madár. Soha senki sem mondta, hogy rovaréletet sem szabad kioltanunk. – Rosszul tudod – mondta Dörmögő. – A kánonok világosan kimondják. Életet kioltani tilos. Nem szabad elvenned más lény életét. – Igen, azt hiszem, valóban – mondta szenteskedve a farkas. – Azt hiszem, igazad van, testvér. De még a kutyák sem csinálnak nagy ügyet a rovarokból. Hiszen tudod, hogy mindig jobb és jobb bolhaport akarnak csinálni. És mire való a bolhapor, kérdezlek? Megölni a bolhákat. Igen, erre való. És a bolha él. Tehát a bolhák is élőlények. A medve dühösen csapott egy kis zöld légy után, amely elzúgott az orra előtt. – Lemegyek az etetőállomásra – mondta a farkas. – Nem akarsz elkísérni? – Nem vagyok éhes – mondta a medve. – Különben is túl korán mégy, még nincs etetési idő. A farkas megnyalta a szája szélét. 191

– Néha bevetődöm oda, csak úgy, tudod, véletlenül, és a felelős webstertől kapok egy kis különadagot. – Résen kell lenned – mondta a másik. – Nem semmiért kapod azt a kis különadagot. Biztosan sántikál valamiben. Nem bízom azokban a websterekben. – Pedig ez rendes – jelentette ki a farkas. – Az etetőállomást vezeti, pedig nem volna muszáj neki. Akármelyik robot is elláthatná. De ő kérte ezt a munkát. Belefáradt a semmittevésbe azokban a zárt dobozházakban. Ott üldögél és nevet és beszélget, mintha csak közülünk való volna. Derék fickó ez a Peter. A medve dörmögött. – Azt mondta az egyik kutya, hogy Jenkins szerint nem is Webster a nevük. Azt mondja, hogy ezek emberek... – Mi az, hogy ember? – kérdezte a farkas. – Én csak azt mondtam, amit Jenkins... – Jenkins más olyan öreg, hogy teljesen becsavarodott – jelentette ki a farkas. – Túl sok mindenre kell emlékeznie. Legalább ezeréves. – Hétezer – mondta a medve. – A kutyák nagy születésnapi ünnepséget terveznek a tiszteletére. Csináltatnak neki ajándékba egy új testet. A régi, amit hord, lekopik róla, havonként vagy kéthavonként a javítóműhelyben van vele. A medve bölcsen ingatta a fejét. – Mindent egybevéve, a kutyák sokat tettek értünk. Etetőállomásokat állítottak fel, orvosrobotokat küldenek mindenfelé és minden. A múlt évben őrületesen fájt a fogam... A farkas félbeszakította: – Az etetőállomások jobbak is lehetnének. Azt mondják nekünk, hogy az élesztő ugyanolyan, mint a hús. Ugyanannyi a tápértéke és minden. De az íze nem olyan, mint a húsé. – Honnan tudod? – kérdezte a medve. A farkas csak egy pillanatig dadogott. 192

– Hogy honnan? Hát a nagyapámtól. Igazi vén pokolfajzat az öreg. Hébe-hóba kerített magának egy kis őzhúst. Elmesélte, hogy milyen az íze a vörös húsnak. De akkor még nem volt olyan sok őr, mint manapság. A medve behunyta a szemét, aztán lassan kinyitotta. – Gyakran töprengek azon, hogy milyen íze lehet a halnak – mondta. – Odalent a Fenyőfa-patakban úszkál egy raj pisztráng. Figyeltem őket. Könnyű volna benyúlni a mancsommal, és kiszedni egypárat. – Sietve hozzátette: – Természetesen sohasem csináltam ilyent. – Nyilvánvaló, hogy nem – mondta a farkas. Egyik világ a másik után, mint láncszemek a láncon. Egyik világ a másik baktató világ sarkába lép. Egyik világ a holnap, másik világ a ma. És a holnap tegnap lesz, és a holnap elmúlik. Azzal a kivétellel, hogy múlt nincs. Nincs múlt, egyáltalán nincs, kivéve az emlékeket, amelyek a képzelet árnyékában csaponganak, mint az éjjeli lepkék. Nincs megfogható múlt. Nincsenek festett képek az idő falán. Nincs visszafelé forgatható film, nem lehet látni az egyszer már voltat. Joshua felkelt, megrázta magát, majd leült és vakarózott. Ichabod mereven ült az asztalnál, és dobolt fémujjaival. – Stimmel – mondta a robot. – Nem tudunk változtatni rajta. A tényezők egybevágnak. Nem tudunk a múltba utazni. – Nem – mondta Joshua. – De tudjuk, hol vannak a szellemek – mondta Ichabod. – Igen – mondta Joshua –, tudjuk, hol vannak szellemek. És talán el is tudunk jutni hozzájuk. Most már tudjuk az utat. Egyik út nyitva volt, de a másik zárva. Persze nem zárva, mert hiszen sohasem is volt. Mert múlt nincs, sohasem is volt, nem volt számára hely. Ahol a tegnapnak kellett volna lennie, ott egy másik világ volt. 193

Mint két, egymás nyomában haladó kutya. Egyik kutya kilép, a következő belép. Mint végtelen hosszú sorban a csapágygolyók, melyek egy horonyban gurulnak lefelé, majdnem érik egymást, de azért nem egészen. Mint egy végtelen lánc szemei, melyek olyan lánckeréken futnak, melyen milliárd és milliárd lánchajtó tüske van. – Késő van – mondta Ichabod az órára pillantva. – Készülnünk kell Jenkins ünnepségére. Joshua ismét megrázta magát. – Igen, én is azt hiszem. Nagy napja lesz Jenkinsnek, Ichabod. Gondold csak el, hétezer év! – Kész vagyok – mondta Ichabod –, még reggel kifényesítettem magam, de rajtad elkelne egy kis fésülés. Teljesen kócos vagy. – Hétezer év – mondta Joshua –, nem szeretnék ilyen sokáig élni. Hétezer év és hétezer egymás nyomába lépő világ. Bár ennél jóval több. Egy világ – egy nap. Háromszázhatvanötször hétezer. Vagy lehet, hogy egy világ – egy perc. Sőt esetleg csak egy másodperc. Egy másodperc elválaszthat egymástól két világot, és elég nagy ahhoz is, hogy magába foglaljon két világot. Háromszázhatvanötször hétezerszer huszonnégyszer hatvanszor hatvan... Nagy ügy és végső ügy. Mert múlt nincs. Visszamenni nem lehet, hogy tapasztalni lehetne mindazt, amiről Jenkins beszél, és amelyek vagy igazak, vagy a hétezer év által eltorzított emlékfoszlányok. Nem lehet visszamenni és ellenőrizni a ködös történeteket a házról és a Websterek családjáról és a semmi fölé zárt kupoláról, amely a hegyek közt kuksol, messze, a tengeren túl. Ichabod odalépett a fésűvel és kefével, és Joshua felnyüszített. – Nevetséges – mondta Ichabod –, egyáltalán nem fog fájni. – Legutóbb is – mondta Joshua – majdnem megnyúztál elevenen. Csináld óvatosan. 194

A farkas bekukkantott egy kis különcsemegére, de a csemege nem mutatkozott, ő pedig udvariasabb volt, semhogy kérje. Így hát csak ült, lompos farkával szépen a lábai körül, és nézte Petert, aki friss vesszőt faragcsált a késével. Dagi, a mókus, Peter vállára ugrott az egyik behajló faágról. – Mid van? – kérdezte. – Hajítóvessző – mondta Peter. – Elhajíthatsz akármilyen vesszőt is – mondta a farkas –, ahhoz nem kell szépre faragnod. Felszedheted akármelyik vesszőt, és elhajíthatod. – Ez valami új – mondta Peter –, én találtam ki. Megcsináltam, de nem tudom, hogy micsoda. – Nincs neve? – kérdezte Dagi. – Még nincs – mondta Peter –, majd ki kell gondolnom valamit. – De hiszen – makacskodott a farkas – elhajíthatod akármelyik vesszőt, amelyiket csak akarod. – De nem olyan messzire – mondta Peter – és nem olyan erősen. Ujjai között pörgette a vesszőt, végigtapogatta hengeres simaságát, felemelte, végignézett rajta, hogy egyenes-e. – Nem a kezemmel hajítom – mondta Peter –, hanem egy másik vesszővel és egy zsinórral. Lenyúlt, és felemelte a fa mellől azt, amiről beszélt. – Csak azt nem értem – mondta Dagi –; hogy minek akarod elhajítani a vesszőt. – Nem tudom – mondta Peter –, mulatságból. – Ti, websterek – mondta szigorúan a farkas –, furcsa állatok vagytok. Néha azt hiszem, hogy nincs józan eszetek. – Eltalálhatsz vele akármit, amit megcélzol – mondta Peter –, ha a hajítóvessződ egyenes, és a zsinórod jó. Nem használhatsz akármilyen vesszőt. Keresni és keresni kell... – Mutasd meg – kérte Dagi. 195

– Így ni – mondta Peter, és felemelte a fűzfavesszőt. – Feszes, látod? Rugalmas. Meghajlítod és visszaugrik, és olyan, mint az előbb. A két végét összekötöttem egy zsinórral, a hajítóvesszőt ráteszem, így, egyik végével a zsinóron, aztán visszahúzom... – Azt mondtad, hogy eltalálsz bármit, amit akarsz – mondta a farkas –, gyerünk, mutasd. – Mit találjak el? – kérdezte Peter. – Válasszátok ki. Dagi izgatottan felmutatott: – Azt a rigót ott a fán... Peter felemelte kezét, hátrahúzta a zsinórt, a vessző, melynek két végére a zsinórt kötötte, ívvé hajlott. A hajítóvessző sivítva kirepült. A rigó, tollak szertehulló esőjében, hirtelen lezuhant az ágról, lágyan koppant a földön, és ott feküdt a hátán, apró, tehetetlen, görcsösen összehúzott karmait az égre meresztve, csőréből vér folyt, és megfestette a feje alatt fekvő levelet. Dagi megmerevedett Peter vállán, a farkas felállt. Hirtelen csend támadt, mozdulatlan levelek csendje, a déli ég kékjében úszó felhők csendje. A borzalom elfojtotta Dagi szavait: – Megölted. Meghalt! Te ölted meg! Peter az ijedtségtől dermedten tiltakozott: – Nem tudtam. Még sohasem céloztam élőlényre. Mindig csak tárgyakra céloztam... – De megölted. Pedig nem szabad ölni, soha! – Tudom – mondta Peter. – Tudom, hogy nem szabad. De hisz te mondtad, hogy rá célozzak. Te mutattad. – Nem gondoltam, hogy megölöd! – sikította Dagi. – Azt gondoltam, hogy csak megijeszted, és felrebben. Olyan szájas volt, és mindig csak ült... – Mondtam, hogy a vessző erősen talál. A webster földbe gyökerezett lábbal állt. Messze hord és erősen – gondolta. – Messze, erősen és gyorsan. – Ne emészd magad, pajtás – mondta halkan a farkas. – Tudjuk, hogy nem akartad. Hármunk közt marad. Nem mondjuk meg senkinek. 196

Dagi Peter válláról egy faágra ugrott, onnan sivította: – De én megmondom! Megyek és megmondom Jenkinsnek. A farkas szeme hirtelen vérbe borult a dühtől. – Te mocskos kis besúgó! Tetves fecsegő! – Megmondom! – üvöltötte Dagi. – Majd meglátjátok. Megyek és megmondom Jenkinsnek. Fellibbent egy magasabb ágra, végigfutott rajta, átugrott egy másik fára. A farkas gyorsan mozdult. – Várj! – kiáltotta Peter élesen. – Nem tud odáig menni a fákon – mondta gyorsan a farkas. – Le kell jönnie, és átfutnia a réten. Sose aggódj. – Nem – mondta Peter –, elég volt az ölésből egy is. – De tudod, hogy megmondja... Peter bólintott. – Igen, biztosan. – Meg tudnám akadályozni, hogy megmondhassa. – Valaki majd meglát téged is, és elárul – mondta Peter. – Nem, farkas, nem engedem, hogy megtedd. – Akkor legjobb, ha meglépsz – mondta a farkas. – Tudok egy helyet, ahol elrejtőzhetsz úgy, hogy ezer évig sem találnak rád. – Nem vinném el szárazon – mondta Peter. – Szemek figyelnek az erdőben. Nagyon sok szem. Megmondanák, hová mentem. Az az idő elmúlt, amikor még valaki elrejtőzhetett. – Azt hiszem, igazad van – mondta lassan a farkas. – Igen, nyilvánvalóan igazad van. Megfordult, és a lehullott rigóra nézett. – Mit gondolsz, nem kellene eltüntetni a bizonyítékot? – kérdezte. – A bizonyíték... – Hogyne, világos. – A farkas gyorsan előrelépett, fejét leeresztette, ropogtató hang hallatszott, aztán a farkas megnyalta a szája szélét, leült, és farkát lábai köré rakta. – Te meg én jól kijönnénk egymással mondta –, igen, az az érzésem, hogy jól kijönnénk egymással. Hasonlók vagyunk. Orrán egy áruló toll lebegett. 197

Az új test gyönyörű volt. Nagykalapáccsal sem lehetett behorpasztani, és annyi mechanizmus volt rajta, hogy felsorolni sem lehetett. Jenkins kapta születésnapi ajándékba. Mellkasán szép kalligrafikus betűkkel be volt vésve: Jenkinsnek a kutyáktól "De sohase fogom viselni – gondolta Jenkins. – Túl parádés ez nekem, túl cifra az olyan öreg robotnak, mint én vagyok. Nem érezném benne jól magam." Lassan előre-hátra hintáztatta magát a hintaszékben, és figyelte a szél zúgását az ereszcsatornában. "Jó szívvel adták. A világért sem szabad megsértenem őket. Néha majd felveszem a látszat kedvéért, hogy kedvükben járjak. Nem volna helyes, ha fel sem venném, mikor annyit fáradoztak, és megcsináltatták nekem. De mindennap nem – csakis ünnepi alkalomra: Talán a Webster-piknikre. A pikniken jól kell mutatnom. Nagy ügy lesz, összejönnek az egész világból a megmaradt websterek. És azt akarják, hogy velük legyek. Igen, mindig azt akarják, hogy velük legyek. Mert én Webster-robot vagyok. Igen, uram, mindig is az voltam, és az leszek." Fejét lehajtotta, és suttogott a szobában. Szavakat, amelyekre ő és a szoba emlékeztek. Rég múlt idők szavait. Egyik bútor megreccsent, és a hang összecsengett az időtől patinás szobával, a széllel az ereszcsatornában és a kémény torkának suttogásával. "Tűz – gondolta Jenkins. – Milyen régen égett már a kandallóban. Az emberek szerették a tüzet. Üldögéltek előtte, bámulták, és képeket láttak benne. És álmodoztak.

198

De az emberek álmai – gondolta Jenkins – elmúltak. Elmentek a Jupiterre, vagy eltemetkeztek Genfben, és igen gyengén újrasarjadtak a mai websterekben. A múlt – gondolta – túlságosan velem van, és haszontalanná tesz. Túl sok az emlékem, olyan sok, hogy fontosabbnak érzem az emlékeket, mint a mai tennivalókat. A múltban élek, pedig nem szabad így élni. Joshua azt mondja, hogy múlt nincs, és Joshuának tudnia kell. A kutyák közül neki kell legjobban tudnia. Nagyon erősen igyekezett megtalálni a múltat, hogy utazhasson benne, vissza az időben, ellenőrizni azt, amit mondtam neki. Azt hiszi, hogy csal az emlékezetem, hogy régi robotmeséket fundálok ki, melyek fele igazság, fele fantázia, és kikerekítem a mese kedvéért. A világért sem vallaná be, de ezt gondolja a himpellér. Nem sejti, hogy tudom, pedig tudom. Nem tud becsapni – gondolta elégedetten Jenkins. – Egyikük sem tud becsapni. Ismerem őket a kezdet kezdetétől, tudom, hogy mi mozog bennük. Segítettem Bruce Websternek még első kísérleteinél. Hallottam az első szót, amit kutya kimondott. És ha ők elfelejtették – én nem felejtettem el egyetlen pillantást, szót és gesztust sem: Talán természetes, hogy ők elfelejtették. Nagy dolgokat vittek véghez. Hagytam, hogy minél kevesebb beavatkozással tegyék, és így volt a legjobb. Ahogy Jon Webster mondta, akkor éjszaka – nem is olyan régen. Ezért tette Jon Webster azt, amit tett, ezért zárta el a külvilágtól Genf városát. Mert Jon Webster volt. Senki más nem tehette volna. Azt gondolta, hogy elzárja az emberi fajt, és szabad utat enged a Földön a kutyáknak. De valamiről megfeledkezett. Elfeledkezett a fiáról és a kis társaságáról, akik aznap reggel íjakkal és nyilakkal kimentek a városból, hogy barlangi férfit és barlangi asszonyt játsszanak. És a játék – gondolta Jenkins – keserű valósággá vált. Majdnem egy évezred valósággá. Amíg meg nem 199

találtuk és vissza nem hoztuk őket ide a Webster-házba, ahonnan az egész kiindult." Jenkins összekulcsolta kezét az ölében, fejét lehajtotta, és lassan hintázott előre-hátra. A hintaszék recsegett, a szél fütyült kint, egy ablak zörgött. A kandalló beszélt kormos torkával, más időkről, más emberekről és más szelekről, melyek valaha nyugatról fújtak. "A múlt – gondolta Jenkins – hiábavaló dolog. És ostobaság, amikor olyan sok a tennivaló. Olyan sok problémával kell még megbirkózniuk a kutyáknak. Például a túlnépesedéssel. Túl sokáig gondolkoztunk és beszéltünk erről. Túl sok a nyúl, mert sem farkas, sem róka nem ölhet. Túl sok a szarvas, mert a hegyi oroszlán és a farkas nem ehet húst. Túl sok a görény, túl sok az egér, túl sok a vadmacska, a mókus, sündisznó és a medve. Tiltsd meg a nagy szabályozót, az ölést, és nyakadon a túlnépesedés. Szüntesd meg a betegségeket, és fürge orvosrobotokkal gyógyítsd ki a sérüléseket, és megszűnt a másik szabályozó tényező is. Az ember gondoskodott erről – gondolta Jenkins. – Igen, az ember alaposan gondoskodott róla. Megölt mindent, ami útjában volt-akár embert, akár állatot. Az ember sohasem gondolt az állatok nagy közösségére, álmában sem jutott eszébe, hogy a görény és a mosómedve és a medve együtt járják az élet útját, közös terveket szőjenek, segítsék egymást, félretéve minden természetes különbséget. De a kutyák gondoltak rá. És megvalósították. Mint egy gyerekmese – gondolta Jenkins. – Mint annak a rég letűnt kornak gyermekes képzelgése. Mint a Szentírás története az oroszlánról és a bárányról. Mint egy Walt Disney-rajzfilm, azzal a különbséggel, hogy a film sohasem látszott igaznak, mert emberi filozófia volt az alapja." 200

Az ajtó nyikorgott, és léptek koppantak a padlón, Jenkins megfordult a székben. – Helló, Joshua, helló, Ichabod – mondta. – Kerüljetek beljebb. Csak üldögéltem és gondolkoztam. – Erre jártunk – mondta Joshua –, és világosságot láttunk. – A világításra gondoltam – mondta Jenkins –, arra az estére, ötezer évvel ezelőtt, amikor Jon Webster megérkezett Genfből. Sok évszázad óta az első ember, aki idejött. Felment az emeleti hálószobába, a kutyák mind aludtak, és én megálltam az ablaknál, és kinéztem a folyón túlra. Sehol sem látszott fény. És én itt álltam, és azokra az időkre gondoltam, amikor még látszottak fények, és azon töprengtem, hogy lesznek-e még valaha is. – Most vannak – mondta Joshua nagyon halkan. – Ma este mindenütt az egész világon fények gyúlnak. Még a barlangokban és az odúkban is. – Igen, tudom – mondta Jenkins –, több is, mint valaha. Ichabod a sarokban álló, csillogó robottesthez lépett, és kezével szinte gyengéden megsimogatta. – Nagyon kedves volt a kutyáktól – mondta Jenkins –, hogy megajándékoztak ezzel a testtel. De nem kellett volna. Egy kis foltozással még a régi is elég jó. – Azért adták, mert szeretnek – mondta Joshua. – Ez a legkevesebb, amit a kutyák tehettek. Próbáltunk mást is tenni érted, de sohasem engedted. Bár megengednéd, hogy megépítsük neked az új házat, felszerelve a legújabb vívmányokkal. Jenkins a fejét ingatta. – Úgysem volna semmi haszna, mert nem tudnék ott élni. Látod, ez a ház az otthonom. Mindig ez volt az otthonom. Csak foltozgatni kell, mint a régi testemet, és én boldog vagyok benne. – De egyedül vagy. – Nem vagyok egyedül – mondta Jenkins –, a ház egyszerűen zsúfolt. 201

– Zsúfolt? – kérdezte Joshua. – Emberekkel, akiket ismertem – mondta Jenkins. – Hű, micsoda test! – mondta Ichabod. – Bár felpróbálhatnám. – Ichabod! – kiáltotta Joshua. – Gyere ide! El a kezekkel attól a testtől. – Ugyan, hagyd az ifjoncot – mondta Jenkins –, ha egyszer átjössz, amikor nem leszek elfoglalva... – Nem – mondta Joshua. Egy ágacska kapargált és tapogatózott apró ujjakkal az ablaktáblán. Egy tetőcserép zörgött, és a szél végigtáncolt a háztetőn. – Örülök, hogy benéztél – mondta Jenkins –, éppen beszélni akartam veled. Előre-hátra hintálta magát, és a hintaszék nyikorgott. – Nem tartok örökké én sem – mondta Jenkins –, hétezer év több, mint amennyit elvárhattam az élettől. – Az új testtel – mondta Joshua – háromszor hétezret is megérsz. Jenkins a fejét rázta. – Nem a testre gondolok. Az agyra. Tudod, hogy mechanizmus. Jól megcsinálták, hosszú időre szól, de nem tarthat örökké. Egyszer valami elromlik, és az agy felmondja a szolgálatot. A hintaszék recsegett a szoba csöndjében. – Ez lesz a halál – mondta Jenkins –, ez lesz a végem. És ez rendben is van. Így kell lennie. Mert már úgysincs sok haszna, hogy vagyok. Volt idő, amikor szükség volt rám. – Nekünk mindig szükségünk lesz rád – mondta Joshua kedvesen –, nem tudnánk meglenni nélküled. De Jenkins folytatta, mintha semmit sem hallott volna. – Beszélni akarok veled a websterekről. Beszélnem kell róluk. Szeretném, ha megértenéd. – Megpróbálom megérteni – mondta Joshua. – A kutyák webstereknek nevezik őket, és rendben is van – mondta Jenkins –, nem fontos, hogy minek nevezitek őket, a lényeg, hogy tudjátok, kicsodák. 202

– Néha embereknek nevezed őket, néha meg webstereknek, ezt nem értem – mondta Joshua. – Tulajdonképpen emberek – mondta Jenkins –, ők uralták a Földet. Volt köztük egy család, annak a neve volt Webster. És nekik köszönhetitek az egész ügyet. – Miféle ügyet? Jenkins körbefordult, aztán megállt. – Milyen feledékeny vagyok – mormogta –, milyen könnyen felejtek. Összezavarodom. – Valami ügyről beszéltél, amit a webstereknek köszönhetünk. – Ja – mondta Jenkins –, persze, persze. Vigyáznotok kell rájuk. Törődnötök kell velük, és vigyáznotok kell rájuk. Főleg vigyázni. Lassan hintázott, gondolatok cikáztak az agyában, és a hintaszék recsegett közben. Hát majdnem megtetted – gondolta. – Majdnem elrontottad az álmot. De idejében észbe kaptam. Igen, Jon Webster, idejében fékeztem magam. Hű maradtam, Jon Webster. Nem mondtam el Joshuának, hogy a kutyák valaha az ember ölebei voltak, és az ember emelte őket oda, ahol most vannak. Ezt sohasem szabad megtudniuk. Hogy emelt fővel járhassanak. Hogy folytassák a munkájukat. A tűznél mesélt régi mesék feledésbe merültek, és jobb is így. Pedig szeretném elmondani nekik. Isten látja, hogy szeretném elmondani nekik. Figyelmeztetni őket, hogy mi ellen védekezzenek. Szeretném elmondani nekik, hogyan töröltük ki az Európából visszahozott barlangi emberekből a régi ideákat. Hogyan feledtettük el velük mindazt, amit tudtak. Hogyan töröltük ki tudatukból a fegyvereket, hogyan tanítottuk őket szeretetre és békére. És vigyázni kell, nehogy egy nap újra felelevenedjenek azok a tendenciák – a régi emberi gondolkodásmód. – De azt mondtad... – makacskodott Joshua. Jenkins legyintett. – Semmi, Joshua. A vén robot motyogása. Az agyam néha elhomályosul, és akkor olyasmit mondok, amit 203

nem is gondoltam. Olyan sokat gondolok a múltra – te meg azt mondod, hogy nincs múlt. Ichabod összekuporodva ült a padlón, és felnézett Jenkinsre. – Nincs bizony – mondta. – Ellenőriztük vasárnaptól negyvenféleképpen, és az összes adat egybevág. Minden egyezik. Múlt nincs. – Nincs tere – mondta Joshua. – Utazol visszafelé az idő görbéjén, és nem a múltra találsz, hanem másik világra, a tudat más keretére. A Föld persze ugyanaz vagy majdnem ugyanaz. Ugyanazok a fák, a folyók, a hegyek, de nem az a világ, amit ismerünk. Mert az más életet élt, másképpen alakult. A mögöttünk levő másodperc egyáltalán nem a mögöttünk levő másodperc, hanem egy másik másodperc, egy teljesen elkülönült időszektor. Mi mindig ugyanabban a másodpercben élünk. Ennek a másodpercnek a határain belül mozgunk, ezen az icipici időn belül, amely konkrét világunk számára adatott. – A hiba az időnyilvántartásunkban volt – mondta Ichabod. Megakadályozott bennünket, hogy úgy fogjuk fel, amilyen a valóságban. Mert mindig azt gondoltuk, hogy az időn át haladunk, holott a valóságban sohasem volt így. Egyszerűen csak az idővel együtt haladtunk. Azt mondtuk, megint elmúlt egy másodperc, megint elmúlt egy perc, egy óra, egy nap, amikor a valóságban a másodperc, a perc vagy az óra sohasem múlt el, hanem mindig ugyanaz volt. Csak haladt előre, és mi vele együtt haladtunk. Jenkins bólintott. – Értem: Mint uszadék fa a folyón. A forgács-együtt halad a folyóval. A táj változik a folyó partján, de a víz ugyanaz. – Durván ez az – mondta Joshua. – Kivéve, hogy az idő merev folyó, és a különböző világok szilárdabban vannak rögzítve a helyükön, mint az uszadék fa a folyón. – És a szellemek azokban a más világokban élnek? 204

Joshua bólintott. – Biztos, hogy így van. – És most – mondta Jenkins –, gondolom, azon fáradozol, hogy megtaláld a módját, hogyan lehet ezekbe az egyéb világokba utazni: Joshua lagymatagon vakart egy bolhacsípést. – Persze – mondta Ichabod. – Több térre van szükségünk. – De a szellemek... – Nem biztos, hogy mindegyik világban szellemek vannak mondta Joshua. – Lehetnek üres világok is. Megtaláljuk az üres világokat, mert szükségünk van rájuk. Ha nem találunk teret, nehézségeink lesznek. A népesedési nyomás gyilkossági hullámot okozhat, és visszavet bennünket oda, ahonnan indultunk. – Már van gyilkosság – mondta Jenkins csendesen. Joshua homlokát ráncolta, és hátracsapta a fülét. – Mégpedig milyen különös. Gyilkosság felfalás nélkül. Vér nélkül. Mintha csak felfordultak volna. Orvostechnikusaink már félig beleőrültek. Ne találják semmi okát a halálnak. Nincs semmi hiba a szervezetben. – De mégis meghaltak – mondta Ichabod. Joshua közelebb húzódott, és lehalkította a hangját: – Attól félek, Jenkins, hogy... – Semmi ok a félelemre. – De igen. Angus mondott valamit. Attól tart, hogy valami szellem... valahogy átjött... Szélroham süvöltött a kandalló torkán keresztül, és dühöngött az ereszcsatornában. Egy másik valami közeli, sötét sarokban dudált. A félelem menetelt végig a háztetőn, dobbanó, tompa léptekkel, le-fel a zsindelyeken. Jenkins összerázkódott, és feszülten tartotta magát egy újabb összerázkódás ellen. Hangja csikorgott, mikor megszólalt: 205

– Senki sem látott még szellemet. – A szellemeket nem lehet látni. – Igaz – mondta Jenkins. – A szellemeket nem lehet látni. Az ember is ezt mondta valamikor. A szellemet, a kísértetet nem lehet látni – de érezni a jelenlétét. A vízcsap tovább csepeg, pedig szorosan elzártuk, és a karmok kaparásznak az üvegen, és a kutyák üvöltenek valamire az éjszakában, és lábnyomok nincsenek a hóban. És ebben a pillanatban karmok kaparásztak az üvegen. Joshua felállt és megmerevedett, mint egy kutyaszobor, egyik lábát felemelte, ajkai hátrahúzódtak, dühös morgásra készült. Ichabod ugrásra készen fordult az ajtó felé, figyelve és várakozva. A kaparás ismét felhangzott. – Nyisd ki az ajtót – mondta Jenkins Ichabodnak –, valaki be akar jönni. Ichabod átment a fojtott csendben a szobán, és kinyitotta a csikorgó ajtót. Nagy ugrással a mókus termett benn, és egyenesen Jenkins ölébe ugrott. – Hiszen ez Dagi – mondta Jenkins. Joshua megint leült, szája kisimult, ajka újra eltakarta éles metszőfogait. Ichabod ostobán, fémesen vigyorgott. – Láttam, amikor csinálta – rikoltott Dagi. – Láttam, amikor megölte a rigót. Egy hajítóvesszővel. És a tollak csak úgy röpködtek. És véres volt a falevél. – Nyugodj meg – mondta Jenkins gyengéden. – Pihenj kicsit, aztán mondd el. Nagyon izgatott vagy. Láttad, hogy valaki megölt egy rigót? Dagi mélyet lélegzett, a fogai vacogtak. – Peter volt – mondta. – Peter? – Peter, a webster. – Azt mondod, hogy egy vesszőt hajított? – Egy másik vesszővel hajította. A két végét összekötötte egy zsinórral, és meghúzta a zsinórt, és a vessző ívvé hajlott... 206

– Tudom – mondta Jenkins –, tudom... – Tudod? Mindent tudsz róla? – Igen – mondta Jenkins. – Íj és nyíl volt. Ahogy kimondta, abban volt valami, amitől elnémult a másik három, a szoba nagynak és üresnek látszott, az ablaküvegnek csapódó ág zaja nagyon messziről hangzott, üresnek, kongónak, a segítség reménye nélkül panaszkodónak. – Íj és nyíl? – kérdezte végül Joshua. – Mi az az íj és nyíl? "Hát még ha tudnád, mi volt!" – gondolta Jenkins. Mi az íj és nyíl? A végén kezdte. Kanyargó ösvény, amely a háború dübörgő útjává terebélyesedik. Játékszer és fegyver és az emberi tervezés diadala. Az atombomba első halvány moccanása. Az életforma jelképe. És egy gyerekvers néhány sora: Ki ölte meg a rigót? Szólt a veréb halkan: Íjammal és nyilammal Én öltem meg a rigót. Valami, amit elfeledtek, és most újra felfedezték. Az történt, amitől mindig tartottam. Fölegyenesedett székében, és lassan felállt. – Ichabod – mondta –, szükségem lesz a segítségedre. – Hogyne – mondta Ichabod –, amit csak kívánsz. – A testet – mondta Jenkins –, fel akarom venni az új testet. Át kell helyezned az agyszekrényemet. Ichabod bólintott. – Tudom, hogyan kell csinálni, Jenkins. Joshua hangja hirtelen félelemmel telt meg: – Mi az, Jenkins? Mit akarsz csinálni? – Elmegyek a mutánsokhoz – válaszolta nagyon lassan Jenkins. Annyi év után elmegyek hozzájuk, hogy a segítségüket kérjem. 207

Az árnyék lefelé gomolygott a dombon, elkerülte az erdő tágas, holdsütötte tisztásait. Tudta, hogy a holdfényben csillog, pedig nem akarta, hogy lássák. Nem szabad a többieknek, az utána jövőknek a vadászatát elrontania. Mert jönnek a többiek is. Persze nem tömegesen, hanem gondos terv szerint, egyenként, nagy távolságra egymástól, hogy e csodálatos világ élőlényei riadót ne fújjanak. Ha riadót fújnak, az a vég kezdete. Az árnyék a sötétben lopakodott, a földhöz lapulva, és magasra kinyújtott, rezzenő idegszálakkal kémlelte az éjszakát. Szétválasztotta az ismert impulzusokat, osztályozta őket borotvaéles agyában, elraktározta, és ellenőrizte velük ismereteit. Volt köztük ismerős, volt titokzatos, volt megfejthető. De volt egy, amely borzalommal töltötte el. Szorosan a földhöz lapult, csúf fejét egyenesen, laposan kinyújtotta, érzékeit elzárta az éjszaka lüktető benyomásai elől, és egyedül arra összpontosította, ami felfelé jött a dombon. Ketten voltak, egymástól különbözőek. Lelkében düh ébredt, és bugyborékolni kezdett a torkában, teste megfeszült félig várakozva, félig különös, görcsös borzadályban. Felemelkedett kissé a földről, és még mindig fekve, lefelé hömpölygött a dombról, átlósan, hogy elvágja a két élőlény útját. Jenkins ismét fiatal volt, fiatal és erős, testben-lélekben friss és fürge. Nagy léptekkel sietett a szélfútta, holdvilágos dombokon át. Csodálatosan tisztán hallotta a falevelek legkisebb neszét és a madarak halk csiripelését álmukban, és ennél többet is. Igen, sokkal többet – állapította meg örömmel. A test kész csoda volt. Nagykalapáccsal sem lehetett behorpasztani, és sohasem rozsdásodott be. És ez még nem is volt minden. "Sohasem képzeltem – gondolta –, 208

hogy ennyire más lehet egy test. Sohasem tudtam, hogy tulajdonképpen milyen rozoga és nyűtt volt már a régi. Eredetileg sem volt valami kiváló munka, bár kétségtelenül a legjobb volt, amit annak idején készíteni tudtak. De ez a szerkezet egyszerűen csodálatos, a sokoldalúsága pedig bámulatos." Persze robotok készítették. A vad robotok. A kutyák megállapodtak velük, hogy készítsék el ezt a testet. A kutyák nem álltak valami szoros kapcsolatban a robotokkal. Jól megfértek ugyan egymással és minden – de csak mert békén hagyták egymást, nem zavarták egymás köreit, és egyik fél sem volt túl kíváncsi. Nyúl moccant az egyik üregben – és Jenkins tudott róla. Mosómedve kezdte éjféli barangolását, és Jenkins róla is tudott, sőt tudott ravasz, sunyi kíváncsiságáról is, amely elöntötte agyát apró szeme mögött, miközben egy mogyoróbokorból leskelődött. És balra, az egyik fa alatt medve aludt összegömbölyödve, és ínyencfalatokról álmodott, vadméhek mézéről és a patakból kiemelt pisztrángokról és egy felfordított kőről és csemegének hangyákról. Mindez meghökkentő volt, de természetes. Olyan természetes, mint ahogyan a lábát emelgette járás közben, vagy mint a normális hallás. De nem hallás volt és nem látás. Nem is képzelődés. Mert Jenkins hűvös tárgyilagos biztonsággal tudott a nyúlról a vackában és a mosómedvéről a mogyoróbokorban és az álmodó medvéről a fa alatt. Szóval ilyen testük van a vad robotoknak – gondolta –, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ha nekem ilyent készítettek, saját maguknak is ilyet készítenek. Nagyot haladtak ők is hétezer év alatt, ugyanúgy, mint a kutyák az ember kivonulása óta. De mi nem törődtünk velük, és ennek így kellett lennie. A robotok haladtak a maguk útján, a kutyák is a magukén, és nem kérdezték, hogy mit csinál a másik, és nem is voltak rá kíváncsiak. Míg a robotok űrhajókat építettek, és kilőtték a csillagokra, míg ilyen testeket szerkesztettek, míg matematikával és mechanikával dolgoztak, addig a 209

kutyák állatokkal dolgoztak, összekovácsolták az ember korában vad- és vadászott állatok testvériségét, figyelték a szellemeket, és szondázták az idő mélységeit, hogy végül megállapítsák: idő nincs. Nem kétséges, hogy ha a kutyák és a robotok ilyen messzire jutottak, a mutánsoknak még messzebb kellett jutniuk. És meg fognak hallgatni – gondolta Jenkins –, mert olyan problémával állítok be, amely közvetlenül rájuk tartozik. Mert a mutánsok is emberek életmódjuk ellenére is emberek fiai. Most már nem neheztelnek, mert az ember neve egy nyári napon egyenlővé vált a széllel szálló porral, a levelek mozgásával, és semmivel sem több annál. Egyébként hétezer évig nem zavartam őket – nem mintha valaha is zavartam volna őket. Joe a barátom volt, legalábbis amennyire egy mutánsnak barátja lehet. Velem szóba állt, amikor emberekkel nem volt hajlandó beszélni. Meghallgatnak – és megmondják, hogy mit tegyek. És nem fognak kinevetni. Mert ez nem nevetséges. Íj és nyíl, de nem nevetséges. Valaha lehet, hogy mulatságos volt, de a történelem sok mindent megfoszt nevetséges voltától. Ha a nyíl tréfa, az atombomba is az, ugyanúgy a betegséggel telített porfelhő, amely kürt egész városokat, ugyanígy a süvítő rakéta, amely tízezernyi mérföld távolságban esik le, és megöl egymillió embert. Igaz, hogy most nincsen több millió ember. Mindössze néhány száz, azokban a házakban élnek, melyeket a kutyák építettek nekik még akkor, amikor tudták, hogy kik az emberi lények, és ismerték ősi kapcsolataikat, és isteneknek tekintették az embereket. És mesélték a régi meséket a tűznél, téli estéken, és várták a napot, amikor az ember majd visszatér, megveregeti fejüket, és azt mondja majd: "Jól sáfárkodtál, régi, hű szolgám!" "Ez pedig nem helyes – gondolta Jenkins lefelé baktatva az egyik lejtőn –, egyáltalán nem helyes. Mert az emberek nem érdemelték meg az imádatot, nem érdemelték meg az istenné emelést. Az Úr látja 210

lelkemet, magam is szerettem őket éppen eléggé. Szeretem őket ma is, ami azt illeti, de nem azért, mert emberek, hanem néhány ember emléke miatt. Nem volt helyes, hogy a kutyák házat építsenek az embereknek. Mert a kutyák sokkal jobban végezték a dolgukat, mint az ember valaha is. Ezért kitöröltem emlékezetükből az embert, bármilyen hosszú és lassú munka volt is. Hosszú évek során eltüntettem a mondákat, homályba borítottam az ember emlékét, és most az embereket webstereknek nevezik, és nem tudják, hogy kicsodák. Töprengek: vajon jól tettem-e? Árulónak éreztem magam, és keserű éjszakákat töltöttem ébren, míg a világ aludt, és ültem a hintaszékben, és hallgattam a szél zúgását a tető felett. Mert olyasmit cselekedtem, amihez talán nem is volt jogom. Olyasmit, ami talán nem is tetszett volna a Webstereknek. Igen, így tartottak hatalmukban, és még ma is hatalmukban tartanak, mert sok ezer év után is, ha valamit teszek, elfog az aggály, hogy nekik esetleg nem tetszene. De most tudom, hogy igazam volt. Az íj és a nyíl a bizonyíték. Valaha azt gondoltam, hogy az ember talán rossz úton indult el, hogy valahol a ködös, sötét vadságban, ami a bölcsője és a gyermekkora volt, rossz lábbal indult, rossz irányba fordult. De most látom, hogy tévedtem. Az embernek csak egy útja van, csak egy úton járhat – az íj és a nyíl útján. Pedig nagyon igyekeztem, igazán megpróbáltam mindent. Amikor összegyűjtöttük a szétszóródottakat, és hazahoztuk őket a Webster-házba, elvettem fegyvereiket, nemcsak a kezükből, hanem a gondolatukból is. Újra kiadtam az irodalmat, a kiadható irodalmat, a többit elégettem. Újratanítottam őket olvasni és énekelni és gondolkodni. És a könyvekben nyoma sem volt háborúnak és fegyvereknek, gyűlöletnek vagy történelemnek – mert a történelem 211

gyűlölet –, sem csatáknak, sem hősiességnek, sem kürtöknek. De elvesztegettem vele az időmet – gondolta Jenkins. – Most már tudom, hogy hiábavaló fáradság volt. Mert az ember feltalálja az íjat és a nyilat, bármit tegyünk is. Lement a hosszú lejtőn, átlépett a folyónak futó hegyi patakon, és ismét felfelé kapaszkodott a szikla koronázta, sötét, meredek hegyen. Apró mocorgásokat hallott, és új teste megmondta, hogy egerek surrannak a fű alagútjaiban. És egy pillanatra felfogta a futkosó, játékos egerek piciny boldogságát, a boldog kis egerek alaktalan, formátlan, apró gondolatfoszlányait. Egy menyét kúszott végig egy ledőlt fatörzsön, gonoszsággal a lelkében, az egerekre gondolt, a régi idők gonosz emlékeivel, mert valamikor a menyétek lakomája az egér volt. Vérszomj és félelem keveredett benne, félelem, hogy mit tennének a kutyák, ha megölne egy egeret, félelem a vigyázó szemek százaitól, melyek figyelték, hogy ne forduljon elő gyilkosság, amely valaha az egész világot át- és átfonta. De az egyik ember ölt. A menyét nem mer ölni, de az egyik ember ölt. Talán akaratlanul, rosszindulat nélkül, de mégis ölt. Pedig a Kánon azt mondja, hogy életet elvenni tilos. A rég múlt években előfordult, hogy valaki ölt. Elnyerte büntetését. Az embert is meg kell büntetni. De a büntetés egyedül nem elég. A büntetés magában nem megoldás. Megoldást nem egy emberre kell találni, hanem az egész fajra. Mert amit az egyik megtett, azt megteszi a másik is. Nemcsak azért, mert képes rá, hanem szükségképpen – azért, mert ember, és az ember ölt a múltban, és ismét ölni fog. A mutánsok vára feketén rajzolódott a holdfényes égre. Nem világított benne fény, de ebben semmi különös nem volt, mert sohasem világított. Köztudomás szerint kapuja sem nyílt ki soha a külvilágra. A mutánsok 212

mindenfelé a világon ilyen várakat építettek, beköltöztek, és ezzel befejeződött szereplésük. Valaha beavatkoztak az emberek dolgaiba, gunyoros küzdelmet folytattak ellenük, de mikor az emberek eltűntek, a mutánsok is eltűntek. Jenkins a kapuhoz vezető széles lépcsősor lábához ért és megállt. Fejét hátravetette, és felnézett a magasba nyúló épületre. Gondolom, hogy Joe már meghalt – morfondírozott magában. Joe hosszú életű volt, de nem halhatatlan. Örökké nem élhet. Pedig furcsa lenne egy másik mutánssal találkozni, tudva, hogy az illető nem Joe. Elindult nagyon lassan felfelé a lépcsőn, minden idegszálát megfeszítette, várta az első csúfondáros nevetést, amellyel a mutánsok fogadják. De nem történt semmi. Felment a lépcsőn, megállt a kapu előtt, és keresett valamit, amivel tudtára adhatná a mutánsoknak, hogy itt van. De a kapun nem volt harang. Sem csengő. Sem kopogtató. A kapu csupasz volt, csak egy egyszerű kilincs volt rajta. Más semmi. Habozva felemelte öklét, és kopogtatott, majd ismét kopogtatott és várt. Semmi válasz. A kapu néma és mozdulatlan maradt. Ismét kopogott, most hangosabban. Válasz most sem érkezett. Lassan, óvatosan kinyújtotta kezét, megfogta a kilincset, és lenyomta. A kilincs engedett, az ajtó kitárult, és Jenkins belépett rajta. – Nincs eszed – mondta a farkas –, én rákényszeríteném őket, hogy jöjjenek és keressenek. Úgy megfuttatnám őket, hogy megemlegetnék. Nem könnyíteném meg a dolgukat. Peter a fejét rázta. – Lehet, hogy te így tennél, és lehet, hogy tőled így volna helyes. De számomra ez helytelen lenne. A websterek nem futnak el. 213

– Honnan tudod? – kérdezte a farkas könyörtelenül. – Egyszerűen csak hasból beszélsz. A webstereknek nem kellett elfutniuk azelőtt, de abból, hogy nem kellett elfutniuk, honnan tudod, hogy soha... – Fogd már be a szád! – mondta Peter. Csendben kaptattak felfelé a dombra vezető sziklás ösvényen. – Valami jön utánunk – mondta a farkas. – Csak képzelődsz – mondta Peter. – Mi jönne utánunk? – Nem tudom, de... – Érzel valami szimatot? – Hát nem mondhatnám. – Hallasz vagy látsz valamit? – Nem, azt sem, de... – Akkor semmi sem követ bennünket – jelentette ki Peter határozottan. – Senki sem üldöz senkit többé. A holdfény átszűrődött a falombokon, és az erdőt fekete-ezüstre pettyezte. A folyó völgyéből kacsák éjszakai vitája hallatszott. Lágy szellő lengett a dombokon, ködöt hozott magával a folyóról. Peter íjának húrja megakadt az egyik bokorban, és a fiú megállt, hogy kiszabadítsa. Közben leejtett néhány nyilat, és lehajolt, hogy felszedje őket. – Találj ki valamit, és másképp vidd azokat a dolgokat – morgott a farkas –, állandóan beakadunk valamibe, meg elejted őket, és... – Már gondoltam rá – mondta Peter nyugodtan –, talán valami zsákféle jó lesz, amit a vállamra akasztanék... Felmentek a dombon. – Mit csinálsz, ha a Webster-házhoz érsz? – kérdezte a farkas. – Dagi már elmondta. – De lehet, hogy rosszul. Dagi izgatott volt. És ostoba is – mondta a farkas. Keresztülmentek egy holdfényes részen, és ismét az ösvény árnyékos oldalára értek. – Kezdek ideges lenni – közölte a farkas. – A magam részéről inkább visszamegyek. Őrültséget csinálsz. Eddig elkísértelek, de... – Akkor menj vissza – mondta Peter keserűen. – Én nem vagyok ideges. És... 214

Hirtelen megfordult, haja égnek meredt. Mert valami borzasztó volt a közelében – valami a levegőben, amit belélegzett, valami az érzékeiben, a közvetlen veszély tudata, sőt több a veszélynél is, szörnyű érzés, mely lapockájába mart, és millió tűszúrással kúszott végig a hátán. – A farkas! – kiáltotta. – A farkas! Egyik bokor hevesen megrázkódott, és Peter lerohant az ösvényen. Beugrott egy bokor mögé. Felemelte íját, bal kezével nyilat illesztett a húrra. A farkas a földön feküdt, félig az árnyékban, félig a holdfényben. Ajka visszahúzódott, mutatta a tépőfogait. Egyik mancsa még gyengén rángott. És fölötte egy alak terpeszkedett. Nem hasonlított semmihez. Fújt és morgott, haragos hangokat árasztva, melyek Peter agyát tépték. Faág mozgott a szélben, a hold odavilágított, és Peter egy arc körvonalait látta – homályos körvonal volt, mint valami félig letörölt krétarajz egy poros táblán, koponyaszerű arc, széthúzott, vicsorgó szájjal, ferde szemekkel és hosszú, csápos szélű, szőrös fülekkel. Az íj húrja pendült, és egy nyíl fúródott az arcba – belecsapódott, átment rajta, és a földre hullott. De az arc ott maradt, és tovább vicsorgott. Peter másik nyilat tett az íjra, erősen hátrafeszítette a húrt, és a húrt feszítő ember gyűlöletétől, félelmétől és dühétől hajtott nyíl süvítve csapott az arc krétakörvonalaiba, lelassult, megremegett és lehullott. Új nyíl, és még hátrább a húrt. Erősebben, mint az előbb. Csapódjon be nagyobb erővel, ölje meg ezt a valamit, ami nem hal meg, ha belefúródik a nyíl, csak lelassítja, megremegteti és átengedi a nyilat. Hátra, hátra, még hátrább! És a húr elszakadt. Peter egy pillanatig tanácstalanul állt, kezében a hasznavehetetlen fegyverrel, és nézte a borzalmas árnyat, amely a farkas szürke tetemén ült.

215

És eltűnt a félelem. Eltűnt, pedig már fegyvere sem volt. Csak a lángoló düh rázta és egy hang, amely hisztérikusan kalapált az agyában. Megölni! Megölni! Megölni! Eldobta az íjat, és karmokká görbült ujjakkal előrelépett. Az árnyék meghátrált, mert agyát hirtelen félelem és borzadás töltötte el, és a támadóból sugárzó, lángoló gyűlölet. Gyűlölet, amely megragadta és összefacsarta. Sohasem ismert félelem, borzadály és aggodalmas beletörődés fogta el, bár tudta, hogy mi a félelem és borzadály – most valami mást érzett, a kín ostorcsapását, amely égetően végighasított az agyán. Ez volt a gyűlölet. Az árny meghátrált, hátrált és vinnyogott és hátrált, és kétségbeesett ujjakkal kapkodott hánytorgó agyában a menekülés vezérlő jelei után. A szoba üres volt – kongóan üres és régi. Elnyelte a csikorgó ajtó zaját, tompa távolságokba fojtotta, majd ismét visszaverte. A szobára a feledés pora, a céltalan évszázadok töprengő csendje nehezedett. Jenkins csak állt, kezével az ajtókilincsen, és új testének minden éles érzékszervével benyúlt a sötét sarkokba és benyílókba. De semmit sem észlelt. Nem volt ott semmi, csak a csend, a por és a sötétség. És semmi sem utalt arra, hogy éveken át bármi más is lett volna ott a csenden, a poron és a sötétségen kívül. Az élet legparányibb jele sem, sem lábnyomok a padlón, sem ujjnyomok az asztal lapján. Jenkins agyának egyik elfeledett hátsó rekeszéből régi melódia bukkant fel, hihetetlenül régi dal, amely már akkor is régi volt, mikor őt készítették. Meglepte, hogy emlékszik erre a dalra, sőt hogy egyáltalán ismerte – és elkedvetlenítették a számlálhatatlanul elmúlt századok, melyeket a dal felidézett, a csinos fehér házak emléke, melyek ott álltak valaha a millió és millió dombon; 216

elkedvetlenítette a visszaemlékezés az emberekre, akik szerették a földjüket, és tulajdonjoguk csendes, nyugodt biztonságával jártak rajta. "Annie már nem lakik itt..." Ostobaság – gondolta Jenkins. – Milyen ostobaság, hogy a szinte teljesen kihalt faj egyik abszurditása most feltámadjon bennem, és kísértsen. Ostobaság. Annie már nem lakik itt. Ki ölte meg a rigót? Szólt a veréb halkan. Becsukta maga mögött az ajtót, és átment a szobán. Porlepett bútorok várták az embert, aki nem tért vissza. Porlepett szerszámok és készülékek hevertek az asztalon. Porlepett könyvek sorakoztak a hatalmas könyvszekrényekben. "Elmentek – mondta magának Jenkins. – És senki sem tudja, hogy mikor vagy miért. És azt sem, hogy hova. Egyik éjjel titokban elmentek, és nem szóltak senkinek, hogy mennek. És néha biztosan visszagondolnak ránk, és mulatnak azon, hogy azt hisszük: még mindig itt vannak, és őrizzük őket, nehogy kijöjjenek." Több ajtó nyílt a szobából, és Jenkins odament az egyikhez. Kezét a kilincsre tette, de már beletörődött, hogy úgyis hiába nyitja ki, hiábavaló a további keresés. Ha ez a szoba ilyen régen üres, üres akkor a többi is. Azért lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és hőség csapta meg, de az ajtón túl nem szoba volt, hanem határtalan, a horizontig nyúló aranysárga sivatag, fölötte izzó, nagy, kék nap. Egy zöld és bíborszínű valami, ami gyík is lehetett volna, de nem az volt, átcikázott a homokon, mint a villám, apró lábai alatt kísértetiesen sustorgó hangot adott a homok. Jenkins becsapta az ajtót, és megdermedt testében és lelkében. Sivatag. Sivatag és a homokban cikázó fény. Nem másik szoba, nem hall, nem tornác – hanem 217

sivatag. És a nap kék volt és izzó. Lassan, óvatosan ismét kinyitotta az ajtót, előbb csak résnyire, aztán szélesebbre. A sivatag változatlanul ott volt. Jenkins becsapta az ajtót, nekitámaszkodott a hátával, mintha fémtestének minden ereje szükséges volna ahhoz, hogy kívül tartsa a sivatagot, az ajtó és a sivatag káprázatát. "Zseniálisak – gondolta. – Zseniális és gyors volt a szellemük. Közönséges emberek számára túl gyors. Sose tudtuk, milyen zseniálisak. Most már tudom, hogy sokkal zseniálisabbak voltak, mint valaha is gondoltuk." Ez a szoba nem más, mint sok más világ előszobája, kulcs, amely az elképzelhetetlen téren át más bolygókra nyitja az ajtókat, más, ismeretlen napok körül keringő bolygókra. Lehetőség a Föld elhagyására, anélkül hogy valóban elhagynák, lehetőség az űr átszelésére, egyszerűen az ajtón való átlépéssel. Más ajtók is voltak, Jenkins végignézett rajtuk, majd megrázta a fejét, lassan visszament a bejárathoz. Csendesen, hogy meg ne törje a porlepte szoba csendjét, lenyomta a kilincset, és visszalépett az ismert világba. A hold és a csillagok, a folyóról felszálló köd, a dombok közt a susogó falombok világa. Az egerek még mindig futkostak a fű közt, boldog egérgondolatokkal, melyeket alig lehetett gondolatoknak nevezni. Bagoly ült töprengve egy fán, gondolatában gyilkosság. "Hiába tilos – gondolta Jenkins. – Ennyire közel a felszínhez él bennük a régi vérszomj és csontropogtatás. De jobb indítást adunk nekik, mint amilyent az ember kapott – bár valószínű, hogy az emberiség esetében semmi sem számított volna, akármilyen indítást kapnak is. 218

Íme, itt van megint az ember régi vérszomja, a vágy, hogy más legyen és erősebb, hogy akaratát a többire erőszakolja találmányai segítségével, melyek a karját erősebbé teszik minden más karnál vagy mancsnál, melyek segítségével a fogai mélyebbre harapnak, mint bármely természetes agyar, és átnyúl a téren is, és sebet ejt ott, ahová a karja nem ér el. Azt hittem, hogy segítséget kaphatok – gondolta. – Ezért jöttem ide. De hát nincs segítség. Nincs segítség. Egyedül a mutánsok segíthettek volna, de ők elmentek. Egyedül rád marad – gondolta Jenkins lefelé lépdelve a lépcsőn az emberiség ügye. Meg kell állítanod őket valahogyan. Nem engedheted, hogy a világot megint az íj és nyíl otthonává tegyék." Áthaladt a sötét, lombos völgyön, és érezte a lehullott levelek illatát az új, sarjadó növényzet alatt, és megjegyezte, hogy ez is olyan valami, amit azelőtt sohasem érzett. A régi testének nem volt szaglóérzéke. Szaglóérzék és jobb látás és gondolatolvasás, melynek segítségével tudomást szerez a mosómedvék és az egerek gondolatairól, a baglyok és menyétek agyában leselkedő gyilkos vágyról. De most még valami megcsapta – távoli gyűlölet, amit a szél hozott feléje, és valami idegen rémület. Amint az agyába hatolt, futni kezdett felfelé a dombon, nem úgy, mintha ember futna a sötétben, hanem mint a sötétben is látó robot, a fém erejével, melyet nem gátolt sem a ziháló tüdő, sem a kihagyó lélegzet. Gyűlölet? Csak egyféle gyűlölet lehet ilyen. Amint nagy ugrásokkal rohant felfelé, az érzékelés egyre élesebb és mélyebb lett, és agyában félelem sikongott, félelem attól, hogy mit talál. Egy bokorcsoporthoz érve hirtelen megállt.

219

Az ember görcsösen összeszoruló, karomszerű ujjakkal ment előre, a szakadt húrú íj a füvön feküdt. Félig árnyékban, félig a holdfényben feküdt a farkas szürke teste, és egy félig fény, félig árny valami hátrált róla, amit majdnem látni lehetett, de nem egészen tisztán, csak mint álomban a fantomot. – Peter! – kiáltotta Jenkins, de hang nem jött ki a torkán. Érezte a félig látszó teremtmény agyában a menekülő rémületet a feléje tartó ember veszett gyűlöletétől. Rémület és kétségbeesés meg kell találni valamit, koncentrálni kell az emlékezetet. Az ember már majdnem elérte az árnyat, egyenesen lépkedett, teste jelentéktelen, ökle nevetséges, de bátorsága elszánt. Bátorság – gondolta Jenkins –, akár a pokollal szemben. Bátorság akár ahhoz is, hogy lemenjen a pokol tornácába, feltépje az izzó kőlapokat, és valami kihívó trágárságot kiáltson oda az elkárhozottak őrzőjének. És ekkor a rém rájött – megtalálta, amit keresett, egyszerre tudta, mit kell tennie. Jenkins érezte a megkönnyebbülést, amely átjárta az idegen egész lényét, és hallotta, érzékelte az erőfeszítést, a részben szó, részben gondolatáttételt, melyet a lény véghezvitt az agyában. Mintha varázslat lett volna, ráolvasás vagy igézés, de inkább mentális gyakorlat vagy gondolati parancs, amely a testet uralma alá rendelte. Mert hatott is. A teremtés eltűnt. Úgy eltűnt, hogy nyoma sem maradt. Semmi sem mutatta, egyetlen rezgés sem, hogy ott járt, mintha soha ott sem lett volna. És mit is mondott, illetve mit is gondolt? Hogyan is csinálta? Igen, igen, megvan... Jenkins kiegyenesedett. A reakció be volt vésve az agyába, tudta a gondolatot, a szót, a helyes impulzust, az áttételt, de nem szabad használnia, nem is szabad elfelejtenie, rejtegetnie kell... A szellemnél hatott. Nála is hatna. Tudta, hogy hatna. 220

Az ember megfordult, és most elernyedve állt, keze céltalanul lelógott. Jenkinsre bámult. Szája megmozdult. – Te... te... – Jenkins vagyok – mondta Jenkins –, ez az új testem. – Volt itt valami – mondta Peter. – Szellem volt – mondta Jenkins. – Joshua mondta, hogy egyikük átjött. – Megölte a farkast – mondta Peter. Jenkins bólintott. – Igen, megölte. És még sok mást is. Ő követte el a gyilkosságokat. – De én megöltem – mondta Peter. – Megöltem vagy elűztem... vagy nem is tudom... – Elijesztetted – mondta Jenkins. – Erősebb voltál nála. Félt tőled. Elijesztetted vissza abba a világba, ahonnan jött. – Megölhettem volna – dicsekedett Peter –, de a húr... – Legközelebb – mondta Jenkins csendesen – erősebb húrt kell csinálnod. Majd megmutatom, hogyan. És a nyílra acélhegyet kell tenned. – Mire? – A nyílra. A hajítóvessző a nyíl. És a másik, a húrral, az íj. A kettő együtt íj és nyíl. Peter válla leesett. – Akkor már előbb is megcsinálták? Nem én voltam az első? Jenkins a fejét rázta. – Nem, nem te voltál az első. Peterhez lépett, és a vállára tette a kezét. – Gyere haza velem, Peter. Peter a fejét rázta. – Nem. Leülök itt a farkas mellett, és megvárom a reggelt. Azután idehívom a barátait és eltemetjük. – Felemelte fejét, és Jenkins arcába nézett. – A farkas a barátom volt. Igazi barátom volt. – Tudom, így is kellett hogy legyen – mondta Jenkins. – Látlak utána? 221

– Ó, hogyne – mondta Peter. – Elmegyek a piknikre. A Webster-piknikre. Körülbelül egy hét múlva lesz. – Így van – mondta Jenkins lassan, beszéd közben gondolkozva. Így van. Tehát akkor majd látlak... Megfordult, és lassan felment a dombon. Peter meg leült a halott farkas mellé, és várta a reggelt. Egyszer-egyszer felemelte a kezét, és végigsimította az állát. Félkörben ültek Jenkinsszel szemben, és feszülten figyeltek. – Nos, most jól figyeljetek – mondta Jenkins –, ez nagyon fontos. Jól figyeljetek, és gondoljatok erősen arra, amit mondok, és fogjátok szorosan a holmitokat, ami nálatok van, az uzsonnatáskákat, az íjakat, a nyilakat és a többi dolgot. Egyik lány vihogott. – Valami új játék, Jenkins? – Igen – mondta Jenkins –, valami új játék. Azt hiszem, így is nevezhetjük. Új játék. És izgalmas. Nagyon izgalmas. Valaki megszólalt: – Jenkins mindig kitalál valami új játékot a Websterpiknikre. – És most – szólt Jenkins – figyeljetek. Nézzetek rám, és próbáljátok elképzelni, mit gondolok. – Találós játék – kacagott fel az örökké vihogó lány –, imádom a találós játékokat! Jenkins mosolyra igazította száját. – Igazad van – mondta. – Pontosan ez az – találós játék. És most, ha figyeltek rám, és rám néztek... – Ki akarom próbálni ezeket az íjakat és nyilakat – mondta az egyik férfi. – Ha ezen túl vagyunk, kipróbálhatjuk, ugye, Jenkins? – Igen – mondta Jenkins türelmesen –, ha ezen túl vagyunk, kipróbálhatjátok. Szemét lecsukta, agya kinyúlt minden egyes ember után, egyénileg letapogatta lelkük izgatott várakozását, 222

melyet feléje irányítottak, érezte a gondolatok kis áramait, melyek az ő agyát keresgélték. "Keményebben! – gondolta Jenkins. – Keményebben, keményebben!" Agyán rezdülés futott végig, de elhessegette. Nem hipnózis, sem telepátia, de minden; ami csak tőle telt. A lelkek összehúzása, az övébe való koncentrálása, és mindez mintegy játékként. Lassan, óvatosan kibontakoztatta a rejtett jelzést, a gondolatot, az impulzust, az áttételt. Könnyedén az agyukba csúsztatta egyenként, mintha gyermekkel beszélne, próbálva megtanítani a pontos kiejtésre, hogyan tartsa a száját, hogyan mozgassa a nyelvét. Hagyta egy pillanatig, hogy szabadon érezhessék, kitéve, hogy a többiek gondolatáramai megtapintsák, végigérezzék, azután nyíltan gondolta végig az egészet – úgy, ahogyan a szellem agyán ment át. És nem történt semmi. Abszolúte semmi. Semmi kattanás az agyában. A mélybe hullás semmilyen érzete. Semmilyen krízis. Egyáltalán semmi. Tehát nem sikerült. Vége. A játék csütörtököt mondott. Kinyitotta a szemét, és a domboldal ugyanaz volt, a nap tovább sütött, és az ég olyan volt, mint egy rigótojás. Mereven, csendben ült, és érezte, hogy a többiek nézik. Minden ugyanúgy volt, mint előbb. Kivéve, hogy... Ahol az előbb a virginai melissza virágzott, ott most egy százszorszép virágzott, és mellette pipacs virított, amely az előbb, amikor a szemét lecsukta, még nem volt ott. – Ennyi az egész? – kérdezte a vihogó leány, nagy csalódással a hangjában. – Ennyi az egész – mondta Jenkins. – Most kipróbálhatjuk az íjakat és a nyilakat? – kérdezte az egyik fiatal fiú. – Igen – mondta Jenkins –, de vigyázzatok. Ne tartsátok egymásra. Veszélyesek. Peter majd megmutatja. – Csomagoljuk ki az uzsonnát – mondta az egyik asszony. – Te hoztál táskát, Jenkins? 223

– Igen – mondta Jenkins. – Eszternél van: Nála volt, míg játszottunk. – Hát ez nagyon szép – mondta az asszony. – Minden évben külön meglepetés, amit te hozol. "Az idén aztán valódi lesz a meglepetés – gondolta Jenkins. – Majd meglepődtök a becsomagolt és gondosan feliratozott vetőmagcsomagocskákon." Mert azt hitte, hogy vetőmagokra szükség lesz. Új kertek és új szántóföldek bevetésére, hogy ismét megkezdjük az élelmiszerek termelését. És szükség lesz az íjakra és a nyilakra is a hússzerzéshez. És dárdákra és horgokra a halfogáshoz. Újabb és újabb apró részleteket vett észre, melyek eltértek a korábbi környezettől. Egyik fa másképpen görbült a rét végében, és egy kanyar másképpen ívelt messze, lent a folyón. Jenkins csendesen ült a napon, és figyelte a férfiak és fiúgyerekek kiáltozását, ahogy a nyilakat és íjakat kipróbálták, és az asszonyok csacsogását, amint kiteregették az abroszokat, és kirakták az ennivalót. Hamarosan meg kell mondanom nekik – gondolta. – Figyelmeztetnem kell őket, hogy takarékoskodjanak az étellel – ne faljanak fel mindent egy ültő helyükben. Mert ez az étel, ami itt van, kell hogy átsegítsen bennünket az első egy-két napon, amíg találunk ehető gyökereket, amiket ki lehet ásni, és halakat, amiket ki lehet fogni, és gyümölcsöt, amit le lehet szedni. Igen, rövidesen össze kell hívnom őket, és meg kell mondanom nekik az újságot. Hogy ezentúl magukra vannak utalva. És hogy miért. És meg kell mondanom nekik, hogy most már megtehetnek mindent, amit csak akarnak. Mert ez a világ teljesen új világ. Figyelmeztetnem kell őket a szellemekre is. Bár ez a legkevésbé fontos. Az ember tudja, hogyan bánjon el velük. Tudja, hogyan bánjon el akármivel, ami útjában áll. 224

Jenkins felsóhajtott. Isten óvja a szellemeket – gondolta.

225

Jegyzetek a nyolcadik mondához Van okunk gyanakodni arra, hogy a nyolcadik és utolsó monda talán hamisítvány, nem tartozik az ősi mondakörhöz, újabban keletkezett történet, amelyet valamelyik, a közösség elismerésére szomjúhozó mesemondó talált ki. Szerkezetileg elfogadható ugyan a történet, de stílusa nem is mérhető a többi mondáéhoz. Ugyanígy kifogásolható, hogy a történet túlságosan is szabványos. Túl ügyesen gyűjti össze és illeszti egymáshoz a többi monda ismert anyagát a különböző szempontoknak megfelelően. Ennek ellenére, míg a többi mondában a történelmi alapnak még nyomai sem találhatók, és így vitathatatlanul mesések, ennek a mondának van történelmi alapja. Dokumentumaink vannak arról, hogy a zárt világok egyike azért zárt, mert a hangyák világa. Most is a hangyák világa, és az volt nemzedékek óta. Nincs bizonyíték arra, hogy a hangyák világa volna az eredeti világ, amelyben a kutyák felemelkedtek, de az ellenkezőjére sincsen. Tény, hogy a kutatás nem fedezett fel egyetlen olyan világot sem, amely igényt tarthatna arra, hogy eredetinek tekintsük, és ez a tény arra utal, hogy a hangyák világa valóban az a világ lehet, melyet Földnek neveztek. Ha így van, akkor a mondakör eredetére vonatkozó minden eredményes kutatás eleve reménytelen, mert csak az eredeti világban létezhetnek olyan művek, melyek kétséget kizáróan bizonyíthatnák a mondakör eredetét. Csak ott remélhetnénk választ arra az alapvető kérdésre, hogy létezett-e az ember, vagy nem létezett. Ha a hangyák világa a Föld, úgy Genf elzárt városa és a Webster-dombon álló ház örökre elveszett számunkra.

226

VIII. AZ EGYSZERŰ MÓDSZER Archie, a kis renegát mosómedve a domboldalon guggolt, és próbált elkapni egyet a fűben futkosó apró lények közül. Rufus, Archie robotja, próbálta értelmes szóra bírni, de Archie túlságosan el volt foglalva, és nem felelt. Homer olyasmit tett, amit előtte soha egyetlen kutya sem. Átment a folyón, és beügetett a vad robotok táborába, közben kicsit aggódva, mert ki tudhatja, mit csinálnak vele a vad robotok, ha meglátják, de gondja nagyobb volt, mint aggodalma, így hát továbbügetett. Mélyen egy titkos fészekben hangyák álmodoznak, és olyan új világot terveznek, melyet nem lehet megérteni. És nyomulnak előre világuk megvalósítására, a legjobb reményekkel és olyan célkitűzésekkel, amit sem kutya, sem robot, sem ember nem érthet. Genfben Jon Webster tízezredik éve alussza már mesterséges álmát, és moccanatlanul alszik tovább. Kint az utcán vándorló szellő rezgeti a faleveleket a fasorban, de senki sem látja, és senki sem hallja. Jenkins nagy léptekkel haladt a dombon, és nem nézett sem jobbra, sem balra, mert olyasmit látott volna, amit nem kívánt látni. Egy fa állt ott, ahol egy másik világban egy másik fa állt. A táj fekvésének minden részlete tízezer éven át mintha billiónyi lábnyommal vésődött volna agyába. És ha valaki erősen figyelt, hallhatta a korokon át visszhangzó nevetést, egy Joe nevű férfi gúnyos nevetését. Archie elkapta az egyik rohangászó apróságot, és gyorsan mancsába szorította. Óvatosan felemelte a mancsát, kinyitotta, és ott volt az a valami, és veszettül igyekezett menekülni. – Archie! – mondta Rufus. – Nem is figyelsz rám. 227

A rohanó micsoda eltűnt Archie bundájában, és gyorsan felfelé futott a karján. – Talán bolha – mondta Archie. Felült, és a hasát vakarta. – Valami újfajta bolha – mondta. – Bár remélem, hogy mégsem az. A közönséges bolhákkal is éppen elég baj van. – Nem figyelsz – mondta Rufus. – El vagyok foglalva – mondta Archie. – A fű tele van ezekkel a micsodákkal. Rá kell jönnöm, hogy mik ezek. – Itt hagylak, Archie. – Mit csinálsz? – Elhagylak – mondta Rufus. – Megyek az építkezéshez. – Megőrültél? – dühöngött Archie. – Nem tehetsz ilyet velem! Mióta beleestél abba a hangyafészekbe, mindig ideges vagy... – Megkaptam a hívást – mondta Rufus –, mennem kell. – Jó voltam hozzád – kérlelte a mosómedve –, soha nem dolgoztattalak túl sokat. Olyan voltál, mint a barátom, nem mint egy robot. Mindig úgy bántam veled, mintha te is állat lennél. Rufus makacsul rázta a fejét. – Nem tudsz visszatartani – mondta. – Nem maradhatok, bármit tennél is. Megkaptam a hívást, és mennem kell. – Nem olyan a helyzet, hogy másik robotot kaphatnék – vitatta Archie –, kihúzták a számomat, én meg elfutottam. Szökevény vagyok, nagyon jól tudod. Tudod, hogy nem kaphatok másik robotot, mikor az őrök rám lesnek! Rufus csak állt. – Szükségem van rád – mondta Archie. – Maradnod kell, hogy segíts nekem kaját szerezni. Nem mehetek egyik etetőhely közelébe sem, mert elcsípnek az őrök, és felhurcolnak a Webster-dombra. Segítened kell barlangot ásni. Jön a tél, és kell a barlang. Fűtés és világítás nem lesz benne, de azért kell. És azonkívül neked... 228

Rufus megfordult, és elindult lefelé a dombon, a folyómeder irányába. Azután tovább a folyó mentén, a messzi láthatáron emelkedő sötét folt felé. Bundáját átjárta a szél, Archie szomorúan lekushadt, farkát lábai köré tekerte. A szél csípett, bár egy órával előbb még enyhe volt. És nem az időjárás szigorától vált hűvösre. Archie fényes gombszeme végigkutatta a domboldalt, de Rufusnak nyomát sem látta. Se ennivaló, se barlang, se robot. És az őrök vadásznak rá. A bolhák meg felfalják. És az építkezés sötét maszat a folyóvölgyön túl, a nagy hegyek lábánál: Száz éve-azt mondják a feljegyzések-még az egész építkezés nem volt nagyobb, mint a Webster-ház. De azóta is növekszik, és sohasem fejeződik be. Előbb csak egy hektárt borított el, azután egy négyzetmérföldet. Most már akkora, mint egy város. És tovább nő, terjeszkedik és magasodik. Sötét folt a dombok felett és ködös rémület az erdő babonás kis népének, amely figyelte azt a foltot. És ijesztő szó, melytől egyszerre elcsendesedik minden gyerek és apróság. Mert gonoszság van mögötte – ismeretlen gonoszság, gonoszság, melyet nem lehet látni, hallani vagy szagolni, hanem csak érezni. Gonosz érzés, különösen sötét éjszaka, amikor a fények elsötétülnek, és a szél fütyül a barlang szájában, és a többi állat alszik, míg egyik ébren van, és figyeli azt a lüktető másféleséget, amely énekel a világok közt. Archie pillogott az őszi napsütésben, és sietősen megvakarta az oldalát. Talán egy napon – gondolta – valaki megtalálja a módját, hogyan kell elbánni a bolhákkal. Valamit, amivel bedörzsölik a bundát, hogy a bolhák távol maradjanak. Vagy azt, hogyan lehet velük tárgyalni, elérni őket és megbeszélni velük az ügyet. Esetleg felállítani nekik egy rezervátumot, ahol élhetnének és 229

etetnék őket, hogy ne kínozzák az állatokat. Vagy valami ilyesmit. Ahogy most állnak a dolgok, sokat nem lehet tenni. Vakarhatod magadat. Ha van robotod, kiszedeted őket a robottal, bár a robotok rendszerint több szőrt szednek ki, mint bolhát. Hempergőzhetsz a homokban vagy a porban. Úszhatsz egyet, és akkor megfullad belőlük néhány, illetve nem fulladnak meg, csak lemosódnak, és ha véletlenül egy-kettő megfullad, az az ő pechjük. Ha van robotod, kiszedetheted vele – de most nincs robot. Nincs robot, hogy kiszedje a bolhákat. Nincs robot, hogy segítsen ennivalót felhajtani. Archie-nak eszébe jutott, hogy lent a folyóparton van egy fekete galagonyabokor, és a múlt éjjeli fagy valószínűleg megcsípte a gyümölcsöt. Csettintett, ahogyan a galagonyabogyókra gondolt. És a dombon túl van a kukoricaföld. Ha elég gyors valaki, és jól kiszámítja az időt, és elég óvatos, minden baj nélkül szerezhet egy cső kukoricát. És ha minden kötél szakad, maradnak a gyökerek és a vadmakk és a homokparton a vadszőlő. Csak hadd menjen Rufus – morgott magában Archie. – És a kutyák tartsák meg maguknak az etetőállomásaikat. És az őrök hadd őrködjenek. Ezentúl a maga életét fogja élni. Gyümölcsöt eszik, gyökereket ás, és rajtaüt a kukoricásokon úgy, ahogy távoli ősei is gyümölcsöt ettek, és gyökereket ástak, és rajtaütöttek a földeken. Úgy fog élni, ahogy a többi mosómedve, mielőtt a kutyák előálltak eszméikkel az állatok testvériségéről. Mint ahogyan az állatok éltek, mielőtt megtanultak szavakkal beszélni és olvasni a nyomtatott könyveket, amiket a kutyák adtak, és mielőtt robotjaik lettek volna, hogy kéz helyett szolgáljanak, és mielőtt fűtés és világítás lett volna a barlangokban. Igen, és mielőtt sorsolás lett volna, ahol kihúzzák, hogy ki marad a Földön, és ki megy át egy másik világba. A kutyák, mint Archie emlékezett rá, igen vonzóan, 230

nagyon észszerűen és udvariasan beszélték rá erre az állatokat. Azt mondták, hogy egyes állatoknak át kell menniük a többi világba, mert különben túl sokan lesznek a Földön. A Föld nem elég nagy – mondták –, hogy mindenki elférjen rajta. És a sorsolás – érveltek – a legigazságosabb mód annak eldöntésére, hogy ki menjen át a többi világba. És végül is – mondták – a többi világ majdnem olyan, mint a Föld. Mert azok egyszerűen a Föld más kiterjedései, amelyek párhuzamosak a Földdel. Talán nem pont olyanok; de nagyon hasonlók. Legfeljebb csak apróbb különbségek vannak. Esetleg nincs fa ott, ahol a Földön egy fa állt. Vagy tölgyfa van ott, ahol a Földön gesztenyefa volt. Esetleg friss, hideg vizű forrás van ott, ahol a Földön nem volt forrás. – Lehet – mondta nagy lelkesedéssel Homer –, hogy az a világ, amelyre Archie-t kijelölték, jobb, mint a Föld. Archie összekucorodott a domboldalon, és élvezte az őszi nap meleg foltjait az őszi szél csípős áramai között. A fekete galagonyaág járt az eszében. Most már érett lesz a bogyó és húsos; és lesznek hullottak is. Előbb megeszi majd a lehullottakat, azután felmászik a bokorba, ott is szed, aztán lemászik, és megeszi azokat a szemeket, amiket a mászással lerázott. Mindet megeszi, a mancsába veszi, és bekeni velük a képét, esetleg meg is hempereg bennük. Szeme sarkából ismét megpillantott egyet a rohangászó micsodákból. Mint a hangya – gondolta –, csak nem hangya. Legalábbis nem olyan, mint bármelyik hangya, amit valaha is látott. Lehet, hogy bolha. Valami újfajta bolha. Elkapta az egyiket. Érezte, hogy fut a tenyerében. Kinyitotta a mancsát, és nézte, ahogy fut a tenyerén. Megint összecsukta a tenyerét, és a füléhez emelte. A micsoda ketyegett a kezében. A vad robotok tábora egyáltalán nem olyan volt, 231

amilyennek Homer elképzelte. Épületek nem voltak. Indítóállványok és három űrhajó állt ott, és egy fél tucat robot dolgozott az egyiken. Bár – gondolta Homer – tudhatta volna, hogy épületek nincsenek a robottáborban, mert a robotoknak nincs szükségük védett helyre, márpedig az épület védelmül kell. Homer félt, de nem mutatta. Farkát a hátára vetette, fejét magasra tartotta, fülét hegyezte, és habozás nélkül a robotok csoportjához tartott. Amikor odaért, leült, nyelvét kilógatta, és várta; hogy valamelyikük megszólal. De mikor egyikük sem szólalt meg, összeszedte a bátorságát, és beszélni kezdett. – Homer a nevem – mondta –, és a kutyákat képviselem. Ha van maguk közt vezető, szeretnék beszélni vele. A robotok folytatták a munkájukat vagy egy percig, végül egyikük megfordult, odalépett és leguggolt, úgyhogy feje egy vonalban volt Homer fejével. A többiek tovább dolgoztak, mintha semmi sem történt volna. – Engem Andrew-nak hívnak – mondta a Homer mellett guggoló robot –, de nem vagyok vezető, mert ilyen nálunk nincs. De azért beszélgethetünk. – Az építkezés miatt jöttem magukhoz – mondta Homer. – Azt hiszem – mondta Andrew –, hogy a tőlünk északkeletre fekvő struktúráról beszél. Egyik részét láthatja is, ha megfordul. – Igen, ez az – mondta Homer. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért építik. – De hiszen nem mi építjük – mondta Andrew. – Láttuk, hogy robotok dolgoznak rajta. – Igen, robotok dolgoznak rajta, de nem mi építjük. – Valaki másnak segítenek? Andrew a fejét rázta. – Egyesek közülünk hívást kapnak, hogy menjenek oda, és dolgozzanak. 232

És mi, többiek, nem akadályozzuk meg őket, mert mindnyájan szabad egyedek vagyunk. – De ki építi? – kérdezte Homer. – A hangyák – mondta Andrew. Homer álla leesett. – Hangyák? A rovarokat érti? Az apró micsodákat, melyek hangyabolyokban élnek? – Pontosan – mondta Andrew, és egyik kezének ujjait végigfuttatta a homokon, mint ahogyan az üldözött hangya fut. – De a hangyák nem tudnának ilyesmit építeni – tiltakozott Homer –, hiszen buták. – Már nem azok – mondta Andrew. Homer megmerevedve ült, mintha a homokhoz fagyott volna, lábai kihűltek az idegein végigfutó borzadálytól. – Már nem buták – mondta Andrew lassan, szinte csak magának –, tudja, egyszer régen volt egy Joe nevű ember... – Ember? Az mi? – kérdezte Homer. A robot kattanó hangot adott, mintha szelíden megróná Homert. – Az emberek állatok voltak – mondta Andrew –, két lábon járó állatok. Nagyon hasonlítottak hozzánk, de húsból voltak, míg mi fémből vagyunk. – Nyilván a websterekre gondol – mondta Homer –, ismertünk ilyeneket, de webstereknek hívjuk őket. A robot lassan bólintott. – Igen, a websterek emberek lehettek. Volt köztük egy Webster nevű család. Amott laktak, a folyón túl. – Van ott egy hely, Webster-ház a neve – mondta Homer. – A Webster-dombon áll. – Az lesz az a hely – mondta Andrew. – Mi tartjuk fenn – mondta Homer –, az a mi szent helyünk, csak nem tudjuk, hogy miért. Az a parancs öröklődött nemzedékről nemzedékre, hogy fenn kell tartanunk a Webster-házat. – A websterek – mondta Andrew – tanították meg magukat, kutyákat beszélni. 233

Homer megmerevedett. – Bennünket senki sem tanított beszélni. Magunktól tanultunk. Sok éven át kifejlesztettük. És mi tanítottuk meg a többi állatot. Andrew, a robot összegörnyedve ült a napon, és fejével bólogatott, mintha magában beszélne. – Tízezer éve – mondta. – Nem, azt hiszem, közelebb van a tizenkettőhöz. Tizenegyezer körül lehet. Homer hallgatott, érezte a dombokra nehezedő évek súlyát, a folyó, a nap, a homok, a szél és az égbolt éveit. És Andrew éveit. – Maga nagyon öreg – mondta. – Ilyen régre vissza tud emlékezni? – Igen – mondta Andrew –, engem még az emberek készítettek. Néhány évvel azelőtt, mielőtt a Jupiterre mentek. Homer csendesen ült, zűrzavar kavargott az agyában. Ember... – új szó. Két lábon járó állat. Olyan állat, amely robotokat készített, és beszélni tanította a kutyákat. És mintha Homer gondolataiban olvasott volna, Andrew folytatta: – Nem kellett volna távol maradni tőlünk – mondta. – Együtt kellett volna dolgoznunk. Valaha együtt dolgoztunk. Mindketten nyertünk volna, ha együtt dolgoztunk volna. – Féltünk maguktól – mondta Homer –, én most is félek magától. – Igen – mondta Andrew. – El is hiszem. Gondolom, Jenkins oltotta magukba ezt a félelmet. Jenkins nagyon okos volt. Tudta, hogy maguknak új indulás kell, az ember emléke csak nehezék lett volna a nyakukban. Homer hallgatott. – Pedig – mondta a robot – mi nem is vagyunk mások, csak az ember emléke. Azt csináljuk, amit ő, csak tudományosabban, mert gépek vagyunk, és így tudományosnak kell lennünk. És türelmesebben dolgozunk, mint az ember, mert nekünk 234

rendelkezésünkre áll az örökkévalóság, de neki csak néhány rövid éve volt. Andrew két vonalat húzott a homokba, és keresztezte két másikkal. A felső bal kockába beírt egy X-et. – Azt hiszi, bolond vagyok – mondta –, azt hiszi, hogy összevissza beszélek. Homer mélyebbre fúrta magát a homokba. – Nem tudom, mit gondoljak – mondta. – Ezek az évek... Andrew egy 0-t írt ujjával az ábra középső kockájába. – Tudom – mondta. – Ezekben az években maguk szinte álomban éltek. Abban a téveszmében, hogy a kutya volt a mozgatóerő. És a tényeket nehéz megérteni, és nehéz velük megbékülni. Lehet, hogy a legjobb lenne, ha elfelejtené, amit mondtam. A tények néha nagyon kínosak. De a robotnak a tényekkel kell dolgoznia, mert egyedül azokkal dolgozhat. Mi nem tudunk álmodni, érti? Nekünk csak a tények maradnak. – Mi régen elvetettük a tényeket – mondta Homer. – Nem mintha nem használnánk, mert van eset, amikor felhasználjuk. De más utakon járunk. Az intuíció, a szellemkutatás, az elmélyedés útján. – Maguk nem gépek – mondta Andrew. – Maguknak kettő meg kettő nem mindig négy, de nekünk mindig négy kell hogy legyen. Néha töprengek, hogy a tradíció nem tesz-e bennünket vakká. Néha azon töprengek, hogy a kettő meg kettő nem lehet-e valamivel több vagy kevesebb a négynél. Hallgatva guggoltak, és a folyót nézték, amely mint az olvadt ezüst hömpölygött színes partjai között. Andrew egy X-et írt ábrája felső jobb sarkába, egy 0-t a felső középső kockába és egy X-et az alsó középső kockába. Azután tenyerével simára törölte a homokot. – Sohasem nyerek – mondta –, túl jól játszom magammal szemben. – A hangyákról kezdett beszélni – mondta Homer –, hogy már nem buták... – Ja, igen – mondta Andrew –, említettem azt a férfit, 235

akit Joe-nak hívtak. Jenkins nagy léptekkel haladt a dombon, és nem nézett sem jobbra, sem balra, mert olyan dolgokat látott volna, melyeket nem kívánt látni. Most is fa állt ott, ahol egy másik világban másik fa állt. A táj különös fekvése, amely tízezer éven át billiónyi lábnyommal vésődött az agyába. Az enyhe télben késő délutáni napfény lobogott, mint gyertya a szélben, és mikor ismét megállapodott, már nem a napé volt, hanem a holdé. Jenkins megállt, hirtelen megfordult, és... és ott volt a ház. Egészen a földhöz tapadt, a dombtetőn, mint valami álmos csecsemő, amely a földanya mellére simul. Jenkins habozva előrelépett, és fémteste megcsillant a holdfényben, amely egy röpke pillanattal ezelőtt még napfény volt. A folyó völgyében éji madár kiáltott, és a domb mögött a kukoricásban mosómedve vinnyogott. Jenkins még egy lépést tett előre, és imádkozott, hogy a ház ne tűnjön el, bár tudta, hogy ez lehetetlen, mert hisz nincs ott. Mert ez a dombtető puszta dombtető, és sohasem állt rajta ház. Ez itt másik világ, melyben nincsenek házak. De a ház a helyén maradt, sötéten és hallgatagon, nem szállt füst a kéményeiből, nem világítottak az ablakai, de körvonalai tévedhetetlenül azok voltak, amelyekre oly jól emlékezett. Jenkins lassan, óvatosan mozdult, félve, hogy a ház eltűnik, félve, hogy megriasztja, és eltűnik. De a ház nem tűnt el. És más dolgokat is észrevett. Az a fa a sarkon azelőtt hársfa volt, most meg tölgy, mint a ház mellett álló fa mindig. És őszi holdfény világított téli napfény helyett. És a szél nyugatról fújt, nem északról. "Valami történt – gondolta Jenkins. – Amit éreztem 236

magamban, de nem értettem. Új képesség fejlődött ki bennem? Vagy új érzék, amely most jelentkezett? Vagy az az erő, amelyről sose álmodtam, hogy birtokomban van? Erő, melynek segítségével tetszés szerint tudok közlekedni az egyes világok között. Erő, amely biztosítja a legrövidebb utat, át a téren, amelyet a kusza véletlen erővonalai elvarázsolhatnak?" Most már kevésbé óvatosan járt, félelem nélkül, a ház is szilárdan és tömören állt a helyén. Átment a füves térségen, és megállt az ajtó előtt. Habozva tette kezét a kilincsre. De a kilincs ott volt. Nem látomás volt, hanem tömör fém. Lassan lenyomta, az ajtó kinyílt, és Jenkins átlépte a küszöböt. Ötezer év után Jenkins visszatért... Vissza a Webster-házba. Tehát volt egy Joe nevű férfi. Nem webster, hanem ember. Mert a webster ember. És nem a kutyák voltak az elsők. Homer a tűz előtt feküdt, egy halom bunda és csont és izom, és a fejét előrenyújtott mancsain nyugtatta. Félig lehunyt szemével látta a tüzet és az árnyékot, és bundáján érezte az égő fahasábok melegét. De agyában a homokot látta, és a guggoló robotot és az évek súlyát a dombokon. Andrew a homokon guggolt, és beszélt emberekről és kutyákról és hangyákról. Arról, ami akkor történt, mikor Nathaniel élt, és ez nagyon rég volt, mert Nathaniel volt az első kutya. Élt egyszer egy Joe nevű ember, mutáns ember, vagyis több, mint ember, aki tizenkétezer év előtt elgondolkodott a hangyákon. Hogy hogyan jutottak idáig, és azután miért nem jutottak tovább, miért kerültek a sors zsákutcájába? Talán az éhség miatt – gondolta Joe –, az élelemgyűjtés örök kényszere miatt. Talán a hibernáció miatt, a 237

stagnáló téli álom miatt, mellyel megszakad a memória lánca, és tavasszal újra kell mindent kezdeniük. A hangyáknál minden év a teremtéssel kezdődik. Ezt mesélte el Andrew, míg kopasz feje fénylett a napon. És Joe kiválasztott egy hangyabolyt, és mint valami isten, megváltoztatta a hangyák sorsát. Etette őket, hogy ne küzdjenek az éhséggel. Üvegkupolát tett a bolyra, és fűtötte, hogy ne kényszerüljenek téli álomba. És a dolog sikerült. A hangyák tovább fejlődtek. Kocsikat készítettek, és ércet olvasztottak. Erről lehetett tudni, mert a kocsik a felszínen futkostak, és a bolyból kinyúló kémények szúrós szagú füstgomolyokat pufogtattak. Hogy mit tettek még, mit tanultak még, mélyen lent az alagútjaikban, azt nem volt mód megtudni. – Joe őrült volt – mondta Andrew. – Őrült, de talán nem is annyira őrült. Mert egy nap összetörte az üvegkupolát, és lábával belegázolt a bolyba, azután megfordult és elment, nem törődött többé a hangyákkal. De a hangyák törődtek magukkal. A kéz, amely összetörte a kupolát, a láb, amely széttaposta a bolyt, a nagyság felé vezető útra terelte a hangyákat. Mert kényszerítette őket, hogy harcoljanak, és megtartsák azt, amijük már volt, és hogy a sors ne szorítsa őket megint zsákutcába. – Egy rúgás – mondta Andrew. – Egy rúgással megadni nekik a kezdősebességet. Tizenkétezer évvel ezelőtt a széttaposott hangyaboly, és ma az óriási épület, amely évről évre nő. Épület, amely rövid évszázad alatt városnyi területet borított el, és amely a következő évszázadban száz város nagyságúra nő. Épület, amely egyre bővül, és elfoglalja a Földet. A Földet, amely nem a hangyáké, hanem az állatoké. Épület... Nem pontos a kifejezés, bár mindig így nevezték kezdettől fogva. Mert az épület menedék a vihar és a hideg elől. De a hangyáknak nincs szükségük menedékre, hiszen vannak alagútjaik és bolyaik. 238

Miért építene a hangya akkora épületet, amely száz év alatt városnyi területet foglal el, és még mindig tovább terjeszkedik? Mire használhatják a hangyák az ilyen helyet? Homer mancsaiba fúrta az orrát, és torkában mély morgás gyűrűzött. Nincs rá mód, hogy megtudjuk. Először azt kellene tudni, hogyan gondolkodik a hangya. Ismerni kellene ambícióikat és céljaikat. Ismerni kellene a tudásukat. Tizenkétezer évnyi tudás. Tizenkétezer év az ismeretlen kiindulási pontról. De meg kell tudni. Biztos, hogy van rá mód. Mert az épület évről évre bővül. Egy mérföld széles, azután hat mérföld, azután száz mérföld, azután még száz, és azután az egész világ. "Visszavonulás – gondolta Homer. – Igen, vissza tudnánk vonulni. Át tudnánk települni másik világokba, amelyek követnek bennünket az időben, és egymás sarkát tapossák. A Földet oda tudnánk adni a hangyáknak, és nekünk maradna még hely. De ez az otthonunk. Itt fejlődtek ki a kutyák. Itt tanították a beszédre, a gondolkodásra és együttműködésre az állatokat. Itt teremtettük meg az állatok testvériségét. Mert nem számít, hogy ki jött először... a webster vagy a kutya. Ez itt az otthonunk. A mi otthonunk ugyanúgy, mint a webstereké. És a mi otthonunk ugyanúgy, mint a hangyáké. Meg kell állítanunk a hangyákat. Biztosan van mód a megállításukra. Lehetne beszélni velük, meg tudni, hogy mit akarnak. Vitatkozni. Közös tárgyalási alapot találni. Elérni valamilyen megegyezést." Homer mozdulatlanul feküdt a kandallónál, és figyelte a házon átfutó suttogásokat, a robotok távoli, halk sürgését, ahogy kötelességeiket végzik, a kutyák halk beszélgetését valamelyik emeleti szobában, a tűz ropogását a kandallóban. 239

"Szép az élet – gondolta Homer. – És mi azt hittük, hogy mi teremtettük. De Andrew azt mondja, hogy nem. Andrew azt mondja, hogy jottányival sem gyarapítottuk a technikai tökélyt és műszaki logikát, amit örököltünk... sőt rengeteget elvesztettünk belőle. Beszélt a kémiáról, és megpróbálta magyarázni, de nem értettem. Az elemekről beszélt és olyasmiről, mint a molekulák és atomok. És elektronika. Bár azt mondta, hogy bizonyos dolgokat elektronika nélkül is sokkal csodálatosabban csináltunk, mint az ember, minden tudásával együtt. Az elektronikát millió évig lehet tanulmányozni, mondta, anélkül hogy elérnénk a többi világot, vagy akár csak tudomást szereznénk létükről. De mi elértük, vagyis olyat tettünk, amit a Webster nem tudott volna. Mert mi másképpen gondolkodunk, mint a Webster. Nem, nem Webster, ember. És a robotjaink. Nem jobbak, mint amiket az ember ránk hagyott. Egy-egy apró módosítás itt-ott. Ésszerű módosítások ugyan, de nem fejlődés. De hát ki álmodozik arról, hogy jobb legyen a robot? Jobb búza, igen. Vagy jobb diófa. Vagy jobb vadrizs, dúsabb kalásszal. Avagy jobb élesztőgyártási módszer a hús helyettesítésére. De jobb robot? Hiszen a robot úgyis megtesz mindent, amit csak kérünk tőle. Minek lenne jobb? De mégis... a robotok hívást kapnak, és elmennek dolgozni az épületre, hogy felépítsenek valamit, ami bennünket kiszorít a Földről. Ezt nem értjük meg. Természetesen nem is érthetjük. Ha jobban ismernénk robotjainkat, talán megértenénk. És ha megértenénk, tudnánk tenni valamit, hogy a robotok ne kapják meg a hívást, vagy ha megkapják, hagyják figyelmen kívül. Ez lenne a megoldás. Ha a robotok nem dolgoznának, nem növekedne az épület. Mert a robotok segítsége nélkül a hangyák nem tudnák folytatni az építkezést." 240

Bolha csípett a bőrébe, és Homer mozgatni kezdte a fülét. "Bár az is lehet, hogy Andrew-nak nincs igaza. Nekünk is van mondánk az állatok testvériségének létrejöttéről és a vad robotnak is van az ember bukásáról. Ki a megmondhatója a jelen stádiumban, hogy a kettő közül melyik igaz? Ámbár Andrew története beleillik az eseményekbe. Voltak kutyák és voltak robotok, és mikor az ember eltűnt, külön útra tértek. Igaz, hogy megtartottuk a robotok egy részét, hogy kéz helyett szolgáljanak. Voltak robotok, amelyek megmaradtak mellettünk, de olyan kutya nincs, aki a robotokkal maradt volna." Ekkor kopogtak az ajtón. Homer felemelte fejét, és elgondolkozva pislogott a kopogtatás hangjára. – Tessék – mondta végül. Hezekiah volt, a robot. – Elfogták Archie-t – mondta Hezekiah. – Archie-t? – Archie-t, a mosómedvét. – Ó, igen – mondta Homer. – Azt, aki megszökött. – Itt van kint – mondta Hezekiah. – Akarja látni? – Jöjjön be – mondta Homer. Hezekiah kifelé intett az ujjával, és Archie betántorgott az ajtón. Bundája tele volt bogánccsal, farkát nehezen húzta maga után. Mögötte két robotőr masírozott. – Kukoricát akart lopni – jelentette az egyik őr –, rajtakaptuk, de komoly hajszába került, míg elfogtuk. Homer tekintélyt parancsolóan felült, és Archie-ra nézett. Archie farkasszemet nézett vele. – Nem kaptak volna el soha – mondta Archie –, ha Rufus velem marad. Rufus a robotom volt, és falazott volna nekem. – És hol van most Rufus? – Hívást kapott – mondta Archie –; otthagyott, és elment az épületre. 241

– Mondd csak – kérdezte Homer –, történt valami Rufusszal, mielőtt elment? Valami rendkívüli. – Semmi – mondta Archie –, legfeljebb az, hogy beleesett egy hangyabolyba. Kicsit ügyetlen robot volt. Igazi bumfordi. Mindig megbotlott valamiben, vagy belegabalyodott valamibe. Nem volt olyan jól koordinált, mint kellett volna. Lehet, hogy meglazult egy csavarja. Ekkor valami apró feketeség ugrott le Archie orráról, és száguldozni kezdett a padlón. Archie mancsa, mint a villám, utánakapott és elfogta. – Jobb lenne, ha kissé hátrább húzódna – figyelmeztette Hezekiah Homert. – Ez a fickó valósággal szórja a bolhákat. – Nem is bolha – mondta Archie dühös méltatlankodással. – Valami más. Ma délután fogtam. Ketyeg, és olyan, mint egy hangya, de nem hangya. A ketyegő valami kisiklott Archie karmaiból, és lepottyant a földre. Úgy látszik, a jó oldalára esett, mert rögtön futni kezdett. Archie utánakapott, de az cikcakkban száguldva elmenekült, mint a villám, és felfutott Hezekiah lábán. Homer egyszerre mindent megértett és felugrott. – Gyorsan! – kiáltotta. – Fogjátok meg! Ne engedjétek!... De elkésett, az apró valami már eltűnt. Homer lassan leült. Hangja nyugodt volt, halálosan nyugodt. – Őrök – mondta –, vegyétek őrizetbe Hezekiaht. Ne hagyjátok magára, és ne engedjétek elmenni. Jelentsétek, bármit is tesz. Hezekiah döbbenten hátrált. – De hiszen nem tettem semmit. – Igaz – mondta Homer halkan-, még nem. De fogsz. Megkapod a hívást, és megpróbálsz dezertálni az építkezésre. De mielőtt elengednénk, megtudjuk, mi késztet rá. Megtudjuk, mi az, és hogy működik. 242

Homer megfordult, arcán mosollyal. – És most, Archie... De Archie nem volt sehol. Az ablak nyitva volt. És Archie nem volt sehol. Homer mocorgott szénaágyán, küzdött az ébredés ellen, torkában mély morgás gurgulázott. "Öregszem – gondolta. – Rám nehezednek az évek, mint a dombokra. Valamikor felébredtem az első hangra, ha koppant valami az ajtó előtt, talpra ugrottam, és torkom szakadtából ugattam, hogy tudassam a robotokkal, mi van." Ismét kopogtattak, és Homer lábra állt. – Tessék – kiáltotta –, ne lármázzon, hanem jöjjön be! Az ajtó kinyílt, és egy robot állt ott, de nagyobb, mint amekkorát Homer valaha is látott. Magas, masszív, csillogó robot, fényezett teste még a sötétben is világított, mint a parázs. És a robot vállán Archie ült, a mosómedve. – Jenkins vagyok – mondta a robot –, ma éjjel jöttem vissza. Homer nagyot nyelt, és igen lassan leült. – Jenkins – mondta-, vannak bizonyos mesék... mondák... a régi időkről... – Nem több mesénél? – kérdezte Jenkins. – Nem lehet több – mondta Homer. – Monda a robotról, aki törődött velünk. Bár Andrew tegnap délután úgy beszélt Jenkinsről, mint aki ismeri. És van mondánk arról, hogy a kutyák hogyan ajándékoztak neki új testet hétezredik születésnapjára, és hogy milyen csodálatos volt az a test... Hangja elnémult, mert az előtte álló robot teste, vállán a mosómedvével... ez a test nem lehetett más, mint a születésnapi ajándék. – És a Webster-ház? – kérdezte Jenkins. – Fenntartják még a Webster-házat? 243

– A Webster-házat fenntartjuk – mondta Homer –, úgy, amilyen volt. Ez kötelességünk. – És a websterek? – Nincsenek websterek. Jenkins bólintott. Testének borotvaéles érzékei már megmondták neki, hogy nincsenek többé websterek. Nem észlelt webster-kisugárzásokat. És találkozott állatokkal, és azok gondolataiban nyoma sem volt a webstereknek. Ennek így kellett lennie. Lassan átment a szobán, hatalmas súlya ellenére puha léptekkel, mint egy macska, és Homer mozgásából is érezte a fémlény jóságát és barátságosságát és hatalmas erejének védelmét. Jenkins leguggolt mellé. – Gondban vagy – mondta Jenkins. Homer rábámult. – A hangyák – mondta Jenkins. – Archie elmondta nekem, hogy gondban vagy a hangyák miatt. – A Webster-házba mentem, hogy elrejtőzzem – mondta Archie. – Féltem, hogy megint kinyomoznak, és gondoltam, hogy a Webster-ház... – Csitt, Archie – mondta Jenkins –, nem tudod, miről van szó. Magad mondtad, hogy nem tudod. Csak azt, hogy a kutyáknak bajuk van a hangyákkal. Homerra nézett. – Feltételezem, hogy ezek Joe hangyái – mondta. – Szóval tudsz Joe-ról? – kérdezte Homer. – Tehát mégis élt az a Joe nevű ember. Jenkins mosolygott. – Igen, bajkeverő volt. De néha szeretetre méltó is. Az ördög bújt belé. – Építkeznek – mondta Homer. – Ráveszik a robotokat, hogy nekik dolgozzanak, és épületet emelnek. – Felteszem – mondta Jenkins –, hogy a hangyáknak is joguk van az építkezéshez. – Csakhogy túl gyorsan építkeznek. Kiszorítanak bennünket a Földről. Körülbelül ezer év alatt az egész 244

Földet beborítják, ha tovább is így építkeznek, mint eddig. – És nincs hova mennetek? Ez aggaszt? – De volna hová mennünk. Több helyre is mehetünk. A többi világba. A szellemvilágba. Jenkins komolyan bólintott. – Az egyik szellemvilágban voltam. Az elsőben ez után. Néhány webstert vittem át ötezer évvel ezelőtt. Ma éjjel jöttem vissza. És tudom, mit érzel. A többi világ közül egyik sem otthonunk. Én is honvágyat éreztem a Föld után, ötezer év alatt szinte állandóan. Visszajöttem a Webster-házba, és ott találtam Archie-t. Elmesélte a hangyákat, és ezért jöttem ide. Remélem, nincs ellenedre. – Örülünk, hogy visszajöttél – mondta Homer halkan. – Ami a hangyákat illeti – mondta Jenkins –, gondolom, meg akarjátok állítani őket. Homer bólintott. – Van rá mód – mondta Jenkins –, tudom, hogy van. A webstereknek volt rá módszerük, csak eszembe jutna. De oly rég volt. Pedig nagyon egyszerű módszer, tudom. Nagyon egyszerű. Kezét felemelte, és megsimogatta az állát. – Miért csinálod? – kérdezte Archie. – Eh? Mit? – Miért dörzsölöd az arcodat? Miért csinálod? Jenkins leejtette kezét. – Csak szokásból, Archie. Webster-gesztus. Így tettek, ha gondolkoztak. Tőlük ragadt rám. – És segít a gondolkozásban? – Nem tudom, lehet. De lehet, hogy nem. A webstereknek mintha segített volna. Mit is tenne egy webster ilyenkor? A websterek tudnának segíteni rajtunk. Tudom, hogy tudnának... – A websterek a szellemvilágban? – mondta Homer. Jenkins megrázta a fejét. – Nincsenek ott már websterek. – De hiszen azt mondtad, hogy oda vitted őket. 245

– Igen. De már nincsenek ott. Majdnem négyezer évig egyedül voltam a szellemek világában. – Akkor most már sehol sincsenek websterek. A többi a Jupiterre ment. Andrew mondta. Jenkins, hol van a Jupiter? – De vannak – mondta Jenkins. – Úgy értem, hogy néhányan megmaradtak Genfben. – Nekik sem lenne könnyű – mondta Homer –, még a webstereknek sem. A hangyák erősek. Beszélt Archie arról a bolháról? – Nem bolha volt – szólt Archie. – Igen, elmondta – felelt Jenkins. – Azt is, hogy felfutott Hezekiahra. – Nem rá – mondta Homer. – A helyes kifejezés az: hogy bele. – Nem bolha volt, hanem robot. Parányi robot. Lyukat fúrt Hezekiah koponyájába, és betelepedett az agyába. És a lyukat elzárta maga mögött. – És mit csinál most Hezekiah? – Semmit – mondta Homer. – De biztosan tudjuk, mit fog csinálni, amint a hangyák robotja elkészül a beállítással. Megkapja a hívást, hogy menjen, és dolgozzon az épületen... Jenkins bólintott. – Maguk nem tudnák elvégezni a munkát, hát hatalmukba kerítik azokat, akik el tudják végezni. Jenkins megint megsimogatta az állát. – Azon töprengek, hogy Joe sejtette-e – mormolta. – Amikor a hangyák istenét játszotta, előre látta-e mindezt? – Nevetséges feltételezés. Joe nem láthatta előre. Még az olyan mutáns, mint Joe sem láthatott előre tizenkétezer év távolába. "Milyen rég volt – gondolta Jenkins. – Mennyi minden történt azóta. Bruce Webster akkor kezdett kísérletezni a kutyákkal, és még csak álmodozott a beszélő, gondolkodó kutyákról, akik mancs a kézben együtt járják majd a sors útját az emberrel. Nem tudhatta, hogy az emberiség néhány rövid évszázad alatt szétszóródik 246

az örökkévalóság négy tája felé, és a Földet a robotokra és a kutyákra hagyja. Nem tudhatta, hogy még az emberi fajt is egyetlen család után fogják nevezni. Mindenesetre – gondolta Jenkins – ha volt család, a Websterek családja volt a legméltóbb. Úgy emlékszem rájuk, mintha csak tegnap lett volna. Azokban a napokban magamra is úgy gondoltam, mint Websterre. Legalábbis igyekeztem Websterré válni. Mindent megtettem, ami tőlem telt. A Websterek kutyái mellett maradtam, amikor az emberi nem eltűnt, és végül ennek az eszeveszett fajtának utolsó, bajnak maradt egyedeit átvittem a másik világba, hogy szabad utat biztosítsak a kutyáknak, és hogy a kutyák olyanná formálhassák a Földet, amilyennek tervezték. És most ezek az utolsó, bajnak maradtak is eltűntek valahová, bár tudnám, hová. Az emberi lélek valamilyen fantáziájába. A Jupiteren élő emberek nem is emberek már, hanem valami mások. Genf pedig el van zárva a világtól... Bár nem lehet jobban elzárva, nem lehet távolabb, mint az a világ, ahonnan visszajöttem. Ha csak sejteném, hogyan történt, hogy a szellemek világába való száműzetésből visszajutottam a Webster-házba, akkor lehet, hogy valami úton-módon elérhetném Genfet. Valami új erő keletkezett bennem. Új képesség. Úgy látszik, tudtomon kívül. Olyan képesség, mellyel minden ember, minden robot... és talán minden kutya rendelkezhetne, ha ismerné a módját. Lehet, hogy új testem tette lehetővé az új képesség kifejlődését, az a test, amelyet a kutyák adtak születésnapi ajándékul hétezredik születésnapomra. Hiszen ez a test több, mint bármelyik húsból és vérből való test. Test, amely érzékeli, hogy mit gondol a medve, és mit álmodik a róka, és mit éreznek a fűben futkosó boldog kis egerek. A vágyálmok beteljesülése. Ez lehet az. Válasz a különös, illogikus vágyakozásra olyasmi után, ami csak ritkán elérhető vagy elérhetetlen. De ha valaki ki tudja 247

fejleszteni vagy magába oltani ezt az új képességet, amely a testet és lelket a vágy megvalósulása felé irányítja, akkor minden lehetségessé válik. Mindennap felmentem arra a dombra – emlékezett Jenkins. Felmentem, mert nem tudtam megállni, felmentem, mert olyan erős volt bennem a vágy ez után a domb után. És erősítettem magamat, hogy ne nézzem túl közelről a részleteket, mert nem akartam látni a különbségeket. Milliószor felmentem a dombra, míg ez a képesség megerősödött bennem, és visszahozott ide. Mert csapdába estem. A szó, a gondolat, a koncepció szellemvilágába vezető átmenethez nem volt menettérti jegy, csak egy útra szólt, vissza nem hozott. De volt rá más mód, amit nem ismertem. És amit még most sem ismerek." – Azt mondtad, van rá mód – sürgette Homer. – Van rá mód? – Igen, a hangyák megállítására. Jenkins bólintott. – Megtalálom. Elmegyek Genfbe. Jon Webster felébredt. "Márpedig ez különös – gondolta –, hiszen örök álmot kértem. Örökké kellett volna aludnom, és az örökkévalóságnak nincs vége." Minden más az álom feledésének szürke ködébe merült, de ez az egy gondolat élesen és tisztán állt előtte. Örökkévalóság, márpedig ez nem örökkévalóság. Egy szó ismétlődött benne, mint erőtlen kopogtatás valami távoli ajtón. Figyelt, és lassanként két szó lett a szóból, az ő neve: "Jon Webster. Jon Webster." Újra, újra és újra. Két szó kért bebocsátást a tudatába. – Jon Webster. – Jon Webster. – Igen – reagált végre Webster, és a hívás megszűnt. 248

Csend támadt, és a feledés homálya kitisztult. Az emlékezés lassanként visszatért. Lassan, egyenként. A város és a város neve, Genf. Emberek élnek a városban. Céltalanul. A kutyák a városon kívül élnek... a városon kívül, az egész világban. A kutyáknak vannak céljaik és álmaik. Sara, aki felment a dombra, hogy több évszázados álomra hajtsa fejét. És én... én – gondolta Jon Webster – feljöttem ide, és örök álmot kértem. De ez nem örök álom. – Itt Jenkins beszél, Jon Webster. – Igen, Jenkins – mondta Jon Webster, de nem a szájával beszélt, csak gondolatban, és érezte a folyadékot teste körül a hengerben, amely táplálta és védte a kiszáradástól, és elzárta száját, szemét és fülét. – Igen, Jenkins – felelte gondolatban Webster. – Emlékszem magára. Maga a családdal volt kezdettől fogva, segített megtanítani a kutyákat a beszédre, és velük tartott, amikor a család már nem volt többé. – Most is velük tartok – mondta Jenkins. – Az örökkévalóságot kértem – mondta Webster. – Elzártam a várost, és az örökkévalóságot kértem. – Sokat töprengtünk rajta – mondta Jenkins –, miért zárta el a várost. – A kutyák miatt – válaszolta Webster elméje –, hogy a kutyák esélyeit ne tegye tönkre az ember. – A kutyáknak semmi bajuk – mondta Jenkins. – A város nyitva van? – Nem, még mindig zárva van. – De maga itt van. – Igen, de csak én tudom az utat. És mások nem fognak idejönni. Legalábbis nagyon hosszú ideig. – Idő – mondta Webster –, elfelejtettem az időt. Mennyi ideje történt, Jenkins? – Hogy elzárta a várost? Körülbelül tízezer éve. – És mások? – Vannak, de alszanak. 249

– És a robotok? Ügyelnek még? – A robotok még mindig ügyelnek. Webster megnyugodott, a békesség betöltötte elméjét. A város zárva, az utolsó emberek alszanak, a kutyáknak semmi bajuk, és a robotok ügyelnek. – Nem kellett volna felébresztened – mondta –, mért nem hagytál aludni? – Meg kell tudnom valamit. Valaha tudtam, de már elfelejtettem, pedig nagyon egyszerű. És borzasztóan fontos. – És mi az, Jenkins? – A hangyák – mondta Jenkins. – Mit tettek az emberek, hogy ne zavarják őket a hangyák? – Megmérgeztük őket – mondta Webster. Jenkins megdöbbent. – Megmérgezték?! – Igen – mondta Webster. – Nagyon egyszerű módszer. Édes szirupot használtunk, ami vonzotta a hangyákat. Ebbe tettük a mérget, és a méreg megölte a hangyákat. De nem tettünk annyit bele, hogy azonnal elpusztuljanak tőle. Lassan ölő méreg volt, hogy legyen idejük széthordani a fészkükben, és így két-három hangya helyett sokat ölt meg. A csend zúgott Jenkins fejében, a gondolatok, szavak nélküli csend. – Jenkins... – mondta Webster – Jenkins... – Igen, Jon Webster, itt vagyok. – Csak ezt akarta tudni? – Csak ezt. – Alhatok tovább? – Igen, Jon Webster. Aludjon csak tovább. Jenkins a dombtetőn állt, és érezte a tél előfutárát, a mezőkön végigsüvítő csípős szél első hullámát. Alatta, a folyóhoz ereszkedő lejtőn lombtalanul álltak a fák csontvázai. Északkeletre emelkedett az árnyékalak, a gonosz előjel 250

fellege, az épület. A hangyák agyából kipattant, állandóan terjeszkedő építkezés, melynek rendeltetését és célját senki más nem sejthette és ki nem találhatta, csak egy hangya. De van módszer elbánni a hangyákkal. Az emberi módszer. Amiről Jon Webster beszélt tízezer évi alvás után. Egyszerű és alapos, brutális és hatékony módszer. Végy egy kevés édes szirupot, amit a hangyák szeretnek, és tegyél hozzá mérget, lassú mérget, ami nem hat túlságosan gyorsan. A méreg egyszerű módszer – gondolta Jenkins. – Igen, nagyon egyszerű módszer. Kivéve, hogy kémia kell hozzá, és a kutyák nem ismerik a kémiát. Kivéve, hogy ölni kell hozzá, de ma már senki sem öl. Még bolhát sem, pedig a bolha ugyancsak zaklatja a kutyákat. Még hangyákat sem, pedig a hangyák azzal fenyegetnek, hogy kisajátítják a világot, amelyet az állatok szülőföldjüknek neveznek. Ötezer éve vagy még ennél is régebben nem öltek a Földön. A gyilkosság eszméje kiveszett az élőlények képzeletvilágából. És jobb így – gondolta Jenkins. – Jobb elveszíteni egy világot, mint visszatérni a gyilkossághoz. Lassan megfordult, és lement a dombon. Homer csalódott lesz – gondolta. Borzasztóan csalódott lesz, ha meghallja, hogy a webstereknek nincs semmilyen védekezési módszerük a hangyák ellen.

251