Anyunak és Debnek Mert félig már meg is válaszolták a kérdést, mielőtt egyáltalán belegondoltak volna, milyen rémesen bizarr. És minden másért is.
I.
A TECHNIKUSOK ELMONDÁSA SZERINT az üveg túloldalán ücsörgő lány egyetlen szót sem szólt, mióta csak behozták. A férfit ez eleinte nem lepte meg, hiszen tisztában van vele, milyen traumán esett át a lány, ám ahogy most figyeli őt a detektívüvegen át, kezdi megkérdőjelezni az első benyomását. A lány görnyedten ül a kemény fémszéken, egyik bekötözött kezével az állát támasztja, a másikkal pedig megfejthetetlen szimbólumokat rajzolgat a rozsdamentes acél asztallapra. Félig lehunyja a szemét, ami alatt mély karikák húzódnak, szinte véraláfutásnak tűnnek a bőrén. Zsíros, fénytelen fekete haját laza kontyba fogta össze. Láthatóan ki van merülve. Ám a férfi akkor sem nevezné traumatizáltnak. Victor Hanoverian különleges ügynök a kávéját kortyolgatja, miközben a lányt figyeli, és várja, hogy megérkezzen a csapata. Vagy legalábbis a társa. A csapatuk harmadik kulcsfontosságú tagja a kórházban van a többi lánnyal, próbál mindent megtudni az állapotukról, és – amennyiben lehetséges – igyekszik kideríteni a nevüket, illetve ujjlenyomatot venni tőlük. Közben további FBIügynökök és helyszínelők mentek ki a birtokra, és már az a kevés is, amit eddig hallott tőlük, olyan hatást gyakorolt Victorra, hogy legszívesebben most azonnal hazatelefonálna, és beszélne a saját lányaival, meggyőződne róla, biztosan minden rendben van-e velük. Ám a férfi ügyesen bánik az emberekkel, főleg a traumatizált gyerekekkel, így észszerű döntés volt itt maradnia, arra várva, hogy kihallgassa ezt a bizonyos áldozatot. Látja a lány orra és szája körül a halvány rózsaszín vonalat, az
oxigénmaszk nyomát. A karját és kölcsönvett ruháját föld meg korom piszkolja be. A kézfejét és a bal felkarját kötés borítja, a kórházban kapott vékony atléta alól több helyen szintén kidudorodik a vastag réteg géz. A lány észrevehetően didereg a kifakult, zöld műtősnadrágban, és nem teszi le csupasz lábfejét a hideg padlóra, de egy szóval sem panaszkodik. A férfi még a nevét sem tudja. Nem tudja a legtöbb megmentett lány nevét, ahogy azokét sem, akiket már rég nem volt semmi, de semmi esélyük megmenteni. Ez a lány egyelőre senkivel sem beszélt a társain kívül, és még hozzájuk se úgy szólt, hogy abból kiderült volna a nevük vagy bármi más információ. Egyszerűen csak… Hát, Victor nem igazán nevezné megnyugtatónak a lány szavait. Ő maga nem találta volna kimondottan bátorítónak azt, hogy „Vagy meghaltok, vagy nem, de most már higgadjatok le, hadd lássanak el a dokik!” Ám úgy tűnt, a többi lány tényleg lecsillapodott ennek hallatán. A lány kihúzza magát, hátradől a széken, majd lassan felemeli a karját a feje fölé, és kinyújtózik, háta ívbe hajlik, akár az íj húrja. A helyiségben lévő mikrofonok érzékelik a csigolyái fájdalmas ropogását. A lány a fejét csóválja, majd ismét előredől, az asztalra nyomja az arcát, tenyere a fémre simul. Elfordítja a fejét az üvegtől, nyilván tudja, hogy többen is figyelik mögüle, és nem akar feléjük nézni. Ám ebből a szögből Victor rálát valami másra, ami szintén érdekli: a tetoválásra. A kórházban készítettek róla egy fotót; Victor most látja az élénk színek kontúrját, ahogy kikandikál az atléta alól a lány vállánál. Az egész rajzot nem tudja tisztán kivenni, ám az anyag nem elég széles ahhoz, hogy teljesen eltakarja. A férfi előveszi a dzsekije zsebéből a fényképet, feltartja az üveghez, tekintete ideoda jár a papír és a lány hátán kirajzolódó minta között. A
tetoválásnak önmagában nem lenne jelentősége, ám egyetlenegyet leszámítva az összes lányon hasonló van. A szín és a dizájn mindegyiküknél különbözik, de a motívum alapvetően ugyanaz. – Mit gondol, a pasas tette ezt velük? – kérdezi az egyik technikus, aki a monitoron figyeli a lányt. A kamera a kihallgatóhelyiség túlsó feléből közvetíti a képet, felnagyítva mutatja az arcát, ahogy lehunyt szemmel lassan, mélyeket lélegzik. – Azt gondolom, hogy majd kiderül. – Victor nem szeret találgatni, pláne, mivel egyelőre még alig tudnak valamit. Ez az ügy egyike pályafutása azon ritka eseteinek, hogy amire bukkannak, az sokkal rosszabb, mint amit el tudnak képzelni. A férfi hozzá van szokva, hogy a legrosszabbra számítson. Valahányszor csak eltűnik egy gyerek, az őt keresők a belüket is kidolgozzák, hogy megtalálják, de nem számítanak arra, hogy szegényke végül elevenen kerül elő. Legfeljebb reménykednek benne. De semmiképpen sem számítanak rá. A férfi látott már olyan apró holttesteket, amikhez csoda, hogy egyáltalán találni megfelelő méretű koporsót, és megerőszakolt kisgyerekeket, akik még a szavakat sem ismerték arra, ami velük történt, ám ez az eset mindezekhez képest is annyira megdöbbentő, hogy Victor nem igazán tud mit kezdeni vele. Még azt sem tudja, hány éves a lány. Az orvosok úgy becsülik, hogy a kora valahol tizenhat és huszonkettő között lehet, de ez nem sokat segít a férfinak. Ha tényleg nem idősebb tizenhatnál, akkor valószínűleg ide kéne hívniuk hozzá valakit a gyermekvédelmisektől, de azok már így is ellepték a kórházat, és megnehezítették az FBI-osok dolgát. A gyermekvédelmisek fontos és szükséges feladatot látnak el – ám attól még a férfi útjában lennének. Victor a saját lányaira gondol, próbálja kitalálni, vajon mit tennének, ha ők lennének a kihallgatóba
zárva, de egyikük sem tudna így uralkodni magán. Ez talán azt jelenti, hogy a lány idősebb? Vagy csak nagyobb gyakorlata van abban, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem lenne rá hatással? – Üzent valamit Eddison vagy Ramirez? – kérdezi a technikusoktól, ám egy pillanatra sem veszi le a szemét a lányról. – Eddison mindjárt ideér. Ramirez még mindig a kórházban van, a legfiatalabb áldozat szüleivel – feleli az egyik kolléganője. Yvonne nem néz a kihallgatóban ülő lányra, még a monitorra sem. Nemrég adott életet a kislányának, csak ma jött vissza a szülési szabadságról. Victor arra gondol, hogy talán fel kéne mentenie a nőt az ügy alól, de végül úgy dönt, Yvonne majd szól, ha már nem bírja tovább. – Ő az, aki miatt beindult a keresés? – Csak pár napja veszett nyoma. A plázából tűnt el, miközben a barátnőivel vásárolt. A többiek azt mesélték, hogy a lány kiment a próbafülkék közül, mert másik méretet akart hozni egy ruhából, de nem jött vissza. Eggyel kevesebb megkeresendő személy. A kórházban lefényképezték az összes lányt, még azokat is, akik az odaúton vagy nem sokkal a megérkezés után meghaltak, és nekiláttak összevetni a képeket az eltűnt személyek adatbázisával. De időbe fog telni, mire meglesz az eredmény. Amikor az ügynökök vagy az orvosok a nevükről kérdezték a jobb állapotban lévő áldozatokat, azok mind erre a lányra néztek, aki nyilvánvalóan valamiféle vezető szerepet tölt be közöttük, és a többségük egy szóval sem felelt. Néhányan mintha fontolóra vették volna a választ, ám aztán olyan heves zokogásban törtek ki, hogy összeszaladtak az ápolónők. A kihallgatóban ülő lány azonban nem így reagált. Amikor megkérdezték tőle, hogy hívják, egyszerűen csak elfordult. Úgy tűnik, mintha ő nem akarná, hogy bárki is rátaláljon.
Emiatt az FBI-osok közül néhányan arra gyanakodnak, hogy ez a lány talán nem is áldozat. Victor felsóhajt, és felhajtja az utolsó korty kávét, majd összeroppantja a markában a papírpoharat, mielőtt kidobja az ajtó melletti kukába. Szeretné megvárni Ramirezt. Az ilyen helyzetekben mindig segít, ha egy nő is jelen van a kihallgatóhelyiségben. Vajon van ideje várni a kolléganőjére? Ki tudja, meddig lesz még a szülőkkel a kórházban, vagy hogy hány másik szülő fog még odacsődülni, miután nyilvánosságra hozzák a fotókat. Ha nyilvánosságra hozzák őket, helyesbít magában homlokráncolva a férfi. Utálja ezt a részt, utálja, hogy az áldozatok fényképe állandóan a televíziók képernyőjén és újságok címoldalán virít, így a szerencsétleneknek később sem lesz esélyük elfelejteni a velük történteket. Legalább addig várni akar a sajtónyilvánossággal, amíg eredményre nem jutnak az eltűnt személyek adatbázisával. Kinyílik mögötte az ajtó, aztán nagy erővel becsapódik. A helyiség hangszigetelt, az üveg viszont kissé megremeg, mire a lány azonnal kihúzza magát a széken, és hunyorogva mered a tükörre. Vagyis valószínűleg rájuk, hiszen nyilván tudja, hogy az üveg mögül figyelik. Victor nem fordul meg. Senki sem csapja be úgy az ajtót, mint Brandon Eddison. – Van valami? – Néhány lányt azonosítottunk, ők nem olyan régen tűntek el, a szüleik már úton vannak ide. Mind keleti partiak. Victor elveszi a fotót az üvegtől, és visszadugja a dzsekije zsebébe. – Róla megtudtál valamit? – Miután idehoztuk, a többiek közül néhányan Mayának nevezték. Vezetéknevet nem említettek.
– Vajon ez az igazi neve? Eddison felhorkan. – Kétlem. – A férfi a dzsekije cipzárjával vesződik, igyekszik felhúzni, hogy eltakarja a Washington Redskins-es focimezét. Miután a birtokra kiérkező egység rátalált a túlélőkre, riasztották Victor csapatát, ami épp nem volt szolgálatban. A társa ízlését ismerve a férfi hálás, hogy Eddison felsőjén legalább nem pucér csajok virítanak. – A helyszínelők átkutatják a fickó házát, hogy nem tartott-e meg személyes holmikat a rohadék. – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nagyon is személyes, amit megtartott. Eddison nem száll vitába ezzel, talán éppen arra gondol, amit a birtokon látott. – Miért pont ezt a kiscsajt hoztuk be? – kérdezi. – Ramirez azt mondja, vannak köztük olyanok, akik enyhébben sérültek meg. Viszont ijedtebbek, úgyhogy sokkal könnyebben szóra lehetne bírni őket. Ez itt elég kemény diónak tűnik. – A többiek vezetőként tekintenek rá. Tudni akarom, miért. Nyilván kétségbeesetten várják, hogy hazatérhessenek végre, szóval, akkor vajon miért róla vesznek példát, és inkább nem válaszolnak a kérdéseinkre? – Szerinted ő is bűnrészes? – Ezt kell kiderítenünk. – Victor fölkapja a pultról a palack vizet, és mély levegőt vesz. – Na jó. Menjünk, beszélgessünk el Mayával! A lány hátradől a széken, amikor belépnek a kihallgatóhelyiségbe, és összekulcsolja a hasán gézzel borított ujjait. Victor ennél védekezőbb pózra számított, és látja a homlokát ráncoló társán, hogy őt is kizökkentette a váratlan reakció. A lány tekintete végigsiklik rajtuk, felméri a részleteket és következtetéseket von le, ám gondolatai egyáltalán nem ülnek
ki az arcára. – Köszönjük szépen, hogy velünk jöttél – mondja üdvözlésképpen Victor, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nem is adtak neki választási lehetőséget. – Ő a társam, Brandon Eddison különleges ügynök, én pedig Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök vagyok. A lány szája sarka egy futó pillanatra fölfelé görbül, ám a grimaszt nem igazán lehet mosolynak nevezni. – Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök – ismétli, hangja rekedt a füsttől. – Jó hosszú titulus. – Szeretnél inkább Victornak szólítani? – Nekem igazából édesmindegy, de köszönöm, így valóban egyszerűbb. A férfi lecsavarja a palack kupakját, és átadja a lánynak a vizet, kihasználva a pillanatot arra, hogy módosítson a stratégiáján. A lány nyilvánvalóan nem traumatizált, és nem is szégyenlős. – A bemutatkozásnak általában van egy másik része is. – Az egyéni kis érdekességek? – kérdezi a lány. – Maga szeret kosarat fonni és nagyokat úszni, Eddison pedig imád tűsarkúban meg miniben grasszálni az utcán? Eddison felmordul, és az asztalra csap az öklével. – Mi a neved? – Ne legyen ilyen goromba! Victor az ajkába harap, csak így tud ellenállni a kísértésnek, hogy elmosolyodjon. A mosolya nem javítana a helyzeten – a társa hangulatán meg végképp nem –, de akkor is kísértést érez rá. – Volnál szíves elárulni nekünk a nevedet? – Köszönöm, hogy szépen kérte, de nem. Azt hiszem, ezt inkább nem osztanám meg magukkal. – Néhány lány Mayának nevezett.
– Ha úgyis tudják, akkor meg miért kérdezik? Victor hallja, hogy Eddison levegő után kap, de ügyet sem vet rá. – Szeretnénk megtudni, hogy ki vagy, és hogyan kerültél arra a helyre. Szeretnénk segíteni, hogy hazajuthass. – És ha azt mondanám, hogy nincs szükségem a segítségükre? – Akkor kíváncsi lennék, vajon eddig miért nem jutottál haza onnan. Maya arcán halovány mosolyszerűség villan, és mintha elismerően vonná fel a szemöldökét. Csodaszép lány – a bőre bronz árnyalatú, a szeme pedig világosbarna, szinte borostyánszínű –, de nincs benne lágyság. A mosolyát ki kell érdemelni. – Azt hiszem, erre mindketten tudjuk a választ. De már nem vagyok ott, igaz? Innen már hazajuthatok. – És pontosan hol van az otthonod? – Azt sem tudom, hogy megvan-e még egyáltalán. – Ez nem játék – csattan fel Eddison. A lány hűvösen végigméri. – Nem, persze hogy nem az. Emberek haltak meg, életek mentek tönkre, és biztos vagyok benne, hogy nagyon bosszantó volt otthagynia a csapata futballmeccsét. Eddison elpirul, és még jobban felhúzza a dzsekije cipzárját. – Nem tűnsz valami idegesnek – jegyzi meg Victor. Maya vállat von, és kortyol a vízből, óvatosan tartja az üveget bekötözött kezében. – Annak kéne lennem? – A legtöbben idegesek lesznek, ha FBI-ügynökökkel kell beszélniük. – Nem nagyon különbözik attól, amikor beszélnem kellett… – A lány kiszáradt ajkába harap, és grimaszt vág, ahogy
kicserepesedett bőrén vércseppek ütköznek ki. Ismét kortyol a vízből. – Kivel? – puhatolódzik finoman Victor. – Azzal a férfival – válaszolja Maya. – A Kertésszel. – A fogvatartótoknak volt egy kertésze? És te beszéltél vele? A lány a fejét csóválja. – Ő volt a Kertész.
Meg kell érteniük, nem félelemből vagy tiszteletből neveztem így, és nem is valamiféle értelmetlen udvariaskodásból. Még csak nem is én adtam neki ezt a nevet. Mint minden más azon a helyen, ez a név is a tudatlanságunkból született kitaláció volt. Amit nem tudtunk, arra kitaláltunk valamit, és amiről nem létezett kitalációnk, az egy idő után már nem is számított. Azt hiszem, ez is a gyakorlatiasság egy formája. A szelíd, gyengéd emberek, akik kétségbeesetten vágynak a megerősítésre másoktól, áldozatul esnek a Stockholm-szindrómának, minket, a többieket pedig a gyakorlatiasság kerít hatalmába. Mivel mindkettő hatását láttam már másokon, én inkább ez utóbbira szavazok. A Kertbe kerülésem napján hallottam először ezt a nevet. Hasogató fejfájással tértem magamhoz, ami százszor rosszabb volt életem legvészesebb másnaposságánál is. Eleinte ki sem bírtam nyitni a szememet. Minden egyes lélegzetvételnél fájdalom hasított a koponyámba, ahogy a legapróbb mozdulatra is. Nyilván önkéntelenül felnyöghettem, mert valaki egyszeriben hűvös, nyirkos törülközőt simított a homlokomra meg a szememre, miközben nyugtatgatott, hogy ez csak tiszta vizes borogatás.
Nem is tudom, mi aggasztott jobban a női hang hallatán: hogy neki nyilván gyakran kellett attól tartania, mi lehet a vízben, vagy a puszta tény, miszerint az illető nőnemű volt. Azt biztosan tudtam, hogy az engem elrabló párosnak egyike sem volt nő. A lány bedugta fél karját a vállam alá, gyengéden felsegített ülő helyzetbe, majd egy poharat tartott a számhoz. – Nyugalom, csak tiszta víz – mondta ismét. Ittam a pohárból. Nem igazán számított, hogy tényleg „csak tiszta víz” volt-e benne, vagy sem. – Le tudsz nyelni pár pirulát? – kérdezte. – Ja – suttogtam, de még ettől is a fejembe hasított a kín. – Akkor tátsd ki a szád! – Miután szófogadóan kinyitottam a számat, a lány két lapos tablettát helyezett a nyelvemre, majd ismét az ajkamhoz nyomta a vizespoharat. Engedelmesen lenyeltem a tablettákat, és leküzdöttem a hányingert, miközben a lány óvatosan visszafektetett a hűvös lepedőre és a kemény matracra. Hosszú ideig egy szót sem szólt, egészen addig, amíg végre már nem szikráztak színes fénypöttyök a lehunyt szemem előtt, és magamtól mocorogni nem kezdtem. Ekkor levette az arcomról a törülközőt, de továbbra is leárnyékolta a szememet a mennyezeti világítás elől, amíg abba nem hagytam a pislogást. – Ezek szerint te csináltad már ezt néhányszor – krákogtam. A lány szótlanul nyomta a kezembe a vizespoharat. Bár görnyedten ült az ágy melletti zsámolyon, látszott rajta, hogy magas. Sudár és karcsú volt, hosszú lábú és szálkásan izmos, akár egy amazon. Bár igazából inkább nőstény oroszlánra hasonlított, mert olyan ernyedten ücsörgött, mint egy macska. Aranybarna fürtjeit a feje tetejére tornyozta, valami sikkes, fölöslegesen agyonbonyolított kontyba, így tisztán láthattam arcának erős vonásait és sötétbarna szemét, benne aranypettyekkel. Fekete, nyakban megkötős selyemruhát viselt.
Kissé mintha megkönnyebbült volna attól, hogy némán, nyíltan méregetem. Úgy sejtettem, hogy még ez is jobb, mint a rikácsoló hisztéria, aminek az elődeimnél lehetett kitéve. – Engem Lyonette-nek hívnak – mondta, miután kibámészkodtam magam, és ismét kortyoltam a vízből. – Nincs értelme elárulnod nekem a nevedet, mert itt úgysem használhatod majd. Legjobb volna elfelejtened, ha tudod. – Hol vagyunk? – A Kertben. – A Kertben? A lány vállat vont, de még ez a mozdulata is kecses volt, inkább elegáns, mint hanyag. – Ez a név is ugyanúgy megteszi, mint bármi más. Akarod látni? – Gondolom, nem ismered a kijárathoz vezető legrövidebb utat. Erre szótlanul meredt rám. Ennyit erről. Kilendítettem a lábamat az ágyból, ökölbe szorított kézzel a matracra támaszkodtam, és rádöbbentem, hogy anyaszült meztelen vagyok. – Ruha? – Tessék! – Lyonette átnyújtott nekem egy fekete, selymes anyagot, amiről kiderült, hogy feszesen rám simuló, a térdemig érő ruhácska. Elöl egészen a nyakamig feljött, hátul viszont mély volt a kivágása. Nagyon mély. Majdnem kilógott belőle a fenekem. Lyonette segített megkötni a csípőmön a sodort selyemszalagot, majd finoman az ajtónyílás felé tolt. A szoba teljesen dísztelen volt, puritánul berendezett, az ágyon kívül nem kapott helyet benne más, csak a vécé meg egy kis kézmosó. A másik sarokban egy aprócska, nyitott zuhanyozót láttam. A falak mind vastag üvegből voltak. A helyiségen rendes
ajtó nem is volt, csupán egy nyílás a falban. Az üveg mindkét oldalán széles barázda húzódott. Lyonette észrevette, hogy a bemélyedést figyelem, és a homlokát ráncolta. – Erős, sötét falak szoktak leereszkedni, hogy ne mehessünk ki a szobánkból, és ne láthasson meg minket senki idebent – magyarázta. – Gyakran? – Néha. A szobából kilépve keskeny folyosóra jutottam, ami jobbra hosszan elnyúlt, balra viszont néhány lépés után elkanyarodott. Szinte pontosan az ajtónyílással szemben egy másik bejáratot pillantottam meg, ez előtt is barázda húzódott. Egy barlangba vezetett, nyirkos és hűvös volt odabent. A barlang túlsó felén boltíves száj tátongott, ahonnan szellő áradt be a sötét kőfalak közé, a nyílás előtt zubogó-csobogó vízesésen pedig megmegcsillant a kinti fény. Lyonette átvezetett a vízfüggönyön, és a barlangból kijutva egy olyan gyönyörű kertben találtam magam, hogy szinte fájt ránézni. Csodaszép virágok pompáztak köröskörül, minden elképzelhető színben, levelek és fák buja rengetegében, pillangók fellegei lebegtek közöttük. Egy mesterséges szikla tornyosult fölénk, lapos ormát szintén beborította a növényzet, a rajta növő fák teteje pedig szinte az üvegtetőig ért, ami lehetetlenül távolinak tűnt. A kert peremén fekete falakat vettem észre, olyan magasak voltak, hogy nem lehetett látni, mi van mögöttük. A növényzet alsó szintjén indákkal övezett kis nyílásokat vettem észre. Úgy sejtettem, hogy hasonló folyosókra vezethetnek, mint ahonnan az imént kijöttünk. Az üvegház hatalmas volt, szinte már a puszta méretével lehengerelte az embert, mielőtt még egyáltalán szemügyre vehette volna a színorgiát. A vízesés egy patakba zúdult, ami kígyózva nyúlt el egy tündérrózsákkal ékesített kis tóig, ahonnan fehér
homokkal felszórt ösvények vezettek a többi nyíláshoz. Az üvegtetőn átszűrődő fény sötétlila levendulában játszott, benne rózsaszín és indigókék árnyalatokkal: esteledett. Amikor elraboltak, még verőfényes délután volt, de valamiért nem gondoltam, hogy ez még ugyanaz a nap lenne. Lassan körbefordultam, próbáltam dűlőre jutni mindezzel, de túl sok volt. A szemem a felét sem látta át mindannak, ami körülvett, az agyam pedig a látottaknak a felét sem bírta feldolgozni. – Mi a fasz? Lyonette erre elnevette magát, de szinte azonnal magába is fojtotta a harsány hangot, mintha félt volna, nehogy meghallja valaki. – Azt, aki idehozott, úgy hívjuk, hogy a Kertész – szólt szárazon. – Találó név, nem? – Mi ez a hely? – Légy üdvözölve a Pillangók Kertjében! Feléje fordultam, hogy megkérdezzem, miért épp pillangókról nevezték el, ám ekkor megláttam a magyarázatot.
A lány nagyot kortyol a vízből, és a két tenyere között görgeti a palackot. Mivel úgy tűnik, nem szándékozik folytatni, Victor finoman megkocogtatja az asztalt, hogy magára vonja a figyelmét. – A magyarázatot? – kérdezi. Maya nem felel. Victor előveszi a zsebéből a fényképet, és leteszi az asztalra kettőjük közé. – Erre gondolsz? – puhatolódzik tovább.
– Meg kell mondjam, ha továbbra is csak olyan kérdéseket tesznek fel, amikre már maguktól is tudják a választ, azzal nem fogják elnyerni a bizalmamat. – A lány tartása azonban ellazul, és hátradől a széken, mint aki elemében van. – FBI-ügynökök vagyunk; a legtöbb ember minket tart a jófiúknak. – És Hitler talán gonosznak tartotta saját magát? Eddison előrehúzódik a széke legszélére. – Hitlerhez hasonlítod az FBI-t? – Nem, csak diskurzust kezdeményezek a különféle perspektívákról és az erkölcsi relativizmusról. Amint megkapták ezt az ügyet, Ramirez egyenesen a kórházba ment, Victor pedig idejött, hogy rendszerezze a rengeteg beáramló információt. Eddison volt az, aki kivonult a birtokra, hogy bejárja a helyszínt. Victor tisztában van vele, hogy a társa mindig indulattal reagál a szörnyűségekre. Ennek tudatában pillant ismét a velük szemben ülő lányra. – Fájt? – kérdezi, a fényképre biccentve. – Iszonyúan – feleli Maya, végigfuttatva az ujjait a tetoválás kontúrján. – A kórház szerint néhány éves. – Ez most kérdés? – Megerősítésre váró kijelentés – tisztázza Victor, és ezúttal nem bírja megállni a mosolygást. A társa bosszúsan mered rá. – A kórházakról sok mindent el lehet mondani, de az ottaniak legalább valamennyire érteni szokták a dolgukat – mondja a lány. – És ez most mi a francot jelentsen? – csattan fel Eddison. – Azt, hogy igen, már néhány éves. Victornak kezdenek ismerősek lenni Maya reakciói, hiszen a férfi már hosszú évek óta kérdezgeti a lányait bizonyítványokról,
dolgozatokról és pasikról. Hagyja, hogy a csend elhúzódjon egy percig, aztán kettőig, és figyeli, ahogy a lány óvatos mozdulattal lefelé fordítja a fényképet. Az elemzőcsapat pszichológusainak nyilván meglenne erről a véleményük. – Ki csinálta? – kérdezi Mayától. – Az egyetlen ember a világon, akiben a Kertész fenntartás nélkül megbízhatott. – Sokoldalú egy pasas. – Vic… Anélkül, hogy levenné a szemét a lányról, Victor belerúg a társa székébe, mire Eddison összerezzen. Maya ezt megint azzal a halovány mosolyszerűségével jutalmazza. Nem valódi mosoly, tulajdonképpen nem is próbál annak látszani, de mégiscsak rejtőzik benne némi őszinteség. A lány az ujjait kesztyűként beborító kötés szélét feszegeti, a tapaszt meglazítva besandít a géz alá. – A tetováló masina hangja iszonyú fülsértő, ugye? Pláne, ha az ember nem saját választásából teszi ki magát neki. De mégiscsak választás volt, hiszen létezett alternatíva. – A halál – próbálja értelmezni a szavait Victor. – Rosszabb. – A halálnál is rosszabb? Eddison azonban elsápad, és Maya észreveszi. Ám ahelyett, hogy kigúnyolná a férfit, komoly képpel biccent feléje. – Ő tudja, mire gondolok. Maga viszont nem járt ott, igaz, Victor? Az nem ugyanaz, ha csak olvasott róla. – Mi rosszabb a halálnál, Maya? A lány bedugja a körmét a kötés alá, és lekaparja a vart az egyik frissen behegedt sebről a mutatóujján, így vércseppek ütköznek ki a gézen. – El sem hinnék, milyen könnyen lehet tetováló felszereléshez
jutni.
Az első héten minden este volt valami nyugtató a vacsorámban, hogy könnyen kezelhető legyek. Lyonette napközben végig velem volt, viszont a többi lány – mint megtudtam, jó néhányan voltak ott kettőnkön kívül – távol tartotta magát tőlem. Amikor egy nap ebédnél megjegyzést tettem erre, Lyonette megmagyarázta, hogy ez a bevett szokás. – A sok sírás mindenkit kiakaszt – közölte salátával teli szájjal. Bármennyire is kárhoztattuk a titokzatos Kertészt, az tény, hogy kitűnő ételekkel látott el minket. – A legtöbben inkább tartják a távolságot, amíg ki nem derül, hogyan bír alkalmazkodni az új lány. – Kivéve téged. – Valakinek maradnia kell. Én elviselem a könnyeket, ha muszáj. – Akkor biztosan nagyon hálás vagy, amiért én nem rinyálok neked egyfolytában. – Ha már itt tartunk… – Lyonette a villájára szúrt egy falat roston sült csirkét, és forgatta a kezében az evőeszközt. – Sírtál már egyáltalán? – Volna valami értelme? – Vagy imádni foglak téged, vagy nagyon utálni. – Majd szólj, ha eldöntötted, hogy igyekezhessek kellően imádnivaló vagy utálatos lenni. Lyonette erre vadul vigyorgott rám, kilátszott minden foga. – Őrizd csak meg ezt a hozzáállást, de a Kertésszel ne szemtelenkedj! – Miért nyugtatóz be engem éjszakára?
– Elővigyázatosságból. Elvégre egy óriási szikla van odakint. Ez elgondolkodtatott. Vajon hány lány vetette le magát a szikla tetejéről, mielőtt a pasas kitalálta ezt az óvintézkedést? Próbáltam megsaccolni a mesterséges monstrum magasságát. Úgy nyolc vagy kilenc méter lehetett. Vajon ez elég ahhoz, hogy belehaljon az ember, ha leugrik ilyen magasból? Hozzászoktam, hogy abban az üres szobában ébredek fel, miután elmúlik az altató hatása, és Lyonette az ágyam mellett üldögél a zsámolyon. Ám az első hét végén arra tértem magamhoz, hogy hason fekszem egy keményen párnázott padon. Fertőtlenítőszer szúrós szaga töltötte be a levegőt. Egy másik szobában találtam magam, nagyobb volt, mint az eddigi, és ennek nem üvegből, hanem fémből volt a fala. És valaki más is volt ott. Elsőre nem is láttam rendesen, a benyugtatózott álomból ébredve alig bírtam kinyitni a szememet, de éreztem, hogy nem vagyok egyedül a helyiségben. Meg sem moccanva továbbra is lassan, egyenletesen lélegeztem, és hegyeztem a fülemet, ám egy kéz simult csupasz lábszáramra. – Tudom, hogy ébren vagy. Egy férfi hangja volt, kellemes, kulturált, enyhe északkeleti akcentussal. Barátságos hang. Egy kéz simította végig a lábamat, a fenekemet, aztán a hátam ívét. Libabőrös lettem az érintése nyomán, hiába volt meleg a szobában. – Nagyon örülnék, ha képes volnál mozdulatlanul feküdni, különben mindketten meg fogjuk bánni a következményeket. – Amikor megpróbáltam feléje fordítani a fejemet, a férfi a tarkómra tette a kezét, hogy ne moccanhassak. – Örülnék, ha nem kellene megbéklyóznom téged, amíg dolgozom; elcsúfítja a mű vonalait. Ha úgy érzed, semmiképpen sem tudsz nyugton maradni, akkor beadok neked valamit, ami garantálja a
kezességedet. De nem győzöm hangsúlyozni, jobban örülnék, ha erre nem lenne szükség. Nyugton bírsz maradni? – Mihez? – kérdeztem, szinte suttogva. A férfi a kezembe nyomott egy tükörfényes, fotópapír tapintású lapot. Próbáltam rendesen kinyitni a szemem, de az altató hatására a szokottnál jobban összeragadt. – Ha nem lát neki most rögtön, akkor szabad lenne felülnöm? A kéz a hajamat simogatta, a férfi körmei finoman súrolták a fejbőrömet. – Szabad – felelte. Meglepett volt a hangja, de segített nekem felülni a padon. Megdörgöltem a szemem, amíg végre tisztán nem láttam, és lenéztem a kezemben tartott fényképre, miközben a férfi továbbra is a hajamat cirógatta. Lyonette-re gondoltam, meg a többi lányra, akiket a távolból figyeltem meg, és nem mondhatni, hogy meglepődtem volna. Kirázott a hideg, de nem voltam meglepve. A férfi megállt mögöttem, markáns kölni illata lengte körül. Visszafogott aroma volt, valószínűleg jó drága. Teljes tetováló felszerelést láttam magam előtt, a különféle színű festékek egy tálcán sorakoztak. – Ma csak a minta egy része kerül fel – mondta a pasas. – Miért jelöl meg minket? – Mert a kertbe pillangók kellenek. – Nem volna lehetséges, hogy ezt meghagyjuk átvitt értelemben? A pasas elnevette magát, jóízűen és könnyeden kacagott. Egy olyan ember kacagása volt ez, aki imádott nevetni, de nem akadt rá annyi alkalma, mint szerette volna, így mindig boldogan megragadta a kínálkozó lehetőséget. Idővel sok mindent
megtudtam erről az alakról, és ez volt az egyik legjelentősebb dolog, amire rájöttem vele kapcsolatban. Nem lelt annyi vidámságra az életben, mint amennyire vágyott. – Nem csoda, hogy az én Lyonette-em ennyire kedvel téged. Ugyanolyan tüzes lelkű vagy, akárcsak ő. Erre nem tudtam mit válaszolni, legalábbis semmi olyat, amit értelme lett volna kimondani. A férfi óvatosan a hajamba fúrta az ujjait, hátrahúzta a tincseimet a vállam mögé, és fogott egy kefét. Addig fésülgette a hajamat, amíg egyetlen gubanc sem maradt benne, sőt még utána is egy jó darabig. Azt hiszem, alapvetően csak azért csinálta, mert élvezte. Valaki más haját fésülni önmagában is élvezet. Az, hogy egyáltalán ilyet tehet az ember. A pasas végül összefogta és megkötötte a tincseimet lófarokba, amit aztán szoros kontyba csavart, majd rögzített egy nagy, széles gumival meg hajtűkkel. – Most pedig feküdj megint hasra, kérlek! Engedelmeskedtem, és ahogy a férfi arrébb lépett, megpillantottam gondosan vasalt khakinadrágját meg ingét. Úgy fordította a fejemet, hogy a vele ellenkező irányba nézzek, lenyomta az arcomat a fekete bőrre, a kezemet pedig lazán kinyújtva az oldalam mellé igazította. Nem igazán volt kényelmes, de kimondottan kényelmetlen sem. Amikor megfeszítettem az egész testem, hogy ne rezzenjek össze vagy moccanjak meg, a pasas enyhén a fenekemre csapott. – Lazulj el! – utasított. – Ha így befeszítesz, attól csak még jobban fog fájni, és még lassabban fog gyógyulni. Mély levegőt vettem, és igyekeztem úrrá lenni az izmaimon, hogy ne görcsöljenek. Ökölbe szorítottam a kezemet, aztán kiengedtem, és valahányszor kinyújtottam az ujjaimat, egyre több feszültséget engedtem ki a hátamból. Ezt a módszert Sophia tanította nekünk, alapvetően azért, hogy megelőzze Whitney
ismétlődő ideg-összeroppanásait, és…
– Sophia? Whitney? Ők is a lányok közé tartoznak? – szól közbe Eddison. – Igen, ők is lányok. Vagyis, hát, Sophia talán inkább nőnek számít. – Maya ismét kortyol a vízből, aztán megnézi, mennyi maradt az üvegben. – Sőt azt hiszem, tulajdonképpen Whitney is. Szóval, mindketten nők. – Hogy néznek ki? Összevethetjük a nevüket a… – Őket nem a Kertből ismerem. – Nehéz megfejteni a pillantást, amit Maya a fiatalabb ügynökre vet: egyenlő mértékben elegyedik benne a szánalom, a derültség és a gúny. – Tudják, azelőtt is volt életem. Nem a Kertben kezdődött minden. Hát, legalábbis nem ebben a kertben. Victor ismét fölfelé fordítja a fotót, és próbálja kitalálni, mennyi ideig tarthatott, mire elkészült egy ilyen nagy, ennyire részletgazdag tetoválás. – Nem egyszerre csinálta meg az egészet – mondja a lány, követve az ügynök tekintetét a mintára. – Először a kontúrt rajzolta meg. Aztán a következő két hétben folyamatosan dolgozott rajta, hozzáadta a színeket meg a részleteket. És amikor elkészült vele, belőlem is a drágalátos kertje egy újabb pillangója lett. Istenként teremtette meg a saját kis világát. – Mesélj nekünk Sophiáról meg Whitney-ről! – szól Victor. Nem bánja, ha egy időre félreteszik a tetoválás témáját. Sejti, mi történhetett, miután a pasas teljesen elkészült vele, és inkább elodázná egy kicsit, amíg hallania kell a folytatást, még akkor is, ha ehhez kénytelen elismerni magáról, hogy gyáva.
– Együtt laktam velük. Eddison előhúzza a zsebéből a noteszét. – Hol? – A lakásunkban. – Ez nem… Victor közbevág. – Mesélj a lakásról! – Ne már, Vic! – tiltakozik Eddison. – Hiszen nem is árul el nekünk semmit! – Majd fog – feleli a társa. – Amikor készen áll. A lány szó nélkül figyeli őket, miközben egyik kezéből a másikba tologatja a vizespalackot, mintha hokikorongot csúsztatgatna a jégen. – Mesélj nekünk a lakásról! – ismétli Victor.
Nyolcan laktunk ott, mindannyian az étteremben dolgoztunk. Egy hatalmas loftlakás volt, egyetlen nagy helyiségből állt, és úgy sorakoztak benne az ágyak meg a katonaládák, mint egy kaszárnyában. Minden fekhely mellett volt egy ruhaállvány, a másik oldalon meg az ágy lábánál pedig függöny szolgált elválasztóként. Így sem igazán akadt privát tér, de azért nekünk kellően megfelelt az elrendezés. Normál körülmények között egy ilyen loftnak brutális lett volna a lakbére, de mivel az épület szar környéken állt, és ilyen sokan zsúfolódtunk össze benne, az ember egy-két este alatt megkereshette az őrá eső részt, a hónap maradék bevételét pedig akár költőpénznek is kinevezhette. Néhányan mindig el is költötték a maradékot. Furcsa egy társaság voltunk: diákok meg partiarcok meg egy
visszavonult prosti. Néhányan azért voltak itt, mert arra vágytak, hogy szabadon azok lehessenek, akik csak lenni akartak, néhányan meg arra a szabadságra vágytunk, hogy mindenki békén hagyjon minket. Csupán az volt bennünk a közös, hogy mind az étteremben dolgoztunk, és együtt éltünk. És hogy őszinte legyek, az a lakás szinte maga volt a mennyország. Persze, néha összezördültünk, veszekedtünk meg cirkuszoltunk, és néha semmiségeken duzzogtunk, de általában elég hamar elsimult a helyzet. Mindig volt kitől kölcsönkérni ruhát, cipőt vagy könyvet. Eljártunk dolgozni, a diákok ezenkívül órára is, de a fennmaradó időben a miénk volt az egész nagyváros, kedvünkre költhettük benne a pénzünket. Én minimális felügyelet mellett nőttem fel, de ez a szabadság még számomra is csodálatosnak tűnt. A kis konyhánkban mindig bőven akadt kenyér, alkohol meg ásványvíz, a gyógyszeres szekrényben pedig bármikor találhatott az ember aszpirint és óvszert. Általában lehetett valami maradékra bukkanni a hűtőben, és valahányszor eljött Sophiához egy szociális munkás, meggyőződni róla, hogyan boldogul, előtte gondosan bevásároltunk, a piát meg a kotont pedig eldugtuk. Rendszerint házon kívül kajáltunk, vagy rendeltünk valamit. Mivel minden este étteremben dolgoztunk, a főzéshez soha nem fűlött a foga egyikünknek sem. Ja, igen, és volt ott egy alkesz csávó is. Nem tudtuk biztosan, hogy egyáltalán az épületben lakik-e vagy sem, de délutánonként láttuk, ahogy az utcán piál, és minden este az ajtónk előtt hortyogott. Nem ám az épület kapuja előtt, hanem a mi lakásunk ajtajában. Ráadásul egy kibaszott perverz volt, úgyhogy ha sötétben értünk haza – vagyis szinte minden este –, akkor inkább felmentünk a lépcsőházban egészen a tetőig, aztán lejöttünk egy
szintet a tűzlépcsőn, és az ablakon keresztül jutottunk be a lakásba. A főbérlőnk felszerelt a kedvünkért egy spéci zárat az ablakra, mert Sophia sajnálta a perverz alkeszt, és nem akarta kihívni rá a zsarukat. Figyelembe véve Sophia helyzetét – visszavonult prosti és volt drogos, aki próbálta visszakapni a gyerekeit –, mi, többiek nem erőltettük a dolgot. Azok a lányok voltak az első barátaim. Azt hiszem, korábban is találkoztam már hozzájuk hasonló emberekkel, de ez akkor is más volt. Másoktól tudtam tartani a távolságot, és általában erre is törekedtem. Ezekkel a lányokkal viszont együtt dolgoztam és együtt éltem, és velük egyszerűen… más volt a helyzet. Ott volt Sophia, aki mindannyiunk fölött anyáskodott, és már egy éve sikerült teljesen tisztának maradnia, amikor megismerkedtem vele, miután két éven át próbálkozott, de újra meg újra visszaesett. Két csodaszép kislánya volt, akiket sikerült ugyanazoknál a nevelőszülőknél elhelyezni, így együtt maradhattak. Ráadásul a nevelőszülők teljességgel támogatták Sophiát abban a törekvésében, hogy visszakaphassa őket. Hagyták, hogy alapvetően akkor látogassa meg a lányokat, amikor csak akarta. Valahányszor Sophia mélypontra került, valahányszor ismét megkísértette a szer, egyikünk bedugta egy taxiba, és elküldte a kislányaihoz, hogy ők emlékeztessék arra, miért is küzd olyan keményen. Aztán ott volt még Hope, meg a kis csicskája, Jessica. Hope tele volt ötletekkel meg életkedvvel, Jessica pedig követte a példáját mindenben, amit csak mondott és csinált. Hope megtöltötte a lakást nevetéssel és szexszel, s habár Jessica a szexeléssel leginkább csupán az önérzetén próbált javítani, a barátnője legalább megmutatta neki, hogyan élvezheti ki rendesen. Bakfisok voltak, még csak tizenhat-tizenhét évesek, amikor én beköltöztem.
Amber is tizenhét éves volt, viszont a másik kettővel ellentétben ő nagyjából kitalált magának valami tervet. Elérte, hogy nagykorúvá nyilvánítsák, így kikerült a nevelőszülői rendszerből. Miután levelezőn leérettségizett, beiratkozott egy főiskolára, és próbálta kiokoskodni, hogy mivel is szeretne majd foglalkozni. Velünk lakott még Kathryn, aki pár évvel idősebb volt, és soha, de soha nem beszélt a beköltözése előtti életéről. Igazából szinte soha semmiről nem beszélt. Néha rá bírtuk venni, hogy jöjjön el velünk valami közös programra, ám egyedül soha nem ment el sehova. Ha egy vadidegennek első látásra ki kellett volna választania nyolcunk közül azt, aki szerinte menekül valami vagy valaki elől, egész biztosan Kathrynre mutatott volna. De mi nem faggattuk a csajt. A lakás egyik legalapvetőbb szabálya az volt, hogy nem firtattuk egymás múltját. Mindannyian cipeltünk magunkkal valami terhet. Whitney-t már említettem, ő az, aki időről időre idegösszeroppanást kapott. Mesterszakra járt pszichológiából, de rohadtul görcsölős volt a csaj. Nem vészes értelemben, csak amolyan „nem bírom a stresszt” szempontból. Két félév között tök jó fej volt. A vizsgaidőszakok alatt meg mindig felváltva igyekezünk rávenni, hogy nyugodjon már le a picsába. Noémie szintén egyetemista volt, a világ egyik leghaszontalanabb szakán készült diplomát szerezni: irodalomtudományból. Őszintén szólva, szerintem csakis azért járt egyetemre, mert így ösztöndíjat kaphatott, és az irodalmi tanulmányai tökéletes kifogásként szolgáltak arra, hogy állandóan olvashasson. Szerencsére nagyon szívesen megosztotta velünk a könyveit. Noémie volt az, aki megemlítette nekem a lakást, amikor már második hete dolgoztam az étteremben. Három hete voltam a nagyvárosban, és még mindig egy olcsó szállón éltem, így mindennap elvittem magammal a munkába az összes földi
javamat. Éppen az aprócska személyzeti pihenőben voltunk, hogy átöltözzünk az egyenruhánkból. Én az étteremben tartottam az enyémet, hogy ha netán ellopnák a holmimat a szállón éjszaka, akkor másnap legalább munkába tudjak jönni. A többiek meg azért öltöztek át a pihenőben, mert az uniformisunk – hosszú ruha, magas sarkú egyencipő – nem olyasmi volt, amiben hazafelé menet szívesen végiglejtettek volna az utcán. – Izé, szóval… te eléggé megbízható vagy, igaz? – kérdezte Noémie bármiféle bevezetés nélkül. – Mármint, nem nyúlod le a jattot a többiektől, és a pihenőből se szoktál elcsórni semmit. És nem látszik rajtad, hogy drogoznál, vagy ilyesmi. – Ki is akarsz lyukadni valahova? – Bebújtam a melltartómba, és összekapcsoltam hátul, aztán eligazgattam benne a cickómat. Ha az ember szállón él, akkor hamar leszokik a szégyenlősségről, pláne, ha a munkahelyén egy aprócska pihenőben kell átöltöznie egy csomó másik csajjal együtt. – Rebekah mondta, hogy ahol meghúzod magad, az nem sokkal jobb a csövezésnél. Tudod, hogy mi egy csomóan együtt lakunk, nem? Hát, van egy szabad ágyunk. – Szó szerint kell érteni – jegyezte meg Whitney, miközben kibontotta vörösesszőke haját fonott kontyából. – Nem több, csak egy ágy. – Meg egy katonaláda – vihogott Hope. – De megdumáltuk, és szeretnénk megkérdezni, nem akarsz-e beköltözni hozzánk. A lakbér háromszáz dolcsi havonta, ebben a rezsi is benne van. Nem valami régóta éltem a nagyvárosban, de még én is tudtam, hogy ez lehetetlen. – Havi háromszáz? Milyen nyomortanya jön ki ennyiből? – A teljes lakbér kétezer dollár havonta, plusz a rezsi – magyarázta Sophia. – Ezt osztjuk le egymás között. Fejenként
háromszázból mindent ki tudunk fizetni. Ez már egész jól hangzott, kivéve azt a kérdést, hogy… – Hányan laktok ott? – Veled együtt nyolcan lennénk. Ez a szállóhoz képest igazából nem is tűnt olyan rossznak. – Mit szólnátok ahhoz, ha ma ott tölteném az éjszakát, aztán holnap döntenék? – Szupi ötlet! – Hope a kezembe nyomott egy falatnyi, farmer miniszoknyát, amiből azt is alig néztem volna ki, hogy elfedné a bugyimat. – Ez nem az enyém. – Tudom, de szerintem irtó jól állna neked. – Hope fél lábbal már bele is bújt a jó bő kordnadrágomba, ezért hát vitatkozás helyett inkább felvettem a szoknyát, és eszembe véstem, hogy nagyon vigyázzak az előrehajolással. Hope jó kis töltött galamb, már-már duci volt, így egészen a csípőmig le tudtam húzni a szoknyát, hogy még egy kicsit lejjebb érjen. Az étterem vezetőjének szeme felcsillant, amikor meglátta, hogy a lányokkal együtt indulok hazafelé. – Á, most már élsz őkkel, igen? Így van neked jobb biztonság? – Már minden vendég elment, Guilian. A pasas erre ejtette a kamu olasz akcentusát, és vállon veregetett. – Rendes lányok ezek. Örülök, hogy beköltözöl hozzájuk. A férfi véleménye sokat nyomott a latban, hogy meggyőzzön a beköltözésről, még mielőtt egyáltalán a saját szememmel láttam volna a lakást. Az első benyomásom azt súgta Guilianről, hogy szigorú, de igazságos ember, és annak is bizonyult, amikor egy hét próbaidőt ajánlott egy olyan lánynak, aki egy sporttáskát meg egy bőröndöt cipelve állított be az állásinterjúra. Guilian nem Olaszországban született, csak azért adta ki magát ottani
bevándorlónak, mert a vendégek ettől valamiért jobbnak hitték az ételt. A magas, nagydarab férfi vörös haja kezdett ritkulni, a bajusza viszont nemcsak a felső ajkát nyelte el, hanem úgy festett, mintha szét akarna terjedni az egész arcára. Guilian úgy hitte, hogy valakit inkább lehet megítélni az általa elvégzett munkáról, mint a szavairól, és ez alapján értékelte az embereket. Miután ledolgoztam nála egy hetet, egyszerűen a kezembe nyomta a következő hét beosztását, amin az én nevem is szerepelt. Hajnali háromkor jöttünk el az étteremből. Útközben eszembe véstem az utcákat meg a metrómegállókat, és a kelleténél sokkal kevésbé voltam ideges, miközben hazamentem a lányokkal. A hosszú órákon át magas sarkúban felszolgálástól sajgó lábbal kaptattunk fel a sok-sok lépcsőfokon a legfelső emeletre, aztán ki a tetőre. Kerülgettük a különféle kerti bútorokat meg a letakart grillsütőket, és az egyik sarokban megpillantottam egy burjánzó kis marihuánaültetvényt. Lementünk egy szintet a tűzlépcsőn, és megálltunk a nagy ablaksornál. Sophia bedugta a kulcsot az egyik ablakra szerelt zárba, Hope pedig vihogva elmagyarázta nekem, mi a helyzet a folyosón alvó részeges perverzzel. Olyanokból a szállón is akadt néhány. A lakás egyetlen hatalmas, nyílt és tiszta tér volt, az oldalsó falak mentén négy-négy ágy sorakozott, középen pedig kanapékat toltak össze négyszögben. A konyhát egy szigetpult választotta el a helyiség többi részétől, a fürdőszobába vezető ajtón belépve pedig egy óriási, nyitott zuhanyzót pillantottam meg, benne tíz zuhanyrózsával, amik mind különböző irányba álltak. – Nem firtatjuk, vajon miféle alakok lakhattak itt előttünk – mondta tapintatosan Noémie, aki megmutatta nekem a fürdőszobát. – De mi csak zuhanyozónak használjuk ezt, nem rendezünk benne orgiákat. – És erről a főbérlőt is meggyőztétek?
– Á, dehogyis, folyton húzzuk az agyát. Imádunk szórakozni vele. Akaratlanul is elmosolyodtam. A lányokkal jó buli volt együtt dolgozni, folyton ugratták, cikizték és dicsérték egymást az étterem konyhájában, kipanaszkodták magukat a bosszantó vendégekről, vagy flörtöltek a szakácsokkal meg a mosogatókkal. A velük töltött két hétben többet mosolyogtam, mint életemben addig összesen. Hazaérve mind ledobták a kisebb-nagyobb táskájukat a katonaládájukra, és a legtöbben átöltöztek pizsamába vagy az annak megfelelő holmiba, a lefekvés ideje azonban még messze volt. Whitney elővette a pszichológia-tankönyvét, Amber pedig kirakott a konyhapultra húsz feles poharat, és megtöltötte őket tequilával. Az egyik pohárért nyúltam, ám Noémie helyette egy kupica vodkát nyomott a kezembe. – A tequila a tanuláshoz kell. Így hát leültem az egyik kanapéra, és figyeltem, ahogy Kathryn kikérdezte a vizsgára készülő Ambert. Ha Amber elrontotta a választ, akkor fel kellett hajtania egy kupica tequilát. Ha viszont helyesen válaszolt, akkor eldönthette, hogy ki igyon meg egy felest. Elsőnek engem választott, én pedig megpróbáltam nem öklendezni a vodka és a tequila rohadtul undorító kettősétől. Még ébren voltunk, mire megvirradt, és Noémie, Amber meg Whitney elhúzták a belüket órára, mi pedig végre kidőltünk. Amikor kora délután felébredtünk, aláírtam a bérleti szerződést helyettesítő megállapodásunkat, és az előző két este borravalójából ki is fizettem az első havi részemet a lakbérből. És kész, ezzel máris volt új otthonom.
– Azt mondod, hogy harmadik hete voltál a városban? – kérdezi Victor, és végiggondolja, vajon melyik nagyvárosról mesélhet a lány. Maya beszédén nem hallatszik semmilyen jellegzetes dialektus, a szavai közt nincsenek olyan regionális jegyek, amik segítenének meghatározni, pontosan hová valósi. Az ügynök szinte teljesen biztos benne, hogy a lány szándékosan beszél így. – Úgy van. – Azelőtt hol voltál? Maya válasz helyett megissza a maradék vizet. Óvatosan leteszi az üres palackot az asztal sarkára, majd hátradől a széken, és lassan dörzsölgeti a karját bekötözött kezével. Victor feláll, és leveti a dzsekijét, majd megkerüli az asztalt, hogy a lány vállára terítse az anyagot. Maya megfeszül, amint a közelébe megy, ám a férfi gondosan ügyel rá, hogy ne érintse meg a bőrét. Amikor Victor visszatér az asztal másik oldalára, a lány eléggé ellazul ahhoz, hogy belebújtassa a karját a dzsekibe. A holmi óriási rá, szinte elveszik benne, de Maya úgy igazítja magán, hogy kényelmesen kidughassa a kézfejét a dzseki ujjából. Victor arra jut, hogy az a bizonyos nagyváros valószínűleg New York lehetett. A lány loftlakást említett, nagyon későig nyitva tartó éttermet, metrót… Mindez tökéletesen illik New Yorkra. Az eszébe vési, hogy kapcsolatba kell majd lépnie az FBI New York-i kirendeltségével, hátha az ottaniak ki tudnak deríteni valamit a lányról. – Te is jártál iskolába? – Nem. Csak dolgoztam. Valaki megkocogtatja az üveget, úgyhogy Eddison elhagyja a helyiséget. Maya némi elégedettséggel figyeli, ahogy kimegy, majd ismét semleges arckifejezéssel néz Victorra. – Miért döntöttél úgy, hogy a nagyvárosba költözöl? – kérdezi a férfi. – Amennyire értem, nem ismertél ott senkit, és nem volt
semmi terved, hogy mihez kezdesz, ha megérkezel. Miért mentél oda? – Miért ne? Néha kell az embernek valami új, nem? Valami más. – Valami messzi? A lány válasz helyett csak felvonja az egyik szemöldökét. – Hogy hívnak? – kérdezi Victor. – A Kertész Mayának nevezett. – De azelőtt nem ez voltál. – Néha könnyebb elfelejteni a dolgokat, érti? – A lány a dzseki ujjával babrál, gyors mozdulatokkal felgyűri, aztán megint lehúzza. Talán ez is olyasmi, mint az evőeszközzel babrálni. – Az ember be van zárva, esélye sincs elmenekülni, úgysem térhet vissza a régi életéhez, akkor meg minek abba kapaszkodni? Miért okozzon magának még több fájdalmat azzal, hogy felidézi mindazt, ami már soha többé nem lehet az övé? – Azt mondod, hogy elfelejtetted, ki voltál? – Azt mondom, hogy a Kertész Mayának nevezett.
Amíg el nem készült a tetoválásom, alapvetően el voltam szigetelve a többi lánytól, kivéve Lyonette-et, aki továbbra is eljött hozzám minden egyes nap, hogy beszélgessen velem, és bedörzsölje a sajgó hátamat kenőccsel. Hagyta, hogy szemügyre vegyem a rajta lévő mintát, és semmi jelét nem adta szégyennek vagy undornak. A tetoválás most már ugyanúgy a része volt, akár a lélegzés, akár mozdulatainak önkéntelen kecsessége. Döbbenetesen részletgazdag volt a kidolgozás, és kíváncsi lettem, vajon mennyire látta kárát a finom díszítés, amikor eljött az ideje,
hogy a Kertész megélénkítse a rajz színeit. De valamiért nem bírtam rávenni magam, hogy feltegyem a kérdést Lyonette-nek. Egy jó tetoválásnál évek telnek el, mire szükség van a színek megélénkítésére; nem akartam belegondolni, mit jelentene, ha ilyen sokáig lennék a Kertben. Vagy még rosszabb, mit jelentene, ha nem lennék itt ennyi ideig. Továbbra is minden este altató volt a vacsorámban, amit Lyonette tálcán hozott el nekem, a sajátjával együtt. Néhány naponta nem az ágyban ébredtem fel, hanem a kemény bőrbevonatú padon, miközben a Kertész a már megrajzolt területeket simogatta a hátamon, hogy érzékelje, mennyire gyógyulnak, milyen érzékenyek. – Soha nem hagyta, hogy meglássam őt, és a szobámmal ellentétben, aminek minden fala kissé visszatükröző üvegből volt, az itteni fémfelületekben esélyem sem volt kiszúrni a pasast. A Kertész munka közben dúdolgatott, és a hangja önmagában egész kellemes lett volna, ám szörnyű élesen elütött a tetováló masina zúgásától. Leginkább örökzöld slágerek szerepeltek a repertoárjában: Elvis, Sinatra, Martin, Crosby, még egy kis Andrews Sisters is. Különös fájdalom volt ez, úgy dönteni, hogy nyugton fekszem a tű alatt, és hagyom, hadd bélyegezze meg a pasas a bőrömet a saját tulajdonaként. De úgy láttam, nem igazán van más választásom. Lyonette azt mondta, végig az új lányokkal szokott maradni, amíg el nem készül a szárnyuk. Egyelőre nem térképezhettem fel a Kertet, nem kereshettem kiutat. Nem voltam biztos benne, hogy Lyonette tényleg tudja-e, nincs semmiféle kiút, vagy csak nem is törődik már a meneküléssel. Így hát hagytam, hadd tetoválja rám a pasas azt a rohadt szárnyat. Meg sem kérdeztem Lyonette-et, mi történne, ha küzdenék, ha ellenkeznék.
Egyszer majdnem feltettem neki a kérdést, ám a csaj úgy elsápadt, hogy inkább témát váltottam. Sejtettem, hogy Lyonette valami ehhez kötődő okból nem vezetett még körbe engem a folyosókon, a szobámból mindig csak a Kertbe kísért ki, a vízesés mögötti barlangon át. Bármi is volt ott, amit nem akart, hogy lássak – vagy amit nem akart megmutatni nekem, ami egyáltalán nem ugyanaz –, úgy gondoltam, ráér kiderítenem. Azt hiszem, ez gyávaság volt a részemről. Vagy talán gyakorlatiasság. Már majdnem véget ért a Kertben töltött harmadik hetem, amikor a tetoválásom teljesen elkészült. A Kertész egész délelőtt a szokottnál is eltökéltebben és koncentráltabban dolgozott, alig tartott szüretet. A legelső napon a gerincem mentén rajzolt, illetve meghúzta a szárny kontúrját és az erezetet, illetve a mintázat nagyobb részeinek körvonalait. Ezután a szárny szélén kezdte a satírozást, és befelé haladt, a gerincem irányába, folyamatosan váltogatva a munkát a hátam négy területe között, hogy sehol ne legyen hasznavehetetlenül meggyötört a bőröm. Az biztos, hogy mindent aprólékos gonddal csinált. Aztán abbahagyta a dúdolgatást, és egyre hevesebben zihált, miközben letörölte a hátamról a vért és a maradék festéket. Remegett a keze, pedig egészen addig tökéletesen stabil volt. Ezután hűvös, sikamlós kenőcs következett, amivel gondosan bedörzsölte a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét. – Káprázatos vagy – szólt rekedt hangon. – Egyszerűen hibátlan. Nem is lehetnél méltóbb új Pillangója a kertemnek. És most… Most nevet kell kapnod. Hüvelykujja a gerincemet cirógatta, ahol legelőször megjelölt, és ahol a leginkább begyógyult már a bőröm. Keze felcsúszott egészen a tarkómig, és feltűzött hajamba fúródott. A zsíros kenőcs
az ujjaihoz tapadt, összemaszatolta vele szétzilált tincseimet. A férfi ekkor figyelmeztetés nélkül maga felé rántott a padon, így a lábam leért a földre, míg a felsőtestem továbbra is a bőrhuzaton feküdt. Hallottam, hogy az övével meg a sliccével babrál, és szorosan lehunytam a szemem. – Maya – nyögte, és végigfuttatta a kezét az oldalamon. – Most már Maya vagy. Az enyém.
Hangos kopogás akasztja meg, hogy elmondja, mi történt ezután, és a lány egyszerre tűnik riadtnak meg hálásnak. Victor halkan szentségel, és a székéről felpattanva az ajtóhoz dübörög, bosszúsan tépi fel. Eddison int, hogy jöjjön ki hozzá a folyosóra. – Mi a franc ütött beléd? – sziszegi Victor. – Végre beszélni kezdett! – A gyanúsított irodáját átvizsgáló csapat talált valamit. – Eddison feltart egy nagy bizonyítékgyűjtő zacskót, tele jogosítványokkal és személyikkel. – Úgy néz ki, mindegyikük igazolványát megtartotta a fickó. – Legalábbis azokét, akiknél volt egyáltalán. – Victor elveszi tőle a zacskót, és megrázza egy kicsit, hogy a legfelső réteg név és fénykép alá lásson. Ismét szentségel magában, megdöbbenti a rengeteg kártya. – Megtaláltátok ezét a lányét is? Eddison erre átad neki egy másik zacskót, egy sokkal kisebbet, benne egyetlen műanyag lapocskával. Egy New Yorkban kiállított személyi az, és Victor azonnal felismeri rajta a lányt. A képen egy kicsit fiatalabb, a vonásai egy kissé lágyabbnak tűnnek, ha az arckifejezése nem is látszik annak.
– Inara Morrissey – olvassa fel a nevet, ám Eddison a fejét csóválja. – A többit is beszkennelték, és nekiláttak összevetni őket a rendszerben lévő adatokkal, de rögtön ezzel kezdték. Inara Morrissey egészen négy évvel ezelőttig nem létezett. A tb-száma megegyezik egy kétéves gyerekével, aki a hetvenes években halt meg. A New York-i kirendeltség elküld valakit a legutóbbi bejelentett munkahelyére, egy Esthajnalcsillag nevű étterembe. A személyin szereplő cím csak kamu, igazából egy lebontásra ítélt épület. De felhívtuk az éttermet, és megtudtuk, hol a loftlakás. Az ügynök, akivel beszéltem, füttyentett, amikor megadta a címet; állítólag nagyon durva környék. – A lány is ezt mondta – szól Victor elgondolkodva. – Ja, hihetetlenül megbízható és közlékeny a csaj. Victor nem válaszol rögtön, elmerül a személyi tanulmányozásában. Elhiszi a társának, hogy hamisítvány, de az anyját, micsoda hamisítvány! Kénytelen elismerni, hogy normál körülmények között bedőlt volna neki. – Mikor ment be utoljára dolgozni az étterembe? – Két évvel ezelőtt, a főnöke elmondása szerint. Az adóbevallása is igazolja. – Két évvel ezelőtt… – Victor visszaadja a társának a nagyobb zacskót, a kisebbiket pedig a személyi köré hajtogatja, hogy bedughassa a farzsebébe. – Mondd meg a technikusoknak, hogy vessék össze a többiek igazolványát a rendszerrel, amilyen hamar csak lehet! Más csapatoktól is segítsen be, aki csak tud! Most az a legfontosabb, hogy azonosítsuk a kórházban lévő lányokat. Aztán szerezz nekünk kis füleseket, hogy a technikusaink azonnal továbbíthassák a New Yorkból kapott infókat! – Máris. – Eddison homlokráncolva néz a csukott ajtóra. – Tényleg beszélni kezdett a kiscsaj?
– Nem egészen a beszéddel volt nála a gond – kuncog Victor. – Majd megérted, ha megnősülsz, Eddison, pláne akkor, ha kamasz lányaid lesznek. Nem semmi ez a csajszi, de nála is felismerhető a séma. Csak ki kell válogatni az infók közül azt, ami tényleg lényeges. És oda kell figyelni arra is, amit nem mond ki. – Nem véletlen, hogy szívesebben beszélek a gyanúsítottakkal, mint az áldozatokkal. – Eddison válaszra sem várva bevonul a megfigyelőszobába. Victor arra gondol, hogy ha már egyszer kijött a kihallgatóból, akkor ki kéne használnia a szünetet. Sietve végigmegy a folyosón, és belép a csapat központi irodájába, asztalokat meg munkaállomásokat kerülget a sarokig, ami konyhaként, illetve pihenőként szolgál. Fogja a kávéfőző kannáját, és óvatosan beleszimatol. Már nem forró a kávé, de még nem is teljesen állott a szaga. A férfi megtölt vele két tisztának tűnő bögrét, aztán berakja őket a mikroba. Miközben fölforrósodnak, keresgél valamit a hűtőben, ami szabad préda lehet. A szülinapi torta nem egészen az, amire gondolt, de ez is megteszi, úgyhogy gyorsan papírtányérra rak két vastag szeletet, meg több zacskó cukrot és tejszínport. Egyik kezével a tányérokat, másikkal a két bögre fülét fogva visszatér a megfigyelőszobába. Eddison grimaszt vág a tányérok láttán, de megfogja őket, amíg a társa be nem rakja az adóvevő kis fülesét. Victor meg sem próbálja elrejteni a készülék drótját; a lány okosabb annál, mint hogy átverje ezzel. Miután kényelmesen eligazgatta a madzagot, visszaveszi a papírtányérokat, és átmegy a kihallgatóba. Láthatóan meglepi a lányt a tortával, és gondosan magába fojtja a mosolyt, miközben feléje tolja az egyik tányért meg bögrét az asztal rozsdamentes acél felszínén. – Gondoltam, éhes vagy. Nem tudom, hogyan szereted a kávét.
– Sehogy, de azért köszönöm. – A lány belekortyol a kávéba, úgy, ahogy van, feketén, és grimaszt vág, ám azért lenyeli, aztán iszik még egy kicsit. Victor megvárja, amíg a lány szája tele van egy piros cukorrózsával, majd megszólal: – Mesélj nekem az Esthajnalcsillagról, Inara! A lány nem nyeli félre a falatot, meg sem rezzen, ám egy másodpercre megdermed, egy röpke pillanatra szobormerevvé válik, de ez olyan gyorsan el is múlik, hogy Victor észre sem venné, ha nem figyelné éles szemmel a reakcióját. Inara megnyalja a száját, élénkpiros csíkokat hagyva az ajkán a cukormáz nyomán. – Az egy New York-i étterem, de ezt már úgyis tudja. Victor előhúzza a zsebéből a zacskóban lévő személyit, és lerakja az asztalra. A lány megkocogtatja a körmével a kártyát, ujjával el-eltakarva a fényképét. – A pasas megtartotta az igazolványainkat? – kérdezi hitetlenkedve. – Ez elég… – Ostoba? – Úgy is mondhatjuk. – Inara elgondolkodva vonja össze a szemöldökét, és a kártyára nyomja a tenyerét. – Mindegyikünké nála volt? – Úgy tűnik. A lány körbelögyböli a kávét a bögrében, és az aprócska örvényt bámulja. – De Inara ugyanolyan kitaláció, mint Maya, nem igaz? – kérdezi a férfi gyengéden. – Sem a kártyán szereplő név, sem a kor nem igaz. – Eléggé igaz – helyesbít a lány halkan. – Igaz annyira, amennyire szükséges. – Eléggé igaz volt ahhoz, hogy munkát és lakhelyet találj. De
ki voltál azelőtt?
New Yorkban az egyik legjobb az, hogy senki sem kérdezősködik. Egyszerűen csak olyan hely, ahová azok mennek, akiknek máshol nincs maradásuk, érti? Az a város egy álom, egy cél, egy lehetőség, hogy az ember eltűnhessen a milliók tömege között, akik mind ugyanezért érkeztek oda. Senkit sem érdekel, honnan jött a másik, vagy hogy miért hagyta el az otthonát, mert mind csakis önmagukkal vannak elfoglalva, a saját vágyaikkal és terveikkel. New York komoly múltra tekint vissza, de az összes lakója csak a jövővel foglalkozik. Még ha tősgyökeres New Yorki valaki, akkor is áttelepülhet a város egyik részéből a másikba úgy, hogy soha ne találhassák meg. Busszal mentem New Yorkba, egy sporttáskába meg egy bőröndbe pakolva minden tulajdonomat. A városba érkezve találtam egy ingyenkonyhát, ahol segítettem ételt osztani, és cserébe eltűrték, hogy az épület emeletén lévő jótékonysági klinikán aludjak. Az egyik önkéntes megsúgta nekem, hogy egy fickótól nemrég sikerült hamis iratokat szereznie a feleségének, aki illegális bevándorló volt Venezuelából. Megadott egy telefonszámot, felhívtam, és másnap már egy könyvtár oroszlános szoborral díszített lépcsőjén üldögélve vártam, hogy odajöjjön hozzám a vadidegen pasas. Nem volt túl bizalomgerjesztő, amikor végre megjelent, a megbeszélt időponthoz képest másfél órával később. Átlagos magasságú, sovány fickó volt, a ruháján izzadságfoltokkal, és bele sem akartam gondolni, még miféle mocsokkal. Zsíros haja kezdett raszta tincsekké összeállni. Egyfolytában szipogott, és
tekintete idegesen cikázott ide-oda, valahányszor csak fölemelte a kezét, hogy a felsője ujjába törölje cseresznyepiros orrát. Még ha tényleg zseniális hamisító volt is, könnyen kitalálhatta az ember, hogy mire költi az így keresett pénzt. Nem firtatta a nevemet, vagyis pontosabban csak azt kérdezte, hogy milyen nevet akarok. Ezután jött a születési dátum és a cím, hogy személyi vagy jogosítvány kell, még arra is rákérdezett, szerepeljen-e az igazolványon a beleegyezésem szervdonornak. Közben bementünk a könyvtárba, hogy kihasználjuk az ottani csendet. Amikor egy hófehér hátterű plakáthoz értünk, a pasas megállított egy üres rész előtt, és lefényképezett. Gondosan felkészültem a fotózkodásra, mielőtt eljöttem a könyvtárhoz, hogy találkozzak a fickóval, még némi sminket is beszereztem, szóval tudtam, hogy simán kinézek tizenkilencnek. Igazából a szemen múlik minden. Ha az ember eleget látott már, akkor egyszerűen idősebbnek tűnik a koránál, bárhogyan is néz ki az arca többi része. A pasas azt mondta, hogy még aznap estére elkészül az irattal, amit kértem, és egy bizonyos hot dogos standot jelölt ki találkozóhelynek. Amikor este végre megérkezett – ismét késett –, feltartott egy borítékot. Hihetetlen, hogy egy ilyen apróság képes megváltoztatni egy életet. A fickó azt mondta, ezer dolcsiba fog fájni nekem az igazolvány, de fölvetette, hogy hajlandó megfelezni az árat, ha lefekszem vele. Inkább kifizettem a teljes összeget. Az üzletet lebonyolítva a pasas meg én ellenkező irányba indultunk el, és amikor visszaértem a szállóba, ahová átköltöztem – mivel jó messze volt az ingyenkonyhától, illetve bárkitől, aki netán emlékezhetett a hamis iratokról halló lányra –, kinyitottam a borítékot, hogy végre rendesen megnézzem magamnak Inara Morrissey-t.
– Miért nem akartad, hogy megtaláljanak? – kérdezi Victor, miközben a tollát használva keveri el a tejszínport a kávéjában. – Nem tartottam attól, hogy megtalálnak. Ahhoz, hogy megtalálják az embert, valakinek keresnie kell. – Miért ne keresett volna téged senki? – Hiányzik nekem New York. Ott soha nem faggattak ilyen kérdésekkel. Victor statikus zörejt hall, ahogy az egyik technikus bejelentkezik a fülébe dugott rádión. – A New York-iak azt mondják, hogy a lány három évvel ezelőtt, magántanulóként érettségizett le. Színjeles lett, de sehová nem adott be egyetemi jelentkezést, és munkáltatónak sem továbbíttatta az eredményét. – A munka miatt érettségiztél magántanulóként? – kérdezi Victor. – Vagy valami más oka is volt, hogy otthagytad a középiskolát? – Most, hogy tudnak egy nevet, sokkal könnyebb az életemben vájkálniuk, nem igaz? – A lány megeszi a maradék tortát, aztán keresztbe fekteti a villát a tányéron, pontosan középen, a fogával lefelé. Zizeg a papír, ahogy feltépi az egyik cukros tasakot, és kiszórja kis halomba a tányérra. Megnyalja az egyetlen ujja hegyét, amit nem borít be teljesen a géz meg a ragasztó, a cukorba nyomja, aztán a szájába dugja. – De így is csak New Yorkról tudnak. – Tisztában vagyok vele, ezért kell elmondanod nekem, mi történt veled azelőtt. – Szerettem Inarának lenni. – De igazából nem ő vagy – feleli gyengéden Victor, mire a lány szemében düh villan. Ugyanolyan hamar eltűnik, mint a
majdnem mosolya és a meglepettsége, ám az ügynök akkor is észreveszi. – Szóval, ha máshogy nevezzük, amit rózsának hívunk, akkor mégsem ugyanolyan illatos? – Az a nyelvre vonatkozik, nem az identitásra. A neved nem határoz meg téged, a történeted viszont igen, úgyhogy azt muszáj megtudnom. – Miért? A történetem semmit sem fog elárulni magának a Kertészről, pedig ez az egész erről szól, nem? Őróla és a Kertjéről. Meg a Pillangóiról. – És ha a férfi megéli, hogy bíróság elé kerüljön, akkor szavahihető tanúkat kell bemutatnunk az esküdtszéknek. Egy olyan fiatal nő, aki még a nevét sem hajlandó elárulni, nem fogja meggyőzni őket. – Ez csak egy név. – Több annál, mert a tiéd. A lány ajkára ismét kiül a majdnem mosoly. – Bliss is ezt mondta. – Bliss?
Lyonette szokás szerint a tetoválós szoba előtt várt rám, és udvariasan elfordította a fejét, amíg vissza nem vettem a feszes fekete ruhácskát, amin kívül nem is volt más holmim. – Hunyd le a szemed! – mondta utána. – Csináljuk ezt szép lassan, fokozatosan! Az előbb olyan sokáig tartottam csukva a szememet abban a szobában, hogy most a hideg futkosott a hátamon annak puszta gondolatától, miszerint megint önkéntes vakságot kéne vállalnom.
Ám Lyonette eddig nagyon jó volt hozzám, és nyilvánvalóan a többi lányt is átsegítette már ezen az egészen. Miután lehunytam a szemem, megfogta a kezemet, és végigvezetett a folyosón, a szokásossal ellenkező irányban. A folyosó hosszú volt, és a végén balra fordultunk. Jobb kezemet kinyújtva az üvegfalon tartottam, az ujjaim lecsúsztak róla a semmibe, valahányszor elhaladtunk egy-egy ajtónyílás előtt. Aztán Lyonette átnavigált az egyik nyíláson, majd kezét gyengéden a felkaromra téve odaállított egy bizonyos pontra. Végül hátralépett, és azt mondta: – Nyisd ki a szemed! Előttem állt, egy olyan szobának nagyjából a közepén, mint amilyen az enyém is volt. Ebben a helyiségben akadt néhány egyéni kiegészítő: az ágy fölötti polcon origamialakok sorakoztak, a matracon volt lepedő, takaró meg több párna, a vécét, mosdót és zuhanyozót pedig narancssárga függöny takarta el. A legnagyobb párna mögül egy könyv sarka lógott ki, az ágy alatt pedig fiókok sorakoztak. – Hogyan nevezett el téged? – Maya. – Leküzdöttem a borzongást, ami kis híján úrrá lett rajtam, miután először kimondtam a nevet. Eszembe jutott, ahogy a férfi egyre csak ezt hajtogatta, miközben… – Maya – ismételte Lyonette, és inkább az ő hangjára koncentráltam. – Nézd meg magad, Maya! – Felemelt egy kézitükröt, úgy tartotta, hogy láthassam a hátamat a mögöttem lévő tükörben. A bőröm nagy része még mindig vörös, meggyötört és feldagadt volt a frissen elkészült tetoválás körül, így tudtam, hogy a festék világosabb lesz majd, ha egyszer lekopik a var. Az oldalamon kilátszottak az ujjlenyomatok a ruha alól, de a mintát semmi sem takarta el. Nyers volt, és borzalmas.
És pompás. A szárny felső része aranybarna volt, akár Lyonette haja és szeme, benne fekete, fehér meg sötét bronzszínű csíkokkal. A szárny alsó fele rózsaszín és lila árnyalatokban pompázott, szintén fekete-fehér díszítéssel. Döbbenetes volt a részletgazdagság, a színek enyhén különböző variációi apró pikkelyek benyomását keltették. A gazdag, mély árnyalatok szinte az egész hátamat betöltötték, a vállam csúcsától egy kicsivel a csípőm íve alattig. A magas, keskeny szárny külső széle épp hogy elért az oldalamig. Tény, ami tény, tökéletes műalkotás volt. Bármit is lehetett elmondani a Kertészről, vitathatatlan volt a tehetsége. Utáltam a tetkót, de tényleg pompásan sikerült. Egy lány dugta be a fejét az ajtón, majd belépett a szobába. Aprócska termetű volt, kihúzott háttal sem lehetett több százötven centinél, ám az idomait látva senki nem hihette volna gyereknek. Hamvas, hófehér bőre volt, és hatalmas, ibolyakék szeme, arcát összevissza feltűzött, sűrű, göndör, fekete fürtök szegélyezték. Csupa feltűnő ellentét volt a lány; pisze orrát inkább aranyosnak találtam, mint szépnek, ám akárcsak a többieket, akiket eddig megpillanthattam a Kertben, őt sem lehetett másnak nevezni, csakis lélegzetelállítóan gyönyörűnek. A szépség elveszíti a jelentőségét, ha az embert túl sok veszi körül belőle. – Szóval, ez az új lány. – A csaj lehuppant az ágyra, és a mellkasához ölelt egy párnát. – Minek nevezett el a rohadék? – Vigyázz, még meghall a Kertész! – intette Lyonette, ám az ágyon ülő lány csak vállat vont. – Hadd halljon! Soha nem kérte, hogy szeressük őt. Szóval, milyen nevet adott neked? – Maya – feleltük Lyonette-tel egyszerre, és megint egy kicsivel könnyebb lett hallanom a szót. Eltűnődtem, vajon ez
egyre inkább így lesz-e, és idővel egyáltalán nem is fog kínozni ez a név, vagy apró szilánk marad, ami örökké fáj majd, akár egy szálka, amit az ember még csipesszel sem bír kihúzni. – Hát, az nem is olyan vészes. A rohadék engem Blissnek nevezett el. – Grimaszt vágott, és felhorkant. – Bliss! Micsoda idióta név ez? Na, hadd lássuk a tetkódat! – Intett, hogy forduljak meg, és ebben a pillanatban egy kicsit emlékeztetett Hope-ra. Erre gondolva lassan hátat fordítottam neki. – Nem rossz. Legalább jól állnak neked a színek. Majd ki kell keresnünk, milyen fajta. – Callophrys eryphon. Azaz nyugati fenyőtündér – sóhajtotta Lyonette. Amikor rásandítottam, vállat vont. – Azzal foglalom el magam, hogy betanulom a különböző fajokat. Így talán egy kicsit kevésbé borzalmas ez az egész. Az enyém Lycaena cuprea. Vagyis tündöklő rezes. – Az enyém meg Myscelia ethusa. Mexikói kékszárnyú – tette hozzá Bliss. – Egész szép. Persze iszonyatos, de végül is nem kell nézegetnem. Na, mindegy. Ami a neveket illeti, a rohadék hívhat minket akárminek, nem számít. Fogadd el, ahogy szólít, de ne tégy úgy, mintha mostantól tényleg ez lenne a neved! Így kevésbé zavaros. – Kevésbé zavaros? – Ja, még szép! Ne felejtsd el, hogy igazából ki vagy, és akkor ez olyan, mintha csak szerepet játszanál. Ha elkezdesz tényleg az új néven gondolni magadra, akkor beüt az identitásválság. Márpedig az identitásválság általában ideg-összeroppanáshoz vezet, és itt az ideg-összeroppanásnak az a vége, hogy… – Bliss! – szólt rá Lyonette. – Mi van? Úgy látom, kibírja a csaj. Még nem bőg, pedig mind tudjuk, mit művel az a rohadék, miután elkészül a tetkóval. Tényleg olyan volt, mint Hope, csak okosabb. – Szóval, mi az ideg-összeroppanás vége?
– Nézd meg a folyosón, csak nehogy evés után!
– Épp akkor mentél végig a folyosón – emlékezteti a lányt Victor. – Csukott szemmel. – Tehát, mi volt ott? Inara válasz helyett a maradék kávét lögybölgeti a bögréjében, és olyan pillantást vet az ügynökre, amiből süt, hogy magától is tudnia kéne. Victor fülében ismét zörög a rádió. – Ramirez most telefonált a kórházból – szól Eddison. – Fotókat küld azokról a lányokról, akik az orvosok szerint túl fogják élni. Az eltűnt személyek ügyosztálya egész jól halad, a hullaházban lévőkkel együtt a lányoknak kábé a felét sikerült már azonosítaniuk. De gondunk akadt. – Miféle gond? Inara szúrós szemmel pillant rá. – Az egyik lány, akit azonosítottak, fontos családból származik. Még mindig Ravennának nevezi magát, de az ujjlenyomatai alapján valójában nem más, mint Patrice Kingsley. – Mármint, Kingsley szenátor eltűnt lánya? Inara hátradől a széken, tisztán látszik az arcán a derültség. Victor nem igazán érti, mit talál viccesnek a lány ebben a helyzetben, ami pokoli egy bonyodalomnak ígérkezik. – Értesítette már valaki a szenátor asszonyt? – kérdezi a társától. – Még nem – válaszolja Eddison. – Ramirez előbb nekünk akart szólni. Kingsley szenátor kétségbeesetten keresteti a lányát; nincs az az isten, hogy ne avatkozzon bele a nyomozásba minden
erejével, Vic. És amint ez megtörténik, végképp nem fogják tudni megóvni az áldozatokat a nyilvánosságtól. Az egész országban a lányok fotóival lesz tele a híradó minden tévécsatornán. És Inara… Victor fáradtan dörgöli meg a szemét. Ha a szenátor megtudja, hogy gyanút keltett bennük ez a túlzottan tartózkodó fiatal nő, akkor biztosan nem nyugszik, amíg le nem tartóztatják. – Mondd meg Ramireznek, hogy tartsa távol tőlünk a szenátort, amíg csak lehet! – mondja végül Eddisonnak. – Időt kell nyernie nekünk. – Vettem. – Mondd csak, mikor is tűnt el a lány? – Négy és fél éve. – Négy és fél éve? – Ravenna – mormolja Inara, mire Victor rámered. – Soha senki nem felejti el, mióta van a Kertben. – Miért nem? – Ez most mindent megváltoztat, nem igaz? Hogy egy szenátornak is köze van az ügyhöz. – A te szempontodból is változtat a helyzeten. – Még szép. Ugyan hogy ne változtatna? Victor nyugtalanul döbben rá, hogy a lány tudja, miért hozták be. Talán nincs tisztában a pontos feltételezéseikkel, de érti, hogy arra gyanakodnak, valamilyen szinten bűnrészes volt. Az ügynök fürkészen figyeli a lány derűsen csillogó szemét, cinikus félmosolyra húzott száját. Csöppet sem tetszik neki, milyen higgadtan fogadja Inara az új fejleményeket. Úgy dönt, ideje témát váltania, mielőtt még kicsúszik a kezéből a kihallgatás irányítása. – Azt mondtad, hogy a New York-i lakótársnőid voltak az első barátaid.
A lány kissé fészkelődik a széken. – Úgy van – válaszolja óvatosan. – Miért? – Mert azelőtt nem voltak barátaim. – Inara! A fiatal nő pontosan ugyanúgy reagál erre a hangnemre, mint Victor lányai szoktak: ösztönösen meghunyászkodik egy kicsit, amire csak egy másodperccel később, bosszúsan döbben rá, és némileg meg is sértődik miatta. – Maga nagyon ért ehhez – ismeri el. – Vannak gyerekei? – Három lányom. – És mégis megtört gyerekekről szól a karrierje. – A munkám arról szól, hogy megtört gyerekeket próbálok megmenteni – helyesbít a férfi. – Megtört gyerekeknek próbálok igazságot szolgáltatni. – Tényleg azt hiszi, hogy a megtört gyerekeket érdekli az igazságtétel? – Téged talán nem érdekelne? – Nem, alapvetően soha nem is érdekelt. Az igazságtétel a legjobb esetben is tökéletlen, és valójában nem old meg semmit. – Akkor is ezt mondanád, ha gyerekként igazságot szolgáltattak volna neked? Ismét felvillan a lány mosolyszerűsége, keserű grimasz, és egy szempillantás alatt el is tűnik. – És mégis miért lett volna szükségem arra, hogy igazságot szolgáltasson nekem bárki? – Ennek a munkának szenteltem az életem, és te azt hiszed, nem veszem észre, ha egy megtört gyerekkel találom szembe magam? A lány biccent, igazat ad neki, de aztán az ajkába harap, és összerezzen.
– Ez így nem egészen stimmel. Inkább észre sem vett, láthatatlan gyereknek nevezném magam, nem pedig megtörtnek. Én az ágy alatt porosodó plüssmackó vagyok, nem pedig a féllábú játékkatona. A férfi haloványan mosolyog, és gyorsan hűlő kávéját kortyolgatja. A lány ismét hárítani próbál. Bármilyen zavarosnak találhatja is ezt Eddison, Victornak ismerős a terep. – Ezt hogy érted?
Az embernek néha elég ránéznie egy esküvőn az ifjú párra, hogy kénytelen legyen beletörődni a biztos tudatba, miszerint a házasságukból születő gyerekek menthetetlenül és totálisan elcseszettek lesznek. Ilyenkor ez kész tény, nem szimplán rossz előérzet, hanem komor megállapítás, hogy ennek a két embernek semmiképpen sem kellene gyereket vállalnia… De attól még nyilván fognak. Mint a szüleim. Édesanyám huszonkét éves volt, amikor hozzáment apámhoz, a harmadik férjéhez. Először tizenhét évesen házasodott meg, a muterja akkori férjének középkorú fivéréhez ment hozzá. Még egy év sem telt el az esküvőjük óta, amikor a pasas szex közben szívrohamot kapott, és meghalt. Egész kényelmes életet biztosított anyámnak, aki néhány hónappal később már hozzá is ment egy nála „csak” tizenöt évvel öregebb fickóhoz, és amikor egy év múltán elváltak, abból még egy kicsit jobban jött ki. Aztán jött az édesapám, akivel szerintem anyám össze sem házasodott volna, ha nem kapja be a legyet. Ugyan vonzónak találta a fateromat, de annak nem akadt se pénze, se potenciálja, ráadásul
mindössze két évvel volt idősebb anyámnál, akinek mindez együtt már áthidalhatatlan akadályt jelentett a házassághoz. Ez a hozzáállás az anyai nagyanyámnak volt köszönhető, aki kilenc férjet fogyasztott el, mielőtt a korai klimax hatására úgy döntött, hogy túl aszott már egy újabb házassághoz. És mindegyik férje meghalt, egyik hamarabb, mint a másik. Pedig a nagyi még csak meg sem próbálta eltenni őket láb alól. Egyszerűen feldobták a pacskert. A többségük persze vénséges volt, és mindegyikük csinos kis örökséget hagyott a nagyanyámra, de ő akkor is úgy nevelte fel a lányát, hogy legyenek bizonyos elvárásai a házasságot illetően, márpedig a muter harmadik férje ezek egyikének sem felelt meg. De azt az egyet meg kell hagyni, hogy a szüleim legalább megpróbálkoztak a közös élettel. A házasságuk első pár évében apám családjának közelében laktunk, úgyhogy unokatesók meg nagynénik meg nagybácsik vettek körül, és halványan rémlik, mintha játszottam volna más gyerekekkel. Aztán elköltöztünk, és a kapcsolat valamelyik oldalról megszakadt, így hát magamra maradtam a szüleimmel meg a sorozatos viszonyaikkal. Örökké a legújabb szeretőjüknél voltak mindketten, vagy épp ki-ki bezárkózott a saját hálószobájába, szóval, elég önálló gyerek lettem. Megtanultam használni a mikrót, bemagoltam a buszmenetrendet, hogy eljuthassak egyedül az áruházba, és kifigyeltem, a hét melyik napjain találhatok valamelyik szülőm tárcájában annyi készpénzt, amiből be tudok vásárolni. És azt hinné az ember, hogy ez elég furcsán nézhetett ki, nem? De valahányszor rákérdezett bárki – egy aggódó asszony, egy pénztáros –, miért vásárolok egyedül, azt feleltem, hogy az anyukám a kocsiban vár a kistestvéremmel, mert járatni akarja a légkondit a babának. Ezt a dumát még télen is bevették, és mosolyogva megdicsértek, hogy milyen rendes kislány meg nővér
vagyok. Szóval, nem csak önálló voltam, hanem igencsak lesújtó véleményem alakult ki a legtöbb ember intelligenciájáról. Hatéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy futnak egy kört a házassági tanácsadással. Nem komolyan, csupán a látszat kedvéért. Apámnak azt mondta valaki az irodában, ahol dolgozott, hogy a párterápia leírható a biztosításból, ráadásul jobban néz ki a bíróságon, ha a házasságukat még ez sem tudta megmenteni, így felgyorsítható a válási procedúra. A tanácsadó többek között azt javasolta a szüleimnek, hogy tegyünk egy kis családi kiruccanást, csak mi hárman, menjünk el valahova kikapcsolódni, szórakozni. Mondjuk, a vidámparkba. Délelőtt tíz körül értünk oda, és az első pár óra okésan telt. Aztán jött a körhinta. Kibaszottul utálom a körhintákat. Apám a kijáratnál állt, várta, hogy leszálljak, anyám meg a bejáratnál, miután segített nekem felszállni. És csak ácsorogtak így, a körhinta két ellentétes oldalán, miközben figyelték, ahogy körbekörbe jártam. Olyan kicsi voltam, hogy nem értem el a kapaszkodót, ráadásul megfájdult a csípőm a széles lótól, amin ültem, de egyre csak forgott-forgott-forgott velem a körhinta. Aztán egyszer csak megláttam, hogy apám elsétál egy nagyon alacsony latin csajjal. Miután megtettem még egy kört, figyeltem, ahogy anyám lelép egy magas, nevető, vörös hajú pasival, aki skót szoknyát viselt. Amikor megállt a körhinta, egy nagyobb gyerek kedvesen lesegített engem a lóról, miután leemelte a kishúgát, és fogta a kezem, miközben a kijárathoz tartottunk. Legszívesebben ezzel a családdal maradtam volna, egy olyan testvér kishúga akartam lenni, aki felül velem a körhintára, utána pedig megfogja a kezem kifelé menet, lemosolyog rám, és megkérdezi, jól éreztem-e magam. De a kijárathoz érve gyorsan köszönetet mondtam a
fiúnak, majd integettem egy nőnek, aki csakis a mobiljával volt elfoglalva, hogy a srác azt higgye, megtaláltam az anyukámat. Aztán figyeltem, ahogy a testvérek odasétáltak a szüleikhez, akik tárt karokkal várták őket. A nap hátralévő részében egyedül bóklásztam a vidámparkban, és igyekeztem nem felhívni magamra a biztonságiak figyelmét. De lement a nap, a vidámpark zárni készült, és én még mindig nem találtam meg sem anyámat, sem apámat. Észrevett egy biztonsági őr, és elcibált a szerencsétlenek gyűjtőhelyére. Jó, ők úgy nevezték a placcot, hogy az „elkallódott gyerekek sátra”. A vidámparki hangosbeszélőn újra meg újra bemondták, hogy ide jöjjenek azok a szülők, akik szem elől tévesztették a csemetéiket. Többen is várakoztak ott rajtam kívül, olyan gyerekek, akikről szintén megfeledkeztek, meg olyanok is, akik csak elbarangoltak a szüleiktől, vagy elbújtak előlük. Aztán meghallottam, hogy az egyik felnőtt a gyerekvédelmiseket említi. Egész pontosan azt mondta az egyik társának, hogy kihívják a gyerekvédelmiseket azokhoz, akikért este tízig sem jönnek el a szüleik. Tudtam, milyenek a nevelőszülők, mert a szomszédaink is azok voltak, és iszonyatosnak tűnt a gondolat, hogy olyan emberekkel kelljen élnem, mint ők. Szerencsére az egyik kisgyerek bepisilt a sátorban, és úgy kezdett visítozni, hogy egyszeriben minden felnőtt vele foglalkozott. Miközben próbálták megnyugtatni a kissrácot, nekem sikerült kiosonnom a sátorból, és átvágtam a vidámparkon. Beletelt némi keresgélésbe, de végre megtaláltam a kijáratot, és kijutottam anélkül, hogy észrevették volna: hozzácsapódtam egy iskolás csoporthoz, ami fenn ragadt egy időre egy elromlott körhintán, és sereghajtóként követtem őket a parkolóba. Onnan még egy órába telt, hogy elgyalogoljak a legközelebbi
benzinkútig, ami még mindig nyitva volt a vidámparkból hazafelé tartók miatt. Alig költöttem a nasipénzből, amit apám a zsebembe dugott, mielőtt felszálltam a körhintára, így a ragyogóan kivilágított benzinkút telefonfülkéjéből tárcsáztam mindkét szülőm mobilját, aztán az otthoni számunkat, de hiába. Végül, mivel már semmi más nem jutott eszembe, hogy mit tehetnék, felhívtam a szomszédunkat. Már majdnem este tíz volt, de a pasas kocsiba pattant, és két órát vezetett, hogy eljöjjön értem, aztán megint két órát velem vissza. Amikor leparkolt az utcánkban, a házunkban egyetlen villany sem égett.
– Ez ugyanaz a szomszéd volt, akiről azt mondtad, hogy nevelőszülő? – kérdezi Victor, amikor Inara elhallgat, és megnyalja kicserepesedett ajkát. A férfi az üres vizespalackért nyúl, és feltartja a tükör felé. Csak akkor teszi le, amikor az egyik technikus azt mondja, hogy Eddison úton van. – Igen. – De ha szépen hazavitt, akkor miért tűnt olyan iszonyatosnak a gondolat, hogy vele kelljen élned? – Amikor megálltunk a házuk előtt, azt mondta, azzal kell megköszönnöm a fuvart, hogy bekapom a cerkáját. Recseg-ropog a műanyag, ahogy Victor összegyűri ökölbe szorított kezében a palackot. – Jesszusom! – Amikor az ölébe akarta húzni a fejemet, ledugtam az ujjamat a torkomon, és jól lehánytam a rohadékot. Gondosan rátenyereltem a dudára is, hogy a felesége kijöjjön a házból. – A
lány feltép még egy cukros tasakot, és a cukor felét a szájába szórja. – Kábé egy hónappal később letartóztatták a fickót molesztálásért, a felesége meg elköltözött. Kivágódik az ajtó, és Eddison egy új palack vizet vet oda a lánynak. Az előírás szerint le kéne venniük az üvegről a kupakot, mielőtt odaadják a kihallgatottnak – hogy még véletlenül se nyelhesse le –, ám az ügynök másik keze tele van egy köteg fotóval, a könyökhajlatában pedig az igazolványokkal teli zacskót tartja. – Azzal, hogy nem mondod el nekünk az igazat – acsarog, és ledobja a fényképeket az asztalra –, azt a férfit védelmezed, aki ezt tette. Inarának igaza volt: egészen más látni, mint csak olvasni róla. Victor lassan kifújja a levegőt, és elnyomja magában az ösztönös undort. Fölemeli a legelső képet a halom tetején, majd félreteszi, ahogy aztán a másodikat, a harmadikat és a negyediket is. Mindegyik a romos kertkomplexum folyosóinak egy-egy részét ábrázolja. A lány a hetedik képnél állítja meg, és elveszi tőle a fotót, hogy közelebbről megnézze. Amikor ismét leteszi az asztalra, ujja egy aranybarna ívet cirógat a fénykép közepén. – Ő Lyonette. – A barátnőd? A lány gyengéden húzza végig bekötözött ujját a képen lévő üvegen. – Igen – suttogja. – Az volt.
A Kertben legjobb volt elfelejteni a születésnapokat, akárcsak a
neveket. Ahogy megismertem a többi lányt, tisztában voltam vele, mennyire fiatalok, de soha nem kérdeztünk rá egymás korára. Egyszerűen nem tűnt szükségesnek. Tudtuk, hogy előbb-utóbb mind meg fogunk halni, és a folyosók nap mint nap emlékeztettek arra, mi történik majd azután, szóval, minek fokoztuk volna a tragédiát? Aztán jött Lyonette. Már hat hónapja voltam a Kertben, és ugyan a lányok többségével összebarátkoztam, de Lyonette-hez meg Blisshez álltam a legközelebb. Ők hasonlítottak hozzám a legjobban, nekik sem volt kedvük a nagy drámázáshoz, a siránkozáshoz és a kesergéshez az elkerülhetetlen tragikus végzetünk miatt. Nem hajbókoltunk a Kertész előtt, nem álltattuk magunkat azzal, hogy ha benyalunk neki, azzal valamiképpen változtathatunk a sorsunkon. Mi voltunk azok, akik eltűrték, amit kellett, amúgy pedig megmaradtunk önmagunknak. A Kertész imádott minket. Az étkezéseket leszámítva, amiket szigorú menetrend szerint fogyasztottunk el, nem volt megszabva, hogy mikor hol kéne lennünk, így a legtöbb lány átjárt egymás szobájába, egy kis vigaszra lelve a társaságtól. Ha a Kertész megkívánta valamelyikünket, egyszerűen megnézte a kamerákon, hogy hol van, és eljött érte. Amikor Lyonette megkért Blisst meg engem, hogy töltsük az éjszakát az ő szobájában, egyáltalán nem találtam gyanúsnak vagy aggasztónak. Sokszor csináltunk ilyet. Észre kellett volna vennem kétségbeesett hangját és szavainak élét, ám a Kert erre is érzéketlenné tette az embert. Akárcsak a szépség, a kétségbeesés meg a félelem is magától értetődő és természetes volt ott. Nappalra kaptunk ruhát – mindig feketét, és csakis olyat, ami szabadon hagyta a hátunkat, hogy kilátszódjon a szárnyunk –, de
a Kertész az alváshoz nem látott el minket semmivel. A többségünk egyszerűen bugyiban aludt, és melltartó után sóvárgott. A New York-i szálló és lakás jó felkészülésnek bizonyult a számomra; sokkal kevésbé voltam szégyenlős, mint a Kertbe kerülő lányok legtöbbje, így engem a meztelenség nem ért olyan megaláztatásként, ami megtörheti az embert. Összebújtunk hárman a matracon, és vártuk, hogy kialudjon a fény. Lyonette mellett feküdve Bliss meg én rádöbbentünk, hogy a barátnőnk reszket. Nem úgy, mint aki rohamot kapott, vagy ilyesmi, de finom remegés rázta minden porcikáját, eluralkodott az egész testén. Felültem, és a kezéért nyúltam, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. – Mi a baj? Aranypettyes szemében könnyek csillogtak, és ettől egyszeriben elfogott a hányinger. Még soha nem láttam Lyonetteet sírni; rühellte a könnyeket bárkitől, pláne saját magától. – Holnap lesz a huszonegyedik születésnapom – suttogta. Bliss felhördült, és a karjába zárta a barátnőnket, Lyonette vállába temette az arcát. – Bassza meg, Lyon, annyira sajnálom! – Ezek szerint van lejárati időnk? – kérdeztem halkan. – A huszonegynél nincs tovább? Lyonette kétségbeesetten, teljes erejéből szorított minket magához Bliss-szel. – Nem bírom… Nem bírom eldönteni, hogy küzdenem kéne-e vagy sem. Mindenképpen meg fogok halni, és alapvetően nem akarom csak úgy hagyni magam, de mi lesz, ha a küzdelemtől a végén még fájdalmasabb az egész? Francba, iszonyú gyávának érzem magam, de ha már úgyis meg kell halnom, nem akarom, hogy fájjon! Zokogni kezdett, én pedig azt kívántam, bár most is
leereszkednének a vastag falak az üveg elé, hogy elzárjanak minket ebbe a kis szobába, és akkor nem hallaná mindenki a folyosó mentén Lyonette sírását. A többi lány tisztelte az erejét, és nem akartam, hogy úgy emlékezzenek rá, mint aki gyenge volt, ha már nem lesz velünk. Ám a falak rendszerint csak hetente két délelőttön ereszkedtek le – hozzászoktunk, hogy ezeket a napokat neveztük hétvégének, akár tényleg az volt, akár nem –, hogy az igazi kertészek karbantarthassák a birtokot gyönyörű börtönünk körül. Az alkalmazottak soha nem láthattak meg bennünket, és a minket tőlük elválasztó számos zárt ajtó garantálta, hogy meg sem hallhattak. Nem, várjunk csak, a falak akkor is leereszkedtek, ha a Kertész új lányt hozott közénk. Vagy ha egy lány meghalt. Szóval, nem szerettük, ha leereszkedtek a falak. Igencsak rendkívüli volt, hogy azt kívántam, bár most is megtörténne. Egész éjszaka Lyonette-tel maradtunk, miközben kimerült álomba sírta magát, aztán felriadt, és ismét zokogott. Hajnali négy körül feltápászkodott az ágyból, és bebotladozott a zuhany alá, mi pedig segítettünk neki hajat mosni, aztán kifésültük a fürtjeit, majd királynői koronának is beillő koszorúfonatot készítettünk neki. A szekrényében egy új ruha lógott: borostyánszínű selyem szépség, benne csillogó aranyszálakkal, ami lángcsóvaként rítt ki a sok fekete holmi közül. Amikor Lyonette felvette a ruhát, az anyag színe még jobban kiemelte szárnya árnyalatait világosbarna bőrén. Az élénk narancssárga alapot arany és sárga tarkította a sötét pöttyök meg a szárny szélén lévő, fehér szegélyű, fekete sávok közelében. Egy tündöklő rezes lepke kitárt szárnya. A Kertész napfelkelte előtt jött el Lyonette-ért. Kecses alkatú férfi volt, talán egy kissé magasabb az átlagnál, jól megtermett. Az a típus, aki mindig legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak tűnik a koránál. Sötétszőke haja örökké tökéletes
frizurába volt nyírva és fésülve, halványzöld szeme a tengerre emlékeztetett. Jóképű volt, ezt nem tagadhattam, hiába fordult fel még mindig a gyomrom, valahányszor csak megpillantottam. Most először láttam őt talpig feketébe öltözve. Megállt az ajtóban, hüvelykujját a zsebébe dugta, és csak nézett minket. Lyonette mély levegőt vett, szorosan megölelte Blisst, és a fülébe suttogott valamit, mielőtt búcsúcsókot nyomott az arcára. Aztán felém fordult, és fájdalmas erővel zárt a karjába. – A nevem Cassidy Lawrence – suttogta, olyan halkan, hogy alig tudtam kivenni a szavait. – Kérlek, ne felejtsetek el! Ne hagyjátok, hogy egyedül ő emlékezzen rám! – Engem is megpuszilt, aztán lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a Kertész elvezesse. Bliss meg én az egész délelőttöt Lyonette szobájában töltöttük, összeszedtük az apró-cseprő személyes holmikat, amiket sikerült begyűjtenie az elmúlt öt évben. Öt éven át volt azon a helyen. Levettük az elválasztó függönyöket, az ágyneművel együtt gondosan összehajtogattuk és kupacba raktuk a csupasz matrac szélén. A kötetről, amit Lyonette a párnája alatt tartott, kiderült, hogy nem más, mint a Biblia, benne öt év minden dühével, kétségbeesésével és reményével telefirkált oldalakkal. A barátnőnk elég origamiállatot készített, hogy a Kert összes lányának bőven jusson belőle, így hát a délutánt ezek szétosztogatásával töltöttük, és a fekete ruházatot is továbbadtuk a többieknek. Mire leültünk vacsorázni, már semmi sem maradt a szobában Lyonette után. Aznap este leereszkedtek a falak. Bliss meg én összebújtunk a matracomon, amin addigra éppenséggel már rendes ágynemű volt, nem csak egy gumis lepedő. Az egyéni kiegészítőket azzal érdemelhettük ki, hogy nem okoztunk gondot és nem próbáltuk megölni magunkat, így nekem mostanra párnám meg takaróm is
akadt, ugyanabban a sötét rózsaszín és lila árnyalatban, mint a hátamon lévő szárny alsó fele. Bliss sírt és káromkodott, amikor lezárult a fal az üveg két oldalán, csapdába ejtve minket a szobában. Néhány órával később a falak elkezdtek fölemelkedni, de még harminc centiméterre sem voltak a padlótól, amikor Bliss megragadta a kezem, és magával húzott, hogy átfurakodjunk a résen, Lyonette keresésére indulva a folyosón. De csak pár lépést kellett tennünk. A Kertész a folyosón állt, az udvarra néző falnak dőlve tanulmányozta a lányt az üvegtartályban. Lyonette feje a mellkasára csuklott, a hóna alatti kis kampók tartották meg álló helyzetben. Az üveget tiszta gyanta töltötte meg, a ruha szegélye úgy lebegett benne, mintha Lyonette víz alatt lett volna. Háta szinte az üvegnek préselődött, az élénk szárny majdnem minden részletét ki tudtuk venni. Nem láthattunk semmit, amitől Lyonette igazán önmaga volt – sem tüzes mosolyát, sem a szemét így tekintetünk csakis a pillangószárnyra szegeződött. A Kertész felénk fordult, és az alvástól összekócolódott hajamba fúrta az ujjait, gyengéden kibogozva a csomókat, amikbe beleakadt. – Elfelejtetted feltűzni a hajadat, Maya. Így nem látom a szárnyadat. Összefogtam a tincseimet, és gyorsan laza kontyba akartam csavarni őket, ám a férfi elkapta a csuklómat, és maga után húzott. A szobámba. Bliss elkáromkodta magát, és elrohant a folyosón, de így is észrevettem, hogy sír. A Kertész leült az ágyamra, és addig fésülgette a hajamat, míg selymesen nem csillogott, ám még ezután is egyre csak végighúzta benne az ujjait. Aztán a keze máshova vándorolt,
ahogy a szája is, én pedig lehunytam a szemem, és némán felmondtam magamban a Nyugtalanság völgyét.
– Várjunk, micsoda? – szól közbe Eddison, émelyedett képet vágva. A lány, aki eddig a fotót bámulta, felemeli a fejét, és szórakozottan néz az ügynökre. – A Nyugtalanság völgye című verset – magyarázza. – Edgar Allan Poe-tól. „Hadra kelt, ki ott lakott, s csak a nyájas csillagok – tornyuk azúr ablakán át – őrizték a völgy virágát…”{1} Nagyon bírom Poe-t. Igazán üdítő egy olyan férfi, aki ennyire szégyentelenül komor. – De miért… – Ezt csináltam, valahányszor a Kertész eljött hozzám – közli a lány kereken. – Nem szálltam szembe vele, mert nem akartam meghalni, viszont eszem ágában sem volt aktívan közreműködni. Szóval hagytam, hadd csinálja, amit akar, közben pedig azzal foglaltam le az agyamat, hogy némán elszavaltam Poe verseit. – Miután elkészült a tetoválásod, az volt neked az első, ööö… A legelső alkalom, hogy… – Arra kíváncsi, hogy Poe-val veszítettem-e el az ártatlanságomat? – fogalmazza meg helyette a kérdést a lány, és gúnyosan vonja fel az egyik szemöldökét. Victor elpirul, de bólint. – Nem, hála istennek már nem voltam szűz, amikor a Kertbe kerültem. Néhány hónappal korábban érdekelni kezdett a szex, úgyhogy Hope kölcsönadta nekem az egyik fiúját. Mondjuk. Eddison krákog, Victor pedig akaratlanul is hálás, amiért erről a témáról a felesége szokott diskurálni a lányaikkal.
Más körülmények között valószínűleg kurvának tituláltuk volna Hope-ot a csajokkal, csakhogy Sophia – aki valóban prostituált volt egészen addig, amíg a hatóságok el nem vették tőle a kislányait – elég érzékenyen reagált az ilyen szavakra. Egyébként is, Hope az élvezetet hajszolta, nem a pénzt. Bár egy vagyont kereshetett volna. Mindenre kapható volt: férfival, nővel, párban, hármasban vagy akár csoportban. És abban a lakásban tényleg nem igazán létezett olyasmi, hogy privát szféra. Elvégre is a fürdőszobát leszámítva egyetlen nagy helyiség volt az egész, és az ágyak közötti vékony függönyök nem sokat lepleztek el. Legalábbis nem annyit, mint amit egy rendes baldachin eltakart volna. Hangszigetelésként pedig végképp nem szolgáltak. Nemcsak Hope és Jessica hoztak haza magukkal másokat, de ők csinálták a leggyakrabban, néha akár naponta többször. Annak következtében, hogy gyerekként pedofilokkal érintkeztem – szerencsére csak átvitt értelemben –, alapvetően nem érdekelt a szex. A szüleim hatásáról nem is beszélve. Szörnyen visszataszítónak tűnt nekem az egész, egyáltalán nem akartam részt venni benne, ám a lakótársaim szép fokozatosan megváltoztatták a hozzáállásomat. Ha a csajok épp nem szexeltek, gyakran akkor is csak arról beszéltek, és bár kinevettek a tudatlanságomért, attól még megválaszolták minden buta kérdésemet – vagy ami Hope-ot illeti, ő úgy döntött, megmutatja nekem, hogyan kell maszturbálni –, így hát végül a kíváncsiságom legyűrte a viszolygásomat, és elhatároztam, hogy teszek egy próbát a dologgal. Vagyis inkább elhatároztam, hogy fontolóra veszem, talán tehetnék vele egy próbát. Eleinte sok lehetőségből kihátráltam, mert még mindig nem voltam teljesen
biztos magamban. Aztán egyik délután, amikor nem kellett este munkába mennem, Hope két fiút hozott haza. Jason együtt dolgozott velünk az étteremben, egyike volt a néhány pasinak a sok női felszolgáló között. A haverja, Topher is gyakori látogató volt a lakásunkban. A két srác sokszor beugrott hozzánk, akár otthon volt Hope, akár nem; szívesen lógtunk együtt velük. Néha kaját is hoztak. Aznap alig léptek be az ajtón, és Hope már neki is állt lerángatni Jason ruháját. Mindketten tök pucérok voltak, mire az ágyhoz értek, és függönyön átesve, nevetve landoltak rajta. Topherben legalább volt annyi jó érzés, hogy elpiruljon, és odarugdossa az ágyhoz a sebtiben elszórt ruhadarabokat. Én az egyik kanapén üldögéltem, ölemben egy könyvvel. Amint szereztem személyit, az egyik legelső dolgom volt kiváltani egy olvasójegyet, és hetente párszor eljártam a könyvtárba. Gyerekként az olvasásba menekültem a világ elől, és habár akkoriban már nem igazán akadt mi elől menekülnöm, továbbra is imádtam a könyveket. Miután Topher többé-kevésbé eltakarította az útból a ruhákat, kitöltött két pohár narancslevet – pár nappal azelőtt járt nálunk Sophia szociális munkása, így momentán egész sok minden volt a hűtőnkben –, és odaadta nekem az egyik poharat, ahogy lehuppant mellém a kanapéra. – Mi van, nem csatlakozol a többiekhez? – kérdeztem, mire Topher még jobban elpirult. – Nem titok, hogy Hope-ot nem igazán lehet kisajátítani, de én nem szeretek valaki mással egy időben osztozni rajta – motyogta, én pedig kuncogtam. Hope-on tényleg rengetegen osztoztak, és a csaj büszke is volt erre. Topher modell volt, úgy tizenkilenc éves lehetett, és néha segített Guiliannek a kiszállítással, hogy keressen egy kis plusz pénzt. Helyes volt, a maga uncsi modell módján – tudják, az a
fajta vonzó külső, ami tök átlagosnak tűnik, mivel állandóan az ember képébe tolják. De rendes srác volt. Dumáltunk a matinéról, amit a múlt héten az egész bandánk együtt ment el megnézni, a legutóbbi melójáról – néhány napig élő szobor volt egy múzeum időszaki kiállításán –, meg egy közös ismerősünkről, aki házasodni készült. Találgattuk, vajon tartós lesz-e a házasság, miközben Hope meg Jason sikongatása és röhögése töltötte be a lakást. Szóval, alapvetően egy átlagos délután volt. De a párocska végül kénytelen volt befejezni a mókát. – Mindjárt négy! – kiabáltam nekik, hogy túlharsogjam a nyögdécselésüket. – Mennetek kell dolgozni! – Oké, gyorsan elintézem a srácot! – válaszolta Hope. Állta a szavát: kevesebb, mint harminc másodpercen belül Jason még egy utolsó morgást hallatott, aztán gyorsan lezuhanyoztak, és tíz perc múlva már el is indultak munkába. A csajok többsége be volt osztva aznap délután, Noémie-t és Ambert kivéve, akik szerda esténként órára jártak, és tízig nem szoktak hazaérni. Topher egy kis időre elment, de aztán visszajött, még vacsit is hozott a sarki kajáldástól, Takitól. Tudtam, hogy Hope általában úgy kezdeményezi valakinél a szexet, hogy megcsókolja, aztán benyúl az illető alsónadrágjába vagy bugyijába, de én nem ilyen voltam. – Te, Topher! – Igen? – Nem akarsz megtanítani engem szexelni? Én más módon voltam nyílt. Bárki más valószínűleg elsápadt volna, ám Tophernek Hope jó barátjaként a szeme se rebbent. Ráadásul jelen volt néhány alkalommal, amikor a lányok a szexről magyaráztak nekem. Egyszerűen csak elmosolyodott, és engem megnyugtatott az a
tény, hogy egyáltalán nem látszott rajta önelégültség vagy gúny. – Persze, ha úgy érzed, hogy készen állsz rá. – Azt hiszem, igen. Végül is, bármikor abbahagyhatjuk. – De még mennyire. Csak szólj, ha már nem érzed jól magad, oké? – Oké. Topher fogta a vacsoránk után maradt szemetet, és belenyomta az ajtó melletti, teli kukába; Hope-nak kellett volna kivinnie, amikor elment munkába. Aztán visszajött a kanapéhoz, ismét letelepedett mellém, és gyengéden odahúzott magához. – Szép lassan haladunk majd – mondta. Aztán megcsókolt. Aznap este végül el sem jutottunk magáig a szexelésig; Topher azt mondta, ez csak a bemelegítés. De jól éreztem magam, mindent élveztem, és közben rengeteget nevettünk, ami már önmagában is furcsa lett volna számomra egy évvel korábban, amikor beköltöztem. Miután Noémie meg Amber hazajöttek az órájukról, visszavettük a ruhánkat Topherrel, de a srác velem maradt aznap éjjel a keskeny ágyamon – játszadoztunk még egy kicsit egymással a paplan alatt, amíg a szomszédos ágyban fekvő Noémie nevetve ránk nem szólt, hogy ha nem dugulunk el, akkor csatlakozik hozzánk. Néhány nappal később megint kettesben maradtunk a lakásban Topherrel, úgyhogy végre sor kerülhetett magára a szexre, és a legelső alkalommal nem is igazán értettem, mi olyan jó buli ebben. Aztán újra nekifutottunk, és másodszorra már megértettem, mire a nagy felhajtás. A következő néhány hétben egy csomót szexeltünk, egészen addig, amíg Topher meg nem ismerkedett a templomban egy csajjal, akivel komoly kapcsolatot akart. De amilyen könnyen dugópajtások lettünk, ugyanolyan simán visszatértünk a szexmentes barátsághoz. Egyáltalán nem volt kínos, nem volt
semmi sértődés. Egyikünk sem zúgott bele a másikba, egyikünk sem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak, mint a másik. Továbbra is imádtam, ha Topher eljött hozzánk, de nem azért, mert szexre számítottam volna, miután járni kezdett a templombeli csajával. Topher egyszerűen csak rendes srác volt, mindannyian rajongtunk érte. Azonban még ezek után sem bírtam megérteni, hogyan lehetett a szex fontosabb a szüleimnek minden másnál.
Inara lecsavarja az üveg kupakját, és nagyot kortyol a vízből, fájós torkát dörzsölgeti, miközben nyel. Victor hálás a csendért, és sejti, hogy Eddison is így van vele. Mindkét férfi az asztalt bámulja. Jól ismerve a trauma hatásait, Victor nem tud felidézni még egy ilyen áldozatot, aki ennyire nyíltan beszélt volna a szexről. Az ügynök megköszörüli a torkát, és megfordítja a Kert folyosóiról készült fotókat, hogy ne kelljen a gyantával teli üvegtartályokat néznie, bennük a halott lányokkal. – A gyerekkori szomszédodról már meséltél, de ki volt még pedofil, akivel úgymond „érintkeztél”? – A pasi, aki a nagyinál nyírta a füvet. – Inara elhallgat, pislog, és bosszúsan mered a vizespalackra. Victornak az a benyomása támad, hogy a lány száján csak véletlenül csúszott ki ez a válasz. Talán egyre inkább kezd úrrá lenni rajta a fáradtság. Egyelőre félreteszi ezt a gondolatot, de eszébe vési, hogy figyeljen oda, hátha később is kínálkozik még hasonló lehetőség. – Gyakran találkoztál a nagymamáddal? A lány felsóhajt, és a vart kapargatja az egyik ujján.
– Vele éltem – feleli vonakodva. – Ez mikor volt?
Nyolcéves voltam, amikor a szüleim végre elváltak egymástól. Egyetlen megbeszélés alatt megegyeztek az összes kérdésben: a pénzről, a házról és a kocsikról, szépen felosztottak egymás között mindent. A következő nyolc hónapban egyedül azon vitatkoztak, melyikük nyakába varrjanak engem. Hát nem csúcs? Minden gyereknek végig kellene hallgatnia, amint a szülei nyolc hónapon át erősködnek, hogy egyikük sem akarja őt. Végül úgy döntöttek, hogy elküldenek a nagyihoz, anyám muterjához, és mindkét szülőm őneki fizet majd gyerektartást. Amikor eljött a költözésem napja, három bőröndöt, két dobozt meg egy plüssmackót vittem magammal hazulról. Ez volt minden tulajdonom. Egyik szülőm sem volt otthon, hogy elbúcsúzzon tőlem. Egy évvel korábban új szomszédok költöztek a szemközti házba, egy fiatal pár, akiknek nemrég született az első gyermekük. Imádtam átjárni hozzájuk, hogy megnézzem a kisbabát, egy gyönyörű fiúcskát, aki még nem volt se megtörve, se elcseszve. Reméltem, hogy ilyen szülőkkel talán soha nem is lesz. Az anyuka mindig adott nekem egy tányér sütit meg egy pohár tejet, az apuka pedig megtanított pókerezni és huszonegyezni. Ők vittek ki engem aznap a buszpályaudvarra. Segítettek megvenni a jegyemet a pénzből, amit a szüleim az éjjeliszekrényemen hagytak az előző este. Aztán segítettek bepakolni a poggyászomat a busz csomagterébe, és bemutattak a
buszsofőrnek. Végül segítettek helyet találnom a buszon. Az anyuka még elemózsiát is készített nekem az útra, nasiként frissen sült mazsolás-zabpelyhes keksszel. Az övék is olyan családnak tűnt, aminek szerettem volna a része lenni, azonban nem tartoztam hozzájuk. De azért búcsút intettem nekik, ahogy a busz kihajtott a pályaudvarról. Egymás mellett álltak a padkánál, köztük a babával, és integettek, amíg el nem tűntek szem elől. Amikor megérkeztem a városba, ahol a nagymamám élt, taxival kellett elmennem a házához a buszpályaudvarról. A taxisofőr egész úton szentségelt az olyan emberekről, akiknek nem lenne szabad gyereket vállalniuk. Amikor megkérdeztem tőle, mit jelentenek egyes káromkodásai, gondosan elmagyarázta nekem, hogyan kell használni őket. A nagyim egy nagy, lepukkant házban lakott, egy olyan környéken, ami hatvan évvel ezelőtt még gazdagok gyűjtőhelye volt, de már rég lezüllött. Miután a taxisofőr segített kirámolni a holmimat a kocsiból a ház apró tornácára, kifizettem a pasast, és kurva szép napot kívántam neki. Elnevette magát, meghúzta a copfomat, és azt felelte, hogy vigyázzak magamra. A klimax furcsa hatással volt a nagymuteromra. Fiatalabb korában újra meg újra férjhez ment – és újra meg újra megözvegyült –, de a változókor elhitette vele, hogy teljesen összeaszott, sőt fél lábbal már a sírban van, így hát bezárkózott a házába, és elkezdte megtölteni a szobákat meg a folyosókat döglött állatokkal. Ja, komolyan, döglött állatokkal. Még a preparátorokat is kilelte a hideg a nagyimtól, márpedig ahhoz tényleg rohadt ijesztőnek kell lenni, hogy azokra az alakokra ráhozza a frászt valaki. A nagymuter összevásárolt mindenféle kipreparált állatot, vadakat és egzotikus zsákmányokat, például medvéket meg
pumákat, amikkel normál körülmények között nagyvárosban nem igazán találkozhatott az ember. Az öreglány madarakat és tatukat is kitömetett, de én még ennél is jobban gyűlöltem a környékbeli macskákból meg kutyákból álló gyűjteményét: valahányszor az évek során megdöglött egy háziállat a szomszédságban, a nagyi elkérte a tetemet, hogy kipreparáltassa. Az egész házat betöltötték a preparátumok, még a fürdőszobákban meg a konyhában is volt belőlük, minden egyes helyiségben ezekbe botlott az ember. Amikor beléptem a házba, és bevonszoltam a csomagjaimat az előszobába, sehol sem láttam a nagyit. Viszont meghallottam a hangját: – Ha meg akarsz erőszakolni, csak az idődet vesztegeted, vén és aszott vagyok! Ha ki akarsz rabolni, itt nincs mit ellopni, ha pedig meg akarsz gyilkolni, akkor szégyelld magad! Elindultam a hangja irányába, és végre megtaláltam őt a kis nappaliban, ahol halomban álltak a kitömött állatok, köztük keskeny folyosókkal. A nagyi tigrismintás, szűk kezeslábasban és sötétbarna szőrmebundában ücsörgött egy fotelban, egyik cigiről a másikra gyújtva nézett egy vetélkedőt a pirinyó tévéjén, amin gyakran hullámzott és elszíneződött a kép. Még csak rám sem nézett, egészen a következő reklámszünetig. – Á, megjöttél. Az emeleten jobbra a harmadik szoba a tiéd. Legyél jó kislány, és hozd ide nekem azt az üveg whiskyt a konyhapultról, mielőtt felmész! Odavittem neki a piát – miért is ne –, aztán ámulva figyeltem, ahogy az egész üveg tartalmát kiöntögette apró tálkákba meg edénykékbe a kanapén sorakozó döglött kutyák és macskák elé. Az állatok már életükben is rusnyák lehettek, nemhogy ilyen állapotban. – Igyatok, szépségeim, megérdemlitek! Halottnak lenni nem
nagy élvezet. A helyiséget hamar betöltötte a whisky szaga, elkeveredve a dohos szőrme és a cigarettacsikkek bűzével. Fölmentem az emeletre, és benyitottam a folyosón jobbra lévő harmadik szobába, de annyira tele volt döglött állatokkal, hogy kidőltek az ajtón. Ráment a nap hátralévő része meg a fél éjszaka, mire kicipeltem mindet, és kerestem másik helyet, ahová lepakolhatom őket, hogy bevihessem a holmimat a szobába. A legnagyobb bőröndöm tetején összekucorodva aludtam, mert az ágynemű annyira undorító volt. A következő napot azzal töltöttem, hogy kitakarítottam a szoba minden zugát, lesöpörtem a matracról a port meg az egérürüléket – meg az egértetemeket –, aztán felhúztam rá az otthonról hozott, saját ágyneműmet. Miután a lehető legotthonosabbá tettem a szobát, visszamentem a földszintre. Egyedül azért tudtam, hogy a nagyi egyáltalán megmozdult tegnap óta, mert másik kezeslábas volt rajta, ezúttal élénk, rikító lila. Kivártam a reklámszünetet, aztán megköszörültem a torkom. – Kitakarítottam a szobámat – közöltem vele. – Ha beraksz oda akár csak egyetlen döglött állatot is, amíg itt lakom, akkor felgyújtom a házat. A nagyi felkacagott, és rám csapott. – Jó kislány! Tetszik, hogy van vér a pucádban! Szóval, így költöztem be a nagymuteromhoz. A lakóhelyem megváltozott, de az életem nem. A nagyi hetente egyszer kiszállíttatta magának az élelmiszert egy idegesnek tűnő sráccal, aki majdnem ugyanakkora borravalót kapott, mint amennyibe a kaja került, mert különben be sem tette volna a lábát a környékünkre. Mi sem volt egyszerűbb, mint felhívnom az áruházat, hogy új dolgokat adjak hozzá a szokásos rendeléshez. Beiratkoztam a helyi suliba, ahol az égvilágon semmit sem
tanultam, és ahol a tanárok még a hiányzásokat sem tartották számon, mert nem akarták, hogy a sok lógás miatt ezek a kölykök egy újabb évre a nyakukon ragadjanak. Állítólag akadt néhány egész jó tanár is abban az iskolában, de csak nagyon kevesen lehettek, és nekem egyikükhöz sem volt szerencsém. A többiek rég kiégtek, és már semmi más nem érdekelte őket, csak hogy megkapják a fizetésüket. Az biztos, hogy a diákok támogatták is ezt a hozzáállást. A drogügyletek a tanárok orra előtt, az osztálytermekben zajlottak le, még az általános iskolában is, az idősebb tesók megbízásából. Amikor felső tagozatos lettem, ott már fémdetektorok is voltak az épület kapuján, de kurvára senki sem törődött vele vagy jött oda, ha megszólalt, ami gyakran előfordult. Senki sem vette észre, ha valamelyikünk nem volt órán, és ha egy diák napokig nem jött iskolába, akkor sem járt utána senki, hogy mi lehet vele. Egyszer ki is próbáltam ezt, és egy teljes hétig otthon maradtam a suliból. Amikor végül visszamentem, még pótló feladatot sem kaptam. Csak azért jártam megint, mert unatkoztam. Azért ez elég szomorú. Mindenkit békén hagytam, így engem is békén hagytak. Sötétedés után nem hagytam el a házat, és minden este lövések meg szirénák háttérzajára aludtam el. És amikor havonta kétszer megjelent nálunk a pasi, akivel a nagyi a füvet nyíratta, elbújtam az ágy alá, mert féltem, hogy talán bejön a házba. A fickó a húszas évei végén járhatott, vagy talán kora harmincas lehetett, és mindig túl szűk farmert viselt, a kelleténél sokkal mélyebben letolva. Így próbálta a lehető legjobban kihangsúlyozni a szerszámát, amit már olyan fiatalon sem találtam valami lenyűgözőnek. Előszeretettel nevezett engem csini kislány-nak, és ha nálunk volt, amikor hazaértem a suliból, mindig megpróbált letapizni, folyton kérte, hogy vigyek oda neki
valamit. Egyszer belerúgtam, teljes erőből tökön találtam, mire káromkodva üldözőbe vett, és bekergetett a házba, de elesett az előszobában álló szarvasban, a nagyi pedig jól letolta, amiért ekkora zajt csapott, miközben ő a szappanoperáját nézi. Ezek után mindig a közeli benzinkúton lógtam, ha a pasi nálunk volt, és nem mentem haza, amíg ki nem hajtott az utcánkból a furgonja.
– És a szüleid soha nem kérdezték, hogy jó-e neked a nagymamádnál? – Victor tudja, hogy ez ostoba kérdés, de mire észbe kap, már kimondta. A lány nemet int, és elhúzza a száját. – A szüleim egyszer sem látogattak meg, nem telefonáltak, soha nem küldtek se képeslapot, se ajándékot, se semmit. Anyu az első három hónapban még rendesen postázta a csekkeket, ahogy az első ötben apu is, de azután már a pénzt sem juttatták el a nagyinak. Nem láttam többet a szüleimet, még csak nem is hallottam felőlük, miután a nagyihoz költöztem. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy egyáltalán élnek-e még. Egész nap itt ültek a kihallgatóban, és Victor a szülinapi tortán kívül semmit sem evett a tegnapi vacsorája óta. Korog a gyomra, és tudja, hogy a lány is biztosan legalább ugyanilyen éhes. Már majdnem huszonnégy óra telt el, mióta az FBI megérkezett a Kertbe. És ennél sokkal régebben vannak ébren mindketten. – Inara, hajlandó vagyok hagyni, hogy a kedved szerint meséld el nekünk a történteket, de van egy kérdés, amire muszáj őszinte választ kapnom: ide kéne hívnunk a gyermekvédelmiseket? – Nem – vágja rá a lány. – És ez az igazság. – Milyen közel jár ez az igazság a hazugsághoz?
A lány kivételesen elmosolyodik, féloldalasan és keserűen, de még ettől az apró mosolytól is ellágyul az egész arca. – Tegnap töltöttem be a tizennyolcat. Boldog szülinapot nekem! – Tizennégy éves voltál, amikor New Yorkba mentél? – faggatja Eddison. – Aha. – Mi a franc?! – Meghalt a nagyim. – Inara vállat von, és a palackért nyúl. – Egy nap arra jöttem haza a suliból, hogy az öreglány holtan hevert a fotelban, és megperzselte az ujjait a leégett cigaretta. Kész csoda, hogy nem kapott lángra az egész ház a whiskygőztől. Azt hiszem, hogy bemondta az unalmast a szíve, vagy ilyesmi. – Bejelentetted a halálát? – Nem. Tudtam, hogy a füvet nyíró pasi vagy a kajakiszállító srác majd úgyis megtalálja, amikor eljön, és meg akarja kapni tőle a pénzét. Ráadásul nem akartam, hogy megint vita legyen arról, hogy mi történjen velem. A hatóságok talán elő tudták volna keríteni valamelyik szülőmet, és kényszerítettek volna, hogy menjek vele. Féltem, hogy talán egyszerűen csak benyomnának a rendszerbe, vagy esetleg felkutatnák az apai nagybácsikáim meg nagynénikéim egyikét, és ismét egy olyan rokonom nyakába varrnának, aki nem akar engem. Egyik lehetőség se tetszett. – Szóval, mit csináltál? – Bepakoltam egy bőröndbe meg egy sporttáskába, aztán kifosztottam a nagyi dugihelyét. Victor nem biztos benne, hogy nem fogja-e megbánni a kérdést, de muszáj föltennie: – Milyen dugihelyét? – Ahol a kápét tartotta. A nagyi nem igazán bízott a bankokban, úgyhogy valahányszor csekket kapott, azonnal
beváltotta, és a pénz felét feldugta egy kitömött német juhászkutya seggébe. A blöki farkát föl lehetett emelni, hogy benyúlhasson az ember, és kihúzhassa a lóvét. – Inara kortyol a vízből, aztán csücsörít, és az üveg szájához nyomja az ajkát, hogy a folyadék a kicserepesedett bőrét érje. – Majdnem tíz rongyot találtam a rejtekhelyen – folytatja, miután lerakja az üveget. – Bedugtam a bőröndbe meg a sporttáskába, a házban töltöttem az éjszakát, másnap reggel pedig suli helyett a buszpályaudvarra mentem, és vettem egy jegyet New Yorkba. – Egy fedél alatt töltötted az éjszakát a halott nagymamáddal? – Még nem tömték ki, de amúgy miben különbözött ez a többi ottani éjszakámtól? Victor hálás, amiért recsegni kezd a fülese. – Rendeltünk ételt mindhármuknak – jelenti Yvonne a megfigyelőszobából. – Pár perc, és itt lesz. Ramirez pedig telefonált, hogy néhány lány végre hajlandó beszélni. Egyelőre nem sokat mondtak; úgy tűnik, jobban érdeklik őket a halott társaik, mint saját maguk. És Kingsley szenátor útban van ide Massachusettsből. Hát, legalább az első pár dolog jó hír. Valószínűleg fölösleges lenne abban reménykedni, hogy a szenátor asszony kénytelen megszakítani az útját a rossz idő miatt, és máshol kell leszállnia. Victor a fejét csóválja, és hátradől a székén. A szenátor még nincs itt; majd megbirkóznak vele, ha megérkezik. – Hamarosan tartunk egy kis szünetet, hogy mind haraphassunk valamit, de előbb volna még egy kérdésem. – Csak egy? – Meséld el nekünk, hogyan kerültél a Kertbe! – Ez nem kérdés volt. Eddison türelmetlenül csap a combjára, de továbbra is Victor beszél a lányhoz.
– Hogy kerültél a Kertbe? – Elraboltak. Három kamasz lány édesapjaként Victor kimondatlanul is hallja a valódi választ: „Hagyjál már!” – Inara! – szól rá ismét a fiatal nőre. – Maga tényleg nagyon ért ehhez. – Légy szíves, válaszolj a kérdésre! A lány felsóhajt, aztán fölhúzza a lábát a szék peremére, és átfogja a bokáját bekötözött kezével.
Az Esthajnalcsillag elég puccos étterem volt. Csakis foglalással lehetett asztalhoz jutni, kivéve azokon az estéken, ha véletlenül kevés vendégünk akadt, de az árak elég magasak voltak ahhoz, hogy a legtöbb ember nem tévedt be csak úgy hozzánk kajálni. Az átlagos estéken a pincérek szmokingot viseltek, a pincérnők pedig fekete, pánt nélküli ruhát, külön gallérral és a szmokingot idéző kézelővel. Még fekete csokornyakkendőnk is volt, amit rohadt nagy szívás volt megkötni – csiptetőset nem viselhettünk. De Guilian jól tudta, hogyan járjon a röhejesen gazdagok kedvében, így különleges alkalmakra akár az egész éttermet le lehetett foglalni, és ilyenkor a személyzet az eseményhez illő jelmezt húzott. Volt néhány alapszabály – Guilian a szemérmetlenségnél húzta meg a határt –, ám az így is elég széles kínálaton belül a vendég megvásárolhatta nekünk a kívánt jelmezt, és abban szolgáltunk ki a privát rendezvényen, aztán megtarthattuk a szerelést. Guilian mindig jó előre szólt, hogy milyen jelmez lesz az adott vacsorán, úgyhogy azok közülünk, akiknek nem fűlött hozzá a foga, elcserélhették a műszakjukat
másokkal. Két héttel a tizenhatodik – vagyis ahogy a lányok tudták, a huszonegyedik – szülinapom előtt az éttermet arra foglalta le valaki, hogy egy színház javára rendezzen vacsorát. Éppen bemutatóra készültek, a Pillangókisasszony egy új előadására, így a jelmezünk ehhez illeszkedett. A kuncsaft azt kérte, hogy a rendezvényen csak női pincérek legyenek. Fekete ruhát kaptunk, kellően magas háttal, hogy magunkra tudjuk erősíteni-ragasztani a drótból meg selyemből készült, hatalmas pillangószárnyat – rohadt egy macera volt, mire belebújtunk a maskarába –, és fel kellett tűznünk a hajunkat. Mind egyetértettünk abban, hogy ez még mindig jobb volt, mint a fétisszerkónak is beillő pásztorlányka jelmez – vagy a polgárháború korát megidéző esküvői próbavacsora, amikor abroncsos szoknyában kellett felszolgálnunk. (Később, miután elegünk lett abból, hogy az abroncsok a lakás egy egész sarkát elfoglalták, karácsonyi fényfüzért tekertünk rájuk, és felakasztottuk őket a plafonra csillárnak.) Bár már órákkal a műszakunk előtt be kellett mennünk az étterembe, hogy felvegyük a hülye szárnyunkat, összességében nem volt olyan vészes a szerelés, és magát a ruhát szívesen megtartottuk. Hatalmas pillangószárnnyal a hátunkon pincérnősködni viszont kicseszett szívás volt, és mire felszolgáltuk a főfogást, aztán visszamehettünk a konyhába, amíg a színház képviselői prezentációt tartottak az adományozóknak, a legtöbben azt sem tudtuk, hogy szitkozódjunk-e vagy inkább nevessünk. Sokan mindkettőt tettük egyszerre. Rebekah, a rangidős ültető hostess felsóhajtott, és lerogyott egy székre, majd feltette a lábát egy fölfordított ládára. Előrehaladott terhessége miatt mostanra már nem bírt magas sarkút hordani, és ugyanezért neki a cikis szárnyat sem kellett
viselnie. – Azt akarom, hogy ez a vacak most rögtön kijöjjön belőlem! – nyögte. A széke mögé húzódtam, már amennyire hozzáfértem a szárnyammal, és elkezdtem a befeszült vállát meg hátát masszírozni. Hope kilesett a konyha lengőajtaján. – Szerintetek is kibaszott szexis a főszervező pasas? Pláne ahhoz képest, hogy milyen öreg. – Nem is olyan öreg, és vigyázz a szádra! – szólt rá Whitney. Voltak bizonyos szavak, amiket Guilian nem akart, hogy használjunk az étteremben, még a konyhában sem, és a kibaszott is ezek közé tartozott. – Hát, a fia idősebbnek tűnik nálam, szóval, igenis tök öreg a pasas. – Akkor stíröld inkább a fiát! – Nem, kösz! Ő is dögös, csak valami nem stimmel vele. – Nem bámul téged? – Dehogyisnem, szinte mindannyiunkat bámul. De valahogy gázos a csávó. Én inkább az öregével szemezek. Egy darabig még bent maradtunk a konyhában, csevegtünk és jól kibeszéltük a vendégeket, amíg véget nem ért a prezentáció első fele. Ekkor visszamentünk az asztalokhoz, újratöltöttük a poharakat, és boros- meg pezsgősüvegeket, meg desszertes tálcákat hordtunk körbe. A rendezvény főszervezőjének asztalához lépve alaposan szemügyre vettem az öreg pasast meg a fiát, akikről Hope magyarázott. Azonnal láttam, mire gondolt a fiúval kapcsolatban. Tényleg dögös volt, izmos és jóképű, sötétbarna szemmel meg az apjától örökölt sötétszőke hajjal, ami kiemelte bronzbarna bőrét. Még ha a barnasága kissé mesterségesnek tűnt is.
De valóban rejtőzött benne valami furcsaság: hiába mosolygott elbűvölően, kiütközött rajta a kegyetlenség, miközben figyelt minket, ahogy fel-alá járkáltunk az asztalok között. A mellette ülő apja viszont igazán elbűvölő volt, fesztelen mosolyával szavak nélkül is megköszönte nekünk a munkánkat. Két ujját a csuklómra téve megállított, a mozdulat nem volt se túl tolakodó, se fenyegető. – Bájos a tetoválása, kedvesem – mondta. Lepillantottam a szoknyám hasítékára. Néhány hónappal azelőtt a lakásból mindannyian – beleértve még Kathrynt is – egyforma tetkót csináltattunk magunknak, amit még mindig abszurdnak találtunk, és nem igazán bírtunk rájönni, miért mentünk bele. Alapvetően csak azért, mert a legtöbben kissé be voltunk csiccsentve, Hope pedig addig nyaggatott minket, amíg be nem adtuk a derekunkat. Az én tetoválásom a jobb bokám külső felén volt, pont a csont fölött, az elegáns mintát lendületes, fekete vonalak alkották. Hope választotta ki a mintát. Sophia – az egyetlen, aki rajta kívül még józan volt – tiltakozott a pillangós tetkó ellen, mondván, hogy nincs benne semmi egyedi, és amúgy is rohadtul elcsépelt, ám Hope nem engedett. Iszonyat erőszakos tudott lenni, ha akart valamit; kijelentette, hogy ez a pillangó lesz a mi törzsi tetoválásunk. Az étteremben általában minden tetkót el kellett takarnunk ruhával vagy alapozóval, de az aznap esti rendezvény apropója miatt Guilian azt mondta, fedetlenül hagyhatjuk a bőrünkön lévő pillangót. – Köszönöm. – Pezsgőt töltöttem a poharába. – Kedveli a pillangókat? Nem voltam oda értük különösebben, de nem tűnt okos ötletnek közölni ezt az est főszervezőjével, figyelembe véve, milyen alkalomból rendezett partit. – Nagyon szépek.
– Igen, de mint a legtöbb szépséges lény, sajnos rövid életűek. – Halványzöld szeme fölfelé vándorolt a bokámról, végig az egész testemen, és amikor találkozott a tekintetünk, rám mosolygott. – Kegyednek nem csak a tetoválása bájos. Az eszembe véstem, hogy figyelmeztetnem kell Hope-ot: az öreg ugyanolyan ijesztő, mint a fia. – Köszönöm, uram. – Fiatalnak tűnik még ahhoz, hogy pincérnőként dolgozzon. Életemben először mondtak nekem olyat, hogy fiatalnak tűnök valamihez. A kelleténél egy pillanattal tovább bámultam a pasast, és úgy láttam, mintha halovány szemében elégedettség villant volna. – Néhányan érettebbek vagyunk a korunknál – feleltem végül, de legszívesebben rögtön vissza is szívtam volna a szavaimat. A hátam közepére se hiányzott, hogy egy gazdag kuncsaft panaszt tegyen Guiliannél, amiért az egyik pincérnő hazudik a koráról. A prezentáció második fele alatt besiettem a pihenőbe, és kihalásztam egy tampont a táskámból. De amikor megfordultam, hogy kimenjek a mosdóba, a főszervező fia állt az ajtóban. Kábé a húszas évei közepén járhatott, ám így, hogy magamra maradtam vele egy kis helyiségben, határozottan úgy éreztem, annyira fenyegető benyomást kelt, ami nem stimmel egy ilyen fiatalembernél. Alapvetően nem tartottam Hope-ot valami jó megfigyelőnek, de ezúttal igazat kellett adnom neki: a csávó tényleg nagyon gázos volt. – Elnézést, uram, de ide csak a személyzet jöhet be. A pasi elengedte a szavaimat a füle mellett, továbbra is elállta az utamat, és fél kézzel felém nyúlt, hogy megpöccintse a szárnyam szélét. – Apámnak pompás ízlése van, nem gondolod? – Uram, nem tartózkodhat itt. Vendégeknek ide tilos a belépés.
– Tudom, hogy ezt csak muszájból mondod. – És én is ezt mondom. – Rekesz, az egyik kisegítőnk durván félrelökte vállal a pasit az ajtóból. – Tudom, hogy a tulajdonos nem örülne, ha el kéne küldenie önt az étteremből, de habozás nélkül meg fogja tenni, amennyiben nem tér vissza az asztalához. Az idegen végigmérte, de Rekesz magas és megtermett volt, ugyanolyan könnyedén fel tudott kapni egy embert, akár egy sörös rekeszt, amiről a becenevét kapta. A fura csávó morcos képet vágva bólintott, aztán sértődötten elvonult. Rekesz figyelte, amíg el nem kanyarodott az asztalokhoz vezető folyosón, aztán visszafordult felém. – Minden oké, kislány? – Igen, köszi! A „saját” kisegítőnknek tartottuk Rekeszt a barátnőimmel, mert Guilian mindig a mi asztalainkhoz osztotta be, ő pedig kijelölte magát a védelmezőnknek. Akár be volt osztva estére, akár nem, Rekesz mindig elkísérte a műszak végeztével a pincérnőket a metróhoz, és megvárta, hogy felszálljanak a szerelvényre. Ő volt az egyetlen, akire valami megmagyarázhatatlan okból nem vonatkozott Guilian szabálya a tetkókról és piercingekről. Bár igaz, hogy kisegítő volt, nem pincér, így nem foglalkozott a vendégekkel, de azok akkor is láthatták őt. De Guilian soha nem tett megjegyzést se a fültágítójára, se a szemöldökében, az ajkában meg a nyelvében lévő piercingekre, se a mindkét karját beborító törzsi tetoválások vastag fekete vonalaira, amik rikítóan kilátszottak fehér inge alól. Kilógtak még a kézelője meg a gallérja alól is, beterítették a kézfejét és a tarkóját, bár hosszú haja általában eltakarta a nyakát. Néha összefogta a haját a feje tetején, így láthatóvá váltak az alul leborotvált fejbőrét borító tetkók is. Rekesz adott egy puszit, aztán elkísért a vécéhez, megvárta az
ajtó előtt, hogy elintézzem a dolgomat, végül visszajött velem a konyhába. – Vigyázzatok a főszervező fiával! – figyelmeztette a lányokat. – Mondtam én, hogy gázos – kuncogott Hope. Aznap este Rekesz egészen a lakásunkig kísért minket. Másnap Guilian aggódó arckifejezéssel hallgatta végig a beszámolónkat a történtekről, majd közölte, hogy nincs mitől tartanunk, mert a kuncsaftok hazatértek Marylandbe. Vagy legalábbis mi így hittük. Pár héttel később Noémie meg én egy délután épp kijöttünk a könyvtárból, amikor összefutottunk két évfolyamtársával. Mondtam Noémie-nek, hogy dumáljanak csak nyugodtan, és hazaindultam egyedül. Alig három utcát tettem meg, amikor valami megszúrt, és mielőtt felkiálthattam volna, összecsuklott a lábam, a világ pedig elsötétült előttem.
– Fényes nappal, New Yorkban? – kérdezi Eddison kételkedve. – Mint mondtam, az emberek többsége New Yorkban nem igazán szokott faggatózni, ráadásul apa és fia egyaránt nagyon elbűvölő tud lenni, ha akar. Biztosra veszem, hogy képesek voltak meggyőző magyarázattal szolgálni a körülöttünk levőknek. – És a Kertben tértél magadhoz? – Igen. Kinyílik az ajtó, és Yvonne lép be. Csípőjével tartja nyitva az ajtót, a keze tele van a nekik hozott italokkal meg harapnivalóval. Kis híján leejti az asztalra az üvegeket meg a papírzacskókat, így megköszöni Victornak, hogy segít neki lepakolni.
– Van itt hot dog, hamburger meg sült krumpli – mondja a kolléganőjük. – Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy többféle szószt is rakattam minden mellé. Beletelik egy pillanatba, mire a lány rájön, hogy Yvonne őhozzá szólt, de aztán csak egy köszönömmel válaszol. – Ramirez felől van valami hír? – kérdezi Eddison. A nő vállat von. – Nincs nagy újság. Azonosítottak még egy lányt, páran pedig megadták a nevüket és a címüket, vagy legalábbis egy részét. Kiderült, hogy az egyik szegény kislánynak Párizsba költözött a családja. Miközben ételt vesz magának, Victor szemmel tartja Inarát, aki a technikust figyeli. A lány kérdő arcot vág, de az ügynök nem bír rájönni, mire lehet kíváncsi. Inara egy pillanattal később megcsóválja a fejét, és a kis csomag ketchupért nyúl. – Mi van a szenátorral? – kérdezi Eddison. – Még nem szállt le a repülője; kerülőt kellett tenniük egy vihar miatt. Hát, Victornak majdnem teljesült a kívánsága. – Köszönjük, Yvonne. A technikus megkocogtatja a fülét. – Ha bármi érdekeset hallok, azonnal szólok. – Biccent Inarának, aztán elhagyja a helyiséget. Néhány másodperccel később kissé megremeg a tükör, ahogy a nő becsukja maga után a megfigyelőszoba ajtaját. Victor továbbra is a lányt figyeli, miközben mustárt és uborkát tesz a hot dogjára. Nem biztos benne, hogy fel kéne-e tennie a kérdést. Pályafutása során először érzi magát bizonytalannak az erőviszonyokat illetően, pláne egy áldozattal szemben, de hát ez a lány nem is tipikus áldozat, nem igaz? Ez nagy része a problémájuknak. Az ügynök homlokráncolva bámulja a kaját,
nem akarja, hogy a lány azt gondolja, őmiatta vág bosszús grimaszt. Eddison kettőjük helyett is épp elég bosszúsan néz Inarára. Ám Victornak akkor is tudnia kell az igazat. – Nem lepett meg, amikor Kingsley szenátor lányáról hallottál – mondja Inarának. – Miért, meg kellett volna lepődnöm? – Ezek szerint mind tudjátok egymás valódi nevét. – Nem. – A lány ketchupöt nyom a hamburgerére meg a sült krumplira, aztán bekap egy szem hasábburgonyát. – Akkor hogyan… – Voltak, akik folyton a családjukról beszéltek. Gondolom, attól féltek, hogy különben elfelejtik a szeretteiket. De nevekről nem volt szó. Ravenna csak annyit mondott, hogy az anyja szenátor. Mást nem tudtunk róla. – A valódi neve Patrice – mondja Eddison. Inara erre csak vállat von. – Hogy nevezünk egy pillangólányt félúton a Kert és a kinti világ között? – Na? Hogy nevezzük? – Azt hiszem, az attól függ, hogy az anyja szenátor-e vagy sem. Mekkora kárt okozhat, ha a lány kénytelen visszaváltozni Patrice-szé, mielőtt még készen állna hátrahagyni Ravennát? – Inara nagyot harap a hamburgerből, és a szemét lehunyva, lassan rágja meg a falatot. Halk nyögés tör ki belőle, és arca ellágyul a gyönyörűségtől. – Jó ideje nem ettél már gyorskaját? – kérdezi Eddison, önkéntelenül elmosolyodva. Inara bólint. – Lorraine szigorú utasítást kapott, hogy csakis egészséges fogásokat szolgálhat fel nekünk.
– Lorraine? – Eddison felkapja a noteszét, és belelapoz. – A mentősök bevittek a kórházba egy Lorraine nevű nőt. Azt mondta, hogy alkalmazott volt a birtokon. Ezek szerint tudott a Kertről? – Ő is ott élt. Victor rábámul, alig van tudatában, hogy a savanyúság lepotyog a hot dogjáról a fóliára. Inara szép lassan falatozik, és nem folytatja, amíg el nem majszolta az utolsó szem sült krumplit. – Azt hiszem, már említettem, hogy néhány lány megpróbált benyalni…
Egykor Lorraine is közéjük tartozott, annak idején olyan kétségbeesetten meg akart felelni a Kertésznek, hogy hajlandó volt segédkezni neki bármiben, amit a többi lánnyal művelt, hátha ezzel elnyerheti a férfi szerelmét. Ki tudja, talán már azelőtt is megtört volt, hogy a Kertész elrabolta. Az ilyen lányok általában kaptak egy újabb tetoválást, még egy szárnyat, ám ezúttal az arcukra, hogy mindenkinek megmutassák, mennyire imádnak a Kertész Pillangói lenni. Lorraine-nek azonban más szerepet szánt a pasas, és még ki is engedte őt a Kertből. Elküldte őt ápolóképzőbe, mellette pedig főzőtanfolyamra, és a teljesen megtört Lorraine, aki mindenben alávetette magát a Kertész akaratának, olyan odaadóan szerelmes volt belé, hogy soha meg sem próbált szólni senkinek a Kertről – sem a halott pillangólányokról, sem az élőkről, akiknek talán még lehetett volna reményük. Lorraine szépen eljárt az óráira, aztán visszatért a Kertbe, szorgosan tanult és gyakorolt, a huszonegyedik születésnapján pedig a Kertész elvette tőle az összes csinos, hát
nélküli fekete ruháját. Onnantól kezdve egy szimpla, szürke egyenruhát kellett hordania, ami mindenét eltakarta, és a Kert szakács- meg ápolónője lett belőle. A férfi soha többé nem érintette meg, egyedül akkor szólt hozzá, ha utasítást adott neki, és Lorraine csak ekkor kezdte el végre gyűlölni. De azt hiszem, mégsem gyűlölte eléggé, hiszen továbbra sem szólt senkinek a Kertről. A kedvesebb napjaimon – amiből nem akadt sok – már majdnem képes voltam megsajnálni a nőt. Mostanra már a negyvenes éveiben járhat, úgy saccoltam. Az egyik legelső pillangólányok közé tartozott; jóval régebben ismeri a Kertet, mint bármilyen más életet. Lehet, hogy egy bizonyos ponton az ember mindenképpen megtörik. Lorraine legalább megtalálta a módját, hogyan ússza meg az üvegtartályt, bármennyire is megbánta ezt azóta. Főzött ránk, és ha kellett, ellátott minket, mi pedig gyűlöltük őt. Még a benyalósok is megvetették Lorraine-t, mert még ők is elmenekültek volna, ha lehetőségük adódik rá, és megpróbálták volna értesíteni a rendőrséget, a többiek érdekében. Vagy legalábbis ezzel hitegették magukat. Ha valóban esélyt kaptak volna a menekülésre… Nem is tudom. Néhányan azt beszélték, hogy volt egyszer egy lány, akinek sikerült megszöknie.
– Egyikőtök megszökött? – faggatja a lányt Eddison. Inara féloldalasan mosolyog. – Voltak különféle pletykák ilyesmiről, de senki sem tudta biztosan. A mi generációnkban nem esett meg, ahogy Lyonette-
ében sem. Leginkább kitalációnak tűnt, amiben egyszerűen azért hittünk, mert muszáj volt meggyőznünk magunkat arról, hogy lehetséges a menekvés, nem azért, mert tényleg valóságosnak gondoltuk volna. Nehéz volt hinni a szökésben így, hogy Lorraine mindennek dacára is inkább ott maradt a Kertben. – Te megpróbáltad volna? – kérdezi Victor. – A szökést? A lány elgondolkodva néz rá.
Talán mi másmilyenek voltunk, mint a harminc évvel ezelőtti lányok. Bliss különösen élvezte Lorraine gyötrését, leginkább azért, mert a nő semmivel sem torolhatta meg a kínzást. A Kertész bepipult, ha Lorraine megpróbált szemétkedni a kajánkkal vagy a gyógyszereinkkel. Még csak nem is szólhatott be nekünk, mert ha a szavaknak nincs jelentése, akkor bántani sem tudják az embert. Úgy gondoltuk, hogy a karbantartók nem tudtak a pillangólányokról. Mindig rejtve maradtunk, valahányszor bejöttek a hatalmas üvegházba, soha nem lehettünk ott, ahol bárki megláthatott vagy meghallhatott volna minket. Ilyenkor leereszkedtek a vastag falak, amik nemcsak koromsötétek voltak, hanem hangszigeteltek is. Nem hallhattuk a kertészeket, ahogy ők sem hallhattak bennünket. Lorraine volt az egyetlen általunk ismert ember, aki tudott rólunk, de semmi értelme sem lett volna tőle azt kérni, hogy próbáljon tenni valamit az érdekünkben, vagy küldjön üzenetet valakinek. Nemhogy nem tette volna meg, hanem egyenesen ment volna a Kertészhez árulkodni. És akkor egy újabb lány került volna gyantával teli üvegtartályba a folyosón. Lorraine néha olyan nyílt irigykedéssel nézte az üvegben
kiállított lányokat, hogy azt fájdalmas volt látni. Persze szánalmas is, és dühítő, hiszen meggyilkolt lányokra volt féltékeny, a rohadt életbe, de tény, hogy a Kertész imádta azokat a lányokat. Üdvözölte őket, valahányszor elment mellettük, mindegyiküket meglátogatta, csak hogy legeltesse rajtuk a szemét, emlékezett a nevükre, a kicsikéinek nevezte őket. Néha úgy tűnt nekem, mintha Lorraine arra vágyott volna, hogy egy napon majd ő is bekerülhessen közéjük. Hiányzott neki a régi szép idő, amikor a Kertész őt is ugyanúgy szerette, mint minket, a többieket. Azt hiszem, Lorraine egyszerűen nem fogta fel, hogy az álma soha nem válhat valóra. Az üvegbe került lányokat a Kertész mind a szépségük csúcspontján őrizte meg, a szárnyuk tarka és élénk színei fiatal, makulátlan bőrön rajzolódtak ki a hátukon. A pasinak eszébe sem jutott volna megörökíteni magának egy negyvenes éveiben járó nőt – vagy akármennyi idős lett volna Lorraine a halálakor –, akinek szépsége már évtizedekkel azelőtt elhalványult. A szépséges lények rövid életűek: ezt mondta nekem a Kertész a legelső találkozásunkkor. A férfi gondoskodott is róla, hogy a drágalátos Pillangói ne éljenek sokáig, ugyanakkor a maga furcsa módján igyekezett biztosítani számukra a halhatatlanságot.
Erre sem Victor, sem Eddison nem tud mit mondani. Senki sem jelentkezik a gyermekek elleni bűntények ügyosztályára csupán azért, mert unatkozik. Mindenkinek megvan rá a maga személyes oka. Victor mindig is ügyelt rá, hogy tisztában legyen a munkatársai indokaival. Eddison az
asztalon ökölbe szorított kezére bámul, és Victor tudja, hogy a kishúgára gondol, aki nyolcévesen tűnt el. Azóta sem találták meg. Eddison mindig nagyon nehezen viseli a régi, lezáratlan ügyeket, az olyan helyzeteket, amikor a családok hiába várnak a válaszra, talán örökre. Victor a lányaira gondol. Nem azért, mert valaha is bajuk esett volna, hanem mert tudja, hogy beleőrülne, ha netán történne velük valami. De mivel mindannyian személyes okból vannak itt, mivel mind szenvedélyesen végzik a munkájukat, a gyermekek elleni bűntények ügyosztályának dolgozói gyakran elsőként törnek meg és égnek ki. Victor már három évtizede az FBI ügynöke, így sok munkatársát látta már ilyen sorsra jutni, jókat és rosszakat egyaránt. Vele is majdnem megtörtént egy különösen borzalmas eset után, amikor kis híján már nem bírta tovább a temetéseket, az icipici koporsókat, bennük azokkal a gyerekekkel, akiket nem tudtak megmenteni. Végül a lányai győzték meg, hogy maradjon az ügyosztálynál. A szuperhősüknek nevezték őt. Ennek a lánynak soha nem akadt saját szuperhőse. Victor kíváncsi lenne, vajon akart-e olyat magának Inara valaha is. A lány a két ügynököt figyeli, arca egyáltalán nem árulja el a gondolatait. Victornak az a kellemetlen érzése támad, hogy Inara sokkal jobban megérti kettőjüket, mint ők a lányt. – Amikor a férfi bejött hozzátok a Kertbe, előfordult, hogy elhozta magával a fiát is? – kérdezi, hogy megpróbálja visszanyerni az irányítást a kihallgatóban. – Hogy elhozta-e őt? Nem. De Avery alapvetően kedve szerint járt-kelt. – Előfordult, hogy ő is… Hogy vele is… – Néhányszor szavaltam Poe-t a társaságában – válaszolja Inara, és vállat von. – De Avery ki nem állhatott engem. Nem
bírta megkapni tőlem, amit akart. – És mi lett volna az? – A rettegés.
A Kertész csupán három okból ölt meg lányokat. Először is akkor, ha túl öregek lettek. Huszonegy éves korában mindenkinek lejárt a szavatossági ideje, ezután pedig, hát, a szépség ugyebár múlandó és tünékeny, szóval, a pasas kénytelen volt megörökíteni, amíg lehetett. A második ok egészségügyi jellegű volt. Ha egy lány túl beteg, túl sérült vagy túl terhes lett. Vagyis, hát, úgy értem, csak szimplán terhes. Az ember ugyanúgy nem lehet túl terhes, ahogy túl halott sem; ez nem igazán viszonylagos állapot. A Kertész mindig eléggé kiakadt a terhességektől; Lorraine évente négyszer beadott nekünk valami injekciót, aminek meg kellett volna akadályoznia minden effajta kellemetlenséget, de egyetlen fogamzásgátló módszer sem garantál százszázalékos hatékonyságot. A harmadik ok az volt, ha egy lány teljesen képtelennek bizonyult arra, hogy beilleszkedjen a Kertbe. Ha az első néhány hét elteltével még mindig nem bírta abbahagyni a sírást, ha nem volt hajlandó enni, vagy ha az „elfogadhatónál” több alkalommal próbálkozott öngyilkossággal. A Kertész végzett azokkal a lányokkal, akik túl keményen küzdöttek, és azokkal, akik megtörtek. Avery szórakozásból ölt lányokat, illetve néha véletlenül is. Valahányszor ilyesmi történt, az apja egy időre kitiltotta a Kertből, de aztán mindig visszatért.
Már majdnem két hónapja voltam a Kertben, amikor Avery először eljött értem. Lyonette éppen egy új lánnyal volt, aki még nem kapott nevet, Blissnek pedig a Kertészt kellett elviselnie, úgyhogy én a sziklán üldögéltem a vízesés fölött egy Poe-kötettel, és próbáltam betanulni a Tündérország című verset. A legtöbb lány nem bírt felmenni a sziklára anélkül, hogy le ne akarta volna vetni magát róla, úgyhogy általában egyedül voltam odafönt. Békésnek találtam azt a helyet. Csöndes volt, de a Kertben amúgy is mindig csönd honolt. A jobban beilleszkedett lányok néha bújócskáztak, de még ők sem zajongtak soha. Mindent visszafogottan csináltunk, bár egyikünk sem tudta, hogy ezzel a Kertésznek akarunk-e megfelelni, vagy csak az ösztönünk diktálja. A közösségünk új tagjai a többi pillangólánytól vettek át minden viselkedést, akik szintén a korábbiaktól tanultak el mindent, mivel a Kertész már több mint harminc kurva éve gyűjtögette a lányokat. Csakis tizenhat évesnél idősebbeket rabolt el, meg sem kockáztatta, hogy valaki ennél fiatalabb legyen, úgyhogy a pillangólányok maximális élettartama öt év volt. Az átfedéseket nem számolva ez akkor is több, mint hat generációt jelent a Kert Pillangóiból. Amikor legelőször láttam Averyt, az étteremben, szmokingot viselt, mint az apja. Ahogy a hátamat egy kőtömbnek vetve, a könyvvel a térdemen sütkéreztem az üvegtetőn átsugárzó napfény melegében, rám esett a férfi árnyéka. Felnéztem, és megláttam, hogy farmerben meg kigombolt ingben áll előttem. Karmolások húzódtak a mellkasán, a nyakán pedig mintha harapásnyom virított volna. – Apám csak magának akar téged – mondta. – Egyáltalán nem beszél rólad, még a nevedet sem említette. Nem akarja, hogy emlékezzek rád.
Ismét lenéztem a könyvre, és lapoztam. Avery megragadta a hajamat, felrántotta a fejemet, másik keze pedig fájdalmasan csattant az arcomon. – Most nincs itt a kisegítőd, hogy megmentsen. Ezúttal megkapod, ami jár neked. A verseskötetet szorongattam, és nem szóltam semmit. Avery újra megütött, felhasadt ajkamról vér spriccelt a nyelvemre, színes fények táncoltak a szemem előtt. Kirántotta a könyvet a kezemből, és bedobta a patakba; figyeltem, ahogy eltűnt a víz alatt, mert így nem kellett Averyt néznem. – Szépen velem jössz. A hajamnál fogva rángatott maga után, így az elegáns francia konty, amibe Bliss tűzte a tincseimet, hamar kibomlott a markában. Valahányszor nem lépkedtem olyan gyorsan, mint akarta, Avery megfordult, és ismét lekevert nekem egyet. A többi lány elfordította a fejét, ahogy elhaladtunk mellettük, egyikük még el is sírta magát, bár a körülötte álló társaink sietve elcsitították, nehogy Avery úgy döntsön, egy pityergő csaj sokkal szórakoztatóbb lenne. A férfi belökött egy helyiségbe, amiben egészen addig nem jártam. A tetoválós szoba közelében volt, közvetlenül a Kert bejáratánál. Ennek a helyiségnek az ajtaját csakis Avery szokta kinyitni, valahányszor eljött ide játszani, különben mindig bezárva állt. Ezúttal már volt odabent egy lány, csuklóját nehéz bilincs rögzítette a falhoz. Combját és arcának egyes részeit vastagon beborította a vér, csúnya harapás éktelenkedett a mellén, a feje furcsa szögben dőlt előre. Fel sem nézett, pedig nagy csattanással landoltam a földön. Nem lélegzett. Avery megsimogatta a lány tűzvörös haját, majd belefúrta az ujjait, hogy hátrahúzza a fejét. A lány nyakát kéznyomok
borították, és az egyik oldalon kidudorodott a csont a bőre alól. – Ő nem volt olyan erős, mint te. Rám vetette magát, nyilvánvalóan arra számított, hogy küzdeni fogok, de nem tettem. Nem csináltam semmit. Nem, ez így mégsem egészen igaz. Poe-t szavaltam magamban, és miután kifogytam a betanult versekből, elölről kezdtem a sorokat, felidéztem őket újra, meg újra, meg újra, amíg Avery undorodó morgással a falhoz nem hajított, aztán kivonult a szobából, még a sliccét sem húzta fel. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy nyertem. Abban a pillanatban nem igazán éreztem magam győztesnek. Amikor végre már nem forgott velem a helyiség, felálltam, és próbáltam eloldozni szegény lányt, de nem ment, úgyhogy nekiláttam keresgélni a kulcsot vagy akármit, amivel levehetném róla a bilincset. Hiába. Amikor kinyitottam a lelakatolt szekrényt annyira, amennyire a lánca engedte, ostorokat és korbácsokat pillantottam meg. Találtam még kifeszítőket és szorítókapcsokat, meg mindenféle egyéb eszközt, amik rendeltetésébe bele sem akartam gondolni. Ám akárhány dologra bukkantam abban a helyiségben, semmi, de semmi olyat nem leltem, amivel legalább egy kicsit is visszaadhattam volna a szerencsétlen társnőm méltóságát. Így hát jobb híján megkerestem a saját ruhám cafatjait, és megtaláltam a módját, hogy eltakarjam vele a lány legintimebb részeit. Aztán puszit nyomtam az arcára, és teljes szívemből bocsánatot kértem tőle, ahogy még soha senkitől. – Többé már nem bánthat téged, Giselle – leheltem véres bőrére. Aztán kimentem a folyosóra, anyaszült meztelenül. Mindenem fájt, és az összes lány, aki mellett elbicegtem, együttérzően grimaszolt. Ám egyikük sem jött oda hozzám
segíteni. Az volt a szabály, hogy ilyen esetben forduljunk Lorraine-hez, akinek föl kellett mérnie minden sérülésünket, aztán jelentést tennie róluk a Kertésznek. De semmi kedvem nem volt a nő rideg arcát bámulni, se kitenni magam annak, hogy a kelleténél erősebben nyomkodja meg a kialakuló véraláfutásaimat. Kimentem az udvarra, magamhoz vettem a kis tó partjához sodródott verseskötetet, majd visszatértem a szobámba, és leültem a szűk zuhanyzómban, hogy kivárjam az estét, amikor bekapcsol a víz. Mindannyiunknak megvolt a kijelölt ideje a zuhanyzásra, csak akkor fürödhetett valaki soron kívül, ha a Kertész nála járt. Azok a lányok, akik már régebb óta voltak a Kertben, bármikor megnyithatták maguknak a csapot, ezt az előjogot is ki lehetett érdemelni, de én még nem tartottam ott. Csak néhány hónappal később jutottam el ide. Borzasztóan szerettem volna sírni. Láttam, hogy a legtöbb lány időről időre bőgni szokott, és néhányuk utána mintha jobban is érezte volna magát. Én nem sírtam már hatéves korom óta, amikor fent ültem azon a kibaszott körhintán, a gyönyörűen festett lovon, és körbe-körbe mentem rajta, miközben a szüleim leléptek, totál megfeledkezve rólam. És mint kiderült, hiába üldögéltem a zuhanyozóban, várva a vízre, ami még órákig nem zuboghatott rám, ettől még nem szakadt át a könnyek gátja. Bliss talált rám. Egyenesen a zuhany alól jöhetett, mert még mindig víz gyöngyözött a bőrén, a haját pedig törülközőbe csavarta, aminek élénkkék színe megegyezett a hátára tetovált szárnnyal. – Maya, mit… – Megtorpant, és rám bámult. – A francba, mi történt veled? Még a beszéd is fájt, feldagadt a szám, és sajgott az állam a sok pofontól, meg minden mástól. – Avery.
– Várj itt! Nem mintha lett volna hova mennem. De amikor Bliss visszatért, magával hozta a Kertészt is, aki szokatlanul zilált volt. A társnőm egy szót sem szólt, csak bevezette a férfit a helyiségbe, aztán elengedte a kezét, és kiment. A Kertész keze remegett. Lassan jött oda hozzám, egyre elszörnyedtebb képet vágva, ahogy szemügyre vette minden egyes látható sérülésemet, az összes harapást és karmolást, a sok kirajzolódó véraláfutást meg kéznyomot. Mert az volt a legbetegesebb – márpedig bőven volt mi közül válogatni –, hogy a pasas őszintén törődött velünk, vagy legalábbis azzal, aminek látott minket. Letérdelt előttem, aggódó tekintettel és gyengéd ujjakkal vizsgált meg. – Maya, én… Én borzasztóan sajnálom. Szívből mondom. – Giselle halott – suttogtam. – Nem bírtam kiszabadítani. A férfi lehunyta a szemét, mély fájdalom ült ki az arcára. – Ő várhat. Előbb lássunk el szépen téged! Egészen addig nem is tudtam, hogy a pasasnak külön lakosztálya volt a Kertben. Miközben átvágtunk a tetoválós helyiségen, a Kertész ordítva szólította Lorraine-t. Hallottam, hogy a nő kapkodva rohan át a szomszédban lévő gyengélkedőből, és amikor megjelent, őszülő barna tincsei a kontyából kiszabadulva, ziláltan keretezték az arcát. – Hozz kötszert meg sebfertőtlenítőt! És valamit, ami segít lelohasztani a duzzadást! – Mi tör… – Hozd már! – csattant fel a Kertész. Dühösen meredt Lorraine-re, amíg el nem tűnt szem elől, és pillanatokkal később egy kis vászonszatyorral tért vissza, benne a sietve összeszedett készletekkel. A férfi beütötte a kódot a hátsó falon lévő számzárba, mire
feltárult és visszahúzódott egy rejtekajtó, ami mögött burgundivörössel, mélyarannyal és mahagónibarnával dekorált szobát pillantottam meg. Volt odabent egy kényelmesnek tűnő kanapé, egy fotel, mellette magas olvasólámpával, falra szerelt tévé – de mindössze ennyit figyelhettem meg, mielőtt a Kertész beterelt egy újabb ajtón, és egy fürdőszobában találtam magam, benne a padlóba süllyesztett hidromasszázs káddal, ami nagyobb volt, mint az ágyam. A Kertész segített leülnöm a kád szélére, aztán megnyitotta a csapot, és benedvesített egy törülközőt, hogy letörölgesse rólam a vér nagy részét. – Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ezt tegye veled – suttogta. – A fiam… A fiamból hiányzik az önuralom. Többek között. És ahogy eddig is hagytam, hadd tegyen velem bármit, amit akar, most is hagytam, hogy megmosdasson, ápolgasson, aztán lefektessen az ágyába, mielőtt elment vacsorát hozni Lorraine-től. Nem gondoltam volna, hogy fogok tudni aznap éjjel aludni, mégis álomba merültem, miközben a férfi lehelete a tarkómat érte, ujjai a hajamat és az oldalamat cirógatták. Másnap délután éppen a saját ágyamban pihentem, Bliss társaságában, amikor Lorraine hozzám vágott egy csomagot. Bliss valami olyasmit motyogott, hogy egy bizonyos mogorva luvnyának be kéne dugnia a fejét a sütőbe, én pedig letéptem a szimpla, barna csomagolópapírt, aztán elnevettem magam. Egy Poe-kötetet kaptam.
– Ezek szerint a Kertésznek nem volt ínyére, amit a fia művelt? – A Kertész nagy becsben tartott minket, és őszintén bánta, ha
meg kellett ölnie valamelyikünket. Avery viszont csak… – Inara a fejét csóválja, és keresztbe teszi a lábát. Grimaszt vág, és a hasára szorítja a kezét. – Bocsánat, de muszáj kimennem vécére. Yvonne egy perc múlva kinyitja az ajtót. Inara feláll, és odalép a nőhöz, majd hátrapillant Victorra, mintha engedélyt kérne. Az ügynök biccent, mire azok ketten elhagyják a helyiséget, becsukva maguk után az ajtót. Victor végignézi a folyosókról készített képeket, igyekszik összeszámolni a különböző pillangószárnyakat. – Szerinted ez az összes lány, akit elrabolt? – kérdezi Eddison. – Nem – sóhajt a társa. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, de vajon mi történt, ha egy lány olyan sérülést szenvedett, ami kárt tett a tetoválásában vagy a hátában? Kétlem, hogy egy ilyen pillangólányt is kiállított volna a pasas, hiszen a többiek mind tökéletes állapotban vannak. – Halottak. – De makulátlanul megőrizte őket. – Victor fölemeli az egyik kinagyított fotót. – Inara azt mondta, hogy az üvegtartályokban gyanta volt. Megerősítették ezt a helyszínelők? – Utánanézek. – Eddison hátralöki a székét, és előhúzza a zsebéből a mobilját. Mióta csak együtt dolgoznak, Victor még soha nem látta, hogy a társa képes lenne egy helyben megállni telefonálás közben. Amint tárcsázik, Eddison ezúttal is fel-alá kezd járkálni, úgy fest a szűk helyiségben, akár egy ketrecbe zárt tigris. Victor elveszi a társa jegyzetfüzetéhez tartozó tollat, ráfirkantja a monogramját a személyikkel meg jogsikkal teli zacskók címkéjére, majd kinyitja a tasakot, és kiszórja belőle az igazolványokat az asztalra. Eddison kíváncsi pillantást vet rá, ám a társa alapvetően nem zavartatja magát, és addig keresgél a kártyák között, amíg meg nem talál egy bizonyos nevet. Cassidy
Lawrence. Lyonette. A jogosítványát mindössze három nappal az eltűnése előtt állították ki, és a fotón látható csinos lányról csak úgy sugárzik az izgalom. Ez az arc mosolygásra, örömre termett, és Victor megpróbálja elképzelni őt néhány évvel idősebben, a tüzes tekintetű lányként, aki üdvözölte Inarát a Kertben. Nem egészen sikerül. Hiába helyezi az igazolványt az üvegtartályból kilátszó narancssárga pillangószárny mellé, így sem igazán képes elfogadni, hogy ez a két személy egy és ugyanaz. – Szerinted melyikük lehet Giselle? – kérdezi Eddison, és visszadugja a mobilt a zsebébe. – Túl sok vörös hajú lány van itt ahhoz, hogy megállapítsuk, hacsak Inara meg nem tudja mondani nekünk, milyen pillangó volt a tetoválása. – Hogyan csinálhatta ezt a pasas már harminc éve anélkül, hogy valaha is feltűnt volna nekünk? – Ha nem fut be az a hívás a rendőrséghez, és nem veszik észre az eltűnt személyek jelzését néhány névnél, akkor szerinted még meddig folytathatta volna észrevétlenül a rohadék? – Belegondolni is rossz. – Mit mondtak a helyszínelők? – Mára végeztek a munkával, éppen átadják a helyszínt az éjszakás őröknek. Azt mondták, holnap megpróbálják kinyitni a tartályokat. – Végeztek mára? – Victor lenéz a karórájára. Már majdnem este tíz. – Jesszusom! – Vic… Nem engedhetjük el a csajt. Könnyen lehet, hogy megint csak felszívódna. Nem vagyok biztos benne, hogy nem bűnrészes. – Tisztában vagyok vele.
– Akkor miért nem erőlteted jobban? – Mert bőven elég okos ahhoz, hogy ellenünk fordítsa, ráadásul – Victor élesen felkacag – még annál is inkább okostojás ahhoz, hogy direkt élvezze. Hadd mesélje csak el a maga módján! Nem vesztünk vele semmit, legfeljebb időt. És ez egyike annak a néhány ügynek, amikor van időnk. – Előrehajol, és összekulcsolja a kezét az asztalon. – A gyanúsítottak nagyon rossz állapotban vannak; még az is lehet, hogy az éjszakát sem fogják túlélni. A lány a legjobb esélyünk arra, hogy a lehető legtöbbet megtudjuk a Kertről. – Már ha igazat mond egyáltalán. – Eddig még nem hazudott nekünk. – Legalábbis nem tudunk róla. A hamis személyit csináltató emberek általában nem ártatlanok, Vic. – Lehet, hogy igazat mondott arról, miért kellett neki a hamisítvány. – Akkor is illegális, és én akkor sem bízom a kiscsajban. – Adj neki még egy kis időt! Azzal nekünk is időt adsz, hogy a többi lány felépülhessen egy kicsit, és végre kikérdezhessük őket. Minél tovább tartjuk itt Inarát, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy a társai is hajlandóak legyenek beszélni. Eddison a homlokát ráncolja, de bólint. – Bosszantó a csaj. – Vannak megtört emberek, akik megtörtek is maradnak. Mások összeszedegetik a szilánkokat, de hiába igyekeznek helyrerakni őket, kilátszanak az éles szélek. A társa a szemét forgatja, és visszasöpri az igazolványokat a bizonyítékgyűjtő zacskóba. Aztán szépen egy kupacba rakja a fényképeket, az asztal sarkához igazítja a szélüket. – Több mint harminchat órája vagyunk ébren. Muszáj aludnunk.
– Ja… – Szóval, mi legyen a lánnyal? Nem hagyhatjuk, hogy eltűnjön. Ha visszavisszük a kórházba, és a szenátor asszony tudomást szerez róla… – Itt kell maradnia. Szerzünk pár takarót, megpróbálunk keríteni neki egy tábori ágyat, aztán holnap reggel folytatjuk. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Jobb ötlet, mint elengedni őt. Ha itt tartjuk, ahelyett, hogy előzetesbe vennénk, akkor ez még mindig folyamatban lévő kihallgatásnak számít. Még Kingsley szenátor sem fog megakasztani egy kihallgatást. – Tuti, hogy mérget vehetünk erre? – Eddison összeszedi a vacsorájuk után maradt szemetet, az egyik zacskóba gyömöszöl mindent, amíg a dugig tömött papír el nem reped, aztán az ajtóhoz indul. – Előkerítek valahonnan egy tábori ágyat. – Feltépi az ajtót, mogorván néz a visszatérő Inarára és Yvonne-ra, majd visszamegy a megfigyelőszobába. – Milyen elbűvölő egy pasi – jegyzi meg Inara ironikusan, és visszaül a székére az asztal túloldalán. Eltűnt az arcáról a korom és egyéb kosz, haját rendezetten kontyba fogta. – Neki is megvan a maga haszna. – Remélem, nem arra szokták használni, hogy megtört gyerekekkel beszéljen. – A gyanúsítottakkal jobban boldogul – ismeri el Victor, amivel sikerül halovány mosolyt csalnia a lány arcára. Keres valamit, amivel babrálhatna, ám Eddison mániákusan elrendezett mindent az asztalon. – Mesélj még arról, milyen volt a Kertben lenni! – Hogy érti? – A mindennapjaitokra lennék kíváncsi, amikor épp nem történt semmi szokatlan. Általában hogyan teltek a napok?
– Kurva unalmasan – közli a lány tömören. Victor megszorítja az orrnyergét.
De komolyan, kibaszottul unalmas volt ott az élet. Általában húsz-huszonkét Pillangó tartózkodott a Kertben egyszerre, nem számítva Lorraine-t, mert most őszintén, miért is számított volna ő egyáltalán? Hacsak nem akadt dolga a városon kívül, a Kertész naponta „meglátogatta” legalább egyikünket, sőt néha akár két-három lányt is, ha nem kellett a munkájával, a családjával vagy a barátaival foglalkoznia, de még így sem kerülhettünk nála sorra mindannyian egyetlen hét leforgása alatt. Azok után, amit Avery velem és Giselle-lel művelt, csupán hetente egyszer jöhetett be a Kertbe, és csakis az apja felügyelete mellett, habár amikor csak lehetett, próbálta megszegni ezt a szabályt. A tilalom amúgy sem tartott sokáig. Lorraine hét harminckor tálalta fel a reggelit, és nyolcig ehettünk, aztán a nő leszedte az asztalt. Senki nem úszhatta meg, ha kihagyott egy étkezést – Lorraine figyelte, ahogy eszünk, aztán jelentést tett róla a Kertésznek –, ám naponta egy alkalommal az ember lehetett „nem annyira éhes”. Ha ez többször is előfordult, Lorraine megjelent az adott lány szobájában, és megvizsgálta. Reggeli után szabadok voltunk délig – kivéve heti két délelőtt, amikor a leeresztett fal a szobánkba zárt minket –, amikor újabb fél órát kaptunk az ebédre. Két étkezés között a lányok fele visszafeküdt az ágyba, mintha úgy gondolták volna, hogy a nap gyorsabban eltelik, ha átalusszák. Én általában Lyonette-ről vettem példát, még azután is, hogy bekerült az üvegbe, és délelőttönként meghallgattam az összes lányt, aki beszélgetni
akart. A vízesés mögötti barlangban tartottam amolyan fogadóórákat. Mindenhol voltak kamerák és mikrofonok, de még egy ilyen kis vízesés zubogása is elnyomta a beszélgetéseink hangját.
– És a Kertész megengedte ezt? – kérdezi Victor hitetlenkedve. – Persze, miután elmagyaráztam neki, miért fontos. – Elmagyaráztad neki? – Igen. Egyik este vele kellett vacsoráznom a lakosztályában, és kifaggatott a dologról, gondolom, meg akart győződni róla, hogy nem lázadást próbálunk szítani, vagy ilyesmi. – És milyen magyarázattal szolgáltál neki? – Azzal, hogy a lányoknak kell legalább egy kevés privát szféra, mert csak így tudják megőrizni a józan eszüket, márpedig ha ezek a beszélgetések segítenek épen és egészségesen tartani a Pillangókat, akkor mi a fasz a gond? Na jó, ennél kicsit szebben fogalmaztam. A Kertész díjazta az ékesszólást. – Azok a beszélgetések a lányokkal… Hogyan zajlottak?
Néhányan csak ki akarták adni a gőzt. Tehetetlenek, rémültek és dühösek voltak, úgyhogy valakinek ki kellett dumálnia belőlük ezeket az érzéseket. Fel-alá járkáltak, dühöngtek és a falakat döngették, de végül, még ha sajgott is a kezük meg a szívük, legalább egy kicsit távolabb kerültek az összeomlástól. Ezek a lányok olyanok voltak, mint Bliss, csak hiányzott belőlük az ő bátorsága.
Bliss bármit kimondott, amit csak akart, bárhol és bármikor, ahogy csak akarta. Ahogy a legelső találkozásunkkor megmondta, a Kertész soha nem kérte, hogy szeressük őt. Azt hiszem, a pasas akarta, hogy szeressük, de soha nem kérte tőlünk. Szerintem értékelte Bliss őszinteségét, ahogy az én nyíltságom is elnyerte a tetszését. Néhány lánynak vigasztalásra volt szüksége, amihez nem igazán értettem. Időnként el tudtam viselni a könnyeket, ahogy azt is, ha valaki sokat sírt a Kertben töltött első hónapjában, de ha egy lány csak nem hagyta abba a bőgést, heteken, hónapokon, akár éveken át… Hát, előbb-utóbb óhatatlanul elfogyott a türelmem, és közöltem a bőgőmasinákkal, hogy szedjék már össze magukat. Vagy, ha épp nagylelkű kedvemben voltam, akkor elküldtem őket Evitához. Evita pillangója a Vanessa virginiensis volt, azaz az amerikai hölgy: halvány narancs- és tompa citromsárga festék borította a hátát, a szárny szélét pedig bonyolult fekete mintázat díszítette. Evita édes lány volt, de nem valami elmés. Ezt nem szemétségből mondom, hanem mert ez az igazság. Egy hatéves értelmi szintjén volt, úgyhogy a Kert mindennap ámulattal töltötte el. A Kertész csak havonta egyszer-kétszer járt nála, mert Evita mindig teljesen összezavarodott és megijedt attól, amit a férfi akart tőle, Averynek pedig a közelébe sem volt szabad mennie. Valahányszor a Kertész eljött hozzá, mind aggódtunk, hogy Evita gyantában végzi, de úgy tűnt, a pasas nagy becsben tartotta a lány egyszerű, édes lényét. Evita egyszerű, édes lénye azt jelentette, hogy vigaszért fordulhatott hozzá az, aki épp kisírta a két szemét, ő pedig megölelte, megsimogatta, és gügyögött neki, amíg a feldúlt lány abba nem hagyta a zokogást. Ha pedig valaki ki akarta önteni
neki a szívét, egyetlen szó nélkül végighallgatta. A kiborult lányokat mindig felvidította Evita sugárzó mosolya. Ami engem illet, Evita társasága inkább csak elszomorított, de valahányszor nála járt a Kertész, szegény kislány utána eljött hozzám, és ő volt az egyetlen, akinek mindig meg tudtam bocsátani a könnyeket.
– Hívjunk hozzá gyógypedagógust a kórházba? Inara a fejét csóválja. – Evita kábé hat hónappal ezelőtt meghalt. Baleset volt.
A „fogadóórám” negyed tizenkettő körül szokott véget érni, és utána egy ideig csoportosan rohangásztunk föl-alá a folyosókon. Lorraine mindig bosszúsan meredt ránk, ha a közelben volt, de soha nem tiltakozott a dolog ellen, elvégre igazán nem akadt más lehetőségünk a testmozgásra. A Kertész nem volt hajlandó se súlyzót, se futópadot, se egyéb segédeszközt adni nekünk, mert félt, hogy ha ilyesmihez jutnánk, akkor kárt tennénk magunkban vele. Délben megebédeltünk, majd a miénk volt az egész délután, a nyolc órakor tálalt vacsoráig. A hosszú délutáni órákban tört ránk az unalom. A sziklatető még annál is inkább a saját területem volt, mint a vízesés mögötti barlang, mivel csak néhány lány akadt rajtam kívül, akik szívesen másztak fel oda heverészni, ilyen közel a börtönünk határát jelző üveghez. A legtöbben jobban érezték magukat attól, ha úgy tettek, mintha az ég nem is lenne olyan
közel, mintha a világunk sokkal nagyobb volna, mint amilyennek tűnik, mintha nem is várna ránk semmi Odakint. Látva, hogy segít nekik, ha erről győzködik magukat, nem szálltam vitába velük. De én imádtam odafönt lenni. Egyes napokon még fel is másztam valamelyik fára, kinyújtottam a karomat, és az üveghez nyomtam a kezem. Szerettem emlékeztetni magam, hogy a börtönünkön kívül ott a világ, még akkor is, ha én soha többé nem láthatom. A fogságom elején Lyonette, Bliss meg én gyakran heverésztünk odafent a délutáni napsütésben, és beszélgettünk vagy olvastunk. Lyonette origamizott, Bliss az égethető gyurmával foglalta el magát, amit a Kertész vett neki, én pedig felolvastam színdarabokból, regényekből meg verseskötetekből. De néha lementünk a patakhoz, ami kettészelte a szinte dzsungelszerű növényzetet, és csatlakoztunk a többi lányhoz az udvaron. Volt, hogy mind csak olvastunk, vagy nem túl kényes témákról beszélgettünk, ám akár játékra is sor került, ha már annyira unatkoztunk. A Kertész ezeken a napokon tűnt a legboldogabbnak. Tudtuk, hogy mindenfelé kamerák vannak, mert éjszakánként látni lehetett a vörös, pislogó fényüket, de azokon a napokon, amikor játszadoztunk a Kertben, a férfi kijött hozzánk az udvarra, hogy személyesen figyeljen minket. A vízesés melletti sziklákon üldögélt, és kis mosoly játszott az ajkán, mintha ennél többről nem is álmodhatott volna. Azt hiszem, mindennél jobban jelzi, mennyire unatkoztunk, hogy nem szaladt vissza ki-ki a saját szobájának magányába abban a pillanatban, amint megláttuk a pasast az udvaron. Hat hónappal ezelőtt nagyjából tízen éppen bújócskáztunk, és Danelle volt a hunyó. Százig kellett számolnia, miközben a Kertész mellett állt, mivel a pasas közelében egyikünk sem bújt volna el, így a hunyó nem hallhatott meg minket olyan könnyen.
Nem tudom biztosan, vajon a Kertész tisztában volt-e ezzel a logikával, vagy sem, de úgy tűnt, élvezi, hogy részt vehet a játékban, még ha csak közvetetten is. Én szinte mindig felmásztam egy fára, ha bújócskáztunk, hogy a lombok között rejtőzzek el. Leginkább azért, mert miután két évig edzettem magam a New York-i lakás tűzlépcsőjén, magasabbra és gyorsabban tudtam mászni, mint bárki más a Kertben. Ez még a fogócskázásnál is bejött, mert még ha meg is látott a fogó, akkor sem tudott felmászni hozzám, hogy elkapjon. Evita rettegett a magasban, ahogy a zárt térben is. Valaki mindig vele maradt éjszaka, hogy ne legyen egyedül, és ne rémüljön meg, ha netán leereszkednének a falak. Evita soha nem mászott fára. Kivéve azt a bizonyos napot. Fogalmam sincs, miért szánta rá magát, pláne, mert mind láttuk, mennyire megijedt, miután feljutott alig két méter magasra az egyik hozzám közeli fán, de hiába szóltunk neki, hogy semmi baj, nyugodtan elbújhat valahol máshol, Evita makacsul kitartott. – Én is lehetek bátor – jelentette ki. – Én is lehetek olyan bátor, mint Maya. A Danelle mellett álló Kertész aggódó tekintettel figyelt bennünket, mint mindig, ha valamelyikünk eltért a megszokott viselkedésétől. Danelle elszámolt kilencvenkilencig, aztán várt, mielőtt kimondta volna a százat, hogy több időt adjon Evitának elbújni. Hunyóként mind megtettük ezt, ha hallottuk, hogy még nem sikerült elrejtőznie. Danelle továbbra is hátat fordított nekünk, kezét tetovált arcára szorította, és várta, hogy elüljön minden nesz. Majdnem tíz percig tartott, mire Evita centiről centire felküzdötte magát a fára, végül négy és fél méter magasban ült az egyik ágon. Patakzott a könnye, de rám nézett, és haloványan
elmosolyodott. – Én is lehetek bátor – mondta. – Nagyon bátor vagy, Evita – feleltem. – Bátrabb vagy mindegyikünknél. Bólintott, és lenézett a lába között a talajra, ami nagyon távolinak tűnt. – Nem jó itt fönt lenni. – Akarod, hogy segítsek lejönni? Megint bólintott. Óvatosan felálltam az ágon, és megfordultam, hogy lemásszak a fámról, ám ekkor meghallottam, amint Ravenna felkiáltott mögöttem: – Evita, ne! Várd meg Mayát! Hátranéztem a vállam fölött, és még éppen megláttam, ahogy Evita vadul hadonászva, imbolyogva lépked az ágon, amíg olyan vékony részre ért, ami már nem bírta el a súlyát. Az ág letört, Evita pedig felvisított, ahogy a mélybe zuhant. Mindenki előrohant a rejtekhelyéről, hogy megpróbáljon segíteni, azonban a lány feje gyomorforgató csattanással ütközött az egyik alsó ágba, mire azonnal megszakadt a sikoltozása. Nagy csobbanással hullott a tóba, és mozdulatlanul hevert. Olyan gyorsan másztam le a fáról, ahogy csak bírtam, a kéreg összekarcolta karomat-lábamat, de senki más nem mozdult, még a Kertész sem. Csak bámulták a tóban heverő lányt, a halványszőke haja körül lebegő vért a vízben. A patakba gázoltam, megragadtam Evitát a lábánál fogva, és odahúztam magamhoz. Végre odarohant hozzánk a Kertész, és a drága holmijaival mit sem törődve segített kiemelnem a lányt a vízből a földre. Evita gyönyörű kék szeme üveges tekintettel meredt a semmibe, és nem lett volna értelme megpróbálni újraéleszteni őt. Amikor azt a nagy csattanást hallottuk, eltört a nyaka.
A halál furcsa dolog volt a Kertben: állandó fenyegetést jelentett, azonban konkrétan sosem láttuk megtörténni. A Kertész időről időre egyszerűen elvitte egy-egy társunkat, aztán kiállította egy üvegtartályban a folyosón, mintha már nem is lett volna több a szárnyánál. A legtöbb lány most látta először saját szemével a halál pillanatát. A Kertész remegő kézzel simította hátra Evita vizes haját az arcából, majd a feje alá nyúlt, és rászorította a tenyerét az ágba bevert, véres tarkójára. Ekkor már mindannyian a férfit bámultuk, nem pedig a halott társnőnket, mert a Kertész sírt. Egész testét rázta a zokogás, szorosan lehunyta a szemét váratlan fájdalmában, és előre-hátra dülöngélt ültében, a mellkasához szorítva Evita testét. A vér befestette az inge ujját, a víz átáztatta a felsőjét és a nadrágját. A férfi mintha még helyettünk is sírt volna. Az iménti sikoltozást hallva a többi lány is odaszaladt a szobájából vagy a Kert másik részéből, és ott álltunk együtt, mind a huszonketten, könnyek nélkül, némán figyelve, ahogy a fogvatartónk zokog az egyetlen olyan áldozata halála miatt, akit nem ő maga ölt meg.
Inara magához veszi a folyosókon készült fényképeket, és keresgél köztük, amíg meg nem találja Evita fotóját. – A Kertész úgy igazgatta el szegény lány haját, hogy ne látszódjon a sérülése – magyarázza Victornak, és feléje fordítja a képet, hogy megmutassa a tartályt. – A nap hátralévő részére és egész éjszakára eltűnt valahová Evitával, ahol nem láthattuk, leereszkedtek a falak, miközben dolgozott rajta, másnap pedig a csaj már üvegtartályban volt, a Kertész meg előtte aludt, vörös és
feldagadt szemmel. Aznap végig ott kucorgott a tartálya előtt. Onnantól kezdve, egészen pár nappal ezelőttig a Kertész mindig megérintette az üveget, valahányszor elhaladt Evita tartálya előtt, bár egy idő után mintha nem is tudatosan tette volna. Még ha le is ereszkedett a fal az üveg elé, akkor is megérintette a helyét. – De nem Evita volt az egyetlen, aki balesetben halt meg, igaz? A lány bólint. – Igen, sokan végezték így. De Evita… Hát, Evita édes volt. Totálisan ártatlan lélek, aki képtelen volt felfogni a rossz dolgokat. Ha bármi ilyen érte, alig hatott ki rá, és hamar tovaszállt. Azt hiszem, bizonyos szempontból ő volt a legboldogabb mindannyiunk közül, egyszerűen azért, mert más állapotot nem is ismert. Eddison beront a helyiségbe, nagy csikorgással vonszol maga után egy olcsó fémből készült tábori ágyat, a másik karjában takarókat és lapos párnákat tart. Mindent ledob a szemközti sarokban, aztán zihálva a társához fordul. – Ramirez épp most hívott. A fiú meghalt. – Melyikük? Inara olyan halkan szólal meg, akkora sóhajjal és valami annyira beazonosíthatatlan érzelemmel a hangjában, hogy Victor nem is teljesen biztos benne, tényleg jól hallotta-e. A lányra néz, ám Inara a másik ügynökre szegezi a szemét, körmével a kötése alatt kapargatva egyik ujján, míg át nem üt a gézen a vér. Eddison ugyanúgy meghökken, mint a társa. Victorra pillant, aki vállat von. – Avery – válaszolja a férfi értetlenül. A lány összegörnyed, a karjára hajtja a fejét. Victor arra gondol, hogy talán sír, ám amikor Inara egy-két perccel később kihúzza magát, nem könnyes a szeme. Zavaros a tekintete, valami új és megmagyarázhatatlan
módon, de nem sírja el magát. Eddison kérdő pillantást vet a társára, ám Victornak halvány fogalma sincs, mi járhat a lány fejében. Nem kéne örülnie, hogy a kínzója meghalt? Vagy nem kéne legalább megkönnyebbültnek lennie? És talán az is, bonyolultsága rétegeiben elrejtve, de leginkább csak beletörődést mutat. – Inara? A lány világosbarna szeme a tábori ágyra vándorol, most már mindkét kezén tépkedi a kötést. – Ez azt jelenti, hogy most már alhatok végre? – kérdezi tompa hangon. Victor feláll, és int Eddisonnak, hogy hagyja őket magukra. A társa megjegyzés nélkül kimegy, magával viszi a fotókat meg a bizonyítékgyűjtő zacskókat, és kevesebb mint egy perc múlva Victor kettesben marad a megtört gyerekkel, akit talán soha nem fog megérteni. Nem szól semmit, miközben felállítja a nyikorgó tábori ágyat az ajtótól legtávolabbi sarokban, hogy az asztal a lány és a bejárat között legyen, majd lepedőként ráteríti az egyik takarót. A másikat lerakja az ágy lábához, a fejénél pedig halomba rakja a párnákat. Miután elkészül, letérdel a lány széke mellett, és finoman a hátára teszi a kezét. – Inara, tudom, hogy fáradt vagy, és most már hagyunk is aludni. Holnap majd hozunk reggelit, aztán folytatjuk a további kérdésekkel. Remélhetőleg addigra már a többi lány állapotáról is fogunk tudni hírekkel szolgálni. De mielőtt még elmegyek… – Muszáj ezt ma este? – A fiatalabb fiú is tudott a Kertről? Inara olyan erősen harap az ajkába, hogy kiserken a vére, és lecsorog az állán. Victor nagyot sóhajt, aztán zsebkendőt húz elő, odaadja a
lánynak, és kifelé indul. – Des. A férfi a nyitott ajtóban állva visszanéz Inarára, aki lehunyja a szemét, és olyan fájdalom ül ki az arcára, amit Victor sehogy sem tud hova tenni. – Hogy mondtad? – A Kertész másik fiának a neve Des. Desmond. És igen, egy ideje már tudott a Kertről. Tudott rólunk. Elcsuklik a hangja, és Victor tudja, hogy egy jó ügynök kihasználná ezt a megbicsaklást, ezt a sebezhetőséget, ám lelki szemeivel a lányait látja maga előtt ezzel a fájdalommal, így egyszerűen képtelen kapni az alkalmon. – A technikusok figyelni fognak a szomszédból – mondja halkan. – Ha bármire szükséged volna, ők segítenek. Aludj jól! Az erre adott keserű hang talán nevetés akar lenni, de Victor soha többé nem akarja hallani. Halk kattanással becsukja maga mögött az ajtót.
II.
INARA – FURCSA TOVÁBBRA IS ÍGY HÍVNI A LÁNYT, hiszen Victor jól tudja, hogy nem ez az igazi neve – még alszik, arcát a férfi dzsekijének gallérjába temetve, amikor az ügynök másnap kora reggel belép a megfigyelőszobába, és köszön az ásítozó éjszakás technikusoknak. Az egyikük a kezébe nyom egy rakás üzenetet: az éjszaka folyamán érkezett jelentések a kórházból, hírek a birtokon lévő ügynököktől, háttéranyag a lehető legtöbb érintettről. Victor mindent átnéz, miközben a büfében vett kávéját iszogatja – egy kicsikét jobb, mint a csapat konyhájában maradt lötty a kannában –, és próbálja egyeztetni a fotókat a lány történeteiben hallott nevekkel. Alig múlt hat óra, amikor belép Yvonne, szeme puffadt a kialvatlanságtól. – Jó reggelt, Hanoverian ügynök! – A műszakja csak nyolckor kezdődik, miért nem aludt még egy kicsit? A nő erre csupán a fejét csóválja. – Nem bírtam aludni. Egész éjjel a kislányom szobájában voltam, a hintaszékben ücsörögve bámultam őt. Ha valaha bárki… – A nő ismét megcsóválja a fejét, ezúttal hevesebben, mintha így akarna megszabadulni a rossz gondolatoktól. – Eljöttem, amint az anyósom fölébredt annyira, hogy rábízhassam a babát. Victor fontolgatja, hogy azt javasolja a nőnek, keressen egy üres irodát, és dőljön le egy kicsit, de aztán arra jut, hogy a csapatból valószínűleg senki sem aludt jól az éjjel. Ő maga egy
szemhunyásnyit sem, az biztos. Nem hagyták nyugodni a folyosókon készült fényképek, és gyötörte egy távoli emlékkép arról, ahogy a kislányai az udvaron rohangásztak, pillangószárnyas jelmezben. A rémségek könnyebben utolérik az embert, ha épp nem foglalja el magát valamivel. A férfi fölemeli a lábánál heverő vászonszatyrot. – Kaphat tőlem egy frissen sült fahéjas csigát, ha megtesz nekem egy szívességet – kecsegteti a nőt, mire Yvonne megújult energiával húzza ki magát. – Holly küldött néhány holmit Inarának. El tudná kísérni a lányt a személyzeti öltözőbe, hogy lezuhanyozhasson? – A lánya egy angyal. – A nő az alvó Inarára pillant az üvegen át. – De igazán sajnálnám felébreszteni szegényt. – Inkább maga keltse fel, mint Eddison. Yvonne erre szó nélkül elhagyja a helyiséget, és pár pillanattal később kinyílik a kihallgató ajtaja, alig hallható nyikorgással. Ám ez a kis nesz is elég, hogy felriassza a lányt. Inara összegabalyodott takaróval és hajjal ül fel, a falnak veti a hátát, nem ismeri fel rögtön Yvonne-t, aki megtorpan az ajtóban, aztán feltartja a kezét. Egy ideig egymásra merednek, majd a nő kis mosollyal próbálkozik. – Jók a reflexeid. – A Kertész néha megállt a szobánk ajtajában; mindig csalódottnak tűnt, ha az ember nem érzékelte, hogy ott van. – Inara ásít és kinyújtózik, recsegnek-ropognak a csontjai a kényelmetlen tábori ágytól. – Gondoltuk, szívesen lezuhanyoznál – mondja Yvonne, és feltartja a vászonszatyrot. – Van itt tiszta ruha, ami ha minden igaz, jó kell, hogy legyen rád, és többféle szappan közül válogathatsz. – Ezért akár meg is tudnám csókolni, ha buknék a csajokra. –
Kifelé menet Inara megkocogtatja a tükröt. – Köszönöm szépen, Victor Hanoverian nyomozásvezető különleges ügynök! A férfi nevet, de meg sem próbál válaszolni. Miután Inara elmegy Yvonne-nal, Victor bemegy a kihallgatóba, és tovább emésztgeti az új információkat. Még egy lány meghalt az éjszaka folyamán, a többiek viszont várhatóan életben fognak maradni. Inarát is beleszámítva ez összesen tizenhárom túlélőt jelent. Tizenhármat. Vagy esetleg tizennégyet, attól függően, mit tud mondani nekik a fiúról Inara. Ha a Kertész fia, akkor vajon részt vett mindabban, amit az apja meg a bátyja tett? Inara még mindig nem jött vissza az öltözőből, amikor belép Eddison, frissen borotválva, ezúttal öltönyben. Egy doboz péksüteményt pottyant az asztalra. – Hol a csaj? – Yvonne elkísérte zuhanyozni. – Szerinted ma végre elárul valamit? – A maga módján. A társa egy horkantással jelzi, mi erről a véleménye. – Hát, igen. – Victor átadja Eddisonnak azt a kupacot, amit már átnézett, és egy darabig nem hallatszik más, csak ahogy a papírt zörgetik, meg időnként a kávét hörpintik. – Ramirez azt írja, Kingsley szenátor letáborozott a kórház előcsarnokában – szólal meg Eddison néhány perccel később. – Láttam. – Azt is írja, hogy a szenátor lánya nem akar találkozni az anyjával; erősködik, hogy még nem áll készen. – Azt is láttam. – Victor az asztalra ejti a papírokat, és megdörgöli a szemét. – Meg is lehet érteni, nem? Szegény lány kamerák kereszttüzében nőtt fel, minden, amit tett, kivetült az anyjára. A többi lánnyal ellentétben ő valószínűleg pontosan
tudja, micsoda médiacirkusz vár rájuk. És a felhajtás azzal kezdődik, ha viszontlátja az édesanyját. – Nem gondolkodsz el néha, hogy biztos mi vagyunk-e a jófiúk? – Ne hagyd, hogy Inara kiakasszon! – A társa riadt tekintete láttán Victor elvigyorodik. – Tökéletes a munkánk? Nem. Tökéletes munkát végzünk? Nem. Az lehetetlen. De elvégezzük a munkánkat, és mindent egybevetve sokkal több jót teszünk, mint rosszat. Inara nagyon ért a hárításhoz; nem szabad a lelkedre venned! Eddison elolvas még egy jelentést, mielőtt ismét megszólal: – Patrice Kingsley… Ravenna… azt mondta Ramireznek, hogy beszélni akar Mayával, mielőtt döntene az anyját illetően. – Tanácsot akar kérni? Vagy azt akarja, hogy döntsön helyette valaki? – Azt nem mondta. Vic… A férfi türelmesen kivárja, hogy a társa megfogalmazza a kérdést. – Honnan tudjuk, hogy nem ugyanaz a helyzet ezzel a csajjal, mint Lorraine-nel? Gondoskodott a többi lányról. Honnan tudjuk, hogy nem csak azért tette, mert ezzel akart a Kertész kedvében járni? – Nem tudhatjuk – ismeri el Victor. – Egyelőre. De előbbutóbb kiderítjük. – Még mielőtt nyugdíjba vonulnánk? A nyomozást vezető ügynök erre a szemét forgatja, majd ismét elmerül az iratokban. Amikor Yvonne végre visszatér, mintha egy másik lányt hozna magával, mint akivel elment. Inara kifésült tincsei egyenesen hullanak le a hátán. A farmer nem teljesen illik rá, a csípőjére feszül, nincs begombolva, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen,
mivel az egymásra vett spagettipántos felsők alapvetően úgyis eltakarják a derekát. A mohazöld kardigán rásimul testének kecses íveire. Vékony strandpapucsa halkan csattog a padlón, ahogy lép. Levette a kötést, és Victor grimaszolva nézi a kézfejét beborító, lilásvörös égési sebeket, valamint az üveg meg a törmelék okozta vágásokat, amiket a meneküléskor szerzett. Inara észreveszi, hogy a férfi a kezét figyeli, így feltartja, hadd lássa jobban Victor, miközben lehuppan a székére az asztal túloldalán. – Még annál is jobban fáj, mint amilyen csúnyán kinéz, de a doki azt mondta, hogy ha nem csinálok hülyeséget, akkor szépen meg fog gyógyulni. – Amúgy hogy vagy? – Van még néhány durva véraláfutásom, a varrataim pedig kicsit rózsaszínűek és érzékenyek, de nem igazán dagadtak fel. Azt hiszem, nem ártana, ha majd vetne rájuk egy pillantást egy orvos. De hát, tudja, akkor is élek, amit sok ismerősömről nem lehet elmondani. Inara arra számít, hogy Victor egyből a fiúról fogja kérdezni. Az ügynök leolvassa ezt az arcáról, feszült tartásából, abból, ahogy egyik kezével a másikon lévő vart nyomkodja. Felkészült erre a kérdésre, így hát a férfi inkább szó nélkül feléje tolja a harmadik papírpoharat – benne a lány tegnapi fintorgása miatt kávé helyett forró csokoládéval –, és kicsomagolja a fóliából a fahéjas csigákat. Átad egyet Yvonne-nak, aki köszönetet mormol, majd visszamegy a megfigyelőszobába. Inara összevont szemöldökkel figyeli a péksüteményt, oldalra dönti a fejét, akár egy kismadár. – Milyen pékség csomagolja a kaját alufóliába? – Semmilyen. Ezt édesanyám sütötte. – Az anyucikája csinált magának reggelit? – A lány elhúzza a
száját, vagy talán inkább döbbenten mosolyog. – Ebédet is csomagolt, meg nasit? – Még egy kis üzenetet is írt nekem, hogy legyek jó kisfiú – hazudja Victor szemrebbenés nélkül, mire Inara az ajkába harap, hogy a mosoly ne uralkodjon el az arcán. – De te soha nem tapasztaltál meg ilyet, igaz? – folytatja az ügynök halkabban. – Csak egyszer – helyesbít a lány, és most már szemernyi vidámság sincs a hangjában. – Meséltem, hogy annak idején a szemközt lakó házaspár vitt ki a buszpályaudvarra, igaz? Az anyuka csomagolt nekem kaját, és egy üzenetet is találtam a zacskóban, hogy milyen hálásak, amiért megismerhettek, mennyire fogok hiányozni nekik. Megadták a telefonszámukat, és kérték, hogy hívjam fel őket, amikor odaérek a nagyihoz, hogy tudják, minden rendben. Azt írták, hívjam csak fel őket bármikor, ha egyszerűen beszélgetni szeretnék. Úgy írták alá, hogy ölelnek, és még a kisbaba nevében is volt egy kis firka zsírkrétával a papír alján. – Nem hívtad fel őket, igaz? – Csak egyszer – mondja ismét a lány, szinte suttogva. Végighúzza az ujjait minden egyes vágáson és karcoláson a kezén. – Amikor a nagymuter városába érve leszálltam a buszról, telefonáltam nekik, hogy szóljak, rendben megjöttem. Erre kérték, hogy hadd beszéljenek a nagyival, de azt feleltem, nem lehet, mert épp elment taxit fogni. Végül azt mondták, hogy hívjam őket olyan gyakran, amikor csak akarom. Megálltam a buszpályaudvar előtt, vártam, hogy jöjjön egy taxi, és egyre csak bámultam azt a hülye papírfecnit. Aztán kidobtam. – Miért? – Mert úgy éreztem, hogy ha megtartom, azzal csak fájdalmat okozok magamnak. – A lány kihúzza magát a széken, keresztbe teszi a lábát, és az asztalra könyököl. – Valami furcsa okból
maguk elveszett gyereknek látnak engem. Mintha az út szélén hevernék, akár a kocsiból kihajított szemét vagy egy elgázolt kisállat… Pedig az olyan kölykök, mint én, egyáltalán nem elveszettek. Talán mi vagyunk az egyetlenek, akik soha nem érezzük magunkat elveszettnek. Mindig pontosan tudjuk, hol vagyunk és hova mehetünk. És azt is, hogy hova nem juthatunk el. Victor a fejét csóválja, nem akar vitába szállni a lánnyal, ugyanakkor képtelen egyetérteni vele. – A New York-i lakótársaid miért nem jelentették az eltűnésed? Inara a szemét forgatja. – Nem olyan volt köztünk a kapcsolat. – De hát barátok voltatok. – Igen. Barátok, akik mind menekültek valami elől. Azért tudtam beköltözni hozzájuk, mert felszabadult egy ágy, miután az egyik csaj fogta magát, és lelépett. Egy dühös nagybácsi volt a nyomában, aki három évvel azelőtt megerőszakolta, és tudni akarta, mit csinált a lány az ebből született kisbabával. Mindegy, milyen elszántan próbál elbújni az ember, mindig lehet valaki, aki megtalálhatja. – Csak akkor, ha az a valaki direkt keresi őt. – Vagy ha az ember egyszerűen ennyire peches. – Ezt hogy érted? – kérdezi Eddison. – Mégis mit gondolnak, talán azt akartam, hogy elraboljon a Kertész? Abban a nagyvárosban nyomtalanul el lehet tűnni, de ő mégis megtalált engem. – Ez nem magyarázza meg, hogy… – De igen – feleli a lány egyszerűen. – Ha olyan típus az ember, akkor megmagyarázza. Victor a kávéját kortyolgatja, próbálja eldönteni, hogy
erőltesse-e a beszélgetést a szükséges irányba, vagy hagyja olyan módon haladni, ami talán nem bizonyul hasznosnak. – Milyen típus, Inara? – kérdezi végül. – Aki alapból arra számít, hogy nem veszik észre vagy megfeledkeznek róla, az mindig meglepődik egy kicsit, ha valakinek mégiscsak eszébe jut. Az ilyenek, mint én, mindig kívülről, értetlenkedve nézik azokat a furcsa embereket, akik komolyan arra számítanak, hogy mások emlékezni fognak rájuk és visszatérnek hozzájuk. Inara ekkor elhallgat, a fahéjas csigát majszolja, ám Victor látja rajta, hogy volna még mondanivalója. Talán még nem tisztázta teljesen a gondolatait – Victor legkisebb lánya szokta néha ezt csinálni beszélgetés közben, egy időre magába zárkózik, amíg meg nem fogalmazza a folytatást. A férfi nem biztos benne, hogy Inara tényleg a szavakat keresgéli-e, de ismerős neki ez a habozás, így amikor Eddison kinyitja a száját, megrúgja a társát az asztal alatt, nehogy megszólaljon. Eddison bosszúsan mered rá, és néhány centivel arrébb húzza a székét, de nem mond semmit. – Sophia kislányai hisznek benne, hogy az anyukájuk visszatér hozzájuk – folytatja végül Inara halkan, miután megette a péksüteményt. Megnyalogatja sérült ujjait, és grimaszt vág. – Pedig nevelőszülőknél vannak már… Hát, majdnem négy éve éltek velük, amikor a Kertész elrabolt engem. Teljesen érthető lenne, ha rég feladták volna a reményt. De mégsem tették. Bármi is történt, bármilyen rosszra fordultak a dolgok, mindig tudták, hogy az édesanyjuk küzd értük. Tudják, hogy az anyjuk mindig, mindig vissza fog jönni. Én ezt nem értem. Azt hiszem, soha nem is fogom megérteni. Bár az is igaz, hogy én nem olyasvalakivel nőttem fel, mint Sophia. – De legalább most már van egy ilyen ember az életedben. – Csak volt – helyesbít a lány. – És az nem ugyanaz. Nem
vagyok Sophia lánya. – Attól még olyan, mintha egy család lennétek, nem? – Barátok voltunk. Az nem ugyanaz. Victor nem biztos benne, hogy elhiszi ezt. Abban sem biztos, hogy maga Inara elhiszi-e. Talán könnyebb a lánynak, ha úgy tesz, mintha tényleg ezt gondolná. – A maga kislányai mindig hisznek benne, hogy haza fog térni hozzájuk, ugye, Hanoverian ügynök? – Inara végigsimítja a kezét a kardigán puha ujján. – Félnek, hogy egy nap talán az életét veszti, miközben a munkáját végzi, de biztosak benne, hogy amíg él, soha semmi nem tarthatja magát távol tőlük. – Szállj le a lányairól! – csattan fel Eddison, mire a lány elvigyorodik. – Látom a lányait a szemében, valahányszor csak rám néz, vagy valamelyik fotóra a Kertből. A lányai miatt végzi ezt a munkát. – Igen, miattuk – szólal meg Victor, miután megissza a kávéját. – És az egyikük valami mást is küldött neked. – A zsebébe nyúl, és előhúz egy tubus sötétvörös szájfényt. – Ez a legidősebb lányomtól van, ahogy a ruhák is. Inara meglepetten mosolyog, ezúttal őszintén, amitől néhány pillanatra az egész arca felragyog, aranypettyes szeme sarka ráncba szalad. – Szájfény! – A lányom azt mondta, ez amolyan csajos dolog. – Remélem is; magának egyáltalán nem állna jól ez az árnyalat. – Inara óvatosan lecsavarja a kupakot, és megnyomja a tubust, amíg meg nem jelenik a végén egy csillogó, színes csöpp. Végighúzza az alsó ajkán, majd a felsőt is sikerül bekennie anélkül, hogy elmaszatolná a kencét vagy akár egyetlenegy pontot is kihagyna a száján, pedig a szeme végig csukva van, egy
pillanatra sem néz a tükörbe. – New Yorkban mindig útközben, a metrón szoktuk kisminkelni magunkat az étterembe menet. A legtöbben teljesen el tudtunk készülni úgy, hogy még tükör se kellett hozzá. – Be kell vallanom, én még sosem próbálkoztam ezzel – mondja Victor szárazon. Eddison a papírokat rendezgeti, pontosan az asztal széléhez igazítja őket maga előtt. Victor figyeli, már rég hozzászokott a társa rendmániájához, de azért még mindig elszórakoztatja. Eddison észreveszi, hogy a másik ügynök őt nézi, és bosszús képet vág. – Inara – szól végül Victor, mire a lány vonakodva kinyitja a szemét. – Muszáj belevágnunk. – Des – sóhajt a lány. Az ügynök bólint. – Mesélj nekem Desmondról!
Én voltam az egyetlen a Pillangók Kertjében, aki szerette felfedezni a magas pontokat, így én voltam az, aki rátalált a másik kertre. A szikla tetején állt néhány fa – tényleg csak néhány, konkrétan öt –, amiknek a teteje egészen az üvegig ért. Hetente legalább egyszer-kétszer felmásztam valamelyik ottani fára, letelepedtem a legmagasabb ágakra, amik még elbírták a súlyomat, és az íves üvegtetőhöz nyomtam az arcomat. Néha lehunytam a szemem, és képes voltam úgy tenni, mintha a New York-i tűzlépcsőn lennék, a hátam mögött a lakásunk ablakaival, hallgatva, ahogy Sophia a kislányairól mesél, vagy ahogy az egyik szomszédos épületben hegedül egy fiú, miközben Kathryn
mellettem ül. A fa tetejéről beláttam magam előtt meg tőlem balra szinte az egész Kertet, egészen a minket körbevevő folyosókig, kivéve azt a részt, amit jobbra eltakart a szikla. Délutánonként figyeltem, ahogy a lányok bújócskáztak vagy fogócskáztak a patak mentén, páran lubickoltak a kis tóban, mások pedig a kőtömbök és bokrok között üldögéltek, könyvvel, keresztrejtvénnyel vagy valami ilyesmivel elfoglalva magukat. De ki is láttam a Kertből, habár csak egy kicsikét. Úgy vettem ki, hogy az üvegházat, amit mi a Pillangók Kertjének neveztünk, valójában egy másik, még nagyobb üvegház foglalta magában – pedig már a miénk is lehetetlenül magasnak tűnt. A kinti üvegháznak nagyjából a közepén helyezkedett el a mi Kertünk, amit a folyosóink szabályos négyzetet alkotva szegélyeztek. A szobáinkban nem volt valami óriási a belmagasság, a központi üvegház fekete falai viszont egészen a szikla tetején álló fák fölé nyúltak. Az íves üvegtető túloldalán pedig egy újabb terült el, ami szintén csúcsosan borult a másik üvegházra. Ez a külső üvegház szolgált a határunkként, és amennyire kivettem, nem ugyanolyan szabályos négyzet volt, mint a belső. Széles ösvények húzódtak benne – legalábbis azon az oldalon, amit láttam –, köztük buja növényzettel. Alig tudtam megfigyelni belőle valamit, még a fák tetejéről is csak egy-egy kis részletet tudtam kivenni, ha pont jó volt a szög. Abból a külső üvegházból nyílt a való világ, onnan vezetett ki az ajtó Odakintre, ahol senki nem rejtőzött el a kertészek elől, ahol változtak az évszakok, és ahol az élet nem ért véget a huszonegyedik születésnapnál. A való világban nem létezett a Kertész, csak az a férfi, akinek a pillangólányokon kívül mindenki ismerte őt, a férfi, aki bőkezűen pártolta a művészetet és jótékonykodott, aki valamiféle üzleti vállalkozást vezetett – vagyis inkább többféle üzleti vállalkozást, azok alapján, amikre néha célozgatott. A férfinak
háza is kellett, hogy legyen valahol a birtokon, ám azt még a fák tetejéről sem láttam. És volt felesége meg családja. Jó, még csak Averyt ismertem, de akkor is, annak a seggfejnek származnia kellett valahonnan, ugyebár. A feleséget is láttam. Szinte mindennap sétálgatott a Kertésszel a külső üvegházban délután kettőtől háromig, és örökké úgy karolt a férjébe, mint aki támaszra szorul. Szinte betegesen sovány volt, a haja sötét, az öltözéke kifogástalan. Olyan távolról mást nem tudtam kivenni. Lassan átsétáltak azon a kis részen, amire rálátásom nyílt, időről időre megálltak, hogy szemügyre vegyenek egy-egy virágot vagy más növényt, aztán komótosan továbbmentek, míg el nem tűntek szem elől. Kétszer-háromszor még visszatértek, mielőtt elhagyták az üvegházat. Az asszony határozta meg a tempójukat, és valahányszor még jobban lelassított, a férfi aggódva fordult felé. Ugyanilyen gyengédséget szokott mutatni a Pillangói iránt, a maga módján olyan őszinte törődéssel, hogy attól a hideg futkosott a hátamon. Ugyanilyen gyengéden szokta megérinteni az üvegtartályokat, ugyanilyen őszintén zokogott Evita halálakor. Ugyanígy remegett a keze, amikor meglátta, mit tett velem Avery. Számára ezt jelentette a szeretet. Hetente kétszer-háromszor Avery is elkísérte őket, mögöttük baktatott, és ritkán maradt a teljes órára. Általában csak egy kört tett meg velük, aztán bejött a Kertbe, és keresett magának egy lányt, aki eléggé édes meg ártatlan volt, hogy könnyen megadja neki a rettegést, amire annyira vágyott. És hetente kétszer, egymást követő napokon, amikor eljöttek hozzánk a karbantartók, egy fiatalabb fiú is csatlakozott a sétához. Anyja sötét haját és sovány termetét örökölte. Akárcsak az édesanyját, ilyen távolról őt sem láttam tisztán, de az nyilvánvaló
volt, hogy az asszony rajong érte. Amikor velük volt, a nő mindig a férje és a fia között lépkedett. Hónapokon át figyeltem őket észrevétlenül, aztán egy napon a Kertész felnézett. Egyenesen rám. Továbbra is az üveghez nyomtam az arcomat, a fa levelei között megbújva, és nem mozdultam. Három nap telt el, mire beszéltünk róla, és akkor is csak egy idegen ágya fölött, akiből még nem lett Pillangó.
Victor mély levegőt vesz, és elhessegeti a normál élet e bizarr képét. A legtöbb perverz, akit eddig letartóztatott, első benyomásra normálisnak tűnhetett. – A pasas elrabolt egy újabb lányt? – Évente többet is elrabolt, de mindig csak akkor hozott egy újoncot, ha az előzőnek már teljesen elkészült a tetoválása, és többé-kevésbé beilleszkedett a Kertbe. – Miért? – Miért rabolt el évente több lányt? Vagy miért várt ennyit egy-egy új Pillangó között? – Igen – közli Victor, mire Inara elvigyorodik. – Az első kérdésre az a válasz, hogy a Kertész a számunk fogyatkozásához igazodott. Soha nem tartott fogva több lányt egyszerre, mint amennyit a Kert elbírt, így általában csak akkor keresett magának új Pillangót, ha egyikünk meghalt. Nem mindig alakult így, de alapvetően ez volt a rendszer. Ami meg a második kérdést illeti… – Inara vállat von, és az asztalra nyomja a tenyerét, a kézfejét borító égési sebeket fürkészi. – Egy új lány
mindig stresszt okozott a Kertben a többiek között. Az összes csaj kiakadt, mert eszükbe jutott a saját elrablásuk, meg hogy milyen volt a Kertben magukhoz térni, aztán az újonc elkerülhetetlen sírásától csak még rosszabb lett minden. Miután a legfrissebb Pillangó beilleszkedett, egy időre elcsitult a hangulat, egészen a következő halálig, a következő üvegtartályig, a következő újoncig. A Kertész mindig tökéletesen érzékelte a Kertben uralkodó alaphangulatot… Vagy legalábbis általában. – Ezért hagyta Lyonette-nek, hogy foglalkozzon az új lányokkal? – Mert sokat segített, igen. – És miért te vetted át ezt a szerepet? – Mert valakinek el kellett vállalnia, Bliss viszont túl zabos volt hozzá, a többiek meg túl parásak.
Nem az utánam érkező lánynál segítettem be először, hanem az eggyel későbbinél. Azért alakult így, mert Avery behozta az influenzát a Kertbe, és a nyavalya rengeteg lányt levert a lábáról. Lyonette-et is nagyon csúnyán elkapta a kór. Holtsápadt volt, izzadt, aranybarna haja a nyakához és az arcához tapadt, a vécécsészével pedig sokkal szorosabb kapcsolatot ápolt, mint velem valaha is. Bliss meg én mondtuk neki, hogy maradjon ágyban, hadd kelljen a Kertésznek most az egyszer egyedül megbirkóznia a saját zűrjével, de amint felemelkedtek a falak, és kijuthattunk a szobáinkból, Lyonette felvette a ruháját, aztán kitántorgott a folyosóra. Szitkozódva én is magamra kaptam egy göncöt, Lyonette után kocogtam, és amikor beértem, a váltamra fektettem a karját, hogy
megtartsam. Annyira szédült, hogy a másik kezével muszáj volt a falnak támaszkodnia, csak így bírt járni. Nem húzódott el a tartályoktól, mint máskor, pedig még majdnem öt év után is irtózott tőlük. – Miért neked kell ezt csinálni? – faggattam. – Mert valakinek muszáj – suttogta, és megállt, hogy úrrá legyen a rátörő hányingeren. Megint. Még mindig öklendezett, pedig az elmúlt tizennyolc órában szinte egyfolytában a klotyó előtt térdelt. Nem értettem egyet vele, akkor még semmiképp. És talán később sem, soha. A Kertész nagyon, de nagyon értett az életkor megsaccolásához, jobban, mint a legügyesebb cirkuszi mutatványos. Néhány csaj tizenhét évesen került közénk, ám a többség tizenhat volt. Ennél fiatalabbakat a férfi sosem rabolt el – azt mondta, ha gyanakodott, hogy egy lány csak tizenöt vagy annál is fiatalabb, akkor valaki mást keresett helyette –, viszont igyekezett idősebbeket sem választani. Azt hiszem, hacsak lehetett, ki akarta használni a teljes öt évet. Elképesztő, hogy az a pasas milyen dolgokról dumált tök nyugodtan a foglyainak… Vagy talán csak nekem. Az új lány egy olyan szobában feküdt, ami ugyanannyira sivár volt, mint az, amiben én először felébredtem a Kertben. Azóta lassan kezdtem személyes holmikat begyűjteni a szobámba, de az övében egyelőre csak a szimpla, szürke gumis lepedő volt az ágyon, és semmi más. Bőrének sötét árnyalata és az arcvonásai alapján arra tippeltem, hogy afro-latin kevert etnikumú lehet: mint később kiderült, tényleg mexikói és afrikai származású volt. Nem sokkal lehetett magasabb Blissnél, és leszámítva az igencsak döbbenetes didkóját, amit nyilván nem olyan rég csináltatott meg – talán a quinceańera, azaz a hagyományosan a nővé válást jelző
tizenötödik születésnap alkalmából rinyálta ki magának a szüleitől a plasztikai műtétet –, nádszálkarcsú volt. Az egyik fülcimpáján végig kis lyukak sorakoztak, a másikon is jó pár volt belőlük. Az orrcimpájában és a köldöke körül lévő lyukak azt jelezték, hogy eredetileg ott is piercingek voltak. – Vajon miért vette ki a Kertész a csaj testékszereit? – értetlenkedtem. – Talán nem csípi az ilyesmit – nyögte Lyonette, és térdre rogyott a fedél nélküli vécécsésze mellett. – Nekem két helyen is ki van fúrva a fülem. Egyik fülbevalómat se vette ki a pasas, amikor idekerültem. – Talán a tiéd bejön neki. – Sőt még egy fülgyűrűm is van a jobb cimpámon. Nekem bezzeg azt is meghagyta. – Maya, ne kekeckedj már! Ez így is bőven elég durva, nem érted? Meglepő módon ez tényleg elégnek bizonyult, hogy elhallgattasson. Nem csak azért, mert Lyonette nyilvánvalóan szánalmas állapotban volt. Hanem azért is, amit kimondatlanul sugallt. Azzal próbálkozni, hogy rájöjjünk, miért teszi a Kertész, amit tesz, nemcsak teljesen értelmetlen volt, hanem még fölösleges is. Mindegy volt, hogy értjük-e, minek mi az oka. Csak azt kellett tudnunk, hogy mi történik velünk. – Mindjárt jövök, te maradj itt! – mondtam Lyonette-nek. – Na, nem mintha képes lennél egyáltalán megmozdulni. Erre csak legyintett, és lehunyta a szemét. Az étkezőnkből nyíló konyhában két hűtő is volt. Az egyikben a főzéshez szükséges alapanyagok voltak, Lorraine ezt mindig zárva tartotta, egyedül ő kapott hozzá kulcsot a Kertésztől. A másikban innivaló volt, meg az a kevés nasi, amivel kiszolgálhattuk magunkat két étkezés között. Kivettem pár palack
vizet Lyonette-nek, egy üveg gyümölcslevet magamnak, aztán kerestem a könyvtárban egy kötetet, amiből felolvashattam neki, miközben vártuk, hogy felébredjen az új csaj.
– Könyvtár is volt? – kérdezi Eddison hitetlenkedve. – Hát, ja. A Kertész azt akarta, hogy boldogok legyünk nála. Ez azt jelentette, hogy muszáj volt elfoglalnunk magunkat valamivel. – Milyen könyveket adott nektek? – Alapvetően bármit, amit kértünk. – Inara vállat von és hátradől a széken, lazán karba teszi a kezét. – Eleinte leginkább csak klasszikusok voltak ott, de aztán azok közülünk, akik nagyon szerettek olvasni, kívánságlistát kezdtek vezetni a könyvtárszoba ajtaja mellé kitűzött papíron, a Kertész pedig időről időre hozzáadott néhány tucat új kötetet a gyűjteményhez. Néhányan pedig saját könyveket is kaptunk tőle ajándékba, amiket a szobánkban tarthattunk. – Ezek szerint te is az olvasók közé tartoztál – mondja Eddison. Inara bosszúsan pillant rá, aztán láthatóan megenyhül. – Ja, persze, maga nem volt itt annál a résznél. – Melyik résznél? – Annál a résznél, amikor elmagyaráztam, hogy általában kibaszott unalmas volt a Kertben az élet. – Ha még az is unalmas, akkor valami tényleg nagyon nem stimmel – motyogja Eddison, mire a lány meglepetten elneveti magát. – Magát a szexet nem találtam unalmasnak, ha én magam
választottam – ismeri el. – De az még a Kert előtt volt. Victor tudja, hogy vissza kéne terelnie a beszélgetést az eredeti kérdéshez, ám ahhoz túl jól szórakozik annak láttán, amint ezek ketten kivételesen egyetértenek valamiben. Így hát nem erőlteti a dolgot; még azzal sem foglalkozik, hogy a lány arcán mintha a hazugság árnyéka suhanna át. – És gondolom, Poe volt a kedvenced. – Á, nem, Poe csak egy adott célra kellett: arra, hogy elterelje a figyelmem. A tündérmeséket szerettem a legjobban. De nem ám a lebutított Disney-féle szarságot vagy Perrault finomított verzióját. Az igazi mesék voltak a kedvenceim, amikben mindenkivel szörnyűségek történnek, mert azokról világosan érti az ember, hogy nem gyerekeknek szánták őket. – Csak semmi illúzió? – kérdezi Victor, és Inara bólint. – Pontosan.
Az új csaj csak nagy sokára tért magához, olyan sokára, hogy Lyonette már azt fontolgatta, talán szólnunk kéne Lorraine-nek. Lebeszéltem erről. Úgy gondoltam, hogy ha a lány a halálán van, az ellen a mi botcsinálta ápolónőnk nem sokat tehet, ha viszont mégiscsak magához tér a kiscsaj, akkor én az ő helyében tuti nem akartam volna ébredés után azt a morcos képű banyát meglátni legelsőként. Lyonette kihasználta az érvelésemet, és erősködött, hogy nekem kéne az elsőnek lennem, akit Új Csaj meglát a Kertben. Figyelembe véve, hogy Lyonette úgy festett, mint egy zombi, nem is vitatkoztam… olyan sokat. Késő délután volt, mire a lány mocorogni kezdett, én pedig az
ujjamat könyvjelzőként használva becsuktam a Twist Olivért, hogy lássam, tényleg ébredezik-e végre a kiscsaj. Még két órán át olvastam fel Lyonette-nek, mielőtt az új lány igazán észhez tért. Lyonette utasítását követve kitöltöttem neki egy pohár vizet, és benedvesítettem néhány törülközőt, hogy segítsek enyhíteni egy kicsit a fejfájását. Amikor bedugtam az egyik törülközőt a csaj nyaka alá, ellökte a kezemet és spanyolul káromkodott. Ezek szerint rendesen magához tért. Végül összeszedte magát annyira, hogy levette az arcáról a törülközőt, és megpróbált felülni, ám egész teste megremegett a szédelgéstől. – Csak óvatosan – mondtam neki halkan. – Tessék, itt egy kis víz, ez majd segít. – Hagyjál békén, te perverz állat! – Nem én vagyok az, aki elrabolt, szóval, ne velem cirkuszolj! Vagy kéred a vizet meg az aszpirint, vagy felőlem megcseszheted magad, te döntöd el. Lyonette felnyögött. – Maya! A lány pislogva nézett rám, de meghunyászkodva elvette a gyógyszert meg a poharat. – Így már jobb – mondtam. – Egy férfi rabolt el, akit úgy nevezünk, hogy a Kertész. Új nevet ad mindannyiunknak, úgyhogy nincs értelme elárulnod nekünk a mostanit. Emlékezz rá, de ne mondd ki! Az én nevem Maya, az influenzás szépségé pedig Lyonette. – Az enyém… – Neked nincs neved – emlékeztettem élesen. – Addig nincs, amíg a Kertész el nem nevez. Ne nehezítsd meg ezt még jobban! – Maya! Lyonette-re pillantottam, aki azzal a szánalmas, bosszús,
hitetlenkedő, „Miért csinálod ezt velem?!” üzenetű tekintettel nézett rám, amivel általában csak Evitára szokott meredni. – Jó, akkor magyarázd el neki te! Nem téged látott meg elsőnek, éljen! Most már átveheted az irányítást, ha nem tetszik, ahogy én intézem a dolgot. Próbáltam felidézni Sophia példáját arról, hogyan kell bánni kisgyerekekkel. Új Csaj azonban nem volt már olyan kicsi, én pedig nem vagyok Sophia. Lyonette lehunyta a szemét, és imát rebegett türelemért. Mielőtt azonban a végére ért volna, megint kénytelen volt a klotyó fölé hajolni. Az új lánynak remegni kezdett a keze, úgyhogy a két tenyerem közé szorítottam. A Kertben mindig meleg volt, egyedül a vízesés mögötti barlang érződött néha hűvösnek, de azt hiszem, a csaj inkább a sokktól remegett, mint bármi mástól. – Figyelj, elmondom, mi a helyzet. Félelmetes, érthetetlen, és kibaszottul igazságtalan, de akkor is ez van: fogságban tart itt minket egy férfi, aki időnként eljön majd hozzád, mert a társaságodra vágyik, és általában szexre is. Lesz, hogy a fia is meg fog jelenni nálad. Most már az övék vagy, és azt tesznek majd veled, amit csak akarnak, beleértve, hogy megbélyegeznek, mint a saját tulajdonukat. Jó néhányan vagyunk itt összezárva, és támogatjuk egymást, amennyire csak tudjuk, de az egyetlen kiút innen a halál, szóval, kénytelen leszel eldönteni, hogy így élni szerinted jobb vagy rosszabb-e, mint meghalni. – Az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn – suttogta a lány. – Remek, ezek szerint valószínűleg nem akarod majd kinyírni magad. – Jesszusom, Maya, ezzel csak rontasz a helyzeten! A lány nagyot nyelt, de – az ég áldja meg szegénykémet – megszorította a kezemet.
– Te mióta vagy itt? – kérdezte tőlem. – Kábé négy hónapja. Lyonette-re nézett. – Majdnem öt éve – motyogta a barátnőm. Ha már akkor tudtam volna… De nem számít. Soha nem is számított. Semmin sem változtatott volna, ha tudom az igazat. – Hát, ti még éltek, és anyukám mindig azt mondja, hogy amíg élünk, remélünk. Én reménykedni fogok. – Csak óvatosan a reménykedéssel! – figyelmeztettem. – Egy kis remény még rendben van. De túl sok megbénít. – Maya… – Na, Új Csaj, akarod, hogy körbevezesselek? – Meztelen vagyok. – Az itt nem igazán oszt vagy szoroz. Majd hozzászoksz. – Maya! – Te talán hoztál neki ruhát? – kérdeztem Lyonette-től nyomatékosan, mire beteges sápadtsága dacára elpirult. – És nem fogom hagyni, hogy a tiédet vegye kölcsön; nyilván totál összehánytad már. Lyonette valójában nem hányta le a ruháját, ám a pöttöm termetű Új Csaj tuti, hogy orra bukott volna abban a göncben, ami egy ilyen magas lányon földig ért. Szívesen odaadtam volna neki a sajátomat, ha az bármivel is rövidebb lett volna. – Várjatok itt! – sóhajtottam. – Szerzek valamit Blisstől. A barátnőnket nem találtam a szobájában, úgyhogy egyszerűen csak kikaptam valamit a szekrényéből, aztán visszamentem az új lányhoz, akit a többi Pillangó a jól bevált szokáshoz híven egyelőre messziről elkerült. A csaj grimaszt vágott a fekete anyag láttán: még én is kénytelen voltam elismerni, hogy ez a szín nem állt jól neki. Ám a Kertben előbb-utóbb megtanulta az ember, hogy a feketén kívül minden más színű ruha rosszat jelent.
Csakis azért kaphatott valamelyikünk fekete helyett színes holmit, mert a Kertész azt akarta, hogy abban a ruhában haljon meg. Új Csaj szót fogadott, miután mondtam neki, hogy ne nézzen ki a folyosóra – még én sem voltam olyan érzéketlen, hogy rögtön megmutassam neki az ottani szörnyűségeket. Az én szobámhoz képest a lány a Kert túlsó végében kapott helyet, Lyonette folyosóján, amit egyik oldalról a senki földje határolt: azok a helyiségek, amikbe nem volt szabad bemennünk. Onnan nyílt a kijárat Odakintre, amiről úgy kellett tennünk, mintha nem is létezne. A másik oldalon a lány a szoba üvegfalán kinézve átláthatta a teljes Kertet: a buja növényzetet, az élénk színű virágokat és a fehér homokkal felszórt ösvényeket, a vízesést, a patakot meg a tavat, a magas sziklát, a kis facsoportokat, az ideoda röpködő valódi pillangókat, valamint az átlátszó üvegtetőt, ami lehetetlenül távolinak tűnt. A lány elbőgte magát. Lyonette feléje lendült, de azonnal vissza is húzódott, egész testét rázta a remegés. Valószínűleg nem épp az lett volna a legjobb módja egy új lány üdvözlésének zöldellő börtönünkben, hogy egyikünk megfertőzi őt influenzával. Ami meg engem illet… hát, bennem nem igazán teng túl az anyai ösztön. Ahogy azt már bőven bizonyítottam. Figyeltem, ahogy az új csaj lerogyott a földre, összegömbölyödött apróra, és úgy szorította a karját a hasára, mintha fizikai támadás érte volna, ami ellen védekezhet. Végül a lány görcsös, szívszaggató zokogása csillapodott egy kicsit, nyöszörgéssé és zihálássá halkult. Letérdeltem mellé, és még jelöletlen hátára simítottam a fél kezem. – Nem ez a legnagyobb fájdalom – mondtam neki a tőlem telhető leggyengédebben. – De azt hiszem, ez a legnagyobb sokk.
Innentől kezdve már nem fog olyan váratlanul érni. Elsőre abban sem voltam biztos, hogy meghallott-e egyáltalán, mivel ugyanúgy nyöszörgött tovább. De aztán egyszer csak felém fordult, teljes erőből átkarolta a derekamat, és az ölembe temette az arcát. Döbbenete és kétségbeesése ismét heves zokogással tört ki belőle. Nem kezdtem el paskolgatni vagy simogatni, nem mozdítottam a kezemet a hátán – tudtam, hogy hamarosan úgyis megutálja majd az ilyen gesztusokat a Kertész miatt. Egyszerűen csak meleg bőrére szorítottam a tenyeremet, hogy tudja, vele vagyok.
– Itt vannak még a folyosókról készült fotók? – kérdi hirtelen Inara, mire az ügynökök felocsúdnak szavai bűvköréből. Eddison nyújtja át neki a kupacot, és ökölbe szorítja a kezét a combján, miközben figyeli, ahogy a lány keresgél a fényképek között. Végül kivesz egy fotót a többi közül, pár pillanatig bámulja, aztán lerakja az asztalra, hogy a két férfi is láthassa. – Neophasia terlooii, vagyis chiricahuai fehér. – Végighúzza az ujját a szárnyon húzódó éles, fekete vonalakon. – A Kertész Johannának nevezte el őt. Victor pislog. – Johannának? – Fogalmam sincs, volt-e bármi logika abban, hogy milyen neveket adott nekünk a pasas. Azt hiszem, egyszerűen csak addig keresgélt, amíg nem talált egy nevet, ami megtetszett neki. Mármint, az tuti, hogy ránézésre kurvára nem illett a kiscsajra a Johanna név, de tök mindegy. Victor erőt vesz magán, és lepillant az üvegtartályban lévő
lányra. Inarának igaza van, szegény tényleg aprócska termetű volt, bár ebben a pozícióban nehéz pontosan megbecsülni a magasságát. – Mi történt vele? – Nagyon… labilis volt. Alapvetően úgy tűnt, mintha egész jól beilleszkedne, de időről időre úgy kiborult, hogy az egész Kert a feje tetejére állt tőle. Aztán Lyonette meghalt, a Kertész pedig új csajt hozott közénk. Inara elhallgat, így Victor megköszörüli a torkát. – Mi történt vele? – ismétli meg a kérdést, mire a lány felsóhajt. – Leereszkedtek a falak, hogy a Kertész elkezdhessen dolgozni az új lány tetoválásán, de Johannának sikerült odakint maradnia, az udvaron. Amikor fölnyíltak a falak, a tóban találtunk rá. – Egyetlen gyors mozdulattal megragadja a fotót, és lefelé fordítva lecsapja a fém asztallapra. – Ennyit a megbocsáthatatlan bűnről. Victor maga elé húz egy másik halom fotót és papírt. Némán keresgél köztük, amíg meg nem talál egy bizonyos fényképet. Egy fiatalember van rajta, talán egy kicsit idősebb lehet, mint amennyinek látszik, divatosan összeborzolt haja olyan sötétbarna, hogy az már szinte fekete. Keskeny, sápadt arca élesen kihangsúlyozza halványzöld szemét. Jóképű srác, ez még ezen a szemcsés fotón is látszik. Olyasvalaki – legalábbis a kinézete alapján –, akit Victor egyik lánya nyugodtan hazahozhatna bemutatni a családnak, szívesen fogadnák. Az ügynök tudja, hogy vissza kellene terelnie a beszélgetést erre a fiúra. De még nem. Majd egy kicsit később. Nem biztos benne, hogy a lány kedvéért halogatja a dolgot, vagy saját maga miatt. – Térjünk vissza arra, hogy a Kertész észrevett téged a fán! – Miért, mi van vele?
– Azt mondtad, hogy a férfi egy idegen ágya fölött beszélt veled erről; ez a Johanna utáni lány volt? Inara reakciója erre a kérdésre nem mosoly, sokkal inkább grimasz. – Nem. Hanem az őutána következő. Victor még egy kicsit tovább halogatja a fiú kérdését. – Őt hogyan nevezte el a Kertész? A lány lehunyja a szemét. – Sehogy. – De hát miért nem… – Pechje volt. Néha egyszerűen ezen múlt minden.
A legújabb lány bőre olyan volt, akár az ében, szinte kékesfeketének tűnt a galambszürke lepedőn. Simára borotvált fejével és gyönyörű vonásaival úgy nézett ki, akár az egyiptomi sírkamrák falfestményein látható alakok. A Lyonette halálát követő napokban kétségbeesetten szükségem volt valamire – bármire –, amivel elfoglalhatom magam, ám a barátnőimmel ellentétben belőlem hiányzott az alkotáshoz kellő tehetség és érdeklődés. Olvastam, méghozzá jó sokat, de nem készítettem semmit saját kezűleg. Bliss a gyurmázásba temetkezett, megtöltötte a sütőt kiégethető figuráival, aztán az elkészült művei felét elpusztította dührohamai során. Én azonban nem tudtam így kiélni magam, sem alkotásban, sem pusztításban. Ám három nappal később a Kertész közénk hozta az új lányt, és már nem volt ott Lyonette, hogy gyengéd fogadtatásban részesítse. A többi csaj az újonc közelébe sem akart menni, amíg hozzá nem szokott a Kerthez, és én eltűnődtem, mégis milyen
régóta vállalhatta magára Lyonette a mentor szerepét, hogy másoknak már eszébe se jutott segíteni helyette. A Johanna halálát követő napokban sokat agyaltam azon, vajon mennyire terhelt engem a felelősség az öngyilkosságáért – már ha egyáltalán részem volt benne. Ki tudja, ha finomabban magyaráztam volna el neki a helyzetet, ha együttérzőbb vagy vigasztalóbb lettem volna, akkor a lány talán képes lett volna a reménybe kapaszkodni, ahogy az anyukája tanította. Vagy talán nem. Talán már akkor eldőlt a sorsa, amikor legelőször meglátta a Kertet, a legelső pillanatban, amikor mindez valósággá vált a számára. Már úgysem kérdezhettem meg tőle, miért döntött így. Szóval, kitartottam az új lány mellett, annyira türelmes voltam vele, amennyire csak bírtam, és magamba fojtottam a csípős megjegyzéseimet. Figyelembe véve, milyen gyakran bőgte el magát a kiscsaj, olyan sok türelemre volt szükségem az elviseléséhez, amiről nem is gondoltam volna, hogy megvan bennem. Bliss néha besegített egy kicsit. Na, nem azzal, hogy ő maga jött el az új csajhoz – az nagyon rossz ötlet lett volna –, hanem Evitát küldte el hozzá, aki velem ellentétben édes és nyílt tudott lenni bárkihez. Evita több szempontból is sokkal jobb ember volt, mint én valaha lehetnék. Miután a Kertész elkezdett dolgozni az új lány tetoválásán, a harmadik alkalmat követő napon a csajjal maradtam egész este, amíg ki nem ütötte a vacsorájába kevert altató. Általában ilyenkor szoktam magára hagyni, de volt valami, amit ki akartam vizsgálni, méghozzá anélkül, hogy megijeszteném a lányt, ezért meg kellett várnom, amíg mélyen elaludt. Miután minden jel arra mutatott, hogy álomba merült – egyenletesen, békésen szuszogott, és a teste is teljesen elernyedt –, biztos, ami biztos, még egy kicsit vártam, hogy az altató tuti hasson.
Talán egy órával azután, hogy elnyomta az álom, félretettem a könyvemet, és hasra fordítottam a lányt. Általában háton feküdt, de a tetoválás megkezdése óta az oldalán aludt, hogy ne terhelje az érzékeny részeket a bőrén. A könyvtár pillangós kötete – aminek margóit Lyonette telefirkálta a jegyzeteivel nevekről és a folyosókon való elhelyezésről – alapján kiderítettem, hogy a Kertész egy Anthocharis mideát, azaz narancssárga sarlóst választott neki: a szárny alapvetően fehér volt, csak a felső csúcsa pompázott narancsszínben. Megfigyeltem, hogy a Kertész előszeretettel választott fehér és halványsárga szárnyú lepkefajokat a sötétebb bőrű lányoknak. Gondolom, azért, mert tartott tőle, hogy a sötétebb árnyalatok nem látszanának elég jól. Ezen a lányon már befejezte a narancssárga csúcsokat, és nekilátott fehérre színezni a szárny többi részét, de én úgy láttam, hogy valami nagyon nem stimmel a tetkóval. Most, hogy ilyen közel tudtam hajolni a lányhoz a megijesztése nélkül, jól láttam, mennyire felpuffadt a bőre, milyen csúnyán varasodik rajta a festett bőrfelület, mekkora hólyagok duzzadnak a fehér színezés nyomán, egészen groteszk módon. A szárny narancssárga csúcsa majdnem ugyanolyan rondán mutatott. Szemügyre vettem a háta többi részét, és még a fekete körvonal meg az erezet is fel volt hólyagosodva. Kiszedtem az egyik fülbevalómat – a Kertész azóta sem fosztott meg az ékszereimtől –, és a szára hegyével óvatosan kiszúrtam az egyik kisebb hólyagot. Az apró lyukon leginkább víztiszta folyadék szivárgott ki, de amikor finoman megnyomtam, zavaros, fehér genny is jött belőle. A csaphoz mentem, lemostam és visszaraktam a fülbevalómat, miközben próbáltam kitalálni valami megoldást. Nem tudhattam biztosan, hogy a lány a festékre vagy a tűre ilyen érzékeny, de ez egyértelműen valamiféle allergiás reakció volt. Nem tűnt annyira
életveszélyesnek, mint mondjuk, amilyen a földimogyoró-allergia lehet, ám a festett bőrfelület láthatóan nem gyógyult. A fertőzés ugyanolyan halálos lehet, mint a hisztamin-túlérzékenység, legalábbis Lorraine ezt mondta nekünk egyszer, amikor épp ritka barátságos kedvében volt. Persze a nő aznap történetesen rémes fájdalmat okozhatott Blissnek azzal, hogy szálkákat rángatott ki a talpából, szóval valószínűleg leginkább ez okozta a jókedvét. Mivel nem volt jobb ötletem, visszamentem a lányhoz, és megpróbáltam aprólékosan felmérni, milyen vészes a helyzet a tetkó minden egyes részén. Már megvizsgáltam a narancssárga területet és a fehérnek is a felét, amikor megéreztem a változást. Megjelent a Kertész. Az ajtónyílásnak dőlt, hüvelykujját beakasztotta élére vasalt khakinadrágja zsebébe. A Kertben sorra kihunytak a fények, ahogy a lányok lefeküdtek, és ki-ki várta, vajon ezen az éjszakán ő lesz-e kénytelen elszórakoztatni a fogvatartónkat. A Kertész soha nem tartott igényt Lyonette-re, amíg a lány egy új társunkkal foglalkozott – de jól tudtam, hogy én nem vagyok Lyonette. – Nyugtalannak tűnsz – mondta köszönés helyett. A lány hátára intettem. – Nem gyógyul a tetoválása. Ahogy a férfi belépett a szobába, kigombolta és könyökig feltűrte sötétzöld inge ujját. A szín kiemelte szeme halovány árnyalatát. Finoman megnyomkodta a lány hátát, láthatóan ugyanarra jutott, mint én, és aggodalmas arckifejezése fokozatosan átváltott mély szomorúsággá. – Mindenki máshogy reagál a tetoválásra. Keserűséget, dühöt vagy zavarodottságot kellett volna éreznem. De nem éreztem semmit, csak fásultságot.
– Mit csinálsz azokkal a lányokkal, akikre nem kerül rendes szárny? – kérdeztem halkan. A Kertész elgondolkodva pillantott rám, és felmerült bennem a gyanú, hogy talán én vagyok az első Pillangó, aki valaha is feltette neki ezt a kérdést. – Szépen eltemetem őket a birtokon.
Eddison felmordul, és a jegyzetfüzetéért nyúl. – Mondta, hogy a birtokon belül pontosan hol? – Nem, bár azt hiszem, hogy egy folyóparton. A Kertész néha sáros cipővel jött be a Kertbe, szomorkás képet vágva, és ilyenkor mindig vízben simára csiszolódott kavicsokat hozott Blissnek, hogy felhasználhassa a figuráihoz. De én még a fák tetejéről sem láthattam rá a folyóra. Eddison gombóccá gyűri az alufóliát, és megdobja vele a reflexiós üveget. – Küldjenek ki egy csapatot a folyópartra! Keressenek sírokat! – Kérhetné szebben is – jegyzi meg Inara. – Utasítást adok nekik, nem szívességet kérek tőlük – vág vissza Eddison a fogát csikorgatva. A lány vállat von. – Guilian mindig szépen kért tőlünk mindent. Rebekah szintén, még akkor is, ha csak az asztalokat osztotta fel köztünk. Hát, gondolom, ezért szerettem Guiliannek dolgozni. Ő tudta, hogyan teremtsen kellemes, tiszteletteljes légkört a munkahelyen. Ilyen erővel pofon is vághatta volna a férfit. Viktor látja, amint a társának a dühtől az arcába szökik a vér, és elfordítja a fejét, nehogy elvigyorodjon. Vagy legalábbis hogy Eddison ne vegye
észre a vigyorát. – A Kertész csak azokat a lányokat temette a folyópartra, akik meghaltak, mielőtt elkészült volna a tetoválásuk? – kérdezi gyorsan. – Nem. Azokat sem állította ki üvegtartályban, akik valami olyan módon haltak meg, amitől tönkrement a szárnyuk. Avery miatt több lány is a földbe került gyanta helyett, mert olyan durván megkorbácsolta őket, hogy a sebek elcsúfították a tetoválásukat. – Finoman megérinti a nyakát. – Giselle is oda került. – Nem itt ért véget az a beszélgetés a Kertésszel, ugye? – Nem, bár ezt maga már úgyis tudja. – Igen, de attól még szeretném tőled hallani az egészet – válaszolja Victor, mintha az egyik lányával beszélne. Inara felvont szemöldökkel néz rá.
Akárcsak Lyonette, általában én is elhoztam egy zsámolyt a gyengélkedőről, hogy azon üldögéljek a legújabb lány ágya mellett. Valószínűleg az sem lett volna gond, ha magán az ágyon ülök, de így adhattam a lánynak egy kis teret. Egy kevéske saját területet. A Kertész nem igazán vette tudomásul a privát szféránkat. Azon az éjszakán leült az ágy végébe, hogy ölébe vehesse a lány fejét, és borotvált koponyáját simogathassa. Egész addig úgy tudtam, hogy nem szokta meglátogatni az új lányokat a szobájukban, amíg teljesen el nem készült a szárnyuk, amíg legelőször meg nem erőszakolta őket. Elvégre ettől lett egy új Pillangó igazán az övé. Bár tény, hogy nem is az új lányt jött meglátogatni. Azért jött,
hogy velem beszéljen. És úgy tűnt, esze ágában sincs elkapkodni a dolgot. Felhúztam a lábamat, törökülésben ücsörögtem a keskeny zsámolyon, és az ölembe vettem a könyvemet. Olvastam, hogy kitöltsem a csöndet, amíg a férfi oda nem nyúlt a kötethez, és finoman be nem csukta. Ezután csakis őrá figyeltem. – Mióta figyeled a családomat? – kérdezte. – Majdnem azóta, hogy elkészült a szárnyam. – De soha nem szóltál róla. – Se neked, se senki másnak. – Még Lyonette-nek és Blissnek sem, pedig sokszor elfogott a kísértés. Nem is tudom, miért nem avattam be őket. Talán mert könnyebb volt a férfira egyszerűen a fogvatartónkként gondolni. A tudat, miszerint családja van, valahogy… Hát, valahogy még rosszabbá tette a helyzetet. A puszta tény, hogy ez az egész egyáltalán lehetett még rosszabb, már önmagában is épp elég elborzasztó volt. – És mit hiszel rólunk, miután ennyit figyeltél minket? – Azt hiszem, hogy a feleséged beteg. – Ritkán hazudtam a Kertésznek; az igazság volt az egyetlen, amitől senki sem foszthatott meg. – Azt hiszem, fél Averytől, de nem akarja kimutatni, és azt hiszem, hogy rajong a fiatalabb fiatokért. Azt hiszem, nagy becsben tartja a közös sétáitokat, mert csak ilyenkor élvezheti az osztatlan figyelmed. – Mindezt a fák tetejéről leselkedve állapítottad meg? – Hála istennek úgy tűnt, leginkább csak jót derül a dolgon. Kényelmesen a falnak dőlt, fél karját behajlítva a feje mögé dugta párna gyanánt. – Talán tévedtem valamiben? – Nem. – Lepillantott az ölében alvó lányra, aztán ismét felnézett rám. – A feleségem évek óta szívbetegséggel küzd. Nem elég súlyos ahhoz, hogy szívátültetésre legyen jogosult, de az
életminősége jelentősen leromlott. Ezek szerint a maga módján a felesége is Pillangó volt. – Ez egy, amit eltaláltam. – És valóban rajong a fiatalabb fiunkért. Nagyon büszke rá. Avery öccse kitűnő tanuló, mindig udvarias, és csodásan játszik zongorán meg hegedűn. – Ez már kettő. – Engem lefoglal a Kert meg a munkám, a feleségemet pedig a jótékonysági rendezvényei szervezése és lebonyolítása, így gyakran ütköznek egymással a programjaink. A délutáni sétára mindketten rászánjuk az időt, hacsak valamelyikünknek el nem kell utaznia a városból. Jót tesz a feleségem szívének. – Ez három. Most már csak az a megfigyelésem maradt, amit nehéz lett volna kimondani, és amit egyetlen szülő sem akarna beismerni a gyerekéről. Így hát a Kertész nem mondta ki. Hallgatott róla, de a némasága elárulta az igazságot. – Nagyon gondosan megfigyelsz mindent, nem igaz, Maya? Az embereket, a jellegzetességeket, a helyzeteket. Több jelentést fedezel fel, mint mások. – Igyekszem odafigyelni a részletekre – ismertem el. – De nem hinném, hogy több jelentést találok bennük. – Megfigyelted a sétánkat az üvegházban, és ilyen sok jelentést adtál hozzá. – Nem adtam hozzá semmiféle jelentést. Csak észrevettem a testbeszédet. A testbeszéd volt az egyik dolog, amiből rájöttem, hogy a szomszédunk pedofil, már jóval azelőtt, hogy a pasi elárulta magát nekem, amikor legelőször megérintett, vagy először próbált rávenni, hogy megérintsem. Már abból tudtam, ahogy figyelt
engem meg a többi gyereket a környéken. Jól láttam a nála meg a feleségénél elhelyezett gyerekek fájdalmas tekintetén. Fel voltam készülve a nyomulására, mert tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni. A testbeszéd figyelmeztetett arra is, hogy óvakodjak a pasitól, aki a nagyinál nyírta a gyepet, és hogy kik a messziről elkerülendő kölykök a suliban, akik bárkit megvernek, csak mert megtehetik. A testbeszéd jobb volt, mint egy villogó vészjelzés. És a testbeszéd árulta el nekem azt is, hogy hiába próbált a Kertész jelen pillanatban tökéletesen nyugodtnak tűnni, egyáltalán nem volt az. – Csak hogy tudd, nem áll szándékomban bárkinek is elárulni mindezt – mondtam. Ez hatott. Nem minden feszültség hagyta el a férfi testét, de a nagyja igen. Hacsak el nem uralkodott rajta a kéjvágy, a Kertész rendkívül higgadt ember volt. – A Pillangók nem tudnak a családodról… És ők sem tudnak a Pillangókról, igaz? – kérdeztem. – Igaz – suttogta. – Vannak dolgok, amiket… – Nem fejezte be a gondolatot, legalábbis nem mondta ki a folytatást. – Tudatosan soha nem ártanék Eleanornak. A Kertész nevét nem tudtam, a feleségéét viszont most már igen. – És a másik fiaddal mi van? – Desmonddal? – Egy pillanatra őszintén meglepettnek tűnt, aztán megcsóválta a fejét. – Desmond egészen másmilyen, mint Avery. Már akkor is csak arra tudtam gondolni: Hála istennek! A Kertész visszafektette az ágyra a lány fejét, majd fölkelt mellőle, és a kezét nyújtotta nekem. – Szeretnék kérdezni valamit, ha nem bánod. Nem tudtam, miért kellene megmozdulnom ahhoz, hogy
föltegyen nekem egy kérdést, de engedelmesen felálltam, és megfogtam a kezét, a zsámolyon hagyva a könyvet. Tudtam, hogy a lány reggelig nem tér magához, így nem feltétlenül volt szükséges az ágya mellett üldögélnem egész éjjel. A Kertész végigment velem a folyosókon, szórakozottan megérintve minden egyes üvegtartályt, ami mellett csak elhaladt. Biztosra vettem, hogy ha megkérném a férfit, árulja el az összes halott lány nevét, akkor megtenné. Emlékezett minden egyes névre, minden egyes Pillangóra, soha senkit nem felejtett el. Soha nem akartam megtudni a neveket. Azt hittem, hogy visszakísér a szobámba, ám az utolsó pillanatban elkanyarodott, és beterelt a vízesés mögötti barlangba. Koromsötét volt odabent, leszámítva az üvegház tetején beszűrődő és a vízfüggönyön megtörő holdfényt. Ja, meg a kamera vörös, pislákoló kis lámpáját. Némán álltunk a sötétben, hallgattuk, ahogy a víz a patakba meg a díszítésként szolgáló kövekre zúdult. Pia – aki nálam kábé egy évvel régebben volt a Kertben – kitalált egy elméletet, miszerint a tó medrén végigfutó csövek biztosították a megfelelő vízszintet azzal, hogy elnyelték a vizet, majd egy másik csővezetéken át feljuttatták a szikla tetején lévő apró tavacskába, ami a vízesést táplálta. Valószínűleg igaza volt. Mivel én nem tudtam úszni, soha nem próbáltam meg lebukni a tó aljára, hogy meggyőződjek az elmélet helyességéről. Pia szeretett elbabrálni mindenfélével, és rájönni, mi hogyan működik. Miután Johanna gyantába került, Pia kiment a tóhoz, majd azt mondta, hogy új érzékelőket szereltek fel, körbe a parton. – Kíváncsi vagyok, mi vonz téged erre a helyre – szólalt meg a Kertész egy idő után. – A szikla tetejét nagyjából értem. A szabadban van, a zöldben, és gondolom, olyan magasban biztonságban érzed magad. De ez itt… Mégis miért jó neked
ebben a barlangban? Azért, mert itt szabadon kimondhattam, amit csak akartam, nem kellett megtorlástól tartanom, mivel a vízesés zubogása elég hangos volt ahhoz, hogy elnyomja mindazt, amit esetleg érzékeltek volna a kurva mikrofonok. Ám a Kertész ennél személyesebb magyarázatra vágyott, valami olyan jelentésre, amit szerinte mindenhez hozzáadtam. Beletelt egykét percbe, mire kisütöttem neki egy ilyen választ, valamit, ami elég közel volt az igazsághoz. – Itt nincsenek illúziók – mondtam végül. – Ez a hely itt nem tűnik bujának, zöldnek és élettelinek, miközben csak halál és bomlás vár rá. Itt nincs más, csak kő meg víz. Miközben itt szoktam ülni a lányokkal, szemtől szembe, a térdünket egymáshoz nyomva, könnyű volt úgy tenni, mintha nem lennénk Pillangók. A benyalósok arcát úgy borította a második szárny, akár a karneváli maszk, ám a barlang homályában még erről is könnyű volt elhitetni magunkkal, hogy csak az árnyékok tréfálják meg a szemünket. Itt kiengedtük a hajunkat, a sziklafalnak vetettük a hátunkat, és a kibaszott Pillangók megszűntek létezni. Ha csak néhány pillanatra is. Szóval, talán mégiscsak volt idebent illúzió, de ez akkor is a mi illúziónk volt, nem azok egyike, amikkel a Kertész áltatott minket. A férfi elengedte a kezemet, aztán elkezdte kiszedegetni a frizurámból a hajtűket, amikkel koszorúba tűztem fel befont tincseimet, míg végül a fürtjeim hullámosan, összegabalyodva omlottak le a csípőmig. Eltakarva a szárnyamat. A Kertész még soha nem tett ilyet, csakis akkor engedte ki a hajamat, ha ki akarta fésülni. De most egyszerűen hagyta lelógni, és bedugta a hajtűket az inge szivarzsebébe. – Egész más vagy, mint a többiek – szólalt meg végül.
Ez nem volt teljesen igaz. Ugyanúgy volt bennem indulat, mint Blissben, csak én nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Ugyanúgy elkapott a türelmetlenség, mint Lyonette-et, de igyekeztem szépen megszabadulni tőle. Szerettem olvasni, mint Zara, futni, mint Glenys, táncolni, mint Ravenna, és hajat fonni, mint Hailee. A tulajdonságaim a legtöbb lány egy-egy jellemzőjéből álltak össze, csakis Evita édes egyszerűsége hiányzott belőlem teljesen. Egyedül az különböztetett meg igazán a többiektől, hogy én voltam az egyetlen, aki soha, de soha nem sírt. Aki soha nem bírt sírni. Kibaszott körhinta! – Te is szoktál címeket felírni a könyvtári kívánságlistára – folytatta a férfi –, de még soha semmit nem kértél közvetlenül tőlem. Támogatod a többi lányt, meghallgatod őket, segítesz nekik lehiggadni. Megőrzöd a titkaikat, és úgy tűnik, az enyémeket is, viszont soha senkire nem bízod rá a saját titkaidat. – A titkaim olyanok, mintha régi barátaim volnának. Rossz barátnak érezném magam, ha most elárulnám őket. A férfi mély kuncogását visszaverte a barlang fala, mielőtt elnyelte a vízesés robaja. – Nem is kérem, hogy oszd meg velem a titkaidat, Maya. A régi életed csakis rád tartozik.
A lány sokatmondó pillantást vet Eddisonra, mire Victor nem bírja megállni a nevetést. – Nem fogok bocsánatot kérni – közli Inarával a másik ügynök kereken. – Ez a munkám, és muszáj megtudnunk az igazat ahhoz,
hogy a lehető legfelkészültebben emelhessünk vádat a pasas ellen. Az orvosok szerint szinte biztosan fel fog épülni annyira, hogy bíróság elé állíthassuk. – Kár. – A bírósági tárgyalás igazságtételt jelent – csattan fel Eddison. – Ja, persze, bizonyos szempontból. – Bizonyos szempontból? Na de… – Az „igazságtétel” változtat majd mindazon, amit a rohadék tett? Mindazon, amin mi keresztülmentünk? Fel fogja támasztani a gyantába került lányokat? – Hát, nem, de ha elítélik a pasast, akkor soha többé nem tehet ilyesmit. – Ezt a halála is garantálná, méghozzá médiacirkusz és az adófizetők pénzének szórása nélkül. – Térjünk vissza a barlanghoz! – szól Victor, belefojtva a társába a tiltakozást. – Hajcsár – motyogja a lány.
– Kérj tőlem valamit, Maya! A Kertész tekintetéből és hangjából sütött a kihívás. Arra számított, hogy valami lehetetlent kérek tőle, mondjuk, a szabadságomat. Vagy talán azt hitte, hogy Lorraine-hez hasonlóan valami olyat fogok kérni, ami kijuttathat a Kertből, de valójában egyáltalán nem szabadság. Csakhogy nekem több eszem volt ennél. Ugyanúgy, mint amikor kidobtam a jó szándékkal megadott telefonszámot, tudtam, hogy semmi értelme olyasmire vágynom, amit nyilvánvalóan nem kaphatok meg.
– Ki lehetne iktatni az itteni kamerát úgy, hogy ne is kerüljön a helyére másik? – kérdeztem habozás nélkül, és figyeltem, ahogy a Kertész árnyékba boruló arcán döbbenet suhant át. – Megengednéd, hogy ne legyen itt se kamera, se mikrofon? – Ez minden? – Nem bánnám, ha volna itt legalább egyetlen olyan hely, ami igazán privát – magyaráztam vállat vonva. Szinte furcsa érzés volt, ahogy a hajam a vállamat és a hátamat súrolta a gesztus közben. – A Kert minden más pontján láthatsz bennünket, akár vécézés közben is, ha ahhoz lenne kedved. Szerintem mindenkinek jót tenne, ha volna akár csak egyetlenegy helyünk, ahol nem figyelnek meg minket a kamerák. Segítene megőrizni a lelki egyensúlyunkat. A férfi hosszú ideig fürkészte az arcomat, mielőtt válaszolt. – Ez az összes lánynak üdvös lenne. – Igen. – Azt mondom neked, hogy bármit kérhetsz tőlem, és erre te olyasmit kérsz, ami mindegyik társadnak hasznos. – Ez nekem is hasznos lenne. A Kertész megint nevetett, aztán felém nyúlt és a mellkasához húzott, hogy megcsókolhasson. Keze a ruhámra vándorolt, és kioldotta a szalagját. Miközben lefektetett a vízpermettől nyirkos kőre, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak Lee Annácskára meg a sírjára a tengerpart bús mezején. Nem hittem, hogy engem is megirigyelnének valaha az égi angyalok.{2}
Döbbenetes, milyen kimerítő választ képes adni a lány egy kérdésre anélkül, hogy valójában megválaszolná a kérdés lényegét. Victor lelke mélyén azt súgja egy halk, rosszindulatú hangocska, hogy remek móka lenne most rögtön a tanúk padjára állítani Inarát, és kárörvendőn figyelni, amint a vád meg a védelem ügyvédei egyaránt a hajukat tépik a bosszúságtól. Még akkor is, ha a lány nyíltnak tűnik, a válasza előbb-utóbb félresiklik, és ugyan értelmes feleletet ad, de a legfontosabb részleteket mégiscsak megtartja magának. A Kertész fiáról kérdezték, és Inara ott is kezdte, legalábbis úgy tűnt, ám valahogy mégis teljesen más témánál lyukadtak ki, a fiúról pedig alig esett szó. Igen, az ügyvédek utálni fogják őt a tárgyaláson. Victor elfojtja magában a helytelen kis hangot, és kiveszi a fiú képét a többi fotó közül, majd lerakja Inara elé az asztalra. A lány először rá sem akar nézni, tekintete előbb a tükörre siklik, aztán a padlóra, majd megégett és sebes kezére. Végül olyan nagyot sóhajt, hogy az egész teste beleremeg, és lehajtja a fejét, a fényképre szegezi a szemét. Óvatosan megfogja a szélét, és fölemeli, hogy még közelebbről tanulmányozza a felnagyított jogosítványképet. A fotópapír remeg a kezében, de ezt senki sem teszi szóvá. – Annyi mindenhez hozzászoktunk a Kertben – mondja elmélázva. – Még ahhoz is, hogy újabb és újabb lányok kerültek oda. Megtanultuk, hogy erre számítsunk, valahányszor meghalt az egyikünk. Aztán egyszer csak minden megváltozott. – Mikor? – Hat hónappal ezelőtt. Néhány nappal Evita halálát követően.
Talán az lehetett az oka, hogy Evita az a fajta ember volt, akit lehetetlen nem megszeretni. Vagy talán az, hogy a halála baleset volt, amire nem készülhettünk fel. Esetleg a Kertész reakciója, a leplezetlen gyásza. Akárhogy is, az Evita balesetét követő napokban az egész Kerten eluralkodott a kétségbeesés. A legtöbb lány a szobájában maradt, így Lorraine kénytelen volt mindenkihez külön odavinni az ételt tálcán, és egek, ez aztán rohadtul bosszantotta. Persze maga a nő is ugyanúgy le volt lombozva, mint az összes Pillangó, habár ő más okból. Mi Evita miatt keseregtünk, Lorraine viszont azért, mert egy újabb lány került üvegtartályba, ahogy ő sosem fog. Perverz állat. Egy éjszaka elhagytam a szobámat, mert nem bírtam tovább a négy falat és a csöndet. Nem hétvége előtt álltunk, így nem kellett attól tartanom, hogy leereszkednek a sötét falak a karbantartók miatt. A világon semmi oka nem volt, hogy miért ne barangolhatnék a Kertben egész éjszaka. Néha a szabadság és a választás illúziója fájdalmasabb volt, mint a fogság. A Kertész amúgy is megtalálhatott, ha akart, bár éppen valaki mással volt. Éjszaka a Kert alapvetően csöndes volt. Persze hallatszott a vízesés zubogása, a patak bugyogása, a gépek duruzsolása, a forgatott levegő susogása, meg a lányok sírásának tompa hangja a különböző szobákból, de a napközbeni zsivajhoz képest ezt majdnem csendnek éreztem. Fölmásztam a sziklára a könyvemmel meg a csiptetős olvasólámpámmal, és leültem az egyik nagy kőre, amin napozni szoktam. Bliss azt mondta, hogy őt Az oroszlánkirály-ra emlékezteti a szikla, és el is nevezte Trónszirtnek. Jót kacagott, amikor azt feleltem, hogy már csak egy kisoroszlán hiányzik, amit a magasba
emelhetünk az oromról. A csaj erre fogta magát, és készített egy oroszlánkölyköt égethető gyurmából. Amikor megláttam, olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy majdnem megfulladtam. Bliss nekem adta a kis Szimbát, és én kitettem az ágyam fölötti polcra, ahol a számomra legértékesebb holmikat gyűjtögettem. Gondolom, még most is ott van a polcon, vagy legalábbis volt, amíg… Bliss éjfél körül csatlakozott hozzám a sziklán, és a kezembe nyomott egy új figurát. A lámpához tartottam, és kiderült, hogy egy összegömbölyödött sárkányt ábrázol. Sötétkék volt, nagy, fekete szemmel. Behúzta a nyakát, és Bliss valamiért olyan búsra formálta meg a képét, hogy egy gyurmafigura ennél szánalmasabban nem is festhetett volna. – Miért ilyen szomorú szegényke? – kérdeztem. A barátnőm bosszúsan meredt rám. Na, ja. Hülye kérdés. A sárkányfigura Szimba mellett kapott helyet a polcomon, és bár a kisoroszlán csak egy jópofa poént jelentett, a sárkány idővel nagyon a szívemhez nőtt. Ám aznap még csak új volt, és szomorú. Bliss pedig mérges volt és szomorú. Így hát a sárkányt a térdemen nyugtatva tovább olvastam az Antigonét, fennhangon, amíg a barátnőm rá nem szánta magát, hogy kiöntse nekem a szívét.
– Ha a szobám épen maradt, akkor maguk szerint lehetséges volna, hogy visszakapjam a gyurmafigurákat? Meg az origamiállatokat? Meg a… Hát, igazából, az összes dolgot szeretném visszakapni, ha lehet.
– Utánanézhetünk – ad kitérő választ Victor, mire a lány felsóhajt. – Miért pont az Antigonét olvastad? – kérdezi Eddison. – Mindig is úgy gondoltam, hogy elég király az a csaj. Erős, bátor, feltalálja magát, nem riad vissza némi érzelmi manipulálástól, és ugyan meghal, de még abban is az övé a végső döntés. Elevenen sziklasírba zárják, hogy ott sorvadjon el, mire azt mondja: „Basszátok meg, inkább felakasztom magam!” Aztán ott van még a pasija, aki annyira szerelmes belé, hogy totálisan kiakad a halálától, és majdnem kinyírja a saját apját. Végül persze ő maga is megmurdál, hiszen ez egy szophoklészi tragédia, ugyebár, és a jó öreg görögök ugyanúgy imádták kinyiffantam a szereplőket, mint Shakespeare. Igazából remek tanulság. Mindenki meghal. – Inara visszarakja a fotót az asztalra, és letakarja a kezével a fiú arcát. Victor nem biztos benne, hogy a lány egyáltalán tudatában van-e a gesztusnak. – De talán más olvasmányt választottam volna aznap éjjel, ha előre tudom, hogy Bliss oda fog jönni hozzám. – Hogyhogy? – Úgy tűnt, bogarat ültetett a fülébe a sztori.
Bliss fel-alá járkált körülöttem, miközben felolvastam a darabot, letépkedte a növények leveleit, aztán szétcincálta és elszórta őket, így zöld foszlányokat hagyott a nyomában a sziklán. Néhány lépésenként felmordult és szentségelt, de nem zavartattam magam, csak akkor néztem föl, amikor elnémult. A csaj kitárt karral állt a szikla peremén, lábujjai lelógtak a kő széléről. Fakó bőre szinte világított a holdfényben, ahol kilátszott
a térdig érő fekete ruhából. – Leugorhatnék – suttogta. – De nem fogsz. – Megtehetném – erősködött Bliss, én viszont a fejemet csóváltam. – De nem fogod. – Igenis le fogok ugrani! – Nem, dehogyis fogsz. – És mégis mi a picsáért ne ugorjak?! – fakadt ki a barátnőm. Megperdült, és csípőre tett kézzel meredt rám. – Azért, mert nincs rá garancia, hogy belehalsz a zuhanásba, és talán még ahhoz sem sérülsz meg eléggé, hogy a Kertész kinyírjon miatta. Annyira azért nem magas ez a szikla. – Evita még csak nem is ilyen magasról zuhant le. – Evita kitörte a nyakát egy faágon. Te viszont ugyanolyan peches vagy, mint én: ha megpróbálnál öngyilkos lenni, tuti elcsesznéd, és pár horzsoláson kívül kutya bajod se lenne. – A kurva életbe! – Bliss lehuppant mellém a kőre, a karjába temette az arcát, és zokogásban tört ki. Három hónappal régebben volt a Kertben, mint én. Huszonegy hónapot töltött már itt. – Miért nincs jobb lehetőség? – Johanna a tóba fojtotta magát. Nem gondolod, hogy az talán kevésbé fájdalmas, mint egy bizonytalan kimenetelű zuhanás? – Pia azt mondja, hogy az sem lehetséges. A Kertész érzékelőket szereltetett körbe a part mentén: ha megemelkedik a vízszint, azonnal jelez nála a rendszer, hogy megnézhesse a kamerákon, mi a helyzet. Pia szerint látni lehet, ahogy a legközelebbi kamerák odafordulnak ahhoz, aki a vízben van, és ráfókuszálnak. – Ha megvárnád, amíg a pasas elmegy itthonról, vagy akár elutazik a városból, akkor valószínűleg lenne elég időd vízbe ölni
magad, ha tényleg ezt akarod. – Nem akarom vízbe ölni magam – sóhajtotta Bliss, miközben felült, és a ruhájával törölgette a könnyeit. – Nem akarok meghalni. – Mindenki meghal. – De én nem akarok most meghalni – acsargott. – Akkor minek fenyegetőztél a leugrással? – Benned nincs szemernyi együttérzés se. Ez nem volt egészen igaz, és ezt Bliss is tudta, de tény, hogy valamennyire stimmelt. Becsuktam a könyvet, kikapcsoltam az olvasólámpát, és mindkettőt leraktam a földre, a szomorú kis sárkányt pedig a kötetre tettem. Aztán hasra feküdtem a kövön, és Bliss elnyúlt mellettem. – Annyira gyűlölök itt lenni – suttogta, és habár nem voltunk a barlangban (az egyetlen helyen, ahol valóban folytathattunk magánbeszélgetést), úgy gondoltam, elég halkan mondta ahhoz, hogy egyetlen mikrofon se érzékelje a szavait. Egyikünk sem tudta, hogy a Kertész utólag is meg szokta-e hallgatni a felvételeket, így soha nem lehettünk biztosak benne, hogy beszélhetünk-e nyíltan, még olyankor sem, amikor a pasas éppen valamelyikünkkel volt, vagyis tuti nem figyelhetett minket Odakintről. – Ezzel mind így vagyunk. – Akkor miért nem tudom olyan jól elviselni, mint te? – Azelőtt boldog otthonod volt, igaz? – Ja. – Ezért nem tudod jobban elviselni. Igaz, hogy a New York-i lakásban boldog voltam, és egy idő után az otthonomnak is éreztem, de sok rosszat éltem át, mielőtt eljutottam oda, úgyhogy nem a Kertben értek először
szörnyűségek. Bliss-szel nem történtek rossz dolgok a Kert előtt, legalábbis semmi olyan, ami ehhez fogható lett volna. Túl jó volt a régi élete, amihez a mostanit viszonyította. – Mesélj nekem valamit azelőttről! – kérte. – Tudod, hogy úgyse fogok. – Nem valami személyeset. Csak… valamit. – Az épületben, ahol a lakásunk volt, az egyik szomszéd marihuánát termesztett a tetőn – mondtam rövid habozás után. – Amikor odaköltöztem, még csak egy kis sarkot foglalt el a kertje, ám ahogy telt-múlt az idő, és senki sem jelentette föl, addig terjeszkedett, míg végül a fél tetőt elfoglalta. Úgy megnőtt, hogy az épületben lakó kisgyerekek bújócskázni jártak fel oda. De végül valaki csak beköpte a zsaruknak a pasast, aki bepánikolt, miután meglátta, hogy jönnek érte, és felgyújtotta az egész rohadt dzsumbujt. Egy kicsit be voltunk állva egy egész héten át, és többször is ki kellett mosnunk minden holminkat, mire megszabadultunk a szagtól. Bliss a fejét csóválta. – El se tudom képzelni, milyen lehetett. – Az nem is baj. – Egyre több mindent felejtek el otthonról – vallotta be a barátnőm. – A házszámomat még tudom: egy-nulla-kilenc-kettőkilenc. De az előbb megpróbáltam visszaemlékezni a teljes címemre, és nem jutott eszembe, hogy utca vagy út vagy sugárút volt, vagy mi. Még mindig nem bírom felidézni. Északnyugati Ötvennyolcadik… valami. Ezek szerint ettől borult ki ennyire. Feléje fordultam, és a kezére simítottam a kezemet, mert nem tudtam mit mondani. – Minden reggel, miután felébredek, és minden este, mielőtt elalszom, elmondom magamban az igazi nevemet, meg a családtagjaim nevét. Emlékeztetem magam, hogyan néztek ki a
szeretteim. Már láttam Bliss családját, a gyurmából megformált alakokat. Olyan sok figurát gyártott, hogy a külső szemlélőnek nem volt oka érzékelni ennek a néhány alaknak a különleges jelentőségét, hacsak észre nem vette rajtuk a tükörsima részeket, amiket elkoptattak Bliss ujjai, vagy az elhelyezésüket az ágya közelében, hogy mindennap ezeket lássa ébredés után először és elalvás előtt utoljára. Talán a Kertésznek mégiscsak igaza volt, és mindenhez jelentést adok. – Mi fog történni, ha ez már nem lesz elég? – kesergett Bliss. – Ne add fel! – mondtam neki. – Egyszerűen csak igyekezz továbbra is visszaemlékezni, és ennek elégnek kell lennie. – Neked elég? Én soha nem jegyeztem meg a New York-i címemet. Valahányszor le kellett írnom egy nyomtatványra, megkértem valamelyik csajt, hogy emlékeztessen, és a többiek minden egyes alkalommal kinevettek, de végül mégsem magoltatták be velem a címet soha. Meg sem próbáltam új személyit csináltatni, rajta a rendes címemmel, mert nem tudtam, mennyire gondosan ellenőriznék az adataimat az okmányirodán, és nem buknék-e le a hamis igazolványommal. Viszont jól emlékeztem Sophiára, lassan kigömbölyödő alakjára, miután sikerült leszoknia, Whitney vörösesszőke hajára, Hope nevetésére meg Jessica ideges kuncogására. Emlékeztem Noémie csodálatos vonásaira, amiket feketeláb apjától és cseroki anyjától örökölt, emlékeztem Kathryn ritkán felvillanó mosolyára, ami mintha az egész helyiséget beragyogta volna. Emlékeztem Amber rikító, feltűnő szereléseire, amiknek mintái mindig ütötték egymást, de valahogy mégis összeillettek, mert annyira imádta őket. Nem kellett emlékeztetnem magam rájuk,
nem kellett erőlködnöm, hogy el ne felejtsem őket, mert mindannyian kitörölhetetlenül éltek a memóriámban. Ugyanakkor szíves örömest elfelejtettem volna anyám meg apám arcát, a nagyi tapadós kezeslábasait, szinte mindenkit a New York előtti életemből. De sajnos rájuk is emlékeztem, ahogy ködösen szintén rémlettek nekem a nénikéim, bácsikáim és unokatestvéreim, meg a rohangászás a többi gyerekkel, a bonyolult játékaik, amiknek sosem fogtam fel a szabályait, meg a pózolás olyan fotókhoz, amiket sosem láttam. Egyszerűen csak emlékeztem a múltamra, emlékeztem az emberekre. Még arra is emlékeztem, amit inkább szerettem volna elfelejteni. Bliss meg én felültünk, de egyszerre vissza is kucorodtunk a kőre, amikor kinyílt egy ajtó a Kert túlsó végében, és zseblámpa fénye pásztázott körbe. – Mi a fasz? – suttogta Bliss, én pedig ugyanolyan értetlenül bámultam. A Kertész éppen Danelle szobájában tartózkodott, vigaszt keresett nála, és a saját felfogása szerint vigaszt is nyújtott neki, amiért ő volt a hunyó Evita legutolsó bújócskájánál. Még ha kifelé is tartott volna már a Kertből, neki sosem volt szüksége zseblámpára. Ahogy Averynek sem, akit az apja amúgy is eltiltott tőlünk átmenetileg, miután eltörte Pia karját, így még két hétig be sem tehette a lábát a Kertbe. Lorraine szintén nem lehetett, mivel ő ilyenkor már aludt vagy épp álomba sírta magát. Volt egy csengő a gyengélkedőn, ami jelzett a nő szobájában meg a konyhában, ha el kellett látnia valamelyikünket. Az alak talpig feketébe volt öltözve, ami jó ötletnek tűnhetett, amíg rá nem tévedt az egyik fehér homokkal felszórt ösvényre. Óvatosan mozgott, minden egyes lépés előtt körbepásztázott a zseblámpával, és látszott rajta, hogy mindent megbámul.
Első pillantásra biztos voltam benne, hogy a behatoló férfi, nem is tudom, miért. Talán a mozgása és tartása alapján. Vagy azért, mert olyan idióta volt, hogy zseblámpát hozott magával az éjszakai betöréshez. – Szerinted mit csináljunk, hogy ne kerüljünk bajba? – suttogta a fülembe Bliss. – Próbáljuk kideríteni, ki ez, vagy inkább ne is törődjünk vele? Rádöbbentem, hogy én nagyon is sejtem, ki lehet ez, de ígéretet tettem a Kertésznek, miszerint senkinek sem szólok a családjáról. Nem mintha egy sorozatgyilkosnak tett ígéret sokat nyomna a latban, de akkor is. Szinte soha nem tettem ígéreteket, egyszerűen azért, mert mindig is úgy éreztem, hogy ha egyszer a szavamat adom, akkor muszáj betartanom. De mi a francért tört be a Kertész kisebbik fia a belső üvegházba? És mit jelentett – mit jelenthetett – ez ránk nézve? Az első kérdésre szinte azonnal tudtam a választ, amint eszembe jutott, hiszen ugyanebből az okból másztam meg én azokat a fákat szinte minden délután, hogy kileshessek a való világba, Odakintre, az üvegen túlra. Kíváncsiságból, többek között, legalábbis az én részemről. A fiút valószínűleg csupán a kíváncsiság hajtotta. Ami a második kérdést illeti… Tudtam, hogy ha rossz döntést hozunk, azzal a lányok életét veszélyeztetjük. Arra gondoltam, hogy ha a srác csupán a Kertben nézne körül, abból még nem lenne baj – ez csak egy elkülönített kis résznek tűnhetett a nagyobb üvegházban, önmagában nem lett volna gyanús –, de féltem, hogy ha bejut a folyosókra, akkor… Akkor talán meglátná a halott lányokat, és kihívná a rendőrséget. De talán mégsem riasztaná a zsarukat, és akkor aztán Bliss meg én utólag magyarázkodhatnánk a Kertésznek, miért nem
csináltunk semmit, amikor megláttunk egy behatolót. Halkan káromkodtam, majd lecsúsztam a kőről, és leguggoltam mögötte. – Maradj itt, és tartsd szemmel a csávót! – súgtam Blissnek. – És mit csináljak, ha csinál valamit? – Sikolts! – Te mire készülsz? – Szólok a Kertésznek, hadd legyen az ő baja! Bliss a fejét csóválta, de nem próbált megállítani. Láttam a szemében, hogy ugyanúgy tisztában van a szorult helyzetünkkel, mint én. Nem kockáztathattuk mindenki életét annak reményében, hátha ez a fiú jobb, mint az apja meg a bátyja. És amúgy sem most láttam volna először a Kertészt együtt valakivel. Általában bent maradt az aktuális lánnyal egy szobában, ám néha… Na, igen. Mint mondtam, alapvetően rendkívül higgadt ember volt, de nem mindig bírt magával. A lehető legóvatosabban másztam le a szikla túlsó felén, ahol sokkal kevésbé volt meredek az emelkedő, mint a többi, szinte függőleges oldalon. Amikor leértem a talajszintre, a homok eltompította a lépteim dobogását, és elég lassan mozogtam ahhoz, hogy fröcskölés nélkül gázoljak a patakba. Beosontam a barlangba, és a hátsó folyosóhoz siettem, majd beléptem Danelle szobájába. A Kertész már visszavette a nadrágját, az ingét meg a cipőjét viszont még nem. Az ágy szélén üldögélt, és Danelle göndör, vörösesbarna fürtjein húzkodta a hajkefét, amivel úgy felborzolta őket, hogy sörényként keretezték a lány arcát. Danelle mindannyiunknál jobban gyűlölte a pasas hajmániáját, mert a fésülgetéstől az övé mindig csak kezelhetetlenné vált. Mindketten felnéztek, amikor betoppantam a szobába. Danelle értetlensége tükröződött a Kertész arcán, csak épp haraggal
vegyítve. – Bocsánat – suttogtam –, de fontos. Danelle felvont szemöldökkel bámult rám. Amikor négy évvel ezelőtt a Kertben kötött ki, azt hitte, hogy ha benyal a Kertésznek, akkor talán hazajuthat, így került az arcára is pillangószárny, piros és lila maszkként. Ám az évek múltával elfásult, és átváltott a „hagyni a rohadéknak, hogy csináljon, amit akar, csak nem részt venni benne” hozzáállásra. Tudtam, mire kíváncsi, ám válaszul csupán vállat vontam. Meg akartam várni, hogyan alakulnak a dolgok, mielőtt eldöntöm, eláruljam-e a többieknek, mi történt. A Kertész belépett a cipőjébe, megragadta a pólóját, és utánam jött, ahogy visszahátráltam a folyosóra. – Mi a… – Van valaki a Kertben – szóltam közbe, amilyen halkan csak tudtam. – Azt hiszem, a kisebbik fiad az. Elkerekedett a szeme. – Hol van? – A tó közelében volt, amikor bejöttem, hogy szóljak neked. Felkapta az ingét, és intett, hogy gomboljam be neki, miközben végigszántott a haján az ujjaival, így kevésbé tűnt ziláltnak. Az oroszlánszagát illetően viszont megszívta, mert azzal nem volt mit tenni. Amikor elindult a folyosón, követtem. Elvégre nem tiltotta meg. Legalábbis addig nem, amíg el nem értünk az egyik kijárathoz, és meg nem látta a fiát a saját szemével. A srác még mindig pásztázott a hülye zseblámpával. A Kertész hosszú ideig figyelte a fiát szó nélkül, és nem bírtam megfejteni az arckifejezését. Aztán a vállamra tette a kezét, és a földre mutatott, ami vagy azt jelentette, hogy „Ül!” vagy azt, hogy „Marad!” Nem olyan szuka voltam, aki parancsszóra lekushad, ezért úgy értelmeztem a gesztust, hogy maradjak ott, ahol vagyok. A
Kertész láthatóan megelégedett ezzel, és továbbment. A folyosóról figyeltem, ahogy kilépett az udvarra, látszólag nyíltan, habozás nélkül. Hangja lövésként törte meg a szinte teljes csöndet. – Desmond! A srác feléje kapta a fejét, és elejtette a zseblámpát. A műanyag nagyot reccsent, ahogy a lámpa lepattant egy kőről, aztán a homokra esett, a fénye pislákolt, majd kihunyt. – Apa! A Kertész benyúlt a zsebébe, és pillanatokkal később leereszkedtek a falak a folyosó másik oldalán, bezárva a lányokat a szobájukba, valamint elrejtve az üvegtartályokat. Bliss meg én így idekint rekedtünk, ő a szikla tetején, én meg a folyosón. És még csak nem is szóltam a Kertésznek, hogy Bliss odafönt van. Francba! A falnak dőltem, és vártam. – Mi a fenét keresel te itt? Megmondtam neked, hogy a belső üvegházba nem jöhetsz be! – Én csak… Hallottam, hogy Avery erről a helyről beszél, és én csak… Én csak meg akartam nézni. Ne haragudj, hogy nem fogadtam szót, apa! Nehéz volt megsaccolni a srác korát a hangja alapján. Elég magasan szólt, emiatt a fiú nagyon fiatalnak tűnt. Tisztán hallatszott rajta, hogy feszeng és szégyelli magát, de nem az volt a benyomásom, hogy félne is. – Egyáltalán hogy jutottál be ide? És vajon kijuthat ugyanúgy egy Pillangó? A fiú – vagyis Desmond, ezek szerint – habozott. – Néhány héttel ezelőtt láttam, ahogy Avery fölemelt egy fedőlapot a belső üvegházba vezető ajtó mellett – mondta végül. – Amint észrevett engem a közelben, visszacsukta, de még pont
láttam, hogy egy számzár van alatta. – Aminek kinyitásához tudni kell a kódot, szóval, hogyan jutottál be? – Avery ugyanazt a három jelszót használja mindenhez. Egyszerűen csak végigpróbálgattam azokat. Volt egy olyan érzésem, hogy Avery nagyon sürgősen kénytelen lesz kitalálni egy negyedik jelszót. Nekünk szigorúan tilos volt a Kert bejáratának közelében ténferegnünk. A zárt ajtót övező részen volt Lorraine szobája, Avery játszószobája – legalábbis mielőtt az apja kiürítette –, a gyengélkedő, a konyha meg az étkező, valamint a tetoválós szoba, ahonnan a Kertész lakosztálya nyílt, és még pár helyiség, amiknek ugyan nem tudtuk biztosan a rendeltetését, de azért sejtettük. Bármit is művelt a Kertész azokban a szobákban, ott haltak meg a Pillangók. Nem volt szabad túlmennünk a konyhán vagy figyelnünk a bejáratot és a környékét, ráadásul a Kertész meg Avery mindig ügyeltek rá, hogy csak akkor menjenek ki, ha nem akadt a közelben egyetlen Pillangó sem, aki láthatná őket. – És mégis mit képzeltél, mit fogsz itt találni? – faggatta a srácot a Kertész. – Egy… Egy kertet – válaszolta a fia lassan. – Én csak látni akartam, mitől olyan különleges. – Attól, hogy privát, legalábbis az volt – sóhajtotta az apja. Kíváncsi lettem, vajon valójában ezért volt-e hajlandó eltüntetni a barlangból a kamerát meg a mikrofont: mivel elég nagy becsben tartotta a saját privát szféráját ahhoz, hogy megengedje, hadd tegyünk úgy, mintha nekünk is lenne. – Ha valóban a pszichológusi pályára kívánsz lépni, Desmond, akkor meg kell tanulnod tiszteletben tartani mások privát ügyeit. – Igen, de ha egy páciensemnek lelki egyensúlyzavart okoznának az elhallgatott privát ügyei, akkor szakmai
kötelességem volna azt tanácsolni neki, hogy beszélje ki magából a titkait. Érdekes, Whitney sosem említett ilyen etikai ügyeskedést, amikor a pszichológiaóráiról mesélt. – Ez esetben viszont szakmai kötelességed lenne megőrizni a páciensed titkait – emlékeztette a Kertész. – Na, menjünk! – Te itt szoktál aludni? – Néha. Menjünk, Desmond! – Miért? Az ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem magam. Ritka öröm volt azt hallani, hogy a Kertész totál ledöbben. – Azért, mert békésnek találom – válaszolta végül. – Fogd a zseblámpádat! Visszakísérlek a házba. – De… – De micsoda? – csattant fel az apja. – Miért tartod ekkora titokban ezt a helyet? Hiszen csak egy kert. A Kertész egy darabig nem válaszolt, és tudtam, hogy a lehetőségeit mérlegeli. Mondja el az igazat, és reménykedjen benne, hogy a fia vevő lesz rá, titokban tartja? Vagy hazudjon, és kockáztassa, hogy az igazság előbb-utóbb mégis napvilágra kerül, mert ha a fia egyszer szófogadatlan volt, ismét annak bizonyulhat? Netán valami rosszabbra gondolt? Arra, hogy talán a saját fia is ugyanolyan eldobható, mint egy Pillangó? – Ha elárulom neked az igazat, akkor teljes titokban kell tartanod – mondta végül. – Egyetlen szót sem szólhatsz róla ezeken a falakon kívül. Még a bátyáddal sem beszélhetsz minderről. Egyetlen szót se senkinek, megértetted? – I-igenis. – Még mindig nem félelem érződött a srác hangjából, de kihallottam belőle valami mást, kissé éleset és kétségbeesettet.
A fiú azt akarta, hogy az apja büszke legyen rá. Egy évvel azelőtt a Kertész arról mesélt nekem, milyen büszke a felesége a kisebbik fiukra, de azt nem hangsúlyozta külön, hogy ő maga is így érezne. Szerintem nem hangzott csalódottnak, de talán a fiú anyjából mindig úgy sugárzott a büszkesége, hogy ahhoz képest az apjáét nehéz volt érzékelni. Vagy talán az apja egyszerűen csak nem osztogatta a dicséretet, amíg úgy nem érezte, hogy a fiú valóban rászolgált. Számos magyarázat jöhetett szóba, de egy biztos: ez a srác azt akarta, hogy az édesapja büszke legyen rá, szerette volna, ha az örege bevonja a privát ügyeibe. Buta, buta fiú. Ekkor egyre halkuló, távolodó lépteket hallottam. Maradtam ott, ahol voltam, hiszen nem mehettem sehova, amíg föl nem emelkedtek a falak. Egy-két perccel később a Kertész megjelent a folyosó túlsó végén, és odaintett magához, én pedig engedelmeskedtem, mint mindig. A férfi szórakozottan megsimogatta a hajamat, amit laza kontyba fogtam. Gondolom, megnyugtatta a szokásos gesztus. – Gyere velem, kérlek! Kivételesen megvárta, amíg bólintok, aztán a derekamra simította a kezét, és gyengéden elindított a folyosón a tetoválós szoba felé. Nyitva volt az ajtó, a felszerelés műanyag porfogóval letakarva várta, hogy sorra kerüljön a következő lány. A helyiségbe lépve a Kertész elővett a zsebéből egy kis távirányítót, és megnyomott egy gombot, mire bezárult mögöttünk az ajtó. A szoba túlsó felében nyitva volt a férfi lakosztályába vezető átjáró. Bementünk, és a számzár pittyegett, ahogy az ajtó becsukódott utánunk. A Kertész fia a könyvespolc előtt állt, és megfordult, amikor meghallotta a zár kattanását. A döbbenettől eltátott szájjal bámult rám. Ilyen közelről jól láttam, hogy az apja szemét örökölte, de
alapvetően az édesanyjára ütött. Karcsú termetű volt, az ujjai hosszúak és elegánsak. Eszembe jutott, mit mondott róla az apja, és arra gondoltam, hogy ez tényleg zenésznek való kéz. Még mindig nem voltam biztos benne, hány éves lehet. Talán velem egykorú, vagy kicsit idősebb. Én nem tudtam olyan ügyesen megsaccolni mások korát, mint a Kertész. Az apja az olvasólámpa melletti fotelra mutatott. – Ülj le, kérlek! – Ő maga a kanapén foglalt helyet, engem pedig leültetett maga mellé, miközben gondosan ügyelt, hogy a fia ne pillanthassa meg a hátamat. Felhúztam a lábamat, és a puha párnáknak dőltem, a kezemet összekulcsoltam az ölemben. A Kertész fia még mindig velünk szemben állt, és engem bámult. – Desmond, ülj már le! A srácnak összecsuklott a lába, és lerogyott a fotelba. Próbáltam rájönni, hogy ha kitálalnám a szörnyű igazságot ennek a döbbent fiúnak, vajon elég gyorsan ki tudná-e hívni a rendőrséget, mielőtt az apja megölne engem. Ám azt sem tartottam volna lehetetlennek, ha az apja egyszerűen kinyírná őt, hogy elhallgattassa. Igazából az a gond a pszichopatákkal, hogy az ember sosem tudhatja, hol húzzák meg a határt. Sehogy sem tudtam eldönteni, vajon megéri-e kockáztatnom, és végül azért nem vállaltam a rizikót, mert a többi lányra gondoltam. Az egész Kert egy központi rendszerből nyerte a levegőt. Ahhoz, hogy mindannyiunkkal végezzen, a Kertésznek nem volt más dolga, mint valami rovarirtót vagy ilyesmit juttatni a levegőnkbe. Elvégre nyilván raktáron tartott mindenféle vegyszert az üvegházak gondozásához. – Maya, bemutatom Desmondot. Harmadéves a Washington Egyetemen – szólt a Kertész. Ez megmagyarázta, miért csak a hétvégéken sétált a szüleivel a srác. – Desmond, bemutatom Mayát. Itt él, a belső kertben.
– Itt… Itt él? – Itt él – erősítette meg az apja. – Ahogy mások is. – A Kertész előrehúzódott a kanapé szélére, kezét lazán összekulcsolta a térde között. – A bátyád és én az utcán tengődő lányokat mentünk meg azzal, hogy elhozzuk őket ide, ahol jobb életük lehet. Etetjük és ruházzuk őket, szépen gondoskodunk róluk. Csak nagyon kevés olyan lány akadt köztünk, aki az utcán élt volna, mielőtt a Kertész elrabolta, a megmentésünkről pedig a szó semmilyen értelmében nem lehetett beszélni, a többit viszont egy bizonyos torz nézőpontból akár igaznak is lehetett tekinteni. Elvégre úgy tűnt, hogy a Kertész soha nem gondolt saját magára gonosztevőként. – Édesanyád semmit nem tud erről, és soha nem is tudhat. Túlságosan megerőltetné a szívét annak a terhe, hogy ennyi emberről kell gondoskodnunk. – Hihetetlen, mennyire komolynak, mennyire őszintének hangzott a pasas. És a saját szememmel láttam, ahogy a fia beveszi a dumáját. Megkönnyebbülés ült ki az arcára, elűzte a pillanatnyi elszörnyedést, miszerint az apja talán egy kis háremet tart fenn magának a titkos kertjében. Buta, buta fiú. Tudtam, hogy előbb-utóbb rá fog jönni az igazságra. Biztos voltam benne, hogy amint meghallja majd az egyik lány sírását, amint meglátja egyikünk szárnyát, amint legelőször fölemelkednek a falak, és előbukkannak a halott Pillangók a gyantával teli üvegtartályokban, rögtön felfogja, mi folyik itt. Egyelőre azonban mindent bevett, amit az apja állított. És tartottam tőle, hogy talán mire rádöbben a szörnyű valóságra, már nyakig benne lesz ő is, így nem fog helyesen cselekedni. Majdnem egy órán át ültünk hármasban abban a szobában, miközben a Kertész elmagyarázta a helyzetet a maga verziójában,
és időnként rám nézett, hogy bólogassak meg mosolyogjak. Megtettem, mert ugyan felfordult tőle a gyomrom, de akárcsak Bliss, én sem akartam még meghalni. Nem igazán tudtam úgy reménykedni, ahogy Johannát tanította az édesanyja, de ha lehetett még hátra néhány évem, akkor le akartam élni őket, még így is. Rengeteg lehetőségem volt már, hogy feladjam, hogy bedobjam a törülközőt, de mindig kitartottam. Ha eddig ellen tudtam állni az öngyilkosság kísértésének, akkor eszem ágában sem volt most önként a hurokba dugni a fejem. Végül a Kertész a karórájára nézett. – Már majdnem hajnali kettő – sóhajtotta. – Neked pedig kilencre az egyetemen kell lenned, Desmond. Gyere, visszakísérlek a házba. És ne feledd: egy szót se senkinek, még Averynek se, hacsak nem itt vagytok mindketten. Majd kapsz saját kódot, ha meggyőztél róla, hogy rád bízhatok ekkora felelősséget. Én is felálltam volna, ám amint leraktam a lábamat a padlóra, a Kertész finoman intett, mire visszasüppedtem a kanapéra. Úgy tűnik, mégiscsak olyan szuka voltam, aki parancsszóra lekushad. A Kertész Pillangónak nevezett minket, de valójában jól idomított kutyák voltunk. A kanapén maradtam, pontosan úgy, ahogy a férfi otthagyott, még azért sem keltem fel, hogy körbejárjak a lakosztályban. Nem volt sem ablak, se másik ajtó, így nem láttam értelmét. Persze láttam már az egész helyiséget, de ezúttal nem a fájdalom és a sokk homályán át néztem. Ez a Kertész privát területe volt, még inkább, mint maga a Kert. Itt még a Pillangóknak sem volt semmi keresnivalójuk. Akkor én vajon mi a francot kerestem ott? Pláne így, hogy a Kertész nem volt jelen?
Kábé fél órával később tért vissza. – Fordulj meg! – parancsolt rám érdes hangon, ahogy lerángatta a ruháit, és hanyagul a szőnyegre dobta őket. Engedelmeskedtem, mielőtt megláthatta volna az arckifejezésemet, és a kanapén térdelve hátat fordítottam neki. A Kertész letérdelt mögém, remegő ujjakkal és az ajkával végigkövette a tetoválásom minden egyes vonalát, én pedig ösztönösen tudtam, hogy most bukik ki belőle egyrészt a feszültség, amiért el kellett mondania a fiának az igazat, másrészt pedig az izgalom, mivel a kisebbik gyereke talán gyengédebb érdeklődést mutat majd a Pillangói iránt, mint a nagyobbik. A ruhám kapcsaihoz nyúlt, és mivel nem sikerült első vagy második próbálkozásra kikapcsolnia őket, egyszerűen széttépte rajtam az anyagot, így cafatokban lógott rólam a fekete selyem. „Eltűnt reményem csillaga, mindegy, nappal vagy éjszaka, való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán. Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő furcsa álom.”{3} Ám ekkorra már másfél éve voltam a Kertben, és még Poe sorainak felidézése is inkább megszokás volt, mint hatásos figyelemelterelés. Egyáltalán nem sikerült nem tudomást vennem arról, hogy mit művel a pasas, éreztem a mellkasáról a hátamra fröccsenő izzadságot, hallottam a nyögését, valahányszor még közelebb rántott magához. Nagyon is tudatában voltam minden próbálkozásának, hogy reakciót váltson ki belőlem, és érzékeltem, amint a testem elárult, valahányszor csak engedelmeskedett neki, mert én soha nem voltam elég rémült, ő pedig soha nem volt elég brutális ahhoz, hogy teljesen ledermesszen. Még azután is, hogy úgy tűnt, végzett, ott maradt, ahol volt, és lágyan fújkálta a hátamat a szárnyam körvonala mentén. Miután
körbeért, újrakezdte, ezúttal leheletfinom csókokat hintve a bőrömre a szárny kerületén. Azután megismételte az egész rituálét, én meg arra gondoltam, milyen rohadt igazságtalan, hogy ki tudja miért, pont pillangókat csinált belőlünk. Hiszen az igazi pillangók el tudnak repülni, jó messzire. A Kertész Pillangói legfeljebb zuhanni tudtak, és még azt is csak ritkán.
A lány előhúzza a zsebéből a szájfényt, és remegő kézzel ismét bekeni az ajkát. Az éberen figyelő Victor látja, hogy a gesztus segít Inarának felvértezni magát romokban heverő méltósága maradékával. Az ügynök elkönyveli magában, hogy hálás köszönettel tartozik a lányának a figyelmességéért. Ez az egyszerű kis dolog nyilvánvalóan sokkal többet jelent Inarának, mint azt a férfi valaha is gondolta volna. – Szóval, így ismerkedtem meg Desmonddal – mondja Inara egy perc hallgatás után. Eddison a homlokát ráncolva pillant le a fényképekre és egyéb papírokra. – Hogy volt képes az a… – Azok, akik elég elszántan akarnak hinni valamiben, általában képesek meggyőzni magukat – feleli a lány vállat vonva. – Desmond arra vágyott, hogy az apjának legyen valami jó, észszerű magyarázata, és amikor a Kertész szolgált neki egy látszólag ilyennel, a fia hinni akart benne, így hát nem kérdőjelezte meg. Legalábbis egy ideig. – Azt mondtad, hogy akkor már másfél éve voltál a Kertben – mormolja Victor. – Hogyan tartottad számon az időt?
– Eleinte sehogy. Aztán váratlan ajándékot kaptam az első évfordulómra. – Blisstől? – Averytől.
Azt a bizonyos legelső alkalmat követően Avery alaposan megkapta a magáét az apjától azért, amit velem és Giselle-lel tett. Ezután Avery mindössze kétszer nyúlt hozzám, csakis az apja külön engedélyével, és azzal a fenyegetéssel, hogy bármi durvaságot művel velem, azt ő maga is kénytelen lesz elszenvedni. Többet nem pofozott vagy fojtogatott, és nem kötözött meg annál jobban, hogy hátrafogta a kezemet, de azért értett hozzá, hogyan tegye másképpen fájdalmassá a dolgokat. Mindkét ilyen alkalom után majdnem egy hétig a kiszáradás fenyegetett, mert annyira fájt a pisilés, hogy igyekeztem a lehető legkevesebbszer kitenni magam neki. Avery azonban továbbra is folyton engem figyelt, valószínűleg ugyanúgy, ahogy Desmond leste a belső üvegházra vonatkozó jeleket, míg végül be nem jutott a Kertbe. Az apja megtiltotta Averynek, hogy hozzám érjen, amivel csak még érdekesebbé és kívánatosabbá tett a fia szemében. Amikor negyedszer kellett elviselnem Averyt, ugyanúgy kezdődött a dolog, mint az előző pár alkalomnál: a Kertész eljött hozzám, és elmagyarázta, hogy Avery engedélyt kért tőle, hadd lehessen velem, de ugyanúgy, mint addig, az apja most is megszabta neki a határokat. A Kertész így próbált megnyugtatni minket, ha Averyről volt szó. Továbbra se mondhattunk nemet egyiküknek sem, mert az felbosszantotta volna a fogvatartónkat,
de úgy gondolta, nyugtatólag hat ránk a tudat, hogy a fia nem bánthat minket büntetlenül. Azt a tényt, hogy mire Avery büntetést kapna, addigra már úgyis megnyomorítana vagy megölne minket, nem igazán találtuk megnyugtatónak, ám a Kertész mintha soha nem érzékelte volna ezt az ellentmondást. Vagy talán mégis, csak nem volt hajlandó komolyan venni az aggodalmunkat. Mintha tényleg elhitte volna, hogy gondoskodik rólunk, hogy jobb életet biztosít számunkra, mint amilyenben Odakint részünk volt. Így hát nem kimondottan megnyugtatva, de engedelmesen követtem Averyt a játszószobájába, és figyeltem, ahogy bezárta az ajtót. Levettem a ruhámat, amikor erre utasított, és hagytam, hogy a falhoz bilincseljen, majd bekösse a szememet, a kelleténél jóval szorosabban. Addigra már áttértem Poe prózájára, mert sokkal nagyobb kihívás olyan szöveget memorizálni, ami nem rímel, így hát felidéztem Az áruló szív- ből annyit, amennyit csak tudtam, és felkészültem, hogy elmondjam magamban. Az apjával ellentétben Avery nem volt a bemelegítés vagy az előjáték híve, nem törődött azzal, hogy felkészítsen minket, vagy ha más nem, legalább síkosítót használjon, mert pontosan azt élvezte, ha minél több fájdalmat okozhatott nekünk. Nem lepett meg, hogy azonnal nekem esett. Az viszont meglepett, hogy amikor a sztorinak úgy a negyedénél járhattam, Avery elhúzódott tőlem, mielőtt még végzett volna. Hallottam, ahogy átment a helyiség túlsó felébe, ahol a játékszerei legtöbbjét tartotta, ám telt-múlt az idő, és nem jött vissza hozzám. Aztán valami enyhe szag ütötte meg az orromat, és egyre erősödött. Nem tudtam beazonosítani, mi lehet, olyasmi volt, mint az állott kávé vagy a tűzön hagyott fazék, miután elforrt belőle a víz. Végül meghallottam Avery lépteinek dübörgését a hideg fémpadlón, amint visszatért, megállt előttem,
aztán atyaúrisen, iszonyatos fájdalom öntött el, ahogy a csípőmhöz nyomott valamit, ami égetett és a húsomba mart. Még soha életemben nem éreztem ilyen kínt, olyan erővel gyötört, mintha mindenemet abba az egyetlen pontba húzta volna össze, és megpróbálta volna szétzúzni. Felsikoltottam, elszorult a torkom, ahogy kitört belőlem a fájdalmas hang. Avery röhögött. – Boldog évfordulót, te öntelt kurva! Kivágódott az ajtó, és Avery elfordult tőlem, de hiába vette le rólam az eszközt, a kín nem enyhült, elakadt tőle a lélegzetem, így fulladozva abbahagytam a sikoltozást. Hangokat hallottam a szobában, de nem bírtam értelmezni őket. Felhördültem, próbáltam levegőhöz jutni, ám úgy éreztem, mintha a tüdőm bemondta volna az unalmast. Aztán valaki a csuklómon meg a bokámon lévő béklyóhoz nyúlt, és összerezzentem. – Én vagyok, Maya, csak én. – Felismertem a Kertész hangját, aztán az érintését, amint levette a szememről a takarást, hogy láthassam. Avery ájultan terült el mögötte a padlón, egy fecskendő remegett a nyakában. – Borzasztóan, szörnyen sajnálom, eszembe se jutott, hogy… Avery mostanában nem volt olyan… Nagyon sajnálom. Avery soha, de soha többé nem nyúlhat hozzád. Az eszköz a fia mellett hevert a földön. Amikor megláttam, a nyelvembe haraptam, hogy ne legyen úrrá rajtam a hányinger. A Kertész eloldozott, és kis híján megint felsikoltottam, amikor megpróbáltam tenni egy lépést. A férfi a karjába vett, és ölben cipelt ki Avery játszószobájából, majd eltántorgott velem a folyosón a gyengélkedőig. Szinte ledobott a keskeny fekhelyre a nagy
sietségben, hogy megnyomja a Lorraine-t hívó gombot. Aztán letérdelt mellém, két kézzel szorongatta a kezemet, és újra meg újra elismételte, mennyire sajnálja, még azután is, hogy Lorraine lihegve berohant a szobába, és munkához látott. Annyi jó legalább származott a dologból, hogy ezután hosszú ideig nem kellett elviselnem Averyt, az apja pedig teljesen kiürítette a játszószobáját. Azonban a Kertész nem tilthatta el végleg a fiát a Pillangóktól – szinte csakis a Kerttel tudta kordában tartani Averyt –, így a többi lányt továbbra is bánthatta, a maga egyéb módjain. Ennyit a „minden rosszban van valami jó” szarságról.
Victor nem akarja tudni. Nagyon, de nagyon nem akarja tudni, és látja a társa arcán, hogy Eddison is ugyanígy van vele. Ám muszáj tudniuk. – A kórházban nem mondtak erről semmit. – Mert maguk iderángattak, mielőtt még sor kerülhetett volna a nőgyógyászati vizsgálatra. Victor mély levegőt vesz, hogy lehiggadjon, és szinte fütyülve fújja ki. – Inara! A lány szó nélkül feláll, és fölhúzza a hasán a kardigánt meg a spagettipántos felsőket, így láthatóvá válnak a különféle égései meg egyéb sebei, az oldalán pedig varratok húzódnak. A farmere eleve nincs is begombolva. Inara lehúzza a cipzárt, aztán baloldalt bedugja a hüvelykujját a farmere meg a zöld csíkos bugyija alá, és eléggé lehúzza az anyagot ahhoz, hogy a két ügynök láthassa a csípőjét.
Élénk rózsaszín, vastagon redőzött heg éktelenkedik a csípőcsontja mellett. Csupán a szárny széle halványult és fehéredett el egy kicsit. A lány rájuk villantja féloldalas mosolyszerűségét. – Azt mondják, három az igazság. Három pillangó egy megtört lánynak: egy a személyisége miatt, egy a tulajdon jeléül, és még egy puszta aljasságból. Inara megigazítja a ruháját és visszaül, kivesz egy sajtos kiflit a dobozból, amiről eddig megfeledkeztek a házi fahéjas csiga miatt. – Nem kaphatnék esetleg egy kis vizet? Valaki válaszul megkocogtatja az üveg másik oldalát. Victor úgy gondolja, hogy valószínűleg Yvonne lehetett az. Mert könnyebb, ha az embernek van valami dolga. Kinyílik az ajtó, ám az egyik férfi technikus lép be, és három üveg vizet dob oda Eddisonnak, majd kimegy. Eddison átad egyet a társának, aztán letekeri egy másikról a kupakot, és leteszi Inara elé. A lány lepillant sérült kezére, majd a csavaros műanyag kupakra, és hálásan biccent. Nagyot húz az üvegből. Victor a fiatalember fotójáért nyúl, és lerakja az asztal közepére. – Mesélj nekünk Desmondról a Kertben, Inara! A lány a szemére tapasztja a kezét. A rózsaszín, vörös és lila zúzódásoktól egy pillanatra úgy tűnik, mintha maszkot viselne. Egy pillangó maszkját. Victor megborzong, de aztán átnyúl az asztal fölött, és gyengéden lejjebb húzza a lány karját. Inara kézfejére simítja a tenyerét az asztallapon, bár vigyáz, hogy ne nyomja meg az égési sérüléseket, és kivárja, amíg a lány rálel a megfelelő szavakra. Néhány percnyi hallgatás után Inara elfordítja a kezét, és megszorítja az ügynök csuklóját. A férfi viszonozza a gesztust.
– Desmond egy ideig nem jött rá, mi folyik valójában a Kertben – szól Inara, az ügynök kezét bámulva. – Viszonylag hosszú ideig, ha úgy vesszük. Az apja gondoskodott erről.
A Kertész egy darabig nem adta meg a fiának a belépőkódot. Az első pár hétben Desmond csak az ő kíséretével jöhetett be a Kertbe, az apja szabta meg, mit láthatott és kivel beszélhetett. A Kertész Blisst például csak jóval később mutatta be a fiának, miután a férfinak lehetősége volt többször is hosszasan elmagyarázni a barátnőmnek, hogy mit szabad és nem szabad megmutatnunk vagy elárulnunk Desmondnak. A rinyálós és benyalós lányokat nem is engedte a fia szeme elé kerülni. Mi pedig, akiknek a Kertész megengedte, hogy találkozzunk Desmonddal, új ruhát kaptunk, olyat, ami eltakarta a hátunkat. Blissre rátört a röhögőgörcs, amikor megpillantotta a szobája előtt szépen összehajtogatva otthagyott ruhát. Lorraine osztotta ki az új ruhákat, és egy rövid időre végtelenül elégedettnek tűnt. Fogalma sem volt arról, hogy Desmond rábukkant a Kertre, így nem tudhatta, hogy a szerelésünk csupán átmeneti. Azt hitte, osztozunk a büntetésében, a számkivetettségében. Az új ruhánk egyszerű, de elegáns volt, mint minden más a szekrényünkben. A Kertész tudta mindannyiunk méretét, és valószínűleg Lorraine-t küldte el, hogy megvegye az új holmikat – annak dacára, hogy a nő pánikrohamot kapott már a Kert elhagyásának gondolatától is, mert csak itt érezte magát biztonságban –, mert másképp nem szerezhette volna be ilyen gyorsan. Persze ezek a ruhák is feketében pompáztak. Az enyém
felső része olyan volt, akár egy ujjatlan és galléros blúz, derékig gombokkal, amihez a széles, fekete, gumis öv alatt térdig érő, suhogó szoknyarész párosult. Titokban imádtam. Az új ruha elrejtette a szárnyunkat, ám a Kertész legnagyobb örömére rajtam továbbra is díszelgett egy pillangó. A fekete, törzsi tetoválás, amit a New York-i lakótársaimmal közösen csináltattunk, még mindig élénken virított a jobb bokámon. Arra az időre, amíg a szárnyunk egyébként sem látszott, még a hajunkat is úgy hordhattuk, ahogy csak akartuk. Bliss kiengedte göndör fürtjei zuhatagát, ami mindenbe belegabalyodott, én pedig egyszerű fonatba fogtam a tincseimet. Elképesztően pazar érzés volt. Az első két hétben Desmond engedelmesen kísérgette az apját, mindig udvarias és tisztelettudó volt, gondosan ügyelt rá, hogy a kérdéseivel ne tegye próbára a férfi türelmét. A Kertész mindannyiunkat alaposan kitanított, hogy mit válaszoljunk a fiának. Ha a korábbi életünkről kérdezett, lesütött szemmel arról kellett motyognunk, hogy a fájdalmas dolgokat jobb elfelejteni. Desmond számára nem tűnt furcsának ez a reakció, amíg már ötödszörre vagy hatodszorra nem hallotta ugyanazt a választ. Amiatt, hogy egyáltalán feltűnt neki a furcsaság, módosítottam az értelmességéről alkotott legelső benyomásomon. De csak egy kicsit. Elvégre még mindig bevette az apja meséjét. Desmond esténként jött el a Kertbe néhány órára. Nem mindennap, de elég gyakran, ha nem volt sok tanulnivalója, miután hazaért az egyetemről. Mialatt az öccse a Kerttel ismerkedett, Averyt teljesen kitiltotta onnan az apjuk, és a Kertész egyikünkhöz sem nyúlt, amíg Desmond köztünk volt. Természetesen a fia látogatásai előtt vagy után a férfi továbbra is kiélvezte a társaságunkat, de csak úgy ért hozzánk, hogy
Desmond ne vehesse észre a nyomát. Az üvegtartályban lévő lányokat folyamatosan eltakarták a falak, nem csak kívülről nézve nem lehetett belátni, hanem a szobák között is leereszkedett a sötét elválasztó. Heteken át nem kellett figyelnünk a halott Pillangókat, és habár bűntudatunk támadt, amiért igyekeztünk elfelejteni őket, lehetőleg tudomást sem venni róluk, azért mégiscsak csodálatos volt, hogy a látványuk nem emlékeztetett folyton az elkerülhetetlen halandóságunkra és halhatatlanságunkra. A Kertész kisebbik fia hasonló bevezetést kapott a Kertbe, mint ahogy Lyonette segített az új lányoknak beilleszkedni. Az első lépés az újonnan érkező megnyugtatása volt. Aztán szép lassan, fokozatosan kellett megismertetni őt a Kerttel. Nem volt szabad rögtön beszélni a tetoválásról, túl hamar szólni a szexről. Egyszerre egy részletet kellett bemutatni, aztán, ha az újoncnak már sikerült hozzászoknia ahhoz, akkor jöhetett a következő. Nekem többek között ezért nem sikerült olyan finoman bevezetnem az újoncokat, mint Lyonette-nek. Alapvetően maradtam a szokásos napirendemnél, akár a Kertben volt Desmond, akár nem. Délelőttönként a csajokkal beszélgettem a barlangban, ebéd előtt föl-alá futkostam, délután pedig olvastam a sziklán, vagy játszottam a többiekkel az udvaron. Ha Desmond eljött a Kertbe az apjával, általában végül a sziklán kötöttek ki, és velem beszélgettek egy ideig. Néha Bliss is velünk volt. De a barátnőm rendszerint inkább lemászott a szikláról, amint meglátta közeledni a két férfit, hogy ne kelljen elviselnie a társaságukat. Bármennyire is kedvelte Bliss heves és dacos természetét, a Kertész egyáltalán nem bánta, hogy a lány elkerülte Desmondot. Így kisebb volt a kockázat, hogy a fia rádöbbenjen az igazságra,
mielőtt még megfelelően felkészíthette volna. A gondosan felügyelt látogatások utolsó estéjén a Kertész elindította a beszélgetést velem meg Desmonddal, azután kettesben hagyott minket, visszasétált az ösvényen, és bement a folyosóra. Az üvegtartályok ugyebár még mindig el voltak zárva, és azt hiszem, hiányoztak neki. Ám a beszélgetés megakadt, nem sokkal azután, hogy a férfi elment, és mivel Desmond nem bírta kitalálni, hogyan folytassa – mert nyilvánvalóan nem az én felelősségem volt fenntartani a társalgást –, visszatértem az olvasáshoz.
– Most is az Antigonét olvastad? – kérdezi Eddison. – Nem, hanem a Lüszisztratét – feleli Inara mosolyogva. – Egy kicsit könnyedebb olvasmányra volt szükségem. – Nem hinném, hogy azt olvastam. – Nem csodálom; olyan sztori, amit jobban értékelne, ha lenne egy nő az életében. – Honnan veszed, hogy… – Ne már! Ilyen harapós és morgós, ennyire gorombán beszél mindenkivel, és most el akarj a hitetni velem, hogy van felesége vagy barátnője? A férfinak dühödten az arcába szökik a vér, de… Kezdi megtanulni a leckét. Nem hagyja, hogy a lány felcukkolja. Inara rávigyorog. – Ilyen könnyen feladja? – Egyesek keményen dolgoznak – vág vissza Eddison. – Próbálnál meg te randizgatni úgy, hogy bármikor behívhatnak melózni!
– Hanoveriannek bezzeg van felesége. – Ő még az egyetemen megnősült. – Eddison az egyetemen sem ért rá randizgatni – jegyzi meg Victor. – Lefoglalta, hogy letartóztattassa magát. A társa tarkóját pír lepi el. Inara felkapja a fejét. – Csak nem részegen randalírozott? Vagy talán paráználkodott? – Súlyos testi sértést követett el. – Vic… A rangidős ügynök azonban belefojtja a szót a társába. – A helyi zsaruk elszúrták a nyomozást a campuson történt sorozatos nemi erőszak ügyében. Lehetséges, hogy szándékosan: a gyanúsított a rendőrfőnök fia volt. Nem emeltek vádat ellene. Az egyetem nem indított fegyelmi eljárást. – Úgyhogy Eddison bosszút állt a srácon. Mindkét férfi bólint. – Önkéntes igazságosztóként. – A lány hátradől a széken, eltűnődő képet vág. – Mivel mások nem tettek igazságot, saját kezébe vette a dolgokat. – Az már rég a múlté – motyogja Eddison. – Tényleg? – Most a törvény nevében járok el. Nem tökéletes, de akkor is az a törvény, a mi törvényünk. Igazságszolgáltatás nélkül nincs rend, és nincs remény. Victor figyeli, ahogy a lány elmélázik ezen, alaposan megfontolja a hallottakat. – Tetszik, ahogy az igazságszolgáltatásról gondolkozik – mondja végül. – Csak épp nem vagyok biztos benne, hogy ez tényleg így működik. – Ez itt – kocogtatja meg az asztalt Eddison, a kihallgatásra
célozva –, ez is része az igazságszolgáltatásnak. Itt látunk hozzá, hogy kiderítsük, mi történt valójában. A lány halványan elmosolyodik. Aztán vállat von.
Olyan sokáig ültünk néma csöndben, hogy Desmond feszengeni kezdett, fészkelődött a nagy kövön, és lerángatta a pulóverét az üvegtetőről visszasugárzó melegben. Alapvetően tudomást sem vettem róla, amíg meg nem köszörülte a torkát, hogy jelezze, végre beszélni óhajt. Becsuktam a könyvet, az ujjammal jelezve, hol tartottam, és ránéztem. Hátrahúzódott. – Te, ööö… Te nem igazán szoktál kertelni, ugye? – Ez talán baj? – Nem… – felelte lassan, mintha nem egészen volna biztos ebben. Mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. – Mindabból, amit apám mond nekem, mégis mennyi totál kamu? Ezért már megérte megkeresnem a könyvjelzőmet. Becsúsztattam az oldalak közé, aztán óvatosan letettem a kötetet magam mögé a kőre. – Miből gondolod, hogy bármennyi is kamu belőle? – Túl görcsösen igyekszik bemagyarázni nekem. És… Hát, ez az egész privát területes dolog gyanús. Amikor kicsi voltam, apám bevitt a dolgozószobájába, megmutatott mindent, és elmagyarázta, hogy ha ott van, akkor muszáj nagyon keményen a munkájára koncentrálnia, így sosem szabad bemennem oda, mert megzavarnám. Megmutatta nekem azt a szobát. Ezt a helyet eltitkolta előlem, vagyis tudom, hogy ez valami egészen más. Teljesen feléje fordultam, törökülésben helyezkedtem el a
naptól felmelegített sziklán, úgy rendezve a szoknyámat, hogy eltakarja, amit kell. – Milyen értelemben más? Desmond példát vett rólam, olyan közel ült hozzám, hogy összeért a térdünk. – Tényleg megmentett titeket? – Nem gondolod, hogy ezt a kérdést inkább apádnak kéne föltenned? – Inkább olyasvalakinek tenném föl, aki talán elárulja nekem az igazat. – És szerinted én vagyok az a valaki? – Miért is ne? Nem szoktál kertelni. Önkéntelenül elmosolyodtam. – Az még nem jelenti, hogy őszinte vagyok. Talán mindössze annyit jelent, hogy kertelés helyett habozás nélkül, határozottan mondom a képedbe a hazugságot. – Ezek szerint szándékodban áll hazudni nekem? – Szándékomban áll közölni veled, hogy apádat kéne kérdezned. – Maya, valójában mit csinál itt az apám? – Desmond, ha úgy gondolnád, hogy az apád olyasmit csinál itt, ami helytelen, akkor mit tennél? – Vajon lehetett fogalma róla, milyen fontos volt nekem a válasza? – Én… Hát, én… – A srác a fejét csóválta, és kissé már nyírásra szoruló hajába túrt. – Azt hiszem, az attól függ, hogy pontosan mi az a helytelen dolog. – Miért, szerinted mit csinál itt? – Mármint azon kívül, hogy csalja anyámat? Ez jogos kérdés volt. Desmond ismét mély levegőt vett. – Szerintem apám azért szokott kijárni ide, hogy szexeljen
veletek. – És ha igen? – Akkor megcsalja édesanyámat. – Az édesanyád problémája, nem a tiéd. – Az apámról van szó. – Nem a párodról. – Miért nem vagy hajlandó kertelés nélkül válaszolni nekem? – Miért engem kérdezel, nem apádat? – Azért, mert nem biztos, hogy megbízhatok abban, amit mond. – Desmond elpirult, mintha valamiért szégyenletes lett volna, hogy megkérdőjelezte az apja szavát. – És miből gondolod, hogy bennem megbízhatsz? – A többiek mind bíznak benned. – Körbeintett a Kertben, arra a néhány lányra, akik elhagyhatták a szobájukat, ha Desmond itt volt. Ám a falak elzárták azokat a lányokat, akik az arcukra is pillangószárnyat kaptak, miután benyaltak a Kertésznek, azt remélve, hogy így talán kiszabadulhatnak. Elzárták a rinyálósokat meg a fásultakat meg – Bliss kivételével – az örökösen morcosakat. Elzárták a gyantába került több tucat lányt, illetve az elszórtan álló, még üres tartályokat, amikben nem jutott volna hely az összes még életben lévő Pillangónak, és egyikünk sem tudta, mihez kezd majd a Kertész, ha már nem lesz hova tennie minket. – Nem tartozol közénk – közöltem vele kereken. – Amiatt, aki vagy, ami vagy, soha nem is fogsz közénk tartozni. – Azért, mert kiváltságos helyzetben vagyok? – Több szempontból is, mint amit valaha fel tudnál fogni. A lányok azért bíznak bennem, mert bebizonyítottam nekik, hogy méltó vagyok a bizalmukra. Eszem ágában sincs ezt neked is bizonygatni.
– Szerinted hogyan reagálna apám, ha kérdőre vonnám? – Fogalmam sincs, de épp felénk jön az ösvényen, és megköszönném, ha nem előttem kérnél tőle magyarázatot. – Nem könnyű bármit is kérni tőle – motyogta. Azt tudtam, hogy ez miért igaz ránk, Pillangókra. Úgy gondoltam, a srác gyávaságát bizonyítja, ha ezek szerint őrá is igaz. Az apja ekkor odaért hozzánk, mosolyogva állt meg mellettünk. – Jól elbeszélgettetek, Desmond? – Igen. Mayával nagyon kellemes csevegni. – Ezt örömmel hallom. – A férfi keze megrebbent, mintha meg akarta volna érinteni a hajamat, ám az utolsó pillanatban erőt vett magán, és inkább megdörgölte az állát. – Ideje, hogy visszamenjünk édesanyádhoz, és leüljünk vacsorázni. Majd később benézek hozzád, Maya, és köszönöm, hogy szóval tartottad a fiamat. – Nincs mit. Desmond felállt, és az ajkához emelte a kézfejemet. Ne már! – Köszönöm mindazt, amit mondtál. – Nincs mit – ismételtem. Figyeltem, ahogy kimentek a Kertből. Tudtam, hogy hamarosan vacsorához fognak ülni Eleanorral és Averyvel, evés közben tökéletes, normális családként beszélgetnek majd, ügyet sem vetve a hazugságokra, amik ködként lepik be őket. Néhány perccel később hallottam, hogy Bliss odalép mellém. – Micsoda hülyegyerek! – horkant fel. – Talán. – Szerinted szólni fog a rendőrségnek? – Nem – válaszoltam vonakodva. – Nem hiszem, hogy szól nekik.
– Akkor tényleg hülye. Néha nehéz volt vitatkozni Bliss érvelésével, akármilyen sajátos volt is a logikája. Ám néha egy hülyének is megvolt a maga haszna.
– Miért gondoltad, hogy a fiú nem fog szólni a rendőrségnek? – Ugyanazért, amiért tudtam, hogy nem fogja föltenni az apjának a fontos kérdéseket – feleli Inara vállat vonva. – Azért, mert félt. Attól rettegett, mi lesz, ha a rendőrséghez fordul, és kiderül, hogy az apja magyarázata tényleg igaz. Vagy még rosszabb: mi van, ha az derül ki, hogy az édesapja hazudik? Lehet, hogy Desmond tényleg helyesen akart cselekedni, de alig múlt huszonegy. Hányan tudják ennyi idősen, mi a helyes? – Te még be se töltötted ezt a kort – hangsúlyozza Eddison, mire a lány bólint. – És nem is állítom, hogy tudnám, mi a helyes. Desmond mindenáron hinni akart az apjának. Nekem soha nem volt senkim, akiben ennyire hinni akartam volna. Soha nem volt ilyen nagy szükségem arra, hogy valaki az életemben büszke legyen rám. – Hirtelen elmosolyodik, lágyan, keserűen és kissé szomorúan. – Lotte viszont sokat aggódott emiatt. – Lotte? – Sophia kisebbik lánya. Emlékszem, egyszer, miután hajnali háromig dolgoztunk, Sophia aznap reggel fél kilenckor már a lánya sulijában volt, hogy megnézze az osztálya előadását. Azután mesélt róla nekünk, hogy végre szundított egy kicsit. – A mosolya szélesebb, őszintébb lesz, és Victor egy pillanatra úgy gondolja, hogy az igazi Inara Morrissey-t látja, a lányt, aki
otthonra talált abban a furcsa lakásban. – Jillie rettenthetetlen és magabiztos volt, olyan gyerek, aki habozás nélkül tudta belevetni magát bármibe. Lotte viszont egyáltalán nem. Ez talán óhatatlan azoknál a lányoknál, akiknek olyan nővérük van, mint Jillie. Na, mindegy. Szóval, aznap délelőtt a padlón ücsörögtünk, a dohányzóasztal körül, és a Takitól hozott mindenféle kaját eszegettük, amikor Sophia hazaért. Ledobta a ruháját, de olyan fáradt volt, hogy át se öltözött, csak odatotyogott hozzánk egy szál bugyiban, és lerogyott mellénk enni. A haja nagyjából eltakarta a tetkóját, a cicijét viszont alig. Lotte hetek óta izgult, nehogy elfelejtse a szövegét, újra meg újra elgyakorolta mindegyikünkkel, aki épp az édesanyjával tartott, hogy meglátogassa a kislányokat. Így hát mindannyian tudni akartuk, sikerült-e megjegyeznie azt a pár sort. Victor is végigült már jó néhány iskolai színielőadást. – És sikerült neki? – Félig-meddig. Jillie bekiabálta neki a maradékot a közönségből. – Inara mosolya megváltozik, elhalványul. – Soha nem voltam irigykedős típus, nem igazán láttam értelmét. De ami azokat a lányokat illeti, a kapcsolatukat egymással meg Sophiával… Rájuk tényleg volt értelme irigykedni. – Inara… – Taki kajáldája a metró meg az épületünk között volt – vált gyorsan témát a lány, és legyint égett, sérült kezével, mintha el akarná hessegetni az érzelgősséget. – Őrület, hogy mi mindenfélét lehetett ott kapni, sőt Taki bármi mást is elkészített az embernek, az se zavarta, ha a szomszédos ábécéből vittük át a hozzávalókat. Mivel az étteremben dolgoztunk a csajokkal, egyikünk sem akart főzni. Az iménti pillanat, amikor Victor többet is kihúzhatott volna belőle, már tova is szállt, ám az ügynök megjegyzi a múló
nyíltságot. Persze nem olyan naiv, hogy azt higgye, Inara bízik bennük. Inkább úgy sejti, hogy a lány nem szándékosan mutatta ki ennyire az érzelmeit. Bármit is leplez előlük Inara – és Victor egyetért a társával, biztosan rejteget valamit –, annyira koncentrál a titkára, hogy más dolgok véletlenül felszínre kerülnek. Victor kedveli Inarát, és a saját lányait látja, valahányszor csak ránéz, de el kell végeznie a munkáját. – És a Kertben mit ettetek? – kérdezi szenvtelen hangon. – Mintha említetted volna, hogy Lorraine csakis egészséges fogásokat készíthetett nektek. Inara grimaszt vág. – Úgy ettünk, mint az iskolai menzán. Beálltunk a sorba, megkaptuk a kaját, aztán leültünk az asztalokhoz, a hozzájuk rögzített padokra, tisztára, mint alsóban. Bár ha akartuk, bevihettük a tálcánkat a szobánkba, csak vissza kellett hoznunk a következő étkezéskor. – És ha nem ízlett, amit Lorraine felszolgált? – Akkor is fel kellett csipegetnünk a tányérról, amit csak tudtunk. A Kertész elnézte, ha allergia miatt utasítottunk el valamit, de ha nem ettünk eleget vagy túl válogatósak voltunk, annak nem lett jó vége.
Amikor a Kertbe kerültem, volt ott egy ikerpár: Magdalene és Magdalena. Teljesen ugyanúgy néztek ki, a Kertész még a hátukra is egyforma pillangószárnyat tetovált, ám teljesen különböző személyiségek voltak. Maggie, kettőjük közül az idősebbik – mindössze néhány perccel –, allergiás volt a világon mindenre. De komolyan, még az udvarra sem mehetett ki a Kertben, mert
nem kapott levegőt odakint. Ha egyikünk nem bírt elaludni, elég volt megkérnie Maggie-t, hogy sorolja fel az összes dolgot, amit nem ehet az allergiái miatt. Lena viszont a világon semmire nem volt allergiás. A Kertész érzéketlensége ritkán nyilvánult meg annyira, mint abban a döntésében, hogy egy szobában tartotta őket, és mindig egyszerre kerültek sorra nála. Lena imádott a szabadban rohangászni, és gyakran vizesen, sárosan meg növénydarabkákkal beborítva jött be az udvarról. Ez jókora problémát okozott, valahányszor csak visszament a közös szobájukba, hogy lezuhanyozzon. Még ha a tesója az étkezőben volt is éppen, amikor Maggie később belépett a szobába, és talált akár csupán egyetlenegy árva fűszálat a földön, totálisan kiakadt. A kiscsaj allergiás volt az első kábé húsz szappanra, amit a Kertésztől kapott, és hiába sikerült végül találni neki egy megfelelőt, még azután is egyfolytában csak panaszkodott, hogy milyen száraz a bőre, meg hogy mennyire nincs tartása a hajának. Örökké, örökké azon nyavalygott, hogy nem kap rendesen levegőt, meg hogy csíp a szeme, és bassza meg, egyikünk sem bírta sajnálni. Maggie ahhoz volt szokva, hogy a szülei állandóan törték magukat miatta, lesték minden igényét. Lénát viszont kedveltem. Ő soha nem panaszkodott – még akkor sem, amikor Maggie a legidegesítőbb formáját hozta –, és ugyanúgy érdekelte a Kert felfedezése, mint engem. A Kertész néha még apró kincseket is elrejtett a számára az udvaron, egyszerűen azért, mert tudta, hogy meg fogja találni őket. Léna imádott nevetni, és meg is ragadott rá minden lehetőséget, vagyis olyan rendíthetetlen jókedvet sugárzott, amit könnyű lett volna idegesítőnek találni, ha nem tudjuk, hogy igazából pontosan érzékeli a helyzet súlyosságát. Egyszerűen csak elszánta magát, hogy megőrzi a vidámságát, mert nem akart szomorú vagy dühös
lenni. Léna megpróbálta elmagyarázni ezt nekem, és valamennyire megértettem, de nem igazán, mert lássuk be: én nem vagyok ilyen. Nem szánom el magam direkt a szomorúságra vagy a dühre, viszont nem éppen határozom el azt sem, hogy vidám leszek. Maggie soha nem evett velünk az étkezőben, mert azt állította, hogy már attól súlyos allergiás reakciója támadna, ha egy helyiségben kéne tartózkodnia mindazzal, amit mi megeszünk. A tesójának szinte mindig be kellett vinnie neki a szobájukba tálcán a külön számára elkészített ételt, aztán visszahozta a következő étkezés előtt. Bár igaz, hogy Léna mindig ráért az étkezésekkor külön kitérőt tenni a nővére miatt, mert amikor asztalhoz ült, bármilyen kaja került is elé, perceken belül befalta. Akármit megevett, zokszó nélkül. Léna egyike volt annak a néhány lánynak a Kertben, akiért őszintén rettegtem, mert a legtöbben megértettük, hogy ha a Kertész párban tartja őket mindenben, akkor nyilván majd a halálban is. Az ikrek hat hónapja voltak a Kertben, amikor én odakerültem, és Lyonette önzetlenül szolgált villámhárítóként Maggie és a többi csaj között. Szerencsére a Kertészt leginkább mintha csak jól elszórakoztatta volna Maggie állandó igénye, hogy különleges figyelmet kapjon. Legalábbis egy ideig így volt. Már a Kertben voltam, amikor elkezdődött a változás, Lyonette viszont akkor már nem szolgálhatott villámhárítóként. A Kertésznek időről időre kedve támadt velünk vacsorázni, egy asztalhoz ülni az összes Pillangójával, mint egy király az udvartartásával. Vagy ahogy Bliss mondta, mint egy szultán a háremével. Ilyenkor utasította Lorraine-t, hogy már a reggelinél
szóljon nekünk, gondolom, azért, mert így gondosan kicsinosíthattuk magunkat a közös vacsorához. Az egyik ilyen nap délutánján Danelle szobájában ültem, az ölemben egy tálka vízzel, hogy gondosan benedvesíthessem a csaj haját, valahányszor végig kellett húznom rajta a kefét. Danelle előttem üldögélt az ágyon, szalagokat font Evita szőke fürtjei közé, aztán jó magasra feltűzte őket. Én két kontyba fogtam Danelle haját, néhány tincset szabadon hagyva, amiket apró fonatokban hagytam lelógni a tarkóján és a hátán. A kis fonatok túl vékonyak voltak ahhoz, hogy eltakarják a tetoválását, ám Danelle így dacolt a Kertésszel, amennyire lehetett. Hailee mögöttem ült az ágyon, kefével és hajtűkkel machinált valamit, Simone pedig őmögötte állt, szalagokkal, gumikkal meg hajolajjal felszerelkezve. Soha nem mentem iskolai buliba, de valahogy úgy nézhettünk ki, mintha valami ilyesmire készülnénk, egy vidám és csodás estére, amit már alig várunk, és aminek a végére egy csomó szép emlékkel leszünk gazdagabbak. A Kertben azonban erről szó sem volt. A tálka víz miatt, ami könnyen kiborulhatott, mind csak bugyiban voltunk, és egyikünk sem vihogott vagy csacsogott, ahogy buliba készülő csajok tették volna. Aztán bevonult Léna, még mindig csöpögött róla a víz a zuhanyozástól – vagy őt ismerve, talán attól, hogy megmártózott a tóban –, és lehuppant a földre. – Maggie azt mondja, nem jön. – Hogyne jönne – sóhajtotta Danelle. Befejeztem az utolsó fonatát, és a hátára ejtettem. – Azt mondja, nem hajlandó. – Majd elintézzük. – Danelle megpaskolta Evita fejét, és felállt az ágyról, kezében a hajkefével. Letérdelt Léna mögé. – Előbb megcsinálom a hajad. – A lány engedelmesen hagyta.
Tényleg nem kellett volna, hogy nagy ügy legyen a dologból. Danelle átment Maggie-ék szobájába, hogy észhez térítse, de miközben felöltöztünk és kisereglettünk a folyosóra a többiekkel, hallottuk, hogy vitatkoznak. Valami a falhoz vágódott, széttört, és egy perccel később Danelle vöröslő képpel csörtetett ki a szobából. A piros és lila szárnytól alig látszott az arcán a rajta csattant tenyér nyoma. – Mindjárt felöltözik. Menjünk! A Kertész még nem volt az étkezőben, amikor beléptünk, szépen párosával, mint a kisiskolások. Danelle meg én megálltunk az ajtóban, előreengedtük a többieket, megigazítottuk a ruhájukat vagy a frizurájukat, ha kellett. Miután mindannyian leültek, a falnak dőltem. – Maggie tényleg öltözik? Danelle grimaszt vágott. – Egek, nagyon remélem! – Inkább megyek, meggyőződöm róla. – Maya… – Elharapta a mondatot, és a fejét csóválta. – Mindegy, menj csak! Csináld, amit jónak látsz! – Danelle lerázta magáról a benyalós időszakát követő fásultságot, hogy segítsen nekem, miután Lyonette gyantába került. Nem sikerült kitalálnom, hogyan köszönhetném ezt meg neki. Maggie nem volt felöltözve. Ami azt illeti, épp az foglalta le, hogy megpróbálta begyömöszölni az összes ruháját – amiken az ikertestvérével osztozott – a klotyóba. Összerezzent, amikor az ajtóban állva megköszörültem a torkomat, aztán kimerülten lihegve, de makacs tekintettel nézett a szemembe. Ugyanolyan sötétszőke haja volt, mint a Kertésznek és Averynek, ami jelenleg ziláltan keretezte az arcát. Mogyoróbarna szemével és karakteres orrával könnyedén beillett volna a Kertész lányának. Ami ugyebár undorító.
– Nem megyek. – De igen, jössz, mert különben a húgodat veszélyeztetnéd. – És ő nem veszélyeztet engem, valahányszor csak besétál ide, beborítva mindenféle olyan dologgal, amire halálosan allergiás vagyok? – fakadt ki Maggie. – Az allergia nem ugyanaz, mint feldühíteni a Kertészt, és ezt te is tudod. – Nem megyek! Nem és nem és nem! Pofon vágtam. A csattanás visszhangzott a kis helyiségben, és Maggie bőrén azonnal kiütközött a pír az ütésem nyomán. Könny szökött a szemébe, ahogy rám bámult, és az arcára szorította a kezét. Avery nem nyúlhatott hozzá az allergiái miatt, így kétlem, hogy egészen addig a pillanatig kapott volna akárcsak egyetlenegy pofont is életében, bármilyen gyorsan járt el a keze az előbb Danelle-nél. Ha már úgyis ledermedt a döbbenettől, kiengedett tincseihez nyúltam, feltornyoztam őket a feje tetejére, majd kontyba rögzítettem néhány hajtűvel. Megragadtam a felkarját, és kirángattam a folyosóra. – Gyere már! – Nem megyek! – zokogta Maggie, és a kezemet-karomat karmolászta. – Nem akarok menni! – Ha képes lennél legalább egy kicsit érettebben viselkedni, akkor már rég felöltözhettél volna, szép nyugisan, és egy óra alatt túlestünk volna ezen az egészen. De nem, neked muszáj volt előadnod az elkényeztetett kishercegnőt, úgyhogy most kénytelen leszel pucéran és kiakadva megjelenni a vacsorán, aztán valahogyan meg kell majd magyaráznod a Kertésznek, miért nem tartottad nagyobb tiszteletben ezt az eseményt. – Csak mondjátok meg neki, hogy rosszul vagyok! – Már tudja, hogy nem vagy – mordultam fel. – Lorraine szólt
volna neki, ha bármi bajod lenne. Vagy nem találtad furcsának, hogy a nőci mindannyiunkhoz benézett ma délután? – Az már órákkal ezelőtt volt! – Neked jutott az összes allergia, Lénának meg az összes ész – motyogtam, és félrefújtam egy kósza hajszálat a szám elől. – Magdalene, légyszi, ne legyél már ennyire hülye! Egyetlen vacsoráról van szó. Lorraine külön készítette el a spéci kajádat, és az asztal legvégén fogsz ülni, jó távol mindenki más tányérjától. – Miért nem ért meg engem egyikőtök sem? – Maggie belém rúgott, és mivel ezzel semmit sem ért el, azzal próbálkozott, hogy a földre vetette magát. Ám egyszerűen csak tovább rángattam őt magam után, és mivel fájt neki, ahogy az oldalán vonszoltam a földön, végül ismét talpra kecmergett. – Rohamom lehet! Akár meg is halhatok! Betelt a pohár. Megfordultam, és az egyik üvegtartálynak löktem Maggie-t, a szárnytetoválás pontosan az orra előtt terült el. A halott lány még jóval Lyonette előtt került a Kertbe, sőt még Lyonette elődje előtt, és egyikünk sem tudta a nevét, csak azt, hogy a tetkója Agraulis vanillae, azaz golgotalepke volt. Amúgy milyen elbaszott már, hogy egyedül ezt tudtuk róla! Maggie erre még hevesebben zokogott, görcsösen zihált, taknya-nyála egybefolyt. Undorodva szorítottam meg ismét a felkarját, és magammal rángattam, ahogy befordultam a folyosón. A Kertész az étkező ajtajában állt, karba tett kézzel és a homlokát ráncolva. Rácsesztünk. – Baj van, hölgyeim? – kérdezte. A pucér, zokogó Maggie-re pillantottam, a kezén vöröslő kéznyomra, meg a felkarján kirajzolódó véraláfutásra ott, ahol megszorítottam.
– Á, nincs. – Értem. Sajnos a férfi tényleg mindent értett. Az asztalfőn ülve, egyik oldalán velem, a másikon Danelle-lel, egész vacsora alatt figyelte Maggie-t, aki csak ide-oda tologatta a spéci, külön neki készített kaját a tányérján, és egy falatot sem evett. Figyelte, ahogy a lány nem volt hajlandó részt venni a társalgásban, vagy akár csak válaszolni a neki feltett kérdésekre. Figyelte, amint Maggie fájdalmasan az arcához nyomta hideg vizes poharát – miközben Danelle szimplán úgy tett, mintha nem is zavartatná magát feldagadt képe miatt –, figyelte, milyen görnyedten ült az asztalnál, hogy a lehető legjobban eltakarja a meztelenségét. Miközben kissé feszengve elfogyasztottuk a desszertet meg a kávét, a Kertész megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt hozzám. – Tényleg muszáj volt pofon vágnod? – Igen, hogy lehiggadjon. – Most talán higgadt? Igyekeztem kitalálni a lehető legjobb választ. Nem akartam kiszúrni Maggie-vel – vagyis igazából Lénával –, de azért magammal sem. – Egy kicsit higgadtabb. A Kertész erre csak bólintott, ám amikor Danelle-re néztem, és megláttam a szemében a komor beletörődést, elszorult a szívem.
– Meddig hagyta őket életben? – kérdezi Eddison. – Még két hétig – mormolja Inara. – Tudják, ha az ember észrevesz valamit, utána már nem veheti semmibe. Azt az estét
követően a Kertész mindig a homlokát ráncolta, valahányszor csak az ikrek egyikére nézett. Aztán egy este leereszkedtek a falak. Pár nappal később a két lány az étkező ajtaja mellett kapott helyet. Victor átnyújtja neki a folyosókról készült fotók halmát. Inara úgy egy perc múlva visszaadja, a tetején egy másik képpel. – Együtt tartotta őket? – kérdezi az ügynök. – A halálban is, ahogy az életben – bólint komoran Inara. A Kertész szorosan egymás mellett helyezte el a lányokat az üvegtartályban, egymás felőli kezüket összekulcsolva. – Calephelis muticum – teszi hozzá Inara, miközben Victor végighúzza az ujját a narancssárga és rézvörös pöttyös szárnyakon. – Mocsári rozsdapettyes. Az egyik lány arca a testvére vállán nyugszik, összeér a fejük. Úgy néznek ki, mintha… – Életükben soha nem bújtak össze így. Inara fogja a folyosókon készített fotókat, és megfejthetetlen arckifejezéssel nézi végig őket. Pár pillanattal később nekiáll két halomba rendezni a képeket maga előtt. Mire végez, a bal oldali kupac jóval magasabb. Az asztal legszélére csúsztatja, aztán az alacsonyabb halomra helyezi összekulcsolt kezét. – Ezeket a lányokat ismerem – mondja halkan. Még mindig lehetetlen bármit is leolvasni az arcáról. – Egyesekről alig tudok valamit, mások pedig a lelkem részévé váltak, de megismertem őket. Eleinte csak azon a néven, amit a Kertésztől kaptak. Aztán Lyonette bemutatkozott nekünk Cassidy Lawrence-ként. Megismertette velünk azt a részét, amit megőrizhettünk belőle, miután maga Lyonette gyantába került. Ezek után a többiek is arra használták a haláluk előtti utolsó órákat, hogy bemutatkozzanak nekünk a régi nevükön. – Tudod a lányok igazi nevét?
– Nem gondolják, hogy egy idő után a Pillangóként kapott nevünk vált igazivá? – Jó, akkor a hivatalos nevüket. – Néhányukét. – Mostanra már értesíthettük volna a családjukat! – háborog Eddison. – Miért nem árultad el ezt már korábban? – Mert nem bírom magát – közli Inara nyersen, az ügynök pedig kirántja a keze alól a fotókat. A lány felvonja a szemöldökét. – Maga tényleg elhiszi, hogy az igazság megnyugvást hoz, ugye? – kérdezi. Victor nem tudja eldönteni, hogy hitetlenkedik vagy gúnyolódik. Vagy talán egészen másról van szó. – A családoknak joguk van megtudni, mi történt. – Biztos? – Igen! – Eddison ellöki magát az asztaltól, és elkezd fel-alá járkálni a reflexiós üveg előtt. – Vannak, akik évtizedek óta várnak arra, hogy halljanak valamit a szeretteik felől. Ha végre megtudhatnák… Ha tudhatnák, hogy végre feladhatják… A lány tekintete követi őt ide-oda a helyiségben. – Ezek szerint maga sosem tudta meg az igazat. – Mi a…? – Bárkije is tűnt el, soha nem hallott felőle. A társa lesújtott arcát látva Victor szentségel a bajsza alatt. A mindenit, ez a lány tényleg nem semmi, ezt kénytelen elismerni. Nem mintha nehéz volna felbosszantani Eddisont, na de így az elevenére tapintani? – Menj, hozass nekünk valami kaját! – utasítja a társát. – Tarts pár perc szünetet! Az ajtó becsapódik Eddison mögött. – Kijének veszett nyoma? – kérdezi Inara. – Tényleg úgy gondolod, hogy van bármi közöd hozzá?
– Maguknak mennyi közük van mindahhoz, amiről engem faggatnak? Ami persze egyáltalán nem ugyanaz, és ezt mindketten tudják. – Nem hiszem, hogy segít, ha az ember megtudja az igazat – szólal meg újra Inara, pillanatnyi hallgatás után. – Akár élnek még a szüleim, akár meghaltak, semmi sem változtat azon, ami annak idején történt. Már rég nem fáj, hogy akkor otthagytak. Elfogadtam, hogy nem jönnek vissza. – A szüleid saját döntésükből hagytak magadra téged – emlékezteti Victor. – A Kertész viszont elrabolt titeket. Nem ti akartátok, hogy ez történjen veletek. A lány lenéz megégett kezére. – Azt hiszem, én nem igazán érzékelem a különbséget. – Ha Sophia egyik kislányát elrabolnák, szerinted az anyja nyughatna, amíg meg nem tudja, mi lett vele? Inara pislog. – De hát mit segít az? Mire jó, ha a szülők megtudják, hogy a lányuk már évek óta halott? Mégis miért kéne tudniuk, hogy a gyereküket megerőszakolták, meggyilkolták, és még halálában sem hagyták békén? – Azért, mert akkor nem kéne a bizonytalanságban gyötrődniük. Nem gondolod, hogy a lakótársaid aggódtak érted? – Az emberek lelépnek – von vállat a lány. – De te visszamentél volna, ha teheted – tippel az ügynök. Inara nem válaszol. Talán eszébe sem jutott visszamenni? Talán nem gondolta, hogy visszavárják? Victor felsóhajt, és fáradtan dörgöli meg az arcát. Ezt a vitát egyikük sem nyerheti meg. Kivágódik az ajtó, és a falnak csapódik, ahogy Eddison becsörtet. Victor megint káromkodást motyog, és felpattan a székéről, ám a társa a fejét csóválja.
– Hagyjál, Vic! Tudom, hol a határ. Azután került be az FBI-hoz, hogy annak idején átlépte azt a bizonyos határvonalat az egyetemen, és azóta is bajba került néhányszor, amikor a munkája során nem tartotta tiszteletben a határokat. Ám a társa dühtől vöröslő képe mögött Victor látja rajta a nyugodt elszántságot. Ez elég ahhoz, hogy visszaüljön az asztalhoz. De biztos ami biztos, a szék legszélére húzódik. Eddison megkerüli az asztalt, és lehajol a lányhoz. – Figyelj, a helyzet az, hogy a legtöbb eltűnt ember igenis hiányzik a szeretteinek. Sajnálom, hogy neked ilyen szar család jutott. Őszintén mondom. Egyetlen gyereknek sem lenne szabad így felnőnie. Sajnálom, hogy téged senki sem keresett, de nincs jogod kijelenteni, hogy a többi lány sem hiányzik senkinek. Letesz egy bekeretezett fényképet az asztalra; Victornak oda sem kell néznie, hogy tudja, ki van a fotón. – Ő a húgom, Faith – mondja Eddison. – Nyolcéves korában tűnt el, és nem, azóta sem hallottunk felőle. Nem tudjuk, hogy egyáltalán él-e még. A családom húsz gyötrelmes éve keresi őt, várjuk, hátha sikerül bármi nyomra bukkanni. Még ha holtan találnánk is rá, legalább végre tudnánk, mi lett a sorsa. Akkor nem kéne többé arra gondolnom, valahányszor csak egy húszas évei végén járó, szőke nőt látok, hogy akár Faith is lehetne; nem kéne attól félnem, hogy talán elmegyek a testvérem mellett, és észre sem veszem. Édesanyámnak nem kéne folyton frissítenie azt a honlapot, amiről reméli, hogy Faith talán rábukkan. Édesapám foghatná a nyomravezetőnek kínált pénzt, amit hosszú évek óta őrizget, és végre megjavíttathatná belőle a házat, ami lassan szétesik körülöttük. Elsirathatnánk a húgomat, elbúcsúzhatnánk tőle, szépen elengedhetnénk őt. A bizonytalanság bénító. Sokáig fog tartani, mire az összes lányt kiszedjük a gyantából, még annál is tovább, mire mindegyiküket
azonosítjuk. Ez túl hosszú várakozást jelentene a szeretteiknek. Neked lehetőséged van véget vetni a bizonytalanságuknak. Segíthetsz nekik gyászolni és végre továbblépni. Lehetőséged van visszaadni ezeket a lányokat a családjuknak. A fényképen látható kislány rózsaszín, csillogó tiarát visel, és tini nindzsa teknőcnek van öltözve – jelmezét szemmaszk és rózsaszín tütü teszi teljessé –, az egyik kezében szorongatott párnahuzaton pedig Csodanő díszeleg. A szintén nagyon fiatal Eddison fogja a másik kezét, és mosolyogva néz le rá. A fiú nem visel jelmezt, ám úgy tűnik, ez csöppet sem zavarja a húgát, aki foghíjas vigyorral viszonozza a mosolyát. Inara megérinti a kislány vidám arcát a keret üvegén át. Ugyanígy érintette meg Lyonette fényképét. – A Kertész lefotózott minket – szól végül. – Elölről és hátulról, miután elkészült a tetoválásunk. Ha képeket csinált rólunk, akkor nyilván meg is tartotta őket. Nem a Kertben voltak: egyszer körülnéztem a lakosztályában, és nem találtam fotókat. Lyonette úgy gondolta, hogy a pasas valószínűleg albumba ragasztotta a képeket, azzal szórakoztatta magát, amikor épp nem tudott bejönni hozzánk a Kertbe. – Inara még néhány pillanatig fürkészi a bekeretezett fényképet, aztán visszaadja Eddisonnak. – Lotte majdnem nyolcéves volt. – Felhívom a helyszínelőket – mondja a férfi a társának. – Szólok nekik, hogy kutassák át még egyszer a házat. – Óvatosan a hóna alá dugja a képet, és kimegy a helyiségből. A távozását követő csendet Inara halk horkantása töri meg. – Akkor se bírom a csávót. – Nem is kötelező – feleli Victor nevetve. – Látta valaha Desmond ezt az albumot? A lány vállat von. – Ha látta is, egy szóval sem említette.
– De egy bizonyos ponton rádöbbent a Kert valós természetére. – Egy bizonyos ponton.
Desmond egy csütörtök éjszakán használta legelőször az új kódját, hogy egyedül lépjen be a Kertbe. Vagyis, mivel elmúlt éjfél, tulajdonképpen már péntek volt. Nagyjából egy hét telt el azóta, hogy a Kertész végre saját kódot programozott be a kisebbik fiának a biztonsági rendszerbe. Abban az egy hétben Desmond továbbra is csak az apjával együtt látogatott el hozzánk, és azután sem tett fel nekünk kérdéseket, hogy a Kertész magára hagyta őt velünk. Három hete tudott a Kertről, de még nem jött rá, hogy igazából mit rejt. Én szinte az egész napot Simone szobájában töltöttem, hideg borogatást tettem szegény csajszi homlokára és pohárból itattam vízzel, miközben egyfolytában rosszullét meg hányinger gyötörte. Már harmadik napja rókázott újra meg újra, és habár egyelőre sikerült eltitkolnunk a dolgot Lorraine elől, nem voltam biztos benne, meddig mehet még így. Az állandó rosszullétek és bizonyos tapintásra érzékeny pontok alapján az a baljós érzésem támadt, hogy Simone terhes. Ez megesett néha, mivel nincs garantáltan százszázalékos fogamzásgátló módszer, de mindig azt jelentette, hogy egy újabb lány kerül üvegtartályba, és átmenetileg ismét megürül az egyik szoba. Azt hiszem, maga Simone még nem döbbent rá, hogy mi a baj. Egyszerűen úgy gondolta, hogy Avery megint behurcolta az influenzát a Kertbe. Miután végre elaludt, fél kezét a gyomrára szorítva, Danelle vállalta, hogy felvált engem, és reggelig
Simone-nal marad. Belengett engem a hányás keserű, áporodott szaga, olyan áthatóan, hogy nekem is felkavarodott kicsit a gyomrom. Már rég elnyertem azt a kiváltságot, hogy akkor zuhanyozhattam le, amikor csak akartam, ám úgy éreztem, tényleg rosszul leszek, ha bent kell maradnom egy másik kis helyiségben. Így csupán annyi időre tértem vissza a szobámba, hogy belökjem a ruhámat meg a bugyimat a szennyesledobóba – Bliss már az elején tájékoztatott arról, miszerint a nyílás túl szűk ahhoz, hogy átférjen rajta egy ember –, és kimentem az udvarra. Éjszaka a Kertet beborította a sötétség és a holdfény, ilyenkor tisztábban hallhatóvá vált mindaz, ami fenntartotta az egész helyet meghatározó illúziót. Nappal beszélgetés meg mozgás töltötte be az udvart, néha még játék és éneklés is, elfedve a virágágyásokba vizet-tápot pumpáló csövek zaját, a levegőt keringető rendszer zúgását. Éjszakánként azonban a Kert ledobta magáról a szép álruhát, hogy megmutassa az alatta rejtőző nyers valóságot. Ugyanazért szerettem az éjszakai Kertet, amiért az eredeti tündérmeséket. Olyan volt, amilyen: se több, se kevesebb. Ha az embernek nem kellett éjjel a Kertésszel lennie, akkor a sötétségben érzékelhette leginkább a Kert igaz valóját. Átvágtam a visszhangzó barlangon, és megálltam a vízesés alatt. Hagytam, hogy a víz rám zubogjon, és elmossa a hányás bűzét, a közelgő halál keserűségét. A lezúduló vízsugár elég erős volt ahhoz, hogy jólesően verje az izmaimat, amik igencsak begörcsöltek és kimerültek, miután az elmúlt három napban hol Simone fölé hajoltam, hol a kényelmetlen zsámolyon üldögéltem, hol pedig aggódtam, mikor toppan be végre Lorraine vagy a Kertész a csaj gyanús rosszulléte miatt. Hagytam, hogy a víz kimasszírozza belőlem a görcs nagy részét, aztán felmásztam a
párától nyirkos köveken a szikla tetejére. Amennyire tudtam, kicsavartam a hajamból a vizet, aztán csukott szemmel hanyatt dőltem a napozókövemen. Csöppet sem elegánsan terültem ki, szétdobva kezemet-lábamat, és kiélveztem a kő maradék kis melegségét abból, amit napközben magába szívott. Éreztem, hogy az izmaim lassan, lélegzetről lélegzetre szépen ellazulnak. – Nem kertelsz, de látom, szégyenlős sem vagy. Olyan gyorsan ültem föl, hogy meghúztam egy izmot a hátamban, így a következő jó néhány percben hevesen szitkozódtam az olyan alakok miatt, akik lopva közelítik meg az embert, és a frászt hozzák rá. Desmond úgy öt-tíz méterre állt tőlem az ösvényen, zsebre dugott kézzel, és hátrahajtotta a fejét, hogy az üvegház tetejét bámulja. – Szép jó estét – mondtam savanyúan, és kényelmesebb pózt vettem fel a kövön. Minden göncöm a szobámban volt, mosásra várva, így semmi értelmét nem láttam, hogy visítozzak, vagy próbáljak találni valamit, amivel elfedhetem magam. – Bámészkodni jöttél? – Nem egészen ilyen látnivalóra számítottam. – Azt hittem, egyedül vagyok. – Egyedül? – ismételte Desmond, és a szemembe nézett. A tekintete nagyon gondosan nem vándorolt ennél lejjebb. – Egy lányokkal teli kertben? – A többiek mind alszanak, vagy valami mással foglalják el magukat a szobájukban – vágtam vissza. – Aha. Ezután jó időre csend támadt. Baromira nem az én dolgom volt éltetni a társalgást, így hát megfordultam a kövön, és az udvart bámultam, figyeltem, ahogy a tó felszíne fodrozódott, felkavarodott ott, ahol belefolyt a patak. Végül meghallottam Desmond közeledő lépteit, aztán egy sötét valami jelent meg
előttem a levegőben. Kinyújtottam feléje a kezem, mire az ölembe hullott. A fiú pulóvere volt az. A holdfényben nem tudtam pontosan meghatározni a színét, talán burgundivörös lehetett, a mellkasára az egyetem címerét hímezték. Szappan, arcszesz és cédrusolaj illatát éreztem rajta, a Kertben szinte ismeretlen volt ilyesfajta kellemes, férfias elegy. Zilált kontyba fogtam a hajamat a fejem búbján, és fölvettem a pulóvert. Miután kellően eltakartam magam, Desmond leült mellém a kőre. – Nem tudtam aludni – mondta halkan. – Úgyhogy inkább kijöttél ide. – Egyszerűen nem bírom felfogni ezt a helyet. – Ez érthető, hiszen felfoghatatlan. – Vagyis nem volnál itt, ha lenne más választásod. Felsóhajtottam, és a szememet forgattam. – Ne faggass, ha aztán eszed ágában se lesz felhasználni a kapott információt! – Honnan tudod, hogy nem használnám fel? – Onnan, hogy szeretnéd, ha apád büszke lenne rád – feleltem élesen. – És tudod, hogy ha bárkinek is szólsz minderről, akkor egy életre lesheted apuci büszkeségét. Ezt figyelembe véve, mit számít, hogy azért vagyunk-e itt, mert van más választásunk, vagy sem? – Biztos… Biztos azt gondolod rólam, hogy hitvány semmirekellő vagyok. – Azt gondolom, hogy tényleg lehet belőled az. – A fiú szomorú, őszinte arcára néztem, és alapvetően először azóta, hogy a Kertbe kerültem, úgy döntöttem, kockázatot vállalok. – És azt is gondolom, hogy lehetne belőled sokkal jobb ember. Desmond sokáig hallgatott. A létező legapróbb lépést tettem
meg, leheletfinoman bátorítottam, de már ennyi is túlzásnak tűnt. Mégis miként lehet egy szülőnek akkora hatalma a gyereke fölött, hogy az apai büszkeséget elnyerni fontosabbnak tűnik, mint helyesen cselekedni? – A döntéseink határoznak meg minket – szólt végül a fiú. Ezt nem nevezném lényegre törő válasznak. – Te milyen döntéseket hozol, Desmond? – Azt hiszem, hogy jelenleg nem hozok semmilyen döntést. – Akkor automatikusan rosszul döntesz. – A fiú erre kihúzta magát, és tiltakozásra nyitotta a száját, de feltartottam a kezemet. – Az is döntés, ha nem döntesz. A semlegesség csupán egy elmélet, nem tény. Senki sem élheti az életét igazán semlegesen. – Svájcnak bejött. – Az egész országot tekintve talán. De szerinted hogy érezték magukat az egyes állampolgárok, amikor megtudták az igazat arról, miféle szörnyűségek zajlottak, miközben ők semlegesek maradtak? Miután tudomást szereztek a koncentrációs táborokról, a gázkamrákról meg az emberkísérletekről, szerinted továbbra is elégedettek voltak a semlegességükkel? – Akkor miért nem léptek le mind? – faggatott Desmond. – Ahelyett, hogy megítélnéd apámat, amiért kaját, ruhát meg kényelmes menedéket biztosít nektek, miért nem húzol vissza az utcára? – Ugye nem gondolod komolyan, hogy nekünk is megadta a kódot? Desmond elszörnyedt, felháborodása ugyanolyan gyorsan elillant, ahogy fellángolt. – Bezárva tart titeket? – A gyűjtők nem szokták elengedni a pillangókat. Akkor minek fognák be őket? – Megkérhetnétek apámat, hogy engedjen ki titeket.
– Nem könnyű bármit is kérni tőle – válaszoltam, elismételve a szavait úgy egy héttel azelőttről. Desmond elsápadt. Vak volt, de nem hülye. Iszonyúan feldühített, hogy szándékosan választja a tudatlanságot. Kibújtam a pulóveréből, és az ölébe ejtettem, ahogy felálltam a kőről. – Jót dumáltunk – motyogtam, és sietve elindultam az ösvényen, ami a szikla túlsó végén, az enyhébben lejtő oldalon vezetett le az udvarra. Hallottam, ahogy Desmond a nyomomba ered, és meg-megbotlik. – Maya, várj! Várj meg! – Elkapta a csuklómat, hogy visszahúzzon, és kis híján elestem. – Ne haragudj! – Éhes vagyok, és te megakadályozol abban, hogy bemehessek kajálni. Inkább ezért mentegetőzz, ha akarsz, és eressz el! A fiú elengedte a csuklómat, de követett, ahogy átvágtam az udvaron. A kis patakhoz érve elsőnek ugrott át rajta, aztán a kezét nyújtotta, hogy segítsen átkelni, amit egyszerre találtam bizarrnak és elbűvölőnek. Az étkezőben – és a hozzá tartozó, nyitott konyhában – már nem égett a mennyezeti világítás, a tűzhely fölött viszont Lorraine felkapcsolva hagyott egy halovány fényű lámpát, arra az esetre, ha egyikünk éjszakai nassolásra vágyna. Desmond figyelmét egy pillanatra elvonta a nagyobbik, zárt fridzsider látványa. Kinyitottam a kisebbik hűtő ajtaját, és megnéztem, mit ehetnék. Tényleg muszáj lett volna bekapnom valamit, de miután az egész napot egy rókázó ember mellett töltöttem, nem igazán maradt étvágyam, semmi sem tűnt az ínyemre valónak. – Az meg mi a hátadon? Becsaptam a hűtő ajtaját, és megperdültem, hogy a fény ne a hátamra essen, de már késő volt. Desmond mögém lépett, aztán odahúzott a tűzhelyhez, és a lámpa halovány fényében alaposan
szemügyre vette a tetoválásomat a maga teljes, pompás, borzalmas valójában. Alapvetően szinte meg is tudtam volna feledkezni arról, hogy néz ki a szárnyam. A Kertész hajlandó volt tükröt adni annak, aki kérte; én azonban sosem vágytam rá. Bliss viszont ügyelt rá, hogy időről időre mindegyikünket odarángasson egy tükörhöz, és szembesítsen minket a saját szárnyunkkal. Hogy el ne felejtsük, kik vagyunk. A pillangók nem élnek sokáig. Bliss erre is emlékeztetni akart minket. Desmond ujjhegyei végigsiklottak a sötét erezeten a szárnyam felső, aranybarna részén. A fiú követte a vonalakat egészen a szárny peremének közelében lévő, finoman kidolgozott, ék alakú csíkokig. Szobormereven álltam, pedig a hideg futkosott a hátamon attól, ahogy Desmond keze óvatosan fölfedezte a tetoválásomat. A srác nem kért engedélyt, hogy hozzám érhessen, na de az apja fia volt, ugyebár. Lehunytam a szemem, és ökölbe szorítottam a kezemet az oldalamnál, miközben Desmond ujjai a szárny alsó részére vándoroltak, a rózsaszín meg lila árnyalatokhoz. Onnan nem lefelé követte a vonalakat, hanem a gerincem irányába, majd végighúzta a hüvelykujját a hátam közepén függőlegesen futó, fekete vonalon. – Ez gyönyörű – suttogta. – Miért pont pillangó? – Apádat kérdezd! Ujjai egyszeriben megremegtek a bőrömön, apja tulajdonának jelén. De nem vette el a kezét. – Ezt apám tette veled? Nem válaszoltam. – Nagyon fájt? Legjobban az fájt, hogy kénytelen voltam mozdulatlanul feküdni, és hagyni, hadd jelöljön meg a pasas, ám ezt nem
mondtam ki. Nem árultam el Desmondnak, milyen kurvára fájt látnom, ahogy egy-egy új lány hátán megjelentek a legelső vonalak; nem mondtam meg neki, hány hétig nem bírtam háton feküdni a meggyötört bőröm miatt; nem közöltem vele, hogy még mindig képtelen vagyok hason aludni, mert az jut eszembe róla, amikor az apja először erőszakolt meg, ahogy belém nyomulva új nevet adott nekem. Nem szóltam semmit. – Ezt… Ezt teszi minden lánnyal? – kérdezte Desmond remegő hangon. Bólintottam. – Úristen! Fuss! – üvöltöttem volna legszívesebben. Fuss, és értesítsd a zsarukat, vagy nyisd ki nekünk az ajtót, hogy mi magunk rohanhassunk a rendőrségre! Könyörgöm, csinálj már valamit, akármit, ahelyett, hogy csak állsz itt! Ám Desmond nem mozdult. Továbbra is mögöttem ácsorgott, kezét a festékkel és hegekkel megrajzolt mintázaton nyugtatva, míg a kettőnk közötti csend végül eleven, levegő után kapkodó lénynek nem érződött. Így aztán én húzódtam el, ismét kinyitottam a hűtőt, és úgy tettem, mintha lett volna bármi normális ebben a pillanatban. Kivettem egy narancsot, a csípőmmel belöktem az ajtót, aztán a konyhapult azon részének dőltem, ami a többire merőlegesen futott. Nem volt szigetpultnak nevezhető, amolyan derékmagasságú sorompóként választotta el a konyhát az étkezőtől. Desmond oda akart lépni hozzám, ám a lába összecsuklott, így lerogyott mellettem a földre, háttal az alsó szekrénynek. Válla a térdemhez ért, miközben én a narancs megpucolására koncentráltam. Örökké próbáltam egyben lehámozni a héjat, tökéletes spirálban. Bár még sosem sikerült. Menet közben
mindig elszakadt. – Miért csinálja? – Szerinted? – Bassza meg! – Desmond felhúzta a lábát, a térde fölé görnyedt, és a tarkójára szorította a kezét. Kiszabadítottam az első gerezdet, és kiszívtam belőle a levet, a magokat pedig lerakosgattam a héjra. Elnyúlt a csend. Miután a gerezd minden levét kiszívtam, egészben bekaptam a számba, és elrágtam. Hope régen sokat cukkolt a narancsevési szokásom miatt, mert szerinte a látvánnyal mindig totál zavarba hoztam a fiúkat. Ilyenkor válaszul nyelvet öltöttem rá, és közöltem vele, hogy egy fiúnak se kötelező néznie engem narancsevés közben. Desmond mindenesetre most föl sem pillantott rám. Elfogyasztottam a második gerezdet, aztán a harmadikat és a negyediket is. – Még ébren vagy, Maya? – szólalt meg a Kertész hangja halkan az ajtóból. – Jól érzed magad? Desmond erre felnézett, sápadt és lesújtott arccal, de nem állt fel, nem szólalt meg, nem tudatta az apjával, hogy itt van. Így, hogy a padlón ült, a szekrénynek háttal, a Kertész csak akkor vehette volna észre, ha eljön egészen a pultig, és lenéz. Ám a férfi mindig csak az étkezőig jött, soha nem szokott belépni a konyhába. – Minden rendben – feleltem. – Csak harapni akartam valamit, miután beálltam egy kicsit a vízesés alá. – És eszedbe se jutott felöltözni? – nevetett a Kertész. Belépett az étkezőbe és leült a nagy, párnázott székre, ami neki volt fenntartva. Amennyire tudom, soha nem vette észre az elnagyolt koronát, amit Bliss a széke hátára karcolt. Igazat kellett adnom a barátnőmnek abban, hogy a bútor egy kicsit tényleg trónszerű
volt: az ülést vastag, sötétvörös párna borította, a váz szinte fekete, polírozott fája díszes faragásokkal ékesítve magasodott a pasas feje fölé. Hátrébb tolta a széket, félkönyékkel az asztalra támaszkodott, mert a széknek nem volt karfája. Vállat vontam, és kivettem még egy gerezdet a narancsból. – Nem sok értelmét láttam ezzel foglalkozni. A pasas furcsamód lezsernek tűnt, ahogy egy szál selyem pizsamanadrágban ült a félhomályban. Szolid arany jegygyűrűje meg-megcsillant a tűzhely lámpájának fényében. Nem tudtam, hogy a lakosztályában aludt, vagy az egyik lánytól jött éppen, bár általában nem szokott a szobánkban éjszakázni. Hacsak a felesége el nem utazott a városból, rendszerint otthon töltötte az éjjelnek legalább egy részét, a házban, amit soha nem láttam, nem láthattam, még a Kert legmagasabb fájáról sem. – Gyere ide, csüccs le hozzám! A lábamnál kuporgó Desmond elkínzott képpel szorította a szájára az öklét. A héjjal meg a magokkal együtt a pulton hagytam a narancs maradékát, engedelmesen megkerültem a pultot, és átkeltem a homályos helyiségen, hogy csatlakozzak a Kertészhez az asztalnál. Le akartam ülni a legközelebbi padra, ám a férfi az ölébe húzott. Egyik kezével a hátamat és csípőmet cirógatta, ahogy az önkéntelen szokása volt, a másikkal a combomhoz nyomta a kézfejemet, összekulcsolva az ujjainkat. – Hogy fogadják a lányok Desmond jelenlétét? Nem sejthette, mennyire aktuális kérdés a fia jelenléte, különben kétlem, hogy épp erről akart volna beszélni. – A lányok… bizonytalanok – feleltem végül. – Azt hiszem, mind várják, hogy kiderüljön, Desmond rád hasonlít-e, vagy inkább Averyre. – És miben reménykednek? – Olyan tekintettel sandítottam rá,
hogy elnevette magát, majd csókot nyomott a kulcscsontomra. – Ugyan már, csak nem félnek tőle?! Desmond a légynek sem ártana. – Biztos vagyok benne, hogy a lányok hozzá fognak szokni a jelenlétéhez. – Na és te, Maya? Te mit gondolsz a kisebbik fiamról? Kis híján a konyha felé pillantottam, de ha Desmond nem akarta, hogy az apja tudjon a jelenlétéről, akkor én sem szándékoztam elárulni. – Szerintem össze van zavarodva. Nem igazán tudja, mire vélje ezt az egészet. – Mély levegőt vettem, pár pillanatig győzködtem magam, hogy a következő kérdést Desmond kedvéért teszem föl, így próbálok rálátást biztosítani neki a Kert valódi természetére. – Minek a kiállítás? – Hogy érted? – Miért tartasz meg minket azután is, ha már nem vagyunk? A Kertész egy darabig nem felelt, ujjai értelmetlen jeleket rajzolgattak a bőrömre. – Édesapám pillangókat gyűjtött – szólt végül. – Saját maga járt el befogni őket, és ha nem sikerült jó állapotban elkapnia egyes példányokat, akkor másoknak fizetett értük. Még elevenen tűzte bele a pillangókat a dobozukba, amiket aztán kiakasztott a dolgozószobája falára. Mindegyik dobozban fekete bársony alapon díszelegtek a példányok, mellettük pedig bronztáblácskán szerepelt a köznapi és a tudományos nevük. Apám gyűjteménye olyan volt, akár egy igazi kis múzeum. A falon sorakozó dobozok közé kitette édesanyám egy-egy hímzését is. Anyám alkotásai néha csak egyetlen pillangót ábrázoltak, máskor meg egy egész kis csoportot, gyönyörű színekben pompáztak az anyagon. Keze elhagyta a combomat, és a hátamra vándorolt, ujjai követték a szárnyam vonalát. Oda sem kellett néznie, hogy
pontosan leképezze a mintázatot. – Apám abban a szobában volt a legboldogabb – folytatta. – Miután nyugdíjba vonult, szinte minden napját ott töltötte. Ám elektromos hiba miatt kis tűz ütött ki a háznak azon a részén, és a pillangók mind odavesztek. Minden egyes darab, a teljes gyűjtemény, amit édesapám évtizedeken át állított össze és tartott becsben. Apám képtelen volt kiheverni ezt a veszteséget, és nem sokkal később meg is halt. Azt hiszem, úgy érezte, hogy az egész élete odalett abban a tűzben. Ismét hallgatott egy kicsit, mielőtt tovább beszélt: – Az édesapám temetését követő napon meg kellett jelennünk anyámmal a függetlenség napja tiszteletére rendezett városi ünnepségen. A népünnepély keretében díjat akartak átadni édesanyámnak a jótékonysági tevékenységéért, ő pedig senkinek sem akart csalódást okozni azzal, hogy nem megy el. A díjátadó után együttérző barátok társaságában hagytam anyámat, én pedig az utcabálozók között sétálgattam. És ekkor megláttam őt: egy lányt, aki madártollakból készült pillangómaszkot viselt. Tollakból meg selyemsziromból készített kis pillangókat osztogatott azoknak, akik átmentek a karneváli labirintuson. Annyira gyönyörű és életteli volt, olyan nagyon eleven, hogy a láttán szinte lehetetlennek tűnt a pillangók halandósága. Amikor rámosolyogtam és bementem a labirintusba, követett. Nem volt nehéz rávennem, hogy jöjjön haza velem. Eleinte az alagsorban tartottam őt, amíg meg nem tudtam építeni neki a Kertet, rendes otthonnak. Még egyetemre jártam, és éppen akkor vettem át apám cégének vezetését, hamarosan pedig megnősültem, úgyhogy azt hiszem, az én kis Pillangóm nagyon magányos volt. Így hát miután átköltöztettem őt a Kertbe, szereztem neki társakat, odahoztam mellé Lorraine-t meg másokat, hogy ne legyen egyedül.
A Kertész elmerült az emlékeiben, de számára ez nem volt fájdalmas. Az ő szemszögéből mindennek így volt értelme, ez az egész így volt helyes. Ahelyett, hogy egy elkészült édenkertbe hozta volna az ő Éváját, direkt neki építette meg a Kertet, és maga a férfi szolgált a lángoló pallosú angyalként is, aki nem engedte ki onnan a lányt. Ekkor közelebb húzott magához az ölében, a mellkasához vont, a vállára fektette a fejemet, a nyaka tövébe, így folytatta az elbeszélését. – Az én legelső kis Pillangóm halála szívfájdító volt, és nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül ez a rövidke létezés jutott neki. Nem akartam elfelejteni őt. Tudtam, hogy ameddig emlékszem rá, egy része mindig élni fog. Ezért megépítettem a tartályokat, és utánajártam, hogyan óvhatnám meg a Pillangóimat az enyészettől. – A gyantával – suttogtam, a Kertész pedig bólintott. – De először a bebalzsamozás jön. A cégem gyártási részlegén sok formaldehidet és formaldehidalapú műgyantát használnak, ruhakészítésnél alkalmazzák, akár hiszed, akár nem. Könnyű a szükségesnél többet rendelnem, és a maradékot idehozatnom. A vér kivonása és formaldehiddel való helyettesítése meggátolja a bomlást, legalábbis eléggé ahhoz, hogy a gyanta épen megőrizhesse a testet. Így akkor sem foglak elfelejteni, Maya, miután már nem leszel. Az volt a legperverzebb az egészben, hogy a Kertész ezt tényleg megnyugtatónak szánta. Tudatosította bennem, hogy három és fél év múlva – hacsak nem történik előbb valami baleset vagy nem haragítom magamra – le fogja csapolni a véremet, és helyette formaldehidet juttat az ereimbe. Épp eleget tudtam már róla ahhoz, hogy sejtsem, közben végig mellettem fog maradni, talán a hajamat fésülgeti, aztán végső frizurába tűzi, és miután
eltölti a testemet a formaldehid, a férfi szépen elhelyez engem az egyik üvegtartályban, majd telenyomja azt gyantával, így biztosítva nekem örök életet, amit nem olthat ki holmi elektromos hiba miatti tűz. Pontosan tudtam, hogy valahányszor elmegy majd a tartályom mellett, meg fogja érinteni az üveget, és a nevemet suttogja, felidézve az emlékemet. És az ölében ülve szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hogyan érez a pasas mindezzel kapcsolatban. A Kertész gyengéden eltolt az öléből, szétterpesztette a lábát, és letérdeltetett maga elé, fél kézzel a hajamba túrva. – Mutasd meg nekem, hogy nem fogsz elfelejteni engem, Maya! – Közelebb húzta a fejemet, másik kezével kioldotta a pizsamanadrágja madzagját. – Soha, még akkor sem. Akkor sem, ha már rég halott és bebalzsamozott leszek, a látványom pedig még így is elég lesz ahhoz, hogy álljon nála a zászló. És én engedelmeskedtem, mint mindig, mert még így is akartam azt a három és fél évet. Még akkor is, ha hallgatnom kellett, amint ez a férfi azt mondogatja, hogy szeret engem. Engedelmeskedtem, amikor kis híján megfulladtam a rohadék miatt, engedelmeskedtem, amikor visszarántott az ölébe, és engedelmeskedtem, amikor azt akarta, ígérjem meg, hogy soha nem fogom elfelejteni. És ezúttal ahelyett, hogy valaki más verseivel és szavaival írtam volna tele az agyamat, a fiúra gondoltam, aki a konyhapult túloldalán kuporgott, és mindent hallott. Nem csupán abból jöttem rá, hogy a szomszédunk pedofil, amilyen pillantásokat a pasas vetett rám. A nála elhelyezett gyerekek tekintete árulta el, az, ahogy egymásra néztek, a fájdalmas, keserves tudás, amin osztoztak. Mindannyian tudták, mi történik, nemcsak saját magukkal, hanem a többiekkel is.
Egyikük sem szólt a dologról egy szót sem. Láttam elkínzott tekintetüket, és innen tudtam, hogy csak idő kérdése, mielőtt a férfi benyúl a szoknyám alá, vagy megfogja a kezem, az ölébe húzza, és azt suttogja, van számomra egy ajándéka. Miután végzett, a Kertész megcsókolt, és azzal vett búcsút tőlem, hogy aludjam szépen ki magam. Még mindig a pizsamanadrágját igazgatta, amikor elindult kifelé az étkezőből. Visszamentem a pult túloldalára, fogtam a narancs maradékát, és leültem a földre Desmond mellé, akinek az arcát könnyek áztatták. Üveges tekintettel bámult rám. Elkínzott tekintettel. Megettem a maradék narancsot, hátha addigra sikerül szóhoz jutnia, de még azután sem mondott semmit, csak átnyújtotta nekem a pulcsiját. Felvettem, és amikor Desmond a kezemért nyúlt, hagytam, hogy megfogja. Esze ágában sem volt értesíteni a rendőrséget. Ezt mindketten tudtuk. Az elmúlt fél órában mindössze annyi változott, hogy Desmond most már egy kicsit gyűlölte magát emiatt.
– Meg sem kérdezted, kik élték túl. – Maguk úgysem hagynák, hogy elmenjek hozzájuk, amíg el nem árultam mindent, amit tudni akarnak. – Ez igaz. – Szóval, majd megtudom, ha végeztünk, amikor rendesen velük lehetek. Most már amúgy sem változtathatok semmin, akár ott vagyok, akár itt. – Egyszeriben el tudom hinni, hogy hatéves korod óta nem
sírtál. A lány arcán halovány mosoly villan. – Kibaszott körhinta – helyesel könnyed hangon.
Bliss készített egy kis körhintát, említettem már? Az a csaj szinte bármit el bírt készíteni égethető gyurmából, egyik tálcányi művet sütötte a másik után a konyhában, miközben Lorraine bosszús képet vágva felügyelte. Bliss volt köztünk az egyetlen, aki használhatta a sütőt. Ő volt az egyetlen, aki valaha is engedélyt kért erre. Lyonette a halála előtti éjszakán, azokban a hosszú órákban, mialatt összebújtunk az ágyán, történeteket mesélt nekünk kislánykorából. Nem adott meg neveket vagy helyszíneket, de azért elmesélt dolgokat magáról, és az a történet, amelyik megmosolyogtatta, az, amelyiket jobban imádott az összes többinél, egy körhintáról szólt. Az édesapja sok körhintához készített figurákat, és a kicsi Cassidy Lawrence néha megrajzolt neki alakokat, amiket a férfi beépített a következő projekt terveibe, hagyta a lányának, hogy kiválassza a színeket vagy az arckifejezéseket. Egyszer az apukája magával vitte Cassidyt, amikor kiszállította a lovakat és szánokat egy utazó vidámparknak. Elhelyezték a figurákat a korongon, a kislány pedig a korláton üldögélt, és figyelte, amint áthúzták a vezetékeket az aranyszínű póznákon, hogy a lovak fele mozogjanak. Miután minden elkészült, Cassidy fel-alá futkosott a figurák között, megsimogatta a pacikat, és a fülükbe suttogta a nevüket, hogy el ne felejtsék. Egytől egyig ismerte és imádta mindet.
A Kertész tulajdonságai nem teljesen egyediek, inkább csak extrémek. Ám a lovak nem voltak Cassidy tulajdonai, így amikor eljött az ideje, hogy hazamenjen, mindegyiket ott kellett hagynia, és valószínűleg soha többé nem láthatta őket. Nem sírhatott, mert megígérte az apjának, hogy nem fog: megígérte, hogy nem fog jelenetet rendezni, amikor indulniuk kell. Ekkor készítette el a legelső origamilovát. A taxiban, úton hazafelé, Cassidy két tucat origamilovacskát hajtogatott, noteszlapokon meg gyorséttermi blokkokon gyakorolt, amíg elég jól nem sikerültek az állatfigurák, és amikor hazaért, nyomtatópapírra váltott. Egyik lovat készítette a másik után, és mindegyiküket kiszínezte, hogy megfeleljenek azoknak, amiket hátrahagyott, munka közben az adott paci nevét suttogva. Amikor elkészült a lovakkal, gondosan megfestett hurkapálcákat szúrt át a közepükön, egy kis ragasztóval rögzítve. Megrajzolta és kiszínezte a padló mintázatát, akárcsak az íves mennyezet minden festményét, még a bekeretezett képeket is megalkotta, amik a tető részletgazdagon kidolgozott, hullámvonalas peremén díszelegtek. Végül az édesanyja segítségével összeállította az egészet, az édesapja pedig még egy kis forgattyút is segített barkácsolni az alapzathoz, hogy a kész művet szép lassan forgatni lehessen. A szülei végtelenül büszkék voltak Cassidyre. Az elrablása napjának reggelén, amikor elindult otthonról az iskolába, a kis körhinta még mindig a házuk kandallópárkányára kitéve díszelgett. Miután Lyonette meghalt, én azzal foglaltam el magam, hogy a névtelen új lányra koncentráltam. Bliss meg elmerült a gyurmázásban. Senkinek sem mutatta meg, min munkálkodik, és egyikünk
sem kérdezte. Hagytuk, hadd dolgozza fel a gyászát a maga módján. Szokatlan volt, hogy mennyire belefeledkezett a projektjébe. Őszintén szólva, engem csak az aggasztott volna, ha egy kis tündöklő rezest gyárt. Néhány halott lány esetében előfordult már, hogy Bliss elkészítette a hátukra tetovált pillangójukat, én pedig valahogy még hátborzongatóbbnak és kísértetiesebbnek találtam azokat az ötcentis kis lepkefigurákat, mint az üvegtartályban kiállított társainkat. De aztán az új lány hátán a gyulladás elérte a kritikus pontot: a tetoválása már semmiképpen sem gyógyulhatott rendesen. Nyilvánvaló lett, hogy ha maga az allergiás reakció nem is öli meg, a szárnya reménytelenül csúfan mutat majd, és a Kertész számára ez elfogadhatatlan volt. Elvégre a szépségünk miatt választott minket. A falak a kora hajnali sötétségben ereszkedtek le, mintha a férfi szokás szerint tetoválni vinné el a lányt, ám amikor ismét fölnyíltak, legújabb társunk nem volt sem a tetoválós helyiségben, sem az ágyában. Nem bukkant fel egyik üvegtartályban sem. Nem búcsúzhattunk el tőle. Egyszerűen csak… eltűnt. Szó szerint semmi sem maradt utána, még egy név sem. Bliss a szobámban volt, amikor visszatértem az új lány kereséséből, törökülésben ücsörgött az ágyamon, átlapolós szoknyáját ráhajtotta az ölében lévő tárgyra. Falfehér volt, a szeme pedig olyan karikás, hogy arra gondoltam, alig aludhatott, mióta Lyonette búcsút vett tőlünk. Leültem mellé, magam alá húztam az egyik lábamat, és háttal a falnak dőltem. – Halott? – kérdezte. – Ha még nem is, hamarosan az lesz – sóhajtottam. – És akkor egy újabb lány érkezését meg tetoválását
asszisztálod végig. – Valószínűleg. – Miért? Az elmúlt kábé egy hétben ezen én magam is sokat agyaltam. – Mert Lyonette fontosnak tartotta, azért. Bliss fölemelte az ölébe hajtott anyagot, és előbukkant a kis körhinta. A Kertbe kerülése után Lyonette készített egy újabb origamikörhintát; ez a halála óta a Bliss ágya fölötti polcon állt. Lyonette pontosan felidézte az eredeti formát, a mintázatot és a színeket, amiket aztán Bliss gondosan lemásolt a maga eszközeivel. Még az aranyszínű póznákon körbefutó díszítést is leutánozta. Kinyújtottam a kezem, és megböktem a tető közepén lévő zászlócskát, mire a körhinta elfordult egy kicsit. – Muszáj volt megcsinálnom – suttogta Bliss. – De nem tarthatom meg. Heves, szívszaggató zokogásban tört ki az ágyamon. Nem tudott az én körhintás sztorimról. Nem tudta, hogy épp egy feketére és pirosra festett lovon ültem, amikor végre megértettem, hogy a szüleim nem szeretnek engem, vagy legalábbis nem szeretnek eléggé. Végső soron azon a napon értettem meg – és fogadtam el –, hogy senki sem akar engem. Gyengéden kiemeltem a körhintát Bliss öléből, és megböktem a barátnőm térdét a lábujjammal. – Eredj, zuhanyozz le! Csuklott, aztán engedelmesen felállt az ágyról. Miközben lemosta magáról két hét gyászát és dühét, én szemügyre vettem a lovakat, hogy találok-e köztük hasonlót ahhoz, amit tíz évvel azelőtt eláztattam az életemben utoljára hullatott könnyeimmel. És a válasz az volt, hogy majdnem. Ez a ló ezüsttel volt díszítve, nem arannyal, és fekete sörényében vörös szalagok
látszottak, de ezt leszámítva szinte teljesen ugyanolyannak tűnt. Feltérdeltem az ágyra, és a polcra tettem a körhintát, Szimba mellé, az origamifigurák meg a többi kiégetett gyurma társaságába, az Evita által festett kavicsok sorába, a Danelle által írt vers közelébe – mindazon dolgok közé, amiket a Kertben töltött hat hónap alatt valahogy sikerült összegyűjtenem. Kíváncsi voltam, vajon Bliss készítene-e nekem egy aprócska kislányt sötét hajjal és bronzbarna bőrrel, aki felülne arra a piros-fekete lóra, és csak menne körbe-körbe-körbe a körhintán, figyelve, ahogy mindenki faképnél hagyja. De ha ilyet kértem volna Blisstől, valószínűleg faggatni kezdett volna az okáról, és annak az egykori kislánynak nem igazán volt szüksége együttérzésre, sokkal inkább arra, hogy egyszerűen csak elfelejtsék végre. Bliss a testét lila, a haját rózsaszín törülközőbe csavarva jött ki a zuhany alól, és végül hozzám bújva aludt el, mint annak idején Sophia valamelyik kislánya. Az egyik karomat a fejem mögé téve továbbra is a falnak dőltem, időről időre kinyújtva a másik kezemet, hogy finoman megbökjem a körhintát, és láthassam, amint a piros-fekete ló egy kicsit még távolabb gördül tőlem.
Victor szeretné engedni a lánynak, hogy eltérítse a társalgást ebbe az irányba. Szeretné hagyni neki, hogy elterelje a gondolatait a szörnyűségekről, amikről még ki kell faggatnia. Ám az ügynök előrébb húzódik a széken, és megköszörüli a torkát. Amikor Inara ráemeli gyászos tekintetét, a férfi lassan bólint. A lány felsóhajt, és összekulcsolja a kezét az ölében.
A következő héten Desmond be sem tette a lábát a Kertbe. Nem használta a kódját, nem kísérte el az apját, egyszerűen távol tartotta magát tőlünk. Bliss volt az, aki szóvá tette a dolgot a Kertésznek, a maga megszokott, döbbenetesen nyers módján kérdezett rá, mi van Desmonddal, ám az apja csupán jót nevetett, és azt felelte, ne aggódjunk miatta, a srác csak a vizsgáira készül. Nekem ez totál megfelelt. Akár bujkált Desmond, akár került minket, vagy akár csak át akarta gondolni a dolgokat, én egyáltalán nem bántam, hogy nem kell még egy férfit elszórakoztatnunk. Örültem, hogy így jobban van lehetőségem megfontolni a helyzetet. Avery ugyanis visszatért a Kertbe, vagyis állandóan résen kellett lennem, hogy diszkréten közbeavatkozhassak, és megvédhessem tőle a törékenyebb lányokat. Még jobban megbonyolította a dolgot, hogy mindezt Simone betegágya mellől kellett intéznem. Szegény csaj észrevehetően fogyott az elmúlt másfél hétben, mivel fél óránál tovább semmit sem bírt magában tartani. Nappal én maradtam vele, éjszakára pedig Danelle váltott le, így ilyenkor kimehettem az udvarra. A napozókövemen aludtam, ahol úgy tehettem, mintha nem zárnának körül falak, és nem futnánk ki az időből. Bírtam Simone-t. Vicces volt, fanyar humorú, soha nem hagyta magát meghülyíteni, de azért igyekezett a lehető legjobban elviselni azt a helyet. Miután ismét kidobta a taccsot, visszasegítettem az ágyba. Megszorította a kezem. – Meg kell csinálnom a tesztet, mi? Bliss mondta, hogy Lorraine a reggelinél láthatóan
gyanakodott, és kérdéseket tett föl. – Igen – feleltem lassan. – Azt hiszem, igen. – Pozitív lesz, ugye? – Azt hiszem. Simone lehunyta a szemét, és a másik kezével félresöpörte verítéktől nyirkos tincseit a homlokából. – Hamarabb rá kellett volna jönnöm. Láttam anyámat meg a nővéremet terhesen, és az első két hónapban állandóan rosszul voltak mindketten. – Akarod, hogy rápisiljek helyetted a tesztre? – Milyen elbaszott már, hogy mi így mutatjuk ki egymás iránt a szeretetünket és a barátságunkat? – De aztán lassan megcsóválta a fejét. – Nem akarom, hogy mindketten holtan végezzük, pedig tudod, hogy egyedül ezt érnénk el. Egy darabig csöndben üldögéltünk, mert egyes dolgokra egyszerűen nincs válasz. – Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte végül Simone. – Mit szeretnél? – Ha megvan a könyvtárban, felolvasnál nekem valamit? Amikor elárulta, mit szeretne hallani, majdnem elnevettem magam. De csak majdnem. Nem azért, mert vicces lett volna, hanem mert megkönnyebbültem, hogy megtehetem érte ezt az egyetlen dolgot. Elhoztam a kötetet a könyvtárból, és leültem vele Simone mellé az ágyra. Megfogtam a kezét, kinyitottam a könyvet a megfelelő oldalon, és olvasni kezdtem. – „Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb.”
– Ez milyen regény? – Mesegyűjtemény – helyesbít a lány. – Simone A kis gyufaárus lány meséjét akarta hallani, Hans Christian Andersentől. Victornak halványan rémlik a mese, egy balett formájában, amiben az egyik lánya, Brittany szerepelt, még jó néhány évvel ezelőtt. Ám a memóriafoszlány belevész A diótörő és A rendíthetetlen ólomkatona előadásainak emlékképeibe. – Az a fajta történet, aminek a Kertben még inkább van értelme, mint a való világban.
Miután befejeztem azt a mesét, másokkal folytattam, de elhallgattam, amikor belépett Lorraine. Tálcát hozott, rajta két adag ebéddel, a kettő között pedig egy terhességi teszt dobozával. – Itt kell lennem, amíg elvégzed – mondta Simone-nak. – Mintha magamtól nem tudnám. Simone sóhajtva felült, az ágytámlának támaszkodott, és a pohár vízért nyúlt, egy hajtásra kiitta. Átnyújtottam neki a másik poharat a tálcáról, ebben narancslé volt, azt is megitta. Hősiesen megpróbálta leküzdeni az ebédet, ami csak leves volt pirítóssal, ám a nagyját érintetlenül hagyta. Amikor végre pisilnie kellett, felkapta a dobozt a tálcáról, bevonult a kis vécéjébe, és elhúzta a függönyt, hogy eltakarja magát. Lorraine úgy ácsorgott az ajtóban, akár egy keselyű. Görnyedt háttal, szúrós szemmel bámulta a vécé elé vont anyagot. Simone kihajolt a függöny mögül, elkapta a pillantásomat, és az ajtóban strázsáló banya felé biccentett. Bólintottam, mély levegőt vettem, és elkezdtem felolvasni A rendíthetetlen
ólomkatonát. Teli torokból harsogva. A szakács- és ápolónőnk dühödten meredt rám, de Simone így legalább békében pisálhatott. Hallottuk, ahogy lehúzta a klotyót, és pillanatokkal később kijött a függöny mögül, majd a nőhöz vágta a csöpögő műanyag rudacskát. – Parancsolj! Nyomás, köpj be! Csak tűnj már el! – Nem akarsz… – Nem. Tűnés! – Simone levetette magát az ágyra, félig az ölembe feküdt. – Nem olvasnál tovább? A hátára fektettem a könyvet, eltakarva a Neonympha mitchellii azaz mocsári szatírlepke halványbarna szárnyát, és folytattam az olvasást, ahol abbahagytuk. Simone a délután legnagyobb részét átaludta, bár időről időre felébredt, hogy a vécé felé vesse magát. Danelle kicsit később csatlakozott hozzánk, elegáns koszorúfonásba fogta Simone sötétbarna haját. Bliss vacsorát hozott nekünk, és apró gyurmavirágokat tűzött a koszorúfonatba. Én megvacsoráztam, Simone pedig ide-oda tologatta az ételt a tányérján, aztán Bliss visszavitte a tálcákat a konyhába Lorraine-nek. Miután beesteledett, és a folyosó homályba borult, a Kertész megjelent az ajtóban. A kezében egy új ruhával. A többrétegű, barna és krémszínű, finom selyemből készült darab nemcsak illett Simone tetoválásához, hanem bőrének sötét árnyalatát is kihangsúlyozta. Miután hirtelen mind elcsendesedtünk, Simone felnézett, meglátta a ruhát, és gyorsan elfordította a fejét, mielőtt a Kertész észrevehette volna a könnyeit. – Hölgyeim? – szólt a férfi. Danelle sűrűn pislogva odahajolt Simone-hoz, amennyire csak
tudott, és puszit nyomott a fülére, aztán némán elhagyta a szobát. Simone lassan feltolta magát ülő helyzetbe, aztán a karjába zárt, a vállamba temette az arcát. Magamhoz szorítottam, amilyen erősen csak bírtam, és éreztem, hogy egész testében reszket. – A nevem Rachel – lehelte a bőrömre. – Rachel Young. Emlékezni fogsz? – Igen. – Megpusziltam, aztán vonakodva elengedtem. Kezemben a mesekönyvvel az ajtóhoz léptem, ahol a Kertész gyengéden megcsókolt. – Nem lesznek fájdalmai – mormolta. Mert halott lesz. Most annak kellett volna következnie, hogy visszatérek a szobámba, esetleg bemegyek Blisshez vagy Danelle-hez. Most jött volna az, hogy összegyűlünk kis csoportokban, próbálunk tudomást sem venni arról, amik vagyunk, és gyászoljuk a még el sem veszített társunkat. Most kezdődött volna a várakozás, amíg Simone meg nem hal. De most először képtelen voltam minderre. Egyszerűen képtelen voltam rá. A világítás vibrált, ez figyelmeztetett minket arra, hogy térjünk vissza a szobánkba, mielőtt a folyosón leereszkednének a falak. Kiléptem az udvar homokos ösvényére, és láttam, hogy valaki megmozdul a Kert túlsó végében, az árnyak közt. Nem voltam biztos benne, hogy Avery az, Desmond vagy valamelyik lány, és jelen pillanatban nem is érdekelt. Kihunytak a fények, és hallottam, ahogy susogva leereszkednek mögöttem a falak. Nagy puffanással mélyedtek bele a sínekbe, aztán megint csend lett. A patakhoz léptem, és elindultam a mentén, amíg el nem értem a vízeséshez. A vízpermettől biztos távolságban letettem a mesekönyvet egy kőre, aztán összekulcsoltam a karomat a hasam előtt, a könyökömet szorongattam, mázsás súlyt éreztem a
mellkasomban. Hátrahajtottam a fejemet, a sziklának dőltem, és az üvegtetőt bámultam. A sötétedő égen előbukkantak a csillagok, volt, amelyik fényesen, ezüstösen ragyogott, mások haloványan, kéken vagy sárgán derengtek, és megpillantottam egy pirosan tündöklő pöttyöt is, ami talán egy repülőgép lehetett. Aprócska villanás úszott át az égen, és habár tudtam, hogy van rá tudományos magyarázat – csak űrbéli törmelék lehetett, csupán kő vagy fém, vagy hulladék egy műholdról, ami a légkörbe lépve elégett –, nem tudtam másra gondolni, egyedül arra a hülye mesére. „Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé.”{4} Szóval az a hülye kislány csak állt a téli hidegben, és egyik gyufát gyújtotta meg a másik után, hogy megpillanthasson olyan családokat, amilyenből neki nem volt – soha nem lehetett – része, végül pedig halálra fagyott a valóság kíméletlen pillanataiban, egy-egy gyufaláng fellobbanása között, mert hiába gyújtotta meg a gyufákat, azok csak fényt tudtak adni, meleget nem. Elakadt a lélegzetem a mellkasomban érzett, szétterjedő súlytól, nem bírtam megszabadulni tőle. Se beszívni, se kifújni nem bírtam a levegőt, fojtogató gombócot éreztem a torkomban. Levelek és ágak zörögtek a távolban, mintha valaki közeledett volna felém. Térdre rogytam, levegő után kapkodtam, de hiába. Ökölbe szorítottam a kezem, és a mellkasomat döngettem, ám ettől csak annyi változott, hogy most már lüktető fájdalmat is éreztem. Fel nem foghattam, miért nem bírok levegőt venni. Egy kéz ért a vállamhoz, én pedig megperdültem, hogy ellökjem magamtól, ám eldőltem az esetlen mozdulattól.
Desmond volt az. Négykézlábra támaszkodtam, talpra kecmeregtem, és a vízesésen át beiszkoltam a barlangba, ám a fiú követett. Utol is ért, amikor megbotlottam egy bemélyedésben, és kis híján orra buktam. Desmond elkapott, finoman leültetett a földre, és elém térdelt. Az arcomat fürkészte, miközben levegő után kapkodtam. – Tudom, hogy nincs okod bízni bennem – mondta –, de azért tedd meg, csak egy percre! Az arcom felé nyújtotta a kezét, ám én ismét ellöktem magamtól. Desmond a fejét csóválta, gyorsan elfordított magától, és egyik kezével az oldalamhoz szorította mindkét karomat, a másikkal pedig befogta az orromat meg a számat. – Próbálj lélegezni! – suttogta a fülembe. – Nem baj, ha nem tudod teleszívni a tüdőd, akkor is juthatsz egy kis levegőhöz. Lélegezz! Megpróbáltam, és Desmondnak talán igaza volt, talán tényleg sikerült beszívnom egy kis levegőt, de nem éreztem. Nem éreztem mást, csak hogy a keze elzár attól, amire szükségem van az életben maradáshoz. – Nem teszek mást, csak elérem, hogy nagy koncentrátumban lélegezd be a szén-dioxidot – folytatta higgadtan. – Lélegezz! Így oxigén helyett szén-dioxid jut a véráramodba, és lelassítja a tested reakcióit. Lélegezz! Amikor a szervezeted eljut a kritikus pontra, amikor már az ájulás határán jársz, a tested természetes reagálása felülírja a pszichológiai tényezőket. Lélegezz! Valahányszor lélegzésre utasított, megpróbáltam engedelmeskedni, én tényleg próbáltam, de egyszerűen nem jutottam levegőhöz. Nem küszködtem tovább, ólomnehéznek éreztem a tagjaimat, és Desmond mellkasának rogytam. Keze továbbra is az orromra-számra tapadt. Mivel egész testem elnehezült, már alig éreztem a súlyt a mellkasomban, és szép
lassan, miközben a srác újra meg újra elismételte az utasítását, kezdtem megint levegőhöz jutni. Elfogott a szédelgés, de lélegeztem. Desmond a vállamra tette a kezét, és a karomat dörgölte, miközben továbbra is a fülembe suttogott: – Lélegezz! Végül ismét önkéntelen megszokássá vált a be- és kilégzés, már nem kellett tudatosan koncentrálnom rá, és lehunytam a szemem, ahogy elfogott a gyötrelmes szégyenérzet. Életemben először kaptam pánikrohamot, habár sokszor láttam már másoknál, és elszörnyedtem attól, hogy képtelen voltam saját magamtól értelmes megoldást találni. Attól pedig még jobban szégyelltem magam, hogy valaki a tanúja volt a kiborulásomnak. Amikor már félig-meddig biztos voltam benne, hogy nem fogok szó szerint pofára esni, ha felállok, megpróbáltam talpra kászálódni. Desmond erre még erősebben szorított. Nem fájdalmasan, ám elég erővel ahhoz, hogy csak küzdelem árán bontakozhattam volna ki a fogásából. – Gyáva vagyok – szólalt meg halkan. – És még ennél is rosszabb, hogy azt hiszem, talán apámra ütöttem. De ha most segíthetek neked, akkor kérlek, engedd meg! Ha lett volna valaki, aki így odabújik a kis gyufaárus lányhoz, aki meleg, erős testével hozzásimul a hátához, saját testével átfogva őt, vajon túlélhette volna a hideget az a kislány? Vagy mindketten megfagytak volna? Desmond arrébb húzódott, hogy a falnak dönthesse a hátát, és gyengéden magával vont, amíg tőle félig elfordulva ültem a lába között, arcomat a mellkasának szorítva, így éppen ki tudtam venni a szívdobogását. Ehhez igazítottam még mindig kissé szabálytalan légzésemet, és éreztem, hogy a fiú szívverése felgyorsult-megugrott, valahányszor csak megmoccantam. Nem
volt olyan nagydarab, mint a bátyja, nem dagadt a fenyegető izmoktól, és nem is apja szálkásan erős alkatát örökölte. Karcsú volt, akár egy futó, hosszú, vékony tagokkal, lapos hassal és mellkassal. Halkan dúdolt valamit, amit nem ismertem fel, és a mellkasához simulva nem is hallottam rendesen, ám az ujjai úgy mozogtak a bőrömön, mintha akkordokat játszott volna a zongorán. A vízeséstől átázott ruhában ültünk a nyirkos, sötét barlangban, és úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a rémálomtól megijedt gyerekek, ám én tudtam, hogy a rémálmom elől nincs menekvés, akár alszom, akár ébren vagyok. A következő három és fél évben soha, de soha nem szabadulhattam ettől a rémálomtól, és ez ellen semmi sem nyújthatott vigaszt. De néhány órára azért úgy tehettem, mintha nem ez volna az igazság. Eljátszhattam a kis gyufaárus lányt, és a barlang falára vetíthettem az illúzióimat, elveszve a melegségben, míg a fény el nem halványul, én pedig ismét a Kertben nem találom magam.
– Nem csak rabtársak voltatok, igaz? – kérdezi Victor, miután ad Inarának egy percet, hogy összeszedje magát. – Azok a lányok a barátaid lettek. – Néhányan a barátaim. Mindannyian egy családdá váltunk. Azt hiszem, ez egyszerűen így alakul.
Néha nehéz volt rávenni magunkat, hogy megismerkedjünk a
többiekkel. Úgy csak még jobban fájt elveszíteni egyikünket, még jobban fájt hátrahagyni a társainkat. Néha nehéz volt elhinni, hogy ez a fájdalom megéri. Ám a Kertben örökös fenyegetést jelentett a magány és az összeomlás veszélye, így a kapcsolatok kialakítása tűnt a biztonságosabb rossznak. Nem a kisebbik rossznak, csak a biztonságosabbnak. Így hát tudtam, hogy Nazira még Blissnél is jobban retteg a felejtéstől. Igazi rajzművész volt, egyik vázlatfüzetet a másik után töltötte meg a családja és a barátai portréival. Lerajzolta a kedvenc szereléseit, az otthonát és az iskoláját, a kis hintát a játszótéren, ahol élete legelső csókját kapta. Újra meg újra lerajzolta mindezt, és bepánikolt, ha a részletek megváltoztak vagy homályossá váltak. Zara, a Picsa alaposan rászolgált erre a titulusra, és akit Bliss nevezett el így, arról bizonyosan tudható, hogy tényleg kibírhatatlanul szemét. Bliss általában csípősen szókimondó volt, és nem tűrte a mellébeszélést; Zara viszont alapból csak gonoszkodni bírt. Megértettem, hogy nem vette be a Kert illúzióit, ám pokollá tette azoknak az életét, akiknek muszáj volt az önámításba kapaszkodniuk. Például Nazira is ilyen volt, hitt abban, hogy ha semmit sem felejt el a régi életéből, akkor egy szép napon viszontláthatja a szeretteit. Nem telt el úgy hét, hogy ne kaptak volna hajba Zarával, és mindig nekem kellett szétválasztanom őket – általában úgy, hogy elrángattam Zarát a patakhoz, és belöktem a vízbe, amíg le nem hűtötte magát. Nem lett a barátnőm, de a higgadtabb pillanataiban kedveltem őt. Ugyanúgy imádta a könyveket, mint én. Glenys örökké csak futkosott, állandóan fel-alá rohangált a folyosókon, míg végül a Kertész utasította Lorraine-t, hogy adjon neki kétszer annyi kaját, mint mindenki másnak. Ravenna azon néhány lány közé tartozott, aki kapott MP3-lejátszót meg
hangfalat, és órákon át tudott táncolni, legyen az balett, hiphop, keringő vagy sztepp, még a megfelelő cipő nélkül is. Nyilván mindegyikből éveken át vett órákat, és ha valaki elment mellette, miközben nagyban ropta, akkor Ravenna elkapta a karját, hogy bevonja a táncba. Hailee imádott frizurát gyártani mindenkinek, és fantasztikus, hogy mi mindent bírt varázsolni a hajunkból. Pia mindenről tudni akarta, hogyan működik, Marenka pedig istenien hímzett. Még egy aprócska ollót is kapott a Kertésztől a kézimunkázáshoz, amit szalagra kötve a nyakában kellett viselnie, így senki sem használhatta arra, hogy kárt tegyen magában. Adara történeteket írt, Eleni pedig festett. Volt, amikor Adara megkérte Elenit vagy Nazirát, hogy készítsen illusztrációkat valamelyik sztorijához. Aztán ott volt még Sirvat. Sirvat is egészen… egyedi volt. Nehéz volt kiigazodni rajta. Nem csupán azért, mert távolságtartó volt, nagyon is, és csöndes, de még mennyire. Hanem leginkább azért, mert az ember sosem tudhatta, mi a franc fog kiesni a száján. Ő volt az utolsó, akit még Lyonette szoktatott hozzá a Kerthez. Lyonette megkért, hogy ennél a csajnál ne segítsek be neki, mert Sirvat tényleg irtó fura volt, és egyikünk sem tudta, hogyan reagálnék rá. Így hát amikor először találkoztam vele, már elkészült a szárnya. A patak partján feküdt, arcát a sárba temetve, Lyonette pedig totálisan értetlenül meredt rá. – Mit csinálsz? – kérdeztem az új lánytól. Még csak rám sem nézett, világosbarna haját félig beborította a sár. – A víz nem csak úgy ölhet meg, ha belefulladsz. Túl sok vizet inni ugyanolyan halálos lehet, mint a kiszáradás. A döbbent Lyonette-re pillantottam. – Ez most ki akarja nyírni magát?
– Nem hiszem. Sirvat tényleg nem volt öngyilkos hajlamú, legalábbis általában. Megtapasztaltuk, hogy ő egyszerűen ilyen, és kész. Megmutatta nekünk, melyik virágokat kéne megennünk, ha meg akarnánk ölni magunkat, de ő maga soha nem vette a szájába egyik ilyen növényt sem. Ezernyi módot ismert a halálra, és olyan érdeklődést mutatott az üvegtartályban lévő lányok iránt, amit egyikünk sem akart megérteni. Szinte ugyanolyan gyakran ácsorgott előttük, mint a Kertész. Szóval, fura szerzet volt. Őszintén szólva, nem sok időt töltöttem vele, de mintha észre sem vette volna ezt, egyáltalán nem zavartatta magát miatta. A többségünk viszont megismerte egymást. Még akkor is, ha úgy döntöttünk, hogy nem osztjuk meg a sorstársainkkal a Kert előtti életünket, meghitt viszony alakult ki köztünk. Egyformán osztoztunk a jón és a rosszon – szinte mindig csak rosszon –, hiszen mindannyian pillangólányok voltunk. Ez megrendíthetetlenül összekapcsolt minket.
– És meggyászoltátok egymást. – Victor ezt nem kérdésnek szánja. A lány elhúzza a száját. Nem mosolyog, még csak nem is grimaszol, csak jelzi, hogy valamiféle arckifejezést kéne öltenie. – Állandóan. Nem kellett megvárnunk, hogy egyikünk üvegtartályba kerüljön. Mindenki gyászolt mindenki mást, minden egyes napon, hiszen mindennap haldokoltunk. – Desmond közel került valamelyik lányhoz? – Igen is, meg nem is. Idő kellett hozzá. Ez… – Inara habozik,
tekintete fel-alá cikázik Victor és a sérült ujjai között, majd nagyot sóhajt, összekulcsolja a kezét az ölében, az asztal alá dugja, hogy ne látszódjon. – Hát, meg kell érteniük, hogy ez bonyolult. Victor bólint. – Az apja mit gondolt a dologról?
Annak másnapján, hogy Simone gyantába került – nem mintha láthattuk volna, mivel a falak továbbra is eltakarták a tartályokat –, a Kertész bevitt magával a lakosztályába, és puccos vacsorát rendezett kettőnknek. Amennyire meg tudtam állapítani anélkül, hogy külön rákérdeztem volna, én voltam az egyetlen, akit a pasas beengedett az itteni lakosztályába. Gondolom, ezt hízelgőnek szánta, de én csupán aggasztónak találtam. A beszélgetés könnyed mederben haladt. A Kertész egy szóval sem említette Simone-t, én pedig azért nem hoztam szóba, mert nem akartam tudni a legszörnyűbb részleteket. Ezen a helyen már csak az maradt rejtély, hogyan öl meg minket a férfi. Miután megettük a desszertet is, a Kertész töltött nekem még egy pohár pezsgőt, majd azt mondta, üljek le és lazítsak, amíg ő leszedi az asztalt. Inkább a fotelba telepedtem, mint a kanapéra, felhúztam a térdemet, és úgy rendeztem el a szoknyámat, hogy teljesen eltakarja a lábamat. Akár egy díjátadón is parádézhattam volna abban a ruhában, és kíváncsi lettem, vajon milyen sok pénzt öl a fickó a Kertbe meg az eltartásunkba. Klasszikus zenét tett fel a régimódi lemezjátszón, én pedig lehunytam a szememet, és hátradöntöttem a fejem a kényelmesen kipárnázott fotelban. A lakosztály vastag padlószőnyege tompította a férfi lépteinek
zaját, de azért hallottam, hogy odajön hozzám. Egy ideig csak álldogált előttem, figyelt és kész. Tudtam, hogy szeret néha nézni minket álmunkban, de ezt most valahogy még hátborzongatóbbnak találtam, mivel ébren voltam. – Desmond felzaklatott téged a minap? Kipattant a szemem, amit a Kertész mintha jelzésnek vett volna, és a fotel karfájára telepedett. – Hogyhogy felzaklatott-e? – Visszanéztem néhány felvételt, és láttam, amikor ellökted őt magadtól. Aztán követett téged a barlangba, de ott ugyebár nincs kamera. A fiam talán felzaklatott vagy bántott téged? – Ja, nem. – Maya! Sikerült halvány mosolyt erőltetnem a képemre, bár hogy a Kertész kedvéért vagy a saját magam érdekében, azt nem tudtam. – Igen, zaklatott voltam, de már azelőtt, hogy Desmond megjelent. Pánikroham tört rám. Életemben először fordul elő, ezért fogalmam sem volt, mit tegyek, és elsőre félreértettem, hogy Desmond miért jött. Átsegített a rohamon. – Pánikrohamod volt? – Ha másfél év után ez a legdurvább reakcióm, az nem kifejezetten aggasztó, nem gondolod? A Kertész viszonozta a mosolyomat, gyengéden és őszintén. – És Desmond tényleg átsegített rajta? – Igen, és velem maradt, amíg le nem csillapodtam. Desmond egész éjjel velem maradt, még akkor is, amikor meghallottuk, amint kinyílt két ajtó, majd az apja végigment a folyosón a zokogó Simone-nal. A Kertésznek néha kedve támadt még egy utolsó dugáshoz azzal a lánnyal, akit megölni készült; gondolom, erre jobb volt a szerencsétlen csaj szobája, mint a titkos helyiségek. Des
mellettem volt egészen reggelig, amikor fölnyíltak a falak, és a lányok kijöttek a szobájukból, egymásba kapaszkodtak a fájdalmas veszteség ellen, amit a srác nem érthetett, hiszen nem tudta, hogy Simone halott, vagy hamarosan az lesz. Talán azt hitte, hogy az apja egyszerűen csak kiteszi a szűrét? Vagy hogy elviszi abortuszra? – A kisebbik fiamon nehéz kiigazodni. – Úgy érted, nem tudod megállapítani, mit gondol rólunk. A férfi elnevette magát és bólintott, majd beült mellém a fotelba. Fél karjával átfogta a vállamat, a mellkasára simította a fejemet, és egy pillanatra akár két teljesen átlagos ember is lehettünk volna, akik összebújnak, hogy megnézzenek egy filmet. Kivéve, hogy ha tényleg átlagemberek lettünk volna, akkor valószínűleg nem futkosott volna a hátamon a hideg az érintésétől. Az biztos, hogy Topher érintésétől sosem irtóztam, ahogy akkor sem berzenkedtem, ha az egész társaságunk együtt kucorgott a kanapén Jasonnél vagy Rekesznél vagy bármelyik másik srácnál a melóból. A Kertésszel a meghittség ugyanúgy illúzió volt, ahogy a szárny, amivel megbélyegzett minket; semmit sem tett itt valóságossá. – Nem szívesen beszél velem róla. – Figyelembe véve, hogy ez tulajdonképpen a háremed, el tudom képzelni, milyen kevés fiatalember beszélgetne szívesen az édesapjával ilyesmiről. Az ember esetleg tanácsot kérhet a szüleitől arról, hogyan próbálja felkelteni valaki érdeklődését, vagy mit csináljon a legelső randin, de a szex általában tabutéma, még akkor is, ha a hajlandóság kérdése nem merül fel. És annak újabb bizonyítékaként, mennyire nem voltunk átlagemberek, a férfi erre csak nevetett, aztán maga felé fordította a fejemet, hogy megcsókoljon. Eszembe jutott, hogy egyszerűen
bemehetnék a lakosztályából nyíló privát konyhába, felkaphatnék egy kést, és szíven szúrhatnám. Ott helyben megölhettem volna, csak annak a gondolata fékezett meg, hogy akkor Avery örökölné a Kertet. – Avery alig bírt magával az izgalomtól, miután legelőször feltártam előtte a Kertet. Örökké csak erről beszélt, valahányszor négyszemközt voltunk. Egy apának talán nem is kellene ennyi részletet tudnia a tulajdon fiáról. De fel nem foghatom, hogy Desmond miért nem tett eddig semmi egyebet a nézelődésen kívül. – Ez csalódást okoz neked? – kérdeztem szenvtelen hangon. – Sehogy sem értem. – Keze fölfelé vándorolt a karomon, egészen a nyakamig, és kioldotta a ruhámon a tarkómnál megkötött pántot. A fekete selyem lecsúszott rólam, és a Kertész figyelte, ahogy lesiklott a kulcscsontomon, egészen a derekamig, feltárva a mellemet. Miközben tovább beszélt, finoman cirógatta az egyik mellbimbómat. – Egészséges fiatalember, akit gyönyörű nők vesznek körül, és tudom, hogy már nem szűz, de mégsem használja ki a lehetőségeket. – Lehet, hogy még mindig próbálja megemészteni ezt az egészet. – Lehet. Vagy talán nem a gazdag kínálat van a leginkább ínyére. – Kissé megemelt a fotelban, hogy alám húzódhasson, jobban hozzáférhessen a mellemhez, és letolta a ruhát a csípőmön, a combomhoz. – Csakis téged keres, ha idejön, még ha nem is talál meg mindig. – Szerinte nem kertelek – jegyeztem meg szárazon, mire a férfi kuncogott. – Igen, sejtem, miért pont neked teszi fel a kérdéseit. Mit tennél, ha úgy közelítene hozzád, ahogy én szoktam? – Azt hittem, hogy rá is ugyanaz vonatkozik, mint rád meg
Averyre, és meg kell tennünk, bármit is akar tőlünk. Talán nem így van? – Szóval, hagynád, hogy megérintsen? – A mellemhez hajtotta a fejét, ajka az érzékeny bőrhöz ért. – Hagynád, hogy élvezetét lelje benned? Desmond nem az apja volt. De akkor is az apja fia volt. – Hacsak nem utasítasz másként, azt teszem, amit akar tőlem. A férfi erre felnyögött, és teljesen lerángatta rólam a ruhát, a fotel mellé ejtette a fekete anyagot. Miközben szája és keze árulóvá tette a testemet, nem hallatszott más, csak ahogy a nevemet mondogatta, egyfolytában ismételgette, a szavak éles kiáltásként hatoltak a csendbe. „Egynémely létező, testetlenül kísértve, kettős életet él… Van ilyen csend is: tenger s partszegély, test s lélek. Holt vidéket jár az egyik.”{5}
A Kertész azon az éjszakán újra és újra a magáévá tett, a fotelban, a szőnyegen, a franciaágyon, én pedig elmondtam magamban mindent, amit csak fel tudtam idézni, még koktélrecepteket is, ám már jóval hajnal előtt kifogytam a szavakból, és éreztem, ahogy a méreg beszivárog a repedéseken át a lelkembe. Hozzászoktam már, mennyire iszonytató érzés elviselnem, ahogy a Kertész megkefél, de sosem bírtam megszokni annak gyomorforgató fájdalmát, milyen elviselni, hogy azt hiszi, szeret engem. Miután végre visszakísért a szobámba, leült keskeny ágyam szélére, betakargatott, aztán kisimította a hajamat az arcomból, és hosszan megcsókolt. – Remélem, Desmond megérti, milyen különleges fiatal nő vagy – suttogta, ajka még mindig a számhoz ért. – Csodás lehetnél a számára. Miután magamra hagyott, fölkeltem, és beálltam a zuhany alá. Addig dörgöltem a bőrömet, amíg ki nem vörösödött, mert egyszerűen csak úgy akartam tenni, mintha lemoshatnám magamról az érintését. Bliss így talált rám, és tőle szokatlan megértéssel egy szót sem szólt. Segített nekem leöblíteni a tusfürdőt és a balzsamot, aztán elzárta a vizet. Kicsavarta a hajamat, miközben én megtörülköztem, és miután kifésülte a tincseimet, szépen befonta őket, aztán bebújt mellém az ágyba. Most először megértettem, miért juthatott eszébe leugrani a szikláról. Most először úgy éreztem, a még hátralévő évek mégsem érik meg a menekülés valószínűtlen esélyét. Másfél év után most először ismét éreztem a tű minden egyes döfését a bőrömön, ahogy a Kertész a testemre véste a börtönömet. Soha nem voltam az a nagyon reménykedős típus, és ugyanígy az igazán kétségbeesős sem, de most éreztem, hogy az
emlékektől fojtogat az elkeseredés. Mély levegőt vettem, a fülembe csengett Desmond hangja a barlangban, a szavait felidézve sikerült továbbra is lélegeznem, hogy még Bliss – aki éles szemével olyan érzéseket is észrevett rajtam, amikről a többieknek fogalmuk sem lehetett – se jöhessen rá, milyen rohadtul félek. „Szólt félve, leszegte a tollát, és szárnya söpörte a port. Zokogott, leeresztve a tollát, míg szárnya söpörte a port, bánkódva söpörte a port.”{6} Ám én nem bírtam megmozdítani a szárnyamat, nem bírtam elrepülni vele. Én még csak zokogni sem bírtam. Nekem nem maradt más, csak a félelem meg a bánat.
Victor szó nélkül elhagyja a helyiséget. Másodpercekkel később Yvonne lép ki a folyosóra a megfigyelőből, és odaad neki két palack vizet. – Ramirez most telefonált, hogy áll az aktuális helyzet – jelenti. – Sikerült stabilizálni a rosszabb állapotban lévő sérülteket is. A lányok továbbra is beszélni akarnak Mayával, mielőtt hajlandóak lennének válaszolni minden kérdésre. Kingsley szenátor kezd rászállni Ramirezre, hogy Maya közelébe férkőzhessen. – Francba! – Victor az arcát dörgöli. – Ramirez a kórházban tudja tartani a szenátort? – Igen, még egy kis ideig. Igyekszik elsimítani a helyzetet a szenátor asszony és a lánya között. Reméli, hogy ezzel talán nyerhet néhány órát, minden mást is figyelembe véve. – Rendben, köszönöm. Szóljon Eddisonnak is, ha visszajön!
– Úgy lesz. Victor arra gondol, hogy a politikusok olyanok, mint a gyermekvédelmisek. Végeredményben hasznosak, de alapvetően mégiscsak az ember idegeire mennek. Visszatér a kihallgatóba, és átnyújtja Inarának az egyik üveget. A lány biccentve veszi el a vizet, és inkább a fogával csavarja le róla a kupakot, mint sérült kezével. Egy hajtásra félig kiissza az üveget, majd csukott szemmel lerakja az asztalra. Egyik ujja mintákat rajzolgat a fém asztallapra, miközben felkészül a következő kérdésre. Az ügynök figyeli a mozdulatait, és görcsbe rándul a gyomra, mikor rádöbben, hogy amit értelmetlen alakzatnak vélt, az valójában egy pillangószárny körvonala. A lány úgy húzza meg a szárny vonalait az asztalon újra meg újra, mintha emlékeztetni akarná magát arra, miért van itt. – Kezdek kifutni az időből, hogy megvédjelek – szól a férfi. Inara némán néz fel rá. – Befolyásos emberek akarják tudni, hogy mi történt – folytatja Victor. – Ők nem lesznek olyan türelmesek veled, mint én. Egész mostanáig a lehető legtürelmesebb voltam hozzád, Inara. – Tudom. – Nem kertelhetsz tovább. Áruld el, amit tudnom kell!
A Kertész egy ideig még kénytelen volt értetlenkedni a kisebbik fia viselkedése miatt. Desmond gyakran járt a Kertbe, ám egy ujjal sem nyúlt hozzánk, kivéve, ha udvariasan fölsegítette valamelyikünket.
És mindig magával hozta a tankönyveit. Napközben a legújabb társunkkal, egy japán származású, gyönyörű szép lánnyal voltam. Esténként Danelle váltott fel az alvó lány mellett, én pedig kiültem a sziklára, a szabad tér illúziójába kapaszkodtam. Desmond gyakran feljött oda hozzám, és az első néhány alkalommal némán üldögéltünk, mindketten elmerültünk az olvasmányunkban. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy egy férfi jelenlétében nem éreztem magamat veszélyben. Persze ettől még nem éreztem magam kimondottan biztonságban, de azért fenyegetve sem. Néha Desmond tanulmányairól beszélgettünk. A Kertről viszont soha. Ahogy a Kertészről sem. Azt hiszem, gyűlöltem Desmondot, amiért nem hajlandó felfogni, mi folyik itt valójában, de ezt nem mutattam ki. Tudtam, hogy a Kertész soha nem engedne el minket, Averyt pedig túl veszélyes lenne megpróbálnom befolyásolni. Nem lehettem biztos benne, hogy Desmond tényleg reményt jelent-e, de amennyire láttam, nem akadt más, ami nála közelebb állt volna ehhez. Életben akartam maradni, és azt akartam, hogy a többi lány is életben maradhasson, és most először hinni akartam az elszökött pillangólány meséjében. El akartam hinni, hogy megpróbálhatok kijutni innen anélkül, hogy üvegtartályban vagy a folyóparton végezném. Aztán egyik este Desmond magával hozta a hegedűjét. A Kertész mesélte nekem, hogy a fia tehetséges zenész, és sokszor láttam, amint Desmond ujjai néma akkordokat fogtak le könyveken, köveken, a térdén vagy bármi más elérhető felületen, miközben épp gondolkozott. Mintha zenébe ültette volna át a gondolatait ahhoz, hogy értelmezze őket. Épp hason feküdtem a kövön, előttem a könyvemmel meg egy almával, és szemmel tartottam a három lányt odalent, az udvaron.
Nyakig elmerültek a kis tavunkban, és egymást fröcskölték. Tudtam, hogy az érzékelők jeleztek a Kertésznek, miszerint valaki van a vízben, ám a lányoknak nem volt más dolguk, csak elég sokáig játszani ahhoz, hogy a férfi megnyugodjon, és hagyja őket szórakozni. A Kertész aznap este nem volt velünk – amikor elmentem az új lányért, hogy visszakísérjem a szobájába, miután első alkalommal került a tetováló helyiségbe, a férfi említett valami jótékonysági rendezvényt, ahová el kell kísérnie a feleségét –, de nem kételkedtem abban, hogy bárhonnan szemmel tud tartani minket, ha akar. Eleni három, Isra pedig négy éve volt a Kertben, ilyenkorra a legtöbben már nem ragadtatták magukat ostobaságra, Adara viszont csak pár hónappal előttem került ide. Alapvetően jól bírta a helyzetet, ám időről időre mély depresszióba zuhant, amibe szinte beleroppant. Súlyos depresszív zavarban szenvedett, és meglepett, hogy a gyógyszerei nélkül nem került még gyakrabban mélypontra, mindenesetre igyekeztünk odafigyelni rá, lehetőleg nem hagytuk egyedül ezekben az időszakokban. Mostanra nagyjából túljutott a legutóbbi depresszív epizódján, ám a kedélyállapota még mindig ingadozó volt. Desmond feljött az ösvényen, kezében a hegedűtokkal, és megállt a kő mellett. – Helló! – köszönt nekem. – Szia! – feleltem. A Kertben változékony volt, hogy mi is a normális. A hegedűtokra sandítottam. Azon tűnődtem, vajon hízelegne-e Desmondnak, ha megkérném, hogy játsszon nekem valamit. Ám aggódtam, hogy esetleg úgy érezné, lekötelez vele, és akarna tőlem valamit cserébe. A Kertészt és Averyt már remekül kiismertem, Desmondon viszont nehezebben igazodtam ki. Az apjával meg a bátyjával ellentétben ő nem tudta, mit akar.
Ahhoz értettem, hogyan szökjek el az emberek elől, ahhoz nem, miként manipuláljam őket. Ez idegen terep volt a számomra. – Játszol nekem? – kérdeztem meg végül. – Nem bánnád? Holnap vizsgám lesz, és nem akarom felébreszteni anyámat. Kijöttem a házból, hogy a szabadban gyakoroljak, de, izé… – mutatott fölfelé. Nem néztem föl. Hallottam, hogy az esőcseppek az üveget verik. Hiányzott az érzés, ahogy rám hullik az eső. A New York-i lakásban szinte állandóan szólt a zene. Kathryn a klasszikus muzsikát szerette, Whitney viszont a svéd rapet, Noémie pedig a bluegrasst, míg Amber a countryt, így végül mindannyian az elképzelhető legeklektikusabb zenei élményben részesültünk. A Kertben néhány lánynak volt ugyan rádió vagy zenelejátszó a szobájában, ám a többségünk számára a muzsika ritkaságszámba ment ezen a helyen. Becsuktam a könyvet, és felültem, miközben Desmond a vonót gyantázta, majd bemelegítette az ujjait. Lenyűgöző volt figyelni a készülődése sok kis rituáléját, de amikor végre belefogott a játékba, megértettem, miért mesélt nekem az apja a zenei tehetségéről. Nem csupán a technikáján érződött a tehetség. Bár nem vagyok szakértő, nekem úgy tűnt, hogy nagyon ügyesen, gyakorlottan játszik, ám ezenkívül képes volt szomorú vagy épp vidám hangokat kicsalni a húrokból. Minden egyes művet megtöltött érzelemmel. Odalent a tóban a három csaj abbahagyta a pancsolást, és csupán lebegtek a felszínen, hogy hallhassák Desmond játékát. Én lehunytam a szememet, és teljesen belemerültem a zenébe. Néha, amikor Kathryn meg én hajnali háromkor-négykor a tűzlépcsőn üldögéltünk munka után, a szomszéd épületben kijött a
tetőre egy fazon, hogy ott gyakoroljon a hegedűjén. Előfordult, hogy rosszul fogta le a hangokat és ügyetlenkedett a vonóval, a ritmust sem mindig sikerült tartania, de miközben a félhomályban üldögéltünk – aminél a nagyvárosban sosem volt sötétebb az éjszaka –, úgy tűnt, mintha a pasas a szeretőjeként bánt volna a hegedűvel. Látszólag soha nem vette észre, hogy van közönsége, minden idegszálával a hangszerére összpontosított, meg a muzsikára, amit kicsiholt belőle. Alapvetően ez volt az egyetlen dolog, amit Kathrynnel rendszeresen együtt csináltunk. Még a szabad estéinken is ébren maradtunk hajnalig, hogy kiülhessünk a tűzlépcsőre, és meghallgathassuk a srác játékát. Desmond sokkal jobban hegedült nála. Gördülékenyen váltott egyik műről a másikra, és miután végül leeresztette a vonót, az utolsó néhány hang mintha folytatásban reménykedve csengett volna a fülembe. – Nem hiszem, hogy bármi gond lesz a vizsgáddal – suttogtam. – Kösz! – Desmond gyengéden tartotta a karjában a hangszert, alaposan szemügyre vette, és miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van vele, elrakta a bársonnyal bélelt tokba. – Régen arról álmodoztam, hogy egy nap profi zenész leszek. – De már nem? – Apám egyszer elvitt New Yorkba, és elintézte, hogy néhány napot egy profi hegedűművésszel tölthessek, belekóstolhassak mellette, milyen is ez az élet. Utáltam. Az egészet olyan… Nos, lélektelennek éreztem, azt hiszem. Féltem, hogy ha zenészként próbálnék megélni, akkor előbb-utóbb megutálnám magát a zenét. Amikor megmondtam apámnak, hogy inkább valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami mellett továbbra is imádhatom hobbiként a zenélést, azt felelte, büszke rám. – Gyakran úgy tűnik, hogy büszke rád – motyogtam, mire
Desmond furcsa pillantást vetett rám. – Apám szokott beszélni neked rólam? – Néha. – Ööö… – A fia vagy. Szeret téged. – Igen, de… – De? – De nem találod kissé furcsának, hogy mesél a fiáról a foglyainak? Úgy döntöttem, nem árulok el neki mindent, amit az apja mesélt róla. – Furcsább, mint hogy egyáltalán vannak foglyai? – Jogos. És tessék, végre képes volt fogolynak nevezni minket, de mégsem bírt megpróbálni bármit is tenni azért, hogy változtasson a helyzetünkön. A vízesést a tóval összekötő patak alig volt egy méter mély, ám Eleninek mégis sikerült elúsznia egészen a szikláig, mielőtt felállt. – Maya, most már bemegyünk – szólt föl nekem. – Kell valami? – Nem, kösz, menjetek csak! Desmond a fejét csóválta. – Néha olyan vagy, mint egy tyúkanyó. – Azért ez a kis tyúkól eléggé bizarr. – Gyűlölsz engem? – Miért, mert apád fia vagy? – Csak most kezdek rádöbbenni, mennyire őrá ütöttem – válaszolta halkan. Leült mellém a kőre, és felhúzott térdére fektette a karját. – A Freuddal és Junggal foglalkozó előadásomon van egy csaj, a vállán pillangós tetoválással. Amúgy randa egy
tetkó, silány munka, egy pillangóként ábrázolt tündérke, aminek olyan a képe, akár egy megolvadt játék babának, de a csaj a minap pánt nélküli ruhában jött órára, úgyhogy megláttam a tetoválását, és az előadás hátralévő részében csakis a te szárnyadra tudtam gondolni, meg hogy milyen gyönyörű. Borzasztó, de gyönyörű is. – Nagyjából mi is így tekintünk a szárnyunkra a lányokkal – feleltem óvatosan. Kíváncsi voltam, hova akar kilyukadni. – Kétlem, hogy ti is felizgultok a szárnyatok láttán. Vagy úgy. Igen, Desmond tényleg az apja fia volt. Ám az apjával ellentétben ő szégyellte magát a sajátos családi vonásuk miatt. – Egy másik órámon a kényszeres gyűjtögetőkről volt szó, és eszembe jutott, mit mesélt apám az ő édesapjának a lepkegyűjteményéről, de aztán persze apám gyűjteményére gondoltam, és hirtelen megint te jutottál eszembe, meg hogy egy szál semmiben, csupán a tetoválásoddal és a hegeiddel borítva is méltóságteljesebben tudsz kinézni, mint a legtöbb ember teljesen felöltözve. Már hetek óta álmodom… Álmodom rólad, és verejtékben úszva, merevedéssel ébredek, és fogalmam sincs, hogy ezek rémálmok-e vagy sem. – Desmond hátralökte a haját az arcából, és a tarkójára nyomta a kezét. – Nem akarom elhinni, hogy olyan ember vagyok, aki képes ilyesmire. – Talán nem vagy olyan. – Amikor a fiú rám sandított, vállat vont. – Bonyolult kérdés, hogy miért nem teszel ellene, de az még nem jelenti, hogy te magad is képes lennél rá. – De akkor sem teszek ellene semmit. – A jó és a rossz között nem mindig könnyű választani. – Miért nem gyűlölsz engem? Sokat gondolkoztam ezen az elmúlt hetekben, és még mindig
nem voltam biztos benne, hogy rájöttem a válaszra. – Talán téged is ugyanúgy foglyul ejtett ez a hely, mint minket – válaszoltam lassan. Pedig igazából mégiscsak gyűlöltem őt, ugyanannyira, mint az apját meg a bátyját, csak másképpen. Desmond egy ideig rágódott ezen. Egy villám felragyogó fényénél megpróbáltam kivenni az arcán átfutó érzelmeket. Az apja szemét örökölte, de sokkal tisztábban látta a dolgokat, mint a Kertész valaha is képes lett volna. A Kertész ragaszkodott az önámításhoz. Desmond előbb-utóbb szembenézett a keserű igazsággal, vagy legalábbis megkísérelte feltárni azt. Nem tudta, mit kezdjen a valósággal, de nem próbálkozott azzal, hogy szépítsen rajta. – Miért nem menekültök el? – Mert néhány lány már megpróbálta. – És, mi lett? – Mondom, megpróbálták. Desmond grimaszt vágott. – Csupán egyetlen ajtó vezet ki innen – magyaráztam –, és az mindig zárva van, csak kóddal nyílik. Be- és kilépéskor is be kell ütni a kódot. Amikor idejönnek a karbantartók, a szobáink hangszigetelten el vannak zárva tőlük. Sikoltozhatnánk és dörömbölhetnénk, ahogy csak bírnánk, de soha senki nem hallana meg. Idekint maradhatnánk, amikor leereszkednek a falak a karbantartók miatt, de egy lány megpróbálta ezt úgy tíz évvel ezelőtt, és nem lett belőle semmi, csak az, hogy eltűnt. – Aztán gyantával teli üvegtartályban került elő, ám Desmond még mindig nem látta azokat a Pillangókat. Mintha megfeledkezett volna arról, amit kihallgatott a konyhában, hogy az apja azután is megtart minket, ha már nem vagyunk. – Fogalmam sincs, hogy apád olyan embereket alkalmaz, akik nem fognak gyanút, vagy valahogy meg tudja magyarázni ezt az egészet, mindenesetre
eddig még soha senki nem jött megmenteni minket. De alapvetően az a lényeg, hogy félünk. – A kiszabadulástól? – Attól, hogy mi történne, ha csak majdnem sikerülne kiszabadulnunk innen. – Felnéztem az éjszakai égboltra az üvegtetőn túl. – Lássuk be, apád elég gyorsan végezhetne mindannyiunkkal, ha valaha szükségesnek érezné. És ha valamelyik lány megpróbálna elszökni, de kudarcot vallana, honnan tudjuk, hogy apád nem büntetné meg érte mindegyikünket? Vagy legalábbis azt, aki szökéssel próbálkozott, meg engem, mert a Kertész úgy gondolta, hogy a lányok mindent elmondanak nekem. Hogy is ne tudtam volna egy ilyen tervről? – Sajnálom. A körülményeket figyelembe véve aligha mondhatott volna ennél nagyobb ostobaságot. A fejemet csóváltam. – Én csak azt sajnálom, hogy valaha is betetted ide a lábad. Desmond ismét rám sandított, félig megbántottan, félig derűsen. – Teljes szívedből sajnálod? – kérdezte percnyi hallgatás után. A fiú arcát fürkésztem a holdfényben. Már kétszer segített nekem pánikrohamot átvészelni, habár ő csak az első alkalomról tudott. Az apjával és a bátyjával ellentétben sebezhető volt, jó akart lenni, jót akart tenni, csak épp nem tudta, hogyan kell. – Nem – feleltem végül. – Nem teljes szívemből. – Akkor nem sajnáltam volna, ha sikerül kitalálnom, miként vehetném rá, hogy a hasznunkra legyen. – Nagyon bonyolult személyiség vagy – mondta. – Te pedig nagyon megbonyolítod az életem. Desmond elnevette magát, és felém nyújtotta a kezét, tenyérrel
fölfelé, én pedig habozás nélkül megfogtam, és összekulcsoltam az ujjainkat. A fiúnak dőltem, a vállára hajtottam a fejemet, és kellemesnek találtam a kettőnkre telepedő csöndet. Desmond egy kicsit emlékeztetett engem Topherre, még ha nem is volt olyan egyszerű lélek, és legalább egy rövid időre úgy akartam tenni, mintha ez a srác nem az apja fia lenne, hanem szimplán egy barátom. Így aludtam el, és amikor rám ragyogott a reggeli napfény, lassan felültem, rádöbbenve, hogy éjszaka egymáshoz bújtunk Desmonddal. A fiú egyik keze a csípőmre simult, a másik karját pedig párnaként fektette a fejem alá a kőre. Tudtam, hogy az új lány még néhány óráig nem ébred fel, Desmondnak viszont órára kellett mennie, és várta a hegedűvizsgája, ahol még csak meg sem kellett erőltetnie magát. Habozva feléje nyújtottam a kezem, és kisimítottam a homlokából egy sötét hajtincset. A fiú összerezzent, és önkéntelenül a homlokához kapott, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. – Ébresztő! – szóltam. – Nem – motyogta, és megragadta a kezemet, hogy azzal árnyékolja le a szemét. – Órára kell menned. – Kihagyom. – Hegedűvizsgád lesz. – Nem érdekel. – Jövő héten kezdődik a vizsgaidőszak. Felsóhajtott, ám végül óriási ásítás lett belőle, aztán kelletlenül felült, és álmosan dörgölte meg a szemét. – Parancsolgatós vagy, de jó melletted ébredni. Erre elfordultam tőle, mert nem voltam biztos benne, milyen kifejezés ülhetett ki az arcomra. A fiú megérintette az államat a
húroktól kissé megkérgesedett ujjhegyeivel, és visszafordította a fejemet maga felé. Nem látszott más az arcán, csak halovány mosoly. Felém közelített, aztán észbe kapott, és elkezdett hátrahúzódni. Odahajoltam hozzá, szája lágyan simult az enyémre. Ismét finoman az államhoz ért, aztán az arcomra simította a kezét, és elmélyítette a csókot, míg bele nem szédültem. Már iszonyú rég nem fordult elő, hogy magamtól csókoltam meg valakit, nem pedig csak elviseltem a rám kényszerített csókot. A Kertész úgy vélte, hogy a fia akár belém is szerethetne, én pedig azt gondoltam, talán igaza van. És azt is gondoltam, hogy a fiú esetében a szerelem talán másféle motivációnak bizonyulhat, mint az apjánál. Ezt reméltem. Miután Desmond véget vetett a csóknak, puszit nyomott az arcomra. – Meglátogathatlak, amikor hazaértem az egyetemről? Bólintottam, bár némán tudomásul vettem, hogy az életem elérte az elbaszottság egy egészen új szintjét.
– És a Kertész örült ennek a fejleménynek? – De még mennyire. Mármint, bizonyos mértékben a saját érdekét szolgálta a dolog: elvégre tudta, hogy ha Desmond érzelmileg kötődik egy vagy több lányhoz, akkor valószínűleg nem fogja kockáztatni, hogy bármi bajunk essen. Nyilván ennek is része volt az örömében, de szerintem leginkább arról volt szó, hogy őszintén élvezte, ha boldognak látta a fiát. Victor felsóhajt. – Pedig azt hittem, hogy ez a sztori már nem lehet bizarrabb.
– Mindig lehet még bizarrabb. – Inara mosolyogva válaszol, ám a férfinak több esze van annál, mint hogy higgyen a mosolyának. Egyáltalán nem őszinte mosoly, és egy fiatal lánynak nem lenne szabad ilyen könnyen magára öltenie. – Az élet már csak ilyen, nem igaz? – Nem – feleli Victor halkan. – Nem ilyen. Legalábbis nem ilyennek kéne lennie. – De hát ez nem ugyanaz. A milyen és a milyennek kéne lennie két teljesen különböző dolog. Victor kezdi úgy gondolni, hogy a társa már nem is jön vissza. Igazán nem tudja megróni ezért Eddisont. Ha Inara hajlandó bevallani mindezeket, akkor mennyire hátborzongató lehet az, amit még mindig titkol? – Hogyan változott meg a helyzet a srác vizsgaidőszaka után?
Desmond nyáron többet volt a Kertben, bár kora délutánonként mindig elment egy-két órára, hogy a szüleivel sétáljon a külső üvegházban. Ha délelőtt jött, akkor a sziklán vagy a könyvtárban maradt, amíg én a lányokkal beszélgettem a barlangban, tiszteletben tartotta a privát szféránkat. Danelle vette át Lyonette helyét, hogy ellensúlyozzon engem az érzékenyebb lelkű csajok esetében, ahogy az éjszakai műszakot is magára vállalta a legújabb társaink mellett. Nem mintha az éjszakai műszakban sok tennivaló lett volna, hiszen az új lányok benyugtatózva aludtak, de akkor is. Örültem, hogy egy kis időre elszabadulhatok. És az arcát meg a homlokát beborító pillangószárny ellenére számíthattam Danelle józan eszére. Hozzászoktam az arcán a
Limenitis arthemis, azaz a vörös pöttyös lilalepke mély, sötét alapszínének és élénk mintájának kontrasztjához. Nem fogom azt állítani, hogy illett hozzá, ahogy az én hátamra sem illett a tetoválás, ám Danelle elfogadta a részeként, és okult a tapasztalatból. Ő és Marenka voltak az utolsók, akik az arcukra is tetoválást kaptak; ezután már mindenki mást lebeszéltek arról, hogy ennyire benyaljanak a Kertésznek. Voltak, akik közel jártak ehhez, de egyelőre nem lépték át a határt. Én bevállaltam a legelső beszélgetéseket, és reggelente felváltottam Danelle-t, amint az új csaj ébredezni kezdett. Danelle – akárcsak a többi lány, akinek az arcán is szárny volt – addig nem akart megismerkedni a legújabb sorstársainkkal, amíg azok nagyjából hozzá nem szoktak a Kerthez. A legelső tetoválós alkalmat követően az új lánnyal maradtam akkor is, amikor a Kertész a tetkóján dolgozott. A csaj rühellte a tűt, de ha felolvastam neki – és ha hagytam, hogy közben teljes erőből szorongassa a karomat –, akkor képes volt nyugton feküdni. Ő maga kérte, hogy maradjak vele a tetoválós szobában, nem a Kertész, de azt hiszem, a férfi is örült neki. Miközben felolvastam a Monte Cristo grófjá-ból – amit a mi helyzetünkben kissé ironikusnak találtam –, figyeltem, ahogy a lány hamvas bőrén kirajzolódott a Celastrina ladon, vagyis tavaszi azúrlepke élénk égszínkékje, rajta ezüstfehér peremmel és erezettel, a szárny felső sarkán pedig egy vékony sötétkék csíkkal. Bliss délben nemcsak az ebédet hozta el nekem tálcán, hanem jeges borogatást is az újabban állandóan véraláfutásos karomra. A Kertész nem nyúlt hozzám, ha Desmond a Kertben volt, ám a fia irántam mutatott érdeklődése őt magát is újult erővel izgatta föl velem kapcsolatban. A lányok között nem számított titoknak, hogy én lettem a Kertész kedvence – őszintén szólva szerintem meg is könnyebbültek ettől –, de a férfi az addigi heti két-három
alkalom helyett már szinte minden rohadt nap eljött hozzám. Persze változatlanul eljárt a többi lányhoz is, de amikor valamelyik társnőmmel volt, akkor nem érdekelte, hogy a kisebbik fia épp a Kertben tartózkodik-e, vagy sem. És továbbra is el kellett viselnünk Averyt, bár jócskán meghunyászkodott, egyrészt azért, mert a Kertész felszámolta a játszószobáját, másrészt mivel az apjukból csak úgy sugárzott a Desmond miatti büszkeség. Miközben az öccse világosan példát mutatott abból, ahogy az apjuk szerint bánni illett velünk, Avery nem könnyen adhatta át magát annak, amit igazán élvezett. Meggyűlöltem az ebédidőt, mert minden kurva délben, amikor Desmond elment kajálni meg sétálni az anyjával, a Kertész beállított hozzám, annyira beindulva, hogy remegett tőle a keze. Inkább rászoktam a szobámban ebédelésre, csak hogy ne kelljen többet elszenvednem azt a megaláztatást, valahányszor a pasas betoppant az étkezőbe, és odarendelt magához, félbeszakítva a beszélgetésünket a többiekkel. Bár tudta, hogy Desmond egyelőre nem tett mást, csak megcsókolt, a Kertész már kis híján annak puszta gondolatától is elsült, hogy a fia talán messzebbre fog merészkedni velem. És bassza meg az anyja, valahányszor eszembe ötlött a lehetőség, hogy a fickó talán végignézi a biztonsági kamerák felvételeit, hátha kukkolhat engem a fiával, ettől a gondolattól azonnal rövidzárlatot kapott az agyam. Ezeket a viziteket legalább szigorú időkorlát kötötte, mivel neki háromnegyed kettőkor már a házban kellett lennie, hogy sétálni menjen a feleségével és Desmonddal. Miközben a család a külső üvegházban sétálgatott, én ezt az időt az új lánnyal töltöttem, akit a Kertész Terezának keresztelt át. Már majdnem betöltötte a tizenhetet, a szülei ügyvédek voltak, és szinte soha nem szólalt meg suttogásnál hangosabban. Ha mégis, akkor
fontos volt a mondanivalója, például amikor megkért, hogy olvassak fel neki, miközben a Kertész a hátát tetoválta. És mindig be lehetett vonni a társalgásba, ha zenéről volt szó. Megtudtuk, hogy zongorázik, és profi zenész szeretne lenni. Ravennával képesek voltak órákon át balettzenéről dumálni. Tereza mindenre odafigyelt, érzékelte a helyzetek kimondatlan részleteit is, így mintha már azelőtt megértette volna létünk bizonytalanságát, mielőtt megmutattam neki az üvegtartályokat annak az első hétnek a végén. A lány érdekében, hogy legyen mibe kapaszkodnia, megkérdeztem a Kertészt, nem szerezne-e be Terezának valamit, amin gyakorolhatja a zongorázást. A férfi erre beállított egy pianínót az egyik üres szobába, lecserélve az ágyat a gyönyörű hangszerrel, a fal mentén pedig irattartó szekrények sorakoztak, telis-tele kottákkal. Leszámítva az evést, az alvást, meg a Kertész látogatásait – amit Terezának sűrűn kellett elviselnie, hiszen új volt –, a lány minden percét az újsütetű zeneszobában töltötte, addig játszott a pianínón, amíg be nem görcsölt a keze. Desmond egyik délután a folyosón várt rám, az udvarra néző falnak dőlve. Oldalra döntött fejjel hallgatta Tereza zongorajátékát. – Mi történik, ha egyikőtök összeroppan? – kérdezte tőlem halkan. – Hogy érted? A zeneszóba ajtaja felé biccentett. – Hallani a lány játékán, hogy kezd szétesni. Egyre pontatlanabb, váltogatja a tempót, püföli a billentyűket… Az egy dolog, hogy nem beszél, így nem is panaszkodik, de attól még nem biztos, hogy sikerül hozzászoknia ehhez a helyzethez. Desmondból folyton előbújt a pszichológia szakos.
– Vagy megtörik, vagy sem – feleltem. – Megvan a határa annak, amit az összeroppanása ellen tehetek. – De mi lesz, ha tényleg összeomlik? – Tudod, hogy mi lesz. Csak nem akarod beismerni. – Desmond soha nem kérdezett rá, hogy Simone miért nem tért vissza közénk. Tereza érkezését elsőre megdöbbenéssel fogadta, azután pedig nyilvánvaló, eltökélt erőfeszítést tett, hogy ne gondolkozzon rajta túl sokat. A fiú elsápadt, de bólintással jelezte, hogy érti. Aztán gyorsan témát váltott. Ha az ember direkt nem veszi észre a rosszat, akkor a rossz sem veheti észre őt, igaz? – Bliss dolgozik valamin a sziklán, a gyurmája beborítja odafönt az egész követ. Azt mondta, hogy ha ráülök akárcsak egyetlen darabkára is, feldugja az orromba. – Mit készít? – Fogalmam sincs; még csak a gyurmát puhította. A nyári délutánokon szinte elviselhetetlen volt a hőség a Kertben, a meleg áthatolt az üveg minden rétegén. A legtöbb lány a vízben vagy az árnyékban töltötte a délutánokat, hogy elmeneküljön a forróság elől, néhányan pedig a szobájukban maradtak, ahol érezték a szellőzőn beáramló, hűvösebb levegőt. Nem akartam megzavarni Blisst, ha épp dolgozott valamin, pláne, mivel a Kert legmelegebb részét választotta hozzá, így inkább kézen fogtam Desmondot, és magam után húztam a folyosón. A hátsó részlegben hűvösebb volt, mivel a szikla épp az itteni folyosószakasz üvegfala előtt magasodott, kitakarva a napot. Befordultam a szobámba, Desmond pedig azonnal tanulmányozni kezdte az ágyam fölötti polcot. Megbökte a körhintát, hogy forogjon. – Valamiért nem igazán tudom elhinni, hogy körhintás típus vagy – szólt, ahogy felém fordult.
– Nem is vagyok. – Akkor miért… – Valaki más volt az. Visszanézett a körhintára, de nem mondott semmit. Nem tehetett fel több kérdést anélkül, hogy szóba ne kerültek volna azok a dolgok, amikre elszántan gondolni sem akart. – Az ajándékok, amiket másoknak adunk, ugyanannyit elárulnak rólunk, mint azok az ajándékok, amiket másoktól kapunk, és megtartunk – mormolta végül. Megérintette a búskomor képű kis sárkányt, aminek most már egy aprócska, pizsamás játék mackója is volt, hogy ne érezze magát egyedül. – Maguk a dolgok fontosak, vagy az emberek, akikhez kötődnek? – Azt hittem, nyári szünet van az egyetemen. Félénken mosolygott rám. – Bocs, megszokás. – Aha. Kicsit megváltozott a szobám, mióta legelőször felébredtem itt. Az ágyat sötét rózsaszín lepedő borította, rajta élénk mélylila takaróval, a halomban álló párnáim pedig halvány sárgásbarnák voltak. A vécét meg a zuhanyzót egyforma barna függöny takarta el, amihez rózsaszín és lila szalagok lógtak a falról, ha valamiért el akartam volna húzni bármelyiket. Az egyik fal mentén két alacsony könyvespolc állt, rajtuk a különféle kötetekkel, amiket a Kertész külön nekem adott, nem pedig a könyvtárban helyezett el. A mütyürjeimből ide is jutott, bár a legfontosabb – vagy legalábbis a legszemélyesebb – tárgyak az ágyam fölötti polcon maradtak. A mütyüröket leszámítva nehéz lett volna azt mondani, hogy a szoba bármit is elárult velem kapcsolatban, hiszen semmit sem én választottam benne. És még a kis csecsebecséim sem igazán rólam szóltak. Evita egyszer festett nekem egy gyönyörű
krizantémot egy kis kőre, ám ez az ő derűs személyiségét jelképezte, nem az enyémet. A tény, hogy megtartottam az alkotását, csupán azt jelezte, mennyire fontos volt nekem a lány, vagyis igazából ez is valaki másról szólt. És volt még egy dolog, ami állandóan emlékeztetett, hogy ez a hely igazából egyáltalán nem az enyém: az ajtó fölötti kamera vörösen villogó lámpácskája. Leültem az ágyra, a falnak vetettem a hátam, és figyeltem, ahogy Desmond oldalra hajolva olvasgatta a címeket a könyvek gerincén. – Ezekből mennyit választott apám? – Úgy a felét. – Látom, például A Karamazov testvéreket. – Nem, azt én kértem. – Tényleg? – vigyorgott rám a válla fölött. – Nem könnyű olvasmány, igaz? – Látszólag. De érdekes eldiskurálni róla. Sokat beszélgettem Zarával könyvekről, ám a klasszikusokról soha. Azt annak idején Noémie-vel szoktuk csinálni, boncolgattuk az ilyen műveket, képesek voltunk napokon vagy akár heteken át vitatkozni róluk, és végül soha nem jutottunk teljesen közös nevezőre. Dosztojevszkijt újraolvasva meg tudtam őrizni Noémie emlékét, méghozzá úgy, hogy ne legyen annyira fájdalmas, mintha direkt felidéztem volna magamban őt és a többieket New Yorkból. Az összes volt lakótársnőmet jelképezte egy-egy könyv a gyűjteményemben. Ez diszkrétebb volt, mint Nazira rajzai vagy Bliss figurái, de ugyanarról szólt. – Miért is nem lep meg, hogy az összetett könyveket szereted? – Desmond befejezte a kötetek tanulmányozását, és zsebre tett kézzel megállt az ágy mellett. – Csak hogy tudd, nyugodtan leülhetsz az ágyra.
– Hát, izé… Ez a te tered – mondta félszegen. – Nem akartam tolakodni. – Csak hogy tudd, nyugodtan leülhetsz az ágyra. A fiú erre elmosolyodott, kilépett a cipőjéből, és letelepedett mellém a takaróra. Azóta a legelső alkalom óta elcsattant köztünk még néhány csók, és én mindegyiket puhatolódzónak, ugyanakkor kissé lehengerlőnek találtam. Valahányszor úgy tűnt, hogy egy kicsivel messzebbre merészkedhetnénk, mintha kettőnk közé állt volna Desmond apja, illetve valamennyire a bátyja is, és én nem tudtam biztosan, mit gondolok erről. Hogy őszinte legyek, Desmonddal kapcsolatban szinte semmit sem tudtam biztosan. Beszélgettünk egy keveset a barátairól meg a tanulmányairól, bár nekem néha még ez is nehezen ment. Már elég régóta voltam a Kertben ahhoz, hogy a külvilág mostanra kissé szürreálisnak tűnjön, akár egy alig hihető legenda. Végül eljött a vacsora ideje, így Desmondnak vissza kellett mennie a házba, hogy az édesanyja ne fogjon gyanút, hol volt ilyen sokáig. Kéz a kézben sétáltunk végig a folyosón, és én azon tűnődtem, hogy ha egészen a kijáratig elmennék Desmonddal, akkor elküldene-e, mielőtt beüti a kódot a számzárba. Nem tudtam, hogy az apja vajon a lelkére kötötte-e ezt az óvintézkedést. Nem tudtam, hogy ha kirohannék az ajtón, akkor Desmond vajon megsajnálna-e, hajlandó volna-e elengedni. Fogalmam sem volt, hogy időben visszaérhetnék-e ide a zsarukkal a többiekért, mielőtt a lányokkal történik valami. Ha nem a kijárat problémáján töprengtem volna, akkor talán gyorsabban kapcsolok, talán előbb észreveszem, milyen furcsa a csend; így azonban beletelt egy percbe, hogy rádöbbenjek, ezen a folyosószakaszon zongoramuzsikának kellene szólnia. Elengedtem Desmond kezét, és mit sem törődve azzal, hogy a
srác követ-e, berohantam a zeneszobába. Rettegtem, vajon mi fogad majd ott. Tereza életben volt, nem sérült meg. De összeroppant. A zongoraszéken ült, a tartása minden ízében kifogástalan és tökéletes volt, még rá is tette a kezét a billentyűkre, mintha épp leütni készült volna őket. Úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban muzsikát csalhat elő a pianínóból. Azonban amint ránéztem az arcára, némán patakzó könnyeire és teljesen kifejezéstelen tekintetére, megértettem, hogy Tereza lénye, igazi valója elillant. Ez néha egy szempillantás alatt történt, elég volt hozzá egyetlen szívdobbanásnyi idő, egy látszólag normális, röpke pillanat. Lovaglóülésben melléje telepedtem a padra, és egyik kezemet a hátára tettem. A lány továbbra is maga elé meredt, a semmibe, és megborzongott. – Ha vissza tudsz jönni, kérlek, próbáld meg! – suttogtam. – Tudom, milyen rossz, de ami ezután következik, az még rosszabb. Annál már nincs tovább. – Szerinted talán csak rontanánk a helyzeten, ha megpróbálnánk valamit? – kérdezte Desmond óvatosan. – Mit? – Engedj oda mellé, és tartsd meg őt a szék szélén! – Desmond leült a zongoraszék túlsó végén, majd lassan középre csúszott, hogy elérje az összes billentyűt. Tereza nem tiltakozott vagy küszködött, amikor elhúztam a kezét a klaviatúrától. A srác mély levegőt vett, majd játszani kezdett: egy halk, lágy és fájdalmas dallamot. Terezának elakadt a lélegzete, egyedül ez jelezte, hogy egyáltalán érzékeli a zenét. Lehunyt szemmel hallgattam a muzsikát, elszorult a szívem,
fojtogattak a könnyek, amiket képtelen voltam elsírni, Desmond nem egyszerűen csak eljátszotta a darabot, hanem megtöltötte érzelemmel, és ahogy szólt a zene, Tereza egyre jobban remegett a karomban, míg végül heves zokogásban tört ki, majd a mellkasomba temette az arcát. Desmond folytatta a játékot, viszont átváltott valami élénkebb, könnyed dallamra, ami nem is annyira vidám volt, mint inkább vigasztaló. Tereza zokogott, ám ismét jelen volt, még mindig egy kicsit megtörten, továbbra is megfosztva lényének néhány kulcsfontosságú elemétől, de legalább reagált ránk. Szorosan magamhoz öleltem, és egy gyötrelmes pillanatig arra gondoltam, hogy talán rendesebb lett volna tőlünk, ha meghagyjuk őt összetörten. Talán hagynunk kellett volna, hogy meghaljon. Mivel nem mentünk vacsorázni, és nem is hozattunk magunknak tálcán kaját, Lorraine beárult minket a Kertésznek. Még mindig a zeneszobában voltunk Desmonddal, és próbáltuk rávenni Terezát, hogy játsszon nekünk valamit, amikor a férfi megjelent az ajtóban. Észrevettem őt, de nem igazán foglalkoztam vele, ahhoz túlságosan lefoglalt a lány, aki még mindig reszketett, mint a nyárfalevél. Desmond gondosan ügyelt, hogy halkan szóljon hozzá, és ne tegyen hirtelen mozdulatot. Tereza végül visszatette a kezét a klaviatúrára, és lenyomott egyetlenegy billentyűt. Desmond válaszul megszólaltatott egy kicsit mélyebb hangot. Tereza leütött még egy billentyűt, a fiú erre is reagált, és fokozatosan haladva akkordokat, majd skálákat szólaltattak meg, hamarosan pedig már egy duót játszottak, ami ismerős volt nekem. Miután a dallam véget ért, Tereza lassan mély levegőt vett, kifújta, majd ismét belélegzett. – Hozzá lehet szokni – suttogta alig hallhatóan. Ellenálltam a késztetésnek, hogy az ajtóban álló férfira
pillantsak. – Igen, hozzá. Tereza bólintott, megtörölgette az arcát és a nyakát a szoknyájával, aztán belekezdett egy új dalba. – Köszönöm – mormolta. Hallgattuk, amíg eljátszott még néhány művet, aztán a Kertész belépett a helyiségbe, hogy felhívja magára a figyelmemet. Intett nekem, hogy menjek oda hozzá, én pedig magamba fojtottam a sóhajt, felálltam a zongoraszékről, és követtem őt a folyosóra. Desmond utánam jött. A srác megmentette Terezát, de nem volt hajlandó beismerni magának, mitől. – Lorraine mondta, hogy kihagytátok a vacsorát – szólt a Kertész halkan. – Tereza rossz passzba került – feleltem. – Ez kicsit fontosabb volt, mint a vacsora. – Most már rendben lesz? Mindketten tudtuk, hogy ha a csaj nem szedi össze magát, akkor gyantában végzi. Desmondra pillantottam, aki megfogta a kezem, és finoman megszorította. – Nem hinném, hogy most került utoljára rossz passzba, de szerintem többet nem lesz ilyen vészes a dolog. Azt hiszem, most ütközött ki rajta a sokk. Viszont Desmond segített rávenni őt, hogy folytassa a zongorázást, szóval már biztos jobban van. – Desmond segített? – A Kertész elmosolyodott, aggodalmát büszkeség váltotta fel, és megszorította a fia vállát. – Ezt örömmel hallom. Tehetek bármit Terezáért? – Az ajkamba haraptam, mire a fickó rám szegezte a mutatóujját. – Maya, halljam az igazat! – Lehet, hogy az volna a legjobb, ha egy darabig nem feküdnél le vele – sóhajtottam. – Attól még nem kellene kerülnöd őt, de
szerintem a szex most többet követelne tőle, mint amit képes megadni. A Kertész kissé meghökkenve pislogott rám, Desmond viszont bólintott. – És tartsd távol tőle Averyt! – tette hozzá a fiú. – Mindig is élvezte, ha kárt okozhat. – Mennyi ideig? – Mondjuk, pár hétig? Alapvetően csak rajta kéne tartanunk a szemünket, hogy lássuk, mi a helyzet. A fia jelenlétében a Kertész nem adhatta át magát a szeméből sütő impulzusnak, így beérte azzal, hogy csókot nyomott a homlokomra. – Köszönöm, hogy ilyen remekül gondoskodsz a lányokról, Maya. Bólintottam, mert ez biztonságosabbnak tűnt, mint megszólalni. A férfi ellépett mellettünk, hogy bemenjen a szobába, és Tereza játéka megakadt. De miután a Kertész nem tett mást, csak leült egy székre a sarokban, hogy hallgassa a zenét, a lány újult erővel folytatta a zongorázást. Desmonddal a folyosón álldogáltunk még egy kis ideig, vártuk, nem tér-e vissza a pontatlanság a lány zenéjébe, ám Tereza úgy játszott, mintha koncerten adna elő: lágy kecsességgel, minden hangra tökéletesen emlékezve. Miután úgy tűnt, hogy nem fenyegeti újabb összeroppanás veszélye, Desmond finoman meghúzta a kezemet, hogy elinduljak vele a folyosón. – Éhes vagy? – Nem igazán. Az apja erősködött volna, hogy akkor is egyek valamit, hiszen nem egészséges kihagyni egy étkezést. A bátyja pedig kényszerített volna, hogy csak azért is kajáljak, mert feldobta
volna, ha láthatja, amint a hányingerrel küszködve magamba erőltetem az ételt. Desmond viszont egyszerűen annyit felelt: – Oké. – Azzal elvitt a barlangba. Üresen találtuk, a többiek még mind az étkezőben voltak. Amikor a nyirkos helyiség közepére értünk, Desmond megállt, felém fordult, átkarolt és magához szorított. – Apámnak egy dologban igaza van – suttogta a hajamba. – Tényleg remekül gondoskodsz a lányokról. Egyedül azért tudtam, hogyan kell ezt csinálni, mert annak idején abban a lakásban éltem, ahol Sophia mindannyiunk fölött anyáskodott a maga kissé fura módján. Itt pedig Lyonette mutatott példát nekem. Sophia vigyázott ránk, de Lyonette tanított meg arra, hogyan viseljem gondját a Pillangóknak. – Nyilván nehéz hozzászoknotok ehhez a helyhez, ha azelőtt az utcán éltetek – mondta Desmond. – Hiszen végre biztonságban vagytok, viszont nem mehettek el innen. Egyikünk sem az utcán élt azelőtt, és egyikünk sem volt biztonságban; csak épp nem tudtam, hogyan értethetném meg ezt Desmonddal, mivel az üvegtartályba zárt lányok még mindig rejtve voltak. Végül bementünk a konyhába, miután a pánikom eléggé enyhült ahhoz, hogy elfogjon az éhség. Miközben banánt meg vaníliás kekszet eszegettünk, Adara bedugta a fejét az ajtón, és megígérte, hogy éjszakára Terezával marad. A depressziója miatt Adara sokkal jobban megértette az ilyesmit, mint mi, és ő már többször is kénytelen volt felküzdeni magát a mélypontról. Puszit adtam neki, mert nem bírtam szavakba önteni a hálámat. Danelle is áldozatot hozott az ügy érdekében, behívta a szobájába a Kertészt, mint régebben, azokban az időkben, amikor kiérdemelte az arcára tetovált szárnyat. Nem hinném, hogy a Kertész ne lett volna tisztában azzal, miért kínálta fel neki magát
a lány, de szerintem attól még ugyanúgy meghatotta a gesztus. Mert ugyan valójában nem őneki szólt, akkor is, legalább Terezának. Ha egyikünk jót tett egy másik Pillangó érdekében, a férfi azt is úgy értelmezte, mintha őmiatta történt volna. Desmond kitöltött egy pohár tejet, majd felült mellém a pultra, és letette közénk a poharat. – Ha valami nagyon szánalmasat kérnék tőled, hajlandó lennél úgy tenni, mintha tetszene neked a dolog, csak hogy hízelegj az önérzetemnek? Gyanakodva néztem rá. – Szívesen mondanék igent, hogy támogassalak, de nem ígérhetek ilyet, amíg nem tudom, miről van szó. Desmond egy hajtásra kiitta a poharat. – Gyere! Megmutatom. – Az eléggé támogatásnak számít, ha bevallom, hogy félek, de attól még veled megyek? – Ez is megteszi. – A srác leemelt a pultról, majd megfogta a kezem, és elhagytuk a konyhát, majd kisétáltunk az udvarra. Egy kicsit még világos volt odakint, az alkonyat átfestette az eget, és én figyeltem, ahogy megváltoztak az árnyalatok. Desmond behúzott a vízesés mögötti barlangba, aztán elengedte a kezem. – Itt várj meg! – Alig egy perc múlva visszatért. – Hunyd le a szemed! Valahányszor Desmond megkért valamire – és ami a lényeg, valahányszor meg is tettem, amit kért –, nem úgy éreztem, mintha szimplán engedelmeskednék. A Kertész utasításainak engedelmeskedtem. Ahogy Avery parancsainak is. Desmond jobban ügyelt rá, hogy mit kért tőlem. A vízesés hangja elnyomta a mozdulatai neszét, ám pár pillanattal később zene szólalt meg. Olyan zene, amit fel is ismertem. A Sway volt Sophia kedvenc száma, minden egyes
látogatása végén erre táncolt a kislányaival, és az utolsó néhány hangnál mindig elsírta magát. Desmond megfogta mindkét kezemet, az egyiket a csípőjére tette, majd közel húzódott hozzám. – Nyisd ki a szemed! Egy iPod meg egy hangszóró állt a földön, egy biztonságosan száraz részen, a folyosó közelében. A fiú rám mosolygott, kissé idegesnek tűnt, és féloldalasan vállat vont. – Táncolsz velem? – Én még soha… Én nem… – Mély levegőt vettem, és valahogy az én arcomra is kiült ugyanaz az ideges mosoly. – Én nem tudok táncolni. – Semmi gond. Én se tudok mást, csak keringőzni. – Te tudsz keringőzni? – Anyám jótékonysági estjei miatt. – Aha. Desmond még közelebb húzott magához, míg az arcom a vállán nem nyugodott, és lassan ringott velem. A mellkasához emelte összekulcsolt kezünket, másik kezét a derekamra csúsztatta. Halkan, eleinte alig hallhatóan elkezdett együtt énekelni a dallal. Hagytam, hogy vezessen. A vállába temettem az arcomat, hogy ne láthassa, bármilyen képet is vágok. Vannak pillanatok, amikor rádöbbenünk, hogy egyszeriben minden megváltozott. A legtöbb ember életében sokszor akad ilyen pillanat. Ilyen pillanatot éltem át, amikor háromévesen rádöbbentem, hogy apám nem olyan, mint a családja többi tagja. Ilyen pillanatot éltem át, amikor hatévesen azon a kibaszott körhintán ültem, és a szüleim otthagytak. Ilyen pillanatot éltem át, amikor taxival kellett elmennem a nagymuteromhoz, aztán amikor a nagyi meghalt, és akkor is,
amikor Noémie kitöltötte nekem azt az első kupica piát a New York-i lakásban. Ilyen pillanatot éltem át, amikor felébredtem a Kertben, és amikor új nevet kaptam, amivel a Kertész el akarta törölni mindazt, aki addig voltam. És most, ennek a furcsa, megmagyarázhatatlan fiúnak a karjában tudtam, hogy habár még semmi nem változott, akkor is más lett minden. Lehetségesnek tűnt, hogy talán meg tudom változtatni őt. Úgy gondoltam, talán sikerülhet meggyőznöm vagy rászednem vagy manipulálnom, hogy segítsen kijutni innen nekem meg a többieknek – de tudtam, hogy ezért nagy árat kell fizetnem. – Des… Éreztem, hogy a szája vigyorra húzódik a halántékomnál. – Igen? – Most képes volnék gyűlölni téged egy kicsit. A fiú nem hagyta abba a táncot, ám a mosolya lelohadt. – Miért? – Mert ez az egész úgy elcseszett, ahogy van. – Lassan mély levegőt vettem, amíg kigondoltam, hogyan folytassam. – És mert össze fogod törni a szívemet. – Ezt úgy értsem, hogy viszonzod, amit irántad érzek? – Anyám arra tanított, hogy szerelmi vallomásnál mindig várjam ki, amíg a pasi kezdeményez. Desmond kicsit hátrahajolt, épp csak annyira, hogy láthassa az arcomat. – Komolyan mondod? – Igen. Nem hinném, hogy meg tudta állapítani, igazat beszélek-e, vagy sem. A dal véget ért, elindult egy másik szám, amit talán szintén fel
kellett volna ismernem, és Desmond még egy kicsit jobban elhúzódott tőlem. – Kinek vallanék szerelmet? Mert az egy dolog, hogy most Mayának hívnak, de akkor sem ez vagy te igazából. A fejemet csóváltam. – Én nem gondolkozhatok így. Hiszen esélyem sincs újra a régi önmagammá válni. A fiú arca elkomorult. De most őszintén, mégis mire számított? Aztán féltérdre ereszkedett előttem, megfogta mindkét kezemet, és felmosolygott rám. – Szeretlek, Maya, és esküszöm, hogy soha nem foglak bántani. Ennek egy részét elhittem. És nem akartam bűntudatot érezni miatta. Mégis bűntudatom volt, így lekuporodtam mellé, és megcsókoltam Desmondot, ő pedig olyan szenvedélyesen viszonozta a csókot, hogy feldőlt, s mindketten elterültünk a nyirkos kövön. A srác elnevette magát, egyre csak csókolt és csókolt engem, én pedig tudtam, hogy soha nem fogom tudni teljes egészében elhinni mindazt, amit az előbb mondott. Desmond nem volt jó ember, bármennyire akart is az lenni, és az nem volt elég, hogy jobb volt az apjánál meg a bátyjánál. Minden egyes napon, amíg segített nekik a Kertben tartani minket, bántott engem.
– Ez alkalommal nem mondtam fel magamban Poe-t, ha esetleg erre kíváncsi. – Nem, biztos vagyok benne, hogy ezúttal rendesen
odafigyeltél – feleli Viktor szárazon. – Szóval, tényleg komolyan gondoltad? – Mit, amit Desnek mondtam? – Hát, igen, de konkrétabban, azt a részét, amit anyádról mondtál, meg hogy mire tanított. – Ami azt illeti, igen. Victor fontolgatja ezt egy kicsit, próbálja megérteni. Nem sikerül. – Még mindig tudni akarja, ki vagyok és honnan jöttem? – Igen. – Miért? A férfi felsóhajt, és a fejét csóválja. – Mert egy hamis személyt nem állíthatok a tanúk padjára. – Kikérem magamnak, hogy hamisítvány lennék; nagy gonddal készült, egyedi darab vagyok. Az ügynöknek nem kéne nevetnie. Igazán nem lenne szabad elnevetnie magát, de nem bírja megállni, aztán nem bírja abbahagyni, és az asztalra hajtja a fejét, hogy legalább megpróbálja elnyomni a nevetése hangját. Amikor végre fölnéz, Inara rámosolyog, ezúttal őszintén, amit a férfi hálásan viszonoz. – A való világ mindent megbonyolít, ugye? – kérdezi a lány finoman, mire Victornak elmúlik a nevethetnékje. – Őszinte legyek? – Tudom, hogy fáj feltennie a kérdéseket, és fáj hallania a válaszaimat, pedig olyan sok mindent hallott már. Kedvelem magát, Victor Hanoverian különleges ügynök. A lányai szerencsések, hogy ilyen apjuk van. A történetnek meg már amúgy is majdnem vége. Utána egy darabig nem kell fájnia.
A nyár vége változást hozott a Kertben. Desmond olyan sok időt töltött velünk, hogy teljesen hozzászoktunk a jelenlétéhez, és habár én voltam az egyetlen a lányok közül, akihez hozzányúlt, nem én voltam köztük az egyetlen, aki megismerte őt. Tereza többet dumált vele, mint velem, mert a zene áthatolt a börtönünk falain, és elfeledtette vele a Kertet, ha csak egy kis időre is. Úgy tűnt, még Bliss is megkedvelte Desmondot, habár nem mernék fogadást kötni arra, hogy ez mekkora mértékben volt a barátságunknak köszönhető. A lányok előbb-utóbb úgy el tudtak lazulni Desmond társaságában, ahogy az apja vagy a bátyja közelében sosem, mivel a fiú soha nem követelt tőlük semmit. A legtöbb csaj már teljesen feladta a menekülés reményét, így alapvetően még azért sem nehezteltek rá, amiért nem értesítette a rendőrséget. A Kertésszel pedig madarat lehetett volna fogatni. Amikor a férfi legelőször beszélt nekem Desmondról, azt mondta, hogy az anyja „nagyon büszke rá”. Ezt eredetileg úgy értelmeztem, hogy maga a Kertész nem igazán büszke rá, most viszont már tudtam, nem erről volt szó. Mindig is büszke volt Desmondra, de amikor egy olyan Pillangóval beszélt, aki csak Averyt ismerte, nem tagadhatta le azt a fiát, amelyik nyíltan osztozott a lelkesedésében a bebörtönzött lányokból álló háreme iránt. Most, hogy Desmond is a Kert részesévé vált, az apja boldogsága felhőtlen volt. Azon a nyáron Tereza összeroppanása volt az egyetlen incidens. Egyikünk sem töltötte be a huszonegyet, és semmi sem emlékeztetett minket arra, hogy nem szórakozhatunk egy kicsit. Mármint, azt kivéve, hogy a Kertész és Avery továbbra is megerőszakolhattak minket, amikor csak akartak. Ez lelohasztotta a jókedvünket. Ám a Kertész újabban másként bánt velem. Miután Desmond
és én lefeküdtünk egymással, a Kertész többet nem ért hozzám. Úgy bánt velem, mint… hát, mint egy tyúkanyóval, azt hiszem. Vagy mint a lányával. Nem kerültem olyan státuszba, mint Lorraine, a férfi nem veszítette el irántam az érdeklődését, csak éppen úgy határozott, hogy most már Desmondé vagyok. Averyvel megosztozott a lányokon, Desmondnak viszont odaadott engem. Jó elcseszett, mi? Ám egy kis ideig hajlandó voltam megkérdőjelezés nélkül elfogadni ezt. Ha tényleg hatni akartam Desmondra, akkor azzal semmire sem mentem, ha csupán belém volt habarodva. Őszintén kellett szeretnie engem, hogy hajlandó legyen harcolni értem, és ez nem történhetett meg, amíg osztoznia kellett rajtam az apjával meg a bátyjával. A Kertész még a kamerát is kiiktatta a szobámban, miután Des megkérte erre, mondván, hogy feszélyezi a gondolat, miszerint az apja láthatja őt szex közben, és egyébként is, miért kéne apucinak attól tartania, hogy a fiacskája bármi kárt tesz bennem, mikor teljes szívéből szeret engem? Na jó, biztos vagyok benne, hogy a beszélgetés ennél méltóságteljesebben és férfiasabban zajlott, de Bliss könnyesre röhögtette a csajokat a saját verziójával. Ám Desmond akkor is az apja fia volt. Valahányszor megpróbáltam a kijárathoz kísérni, udvariasan, de határozottan elküldött, hogy ne láthassam, amint beüti a kódját. – Anyám belehalna – mondta, amikor végre megemlítettem a dolgot. Megértettem, hogy bonyolult lenne nyíltan szembeszegülnie az apjával, de arra gondoltam, attól még igazán esélyt adhatna nekünk a menekülésre. – Odalenne a családunk, a jó hírünk, a cégünk… Nem tehetem meg, hogy mindenünket lerombolom.
Többet ért neki a családja jó híre, mint egy élet. Mint mindannyiunk élete. Az őszi félév kezdete előtti hétvégén bulit rendeztünk a Kertben. Desmond behozott nekünk néhány jobb hangfalat, amiket felállított a sziklán, ráadásul csupán erre az egyetlen alkalomra a Kertész adott nekünk színes ruhákat meg egészségtelen csemegéket, és bassza meg, szánalmas, hogy mennyire boldogok voltunk azon az estén. Továbbra is foglyok voltunk, továbbra is ránk borult a halál árnya, visszaszámolva a huszonegyedik születésnapunkig, ám ez az este mindennek dacára varázslatos volt. Mindenki nevetett, táncolt és énekelt, nem számított, milyen bénán, és a Kertész meg Desmond velünk ropták. Avery az udvar szélén ücsörgött, és duzzogott, mivel ez az egész Desmond ötlete volt. Miután mindent elpakoltunk, és a lányok mind elmentek lefeküdni, Des behozta a szobámba a legkisebb hangszórót. Táncoltunk, és a zenére ringatózva csókolóztunk. Az intimitás Desszel ugyanúgy nem volt valódi, mint az apjával, ám a fiú ezt nem fogta fel. Ugyan soha nem mondtam ki, ő mégis azt hitte, hogy viszonzom a szerelmét. Azt hitte, hogy ez a boldogság, hogy ez lehet egészséges és stabil kapcsolat, olyasmi, amire az ember felépítheti az életét. Vagy nem értette meg, vagy elengedte a füle mellett a gyakori célozgatásaimat arra, hogy bebörtönözve rövidebb az élet. Des borzasztóan szeretett volna jó lenni, jót tenni, ám a körülmények nem változtak, és nem is tűnt úgy, mintha változni készülnének. Amikor végül ledőltünk az ágyra, szinte már szédelegtem Desmond csókjaitól, ő pedig nem bírta abbahagyni a nevetést. A keze bejárta a testemet, nyomában az ajkával, nevetése
csiklandozta a bőrömet. Desszel ugyan nem volt valódi intimitás a szex, de azért élveztem. Őrjítően felingerelt. Végül átfordítottam kettőnket, és lenyomtam a srácot az ágyra, majd az ajkamba haraptam, ahogy lassan leereszkedtem rá. Des felnyögött, és a csípőjét mozgatta, aztán elnevette magát, amikor elindult egy nagyon csúnya szám. A hasára csaptam, erre felült, hogy ismét szédelgésig csókoljon, majd hanyatt döntött az ágyon, hogy újra ő legyen felül. Ekkor pillantottam meg Averyt, aki a szobám ajtajában állt, és komor képet vágva maszturbált. Felvisítottam – erre nem vagyok büszke –, Desmond pedig felnézett, hogy lássa, mitől ijedtem meg. – Avery! Húzz innen! – Ugyanúgy jogom van a csajhoz, mint neked – mordult a bátyja. – Tűnés! A szívem mélyén úgy éreztem, menten halálra röhögöm magam. Szerencsére ez a késztetés olyan mélyen volt, hogy szinte teljesen elnyomta a düh és a megaláztatás sokkal erősebb érzete. Arra gondoltam, hogy magunkra ránthatnám a takarót, Avery azonban már úgyis látta mindenemet, ami pedig Desmondot illeti… Hát, belőle jelenleg úgysem látszott minden. Lehunytam a szemem, miközben a fejem fölött vitatkoztak, mert nem akartam tudni, hogy Avery még mindig markolássza-e magát, miközben az öccsével veszekszik. És mert kezdett úrrá lenni rajtam a nevetés. Belépett a Kertész. Ezen már meg sem lepődtem. – Mégis mi a jó élet folyik itt? Avery, ne mutogasd már magad! Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az idősebb fiú felhúzza a sliccét, a Kertész pedig az ingét gombolja. Na, szép, itt volt az
egész família, már csak Eleanor hiányzott. Desmond halkan káromkodva elhúzódott tőlem, majd a kezembe nyomta a ruhámat, mielőtt a nadrágjáért nyúlt. Néha egy ilyen apróság is rengeteget számít. – Volnátok szívesek elmagyarázni, miért zeng az egész Kert a vitátoktól? – vonta őket kérdőre az apjuk, mély és fenyegető hangon. A testvérek egyszerre kezdtek beszélni, ám a Kertész egy heves intéssel beléjük fojtotta a szót. – Maya? – fordult felém. – Des meg én épp szexeltünk, Avery pedig úgy döntött, hogy hívatlanul beszáll a buliba. Az ajtóból lesett minket, és nekiállt kiverni magának. Nyers fogalmazásom hallatán a Kertész grimaszolt, majd elsőszülöttjére meredt, dühéhez lassan elszörnyedt döbbenet csatlakozott. – Mégis mit képzeltél? – Miért sajátíthatja ki ezt Desmond? Ő soha nem segített neked újakat hozni ide, nem ment veled friss húst keresni, de te mégis odaadtad neki ezt a ribancot, mintha a kibaszott csaja lenne, én meg hozzá se érhetek?! Beletelt egy percbe, mire a Kertész ismét szóhoz jutott. – Maya, megbocsátanál nekünk? – Természetesen – válaszoltam illedelmesen. Mert az udvariassággal ugyanúgy lehet szemétkedni, mint megvetéssel. – Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak titeket? – Nem, dehogy, elvégre ez a te szobád. Desmond, kérlek, gyere velünk! Avery, nyomás! Az ágyon maradtam, amíg már nem is hallatszott a lépteik hangja, majd felhúztam a ruhámat, és végigrohantam a folyosón, be Bliss szobájába. A padlón ült, mellette egy rakás gyurmával,
előtte pedig a sütőpapírral kibélelt tálcán mintha egy játékmackómészárlás áldozatai hevertek volna. – Mi volt ez a nagy cirkusz? Elterültem az ágyán, és elmeséltem neki a történteket, mire szinte hisztérikus vihogásban tört ki. – Szerinted a Kertész előbb-utóbb végleg kitiltja innen Averyt? – Nem hinném, hogy azt valaha is meg merné tenni – feleltem komoran. – Averyt még idebent is alig bírja megfékezni az apja; akkor milyen nehéz lehet kordában tartania őt odakint? – Mi sosem fogjuk megtudni, milyen lehet ez a família odakint. – Igaz. Bliss odaadott nekem egy gombóc gyurmát, hogy puhítsam meg. – Feltehetek egy személyes kérdést? – pillantott rám. – Mennyire személyeset? – Szerelmes vagy belé? Majdnem visszakérdeztem, hogy kiről beszél – főleg, mivel az imént még Averyről volt szó ám még épp időben felfogtam, mire gondol, mielőtt hülyét csináltam volna magamból. Felpillantottam a kamera villogó vörös lámpácskájára, és lecsúsztam az ágyról, hogy Bliss mellé kucorodjak. – Nem. – Akkor miért csinálod mindezt? – El hiszed, hogy volt egy Pillangó, aki megszökött? – Nem. Talán. Mondjuk? Várjunk… Na, baszki! Így már mindent értek. Szerinted be fog válni? – Nem tudom – sóhajtottam, és a kis gombóc gyurmát nyomogattam. – Desmond ki van akadva, amiért az apjára ütött, de ugyanakkor… büszkeséget is érez, asszem. Életében először világosan láthatja, hogy az apja büszke rá. Ez még mindig többet
jelent neki, mint én, és túlságosan be van tojva ahhoz, hogy azzal foglalkozzon, mi volna a helyes. – Ha a Kert nem is létezne, úgyhogy nem itt ismerkedtél volna meg Desmonddal, hanem a könyvtárban vagy ilyesmi, szerinted akkor képes volnál beleszeretni? – Őszintén? Nem hinném, hogy egyáltalán tudom, mi is a szerelem. Láttam már néhányszor más pároknál, de ami saját magamat illeti… Talán egyszerűen nem vagyok képes ilyet érezni. – Nem bírom eldönteni, hogy ez szomorú vagy biztonságos. – Nem tudom elképzelni, miért ne lehetne mindkettő. Annak idején a családommal szemközt lakó házaspár szinte eszeveszetten szerette egymást, és a kisbabájuk születése valahogy csak még teljesebbé tette a kapcsolatukat, nem pedig elvont az erejéből. Rebekah, az Esthajnalcsillag rangidős ültető hostesse teljes szívéből szerette a férjét – aki amúgy Guilian unokaöccse volt –, és néha olyan édesek voltak együtt, hogy mind elolvadtunk tőlük egy kicsit. Persze ettől még agyoncikiztük őket. Taki és Karen is így szerették egymást, a lányuk és annak párja szintén. De valahányszor én ilyen párokat láttam, tudtam, hogy valami rendkívülin osztoznak, amire nem mindenki lel rá, amit nem mindenki képes felismerni vagy fenntartani. És tegyük hozzá, készségesen elismerem, hogy én aztán totálisan el vagyok cseszve. – Ez igaz. És őszinte. – Bliss elvette tőlem a gyurmát, és a kezembe nyomott egy újabb gombócot, aminek rikító fuksziaszíne csíkokat hagyott a tenyeremen. – Nem is szoktuk rendesen megköszönni neked. – Mit?
– Hogy gondoskodsz rólunk – felelte halkan, élénkkék szemét a kezében formázott kismackóra szegezte. – Nem mintha ösztönösen anyáskodó lennél, vagy ilyesmi, mert most komolyan, a francba azzal, de szigorú szeretettel bánsz velünk, meghallgatsz minket, és közbenjársz az érdekünkben a Kertésznél, valahányszor berendel a lakosztályába. – Nem akarok erről beszélni. – Jól van. Add ide a gyurmát, és mosd meg a kezed! A gondolataimba merülve úgy tettem, ahogy mondta, és ledörgöltem a bőrömről a fuksziacsíkokat. Bliss ezután egy türkizkék gyurmagombócot adott nekem. Amikor visszaültem mellé, végre rendesen szemügyre vettem a darabokat, amiket már elkészített. A szétszórt kismackótestrészek – fejek, mancsok, farkak – egyik fele fekete volt, a másik fehér. Bliss néhányat már össze is rakott, ezek egyenruhát viseltek, a fekete mackók pirosat, a fehérek kéket. Az egyenruhás mackók egyik fele kissé nagyobb volt, mint a másik, az egyenruhájuk pedig díszesebb. A kész darabok egy része mintha fekete-fehér, piroskék párokat alkotott volna. – Csak nem sakkfigurákat gyártasz? – Nazirának pár hét múlva lesz a huszadik szülinapja. Én pedig néhány héttel azután készültem betölteni a tizennyolcat, ám a Kertben nem igazán szoktuk megünnepelni a születésnapokat. Túlságosan morbid lett volna, mintha azt ünnepelnénk, hogy még egy kicsivel közelebb kerültünk a halálhoz. Más emberek megtehetik, hogy úgy reagálnak a születésnapokra: „Juhé! Még egy évvel több!” Mi úgy viszonyultunk a szülinapokhoz: „Bassza meg, még egy évvel kevesebb.” – Nem születésnapi ajándéknak szánom-folytatta Bliss keserűen. – Hanem inkább „Sajnálom, hogy ilyen kibaszottul
szívás az életed” ajándéknak. – Az is jó ajándék. – Ja, a jó szar alkalomra – helyeselt. Fogott egy aprócska gombóc aranyszínű gyurmát, csíkká formálta, kettévette, majd a két felet összesodorta, és díszítést készített belőle a piros király vállára. – Azért egy kicsit gyűlölöd is a srácot? – Nem csak egy kicsit. – Ha segítene nekünk, szembemenne a családjával. – Most viszont az alapvető tisztességgel és a törvénnyel megy szembe – sóhajtottam. Bliss felé nyújtottam a megpuhított gombócot, mire a kezembe nyomott egy adag királykék gyurmát. Több eszem volt annál, mint hogy megkérjem, hadd formázzam meg az egyik mackót: az én gyurmafiguráim mindig bénán sikerültek. – Bliss, hidd el nekem, nincs olyan oldala ennek az egésznek, amit ne gondoltam volna át. De már rég nincs semmi értelme az egésznek, már ha volt valaha egyáltalán. – Szóval, csak sodródsz az árral, és meglátod, mi lesz? – Ja, nagyjából. – Jön a pasid. Léptek közeledtek a folyosón, egyre hangosabban dobbantak, és pillanatokkal később besétált Desmond. Lehuppant mellém a földre, és mindkettőnknek adott egy-egy narancsot. – Sakkbábukat csinálsz? Bliss a szemét forgatta, és nem válaszolt. Miközben tovább gyártotta a kismackós gyalogokat, én a gyurmát puhítottam, Desmond pedig az iPodjával meg a kis hangszóróval bütykölt, hogy zenéljen nekünk. Ami a narancsot illeti… Életemben először és utoljára sikerült egyetlen tökéletes spirálban lehámoznom a héját.
Eddison végre visszatér, a kezében két zacskóval. Az egyikben több üveg üdítő és víz van, a másikban pedig fasírtos szendvics. Miután odaad egy szendvicset Inarának, előhúz a zsebéből egy kis műanyag tasakot, és azt is leteszi a lány elé az asztalra. Inara fölkapja a tasakot, és ámulva mered arra, ami benne van. – A sárkánykám! – Beszéltem a helyszínelőkkel; azt mondták, hogy a szobádat megóvta a szikla. – Leül a lánnyal szemben, és nekiáll kicsomagolni a szendvicsét. Victor udvariasan úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a társa elpirult. – Mindent bedobozolnak neked, amint kiadhatják a holmidat, de ezt soron kívül ideadták, hogy juttassam vissza hozzád. Inara kinyitja a tasakot, és két kezében dédelgeti az aprócska gyurmafigurát, egyik hüvelykujjával megsimogatja a behajlított mancsába dugott pirinyó, pizsamás játék mackót. – Köszönöm – suttogja. – Most már nyíltabban beszélsz. Legalábbis egy kicsit. A lány elmosolyodik. – Victor, a helyszínelők átfésülik a házat – fordul a társához Eddison. – Szólnak, ha megtalálják a képeket. Egy időre leáll a beszélgetés, miközben esznek, bár Inarának annyira érzékeny a keze, hogy kénytelen szalvétával megfogni a még meleg szendvicset. Miután elfogyott az étel, a szemetet pedig kidobták, a lány ismét megfogja a szomorú kis sárkányt, és a markába zárja. Victor elszánja magát: most rajta a sor, hogy bátor legyen. – Mi történt Averyvel? – Hogy érti? – Megbüntette az apja? – Nem, csak alaposan megmosta a fejét, hogy tartsa tiszteletben az öccse magánéletét, a Pillangók pedig nem tárgyak,
amiket a fiai passzolgathatnak egymás között, hanem személyek, akikkel gondosan kell bánniuk. Des elmondása szerint az apjuk igencsak éles hangon emlékeztette Averyt arra, hogy neki amúgy sem szabad hozzám érnie, a billogos eset miatt, ugyebár. Vagyis, hát, a Kertész nem nevezte meg a dolgot, hanem csak a „múltkori incidens”-ként említette, Des pedig soha nem kérdezett rá a csípőmön éktelenkedő hegre. Ha az ember nem tesz fel kérdéseket, akkor továbbra is a homokba dughatja a fejét. – Szóval, minden visszatért a normál kerékvágásba. – Már amennyire ezt normálisnak lehetett nevezni. – De valami miatt mégiscsak megváltozott a helyzet. – Igen. A változás okát úgy hívták, Keely.
Illetve, hogy pontos legyek, a változás oka Avery volt, és az áldozatát hívták Keelynek. Sokkal ritkábban láttam Desmondot, miután elkezdődött a félév. Ez volt az utolsó éve az egyetemen, így ez nagyon leterhelte, de esténként bejött a Kertbe, és magával hozta a tankönyveit, hogy magoljon. És akárcsak annak idején Whitneynek, Ambernek meg Noémie-nek a New York-i lakásban, most Desmondnak is segítettem tanulni a Kertben. Csak épp pia nélkül. Bliss is besegített, azzal, hogy kigúnyolta Desmondot, valahányszor rosszul válaszolt egy kérdésre. Vagy csak nem tökéletesen jól. Igazság szerint Bliss kapva kapott minden lehetőségen, hogy gúnyt űzhessen a srácból. Avery egyre jobban kiakadt, miközben figyelte, ahogy az öccse ennyire a Kert részévé vált. Mint mondtam, a Pillangók
többsége kedvelte Desmondot. A srác nem követelt meg tőlük semmit. Legfeljebb kérdéseket tett föl nekik, de rájuk hagyta, hogy van-e kedvük válaszolni, vagy nincs. Néha a lányok nevére is rákérdezett, ám addigra már a szokásunkká vált a Kertben, hogy csak búcsúzóul árultuk el a régi nevünket a többieknek. De elmondtuk Desmondnak, hogy Simone valaha Rachel Young volt, Lyonette pedig Cassidy Lawrence. Meséltünk neki mindazokról, akiknek már nem fájhatott, hogy a régi életükre emlékezünk. Desmond nem jelentett fenyegetést a lányokra. Avery viszont nagyon is. Olyan brutálisan elbánt Zarával szex közben, hogy az apja egy teljes hónapra kitiltotta a Kertből, sőt kénytelen volt még be is nyugtatózni, miután Avery kivágta a hisztit. Zara ezek után alig bírt járni, és az egész teste merő zúzódás volt. Valakinek mindig mellette kellett lennie, csak hogy segítsen neki ellátni a legalapvetőbb szükségleteket, mint a mosakodás, a vécézés meg az evés. Lorraine tűrhetően értette a dolgát – még ha nem is volt valami együttérző ápolónő –, de csodát nem tehetett. Zara törött csípője elfertőződött, és a Kertésznek nem maradt más választása, mint kórházba vinni vagy gyantába tenni őt. Gondolom, maguktól is ki tudják találni, melyik megoldást választotta. Most először fordult elő, hogy már reggel szólt nekünk, így egy egész napunk lehetett elbúcsúzni a társunktól. Amikor a Kertész közölte ezt velem, meglepetten sandítottam rá. Féloldalas mosollyal reagált, és puszit nyomott a halántékomra. – Tudom, hogy meg szoktatok osztani egymással valamit azokban az utolsó pillanatokban, még ha csak egy gyors ölelést vagy néhány elsuttogott szót is. Ha a búcsú vigaszt nyújthat
Zarának… és mindegyikőtöknek… akkor szeretnék gondoskodni róla, hogy legyen rá időtök. Köszönetet mondtam neki, mert úgy láttam, hogy ezt várja tőlem, ám a szívem mélyén azon tűnődtem, nem lett volna-e jobb, ha a lehető leggyorsabban zajlik le az elválás, nem pedig elhúzódik az egész napon át. Mielőtt elment volna az egyetemre, Desmond behozott a Kertbe egy talicskát, hogy abban tologathassuk Zarát az udvaron. Mosolyogva tolta oda hozzánk, és mosolyogva adott nekem búcsúpuszit, majd elindult órára. Miután a srác eltűnt, Blissből olyan heves káromkodás szakadt ki, hogy Tereza elpirult a hallatán. – A csávód még mindig nem fogja fel, igaz? – zihálta Bliss, miután végre képes volt mást is kiejteni a száján, nem csupán trágárságokat. – Tényleg fogalma sincs semmiről. – Csak annyi tud, hogy Zara megsérült. Azt hiszi, hogy a talicska egy kedves gesztus volt a részéről. – Az a… Az a… Bizonyos dolgokat nem szükséges tolmácsolnom. Aznap délután, miközben a Kertész a feleségével sétálgatott abban a külső üvegházban, sokkal közelebb hozzánk, mint ahogy tűnt, Zara nagy nehezen felült az ágyán, tűzvörös haja verejtékben úszott. – Maya? Bliss? Tologatnátok egy kicsit? Behajtogattunk egy takarót a talicskába, és párnákat raktunk Zara alá-köré, hogy kitámasszuk a csípőjét, amennyire csak lehetett. Nem az volt az egyetlen törött csontja, de egyértelműen az gyötörte a legjobban. – Csak tologassatok körbe a folyosókon, légyszi! – kérte. – Helyet keresel magadnak? – kérdezte Bliss, Zara pedig bólintott.
Egyikünk sem bírta megállni, hogy időről időre el ne gondolkozzon azon: vajon melyik tartályba fog kerülni, amikor meghal? Én mérget mertem volna venni rá, hogy jól sejtem, melyik üres helyet szánja nekem a Kertész: az üvegtartály közvetlenül Lyonette-é mellett volt, és pont rá lehetett látni a barlangból. Bliss azt gyanította, ő a másik oldalamra fog kerülni, így mi hárman örökre együtt maradhatunk, egymás mellett díszeleghetünk a kibaszott tartályokban, ahol majd megbámulhatnak minket a Pillangók jövendő generációi, értetlenül és rettegve. Lassan sétáltunk végig a folyosókon, én toltam a talicskát, Bliss pedig megtett minden tőle telhetőt, hogy stabilan tartsa elöl. Zara a Kert bejáratának közelében megállított minket egy üres tartálynál. Errefelé loncillat töltötte be a levegőt, elkeveredve valamiféle vegyszerszaggal, ami az egyik olyan szobából jött, amelyiket soha, de soha nem láttuk nyitva. Akárcsak a tetoválós szobának, Lorraine szobájának és Avery egykori játszószobájának, ennek is sötét és vastag volt a fala, az igazi, rendes ajtó pedig számzárral működött. Nem lett volna szabad itt lennünk. És én még mindig nem láttam egyszer sem, ahogy Des beütötte a kijáratot nyitó kódját. – Szerintetek, ha megkérném a Kertészt, hogy ide rakjon, megtenné? – A lonc miatt? – Nem, hanem azért, mert ezt a részt mind el szoktuk kerülni, így nem látnátok olyan gyakran. – Kérdezd csak meg! Ezen a ponton az a legrosszabb, ami történhet, hogy nemet mond. – Ha most arra kérnélek, hogy nyírjatok ki, megtennétek? Az üres üvegtartályra bámultam, mert nem akartam látni, hogy
a csaj komoly képet vág-e, vagy sem. Zara kíméletlen tudott lenni, és addig gúnyolta a többi lányt, amíg el nem sírták magukat, de nem igazán volt humorérzéke. – Azt hiszem, én nem vagyok ennyire jó barát – mondtam végül. Bliss nem szólt semmit. – Szerintetek fáj? – A Kertész azt mondta, hogy nem. – És te hiszel neki? – Nem – sóhajtottam, és az udvarra vezető ajtónyílásnak dőltem. – Azt hiszem, a Kertésznek fogalma sincs, hogy fáj-e, vagy sem. Szerintem azt akarja hinni, hogy nem okoz fájdalmat. – Mit gondoltok, milyen lesz a csaj? – Milyen csaj? – A következő Pillangó. – Zara fölemelte a fejét, rám meredt, barna szeme lázasan csillogott. – A Kertész már jó ideje nem ment vadászni. Azóta nem, hogy idehozta Terezát. Annyira boldoggá teszi Desmond jelenléte, hogy nem is keresett új csajt. – Talán nem is fog. Zara felhorkant. Pedig a Kertész tényleg nem mindig keresett utánpótlást. Néha nem ment rögtön vadászni egy lány halála után. Csak akkor, ha még egy Pillangó meghalt. Általában csak egy lányt hozott, időnként egyszerre kettőt is, bár ez nem fordult elő, amíg én a Kertben voltam. Ám alapvetően értelmetlen lett volna próbálnom megérteni, hogy ez az ember mit miért csinált. Még mindig ott szobroztunk, amikor Lorraine kijött a szobájából, hogy nekilásson a vacsoránk elkészítésének. Minket látva megtorpant, és kissé ijedten kapott a fejéhez. Sötétbarna haja kissé már kifakult, ráadásul bőven vegyültek bele ősz tincsek, ám a nő még mindig meghagyta hosszan, befonva és
feltűzve viselte, ahogy a Kertész a Pillangóknál szerette. A férfi soha nem nézett Lorraine hajára, soha nem foglalkozott vele, de ő akkor is ugyanúgy hordta, mint régen. Az ápolónőnk ránézett a kötéssel borított Zarára, aki lázrózsás orcáját leszámítva holtsápadt volt, aztán az üres tartályra pillantott. Zara gúnyosan sandított rá. – Azt kívánod, bárcsak odabent lehetnél, Lorraine? – Nem kell eltűrnöm, hogy így beszélj velem – vágott vissza a nő. – Tudom, hogyan kerülhetnél be oda. Az eltompuló kék szempárban a gyanú viaskodott a reménnyel. – Tényleg? – Ja. Nincs más dolgod, csak varázslatosan visszafiatalodni harminc évet. Lefogadom, hogy a Kertész akkor boldogan kinyírna és kiállítana téged. Lorraine szipogott, és elment mellettünk, közben rácsapott Zara bokájára. A mozdulattól megrándult a lány törött, elfertőződött csípője, és Zara alig bírta magába fojtani a sikoltást. Bliss a távolodó ápoló- és szakácsnőnkre szegezte a szemét. – Ideküldöm Danelle-t, hogy segítsen neked visszavinni Zarát – szólalt meg. – Miért, te mit… – Jobban megnéztem magamnak az arckifejezését. – Oké. Vettem. Majd Danelle segít. A ziháló Zarával együtt figyeltem, ahogy Bliss elkocogott. – Szerinted mire készül? – kérdezte a csaj egy perc múlva. – Direkt nem faggattam róla, mert nem akarom előre tudni – válaszoltam hevesen. – Attól függően, hogy mit művel, talán még utólag se akarok majd tudni róla. Néhány perccel később nemcsak Danelle jött oda hozzánk a folyosón, hanem a nagyon értetlen Marenka is.
– Akarom tudni, miben sántikál Bliss? – kérdezte Danelle. – Nem – vágtuk rá kórusban Zarával. – Szóval, én se akarjam tudni, miért kérte kölcsön az ollómat? – motyogta Marenka, és a nyakához kapta a kezét, ahol általában szalagon lógott az aprócska ollója. – De ne ám. Danelle végiggondolta ezt, tudomásul vette, majd finoman megérintette a talicska szélét. – Kimenjünk az udvarra? Vagy inkább visszamennél a szobádba? – Vissza – nyögte Zara. – Asszem, jöhet az újabb fájdalomcsillapító. Bevittük a szobájába, és hárman együtt az ágyára emeltük, aztán kapott egy pohár vizet meg egy bogyót. Majd besétált Bliss, a háta mögé tett kézzel és rendkívül elégedett képpel. Egek, tényleg nem akartam tudni, mit művelt. – Ajándékot hoztam neked, Zara – jelentette be vidáman. – Avery fejét tálcán? – Majdnem. – Bliss a takaróra dobott valamit. Zara fölemelte, rábámult, majd nevetésben tört ki. Lelógott az ujjai közül, a vége lassan kibomlott. – Lorraine hajfonata? – Most már a tiéd! – Szerinted magammal vihetem? Danelle megdörgölte a fonat végét. – Talán csinálhatnánk belőle harisnyakötőt neked. – Vagy befonhatnánk a hajadba. – Csinálhatnánk belőle koszorút. Mindenki, aki aznap délután és este eljött Zarához, előállt egy újabb javaslattal. Mi sem jelezhette volna jobban, mennyire megvetettük Lorraine-t mindannyian, mint hogy egyikünk sem
fejezte ki sajnálkozását vagy együttérzését iránta. Amikor eljött a vacsoraidő, mindegyikünk kihozta az étkezőből a tálcáját, és mind a huszonvalahányan bezsúfolódtunk Zara szobájába, a padlón szorongtunk, volt, akinek csak a zuhanyzóban jutott hely. Adara felállt, és pohárköszöntőre emelte az almalevét. – Zarára, aki messzebbre tudja köpni a magokat, mint bárki más. Erre mind nevettünk, még Zara is, aki fölemelte a vizespoharát, hogy viszonozza a gesztust. Ezután Nazira állt fel, és azt hiszem, ettől mind nyugtalanok lettünk egy kicsit; Nazira és Zara nagyjából annyira jöttek ki egymással, mint Avery meg Desmond. – Zarára, aki igazi picsa ugyan, de akkor is a mi picsánk. Zara csókot dobott neki. Beteges volt az egész. Nem hinném, hogy ebben egyetlen jelenlévő is kételkedett volna. Beteges volt, abnormális és totálisan bizarr, de valahogy mégis mindannyian sokkal jobban éreztük magunkat tőle. Egyesével felálltunk, és mindannyian pohárköszöntőt mondtunk Zara tiszteletére, néhányan gúnyosan, mások komolyan. Persze könnyekből is jutott bőven, még ha nem is én hullattam őket, ám a Kertésznek talán igaza volt, talán tényleg vigaszt nyújtott, hogy jutott időnk rendesen elbúcsúzni. Amikor rám került a sor, fölálltam, és megemeltem a pohár vizemet. – Zarára, aki túl hamar hagy el minket, de akire a magunk nem perverz módján emlékezni fogunk egész életünkben. – Bármilyen rövid ideig tartson is az – tette hozzá Bliss. Milyen elbaszott már, hogy ezen mind röhögtünk? Miután mindenkire sor került, Zara még egyszer fölemelte a poharát. – Zarára – szólt halkan. – Mert amikor ő meghal, Felicity Farrington végre békében nyugodhat.
– Zarára – mormoltuk mindannyian, és kiittuk a poharunkat. Amikor a Kertész eljött Zaráért, nem új ruhát hozott magával, hanem Desmondot, és elmosolyodott, ahogy együtt látott mindannyiunkat. – Itt az idő, hölgyeim. A lányok búcsúzóul sorra megpuszilták Zarát, majd fogták a tálcájukat, és egyesével elhagyták a szobát. A Kertész mindegyiküknek csókot nyomott az arcára, ahogy elmentek mellette. Én maradtam utolsónak, Zara ágya szélén ücsörögtem, és fogtam a lány verítéktől nyirkos kezét. Lorraine ősz szálakkal teli hajfonata koszorúként díszelgett feltűzött frizuráján. – Tehetek bármit? – súgtam neki. Zara benyúlt a párnája alá, és a kezembe nyomott egy viharvert, szamárfüles kis kötetet. A Szentivánéji álom volt az, a szöveget elborította a rengeteg kiemelés és jegyzet. – A suliban drámaszakkörös voltam – mondta halkan. – Amikor a Kertész elrabolt a parkból, éppen próbára mentem, vártak a barátaim. Három éven át készítettem jegyzeteket egy előadáshoz, amiben soha nem fogok részt venni. Gondolod, hogy te meg Bliss meg tudnátok rendezni egy felolvasást a lányokkal? Csak… az emlékemre? A szívemhez szorítottam a kötetet. – Úgy lesz, ígérem. – Viseld gondját a következő lánynak, és ígérd meg, hogy nem látogatsz el hozzám túl gyakran, oké? – Oké. Zara erősen magához ölelt, ujjai a vállamba vájtak. Bármilyen nyugodtnak is tűnt, láttam, hogy reszket. Hagytam, hogy belém kapaszkodjon, ameddig csak akart, s miután végül mély levegőt vett, majd elhúzódott, puszit nyomtam az arcára. – Csak most ismertelek meg, Felicity Farrington, de szeretlek,
és emlékezni fogok rád. – Hát, asszem, ennél nem kívánhatok többet – mondta félig nevetve. – Köszönöm szépen, de tényleg, őszintén hálás vagyok neked mindenért. A lehetőségekhez képest sokat segítettél, hogy elviselhetőbbé tedd ezt az egészet. – Bárcsak többet tehettem volna! – Te csak annyit tehetsz, ami rajtad múlik. A többit ők határozzák meg – biccentett az ajtónyílásban álló férfiak felé. – Ha minden igaz, pár nap múlva viszontláthatsz. – A lonc mellett, ahol szinte soha nem fogunk látni – helyeseltem, alig hallhatóan. Még egyszer megpusziltam Zarát, aztán az ajtóhoz mentem, miközben olyan erősen szorítottam a kötetet, hogy begörcsöltek az ujjaim. A Kertész a hajfonatkoszorúra pillantott, ami nyilvánvalóan nem Zara tincseiből készült, majd ismét rám nézett. – Lorraine egyfolytában sír – mormolta. – Azt állítja, hogy Bliss rátámadt. – Csak levágta a haját. – A férfi szemébe néztem. – Lorraine nem olyan, mint te vagy a fiaid. Nem kell eltűrnünk, hogy bántson minket. – Beszélni fogok a fejével. – A Kertész csókot nyomott az arcomra, majd bement Zarához, Desmond azonban értetlen, kissé aggódó képet vágva hátramaradt. – Lemaradtam valamiről? – kérdezte tőlem halkan. – Túl sok mindenről. – Tudom, hogy Zara hiányozni fog nektek, de kezelésre szorul, így lesz neki a legjobb. – Ne! – Maya… – Nem. Fogalmad sincs semmiről. Pedig értened kéne, már bőven eleget láttál. Én viszont… Én tudom az igazat. Nincs jogod
azt mondani nekem, hogy Zarának így lesz a legjobb. Jelen pillanatban nincs jogod bármit is mondani nekem. Ugyan Avery volt a Kertész elsőszülöttje, ám minden lényeges szempontból Desmond számított az örökösének. És tudtam, hogy nemsokára ki fog derülni, pontosan mennyire ütött az apjára. Visszanéztem Zarára, ám a Kertész eltakarta őt előlem. Ügyet sem vetettem Desmond megbántott tekintetére, és otthagytam. Visszavittem a tálcámat a konyhába – és kárörvendve figyeltem a szipogó Lorraine-t, akinek lenyirbált haja alig négy centi maradhatott –, de hiába hívott több lány is, hogy maradjak velük, inkább visszamentem egyedül a szobámba. Kábé fél óra múlva leereszkedtek a falak. Elvégre Zara túlságosan sérült volt még egy utolsó menethez, ráadásul Desmond is velük maradt. Összegömbölyödtem az ágyamon a színdarabbal, elolvastam az összes jegyzetet a lapok szélén, és egy kicsit jobban megismertem Felicity Farringtont. Hajnali három körül fölemelkedett a fal, ami elzárta a szobámat a folyosótól. Csakis az nyílt föl, a többi, ami a mellettem lévő tartályoktól, és azokon túl Marenka meg Isra szobájától zárt el, mind a helyén maradt. Már hetek óta le voltak eresztve, és a maga bizarr módján üdítőnek találtam, hogy reggelente nem kellett holttesteket látnom, amint kinyitottam a szememet. Felnéztem a könyvből, felkészültem rá, hogy a Kertészt fogom az ajtóban látni, amint kicsatolja az övét, és a tekintetében izgalom lángol. Ám ehelyett Desmondot pillantottam meg. Világoszöld szeme olyan kétségbeesett és elkínzott volt, amilyennek már hónapok óta nem láttam. Az üvegfalba kapaszkodott, hogy ne rogyjon össze, mert valahányszor megpróbált magától megállni a lábán, megbicsaklott a térde, és vészesen megingott.
Becsuktam a könyvet, és félreraktam a polcra, majd felültem az ágyon. Desmond néhány ingatag lépéssel bejött a szobába, majd térdre rogyott. A tenyerébe temette az arcát, majd hevesen összerezzent, és úgy bámulta a kezét, mintha nem is őhozzá tartozott volna. Gyomorforgató, keserű vegyszerbűz lengte körbe, ugyanaz a szag, amit a bejáratnál lévő lonc közelében szoktam érezni. A fiú egész testében remegett, miközben előredőlt, és a hűvös fémpadlóhoz nyomta a homlokát. Majdnem tíz perc telt el, mire megszólalt, és a hangja még ekkor is rekedt, megtört volt. – Apám azt ígérte, hogy gondoskodni fog Zaráról. – Gondoskodott is. – De hát… De apa… – Véget vetett Zara fájdalmának, és megóvta az enyészettől – mondtam szenvtelen hangon. – Meggyilkolta őt. Ezek szerint mégsem ütött teljesen az apjára. Levettem a ruhámat, és letérdeltem Desmond elé. Nekiláttam kigombolni az ingét. Elszörnyedt pillantást vetett rám, és ellökte a kezemet. – Beduglak a zuhany alá – mondtam. – Bűzlesz. – A formaldehidtől – motyogta a fiú. Ezután már hagyta, hogy levetkőztessem, és botladozva követett, amint áthúztam a szobán, aztán beültettem a kis zuhanyzóba. Megnyitottam a csapot, és rázúdítottam a meleg vizet. Ami ezután következett, abban nem volt semmi érzéki. Inkább olyan volt, mint amikor annak idején segítettünk Sophiának megfürdetni a félig már alvó kislányait. Valahányszor utasítottam Desmondot, hogy dőljön előre, vagy emelje fel a karját, vagy csukja be a szemét, engedelmeskedett, de fásultan, mintha nem
igazán értette volna, mi történik. A samponom és a tusfürdőm is baromira gyümölcsös volt, de tetőtől talpig lecsutakoltam Desmondot, míg végül már csak a ruhájából áradt vegyszerszag. Törülközőbe bugyoláltam a srácot, a cipőjét használva kitoltam a ruháit a folyosóra, aztán visszamentem a szobába, hogy mindkettőnket szárazra dörgöljem. Újra meg újra le kellett törölnöm az arcát: a vízsugár alatt nem látszott, hogy patakzik a könnye. – Apám beinjekciózta valamivel Zarát, hogy elaltassa – suttogta. – Azt hittem, ki fogjuk vinni a kocsihoz, de apa egy olyan szobába ment vele, amiben még sosem jártam. – Egész testében megborzongott. – Amikor Zara már mélyen aludt, apám ráadott egy narancsszínű-citromsárga ruhát, és lefektette egy balzsamozó asztalra, aztán… aztán nekilátott… – Kérlek, ne mondd el – szóltam halkan. – De muszáj, mert egy napon veled is ezt fogja majd tenni, nem igaz? Így csinálja, így őriz meg titeket, hogy bebalzsamoz, amíg még életben vagytok. – Ismét megborzongott, és elcsuklott a hangja a sírástól, de folytatta. – Csak állt ott, és sorra elmagyarázta nekem a lépéseket. Azt mondta, azért, hogy egy napon majd egyedül is végig tudjam csinálni. Azt mondta, hogy a szerelem nem csak az élvezetről szól; azt mondta, hogy hajlandónak kell lennünk megtenni a nehéz dolgokat is. Azt mondta… Azt mondta… – Gyere, még mindig reszketsz. Hagyta, hogy az ágyhoz vezessem, lefektessem és betakarjam. Leültem mellé, a takaróra, az ölembe tett kézzel. – Azt mondta, ha tényleg szeretlek téged, akkor nem szabad hagynom, hogy bárki más keze gondoskodjon rólad, nekem magamnak kell megtennem. – Des…
– Megmutatott nekem párat a többiek közül. Én azt hittem… Azt hittem, hogy apa egyszerűen visszavitte őket az utcára! Fogalmam sem volt róla, hogy… – Elakadt a szava, olyan heves zokogásban tört ki, hogy szinte rázkódott tőle az ágy. A hátát simogattam, miközben alig kapott levegőt a sírástól, de ennél jobban nem bírtam vigasztalni, mert még mindig nem tudta a teljes igazságot. Zarának elfertőződött a törött csípője, és Desmond azt hitte, hogy a lelkileg összeroppant lányok megölték magukat, vagy olyan mély depresszióba süllyedtek, amibe végül belehaltak. Fogalma sem volt, hogy a problémás viselkedés vagy egy bizonyos életkor is halálos ítélet a számunkra. És ebben a pillanatban, amikor ő is ilyen közel járt az összeroppanáshoz, nem bírtam rávenni magam, hogy eláruljam neki a szörnyű igazságot. Megtörten nem vehettem hasznát Desmondnak. Arra lett volna szükségem, hogy össze tudja szedni a bátorságát. Nem néztem ki belőle, hogy valaha is képes legyen erre. – Zara magának választotta ki a tartályát – sikerült kinyögnie néhány perccel később. – Apám velem vitette oda a holttestét, megmutatta, hogyan helyezzem el, hogyan zárjam le az üvegtartályt, és hogyan töltsem bele a gyantát. Mielőtt lezártuk a tartályt, apa… apa… – Búcsúcsókot adott Zarának? Desmond reszketegen bólintott, és csuklott a zokogástól. – Azt mondta neki, hogy szereti! – A saját felfogása szerint így is van. – Hogyan bírsz egyáltalán a közelemben lenni? – Néha nem bírok – ismertem el. – Győzködöm magam, hogy nem tudod a teljes igazságot, hogy még mindig fogalmad sincs egy csomó mindenről, amit az apád meg a bátyád művel, és egyes napokon csak így bírok egyáltalán rád nézni. De valójában…
– Kérlek, légy őszinte! – De valójában gyáva vagy – sóhajtottam. – Tudod, hogy helytelen fogva tartani itt bennünket. Tudod, hogy apád megszegi a törvényt, tudod, hogy megerőszakol minket, és most már azt is tudod, hogy a gyilkosságtól sem riad vissza. Néhány itteni lányt talán igenis keresi a családja. Tudod, hogy ez az egész bűnös dolog, mégsem értesíted a rendőrséget. Egyszer azt mondtad, bátrabb akarsz lenni a kedvemért, de nem váltál azzá. És őszintén nem tudom, hogy egyáltalán képes vagy-e rá. – Ha mindez kiderülne… Ha anyám megtudná… Abba belehalna. Vállat vontam. – Csak idő kérdése, és én is bele fogok halni. Lehet, hogy a gyávaság az alapállapotod, de akkor is a saját döntésed, ha nem teszel ellene semmit. Mióta csak tudomást szereztél a Kertről, minden egyes napon, amikor nem értesíted a rendőrséget vagy nem engedsz el minket, újra meg újra meghozod ezt a döntést. Ez a helyzet, Desmond. És most már nem tehetsz úgy, mintha nem lennél tisztában ezzel. Desmond ismét zokogni kezdett, vagy talán csak folytatta a sírást, a sokk úgy elhatalmasodott rajta, hogy egyszerűen képtelen volt feldolgozni. Azon a sötét hajnalon, némán hevert az ágyamban, és miután feljött a nap a Kertben, a fiú összeszedte formaldehidtől bűzlő ruháját, majd elment. Hetekig nem beszélt velem, és csak egyszer jött be a Kertbe: hogy megnézze Zarát, miután megszilárdult a gyanta, és fölemelkedett a fal az üvegtartály elől. Ekkor az összes fal fölnyílt a Kertben, és a valóság, ami a nyár folyamán elhalványult, most iszonyatos erővel zuhant ránk. Pillangók voltunk, és rövid életünk gyantában fog véget érni.
– Várjunk, nem azt mondtad, hogy Keely miatt változott meg minden? – kérdezte Eddison. – De igen, úgy van. Épp arra akarok rátérni. – Aha. A lány megcirógatja hüvelykujjával a kis kék sárkány nyakát, és mély levegőt vesz. – Keely négy nappal ezelőtt került a Kertbe.
Időbe telt, amíg meg tudtam valósítani a Zarának tett ígéretemet. A Kertész ugyan készségesen hajlandó volt mindegyikünknek beszerezni egy-egy példányt a Szentivánéji álomból, miután elmondtam neki, mire kellene, de azt akarta, hogy ha már felolvasást rendezünk a darabból, akkor „csináljuk rendesen”. Mindenféle jelmezt rendelt nekünk, Blisst pedig bőkezűen elhalmozta gyurmával, hogy virágkoszorút készíthessen az összes lánynak. Kiosztottuk a szerepeket, és együtt gyakoroltunk, elmagyarázva a szöveget. Néhányan tanultak pár színdarabról a suliban, de a többségnek nem igazán volt tapasztalata a színjátszás terén. Én viszont majdnem két évig éltem együtt Noémie-vel, akinek szokása volt fehérneműben mászkálni a lakásban, monológokat felolvasva, miközben a fogát mosta. Igen, miközben fogat mosott, ami ebből kifolyólag mindig egy kibaszott örökkévalóságig tartott. Amikor eljött a felolvasás estéje, a Kertész utasítására Lorraine az udvaron tálalta fel a lakomába illő vacsoránkat, a kis patak két
oldalán megterítve. A férfi furcsa ülőalkalmatosságokat készített ki nekünk, valahol félúton egy zsámoly meg egy babzsákfotel között, és mindegyik élénk színben pompázott. Jelmezként mindannyian kissé áttetsző selyemruhát kaptunk, gyönyörű árnyalatokban, amiket most az egyszer nem a hátunkra tetovált szárny határozott meg. Én Heléna szerepét olvastam, amihez a Kertész lomb- és mohazöld alapú ruhát adott nekem, rajta átlátszó, sötét rózsaszín réteggel. Bliss ehhez illően rózsakoszorút készített nekem a gyurmából. A legtöbben kiengedtük a hajunkat a koszorú alatt, egyszerűen azért, mert erre az egy estére megtehettük. A nevetésünknek készülődés közben éles felhangja volt. Zara emlékére csináltuk ezt az egészet, ám a Kertész puccos partivá változtatta az eseményt. Habár ismerte a felolvasás okát, biztos vagyok benne, hogy meggyőzte magát, valójában az ő szórakoztatására rendezzük a műsort, így kifejezve, mennyire boldogan élünk itt, az ő szerető gondoskodásának köszönhetően. Az a pasas elképesztően értett hozzá, hogy csakis azt lássa, amit látni akar. Azt viszont észre sem vette, hogy Lorraine parókát szerzett be magának, pedig az elmebeteg banya ezzel akart úgy tenni, mintha még mindig szép hosszú haja lenne, amivel a férfi eljátszadozhat, ha kedve tartja. A Kertész még Desmondot is rávette, hogy jöjjön el a felolvasásra. Azt hiszem, a férfit meglepte, ahogy a fia Zara halálára reagált. Des valamennyire az apjára ütött, de akkor sem az ő szemével látta a dolgokat. Desmond nem bírt másként tekinteni a történtekre, mint gyilkosságra, ám ez mégsem volt elég ahhoz, hogy cselekvésre ösztönözze. Amikor a fia már egy hete kerülte a Kertet és burkolózott mély
hallgatásba, a Kertész reggeli előtt fölkeresett a szobámban. – Desmond szörnyen rosszkedvűnek látszik – közölte, amint nagyjából ébren voltam. – Talán összevesztetek? Ásítottam. – Nehezen emészti meg, ami Zarával történt. – De hát Zarával minden rendben. Már nincsenek fájdalmai. – A pasas őszintén értetlennek tűnt. – Amikor azt mondtad, gondoskodni fogsz Zaráról, Desmond azt hitte, úgy érted, hogy kórházba viszed. – Miért tettem volna ilyen ostobaságot? Hiszen a kórházban kérdések merültek volna fel. – Én csak azt tolmácsolom, amit Desmond mondott nekem. – Persze, igaz. Köszönöm, Maya. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező hetekben számos beszélgetés lezajlott apa és fia között, amiről nem tudhattam a részleteket, mindenesetre Desmond megjelent a felolvasáson, bár úgy nézett ki, mint aki szart se aludt. Nyilván prezentációt kellett tartania aznap az egyetemen, mert inget és nyakkendőt viselt a khakinadrágjához. Igaz, a gallérját kigombolta, a nyakkendőjét pedig meglazította, de akkor is elegánsabb volt a szokottnál, és egy kicsit haragudtam magamra azért a futó gondolatért, hogy a tengerzöld ing remekül illik a szeméhez. Desmond még most is alig bírt ránk nézni, pláne énrám. Egyik este elmeséltem Blissnek a legutóbbi beszélgetésünket a fiúval, miközben a gyurmából csokis keksznek tűnő korongokat formáztunk a barátnőmmel, hogy átverjük Lorraine-t a kamu édességgel. Bliss a történtek hallatán vállat vont, és azt mondta, hogy az én helyemben ő tuti nem lett volna ilyen kedves a sráchoz. Figyelembe véve, hogy a gyurmakeksz az ő ötlete volt, nem szálltam vitába vele.
A felolvasás igazán jól kezdődött. Amíg el nem merültem Zara jegyzeteiben, soha nem figyeltem oda különösebben a darab szavaira – elég egyszer hallani a „lenni vagy nem lenni” fogmosós verzióját, hogy az embernek egy életre elmenjen tőle a kedve –, ám ez a mű nagyon vicces volt, és ezt ki is emeltük, ahol csak tudtuk. Bliss alakította Hermiát, és az egyik jelenetben, ahol össze kellett vesznünk, egyszer csak rám vetette magát a patak túlsó partjáról, mire a Kertész meglepetten kacagott fel. Marenka éppen Puck egyik beszédének a közepén járt, amikor kivágódott a Kertbe vezető ajtó, és Avery toppant be, a vállán egy apró batyuval. Marenka elhallgatott, és rám nézett, az Anartia jatrophae, azaz fehér pávalepke maszkjával övezett szeme tágra nyílt. Felálltam, és odaléptem mellé, figyeltük, ahogy Avery berobogott a Kertbe. Egy pillanattal később a Kertész és Desmond is odajöttek hozzánk. – Hoztam egy újat! – jelentette be Avery, fülig érő vigyorral. Lerántotta a válláról a batyut, és a homokra ejtette. – Én találtam, én szereztem. Nézd, apa! Nézd, mit találtam nekünk! A Kertész nem mozdult, egyre csak bámulta az idősebbik fiát, így hát letérdeltem, és remegő kézzel félrehúztam az összegöngyölt pokrócot. Néhány lány felsikított. Csak arra bírtam gondolni: Bassza meg, bassza meg, a jó kurva életbe, bassza meg… A pokrócba csavart kislány még a serdülőkort sem érte el. A halántékából vér szivárgott, alvadt vörösbe vonva a fél arcát, ahol máris kiütköztek a zúzódások fakó bőrén. Ahogy teljesen félrehajtottam róla a pokrócot, szakadt ruháján át egyéb véraláfutásokat, karmolásokat és horzsolásokat láttam meg. Vér borította a combját, és körülötte a ruháját. Bassza meg, a bugyiján lila és rózsaszín betűkkel a SZOMBAT szó ismétlődött: az ilyen fehérneműről első pillantásra tudja az ember, hogy nem gyártják
nagylányoknak való méretben. Az agyam egy irtóra elcseszett zugában felvillant a gondolat, hogy még csak csütörtök van. Kis termetű volt, bár nyakigláb, mint aki most már bármelyik pillanatban rohamos növekedésnek indulhat. Szépnek találtam, a maga kiskamaszos módján, szétzilált lófarka szinte rézvörösnek tűnt, ám nagyon, de nagyon fiatal volt. Ismét köréje csavartam a pokrócot, hogy eltakarjam a vért, és magamhoz szorítottam. Egyszerűen nem jutottam szóhoz. – Avery – suttogta a döbbent Kertész. – Mi a francot műveltél? Ennek a szóváltásnak semmi szín alatt nem akartam fültanúja lenni. Danelle segített nekem felállni a kislánnyal a karomban, megtámasztva a gyerek fejét. – Bliss, ideadnád azt a ruhádat, amelyiknek van háta? A barátnőm bólintott, és elrohant. Danelle meg én besiettünk a szobámba a kislánnyal. Levetkőztettük, tönkretett ruháját bevágtuk a szennyesledobóba, aztán megmosdattuk. Nekem kellett lemosnom a vért a combjáról, és óvatosan vizet spriccelnem bele, hogy kiöblítsem a nedveket meg a kiszakadt szövetet, Danelle ugyanis a vécéhez ugrott, és kidobta a taccsot. Amikor visszajött hozzám, remegő kézzel törölgette a száját. – Még szőre sincs odalent – suttogta. Se az ágyékán, se a hónalján nem nőtt szőr, nem gömbölyödött se a melle, se a csípője. Egyértelműen gyerek volt még. Danelle megtartotta nekem, hogy megmoshassam a haját. Addigra megjött Bliss a ruhával – egyedül ez a holmi jutott eszembe, ami talán jó lehet a kislányra, és teljesen betakarhatja őt, még ha kicsit bő is rá –, úgyhogy megszárítgattuk, felöltöztettük, majd az ágyamba fektettük szegénykét. – Most, hogy itt van, szerintetek… – Még Bliss sem bírta befejezni ezt a kérdést.
A fejemet ráztam, és szemügyre vettem a lány kezét. Több körme is beszakadt. Nyilván küzdött. – Nem érhetnek hozzá. – Maya. – Nem érhetnek hozzá. Fájdalmas üvöltés hasított a Kertbe, és összerezzentünk. De nem női hang volt, így nem mozdultunk el a gyerek mellől. A többiek közül sokan az én szobámba menekültek a hang hallatán, míg végül már annyian zsúfolódtunk össze, hogy muszáj volt szinte mindenkit kiküldenem. Fogalmunk sem volt, mikor fog fölébredni ez a gyerek, de tudtuk, hogy rettegni fog, és fájdalmai lesznek, így a szerencsétlennek végképp nem hiányzott, hogy huszonvalahány ember bámuljon rá. Csak Danelle és Bliss maradt velünk. Danelle a kislány mögé húzódott, hogy a gyerek ne láthassa meg egyből az arcát. Viszont a jobb oldali falnál lévő könyvespolcom nem rejtette el teljesen Lyonette-et. Bliss elhúzta a vécém függönyét, amennyire lehetett, majd felemelte a szegélyét, és bedugta pár könyv közé, hogy megtartsa. Mi, akik tudtuk, hogy Lyonette ott van, még mindig ki bírtuk venni a haját és a háta ívét, a kicsinek viszont biztosan nem tűnhetett fel első pillantásra. És aztán vártunk. Bliss gyorsan elment, és hozott néhány üveg vizet, valamint kikövetelt pár szem aszpirint a megszeppent Lorraine-től. Az aszpirin nagyon sokat nem segíthetett a kislányon – kapóra jött ugyan az elkábításunkra használt szerek okozta fejfájás ellen, ám a gyereknek nem ez okozott gondot –, de legalább több volt a semminél. Aztán a Kertész jelent meg az ajtóban. A falra pillantott, az elhúzott függönyre, aztán az ágyon fekvő kislányra, majd
bólintott, és a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy kis távirányítót, és miután kábé egy percet vacakolt vele, mindkét oldalon leereszkedtek a falak, szabadon hagyva a bejáratot. – Hogy van? – kérdezte. – Eszméletlen – feleltem szűkszavúan. – Avery megerőszakolta, nagyon durván fejbe verte, és még ki tudja, milyen kárt tett benne. – Találtatok nála bármit, ami elárulná a nevét? Vagy hogy hova valósi? – Nem. – Átadtam a kislány kezét Blissnek, hogy átvághassak a szobán, és megálltam a sápadt, egyszeriben elcsigázottnak tűnő férfi előtt. – Senki sem érhet hozzá. – Maya… – Nem, senki sem érhet hozzá. Se szárny, se szex, semmi. Ez egy gyerek. Legnagyobb döbbenetemre a Kertész bólintott, és azt felelte: – A te gondjaidra bízom őt. Danelle megköszörülte a torkát. – Uram, a kislány még fel sem ébredt; nem lehetne, hogy elvidd valahova? Otthagyhatnád egy kórháznál, vagy ilyesmi. Semmit sem tudna erről a helyről. – Nem vehetem biztosra, hogy nem látta Averyt – válaszolta a férfi komoran. – Itt kell maradnia. Danelle az ajkába harapott, és elfordította a fejét, a kislány haját simogatta. – Szerintem az volna a legjobb, ha most elmennél – közöltem a Kertésszel higgadtan. – Nem tudhatjuk, mikor fog felébredni a kicsi, és jobb lenne, ha akkor nem volna jelen férfi. – Persze, természetesen. Szóljatok, ha… Ha szüksége van valamire. – Az anyjára van szüksége, meg a szüzességére – csattant fel
Bliss. – Arra van szüksége, hogy otthon legyen, biztonságban. – Bliss! A barátnőm felhorkant, de a férfi figyelmeztető hangnemét hallva elnémult. – Szóljatok, ha kell valami! – ismételte a Kertész, és én bólintottam, azzal elfordultam tőle. Nem figyeltem, ahogy elment. Nem sokkal azután, hogy az apja otthagyott minket, felbukkant Desmond, tekintete minden eddiginél elkínzottabb volt. – Rendbe jön a kislány? – Nem – feleltem hűvösen. – De azt hiszem, életben marad. – Hallottátok azt az ordítást? Apánk pálcával verte el Averyt. – Na ja, ettől sokkal jobban fogja érezni magát a kiscsaj – acsargott Bliss. – Menj a picsába! – Mit tett vele Avery? – Szerinted mégis mit tett volna? Kezet fogott vele? – Desmond. – Addig nem folytattam, amíg a fiú végre felém nem fordult, hogy a szemembe nézzen. – Ilyen ember a bátyád, de mindhárman részt vesztek ebben, úgyhogy jelen pillanatban nem akarom, hogy itt legyél. Tudom, hogy apádat és téged is eltölt most az önsajnálat meg az iszonyat, de nem engedek férfiakat ennek a gyereknek a közelébe. El kell menned. – Nem én bántottam őt! – De igen – vágtam vissza. – Megakadályozhattad volna, hogy ez történjen! Ha egyszerűen értesítetted volna a rendőrséget, vagy elengedted volna akár csak egyikünket is, hogy mi magunk riaszthassuk a zsarukat, akkor Avery nem garázdálkodhatott volna szabadon, nem tehette volna meg, hogy csak úgy elrabol, megver és megerőszakol egy kislányt, aztán idehozza, ahol újra meg újra ez fog történni vele, amíg meg nem hal, túlságosan fiatalon. Hagytad, hogy ez megtörténjen, Desmond, semmit sem tettél
ellene, úgyhogy de, igenis te magad bántottad ezt a gyereket. Ha most sem teszel semmit azért, hogy segíts rajta, akkor el kell húznod a közeléből, de sürgősen. A fiú sápadtan, döbbenten meredt rám. Aztán sarkon fordult, és elvonult. Hogy érhetett kevesebbet neki egy gyerek, mint a családja becsülete? Hogy érhetett kevesebbet mindannyiunk élete, mint az ő jó hírük? Bliss a srác után nézett, aztán felém nyúlt, és megérintette a kezem. – Szerinted visszajön? – Nem érdekel. Ez nagyjából igaz is volt. Testileg-lelkileg teljesen kimerültem. Egyszerűen nem volt már erőm arra gondolni, milyen hasznavehetetlennek bizonyult Desmond. A kislány végül hajnali kettő körül tért magához, felnyögött, ahogy megérezte fájó-sajgó porcikáit. Leültem mellé az ágyra, és finoman megszorítottam a kezét. – Tartsd csukva a szemed! – mondtam halkan. Lágy és megnyugtató hangon szóltam hozzá, ahogy Lyonette tanította. Még szinte soha nem sikerült ezt megvalósítanom, ám ennek a kislánynak szüksége volt rá, hogy gyengédebb legyek a kedvéért, hogy erősebb legyek a kedvéért. Arra gondoltam, hogy Sophia pontosan értette volna, miért kell mind a kettő. Danelle kicsavarta a kis törülközőt, és a kezembe nyomta. – Hol… mi… – nyögte a kislány. – Hamarosan mindent elmagyarázok, ígérem. Le tudsz nyelni pár pirulát? A gyerek elsírta magát. – Kérlek, ne kábíts el! Jó leszek, esküszöm, többet nem küzdök!
– Ez csak aszpirin, ennyi. Komolyan mondom. Csak azért kéne bevenned, hogy enyhítse kicsit a fájdalmadat. A kislány hagyta, hogy fölemeljem a fejét, így be tudta venni a bogyókat, aztán ivott rájuk egy kis vizet. – Te ki vagy? – kérdezte, miután visszafektettem. – A nevem Maya. Engem is ugyanazok raboltak el, akik miatt idekerültél, de nem fogom hagyni, hogy többet bárki is bántson téged. Mostantól egy ujjal sem nyúlhatnak hozzád. – Haza akarok menni. – Tudom – suttogtam, és megigazítottam a szemén a törülközőt. – Tudom, kicsim. Nagyon sajnálom. – Látni akarok, légyszi, vedd le ezt az arcomról! A kezemmel árnyékoltam le a szemét, majd fölemeltem a törülközőt, és figyeltem, ahogy a kislány a halvány fényben is sűrűn pislogott. Más-más színű volt a két szeme, az egyik kék, a másik szürke, és a kék íriszében két aprócska pettyet vettem észre. Úgy helyeztem a kezemet, hogy láthassa az arcomat, de ne kelljen a mennyezeti lámpa fényébe bámulnia. – Így már jobb? – Mindenem fáj – nyöszörgött. Kicsordult a könnye, a cseppek legördültek a hajába. – Tudom, édesem. Tudom. A kislány felém fordult, az ölembe temette az arcát, vékony karja átfogta a csípőmet. – Az anyukámat akarom! – Tudom, édesem. – Föléje hajoltam, a hajam védőhálóként omlott köré, és olyan szorosan öleltem, amennyire csak anélkül bírtam, hogy fájdalmat okoztam volna neki. – Nagyon sajnálom. – Sophia nagyobbik lánya, Jillie mostanra már elmúlhatott tizenegy, ez a gyerek nagyjából vele egykorú lehetett, vagy talán egy évvel idősebb. Ám jelen pillanatban fájt Jillie-re gondolnom.
Ez a lányka leginkább csak borzasztóan fiatalnak, borzasztóan megtörtnek tűnt. Nem akartam így gondolni a bátor kis Jillie-re. A kislány álomba sírta magát, és amikor néhány órával később újra felébredt, Bliss mindannyiunknak hozott gyümölcsöt. – Lorraine nem csinált reggelit – suttogta nekem és Danellenek. – Zulema meg Willa szerint egész éjjel a konyhában ült, és a falat bámulta. Bólintottam, és elvettem egy banánt, aztán visszaültem a gyerek mellé. – Tessék, biztosan éhes vagy. – Nem igazán – felelte nyomorúságosan. – Ez részben a sokk miatt van, de azért próbálj meg enni egy kicsit! A kálcium jót tesz, segít, hogy az izmaid ne görcsöljenek ilyen fájdalmasan. A lány reszketegen felsóhajtott, ám elvette a meghámozott banánt, és beleharapott. – Ő itt Bliss – mutattam pöttöm barátnőmre. – Ő pedig Danelle. Meg tudnád mondani nekünk, hogy hívnak? – Keely Rudolph – válaszolta. – A marylandi Sharpsburgben lakom. Egy örökkévalósággal ezelőtt Guilian megemlítette valamiért Marylandet. – Keely, mit gondolsz, tudnál bátor lenni a kedvemért? Ismét könny szökött a szemébe, de egyem a szívét, bólintott. – Keely, ezt a helyet úgy hívják, hogy a Kert. Van egy férfi meg a két fia, akik elraboltak és fogva tartanak itt minket. Ellátnak bennünket étellel és ruhával, gondoskodnak róla, hogy meglegyen, amire szükségünk van, viszont nem engednek el innen. Borzasztóan sajnálom, hogy téged is elraboltak és idehoztak, de nem változtathatok rajta. Nem ígérhetem, hogy valaha is viszontláthatod még az otthonodat vagy a családodat.
A kislány szipogott, úgyhogy átkaroltam a vállát, és az oldalamhoz szorítottam őt. – Tudom, hogy nehéz. És ezt nem csak úgy mondom, tényleg pontosan tudom. De ígérem, hogy vigyázni fogok rád. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak. Mi itt a lányokkal a magunk módján egy kis családot alkotunk. Néha vitatkozunk, és nem mindig bírjuk egymást, de egy család vagyunk, és a családtagok vigyáznak egymásra. Bliss fanyar mosolyt villantott rám; habár ő sem tudott rólam sokat, azzal tisztában volt, hogy én nem ilyen családban nevelkedtem. De a New York-i lakásban igenis belekóstoltam, hogy milyen lehet egy igazi család, a többit pedig itt tanultam meg. Elbaszott egy család voltunk, de akkor is család. Keely ekkor Danelle-re nézett, és riadtan bújt hozzám. – Miért van tetoválás az arcán? – kérdezte suttogva. Danelle letérdelt az ágy elé, és két kezébe vette Keely kezét. – Ez is olyan dolog, amihez bátornak kell lenned – szólt gyengéden. – Most szeretnéd hallani, vagy inkább várnál vele egy kicsit? A kislány az ajkába harapott, és elbizonytalanodva pillantott rám. – A te döntésed – mondtam neki. – Rajtad múlik, hogy most rögtön meg akarod tudni, vagy majd később. De azt megígérhetem, hogy veled nem fog ilyesmi történni. Így talán könnyebb döntened. A gyerek mély, reszketeg levegőt vett, majd bólintott. – Akkor inkább most. – A férfit, aki fogva tart minket, úgy hívjuk, hogy a Kertész – mondta Danelle egyszerűen. – Szeret úgy gondolni ránk, mint Pillangókra a Kertjében, és lepkeszárnyat tetovál a hátunkra, mert
ez segít neki fenntartani az illúziót. Amikor idekerültem, eleinte azt hittem, hogy ha mindenki másnál jobban a kedvére teszek, akkor talán elenged, és hazamehetek. Rosszul hittem, ám erre nem jöttem rá elég hamar, és a Kertész az arcomat is kitetoválta, mert így akarta megmutatni a többieknek, hogy szerinte milyen boldog vagyok itt. Keely ismét felnézett rám. – Neked is van szárnyad? – A hátamon, igen. A kislány tekintete Blissre siklott, aki bólintott. – De nem fogod hagyni, hogy velem is ezt csinálja? – Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzád érjen. Kora délután kivittük Keelyt az udvarra, Bliss előrement, hogy figyelmeztesse a többieket. A legtöbben általában távol tartották magukat a legújabb lánytól, amíg az be nem illeszkedett. Keelyvel azonban más volt a helyzet. Sorra odajöttek köszönni neki, egyesével vagy párosával, a lehető legkevésbé fenyegetően közelítették meg. Sirvat kivételével minden csaj bemutatkozott Keelynek, és ami talán még fontosabb, egytől egyig megígérték, hogy segíteni fognak megóvni őt. Nem bántam, hogy Sirvat inkább távol tartotta magát a kislánytól. Marenka letérdelt, és hagyta Keelynek, hogy végighúzza az ujjait az arcára tetovált szárny fehér, barna és fekete vonalain, hátha így már nem fog félni tőle. – Átköltözöm egy másik szobába, hogy te lakhass Maya mellett – mondta a kislánynak. – Így ha félsz vagy nem akarsz egyedül lenni, Maya mindig ott lesz a közeledben. Bármikor átmehetsz hozzá. – Kö… köszönöm – nyögte ki Keely. Lorraine-nek sikerült összeszednie magát annyira, hogy hideg ebédet készítsen nekünk, bár közben végig sírdogált. Szerettem
volna azt hinni, hogy talán végre rádöbbent, miféle alak valójában a Kertész, elszörnyedt, miután egy ilyen fiatal gyerek került ide, és elszégyellte magát, amiért halott lányokra irigykedett és féltékenykedett. Tényleg szerettem volna elhinni róla ezt a kis jót. De nem hittem. Nem tudtam, miért döbbent meg és akadt ki ennyire, de nem hittem, hogy bárki mással foglalkozott volna saját magán kívül. Talán a paróka megvásárlása – vagy sokkal inkább az a tény, miszerint Bliss büntetés nélkül megúszta a haja levágását – végre ráébresztette, hogy a Kertész soha nem fogja már szeretni őt. Felvittük az ebédünket a sziklára, ahol fürdőzhettünk a nap melegében, és nyílt tér vett körül minket. Keelynek továbbra sem igazán volt étvágya, de a kedvünkért evett egy kicsit. Aztán meglátta az ösvényen felénk közeledő Desmondot, és hozzám bújt. Bliss és Danelle mellénk léptek, minden oldalról védelmezték a kislányt. Valójában nem Desmond jelentette a fenyegetést, de akkor is férfi volt. Megértettem, miért riadt meg tőle Keely. A fiú biztonságos távolban megállt, letérdelt egy kőre, és széttárta a karját. – Nem foglak bántani – mondta halkan a gyereknek. – Hozzád se fogok érni, még csak nem is megyek ennél közelebb. A fejemet ráztam. – Miért jöttél? – Meg akarom tudni a kislány nevét, meg hogy hova valósi, mert csak akkor tehetem meg, ami helyes. Fel akartam állni, hogy odalépjek hozzá, ám Keely még erősebben kapaszkodott a derekamba. – Semmi baj – suttogtam, és magamhoz öleltem. – Csak beszélni akarok vele. Te itt maradhatsz szépen Bliss-szel meg Danelle-lel.
– Mi lesz, ha bánt téged? – nyöszörögte Keely. – Nem fog bántani. Ő nem bánt minket. Mindjárt visszajövök. Itt maradok a közelben. Keely lassan eleresztett, aztán helyettem Danelle-be kapaszkodott. Bliss ugyan gömbölyded és húsos volt, de látszott rajta, hogy nem ölelkezős típus. Elmentem Desmond mellett, és kiálltam a szikla legszélére, a fiú pedig pillanatnyi habozás után követett. Egy lépésre tőlem megtorpant, és zsebre dugta a kezét. – Mire készülsz? – kérdeztem. – Azt teszem, ami helyes – válaszolta. – Kihívom a rendőrséget, de tudnom kell a kislány nevét. Nyilván jelentették az eltűnését. – Miért pont most szántad rá magad erre? Már hat hónapja tudsz a Kertről. – Mennyi idős a kislány? Hátrapillantottam Keelyre. – Épp a tizenkettedik születésnapját ünnepelte a plázában a barátnőivel. Desmond elkáromkodta magát, és a földre szegezte a szemét, lábfeje kicsit lelógott a szikla széléről. – Minden erőmmel próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy apám igazat mond, hogy még ha nem is saját döntésetekből vagytok itt, akkor legalább volt valami, amitől igenis megmentett titeket. Talán az utcán éléstől vagy a rossz családotoktól. És még most is, ezzel a tizenkét éves lánnyal szembenézve, ugyanúgy áltatta magát. – Bármit elhittem volna, csak hogy egy kicsit jobbnak tűnjön ez az egész – folytatta. – De ez nem mehet így tovább… Tudom, hogy Avery rabolta el a kislányt, nem apánk, de ennek véget kell vetni. Igazad van: tényleg gyáva vagyok. És önző is vagyok, mert nem akarok ártani a családomnak, és nem akarok börtönbe
kerülni, de ez a kislány… – Elhallgatott, zihált a szavai erejétől és a mögöttük rejlő, kusza érzelmektől. – Egyre csak azt hajtogattam magamnak, hogy meg kell tanulnom bátrabbnak lenni, de jesszusom, micsoda hülyeség ilyet gondolni! Nem tanulhatunk meg bátornak lenni. Egyszerűen csak meg kell tennünk azt, ami helyes, még akkor is, ha félünk tőle. Úgyhogy felhívom a rendőrséget, szólok nekik a Kertről, és megadok annyi nevet, amennyit csak tudok. – Tényleg megteszed? – kérdeztem. Dühösen meredt rám. – Igen, komolyan kérdezem – erősködtem –, mert nem ígérhetem meg annak a kislánynak, hogy úton a segítség, ha te végül meggondolod magad, és inkább megint a homokba dugod a fejed. Szóval, tényleg képes vagy megtenni? Desmond mély levegőt vett. – Igen. Tényleg megteszem. Kinyújtottam a kezem, és finoman megérintettem az arcát, hogy a szemembe nézzen. – A neve Keely Rudolph, és Sharpsburgben lakik. – Köszönöm. – Desmond elfordult, és elindult az ösvény felé. Ám egyszer csak megtorpant, odasietett hozzám, és magához húzott egy perzselő csókra. Aztán szó nélkül otthagyott, én pedig visszatértem a lányokhoz. – A nap hátralévő részében az én szobámban kell maradnunk – mondtam nekik. – Nyomás, menjetek előre, mindjárt jövök én is, csak szólok a többieknek! – Szerinted tényleg meg fogja tenni? – kérdezte Bliss. – Azt hiszem, hogy végre meg fogja próbálni, és az ég kegyelmezzen neki, ha kudarcot vall. Na, siess! Olyan volt, mint a világ legbizarrabb bújócskája, ahogy
egyesével megkerestem a lányokat, és szóltam nekik, maradjanak odabent. Nem érdekelt, hogy ki-ki a saját szobájában van-e, vagy sem, egyedül az számított, hogy ne legyenek az udvaron, mert tudtam, hogy amint a Kertész értesül a fia hívásáról, le fognak ereszkedni a falak, és bele sem mertem gondolni, mit tenne azokkal a lányokkal, akiket odakint találna. Még szólni is csak suttogva mertem, mert fogalmam sem volt, mennyit érzékelnek a mikrofonok, és nem tudtam, hogy a Kertész nem hallotta-e meg máris, hogy mire készül a fia. Elenit és Isrát a barlangban találtam meg, Terezát a zeneszobában, Marenkát pedig abban a szobában, amiről épp az imént mondott le, Ravenna és Nazira segítettek neki összepakolni a kézimunkás holmiját. Willa meg Zulema a konyhában voltak, és Lorraine-t figyelték, aki olyan hevesen zokogott, hogy félrecsúszott tőle a parókája. Pia éppen a kis tónál tanulmányozta az érzékelőket a part mentén. Sorra megtaláltam mindenkit, és figyelmeztettem őket, mire gyorsan bementek. Sirvatot találtam meg utoljára, méghozzá Zara tartályánál: a csaj arccal előre simult az üveghez. A hátát egy Phyciodes tharos, azaz gyöngyös sarlólepke tarka – fekete, fehér, narancs- és citromsárga – mintázata borította. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt. – Sirvat, te meg mi a szart művelsz? Kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Próbálom elképzelni, milyen lehet ott bent lenni. – Mivel Zara ugyebár halott, nem hinném, hogy tudna segíteni neked ebben a kérdésben. Ő maga már semmit sem tud. – Te nem érzed ezt a szagot? – A loncot? A csaj a fejét csóválta, és elhátrált az üvegtől. – A formaldehidet. A biosztanárom arra használta, hogy
tartósítsa vele a boncolandó egyedeket. Egy csomó kell, hogy legyen belőle abban a szobában, annyira erős itt a szag. – Abban a szobában készít minket elő a Kertész, mielőtt tartályba tesz – sóhajtottam. – Sirvat, bent kell maradnunk a szobákban. Beütött a szar. – Keely miatt? – Meg Desmond miatt. Megérintette a csukott ajtót, amit a számzár őrzött. – A tanárunk folyton a lelkünkre kötötte, hogy a formaldehiddel nagyon óvatosan kell bánni. Még alkohollal hígítva sem mindig stabil. Sosem éreztem bűntudatot, amiért nem sikerült közelebb kerülnöm Sirvathoz. Nagyon fura szerzet volt. De hagyta, hogy elrángassam onnan, és belökjem a szobájába. Visszarohantam a sziklára, és felmásztam az egyik fára, hátha meg tudom lesni, mi folyik odakint, de még a házat sem láttam, nemhogy a birtok elülső részét. A Kertésznek rengeteg pénze és rengeteg tere volt, ami egy pszichopata esetében igencsak veszélyes párosítás. Vadul villogni kezdtek a lámpák, mire átvetettem magam a szikla peremén, a durva kövekhez súrlódva-ütődve másztam le a meredek falon, majd átiszkoltam a vízesésen, hogy visszaérjek a szobámba, még mielőtt leereszkednek a falak. Amikor csuromvizesen megjelentem odabent, Bliss a kezembe nyomott egy törülközőt. – Csak most jut eszembe – mondta –, a kelleténél fél órával később, hogy talán jobb lett volna, ha mind összegyűlünk egy helyen, odakint, az udvaron. Ha Desmond megmondja a zsaruknak, hogy a belső üvegházban vagyunk, akkor biztosan meg akarják majd nézni, nem? És ha odakint lennénk, akkor azonnal meglátnának minket.
– Akár hiszed, akár nem, én erre is gondoltam. – Levetettem átázott ruhámat, és fölvettem helyette azt, amit Desmond felbukkanásakor kaptam, amelyiknek volt háta. A Kertész nem igazán volt oda érte, mivel eltakarta a szárnyamat, de ez jelen pillanatban nem érdekelt. Futni akartam, küzdeni, csinálni valamit, szinte akármit, nem pedig csak üldögélni ebben az aprócska szobában, és tehetetlenül várakozni. – Ha a Kertész képes kidumálni magát, és ráveszi a zsarukat, hogy ne nyomozzanak, vagy sikerül meggyőznie Desmondot, hogy ne is szóljon nekik, akkor szerinted mit tenne bármelyikünkkel, aki a jelzéssel dacolva nem jött vissza a szobájába? – Bassza meg! – Bliss… Félek – suttogtam. Lerogytam az ágyra, és Keely kezéért nyúltam. A kislány megszorította a kezemet, és vigaszt keresve hozzám bújt. – Utálom, hogy nem hallhatunk semmit. Marenka meg én egyszer megpróbálkoztunk azzal, hogy a karbantartás alatt teli torokból üvöltöztünk a szobánkban. Hiába voltunk közvetlen szomszédok, még egymást sem hallottuk a falon át. Ilyenkor még a szellőzőnyílások is bezárultak. Órák teltek el, mire fölemelkedtek a falak. Egy ideig még a szobánkban maradtunk, mert hiába gyűlöltük a tétlen ücsörögést, mégsem mertünk megmozdulni. Azután már nem bírtuk tovább, és kimentünk az udvarra, hogy meglássuk, mennyire változott meg a világunk. Reméltük, hogy végre talán jobbra fordul a sorsunk.
– És úgy lett? – kérdezi Eddison, miután nyilvánvalóvá válik, hogy Inara nem akarja folytatni.
– Nem.
III.
INARA A SZOMORÚ KIS SÁRKÁNYT CIRÓGATJA a hüvelykujjával, egy kis var a bőrén megakad a kemény gyurmán, és leválik. Victor összenéz a társával. – Hozd a kabátod! – mondja Eddisonnak, és feláll az asztaltól. – Mi van? – Autókázunk egy kicsit. – Hogy mit csinálunk? – motyogja a másik férfi. A lány nem tesz fel kérdéseket, egyszerűen csak fogja a Victortól kapott dzsekit, és belebújik. A kis kék sárkányt továbbra is a markában szorongatja. Victorral az élen lemennek a parkolóba, a férfi kocsijához. Az ügynök kinyitja az anyósülés ajtaját Inara előtt. A lány egy pillanatig az autóra mered, olyan grimaszra húzza a száját, amit Victor nem igazán tudna mosolynak nevezni. – Gond van? – kérdezi a lányt. – Azt kivéve, amikor kórházba vittek, aztán idehoztak, illetve, gondolom, amikor New Yorkból a Kertbe kerültem, nem ültem autóban, mióta eltaxiztam a nagymuteromhoz. – Akkor nyilván megérted, hogy miért nem hagylak vezetni. A lány ajka megrándul. A könnyed nevetés és a kellemes hangulat, amit végre sikerült elérniük a kihallgatóban, mostanra elillant, elűzte az, ami felé kezdettől fogva tartottak. – Van valami oka, hogy miért nekem kell hátul ülnöm? – elégedetlenkedik Eddison. – Szeretnéd, hogy kisüssek egyet?
– Jól van, na, de akkor én választok zenét. – Szó se lehet róla! Inara felvonja a szemöldökét, mire Victor grimaszt vág. – Eddison countryrajongó. – Kérem, ne hagyja, hogy ő válasszon zenét! – szól a lány udvariasan, miközben beül a kocsiba. Victor kuncogva megvárja, hogy Inara behúzza a lábát, majd becsukja az ajtót. – És hova lesz a kis kirándulás? – kérdezi Eddison, ahogy a két férfi átmegy a kocsi túloldalára. – Először kávéért megyünk, aztán pedig a kórházba. – Azért, hogy a csaj láthassa a barátnőit? – Azért is. Eddison a szemét forgatja, majd beszáll a hátsó ülésre.
Amikor megérkeznek a kórházba, kávéval a kezükben – Inara kezében teával –, az egész épületet híradós furgonok és bámészkodók veszik körül. Victor túl régóta végzi már ezt a munkát, mert az első gondolata az, hogy talán idecsődült minden szülő, akinek nyomtalanul eltűnt valaha a tizenhat-tizennyolc éves lánya, és most gyertyát meg egy felnagyított fotót szorongatva várakoznak, remélik a legjobbakat, vagy talán akár a legrosszabbat is, csak érjen már véget a gyötrő bizonytalanság rémálma. Néhányan a mobiltelefonjukat bámulják, és várják a hívást, ami sokuk számára soha nem fog befutni. – Elkülönítettek szobákat a lányoknak? – kérdezi Inara, majd elfordítja az arcát az ablaktól, és hagyja, hogy a haja előrehulljon, leplezve őt.
– Igen, és őrök állnak az ajtóknál. – Victor hunyorogva nézi a mentős bejáratot, hátha sikerülne ott becsempészni a lányt az épületbe, de négy mentőautó is áll ott éppen, és nagy körülöttük a sürgés-forgás. – El tudok menni a riporterek mellett, ha muszáj. Úgysem várhatják el tőlem komolyan, hogy beszéljek a történtekről. – Nézted valaha a híradót a nagyvárosban? – Néha láttuk Takinál, amikor kajáért mentünk – feleli a lány vállat vonva. – A lakásban nem volt tévénk, és a legtöbb ember, akivel együtt lógtunk, leginkább videojátékozásra vagy DVDnézésre használta az övét. Miért? – Azért, mert ha többet nézted volna a híradót, akkor tudnád, hogy a riporterek nagyon is elvárják tőled a nyilatkozatot mindarról, ami történt; még akkor is, ha tudják, hogy egyelőre nem szabad beszélned róla. A képedbe fogják tolni a mikrofonjaikat, és személyes jellegű kérdésekkel bombáznak majd, minden tapintat nélkül, a válaszaidat pedig kedvük szerint használják fel. – Szóval… Olyanok, mint az FBI? – Először Hitlerhez hasonlítasz minket, most meg riporterekhez – csóválja a fejét Eddison. – Örülök, hogy ilyen remek véleménnyel vagy rólunk. – Nyilvánvalóan nem tudok eleget a riporterekről ahhoz, hogy ellenszenvesnek találjam őket, így nem tudom, miért olyan sértő ez az összehasonlítás. – Ha nem bánod, hogy át kell vágnunk rajtuk, akkor bemehetünk – mondja Victor, mielőtt akár a társa, akár a lány mondhatna még valamit. Leparkol, kiszáll, és megkerüli a kocsi orrát, hogy kinyissa az ajtót Inarának. – Mindenki kiabálni fog – figyelmezteti a lányt. – Az emberek harsányak lesznek, a képedbe másznak, és egyfolytában villogtatni fogják a vakut. Szülők
fognak faggatni az eltűnt gyerekeikről, hogy nem tudsz-e róluk valamit. És olyanok is lesznek, akik inzultálnak majd. – Inzultálnak? – Mindig akad néhány ember, aki azt hiszi, hogy az áldozat biztosan megérdemelte, ami vele történt – magyarázza Victor. – Idióták, de gyakran jó nagy a hangjuk. Természetesen nem érdemelted meg ezt, senki sem érdemel olyat, hogy elrabolják, megerőszakolják vagy meggyilkolják. De ezek az alakok akkor is ezt fogják állítani, vagy azért, mert tényleg így hiszik, vagy mert így érik el, hogy néhány pillanatra rájuk figyeljenek. És mivel szólásszabadság van, semmit sem tehetünk ez ellen. – Azt hiszem, annyira hozzászoktam a Kert szörnyűségeihez, hogy elfelejtettem, milyen borzalmas lehet a kinti világ. Victor bármit megadna azért, hogy vitába szállhasson ezzel. De nem tagadhatja le, így inkább hallgat. Elindulnak a kórház főbejáratához, az ügynökök oltalmazón övezik a lányt, és a közeledtükre a vakuvillogás meg a kiabálás lázas tetőpontra hág. Inara komor méltósággal ügyet sem vet a tömegre, maga elé mered, és mintha meg sem hallaná a kérdéseket, nemhogy válaszolni akarna rájuk. Kordonok zárják el a tömeget a kórház bejáratától, helyi rendőrök őrzik a kapuhoz vezető utat. Már majdnem az épülethez érnek, amikor egy merész riporternő átmászik a kordon alatt, aztán egy rendőr lába között, és mikrofonjának zsinórját maga után rángatva előttük terem. – Hogy hívnak? Te vagy az egyik áldozat? – faggatja a lányt, az orra előtt lengetve a mikrofont. Inara nem válaszol, még csak a nőre sem néz, Victor pedig int a rendőrnek, hogy távolítsa el a riportert. – Egy ilyen tragédia után tartozol a nyilvánosságnak a teljes igazsággal! Inara még mindig elmélyülten dörgöli hüvelykujjával a kis kék
sárkányt, ám ekkor a riporternőre néz, aki próbálja lerázni a karját fogó rendőrt. – Szerintem ha valóban tisztában lenne az üggyel, amiről állítólag tudósít – szól halkan –, akkor eszébe sem jutna olyasmit felvetni, hogy én bárkinek is tartoznék bármivel. – Biccent a rendőrnek, és továbbmegy a fotocellás ajtó felé. Kiáltások követik őket, a bejárathoz legközelebb állók eltűnt lányokról kérdezgetik Inarát, de miután a kapu bezárul mögöttük, mindez tompa morajjá halkul. Eddison a társát meglepve a lányra vigyorog. – Arra számítottam, hogy elküldöd azt a riportert a picsába. – Az volt a legelső gondolatom – ismeri el Inara. – De aztán eszembe jutott, hogy a tudósításban maguk ketten valószínűleg benne lesznek a képben, és Hanoverian anyukája a végén még kimosta volna a fiacskája fülét, amiért ilyen csúnya beszédet hallott. – Na, jól van, gyerekek, nyomás! Kórházhoz képest jó sok itt a hatósági közeg, még az előcsarnokban is. FBI-ügynökök, a helyi rendőrség, különféle ügyosztályok képviselői, gyermekvédelmisek: szinte mindannyian telefonálnak, vagy laptopon meg tableten pötyögnek. Azok, akik nem a kütyüikre vannak rátapadva, sokkal nehezebb feladattal birkóznak: a családtagokkal foglalkoznak. Eddison bedobja üres poharaikat az ajtó melletti kukába, Victor pedig integet a csapatuk harmadik tagjának. A nő egy házaspár mellett foglal helyet, a szülők a harmincas éveik derekán járhatnak. Ramirez biccent a társainak, de nem veszi le a karját a mellette ülő, kimerült asszony válláról. – Inara – fordul a lányhoz Victor –, ő itt… – Ramirez ügynök – fejezi be helyette a mondatot Inara. – Már találkoztunk, mielőtt elvittek kihallgatni. Az ügynöknő megígérte,
hogy nem hagyja a dokikat cseszekedni a csajokkal. Victor grimaszt vág. Ramirez elmosolyodik. – Basáskodni – helyesbít. – Azt ígértem, megpróbálom nem hagyni, hogy az orvosok basáskodjanak a lányokkal. Bár azt hiszem, hogy te akkor még Maya voltál. – Az voltam. Az vagyok. – A lány a fejét csóválja. – Ez bonyolult. – Ők Keely szülei – mondja Ramirez, a pár felé intve. – Keely folyton rólad kérdezősködik – szól a kislány apja. Az arca falfehér, a szeme pedig kivörösödött, de kezet nyújt Inarának. A lány néma szabadkozással emeli föl sérült, bekötözött kezét. – Ha jól értem, te vetted a védelmedbe, miután arra a helyre került. – Hát, próbáltam segíteni – tér ki az egyenes válasz elől Inara. – Iszonyú balszerencse, hogy egyáltalán odakerült, de legalább nem volt ott sokáig. – Saját szobát akartunk neki – szólal meg az anyuka szipogva. Egy Hello Kitty-s hátizsákot meg egy marék zsebkendőt szorongat. – Olyan fiatal még, és az orvosok rémesen személyes kérdésekkel faggatják… – Úrrá lesz rajta a zokogás, így a férje folytatja: – Keely bepánikolt, amikor át akartuk vinni egy külön szobába, és azt mondta, hogy ha nem lehet veled, akkor együtt akar maradni… ööö… – Danelle-lel és Bliss-szel? – Igen, velük. Én nem… Nem értem, miért nem akar… – A lányuknak most borzasztó sok mindent kell feldolgoznia – mondja nekik Inara gyengéden. – Ez nagyon félelmetes. Keely nem sokáig volt fogságban, de abban a pár napban nem hagytuk magára. Mi hárman végig vele maradtunk, és gyakran más lányok
is mellette voltak. Most megnyugtatja, ha olyanok között lehet, akik pontosan tudják, hogy min ment keresztül. Majd minden jobb lesz. – Lenéz a kis sárkányra a markában. – Nem arról van szó, hogy Keely ne lenne végtelenül boldog, amiért viszontláthatja magukat; higgyék el, az. Szörnyen hiányoztak neki. De ha most egyedül kéne lennie egy szobában, attól… Attól nem csoda, ha bepánikol. Csak legyenek vele türelmesek! – Mit műveltek azok a szörnyetegek a kislányunkkal? – Keely majd elmondja maguknak, ahogy tudja. Csak legyenek vele türelmesek – ismétli Inara. – És sajnálom, tudom, hogy millió kérdésük meg aggodalmuk van, de most már tényleg muszáj megnéznem, mi van a többiekkel, beleértve Keelyt is. – Hogyne, hogyne, persze. – Keely édesapja többször megköszörüli a torkát. – Köszönjük, amit érte tettél. A felesége ekkor feláll, és megöleli a lányt, aki láthatóan nem számított erre. Inara bosszús pillantást vet a vigyorgó Victorra, és mivel a férfi nem mozdul, hogy segítsen rajta, a lány grimaszolva, finoman kibontakozik az asszony ölelő karjából. – Hány szülő van még itt? – motyogja, ahogy továbbmennek. – Nagyjából a túlélők felének a családja, és még néhányan úton vannak – feleli Ramirez, aki kocogva éri be őket a liftnél. – A halott lányok szülei közül még senkit sem értesítettünk; előbb teljesen biztosak akarunk lenni abban, hogy helyesen azonosítottuk őket. – Igen, az tényleg fontos. – Ramirez ügynök! – harsan egy éles hang, amit magas sarok sietős kopogása követ a csempén. Victor felnyög. Pedig már olyan közel jártak ahhoz, hogy észrevétlenül feljussanak! Ám az ügynök erőt vesz magán, és megfordul, ahogy a társai is, szembenéznek a közeledő nővel. Inara azonban továbbra is
csak a liftajtó fölötti kijelzőt bámulja, figyeli a számok csökkenését. Kingsley szenátor elegáns ötvenes asszony, fekete haját úgy fésülték, hogy lágyságot kölcsönözzön az arcának, habár ez ellentétes a róla sugárzó zordsággal. Ébernek tűnik, pedig már tegnap este óta itt van a kórházban. Makulátlan kosztümjének piros színe kiemeli sötét bőrét, a hajtókájára kitűzött kis amerikai zászlót szinte elnyeli az élénk árnyalat. – Szóval, ez az a lány? – faggatja az ügynököket, amint megáll előttük. – Őt rejtegették előlem? – Nem rejtegettük, szenátor asszony, csak kihallgattuk – feleli Victor szelíden. Megfogja Inara vállát, és finoman, de határozottan maguk felé fordítja a lányt. Inara szeme a nőre villan. Olyan nyilvánvalóan hamis mosolyt erőltet a képére, hogy Victor grimaszt vág. – Maga bizonyára Ravenna édesanyja. – A lányom neve – válaszolja az asszony feszülten – Patrice. – Az volt – helyesel Inara. – És majd megint az lesz. De egyelőre még Ravennának hívják. A kinti világ még nem valóságos. – És ez mégis mi a fenét akar jelenteni? Inara mosolya lelohad. Hüvelykujjával dörgöli a búskomor kis sárkányt. Pár pillanattal később kihúzza magát, és a nő szemébe néz. – Azt jelenti, hogy maga túl valódi, és a lánya még nem tud megbirkózni ezzel. Túl sok volt neki az elmúlt pár nap. Olyan sokáig éltünk valaki más borzalmas illúziójában, hogy már azt sem tudjuk, milyen igazinak lenni. Idővel megint belerázódunk majd a valóságba, de a maga élete nagyon… – A titkárokra és egyéb személyzetre pillant, akik tiszteletteljes távolságot tartva álldogálnak, a főnökük utasítására várva. – Nagyon nyilvános –
mondja végül Inara. – Ha meg tudna szabadulni a kíséretétől, az talán megkönnyítené Ravenna helyzetét. – Mi csak a végére akarunk járni ennek az egésznek. – Az nem az FBI dolga? A szenátor haragosan mered rá. – A lányomról van szó. Nem fogok itt üldögélni tétlenül… – Mint az összes többi szülő? Victor ismét grimaszol. – Maga a törvényt képviseli, szenátor asszony – folytatja Inara. – Ami néha azt jelenti, hogy félre kell állnia az útból, hadd szerezzenek neki érvényt. Eddison megperdül, és ismét megnyomja a lift hívógombját. Victor látja, hogy reszket a válla. Inara azonban még nem végzett. – Nem mindig lehet anya és szenátor egyszerre. Szerintem Ravenna szeretné viszontlátni az édesanyját, ám mindazok után, amin keresztülment, mindazzal együtt, amihez hozzá kell szoknia, nem hiszem, hogy a szenátorral meg tud birkózni. Most pedig, kérem, bocsásson meg, de meg kell néznünk, hogy van Ravenna és mindenki más. – A lift megérkezik, és a lány belép, amint kinyílik az ajtó. Ramirez és Eddison követik. Victor int, hogy menjenek föl nélküle. A szenátornak átmenetileg talán elállt a szava, ám a férfi sejti, hogy ez nem fog sokáig tartani. És a sejtelme be is igazolódik. – Értesültem róla, hogy az a nő, Lorraine, bűnrészes volt abban, ami a lányommal történt – néz farkasszemet vele Kingsley szenátor. – Esküszöm magának, Hanoverian ügynök, hogy ha csak a leghalványabb gyanú is felmerül, miszerint talán ez a leányzó sem teljesen ártatlan, én a törvény teljes szigorával… – Szenátor asszony, kérem, hagyjon minket dolgozni! Ha ki
akarja deríteni, mi történt a lányával, ha meg akarja tudni az igazat, akkor hagynia kell, hogy végezzük a munkánkat. – Megérinti a nő karját. – Az egyik lányom alig fiatalabb Patricenél. Esküszöm magának, hogy a lehető legkomolyabban veszem ezt az ügyet. Hihetetlenül erős fiatal nőkről van szó, akik megjárták a poklok poklát, és megtisztelem őket azzal, hogy mindent beleadok a munkámba, de önnek most muszáj félreállnia. – Maga képes volna félreállni a helyemben? – kérdezi a nő élesen. – Remélem, hogy soha nem kell megtudnom. – Az ég irgalmazzon magának, Hanoverian ügynök, ha elszúrja ezt a nyomozást! Victor figyeli, ahogy az asszony elvonul, aztán megnyomja a hívógombot. Miközben a liftre vár, látja, hogy a nő visszatér az embereihez, utasításokat osztogat és kérdéseket tesz fel. A személyzete fiatalabb tagjai fejvesztve sietnek, hogy teljesítsék minden óhaját. Az idősebbek határozottabbak, higgadtabban végzik a dolgukat. Felmegy a harmadik emeletre, és kilép a feltűnően csöndes folyosóra, ami egész más világnak érződik a zsúfolt, felbolydult előcsarnokhoz képest. Látja, hogy a többiek megvárták. A nővérpultnál egy csapat orvos és ápolónő diskurál, ám az ajtóknál ácsorgó fegyveres őrök jelenléte miatt mindenki fojtott hangon beszél. Az egyik nővér int Ramireznek. – Megint beszélni akar a lányokkal? – Most valaki más szeretné látni őket. – Az ügynöknő Inarára mutat, a nővér pedig kedvesen elmosolyodik. – Á, igen, emlékszem rád. Hogy van a kezed? A lány feltartja az ujjait, hogy a nővér megvizsgálhassa őket. – A varratok rendben vannak, és nincs duzzanat – mormolja a
nő. – Ez jó. Viszont ejnye, tépkeded a vart a kisebb sebekről? – Csak párról… – Hát, tessék abbahagyni! Hagynod kell őket gyógyulni. Jobb lesz, ha ezeket is bekötözzük, biztos, ami biztos. Inara kezét perceken belül ismét beborítja a géz, de az ápolónő gondosan úgy köti be az ujjait, hogy valamennyire azért tudja mozgatni őket. Ha már úgyis sikerült rávennie a lányt, hogy megálljon előtte, a nővér gyorsan vet egy pillantást az oldalán és a karján lévő kisebb sérülésekre is. – Szépen gyógyulsz, édesem – állapítja meg, és fél kezét a lány vállára teszi. – Ügynökök, most már bevihetik. Inara tiszteleg, mire az ápolónő mosolyogva hessegeti el. Ahogy az első ajtó felé közelednek, a lány mély levegőt vesz, és ismét a markába szorítja a kis kék sárkányt, hogy erőt merítsen belőle. – El sem tudom képzelni, milyen lesz köztünk a viszony – vallja be. Victor vállon veregeti. – Menj be, és kiderül! Az ajtót őrző helyi zsaru feszélyezetten áll egyik lábáról a másikra. – Kettővel arrébb vannak mind. – Mind? – kérdi Eddison élesen. – Erősködtek, hogy egy szobában akarnak lenni. – Mármint, a traumatizált fiatal nők erősködtek? – Igen, uram. – A rendőr leveszi a kalapját, és megvakarja szőke üstökét. – Az egyiküktől hallottam néhány olyan cifra kifejezést, amihez foghatót még drograzziákon sem pipáltam. – Az valószínűleg Bliss lehetett – motyogja Inara. Ahelyett, hogy vitába szállna a pasassal, egyszerűen odamegy a kettővel arrébb lévő kórteremhez. A három ügynök némi fáziskéséssel
követi. A lány biccent az ajtóban álló őrnek. – Bemehetek? A zsaru az FBI-ügynökökre pillant, akik egy emberként bólintanak. – Csak tessék, hölgyem. Habár az egyes hangokat és szavakat nem lehet kivenni, hallani odabentről a beszélgetés duruzsolását. Amint az ajtó kinyílik, néma csönd támad, majd hangzavar tör ki, amikor a bentiek megpillantják a társukat. – Maya! – Egy fekete-fehér homály rohan át a helyiségen, és a lány karjába veti magát, azzal se törődik, hogy kilóg a feneke a kórházi hálóingből. – Hol a picsában voltál? – Szia, Bliss! – A lány megpaskolja barátnője borzas, fekete fürtjeit, és körülnéz a kórteremben. Az elméletileg kétágyas szobába valahogy bekerült még kettő. A járóképes sérültek a súlyosabb állapotban lévők ágya körül ácsorognak kézen fogva, vagy egymás vállát és derekát átkarolva üldögélnek a matrac peremén. Néhány bátrabb szülő az ágyak melletti kemény székeken ücsörög, a többség viszont a szemközti falnál gyűlt össze, csöndesen beszélgetnek, miközben szemmel tartják a gyerekeiket. Victor mosolyogva dől a falnak, és figyeli, ahogy egy aprócska árny oson végig két ágy között, majd bebújik a két idősebb lány közé. Öröm látni, milyen gyengéden mosolyog Inara, milyen szorosan öleli magához a gyereket. – Szia, Keely! Találkoztam a szüleiddel. – Azt hiszem, megbántottam őket – suttogja Keely, ám Inara a fejét csóválja. – Csak meg vannak ijedve. Légy türelmes velük és saját magaddal is! Victor meg a társai majdnem egy órán át álldogálnak az ajtó közelében, figyelik, ahogy a fiatal nők nevetgélnek, viccelődnek
és gúnyolódnak egymással, miközben folyamatosan vigasztalják azokat, akik időről időre elkámpicsorodnak vagy sírásban törnek ki. Bár nyilvánvaló, mennyire nem fűlik hozzá a foga, Inara hagyja, hogy bemutassák a szülőknek. Türelmesen végighallgatja, ahogy arról mesélnek, milyen rendíthetetlenül keresték a lányaikat, és soha nem adták fel a reményt. Cinizmusának egyetlen jele az, amikor gúnyosan felvonja a szemöldökét, mire Danelle olyan heves röhögőgörcsöt kap, hogy bejelez a szívmonitorja. Az ügynök felismeri Ravennát – kiköpött az anyja, fiatalabb kiadásban –, és árgus szemmel figyeli, ahogy vált pár szót Inarával, azt kívánva, bárcsak hallhatná őket. A szenátor lányának egyik lábát szinte teljesen beborítja a kötés. A férfinak eszébe jut, hogy Ravenna a táncos. Miközben Inara óvatosan megérinti barátnője sérült lábát, Victor arra gondol, hogy a lány talán soha többé nem táncolhat úgy, mint azelőtt. Inara történetei alapján be tud azonosítani még néhány Pillangót. A többiek nevét jobb híján a társalgásukra fülelve igyekszik elcsípni. Leszámítva Keelyt, akit a Kertész nem nevezett át, egyikük sem használja az eredeti nevét. Még mindig a Kertben kapott nevek jönnek a nyelvükre, még mindig csak ekként tudnak gondolni magukra és egymásra, a férfi pedig látja, hogy a szülők összerezzennek, valahányszor ezeket hallják. Inara azt mondta, hogy néha könnyebb felejteni; most először Victorban felötlik a lehetőség, hogy néhány lány talán tényleg elfelejtette, ki volt azelőtt. Vagy talán Inarának abban volt igaza, hogy ezek a fiatal nők még nem tudnak megbirkózni a valósággal. Nagy a kísértés, hogy itt maradjanak még egy kicsit, sütkérezzenek ebben a látványban, és egy rövid időre megpróbálják elfelejteni az elmúlt néhány nap szörnyűségeit, ám Victor még nem tud teljesen megnyugodni. A lány még nem látott
mindent, és még nem mondott el nekik mindent. Még nem tudnak mindent. A karórájára pillant, és Inara tekintete azonnal rászegeződik, szavak nélkül teszi fel a kérdést. Az ügynök bólint. A lány felsóhajt, egy pillanatra lehunyja a szemét, erőt gyűjt, majd nekilát megnyugtatni mindenkit, hogy nemsokára visszajön. Már majdnem visszaér az ajtóhoz, amikor Bliss elkapja a kezét. – Mennyit mondtál el nekik? – szegezi neki a kérdést. – Majdnem mindent, ami fontos. – És ők mit mondtak neked? – Avery halott. A Kertész valószínűleg életben marad, hogy bíróság elé állíthassák. – Szóval, nekünk is el kell majd mondanunk mindent. – Itt az ideje, hogy beszéljünk róla, és gondolj bele: az FBInak talán könnyebb lesz elmesélned a történteket, mint a szüleidnek. Bliss grimaszt vág. – Az ő szülei még úton vannak ide – suttogja Ramirez Victornak. – Európából kell hazarepülniük, mert az apja Párizsban vállalt tanári állást. Nehéz megmondani, hogy feladták a keresést, vagy egyszerűen csak azt kellett tenniük, ami a legjobb volt a többi gyereküknek. Bliss arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy úgy érzi, a szülei lemondtak róla. Inara még egyszer megöleli Keelyt, majd elhagyja a helyiséget Victorral és Eddisonnal; Ramirez ott marad, hogy beszéljen a szülőkkel. Elmennek jó pár üres kórterem mellett, amik előtt továbbra is strázsálnak a zsaruk: a lányoknak ezekben a szobákban kéne lenniük, ha nem ragaszkodtak volna egymáshoz. Aztán néhány eleve is üresen hagyott helyiség következik, amik elválasztják a lányokat a folyosó végén lévő kórtermektől, amik
előtt szintén őrök állnak. Amikor megállnak az egyiknél, Eddison bepillant a kórterem ajtaján lévő kis ablakon, majd kíváncsian sandít a társára. Victor egyszerűen csak bólint. – Én idekint várok – mondja a fiatalabb férfi. Victor kinyitja a szoba ajtaját, betereli a lányt, majd gondosan becsukja maguk mögött az ajtót. Az ágyon fekvő férfi elképesztően sok masinára van rákötve, mindegyik halkan pittyeg a maga hangján és ritmusában. Orrkanülön át jut oxigén a szervezetébe, de egy intubációs szett is készen áll a közelben, mintha nagy volna az esély, hogy szükség lesz rá. Szinte minden porcikáját, ami kilóg a takaró alól, elborítja a kötszer vagy a fénylő kenőcs meg egyéb szintetikus anyag, amivel megpróbálják enyhíteni az égési sérüléseket, és megakadályozni a fertőzés kialakulását. Az égési sebek a fél fejére is kiterjednek, a koponyáját felhólyagosodott, elszíneződött, eltorzult bőr borítja. A lány tágra nyílt szemmel bámulja, dermedten áll alig egy méterre az ajtótól. – A neve Geoffrey Macintosh – mondja neki Victor szelíden. – Többé már nem a Kertész. Nemcsak neve van, hanem temérdek megnyomorító sérülése is, és már nem a Kert ura. Soha többé nem lesz az. A neve Geoffrey Macintosh, és bíróság elé fogjuk állítani mindazért, amit tett. Ez a férfi többé már nem bánthat téged. – Mi van Eleanorral? A feleségével? – suttogja a lány. – A szomszéd kórteremben fekszik, hogy megfigyelés alatt tarthassák a szíve miatt; elájult a házban. Minden jel arra mutat, hogy semmiről sem tudott. – Na és Lorraine? – Ő néhány szobával arrébb van. Kikérdezik, hogy
megállapítsák, mennyire vonható felelősségre a történtekben játszott szerepéért. Még számos pszichológiai kiértékelésen kell átesnie, mielőtt erről döntés születne. Látja, hogy Inarának a nyelve hegyén van a következő kérdés, de mégsem mondja ki. A lány lerogy az egyik kemény székre a fal mellett, a térdére támaszkodva előredől, és a betegágyon fekvő, eszméletlen férfit bámulja. – Még egyikünk sem látta őt ilyen dühösnek – mondja alig hallható hangon. – Még azok után sem, amilyen károkat Avery okozott. Eszeveszetten mérges volt. Az ügynök a kezét nyújtja neki, és próbálja leplezni a meglepődését, amikor a lány hajlandó megfogni, gézkötése a férfi bőrét dörzsöli. – Még egyikünk sem látta őt ilyennek.
Mindhárman az udvar túlsó végében álltak, a bejárat közelében, és a Kertész láthatóan totál ki volt akadva. Üvöltözött Desmonddal, Avery pedig iszonyú önelégültnek tűnt. Gondolom, sejtette, hogy az apja most már nem Keely miatt a legdühösebb. Ahelyett, hogy közelebb mentem volna hozzájuk, szemügyre vettem az udvart. Világosan látszott, hogy idegenek jártak itt. Lábnyomokat vettem észre a homokban, és néhány növény le lett taposva. Még egy rágógumis papír is hevert a patakparton. A rendőrök talán nem voltak eléggé kíváncsiak? Vagy a Kertésznek sikerült valahogyan kimagyaráznia magát? – Az arányok csalókák – suttogta Bliss. – Ha a Kertész leeresztette az összes védőfalat, talán úgy elzárt minket, hogy a zsaruk nem is vehették észre a folyosókat. Elvégre a bejárati
ajtónyílás mindkét oldalán vannak vájatok. Szóval, a rendőrök talán tényleg kerestek minket, csak nem találhattak meg. Ezek szerint Desmond valóban kihívta őket. Fájt a szívem, mert büszke akartam lenni rá, de igazából csak arra tudtam gondolni, hogy bassza meg, legfőbb ideje volt már tennie valamit. Az a tudat, miszerint az apja elrabol, megerőszakol, meggyilkol és kiállít minket, mind nem volt elég a fiúnak, hogy cselekvésre ösztönözze, de legalább végre betelt nála a pohár, miután a bátyja megbecstelenített és brutálisan bántalmazott egy tizenkét éves kislányt. – Ez bűn! – kiáltott fel Desmond, amikor az apja végre tartott egy lélegzetvételnyi szünetet az üvöltözésben. – Bűn elrabolni őket, bűn fogva tartani őket, és bűn megölni őket! – Ebbe te nem szólhatsz bele! – De igen! Mert megszeged a törvényt! Az apja olyan erővel vágta pofon, hogy a fiú hátratántorodott és elesett. – Ez az én otthonom és az én Kertem. Itt én vagyok a törvény, és te megszegted ezt. Avery úgy kacagott, mint egy kisfiú karácsonykor, és elszaladt, majd pillanatokkal később egy bambuszpálcával tért vissza, valószínűleg ugyanazzal, amivel az apjuk néhány napja őt magát verte el. Most komolyan, egy pálcával. Ki a fasz veri el pálcával a felnőtt gyerekeit? Ha már itt tartunk, micsoda fasz veri pálcával a gyerekeit, akárhány évesek? Avery azonban átadta a pálcát az apjának, aztán az öccsére vetette magát, és a ruháját tépte, míg fedetlenül nem maradt a háta meg a feneke egy része. – Ezt a saját érdekedben teszem, Desmond – mondta a Kertész, miközben feltűrte az inge ujját. A srác vergődött, ám Avery a nyakát szorítva lefogta.
A hasamhoz szorítottam Keely arcát, hogy ne láthassa, mi történik, miközben a többiekkel dermedten álltunk, és figyeltük, amint a Kertész elverte pálcával a fiát. A csapások élénkpiros nyomokat hagytak a bőrén, és hamar csúnya hurkákká duzzadtak, Avery pedig, az a perverz állat, minden egyes ütésnél éljenzett. Desmond továbbra is küszködött, de nem jajdult fel, bármennyire is fájhatott neki a verés. A Kertész folyamatosan számolta az ütéseket, és a huszadik után félrehajította a pálcát. Avery abbahagyta az éljenzést. – Ennyivel megússza? – háborgott. – Én már azért is ennyit kaptam, hogy megégettem a ribancot! A csípőmre szorítottam a tenyeremet, és megéreztem a durva heget, amit a billogja hagyott rajtam. A Kertész szerint húsz ütés a pálcával méltó büntetést volt ezért? – Avery, maradj ki ebből! – Nem! Ez a kis pöcs mindkettőnket börtönbe juttathatott volna, vagy akár a siralomházba, és te hagyod, hogy húsz ütéssel megússza? – Ledobta az öccsét a homokos ösvényre, és kihúzta magát. – Kis híján tönkretett mindent, amiért harminc éven át dolgoztál. Szembefordult azzal, hogy mit jelent a fiadnak lenni. Szembefordult veled! – Avery, megmondtam neked… Avery hátranyúlt a derekához, kirántott valamit az övéből, és egyszeriben már nem számított, hogy mit mondott neki az apja. Egyszeriben Averyé lett a szó. Ilyen hatást tesz egy pisztoly. – Mindent megadtál neki! – kiabálta Avery, és az öccsére szegezte a fegyvert. – A te drágalátos Desmondod soha a kisujját se mozdította, hogy segítsen neked friss húst szerezni a Kertbe, te mégis baromira büszke voltál rá. „A Pillangók kedvelik Desmondot. Sosem bántja a lányokat. Sokkal jobban megérti
őket, mint te.” Kit érdekel ez a szarság? Én is a fiad vagyok, az elsőszülötted. Rám kellene büszkének lenned. Az apja feltartotta a kezét, a pisztolyra meredt. – Avery, én mindig is büszke voltam rád… – Nem, te félsz tőlem. Még én is tudom a különbséget a kettő között, apa. – Avery, kérlek, rakd le a fegyvert! Itt nincs helye ilyesminek. – „Itt nincs helye ilyesminek” – ismételte a férfi gúnyosan. – Mindig mindenre ezt mondtad, amit csak akartam! Desmond mély, fájdalmas nyögéssel a hátára fordult, és az alkarjára támaszkodva felült. A pisztoly elsült. Desmond felkiáltott, és visszazuhant az ösvényre, vér terjedt szét a mellkasán, átáztatva tépett ingét. A Kertész felhördült, és a fia felé vetette magát, mire a pisztoly ismét eldördült, a férfi pedig térdre rogyott, az oldalához kapva a kezét. Danelle karjába löktem Keelyt, és mindkettőjüket lenyomtam egy nagy kő mögé. – Maradjatok itt! – sziszegtem. Bliss megragadta a kezemet. – Megér ennyit a srác? – kérdezte. – Valószínűleg nem – ismertem el. – De tényleg kihívta a zsarukat. A barátnőm szomorúan csóválta a fejét, de elengedett, én pedig elrohantam a lányok összebújó csapatától. Már majdnem elértem Desmondhoz, amikor Avery megragadott a hajamnál fogva, és magához rántott. – Na, tessék, itt az emlegetett ribanc, a Kert kis királynője. – Olyan erősen vágott pofon a pisztolyt tartó kezével, hogy csengett a fülem, a fegyver pedig felsértette az arcomat. Avery eldobta a pisztolyt, majd belém rúgott, hogy térdre essek, és az övéhez
nyúlt. – Hát, most már én vagyok a Kert királya, szóval, legfőbb ideje megtanulnod kellőképpen tisztelni engem. – Ha a szám közelébe mered dugni a töködet, esküszöm, leharapom – acsarogtam, mire Bliss ujjongásban tört ki a kő mögött. Avery ismét megütött, aztán még egyszer, és épp egy újabb csapásra emelte a kezét, amikor Nazira hangja megdermesztette: – Szirénázást hallok! Én semmit sem hallottam, csak a fülem csöngését, de néhány másik lány is erősködött, hogy szirénák szólnak a közelben. Nem voltam biztos benne, hogy csak Avery figyelmét próbálják elterelni, vagy a szirénázás tényleg valódi. Avery elengedett, átvágott az udvaron, és felrohant a sziklára, hogy kilásson a Kertből. Én odakúsztam Desmondhoz, aki fél kézzel próbálta elszorítani a mellkasán lévő sebet. Félrehúztam a kezét, és saját magam tenyereltem a sebre, a fiú vére melegen és ragadósan csörgedezett a bőrömre. – Kérlek, ne halj meg! – suttogtam. Erre gyengén megfogta a kezemet, de nem próbált megszólalni. A Kertész felnyögött, és a fia másik oldalához vonszolta magát. – Desmond? Desmond, válaszolj! A világoszöld szempár – az apjától örökölt szempár – kinyílt. – Egyedül úgy védheted meg a lányokat Averytől, ha elengeded őket – zihálta. Veríték gyöngyözött az arcán. – Mindannyiukat meg fogja ölni, és az utolsó pillanatig szenvedni fognak. – Te csak maradj magadnál, Desmond! – könyörgött az apja. – Kórházba viszünk, és a többit majd kitaláljuk. Maya, szorítsd el a sebét!
Egyfolytában azt csináltam. De most már én is hallottam a szirénázást. Avery a szikla tetején ugrált és káromkodott, a lányok pedig odarohantak hozzánk, hogy körülvegyenek minket. Valószínűleg arra jutottak, hogy a Kertész meg Desmond mellett még mindig biztonságosabb, mint a kiakadt Avery közelében. Még Lorraine is odacsapódott hozzánk, és senki sem próbálta kilökni közülünk. Bliss remegő kézzel felkapta a pisztolyt, de a szemét Averyre szegezte. A szirénázás egyre hangosabb lett.
– Nem bírok rájönni, miért jöttek vissza a zsaruk – suttogja a lány, és úgy kapaszkodik Victor kezébe, mintha az élete múlna rajta. – Elsőre nem találtak semmit, igaz? Hiszen a Kertész különben nem nyitotta volna föl a falakat. – Az egyik rendőr, aki az őrsön maradt, összevetette a Desmond által a telefonon megadott neveket az eltűnt személyek adatbázisával. Keely nevét első hallásra felismerték, hiszem nemrég tűnt el, viszont amikor ez a rendőr rákeresett a többi névre, kiderült, hogy az FBI évek óta nyomoz az ügyükben országszerte. A felettese kapcsolatba lépett velünk, így mi is kivonultunk a birtokra a helyi rendőrökkel együtt. Ilyen név volt például Cassidy Lawrence-é. Majdnem hét évvel ezelőtt tűnt el, Connecticutból. Desmondnak nem lehetett oka rá, hogy Keelyvel együtt említse a nevét, hacsak a két lány eltűnése között nincs tényleg kapcsolat. – Szóval, részben Lyonette-nek köszönhetjük, hogy végre ránk találtak? – kérdezi Inara halovány mosollyal.
– Igen, pontosan. Néhány percig néma csöndben ülnek, figyelik, ahogy az ágyon heverő férfi be- és kilélegzik. – Inara… – Hallani akarja a történet végét. – Remélhetőleg ez az utolsó nehéz dolog, amit kérnem kell tőled. – Amíg meg nem kér, hogy álljak ki a tanúk padjára – sóhajt a lány. – Őszintén sajnálom, komolyan, de tudnom kell. Mi történt ezután?
Az a kibaszott Sirvat… A Kertész kivette a zsebéből a kis távirányítóját, és benyomott egy kódot a rajta lévő aprócska számlapon. – Sirvat, légy szíves, menj be a bejárat melletti szobába, és hozz néhány törülközőt meg gumiszalagot! – Abba a szobába, ami Zara mellett van? – kérdezte a lány. – Igen, oda. Sirvat arcán lassan mosoly terjedt szét, és kacagva fordult sarkon. Már másfél éve volt a Kertben, és mióta csak ismertem, mindig is magának való volt, kimondottan… furcsa. A Kertész megigazította az övét, hogy elszorítsa a sebet az oldalán, és a fia haját simogatta. Hajtogatta Desmondnak, hogy maradjon magánál, egyre csak kérdezgette, és könyörgött neki, hogy válaszoljon. Des néhányszor megszorította a kezemet válaszul, és még mindig lélegzett, de nem próbált beszélni. Én személy szerint úgy gondoltam, valószínűleg jobb is így.
– Miután rákötözzük a törülközőket, hagyod, hogy segítsünk kivinni őt a házból? – kérdeztem az apjától. A Kertész némán bámult rám, sőt mintha igazából nem is látott volna. Úgy tűnt, még mindig próbálja eldönteni, melyik ér neki többet: a Pillangók vagy a fia. Végül bólintott. Ekkor megéreztem a szagot, és megdermedtem. Danelle orrát is megcsapta a bűz, és elfintorodott. – Ez meg mi? – Formaldehid – nyögtem fel. – El kell tűnnünk attól a szobától! – Milyen szobától? A Kertész még jobban elsápadt. – Most már ne kérdezősködjetek, lányok, csak gyertek! A homokban vonszoltuk magunkkal Desmondot, a Kertész botladozva-dülöngélve követett minket. Átgázoltunk a vízesésen – azokat, akik megpróbálták kikerülni, mert szárazon akartak maradni, Bliss egyszerűen átlökte a vízfüggönyön –, és bezsúfolódtunk a barlangba. Sirvat kacagása a víz csobogását is túlharsogta, és aztán…
Inara a fejét csóválja. – Nem tudom, hogyan írhatnám le a robbanást – mondja a férfinak. – Iszonyatos erejű volt, elborított minket a zaj és a forróság. Néhány kő levált a szikla tetejéről, viszont a barlang nem omlott be, pedig félig-meddig ettől tartottam. Körös-körül felcsaptak a lángok, üvegszilánkok záporoztak, és bekapcsoltak a béna kis permetezők, de ami víz jött belőlük, az rögtön elpárolgott, gőzzé vált a melegben. A betört tetőn át levegő
áramlott be, még jobban felszítva a lángokat. Füst gomolygott ki a Kertből az üvegtetőn tátongó hézagon, ahol a valódi pillangók kirepültek. A barlangban azonban még így is olyan sűrű volt a füst, hogy alig kaptunk levegőt. Ki kellett jutnunk onnan. – Átgázoltatok a patakon? – Amíg el nem értünk a kis tóig. Az üvegszilánkok csúnyán összevagdosták a lábunkat, ám a lángok egyre csak terjedtek, és a víz jobb opciónak tűnt. Az udvar elülső része óriási máglyává változott. Megkérdeztem a Kertésztől… – Inara nagyot nyel, és az ágyon fekvő férfira néz. – Megkérdeztem Mr. MacIntoshtól, nincs-e vészkijárat, vagy bármi más mód, hogy kijussunk, de azt mondta… Azt mondta, eszébe sem jutott, hogy valaha ilyesmi történhet. Úgy fordítja a kezét Victor markában, hogy a másikkal benyúlhasson a kötése alá, és elérhesse a vart. A férfi finoman eltolja az ujjait.
A lángok borzasztó gyorsan terjedtek. Egyre jobban betört fölöttünk az üveg, cserepek és szilánkok potyogtak ránk. Willa kitért egy óriási darab elől, de azonnal egy másik alá lépett, ami szinte kettéhasította a fejét. Láttuk a lángokat a falon túl, ahogy a külső üvegházban is tomboltak. A Kertész a fejét rázta, miközben Haileere támaszkodott. – Ha a tűz elér ahhoz a szobához, ahol a műtrágya van, újabb robbanás lesz – mondta köhögve. Mostanra a legtöbb lány zokogott. Próbáltam kitalálni valami megoldást, hogy lehetőleg ne itt, a lángok csapdájába esve dögöljünk meg.
– A szikla! – mondtam. – Megpróbálhatnánk leugrani onnan a folyosók tetejére, és talán kitörhetnénk valamennyire a falat, hogy átjussunk a külső üvegházba. – És azt mégis hogy képzelted? Levetjük magunkat a kitörött, szilánkos üvegre? – morogta Bliss. – Arról nem is beszélve, hogy landoláskor tuti ripityára törnénk a bokánkat, az egész lábunkat vagy a gerincünket! – Jól van, na. Akkor találd ki te, mi legyen! – Kurvára fingom sincs. Desmond kuncogott, aztán felnyögött. Pia felsikoltott, mire megpördültünk, és megláttuk mögötte Averyt. Égett és felhólyagosodott karjával átfogta a lány nyakát. Egy nagy üvegdarab állt ki a vállából, az arcát korom és vér borította. Felröhögött, és megharapta Pia nyakát, aki tehetetlenül vergődött a szorításában. – Avery, engedd el! – nyögte a Kertész. A lángok ropogásának dacára is hallottuk a reccsenést, ahogy a férfi kitörte Pia nyakát. Félrehajította a holttestet, ám ekkor éles dördülés hallatszott, és Avery hátratántorodott. Megfordultam, és láttam, hogy Bliss rászegezi a pisztolyt, szétvetett lábbal. Ismét meglőtte. Avery felordított fájdalmában, és előrevetette magát, Bliss pedig még kétszer eltalálta, mire végre pofára esett a virágok között. Az egyik legmagasabb fa, aminek minden ága lángokban állt, szinte tőből kidőlt, és fülsiketítő robajjal rázuhant az üvegfalra. Az megrepedt tőle, a fémváz is megroggyant a súlyától, a folyosó fekete üvegteteje pedig beszakadt alatta. Ahogy a fatörzs a folyosót letarolva a földre zuhant, a táncoló lángokon keresztül ki tudtuk venni a külső üvegházat a falban keletkezett hézagokon át. – Nekem még mindig nincs ötletem – nyögte Bliss, a füsttől köhögve. – Komolyan, most már tényleg ki kéne találnod valamit.
– Cseszd meg! – motyogtam, mire erőtlenül rám vigyorgott. Jeleztem Ravennának, hogy vegye át a helyemet Desmond mellett, és szorítsa el a fiú sebét. Sejtettem, hogy nem tesz jót a srácnak a sok ide-oda ráncigálás, de nem bírtam volna elviselni, ha meg sem próbálunk segíteni rajta. Ő is megpróbált segíteni nekünk, akár sikerrel járt végül, akár nem. Mi is tehettünk érte egy próbát. És nem akartam, hogy meghaljon. Hiszen végre esélyt adott nekünk, hogy életben maradhassunk. A kidőlt fához rohantam, félrerángattam az útból a legnagyobb üvegcserepeket meg a leginkább kiálló ágakat. Fájdalom hasított a kezembe, de ha a leghalványabb esély is volt arra, hogy ez lehet a kifelé vezető út, akkor meg kellett próbálnom szabaddá tenni. Aztán Glenys meg Marenka is ott termettek segíteni, majd Isra is csatlakozott hozzánk, és megpróbáltunk utat vágni a fatörzs mellett. Sikerült szabaddá tennünk egy kis ösvényt a fa mentén, aztán addig toltuk-rángattuk a törzset, míg eléggé átütöttük vele a falat, hogy a résen kijuthassunk a külső üvegházba. Marenka kihúzott a karomból egy üvegszilánkot, és elhajította. – Azt hiszem, tudom, hogyan cipelhetjük ki a srácot. – Akkor próbáljuk meg! Marenka a fiú hóna alá nyúlt, és fölemelte a felsőtestét. Én a lába közé álltam, és a térdénél fogva emeltem meg. Nem volt valami kecses módszer, könnyű meg aztán pláne nem, de többékevésbé libasorban tudtunk haladni. Bliss ment az élen, Danelle meg Keely szorosan követték. Isra utánam meg Marenka után jött, félrelökve az útból a folyamatosan lehulló törmeléket. A Kertész mellette maradt. Na, nem azért, hogy segítsen megtisztítani az ösvényt, mert ahhoz igazából már nem volt ereje, hanem mert nógatta a rémült vagy ledermedt lányokat, hogy kövessenek minket szépen. A füst egyre
sűrűbb lett, elborított bennünket, alig kaptunk levegőt. Ahogy átvágtunk a külső üvegházon, alakokat pillantottunk meg a fal túloldalán. Egyszeriben óriási repedés futott végig az egyik alsó, majdnem két méter magas üveglapon. Valaki szekercével esett neki. Megtorpantunk, vártuk, hogy sikerül-e átjutnia az illetőnek. Még néhány csapás, és az üveglap közepe kitört. Egy tűzoltó kiütögette az üveg maradékát a szekerce fokával, majd egy vastag, többször összehajtott vásznat dobott le a cserepekre. – Gyerünk, kifelé! – kiabálta. Abban sem voltam biztos, hogy férfi-e vagy nő. További tűzoltók bukkantak elő, ketten átvették tőlünk Desmondot. A levegőt ugyan odakint szintén betöltötte a füstszag, de akkor is, egy örökkévalóság óta először lehettünk megint a szabad ég alatt. Még az a néhány lány is, aki eddig nem sírta el magát, zokogni kezdett, amint kiléptünk a szúrós, őszi fűre, és megéreztük a csípős szellő cirógatását. Páran térdre estek a sokktól, és úgy kellett elráncigálni őket. Megpróbáltam gyorsan összeszámolni a lányokat, miután a tűzoltók elvitték Desmondot, és láttam, hogy a hátramaradt Isra ugyanígy tesz a külső üvegházban. Mindketten igyekeztünk felmérni, hány társunkat veszítettük el, mire eljutottunk idáig. Aztán meghallottam egy ilyen… ilyen… dörejt, és egy újabb robbanás szakadt ki az egyik szobából. Ekkor láttam Isrát utoljára, egy tűzgolyó oldalra repítette, három lány még mindig kapaszkodott belé. A Kertész a földön hevert, elborították a lángok. Oda akartam rohanni a lányokhoz, ám az egyik tűzoltó megragadta a csuklómat, és magával rángatott.
– Aztán a mentőautóba kerültem, majd a kórházba, végül pedig a kihallgatóba, ahol megismerkedtem magukkal – sóhajtja a lány. – És kész, ennyi. Most már mindent tud. – Egyvalamit még nem. A lány lehunyja a szemét, és az arcához emeli a kis kék sárkányt. – A nevemet. – Most már a Kertésznek is van neve. A tiéd tényleg ilyen szörnyű? Inara nem válaszol. Victor feláll, és talpra húzza a lányt. – Gyere, mutatni akarok még valamit! Inara követi őt, ki a helyiségből. Elhaladnak Eddison mellett, aki homlokráncolva beszélget egy széldzsekis helyszínelővel, majd bemennek a szemközti kórterembe. Ezúttal az ügynök egészen a betegágyig kíséri a lányt, mielőtt Inara meglátja, ki fekszik ott. Amikor rádöbben, kihez jöttek, elakad a lélegzete. Desmond lassan nyitja ki a szemét, tekintete homályos a gyógyszerektől, de miután felismeri a lányt, apró mosolyra húzódik a szája. – Szia! – suttogja. Inara ajka többször is megformálja a szót, mire sikerül hangot kiadnia hozzá. – Szia! – Sajnálom. – Nem… nem, te… Te helyesen cselekedtél. – De már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. – Kihúzza a kezét a takaró alól, vele együtt a műanyag csöveket is, amik a karjába rögzített tűhöz csatlakoznak. Inara ujjai megrebbennek, mintha meg akarná fogni a fiú kezét. Ám végül ahelyett, hogy hozzáérne, a keze ökölbe szorul.
Kissé eltátott szájjal mered Desmondra, alsó ajka remeg a döbbenettől. A fiú szeme lassan ismét lecsukódik. Fogalmuk sincs, hogy álomba zuhant vagy elájult. – Még nagyon gyenge – szól Victor halkan. – Hosszú lábadozás vár rá, de az orvosok szerint valószínűleg túl van a nehezén. – Túl fogja élni? – suttogja a lány. Könny csillog a szemében, de nem csordul ki. Fél kezében szorongatva a kis kék sárkányt, a hasára szorítja az alkarját, mint aki védtelennek érzi magát, pedig már nem kellene. – Bűnrészességgel fogják vádolni – mondja végül. – Az nem rajtunk múlik. Lehetséges, hogy tud valamiféle alkut kötni, de… – De hat hónappal ezelőtt kellett volna értesítenie a rendőrséget, és ezt hamarosan mindenki tudni fogja. Victor a fejét vakarja. – Be kell vallanom, azt hittem, megkönnyebbülten fogod látni, hogy életben van. – Meg is könnyebbültem. Csak, hát, ez… – Bonyolult? Inara bólint. – Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha nem kell szembenéznie a gyávasága következményeivel. Igaz, hogy sokkal többet kellett volna tennie, és már sokkal korábban, de legalább végül helyesen cselekedett; most viszont meg fogják büntetni azért, mert ilyen sokáig halogatta a dolgot. Talán bátran halhatott volna meg, így viszont élni fog, de gyávaként. – Szóval, ami köztetek volt, az soha nem vált valóságossá? – Csak annyira, hogy sebeket hagyjon. Ez nem jelenti, hogy tényleg valóságos lett volna. Mégis hogyan lehetett volna az?
– Minden eshetőség szerint tényleg bíróság elé fogják állítani, akármivel vádolják is meg végül. És akkor valószínűleg tanúskodnod kell majd ellene. A lány még mindig az ágyon heverő fiatalemberre mered, és nem válaszol. Victor nem biztos benne, hogy van még mit mondania. – Inara… – Inara! – kiáltja egy női hang a folyosón. – Ina… Igen, látom a jelvényét, maga arrogáns rohadék, de egy családtagom van odabent! Inara! – Dulakodás hallatszik, majd kivágódik az ajtó, és egy átlagos magasságú, nagyjából harmincéves nő toppan be a kórterembe. Fénytelen, gesztenyebarna haját láthatóan alig tartja össze a hevenyészett konty. Inara a belépő felé fordul, és megdermed. Lehetetlenül tágra nyílik a szeme. Amikor megszólal, hangja alig több egy sóhajnál: – Sophia? A nő berohan a szobába, ám Inara elébe megy, és félúton összeölelkeznek. Teljes erőből kapaszkodnak egymásba, ide-oda billegnek. Az a Sophia? A New York-i lakás tyúkanyója? Honnan tudhatta egyáltalán, hogy Inara itt van? Eddison felhős arccal vonul be a szobába, és a nőre mered, ahogy elhalad mellette. Egy vastag, fekete, beragasztós albumot nyom Victor kezébe. – A helyszínelők egy rejtett, elzárt fiókban találták a pasas íróasztalában. Amikor az elemzők összevetették a neveket a rendszerrel, találtak valami érdekeset. Victor szinte nem is akarja tudni, mire bukkantak, ám elvégre ez a munkája. Leveszi a szemét a két nőről, és meglátja, hogy egy zöld öntapadós jegyzetlap kandikál ki az egyik oldalról, nagyjából az album kétharmadánál. Néhány oldallal előbb lapozza fel.
Egy fiatal nő bámul rá a fényképről, rettegő, könnyes szemmel, görnyedt háttal, kezét félig fölemelve, mintha a fotós épp abban a pillanatban kapta volna le, amikor el akarta takarni fedetlen mellét. Mellette egy hátulról készült kép látható ugyanarról a lányról, rajta a frissen elkészült szárnytetoválással. Alattuk, a harmadik fotón ugyanez a pillangószárny látszik egy tartályban, az üveg és a színtelen gyanta kissé elhomályosítja az élénk árnyalatokat. Az oldalon a képeken kívül szerepel még határozott, férfias kézírással két név – „Lydia Anderson”, alatta pedig „Siobhan” –, majd az „Agraulis vanillae (golgotalepke)” megjelölés, és két dátum, négy év eltéréssel. A következő oldalon egy másik lányról látszanak ugyanilyen képek és adatok, viszont az ezt követő lapon, amit a kollégáik megjelöltek az öntapadós cetlivel, csak két kép van. És csupán egyetlen dátum. A gesztenyebarna hajú, őzszemű, riadt tekintetű szépség alatt az a név áll, hogy… – Sophia Madsen – olvassa fel Victor döbbenten. A nő ránéz Inara válla fölött. A következő nevet ő mondja ki. – Lara. – Ez meg hogy… – A Pillangók nem rebesgették volna, hogy valaha megszökött egy lány, ha nem lett volna igaz – motyogja Inara a barátnője hajába. – Túlságosan fájdalmas lett volna. – Szóval, a szökés igaz volt. Maga… maga megszökött onnan? Mindkét nő bólint. Eddison a homlokát ráncolja. – Az elemzők rákerestek a névre, és szerepelt az Esthajnalcsillag alkalmazottainak listáján. Kiküldtek valakit az étterembe, illetve mindkét lakcímre, ami szerepelt a nyilvántartásban, de sehol sem találták magát. – Még szép, hogy nem – vágja rá Sophia. – Hogy lehettem
volna otthon, amikor már rég útban voltam ide? – Kicsit elhúzódik Inarától. Nem engedi el a lányt, csak hátralép, hogy szemügyre vehesse. Sophia felsője kifakult és túl bő, olyan széles a nyaka, hogy lecsúszik az egyik vállán, felfedve a melltartója pántját, valamint egy elhalványult, a súlygyarapodástól megnyúlt pillangószárnyas tetoválás csúcsát. – Taki látott téged a híradóban, amikor behoztak a kórházba, és felrohant a lakásba, hogy szóljon a csajoknak. Ők meg rögtön felhívtak engem, és, jaj, Inara! A lány láthatóan alig kap levegőt, miközben Sophia újult erővel szorítja magához, de nem kéri meg a barátnőjét, hogy eressze el. – Rendben vagy? – kérdezi a nő. – Rendben leszek – feleli Inara halkan, szinte szégyenlősen. – A kezem sérült meg a legcsúnyábban, de ha vigyázok rá, szépen meg fog gyógyulni. – Nem csak ezt firtatom, mert bizony ám, igenis firtatom, hogy mi történt veled. Most már saját otthonom van, úgyhogy többé nem vonatkoznak rám a lakás szabályai. Inara arca felderül, eltűnik róla minden bizonytalanság és döbbenet. – Visszakaptad a kislányaidat? – Vissza, és nagyon boldogok lesznek, hogy viszontláthatnak téged. Nekik is ugyanúgy hiányoztál, mint mindenkinek az étteremből. Azt mondják, senki sem tud úgy esti mesét olvasni nekik, mint te. Eddisonnak nem egészen sikerül köhögésnek álcáznia a röhögését. Inara keserű pillantást vet rá. Victor a maga részéről szinte megkönnyebbülten látja, hogy a lány nem válaszol a súlyosabb kérdésre. Ezek szerint legalább
nemcsak neki nem hajlandó megnyílni, hanem senkinek sem. Megköszörüli a torkát, hogy felhívja magára a két nő figyelmét. – Sajnálom, hogy közbe kell szólnom, de muszáj hallanom a magyarázatot. – Folyton magyarázatról faggat – motyogja Inara. Sophia erre csak elmosolyodik. – Alapvetően ez a munkája. De talán… – Az ágyon fekvő fiúra pillant. Victor követi a tekintetét. Desmond eddig még csak meg sem rezzent a hangjuk hallatán. – Ne folytassuk inkább máshol? Victor bólint, és kivezeti őket a kórteremből. A folyosón meglátja Kingsley szenátort, aki egyedül álldogál a pillangólányok szobájának ajtaja előtt, és mélyeket lélegzik. Levetette a blézerét, talán szelídebbnek akart tűnni csupán blúzban és szoknyában, ehelyett azonban csak ijedt benyomást kelt. Victor arra gondol, hogy az asszonynak talán olyan a kosztümje, mint Inarának a szájfény: ezzel vértezi fel magát a világgal szemben. – Maga szerint be fog menni a lányához? – kérdi Inara. – Előbb-utóbb igen – válaszolja az ügynök. – Amint rádöbben, hogy erre úgysem készülhet föl. Victor bekíséri a két nőt a Pillangók és a Macintosh család között üresen hagyott kórtermek egyikébe. Itt legalább magukban lehetnek, és az egyik őr az ajtó elé áll, hogy ne zavarhassa meg őket senki. Inara és Sophia leülnek egymás mellé az egyik csupasz ágyra, az ajtóval szemben, hogy láthassák, ha bárki be akarna jönni. Victor a szemközti ágyra telepszik le. Csöppet sem lepi meg, hogy Eddison nem foglal helyet, inkább fel-alá járkál. – Ms. Madsen? – nógatja a nőt Victor. – Volna szíves? – Rögtön bele akar vágni, mi? – Sophia a fejét csóválja. – Sajnálom, de nem, még nem. Én sokkal régebb óta várok, mint maga.
Victor meghökkenve pislog, de bólint. Sophia a lány kezéért nyúl, két keze közé fogja, erősen szorongatja. – Azt hittük, hogy utolért a múltad – mondja Inarának. – Azt hittük, egyszerűen leléptél. – Ez logikus következtetés volt – feleli a lány gyengéden. – De hát a ruháid… – Csak ruhák. A nő ismét a fejét rázza. – Ha csak úgy leléptél volna, nyilván magaddal viszed a lóvédat. Jut eszembe, Whitney meg én betettük a pénzedet a bankba. Nem akartunk csak úgy dugdosni ennyi készpénzt. – Sophia, hiába is próbálod valahogy magadra vállalni a felelősséget, én aztán tuti nem foglak téged hibáztatni. Mindannyian menekültünk valami elől. Ezzel mind tisztában voltunk. Mind tudtuk, hogy nem szabad megkérdőjeleznünk, ha egyikünk eltűnik. – Pedig meg kellett volna. És az időzítés… – Nem tudhattad. – Az időzítés? – kérdezi Victor. – A rendezvény, ahol a Kertész… Mr. Macintosh… Sophia riadtan hördül fel. – Van neve! Mármint, persze hogy van neve, de… Ez akkor is nagyon bizarr. – A rendezvény az Esthajnalcsillagban, ahol Sophia nem volt ott – folytatja Inara. – Nem meséltem neki arról, hogy milyen hátborzongató volt Mr. Macintosh, csak az incidensről Averyvel. De ugyebár mindannyian azokban a pillangószárnyas jelmezekben jöttünk haza… – Aznap éjjel majdnem ájultra piáltam magam – mondja Sophia komoran. – Olyan volt, mintha visszakerültem volna abba
a pokolba. – Kivittem Sophiát a tűzlépcsőre, hogy szívjunk egy kis friss levegőt, és végül mindent elmesélt nekem a Kertről. – Akkor beszéltem róla először. – Miért csak akkor? – kérdezi Victor. A szeme sarkából látja, hogy Eddison megtorpan. – Eleinte azért nem beszéltem róla, mert úgy éreztem, nincs mit mondanom. Nem tudtam a fickó nevét, és amikor elszöktem, annyira pánikoltam, hogy oda sem figyeltem a környékre. Fogalmam sem volt, hol van a birtok. Nem volt másom, csak egy tetkóm, egy növekvő magzatom meg egy őrült sztorim. Attól tartottam, hogy ha a rendőrséghez fordulok, akkor ők is ugyanúgy reagálnak majd, mint a szüleim: azt hiszik, hogy szimplán a pia vagy a drog beszél belőlem, vagy hogy összevissza kúrogattam, és miután teherbe estem, ezzel a hazugsággal próbálom elhárítani a felelősséget. – Hazament a szüleihez? Sophia grimaszt vág. – Kitették a szűrömet. Azt mondták, hogy szégyent hoztam rájuk. Nem volt hova mennem. Tizenkilenc éves voltam, terhes, és senkihez sem fordulhattam segítségért. Eddison letelepszik Victor ágyának végére. – Ezek szerint Jillie a Kertészé? – Jillie az enyém – vág vissza a nő, kimutatva a foga fehérjét. Eddison békéltetően tartja fel mindkét kezét. – De ő a kislány apja. Sophia lehiggad egy kicsit, Inara pedig nekidől, hogy még jobban megnyugtassa. – Ez volt a másik ok, amiért nem szóltam senkinek. Ha a férfi tudomást szerzett volna a lányomról, elveszíthettem volna őt. Nincs az a bíróság a világon, amelyik hagyta volna, hogy a
gyerek a heroinfüggő, prosti anyjánál maradjon, ha egy gazdag, köztiszteletben álló családdal is élhet. Így legalább, amikor a gyermekvédelmisek elvették tőlem a kislányaimat, tudtam, hogy visszakaphatom őket, csak meg kell dolgoznom érte. De ha az a férfi vette volna el tőlem Jillie-t, akkor soha nem látom viszont a kicsikémet, és nem hiszem, hogy Lotte valaha is fel tudta volna dolgozni ezt. A gyerekeimről van szó. Meg kellett védenem őket. Victor ekkor Inarára néz. – Nem ugyanezt tette Desmond is? A családját védelmezte, nem? Őt nagyon is elítélted ezért. – Az nem ugyanaz. – Tényleg nem? – Tudja, hogy nem – erősködik a lány. – Sophia a gyermekeit védte. Ártatlan kisgyerekeket, akik nem érdemelték meg, hogy szenvedjenek a történtekért. Desmond viszont bűnözőket védett. Gyilkosokat. – Hogy szökött meg? – kérdezi Eddison Sophiától. – Éppen terhességi tesztet kellett volna csinálnom – meséli a nő. – Hízni kezdtem, és néha rosszul voltam ebéd után. Lor… az ápolónőnk behozta nekem a tesztet, de mielőtt még végignézhette volna, amint elvégzem, elhívták, hogy kezeljen egy sérülést. Én meg egyszerűen bepánikoltam. Fel-alá rohangásztam a Kertben, valami kiutat kerestem, amit az elmúlt két és fél évben nem vettem észre. Aztán megláttam Averyt. – Averynek már akkor bejárása volt a Kertbe? – Csak néhány héttel azelőtt fedezte fel. Az apja megadott neki egy saját kódot, de alig bírta megjegyezni. Mindig nagyon lassan ütötte be. Azon a napon elbújtam a lonc között, és figyeltem, ahogy bénázva bepötyögte a számokat. Közben még el is motyogta őket magának. Miután elment, vártam egy kicsit, aztán én is beütöttem a kódot. Szinte el is felejtettem, hogy milyen
érzés kinyitni egy ajtót. Victor az arcát dörgöli. – Szólt a többieknek? Sophia láthatóan felháborodik a kérdésen, de aztán meggörnyed a tartása. – Azt hiszem, jogos, hogy ezt kérdezi – ismeri el. – Elvégre azzal, hogy nem fordultam a rendőrséghez, hagytam őket meghalni, nem igaz? De igenis megpróbáltam magammal vinni őket. – Határozottan a férfi szemébe néz. – Esküszöm magának, hogy megpróbáltam. De túlságosan féltek eljönni. Én pedig túlságosan féltem maradni. – Hogyhogy túlságosan féltek? – Mi történt azokkal, akiknek nem sikerült a szökés? – szólal meg Inara, bár inkább emlékeztetőnek hangzik, mint kérdésnek. – Kevesebb, mint egy hónappal azelőtt egy Emiline nevű lány odakint maradt az udvaron a karbantartás idején – mondja Sophia. – Megpróbálta elmondani a kartbantartóknak, mi folyik ott, de a Kertész nyilván elsimította valahogy a dolgot. Emiline-t üvegtartályban láttuk viszont. Nehéz szökéssel próbálkozni, ha az ember látja, hogy ez érte a büntetés. De maga hibáztat engem, amiért hátrahagytam a többieket. – Nem – csóválja a fejét Victor. – Esélyt adott nekik. Senkit sem lehet megmenteni, aki nem hagyja magát. – Erről jut eszembe – szólal meg Inara –, Lorraine is itt van. Sophia elszörnyedve fordul a lányhoz. – Jaj, ne! Még mindig a Kertben volt? Inara bólint. – Az a szegény nő – mormolja Sophia. Inara rásandít, de nem mond semmit. – Tovább voltam a többi prosti között az utcán, mint a Kertben, ám soha nem láttam még egy nőt, aki olyan iszonyatosan meg lett volna törve, mint Lorraine. A Kertész
szerette őt, aztán egyszer csak már nem, pedig a szerencsétlen semmi rosszat nem tett. Gyűlöld őt, ha úgy érzed, muszáj, Inara, de én csak sajnálni tudom. Azt hiszem, mindannyiunk közül ő az, akinek végképp nem volt soha esélye elmenekülni. – Most már soha nem kerülhet gyantába. – Már amikor én ismertem, akkor sem volt esélye, hogy valaha is gyantába kerüljön. Változtat ez valamin? – Inara? – Mindhárman Eddison felé fordulnak. Victornak nem rémlik, hogy eddig hallotta volna a társát így szólni a lányhoz. – Szándékosan raboltattad el magad? Ezt titkoltad előlünk? – Szándékosan?! – hördül fel Sophia, és fölpattan az ágyról. – Nem, én… – Szándékosan sodortad magad ilyen veszélybe? – Nem! Én… Victor elengedi a füle mellett Sophia igencsak lenyűgöző fejmosását, és inkább a társához fordul. – Hogy jutottál el a bűnrészesség gyanújától odáig, hogy talán direkt raboltatta el magát a csaj? – kérdezi, és zakatol az agya. Ha Eddisonnak igaza van, az mindent megváltoztathat. Ha tényleg így történt, akkor semmiképpen nem védhetik meg Inarát sem a szenátortól, sem a bíróságtól. Ha a lány ilyen kockázatot vállalt, ahelyett, hogy értesítette volna a rendőrséget… Elszántan próbálkozni a túléléssel ilyen veszélyek közepette, az egy dolog, de hogy valaki szándékosan hozza magát ilyen helyzetbe… Vajon Inara tényleg tudatosan sodorta veszélybe magát? És akkor talán felróható neki, hogy a többi lányt is veszélyeztette? – Ha nem azt titkolta végig, hogy része volt a dologban, akkor mégis mit rejtegetett? – Sophiát rejtegettem! – csattan fel Inara, majd megragadja a barátnője karját, és erősen megrántja. A nő meglepett nyögéssel huppan vissza az ágyra. – Még hogy szándékosan kerültem oda!
Most komolyan, ilyen hülyének nézek ki? – Akarod, hogy erre őszintén válaszoljak? – kérdezi Eddison vigyorogva. A lány szúrós szemmel néz rá. – Sophiát rejtegettem – ismétli halkabban. Victorra pillant. – Megértem, hogy a szavam talán nem sokat ér maguknak, de esküszöm, hogy ez az igazság. Tudtam, hogy ha Sophia neve felmerül, akkor kiderülne az igazság Jillie-ről is, és én egyszerűen nem… Sophia olyan keményen megdolgozott azért, hogy sínre tegye az életét. Nem akartam én lenni az oka, hogy minden hiábavalónak bizonyuljon. Nem lehettem én az oka, hogy elveszítse a kislányait. Időre volt szükségem, hogy gondolkozhassak. – Min? – kérdezi Victor. A lány vállat von. – Meg kellett tudnom, nincs-e rá valami mód, hogy ne hozzák kapcsolatba őt a Kerttel. Az lett volna a legkönnyebb, ha nem szólok az albumról, de hát… Na, igen. Szóval, azután azt gondoltam, hogy ha elég sokáig húzom a dolgokat, akkor talán sikerül felhívnom Sophiát, hogy figyelmeztessem, de erre ő… – Nem számítottál arra, hogy idejön. Inara a fejét csóválja. – De akkor is tudtál a Kertről, már mielőtt odakerültél – köti az ebet a karóhoz Eddison. – Azt nem tudhattam, hogy köze van az étteremben látott férfiakhoz. – Inara két kezében szorongatja a bús képű sárkánykát. – Sophiából a pillangószárnyas jelmezek láttán törtek elő a Kert emlékei, ennyi. Egyikünk sem mesélt neki arról, hogyan néztek ki a kuncsaftok; miért is tárgyaltuk volna ki őket? És a Pillangókisasszony kapcsán tartották a rendezvényt, úgyhogy nem volt gyanús a jelmez. Fogalmam sem volt, hogy mi a
kapcsolat. Victor lassan bólint. – A Kertről viszont tudtál, így amikor ott tértél magadhoz, nem pánikoltál. – Pontosan. Megpróbáltam kifigyelni Avery kódját, de már sokkal óvatosabban ütötte be. Hát, elvégre is tíz év telt el. Mindenfelé keresgéltem a Kertben, de nem találtam más kiutat. Még az üvegtetőt is megpróbáltam betörni a fák csúcsáról. Még csak meg sem bírtam repeszteni. – Aztán felbukkant Desmond. – Desmond? – kérdezi Sophia. – A Kertész kisebbik fia. Megpróbáltam… – Inara a fejét csóválja, és félresöpri a haját az arca elől. – Hát, tudod, Hope rá tudja venni a srácokat, akikkel dug, hogy bármit megtegyenek érte, nem? Mondjuk, képesek volnának berohanni a kedvéért egy égő házba, ha a csaj megemlítené, hogy odabent van a kedvenc nyaklánca, igaz? – Aha… – Na, én is ezzel próbálkoztam. – Ó, jaj! – Sophia megböki a vállával Inarát, mosolya felderíti fáradt arcát. – Téged ismerve, nem hinném, hogy ez jól sült el. – Tényleg nem. – Desmond végül mégiscsak értesítette a rendőrséget – emlékezteti Victor. – Nem hinném, hogy annak bármi köze volt hozzám – vallja be a lány. – Azt hiszem, az leginkább Avery miatt volt. – Várjunk, micsoda? – Azok ketten nem bírtak megosztozni a Kerten. Talán eleve sem jöttek ki egymással, de ott végképp elmérgesedett köztük a helyzet, pláne így, hogy az apjuk büszkesége volt a tét. A Kertész szeretetéért versengtek. Avery drasztikus lépésre szánta el magát,
úgyhogy válaszul Desmond is. Mindketten veszítettek. – Te viszont nyertél. – Nem hinném, hogy bárki is nyert – mondja a lány. – Két nappal ezelőtt még huszonhárman voltunk, Keelyt is beleértve. Mostanra csak tizenhárman maradtunk. Maga szerint ebből hányan fognak tudni igazán visszarázódni a való világba? – Úgy gondolod, hogy többen öngyilkosok lesznek? – Úgy gondolom, hogy a traumánk nem ér véget csak azért, mert megmentettek minket. Eddison feláll, és elveszi az albumot Victortól. – Vissza kell vinnem ezt a helyszínelőknek – mondja a társának. – Elintézzek még valamit? – Nézz utána, kapcsolatba lépett-e már valaki a Macintosh család ügyvédjével! Geoffrey és Desmond még nincsenek olyan állapotban, hogy ügyvédre legyen szükségük, Eleanornak viszont kellhet a jogi képviselő. És kérdezz rá, mi a helyzet Lorraine-nel! A pszichológusok talán már végeztek az előzetes felméréssel. – Vettem. – Eddison biccent Inarának, és elhagyja a helyiséget. A lány felvont szemöldökkel néz Victorra. – Tudja, ha még néhány napig összezárva kéne lennem a társával egy apró helyiségben, a végén akár barátként is gondolhatnék rá. – A férfira mosolyog, édesen és kissé erőltetetten, de őszintén. A mosolya hamar lelohad. – Szóval, most mi lesz? – Újabb kihallgatások várnak rád. Jó sok kihallgatás. Ahogy magára is, Ms. Madsen. – Sejtettem. Mindkettőnknek hoztam egy-egy bőröndöt. – Bőröndöt? – ismétli Inara. – A csomagtartóban hagytam; kölcsönkértem Guilian kocsiját. – Elmosolyodik, és finoman megrázza Inarát. – Csak nem azt hitted, hogy le fogok mondani rólad? Megtartottuk minden
holmidat, és az ágyad üresen áll. Már mondtam neked, hogy Whitney-vel betettük a bankba azt a nevetségesen sok pénzt, amit dugdostál. Mostanra egész szép kamatot hozhatott. És Guilian azt üzeni, hogy visszavár dolgozni az étterembe. – Te… te megtartottad a holmimat? – kérdezi a lány alig hallhatóan. Sophia gyengéden megböki Inara orrát. – Elvégre te is az egyik lánykám vagy. Inara sűrűn pislog, csillog a szeme, de aztán kicsordulnak a könnyei, és legördülnek az arcán. Döbbenten érinti meg a nedves bőrt. Victor megköszörüli a torkát. – Most már leszállhatsz a körhintáról – mondja neki halkan. – Ezúttal vár a családod. A lány mély, reszketeg levegőt vesz, próbálja összeszedni magát, ám Sophia a karjába zárja, és óvatosan az ölébe fekteti. Inarán eluralkodik a néma zokogás. Nem ad hangot, sírását csak az egész testét rázó remegés és egyenetlen lélegzése árulja el. Sophia nem simogatja a lány sötét, fényes haját. Victor sejti, hogy az túlságosan a Kertészre emlékeztetné mindkettőjüket. Sophia ehelyett Inara fülének ívét cirógatja egy ujjával, újra meg újra, míg a lány végül könnyei dacára elneveti magát, és felül. Victor odanyújtja neki a zsebkendőjét. A lány elveszi, és megtörli az arcát. – Mégiscsak van olyan, hogy valaki visszatér – szól a férfi lágyan. A lány ámulattól fojtott hangon válaszol: – És vannak, akik visszavárják. – Tudod, hogy van még valami. Inara hüvelykujja a szomorú kis kék sárkányt dörgöli. – Meg kell értenie, hogy az a lány nem valódi. Soha nem is
volt az. Nem voltam valós személy, amíg Inara nem lett belőlem. – És Inara továbbra is lehet valós személy. Most már tizennyolc éves vagy, legalábbis, ha igazat mondtál. A lány savanyú képpel néz rá. Az ügynök elmosolyodik, és folytatja: – Akár hivatalosan is Inara Morrissey-re változtathatod a nevedet, de csak akkor, ha megadod a jelenlegi hivatalos neved. – Túlélted a Kertészt és a fiait – hangsúlyozza Sophia. – Még ha a szüleid fel is bukkannak, akkor sem tartozol nekik semmivel. A családod egyrészt itt van a kórházban, másrészt New Yorkban vár rád. A szüleid nem számítanak. A lány lassan mély levegőt vesz, és még annál is lassabban fújja ki. Aztán még egyszer, beszív-kifúj. – Samira – mondja végül, remegő hangon. – A születési anyakönyvi kivonatomon a Samira Grantaire név szerepelt. A férfi kezet nyújt neki. A lány egy pillanatig csak nézi, aztán leteszi a combjára a sárkányfigurát, hogy a szemközti ágy felé hajolva kezet tudjon fogni az ügynökkel. A másik kezét Sophia szorongatja. – Köszönöm, Samira Grantaire – szól Viktor. – Köszönöm, hogy elmondtad nekünk az igazat. Köszönöm, hogy vigyáztál ezekre a lányokra. Köszönöm, hogy ilyen hihetetlenül bátor vagy. – És ilyen hihetetlenül makacs – teszi hozzá Sophia. A lány elneveti magát, arca derűs és nyílt és könnyáztatta, Victor pedig úgy dönt, hogy ez egy jó nap. Nem mintha olyan naiv lenne, hogy azt higgye, minden a legnagyobb rendben van. A lányokra még rengeteg fájdalom és trauma vár, a nyomozás meg a tárgyalás ezernyi sebe. Rengeteg halottat gyászolnak, a túlélők pedig még évekig fognak küszködni azzal, hogy hozzászokjanak a Kerten kívüli élethez, már ha ez egyáltalán sikerül nekik valaha is.
Victor akkor is arra jut, hogy ez egy jó nap.
Megjegyzések {1} Edgar Allan Poe Nyugtalanság völgye című versét fordította: Kardos László. {2} Edgar Allan Poe Lee Annácska című versét fordította: Babits Mihály. {3} Edgar Allan Poe Álom az álomban című versét fordította: Kosztolányi Dezső. {4} Hans Christian Andersen A kis gyufaárus lány című meséjét fordította: Rab Zsuzsa. {5} Edgar Allan Poe A csend szonettje című versét fordította: Tandori Dezső. {6} Allan Poe
