erekedése az állatkertben. Vagy amikor elhatároztam, megmutatom nekik, milyen egy cseppkőbarlang. A barlang szájánál remegni kezdtek, ahogy meglátták a mélybe vezető lépcsőket. A polip egyszerre négy társába kapaszkodott bele, és úgy próbálta visszahúzni őket. Az oroszlán nem mozdult, és rám nézett, mintha azt kérdezné: Ugye nem megyünk le oda? Ugye nem megyünk le? És nem mentünk. Helyette leültünk kint a barlang szájánál, a plüssök körülvettek a nedves fűben, és úgy hallgatták, ahogy felolvasom nekik a prospektust, és szépen sorban mindegyiküknek megmutatom a színes képeket, hogy jól lássák, miként keletkeztek a cseppkövek. Bólogattak. De közel sem olyan lelkesedéssel, mint amikor az előző nyáron a Dunaparton ülve a víz körforgását magyaráztam nekik. Pedig az sem sokkal érdekesebb téma. Egy másik alkalommal morzézni tanítottam őket. Szépen végigvettük az ábécét, mert az volt az ötletem, hogyha beszélni nem is tudnak, így talán akár velem, akár egymással egyszerűbben közölhetik a gondolataikat. Megértették a rövid és hosszú jeleket, összerakták a szavakat és a mondatokat, de a rendszert magát soha nem használták. Úgy látszik, nem volt mit mondaniuk. Aztán ott volt Szabolcs kérdése. Szabolcs őrként dolgozott az Ezredes illájában, ő volt az egyetlen, akivel valamilyen szinten sikerült összehaverkodnom. Ha egyszerre fejeztük be a műszakot, néha az is előfordult, hogy a motorjával bevitt a városba (én a szolgálati autómat kizárólag a plüssök szállítására használhattam, magáncélra soha), és megittunk együtt valamit, mielőtt mindenki ment volna a dolgára. Az ismeretségünk nem volt túl mély; mindig megkérdezte, milyen volt aznap a munka, én meg válaszoltam, hogy semmi különös. Beszélt a gyerekkoráról, jó kis történeteket mesélt a katonai főiskoláról, hogyan tette le az esküt a király előtt, és aztán, amikor rám került volna a sor, hogy az életemről beszéljek, én mindig elnézést kértem, és gyorsan leléptem. Mondom, nem volt túl mély ismeretség. A plüssök rettegtek tőle. Ha éppen a kapunál teljesített szolgálatot,
amikor a piros szolgálati autómmal reggel elhagytuk az Ezredes villáját agy délután megérkeztünk az aznapi kirándulásból, a plüssök a hátsó ülésen szabályosan vacogni kezdtek. Szinte hallottam a belsejükbe épített apró motorok szaggatott zakatolását. A plüssök behúzódtak a hátsó ülés valamelyik sarkába, és mind a hatan együtt dideregtek, amíg Szabolcs benézett a kocsiba, megvizsgálta, hogy minden rendben van-e, aztán továbbengedett minket. Fő a biztonság, mondta mindig. Az ember sosem tudhatja, honnan érkezik a támadás. Amikor itt van, már késő. Igaza volt. Neki ez volt a dolga. Nekem meg, hogy mutassam meg a ilágot a plüssöknek. Ő is komolyan vette az én feladatomat, a minimum, hogy én is komolyan vegyem az övét. Már éppen azon gondolkodtam, hogy egyszer felhozom a témát Fridának. Megkérdezem tőle, szerinte mi lehet a plüssök kedvetlenségének az oka. Miért rettegnek ennyire bizonyos dolgoktól? De Frida egy napon, miután épségben visszavittem a szobájába a plüssöket, ledobta magát az ágyra, a tarkója mögött összekulcsolta a kezét, álmodozón nézett valahova felfelé, és beszélni kezdett: – Tudod, Jancsi – mondta Frida olyan komoly arccal, ami csak kitelik egy tízéves kislánytól –, te megmutatod nekik, mennyi szép dolog van a ilágon. Mennyi érdekesség. Mennyi tanulnivaló. A művészetek. A természet. Minden. De van, amit nem mutathatsz meg nekik. Pedig szükségük van rá. A csúnya dolgokat is meg kell ismerniük, ha azt akarom, hogy mindent tudjanak. Ha azt akarom, hogy igazi, jó barátaim legyenek. Felém fordult, mintha választ várna egy olyan kérdésre, amit fel sem tett. Fekete gombszemei belekapaszkodtak a tekintetembe. Sötét haja szétterült a vállán, mintha a hajtincsek katonai váll-lapok lennének. – Nem biztos, hogy értelek, Frida – mondtam óvatosan. Frida felpattant, kiült a baldachinos ágy szélére, és megütögette maga mellett az ágytakarót, jelezve, hogy én is üljek oda. Odaültem. – Pedig világos. Szereted a Zafírt? Megvontam a vállam.
– Az énekest? Nem ismerem annyira. – Van egy nagyon klassz száma. Hogy a rossz mindig együtt jár a jóval. Csak akkor lehet teljes a világ. És én azt akarom, hogy a plüssök kiteljesedjenek. Hogy mindent lássanak, érted? Mindent. Olyanok legyenek, akikre számíthatok. Akik megértenek, mert olyanok, mint én. – Ez az a szám, ami arról szól, hogy a jó király attól jó, hogy tudja, melyik az a rossz, amit meg kell tennie? – Aha – bólogatott Frida. – Látod, hogy ismered? – Ennek tetszik a szövege – mondtam, de igazából egyáltalán nem tetszett. – Mert ez az igazság. Tényleg hálásnak kell lennünk, hogy ilyen királyunk van. Én csak tudom – mosolygott büszkén. – Minden születésnapomra kapok tőle ajándékot. A plüssöket is tőle kaptam. És néha felmegyünk a Várba apával, hogy meglátogassuk, és olyankor is borzasztó kedves velem. Kiállunk a hatalmas teraszra, és nézzük a árost meg a távolban a hegyeket, és látom a büszkeséget a szemében. Megsimogatja a fejem, és azt mondja: megtettem, amit meg kellett tennem. És ezután is meg fogom tenni. Mert az országnak szüksége van rám. Mert a népnek szüksége van rám. Várta, hogy mondok valamit. Úgy éreztem, innen nem állhatok fel anélkül, hogy ne osszam meg vele a véleményemet. Ezen ne múljon. Megosztottam vele. – Hát igen. Ilyen a jó király – mondtam sokat sejtetően. – Nem, Jancsi, ilyen a jó ember. – Közelebb hajolt ho
