Cassandra Clare The Mortal Instruments kimaradt jelenetek
Csontváros novella - Üvegházas jelenet: Jace szemszög Csontváros üvegházas jelenet Megcsókoltam az ajkaid és összetörtem a szíved
-
Jace
szemszög
Az Intézet harangjai megkondulnak, m egkondulnak, az éjszaka tetőpontjának hangos, mély szívverései. Jace leteszi kését. Egy csinos kis zsebkés, csontnyelű, amit Alec adott neki, amikor parabataivá váltak. Rendszeresen használja, így a markolata már simára kopott az ujjai nyomán. – Éjfél – mondja. Érzi Claryt maga mellett, ahogy kényelembe helyezi magát piknikjük maradv ányai ányai között, a lélegzete lágy az üvegház hűvös, levélillatú levegőjében. A fiú nem őt nézi, hanem egyenesen maga előtt a medianox növény ragyogó, zárt rügyeit. Nem biztos benne, miért nem akar a lányra nézni. Emlékszik az első alkalomra, amikor látta a virágot nyílni, a kertészet óra alatt, egy kőpadon ülve Aleckel és Izzyvel az oldalán, és Hodge ujjaival a virág szárán – felébresztette őket nem sokkal éjfél előtt, hogy megmutassa nekik a csodát, egy virágot, ami általában csak Idrisben él –, és eszébe jutott, ahogyan beszívta az éjfél téli levegőjét, valami meglepő és gyönyörű látványa miatt.
Alec és Isabelle érdekesnek találták vagy nem, de egyiküket sem ragadta magával úgy a gyönyörűsége, mint őt. Most ettől félt, ahogy a harangok zengtek, hogy Clary u gyanilyen lesz: érdeklődő vagy talán még elégedett is, de nem elbűvölt. Azt akarta, hogy ugyanazt érezze, amit ő a medianox-szal kapcsolatban, bár nem tudta volna megmondani, miért. Egy hang hagyta el Clary ajkait, egy lágy „Oh!”. A virág épp kinyílott: olyan volt, mint egy csillag születése, minden csillogó virágpor és fehér -arany szirmok. – Minden éjjel virágoznak? A megkönnyebbülés hulláma futott végig rajta. A lány zöld szeme csillog, a virág fogva tartja. Az ujjait önkéntelenül behajlította úgy, aho gy – Jace hirtelen megértette – akkor, amikor azt kívánja, bár lenne nála egy ceruza vagy egy toll, hogy foglyul ejtse a képet, amit maga előtt lát. Néha azt kívánta bár úgy láthatná a világot, ahogy ő: úgy látni, mint egy vásznat, amit rabul ejthet temperával, krétával és vízfestékkel. Néha, amikor így néz Clary rá, néha majdnem elpirul tőle, ami olyan furcsa érzés, hogy néha észre sem veszi. Jace
Wayland
nem
pirul
el.
– Boldog szülinapot, Clarissa Fray! – mondja, és a szája mosolyra görbül. – Van számodra valamim. – Ügyetlenkedik egy kicsit, amikor benyúl a zsebébe, bár nem gondolja, hogy a lánynak feltűnt. Amikor a kezébe adja a boszorkányfényes rúnakövet, észreveszi, milyen kicsik is az ujjai az övéi alatt – finomak, de erősek, bőrkeményedésesek a hosszú órákon keresztül tartott ceruzától és ecsettől. A keményedések csiklandozzák az ujjbegyeit. Kíváncsi, hogy az érintésétől a lány pulzusa éppúgy felgyorsul -e, mint az övé, amikor hozzáér. Nyilván nem, mert elhúzódik tőle, az arca csak kíváncsiságot mutat . – Tudod, mikor a legtöbb lány azt mondja, hogy egy nagy követ akarnak, tudod, általában nem egy nagy kőre gondolnak. – Jace önkéntelenül elmosolyodik. Ami szokatlan dolog tőle, általában csak Alec és Isabelle tudják nevetésre fakasztani. Már az első találkozásukkor tudta, hogy Clary bátor – besétálni a szobába Isabelle után, fegyvertelen és felkészületlen, olyan vakmerőséget igényelt, amit nem tudott a mondénekhez társítani –, de a tlny, hogy megnevettette, meglepte. – Roppant mulatságos, szarkasztikus barátom. Ha pontosak
Csontváros novella - Üvegházas jelenet: Jace szemszög Csontváros üvegházas jelenet Megcsókoltam az ajkaid és összetörtem a szíved
-
Jace
szemszög
Az Intézet harangjai megkondulnak, m egkondulnak, az éjszaka tetőpontjának hangos, mély szívverései. Jace leteszi kését. Egy csinos kis zsebkés, csontnyelű, amit Alec adott neki, amikor parabataivá váltak. Rendszeresen használja, így a markolata már simára kopott az ujjai nyomán. – Éjfél – mondja. Érzi Claryt maga mellett, ahogy kényelembe helyezi magát piknikjük maradv ányai ányai között, a lélegzete lágy az üvegház hűvös, levélillatú levegőjében. A fiú nem őt nézi, hanem egyenesen maga előtt a medianox növény ragyogó, zárt rügyeit. Nem biztos benne, miért nem akar a lányra nézni. Emlékszik az első alkalomra, amikor látta a virágot nyílni, a kertészet óra alatt, egy kőpadon ülve Aleckel és Izzyvel az oldalán, és Hodge ujjaival a virág szárán – felébresztette őket nem sokkal éjfél előtt, hogy megmutassa nekik a csodát, egy virágot, ami általában csak Idrisben él –, és eszébe jutott, ahogyan beszívta az éjfél téli levegőjét, valami meglepő és gyönyörű látványa miatt.
Alec és Isabelle érdekesnek találták vagy nem, de egyiküket sem ragadta magával úgy a gyönyörűsége, mint őt. Most ettől félt, ahogy a harangok zengtek, hogy Clary u gyanilyen lesz: érdeklődő vagy talán még elégedett is, de nem elbűvölt. Azt akarta, hogy ugyanazt érezze, amit ő a medianox-szal kapcsolatban, bár nem tudta volna megmondani, miért. Egy hang hagyta el Clary ajkait, egy lágy „Oh!”. A virág épp kinyílott: olyan volt, mint egy csillag születése, minden csillogó virágpor és fehér -arany szirmok. – Minden éjjel virágoznak? A megkönnyebbülés hulláma futott végig rajta. A lány zöld szeme csillog, a virág fogva tartja. Az ujjait önkéntelenül behajlította úgy, aho gy – Jace hirtelen megértette – akkor, amikor azt kívánja, bár lenne nála egy ceruza vagy egy toll, hogy foglyul ejtse a képet, amit maga előtt lát. Néha azt kívánta bár úgy láthatná a világot, ahogy ő: úgy látni, mint egy vásznat, amit rabul ejthet temperával, krétával és vízfestékkel. Néha, amikor így néz Clary rá, néha majdnem elpirul tőle, ami olyan furcsa érzés, hogy néha észre sem veszi. Jace
Wayland
nem
pirul
el.
– Boldog szülinapot, Clarissa Fray! – mondja, és a szája mosolyra görbül. – Van számodra valamim. – Ügyetlenkedik egy kicsit, amikor benyúl a zsebébe, bár nem gondolja, hogy a lánynak feltűnt. Amikor a kezébe adja a boszorkányfényes rúnakövet, észreveszi, milyen kicsik is az ujjai az övéi alatt – finomak, de erősek, bőrkeményedésesek a hosszú órákon keresztül tartott ceruzától és ecsettől. A keményedések csiklandozzák az ujjbegyeit. Kíváncsi, hogy az érintésétől a lány pulzusa éppúgy felgyorsul -e, mint az övé, amikor hozzáér. Nyilván nem, mert elhúzódik tőle, az arca csak kíváncsiságot mutat . – Tudod, mikor a legtöbb lány azt mondja, hogy egy nagy követ akarnak, tudod, általában nem egy nagy kőre gondolnak. – Jace önkéntelenül elmosolyodik. Ami szokatlan dolog tőle, általában csak Alec és Isabelle tudják nevetésre fakasztani. Már az első találkozásukkor tudta, hogy Clary bátor – besétálni a szobába Isabelle után, fegyvertelen és felkészületlen, olyan vakmerőséget igényelt, amit nem tudott a mondénekhez társítani –, de a tlny, hogy megnevettette, meglepte. – Roppant mulatságos, szarkasztikus barátom. Ha pontosak
akarunk lenni, ez nem csak egy kő. Minden Árnyvadásznak van saját boszorkányfényes rúnaköve. Fényt ad neked még a legsötétebb árnyak között is. – Ugyanazok a szavak voltak, amiket az apja mondott neki, amikor megkapta tőle az első rúnakövét. – Milyen más világok? – kérdezte akkor Jace, és az apja csak nevetett. – Több világ van csupán egy lélegzetre ettől, mint ahány homokszem a tengerparton. Clary rámosolygott, és elsütött egy viccet a szülinapi ajándékokról, de úgy érezte, a lány meghatódott. Óvatosan a zsebébe csúsztatta a követ. A medianox virág úgy hullatta a szirmait, mint egy csillaghullás, puha fénybe vonva Clary arcát. – Amikor tizenkettő voltam, akartam egy tetkót tet kót – mondta. Egy vörös hajtincs hullott a szemébe; Jace küzdött a késztetés ellen, hogy kinyúljon és eltűrje. – A legtöbb Árnyvadász tizenkét éves korában kapja meg az első Jeleket. Biztosan a véredben volt. – Talán. Bár kétlem, hogy a legtöbb Árnyvadásznak Donatellót tetoválják a bal vállára a Tini
Nindzsa Teknősökből. – Mosolyog éppúgy, ahogy akkor szokott, amikor számára teljesen érthetetlen dolgokról beszél, amikre ő szeretettel gondol. Ettől féltékeny szúrást érez végigáramolni az erein, bár fogalma sincs róla, hogy egyáltalán mire féltékeny. Simonra, aki megérti az utalásokat a mondén világra, amelynek ő soha nem lehet része? Vagy a mondén világra magára, amibe ő egyszer hálásan visszatérhet, magam mögött hagyva őt és a démonok és vadászok, a sebhelyek és csaták világát? Megköszörüli
a
torkát.
–
Egy
teknőst
akartál
a
válladra?
Bólogat, és a haja visszahull a helyére. – Kellett valami, ami elfedi a bárányhimlős hegemet. – Félrehúzza felsőjének pántját. – Látod? És ő látja: van valamiféle jel a vállán, egy sebhely, de ő többet lát ennél: látja kulcscsontjának hajlatát, a fényes szeplőket a bőrén, amik olyanok, mint az aranypor, vállának puha görbületét, és a pulzálást a nyakán. Látja szájának alakját, ajkai enyhén szétnyitotta. Rezes szempilláit, ahogy leengedi őket. És végigsöpör rajta a vágy hulláma, et azelőtt még soha nem tapasztalt. Kívánt már lányokat korábban, olyan, amily et kétségtelenül, és ki is elégítette azt a vágyat: mindig úgy gondolt rá, mint az éhségre, mint szükségletre valamiféle üzemanyagra, amit a test akart. Soha nem érzett ilyen vágyat, mint ez, tiszta tűz, ami elégeti a gondolatokat, ami a kezeit nem megremegteti, hanem inkább eltölti ideges energiával. Hirtelen elszakította a pillantását tőle. –
Későre
jár
–
mondta.
–
Le
kéne
mennünk.
Clary kíváncsian ránéz, és nem tud szabadulni az érzéstől, hogy azok a zöld szemek átlátnak rajta. – Te meg Isabelle jártatok egymással valaha? – kérdezi. A szíve még mindig hevesen dobog. Nem teljesen érti a kérdést. – Isabelle? – visszhangozza. Isabelle? Mi köze Isabelle-nek bármihez is? – Simon kíváncsi vol t – mondta, és Jace utálta a módot, ahogy kiejtette Simon nevét. Még soha nem érzett ilyesmit korábban: bármit, ami úgy ki tudta akasztani, mint ez a lány. Emlékezett, amikor elment hozzá a sikátorba a kávézó mögött, emlékezett, hogy ki
akarta rángatni őt onnan, el a sötét hajú fiútól, akivel mindig volt, el az ő árnyékos világába. Még ott is azt érezte, hogy Clary oda tartozik, ahová ő, nem a mondén világba, ahol az emberek nem valódiak, ahol éldegélnek a vízióikal, mint bábok a színpadon. De ez a lány, a zöld szemeivel, amik átszúrták, mint egy pillangót, ő valódi volt. Mint egy hang, amit az álmaidban hallottál, amiről tudod, hogy az ébredő világból jön, valódi volt, áthatolt a távolságon, amit oly gondosan maga köré vont, mint egy páncélt. – A válasz: nem. Vagyis lehetett olyan időszak, amikor egyikünk vagy másikunk fontolóra vette a dolgot, de végül is szinte a húgom. Fura lenne. –
Úgy
érted,
Isabelle
meg
te
– –
soha... Soha.
Utál
engem
–
állapítja
meg
Clary.
Mindennek ellenére Jace majdnem felnevet; mint egy báty tenné, aki örömét leli benne, hogy megfigyelheti Izzyt, amikor frusztrált. – Csak ideges lett miattad, mert mindig is ő volt itt az egyetlen lány a rajongó fiúk gyűrűjében, most meg már ketten vagytok. –
De
hát
ő
olyan
gyönyörű.
– Te is az vagy – mondja Jace automatikusan, és látja, ahogy Clary arckifejezése megváltozik. Nem tudja olvasni az arcát. Nem mintha még soha nem mondta volna ezelőtt egy lánynak, hogy gyönyörű, de egy alkalomra sem emlékszik, amikor nem tervezte el előre. Ami akaratlan volt. Amitől olyan érzése volt, mintha egy edzőteremben lenne, késeket dobálna, rúgna, ütne, harcolna az árnyakkal, amíg már véres és kimerült, és ha a bőre valahol sérült, akkor csak úgy, ahogy már megszokta. Clary –
csak Le
kéne
nyugodtan mennünk
meredt –
ismételte
rá. meg.
– Jól van. – A lány hangjából sem tudta megmondani, hogy mit gondol. A képessége, hogy olvas az emberekben kezdte elhagyni, és nem értette, miért. A Hold bevilágított rájuk az üvegház tábláin keresztül ahogy kifelé indultak, Clary közvetlenül előtte. Valami mozgott előttük – egy fehér fénysugár –, és Clary hirtelen megállt, felé fordult, már a karjai körében, és meleg volt és lágy és gyengéd, és Jace megcsókolta. És a fiú megdöbbent. Ő nem így működik; az ő teste nem csinál dolgokat az engedélye nélkül. Ez az ő hangszere, mint a zongora, és ő mindig tökéletes összhangban volt vele. De ő édes, mint az alma és a réz, és a teste a karjaiban megremeg. Olyan kicsi; a fiú karjai köré fonódnak, hogy megerősítse, és Jace elveszett. Már érti, miért vannak a csókok úgy a filmekben, ahogy, a kamerával körbe-körbe forogva: a talaj a lába alatt bizonytalan, és ő belé kapaszkodik, akármilyen kicsi is, mintha csak meg tudná tartani őt. A tenyere végigsimít Clary hátán. Érzi a lélegzetét az övé ellen; a zihálást a csókok között. A vékony ujjai a hajában vannak, a tarkóján, óvatosan tekergőzve, és emlékszik a medianox virágra, és az első alkalomra, amikor látta, és azt gondolta: itt van valami, ami túl gyönyörű, hogy ebbe a világba tarto zzon. Először a szél fúvásának hangját hallotta, ki volt képezve, hogy meghallja. Hátrahúzódott Clarytől, és Hugót látta, aki az egyik közeli törpe ciprus hajlatában üldögélt. A karjai még
mindig Clary köré fonódtak, a súlya könnyű az övéhez képest. A szemei félig lehunyva. – Ne ess pánikba, de közönségünk van – súgta neki. – Ha Hugo itt van, Hodge sem lehet messze. Mennünk kéne. Zöld szemei megrebbentek, ahogy kinyitotta őket, és szórakozottnak tűnt. Ez egy kicsit sértette az egóját. Ez után a csók után, nem kéne a lábai elé alélnia? De csak vigyorog. Tudni akarja, Hodge kémkedik -e utánuk. Megnyugtatja, de érzi a lágy nevetést, ami keresztülszáll összekulcsolt kezükön – ez meg hogy történt? – ahogy lemennek az emeletről. És megérti. Megérti, az emberek miért járnak kézen fogva: mindig azt gondolta, a birtoklásról szól, mintha azt mondanád: Az enyém. De a kapcsolatról szól. De a szavak akarok lenni és ne menj . nélküli beszédről szól. Arról, hogy veled Azt akarja, hogy az ő szobájában legyen. És nem olyan értelemben – egy lány sem volt a szobájában abban az értelemben. Az az ő privát szférája, a szentélye. De azt akarja, hogy Clary ott legyen. Azt akarja, hogy lássa őt, azt, amilyen ő igazából, nem azt a képet, amit a világnak mutat. Az ágyra akar feküdni vele, és azt akarja, hogy hozzá bújjon. Át akarja ölelni, miközben lágyan lélegzik egész éjszaka; látni akarja a lányt, ahogy még senki sem látta: sebezhetőnek és látni, miközben alszik. Látni őt, és látva lenni. Így amikor elérik a szobája ajtaját, és ő megköszöni neki a szülinapi pikniket, még mindig nem engedi el a kezét. – Most aludni fogsz? Felfelé billenti a fejét, és így a fiú láthatja a száját, ami magán viseli csókjai lenyomatát: rózsaszín pírt, mint amilyenek a szegfűk az üvegházban, és ettől csomót érez a gyomrában. – Az – olyan... Angyalra – gondolja –
Te
nem
vagy
fáradt?
–
kérdezi,
megtörve
a
gondolataim.
Lyukat érez a gyomrában, ami megtelik éles idegességgel. Vissza akarja húzni magához, hogy rázúdítson mindent, amit érez: a csodálatát, az újszülött tudását, az odaadását, a szükségét. – Soha nem voltam éberebb. Clary felemeli az állát, egy gyors, öntudatlan mozdulattal, és ő lehajol és kezébe veszi az arcát. Nem akarta itt megcsókolni – túl nyilvános, túl könnyen félbeszakíthatják őket –, de nem bírta megállni, hogy könnyedén hozzáérintse a száját az övéhez. Az ajkai az övéin, és ő felé hajol, és nem tud megállni. Olyan – Ez volt az a pillanat, amikor Simon kinyitotta a szoba ajtaját, és kilépett a folyosóra. És Clary gyorsan odébb lökte, elfordítva a fejét, és olyan éles fájdalmat érez, mint amikor a kötést letépik a bőréről. Olyan elcseszett vagyok.
Megcsókolva - Malec novella a Csontvárosból Sziasztok!
Nos, az a helyzet, hogy nem bírtam ki a hét végéig. Elég gyorsan ment most a fordítás, annak ellenére, hogy viszonylag hosszú novelláról beszélünk. Legalábbis az előző fordításokhoz képest. Kb. 5 A/4-es oldal Word-ben. Szóval tessék értékelni a gyorsaságom! xD
Egyébként nagyon élveztem a fordítását, egyre jobban szeretem Alec -et é s Magnust pedig egyenesen imádom. Még Magnust!!! (Rögtön rá is kattanok a Clockwork Angel -re, mert minét többet szeretnék megtudni róla. :D) Volt benne egy-két rész, amivel kicsit lassabban haladtam, főleg a vége felé. Ha olvassátok, tudni
fogjátok, melyik részre gondolok. ;) Nem mondom, hogy életem legjobb fordítása, de most úgy érzem, ennél többet nem tudok tenni. :) Remélem, úgy sikerült visszaadni a Magnus és Alec első csókjáról szóló novellát, hogy azt élvezni és szeretni fogjátok. :) (A véleményeknek örülök. Jó, ha leírjátok, ha volt olyan rész, ami nem volt teljesen tiszta, vagy hülyeséget írtam, olyan kifejezést, ami nem létezik, esetleg helyesírási hibákat találtatok, vagy bármilyen olyan gondot, ami rontotta az olvasás élményét. Mert akkor megpróbálom javítani, és a jövőben figyelni fogok rá, hogy ne forduljon elő még 1x. :D) Ja, igen. A novellában többször szerepel Magnus macskájának a neve, és emlékszem rá, hogy olvastam már korábban, de egészen őszintén, nem emlékszem, hogy lefordították -e, é s ha igen, akkor pontosan mire. Így hagytam az angol verziót. A könyv nincs nálam, így nem tudtam megnézni sem. Ha esetleg valaki tudja, hogy nem ez volt a magyar verzióban, hálás lennék, ha megírná mi Magnus Bane macskájának a neve a magyar verzióban. :) Előre is köszi. :D Viszont azért külön is leírom, hogy senkit ne érjen meglepetésként. Fanfiction megnevezésben ez a novella SL ASH . Azaz pasi-pasi szerelem van benne. Ha esetleg valaki nem szeretne ilyet olvasni,
akkor ne tegye. Emiatt nem szeretnék megjegyzéseket. A novellát nem én írtam, én csak fordítottam. Szerintem ízléses, és nincs benne semmi undorító, sőt... Ennek megfelelően próbáltam fordítani is. Én imádtam, és szerintem ezzel sokan lesznek még így. Ha elolvasod, vállald a következményeket! Sza badon megteheted, hogy nem olvasod el. Viszont ha figyelmen kívül hagyod a figyelmeztetést, és mégis elolvasod, akkor állj hozzá pozitívan, és tetszeni f og. Nem szeretnék csak azért Nem tetszik gombokat, mert pasi csókolózik pasival. Mert ez a jelenet errő l szól, és pont. Most,
hogy
mindent
tisztáztunk,
következzen
a
várva -várt
novella.
:)
Megcsókolva
Magnus lakásának lépcsőházában álldogálva, Alec a névre meredt, ami a csengő alatt állt. BANE. (A Bane szó angolul csapást, veszedelmet jelent. – a ford.) A név nem igazán illett Magnus -hoz – gondolta -, most már, hogy ismerte, semmiképp. Már amennyire elmondhatod, hogy ismersz valakit, ha egyszer elmentél az egyik bulijára, és aztán később megmentette az életedet, de nem igazán foglalkoztál vele, hogy megköszönd. De a Magnus Bane név alapján ő egy toronymagas alakra gondolt, óriási vállakkal és hivatalos, bíborszín boszorkánymester egyenruhára, valakire, aki tűzzel és fényekkel dobálózik. Nem Magnus -ra magára, aki sokkal inkább egy párduc és egy őrült tündér keverékének tűnt. Alec vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Nos, idáig már eljött; akkor tovább is folytathatja. Az egyetlen izzó, ami a feje fölött lógott, sebes fényeket vetett rá, ahogy kinyúlt, és megnyomta a csengőt. Egy pillanattal később egy hang visszhangzott keresztül a lépcsőházon. – KI SZÓLÍTJA A NAGY BOSZORKÁNYMESTERT? -
Öö
– nyögte
Alec.
–
Én
vagyok.
Mármint,
Alec.
Alec
Lightwood.
Rövid csend következett, mintha maga a folyosó is meglepődött volna. Aztán egy koppanás hallatszott, és az ajtó kitárult, bejutást engedve neki a lépcsőkre. Felmászott a roskatag fokokon a sötétbe, aminek pizza és por szaga volt. A második emelet világos volt, az ajtó a végében nyitva. Magnus Bane a bejárati ajtóban támaszkodott. Az első alkalomhoz hasonlítva, amikor Alec látta őt, elég normálisnak nézett ki. Fekete haja még mindig tüskékben meredezett, és álmosnak tűnt; az arca, még a macska szemekkel is, nagyon fiatal. Fekete póló volt rajta flitterekből kirakott EGY MILLIÓ DOLLÁR felirattal a mellkasá n, és farmer, ami mélyen a csípőjén lógott, elég mélyen ahhoz, hogy Alec elkapja a tekintetét, le a saját cipőjére. Ami unalmas volt. - Alexander Lightwood – mondta Magnus. Neki volt a leglélegzetelállítóbb akcentusa, valami dallamos a magánhangzóknál, de Alec nem ismerte fel. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Alec
belesett
Magnus
mellett.
–
Van…
társaságod?
Magnus keresztbe tette a karjait, ami jót tett a bicepszeinek, és az ajtónak támaszkodott. – Miért akarod -
tudni?
Abban
reménykedtem,
hogy
bejöhetek,
és
beszélhetek
veled.
- Hmmm. – Magnus szemei végigpásztázták, fel és le. Tényleg úgy ragyogtak a sötétben, mint a macskákéi. – Nos, akkor rendben. – Hirtelen elfordult, és eltűnt a lakásban; egy riadt pillanat után
Alec
követte.
A padlásszoba máshogy nézett ki száz kavargó test nélkül. Nos, nem volt hétköznapi, de olyan helynek tűnt, ahol valaki élhet. Mint a legtöbb padlás, egy nagy központi helység volt, kisebb „szobákká” osztva a bútorok segítségével. Jobbra egy szögletes ülőgarnitúra volt a sztalokkal, Magnus ezek felé intett Alec-nak. Alec leült egy aranyszínű bársony kanapára, aminek a karfáján elegáns fa kacskaringók futottak. - Szeretnél egy kis teát? – kérdezte Magnus. Nem egy székben ült, hanem elterpeszkedett egy bojtos kereveten, hosszú lábait Alec elé nyújtva.
Alec bólintott. Képtelennek érezte magát, hogy bármit kinyögjön. Bármi érdekeset vagy intelligenst. Mindig Jace volt az, aki érdekes dolgokat mondott, intelligens dolgokat. Jace parabataija volt, és ez volt az összes dicsőség, amire szüksége volt, vagy amit akart: mint sötét csillagnak lenni valaki más szupernóvája mellett. De ez olyan hely volt, ahova Jace nem jöhetett vele, valami, amiben Jace nem segíthetett neki. – Persze. A jobb keze hirtelen forróvá vált. Lenézett, és rájött, hogy egy papírpoharat tart a Joe, a kávé művészete nevű helyről. Olyan illata volt, mint a chai -nak. Felugrott, és csak kis híja volt, hogy leöntse magát. – Az Angyal nevére – -
Alec
IMÁDOM csak
ezt
a bámult
reakciót rá.
–
mondta
–
Magnus.
Loptad
– ezt
Olyan
a
eredeti.
teát?
Magnus figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Szóval – kezdte. – Miért vagy itt? Alec ivott egy kortyot a lopott teából. – Meg akartam köszönni – mondta, amikor levegőhöz
–
jutott.
Azt,
hogy
megmentetted
az
életemet.
Magnus a kezeire támaszkodott. A pólója felcsúszott a lapos hasáról, és ezúttal Alec nem tudott
máshova
nézni.
–
Meg
akartad
köszönni
nekem.
- Megmentetted az életemet – mondta Alec újra. – De kába voltam, és nem hiszem, hogy
megköszöntem neked. Tudom, hogy nem volt muszáj megtenned. Szóval köszönöm. Magnus
szemöldöke
Alec
letette
egész
a
haja
a
teáját.
vonaláig
emelkedett.
–
Talán
–
…
Szívesen?
mennem
kéne.
Magnus felült. – Miután ilyen messzire jöttél. Egészen Brooklynig? Csak hogy megköszönd? – Vigyorgott. – Az felesleges erőfeszítés lenne. – Kinyúlt, és a kezét Alec arcára tette, a hüvelykujjával végigsimított az arccsontján. Az érintése olyan volt, mint a tűz, szikrákat hagyott maga után. Alec lefagyott a meglepetéstől – meglepődött a gesztuson, és meglepődött a hatásán, amit magán érzett. Magnus szemei összeszűkültek, és elkapta a kezét. – Huh – mondta magának. - Mi az? – kérdezte rögtön Alec, aggódva, hogy valamit rosszul csinált. – Mi történt? - Te csak… - Egy árnyék mozdult meg Magnus mögött; elképesztő gyorsasággal a boszorkánymester megpördült, és felkapott egy kis, szürke-fehér cirmos cicát a padlóról. A macska a karjaiba vackolta magát, és gyanakodva nézett Alec -ra. Már két arany-zöld szem meredt
rá
sötéten.
–
Nem
olyan
vagy,
amire
számítottam.
-
Egy
Árnyvadásztól?
-
Egy
Lightwoodtól.
-
Nem
tudtam,
hogy
ilyen
jól
ismered
a
családom.
- Évszázadok óta ismerem a családod. – Magnus szemei Alec arcát fürkészték. – Na, már most, a
húgod, -
ő
egy
Azt
Lightwood.
mondta,
Te
–
kedvelsz
engem.
-
Mi?
- Izzy. A testvérem. Azt mondta, tetszettem neked. Tetszettem neked, tetszettem neked. - Tetszettem neked, tetszettem neked? – Magnus a macska bundájába rejtette vigyorgását. – Sajnálom. Már tizenkét évesek vagyunk? Nem emlékszem, hogy bármit mondtam volna Isabelle-
nek… - Jace is azt mondta. – Alec bedilizett; ez volt az egyetlen magyarázat, hogy hogy juthatott idáig. –
Azt, hogy tetszettem neked. Hogy amikor felcsöngetett ide, azt gondoltad, hogy én leszek, és csalódtál, hogy ő volt. Ez soha nem történik. Alec
Soha? megriadt.
–
Nos, Nem
–
pedig úgy
értem,
Jace,
kéne. ő…
Jace.
- Ő maga a zűr – mondta Magnus. – De neked nincs semmilyen fortélyod. Ami egy
Lightwoodban talány. Mindig cselszövő család voltatok, mint a Borgiák. De a te arcodon nincs hazugság. Olyan érzésem van, mintha minden, amit mondanál, őszinte lenne, mintha szókimondó lennél. Alec
előrehajolt.
Magnus
pislogott.
Alec
beharapta
– –
Akarsz
Látod,
az
ajkát,
randizni
ezt és
velem?
mondom. nem
Szókimondó.
mondott
semmit.
- Miért akarsz randizni velem? – kérdezősködött Magnus. Charmain Meow fejét vakargatta,
hosszú ujjai lesimították a macska fülét. – Nem mintha nem lennék totál kívánatos, de a mód, ahogy kérdezted, úgy tűnt, mintha valamilyen fura rohamod lenne – - Csak akarok – mondta Alec. – És azt hittem, tetszettem neked, és igent fogsz mondani, és megpróbálhatnám – úgy értem, megpróbálhatnánk… - Arcát a kezeibe temette. – Talán hiba volt.
Magnus
hangja
gyengéd
volt.
–
Tudja
valaki,
hogy
meleg
vagy?
Alec feje felemelkedett. Úgy tűnt, mintha kicsit nehezen lélegezne, mintha épp futott volna. De mit tehetne? Tagadja? Amikor pont azért jött ide, hogy ennek az ellenkezőjét tegye? – Clary – mondta rekedten. – Ami… ami véletlen volt. És Izzy, de ő soha nem mondana semmit. -
A
szüleid
nem?
Sem
Jace?
Alec arra gondolt, mi lenne ha Jace tudná, de rögtön ellökte a gondolatot, keményen és gyorsan. – Nem. Nem, és nem akarom, hogy tudják, különösen Jace. - Úgy gondolom, Jace-nek elmondhatnád. – Magnus megvakarta Chairman Meow-t az álla alatt. –
Darabokra hullott, mint egy puzzle, amikor azt gondolta, meg fogsz halni. Érdekelné – - Inkább nem. – Alec még mindig hevesen lélegzett. A farmerja térdét dörzsölgette az ökleivel. – Még soha nem randiztam – mondta halkan. – Senkit sem csókoltam meg. Egyszer sem. Izzy azt mondta, tetszem neked, és azt hittem – - Hogy nem vagyok antipatikus. De én tet szem neked? Mert ez a melegnek lenni dolog nem azt
jelenti, hogy csak úgy ráveted magad bármelyik pasira, és jó lesz, mert nem lány. Még mindig vannak emberek, akik tetszenek, és emberek, akik nem. Alec visszagondolt a szobájára az Intézetben, amikor kábult volt a fájdalomtól és a méregtől, amikor Magnus megjött. Alig ismerte meg. Elég biztos volt benne, hogy a szüleiért ordított, Jace ért, Izzy-ért, de a hangja csak suttogás volt. Emlékezett Magnus kezeire magán, az ujjai hidegek voltak és gyengédek. Emlékezett hogyan szorította Magnus csuklóját, órákig, még akkor is, amikor a fájdalom elmúlt, és tudta, hogy rendben lesz. Emlékezett, ahogy Magnus arcát nézte a felkelő nap fényében, a napfény aranyára, ami kihozta az arany szikrázást a szemeiből, és a gondolatra, hogy milyen furcsán gyönyörű volt, a macska pillantásával és a bájával. -
Igen
–
mondta
Alec.
–
Tetszel.
Nyíltan Magnus szemébe nézett. A boszorkánymester a kíváncsiság, a vonzalom és a zavar furcsa keverékével nézett rá. – Olyan különös – mondta Magnus. – Genetika. A szemed, az a szín… Megállt, és megrázta a fejét.
-
A
Lightwoodoknak,
akiket
ismertél,
nem
kék
szemük
volt?
- Zöldszemű szörnyetegek – felelte Magnus, és vigyorgott. Letette Chairman Meow -t a földre, és
a macska Alec felé indult, és a lábának dörgölőzött. – Chairman kedvel téged. Az
-
jó?
- Soha nem randizok olyannal, akit a macskám nem szeret – felelte Magnus könnyedén, és felállt.
–
Mondjuk
péntek
este?
A megkönnyebbülés óriás hulláma csapott át Alec -en. – Tényleg? Randizni aka rsz velem? Magnus megrázta a fejét. – Abba kell hagynod, hogy a nehezen megszerezhetőt játszod, Alexander. Ez nehezíti a dolgokat. – Vigyorgott. Olyan vigyora volt, mint Jace-nek – nem mintha hasonlítottak volna egymásra, de ugyanolyan vigyor volt, amitől az egész arcuk ragyogott. – Gyere, kikísérlek. Alec követte Magnust a bejárati ajtóig, úgy érezve magát, mintha valami nagy súlyt vettek volna le a vállairól, egy súlyt, amit nem is tudta, hogy cipel. Természetesen elő kell állnia valami magyarázattal, hogy hova megy péntek este, valamit, amiben Jace nem akar részt venni, valamit, amit egyedül kell csinálnia. Vagy úgy tehetne, mintha beteg lenne, és kisurranhatna. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy majdnem nekiment az ajtónak, aminek Magnus támaszkodott, és szemeit összevonva bámult rá. -
Mi
Soha
nem
–
az?
csókoltál
meg
senkit?
– kérdezte
kérdezte Magnus.
Alec. – Senkit
sem?
- Nem – felelte Alec, remélve, hogy ez nem zárja ki őt a randizandók köréből. – Nem igazi
csókkal
–
- Gyere ide. – Magnus megragadta őt a könyökénél, és közel húzta. Egy pillanatra Alec teljesen
összezavarodott az érzéstől, hogy ilyen közel van valaki máshoz, valaki olyanhoz, akihez olyan régóta közel akart lenni. Magnus magas volt és vékony, de nem csontos; a teste kemény volt, a karjai enyhén izmosak, de erősek; pár centivel magasabb volt Alec -nél, ami szinte soha nem fordult elő, és tökéletesen összepasszoltak. Magnus ujjai már az álla alatt voltak, felbillentve az arcát, és aztán csókolóztak. Alec akadozó zihálást hallott, ami a saját torkából tört elő, és aztán a szájuk irányított sürgetéssel préselődött össze. Magnus, gondolta Alec kábultan, tényleg tudta, mit csinál. Az ajkai puhák voltak, és szakszerűen irányította Alecet, felrobbantva a száját: az ajkak, fogak, nyelvek szimfóniája, minden mozdulat felkeltve egy idegvégződést, amiről Alec nem is tudta, hogy létezik. Megtalálta Magnus derekát az ujjaival, megérintette meztelen bőrét, aminek a bámulását előbb próbálta elkerülni, és felcsúsztatta a kezeit Magnus pólója alá. Magnus összerándult a meglepetéstől, aztán ellazult, a kezeit végigfuttatta Alec karjain, mellkasán, a derekán, míg rá nem lelt Alec farmerjának övtartójára, amit arra használt, hogy még közelebb húzza magához. A szája elhagyta Alec-ét, és Alec Magnus ajkainak forró nyomását érezte a torkán, ahol a bőr olyan érzékeny volt, hogy úgy tűnt, közvetlen összeköttetésben vannak a lába csontjaival, amik épp készültek feladni. Épp mielőtt a padlóra csúszott volna, Magnus elengedte. A szemei csillogtak, és a szája is.
- Most mát csókolóztál – mondta, és kinyúlt mögé, hogy kinyissa az ajtót. – Akkor pénteken?
Alec megköszörülte a torkát. Szédült, de közben nagyon is elevennek érezte magát – a vér úgy áramlott az ereiben, mint a forgalom a legnagyobb sebességnél, minden majdnem túl fényesnek tűnt. Ahogy kilépett az ajtón, megfordult és Magnusra nézett, aki bódultan nézte őt. Alec kinyúlt, megragadta Magnus pólójának elejét, és magához rántotta a boszorkánymestert. Magnus odabotladozott, Alec megcsókolta, keményen, gyorsan, mocskosan és gyakorlatlanul, de mindenével, amije volt. Magához húzta Magnust, a keze kettejük között volt, és érezte Magnus szívét dobogni a mellkasán. Megtörte
a
csókot,
és
visszahúzódott.
- Péntek – mondta, és hagyta Magnust ellépni. Hátrafordult, elindult lefelé, Magnus pedig c sak
bámult utána. A boszorkánymester keresztbe tette a karjait a pólóján, ami gyűrött volt, ahol Alec megragadta, és megrázta a fejét, vigyorogva. - Lightwoodok – mondta Magnus. – Mindig az övéké kell hogy legyen az utolsó szó.
Becsukta maga mögött az ajtót, Alec pedig átszelte a lépcsőfokokat, kettőt lépve egyszerre, a vére még mindig úgy énekelt a füleiben, mint valamilyen csodálatos muzsika.
Hamuváros - Kimaradt jelenet Cassandra Clare fűzte hozzá: Ez a jelenet benne volt a Hamuváros eredetijében, de aztán végül töröltük. Ez Isabelle-nek egy jó jelenet, de nem volt szükséges a történethez.
Az amerikai kemény kötéses verzióban a 288. oldal tetején kezdődik. (A magyar verzióban a 266. oldal utolsó bekezdésénél kezdődik.)
– Milyen kényelmes. Egyesek nincsenek maguknál, mások meg elvesztették az eszméletüket – jegyezte meg az Inkvizítor. Pengeéles hangja mindenki másba belefojtotta a szót a szobában. – Alvilági, maga is tisztában van vele, hogy Jonathan Morgensternnek nem lenne szabad a házában tartózkodnia. A boszorkánymester lakásában kéne lennie, bezárva. – Nevem is van, tudja – fintorodott el Magnus. – Nem mintha számítana – tette hozzá gyorsan, miután láthatólag megbánta, hogy az Inkvizítor szavába vágott. – Igazából felejtse csak el nyugodtan.
– Tudom a nevét, Magnus Bane – közölte az Inkvizítor. – És még többet is. A tizenhetedik században nevelték fel a madridi Néma Testvérek. Nevet adtak magának, aztán tizenhat éves korában elkergették. Tudom, miket tett, dolgokat, amiket inkább eltitkolna. Ilyen sokáig tartott, amíg felépítette a hírnevét. Egyetlen szavam lerombolhatja. Ezt gondolja át nagyon alaposan, ha továbbra is fenn akarja tartani! Egyszer nem teljesítette, amit vállalt, nem kap meg egy lehetőséget. – Hogy nem teljesítettem, amit vállaltam? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Mert idehoztam a fiút? Semmi nem volt a szerződésben arról, hogy nem vihetem magammal akárhova, belátásom szerint.
– Nem ezzel szegte meg a szabályt – felelte az Inkvizítor. – A szabályt azzal szegte meg, hogy engedte találkozni az apjával az éjszaka. Döbbent csend támadt a szobában. Alec feltápászkodott a padlóról, tekintete Jace -ét kereste; barátja azonban nem nézett rá. Rezzenéstelen maradt az arca. – Ez nevetséges – szólalt meg Luke. Clary ritkán látta ennyire dühösnek. – Jace azt sem tudja, hol van Valentine. Ne vizslasson már folyton utána! – Én már csak ilyen vagyok, Alvilági – közölte az Inkvizítor. – Az a dolgom, hogy vizslassak.
– A nő Jace-hez fordult. – Most már az igazat mondd, fiú – förmedt rá –, és sokkal könnyebb lesz. Jace felszegte az állát. – Nem kell mondanom semmit. – Igazán? – Az Inkvizítor szavai ostorként csattantak. – Ha ártatlan vagy, miért nem mented ki magad? Áruld el, hol jártál tegnap éjjel! Mesélj nekünk Valentine kis álomhajójáról. Clary a fiúra meredt. Elmentem sétálni egyet, mondta az előbb Jace. Csakhogy ez nem jelentett semmit. Talán tényleg sétálni ment. De a lány szíve majd kiugrott a helyéből, és felfordult a gyomra. Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés? - kérdezte nemrég Simon. Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Miután Jace csak nem akart megszólalni, Robert Lightwood mély basszusa törte meg a csendet. – Imogen? Azt akarod mondani, hogy Valentine egy hajón van… volt? – Egy hajón van az East River közepén – közölte az Inkvizítor. – Pontosan. – Akkor azért nem találtam – mondta Magnus, félig-meddig saját magának. – Az a rengeteg víz felszívta a varázserőmet. - De hogyan tudott volna Jace odajutni? – kérdezte Luke felháborodottan. – Az
Árnyvadászok jó úszók, de a folyó vize jéghideg és mocskos.
- Repült – mondta az Inkvizítor. - Kölcsönkért egy motorbiciklit a helyi vámpír klán
vezérétől, és a hajóra repült vele. Vagy nem így történt, Jonathan?
Jace a kezeit az oldalára ejtette, és ökölbe szorította őket. – A nevem Jace. - Jace nem létezik. Jace egy szellem, egy kreálmány, ami te meg az apád hoztatok létre, hogy megtévesszétek a Lightwood-okat, és megszeressenek. Az apád fia vagy, és mindig is az leszel.
Az Inkvizítor Isabelle-hez fordult. – Menj körbe a ház oldalán – mondta. – Találni fogsz egy szűk szeméttároló sikátort. Valami eltorlaszolja a túlsó végét, valami, amit egy ponyvával takartak le. Gyere vissza, és mondd el mi az. - Izzy – szólt Jace feszülten. – Nem kell megtenned, amit mond.
Isabelle hevesen kapta oda sötét szemeit . – Akarom. Be akarom neki bizonyítani, hogy nincs igaza veled kapcsolatban. Úgy mondta ezt, mintha az Inkvizítor ott s em lenne, miközben felállt. – Mindjárt visszajövök. - Isabelle…
De már elment, az ajtó lágyan becsukódott mögötte. Luke odament Jace -hez, és megpróbálta a kezét Jace vállára tenni, de Jace lerázta, és a falhoz állt. Az Inkvizítor mohón nézett rá, mintha ki akarná inni minden csepp szenvedését, mint a bort. – Gonosz szuka – gondolta Clary. – Miért kínozza így? Mert igaza van. A válasz egy másik hangtól, egy áruló hangtól jött, ami a fejében szólalt meg, a vágya és az engedélye nélkül. Pontosan azt tette, amit a nő mondott, nézz csak rá.
De Jace arca üres volt, a szemei éltek a zavartalanság mögött, homloka nyugodtságról árulkodott. Talán ez is a terve része volt ahhoz, hogy lejárassa az Inkvizítort. Bár nem úgy nézett ki, mintha félne a lejáratástól. Úgy nézett ki… A bejárati ajtó nagy robajjal kivágódott, és Isabelle bevonult a szobába, fekete haja az arca körül lengedezett. Az Inkvizítor várakozó arcáról a szülei aggódó vonásaira pillantott, Jace nyugodt állkapcsáról Alec haragos, összeráncolt homlokára, és végül megszólalt: Nem tudom, miről beszél. Nem találtam semmit. Az Inkvizítor odakapta a fejét, mint egy kobra. – Hazug! - Légy óvatos, minek nevezed a lányomat, Imogen! – mondta Maryse. A hangja nyugodt
volt, de kék szemében tűz égett.
Az Inkvizítor rá se hederített. – Isabelle – szólt, hangja nyilvánvaló erőfeszítéssel telt meg – a barátod felé mutatott hűséged érthető… - Ő nem a barátom. – Isabelle Jace-re nézett, aki egyfajta kábulatban meredt rá. – Ő a
testvérem.
- Nem – felelte az Inkvizítor olyan hangon, ami már majdnem szánakozó volt. – Nem az
– sóhajtott. – Tudod, a Törvény milyen súlyos megszegése az, ha információkat tagadsz meg a Klávé tisztviselőjétől?
Isabelle felemelte az állát, a szemei lángoltak. Ebben a pillanatban nem tűnt több nek, mint az anyja kisebb kiadásának. – Természetesen tudom. Nem vagyok hülye. - Jézus, Imogen – csattant fel Luke – tényleg nincs jobb dolgod, mint hogy terrorizálj egy
csoport gyereket? Isabelle megmondta, hogy nem látott semmit. Most már hagyd abba.
– Gyerekek? – Az Inkvizítor Robertre szögezte fagyos pillantását. – Mint ahogy ti is gyerekek voltatok, amikor a Kör összeesküvést szőtt a Klávé megsemmisítésére? Mint ahogy az én fiam is gyerek volt, amikor… – Hangos szisszenéssel akadt el a hangja, mintha csak erőszakkal kellett volna kordában tartania. – Szóval mégiscsak Stephenről van szó – állapította meg Luke némi szánakozással a hangjában. – Imogen. Az Inkvizítor arca eltorzult. – Egyáltalán nem Stephenről van szó! A Törvényről van szó!
Isabelle-hez fordult, aki visszahúzódott, megriadva a nő arcán tükröződő dühtől. A
megtévesztésemmel megszegted a Törvényt, Isabelle Lightwood! Ezért megfoszthatnálak a jeleidtől! Isabelle visszanyerte nyugalmát. – Vegye a Törvényét – mondta kimért hangon -, és dugja fel a… - Hazudik. – A szavakat határozottan mondták, majdnem izgalom nélkül. Clary -nek pár
pillanatba tartott, míg rájött, hogy Jace szólalt meg. Az Inkvizítor elé lépett, részben kitakarva Isabelle-t előle. – Igaza van. Mindent megtettem, amit mondott. Elvittem a motort, elmentem a folyóhoz, láttam az apám, aztán visszajöttem, és elrejtettem a motort a sikátorban. Bevallom az egészet. Most már hagyja békén Isabelle-t.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon tetszik ez a verzió is. Igazából sa jnálom, hogy kimaradt a regényből, de örülök, hogy Cassie megosztotta velünk. :) Mivel egy-két helyen benne vannak olyan részek is, amik benne maradtak a regényben, ezeket az eredeti, könyvbéli fordításban tettem bele, és nem fordítottam őket le külön, hogy így is könnyebb legyen követni, hol is lenne a jelenet az egészben. :)
Mert keserű - Hamuváros novella Mert keserű
(Ez egy novella fordítása, Cassandra Clare -é, amit a Hamuváros-hoz írt. Ez az a jelenet, amikor mind a tündérek udvarában vannak, és a Királynő nem akarja elengedni Clary -t. És mindez JACE szemszögéből. :) Remélem, tetszeni fog.) „De szeretem, mert keserű, és mert a szívem.” – Stephen Crane – Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace –, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi. A Királynő mosolygott. Gyönyörű, borzasztó mosoly volt. Bájos nő volt; megvolt benne az a nem emberi báj, amivel a tündérek rendelkeztek, de ez sokkal inkább volt e gy kemény kristály szépsége, mint egy emberé. A Királynőnek nem volt pontosan meghatározható kora: a külseje alapján lehetett volna tizenhat vagy negyvenöt éves is. Jace feltételezte, hogy vannak, akik csinosnak találnák – haltak már meg emberek a Királynő szerelméért -, de ő a mellkasában csak hidegséget érzett tőle, mintha túl gyorsan merült volna jeges vízbe. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja? Clary válaszolt, zavartan: – Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát? Ahogy a Királynő és az udvaroncai nevettek, a jeges érzés Jace mellkasában fokozódott. Clary nem értette a tündéreket – gondolta. Megpróbálta elmagyarázni neki, de erre nem volt jó magyarázat, nem igazán. Amit a Királynő akart tőlük, nem egy csók volt tőle. Azt mindenféle műsor és hülyéskedés nélkül követelhette volna. Amit akart, az volt, hogy lássa őket összezavarodva és küzdve, mint a pillangók. Ez olyasmi volt, amit a halhatatlanság tesz veled, ahogy erre gyakorta gondolt is: eltompítja
az érzéseid és az érzelmeid; a hamisság, az ellenőrizhetetlenség, az emberek szánalmas reakciói olyanok voltak a tündéreknek, mint a friss vér a vámpíroknak. Valami élő. Valami, amik nekik maguknak nem volt.
– Minden bájod ellenére – mondta a Királynő, és közben lenéző pillantást küldött Jace felé (a szemei zöldek voltak, mint Claryéi, de közben mégsem voltak olyanok) – a csókod nem szabadítaná ki a ányt. – Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle vállvonva. A Királynő megrázta a fejét. – Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból. Isabelle feltartotta a kezeit. Jace meg akarta kérdezni, mégis mit várt. Meliorn -t megcsókolni nem zavarta volna Isabellet-t, így a Királynőt nyilvánvalóan nem érdekelte. Úgy vélte, kedves, hogy felajánlotta, de Iz -nek jobban kellett volna tudnia. Neki már volt tapasztalata tündérekkel. Talán nem csak a tündér nép gondolkodási módjának ismerete kellett – csodálkozott Jace. Talán annak az ismerete tette, hogy vannak emberek, akik a kegyetlenséget a kegyetlen gondolatok
miatt élvezik. Isabelle meggondolatlan volt, és néha hiú, de nem volt kegyetlen. Hátradobta fekete haját és összeráncolta a homlokát. – Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok. – Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon, és előre lépett. – Ha csak egy csókról van szó… Tett egy lépést Clary felé, aki nem mozdult. A jeges érzés Jace mellkasában folyékony tűzzé változott. Ökölbe szorította a kezeit az oldalán, ahogy Simon gyengéden a karjaiba vonta Claryt, és lenézett az arcára. Clary a kezeit Simon derekán pihentette, mintha már milliószor csinálta volna. Talán csinálta is, amennyire tudhatta. Tudta, hogy Simon szereti őt. Azóta tudta, hogy együtt látta őket abban a hülye kávézóban, ahol a másik fiú épp készült kipréselni a ’Szeretlek’ szót a száján, amikor Clary idegesen körbenézett a helységben, zöld szemei pedig végigpásztáztak mindent. Nem érdekled, mondén fiú – gondolta elégedetten Jace. Vesztettél. És aztán meglepődött, hogy erre gondolt. Mit érdekelte őt, hogy ez a lány, akit alig ismert, mit gondolt? Olyan volt, mintha egy egész élet eltelt volna azóta. Már nem csak egy lány volt, akit alig ismer: Clary volt. Az egyetlen dolog volt az életében, ami jobban számított, mint bármi más. És attól, hogy néznie kellett, ahogy Simon ráteszi a kezeit, ahová csak akarja, egyszerre érzett hányingert, gyengeséget és gyilkos dühöt. A késztetés, hogy odalopózzon, és szétszedje őket, olyan erős volt, hogy alig tudott lélegezni. Clary hátralesett rá, vörös haja a vállára hullt. Nyugtalannak tűnt, és ez elég rossz volt. Nem bírta elviselni az érzést, hogy Clary sajnálatot érez iránta. Gyorsan félrenézett, és elkapta a Királynő pillantását, ami élvezettől csillogott. Ez volt az, amire vágyott. A fájdalmukra, a gyötrődésükre. – Nem – mondta a K irálynő Simonnak, hangja olyan volt, mint egy kés lágy szeletelése. – Nem is ezt akarom. Simon vonakodva ellépett Clarytől. A megkönnyebbülés végigkúszott az ereiben, mint a vér, és elnyomta, amit a barátai mondtak. Egy pillanatra csak egy
dologgal törődött, azzal, hogy nem kell néznie, ahogy Clary Simonnal csókolózik. Aztán úgy tűnt, Clarynek sikerül összpontosítania: nagyon sápadt lett, és Jace nem tudott nem kíváncsi lenni, mire gondol. Csalódott volt, hogy Simon nem csókolta meg? Megkönnyebbült, ahogy ő ? Arra gondolt, ahogy Simon megcsókolta a kezét korábban, aztán el is hessegette az emléket, még mindig a húgát bámulva. Nézz fel! – gondolta. – Nézz rám! Ha szeretsz, akkor rám nézel. Clary keresztbe tette a karjait a mellkasán, ahogyan akkor szokta, amikor fázik vagy feldúlt. De nem nézett fel. A beszélgetés még mindig folyt körülöttük: ki kit fog megcsókolni, mi fog történni. eménytelen düh futott át a mellkasán, és mint általában, a megoldás egy szarkasztikus megjegyzés volt. – Hát, pedig én nem csókolom meg a mondént – mondta. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig. – Az örökkévalóságig? – kérdezte Simon. A szemei nagyok voltak, sötétek és komolyak. – Az szörnyű hosszú idő ám. Jace visszanézett azokba a szemekbe. Simon valószínűleg jó ember – gondolta. Szerette Claryt, gondoskodni akart róla és boldoggá akarta tenni. Valószínűleg tökéletes barát lenne. Elméletileg pont ezt kellene akarnia a testvérének. Jace tudta ezt. De nem tudott anélkül Simonra nézni, hogy ne akart volna megölni valakit. – Tudtam – mondta aljasul. – Meg akarsz csókolni, igaz? – Eszem ágában nincs. De ha… – Ezek szerint igaz, amit mondanak. A lövészárokban nincsenek hetero férfiak. – Ateisták, seggfej – Simon már vörös volt. – A lövészárokban nincsenek ateisták. A Királynő volt az, aki félbeszakította őket. Előrehajolt, így a fehér nyaka és melle megjelent a mélyen kivágott ruhájának nyakkivágása fölött. – Bár rendkívül jól szórakozom, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik – mondta. – Az, és nem másik. Simon vörösből fehérbe váltott. Ha a csók, amire Clary vágyik nem Simoné, akkor… A mód, ahogy a Királynő Jace-re nézett, majd Jace-ről Claryre, megválaszolta ezt. Jace szíve hevesebben kezdett verni. A szeme találkozott a Királynőével. – Mi ért csinálja ezt?
– Én azt hittem, szívességet teszek nektek – mondta. - Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk -e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókjára, nem lesz szabad. Jace érezte, hogy a vér az arcába szökik. Homályosan tudatában volt, hogy Simon azzal érvel, hogy Jace és Clary testvérek, és hogy ez nem helyes, de ezt ő figyelmen kívül hagyta. A Királynő ránézett, a szemei olyanok voltak, mint a tenger vihar előtt, és Jace csak meg akarta köszönni. Csak annyit akart mondani, köszönöm. És ez volt a legveszélyesebb minden közül – gondolta -, ahogy körülötte a társai arról vitatkoznak, hogy Clarynek és Jace-nek meg kell-e ezt tennie, vagy arról, hogy ők mit tennének meg érte, hogy kijussanak az Udvarból. Hagyni, hogy a Királynő neked adjon valamit, amit akarsz – igazán, igazán akarsz -, annyit jelent, hogy a hatalmába kerít téged. Hogy lehet az, hogy ránézett és tudta? – csodálkozott. Hogy ez volt az, amire mindig gondolt, amit akart, ami miatt zihálva és verítékben ébredt fel az álmaiból? Hogy amikor elgondolkozott, igazából elgondolkozott a tényen, hogy soha többé nem
csókolhatja meg Claryt, annyira meg akart halni, vagy megsérülni vagy elvérezni, hogy felment a padlásra, hogy órákig eddzen egyedül, amíg úgy kimerült, hogy nem volt más választása, mint kidőlni, üresen. Reggel horzsolásai voltak, horzsolások és vágások és felsértett bőr, és ha meg kellett volna neveznie az összes sérülését, amije volt, mindnek ugyanaz lett volna a neve: Clary, Clary, Clary.
Simon még mindig beszélt, valamit mondott, megint mérgesen. – Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk… – Nem trükk – szakította félbe Jace. A saját hangja nyugodtsága megle pte. - Vizsga. Claryre nézett. Harapdálta az ajkát, a kezeivel a haját tekergette. A gesztusai olyan jellegzetesek, annyira az ő részei, hogy összetörték a szívét. Simon épp Isabelle-lel vitatkozott, amíg a Királynő visszaőgyelgett, és úgy nézte őket, mint egy ravasz, vidám macska. Isabelle ingerültnek hangzott. - Különben is, kit érdekel? Csak egy csók. – Ahogy mondod – mondta Jace. Clary végül felnézett, nagy zöld szemei rajta állapodtak meg. Jace felé lépett, és mint mindig, a világ többi része eltűnt, míg csak ők ketten voltak, mintha egy megvilágított színpadon állnának egy üres előadóteremben. Rátette a kezét Clary vállára, úgy fordítva, hogy ránézzen. Abbahagyta az ajkai harapdálását, az arca kipirult, a szemei ragyogó zöldek voltak. Jace érezte a feszültséget a saját testében, a visszalépés lehetőségét. Annak a lehetőségét, hogy ne rántsa magához és ne használja ki ezt a lehetőséget, bármilyen veszélyes, bármekkora hülyeség és ostobaság, és megcsókolja őt, ahogy már soha nem gondolta, hogy megcsókolhatja az életben. – Csak egy csók – mondta, és hallotta az érdességet a saját hangjában, és kíváncsi volt, ő is hallotta-e.
Nem mintha számított volna – nem volt mód, hogy elrejtse. Túl sok volt. Soha nemakart ennyire ezelőtt. Mindig voltak lányok. Mindig azt kérdezgette magában éjszakánként, a szobája üres falait bámulva, hogy mi teszi Claryt mássá. Gyönyörű volt, de más lányok is gyönyörűek. Okos volt, de más okos lányok is voltak. Clary megértette, nevetett, amikor ő is nevetett, átlátott a védelmen, amit maga köré húzott. Nem volt valóságosabb Jace Wayland, mint akit az ő szemében látott, amikor ránézett. De mégis, talán, ezt megtalálhatta volna valahol máshol is. Az emberek szerelmesek lesznek, szakítanak és továbblépnek. Nem tudta, ő miért nem tud. Nem tudta, hogy egyáltalán miért nem akar. Csak azt tudta, hogy akárhová kerül majd ezért, a Pokolba vagy a Mennybe, azt fogja tenni, ami számít. Lenyúlt, és megfogta a kezeit, keresztezve az ujjait az övéivel, és a fülébe suttogott. – Ha gondolod, csukd be a szemed, és gondolj Angliára – mondta. Clary szorongva lehunyta a szemeit, a szempillái rezes vonalak a sápadt, törékeny bőrével ellentétben. – Soha életemben nem jártam Angliában – mondta, és a lágyság, az aggodalom a hangjában majdnem megakadályozta, hogy megtegye. Soha nem csókolt meg lányt, anélkül, hogy tudta volna, ő is akarja, általában jobban, mint ő maga. De ez Clary volt, és nem tudta, ő mit akar. Végigcsúsztatta a kezét az övén, a pólója nyirkosan
rátapadó ujján a válláig. A szemei még mindig csukva voltak, de egremegett és nekidőlt – alig, de ez is elegendő beleegyezés volt. A szája az övéhez közeledett. Aztán ott volt. Az összes önkontroll, amit elmúlt pár hét során kifejtett, eltűnt, mint a víz, ami átáramlik a törött gáton. Clary kezei a nyaka köré fonódtak, ő magához húzta, lágy volt és engedékeny, de meglepően erős, mint senki más, akit eddig a karjaiban tartott. A kezei a hátára csúsztak, még jobban magához húzta. Clary lábujjhegyre állt, és olyan vadul csókolta, ahogy ő tette vele. A nyelvét Clary ajkaihoz nyomta, kinyitva a száját az övé alatt. Sós és édes íze volt, mint a tündér víznek. Még szorosabban hozzátapadt, beletúrt a hajába, megpróbálva elmondani neki a szája nyomásával az övén mindent, amit soha nem mondhat ki hangosan: Szeretlek. Szeretlek és nem érdekel, hogy a húgom vagy. Ne legyél vele, ne akard őt, ne menj vele! Legyél velem! Akarj engem! Maradj velem! Nem tudom, hogyan éljek nélküled. Jace kezei lecsúsztak a csuklójára, és magához húzta őt, elveszve az érzésekben, am elyek spirálként áramlottak végig az idegein, a vérén és a csontjain, és nem volt ötlete, mit fog tenni vagy mondani ezután. Mintha ez valami olyasmi lenne, amit soha nem tudna színlelni vagy visszavenni. De hirtelen egy nevetés lágy sziszegését hallotta – a Tündér Királynőét – a füleiben, és ez visszarántotta a valóságba. Arrébb tolta magát Clarytől, mielőtt túl késő lett volna. Lehámozta kezeit a nyakáról, és hátralépett. Olyan érzés volt, mintha felvágta volna a saját bőrét, de megtette. Clary csak bámult rá. Az ajkai nyitva, a kezei még mindig kitárva. A szemei vadak voltak. Mögötte Isabelle tátotta a száját, Simon úgy nézett ki, mint aki azon gondolkozik, hogy feladja.
Ő a testvérem – gondolta Jace. A húgom. De a szavak semmit sem jelentettek. Akár idegen nyelven is lehettek volna. Ha volt is bármi esély, hogy egyszer majd úgy gondoljon Claryre mint a húgára, ez – ami most történt köztük -, ezer darabra robbantotta szét, mint egy meteorit, ami a földbe csapódik. Próbált olvasni Clary arcában – ugyanezt érzi ő is? Úgy nézett ki, mintha semmit nem akarna jobban, mint megfordulni és elfutni. Tudom, hogy érezted , mondta neki a szemeivel, és ez félig keserű diadal volt, félig könyörgő. Tudom, hogy te is érezted. De nem volt válasz az arcán. Átkarolta magát ú gy, ahogy akkor szokta, amikor feldúlt, és megölelte úgy, mintha fázna. Végül Clary elkapta a pillantását róla. Jace úgy érezte magát, mintha egy ököl a szívét markolászná. A Királynő felé fordult. – Ez megfelelt? – követelte a választ. – Jól szórakoztak? A Királynő küldött felé egy pillantást, ami különleges volt, titkos és csak ketten osztoztak rajta. Figyelmeztetted rólunk – mintha a pillantás ezt mondta volna. – Hogy mi megsebezzük, összetörjük, ahogy te összetörsz egy gallyat az ujjaid között. De te, aki azt gondoltad, érinthetetlen vagy – te vagy az, aki megtört. – Remekül szórakoztunk – felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten.
Vége
Üvegváros - Kimaradt jelenet - Clary és Jace a Wayland birtokon
Először néhány megjegyzés tőlem: Szóval, azt ti is tudjátok, hogy ez a jelenet természetesen nem maradt ki teljesen a könyvből, csak némileg átdolgozva, más formában került be. Éppen ezért sok mondat ismerős lehet, gyakran szó szerint ugyanaz egy -egy rész, viszont az is
előfordul, hogy az eredeti szöveg majdnem ugyanaz, egy -két félmondat plusz vagy mínusz van benne. A jelenet közepe felé pedig teljes bekezdések maradtak ki. Szóval ne tessék meglepődni, ha valami szó szerint ugyanaz, mint a könyvben, és azon sem, ha csak egy -két plusz szó van benne, és természetesen azon sem, ha valami teljesen új. :) Jó olvasást, már régóta vártok rá! :)
Cassie Clare kiegészítése: "Lerövidítettem a jelenetet, főleg az ütemezés miatt. Nem, nem különösebben pikáns, de egy kicsit részletesebb, mint ami a könyvbe került. Szóval, ha több Jace-t és Clary -t szeretnél, akkor ezt válaszd."
Üvegváros kimaradt jelenet Clary és Jace a Wayland birtokon
A dörej lassan semmivé foszlott, ahogyan füst oszlik szét a levegőben, és riadt madarak csiripelése vette át a helyét. Clary látta őket Jace válla fölött, ahogy kíváncsian keringtek odafent a sötét égen.
- Jace – szólt halkan. – Azt hiszem, vége.
A fiú kicsit elhúzódott, feltámaszkodott a könyökére, és lenézett Claryre. Elég közel voltak egymáshoz, hogy a lány még a sötétben is látta saját tükörképét Jace szemében; a fiú arcát ellepte a korom és a por, inge gallérja elszakadt.
Clary ösztönösen kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével finoman beletúrt a fiú hajába, Jace teste megfeszült, tekintete elkomorodott.
- Volt néhány fűszál a hajadban – mondta a lány. Kiszáradt a szája, ereiben énekelt az adrenalin, és nem csak a veszély miatt, amiben az előbb volt. Mindaz, ami történt – az angyal, az összedőlt ház – közel sem tűnt olyan valóságosnak, mint amit Jace szemében láto tt.
- Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a fiú.
Clary keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. – Miért?
- Tudod, miért – szólt Jace, és aztán folytatta: - Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az
angyalt. A szüleinket.
- Láttam.
- Tudod, mi történt.
- Sok minden történt, Jace –
- Nem értem – a szavakat elkínzott suttogásként lehelte. – Démonvérem van, Clary.
Démonvér. Ennyit te is megértettél, ugye? - Ez nem jelent semmit. Valentine őrült volt. Csak hencegett… - És Jocelyn? Ő is őrült vol t? – a tekintete a lányéba mélyedt, mint egy arany fúró. –
Tudom, mit próbált Valentine tenni. Hibrideket próbált létrehozni – angyal/ember, és démon/ember. Te vagy az előbbi, Clary, én pedig az utóbbi. Részben szörnyeteg vagyok. Részben az, amit olyan keményen próbáltam elpusztítani. - Nem igaz. Nem lehet igaz. Nincs semmi értelme… - Bizony van. – Dühödt elkeseredettség sugárzott Jace arcáról. Clary látta az ezüstláncot csupasz nyaka körül, amint fehéren verte vissza a csillagok fényét. – Ez mindent
megmagyaráz. Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy érezte, ahogy a fű az arcát csiklandozza. – Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz? - Megmagyarázza – folytatta színtelen hangon a fiú -, hogy miért érzek irántad úgy, ahogy. - Ezt meg hogy érted?
Egy hosszú pillanatra a fiú csendben volt, és lenézett rá – olyan hosszú ideig, hogy Clary kíváncsi volt, hogy egyáltalán tervezi-e, hogy megszólaljon, vagy a pillantása elég volt. Végül tehetetlenül bámult Jace-re. A pillantásuk úgy kapcsolódott össze, mint a fogaskerekek. Többé nem tudott elfordulni, mint ahogy lélegezni sem tudott volna vízzel a tüdejében. - A húgom vagy – szólt végül a fiú. – A húgom, a vérem, a családom. Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek… - Hangtalanul, szomorúan nevetett fel. – Hogy megvédjelek az olyan
fiúktól, akik éppen azt akarják tenni veled, amit én. Clarynek elakadt a lélegzete. Jace még mindig lenézett rá, de az arckifejezése megváltozott – olyan volt az arca, amilyennek még sosem látta azelőtt, fáradt, halálos, majdnem ragadozó fény csillant a szemében. Clary hirtelen és hevesen tudatára ébredt Jace testének kemény nyomására az ő testén, a fiú csípőcsontja az övére szorult, és a lány mindenhol fájdalmat érzett, ahol nem érintette őt, majdhogynem fizikai fájdalmat. Amit tenni akarok veled, mondta az előbb Jace. Clary nem másra gondolni, csak arra, hogy mennyire akarja őt, hagyta, hogy az ujjai lekússzanak a fiú arcán az ajkaiig, megrajzolta szájának körvonalát a mutatóujja végével. Jace a lélegzete elakadásával jutalmazta a lányt, és a hirtelen elsötétedő szemeivel. A fiú nem mozdult.
- Mi az pontosan, amit tenni akarsz velem? – suttogta Clary.
A fény Jace szemében már lángokká változott. Lassan lehajtotta a fejét, míg az ajkai Clary fülén voltak. Amikor beszélt, a lány érezte, hogy a lélegzete csiklandozza a bőrét, és megborzongott. – Megmutathatom. Clary nem mondott semmit. Még ha össze tudta volna szedni kusza gondolatait, hogy szavakba öntse őket, akkor sem akarta azt mondani, hogy hagyja abba. Belefáradt, hogy folyton nemet mondjon neki – hogy soha ne engedje magának, hogy azt érezze, amit teljes szívéből érezni akar. Bármi áron… Érezte Jace mosolyát, ajkait a fülén. – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj – suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a fiú a halántékához érintette az ajkát, elérve, hogy megborzongjon. – Vagy most. – Végigkísérte arccsontja vonalát a leggyengédebb csókokkal, pillangó csókokkal. – Vagy most. – A szája Clary állkapcsának vonalát követte. – Vagy most. - Ajka a lány ajkához simult, a szavakat már az ő szájába mondta. – Most – suttogta, és megcsókolta. Ajkai nyomása először szelíd volt, kutakodó. De amikor Clary azonnal válaszolt – karjait Jace köré fonta, kezével pedig a hajába túrt -, érezte, hogy az óvatos feszültség a testében valami mássá változik. Jace hirtelen hevesebben csókolta, ajkát az övére nyomta. Clary vért érzett a szájában, de nem érdekelte. Kövek nyomódtak a hátába, és a válla fájt az eséstől, de ezek sem érdekelték. Csak Jace létezett. Minden, amit érzett, remélt, lélegzett, akart és látott, Jace volt. Semmi más nem számított. A fiú megtörte a csókot, visszahúzódott, Clary pedig kelletlen tiltakozás lágy hangját adta ki. Jace ajka duzzadt volt, szemei óriásiak és sötétek, majdnem feketék a vágytól. Kinyúlt a lány kabátjának gombjaiért, próbálta kigombolni az elsőt, de a kezei olyan erősen remegtek, hogy nem sikerült neki. Clary az övére tette a kezét, magában pedig csodálkozott, hogy ő milyen nyugodt – neki is úgy kellett volna remegnie, mint a fiúnak? - Hagyd, majd én – mondta Clary.
Jace megnyugodott. Nézte, amíg a lány kigombolta a kabátot, az ujjai olyan gyorsak voltak, amilyen gyorsak csak lehettek. A kabát végül lehullott. Alatta csak Amatis egyik vékony blúzát viselte, az éjszakai hideg levegő megcsapta az anyagon keresztül, és Clary zihálni kezdett. Felemelte a kezeit. – Gyere vissza! – suttogta. – Csókolj meg újra. Jace fojtott hangott adott ki, és a karjaiba vetette magát, mint amikor valaki a levegőért jön, miután majdnem megfulladt. Megcsókolta a szemét, az arcát, a nyakát, mielőtt visszatért az ajkaihoz: a csókjuk most őrjöngő volt, majdnem ügyetlen a láztól – annyira nem volt jellemző Jace-re, aki soha nem kapkodott, és nem sietett semmivel… A köztük lévő kabát nélkül, Clary érezte a fiú forróságát, az égést a pólóikon keresztül. Jace kezei átfogták, a melltartója kapcsa alatt, végigkúsztak Clary gerincén, az érintése csak úgy perzselte meztelen bőrét. Még többet akart a fiú érintéséből, a kezeiből rajta, bőréből az ő bőrén – mindenhol meg akarta érinteni, tartani akarta, amikor ő is úgy reszket, ahogyan most ő -, és nem akart több helyet kettejük között.
Clary lehúzta a fiú dzsekijét, aztán hirtelen már a pólója is lent volt. Kezeik felfedezték egymás testét: Clary lefuttatta az ujjait Jace hátán, és érezte a fiú puha bőre alatt megbúvó kemény izmokat, és valamit, amit nem várt, pedig számíthatott volna rá – hegeket, amik vékony sávokként feküdtek a bőrén. A tökéletlenség jelének kellett volna tartania ezeket a sebhelyeket, de ő nem így érezte. Ezek a hegek Jace történetének jelei voltak, a bőrébe vágva: gyilkolással és harccal teli életének domború, topografikus térképe. Végigsimított a csillag alakú hegen Jace vállán, és felemelkedett, hogy az utat az ajkaival is megtegye. Valami hideg a kulcscsontjának ütközött. Meglepett kiáltással húzódott vissza. Jace felemelkedett a könyökére, hogy lenézzen rá. - Mi az? – A hangja lassú volt, majdnem bódult. – Fájdalmat okoztam? - Nem igazán. Csak ez volt az. – Felnyúlt, és megérintette a fiú nyakában lógó ezüstláncot,
rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Jéghideg volt, ahogy hozzáért. Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok mintázatával. De hiszen ő ismeri ezt a gyűrűt! A Morgenstern-gyűrű. Valentine-é volt, és Valentine továbbadta Jace -nek, hiszen mindig
apáról fiúra szállt. - Ne haragudj! – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy rajtam van ez a vacak.
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace, ne!
Üvegváros - Kimaradt jelenet: Luke és Valentine Cassie Clare írta hozzá: Az Üvegváros első változatában, miután az Angyal visszahozta Jace-t az életbe, Clary és Jace találkoznak a tóparton Alec -kel, Isabelle-lel, Jocelynnal és Luke-kal, akik a csatából jönnek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ezt azért
változtattam meg, mert az eredetiben nem volt epilógus. Tehát ez volt a lezárása minden karakternek. Úgy gondoltam, szükség van egy epilógusra, ami többet ad, ami megold néhány dolgot, amit az eredeti nem - Magnus és Alec, Jocelyn és Luke kapcsolata, például. Egy dolgot sajnáltam, hogy végül ki maradt. Azt, hogy Valentinenak volt valakije, aki sajnálta, hogy meghalt - a végső verzióban, Jace-en kívül nincs említés erről. Üvegváros kimaradt jelenet Luke és Valentine
Két alak futott feléjük a partra, az árnyékuk esetlen és hosszú volt a még mindig ragyogó boszorkányfény fáklyáktól. Clary most hálás volt a fáklyáknak, hálás, hogy a fény miatt könnyebben megtalálják őt és Jace -t. Felismerte a futó alakokat, ahogy közelebb értek – az anyja és Luke, mögöttük pedig Alec és Isabelle. A szíve nagyot dobbant a látványuktól, mintha a bordáit akarta volna széttörni. Úgy érezte magát, mintha szétszakadna a megkönnyebbüléstől.
Luke volt az, aki először odaért hozzájuk, olyan könnyedén futva a homokon, mintha még mindig farkas alakban lett volna. Először Cl ary-t és Jace-t látta meg, és az arca felderült – aztán a tekintete elhaladt mellettük, meglátta Valentine-t, és az arca megváltozott. Jocelyn közvetlenül mögötte volt, és hogy odaért, Jace elengedte Clary -t. Ő felállt, lesöpörte a homokot a ruhájáról, épp amikor édesanyja elérte és megölelte. Utána Alec és Isabelle jöttek, kiáltozva, megkönnyebbülten és – boldogan. Bekerítették a sokkosnak látszó Jace-t, megölelték és a fülébe kiabáltak. Csak Luke volt csendben. Clary, kézenfogva anyjával, felé fordult. Luke közelebb ment Valentine testéhez, és lenézett rá, az arca az ellentmondó érzelmek tanulmánya volt – volt ott megkönnyebbülés, de megbánás is, sőt bánat. A halálával Valentine arca elvesztette a keménységét, és Clary első alkalommal látta, hogy mi vonzotta benne az édesanyját, látta, hogy kinézhet szelídnek és kedvesnek is. Ahogy Luke letérdelt a teste mellé, Clary nem tudott nem emlékezni rá, mit mondott arról, hogy egyszer szerette Valentine -t, arról, hogy ő volt a legközelebbi barátja. Luke, gondolta fájdalmasan. Biztos nem lehet szomorú – sőt, bánatos. De mégis, talán mindenkinek kellene lennie valakinek, aki bánkódik érte, és senki más nem volt, aki bánatot érzett Valentine miatt. Luke ott térdelt egy hosszú pillanatig. Végül kinyúlt, és finoman l ecsukta Valentine szemét. - Ave
atque vale* , Árnyvadász – mondta.
* Azt jelenti, vedd búcsúm. (Mások ’Éljen és nyugodjon’ -ra fordítják.) Az Árnyvadászok ezt mondják, ha valaki csatában hal meg. Üvegváros spoiler!!!! Fiamnak! Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már meghaltam.
Fel vagyok készülve a halálomra, ha nem holnap, akkor hamarosan. Tudom, hogy Valentine meg fog ölni. A sok beszéde ellenére arról, hogy szeret, arról, hogy mennyire vágyik egy férfire, aki a jobb keze lehet, tudja, hogy kétségeim vannak. És ő olyan ember, aki nem tűri a kétséget. Nem tudom, hogy hogy fognak felnevelni. Nem tudom, hogy mit fognak mesélni neked rólam. Még azt sem tudom, hogy ki fogja neked odaadni ezt a levelet. Én Amatisra bíztam, de nem tudom, mit tartogat a jövő. Csak azt tudom, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy elszámolást adjak egy férfiról, akit minden bizonnyal gyűlölsz.
Három dolog van, amit tudnod kell rólam. Az első az, hogy gyáva voltam. Egész életemben rossz döntéseket hoztam, mert egyszerűbbek voltak, mert jobban szolgálták az érdekeimet, mert féltem. Eleinte elhittem Valentine indokait. Elfordultam a családomtól a Körhöz, mert jobbnak hittem magam az Alvilágiaknál és a Klávénál és a fojtogató szüleimnél. A szüleimmel szemben érzett dühöm eszköz volt, amit Valentine úgy formált, ahogy akart, ugyanúgy, ahogy sokunkat átformált és megváltoztatott. Amikor elűzte Luciant, nem kérdőjeleztem meg, hanem hálásan a helyére léptem. Amikor azt kérte, elhagytam Amatist, a nőt, akit szerettem, és elvettem Celine-t, a lányt, akit nem is ismertem. Azt tettem, amit kért, örök szégyenemre. El sem tudom képzelni, mi járhat most a fejedben, tudva, hogy a lány, akiről beszélek, az anyád volt. A második dolog, amit tudnod kell, a következő. Ne hibáztasd Celine -t semmi miatt, bármit is teszel. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém. Az anyád ártatlan volt, egy olyan családból, akik kegyetlenkedtek vele. Csak kedvességet akart. Azt érezni, hogy biztonságban van és szeretik. És bár a szívemet már másnak adtam, szerettem, a magam módján, még akkor is, ha a szívemben hű voltam Amatishoz: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae. Kíváncsi vagyok, úgy szereted -e latint és a költészetet, mint én. Kíváncsi vagyok, ki tanított rá. A harmadik és a legnehezebb, amit tudnod kell, hogy fel voltam készülve rá, hogy gyűlöljelek. A saját és egy gyermeklány fiát, akit alig ismertem, úgy tűnt, te leszel a tetőpontja az összes rossz döntésnek, amit meghoztam, és mindazoknak az apró megalkuvásoknak, melyek a pusztulásomhoz vezettek. Mégis, ahogy egyre jobban bekúsztál a gondolataimba, ahogy világra jöttél, egy bűntelen, ártatlan gyermek, kezdtem rájönni, hogy nem gyűlöllek. A szülők természete, hogy a saját arcképüket lássák a gyermekeikben, és én magamat gyűlöltem, nem téged. Csak egy dolog van, amit tőled kérek, fiam – egy dolog tőled és érted. Azt akarom, hogy
légy jobb ember, mint amilyen én voltam. Senkinek se hagyd, hogy megmondja, ki vagy vagy kinek kellene lenned. Szeresd azt, akit akarsz. Higgy, ahogy hinni akarsz. Tekintsd jogodnak a szabadságod.
Nem kérem, hogy mentsd meg a világot, fiam, gyermekem, az egyetlen gyermekem, akim valaha lesz. Csak azt kérem, hogy légy boldog.
Stephen
Clary,
Mindennek ellenére, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ez a gyűrű örökre elvesszen, nem jobban, mint azt, hogy örökre elhagyjalak téged. És bár az egyikkel
kapcsolatban nincs választásom, legalább a másikban választhatok. Itt hagyom neked a családi gyűrűt, ugyanannyi jogod van hozzá, mint nekem. Miközben ezt írom, nézem, ahogy felkel a nap. Te alszol, álmok úszkálnak nyugtalan szemhéjad alatt. Azt kívánom, bár tudnám, mire gondolsz. Azt kívánom, bár belebújhatnék a fejedbe, és úgy láthatnám a világot, ahogy te. Azt kívánom, bár úgy láthatnám magam, ahogy te. De talán nem akarom látni. Talán attól még inkább úgy éreznék, ahogy már amúgy is, mintha rád erőltetnék valami Nagy Hazugságot, és ezt nem bírnám elviselni. Hozzád tartozom. Bármit tehetnél velem, amit akarsz, és én hagynám. Bármit kérhetnél tőlem, és én megszakadnék, hogy próbáljalak boldoggá tenni. A szívem azt súgja, ez a legjobb és legnagyszerűbb érzés, amit valaha éreztem. De az eszem tudja a különbséget aközött, hogy akarsz valamit, amit nem kaphatsz meg, és aközött, hogy akarsz valamit, amit nem kellene akarnod. Én nekem nem kellene akarnom téged. Egész éjjel téged néztelek, ahogy alszol, néztem, ahogy a holdfény jön és megy, az arcodra fekete és fehér árnyakat vetve. Még soha nem láttam ennél gyönyörűbbet. Arra az életre gondolok, ami a miénk lehetne, ha a dolgok másképp lennének. Egy életre, ahol ez az éjszaka nem egyedülálló esemény, nem független minden mástól, ami valóságos, hanem minden éjjel ilyen. De a dolgok nem így vannak, és én nem tudok anélkül rád nézni, hogy ne érezzem úgy, mintha becsaptalak volna, hogy belém szeres s. Az igazság, amit senki nem hajlandó kimondani hangosan az, hogy senkinek nincs esélye Valentine ellen, csak nekem. Olyan közel juthatok hozzá, ahogy senki más. Úgy tehetek, mintha csatlakozni szeretnék hozzá, és hinni fog nekem, egészen az utolsó pillanatig, amikor véget vetek az egésznek, így vagy úgy. Van valamim, ami Sebastiané. Követhetem oda, ahol apám rejtőzik. És ezt is fogom tenni. Szóval hazudtam neked tegnap éjjel. Azt mondtam, csak egy éjszakát akarok veled. De minden éjjelt veled akarok. És ez az, amiért most ki kell csusszannom az ablakodon, mintha gyáva lennék. Mert ha ezt a szemedbe kellene mondanom, nem tudnám rávenni magam, hogy menjek.
Nem hibáztatlak, ha utálsz engem, azt kívánom, bár így lenne. Ameddig csak álmodni tudok, rólad álmod om. - Jace
vegváros - Átírt jelenet: Alec és Jace csókja Sziasztok!
Valószínűleg sokan tudjátok, hogy Amerikában is zajlik a könyves álompasik versenye. Tavaly Jace nyert, így ő idén nem indulhatott, ellenben Jem, Will, Alec és Magnus mind
megmérettetek/megmérettetnek. Ennek volt köszönhető mostanában több részlet is, tegnap pedig Alec támogatására egy újabb meglepit kaptunk. Ezúttal egy kimaradt/átírt jelenetet az Üvegvárosból. Ha olvastátok a könyvet, akkor bizonyára emlékeztek arra a részre, SPOILER amikor Jace megkéri Alecet, hogy csókolja meg. Ezzel akarja bizonyítani, hogy Alec nem pasiként szereti. SPOILER VÉGE Nos, ez a jelenet eredetileg kicsit másként festett, sokkal konkrétabb volt, ha szabad így fogalmaznom. :P Ha nem olvastátok még az Üvegvárost, akkor mondanám, hogy SPOILERt tartalmazhat! :D -----------------------------------------------------------------------------" – Hagyjuk, Jace – mondta Alec figyelmeztető hangon.
Jace mintha észre sem vette volna. – Magnus szerint azért van, mert tetszem neked. Ez igaz?
Egy pillanatig teljes csend volt. Aztán Alecből a horror kétségbeesett üvöltése szakadt fel, az arcát pedig a kezébe rejtette. – Kinyírom Magnust. Megölöm. – Ne! Törődik veled. Tényleg. Én hiszek benne – mondta Jace, hogy épp csak egy kicsit hangozzon kínosnak. – Nézd, nem akarlak belekényszeríteni semmibe, de szeretnél talán... – Felhívni Magnust? Nézd, ez halott ügy, tudom, hogy segíteni akarsz, de... – ...megcsókolni? – fejezte be Jace. Alec úgy nézett rá, mintha épp lefordulni készülne a székéről. – MI? Mi? Mi? – Egy megteszi. – Jace úgy tett, mintha ez olyan javaslat lenne, amilyet gyakran tesznek. – Azt hiszem, segítene. Alec elborzadva meredt rá. – Nem gondolod komolyan. – Miért ne gondolnám komolyan? – Mert te vagy a legheteróbb ember, akit ismerek. Valószínűleg a legheteróbb ember a világon. – Pontosan – mondta Jace, aztán előrehajolt, és szájon csókolta Alecet. A csók körülbelül négy másodpercig tartott, mielőtt Alec erélyesen hátralépett, feltartva a kezeit maga előtt, mintha védekeznie kellene, nehogy Jace megint közelebb jöjjön. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. – Az Angyalra – mondta. – Soha többet ne csináld ezt! – Ó, igen? – Jace vigyorgott, mint aki komolyan gondolja. – Ennyire rossz? – Mint megcsókolni a saját testvérem – felelte Alec, a szeméből borzalom tükröződött.
– Gondoltam, hogy ezt fogod érezni. – Jace keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt. – És remélem, el tudunk siklani az irónia felett azzal kapcsolatban, amit épp mondtál. – Bármi felett el tudunk siklani, ha ezt akarod – mondta Alec hevesen. – Csak nehogy megint megcsókolj." Sziasztok!
Nos, ezt is megéltük. Elérkeztünk az utolsó TMI képeslapig... Bevallom, én sajnálom egy kicsit, hogy vége van, mert imádtam őket. Tömörek, de viccesek és enyhítik a várakozás izgalmát. De sajnos Cassie csak tízet írt belőlük. :( Na mindegy. Várjuk a következő extrát. És akkor következzen a képeslap:
Fordítás: Kedves Alec és Magnus, Hogy vagytok? Itt minden rendben. Kösz a Taj Mahalos képeslapot. Jól néz ki. Felejtsétek el utolsó néhány lapomat! Látom, hogy túlreagáltam. Hogy kárpótoljalak titeket, ingyen kidekorálom Magnus lakását . - Izzy
Fordítás: Kedves Isabelle!
Alec lassan idegösszeroppanást kap. Ha nem állsz el rögtön attól a tervtől, hogy megszervezd az esküvőm a bátyáddal, visszajövök Manhattan - be, és felrobbantom az Intézetet. Church-öt egy ember-macska szörnnyé változtatom, aki Manhattan utcáin fog tombolni, és eltapossa a mondénokat. És kövérré teszlek. Szeretettel: Magnus
Fordítás:
Kedves Alec és Magnus,
1) 2) 3) 4) 5) 6)
ez az első öt képeslap közül. Ne akadjatok ki, vagy valami, de küldjetek nekem 150.000$ t, hogy fedezzem a költségeket: Két gyémánt korona 20 páva 300 csokoládé nyalóka az arcotokról mintázva A ruhám 500 darab fényfűzér Egy fehér ló (A többi a további képeslapokon) - Isabelle
Fordítás: Kedves Alec és Magnus, tudom, hogy nem igazán állunk közel egymáshoz, de Isabelle beállított egy rakott, narancssárga bársonyt lóbálva, és azt állította, hogy ezt fogom viselni az esküvőtökön. Igaz ez, és ha igen, miért narancssárga? - Simon
Fordítás: Jace,
Nincs semmilyen esküvő! Állítsd le, Isabelle-t! Ülj rá, ha kell. Csak állítsd le abban, amit csinál, bármit is csinál, vagy soha nem mehetek haza. - Alec
Fordítás: Kedves Alec,
mint legjobb barátod és parabataid, meg vagyok sértve, hogy nem kértél fel a tanúdnak. Et tu, Brutus.* - Jace
Alec, tényleg nagyon kiakadt. Már három napja nem mosott hajat. - Clary * Te is, Brutus.
Kedves A és M, beszéltem a Gyönyör Bár menedzserével, mert feltétlenül egy menő rózsaszín függönnyel a háttérben kell összeházasodnotok, de szerinte nem tudunk ötvennél több embert bezsúfolni a bárba, pedig én háromszázra gondoltam. Mi a véleményetek egy parkbeli esküvőről? Lehet, hogy hideg lesz, de így jöhettek lovas hintóval a ceremóniára. Mit gondoltok az összeillő esküvői koronákról? - Isabelle
És a szöveg fordítása: Szerintem az őszi téma jó lenne. Magnus ELVETVE! ELVETVE!
Isabelle, megőrültél? - Alec
Kedves Alec és Magnus, Itt Izzy. Megkaptam a képeslapot. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Itt semmi n em történik – Clary anyukája hozzámegy valami vérfarkashoz. Szerintem nektek is össze kéne házasodnotok, srácok. Arra gondoltam, megtervezhetném. Imádok partikat szervezni.
