Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
Írta: Cassandra Clare A mű eredeti címe: City of Heavenly Fire - The Mortal Instruments Book 6 Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szabó Katalin A művet eredetileg kiadta: Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division Text copyright © 2014 by Cassandra Claire, LLC Jacket photo-illustration copyright © 2014 by Clive Nielsen Cover design by Russel Gordon Interior design by Michael Rosamilia Published by arrangement with Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division. A magyar kiadás a Margaret K. McElderry Books, a Simon & Schuster Children's Publishing részlegének engedélyével készült. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 798 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
Isten dicső: És ha embert becsvágy űz, Benne túlzott lobot vet a mennyei tűz. John Dryden: Absolom és Achitopel
Los Angeles-i Intézet, 2007. december
AZNAP, AMIKOR EMMA CARSTAIRS SZÜLEI MEGHALTAK, tökéletes volt az idő. Persze Los Angelesben alapvetően mindig tökéletes volt az idő. Emma egy tiszta téli reggelen szállt ki édesanyja és édesapja autójából a Pacific Coast Highwayről a kék óceánra néző Intézetnél. A felhőtlen égbolt a Pacific Palisadestől a Point Dume strandjaiig húzódott. Előző este démontevékenységről érkezett jelentés a Leo Carrillo part menti barlangjaitól. Carstairséket bízták meg vele, hogy járjanak utána a dolognak. Később Emma emlékezett rá, ahogy anyja a füle mögé igazított egy kósza hajtincset, miközben felajánlotta, hogy rajzol rá egy rettenthetetlen rúnát, mire John Carstairs nevetve közölte, hogy nem rajong különösebben ezekért az újmódi jelekért. Köszöni szépen, ő nagyszerűen elvan azokkal, amik a Szürke könyvben szerepelnek. De Emma türelmetlen volt, lerázta a szüleit, és csak gyorsan megölelte őket, mielőtt felrohant az Intézet lépcsőin. A hátizsák fel-alá ugrált a lapockái között, ahogy hátrafordulva még búcsút intett az udvarról. Emma imádott az Intézetben tréningezni. Nemcsak azért, mert ott lakott a legjobb barátja, Julian, de azért is, mert ahányszor belépett az ajtón, mindig úgy érezte, mintha egyenesen az óceánba repülne. Az Intézet hatalmas fa- és kőépület volt egy dombok között kanyargó hosszú, kavicsos út végén. Minden szoba, minden folyosó az óceán, a hegyek, az ég lélegzetelállító kék, zöld és arany végtelenjére nézett. Emma arról álmodott - egyelőre azonban a szülők meghiúsították a
tervet -, hogy egy nap felmászik a tetőre Julesszal, és megnézik, ellátnak-e onnan délre a sivatagig. A bejárati ajtó ismerte, és könnyedén nyílt ki az érintésére. Az Intézet előtere és az alsóbb emeletek megteltek fel-alá járkáló felnőtt árnyvadászokkal. Emma úgy sejtette, valamiféle találkozóra gyűltek össze. A tömegben megpillantotta Julian apját, Andrew Blackthornt, az Intézet vezetőjét. Nem akarta, hogy a sok köszöngetés lelassítsa, így futva vette be magát a második emeleti öltözőbe, ahol a farmert és a pólót egy túlméretezett pólóra meg egy bő gyapjúnadrágra cserélte, és ami a legfontosabb: átvetette a vállán a kardját. Cortana. A név egyszerűen annyit jelentett, hogy „rövid kard”, de Emma nem találta rövidnek. A csillogó acélpenge olyan hosszú volt, mint az alkarja, és ahányszor csak elolvasta a rávésett szavakat, végigfutott a hátán a hideg: Cortana vagyok, Joyeuse és Durendal társa. Amikor tízéves korában apja először a kezébe nyomta a kardot, elmagyarázta neki, mit jelent ez. -
Tizennyolc éves korodig tréningezésre használhatod, aztán a tiéd
lesz - mondta mosolyogva John Carstairs, miközben lánya ujjai végigsimították a betűket. - Érted? Emma megrázta a fejét. A „társ” szót persze értette, de a két név nem mondott neki semmit. Hogy kerülhettek rá ezek egy kard pengéjére? -
Hallottál a Wayland családról - folytatta az apja. - Híres
fegyverkovácsok voltak, még mielőtt a Vasnővérek készítették volna az árnyvadászok összes kardját. Wayland, a kovács teremtette Excaliburt és Joyeuse-t, Arthur és Lancelot kardját, de Durendalt is, Roland lovag fegyverét. És az ő keze munkája ez a kard is, ugyanabból az acélból készült. Az acélt edzeni kell, nagy hőnek kitenni, majdnem olyan erősnek, ami már megolvasztja és tönkreteszi a fémet, csak hogy még erősebb legyen. - Nyomott egy puszit a lánya feje búbjára. - Ez a kard
nemzedékek óta a Carstairsek birtokában van. A felirat arra emlékeztet bennünket, hogy mi, árnyvadászok az Angyal fegyverei vagyunk. Ha tűzben edzenek bennünket, erősebbek leszünk. Ha szenvedünk, életben maradunk. Emma alig tudta kivárni a tizennyolc éves koráig hátralévő hat évet, hogy
beutazhassa
a
világot,
démonokkal
harcolhasson,
és
megedződhessen a tűzben. Most felcsatolta a kardot, és az öltözőből kilépve elképzelte, milyen lesz. Almaiban a Point Dume-nál a tenger fölé emelkedő sziklafal tetején állt, és egy szakaszra való Raum démont kergetett el Cortanával. Természetesen vele volt Julian is, aki a maga kedvenc fegyverével, egy számszeríjjal harcolt. A képzeletében Jules mindenhová vele tartott. Emma azóta ismerte a fiút, amióta csak az eszét tudta. A Blackthorn és a Carstairs család mindig közel állt egymáshoz, és Jules alig pár hónappal volt idősebb nála; a lány soha nem élt olyan világban, aminek ő nem volt részese. Csecsemőkorukban együtt tanultak úszni az óceánban. Együtt tanultak járni és futni. Julian szülei a karjukban tartották Emmát, a fiú idősebb testvérei pedig együtt feddték meg őket, ha rosszul viselkedtek. Márpedig gyakran viselkedtek rosszul. Az, hogy a Blackthorn család Oscar névre hallgató hófehér macskáját kékre fessék, Emma ötlete volt hétéves korukban. Julian azért elvitte a balhét, mint oly sokszor máskor is. Végül is, állapította meg a fiú, Emma egyetlen gyerek volt, neki pedig hat testvére is született, szóval az ő szülei sokkal gyorsabban elfelejtik, hogy valaha is haragudtak rá. Amikor Jules anyja közvetlenül Tawy születése után meghalt, Emma a fiú kezét fogva figyelte a kanyonban égő testet és az ég felé kanyargó füstöt. A lány még emlékezett rá, hogyan sírt Jules, és arra is, hogy megállapította, a fiúk egészen másképp sírnak, mint a lányok. Rövid, szaggatott zokogásuk olyan, mintha kampókkal marnának újra meg újra a testükbe. Nekik talán
rosszabb, mert mindenki azt várja tőlük, hogy ne sírjanak... -
Uff! - Emma hátrahőkölt; annyira belemerült a gondolataiba, hogy
kis híján felöklelte Julian magas, a legtöbb gyerekéhez hasonlóan kócos, barna hajú apját. - Bocsánat, Mr. Blackthorn! A férfi elmosolyodott. -
Nem láttam még olyat, hogy valaki ennyire lelkesen igyekezett
volna órára - kiáltotta a tovasiető Emma után. Az edzőterem volt a lány egyik kedvenc szobája az egész Intézetben. Majdnem egy teljes szintet elfoglalt, és a keleti meg a nyugtai fala is csupa üveg volt. Az ember szinte bárhova nézett, tiszta kék tengert látott. A part íve hosszan vonult odalent északról dél felé, a Csendesóceán végtelenje Hawaii felé nyújtózott. A fényesre csiszolt padló közepén a Blackthorn család oktatója, egy Katerina nevű nő állt, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy kést dobni tanítsa az ikreket. Liwy, mint mindig, most is engedelmesen követte az utasításokat, Ty viszont fintorgott és ellenállt. A laza edzőruhát viselő Julian a hátán feküdt a nyugati ablaknál, és Markhoz beszélt, aki egy könyvet bújt éppen, és igyekezett meg sem hallani fiatalabb féltestvérét. -
Nem gondolod, hogy a Mark elég fura név? - kérdezte éppen
Julian, amikor Emma melléjük ért. - Mármint ha belegondolsz, elég zavaros lehet. „Most tényleg ez a neved, vagy csak a markában tart valaki?” Mark felemelte szőke fejét a könyvből, és dühösen meredt az öccsére. Julian lustán forgatott egy irónt a kezében. Úgy fogta, mint egy ecsetet, amiért Emma rendszeresen leszidta. Az irónt úgy kell tartani, mint egy irónt; mintha az ember kezének meghosszabbítása lenne, nem pedig egy művész eszköze. Mark megeresztett egy drámai sóhajt. Tizenhat évesen éppen annyival
volt idősebb, hogy bármit, amit Emma és Julién művelt, idegesítőnek vagy nevetségesnek tartson. -
Ha zavar, bármikor hívhatsz a teljes nevemen - közölte.
-
Mark Antony Blackthorn? - Julian összehúzta a szemöldökét. - Azt
sokáig tart kimondani. És ha megtámad bennünket egy démon? Mire a neved feléig jutok, meghalsz. -
Egy ilyen helyzetben éppen te mentenéd meg az én életemet? -
kérdezte Mark. - Kicsit elbizakodott vagy, nem gondolod, pajtikám? -
Megtörténhet. - Julian, akinek nem tetszett, hogy pajtikámnak
szólították, felállt. A haja vad csomókban állt el a fejétől. Helen nővére folyton különféle fésűkkel esett neki, de soha nem jutott semmire. A Blackthornoktól örökölt haja olyan volt, mint az apjáé és a legtöbb testvéréé: kezelhetetlenül kócos és olyan színű, mint az étcsokoládé. Ez a családi vonás mindig lenyűgözte Emmát, aki szinte egyáltalán nem hasonlított a szüleire, azt leszámítva, hogy az apja is szőke volt. Helen az elmúlt hónapokat Idrisben töltötte a barátnőjével, Aline-nel. Családi gyűrűt cseréltek, és Emma szülei szerint „nagyon komolyan vették” a kapcsolatukat, ami leginkább azt jelentette, hogy rendkívül nyálasan néztek egymásra. Emma elhatározta, hogy ha valaha beleszeret valakibe, sosem lesz majd ilyen nyálas. Érzékelte, hogy okoz némi fennakadást, hogy Helen meg Aline mind a ketten lányok, de soha nem értette, mi gond lehet ezzel, és úgy tűnt, Blackthornék nagyon szeretik Aline-t. Kellemes nyugodtság áradt belőle, és jó hatással volt az idegeskedésre hajlamos Helenre. Jules haja Helen távollétében sem maradt levágatlanul, és a terembe özönlő napfény most aranyszínűre festette a göndörödő fürtöket. A keleti fal ablakaiból látszott a tengert a San Fernando-völgytől elválasztó száraz, por és kaktuszok lepte, kanyonok szabdalta hegyek árnyékos vonulata. Néha az árnyvadászok kimentek oda gyakorolni. Emma
imádta ezeket a pillanatokat. Szerette a rejtett ösvényeket, a titkos vízeséseket és a köveken lustálkodó gyíkokat. Julian értett hozzá, hogyan csalogassa a gyíkokat a tenyerébe, aztán amikor el is aludtak ott, a hüvelykujjával simogatta a fejüket. -
Vigyázz!
Emma elhajolt, miközben egy fahegyű kard száguldott el a feje mellett, ami aztán visszapattant az ablakról, és Mark lábát találta el. A fiú ledobta a könyvét, és mogorván felállt. Elvileg Katerina segítőjeként tartózkodott a teremben, de jobban szeretett olvasni, mint tanítani. -
Tiberius! - szólt. - Ne dobálj rám késeket!
-
Véletlen volt! - Liwy gyorsan az ikertestvére és a bátyja közé állt.
Tiberius olyan sötét hajú volt, amilyen szőke Mark. Markon és Helenen kívül - akik nem számítottak az alvilági vérük miatt -, egyedül ő nem örökölte a családra jellemző barna hajat és kékeszöld szempárt. Tynak göndör, fekete haja volt és szürke szeme. -
Nem baleset volt! - jelentette ki Ty. - Téged céloztalak meg!
Mark színpadiasán mély lélegzetet vett, és beletúrt a hajába, amitől az csak még jobban összekuszálódott. Mark a Blackthornoktól örökölte a szemét, ami így a patina zöldes színében tündökölt, a haja azonban Helenével együtt egészen világosszőke volt, mint az édesanyjuké. Azt pletykálták,
hogy
az
édesanyjuk
hercegnőként
élt
a
Tündérek
Udvarában, de összeszűrte a levet Andrew Blackthornnal, majd a neki szült két gyereket a Los Angeles-i Intézet küszöbén hagyta, és örökre eltűnt. Julian apja befogadta a félig tündér gyerekeket, és árnyvadászokként nevelte fel őket. Az árnyvadász vér dominált bennük, és bár a Tanács nem rajongott az ötletért, végül befogadták a félig alvilági gyerekeket, feltéve, hogy a bőrük elbírja a rúnákat. Helen és Mark is tízéves korában kapta meg az első jeleket, és nem volt semmi probléma, bár Emma látta,
hogy a friss rúnák jobban fájtak Marknak, mint egy átlagos árnyvadásznak. Hiába próbálta leplezni, a lány észrevette, hogy elfintorodik, amikor az irón a bőrét érinti. Az utóbbi időben egyre több minden tűnt fel neki Markkal kapcsolatban - például hogy milyen vonzó is voltaképpen a félig tündérektől örökölt arca, vagy hogy milyen széles a válla a póló alatt. Nem tudta, miért veszi észre hirtelen ezeket a dolgokat, de nem igazán örült neki. A legszívesebben ráordított volna Markra, vagy elbújt volna előle, lehetőleg mindkettőt egyszerre. -
Bámulsz - állapította meg Julian hanyatt fekve, festékfoltos
edzőnadrágja fölött figyelve Emmát. A lány azonnal felkapta a fejét. -
És mit bámulok?
-
Markot. Megint. - Julian bosszúsnak tűnt.
-
Fogd be! - morogta Emma, és a fiú irónja felé nyúlt. Az elrántotta
előle, és birkózni kezdtek. A lány kuncogva félregurult Julian elől. Olyan régóta edzettek együtt, hogy minden mozdulatát jó előre ki tudta számítani. Egyedül az jelentett gondot, hogy hajlamos volt kesztyűs kézzel bánni a fiúval. Feldühítette a gondolat, hogy bárki bánthatja Julest, és ebbe saját magát is beleértette. -
A méhek miatt haragszol a szobádban? - Mark elindult Tiberius
felé. - Te is tudod, miért kellett megszabadulnunk tőlük. -
Gondolom, azért, hogy meghiúsítsd, amit elterveztem - felelte Ty.
Tízéves
korához
képest
alacsony
volt,
de
a
szókincse
egy
nyolcvanévesével vetekedett. Általában nem hazudott, leginkább azért, mert nem értette, miért lenne rá szükség. Fogalma sem volt, miért bosszantja néha az embereket, amit tesz, és a haragjukat a hangulatától függően zavarba ejtőnek vagy ijesztőnek találta. -
Senki sem akarja meghiúsítani a terveidet, Ty. De nem tarthatsz
csak úgy méheket a szobádban...
-
Tanulmányoztam őket - mondta a kisebbik fiú elvörösödve. -
Fontos volt, és a barátaim voltak, és tudtam, mit csinálok. -
Mint amikor azt tudtad, hogy mit csinálsz azzal a csörgőkígyóval?
- kérdezte Mark. - Néha azért veszünk el tőled dolgokat, mert nem akarjuk, hogy bajod essen. Tudom, hogy nehéz megérteni, Ty, de szeretünk téged. Öccse üres tekintettel nézett vissza rá. Tudta, mit jelent az, hogy szeretik, és azt is tudta, hogy jót jelent, de nem értette, miért lehetne ezzel bármit is megmagyarázni. Mark lehajolt, és Ty szürke szemébe nézett. -
Oké, megmondom, mit fogunk csinálni...
-
Ha! - Emmának sikerült a hátára fordítania a fiút, és kicsavarnia a
kezéből az irónt. Julian nevetve fészkelődött alatta, amíg a lány a földhöz nem szorította a kezét. -
Feladom! - közölte Julian. - Feladom!
Nevetve nézett fel Emmára, a lány pedig hirtelen rádöbbent, hogy igen különös érzés Juleson feküdni, meg hogy a fiú arca tulajdonképpen ugyanolyan szép, mint Marké. Kerek, kisfiús és ismerős, mégis szinte látszott rajta, milyen lesz majd idősebb korában. Hirtelen az Intézet csengője töltötte be a szobát. Mély, édes, csilingelő hang volt, mintha egy templom harangjai szólaltak volna meg. A mondénok szemében odakintről az Intézet egy spanyol misszió romjainak hatott. Bár mindenhová „Magántulajdon” és „Tilos az átjárás” feliratú táblákat tettek, néha előfordult, hogy egy-egy embernek általában
a
látás
képességnek
morzsáját
magukban
hordozó
mondénoknak - sikerült egészen a bejárati ajtóig eljutniuk. Emma legördült Julianról, és megigazította a ruháját. Már nem nevetett. A fiú csodálkozva felült, és megtámasztotta magát a kezével.
-
Minden rendben? - kérdezte.
-
Bevertem a könyökömet - hazudta a lány, és a többiekre pillantott.
Katerina éppen a kés helyes tartására tanította Liwyt, Ty pedig a fejét csóválva nézett Markra. Ty. A fiú éppen Emmától kapta a becenevét születésekor, mert az akkor másfél éves lány nem tudta kimondani, hogy Tiberius, és Ty-Ty-nak szólította inkább. Emma néha elgondolkodott, hogy vajon Ty tud-e erről. Néha egészen különös volt, mit talált fontosnak a fiú, és mit nem. Nem lehetett kiszámítani. -
Emma? - Julian előredőlt, és mintha hirtelen minden felrobbant
volna körülötte. Éles fény villant, és a világ fehér, arany és vörös lett az ablak előtt, mintha az Intézet tüzet fogott volna. Közben mozogni kezdett alattuk a padló, akár egy hajó fedélzete. Éppen amikor Emma elvesztette az egyensúlyát, rettenetes sikoly hallatszott odalentről rettenetes, felismerhetetlen sikoly. Liwy felkiáltott, Ty-hoz rohant és átölelte, mintha meg tudná védeni a saját testével. Liwy azon kevesek egyike volt, akiknek az érintését a fiú nem bánta. Most csak állt ott elkerekedett szemmel, egyik keze beakadt nővére ruhájának ujjába. Mark már talpon volt. Katerina egészen elsápadt sötét hajfürtjei alatt. -
Maradjatok itt! - mondta Emmának és Juliannek, miközben
előhúzta a kardját a hüvelyéből. - Vigyázzatok az ikrekre! Mark, te gyere velem! -
Ne! - kiáltotta Julian, és feltápászkodott a földről. - Mark...
-
Nem lesz semmi gond, Jules - jelentette ki biztató mosollyal Mark.
Máris egy-egy kést tartott mindkét kezében. Gyorsan és ügyesen bánt a dobófegyverekkel, soha nem vétette el a célt. - Ti maradjatok itt Emmával! - Ezzel el is tűnt Katerina társaságában, az edzőterem ajtaja becsukódott mögöttük. Jules közelebb húzódott Emmához, a kezébe csúsztatta a kezét, és
talpra segítette. A lány legszívesebben közölte volna vele, hogy jól van, és egyedül is fel tud állni, de inkább nem szólt. Megértette, hogy ilyenkor az ember apróságokban is segíteni akar, mert akkor mégiscsak érzi, hogy tesz valamit. Újabb sikoly hallatszott odalentről, aztán üveg csörömpölt. Emma átsietett a termen az ikrekhez. Mindketten néma csendben voltak, akár ha szobrok lettek volna. Liwy egészen elsápadt, Ty pedig nővére ingét szorongatta minden erejével. -
Nem lesz semmi baj! - jelentette ki Jules, kezét öccse keskeny
vállára téve. - Akármi is ez... -
Fogalmad sincs, mi ez - szakította félbe Ty. - Nem mondhatod,
hogy nem lesz semmi baj. Nem tudod. Újabb hang támadt, a sikolynál is rosszabb. Borzasztó üvöltés volt, vad és gonosz. Vérfarkasok?
-
gondolta
döbbenten
Emma,
de
hallott
már
vérfarkasüvöltést, és ez sokkal sötétebbnek és kegyetlenebbnek tűnt. Liwy Ty vállához simult. A fiú felemelte kis, fehér arcát, először Emmára nézett, aztán a tekintete megállapodott Julianén. -
Ha itt elbújunk - szólt -, de ez az akármi megtalál bennünket, és
bántja a húgodat, akkor az a te hibád lesz. Liwy arca nem látszott Ty háta mögött. A fiú halkan beszélt, de Emma biztos volt benne, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Akármilyen különösen is gondolkodott, akármilyen közönyösen is viszonyult sokszor másokhoz,
elválaszthatatlan
volt
az
ikertestvérétől.
Ha
Liwy
megbetegedett, Ty a lábánál aludt az ágyban. Ha Liwy akár csak megkarcolta magát, Ty azonnal pánikba esett, és ez éppen így volt fordítva is. Emma látta, ahogy Julian arcán egymásnak ellentmondó gondolatok viaskodnak egymással - a fiú szeme az övét kereste, ő pedig kurtán bólintott. A gondolatra, hogy itt maradnak az edzőteremben, és
megvárják, amíg az a valami, ami ezt a rettenetes hangot kiadta, értük jön, úgy érezte magát, mintha a bőr lassan leválna a csontjairól. Julian átsietett a szobán, és egy számszeríjjal meg két tőrrel tért vissza. -
El kell engedned Liwyt, Ty - mondta, és egy pillanattal később az
ikrek elváltak. Jules az egyik tőrt Liwy kezébe nyomta, a másikat pedig az ikertestvére felé nyújtotta, aki úgy meredt rá, mintha soha életében nem látott volna még ilyet. - Ty, miért tartottad a méheket a szobádban? Mi tetszett bennük annyira? Ty nem felelt. -
Lenyűgözött, ahogy együttműködnek, igaz? Hát most nekünk is
együtt kell működnünk. Átmegyünk az irodába, és értesítjük a Klávét, rendben? Vészhívás lesz, hogy küldjenek erősítést, és védjenek meg bennünket. Ty elvette a tőrt, és kurtán bólintott. -
Magam is ezt javasoltam volna, ha Mark és Katerina hallgattak
volna rám. -
Igazat mond - jelentette ki Liwy. Ő magabiztosabban vette át a
tőrt, mint Ty, és most úgy tartotta, mintha tudná, mit csinált. - Éppen erre gondolt. -
Nagyon csendben kell lennünk - mondta Jules. - Ti ketten
kövessetek az irodába. - Felemelte a fejét, tekintete találkozott Emmáéval. - Emma elmegy Tawyért meg Druért, és őket is odahozza. Rendben? Emma szíve a magasba emelkedett, aztán a mélybe zuhant, mint egy tengeri madár. Octavius - Tawy - még csak kétéves volt, Dru pedig nyolc, de ilyen fiatalon még ő sem kezdhette meg a képzést. Persze valakinek el kell mennie értük, és Jules szemében ott volt a könyörgés. -
Igen - felelte a lány. - Pontosan ezt fogom tenni.
Emma hátán ott volt Cortana, a kezében pedig egy dobókést tartott. Ahogy kilépett az Intézet folyosójára, és hátát a falnak vetette, úgy érezte, mintha szívverése ritmusára fém folyna az ereiben. A folyosón időről időre ablakok követték egymást, és a kék tenger, a zöld hegyek meg a békés fehér felhők szinte húzták maguk felé a lányt. A szüleire gondolt, akik ott voltak valahol a parton, és nem is sejtették, mi történik az Intézetben. Azt kívánta, bár vele lennének, de eközben örült is, hogy nincsenek ott. Így legalább biztonságban voltak. Az Intézetnek abban a szegletében járt, amelyiket a legjobban ismert: a családi lakosztályoknál. Elsietett Helen üres szobája előtt, ahol összepakolták a ruhákat, és poros volt az ágytakaró. Elhagyta Julian számtalan ott alvás után nagyon is ismerős szobáját és Mark szorosan zárt ajtaját. A következő helyiség Mr. Blackthorné volt, aztán következett a gyerekszoba. Emma mély lélegzetet vett, és a vállával belökte az ajtót. Attól, amit a kékre festett kis szobában látott, elkerekedett a szeme. Tawy a kiságy rácsait markolta, arca egészen vörös lett a kiáltozástól. Drusilla az ágy előtt állt, egy kardot szorongatott - az Angyal tudja, honnan szerezte -, és egyenesen Emmára szegezte. Annyira reszketett a keze, hogy a kard hegye körbe-körbe táncolt. A lány copfjai kétoldalt elálltak kerek arcától, de jellegzetes Blackthorn-szeméből acélos elszántság sütött: Ne merészelj akár egy kisujjal is az öcsémhez érni! -
Dru! - szólt Emma, amilyen lágyan csak tudott. - Én vagyok az,
Dru. Jules küldött értetek. A kard hangos csörgéssel hullott ki Dru kezéből, és a kislánynak patakokban kezdtek folyni a könnyei. Emma elsietett mellette, kikapta a babát az ágyából, és szabad kezével a csípőjéhez szorította. Tawy kicsi volt a korához képest, de azért így is nyomott vagy tizenkét kilót. Emma elfintorodott, ahogy a kisfiú megragadta a haját. -
Memma! - szólt Tawy.
-
Pszt! - A lány nyomott egy puszit a feje búbjára. Hintőpor és
könnyek illata vegyült rajta. - Dru, fogd meg az övemet, jó? Az irodába megyünk. Ott biztonságban leszünk. Dru apró kezével megragadta Emma fegyverövét. Már nem sírt. Az árnyvadászok nem sírnak sokat, még akkor sem, ha csak nyolcévesek. Emma lépett ki először a folyosóra. Most már még rémesebb hangok hallatszottak odalentről. A sikolyok nem maradtak abba, sőt, mély üvöltés, üveg csörömpölése és fa reccsenése keveredett velük. Emma óvatosan haladt előre Tawyvel a hóna alatt, és egyre csak azt ismételgette, hogy minden rendben lesz. Az ablakokon élesen besütő nap majdnem megvakította. Nem látott a napsütéstől és a pániktól; csakis ez magyarázhatta, hogy a következő sarkon rossz irányba fordult. Bekanyarodott, de teljesen máshol találta magát, mint ahová készült. Az előcsarnokba, és azon keresztül az Intézet hatalmas kétszárnyú ajtajához vezető széles lépcső tetején állt. A terem megtelt árnyvadászokkal. A Los Angeles-i Konklávé Emma számára is ismerős árnyvadászai fekete harci öltözetet viseltek, a többiek vöröset. A nemrég még kétoldalt sorakozó szobrok ledőltek, és darabokban vagy egyenesen porrá zúzva hevertek a földön. A tengerre nyíló hatalmas ablakok betörtek, mindent üvegszilánkok és vér borított. Emmának összerándult a gyomra. Az előtér közepén magas, skarlátvörös ruhát viselő alak állt. Haja olyan világos szőke volt, hogy már-már fehérnek mondta volna az ember, arca Raziel márványból faragott vonásaira emlékeztetett, csak a könyörület hiányzott róla, és szénfekete volt a szeme. Egyik kezében csillagokkal díszített kardot tartott, a másikban pedig egy csillogó, adamantinból készült kelyhet. A kehely látványa Emma eszébe juttatott valamit. A felnőttek nem szívesen beszéltek politikáról a fiatalabb árnyvadászok előtt, de azt ő is
tudta, hogy Valentine Morgenstern fia új nevet vett fel, és bosszút esküdött a Klávé ellen. Azt is tudta, hogy elkészítette az Angyal Kelyhének ellentétes hatású párját, ami gonosz, démoni lénnyé változtatja az árnyvadászokat. Hallotta, amikor Mr. Blackthorn sötét harcosoknak nevezte a gonosz árnyvadászokat, és azt mondta, inkább halna meg, mint hogy ő is ilyen legyen. Tehát ez volt ő. Jonathan Morgenstern, akit mindenki Sebastiannak hívott - a gyerekek ijesztgetésére szánt rémmesék megelevenedett alakja. Valentine fia. Emma Tawy tarkójára tette a kezét, és a vállához szorította a kisfiú arcát. Képtelen volt mozdulni, úgy érezte, mintha ólomsúlyokat aggattak volna a lábára. Sebastian körül feketébe és vörösbe öltözött árnyvadászok álltak, meg sötét köpenyt viselő idegenek; vajon ők is nephilimek lehettek? Emma nem tudta megállapítani, az arcuk rejtve maradt. Aztán ott volt Mark, két kezét egy vörös harci öltözetet viselő árnyvadász fogta össze a háta mögött. A fiú tőre a lábánál hevert, edzőruhája véres volt. Sebastian felemelte a kezét, és hosszú, fehér ujjával előremutatott. -
Hozzátok ide! - szólt. Mozgolódás támadt a tömegben, és Mr.
Blackthorn lépett előre, magával vonszolva Katerinát. A nő küzdött, két öklével ütötte az Intézet vezetőjét, de az túl erős volt hozzá. Emma döbbent
hitetlenkedéssel
figyelte,
ahogy
Mr.
Blackthorn
térdre
kényszeríti gyerekei mesterét. -
Most pedig - Sebastian hangja lágy volt akár a selyem - igyál a
Pokol Kelyhéből. - A kehely peremét Katerina fogai közé erőltette. Emma ekkor jött rá, mi volt az a rettenetes üvöltés, amit korábban hallott. Katerina szabadulni próbált, de Sebastian túl erős volt; a nő képtelen volt ellenállni neki, és Emma látta, ahogy akarata ellenére kortyol egyet. Elrántotta magát, és Mr. Blackthorn ezúttal hagyta; a férfi
hangosan nevetett, mint ahogy Sebastian is. Katerina a földre zuhant, a teste görcsösen rángatózott. Egyetlen kurta sikoly hagyta el a torkát. Illetve nem is sikoly volt az, hanem valami sokkal rosszabb: fájdalmas üvöltés, mintha a lelkét tépték volna ki a testéből. Nevetés futott körbe a teremben. Sebastian mosolygott, volt benne valami rettenetes és gyönyörű, ahogy volt valami rettenetes és gyönyörű a mérges kígyóban és a nagy fehér cápában is. Emma csak most vette észre, hogy a fiú mellett ott áll két társa is: egy őszülő, barna hajú nő bárddal a kezében meg egy tetőtől talpig fekete köpenybe burkolózó férfi. Jóformán semmi sem látszott belőle, csak sötét csizmája a köpeny szegélye alatt. Valójában kizárólag a termete miatt lehetett sejteni, hogy egyáltalán férfi. -
Ő volt az utolsó itteni árnyvadász? - kérdezte Sebastian.
-
Itt van még a fiú, Mark Blackthorn - mutatott Markra a nő. - Elvileg
elég idős már hozzá. Sebastian lenézett Katerinára, aki abbahagyta a rángatózást, és mozdulatlanul feküdt, fekete haja kuszán az arcára tapadt. - Állj fel, Katerina nővér! - mondta a fiú. - Menj, hozd ide Mark Blackthornt! Emma földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy Katerina lassan feláll. Amióta csak az eszét tudta, Katerina oktatóként dolgozott az Intézetben. Ő volt a tanáruk, amikor Tawy megszületett, amikor Jules anyja meghalt, amikor Emma elkezdte az edzéseket. Nyelvekre tanította őket, bekötözte a sebeiket, ápolta őket, tőle kapták az első fegyvereiket; családtagnak számított. Most üres tekintettel gázolt át a padlón heverő romokon, és Mark felé nyúlt. Dru felszisszent, amitől Emma visszazökkent a valóságba. Megpördült, és Tawyt Dru kezébe nyomta. A kislány egy pillanatra megtántorodott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és magához szorította az
öccsét. -
Szaladj! - mondta Emma. - Futás az irodába! Mondd meg
Juliannek, hogy én is mindjárt jövök! Volt valami feszültség a hangjában, ami magáért beszélt. Drusilla nem vitatkozott, csak még erősebben fogta Tawyt, és futásnak eredt. Csupasz lábai hangtalanul taposták a folyosó padlóját. Emma visszafordult, és tovább figyelte az odalent zajló borzalmakat. Katerina Mark mögött állt, és egy kés hegyét a lapockái közé nyomva tolta őt előre. A fiú megbotlott, és kis híján hasra esett Sebastian előtt. Így már közelebb került a lépcsőhöz, és Emma meglátta rajta a küzdelem nyomait. Sebek borították a csuklóját, a kezét, vágások szabdalták a homlokát, és nyilvánvalóan nem volt idő gyógyító rúnákat rajzolni rá. Arca jobb felét ellepte a vér. Sebastian bosszúsan mérte végig. -
Ez itt nem tisztán nephilim - állapította meg. - Részben tündér, jól
látom? Miért nem tájékoztattak? Mormogás támadt, végül a barna hajú nő szólalt meg. -
Ez azt jelenti, hogy a Kehely nem lesz rá hatással, Lord
Sebastian? -
Azt jelenti, hogy nem kell nekem - felelte a fiú.
-
Elvihetnénk a Só völgyébe - mondta a nő. - Vagy Edom
fennsíkjaira, hogy feláldozzuk Asmodeus és Lilith színe előtt. -
Nem - rázta meg a fejét lassan Sebastian. - Nem, azt hiszem, nem
lenne bölcs dolog ilyesmit tenni olyasvalakivel, akiben tündérek vére folyik. Mark leköpte. Sebastian láthatólag meglepődött. Julian apjához fordult. -
Gyere ide, és tartsd féken! - parancsolt rá. - Sebezd meg akár, ha
úgy tartja kedved. Nem tűrök el mindent a félvér fiadtól.
Mr. Blackthorn egy pallossal a kezében előrelépett. A pengét máris elborította a vér. Mark szeme tágra nyílt az ijedségtől. A fegyver a magasba emelkedett... A dobókés elhagyta Emma kezét, átszelte a levegőt, és mélyen Sebastian Morgenstern mellkasába fúródott. Sebastian hátratántorodott, Mr. Blackthorn kardot tartó keze pedig lehullott az oldala mellé. A többiek hangos kiáltozásba kezdtek, Mark pedig azonnal talpra ugrott. Sebastian lenézett a fegyverre; a markolat egyenesen a szívéből állt ki. Összeráncolta a homlokát.
Első rész
Azért tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged; és tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, akik reád néznek. Mindnyájan, akik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel! Ezékiel 28:18-19 (Károli Gáspár fordítása)
- KÉPZELJ
EL VALAMI MEGNYUGTATÓT.
A LOS Angeles-i strand... Fehér
homok, hullámzó kék óceán, bokáig a vízben gázolsz... Jace résnyire nyitotta a szemét. -
Nagyon romantikusan hangzik.
A vele szemben ülő fiú felsóhajtott, és beletúrt kócos, sötét hajába. Ugyan hideg decemberi nap volt, de a vérfarkasok nem érezték még annyira az időjárást, mint az emberek, így Jordan levetette a dzsekijét, és felgyűrte az inge ujját. Egymással szemben ültek törökülésben a Central Park egyik tisztásának megbámult füvén. Mindketten a térdükön nyugtatták a kezüket, tenyérrel felfelé. A közelben számos kisebb-nagyobb szikla emelkedett ki a földből. Az egyik nagyobbacska kődarabon Alec és Isabelle Lightwood kuporgott. Ahogy Jace felnézett, Isabelle tekintete találkozott az övével, és a lány bátorítólag intett neki. Alec észrevette a gesztust, és hátba vágta a húgát. Jace látta, hogy magyarázni kezd valamit Izzynek, feltehetőleg azt, hogy ne zavarja meg őt a koncentrálásban. Elmosolyodott magában - egyiküknek sem kellett eljönnie, mégis mind a ketten itt voltak, hogy „erkölcsi támogatást nyújtsanak”. Azért Jace gyanúja szerint inkább az állt az egész mögött, hogy Alec nem tudott mit kezdeni magával. Isabelle nem szívesen hagyta magára szomorú bátyját, és mind a ketten kerülték a szüleiket meg az Intézetet. Jordan csettintett az ujjaival Jace orra előtt. -
Figyelsz te egyáltalán?
Jace összehúzta a szemöldökét.
-
Figyeltem, amíg a rossz apróhirdetések világába nem tévedtünk.
-
Akkor mi segít kikapcsolódni és ellazulni?
A lótuszüléstől kezdett begörcsölni Jace csuklója, úgyhogy inkább levette a kezét a térdéről, és megtámaszkodott a háta mögött a földön. Hűvös szél zörgette a fákon árválkodó néhány elszáradt levelet. A sápadt téli égbolt előtt egy tintarajz hűvös eleganciájával rajzolódtak ki a majdnem csupasz ágak. -
Ha démonokat ölhetek - felelte. - Egy jó kis tiszta munka nagyon
megnyugtató tud lenni. A zűrösebbek inkább bosszantóak, mert takarítani kell utána... -
Nem! - Jordan felemelte a kezét. Felgyűrt ingujja alatt láthatóvá
vált a karját körbefonó tetoválás. Sánti, sánti, sánti. Jace tudta, mit jelent: „békesség, mely minden értelmet felül halad”1. A mantrához háromszor kellett kimondani a szót, hogy nyugalmat teremtsen az ember elméjében. Csakhogy Jace elméjében mostanság semmi sem teremtett nyugalmat. Az ereiben lobogó tűztől a gondolatai is száguldottak, egyik követte a másikat, mint a tűzijáték robbanó petárdái. Erőteljes álmaiban kavarogtak a színek, mint egy olajfestményen. Tréningezéssel próbált megszabadulni
a
feszültségtől,
és
hosszú
órákat
töltött
az
edzőteremben, de nem ért el mást, csak alaposan megizzadt, vérző sebeket szedett össze, sőt egyszer még az ujját is eltörte. Ráadásul Alecet is felbosszantotta, ahogy folyton gyógyító rúnákat kunyerált tőle, és egy emlékezetes napon még a tetőgerendákat is felgyújtotta. Végül Simon megjegyezte, hogy a szobatársa mindennap meditál, mert ez segít véget vetni a rettenetes dührohamoknak, amik a vérfarkassá alakulás során támadnak rá. Ezek után már csak egy lépés volt, hogy Clary megjegyezze: „akár ki is próbálhatnád”. Most pedig itt
1
Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele 4:7 (Károli Gáspár fordítása).
ültek, és a második leckét vette Jordantól. Az első lecke azzal ért véget, hogy Jace egy jelet égetett Simon bőrére és Jordan nappalijának padlójába, ami miatt a vérfarkas fiú azt javasolta, hogy legközelebb inkább a szabadban próbálkozzanak a lakását esetlegesen érő további károk elkerülése végett. -
Semmi gyilkolászás! - közölte Jordan. - Az a cél, hogy békesség
töltsön el. A vér, a gyilkolás, a háború meglehetősen távol állnak a békességtől. Szeretsz mást is? -
A fegyvereket - vágta rá Jace. - A fegyvereket szeretem.
-
Kezdem
azt
hinni,
hogy
akad
némi
gond
a
személyes
világképeddel. Jace előredőlt, tenyerével megtámaszkodott a földön. -
Harcos vagyok - közölte. - Harcosnak neveltek. Én nem játékokkal
játszottam, hanem fegyverekkel. Ötéves koromig egy fakarddal aludtam. Az első könyveim középkori démonológiák voltak világító lapokkal. Az első dalok, amiket megtanultam, a démonűzést szolgálták. Tudom, mi hoz nekem békét, és nem a homokos partok, a csiripelő madarak vagy az esőerdők. Nekem fegyver kell a kezembe, meg egy stratégia, amivel győzhetek. Jordan higgadtan nézett vissza rá. -
Szóval azt mondod, neked a háború hoz békét.
Jace az ég felé dobta a kezét, felállt, és lesöpörte a fűszálakat a nadrágjáról. -
Na, leesett végre. - Száraz fű ropogását hallotta, és éppen időben
fordult hátra, hogy megpillantsa Claryt, amint két fa közül kilépve megérkezik a tisztásra. Simon alig pár lépéssel lemaradva követte. A lány a farzsebében tartotta a kezét, és hangosan nevetett. Jace egy darabig szótlanul nézte őket. Van valami izgalmas abban, ha az ember észrevétlenül figyel valakit. A fiúnak eszébe jutott, milyen volt,
amikor a Java Jonesban életében másodszor látta Claryt. Nevetett, és Simonnal beszélgetett, éppen úgy, mint most. Emlékezett a féltékenység ismeretlen szorítására a mellkasában, aztán a megkönnyebbülésre, amikor Clary otthagyta a fiút, és inkább hozzá ment oda beszélgetni. Azóta minden megváltozott. Jace-t már nem mardosta a féltékenység Simon miatt, inkább némi kelletlen tiszteletet érzett a fiú iránt az állhatatossága meg a bátorsága okán, és tulajdonképpen a barátjának tekintette, még ha úgy is sejtette, hogy ezt soha nem fogja hangosan kimondani. Clary most egy csókot dobott neki, copfba fogott vörös haja fel-alá ugrált. Annyira kicsi volt - finom, szinte babaszerű, gondolta régen Jace, amikor még nem tudta, milyen erős valójában. A lány Jace és Jordan felé indult, hátrahagyva Simont, aki inkább Isabelle-hez és Alechez sietett a sziklás talajon. Lehuppant a földre Izzy mellé, aki azonnal odahajolt hozzá, és mondott neki valamit. Fekete haja függönyként takarta el az arcát. Clary megállt Jace előtt, és mosolyogva billegett előre-hátra a sarkán. -
Hogy haladsz?
-
Jordan azt szeretné, ha a tengerpartra gondolnék - közölte
mogorván Jace. -
Makacs - magyarázta Jordannek Clary. - Úgy érti, hogy hálás az
erőfeszítéseidért. -
Igazából nem - sietett leszögezni Jace.
Jordan felhorkant. -
Nélkülem
a
Madison
Avenue-n
száguldanál,
és
minden
testnyílásodból szikrák lövellnének. - Felállt, és belebújt zöld dzsekijébe. - A pasid nem normális - mondta Clarynek. -
Tudom, de legalább jóképű - felelte a lány. - Ez van.
Jordan elhúzta a száját, de azért mosolygott közben. -
Mennem kell - szólt. - Maiával találkozom a városban. -
Kedélyesen szalutált, aztán hangtalanul, a benne rejlő farkas ruganyos lépteivel már el is tűnt a fák között. Jace figyelte, ahogy távolodott. Valószínűtlen megmentő, gondolta. Fél évvel ezelőtt biztosan nem hitte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy egy vérfarkas foglalkozik majd a lelkével. Az
elmúlt
hónapok
során
Jordan,
Simon
és
Jace
egészen
összebarátkozott. Jace a lakásban talált menedéket az Intézetben uralkodó feszültség elől. Ott minden arra emlékeztette, hogy a Klávé még mindig nem készült fel a Sebastian elleni háborúra. Erhomai.
Jace
beleremegett,
ahogy
a
szó
tollpihe
módjára
csiklandozta az elméjét. Egy angyal letépett szárnyát látta arany vér tócsájában heverni a földön. Jövök.
- Mi a baj? - kérdezte Clary. Jace hirtelen mintha teljesen máshol járt volna. Amióta a mennyei tűz behatolt a testébe, egyre gyakrabban merült el a saját gondolataiban. A lány gyanította, hogy ez az érzelmek elnyomásának mellékhatása volt. Némi ürességet érzett - amikor először találkoztak, Jace rendkívül tartózkodóan viselkedett, valódi énjéből csak nagyon kevés szivárgott át a páncélján, mint a napfény a fal hasadékain. Nagyon sokáig tartott, mire sikerült lebontatni vele ezeket a védvonalakat. Most pedig az ereiben lángoló tűz miatt megint el kellett zárkóznia, és a biztonság kedvéért el kellett fojtania az érzelmeit. De ha a tűz kialszik, vajon képes lesz-e visszaváltozni igazi önmagává? Jace pislogva tért vissza a valóságba Clary hangját hallva. A magasan járó téli nap kiemelte markáns vonásait, és mély árnyékokat rajzolt a szeme alá. A fiú mély lélegzetet vett, és Clary keze után nyúlt. -
Igazad van - mondta azon a csendes, komoly hangján, amit
kizárólag a lány számára tartogatott. - Segítenek. Mármint a leckék Jordannel. Segítenek, és tényleg hálás vagyok értük. -
Tudom. - Clary a fiú csuklója köré fonta az ujjait. Jace bőre jó pár
fokkal melegebb volt a megszokottnál a Dicsőségessel való találkozása óta. A szíve a megszokott, nyugodt ritmusban vert, de az ereiben mintha egy kitörni készülő tűzvész kinetikus energiájával áramlott volna a vér. A lány lábujjhegyre állt, hogy egy puszit nyomjon Jace arcára, de az elfordította a fejét, és összeért a szájuk. Azóta, hogy a fiú ereit megtöltötte a tűz, csak néhány csókkal mertek próbálkozni, és azzal is csak nagyon óvatosan. Jace most is vigyázott, ajka puhán érintette a lány ajkát, keze finoman simult a vállára. Egy pillanatra összeért a testük, és Clary érezte a fiú vérének lüktetését. Jace közelebb húzta magához, mire egy szikra cikázott át közöttük. Jace hátralépett, és hosszan kifújta a levegőt. Mielőtt Clary megszólalhatott
volna,
szarkasztikus
taps
hallatszott
a
közeli
domboldalról. Simon, Isabelle és Alec integetett feléjük. Jace meghajolt, Clary pedig zavartan hátralépett, és az övébe akasztotta két hüvelykujját. Jace felsóhajtott. -
Csatlakozunk idegesítő kukkolós barátainkhoz?
-
Sajnos csak ilyen barátaink vannak.
Clary gyengéden meglökte a fiút a vállával, és elindultak a kövek felé. Simon és Isabelle csendben beszélgetett, Alec kicsit távolabb ült tőlük, és intenzíven koncentrálva meredt telefonja képernyőjére. Jace a földre vetette magát parabataia mellett. -
Azt hallottam, hogy ha elég sokáig bámulsz egy ilyen izét,
csörögni fog. -
Magnusnak küldözget SMS-eket - magyarázta Isabelle, rosszalló
pillantásokat vetve a bátyja felé.
-
Nem is - felelte automatikusan Alec.
-
De igen - állapította meg Jace, aki a nyakát nyújtogatva leste Alec
telefonját a fiú válla fölött. - És beszélni is próbáltál vele. Látom a kimenő hívásaidat. -
Születésnapja van - magyarázta Alec, és összecsukta a telefont.
Mostanában mintha összement volna, szinte elveszett lyukas könyökű, kopott kék pulóverében, ráadásul a szája is kicserepesedett, annyit harapdálta. Clary szíve mélyéből együtt érzett vele. Miután Magnus szakított vele, az első hét szomorú, zavart kábulatban telt. Senki sem akarta elhinni, ami történt. Clary mindig úgy gondolta, hogy Magnus őszintén szereti Alecet, és nyilván a fiúnak is ez volt a meggyőződése. -
Nem akartam, hogy azt higgye... Hogy azt higgye, elfelejtettem őt.
-
Te sóvárogsz - állapította meg Jace.
Alec megvonta a vállát. -
Bagoly mondja a verébnek. „Ó, szerelmes vagyok belé. Jaj, a
húgom! Ó, miért, miért, miért...” Jace hozzávágott egy maroknyi száraz levelet Alechez, mire a másik fiú köpködni kezdett. Isabelle felnevetett. -
Tudod, hogy igaza van, Jace.
-
Add ide a telefonodat! - Jace mintha meg sem hallotta volna
Isabelle-t. - Gyerünk, Alexander! -
Semmi közöd hozzá! - jelentette ki Alec, a lehető legtávolabb
tartva a telefont a barátjától. - Csak felejtsd el, jó? -
Nem eszel, nem alszol, csak a telefonodat bámulod, én meg
felejtsem el? - Jace hangja meglepően feszültnek hatott. Clary tudta, mennyire felzaklatta a fiút Alec boldogtalansága, de nem tudta, ez vajon Alecnek is feltűnt-e. Normális körülmények között Jace megölt, vagy
legalábbis megfenyegetett volna bárkit, aki bántja Alecet, de most más volt a helyzet. Jace szeretett győzni, egy összetört szíven azonban nem lehetett úrrá. Főleg nem valaki másén. Főleg nem olyasvalakién, akit szeretett. Jace áthajolt parabataia előtt, és kikapta a kezéből a telefont. Alec tiltakozott, és érte nyúlt, de Jace fél kezével távol tartotta magától, miközben a másikkal az üzenetek között lapozgatott. -
„Magnus, csak hívj vissza. Tudnom kell, minden rendben van-e.” -
Megrázta a fejét. - Oké, nem. Ez képtelenség. - Egyetlen határozott mozdulattal kettétörte a telefont, és a darabokat a földre dobta. - Tessék! Alec hitetlenkedve nézett le a romokra. -
Te összetörted a telefonomat!
Jace vállat vont. -
Egy fiú ne hagyja, hogy egy másik fiú másik fiúkat hívogasson. Na
jó, ez elég hülyén hangzott. Szóval az ember ne hagyja, hogy a barátja az exét hívogassa potyára. Komolyan. Ezt abba kell hagynod. Alec dühösen nézett rá. -
Ezért összetörted a vadonatúj telefonomat? Nagyon köszönöm!
Jace derűsen elmosolyodott, és hanyatt dőlt a kövön. -
Szívesen.
-
Nézd a jó oldalát - mondta Isabelle. - így nem kaphatod meg Anya
SMS-eit. Nekem hatot küldött ma eddig. Én kikapcsoltam a telefonomat. - Jelentőségteljes pillantással ütögette meg a zsebét. -
Mit akar? - kérdezte Simon.
-
Beszélgetni - felelte a lány. - Kifaggatni bennünket. A Klávé újra
meg újra meg akarja hallgatni, mi történt, amikor Sebastiannal harcoltunk a Burrenen. Mindenkinek vagy ötvenszer be kellett számolnia mindenről. El kellett mondanunk, hogyan szívta magába Jace a mennyei tüzet Dicsőségesből. Le kellett írnunk a sötét árnyvadászokat, a Pokol
Kelyhét, a fegyvereiket, a rúnáikat. Azt is tudni akarták, milyen ruhákat viseltünk mi, Sebastian meg mindenki más. Olyan volt, mint a telefonos szex, csak unalmas. Simon fuldokolni kezdett. -
Arra is kíváncsiak voltak, hogy szerintünk mit akar Sebastian -
tette hozzá Alec. - Hogy mikor jön vissza. Hogy mit tesz majd, ha visszajön. Clary a térdére könyökölt. -
Mindig jólesik a tudat, hogy a Klávénak jól átgondolt és
megbízható tervei vannak. -
Nem akarják elhinni - mondta Jace az eget bámulva. - Ez a gond.
Nem számít, hányszor mondjuk el nekik, mit láttunk a Burrenen. Nem számít, hányszor mondjuk el nekik, milyen veszélyesek a sötét nephilimek. Egyszerűen nem akarják elhinni, hogy egy árnyvadász gonosz is lehet. Hogy egy árnyvadász képes lehet megölni egy másik árnyvadászt. Clary ott volt, amikor Sebastian megteremtette az első sötét harcosokat. Látta az üres tekintetüket és hogy milyen elszántan képesek harcolni. Megrémisztették őt. -
Ők már nem is árnyvadászok - tette hozzá halkan. - Nem is
emberek. -
Nehéz lehet elhinni, ha valaki nem látta - jegyezte meg Alec.
-
És Sebastian olyan keveset gyűjtött össze belőlük. Kis, szétszórt
csapat, nem tudják elképzelni, hogy komoly fenyegetést jelent. Vagy úgy vannak vele, hogy ha mégis, akkor inkább csak ránk, New York-iakra veszélyes, nem az árnyvadászokra általában. -
Annyiban igazuk van, hogy Sebastiannak egyvalami fontos, az
pedig Clary - mondta Jace, mire a lány hátán az undortól meg a félelemtől végigfutott a hideg. - Nem igazán vannak érzelmei. Legalábbis
nem olyanok, mint nekünk. De ha lennének, Clary iránt valószínűleg érezne valamit. Jocelyn iránt viszont valóban érez valamit. Gyűlöli őt. Egy pillanatra elgondolkodott. - Mégsem hiszem, hogy éppen itt csapna le. Az túlságosan... magától értetődő lenne. -
Remélem, ezt elmondtad a Klávénak is - szólt Simon.
-
Nagyjából ezerszer - felelte Jace. - Nem hiszem, hogy
különösebben foglalkoztatná őket a véleményem. Clary lenézett a saját kezére. Öt is ugyanúgy kihallgatta a Klávé, mint a többieket, és ő is ugyanúgy felelt minden egyes kérdésükre. Akadtak azért még dolgok Sebastiannal kapcsolatban, amiket nem mondott el sem nekik, sem senki másnak. Arról nem beszélt, mit akart tőle a fiú. Nem álmodott sokat, amióta Jace erei megteltek tűzzel, és hazatértek a Burrenről, de amikor mégis rémálmai voltak, azokban mindig szerepelt a bátyja. -
Olyan, mintha egy szellemmel próbálnának harcolni - folytatta
Jace. - Nem találják sem Sebastiant, sem az árnyvadászokat, akiket maga mellé állított. -
Megtesznek mindent - mondta Alec. - Megerősítik a védvonalakat
Idris és Alicante körül. Minden védvonalat, ami azt illeti. Több tucat szakértőt küldtek a Vrangel-szigetre. A Vrangel-szigeten volt a bolygót, és különösen Idrist a démonok inváziójától
óvó
varázslatok
központja.
A
védvonalak
hálózata
korántsem volt tökéletes, emiatt néhány démon időről időre átjutott rajta. Clary el tudta képzelni, milyen szörnyű lenne a helyzet, ha ezek a védvonalak nem léteznének. -
Hallottam, amikor Anya azt mondta, hogy a Spirális Labirintus
boszorkánymesterei azt kutatják, hogyan lehetne visszafordítani a Pokol Kelyhének hatását - szólt Isabelle. - Persze könnyebb lenne, ha tanulmányozhatnák a holttesteket...
Elhallgatott; Clary tudta, miért. A Burrenen meghalt sötét árnyvadászok testét
a
Csontvárosba
szállították,
hogy
a
Néma
Testvérek
megvizsgálhassák őket. A Testvéreknek végül esélyük sem volt. A hullák másnapra annyira elbomlottak, mintha egy évtizeddel korábban érte volna utol őket a vég. Nem volt mit tenni, elégették a maradványokat. Isabelle megint megtalálta a hangját. -
És a Vasnővérek tömegével gyártják a fegyvereket. Több ezer új
szeráfpengét, kardot, csakramot meg mindenfélét kapunk... A mennyei tűzben kovácsolták őket. - Jace-re pillantott. A burreni csatát követő napokban, amikor a tűz még olyan hevesen tombolt a fiú testében, hogy időről időre felüvöltött a fájdalomtól, a Néma Testvérek újra meg újra megvizsgálták, jéggel és lángokkal, áldott fémmel és hideg vassal próbálták gyógyítani, hátha megtalálják a módját, hogy megszabadítsák az izzástól. Nem találták meg az ellenszert. Dicsőséges tüze, amely nemrég még a kard pengéjének foglya volt, nem akarta sem másik fegyver, semmi más kedvéért elhagyni a fiú ereit. Zakariás testvér azt mesélte Clarynek, hogy az árnyvadászok kezdetben még próbálták a mennyei tüzet egy démonok ellen bevethető fegyverben hasznosítani. Mivel sosem találták meg a módját, a szeráfpengék terjedtek el. A Néma Testvérek ezúttal is feladták végül. Dicsőséges tüze kígyóként tekergett Jace ereiben, a fiú pedig nem remélhetett mást, mint hogy sikerül kordában tartania, és végül nem pusztítja el. Érkező SMS hangos pittyenése hallatszott. Ezek szerint Isabelle bekapcsolta a telefonját. -
Anya azt mondja, most azonnal menjünk vissza az Intézetbe -
szólt. - Valami megbeszélés lesz. Ott kell lennünk. - Felállt, és lesöpörte a port a ruhájáról. - Örülnék, ha eljöhetnél velem - mondta Simonnak -,
de tudod, kitiltottak, mert élőhalott vagy meg ilyesmi. -
Igen, nem felejtettem el. - Simon is feltápászkodott, aztán Clary
következett, aki Jace felé nyújtotta a kezét, és őt is felsegítette. -
Simonnal elintézzük a karácsonyi bevásárlást - közölte Clary. - És
egyikőtök sem jöhet velünk, mert a ti ajándékaitokat is most vesszük meg. Alec elborzadt. -
Édes istenem! Ez azt jelenti, hogy nekem is kell valami ajándékot
kerítenem nektek? Clary megrázta a fejét. -
Az árnyvadászok nem szoktak... tudjátok, karácsonyozni? -
Hirtelen eszébe jutott a lehangoló hálaadási vacsora Luke-éknál, amikor Jace-t kérték meg, hogy vágja fel a pulykát, ő pedig előkapta a kardját, és addig kaszabolta a madarat, amíg csak cafatok maradtak belőle. Talán a karácsony sem az ő világuk. -
Megajándékozzuk egymást, tisztelettel adózunk az évszakok
változásának - felelte Isabelle. - Régen az Angyalnak is volt egy téli ünnepe.
Arról
a
napról
emlékeztünk
meg,
amikor
Jonathan
Shadowhunter megkapta a Végzet Ereklyéit. Az árnyvadászokat szerintem bosszantja, hogy kimaradnak a mondénok ünnepeiből, szóval sok Intézetben tartanak karácsonyi összejövetelt. A londoni különösen híres. - Megvonta a vállát. - De nem hiszem, hogy mi bulizni akarnánk... idén. -
Ó! - Clary szörnyen érezte magát. Hát persze hogy nem akarták
megünnepelni a karácsonyt Max elvesztése után. - Hát azért kaptok tőlünk ajándékot. Attól még nem kell bulit rendezni, meg semmi ilyesmit. -
Pontosan. - Simon az égnek emelte a kezét. - Nekem muszáj
hanuka-ajándékokat
vennem.
Kötelességem
a
zsidók
törvényei
értelmében. A zsidók istene nagyon haragos isten. És borzasztóan
fontosak neki az ajándékok. Clary rámosolygott a fiúra. Egyre könnyebben és könnyebben mondta ki azt a szót, hogy „isten”. Jace felsóhajtott, és bár csak egy könnyű puszit nyomott búcsúzóul a lány halántékára, Clary beleborzongott. Úgy érezte, lassan beleőrül, hogy nem érintheti meg Jace-t, és nem csókolhatja meg rendesen. Megígérte neki, hogy ez sosem fog számítani, ugyanúgy fogja szeretni akkor is, ha soha többé egymás kezét sem foghatják meg, de azért utálta az egészet, és hiányzott neki a biztonság, amit a testi kontaktus nyújtott. -
Később találkozunk - mondta Jace. - Én visszamegyek Aleckel és
Izzyvel... -
Nem jössz - vágott a szavába Isabelle. - Összetörted Alec
telefonját. Tény és való, hogy hetek óta mind erre vágytunk... -
Isabelle! - kiáltott rá Alec.
-
De az a helyzet, hogy te vagy a parabataia, és egyedül te nem
látogattad még meg Magnust. Menj, beszélj vele! -
És mit mondjak neki? - kérdezte Jace. - Arra senkit nem lehet
rábeszélni, hogy ne szakítson valakivel... Vagy talán mégis érdemes megpróbálni - tette hozzá gyorsan Alec arckifejezését látva. - Ki tudja? Mindenesetre nekifutok. -
Köszönöm! - Alec a másik fiú vállára csapott. - Azt csiripelik a
verebek, hogy egészen elbűvölő tudsz lenni, ha akarsz. -
Magam is úgy hallottam - mondta Jace, és hátrafelé kezdett
kocogni. Még ezt is kecsesen csinálja, gondolta komoran Clary. És szexisen. Nagyon is szexisen. Kelletlenül integetésre emelte a kezét. -
Később találkozunk! - kiáltotta. Ha addig nem purcanok ki a
frusztrációtól.
A Fray család soha nem tartotta magát vallásosnak, de Clary imádta az Ötödik sugárutat karácsonykor. A levegőben sülő gesztenye édeskés illata terjengett, a kirakatok ezüst, kék, zöld és vörös színben ragyogtak. Idén minden lámpaoszlopra téli napfényt aranylón tükröző kövér hópelyheket erősítettek. És akkor még ott volt a hatalmas fa is a Rockefeller Centernél, ami most árnyékot vetett rájuk, ahogy Simonnal a korcsolyapálya korlátjának támaszkodva a jégen eső-kelő turistákat figyelte. Clary egy pohár forró csokoládét szorongatott a kezében, a melegség átjárta a testét. Szinte hétköznapi lánynak érezte magát - a kirakatnézés az Ötödik sugárúton meg a látogatás a fához régi téli hagyomány volt, amit lelkesen ápoltak Simonnal, amióta csak az eszét tudta. -
Pont, mint régen, ugye? - visszhangozta Simon a gondolatait, állát
összefont karjain nyugtatva. Clary a szeme sarkából pillantott a fiúra. Simon fekete kabátja és sálja kiemelte bőre sápadtságát. Beesett szeme arról tanúskodott, hogy rég nem fogyasztott vért. Annak látszott, ami volt: éhes, fáradt vámpírnak. Hát, gondolta a lány, majdnem pont, mint régen. -
Több embernek kell ajándékot vennünk - mondta ki hangosan. -
Plusz felmerül a mindig problémás kérdés, hogy mit vegyen az ember a pasijának az első közös karácsonyukra, miután járni kezdtek. -
Mit vegyünk egy árnyvadásznak, akinek mindene megvan? -
kérdezte mosolyogva Simon. -
Jace leginkább a fegyvereket szereti - mondta Clary. - A könyvek
is érdeklik, de az Intézetnek hatalmas könyvtára van. Szívesen hallgat klasszikus zenét... - Felcsillant a szeme. Bár egy nevét sűrűn változtató (mostanában éppen Halálos Szufléra keresztelt) rettenetes bandában játszott, azért Simon mégiscsak tanult zenész volt. -
Mit adnál valakinek, aki szeret zongorázni?
-
Egy zongorát.
-
Simon!
-
Egy bazi nagy metronómot, amit fegyvernek is lehet használni.
Clary ingerülten felhördült. -
Kottát. Rahmanyinov elég nehéz, de Jace szereti a kihívásokat.
-
Jó ötlet. Körülnézek, van-e a környéken egy jó zenebolt. - Clary
végzett a forró csokoládéval, a papírpoharat belehajította egy kukába, és elővette a telefonját. - És te? Mit adsz Isabelle-nek? -
felé,
Halvány gőzöm sincs - felelte Simon. Elindultak vissza a sugárút ahol
a
kirakatokat
bámuló
gyalogosok
áradata
jóformán
eltorlaszolta a járdát. -
Ne már, Isabelle-lel könnyű dolga van bárkinek.
-
Hé, a barátnőmről beszélsz! - Simon összehúzta a szemöldökét. -
Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos. Nem beszéltünk róla. Mármint a kapcsolatunkról. -
Muszáj mindent tisztáznotok, Simon.
-
Mi az, hogy mindent?
-
A kapcsolatot. Mi ez, hová tart? Barát és barátnő vagytok-e, csak
jól érzitek magatokat együtt, ez egy „bonyolult kapcsolat” vagy mi az ábra? Mikor fogja elmondani a szüleinek? Randizhattok-e mással? Simon arca elfehéredett. -
Mi? Komolyan?
-
Komolyan! Addig is... parfümök! - Clary megragadta Simon
kabátját, berángatta a fiút egy kozmetikumokat áruló boltba. A hatalmas helyiségben mindenhol csillogó üvegek sorakoztak. - Méghozzá valami szokatlan - mondta a lány, és az illatok felé vette az irányt. - Isabelle nem akarja, hogy olyan illata legyen, mint mindenki másnak. Fügearoma illene hozzá, vagy vetiver, vagy... -
Füge? A fügének van illata? - Simon elborzadva nézett. Clary
éppen kinevette volna, amikor megszólalt a telefonja. Az anyja küldött üzenetet. Hol vagy? Clary a szemét forgatva válaszolt az SMS-re. Jocelyn még mindig feszült lett, ha arra gondolt, hogy a lánya Jace-szel van. Hiába mutatott rá Clary, hogy Jace valószínűleg a legbiztonságosabb fiú a világon, hiszen nagyjából- egészéből tilos 1. dühbe gurulnia, 2. szexuálisan közelednie és 3. bármi olyasmit tennie, amitől elindul benne az adrenalin. Másfelől viszont Jace megszállott volt. Clary és az anyja is látták, amikor szótlanul végignézte, ahogy Sebastian megfenyegeti Luke-ot. A lány még mindig nem beszélt mindenről, amit a lakásban látott, ahol azt a rövid, időn kívüli időt töltötte Jace-szel és Sebastiannal álmok és rémálmok között. Soha nem mondta el az anyjának, hogy Jace megölt valakit. Akadtak dolgok, amiket Jocelynnek nem kellett tudnia, és amikkel Clary sem szívesen nézett szembe. -
Annyi minden van itt szerintem, aminek Magnus örülne - mondta
Simon, és a kezébe vett egy valamiféle olajban úszó csillámmal teli üveget. - Tiltja bármilyen szabály, hogy olyan embernek vegyünk ajándékot, aki nemrég szakított a barátunkkal? -
Gondolom, az attól függ. Magnus közelebbi barátod, mint Alec?
-
Alec tudja a nevemet - felelte Simon, és visszatette az üveget a
helyére. - És sajnálom őt. Értem, miért szakított vele Magnus, de Alec annyira összetört. Úgy érzem, hogy akit szeretünk, annak meg kéne bocsátanunk, ha tényleg őszintén megbánta, amit tett. -
Szerintem inkább attól függ, mit tett az illető - mondta Clary. - Nem
Alecre gondolok, csak úgy általában értem. Biztos vagyok benne, hogy Isabelle bármit megbocsátana neked - tette hozzá gyorsan. Simon kétkedve nézett vissza rá.
-
Ne mozdulj! - parancsolt Iá a lány, és megrázott egy üveget a feje
mellett. - Három perc múlva meg fogom szagolni a nyakadat. -
Ezt azért nem gondoltam volna - jegyezte meg Simon. - Jó sokáig
vártál vele, hogy rám mozdulj, Fray, azt meg kell hagyni. Clary nem
vágott
vissza valami szellemességgel. Még azon
gondolkodott, amit Simon a megbocsátásról mondott, és eszébe jutott valaki más: a hangja, az arca, a szeme. Sebastian, amint ott ült vele szemben egy párizsi asztalnál. Szerinted meg tudsz nekem bocsátani? Gondolod, a magamfajta egyáltalán reménykedhet feloldozásban? -
Bizonyos dolgokat nem lehet elnézni - mondta. - Sosem tudnék
megbocsátani Sebastiannak. -
Te nem szereted őt.
-
Nem, de a bátyám. Ha másként lenne... - De nem volt másként.
Clary inkább nem is gondolt ilyesmire, csak közelebb hajolt a fiúhoz, és mélyet szippantott. - Füge- és barackillatod van. -
Szerinted Isabelle tényleg szeretné, ha olyan szaga lenne, mint
egy szárítottgyümölcs-tálnak? -
Talán nem. - Clary felvett egy újabb üveget. - Szóval mihez fogsz
kezdeni? -
Mikor?
Clary egy darabig azon elmélkedett, hogy vajon miben különbözik a közönséges rózsa a tubarózsától, aztán felnézett, és látta, hogy Simon értetlenül néz rá nagy barna szemével. -
Hát nem lakhatsz örökké Jordannél, nem igaz? Egyetemre kéne
járnod... -
Te sem mész egyetemre - tiltakozott a fiú.
-
Nem, de én árnyvadász vagyok. Mi tizennyolc éves korunk után is
tanulunk, elküldenek bennünket más intézetekbe. Az a mi egyetemünk. -
Nem tetszik a gondolat, hogy elmész máshová. - Simon zsebre
vágta a kezét. - Én nem mehetek egyetemre - mondta. - Anyám ugyebár biztosan nem fogja kifizetni, és diákhitelt sem vehetek fel. Jogilag halottnak számítok. Aztán meg elég gyorsan észrevennék, hogy ők öregszenek, én meg nem. Talán neked is feltűnt, hogy egy végzős egyetemista nem tizenhat évesnek néz ki. Clary letette az üveget. -
Simon...
-
Talán vennem kéne valamit anyámnak - váltott témát keserűen a
fiú. - Mivel fejezhetem ki leginkább, hogy „köszönöm, hogy kidobtál a házból, és úgy teszel, mintha meghaltam volna”? -
Orchideával talán?
De Simon már nem volt tréfás kedvében. -
Talán mégsem pont olyan, mint régen. Ceruzákat vettem neked
mindig meg mindenféle kellékeket, de már nem rajzolsz, csak az irónoddal. Te nem rajzolsz, én meg nem lélegzem. Ez nagy változás tavaly óta. -
Talán beszélned kellene Raphaellel - mondta Clary.
-
Raphaellel?
-
Ö tudja, hogyan élnek a vámpírok. Hogyan építik fel az életüket,
hogyan keresnek pénzt, hogyan találnak lakást maguknak... Ő tisztában van ezekkel. Segíthetne. -
Segíthetne, de nem fog. - Simon összeráncolta a homlokát. - Nem
hallottam a dumortiak felől, amióta Maureen átvette az irányítást Camille-tól. Tudom, hogy Raphael a helyettese. Elég biztos vagyok benne, hogy azt hiszik, még mindig rajtam van Káin jele, különben utánam küldtek volna valakit. Csak idő kérdése. -
Nem. Több eszük van annál, hogy bántsanak. Az háborút
jelentene a Klávéval. Az Intézet nagyon világosan beszélt - mondta Clary. - Biztonságban vagy.
-
Clary! Senki sincs biztonságban.
Mielőtt
a
lány válaszolhatott
volna,
valaki
a nevét
kiáltotta.
Csodálkozva nézett körbe, és az anyját pillantotta meg, aki a vásárlók tömegén átfurakodva közeledett feléjük. A kirakaton keresztül az odakint a járdán várakozó Luke-ot is látta. Flanelingében határozottan kilógott az elegáns New Yorkiak közül. Jocelyn végül kiszabadult a tömegből, és átkarolta a lányát. Clary meglepetten nézett Simonra anyja válla fölött. A fiú megvonta a vállát. Végül Jocelyn elengedte Claryt, és hátralépett. -
Annyira aggódtam, hogy valami bajod esett.
-
A drogériában?
Jocelyn összeráncolta a homlokát. -
Nem hallottad? Azt hittem, Jace már rég megírta SMS-ben.
Clary hátán végigfutott a hideg, mintha jeges vizet ivott volna. -
Nem. Mi történt?
-
Ne haragudj, Simon - mondta Jocelyn -, de Claryvel azonnal el kell
mennünk az Intézetbe.
A házban, ahol Magnus lakott, nem sok minden változott, amióta Jace először nála járt. Ugyanabban a kis lépcsőházban ugyanolyan egyszerű, sárga izzó égett. Jace egy nyitó rúna segítségével jutott be az épületbe, kettesével véve a lépcsőfokokat felsietett, és megnyomta a Magnus lakásához tartozó csengőt. Úgy érezte, ez biztonságosabb megoldás, mint megint a rúnát használni. Végtére is Magnus talán meztelenül videojátékozik, vagy egyáltalán, ki tudja, mit csinál. Fogalma sem volt, mihez kezdhet egy boszorkánymester a szabadidejével. Jace megint csöngetett, ezúttal határozottabban támaszkodva neki a gombnak. További két hosszú csöngetés után Magnus dühösen rántotta fel az ajtót. Fekete selyemköntöst viselt fehér inge és tweednadrágja
fölött. Sötét haja kócos volt, állát kurta borosta fedte. -
Te meg mit keresel itt? - kérdezte.
-
Nocsak, nocsak - csóválta a fejét Jace. - Mintha nem látnál
szívesen. -
Ugyanis nem látlak szívesen.
A fiú felhúzta a szemöldökét. -
Azt hittem, barátok vagyunk.
-
Nem. Te Alec barátja vagy. Alec a fiúm volt, szóval kénytelen
voltam téged is elviselni. Most, hogy már nem a fiúm, nem kell, hogy elviseljelek többé. Nem mintha ezt bármelyikőtök is végiggondolta volna. Legalább a negyedik vagy, aki zaklat közületek. - Magnus számolni kezdett hosszú ujjain. Clary, Isabelle, Simon... -
Simon is itt járt?
-
Meglepettnek tűnsz.
-
Nem hittem, hogy ennyire foglalkoztatja a kapcsolatod Aleckel.
-
Nincs kapcsolatom Aleckel - jelentette ki határozottan Magnus,
Jace azonban szó nélkül benyomult mellette a nappaliba, és kíváncsian körülnézett. Az egyik, ami titkon mindig tetszett neki a boszorkánymester lakásában az volt, hogy sosem nézett ki kétszer ugyanúgy. Néha nagy, modern
tetőtér
volt.
Néha
francia
bordélyra,
Viktória
korabeli
ópiumbarlangra vagy egy Űrhajó belsejére emlékeztetett. Jelenleg azonban rendetlenség és sötétség uralkodott benne. Kínai ételek régi dobozai álltak halomban az asztalon. Miau Ce-tung a rongyszőnyegen feküdt, négy lábát oldalra nyújtva, mint egy döglött szarvas. -
Szívfájdalom szagát érzem - jegyezte meg Jace.
-
Az csak a kínai kaja. - Magnus levetette magát a kanapéra, és
kinyújtóztatta hosszú lábait. - Gyerünk, essünk túl rajta. Bökd ki, amit mondani akarsz.
-
Szerintem megint össze kéne jönnöd Aleckel - mondta a fiú.
Magnus a szemét forgatta. -
És miért tenném?
-
Mert nyomorultul érzi magát. És sajnálja. Megbánta, amit tett.
Nem fog még egyszer előfordulni. -
Ó! Nem fogja megint összeszűrni a levet az egyik exemmel a
hátam mögött, hogy megrövidítsék az életemet? Nagyon nemes tőle. -
Magnus...
-
Meg aztán Camille amúgy is meghalt. Ha akarná, sem tudná újra
megtenni. -
Tudod, mire gondolok - mondta Jace. - Nem hazudik neked, nem
vezet félre, nem titkol el előled dolgokat, és nem csinálja azt az akármit, amivel kiakasztott. - Levetette magát egy bőrfotelba, és felhúzta a szemöldökét. - Szóval? Magnus az oldalára dőlt. -
Miért érdekel az téged, ha Alec nyomorultul érzi magát?
-
Hogyhogy miért érdekel? - Jace olyan hangosan kérdezett vissza,
hogy Miau Ce-tung riadtan pattant fel a földről, mint aki sokkot kapott. Az a természetes, hogy érdekel. Alec a legjobb barátom, a parabataiom. És boldogtalan. Meg te is az vagy, ahogy látom. Ételes dobozok mindenfelé, egy szalmaszálat nem tettél keresztbe, hogy rendbe kapd a lakásod, a macskád mintha megdöglött volna... -
Nem döglött meg.
-
Alec fontos nekem - folytatta Jace rezzenéstelen tekintettel fixálva
Magnust. - fontosabb nekem, mint én magam. -
Nem érzed úgy néha - elmélkedett Magnus, miközben a lehámló
lakkot kapargatta az egyik körmén -, hogy ez a parabataiosdi meglehetősen kegyetlen dolog? Mindenki kiválaszthatja a parabataiát, de aztán soha nem szabadulhat meg tőle, még akkor sem, ha az ellene
fordul. Nézd meg Luke-ot és Valentine-t. És annak ellenére, hogy bizonyos szempontból az ember parabatia áll hozzá a legközelebb az egész világon, mégsem szerethet bele soha. Ha egy árnyvadász parabataia meghal, belőle is meghal egy darab. -
Honnan tudsz ennyit a parabataiokról?
-
Ismerem az árnyvadászokat. - Magnus megütögette maga mellett
a kanapét, Miau Ce-tung pedig felugrott és a boszorkánymester oldalához dörgölte a fejét. Magnus hosszú ujjai a macska szőrébe túrtak. - Méghozzá elég régóta. Különös lények vagytok. Csupa törékeny nemesség és emberség egyfelől, másfelől viszont az angyalok meggondolatlan tüze. - Vetett egy gyors pillantást Jace-re. - Főleg te, Herondale, neked az ereidben folyik az angyalok vére. -
Korábban is voltak árnyvadász barátaid?
-
Barátaim - csóválta a fejét Magnus. - Mit jelent ez igazából?
-
Ha lettek volna, tudnád. Tudod? Vannak barátaid? Mármint úgy
értem, azokon kívül, akik a bulijaidra járnak. A legtöbben félnek tőled, vagy mintha tartoznának neked valamivel. Olyan is sok van, akivel egyszer lefeküdtél, de barátaid... Nem vettem észre, hogy sok lenne belőlük. -
Hát ez új - állapította meg a boszorkánymester. - A többiek nem
próbáltak meg sértegetni. -
És bevált a trükk?
-
Ha úgy érted, hogy hirtelen késztetést érzek-e újra összejönni
Aleckel, akkor nem - felelte Magnus. - Mondjuk baromira megkívántam egy pizzát, de lehet, hogy ennek semmi köze hozzád. -
Alec előre szólt, hogy ezt fogod csinálni - bólintott Jace. -
Viccekkel kerülöd meg a kérdéseket. Magnus összehúzta a szemét. -
És egyedül én csinálok ilyet?
-
Hát ez az! Hidd el nekem, tudom, hogy megy ez. Gyűlölsz
magadról beszélni, ezért inkább felbosszantod az embereket, nehogy megsajnáljanak. Hány éves vagy Magnus? A valódi válaszra vagyok kíváncsi. A boszorkánymester nem felelt. -
Hogy hívták a szüleidet? Hogy hívták apádat?
Magnus zöldeskék szemével dühösen meredt a fiúra. -
Ha egy kanapén fekve a szüleimről akarnék beszélgetni valakivel,
felfogadnék egy pszichiátert. -
Ah! - szólt Jace. - Viszont én ingyen kínálom a szolgálataimat.
-
Ezt már pletykálták rólad.
Jace vigyorogva csúszott lejjebb a fotelben. A lábtámaszon egy brit lobogóval díszített párna hevert, amit felkapott, és a feje mögé dugott. Semmi dolgom. Egész nap elüldögélhetek itt. -
Remek - mondta Magnus. - Akkor szunyálok egyet. - Ahogy a
földön összegyűrve heverő pokróc után nyúlt, megszólalt Jace telefonja. A boszorkánymester mozdulatlanná dermedve figyelte, ahogy Jace előhalászta a zsebéből a készüléket, és felnyitotta. Isabelle volt az. -
Jace?
-
Igen? Magnusnál vagyok. Azt hiszem, jutok valamire. Mizu?
-
Gyere haza! - mondta Isabelle, mire Jace azonnal felegyenesedett
a fotelben, a párna pedig bucskázva hullott a földre a tarkója mögül. A lány hangjából sütött a feszültség. Olyan volt, mint egy rosszul hangolt zongora hamis dallama. - Az Intézetbe! Most rögtön, Jace! -
Mi a baj? - kérdezte a fiú. - Mi történt? - Látta, hogy Magnus is
felül, a pokróc kihullott a kezéből. -
Sebastian - közölte Isabelle.
Jace becsukta a szemét. Aranyszínű vért látott, fehér tollakat a
márványpadlón. Megjelent előtte a lakás, a kés a kezében, a világ a lábai előtt, Sebastian ujjai a csuklóján, a kifürkészhetetlen, sötét szempár, amint gonosz jókedvvel őt fürkészte. Zúgni kezdett a füle. -
Mi az? - Magnus hangja zökkentette ki a fiút a gondolataiból. Jace
csak most vette észre, hogy a telefont visszacsúsztatta a zsebébe, és már az ajtóban állt. Megfordult. A boszorkánymester ott volt a sarkában, és komor tekintettel meredt rá. -
Aleckel történt valami? Jól van?
-
Mit érdekel az téged? - kérdezett vissza Jace, mire Magnus
összerezzent. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna őt összerezzenni. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem vágta be maga mögött az ajtót. __________ Az Intézet előterében több tucat ismeretlen kabát és felöltő lógott. Clary érezte a feszültséget a vállában, ahogy lehúzta a cipzárt saját gyapjúkabátján, és felakasztotta a ruhadarabot a falból kiálló fogasok egyikére. -
És Maryse nem mondta, miről van szó? - kérdezte. Hangját
vékonyra koptatta a feszültség. Jocelyn letekerte hosszú, szürke sálát a nyakából, és szinte oda sem nézett, miközben Luke kivette a kezéből, és egy fogasra dobta. A nő zöld szeme ide- oda ugrált a szobában, felmérte a lift rácsos ajtaját, a boltíves mennyezetet odafent, az embereket és angyalokat ábrázoló kifakult falfestményeket. Luke megrázta a fejét. -
Csak annyit, hogy támadás érte a Klávét, és ide kell jönnünk,
amilyen gyorsan csak lehet.
-
Főleg az aggaszt, hogy engem is hívtak. - Jocelyn kontyba
csavarta a haját a tarkóján, és az ujjaival rögzítette. - Évek óta nem jártam egyik intézetben sem. Miért akarják vajon, hogy itt legyek? Luke biztatóan szorította meg a nő vállát. Clary tudta, mitől fél Jocelyn, és mitől félnek mindannyian. A Klávé csakis azért hívhatta ide, mert hírek érkeztek a fiáról. -
Maryse azt mondta, a könyvtárban lesznek - mondta Jocelyn.
Clary már indult is. A háta mögül hallotta Luke és az anyja beszélgetését meg puha lépteik zaját. Luke már sokkal kevésbé tűnt fürgének és ruganyosnak, mint korábban; nem gyógyult fel teljesen a súlyos sérülésből, amibe novemberben majdnem bele is halt. Tudod, miért vagy itt, ugye? - suttogta egy halk hang a gondolatai mélyén. Tudta, hogy csak a saját gondolatait hallja, de ez sem segített. Nem látta a bátyját a burreni csata óta, de afféle tolakodó, nem szívesen látott szellemként mindig ott bujkált valahol a fejében. Miattam. Mindig tudtad, hogy nem tűntem el örökre. Előre szóltam, mi fog történni. A szádba rágtam. Erhomai. Jövök. Megérkeztek a könyvtárhoz. A félig nyitva álló ajtón hangok kavalkádja szűrődött ki. Jocelyn összeráncolt homlokkal torpant meg egy pillanatra. Clary a kilincsre tette a kezét. -
Felkészültél?
Eddig észre sem vette, hogy anyja fekete farmert, csizmát és fekete garbót visel. Mintha ösztönösen olyan ruhákat választott volna, amik a lehető legközelebb állnak a harci öltözethez. Jocelyn egy biccentéssel felelt a lányának. A könyvtárban minden bútort a falhoz toltak, nagy üres teret alakítva ki középen, az Angyalt ábrázoló mozaikon. Egy hatalmas íróasztalt
helyeztek el itt, aminek márványlapját két térdelő kőangyal tartotta. Az asztal körül foglalt helyet a Konklávé. Néhány tagját, például Kadirt vagy Maryse-t Clary hév szerint is ismerte, másoknak csak az arcát látta korábban. Maryse állt, és az ujjain számolta a városokat, miközben hangosan beszélt. - Berlin, nincs túlélő. Bangkok, nincs túlélő. Moszkva, nincs túlélő. Los Angeles... -
Los Angeles? - vágott a szavába Jocelyn. - Ott Blackthornék
vannak. Ők is...? Maryse megriadt, mintha csak most vette volna észre, hogy Jocelyn is a teremben van. Elgyötörtnek és kimerültnek tűnt, a haja csapzott volt, elegáns blézere ujján talán vörösbor, talán vér sötét foltja éktelenkedett. - Los Angelesben életben maradtak néhányan - mondta. - Gyerekek. Most Idrisben vannak. -
Helen! - szólt Alec, és Clarynek eszébe jutott a lány, aki velük
harcolt Sebastian ellen a Burrenen. Emlékezett rá, amikor az Intézetben találkoztak, és Helen kezét egy sötét hajú kisfiú szorongatta. Az öcsém, Julian. -
Aline barátnője! - bukott ki a lányból. A Konklávé tagjai alig
leplezett ellenségességgel a tekintetükben néztek rá. Mindig így volt: mintha legszívesebben levegőnek nézték volna azért, amit képviselt, és amiért az volt, aki. Valentine lánya.. Valentine lánya. - Jól van? -
Ő végig Idrisben volt Aline-nel - felelte Maryse. - A fiatalabb
testvérei is mind életben maradtak, a bátyjával, Markkal viszont valami nincs rendjén. -
Nincs rendjén? - kérdezte Luke. - Mi folyik itt pontosan, Maryse?
-
Nem hiszem, hogy megismerhetjük a teljes történetet, amíg el
nem megyünk Idrisbe - felelte a nő, és hátrasimította a haját. Mindenesetre két éjszaka alatt hat intézetet ért támadás. Még nem vagyunk benne biztosak, pontosan hogyan jutottak be, de tudjuk, hogy...
-
Sebastian - szólt közbe Jocelyn. Kezét fekete nadrágja zsebébe
dugta, de Clary gyanította, hogy ökölbe szorította. - Térj a lényegre, Maryse. A fiamról van szó. Nem hívtál volna ide, ha nem ő állna e mögött. Igaz? A két nő tekintete találkozott, és Clary kíváncsi lett volna rá, így mentek-e köztük a dolgok akkor is, amikor még mindketten a Kör tagjai voltak. Az erős személyiségek szikrát vetve súrlódtak egymáson. Mielőtt Maryse felelhetett volna, kinyílt az ajtó, és Jace lépett be rajta. Arcát kicsípte a hideg, szőke haját összeborzolta a szél. Kesztyűt nem viselt, ujjai hegye egészen vörös lett a téli időjárástól, kezét régi és új rúnák
borították.
Megpillantotta
Claryt,
és
egy
futó
pillanatra
elmosolyodott, mielőtt letelepedett volna a fal mellett álló egyik székre. Szokás szerint Luke szólt közbe, hogy békét teremtsen. -
Maryse? Sebastian áll e mögött?
A nő mély lélegzetet vett. -
Igen. Igen, ő. És vele voltak a sötét harcosok is.
-
Hát persze hogy Sebastian - mondta Isabelle. Eddig az asztal
lapját bámulta, de most felemelte a fejét. Az arcát gyűlölet és düh torzította el. - Azt mondta, jönni fog. Hát most jött. Maryse felsóhajtott. -
Azt
feltételeztük,
hogy
Idrist
fogja
megtámadni.
Minden
információnk erre utalt. Nem gondoltuk, hogy az intézeteket veszi célba. -
Szóval olyat tett, amire nem számítottatok - állapította meg Jace. -
Mindig olyat húz, amire nem számítotok. A Klávénak talán ezt is figyelembe kellene vennie. - Halkabban folytatta. - Én szóltam. Megmondtam, hogy több katonára lesz szükségetek. -
Jace! - torkollta le a fiút Maryse. - Ezzel nem segítesz.
-
Nem is állt szándékomban.
-
Azt hittem volna, itt támad először - mondta Alec.
-
Tekintve, amit Jace korábban mondott... Itt van mindenki, akit
szeret, vagy gyűlöl. -
Nem szeret ő senkit! - csattant fel Jocelyn.
-
Anya, hagyd abba! - szólt rá Clary. A szíve majd kiugrott a
helyéből, közben különös módon mégis valamiféle megkönnyebbülést érzett. Olyan régóta várták, hogy Sebastian előkerüljön, és most végre itt volt az idő. A várakozás véget ért. Kezdődik a háború. - És mit tegyünk most? Erősítsük meg az Intézetet? Bújjunk el? -
Kitalálom! - Jace hangja csöpögött a gúnytól. A Klávé összehívta a
Tanácsot. Megint ülésezni fognak. -
A Klávé azonnali evakuációt rendelt el - közölte Maryse. Erre
mindenkinek elakadt a szava, még Jace-nek is. - Minden intézetet ki kell üríteni. Minden Konklávénak vissza kell térnie Alicantéba. Holnap megkétszerezik az Idrist körülvevő védvonalak erejét. Senki sem mehet be, és senki sem juthat ki. Isabelle nyelt egyet. -
Mikor megyünk el New Yorkból?
Maryse kihúzta magát. Ellentmondást nem tűrő határozottságának legalább egy morzsája visszatért, a száját vékony vonallá húzta össze, tekintetébe elszántság költözött. -
Menjetek csomagolni! - mondta. - Ma este indulunk.
Az
ÉBREDÉS OLYAN VOLT,
mintha egy jeges vízzel teli fürdőkádban merült
volna el. Emma felült, amint kiszakadt az álomból, a szája kiáltásra nyílt. -
Jules! Jules!
Valami mozdult a sötétben, egy kéz érintette meg a karját, és hirtelen éles fény világított a szemébe. Emma felszisszent, és hátrafelé kezdett el kúszni. Párnák között találta magát. Csak most tudatosult benne, hogy ágyban fekszik, a háta mögött párnákat halmoztak fel, és átizzadt takaró csavarodik a testére. Pislogva igyekezett fókuszálni. Helen Blackthorn hajolt fölé, kékeszöld szeméből sütött az aggodalom, kezében boszorkányfény izzott. Nyeregtetős épületben voltak, a mennyezet kétoldalt meredeken zuhant, akár egy mesebeli házikóban. A szoba közepén nagy baldachinos ágy állt, Helen mögött a félhomályban pedig kirajzolódtak a bútorok körvonalai: volt ott egy nagy, szögletes szekrény, egy hosszú kanapé meg egy rozoga asztal. -
H... hol vagyok? - hebegte Emma.
-
Idrisben - felelte Helen, nyugtatólag simogatva a lány karját. -
Eljutottál Idrisbe, Emma! Panhallow-ék házának tetőterében vagyunk. -
A sz... szüleim. - Emmának vacogtak a fogai. - Hol vannak a
szüleim? -
Juliannel jöttél át a portálon. - Helen hangja gyengéd volt, de a
kérdésre nem válaszolt. - Mind átjutottatok valahogy... Ez valójában csoda. A Klávé megnyitotta az utat, de a portálon keresztül nehéz utazni. Dru Tawyt szorongatta, és az ikrek persze együtt jöttek át. Aztán amikor már majdnem feladtuk a reményt, megérkeztetek ti ketten is.
Öntudatlanok voltatok. - Félresimította Emma haját a homlokából. Annyira aggódtunk. Látnod kellett volna Julest... -
Mi történik? - kérdezte a lány. Elhúzódott Helentől. Nem azért,
mert nem kedvelte a lányt, hanem mert a szíve majd kiugrott a helyéből. - Mi történt Markkal és Mr. Blackthornnal? Helen habozott. -
Sebastian Morgenstern az elmúlt néhány napban megtámadott
hat intézetet. Az árnyvadászokat részben megölte, részben átváltoztatta. A Pokol Kelyhével el tudja érni, hogy... kiforduljanak önmagukból. -
Láttam - suttogta Emma. - Ezt tette Katerinával. Meg apukáddal is.
Markot is lefogták, de Sebastian azt mondta, nem kell neki, mert tündérek vére is van benne. Helen összerezzent. -
Mark minden bizonnyal életben van - mondta. - Egy darabig
sikerült nyomon követni, de aztán eltűnt. A rúnák mindenesetre azt jelzik, hogy nem halt meg. Lehetséges, hogy Sebastian túszul ejtette. -
A... a szüleim - mondta megint Emma, ezúttal már szárazabb
torokkal. Tudta, mit jelent, hogy Helen nem válaszolt az imént feltett kérdésére. - Hol vannak? Nem voltak az Intézetben, úgyhogy Sebastian nem árthatott nekik. -
Emma... - Helen kifújta a levegőt. Hirtelen egészen gyereknek
tűnt, olyan fiatalnak, mint Jules. - Sebastian nem csak intézeteket támad meg. Az otthonaikban is megöli a Konklávé tagjait, vagy elrabolja őket. A szüleid... A Klávé igyekezett a nyomukra bukkanni, de nem sikerült nekik. Aztán ma reggel partra vetette a víz a testüket Marina del Reynél. A Klávé nem tudja pontosan, mi történt, de... Helen ezután mindenféle értelmetlen kifejezéseket kezdett sorolni, például azt, hogy „egyértelműen azonosították”, meg „sérülések nyomai a testeken” vagy „az elkövető személyére nem utaltak jelek”. Utána
olyasmik következtek, hogy „órákat töltöttek a vízben”, „nem volt lehetőség a holttestek szállítására” és „mindketten illő temetést kaptak az óceán partján, kívánságuk szerint”. Emma sikított. Egyre élesebb és élesebb lett a hangja, amíg végül égni kezdett a torka, és fémes íz tolult a szájába. A felfoghatatlan veszteség sikolyát szavak le nem írhatták. Mintha az eget tépték volna szét felette, mintha a lélegzetet szakították volna ki a tüdejéből. Csak sikított és sikított, ujjai a matracot szaggatták, amíg toll és vér nem ragadt a körmei alá. Helen zokogott mellette, és hasztalan próbálta megölelni. -
Emma, Emma! Kérlek, Emma, kérlek!
Aztán még erősebb lett a fény. Valaki meggyújtott egy lámpást a szobában, és halk, ismerős hangon a nevét mondogatta. Helen elengedte, és egyszerre Jules állt az ágya mellett. Felé nyújtott valamit, ami aranylón csillogott az újonnan támadt éles fényben. Cortana volt az. Hüvelyéből kivonva, csupaszon feküdt a fiú tenyerén, mint valami áldozati ajándék. Emma azt hitte, még mindig sikít, de átvette a fegyvert. A szavak villogva rajzolódtak ki a pengén, szinte beleégtek a szemébe: Cortana vagyok, Joyeuse és Durendal társa. Apja hangját hallotta a fejében. Ez a kard nemzedékek óta a Carstairsek birtokában van. A felirat arra emlékeztet bennünket, hogy mi, árnyvadászok az Angyal fegyverei vagyunk. Ha tűzben edzenek bennünket, erősebbek leszünk. Ha szenvedünk, életben maradunk. Emma tüdejében bent szorult a levegő, elfojtotta a sikolyokat, és csendet erőltetett magára. Erről beszélt az apja: ő is acélból volt, mint Cortana, és erősnek kellett lennie. Még ha a szülei nem is láthatják, akkor is erősnek kell lennie, hogy büszkék lehessenek rá. A mellkasához szorította a kardot. Mintha valahonnan nagyon távolról hallotta volna Helen kiáltását. A lány felé nyúlt, de Julian, a drága Julian,
aki mindig tudta, mit akar, visszarántotta a kezét. Emma ujjai összezáródtak az acél körül, vér folyt végig a karján és a mellkasán onnan, ahol a penge hegye felhasította a bőrét. Meg sem érezte a sebet. Előre-hátra hintázott, miközben úgy szorította a fegyvert, mintha soha semmi mást nem szeretett volna életében, és hagyta, hogy a vére folyjon a könnyei helyett.
Simon csak nem tudta lerázni magáról a déjá vu érzést. Állt már itt az Intézet előtt, és figyelte, hogyan tűnnek el a Lightwoodok egy vibráló portálon át. Akkor, még mielőtt Káin jele egyáltalán a homlokára került volna, Magnus hozta létre a portált, most viszont egy Catarina Loss névre hallgató, kék bőrű nő felügyelte. Akkor azért hívták ide, mert Jace beszélni akart vele Claryről, mielőtt eltűnt egy másik országba. Ezúttal Clary is eltűnt velük együtt. A teljes Konklávé - New York szinte minden árnyvadásza - belépett az Intézet kapuján, hogy aztán eltűnjön a ragyogó portálon át. Lightwoodékra, mint az Intézet vezetőire utoljára került sor. Simon alkonyat óta itt volt, látta, amint az ég vörös csíkjai lassan leereszkednek a horizonton kirajzolódó épületek mögött. Most már boszorkányfény világította meg előtte az udvart, kiemelve az apró részleteket: Isabelle korbácsát, az Alec családi gyűrűjén szikrázó követ, Jace hullámzó szőke haját. -
Máshogy fest - mondta Simon.
Clary felnézett rá. A többi árnyvadászhoz hasonlóan ő is azt a ruhadarabot viselte, amire a fiú csakis köpenyként tudott gondolni. A jelek szerint ezt vették fel hideg téli időben; nehéz, bársonyszerű fekete anyagból készült, és egy csat tartotta össze viselője mellkasán. Kíváncsi lett volna, honnan szerzett ilyet Clary. Talán úgy osztogatták őket. -
Micsoda?
-
A portál - felelte Simon. - Máshogy fest, mint amikor Magnus
nyitotta meg. Kékebb. -
Talán minden boszorkánymesternek más a stílusa.
Simon Catarinára pillantott, aki fürgén és hatékonyan dolgozott, mint egy kórházi ápolónő vagy egy óvónő. Nem is emlékeztetett Magnusra. -
Hogy van Izzy?
-
Azt hiszem, aggódik. Mindenki aggódik.
Pár pillanatra elhallgattak. Clary kifújta a levegőt, lélegzete fehéren lebegett a téli fagyban. -
Nem örülök, hogy elmész - mondta aztán Simon éppen abban a
pillanatban, amikor Clary is megszólalt. -
Nem örülök, hogy el kell mennem, és itt kell hagynom téged.
-
Nem lesz semmi gond - jelentette ki a fiú. - Jordan vigyáz rám. -
Jordan valóban ott ült az Intézetet körülvevő kőkerítés tetején, és a környéket fürkészte. - Meg amúgy sem próbált senki megölni az elmúlt két hétben. -
Ez nem volt vicces - mormogta Clary.
Simon arra jutott, hogy egy napjáró nemigen győzheti meg arról a környezetét, hogy úgysem esik majd baja. Bizonyos vámpírok a maguk oldalán
szerették
volna
tudni,
hogy
kihasználhassák
szokatlan
képességét. Ahogy Camille is megpróbálta a saját emberévé tenni, mások is tehetnek kísérletet. Simonnak mégis az volt a határozott benyomása, hogy a vámpírok túlnyomó többsége egyszerűen meg akarja ölni. -
Elég biztos vagyok benne, hogy Maureen továbbra is reménykedik
benne, hogy rám teheti a kezét - mondta. Maureen a New York-i vámpírklán feje volt, aki úgy gondolta, hogy szerelmes Simonba. Ami sokkal kevésbé lett volna kellemeden, ha nem tizenhárom éves. Tudom, a Klávé mindenkit figyelmeztetett, hogy ne érjenek hozzám, de...
-
Maureen hozzád akar érni - bólintott mosolyogva Clary. - És az
nem lenne kellemes. -
Csendet, Fray!
-
Jordan majd nem engedi, hogy rád másszon.
Simon elgondolkodva nézett maga elé. Próbálta nem Isabelle-t bámulni, aki csak egy kurta intéssel üdvözölte, amikor megérkezett az Intézethez, és azóta felé sem nézett. Az anyjának segített, fekete haja csak úgy szállt az élénk szélben. -
Odamehetnél beszélni vele - jegyezte meg Clary. - Ahelyett, hogy
csak bámulod, mint valami szatír. -
Nem úgy bámulom, mint valami szatír. Kulturáltan bámulom.
-
Veszem észre - bólintott a lány. - Figyelj, tudom, milyen Isabelle.
Ha feszült, visszahúzódik. Nem áll szóba mással, csak Jace-szel meg Aleccel, mert szinte senkiben sem bízik. De ha a pasija vagy, éreztetned kell vele, hogy te is a közé a kevés ember közé tartozol, akikben megbízhat. -
Nem vagyok a pasija. Vagyis nem hiszem, hogy a pasija volnék.
Soha nem használta ezt a szót. Clary bokán rúgta a fiút. -
Életemben nem találkoztam még két ilyen emberrel, akiknek
ennyire tisztázniuk kellett volna a kapcsolatukat. -
Csak nem kapcsolatokat tisztázgattok éppen? - szólalt meg egy
hang a hátuk mögött. Simon megfordult, és Magnust pillantotta meg a sötét égbolt háttere előtt. A boszorkánymester ezúttal egy egyszerű farmert meg egy fekete pólót viselt, sötét haja félig a szemébe lógott. Látom, mindegy, hogy a világ éppen megmártózik a sötétségben, és végveszélybe sodródik, ti akkor is a szerelmi életetekről beszélgettek. Kamaszok! -
Te meg mit keresel itt? - Simon úgy meglepődött, hogy még egy
szellemes visszavágásra sem futotta tőle. -
Alechez jöttem - felelte a boszorkánymester.
Clary felhúzott szemöldökkel pillantott rá. -
Mit is mondtál a kamaszokról?
Magnus figyelmeztetőleg emelte fel az ujját. -
Ne legyen olyan nagy a szád, napsugaram! - mondta, majd
elsietett, és elvegyült a portált körülvevő tömegben. -
Napsugaram? - csodálkozott Simon.
-
Ha hiszed, ha nem, korábban is hívott már így - felelte Clary. -
Simon, nézd! - Kirángatta a fiú kezét a zsebéből, aztán mosolyogva nézett le rá. - A gyűrű! Jól jött, amikor működött, igaz? Simon is lenézett. Jobb keze gyűrűsujján egy levelet formázó aranygyűrű virított. Valaha ennek segítségével tartotta a kapcsolatot Claryvel. Miután a lány ugyanilyen gyűrűje megsemmisült, már csak egyszerű ékszerként szolgált, de Simon így is megtartotta. Tudta, hogy kicsit olyan, mint amikor két legjobb barátnő egyforma nyakláncot csináltat magának, de nem szívesen vált volna meg tőle. Gyönyörű tárgy volt, és továbbra is kettejük barátságának jelképét látta benne. Clary megszorította a kezét, és a szemébe nézett. Zöld íriszébe komor árnyékok kúsztak; Simon látta rajta, hogy fél. -
Tudom, hogy csak egy tanácsülésről van szó...
-
De Idrisben maradsz.
-
Csak amíg rá nem jönnek, mi történt az intézetekkel, és hogyan
lehet megvédeni őket - felelte a lány. - Akkor visszajövünk. Tudom, hogy Idris-ből nem lehet telefonálni, SMS-ezni, meg semmi hasonló, de ha beszélni akarsz velem, csak szólj Magnusnak. Ő megtalálja a módját, hogy üzenhess nekem. Simonnak elszorult a torka. -
Clary...
-
Szeretlek - mondta a lány. - Te vagy a legjobb barátom. -
Elengedte Simon kezét, szemében könnyek csillantak. Megfordult, és szinte futva indult el a portál felé, ahol Jocelyn és Luke vártak rá három csordultig pakolt sporttáskával a lábuknál. Luke komor tekintettel pillantott Simonra. De
hol
lehet
Isabelle?
Az
árnyvadászok
tömege
kezdett
megfogyatkozni. Jace Clary mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Maryse a portál mellett állt, de Isabelle, aki nemrég még vele volt... -
Simon - szólalt meg egy hang a háta mögött. A fiú megpördült, és
Izzyt pillantotta meg. Az arca sápadt folt volt fekete haja és fekete köpenye között, tekintetében harag vegyült szomorúsággal. - Azt hiszem, most jön az a rész, amikor elbúcsúzunk egymástól.
- Oké - szólt Magnus. - Beszélni akartál velem. Akkor beszélj! Alec tágra nyílt szemmel nézett rá. Megkerülték a templomot, és egy kis tél gyötörte kertben álltak, leveleiket vesztett sövények között. A kőkerítést
és
a
rozsdás
kaput
fedő
vastag
indákat
annyira
lecsupaszította a hideg, hogy Alec kilátott közöttük a mondén utcára. A közelben álló kőpad durva felszínét jég lepte. -
Hogy mit akartam?
Magnus mogorván pillantott a fiúra, mintha az valami ostobaságot tett volna. Alec gyanította, hogy így is volt. Amikor legutóbb látta Magnust, a boszorkánymester
faképnél
hagyta
egy
használaton
kívüli
metróalagútban. Aku cinta kamu, mondta akkor Alecnek. „Szeretlek” indonézül. Ezzel a remény szikráját adta Alecnek. A fiú több tucatszor felhívta, folyton a telefonját meg az emailjeit leste, de még az ablakon is ki-kinézett a szobájában - ami különös, üres, ismeretlen helynek tűnt Magnus nélkül, mintha nem is az ő szobája lett volna -, hátha megpillant egy mágikus üzenetet.
Most pedig Magnus itt állt előtte személyesen, kócos fekete hajával, függőleges pupillájú macskaszemével. A hangja édes volt, akár a melasz, nyugodt, gyönyörű arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Alec úgy érezte, mintha a boszorkánymester lenyelt volna egy adag enyvet. -
Beszélni akartál velem - felelte Magnus. - Feltételeztem, hogy ez
volt a rengeteg telefonhívás célja. És nyilván ezért küldted el hozzám a hülye barátaidat. Vagy amúgy is mindenkivel ezt műveled? Alec nyelt egyet, hogy leküzdje a torka szárazságát, és kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. -
Soha nem fogsz nekem megbocsátani?
-
Nos... - Magnus elhallgatott, és a fejét rázva elfordította tekintetét.
- Alec, én megbocsátottam neked. -
Nem úgy fest. Mérgesnek tűnsz.
Amikor Magnus megint a fiúra pillantott, gyengédebb volt a tekintete. -
Aggódom érted - mondta. - Most hallottam, hogy támadás ért
néhány Intézetet. Alec szédülni kezdett. Magnus megbocsátott neki; Magnus aggódott érte. -
Tudtad, hogy Idrisbe megyünk?
-
Catarina mesélte, hogy portált kell nyitnia. Kitaláltam - felelte
szárazon Magnus. - Kicsit meglepett, hogy nem hívtál és nem is üzentél, hogy elmész. -
Soha nem vetted fel a telefont, és az SMS-ekre sem válaszoltál -
közölte a fiú. -
Ez korábban nem feszélyezett.
-
Végül mindenki feladja. Jace különben is eltörte a telefonomat.
Magnus halkan felnevetett. -
Ó, Alexander!
-
Mi van? - kérdezte értetlenül a fiú.
-
Annyira... Olyan... Úgy szeretnélek megcsókolni - bökte ki hirtelen
a boszorkánymester, aztán megrázta a fejét. - Látod, ezért nem akaródzott találkozni veled. -
De most itt vagy - mondta Alec. Eszébe jutott az első csók
Magnusszal a férfi lakása előtt a falnál, és szinte elolvadt a gondolatra. Ó, értem, ilyennek kell lennie. Most már világos. - Megtehetnéd. -
Nem lehet - felelte a boszorkánymester. - Nem működik, soha
nem is működött. Számodra is világos, ugye? - Alec vállára tette a kezét. A fiú érezte, ahogy Magnus hüvelykujja végigsimítja a nyakát a gallérja fölött, és egész testében beleremegett. - Ugye? - A boszorkánymester megcsókolta Alecet. A fiú beledőlt a csókba. Teljes volt a csend. Alec csizmája csikorgott a havon, Magnus tenyere a fiú tarkójára siklott. A boszorkánymester csókja olyan volt, mint mindig: édes, keserű és ismerős. Alec szétnyitotta az ajkát, hogy felsóhajtson, hogy belélegezze Magnust, de már elkésett. A boszorkánymester elhúzódott tőle, hátralépett, és a csók egyik pillanatról a másikra véget ért. -
Mi az? - kérdezte Alec döbbenten és furcsán letaglózva. - Mi az,
Magnus? -
Nem
kellett
volna
ezt
tennem
-
felelte
kapkodva
a
boszorkánymester. Láthatólag zaklatott volt, arcát elöntötte a pír. Alec csak nagyon ritkán látta ilyennek. - Megbocsátok, de nem lehetek veled. Nem lehet. Nem működik. Én örökké fogok élni, vagy legalábbis addig, amíg valaki meg nem öl, te pedig halandó vagy, és ez túl sok, hogy feldolgozd... -
Ne te akard megmondani, mi túl sok nekem... - mondta halálosan
szenvtelenül Alec. Magnus olyan ritkán lepődött meg, hogy szinte idegen volt a kifejezés az arcán.
-
A legtöbb embernek túl sok - felelte. - A legtöbb halandónak. És
nekünk sem könnyű figyelni, ahogy a szeretteink megöregszenek és meghalnak. Ismertem egyszer egy lányt, halhatatlan volt, mint én... -
És egy halandót szeretett? - kérdezte Alec. - Mi történt?
-
Meghalt - felelte Magnus. Volt a hangjában valami végleges
megfellebbezhetetlenség, ami mélyebb gyászról árulkodott, mint amit szavakkal el lehetett mondani. Macskaszeme világított a sötétben. Nem tudom, miért hittem, hogy ez valaha is működhet - mondta. - Ne haragudj, Alec. Nem kellett volna eljönnöm. -
Nem - felelte a fiú. - Nem kellett volna.
Magnus bizonytalanul pillantott Alecre, mintha odalépett volna egy ismerősnek tűnő emberhez az utcán, akiről aztán kiderült, hogy valójában idegen. -
Nem tudom, miért vagy itt - mondta Alec. - Tudom, hogy hetekig
gyötörtem magam miattad, tudom, mit tettem, és azt is, hogy nem kellett volna. Nem kellett volna beszélnem Camille-lal. Sajnálom, megértettem, és újra meg újra bocsánatot kértem, de te sosem voltál ott. Nélküled mentem át ezeken. Aztán belegondoltam, mi mindent tudnék még megoldani nélküled. Elgondolkodva nézett Magnusra. - Az én hibám volt, ami történt. De te is hibáztál. Megtanulhattam volna nem foglalkozni vele, hogy te halhatatlan vagy, én meg halandó. Mindenkinek annyi idő jut együtt, amennyi. Talán annyira nem is vagyunk különbözőek. De tudod, mi az, amin leginkább képtelen vagyok túltenni magam? Az, hogy soha nem mondasz el nekem semmit. Nem tudom, mikor születtél. Nem tudok semmit az életedről. Nem tudom, mi a valódi neved, milyen a családod, ki volt az első szerelmed, mikor tört össze először a szíved. Te mindent tudsz rólam, én viszont semmit sem tudok rólad. Ez a valódi probléma. -
A legelső randimon közöltem veled - felelte halkan Magnus -, hogy
így kell elfogadnod, ahogy vagyok, kérdéseknek nincs helye... Alec legyintett. -
Nem volt tisztességes kérés, és te akkor is tudtad, hogy nem
voltam tisztában a szerelem természetével, hogy nem tudtam, mit jelent ez igazán. Úgy viselkedsz, mintha te lennél a sértett fél, pedig a te kezed is benne volt, hogy így alakult, Magnus. -
Igen - bólintott egy kurta szünet után a boszorkánymester. - Azt
hiszem, benne volt a kezem. -
És ez nem változtat meg semmit? - Alec érezte, ahogy a hideg
levegő belopakodik a bőre alá. - Persze ha rólad van szó, semmi sem változik soha. -
Nem tudok megváltozni - mondta Magnus. - Túl sok idő telt el.
Tudod, mi halhatatlanok megkövesedünk, mint a fosszíliák. Amikor találkoztunk, azt hittem, ez a sok csoda meg öröm, ami belőled áradt, az, hogy minden új volt neked, meg fog változatni engem is, de... -
Változz meg! - monda Alec. Dühös és mogorva akart lenni, de
inkább mintha halk könyörgés bukott volna ki belőle. Magnus csak a fejét rázta. -
Alec - szólt. - Ismered a rémálmomat a városról, ahol vér folyik az
utcán, és csontból vannak a tornyok. Ha Sebastian eléri a célját, ez a világ éppen ilyen lesz. Az utcákon nephilimek vére fog folyni. Menj el Idrisbe! Ott nagyobb biztonságban lehetsz, de ne bízz meg senkiben, és mindig légy résen. Életben kell maradnod a kedvemért - suttogta, aztán hirtelen sarkon fordult, és elsietett. Életben kell maradnod a kedvemért. Alec leült a fagyos kőpadra, és a tenyerébe temette az arcát.
- Nem örökre búcsúzunk - tiltakozott Simon, de Isabelle csak összehúzta a szemöldökét.
-
Gyere ide! - mondta a lány, és megrángatta Simon ruhája ujját.
Bordó bársonykesztyűjében olyan volt a keze, mintha vér fröccsent volna a fiú kabátjának sötétkék szövetére. Simon elűzte magától a gondolatot. Nem bánta volna, ha nem a legalkalmatlanabb pillanatokban jut eszébe a vér. -
Hova menjek?
Isabelle a szemét forgatva félrehúzta egy árnyékos alkóvba az Intézet kapujának közelében. Elég szűkös volt a hely, és Simon érezte a lány testéből áradó hőt - sem a meleg, sem a hideg nem hatott rá, amióta vámpír lett belőle, hacsak nem éppen a vér melegéről volt szó. Nem tudta, hogy azért-e, mert már ivott Isabelle véréből, vagy mert valami sokkal mélyebb dolog rejlik a háttérben, de úgy érzékelte a lány ereinek lüktetését, mint senki másét. -
Bár én is veletek mehetnék Idrisbe! - vágott a közepébe a fiú.
-
Itt nagyobb biztonságban vagy. - Isabelle-nek ellágyult a tekintete.
- Különben sem végleg megyünk el. Az alvilágiak közül csak a tanácstagokat engedik be Alicantébe. Összeülnek, és igyekeznek rájönni, mit tehetnénk, aztán valószínűleg visszaküldenek bennünket. Nem bujkálhatunk Idrisben, amíg Sebastian szabadon tombol. Az árnyvadászok nem tesznek ilyet. Simon az ujja hegyével végigsimította a lány arcát. -
Mégis azt szeretnéd, hogy én itt bujkáljak.
-
Jordan majd vigyáz rád. Ő a személyes testőröd. Clary legjobb
barátja vagy - tette hozzá Isabelle -, és ezt Sebastian is tudja. Megpróbálhat túszul ejteni. Ott kell lenned, ahol ő nincs. -
Eddig sosem adta jelét, hogy érdeklődne irántam. Nem tudom,
miért éppen most kezdené el. Isabelle megvonta a vállát, és szorosabbra fogta magán a köpenyt. -
Igazság szerint eddig annak sem adta jelét, hogy Claryn és Jace-
en kívül bárki iránt érdeklődne, de ez nem jelenti azt, hogy nem változik a jövőben. Sebastian nem hülye. - Vonakodva mondta ki, mintha még ennyit sem szívesen ismert volna el a fiúval kapcsolatban. - Clary bármit megtenne érted. -
Érted is bármit megtenne, Izzy. - A lány kételkedő pillantását látva
Simon a két tenyere közé fogta a fejét. - Jó. De ha úgysem lesztek sokáig távol, mi ez a nagy búcsúzkodás? Isabelle vágott egy grimaszt. Az arcát és a száját pirosra csípte a hideg. Simon borzasztóan vágyott rá, hogy vérrel, élettel és annyi melegséggel teli ajkára tapaszthassa saját hideg ajkát, de tudta, hogy a lány szülei figyelik őket. -
Hallottam, amikor Clary elköszönt tőled - mondta a lány.
Simon rámeredt. -
Igen, de nem úgy értette... Izzy...
-
Tudom - vágott közbe Isabelle. - Jaj már, pontosan tudom. Csak
az az érdekes, hogy olyan könnyen ki tudja mondani, és te is olyan könnyen mondod neki, én meg soha nem mondtam ilyet senkinek. Senki olyannak, aki nem volt a rokonom. -
De ha kimondod, megsérülhetsz. Ezért nem teszed.
-
Te is megsérülhetsz. - Isabelle szeme nagy volt és fekete,
csillagok fénye tükröződött benne. - Megbánthatlak. -
Tudom - bólintott Simon. - Tudom, de nem érdekel. Jace egyszer
azt mondta, simán átgyalogolnál a szívemen egy tűsarkú cipőben, de ez sem tartott vissza. Isabelle halkan felnevetett. -
Ezt mondta? És te mégis mellettem maradtál.
Simon közelebb hajolt. Ha szüksége lett volna levegőre, lélegzete biztosan meglibbenti a lány haját. -
Megtiszteltetésnek venném.
Isabelle elfordította a fejét, és egy pillanatra összeért az ajkuk. A lányé fájdalmasan meleg volt. Csinált valamit a kezeivel - kikapcsolja a köpenyét, gondolta egy pillanatra Simon, de persze Isabelle biztosan nem állt volna neki vetkőzni a teljes családja szeme láttára. Nem mintha a fiúnak lett volna lelkiereje visszatartani. Végtére is Isabelle állt vele szemben, és majdnem - majdnem! - kimondta, hogy szereti őt. A lány ajkai a bőrét simogatták, ahogy beszélt. -
Tessék - suttogta. Simon valami hűvöset érzett a nyakszirtjén,
aztán a bársonykesztyűk gyengéden végigsimították a nyakát, ahogy Isabelle visszahúzta a kezét. A fiú lenézett. Vérvörös négyzet ragyogott a mellén. Isabelle rubinmedálja volt az. Az árnyvadász ereklyét elvarázsolták, hogy jelezze, ha démonenergia jelenlétét észleli. -
Nem fogadhatom el - jelentette ki döbbenten Simon. - Iz, ez egy
vagyont érhet. A lány kihúzta magát. -
Csak kölcsönadom, nem ajándékba. Tartsd meg, amíg megint
találkozunk. - Kesztyűs ujjával megérintette a rubint. - A családi legenda szerint egy vámpírtól került hozzánk, szóval biztosan jó helyen lesz nálad. -
Isabelle, én...
-
Ne! - vágott Simon szavába Izzy, bár a fiú maga sem tudta, mit
akar mondani. - Ne mondd ki! Most ne! - A lány hátrálni kezdett, a háta mögött Simon látta a családját meg a Konklávé még hátramaradt tagjait. Luke éppen átment a portálon, Jocelyn pedig követni készült. Alec zsebre vágott kézzel bukkant elő az Intézet mögül, vetett egy pillantást Isabelle-re és Simonra, de csak a szemöldökét húzta fel, és már sietett is tovább. - Csak ne... ne járj senkivel, amíg nem leszek itt, jó? Simon a lány után bámult.
-
Ez akkor most azt jelenti, hogy járunk? - kérdezte, de Isabelle
csak visszamosolygott rá, aztán megfordult, és futva indult a portál felé. Megfogta Alec kezét, és együtt léptek át rajta. Maryse követte őket, aztán Jace következett, végül pedig Clary állt meg Catarina mellett a ragyogó kék fény háttere előtt. Rákacsintott Simonra, és ő is eltűnt. A fiú nézte, ahogy Claryt elnyeli a kavargó portál, aztán megérintette a nyakában lógó rubint. Mintha lüktetett volna valami odabent a kőben. Szinte mintha megint lett volna szíve.
CLARY
LETETTE A TÁSKÁJÁT AZ AJTÓ MELLETT, ÉS KÖRÜLNÉZETT.
Hallotta,
amint anyja és Luke járkálnak körülötte, helyet keresnek a saját poggyászaiknak.
Amikor
végül
meggyújtották
az
Amatis
házát
megvilágító boszorkányfényeket, Clary vett egy mély lélegzetet. Még mindig nem sejtették, hogyan rabolhatta el Amatist Sebastian. Bár a Tanács emberei már átfésülték a házat veszélyes anyagok után kutatva, Clary ismerte a bátyját. Ha olyan hangulatban lett volna, egyszerűen mindent elpusztít a házban, csak hogy bizonyítsa, mire képes. Tűzifává változtatta volna a kanapékat, összetörte volna a tükröket, ezernyi szilánkra robbantotta volna az ablakok üvegét. Jocelyn megkönnyebbülten felsóhajtott, és Clary tudta, hogy az anyja is arra gondol, amire ő: akármi is történt, a házban minden rendben lévőnek tűnt. Semmi sem utalt rá, hogy Amatisnek baja esett volna. Az egyik kisasztalon könyvek álltak, a padló poros volt, de nem hevertek rajta különféle holmik szerteszét. A fényképek egyenesen lógtak a falakon; a kandalló közelében Clary elszoruló szívvel pillantott meg egy nemrégiben készült fotót, amin ő, Luke és Jocelyn ölelték egymást mosolyogva Coney Islanden. Eszébe jutott az utolsó találkozása Luke nővérével, amikor Sebastian arra kényszerítette a sikítva tiltakozó Amatist, hogy igyon a Pokol Kelyhéből. Emlékezett rá, ahogy a nő szeméből eltűnt minden, ami ő maga volt. Clary úgy sejtette, ilyen lehet végignézni, amikor valaki meghal. Nem mintha nem látta volna magát a halált is. Valentine a szeme láttára pusztult el. A lány úgy érezte, túl fiatal hozzá, hogy ennyi
szellem kergesse. Luke a kandallóhoz lépett, és a körülötte lógó fényképeket kezdte tanulmányozni. Kinyújtotta a kezét, és megérintett egyet, ami két kék szemű gyereket ábrázolt. Az egyikük, egy kisfiú éppen rajzolt, a kicsit idősebb lány pedig meleg tekintettel figyelte. Luke kimerültnek tűnt. A portál a Gardhoz vitte őket, onnan a várost átszelve sétáltak Amatis házáig. Luke még mindig gyakran grimaszolt az oldalán esett seb miatt, ami azóta sem gyógyult be teljesen. Clary kételkedett benne, hogy a fájdalom zavarja igazán. Amatis házának csendje, az otthonos rongyszőnyegek a padlón, a gondosan elrendezett személyes emlékek - minden egy hétköznapi, rettenetes módon félbeszakított életről mesélt. Jocelyn a férfi mellé lépett, a karjára tette a kezét, és nyugtatóan suttogott a fülébe. Luke megfordult, és a nő vállára hajtotta a fejét. A gesztus inkább szólt a vigaszról, mint a szerelemről, Clary mégis úgy érezte, mintha egy bensőséges pillanatot zavart volna meg. Hangtalanul megmarkolta sporttáskája fülét, és elindult felfelé a lépcsőn. A vendégszoba semmit sem változott. Az apró helyiség falait fehérre festették, az ablakok kerekek voltak, mint egy hajókabinban - az is, amelyiken Jace bemászott annak idején -, az ágyon ugyanaz a színes takaró hevert. Clary a földre dobta a táskáját az éjjeliszekrény mellett. A mellett az éjjeliszekrény mellett, amelyiken reggel Jace levele várta az üzenettel, hogy elmegy, és soha nem jön vissza. A lány leült az ágy szélére, és igyekezett megszabadulni az emlékek hálójától. Nem is sejtette, hogy ilyen nehéz lesz ide visszajönni. New York az otthont és a hétköznapokat jelentette, Idris pedig a háborút és a pusztítást. Idrisben látott először halált. A vére zubogva lüktetett a fülében. Látni akarta Jace-t, Alecet, Isabelle-t - ők visszahoznák a földre, és segítenének, hogy legalább
valamivel normálisabbnak lássa a világot maga körül. Hallotta, ahogy anyja meg Luke odalent járkálnak, mintha halványan még a csészék koccanása is eljutott volna hozzá a konyhából. Felpattant, és az ágy lábánál lévő szögletes ládához lépett. Még Amatis hozta fel neki legutóbb, és azt mondta keressen benne ruhákat magának. Letérdelt, és kinyitotta. Ugyanazok a holmik voltak benne, gondosan papírrétegek közé hajtogatva: iskolai egyenruhák, kényelmes pulóverek és farmerek, elegánsabb ingek és szoknyák. Az alattuk heverő öltözetről Clary annak idején azt hitte, menyasszonyi ruha. A kezébe vette. Mostanra járatosabb volt az árnyvadászok világában, és azonnal felismerte, micsoda valójában. Gyászöltözet. Fehér ruha, egyszerű, szűk felső, ezüstszínű hímzett rúnákkal - a mandzsettánál pedig szinte észrevétlenül rajzolódott ki a halvány, madaras minta. Gémek. Clary gondosan az ágyra fektette a ruhadarabot. Lelki szemei előtt látta benne Amatist Stephen Herondale halála után. Luke nővére belebújt a ruhába, lesimította a szövetet és szorosan begombolta a felsőt, hogy egy olyan embert gyászoljon, aki már nem is volt a férje. Özvegynek való holmit vette fel, pedig nem mondhatta magát özvegynek. -
Clary? - Jocelyn az ajtófélfának támaszkodva a lányát figyelte. - Mi
ez a... Ó! - Átszelte a szobát, megérintette a ruhát, és felsóhajtott. - Ó, Amatis! -
Sosem tette túl magát Stephenen, ugye? - kérdezte Clary.
-
Néha az emberek így vannak vele. - Jocelyn keze a ruháról a lány
hajára vándorolt, és anyai precizitással igazította meg a kósza fürtöket. Mi, nephilimek ráadásul hajlamosak vagyunk mindent elsöprően szeretni. Sokan közülünk egyetlenegyszer lesznek csak szerelmesek,
mások utánahalnak a szerelmüknek. A régi tanítómesterem azt mondta, hogy a nephilimek szíve olyan, mint az angyaloké, akik minden emberi fájdalmat átéreztek, és sosem gyógyultak fel belőle. -
De te igen. Régen Valentine-t szeretted, most meg Luke-ot.
-
Igen. - Jocelyn tekintete a távolba révedt. - Elég hosszú időt
töltöttem a mondénok között, mire észrevettem, hogy ők másként tekintenek a szerelemre. Rájöttem, hogy nem csak egyszer lehet szeretni, hogy a szív sebei begyógyulhatnak, és mindig találhatunk magunknak új szerelmet. És Luke-ot mindig is szerettem. Talán nem tudtam róla, de így volt. - Jocelyn az ágyon heverő ruhára mutatott. - Ezt kéne holnap felvenned - mondta. Clary csodálkozva nézett rá. -
A tanácsülésre?
-
Árnyvadászokat öltek meg és kényszerítettek a sötét harcosok
közé - felelte Jocelyn. - Minden elveszett árnyvadász valakinek a fia, a testvére, az unokatestvére. Mi, nephilimek egy család vagyunk. Nem valami jól működő család, de... - Megérintette a lánya arcát, az érzései rejtve maradtak a szemére vetülő árnyékban. - Aludj, Clary! Holnap hosszú napunk lesz. Miután anyja mögött bezáródott az ajtó, Clary belebújt a hálóingébe, és engedelmesen ágyba feküdt. Becsukta a szemét, és aludni próbált, de elkerülte az álom. Képek robbantak a szemhéja mögött, mint a tűzijáték rakétái: égből aláhulló angyalok, aranyszínű vér, a láncra vert, megvakított Ithuriel, amint a Clary élete során neki küldött rúnáról, a jövőt megjósoló álmokról és látomásokról mesél neki. A lánynak eszébe jutott az álom, amiben a bátyja egy tó jegén közeledett felé, miközben a hátából kinövő fekete szárnyakból folyt a vér... Clary ledobta magáról a takarót. Melege volt, viszketett a bőre, és túlságosan feszült volt hozzá, hogy el tudjon aludni. Kimászott az ágyból,
és lecaplatott a földszintre egy pohár vízért. A halványan megvilágított nappaliból boszorkányfény szivárgott ki a folyosóra. Az ajtó mögül mormogás hallatszott. Valaki ébren volt, és a konyhában beszélt. Clary óvatosan közelebb lopózott az ajtóhoz, amíg a sutyorgás ismerős szavak füzérévé változott. Először anyja kétségbeeséstől feszült hangját ismerte fel. -
De nem értem, hogy kerülhetett a szekrénybe - mondta. - Nem
láttam, amióta... Amióta Valentine New Yorkban elvette mindenünket. Aztán Luke hangja hallatszott. -
Nem azt mondta Clary, hogy Jonathannál van?
-
De igen, viszont akkor meg kellett volna semmisülnie azzal a
borzalmas lakással együtt, nem? - Jocelyn egyre hangosabban beszélt; Clary megállt a konyhába vezető ajtó előtt. - Meg az összes többi ruhával, amiket Valentine vett nekem, mintha visszamennék hozzá. Clary mozdulatlanul állt. Az anyja és Luke a konyhaasztalnál ült; Jocelyn az egyik tenyerében nyugtatta a fejét, miközben Luke a hátát masszírozta. A lány korábban mindent elmondott a lakásról, arról, hogy Valentine ott halmozta fel a Jocelynnek vásárolt dolgokat, mivel egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a felesége egy nap visszatér hozzá, hogy ismét vele éljen. Jocelyn higgadtan hallgatta, de a történet nyilvánvalóan jobban felzaklatta, mint Clary gondolta volna. -
Meghalt, Jocelyn - mondta Luke. - Tudom, hogy lehetetlenségnek
tűnik, Valentine annyira ott volt mindenhol még akkor is, amikor bujkált. De most tényleg halott. -
A fiam viszont nem az - jegyezte meg Jocelyn. - Emlékszel?
Minden évben a születésnapján elővettem ezt a dobozt, és sírtam felette. Néha egy zöld szemű fiúról álmodom, akit sosem mérgeztek meg démonvérrel, tud szeretni, tud nevetni, tudja, hogyan kell embernek lenni. Én ezt a fiút sirattam, pedig valójában soha nem létezett. - Vedd
elő, és sírj, gondolta Clary; tudta mennyit jelentett az anyjának az a doboz, amivel halott, mégis élő fiának állított emléket. Volt benne egy fürt csecsemőhaj, néhány fénykép meg egy apró cipő. Clary legutóbb a bátyjánál látta. Nyilván Valentine adta oda neki, bár a lány sosem értette, miért tartotta meg Sebastian. Aligha lehetett szentimentálisnak nevezni. -
El kell mondanod a Klávénak - szólt Luke. - Ha bármi köze is van
Sebastianhoz, érdekelni fogja őket. Clarynek összeszorult a gyomra. -
Bár ne kéne! - mondta Jocelyn. - Bár egyszerűen tűzre vethetném!
Rettenetes érzés, hogy ez az én hibám - tört ki belőle. - Pedig soha nem akartam mást, csak Claryt megvédeni. És a legjobban egy olyan embertől kell féltenem, aki nélkülem meg sem születhetett volna. Jocelyn hangja erőtlen és keserű lett. - Meg kellett volna ölnöm csecsemőkorában. - Hátradőlt, eltávolodott Luke-tól, és Clary meglátta, mi hever köztük a konyhaasztalon. Az ezüst doboz volt az, éppen olyan, amilyennek emlékezett rá. Vaskos, egyszerű fedéllel és az oldalába vésett J. C. monogrammal.
A reggeli nap fénye megcsillant a Gard előtt álló új kapun. Clary gyanította, hogy a régi a Gard nagy részét elpusztító és a domboldalt felperzselő csatában semmisült meg. A kapu túloldalán látni lehetett Alicantét, a csatornák szikrázó vizét meg a démontornyok égnek törő kupoláit, amik úgy ragyogtak a napfényben, mint csillámpala a kőben. Magát a Gardot teljesen helyreállították. A tűz érintetlenül hagyta a kőfalakat és a tornyokat. A kőkerítés továbbra is sértetlenül vette körbe, az új kapukat pedig a démontornyok alapanyagául szolgáló tiszta, kemény adamantinból készítették. Úgy tűnt, kézzel kovácsolták őket, vonalaik elegáns ívekben vették körül a Tanácsot szimbolizáló négy C
betűt. Mindegyik C-t úgy formázták meg, hogy az alvilágiak egy-egy ágára
utaljon.
Félhold
jelképezte
a
farkasokat,
könyv
a
boszorkánymestereket, csillag a vámpírokat és egy manó nyílvesszője a tündéreket. Csillag. Clarynek semmi sem jutott volna eszébe, amit a vámpírok jelképül választhattak volna. Vér? Fogak? A csillagban viszont volt valami egyszerű és elegáns. Fénylett a soha nem szűnő sötétségben, és magányos volt, mint minden, ami nem halhat meg soha. Clarynek fájdalmasan hiányzott Simon. Alig aludt éjszaka, az érzelmi tartalékai szinte teljesen kimerültek. Az sem segített, hogy úgy érezte, mintha száz ellenséges pillantás kereszttüzében állna. A kapuk körül nyüzsgő több tucatnyi árnyvadász nagy része ismeretlen volt a számára. Sokan titkon Jocelyn és Luke felé pillantgattak; páran odasiettek üdvözölni őket, mások a háttérből figyeltek kíváncsian. Jocelynnek láthatólag csak komoly erőfeszítések árán sikerült megőriznie a nyugalmát. Újabb és újabb árnyvadászok közeledtek a Gard dombra vezető ösvényen. Clary megkönnyebbülten ismerte fel Lightwoodékat. Maryse és Robert jöttek elöl, Isabelle, Alec és Jace pedig szorosan a sarkukban követték őket. Mindannyian fehér gyászruhát viseltek, Maryse különösen komoran festett benne. Clary akaratlanul is észrevette, hogy Robert meg ő némi távolságot tartanak egymástól, még a kezük sem ért össze, ahogy egymás mellett gyalogoltak. Jace elvált a többiektől, és a lány felé indult. Számos tekintet fordult utána, de ő mintha észre sem vette volna. A fiú különös hírnévre tett szert a nephilimek között - Valentine fia, aki mégsem Valentine fia. Sebastian elrabolta, de a Mennyek kardja megmentette. Clary jól ismerte a történetet, mint mindenki más is Jace környezetében, de a pletykák feltartóztatatlanul terjedtek, újabb és újabb elemekkel gazdagítva a
kalandot. -
...angyalvér...
-
...különleges képességek...
-
...állítólag Valentine trükköket tanított neki...i
-
...tűz van a vérében...
-
...nem alkalmas nephilimnek...
Az sem zavarta őket a sutyorgásban, hogy Jace ott sétált közöttük. Tiszta téli idő volt, hideg, de napos, a fények kiemelték az arany és ezüst szálakat a fiú hajában, ahogy megállt Clary előtt. -
Gyászruha? - Megérintette a lány felsőjének ujját.
-
Te is azt vettél fel - jegyezte meg Clary.
-
Nem hittem, hogy neked is van.
-
Amatisé - felelte a lány. - Figyelj... El kell mondanom neked
valamit. Clary
félrevonta
a
fiút,
és
beszámolt
neki
anyja
és
Luke
beszélgetéséről a dobozzal kapcsolatban. -
Biztos, hogy erre a dobozra emlékszem. Ezt őrizgette anyám
gyerekkoromban, és ezt láttam Sebastian lakásában is. Jace beletúrt világos hajába. -
Gondoltam, hogy történt valami. Maryse ma reggel üzenetet
kapott anyukádtól. - A földre sütötte a tekintetét. - Sebastian átváltoztatta Luke nővérét - tette hozzá. - Szándékosan csinálta, hogy fájdalmat okozzon Luke-nak, és rajta keresztül anyukádnak is. Gyűlöli Jocelynt. Nyilván aznap este jött el Alicantéba Amatisért, amikor a Burrenen harcoltunk. Gyakorlatilag előre szólt nekem, hogy erre készül, amikor még össze voltunk kötve. Azt mondta, el fog rabolni egy árnyvadászt Alicantéból, csak azt nem árulta el, pontosan kit. - Clary bólintott. Mindig különös érzés volt hallgatni, amikor Jace arról az énjéről beszélt, aki Sebastian barátja volt - nem is a barátja, inkább a szövetségese. Arról a
Jace-ről, aki az ő Jace-ének a bőrébe bújt, mégis valaki egészen más volt. - Akkor hozhatta magával a dobozt, és nyilván otthagyta Amatis házában - folytatta a fiú. - Tudnia kellett, hogy a családod egy nap megtalálja. Afféle üzenetnek szánhatta vagy talán a kézjegyének. -
Ez a Klávé véleménye? - kérdezte Clary.
-
Ez az én véleményem. - Jace a lányra szögezte a tekintetét. - És
tudod, hogy mi ketten jobban kiigazodunk Sebastianon, mint ők valaha is fognak. Egyáltalán nem értik őt. -
Micsoda mázlisták!
Harang kondult, a kapu szárnyai félrecsúsztak. Clary és Jace közelebb húzódott a Lightwoodokhoz, Luke-hoz és Jocelynhez a befelé özönlő árnyvadászok tengerében. Áthaladtak az erőd előtti kerten, felmentek egy lépcsőn, aztán beléptek a tanácsteremhez vezető hosszú folyosóra nyíló ajtón. A konzuli öltözetet viselő Jia Penhallow a bejáratnál figyelte, ahogy egyik árnyvadász a másik után lép be a terembe. A hatalmas helyiség olyan volt, mint egy amfiteátrum: az elöl felállított szögletes emelvényt félkör alakban vették körül a lépcsőzetesen emelkedő padsorok. Az emelvényen két felolvasóállvány is helyet kapott, egy a konzul, egy pedig az inkvizítor számára. Mögöttük két nagy ablak négyszögén át nyílt kilátás Alicantéra. Clary Maryse-szel, a Lightwood gyerekekkel, Jace-szel és Jocelynnel együtt letelepedett, Robert Lightwood pedig elindult lefelé, hogy elfoglalja az inkvizítori helyét. Az emelvényen, a felolvasóállványok mögött négy nagy szék állt, mindegyik támlájára egy-egy szimbólum került: könyv, hold, nyílvessző, csillag. Az alvilágiak Tanácsba küldött képviselőit várták. Luke a maga székére szegezte a tekintetét, mégis Jocelyn mellé ült le. Ez nem teljes tanácsülés
volt
alvilágiak
részvételével,
így
ő
sem
hivatalos
minőségében volt jelen. A padsorok elé kék bársonnyal letakart asztal került. A bársonyon heverő hosszú, éles tárgy csak úgy ragyogott az ablakokon beáradó fényben. A Végzet Kardja volt az. Clary körülnézett. Már csak pár árnyvadász szivárgott befelé, a terem majdnem a visszhangos kupoláig megtelt emberekkel. Régebben nem csak a Gardon keresztül lehetett megközelíteni a tanácstermet. Clary úgy tudta, hogy a Westminster Abbeyből is vezetett ide út, mint ahogy a Szent Péter-bazilikából és a Vaszilij Blazsennij-székesegyházból is, ezeket azonban a portál feltalálása után megszüntették. Akaratlanul is elgondolkodott rajta, vajon valamilyen varázslat akadályozza-e meg, hogy a terem zsúfolásig megteljen. Ilyen sok embert talán még sosem látott idebent, de azért még maradt pár üres hely, amikor Jia Penhallow az emelvényre lépett, és élesen összecsapta a tenyerét. -
Kérem a Tanács figyelmét! - kiáltotta.
A teremre azonnal csend telepedett, sok árnyvadász a nyakát nyújtogatta. A pletykák riadt madarakként repkedtek az utóbbi időben, és az egyre feszültebb hallgatóság szomjazott a megbízható információra. -
Bangkok, Buenos Aires, Oslo, Berlin, Moszkva, Los Angeles -
sorolta Jia. - Gyors egymásutánban támadták meg az intézeteket, mielőtt
egyáltalán
jelenthették
volna
a
történteket.
Mielőtt
figyelmeztethették volna a többieket. Ezekben a városokban a konklávék minden tagját elfogták és átváltoztatták. Párat, nagyon keveset, a nagyon öregeket és a nagyon fiatalokat megölték, a testüket pedig ott hagyták, hogy mi állítsunk nekik máglyát, és mi temessük el őket a Néma Városban az elveszett árnyvadászok között. Egy hang szólalt meg az első sorokból. Egy fekete ruhás nőhöz tartozott, akinek sötét arcbőrére egy halat tetováltak. Clary ritkán látott a jeleken kívül tetoválást a nephilimeken, de nem volt példátlan az ilyesmi. -
Azt mondod, „átváltoztatták”. Ugye ezalatt nem azt érted, hogy
lemészárolták őket? Jia összeszorította a száját. -
Nem azt értem alatta, hogy lemészárolták őket - felelte. -
Átváltoztatták mindegyiket. A sötét harcosokról beszélünk, azokról, akiket Jonathan Morgenstern, vagy ahogyan ő hívja magát, Sebastian átváltoztatott, eltérítve őket a nephilimek útjáról a Pokol Kelyhének segítségével. Minden intézet megkapta a jelentést a Burrenen történtekről. Egy ideje már tudunk a sötét harcosok létezéséről, de tisztában vagyok vele, hogy páran nem akarták elhinni a tudósításokat. Mormogás futott végig a termen, Clary tudatáig azonban mindez el sem jutott. Erezte, hogy Jace megfogja a kezét, de csak a szél zúgását hallotta a Burrenen, és csak az árnyvadászokat látta maga előtt, akik, miután ittak a Pokol Kelyhéből, felnéztek Sebastianra, a Szürke Könyv rúnái pedig máris halványulni kezdtek a bőrükön... -
Árnyvadászok nem harcolhatnak árnyvadászokkal - szólalt meg
egy idősebb férfi valahol elöl. Jace Clary fülébe súgta, hogy az illető a reykjavíki Intézet vezetője. - Az istenkáromlás lenne. -
Istenkáromlás is - értett egyet Jia. - Az istenkáromlás Sebastian
Morgenstern hitvallása. Az apja meg akarta szabadítani a földet az alvilágiaktól. Sebastiannak egészen más a célja. Ő el akarja pusztítani a nephilimeket, és ehhez más nephilimeket akar felhasználni. -
Ha ő képes volt a nephilimeket szörnyeteggé változtatni,
bizonyosan megtaláljuk a módját, hogy visszaváltoztassuk őket jegyezte meg Nasreen Choudhury, a mumbai Intézet rúnákkal díszített fenséges szárit viselő vezetője. - Nem mondhatunk le olyan könnyen a sajátjainkról. -
Berlinben találtunk egy öntudatlan sötét harcost - szólt Robert. -
Megsebesült, valószínűleg egyszerűen otthagyták meghalni. A Néma Testvérek már vizsgálják, hátha felfedeznek valamit, ami elvezethet a
gyógymódhoz. -
Melyik sötét harcosról van szó? - érdeklődött a nő a halas
tetoválással. - Nyilván volt neve is, mielőtt átváltoztatták. Árnyvadász neve. -
Amalric Kriegsmesser - felelte Robert egy pillanatnyi tétovázás
után. - A családját már értesítettük. A Spirális Labirintus boszorkánymesterei is dolgoznak a gyógymódon. Egy Néma Testvér suttogó hangja szólalt meg a teremben lévők elméjében. Clary felismerte az emelvény közelében karba tett kézzel álló Zakariás testvért. Mellette ott volt a fehér gyászruhát viselő, feszültnek tűnő Helen Blackthorn is. -
Azok csak boszorkánymesterek - jegyezte meg valaki más
lekicsinylőén. -
Biztosan nem juthatnak többre, mint a mi Néma Testvéreink.
-
Nem lehet kikérdezni Kriegsmessert? - szólt közbe egy magas,
ősz hajú nő. - Talán tudja, mi lesz Sebastian következő húzása, sőt esetleg azt is, hogyan lehet kigyógyítani az állapotából... Amalric Kriegsmesser alig van magánál, ráadásul a Pokol Kelyhét szolgálja, felelte Zakariás testvér. Teljes egészében a hatása alatt áll. Nincs saját akarata, amit meg lehetne törni. Ismét a tetovált nő szólalt meg. -
Igaz, hogy Sebastian Morgenstern sebezhetetlen lett? Hogy nem
lehet megölni? Ismét mormogás futott végig a termen. Jia felemelte a hangját. -
Mint mondtam, az első támadásoknak nem volt nephilim túlélője.
A Los Angeles-i Intézet elleni támadást követően azonban hatan életben maradtak. Hat gyerek. - Helen Blackthorn, légy kedves elővezetni a tanúkat. Helen bólintott, és eltűnt egy oldalajtón keresztül. Egy pillanattal
később visszatért. Most már lassabban lépkedett, kezét egy hullámos barna hajú, vékony gyerek vállán nyugtatta. A kisfiú nem lehetett több tizenkét évesnél. Clary azonnal felismerte. Az Intézetben látta, amikor először találkozott Helennel. A lány szorosan markolta a kisfiú csuklóját, akinek csupa viasz volt a keze, miután előzőleg hosszasan játszadozott a falakat díszítő gyertyákkal. Csintalanul vigyorgott, a szeme ugyanolyan kékeszöld volt, mint a nővéréé. Helen Juliannek szólította. Az öccse volt. A csintalan vigyornak most nyoma sem látszott. A kisfiú fáradtnak, piszkosnak és riadtnak tűnt. Vékony csuklója kilátszott a kelleténél egy számmal kisebb zakójának rövid ujja alól. Egy nála is kisebb, talán ha hároméves fiút tartott a karjában, akinek ugyanolyan kusza barna haja volt, mint neki; ez családi vonásnak tűnt. A többi gyerek hozzájuk hasonlóan kölcsönkapott gyászruhát viselt. Juliant egy tízéves forma lány követte, aki egy vele nagyjából egykorú fiú kezét szorongatta. A lány haja sötétbarna volt, a fiúnak kusza, fekete fürtök takarták el az arcát. Clary úgy sejtette, kétpetéjű ikrek lehetnek. Utánuk egy nyolckilenc éves lány jött, sápadt arcát barna copfok fogták közre. Minden Blackthorn gyerek - mert úgy hasonlítottak egymásra, hogy csakis egy család tagjai lehettek - zavartnak és ijedtnek tűnt, talán csak Helen nem, akinek az arcán düh és gyász keveredett egymással. Clarynek elszorult a szíve az elgyötört tekintetek láttán. A rúnáira gondolt, és nagyon szeretett volna rajzolni egyet, ami enyhíti a veszteség okozta fájdalmat. Léteztek gyászrúnák, de azokkal csak a tiszteletüket rótták le a holtak előtt, ugyanúgy, ahogy az esküvőkön használatos rúnák a szerelem kötelékét szimbolizálták. Nem lehetett egyetlen rúnával elérni, hogy valaki beleszeressen az emberbe, mint ahogy azt sem, hogy könnyebb legyen a gyász. Annyi mágia, gondolta Clary, az összetört szívet mégsem gyógyíthatja semmi.
-
Julian Blackthorn - szólt gyengéden Jia Penhallow. - Kérlek, lépj
előre. Julian nyelt egyet, bólintott, majd átadta az ölében tartott kisfiút a nővérének. Aztán kilépett a többiek közül, és körbejártatta a tekintetét. Nyilvánvalóan keresett valakit. Éppen kiült az arcára a csalódás, amikor újabb gyerek szaladt fel az emelvényre. Lány volt, Julianhez hasonlóan tizenkét év körül, sötétszőke haja a vállára hullott. Farmert és egy túl bő pólót viselt, a fejét pedig lehajtotta, mintha nehezen viselné, hogy ilyen sok ember bámulja őt. Nyilvánvaló volt, hogy nem érzi jól magát a színpadon,
sőt
talán
Idrisben
sem.
Julian
azonban
láthatólag
megnyugodott, amikor meglátta őt. A tekintetéből rögtön eltűnt a riadalom, ahogy a lány, szemét továbbra is lesütve, elfoglalta a helyét Helen mellett. -
Julian - folytatta Jia ugyanolyan kedvesen. - Megtennél nekünk
valamit? Kézbe vennéd a Végzet Kardját? Clary felkapta a fejét. Tartotta már a kezében a kardot, érezte a súlyát. A fém hidege mintha kampókkal rángatta volna ki belőle az igazságot. A Végzet Kardjával a kezében senki nem hazudhatott, de még az igazság is gyötrelem volt, hiába mondta volna ki az ember akár saját jószántából is. -
Ezt nem tehetik - suttogta. - Csak egy kisfiú...
-
Ő a legidősebb azok közül, akik megmenekültek a Los Angeles-i
Intézetből - súgta oda Jace. - Nincs más választásuk. Julian bólintott, és kihúzta magát. -
Kézbe veszem.
Robert Lightwood megkerülte a felolvasóállványt, és az asztalhoz lépett. Felvette a kardot, és odavitte Julianhez. Szinte vicces volt, ahogy ott állt egymás mellett a nagydarab, széles vállú férfi és a vézna, kócos hajú kisfiú. Julian kinyújtotta a kezét, és átvette a kardot. Ahogy az ujjai
összezárultak a markolat körül, megremegett, de egy pillanat alatt le is küzdötte a testén átfutó fájdalmat. A szőke lány a háta mögött elindult felé, és mielőtt Helen visszarántotta a többiek közé, Clary egy pillanatra meglátta az arcán a vak dühöt. Jia letérdelt. Különös látványt nyújtott a kisfiú a karddal a bő köntöst viselő konzul és az inkvizítor között. -
Julian! - Jia halkan beszélt, szavait mégis mindenhol lehetett
hallani a tanácsteremben. - El tudod mondani, ki van ma itt velünk az emelvényen? A fiú tiszta, gyermeki hangon válaszolt. -
Ön. Az inkvizítor. A családom, Helen nővérem meg Tiberius, Livia,
Drusilla és Tawy. Octavian. És a legjobb barátom, Emma Carstairs. -
Mindannyian veled voltak, amikor az Intézetet megtámadták?
Julian megrázta a fejét. -
Helen nem volt ott. Ő már régen eljött ide.
-
Meg tudod mondani, mit láttál, Julian? Anélkül, hogy bármit is
kihagynál. A fiú nyelt egyet. Sápadt volt. Clary el tudta képzelni, micsoda fájdalmat érezhet a kard súlya alatt. -
Délután történt - mondta. - Az edzőteremben gyakoroltunk,
Katerina tanított bennünket, Mark meg figyelte. Emma szülei őrjáratra mentek a partra. Villanást láttunk, először azt hittem villámlik, vagy tűzijátékot lőttek fel valahol. De... tévedtem. Katerina és Mark lementek a földszintre, nekünk meg azt mondták, maradjunk az edzőteremben. -
De nem maradtatok - állapította meg Jia.
-
Csatazajt
hallottunk.
Elváltunk
egymástól,
Emma
elfutott
Drusilláért és Octavianért, én pedig az irodába vittem Líviát és Tiberiust, hogy hívjuk a Klávét. El kellett osonnunk a főbejárat közelében, hogy odajussunk. Akkor láttam meg őt.
-
Őt?
-
Tudtam, hogy árnyvadász, de mégsem az. Vörös köpeny volt
rajta, tele rúnákkal. -
Milyen rúnákkal?
-
Nem ismertem őket, de valami nem volt rendjén velük. Egyáltalán
nem hasonlítottak a Szürke Könyv rúnáira. Valahogy rosszulesett rájuk nézni. Aztán hátratolta a csuklyáját. Fehér haja volt, szóval először azt hittem, hogy öreg, de aztán rájöttem, hogy Sebastian Morgenstern az. Egy kardot tartott a kezében. -
Le tudod írni a kardot?
-
Ezüstszínű volt, fekete csillagokkal a pengén és a markolaton.
Előhúzta a hüvelyéből, és... - Juliannek elakadt a lélegzete, és Clary szinte érezte, ahogy az emlékezés borzalma küzd benne a kényszerrel, hogy elmondjon, és újra átéljen mindent. A lány előredőlt, ökölbe szorította a kezét, szinte észre sem vette, hogy körmei a tenyerébe vájnak. - Apám torkához szorította - folytatta Julian. - Mások is ott voltak Sebastiannal. Ők is vörös ruhát viseltek... -
Árnyvadászok? - kérdezte Jia.
-
Nem tudom. - Julian kezdett kifogyni a szuszból. - Némelyiken
fekete köpeny volt, másokon harci öltözet, de piros. Soha nem láttam még piros harci öltözetet. Egy barna hajú nő egy kelyhet tartott, ami pontosan olyan volt, mint a Végzet Kelyhe. Kényszerítette az apámat, hogy igyon belőle, ő meg elesett, és ordítani kezdett. Hallottam, hogy a bátyám is ordít. -
Melyik bátyád? - kérdezte Robert Lightwood.
-
Mark - felelte Julian. - Láttam, ahogy a bejárat felé indulnak, aztán
Mark megfordult, és ránk kiabált, hogy szaladjunk fel az emeletre, és tűnjünk el onnan. Elestem a legfelső lépcsőn, és amikor visszanéztem, láttam, hogy rárontanak... - A fiúnak elszorult a torka. - Akkor apám
felállt, akkor már neki is fekete volt a szeme, és a többiekkel együtt elindult Mark felé, mintha nem is ismerné... Juliannek elakadt a hangja, mire a szőke lány kitépte a karját Helen szorításából, és a fiú meg a konzul közé vetette magát. -
Emma! - Helen utánaindult volna, de Jia felemelt kézzel
visszatartotta. Emma sápadt volt, és zihálva kapkodta a levegőt. Clary úgy érezte, soha nem látott még ennyi dühöt egy ilyen kis testben koncentrálódni. -
Hagyják békén! - kiáltotta a lány, és széttárta a karját, mintha a
testével védhetné meg a nála vagy egy fejjel magasabb Juliant. - Ez kínzás! Hagyják békén! -
Semmi baj, Emma - mondta a fiú, bár kezdett visszatérni az
arcába a szín, hogy már nem faggatták tovább. - Meg kell tenniük. A lány felé fordult. -
Nem kell. Én is ott voltam. Láttam, mit történt. Velem csinálják! -
Kinyújtotta a kezét, szinte könyörögve, hogy tegyék bele a kardot. - Én dobtam Sebastian szívébe a kést, én láttam, hogy nem hal meg. Engem kellene kikérdezniük! -
Azt már nem... - kezdte Julian, de Jia továbbra is gyengéden a
szavába vágott. -
Emma, ez után téged kérdezünk ki. A Végzet Kardja fájdalommal
jár, de nem ártalmas. -
Hagyják abba! - mondta Emma. - Csak hagyják abba!
A továbbra is a kardot szorongató Julianhez fordult. Nyilvánvaló volt, hogy a fiúnak esze ágában sincs átadni neki a fegyvert. Még akkor is a fejét rázta, amikor a lány a kezére tette a kezét, és együtt fogták tovább a kardot. -
Kést hajítottam Sebastian szívébe! - Emma hangja zengett a
teremben. - Kihúzta a pengét, és nevetett. Azt mondta: „Kár, hogy nem
maradsz életben. Akkor elmesélhetnéd a Klávénak, hogy Lilith mérhetetlenül erőssé tett. Talán csak Dicsőséges vethetne véget az életemnek. A nephilimek bánhatják, hogy nem kérhetnek több szívességet a Mennyektől, mert az Adamantin Citadellában kovácsolt szánalmas kis fegyvereik többé nem tehetnek kárt bennem.” Clary hátán végigfutott a hideg. Sebastian hangján hallotta Emma szavait, és szinte látta maga előtt a fiút. A Klávé tagjai között morajlás futott végig, a lány nem is hallotta, mit súg oda neki Jace. -
Biztos vagy benne, hogy nem vétetted el a szívét? - kérdezte
Robert, összehúzva sötét szemöldökét. Julian válaszolt. -
Emma sosem hibázik - jelentette ki, mintha valaki egyenesen őt
bántotta volna meg. -
Tudom, hol van a szív - közölte a lány, és dühösen, sőt sértetten
meredt a konzulra meg az inkvizítorra. - Maguknak viszont fogalmuk sincs róla szerintem. Megpördült, és ahogy lerohant az emelvényről, kis híján fellökte Robertét, aztán eltűnt ugyanazon az ajtón keresztül, ahol bejött. Clary hallotta a saját lélegzetét, ahogy ki-be áramlik összeszorított fogai között. Hát senki nem megy utána? Julian nyilvánvalóan szeretett volna, de a konzul meg az inkvizítor között, a Végzet Kardjával a kezében nem mozdulhatott. Helen fájdalmas tekintettel nézett a lány után, miközben a legkisebb fiút, Tawyt ölelte. Egy pillanattal később Clary talpra ugrott. Az anyja utánanyúlt, de ő már vágtatott is lefelé a padsorok közötti lejtős folyosón. A folyosó falépcsőkben
folytatódott;
Clary
szinte
felszökellt
rajtuk,
aztán
elszáguldott a konzul, az inkvizítor meg Helen mellett, és az oldalajtón át Emma után vetette magát. Majdnem fellökte a nyitott ajtóból mogorva tekintettel az eseményeket
figyelő Aline-t. Amikor a lány megpillantotta Claryt, arcán a mogorvaság helyét meglepetés vette át. -
Te meg mit csinálsz?
-
A kislány... - felelte lihegve Clary. - Emma. Erre futott el.
-
Tudom. Próbáltam megállítani, de faképnél hagyott. Csak... – Aline
felsóhajtott, és a tanácsterem felé nézett, ahol Jia folytatta Julian kikérdezését. - Nagyon nehéz volt nekik, Helennek meg a kicsiknek. Alig pár éve halt meg az anyjuk. Nem maradt nekik más, csak egy nagybácsi Londonban. -
Ez azt jelenti, hogy Londonba költöztetik a gyerekeket? Mármint
ha ennek vége lesz. Aline megrázta a fejét. -
A nagybátyjuknak felajánlották a Los Angeles-i Intézet vezetését.
Szerintem azt remélik, hogy elfogadja az állást, és felneveli a gyerekeket. Viszont egyelőre nem tudok róla, hogy igent mondott volna. Valószínűleg ő is sokkot kapott. Elvesztette az unokaöccsét, a bátyját... Andrew Blackthorn nem halt meg, de akár meg is halhatott volna. Ez tulajdonképpen rosszabb. - Keserű volt a hangja. -
Tudom - bólintott Clary. - Pontosan tudom, milyen.
Aline alaposabban megnézte a lányt. -
Hát, gondolom, tényleg tudod - mondta. - Csak... jó lenne többet
tenni Helenért. Elemészti a bűntudat, amiért itt volt velem, nem pedig Los Angelesben, amikor megtámadták az Intézetet. Kitesz magáért, de nem tud ennyi kisgyerek anyukája lenni, a nagybátyjuk pedig még nem ért ide. Aztán még itt van Emma is, az Angyal legyen vele. Egy lélek sem maradt a családjából. -
Szeretnék beszélni vele. Emmával.
Aline a füle mögé igazított egy kósza fürtöt; a Blackthornok gyűrűje megvillant az ujján.
-
Csak Juliannel hajlandó szóba állni.
-
Hadd próbáljam meg! - erősködött Clary. - Kérlek!
Aline Clary elszánt arcára nézett, és felsóhajtott. -
A folyosón az első ajtó balra.
A folyosó íve elvezetett a tanácsteremtől. Clary elindult, mögötte egyre távolodott az árnyvadászok hangja. A falak sima kőből voltak, és a nephilimek történelmének eseményeit megörökítő falikárpitok díszítették. A bal oldalon elsőként egy közönséges faajtó nyílt. Résnyire nyitva állt, de Clary kopogott, mielőtt teljesen kitárta volna, nem akarván meglepni, akárki is volt odabent. Az egyszerű szobában a falakat lambéria borította, és mindenfelé székek álltak kusza rendetlenségben. Clarynek olyan érzése támadt, mintha egy kórházi várószobába lépett volna be. Volt valami súlyos a levegőben, mint azokon a helyeken szokott, ahol az emberek a feszültséggel vagy a gyásszal igyekeznek megbirkózni. A szoba sarkában, egy fal mellé tolt széken ott ült Emma. Kisebb volt, mint amilyennek messziről látszott. Csak egy rövid ujjú pólót viselt, csupasz karján látszottak a jelek. A Voyance rúna a bal kezére került ezek szerint ő is balkezes volt, mint Jace -, amit most az ölében fekvő kivont kardon nyugtatott. Közelebbről Clary látta, hogy a haja valójában világosszőke, csak a rátapadt rengeteg kosztól tűnik sötétnek. A lány dacosan pillantott fel a kócos fürtök közül. -
Mi van? - kérdezte. - Mit akarsz?
-
Semmit. - Clary behúzta maga mögött az ajtót. - Csak beszélgetni.
Emma gyanakodva húzta össze a szemét. -
Rajtam is használni akarod a Végzet Kardját? Ki akarsz kérdezni?
-
Nem. Én is fogtam már a kezemben, és rettenetes. Sajnálom,
hogy a barátodnak végig kell mennie ezen. Szerintem is más megoldást kéne találniuk. -
Igazán megbízhatnának benne - mondta Emma. - Julian nem
hazudik. - Kihívóan pillantott Claryre, mintha csak azt várná, hogy a lány ellentmondjon neki. -
Persze hogy nem. - Clary tett egy lépést a szoba belseje felé. Úgy
érezte magát, mintha valami vad erdei lényt próbálna magához édesgetni. - Julian a legjobb barátod, igaz? Emma bólintott. -
Az én legjobb barátom is egy fiú. Simonnak hívják.
-
És hol van? - Emma tekintete Clary háta mögé ugrott, mintha azt
várta volna, hogy Simon hirtelen testet ölt ott. -
New Yorkban - felelte Clary. - Nagyon hiányzik.
Úgy tűnt, Emma átérzi a dolgot. -
Egyszer Julian is elment New Yorkba. Hiányzott, úgyhogy amikor
visszajött, megígértettem vele, hogy soha többé nem megy el nélkülem sehova. Clary mosolygott, és közelebb lépett Emmához. -
Gyönyörű a kardod - mutatott a lány ölében heverő fegyverre.
Emma tekintete lágyabbá vált valamelyest. Megérintette a levelekkel és rúnákkal díszített pengét, amire szavakat is véstek: Cortana vagyok, Joyeuse és Durendal társa. -
Apámé volt. Mindig továbbadták a Carstairs családban. Híres kard
- tette hozzá büszkén. - Nagyon régen készült. -
Joyeuse és Durendal társa. Mindegyik híres kard. És tudod,
kiknek vannak híres kardjai? -
Kiknek?
-
A hősöknek. - Clary letérdelt a földre, hogy a kislány lesütött
szemébe nézhessen. Emma elhúzta a száját. -
Én nem vagyok hős - jelentette ki. - Nem tettem semmit, hogy
megmentsem Julian apját meg Markot.
-
Annyira sajnálom - mondta Clary. - Tudom, milyen érzés
végignézni, ha valakit, aki fontos neked, átváltoztatnak. Ha valaki más lesz belőle. De Emma a fejét rázta. -
Markot nem változtatták át. Elvitték.
Clary felhúzta a szemöldökét. - Elvitték? -
Nem akarták, hogy igyon a kelyhükből, mert tündérvér is van
benne. - Clarynek Alec már említette egyszer, hogy a Blackthornok családfáján egy tündér is szerepel. Mintha csak számított volna a kérdésre, Emma óvatosan folytatta: - Csak Mark és Helen származik félig egy tündértől. Ugyanaz volt az anyjuk, de Mr. Blackthornra hagyta őket kiskorukban. Julian és a többiek másik anyától születtek. -
Ó! - Clary nem akart túlságosan tolakodó lenni, nehogy szegény
lány azt higgye, ő is olyan, mint a többi felnőtt, és csak válaszokat akar kapni a kérdéseire, igazából nem is törődik vele. - Helent ismerem. Mark hasonlít rá? -
Igen. Helennek és Marknak is hegyes picit a füle, és mindegyiknek
világos haja van. Rajtuk kívül egyik Blackthorn gyerek sem szőke. Mind barna hajúak, csak Ty nem, és senki nem tudja, ő hogyan lett fekete. Livvy nem az, pedig ikrek. - Emma arcába végre némi szín költözött, és a tekintete is élettel telibb lett. Nyilvánvaló volt, hogy szívesen beszél a Blackthorn családról. -
Szóval nem akarták, hogy Mark igyon a kehelyből? - kérdezte
Clary. Magában csodálkozott, hogy Sebastiant így vagy úgy, de érdekli az ilyesmi. Ő nem gyűlölte megszállottan az alvilágiakat, mint Valentine, bár persze nem is rajongott értük. - Talán nem működik, ha valakinek alvilági vér is folyik az ereiben. -
Talán - bólintott Emma.
Clary kinyújtotta a kezét, és Emmáéra fektette. Rettegett a választól,
de muszáj volt feltennie a kérdést. -
A szüléidet nem változtatta át, ugye?
-
Nem. - Emmának remegett a hangja. - Ők meghaltak. Nem voltak
az Intézetben, démontevékenységet jelentettek, annak jártak utána. A parton találták meg a holttestüket a támadás után. Velük mehettem volna, de én inkább az Intézetben maradtam. Julesszal akartam tréningezni. Ha elkísérem őket... -
Ha elkíséred őket, akkor te is meghaltál volna - mondta Clary.
-
Honnan tudod? - csattant fel Emma, de a szemén látszott, hogy
hinni akar a másik lánynak. -
Látom, milyen jó árnyvadász vagy - folytatta Clary. - Látom a
rúnáidat. Látom a sebeidet. És látom, hogy tartod a kardodat. Ha te ilyen jó vagy, egészen biztos, hogy ők is azok voltak. De akármi is végzett velük, biztosan nem tudtad volna megmenteni őket tőle. - Óvatosan megérintette a kardot. - A hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök. Emma reszketeg lélegzetet vett, éppen amikor dörömbölés hallatszott a hátuk mögül. Ahogy Clary hátranézett, kinyílt az ajtó, fény áramlott be a folyosóról, és Jace jelent meg a küszöbön. Elkapta a lány tekintetét, elmosolyodott,
és
az
ajtófélfának
támaszkodott.
A
haja
sötét
aranyszínben játszott, a szeme egy árnyalattal világosabb volt. Clary néha úgy érezte, látja benne a tüzet, ami megvilágítja a szemét, a bőrét, az ereit. -
Clary! - szólalt meg a fiú.
A sarokból halk, nyüszítő hang hallatszott. Emma a kardját szorongatta, tágra nyílt szemét ide-oda kapkodta Clary és Jace között. -
Vége a tanácsülésnek - folytatta Jace -, és Jia szerintem nem
repes a boldogságtól, amiért így kirohantál.
-
Szóval bajban vagyok - állapította meg Clary.
-
Szokás szerint - bólintott a fiú, de a mosolya elvette a dolog élét.
-
Indulunk haza. Jössz velünk?
Clary megrázta a fejét. -
Nálatok találkozunk. Akkor majd elmondhatjátok, mi történt.
Jace habozott. -
Hozd magaddal Aline-t és Helent is - mondta végül. - A konzul
csak pár háznyira lakik az inkvizítortól. - Felhúzta a cipzárját, kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Clary visszafordult Emmához, aki még mindig őt bámulta meredten. -
Te ismered Jace Lightwoodot? - kérdezte.
-
Hogy... mi?
-
Ő nagyon híres! - felelte a kislány nyilvánvaló csodálattal a
hangjában. - A legjobb árnyvadász! A legeslegjobb! -
A barátom - mondta Clary, megállapítván, hogy a beszélgetés
váratlan fordulatot vett. Emma sokatmondóan pillantott rá. -
A fiúd.
-
De honnan...
-
Láttam, ahogy rád nézett. Meg különben is, mindenki tudja, hogy
Jace Lightwood barátnőjét Clary Fairchildnak hívják. Miért nem árultad el a nevedet? -
Nem hittem, hogy valaha is hallottad - felelte csodálkozva Clary.
-
Nem vagyok hülye! - jelentette ki Emma olyan bosszúsan, hogy
Clarynek vissza kellett nyelnie feltörő nevetését. -
Nem, tényleg nem vagy az. Nagyon is okos vagy - mondta a lány.
- És örülök, hogy tudod, ki vagyok, mert azt szeretném mondani, hogy bármikor megkereshetsz, ha beszélgetni akarsz velem. Nem csak arról, ami az Intézetben történt, hanem bármiről, amiről csak akarsz. És Jace-
szel is beszélhetsz. Érdekel, hol találsz meg bennünket? Emma megrázta a fejét. -
Nem. - Megint visszafogottabb lett a hangja. - Tudom, hol lakik az
inkvizítor. -
Oké. - Clary karba fonta a kezét, leginkább azért, hogy uralkodni
tudjon magán, és ne ölelje meg a kislányt. Úgy érezte, Emma nem díjazná. Az ajtó felé fordult. -
Ha Jace Lightwood barátnője vagy, szerezned kéne egy jobb
kardot - szólalt meg hirtelen Emma. Clary lenézett az oldalán lógó fegyverre, amit aznap reggel csatolt fel. Régi darab volt, a New York-i holmijaival együtt hozta magával. Megérintette a markolatot. -
Ez nem jó?
Emma megrázta a fejét. -
Egyáltalán nem az.
Annyira komoly volt a hangja, hogy Clary elmosolyodott. -
Köszönöm a tanácsot.
AMIKOR CLARY
MEGÉRKEZETT AZ INKVIZÍTOR HÁZÁHOZ,
és bekopogtatott,
Robert Lightwood nyitott ajtót. A lány mozdulatlanná dermedt, nem igazán tudta, mit is mondjon. Soha nem beszélgetett még Jace fogadott apjával, nem is volt alkalma közelebbről megismerni. Robert csak egy sötét folt volt a háttérben, általában Maryse mögött, a nő székének támláját markolva. A megtermett, sötét hajú férfi gondosan nyírt szakállat viselt. Clary nem tudta elképzelni, hogy valaha is az apja barátja volt, pedig tudta, hogy Robert belépett a Valentine alapította Körbe. Túl sok ránc volt az arcán, és túlságosan mogorvának tűnt hozzá, hogy elképzelje, milyen lehetett fiatalon. Ahogy Claryre nézett, a lány most először vette észre, hogy a szeme nem fekete, mint eddig hitte, hanem nagyon sötét kék. Robert arckifejezése nem változott, sugárzott róla a rosszallás. Clary gyanította, hogy nem csak Jiát bosszantotta fel, amikor kirohant a tanácsülésről Emma után. -
Ha a gyerekeimet keresed, odafent vannak - szólt a férfi. - A
legfelső emeleten. Clary kikerülte, és a mesés nappaliban találta magát. A hivatalosan a Klávé mindenkori inkvizítora és családja számára kijelölt épület gyönyörű volt a magas, tágas terekkel és a súlyos, drágának tűnő bútorokkal. A ház elég nagy volt hozzá, hogy több boltíves átjáró és egy hatalmas lépcső is belekerülhessen. A mennyezetről lelógó csillár tompa boszorkányfénnyel világított. Clary kíváncsi lett volna rá, hol van Maryse,
és tetszik-e neki a ház. -
Köszönöm! - mondta.
Robert Lightwood vállat vont, és egyetlen szó nélkül eltűnt az árnyékban. Clary kettesével véve a lépcsőfokokat, elindult felfelé. Jó pár fordulót elhagyott, és egy egészen meredek padláslépcsőt is meg kellett másznia, mire a legfelső emeletre ért. Egy folyosón találta magát. Az egyik félig nyitott ajtó mögül hangokat hallott. Gyors kopogás után belépett. A padlásszoba falait fehérre festették, a sarokban hatalmas szekrény állt szélesre tárt ajtószárnyakkal. Alec praktikus, kicsit megkopott ruhái lógtak az egyik oldalon, Jace ropogós, fekete és szürke holmijai a másikon. A két fiú harci öltözete ezek alatt hevert gondosan összehajtogatva. Clary majdnem elmosolyodott, bár igazából maga sem tudta, miért. Volt valami bűbájos abban, hogy a két fiú egy szobán osztozott. Kíváncsi lett volna, hogy alvás helyett végigbeszélgetik-e néha az éjszakákat úgy, mint ő szokta Simonnal. Alec és Isabelle az ablakpárkányon ült. Mögöttük Clary látta, ahogy a lenyugvó nap fénye szikrákat vet a csatorna vizén. Jace az egyik ágyon feküdt
elterülve,
csizmáját
nemes
egyszerűséggel
feltette
a
bársonytakaróra. -
Szerintem nem akarják tétlenül kivárni, hogy Sebastian még több
intézetet megtámadjon - mondta Alec. - Az bujkálás lenne. Az árnyvadászok nem bújnak el. Jace megdörzsölte vállával az arcát. Fáradtnak tűnt, világos haja összekócolódott. -
Hát pedig ez nagyon bujkálásnak tűnik - mondta. - Sebastian
odakint van, mi meg idebent. Megerősített védvonalak mögött. Minden intézetet kiürítettünk. Nincs senki, aki megóvja a világot a démonoktól. Ki őrzi az őrzőket?
Alec felsóhajtott, és megtörölte a szemét a kezével. -
Remélhetőleg nem marad így sokáig.
-
Nehéz elképzelni, mi történhet - jegyezte meg Isabelle.
-
Egy árnyvadászok nélküli világ. Démonok mindenütt. Az alvilágiak
egymásnak esnek. -
Ha én lennék Sebastian... - kezdte Jace.
-
De nem vagy. Nem te vagy Sebastian - vágott a szavába Clary.
Mindannyian ránéztek. Alec és Jace egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, de egy-egy pillantásuk vagy gesztusuk néha annyira egyforma volt, hogy az csakis az együtt töltött gyerekkor eredménye lehetett. Most mindketten kíváncsian és kissé aggodalmasan pillantottak Claryre. Isabelle inkább fáradt és bosszús volt. -
Jól vagy? - kérdezte féloldalas mosollyal köszönés gyanánt. - És
hogy van Emma? -
Pocsékul - felelte Clary. - Mi történt, miután otthagytam az ülést?
-
A kihallgatás már nem tartott sokáig - felelte Jace. - Nyilvánvalóan
Sebastian áll a támadások mögött, és most már komoly csapatot tudhat maga mögött sötét harcosokból. Senki nem sejti, pontosan hányán vannak, de azt kell feltételeznünk, hogy minden eltűnt árnyvadászt átváltoztatott. -
Azért mi még mindig messze többen vagyunk - mondta Alec. - Ő
az eredeti embereivel meg a hat konklávé tagjaival gazdálkodhat, akiket átváltoztatott. Mindenki más velünk van. Volt valami Jace tekintetében, amitől a szeme színe sötétebbre váltott, mint az arany. -
Ezt Sebastian is tudja - mormogta. - Az utolsó harcosig pontosan
tudja, kik állnak a rendelkezésére. Tisztában van vele, mivel érdemes próbálkoznia és mivel nem. -
Az alvilágiak is mellettünk állnak - tette hozzá Alec. - Ez a lényege
a holnapi ülésnek, nem? Megállapodunk a képviselőikkel, megerősítjük a szövetségeket. Most, hogy tudjuk, mit csinál Sebastian, kialakíthatjuk a stratégiánkat. Megtámadhatják az éjszaka gyermekei, a tündérek, a boszorkánymesterek... Clary szótlanul nézett össze Jace-szel. Most, hogy tudjuk, mit csinál Sebastian, valami mást fog kitalálni. Valamit, amire egyelőre nem is számítunk. -
Aztán mindenki Jace-ről kezdett beszélni - mondta Isabelle. -
Tudod, szokás szerint. -
Jace-ről? - Clary nekidőlt a fiú ágya lábánál lévő deszkának. -
Miért? -
Egy csomót vitatkoztak róla, hogy Sebastian most vajon
sebezhetetlen-e, és ha igen, hogyan lehetne mégis ártani neki vagy megölni őt. Dicsőséges alkalmas lett volna rá a mennyei tűz miatt, de a mennyei tűz egyetlen forrása jelenleg... -
Jace - bólintott komoran Clary. - A Néma Testvérek mindent
megpróbáltak, hogy megszabadítsák Jace-t a mennyei tűztől, mégsem képesek rá. Benne van a lelkében. Szóval mit terveznek? Addig ütik Sebastian fejét Jace-szel, amíg elájul? -
Zakariás testvér nagyjából-egészéből ugyanezt vetette fel -
válaszolta Jace. - Csak talán kevésbé gúnyosan. -
Mindenesetre végül az merült fel, hogy fogságba kellene ejteni
Sebastiant anélkül, hogy megölnénk. Elvitatkozgattak arról, hogy el lehet-e pusztítani az összes sötét harcost, meg hogy hol és miként lehetne tőrbe csalni Sebastiant. Talán nem is olyan lényeges, hogy nem lehet végezni vele - mondta Alec. -
Tegyék adamantin koporsóba, és dobják a tengerbe - szólt
Isabelle. - Ez az én javaslatom. -
Akárhogy is, amikor véget ért a legjobb rész, és már nem rólam
beszélgettek - folytatta az elbeszélést Jace -, megint azzal kezdtek el foglalkozni, hogyan lehetne meggyógyítani a sötét harcosokat. Egy vagyont fizetnek a Spirális Labirintusnak, hogy visszafejtsék valahogy a varázslatot, amivel Sebastian megalkotta a Pokol Kelyhét a rituálé végrehajtásához. -
Nem kéne ilyen megszállottan foglalkozniuk a sötét harcosok
meggyógyításával - jelentette ki szigorúan Isabelle. -
Sokan közülük ismernek olyanokat, akiket átváltoztattak, Isabelle -
mondta Alec. - Természetes, hogy vissza akarják kapni őket. -
Nos, én is vissza akarom kapni az öcsémet - közölte a lány egyre
élesebb hangon. - Hát nem értik, mit tett Sebastian? Megölte őket. Megölte bennük azt, ami emberi, és most démonok járkálnak a régi ismerőseink bőrébe bújva. Ennyi az egész... -
Csak halkan! - szólt rá a húgára Alec az idősebb testvérek intő
magabiztosságával. - Tudod, hogy Anya és Apa is a házban van, ugye? Fel fognak jönni. -
Ó, valóban itt vannak - mondta Isabelle. - A két, egymástól
legtávolabb eső hálószobát választották ki maguknak, de itt vannak. -
Nem a mi dolgunk, hol alszanak, Isabelle.
-
A mi szüleink.
-
Igen, de a saját életüket élik - felelte Alec. - Ezt tiszteletben kell
tartanunk, és nem szabad beleszólnunk. - Komorabb lett a tekintete. Sokan szakítanak, miután meghal a gyerekük. Isabelle halkan felnyögött. -
Izzy? - Alec láthatólag rájött, hogy túl messzire ment. Max
említése jobban lesújtotta Isabelle-t, mint bárki mást a családból, Maryse-t is beleértve. A lány megfordult, kirohant a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.
Alec beletúrt a hajába, amitől az összeborzolódott, és szerteszét állt, mint egy kacsa pihés tollai. -
Az isten verje meg! - szitkozódott, de azonnal el is vörösödött...
Alec szinte soha nem káromkodott, vagy ha néha mégis, akkor is csak dörmögve. Szinte bocsánatkérő pillantást vetett Jace-re, aztán a húga után sietett. Jace felsóhajtott, hosszú lábát leemelte az ágyról, és felállt. Kinyújtózott, mint egy macska, megropogtatta a vállait. -
Gondolom, ez a jel, hogy ideje hazakísérnem téged.
-
Egyedül is meg tudom oldani.
A fiú megrázta a fejét, és felkapta az ágy lábára akasztva lógó kabátját. Volt valami türelmetlenség a mozdulataiban, valami megfontolt óvatosság, amitől Clary hátán végigfutott a hideg. -
Amúgy is járni akartam egyet. Gyere, menjünk!
- Egy órája! Legalább egy órája, esküszöm! - szólt Maia. A kanapén feküdt Jordan és Simon lakásában, csupasz lábát Jordan ölében nyugtatta. -
Nem thai kaját kellett volna rendelnünk - jegyezte meg
szórakozottan Simon. A földön ült, és egy Xbox kontrollerével babrált, ami napok óta nem működött. A kandallóban egy fahasáb izzott. A lakás teljes berendezéséhez hasonlóan a kandallót sem igazán tartották rendben, emiatt a szoba gyakran megtelt füsttel, amikor használták. Jordan folyton panaszkodott a hidegre, az ablakok meg a falak repedéseire és a főbérlőre, aki egy szalmaszálat sem tett keresztbe, hogy bármit megjavítson. - Sosem hozzák ki időben. Jordan kedélyesen vigyorgott. -
Téged meg mit érdekel? Úgysem eszel.
-
Inni már tudok! - jegyezte meg Simon. Ez igaz volt. Addig edzette
a gyomrát, amíg a legtöbb folyadékot, mint például a tejet, a kávét vagy a teát már be tudta fogadni. A szilárd ételtől viszont még mindig öklendezni kezdett. Persze kételkedett benne, hogy az italok bármiféle tápértékkel bírtak volna számára. Csakis a vértől lakott jól, de egy kicsit embernek érezte magát tőle, hogy képes volt nyilvánosan olyasmit fogyasztani, amitől senki sem rohant el sikítva. Felsóhajtott, és ledobta a kontrollert. - Azt hiszem, ez az izé végképp tönkrement. Ez azért nagyszerű, mert nincs pénzem másikat venni helyette. Jordan kíváncsian nézett a fiúra. Simon minden megtakarítását magával hozta otthonról, amikor beköltözött, de ez nem jelentett sokat. Szerencsére kiadása is kevés volt. A lakást a Praetor Lupustól bérelték, akik vérrel is ellátták Simont. -
Van pénzem - mondta Jordan. - Nem lesz gond.
-
Az a te pénzed, nem az enyém. Nem vigyázhatsz rám örökké. –
Simon a kandallóban lobogó kék lángokba meredt. - Utána mi lesz? Most éppen egyetemre jelentkeznék, ha... nem történt volna mindaz, ami történt. Zenét tanulnék. Diplomát szereznék, keresnék egy állást. így viszont senki nem fog felvenni. Tizenhat évesnek nézek ki, és mindig is annyinak fogok. -
Hm - szólalt meg Maia. - A vámpíroknak nem szokott állásuk lenni,
ugye? Néhány vérfarkas dolgozik; Bat például DJ, Luke-nak meg könyvesboltja van. De a vámpírok klánokban élnek. Tudós vámpírokról nem tudok. -
Sem zenész vámpírokról - bólintott Simon. - Szembe kell néznem
vele, hogy legfeljebb hivatásos vámpír lehetek. -
Igazából kicsit meglep, hogy a vámpírok még nem lepték el az
utcákat, hogy turistákat egyenek, most, hogy Maureen vezeti őket mondta Maia. - Elég vérszomjas a csaj. Simon elhúzta a száját.
-
Felteszem, páran a klánból azért igyekeznek őt kordában tartani.
Főleg talán Raphael. Meg Lily... Ő az egyik legokosabb közülük. Mindent tud. Úgy vannak Raphaellel, mint a borsó meg a héja. De nem igazán vannak vámpír barátaim. Tekintve, milyen célpont vagyok, meglep, hogy egyáltalán vannak barátaim. Hallotta a keserűséget a saját hangjában, és körbenézett a fényképeken, amiket Jordan rajzszögezett fel a falra; ő maga volt rajtuk a barátaival vagy Maiával. Simon arra gondolt, hogy neki is ki kellene raknia a saját képeit. Bár egyet sem hozott el otthonról, Clarytől kölcsönkérhetett volna párat, hogy jobban a sajátjának érezhesse a lakást. Hiába lakott azonban szívesen Jordannel és érezte itt jól magát, nem ez volt az otthona. Egy pillanatig sem tartotta állandó lakhelyének, ahol véglegesen berendezkedhetne. -
Még ágyam sincs - mondta ki hangosan.
Maia felé fordult. -
Simon, mi bajod? Azért vagy ilyen, mert Isabelle elment?
A fiú megvonta a vállát. -
Nem tudom. Vagyis igen, hiányzik Izzy, de... Clary azt mondja,
tisztáznunk kell a kapcsolatunkat. -
Á, hogy tisztázni!
-
Tudod, eldönteni, hogy járnak-e egymással - magyarázta Maia,
Jordan érteden tekintetét látva. - Amúgy tényleg meg kéne tennetek. -
Miért van rajtam kívül mindenki tisztában az ilyen dolgokkal? -
kérdezte Simon. - Akar Isabelle a barátnőm lenni? -
Nem mondhatom el - felelte Maia. - Ez a lányok törvénye.
Kérdezd meg őt. -
Idrisben van.
-
Akkor kérdezd meg, ha visszajött. - Miután Simon nem felelt, a
lány gyengédebben hozzátette. - Vissza fog jönni. És Clary is. Csak
tanácskoznak. -
Nem is tudom. Az Intézetek nincsenek biztonságban.
-
Te sem vagy - közölte Jordan. - Ezért tartalak szemmel.
Maia Jordanre nézett. Volt valami különös a tekintetében, amit Simon nem tudott azonosítani. Egy ideje mintha nem lett volna minden rendben kettejük között, a lány távolodni kezdett, és kimondatlan kérdések villantak a szemében, ha a barátja felé fordult. Simon várta, hogy Jordan mondjon neki valamit, de a fiú nem hozta szóba a dolgot. Érdekelte
volna,
hogy
Jordan
észrevette-e
Maia
nyilvánvaló
távolságtartását, vagy maga előtt is makacsul tagadta, hogy valami nincs rendjén. A lány most Simonra fordította a figyelmét. - Akkor is napjáró lennél, ha tudnál változtatni a dolgon? -
Nem tudom. - Simon is feltette már magának ugyanazt a kérdést,
de elhessegette. Nem lett volna értelme olyasmi miatt emésztenie magát, amin úgysem tud változtatni. Napjárónak lenni azt jelentette, hogy a vámpírnak arany folyt az ereiben. Más vámpírok meg akarták szerezni maguknak, mert ha ittak belőle, ők is kimehettek a napra. Sokan azonban inkább elpusztítani akarták, mert meggyőződésük szerint a napjáróknak nem volt keresnivalójuk a világon. Simon visszaemlékezett rá, mit mondott neki Raphael annak a manhattani szállodának a tetején. És imádkozz, napjáró, hogy ne veszítsd el azt a jelet a háború kezdete előtt! Mert ha megtörténik, az ellenségeid sorba állnak, hogy megölhessenek. És én állok majd legelöl. És mégis. -
Hiányozna a napfény - monda. - Azt hiszem, attól maradok ember.
A tűz fénye megcsillant Jordan szemében, ahogy Simonra nézett. -
Egyáltalán nem olyan nagy szám embernek lenni - szólt
mosolyogva.
Maia hirtelen lekapta a lábát a fiú öléből. Jordan aggodalmas pillantást vetett felé, de mielőtt bármit mondhatott volna, csengettek. Simon egy szemvillanás alatt talpra ugrott. -
Kaja! - jelentette be. - Majd én átveszem - tette hozzá
hátrapillantva a válla fölött, miközben a folyosón a bejárati ajtó felé tartott. - Két hete senki sem próbált megölni. Talán megunták, és nem próbálkoznak tovább. Mormogást hallott a háta mögül, de nem is figyelt rá; Maia és Jordan egymással beszélgetett. A kilincsért nyúlt, és ahogy egyik kezével kitárta az ajtót, a másikkal máris a pénztárcája után nyúlt. Hirtelen lüktetést érzett a mellkasánál. Lenézett, látta, hogy Isabelle medálja vörösen izzik a mellkasán, és azonnal hátravetette magát, éppen csak elkerülve az érte nyúló kezet. Felkiáltott - magas, vörös árnyvadász harci öltözetet viselő férfi állt az ajtóban. Arca mindkét felét csúf rúnák borították, kiugró sasorra, és széles, sápadt homloka volt. Vicsorogva közelített Simon felé. -
Simon, a földre! - kiáltotta Jordan. A fiú azonnal a padlóhoz lapult,
és oldalt gördült. Egy számszeríj nyila süvített el fölötte a folyosón. A sötét árnyvadász hihetetlen sebességgel fordult ki előle, a lövedék pedig az ajtóba fúródott. Jordan dühösen felkiáltott, de a következő pillanatban Maia száguldott el mellette farkas alakjában, és a sötét harcosra vetette magát. Fájdalmas üvöltés hallatszott, ahogy a lány fogai a támadó torkába mélyedtek. Vér fröccsent szerteszét, sós, vörös párával töltve be a levegőt. Ahogy Simon felállt, és belélegezte, fertőzött vér szúrós aromáját érezte. A sötét harcos megragadta Maiát, és egyszerűen félrehajította. A lány csupa fog és csupa karom szőrlabdaként vágódott a falnak. Jordan felkiáltott. Simon a vámpírok sziszegéséhez hasonló halk
torokhangot adott ki, és érezte, hogy a fogai kipattannak a helyükről. A sötét harcos előrelépett, és bár a vér ömlött a torkából, stabilan állt a lábán. Simon gyomrát elszorította a félelem. A Burrennél látta, hogyan harcolnak Sebastian katonái, tudta, hogy erősebbek meg gyorsabbak az árnyvadászoknál, és nehezebb megölni őket. Abba eddig bele sem gondolt, mennyivel lehet nehezebb megölni őket, mint a vámpírokat. -
Félre az útból! - Jordan megragadta Simon vállát, és az éppen
feltápászkodó Maia után taszította. A lány nyakán véres volt a bunda, farkasszemében izzott a düh. - Tűnés innen, Simon! Majd mi elintézzük. Tűnés innen! Simon megvetette a lábát. -
Nem megyek sehová! Értem jött.
-
Tudom! - kiáltotta Jordan. - Én vagyok a Praetor Lupus testőröd.
Hagyd, hogy a munkámat végezzem! Jordan megpördült, és megint felemelte a számszeríjat. A nyílvessző ezúttal a sötét harcos vállába fúródott. A férfi megtántorodott, és egy Simon számára ismeretlen nyelven elkáromkodta magát. Német lehet, gondolta a fiú. A berlini Intézetet is megtámadták... Maia megkerülte Simont, és Jordannel együtt fenyegetően közelítettek a sötét harcos felé. Jordan hátrapillantott a fiúra, barna szeméből sütött az elszántság. Simon bólintott, és visszarohant a nappaliba. Kitárta az ablakot
- a vetemedett fa éles csikorgással engedett, száraz
festékdarabok pattantak mindenfelé -, és kimászott a tűzlétrára, ahol Jordan farkasgyökér-palántái kornyadoztak a párkányon a téli hidegben. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy elmenjen, de ígéretet tett Isabelle-nek. Megígérte, hogy engedi Jordannek a testőri munkáját végezni, és megígérte, hogy nem keresi a bajt. Egyik kezével megragadta Isabelle medálját a nyakában, és elindult lefelé a fémlétrán. A hótól csúszós fokok hangosan zördültek, ahogy rájuk lépett. Jó
párszor majdnem le is esett, mire végül megérkezett a létra aljára, és leugrott a sötét járdára. Azonnal vámpírok vették körül. Simon csak kettőt ismert fel közülük - a sötét hajút és a gonoszul vigyorgó szőke Zeke-t, mindketten a Dumortklán tagjai voltak -, mielőtt egy zsákot dobtak a fejére. Valamit megszorítottak a nyaka körül, mire Simon hörögni kezdett. Nem azért, mert levegőre volt szüksége, hanem a torkában érzett fájdalomtól. -
Maureen üdvözletét küldi - súgta a fülébe Zeke.
Simon kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de a sötétség magával rántotta, mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott volna. - Nem is tudtam, hogy ilyen híres vagy - mondta Clary, miközben Jaceszel az Oldway-csatorna partját kísérő keskeny járdán sétáltak. Estére járt az idő, nemrég sötétedett be, és az utcák megteltek vastag köpenyekbe burkolózó, ridegen maguk elé meredő emberekkel. Az első csillagok fénye lágyan pettyezte a keleti égboltot. Jace kíváncsian pillantott Claryre. -
Mindenki ismeri Valentine fiát.
-
Tudom, de... Amikor Emma meglátott, úgy csinált, mintha a
kedvenc celebje lennél. Mintha minden héten te feszítenél az Árnyvadász magazin címlapján. -
Amikor beállítottak abba a pózba, azt mondták, ízléses lesz...
-
Feltéve, hogy egy szeráfpengét is tartottál a megfelelő helyen,
nem látom, mi gond lehetne vele - mondta Clary. Jace kurtán felnevetett, ami azt jelentette, hogy Clarynek sikerült meglepnie a tréfával. Ez volt a kedvenc nevetése. Jace mindig olyan visszafogott volt, ezért újra meg újra örömet okozott neki, ha bebizonyosodott, hogy ő azon kevesek egyike, akik be tudnak férkőzni a gondosan összeillesztett páncél mögé, és meg tudták lepni.
-
Tetszett, ugye? - kérdezte a fiú.
Clary csodálkozva nézett vissza rá. -
Ki tetszett? - Egy terecskét szeltek át. A lány emlékezett a
macskakövekre meg a középen álló kútra, amit most egy kőlappal fedtek be, valószínűleg azért, hogy ne fagyjon be a vize. -
Az a lány. Emma.
-
Volt benne valami - ismerte el Clary. - Talán ahogy kiállt Helen
öccséért,
Julianért.
Bármit
megtenne
érte.
Nagyon
szereti
a
Blackthornokat, és mindenkijét elvesztette... -
Saját magadat juttatta eszedbe.
-
Nem hiszem - rázta meg a fejét a lány. - Azt hiszem, inkább rád
emlékeztetett. -
Mert kicsi vagyok, szőke, és jól áll nekem a copf?
Clary meglökte a fiút a vállával. Az utca végére értek, ahol egymást követték az üzletek. Most mindegyik zárva volt, bár a ráccsal fedett kirakatok mögött boszorkányfény derengett. A lánynak olyan érzése támadt, mintha álmodna - Alicante mindig ilyen hatással volt rá. Lenyűgözte a végtelen égbolt, a legendák faragott jeleneteivel díszített ősi épületek sora és főleg a számtalan magasba törő démontorony, amikről Alicante az Üvegváros nevet kapta. -
Mert elvesztette a vér szerinti rokonait - felelte Clary, ahogy
elhaladtak egy kirakat előtt, ami nagy vekni kenyerekkel volt teli. Viszont ott vannak neki Blackthornék. Nincs más, nincsenek nagybátyjai meg nagynénjei, nincs senki, aki befogadja, de Blackthornékra számíthat. Szóval meg kell tanulnia, amit te is megtanultál. Hogy a család nem ott van, ahová a vér köt, hanem ott, ahol szeretnek. Ott, ahol melletted állnak. Ahogy Lightwoodék szerettek téged, és ahogy ők álltak melletted. Jace megtorpant, Clary felé fordult, és ránézett. A járókelők áradata
kettévált körülöttük. A fiú egy keskeny sikátor bejáratánál állt az egyik bolt mellett. Az utcán végigfújó szél összeborzolta szőke haját és meglibbentette kicipzározott dzsekijét. Clary látta, hogyan lüktet az ér a nyakában. -
Gyere velem! - mondta rekedten.
A lány tett felé egy óvatos lépést. Talán mondott valamit, amivel felbosszantotta Jace-t? A fiú ritkán haragudott rá, és olyankor ezt általában nem rejtette véka alá. Jace most felé nyújtotta a kezét, megkerülte az épület sarkát, és maga után húzta Claryt a távolban folyó csatorna felé kanyargó sötét átjáróba. Nem volt itt rajtuk kívül senki, a szűk bejárat miatt az utcáról sem lehetett
látni
őket.
Jace
arca
egészen
szögletesnek
hatott
a
félhomályban: éles járomcsont, puha száj, egy oroszlán aranyszínű szeme. -
Szeretlek - szólt. - Nem mondom elég gyakran. Szeretlek.
Clary a falnak dőlt. Hideg volt a kő. Más körülmények között kellemetlennek találta volna a hidegét, de most egyáltalán nem érdekelte. Óvatosan magához húzta a fiút, amíg éppen csak egymáshoz nem ért a testük, és már érezte a belőle áradó meleget. Persze hogy nem kellett felhúznia a cipzárt, amikor tűz égett az ereiben. Feketebors, szappan és hideg levegő aromája vette körül, ahogy Clary a vállára fektette a fejét, és beszívta az illatát. -
Clary! - Jace suttogása figyelmeztetésnek hatott. Clary hallotta a
hangjában a nyers vágyakozást a közelség jelentette megerősítés, akár a legkisebb érintés után. Kétoldalt a kőfalhoz támasztotta a tenyerét, a karjai alkotta kalitkába zárva Claryt. A lány érezte a lélegzetét a hajában, a futó érintést, ahogy egy-egy pillanatra összeért a testük. Minden porcikája hihetetlenül érzékeny lett; ahol Jace megérintette, mintha a gyönyör és a fájdalom tűit húzták volna végig a bőrén.
-
Kérlek, mondd, hogy nem azért rángattál be egy sikátorba, és nem
azért érsz újra meg újra hozzám, mert azt tervezed, hogy megcsókolsz. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni - szólt halkan. Jace behunyta a szemét. A lány látta, hogy a sötét pillák végigsimítják az arcát, felidézte, milyen volt feltérképezni a vonásait az ujjaival, milyen volt, amikor teljes súlyukkal egymáshoz simulhattak, milyen volt, amikor a bőre a bőréhez ért. -
Nem azt tervezem - felelte a fiú. Általában könnyed hangja mögött
Clary most kihallotta a komorságot. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy amikor Jace belélegzett, a lány érezte, hogyan telik meg a tüdeje levegővel. - Nem lehet. Clary a fiú mellére tette a kezét; Jace szíve úgy vert, mint a kalitkába zárt madár szárnya. -
Akkor vigyél haza - suttogta, és ajkával óvatosan megérintette a
fiú szája sarkát. Vagy legalábbis azt tervezte, hogy óvatosan megérinti, de Jace lehajolt, és elfordította a fejét. Clary erősebben feszült neki, mint akarta, szája már teljesen a fiú szájára simult. Érezte, ahogy Jace meglepetten kifújja a levegőt, aztán máris csókolóztak, igazán csókolóztak, végtelenül lassan és szenvedélyesen. Vigyél haza. Csakhogy ez volt az otthona, ahol Jace karja vette körül, ahol az alicantei hideg szél a ruhájukba tépett, ahol az ujjai a fiú tarkóját simogatták lágyan a nyakára hulló haja alatt. Jace továbbra is a követ támasztotta mellette, de a testével most már őt is odapréselte a falhoz, miközben egyre reszelősebb lett a lélegzése. A kezével nem érintette meg Claryt, de a lány megérinthette őt, a keze szabadon bóklászott a karján, a mellkasán, az izmai határozott vonalán, aztán kifelé tartott tovább, felgyűrve Jace pólóját. Végül az ujja hegye csupasz bőrt érintett, és felfelé siklott a póló alatt. Clary olyan régen nem nyúlhatott így a
fiúhoz, hogy már el is felejtette, milyen puha a bőre ott, ahol nincsenek rajta hegek, vagy hogyan ugrálnak a háta izmai az érintésére. Jace csókjának ízében tea, csokoládé és só keveredett egymással. Clary átvette az irányítást a csók fölött, aztán a fiú teste megfeszült, és megint ő dirigált. Addig harapdálta a lány ajkát, amíg az beleremegett, fogaival a szája szélét csipkedte, aztán végigcsókolta az álla vonalát, a nyakán lüktető eret szívogatta, szinte lenyelve Clary őrülten lüktető pulzusát. Jace bőre izzott a lány keze alatt, egyre csak izzott, és... A fiú hátralépett, szinte úgy tántorodott meg, mintha részeg lenne, és nekidőlt a szemközti falnak. A szeme tágra nyílt, és egy kába pillanatig Clary mintha lángokat látott volna benne, két ikertüzet a sötétben. Aztán kialudt a fény, a fiú levegő után kapkodott, mintha futott volna, és a tenyerébe temette az arcát. -
Jace! - szólt a lány.
Jace leengedte a kezét. -
Nézd meg a falat! - Egészen fakó volt a hangja.
Clary megfordult, és elkerekedett a szeme. A háta mögött, ahol a fiú támaszkodott, két tenyér alakú foltban megégett a kő.
A tündérkirálynő az ágyán feküdt, és a hálószobája kőmennyezetét bámulta. A díszítésül szolgáló csupa élő, tökéletes vérvörös rózsából font koszorúkon még a tövisek is érintetlenül maradtak. A virágok minden este elhervadtak, de reggelre kicserélték őket, és frissek ékeskedtek helyettük a szobában. A tündérek keveset aludtak, és csak ritkán álmodtak, de a királynő szerette, ha kényelmes az ágya. A széles kőpamlagra tollakból készült matrac került, amit vastag bársony és sikamlós selyem borított. -
Előfordult mát, hogy megszúrta egy tüske, felség? - kérdezte a
mellette heverő fiú.
A királynő a takarók között terpeszkedő Jonathan Morgensternre pillantott. A fiú persze arra kérte, hogy szólítsa inkább Sebastiannak, és ő ezt tiszteletben is tartotta - a tündérek sem engedték, hogy a többiek a valódi nevükön szólítsák őket. A fiú a hasán feküdt, fejét összefont karján nyugtatta, a hátán még a félhomályban is látszottak a régi korbácsütések nyomai. A királynőt mindig lenyűgözték az árnyvadászok - részben angyalok voltak, mint a tündérek, valamiféle rokonságnak lennie kellett közöttük -, de soha nem gondolta volna, hogy talál köztük olyat, akit öt percnél tovább
el
bír
viselni.
Amíg
nem
találkozott
Sebastiannal.
Az
árnyvadászok olyan rettenetesen önelégültek voltak. Kivéve Sebastiant. Embernek is különleges volt, árnyvadásznak pedig végképp. -
Azt
hiszem,
kevesebbszer,
mint
ahányszor
a
saját
szellemességed ütött vissza rád, drágaságom - felelte a nő. - Tudod, hogy nem szeretem, ha felségnek szólítanak. Az „asszonyom” éppen megfelel, vagy legfeljebb a „hölgyem”, ha valami elegánsabbhoz ragaszkodsz. -
Azt
mintha
nem
bánná,
amikor
„szépségem”-nek
vagy
„gyönyörűséges asszonyom”-nak szólítom. - A hangjában nem volt bűnbánás. -
Hmm - mormogta a királynő, és karcsú ujjaival beletúrt Sebastian
ezüstös hajába. Halandó létére gyönyörű színei voltak: a haja ezüst, mint egy kard pengéje, a szeme zöld, mint az ónix. - Frissítő volt az alvás? Fáradt vagy? Sebastian az oldalára fordult, és elmosolyodott. -
Azt hiszem, van még bennem némi erő.
A nő lehajolt, hogy megcsókolja, Sebastian pedig beletúrt vörös hajkoronájába. Az egyik fürtöt az ujja köré csavarta, nézte, ahogy sebhelyes bőrére tekeredik, aztán az arcához érintette. Mielőtt a királynő
még egy szót szólhatott volna, kopogás hallatszott a hálószoba ajtaja felől. -
Mi az? - kiáltotta. - Ha nem különösen fontos dologról van szó,
távozz, különben odavettetlek a nixiknek a folyóban! Az ajtó kinyílt, és egy fiatalabb udvarhölgy lépett be rajta. Kaelie Whitewillow, egy pixi. Térdet hajtott. -
Asszonyom, Meliorn van itt, és önnel óhajt beszélni.
Sebastian felhúzta fakó szemöldökét. -
Egy uralkodónak mindig dolgoznia kell.
A királynő felsóhajtott, és kigördült az ágyból. -
Küldd be! - mondta. - És hozd ide az egyik köntösömet, hűvös van
idebent. Kaelie bólintott, és kisietett a szobából. Egy pillanattal később Meliorn lépett be, és meghajtotta a fejét. Ha Sebastian alkalmasint különösnek is találta, hogy a királynő pucéran fogadja az udvaroncait a hálószobája közepén, ennek semmiféle jelét nem adta. Egy halandó nő zavartan próbálta volna meg takargatni magát, de a királynő királynő volt, büszke asszony, aki tudta, hogy ugyanolyan gyönyörű ruha nélkül is, mint felöltözve. -
Meliorn! - szólt. - Híreket hoztál nekem a nephilimektől?
A küldönc kihúzta magát. Meliorn szokás szerint egymást fedő lemezekből összeállított fehér páncélt viselt. A szeme zöld volt, a haja nagyon hosszú és fekete. -
Asszonyom - szólt, és a takaróját a dereka köré csavarva az
ágyon ülő Sebastianra pillantott a nő háta mögött. - Fontos híreket hoztam. Sötét harcosokból álló új csapataink Edom elődjében tartózkodnak további utasításokra várva. -
És
a
nephilimek?
-
Ismét
megjelent
Kaelie,
aki
egy
liliomszirmokból szőtt köntöst hozott magával. Felemelte, a királynő
pedig belebújt, és összefonta maga körül a simogató fehérséget. -
A Los Angeles-i Intézetből megszökött gyerekektől megtudták,
hogy Sebastian áll a támadások mögött - felelte savanyú arccal Meliorn. -
Amúgy is kitalálták volna - mondta Sebastian. - Megvan az a
sajnálatos szokásuk, hogy mindent rám akarnak kenni. -
Az a kérdés, hogy felismerték-e a mieinket - szólt a királynő.
-
Nem ismerték fel őket - közölte elégedetten Meliorn. - A gyerekek
azt feltételezték, hogy minden támadó sötét harcos volt. -
Ez szép, főleg, hogy a Blackthorn fiú ereiben tündérvér is folyik -
jegyezte meg Sebastian. - Az ember azt hinné, hogy rá vannak hangolódva az ilyesmire. - Mit akarnak kezdeni vele? -
Tündérvér van benne, ő a miénk - felelte Meliorn. - Gwyn igényt
tart rá, hamarosan elküldi a vadűzésre. - A királynő felé fordult. - Új katonákra van szükségünk. Az intézeteket kiürítik, a nephilimek Idrisbe menekülnek. -
És mi a helyzet a New York-i Intézettel? - kérdezte élesen
Sebastian. - Mi a helyzet a fivéremmel meg a húgommal? -
Clary Frayt és Jace Lightwoodot Idrisbe küldték - válaszolta
Meliorn. - Egyelőre nem kíséreljük meg onnan elhozni őket anélkül, hogy felfednénk a kártyáinkat. Sebastian megérintette a karkötőt a csuklóján. A királynő már korábban is észrevette, hogy általában ezt teszi, ha nem akarja kimutatni a dühét. A fémbe valamelyik régi emberi nyelven egy mondatot karcoltak: Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!2 -
Kellenek! - jelentette ki.
-
És meg is kapod őket - mondta a királynő. - Nem felejtettem el,
hogy ez is az alku része, de légy türelemmel. 2
Vergilius: Aeneis (Lakatos István fordítása).
Sebastian mosolya felszínes maradt. -
Mi, halandók, hajlamosak vagyunk a kapkodásra.
-
De te nem vagy hétköznapi halandó. - A királynő visszafordult
Meliorn felé. - Lovagom! - mondta. - Mit tanácsolsz királynődnek? -
Több katonára van szükségünk - ismételte az udvaronc. - További
fegyverek is hasznunkra válnának. -
Nem azt mondta, hogy minden árnyvadász Idrisben van? -
kérdezte Sebastian. -
Még nem egészen. Bizonyos városokban a vártnál tovább tart a
nephilimek evakuálása. A londoni, a Rio de Janeiró-i, a kairói, az isztambuli és a tajpeji árnyvadászok még a helyükön vannak. Legalább egy intézetet még el kell foglalnunk. Sebastian elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amelyik nem bájosabbá varázsolta az arcát, hanem egy mantikór vicsorához hasonló kegyetlen, csupa fog maszkká alakította át. -
Akkor beveszem Londont! - mondta. - Már ha nincs ellene
kifogása, királynőm. A nő akaratlanul is elmosolyodott. Évszázadok teltek el azóta, hogy valamelyik halandó szeretője utoljára megmosolyogtatta. Lehajolt, hogy megcsókolja Sebastiant, és érezte, ahogy a fiú keze végigsiklik köntöse szirmain. -
Legyen hát London a tiéd, szerelmem, áraszd el vérrel! - szólt. -
Ez az én ajándékom neked. __________ - Jól vagy? - Clary úgy érezte, Jace legalább századszor teszi fel a kérdést. Amatis házának lépcsőjén állt az ablakokon kiszűrődő kevéske fényben. Jace közvetlenül alatta toporgott, kezét zsebre vágta, mintha nem merné szabadon engedni.
Az imént sokáig bámulta a két égett foltot a bolt falán, majd a helyére rángatta a pólóját, és gyakorlatilag kitaszította Claryt a zsúfolt utcára, mintha nem lenne helyénvaló kettesben maradniuk. A hazaúton aztán végig szótlan maradt, száját vékony vonallá préselte össze. -
Jól vagyok - biztosította a lány. - Végül is a falat égetted meg, nem
engem. - Színpadias mozdulattal körbefordult, mintha az új ruháját akarná megmutatni. - Látod? Jace tekintete komor maradt. -
Ha ártottam neked...
-
Nem ártottál. Nem vagyok cukorból.
-
Azt hittem, egyre jobban sikerül kordában tartanom, hogy az órák
Jordannel segítettek. - A hangjából áradt a frusztráció. -
Sikerül. Segítettek. A kezedre koncentráltad a tüzet, ez haladás.
Megérintettelek, megcsókoltalak, és semmi bajom. - Clary végigsimította a fiú arcát. - Együtt csináljuk ezt végig, ugye nem felejtetted el? Nem fordíthatsz hátat nekem. Nem duzzoghatsz magadban. -
Arra gondoltam, lehetnék az idrisi duzzogócsapat tagja a
következő olimpián - mondta Jace, de már lágyabb volt a hangja. Eltűnt belőle az önutálat éle, és fanyar kedélyesség vette át a helyét. -
Aleckel indulhatnátok páros duzzogásban - mosolyodott el Clary. -
Elhoznátok az aranyat. Jace elfordította a fejét, és puszit nyomott a lány tenyerébe, a haja Clary ujjait birizgálta. Minden néma és mozdulatlan volt körülöttük. Clary szinte úgy érezte, mintha rajtuk kívül egy lélek sem lenne Alicantéban. -
Azon gondolkodom - mondta Jace, el sem véve a száját a lány
bőrétől -, vajon mit fog gondolni az a boltos, amikor reggel munkába megy, és meglátja a két kéznyomot a falon. -
„Remélem, fizeti a biztosító!”
Jace elnevette magát, a kiáramló levegő csiklandozta Clary tenyerét. -
Jut eszembe - szólt a lány -, holnap lesz a következő tanácsülés,
ugye? Jace bólintott. -
Haditanács lesz. Csak a Klávé kiválasztott tagjai vehetnek részt
rajta. Ingerülten mozgatta meg az ujjait. Clary érezte a bosszúságát. Jace nagyszerűen értett a stratégiához, ráadásul a Klávé egyik legjobb harcosa volt, és igencsak nehezményezte volna, ha lemarad akár egyetlen, csatákkal kapcsolatos megbeszélésről is. Főleg, gondolta a lány, ha azt vitatják meg, hogyan használhatnák fel fegyverként a mennyei tüzet. -
Akkor talán segíthetnél nekem. El kell mennem egy fegyverboltba.
Kardot akarok venni. Méghozzá egy nagyon jót. Jace előbb meglepetten, aztán kedélyesen nézett rá. -
Minek?
-
Hát tudod. Öldökölni. - Clary egy kézmozdulattal igyekezett
jelezni, milyen gyilkos szándék vezérli, ha a világban fellelhető gonoszságról van szó. - Azért most már jó ideje árnyvadász vagyok. Rám fér egy rendes fegyver, nem? A fiú arcán lassan szétterült a mosoly. -
A legjobb fegyverbolt Dianáé a Flinta utcában. - Felcsillant a
szeme. - Holnap délután érted jövök. -
Megbeszéltük - bólintott Clary. - Hadirandi lesz.
-
Sokkal jobb, mint vacsorázni meg moziba menni - jelentette ki
Jace, és eltűnt a sötétben.
MAIA
FELNÉZETT, AHOGY KIVÁGÓDOTT A LAKÁS AJTAJA,
és Jordan rontott be
rajta olyan sebességgel, hogy majdnem elcsúszott a padlón. -
Van valami? - kérdezte.
A lány megrázta a fejét. Jordan arcára kiült a csalódottság. Miután megölték a sötét harcost, Maia a falkát hívta, hogy segítsenek eltakarítani a rendetlenséget. A démonokkal ellentétben a sötét harcosok nem párologtak el egyszerűen, miután megölték őket. Meg kellett szabadulni tőlük. Normális esetben ilyenkor az árnyvadászokat és a Néma Testvéreket hívták, de az Intézet és a Csontváros ajtajai most zárva voltak. Helyettük most Bat jelent meg a többiekkel, hullazsákot tartva a kezében, miközben a harc következményeként még mindig több sebből vérző Jordan elment megkeresni Simont. Amikor órák múltán végül visszatért, a tekintete mindent elárult Maiának. Megtalálta Simon darabokra tört és afféle gúnyos üzenetként hátrahagyott telefonját a tűzlétra alján. Ezen kívül nyomát sem találta a fiúnak. Ez után persze egyikük sem aludt. Maia visszatért a falka főhadiszállására Battel, aki ha némi habozás után is, de megígérte, hogy keresteti a farkasokkal Simont, és megpróbálja elérni az árnyvadászokat Alicantéban. Bizonyos csatornák nyitva álltak, hogy eljussanak a nephilimek fővárosába, ám ezeket csak a falkák és a klánok vezérei használhatták. Maia hajnalban tért vissza csüggedten és kimerülten Jordan lakásába. Amikor a fiú is belépett, a konyha közepén állt, és egy
nedves papírtörlőt szorított a homlokára. Amikor Jordan ránézett, elvette onnan, és a víz, mint könnypatak csörgött végig az arcán. -
Semmi hír - mondta a lány.
Jordan a falnak dőlt. Csak egy rövid ujjú pólót viselt, az Upanisadokból származó írás tisztán kivehető volt a bicepszei körül. Haját a homlokához tapasztotta az izzadság, nyakán vörös csík húzódott, ahol fegyverének szíja a bőrébe vágott. Sütött róla az elkeseredettség. -
Nem hiszem el - mondta a fiú Maia érzése szerint vagy
egymilliomodszorra. - Elvesztettem. Én feleltem érte, és elvesztettem, hogy az Isten verje meg! -
Nem a te hibád. - A lány tudta, hogy Jordan ettől nem fogja
jobban érezni magát, de muszáj volt legalább ennyit mondania. Figyu, nem kergethetsz el minden vámpírt meg más rosszfiút az államban. Igazán nem volt szép a Praetortól, hogy ezt kérték tőled. Miután Simon elvesztette a jelét, segítséget kértél, igaz? És nem küldtek senkit. Megtettél minden tőled telhetőt. Jordan lenézett a kezére, és maga elé dörmögött valamit. -
Nem volt elég.
Maia tudta, hogy oda kellene mennie a fiúhoz, hogy átölelje és megvigasztalja. Hogy meggyőzze, nem rontott el semmit. Csakhogy képtelen volt rávenni magát. A bűntudat ólomsúllyal nehezedett a mellkasára, a kimondatlan szavak elszorították a torkát. Hetek óta így ment már. Jordan, mondanom kell neked valamit. Jordan, muszáj. Jordan, én... Jordan... Telefon csörgése hasított bele a kettejük közötti csöndbe. A fiú kapkodva a zsebébe túrt, és kirántotta a mobilját. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel szétnyitotta, már a füléhez is emelte. -
Halló?
Miközben a fiút figyelte, Maia olyan messzire előrehajolt, hogy a konyhapult pereme a bordái közé vágott. Csak mormogást hallott a vonal túlsó végéről, és már-már sikított a türelmetlenségtől, mire Jordan összecsukta a készüléket, és a remény szikrájával a tekintetében ránézett. -
Tel Waxelbaum volt az, a Praetor parancsnokhelyettese - mondta.
- Azonnal jelenésem van a főhadiszálláson. Szerintem segíteni fognak megkeresni Simont. Velem jössz? Ha most rögtön elindulunk, délre odaérhetünk. Könyörgés volt a hangjában a Simon miatt érzett aggodalom mögött. Jordan nem buta, gondolta Maia. Tudja, hogy valami nincs rendben. Tudja... Mély lélegzetet vett. A szavak a torkába tolultak... Jordan, beszélnünk kell valamiről... De hallgatást kényszerített magára. Simon most mindennél fontosabb volt. -
Hát persze - mondta. - Hát persze hogy jövök.
Simon először a tapétát pillantotta meg. Nem is volt rossz, de kicsit idejétmúltnak tűnt azért. És egyértelműen hámlott. Komolyan kiütött rajta a penész. Mindent egybevetve sokkal rémesebb látvány is fogadhatta volna, amikor kinyitotta a szemét. Kettőt pislogott, ahogy felmérte a virágmintát átszelő vastag csíkokat. Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy azok a csíkok valójában rácsok. Egy ketrecben volt. A hátára gördült, és anélkül állt fel, hogy ellenőrizte volna, milyen magas a ketrec. A koponyája a fenti rácsokon koppant, hangosan elkáromkodta magát, és lefelé kapta a fejét. Megpillantotta magát. Bő, buggyos fehér inget viselt. Ennél is aggasztóbbnak találta azonban
a lábán feszülő bőrnadrágot. Nagyon feszült. Nagyon bőrből volt. Simon végigmérte magát, és igyekezett befogadni a látványt. Az ing bő fodrait. A mély, mellkasát megmutató kivágást. A bőr feszességét. -
Miért van az - szólalt meg egy idő után -, hogy ahányszor csak azt
hiszem, hogy megesett már a legrettenetesebb dolog, ami valaha történt velem, mindig kiderül, hogy tévedek? Mintha ez lett volna a jel, kinyílt az ajtó, és egy apró alak érkezett rohanvást a szobába. A sarkában egy titkosügynök sebességével érkező idegen becsukta mögötte az ajtót. A jövevény lábujjhegyen állt meg a ketrec előtt, és a két rács közé dugta az arcát. -
Simon! - sóhajtotta.
Maureen. Simon normális esetben mindenképpen megkérte volna, hogy engedje ki, kerítsen egy kulcsot, segítsen neki, de volt valami a lány megjelenésében, ami azonnal elárulta, hogy nem fog segíteni. Ez a valami egészen pontosan a csontokból készült korona volt a fején. Ujjcsontokból állt. Talán lábcsontokból is. És ezt a csontkoronát ékkövek díszítették. Aztán ott volt az a kissé megviselt vörös és szürke nagyestélyi is, ami a kiszélesített csípőrésszel a tizennyolcadik században játszódó kosztümös filmekre emlékeztette Simont. Nem az ilyen öltözet hozza meg az ember önbizalmát. -
Szia, Maureen - szólt óvatosan a fiú.
Maureen elmosolyodott, és még jobban a rácsok közé préselte az arcát. -
Tetszik a gúnyád? - kérdezte. - Szereztem neked ezt-azt. Van
frakkod, skót szoknyád meg mindenféle holmid, de azt akartam, hogy
először ezt vedd fel. Ki is sminkeltelek. Én voltam! Simonnak nem kellett hozzá tükör, hogy tudja, ki van húzva a szeme. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy ez a helyzet. -
Maureen...
-
Nyakláncot is készítek neked - vágott a szavába a lány. -
Szeretném, ha több ékszert hordanál. Karkötőket. Azt akarom, hogy legyen valami a csuklódon. -
Maureen, hol vagyok?
-
Velem vagy.
-
Oké. Hol vagyunk?
-
A szállodában, a szállodában, a szállodában...
A Dumort Szálló. Ez legalább kiszámítható volt. -
Értem - mondta Simon. - És miért zártatok... ketrecbe?
Maureen dúdolni kezdett magában, aztán végighúzta a kezét a rácsokon; elmerült a saját világában. -
Együtt, együtt, együtt... együtt vagyunk. Te és én. Simon és
Maureen. Végre! -
Maureen...
-
Ez lesz a szobád - közölte a lány. - És ha készen állsz, kijöhetsz.
Mindenféle dolog vár rád. Szereztem neked egy ágyat. Meg más dolgokat is. Székeket. Minden tetszeni fog. És rázendíthet a zenekar! Ezzel megpördült, de kis híján elvesztette az egyensúlyát a nehéz ruhában. Simon érezte, hogy igen óvatosan kell megválogatnia a következő szavait. Tudta, hogy kellemes a hangja. Érzékeny tud lenni, ha kell. Megnyugtatóan tud beszélni. -
Marueen... tudod, hogy... kedvellek...
Erre a lány abbahagyta a pörgést, és megint megragadta a rácsokat. -
Csak
időre
van
szükséged
-
jelentette
ki
hátborzongató
kedvességgel a hangjában. - Időre. Okosabb leszel. Belém szeretsz. Most már együtt vagyunk. Uralkodni fogunk. Te és én. Uralkodni fogunk a birodalmamon. Királynő vagyok. -
Királynő?
-
Királynő. Maureen királynő. Maureen, az éj királynője. Maureen, a
sötétség királynője. Maureen, a holtak királynője. Kivett egy gyertyát az egyik tartóból, és hirtelen bedugta a rácsok közé. Aprányit megdöntötte, és mosolyogva figyelte, ahogy a fehér viasz könnycseppjei a padló kopott vörös szőnyegére hullanak. Annyira koncentrált, hogy még az alsó ajkát is beharapta, miközben a csuklóját forgatva igyekezett alakzatba rendezni a cseppeket. -
Szóval királynő vagy? - kérdezte erőtlenül Simon. Azt tudta, hogy
Maureen lett a New York-i vámpírklán vezetője. Megölte Camille-t, és elfoglalta a helyét. Csakhogy a klánvezéreket nem hívták királynak vagy királynőnek, és normálisan öltöztek, mint Raphael, nem aggattak magukra
mindenféle
teátrális
göncöket.
Fontos
személyeknek
számítottak az Éj gyermekeinek közösségén belül. Maureen persze más volt. Gyerek volt még, egy élőhalott gyerek. Simon emlékezett szivárványszínű karmelegítőire, vékony hangjára, nagy szemére. Kislány volt még, az ehhez illő ártatlansággal, amikor Simon megharapta, aztán Camille és Lilith magához vette és átváltoztatta; gonoszsággal töltötték meg az ereit, ami aztán az ártatlanságot őrületté züllesztette. Simon tudta, hogy ő a hibás. Ha Maureen nem ismerte volna, nem követte volna mindenfelé, akkor nem történt volna ez vele. A lány mosolyogva bólintott, és egyre inkább az apró vulkán alakját fel vevő viaszkupacra koncentrált. -
Dolgom van - szólt hirtelen, és leejtette a még mindi égő gyertyát,
ami földet érve azonnal kialudt.
A lány elvágtatott. Amint megindult, a testőrszerű férfi máris feltépte előtte az ajtót. Simon megint magára maradt a gyertya füstölgő maradványával, az új bőrnadrágjával meg bűntudata rettenetes súlyával.
Maia egész úton szótlan volt, miközben a nap felfelé haladt az égen, és Manhattan zsúfolt épületeinek helyét előbb a Long Island-i autópálya dugóktól lassú forgalma, majd a North Fork vidékies hangulatú kisvárosai és farmjai vették át. Most már közelebb jártak a Praetorhoz, és bal oldalon az óceán hűvös szélben fodrozódó hullámai kísérték őket. Maia elképzelte, milyen lenne a vízbe vetnie magát, és megborzongott a hideg gondolatára. -
Minden rendben? - Jordan is alig beszélt az úton. A furgonban
hideg volt, és a fiú bőr autóskesztyűt viselt, ami azonban nem rejtette el kormányt szorongató ujjain a fehér bütyköket. Maia érezte, hogy a fiúból hullámokban had a feszültség. -
Jól vagyok - felelte. - Nem mondott igazat. Aggódott Simon miatt,
és még mindig a torkát elszorító kimondatlan szavakkal küszködött. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy végre beszélni kezdjen, hiszen Simon eltűnt, mégis, minden egyes pillanat, amikor csendben maradt, hazugságnak érződött. Bekanyarodtak
a
távolba
tűnő
hosszú
fehér
útra.
Jordan
megköszörülte a torkát. -
Tudod, hogy szeretlek, ugye?
-
Tudom - felelte halkan Maia, és meg kellett küzdenie a feltörő
késztetéssel, hogy hozzátegye: „Köszönöm!” Nem szokás megköszönni, ha valaki szerelmet vall az embernek. Azt szokás mondani, amire most nyilvánvalóan Jordan is számított. A nő kinézett az ablakon, és csodálkozva tért magához az álmodozásból. -
Jordan, havazik?
-
Nem hiszem. - De a furgon ablaka előtt fehér pelyhek sodródtak,
és lassan összegyűltek a szélvédőn. Jordan megállította a kocsit, letekerte az egyik ablakot, és nyitott tenyérrel próbált elkapni egy hópelyhet. Amikor visszahúzta a kezét, elkomorodott a tekintete. -
Ez nem hó - mondta. - Ez hamu.
Maia szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy a fiú megint sebességbe tette a furgont, és csikorgó gumikkal megindultak. Ahol a Praetor Lupus aranyszínű főhadiszállásnak kellett volna emelkednie a szürke déli égbolt előtt, csak fekete füst pamacsait látták. Jordan káromkodva húzódott le balra. A furgon fél kereke lecsúszott az út menti árokba, és sarat meg földet szórt a levegőbe. Jordan kirúgta az ajtót, és leugrott. Maia egy pillanattal később követte. A Praetor Lupus főhadiszállása egy tenger felé lejtő hatalmas zöld lanka közepén állt. A román stílusban aranyszínű kövekből felhúzott épületet boltíves oszlopcsarnokok vették körül. Vagyis nemrég még így volt. Mostanra csak fa és kő füstölgő halmai maradtak a helyén, akár az elszenesedett csontok a krematóriumban. A növényeket fehér por és hamu borította vastagon. Maia fulladozni kezdett a csípős füsttől, és a kezével igyekezett védeni az arcát. Jordan barna hajára sűrűn telepedett a barna hamu. Körülnézett, arcán döbbenet keveredett értetlenséggel. -
Ezt én nem...
Maia hirtelen mozgást pillantott meg valahol a füstben. Megragadta Jordan kabátjának ujját. -
Nézd! Van ott valaki.
A fiú futásnak eredt a Praetor épületének lerombolt maradványai felé. Maia követte, bár legszívesebben távol tartotta volna magát a földből kiálló romokat látva. A falakon már nem volt tető, az ablakok kitörtek vagy elolvadtak, itt-ott fehéren villant valami, ami akár tégla, akár csont
is lehetett... Jordan megtorpant a lány előtt. Maia közelebb húzódott, és megállt mellette. Hamu tapadt a cipőjére, betöltötte a fűző réseit. Jordannel a kiégett épületek kellős közepén álltak, a közelben látszott az óceán vize. A tűz nem terjedt tovább, de azért körben akadt néhány elszenesedett falevél - és a gondosan nyírt sövények között holttestek hevertek. Az ösvényeken különféle korú - bár legfőképpen fiatal - vérfarkasok testét lepte be lassan a hamu, mintha hóvihar nyelné el őket lassacskán. A vérfarkasok ösztönösen keresték a hozzájuk hasonlók társaságát, falkákban éltek, és egymásból merítettek erőt. Ennyi halott lükantróp sajgó fájdalom volt, tátongó lyuk a világ testén. Maiának Kiplingnek a Praetor falaira írt sorai jutottak eszébe: Mert a farkas óvja a falkát, falka a farkasokat?3 Jordan körbejártatta a tekintetét, az ajka mozgott, ahogy magában a halottak neveit sorolta: Andrea, Teal, Amon, Kurosh, Mara. A vízparton Maia hirtelen mozgást érzékelt - egy félig alámerült test volt az. A lány futásnak eredt, Jordan pedig követte. Maia a hamun csúszva érkezett meg oda, ahol a fű a homoknak adta át a helyét, és a földre vetette magát a halott mellett. Scott Praetor teste hintázott a hullámokon arccal lefelé. Őszülős szőke haja lucskosan tapadt a fejére, a vizet halványpirosra színezte körülötte a vér. Maia lehajolt, hogy átfordítsa, és azonnal öklendezni kezdett. A férfi tágra nyílt szeme élettelenül meredt az égre, a torkát hosszan felvágták. -
Maia! - Jordan a lány vállára tette a kezét. - Ne...
A fiú hangja hörögve elhalt, Maia pedig riadtan megpördült. Az elé táruló látvány borzalmától egy pillanatra sötétség ereszkedett a 3
Rudayard Kipling: A dzsungel törvénye (Weöres Sándor fordítása).
szemére. Jordan mögötte állt, fél kezét felé nyújtotta, arcán döbbenet látszott. A mellkasa közepéből egy kard fekete csillagokkal díszített pengéje állt ki. Egészen bizarr kép volt, mintha valaki egy színpadi kelléket ragasztott volna oda. A penge körül lassan ömleni kezdett a vér, vörösre festve Jordan kabátját. A fiú még egyszer felhördült, majd miután a kard kicsúszott a testéből, térdre rogyott. Egy fiú állt fölötte fekete-ezüst karddal a kezében, és lenézett Maiára. A fegyver markolatát vér borította - ami azt illeti, az egész fiú véres volt, fakó hajától egészen a csizmájáig, mintha egy vörös festéket spriccelő ventilátor elé állt volna. Széles vigyora az egész arcát betöltötte. -
Maia Roberts és Jordan Kyle - szólt. - Hogy mennyit hallottam már
rólatok! Maia letérdelt a fiú mellé, aki éppen ebben a pillanatban dőlt az oldalára. A lány elkapta, és gyengéden az ölébe fektette. Az egész teste elzsibbadt a borzalomtól, olyan volt, mintha az óceán jeges mélyén heverne. Átölelte a reszkető Jordant, akinek a szája sarkából szivárgott a vér. Felnézett a mellett álló fiúra. Egy kába pillanatig azt hitte, hogy a bátyja, Daniel lépett elő a rémálmaiból. Ez a fiú is gyönyörű volt, éppen úgy, mint Daniel, de egyébként nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Daniel bőre éppen olyan barna volt, mint Maiáé, ezt az idegent viszont mintha jégből faragták volna ki. Fehér bőre volt, éles, sápadt vonásai, homlokába hófehér fürtök hullottak. Mindezek mellé fekete, kifejezéstelen, hűvös cápaszem társult. -
Sebastian - szólalt meg a lány. - Valentine fia vagy.
-
Maia - suttogta Jordan. A lány a barátja mellkasán nyugtatta véres
kezét. A fiúnak tocsogott az inge, még a homokszemeket is
összetapasztotta alattuk a ragacsos, vörös folyadék. -
Ne maradj itt... Fuss...
-
Pszt! - Maia megcsókolta a fiú arcát. - Meg fogsz gyógyulni.
-
Nem fog - közölte unottan Sebastian. - Meg fog halni.
Maia felkapta a fejét. -
Kuss legyen! - súgta. - Kuss legyen, te... izé...
Sebastian rántott egyet a csuklóján - Maia soha senkit nem látott ilyen sebességgel mozogni, talán Jace-en kívül -, és a kard hegye máris a lány torka előtt lebegett. -
Csendet, alvilági! Nézz körül, hányán fekszenek itt körülötted.
Szerinted haboznék még egyet megölni? Maia nyelt egyet, de nem húzódott távolabb. -
Miért? Azt hittem, az árnyvadászokkal háborúzol...
-
Hosszú történet - felelte a fiú. - Legyen elég annyi, hogy a londoni
Intézetet bosszantóan jól védik, és ennek a Praetor fizette meg az árát. Valakit mindenképpen meg akartam ma ölni, csak amikor reggel felkeltem, még nem tudtam, ki lesz az. Imádom a reggeleket. Tele vannak lehetőséggel. -
A Praetornak semmi köze a londoni Intézethez...
-
Ó, ebben bizony tévedsz. Rengeteg szál fűzi őket össze. Persze
ez nem fontos. Igazad van, a nephilimekkel vívok háborút, de ez azt is jelenti, hogy egyben a szövetségeseikkel is. Ez... - Szabad kezével körbemutatott az izzó romokon a háta mögött. - Ez az én üzenetem. És te fogod átadni. Maia a fejét kezdte rázni, amikor hirtelen valami megszorította a csuklóját. Jordan ujjai voltak azok. Lenézett a fiúra. Az arca falfehér volt, a tekintete az övét kereste. Kérlek, mondta a szeme. Tedd, amit mond! -
Milyen üzenetet? - kérdezte suttogva a lány.
-
Hogy ne feledjék Shakespeare-t - felelte Sebastian. - „Hogy nincs
szünet számomra, nincs megállás, míg vagy a halál fogja le szemem, vagy jó sorsom bő bosszúval lakat.”4 - Szempillái véres arcát érintették, ahogy kacsintott. - Mondd meg az összes alviláginak, hogy bosszúra szomjazom, és el is fogom érni. Így bánok el mindenkivel, aki az árnyvadászokkal szövetkezik. Nincs vitám a fajtáddal, amíg nem követitek a nephilimeket a csatába, ha viszont melléjük álltok, az én pengém és a seregem pengéinek martalékai lesztek. Az utolsó szálig lekaszállak benneteket a föld színéről! - Leengedte a kardját, a hegye végigkarcolta a gombokat a lány blúzán. Sebastian továbbra is mosolyogva húzta vissza a fegyverét. -
Nem fogod elfelejteni, farkaslány?
-
De...
-
Hát persze, hogy nem fogod elfelejteni. - A fiú lenézett a Maia
ölében mozdulatlanul heverő Jordanre. - Mellesleg a pasid meghalt tette hozzá. Visszacsúsztatta a kardot a derekán lógó hüvelybe, sarkon fordult, és elvonult. Csizmája nyomán hamufelhők szálltak fel az égről.
Magnus utoljára akkor járt a Vérvörös Holdban, ahol mondénok gyűltek össze, hogy a sárga földig leigyák magukat, amikor az még zugkocsma volt az alkoholtilalom idején. Valamikor a 40-es években aztán alvilági tulajdonosok vették át az ivót, és azóta a maguk közül valókat elsősorban vérfarkasokat - látták vendégül. A hely éppen olyan lepusztult volt, mint korábban, a padlót vastagon borította a ragadós fűrészpor. A pulton az évtizedek során számtalan nyomot hagytak a nedves poharak és az éles karmok. Vérfagyasztó Pete, a kocsmáros éppen kólát szolgált fel Bat Velasqeznek, Luke manhattani farkasfalkája ideiglenes vezetőjének. Magnus elgondolkodva
4
William Shakespeare: VI. Henrik, III rész. (Németh László fordítása).
hunyorgott rá. -
Az új falkavezért méregeted? - kérdezte Catarina, aki egy sötét
bokszban kuporgott Magnus mellett egy Long Island Iced Tea-t szorongatva kék ujjai között. - Azt hittem, túlléptél a vérfarkasokon Woolsey Scott után. -
Nem méregetem - felelte Magnus gőgösen. Bat nem nézett ki
rosszul, ha valaki szerette a szögletes arcú, széles vállú férfiakat, de a boszorkánymester éppen elmerült a gondolataiban. - Másfelé járt az agyam. -
Akármit is fontolgatsz, ne csináld - mondta Catarina. - Rossz ötlet.
-
Ezt meg miért mondod?
-
Mert csak rossz ötleteid vannak. Régóta ismerlek, és ebben
teljességgel biztos vagyok. Ha azt tervezed, hogy megint kalóznak állsz, az különösen hülye ötlet. -
Nem követem el kétszer ugyanazt a hibát - ismételte sértődötten
Magnus. -
Igazad van, új és még nagyobb hibákat követsz el inkább - közölte
vele Catarina. - Ne tedd meg, akármit is forgatsz a fejedben. Ne szíts vérfarkas-lázadást, ne csinálj semmit, ami puszta véletlenségből apokalipszishez vezethet, és ne alapíts saját flitterkollekciót, hogy aztán megpróbáld eladni a Sephorának. -
Ez az utolsó egészen kiváló javaslat - jegyezte meg Magnus. - De
nem azt tervezgetem, hogy új foglalkozás után nézek. Más járt a fejemben... -
Alec Lightwood? - Catarina elmosolyodott. - Nem láttam még
senkit, aki miatt ennyit emésztetted volna magadat. -
Nem ismertél mindig - mormogta a boszorkánymester különösebb
meggyőződés nélkül. -
Jaj már! Azért küldtél engem az Intézethez megnyitni a portált,
hogy ne kelljen találkoznod vele, aztán mégis megjelentél, hogy elköszönj tőle. Ne is tagadd, láttalak! -
Nem tagadtam semmit. Odamentem elköszönni. Hiba volt. Nem
kellett volna megtennem. - Magnus nagyot húzott az italából. -
Ó, az isten szerelmére! Mi ez az egész, Magnus? Soha nem
láttalak olyan boldognak, mint Aleckel voltál. Ha szerelmes vagy, általában nyomorultul érzed magad. Nézd csak meg Camille-t, őt gyűlöltem. Ragnor is gyűlölte... Magnus az asztalra ejtette a fejét. -
Mindenki gyűlölte - folytatta könyörtelenül Catarina. - Számító volt
és sunyi, megvezette szegény cuki fiúdat. Ez tényleg elég hozzá, hogy véget vess miatta egy teljesen jó kapcsolatnak? Olyan ez, mintha ráuszítanál egy pitont egy nyuszikára, és dühöngenél, ha a nyuszika veszít. -
Alec nem nyuszika, hanem árnyvadász.
-
És még sosem jártál árnyvadásszal. Erről van szó?
Magnus eltolta magát a sörszagú asztaltól. -
Bizonyos értelemben - mondta. - Változik a világ. Te nem érzed,
Catarina? A nő a pohara pereme fölött nézett vissza rá. -
Nem mondhatnám, hogy érzem.
-
A nephilimek túléltek ezer évet - folytatta Magnus. - De most
közeledik valami, valami nagy változás. A mi világunkhoz mindig hozzátartoztak, de vannak nagyon öreg boszorkánymesterek, akik még emlékeznek rá, milyen volt, amikor nem éltek nephilimek a földön. Éppen olyan gyorsan el is tűnhetnek, mint ahogy megjelentek. -
De igazából nem hiheted, hogy...
-
Álmodtam róla - vágott a nő szavába Magnus. - Tudod, hogy
sokszor megálmodom, ami megtörténik.
-
Apád miatt. - Catarina letette az italát. A tekintete átható volt,
eltűnt belőle minden kedélyesség. - Lehet, hogy csak rád akar ijeszteni. Catarina azon kevesek közé tartozott, akik tudták, kicsoda valójában Magnus apja. Ragnor Feli is elmondhatta magáról ugyanezt. A boszorkánymester nem szívesen beszélt erről. Egy dolog, ha az ember valamelyik szülője démon, de egészen más tészta, ha az apja birtokolja a Pokol egy jókora darabkáját. -
Mit akarhatna elérni vele? - Magnus megvonta a vállát. - Nem én
állok a közelgő forgószél kellős közepén. -
De félsz tőle, hogy Alec éppen ott lesz - mondta a nő. - És el
akarod taszítani magadtól, mielőtt elveszíted. -
Azt mondtad, ne tegyek semmit, ami puszta véletlenségből
apokalipszishez vezethet. Tudom, hogy vicceltél, de kevésbé humoros a dolog, ha nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy így vagy úgy, de a szóban forgó apokalipszis közelít. Valentine Morgenstern kis híján minden árnyvadászt elpusztított, a fia pedig kétszer olyan okos, és hatszor olyan gonosz, mint ő. És nem egyedül fog jönni. Apámnál is nagyobb démonoktól kap majd segítséget... -
Honnan tudod? - kérdezte élesen Catarina.
-
Utánajártam.
-
Azt hittem, nem segítesz többé az árnyvadászoknak. - A nő
feltartotta a kezét, mielőtt Magnus bármit is válaszolhatott volna. - Nem érdekes. Elégszer hallottam már tőled ilyesmit, hogy tudjam, soha nem gondolod igazán komolyan. -
Az a helyzet - folytatta Magnus -, hogy utánajártam, de nem
találtam semmit. Akárkivel is fogott össze Sebastian, nem maradt nyoma a szövetségüknek. Folyton úgy érzem, hogy hamarosan felfedezek valamit, aztán kiderül, hogy a nagy semmiben tapogatózom. Nem hiszem, hogy segíteni tudnék nekik, Catarina. Lehet, hogy senki
sem tud. Magnus elfordította a tekintetét a nő hirtelen szánakozóvá váló arcáról, hat a pulton támaszkodott, és a telefonjával játszott; a képernyő fénye árnyékokat vetett az arcára. Olyan árnyékokat, amiket Magnus minden ember, minden árnyvadász, minden halálra ítélt lény arcán látott. -
A halandók meghalnak - mondta Catarina. - Mindig is tudtad, hogy
így van, eddig mégis szeretted őket. -
De nem így - felelte Magnus.
Catarina meglepetten szisszent fel. -
Ó! - szólt. – Ó !- Kézbe vette az italát. - Magnus - szólt gyengéden.
- Lehetetlenül hülye vagy. Magnus összehúzott szemmel nézett vissza a nőre. -
Tényleg?
-
Ha így érzel, vele kellene lenned. Gondolj Tessára. Hát semmit
sem tanultál tőle? Nem esett le, hogy a szerelem megéri a fájdalmat, amit végül a veszteség okoz? -
Alicantéban van. És? - kérdezte a nő. - Neked kellett volna a boszorkánymestereket
-
képviselned a Tanácsban, csak a nyakamba varrtad a dolgot. Hát én most visszavarrom a te nyakadba. Menj el Alicantéba! Amúgy is az a benyomásom, hogy több mondanivalód akad a Tanácsnak, mint nekem valaha is lenne. - Belenyúlt nővéregyenruhája zsebébe; egyenesen a kórházból jött, ahol dolgozott. - Ja, és itt van ez. Magnus kivette a gyűrött papírdarabot a nő ujjai közül, és hitetlenkedve rámeredt. -
Vacsorameghívás?
-
Meliorn, a tündérlovag szeretné, ha a Tanácsülés előtti este az
alvilági tagok együtt vacsoráznának - magyarázta Catarina. - Gondolom, valamiféle baráti gesztusnak szánja. Vagy csak mindenkinek az idegeire
akar menni a rejtvényeivel. Akárhogy is lesz, érdekesnek tűnik a dolog. -
Tündérétel - jegyezte meg Magnus komoran. - Utálom a tündérek
ételeit. Mármint a biztonságos fogásokat is, amitől nem ropod a kánkánt a következő száz évben. Az a rengeteg zöldség meg bogár... Elhallgatott. A helyiség túlsó végében Bat a füléhez emelte a telefonját, másik kezével pedig a bárpult szélét markolta. -
Valami baj van - mondta Magnus. - Valami a falkával.
Catarina
letette
a
poharát.
Ismerte
már
annyira
a
másik
boszorkánymestert, hogy felismerje, amikor valószínűleg igaza van. Ő is Batre pillantott, aki éppen összecsapta a telefonját. Elsápadt, az arcán lévő sebhely vörösen izzott a bőrén. Áthajolt a pult fölött, valamit odasúgott Vérfagyasztó Pete-nek, aztán két ujját az ajkai közé illesztette, és füttyentett. Mintha egy gőzmozdony sípolt volna, a hang elnyomta a bár vendégeinek halk mormogását. Pillanatokon belül az összes lükantróp talpra ugrott, és Bat felé sereglett. Magnus is felállt, bár Catarina elkapta a zakója ujját. -
Ne!
-
Semmi gond nem lesz. - Magnus lerázta magáról a nőt, és a
vérfarkasok között elindult Bat irányába. A falka többi tagja körbeállta a vezért. Bizalmatlanul méregették a közöttük feltűnt méregkeverőt, közben pedig tolakodtak, nehogy lemaradjanak valamiről. Egy szőke vérfarkasnő Magnus elé lépett, de Bat felemelte a kezét. -
Nyugalom, Amabel! - szólt. A hangja nem volt éppen barátságos,
de azért udvarias maradt. - Magnus Bane, igaz? Brooklyn fő boszorkánymestere. Maia Roberts azt mondta, bízhatok magában. -
Bízhat.
-
Rendben, de sürgős megbeszélnivalónk van a falkával. Mit akar?
-
Kapott egy telefonhívást. - Magnus Bat telefonja felé intett. - Luke
volt az? Történt valami Alicantéban? Bat kifürkészhetetlen tekintettel rázta meg a fejét. -
Akkor újabb intézetet támadtak meg? - kérdezte Magnus. Azt
szokta meg, hogy ő válaszol a kérdésekre, és rühellte, hogy most nem tud semmit. És bár a New York-i Intézetet kiürítették, ez nem jelentette azt, hogy a többi védtelen. Akár még csata is lehetett, és Alec esetleg úgy döntött, hogy ő sem marad ki belőle... Nem intézetet - felelte Bat. - Maia hívott. A Praetor Lupus főhadiszállását porig égették. Legalább száz vérfarkas meghalt, köztük Scott Praetor és Jordan Kyle is. Sebastian Morgenstern már ellenünk is háborút indított.
- NE
DOBD EL!
KÉRLEK,
KÉRLEK, NE DOBD EL!
Istenem, hát nem eldobta! -
mondta megadóan Julian, ahogy a szobán átrepülő krumplidarab elzúgott a füle mellett. -
Semmiben nem tett kárt - nyugtatta meg a fiút Emma. Hátát Tawy
kiságyának támasztva ült, és figyelte, ahogy Julian éppen legkisebbik öccse délutáni étkezéséről igyekezett gondoskodni. Tawy elérte azt a kort, amikor már igencsak megválogatta, mit hajlandó megenni, és bármi, ami nem ment át a szigorú szűrővizsgálaton, a padlón végezte. Kicsit krumplis lett a lámpa, de ennyi. Bár Penhallow-ék házának többi részét meglehetősen elegánsan rendezték be, szerencsére a tetőtér, ahol a hadiárvák - ahogyan újabban a Blackthorn gyerekeket és Emmát nevezték - laktak, meglehetősen egyszerű és dísztelen volt. A ház legfelső szintjén számos egybenyíló szoba, egy kis konyha meg egy fürdőszoba kapott helyet. Mindenhol össze nem illő ágyak meg különféle egyéb berendezési tárgyak álltak. Helen lent aludt Aline-nel, bár mindennap feljött a többiekhez. Emma saját szobát kapott, mint ahogy Julian is, bár a fiú szinte meg sem fordult a sajátjában. Drusilla és Octavian még most is sírva ébredtek fel éjszakánként, és Julian inkább ledobott egy takarót meg egy párnát Tawy kiságya mellé, és az ő szobájuk padlóján aludt. Mivel nem tudtak etetőszéket keríteni, Julian most is a földön ült, szemben az öccsével egy ételek borította takarón. Egyik kezében tányért tartott, tekintetéből sütött a kétségbeesés. Emma odament hozzá, leült, és az ölébe vette Tawyt. A kisfiú
boldogtalan grimaszra húzta apró száját. - Memma! - szólt, ahogy Emma felemelte. -
Játssz kisvonatosat a kanállal! - tanácsolta a lány Julesnak. Már
majdnem szólt neki, hogy spagettiszósz kenődött a hajára, de aztán mégis inkább meggondolta magát. Figyelte, ahogy a fiú ide-oda köröz a kanállal, mielőtt Tawy szájába lapátolja az ételt. A kisfiú most már kuncogott, Emma pedig igyekezett szabadulni a veszteség érzésétől. Még emlékezett rá, hogyan rendezgette az apja az ételét a tányérján, amikor egy időben semmilyen zöld dolgot nem volt hajlandó elfogyasztani. -
Nem eszik eleget - mondta halkan Jules, miközben egy darab
vajas kenyérből gyártott vonatot, amire aztán Tawy azonnal le is csapott ragadós kezével. -
Szomorú. Kisbaba még, de tudja, hogy valami rossz történt -
magyarázta Emma. - Hiányzik neki Emma meg az apukátok. Jules fáradtan dörzsölte meg a szemét, amitől paradicsomszószos lett az arca. -
Nem helyettesíthetem sem Markot, sem apámat. - Egy szelet
almát tett a kisfiú szájába, amit Tawy komor gyönyörűséggel az arcán köpött ki. Julian felsóhajtott. - Meg kéne néznem Drut és az ikreket mondta. - Monopolyztak a hálóban, de nem lehet tudni, mikor lesz belőle veszekedés. Ez így volt igaz. A legtöbb játszmát a mindent gondosan elemző Tiberius nyerte meg. Liwy ezt nem is bánta különösebben, de Druban túlbuzgóit a versenyszellem, így hát a játék nemegyszer kölcsönös hajtépéssel végződött. -
Majd én. - Emma átadta Tawyt a fiúnak, és éppen felállt volna,
amikor a mogorva tekintetű Helen lépett be a szobába. Amikor meglátta,
hogy mindketten ott vannak, a mogorvaság helyét aggodalom vette át. Emma hátán égnek állt a szőr. -
Helen! - szólt Julian. - Mi baj?
-
Sebastian csapatai megtámadták a londoni Intézetet.
Emma látta, hogy Julian minden izma megfeszül. Szinte érezte is, mintha a fiú idegei az ő idegei volnának, és vele együtt esett pánikba. Jules elkomorodott, de ugyanolyan biztosan tartotta tovább az öccsét. -
Arthur bácsi? - kérdezte.
-
Jól van - felelte gyorsan Helen. - Megsebesült. Így csak később
érkezik meg Idrisbe, de nincs komoly baja. Ami azt illeti, a londoni Intézetben senkinek sem esett komoly baja. A támadás sikertelen volt. -
Hogyhogy? - Julian hangja alig volt több suttogásnál.
-
Pontosan még nem tudjuk - felelte Helen. - Elmegyek a Gardhoz
Aline-nel, a konzullal meg a többiekkel, hátha sikerül kiderítenünk, mi történt. - Letérdelt, és megsimogatta Tawy fürtjeit. - Ez jó hír - mondta Juliannek, aki inkább tűnt meglepettnek, mint riadtnak. - Tudom, félelmetes, hogy Sebastian újra támadott, de most nem győzött. Emma tekintete Julianét kereste. A lány úgy érezte, fel kellett volna lelkesülnie a jó hírek hallatán, valami mégis emésztette belülről - a rettenetes féltékenység. Miért maradhattak életben a londoni Intézet lakói, amikor az ő szülei meghaltak? Hogyan harcolhattak jobban, hogyan tehettek többet? -
Nem igazság! - szólt Julian.
-
Jules - mondta Helen, és felállt. - Ez egy győzelem. Jelent valamit,
mégpedig
azt,
hogy
legyőzhetjük
Sebastiant
és
a
csapatait.
Végezhetünk velük. Megfordíthatjuk a dolgokat. Ezután mindenki kicsit kevésbé fog félni. Ez fontos. -
Remélem, sikerül élve elfogni. - Emma továbbra sem vette le a
szemét a fiúról. - Remélem, megölik az Angyal terén, hogy mind
láthassuk, ahogy meghal. És azt is remélem, hogy jó lassan hal meg. -
Emma! - Helen hallhatóan megdöbbent, Julian kékeszöld szeme
azonban
éppen
olyan
szenvedélyesen
villant,
mint
a
lányé.
Neheztelésnek nyoma sem látszott benne. Emma még soha nem szerette annyira a fiút, mint ebben a pillanatban, amikor a szívében legsötétebb érzéseken is osztozott vele.
A fegyverbolt meseszép volt. Clary nem hitte volna, hogy valaha is képes lesz meseszépnek találni egy fegyverboltot. Egy napnyugtára vagy a New York-i horizontra egy tiszta estén biztosan használta volna ezt a szót, de hogy egy buzogányokkal, bárdokkal és sétapálcába rejtett kardokkal teli üzletre? Ez a bolt mégis meseszép volt. Az odakint lógó fémből készült cégér egy tegezt formázott, amire cirkalmas betűkkel vésték rá az üzlet nevét: Diana nyila. Odabent a falakra erősített kardok halálos arany-, ezüst- és fémlegyezőket formáztak. A mennyezetről alálógó hatalmas rokokó csillárra arany nyílvesszőket festettek. A faragott állványokon valódi nyílvesszőket tettek közszemlére. A falon türkiz, ezüst vagy korallvörös markolatú tibeti hosszúkardok és vörös- meg sárgarézből kovácsolt burmai pengék lógtak. -
És honnan jött ez neked? - kérdezte kíváncsian Jace, miközben
kézbe vett egy japán írásjelekkel díszített naginatát. Amikor hosszú ujjai összezáródtak a nyél körül, és a fegyver végét a földre támasztotta, a penge magasan a feje fölé emelkedett. - Mármint ez a vágy, hogy legyen egy saját kardod. -
Amikor egy tizenkét éves kislány közli veled, hogy szar a
fegyvered, ideje lecserélned - felelte Clary. Az eladó a pult mögött elnevette magát. Clary azonnal felismerte: ő
volt a nő a halas tetoválással, aki felszólalt a tanácsülésen. -
Ez esetben a legjobb helyre jöttél.
-
Magáé a bolt? - kérdezte Clary, és ujja hegyével megvizsgálta egy
hosszú vasmarkolatú kard pengéjét. A nő elmosolyodott. -
Igen. Diana vagyok. Diana Wrayburn.
Clary kézbe vette volna a fegyvert, de Jace a falnak támasztotta a naginatát, és megrázta a fejét. -
Az a Claymore magasabb, mint te. Nem mintha ehhez olyan
nagynak kéne lennie. A lány kidugta a nyelvét Jace felé, és egy falon lógó rövidebb kard felé nyúlt. A pengén karcolások húzódtak. Clary alaposabb mustra után rájött, hogy azok valójában számára ismeretlen nyelven fémbe vésett szavak. -
Azok ott rúnák, de nem árnyvadász rúnák - szólt Diana. - Ez egy
viking kard. Nagyon régi, és nagyon-nagyon nehéz. -
Tudja, mi van ráírva?
-
„Csak ki méltó” - felelte a nő. - Apám mindig azt mondta, hogy egy
fegyver jelentőségének az az ismérve, ha egy nevet vagy egy valamilyen szöveget véstek rá. -
Tegnap is láttam egy ilyet - mondta Clary. - Valami olyasmi volt
belevésve, hogy „Joyeuse és Durendal társa vagyok”. -
Cortana! - Dianának felcsillant a szeme. - Ogier kardja. Nagy
dolog. Mintha az Excalibur vagy a Kuszanagi-no-curugi. Ha jól tudom, a Cortana most a Carstairs családé. Emma Carstairsnél van most talán, annál a kislánynál a tegnapi tanácsülésről? Clary bólintott. Diana csücsörített az ajkával. -
Szegény gyermek! - mondta. - És Blackthornék is. Ennyi mindenkit
elveszteni egy szemvillanás alatt! Bár tehetnék értük valamit. -
Én is szeretnék - bólintott Clary.
Diana végigmérte a lányt, aztán lehajolt a pult mögé. Egy pillanattal később újra előkerült kezében egy karddal, ami nagyjából olyan hosszú volt, mint Clary alkarja. -
Ehhez mit szólsz?
A lány a fegyverre meredt. Kétségtelenül gyönyörű volt. A markolat, a markolatgomb és a keresztvas obszidiánnal díszített aranyból készült, az ezüstpenge olyan sötét volt, hogy szinte feketének tűnt. Clary gondolatban gyorsan sorra vette a rengeteg kardot, amikről korábban tanult - a handzsárokat, a szablyákat, a hosszúkardokat. -
Egy cinquedea? - próbált találgatni.
-
Ez egy rövid kard. Nézd csak meg a másik felét! - Diana
átfordította a fegyvert. A penge túloldalán, a középen futó barázdán fekete csillagok sorakoztak. -
Ó! - Clary azt hitte, a szíve kiugrik a helyéből. Hátralépett egyet,
és majdnem nekiütközött a felhúzott szemöldökkel mögötte álló Jacenek. - Ez egy Morgenstern-kard! -
Igen, az. - Diana ravaszul húzta össze a szemét. - Réges-régen a
Morgenstern család két fegyvert rendelt Völundtól, azaz árnyvadász nevén Waylandtől, a kovácstól. Egy nagyobbat és egy kisebbet egy apának és a fiának. Mivel a Morgenstern hajnalcsillagot jelent, mindegyiket a csillagnak egy másik tulajdonságáról nevezték el. A kisebb neve Hesperus lett, ami azt jelenti, hogy hajnalhozó, a nagyobbik pedig Phaesphoros, ami meg annyit tesz, hogy fényhozó. Phaesphorost nyilván láttátok már. Valentine Morgenstern használta, utána pedig a fia örökölte tőle. -
Tudja, kik vagyunk - mondta Jace. Nem kérdésnek szánta. -
Tudja, ki Clary.
-
Az árnyvadászok világa kicsi. - Diana egyikről a másikra nézett,
aztán vissza. - A Tanács tagja vagyok. Láttalak, amikor vallomást tettél, Valentine lánya. Clary bizonytalanul pillantott a pengére. -
Nem értem - szólt. - Valentine sosem mondott volna le egy
Morgenstern-kardról. Hogy lehet magánál? -
A felesége adta el - felelte a nő. - Apámnak, aki ezt a boltot
vezette a Felkelés előtti időkben. Az övé volt. Most téged illet. Clary megborzongott. -
Két embernél láttam ennek a kardnak a nagyobb hasonmását, és
mindkettejüket gyűlöltem. Nincsen olyan Morgenstern ezen a világon, aki ne gonoszságon törné a fejét. -
Itt vagy te - mondta Jace.
Clary a fiúra nézett, de semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből. -
Amúgy sem engedhetném meg magamnak - állapította meg a
lány. - Aranyból van, fekete aranyból meg adamantinból. Nincsen pénzem ilyen fegyverre. -
Neked adom - mondta Diana. - Igazad van, az emberek gyűlölik a
Morgensterneket. Történetek keringenek arról, hogy ezeket a kardokat gyilkos mágiával kovácsolták, és egyszerre több ezer embert lehet lemészárolni velük. Persze ezek csak mesék, semmi valóságalapjuk, de azért... Ez nem az a kard, amit bárkinek is eladhatnánk. Vagy feltétlen el akarnék adni. Jó kezekbe kell kerülnie. -
Nem kell - suttogta Clary.
-
Ha megrettensz tőle, hatalma lesz fölötted - mondta Diana. -
Fogadd el, vágd el vele a bátyád torkát, és állítsd vissza a családod becsületét. Clary felé csúsztatta a kardot a pulton. A lány felvette, ujjai összezárultak a markolat körül...
A fegyver tökéletesen illett a kezébe, mintha eleve neki készítették volna.
Az acél és az értékes fémek ellenére pehelykönnyű volt.
Felemelte a kardot, a fekete csillagok pedig rákacsintottak a pengéről, mintha szikrák futottak volna végig az acélon. Amikor felnézett, azt látta, hogy Diana elkap valamit a levegőben: egy fényvillanás volt az, ami rögtön papírdarabbá alakult át. A nő elolvasta, két szemöldöke rögtön összeugrott az aggodalomtól. -
Az Angyalra! - mondta. - Megtámadták a londoni Intézetet!
Clary kis híján elejtette a pengét. Hallotta, ahogy Jace felszisszen a háta mögött. -
Micsoda? - kérdezte a fiú.
Diana rájuk nézett. -
Semmi baj - mondta. - A jelek szerint a londoni Intézetet
valamiféle különleges védelemmel látták el, amiről még a Tanács sem tudott. Páran megsérültek, de senki sem halt meg. Sebastian embereit visszaverték. Sajnos egyetlen sötét harcost sem sikerült elfogni vagy megölni. - Clarynek csak most tűnt fel, hogy Diana gyászruhát visel. Talán elvesztett valakit a Valentine elleni háborúban? Vagy amikor Sebastian megtámadta valamelyik Intézetet? Mennyi vért ontott ki a Morgensternek keze? -
Annyira... sajnálom - nyögte ki Clary. Tisztán látta maga előtt
Sebastiant, a vörös harci öltözetet, a vörös vért, az ezüst hajat, az ezüstpengét. Hátratántorodott. Hirtelen egy kéz szorítását érezte a karján, és tudatosult benne, hogy hideg levegőt lélegzik. Valahogy kitántorgott az emberekkel teli utcára, és Jace mellette állt. -
Clary - szólította meg a fiú. - Semmi baj. Minden rendben. A
londoni árnyvadászok mind megmenekültek. -
Diana azt mondta, többen megsebesültek. Még több vér tapad a
Morgensternek kezéhez. A fiú lenézett a kardra. Clary ujjaiból kiszaladt a vér, olyan erővel szorította még mindig a markolatot. -
Nem kell elfogadnod ezt a fegyvert.
-
Nem, Dianának igaza volt. Ha félek mindentől, aminek valami
köze van a Morgenstern családhoz, akkor Sebastiannak hatalma lesz fölöttem. És ő pontosan ezt akarja. -
Egyetértek - bólintott Jace. - Ezért hoztam el neked ezt. - A lány
kezébe nyomott egy sötét bőrből készült, ezüst csillagokkal díszített kardhüvelyt. -
Nem járkálhatsz csak úgy fel-alá az utcán egy pőre karddal - tette
hozzá. - Mármint járkálhatsz, de akkor elég furcsán fognak nézni ránk. Clary elvette a bőrhüvelyt, belecsúsztatta a kardot, aztán átdugta az övén, és összegombolta felette a kabátot. -
Most jobb?
Jace félresimított egy vörös loknit a lány arcából. -
Ez első fegyvered. Az első, ami valóban a tiéd. A Morgenstern
név nincs elátkozva, Clary. Egy dicsőséges, régi árnyvadász név több száz év történelemmel. Hajnalcsillag. -
A hajnalcsillag nem is csillag - jegyezte meg mogorván Clary -,
hanem bolygó. Csillagászatórán tanultam. -
A mondén iskolák sajnálatosan földhözragadtak - mondta Jace. -
Nézd! - Felfelé mutatott. Clary fel is nézett, de nem az égre. A fiút figyelte, a világos haján táncoló napfényt, mosolygó szájának ívét. - Még senkinek fogalma sem volt róla, hogy léteznek egyáltalán bolygók, de azt már tudták, hogy fényes hasítékok vannak az éjszaka szövetében. A csillagok. Azt is észrevették, hogy az egyik közülük keleten kel a nappal, és hajnalcsillagnak nevezték el, fényhozónak, a reggel hírnökének. Ez olyan rossz volna? Fényt hozni a világnak?
Clary ösztönösen lábujjhegyre állt, és arcon csókolta a fiút. -
Oké, legyen - mondta. - Ez emelkedettebb volt, mint a
csillagászatóra. Jace leengedte a kezét, és elmosolyodott. -
Jó. Ami most következik, az is emelkedett lesz. Gyere, mutatni
szeretnék neked valamit. Simon arra ébredt, hogy hideg ujjak érintik meg a halántékát. -
Nyisd ki a szemed, napjáró! - szólt egy türelmetlen hang. - Nem
érünk rá egész nap. Simon olyan gyorsan ült fel, hogy a vele szemben álló illető hangos szisszenéssel hőkölt hátra. A fiú körülnézett. Továbbra is Maureen ketrecének rácsai vették körül a Dumort Szálló düledező szobájában. Raphael állt előtte. Fehér inget és farmert viselt, nyakában arany villant. Simon eddig csak elegánsnak és makulátlannak látta, mintha mindig üzleti megbeszélésre készült volna, most viszont sötét haja kócos volt, fehér inge pedig piszkos és szakadt. -
Jó reggelt, napjáró - mondta Raphael.
-
Te meg hogy kerülsz ide? - mordult rá Simon. Mocskosnak érezte
magát, undorodott magától, és nagyon dühös volt. Ráadásul még mindig buggyos inget viselt. - Máris reggel van? -
Aludtál, most meg ébren vagy. Tehát reggel van. - Raphael
természetellenesen vidámnak tűnt. - Ami pedig azt illeti, hogy miért vagyok itt, hát nyilván miattad. Simon a ketrec rácsainak dőlt. -
Ezt hogy érted? És mellesleg hogy kerültél ide?
Raphael szánakozva nézett rá. -
A
ketrec
bejutottam.
ajtaja
kívülről
nyitható.
Meglehetősen
könnyen
-
Aha. Magányos vagy, és haverkodni akarsz, vagy mi van? -
érdeklődött Simon. - Amikor legutóbb találkoztunk, arra kértél, hogy legyek a testőröd, és amikor nemet mondtam, közölted, hogy ha valaha elveszítem Káin jelét, meg fogsz ölni. Raphael elmosolyodott. -
Szóval most jön a megölős rész? - kérdezte Simon. - Meg kell
mondjam, nem csinálod valami ügyesen. Feltehetőleg elkapnak. -
Igen. - Raphael elgondolkodott. - Maureen igen boldogtalan lenne,
ha meghalnál. Egyszer óvatosan említeni merészeltem, hogy adjunk el gátlástalan
boszorkánymestereknek,
és
egyáltalán
nem
találta
viccesnek. Kínos pillanat volt. A napjáróvér gyógyító ereje miatt elég jó pénzt kérhetnénk érted. - Felsóhajtott. - Komoly lehetőség lett volna. Sajnos Maureen túl ostoba volt hozzá, hogy az én szempontomból lássa a dolgokat. Inkább itt tartana babának beöltözve. De persze ő elmerokkant. -
Szabad ilyet mondani a vámpírkirálynődről?
-
Volt idő, amikor tényleg a halálodat akartam, napjáró - felelte
kedélyesen Raphael, mintha azt fejtegette volna Simonnak, hogy egyszer fontolóra vette, vegyen-e neki egy doboz csokoládét. Csakhogy közben nagyobb ellenségre leltem. Te és én ugyanazon az oldalon állunk. Simon igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, a ketrec rácsai a hátába vágtak. -
Maureen? - tippelt. - Mindig is vámpírvezér akartál lenni, erre
átvette a helyedet. Raphael elhúzta a száját. -
Szerinted ez egy hatalmi játszma? Nem érted. Mielőtt Maureen
átalakult, szenvedő, az őrület határán egyensúlyozó lány volt. Amikor magához tért a föld alatt, kikaparta magát a koporsóból. Nem volt senki,
aki tanította volna. Senki nem adott neki első vért, ahogyan én megtettem érted. Simonnak fennakadt a szeme. Hirtelen eszébe jutott a temető, az, ahogyan kibukkant a föld alól a hidegre. Emlékezett az éhségre, a gyötrő éhségre, meg Raphaelre, aki odadobott neki egy zacskó vért. Eddig egyáltalán nem szívességként gondolt erre a gesztusra, de valóban belemart volna minden elé kerülő élőlénybe, akivel csak találkozott, ha akkor nem táplálkozik. Claryt is megmarta volna, ha Raphael nem tartja vissza végül. Raphael akadályozta meg benne. Raphael vitte Simont a Dumortból az Intézetbe is. Amikor már nem mehettek tovább, lefektette a vérző fiút a lépcsőre, és beszámolt a történtekről neki meg a barátainak. Akár titkolózhatott, hazudhatott is volna
a
nephilimeknek,
de
igazat
mondott,
és
viselte
a
következményeket. Raphael soha nem volt különösebben kedves Simonhoz, de a maga módján azért volt benne becsület. -
Én teremtettelek - mondta Raphael. - Az én vérem tett vámpírrá.
-
Mindig azt mondtad, hogy rettenetes vámpír vagyok - jegyezte
meg Simon. -
Nem várom el, hogy hálás legyél. Soha nem akartál az lenni, aki
vagy. Maureen sem, ha tippelnem kell. Beleőrült az átalakulásba, és azóta sem tért észhez. Nem is gondol rá, hogy ha felelőtlen mészárlásba kezd, azzal veszélybe sodor bennünket, mert az emberek könnyen felfigyelhetnek ránk. Talán eszébe sem jut, hogy ha a vámpírok válogatás nélkül ölnének, egy nap nem maradna nekünk étel. -
Emberek - helyesbített Simon. - Nem maradnának emberek.
-
Rettenetes vámpír vagy - állapította meg Raphael. - De ebben a
dologban szövetségre léphetünk. Te az embereket akarod megvédeni, én pedig a vámpírokat. A célunk egy és ugyanaz. -
Hát öld meg! - mondta Simon. - Öld meg, és a tiéd lesz a klán.
-
Nem tehetem. - Raphael hirtelen elkomorodott. - A többiek a
klánban imádják. Nem tudnak hosszú távon gondolkodni, nem látják a sötétséget a látóhatáron. Csak az érdekli őket, hogy szabadon ölhetnek, és
kedvükre
táplálkozhatnak.
Nem
kell
alkalmazkodniuk
a
Szövetséghez, nem kell betartaniuk egy rájuk erőltetett törvényt. Maureen végtelen szabadságot adott nekik, ők pedig ezzel vetnek véget a jó soruknak. - Keserű volt a hangja. -
Téged érdekel, mi történik a klánnal - állapította meg csodálkozva
Simon. - Elég jó vezér lenne belőled. Raphael rámeredt. -
Bár nem tudom, hogy mutatnál egy csonttiarában - folytatta
Simon. - Figyelj, értem, amit mondasz, de miben segíthetnék? Ha esetleg nem vetted volna észre, ketrecbe zártak. Ha kiszabadítasz, elkapnak. És bárhová megyek, Maureen úgyis megtalál. -
Alicantéban nem - mondta Raphael.
-
Alicantéban? - Simon csodálkozva meredt a fiúra. - Úgy érted,
Idris fővárosában? -
Nem vagy valami okos - állapította meg Raphael. - Igen, úgy
értem, Idris fővárosában. - Simon döbbent arckifejezését látva halványan elmosolyodott. - A vámpíroknak is van képviselőjük a Tanácsban. Anselm Nightshade. Magának való fazon, a Los Angeles-i klán vezére, de ismeri néhány... barátomat. Boszorkánymestereket. -
Magnust? - kérdezte csodálkozva Simon. Raphael és Magnus
mindketten halhatatlanok voltak, New Yorkban éltek, és alvilági fajtájuk meglehetősen befolyásos képviselőinek számítottak. A fiú eddig mégsem gondolt rá, hogy ismerhetik egymást, méghozzá akár elég jól is. Raphael mintha meg sem hallotta volna Simon kérdését. -
Nightshade beleegyezett, hogy engem küld el maga helyett
anélkül, hogy Maurennak szólnánk a dologról. Elmegyek tehát Alicantéba, részt veszek a Tanács ülésén, de azt akarom, hogy te is velem gyere. -
Miért?
-
Az árnyvadászok nem bíznak bennem - felelte egyszerűen
Raphel. - Benned viszont igen. Főleg a New York-i nephilimek. Nézz csak magadra! Isabelle Lightwood nyakláncát viseled. Tudják, hogy közelebb állsz az árnyvadászokhoz, mint az éj gyermekeihez. Neked hinni fognak, ha elmondod nekik, hogy Maureen megszegte a Szövetség szabályait, és meg kell állítani. -
Igaz - bólintott Simon. - Bíznak bennem. - Raphael tágra nyílt,
jámbor szemekkel pillantott a másik fiúra. - De ezt véletlenül sem azért találtad ki, mert nem akarod, hogy a klán megtudja, hogy te adtad fel Maureent, mivel szeretik, és ellened fordulnának. -
Ismered az inkvizítor gyerekeit - mondta Raphael. - Személyesen
neki tehetnél tanúvallomást. -
Persze - bólintott Simon. - A klánból senkit sem fog érdekelni,
hogy beköptem a királynőjüket, és miattam ölték meg. Tutira frenetikus lesz az életem, miután hazajövök. Raphael megvonta a vállát. -
Engem is sokan támogatnak itt. Valakinek ide is be kellett
engednie.
Miután
elintézték
Maureent,
feltehetőleg
viszonylagos
békességben térhetünk vissza New Yorkba. -
Viszonylagos békességben. - Simon felhördült. - Te aztán meg
tudod nyugtatni az embert. -
Amúgy is veszélyben vagy itt - mondta Raphael. - Ha nem
védelmezne az a vérfarkas meg az árnyvadászok, számtalanszor utolért volna a halál. Ha nem akarsz velem jönni Alicantéba, boldogan itt hagylak ebben a ketrecben, hogy Maureen eljátszadozhasson veled. A
másik lehetőség, hogy követed a barátaidat az Üvegvárosba. Catarina Loss odalent vár, hogy megnyisson nek ü n k egy portált. Rajtad áll, hogyan döntesz. Raphael hátradőlt, fél lábát felhúzta, keze könnyedén himbálózott a léidén, mintha csak a parkban ücsörögne. A háta mögött, a ketrec rácsain keresztül Simon egy fekete hajú vámpírlány körvonalait látta. Nyilván ő engedte be Raphaelt. Jordanre gondolt. Ha nem védelmezne az a vérfarkas. De a klánon belüli összecsapások meg főleg Maureen gyilkolás és vér utáni vágya nem olyasmi volt, amiről beszámolhatott Jordannek. -
Nem nagyon van választásom, igaz? - kérdezte Simon.
Raphael elmosolyodott. -
Nem, napjáró. Nem nagyon van.
Clary legutóbb rettenetes állapotban látta a Szövetség Termét. A kristálymennyezet összetört, a márványpadló megrepedt, a középen álló szökőkút kiszáradt. Most el kellett ismernie, hogy az árnyvadászok időközben kiváló munkát végeztek. A mennyezet visszakerült a helyére, az arannyal erezett márványpadló ismét makulátlanul sima volt. A tetőn beáramló fény megvilágította a magas boltívek oszlopaiba faragott rúnákat. A szökőkút a sellőszoborral ragyogott a késő délutáni nap vizet bronzbarnára festő sugaraiban. -
Amikor valaki megkapja az első fegyverét, a hagyományok szerint
eljön ide, és megáldja a pengét a szökőkút vizével - mondta Jace. - Az árnyvadászok nemzedékek óta így csinálják. - A tompa arany fényben a szökőkúthoz lépett. Clarynak eszébe jutott a régi álom, amiben itt táncolt a fiúval. Jace hátranézett a válla fölött, és intett neki. - Gyere ide! A lány közelebb lépett, és megállt mellette. A szökőkút közepén álló sellőszobor pikkelyeinek egymásra fekvő bronz- és rézlapjait zöldre
festette a patina. A sellő egy harcos elszánt tekintetével vizet töltött a kezében tartott kancsóból. -
Mártsd bele a pengét a vízbe, és mondd utánam! - szólt Jace. -
Mossa e szökőkút vize tisztára pengémet. Szentelje fel úgy, hogy egyedül én használhassam, és csakis igaz ügyeket szolgálhassak vele. Engedd, hogy becsülettel forgassam. Vezessen utamon, hogy Idris büszke harcosává válhassak. Óvjon meg, hogy visszatérhessek ehhez a szökőkúthoz, és ismét megáldhassam ezt a kardot. Raziel nevében. Clary a szökőkútba engedte a kard pengéjét, és elismételte a fiú szavait. A víz vibrálva fodrozódott a penge körül, és a lánynak egy másik jutott eszébe egy másik helyen, meg Sebastian, amint mögötte ült, és az ő eltorzított tükörképét nézegette. Sötét szíved van, Valentine lánya. -
Jó - bólintott Jace. Clary érezte a fiú kezét a csuklóján. A szökőkút
vizétől egészen hűvös volt a bőre, ahol az övét érintette. Jace visszahúzta a lány kardot tartó kezét, aztán elengedte, hogy Clary a magasba emelhesse a pengét. A nap most már lejjebb járt az égen, de a halványuló sugarak így is megvillantak a középen fotó vájatot díszítő obszidián csillagokon. -
Most pedig nevezd el!
-
Hesperus! - A lány visszacsúsztatta a fegyvert a hüvelybe, amit
aztán az övére akasztott. - A hajnalhozó. Jace elfojtotta feltörő nevetését, aztán lehajolt, hogy egy csókot leheljen Clary szája sarkára. -
Haza kéne kísérnem... - Felegyenesedett.
-
Sokat gondoltál rá - szólt Clary.
-
Ezt bővebben is kifejthetnéd - mondta Jace, bár a lány úgy
sejtette, pontosan tudja, kiről beszél. -
Sebastianra. Úgy értem, többet, mint máskor. És valami
foglalkoztat. Mi az?
-
Mi nem foglalkoztat? - A fiú elindult a márványpadlón a terem
tárva-nyitva álló, nagy kétszárnyú ajtaja felé. Clary követte, kilépett az Angyalok terére vezető lépcső fölötti széles peremre. Az ég kobaltkékre sötétedett. -
Ne! - szólt a lány. - Ne zárkózz magadba!
-
Nem állt szándékomban. - Jace hangosan fújta ki a levegőt. -
Csak nincs ebben semmi új. Igen, gondolok rá. Másra sem gondolok. Én is jobban szeretném, ha nem így lenne. Nem tudom elmagyarázni senki másnak, csak neked, mert te ott voltál. Olyan volt, mintha én lennék ő, most meg, amikor olyanokat mondasz nekem, hogy Amatis házában hagyta azt a dobozt, pontosan tudom, miért tette. És gyűlölöm a gondolatot, hogy tudom. -
Jace...
-
Ne gyere azzal, hogy nem vagyok olyan, mint ő - torkolta le Claryt
a fiú. - Olyan vagyok. Ugyanaz az apa nevelt fel, mind a ketten részesültünk Valentine különleges oktatásának áldásaiból. Ugyanazokat a nyelveket beszéljük. Ugyanazt a harci stílust tanultuk meg. Ugyanazokra
az
erkölcsökre
neveltek
bennünket.
Ugyanolyan
háziállataink voltak. Persze tízéves koromban megváltozott körülöttem a világ, de a gyerekkorban lefektetett alapok mindig az emberrel maradnak. Néha elgondolkodom, nem az én hibám-e az egész. Clary erre összerezzent. -
Ezt nem mondhatod komolyan. Semmit nem a saját jószántadból
tettél, amíg Sebastiannal voltál... -
Tetszett a dolog - mondta Jace. Volt valami nyerseség a
hangjában, mintha ez a gondolat smirglivel dörzsölné a lelkét. Sebastian zseniális, de vannak lyukak a gondolkodásában, vannak helyek, amiket nem ismer. Ezekben segítettem neki. Leültünk, arról beszélgettünk, hogyan égessük fel a világot, és én ezt borzasztóan
izgalmasnak találtam. Akartam, hogy így legyen. Hogy pusztítsunk el mindent tűzzel és vérrel, aztán meg mindent kezdjünk elölről, építsünk fel egy csillogó várost a dombon. -
Ő hitette el veled, hogy vágysz ezekre a dolgokra - mondta Clary,
de kissé remegett a hangja. Sötét szíved van, Valentine lánya. Kényszerített, hogy megadd neki, amit akart. -
Örültem, hogy megadhatom neki. Mit gondolsz, miért ment olyan
könnyen a pusztítás, most meg miért olyan nehéz mindent helyrehozni? Szóval egészen pontosan ez mire is jogosít fel? Hogy a pokol seregeinek katonája legyek? Akár tábornok is válhatna belőlem, mint Azmodeusz vagy Szamael. -
Jace...
-
Valaha ők voltak Isten legnagyszerűbb szolgálói.
-
Ez történik, amikor valaki elbukik. Ami valaha ragyogónak tűnt,
sötét lesz. Amilyen nagyszerű voltál, olyan gonosz leszel. -
Nem buktál el.
-
Még nem - mondta a fiú.
Az ég hirtelen vörös és arany fényekkel telt meg. Egy kába pillanatra Clarynek eszébe jutott az éjszakai égboltot színesre festő tűzijáték aznap, amikor az Angyalok terén ünnepeltek. A lány most hátralépett, hogy jobban lásson. Ezúttal senki sem ünnepelt. Ahogy a lány szeme alkalmazkodott a világossághoz, észrevette, hogy a fény a démontornyokból származik. Mindegyik fáklyaként lobbant felé, és vörösen meg aranyszínben világított a sötét ég előtt. -
Ezek harci fények. Azonnal a Gardhoz kell mennünk. -
Megragadta a lány csuklóját, és lefelé vonszolta a lépcsőn. Clary tiltakozni kezdett. -
De anyám... Isabelle, Alec...
-
Mostanra biztosan ők is a Gard felé tartanak.
Időközben leértek a lépcső aljára. Az Angyalok tere megtelt a házaikból kirontó emberekkel, akik csapot-papot otthagyva, rohanvást indultak meg a domboldalon felfelé, egészen a Gardig vezető kivilágított ösvényen. - Ezt jelenti az arany és vörös jelzés. „Irány a Gard!” Elvárják tőlünk, hogy odamenjünk... - Ezzel elhajolt a mellette elrohanó árnyvadász elől, aki futtában éppen egy karvédőt próbált felcsatolni. -
Mi folyik itt? - kiáltott utána Jace. - Miért kell a vészjelzés?
-
Újabb támadás történt. - Egy kopott egyenruhás idősebb férfi
kiáltott hátra a válla fölött. -
Egy újabb intézet ellen? - kérdezte Clary. Visszajutottak egy
boltokkal határolt utcácskára, amire a lány emlékezett is Luke-nál tett korai látogatásairól. Felfelé futottak, mégsem fogyott ki a szuszból. Némán hálát adott magában az elmúlt néhány hét edzéseiért. A karvédős férfi megfordult, és hátrafelé kocogott tovább. -
Még nem tudjuk. A támadás jelenleg is folyamatban van.
Újra megpördült, és kettőzött sebességgel vágtatott tovább a Gardra felvezető ösvény kezdete felé tartó utcán. Clary arra koncentrált, hogy senkinek ne ütközzön neki a tömegben. Egy mozgó, lökdösődő emberhalom közepén haladtak. A lány futás közben el sem engedte Jace kezét, új kardja minden lépésnél a lábának ütődött, mintha csak emlékeztetni akarná, hogy ő is ott van: ott van, és készen áll a használatra. A Gardhoz meredek, döngölt földút vezetett fel. Clary óvatosan igyekezett futni - bakancs és csizma volt rajta, harci felsőjét összecipzározta magán, de azért nem volt olyan, mintha a teljes öltözetet viselte volna. Egy kavics valahogyan befurakodott a bal bakancsába, és határozottan szúrni kezdte a talpát, mire megérkeztek a Gard kapujához, és lelassítottak.
A kapu tárva-nyitva állt. Odabent a nyaranta füves, most kopár udvart a Gard belső falai vették körül. Az egyik falon kavargó levegő üres négyszöge látszott. Egy portál. Clary mintha valami feketét, zöldet, izzó fehéret és talán a csillagos éjszakai égbolt apró szeletét pillantotta volna meg mögötte... Egyszerre Robert Lightwood magasodott előttük, elállva az útjukat. Jace majdnem egyenesen nekirohant, de gyorsan elengedte Clary kezét, és visszanyerte az egyensúlyát. A portál felől fújó erős hideg szél átjárta Clary harci öltözékének kabátját, és meglibbentette a haját. -
Mi történt? - kérdezte Jace. - A londoni támadás miatt gyűltünk
össze? Nem úgy volt, hogy azt visszaverték? Robert komoran rázta meg a fejét. -
A jelek szerint miután Londonban kudarcot vallott, Sebastian
máshol próbálkozott inkább. -
Hol? - kérdezte Clary.
-
Az Adamantin Citadella ostrom alatt áll! - Jia Penhallow hangja
emelkedett a tömeg moraja fölé. A nő a portál mellett állt, a kavargó levegőben úgy csapkodott a köpenye, mint egy nagy fekete madár szárnya. - A Vasnővérek segítségére sietünk! A felfegyverzett árnyvadászok azonnal jelentkezzenek nálam! Az udvar megtelt nephilimekkel, bár nem voltak olyan sokan, mint Clary eleinte gondolta. Korábban mintha tömegével özönlöttek volna fel a dombon a Gard felé, de most mégis csak negyven-ötven embert látott. Némelyik harci öltözetet, némelyik hétköznapi ruhát viselt. Nem mindenkinél volt fegyver. A Gard felügyeletével megbízott nephilimek sorra hordták elő a raktárból a kardokat, a szeráfpengéket, a bárdokat és a buzogányokat, hogy aztán a portál mellett halomba rakják őket. -
Menjünk át! - mondta Jace Robertnek.
A harci öltözete fölött szürke inkvizítori köpenyt viselő férfi egy
kősziklára emlékeztette Claryt: masszív volt és mozdíthatatlan. Robert megrázta a fejét. -
Semmi szükség rá - mondta. - Sebastian alattomos támadással
próbálkozott. Csak húsz-harminc sötét harcost vitt magával. Elég emberünk van a feladatra anélkül is, hogy átküldenénk a gyerekeket. -
Nem vagyok gyerek! - jelentette ki ingerülten Jace. Clary kíváncsi
lett volna rá, mit gondolt Robert, amikor ránézett a fiúra, akit örökbe fogadott. Vajon látta-e Jace apját a fiú arcában, vagy még mindig Michael Wayland nem létező nyomait kereste benne? Jace az inkvizítor tekintetét fürkészte, és lassan szörnyű gyanú támadt benne. - Mire megy ki a játék? Van valami, amit nem akarsz nekem elmondani. Robert arcvonásai megkeményedtek. Ebben a pillanatban egy harci öltözetet viselő szőke nő sietett el Clary mellett, miközben izgatottan magyarázott kísérőjének: -
...és azt mondta, megpróbálhatjuk elfogni a sötét harcosokat, hogy
aztán idehozzuk őket. Akkor talán megtalálhatjuk a gyógymódot. Ez azt jelenti, hogy esetleg Jasont is megmenthetjük. Clary gyilkos pillantást vetett Robert Lightwoodra. -
Az nem lehet... Ugye nem engedi át azokat, akiknek a rokonait
elvitték a támadások során? Ugye nem akarja azt mondani nekik, hogy a sötét harcosokat meg lehet menteni? Robert komoran nézett vissza a lányra. -
Nem tudjuk, hogy nem lehet őket megmenteni.
-
De tudjuk! - jelentette ki Clary. - Nem lehet őket megmenteni! Nem
azok, akik voltak! Nem emberek többé! De ha ezek a katonák meglátják az ismerőseik, a rokonaik arcát, habozni fognak, hinni akarnak majd a megmentésükben... -
És le fogják kaszabolni őket - bólintott Jace. - Robert, ennek véget
kell vetned.
Az inkvizítor a fejét rázta. -
Ez a Klávé akarata. E szerint kell cselekednünk.
-
Akkor egyáltalán miért kell átküldeni őket? - kérdezte Jace. - Nem
lenne egyszerűbb, ha mindenki itt maradna, és ledöfnénk ötven emberünket? Időt spórolnánk vele. -
Ne merészelj ezzel viccelni...
-
Nem viccelek.
-
És ne mondd nekem, hogy ötven nephilim nem tud legyőzni húsz
sötét harcost. - Az első árnyvadászok Jia vezetésével áthaladtak a portálon. Clary hátán végigfutott a pánik hidege. Jia csak azokat engedte át, akik teljes harci öltözetet viseltek, sokan azonban nagyon idősek vagy nagyon fiatalok voltak, mások pedig fegyvertelenül érkeztek, és egyszerűen felkaptak valamit a raktárakból kihordott kupacból, mielőtt áthaladtak volna a túloldalra. -
Sebastian
éppen
erre
a
lépésre
számított
-
mondta
elkeseredetten Jace. - Ha húsz harcossal ment oda, annak oka van, és biztosan rejtőzik valahol erősítés. -
Kizárt, hogy van erősítése! - Robert megemelte a hangját. - Nem
lehet megnyitni portált az Adamantin Citadellába, csak a Vasnővérek engedélyével. Bennünket beengednek, de Sebastian csak a szárazföld felől támadhat. Nem számított rá, hogy a Citadellánál is résen leszünk. Tudja, hogy tudjuk, hogy a nyomkövető varázslatok hatástalanok vele szemben. Nyilván azt hitte, hogy csak az intézeteket figyeljük. Ez ajándék... -
Sebastian nem ad ajándékokat! - kiáltotta Jace. - Vakok vagytok!
-
Nem vagyunk vakok! - ordította túl a fiút Robert. - Lehet, hogy te
félsz tőle, Jace, de Sebastian csak egy gyerek, nem a legnagyszerűbb katonai lángelme, aki valaha élt! Megküzdött veletek a Burrenen, és veszített!
Robert sarkon fordult, és elindult Lia felé. Jace olyan képet vágott, mintha valaki felpofozta volna. Clary úgy sejtette, még soha nem vádolták meg azzal, hogy bárkitől is félne. Jace a lány felé fordult. Egyre kevesebb árnyvadász tartott a portál felé, Jia többeket elhessegetett. A fiú megérintette a Clary oldalán lógó kardot. -
Átmegyek - mondta.
-
Nem fognak átengedni.
-
Nem kell átengedniük.
A tornyokból áradó vörös és aranyszínű fényben Jace arca olyan volt, mintha márványból faragták volna. A háta mögött újabb árnyvadászok tartottak felfelé a dombon. Olyan könnyedén cseverésztek egymás között, mintha egy hétköznapi csetepatéról volna szó, aminek ötven árnyvadász könnyedén véget vethet. Ok nem voltak ott a Burrennél. Nem láttak semmit. Nem tudtak semmit. Clary tekintete találkozott Jaceével. A fiú arcán mély ráncok jelentek meg, ahogy felhúzta a szemöldökét, és összeszorította a száját. -
Az a kérdés - szólt Jace -, van-e hangyányi esélyem is rá, hogy ha
megpróbállak rábeszélni, itt maradsz. -
Te is tudod, hogy nincsen - felelte a lány.
Jace reszketeg lélegzetet vett. -
Értem. Clary, ez veszélyes lehet, nagyon veszélyes...
Körülöttük izgatott árnyvadászok hangja szállt az éjszakába kifújt levegőpamacsok hátán. Arról cseverésztek, hogy a konzul és a Tanács éppen a londoni támadásról értekeztek, amikor Sebastian egyszer csak megjelent a nyomkövető térképen, kiderült, hogy alig van utánpótlása, és most jó eséllyel megállíthatják. Elbukott Londonban, és el fog bukni ismét...
-
Szeretlek - mondta Clary. - De ne akarj megállítani.
Jace megfogta a lány kezét. -
Rendben. Akkor együtt futunk. Irány a portál!
-
Futás! - bólintott Clary.
És futottak.
A
VULKÁNI SÍKSÁG
halovány holdbéli tájként terült el Jace előtt, a távoli
dombok feketén emelkedtek a látóhatár szélén. A földet belepte a hó: ittott sűrű és puha rétegben, máshol ropogós, vékony jégpáncéllá fagyva. A fehér takaró alól éles sziklák és bokrok fagyott mohával lepett száraz ágai emelkedtek ki. A hold felhők mögé bújt, a bársonyosan sötét égen csak itt-ott derengett egy-két csillag. Körülöttük szeráfpengék fénye gyúlt, a távolban pedig mintha egy tábortűz lobogott volna. A portál egymástól pár méternyire köpte ki Jace-t és Claryt a hóban. Most már vállt vállnak vetve álltak, Clary szótlan volt, vörös hajára fehér pelyhek telepedtek. Körülöttük angyalok neveit kiáltották, és újabb szeráfpengék lobbantak fel. -
Maradj a közelemben! - szólt Jace, ahogy Claryvel a domb gerince
felé közeledtek. A fiú felkapott egy hosszúkardot az udvarban felhalmozott fegyverek közül, mielőtt átugrottak a portálon - Jia kiáltásai még a forgószélbe is követték őket. Jace azt várta, hogy vagy a nő, vagy Robert követi őket, de a portál közvetlenül a hátuk mögött el is tűnt, mintha egy ajtót csaptak volna be. Az ismeretlen fegyver furcsán nehezedett Jace tenyerébe. A fiú szívesebben használta a bal kezét, de a fegyver markolata jobbkezes volt. A penge több helyen behorpadt, a jelek szerint jó pár csatát látott már. Jace nem bánta volna, ha a saját fegyverei közül használhat egyet... Hirtelen pillantották meg. Egyszerre ott volt előttük, mint egy hal,
amelyik ezüst csillanással szökell ki a víz alól. Jace korábban csak képen látta az Adamantin Citadellát. Az erődítmény falai ugyanabból a fémből készültek, mint a szeráfpengék, és csillagok módjára ragyogtak az éjszakai égbolt előtt. így nézhette a citadellát Jace tábortűznek az imént. A kör alakú adamantin falban nyíló egyetlen kapu két hatalmas, rézsűt egymás felé álló pengére emlékeztetett, mintha egy jókora nyitott ollót szúrtak volna a földbe. A citadella körül a vulkanikus talaj fekete-fehér sakktáblaként nyújtózott a távolba - félig a kövek látszottak, félig a hó. Jace hátán égnek állt a szőr. Mintha megint a Burrennél lettek volta, bár arra a csatára csak úgy emlékezett, ahogyan az ember az álmokat idézi fel. Sebastian vörös ruhát viselő sötét nephilimjeit meg a Klávé feketébe öltözött nephilimjeit látta maga előtt, hallotta az egymásnak feszülő pengék csattogását, aztán Dicsőséges tüze mindent elhomályosított. A Burren talaja sötét volt, de Sebastian harcosai most vörös vércseppekként
rajzolódtak
ki
a fehér
havon.
Kezükben
sötét
fegyvereikkel ott vártak a csillagfény alatt, a portálon át érkezett nephilimek és az Adamantin Citadella kapuja között. Bár a sötét harcosok messze voltak, és Jace nem láthatta tisztán az arcukat, a zsigereiben érezte, hogy mosolyognak. Mint ahogy azt is érezte, hogy a nemrég még olyan magabiztos és harcra kész árnyvadászok elbizonytalanodnak körülötte. Csak álltak ott, a
sötét
harcosokat
nézték,
és
nyilvánvalóan
alábbhagyott
a
lelkesedésük. Ha túl későn is, de végre megérezték a sötét nephilimek idegenségét. Nem egyszerű árnyvadászok voltak, akik ideiglenesen letértek a helyes útról. Egyáltalán nem lehetett már őket árnyvadászoknak nevezni. -
Hol van? - kérdezte suttogva Clary. A hidegben fehér felhővé állt
össze a lélegzete. - Hol van Sebastian?
Jace megrázta a fejét. A vörös ruhás árnyvadászok arcát egyáltalán nem lehetett látni a fejükre húzott csuklya alatt. Bármelyikük lehetett Sebastian. -
És a Vasnővérek? - Clary végigjártatta a tekintetét a síkságon. A
havon kívül nem látott más fehéret. Nyoma sem volt a Kódex illusztrációiról ismerős fehér köpenyes nővéreknek. -
Ők nyilván a citadellában maradtak - felelte Jace. - Meg kell
védeniük, ami odabent van. Az arzenált. Sebastian feltehetőleg a fegyverekért jött. A nővérek ilyenkor a testükkel veszik körül a raktárukat. Ha Sebastiannak vagy sötét harcosainak sikerül bejutni a kapun, azonnal megsemmisítik a citadellát, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. - Komor volt a hangja. -
De ha ezt Sebastian is tudja... Ha tudja, mit tesznek a nővérek... -
kezdte Clary. Mint éles kés, sikoly hasított az éjszakába. Jace megindult előre, és csak aztán döbbent rá, hogy a hang a hátuk mögül jött. Megpördült, és egy harci öltözetet viselő férfit pillantott meg, akinek a mellkasából egy sötét árnyvadász pengéje állt ki. Az a nephilim volt, aki megszólította Claryt Alicantében, mielőtt a Gardhoz értek. A sötét árnyvadász széles vigyorral nézett körül. A nephilimek között kiáltás hallatszott, és a szőke nő, aki nemrég olyan izgatottan beszélt Clary füle hallatára, előrelépett. -
Jason! - A lány ráeszmélt, hogy a sötét harcoshoz beszél, egy
zömök, az övéhez hasonló szőke hajú férfihoz. - Jason, kérlek! - A nő hangja remegett, ahogy előrelépett, és kinyújtotta a kezét a sötét harcos felé, aki előhúzott egy újabb pengét az övéből, és várakozással nézett rá. -
Kérem, ne! - szólt Clary. - Ne... Ne menjen a közelébe!
De a szőke nő már csak egylépésnyire járt a sötét harcostól.
-
Jason - suttogta. - A bátyám vagy. Nephilim. Közénk tartozol. Nem
kell ezt tenned... Sebastian nem kényszeríthet. Könyörgöm... – Elkeseredetten nézett körül. - Gyere velünk. Már dolgoznak a gyógymódon. Minden rendben lesz... Jason felnevetett. Villant a pengéje, ahogy oldalvást vágott vele. A szőke árnyvadásznő feje lehullott a nyakáról. Vér spriccelt szerteszét, és terült el feketén a fehér havon, miközben a nő teste a földre roskadt. Valaki hisztérikusan sikított, aztán egy másik nephilim felkiáltott, és vadul mutogatott a hátuk mögé. Jace felnézett, és egy csapat sötét harcost pillantott meg, amint a bezárt portál mögül épp feléjük tartottak. A pengék világítottak a holdfényben. A nephilimek megindultak a gerincen, de a hadrendjük feloszlott, és terjedt köztük a pánik. Jace érezte, mintha a szél hozta volna magával az illatát. -
Kalapács és üllő! - kiáltotta, remélve, hogy mindenki megérti.
Szabad kezével megragadta Claryt, és elrántotta a földön heverő lefejezett holttesttől. - Futás egy falhoz, bárhová, ahol meg tudsz nyitni egy portált! Menekíts ki bennünket innen! A lány zöld szeme tágra nyílt. Jace legszívesebben derékon kapta, és megcsókolta volna, hogy aztán el se engedje többé, és megóvja mindentől, de a benne élő harcos tudta, hogy éppen ő ismertette meg Claryt ezzel az élettel. Ő biztatta. Ő tanította. Amikor Clary szemében a megértés szikrája csillant, a fiú bólintott, és elengedte. A lány elhúzódott tőle, majd kikerült egy sötét harcost, aki egy botját forgató néma testvérrel állt szemben. A csizmája megcsúszott a hóban, ahogy a citadella felé rohant. A tömeg éppen akkor nyelte el, amikor a sötét harcosok egyike előrántotta a fegyverét, és Jace-re támadt. Mint minden sötét árnyvadásznak, ennek is szemkápráztatóan gyors volt minden mozdulata. Ahogy felemelte a fegyverét, mintha még a holdat is eltakarta volna. Jace vére is felbuzogott; tűzként vágtatott végig
az erein, ahogy a fiú koncentrálta a figyelmét. Semmi más nem létezett számára a világon, csak ez a pillanat, csak a kezében tartott fegyver. Előrenyújtott karddal vetette magát a sötét árnyvadászra. __________ Clary lehajolt, hogy felvegye Hesperust a hóból, ahová ejtette. A pengét beborította a sötét árnyvadász vére, aki éppen futva távolodott tőle, hogy ismét belevesse magát a fennsíkon dúló csatába. Most már vagy fél tucatszor megtörtént ugyanez. Clary támadott, megpróbált közelharcba bocsátkozni egy sötét harcossal, de az eldobta a fegyverét, hátrálni kezdett, mintha szellemet látna, aztán futásnak eredt. Az első egy-két alkalommal a lány még arra gondolt, hogy talán Hesperustól félnek, mert megzavarja őket, hogy annyira hasonlít Sebastian fegyverére. Most már azonban valami mást gyanított. Sebastian valószínűleg arra utasította a katonáit, hogy egy ujjal se érjenek hozzá, és ők engedelmeskedtek. Clary legszívesebben sikított volna. Tudta, hogy a távolodó sötét árnyvadászok után kéne vetnie magát, és hátulról le kellene döfnie őket, vagy elvágnia a torkukat, de nem tudta rávenni magát. Ezek az emberek továbbra is nephilimnek látszottak, a külsejük teljesen emberi maradt. A vérük vörösen ömlött ki a hóra. Gyávaságnak tűnt nekimenni valakinek, aki nem viszonozhatta a támadást. Jég roppant mögötte, és Clary megpördült a készenlétben tartott karddal. Minden egy szemvillanás alatt történt: a felismerés, hogy kétszer annyi sötét harcos van, mint ahányra számítottak, és két oldalról támadnak rájuk, aztán Jace kérése, hogy nyisson meg egy portált. Átküzdötte magát a harcoló tömegen. Néhány árnyvadász menekülőre fogta, mások harcra készen vetették meg a lábukat. Aztán lassan leszorították őket a síkság felé, oda, ahol a csata a leghevesebben
zajlott. Fénylő szeráfpengék csaptak össze sötét kardélekkel, fekete, fehér és vörös forgatagban. Clary
kivételesen
áldásnak
találta
apró
termetét.
Könnyedén
száguldott át a tömegen, miközben végigjártatta tekintetét a csatán. Nem messze tőle egy nála alig idősebb nephilim kétségbeesett küzdelembe bonyolódott egy nála kétszer nagyobb sötét harcossal, aki a véres hóba kényszerítette; kard villant, kiáltás hallatszott, és egy szeráfpenge örökre elsötétedett. Egy halott vörös ruhás fölött feketét viselő árnyvadász állt. Egyik kezében véres kardot tartott, szeméből patakokban ömlöttek a könnyek. A közelben egy váratlanul felbukkanó, de szívesen látott, ismerős pergamenszínű köpenyt viselő néma testvér éppen bezúzta egy sötét árnyvadász koponyáját a botjával; ellenfele némán terült el. Egy férfi térdre rogyott, átkarolva egy vörös öltözetet viselő nő lábát. Az szenvtelenül pillantott le rá, majd a lapockái közé döfte a kardját. Egyetlen harcos sem tett semmit, hogy megállítsa. Clary a túloldalon kiszabadult a csatázó felek közül, és a citadellánál találta magát. Az épület falai erős fénnyel ragyogtak. Az ollószerű kapu boltívén túl a lány mintha vörös és arany lángokat pillantott volna meg. Elővette az övéből az irónját, a falhoz illesztette a hegyét - és mozdulatlanná dermedt. Alig pár méternyire tőle egy sötét árnyvadász kivált a többiek közül, és a citadella felé vette az irányt. A kezében egy buzogányt tartva vetett még egy pillantást hátra, aztán belépett a kapu alá... Az olló két szára összezáródott. Nem hallatszott sikoly, csak csontok gyomorforgató reccsenése nyomta el a csata zaját egy pillanatra. A zárt kapura széles sugárban fröccsent a vér. Clary csak most vette észre, hogy ugyanez megtörtént már korábban is. Több hasonló folt éktelenkedett a citadella falán, a kapu előtt fekete volt a föld... A lány összeszoruló gyomorral fordult el, és az irónját még erősebben
nyomta a kőhöz. Kényszerítette magát, hogy Alicantéra gondoljon, megpróbálta elképzelni a Gard füves udvarát, megfeledkezve a körülötte zajló őrületről. -
Dobd el az irónt, Valentine lánya! - szólalt meg egy hűvös,
rezzenéstelen hang. Clary
mozdulatlanná
dermedt.
Amatis
állt
mögötte,
kardjával
egyenesen felé mutatva. Állatias vigyor ült ki az arcára. -
Jól hallottad - mondta. - Dobd az irónt a földre, és gyere velem.
Tudok valakit, aki nagyon fog örülni neked. __________ - Mozgás, Clarissa! - Amatis megbökte a lány oldalát a kardjával. Nem olyan erősen, hogy átdöfje a kabátját, de éppen eléggé ahhoz, hogy kellemetlenséget okozzon. Clary elejtette az irónját, ami így bánatos ragyogással hevert a lába előtt a mocskos hóban. - Ne piszmogj már! -
Nem bánthat - mondta Clary. - Sebastian parancsba adta.
-
Csak azt adta parancsba, hogy nem ölhetünk meg - közölte
Amatis, -
Arról egy szót sem szólt, hogy nem is bánthatunk. Cseppet sem
fogom sajnálni, ha úgy adlak át neki, hogy egyetlen ujjad sem marad. És ne hidd, hogy a levegőbe beszélek. Clary szikrázó tekintettel meredt a nőre, aztán megfordult, és hagyta, hogy Amatis a csata felé terelje. A tekintete ide-oda ugrált a sötét harcosok között, egy ismerős szőke fejet keresve a vörös tengerben. Tudnia kellett, mennyi ideje maradt, mielőtt Amatis Sebastian lábai elé taszítja, és elszáll minden esélye, hogy felvegye a harcot, vagy menekülőre fogja. A nő persze elvette tőle Hesperost, a Morgenstern család fegyvere most ott lógott az oldalán; a csillagok hunyorogtak a gyenge fényben.
-
Lefogadom, hogy azt sem tudja, hol van - szólt Clary.
Amatis ismét az oldalába döfött, mire a lány megbotlott, és kis híján átesett egy sötét árnyvadász holttestén. Sár, hó és vér lucskossá taposott keverékében gázoltak. -
Sebastian első helyettese vagyok. Mindig tudom, hol van. Éppen
ezért engem bízott meg vele, hogy vigyelek el hozzá. -
Dehogy bízik magában. Nem is érdekli semmi. Nézze! - Egy
kisebb
földtúrás
tetején
jártak
éppen.
Clary
körbemutatott
a
csatamezőn. - Nézze, hányán esnek el maguk közül. Sebastiannak csak feláldozható emberekre van szüksége. Csak kihasználja magukat. -
Te tényleg ezt látod? Mert én halott nephilimeket. - Clary a
szeme sarkából figyelte Amatist. A nő őszes barna haja lebegett a hideg levegőben, a tekintete kemény volt. - Szerinted nem vagyunk túlerőben? Nézd! Nézz csak oda! Oldalra mutatott, és a lány kelletlenül követte az ujja vonalát a tekintetével. Sebastian seregének két fele lassan bekerítette a nephilimeket. Sok árnyvadász tüzesen harcolt. A maguk módján csodálatos látványt nyújtottak a csatában, szeráfpengéik fénycsíkja mintákat rajzolt az ég sötétjére. Persze ez mit sem változtatott azon, hogy kétségbevonhatatlanul befellegzett nekik. -
Azt tették, amit mindig, amikor Idristől távol történt támadás, és
nem tartózkodott a közelben egyetlen konklávé sem. Azokat küldték át a portálon, akik először érkeztek a Gardhoz. Sokan közülük még nem is láttak valódi csatát, mások pedig túl sokban is megfordultak. Egyikük sem készült fel rá, hogy megöljön valakit, akiben a fiát, a szerelmét, a barátját, a parabataiát látja. - Az utolsó szavakat szinte undorral ejtette ki a száján. - A Klávé nem érti a mi Sebastianunkat, és mind halottak lesznek, mire bármit is felfoghatnának. -
Hogyan lettek ennyien? - kérdezte Clary. - A Klávé azt mondta,
csak húsz sötét harcos lehet, és kizárt, hogy Sebastian többet is tudjon rejtegetni. Amatis hátravetette a fejét, és felnevetett. -
Mintha elmondanám neked. Sebastiannak több szövetségese van,
mint hinnéd, kislány. -
Amatis! - Clary ügyelt rá, hogy rezzenéstelen maradjon a hangja. -
Közénk tartozik. Maga is Nephilim. Luke nővére. -
Luke alvilági, és nem a testvérem. Meg kellett volna ölnie magát,
amikor Valentine azt mondta neki. -
Ezt nem gondolhatja komolyan. Örült neki, amikor megjelent a
házában. Tudom, hogy így volt. A
penge
a
lány
lapockái
között
ezúttal
nem
egyszerűen
kellemetlenséget, hanem fájdalmat okozott. -
Akkor csapdában voltam - mondta Amatis. - Azt hittem,
szükségem van a Klávé és a Tanács elismerésére. A nephilimek mindent elvettek tőlem. - Égő tekintettel fordult Clary felé. - A Vasnővérek elvették az anyámat. Aztán egy vasnővér felügyelte a válásomat is. Kettévágta a házassági rúnáimat, és én zokogtam a fájdalomtól. Nincsen szívük, adamantin van helyette a mellkasukban. És a Néma Testvéreknek is. Az ember azt hinné, nemesek, hogy a nephilimek is nemesek, mert jók. De a jóság nem egyenlő a nemességgel, és semmi sem kegyetlenebb, mint az erény. -
De nekünk van választásunk - próbálkozott Clary, de hogyan is
magyarázhatta volna el a szabad akarat mibenlétét olyasvalakinek, aki nem is sejtette, hogy minden önállóságától megfosztották? -
Ó, a pokolba is, maradj már csöndben... - Amatis elhallgatott, és
megmerevedett. Clary követte a tekintetét. Egy pillanatig nem tudta, mit bámul annyira a másik nő. Látta a káoszt, a havon a vért, a pengéken megvillanó
csillagfényt, a citadella falának nyers ragyogását. Aztán észrevette, hogy a csatának különös rendje kezd kialakulni - a harcoló felek lassan kettéváltak, ahogy valami utat tört magának a tömegben, mint a hullámokat hasító, és örvénylő káoszt maga után hagyó hajó. Karcsú, feketébe öltözött, világos hajú árnyvadász közeledett olyan sebesen, mint a domboldalról domboldalra ugráló, mindent lángba borító erdőtűz. Az erdőt ezúttal Sebastian serege jelentette - a sötét harcosok sorra egymás után hullottak a földre, méghozzá olyan gyorsan, hogy elő sem tudták rántani fegyvereiket, használni őket pedig végképp nem maradt idejük. A többiek összezavarodva, bizonytalanul hátrálni kezdtek. Nemsokára kisebb tisztás alakult ki a csatatér közepén, és Clary már azt is látta, ki áll benne. Szorult helyzete ellenére elmosolyodott. -
Jace!
Amatis meglepetten szisszent fel. Csak egy pillanatra terelődött el a figyelme, de ennyi elég is volt, hogy Clary előrelendüljön, két vádliját a nő bokája köré fonja, ahogy Jace tanította neki, és kisöpörje alóla a lábát. Amatis elesett, kardja kiröpült a kezéből, és csörömpölve hullott a fagyott földre. Azonnal fel is ugrott volna, Clary azonban nem túl kecsesen, ám annál hatékonyabban nekirontott, és ismét a földre taszította. Amatis ütni próbált, de Clary elkapta a fejét, aztán egy gyors mozdulattal kirántotta Hesperost a nő övéből, és a borotvaéles pengét egyenesen a torkának szegezte. Amatis kővé dermedt. -
Így is van - szólt Clary. - Meg ne merjen moccanni!
- Engedj el! - kiáltott az apjára Isabelle. - Engedj el! Amikor a démontornyok vörösen és aranyszínben izzva mindenkit a
Gardhoz hívtak, a lány és Alec villámgyorsan felöltötték harci öltözetüket, magukhoz vették a fegyvereiket, és futásnak eredtek felfelé a dombon. Isabelle szíve majd kiugrott a helyéből, nem az erőlködéstől, hanem inkább az izgalomtól. Alec komor és gyakorlatias volt, mint mindig, Isabelle azonban úgy érezte, énekel hozzá a korbácsa. Talán eljött végre az igazi csata pillanata, itt volt az idő, hogy ismét szembenézzenek Sebastiannal a harcmezőn, és ezúttal meg is öljék. Az öccséért! Maxért. Alecet és Isabelle-t felkészületlenül érte a Gard udvarában tolongó tömeg és a sebesség, amivel a nephilimeket átterelték a portálon. Isabelle elkeveredett a bátyjától, de azért tovább tolakodott a portál felé. Amikor megpillantotta az éppen átlépő Jace-t és Claryt, felgyorsította volna a lépteit, de hirtelen egy kéz nyúlt ki a tömegből, és megragadta a karját. Az apja volt az. Isabelle rúgkapálva kiáltozott Alec után, de sehol nem látta a bátyját, Jace és Clary pedig már eltűnt a portál forgatagában. A lány fogcsikorgatva küzdött, de az apja magasabb, erősebb és sokkal tapasztaltabb volt nála. Robert Lightwood éppen akkor engedte el a lányát, amikor a portál egy utolsó villanással bezáródott, aztán eltűnt, és csak a fegyverraktár üres fala maradt a helyén. A hátrahagyott nephilimek elcsendesedtek, instrukciókra vártak. Jia Penhallow bejelentette, hogy már elegen vannak a citadellánál, és utasította a többieket, hogy várjanak odabent a Gard épületében, hátha később erősítésre lesz szükség. Semmi értelme nem lett volna az udvaron fagyoskodni. Jia tisztában volt vele, hogy mindenki csatára szomjazik, de rengeteg harcos küzdött már a citadellánál, és Alicantét is őriznie kellett egy csapat embernek. -
Látod? - Robert Lightwood fáradtan pillantott a lányára, ahogyan
az felé fordult. Isabelle örömmel látta, hogy apja kezéből szivárog a vér ott, ahol belekarmolt. - Itt van rád szükség... -
Fogd be! - szűrte a lány a fogai között. - Fogd be, te hazug
gazember! A férfi arcát kifejezéstelenre radírozta a döbbenet. Isabelle Simontól és Clarytől tudta, hogy a mondén kultúrában bizonyos fokig elvárás, hogy az ember ordítozzon a szüleivel, de az árnyvadászok hittek benne, hogy az idősebbeket tisztelni kell, ezért kordában tartották az érzelmeiket. Isabelle-nek azonban éppenséggel semmi kedve nem volt kordában tartani az érzelmeit. -
Isabelle... - Alec fékezett le a lány mellett. Körben egyre ritkult a
tömeg, de Isabelle tudatáig csak félig-meddig jutott el, hogy sok nephilim időközben bement a Gard épületébe. Akik az udvaron maradtak, zavartan elfordították a tekintetüket. Az árnyvadászok nem szívesen avatkoztak bele mások családi viszályaiba. - Isabelle, menjünk vissza a házba! Alec a húga keze után nyúlt, de a lány ingerülten elhúzódott tőle. Isabelle imádta a bátyját, de soha még ilyen szívesen nem vágta volna orrba. -
Nem! - csattant fel. - Jace és Clary átment, nekünk is velük kellene
tartanunk! Robert Lightwood kimerültnek tűnt. -
Nem lett volna szabad átmenniük - mondta. - A szigorú utasításom
ellenére tették. Nem lenne helyénvaló követnetek őket. -
Tudták, mit csinálnak! - jelentette ki Isabelle. - Sebastian ellen több
árnyvadászt kell bevetni, nem kevesebbet! -
Isabelle, én erre nem érek rá - közölte Robert, és ingerülten
pillantott Alecre, mintha azt várta volna, hogy a fia melléáll a vitában. Sebastian csak húsz sötét harcost vitt magával. Mi ötven árnyvadászt
küldtünk. -
Húsz közülük felér száz árnyvadásszal is - jegyezte meg
csendesen Alec. Lehet, hogy a mieink csúfos véget érnek.
-
Ha bármi történik Jace-szel és Claryvel, az a te hibád lesz! -
jelentette ki Isabelle. - Mint ahogy Max halála is az! Robert Lightwood hátrahőkölt. -
Isabelle! - A lány anyjának hangja hasított a hirtelen támadt
rettenetes csendbe. Isabelle hátrakapta a fejét, és látta, hogy Maryse megállt mögöttük. A nő Alechez hasonlóan döbbentnek tűnt. Isabelle-t valahol a lelke mélyén halvány lelkifurdalás fogta el, vulkánként fortyogó, mindenre elszánt énje is csak keserű diadalt érzett. Elege volt már belőle, hogy folyton úgy kell tennie, mintha minden rendben lenne. -
Alecnek igaza van - folytatta Maryse. - Menjünk haza...
-
Nem! - jelentette ki a lány. - Nem hallottátok a konzult? Itt van ránk
szükség a Gardnál. Lehet, hogy kelleni fog az erősítés. -
Felnőtteket fognak átküldeni, nem gyerekeket - mondta Maryse. -
Ha nem is jössz haza, kérj bocsánatot apádtól. Max... Ami Maxszel történt, azért kizárólag Valentine-t okolhatjuk. -
És ha egykor nem álltatok volna Valentine mellé, nem tört volna ki
a végzet háborúja - morogta az anyjának Isabelle, majd az apja felé fordult. -
Belefáradtam, hogy úgy kell tennem, mintha nem tudnám, amit
tudok. Tisztában vagyok vele, hogy megcsaltad anyát. - A lány most már képtelen volt leállni; ömlött belőle a szó. Maryse falfehérre sápadt, Alec kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de néma maradt. Robert olyan arcot vágott, mintha felpofozták volna. - Max születése előtt. Tudom. Anya elmondta. Valami nővel, aki meghalt a végzet háborújában. És le is akartál lépni vele, itt akartál hagyni bennünket. Csak azért maradtál,
mert Max megszületett, és lefogadom, hogy örülsz, hogy meghalt, mert így nem kell velünk maradnod. -
Isabelle... - kezdte elszörnyedve Alec.
Robert Maryse-re meredt. -
Te elmondtad neki? Az Angyalra, Maryse, miért?
-
Ezek szerint igaz? - Alec hangja remegett a felháborodástól.
Robert felé fordult. -
Alexander, kérlek...
De Alec már hátat fordított az apjának. Az udvaron mostanra jóformán egyetlen nephilim sem maradt. Isabelle látta a távolban a fegyverraktár ajtajánál álló Jiát, aki arra várt, hogy az utolsók is bemenjenek az épületbe. Alec odasietett a konzulhoz, és fennhangon vitába szállt vele. Mindkét szülője úgy nézett Isabelle-re, mintha egy világ omlott volna össze bennünk. A lánynak eddig eszébe sem jutott, hogy képes lehet megingatni őket. Azt hitte, az apja ordítani fog vele, nem azt, hogy magába roskadva fog állni szürke inkvizítori köpenyében. Robert végül megköszörülte a torkát. -
Isabelle - szólt rekedten. - Akármit is gondolsz, nem hiheted, hogy
amikor elvesztettük Maxet, én... -
Ne is szólj hozzám! - kiáltotta Isabelle. Botorkálva távolodott a
szüleitől, szíve törötten kalapált a mellkasában. - Csak... ne szólj hozzám. Ezzel megfordult, és elfutott.
Jace a levegőben szállt, aztán összeütközött egy sötét árnyvadásszal, a földre taszította, és egy sebes csapással végzett vele. Valahonnan szerzett egy második kardot, maga sem tudta, honnan. Fejében csak úgy zubogott a tüzes vér. Jace számtalanszor harcolt már korábban. Tudott hideg fejjel
gondolkodni, amikor a világ suttogássá lassult körülötte, minden mozdulata pontos volt és precíz. A vért, a fájdalmat, a bűzt képes volt elméje rejtett szegletébe, egy jégfal mögé száműzni. A jég azonban nem volt többé; tűz vette át a helyét. Hajtotta az izzás az ereiben, felgyorsította a mozdulatait, szinte úgy érezte, mintha repülne. A sötét árnyvadász fej nélküli holttestét egy másik vörös ruhás harcos útjába rúgta. A nő megbotlott, Jace pedig könnyedén kettévágta. Vér terítette be a havat. A fiú is úszott benne. A ruhája nehéz és lucskos lett, ahogy a testére tapadt, és orrában érezte a szúrós, fémes szagot, mintha körülötte még a levegőt is átitatta volna a vér. Jace elegánsan átugrotta a halott harcos testét, és megindult egy barna hajú férfi felé, akinek hosszú hasadás tátongott vörös ruhája ujján. A fiú a jobb kezével magasba emelte a kardot, mire ellenfele összerezzent. Jace meglepődött: a sötét árnyvadászok a jelek szerint nem ismerték a félelmet, és egyetlen sikoly nélkül haltak meg. Ennek az arcát azonban eltorzította a rémület... -
De most komolyan, Andrew, nem kell ilyen képet vágnod. Egy ujjal
sem fogok hozzád nyúlni - szólalt meg egy éles, tiszta, ismerős, és árnyalatnyit talán ingerült hang Jace mögött. - Feltéve, hogy félreállsz az útból. A barna hajú árnyvadász azonnal futásnak eredt. Jace hátranézett, de már tudta, kit fog maga mögött találni. Sebastian állt ott. A fiú látszólag a semmiből bukkant elő, bár ezzel nem lepte meg Jace-t. Még mindig nála volt Valentine gyűrűje, ami lehetővé tette számárára, hogy kedve szerint jelenjen meg vagy tűnjön el. Sebastian vörös harci öltözetébe a védelmet, a gyógyulást és a jó szerencsét elősegítő arany rúnákat szőtték. A Szürke Könyv rúnáit, csupa olyat, amit a követői nem viselhettek. A vörös ruha mellett fakó haja még fakóbbnak hatott, vigyora átszelte az arcát, ahogy tetőtől talpig végigmérte Jace-t.
-
Az én Jace-em - szólt. - Hiányoztam?
Jace egy szemvillanás alatt emelte mindkét kardját Sebastian szíve fölé. Mormogást hallott maga körül a tömegből. Mintha a nephilimek és sötét árnyvadásszá lett egykori társaik felfüggesztették volna a harcot, hogy láthassák, mi történik. -
Nem gondolhatod komolyan, hogy hiányoztál.
Sebastian lassan felnézett, vidám tekintete találkozott Jace-ével. A szeme fekete volt, mint az apjáé. A feneketlen mélységben Jace látta a saját tükörképét, látta a lakást, ahol annyi időt töltöttek együtt, látta a közös étkezéseiket, az egymásnak elmondott vicceiket, a közösen megvívott csatáikat. Egykor alárendelte magát Sebastiannak, teljesen feladta a szabad akaratát. Boldog, könnyű pillanatok voltak azok, és áruló szíve legsötétebb mélyén Jace tudta, hogy egy kicsit most is vágyik utánuk. Ettől pedig csak még jobban gyűlölte Sebastiant. -
Nos, el nem tudom képzelni, mi másért jöttél volna ide. Tudod,
hogy közönséges pengével nem lehet megölni. Ha más nem, az a kölyök a Los Angeles-i Intézetből biztosan elmondta. -
Darabokra szabdalhatnálak - mondta Jace. - Kíváncsi vagyok,
icuri-picuri darabkákban életben maradnál-e. Vagy levághatnám a fejed. Lehet, hogy nem halnál bele, de jó móka lenne végignézni, ahogy keresgéled. Sebastian továbbra is mosolygott. -
A helyedben én nem próbálkoznék.
Jace kifújt lélegzete fehér felhőként lebegett körülötte. Ne hagyd, hogy húzza az időt!, ordított rá az agya, de hát a fenébe is, ismerte annyira Sebastiant, hogy tudja, egyáltalán nem biztos, hogy blöfföl. Sebastian gyűlölt blöffölni. Szerette, ha nála volt az előny, és ezt mások is tudták. -
Miért nem? - Jace összeszorított fogai között szűrte a szavakat.
-
A húgom miatt - felelte Sebastian. - Elküldted Claryt, hogy nyisson
meg egy portált. Nem volt okos húzás elválnod tőle. Az egyik helyettesem biztos távolságban innen fogva tartja. Ha egy ujjal is hozzám nyúlsz, elvágja a torkát. A nephilimek összesúgtak Jace háta mögött, de a fiú képtelen volt odafigyelni rájuk. Clary neve lüktetett az ereiben folyó vérben, a bőre égett azon a helyen, ahol valaha Lilith rúnája volt rajta. Az a rúna, ami egykor összekötötte őt Sebastiannak Azt mondják, jobb, ha az ember ismeri az ellenségét, most mégsem sokat segített a tudat, hogy ellensége gyengesége egyben a saját gyengesége is. A körben állók mormogása kiáltozássá erősödött, ahogy Jace lassan elkezdte leengedni a fegyvereit. Sebastian olyan sebesen mozgott, hogy Jace csak egy homályos foltot látott belőle, ahogy megpördült a tengelye körül, és a csuklója felé rúgott. Miután a kés kihullott Jace erőtlen szorításából, a fiú hátravetette magát. Csakhogy Sebastian gyorsabb volt nála, előrántotta a Morgenstern-pengét, és Jace felé sújtott vele, akinek csak úgy sikerült elkerülnie a döfést, hogy az egész testét kifordította. A kard hegye vékonyan karcolta végig a bordáit. Most már a saját vére is rákerült a harci öltözetére. Jace elhajolt, ahogy Sebastian újra felé döfött, a fegyver közvetlenül a füle mellett fütyült el. A fiú hallotta, ahogy Sebastian elkáromkodja magát,
és
megforgatta
fémcsörömpölés
a
közepette
saját
pengéjét.
csapott
össze.
A
két
fiú
hangos
Sebastian
megint
elmosolyodott. -
Nem győzhetsz - mondta. - Jobb vagyok nálad, mindig is jobb
voltam. Lehet, hogy én vagyok a legjobb. -
És szerény is vagy - állapította meg Jace, miközben a két kard
fémes hanggal csúszott el egymáson. A fiú hátralépett, hogy szükség esetén lendületet tudjon venni.
-
Te
pedig
nem
árthatsz
nekem
Clary
miatt
-
folytatta
kérlelhetetlenül Sebastian. - Éppen úgy, ahogy ő sem árthatott nekem miattad. Mindig ugyanazt a táncot járjátok. Egyikőtök sem hajlandó meghozni az áldozatot. - Egy oldalvágással Jace-re támadt. A másik fiú hárított, bár Sebastian csapásának erejébe az egész karja beleremegett. - Azt hihetnénk, hogy ha már ennyire a jóság megszállottjai vagytok, legalább egyikőtök hajlandó lemondani a másikról a fontosabb ügy érdekében. De nem. A szeretet alapvetően önző valami, így hát ti ketten is azok vagytok. -
Nem
ismersz
te
bennünket.
-
Jace
felszisszent.
Egyre
nehezebben vette a levegőt, tudta, hogy csak védekezik, és Sebastian szúrásait hárítja ahelyett, hogy inkább ő támadna. Az erő rúna égett a karján, hatása az utolsókat rúgta. Ez nem jelentett jót. -
Ismerem a húgomat - felelte Sebastian. - És ha egyelőre nem is,
de hamarosan minden egyéb elképzelhető oldaláról is meg fogom ismerni. - Egészen állatias vigyorra húzta a száját. Ugyanígy nézett egyszer réges-régen egy nyári estén a Gardnál, amikor azt mondta: Vagy talán igazából csak azért vagy mérges, mert megcsókoltam a húgodat. Mert akart engem. Jace-nek hányingere támadt, és dühödten Sebastianra vetette magát. Egy pillanatra elfelejtette a kardvívás alapszabályát, miszerint az embernek egyenletesen kell elosztania a súlyát. Elfelejtett mindent, amit az egyensúlyról és a precizitásról tanult, csak a pőre gyűlölet töltötte be az elméjét. Sebastian még szélesebben vigyorgott, ahogy oldalt lépett a támadás útjából, majd egy könnyed mozdulattal kirúgta Jace alól a lábát. A fiú háta keményen nekiütközött a fagyott földnek, tüdejéből kiszaladt a levegő. Nem látta a kardot, csak a zúgását hallotta, és sikerült félregördülnie, mielőtt a Morgenstern-penge a földbe hasított volna éppen ott, ahol egy pillanattal korábban még ő feküdt. Fekete ég és
ezüst csillagok forogtak vele, aztán egy pillanattal később a szintén feketébe és ezüstbe öltözött Sebastian állt fölötte. Jace ismét félregördült a lendülő kard elől, ezúttal azonban nem volt elég gyors, és érezte, ahogy a penge a húsába mar. Azonnal kínzó fájdalmat érzett a vállában. Olyan volt, mintha áramütés érte volna - Jace egész teste sajogni kezdett, az izmai összerándultak, a háta ívben meghajlott. Izzó forróság öntötte el, úgy érezte, szénné égnek a csontjai. Lángok lobbantak, hogy aztán végigvágtassanak az erein, le a gerince mentén... Sebastian szeme elkerekedett. A két sötét íriszben Jace a saját tükörképét látta, ahogy ott hevert a vörös-fekete földön, és a válla tüzet köpött. A sebből vér helyett lángok fröccsentek ki és törtek felfelé. Egy szikra végigfutott a Morgenstern-penge oldalán, és a markolatnál ellobbant. Sebastian káromkodva kapta el a kezét, mintha valaki beledöfött volna. A kard csörömpölve hullott a földre, gazdája a kezét rázva, értetlenül meredt rá. Jace a fájdalom kábulata ellenére is látta, hogy Sebastian tenyerébe fekete mintát égetett a fegyver markolata. Valahogy felkönyökölt, bár a mozdulattól a fájdalom olyan erővel hasított a vállába, hogy úgy érezte, azonnal belepusztul. Elsötétedett előtte a világ. Amikor magához tért, Sebastian torz vigyorral az arcán állt fölötte, kardját ismét a kezében tartva. Különös alakok gyűrűje vette körül őket. A görög orákulumokéra narancsszínű
emlékeztető lángok
fehér köpenyt
lobogtak.
Az
öltött
arcukra
nők
szemében
tetovált,
gondosan
megmunkált jelek finom indákként fonódtak egymásba. Gyönyörűek voltak és rettenetesek. A Vasnővérek. Mindannyian a föld felé fordították adamantin pengéjű kardjuk hegyét. Szótlanok voltak, szájukat komor vonallá szorították össze. Két vasnővér között, botjával a kezében, az a néma testvér állt, aki korábban a
síkságon harcolt. -
Hatszáz év alatt egyetlenegyszer sem hagytuk el a citadellánkat -
mondta az egyik nővér, egy magas, derékig érő fekete hajú nő. Szemei ikerkemencékként izzottak a sötétben. - Most azonban a mennyei tűz szólított bennünket, és itt vagyunk. Lépj távolabb Jace Lightwoodtól, Valentine fia. Ha még egy ujjal hozzáérsz, végzünk veled. -
Sem Jace Lightwood, sem a tűz az ereiben nem mentheti meg
magukat, Kleofás - mondta Sebastian, továbbra sem engedve el a kardját. Rezzenéstelen maradt a hangja. - A nephilimekért már senki nem tehet semmit. -
Nem tudtad, hogy van félnivalód a mennyei tűztől. Most már tudod
- felelte Kleofás. - Ideje visszavonulnod, fiú. A Morgenstern-kard hegye lefelé mozdult Jace irányába - aztán Sebastian hangos kiáltással előrevetette magát. A fegyver elsüvített Jace mellett, és a sáros hóba fúródott. A föld mintha halálos sebet kapva üvöltött volna fel. A Morgensternkard hegyéből kiinduló remegés végigfutott a talajon. Jace körül lassan elsötétedett a világ. Ahogy fokozatosan elvesztette az eszméletét, még látta a diadalt Sebastian arcán, és hallotta a fiú harsány nevetését, miközben egy hirtelen támadt rettenetes rándulással egyszerűen megnyílt a föld. Hatalmas fekete hasadék támadt mellettük. Sebastian beleugrott, és a következő pillanatban már nem volt sehol. - Nem olyan egyszerű ez, Alec - mondta fáradtan Jia. - A portálvarázslat bonyolult, és nem kaptunk üzenetet a Vasnővérektől, hogy segítségre lenne szükségük. Az után pedig, ami reggel Londonban történt, itt kell maradnunk készenlétben... -
Mondom, hogy értem - szakította félbe Alec. A Gard-dombon
hideg volt, de a fiú nem csak ezért reszketett a harci öltözet ellenére is.
Megdöbbentette, amit Isabelle mondott a szüleiknek, az apja tekintete főleg. Legfőképpen azonban az aggodalom miatt futkosott a hátán a hideg. - Te nem érted a sötét harcosokat. Fogalmad sincs róla, milyenek... Hirtelen kétrét görnyedt. Forróság lobbant át rajta, mintha tüzes lándzsát döftek volna a testébe a vállától a gyomráig. Térdre rogyott, és fájdalmasan felkiáltott. -
Alec... Alec! - A konzul a fiú vállára tette a kezét. Alec tudatáig
csak félig-meddig jutott el, hogy a szülei rohanvást indulnak meg felé. A kín elhomályosította a látását. A fájdalom rétegei egymásra rakódtak, és kétszer olyan hevesen gyötörték, hiszen nem a saját fájdalmát érezte. A szikrák a bordái alatt nem az ő testét égették, hanem valaki másét. -
Jace! - préselte ki vacogó fogai között. - Valami történt... A tűz!
Meg kell nyitniuk a portált! Gyorsan!
Amatis hanyatt feküdt a földön, és nevetett. -
Nem fogsz megölni! - mondta. - Nincs hozzá elég vér a pucádban.
Clary levegő után kapkodva bökte a kardot Amatis álla alá. -
Nem tudja, mire vagyok képes.
-
Nézz csak rám! - Amatisnak csillogott a szeme. - Néz rám, és
mondd el, mit látsz! Clary végigmérte a nőt. Amatis nem volt éppen kiköpött mása az öccsének, de álluk vonala, bizalomgerjesztő kék szemük, őszbe forduló barna hajuk igencsak hasonlított egymásra. -
Könyörület - szólt Amatis maga elé emelve a kezét, mintha csak
Clary döfését próbálná hárítani. - Megkapom tőled? Könyörület. Clary mozdulatlanná dermedve állt egy helyben, Amatis pedig láthatólag remekül szórakozott, ahogy felnézett rá. De a jóság nem egyenlő a nemességgel, és semmi sem kegyetlenebb, mint az
erény. Tudta, hogy el kellene vágnia Amatis torkát, meg is akarta tenni, de hogyan mondta volna meg Luke-nak, hogy megölte a nővérét, miután az a földön fekve könyörületért esdekelt? Clary keze remegett, úgy érezte, mintha többé nem állna kapcsolatban a testével. Körülötte egyre halkult a csatazaj. Kiáltásokat hallott, de nem mert hátrafordulni, hogy megnézze, mi történik. Amatisra koncentrált, saját Hesperust szorongató ujjaira, a vékony csíkban csordogáló vérre a nő állán, ott, ahol a kard felhasította a bőrét... Megmozdult alattuk a föld. Clary megcsúszott a hóban, elesett, és oldalt gurult; kis híján saját fegyverével vágta meg magát. Az esés kiszorította a tüdejéből a levegőt, de egy pillanatra sem engedte el Hesperust, akárhogy is remegett a lába alatt a talaj. Földrengés, gondolta kétségbeesetten. Szabad kezével megragadott egy követ, miközben Amatis feltérdelt, és egy ragadozó vicsorával az arcán körülnézett. Körben mindenki kiáltozott, éktelen zaj töltötte be a levegőt. Clary döbbenten bámulta, ahogy hosszú repedés támad a talajban, és megnyílik a föld. Kövek, por és éles peremű jégdarabok hullottak alá a semmibe, miközben a lány kétségbeesetten igyekezett minél távolabb kúszni. A nyílás egyre szélesebb lett, a repedés lassan hatalmas szakadékká szélesedett, függőleges falai sötétségbe vesztek odalent. A remegés lassan abbamaradt. Amatis felállt, és gúnyosan pillantott Claryre. -
Add át üdvözletemet hőn szeretett öcsémnek! - kiáltotta Amatis,
és belevetette magát a szakadékba. Clary kalapáló szívvel talpra ugrott, és a nyílás pereméhez futott. Lenézett a mélybe. Csak pár méternyi közönséges agyagot látott, aztán csak a sötétséget - a sötétségben pedig mozgó árnyakat. A sötét harcosok a csatamező minden pontjáról a szakadék felé rohantak, hogy
belevessék magukat. Elszántságuk, magabiztosságuk és a biztos landolásba vetett hitük a műugrókra emlékeztette a lányt. A nephilimek igyekeztek minél távolabb húzódni, ahogy vörös ruhás ellenfeleik elrohantak mellettük a hasadék felé. Clary tekintete ide-oda ugrált közöttük, feszülten kutatva egy világos hajú, feketébe öltözött alak után. A hasadéktól jobbra hirtelen egy csapat fehérbe öltözött nőt pillantott meg. A Vasnővéreket. Mögöttük a földön feküdt valaki, és egy pergamenszínű köpenyt viselő férfi hajolt fölé... Clary futásnak eredt. Tudta, hogy kivont karddal nem lenne szabad futnia, de nem érdekelte. Semmivel nem törődve, nephilimek között cikázva, vértől vörös, csúszós hóban gázolva távolodott a rohanó sötét harcosoktól, amíg végül áttört a Vasnővérek körén, és megérkezett Jace mellé. A fiú a földön feküdt, és Clary felrobbanni készülő szíve valamelyest nyugodtabban vert tovább, amikor látta, hogy nyitva van a szeme. Jace nagyon sápadt volt, és olyan hevesen zihált, hogy a lány már messziről hallotta. A mellette térdelő néma testvér hosszú ujjaival éppen Jace zekéjének csatjait kapcsolta ki. -
Mi folyik itt? - kérdezte Clary, és égő tekintettel nézett körül.
Tucatnyi vasnővér nézett vissza rá némán. A szakadék másik oldalán még több fehérbe öltözött nő figyelte a magukat mélybe vető sötét harcosokat. Kísérteties látvány volt. - Mi történt? -
Sebastian - felelte a fogai között préselve ki a szavakat Jace. A
lány lehuppant mellé a néma testvérrel szemben. A fiú nyitott zekéje alatt most már látszott a vállán éktelenkedő vágás. - Sebastian történt. A sebből tűz szivárgott. Nem vörös folyadék, hanem tűz, arany árnyalatú, mint az angyalok vére. Clary szaggatott lélegzetet vett, és felnézett Zakariás testvérre. A színtelen arcú, csupa sebhely férfi visszanézett rá, majd elővett egy irónt
a köpenye alól, azonban nem Jace bőréhez illesztette, mint a lány várta volna, hanem a saját tenyerébe rajzolt egy rúnát. Gyorsan mozgott, de Clary így is érezte a jelből áradó erőt. Beleborzongott. Ne mozogj! Ez megszünteti a fájdalmat, hallatszott Zakariás suttogása a körülötte lévők fejében. Kezét a Jace vállán megnyílt tüzes sebre illesztette. A fiú felkiáltott. Teste félig felemelkedett a földről, a sebében lassan parázsló tűz fellobbant, mintha olajat öntöttek volna rá, a lángok ellepték Zakariás testvér karját is. Köpenye ujja meggyulladt, a néma testvér hátrahőkölt, Clary látta, hogy fokozatosan elemészti a tűz. A vibráló, ropogó lángok között Clary egy formát látott kirajzolódni - egy rúddal összekötött szárnyakra emlékeztető rúnát. Korábban is találkozott már ezzel a jellel egy manhattani háztetőn. Valójában ez volt a Szürke Könyv legelső olyan rúnája, ami valaha elé került. Most csak egy pillanatra villant fel, aztán olyan gyorsan tűnt el, hogy Clary maga sem tudta, nem csak képzelődött-e. A jelek szerint ez a rúna mindig a legfeszültebb pillanatokban jelent meg előtte, de vajon mit akart mondani? Jace-en volt hivatott segíteni? Vagy Zakariás testvéren? A néma testvér mint a megégett fa, szótlanul zuhant a hóba. A vasnővérek elszörnyedve súgtak össze. Akármi is történt Zakariás testvérrel, annak bizonyosan nem lett volna szabad megtörténnie. Valami rettenetesen félresikerült. A vasnővérek sebesült fivérük felé indultak. Clary már nem is látta tőlük Zakariást, így inkább Jace felé fordult. A fiú görcsök között fetrengett a földön, a szemét becsukta, a fejét hátravetette. Clary vadul nézett körül. A vasnővérek között ismét megpillantotta a vonagló Zakariás testvért; a férfi teste ragyogva izzott a tűztök Kiáltás tört fel a torkából - emberi hang volt, egy fájdalmaktól szenvedő ember hangja, nem a testvérek néma suttogása. Kleofás nővér a lángoló köpeny felé
nyúlt, és Clary hallotta, amint a férfit szólongatta. -
Zakariás, Zakariás...
Nem ő volt az egyetlen sebesült. Néhány nephilim összegyűlt Jace körül, a többiek azonban gyógyító rúnákat rajzoltak bajtársaik testére, vagy kötszer után kutattak harci öltözetük alatt. -
Clary - suttogta Jace. Próbált felkönyökölni, de a karja nem tartotta
meg a súlyát. - Zakariás testvér... Mi történt? Mit tettem vele... -
Semmit. Ne mozogj, Jace. - Clary a hüvelyébe dugta a kardját, és
zsibbadt ujjaival az övébe dugott irónja után tapogatózott. Az eszköz végét a fiú bőréhez illesztette, de Jace összerándult, és elhúzódott tőle. -
Ne! - szisszent fel. Égő aranyszínben izzott a szeme. - Ne érj
hozzám! Rád is csak bajt fogok hozni. -
Nem fogsz. - Clary elkeseredetten a fiúra vetette magát, egész
testének súlyával nyomva le a hóba. Jace erőtlenül kapálózott, bőre forró volt a tűztől és sikamlós a vértől. A lány megvetette a térdeit Jace csípőjének két oldalán, és nem engedte, hogy a fiú kicsússzon alóla. Jace! - szólt. - Kérlek, Jace! - De Jace nem rá figyelt, két keze görcsösen rángatózott a földön. Clary a fiú vállához illesztette az irónt, közvetlenül a seb fölött. Aztán megint a hajón volt az apjával, Valentine-nal, és mindent bevetett, az ereje utolsó morzsáját, az akarata utolsó szeletét is előkaparta, hogy megalkossa a rúnát, ami felégeti a világot, ami visszájára fordítja a halált, ami az egekbe repíti az óceánokat. Ezúttal azonban a legegyszerűbb rúnát kellett megrajzolnia, azt, amit minden árnyvadász a kiképzés első évében megtanul: gyógyíts! Az iratze olyan feketén rajzolódott ki Jace vállán, mintha el akarta volna nyelni a csillagok és a citadella fényét. Clary érezte, ahogy a rúna menet közben fokozatosan a saját erejét is elemészti. Soha nem érezte még ilyen intenzíven, hogy az irón a saját ereinek meghosszabbítása,
hogy a saját vérével rajzol. Olyan volt, mintha a kezén és az ujjain keresztül minden energiája elszivárogna, küzdenie kellett, hogy megtartsa az irónt, és befejezze a rúnát. Egy megnyíló portál világító forgatagán keresztül még látta az Angyalok terét, aztán magába szippantotta az üresség.
RAPHAEL
ZSEBRE VÁGOTT KÉZZEL ÁLLT,
és felnézett a sötétvörösen izzó
démontornyokra. -
Valami történik - szólt. - Valami szokatlan.
Simon legszívesebben azzal vágott volna vissza, hogy nem kell annál szokatlanabb, mint hogy életében másodszor rabolták el és vitték Idrisbe, de túlságosan forgott a gyomra. Már elfelejtette, hogy a portál szétszedi az embert, aztán a túloldalon úgy rakja össze, hogy néhány fontos alkatrészről megfeledkezik. És persze Raphaelnek igaza volt. Tényleg valami szokatlan történt. Simon járt már Alicantéban, és emlékezett az utakra, a csatornákra meg a dombra a Garddal a tetején. Tudta, hogy átlagos éjszakákon a csendes utcákat a tornyok ragyogása világítja meg. Ma azonban nagy volt a zaj, és leginkább a Gard meg a torony felől jött, ahol úgy táncoltak a fények, mintha tábortüzeket gyújtottak volna. A démontornyok kísérteties vörös-arany fénnyel világítottak. -
A tornyok színének változtatásával üzeneteket közvetítenek -
magyarázta Raphael. - Az arany esküvőt és ünneplést jelent. A kék a Szövetséggel kapcsolatos eseményeket. -
És a piros? - kérdezte Simon.
-
Az varázslatot - felelte Raphael összehúzva sötét szemét. -
Veszélyt. Lassan körbefordult, felmérve a csendes utcát, a csatorna partján álló házakat.
Egy
jó
fejjel
alacsonyabb
volt
Simonnál,
aki
most
elgondolkodott rajta, vajon hány éves lehetett Raphael, amikor vámpírrá
változtatták. Tizennégy? Tizenöt? Csak kicsit tűnt idősebbnek, mint Maureen. És ki harapta meg? Magnus tudta, de soha nem árulta el. -
Ott van az inkvizítor háza. - Raphael az egyik legnagyobb,
csúcsos tetővel és csatorna fölé nyúló erkélyekkel ékes épületre mutatott. - De sötét van odabent. Simon ezt igazán nem tagadhatta, egy pillanatra mégis úgy érezte, hogy egyébként mozdulatlan szíve majd kiugrik a helyéből. Most itt lakott Isabelle. Valamelyik ablak mögött az ő szobája volt. -
Biztosan mind fent vannak a Gardnál - szólt. - Ha valamilyen
megbeszélés vagy hasonló van, mindig ott gyűlnek össze. - Simon nem őrizgetett kedves emlékeket a Gardról, amióta az előző inkvizítor bezáratta oda egyszer. - Akár fel is mehetnénk. Megnézhetnénk, mi történik. -
Igen, köszönöm. Tisztában vagyok a megbeszéléseikkel meg a
hasonlóikkal - mordult fel Raphael, bár bizonytalanabbnak tűnt, mint amilyennek Simon valaha látta. - Akármi is történik, az az árnyvadászok dolga. Van egy ház nem messze innen, amit a vámpírok képviselőjének rendelkezésére bocsátottak a tanácsban. Inkább oda kellene mennünk. -
Együtt? - kérdezte Simon.
-
Nagyon nagy ház - felelte Raphael. - Te az egyik végében leszel,
én meg a másikban. Simon felhúzta a szemöldökét. Nem igazán tudta, mire számítson, de az fel sem merült benne, hogy egy házban fogja tölteni az éjszakát Raphaellel. Nem mintha attól tartott volna, hogy a másik vámpír meg fogja ölni álmában, de a gondolat, hogy egy fedél alatt húzza meg magát valakivel,
aki
az
első
pillanattól
fogva
nyilvánvalóan
rühelli,
meglehetősen különösnek hatott. Simon élesen és precízen látott - azon dolgok egyike volt ez, amit igazán szeretett a vámpír létben és ki tudta venni a nagy távolságban
zajló eseményeket is. Előbb vette észre a lányt, mint ahogy az megpillanthatta volna őt. Gyorsan szedte a lábait, fejét lehajtotta, sötét haját hosszú copfba fonta, mint máskor is oly gyakran, ha csatába készült.
Harci
öltözetet
viselt,
csizmája
hangosan
kopogott
a
macskaköveken, ahogy közeledett. Igazi szívtipró vagy, Isabelle Lightwood. Simon Raphaelhez fordult. -
Menj el! - mondta.
Raphael elvigyorodott. -
La belle Isabelle. Reménytelen ám, hogy valaha is legyen köztetek
valami. -
Mert én vámpír vagyok, ő meg árnyvadász?
-
Nem. Mert... Hogy is szokták mondani? Nem vagytok egy
kategória. Isabelle már félúton járt az utcában. Simon a fogát csikorgatta. -
Ha beleköpsz a levesembe, karót döfök beléd. Nem viccelek.
Raphael ártatlanul megvonta a vállát, de nem mozdult. Simon hátat fordított neki, és kilépett az árnyékból az utca közepére. Isabelle azonnal megtorpant, és az övén felcsavart korbács felé nyúlt. Egy pillanattal később már hunyorgott a döbbenettől, a kezét leengedte, és bizonytalanul megszólalt. -
Simon?
A fiú váratlanul zavarba jött. Isabelle talán nem fogja díjazni, hogy hirtelen idetolta a képét Alicantéba. Végtére is ez az árnyvadászok világa volt, nem az övé. -
Én... - kezdte Simon, de esélye sem maradt, hogy folytassa, mert
a következő pillanatban Isabelle tárt karokkal rontott neki, és olyan hevesen ölelte meg, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Simon a lány nyakába temette az arcát. Érezte a szívverését, de
erőszakkal eltolta magától a vér gondolatát. Isabelle puha, mégis erős volt a karjaiban, haja a fiú arcát csiklandozta. Az ölelés hétköznapinak, csodálatosan hétköznapinak tűnt - mint amikor egy átlagos tizenéves fiú szerelmes egy lányba. Szerelmes. Simon riadtan húzódott el, és azon kapta magát, hogy egy fél lépéssel távolabbról néz Isabelle nagy, sötét, csillogó szemébe. -
El sem hiszem, hogy itt vagy - szólt levegő után kapkodva a lány. -
Annyira vágytam rá, hogy velem legyél, azt hittem, borzasztó sokáig nem láthatjuk egymást, és... Jesszusom, mi van rajtad? Simon lenézett buggyos ingére és bőrnadrágjára. Biztos volt benne, hogy Raphael kuncog magában a rejtekhelyén. -
Hosszú történet. Bemehetnénk esetleg?
Magnus ide-oda forgatta a kezében a monogramos ezüstládikát, macskaszeme
világított
az
Amatis
pincéjében
derengő
boszorkányfényben. Jocelyn kíváncsi izgalommal figyelte. Luke akaratlanul is azokra az időkre gondolt, amikor a nő Magnus tetőtéri lakásába hordta az akkor még kislány Claryt, és a valószínűtlen trió összedugta a fejét, amíg Clary idősebb nem lett, és el nem kezdett emlékezni mindarra, amit el kellett volna felejtenie. -
Van valami? - kérdezte Jocelyn.
-
Több időre van szükségem. - Magnus az ujjával kezdte böködni a
dobozt. - A mágikus csapdákat, az átkokat meg az ilyenféléket igen hatékonyan el tudják rejteni. -
Csak nyugodtan - szólt Luke, és nekitámaszkodott az egyik
pókhálós sarokba állított asztalnak, ami réges-régen az édesanyja konyhájában szolgált. Felismerte a gondatlan kések által ejtett karcolásokat a fában, meg a repedést a bútordarab egyik lábán, amibe
még ő rúgott bele tinédzserkorában. Az asztal most már hosszú évek óta Amatisé volt. Már akkor is az ő konyhájában
állt,
amikor
férjhez
ment
Stephenhez,
és
néha
vacsoravendégeket fogadtak a Herondale-házban. Aztán az övé maradt a válás után is, amikor Stephen az új feleségével a vidéki kúriába költözött. Ami azt illeti, az egész pincét telezsúfolták régi holmikkal. Luke sokat felismert közülük a szülei házából, más festmények és egyéb dísztárgyak pedig Amatis házas éveiből származtak. A férfi kíváncsi lett volna rá, miért rejtette el ezeket a nővére idelent. Talán képtelen volt rájuk nézni is. -
Nem hiszem, hogy bármi gond lenne vele - közölte végül Magnus,
majd visszatette a dobozt a polcra, ahol Jocelyn korábban helyet talált neki, miután sem a házban őrizgetni, sem eldobni nem akarta. A boszorkánymester megborzongott, és összedörzsölte a kezét. Szürke és fekete kabátjában úgy festett, mint valami viharedzett magándetektív. Miután bekopogott, Jocelyn esélyt sem hagyott neki, hogy levegye a kabátját, csak megragadta a karját, és lerángatta magával a pincébe. -
Nincsenek csapdák, nincsenek kelepcék, nincs itt semmiféle
varázslat. Jocelyn bizonytalannak tűnt. -
Köszönöm - mondta. - Hogy megnézted. Kissé paranoiás vagyok
néha. És a Londonban történtek után... -
Tulajdonképpen mi történt Londonban?
-
Nem tudunk valami sokat - felelte Luke. - Kaptunk egy tűzlevelet a
Gardtól, de abból sem derültek ki részletek. A londoni azon kevés intézetek egyike, amit még nem ürítettek ki. A jelek szerint Sebastian és a csapatai megtámadták, de valamiféle védvarázslat miatt meg kellett hátrálniuk. Még a Tanács sem tudja pontosan, mi volt az, mindenesetre
figyelmeztette az árnyvadászokat a közelgő veszélyre, és biztonságba vezette őket. -
Egy
kísértet.
-
Magnus
szája
sarkában
halvány
mosoly
játszadozott. - Egy szellem, aki felesküdött rá, hogy megóvja az Intézetet. Egy nő, aki százharminc éve ott van. -
Egy nő? - Jocelyn a pince poros falának dőlt. - Egy szellem?
Tényleg? Mi volt a neve? -
A vezetékneve ismerős lenne, ha elárulnám, de nem teszem, mert
tudom, hogy nem örülne neki. - A boszorkánymester tekintete a távolba révedt. - Remélem, ez azt jelenti, hogy békességre lelt. - Megrázta magát, és visszatért a valóságba. - Amúgy sem akartam ebbe az irányba terelni a beszélgetést. Nem ezért jöttem ide. -
Azt sejtettem - bólintott Luke. - Mindazonáltal örülünk a
látogatásodnak, és bevallom, elcsodálkoztam, amikor megláttalak az ajtó előtt. Nem hittem, hogy éppen ide fogsz jönni. Azt hittem, Ligbtwoodékhoz tartasz. A szavak kimondatlanul lebegtek közöttük a levegőben. -
Alec előtt is volt életem - csattant fel Magnus. - Brooklyn fő
boszorkánymestere vagyok, és azért jöttem Idrisbe, hogy Lilith gyermekeit képviseljem a Tanácsban. -
Azt hittem, Catarina Loss képviseli a boszorkánymestereket a
Tanácsban - mondta meglepetten Luke. -
Úgy volt - ismerte be Magnus. - Kényszerített, hogy vegyem át a
helyét, és jöjjek el meglátogatni Alecet. - Felsóhajtott. - Ami azt illeti, éppen a Vérvörös Holdban voltunk, amikor ezt az ajánlatot tette. És erről szerettem volna beszélni veletek. Luke letelepedett a düledező asztal sarkára. -
Találkoztál Battel? - kérdezte. Bat napközben általában a
Vérvörös Holdban tanyázott a rendőrőrs helyett. Nem hivatalosan tette,
mégis mindenki tudta, hol keresse. -
Igen. Maia éppen akkor hívta fel. - Magnus beletúrt fekete hajába.
- Sebastian nem repes éppen a boldogságtól, ha pofára esik - mondta lassan.
Luke
idegei
pattanásig
feszültek.
A
boszorkánymester
nyilvánvalóan habozott a rossz hír közlése előtt. - Miután megkísérelte a támadást a londoni Intézet ellen, a Praetor Lupus felé fordította a figyelmét. Úgy fest, nemigen tud mit kezdeni a lükantrópokkal. Mivel nem változtathatja át őket sötét harcosokká, felgyújtotta az épületet, és mindenkit megölt. Jordan Kyle-lal is végzett Maia szeme láttára. A lányt azért hagyta életben, hogy átadhasson egy üzenetet. Jocelyn a teste köré fonta a karját. -
Istenem!
-
Mi volt az üzenet? - kérdezte Luke, amikor végre szóhoz tudott
jutni. -
Az alvilágiaknak szólt - felelte Magnus. - Telefonon beszéltem
Maiával. Szóról szóra bemagoltatta velem. „Mondd meg az összes alviláginak, hogy bosszúra szomjazom, és el is fogom érni. Így bánok el mindenkivel, aki az árnyvadászokkal szövetkezik. Nincs vitám a fajtáddal, amíg nem követitek a nephilimeket a csatába, ha viszont melléjük álltok, a pengém és a seregem pengéinek martalékai lesztek. Az utolsó szálig lekaszállak benneteket a föld színéről!” Jocelyn felhördült. -
Pont úgy beszél, mint az apja, nem?
Luke Magnusra pillantott. -
És ezt az üzenetet a Tanácsnak is át fogod adni?
Magnus megkocogtatta az állát csillogó körmével. -
Nem - felelte. - Viszont nem titkolom el az alvilágiak elől.
Elsősorban hozzájuk vagyok lojális, nem az árnyvadászokhoz. - Ti persze nem így vagytok vele. Ezt természetesen nem mondta ki
hangosan. - Kaptam egy ilyet. - A boszorkánymester előhúzott a zsebéből egy papírdarabot. Luke felismerte, neki is volt egy éppen ilyen. - Elmész a holnap esti vacsorára? -
Elmegyek. A tündérek nagyon komolyan veszik az ilyen
meghívókat. Meliorn és az udvar sértésnek venné, ha nem fogadnám el. -
Úgy tervezem, hogy akkor számolok be nekik az üzenetről -
mondta Magnus. -
És ha bepánikolnak? - kérdezte Luke. - Ha magukra hagyják a
Tanácsot és a nephilimeket? -
Nyilván amúgy sem lehet eltitkolni, mi történt a Praetornál.
-
De Sebastian üzenetét igen - szólt közbe Jocelyn. - Rá akar
ijeszteni az alvilágiakra, Magnus. Azt akarja, hogy nézzenek félre, amíg ő elpusztítja a nephilimeket. -
Jogukban állna így tenni.
-
Szerinted,
ha
ezt
választják,
a
nephilimek
valaha
is
megbocsátanak nekik? - kérdezte a nő. - A Klávé nem arról híres, hogy könnyedén
túltenné
magát
az
ilyesmin.
Még
a
jóistennél
is
haragtartóbbak. -
Jocelyn! - szólt Luke. - Nem Magnus hibája.
De Jocelyn nem vette le a szemét a boszorkánymesterről. -
Mit javasolna most Tessa? - kérdezte.
-
Ugyan, Jocelyn, alig ismered őt. Őszinteségről papolna, általában
azt teszi. Sosem megyünk vele semmire, ha eltitkoljuk az igazságot. Aki elég sokáig él, tisztában van ezzel. Jocelyn lenézett a kezére. Ügyes, agilis, gondos művészkéz volt, amilyennek Luke mindig is szerette. -
Többé nem vagyok árnyvadász - mondta. - Megszöktem tőlük. Ezt
mind a ketten tudjátok. De egy árnyvadászok nélküli világ... Félek tőle. -
Volt világ az árnyvadászok előtt is - jegyezte meg Magnus. -
Utánuk is lesz. -
Olyan világ, ahol élni is tudunk? A fiam... - kezdte Jocelyn, de el is
hallgatott. Odafentről dörömbölés hallatszott. Valaki volt a bejáratnál. Clary? - gondolkodott hangosan a nő. - Talán megint elfelejtette magával vinni a kulcsát. -
Nyitom - mondta Luke, és felállt. Váltott egy gyors pillantást
Jocelyn-nal, mielőtt kilépett a pincéből. Forgott vele a világ. Jordan meghalt, Maia gyászol. Sebastian egymás ellen próbálja fordítani az alvilágiakat és az árnyvadászokat. Kinyitotta a bejárati ajtót, és azonnal megcsapta az odakintről beáramló hideg levegő. Egy világosszőke hajú, harci öltözetet viselő fiatal nő állt a küszöbön. Helen Blackthorn. Luke tudatáig alig jutott el a vöröslő démontornyok látványa, amikor a vendég megszólalt. -
Üzenetet hoztam a Gardtól - mondta. - Claryről van szó. Valami
rettenetes várt rá a sötétben, valami, ami elől csak akkor menekülhetett volna el, ha az örökkévalóságig alszik.
- Maia! Halk hang törte meg a csendet. A lány megfordult, legszívesebben ki sem nyitotta volna a szemét. -
Maia!
A fiú az árnyékból nézett rá, halvány szeme volt, és sötét bőre. A bátyja, Daniel. A lány tekintetétől kísérve kitépte egy pillangó szárnyát, és a földre dobta az apró, rángatózó testet. -
Maia, kérlek!
Valaki
könnyedén
megérintette
a
lány
karját.
Tetőtől
talpig
összerándult, és felült. A háta a falnak ütközött, levegő után kapott, és résnyire nyitotta csipás szemét. Pilláit összeragasztotta a só; sírt álmában.
Egy félig-meddig megvilágított szobában volt, az egyetlen ablak egy kanyargós belvárosi utcára nézett. A piszkos üvegen keresztül látta a fák csupasz ágait meg egy fémes tárgy peremét. Úgy sejtette, a tűzlétra lehet az. Körülnézett. Keskeny vaságyon feküdt, a vékony takarót a lábához rúgta. Az ágy mellé egy öreg, szálkás támlájú széket húztak. Bat ült rajta, aki most lassan visszahúzta a kezét. -
Ne haragudj! - mondta.
-
Ne... - préselte ki magából Maia. - Ne érj hozzám!
-
Sikítoztál álmodban - magyarázta Bat.
A lány fázósan dörzsölgette magát. Farmert és ujjatlan felsőt viselt. A pulóvere, ami Long Islanden még rajta volt, eltűnt, és egészen libabőrös lett a karja. -
Hol vannak a ruháim? A kabátom, a pulcsim...
Bat megköszörülte a torkát. -
Mindegyik csupa vér lett, Maia.
-
Értem - felelte a lány. A szíve vadul kalapált a mellkasában.
-
Emlékszel, mi történt? - kérdezte a fiú.
Maia lehunyta a szemét. Mindenre emlékezett. Az útra, a furgonra, az égő épületre, a holttestekre a parton. Jordanre, ahogy az ölébe dőlt, a fiú kiömlő vérére, ahogy elkeveredett a homokkal. Mellesleg a pasid meghalt. -
Jordan... - szólt, bár nem maradt benne kétely.
A fiú komor volt, barna szeme zöldes árnyalatot kapott a kevéske fényben. Maia jól ismerte ezt az arcot. Bat volt az egyik első vérfarkas, akivel találkozott. Még jártak is egy darabig, de aztán a lány úgy érezte, hogy túlságosan új még a városban, túlságosan nyughatatlan egy új kapcsolathoz, ráadásul még nem is tette túl magát Jordanén. A fiú másnap szakított vele, de meglepő módon barátok maradtak. -
Meghalt - mondta most Bat. - A Praetor Lupus szinte összes
tagjával együtt. Praetor Scott, a diákok... Alig páran maradtak életben. Maia, hogy kerültetek oda? Mit kerestetek a Praetornál? A
lány
beszámolt
Simon
eltűnéséről,
a
Praetortól
érkező
telefonhívásról, az autóútról Long Islandre, aztán a romokban heverő épület felfedezéséről. Bat megköszörülte a torkát. -
Nálam van Jordan pár holmija. A kulcsai, a Praetor-medálja...
Maia úgy érezte, levegőt sem kap. -
Nem... nem kellenek a holmijai. Azt akarta volna, hogy a medál
Simoné legyen. Ha megtaláljuk, neki kell majd adnunk. Bat nem erőltette a dolgot. -
Jó hírem is van - szólt. - Hírt kaptunk Idrisből. Simon barátodnak
nem esett baja. Ami azt illeti, ott van az árnyvadászokkal. -
Ó! - A Maia gyomrát szorító görcs engedett valamelyest a
megkönnyebbüléstől. -
Azonnal szólnom kellett volna - mondta bocsánatkérőleg a fiú. -
Csak... annyira aggódtam érted. Nagyon rosszul festettél, amikor hazahoztunk a főhadiszállásra, azóta pedig egyfolytában aludtál. Fel sem akartam ébredni. -
Tudom, hogy Magnusnak már elmondtad - folytatta feszülten Bat -,
de légy szíves, magyarázd el nekem is, miért támadt Sebastian Morgenstern a lükantrópokra. -
Üzenetnek szánta. - Maia mintha valahonnan nagyon messziről
hallotta volna a saját hangját. - Tudatni akarta velünk, hogy ez vár a vérfarkasokra, ha összefognak az árnyvadászokkal, mint ahogy ez vár a nephilimek összes többi szövetségesére is. Hogy nincs szünet számomra, nincs megállás, míg vagy a halál fogja le szemem, vagy jó sorsom bő bosszúval lakat. -
New Yorkban már nincsenek árnyvadászok, és Luke is Idrisben
van velük. Újabb és újabb védővarázslatokat alkotnak. Hamarosan már üzeneteket sem igen lehet váltani velük. Bat feszengett a székén. Maia érezte, hogy nem mond el valamit. -
Mi az? - kérdezte.
A fiú elfordította a tekintetét. -
Bat...
-
Ismered Rufus Hastingset?
Rufus. Maia felidézte a sebhelyes arcú, mérges férfit, aki dühöngve rontott ki Praetor Scott irodájából, amikor ő először ott járt. -
Nem igazán.
-
Túlélte a mészárlást. Itt van velünk az őrsön. Elmondta, mi történt
- magyarázta Bat. - És rágja a többiek fülét Luke-kal kapcsolatban. Azt állítja, hogy inkább árnyvadász, mint lükantróp, nem lojális a falkához, és új vezérre van szükségünk. -
Te vezetsz bennünket - mondta Maia. - Te vagy a helyettes.
-
Igen, és Luke nevezett ki. Ez azt jelenti, hogy bennem sem lehet
bízni. Maia az ágy szélére csúszott. Minden porcikája sajgott. Ahogy csupasz lábát letette a kőpadlóra, végigfutott rajta a hideg. -
Senki sem hallgat rá, ugye?
Bat megvonta a vállát. -
Ez nevetséges. A történtek után össze kellene fognunk, nem
pedig hagyni, hogy valaki éket próbáljon verni közénk. Az árnyvadászok a szövetségeseink... -
Pontosan ezért támadott meg bennünket Sebastian.
-
Amúgy is megtámadott volna. Nem rajong az alvilágiakért.
Végtére is Valentine Morgenstern fia. - A lánynak izzott a tekintete. Talán egyelőre csak azt akarja, hogy ideiglenesen álljunk félre, mert úgy könnyebben elintézheti a nephilimeket, de ha sikerül eltüntetnie őket a
föld színéről, mi következünk. Bat egy darabig az ujjaival malmozott, aztán úgy tűnt, végül döntésre jutott. -
Tudom, hogy igazad van - mondta, és a szoba sarkában álló
asztalhoz lépett. Egy dzsekivel, egy pár zoknival és egy bakanccsal tért vissza. Átadta őket Maiának. - Mégis arra kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, és ma délután nem hozol szóba ilyesmit. Most az érzelmeké lesz a főszerep. A lány belebújt a dzsekibe. -
Ma délután? Mi lesz ma délután?
Bat felsóhajtott. -
A temetés - mondta.
- Kinyírom Maureent! - közölte Isabelle. Alec szekrényének szélesre tárt ajtaja előtt állt, és halomban dobálta a földre a ruhákat. Simon mezítláb feküdt az egyik ágyon - talán Jace-én, talán Alecén -, miután lerúgta riasztó csatos cipőjét. Bár a bőre nem tudott felhorzsolódni, fantasztikus érzés volt puha felületen heverészni a Dumort kemény, mocskos parkettája után. -
Ahhoz meg kell küzdened New York összes vámpírjával - mondta.
- Állítólag odáig vannak érte. -
Hát jó ízléssel nem lehet vádolni. - Isabelle a kezébe vett egy
sötétkék ruhadarabot, amiben Simon Alec egyik pulóverét ismerte fel; leginkább az ujja végén lévő lyukakról. - Szóval Raphael azért hozott ide, hogy beszélhess apámmal? Simon felkönyökölt, hogy jobban láthassa a lányt. -
Szerinted nem lesz baj?
-
Nem hát, miért lenne? Apám imád beszélni. - Keserű volt a
hangja. Simon közelebb hajolt, de amikor Isabelle felemelte a fejét,
mosolygott, és a fiú úgy gondolta, nyilván csak képzelte, hogy valami nincs rendjén. - Bár ki tudja, milyen véget ér a csata ma este a citadellánál. - A lány feszülten harapott az ajkába. - Az is lehet, hogy elhalasztják az ülést, de az is, hogy előbbre hozzák. Sebastian nyilvánvalóan komolyabb problémát jelent, mint gondolták. Fel sem merült bennünk, hogy egyáltalán a citadella közelébe juthat. -
Hát, végtére is árnyvadász - jegyezte meg Simon.
-
Nem, nem az! - csattant fel hevesen Isabelle, és lekapott egy zöld
pulóvert az egyik vállfáról. - Amúgy meg férfi. -
Bocs - mondta a fiú. - Idegőrlő lehet várni, hogy mi sül ki a
csatából. Hány embert engedtek át? -
Ötvenet vagy hatvanat - felelte Isabelle. - Én is menni akartam,
de... nem hagyták. - Visszafogott hangjából érezni lehetett, hogy olyan témához érkeztek, amiről nem szívesen beszél. -
Aggódtam volta érted - közölte Simon.
Isabelle kelletlen mosolyra húzta a száját. -
Ezt próbáld fel! - Odadobott a fiúnak egy kevésbé megviselt zöld
pulóvert. -
Biztosan nem baj, ha kölcsönveszek pár cuccot?
-
Nincs más választásod. Úgy festesz, mint aki most szabadult egy
romantikus regényből. - Isabelle színpadias mozdulattal a homlokához kapott. - Ó, Lord Montgomery, mit óhajt tenni velem, ártatlan, védtelen hajadonnal e hálószobában, ahol rajtunk kívül teremtett lélek sincs? Kicipzározta harci öltözete kabátját, és a földre dobta. Fehér, ujjatlan felső került elő alóla. Buja pillantást vetett Simonra. - Fenyegeti veszély az erkölcseimet? -
Hát, ööö... Mi? - Simont mintha ideiglenesen a teljes szókincsétől
megfosztották volna. -
Tudom, hogy ön veszélyes ember - deklarálta Isabelle, majd az
ágy felé sasszézott. Lehúzta a sliccét, és a földre rúgta a nadrágját. Fekete fiú bokszeralsót viselt alatta. - Egyesek kujonnak nevezik. Mindenki tudja, hogy ön ördögien bánik a nőkkel poétikusan buggyos ingében és ellenállhatatlan nadrágjában. - Felpattant az ágyra, a fiú mellé mászott, és úgy méricskélte, mint egy kobra, amelyik éppen azt fontolgatja, hogy elfogyassza-e uzsonnára az arra tévedt mongúzt. Esdeklem önhöz, legyen tekintettel az ártatlanságomra! - sóhajtotta. - No meg szegény, gyámoltalan szívemre! Simon arra jutott magában, hogy ez olyasmi, mint a szerepjáték a Dungeons & Dragonsban, azzal a különbséggel, hogy valószínűleg sokkal jobban fog szórakozni közben. -
Lord Montgomery csakis a saját vágyaira van tekintettel - közölte
érdes hangon. - És mondok én még valamit. Lord Montgomerynek tekintélyes méretű kastélya van... És hatalmas földek is tartoznak hozzá. Isabelle elnevette magát, és a fiú érezte, hogy rázkódik alattuk az ágy. -
Oké, nem számítottam rá, hogy ennyire belemelegedsz.
-
Lord Montgomery mindig felülmúlja a várakozásokat. - Simon
megragadta Isabelle derekát, a hátára fordította a lányt, és fölé támaszkodott. Isabelle fekete haja szétterült a párnán. - Anyák, zárjátok el a lányaitokat, zárjátok el a cselédeiteket, aztán zárjátok el saját magatokat is. Lord Montgomery portyára indul. Isabelle két tenyere közé fogta a fiú arcát. -
Uram! - szólt csillogó szemmel. - Félek, nem tudok többé ellenállni
az ön sármjának és férfierejének. Rendelkezzen velem! Simon nem volt benne biztos, mit tenne Lord Montgomery, de azt pontosan tudta, ő mit akar. Lehajolt, és hosszú csókot nyomott a lány szájára. A lány ajka szétnyílt az övé alatt, és hirtelen mindent elborított az édes, sötét forróság, ahogy a szájuk előbb csak incselkedve, aztán határozottabban tapadt egymásra. A lányból, mint mindig, most is rózsák
és vér illata áradt. Simon a nyakán lüktető ér fölé tapasztotta a száját. Puhán csókolta, nem harapta meg. Izzy felnyögött, ujjai a fiú ingére tévedtek. Simont egy pillanatig aggasztotta, hogy nincsenek rajta gombok, de a lány megragadta az anyagot, és egyszerűen széttépte a mellkasán, hogy aztán az ing két fele csak himbálózott a vállán. -
Jesszusom, mintha papírból lenne ez a vacak! - mormogta
Isabelle, és nekilátott, hogy levesse a felsőjét. Félúton járt, amikor nyílt az ajtó, és Alec lépett a szobába. -
Izzy, te... - kezdte volna, de elkerekedett a szeme, és olyan
sebesen kezdett hátrálni, hogy nekiment a falnak, és beverte a fejét. - Ő meg mit keres itt? Isabelle a helyére rángatta a felsőjét, és dühösen meredt a bátyjára. -
Újabban nem szoktál kopogni?
-
De... ez az én szobám! - nyögte ki Alec. Igyekezett nem ránézni
Izzyre vagy Simonra, akiket igencsak félreérthetetlen helyzetben talált. Simon gyorsan legördült a lányról, az pedig felült, és lesöpörte magát a kezével, mintha csak egy szösztől próbálna megszabadulni. A fiú eközben széttépett ingét igyekezett összefogni maga előtt. -
Csak keresni akartam valamit, amit Simon felvehet - magyarázta
Isabelle. - Maureen bőrnadrágot és buggyos inget adott rá, mert romantikus regényből szalajtott rabszolgát akart csinálni belőle. -
Hogy mit akart csinálni belőle?
-
Romantikus regényből szalajtott rabszolgát - ismételte Isabelle,
mintha Alec különösen ostoba lenne. A fiú megrázta a fejét, mintha egy rossz álomból próbálna felébredni. -
Tudod mit? Inkább ne is magyarázkodj. Csak öltözzetek fel!
-
Szóval nem lépsz le, mi? - kérdezte duzzogva Isabelle. Kimászott
az ágyból, felvette a földről a harci öltözet kabátját, belebújt, aztán odadobta Simonnak a zöld pulóvert. A fiú boldogan cserélte le a
poétikus inget, ami amúgy is cafatokra szakadt. -
Nem. Ez tényleg az én szobám, ráadásul beszélnünk is kell,
Isabelle. Alec hangjából áradt a feszültség. Simon felkapta a farmerjét meg a cipőjét a földről, és bevonult a fürdőszobába átöltözni. Szándékosan húzta az időt; amikor megint előjött, Isabelle idegesen kuporgott a feltúrt ágyon. -
Szóval
megint
megnyitják
a
portált,
hogy
mindenkit
visszahozzanak? Ez jó. -
Jó, de amit éreztem... - Alec önkéntelenül a felkarjára tette a kezét
a parabatai rúna közelébe. - Hát az nem jó. Jace nem halt meg - tette hozzá sietve, látván, hogy Isabelle elsápad. - Arról tudnék. De valami történt. Valami a mennyei tűzzel, azt hiszem. -
Azt tudod, hogy most jól van-e? És Clary? - kérdezte Isabelle.
-
Várjatok! Lassítsunk! - szakította félbe őket Simon. - Mi van
Claryvel? És Jace-szel? -
Átmentek a portálon - felelte komoran a lány. - A csatába a
citadellánál. Simon azon kapta magát, hogy öntudatlanul is a jobb kezén lévő aranygyűrűt szorongatja. -
Nem túl fiatalok még hozzá?
-
Nem mondhatnám, hogy engedéllyel tették. - Alec a falnak
támaszkodott. Fáradtnak tűnt, szeme alatt sötétkék karikák rajzolódtak ki. - A konzul vissza akarta tartani őket, de nem volt elég gyors. Simon Isabelle-hez fordult. -
És te erről egy szót sem szóltál nekem.
A lány kerülte a tekintetét. -
Csak a frászt hoztam volna rád.
Alec tekintete ide-oda ugrált Isabelle és Simon között. -
Te nem mondtad el neki, mi történt a Gardnál?
Isabelle dacosan karba fonta a kezét. -
Nem. Összefutottunk az utcán, feljöttünk ide, és... És semmi
közöd hozzá. -
De van, ha az én szobámban csináljátok - közölte Alec. - Ha ki
akarod használni Simont, hogy elfelejtesse veled a dühödet és a zaklatottságodat, azzal semmi bajom, de a saját ágyadba vidd. -
Nem használtam ki...
Simon maga előtt látta, hogyan csillogott Isabelle szeme, amikor a lány megpillantotta őt az utcán. Akkor azt hitte, a boldogság az oka, de most rájött, hogy valószínűleg csak néhány ki nem csordult könnycseppet látott. Ahogy Izzy leszegett fejjel, a nyakát behúzva közelített, mintha erőnek erejével próbálná tartani magát... -
Dehogynem - szólt. - Különben elmondtad volna mi történt. Nem is
említetted Claryt és Jace-t, még azt sem, hogy aggódsz, meg semmi hasonlót. Összeszorult a gyomra, ahogy felidézte, hogyan csókolta meg a lány inkább ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdéseire, és rettentő ostobának érezte magát. Azt hitte, Isabelle annak örül, hogy őt látja, de most úgy érezte, szinte bárki lehetett volna a helyében. A lány arcára kiült a kétségbeesés. -
Ne már! Nem is kérdezted! - Egy ideje a hajával játszadozott, most
pedig mindkét kezével a tarkójához nyúlt, és pár dühös mozdulattal kontyot varázsolt magának. - Ha csak álltok ott, és engem hibáztattok mindenért, talán jobb lenne, ha elmennétek... -
Én nem hibáztatlak - kezdte Simon, de Isabelle már talpon volt.
Megragadta a rubinmedált, minden finomkodás nélkül lerángatta a fiú fején keresztül, és ismét a saját nyakába akasztotta. - Egyáltalán nem
kellett volna odaadnom! - Csillogott a szeme. -
Megmentette az életemet - mondta Simon.
Isabelle ettől mintha lecsillapodott volna. -
Simon... - suttogta.
Aztán elakadt a szava, ahogy Alec hirtelen hangosan felszisszent, a vállához kapott, és a földre rogyott. A lány odarohant, és letérdelt mellé. -
Alec? Alec! - Egyre élesebb hangját pánik színezte.
A fiú félrehúzta a kabátját, aztán az ingét, és a nyakát nyújtogatva próbálta megnézni a jelet a vállán. Simon felismerte a parabatai rúna körvonalait. Alec megérintette; az ujja egészen fekete lett, mintha hamu festette volna meg. -
Visszajöttek a portálon át - mondta. - És valami baj van Jace-szel.
Olyan volt, mint egy álomba, vagy még inkább egy rémálomba visszatérni. A végzet háborúja után az Angyal terét ellepték a halottak. Az elesett árnyvadászok testét gondos sorokba rendezték, és mindegyiknek a halált jelképező fehér selyemmel kötötték be a szemét. A téren megint holttestek hevertek, ezúttal azonban káosz uralkodott. A démontornyok ragyogása világította meg a jelenetet, amikor Simon, Isabelle és Alec megérkezett a Szövetség Csarnokához, miután végigsiettek Alicante kanyargós utcáin. A teret megtöltötték az emberek. Harci öltözetet viselő nephilimek hevertek a földön. Páran fájdalmasan dobálták magukat, mások riasztóan mozdulatlanok maradtak. Maga a Szövetség Terme sötét volt, az ajtaját szorosan bezárták. A körben álló nagyobb kőépületek egyike állt csak nyitva, odabentről ömlött a fény. Kapuján ki-be özönlöttek az árnyvadászok. Isabelle lábujjhegyre állt, és feszülten fürkészte a tömeget. Simon követte a tekintetét. Észrevett pár ismerős figurát: az emberek közt
idegesen fel-alá járkáló konzult, Kadirt a New York-i Intézetből, néhány pergamenszínű köntöst viselő néma testvért, akik szótlanul terelték a nephilimeket a kivilágított épület felé. -
A Basilias nyitva van - mondta Isabelle az elgyötörtnek tűnő
Alecnek. - Talán odavitték Jace-t is, ha megsebesült... -
Megsebesült - jelentette ki kurtán a fiú.
-
Basilias? - kérdezte Simon.
-
A kórház - magyarázta Isabelle a kivilágított épületre mutatva. A
hangja remegetett a feszült pániktól. - Oda kéne mennem... Mennünk. -
Veletek megyek - mondta Simon.
A lány megrázta a fejét. -
Csak árnyvadászokat engednek be.
-
Isabelle! - szólt Alec. - Gyere. - Azt a vállát, amelyiken a parabatai
rúna volt, egészen mereven tartotta. Simon szeretett volna mondani neki valamit, talán azt, hogy az ő legjobb barátja is eltűnt ugyanabban a csatában, és megérti a másik fiú aggodalmát. De azt talán csak egy árnyvadász érthette meg igazán, milyen egy parabataiért aggódni. Kételkedett benne, hogy Alec megköszönné neki, ha vigasztalni próbálná. Simon ritkán érzékelte ilyen élesen a különbséget a nephilimek és a nem nephilimek között. Isabelle bólintott, és szó nélkül követte a bátyját. Simon figyelte, ahogy a teret átszelve elsietnek az Angyal figyelő szobra mellett, ami szomorú márványszemével most a csata utóhatásait szemlélte. Aztán felmentek a Basilias lépcsőin, és eltűntek vámpírszeme elől. -
Mit gondolsz? - szólalt meg egy halk hang a fiú háta mögött. -
Nagyon zavarná őket, ha táplálkoznánk a halottaikból? Raphael volt az. Göndör haja kócos glóriaként vette körül a fejét, és csak egy vékony pólót meg farmert viselt. Gyereknek hatott. -
A friss halottak vére nem éppen a kedvenc évjáratom - folytatta -,
de még mindig jobb, mint a palackozott vér. Gondolom, egyetértesz. -
Igazán elbűvölő a személyiséged - jegyezte meg Simon. -
Remélem, más is említette már. Raphael felhorkant. -
Irónia! - mondta. - Unalmas.
Simon nem tudta elfojtani ingerült sóhaját. -
Akkor előre! Idd csak a halott nephilimek vérét. Biztosan rá vannak
hangolódva. Öt, de akár még tíz másodpercig is életben hagyhatnak. Raphael elnevette magát. -
Rosszabbnak tűnik a helyzet, mint a valóság - közölte. - Nem
haltak meg túl sokan. Rengetegen megsebesültek, de hát komoly túlerőbe ütköztek. Most már nem fogják elfelejteni, milyen a sötét harcosokkal küzdeni. Simon összezúzta a szemét. -
Mit tudsz a sötét harcosokról, Raphael?
-
Csak titokzatos pletykákat hallottam - felelte a másik fiú. - De
gondoskodom róla, hogy mindent megtudjak, ami fontos. -
Ha ennyi mindent tudsz, áruld el nekem, hol van Jace és Clary. -
Simon nem reménykedett különösebben. Raphael általában csak akkor segített másoknak, ha maga is hasznot remélt belőle. -
Jace a Basiliasban van - felelte Simon meglepetésére Raphael. -
Úgy fest, végül csak túl sok volt neki a mennyei tűz az ereiben. Majdnem elpusztította önmagát és egy néma testvért is egyben. -
Mi? - Simon már nem csak úgy általában volt feszült, hanem azt is
tudta, mitől tart. - Életben marad? És hol van Clary? Raphael végignézett rajta sötét, hosszú pillájú szemével; féloldalas maradt a mosolya. -
Nem helyénvaló, ha egy vámpír túlságosan törődik a halandók
életével.
-
Istenemre
mondom,
Raphael,
ha
nem
leszel
sürgősen
segítőkészebb... -
Nos, jó. Gyere velem! - Raphael még inkább az árnyékba
húzódott, egy pillanatra sem mozdulva el az épületek tövéből. Simon sietősre fogta, hogy lépést tudjon tartani vele. Megpillantott egy összedugott szőke meg barna fejet - Aline és Helen együtt ápolták a sebesülteket -, és hirtelen Alec meg Jace jutott eszébe. -
Ha azon gondolkodsz, mi történne, ha most innál Jace véréből, a
válasz az, hogy meghalnál - mondta Raphael. - A vámpírok nem bírják a mennyei tűzet. Igen, még te sem, napjáró. -
Nem ezen gondolkodtam. - Simon összeráncolta a homlokát. -
Arra lennék kíváncsi, mi történt a csatában. -
Sebastian megtámadta az Adamantin Citadellát - felelte Raphael,
miközben kikerült egy csapat árnyvadászt. - Ott kovácsolják a nephilimek fegyvereit. A Vasnővérek lakhelye. Becsapta a Klávét, azt hitték, csak húsz embere van vele, pedig valójában több volt. Valószínűleg megölt volna mindenkit, és be is vette volna a citadellát, ha nincs a te Jace-ed. -
Nem az én Jace-em.
-
És Clary - tette hozzá Raphael, mintha Simon meg sem szólalt
volna. - Bár a részletekkel magam sem vagyok tisztában. Abból, amit hallottam, az a benyomásom, hogy az árnyvadászok is össze vannak zavarodva, és nemigen tudják, mi történt. -
Hogyan sikerült Sebastiannak elhitetnie, hogy kevesebb harcosa
van, mint valójában? Raphael rántott egyet keskeny vállán. -
Az árnyvadászok néha elfelejtik, hogy nem csak ők érthetnek a
mágiához. A citadella a bolygó törésvonalaira épült. Mindenféle régi, nyers varázslatok vannak ott. Léteztek már Jonathan Shadowhunter
előtt is, és ezt követően is létezni fognak... Elhallgatott, Simon pedig követte a tekintetét. Egy pillanatig csak kék fény függönyét látta. Aztán kitisztult előtte a világ, és megpillantotta a földön heverő Claryt. Dübörgés töltötte meg a fülét, mintha a vére indult volna meg. A lány nem moccant, a bőre egészen fehér volt, csak az ujjbegyei és a szája kékült el. A haja nyirkos fürtökben tapadt az arcára, szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki. Harci öltözéke szakadtan és véresen lógott rajta, ernyedt keze mellett egy csillagokkal díszített Morgenstern-kard feküdt. Magnus hajolt fölé, kezét a lány arcára illesztette, ujjainak vége kéken ragyogott. Jocelyn és Luke Clary másik oldalán térdelt. Jocelyn felnézett, és meglátta Simont, ajkai a fiú nevét formálták. Simon semmit nem hallott a dübörgéstől a fülében. Clary meghalt volna? Halottnak tűnt, vagy legalábbis félholtnak. Simon elindult felé, de Luke felpattant, odasietett hozzá, elkapta a karját, és visszahúzta. Vámpír lévén Simon természetfeletti erővel rendelkezett, de jóformán még meg sem tanulta használni, ráadásul Luke sem volt gyengébb nála. A férfi ujjai a felkarjába mélyedtek. -
Mi történt? - kérdezte élesen Simon. - Raphael...? - Körülnézett, a
vámpírt keresve, de Raphael eltűnt, beleolvadt az árnyékba. - Kérlek... Simon Luke-ra pillantott, aztán az ismerős arcról Clary felé fordította a tekintetét. - Hadd... -
Simon, ne! - csattant fel Magnus. Ujjai végigsimították Clary arcát,
kék szikrákat húzva maguk után. A lány nem mozdult, még csak nem is reagált. - Óvatosnak kell lennünk, alig van benne élet. -
Nem a Basiliasban kellene lennie? - kérdezte Simon a
kórházépület felé fordulva. Odabentről még mindig áradt a fény; a fiú meglepetésére Alec a bejárathoz vezető lépcsőn állt, és Magnusra meredt. Mielőtt a vámpír inthetett volna neki, gyorsan megfordult, és
visszasietett az épületbe. -
Magnus... - kezdte Simon.
-
Fogd már be a szádat! - szűrte Magnus összeszorított fogai között.
A fiú kitépte magát Luke szorításából, de megbotlott, és nekidőlt egy kőfalnak. -
De Clary...
Luke elgyötörtnek tűnt, a tekintete azonban határozott maradt. -
Clary kimerítette magát, amikor megrajzolt egy gyógyító rúnát.
Nem sebesült meg, semmiféle baja nem esett, és Magnus többet tud rajta segíteni, mint a Néma Testvérek. Azzal teszed a legjobbat, ha nem vagy láb alatt. -
Jace - mondta Simon. - Alec megérezte, hogy történt vele valami a
mennyei tűz miatt. Raphael meg valami törésvonalakról hablatyolt... -
Figyelj, a csata véresebb volt, mint a nephilimek várták. Sebastian
megsebesítette Jace-t, de a mennyei tűz valami úton-módon megégette. Jace-t is majdnem elpusztította. Clary megmentette Jace életét, de azért a Testvéreknek még el fog tartani egy darabig, mire meggyógyítják. Luke fáradt, kék szemekkel nézett Simonra. - És te mit kerestél Isabelleéknél? Nem úgy volt, hogy New Yorkban maradsz? Jordan miatt jöttél? Simon felkapta a fejét. -
Jordan? Neki mi köze ehhez az egészhez?
Luke-on most először látszott, hogy határozottan meghökken. -
Nem tudod?
-
Mit nem tudok?
Luke egy hosszú pillanatig habozott. -
Van itt neked valami - mondta aztán. - Magnus hozta New
Yorkból. - A zsebébe nyúlt, és egy láncon lógó medált húzott elő. Aranyból készült, egy farkasmancs nyoma és két latin szó díszítette: Beati bellicosi.
Áldottak a harcosok. Simon azonnal megismerte. Jordan Praetor Lupus-medálja volt. Sötétvörös, rozsdaszínű foltok tapadtak a láncra, és magára az érmére is. Ha valaki, hát egy vámpír biztosan meg tudja különböztetni a rozsdát a vértől. -
Nem értem - szólt a fiú. A dübörgés újra elkezdődött a fülében. -
Miért van ez nálad? Miért adod nekem? -
Mert Jordan azt szerette volna, hogy a tiéd legyen - felelte Luke.
-
Szerette volna? - Simon megemelte a hangját. - Nem úgy érted,
hogy „szeretné”? Luke mély lélegzetet vett. -
Sajnálom, Simon. Jordan meghalt.
AMIKOR CLARY FELÉBREDT, egy rúna halványuló képét látta a szemhéján mintha egyetlen rúd kötött volna össze két szárnyat. Az egész teste sajgott. Egy pillanatig csak feküdt tovább, félt a mozgással járó fájdalomtól. Az emlékek lassan előkúsztak a mélyből - a jeges síkság a citadella előtt, a nevető, gúnyosan őt hergelő Amatis látványa, Jace, amint átvágja magát a sötét harcosok tömegén, aztán lángoló sebbel a földön hever, Zakariás testvér, amint hátrahőköl az előtörő tűz elöl. Clarynek felpattant a szeme. Többé-kevésbé arra számított, hogy valami teljesen idegen helyen ébred fel, ehelyett azonban a kicsi, de kényelmes faágyon feküdt Amatis vendégszobájában. Az ablakon beözönlő
sápatag napfény a
csipkefüggöny mintáit
vetítette a
mennyezetre. A lány próbált feltápászkodni. A közelben valaki halkan énekelt - az édesanyja volt az. Jocelyn azonnal elhallgatott, felugrott a székéről, és Clary fölé hajolt. Úgy festett, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Ugyanazt a blúzt és farmert viselte, mint előző este, a haját pedig egyszerű, ceruzával átszúrt kontyba rendezte a tarkóján. Claryt előbb elöntötte az ismerős látvány okozta megkönnyebbülés, amit azonban máris pánik követett. -
Anya... - Jocelyn a lánya fölé hajolt, és a keze fejével megérintette
homlokát, mintha arra lenne kíváncsi, nem lázas-e. - Jace... -
Jace-nek semmi baja. - Jocelyn elvette a kezét, aztán Clary
gyanakvó tekintetét látva megrázta a fejét. - Tényleg jól van. A Basiliasban van Zakariás testvérrel. Gyógyul.
Clary szigorúan pillantott az anyjára. -
Clary, tudom, adtam rá okot, hogy ne bízz meg bennem, de
kérlek, hidd el, Jace teljesen jól érzi magát. Tisztában vagyok vele, hogy sosem bocsátanád meg, ha nem mondanék igazat vele kapcsolatban. -
Mikor láthatom?
-
Holnap. - Jocelyn hátradőlt az ágy melletti széken, felfedve a
végig a hálószoba falát támasztó Luke-ot. A férfi szomorú, szeretetteljes, óvó mosollyal pillantott Claryre. -
Luke! - A lány határozottan megkönnyebbült. - Mondd meg
Anyának, hogy jól vagyok. El tudok menni a Basiliasba... Luke megrázta a fejét. -
Sajnálom, Clary, de Jace egyelőre nem fogadhat látogatókat. És
ma neked is pihenned kell. Hallottuk, hogyan rajzoltad az iratzékat a citadellánál. -
Vagy legalábbis azt, amit az emberek láttak. Nem hiszem, hogy
valaha is pontosan meg fogom érteni. - Jocelyn szája sarkában egyre mélyebbek lettek a ráncok. - Kis híján belehaltál abba, hogy meggyógyítottad Jace-t. Jobban kell vigyáznod. Neked is véges az erőd... -
Haldoklott - vágott közbe Clary. - Lángok csaptak elő a sebéből.
Meg kellett mentenem. -
Eleve nem is kellett volna ott lennetek. - Jocelyn félresöpört egy
vörös hajtincset a szeméből. - Mit kerestetek a csatában? -
Nem küldtek át elég embert - felelte halkan. - És mindenki arról
beszélt, hogy majd megmentik a sötét harcosokat, idehozzák őket, megtalálják a gyógymódot... De én ott voltam a Burrennen. Te is ott voltál, Anya. Tudod, hogy menthetetlenek a nephilimek, akiket Sebastian maga mellé állított a Pokol Kelyhével. -
Láttad a nővéremet? - kérdezte gyengéden Luke.
Clary nyelt egyet, és bólintott. -
Sajnálom. Ő Sebastian... helyettese. Nem önmaga többé,
egészen picikét sem. -
Bántott téged? - akarta tudni Luke. Még mindig nyugodt volt a
hangja, de az arcán rángatózott egy izom. Clary megrázta a fejét. Képtelen volt rávenni magát, hogy kinyissa a száját, és hazudjon, de az igazat sem mondhatta el Luke-nak. -
Semmi baj. - A férfi félreértette Clary zavarát. - Az az Amatis, aki
Sebastiant szolgálja, éppen úgy nem a nővérem, mint ahogy a Sebastiant szolgáló Jace sem az a fiú volt, akit szeretsz. Ő sem a nővérem már, ahogy Sebastian sem az a fiú, akit édesanyádnak meg kellett szülnie. Jocelyn megfogta Luke kezét, és puhán megcsókolta. Clary elfordította a tekintetét. Anyja egy pillanattal később visszafordult felé. -
Istenem, a Klávé... Bár hallgatnának a jó szóra. - Tehetetlenül fújta
ki a levegőt. - Clary, értjük, miért tetted tegnap este azt, amit, de azt hittük, biztonságban vagy. Aztán megjelent Helen, és közölte, hogy megsebesültél a csatában a citadellánál. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor megtaláltunk a téren. Kék volt a szád meg az ujjaid. Mintha vízbe fulladtál volna. Ha nincs Magnus... -
Magnus gyógyított meg? Hogy került Alicantéba?
-
Most nem Magnus a lényeg - közölte nyersen Jocelyn -, hanem te.
Jia kitért a hitéből, úgy érzi, ő engedett át a portálon, és akár meg is halhattál volna. Tapasztalt árnyvadászokat küldtek a csatába, nem gyerekeket... -
Sebastian volt ott - felelte Clary. - Nem értették.
-
Nem neked kell Sebastiannal foglalkoznod. Jut eszembe... -
Jocelyn benyúlt az ágy alá. Amikor felegyenesedett, Hesperust tartotta a kezében. - Ez a tied? A fegyverövedben volt, amikor hazahoztak.
-
Igen! - A lány összecsapta a tenyerét. - Azt hittem, elvesztettem.
-
Ez egy Morgenstern-kard, Clary. - Jocelyn úgy tartotta a kezében
a fegyvert, mintha egy fej penészes saláta lenne. - Én magam adtam el évekkel ezelőtt. Honnan szerezted? -
A fegyverboltban kaptam, ahol eladtad. A tulajdonos azt mondta,
úgysem venné meg senki. - Clary kikapta Hesperust az anyja kezéből. Figyelj, Morgenstern vagyok. Nem tehetünk úgy, mintha nem folyna Valentine vére az ereimben. Rá kell jönnöm, hogyan lehetek részben Morgenstern úgy, hogy ne legyen baj. Nem akarom eljátszani, hogy valaki más vagyok... Valaki egy kitalált névvel, ami nem jelent semmit. Jocelyn hátrahőkölt kissé. -
A Frayre gondolsz?
-
Nem éppen árnyvadász név, igaz?
-
Nem. Nem éppen, de az nem igaz, hogy semmit sem jelent.
-
Azt hittem, véletlenszerűen választottad ki.
A nő megrázta a fejét. -
Hallottál már a szertartásról, amit nephilim gyerekeken végeznek
el a születésükkor. Arról, amelyik azt a védelmet adományozza az újszülöttnek, amit Jace elvesztett, amikor visszatért halottaiból, és ami miatt Lilith árthatott neki. Szóval ezt a szertartást általában egy vasnővér és egy néma testvér végzi el, de mivel bujkáltunk, a te esetedben erről szó sem lehetett. Zakariás testvér volt ott, a vasnővért pedig egy boszorkánymesternő helyettesítette. Utána neveztelek el téged. -
Fray? Fraynek hívták?
-
Hirtelen ötlet volt a név - mondta Jocelyn megkerülve a kérdést. -
Megkedveltem azt a nőt. Tudta, milyen elveszíteni valakit, ismerte a fájdalmat és a gyászt, de erős volt, ahogyan azt szeretném, hogy te is erős legyél. Soha nem akartam mást, csak hogy erős legyél, biztonságban élj, és ne kelljen elszenvedned, amit én elszenvedtem... A
rettegést, a fájdalmat, a veszélyt. -
Zakariás testvér! - Clary hirtelen felült az ágyban. - Ő is ott volt
tegnap este. Próbálta helyrehozni Jace-t, de a mennyei tűz megégette. Jól van? Nem halt meg, ugye? -
Nem
tudom.
-
Jocelyn
kissé
értetlenül
figyelte
Clary
vehemenciáját. - Annyi biztos, hogy a Basiliasba vitték. A Néma Testvérek általában titkolóznak a társaik állapotát illetően. -
Azt mondta, a Testvérek a Herondale család adósai valami régi
kötelék miatt - mondta a lány. - Ha meghal, azért... -
Senkit sem hibáztathatunk majd - vágott közbe Jocelyn. -
Emlékszem, amikor az óvó szertartást végezte rajtad. Megmondtam neki, hogy azt szeretném, ha soha semmiféle kapcsokba nem kerülnél az árnyvadászokkal. Azt felelte, hogy az árnyvadászok örvényként szippantják magukba, aki közéjük való, és igaza is volt. Azt hittem, megszabadultunk, de itt vagyunk megint Alicantéban, háborúzunk, a lányom arca véres, és egy Morgenstern-kardot tart a kezében. A hangjában megbúvó sötét feszültség felborzolta Clary idegeit. -
Anya! - szólt a lány. - Történt valami más is? Van valami, amit
nem mondasz el nekem? Jocelyn összenézett Luke-kal. A férfi szólalt meg először. -
Azt már tudod, hogy tegnap, mielőtt még elkezdődött volna a
csata a citadellánál, Sebastian megtámadta a londoni Intézetet. -
De senki sem sérült meg. Robert azt mondta...
-
Szóval Sebastian másfelé fordította a figyelmét - folytatta
határozottan Luke. - Elhagyta Londont az embereivel, és megtámadták a Praetor Lupust Long Islanden. Majdnem mindenkit megöltek, köztük a Praetor vezetőjét is. Jordan Kyle... - Elcsuklott a hangja. - Jordan is meghalt. Clary észre sem vette, hogy megmozdult, de a következő pillanatban
azon kapta magát, hogy nincsen többé a takaró alatt. Lábait átvetette az ágy szélén, és Hesperus éjjeliszekrényen heverő hüvelye után nyúlt. -
Clary! - Jocelyn hosszú ujjait a lány csuklójára fektette. - Vége
van. Nincs már mit tenni. Clary szájában a forró könnyek sós ízét a pánik nyersebb, sötétebb aromája nyomta el. -
És Maia? - kérdezte. - Ha Jordant megölték, ő legalább jól van?
És Simon? Jordan az ő testőre volt. Simon jól van? -
Semmi bajom. Nyugalom, semmi bajom - hallatszott Simon
hangja. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Clary őszinte döbbenetére a szokatlanul félénknek tűnő fiú lépett be rajta. A lány a takaróra dobta a hüvelyt, talpra ugrott, és olyan hevesen vetette magát Simonra, hogy beverte a fejét a fiú kulcscsontjába. Nem is érzékelte, hogy fáj-e vagy sem. Túlságosan lekötötte, hogy úgy szorítsa magához Simont, mintha most estek volna ki egy helikopterből, és megállíthatatlanul zuhannának a föld felé. Belemarkolt a fiú gyűrött zöld pulóverébe, arcát Simon vállába fúrta, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sírja el magát. Simon csak ölelte, és vigasztalni próbálta, esetlenül paskolgatva a hátát meg a vállát. Amikor végül elengedték egymást, és Clary hátralépett, észrevette, hogy a fiú farmerje meg pulóvere legalább egy számmal nagyobb a kelleténél, a nyakában pedig fémlánc lóg. -
Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte. - És kinek a holmija van
rajtad? -
Hosszú történet, és ez itt rajtam főleg Alecé - felelte Simon. - A
szavai könnyednek hatottak, de az arcán látszott a feszültség. - Látnod kellett volna, mit viseltem korábban. Amúgy csini a pizsid. Clary végignézett magán. Tűzoltóautókkal díszített flanelpizsamája a bokájáig sem ért, mellben pedig túl szűk volt.
Luke felhúzta a szemöldökét. -
Azt hiszem, az enyém volt gyerekkoromban.
-
Nem mondhatjátok komolyan, hogy nem találtatok mást, amit rám
adhattatok volna. -
Ha
te
ragaszkodsz
hozzá,
hogy
megölesd
magad,
én
ragaszkodom hozzá, hogy eldöntsem, mi van rajtad, amíg gyógyulsz felelte halvány mosollyal Jocelyn. -
A pizsama a bosszú - mormogta Clary. Felkapta a földről a
farmerjét meg egy pólót, és Simonra nézett. - Most átöltözöm. Amikor visszajövök, ajánlom, hogy számolj be róla, mit keresel itt, és ne intézd el annyival, hogy „hosszú történet”. Simon mormogott valamit arról, hogy Clary kissé erőszakos, de a lány addigra már nem volt a szobában. Villámgyorsan lezuhanyozott, élvezte, ahogy a víz lemossa róla a csata porát. Anyja szavai ellenére továbbra is aggódott Jace-ért, de Simon felbukkanása azért sokat javított a hangulatán. Akármilyen butaságnak is tűnt, jobban örült, hogy a fiú itt van szem előtt, ahol vigyázni tud rá, mintha New Yorkban maradt volna. Főleg azok után, ami Jordannel történt. Amikor Clary nedves haját copfba fogta, és visszatért a szobába, az éjjeliszekrényen kuporgó Simon éppen élénk beszélgetésbe bonyolódott Jocelynnel és Luke-kal. Elmesélte, mi történt vele New Yorkban, hogyan raboltatta el Maureen, aztán hogyan szöktette meg és hozta Alicantéba Raphael. -
Ez
esetben
remélem,
hogy
Raphaelnek
szándékában
áll
megjelenni a ma esti vacsorán, amit a Tündérek Udvarának képviselői rendeznek - mondta Luke. - Anselm Nightshade-et hívták volna meg, de ha Raphael ugrott be helyette a Tanácsba, a vacsorára is neki kellene elmennie. Főleg azután, ami a Praetorral történt, az alvilágiak jobban összetartanak, mint valaha.
-
Tudsz valamit Maiáról? - kérdezte Simon. - Rühellem a
gondolatot, hogy Jordan halálával egyedül maradt. - Elfintorodott beszéd közben, mintha fizikai fájdalmat okozott volna kimondani azt, hogy „Jordan halála”. -
Nincs egyedül. A falka gondoskodik róla. Bat tartja velem a
kapcsolatot. Maia fizikailag egészséges. Lelkileg nem tudom. Sebastian vele üzent, miután megölte Jordant. Nem lehetett könnyű neki. -
A falkának előbb-utóbb kezelnie kell valahogy Maureent - mondta
Simon. - Fel van dobva a csaj, most, hogy az árnyvadászok elmentek. Ha rajta múlik, New Yorkot a saját véres játszóterének fogja tekinteni. -
Ha mondénokat gyilkol, a Klávének küldenie kell valakit, aki
elbánik vele - jegyezte meg Jocelyn. - Akkor is, ha az illetőnek el kell hagynia Idrist. Amennyiben Maureen megszegi a Szövetség szabályait... -
Nem kéne Jiának is tudnia erről? - vetette fel Clary. -
Beszélhetnénk vele. Ő nem olyan, mint az előző konzul. Meghallgatna téged, Simon. A fiú bólintott. -
Megígértem Raphaelnek, hogy beszélek az inkvizítorral és a
konzullal... - Hirtelen elhallgatott, és vágott egy grimaszt. Clary alaposabban megnézte magának. A fiú a beszűrődő gyenge fényben ült, az arca sápadt volt, mint az elefántcsont. Az erek élesen rajzolódtak ki a testén, mintha tintával festették volna oda őket. Beesett arcán a bőr szorosan feszült a járomcsontjára, alatta sötét árnyékok éktelenkedtek. -
Simon, mikor ettél utoljára?
A fiú összerezzent. Clary tudta, mennyire gyűlöli, ha emlékeztetik rá, hogy vérre van szüksége. -
Három napja - felelte halkan.
-
Táplálék! - Clary ide-oda forgatta a fejét az anyja és Luke között. -
Táplálékot kell szereznünk neki. -
Jól vagyok. - Simon nem hangzott különösebben meggyőzőnek. -
Komolyan. -
A legvalószínűbb hely, ahol vért találhatunk, a vámpírok
képviselőjének háza - mondta Luke. - Elmennék érte magam is, de nem hinném,
hogy
egy
vérfarkasnak
szívesen
adnának.
Küldhetnék
üzenetet... Üzenetről szó sem lehet. Az túlságosan lassú. Most azonnal
-
indulunk. - Clary kitárta a szekrény ajtaját, és egy kabát után nyúlt. Simon, el tudsz jönni odáig? -
Nincs messze - felelte elfojtott hangon a fiú. - Csak pár háznyira
az inkvizítoréktól. -
Raphael nyilván alszik - mondta Luke. - Fényes nappal van.
-
Akkor felébresztjük. - Clary belebújt a dzsekibe, és felhúzta a
cipzárt. - Az a dolga, hogy a vámpírokat képviselje. Segítenie kell Simonnak. A fiú felhorkant. -
Raphael nem gondolja, hogy bármit is tennie kéne.
-
Nem érdekel. - Clary felkapta Hesperust, és a hüvelyébe
csúsztatta. -
Clary, nem hinném, hogy elég jól vagy egy ilyen sétához... -
kezdte Jocelyn. -
Jól vagyok. Sosem voltam jobban.
Jocelyn megrázta a fejét, haja vörösen villant a napfényben. -
Egyszóval esélyem sincs, hogy visszatartsalak.
-
Nincs. - Clary az övébe dugta Hesperust. - Fikarcnyi se.
-
Ma este lesz a tanácstagok vacsorája. - Luke a falnak
támaszkodott. - Clary, el kell indulnunk, mielőtt hazaértek. Őrt állítunk a házhoz, és sötétedés előtt vissza kell jönnötök.
-
Te szórakozol velem.
-
Még véletlenül sem. Haza kell jönnötök, és be kell zárkóznotok.
Ha nem értek ide napnyugtáig, értesíteni fogják a Gardot. -
Ez már rendőrállam - dünnyögte Clary. - Gyere, Simon, menjünk!
Maia a Rockaway-félszigeten ült a parton, a vizet nézte, és reszketett. Nyáron a Rockawayen mindig nyüzsögtek az emberek, de most decemberben szélfútta volt és üres. Az Atlanti-óceán sötétszürke vize a végtelenbe nyúlt az ugyanolyan sötétszürke ég alatt. A Sebastian által megölt vérfarkasok testét, köztük Jordanét is, elégették a Praetor Lupus romjai között. A falka egyik tagja a partra ballagott, és egy dobozból hamvakat szórt az óceánba. Maia szótlanul figyelte, ahogy a víz felszínét feketére festik a halottak maradványai. -
Részvétem. - Bat ült le mellé a homokba. Együtt követték a
tekintetükkel Rufust, aki egy újabb fadoboznyi hamut öntött a tengerbe. Jordan miatt. Maia hátraigazította a haját. Szürke felhők gyülekeztek a látóhatáron. Kíváncsi volt, mikor kezd el esni. -
Szakítani készültem vele - mondta.
-
Hogyhogy? - Bat arcán látszott a döbbenet.
-
Szakítani készültem vele - ismételte Maia. - Aznap, amikor
Sebastian megölte. -
Azt hittem, minden szuperül megy közterek. Boldognak tűntetek.
-
Tényleg? - Maia a nyirkos homokba süllyesztette az ujjait. - Nem
kedvelted őt. -
Bántott téged. Régen volt, és tudom, hogy próbálta jóvátenni, de...
- Bat megvonta a vállát. - Lehet, hogy én nem bocsátok meg olyan könnyen. Maia felsóhajtott.
-
Talán én sem - mondta. - A városban, ahol felnőttem, az
elkényeztetett gazdag fehér lányok szarul bántak velem, mert nem úgy néztem ki, mint ők. Hatéves koromban anyukám rendezett nekem egy barbie-s szülinapi zsúrt. Tudod, gyártanak fekete Barbie-t is, de kiegészítők már nincsenek hozzá. Se bulikellékek, se tortadíszek, semmi. Szóval egy szőke baba volt a központban, ezek a szőke lányok meg eljöttek, és egytől egyig kinevettek. - A tengerparti levegő hűvösen áramlott Maia tüdejébe. - Ezek után, amikor találkoztam Jordannel, és azt mondta, gyönyörű vagyok, nem kellett sok. Kábé öt perc alatt fülig beleszerettem. -
Tényleg gyönyörű vagy - jegyezte meg Bat. Ujjaival megbökte a
homokban kószáló remeterákot. -
Boldogok voltunk - folytatta Maia. - Aztán történt, ami történt,
farkassá változtatott, és én meggyűlöltem. New Yorkba jöttem, gyűlöltem tovább, de előkerült, és nem vágyott másra, csak hogy megbocsássak neki. Annyira akarta, és annyira sajnálta a múltat. És tudtam, hogy az emberek őrültségeket művelnek, ha megharapják őket. Hallottam olyanokról, akik kiirtották a családjukat... -
Ezért van a Praetor - bólintott Bat. - Vagyis ezért volt.
-
És arra gondoltam, hogy nem róhatunk fel valakinek az idők
végezetéig egy réges-régi dolgot, amit ráadásul akkor követett el, amikor nem volt beszámítható. Úgy voltam vele, hogy akár meg is bocsáthatok neki, ha ennyire piszkosul akarja. Megtett mindent, hogy jóvátegye a bűnét. Azt hittem, minden mehet tovább a régi kerékvágásban, úgy, ahogy annak idején. -
Van, amit nem lehet visszacsinálni. - Bat óvatosan megérintette az
arcán a sebhelyet. Maia még sosem kérdezte meg tőle, hogyan szerezte. - Néha túl sok minden megváltozik. -
Nem tudtuk ugyanott folytatni - mondta Maia. - Vagy legalábbis én
nem tudtam. Annyira akarta, hogy megbocsássak. Szerintem néha csak nézett, és csak a megbocsátást látta. A feloldozást. Engem igazából észre sem vett. - Megrázta a fejét. - Én nem lehetek senki megváltója. Csak Maia vagyok. -
De fontos volt neked - állapította meg halkan Bat.
-
Ahhoz éppen eléggé, hogy halogassam a szakítást. Gondoltam,
egy idő után megváltoznak az érzéseim. Aztán beindultak az események. Simont elrabolták, mi meg utánamentünk, én pedig még mindig
nem
beszéltem
Jordannel.
Úgy terveztem,
hogy amint
megérkezünk a Praetorhoz, szakítok vele, de aztán ezzel a... - Maia nyelt egyet - ...mészárszékkel szembesültünk. -
Azt mondják, amikor rátok találtak, az öledben tartottad. Halott
volt, a tenger elmosta a vérét, de te mégis az öledben tartottad a testét. -
Mindenkinek úgy kéne meghalnia, hogy valaki öleli. - Maia kitúrt
egy maroknyi homokot a földből. - Csak... olyan lelkiismeret-furdalásom van. Úgy halt meg, hogy azt hitte, még mindig szeretem, örökre együtt maradunk, és minden a legnagyobb rendben van közöttünk. Úgy halt meg, hogy hazudtam neki. - A homokszemek lassan kiperegtek az ujjai között. - Meg kellett volna mondanom neki az igazat. -
Ne büntesd magad tovább. - Bat felállt. Magas volt, és félig
becipzározott anorákjában látszott, milyen izmos. Rövid haja alig mozdult a szélben. Körvonalai kirajzolódtak a gyülekező szürke felhők előtt, háta mögött a falka többi tagja összegyűlt a gesztikulálva beszélő Rufus körül. - Ha nem haldoklott volna, akkor igen, el kellett volna mondanod neki az igazat. De így úgy halt meg, hogy azt hitte, szeretted, és megbocsátottál neki. Ennél sokkal rémesebb ajándékokat is kaptak már emberek. Ő maga is tudta, hogy borzalmas volt, amit veled tett, de kevés ember csak jó vagy csak rossz. Gondolj úgy erre, hogy megajándékoztad a jobbik énjét. Akárhová is megy most Jordan, és
szentül hiszem, hogy mindannyian megyünk valahová, fogd fel úgy, hogy a szereteted a fény, ami hazavezeti.
Ha eljössz a Basiliasból, tudnod kell, hogy a Testvérek tanácsa ellenére teszed. -
Vettem. - Jace felhúzta a másik kezére is a kesztyűt, és
megmozgatta benne az ujjait. - Elég világosan az értésemre adtad. Énókh testvér haragos tekintettel magasodott a fiú fölé, ahogy az lehajolt, és komótos precizitással befűzte a bakancsát. Jace a hosszú terem fala mellett sorakozó fehér lepedős kórházi ágyak egyikének szélén ült. Mellette sok hasonló ágyon a citadellánál megvívott csatában megsebesült árnyvadász harcosok feküdtek. Szellemszerű ápolók módjára néma testvérek cikáztak közöttük. A levegőben gyógynövények és különös kenőcsök illata terjengett. Legalább még egy éjszakát maradnod kéne. A tested elgyötört, és most is ég benned a mennyei tűz. Jace végzett a bakancsa befűzésével, és felnézett. A boltíves mennyezetet egymásba fonódó kék és ezüst gyógyítórúnák díszítették. Úgy érezte, hetek óta bámulja őket, pedig tudta, hogy csak egyetlen éjszakát töltött itt. A néma testvérek nem engedtek hozzá látogatókat, és gyógyítórúnákkal meg borogatásokkal kezelték. Egyik vizsgálat követte a másikat, vért vettek tőle, hajszálakat, sőt szempillákat húztak ki belőle. Később különféle pengéket nyomtak a bőréhez: aranyat, ezüstöt, acélt, berkenyét. Jól érezte magát. Határozottan az volt a benyomása, hogy inkább azért tartják a Basiliasban, mert a mennyei tüzet akarják tanulmányozni, nem pedig azért, hogy meggyógyítsák. -
Látni akarom Zakariás testvért - mondta.
Jól van. Nem kell aggódnod miatta. -
Látni akarom! Kis híján megöltem a Citadellánál...
Az nem te voltál, hanem a mennyei tűz. És valóban sok mindent tett vele, de ártani éppenséggel nem ártott neki. Jace felhúzta a szemöldökét a különösen megválogatott szavakat hallva. -
Amikor találkoztunk, azt mondta, úgy érzi, adósa a Herondale-
eknek. Én is Herondale vagyok. Biztosan ő is látni akar. Utána pedig el szándékozol hagyni a Basiliast? Jace felállt. -
Semmi bajom, nem szorulok ápolásra. Biztosan gyümölcsözőbben
is fel tudjátok használni a tudásotokat a valódi sebesültek gyógyítására. - Lekapta a kabátját az ágy melletti fogasról. - Nézd, vagy elviszel Zakariás testvérhez, vagy addig mászkálok itt a nevét ordítozva, amíg elő nem kerül. Sok baj van veled, Jace Herondale. -
Mások is mondták már.
Az ágyak között lévő boltíves ablakokon át a napfény széles sugarakban világított be a márványpadlóra. Közeledett az este. Jace kora délután ébredt fel. Azonnal felült, és Clary hollétéről kezdte faggatni az
ágya
mellett
várakozó
Néma
Testvért,
ahogy
fokozatosan
visszatértek az előző este emlékei. Eszébe jutott a fájdalom, amit akkor érzett, amikor Sebastian megszúrta, eszébe jutottak a penge mentén felcsapó lángok, az égő Zakariás. Eszébe jutott, ahogy Clary átkarolta, és a haja mindkettejüket beborította, amíg végül az érkező sötétség véget nem vetett a fájdalomnak. Aztán... semmi. Miután a testvérek biztosították afelől, hogy Clary biztonságban van Amatis házában, Jace Zakariás testvér felől érdeklődött. Hiába akarta azonban megtudni, kárt tett-e benne a tűz, csak bosszantóan homályos válaszokat kapott. Most a kórházi ágyak közül egy keskeny, fehérre meszelt falú
folyosóra követte Énókh testvért. Ahogy sorra elhaladtak a kétoldalt nyíló ajtók mellett, Jace az egyik mögött egy ágyhoz kötözve vonagló, sikítva káromkodó férfit pillantott meg, akinek a testén még látszottak a rongyosra szakadt vörös harci öltözet maradványai. Egy Néma Testvér állt fölötte, mögöttük a fehér falat vércseppek borították. Amalric Kriegsmesser, szólt Énókh testvér anélkül, hogy hátrafordította volna a fejét. Sebastian egyik sötét harcosa. Magad is tudod, hogy megkíséreljük visszafordítani a Pokol Kelyhének átkát. Jace nyelt egyet. Úgy érezte, erre nem tud mit mondani. Látta, hogyan zajlik a Pokol Kelyhének szertartása. A szíve mélyén nem hitte, hogy az átok visszafordítható. Ahhoz túlságosan alapvető változást idézett elő. Másfelől viszont korábban azt sem tudta elképzelni, hogy egy néma testvér annyira emberi lehet, mint amilyennek Zakariás tűnt. Talán ezért akart annyira találkozni vele? Eszébe jutott, amit Clary szerint Zakariás testvér felelt, amikor a lány megkérdezte tőle, létezett-e valaha olyan ember, akit annyira szeretett, hogy akár meg is halt volna érte. Ketten is. Bizonyos emlékeket az idő sem radíroz ki, Clarissa. Kérdezd meg Magnus Bane barátodat, ha nekem nem hiszel. Az örökkévalóság nem jelenti azt, hogy az ember elfelejti a veszteségeit. Csak elviselhetőbbé teszi őket. Ezek a szavak bánatról és olyan emlékekről meséltek, amiket Jace eddig nem kapcsolt a Néma Testvérekhez. A sápadt, hangtalan szobrok tízéves kora óta jelen voltak az életében: gyógyulást hoztak, titkokat őriztek, de nem szerettek, nem voltak vágyaik, nem változtak és nem haltak meg, csak úgy léteztek. Zakariás testvér azonban különbözött a többiektől. Megjöttünk. Énókh testvér egyszerű, fehérre festett ajtó előtt állt meg. Felemelte vaskos öklét, és bekopogott. Odabentről csikorgás hallatszott,
mintha egy széket toltak volna odébb, aztán egy férfihang szólalt meg. -
Szabad!
Énókh testvér szélesre tárta az ajtót, és beterelte Jace-t a szobába. A lemenő nap nyugatra néző ablakokon beáramló fénye sápadt fehérre festette a falakat. Egy alak nézett kifelé az alkonyatba: karcsú volt, és nem a Néma Testvérek köpenyét viselte. Jace meglepetten fordult Énókh testvér felé, de az már időközben kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. -
Hol van Zakariás testvér? - kérdezte a fiú.
-
Itt vagyok. - Halk hang volt, lágy, kissé hamis, mint egy rég nem
használt zongoráé. Az ablakban álló alak megfordult. Jace egy nála alig pár évvel idősebb fiatalembert látott maga előtt. Sötét haja volt, határozott, mégis finom vonású; a szeme mintha idősnek és fiatalnak is mutatta volna egyszerre. Magas járomcsontján látszottak a Testvérek jelei, és ahogy felé fordult, Jace a nyakán is megpillantotta egy régi rúna fakó körvonalait. Egy parabatai, éppen, mint ő. És Jace azt is tudta, mit jelent a fakó rúna: olyan parabatait, akinek a másik fele már halott. Azonnal együtt érzett Zakariás testvérrel, ahogy elképzelte magát Alec nélkül, úgy, hogy csak a halvány rúna emlékezteti rá, milyen szoros kötelék fűzte valaha egy emberhez, aki ismerte lelke minden rezdülését, a legjobb és legrosszabb tulajdonságait is. -
Jace Herondale - szólt a fiatalember. - Ismét egy Herondale hozta
el számomra a szabadulást. Sejthettem volna. -
Én nem... Ez nem... - Jace annyira megdöbbent, hogy semmilyen
értelmes válasz nem jutott az eszébe. - Lehetetlen! Egyetlen Néma Testvér sem változhat vissza. Te... Nem értem. A fiú - Jace feltételezte, hogy Zakariás az, aki többé nem mondhatta magát Testvérnek - elmosolyodott. Szívszorítóan törékeny mosoly volt,
gyermeki és szelíd. -
Azt hiszem, én sem értem igazán - mondta. - De soha nem voltam
hétköznapi
néma
testvér.
Azért
kerültem
közéjük,
mert
nem
szabadulhattam másképp egy sötét varázslat hatása alól. Csak így menthettem meg magam. - Lenézett a kezére. Bőre nem kemény és ráncos volt, mint a legtöbb árnyvadászé, hanem puha és sima, mint egy fiúé. A Testvérek tudtak harcolni, ha kellett, de ritkán került rá sor. Hátrahagytam mindent, amit ismertem, és mindent, amit szerettem. Illetve teljes egészében nem is hagytam hátra, de üvegfalat emeltem önmagam és a korábbi életem közé. Láttam, de nem érinthettem meg, nem lehettem a részese. Kezdtem már elfelejteni, milyen volt egyszerű embernek lenni. -
Mi nem vagyunk egyszerű emberek.
Zakariás felnézett. -
Ó, valóban ezt mondjuk magunknak. De az elmúlt évszázadban
volt szerencsém alaposan tanulmányozni az árnyvadászokat, és jobb, ha tőlem tudod, emberibbek vagyunk a legtöbb embernél. Ha összetörik a szívünk, csak nagyon nehezen lehet újra összerakosgatni a szilánkokat. Néha irigylem a mondénokat a rugalmasságukért. -
Több, mint százéves vagy? Nekem elég... rugalmasnak tűnsz.
-
Azt hittem, örökre Néma Testvér leszek. Tudod, mi sosem halunk
meg... Vagyis ők sosem halnak meg, de sok év múltán elenyésznek. Nem beszélnek, nem mozognak többé. Végül élve kerülnek a kriptába. Azt hittem, rám is ez a sors vár. Aztán amikor megsebesültél, és hozzád értem a rúnás kezemmel, elkapott az ereidben lángoló mennyei tűz, és elégette a sötétséget a véremben. Megint az az ember lettem, aki azelőtt voltam, hogy beléptem volna a rendbe. Illetve még annál is régebben. Az lettem, aki mindig lenni akartam. Jace rekedten szólalt meg.
-
Fájt?
Zakariás meglepetten nézett rá. -
Hogyan?
-
Amikor
Clary
megszúrt
Dicsőségessel,
iszonyú
gyötrelmet
éreztem. Mintha elporladtak volna a csontok a testemben. Miután magamhoz tértem, folyton erre gondoltam. A fájdalomra, meg hogy neked fájt-e, amikor megérintettél. Zakariás ezen még jobban elcsodálkozott. -
Te rám gondoltál? Hogy nekem vannak-e fájdalmaim?
-
Persze. - Jace látta kettejük tükörképét az ablakban Zakariás
mögött. A fiatalember ugyanolyan magas volt, mint ő, bár valamivel soványabb. Sötét hajával és sápatag bőrével mintha Jace fotónegatívja lett volna. -
Herondale-ek! - Zakariás erőtlen hangja félig nevetésbe, félig
fájdalmas nyögésbe ment át. - Majd elfelejtettem. Nincs még egy család, amelyik ennyi mindent megtenne a szeretetért, és ennyi bűntudatot érezne miatta. Ne vedd a válladra a világ terhét, Jace. Azzal még egy Herondale sem birkózhat meg. -
Nem vagyok szent - felelte Jace. - Talán mégis meg kellene
birkóznom vele. Zakariás megrázta a fejét. -
Te is ismered az idézetet a Bibliából. „Mene mene tekel ufarszin.”
-
„Megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.”5 Igen, ismerem. Az
írás a falon. -
Az egyiptomiak hitték, hogy a holtak birodalmának kapujánál
mérlegre teszik az ember szívét, és akié nehezebb egy tollnál, annak az útja a Pokolba vezet. Mi a Mennyek tüze által mérettetünk meg, Jace Herondale, ahogyan az egyiptomiak a mérlegen. Ha több bennünk a 5
Daniel könyve 5:27 (Károli Gáspár fordítása).
gonosz, mint a jó, elpusztít bennünket. Én magam éppen csak életben maradtam, mint ahogy te is. A különbség az, hogy engem alig érintett a tűz, neked viszont egyenesen a szívedbe hatolt. Most is magadban hordozod. Nagy teher, de nagy ajándék is egyben. -
De mást sem akartam, csak megszabadulni tőle...
-
Ettől bizony nem szabadulhatsz meg. - Zakariás testvér nagyon
komoly hangon folytatta. - Ez nem átok, amit le kell ráznunk magunkról, hanem rád bízott fegyver. Te vagy a Mennyek kardja. Tegyél érte, hogy méltó legyél rá. -
Úgy beszélsz, mint Alec - szólt Jace. - Folyton a felelősségről meg
az érdemekről beszél. -
Alec. A parabataiod. A Lightwood fiú?
Jace Zakariás nyakára mutatott. -
Neked is volt parabataiod. Viszont elhalványult a rúnád.
Zakariás lehajtotta a fejét. -
Rég meghalt - mondta. - Amikor... A halála után... - Tehetetlenül
rázta meg a fejét. Hosszú évekig csak az elmémmel beszéltem, még ha szavak formájában is hallottátok a gondolataimat. A hagyományos beszéd, a megfelelő hangok megtalálása egyelőre nem megy valami könnyen. - Felnézett, egyenesen Jace szemébe. - Becsüld meg a parabataiodat. Értékes ez a kötelék. Minden szeretet értékes. Ezért tesszük, amit teszünk. Miért harcolunk démonokkal? Miért nem alkalmasak rá, hogy ők vigyázzanak erre a világra? Miért vagyunk mi jobbak? Mert építünk, nem pedig rombolunk. Ők nem tudnak szeretni, csak gyűlölni. Mi, árnyvadászok esendő emberek vagyunk. Ha nem lenne meg bennünk a képesség a szeretetre, nem óvhatnánk a mondénokat. Szeretnünk kell őket, hogy vigyázhassunk rájuk. Az én parabataiom úgy szeretett, ahogy csak kevesen tudnak, minden egyes porcikájával, minden rezdülésével. Látom, hogy te is ilyen vagy.
Nagyobb lánggal ég benned, mint a Mennyek tüze. Zakariás testvér izzó tekintete mintha a húst készült volna lefejteni a fiú csontjairól. -
Sajnálom - mondta csendesen Jace. - Azt, hogy elvesztetted a
parabataiodat. Van valaki... valaki, akihez még hazamehetsz? A fiatalember szája sarka halvány mosolyra húzódott. -
Van. Mindig is ő jelentette számomra az otthont. De nem
kapkodhatom el. Egyelőre maradnom kell. -
Harcolni?
-
És szeretni és gyászolni. Néma testvér koromban az érzelmeim
valamelyest eltompultak. Mint amikor a zene csak a távolból hallatszik, tisztán, de elfojtva. Most minden egyszerre zúdult rám, és görnyedek a súly alatt. Erőt kell gyűjtenem, mielőtt találkozom vele. - Zakariás mosolya megtelt szomorú vágyakozással. - Tudod, milyen érzés, amikor a szívedben annyi minden zsúfolódik össze, hogy úgy érzed, biztosan széthasad? Jace az ölében sebesülten fekvő Alecre gondolt, a Szövetség Termének padlóján mozdulatlanul heverő Maxre, aztán Valentine-ra, amikor a férfi átkarolta őt, miközben a homok lassan felszívta alattuk a vért. Végül pedig Claryre gondolt: a megingathatatlan szeretetére, a bátorságára, amivel megóvta őt, és az éles eszére, amivel segített megőrizni a józanságát. -
Ha egy törött kardot helyrehoznak, néha erősebb tud lenni a
javításoknál, mint valaha volt - mondta Jace. - Talán a szív is ilyen. Zakariás testvér, akiből éppen olyan fiú lett, mint Jace maga, szomorúan elmosolyodott. -
Remélem, igazad van.
- Hihetetlen, hogy Jordan meghalt - szólt Clary. - Nemrég láttam. Az
Intézet kerítésén ült, amikor átjöttünk a portálon. A lány Simon mellett sétált az egyik csatorna partján a város központja felé. A körülöttük emelkedő démontornyok ragyogását szikrázva verte vissza a víztükör. A fiú a szeme sarkából pillantott Claryre. Újra meg újra eszébe jutott, hogy nézett ki, amikor az előző este megpillantotta: egészen elkékült, kimerült, és alig volt magánál, véres ruhái rongyokban lógtak rajta. Mostanra a lány visszaváltozott régi önmagává, arcába megint szín költözött, ahogy zsebre vágott kézzel és az övéből kikandikáló karddal sietett mellette. Clary szeme csillogva révedt a távolba; a fiú kíváncsi lett volna rá, milyen emléket idéz fel. Talán azt, amikor Jordan a Central Parkban azt igyekezett megtanítani Jace-nek, hogyan tartsa kordában az érzelmeit? Vagy azt, amikor Jordan Magnus lakásában egy pentagrammához beszélt? Vagy az első találkozást, amikor Jordan bebújt a garázsajtó alatt, hogy énekesnek jelentkezzen Simon zenekarába? Azt, amikor Jordan Simon kanapéján ülve egy Xbox-ot nyüstölt Jace-szel? Azt, amikor Jordan közölte Simonnal, hogy felesküdött a védelmezésére? Simon ürességet érzett. Egész éjszaka dobálta magát az ágyban, rémálmaiban újra és újra megjelent Jordan, amint szótlanul mered rá, karján a tetoválásokból vér szivárog, és barna szemével némán könyörög, hogy. segítsen neki, mentse meg. -
Szegény Maia - szólt a lány. - Bárcsak itt lenne! Jó lenne
beszélgetni vele. Annyira nehéz élete volt, most meg ez... -
Igen. - Simonnak elszorult a torka. - Éppen elég fájdalmas volt
Jordan- re gondolnia. Tudta, hogy ha még Maia is elkezdi foglalkoztatni, darabjaira hullik. A kurta válasz hallatán Clary megszorította a fiú kezét. -
Simon - szólt. - Jól vagy?
Simon lazán a lány ujjai közé fonta az övéit. Látta, ahogy Clary
tekintete megakad az arany tündérgyűrűn, amit sosem vett le a kezéről. -
Azt hiszem, nem - felelte.
-
Nem, hát persze hogy nem. Hogyan is lehetnél jól. Jordan...
A barátod volt? A lakótársad? A testőröd? -
Miattam halt meg - mondta Simon.
Clary hátrahőkölt. -
Nem, Simon, ő csak vigyázott rád. A testőröd volt.
-
Jaj, Clary! Szerinted mit keresett a Praetor Lupus központjában?
Sosem járt oda. Csakis miattam lehetett ott. Engem keresett. Ha nem raboltattam volna el magam... -
Elraboltattad magad? - csattant fel Clary. - Úgy érted, önként
jelentkeztél Maureennél, hogy raboljon el? -
Ez nem ilyen egyszerű - felelte halkan Simon.
A lány csodálkozva nézett rá. -
Úgy tudtam, egy ketrecben tartott a Dumortban. Nem azt
mondtad, hogy... -
Igen, ketrecben tartott - bólintott a fiú. - De csak azért mentem ki
az utcára, mert az egyik sötét harcos megtámadott. Nem akartam elmondani Luke-nak meg anyukádnak - tette hozzá. - Féltem, hogy kiborulnak. -
Mert ha Sebastian rád küldött egy sötét árnyvadászt, az miattam
történt - állapította meg feszülten Clary. - Csak el akart rabolni, vagy megölni is szándékában állt? -
Nem igazán nyílt alkalmam megkérdezni. - Simon zsebre vágta a
kezét. - Jordan azt mondta, hogy meneküljek, és én menekültem. Egyenesen Maureen klánjának karjaiba. A jelek szerint figyeltette a lakást. Gondolom, ez a büntetésem, amiért elfutottam, és magára hagytam Jordant. Ha maradok, nem visznek el, ő pedig nem megy a Praetorhoz, és nem ölik meg.
-
Elég! - Simon meglepetten kapta fel a fejét. Clary komolyan
dühösnek látszott. - Ne hibáztasd már magad! Jordan nem véletlenül került melléd! Ő kérte, hogy a testőröd lehessen, mert Maia közelében akart lenni. Tudta, milyen kockázattal jár rád vigyázni, és önként vállalta. Az ő döntése volt. A bűnbocsánatot kereste azután, ami közte és Maia között történt. Azután, amit tett. Ezt jelentette neki a Praetor. A megváltást. Úgy érezte, hogy ha megvéd téged és más hozzád hasonlókat, tiszta lesz a lelkiismerete. Szörnyeteg vált belőle. Bántotta Maiát, és őt is szörnyeteggé tette. Amit művelt, az megbocsáthatatlan. Ha nincs a Praetor, ha nem gondoskodhat rólad, addig emésztette volna magát, amíg végül öngyilkos lett volna. -
Clary! - Simont megdöbbentette a lány szavaiból áradó komorság.
Clary megborzongott, mintha csak egy vékony pókhálóba ütközött volna. Befordultak egy csodálatos, öreg házaktól határolt hosszú utcába a csatorna mentén. Simont az amszterdami fényképek gazdag környékeire emlékeztette a látvány. -
Az ott Lightwoodék háza. A Tanács legfontosabb tagjai mind
ebben az utcában laknak. A konzul, az inkvizítor, az alvilágiak képviselői. Már csak arra kell rájönnünk, melyik ház Raphaelé. -
Az ott. - Simon egy a csatorna partján álló keskeny házra mutatott.
A fekete ajtóra ezüstszínű csillagot festettek. - Az a csillag az éjszaka gyermekeit jelképezi. Mert nem látjuk a nap fényét. - A lányra mosolygott, vagy legalábbis megpróbált. Az éhség már égette belülről, erei forró drótokként futottak a bőre alatt. Elfordult, és felsietett a lépcsőn. A nehéz kopogtató egy rúnát formázott; ahogy a fának koppant, hangja végigdübörgött a házon. Clary éppen abban a pillanatban állt meg Simon mögött a lépcső tetején, amikor kinyílt az ajtó. Raphael állt odabent, ügyelve rá, nehogy elérje a kintről beáramló fény. Simon csak az árnyékba húzódó fiú
körvonalait, göndör haját meg fehéren villanó fogait látta. -
Napjáró. Valentine lánya - üdvözölte őket a vámpír.
Clary ingerülten fújt egyet. -
Te soha senkit nem szólítasz a nevén?
-
Csak a barátaimat - felelte Raphael.
-
Vannak barátaid? - érdeklődött Simon.
Raphael dühösen meredt rá. -
Feltételezem, vért szeretnél.
-
Igen - felelte Clary. Simon nem szólt egy szót sem. Amint
meghallotta azt, hogy „vér”, szédülni kezdett kissé. Összeszorult a gyomra. Éhezett. Raphael végigmérte a fiút. -
Éhesnek tűnsz. Talán meg kellett volna fogadnod a tanácsomat a
téren tegnap este. Clary felhúzta a szemöldökét, Simon csak megvetően nézett. -
Ha azt akarod, hogy beszéljek a nevedben az inkvizítorral, vért
kell adnod. Különben a lábai elé ájulok, vagy eszem belőle. -
Gyanítom, azt a lánya is eléggé rossz néven venné. Bár tegnap
este láthatólag odáig volt, hogy láthatott. - Raphael visszahúzódott a ház sötétjébe. Clary Simonra nézett. -
Ha jól értem, tegnap este találkoztál Isabelle-lel.
-
Jól érted.
-
És nem alakult valami fényesen?
Simon megúszta, hogy válaszolnia kelljen, mivel ismét előkerült Raphael egy vörös folyadékkal teli, bedugaszolt üveggel a kezében. Simon kapkodva vette el tőle. A vér szúrós, édes illata az üvegen át is érződött. A fiú kirántotta a dugót, és nagy kortyokban nyelni kezdett. Még a vámpírfogai is
kiugrottak, pedig nem volt rájuk szüksége. Nem azért nőttek, hogy üvegből igyon velük. A fogak végigkarcolták a bőrét, ahogy a keze fejével letörölte a száját. Raphael barna szeme csillogott. -
Sajnálattal hallottam, mi történt a vérfarkas barátoddal.
Simon minden izma megfeszült. Clary a karjára tette a kezét. -
Ezt nem őszintén mondod - jelentette ki a fiú. - Rühellted a
gondolatot, hogy a Praetor testőrt adott mellém. Raphael elgondolkodva hümmögött. -
Se testőr, se Káin jele. Nem maradt semmi, ami megóvhatna.
Különös érzés lehet, hogy akár végleg meg is halhatsz, napjáró. Simon rámeredt. -
Miért strapálod magad ennyire? - kérdezte, és még egyet húzott
az üvegből. A vérnek ezúttal kesernyés, kissé savas íze volt. - Hogy megutáltasd magad velem? Vagy egyszerűen, mert te utálsz engem? Hosszú csend következett. Simon csak most vette észre, hogy Raphael mezítláb áll közvetlenül a fény parkettára vetülő csíkja mögött. Még egy lépés, és a nap megégette volna a bőrét. Simon kortyolt még egyet, megízlelte a vért a szájában. Kicsit bizonytalannak érezte magát. -
Te nem utálsz engem - döbbent rá a fehér sebhelyet nézve
Raphael nyaka alatt, ahol néha egy feszület lógott. - Féltékeny vagy. A vámpír szó nélkül becsapta az ajtót az orruk előtt. __________ Clary kifújta a levegőt. -
Hű! Ez jól ment.
Simon nem felelt, csak megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. A legalsó fokon megállt, felhajtotta a maradék vért, aztán Clary
meglepetésére elhajította az üveget, ami egy kandelábernek ütközött, és szilánkokra törve vérfoltot hagyott maga után a vason. -
Simon? - Clary a fiú után sietett, le a lépcsőn. - Jól vagy?
A fiú bizonytalanul legyintett. -
Nem tudom. Jordan, Maia, Raphael, ez így együtt túl sok. Nem
tudom, mihez kezdjek. -
Arra gondolsz, hogy beszélj-e az inkvizítorral a kedvéért? - Simon
céltalanul indult meg az utcán, Clary pedig szaporázta a lépteit, hogy utolérje. A feltámadó szél beletúrt a fiú barna hajába. -
Mindenre gondolok, úgy általában. - Simon imbolyogva ballagott
tovább. Clary gyanakodva húzta össze a szemét. Ha nem lett volna biztos az ellenkezőjében, részegnek gondolta volna barátját. - Nem itt van a helyem - folytatta a fiú. Megállt az inkvizítor háza előtt, és félrebillentett fejjel tanulmányozta az ablakokat. - Szerinted mit csinálnak odabent? -
Vacsoráznak? - tippelt Clary. A boszorkányfénylámpák sorra
egymás után felgyulladtak, és megvilágították az utcát. - Élik az életüket? Jaj, menj már, Simon! Nyilván ismerőseik is meghaltak a tegnap esti csatában. Ha találkozni akarsz Isabelle-lel, holnap ülésezik a Tanács, és... -
Tudja - mondta a fiú. - Azt, hogy a szülei valószínűleg el fognak
válni. Hogy az apjának volt valakije. -
Hogy mi? - Clarynek elkerekedett a szeme. - Mikor?
-
Régen. - Simon egyre bizonytalanabbul formálta a hangokat. -
Még Max előtt. El akart menni, de az után, ami Maxszel történt, inkább maradt. Maryse évekkel ezelőtt elmondta Isabelle-nek. Nem volt tisztességes ekkora terhet helyezni egy kislány vállára. Izzy erős, de akkor sem. Nem szabad ilyet csinálni. Senki nem teheti ezt a gyerekével. Mindenki cipelje a maga terhét.
-
Simon. - Clary a fiú anyjára gondolt, aki elkergette otthonról. Nem
szabad ilyet csinálni. Senki nem teheti ezt a gyerekével. - Mióta tudod, mi a helyzet Roberttel és Maryse-szel? -
Hónapok óta. - Simon a kertkapu felé indult. - Segíteni akartam
Izzy-nek, de nem engedte, hogy bármit is mondjak vagy tegyek... Amúgy anyád is tudja. Ő árulta el Izzynek, kivel lépett félre Robert. Mindenesetre sosem hallott az illetőről. Nem tudom, hogy így jobb-e vagy rosszabb. -
Mi az? Simon, te inogsz! Simon...
Az inkvizítor háza előtt hangosan zördült a kerítés, ahogy a fiú nekizuhant. -
Isabelle! - kiáltotta hátrahajtva a fejét. - Isabelle!
-
Szentséges... - Clary megragadta a fiú kabátujját. - Simon! -
sziszegte. - Vámpír vagy Idris közepén. Talán nem lenne szerencsés ordibálással felhívni magadra a figyelmet. A fiú mintha meg sem hallotta volna. -
Isabelle! - ordította megint. - Engedd ki ében hajadat!
-
Atyamagasság! - mormogta Clary. - Volt valami a vérben, amit
Raphaeltől kaptál, mi? Meg fogom ölni. -
Már halott - jegyezte meg Simon.
-
Élőhalott. Nyilvánvalóan így is meghalhat. Tudod, megint. Újra
megölöm. Gyere, Simon, menjük vissza, lefekszel, és jeges borogatást rakok a homlokodra... -
Isabelle! - kiáltotta a fiú.
Kivágódott a ház egyik emeleti ablaka, és Isabelle hajolt ki rajta. Ében haja kibontva hullott a vállára. Viszont láthatólag dühös volt. -
Kuss legyen, Simon! - sziszegte.
-
Nem! - jelentette ki dacosan a fiú. - Mert te vagy az én szívem
hölgye, és elnyerem a szerelmedet!
Isabelle a tenyerébe temette az arcát. -
Részeg? - kérdezte Clarytől.
-
Nem tudom. - A lányban a Simon iránti lojalitás viaskodott a
késztetéssel, hogy minél előbb elrángassa onnan a fiút. - Azt hiszem, romlott vért kaphatott, vagy ilyesmi. -
Szeretlek, Isabelle Lightwood! - bődült el Simon, mindenkit
megrémítve. Az egész házban, és a környék többi épületében is felgyulladtak a fények. Zaj hallatszott, és egy pillanattal később Aline meg Helen jelent meg az utcán. Mindketten kimerültnek tűntek, Helen éppen göndör, szőke haját rendezte copfba. - Szeretlek, és nem megyek el innen, amíg nem mondod, hogy te is szeretsz! -
Mondd neki, hogy szereted - tanácsolta emelt hangon Helen. - Az
egész utcát felveri. - Intett Clarynek. - Örülök, hogy látlak. -
Én is - mondta Clary. - Sajnálom, ami Los Angelesben történt, és
ha bármiben tudok segíteni... Két tárgy hullott alá lebegve az égből: egy bőrnadrág és egy költőhöz illő fodros ing. Simon lába előtt értek földet. -
Fogd a ruháidat, és menj! - kiáltotta Isabelle.
Újabb ablak nyílt felette, és Alec hajolt ki rajta. -
Mi folyik itt? - Tekintete megállapodott Claryn és a többieken;
zavartan húzta össze a szemöldökét. - Mi ez? Korai betlehemezés? -
Nem betlehemezem - felelte Simon. - Zsidó vagyok. Csak trenderli
dalokat ismerek. -
Jól van? - kérdezte aggodalmasan Aline Clary tői. - Meg tudnak
őrülni a vámpírok? -
Nem őrült - felelte Helen. - Részeg. Olyasvalakinek a véréből ivott,
aki előtte alkoholt fogyasztott. Olyankor a vámpírok is berúgnak. -
Gyűlölöm Raphaelt - mormogta Clary.
-
Isabelle! - folytatta Simon. - Ne hajigálj ruhákat hozzám! Attól,
hogy te árnyvadász vagy, én meg vámpír, még nem kell lemondanunk egymásról! Olyan a szerelmünk, mint egy cápáé és egy... és egy cápavadászé. De éppen ettől különleges! -
Ó! - csattant fel Isabelle. - De melyikünk a cápa, Simon?
Melyikünk a cápa? Kivágódott a bejárati ajtó. Robert Lightwood rontott elő. A legkevésbé sem tűnt boldognak. A kerítéshez sietett, kirúgta a kaput, és Simon elé vonult. -
Mi folyik itt? - érdeklődött. Claryre ugrott a tekintete. - Miért
ordibáltok a házam előtt? -
Nem érzi jól magát. - A lány megragadta Simon csuklóját. - Már
megyünk is. -
Nem! - jelentette ki Simon. - Nem, beszélnem kell vele. Az
inkvizítorral. Robert benyúlt a zakója alá, előhúzott egy feszületet, és Clary döbbent tekintetétől kísérve Simon elé tartotta. -
Szívesen beszélek az éjszaka gyermekeinek képviselőjével a
tanácsban, vagy a New York-i klán fejével - mondta. - De nem állok szóba egy közönséges vámpírral, aki megjelenik az ajtóm előtt, még akkor sem, ha a gyerekeim barátja. Nem is szabadna engedély nélkül Alicantéban tartózkodnod.... Simon egy mozdulattal kikapta a keresztet Robert kezéből. -
Másik vallás - közölte.
Helen halkan Rittyentett. -
És éppen az Éjszaka Gyermekeinek képviselője bízott meg vele,
hogy idejöjjek. Raphael Santiago hozott el Alicantéba, hogy beszéljek magával. -
Simon! - Isabelle kirontott a házból, és Simon meg az apja közé
állt. - Mit művelsz?
Claryre meredt, aki ismét megragadta a fiú csuklóját. -
Tényleg mennünk kell - mormogta.
Robert
tekintete
Simonról
Isabelle-re
ugrott.
Megváltozott
az
arckifejezése. -
Van valami köztetek? Ezért volt az a nagy kiáltozás?
Clary meglepetten pillantott Isabelle-re. Eszébe jutott, hogyan vigasztalta Simon a lányt Max halála után. Hogy milyen közel kerültek egymáshoz az elmúlt hónapok során. És Isabelle apja semmit sem sejtett. -
Barátok vagyunk. Simon mindegyikünknek a barátja. - Isabelle
karba fonta a kezét. Clary nem tudta volna megállapítani, hogy az apjára haragszik jobban vagy Simonra. - És kezeskedem érte, ha ezen múlik, hogy Alicantéban maradhat-e. - Izzó tekintettel meredt a fiúra. - Most azonban visszamegy Claryékhez. Igaz, Simon? -
Forog velem a világ - jegyezte meg Simon szomorúan. -
Mindenestül forog. Robert leengedte a karját. -
Hogy mi?
-
Rossz vért ivott - magyarázta Clary. - Nem a saját hibájából.
Robert Simon felé fordította komor, sötétkék szemét. -
Holnap beszélünk a tanácsülésen, ha kijózanodtál - mondta. -
Amennyiben Raphael Santiagónak közlendője van, tolmácsolhatod a Klávé színe előtt. -
De én nem... - kezdte Simon.
Clary gyorsan a szavába vágott. -
Rendben, holnap elviszem magammal a Tanács ülésére. Simon,
tudod, hogy haza kell érnünk, mielőtt végleg besötétedik. Simon kábán nézett vissza rá. -
Tényleg?
-
Akkor holnap találkozunk - szólt kurtán Robert, majd sarkon
fordult, és visszasietett a házba. Isabelle habozott. Bő, sötét blúzt és farmert viselt, csupasz lába sápadtan rajzolódott ki a keskeny járda kövén. Reszketett. -
Kitől kapott alkoholos vért? - intett Simon felé.
-
Raphaeltől - felelte Clary.
Isabelle megforgatta a szemét. -
Holnapra kutya baja sem lesz. Fektesd le. - Intett Helennek és
Alinnek, akik a kapuoszlopokat támasztva leplezetlen kíváncsisággal figyelték az eseményeket. - Viszlát az ülésen! -
Isabelle... - mondta volna tovább a magáét Simon hevesen
gesztikulálva a karjaival, Clary azonban megragadta a kabátját, és magával rángatta, mielőtt még nagyobb zűrt okozhatott volna. Mivel Simon be-bekalandozott a különféle sikátorokba, és mindenáron ki akart fosztani egy bezárt édességboltot, egészen besötétedett, mire Amatis házához értek. Clary körülnézett az édesanyja által beígért őrt keresve a tekintetével, de nem látott senkit. Az illető vagy különösen jól elrejtőzött, vagy - ami valószínűbb - máris elsietett, hogy értesítse Jocelynt a késésükről. Clary komoran felballagott a bejárathoz vezető lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és betuszkolta rajta Simont. A fiú már nem tiltakozott; valahol a Ciszterna tér környékén elkezdett ásítozni, és mostanra majd leragadt a szeme. -
Utálom Raphaelt - dörmögte.
-
Én is éppen így vagyok vele - bólintott Clary. - Gyere, lefektetlek.
A kanapéhoz támogatta Simont, ahol az erőtlenül a párnákra omlott. Halvány holdfény szűrődött be az utcára nyíló hatalmas ablakok csipkefüggönyein át. Simon szeme füstös kvarckristályra emlékeztetett,
ahogy a fiú küszködve próbálta nyitva tartani. -
Aludnod kéne - mondta a lány. - Anya és Luke bármelyik
pillanatban hazaérhetnek. - Sarkon fordult, hogy felmenjen a szobájába. -
Clary! - Simon elkapta a ruhája ujját. - Legyél óvatos!
A lány finoman lefejtette magáról Simon ujjait, és elindult felfelé a lépcsőn. Elővette a boszorkányfényt sugárzó rúnakövét, hogy megvilágítsa maga előtt az utat. Az emeleti folyosón nyitva voltak az ablakok, a kövek és csatornavíz szagával a hátán beáramló hűvös szellő félrefújta Clary haját az arcából. A lány belökte a szobája ajtaját... és mozdulatlanná dermedt. A kezében lüktető boszorkányfény ragyogó sugarakat lövellt a szobába. Valaki ült az ágyon. Magas, világos, szinte fehér hajú fiú, karddal az ölében, csuklóján a boszorkányfényben tüzesen ragyogó ezüst karkötővel. Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel! -
Szervusz, drága húgom - szólt Sebastian.
CLARY DÜBÖRGÉSKÉNT HALLOTTA saját ziháló légzésének hangját. Az első alkalom jutott eszébe, amikor Luke úszni vitte a tanyájánál lévő tóban. Olyan mélyre süllyedt a kékeszöld vízben, hogy a külvilág megszűnt létezni számára, nem maradt más, csak saját szívverésének torz visszhangja. Azon gondolkodott, vajon végleg maga mögött hagy-e mindent, és örökre elvész, amikor Luke utánanyúlt, és felrántotta, ő pedig prüszkölve, kábán bukkant fel újra a napfényre. Most is így érezte magát. Mintha egy másik, eltorzult, fojtogató, valószerűtlen világba bucskázott volna át. A szoba ugyanolyan volt, ugyanazokkal a kopott bútorokkal, falambériával, színes szőnyeggel. Még a fakó holdfény is változatlan maradt, csak most Sebastian állt mindennek a kellős közepén, mint az ismerős virágok ágyásában nyíló egzotikus, mérgező növény. Clary úgy érezte, lassított felvételen fordul meg, hogy kimeneküljön a folyosóra - az ajtó azonban egy szemvillanás alatt becsapódott előtte. Egy láthatatlan erő megragadta, körbefordította, és a szoba falához préselte, a feje nekikoppant a lambériának. A lánynak sűrű pislogással sikerült visszaszorítania a fájdalom miatt feltörő könnyeit, és próbálta megmozdítani a lábát. Nem tudta. Ott maradt a falnak préselve, deréktól lefelé bénán. -
Elnézésedet kell kérnem a rögzítő varázslatért - mondta
Sebastian, halvány gúnnyal a hangjában. Hanyatt dőlt az ágyon, felemelte a karját, és testét macskákhoz méltó módon ívbe hajlítva megérintette a fejtámlát. Felgyűrődő pólója alól kilátszott rúnák vonalaitól
szabdalt lapos hasa. Érezhetően csábosnak szánta a pózt; Claryt azonnal elfogta a hányinger. -
Eltartott egy darabig, mire mindent megszerveztem, de tudod,
hogy megy ez. Az ember nem vállalhat kockázatot. -
Sebastian. - Clary maga is csodálkozott, de meg sem rezzent a
hangja. Csupasznak és védtelennek érezte magát, mintha harci öltözet nélkül kellene szembenéznie számtalan felé repülő üvegszilánkkal. - Mit keresel itt? A fiú fürkésző tekintettel mérte végig Claryt. Álmából ébredő kígyó volt a napon, nem jelentett veszélyt - egyelőre. -
Hiányoztál, hugi. Én is hiányoztam neked?
A lány arra gondolt, hogy sikoltania kéne, de tudta, hogy Sebastian tőrt szegezne a torkának, mielőtt egyetlen hangot is kiadhatna. Próbálta megfékezni dübörgő szívét. Korábban is túlélte már a találkozást a bátyjával; most sem eshet baja. -
Amikor legutóbb találkoztunk, számszeríjat szögeztél a hátamnak
- felelte. - Szóval a válaszom nem. A fiú lusta mintákat rajzolt a levegőbe az ujjával. -
Hazudsz.
-
Te is - mondta a lány. - Nem azért jöttél ide, mert hiányzom neked,
hanem azért, mert akarsz valamit. Mi az? A fiú hirtelen talpra ugrott, de olyan sebességgel, hogy Clary még a szemével sem tudta követni a mozdulatot. Sebastian fehér haja a szemébe hullott. A lány emlékezett rá, amikor a Szajna partján álltak, és a nap fénye megcsillant a bátyja gyermekláncfű virágának finomságát idéző fürtjein. Kíváncsi lett volna rá, hogy Valentine is ilyen volt-e fiatalon. -
Talán fegyverszünetet szeretnék kötni - mondta.
-
A Klávé nem fog belemenni egy fegyverszünetbe veled.
-
Komolyan? A tegnap este után sem? - Sebastian közelebb lépett.
Claryt elfogta a pánik, amint ismét tudatosult benne, hogy nem futhat el. Visszanyelt egy sikolyt. - Ellenkező oldalon állunk. A seregeink egymásnak feszülnek. Nem ezt szokás ilyenkor tenni? Fegyverszünetet kötni? A másik lehetőség, hogy addig harcolunk, amíg valamelyik fél már túl sok embert veszít, és megadja magát. Persze az is lehet, hogy igazából engem sem izgat az a tűzszünet velük. Talán csak veled akarok fegyverszünetet kötni. -
Miért?
Úgysem
bocsátasz
meg.
Ismerlek.
Nem
fogod
megbocsátani, amit tettem. Sebastian újra megmozdult, egy szemvillanás alatt a lány előtt termett, testét a testének feszítette, aztán megragadta a bal csuklóját, és a falhoz préselte a feje fölött. -
Mit nem bocsátok meg? Hogy elpusztítottad a házamat? Apánk
házát? Hogy elárultál és hazudtál nekem? Hogy megszakítottad a köteléket köztem és James között? - Clary dühöt látott villanni a fiú szemében, érezte, ahogy Sebastian szíve vadul kalapál. Semmit sem szeretett volna jobban, mint egy alaposat rúgni a bátyjába, de a lába nem engedelmeskedett. Remegett a hangja. -
Semmit sem ezek közül.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Clary érezte, ahogyan a fiú elengedni magát. Sebastian erős volt, mégis karcsú, mint egy agár, izmai húga húsába mélyedtek. -
Azt hiszem, szívességet tettél nekem. Még az is lehet, hogy
szándékosan. - A lány látta magát Sebastian hátborzongató szemeiben; a két írisz olyan sötét volt, hogy szinte egybeolvadtak a pupillákkal. Túlságosan függtem apám örökségétől. És Jace-től. Meg kellett állnom a saját lábamon. Néha az embernek muszáj mindent elveszítenie, hogy továbbléphessen, és az új dolgokat csak édesebbé teszi a veszteség
fájdalma. Egymagam egyesítettem a sötét harcosokat. Egymagam kötöttem szövetségeket. Egymagam vettem be az intézeteket Buenos Airesben, Bangkokban, Los Angelesben... -
Egymagad gyilkoltál meg embereket és tettél tönkre családokat -
vette közbe Clary. - Egy őr állt kint a ház előtt. Azzal bízták meg, hogy vigyázzon rám. Mit tettél vele? -
Emlékeztettem rá, hogy jobban kellene végeznie a munkáját -
felelte Sebastian. - Hogy vigyáznia kellene a húgomra. - Felemelte azt a kezét, amelyikkel nem Clary csuklóját szegezte a falhoz, és megérintette a lány haját, ujjai a fürtökkel játszadoztak. - Vörös. - Álmatagon formálta a szavakat. - Mint a napnyugta, a vér és a tűz. Mint egy hullócsillag, ha a légkörbe lépve elég. Morgensternök vagyunk - tette hozzá komor fájdalommal a hangjában. - Ragyogó hajnalcsillagok. Isten legszebb angyalának, Lucifernek a gyermekei. Annyival gyönyörűségesebbek leszünk, ha elbukunk. - Elhallgatott egy pillanatra. - Nézz rám, Clary! Nézz rám! A lány vonakodva engedelmeskedett. Sebastian fekete szeme éhesen tapadt rá. A sötét szempár élesen elütött hófehér hajától, sápadt bőrétől, a halvány pírtól a járomcsontján. A Claryben rejtőző művész tudta, hogy a fiú gyönyörű, úgy, ahogyan egy párduc, egy fiola csillogó méreg vagy egy fényesre lakkozott csontváz is tud gyönyörű lenni. Luke egyszer azt mondta, Clarynek ahhoz van igazán érzéke, hogy meglássa a szépséget és a szörnyűséget a hétköznapi dolgokban is. Bár Sebastian távolról sem volt hétköznapi, benne mindkettőt látta. -
Lucifer Morningstar volt, a Mennyek legszebb angyala. Isten
legbüszkébb teremtménye. Aztán eljött a nap, amikor Lucifer nem volt hajlandó többé meghajolni az emberiség előtt. Az emberek előtt. Tudta, hogy kevesebbek nála. Ezért a mélybe vettetett a pártjára álló angyalokkal együtt. Beliállal, Azazellel, Azmodeusszal és Laviatánnal.
Meg Lilithtel. Az anyámmal. -
Ő nem az anyád.
-
Igazad van. Több anyánál. Ha az anyám volna, boszorkánymester
lennék. Ehelyett a vérével táplált a születésem előtt. Mindenben különbözöm a boszorkánymesterektől, jobb vagyok náluk. Mert Lilith angyal volt egykoron. -
Hová akarsz kilyukadni? A démonok egyszerűen angyalok, akik
hoztak pár rossz döntést? -
A nagyobb démonok nem is különböznek annyira az angyaloktól -
felelte a fiú. - Te és én sem különbözünk annyira egymástól. Mondtam már neked. -
Emlékszem - bólintott Clary. - „Sötét szíved van, Valentine lánya.”
-
Nem így van? - Sebastian végigsimította a lány fürtjeit egészen a
válláig, aztán a keze megállapodott a mellkasán, közvetlenül a szíve fölött. Clary érezte, hogy vágtatni kezd a pulzusa; el akarta lökni magától a fiút, de kényszerítette magát, hogy ne mozdítsa meg a jobb karját. Ujjai a kabátja szegélyéhez simultak, a kabát alatt pedig ott rejtőzött Hesperus. Még ha nem is tudja megölni a fiút, talán harcképtelenné teheti, amíg megérkezik a segítség. Esetleg még csapdába is ejthetik. -
Anyánk hűtlen volt hozzám - monda Sebastian. - Megtagadott, és
gyűlölt. Csak egy gyerek voltam, mégis gyűlölt. Mint ahogy apánk is. -
Valentine nevelt fel...
-
De szeretni csak Jace-t szerette. A zűrös, lázadó, sérült lelkű fiút.
Mindent megtettem, amire apánk valaha is megkért, ő mégis gyűlölt érte. És téged is gyűlölt. - Ezüstösen világított a szeme. - Ironikus, nem, Clarissa? Valentine vér szerinti gyerekei voltunk, és mindkettőnket gyűlölt. Téged azért, mert elvetted tőle anyánkat. Engem azért, mert pontosan olyan voltam, amilyennek megalkotott. Clarynek eszébe jutott a véres, rongyos ruhákat viselő Jace, amint a
Morgenstern-karddal a kezében állt a Lyn-tó partján, és Valentine-nal kiabált. De miért? Miért tetted? Nem volt szükséged fiúra, volt már egy fiad! Aztán Valentine rekedten azt felelte: Nem fiúra volt szükségem. Katonára. Azt gondoltam, Jonathanből katona lehet, de túl erős lett benne a démontermészet. Túlságosan barbár volt, túlságosan hirtelen, hiányzott belőle a kifinomultság. Alig lépett ki a csecsemőkorból, már tartottam tőle, hogy sosem lesz elég türelmes vagy szenvedélyes hozzá, hogy a nyomomba lépjen, és hogy az én példámat követve vezesse a Klávét. Szóval újra próbálkoztam veled. Csakhogy veled éppen az ellenkezője volt a gond. Túl szelíd voltál. Túl empatikus. Meg kell értened, fiam... Én szerettelek téged ezekért. Sebastian reszelős légzése hallatszott a csendben. -
Te is tudod, hogy igazat beszélek - mondta.
-
Csak azt nem tudom, miért számít.
-
Mert
egyformák
vagyunk!
-
csattant
Sebastian.
Clary
összerezzent, és kihasználta az alkalmat, hogy még egy milliméterrel közelebb csúsztassa az ujjait Hesperus markolatához. - Az enyém vagy - folytatta a fiú. Érezhetően komoly erőfeszítésre volt szüksége, hogy kordában tartsa a hangját. - Mindig is az enyém voltál. Amikor megszülettél, máris az enyém lettél, húgom, hiába nem ismertél még. Bizonyos kötelékeket semmi sem szakíthat szét. Éppen ezért adok neked egy második esélyt. -
Esélyt? Mire? - Clary még egy leheletnyit közelebb igazította a
kezét. -
Győzni fogok - jelentette ki a fiú. - Te is tudod. Ott voltál a
Burrenen meg a Citadellánál. Láttad a sötét harcosok erejét. Tisztában vagy vele, mire képes a Pokol Kelyhe. Ha hátat fordítasz Alicanténak, velem tartasz, és hűséget esküszöl nekem, megkapod tőlem, amit még
senki más nem kapott meg soha, de soha, mert neked tartogattam. Clary a falnak támasztotta a fejét. Forgott a gyomra, az ujjai már a fegyver markolatát érintették az övében. Sebastian rászegezte a tekintetét. -
Mit kapok tőled?
A
fiú
elmosolyodott,
és
úgy
fújta
ki
a
levegőt,
mintha
megkönnyebbülést érezne a kérdés hallatán. Egy pillanatig szinte ragyogott az önelégültségtől; olyan érzés volt ránézni, mintha egy lángokban álló várost figyelt volna az ember. -
Kegyelmet - felelte.
A vacsora meglepően elegáns volt. Magnus csak párszor étkezett korábban tündérekkel életében, de a berendezés mindig a természetes felé tendált - fatörzsek szolgáltak asztal gyanánt, az evőeszközök gondosan faragott ágak voltak, a tányérokat erdei gyümölcsökkel töltötték meg. A boszorkánymesternek mindig az volt a benyomása, hogy sokkal jobban élvezné az egész procedúrát, ha mókus lenne. Itt Idrisben viszont fehér abroszokkal terítették meg az asztalokat a tündérek rendelkezésére bocsátott házban. Luke, Jocelyn, Raphael, Meliorn és Magnus csiszolt mahagónitányérokból ettek. Az italt kristálykancsókból töltötték, az evőeszközök pedig Luke-ra és a jelenlévő tündérekre való tekintettel nem ezüstből, hanem finom facsemetékből készültek. A helyiség minden kijáratánál néma és mozdulatlan tündérlovagok álltak őrt. Hosszú, fehér lándzsáik halványan foszforeszkáltak, lágy fényt árasztva magukból. Az étel sem volt rossz. Magnus a villájára tűzött egy darabka vörösboros kakast, és elgondolkodva rágott. Igaz, nem volt különösebb étvágya. Feszültnek érezte magát - mindig is gyűlölte ezt az állapotot. Valahol a városban, a tündérek étkezőjének falain túl ott volt Alec.
Többé nem választották el őket nagy távolságok. Persze New Yorkban sem voltak messze egymástól, de nem is a mérföldek, hanem Magnus hosszú élete során szerzett tapasztalatai álltak közéjük. Különös, gondolta. Mindig is bátornak gondolta magát. Kurázsi kell hozzá, hogy valaki, aki halhatatlan, ne zárja be a szívét meg az elméjét az új dolgok és az új emberek előtt. Merthogy ami új, az szinte mindig ideiglenes. És ami ideiglenes, az összetöri a halhatatlan szívet. -
Magnus? - Luke egy favillát lóbált közvetlenül a boszorkánymester
orra előtt. - Figyelsz egyáltalán? -
Mi? Hát persze - felelte Magnus, és belekortyolt a borba. -
Egyetértek. Száz százalékig. -
Tényleg? - kérdezte Jocelyn szárazon. - Egyetértesz, hogy az
alvilágiak ne is foglalkozzanak Sebastiannal meg a sötét harcosaival, és hagyják őket az árnyvadászokra, mondván, hogy ez az ő bajuk? -
Mondtam, hogy nem figyel - jegyezte meg Raphael, aki láthatólag
rendkívül ízletesnek találta a számára felszolgált vérfondüt. -
Nos, ez valóban az árnyvadászok problémája... - kezdte Magnus,
aztán felsóhajtott, és letette a poharát. A meglehetősen erős bor kezdett a fejébe szállni. - Na jó, bevallom, nem figyeltem. És nem, nyilván nem hiszem, hogy... -
Árnyvadászok
ölebe! -
föl Meliorn, zöld szemét
csattant
összehúzva. A tündérek és a boszorkánymesterek kapcsolata soha nem volt
felhőtlen.
Egyik
társaság
sem
kedvelte
különösebben
az
árnyvadászokat, ami tálcán kínálta a közös ellenséget, de a tündérek népe lenézte a boszorkánymestereket, amiért utóbbiak hajlandóak voltak
áruba
bocsátani
a
mágiájukat.
Mindeközben
a
boszorkánymesterek megvetették a tündéreket, amiért azok képtelenek voltak
hazudni,
ragaszkodtak
maradi
szokásaikhoz,
ráadásul
előszeretettel bosszantották a mondénokat azzal, hogy megalvasztották
a tejüket és ellopták a teheneiket. - Van egyéb okod megőrizni a baráti kapcsolatot az árnyvadászokkal azon kívül, hogy egyikük a szeretőd? Luke beleköhögött a borába. Jocelyn hátba veregette. Raphael mindeközben láthatólag jól szórakozott. -
Haladnod kell az idővel, Meliorn - jegyezte meg Magnus. - Senki
sem mond ma már olyat, hogy „szerető”. -
Különben is - tette hozzá Luke - szakítottak. - Megtörölte a szemét
a keze fejével, és felsóhajtott. - De komolyan, tényleg pletykálkodni akarunk
most?
Nem
világos,
mi
köze
ehhez
bármelyikünk
kapcsolatának. -
Minden a kapcsolatokról szól. - Raphael belemártott valami
gusztustalant a fondüjébe. - Miért van ilyen problémátok nektek, árnyvadászoknak? Mert Jonathan Morgenstern bosszút esküdött ellenetek. Miért esküdött bosszút? Mert gyűlöli az apját és az anyját. Igazán nem akarlak megsérteni - biccentett Jocelyn felé -, de mindannyian tudjuk, hogy így igaz. -
Nem vettem sértésnek - felelte a nő, de hűvös volt a hangja. -
Nélkülem és Valentine nélkül Sebastian semmilyen elképzelhető értelemben nem létezne. Ezért vállalom a felelősséget. Luke dühösen húzta össze a szemét. -
Valentine tette szörnyeteggé - szólt. - És igen, Valentine
árnyvadász volt. De szó sincs róla, hogy a Tanács elismerné vagy támogatná akár őt, akár a fiát. Ellenkezőleg, háborúban állnak Sebastiannal, és a segítségünket kérik. Mindenkinek, a lükantrópoknak, a vámpíroknak, a boszorkánymestereknek és igen, a tündéreknek is megvan a lehetőségük, hogy jót vagy rosszat tegyenek. A Szövetség egyik célja, hogy azok, akik jót tesznek, összefogjanak azok ellen, akik rosszat tesznek. Vérvonalra való tekintet nélkül. Magnus Luke-ra mutatott a villájával.
-
Gyönyörű beszéd volt - állapította meg. - Egy pillanatra
elhallgatott. Vitathatatlanul összefolytak a szavai. Hogyan rúghatott be ennyire ilyen kevés bortól? Általában sokkal elővigyázatosabb volt. Összeráncolta a szemöldökét. - Miféle bor ez? - kérdezte. Meliorn hátradőlt a székén, és karba fonta a kezét. Megvillant a szeme, ahogy visszakérdezett. -
Talán nem felel meg az évjárat, boszorkánymester?
Jocelyn lassan letette a poharát. -
Ha a tündérek egy kérdésre kérdéssel felelnek, az sosem jó jel.
-
Jocelyn... - Luke kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a nő csuklóját.
Célt tévesztett. Egy darabig kábán meredt a kezére, aztán lassan leeresztette. -
Mit műveltél, Meliorn? - kérdezte gondosan formálva minden
egyes szót. A tündérlovag nevetése dallamos zörejnek hatott Magnus számára. A boszorkánymester letette volna a poharát, de egyszer csak azt vette észre, hogy időközben elejtette. A bor, mint a vér ömlött végig a térítőn. Raphaelre pillantott, de a vámpír már arccal előre, mozdulatlanul feküdt az asztalon. Magnus zsibbadt ajkaival Raphael nevét próbálta formálni, de egyetlen hangot sem tudott kiadni. Valahogy sikerült talpra kászálódnia. Forgott vele a szoba. Látta, ahogy Luke erőtlenül visszarogy a székére. Jocelyn felállt, de azonnal el is terült a földön; az irónja kigördült a kezéből. Magnus az ajtóhoz lépett, és kinyitotta... Tetőtől talpig vörösbe öltözött sötét árnyvadászok álltak a túloldalon. Arcuk kifejezéstelen volt, karjukat és nyakukat rúnák borították, bár Magnus egyiket sem ismerte. Ezek nem az Angyal jelei voltak. Disszonanciáról, démonokról és sötét, kegyetlen birodalmakról regéltek. Magnus elfordult tőlük - és összecsuklottak a lábai. Valami világos
emelkedett előtte. Meliorn volt az hófehér páncéljában. Fél térdre ereszkedett, hogy megnézhesse a boszorkánymester arcát. -
Démon gyermeke - szólt. - Tényleg azt hitted, hogy valaha is
szövetkeznénk a fajtáddal? Magnus zihálva szívta be a levegőt. A szeme sarkában egyre sötétebb lett a világ, mint amikor egy égő fénykép a széleinél kezd megpörkölődni. -
A tündérek nem hazudnak - mondta.
-
Gyermek! - Meliorn hangjában szinte mintha együttérzés csendült
volna. - Ennyi év után sem tudod, hogy a fortély akár az orrod előtt is rejtőzhet? Ó, persze, te olyan ártatlan vagy! Magnus próbálta felemelni a hangját, és tiltakozni, hogy ő minden, csak nem ártatlan, de már nem jöttek a szavak. A sötétség viszont jött, és lassan magába szippantotta.
Clary szíve összeszorult a mellkasában. Próbált moccanni, legalább rúgni, de mintha merevre fagyott volna a lába. -
Azt hiszed, nem tudom, mit értesz kegyelem alatt? - suttogta. -
Megitatsz a Pokol Kelyhéből. Az egyik sötét harcosod leszek, mint Amatis. -
Nem. - Sebastian meglepően feszültnek tűnt. - Nem változtatlak
át, ha nem akarod. Megbocsátok neked is és Jace-nek is. Együtt lehettek. -
Együtt veled. - Clary hangjába árnyalatnyi irónia szivárgott.
A fiú mintha észre sem vette volna. -
Együtt, velem. Ha ígéretet tesztek, ha megesküsztök az Angyal
nevére, hinni fogok nektek. Ha minden át is alakul, téged változatlanul megőrizlek. A lány még egy kicsit lejjebb mozdította a kezét, és ujjai most már
Hesperust érintették. Nem volt más hátra, csak hogy összeszorítsa őket a markolat körül.... -
És ha nem teszem?
Sebastian tekintete megkeményedett. -
Ha most elutasítasz, mindenkit sötét harcossá változtatok, akit
szeretsz. Te kerülsz sorra utolsónak, hogy végig kelljen nézned az átalakulásukat, amíg még érzed a fájdalmát. Clary száraz torokkal nyelt egyet. -
Ezt jelenti nálad a kegyelem?
-
A kegyelem feltétele a beleegyezésed.
-
Nem egyezem bele semmibe.
Leeresztett szempillája szétszórta a fényt, mosolya rettenetes dolgokat ígért. -
Mi a különbség, Clarissa? Így is, úgy is mellettem fogsz harcolni.
Vagy megőrződ a szabadságodat, és mellém állsz, vagy elveszted, és mellém állsz. Miért ne lennél velem? -
Az angyal - szólt a lány. - Hogy hívták?
Sebastian láthatólag meghökkent, és csak egy pillanatnyi habozás után válaszolt. -
Milyen angyalt hogy hívtak?
-
Azt, akinek a szárnyait levágtad, és elküldted az Intézetbe. Akit
megöltél. -
Nem értem - mondta a fiú. - Mit számít az?
-
Nem - felelte halkan Clary. - Te nem érted. Rettenetes,
megbocsáthatatlan dolgokat tettél, és még csak nem is tudod róluk, hogy rettenetesek. Ezért nem fogok soha megbocsátani neked. Ezért nem foglak sohasem szeretni. Soha. Látta, hogy minden egyes szava pofoncsapásként éri Sebastiant. Amikor a fiú levegőt vett, hogy válaszoljon, Clary előrántotta Hesperust,
és a szíve felé döfött vele. De a fiú gyorsabb volt, és az sem segített, hogy Clary lábát béklyóba kötötte a mágia. Sebastian hátraszökkent. Clary utánanyúlt, hogy maga felé húzza, de a fiú könnyedén elrántotta a kezét. A lány csörömpölést hallott, és rájött, hogy lerántotta Sebastian csuklójáról az ezüst karkötőt, ami a földre pottyant. Clary megint a fiú felé vágott. Az elhajolt, de Hesperus felhasította az ingét. Sebastian elhúzta a száját fájdalmában és dühében. Elkapta a lány karját, és a feje fölött az ajtóhoz szorította. Clarynek egészen a válláig futott a zsibbadás. Az ujjai elernyedtek, Hesperus kiesett a kezéből. Sebastian lenézett a földön heverő pengére, aztán zihálva megint a lányra emelte a tekintetét. Vér itatta át az inge szövetét ott, ahol Clary megvágta, de ahhoz nem volt elég mély a seb, hogy lelassítsa. A lány csalódottsága rosszabb volt, mint a sajgó fájdalom a csuklójában. Sebastian teste az ajtóhoz szegezte; Clary minden egyes feszülő izmát érezte. A fiú hangja éles volt, mint a kés. -
Ez a kard Hesperus, a Hajnalhozó. Hol találtad?
-
Egy fegyverboltban - nyögte ki a lány. Kezdett visszatérni az érzés
a vállába; egyre intenzívebb volt a fájdalom. - Egy nő a tulajdonos, ő adta nekem. Azt mondta, másnak úgysem kéne egy Morgensternpenge. Mocskos a vérünk. -
De a mi vérünk. - A fiú lecsapott a szavakra. - És elfogadtad a
kardot. Akartad. - Áradt belőle a forróság, úgy tűnt, mintha reszketne körülötte a levegő, akár egy haldokló csillag lángjai. Lehajtotta a fejét, amíg ajka a lány nyakát érintette, és szinte a bőrébe beszélt. Clary összerezzent, és lehunyta a szemét, ahogy a fiú keze végigsimította a testét. - Hazudsz, amikor azt mondod, hogy sosem fogsz szeretni. Amikor azt mondod, hogy mások vagyunk. Mint ahogy én is hazudok.
-
Elég! - szólt a lány. - Vedd le rólam a kezedet!
-
De az enyém vagy - jelentette ki Sebastian. - Azt akarom, hogy...
Azt szeretném, hogy... Mély lélegzetet vett, pupillái kitágultak. Volt ebben valami, ami jobban megijesztette Claryt, mint bármi, amit a fiú valaha is tett. A hidegvérű Sebastian ijesztő volt. Abba belegondolni is rettenetes, mire lehet képes a forrófejű Sebastian. -
Engedd el! - szólalt meg egy tiszta, kemény hang a szoba túlsó
végéből. - Engedd el, és vedd le róla a kezedet, különben hamuvá égetlek! Jace. A fiú hirtelen megjelent Sebastian válla fölött, ott, ahol az imént még nem volt senki. Az ablak előtt állt, háta mögött a függönyök lobogtak a csatorna felől fújó szélben, tekintete kemény volt, mint az achátkő. Harci öltözetet viselt, kardját a kezében tartotta, állán és nyakán még látszottak a halványuló sebek. Szeméből sütött a mérhetetlen gyűlölet. Clary érezte, ahogy Sebastian minden izma megfeszül. A fiú egy pillanattal később sarkon fordult, rátaposott Hesperusra, és a keze már repült is az öve felé. Mosolya borotvaéles volt, de a tekintete óvatos. -
Gyerünk, próbáld csak meg! - szólt. - A Citadellánál szerencséd
volt. Nem számítottam rá, hogy így fogsz égetni, amikor megváglak. Hibáztam. Nem fog előfordulni még egyszer. Jace tekintete kérdőn ugrott Claryre; a lány egy bólintással jelezte, hogy nem esett baja. -
Ezek szerint elismered. - Jace tett feléjük egy óvatos lépést. - A
mennyei
tűz
meglepett.
Kizökkentett.
Ezért
fogtad
menekülőre.
Elvesztetted a csatát a Citadellánál, és te nem szeretsz veszíteni. Sebastian mosolya kicsit szélesebb, de kicsit őszintétlenebb is lett egyben.
-
Nem kaptam meg, amiért mentem, viszont sokat tanultam.
-
Nem törted át a Citadella falait - mondta Jace. - Nem jutottál be a
fegyverraktárba. Nem változtattad át a Nővéreket. -
Nem fegyverekért meg páncélért mentem a Citadellába - közölte
gúnyosan Sebastian. - Azokat könnyedén megszerzem. Értetek mentem. Kettőtökért. Clary a szeme sarkából pillantott Jace-re. A fiú kifejezéstelen arccal, mozdulatlanul állt. -
Nem tudhattad, hogy ott leszünk - mondta a lány. - Hazudsz.
-
Nem hazudok. - Sebastian gyakorlatilag ragyogott, mint egy égő
fáklya. - Látlak, kishúgom. Mindent látok, ami Alicantéban történik. Nappal és éjszaka, sötétségben és világosban, látlak. -
Elég legyen! - mordult fel Jace. - Ez nem igaz.
-
Tényleg? - kérdezte Sebastian. - Akkor honnan tudtam, hogy
Clary itt lesz egyedül? Jace tovább közeledett feléjük, mint egy vadászó macska. -
Hogy nem tudtad, hogy én is itt leszek?
Sebastian vágott egy grimaszt. -
Nehéz két embert figyelni egyszerre. Annyi vasat tartok a tűzben.
-
És ha Clary kellett neked, miért nem vitted el szó nélkül? -
érdeklődött Jace. - Miért húztad az időt ennyi beszélgetéssel? Hangjából csöpögött a megvetés. - Azt szeretnéd, ha saját jószántából menne veled? Egész életedben mindenki viszolygott tőled. Az anyád. Az apád. Most pedig a húgod is. Clary nem gyűlölettel a szívében született. Te érted el, hogy meggyűlöljön. Csakhogy nem ezt akartad. Elfelejted, milyen kötelék volt kettőnk között. Elfelejted, hogy láttam az álmaidat. Valahol a gondolataid mélyén lángokban áll a világ, te pedig egy trónteremből nézel le rá. Abban a teremben két trónszék áll. Kié hát a másik? Ki ül melletted az álmaidban?
Sebastian élesen felnevetett. Arcán két piros folt jelent meg, mintha a láz ütötte volna ki. -
Hibát követsz el, amikor így beszélsz velem, angyalfiú.
-
Még álmaidban sem maradsz társ nélkül - folytatta Jace azon a
hangján, amibe Clary először beleszeretett. Annak a fiúnak a hangján, aki egy gyerekről meg egy sólyomról mesélt neki, és a leckéről, amit egy életre megtanult. - De kit is találhatnál, aki megért téged? Fogalmad sincs róla, mi az a szeretet. Túlságosan is jó tanítványa voltál apánknak. A vér szavát viszont érted, és Clary a te véredből való. Ha melletted lehetne, miközben a világégést nézed, más jóváhagyásra nem is lenne szükséged. -
Sosem vágytam senki jóváhagyására - szűrte összeszorított fogai
között Sebastian. - Sem a tiedre, sem az övére, sem senki máséra. -
Tényleg? - Jace elmosolyodott, ahogy Sebastian felemelte a
hangját. - Akkor miért adtál nekünk annyi második esélyt? - Már nem osont közelebb, megállt a másik fiúval szemben, aranyszínű szeme halványan világított a félhomályban. - Magad mondtad. Megszúrtál. A vállamat vetted célba. A szívemet is keresztüldöfhetted volna. Visszafogtad magadat. Miért? Miattam? Vagy mert a lelked mélyén tudtad, hogy Clary sosem bocsátaná meg, ha véget vetnél az életemnek? -
Clary, szeretnél magad is nyilatkozni ebben az ügyben? - kérdezte
Sebastian, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a kardról Jace kezében. - Vagy feltétlenül neki kell válaszolgatnia helyetted? Jace Clary felé sandított, és Sebastian is ugyanezt tette. A lány egy pillanatra egyszerre érezte magán a fekete és az arany szempár tekintetének súlyát. -
Soha nem mennék el veled sehová, Sebastian - szólt. - Jace-nek
igaza van. Ha a között kell választanom, hogy veled élem le az életemet,
vagy hogy meghalok, akkor inkább meghalnék. Sebastian tekintete elkomorodott. -
Meg fogod gondolni magad - jelentette ki. - Saját elhatározásodból
foglalod majd el a helyedet azon a trónon mellettem, amikor eljön a vég ideje. Adtam neked esélyt, hogy önként velem tarts. A véremmel és sok kellemetlenséggel fizettem érte, hogy mellettem lehess. De ha nem akarsz velem jönni, akkor is magammal viszlek! -
Nem! - közölte Clary.
A következő pillanatban hangos zörej hallatszott a földszintről. -
Ó, te jó ég! - Jace hangjából áradt a gúny. - Azt hiszem, tűzlevelet
küldtem a Klávénak az imént, amikor észrevettem a híd alatt az őr holttestét, akit megöltél. Butaság volt tőled, hogy nem tüntetted el alaposabban a hullát, Sebastian. A másik fiú arca elkomorult, de csak egy kurta pillanatra; Clary úgy képzelte, más észre sem vette volna a dolgot. Sebastian a lány felé nyúlt, ajkai szavakat formáltak - egy varázsigét, ami megszüntette a titokzatos erőt, ami a lányt a falhoz szorította. Clary taszított egyet a fiún, aztán Jace rájuk vetette magát, és lesújtott a kardjával... Sebastian kifordult, de a penge elérte, és véres csíkot húzott végig a karján. Felkiáltott, hátratántorodott, aztán megtorpant. A sápadtan rá meredő Jace-re vigyorgott. -
A mennyei tűz! - szólt. - Még nem tudod, hogyan irányíthatod.
Néha működik, néha viszont nem, igaz, öcskös? Jace szeme aranylón ragyogott fel. -
Azt majd meglátjuk! - kiáltotta, és ismét a másik fiúra vetette
magát. Kardja fénycsíkot húzott a sötétben. De hiába: Sebastian túl gyors volt. Előresasszézott, és kiütötte a kardot Jace kezéből. Clary küszködött, de a varázslat megint a falhoz
szegezte. Mielőtt Jace reagálhatott volna, Sebastian megfordította a fegyverét, és a saját mellének szegezte. A kard hegye előbb csak az ingét hasította fel, aztán a bőrét is. Rubinvörös, emberi vér csordult elő. Sebastiannak nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Elhúzta a száját, a fogai kivillantak, a lélegzet akadozott a torkában, de a keze meg sem rezzent, a kard egyre csak mozgott tovább. Az inge kipúposodott, aztán ki is szakadt, ahogy a penge áthasította, bugyogó vért hozva magával. Az idő egyre csak nyúlt, mintha egy gumiszalag lett volna. A markolat Sebastian mellkasának ütközött, a hátából kiálló pengéről skarlát folyadék csöpögött alá. Jace döbbenten, mozdulatlanná dermedve állt, ahogy Sebastian megragadta őt véres kezével, és közelebb húzta magához. Amikor megszólalt, dübörgő lábak zaja hallatszott a lépcső felől. -
Érzem a Mennyek tüzét az ereidben, angyalfiú, érzem, ahogy ég a
bőröd alatt. A végtelen jóság tiszta, pusztító erejét. Most is a fülemben hallom, hogyan sikítottál, amikor Clary beléd mártotta a pengét. Csak égtél és égtél, ugye? - Ziháló hangjából gyilkos intenzitás áradt. - Azt hiszed, olyan fegyvered van, amit felhasználhatsz ellenem, igaz? Talán ötven vagy száz év múlva, amikorra megtanulod, hogyan urald a tüzet, így is lenne, de nincs annyi időd. A tűz irányíthatatlanul lobog benned, és sokkal inkább téged fog elpusztítani, mint engem valaha is. Sebastian felemelte a kezét, Jace tarkójára illesztette, és olyan közel húzta magához, hogy a homlokuk majdnem összeért. -
Clary és én egyformák vagyunk - mondta. - Te pedig... Te a
tükörképem vagy. Egy nap engem választ majd helyetted, ezt garantálom neked. És ott leszel, hogy végignézd. - Gyors mozdulattal, határozottan arcon csókolta Jace-t; szája véres nyomot hagyott maga után. - Ave, Herondale mester! - szólt, aztán csavart egyet az
ezüstgyűrűjén. A levegő vibrálni kezdett körülötte, és Sebastian eltűnt. Jace egy pillanatig szótlanul nézte a helyet, ahol az imént még a másik fiú állt, majd Claryhez sietett. A lány lábáról Sebastian eltűnésével lehullott a mágia béklyója, és most erőtlenül csuklott össze alatta. Térdre rogyott, azonnal előrevetette magát, és Hesperus után tapogatózott. Amikor az ujjai végül összezáródtak a penge körül, magához húzta a kardot, és úgy ölelte, mintha egy védelemre szoruló gyermek volna. -
Clary... Clary! - Jace lerogyott a lány mellé, átkarolta, Clary pedig
hozzásimult, és a vállára hajtotta a fejét. Amint érzékelte, hogy a fiú inge lucskos a bátyja vérétől, kivágódott az ajtó, és a Klávé katonái rontottak a szobába. __________ - Tessék - szólt Leila Haryana, a falka egyik legújabb farkasa, amikor Maia kezébe nyomott egy halom ruhát. A másik lány hálásan vette át tőle. -
Köszönöm. Elképzelni nem tudod, mennyit jelent, hogy tiszta
holmikat vehetek fel - mondta, és átnézte a kupacot: egy ujjatlan felső, egy farmer és egy gyapjúpulóver volt benne. Leila és ő nagyjából egy méretet hordtak, és bár a ruhák nem illettek rá tökéletesen, még mindig szívesebben választotta ezt a megoldást, mint hogy visszamenjen Jordan meg Simon lakásába. Rég volt már, amikor legutóbb a falka főhadiszállásán lakott, és minden holmija Jordannál maradt, de még belegondolni is rémes volt, milyenek lehetnek az üres szobák a két fiú nélkül. Itt legalább egy csomó másik vérfarkas, kínai és maláj ételek illata meg konyhai sürgés-forgás zaja vette körül. És ott volt Bat is. Nem tolakodóan, de Maia mindig megtalálta, ha szüksége volt valakire, aki meghallgatja, vagy csak szótlanul elüldögél mellette, és együtt nézegeti vele a Baxter Street forgalmát.
Persze voltak a dolognak hátulütői is. A megtermett, sebhelyes, fekete motoros bőrruháiban félelmetesnek tűnő Rufus Hastings mintha mindenhol ott lett volna, és rekedt hangján még ebéd közben is egyre arról dörmögött, hogy Luke Garroway megbízhatatlan falkavezér, aki egy volt árnyvadászt készül feleségül venni, és olyasvalakit kell találniuk helyette, akiről biztosan tudják, hogy a vérfarkasok érdekeit helyezi előtérbe. -
Szívesen. - Leila az arany hajcsatját kezdte piszkálni, láthatólag
zavarban volt kissé. - Maia - mondta -, csak egy jó tanács. Nem feltétlen kellene ennyire hangsúlyoznod a Luke iránti lojalitásodat. Maia megdermedt. -
Azt hittem, mind lojálisak vagyunk Luke-hoz - felelte végül
óvatosan. -
És Bathez.
-
Ha Luke nem ment volna el, talán így is lenne - bólintott Leila. - De
jóformán nem is hallottunk felőle, amióta Idrisben van. A Praetor nem falka, de Sebastian kiásta a csatabárdot. Azt akarja, hogy válasszunk. Vagy az árnyvadászok oldalán háborúzunk... -
Én
A háború elkerülhetetlen - vágott dühösen a lány szavába Maia. sem
vakon
hiszek
Luke-ban.
Ismerek
árnyvadászokat,
és
Sebastiannal is találkoztam. Gyűlöl bennünket. Hiába próbálunk a kedvében járni, nem megyünk vele semmire. Leila feltette a kezét. - Jól van, jól van, mondtam, hogy csak tanácsot szeretnék adni. Remélem, nagyjából a méreted - tette hozzá, és elindult a folyosón. Maia felráncigálta magára Leila farmerjét - szűk volt, ahogy előre sejtette -, aztán a póló következett, végül pedig a pulóverbe is belebújt. Felkapta a tálcáját az asztalról, belelépett a bakancsába, aztán Bat szobájához sietett, és bekopogott.
A fiú pucér felsőtesttel nyitott ajtót, amire Maia igazán nem számított. Nem csak az arca jobb felén éktelenkedett egy heg, de a jobb karján is, ahol meglőtték - nem ezüstgolyóval. A világos seb olyan volt Bat sötét bőrén, mint egy kráter a holdon. A fiú felhúzta a szemöldökét. -
Maia?
-
Figyu - kezdte a lány -, most már legorombítom Rufust. Tele van
vele a hócipőm, hogy folyamatosan baromságokkal tömi a többiek fejét. -
Hékás! - Bat felemelte a kezét. - Szerintem ez nem valami jó
ötlet... -
Nem fog leállni, hacsak valaki rá nem parancsol. Jordan és én
találkoztunk vele egyszer a Praetornál. Scott Praetor azt mondta, minden ok nélkül eltörte egy másik vérfarkas lábát. Néhányan úgy látják, hogy hatalmi vákuum támadt, és be akarják tölteni. Nem érdekli őket, kin gázolnak át eközben. Maia sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn; hallotta, ahogy Bat dörmögve elkáromkodj a magát mögötte, majd egy pillanattal később már utol is érte a lépcsőn, miközben kapkodva egy inget rángatott magára. -
Maia, szerintem tényleg nem...
-
Erről beszéltem - szakította félbe a lány. Megérkeztek az előtérbe,
ahol Rufus egy íróasztalnak támaszkodott, ami valaha egy őrmestert szolgált ki. Nagyjából tíz másik vérfarkas - köztük Leila - gyűlt össze körülötte. -
Meg kell nekik mutatnunk, hogy erősebbek vagyunk - mondta
éppen. - És hogy a magunk érdekeit nézzük. Mert farkas óvja a falkát, falka a farkasokat. - Éppen olyan érdes volt a hangja, ahogy Maia emlékezett rá; mintha valamikor régen megsérült volna a torka. Sápadt arcbőrén egészen sötétnek hatottak a sebhelyek. Amikor megpillantotta Maiát, elmosolyodott. - Helló - szólt. - Ha nem tévedek, már találkoztunk.
Sajnálattal hallottam, ami a barátoddal történt. Ezt valamiért kétlem. -
Az erő a hűségben és az egységben rejlik - csattant föl Maia -,
nem abban, hogy hazugságokkal osztjuk meg az embereket. -
Csak most találkoztunk újra, és máris hazugnak nevezel? -
kérdezte Rufust. Könnyedsége mögött most már a feszültség is érződött, mint amikor egy macska ugrásra készül. -
Ha azt mondod a többieknek, hogy távol kell maradniuk az
árnyvadászok háborújától, akkor hazudsz. Sebastian nem elégszik meg vele, ha megszabadul a nephilimektől. Utánuk mi következünk. -
Nem érdeklik az alvilágiak.
-
Most mészárolta le a Praetor Lupust! - kiáltotta Maia. - A pusztítás
érdekli igazán! Mindannyiunkat megöl! -
Akkor nem, ha nem állunk össze az alvilágiakkal!
-
Ez hazugság - közölte Maia. Látta, hogy Bat eltakarja a szemét,
de a következő pillanatban valami keményen meglökte a vállát. Annyira váratlanul érte az ütés, hogy hátratántorodott, és csak az asztal szélét elkapva tudta megőrizni az egyensúlyát. -
Rufus! - bődült el Bat, és Maiában csak ekkor tudatosult, hogy a
társait lázító vérfarkas lökte meg. Összeszorította a száját; nem akarta megadni neki azt az örömet, hogy lássa a fájdalmat az arcán. Rufus
öntelt
vigyorral
állt
a
hirtelen
mozdulatlanná
dermedt
vérfarkasok között. Mormogás futott végig a teremben, ahogy Bat megindult előre. Rufus hatalmas volt, még Batnél is magasabb, széles vállai egy kétajtós szekrénnyel vetekedtek. -
Rufus! - szólt Bat. - Garroway távollétében én vagyok itt a vezér. A
vendégünk vagy, de nem tartozol a falkába. Ideje odébbállnod. Rufus összehúzott szemmel nézett vissza rá.
-
Kidobsz? Tudván, hogy nincs hova mennem?
-
Biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak valami helyet. - Bat
elfordult. -
Kihívlak - szólt utána Rufus. - Bat Velasquez, megküzdök veled a
New York-i falka vezetéséért! -
Ne! - szólt elborzadva Maia, de Bat már ki is húzta magát. A
tekintete találkozott Rufuséval. A két vérfarkas között tapintható volt a feszültség. -
Elfogadom a kihívást - közölte Bat. - Holnap este a Prospect
Parkban találkozunk. Sarkon fordult, és kivonult a rendőrőrsről. Egy döbbent pillanattal később Maia is utánarohant. A hideg levegő azonnal az arcába vágott, ahogy kilépett az utcára. A Baxter Streeten kavargó jeges szél áthatolt a pulóverén. Sajgó vállal vágtatott le a lépcsőn. Mire utolérte Batet, a fiú már majdnem a sarkon járt. Maia megragadta a karját, és maga felé fordította. Tisztában volt vele, hogy az utcán mindenki őket bámulja, ezért egy pillanatra határozottan irigyelte az árnyvadászoktól az álcázó rúnáikat. Bat lenézett rá. Dühösen összehúzta a szemöldökét, és az arcán a szokásosnál is vadabbul ütközött ki a sebhely. -
Megőrültél? - kérdezte a lány. - Hogy fogadhattad el Rufus
kihívását? Iszonyat nagydarab! -
Ismered a szabályokat, Maia. A kihívást el kell fogadni.
-
Csak ha a falkád valamelyik tagja hív ki. Visszautasíthattad volna.
-
Azzal el is játszottam volna a falka tiszteletét - felelte Bat. - Soha
többé nem engedelmeskednének a parancsaimnak. -
Meg fog ölni - mondta Maia. Kíváncsi volt, vajon Bat hallja-e a
gondolatokat is a szavai mögött: most nézte végig Jordan halálát, és nem biztos, hogy el bírná viselni, ha még egyszer át kéne élnie ilyesmit.
-
Talán nem. - Bat előhúzott valamit a zsebéből, ami fémesen
csördült, ahogy a lány kezébe nyomta. Egy pillanattal később Maia felismerte Jordan kulcscsomóját. - A furgonja a sarkon túl parkol. Vidd el, és maradj távol az őrstől, amíg túl nem leszünk ezen. Nem örülök neki, ha Rufus a közeledben van. -
Gyere velem! - könyörgött Maia. - Sosem akartál falkavezér lenni.
Eltűnhetnénk, amíg Luke visszajön, és mindent elrendez... -
Maia! - Bat a lány csuklójára tette a kezét, ujjai finoman fonták
körül a tenyerét. - Rufus pontosan azt szeretné, ha tétlenül várnánk Luke-ra. Ha elmegyünk, azzal tulajdonképpen ráhagyjuk a falkát. És tudod, mit fog tenni. Vagy nem tenni. A kisujját sem mozdítja, amíg Sebastian lemészárolja az árnyvadászokat, és mire a sötét harcosok eljönnek, hogy leszedjenek bennünket, mint az utolsó bábukat a sakktábláról, már mindenkinek késő lesz. Maia lenézett a keze köré fonódó finom ujjakra. -
Tudod - folytatta a fiú -, még emlékszem, amikor azt mondtad,
hogy több levegőre van szükséged. Hogy nem állsz készen egy valódi kapcsolatra. Megértettelek, és hagytam neked levegőt. Még randizni is kezdtem azzal a lánnyal... A boszorkánnyal, hogy is hívták... -
Eve - segítette ki Maia.
-
Igen, Eve-vel. - Bat láthatólag meglepődött, hogy a lány tudta a
nevet. - Nem lett belőle semmi, és különben is, talán túl sok levegőt hagytam neked. Talán el kellett volna mondanom, mit érzek. Talán... Maia csodálkozva, zavartan nézett fel rá. Látta, hogyan változik meg Bat arca: a fiú egy pillanatig képtelen volt titkolni gondosan rejtegetett gyengeségét. -
Nem érdekes - szólalt meg végül Bat. - Nem tisztességes ezt most
a nyakadba zúdítani. - Elengedte a lányt, és hátralépett. - Vidd el a furgont - mondta még, majd elvegyült a Canal Street felé tartó
tömegben. - Menj el a városból. És vigyázz magadra, Maia. A kedvemért.
Jace letette az irónját a kanapéra, és végighúzta az ujját az iratzén, amit az imént rajzolt Clary karjára. Ezüst karkötő villant a fiú csuklóján. Valamikor menet közben - Clary nem emlékezett, mikor - felemelte a tárgyat a földről, és a saját karjára húzta. A lány nem érzett késztetést, hogy megkérdezze, miért. -
Hogy vagy?
-
Már jobban. Kösz. - Clary farmerjének szárát felgyűrték a térde
fölé. Lábszárán fokozatosan halványultak a horzsolások. A Gard egyik szobájában voltak, amit a lány valamiféle találkozóhelynek vélt. Középen számos asztal sorakozott, a kandalló elé pedig ferdén egy kanapét toltak. Az egyik falat ellepték a könyvek. A szobát csak a pislákoló tűz világította meg, az ablakokból mesés kilátás nyílt Alicantéra és a ragyogó démontornyokra. Jace aranyszeme a lány arcát fürkészte. -
Biztos minden rendben?
Igen, felelte volna legszívesebben a lány, de a torkán akadt a válasz. A testének nem volt semmi baja. A rúnák begyógyították a sebeket. Ő is egészséges volt meg Jace is, Simon pedig, aki az alkoholos vér hatása alatt átaludta az egészet, továbbra is a Gard egy másik szobájában húzta a lóbőrt. Luke és Jocelyn egyszer csak üzenetet kapott. A védelmi intézkedések miatt nem jutott el hozzájuk a vacsorán, ahol részt vettek, de távozáskor azonnal megkapták. Clary alig várta, hogy megint láthassa őket. Úgy érezte, kicsúszott a lába alól a talaj. Sebastian eltűnt, legalábbis egyelőre, de így is zaklatott volt, keserű, dühös, bosszúszomjas és szomorú.
Az őrök megengedték, hogy összepakoljon ezt-azt, mielőtt elhagyja Amatis házát; egy váltás ruha, a harci öltözete, az irónja, a rajzfüzete meg a fegyverei kerültek a táskába. Egyfelől szeretett volna átöltözni, hogy megszabadulhasson Sebastian érintésének emlékétől, másfelől viszont nagyon nem akarta elhagyni a szobát, hogy egyedül maradjon az érzéseivel és a gondolataival. -
Jól vagyok. - Letűrte a nadrágja szárát, felállt, és a kandallóhoz
lépett. Magán érezte a kanapén ülő Jace tekintetét. A tűz fölé tartotta a kezét, mintha melegedni vágyna, pedig egyáltalán nem fázott. Ellenkezőleg: ahányszor akár csak egy pillanatra is a bátyjára gondolt, a düh folyékony tűzként izzott fel benne. Különös távolságtartással nézett remegő kezére. Olyan volt, mintha egy idegen testéhez tartoztak volna. -
Sebastian fél tőled - mondta. - Megjátszotta magát, főleg a végén,
de láttam rajta. -
A mennyei tűztől fél - helyesbített Jace. - Azt hiszem, ő sem tud
róla többet, mint mi. Egy dolog azért biztos. Nyugodtan megérinthet, attól nem lesz semmi baja. -
Attól nem. - Clary hátra sem nézett a fiúra. - Miért csókolt meg? -
Nem is ezt akarta kérdezni, de újra meg újra látta maga előtt a jelenetet, ahogy Sebastian véres kezével magához húzta Jace-t, aztán váratlanul az arcához nyomta a száját. A bőrkanapé hangosan nyikordult, ahogy Jace megmozdult rajta. -
Amolyan idézetnek szánta - felelte. - A Bibliából. Amikor Júdás
megcsókolta Jézust a Gecsemáné kertben. Azzal árulta el. Megcsókolta, és azt mondta neki: „Üdvöz légy, mester!”6. Ebből tudták a rómaiak, kit kell elfogni és keresztre feszíteni. -
Akkor ezért mondta ő is, hogy „Ave, mester!” - esett le a tantusz
Clarynek. - „Üdvöz légy, mester!” 6
Máté 26:49 (Károli Gáspár fordítása).
-
Azt akarta a tudtomra adni, hogy már tudja, hogyan fog
elpusztítani. Clary, én... - Ahogy Jace-nek elcsuklott a hangja, a lány megfordult, és ránézett. A fiú a kanapé szélén ült, kezével beletúrt kócos szőke hajába, tekintetét a padlóra szegezte. - Amikor beléptem a szobába, és megláttalak benneteket, meg akartam ölni. Azonnal rá kellett volna támadnom, de féltem, hogy csapdába akar csalni, és ha közelebb megyek hozzátok, valamilyen úton-módon megöl, vagy megsebez téged. Eddig mindenre volt válasza, bármit is tettem. Okos. Okosabb, mint Valentine. Én pedig sosem... Clary várt, a szobában nem hallatszott más, csak a nedves tűzifa ropogása a kandallóban. -
Én pedig sosem féltem így senkitől - fejezte be végül a fiú,
elharapva a szavakat. Clary tudta, milyen nehéz volt Jace-nek kimondania ezt, miután az egész élete arról szólt, hogy elrejtse a félelmeit, a fájdalmát meg a sebezhetőségét. Szívesen megnyugtatta volna a fiút, szerette volna azt mondani neki, hogy nincs mitől félnie, de képtelen volt rá. Ö maga is félt, és tudta, hogy mindkettejüknek jó okuk van rá. Idrisben senkinek nem volt jobb oka a félelemre, mint nekik. -
Sokat kockáztatott azzal, hogy idejött - mondta Jace. - Elárulta a
Klávénak, hogy át tud jutni a védvonalakon. Ezek után biztosan meg fogják erősíteni őket. Talán beválik, talán nem, de minden valószínűség szerint meg fogja nehezíteni Sebastian dolgát. Nyilván nagyon látni akart téged. Eléggé ahhoz, hogy megérje neki vállalni a rizikót. -
Most is azt hiszi, hogy maga mellé tud állítani.
-
Clary. - Jace felállt, és a lány felé nyújtotta a kezét. - Te most...?
Clary elhúzódott. Jace arany szemében meglepett fény gyúlt. -
Mi a baj? - Jace lenézett a kezére. Bőrén átsütött az ereiben
lobogó tűz halvány ragyogása. - A mennyei tűz? -
Nem.
-
Akkor?
-
Sebastian. Hamarabb is el kellett volna mondanom, de... Nem
tudtam rávenni magamat. Jace nem mozdult, csak a lány szemébe nézett. -
Clary, bármit elmondhatsz nekem. Tudod, hogy megteheted.
A lány mély lélegzetet vett, a tűz felé fordult, figyelte, ahogy az arany, zöld és zafírkék lángok kergetik egymást. -
Novemberben történt - mondta. - Mielőtt elmentünk a Burrenhez.
Amikor távoztál a lakásból, rájött, hogy kémkedem. Összetörte a gyűrűmet, aztán... Aztán megütött, belelökött egy üvegasztalba. A földre estem. Majdnem végeztem vele, nem sok kellett volna hozzá, hogy a torkába döfjek egy üvegcserepet, de rájöttem, hogy ha őt megölöm, azzal téged is megöllek, úgyhogy nem voltam rá képes. Annyira élvezte. Nevetett, aztán leszorított, a ruháimat ráncigálta, és az Énekek énekéből idézett, meg arról beszélt, hogy a testvérek régen egymással házasodtak, mert csak így maradhatott érintetlen a királyi családok vére. Szerinte hozzá tartozom, mintha egy bőrönd lennék, amire rápecsételték a monogramját... Jace arcára úgy ült ki a döbbenet, ahogyan csak nagyon ritkán szokott. Clary egyszerre látott rajta sértettséget, félelmet és aggodalmat. -
De... Végül...?
-
Hogy megerőszakolt-e? - kérdezte Clary. A szó förtelmesen
hasított a szoba csendességébe. - Nem, végül nem. Leállt. - A hangja suttogássá halkult. Jace falfehér lett. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Clary csak valamiféle torz zörejt hallott, mintha a fiú a víz alól beszélne. Egész testében vadul reszketett, pedig meleg volt a szobában.
-
Ma este - mondta végül. - Mozdulni sem tudtam, a falhoz szorított.
Nem szabadulhattam meg tőle, és csak... -
Megölöm! - jelentette ki Jace. Némi szín visszatért az arcába, de
leginkább most is szürkének hatott. - Cafatokra tépem. Levágom a kezét, amiért hozzád ért... -
Jace! - Clary hirtelen egészen kimerültnek érezte magát. -
Egymillió okunk van rá, hogy a halálát kívánjuk. Arról nem beszélve nevetett fel szomorúan -, hogy Isabelle már levágta a kezét, és nem vált be. Jace ökölbe szorította a kezét, és mélyen a gyomrába nyomta, mintha el tudná szorítani a saját lélegzetét. -
Azt
hittem,
amíg össze voltunk kötve,
ismertem minden
gondolatát, a vágyait, azt hittem, tudom, mit akar. De ezt nem is sejtettem. És te sem mondtad el nekem. -
Ez nem rólad szól, Jace.
-
Tudom - bólintott a fiú. - Tudom. - Olyan erővel szorult ökölbe a
keze, hogy az ujjai elfehéredtek, és az erek térképe élesen rajzolódott ki a kézfején. - Tudom, és nem hibáztatlak, amiért nem mondtad el nekem. Mit is tehettem volna? Nyilvánvaló, hogy teljesen haszontalan vagyok itt. Két méterre álltam tőle, az ereimben égő tűznek meg kellett volna ölnie, de hiába próbáltam, nem sikerült. Nem tudtam elérni, hogy sikerüljön. -
Jace!
-
Ne haragudj. Csak... Ismersz. Mindig kétféleképpen reagálok a
rossz hírekre. Előbb elfog a dühroham, aztán egy éles váltással átfordulok önmarcangolásba. Clary nem szólt. Mindenekelőtt fáradt volt, rettenetesen fáradt. Elmondani Jace-nek, mit tett Sebastian, olyan volt, mintha egy lehetetlen súlyt emelt volna fel. Most másra sem vágyott, csak hogy lehunyhassa a szemét, és eltűnjön a sötétségben. Olyan régóta volt dühös - bármit
csinált, a felszín alatt mindig ott lappangott a mérge. Amikor ajándékokat vásárolt Simonnal, amikor a parkban üldögélt, vagy otthon rajzolgatott magában, a düh egy pillanatig sem tágított mellőle. Jace láthatólag küszködött. Semmit sem tudott elrejteni Clary elől, a lány látta a tekintetén átvillanó érzelmeket: a haragot, a frusztrációt, a tehetetlenséget, a bűntudatot, végül pedig a bánatot. Meglepően csendes bánat volt ez Jace-t ismerve. Amikor aztán a fiú megszólalt, a hangja is éppen olyan meglepően csendes volt. -
Csak azt szeretném - mondta a padlóra szegezve a tekintetét -, ha
mindig azt mondhatnám és tehetném, amivel megkönnyítem a dolgodat. Akármit is akarsz tőlem, meg akarom tenni. Melletted akarok állni úgy, ahogy az neked jó, Clary. -
Tessék - szólt halkan a lány.
Jace felnézett. -
Hogyan?
-
Ez, amit most mondtál, tökéletes volt.
A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét. -
Az jó, mert nem tudom, képes lennék-e megismételni az előadást.
Melyik része volt tökéletes? Clary szája széle halvány mosolyra húzódott. Volt valami nagyon Jacees a válaszban, ahogy az arroganciája sebezhetőséggel, az elszántsága keserűséggel és odaadással keveredett. -
Csak azt szeretném tudni – mondta -, hogy másképp gondolsz-e
így rám. Hogy rosszabbnak tartasz-e. -
Dehogy! - hökkent meg Jace. - Bátor vagy, zseniális, tökéletes, és
szeretlek. Szeretlek, ahogy mindig is szerettelek. Egy őrült cselekedetei ezen nem fognak változtatni. -
Csüccs le! - szólt Clary, mire a fiú letelepedett a nyikorgó
bőrkanapéra, és fejét hátrahajtva nézett fel rá. A tűz fénye szikrákat
vetett a hajára. A lány mély lélegzetet vett, Jace-hez lépett, és óvatosan az ölébe ült. - Megölelnél? - kérdezte. A fiú átkarolta, és magához húzta. Akármilyen gyengéd is volt, Clary érezte az izmai erejét. Jace keze harcra termett, mégis olyan finom tudott lenni, ha hozzáért, ha zongorázott, ha olyasmit érintett meg, ami fontos volt neki. Clary oldalvást helyezkedett el a fiú ölében, fejét a vállára hajtotta, lábát feltette a kanapéra. Jace szíve hevesen vert. -
Na, most csókolj meg! - szólt a lány.
Jace habozott. -
Biztos vagy benne?
Clary bólintott. -
Igen. Igen! Isten a tudója, nem sokat kezdhettünk egymással az
utóbbi időben, de ahányszor megcsókollak, ahányszor megérintesz, az egy kisebb győzelem, ha engem kérdezel. Sebastian azért tette azt, amit tett, mert nem érti a különbséget a szeretet és a birtoklás között. A között, hogy valaki odaadja magát a másiknak, vagy hogy valaki magáévá teszi a másikat. Azt hiszi, hogy ha magáévá tesz, akkor az övé leszek, és számára ez a szeretet, mert nem ismer mást. De amikor téged érintelek meg, azt azért teszem, mert akarom, és ez így teljesen más. Ezt ő sosem kaphatja meg, és nem is veheti el tőlem. Egyszerűen nem. Közelebb hajolt, és megcsókolta a fiút. Ajkaik puhán érintették egymást, Clary a kanapé hátának támaszkodott. Ahogy egy apró szikra pattant közöttük, Jace egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Arcával végigsimította Clary arcát, vörös és arany hajfürtjeik összekuszálódtak. A lány visszadőlt Jace testére. A kandallóban lobogó lángok melege lassan beszivárgott a csontjaiba. A fiúnak arra a vállára a hajtotta a fejét,
amelyikre a Herondale család férfi tagjainak fehér csillaga került. Clary mindazokra gondolt, akik Jace előtt megkapták ezt a jelet, akiknek a vére, a csontjai és az élete segített ilyenné formálni a fiút. -
Mi jár a fejedben? - kérdezte Jace. Beletúrt a lány hajába, a
könnyű fürtök átsiklottak az ujjai között. -
Az, hogy jól tettem, hogy elmondtam - felelte Clary. - Te mire
gondolsz? Jace sokáig nem felelt, csak a lángok ropogtak a kandallóban. -
Arra, hogy azt mondtad, Sebastian magányos - felelte végül. -
Próbáltam felidézni, milyen volt vele abban a házban. Több oka is volt rá, hogy magával vigyen, de jórészt azért tette, hogy társasága legyen. Hogy legyen ott vele valaki, akiről azt hitte, hogy talán megérti őt az azonos neveltetés miatt. Igyekeztem visszaemlékezni, hogy kedvelteme. Hogy szívesen voltam-e vele. -
Szerintem nem. Egyetlen pillanatig sem tűntél felszabadultnak
mellette. Te voltál az, de mégsem. Nehéz elmagyarázni. Jace a tüzet nézte. -
Nem is annyira nehéz. Azt hiszem, mindenkiben van valami, ami
független az elméjétől vagy az akaratától, és ehhez a darabhoz nem fért hozzá bennem. Igazából nem én voltam ott vele, és ezt ő is tudta. Azt akarja, hogy önmagáért kedveljék, sőt szeressék, de az föl sem merül benne, hogy ennek érdekében megváltozzon. Inkább az egész világot meg az emberiséget akarja olyanná formálni, hogy megszeressék. Elhallgatott egy pillanatra. - Bocs, hogy játszom itt a kocapszichológust. Persze inkább ez, mint hogy igazi kocává változzam. De Clary mélyen elmerült a gondolataiban. -
Amikor a holmijai közt turkáltam, találtam egy levelet, amit írt. Nem
fejezte be, de „Szépségemnek” címezte. Emlékszem, furcsának találtam. Miért írna szerelmes levelet? Mármint a maga módján nyilván
érti, mi az a szex meg a vágy, de hogy a szerelem? Azt nem nézem ki belőle. Jace még közelebb húzta magához a lányt, megkeresve azt a testhelyzetet, ahogyan a legszorosabban összesimulhattak. Clary maga sem tudta, ki vigasztal kicsodát, de a fiú egyenletes szívverése meg szappanos, édeskés, fémes illata ismerős és megnyugtató volt. Clary elengedte magát, utolérte és magával ragadta a kimerültség, a szeme leragadt. Hosszú napon és hosszú éjszakán volt túl, ráadásul az előző napja sem alakult éppen simán. -
Ha anyám meg Luke akkor ér ide, amikor alszom, mindenképpen
ébressz fel - mondta. -
Fel fogsz ébredni, egy percig se aggódj - felelte álmosan Jace. -
Anyád azt hiszi majd, hogy vissza akarok élni a helyzettel, és körbekerget a szobában a piszkavassal. Clary megsimogatta a fiú arcát. -
Majd én megvédelek.
Jace nem felelt. Már aludt, egyenletesen lélegzett, a szívük is lassabban, egy ritmusra vert. Clary ébren feküdt, miközben a fiú mellette aludt, és az ugrabugráló lángokat nézte. „Szépségem” visszhangzott a fülében, akár egy álmában hallott, elsuttogott szó emléke.
- CLARY! JACE! ÉBRESZTŐ! Clary felemelte a fejét, és kis híján felkiáltott, ahogy éles fájdalom hasított elmerevedett nyakába. Jace vállára dőlve aludt el; a fiú a kanapé sarkába ékelődve szundított vele, összetekert dzsekijét használva párnának. Kardja markolata kellemetlenül vájt Clary oldalába, ahogy a fiú hangos nyögéssel felült. A konzul állt felettük a Tanácsülésekre szánt köpenyében, mosolytalan arccal. Jace talpra kászálódott. -
Konzul asszony! - szólt összeszedve minden méltóságát, amit
csak gyűrött ruháiban és mindenfelé álló szőke hajával tudott. -
Majd elfelejtettük, hogy ti ketten itt vagytok - mondta Jia. -
Megkezdődött a tanácsülés. Clary lassabban állt fel, próbálta kinyújtóztatni merev izmait a hátában és a nyakában. A szája kiszáradt, minden porcikája fájt a feszültségtől és a kimerültségtől. -
Hol van anyukám? - kérdezte. - Hol van Luke?
-
A folyosón várok - mondta Jia, de nem mozdult.
Jace becsúsztatta a karját a dzsekije ujjába. -
Mindjárt jövünk, konzul asszony.
Volt valami a konzul hangjában, amire Clary felkapta a fejét. Jia csinos volt, mint a lánya, Aline, de most a feszültség éles ráncai rajzolódtak ki a szeme és a szája sarkában. Clary már ismerte ezt a tekintetet. -
Mi történt? - kérdezte. - Valami baj van, igaz? Hol van Luke?
-
Nem tudjuk - felelte halkan Jia. - Nem reagáltak az üzenetre, amit
tegnap este küldtünk nekik. A számos gyorsan egymást követő sokktól Clary szinte lebénult. Nem akadt el a lélegzete, nem is kiáltott fel, csak érezte, ahogy a hideg végigfut az ereiben. Felkapta Hesperust az asztalról, ahová korábban letette, és az övébe dugta. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elsietett a konzul mellett, és kilépett a folyosóra. Simon már várt rá. Megviseltnek és kimerültnek tűnt, még vámpírhoz képest is sápadt volt. Clary megragadta a kezét, ujjai végigsimították a fiú levelet formázó aranygyűrűjét. Simon is jön a tanácsülésre - jelentette ki Clary. Tekintete azt
-
sugallta, hogy jobb, ha a konzul meg sem szólal. Jia bólintott. Úgy tűnt, túlságosan fáradt hozzá, hogy bárkivel is leálljon fölöslegesen vitatkozni. -
Ő szólhat az Éj Gyermekeinek nevében.
-
De úgy volt, hogy Raphael lesz a képviselő - tiltakozott riadtan
Simon. - Nem készültem fel rá, hogy... Nem sikerült elérnünk az alvilágiak képviselőit, köztük Raphaelt
-
sem. Jia elindult a folyosón. A falakat borító sápadt lambéria a frissen vágott fa illatát árasztotta magából. Bizonyára a Gardnak ezt a részét kellett újjáépíteni a Végzet Háborúja után; Clary az előző este túlságosan fáradt volt hozzá, hogy észrevegye az ilyen részleteket. A fába egymástól egyenlő távolságra az angyali erő rúnáit vésték. Mindegyik lágy fénnyel sugárzott, megvilágítva az ablaktalan folyosót. -
Hogyhogy nem sikerült elérniük őket? - kérdezte Clary Jia után
sietve. Simon és Jace követte őket. A folyosó kanyarogva vezetett egyre mélyebben a Gard belsejébe. Clary tompa dübörgést hallott maguk előtt, mint amikor hullámok mossák az óceán partját. -
Sem Luke, sem édesanyád nem tért vissza a tündérek házában
rendezett vacsoráról. - A konzul megállt egy nagy előtérben, ahová rengeteg természetes fény áramlott be az egymással váltakozó sima és festett ablaktáblákon át. A helyiségben álló kétszárnyú ajtót az Angyal és a Végzet Ereklyéinek jelképei díszítették. -
Nem értem - faggatózott tovább egyre élesebb hangon Clary. -
Ezek szerint még ott vannak? Meliornnál? Jia megrázta a fejét. -
A ház üres.
-
De... Mi van Meliornnál? Mi van Magnusszal?
-
Semmit sem tudunk biztosan - mondta Jia. - Senki sincs a házban,
és egyik képviselő sem felel a nekik küldött üzenetekre. Patrick egy csapat őrrel éppen átkutatja a várost. -
Találtak vért a házban? - kérdezte Jace. - Küzdelemre utaló
jeleket vagy bármi ilyesmit? Jia megrázta a fejét. -
Nem. Az étel még az asztalon volt. Úgy tűnt, mintha egyszerűen...
kámforrá váltak volna. -
Más is van még, igaz? - kérdezte Clary. - Látom az arcán, hogy
más is van. Jia nem felelt, csak belökte a tanácsterem ajtaját. Zaj áramlott ki az előtérbe. Ez a hangzavar juttatta az imént a lány eszébe az óceán morajlását. Most elsietett a konzul mellett, de aztán bizonytalanul megtorpant a küszöbön. Az alig pár nappal korábban még oly nyugodt és rendezett tanácsterem most kiáltozó árnyvadászokkal telt meg. Mindenki állt, néhányan kisebb csoportokban, mások egyedül. A legtöbben a mellettük lévőkkel vitatkoztak; Clary nem tudta kivenni a szavaikat, de látta a dühös gesztusokat. Tekintete ismerős arcok után kutatott a tömegben - Luke-ot
és Jocelynt valóban nem látta, de Lightwoodék azért itt voltak: Robert az inkvizítori köpenyében ült Maryse mellett. Nem hiányzott Aline és Helen, meg a Blackthorn gyerekek hada sem. Az amfiteátrum közepén, a felolvasóállványok mellett pedig ott állt félkörben az alvilágiak négy faragott széke. Nem ült bennük senki, de előttük az emelvény deszkáira aranyszínű festékszerűséggel kusza betűket festettek: Veni. Jace Claryt megkerülve lépett be a terembe. Vállát görcsösen megfeszítve meredt az írásra. -
Ez ichor - szólt. - Angyalok vére.
Clary lelki szemei előtt azonnal megjelent az Intézet könyvtára, a vértől ragadós padló, az angyal tollai és üres csontjai. Erchomai. Jövök. Most pedig ismét egyetlen szó: Veni. Eljöttem. Újabb üzenet. Úgy látszik, Sebastian nem tétlenkedett. Clary úgy érezte, ostobaság volt azt gondolnia, hogy a fiú csakis érte jött, hogy ez a kaland nem valami nagyobb szabású akció része volt, hogy Sebastian nem akart többet, nem akart pusztítani, nem akart még nagyobb felfordulást okozni. Eszébe jutott a fiú gúnyos mosolya, amikor a Citadellánál vívott csatát említette. Hát persze, hogy az is több volt egyszerű ostromnál: Sebastian ezzel terelte el Alicantéról a nephilimek figyelmét, akik a világot is átkutatták őt és sötét harcosait keresve, miközben sebesültjeik és halottjaik miatt pánikoltak. Mindeközben Sebastian bejutott a Gard szívbe, és vérrel írt üzenetet a padlóra. Az emelvény közelében egy csapat néma testvér állt csontszínű köpenyben, arcukat elrejtette a csuklyájuk. Clarynek hirtelen eszébe
jutott valami, és Jace-hez fordult. -
Zakariás testvér... Még nem is kérdeztem, hogy mit tudsz róla. Jól
van? Jace viszolyogva meredt az írásra a földön. -
A Basiliasban találkoztunk. Jól van, csak... megváltozott.
-
Jó értelemben?
-
Emberi értelemben.
Mielőtt Clary megkérdezhette volna, hogy ez meg mit jelentsen, valaki a nevét kiáltotta. A terem közepe felé egy kéz emelkedett ki a tömegből, és vadul integetni kezdett felé. Isabelle volt az. Alec mellett állt, némi távolságra a szüleitől. Clary hallotta, hogy Jia utánaszól, de Jace-szel és Simonnal a sarkában máris igyekezett átfurakodni a tanácstagok között. Magán érezte a kíváncsi pillantásokat. Végtére is mindenki tudta, kicsoda ő, és kicsoda a két fiú mellette. Valentine lánya, Valentine fogadott fia és a napjáró vámpír. -
Clary! - kiáltotta megint Isabelle, ahogy a lány a két fiú
társaságában szinte a két Lightwood testvér karjába zuhant, akiknek sikerült szabaddá tenniük egy kisebb területet maguk körül a tömeg kellős közepén. Isabelle ingerülten pillantott Simonra, aztán gyorsan megölelte Jace-t és Claryt. Amint elengedte Jace-t, Alec megragadta a fiú dzsekijének ujját, és olyan erővel szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Jace láthatólag meglepődött, de nem szólt. -
Igaz? - kérdezte Isabelle Clarytől. - Sebastian tényleg ott járt
nálatok az éjjel? -
Amatisnál, igen. Honnan tudod? - érdeklődött a másik lány.
-
Apánk az inkvizítor, persze hogy tudjuk - közölte Alec. - Mielőtt
kinyitották a tanácstermet, mindenki arról beszélt, hogy Sebastian a városban van. Aztán pedig megláttuk... ezt. -
Igaz - bólintott Simon. - A konzul engem is kikérdezett, miután
felébresztett. Mintha bármit is tudnék, átaludtam az egészet - tette hozzá Isabelle kíváncsi pillantását látva. -
Mondott valamit erről a konzul? - kérdezte Alec széles mozdulattal
a komor látvány felé mutatva odalent. - És Sebastian? -
Nem - rázta meg a fejét Clary. - Sebastianra nem jellemző, hogy
beszámolna a terveiről. -
Nem lett volna szabad hozzáférnie az alvilág képviselőihez. Nem
csak Alicantét őrzik, mindegyikük háza köré védvonalakat húztak mondta Alec. A nyakán vadul lüktetett egy ér, Jace kabátujját markoló keze finoman remegett. - Vacsoráztak. Biztonságban kellett volna lenniük. - Elengedte Jace-t, és inkább zsebre vágta a kezét. - És Magnus... Magnusnak nem is kellett volna itt lennie. Úgy volt, hogy Catarina jön, nem ő. - Simonra pillantott. - Láttalak vele az Angyal terén a csata éjszakáján. Nem mondta, hogy került Alicantéba? Simon megrázta a fejét. -
Simán elhessegetett. Claryt gyógyította éppen.
-
Talán csak blöff az egész - mondta Alec. - Talán csak azért akarja
elhitetni velünk, hogy tett valamit az alvilági képviselőkkel, mert így akarja elterelni a figyelmünket... -
Azt tényleg nem tudjuk, tett-e velük valamit, mindenesetre eltűntek
- jegyezte meg csendesen Jace, mire Alec elfordította a tekintetét, mintha félne a többiek szemébe nézni. -
Veni - suttogta Isabelle az emelvényt figyelve. - Miért?
-
Azt üzeni nekünk, hogy hatalma van - felelte Clary. - Számunkra
felfoghatatlan hatalma. - Arra gondolt, ahogy a fiú megjelent a szobájában, hogy aztán egy szemvillanás alatt el is tűnjön. Ahogy a Citadellánál megnyílt a föld a lába alatt, menedéket kínálva neki a felszín veszélyei elől. Élesen
kondult
a
tanácsülés
kezdetét
jelző
harang.
Jia
a
felolvasóállványhoz lépett, két oldalán a Klávé egy-egy felfegyverzett, csuklyás katonája foglalta el a helyét. -
Árnyvadászok! - szólt a konzul. A szó olyan tisztán csendült a
teremben, mintha mikrofont használt volna. - Csendet kérek! A tanácstagok lassacskán elhallgattak, bár sokuk tekintetén látszott, hogy vonakodnak együttműködni. -
Penhallow konzul asszony! - kiáltotta Kadir. - Mit tudsz elmondani
nekünk? Mit jelentsen ez a... ez a szentségtörés? -
Még nem tudjuk - felelte Jia. - Az éjjel történt, valahogy
megkerülték az őrséget. -
Ez bosszú! - jelentette ki egy vékony, sötét hajú árnyvadász,
akiben Clary felismerte a Budapesti Intézet vezetőjét. Balogh Lászlónak hívták, ha jól emlékezett a nevére. - Bosszú a Londonban és a Citadellánál aratott győzelmeinkért. -
Nem győztünk sem Londonban, sem a Citadellánál, László -
mondta Jia. - Mint kiderült, a Londoni Intézetet egy számunkra is ismeretlen erő védte, amit nem tudunk reprodukálni. Az ottani árnyvadászok idejében tudomást szereztek a közelgő veszélyről, és biztonságos helyre vezették őket. Páran még így is megsebesültek. Sebastian emberei közül senkinek nem esett bántódása. A legjobb esetben is csak sikeres visszavonulásról beszélhetünk. -
De a Citadella elleni támadás... - tiltakozott László. - Nem jutott be
az erődbe. Nem fért hozzá a fegyverraktárhoz... -
De nem is veszített. Hatvan harcost küldtünk át, amiből harmincat
megölt, tízet pedig megsebesített. Neki negyven embere volt, és talán tizenötöt veszített. Ha Jace Lightwood sebesülése után nem történik az, ami, az ő negyven embere lemészárolta volna a mi hatvanunkat. -
Árnyvadászok
vagyunk
-
mondta
Nasreen
Choudhury.
-
Megszoktuk, hogy az életünk árán is megvédjük azt, amit meg kell
védenünk. -
Nemes gondolat - szólt közbe Josiane Pontmercy a marseille-i
Konklávéból. - De nem feltétlenül praktikus. -
Túl kevés embert küldtünk ellene a Citadellához. - Robert
Lightwood mennydörgő hangja betöltötte a termet. - A támadás óta foglalkoztunk a kérdéssel, és becsléseink szerint négyszáz sötét harcos állhat Sebastian oldalán. Pusztán a számokat tekintve, ha Sebastian összes katonája harcba bocsátkozna az összes árnyvadásszal, veszítenie kellene. -
Tehát minél előbb meg kell küzdenünk vele, mielőtt még több
árnyvadászt átváltoztat - állapította meg Diana Wrayburn. -
Nem harcolhatunk azzal, akiről nem tudjuk, hol van - mondta a
konzul. - Továbbra is eredménytelen minden próbálkozásunk, hogy megtaláljuk. - Felemelte a hangját. - Sebastian Morgenstern legjobb esélye jelenleg az, ha kis csapatokban előcsalogat bennünket. Azt akarja, hogy felderítő egységeket küldjünk ki, akik vagy démonokra vadásznak, vagy rá. Együtt kell maradnunk itt, Idrisben, ahol nem szállhat szembe velünk. Ha különválunk, ha elhagyjuk az otthonunkat, veszítünk. -
Megvár bennünket - szólt közbe egy szőke árnyvadász a
koppenhágai Intézetből. -
Hinnünk kell, hogy nincs hozzá türelme - felelte Jia. - Azt kell
feltételeznünk, hogy támadni fog, és amikor megteszi, a számbeli fölényünk miatt veszíteni fog. -
Nem csak a türelemmel kell számolni - mondta Balogh. - Amikor
elhagytuk az intézeteinket, és idejöttünk, arról volt szó, hogy miután a tanács az alvilágiak képviselőinek jelenlétében befejezte az ülésezést, hazamehetünk. Ha mi elbújunk, ki védi meg a világot? Küldetésünk van, a Mennyek bíztak meg bennünket, hogy megvédjük a világot a
démonoktól. Amíg Idrisben vagyunk, nem tudunk mit tenni. -
Minden védvonal teljes intenzitással üzemel - közölte Robert. - A
Vrangel-sziget
folyamatosan
dolgozik.
És
mivel
kiteljesedett
az
együttműködésünk az alvilágiakkal, bízhatunk benne, hogy betartják a Szövetség szabályait. Többek között erről is szerettünk volna tárgyalni a mai ülésen... -
Hát sok szerencsét hozzá - mordult fel Josiane Pontmercy - így,
hogy az alvilágiak összes képviselője eltűnt. Eltűnt. A szó úgy hullott a csendbe, mint kavics a vízbe; fodrozódó hullámok gyűrűjét küldte körbe a teremben. Clary érezte, hogy Alec mozdulatlanná dermed mellette. Eddig ő sem engedte meg magának, hogy belegondoljon, mi történt, és elhiggye, hogy valóban eltűntek. Folyamatosan arról győzködte magát, hogy csak Sebastian csele az egész. Gonosz egy csel, de semmi több. -
Nem tudhatjuk! - tiltakozott Jia. - Az őrök most is keresik őket.
-
Sebastian pont az ő székeik elé írta az üzenetét a földre! - kiáltotta
egy begipszelt karú férfi. A Mexikóvárosi Intézet vezetője volt, és a Citadellánál
sebesült
meg.
Clarynek
úgy
rémlett,
Rosales
a
vezetékneve. - Veni. „Eljöttem.” A múltkor az angyal halálával üzent nekünk New Yorkban, most pedig éppen a Gard szívében csapott le... -
De hát nem ránk csapott le - vágott a szavába Diana. - Az
alvilágiak képviselőit rabolta el. -
Ha a szövetségeseinket támadja meg, az olyan, mintha ránk
támadna - kiáltotta Maryse. - Ők is a Tanács tagjai, és ugyanazok a jogok illetik meg őket. -
Azt sem tudjuk, mi történt velük! - csattant fel valaki a tömegben. -
Lehet, hogy semmi bajuk. -
Akkor hol vannak? - kiáltotta Alec. Még Jace-t is meglepte, hogy
barátja felemelte a hangját. Alec majd felrobbant a méregtől, kék
szemébe komorság költözött, Clarynek pedig eszébe jutott a dühös fiú, akivel mintha ezer éve találkozott volna az Intézetben. - Próbálkozott valaki nyomkövető rúnákkal? -
Próbálkoztunk - felelte Jia. - Nem működött. Nem mindenkit lehet
így követni. A boszorkánymestereket sem, a holtakat sem... - Jiának elakadt a szava, és élesen felkiáltott. A balján álló őr egyetlen szó nélkül mögé lépett, és megragadta a köpenye hátulját. Éles moraj futott végig a termen, ahogy a férfi közelebb húzta magához a konzult, és hosszú ezüsttőrt szorított a torkához. -
Nephilimek! - bődült el. A csuklyája hátrahullott, és láthatóvá
váltak üres szemei meg a sötét harcosok kacskaringós, ismeretlen rúnái. A tömeg moraja tovább erősödött, aztán azonnal el is hallgatott, ahogy a férfi belemélyesztette a pengét Jia bőrébe. Az előbuggyanó vért messziről is látni lehetett. -
Nephilimek! - ordította megint a sötét harcos. Clary az emlékeiben
kutatott; a férfi valahonnan nagyon ismerősnek tűnt neki. Magas volt, barna hajú, nagyjából negyvenéves lehetett. Vaskos karján kötelekként duzzadtak az izmok, ahogy mozdulatlanul tartotta maga előtt Jiát. -
Maradjatok ott, ahol vagytok! Ne gyertek közelebb, különben a
konzulotok meghal! Aline felsikított. Helen megragadta, láthatólag úgy kellett visszafognia, nehogy az emelvényre rohanjon. Mögöttük a Blackthorn gyerekek Julian köré sereglettek, Drusilla az oldalához bújt, ő pedig átkarolta a legkisebb testvéreit. Emma előhúzta Cortanát, és óvón a többiek elé helyezkedett. -
Ez Matthias Gonzales - szólt döbbenten Alec. - A Buenos Aires-i
Intézet vezetője volt... -
Csendet! - harsogta a Matthias nevű férfi Jia mögött, mire feszült
hallgatás telepedett a teremre. A legtöbb árnyvadász Jace-hez és Alechez hasonlóan állt, kezük félúton járt a fegyverük felé. Isabelle a
korbácsa nyelét szorongatta. - Hallgassatok meg, árnyvadászok! Matthias szemében fanatikus tűz égett. - Hallgassatok meg, mert egykor én is közétek tartoztam. Vakon követtem a Klávé szabályait, meg voltam győződve róla, hogy Idris védvonalain belül biztonságban vagyok, mert megvéd az Angyal fénye. De itt senki sincs biztonságban! - Állával a padlóra festett betűk felé intett. - Senki sem, még a Mennyek hírnökei sem. Ekkora hatalma van a Pokol Kelyhének és annak, aki rendelkezik vele. Mormogás futott körbe a teremben. Robert Lightwood előrefurakodott, feszülten figyelve Jiát és a pengét a torkánál. -
Mit akar? - kérdezte. - Mit akar tőlünk Valentine fia?
-
Ó, sok mindent akar - felelte a sötét árnyvadász. - Egyelőre
azonban megelégszik azzal, ha megkapja a húgát és a mostohafivérét. Adjátok át neki Clarissa Morgensternt és Jace Lightwoodot, akkor elkerülhetitek a katasztrófát. Clary hallotta, ahogy Jace élesen beszívja a levegőt. Pánikba esve nézett a fiúra; érezte, hogy a teremben minden tekintet rájuk szegeződik, olyan volt, mintha feloldódna bennük, mint só a vízben. -
Nephilimek vagyunk - felelte hűvösen Robert. - Nem alkudozunk,
ha a közülünk valókról van szó. Ezt ő is tudja. -
Mi,
a
Pokol
Kelyhének
szolgái
fogságban
tartjuk
öt
szövetségeseteket - felelte Matthias. - Meliornt a tündérek népéből, Raphael Santiagót az éj gyermekei közül, Luke Garrowayt a hold gyermekei közül, Jocelyn Morgensternt a nephilimek közül és Magnus Bane-t, Lilith gyermekét. Ha nem adjátok át nekünk Clarissát és Jonathant, vas, ezüst, tűz és berkenye lesz a végzetük. Ha pedig alvilági szövetségeseitek megtudják, hogy feláldoztátok a képviselőiket, csak hogy a magatok közül valókat megvédjétek, mindannyian ellenetek fognak fordulni. Mellénk állnak, és azon kapjátok magatokat, hogy
nemcsak a Pokol Kelyhének gazdájával, de az egész alvilággal is harcban álltok. Claryt elfogta a szédülés, és szinte hányinger kerülgette. Tudta - hát persze hogy tudta, végig ott motoszkált a fejében, ha nem is a bizonyosság, de valami olyasféle sejtés, amit nem hagyhatott csak úgy figyelmen kívül -, hogy az anyja, Luke és Magnus veszélyben vannak, de egészen más volt hallani is. Megborzongott, a fejében egy zavaros ima ismétlődött újra meg újra: Anya, Luke, nehogy bajotok essen, kérlek benneteket, ne essen bajotok. Magnus-nak se legyen semmi baja Alec kedvéért. Légy szíves! Isabelle hangját is hallotta, amint arról beszélt, hogy Sebastian nem harcolhat velük és a teljes alvilággal is. A fiú csak megtalálta a módját, hogy a maga javára fordítsa a helyzetet: ha az alvilágiak képviselőinek most bántódása esik, úgy tűnik majd, mintha az árnyvadászok hibája lenne. Jace elkomorodott, de ahogy a lány szemébe nézett, Clary máris tudta, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint ami neki is tőrt döfött a szívébe. Nem nézhették tétlenül, hogy ez megtörténjen. Elmennek Sebastianhoz. Ez az egyetlen választásuk. Elindult előre, hogy felszólaljon, de valaki megragadta a csuklóját, és visszarántotta. Megfordult, de bár Simonra számított, meglepetésére Isabelle állt a háta mögött. -
Ne! - mondta a lány.
-
Ostoba vagy, és más feje után mész - csattant fel Kadir, dühösen
mérve végig Matthiast. - Egyetlen alvilági sem fog hibáztatni bennünket azért, ha nem áldozzuk fel két gyermekünket Jonathan Morgenstern halotti máglyáján. -
Ó, de hát nem öljük meg őket! - mondta Matthias gonosz vigyorral
az arcán. - Megesküszik az Angyalra, hogy a Morgenstern lánynak és a
Lightwood fiúnak haja szála sem görbül. Mindketten a családja tagjai, és őszinte vágya, hogy együtt lehessenek. Szó sincs róla, hogy bárkit is fel kéne áldoznotok. Clary gyengéd érintést érzett az arcán - Jace nyomott egy gyors csókot az arcára. A lánynak eszébe jutott Sebastian előző esti júdáscsókja, és sarkon fordult, hogy megölelje Jace-t, de az már kisietett a padsorok között húzódó lépcsőre. -
Elmegyek hozzá! - kiáltotta. A hangja betöltötte a termet. -
Elmegyek hozzá, saját jószántamból. - Előhúzta a kardját, és csörömpölve a lépcsőre hajította. - Elmegyek Sebastianhoz - törte meg az ezt követő csendet. - Csak Claryt hagyjátok ki ebből. Ő hadd maradjon. Csak engem vigyél el. -
Jace, ne! - szólt Alec, de a teremben feltámadó lárma elnyomta a
szavait. A hangok füst módjára kavarogva emelkedtek a mennyezet felé. Jace higgadtan állt, kezét széttárva mutatta, hogy nincsen nála fegyver. A rúnák fényében ragyogó hajával olyan volt, mint egy áldozati angyal. Matthias Gonzales elnevette magát. -
Clarissa nélkül nincs megállapodás. Sebastian őt is akarja, és én
azt viszem el a gazdámnak, amit parancsol. -
Azt gondolod, hogy ostobák vagyunk - mondta Jace. - Ami azt
illeti, nem egészen így van. Nem gondolsz te semmit, csak egy démon szócsöve vagy, nem más. Nem érdekel téged már semmi. Sem család, sem vér, sem becsület. Nem vagy többé ember. Matthias gúnyosan mosolygott. -
Miért akarna bárki ember lenni?
-
Mert ennek a te üzletednek semmi értelme - felelte Jace. -
Feladjuk magunkat Sebastiannak, ő meg elengedi a túszokat. És akkor mi lesz? Annyit strapáltad magad, hogy előadd, mennyivel jobb a gazdád, mint a nephilimek, mennyivel erősebb, mennyivel okosabb.
Hogy
meg
tud
támadni
bennünket
Alicantéban,
mert
sem
a
védvonalaink, sem az őreink nem állhatnak az útjába. Hogy el fog pusztítani mindannyiunkat. Ha alkut akar kötni valakivel, fel kell ajánlania neki a lehetőséget, hogy a másik jól jöjjön ki a dologból. Ha ember lennél, tudnád. Clary úgy érezte, az ezt követő csendben a padlóra hulló vércsepp koppanását is meg lehetett volna hallani. Matthias továbbra is egy helyben állt, Jia torkának szorítva a tőrét. Ajkai szavakat formáltak, mintha suttogna... Vagy mintha azt hallgatná, hogy az ő fülébe súgnak valamit, döbbent rá Clary. -
Nem győzhettek! - jelentette ki végül a férfi.
Jace felnevetett; azzal az éles, fanyar nevetéssel, amibe a lány annak idején beleszeretett. Nem is áldozati angyal, gondolta Clary, hanem bosszúálló, csupa arany, vér és tűz, magabiztos még a bukás torkában is. -
Érted már, mire gondolok? - kérdezte Jace. - Akkor mit számít,
hogy most halunk meg vagy később? -
Nem győzhettek - mondta Matthias -, de életben maradhattok.
Mindenki választhatja azt, hogy iszik a Végzet Kelyhéből, a Hajnalcsillag harcosa lesz, és Jonathan Morgenstern vezetésével uralkodik a világban. Aki továbbra is Raziel gyermeke kíván maradni, megteheti, de Idrisben kell maradnia. A határokat lezárjuk, Idrist elszigeteljük a világtól, ami a miénk lesz. Ezt a földet az Angyal adta nektek. Megtarthatjátok, és amíg a határain belül maradtok, nem esik bántódásotok. Ezt megígérjük nektek. Jace dühösen meredt a sötét harcosra. -
Sebastian ígéretei semmit sem jelentenek.
-
Márpedig be kell érnetek az ígéreteivel - felelte Matthias. -
Szövetkezzetek továbbra is az alvilágiakkal, maradjatok Idris határain belül, és életben maradtok. De ez az ajánlat csak addig áll, amíg önként átadjátok magatokat a gazdámnak. Te is és Clarissa is. Ebből nem engedünk. Clary lassan körülnézett a teremben. A nephilimek feszültek voltak, sokukon félelem vagy düh látszott. Mások mérlegeltek. A lány lassan körülnézett. Emlékezett a napra, amikor a Szövetség Termében kiállt ugyanezek elé az emberek elé, és megmutatta nekik a rúnát, amivel megnyerhették a háborújukat. Akkor hálásak voltak neki. De persze ugyanez a Tanács szavazta meg azt is, hogy ne keressék tovább Jace-t, miután Sebastian elrabolta; szerintük nem volt érdemes egyetlen fiú életének megmentésébe túl sok energiát fektetni. Arról nem is beszélve, hogy az illető Valentine fogadott fia volt. Clary valaha úgy gondolta, hogy vannak jó meg rossz emberek, van a fény és a sötétség, de már belátta, hogy tévedett. Látta a bátyja és az apja gonoszságát, látta a félresiklott jó szándékból és a puszta hatalomvágyból eredő gonoszságot. De a jóság sem jelentett biztonságot: az erény néha vágott, mint a penge, a Mennyek tüze pedig elvakította az embert. Távolabb húzódott Alectől és Isabelle-től, de Simon elkapta a karját. A fiúra nézett, és megrázta a fejét. Engedned kell. A fiú sötét szeme szinte könyörgött. -
Ne! - suttogta.
-
Azt mondta, mind a ketten kellünk - felelte Clary. - Ha Jace
nélkülem megy, Sebastian megöli. -
Így is, úgy is megöl mindkettőtöket. - Isabelle majd elsírta magát
tehetetlenségében. - Nem mehetsz, és Jace sem mehet... Jace! A fiú megfordult, és felnézett rájuk. Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, amikor észrevette, hogy Clary küszködve próbál elindulni
felé. Megrázta a fejét, ajka egyetlen szót formált némán. -
Ne!
-
Adjatok nekünk időt! - kiáltotta Robert Lightwood. - Legalább
annyit, hogy szavazhassunk! Matthias elvette a tőrt Jia nyakától. Másik kezével átkarolta a nőt, és megragadta a köpenye elejét. Ahogy a magasba emelte a fegyvert, a pengén megcsillant a fény. -
Idő? - vigyorodott el Matthias. - Miért adna Sebastian időt nektek?
Éles hang hasított át a termen. Valami elzúgott Clary mellett, aztán fém csattant fémen, ahogy egy nyílvessző kiütötte a sötét harcos kezéből a Jia feje fölött tartott tőrt. Clary oldalra kapta a fejét, és Alecet pillantotta meg. A fiú íjában még mindig rezgett a húr. Matthias hangosan felkiáltott, és vérző kézzel tántorodott hátra. Jia elhúzódott, és a földre hullott fegyver után vetette magát. Clary hallotta Jace kiáltását: -
Nakir! - A fiú előhúzott az övéből egy szeráfpengét. A fegyver
ragyogása betöltötte a termet. - Félre az utamból! - kiáltotta, és az árnyvadászok között átfurakodva indult el lefelé a lépcsőn az emelvény irányába. -
Ne! - Alec eldobta az íját, átugrott az előtte álló padok támláján, és
Jace-re vetette magát. Éppen abban a pillanatban sikerült földre vinnie a fiút, amikor az emelvény lángra lobbant, akár egy benzinnel alaposan meglocsolt máglya. Jia éles kiáltással ugrott a tömegbe, ahol Kadir elkapta, és óvatosan a földre segítette, miközben az árnyvadászok a magasba törő lángokat figyelték. -
Mi a fene? - suttogta Simon továbbra is Clary karját szorongatva.
Matthias fekete árnyékként állt a tomboló tűz közepén. A lángok láthatólag nem ártottak neki. Mintha nevetett volna, miközben két kezét újra meg újra a magasba emelte, mintha karmesterként vezényelné a
tűz zenekarát. A terem megtelt sikolyokkal és az égő fa szagával meg ropogásával. Aline vérző édesanyjához szaladt, és sírva ölelte magához. Helen tehetetlenül figyelte az eseményeket, és Juliannel együtt a testével próbálta védelmezni a fiatalabb Blackthorn gyerekeket. Emmát eközben senki sem védelmezte. A többiektől kicsit távolabb állva, gyerekarcán döbbenettel hallgatta, ahogy Matthias túlkiabálja a termet betöltő hátborzongató zajokat. -
Két nap, nephilimek! Két napotok van dönteni a sorsotok felől,
aztán mindannyian elégtek! A Pokol tűzében fogtok égni, és Edom hamvai borítják majd a csontjaitokat! A hangja nem e világi sikollyá erősödött, aztán egyik pillanatról a másikra elhallgatott. A lángok elenyésztek, és velük együtt a sötét harcos is semmivé lett. Az utolsó parazsak még a padlót nyaldosták, de az ichorral írt üzenet érintetlenül rajzolódott ki ismét az emelvény deszkáin. Veni. ELJÖTTEM.
Maia két percig csak állt, és mélyeket lélegzett a lakás ajtaja előtt, mire rá tudta venni magát, hogy becsúsztassa a kulcsot a zárba. A folyosón minden hátborzongatóan hétköznapinak tűnt. Jordan és Simon kabátjai a fogason lógtak, a falakat bolhapiacokról beszerzett utcai táblák díszítették. A lány belépett a nappaliba, ahol mintha megállt volna az idő: a bekapcsolva maradt tévé képernyője üresen villódzott, a két kontroller még mindig a kanapén hevert. A kávéfőzőt sem kapcsolták ki. Maia odament, és átkattintotta a gombot, igyekezvén észre sem venni a hűtőre ragasztott számtalan képet róla meg Jordanról. Az egyiken a Brooklyn hídon álltak, a másikon a Waverly Place egyik éttermében
kávéztak, egy harmadikon pedig Jordan nevetve mutogatta a körmét, amit Maia kékre, zöldre és pirosra festett. A lánynak eddig fel sem tűnt, hány képet készített róluk Jordan. Olyan volt, mintha meg akarta volni őrizni együttlétük minden közös pillanatát, nehogy elillanjanak az emlékei. Maiának újra meg kellett acéloznia magát, mielőtt benyitott a hálószobába. Az ágy bevetetlenül maradt, a fiú ruhái szerteszét hevertek a földön - Jordan sosem arról volt híres, hogy nagy rendet tartott volna maga körül. Maia a fiókos szekrényhez lépett, ahol az ő holmijainak találtak
helyet,
és
gyorsan
megszabadult
Leila
ruháitól.
Megkönnyebbülten bújt bele saját farmerjébe és pólójába. Éppen egy pulóver után nyúlt, amikor megszólalt a csengő. Jordan az ágy lábánál heverő ládában tartotta a Praetortól kapott fegyvereit. Maia felnyitotta a fedelét, és elővett egy kis, vasból készült fiolát, aminek a fedelébe egy keresztet véstek. Magára kapta a pulóvert, és kisietett a nappaliba. A fiolát a zsebébe süllyesztette, de ott is erősen markolta tovább. Felrántotta a bejárati ajtót. A folyosón álló lány sötét haja a vállára hullott, arca falfehér volt, ajkát vörösre festette. Testre szabott fekete kosztümöt viselt, modern Hófehérke volt a vér, a szén és a jég színeivel. -
Hívtál - szólt. - Jordan Kyle barátnője vagy, jól mondom?
Lily, a klán egyik legokosabb vámpírja. Mindent tud. Raphael országos cimborája. -
Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, Lily! - csattant fel Maia. - Jártál
már itt, elég biztos vagyok benne, hogy te raboltad el Simont ebből a lakásból Maureen kedvéért. -
És? - Ahogy Lily karba fonta a kezét, hallatszott drága ruhája
surrogása. - Behívsz vagy nem? -
Nem - felelte Maia. - Itt fogunk beszélgetni a folyosón.
-
De gáz. - Lilly a hámló vakolatnak támaszkodott, és elhúzta a
száját. - Miért hívtál ide, vérfarkas? -
Maureen bolond - mondta a lány. - Raphael és Simon elmentek.
Sebastian Morgenstern alvilágiakat gyilkol, hogy keresztbe tegyen a nephilimeknek. Talán eljött az ideje, hogy a vámpírok és a lükantrópok szóba álljanak egymással, vagy akár szövetkezzenek is. -
Hát te aztán igazi cukorfalat vagy! - Lily ellépett a faltól, és
felegyenesedett. - Figyelj, Maureen tényleg bolond, de akkor is ő a klánvezér. És egyvalamit mondhatok. Nem fog leállni cseverészni valami felkapaszkodott falkataggal, aki kiesett a pixisből, miután meghalt a pasija. Maia erősebben szorította a zsebében a fiolát. Maga is megijedt tőle, olyan hevesen vágyott rá, hogy Lily arcába löttyintse a tartalmát. -
Hívj fel, ha te leszel a falkavezér. - A vámpírlány szeme sötéten
villant, mintha szavak nélkül akarna mondani valamit Maiának. - Akkor beszélgethetünk. - Ezzel sarkon fordult, és tűsarkú cipője végigkopogott a folyosón. Maia lassan elengedte a zsebében a szenteltvízzel teli fiolát.
- Szép lövés - mondta Jace. -
Nem kell kigúnyolnod.
Alec és Jace a Gard számtalan helyiségének egyikében volt. Nem ugyanott, ahol Jace és Clary korábban elaludt a kanapén, hanem az épület öregebb szárnyának egy másik, egyszerűbben berendezett szobájában. A bútorzatot egyetlen hosszú pad alkotta a kőből kivájt nyugati fal mentén. Jace ezen a pádon térdelt, dzsekijét félrehajította, és felgyűrte a jobb ingujját. -
Eszemben sem volt - tiltakozott, ahogy Alec az alkarja csupasz
bőréhez illesztette az irón hegyét. Miközben az adamantin spirális fekete vonalakat húzott maga után, Jace-nek akaratlanul is eszébe jutott egy másik alicantei nap, amikor Alec a kezét kötözte be, és dühösen pörlekedett vele: Majd úgy gyógyulsz, mint egy mondén. Lassan és csúnyán. Jace akkor puszta kézzel betört egy ablakot, megérdemelte, hogy parabataia annyi mindent vágjon a fejéhez. Alec lassan kifújta a levegőt; mindig nagyon óvatosan rajzolta a rúnákat, főleg ha iratzéről volt szó. Finoman égett a karja ugyanott, ahol Jace-ét perzselte az irón - bár Jace-t nem zavarta a fájdalom, a bicepszét és az alkarját borító fehér hegek sora erről tanúskodott. Különleges erővel bír az a rúna, amit a parabataiától kap az ember. Ezért küldték őket félre, amíg a Lightwood család többi tagja a konzul irodájába
sietett.
Alec
így
tudta
a
lehető
leggyorsabban
és
leghatékonyabban meggyógyítani Jace-t. Jace ezen alaposan meglepődött; arra számított, hogy felduzzadt, kékzöld csuklóval kell végigülnie a megbeszélést. -
Eszemben sem volt - ismételte Jace, amikor Alec végzett, és
hátralépett, hogy szemügyre vegye a művét. Jace máris érezte, hogyan terjed az iratze zsibbasztó hatása az ereiben. Fokozatosan elmúltak a fájdalmai, és felhasadt ajka is begyógyult. - A terem közepéről eltaláltad Matthias kését. Tiszta találat volt, Jiát még csak nem is súrolta a nyílvessző. Matthias ráadásul mozgott is. -
Megvolt a kellő motivációm. - Alec visszacsúsztatta az irónját az
övébe. Sötét haja kuszán lógott a szemébe; nem vágatta le, amióta Magnus szakított vele. Magnus. Jace lehunyta a szemét. -
Alec - szólt. - Elmegyek hozzá. Tudod, hogy elmegyek.
-
Úgy mondod, mintha azt hinnéd, hogy ezzel megnyugtathatsz -
felelte Alec. - Szerinted azt akarom, hogy feladd magad Sebastiannak? Megőrültél? -
Azt hiszem, csak így kaphatjuk vissza Magnust. - Jace a szemhéja
mögötti sötétségbe beszélt. -
És hajlandó vagy becserélni érte Clary életét is? - kérdezte maró
gúnnyal Alec. Jace-nek felpattant a szeme. Parabataia rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá. -
Nem. - Jace hallotta a megadást a saját hangjában. - Arra nem
lennék képes. -
Nem is kérnék tőled ilyet - mondta Alec. - Ez Sebastian célja. Éket
verni közénk, azokat az embereket felhasználva, akiket szeretünk. Nem engedhetjük neki. -
Mikor lettél ilyen bölcs? - érdeklődött Jace.
Alec kurtán felnevetett. -
Akkor leszek én bölcs, amikor te óvatos.
-
Talán mindig is bölcs voltál - mondta Jace. - Emlékszem, amikor
megkérdeztem, hogy akarsz-e a parabataiom lenni, kértél egy nap gondolkodási időt. Aztán visszajöttél, és igent mondtál. Érdeklődtem, miért egyeztél bele, erre azt felelted, hogy valakinek gondoskodnia kell rólam. Igazad volt. Aztán már nem is gondoltam erre, mert nem volt rá szükség. Ott voltál nekem, és mindig vigyáztál rám. Mindig. Alec összeráncolta a homlokát. Jace szinte látta, hogyan lüktet a feszültség parabataia ereiben. -
Ne! - mondta Alec. - Ne beszélj így.
-
Miért ne?
-
Mert azok beszélnek így, akik biztosak benne, hogy meg fognak
halni.
- Ha Claryt és Jace-t átadjuk Sebastiannak, biztos halál vár rájuk mondta Maryse. A konzul irodájában voltak, valószínűleg az egész Gard legszebben berendezett helyiségében. A padlóra vastag szőnyeget terítettek, a kőfalakat kárpitok díszítették, középen pedig egy átlósan elhelyezett hatalmas íróasztal állt. Az egyik oldalán Jia Penhallow ült, nyakán az iratzék hatására már kezdett begyógyulni a vágás. Széke mögött a férje, Patrick állt, kezét a nő vállára téve. Velük szemben foglalt helyet Maryse és Robert Lightwood. Clary meglepetésére ő, Isabelle és Simon is a szobában maradhatott. Persze, végül is az ő sorsát vitatták meg és Jace-ét, de a Klávé eddig nem zavartatta magát, ha valakinek a jövőjéről a megkérdezése nélkül kellett dönteniük. -
Sebastian azt üzente, hogy nem bántja őket - mondta Jia.
-
Semmit sem ér a szava - csattant fel Isabelle. - Hazudik. És az
sem jelent semmit, ha megesküszik az Angyalra, mert egyáltalán nem érdekli az Angyal. Lilithet szolgálja, ha szolgál valakit egyáltalán. Az ajtó halk kattanással kinyílt, és Alec meg Jace lépett be rajta. A két fiú jó pár lépcsőfoknyit gurult lefelé, és Jace járt rosszabbul kettejük közül: felhasadt az ajka, a csuklója pedig legalábbis kificamodott, de lehet, hogy eltört, mostanra azonban megint egészségesnek látszott. A fiú próbált rámosolyogni Claryre, de zaklatott volt a tekintete. -
Tisztában kell lennetek vele, hogyan fogja ezt nézni a Klávé -
mondta Jia. - Harcoltatok Sebastiannal a Burrenen. Meséltetek a sötét harcosok és az árnyvadászok közötti különbségről, de a Citadellánál a saját szemükkel is látták, mi a helyzet. Soha nem léteztek a nephilimeknél hatalmasabb harcosok. Most pedig vannak ilyenek. -
Azért támadta meg a Citadellát, hogy tájékozódjon - szólt Jace. -
Tudni akarta, mire képesek a nephilimek. Nemcsak az a kis csapat, akiket össze tudtunk kaparni a Burrenen, hanem a Klávé által küldött harcosok. Látni akarta, mire képesek az ő emberei ellen. -
Próbára tett bennünket - bólintott Clary. - Felmérte, mit tudunk.
Jia a lányra nézett. -
Mene mene tekel ufarszin - szólt halkan. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy Sebastian nem akar nagy
-
csatát - mondta Jace. - Sok kis csatát próbál megvívni, amikben átállíthat újabb és újabb nephilimeket, és besorozhatja őket a saját emberei közé. Talán működött is volna az a taktika, hogy itt maradunk Idrisben, kivárjuk, amíg itt jön nekünk, és hagyjuk, hogy Alicante szikláin megtörjön a serege lendülete. Csakhogy most elrabolta az alvilágiak képviselőit, ami azt jelenti, hogy nem maradhatunk itt. Ha bezárkózunk, az alvilágiak ellenünk fordulnak, és a Szövetség széthullik. Ahogyan az egész világ is széthullik. Jia Simon felé fordította a tekintetét. -
Mit gondolsz, vámpír? Matthiasnak igaza volt? Ha nem váltjuk ki
Sebastian túszait, az háborút fog jelenteni az alvilággal? Simon láthatólag meglepődött, amiért ilyen hivatalos kérdést intéztek felé. Talán tudatosan, talán csak ösztönösen, de megfogta Jordan medálját a nyakában, és úgy válaszolt. Azt hiszem - mondta kelletlenül -, hogy bár bizonyos alvilágiakkal
-
lehetne tárgyalni, a vámpírokkal biztosan nem. Ők eleve azt gondolják, hogy
a
nephilimek
legszívesebben
beáldoznák
őket.
A
boszorkánymesterek... - Megrázta a fejét. - Nem igazán értem a boszorkánymestereket. Meg a tündéreket sem. A királynő a jelek szerint tud vigyázni magára. Ezeket is ő segített elkészíteni Sebastiannak. Felemelt kezén megvillant a gyűrűje. -
Valószínűnek tűnik, hogy nem annyira Sebastiannak akart
segíteni, mint inkább a saját múlhatatlan kíváncsiságát igyekezett kielégíteni - jegyezte meg Robert. - A királynő valóban kémkedett utánad, de Sebastianról akkor még senki sem tudta, hogy az ellenségünk. Ami árulkodóbb, hogy Meliorn többszörösen is biztosított bennünket a tündérek népének lojalitásáról, mint ahogy arról is, hogy Sebastian az ellenségük. Márpedig a tündérek nem tudnak hazudni. Simon megvonta a vállát. -
Mindegy, a lényeg, hogy nem látok bele a fejükbe. De a
vérfarkasok
szeretik
Luke-ot.
Mindent
megtesznek,
hogy
visszaszerezzék. -
Ő régen árnyvadász volt... - kezdte Robert.
-
Ez csak ront a helyzeten - vágott a szavába Simon, aki hirtelen
mintha nem is Clary régi barátja lett volna, hanem valaki más, aki igencsak járatos az alvilági politikában. - Abban, ahogy a nephilimek a nephilimekből lett alvilágiakat kezelik, annak a bizonyítékát látják, hogy az árnyvadászok szerint az alvilági vér szennyezett. Magnus mesélte, hogy járt egyszer egy vacsorán valamelyik intézetben, ahová alvilágiak és árnyvadászok is hivatalosak voltak. Utána az árnyvadászok kidobták a tányérokat, mert alvilágiak ettek belőlük. -
Nem minden nephilim ilyen - szúrta közbe Maryse.
Simon vállat vont. -
Amikor először jártam a Gardban, Alec hozott ide - mondta. - Azt
hittem, a konzul csak beszélni szeretne velem, ehelyett börtönbe dugtak, és éheztettek. Luke-ot a saját parabataia akarta rávenni, hogy ölje meg magát, miután vérfarkassá változott. A Praetor Lupust egy árnyvadász égette porig, és ez akkor is igaz, ha amúgy Idris ellenségéről van szó. -
Szóval azt mondod, háború lesz? - kérdezte Jia.
-
Máris háború van, nem? - kérdezett vissza Simon. - Ön például az
imént sebesült meg egy csatában. Csak arra akarok kilyukadni, hogy
Sebastian a szövetségekben meglévő repedéseket akarja felhasználni, hogy megtörje önöket, és jól csinálja, amit csinál. Nem akarom azt sugallni, hogy érti az embereket, mert valószínűleg nem, viszont a gonoszságot, az árulást, az önzést nagyon is érti, márpedig ezek mindenkit érintenek, akinek van feje meg szíve. - Hirtelen becsukta a száját, mintha attól félne, hogy máris túl sokat mondott. -
Szóval szerinted teljesítenünk kellene Sebastian kérését, és át
kellene adnunk neki Jace-t meg Claryt? - kérdezte Patrick. -
Nem - felelte Simon. - Azt hiszem, Sebastian mindig hazudik, és
ha átadjuk őket, attól nem lesz jobb semmi. Az sem jelent semmit, ha megesküszik, jól mondta Isabelle. - Előbb Jace-re nézett, aztán Claryre. - Ti jobban ismeritek, mint bárki más. Tudjátok, hogy sosem azt mondja, amit gondol. Mondjátok meg nekik! Clary némán rázta meg a fejét. Isabelle válaszolt helyette. -
Nem tehetik. Úgy tűnne, mintha az életükért könyörögnének, arra
pedig egyikük sem lesz hajlandó. -
Én már önként felajánlottam magam - szólt Jace. - Mondtam, hogy
elmegyek Sebastianhoz. Tudjátok, hogy akar engem. - Széttárta a karját. Claryt nem lepte meg, hogy a mennyei tűz izzásával teli erei aranyszínű drótként látszottak a bőre alatt. - A mennyei tűz megsebezte a Burrenen. Fél tőle, ezért tőlem is fél. Láttam az arcán Clary szobájában. Hosszú csönd következett. Jia hátradőlt a székében. -
Igazatok van - mondta végül. - Nem tudok vitatkozni
egyikőtökkel sem. De nem én irányítom a Klávét. Vannak köztük olyanok, akik az általuk biztonságosnak vélt megoldást választják, de olyanok is, akik eleve gyűlölik az alvilágiakkal kötött szövetség gondolatát, és örömmel utasítják vissza a cserét. Ha Sebastiannak az a célja, hogy klikkekre bontsa a Klávét, és meggyőződésem, hogy ezt
akarja, jó módszert választott. - Körbenézett a Lightwood családon, aztán Jace és Clary következett. A konzul sötét szeme mindannyiukon megállapodott egy pillanatra. - Szívesen meghallgatok minden javaslatot - tette hozzá kissé szárazon. -
Elrejtőzhetnék - vágta rá azonnal Isabelle. - Kereshetnénk egy
helyet, ahol Sebastian sosem talál rám. Aztán azt mondhatnánk nekik, hogy Jace és Clary megszöktek, hiába próbálták visszatartani őket. Azt igazán nem kenheti magukra. -
Egy józan ember biztosan nem hibáztatná a Klávét - mondta Jace.
- Csakhogy Sebastian nem józan. -
És sehol nem tudunk elrejtőzni előle - jegyezte meg Clary. -
Amatis házában is megtalált. Bárhol a nyomomra akad. Magnus talán segíthetett volna, de... -
Vannak más boszorkánymesterek is - szólt Patrick.
Clary megkockáztatott egy pillantást Alec arcára. Olyan volt, mintha kőből faragták volna. -
Jelen helyzetben nem számíthatunk rá, hogy segíteni fognak,
bármenynyit is fizetünk nekik - mondta a fiú. - Éppen ezért rabolták el a képviselőket. Az alvilágiak nem segítenek a Klávénak, amíg nem látják, hogy a Klávé segít nekik. Kopogtattak az ajtón, és két Néma Testvér lépett be. Köpenyük ragyogott a boszorkányfényben. -
Énókh testvér - szólalt meg üdvözlés gyanánt Patrick. - És
Zakariás testvér - fordult a másik jövevény felé, aki hátralökte a csuklyáját. Hiába szólt előre Jace a tanácsteremben, az emberré vált Zakariás látványa sokkolóan hatott. Alig lehetett felismerni, csak az arcán lévő két sötét rúna utalt rá, ki volt valaha. Karcsú volt, már-már törékeny, arcáról és sötét hajáról finom, nagyon emberi elegancia sugárzott.
Talán húszévesnek látszott. -
Ez itt Zakariás testvér? - kérdezte halk, döbbent hangon Isabelle. -
Mikor lett ilyen dögös? -
Isabelle! - szólt rá suttogva Clary, de Zakariás testvér vagy meg
sem hallotta a lányt, vagy példás önuralomról tett tanúbizonyságot. Jiára nézett, aztán Clary meglepetésére egy számára ismeretlen nyelven szólalt meg. Jia szája egy pillanatig remegett, aztán keskeny vonallá préselődött össze. A nő a többiekhez fordult. -
Amalric Kriegsmesser meghalt - mondta.
Jó pár pillanatba beletelt, mire az elmúlt órák számtalan sokkjától tompa Clarynek eszébe jutott, kiről is van szó. Amalric Kriegsmesser az a sötét harcos volt, akit Berlinben fogtak el, és a Basaliasban őriztek, amíg a Néma Testvérek a gyógymódot keresték. -
Semmi sem segített, hiába próbálkoztunk - szólt Zakariás testvér.
Dallamos beszédhangja alapján Clary britnek gondolta. Eddig csak a gondolataiban hallotta beszélni, és a telepatikus kommunikáció eltüntette a dialektusokat. -
Egyetlen varázsige, egyetlen főzet sem. Végül megitattuk a
Végzet Kelyhéből. Nem élte túl, mondta Énókh testvér. Azonnal belehalt. -
Amalric testét azonnal át kell küldeni egy portálon a Spirális
Labirintus boszorkánymestereinek tanulmányozásra - jelentette ki Jia. Ha elég gyorsan cselekszünk, talán megtudhatnak valamit a halálából. Nyomra bukkanhatnak, ami esetleg elvezethet a megoldáshoz. -
Szegény családja - szólt Maryse. - Még annyi sem jut nekik, hogy
elhamvaszthassák és eltemethessék a Néma Városban. -
Ő már nem nephilim - jelentette ki Patrick. - Egyetlen helyen
temethetnénk el, a keresztútnál a Brocelind-erdő mellett.
-
Mint anyámat - bólintott Jace. - Ő megölte magát. Bűnözőket,
öngyilkosokat és szörnyetegeket csakis ott lehet eltemetni, ahol az utak keresztezik egymást, igaz? Vidámságot tettetett, de Clary jól tudta, hogy ha a fiú így beszél, azzal a dühét vagy a fájdalmát leplezi. Legszívesebben közelebb húzódott volna hozzá, de túl sokan voltak a szobában. -
Nem feltétlen - válaszolta halk hangján Zakariás. - Az egyik fiatal
Longford részt vett a csatában a Citadellánál, és rákényszerült, hogy megölje a saját parabataiát, akit előzőleg átváltoztatott Sebastian. Később maga ellen fordította a kardját, és felvágta az ereit a csuklóján. Őt a többi halottal együtt hamvasztjuk el a szokásos tiszteletadás mellett. Clarynek eszébe jutott a fiatalember, akit a Citadellánál látott a tomboló csata közepette zokogni egy vörös ruhás árnyvadász holtteste fölött. Jó lett volna tudni, hogy ha megáll beszélgetni vele, segíthetett volna-e rajta, hogy tehetett volna-e egyáltalán bármit is. Jace úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát. -
Ezért kell megengednetek, hogy átadjam magam Sebastiannak -
mondta. - Nem mehet így tovább. Ezek a csaták, a harc a sötétekkel... Rosszabb dolgokat is ki fog találni. Sebastian ilyen. Sötét harcossá válni rosszabb, mint meghalni. -
Jace! - szólt rá a fiúra élesen Clary, de az félig elkeseredett, félig
esdeklő pillantással nézett rá. A tekintetével könyörgött, hogy ne kételkedjen benne. Aztán előredőlt, és két kézzel megtámaszkodott a konzul asztalán. - Küldjenek el hozzá, és én megpróbálom megölni. Felhasználom a mennyei tüzet. Ez a legnagyobb esélyem. -
Lehetetlen, hogy bárhová is elküldjünk - jelentette ki Maryse. -
Nem küldhetünk el hozzá, mert nem is tudjuk, hogy hol van. Legfeljebb hagyhatjuk, hogy elvigyen magához.
-
Akkor hadd vigyen...
-
Szó sem lehet róla! - Zakariás testvér komorságát látva Clarynek
eszébe jutott, mit mondott neki egyszer a férfi: Ha lehetőségein adódik megmenteni a Herondale vérvonal utolsó képviselőjét, azt fontosabbnak tekintem, mint a Klávénak tett hűségeskümet. - Jace Herondale! mondta most. - A Klávé dönthet úgy, hogy engedelmeskedik Sebastiannak, de úgy is, hogy szembeszáll vele. Bárhogy is lesz, téged nem adhatunk át neki úgy, ahogyan várja. Meg kell lepnünk, máskülönben egyszerűen átadnánk neki az egyetlen fegyvert, amitől fél. -
Van más javaslatod? - kérdezte Jia. - Csalogassuk elő?
Használjuk fel Jace-t és Claryt az elfogásához? -
Nem használhatják őket csalinak! - tiltakozott Isabelle.
-
Talán valahogy elválaszthatnánk az embereitől.
-
Sebastiant nem lehet becsapni - közölte kimerültén Clary. - Nem
érdeklik ürügyek és kifogások. Csak ő van, meg amit ő akar, és aki az útjába áll, azt elpusztítja. Jia áthajolt az asztal fölött. -
Talán meggyőzhetnénk, hogy mást akar. Van valami, amit
felajánlhatnánk neki helyettük? -
Nincs - suttogta Clary. - Semmi. Sebastian...
De hogyan is magyarázhatta volna el, milyen a bátyja? Hogyan magyarázhatta volna el, milyen egy fekete lyuk sötét szívébe nézni? Képzeld el, hogy te vagy az utolsó árnyvadász a világon, képzeld el, hogy minden családtagod és minden barátod halott, képzeld el, hogy nincs már senki, aki elhinné, hogy az vagy, aki. Képzeld el, hogy a Földön állsz egybilliárd-csilliárd évvel az után, hogy a Nap felperzselt minden életet, és zokogsz belül, annyira vágysz rá, hogy egy, csak egyetlenegy élőlény lélegezzen melletted, de nincs ott semmi, csak a tűz- és a lávafolyamok. Képzeld el, hogy ilyen magányos vagy, aztán
képzeld el, hogy egyetlenegy módon tudsz változtatni ezen. Végül képzeld el, hogy mit lennél hajlandó megtenni ezért a változásért. - Nem. Nem fogja meggondolni magát. Soha. A szobában mormogás támadt. Jia a tenyerét összecsapva teremtett csendet. -
Elég! - szólt. - Csak futjuk itt a köröket. Most már a Klávénak és a
Tanácsnak kell megvitatnia a helyzetet. -
Ha tehetek egy javaslatot. - Zakariás testvér elgondolkodva nézett
körül sötét pillái alól. Végül Jián állapodott meg a tekintete. - Hamarosan kezdődik a Citadellánál elesettek temetése. Ott a konzulnak és az inkvizítornak is meg kell jelennie. Mi lenne, ha Clary és Jace az inkvizítor úr házában maradnának, tekintettel jelenlegi kényes helyzetükre, a Tanács pedig azonnal összeülne a szertartás után? -
Jogunk van ott lenni az ülésen! - jelentette ki Clary. - Ez a döntés
bennünket is érint. Sőt, egyenesen rólunk szól. -
Hívatni fogunk benneteket - mondta Jia, de nem nézett sem
Claryre, sem Jace-re. A tekintete elsiklott mellettük Robert és Maryse meg Énókh és Zakariás testvér felé. - Addig is pihenjetek, szükségetek lesz minden energiátokra. Hosszú éjszaka elébe nézhetünk.
A
TESTEK
SZABÁLYOS
SOROKBAN
MEGRAKOTT
MÁGLYÁKON
ÉGTEK
a
Brocelynd-erdőbe vezető út mentén. A nap lassan már lefelé tartott a felhőktől fehér égen, az egymás után lángra lobbanó tüzek narancssárga szikrákat szórtak szerteszét. Furcsán gyönyörű volt a látvány, bár Jia Penhallow biztos volt benne, hogy a síkon összegyűlt gyászolók mindegyike szívesen lemondott volna róla. Valamiért egy gyerekkorában tanult rigmus ismétlődött újra meg újra a fejében. Minden éji vadász csupa fekete, Halálnak, bánatnak fehér a színe. Oltár előtt arany a menyasszony, Varázslathoz az árnyvadász vöröset válasszon. Ha testünk máglyán ég, köpenyünk fehér, Kék szín jelzi, ha ki elveszett, hazatér. Ha nephilim születik, fellobban a tűz, A láng belőlünk minden bűnt elűz. Titkos tudásra boruljon szürke lepel, Ki nem öregszik, az mind csontszínt visel. Sáfrányfényben fürdik a kivívott győzelem, Zöld gyógyítja bánat szaggatta szívem. A démontornyok ezüstben ragyogjanak, Bronz a szín, mely megidéz álnok hatalmakat. Ki nem öregszik, az mind csontszínt visel. Énókh testvér csontszínű
köpenyében fel-alá járkált a máglyák előtt. Mindenütt árnyvadászok álltak vagy térdeltek, és marokszámra dobálták a narancs lángok közé a télen is növő sápadt fehér alicantei virágokat. -
Konzul asszony! - szólalt meg egy lágy hang a nő vállánál. Jia
megfordult, és Zakariás testvért pillantotta meg a háta mögött. Vagy legalábbis a fiút, akit valaha Zakariás testvérként ismertek. - Énókh testvér azt mondta, beszélni óhajt velem. -
Zakariás testvér - kezdte a nő, aztán elbizonytalanodott. - Óhajtja,
hogy másként szólítsuk? A régi nevén, amit azelőtt viselt, hogy Néma Testvér lett volna önből? -
A Zakariás egyelőre megteszi - felelte a fiatalember. - Még nem
készültem fel rá, hogy ismét a régi nevemet használjam. -
Azt hallottam... - Jia egy pillanatra elhallgatott, mert kicsit zavarba
ejtő témára készült terelni a beszélgetést. - Állítólag halandó életében ön nemcsak hogy ismerte a Spirális Labirintus egyik boszorkánymesterét, Theresa Grayt, de érzelmeket is táplált iránta. Valakinek, aki olyan sokáig volt Néma Testvér, mint ön, ez egészen különleges lehet. -
Egyedül ő maradt meg nekem azokból az időkből - felelte
Zakariás. - Ő és Magnus. Szívesen beszéltem volna vele, ha lehetőségem nyílt volna, mielőtt... -
Szeretne ellátogatni a Spirális Labirintusba? - vágott a szavába
Jia. Zakariás meglepetten pillantott a nőre. Jia úgy saccolta, a fiatalember nagyjából a lányával lehet egyidős. Lehetetlenül hosszú pillái voltak, a szeme egyszerre tűnt fiatalnak és idősnek. -
Elenged Alicantéból? Hát nincs szükség minden harcosra?
-
Több mint százharminc évig szolgálta a Klávét. Nem kérhetünk
öntől többet. A férfi hátranézett a máglyákra meg az ég felé gomolygó fekete füstre.
-
Mennyit tud a Spirális Labirintus az intézetek és a Citadella elleni
támadásokról meg az elrabolt képviselőkről? -
Ők a tudást képviselik - felelte Jia. - Nem harcosok és nem
politikusok. Tudják, mi történt a Burrenen. Értekeztünk velük Sebastian varázslatairól, a sötét harcosok gyógyulásának lehetőségéről és a védvonalak megerősítéséről. Egyebekről nem kérdezősködtek... -
Önök pedig nem mondtak semmit - bólintott Zakariás. - Szóval
fogalmuk sincs az ütközetről a Citadellánál és a képviselők eltűnéséről. Jia összeszorította a száját. -
Most nyilván azt fogja mondani, hogy szólnom kell nekik ezekről.
-
Nem - felelte a férfi. Kezét a zsebébe süllyesztette, lélegzete
párája meglátszott a hideg levegőben. - Nem mondom azt. Némán álltak egymás mellett a hóban, amíg a nő meglepetésére Zakariás Ismét meg nem szólalt. -
Nem megyek el a Spirális Labirintusba. Idrisben maradok.
-
De nem akarja látni őt?
-
A világon semmit sem szeretnék jobban, mint Tessával találkozni.
De ha tudná, mi történik itt, el akarna jönni, hogy mellettünk harcoljon, és azt vettem észre magamon, hogy ezt nem szeretném. - Sötét haja a homlokába hullott, ahogy megrázta a fejét. - Azt vettem észre magamon, hogy amióta nem vagyok Néma Testvér többé, képes vagyok rá, hogy ilyen óhajaim legyenek. Talán önzés, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a Spirális Labirintus boszorkánymesterei biztonságban vannak. Tessa biztonságban van. Ha elmegyek hozzá, én is biztonságban leszek,
de
ez
azt
jelenti,
hogy
bujkálni
fogok.
Nem
vagyok
boszorkánymester, nem vehetik hasznomat a Labirintusban. Itt viszont igen. -
Vissza is térhet a Labirintusból. Nem lenne egyszerű, de
kérhetném, hogy...
-
Nem - szakította félbe csendesen a nőt Zakariás. - Ha szemtől
szembe találkozom Tessával, nem hallgathatom el előle, mi történik itt. Lehetetlen lenne halandó férfiként elé állnom, és magamban tartani, mit éreztem iránta, amikor még... - Elhallgatott. - És hogy az érzéseim változatlanok. Kizárt, hogy beszéljek neki minderről, aztán visszatérjek arra a helyre, ahol akár meg is halhatok. Jobb, ha azt hiszi, hogy sosem volt esélyünk. -
Jobb, ha ön is azt hiszi. - Jia a férfi szemébe nézett, amiben
csak a vak nem látta a reményt és a sóvárgást, aztán az egymástól elhúzódva a hóban álló Robert és Maryse Lightwood felé fordult. Nem messze tőlük ott volt a lány, Aline is, aki Helen Blackthorn göndör szőke hajába hajtotta a fejét. - Mi árnyvadászok nap mint nap, óráról órára veszélyben élünk. Azt hiszem, amiatt, ahogyan élünk, néha a szívünk is nyughatatlan. Ha odaadjuk magunkat valakinek, minden porcikánkat adjuk. Ha pedig nem kapjuk meg azt, amire annyira vágyunk, nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. -
Ezek szerint úgy gondolja, hogy Tessa esetleg már nem szeret
engem - mondta Zakariás. - Elvégre annyi idő eltelt. Jia nem felelt. Végtére is pontosan ez járt a fejében. -
Jogos felvetés - bólintott a fiatalember. - És talán valóban nem
szeret. Amíg ő él, jól van és boldog ezen a világon, én is megtalálom a magam boldogságát, még ha nem is mellette. - A máglyák és a holtak egyre hosszabbra nyúló árnyéka felé pillantott. - Melyik az ifjú Longford teste? Azé, aki megölte a parabataiát? -
Ennél rosszabbat el sem tudok képzelni. Én nem lettem volna
elég bátor hozzá. Mivel pedig létezik valaki, aki az volt, le kívánom róni előtte a tiszteletemet - mondta Zakariás, és a hólepte földön a tüzek felé indult.
-
Vége a temetésnek - szólt Isabelle. - Vagy legalábbis már nem
száll a füst. - A lány az inkvizítor házában lévő szobájának ablakában üldögélt. A helyiség kicsi volt, fehér falú, az ablakon virágos függöny lógott. Clary nem találta éppen Isabelle-hez illőnek, de hát nehéz is lett volna ilyen rövid idő alatt lemásolni a csillogó-villogó szobát a New York-i Intézetből. -
A minap a Kódexet olvasgattam. - Clary begombolta az utolsó
gombot is a kék gyapjúkardigánon, amibe átöltözött. Egy pillanatig sem bírta volna tovább elviselni magán az előző napi kék pulóvert, miután abban aludt, ráadásul Sebastian is megérintette. - Elgondolkodtam. A mondénok folyton ölik egymást. Mindenféle háborúkat vívunk... vagyis vívnak, és nem képesek abbahagyni a mészárlást. Az viszont most először történt meg, hogy nephilimek öltek nephilimeket. Amikor Jaceszel arról győzködtük Robertet, hogy engedjen el bennünket a Citadellához, nem értettem, miért olyan makacs. Most viszont, azt hiszem, már leesett a tantusz. Azt hiszem, képtelen volt elhinni, hogy egyik árnyvadász fenyegetést jelenthet a másikra, akármit is meséltünk neki a Burrenről. Isabelle kurtán felnevetett. -
Nagyon jóindulatú vagy, hogy így látod. - Felhúzta a térdét a
melléhez. - Tudod, anyukád elvitt magával az Adamantin Citadellába. Azt mondták, jó vasnővér lett volna belőlem. -
Láttam őket a csatában - mondta Clary. - Mármint a nővéreket.
Gyönyörűek voltak, de ijesztőek is. Mintha a tűzbe néztem voltam. -
De nem házasodhatnak. Nem lehetnek együtt senkivel. Örökké
élnek, még sincs... Még sincs életük. - Isabelle megtámasztotta az állát a térdén. -
Annyiféleképpen lehet élni - jegyezte meg Clary. - És nézd meg
Zakariás testvért... Isabelle felnézett. -
Hallottam, amikor a szüleim róla beszélgettek a minap a Tanácsba
menet. Azt mondták, csoda, ami vele történt. Sosem hallottam még olyat, hogy valaki megszűnt volna Néma Testvér lenni. Mármint ők is meghalhatnak, de elvileg lehetetlen visszafordítani a varázslatot. -
Sok minden van, ami elvileg lehetetlen. - Clary beletúrt a hajába.
Szívesen lezuhanyozott volna, de nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egyedül álljon ott a víz alatt. Az anyja és Luke járt a fejében. A gondolat, hogy akár csak egyiküket is elveszítheti, éppen olyan rettenetes volt, mint az, hogy apró foltként egyedül sodródik a nyílt tengeren, körülötte és alatta semmi, csak a víz, fölötte pedig az üres égbolt. Semmi sem köti többé a szárazföldhöz. Automatikus mozdulatokkal nekilátott két copfba fonni a haját. Egy pillanattal később Isabelle jelent meg mögötte a tükörben. -
Hadd segítsek! - szólt mogorván, majd megragadta Clary fürtjeit,
és biztos kézzel munkához látott. Clary lehunyta a szemét, és belefeledkezett az érzésbe, hogy valaki gondoskodik róla. Kislány korában édesanyja minden reggel befonta a haját, mielőtt eljött érte Simon, hogy együtt menjenek iskolába. Később a fiú kioldotta a szalagokat, elrejtette őket a legkülönfélébb helyekre - a zsebébe vagy a hátizsákjába például -, majd várta, hogy Clary észrevegye, és hozzávágja a ceruzáját. Néha egészen hihetetlennek tűnt, hogy nemrég még ilyen hétköznapi volt az élete. -
Hékás! - Isabelle oldalba bökte a lányt. - Jól vagy?
-
Semmi baj - felelte Clary. - Semmi baj. Minden rendben.
-
Clary! - Isabelle óvatosan szétfeszítette a másik lány ujjait. Clary
csak most érzékelte, hogy nedves a keze. Olyan erővel szorította Isabelle egyik hajcsatját, hogy a vége a tenyerébe vágott, és a kiserkenő
vér végigfolyt a csuklóján. -
Még... arra sem emlékszem, hogy felvettem - mondta tompán.
-
Add ide! - Isabelle elvette a hajcsatot. - Nem vagy jól.
-
Jól kell lennem - mondta Clary. - Muszáj. Össze kell szednem
magamat, nem csúszhatok szét. Anya és Luke miatt sem. Válaszul Isabelle csak halkan hümmögött. Clary érzékelte, hogy a másik lány irónja végigsimítja a kezét, és a vér csordogálása lassan abbamarad. Továbbra is elkerülte a fájdalom. Csak a sötétség volt a látótere szélén, a sötétség, ami egyre fenyegetőbben közeledett, ahányszor csak a szüleire gondolt. Úgy érezte, mindjárt megfullad, és folyamatosan kapálóznia kell, hogy valahogyan a felszínen tartsa magát. Isabelle hirtelen felszisszent, és hátrahőkölt. -
Mi az? - kérdezte Clary.
-
Láttam egy arcot az ablak előtt.
Clary kikapta Hesperust az övéből, és átsietett a szobán. Isabelle ott volt a sarkában, ezüst-arany korbácsa már tekeredett is le a csuklójáról. A hegye kilőtt, rácsavarodott a kilincsre, és felrántotta az ablakot. Éles kiáltás hallatszott, majd valaki bezuhant a szobába, és négykézláb ért földet a szőnyegen. A korbács visszaugrott Isabelle kezébe, ahogy a lány döbbenten a jövevényre meredt. Az idegen felegyenesedett, és apró, feketébe öltözött alakot pillantottak meg, akinek sápadt arcát kapkodva font copfból kibújó szőke haj keretezte. -
Emma? - szólt Clary.
A Prospect Parkban lévő Long Meadow délnyugati szeglete elhagyott volt éjszaka. A félhold megvilágította a brooklyni épületeket a parkon túl, a csupasz fák körvonalait meg a száraz téli gyep közepén megtisztított
területet. A nagyjából hat méter átmérőjű kör peremén vérfarkasok álltak. A teljes New York-i falka megjelent: harminc-negyven farkas, fiatalok és öregek. A feszes copfba font hajú Leila a kör közepére lépett, és összecsapta a tenyerét. -
kíván
Falkatagok! - szólt. - Kihívásra került sor. Rufus Hastings meg küzdeni
Bartholomew
Velasquezzel
a
New
York-i
falka
vezetéséért. - Mormogás támadt a tömegben. Leila felemelte a hangját. A küzdelem az ideiglenes falkavezéri pozícióért folyik Luke Garroway távollétében. Luke leváltása egyelőre nem képezi vita tárgyát. Összefonta a kezét a háta mögött. -
Bartholomew és Rufus, lépjetek elő!
Bat belépett a körbe, és egy pillanattal később Rufus is követte. Mindketten farmert, pólót és bakancsot viseltek, karjukat a hideg ellenére szabadon hagyták. -
Ismertetem a szabályokat - mondta Leila. - Farkas küzd farkassal,
fegyver gyanánt nem használhatnak mást, csak a fogukat és a körmüket. Mivel a falkavezéri pozíció a tét, a küzdelem nem első vérig, hanem az egyik fél haláláig tart. Aki életben marad, az lesz a vezér, és az összes farkas még ma este hűségesküt tesz neki. Megértettétek? Bat bólintott. Feszültnek tűnt, a száját összeszorította. Rufus vigyora a füléig ért, karját könnyedén lóbálta maga mellett. Leila szavaira is csak legyintett. -
Mind tudjuk, hogy megy ez, kislány.
Leila vékony vonallá préselte össze az ajkait. -
Akkor kezdhetitek - mondta, majd miközben visszahúzódott a kör
szélére, dörmögve hozzátette: - Sok szerencsét, Bat. - Arra azért ügyelt, hogy mindenki meghallja. Rufust láthatólag nem zavarta a dolog. Továbbra is mosolygott, és
amint Leila elvegyült a körben álló farkasok között, előrevetette magát. Bat oldalt lépett. Rufus nagy volt és nehéz, Bat könnyebb, és egy árnyalatnyival gyorsabb. Kifordult, éppen hogy csak elkerülve a másik farkas karmait, majd úgy álion vágta Rufust, hogy annak hátrabicsaklott a feje. Kihasználta a hirtelen szerzett előnyt, és alaposan megsorozta Rufust, aki mély torokhangon hörögve, kezét ökölbe szorítva, tántorogva hátrált, a földön húzva maga után a lábát. Bat következő ütése éppen abban a pillanatban találta el Rufus vállát, amikor az megfordult, és lecsapott a bal kezével. Hosszú, erős karmai megcsillantak
a
holdfényben.
Nyilvánvaló
volt,
hogy
valahogy
megélesítette őket. A karmok borotvaként hasították végig Bat mellkasát, feltépték az ingét, és vele együtt a bőrét is. Bat felsőtestét ellepte a vér. -
Első vér! - kiáltotta Leila, mire a farkasok egytől egyig felemelték a
bal lábukat, aztán szabályos időközönként újra meg újra dobbantottak vele. A föld dobként dübörgött körülöttük. Rufus megint elvigyorodott, és megindult előre. Bat újból állkapcson találta, mire Rufus szája megtelt vérrel. A kihívó félrefordította a fejét, vöröset köpött, de nem inogott meg. Bat hátrálni kezdett; a karmai előugrottak, a szeme sárga és kifejezéstelen lett. Hörögve rúgott ellenfele felé, de az elkapta a lábát, és csavart rajta egyet, amitől Bat elterült a körben. Rufus Batre vetette magát, de az még időben gördült félre, így a támadó guggolva érkezett a puszta földre. Bat feltápászkodott, de nyilvánvaló volt, hogy egyre több vért veszít. A vörös folyadék lecsorgott a mellkasán, átitatta a nadrágja derekát és síkossá tette a kezét. Lesújtott a karmaival. Rufus kifordult előle - a csapás a vállát érte, és négy karcolást hagyott maga után -, majd megragadta ellenfele csuklóját, és csavart rajta egyet. A csont reccsenése messzire hallatszott, ahogy Bat éles kiáltással hátraugrott.
Rufus rávetette magát. Súlyával a földre vitte a másik vérfarkast, aki keményen beverte a fejét egy fa gyökerébe. Bat egész teste elernyedt. A többi farkas továbbra is a lábával dobogott. Néhányan leplezetlenül sírtak, de senki sem avatkozott közbe, ahogy Rufus ráült Batre, egyik kezével lenyomta őt a fűbe, a másikat pedig a magasba emelte; ujjai végén megvillantak a borotvaéles karmok. Felkészült a halálos csapásra... -
Állj! - Maia hangja csendült a parkban. A farkasok meglepetten
kapták fel a fejüket. Rufus elmosolyodott. -
Szia, kislány! - szólt.
Maia nem mozdult. A kör közepén állt. Valahogy sikerült átfurakodnia a vérfarkasok között anélkül, hogy észrevették volna. Kordbársony nadrágot és farmerdzsekit viselt, a haját feszes copfba kötötte hátra. Komor volt a tekintete. -
Be akarok jelenteni egy kihívást - mondta.
-
Maia! - szólt Leila. - Ismered a szabályokat. „Ha rokonnal vívsz;
vele messze vonulj sűrű lombok alatt, ne vegyen részt más: belső viszályba ne hulljon a had.”7 Nem szakíthatod félbe a küzdelmet. -
Rufus éppen a halálos csapásra készül - szögezte le Maia minden
érzelemtől mentes hangon. - Tényleg úgy érzed, hogy muszáj öt percet várnom, mielőtt bejelentem a kihívást? Most teszem meg, még ha Rufus fél is megküzdeni velem, mert Bat tüdejében még van szusz. Rufus üvöltve ugrott le Bat ernyedt testéről, és Maiára támadt. Leila pánikban kiáltott fel. -
Maia, menekülj! Ha kicsordul az első vér, nem állíthatjuk le a
küzdelmet... Rufus Maiára vetette magát. Karmai felhasították a lány dzsekijét. 7
Rudyard Kipling: A dzsungel könyve (Weöres Sándor fordítása).
Maia a földre vetette magát, oldalt gördült, majd kinyújtott karmokkal feltérdelt. A szíve vadul vert, forró vér újabb és újabb hullámát pumpálva az ereibe. A vágás helye élesen hasogatta a vállát. Első vér. A vérfarkasok megint dobogni kezdtek a földön, bár ezúttal nem maradtak csöndben. Mormogás támadt közöttük, aztán kiáltások harsantak. Maia igyekezett meg sem hallani őket. Rufus ismét felé közelített. Csak a körvonalait érzékelte a háta mögül sütő holdfényben, és abban a pillanatban nem csak Rufust látta maga előtt, hanem Sebastiant, a vízparton fölé magasodó, jégből és vérből faragott herceget is. Mellesleg a pasid meghalt. Maia belemarkolt a földbe. Ahogy Rufus kinyújtott karmokkal rávetette magát, az arcába vágta a kezébe kerülő földet és füvet. A férfi levegő után kapkodva, vakon tántorodott hátra. Maia közelebb lépett, és teljes erőből Rufus lábára taposott. Érezte, ahogy az apró csontok összetörnek a csizmája alatt, és hallotta a férfi éles kiáltását. Amint érzékelte, hogy sikerült elterelnie támadója figyelmét, karmait mélyen a szemébe vájta. A férfi torkából felszakadó éles kiáltásnak egy szemvillanás alatt vége is szakadt. Rufus elterült a földön; a hangos puffanás egy kivágott fa hangjára emlékeztette Maiát. A lány lenézett a kezére: ujjait vér, agyvelő és áttetsző folyadék borította. Térdre rogyott, és a fűbe hányt. Karmai visszahúzódtak, és miközben a gyomra újra meg újra görcsösen összerándult, folyamatosan a kezét törölgette a földbe. Valaki a hátára tette a kezét. Felnézett, és a Leilát pillantotta meg. -
Maia!
A lány halk hangját elnyomta a falka zsivaja, ahogy új vezérük nevét kántálták.
-
Maia! Maia! Maia!
Leila sötét szeméből sütött az aggodalom. Maia talpra állt, dzsekije ujjával megtörölte a száját, és Bathez sietett. Lehajolt a fiú mellé, és megérintette az arcát. -
Bat?
A fiú erőnek erejével felnyitotta a szemét. Száját megtöltötte a vér, de egyenletesen lélegzett. Maia úgy sejtette, máris gyógyulnak a Rufusszal folytatott küzdelemben szerzett sebesülései. -
Nem is tudtam, hogy piszkos trükköket is ismersz - jegyezte meg
egy félmosollyal Bat. Maia Sebastianra gondolt, a fiú széles vigyorára meg a holttestekre a parton. Aztán eszébe jutott, mit mondott neki Lily, eszébe jutott az árnyvadászok hada a védvonalaik mögött, a Szövetség és a Tanács törékenysége. Piszkos háború lesz ez, állapította meg magában, de hangosan nem ezt mondta ki. -
Nem is tudtam, hogy Bartholomew-nak hívnak.
Véres kezével megfogta a fiú kezét. Körülöttük a falka továbbra is a nevét harsogta. -
Maia! Maia! Maia!
Bat becsukta a szemét. -
Mindenkinek vannak titkai.
- Szinte semmi különbség - állapította meg Jace az ablak elé tolt kanapén kuporogva Aleckel közös padlásszobájában. - Olyan, mintha börtönben lennék. -
Nem gondolod, hogy ez a házat körülvevő fegyveres őrök
jelenlétének mellékhatása? - vetette fel Simon. - Csak egy gondolat. Jace ingerülten pillantott rá. -
Miért éreznek a mondénok folyton késztetést, hogy kimondják azt,
ami amúgy is nyilvánvaló? - kérdezte. Előredőlt, és kibámult az ablakon. Simon talán túlzott egy kissé, de tényleg csak egy kissé. Az inkvizítor háza körüli kardinális pontokon álló alakok talán láthatatlanok maradtak a gyakorlatlan szemlélő előtt, de Jace pontosan tudta, hol vannak. -
Nem vagyok mondén - felelte élesen Simon. - És miért éreznek az
árnyvadászok folyton késztetést, hogy megölessék magukat, meg mindenkit, aki fontos nekik? -
Ne huzakodjatok már! - Alec a falnak támaszkodott, és a
klasszikus gondolkodó pózban a kezére támasztotta az állát. - Az őrök azért vannak itt, hogy vigyázzanak ránk, nem azért, hogy ne engedjenek ki bennünket. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. -
Alec, hét éve ismersz - mondta Jace. - Mikor szemléltem én
valaha is reálisan bármit? Alec dühödten meredt rá. -
Még mindig azért haragszol, mert eltörtem a telefonodat? -
kérdezte Jace. - Mert te meg a csuklómat törted el, szóval szerintem kvittek vagyunk. -
Csak kificamodott - közölte Alec. - Nem tört el. Kificamodott.
-
Szóval ki huzakodik? - szólt közbe Simon.
-
Te inkább meg se szólalj - intette le méla undorral Alec. -
Ahányszor rád nézek, az jut eszembe, amikor arra nyitottam be ide, hogy a nővéremet nyalod-falod. Jace felegyenesedett. -
Ez nekem új.
-
Jaj, ne már! - sóhajtott fel Simon.
-
Simon, te elpirultál - állapította meg Jace. - Pedig vámpír vagy, és
szinte soha nem pirulsz el, szóval valami igen szaftos dologról lehet szó. És gázosról. Valamilyen perverz módon talán biciklik is szerepelnek a történetben? Esetleg porszívók? Vagy esernyők?
-
Nagy esernyők, vagy olyan kicsik, amilyeneket a koktélokhoz
adnak? - érdeklődött Alec. -
Számít az... - kezdte volna Jace, de elhallgatott, ahogy Isabelle
lépett a szobába, nyomában Claryvel, aki egy kislány kezét fogta. Egy pillanatnyi döbbent csend után Jace felismerte a jövevényt: Emma volt az, az a kislány, akit Clary a tanácsülésről rohant ki megvigasztalni. Az, aki alig leplezett csodálattal nézett fel rá. Nem mintha Jace bánta volna, ha bárki is csodálja, de azért kicsit meglepte, hogy hirtelen egy idegen gyerek pottyant bele a bevallottan némiképp kínosan kezdődő beszélgetésbe. -
Clary - szólt. - Te elraboltad Emma Carstairst?
A lány ingerülten pillantott rá. -
Nem. A saját jószántából érkezett.
-
Az ablakon át jöttem - tette hozzá segítőkészen Emma. - Mint Pán
Péter. Alec tiltakozott volna, de Clary szabad kezét felemelve beléfojtotta a szót; a másik kezét most Emma vállán nyugtatta. -
Igazán csendben maradhatnátok egy pillanatra - szólt. - Igen,
tényleg nem kellene itt lennie, de okkal jött el hozzánk. Mondani szeretne valamit. -
Így van! - jelentette ki vékony, de elszánt hangon Emma.
Valójában csak úgy egy fejjel lehetett alacsonyabb Clarynél, de hát Clary eleve nagyon kicsi volt. Emma egy nap valószínűleg magasra nő majd. Jace megpróbált visszaemlékezni a lány apjára, John Carstairsre. Biztos volt benne, hogy látta a tanácsüléseken, és egy magas, világos hajú férfit vélt felidézni. Vagy inkább sötét haja volt? Blackthornékra persze emlékezett, de a Carstairs család kihullott az emlékezetéből. A fiú éles pillantására válaszul Clary figyelmeztetően húzta össze a
szemöldökét: Légy kedves! Jace becsukta a száját. Eddig sosem gondolkodott el rajta, szereti-e a gyerekeket, bár Maxszel mindig szívesen játszott. Öccsének fiatal korához képest meglepően jó érzéke volt
a
stratégiához,
és
Jace szívesen szórakoztatta különféle
feladványokkal. Meg persze az sem esett éppen rosszul neki, hogy Max imádta a lába nyomát is. Jace-nek eszébe jutott egy fából faragott katona, amit az öccsének adott ajándékba, és hirtelen támadt fájdalmában lehunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, azt vette észre, hogy Emma őt nézi. Nem azzal a félig megilletődött, félig riadt „Te vagy Jace Lightwood!” pillantással, mint amikor rájuk nyitott Claryvel a Gardban, inkább aggodalmasan. Ami azt illeti, az egész testtartásában a szinte biztosan csak tettetett magabiztosság keveredett a nyilvánvaló ijedséggel. Meghaltak a szülei, gondolta Jace, méghozzá alig pár nappal ezelőtt. Tisztán emlékezett még rá, amikor ő maga hét évvel korábban azzal a tudattal állt Lightwoodék elé, hogy elvesztette az apját, és újra meg újra egy szó csendült keserűen a fülében: „árva”. -
Emma - szólt, amilyen finoman csak tudott. - Hogyan jutottál el az
ablakhoz? -
A háztetőkön keresztül - mutatott ki a városra. - Nem volt
különösebben nehéz. A tetőablakok általában hálószobákhoz tartoznak, én meg bemásztam az elsőn, és az éppen Claryé volt. - Megrántotta a vállát, mintha sem kockázatos, sem imponáló nem lett volna, amit tett. -
Valójában az enyém volt - jegyezte meg Isabelle, aki úgy
méregette a lányt, mint egy lenyűgöző kiállítási tárgyat, majd leült a ládára Alec ágya végében, és kinyújtóztatta hosszú lábát. - Clary Lukenál lakik. Emma láthatólag összezavarodott. -
Azt nem tudom, hol van, viszont azt hallottam, benneteket mind itt
lehet megtalálni. Ezért jöttem. Alec egy jóval idősebb testvér félig szerető, félig aggodalmas mosolyával nézett le a lányra. -
Ne félj... - kezdte volna.
-
Nem félek - csattant fel Emma. - Azért jöttem, mert segítségre van
szükségetek. Jace szája sarka önkéntelenül is felfelé görbült. -
Miféle segítségre? - kérdezte.
-
Felismertem azt a férfit - felelte a lány. - Azt, aki megfenyegette a
konzult. Ő is ott volt Sebastiannal az Intézetben. - Nyelt egyet. - Az a hely, ahol azt mondta, hogy mindannyian égni fogunk... Edom. -
Az csak a Pokol egy másik neve - mondta Alec. - Nem létező
hely. Nem kell aggódnod... -
Nem aggódik, Alec - vágott a fiú szavába Clary. - Csak figyelj.
-
De igen, létező hely - jelentette ki Emma. - Amikor
megtámadták az Intézetet, hallottam őket. Az egyik azt mondta, hogy elvihetnék
Markot
Edomba,
hogy
ott
áldozzák
fel.
Amikor
megszöktünk a portálon át, valaki utánunk kiáltotta, hogy Edomban fogunk égni, úgysem menekülhetünk. -- Reszketett a hangja. - Abból, ahogyan Edomról beszéltek, tudta, hogy létező hely, vagy legalábbis ők létezőnek gondolják. -
Edom! - Clarynek szöget ütött valami a fejébe. - Valentine
valahogy így hívta Lilithet. „Edom asszonya”, azt mondta neki. Alec tekintete találkozott Jace-ével. Alec bólintott, és kisietett a szobából. Jace egy egészen kicsivel nyugodtabb lett. A zűrzavar közepette jólesett a tudat, hogy van egy parabataia, aki olvas a gondolataiban. -
Másnak is beszéltél erről?
Emma egy pillanatig habozott, aztán megrázta a fejét.
-
Miért nem? - kérdezte Simon, aki eddig a pillanatig meg sem
szólalt. Emma pislogva fordult felé. Még csak tizenkét éves, gondolta Jace, és jóformán nem is találkozhatott alvilágiakkal. - Miért nem mondtad el a Klávénak? -
Mert nem bízom a Klávéban - felelte bizonytalanul Emma. -
Bennetek viszont igen. Clary nagyot nyelt. -
Emma...
-
Amikor idekerültünk, a Klávé kikérdezett mindannyiunkat, főleg
Julest, és a kezünkbe adták a Végzet Kardját, hogy biztosan ne hazudjunk. Fáj, de nem érdekelte őket. Tynak és Liwynek is meg kellett fognia. Drunak is. - Emma hangján hallatszott a felháborodás. Gondolom, Tawynek is meg kellett volna fognia, ha tudna beszélni. És fáj. A Végzet Kardja fáj. -
Tudom - felelte csendesen Clary.
-
Penhallow-ékhoz költöztettek bennünket - folytatta Emma. - Aline
és Helen miatt, meg azért is, mert a Klávé rajtunk akarja tartani a szemét. Amiatt, amit láttunk. A földszinten voltam, amikor hazaértek a temetésről, és hallottam őket beszélgetni, szóval... Szóval elbújtam. Sokan voltak, nem csak Patrick és Jia. Egy csomó intézet vezetője is velük jött. Arról beszéltek, mit kellene tenniük, meg hogy a Klávénak mit kellene tennie. Hogy átadják-e Jace-t és Claryt Sebastiannak. Mintha ez az ő választásuk lenne. Mintha nekik kéne eldönteniük. Szerintem viszont ezt rátok kell bízni. Volt köztük olyan, aki azt mondta, nem számít, akartok-e menni vagy sem. Simon talpra ugrott. -
De Jace és Clary felajánlotta, hogy elmegy Sebastianhoz!
Gyakorlatilag könyörögtek, hogy mehessenek! -
Igazat mondtunk volna nekik. - Emma félresöpörte kócos haját az
arcából. Hatalmas barna szemében aranyszínű és borostyánsárga foltok ragyogtak. - Nem kellett volna a Végzet Kardját használniuk, akkor sem hazudtunk volna nekik, ők mégis a kezünkbe adták. Julesnak addig kellett fognia, amíg megégette a tenyerét. - Reszketett a hangja. Szóval gondoltam, tudnotok kell, miről beszélgettek. Nem akarják elárulni, hogy nem bízzák rátok a döntést, mert Clary képes rá, hogy portált nyisson. Tudják, hogy meg tudtok szökni innen, akkor pedig nem lesz mit felajánlaniuk Sebastiannak. Nyílt az ajtó, és Alec lépett be rajta egy barna bőrbe kötött könyvvel a kezében; úgy tartotta, hogy nem látszott a címe. Összenézett Jace-szel, aztán bólintott, majd Emma felé fordult. Jace szíve hevesebben kezdett verni. Alec talált valamit, méghozzá komor arckifejezéséből ítélve olyasmit, ami nem tetszett neki. De a valami mégiscsak több a semminél. -
Azt is említették a Klávé tagjai, akiket kihallgattál, hogy mikor
akarnak döntést hozni? - kérdezte Jace, részben azért, mert érdekelte a válasz, részben pedig azért, hogy elterelje Emma figyelmét, amíg Alec leült az ágyra, és a háta mögé rejtette a könyvet. A lány megrázta a fejét. -
Amikor eljöttem, még vitatkoztak. Kimásztam az egyik ablakon a
legfelső emeleten. Jules azt mondta, ne csináljam, mert leesek és meghalok, de tudtam, hogy nem lesz baj. Jó mászó vagyok - tette hozzá büszkén. - Ő pedig túl sokat aggódik. -
Jó, ha valaki aggódik értünk - mondta Alec. - Azt jelenti, hogy
szeret. Innen lehet tudni, hogy jó barátod. Emma kíváncsian nézett egyik fiúról a másikra. -
Te is aggódsz érte? - kérdezte Alectől, aki meglepetésében
felnevetett. -
Szünet nélkül - felelte. - Jace abban is képes lenne kipurcanni,
hogy reggel felrángatja a nadrágját. A parabataiának lenni minden időmet leköti. -
Bár nekem is lenne parabataiom - mondta Emma. - Olyan, mintha
lenne még egy családtagunk, aki nem azért az, mert muszáj, hanem mert ő is szeretné. - Hirtelen zavarba jött, és elvörösödött. - A lényeg, hogy szerintem senki sem érdemel büntetést, amiért másokat megment. -
Ezért bízol bennünk? - kérdezte meghatottan Clary. - Mert
megmentünk másokat? Emma a szőnyeget piszkálta a cipője orrával. Aztán felnézett. -
Rólad hallottam - mondta Jace-nek pironkodva. - Mármint rólad
mindenki hallott. Lehet tudni, hogy Valentine fia voltál, aztán kiderült, hogy mégsem, és igazából Jonathan Herondale-nek hívnak. Nem hiszem, hogy a legtöbb embernek ez bármit is jelentett, úgyis mindenki Jace Lightwoodként ismer. Apámnak viszont nagyon is számított. Hallottam, amikor azt mondta anyámnak, hogy azt hitte, a Herondale család gyakorlatilag kihalt, és csak te maradtál. Arra szavazott a Tanácsban, hogy a Klávé keressen tovább, mert szerinte a Carstairs család adósa a Herondale-eknek. -
Miért? - kérdezte Alec. - Miért az adósaik?
-
Nem tudom - felelte Emma. - Azért jöttem ide, mert apám így
akarta volna még akkor is, ha veszélyes. Jace halkan felnevetett. -
Valami azt súgja nekem, hogy téged nem zavar különösebben, ha
valami veszélyes. - Leguggolt, így a szeme éppen egy magasságba került Emmáéval. - Mást is tudsz mondani nekünk? Valami mást is hallottál? A lány megrázta a fejét. -
Nem tudják, hol van Sebastian. Azt sem tudják, mi ez az Edom.
Megemlítettem, amikor a kezemben tartottam a Végzet Kardját, de
szerintem ők is azt hitték, hogy egyszerűen a Poklot jelenti. Nem kérdezték, hogy szerintem létező hely-e, szóval nem beszéltem róla. -
Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Segítettél. Sokat segítettél.
Most viszont menned kéne - tette hozzá a lehető legkedvesebben -, mielőtt észreveszik, hogy eltűntél. De mostantól fogva a Herondalek adósai a Carstairs családnak. Rendben? Ezt ne felejtsd el. Jace felállt, Emma pedig Clary felé fordult, aki bólintott, és ahhoz az ablakhoz kísérte, ahol korábban Jace üldögélt. Clary lehajolt, megölelte a kislányt, majd kinyitotta az ablakot. Emma egy macska ügyességével mászott ki rajta. Addig kapaszkodott felfelé, amíg már csak a cipője látszott, aztán egy pillanattal később az is eltűnt. Jace kaparászást hallott, ahogy Emma végigfutott odafent a cserepeken, aztán csend lett. -
Tetszik nekem - szólalt meg végül Isabelle. - Jace-re emlékeztet,
amikor kicsi volt, makacs, és azt hitte magáról, hogy halhatatlan. -
Ezekből kettő még most is igaz - mondta Clary, majd becsukta az
ablakot, és leült az előtte álló kanapéra. - A nagy kérdés az, hogy elmondjuk-e Jiának vagy bárki másnak a Tanácsban, amit Emmától hallottunk. -
Az attól függ - felelte Jace. - Jiának meg kell hajolnia a teljes Klávé
akarata előtt. Ezt ő maga mondta. Ha úgy döntenek, hogy ketrecbe zárnak bennünket, amíg Sebastian eljön értünk, akkor nem sokra megyünk azzal az előnnyel, amit alkalmasint ez az információ biztosít számunkra. -
Tehát minden attól függ, hogy amit megtudtunk, hasznos-e vagy
sem. -
Igen - bólintott Jace. - Alec, mit sikerült kiderítened?
A fiú előhúzta a háta mögül a könyvet. Egy démonenciklopédia volt, olyan kötet, amit biztosan minden árnyvadász könyvtárban meg lehetett találni.
-
Arra gondoltam, hogy Edom talán az egyik démonbirodalom neve
lehet. -
Mindenki abból indul ki, hogy Sebastian egy másik dimenzióban
tanyázhat, azért nem lehet nyomkövető varázslatokkal megtalálni - szólt Isabelle. - Csakhogy több millió démondimenzió létezik, és az emberek nem juthatnak el oda. -
Némelyik ismertebb, mint a többi - tette hozzá Alec. - A Biblia és
az énókhi szövegek jó néhányat említenek, persze elrejtve mindenféle történetekben meg mítoszokban. Edomot kietlen vidékként ábrázolják. Hangosan, kimért hangon olvasta fel a vonatkozó részletet. - „És változnak patakjai szurokká, és pora kénkővé, és lészen földe égő szurokká. Éjjel és nappal el nem alszik, örökre fölgomolyog füstje, nemzetségről nemzetségre pusztán marad, soha örökké senki át nem megy rajta.”8 - Felsóhajtott. - És persze a legendák szerint Lilith uralkodik ott az Azmódeusz nevű démonnal. Valószínűleg ezért beszéltek a sötét harcosok arról, hogy Edomban áldozzák fel neki Mark Blackthornt. -
Lilith vigyáz Sebastianra - mondta Clary. - Ha a bátyám egy démon
birodalmába megy, valószínűleg az övét választja. -
Az, hogy „soha örökké senki át nem megy rajta” nem hangzik
valami biztatóan - jegyezte meg Jace. - Persze eleve lehetetlen eljutni a démonbirodalmakba. Ebben a világban ide-oda utazgatni egy dolog... -
Én azt hiszem, megvan a módja - szólt Alec. - Létezik egy út, amit
a nephilimek nem zárhatnak le, mert nem esik a Törvény hatálya alá. Öreg, öregebb, mint az árnyvadászok. Öreg, zabolázatlan varázslat. Felsóhajtott. - A Tündérek Udvarában lehet megtalálni, és a királynő emberei őrzik. Több mint száz éve egyetlen ember sem tette a lábát arra az útra. 8
Ézsaiás könyve 34:9-10 (Károli Gáspár fordítása).
JACE
FEL-ALÁ JÁRKÁLT A SZOBÁBAN, MINT EGY MACSKA.
A többiek a
tekintetükkel követték, Simon felhúzott szemöldökkel. -
És máshogy nem lehet odajutni? - kérdezte Jace. - A portált sem
érdemes megpróbálni? -
Nem vagyunk démonok, portállal csak a saját dimenziónkon belül
közlekedhetünk - felelte Alec. -
Azt tudom, de Clary kísérletezett portálrúnákkal...
-
Nem teszem meg - vágott közbe a lány, óvón szorítva a kezét
irónját rejtő zsebére. - Nem vagyok hajlandó mindenkit veszélybe sodorni. Amikor Luke-kal Idrisbe jöttem egy portálon át, majdnem meghaltunk. Nem kockáztatok. Jace továbbra is járkált; mindig így tett, amikor gondolkodott. Ezt Clary is tudta, de azért ugyanúgy aggódott. A fiú újra meg újra ökölbe szorította a kezét, miközben az orra alatt mormogott. Végül megtorpant. -
Clary - szólt. - A Tündérek Udvarába tudsz portált nyitni, igaz?
-
Tudok - bólintott a lány. - Az megoldható. Jártam már ott, és
emlékszem rá. De biztonságban lennénk? Nem kaptunk meghívót, és a tündérek nem rajonganak az illetéktelen behatolókért... -
Nem együtt megyünk - közölte Jace. - Egyikőtök sem jön velem.
Egyedül fogom végigcsinálni. Alec talpra ugrott. -
Tudtam, kurvára tudtam! És szó sem lehet róla! Kizárt!
Jace felhúzta a szemöldökét. Nyugodtnak mutatta magát, de Clary látta a feszültséget mereven tartott válláról és arról, ahogyan sarkát
megemelve előre-hátra himbálózott. -
Mióta használsz olyan szavakat, hogy „kurvára”?
-
Amióta a helyzet kurvára megkívánja. - Alec karba fonta a kezét. -
És én még azt hittem, arról fogunk beszélgetni, hogy elmondjuk-e a Klávénak. -
Azt nem lehet - rázta meg a fejét Jace. - Ha a Tündérek Udvarán
keresztül akarunk eljutni a démonok birodalmába, akkor semmiképp. Az szóba sem jöhet, hogy a fél Klávé berontson az Udvarba. Azt a tündérek háborús lépésnek tekinthetnék. -
Viszont ha öten vagyunk, addig duruzsolhatunk a fülükbe, amíg
átengednek bennünket? - Isabelle felhúzta a szemöldökét. -
Máskor is egyezkedtünk már a királynővel - felelte Jace. -
Elmentetek hozzá, amikor... Amikor Sebastiannál voltam. -
És rádumált bennünket két walkie-talkie gyűrűre, amiket le tudott
hallgatni - jegyezte meg Simon. - Ha a belé vetett bizalomról van szó, nem mennék vele messzebb, mint amilyen távolra el tudnék hajítani egy közepes méretű elefántot. -
Egy árva szóval sem mondtam, hogy bízzunk meg benne. Úgyis
azt fogja tenni, ami abban a pillanatban éppen érdekében áll. Szóval el kell érnünk, hogy érdekében álljon az Edomba vezető útra engedni bennünket. -
Továbbra is árnyvadászok vagyunk - szólt Alec. - A Klávé
képviselői. Nem zavarhatnak el bennünket csak úgy. -
Szóval taktikusan és okosan közelítünk - mondta Jace. - Nézd, jó
lenne, ha sikerülne rávenni a Klávét, hogy ők tárgyaljanak helyettünk a királynővel meg az udvartartásával, de erre egyszerűen nincs időnk. Luke-nak, Jocelynnek, Magnusnak meg Raphaelnek pedig végképp nincs ideje. Sebastian készülődik, egyre gyorsabban cselekszik, és egyre vérszomjasabb. Ti nem tudjátok, milyen, amikor így elkapja a hév,
de én tudom. Én tudom. - Visszatartotta a lélegzetét; verejték vékony rétege lepte el az arcát. - Éppen ezért akarok egyedül menni. Zakariás testvér azt mondta nekem, hogy én vagyok a mennyei tűz, és amúgy se szerezhetünk csak úgy még egy Dicsőségest. Nem idézhetünk meg még egy angyalt, azt a kártyát kijátszottuk. -
Rendben - bólintott Clary. - De még ha te is vagy a mennyei tűz
egyetlen forrása, az nem jelenti azt, hogy egyedül kell lépned. -
Igaza van - fűzte hozzá Alec. - Tudjuk, hogy a mennyei tűz kárt
tehet Sebastianban, de abban nem lehetünk biztosak, hogy ez az egyetlen, ami árthat neki. -
Azt pedig végképp nem jelenti, hogy egyes-egyedül végezni tudsz
annyi sötét harcossal, ahánnyal Sebastian körülvette magát - jegyezte meg a lány. - És azt sem, hogy biztonságban bejuthatsz a Tündérek Udvarába, aztán meg valami isten háta mögötti démonbirodalomba, ahol Sebastian rejtőzködik... -
Azért nem működnek a nyomkövető varázslatok, mert nem
ugyanabban a dimenzióban vagyunk - közölte Jace. Felemelte a csuklóját, rajta Sebastian ezüst karkötőjével. - Amint az ő világában leszek, meg tudom találni. Korábban is csináltam már ilyet... -
Mi tudjuk megtalálni - mondta Clary. - De Jace, nem elég
ráakadnunk. Ez nagy dolog, sokkal nagyobb, mint bármi, amivel eddig foglalkoztunk. Nem elég megölni Sebastiant, a foglyokkal is törődnünk kell. Ez egy mentőakció. Az ő életük is veszélyben forog, nem csak a miénk. - Elcsuklott a hangja. Jace egy pillanatra abbahagyta a járkálást. Egyik barátjáról a másikra nézett, szinte könyörgött. -
Én csak nem akarom, hogy bármi is történjen veletek.
-
Igen, mi sem akarjuk, hogy bármi is történjen velünk - közölte
Simon. - De gondolj bele. Mi lesz, ha elmész, mi meg itt maradunk?
Sebastian Claryt akarja, fontosabb neki, mint te, és tudja, hogy Alicantéban kell keresnie. Semmi sem tartja vissza tőle, hogy megint eljöjjön, kivéve a saját ígéretét, hogy vár két napot. És mit érnek az ígéretei egyáltalán? Bármikor eljöhet bármelyikünkért, ezt bebizonyította az alvilágiak képviselőinek elrablásával. Itt csak tehetetlenül várjuk, hogy levadásszon bennünket. Jobban járunk, ha odamegyünk, ahol nem számít ránk. -
Nem dekkolok itt Alicantéban, amíg Magnus veszélyben van -
jelentette ki Alec meglepően hűvös, felnőtt hangon. - Ha nélkülem mész el, azzal szembe köpöd a parabatai eskünket, szembe köpsz engem, mint árnyvadászt, és arról sem veszel tudomást, hogy ez az én harcom is. Jace döbbenten nézett parabataiára. -
Alec, én sosem köpném szembe az eskünket. Te vagy az egyik
legjobb árnyvadász, akit ismerek... -
Éppen ezért tartunk veled - szólt közbe Isabelle. - Szükséged van
ránk. Szükséged van Alecre és rám, hogy most is éppen úgy melletted álljunk,
mint
mindig.
Szükséged
van
Clary
rúnáira
és
Simon
vámpírerejére. Ez nem csak a te harcod. Ha becsülsz bennünket valamire árnyvadászokként és a barátaidként, akkor veled tartunk. Ez ilyen egyszerű. -
Tudom - felelte halkan Jace. - Tudom, hogy szükségem van rátok.
Amikor Isabelle azt mondta, hogy Jace-nek szüksége van a rúnáira, Clarynek eszébe jutott az első alkalom, amikor megpillantotta Jace-t, Aleccel meg Isabelle-lel az oldalán. Még emlékezett rá, milyen veszélyesnek találta a fiút. Soha fel sem merült benne, hogy ő is lehet olyan, mint Jace - hogy ő maga is lehet veszélyes. -
Hát jó - folytatta halkan a fiú. - Mindenki vegyen fel harci öltözéket,
és pakoljátok be a táskáitokat. Hosszú utazásra készüljetek. Hozzatok vizet, annyi élelmet, amennyit csak tudtok, tartalék irónokat, takarókat. Ami pedig téged illet - tette hozzá Simonhoz fordulva -, ha ételre nincs is szükséged, a palackozott vért itt ne hagyd. Lehet, hogy egyáltalán nem lesz mit... enned ott, ahová megyünk. -
Ti négyen biztosan ott lesztek - jegyezte meg Simon. Halványan
mosolygott, és Clary tudta, hogy azért, mert Jace pillanatnyi habozás nélkül őt is maguk közé számította. A fiú végre elfogadta, hogy akárhová mennek, Simon is velük tart, akár árnyvadász, akár nem. -
Rendben - bólintott Alec. - Itt találkozunk tíz perc múlva. Clary,
készülj, létre kell hoznod a portált. És Jace! -
Igen?
-
Jobb, ha előre kiókumlálod, mihez kezdünk, amikor megérkezünk
a Tündérek Udvarába. Nem ronthatunk be ész nélkül.
A portál örvénylése szinte megkönnyebbülést jelentett. Clary lépett be utoljára a ragyogó nyílásba, miután az már elnyelte négy társát. Hagyta, hogy mintha víz rántaná a mélybe, magába szippantsa a hideg sötétség, kiszorítsa a levegőt a tüdejéből, és elfeledtessen vele mindent a ricsajon és a zuhanáson kívül. Az egésznek túlságosan is gyorsan vége lett, a portál elengedte a szorításából, a hátizsákja aláfordult, és Clary egy alagút döngölt agyagpadlójára zuhant. Vett egy mély levegőt, átfordult, és a falból kilógó gyökerekbe kapaszkodva álló helyzetbe húzta magát. Alec, Isabelle, Jace és Simon már feltápászkodott körülötte, és éppen a ruhájukat igazgatták. Claryben csak most tudatosult, hogy nem közönséges földre zuhantak, hanem mohaszőnyegre. A sima falakat is moha borította, ott azonban halvány fénnyel foszforeszkált. A zöld foltok között, mint apró lámpácskák, fehér százszorszépek ragyogtak. Az
alagút
mennyezetéről
lelógó
kígyózó
gyökereket
látva
a
lány
elgondolkodott, hogy vajon milyen növények nőhetnek odafent. A főfolyosóról számos kisebb ágazott el, némelyik olyan keskeny és alacsony volt, hogy egy ember át sem fért volna rajta. Isabelle kivett a hajából egy darab mohát, és felhúzta a szemöldökét. -
Pontosan hol vagyunk?
-
Közvetlenül a trónterem mellé céloztam - felelte Clary. - Jártunk
már itt, csak mindig máshogy néz ki. Jace máris nekivágott az alagútnak. A puha mohán még a hangtalanságot biztosító rúna nélkül is nesztelenül haladt előre. A többiek követték, Clary a kezét kardja markolatán nyugtatta. Őt is meglepte, milyen gyorsan megszokta az oldalán himbálódzó fegyvert. Ahányszor Hesperusért nyúlt, és nem találta a helyén, kis híján pánikba esett. -
Itt vagyunk - szólt halkan Jace, és intett a többieknek, hogy
maradjanak csendben. Egy boltív alatt álltak, és csak egy függöny választotta el őket a mögötte lévő teremtől. Amikor Clary legutóbb erre járt, a függönyt szárnyukkal susogva verdeső élő pillangók alkották. Ma a töviseken volt a sor, olyanokon, amilyenek Csipkerózsika várát vették körül; egymásba fűzve összefüggő leplet alkottak. Clary csak pár fehér és ezüst villanást látott odabentről, de mindannyian hallották a környező folyosókról kiszűrődő, nevető hangokat. Az álcázó rúnák hatástalanok maradtak a tündérekkel szemben; esélyük sem volt elrejtőzni. Jace résen volt, minden izma megfeszült. Óvatosan felemelt egy tőrt, és amilyen halkan csak tudta, szétválasztotta a töviseket. Mindannyian közelebb hajoltak. A teremben olyasféle téli mesevilágot alakítottak ki, amihez hasonlót Clary legfeljebb a Luke vidéki házába tett látogatásai alkalmával látott. Az ezüst erekkel átszőtt sziklafalakat fehér kristályok borították, maga a
királynő pedig egy ugyanolyan fehér kristályokkal díszített díványon hevert. A padlót belepte a hó, a mennyezetről csüngő jégcsapokat arany- és ezüsttövisek szalagjaival tekerték körbe. Mindenfelé fehér rózsákból font csokrok hevertek, de jutott belőlük a királynő díványára is, vörös hajába pedig koronaként szőtték bele a virágokat. A királynő ruhája is fehér és ezüstszínű volt, áttetsző, akár egy jégtábla: elmosódottan még a teste körvonalai is kirajzolódtak alatta. Jég, rózsák és a királynő. Vakító volt az összhatás. A nő a díványa támlájának dőlt, fejét
felfelé
fordította,
és
egy
tetőtől
talpig
páncélba
öltözött
tündérlovaghoz beszélt. A férfi páncélja barna volt, mint egy fa törzse, egyik szeme fekete, a másik halványkék, szinte fehér. Clary egy pillanatig azt hitte, egy szarvast tart a hóna alatt, de alaposabban megnézve kiderült, hogy csak egy szarvakkal díszített sisak volt az. -
És hogy halad a vadűzés, Gwyn? - kérdezte a királynő. -
Elégedettek a holtak aratói? Felteszem, volt mit összegyűjtenetek a minap az Adamantin Citadellánál. Azt hallottam, a haldokló nephilimek kiáltásai felhasították az eget. Clary érzékelte, hogy az árnyvadászok mozdulatlanná merevednek körülötte. Eszébe jutott, ahogy Velencében egy csónakban fekve a fejük felett elhúzó vadűzőket figyelték; csatakiáltások keveredtek sikolyokkal, a vágtató lovak patája skarlátvörös csíkot húzott az égen. -
Magam is így hallottam, asszonyom - felelte Gwyn olyan rekedt
hangon, hogy alig lehetett érteni a szavait. Mintha egy kard pengéje karcolta volna végig a durva kérget egy fa törzsén. - A vadűzés akkor jelenik meg, amikor a csatamező varjai vérért kiáltanak. A haldoklók közül toborozzuk a lovasainkat. De az Adamantin Citadellától távol tartottuk magunkat. A nephilimek és a sötét árnyvadászok háborúja nem való a mi vérünknek. A tündérek nem alkotnak jó elegyet a démonokkal és az angyalokkal.
-
Csalódást okozol nekem, Gwyn. - A királynő lebiggyesztette az
ajkát. - Eljött az idő, hogy a tündérek népe hatalomra tegyen szert. Erősödünk, felemelkedünk, a miénk lesz a világ. Legalább annyira ott a helyünk a hatalom sakktábláján, mint a nephilimeknek. Azt reméltem, hasznos tanácsokat kaphatok tőled. -
Bocsássa meg, asszonyom - felelte Gwyn -, de a sakk túlságosan
kifinomult játék a számunkra. Ez ügyben nem adhatok tanácsot. -
De olyan nagyszerű ajándékkal leptelek meg! - A Blackthorn
fiúval. Árnyvadász- és tündérvér együtt, ritkaságszámba megy az ilyen. Ha mögötted lovagol, a tündérek is félnek majd tőletek. Ezt az ajándékot tőlem és Sebastiantól kaptad. Sebastian. Könnyedén, közeli ismerősöknek kijáró fesztelenséggel mondta ki a fiú nevét. Még némi rokonszenv is csendült a hangjában, már ha a tündérek királynője kedvelt egyáltalán bárkit is. Clary hallotta, ahogy Jace egyre szaporábban szedi a levegőt mellette. A többiek is feszültek voltak, arcukra kiült a pánik, ahogy lassan felfogták a királynő szavait. Hesperus markolata egyre hűvösebb lett Clary kezében. Út a démonok birodalmába, ami Tündérföldén át vezet. A föld, amint megnyílik Sebastian lába alatt. A fiú a szövetségeseivel dicsekszik. A királynő és Sebastian egy elfogott nephilim gyereket ajándékoznak. Együtt. -
A démonok már így is félnek tőlem, szépségem. - Gwyn
elmosolyodott. Szépségem. Clary ereiben jeges folyamként zubogott a vér. Simon egy gyors, megnyugtató gesztussal Isabelle kezére tette a sajátját; a lány elfehéredett, és Jace-hez meg Alechez hasonlóan úgy festett, mint aki rögtön rosszul lesz attól, amit hall. Simon nyelt egyet, ujján megvillant az aranygyűrű, és Clary Sebastian hangját hallotta a fejében:
Tényleg azt hiszed, hogy engedi rátenni a kezedet valamire, amivel úgy kommunikálhatsz a kis barátaiddal, hogy ő nem hallgat bele? Miután elvettem tőled a gyűrűt, beszéltem vele. Bolond voltál, amiért bíztál benne, kishúgom. A tündérkirálynő a győztesek oldalán szeret állni. És az az oldal a miénk lesz, Clary. A miénk. -
Egy szívességgel azért tartozol nekem, Gwyn, a fiúért cserébe -
szólt a királynő. - Tudom, hogy a vadűzés csak a maga törvényeinek engedelmeskedik, de szívesen látnálak benneteket a következő csatánál. Gwyn felhúzta a szemöldökét. -
Nem tudom, ér-e annyit a fiú, hogy ilyen súlyos kötelezettséget
vállaljak cserébe. Mint mondtam, a vadűzés nem szívesen ártja bele magát a nephilimek dolgába. -
Nem kell harcolnotok - mondta selymes hangon a királynő. - Csak
a holttesteknél kérném a segítségeteket a csata után. A nephilimek meg fognak fizetni a bűneikért, Gwyn. Mindenkinek fizetnie kell. Mielőtt Gwyn válaszolhatott volna, újabb alak sietett a terembe a királynő trónja mögött kanyarodó sötét alagútból. Meliorn volt az, fekete haja befonva hullott fehér páncéljának hátára. Csizmájára mintha kátrány tapadt volna. Amikor megpillantotta Gwynt, összeráncolta a homlokát. -
Egy vadász látogatása sosem jó ómen - szólt.
-
Nyugalom, Meliorn! - intette le a királynő. - Csak kölcsönös
szívességekről beszélgettünk Gwynnel. Meliorn félrehajtotta a fejét. -
Híreket hozok, asszonyom, de csak négyszemközt osztanám meg
őket önnel. A nő Gwynhez fordult. -
Megállapodtunk?
A
vadász
habozott,
aztán
kurtán
bólintott,
és
barátságtalan
pillantásokat lövellve Meliorn irányába, eltűnt a sötét folyosón, ahonnan a tündérlovag az imént érkezett. A királynő elhelyezkedett a díványon, ujjai mintha márványból lettek volna, ahogy a ruháján nyugtatta őket. -
Nos, Meliorn, miről óhajtasz velem beszélni? Az alvilági foglyok
felől hoztál híreket? Az alvilági foglyok. Clary hallotta, ahogy Alec élesen beszívja a háta mögött a levegőt. Meliorn feléjük kapta a fejét, és összeszűkült a szeme. -
Ha nem tévedek, asszonyom - szólt az oldalán lógó kard után
nyúlva -, látogatóink vannak. Jace máris lefelé csúsztatta a kezét az oldalán. -
Gabriel - suttogta.
A szeráfpenge felizzott, Isabelle pedig suhintott egyet a korbácsával, mire a tövisfüggöny zörögve hullott a földre. Jace kezében a fénylő Gabriellel átugrott a töviseken, és berontott a trónterembe. Clary előrántotta a kardját. Mindenki követte Jace-t, és félkörben rendeződtek el mögötte. Alec máris felajzotta az íját, Isabelle készenlétben tartotta csillogó korbácsát, Clary maga elé emelte Hesperust, Simon pedig... Simonnak önmaga volt az egyetlen fegyvere, de azért megvetette a lábát, és csillogó fogakkal mosolygott Meliornra. A királynő felszisszent, és felegyenesedett a díványon. Clary most először látta nyugtalannak. -
Hogy merészeltek hívatlanul belépni az udvarba? - kérdezte. - Ez
a legsúlyosabb bűntény, a Szövetség törvényeinek megszegése... -
Maga beszél a Szövetség törvényeinek megszegéséről? - kiáltotta
Jace, kezében az izzó szeráfpengével. Clary úgy gondolta, Jonathan Shadowhunter is valahogy így nézhetett ki sok évszázaddal korábban,
amikor elkergette a démonokat, és megmentette a mit sem sejtő világot a pusztulástól. - Maga, aki gyilkolt, hazudott, és rabul ejtette a Tanács alvilági tagjait? A gonosszal szövetkezett, és fizetni fog érte! -
A Tündérek Udvarának királynője nem fizet semmiért! - jelentette
ki a királynő. -
Mindenki megfizet - mondta Jace, és a következő pillanatban a
díványon állt a nő fölött, kardja pengéjét a torkának feszítve. A királynő összerezzent, de mozdulni sem tudott a párnákon a lábát megvető fiú fegyverétől. - Hogyan csinálták? - kérdezte Jace. - Meliorn megesküdött, hogy a nephilimek oldalán állnak. A tündérek nem tudnak hazudni. Ezért bízott meg magában a Tanács. -
Meliorn csak félig tündér, ő hazudhat - felelte a királynő.
Láthatólag jól mulatott, ahogy a döbbent Isabelle-re nézett. Csakis a királynő lehet ilyen jókedvű, ha kardot szorítanak a torkához. - Néha a legegyszerűbb válasz az igaz, árnyvadász. -
Ezért akarta, hogy bekerüljön a Tanácsba! - szólt Clary, ahogy
eszébe jutott a szívesség, amit a királynő mintha régestelen-régen kért volna tőle. - Mert ő tud hazudni. -
Alaposan kitervelt árulás volt. - Jace kapkodva szedte a levegőt. -
Most rögtön el kéne vágnom a torkát. -
Nem merészelnéd - mondta a kard hegye által mozdulatlanságra
kárhoztatott királynő. - Ha csak a hajam szála is meggörbül, a tündérek népe örökké az ellenségetek lesz. Jace arca megtelt izzó fénnyel, ahogy beszélt. -
És most talán nem az ellenségeink? Hallottuk, miről beszéltek. A
szövetségeseként emlegette Sebastiant. Az Adamantin Citadella a Föld törésvonalain fekszik, azokat pedig a tündérek tartják hatalmukban. Maga odavezette őt, megnyitotta az utat, és hozzásegítette, hogy lesből ránk támadjon. Azt akarja mondani, hogy még nem az ellenségünk?
Meliorn arcán valami rút villant át. -
Hallhattál bennünket beszélni, kis nephilim - mondta -, de ha
megölsz, mielőtt visszatérsz a Klávéhoz, senki sem fogja elhinni a meséteket... A lovag megindult előre. Egy pillanattal később a lábába fúródott Alec nyílvesszője. Meliorn hangos kiáltással tántorodott hátra. Alec közelebb sietett, miközben máris újabb lövedéket illesztett a húrra. Meliorn nyöszörögve feküdt a földön, a vére vörösre festette körülötte a havat. A fiú felajzott nyíllal állt meg fölötte. -
Áruld el, hol találjuk Magnust, és hogyan szabadíthatjuk ki a
foglyokat! - mondta. - Áruld el, vagy tűpárnát csinálok belőled! Meliorn köpött egyet. Fehér páncélja mintha egybeolvadt volna a földet borító hóval. -
Semmit sem tudtok meg tőlem - jelentette ki. - Megkínozhattok,
akár meg is ölhettek, de nem árulom el a királynőmet. -
Amúgy sem számít, mit mond - szólt közben Isabelle. - Ne felejtsd
el, hogy tud hazudni. Alec tekintete elkomorult. -
Igaz - bólintott. - Akkor halj meg, hazug! - És kilőtte a következő
nyílvesszőt. A lövedék olyan erővel fúródott Meliorn mellkasába, hogy a tündérlovag hátrébb siklott a havon. Feje nedvesen puffant a barlang kőfalán. A királynő felkiáltott. Az éles hang magához térítette Claryt a sokkból. A folyosók felől közeledő léptek dobogása és tündérek kiáltozása hallatszott. -
Simon! - kiáltotta a lány. - Gyere ide!
Visszadugta Hesperust az övébe, előkapta az irónját, és Simonnal a tövisfüggönytől megfosztott boltív felé rohant.
-
Emelj fel! - lihegte, a fiú pedig kérdés nélkül megragadta a
derekát, és vámpírerejével úgy lendítette felfelé, hogy Clary azt hitte, meg sem áll a plafonig. Szabad kezével megkapaszkodott a boltív tetejében, és lenézett. Tekintete találkozott a felfelé meredő Simonéval. A fiú nyilvánvalóan nem értette, mi történik, de a szorítása nem engedett Clary derekán. -
Csak tarts! - mondta a lány, és rajzolni kezdett. A tökéletes
ellentétét formálta meg annak a rúnának, amit Valentine hajóján alkotott: ez bezárt és elkerített mindent, az elrejtőzést és a biztonságot szolgálta. Fekete vonalak bújtak elő az irón hegyéből, és mire meghallotta Simon hangját: - Siess! Jönnek! - már végzett is. Megmozdult a lábuk alatt a talaj. Együtt estek el - Clary rázuhant a nem éppen kényelmes landolást biztosító, éles térdű és könyökű Simonra -, majd miközben oldalra gördültek, agyagfal siklott a boltív elé, valahogy úgy, mint amikor a színházban behúzzák a függönyt. A nyílás felé közeledő árnyak rohanó tündérek alakját vették fel, mire azonban Simon talpra segítette Claryt, a folyosóra nyíló boltív egy utolsó dörrenéssel végképp bezárult, és a tündérek odakint rekedtek. -
Az Angyalra! - esett ámulatba Isabelle.
Clary az irónnal a kezében megfordult. Jace mozdulatlanul állt, kardja hegyét a királynő szívének szegezte. Alec Meliorn holtteste fölül rezzenéstelen tekintettel pillantott előbb a lányra, aztán a parabataiára. A háta mögött nyílt a folyosó, amin át Meliorn érkezett, Gwyn pedig távozott az imént. -
Lezárod a hátsó alagutat is? - kérdezte Simon Clarytől.
A lány megrázta a fejét. -
Meliorn cipője csupa szurok - mondta. - Emlékeztek? „És
változnak patakjai szurokká, és pora kénkővé, és lészen földe égő szurokká.” Szerintem a démonok birodalmából jött. Ha jól sejtem, arra
találjuk. -
Jace - szólt Alec. - Mondd el a királynőnek, mit akarunk, és azt is,
hogy ha megteszik, életben hagyjuk. A királynő élesen felnevetett. -
Alábecsültelek, kis íjászfiú. Élesek az összetört szív nyilai.
Alec összehúzta a szemöldökét. -
Mindannyiunkat alábecsült a kezdetektől fogva. Maga meg az
arroganciája! Régi, becsületes nép a tündéreké, egy ilyen nő nem alkalmas rá, hogy vezesse őket. A maga uralma alatt mind ilyenekké lesznek. - Állával Meliorn holtteste felé intett. -
Te ölted meg - mondta a királynő. - Nem én.
-
Mindenki megfizet. - Alec kék szeme meg sem rebbent.
-
Követeljük, hogy épségben adják át a Sebastian Morgenstern által
ejtett túszokat - mondta Jace. A királynő széttárta a karját. -
Nincsenek ezen a világon. Sem Tündérföldén, sem sehol, ahol
nekem szavam lenne. Egyáltalán semmit sem tehetek, hogy segítsek nektek megmenteni őket. -
Nos, rendben. - Clarynek az az érzése támadt, hogy a fiú
pontosan erre a válaszra számított. - Még valamit megtehet, amivel rá tud venni, hogy megkíméljem az életét. A királynő mozdulatlanná dermedt. -
És mi volna az, árnyvadász?
-
Meg kell mutatnia az Edom nevű démonbirodalomba vezető utat -
felelte Jace. - Biztonságban oda akarunk jutni. Zavartalanul kívánunk távozni a királyságából. Clary meglepetésére a királynő mintha megnyugodott volna. A feszültsége engedett, és halvány, mosoly jelent meg a szája sarkában, amit a lány egyáltalán nem talált bizalomgerjesztőnek.
-
Nos jó, elvezetlek benneteket a démonok birodalmába vezető
úthoz. - A királynő felemelte áttetsző ruháját, hogy leereszkedhessen a díványt körülvevő lépcsőkön. Csupasz lába éppen olyan fehér volt, mint a hó. Elindult a trón mögött nyíló sötét folyosó irányába. Jace utánasietett, Alec Isabelle-lel együtt felzárkózott mögé, a különös menetet Clary és Simon zárta. -
Kifejezetten rühellem, hogy ezt kell mondanom - jegyezte meg
halkan Simon, miután a trónteremből beléptek a föld alatti alagút sötétjébe -, de ez gyanúsan könnyen ment. -
Dehogy ment könnyen - válaszolta súgva Clary.
-
Na ja, de a királynő... okos. Ha akarja, megtalálta volna a módját,
hogy kibújjon ez alól. Nem kellett volna feltétlenül beengednie bennünket a démonok birodalmába. -
De hát akarja - mondta Clary. - Biztos benne, hogy meg fogunk ott
halni. Simon a szeme sarkából pillantott a lányra. -
És meg fogunk halni?
-
Nem tudom - felelte Clary, és felgyorsította a lépteit, nehogy
lemaradjanak a többiektől.
A folyosó nem volt olyan hosszú, mint Clary gondolta. A sötétségben lehetetlennek tűnt megbecsülni a távolságokat, de csak nagyjából fél órát gyalogoltak, amikor egy nagyobb, megvilágított térbe értek. Némán
haladtak
idáig,
Clary
belefeledkezett
a
gondolataiba.
Visszagondolt a házra, amit megosztott Jace-szel és Sebastiannak a vadűzés dübörgésére az égbolton, meg a papírlapra, rajta egyetlen szóval: „Szépségem!” Nem a szerelmét szólította meg így, a tündérek királynője volt a szépség. A tündérkirálynő a győztesek oldalán szeret állni. És az az oldal a miénk lesz, Clary, mondta egyszer Sebastian. A
lány még akkor is csak hetvenkedésnek tekintette ezeket a szavakat, amikor jelentést tett róluk a Klávénak. Miként a Tanács, ő is azt hitte, hogy a tündérek lojalitását biztosra vehetik, és a királynő legalább addig nem köt szövetséget senkivel, amíg nem látja biztosan, merről fúj a szél. Clary arra gondolt, hogyan akadt el Jace lélegzete, amikor alaposan kitervelt árulásról beszélt. Talán azért sem merült fel senkiben ez az eshetőség, mert nem tudták volna elviselni a gondolatot, hogy a királynő annyira biztos Sebastian végső győzelmében, hogy a Tündérek Nyomában bújtatja el, ahol nem lelhetnek rá nyomkövető varázslatokkal. Hogy mellé áll a csatában. Clarynek eszébe jutott, hogyan nyílt meg a föld az Adamantin Citadellánál, és hogyan nyelte el Sebastiant meg a sötét harcosokat. Az csakis a tündérek varázslata lehetett, hiszen végső soron az Udvar is a föld alatt volt. Mi másért is vitték volna magukkal a Los Angeles-i Intézet támadói Mark Blackthornt? Mindenki azt feltételezte, hogy Sebastian fél a tündérek bosszújától, de tévedtek. A fiú valójában szövetséget kötött velük. Azért vitte el Markot, mert tündérvér folyt az ereiben, és a tündérek emiatt úgy gondolták, hogy közöttük a helye. Clary egész életében nem gondolkodott annyit azon, mit jelent a vér, mint az elmúlt fél évben. A nephilimvér nem hazudtolta meg magát: árnyvadász lett belőle. Az angyalvér tette azzá, aki, és adott neki hatalmat a rúnák felett, és az angyalvér tette Jace-t is erőssé, gyorssá, ravasszá. Morgenstern-vér folyt benne is és Sebastianban is, ez volt az egyetlen ok, amiért a fiú foglalkozott vele. És emiatt lett olyan sötét a bátyja szíve is, nem igaz? Vajon Sebastiant visszafordíthatatlanul szörnyeteggé tette, hogy Morgensternök és démonok vére keveredett az ereiben, vagy meg lehet még változtatni, és meg lehet tanítani a jóra úgy, ahogyan a Lightwoodok megtanították Jace-t? -
Itt vagyunk. - A tündérkirálynő hallhatóan jól mulatott. - Kitaláljátok,
melyik a helyes út? Akkora barlangban álltak, hogy a mennyezete az árnyékba veszett. A falak foszforeszkáltak, körben négy út vezetett négy irányba: az, amelyiken érkeztek, és három másik. Az egyik széles volt, sima talajú, és egyenesen előre vezetett. A bal oldaliban zöld levelek és színes virágok látszottak, Clary pedig egy pillanatra mintha még az ég kékjét is megpillantotta volna a távolban; a szíve ebbe az irányba vágyott. Az utolsó út, a legsötétebb, szűk alagút volt, a bejáratát szögesdrót szegélyezte, a falait tövises bokrok borították. Clary feketeséget pettyező csillagokat vélt megpillantani a másik végén. Alec kurtán felnevetett. -
Árnyvadászok vagyunk - szólt. - Ismerjük a régi meséket. Ez a
három út. - Clary csodálkozó arcát látva hozzátette. - A tündérek nem szeretik, ha kijutnak a titkaik, de a mondén zenészek néha beleszövik egyiket-másikat a balladáikba. Az egyik Rímfaragó Tamásról szól, akit valaha elrabolt a tündérek királynője. -
Aligha lehetett rablásnak nevezni. Nagyon is önszántából jött.
-
Aztán a királynő elvitte egy helyre, ahonnan három út ágazott elé,
és azt mondta neki, hogy az egyik a Mennyországba, a másik Tündérföldére, a harmadik pedig a Pokolba vezet. „S látod azt a keskeny utat, csupa tövis, hanga? Az az út az igazaké, hinnéd-e vajh róla?” Alec a keskeny alagútra mutatott. -
A mondénok világába vezet - jegyezte meg negédes hangon a
királynő. - A népetek elég mennyeien érzi magát közöttük. -
Így jutott el Sebastian az Adamantin Citadellába, és így került elő
a semmiből az erősítése - mondta undorodva Jace. - Ezt az alagutat használta. A harcosai Tündérföldén várakoztak, ahol a Klávé nem szerezhetett tudomást
róluk.
Amikor aztán szükség volt
rájuk,
elősereglettek. - Komor pillantást vetett a királynőre. - Sok nephilim halt
meg maga miatt. -
Halandók - vonta meg a vállát a királynő. - Meghalnak.
Alec mintha meg sem hallotta volna. -
Az ott - mutatott a virágos alagútra - Tündérfölde mélyére visz. Az
pedig - mutatott előre - a Pokolba vezető út. Arra megyünk mi. -
Mindig azt hallottam, hogy jó szándékkal van kikövezve - jegyezte
meg Simon. -
Lépj rá az útra, és megtudod, napjáró - mondta a királynő.
Jace megforgatta a nő hátát karcoló pengéjét. -
Mi akadályozza meg benne, hogy amint magára hagyjuk,
megüzenje Sebastiannak, mire készülünk? A királynő fel sem szisszent, csak a száját szorította össze. Arca fiatalsága és szépsége ellenére hirtelen nagyon öregnek hatott. -
Jó kérdés. És még ha megölsz is, ott lesznek a többiek az
udvaromban, akik elmondják neki, hogy ott jártatok, ő pedig könnyedén kitalálja a szándékaitokat. Nem tehettek ellene semmit, hogy mindent előre megtudjon, hacsak nem ölitek meg az udvarom összes tündérét. Jace nem felelt, szeráfpengéje hegyét a tündérek királynőjének hátához szorította. A fegyver fénye megvilágította az arcát, kiemelve vonásai szépségét, erős szemöldökét, álla ívét; haja úgy ragyogott benne, mintha égő töviskoszorút viselt volna. Clary csendben figyelte a fiút, ahogyan a többiek is; némaságuk a feltétlen támogatást jelentette. Akárhogyan is döntsön Jace, ők kiállnak mellette. -
Jaj már! - szólalt meg végül a királynő. - Nincsen neked gyomrod
ennyi öldökléshez. Mindig is Valentine leglágyabb szívű gyereke voltál. Tekintete egy pillanatig vidáman időzött el Claryn. Sötét szíved van, Valentine lánya. -
Esküdjön! - parancsolta Jace. - Tudom, mennyit jelentenek a
népének az ígéretek. Esküdjön meg, hogy egy szót sem szól Sebastiannak, és megtiltja, hogy az udvarából bárki is üzenjen neki. -
Esküszöm - mondta a királynő. - Esküszöm, hogy az udvaromból
senki, sem szóval, sem tettel nem árulja el neki, hogy itt jártatok. Jace távolabb húzódott a nőtől, és leengedte a kardját. -
Tudom, hogy azt hiszi, a halálba küld bennünket - szólt. - De nem
patkolunk el olyan könnyen. Nem veszítjük el ezt a háborút. Miután pedig győztünk, maga és a népe szenvedni fognak a tetteikért. A királynő arcáról lefagyott a mosoly. Elfordultak tőle, és az Edomba vezető alagút felé indultak. Clary még egyszer visszanézett a válla fölött, de csak a nő mozdulatlan körvonalait és izzó szemét látta. A kanyarogva a messzeségbe tartó folyosó olyan volt, mintha tűzzel égették volna ki a sziklából. Ahogy teljes csendben haladtak, a sápadt kőfalak egyre sötétebbek lettek, és itt-ott elszenesedett foltok jelentek meg rajtuk, mintha maga a szikla égett volna meg. A kezdetben sima talaj egyenetlenebb lett, a lábaik alatt kavicsok csikorogtak. A falak foszforeszkálása fokozatosan elhalványult. Egy idő után Alec elővette a boszorkányfényt a zsebéből, és a feje fölé emelte. Ahogy a fény szerteszét vetült az ujjai közül, Clary érezte, hogy Simon megmerevedik mellette. -
Mi az? - kérdezte tőle súgva.
-
Valami mozog. - Ujjával az előttük táncoló árnyékok felé bökött. -
Ott! Clary hiába hunyorgott, semmit sem látott. Simon vámpírszeme még az árnyvadászokénál is jobb volt. A lány amilyen halkan csak tudta, előhúzta Hesperust az övéből, és az alagút falához húzódva tett néhány lépést előre. Jace és Alec beszélgetésbe merültek. Clary megkocogtatta Izzy vállát, és odasúgta neki:
-
Van ott valaki. Vagy valami.
Isabelle nem felelt, csak a bátyja felé fordult, és bonyolult ujjmozdulatokkal jelzett neki. Alec szemében megértés villant, majd azonnal Jace felé fordult. Clary még emlékezett rá, amikor először látta őket együtt a Pandemoniumban. Hosszú évek gyakorlata együtt gondolkodó, együtt mozgó, együtt lélegző, együtt küzdő csapattá kovácsolta őket. Akaratlanul is arra gondolt, hogy bármi történik, bármilyen elszánt árnyvadász is lesz belőle, talán mindig kívülálló fog maradni... Alec hirtelen lekapta a kezét, mire azonnal kialudt a fény. Egy villanás, egy szikra, és Isabelle eltűnt Clary mellől. Clary Hesperust markolva megpördült; dulakodás zaját hallotta, aztán egy puffanást, végül pedig egy nagyon is emberi fájdalomkiáltást. -
Állj! - kiáltotta Simon.
Hirtelen mindent betöltött körülöttük a fény. Olyan volt, mintha egy fényképezőgép vakuja villant volna. Eltartott pár pillanatig, mire Clary szeme hozzászokott az újonnan támadt világossághoz. A jelenet lassan rajzolódott
ki előtte. Jace kezében apró napként ragyogott
a
boszorkányfény rúnakő. Alec készenlétben tartotta felajzott íját. Isabelle korbácsa rátekeredett a barlang falánál kuporgó alak bokájára - a fiú világosszőke haja göndörén hullott kissé hegyes fülére... -
Édes istenem! - suttogta Clary, majd visszadugta a fegyverét az
övébe, és a többiek után sietett. - Isabelle, állj! Semmi baj! - A fiú ruhái szakadtak és piszkosak voltak, csupasz lábát fekete mocsok lepte. A karja is pucéran maradt, és rúnák látszottak rajta. Árnyvadász rúnák. -
Az Angyalra! - A korbács visszacsúszott Izzy kezébe.
Alec leengedte az íját. A fiú felemelte a fejét, és dühösen nézett körül. -
Te árnyvadász vagy? - kérdezte hitetlenkedve Jace.
A fiú erre csak még dühösebben nézett vissza rá. De nem csak harag
volt a tekintetében, hanem félelem is. Kétség sem férhetett hozzá, ki ő. Ugyanolyan finom vonásai voltak, mint a nővérének, ugyanolyan hegyes álla, és ugyanolyan egészen világosszőke, végénél göndörödő haja. Clary emlékezett rá, hogy tizenhat éves. Fiatalabbnak tűnt. -
Mark Blackthorn az - mondta a lány. - Helen öccse. Nézzétek meg
az arcát. Nézzétek meg a kezét. A fiú láthatólag összezavarodott, mire Clary megérintette a gyűrűt a saját ujján. Marknak leesett a tantusz, és kinyújtotta a jobb kezét. Ujján megcsillant a Blackthorn család egymásba fonódó tövisekkel díszített gyűrűje. -
Hogy kerültél ide? - kérdezte Jace. - Hogyan találtál meg
bennünket? -
A vadászokkal voltam a föld alatt - mondta halkan Mark. -
Hallottam, amikor Gwyn elmesélte a többieknek, hogy berontottatok a királynő tróntermébe. Aztán elosontam a vadászoktól, ha már úgysem figyelt rám senki. Benneteket kerestelek, és itt kötöttem ki. Körbemutatott az alagútban. - Beszélnem kellett veletek. Meg kell tudnom, mi van a családommal. - Az arcát elrejtették az árnyékok, de Clary így is látta, hogy megkeményednek a vonásai. - A tündérek azt mondták, hogy mind meghaltak. Igaz ez? Döbbent csend támadt. Clary kiolvasta a pánikot Mark tekintetéből, ahogy a fiú a lesütött szemű Isabelle-ről a semmibe tekintő Jace-re meg az egyik lábáról a másikra álló Aleckre nézett. -
Ezek szerint igaz, ugye? A családom...
-
Édesapádat átváltoztatták, de a testvéreid élnek - szakította félbe
gyorsan Clary. - Idrisben vannak. Egészségesek. Ha arra számított, hogy Markon majd látszik a megkönnyebbülés, hát tévedett. A fiú falfehér lett. -
Hogyan?
-
Julian, Helen és a többiek életben vannak. - Clary Mark vállára
tette a kezét, de a fiú elhúzódott tőle. - Élnek, és aggódnak érted. -
Clary! - szólalt meg Jace figyelmeztetőleg.
A lány hátrapillantott a válla fölött. Mi lehet most fontosabb annál, mint hogy beszámoljanak Marknak a testvérei sorsáról? -
Ettél vagy ittál valamit, amióta a tündérekhez kerültél? - kérdezte
Jace, miközben közelebb hajolt, hogy alaposabban tanulmányozhassa Mark arcát. A fiú elkapta a fejét, előbb azonban Clary még hallotta, ahogy Jace felszisszen. -
Mi az? - kérdezte Isabelle.
-
A szeme - felelte Jace. A boszorkányfényt a fiú arcához emelte.
Mark megint dühösen nézett rá, de hagyta, hogy Jace alaposabban megnézze magának. Mark szeme nagy volt, hosszú pillákkal, éppen, mint Helené. A nővérével ellentétben az ő két szemének színe azonban különbözött egymástól. Az egyik Blackthorn-kék volt, akár a víz, a másik pedig árnyakkal átszőtt arany, Jace szemének valamivel sötétebb párja. Jace nagyot nyelt. -
A vadűzés - mondta. - Most már te is oda tartozol. - Úgy jártatta
végig a tekintetét a fiún, mintha egy könyv volna, amit elolvashat. Nyújtsd ki a kezedet! - szólt végül, Mark pedig engedelmeskedett. Jace megragadta a fiú mindkét csuklóját, és felfelé fordította őket. Mark csak egy rövid ujjú pólót viselt, és látszott, hogy csupasz alkarjain véres korbácsnyomok éktelenkednek. Clary már értette, miért húzódott el a fiú, amikor megérintette a vállát. Isten tudja, milyen sérülései lehettek még a ruhája alatt. -
Ezeket mikor kaptad?
Mark elhúzta remegő kezét.
-
Meliorn tette - felelte. - Amikor először hozzá kerültem. Azt
mondta, nem üt tovább, ha megeszem és megiszom, amit adnak nekem, úgyhogy engedelmeskedtem. Gondoltam, már úgysem számít, ha a családomból mindenki meghalt. És azt hittem, a tündérek nem tudnak hazudni. -
Meliorn tud - jegyezte meg komoran Alec. - Vagy legalábbis tudott.
-
Mikor történt? - kérdezte Isabelle. - Egy hete sincs még, hogy
elraboltak... Mark megrázta a fejét. -
Rég a tündéreknél vagyok már. Meg sem tudnám mondani, mióta.
-
Tündérföldén máshogy telik az idő - magyarázta Alec. - Néha
gyorsabban, néha lassabban. -
Gwyn azt mondta, már a vadűzéshez tartozom, és nem mehetek
el, csak ha ők megengedik. Ez igaz? -
Igaz - bólintott Jace.
Mark erőtlenül dőlt a barlang falának. Clary felé fordította a fejét. -
Találkoztál velük. Találkoztál a testvéreimmel. Emmával is?
-
Mind jól vannak. Emma is - felelte Clary. Jó lett volna, ha legalább
ezzel segíteni tud egy kicsit. A fiú megígérte, hogy Tündérföldén marad, mert azt hitte, hogy a családjából senki sem él már, és most tartania kellett magát az ígéretéhez akkor is, ha hazugságon alapult. Jobb talán azt hinni, hogy minden elveszett, és elölről kezdeni? Vagy könnyebb azzal a tudattal élni, hogy a szeretteink jól vannak, még akkor is, ha soha többé nem láthatjuk őket viszont? Az édesanyja jutott eszébe, akit ott őriztek valahol a folyosó végén túl kezdődő világban. Jobb tudni, hogy él, gondolta. Jobb lenne tudni, hogy Jocelyn meg Luke élnek és egészségesek, de sosem találkozhatnak többé, mintha meghaltak volna. -
Helen
nem
tud
gondoskodni
róluk
egyedül
-
mondta
elkeseredetten Mark. - Jules pedig túl fiatal, nem tudja ellátni Tyt. Fogalma sincs róla, mire van szüksége, és nem tudja, hogyan kell beszélni hozzá... - Szaggatott lélegzetet vett. - El kell vinnetek magatokkal. -
Te is tudod, hogy nem lehet. - Jace képtelen volt Mark szemébe
nézni, csak a földet bámulta. - Ha hűségesküt tettél a vadűzésnek, akkor közéjük tartozol. -
El kell vinnetek magatokkal - ismételte Mark. Döbbenten nézett,
mint aki halálos sebet kapott, de még nem érzi át pontosan a helyzet súlyosságát. - Nem akarok közéjük tartozni. A családommal akarok lenni... -
A Pokolba megyünk - mondta Clary. - Akkor sem vihetnénk
magunkkal, ha biztonságban elhagyhatnád Tündérföldét. -
És nem hagyhatod el - tette hozzá Alec. - Amint megpróbálsz
elmenni innen, meghalsz. -
Inkább halok meg - szólt a fiú.
Jace felkapta a fejét, a szeme aranyszínben izzott, mintha a benne lobogó tűz ragyogott volna belőle. -
Azért hoztak ide, mert tündérvér meg árnyvadászvér is folyik az
ereidben. Meg akarják büntetni a nephilimeket. Mutasd meg nekik, milyen fából faragtak! Mutasd meg nekik, hogy nem félsz! Képes vagy rá, hogy túléld ezt! Mark a rúnakő reszketeg boszorkányfényében Jace-re pillantott. Az arcát lepő porba csíkokat húztak a könnyei. -
Nem tudom, mit tegyek - mondta.
-
Találd meg a módját, hogy figyelmeztesd a nephilimeket -
javasolta Jace. - Mi a Pokolba tartunk, ahogy Clary említette, és talán sosem térünk vissza. Az árnyvadászoknak meg kell tudniuk, hogy a tündérek népe nem a szövetségesük.
-
A vadászok elfognak, ha üzenetet próbálok küldeni. - A fiú szeme
felvillant. - Megölnek. -
Akkor nem, ha gyors vagy és okos - mondta Jace. - Képes vagy
rá. Tudom, hogy igen. -
Jace. - Alec most már maga mellett tartotta az íját. - El kell
engednünk, mielőtt a vadászok észreveszik, hogy eltűnt. -
Igaz - bólintott Jace, de habozott. Clary látta, ahogy megfogja
Mark kezét. Boszorkányfényét a fiú tenyerébe nyomta, ahol az egy darabig csak vibrált, aztán megint egyenletesen ragyogott tovább. - Ezt vidd magaddal, mert a domb alatti világ sötét, és hosszúak ott az évek. Mark egy pillanatig mozdulatlanul állt a rúnakővel a kezében. Olyan picinek tűnt a reszketeg fényben, hogy Clary szíve majd kiugrott a helyéből a kétségbeeséstől - az nem lehet, hogy nem tudnak segíteni a fiún, hiszen ők nephilimek, akik nem hagyják cserben a sajátjaikat. Mark végül megfordult, és nesztelenül szedve csupasz lábait, elfutott tőlük. -
Mark... - suttogta Clary, aztán elakadt a szava; a fiú már nem volt
sehol. Elnyelték az árnyékok, csak a rúnakő lidércfénye távolodott sebesen, amíg bele nem olvadt a sötétbe. A lány felnézett Jace-re. Hogy értetted azt, hogy „a domb alatti világ”? - kérdezte. - Miért mondtad ezt? Jace nem felelt; arcára kiült a döbbenet. Clary gyanította, hogy a törékeny, árva és magányos Mark saját magára emlékeztette a fiút. -
A domb alatti világ Tündérfölde réges-régi neve - mondta Alec. -
Nem lesz semmi baja - fordult aztán Jace-hez. - Biztosan nem lesz. -
Odaadtad neki a boszorkányfényedet - szólt Isabelle. - Mindig
magadnál tartottad... -
Szarok a boszorkányfényre! - kiáltott fel vadul Jace, majd ököllel a
barlang falába vágott. Amikor kurta lángcsóva csapott fel, gyorsan visszahúzta a karját. A keze nyoma beleégett a kőbe, a tenyere pedig
még mindig világított, mintha foszfor folyt volna az ereiben. Furcsán, elfojtottan felnevetett. - Amúgy sem igazán van rá szükségem. -
Jace! - Clary a fiú karjára tette a kezét. Jace nem húzódott el, de
nem is reagált. - Nem lehet mindenkit megmenteni - tette hozzá halkabban. -
Talán nem - mondta a fiú, ahogy a fény lassan elhalványult a
kezében. -
De jólesne legalább egyvalakit megmenteni végre a változatosság
kedvéért. -
Emberek! - szólalt meg Simon. Furcsán néma volt, amióta
rátaláltak Markra, és Clary most kis híján összerezzent, amikor meghallotta a hangját. -
Nem tudom, látjátok-e, de van ott valami az alagút végén.
-
Fény? - Jace hangjából áradt a szarkazmus, a szeme csillogott.
-
Ellenkezőleg. - Simon elindult előre. Egy bizonytalan pillanattal
később Clary elengedte Jace karját, és követte a fiút. Az alagút egy darabig egyenesen haladt tovább, aztán enyhe ívet írt le. Közelebb érve már Clary is látta azt, amit Simon, és egy szemvillanás alatt mozdulatlanná merevedett. Sötétség. A folyosó örvénylő feketeségben végződött. Valami mozgott benne, úgy formálva a sötétséget, ahogyan a szél formálja a felhőket. Clary a sugárhajtású gépek motorjának hangjára emlékeztető dübörgést hallott. Időközben a többiek is utolérték őket, megálltak egymás mellett, és együtt figyelték a sötétséget. Figyelték, ahogy mozog. Figyelték az árnyak ismeretlent rejtő függönyét. Alec szólalt meg először, le sem véve a tekintetét a fekete kavargásról. Az alagútban égetően forró levegő süvített végig. -
Ennél nagyobb őrültséget még soha sem csináltunk - mondta a fiú.
-
Mi lesz, ha nem tudunk visszajönni? - kérdezte Isabelle. A
nyakában lógó rubin világított, mint egy féklámpa, és fénnyel árasztotta el az arcát. -
Akkor legalább együtt leszünk - felelte Clary, és végignézett a
társain. Kinyúlt, és megfogta Jace meg a másik oldalán álló Simon kezét. - Együtt megyünk át, és a másik oldalon is együtt maradunk. Rendben? Senki sem felelt, de Isabelle megfogta Simon kezét, Alec pedig Jaceét. Egy pillanatig némán álltak. Aztán Clary érezte, hogy Jace erősebben szorítja meg az ujjait. Előreléptek, és elnyelte őket a sötétség.
- Tükröm, tükröm! - szólt a királynő kezét az üvegre téve. - Mutasd meg nekem az én hajnalcsillagomat. A tükör a királynő tróntermének falán függött koszorúk és virágok között; ezekről a rózsákról senki nem vágta le a tövist. Az üvegben gomolygó köd lassan szertefoszlott, és Sebastian határozott vonásai jelentek meg a helyén. -
Szépségem! - szólt a fiú. A hangja nyugodt volt és összeszedett,
bár ruháit és az arcát vér borította. Kardját a kezében tartotta, a pengét díszítő csillagokat vörös folyadék homályosította el. - Momentán nemigen érek rá. -
Gondoltam, jobb, ha tudod, hogy a húgod és a fogadott testvéred
éppen most hagyták el az udvaromat - mondta a királynő. - Megtalálták az Edomba vezető utat. Közelednek hozzád. A fiú arcára farkasokra emlékeztető vigyor telepedett. -
És nem ígértették meg veled, hogy nem szólsz nekem az
udvarodba tett látogatásukról? -
De megígértették - felelte a királynő. - De az fel sem merült, hogy
a távozásukat is titokban kellene tartanom. Sebastian elnevette magát. -
Megölték az egyik lovagomat - folytatta a nő. - Vért ontottak a
trónom előtt. Most már nem érhetem utol őket, tudod, hogy a népem tagjai nem maradhatnak életben a mérgezett vidéken. Neked kell bosszút állnod a nevemben. A fiú szemében új fény csillant. A királynő mindig rejtélyesnek találta Sebastian Clary és Jace iránt táplált érzéseit, de hát a fiú maga még sokkal nagyobb rejtély volt. Mielőtt Sebastian beállított hozzá, és megtette az ajánlatát, soha fel sem merült volna benne, hogy árnyvadászokkal lépjen szövetségre. A becsületről alkotott sajátságos elképzeléseik megbízhatatlanná tették őket. Sebastianban éppen azért bízott, mert ő nem törődött ilyesmivel. Az árulás mestersége a tündérek népének vérében volt, Sebastian pedig művésze volt a hazugságnak. -
Mindenben a kedvedre teszek, királynőm - mondta a fiú. - Nem
kell már sokat várnunk, és a te néped meg az én harcosaim fogják uralni a világot. Amint eljön az idő, bosszút állhatsz mindenkin, aki valaha megsértett téged. A királynő Sebastianra mosolygott. A torkán érezte Jace Lightwood pengéjének élét, a trónterem padlóján még vöröslött a hó a vértől. A mosolya nem volt őszinte, de tapasztalatból tudta, hogy a szépsége általában önmagában is elegendő. -
Rajongok érted - mondta.
-
Igen - nyugtázta Sebastian, és megvillant két sötét felhőt idéző
szeme. A királynő azon gondolkodott, hogy a fiú is úgy tekint-e kettejükre, mint ő: szeretőkként, akik ölelkezés közben is kést szorítanak a másik hátához, készen arra, hogy leszúrják és elárulják egymást. - Én pedig szeretem, ha rajonganak értem. - Sebastian elvigyorodott. Örülök, hogy hozzám tartanak. Hadd jöjjenek!
Második rész
Kénkő és só égette ki egész földjét, be sem vethető, semmit nem terem, és semmi fű sem nevekedik rajta. Mózes ötödik könyve 23:29 (Károli Gáspár fordítása)
CLARY
EGY ÁRNYÉKOS DOMB
árnyékos lankáját borító pázsiton állt.
Odafent tökéletesen kék volt az ég, csak itt-ott pettyezte egy-egy bárányfelhő. A lány lába alatt kavicsokból kirakott ösvény vezetett egy meleg aranyszínű kövekből épült udvarházhoz. Fejét hátrahajtva felnézett. A ház bűbájos volt: színe a vaj sárgájára emlékeztetett a tavaszi napsütésben, a falakra erősített rácsokon vörös, arany és narancs rózsák kúsztak felfelé. A homlokzatból kovácsoltvas erkélyek nyúltak ki, a két nagy, boltíves ajtó bronzszínű fájába finom rajzolatú szárnyakat véstek. A Fairchildok szárnyai, súgta egy halk, megnyugtató hang a tudata mélyén. Ez a Fairchild-birtok. Négyszáz éve áll, és még négyszázig állni fog. - Clary! - Édesanyja jelent meg az egyik erkélyen elegáns, pezsgőszínű ruhában. Vörös haját kiengedte, fiatal volt és gyönyörű. Csupasz karját fekete rúnák vették körül. - Milyennek találod? Hát nem mesés? Clary követte anyja tekintetét a domb lába felé, ahol kiegyenesedett a terep. Fából készült padok sorai között keskeny ösvény vezetett egy rózsákkal feldíszített boltívig. A földet csakis Idrisben növő fehér virágok borították, a levegőben méz sűrű illata terjengett. A lány visszanézett Jocelyne-ra, aki már nem volt egyedül az erkélyen. Luke állt mellette, átkarolta a derekát. Elegáns nadrágot és könyékig feltűrt ujjú inget viselt, mintha még nem fejezte volna be az öltözködést egy bál előtt. Két karján a jó szerencse, az éleslátás, az erő és a szeretet rúnái sorakoztak.
-
Készen állsz? - kérdezte Clarytől.
-
Mire? - csodálkozott a lány, de úgy tűnt, meg sem hallották.
Mosolyogva mentek vissza a házba. Clary lassan elindult az ösvényen. -
Clary!
Megpördült. A fiú feléje tartott a pázsiton - karcsú volt, tejfölszőke haja világított a napsütésben. Fekete öltönyt viselt arany rúnákkal a zakója gallérján és a kézelőin. Mosolygós arcán piszkos folt kenődött el, kezét a szeme elé emelve takarta el a ragyogó napkorongot. Sebastian. A fiú pontosan ugyanolyan volt, mint mindig, mégis teljesen más. Nem férhetett hozzá kétség, hogy ő az, mégis mintha minden porcikája, minden arcvonása megváltozott volna. A csontjai nem ugrottak ki olyan élesen, máskor sápadt bőrét most megfogta a nap, a szeme pedig... A szeme zölden villant, mint a tavaszi fű. De hiszen Sebastiannak mindig is zöld volt a szeme, mondta a hang a lány fejében. Az emberek sokszor elcsodálkoznak, mennyire egyformák vagytok ti hárman vele és az édesanyátokkal. Jonathannak hívják, ö a bátyád. Mindig is védelmezett téged. -
Clary! - szólt megint a fiú. - Nem fogod elhinni...
-
Jonathan! - trillázta egy vékony hang, és Clary csodálkozó szeme
előtt egy kislány szaladt feléjük a füvön. Háta mögött lobogó vörös haja éppen olyan árnyalatú volt, mint Claryé. Cipőt nem viselt, zöld csipkeruhája pedig leginkább leveleire tépkedett salátára emlékeztetett, olyan rongyosra szakadt az ujjai végénél meg a szegélyénél. Az elbűvölő, piszkos arcú, négy-öt éves kislány elérte Sebastiant, széttárta a karját, a fiú pedig lehajolt hozzá, és a magasba lendítette. A lány boldogan sikongatott, ahogy Sebastian egészen a feje fölé emelte. -
Jaj, jaj, hagyd már abba, te démoni gyermek! - mondta Sebastian,
amikor a kislány a hajába csimpaszkodott. - Val, azonnal hagyd ezt
abba, különben fejjel lefelé foglak meglóbálni! -
Val? - visszhangozta Clary. Hát persze, Valentinának hívják, súgta
a hang a fejében. Valentine Morgenstern igazi háborús hős volt. A Hodge Starkweather elleni csatában halt meg, de csak miután megmentette a Végzet Kelyhét és vele együtt a Klávét is. Miután Luke feleségül vette édesanyádat, azzal adóztak az emlékének, hogy róla nevezték el a lányukat. -
Clary, szólj rá, hogy engedjen el! Szólj rá... Húúúúúúúúúú! -
visította a kislány, ahogy Jonathan fejjel lefelé fordította, és meglóbálta a levegőben. A sikolyok aztán kuncogássá szelídültek, miután a fiú letette Vált a fűre. A kislány Luke-éhoz kísértetiesen hasonló kék szemmel nézett fel Claryre. -
Szép a blúzod - közölte tárgyilagosan.
-
Köszönöm - felelte még mindig félig kábán Clary, és a mosolyogva
a kishúgát figyelő Jonathanra pillantott. - Az ott föld az arcodon? Jonathan odanyúlt, és megérintette a foltot. -
Csokoládé - mondta. - Sosem találnád ki, min kaptam rajta Valt.
Két kézzel túrt bele az esküvői tortába. Helyre kell majd hoznom. Claryre hunyorított. - Na jó, ezt talán nem kellett volna mondanom. Úgy nézel ki, mint aki rögtön elájul. -
Semmi bajom - felelte Clary, idegesen rángatva egyik kezébe
kerülő hajtincsét. Jonathan felemelte a kezét, mintha csak távol akarná tartani a lányt. -
Nyugalom, műtétet fogok végrehajtani rajta. Senkinek nem tűnik
majd fel, hogy valaki leette a rózsák felét. - Elgondolkodott. Megehetném a többit is, hogy ne legyen felemás. -
Igen! - szólalt meg Val a fiú lába mellől. Pitypangokat húzkodott ki
a földből, a fehér pihék elszálltak a szélben. - Aztán meg - tette hozzá
Jonathan - nem szívesen hozom fel, de talán jobb lenne, ha cipőt húznál az esküvő előtt. Clary végignézett magán. A fiú jól mondta. Mezítláb volt. Mezítláb egy halvány aranyszínű ruhában, aminek a szegélye napnyugtában fürdő felhőként libegett a bokája körül. -
Jó... De milyen esküvő?
Bátyja zöld szeme tágra nyílt. -
Hát a te esküvőd. Tudod, Jace Herondale-lel. Úgy ilyen magas,
szőke, és minden csaj bele van zúgva... - Elakadt a hangja. - Csak nem betojtál? Erről van szó? - Bizalmaskodva közelebb hajolt. - Mert ha igen, simán átcsempészlek a francia határon. És nem árulom el senkinek, hová mentél, még akkor sem, ha bambuszrügyet dugnak a körmeim alá. -
De nem... - Clary a fiúra meredt. - Bambuszrügyet?
Jonathan könnyedén megvonta a vállát. -
Az egyetlen húgomért, nem számítva azt, amelyik éppen a
lábamon ül - Val vidáman rikkantott egyet -, még erre is hajlandó lennék. Pedig ez nyilván azt jelentené, hogy nem láthatom Isabelle-t váll nélküli ruhában. -
Isabelle-t? Neked tetszik Isabelle? - Clary úgy érezte magát, mint
aki lefutott egy maratont, és most nem kap levegőt. A fiú hunyorogva nézett rá. -
Talán
gond?
Körözött
bűnöző
vagy
valami
ilyesmi?
-
Elgondolkodott. - Ami azt illeti, az elég dögös lenne. -
Oké, nem vagyok rá kíváncsi, mit találsz dögösnek - vágta rá
ösztönösen Clary. - Pfuj! Jonathan
elvigyorodott.
Könnyed,
boldog
mosoly
volt
ez:
olyasvalakinek a mosolya, akinek nemigen akadt más gondja az életben, mint a széplányok, vagy az, hogy az egyik húga megette-e a másiknak az esküvői tortáját. Valahol a tudata mélyén Clary fekete szempárt és
korbács hagyta hegeket látott, de nem tudta, miért. Ő a bátyád. Ő a bátyád, és mindig gondoskodott rólad. -
Ja - szólt Jonathan. - Mert nekem nem kellett évekig azt
hallgatnom, hogy: „Jaj, Jace olyan helyes. Szerinted tetszem neki?” -
Csak... - Clary egy pillanatra elhallgatott. Egyre jobban szédült. -
Csak nem emlékszem, hogy megkérte a kezemet. Jonathan letérdelt, és meghúzta Val haját. A kislány dudorászva százszorszépeket szedett, és csokorba rendezte őket. Clary egy pillanatra lehunyta a szemét. Biztos volt benne, hogy Val az imént még pitypangokkal játszott. -
Ó, nem tudom, történt-e egyáltalán ilyesmi - jegyezte meg
könnyedén. - Úgysem volt felőle kétségünk, hogy ez lesz a vége. Elkerülhetetlennek tűnt. -
De lehetőséget kellett volna kapnom, hogy válasszak - mondta a
lány szinte suttogva. - Nekem kellett volna igent mondanom. -
Hát azt mondtál volna, nem? - kérdezte a fiú a pázsit fölött szálló
százszorszépeket figyelve. - Ha már itt tartunk, szerinted Isabelle hajlandó lenne velem eljönni valahová? Clarynek elakadt a lélegzete. -
De mi van Simonnal?
Jonathan felnézett, a szemében a nap fénye ragyogott. -
Ki az a Simon?
A lány úgy érezte, rögtön megnyílik alatta a föld. Kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni a bátyját, de csak a semmit markolta. Jonathan nem volt több puszta levegőnél. A zöld gyep, az aranyszínű ház, a fiú és a lány messzire szálltak, Clary pedig megbotlott, és elterült a földön. Ahogy beverte a könyökét, éles fájdalom száguldott végig a karján. Köhögve gördült oldalra. Kietlen földön feküdt. Körülötte kockakövek hevertek szerteszét és kőházak kiégett vázai magasodtak. Az
acélszürke égboltot, mint a vámpírok erei szabdalták a fekete felhők. Halott világ volt ez, amiből elszivárgott minden szín és minden élet. Clary összegömbölyödött. Nem az elpusztított város romjait látta maga előtt, hanem két szempárt: sosem létezett bátyja és sosem létezett húga szemét.
Simon az ablaknál állt, és Manhattant szemlélte. A város lenyűgöző látványt nyújtott. A Caroline-ház tetőtéri lakásából el lehetett látni a Central Park túloldalára, a Met múzeumig meg a belvárosi felhőkarcolókig. Lassan leszállt az éj, a város fényei sorra gyúltak ki, afféle elektronikus virágágyást varázsolva a fiú elé. Elektronikus virágágyás. Simon elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. Jó kis szófordulat, talán le kellene írnia. Újabban sosem maradt rá ideje, hogy a dalszövegeken dolgozzon, a többi fontos dolog elvitte az idejét: az interjúk, a turnék, a dedikálások, a fellépések. Néha szinte el is felejtette, hogy a fő foglalkozása a zenélés. Azért jó kis gondok voltak ezek. Az egyre sötétebb égbolt tükörré változtatta az ablakot. Simon rámosolygott saját hasonmására az üvegben. Kócos haj, farmer, király póló. Látta a szobát is a háta mögött: a több hektárnyinak tűnő padlót, a csillogó acél- és bőrbútorokat, az arany keretbe foglalt festményt a falon. Egy Chagall volt, Clary kedvence, csupa lágy vörös és kék és zöld. A kép határozottan elütött a lakás modern berendezésétől. A konyhapulton egy vázában hortenziák virítottak. Az édesanyja küldte neki gratuláció gyanánt, miután a múlt héten fellépett a Stepping Razorral. Szeretlek, állt a mellékelt üzenetben. Büszke vagyok rád. A fiú hunyorogva nézte az ajándék tükörképét. Különösnek találta. A rózsa volt a kedvenc virága, és ezt az anyja is pontosan tudta. Elfordult az ablaktól, és közelebbről is megvizsgálta. Rózsák voltak. Megrázta a
fejét, hogy kitisztuljon egy kicsit. Fehér rózsák. Mindig is azok voltak. Nyilván. Kulcsok csörgését hallotta, kitárult az ajtó, és egy apró, hosszú, vörös hajú, ragyogóan mosolygó lány lépett be rajta. -
Jesszusom! - szólt félig nevetve, félig zihálva Clary. Belökte maga
mögött az ajtót, és nekidőlt. - Az előcsarnok egy állatkert. Sajtó, fotósok, egy agyrém lesz kijutni az épületből ma este. Miközben átsietett a szobán, az asztalra dobta a kulcscsomóját. Hosszú, pillangómintás sárga selyemruhát viselt, és hosszú, vörös haját is pillangót formázó csat fogta össze. Melegséggel, nyíltsággal, szeretettel lépett a fiúhoz, átkarolta a nyakát, Simon pedig megcsókolta. Éppen úgy, mint mindennap, amikor hazajött. Jellegzetes Clary-illatában parfüm és kréta keveredett egymással, ujjait elborították a színek. Beletúrt a fiú hajába, ahogy csókolóztak, lehúzta magához, aztán elnevette magát, ahogy Simon kis híján hasra esett. -
Magas sarkút kell hordanod, Fray - mondta a fiú, száját Clary
arcához tapasztva. -
Utálom a magas sarkút. Vagy megküzdesz velem így, vagy veszel
nekem egy hordozható létrát. - A lány elengedte Simont. - Feltéve, hogy nem akarsz elhagyni egy langaléta rajongóért. -
Soha! - jelentette ki a fiú, és visszaigazította Clary egyik kósza
hajtincsét a füle mögé. - Tudná egy langaléta rajongó, mik a kedvenc ételeim? Emlékezne, mikor volt versenyautó formájú ágyam? Tudná, hogyan kell könyörtelenül bucira verni Scrabble-ben? Hajlandó lenne elviselni Mattét, Kirköt és Ericet? -
Egy igazi rajongó nem egyszerűen csak elviselné Mattét, Kirköt és
Ericet. -
Barátkozz meg a gondolattal - mosolyodott el Simon. - Mellettem
ragadtál. -
Túlélem - felelte Clary, majd levette a fiú szemüvegét, és az
asztalra tette. Sötét, tágra nyílt szemmel nézett fel megint Simonra. A csók ezúttal szenvedélyesebb volt. Simon átkarolta a lányt, és magához húzta. -
Szeretlek - súgta Clary. - Mindig is szerettelek.
-
Én is szeretlek - mondta válaszul a fiú. - Istenem, hogy mennyire
szeretlek, Isabelle. Érezte, ahogyan a lány megdermed a karjaiban, aztán fekete csíkok futottak szerteszét körülötte, mintha egy nagy üvegtábla repedt volna meg. Éles, visító hang töltött be mindent, Simon hátratántorodott, megbotlott, és elesett, de nem ütközött a földnek, csak pörögve zuhant alá a sötétségbe. - Ne nézz oda! Ne nézz oda! Isabelle nevetett. -
Nem nézek.
Két kéz takarta a szemét: Simon puha és hajlékony kezei. A fiú hátulról karolta át, és együtt csoszogtak előre nevetve. Simon abban a pillanatban ragadta meg a lányt, amikor az átlépte a küszöböt, és olyan szorosan tartotta, hogy Isabelle elejtette a bevásárlószatyrokat. -
Meglepetés! - közölte mosolyogva a fiú. - Csukd be a szemed! Ki
ne nyisd! Komolyan, nem viccelek. -
Gyűlölöm a meglepetéseket - tiltakozott Isabelle. - Te is tudod.
Éppen csak a szőnyeg peremét látta Simon keze alatt. Maga választotta a puha, rózsaszín, borzas darabot. Kicsi, de barátságos lakásuk volt, Isabelle és Simon dolgainak egyvelege: gitárok és katanák, klasszikus poszterek és rózsaszín ágytakarók. Amikor összeköltöztek, Simon magával hozta a macskáját, Yossariant is. Isabelle tiltakozott
ugyan, de titkon örült; hiányzott neki Church, miután eljött az Intézetből. A rózsaszín szőnyeg eltűnt, és Isabelle cipőjének sarka már a konyha járólapjain kopogott. -
Rendben - szólt Simon, és elvette a kezét. - Meglepetés!
-
Meglepetés! - A konyha csordultig volt emberekkel. Eljöttek
Isabelle szülei, Jace, Alec és Max, Clary, Jordan és Maia, Kirk, Matt és Eric. Magnus egy csillagszórót lóbált ide-oda, a szerteszálló ezüst szikrák a konyhapulton meg az élesen felszisszenő Jace pólóján landoltak. Clary egy kusza betűkkel írt táblát szorongatott: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, ISABELLE! Felemelte, és integetett. Isabelle vádlón pördült Simon felé. -
Ezt te tervelted ki!
-
Hát persze hogy én - felelte Simon, és magához húzta a lányt. -
Lehet, hogy az árnyvadászok nem foglalkoznak a születésnapokkal, de én igen. Megcsókolta Isabelle fülét, és belesúgta: -
Mindent meg kell kapnod, Izzy.
Amint a lány kiszabadult Simon öleléséből, rázúdult a családja. Miután mindenki alaposan megszorongatta, átadták az ajándékokat. Eric, aki valódi tehetségnek bizonyult, ha süteményekről volt szó, még tortát is készített, amit aztán Magnus díszített világítós cukormázzal. Ez utóbbi sokkal finomabb volt, mint amilyennek a kinézete alapján ígérkezett. Robert átkarolta a mellkasának támaszkodó Maryse-t, és elégedetten figyelte Magnust, aki fél kezével Alec haját kócolta, miközben igyekezett rábeszélni Maxet, hogy vegyen fel egy csúcsos sipkát. Max ezt a kilencévesek minden önérzetével, határozottan visszautasította. Türelmetlenül félresöpörte Magnus kezét, és inkább a nővére felé fordult. -
Izzy, én csináltam a táblát. Láttad a táblát?
Isabelle az időközben cukormázzal alaposan összekenődött, kézzel írt táblára pillantott. Clary rákacsintott. -
Csodálatos, Max. Köszönöm.
-
Azt is rá akartam írni, hogy hányadik születésnapod van - mondta
a kisfiú -, de Jace szerint húsz után már úgyis öreg vagy, szóval igazából mindegy. Jace kezében megállt a villa félúton a szája felé. -
Ezt mondtam volna?
-
Te aztán értesz hozzá, hogyan érezzük magunkat nyugdíjasnak. -
Simon félresöpörte a haját a homlokából, és Isabelle-re mosolyogott. A lány szívét egy pillanatra elszorította a fájdalom: annyira szerette Simont, amiért ezt tette érte, amiért mindig ő volt az első gondolata. Szerette a fiút, és bízott benne, amióta csak ismerték egymást, Simon pedig soha nem adott rá okot, hogy meginogjon a belé vetett hite. Isabelle lecsusszant a bárszékről, ahol ült, és az öccse elé térdelt. A hűtő ajtajában látta a tükörképüket: saját, most vállig érő sötét haját már csak halványan emlékezett rá, amikor évekkel ezelőtt egészen a derekáig hagyta megnőni -, Max barna fürtjeit és szemüvegét. -
Tudod, hány éves vagyok?
-
Huszonkettő - felelte a fiú. Hallatszott a hangján, hogy nem érti,
miért kérdeznek tőle ekkora butaságot. Huszonkettő, gondolta Isabelle. Hét évvel volt idősebb Maxnél, a nem várt kisöccsénél, aki annak idején meglepetésként érkezett. Maxnél, akinek most tizenöt évesnek kellene lennie. Isabelle nyelt egyet, és hirtelen jeges borzongás futott át rajta. Most is mindenki beszélgetett és nevetgélt körülötte, de a hangok már nagyon messziről, visszhangozva jutottak el hozzá. Látta, ahogy Simon a pultnak támaszkodva, karba font kézzel, kifürkészhetetlen tekintettel őt figyeli.
-
És te hány éves vagy? - kérdezte a lány.
-
Kilenc - felelte Max. - Mindig is kilencéves voltam.
Isabelle-nek elkerekedett a szeme. A konyha megremegett körülötte. Átlátott rajta, mintha egy festett függöny lebegne előtte. Minden áttetsző és változékony lett, mint a víz. -
Drágám - suttogta. - Én Maxem, én kistestvérem, kérlek, kérlek,
maradj velem! -
Mindig is kilencéves leszek - mondta a fiú, és megérintette nővére
arcát. Az ujjai úgy hatoltak át rajta, mintha füstbe nyúlna. - Isabelle? kérdezte még elhaló hangon, aztán szertefoszlott. Isabelle-t elhagyta minden ereje, és elterült a földön. Nem volt már körülötte nevetés, nem volt szép konyha, csak szürke hamu és megfeketedett kövek. A szemére szorította a kezét, hogy megállítsa a könnyeit.
A Szövetség Termét díszítő kék zászlókra a Lightwood családot jelképező lángokat hímezték. Négy hosszú asztalt állítottak fel egymással szemben, középen egy emelvényen pedig kardokkal és virágokkal díszített felolvasópultot helyeztek el. Alec a leghosszabb asztalnál ült a legmagasabb széken. Magnus a jobbján kapott helyet, balra a családtagjai sorakoztak: Isabelle, Max, Robert, Maryse és Jace, Jace mellett pedig Clary. Több unokatestvére is eljött, köztük olyanok, akiket gyerekkora óta nem látott. Mindannyiukról sugárzott a büszkeség, de a legfényesebben Alec apjának a szeme csillogott. -
Az én fiam! - mondogatta mindenkinek, aki hajlandó volt
meghallgatni. Ezúttal a konzult kapcsolta le, aki éppen egy pohár borral a kezében haladt el az asztaluk mellett. - Az én fiam nyerte meg a csatát. Az ott az én fiam! A Lightwood-vér mindig kiütközik, a családom
mindig is harcosokból állt. A konzul elnevette magát. -
Ezt tartogasd a beszédedre, Robert! - mondta, és Alecre kacsintott
a pohár pereme fölött. -
Jaj, istenem, a beszéd! - Alec elszörnyedve rejtette a tenyerébe az
arcát. Magnus gyengéden megdörzsölgette Alec gerincét, mintha egy macskát simogatna. Jace rájuk nézett, és felhúzta a szemöldökét. -
Mintha nem fordult volna még elő, hogy egy csomó ember
összegyűlt, és arról győzködött bennünket, milyen nagyszerűek vagyunk - mondta, aztán amikor Alec dühösen pillantott rá, elvigyorodott. - Jó, akkor csak engem győzködtek. -
Hagyd békén a pasimat! - szólt rá Magnus. - Ismerek olyan
varázslatokat, amiktől kifordul a füled. Jace aggodalmasan érintette meg a fülét. Robert csikorogva hátratolta a székét, felállt, és a villája oldalával megkocogtatta a poharát. Ahogy a hang felcsendült a szobában, az árnyvadászok elhallgattak, és várakozással telve pillantottak a Lightwood család asztala felé. -
Azért gyűltünk ma itt össze - mondta Robert szélesre tárva a karját
-, hogy megünnepeljük a fiamat, Alexander Gideon Lightwoodot, aki egymaga megsemmisítette a sötét harcosok seregét, és csatában legyőzte Valentine Morgenstern fiát. Ezenkívül Alec megmentette harmadik fiunk, Max életét. Büszkén jelenthetem ki, hogy parabataiával, Jace Herondale-lel együtt az én fiam az egyik legnagyszerűbb harcos, akit valaha ismertem. - Mosolyogva fordult Alechez és Magnushoz. Nem elég két erős kar ahhoz, hogy valaki erős harcos legyen - folytatta. - Erős elmére és erős szívre is szükség van. A fiam mindkettővel rendelkezik. Nincsen híján sem bátorságnak, sem szeretetnek. Éppen ezért még egy jó hírt megosztok veletek. A tegnapi nap folyamán a fiam
eljegyzést kötött szerelmével, Magnus Bane-nel... Hangos éljenzés tört ki, amit Magnus villája könnyed mozdulatával nyugtázott. Alec elvörösödve csúszott lejjebb a székében. Jace elgondolkodva nézett rá. -
Gratulálok
-
mondta.
-
Azt
hiszem,
elszalasztottam
egy
lehetőséget. -
H... hogyan? - hebegte Alec.
Jace megvonta a vállát. -
Mindig tudtam, hogy bejövök neked, és igazából te is bejössz
nekem. Gondoltam, jobb, ha tudod. -
Hogyan? - kérdezte megint Alec.
Clary kihúzta magát ültében. -
Figyeljetek - szólt. - Szerintetek van rá esély, hogy ti ketten... -
Jace és Alec felé intett. - Elég izgi lenne. -
Nem! - jelentette ki Magnus. - Nagyon féltékeny boszorkánymester
vagyok. -
Parabataiok vagyunk - közölte Alec, miután újra rátalált a
hangjára. - A Klávé... Szóval... Törvénytelen lenne. -
Jaj már! - mondta Jace. - A Klávé neked úgyis mindent
megengedne. Nézz körül, mindenki imád. - Körbemutatott a teremben. Az árnyvadászok éljenezve hallgatták Robertét, többen közülük a könnyeiket törölgették. Az egyik kisebb asztalnál egy lány táblát emelt a magasba: SZERETÜNK, ALEC LIGHTWOOD! -
Szerintem téli esküvőt kellene tartanotok - mondta Isabelle,
vágyakozva pillantva a fehér virágokból font központi díszre. - Nem is túl nagyot. Úgy öt-hatszáz vendégnél nem kell több. -
Isabelle! - hörögte Alec.
A lány vállat vont. -
Jó sok rajongód van.
-
Ó, az isten szerelmére! - szólt Magnus, és csettintett az ujjaival
Alec orra előtt. A boszorkánymester haja fekete tüskékbe tapasztva meredt az égnek, aranyló szeme csillogott a bosszúságtól. - EZ NEM A VALÓSÁG! -
Mi? - meredt rá Alec.
-
Csak hallucinálsz - magyarázta Magnus. - Az váltotta ki, hogy
beléptél a démonok birodalmába. Valószínűleg egy démon rejtőzik a bejárat közelében, aki az utazók álmaiból táplálkozik. A vágyaknak komoly hatalmuk van - tette hozzá, saját tükörképét mustrálgatva a kanálban. - Különösen szívünk leghőbb vágyainak. Alec körülnézett a teremben. -
Ez volna szívem leghőbb vágya?
-
Persze - felelte Magnus. - Apád büszke rád. Ünnepelt hős vagy.
Én szerelmes vagyok beléd. Mindenki rajong érted. Alec a parabataiára pillantott. -
Oké, és mi van ezzel a Jace-dologgal?
Magnus vállat vont. -
Nem tudom. Az a része kicsit necces.
-
Ezek szerint fel kell ébrednem. - Alec az asztalra fektette a
tenyerét, ujján megvillant a Lightwoodok gyűrűje. Minden annyira valóságosnak érződött, mégsem emlékezett semmire abból, amiről az apja beszélt. Nem emlékezett rá, hogy legyőzte Sebastiant, vagy hogy megnyerte a háborút. Nem emlékezett rá, hogy megmentette Maxet. -
Max - suttogta.
Magnus tekintete elkomorodott. -
Sajnálom - szólt. - A szívünk vágya olyan fegyver, amit be lehet
vetni ellenünk. Harcolj, Alec! - megérintette a fiú arcát. - Ez nem az, amit szeretnél, ez csak egy álom. A démonok nem értik az emberi szívet, vagy legalábbis nem valami jól. Átlátnak a homályos üvegen, és
megmutatják, mire vágysz, de pontatlanul és torzítva. Használd fel ezt a torzítást ahhoz, hogy kirángasd magad az álomból. Az élet nehéz, Alexander, de ennél jobb. -
Istenem. - Alec becsukta a szemét. Érezte, hogy megreped
körülötte a világ, mintha egy tojásból próbálna meg kitörni. A hangok az étel illatával és a taps morajlásával együtt eltűntek, aztán már a széket sem érezte maga alatt, végül Magnus ujjai sem érintették többé az arcát. Alec térde a földön koppant. A fiúnak elakadt a lélegzete, és felpattant a szeme. Szürke tájat látott maga körül. Szemét bűze ütötte meg az orrát, és ösztönösen hátrahőkölt, ahogy nem messze tőle meglátott valamit ágaskodni - egy bizonytalan alakot öltő füstpamacs sötétjében sárga szempár világított. A fiú az íja után nyúlt, és felajzotta a húrt. A lény üvöltve indult meg felé, szinte gördült, mint a szél korbácsolta hullámok. Alec kilőtte a rúnákkal televésett nyílvesszőt - az átszelte a levegőt, és mélyen a füstdémonba fúródott. A támadó élesen felsikoltott, teste lüktetni kezdett a lövedék körül, füstpamacsok törtek elő belőle, és szálltak az ég felé... Aztán a démon eltűnt a semmiben. Alec feltápászkodott, újabb nyílvesszőt illesztett a húrra, és körbefordult a tájat fürkészve. Olyan volt, mint a képek, amiket a Hold felszínéről látott: gödrök és szürke por mindenhol. Fölötte a sárgásszürke égen egyetlen felhő sem úszott. A Nap, mint hűlő parázs, fakó narancssárgán pislákolt alig valamivel a látóhatár fölött. A többieknek nem látta nyomát. Leküzdötte a pánikot, és felrohant a legközelebbi dombra. A megkönnyebbülés hullámokban söpört át rajta. Két hamu- és kőhalom között megpillantotta az éppen talpra kászálódó Isabelle-t. Alec lesietett a lejtőn, és szabad kezével átölelte a húgát. -
Iz! - szólt.
A lány gyanúsan szipogásszerű hangot hallatott, és elhúzódott.
-
Semmi bajom - mondta. Könnyek húztak csíkokat az arcán.
Alec kíváncsi lett volna rá, mit látott. A szívünk vágya olyan fegyver, amit be lehet vetni ellenünk. -
Max? - kérdezte a fiú.
Isabelle bólintott. A szeme fénylett a visszatartott könnyektől és a dühtől. Hát persze hogy Isabelle dühös. A húga gyűlölt sírni. -
Nálam is - mondta Alec, aztán a testével takarva el Isabelle-t
megpördült, ahogy lépéseket hallott a háta mögül. Clary volt az Simon társaságában. Mindketten döbbentnek tűntek. Isabelle kilépett a bátyja mögül. -
Ti mit...
-
Jól vagyunk - mondta gyorsan Simon. - Láttunk... dolgokat. Különös
dolgokat. Nem nézett Isabelle szemébe, és Alec elgondolkodott rajta, vajon mit láthatott. Vajon miről álmodhatott, mire vágyhatott Simon? Alecnek eddig eszébe sem jutott ezzel foglalkozni. -
Egy démon volt az - szólt. - Olyan, amelyik álmokkal és vágyakkal
táplálkozik. Megöltem, - Isabelle felé fordult. - Hol van Jace? Clary elsápadt az arcát borító porréteg alatt. -
Mi azt hittük, veletek van.
Alec megrázta a fejét. -
Semmi baja - mondta. - Tudnék róla, ha történt volna vele valami.
De Clary máris megfordult, és futva indult vissza arra, ahonnan jöttek. Alec a nyomába eredt, aztán egy pillanattal később a többiek is követték őket. Clary felkapaszkodott a dombra, aztán egy még magasabb emelkedő felé sietett tovább. Alec rájött, hogy olyan helyet keres, ahonnan jobb a kilátás. Hallotta a lány köhögését, és érezte, hogy az ő tüdeje is megtelik hamuval. Halál, gondolta. Ebben a városban minden halott, és minden porrá égett. Mi történt itt?
A domb tetején sima kövekből kirakott gyűrű állt, olyan volt, mint egy kiszáradt kút. A kőrakás peremén ült Jace, és a földre meredt maga előtt. -
Jace! - Clary csúszva állt meg a fiú előtt, térdre rogyott, és
megragadta a vállát. Jace üres tekintettel nézett vissza rá. - Jace! ismételte kapkodva. - Jace, ébredj fel! Ez nem a valóság. Csak egy démon láttatja velünk azt, amire vágyunk. Érted? Ez nem a valóság! -
Tudom. - A fiú felnézett, és a tekintetét látva Alec úgy érezte,
mintha arcul csapták volna. Jace olyan volt, mintha elvérzett volna, pedig valójában nyilvánvalóan nem sérült meg. -
Mit láttál? - kérdezte Alec. - Maxet?
Jace megrázta a fejét. -
Nem láttam semmit.
-
Nem baj, bármit is láttál - mondta Clary. - Nem baj.
Közelebb hajolt, megérintette Jace arcát. Alecnek azonnal Magnus simogató ujjai jutottak eszébe az álomból, meg az, ahogyan a boszorkánymester azt mondta, hogy szereti. Hitt benne, hogy Magnus még életben lehet. -
Én Sebastiant láttam - folytatta a lány. - Idrisben voltunk. Még állt
a Fairchild-ház. Anyám Luke felesége volt. Én meg... Szóval egy esküvőre készültünk. - Nyelt egyet. - Volt egy kishúgom is, anyám Valentine-ról nevezte el, mert mindenki hősként emlékezett rá. Sebastiannal is találkoztam, de teljesen normális volt. Igazi bátyámként szeretett. -
Jó nagy kavar ez - mondta Simon. Közelebb húzódott Isabelle-
hez, amíg összeért a válluk. Jace kinyújtotta a kezét, óvatosan végigsimította Clary haját, a tincsek az ujjai körül tekeregtek. Alecnek eszébe jutott a pillanat, amikor először rádöbbent, hogy Jace szerelmes a lányba. Figyelte, ahogy parabataia
Clary mozgását követi a szobában, és emlékezett rá, hogy arra gondolt: nem is érdekli semmi más. -
Mindannyiunknak vannak álmai - szólt Clary. - Nem jelent semmit.
Emlékszel, mit mondtam korábban? Együtt maradunk. Jace homlokon csókolta a lányt, felállt, és kinyújtotta a kezét. Egy pillanattal később Clary megfogta, és ő is felegyenesedett. -
Nem láttam semmit - ismételte halkan a fiú. - Oké?
Clary habozott. Egy pillanatig sem hitt a fiúnak, de azért esze ágában nem volt erőltetni a dolgot. -
Oké.
-
Nem szívesen hozom ezt fel - szólt közbe Isabelle -, de látta valaki
a visszautat? Alec visszagondolt az eszeveszett rohanásra a dombok között, ahogyan a látóhatárt fürkészve a többieket kereste. Társai egyre sápadtabban néztek körül. -
Azt hiszem - mondta -, nincs visszaút. Az alagúton keresztül
biztosan nem juthatunk ki innen. Szerintem bezáródott mögöttünk. -
Tehát csak az egyik irányba váltottunk jegyet. - Clary hangja csak
egészen kicsit remegett. -
Nem feltétlenül - szúrta közbe Simon. - El kell jutnunk
Sebastianhoz, ezt eddig is tudtuk. Ha pedig ott vagyunk, Jace bűvészkedhet a mennyei tűzzel, akárhogyan is csinálja... Nem akartalak megbántani. -
Nem is bántódtam meg. - Jace az égre emelte a tekintetét.
-
Miután kiszabadítottuk a foglyokat - mondta Alec -, Magnus
segíthet kijutni innen. Vagy rájövünk valahogy, hogyan közlekedik Sebastian. Kizárt, hogy ez legyen az egyetlen kijárat. -
Optimista vagy - jegyezte meg Isabelle. - Mi lesz, ha nem tudjuk
kiszabadítani a foglyokat, vagy nem tudjuk megölni Sebastiant?
-
Akkor ő öl meg bennünket - felelte Jace -, és tökmindegy lesz,
hogy ismerjük-e a hazavezető utat. Clary dacosan kihúzta magát. -
Akkor ideje, hogy nekilássunk megkeresni, nem?
Jace előhalászta az irónját a zsebéből, és levette Sebastian karkötőjét a csuklójáról. Összezárta körülötte az ujjait, és nyomkövető rúnát rajzolt a kézfejére. Eltelt egy pillanat, aztán még egy. Jace arcán látszott, hogy intenzíven koncentrál; végül felemelte a fejét. -
Nincs messze - mondta. - Egy, talán kétnapnyi járásra. -
Visszacsúsztatta Sebastian karkötőjét a kezére. Alec célzatosan az ékszerre pillantott, aztán megint Jace-re nézett. Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel! Ha viselem, akkor nem veszítem el - magyarázta Jace, majd miután Alec nem szólt semmit, rántott egyet a vállán, és elindult lefelé a domboldalon. - Csipkedni kéne magunkat - szólt hátra a válla fölött. Hosszú út vár ránk.
- LÉGY OLY KEDVES, NE TÉPD LE A KAROMAT - mondta Magnus. - Szeretem azt a kart. Szükségem van rá. -
Huhh! - Raphael mellette térdelt, és a Magnus jobb csuklóját fogva
tartó láncot markolta, ami a mélyen a padlóba süllyesztett adamantin karikával volt összekötve. - Csak segíteni próbálok - szólt, és megrántotta a láncot. Magnus fájdalmasan felszisszent, és dühösen meredt a vámpírra. Raphael vékony, kisfiús keze megtévesztő volt. A fiú jelenleg minden vámpírerejét bevetve azzal próbálkozott, hogy a gyökerénél fogva tépje ki Magnus láncát a helyéből. Egy kerek cellában tartották őket fogva. A padlót egymást fedő gránitlapok alkották, a falakon kőpad futott körbe. Ajtó körvonalait sehol sem lehetett kivenni, bár keskeny ablakok azért voltak - olyan keskenyek, mint egy lőrés. Nem üvegezték be őket, és a mélységükből meg lehetett állapítani, hogy a falak legalább harminc centi vastagok. Amikor Magnus magához tért ebben a helyiségben, vörös ruhás sötét árnyvadászok álltak körülötte, és éppen a láncait rögzítették a padlóhoz. Mielőtt aztán becsapódott volna mögöttük az ajtó, a boszorkánymester még látta Sebastiant egy pillanatra, aki úgy vigyorgott be rá a folyosóról, mint egy halálfej. Most Luke állt az egyik ablaknál, kifelé nézett. Nem kaptak új ruhákat, így a férfi most is ugyanazt az öltönynadrágot és fehér inget viselte, amit az alicantei vacsorára vett fel. Inge mellét rozsdabarna foltok lepték el. Magnusnak folyamatosan emlékeztetnie kellett rá magát, hogy az valójában bor. Luke elgyötörtnek tűnt, a haja összekócolódott,
szemüvege egyik lencséje megrepedt. -
Látsz valamit? - kérdezte Magnus, miközben Raphael átlépett a
másik oldalára, hátha ott könnyebben ki tudja tépni az adamantint a földből. Egyedül a boszorkánymestert láncolták meg. Mire felébredt, Luke és Raphael már maguknál voltak. A vámpír az egyik padnak támaszkodott, a vérfarkas pedig Jocelynt szólongatta, amitől már egészen rekedt lett a hangja. -
Semmit
-
felelte
most
kurtán
Luke.
Raphael
felhúzott
szemöldökkel pillantott Magnusra. Torzonborz hajával egészen fiatalnak tűnt, vámpírfogai az alsó ajkába mélyedtek, ujjai elfehéredtek, ahogy a fémet markolta. A lánc elég hosszú volt hozzá, hogy Magnus ülhessen, de felállni nem tudott. - Csak ködöt. Szürkés-sárgás ködöt. Mintha hegyek lennének a távolban. Nehéz megállapítani. -
Szerinted még Idrisben vagyunk? - kérdezte Raphael.
-
Nem - felelte kurtán Magnus. - Nem vagyunk Idrisben. A
véremben érzem. Luke ránézett. -
Akkor hol vagyunk?
Magnus érezte, hogy felforrósodik a vére, és lassan elhatalmasodik rajta a láz. Az idegvégződései bizseregtek, a szája kiszáradt, a torka fájni kezdett. -
Edomban - felelte. - Az egyik démondimenzióban.
Raphael ledobta a láncot, és spanyolul elkáromkodta magát. -
Nem tudlak kiszabadítani. - Áradt róla a frusztráció. - Sebastian
szolgái vajon miért csak téged láncoltak meg közülünk? -
Mert Magnusnak a kezére is szüksége van a varázslataihoz -
felelte Luke. Raphael meglepetten pillantott a boszorkánymesterre. felhúzta a szemöldökét.
Magnus
-
Nem is tudtad, vámpír? - kérdezte. - Azt hittem, rég rájöttél. Épp
elég régóta élsz hozzá. -
Talán. - Raphael letérdelt, és a sarkára ült. - De soha nem
forogtam igazán boszorkánymesterek társaságában. Magnus tekintete azt mondta: Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Raphael elfordította a fejét. -
Kár - jegyezte meg a boszorkánymester. - Mindenesetre ha
Sebastian utánajár a dolgoknak, tudná, hogy ebben a világban nem működnek a varázslataim. Megzörgette a láncait, mint Jacob Marley szelleme. -
Ezek szerint Sebastian végig itt rejtőzött - állapította meg Luke. -
Ezért nem akadtunk a nyomára. Itt rendezte be a főhadiszállását. -
Vagy - vetette fel Raphael - csak megdögleni és elrohadni hozott
ide bennünket. -
Azzal nem strapálná magát - mondta Luke. - Ha a halálunkat
akarná, már egyikünk sem élne. Valami nagyobb tervben gondolkodik, mint mindig. De fogalmam sincs, miért... - Elhallgatott, és lenézett a kezére. Magnusnak hirtelen eszébe jutott sokkal fiatalabban, amikor még lobogott a haja, aggodalmas tekintettel szemlélte a világot, és ami a szívén volt, az a száján is egyben. -
Nem fogja bántani - mondta. - Úgy értem, Jocelynt.
-
Lehet, hogy fogja - jegyezte meg Raphael. - Nincs ki a négy
kereke. -
Miért ne bántaná? - Luke hangja olyan volt, mintha a magában
tartott félelem robbanással fenyegetne. - Mert az anyja? Ez nem így működik. Sebastian nem így működik. -
Nem azért, mert az ő anyja - rázta meg a fejét Magnus. - Azért,
mert Clary anyja. Túszként hasznát veheti, és erről nem fog egykönnyen
lemondani.
Órák óta gyalogoltak már, és Clary kimerült. Az egyenetlen talajon még nehezebben haladtak előre. Egyik domb sem volt magas, de nem vezetett fel rájuk ösvény, és éles kövek borították őket. Néha szuroktól ragadós síkokat kellett átszelniük, ahol nehezen vonszolták maguk után bokáig süppedő lábukat. Meg-megálltak, hogy a biztos léptek és az erő rúnáit rajzolják egymásra, meg hogy vizet igyanak. Kiszáradt vidéken jártak, minden csupa füst és hamu volt, alkalmanként pedig olvadt kövek folyói hömpölyögtek át a kietlen tájon. Az arcuk máris csupa kosz lett, ruhájukat belepte a por. -
Osszátok be a vizet - figyelmeztette a többieket Alec, és
visszacsavarta a kupakot a műanyag palackjára. Egy kis hegy tövében álltak meg pihenni; odafönt a szikla kiszögellései egy koronára emlékeztettek. - Nem tudjuk, meddig kell még mennünk. Jace
megérintette
a
karkötőt
a
csuklóján,
aztán
pedig
a
nyomkövetőrúnáját. Összehúzott szemöldökkel pillantott a kézfejére. -
Valaki mutasson egy rúnát, amit az előbb rajzoltunk.
Isabelle türelmetlenül felhorkant, aztán Jace orra alá dugta a gyorsaságrúnát, amit nemrég Jace kanyarított a csuklójára. -
Halványul - mondta hirtelen.
-
Az én nyomkövető rúnám is. Meg az összes többi - állapította meg
Jace a bőrét vizsgálgatva. - Azt hiszem, itt gyorsabban fakulnak a rúnák. Óvatosnak kell lennünk velük. Figyeljük őket, hogy időben újakat rajzolhassunk. -
A gyorsaságrúnáink is fakulnak - szólt ingerülten Isabelle. - Lehet,
hogy emiatt három napig kell gyalogolnunk kettő helyett. Közben
Sebastian akármit is művelhet a foglyokkal. Alec elhúzta a száját. -
Nem csinál velük semmit - mondta Jace. - Ők jelentik a
biztosítékot, hogy a Klávé átad neki bennünket. Addig békén hagyja őket, amíg meg nem győződik ennek az ellenkezőjéről. -
Gyalogolhatnánk egész éjjel - javasolta Isabelle. - Használhatunk
éberségrúnákat, aztán újra meg újra felrajzolhatjuk őket. Jace körülnézett. Csupa piszok volt az arca, de még a homloka is, ahová a tenyerét törölte. Az ég citromsárgából sötét narancsszínűvé változott, minden irányban fekete felhők gomolyogtak. Clary úgy sejtette, ez az éj leszálltának a jele. Kíváncsi volt, hogy ezen a helyen az éjszakák is ugyanolyanok-e, mint a nappalok, vagy a napszakok különböznek
egymástól,
ahogy
az
ismeretlen
bolygó
a
maga
szabálytalan útját járta. -
Ha az éberségrúna elhalványul, kidőlünk - felelte Jace. - Akkor
gyakorlatilag másnaposan kellene szembenéznünk Sebastiannal. Nem valami jó ötlet. Alec követte Jace tekintetét a halott tájon. -
Akkor pihenőhelyet kell keresnünk. Ahol alhatunk is. Nem?
Clary már nem is hallotta, mit mondott ezután Jace. Otthagyta a többieket, és felfelé kezdett mászni egy meredek sziklafalon. Köhögött az erőfeszítéstől, a füsttől és hamutól sűrű levegő fojtogatta, de nem volt kedve végighallgatni egy vitát. Elfáradt, a feje lüktetett, és folyton az anyját látta maga előtt. Jocelynt és Luke-ot, ahogy kéz a kézben álltak az erkélyen, és kedvtelve néztek le rá. Amikor a sziklafal tetejére ért, megállt, és körülnézett. A túloldalon egy meredek lejtő a látóhatárig húzódó síkságra vezetett, amit itt-ott salakdombok és palakő kupacai csúfítottak el még jobban. A nap egyre lejjebb járt a horizonton, égett aranyszíne azonban szemernyit sem
változott. -
Mit nézel? - kérdezte mellette egy hang. Clary egy pillanatra
megijedt, de aztán megfordult, és Simont pillantotta meg. A fiú nem volt olyan mocskos, mint a többiek - a piszok mintha nem ragadt volna a vámpírokra -, de a haja megtelt porral. A közeli domb oldalán sorakozó, lőtt sebeknek ható lyukak felé mutatott. -
Azt hiszem, azok barlangbejáratok - mondta.
-
Úgy néz ki, mintha a World of Warcraftban szerepelne - mutatott
körbe Simon a hamulepte tájon. - Kivéve, hogy nem lehet egyszerűen kikapcsolni és elmenni. -
Én régóta nem tudom kikapcsolni. - Clary látta, hogy Jace és a
többi Lightwood még mindig veszekednek. -
Jól vagy? - kérdezte Simon. - Nem tudtunk beszélni azóta, hogy
anyukád meg Luke eltűntek. -
Nem - felelte Clary. - Nem vagyok jól. De mennem kell tovább.
Nem tudok nem Anyára gondolni. -
Sajnálom. - Simon zsebre vágta a kezét és lehajtotta a fejét.
Barna haja a homlokába hullott, oda, ahol nemrég még Káin jele volt rajta. -
Te most hülyéskedsz velem? Én sajnálom. Mindent sajnálok.
Hogy vámpír lett belőled, Káin jelét... -
Az megvédett - tiltakozott Simon. - Igazi csoda volt. Csak te
lehettél rá képes. -
Ezért félek - suttogta Clary.
-
Hogyhogy?
-
Tartok tőle, hogy nem leszek képes több csodára - felelte a lány,
és összeszorította a száját, ahogy a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Jace érdeklődve pillantott hol Simonra, hol Claryre, mintha kíváncsi lett volna rá, miről beszélgettek.
Isabelle végignézett a végtelen pusztaságon és a fölötte szálló porfelhőkön. -
Láttatok valamit?
-
Mit szólsz azokhoz a barlangokhoz? - Simon a hegyoldal sötét
nyílásai felé intett. - Menedékül szolgálhatnak. -
Jó ötlet - bólintott Jace. - Egy démondimenzióban vagyunk, Isten
tudja, mik élnek itt, te meg be akarsz mászni egy keskeny, sötét lyukba, és... -
Jól van már - vágott a fiú szavába Simon. - Csak egy ötlet volt,
nem kell így berágnod... A láthatólag borongós kedvében lévő Jace hűvösen mérte végig. -
Az nem így néz ki, amikor berágok, vámpír...
Sötét felhő vált le az égről, és száguldott feléjük olyan sebesen, hogy szemmel sem tudták követni. Clary egy szörnyű pillanatra szárnyakat, fogakat, meg több tucatnyi vörös szemet pillantott meg. Aztán a repülő démon a karmaiba kapta, és a levegőbe emelte Jace-t. Isabelle felsikított. Clary az övéhez nyúlt, de a lény már bőrszerű szárnyaival csapkodva, diadalittas kiáltással emelkedett a levegőbe. Jace semmilyen hangot nem adott ki, és meg sem moccant. Clary látta mozdulatlanul himbálódzó csizmáját. Meghalt? Hirtelen minden elfehéredett. Clary Alec felé pördült, aki máris elővette az íját, és a húrra illesztette a nyílvesszőt. -
Lőj már! - kiáltotta a lány.
A fiú úgy forgott, mint egy táncos, és az eget fürkészte. -
Nem látok tisztán, túlságosan sötét van. Lehet, hogy Jace-t
találnám el... Isabelle korbácsa letekeredett a kezéről, és a csillogó drót egy szemvillanással később máris képtelen magasságba tört. Fénye
megvilágította a felhős égboltot, és Clary rögvest meg is hallotta a démon éles fájdalomkiáltását odafentről. A lény pörögve szállt a levegőben, és Jace-szel a szorításában újra meg újra átbucskázott a saját feje fölött. Karmait mélyen a fiú hátába süllyesztette - vagy talán a fiú kapaszkodott őbelé? Clary mintha egy szeráfpengét látott volna felvillanni, de talán csak Izzy felfelé csapó, aztán szikrázó spirálban aláhulló korbácsa volt az. Alec káromkodva eresztette el az íj húrját. A nyílvessző felfelé szállt, átszelte a sötétséget, aztán egy pillanattal később sötét massza zuhant a földre, hatalmas porfelhőt verve fel hangos puffanással. Mindenkinek elkerekedett a szeme. A kicsavart testtel a földön fekvő jókora démon majd’ akkora volt, mint egy ló, sötétzöld teste leginkább mégis egy teknősre emlékeztetett. Hátából ernyedt, bőrszerű szárnyak nőttek ki, hat lába karmokban végződött, a hosszú nyakához illeszkedő kerek kinövésen jó pár szem és egy éles, kusza fogsor éktelenkedett. Alec nyílvesszőjének nyele a démon oldalából állt ki. Jace a lény hátán térdelt szeráfpengével a kezében. A fegyvert újra meg újra vadul mélyesztette támadója hátába. A feltörő fekete ichor beterítette a fiú ruháját és arcát. A démon sípolva hörgött, aztán az egész teste elernyedt, és számos piros szemében kialudt a fény. Jace zihálva ugrott le a hátáról. A szeráfpenge máris kezdett megolvadni, és alakját vesztve eltorzulni az ichortól. A fiú félrehajította, és körbenézett döbbenten rámeredő barátain. -
Ilyen leszek, amikor ki vagyok akadva - mondta.
Alec egy félig nyögésnek, félig káromkodásnak ható hangot adott ki, és leengedte az íját. Fekete haját a homlokához tapasztotta az izzadság. -
Nem kell ilyen riadt képet vágnotok - tette hozzá Jace. - Ura
voltam a helyzetnek. Clary szinte szédült a megkönnyebbüléstől, de így is felszisszent.
-
Ura? Ha szerinted valaki, akit egy repülő halál teknős elragad
uzsonnának, ura a helyzetnek, akkor újra kell gondolnunk néhány fogalmat, Jace Lightwood... -
Nem tűnt el - vágott a lány szavába Simon, aki semmivel sem tűnt
kevésbé döbbentnek, mint a többiek. - A démon. Nem tűnt el, amikor megölted. -
Nem, tényleg nem - bólintott Isabelle. - Ez azt jelenti, hogy ez a
dimenzió az otthona. - Hátravetett fejjel tanulmányozta az eget. Clary észrevette, hogy egy újonnan rajzolt távolbalátó rúna virít a nyakán. - És a jelek szerint ezek a démonok nappali fényben is aktívak. Valószínűleg azért, mert az itteni nap majdnem kiégett. El kell tűnnünk erről a környékről. Simon hangosan köhintett. -
Nem azt mondtátok, hogy hülye ötlet menedéket keresni a
barlangokban? -
Ami azt illeti, az csak Jace volt - jegyezte meg Alec. - Szerintem
teljesen jó ötlet. Jace rájuk meredt, és megdörzsölte az arcát, de csak annyit ért el vele, hogy szétkente rajta a fekete ichort. -
Akkor nézzük meg azokat a barlangokat. Egy kicsit keresünk, és
alaposan átkutatjuk, mielőtt lepihenünk. Én kezdem az őrködést. Alec bólintott, és a legközelebbi barlang bejárata felé indult, a többiek pedig követték. Clary Jace mellett szedte a lábát. A fiú szótlan maradt, elmerült a gondolataiban. A súlyos felhők takarója alatt tompa aranyszínben világított a haja, és Clary látta a hatalmas szakadásokat harci öltözete hátán, ahol a démon megragadta a karmaival. Jace szája sarka hirtelen felfelé kunkorodott. -
Mi az? - érdeklődött Clary. - Mi olyan vicces?
-
Repülő halálteknős? - kérdezett vissza a fiú. - Ilyet is csak te tudsz
kitalálni. -
Ilyet is csak én tudok kitalálni? És ez jó vagy rossz dolog?
Megérkeztek. A barlang bejárata hatalmas tátott szájként magasodott előttük. Jace mosolya még a sötétben is olyan volt, mint a higany. -
Tökéletes.
Alig pár méternyit haladtak az alagútban, amikor egy fémkapu zárta el az útjukat. Alec elkáromkodta magát, és hátrapillantott. A barlang bejárata közvetlenül mögöttük volt, odakint Clary narancsszínű égboltot és sötét, köröző alakokat látott. -
Nem... ez jó - állapította meg Jace, és közelebb lépett a kapuhoz.
- Nézzétek! Rúnák. Valóban rúnákat véstek a fém íveibe. Némelyik ismerős volt, másokat azonban Clary sosem látott korábban, mégis azt súgták neki, hogy védelem a céljuk, a démoni erők távoltartása. -
Óvórúnák - mondta. - Démonok ellen nyújtanak védelmet.
-
Az jó - nyugtázta Simon. - Mert jönnek is a démonok, méghozzá
elég gyorsan. Jace hátrapillantott, aztán megragadta a kaput, és rántott rajta egyet. A lakat letört, rozsdadarabok repültek róla szerteszét. A fiú újra próbálkozott, és a kapu kitárult; Jace keze világított a testébe zárt fénytől, a fém megfeketedett ott, ahol hozzáért. A fiú belépett a sötétségbe, a többiek követték. Isabelle máris a boszorkányfényéért nyúlt, Simon őt követte, a sort záró Alec pedig hátranyúlt, és bevágta utánuk a kaput. Clary a biztonság kedvéért pár gyors mozdulattal egy zárórúnát is rajzolt. Izzy boszorkányfénye felragyogott, és egy sötét messzeségbe kanyargó alagutat világított meg. A falakat márványra emlékeztető sima kőzet alkotta, amit elborítottak a védelem és a szentség belevésett rúnái.
Az érdes padló könnyű lépteket biztosított, a levegő pedig tisztább lett, ahogy egyre mélyebbre jutottak a hegy belsejébe. Lassan maguk mögött hagyták a sűrű köd és a démonok bűzét, amíg végül Clary könnyebben lélegzett, mint bármikor azóta, hogy megérkeztek ebbe a világba. Végül egy nagy térben kötöttek ki, amit nyilvánvalóan emberi kéz alkotott. Olyan volt, mint egy katedrális kupolájának belseje: kerek, hatalmas, ívelt mennyezettel. Középen tűzhely állt, de rég kialudtak benne a lángok. A mennyezetbe illesztett fehér kövek halványan világítottak, szolid félhomályba borítva a termet. Isabelle leengedte a boszorkányfényét, és hagyta, hogy pislákolva kialudjon a kezében. -
Szerintem búvóhely lehetett - szólt elfojtott hangon Alec. - Afféle
utolsó menedék, ahol az itt élő biztonságban tudhatta magát a démonoktól. -
Akárki is volt az illető, ismerte a rúnamágiát - állapította meg
Clary. - Nem ismerem fel az összesét, de érzem a jelentésüket. Szent rúnák, mint Razieléi. Jace levette a hátizsákját, és leengedte a földre. -
Ma este itt alszunk.
Alec bizonytalannak tűnt. -
Szerinted tutira biztonságos?
-
Felderítjük az alagutakat - felelte Jace. - Clary, gyere velem.
Isabelle, Simon, tiétek a keleti folyosó. - Összeráncolta a homlokát. Mindegy, mostantól keleti folyosónak hívjuk. Remélem, ez a démonok birodalmában is pontos. - Megütögette az iránytűrúnát az alkarján. Ez volt az egyik első jel, amit minden árnyvadász megkapott. Isabelle ledobta a zsákját, elővett két szeráfpengét, és a hátán lévő hüvelyekbe csúsztatta őket. -
Jó. Veletek megyek - közölte Alec, gyanakvó tekintettel méregetve a
húgát meg Simont. -
Ha muszáj - vonta meg a vállát színpadias közönnyel Isabelle. -
De figyelmeztetlek, smárolni fogunk a sötétben. Nagy, cuppogós smacifeszt lesz. Simon meglepettnek tűnt. -
Akkor mi... - kezdte, de Isabelle a lábára taposott, úgyhogy inkább
elhallgatott. -
Smacifeszt? - kérdezte Clary. - Az meg milyen szó?
Alec arcára kiült az undor. -
Talán mégis inkább itt maradok.
Jace elvigyorodott, és odadobott neki egy irónt. -
Rakj tüzet - mondta. - Süss nekünk valamit. Az ember könnyen
megéhezik démonvadászat közben. Alec a tűz gödrében lévő homokba nyomta az irónt, és nekilátott, hogy megrajzolja a tűz rúnáját. Mintha arról mormogott volna valamit, hogy Jace-nek mennyire nem tetszene, ha reggel leborotvált hajjal ébredne. Jace Claryre mosolygott. Az ichor és a vér alatt régi huncut mosolyának csak a halvány nyoma látszott, de azért ez is megtette. A lány elővette Hesperust. Simon és Isabelle már eltűntek a keletnek induló alagútban, ő és Jace pedig a másik irányba vezető, kissé lejtős folyosón indultak el. Ahogy felgyorsították a lépteiket, Clary még hallotta Alec hangját a hátuk mögül. -
És a szemöldöködet is.
Jace szárazon felnevetett. __________ Maia nem igazán tudta, mire számított, amikor falkavezér lett, de erre biztosan nem. A lány egy nagy íróasztalon ült a második körzet épületének
előcsarnokában. Bat a mögötte lévő forgószékbe telepedett le, és türelmesen magyarázta a falka irányításával kapcsolatos ismereteket. Elmondta, hogyan kommunikálnak a Praetor Lupus Angliában élő megmaradt tagjaival, hogy váltanak üzeneteket Idrissel, de még azt is, hogyan kezelik a Jáde Farkas étteremben leadott rendeléseket. Amikor kivágódott az ajtó, mindketten felkapták a fejüket. Egy nővérruhás, kék boszorkánymesternő rontott be, nyomában egy földig érő fekete kabátot viselő magas férfival. -
Catarina Loss - mondta bemutatásképpen Bat.
- Az új
falkavezérünk, Maia Roberts... Catarina egyszerűen leintette a férfit. Nagyon kék volt, szinte mint a zafír, csillogó fehér haját kontyba rendezte. -
Ő itt Malcolm Fade - intett a mellette álló magas férfira. - Los
Angeles fő boszorkánymestere. Malcolm Fade meghajtotta a fejét. Szögletes vonásai voltak, haja színe a papíréra emlékeztetett, szeme lilán világított. Igazi lilán, úgy, ahogy emberi szem soha. Maia a maga módján egészen vonzónak találta. -
Magnus Bane eltűnt! - közölte, mintha egy képeskönyv címét
olvasná fel. -
És Luke is - tette hozzá komoran Catarina.
-
Eltűntek? - visszhangozta Maia. - Hogyhogy eltűntek?
-
Pontosabban nem is eltűntek. Elrabolták őket - mondta Malcolm,
mire Maia elejtette a kezében tartott tollat. - Ki tudja, hol lehetnek? - Úgy beszélt, mintha ez az egész nagyon izgalmas lenne, és sajnálná, hogy nem veheti ki belőle jobban a részét. -
Sebastian Morgenstern tette? - kérdezte Maia Catarinától.
-
Igen. Sebastian fogságba ejtette az alvilágiak összes képviselőjét,
Meliornt, Magnust, Raphaelt meg Luke-ot. És Jocelynt is. Azt mondja, csak akkor engedi el őket, ha a Klávé átadja neki Claryt és Jace-t.
-
És ha nem adják át őket? - kérdezte Leila.
Catarina drámai belépője előcsalogatta a falkát, és a lükantrópok mostanra megtöltötték a helyiséget és ellepték a lépcsőt. Aki odafért, igyekezett minél közelebb húzódni az asztalhoz. -
Akkor minden képviselőt megölnek - mondta Maia. - Jól
gondolom? -
A Klávénak tudnia kell, hogy ha ezt hagyják megtörténni, akkor az
alvilágiak fellázadnak - szólt Bat. - Ezzel gyakorlatilag kinyilvánítanák, hogy négy alvilági élete kevesebbet ér, mint két árnyvadász biztonsága. Nem két hétköznapi árnyvadászé, gondolta Maia. Jace nehéz eset volt, és szúrós természetű, Clary pedig eleinte tartózkodó, de aztán harcoltak érte és mellette, megmentették az életét, Maia pedig megmentette az ő életüket. -
Ha átadják Jace-t és Claryt, az egyenértékű a meggyilkolásukkal -
mondta a lány. - És semmi garancia nincs rá, hogy akkor visszakapnánk Luke-ot. Sebastiannak szokása hazudni. Catarinának megvillant a szeme. -
Ha a Klávé legalább egy próbát nem tesz Magnus és a többiek
kiszabadítására, nemcsak a Tanácsukban ülő alvilágiakat veszíti el, de a Szövetségnek is vége lesz. Maia néma maradt egy pillanatig, bár érezte a rá szegeződő tekinteteket. A többi vérfarkas a válaszát várta. A falkavezérük válaszát. A lány kihúzta magát. -
Mit mondanak a boszorkánymesterek? Mit tesznek? Mi a helyzet a
tündérekkel és az éj gyermekeivel? -
A legtöbb alvilági semmit sem tud az egészről - felelte Malcolm. -
Nekem történetesen van egy informátorom, és Magnus miatt Catarinával is megosztottam a hírt. Gondoltam, jobb, ha ő is képben van. Azért ilyesmi nem történik mindennap. Emberrablás! Váltságdíj! Tragédia által
beárnyékolt szerelem! -
Kuss legyen, Malcolm! - dörrent rá a másik boszorkánymesterre
Catarina. - Ezért nem vesz téged komolyan soha senki. - Maiához fordult. - Figyelj, a legtöbb alvilági természetesen tisztában van vele, hogy az árnyvadászok összecsomagoltak, és elmentek Idrisbe, arról viszont fogalmuk sincs, hogy miért. Várják a híreket a képviselőiktől, persze eddig mindhiába. -
De ez nem marad így sokáig - jegyezte meg Maia. - Az alvilágiak
mindent meg fognak tudni. -
Ó, de meg ám! - Malcolm láthatólag mindent megtett, hogy
komolynak tűnjön. - Csak ismeritek az árnyvadászokat, szeretnek mindent megtartani maguknak. Nyilván mindenki hallott Sebastian Morgensternről meg a sötét nephilimekről, de az intézetek elleni támadásokat nem verték nagydobra. -
A Spirális Labirintus boszorkánymesterei azon dolgoznak, hogy
visszafordítsák a Pokol Kelyhének hatását, de még ők sem tudják, mennyire sürgető a helyzet, vagy hogy mi történt Idrisben - mondta Catarina. - Attól tartok, hogy az árnyvadászok magukat pusztítják el ezzel a nagy titkolózással. - A nő még kékebbnek tűnt, mint korábban; a színe mintha a hangulatával együtt változott volna. -
És miért jöttetek éppen hozzám? - kérdezte Maia.
-
Mert Sebastian korábban is üzent már rajtad keresztül, amikor
megtámadta a Praetort - felelte Catarina. - És tudjuk, hogy közeli kapcsolatban állt az árnyvadászokkal. Például az inkvizítor gyerekeivel és Sebastian húgával. Legalább annyi fogalmad van az eseményekről, mint nekünk, sőt talán még több is. -
Nem tudok valami sokat - vallotta be Maia. - Az Idrist körülvevő
védvonalakon csak nehezen jutnak át az üzenetek. -
Ebben segíthetünk - mondta Catarina. - Ugye, Malcolm?
-
Hmm? - Malcolm szórakozottan járkált körbe az őrsön, és néha
megállt, hogy fontoskodó tekintettel mustráljon olyasféle dolgokat, amik Maiának egészen hétköznapinak tűntek: egy lépcsőkorlátot, egy repedt csempét a falon, egy ablaktáblát. Catarina felsóhajtott. -
Rá se hederíts! - súgta oda Maiának. - Elég nagy hatalmú, de a
múlt század elején történt vele valami, ami miatt azóta sem képes összekapni magát. Igazából ártalmatlan. -
Segíteni? Hát persze hogy segítünk. - Malcolm sarkon fordult,
hogy szembenézhessen velük. - Át kell juttatni egy üzenetet? Arra ott vannak a postacicák. -
Mármint galambok - szólt Bat. - Postagalambok.
Malcolm megrázta a fejét. -
Postacicák. Annyira cukik, hogy senki sem tud ellenállni nekik. És
az egerekkel sem lesz bajotok. -
Nincsenek
itt
semmiféle
egerek
-
közölte
Maia.
-
Egy
megalomániással van a baj. - Catarinára pillantott. - Sebastian elhatározta, hogy éket ver az alvilágiak és az árnyvadászok közé. A képviselők elrablása és a Praetor megtámadása még csak a kezdet. Hamarosan minden alvilági tudni fogja, mi a helyzet. A kérdés csak az, hogy hová állnak. -
Bátran mellétek állunk! - jelentette ki Malcolm. Catarina komoran
nézett a férfira, mire az összerezzent. - Vagyis bátran a közeletekbe állunk - helyesbített. - De az biztos, hogy hallótávolságon belül leszünk. Maia kemény pillantást vetett rá. -
Ezek szerint semmit sem garantáltok?
Malcolm vállat vont. -
A boszorkánymesterek a maguk feje után mennek. És nehéz
elkapni őket. Olyanok vagyunk, mint a macskák, csak kevesebbnek van
közülünk farka. Vagyis azért néhányunknak akad. Nekem mondjuk éppen nincsen... -
Malcolm! - szólt rá Catarina.
-
Az a helyzet - mondta Maia -, hogy vagy az árnyvadászok
győznek, vagy Sebastian. Ha Sebastian győz, utána bennünket, alvilágiakat fog megtámadni. Az egyetlen vágya, hogy hamuval borított kietlen pusztasággá változtassa ezt a világot. Senki sem fog életben maradni közülünk. Malcolm kissé riadtnak tűnt, de Maia úgy találta, hogy közel sem annyira, mint ildomos lett volna. Alapvetően ártatlan, gyermeki öröm sugárzott róla; semmi sem volt benne Magnus bölcsességéből. A lány kíváncsi lett volna rá, hány éves. -
Ezúttal nyilván nem juthatunk be Idrisbe, hogy harcoljunk az
oldalukon, mint korábban - folytatta Maia. - Viszont megpróbálhatjuk terjeszteni a hírt. Kapcsolatba kell lépnünk a többi alvilágival, még mielőtt Sebastian lecsap rájuk. Megpróbálja majd maga mellé terelni őket, szóval meg kell értetnünk velük, hogy mit jelent összeállni vele. -
Ennek a világnak a pusztulását - szólt Bat.
-
Számos
városban
vannak
fő
boszorkánymesterek,
ők
valószínűleg foglalkoznak majd a kérdéssel. De magunknak valók vagyunk, ahogy Malcolm is említette - mondta Catarina. - A tündérek feltehetőleg úgysem állnak szóba velünk. Nem szokásuk... -
A vámpírok meg kit érdekelnek? - mordult fel Leila.
-
Amúgy is a sajátjaik ellen fordulnak.
-
Nem - rázta meg a fejét pillanatnyi habozás után Maia. - Lojálisak
is tudnak lenni. Találkoznunk kell velük. Ideje, hogy a New York-i falka és a vámíprklán vezetői szövetséget kössenek egymással. Döbbent mormogás futott végig a termen. A vérfarkasok sosem egyezkedtek a vámpírokkal, hacsak egy nagyobb külső erő, azaz a
Klávé nem kényszerítette őket erre. A lány Bat felé nyújtotta a kezét. -
Tollat és papírt! - szólt, a férfi pedig átadta őket. Maia gyorsan leírt
pár mondatot, letépte a lapot a jegyzettömbről, majd egy fiatal farkaskölyök kezébe nyomta. - Ezt vidd el Lilynek a Dumortba - mondta. - Üzenem neki, hogy találkozni akarok Maureen Brownnal. Bármilyen semleges helyszínt választhat, ott fogok tárgyalni vele. Azt is mondd meg, hogy a lehető leghamarabb sort kell kerítenünk a dologra. Mindkettőnk képviselőjének az élete múlhat rajta. __________ - Haragudni akarok rád - mondta Clary. A kanyargós alagútban haladtak, Jace boszorkányfényének világa mutatta az utat. A lánynak eszébe jutott az első alkalom, amikor a kezébe fogott egy ilyen sima követ. Minden Árnyvadásznak van boszorkányfényes rúnaköve. -
Ó! - A fiú bizonytalanul pillantott Claryre. A földet a lábuk alatt
simára csiszolták, a folyosó fala kecsesen ívelt fölöttük. Pár méterenként egy-egy rúnát véstek a kőbe. - Miért? -
Amiért kockára tetted az életedet - felelte a lány. - Vagyis persze
mégsem tetted kockára. Csak álltál ott, és a démon magával vitt. Azért azt ismerjük el, hogy elég bunkó voltál Simonnal. -
Ha minden egyes alkalommal, amikor bunkó vagyok Simonnal,
elragadna egy démon, a találkozásunk napján fűbe haraptam volna. -
Én csak... - Clary megrázta a fejét. Kezdett homályosan látni a
kimerültségtől, és szorított a mellkasa, annyira vágyott az édesanyja és Luke után. Az otthona után. - Nem tudom, hogy kerültem ide. -
Én fel tudom idézni, merre jöttünk - mondta Jace. - Végig a
tündérek alagútján, aztán balra a megtizedelt falunál, jobbra az elátkozottak kietlen mezején, aztán meg visszakanyarodtunk a döglött
démonok halmánál... -
Tudod, hogy értem. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide.
Hétköznapi életem volt. Én is hétköznapi voltam... -
Te sosem voltál hétköznapi - vágott a lány szavába halkan Jace.
Clary kíváncsi lett volna, mindig ugyanígy bele fog-e szédülni a fiú hirtelen ide-oda váltásaiba a tréfa meg a komolyság között. -
Az akartam lenni. Hétköznapi életet szerettem volna. - A lány
végignézett magán, poros csizmáján, pecsétes ruháján, az övében csillogó fegyvereken. - Festőnek készültem. -
És hozzámentél volna Simonhoz? Szültél volna hat gyereket? -
Jace hangjának most már volt némi éle. A fiú hirtelen eltűnt a folyosó éles kanyarulata mögött. Clary felgyorsította a lépteit, hogy utolérje... Elállt a lélegzete. A folyosó hatalmas barlangba torkollott, amit félig egy víz alatti tó foglalt el. A barlang túlsó falát elnyelte a sötétség. Gyönyörű hely volt. Az első gyönyörű dolog, amit Clary azóta látott, hogy beléptek a démonok birodalmába. A barlang csöpögő víz koptatta mennyezetét belepte a kéken foszforeszkáló moha. Odalent a víz ugyanolyan kéken ragyogott a félhomályban, itt- ott kvarcoszlopok emelkedtek ki belőle. Egy keskeny, nagyon finom szemű homokkal borított partszakaszon álltak. Jace a vízhez sétált, leguggolt, és belemártotta a kezét. Clary mögéje lépett, csizmája felverte a homokot, aztán a fiú mellé térdelt, ahogy az nekilátott, hogy lemossa a fekete ichort az arcáról meg a nyakáról. -
Vigyázz! - A lány megragadta Jace karját. - Lehet, hogy mérgező a
víz. A fiú megrázta a fejét. -
Nem az. Nézd meg jobban!
A víz tiszta volt és áttetsző, a fenéken a tisztaság, a gyógyítás, a
védelem halványan sugárzó rúnáival díszített sima kövek látszottak. -
Ne haragudj - szólt Jace, kizökkentve Claryt a gondolataiból. A
fiú nedves haja a halántékához és a járomcsontja ívéhez tapadt. - Nem kellett volna azt mondanom Simonról. Clary a vízbe lógatta a kezét. Ujjai mozdulatára apró fodrok szaladtak szerteszét. -
Tudnod kell, hogy nem vágyom másik életre - felelte. - Ez az
élet vezetett el hozzád. Összeillesztette a két tenyerét, és egy kis vizet emelt a szájához. A hűvös, édes folyadék segített, hogy új erőre kapjon. Jace valódi mosolyai egyikét villantotta meg, nem csak a szája szélét görbítette felfelé. -
Remélhetőleg nem csak hozzám.
Clary kereste a szavakat. -
Ez az élet valódi - mondta végül. - A másik hazugság volt. Álom.
Egyszerűen... -
Nem rajzolsz - szólt közbe a fiú. - Amióta elkezdted a kiképzést.
Vagy legalábbis komolyan nem. -
Nem - felelte csendesen Clary, mert ez volt az igazság.
-
Néha elgondolkodom - mondta Jace. - Apám, mármint most
Valentineról beszélek, imádta a zenét. Megtanított játszani is. Bachot, Chopint, Ravelt. Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, miért mondén minden komponista. Egyetlen árnyvadász sem szerzett zenét. Azt mondta, a mondénok lelkében ott lapul az alkotás szikrája, a mi lelkűnkben viszont a harc szikrája van, és a kettő nem fér meg egy helyen, ahogyan egy láng sem oszthatja magát kétfelé. -
Szóval azt gondolod, hogy a bennem lakó árnyvadász... kioltja a
bennem lakó művészt? De anyukám festett... Úgy értem, fest is. Magába fojtotta feltörő fájdalmát, amit amiatt érzett, hogy ha csak egy
pillanatra is, de múlt időben gondolt Jocelynra. -
Valentine azt mondta, a Mennyek a művészetet és az alkotás
ajándékát adták a mondénoknak - magyarázta Jace. - Ezért érdemesek rá, hogy óvjuk őket. Nem tudom, volt-e ebben akárcsak egy morzsányi igazság is - tette hozzá. - De ha az emberekben ott a szikra, akkor a tied ragyog a legfényesebben, annyit biztosan tudok. Képes vagy harcolni és rajzolni is egyszerre. Ezt is fogod tenni. Clary ösztönösen közelebb hajolt, hogy megcsókolja a fiút. Jace hűvös ajkának ismerős íze ezúttal a víz édességével keveredett. A lány szívesen belefeledkezett volna a csókba, de hirtelen élesen pattant köztük valami, mintha statikus elektromosság csípte volna meg őket. Clary sajgó ajakkal húzódott el. -
Juj! - nyögött fel lemondóan. Jace elgyötörtén nézett rá. Clary
végigsimította a fiú nedves haját. - Korábban a kapunál láttam, hogy szikrázik a kezed. A mennyei tűz... Itt nem tudom úgy kordában tartani, mint otthon - mondta Jace. -
-
Van valami ebben a világban. Olyan, mintha közelebb húzná a tüzet a felszínhez. - Lenézett fokozatosan halványuló kezére. - Azt hiszem, mindkettőnknek óvatosnak kell lennünk. Ez a hely nagyobb hatással lesz ránk, mint a többiekre. Bennünk koncentráltabban van jelen az angyalok vére. -
Hát akkor óvatosak leszünk. Kordában tudod tartani a tüzet. Idézd
fel a gyakorlatokat, amiket Jordan tanított neked... -
Jordan meghalt - közölte komoran a fiú, majd felállt, lesöpörte a
ruhájáról a homokot, és kinyújtotta a kezét, hogy Claryt is felsegítse a földről. -
Gyere, menjünk vissza Alechez, mielőtt kitalálja, hogy Isabelle
meg Simon a barlang mélyén kufircolnak, és jól kiakad.
Ugye tudod, hogy a többiek szerint biztosan kufircolni vonultunk
-
félre? - szólt Simon. - Gondolom, jól kiakadnak. -
Pff! - Isabelle boszorkányfénye visszaverődött a rúnákkal teli
falakról. Mintha
-
pont
egy
barlangban
lenne
kedvünk
kufircolni
démonhordák között. Ez a valóság, Simon, nem holmi lázálom. -
Csak hogy tudd, volt egy időszak az életemben, amikor
valószínűbbnek tűnt, hogy egy szép napon kufircolni fogok, mint az, hogy majd démonhordák vesznek körül - mondta a fiú, és megkerült egy kőkupacot. Az egész hely a virginiai Luray barlangra emlékeztette, ahová gimnazistakorában kirándult egyszer az anyjával és Rebeccával. Vámpírszemével látta a csillámpalát a sziklában. Nem volt szüksége Isabelle rúnakövének fényére, hogy lássa az utat, de tudta, hogy a lány nem boldogulna nélküle, úgyhogy nem hozta szóba a dolgot. Isabelle mormogott valamit; Simon nem értette, de biztos volt benne, hogy nem dicsérő szavakat. -
Izzy - szólt. - Elárulnád, miért haragszol rám ennyire?
A lány következő szavai egyetlen gyors sóhajként törtek elő belőle, ami úgy hangzott, mintha azt mondaná; „nekednemiskéneittlenned”, de Simon a vámpírhallása ellenére sem volt biztos a dolgában. -
Mi van? - kérdezte.
Isabelle sarkon fordult, hogy a szemébe nézhessen. -
Neked
nem
is
szabadna
itt
lenned!
-
mondta.
Hangja
visszaverődött az alagút falairól. - Azért hagytunk New Yorkban, hogy biztonságban lehess... -
Nem akarok biztonságban lenni - vágta rá a fiú. - Én veled akarok
lenni. -
Te Claryvel akarsz lenni.
Simonnak elakadt a szava. Egymást nézték, egyikük sem mozdult.
Isabelle ökölbe szorította a kezét. -
Erről van szó? Clary az oka? - kérdezte a fiú.
Isabelle nem felelt. -
Claryt nem úgy szeretem - folytatta Simon. - Ő volt az első
szerelmem. Ő tetszett először. Amit viszont irántad érzek, az teljesen más. - Felemelte a kezét, ahogy a lány a fejét kezdte rázni. - Hallgass végig, Isabelle. Ha azt kéred, hogy válasszak közted és a legjobb barátom között, akkor jól gondolod, nem fogok választani. Mert senki, aki valóban szeret engem, nem kényszerítene ilyen értelmetlen döntésre. Olyan lenne, mintha én arra kérnélek, hogy válassz köztem és Alec között. Zavar-e ha együtt látom Jace-t és Claryt? Nem, a legkisebb mértékben sem. A maguk hihetetlenül furi módján tökéletesen passzolnak egymáshoz. Összetartoznak. Én nem tartozom Claryhez, illetve nem így. Én hozzád tartozom. -
Ezt komolyan gondolod? - A lány arcát elöntötte a pír.
Simon bólintott. -
Gyere ide! - mondta Isabelle, és a fiú hagyta, hogy egészen közel
húzza magához. A barlang kemény fala mellett összetapadt a testük. A lány keze befurakodott Simon pólója alá, és felfelé siklott a hátán, a meleg ujjak gyengéden siklottak végig a fiú gerincének puklijain. Isabelle lélegzete meglibbentette Simon haját, a fiú egész teste beleremegett a közelségbe. -
Isabelle, szere...
A lány megütötte Simon karját, de ebben az ütésben dühnek már nyoma sem volt. -
Ne most!
A fiú Isabelle nyakába temette az arcát, beszívta bőrének és vérének édeskés illatát. -
Akkor mikor?
Isabelle hirtelen elhúzódott, amitől Simon úgy érezte magát, mintha minden különösebb ceremónia nélkül letéptek volna róla egy ragtapaszt. -
Hallottad?
A fiú éppen megrázta volna a fejét, amikor egyszerre ő is meghallotta. Susogó hangok, aztán pedig kiáltások hallatszottak a folyosó egyelőre felfedezetlen részéből. Isabelle futásnak eredt, a boszorkányfény vadul cikázott a falon. Simon elátkozta magában az árnyvadászokat, amiért elsősorban mindig árnyvadászok maradtak, és követte a lányt. A következő kanyar után egy összetört fémkapu maradványai előtt találták magukat. A kapun túl kietlen, kövektől és málló szikláktól hemzsegő síkság látványa fogadta őket. Valamivel távolabb már ismét a sivatag uralkodott, csak itt-ott nőtt pár elfeketedett, torz fa. A felhők valamelyest oszladozni kezdtek, és ahogy Isabelle felfelé fordította a fejét, elállt a lélegzete. -
Nézd a Holdat! - szólt.
Simon felnézett, és neki is tátva maradt a szája. Nem egy égitestet látott odafent, hanem hármat. Olyan volt, mintha a Hold három részre tört volna. Cápák fogaira emlékeztető, cakkos szélű darabok úsztak az égen. Mindegyik tompán világított, és az összetört holdfényben Simon vámpírszeme már érzékelte is körben a mozgó lényeket. Némelyik olyan volt, mint az a repülő valami, amelyik az imént magával ragadta Jace-t, mások inkább rovarokra hasonlítottak. Mindegyik förtelmes volt. Simon nyelt egyet. -
Mit látsz? - kérdezte Isabelle, tudván, hogy a távollátó rúna
ellenére sem lett jobb a szeme Simonénál, főleg itt, ahol a rúnák olyan gyorsan halványultak. -
Démonok vannak arra. Sokan. A legtöbb repül.
Isabelle elkomorodott.
-
Ezek szerint annak ellenére, hogy nappal is elő tudnak jönni,
éjszaka aktívabbak. -
Igen. - Simon a szemét erőltette. - Van más is. Egy köves síkság
van előttünk. Jó messzire nyúlik, aztán egy lejtő jön, utána meg valami csillogó. -
Talán egy tó?
-
Talán - bólintott Simon. - Szinte úgy néz ki...
-
Úgy néz ki, mint?
-
Mint egy város - felelte kelletlenül a fiú. - Mint egy démonváros.
-
Ó! - Simon látta, ahogy Isabelle tudatáig eljut, mi következik
mindebből. A fiú egy pillanatra elsápadt, de Izzy hozta a formáját. Kihúzta magát, bólintott, elfordult, és lassan a háta mögött hagyta a nyomorúságos, kietlen tájat. - Akkor ideje visszamennünk, és szólnunk a többieknek.
Jocelyn a kőpriccsen feküdt, és a mennyezetről ezüstláncon függő, gránitból faragott csillagokat nézte. Már rekedtre kiabálta magát, véresre kaparta az ujjait az acélpántokkal megerősített vastag tölgyfa ajtón, feltúrta minden holmiját egy irón után kutatva, és addig verte ököllel a falat, amíg mindkét karját kék és zöld foltok borították. Semmi sem történt. Persze nem is számított másra. Ha Sebastian csak kicsit is az apjára ütött - és Jocelyn úgy sejtette, nagyon is hasonlít hozzá -, akkor garantáltan nagyon alapos volt. Alapos és kreatív. Jocelyn az egyik sarokban találta meg apróra tört irónja darabjait. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amikben elindult Meliorn vacsorájára, de a cipőjét elvették. A haját megkurtították, már csak a válláig ért, ráadásul valamilyen életlen eszközt használhattak hozzá, mert igencsak szörnyű állapotba került a frizurája.
Az apró, változatos kegyetlenkedések szörnyű, türelmes emberre utaltak. Mint Valentine, Sebastian is képes volt türelmesen kivárni, amíg megkapta, amit akart, de addig elérte, hogy minden pillanat gyötrelmes legyen. Az ajtó csikorogva kinyílt. Jocelyn talpra ugrott, de Sebastian már bent is volt a szobában, és kattant mögötte a zár. Mosolyogva nézett a nőre. -
Felébredtél hát, anyám?
-
Ébren vagyok már egy ideje. - Jocelyn egyik lábával lassan a
másik mögé lépve ugrásra kész testhelyzetet vett fel. A fiú felhorkant. -
Ne strapáld magad - szólt. - Nem áll szándékomban rád támadni.
A nő szótlanul figyelte a felé lépdelő Sebastiant. A keskeny ablakokon beáramló fény megvillant fehér haján, és kiemelte arca éles vonásait. Jocelyn csak keveset látott a fiúban önmagából. Csupa Valentine volt inkább. Valentine arca, fekete szeme, egy táncos vagy egy harcművész mozdulatai. Csak magas és karcsú alakját örökölte az anyjától. -
A vérfarkasodnak nem esett bántódása - mondta Sebastian. -
Egyelőre. Jocelyn eltökélte, hogy nem mutatja ki a megkönnyebbülését. Semmi ne látsszon az arcodon! Az érzelmek a gyengeség jelei. Valentine ezt tanította. -
És Clary is - folytatta a fiú. - Clarynek sincs semmi baja. Már
persze ha érdekel. - Tett egy megfontolt, komótos kört a nő körül. Ebben nem lehetek biztos. Elvégre egy olyan anyával állok szemben, aki elég szívtelen volt hozzá, hogy elhagyja az egyik gyerekét. -
Nem voltál a gyerekem - bukott ki Jocelynből, de aztán gyorsan
lakatott tett a szájára. Ne hódolj be neki, gondolta. Ne mutass gyengeséget. Ne add meg neki, amit akar. -
És mégis megtartottad a dobozt - mondta Sebastian. - Tudod,
melyik dobozra gondolok. Ott hagytam neked Amatis konyhájában. Apró ajándék gyanánt, hogy rám emlékeztessen. Milyen érzés volt rátalálni? Elmosolyodott; ilyenkor még Valentine-ra sem hasonlított. Valentine emberi volt. Emberi szörnyeteg. Sebastian valami egészen másnak tűnt. - Tudom, hogy minden évben elővetted, és sírtál fölötte. Miért tetted? Jocelyn egy szót sem szólt, mire a fiú hátranyúlt a válla fölött, és megérintette a hátára szíjazott Morgenstern-kard markolatát. - Ajánlom, hogy válaszolj, különben nem lesznek skrupulusaim egyesével levágni az ujjaidat, és egy kisméretű rongyszőnyegre varrni őket rojtnak. A nő nyelt egyet. -
Azért sírtam a doboz fölött, mert elrabolták tőlem a gyerekemet.
-
A gyerekedet, akivel soha nem törődtél.
-
Ez nem igaz - közölte Jocelyn. - A születésed előtt imádtalak.
Imádtam
már
rád
gondolni
is.
Imádtalak,
amikor
éreztem
a
szívverésedet a testemben. Aztán megszülettél, és... -
Szörnyeteg lettem?
-
Halott volt a lelked. Láttam a szemedben, amikor rád néztem. -
Jocelyn karba fonta a kezét, hogy elfojtsa a testén végigfutó remegést. Miért vagyok itt? A fiúnak csillogott a szeme. -
Mondd meg te, ha ennyire jól ismersz, anyám.
-
Meliorn elkábított bennünket - felelte a nő. - Ebből arra
következtetek, hogy szövetségre léptél a tündérek népével, méghozzá már jó ideje. Feltételezem, arra számítanak, hogy megnyered az árnyvadászok háborúját, és mindenképpen a győztesek oldalán akarnak állni. Arról nem is beszélve, hogy régebben és erősebben neheztelnek a nephilimekre, mint bárki más az alvilágiak közül. Segítettek neked megtámadni
az
intézeteket,
feltöltötték
a
seregedet,
amíg
új
árnyvadászokat toboroztál a Pokol Kelyhével. Végül, ha már elég erős
leszel, elárulod és elpusztítod őket, mert a szíved mélyén megveted mindet. - Hosszú szünet következett, ami alatt Jocelyn végig higgadtan nézett a fiú szemébe. - Jól mondom? Sebastian nyakán ugrálva lüktetett az ütőere, ahogy kifújta a levegőt, tudván, hogy Jocelyn a veséjébe látott. -
Mikor találtad ki? - kérdezte a fogai között szűrve a szavakat.
-
Nem csak úgy kitaláltam. Ismerlek. Ismertem apádat, és ha a
természetedet nem is tőle örökölted, mégiscsak ő nevelt. A fiú egy pillanatra sem vette le anyjáról feneketlenül mély, fekete szemét. -
Ha nem hittél volna halottnak - szólt -, ha tudtad volna, hogy
életben vagyok, akkor megkerestél volna? Megtartottál volna? -
Igen - bólintott Jocelyn. - Megpróbáltalak volna felnevelni,
megváltoztatni, megtanítani arra, hogy mi a helyes. Magamat is hibáztatom, amiért ez lett belőled. Mindig is így volt. -
Felneveltél volna? - Sebastian szinte álmosan pislogott. -
Felneveltél volna annak ellenére, hogy gyűlöltél? A nő bólintott. -
Szerinted akkor most másmilyen lennék? Jobban hasonlítanék
őrá? Beletelt egy pillanatba, mire Jocelynnek leesett a tantusz. -
Clary - szólt. - Claryről beszélsz. - Fájt kimondani a lánya nevét;
iszonyatosan hiányzott neki Clary, és közben iszonyatosan féltette. Sebastian szereti, gondolta; ha valakit tényleg szeret, a húgát biztosan. Márpedig Jocelyn pontosan tudta, milyen halálos lehet a Sebastian-félék szeretete. - Ezt már sosem tudhatjuk meg - folytatta végül. - Valentine elvette tőlünk a lehetőséget. -
Szeretned kellett volna. - Sebastian most már határozottan
ingerültnek tűnt. - A fiad vagyok. Most is szeretned kellene, akármilyen is
vagyok. Akár hasonlítok őrá, akár nem... -
Tényleg? - Jocleyn beléfojtotta a szót a fiúba. - Te szeretsz
engem, csak mert az anyád vagyok? -
Nem vagy az anyám! - Sebastian elhúzta a száját. - Gyere, ezt
nézd meg! Megmutatom, milyen képességet kaptam a valódi anyámtól! Előhúzott egy irónt az övéből. Jocelyn meghökkent; hajlamos volt elfelejteni, hogy a fia valójában árnyvadász, és tudja használni az eszközeiket. Sebastian rajzolni kezdett a szoba kőfalára. Rúnák - a nő azonnal felismerte a mintát, amit minden árnyvadásznak meg kellett tanulnia. A kő lassan áttetszővé vált, Jocelyn vett egy mély lélegzetet, és várta, mit pillant meg a fal mögött. A konzul irodáját látta a Gard épületében, Alicantéban. Jia az aktákkal telezsúfolt hatalmas íróasztalánál ült. Kimerültnek tűnt, fekete hajába bőséggel vegyültek ősz tincsek. Az asztalon nyitva hevert előtte egy dosszié.
Jocelyn
szemcsés
fényképeket
látott,
rajtuk
homokos
tengerparttal meg kékesszürke égbolttal. -
Jia Penhallow! - szólt Sebastian.
Jia felkapta a fejét. Felállt, a dossziéból papírok záporoztak a földre. -
Ki az? Ki van ott?
-
Nem ismer fel? - kérdezte gúnyosan a fiú.
Jia hunyorogva meredt maga elé. Nyilvánvaló volt, hogy akármit is lát, nem tiszta előtte a kép. -
Sebastian - sóhajtotta. - De még nem telt le a két nap.
Jocelyn félretolta a fiút. -
Jia! - szólt. - Jia, ne hallgass rá, bármit is mond. Hazudik...
-
Van még idő - folytatta a konzul, mintha mi sem történt volna.
Jocelyn riadtan döbbent rá, hogy a nő nem látja és nem hallja. Nem tudott mit tenni. - Egyelőre nem tudok választ adni neked, Sebastian. -
Ó, nem igaz - felelte a fiú. - Szerintem tudsz.
Jia kihúzta magát. -
Ha ragaszkodsz hozzá - mondta ridegen. - A Klávé megvitatta a
kérésedet. Nem adjuk át neked sem Jace Lightwoodot, sem Clarissa Fairchildot... -
Clarissa Morgensternnek hívják. - Sebastian arcán rángatózni
kezdett egy izom. - A húgom. -
Mint téged, őt is az általa használt néven nevezem - közölte Jia. -
Nem üzletelünk a vérünkből valókkal. Nem azért, mert nem akarjuk visszakapni a foglyokat, hanem mert nem tűrhetjük, hogy meg akarsz félemlíteni bennünket. -
Mert biztosan érdekel, hogy mit tűrtök el, és mit nem - húzta el a
száját Sebastian. - Tisztában vagy vele, mit jelent ez? Egy botra tűzhetném Luke Garroway fejét, és elküldhetném neked. Jocelyn úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. -
Meglehetnéd - bólintott Jia. - De ha a túszoknak csak a haja szála
is görbül, életre-halálra fogunk háborúzni, márpedig meggyőződésünk, hogy neked is legalább annyi félnivalód van tőlünk, mint nekünk tőled. -
Ebben tévedtek - mondta Sebastian. - És azt hiszem, ha
utánajársz,
rá
fogsz
jönni,
mennyire
lényegtelen,
hogy
nem
csomagoltátok be nekem Jace-t és Claryt korai karácsonyi ajándéknak. -
Ezt meg hogy érted? - Jia hangja hirtelen élesebb lett.
-
Ó, nagyon kényelmes lett volna, ha úgy döntötök, hogy átadjátok
őket - magyarázta a fiú. - Könnyebb dolgom lett volna. Mindenkinek könnyebb dolga lett volna. De most már késő. Tudod, elmentek. Megforgatta az irónját, és az Alicantéra nyitott ablak egy szemvillanás alatt bezáródott a döbbent Jia előtt. Ismét sima kőfal határolta a szobát. -
Jó buli volt, nem? - A fiú visszacsúsztatta az irónját az övébe.
Jocelyn nyelt egyet. -
Ha Jace és Clary eljöttek Alicantéból, akkor hol vannak? Hol
vannak, Sebastian? A fiú egy pillanatig némán nézte az anyját, aztán elnevette magát. A kacagása tiszta volt és hűvös, mint a jeges víz. Még akkor is nevetett, amikor az ajtóhoz vonult, kilépett a folyosóra, és a helyére kattant mögötte a zár.
ALICANTÉRA
LESZÁLLT AZ ÉJ,
a csillagok ragyogó őrszemekként néztek le
az égről, fényüket visszaverték a démontornyok és a csatornák időközben félig befagyott vize. Emma az ikrek szobájában ült az ablakpárkányon, és a várost kémlelte. Mindig úgy képzelte, hogy először a szüleivel fog eljönni Alicantéba, az édesanyja megmutatja neki gyerekkora helyszíneit, az azóta bezárt akadémiát, ahová iskolába járt, meg a nagyszülők házát. Várta, hogy édesapja megmutassa neki a Carstairs család emlékművét, amiről mindig olyan büszkén beszélt. Soha nem hitte volna, hogy amikor először pillantja meg Alicante démontornyait, a szívét úgy megtölti majd a gyász, hogy néha úgy érzi, levegőhöz sem jut tőle. A tetőtéri ablakokon beáramló fény éppen az ikrekre esett. Tiberius egész nap hisztizett, még a kiságya rácsait is rugdosta, amikor közölték vele, hogy a házban kell maradnia. Amikor
Julian igyekezett
megnyugtatni, visítva hívta Markot, végül pedig ököllel belevágott egy üvegből készült ékszerdobozba. Ilyen fiatalon még nem kaphatott gyógyítórúnákat, így hát Liwy magához szorította, hogy ne mozogjon, miközben Julian egy csipesszel kiszedegette az üvegszilánkokat öccse kezéből, aztán gondosan bekötözte a sebet. Ty végül csak lefeküdt az ágyába, bár csak azután aludt el, hogy a mindig nyugodt Liwy mellébújt, és bekötözött kezére tette a kezét. A kisfiú feje most lánytestvére felé fordulva nyugodott a párnán. Tyon csak álmában látszott, milyen különlegesen szép gyerek Botticelli ecsetjére méltó göndör, sötét hajával és finom arcával, ahonnan a kimerültség
eltüntetett minden haragot és kétségbeesést. Kétségbeesés, gondolta Emma. Ez jellemezte leginkább a Tawy visítozása mögött megbújó magányt, a Ty dühének szívében rejtőző ürességet és Liwy hátborzongató nyugalmát. Tízéves gyerekeknek nem
szabadna
kétségbeesniük,
de
nem
tudta
másképpen
megfogalmazni az érzést, ami végigszáguldott az ereiben, ahányszor csak a szüleire gondolt, és szíve minden egyes dobbanása felért egy gyászos litániával. Meghaltak, meghaltak, meghaltak. -
Hahó! - A halk hang az ajtó felől érkezett, és amikor Emma
felkapta a fejét, Juliant pillantotta meg a küszöbön. Ty fekete hajánál több árnyalattal világosabb göndör fürtjei csapzottak voltak, sápatag arcán kimerültség látszott a holdfényben. Pulóvere ujjából kilógó vékony csuklója elárulta, menynyire girhes. Valami szőröset tartott a kezében. -
Most már...
Emma bólintott. -
Alszanak. Igen.
Julian az ikrek ágya felé fordult. Közelről Emma látta Ty véres tenyerének lenyomatát Jules ingén; a fiú még nem ért rá átöltözni. Egy nagy plüssméhecskét tartott a kezében, amit Helen hozott el az Intézetből, amikor a Klávé emberei elmentek, hogy átkutassák az épületet. Emma nem is emlékezett rá, mikor kapta Tiberius a játékszert, olyan régen megvolt neki. Mielőtt elaludt, Ty ordítva követelte, hogy adják oda neki. Julian most átsietett a szobán, lehajolt, hogy öccse mellére fektesse a méhecskét, aztán gyengéden végigsimította Ty fürtjeit, mielőtt felegyenesedett. Emma megfogta a fiú kezét. Julian bőre hűvös volt, mintha kihajolt volna az ablakon a téli éjszakába. A lány felfelé fordította barátja csuklóját, és ujjával kezdett rajzolni az alkarjára. Kisgyerekkoruk óta
csinálták ezt, amikor nem akarták, hogy tanóra közben beszélgetésen kapják őket. Az évek során annyira belejöttek, hogy akár részletes üzeneteket is tudtak írni egymás karjára, kezére, sőt vállára a pólón keresztül. E-T-T-É-L?, betűzte Emma. Julian megrázta a fejét, de továbbra sem vette le a tekintetét Liwyről és Tyról. A haja csimbókokban állt össze, mintha számtalanszor túrt volna bele egymás után. A lány a felkarján érezte az ujjai érintését. N-E-M V-A-G-Y-O-K É-H-E-S. -
Kár. - Emma lecsusszant az ablakpárkányról. - Gyere.
Kiterelte a fiút a szobából. A keskeny folyosóról meredek lépcső indult lefelé a ház többi részébe. Penhallow-ék azt mondták, a gyerekek akkor esznek, amikor csak akarnak, előre meghatározott időpontokban zajló családi étkezésekről viszont szó sem lehetett. Mindent kapkodva faltak fel a padlásszobában, Tawy, de még Dru is rendszeresen leette magát, Julian pedig egyedül takarított utánuk és mosott rájuk, sőt még arra is neki kellett ügyelnie, hogy egyáltalán jól lakjanak. Amint az ajtó bezáródott mögöttük, Julian a falnak dőlt, hátravetette a fejét és lehunyta a szemét. Vékony mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt a pólója alatt. Emma elbizonytalanodott, nem tudta, mit tegyen. -
Jules? - szólt.
A fiú ránézett. Szeme sötét volt a kevéske fényben. Emma látta rajta, hogy sírással küszködik. Julian részese volt a legkorábbi emlékeinek is. Szülei egy kiságyba tették őket csecsemőkorukban; állítólag Emma kimászott, és elharapta a száját, amikor a földre zuhant. Nem sírt, de Julian felsírt a vért látva, és a szüleik máris futva érkeztek. Együtt tették meg az első lépéseiket. Mint mindenben, ebben is Emma járt elöl, Julian pedig a kezét fogva, elszántan követte. Együtt kezdték az edzéseket is, és együtt kapták az
első rúnákat: a Voyance a fiúnak a jobb, a lánynak pedig a bal kezére került. Julian soha nem akart hazudni, de ha Emma bajba került, érte azt is megtette. Most pedig együtt vesztették el a szüleiket. Julian édesanyja két évvel korábban halt meg, és rettenetes volt végignézni, ahogyan a Blackthorn család igyekezett megbirkózni a vesztességgel, ezt a helyzetet azonban egyáltalán nem lehetett ahhoz hasonlítani. Emma érezte, ahogy a teher súlya alatt megroppannak, és eltávolodnak egymástól, hogy aztán új és teljesen más módon találjanak egymásra ismét. Valami új alakult ki közte és Julian között. Többek voltak már barátoknál, de azt sem lehetett mondani, hogy szinte testvérek lennének. -
Jules! - ismételte Emma, és megfogta a fiú kezét. A hideg ujjak
egy pillanatig mozdulatlanul simultak a tenyerébe, aztán Julian hirtelen szorosan megragadta a lány csuklóját. -
Nem tudom, mihez kezdjek - mondta. - Képtelen vagyok
gondoskodni róluk. Tawy még csecsemő, Ty pedig gyűlöl. -
Az öcséd. És még csak tízéves. Nem gyűlöl.
Julian szaggatott lélegzetet vett. -
Talán.
-
Ki fognak találni valamit - mondta Emma. - A nagybátyátok túlélte
a londoni támadást. Amikor ennek vége lesz, odaköltöztök hozzá, ő pedig gondoskodik majd rólad meg a többiekről is. Nem a tiéd lesz minden felelősség. Julian vállat vont. -
Alig emlékszem Arthur bácsira. Latin nyelvű könyveket küldött
nekünk, és néha meglátogatott bennünket karácsonykor. Egyedül Ty tud latinul olvasni közülünk, és ő is csak azért tanult meg, hogy bosszantson bennünket. -
Szóval béna ajándékokat ad, viszont nem feledkezett meg rólatok
karácsonykor. Vagytok elég fontosak neki ahhoz, hogy törődjön veletek, nem kell majd egy véletlenszerűen kiválasztott intézetbe mennetek, vagy Idrisben maradnotok... Julian a lány szemébe nézett. -
Ugye nem hiszed, hogy ez vár rád? - kérdezte. - Mert nem így
lesz. Velünk maradsz. -
Nem feltétlenül. - Emma úgy érezte, vasmarokkal szorítják a
szívét. Rosszul lett a gondolattól, hogy el kell válnia Julestől, Liwytől, Drutól, Tawytől, sőt Tytól is. Elveszettnek érezte magát, mintha egyedül sodródna az óceánon. - A bácsikádon múlik, nem? Hogy ott akar-e látni az Intézetben. Hogy hajlandó-e befogadni. Julian hangjából áradt a szenvedély. Ritkán fordult elő vele ilyesmi, most azonban szikrázott a szeme, és egész testében remegett, mintha a hideg rázná. -
Nem rajta múlik. Velünk maradsz.
-
Jules... - kezdte Emma, de rögtön el is hallgatott, ahogy
meghallotta az odalentről felszűrődő hangokat. Jia és Patrick Penhallow az alattuk lévő emelet folyosóján haladt el. A lány maga sem értette, miért lett olyan feszült, hiszen szabadon járhattak a házban. Mégis kellemetlenül érezte volna magát, ha a konzul rajtakapja, hogy ilyen késői órán még nincs ágyban. -
Persze a vigyorgó kis rohadék igazat beszélt - mondta éppen Jia.
Elgyötört volt a hangja. - Ráadásul nem csak Jace és Clary tűnt el, hanem Isabelle és Alec is. A Lightwood szülők tombolnak. Patrick mély hangján mennydörögte a választ. -
Nos, Alec hivatalosan már felnőtt. Remélhetőleg vigyáz a
többiekre. Jia ingerülten felmordult. Emma előrehajolt, hogy jobban hallja, mit felel a nő.
-
Legalább hagyhattak volna egy üzenetet - mondta a konzul. -
Nyilvánvalóan dühösek voltak, amikor leléptek. -
Valószínűleg arra számítottak, hogy kiadjuk őket Sebastiannak.
Jia felsóhajtott. -
Ironikus, tekintve, milyen keményen küzdöttünk éppen ez ellen.
Felteszem, Clary nyitott egy portált maguknak, és azon keresztül mentek el innen, de azt egyelőre nem is sejtjük, miért nem működnek a nyomkövető varázslatok. Nincsenek rajta a térképen. Mintha eltűntek volna a Föld színéről. -
Pont, mint Sebastian - szólt Patrick. - Adja magát a feltételezés,
hogy ott vannak, ahol ő, nem? Hogy maga a hely rejti el őket, nem a rúnák vagy valamilyen egyéb varázslat. Emma hiába hegyezte a fülét, a hangok már a távolba vesztek. Mintha még a Spirális Labirintust is említették volna, de a lány ebben sem volt biztos. Amikor megint felegyenesedett, Julian őt nézte. -
Te tudod, hol vannak - szólt a fiú. - Ugye?
Emma a szájához illesztette az ujját, és megrázta a fejét. Ne kérdezd! Julian halkan felnevetett. -
Jellemző! Te meg hogyan... Ne, ne is mondd el, nem akarom
tudni. - Fürkész tekintettel nézett a lányra, mintha azt próbálta volna megsaccolni, hazudik-e vagy sem. - Tudod - tette hozzá aztán -, van rá megoldás,
hogy
ne
küldhessenek
el
az
intézetünkből.
Hogy
mindenképpen maradhass. Emma felhúzta a szemöldökét. -
Halljuk, zsenikém.
-
Lehetnénk... - szólt a fiú, aztán elhallgatott, nyelt egyet, és
újrakezdte. - Lehetnénk parabataiok. Félszegen beszélt, elfordítva az arcát, vonásait elrejtette a sötétség. Akkor nem választhatnának el bennünket egymástól - tette hozzá. -
Soha. Emma szíve majd kiugrott a helyéből. -
Jules, parabatainak lenni nagy dolog - mondta. - Örökre szól.
A fiú nyílt, őszinte tekintettel pillantott Emmára. Hiányzott belőle mindenféle hátsó szándék. -
És talán nem akarunk örökre együtt lenni? - kérdezte.
Emma elgondolkodott. El sem tudta volna képzelni az életét Julian nélkül. Beleveszett volna a rettenetes magányba: soha senki nem értette őt úgy, mint a fiú, senki nem vette úgy a vicceit, mint ő, senki nem vigyázott úgy a szívére meg a lelkére, ahogyan ő. Nem maradt volna senki, akivel boldog vagy dühös lehetett volna, akivel megvitathatta volna a lüke ötleteit. Nem maradt volna senki, aki befejezte volna a mondatait, kipiszkálta volna a gyűlölt uborkadarabokat a salátájából, megette volna a pirítósa héját vagy megkereste volna az elhagyott kulcsait. -
Hát... - Ebben a pillanatban hangos dörrenés hallatszott a hátuk
mögül. Emma és Julian pánikba esve nézett össze, és berontottak Ty meg Liwy szobájába. A lány az ágyon ült, álmosan és csodálkozva. Ty az ablaknál állt egy piszkavassal a kezében. Az üvegben egy hatalmas lyuk tátongott, a padlót beterítették a szilánkok. -
Ty! - Julian elborzadva meredt az éles üvegdarabokra öccse
csupasz lába körül. - Ne mozdulj! Hozok egy partvist... A kisfiú elkerekedett szemmel meredt rájuk szénaboglyaszerű sötét haja alól. Felemelte a jobb kezét; tartott benne valamit. Emma hunyorogva leste a holdfényben. Egy makk lenne talán? -
Egy üzenet - mondta Ty, és a földre dobta a piszkavasat. - A
tündérek gyakran küldenek üzenetet a természetből összeszedett dolgok segítségével. Makkokon, leveleken, virágokon keresztül. -
Azt akarod mondani, hogy az ott egy üzenet, amit a tündérek
küldtek? - kérdezte kétkedve Julian. -
Ne legyél már hülye - felelte Tiberius. - Nyilván nem a tündérek
küldték. Marktól jött, és a konzulnak címezte.
Nyilván nappal lehet, gondolta Luke, mert Raphael a kőfalú szoba egyik sarkában kuporgott, még álmában is megfeszült a teste, sötét fürtjei szétterültek a karján. Ettől eltekintve nehéz lett volna megállapítani, milyen napszakban járnak, hiszen a sűrű ködön kívül semmi sem látszott az ablakból. -
Ennie kell - mondta Magnus. Luke meglepve látta, milyen feszült
gyengédséggel
figyeli
Raphaelt.
Mindig
azt
hitte,
hogy
a
boszorkánymester és a vámpír nem szívelik egymást. Amióta ismerte őket, udvarias, de hűvös volt közöttük a viszony. Az alvilág más-más szegletében rendelkeztek hatalommal. -
Ti ismeritek egymást! - esett le a tantusz Luke-nak. Még mindig a
falat támasztotta a keskeny ablak mellett, mintha a felhők meg a sárgás köd látványa bármit is elárult volna. Magnus felhúzta a szemöldökét, mint általában, ha valaki egy nyilvánvalóan ostoba kérdést tett fel neki. -
Úgy értem, hogy ismertétek egymást - magyarázta Luke. - Azelőtt
is. -
Mi előtt? Mielőtt megszülettél? Tisztázzunk valamit, vérfarkas. Az
én életemben szinte minden azelőtt történt, hogy te megszülettél volna. Éles szavai ellenére Magnus tekintete szinte szeretettel időzött el az alvó Raphael-en. - Ötven évvel ezelőtt New Yorkban - mondta - eljött hozzám egy nő, és arra kért, hogy mentsem meg a fiát egy vámpírtól. -
És ez a vámpír volt Raphael?
-
Nem - felelte a boszorkánymester. - A nő fia volt Raphael. Nem
tudtam megmenteni. Elkéstem. Már átváltoztatták. - Felsóhajtott, és
Luke egyszerre évszázadok bölcsességét meg bánatát pillantotta meg a tekintetében. - A vámpír megölte minden barátját. Fogalmam sincs, Raphaelt miért változtatta át inkább. Látott benne valamit. Akaratot, erőt, szépséget. Nem tudom. Gyerek volt még, amikor rátaláltam, Caravaggio vérrel festett angyala. -
Most is gyereknek látszik - mondta Luke. Bájos ifjú arcával és a
holdnál is öregebb fekete szemével Raphael mindig egy rossz útra tévedt kóristafiúra emlékeztette. -
Az én szememben nem. - Magnus megint sóhajtott. - Remélem,
túléli ezt. A New York-i vámpíroknak okos vezetőre van szükségük, Maureen pedig aligha alkalmas a feladatra. -
Reméled, hogy Raphael túléli? - csodálkozott el Luke. - Ne már...
Hány embert ölhetett meg? Magnus hűvös tekintettel pillantott a férfira. -
Kinek nem tapad vér a kezéhez közülünk? Te mit tettél, Lucian
Graymark, hogy saját falkád legyen? Két falkád is, ami azt illeti. -
Az más. Az szükséges volt.
-
És mit tettél a Kör tagjaként?
Erre Luke már nem felelt. Gyűlölt azokra a napokra még csak gondolni is. A vér és az ezüst napjaira, amikor Valentine meggyőzte, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ő elfojtotta a lelkiismerete hangját. -
Féltem a családomat - mondta végül. - Féltem Claryt, Jocelynt és
Amatist. Nem tudom még Raphaelt is félteni. Te pedig... Azt hittem, te Alec miatt aggódsz majd. Magnus összeszorított fogai között fújta ki a levegőt. -
Nem akarok Alecről beszélni.
-
Jól van.
Luke ennyiben hagyta a dolgot, csak támasztotta tovább a hideg kőfalat, és figyelte, ahogy Magnus a láncait babrálja. Egy pillanattal
később a boszorkánymester megszólalt. -
a
Árnyvadászok - mondta. - Bemásznak az ember vérébe, bebújnak bőre
alá.
Voltam
vámpírokkal,
vérfarkasokkal,
tündérekkel,
boszorkánymesterekkel, amilyen én is vagyok. És emberekkel is, annyi törékeny emberrel! De mindig azt mondtam magamnak, hogy egy árnyvadásznak sosem adom oda a szívemet. Olyan közel álltam hozzájuk,
annyira
megszerettem
őket.
Elbűvöltek,
néha
egész
generációk. Edmund, Will, James és Lucie... Akiket megmentettem, és akiket nem tudtam. - Egy pillanatra elcsuklott a hangja, és Luke hirtelen rádöbbent, hogy Magnus most először mutatta ki előtte a valódi érzelmeit. - És Claryt is szerettem, mert láttam felnőni. De soha nem szerettem bele árnyvadászba. Egyetlenegyszer sem, amíg nem találkoztam Aleccel. Mert angyalok vére folyik az ereikben, és az angyalok szeretete szent. -
És az olyan rossz? - kérdezte Luke.
Magnus vállat vont. -
Néha az embernek választania kell - szólt. - Vagy egyvalakit
mentünk meg, vagy az egész világot. Láttam már ilyet, és önző vagyok; szeretném, ha az illető, aki szeret, engem választana. A nephilimek viszont mindig a világ mellett döntenek. Ha Alecre nézek, úgy érzem magam, mint Lucifer az Elveszett Paradicsomban. „Zavartan állt a Sátán, érezte: hátborzongató a jóság ”9 Márpedig szép és jó, ha valami hátborzongató, de a szerelmet megmérgezi. Igazi szerelem csak egyenlők között lehetséges. -
Alec még szinte gyerek - mondta Luke. - Nem tökéletes. És te
sem buktál el. -
Mindannyian elbuktunk. - Magnus megigazította a láncait, és
elhallgatott. 9
John Milton: Elveszett Paradicsom (Jánosy István fordítása).
- Te hülyéskedsz velem - szólt Maia. - Itt? Komolyan? Bat megdörzsölte a tarkóját, ujjaival felborzolva rövid haját. -
Ez egy óriáskerék?
Maia lassan megfordult. Egy hatalmas elsötétített játékboltban álltak a Negyvenkettedik utcában. Odakint a Times Square neonfényei kékre, pirosra és zöldre festették az éjszakát. A bolt felfelé tört, az egymás fölött sorakozó polcokat megtöltötték a színes műanyag szuperhősök, a játék mackók, a rózsaszín és csillogó Barbie babák. Az óriáskerék föléjük emelkedett, a himbálózó műanyag gondolákat matricák díszítették. Maiának halványan rémlett, hogy az anyja tízéves korukban egyszer elvitte a testvérével együtt a kerékre. Daniel megpróbálta kilökni Maiát, ő pedig keservesen sírt. -
Ez... őrület - suttogta most.
-
Maia!
-
Egy
fiatal,
sovány,
rasztahajú
vérfarkas
szólalt
megfeszültén. A lánynak nem kevés munkájába került, mire leszoktatta róla őket, hogy bár ő volt az ideiglenes falkavezér, „asszonyom”-nak, „hölgyem”nek vagy bármi másnak szólítsák Maián kívül. -
Átkutattuk az épületet. Ha voltak is biztonsági őrök, valaki már
eltüntette őket. -
Nagyszerű. Köszönöm. - Maia Batre pillantott, aki megvonta a
vállát. Tizenöt másik farkas kísérte el őket a falkából, akik igen különösen festettek a Disney-hercegnők és a plüss rénszarvasok között. -
Mehet.
Az óriáskerék csikorogva elindult. Maia hátrahőkölt, és kis híján fellökte Batet, aki megragadta a vállát. A lassan forgó kerék zenélni kezdett. A lány elég biztos volt benne, hogy az It’s a Small Worldöt játssza, bár a vékonyka dallamot nem kísérte ének.
-
Farkasok! Óóóóó! Farkasok! - búgta egy hang, és a rózsaszín
köntösében,
szivárványszínű
tiarájával
valódi
Disney-hercegnőre
emlékeztető Maureen lépett elő mezítláb egy halom cukorka közül. Az őt követő nagyjából húsz vámpír olyan sápadt volt a halvány fényben, mint a próbababák. Lily közvetlenül a sarkában lépdelt, fekete haját tökéletes kontyban viselte, cipője sarka kopogott a padlón. Úgy nézte meg magának Maiát, mintha soha nem látta volna még korábban. -
Helló, helló! - énekelte Maureen. - Annyira örülök, hogy
találkozunk! -
Én is örülök - felelte mereven Maia. Kezet nyújtott, de Maureen
csak kuncogott, kiemelt egy csillogó varázspálcát egy közeli dobozból, és meglóbálta a levegőben. -
Sajnálattal hallottam, hogy Sebastian megölte a kis farkas
barátaidat - mondta Maureen. - Olyan csúnya fiú! Maia elhúzta a száját, ahogy megjelent előtte Jordan arca, és újra érezte a fiú tehetetlen súlyát a karjaiban. Megacélozta magát. -
Éppen erről akartam veled beszélni - szólt. - Sebastianról. Az
alvilágiakat fenyegeti... - Elhallgatott, ahogy Maureen dudorászva nekilátott felkapaszkodni egy rakás piros-fehér mikulásos szoknyát viselő, karácsonyi Barbie babákat rejtő doboz tetejére. - Próbál az árnyvadászok ellen fordítani bennünket - folytatta Maia kissé zavartan. Odafigyelt rá egyáltalán Maureen? - Ha összefogunk... -
Ó, igen - szólt Maureen a legfelső dobozról. - Össze kell fognunk
az árnyvadászok ellen. Határozottan. -
Nem, azt mondtam...
-
Hallottam, mit mondtál. - Maureen szeme megvillant. - Butaság
volt. Nektek, vérfarkasoknak mindig olyan butaságokon jár az eszetek. Sebastian nem valami aranyos, de az árnyvadászok rosszabbak. Ostoba szabályokat találnak ki, és kényszerítenek bennünket, hogy
tartsuk be őket. Lopnak tőlünk. -
Lopnak? - Maia a nyakát nyújtogatta, hogy lássa a másik lányt.
-
Ellopták Simont. Nálam volt, de már nincs. Tudom, kik vitték el.
Árnyvadászok. Maia tekintete találkozott Batével, aki értetlenül nézett rá. A lánynak beugrott, hogy elfelejtett beszámolni Maureen Simon iránt érzett vonzalmáról. Később mindent el kell neki mondania - már ha lesz később. A Maureen mögött várakozó vámpírok meglehetősen éhesnek tűntek. -
Azért kértem, hogy találkozzunk, mert szövetségre szeretnék lépni
veled - mondta Maia óvatosan, mintha csak arra ügyelne, hogy el ne ijesszen egy állatot. -
Imádom a szövetségeket - közölte Maureen, és leugrott a
dobozokról. Valahonnan szerzett egy hatalmas, szivárványszínű, kerek nyalókát, és nekiállt lefejteni róla a csomagolást. - Ha szövetségre lépünk, részt vehetünk az invázióban. -
Az invázióban? - Maia felhúzta a szemöldökét.
-
Sebastian meg fogja szállni Idrist - magyarázta Maia, miután a
földre dobta a celofándarabot. - Megküzd velük és legyőzi őket, aztán pedig felosztjuk a világot magunk között, és annyi embert ehetünk meg, ahányat csak akarunk... - Beleharapott a nyalókába, aztán elhúzta a száját. - Pfuj! Undi! - Kiköpte az édességet, de az máris pirosra meg kékre festette az ajkát. -
Értem - bólintott Maia. - Ez esetben abszolút. Szövetkezzünk az
árnyvadászok ellen. A lány érezte, hogy Bat összerándul mellette. -
Maia!
Maia oda sem figyelt rá, inkább tett egy lépést előre. Felajánlotta a csuklóját.
-
A vér pecsételi meg a szövetséget! - mondta. - Így mondják a régi
törvények. Igyál hát a véremből, hogy összefoghassunk. -
Maia, ne! - kiáltotta Bat, de a lány egyetlen pillantással beléfojtotta
a szót. -
Így kell ezt csinálni - mondta.
Maureen elmosolyodott. Félredobta a nyalókát, az pedig darabokra tört a padlón. -
Ó, buli! - szólt. - Vértestvérek leszünk.
-
Egy szemvillanás alatt. - Maia összeszorította a fogát, ahogy a
fiatalabb lány megragadta a kezét. Maureen apró ujjai hidegek voltak, és ragadtak a cukortól, ahogy összefonódtak az ő ujjaival. A vámpírfogak halk cuppanással ugrottak elő. -
Egy szemvillanás...
Maureen foga Maia csuklójába mélyedt; a lány meg sem próbált finom lenni. Maia felszisszent a karjába hasító éles fájdalomtól. A vérfarkasok nyugtalanul fészkelődtek. Bat mély lélegzeteket vett, és minden erejével igyekezett visszafogni magát, nehogy nekimenjen Maureennek, és elszakítsa a falkavezérétől. Maureen mosolyogva ivott, fogai továbbra is a másik lány csuklójába mélyedtek. Maia karjában lüktettek az erek a fájdalomtól, tekintete találkozott Lilyével Maureen feje fölött. A lány hűvösen mosolygott. Maureen hirtelen fulladozva elhúzódott, és a szájához kapott. Az ajka felduzzadt, mint amikor egy allergiást megcsípnek a méhek. -
Ez fáj - szólt, majd egy pillanattal később repedések indultak ki a
szájából, és végigfutottak az arcán. Görcsbe rándult a teste. - Mama! suttogta vékony hangon, aztán mállani kezdett. A haja hamuvá porladt, aztán a bőre következett, felfedve a fehér csontokat. Maia lüktető csuklóval lépett hátra, ahogy Maureen csillogó rózsaszín ruhája a földre hullt... üresen.
-
Szentséges... Mi történt? - kérdezte Bat, aztán gyorsan elkapta az
összeeső Maiát. A lány csuklóján máris gyógyulni kezdett a seb, de azért így is kába volt kissé. A farkasfalka hangosan dörmögött körülötte, ennél azonban sokkal aggasztóbb volt, hogy az összesúgó vámpírok színtelen arca gyilkos gyűlölettel telt meg. -
Mit tettél? - kérdezte szinte visítva egy szőke fiú. - Mit tettél a
vezérünkkel? Maia Lilyre nézett; a másik lány hűvös tekintetéből semmit sem lehetett
kiolvasni.
Maia
most
először
érezte
a
mellkasában
terebélyesedő pánikot. Lily... -
Szenteltvíz - magyarázta a vámpírlány. - Előzőleg beinjekciózta
vele a vérét, hogy megmérgezze Maureent. A szőke vámpír kivillantotta előugró fogát. -
Az árulásnak következményei vannak - jelentette ki. - A
vérfarkasok... -
Nyugalom! - intette le Lily. - Azért tette, mert megkértem rá.
Maia kifújta a levegőt. Maga is meglepődött rajta, milyen erővel fut végig rajta a megkönnyebbülés. Lily körbenézett a zavarodottan rámeredő vámpírokon. -
Sebastian Morgenstern nekünk is az ellenségünk, mint minden
alviláginak. Ha elpusztítja az árnyvadászokat, a következő dolga az lesz, hogy ránk támad. A sötét harcosok serege előbb megöli Raphaelt, aztán végez mindenkivel az éjszaka gyermekei közül. Maureen ezt képtelen lett volna előre látni. Mindannyiunkra pusztulás várt volna, ha őt követjük. Maia a csuklóját rázva fordult a falkához. -
Megállapodtam Lilyvel - mondta. - Ez volt az egyetlen lehetőség.
Valódi szövetséget kötöttünk. Most van csak esélyünk, amíg Sebastian serege kicsi, és az árnyvadászok még erősek. Most kell cselekednünk,
ha célt akarunk érni. Most kell cselekednünk, ha bosszút akarunk állni azokért, akik meghaltak a Praetornál. -
És ki vezet majd bennünket? - nyüszítette a szőke vámpír. -
Mindig az lesz a vezér, aki megölte a elődjét, de egy vérfarkas mégsem parancsolhat nekünk. - Maiára pillantott. - Már ne vedd sértésnek. -
Nem vettem annak - mormogta a lány.
-
Én öltem meg Maureent - mondta Lily. - Maia csak a fegyver volt a
kezemben, de én terveztem meg mindent, én álltam a háttérben. Én leszek a vezér. Hacsak nincs ez ellenére valakinek. A vámpírok tanácstalanul néztek össze. Maia meglepetten, de vidáman hallotta, ahogyan Bat hangosan tördeli az ujjait a hirtelen támadt csendben. Lily mosolyra húzta vörös ajkát. -
Gondoltam, hogy senki sem jelentkezik. - Maiához lépett,
elegánsan kikerülve a tüllruhát és a kevéske hamut, ami Maureenból maradt. - Nos - mondta. - Akkor talán beszélgessünk erről a szövetségről.
- Tortát nem sütöttem - közölte Alec, amikor Jace és Clary visszatért a barlang nagy központi termébe. A fiú hanyatt feküdt egy pokrócon, összehajtogatott dzsekijét használva párnának. A gödörben tűz égett, a lángok hosszúkás árnyékokat rajzoltak a falakra. Alec
előkészítette
az
ennivalót:
kenyeret,
csokoládét,
diót,
müzliszeleteket, vizet meg néhány barnuló almát. Clarynek összerándult a gyomra; most érezte csak, milyen éhes valójában. Az étel mellett három műanyag palack várta őket: kettőben víz volt, a harmadikban, a sötétebbikben pedig bor. -
Tortát nem sütöttem - ismételte a fiú, széles mozdulattal
körbemutatva. - Mégpedig három okból. Először is hiányoznak a
hozzávalók. Másodszor pedig fogalmam sincs, hogyan kell tortát sütni. Elhallgatott, nyilvánvalóan várt valamire. Jace kihúzta a kardját az övéből, a barlang falának támasztotta, majd megadóan feltette a kínálkozó kérdést: -
És harmadszor?
-
Harmadszor, mert nem vagyok a csicskátok - jelentette ki Alec
elégedetten. Clary önkéntelenül elmosolyodott. Lecsatolta a fegyverövét, és gondosan lefektette a földre. Jace szemét forgatva követte a példáját. -
Ugye tudod, hogy az a bor fertőtlenítésre van? - kérdezte, és
elegánsan ledőlt Alechez a pokrócra. Clary leült melléjük. Minden porcikája sajgott; még a több hónapnyi kiképzés sem készíthette fel az egész napos kimerítő gyaloglásra a forró homokban. -
A borban nincs elég alkohol ahhoz, hogy fertőtlenítésre lehessen
használni - közölte Alec. - Különben sem vagyok részeg. Csak tűnődtem. -
Értem. - Jace felkapott egy almát, gyakorlott mozdulattal
kettévágta, és felajánlotta a felét Clarynek. A lány beleharapott a gyümölcsbe, és eszébe jutott, hogy az első csókjuknak almaíze volt. -
És min tűnődtél? - kérdezte.
-
Azon, hogy mi történhet otthon - felelte Alec. - Mostanra
valószínűleg észrevették, hogy eltűntünk meg minden. Aline-t meg Helent sajnálom. Jó lett volna szólni nekik. -
És a szüléidet nem sajnálod? - érdeklődött Clary.
-
Nem - mondta hosszú szünet után a fiú. - Megvolt a lehetőségük,
hogy azt tegyék, amit kell. - Az oldalára fordult, és a másik kettőre nézett. A tűz fényében hihetetlenül kék volt a szeme. - Mindig azt hittem, hogy mivel árnyvadász vagyok, el kell fogadnom a Klávé döntéseit, és ha nem helyeslem őket, akkor hűtlen vagyok. Kifogásokat kerestem
nekik, és találtam is. De most úgy érzem, egyszerre két fronton kell harcolnunk. Megküzdünk az ellenséggel, és megküzdünk a Klávéval is. Már nem... Nem is tudom, mit gondoljak. Jace parabatiára mosolygott a tűz fényében. -
Lázadó vagy.
Alec vágott egy grimaszt, és felkönyökölt. -
Ne gúnyolódj! - csattant fel olyan erővel, hogy Jace csodálkozva
nézett vissza rá. A fiú tekintetéből általában nem lehetett kiolvasni semmit, de Clary elég jól ismerte hozzá, hogy észrevegye az arcán átvillanó sértettséget és feszültséget, ahogy közelebb hajolt, és éppen válaszolni készült Alecnek. Ebben a pillanatban azonban Isabelle és Simon rontott be a terembe. Isabelle vörös arccal zihált, de inkább csak úgy, mint aki futott, nem úgy, mint aki az imént adta át magát a szenvedélynek. Szegény Simon, gondolta vidáman Clary, jókedve azonban rögvest szertefoszlott, amint meglátta két újonnan érkezett társa arckifejezését. -
A keleti folyosó egy kapuban végződik - jelentette minden
teketória nélkül Isabelle. - Olyasmi, mint amelyiken át bejöttünk ide, csak ez össze van törve. És láttunk démonokat is a repülő fajtából. Nem jöttek közel, de jól ki lehetett őket venni. Valakinek a biztonság kedvéért szemmel kéne tartania őket. -
Majd én - mondta Alec, és felállt. - Úgysem fogok aludni.
-
Én sem. - Jace is talpra kászálódott. - Meg amúgy is rád fér a
társaság. - A fiú Claryre pillantott, aki bátorítólag mosolygott vissza rá. Tudta, mennyire nehezen viseli Jace, ha Alec mérges rá. Talán a parabataiok közötti kapcsolat miatt érezte a fiú barátja neheztelését, talán pusztán ennyire empatikus volt, de az is lehet, hogy mindkettő együttvéve. -
Három hold van - szólt Isabelle, majd leült a földre, és egy
müzliszeletért nyúlt. - És Simon mintha egy várost látott volna. Egy démonvárost. -
Nem voltam biztos benne - fűzte hozzá gyorsan Simon.
-
A könyvek szerint Edomnak van egy fővárosa. Idumeának hívják -
mondta Alec. - Szóval nem kizárt, hogy jól láttad. Figyelni fogunk. Lehajolt, hogy felvegye az íját, és elindult a keleti folyosón. Jace megragadott egy szeráfpengét, gyorsan megcsókolta Claryt, és a barátja után indult. Clary az oldalára heveredett, a tüzet nézte, és hagyta, hogy Isabelle és Simon halk duruzsolása álomba ringassa.
Jace hátában és nyakában összerándultak az izmok a kimerültségtől, ahogy lassan letelepedett a földre, és addig csúszott hátra, amíg neki nem tudta vetni a hátát egy nagyobbacska sziklának. Igyekezett nem túl mélyeket szippantani a keserű levegőből. Lassan Alec is elhelyezkedett mellette, harci öltözetének durva anyaga hangosan súrlódott a földön. íját az ölébe fektette, és körbejártatta tekintetét a tájon. -
Vagy ez is egy olyan nap, amikor haragszol rám, úgyhogy inkább
nem szólsz egy szót sem? -
Nem haragszom rád - felelte Alec. Bőrkesztyűs kezével
végigsimította az íját, aztán az ujjaival dobolni kezdett a fán. -
Pedig azt hittem. Ha belementem volna, hogy keressünk egy
helyet éjszakára, nem támadtak volna meg. Mindannyiunkat veszélybe sodortam... Alec mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a levegőt. A holdak magasabbra kapaszkodtak az égen, és derengve világították meg az arcát. Piszkos, kusza hajával és szakadt ingével nagyon fiatalnak tűnt. -
Tudtuk,
hogy
kockázatos
lesz
eljönni
ide
veled.
Önként
jelentkeztünk a halálra. Persze inkább életben maradnék, ha van rá lehetőség. De mind magunk döntöttünk.
-
Amikor először találkoztunk - mondta Jace, és lenézett térdét
körülölelő kezére -, lefogadom, nem gondoltad, hogy miattam fogsz meghalni egyszer. -
Amikor először láttalak, azt kívántam, hogy bár visszamennél
Idrisbe. Jace hitetlenkedve nézett Alecre; a fiú megvonta a vállát. -
Tudod, hogy nem szeretem a változást.
-
Azért csak megszoktál - szögezte le Jace magabiztosan.
-
Egy idő után - bólintott Alec. - Mint valami nem múló
bőrbetegséget. -
Szeretsz engem. - Jace a sziklának támasztotta a fejét, és fáradt
szemmel nézte a halott tájat. - Szerinted kellett volna üzenetet hagynunk Maryse-nek és Robertnek? Alec szárazon felnevetett. -
Maguktól is rájönnek majd, hová tűntünk. Egy idő után legalábbis.
Talán nem is érdekel, hogy apám megtudja-e. - Alec hátravetette a fejét, és felsóhajtott. - Édes istenem, hogy milyen klisés vagyok! - mondta elkeseredetten.
- Ha apám gyűlölni akar, amiért nem a lányokhoz
vonzódom, akkor nem éri meg szenvednem miatta, ugye ? -
Ne tőlem kérdezd - felelte Jace. - A mostohaapám tömeggyilkos
volt, ehhez képest még most is foglalkoztat a véleménye. Erre vagyunk programozva. Apád mindig nagyon jó fejnek tűnt az enyémhez képest. -
Persze, téged bír - mondta Alec. - Heteroszexuális vagy, és nem
sokat vársz el egy apától. -
Szerintem ezt fogják a sírkövemre vésni. „Heteroszexuális volt, és
nem várt el sokat.” Alec kurtán, erőltetetten elmosolyodott. Jace összehúzott szemmel nézett rá. -
Biztosan nem haragszol? Én úgy látom rajtad, hogy egy kicsit
igen. Alec felnézett az égre. Egyetlen csillag sem látszott, csak a felhők sárgás feketesége. -
Nem minden rólad szól.
-
Ha nem érzed jól magad a bőrödben, ne tartsd magadban -
mondta Jace. - Iszonyatos rajtunk a nyomás, de össze kell tartanunk, amennyire csak... Alec a parabataia felé pördült. Hitetlenkedés látszott a szemében. -
Ha nem érzem jól magam a bőrömben? - mordult fel. - Te
mennyire éreznéd jól magad, ha Sebastian Claryt rabolta volna el? Ha őt jöttünk volna megmenteni úgy, hogy azt sem tudjuk, él-e egyáltalán? Te hogy éreznéd magad a bőrödben? Jace úgy érezte magát, mintha Alec felpofozta volna. Ráadásul tudta, hogy meg is érdemelte. Jó párszor próbálkozott, mire sikerült kipréselnie magából a következő szavakat. -
Darabjaimra hullanék.
Alec felállt. Körvonalai kirajzolódtak a sötétkék égbolt előtt, a három darabba tört hold megvilágította a földet. Jace mindent látott a másik fiú vonásaiban: mindent, amit a parabataia olyan régóta elfojtott. Eszébe jutott, ahogyan Alec megölte a tündérlovagot az Udvarban: hidegvérrel, gyorsan, könyörtelenül. Ez egyáltalán nem vallott Alecre, Jace mégsem gondolt bele, mi váltotta ki ezt a szenvtelenséget: a fájdalom, a düh, a félelem. -
Ez... - Alec végigmutatott magán. - Ez vagyok én darabokban.
-
Alec...
-
Nem vagyunk egyformák. Én... én nem tudom folyton eljátszani,
hogy
minden
rendben.
Tudok
vicceket
megpróbálhatok, de vannak határok. Nem tudok... Jace feltápászkodott.
mesélni,
mindent
-
Nem is kell megjátszanod magadat - mondta zavartan. - Nem kell
úgy tenned, mintha minden rendben lenne. Szabad... -
Szabad összezuhannom? Mind a kerten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Tartanunk kell magunkat, és amióta csak ismerlek, rajtad is mindig azt látom, hogy tartod magadat. Figyeltelek, miután azt hitted, hogy meghalt az apád, figyeltelek, amikor azt hitted, hogy Clary a húgod. Végig figyeltelek, és azt láttam, hogy így tetted túl magad mindenen. Szóval ha én is túl akarom tenni magam mindenen, nekem is a te példádat kell követnem. -
De te nem vagy olyan, mint én - mondta Jace. Úgy érezte, lassan
megnyílik alatta a föld. Tízéves korában a Lightwoodék szolgáltatta masszív alapokra építette fel az életét. Legfőképpen Alecre. Mindig azt hitte, hogy parabataiok lévén támaszkodhatnak egymásra, hogy nem csak ő számíthat Alecre, ha összetörik a szíve, de Alec is ugyanúgy számíthat rá fordított esetben, most azonban rájött, hogy nem is foglalkozott a barátjával, amióta elrabolták a túszokat. Bele sem gondolt, milyen lehet neki nem tudni, hogy Magnus él-e vagy hal-e. - Jobb vagy nálam. Alec Jace-re meredt, a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. -
Mit hittél? - kérdezte hirtelen. - Amikor átjöttünk ebbe a világba.
Láttam az arcodat, amikor megtaláltunk. Nem igaz, hogy nem láttál semmit. A semmitől nem vágtál volna ilyen képet. Jace megrázta a fejét. -
Te mit láttál? A Szövetség Termében voltam. Nagy győzelmi ünnepséget
tartottunk, és mindenki ott volt. Max is. És te meg Magnus, meg mindenki, Apa pedig beszédet mondott arról, hogy én vagyok a legjobb harcos, akit valaha ismert... - Elcsuklott a hangja. - Sosem hittem, hogy a legjobb harcos akarnék lenni - folytatta. - Mindig úgy éreztem, hogy
bőven megfelel nekem, ha én vagyok a sötét csillag, te meg a szupernóva.
Szóval
hogy
neked
megvan
az
Angyaltól
kapott
tehetséged. Bármennyit edzhetek... soha nem leszek olyan, mint te. -
Nem akarnál ilyet - mondta Jace. - Az nem te lennél.
Alec már nem zihált annyira. -
Tudom. Nem vagyok féltékeny. Az első pillanattól fogva tudtam,
hogy mindenki jobbnak gondol nálam. A saját apám is jobbnak gondolt. A Klávé is jobbnak gondolt. Izzy és Max felnézett rád, benned látták a példaképüket, aki mellé fel akartak nőni. De aznap, amikor felkértél a parabataiodnak, tudtam, hogy megbízol bennem, hogy úgy érzed, támaszkodhatsz rám. Ez azt jelentette, hogy te sem vagy magányos, tökéletes harcos, aki egyedül is meg tud csinálni mindent. Szükséged volt rám. Rájöttem, hogy van még valaki, aki nem hiszi, hogy jobb vagy nálam. Te. -
Sokféleképpen lehet jobbnak lenni - jegyezte meg Jace. - Ezt már
akkor is tudtam. Lehet, hogy nagyobb a fizikai erőm, de nem ismerek senkit, akinek igazabb lenne a szíve, és erősebb lenne az emberekbe vetett hite. Ebben a tekintetben jobb vagy, mint én valaha is lehetek. Alec meglepetten nézett parabataiára. A legjobb dolog, amit Valentine valaha tett velem, az volt, hogy
-
elküldött hozzád - folytatta Jace. - A szüleidnek is hálás vagyok nyilván, de főleg neked. Neked, Izzynek és Maxnek. Nélkületek én is olyanná váltam volna... mint Sebastian. Erre vágytam volna. - Körbemutatott volna az előttük elterülő kietlen tájon. - Egy koponyákkal és csontokkal borított pusztaság királya akartam volna lenni. - Jace elhallgatott, és hunyorogva kémlelte a távolt. - Láttad? Alec megrázta a fejét. -
Nem láttam semmit.
-
Megcsillant valamin a fény. - Jace a sivatag árnyait mustrálta, és
előhúzott egy szeráfpengét az övéből. A tiszta adamantin rubinvörösen ragyogott a holdfényben, pedig a fiú még nem is aktiválta. - Itt várj! Őrizd a bejáratot. Körülnézek. -
Jace... - kezdte Alec, de barátja kőről kőre ugrálva már futott is
lefelé a lejtőn. Ahogy a domb tövébe ért, a kövek halványabbak lettek, és morzsálódni kezdtek, ahogy rájuk lépett. Végül szemcsés homok vette át a helyét, amiből itt-ott hatalmas, ívelt sziklák álltak ki. A fák úgy festettek, mintha egy napkitöréstől hirtelen megkövültek volna. A háta mögött ott volt Alec és az alagút bejárata, előtte pedig a pusztulás. Jace óvatosan továbbindult a repedezett kövek és a kiszáradt fák között. Egyszerre ismét meglátta a felvillanó szikrát: valami élt a pusztulás közepette. Arrafelé fordult, óvatosan téve egyik lábát közvetlenül a másik elé. -
Ki van ott? - kérdezte, aztán összeráncolta a homlokát. - Hát
persze - tette hozzá az őt körülvevő sötétségnek címezve. - Árnyvadász vagyok, de még én is elég filmet láttam hozzá, hogy tudjam, mi történik azzal, aki elkiáltja magát, hogy: „Ki van ott?” Azonnal megölik. Egy hang hallatszott - zihálás, kapkodó légzés sziszegése. Jace egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, aztán sebesen megindult előre. Meg is találta, amit keresett: emberi alak rajzolódott ki előtte a sötétben. Egy nő térdelt lehajtott fejjel a földön, fakó köntösét vér és por lepte. Mintha sírt volna. Jace szorosabbra fogta fegyvere markolatát. Éppen elég démont látott már életében, akik kiszolgáltatottnak tettették magukat, így erősebb volt benne a gyanakvás, mint a segítőkészség. - Dumah - suttogta, és a penge fényesen felragyogott. Most már tisztábban látta a nőt. Hosszú haja a földre hullott, és elkeveredett az égett porral, homlokán vaspánt futott körbe. A haja vöröses volt, mint az alvadt vér. Mielőtt felállt és ránézett volna, Jace-nek a tündérkirálynő jutott róla eszébe...
De nem őt látta. Ez a nő árnyvadász volt az. Vagyis több annál. A Vasnővérek mell alatt összefogott fehér köntösét viselte, szemében narancsszínű lángok égtek. Arcát és homlokát sötét rúnák torzították el. Kezét összekulcsolta a mellkasa előtt, aztán mindkét karját leengedte. Jace tüdejében megfagyott a levegő, ahogy megpillantotta a nő testében tátongó hatalmas sebet; a kiömlő vér eláztatta a köpeny fehér szövetét. -
Megismersz, ugye, árnyvadász? - kérdezte a nő. - Magdalena
nővér vagyok a Vasnővérektől. Akit megöltél. Jace-nek kiszáradt a szája. Nyelt egyet. -
Maga nem ő. Maga egy démon.
A nő megrázta a fejét. -
Megátkoztak,
amiért
elárultam a Klávét.
Miután megöltél,
idejöttem. Ez az én poklom, itt vándorlok. A sebem soha nem gyógyulhat meg, szüntelenül vérzik. - Hátramutatott, Jace pedig csupasz lábak véres nyomait látta mögötte. - Ezt tetted velem. -
Nem én voltam - felelte rekedten a fiú.
A nő félrebillentette a fejét. -
Nem-e? - kérdezte. - Hát nem emlékszel?
És Jace-nek eszébe jutott a kis párizsi műterem, az adamantin kehely és Magdalena, aki egyáltalán nem számított a támadásra, amikor ő előrántotta a kardját és ledöfte. Látta maga előtt a nő arcát, amint haldokolva dőlt az asztalra... Véres lett a pengéje, a keze, a ruhája. Nem démonvér vagy ichor volt. Nem az ellenség vére, hanem egy árnyvadászé. -
Szóval emlékszel. - Magdalena halvány mosolyra húzta a száját. -
Honnan tudná egy démon azt, amit én tudok, Jace Herondale? -
Nem... nem ez a nevem - suttogta Jace. A vér forrón zubogott az
ereiben, elszorította a torkát, beléfojtotta a szavakat. Eszébe jutott a kecsesen szálló gémekkel díszített ezüst láda, benne az egyik
legnagyszerűbb árnyvadász család könyvek, levelek és különféle ereklyék formájában összegyűjtött történelmével, és eszébe jutott az érzés, hogy nem méltó megérinteni, amit odabent talált. A nő arca megrándult, mintha nem egészen értette volna, amit hallott, de könnyedén lépdelt tovább Jace felé a sivár talajon. -
Akkor ki vagy? A Lightwood névre nemigen tarthatsz igényt.
Morgenstern lennél talán? Mint Jonathan? Jace mély lélegzetet vett. A levegő, mint a tűz, úgy égette a torkát. A bőre egészen nedves lett az izzadságtól, a keze remegett. Az ösztönei szinte követelték, hogy vesse rá magát a Magdalena nevű lényre, és döfje át a szeráfpengéjével, de egyre csak azt látta maga előtt, ahogyan Párizsban a vasnővér összeesik és meghal, ő pedig fölötte áll, és rádöbben, hogy mit tett, hogy gyilkossá vált... És hogyan is lehetne kétszer megölni ugyanazt az embert? -
Tetszett, ugye? - suttogta a nő. - Jó volt összekötve lenni
Jonathannal, egynek lenni vele. Felszabadított. Most azt mondhatod magadnak, hogy mindent csak kényszerből tettél, hogy nem te cselekedtél, nem te döftél le azzal a karddal. De mind a kerten tudjuk az igazságot. Lilith kötővarázslata csak ürügy volt, hogy azt tehesd, amire amúgy is vágytál. Clary,
gondolta
fájdalmasan
Jace.
Ha
Clary
itt
lenne,
belekapaszkodhatna a lány megmagyarázhatatlan hitébe, hogy ő természetéből fakadóan jó. Ennek a hitnek az erődítményét semmiféle kétség nem vehette be. Csakhogy Clary nem volt itt, és Jace magára maradt a kiégett, halott világban, ugyanabban a halott világban... -
Ezt láttad, ugye? - Magdalena most már majdnem odaért a fiúhoz,
szemében vörösen ugráltak a lángok. - Ezt a kiégett földet, ezt a pusztulást, és magadat, amint uralkodsz fölötte? Ez volt a látomásod? Ez a szíved vágya? - A nő elkapta Jace csuklóját, a hangja erősebb lett,
szinte örvendezett, már egyáltalán nem is tűnt emberinek. - Azt hiszed, az a sötét titkod, hogy olyan akarsz lenni, mint Jonathan. De elmondom én neked az igazi titkot, a legsötétebb titkodat. Máris olyan vagy. -
Nem! - kiáltotta Jace, és a pengéje tüzes ívet írt le az éjszakában,
ahogy a magasba emelte. Magdalena megtántorodott, és a fiú egy pillanatra azt hitte, hogy az izzó kard meggyújtotta a köpenyét, mert lángok lobbantak fel közöttük. Érezte, hogy égnek az erek a testében, az izmok a karjában, hallotta, ahogyan a nő sikolya nem emberi hörgéssé változik át. A fiú hátrahőkölt... Egyszerre rádöbbent, hogy a tűz belőle tör elő, a kezéből és az ujjai hegyéből áradnak a sivatagot megvilágító, mindent felégető hullámok. Magdalena
vonaglani
kezdett,
eltorzult,
förtelmes,
csápjaival
hadonászó lénnyé alakult át, majd sikítva összezsugorodott, és hamuvá porladt. A föld megfeketedett, a levegő izzott a hőtől, ahogy Jace térdre rogyott, és szeráfpengéje beleveszett a teste körül tomboló lángokba. Itt égek halálra, gondolta a fiú, ahogy a tűz vadult tombolt a pusztaság fölött, és beragyogta az eget. Nem félt.
CLARY
LÁNGOKRÓL
ÁLMODOTT,
sivatagon átsöprő tűzoszlopról, ami
mindent feléget maga előtt: fákat, bokrokat, kétségbeesetten kiáltozó embereket. A testük megfeketedett, aztán hamuvá porladt, ahogy megadta magát a lángok erejének. Fölöttük rúna lebegett, akár egy angyal, két szárnyszerű forma, összekötve egyetlen vonallal... Hirtelen sikoly zavarta szét a füstöt és az árnyakat, felébresztve Claryt a rémálomból. A lány szeme felpattant, fény és forróság várta. Felült, és már nyúlt is Hesperusért. Ahogy megmarkolta a kardot, a szívverése fokozatosan lelassult. Ez a tűz nem tombolt zabolázhatatlanul. A kis üregben égett, füstje lassan szállt a hatalmas barlang teteje felé. Világosságot csempészett a térbe, Clary Isabelle-t és Simont látta a fényében. Izzy éppen zavartan mászott ki Simon öléből, és hunyorogva nézett körül. -
Mi van?
Clary már talpon volt. -
Valaki sikított - mondta. - Ti ketten maradjatok itt. Megnézem, mi
történt. -
Nem, nem!
Amint Isabelle is felállt, Alec rontott be zihálva a terembe. -
Jace! - szólt. - Valami történt. Clary, hozd az irónodat, és gyere! -
Ezzel sarkon fordult, és visszarohant az alagútba. Clary az övébe szúrta Hesperust, és már futott is a fiú után. Ahogy az alagútban vágtatott, meg-megbotlott az egyenetlen talajon, végül irónjával a kezében kint találta magát a szabad ég alatt.
Izzott az éjszaka. A szürke, sziklás domboldal a sivatag felé lejtett, és ott, ahol a kövek a homokkal találkoztak, tűz égett. Lángok törtek a magasba, aranyszínűre festették az eget, felégették a földet. A lány Alecre nézett. -
Hol van Jace? - kiáltotta túl a lángok ropogását.
A fiú a tűz szíve felé fordította a tekintetét. -
Ott - felelte. - Láttam, amikor kitörtek a testéből a lángok, és
elnyelték. Clarynek elszorult a szíve, és úgy lépett hátra, mintha Alec megütötte volna. A fiú utánanyúlt. -
Clary! Nem halt meg. Azt tudnám. Tudnám...
Isabelle és Simon rontott ki a hátuk mögött a barlangból. Isabelle-nek elkerekedett a szeme, Simon pedig elborzadva hőkölt hátra. A tűz halálos fenyegetést jelentett a vámpírokra, és ez alól egy napjáró sem volt kivétel. Isabelle megragadta a fiú karját, mintha csak óvni akarná a veszedelemtől; Clary hallotta, hogy kiabál, de a szavai elvesztek a lángok dübörgésében. Clarynek valami égette a karját. Lenézett, és rádöbbent, hogy öntudatlanul is rajzolni kezdett a bőrére. Egy tűz elleni védelmet biztosító piro rúna vastag és erőteljes vonalai jelentek meg a csuklóján. Erős rúna volt, a lány érezte a kisugárzását. Elindult lefelé a domboldalon, de azonnal hátra is fordult, amint megérezte, hogy Alec követi. -
Maradj itt! - kiáltott rá a fiúra, és felemelte a csuklóját, hogy
megmutassa neki a rúnát. - Nem tudom, beválik-e - tette hozzá. - Te csak vigyázz Simonra és Izzyre. A mennyei tűz elvileg távol tartja a démonokat, de jobb, ha biztosra megyünk. - Könnyed szökellésekkel sietett tovább a lángok felé, Alec pedig csak állt tovább a háta mögött ökölbe szorított kézzel.
Közelről a tűz egyetlen mozgó, folyamatosan változó falnak tűnt. A szívében vörös, narancsszínű és zöld foltok villództak. Clary nem látott mást, csak lángokat, a hőtől izzott a bőre és könnyezett a szeme. Vett egy mély lélegzetet - a levegő égette a torkát -, és belépett a tűzbe. Átölelték a lángok. A világ vörös, narancs és aranyszínben vibrált előtte.
A
haja
lobogott
a
forró
szélben;
Clary
nem
tudta
megkülönböztetni saját vörös fürtjeit a lángnyelvektől. Óvatosan haladt, dülöngélt, mintha erős szembeszélben kellene járnia - a tűzről óvó rúna léptei ritmusára lüktetett a csuklóján. A lángok előtte, mögötte, fölötte kavarogtak. Újabb égető lélegzetet vett, a hátát meghajtotta, mintha valami rettenetes súlyt cipelne a vállán, és ment tovább. Nem volt körülötte más, csak tűz. Meg kellene halnia ebben a tűzben, mondta magának, el kellene égnie, mint egy madártollnak, egy lábnyom sem maradhatna utána ebben az idegen világban, semmi, ami elárulná, hogy valaha itt járt. Jace, gondolta, és tett még egy utolsó lépést. A lángok szétváltak körülötte, mintha egy függönyt húztak volna szét, felkiáltott, előrezuhant, a térde keményen ütközött a földnek. A tűzbiztos rúna halványult a karján, egyre fehérebb lett, ahogy veszített az erejéből, elszívta Clary energiáját is. A lány felemelte a fejét. Körben tűz fala emelkedett, a lángok a halott démoneget nyaldosták. Az égő kör közepén ott térdelt Jace; őt magát nem érintette a tűz, fejét hátravetette, szemét félig lehunyta. Két keze a földön nyugodott, tenyeréből mintha olvadt arany áradt volna. A keskeny, lávaszerű folyó megvilágította a földet. Nem, gondolta Clary, nem egyszerűen megvilágította. Átalakította a földet, kemény, aranyszínű anyaggá változtatta, ami úgy csillogott, mint... Mint az adamantin. A lány Jace felé kúszott, alatta a göröngyös talaj
csúszós, üvegszerű felületté változott, olyanná, akár az adamantin, csak a színe volt arany fehér helyett. Jace nem mozdult. Mint a Lyn-tó vízéből rezzenéstelenül kiemelkedő, víztől csöpögő Raziel angyal, ő is merev maradt, csak a tűz folyt belőle. Körülötte a föld megkeményedett, és arannyá változott. Vagyis adamantinná. A különleges anyag ereje a lány csontjáig hatolt. Clary lelki szemei előtt magasba emelkedő, aztán tűzijátékként elillanó rúnák jelentek meg. Legszívesebben megsiratta volna őket, de annyian voltak, hogy nem tudhatta meg, mit jelentenek vagy mi a céljuk egyáltalán. Viszont már centiméterekre járt Jace-től, és hirtelen felrémlett előtte az első rúna, amit valaha elképzelt, a rúna, amiről napok óta álmodott. Két szárny, amiket egyetlen rúd köt össze... Nem, nem is szárnyak... Egy kard markolata... Mindig is egy kard markolata volt az. -
Jace! - kiáltotta. A fiúnak felpattant a szeme. Még a tűznél is
fényesebb aranyszínű volt. Jace hitetlenkedve nézett Claryre, aki azonnal rájött, mit csinál: a fiú térden állva várta, hogy meghaljon, hogy eleméssze a tűz, mint valami középkori szentet. A lány legszívesebben felpofozta volna. -
Clary, hogyan...
Clary a fiú csuklója után nyúlt, de az gyorsabb volt, és elkapta a kezét. -
Ne! Ne érj hozzám! Nem biztonságos!
-
Jace, hagyd ezt abba! - A lány felemelte a karját, rajta az
ezüstösen vibráló piro rúnával. - Átjöttem hozzád a tűzön keresztül kiabálta túl a lángok moraját. - Itt vagyunk. Mind a ketten itt vagyunk, érted? A fiú tekintetéből sütött a kétségbeesés. -
Clary, menj el!
-
Nem! - A lány megragadta Jace vállát, és ő ezúttal nem húzódott
el. Clary minden erejével belemarkolt a harci öltözet anyagába. - Tudom, hogyan hozhatjuk ezt helyre! - kiáltotta, majd közelebb hajolt, és a fiú ajkára tapasztotta az ajkát. Jace szája forró volt és száraz, a bőre égetett, ahogy a lány végigsimította a nyakát, végül pedig két tenyere közé fogta az arcát. Tűz, korom és vér ízét érezte a fiú ajkán, és kíváncsi lett volna, Jace is ezeket érzi-e az övén. -
Bízz bennem! - suttogta. Bár továbbra is összeért a szájuk, és bár
szavait elnyelte a körülöttük tomboló káosz, érezte, hogy a fiú valamelyest elengedi magát, bólint, és nekidől. Miközben tombolt közöttük a tűz, beszívták egymás lélegzetét és szikrákat ízleltek egymás ajkán. -
Bízz bennem! - súgta megint Clary, és a kardjáért nyúlt.
Isabelle átkarolta Simont, hogy visszatartsa. Tudta, hogy ha elengedi a fiút, az végigvágtat a lejtőn a tűzhöz, oda, ahol Clary eltűnt, és a lángok közé veti magát. Akkor pedig egy szemvillanás alatt elégett volna, akár a tűzifa. Akár a gázolajjal átitatott tűzifa. Ez várt a vámpírokra a tűzben. Isabelle magához húzta hát Simont, két kezét összekulcsolta a teste előtt, és mintha érezte volna az ürességet a mellkasában, ott, ahol a szívének kellett volna dobognia. A lány szíve zakatolt Simoné helyett is. Haját hátrafújta a lejtő alján tomboló rettenetes tűz felől fújó forró szél. Alec félúton lefelé bizonytalanul megállt, körvonalai feketén rajzolódtak ki a vörös háttér előtt. A lángok az égig értek, fényüktől a három darabba tört holdat sem lehetett látni. Vibráltak, folyton változtak, halálosan gyönyörű aranyfalat húzva fel a sivárságban. A remegő lángok között Isabelle mozgó árnyakat pillantott meg - valaki térdelt, egy másik, kisebb árny pedig a
földhöz lapulva kúszott közelebb hozzá. Clary, gondolta a lány. Egyre közelebb került Jace-hez a lángtenger közepén. Tudta, hogy Clary piro rúnát rajzolt a karjára, de soha nem hallott még olyan jelről, ami egy ilyen tűzviharnak ellen tudna állni. -
Iz - suttogta Simon -, én nem...
-
Pszt! - Isabelle még erősebben ölelte Simont, mintha csak így
tudná megakadályozni, hogy maga is darabjaira hulljon. Jace odabent volt a tűz szívében, és ő nem veszíthetett el még egy testvért, egyszerűen nem... - Nem esett bajuk - mondta. - Ha Jace megsérülne, Alec tudná. És ha Jace-nek nincs baja, akkor Clarynek sincs. -
Halálra égnek - mondta Simon. Elveszettnek tűnt.
Isabelle felkiáltott, ahogy a lángok hirtelen még magasabbra csaptak. Alec előrelépett egyet, aztán térdre rogyott, és letenyerelt a földre. Háta fájdalmas ívben hajlott meg. Az égen szédítő sebességgel kavarogtak a lángnyelvek csúcsai. Isabelle elengedte Simont, és a bátyjához rohant. Fölé hajolt, megragadta a kabátja hátát, és segített neki felegyenesedni. -
Alec! Alec!
A fiú talpra kászálódott, az arca holtsápadt volt, kivéve ott, ahol fekete korom tapadt rá. Hátat fordított Isabelle-nek, és lerángatta magáról harci öltözete felső részét. -
A parabatai rúnám... Látod?
Isabelle-nek összeszorult a gyomra. Egy pillanatig úgy érezte, rögtön elájul. Elkapta Alec gallérját, lehúzta az inget a válláról, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. -
Még ott van.
Alec visszabújt a felsőjébe. -
Változást éreztem, mintha kicsavarodott volna bennem valami... -
Megemelte a hangját. - Lemegyek oda.
-
Ne!
Isabelle elkapta a bátyja karját, de Simon hirtelen felkiáltott mellette. -
Nézzétek!
A tűz felé mutatott. Isabelle egy pillanatig értetlenül nézett, aztán maga is észrevette, mi történt. A lángok lassan elkezdtek visszahúzódni. A lány, kezét továbbra is Alec karján nyugtatva, megrázta a fejét, mint aki úgy érzi, hogy nem lát tisztán, de ez nem illúzió volt. A tűz alábbhagyott. Az imént még égig érő narancsszínű lángoszlopok sárgává fakultak, és visszahajlottak, akár egy kéz ujjai. Isabelle elengedte Alecet, és hárman figyelték vállt vállnak vetve, ahogy a kialvó tűz helyén lassan láthatóvá válik a megfeketedett föld kör alakú foltja, két alakkal, Claryvel és Jaceszel a közepén. A füst és a még mindig vörösen izzó parázs ragyogása továbbra is elrejtette őket félig-meddig, de nyilvánvaló volt, hogy élnek, és nem esett bajuk. Clary állt, Jace előtte térdelt, és a lány kezét fogta, mintha arra várna, hogy lovaggá üssék. Volt valami rituális a testhelyzetükben, valami, ami különös, ősi mágiát sejtetett. Ahogy a füst szertefoszlott, és Jace felállt, valami fényesen villant a hajában. Mindketten elindultak felfelé. Isabelle, Simon és Alec elszakadtak egymástól, és eléjük rohantak. Isabelle Jace-re vetette magát, aki elkapta, és megölelte, majd továbbra is szorosan tartva a lányt, kinyújtotta a fél karját a háta mögé, és megfogta Alec kezét. Jace bőre hűvös volt, szinte hideg. Ruháján egyetlen égett folt sem látszott, mint ahogy a sivatagban sem maradt semmiféle nyoma, hogy pillanatokkal korábban még hatalmas tűzvihar tombolt. Isabelle elfordította a fiú mellkasára hajtott fejét, és látta, hogy Simon Claryt öleli. A fiú a fejét rázta, Clary pedig ragyogó mosollyal nézett fel rá; Isabelle hirtelen rádöbbent, hogy a féltékenységnek szikráját sem
érzi. Simon egészen pontosan ugyanúgy ölelte Claryt, ahogy Jace ölelte őt. Le sem lehetett volna tagadni, hogy szeretik egymást, de testvéri szeretet volt ez, nem más. Isabelle kibújt Jace karjai közül, és szélesen Claryre mosolygott, aki bátortalanul viszonozta a mosolyát. Egy pillanattal később Alec ölelte meg Claryt, Simon és Jace pedig óvatosan farkasszemet nézett egymással. Simon hirtelen elvigyorodott - Isabelle imádta ezt a váratlan, széles mosolyt az arcán, amit a fiú a legrémesebb helyzetekben is képes volt megvillantani -, és kitárta a karját. Jace megrázta a fejét. -
Nem érdekel, hogy az előbb gyújtottam föl magam - mondta. -
Akkor sem ölellek meg. Simon hangos sóhajjal engedte le a karját. -
Nem tudod, mit hagysz ki. Pedig ha akarod, megengedtem volna,
de őszintén szólva csakis és kizárólag szánalomból. Jace Clary felé fordult, aki időközben már elengedte Alecet, és vidáman nézte őket, kezével Hesperus markolatán. A fegyver halványan ragyogott, mintha átragadt volna rá valamennyi a tűz fényéből. -
Hallottad ezt? - kérdezte Jace. - Szánalomból?
Alec felemelte a kezét, mire mindenki meglepetésére Jace elhallgatott. -
Tisztában vagyunk vele, hogy mindannyiunkat eltölt az életben
maradás gyermeki öröme, ami tán meg is magyarázza jelenleg tapasztalható buta viselkedésünket. - Alec a magasba tartotta a mutatóujját.
-
Mindazonáltal
úgy
vélem,
magyarázattal
tartozol
hármunknak. Mi történt? Hogyan vesztetted el az uralmadat a tűz fölött? Megtámadtak? -
Egy démon volt az - felelte kurta szünet után Jace. - Egy nő
alakját vette fel. Valakiét, akivel rosszat tettem, amikor Sebastian irányítása alatt álltam. Addig hergelt, amíg nem volt többé hatalmam a mennyei tűz fölött. Clary segített mindent helyreállítani.
Ennyi? És mind a ketten jól vagytok? - kérdezte félig hitetlenkedve
-
Isabelle. - Azt hittem... Amikor láttam, mi történik, azt hittem, Sebastian az. Hogy eljött értünk, te meg el akartad égetni, de magadat gyújtottad fel... Ilyesmi nem fog előfordulni. - Jace gyengéden megérintette Izzy
-
arcát. - Most már megint uralom a tüzet. Tudom, hogyan használjam, és hogyan ne használjam. Hogy hogyan irányítsam. És hogyan? - érdeklődött Alec.
-
Jace habozott. Vetett egy gyors pillantást Claryre, aztán elkomorodott. -
Bíznotok kell bennem.
-
Ennyi? - kérdezte csodálkozva Simon. - Egyszerűen bízzunk
benned? -
Te nem bízol? - kérdezte Jace.
-
Hát... - Simon Isabelle felé fordult, a lány pedig a bátyjára
pillantott. Egy pillanattal később Alec bólintott. Eléggé bíztunk benned ahhoz, hogy kövessünk ide - mondta. -
-
Most már bízni fogunk benned a végéig. Amúgy azért királyság lenne, ha bennünket is beavatnál a tervbe.
-
Tudod, még időben - szólt Isabelle. - Úgy értem, a vége előtt. Alec felhúzott szemöldökkel nézett a lányra. Isabelle ártatlanul vállat vont. -
Csak egy kevéssel előtte - mondta. - Szeretnék felkészülni.
Tekintete találkozott a bátyjáéval, aztán Alec - egy kicsit rekedten, mintha majdnem elfelejtette volna már, hogyan is kell csinálni - elnevette magát.
Tisztelt konzul asszony! A tündérek nem a szövetségeseink, hanem az ellenségeink.
Gyűlölik a nephilimeket, egyetlen céljuk, hogy eláruljanak és elpusztítsanak
bennünket.
Együttműködtek
Sebastian
Morgensternnel az intézetek elleni támadásokban. Ne bízzanak Meliornban és a Tündérek Udvarának egyetlen követében sem. A tündérkirálynő az önök ellensége. Ne próbáljanak válaszolni erre az üzenetre. Jelenleg a Vadűzés lovasa vagyok, és meg fognak ölni, ha kiderül, hogy bármit is elárultam önöknek. Mark Blackthorn Jia Penhallow olvasószemüvege fölött nézett Emmára és Julianre, akik idegesen álltak a konzul házának könyvtárszobájában, az íróasztal előtt. A nő mögötti hatalmas ablakból Emma látta a terpeszkedő Alicantét: a domboldalakat ellepő házakat, a Szövetség Terme felé hömpölygő csatornákat, az égnek törő Gard-dombot. Jia ismét a kezében tartott papírdarabra pillantott, amit ők hoztak neki. Szinte ördögi leleményességgel hajtogatták bele a makkba, és rengeteg időbe telt, mire végül Ty ki tudta piszkálni ügyes ujjaival. -
Mást is írt az öcséd ezen kívül? Neked szóló személyes üzenetet
esetleg? -
Nem - felelte Julian. A válasz elég kurta és sértődött lehetett
ahhoz, hogy Jia higgyen neki, mert a konzul nem faggatózott tovább ezzel kapcsolatban. -
Tisztában vagytok vele, mit jelent ez - mondta a nő. - A Tanács
nem akarja majd elhinni. Azt fogják mondani, hogy csak egy trükk az egész. -
Ez Mark kézírása - felelte Julian. - És az a jel ott... - A lap alján
lévő mintára pillantott: a töviseket mintha vörösesbarna tintával rajzolták volna oda. - Vérbe mártotta a családi gyűrűt, azzal csinálta. - A fiú
elvörösödött. - Egyszer megmutatta nekem, hogyan kell. Nem lehet másnál a Blackthorn családi gyűrű, ha pedig mégis másnál lenne, az illetőnek eszébe sem jutna ilyen mintát pecsételni vele. Jia Julian ökölbe szorított kezéről Emma elszánt arcára nézett, aztán bólintott. -
Jól vagytok? - kérdezte immár melegebb hangon. - Tudjátok, mi
az a Vadűzés? Ty részletes előadást rögtönzött róla, de Emma a konzul szenvtelen tekintetétől zavarba jőve nem találta a szavakat. Végül Julian szólalt meg. -
Tündérek, akik vadásznak - mondta. - Az égen lovagolnak. Az
emberek hiedelmei szerint aki követi őket, azt elvezetik a holtak országába vagy Tündérföldére. -
Gwyn ap Nudd parancsol nekik - fűzte hozzá Jia. - Nem tartozik
elszámolással senkinek, nagyobb léptékű varázslat részese. A holtak aratójának is hívják. Igaz, hogy tündér, de rá és a vadászaira nem vonatkoznak a szövetség szabályai. Nincsen megállapodásuk az árnyvadászokkal, és nem ismerik el a fennhatóságunkat, ezért nem tartják be a törvényeinket. Semmilyen törvényt nem tartanak be. Értitek? A két gyerek üres tekintettel nézett a konzulra. A nő felsóhajtott. -
Ha a bátyátok Gwynnél van, és az ő vadásza lesz belőle, akkor
talán lehetetlen... -
Azt mondja, talán nem sikerül hazahozni Markot - állapította meg
Emma, és látta Julianén, hogy összetörik benne valami. Legszívesebben átugrott volna az asztalon, hogy alaposan elnáspángolja a konzult a pedáns rendben sorakozó, gondosan felcímkézett dossziéival. Az egyik címke úgy szökött Emma szemébe, mintha neonbetűkkel írták volna: CARSTAIRS: ELHUNYT. A lány igyekezett nem kimutatni, hogy felismerte a családnevét.
-
Csak annyit mondok, hogy nem tudom. - A konzul szétterítette
ujjait az asztal lapján. - De hát egyelőre olyan keveset tudunk. Csendes, szinte megtört volt a hangja. - Az, hogy a tündérek népét már nem tudhatjuk a szövetségeseink között, súlyos csapás. Minden alvilági közül ők a legrafináltabb ellenfelek, és a legveszélyesebbek is. - Felállt. Várjatok egy kicsit. A lambériából nyíló ajtón át elhagyta a szobát. Pár pillanattal később léptek zaja szűrődött be, aztán Emma Patrick hangját hallotta. Csak egykét szót tudott kivenni: „tanúvallomás”, „végzet”, „árulás”. Érezte, hogy mellette Juliannek minden izma pattanásig megfeszül, akár egy töltött számszeríj húrja. Kinyújtotta a kezét, finoman megérintette a fiú hátát, és ujjai már formálták is a betűket a lapockái között: J-O-L V-A-G-Y? Julian anélkül rázta meg a fejét, hogy a lányra nézett volna. Emma előbb az asztalon felstószolt dossziék, aztán az ajtó felé lesett. Végül vetett még egy pillantást Julianre, és határozott. Az íróasztalhoz rohant, és kihúzta a dossziék közül a CARSTAIRS feliratút. Egy nem túlságosan vaskos, összefűzött papírköteg volt az. Emma Julian mellé lépett, felrántotta a meglepett fiú ingét, és a farmerja hátuljába döfte a dossziét. Éppen megigazította az inget, amikor nyílt az ajtó, és Jia lépett be ismét. -
Hajlandóak lennétek még egyszer utoljára tanúskodni a Tanács
előtt? - kérdezte a konzul. Előbb Emmára nézett, aki úgy sejtette, nagyon elpirulhatott, aztán pedig Julianre, aki úgy festett, mintha áramütés érte volna. Emma rácsodálkozott, milyen szigorú lett a fiú tekintete. Hajlamos volt elfelejteni, hogy a máskor végtelenül szelíd Julian szeme néha olyan hideg is tud lenni, mint a partot mosó habok télen. -
A Végzet Kardja nélkül - tette hozzá Jia. - Csak szeretném, ha
elmondanátok mindenkinek, amit tudtok. -
Ha megígéri, hogy megpróbálják kiszabadítani Markot – alkudozott
Julian. - És ne csak úgy mondja, cselekedniük is kell. A konzul ünnepélyesen nézett a fiúra. -
Ígérem, hogy a nephilimek nem hagyják magára Mark Blackthornt,
amíg csak él. Julian felengedett egy kicsit. -
Hát jó.
A hirtelen magasba szökő lángok virágként nyíltak ki a fekete égbolton. Luke riadtan hőkölt hátra az ablaktól, majd ismét a keskeny nyílásra tapadt, igyekezvén azonosítani a fény forrását. -
Mi az? - Raphael, aki éppen Magnus mellett térdelt, felnézett. A
boszorkánymester aludt, szemei két sötét félholdnak tűntek az arcában. Kényelmetlen testhelyzetben kuporodott össze a láncok fogságában, betegnek, de legalábbis kimerültnek tűnt. -
Nem tudom biztosan.
Luke mozdulatlan maradt, a vámpír pedig odalépett mellé az ablakhoz. A férfi sosem érezte magát igazán fesztelenül Raphael társaságában. Olyannak tűnt, mint Loki, vagy valamelyik másik tréfás kedvű isten, aki néha a jók, néha a rosszak mellé állt, de mindig a saját érdekeit tartotta szem előtt. Raphael most dörmögött valamit spanyolul, és Luke mellé furakodott. -
Gondolod, hogy Sebastian műve? - kérdezte a vérfarkas.
-
Nem. - Raphael tekintete a távolba révedt, és Luke-nak megint
eszébe jutott, hogy bár az előtte álló angyalarcú fiú tizennégy évesnek ha tűnik, valójában idősebb, mint ő, sőt idősebb, mint az apja lenne, ha élne, vagy idősebb, mint az anyja lenne, ha halandó maradt volna. - Van
valami szentséges ebben a tűzben. Sebastian démonokat használ fel. Ez viszont olyan, amilyennek Istent látták a sivatagban vándorlók. „Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűz- oszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek.”10 Luke felhúzta a szemöldökét. Raphael vállat vont. -
Jó katolikus fiúnak neveltek. - Félrebillentette a fejét. - Akármi is
ez, azt hiszem, Sebastian barátunknak nem fog különösebben tetszeni. -
Mást is látsz? - kérdezte Luke. A vámpírok szeme még a
vérfarkasokénál is jobb volt. -
Valami... romokat, talán egy elhagyatott várost. - Raphael
frusztráltan rázta meg a fejét. - Nézd, már nem ég úgy a tűz. Kialszik lassan. Halk mormogás hallatszott a földről. Luke lenézett, és látta, hogy Magnus a hátára gördült. A láncai elég hosszúak voltak hozzá, hogy legalább a hasára tehesse a kezét, mintha fájdalmai lennének. A boszorkánymester kinyitotta a szemét. -
Nemcsak a tűznek annyi...
Raphael megint letérdelt Magnus mellé. -
Áruld el nekünk, boszorkánymester - mondta -, mit tehetünk
érted? Soha nem láttalak még ilyen betegnek. -
Raphael... - Magnus beletúrt verejtéktől lucskos fekete hajába. A
láncai csörögtek. - Az apám miatt van - közölte váratlanul. - Ez az ő birodalma. Vagyis az egyik a sok közül. -
Az apádé?
-
Apám démon - felelte kurtán Magnus. - Ez nyilván nem lep meg
különösebbképpen. Ne várd, hogy többet is eláruljak. 10
Mózes második könyve 13:21 (Károli Gáspár fordítása).
-
Rendben, de miért kéne megbetegedned attól, hogy apád
birodalmába kerültél? -
Azt akarja elérni, hogy meglátogassam. - Magnus felkönyökölt. - Itt
könnyen elérhet engem. Ebben a birodalomban nem tudok varázsolni, úgyhogy nem tudom megvédeni magamat. Ha akarja, megbetegszem, ha akarja, meggyógyulok. Most betegséget küldött rám, mert azt hiszi, hogy ha elég pocsékul érzem magam, segítséget kérek majd tőle. -
És fogsz? - kérdezte Luke.
A boszorkánymester megrázta a fejét, és vágott egy grimaszt. -
Nem. Túl nagy árat kellene fizetnem érte. Apám világában
mindennek ára van. Luke egyre feszültebb lett. Magnusszal nem voltak közeli barátok, de mindig kedvelte és tisztelte a boszorkánymestert. Becsülte Magnust, Catarina Losst, Ragnor Fellt és a hozzájuk hasonlókat, akik nemzedékek óta segítették az árnyvadászokat. Most megijesztette a kétségbeesés Magnus hangjában és az elkeseredettség a tekintetében. -
A
Akkor sem fizetnéd meg, ha az életed lenne a tét. boszorkánymester
fáradtan
pillantott
Luke-ra,
aztán
megint
végignyúlt a kőpadlón. -
Lehet, hogy nem nekem kellene megfizetnem - mondta, és
becsukta a szemét. -
Akkor... - kezdte Luke, de Raphael intőleg rázta meg a fejét.
A vámpír összekuporodott Magnus mellett, karjával átkarolta a térdét. Sötét erek rajzolódtak ki a halántékán és a nyakán, jelezve, hogy nem mostanában táplálkozott utoljára. Luke el tudta képzelni, milyen különös látványt nyújthatnak: az éhező vámpír, a haldokló boszorkánymester meg az ablakból őket figyelő vérfarkas. -
Semmit sem tudsz az apjáról - szólt halkan Raphael. A
boszorkánymester nem mozdult, láthatólag megint aludt, álmában
zihálva vette a levegőt. -
De nyilván tisztában vagy vele, kicsoda Magnus apja - mondta
Luke. -
Egyszer sok pénzt fizettem érte, hogy megtudjam.
-
Miért? Mi hasznod származott ebből az információból?
-
Szeretek tudni dolgokat - felelte Raphael. - Hasznos lehet. Ismerte
anyámat, úgy tűnt igazságosnak, ha én meg megtudom, ki az apja. Magnus egyszer megmentette az életemet - tette hozzá szenvtelenül. Amikor vámpír lettem, meg akartam halni. Ő akadályozta meg, hogy kivessem magam a napfényre. Magnus mutatta meg, hogyan kell szent földön járni, hogyan kell kimondani Isten nevét, hogyan kell keresztet viselni. Nem varázslatot kaptam tőle, csak türelmet, de éppen úgy megmentett vele. -
Szóval az adósa vagy - állapította meg Luke.
Raphael egyetlen gyors mozdulattal levetette a dzsekijét, és Magnus feje alá gyűrte. A boszorkánymester megmozdult, de nem ébredt fel. -
Azt gondolsz, amit csak akarsz - közölte. - Nem adom ki a titkait.
-
Egyvalamit azért árulj el nekem - mondta Luke, hátát a hideg
kőfalnak támasztva. - Magnus apja olyasvalaki, aki segíthet nekünk? Raphael kurta, éles nevetésében nyoma sem hallatszott jókedvnek. -
Nagyon vicces vagy, vérfarkas - szólt. - Nézz csak tovább kifelé az
ablakon, és ha az a fajta vagy, aki szokott imádkozni, talán imádkozz érte, hogy Magnus apjának eszébe se jusson segíteni nekünk. Tudom, hogy jottányit sem bízol bennem, de azt az egyet elhiheted nekem, hogy jobb nekünk a segítsége nélkül.
- Te most tényleg megettél három pizzát? - kérdezte Lily Battől, undorral vegyes csodálattal a hangjában. -
Négyet - helyesbített Bat, és kedélyes mosollyal dobta a Joe’s
Pizza feliratú dobozt egy nagy rakás másik ugyanolyan tetejére. Maiát megrohanta a férfi iránt érzett szeretet. Nem avatta be a terveibe a találkozó előtt Maurennal, Bat mégsem reklamált, csak megdicsérte, amiért faarccal megőrizte a titkot. Ráadásul hajlandó volt leülni vele és Lilyvel, hogy megtárgyalják a szövetségkötés részleteit, bár Maia tudta, hogy nem rajong a vámpírokért. Továbbá eltette neki a pizzát, amelyiken nem volt más, csak sajt, mivel nem felejtette el, hogy Maia nem szereti a feltéteket. Már a negyedik szeletnél tartott, miközben Lily kecsesen üldögélt az asztal szélén a rendőrőrs előterében, egy hosszú cigarettát szívott (annak, aki már úgyis meghalt,
nyilván
nem
lett
volna
értelme
a
tüdőrák
miatt
aggodalmaskodnia), és gyanakodva mustrálta a pizzát. Maiát nem érdekelte, mennyit eszik Bat - elvégre kellett az üzemanyag azoknak az izmoknak -, feltéve, hogy szívesen vesz részt vele a megbeszélésen. Lily betartotta a Maurennal kapcsolatos megállapodásukat, de Maia úgy érezte, így is a frászt hozza rá. -
Azt kell mondjam - szólt most Lily csizmás lábát lóbálva valami
kissé...
izgalmasabbra
számítottam.
És
kevesebb
telefonra.
-
Összehúzta a szemöldökét. Maia felsóhajtott, és körülnézett. A rendőrőrs előcsarnoka története során feltehetőleg most először telt meg vérfarkasokkal és vámpírokkal egyszerre. Egy nagy halom papírra felírva ott volt számtalan fontos alvilági telefonszáma vagy e-mail címe: minden, amit sikerült elkérni, ellopni vagy előbányászni valahonnan. Mint kiderült, a vámpírok meglepően pontos információkkal rendelkeztek arra nézvést, hol ki a főnök. Most mindenki a telefonokon meg a számítógépeken lógott, hogy így vagy úgy, de kapcsolatba lépjenek a klánok és a falkák vezéreivel meg minden általuk ismert boszorkánymesterrel. -
Hála az égnek, hogy a tündérek így központosították magukat -
jegyezte meg Bat. - Van a Tündérek Udvara meg a Tündérek Ellenudvara. Lily elmosolyodott. -
A domb alatti ország a messzi távolba nyúlik - mondta. - A két
udvar csak az a darabkája, amit ebből a világból is el tudunk érni. -
Nos, jelenleg ez a világ érdekel bennünket. - Maia kinyújtózott, és
megdörzsölte a tarkóját. Ö maga is egész nap telefonált, SMS-eket meg e-maileket küldött, és alaposan elfáradt. A vámpírok az éj leszállta után érkeztek meg, és úgy volt, hogy reggelig dolgoznak, miközben a vérfarkasok alszanak. -
Ugye, te is tudod, mit művel majd velünk Sebastian Morgenstern,
ha végül ő győz. - Lily elgondolkodva nézett körül a zsúfolt teremben. Kétlem, hogy szívesen bocsát meg azoknak, akik ellene dolgoznak. -
Talán bennünket öl meg először - felelte Maia. - De előbb-utóbb
mindenképpen megöl bennünket. Tudom, hogy ti, vámpírok szeretitek, ha valami a józan észen meg a logikán alapul, de ez nem így működik. Ö fel akarja égetni a világot. Más nem érdekli. Lily kifújta a füstöt. -
Nos - mondta -, az igencsak kellemetlen lenne, tekintve, hogyan
viszonyulunk a tűzhöz. -
Ugye nem gondoltad meg magad? - Maia próbálta elrejteni a
feszültséget a hangjából. - Amikor legutóbb beszéltünk, nagyon biztosnak tűntél benne, hogy együtt kell szembeszállnunk Sebastiannal. -
Nagyon vékony jégen járunk, ez minden - felelte Lily. - Ismered azt
a kifejezést, hogy ha távol a macska, cincognak az egerek? -
Persze. - Maia Batre pillantott, aki komoran dörmögött valamit
spanyolul. -
A nephilimek sok száz éven át betartották a szabályaikat, és
gondoskodtak róla, hogy mi se szegjük meg őket - mondta Lily. -
Igencsak nehezményezték, ha néha a magunk feje után mentünk. Most elbújtak Idrisben, és nem tehetünk úgy, mintha az alvilágiak nem élveznék a távollétük bizonyos előnyeit. -
Például hogy embert ehetnek? - érdeklődött Bat, miközben
kettőbe hajtott egy pizzaszeletet. -
Nem csak a vámpírokról van szó - közölte hűvösen Lily. - A
tündérek szívesen hergelik és gyötrik az embereket, de az árnyvadászok nem engedik nekik. Most újra rabolhatnak embergyerekeket. A boszorkánymesterek is annak adhatják el a varázslataikat, akik a legtöbbet kínálják értük, mint... -
A varázsprostik? - Mindannyian meglepetten kapták fel a fejüket.
Malcolm Fade állt a küszöbön, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy lesöpörje a hópelyheket amúgy is fehér hajáról. - Ezt akartad mondani, ugye? -
Egyáltalán nem - felelte Lily zavartan.
-
Ó, mondhatsz, amit csak akarsz - jelentette ki vidáman Malcolm. -
Semmi bajom a prostitúcióval. A civilizáció motorja. - Lerázta magáról a havat.
Egyszerű
fekete
ballonkabátot
viselt,
Magnus
feltűnő
tarkabarkaságának nyoma sem látszott rajta. - Nos, emberek, ti hogy bírjátok a havat? - kérdezte. -
Emberek? - mordult föl Bat. - Úgy érted, vérfarkasok?
-
Úgy értem, keleti partiak - felelte Malcolm. - Kinek kell ez az idő,
ha meg lehet úszni? Hó, jégeső, zivatar. Egy fertályóra alatt Los Angelesbe költöznék. Tudtátok, hogy a fertályóra valódi időtartam? Tizenöt percet jelent. Annyi idő alatt igazából azért nem lehetne elköltözni. -
Catarina azt mondta, szép egy alak vagy, de ártalmatlan.
Malcolm ennek láthatólag megörült. -
Catarina azt mondta, szép vagyok?
-
Maradjunk a lényegnél - javasolta Maia. - Lily, ha amiatt aggódsz,
hogy az árnyvadászok majd bosszút állnak az alvilágiakon, ha néhányunkkal elszabadul a ló, amíg ők Idrisben vannak, hát éppen ezért tesszük, amit teszünk. Elmagyarázzuk az alvilágiaknak, hogy a Szövetség törvényei most is érvényesek, az árnyvadászok dolgoznak a képviselőink kimenekítésén, és Sebastian a valódi ellenség. Így a legnagyobb a valószínűsége, hogy megússzuk a káoszt Idrisen kívül, és hogy javítani tudunk az esélyeinken egy csata esetére meg a későbbiekre, ha vége lesz ennek az egésznek... -
Catarina! - kiáltott fel hirtelen Malcolm, mintha valami kellemes
jutott volna az eszébe. - Majd elfelejtettem, miért ugrottam be hozzátok! Catarina küldött, hogy keresselek meg benneteket. A Beth Israel kórház halottasházában van, és azt kéri, hogy siessetek oda, amilyen gyorsan csak tudtok. Ja, és azt is mondta, hogy hozzatok egy kalitkát.
Az ablak mellett kilazult egy tégla a falban. Jocelyn azzal múlatta az időt, hogy a hajcsatjával megpróbálta kipiszkálni a helyéről. Bolondnak kellett volna lennie, hogy azt higgye, meg is szökhet a lyukon, de azt remélte, a tégla fegyverként szolgálhat majd. Hogy beverheti vele Sebastian fejét. Már ha képes lesz rávenni magát, hogy megtegye. Ha nem habozik. Amikor Sebastian még csecsemő volt, nem tudott ártani neki. A karjában tartotta, és tudta, hogy valami nincs rendjén vele, hogy valami helyrehozhatatlan történt, mégsem tudott cselekedni. Valahol a szíve legeslegmélyén hitt benne, hogy még meg lehet menteni a fiát. Kulcs csikordult a zárban, mire a nő gyorsan megfordult, és visszacsúsztatta a csatot a hajába. Clary csatja volt, egyszer festés előtt vette el az asztaláról, hogy ne kenje össze a haját. Azért nem adta vissza, mert a lányára emlékeztette, most azonban úgy érezte, ezen a helyen még gondolnia sem szabadna Claryre, pedig hiányzott neki,
méghozzá annyira, hogy az már fájt. Kinyílt az ajtó, és Sebastian lépett be rajta. Fehér inget viselt, és ismét az apját juttatta Jocelyn eszébe. Valentine szeretett fehérben járni. A bőre sápadtabbnak, a haja fehérebbnek tűnt tőle, egy egészen kicsikét kevésbé hatott emberinek. Sebastian esetében ugyanez volt a helyzet. Szemei mintha fekete foltok lettek volna egy festő fehér vásznán. A fiú Jocelynra mosolygott. -
Anyám!
Jocelyn karba fonta a kezét. -
Mit keresel itt, Jonathan?
A fiú megrázta a fejét, arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly. Előhúzott egy tőrt az övéből; a pengéje keskeny volt, mint egy cipész árja. -
Ha még egyszer így nevezel - mondta -, ezzel fogom kivájni a
szemedet. A nő nyelt egyet. Ó, kisfiam! Emlékezett még rá, amikor a karjában tartotta Sebastiant. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy átlagos gyerek. Nem sírt. Egyetlenegyszer sem. -
Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem?
Sebastian megrántotta a vállát. -
Azért jöttem, hogy feltegyek egy kérdést. - Unottan nézett körül a
szobában. - És hogy mutassak valamit. Gyere velem. Jocelyn kelletlenül, de egyben megkönnyebbülten követte. Gyűlölte a celláját, és biztos volt benne, hogy csak jól járhat vele, ha többet is lát a helyből, ahol fogva tartják. Felbecsülheti a méretét, megnézheti a kijáratokat. Odakint a folyosó nagy mészkő tégláit betonnal tapasztották össze. A padlót léptek koptatták simára, a hely mégis valami ódon érzetet árasztott magából, mintha évtizedek vagy talán évszázadok óta nem járt volna itt senki. A folyosóról nyíló ajtók rendszertelen távolságokban
követték egymást. Jocelyn úgy érezte, a szíve majd kiugrik a helyéből. Luke bármelyik ajtó mögött ott lehetett. Legszívesebben odarohant volna mindegyikhez, hogy feltépje őket, de Sebastian még mindig a kezében tartotta a tőrt, és a nőnek nem volt felőle kétsége, hogy erről ő sem feledkezett meg. Amikor a folyosó kanyarulatához értek, Sebastian megszólalt. -
Mi lenne, ha azt mondanám, hogy szeretlek?
Jocelyn lazán összefűzte az ujjait maga előtt. -
Azt hiszem - felelte óvatosan -, azt felelném, hogy te sem
szerethetsz jobban engem, mint én téged. Kétszárnyú ajtóhoz értek. Megálltak előtte. -
Nem volna illendő, hogy legalább megjátszd magad?
-
Te képes lennél rá? - kérdezte Jocelyn. - Tudod, én is ott vagyok
benned. A démonvér megváltoztatott, de tényleg azt hitted, hogy ezen kívül mindent Valentine-tól örököltél? Válasz helyett Sebastian belökte a vállával az ajtót, és belépett rajta. Egy pillanattal később Jocelyn is követte - aztán mozdulatlanná merevedett. A szoba nagy volt és félkör alakú. A márványpadló kőből és fából épült emelvényig vezetett a nyugati falnál. Az emelvény közepén két trón állt; más
szó
nem
is
illett
volna
rájuk.
A
hatalmas
elefántcsont
ülőalkalmatosságokat arannyal díszítették, támlájukat ívekre faragták, mindegyikhez hat külön lépcsőfok vezetett. Mindkettő mögött óriási ablak volt a falban, de az üvegükön át nem lehetett látni mást, csak feketeséget. Volt valami furcsán ismerős a szobában, de Jocelyn nem tudta volna megmondani, pontosan micsoda. Sebastian felsietett az emelvényre, és intett Jocelynnak, hogy kövesse. A nő lassan felkapaszkodott a pár lépcsőfokon, és csatlakozott a fiához, aki diadalittas arccal állt meg a két trón előtt. Jocelyn ugyanezt
a tekintetet látta, amikor a fiú apja annak idején a Végzet Kelyhére nézett. -
„Nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja a
Sátán az ő atyjának királyi székét - szavalta Sebastian. - És uralkodik a Poklon mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” -
Nem értem - mondta Jocelyn. Még ő maga is üresnek és
élettelennek hallotta a hangját. - Ebben a világban akarsz uralkodni? A démonok és a pusztítás halott világában? Holttesteknek akarsz parancsolgatni? Sebastian felnevetett. A nevetése olyan volt, mint Valentine-é: nyers, de dallamos. -
Jaj, dehogy! - mondta. - Teljesen félreértesz. - Tett egy gyors
mozdulatot az ujjaival, olyat, amilyet Jocelyn Valentine-tól látott, amikor a férfi varázsolni tanult, és a trónok mögötti két ablakot többé nem feketeség töltötte be. Az egyikben hátborzongató táj látszott: korhadt fát, felégetett földet és a törött hold előtt köröző szárnyas lényeket. Az ablak előtt
elterülő kietlen,
sziklás
pusztaságot
egymástól távol álló,
mozdulatlan alakok népesítették be. Jocelyn egy pillanattal később rájött, hogy a sötét harcosok állnak őrséget. A másik ablak előtt Alicante aludt békésen az éjszakai fényben. A csatornák vizében vibrálva tükröződött a hold félköríve és a számtalan csillag ragyogása. Jocelyn ismerte ezt a kilátást, és riadtan döbbent rá, miért érezte úgy, hogy járt már itt azelőtt. A Gard tanácstermének pontos másában állt. Ezt a helyiséget amfiteátrumból trónteremmé alakították át, de a boltíves mennyezet éppen ugyanolyan volt, és az egyik hatalmas ablakból is az Üvegvárosnak ugyanarra a darabjára nyílt kilátás. Viszont most csak az egyik ablakból láthatta az ismerős világot, Idrist, az otthonát. A másik azt a világot mutatta, ahol fogva tartották.
-
Az erődítményemnek mindkét világra nyílik ajtaja - magyarázta
öntelten Sebastian. - Ez a világ élettelen, igen. Egy valaha szép hely kivéreztetett holtteste. De a te világod! Az bizony megérett rá, hogy uralkodjam rajta. Éjjel-nappal másról sem álmodom. Lassan pusztítsam el a világot járványokkal és éhínséggel, vagy legyen inkább gyors és fájdalommentes a mészárlás? Annyi sebesen kioltott élet, képzeld csak, micsoda világégés lenne! - Lázasan izzott a tekintete. - Képzeld el, micsoda magasságokba emelkedhetnék sok milliárd ember sikolyának, sok milliárd égő szív füstjének hátán! - A nő felé fordult. - Erre mondd, hogy tőled örököltem! Erre mondd, hogy bármit is tőled örököltem belőle! Jocelynnal forgott a világ. -
Két trón van - mondta.
Apró ránc jelent meg Sebastian két szemöldöke között. -
Hogyan?
-
Két trón van - ismételte a nő. - És nem vagyok ostoba. Tudom, kit
szeretnél magad mellé ültetni. Szükséged van rá, hogy itt legyen veled. Akarod, hogy itt legyen veled. A diadalod semmit sem ér, ha nincs ott ő is, hogy végignézze. És ezt, a szeretet utáni vágyat, ezt bizony tőlem örökölted. A fiú Jocelynra meredt. Olyan erővel harapott az ajkába, hogy a nő azt hitte, rögtön kiserken a vére. -
Gyengeség - mondta Sebastian félig önmagának. - Ez egyszerű
gyengeség. -
Emberi érzés - felelte Jocelyn. - De tényleg azt hiszed, hogy Clary
önként és dalolva melléd ül majd? Egy pillanatra mintha szikra gyúlt volna Sebastian szemében, de rögvest vissza is tért a rideg feketeség. -
Jobb lenne, ha önként és dalolva foglalná el a helyét, de
megelégszem vele, ha egyszerűen itt lesz. Annyira nem fontos, hogy a
saját akaratából jöjjön el. Jocelyn agyában mintha felrobbant volna valami. Előrevetette magát, és a Sebastian kezében lévő tőr után kapott. A fiú hátralépett, elhajolt a támadás előtt, fürge, kecses mozdulattal megpördült, és kirúgta a nő alól a lábát. Amint földet ért, Jocelyn oldalra gördült, és ugrásra készen fél térdre emelkedett. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, egy kéz elkapta a gallérját, és talpra rántotta. -
Hülye ribanc! - vicsorogta közvetlen közelről az arcába Sebastian.
Ujjai mélyen a nő bőrébe martak, közvetlenül a kulcscsontja alatt. - Azt hiszed, kárt tehetsz bennem? A valódi anyám varázslata úgyis megóv engem. Jocelyn próbálta kitépni magát a fiú szorításából. -
Engedj el!
A bal oldali ablakot megtöltötte a fény. Sebastian hátratántorodott, arcára kiült a döbbenet. A halott világ kietlen pusztaságát hirtelen tomboló aranyszín lángok töltötték meg, oszlopként emelkedve a sivár ég felé. A sötét árnyvadászok hangyák módjára rohangásztak fel-alá. Az eddig fakó csillagok most visszaverték a tűz vörös, arany, kék és narancsszínű fényét. A látvány gyönyörű és rettenetes volt, mint egy angyal. Jocelyn szája sarkában halvány mosoly játszadozott. Most először költözött a szívébe remény, amióta magához tért ebben a világban. -
A mennyei tűz - suttogta.
-
Valóban. - Sebastian is elmosolyodott. A nő keserűen nézett rá.
Arra számított, hogy a fiú elborzad, csakhogy most inkább túláradóan boldognak tűnt. - Ahogy a Szentírás mondja: „Ez az egészen égőáldozat törvénye: Legyen az egészen égőáldozat az oltáron levő tüzelőhelyen egész éjszaka, mind reggelig, és az oltárnak tüze égve maradjon
azon.”11 - Magasba emelte mindkét karját, mintha magához akarná ölelni az égig érő lángokat. - Vesztegesd tüzedet a sivatagra, bátyám! kiáltotta. - Áradjon csak a homokra, mint a vér vagy a víz, és meg ne állj! Meg ne állj, amíg a szemedbe nem nézhetek!
11
Mózes harmadik könyve 6:9 (Károli Gáspár fordítása).
Az
ENERGIARÚNÁK REMEK DOLGOK,
gondolta Clary kimerülten, ahogy
felkapaszkodott a soron következő homokdűne tetejére, de még véletlenül sem vették fel a versenyt egy csésze kávéval. Meglehetősen biztos volt benne, hogy könnyedén gyalogolna tovább még egy napig is, néha bokáig gázolva a hamuban, ha koffein folyna az ereiben... -
Te is arra gondolsz, amire én? - Simon zárkózott fel mellé. A fiú
megviseltnek és fáradtnak tűnt, hüvelykujját hátizsákja pántjába akasztotta. Persze mindenkit megviseltek az eddigiek. Miután a mennyei tűz kialudt, Alec és Isabelle vállalták az őrséget, de sem démonokat, sem sötét árnyvadászokat nem láttak a környéken. Azért mind feszültek voltak, és egyikük sem aludt többet pár óránál. Jace-t mintha az idegei és az adrenalin hajtották volna a csuklóján lévő karkötő nyomkövető varázslata által mutatott irányt követve. Néha utána kellett kiáltani, vagy futva a nyomába eredni, mert megállni is elfelejtett, hogy bevárja a többieket, olyan őrült tempóban rohant Sebastian felé. -
Van egy bár vámpíroknak nem messze a Union Square-től, ahol
éppen a megfelelő mennyiségű vért keverik a kávéba - folytatta Simon. Se nem túl kávés, se nem túl sós. Clary megállt. A cipőfűzője beleakadt egy földből előkanyargó száraz ágba. -
Emlékszel?
Beszélgettünk
arról,
hogy
nem
kell
elmondanod. -
Isabelle meghallgatja, ha vámpírdolgokról mesélek neki.
mindent
Clary előhúzta Hesperust. A kard a belevésett új rúnával mintha ragyogott volna a kezében. A hegyét a szívós, tüskés ág alá illesztette, és kiszabadította a cipőfűzőjét. -
Isabelle a barátnőd - mondta. - Muszáj meghallgatnia.
-
Szerinted az? - Simon meglepetten nézett a lányra.
Clary megadóan felemelte a kezét, és elindult lefelé a dombról. A talajon itt-ott repedések futottak végig, mindent végtelen, fakó porréteg borított. A levegőben keserű bűz terjengett, az ég fakó zöld volt. Alec és Isabelle a domb lábánál állt Jace mellett, aki a karkötőjét szorongatva komoran meredt a távolba. Clary egy villanást vélt észrevenni a szeme sarkából, és megtorpant. Hunyorogva meredt a távolba. Elővette az irónját, és gyorsan egy távolbalátó rúnát rajzolt a karjára. Ahogy az eszköz hegye a bőrét érintette, a tompa, égető érzés elűzte a kimerültség ködét a fejéből, és élesebbé tette a látását. -
Simon! - szólt, ahogy a fiú megállt mellette. - Látod?
Simon követte a tekintetét. -
Tegnap este észrevettem arra valamit. Emlékszel, amikor Isabelle
azt mondta, hogy mintha egy várost láttam volna? -
Clary! - Jace nézett fel rájuk odalentről, arca egészen sápadtnak
tűnt a hamuval teli levegőben. - Mi a helyzet? A lány arrafelé mutatott, ahol már határozottan látta a kirajzolódó körvonalakat. -
Van ott valami - kiáltotta. - Simon szerint egy város.
Elhallgatott, mert Jace már rohant is a mutatott irányba. Isabelle és Alec riadtan összenézett, és ők is futásnak eredtek. Clary megadóan kifújta a levegőt, és Simonnal az oldalán követte őket. Félig futva, félig csúszva jutottak le a dűne aljára, hagyták, hogy a talajt borító apró kövek a hátukon vigyék őket. Clary már sokadszorra adott hálát a harci öltözékéért: egy hagyományos cipőt meg ruhát már
cafatokra téptek volna a repülő kődarabok. Rohanvást érkezett meg a lejtő aljára. Jace már jócskán előttük járt, Alec és Isabelle pedig alig maradtak le mögötte. Sebesen haladtak előre, sziklákon kapaszkodva keresztül, olvadt salak keskeny folyásait ugorva át. Ahogy Clary lassan ledolgozta a hátrányát, látta, hogy a sivatag valamivel előttük egyszerűen megszűnik. Talán egy fennsík pereme lehetett ott? Vagy egy szikla? Clary még jobban felgyorsított, felkapaszkodott az utolsó, földből kiugró sziklára, és majdnem legurult a túloldalán. Talpra érkezett... Simon sokkal kecsesebben követte, Jace pedig már egy hatalmas sziklaorom peremén állt. Előtte a tátongó mélység olyan volt, mintha a Grand Canyonban találták volna magukat. Alec és Isabelle megálltak Jace két oldalán. Hátborzongató csendben meredtek előre a tompa fényben. Jace testtartása már távolról elárulta Clarynek, hogy valami nincs rendjén. Aztán meglátta a fiú arcát is, és a helyzetértékelést „nincs rendjén”-ről „baromi nagy zűr van”-ra változtatta. A fiú úgy nézett le a völgybe, mintha egy sír volna, ahová szívének kedves valakit temettek. Egy város romjai látszottak odalent. Egy öregnél is öregebb város állt ott valaha egy domb oldalain. A domb teteje szürke felhőkbe és ködbe burkolózott. A házakból csak kőrakások maradtak, az utcákra és a romokra hamu telepedett. A pusztulás közepette, mint elhajított gyufaszálak, sápadt kőből faragott, enyészetükben is gyönyörű oszlopok emelkedtek. -
Démontornyok - suttogta Clary.
Jace komoran bólintott. -
Nem tudom, hogyan lehetséges - suttogta -, de ez itt... Ez
Alicante.
- Rettenetes teher, ha ilyen fiatalon ilyen felelősség nyugszik az ember vállán - állapította meg Zakariás, ahogy a tanácsterem ajtaja bezáródott Emma Carstairs és Julian Blackthorn mögött. Aline és Helen is a gyerekekkel tartott, hogy hazakísérjék őket a házba, ahol megszálltak. Mire a tanács végzett a kihallgatásukkal, mindketten alig álltak a lábukon a kimerültségtől, és sötét karikák gyűltek a szemük alá. A tanácstagok közül csak páran maradtak a teremben: Jia, Patrick, Maryse és Robert Lightwood, Kadir Safar, Diana Wrayburn, Tomas Rosales meg pár Néma Testvér és intézetvezető. A legtöbben egymás között beszélgettek, Zakariás azonban Jia felolvasóállványánál állt, és mély szomorúsággal a tekintetében nézett a nőre. -
Sok veszteséggel kellett megbirkózniuk - mondta Jia. - De
árnyvadászok vagyunk. Sokan vesztik el közülünk fiatalon a szeretteiket. -
Ott van nekik Helen és a nagybátyjuk - szólt közbe Patrick, aki
nem messze álldogált tőlük a feszültnek és elgyötörtnek tűnő Robert és Maryse társaságában. - Megfelelően fognak gondoskodni róluk, Emma Carstairs pedig nyilvánvalóan a Blackthorn család tagjának tekinti magát. -
Gyakran nem a vérrokonaink vigyáznak ránk - mondta Zakariás.
Jia különleges melegséget, már-már sajnálatot vélt felfedezni a fiatalember tekintetében, amikor Emmára nézett. Bár talán csak képzelte. - Helyettük olyanok nevelnek fel, akik szeretnek bennünket, és akiket mi is szeretünk, így történt ez az én esetemben is. Most az a legfontosabb, hogy ne válasszák el Blackthornéktól és főleg Juliantől. Jia fél füllel hallotta, hogy férje megnyugtatja az egykori Néma Testvért, de a gondolatai már Helen felé kanyarodtak. Szíve mélyén néha aggódott a lányáért, amiért olyasvalakinek adta a szívét, aki legalábbis
részben
a
megbízhatatlanságukról
ismert
tündérektől
származott. Tudta, hogy Patrick nem örül, amiért Helen fiú helyett egy
lányt választott, és azt is tudta, hogy a férje - szerinte önző módon szomorú, amiért vele így ki is hal a Penhallow családnak ez az ága. -
Mennyire hihető szerinted, hogy a tündérek elárultak bennünket? -
kérdezte Kadir. -
Teljességgel hihető - felelte Jia. - Sok mindent megmagyaráz. Azt,
hogy hogyan voltak képesek a tündérek bejutni Alicantéba, aztán elrabolni a túszokat a képviselőjük rendelkezésére bocsátott házból. Azt, hogy hogyan tudta elrejteni előlünk a katonáit Sebastian a Citadellánál. Azt, hogy miért kímélte meg Mark Blackthorn életét. Nem azért, mert félt magára
haragítani
a
tündéreket,
hanem
mert
gesztust
tett
a
szövetségesének. Holnap számon kérem a tündérkirálynőt, és... -
A kellő tisztelettel - szólt közbe halkan Zakariás. - Nem hiszem,
hogy így kellene tennie. -
Miért nem? - kérdezte Patrick.
Mert tud valamit, amiről a tündérkirálynő azt hiszi, hogy nem tudja, felelte Énókh testvér. Ritkán alakul így a helyzet. Háborúban ez erőfölény komoly előnyt jelenthet, de a tudás úgyszintén. Ne mondjunk le erről. Jia habozott. -
Lehet, hogy rosszabb a helyzet, mint gondolnánk - mondta, és
előhúzott valamit a zakója zsebéből. Egy tűzlevél volt az, amit a Spirális Labirintusból kapott. Átadta Zakariásnak. A férfi mozdulatlanná dermedt. Egy pillanatig csak nézte az üzenetet, aztán végighúzta az ujját a papíron. Jia rájött, hogy nem olvas, csak a levél írójának aláírását követi. A név láthatólag olyan hatással volt rá, mintha szíven lőtték volna egy nyílvesszővel. Theresa Gray. -
Tessa azt mondja - szólt végül, majd megköszörülte a torkát, mert
rekedtes és bizonytalan volt a hangja. - Azt mondja, a Spirális
Labirintusban megvizsgálták Amalric Kriegsmesser holttestét. Sajnálja, de semmiképpen nincs rá mód, hogy a sötét harcosokat meggyógyítsuk. Nekromancia segítségével talán mozgásra bírhatjuk a testüket, de a lelkűk örökre odaveszett. -
Csak a Pokol Kelyhének ereje tartja őket életben. - Jia hangjában
lüktetett a bánat. - Belül halottak. -
Ha magát a Pokol Kelyhét sikerülne megsemmisíteni... -
elmélkedett Diana. -
Akkor talán mindannyian meghalnának, igen - bólintott Jia. -
Csakhogy nincs nálunk a Pokol Kelyhe. Sebastiannál van. -
Nem hiszem, hogy helyes lenne egyetlen húzással mindet
megölni. - Tomas láthatólag elborzadt a gondolatra. - Végül is árnyvadászok. -
Nem azok - jelentette ki Zakariás lényegesen kevésbé barátságos
hangon, mint amit Jia megszokott tőle. Meglepetten nézett a férfira. Sebastian azzal számol, hogy árnyvadászokként kezeljük őket. Úgy gondolja, hogy habozni fogunk, és képtelenek leszünk megölni az emberi arcot viselő szörnyetegeket. -
A könyörületünkre számít - szólt Kadir.
-
Ha engem is átváltoztatnának, azt akarnám, hogy valaki vessen
véget a szenvedéseimnek - folytatta Zakariás. - Az lenne a könyörületes cselekedet. Ezt adta meg Edward Longford is a parabataiának, mielőtt maga ellen fordította a kardját. Ezért róttam le előtte a tisztelemet. Megérintette az elhalványult rúnát a nyakán. -
Akkor azt kérjük a Spirális Labirintustól, hogy adják fel? - kérdezte
Diana. - Hogy ne keressék tovább a gyógymódot? -
Máris feladták. Nem hallotta, mit írt Tessa? - csattant fel Zakariás.
- Nem lehet mindenre gyógymódot találni. Vagy legalábbis nem idejében. Tudom, mert a saját bőrömön tanultam meg. Nem lehet ez az
egyetlen reményünk. Halottként kell gyászolnunk a sötét harcosokat, és nem szabad elfelejtenünk, kik vagyunk: árnyvadászok és harcosok. Azt kell tennünk, amire teremtettek bennünket. Küzdenünk kell. -
De hogyan védjük meg magunkat Sebastiantól? Elég baj volt,
amikor csak a sötét harcosokkal kellett szembeszállnunk, erre most itt van a tündérek népe is - mormogta Tomas. - Te meg fiú vagy még. -
Száznegyvenhat éves vagyok - felelte Zakariás. - És nem ez az
első megnyerhetetlen háborúm. Meggyőződésem, hogy a tündérek árulását a javunkra fordíthatjuk. Szükségünk lesz hozzá a Spirális Labirintus segítségére, de ha meghallgatnak, elmondom, mit tegyünk.
Clary, Simon, Jace, Alec és Isabelle némán bandukolt Alicante hátborzongató romjai között. Merthogy Jace nem tévedett: ez a város Alicante volt, nem férhetett hozzá kétség. Túlságosan sok ismerős helyet láttak ahhoz, hogy máshol legyenek. A várost körülvevő fal összeomlott, a kapukat rozsdásra marta a savas eső. A Ciszterna tér. A kiszáradt, szivacsos, fekete mohával teli csatornák. A dombból csak sivár kőhalom maradt. Az egykori gyalogutak maradványai hegekként rajzolódtak ki rajta. A domb tetejét, ahol a Gardnak kellett volna állnia, sűrű köd rejtette. Végül átkapaszkodtak egy magas törmelékhalmon, és az Angyal terén találták magukat. Clary meglepetten szívta be a levegőt - bár a környező épületek közül a legtöbb összedőlt, maga a tér meglepően sértetlen maradt, kockaköveit sárgás fény világította meg. A Szövetség Terme állt. Viszont nem fehér kőből volt. Az emberi dimenzióban leginkább egy görög templomra emlékeztetett, ebben a világban viszont fémlemezek borították. Magas, szögletes épület volt, már ha valamit, ami úgy néz ki, mint az égből alácsorgatott olvadt arany, épületnek lehet nevezni.
Körben hatalmas metszetek futottak, mint szalag az ajándék dobozán. Az egész tompa aranyszínű fényben ragyogott. -
A Szövetség Terme! - Isabelle korbácsát a csuklójára csavarva
állt, és felnézett az épületre. - Hihetetlen! Elindultak felfelé a fekete hamu és rozsda csíkozta aranyszínű lépcsőn. Odafent megtorpantak a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt. Minden egyes kovácsoltfém-berakás más jelenetet ábrázolt. -
Egy történetet mesél el. - Jace közelebb lépett, és fekete kesztyűs
ujjával megérintette a vésett mintát. A képek alatt ismeretlen nyelvű feliratok álltak. A fiú Alecre pillantott. - El tudod olvasni? -
Csak én figyeltem a nyelvórákon? - kérdezte fáradtan Alec, majd
közelebb lépett, hogy alaposabban megvizsgálhassa a szöveget. Először is a berakások. Ez valóban egy történet. - Az első képre mutatott, amelyiken egy csapat mezítlábas, köpenybe öltözött ember kuporodott a földre, miközben fölöttük megnyílt az ég, és egy karmokban végződő kéz nyúlt le feléjük. - Emberek laktak itt, vagy legalábbis emberszerű lények - mutatott a fiú az alakokra. - Békében éltek, amíg meg nem jelentek a démonok. És aztán... - Elhallgatott. Keze egy olyan képhez ért, amit Clary úgy ismert, mint a saját tenyerét. Raziel angyal emelkedett ki rajta a Lyn-tó vízéből, kezében a Végzet Ereklyéivel. - Az Angyalra! -
Hogyan... - csodálkozott el Isabelle. - Ez tényleg a mi angyalunk?
A mi tavunk? -
Nem tudom. Az áll itt, hogy jöttek a démonok, és megteremtették
az árnyvadászokat, hogy szálljanak szembe velük - folytatta Alec, lassú léptekkel követve a falon sorakozó jeleneteket. Egyszerre az írásra bökött. - Ez a szó itt „nephilim”-et jelent. De az árnyvadászok visszautasították az alvilágiak segítségét. A boszorkánymesterek és a tündérek Pokol-béli szüleik mellé álltak. A démonok oldalán harcoltak.
Legyőzték és lemészárolták a nephilimeket. Az utolsó napokban alkottak egy fegyvert, amivel távol tarthatták volna a démonokat. - Az egyik berakásra mutatott, ahol egy nő valami vasrúdféleséget tartott a kezében égő kővel a végén. - Nem voltak szeráfpengéik, nem találták fel őket. Úgy fest, Néma Testvérek és Vasnővérek sem voltak. A kovácsaik készítettek számukra valamiféle fegyvert, amiről azt gondolták, hogy a segítségükre lehet. Az a szó áll itt, hogy „szkeptron”, de nem tudok róla, hogy bármit is jelentene. Akárhogy is, a szkeptron kevésnek bizonyult. A következő kép pusztulást ábrázolt. A nephilimek, köztük az imént még vasrudat tartó nővel, holtan hevertek, maga a rúd félrehajítva árválkodott a földön. - A démonok - itt azmodeuszoknak nevezik őket -, kiégették a napot, és hamuval meg felhőkkel borították az eget. Tüzet támasztottak a földön, és porig rombolták a városokat. Megöltek mindent, ami élt és mozgott. Kiszárították a tengereket, amíg már a vízben sem maradt semmi, ami élt. -
Azmodeusz - visszhangozta Clary. - Hallottam már ezt a szót.
Lilith használta Sebastiannal, mielőtt még megszületett volna. „Az a gyermek, aki ezzel a vérrel az ereiben születik meg, erősebb lesz, mint a világok közötti szakadékok nagyobb démonai. Hatalmasabb lesz, mint az azmodeuszok.” -
Azmodeusz a világok közötti szakadékok egyik legnagyobb
démona - magyarázta Jace. Clary tudta, hogy a fiú éppen olyan jól emlékszik Lilith beszédére, mint ő. Ugyanazt a látomást mutatta meg nekik Ithuriel angyal is. -
Mint Abbadon? - kérdezte Simon. - Ő is nagyobb démon volt.
-
Nála sokkal hatalmasabb. Azmodeusz a Pokol hercege. Kilencen
vannak. Semmi remény nincsen rá, hogy az árnyvadászok legyőzhetik őket. Angyalokat is képesek csatában megölni. Világokat alakíthatnak át - magyarázta Jace.
-
Az azmodeuszok, így többes számban, Azmodeusz gyermekei.
Nagy hatalmú démonok. Elpusztították ezt a világot, aztán átadták a gyengébb démonoknak, hogy a halottakból lakmározzanak. - Alec hangjából sütött az undor. - Ez többé nem a Szövetség Terme, hanem egy sírbolt. Az ezen a világon valaha létezett élet síremléke. -
De ez a mi világunk? - Isabelle megemelte a hangját. -
Előrementünk az időben? Ha a királynő becsapott bennünket... -
Nem csapott be. Legalábbis azzal kapcsolatban nem, hogy hol
vagyunk - mondta Jace. - Nem előre mentünk az időben, hanem oldalra. Ez a mi világunk tükördimenziója. Egy olyan hely, ahol kissé máshogy alakult a történelem. - Az övébe szúrta a hüvelykujját, és körülnézett. Ez egy olyan világ, ahol nincsenek árnyvadászok. -
Mint A majmok bolygója - szólalt meg Simon. - Csak az a jövőben
játszódott. -
Hát igen, könnyen előfordulhat, hogy ez lesz a jövőnk, ha
Sebastian eléri a célját - bólintott Jace. Megkocogtatta a képet, amelyiken a nő az égő szkeptront tartotta, összeráncolta a homlokát, aztán nagyot taszított az ajtón. A zsanérok nyikorgása élesen hasított a csendbe. Clary összerezzent. Jace kivonta a kardját, és óvatosan belesett a résen. Odabent szürkés fény árasztotta el az épületet. A fiú a vállával beljebb lökte az ajtót, majd mielőtt belépett volna rajta, intett a többieknek, hogy várjanak. Isabelle, Alec, Clary és Simon összenézett, aztán anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, azonnal követték a fiút. Alec haladt elöl lövésre készen tartott íjjal, majd Isabelle következett a korbácsával és Clary a kardjával. A sort Simon zárta, szeme mint egy macskáé, világított a félhomályban. A Szövetség Termének belseje egyszerre volt ismerős és ismeretlen. A márványpadlón repedések futottak végig, több lap ketté is tört. Sok
helyen nagy, fekete foltok borították a követ, réges-régi vér maradványai. Valaha itt is üvegből lehetett a tető, mint Alicantéban, azonban itt már csak néhány megmaradt szilánk rajzolódott ki áttetsző kések módjára az ég alatt. Maga a terem üres volt, csak egy szobrot helyeztek el a közepén. Mindent betöltött a beteges, sárgásszürke fény. Jace a szoborral szemben állt, és sarkon fordult, amikor a többiek a közelébe értek. -
Szóltam, hogy várjatok - mordult rá Alecre. - Soha nem teszitek
azt, amit mondok? -
Igazság szerint nem is mondtál semmit - jegyezte meg Clary. -
Csak intettél. -
Az intés is számít - közölte Jace. - Nagyon kifejezően tudok inteni.
-
Nem te vagy a főnök - jelentette ki Alec, és leengedte az íját.
Valamelyest mintha oldódott volna a feszültsége. Nyilvánvalóan nem rejtőztek démonok a zugokban. Semmi sem takarta el előlük a rozsdás falakat, és az egész teremben semmi sem maradt állva, csak a szobor. Nem a te dolgod megvédeni bennünket. Isabelle a szemét forgatva pillantott a fiúkra, aztán közelebb lépett a szoborhoz, és a fejét hátravetve felnézett rá. Az aranytalapzaton páncélba öltözött, lánccsizmás férfi állt. Mellényét összekapcsolódó kőkarikák alkották, mellkasát angyalszárnyat ábrázoló minta díszítette. Kezében egy vas szkeptront tartott, a végén egy fémgömbbel, amibe vörös ékkövet illesztettek. Akárki is készítette a szobrot, értette a mesterségét. A jóképű, szögletes állú férfi tiszta tekintettel meredt a távolba. De nem csak egy snájdig harcost sikerült megörökíteni: volt valami nyerseség abban a szempárban meg az összeszorított szájban, valami, ami önzésről és kegyetlenségről mesélt. A talapzatra szavakat is véstek, és bár nem angolul voltak, Clary megértette őket.
JONATHAN SHADOWHUNTER AZ ELSŐ ÉS UTOLSÓ NEPHILIM -
Első és utolsó - suttogta Isabelle. - Ez a hely egy sírbolt.
Alec
lekuporodott.
Más
is
állt
még
a
talapzaton
Jonathan
Shadowhunter neve alatt. Hangosan felolvasta a szöveget. -
„És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet,
annak hatalmat adok a pogányokon. És uralkodik rajtuk vasvesszővel. És adom annak a hajnalcsillagot.”12 -
Hát ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte Simon.
-
Azt hiszem, Jonathan Shadowhunternek kicsit nagy lett az arca -
felelte Alec. - Szerintem azt hitte, hogy ez a szkeptron izé nem egyszerűen megmenti az embereket, hanem egyúttal biztosítja, hogy ő uralkodhasson az egész világon. -
„És adom annak a hajnalcsillagot”- mondta Clary. - Ez a Bibliából
van. A mi Bibliánkból. És a Morgenstern hajnalcsillagot jelent. -
A hajnalcsillag rengeteg dologra vonatkozhat - felelte Alec. -
Jelentheti a legfényesebb csillagot az égen, a mennyei tüzet, de azt a tüzet is, ami a bukott angyalokat kíséri, amikor kivetik őket a Mennyországból. Aztán meg Lucifernek, a fényhozónak, a büszkeség démonának a neve is. - Felegyenesedett. -
Így vagy úgy, de ezek szerint az a valami a szobor kezében
valóban fegyver - állapította meg Jace. - Ahogyan azt a vésetekről is sejtettük. Azt mondtad, itt a szkeptront alkották meg a szeráfpenge helyett a démonok ellen. Nézzétek a karcolásokat a nyelén. Ezt csatában is használták. Isabelle megkocogtatta a nyakláncán lógó ékszert. 12
És a vörös kő. Úgy fest, ugyanabból az anyagból készítették, mint
Jelenések könyve 2:26-28 (Károli Gáspár fordítása).
a medálomat. Jace bólintott. -
Szerintem is ugyanaz a kő. - Clary tudta, mit fog mondani a fiú
legközelebb, mielőtt egyáltalán kinyitotta volna a száját. - Az a fegyver kell nekem. -
Hát pedig nem lesz a tied - közölte Alec. - Hozzáfaragták a
szoborhoz. -
Nem. - Jace a vasrúdra mutatott. - Nézd meg jobban. A szobor
markolja ugyan, de valójában két teljesen különálló darabról van szó. Kifaragták a szobrot, aztán a kezébe nyomták. Elvileg el lehet venni onnan. -
Nem biztos, hogy ez pontosan így van... - kezdte Clary, de Jace
máris megvetette a lábát az emelvényen, és mászni kezdett. Ott volt a szemében a csillogás, amit a lány egyszerre imádott és amitől rettegett. Ez a tekintet mindig azt üzente: úgyis a magam feje után megyek, és magasról teszek a következményekre. -
Várj! - Simon Jace után sietett, és rákiáltott. - Bocsánat, de senki
nem látja, mi folyik itt? -
Neeeeeeem! - nyújtotta el a szót Jace. - Légy szíves, áruld el
nekünk. Voltaképpen baromira ráérünk. Simon karba fonta a kezét -
Jó pár hadjáratot végigcsináltam...
-
Hadjáratot? - kérdezte döbbenten Isabelle.
-
Dungeons és Dragons játékokra gondol - tisztázta Clary.
-
Játékokra? - visszhangozta hitetlenkedve Alec. - Ha nem vetted
volna észre, ez nem játék! -
Nem ez a lényeg - mondta Simon. - Az van, hogy amikor az ember
Dungeons és Dragonst játszik, és a csapata belefut egy rakás kincsbe, egy nagy, csillogó ékkőbe vagy egy mágikus aranykoponyába, sosem
szabad magához vennie. Minden ilyesmi egy csapda. - Vadul hadonászni kezdett a karjával. - Ez itt csapda. Jace egy darabig nem szólt. Elgondolkodva nézte Simont, mintha soha nem látta volna még korábban, vagy legalábbis nem szentelt volna ennyi figyelmet neki. -
Gyere ide! - mondta aztán.
Simon felhúzta a szemöldökét, és a fiú mellé lépett. -
Mi... Pf!
Jace Simon kezébe nyomta a kardját. -
Megfognád ezt, amíg mászom? - szólt, és már fel is ugrott a
talapzatra. Simon tiltakozását elnyomta Jace csizmájának kopogása a kövön, ahogy a fiú egyik kezével a másik után nyúlva fokozatosan felfelé húzta magát a szobron. Amikor a test közepéhez ért, és a mellény láncszemei elegendő támaszt biztosítottak neki, kinyúlt, és megragadta a szkeptron markolatát. Talán csak illúzió volt, de Clary úgy látta, mintha a szobor még kegyetlenebb grimaszra húzná a száját. A vörös kő hirtelen kigyúlt. Jace visszahúzta a kezét, de a termet már fülsiketítő zaj töltötte be: mintha egy ember próbált volna túlvisítani egy tűzriasztót. -
Jace! - Clary a szoborhoz rohant, de a fiú már le is ugrott a földre,
és fintorgott a szörnyű ricsaj hallatán. A vörös kő egyre erőteljesebben világított, véres fénnyel töltve be a termet. -
Az istenit neki! - ordította túl a zajt Jace. - Rühellem, amikor
Simonnak igaza van! Simon dühösen lökte vissza Jace kezébe a kardját; a fiú elvette tőle, tekintete feszülten ugrált ide-oda. Isabelle készenlétben várt a korbáccsal. Clary kihúzott egy tőrt az övéből. -
Ideje lenne felszívódnunk - ordította Alec. - Lehet, hogy nem
történik semmi, de... Isabelle felszisszent, és a mellkasához kapott. A medálja villogni kezdett, lassan, kitartóan lüktetett, mint a szívverés. -
Démonok! - kiáltotta, és ebben a pillanatban az ég megtelt repülő
lényekkel. Kerek testük fakó lárvára emlékeztetett, és számtalan tapadókorong sorakozott rajtuk. Nem volt arcuk: mindkét végükön hatalmas, cápafogakkal teli rózsaszín száj tátogott. Több sorra való zömök szárnyaik pengeéles karmokban végződtek. És rengetegen voltak. Még Jace is elsápadt. -
Az Angyalra... Futás!
Rohanni
kezdtek,
de
a
lények
tekintélyes
kerületük
ellenére
gyorsabbak voltak. Förtelmes, cuppanó hangokat kiadva sorra értek földet körülöttük. Clarynek az az érzése támadt, mintha óriási nyálas papírgalacsinok hullanának alá az égből. A szkeptron fénye kialudt, amint megjelentek a démonok, a termet megint az ég rút, sárgás félhomálya világította csak meg. -
Clary! - kiáltott fel Jace, ahogyan az egyik démon sárga nyáltól
csöpögő kerek száját kitátva a lány felé indult. Puff! Egy nyílvessző fúródott bele a támadó szájpadlásába. A lény fekete nyálat köpve hőkölt hátra. Clary látta, ahogy Alec elővesz egy újabb nyílvesszőt, felajzza az íjat, és lő. A következő démon is megtorpant, majd szinte azonnal lesújtott rá Isabelle korbácsa is, hogy darabjaira szeletelje. Simon megragadott egy másik lényt, belemarkolt húsos, szürke testébe, Jace pedig átdöfte a kardjával. A démon összecsuklott, magával rántva Simont a padlóra. A fiú hanyatt zuhant, és Clary mintha üvegcsörömpölést hallott volna a hátizsákjából. Egy pillanattal később azonban Simon Jace segítségével már ismét talpon volt, és együtt vetették magukat újra a harcba.
Claryt jeges nyugalom töltötte el: a csata néma hidegsége. Az a lény, amelyiket Alec először meglőtt, a padlón vonaglott, és megpróbálta kiköpni a szájába fúródott nyílvesszőt. Clary mellé lépett, és beledöfte a kését; a kifröccsenő fekete vér eláztatta a lány harci öltözetét. Az egész terem megtelt a démonok rothadó szemétre emlékeztető bűzének és az ichor savas szagának keverékével. Clary öklendezve figyelte, ahogyan a démon még egyszer megrándul, aztán összeesik. Alec hátrálva lőtte ki az újabb és újabb nyílvesszőket: egyik démon a másik után tántorodott meg sebesülten. Jace és Isabelle azonnal rájuk vetette magát, és a karddal meg a korbáccsal miszlikbe szabdalták őket. Clary követte a példájukat, odaugrott a soron következő sebesült démonhoz, és a szája alatti puha húsba döfte a tőrét. Olajos démonvér borította keze megcsúszott a markolaton. A démon sziszegve roskadt össze. Ahogy magával rántotta Claryt, a tőr kiesett a lány kezéből. Clary utánavetette magát, felkapta, és éppen abban a pillanatban gördült oldalra, amikor egy újabb démon vetette rá magát. A lény éppen ott ért földet, ahol Clary az imént feküdt. Kettéhajtotta hosszúkás testét, így Clarynek két vicsorgó szájjal kellett szembenéznie. Dobásra készen emelte fel a tőrét, amikor ezüst-arany villanással lecsapott Isabelle korbácsa, és kettészelte a démont. A lény széthullott, belső szervei gőzölögve bucskáztak ki a földre. Bár minden erejével a csatára koncentrált, Clary kis híján elhányta magát. A démonok általában meghaltak és felszívódtak, mielőtt az ember láthatta volna, hogy néznek ki belülről. Ez a valami most két darabban volt, mégis előre-hátra dobálta magát. Isabelle vágott egy grimaszt, és megint felemelte a korbácsát... Ebben a pillanatban a lény egyik vonagló fele hátrafelé vetette magát, és Isabelle vádlijába mélyesztette a fogait.
A lány sikítva csapott le ismét a korbáccsal, mire a démon azonnal elengedte. Isabelle hanyatt dőlt, ahogy összecsuklott alatta a lába. Clary előre- ugrott, és addig döfte a tőrét újra meg újra a támadó másik felébe, amíg az darabokra hullott előtte, ő pedig egy nagy pocsolya démonvérben térdelt, és zihálva szorongatta a fekete folyadéktól csöpögő pengét. Csend lett. A riasztó elhallgatott, a démonok eltűntek. Mindegyikkel végeztek, mégsem tudtak örülni a győzelemnek. Isabelle a földön hevert korbácsával a csuklóján, a bal lábán lévő félhold alakú sebből ömlött a vér. Kapkodva vette a levegőt, a szemhéja vibrált. -
Izzy! - Alec eldobta az íját, és a vértócsákon átgázolva a húgához
rohant. Térdre rogyott mellette, az ölébe emelte a fejét, és kirántotta az irónt Isabelle övéből. - Iz, Izzy, kitartás... Jace, aki eközben felvette parabataia íját a földről, úgy festett, mint aki rögtön okádni fog. Clary meglepve látta, hogy Simon erősen szorítja Jace karját, mintha ő segítene neki talpon maradni. Alec megragadta Isabelle átharapott nadrágját, és térdig felszakította. Clary elfojtott egy kiáltást. Isabelle lába olyan volt, mintha cápa harapta volna meg, ha hinni lehetett a természetfilmek képeinek; a fogak által hagyott mély lyukakat vér és szétmarcangolt szövet vette körül. Alec a lány térdéhez illesztette az irónját, és rajzolt egy iratzét, aztán még egyet valamivel lejjebb. A válla reszketett, de az ujjai határozottan mozogtak. Clary megszorította Jace kezét. A fiú bőre jéghideg volt. -
Izzy! - suttogta Alec, ahogy az iratzék lassan elhalványultak, és
belevesztek a lány bőrébe, fehér nyomokat hagyva hátra. Clarynek eszébe jutott, hogyan rajzolták hiába egyik gyógyító rúnát a másik után Hodge testére; a sebek túl súlyosak voltak, a jelek minden hatalmuk ellenére elhalványodtak, és a férfi meghalt. Alec felnézett. Egészen különös volt a tekintete, arcát vér borította.
Isabelle-é, gondolta Clary. -
Clary - szólt a fiú. - Talán ha megpróbálnád...
Simon hirtelen mozdulatlanná dermedt. -
El kell tűnnünk innen - mondta. - Szárnysuhogást hallok. Több is
lesz belőlük. Isabelle már nem zihált. A lábából lassabban szivárgott a vér, de Clary elkeseredve látta, hogy a duzzadt, égővörös seb változatlanul ott van. Alec felállt, a karjába vette húga ernyedt testét; Izzy haja úgy lógott alá, mint zászló a szélcsendben. -
Hova menjünk? - kérdezte tehetetlenül. - Hiába futunk, utolérnek.
Jace sarkon fordult. -
Clary!
A tekintetéből könyörgés áradt. Clary szíve majd megszakadt. Jace, aki szinte soha nem könyörgött, most esdekelve kérte, hogy tegyen valamit Isabelle-ért, a legbátrabbért mindannyiuk közül. Alec a szoborról Jace-re nézett, aztán öntudatlan húga arcára. -
Valaki csináljon valamit... - szólt elcsukló hangon.
Clary sarkon fordult, és rohanvást indult a fal felé. Olyan sebességgel érkezett meg, hogy megállni is alig tudott időben, aztán előkapta az irónját a csizmájából, és a kőhöz szorította. Az eszköz hegye olyan erővel érte a márványt, hogy a lány karja beleremegett, de azért sajgó ujjakkal rajzolni kezdett. Fekete vonalak jelentek meg a falon, hamarosan egy ajtó formáját vették fel, és vibrálni kezdtek. Clary hallotta a démonokat a háta mögül: a karmokban végződő szárnyak suhogását, a rikácsolást. Az újonnan keletkezett ajtóban egyszerre világosság gyúlt. Izzó rúnákkal körülvett ezüstös téglalap volt, feneketlen, mint a víz, de mégsem víz. Egy portál. Clary kinyújtotta az egyik kezét, és megérintette a felszínt. Minden porcikájával egyetlen helyre koncentrált. -
Nyomás! - kiáltotta, tekintetét a portálra szegezve. Nem mozdult,
megvárta, amíg a húgát cipelő Alec elrohant mellette, és egy szemvillanás alatt eltűnt a semmiben. Simon is követte a fiút, aztán Jace következett, aki visszanyúlt, és megragadta Clary szabad kezét. A lánynak csak egy szemvillanásnyi ideje maradt, hogy visszanézzen hatalmas fekete szárny húzott el előtte, aztán méregtől csöpögő, förtelmes fogak villantak fel -, mielőtt a portál vihara magával ragadta, és a forgó káoszba repítette. Clary keményen csapódott a földnek, lehorzsolta a térdét. A portál elszakította Jace-től. Gördült egyet, villámgyorsan felpattant, és zihálva körülnézett. Mi van, ha nem sikerült? Mi van, ha rossz helyre kerültek? De a barlang rúnákkal teli, ismerős mennyezete magasodott felettük. Ott volt középen a tűzhely is meg a karcolások a padlón, ahol előző éjjel aludtak. Jace sem hiányzott; felállt, Alec íja kiesett a kezéből. Simon is megérkezett. Alec Isabelle mellett térdelt. Clary minden elégedettsége, amit a portál sikere
miatt
érzett,
egy
szemvillanás
alatt
tovaszállt.
Isabelle
mozdulatlanul, ernyedten feküdt, kurta, felületes lélegzeteket vett. Jace lehuppant parabataia mellé, és gyengéden megérintette a lány haját. Simon megragadta Clary csuklóját. Megviselt volt a hangja. -
Ha tudsz tenni valamit...
A lány mintha egy álomban lépett volna előre, letérdelt Jace-szel szemben Isabelle másik oldalán, az irónt véres ujjai közé vette. A hegyét Izzy csuklójához illesztette, és felidézte, mit tett az Adamantin Citadellánál, hogyan adta bele önmagát Jace gyógyításába. Gyógyíts, gyógyíts, gyógyíts, imádkozott, amíg végül az irón életre kelt, és Izzy karján fekete spirál formálódott komótosan. A lány felnyögött, és összerándult Alec karjában. A fiú lehajtott fejét húga hajába temette. -
Kérlek, Izzy! - suttogta. - Nem akarom, hogy Max után te is.
Kérlek, Izzy, maradj velem! Isabelle sóhajtott, a szempillái remegtek. Ívbe görbült a teste - aztán visszazuhant a földre, ahogy az iratze eltűnt a bőréről. A lábán tátongó sebből lassú lüktetéssel szivárgott a feketére színeződött vér. Clary olyan erővel szorította az irónt, hogy a fém elgörbült a kezében. -
Nem tudom megcsinálni - suttogta. - Nem tudok elég erőset
rajzolni. -
Nem miattad van, hanem a méreg miatt - szólt Jace. -
Démonméreg került a vérébe. Néha a rúnák sem tudnak segíteni. -
Próbáld meg újra! - mondta Alec a lánynak. Száraz volt a szeme,
de fájdalmasan csillogott. - Az iratzét. Vagy egy új rúnát. Kitalálhatnál egyet... Clarynek kiszáradt a szája. Soha nem szeretett volna jobban új rúnát alkotni, de az irónt már nem a keze meghosszabbításának találta, csak egy élettelen tárgy volt a kezében. Soha nem érezte még magát tehetetlenebbnek. Isabelle hörögve vette a levegőt. -
Valakinek segítenie kell! - kiáltotta hirtelen Simon, hangja
visszaverődött a falakról. - Árnyvadászok vagytok, folyton démonokkal harcoltok. Nem igaz, hogy semmit sem tudtok tenni! -
És folyton meg is halunk! - ordított vissza Jace, aztán hirtelen
Isabelle mellé rogyott a földre, és kétrét görnyedt, mintha gyomorszájba vágták volna. - Isabelle, istenem, bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekem... -
Menj odébb! - mondta Simon, és egy pillanattal később ő is ott
térdelt Isabelle mellett. Most már mindannyian ott csoportosultak a lány körül, és Clarynek eszébe jutott a rettenetes látvány, amikor Lightwoodék összehajoltak Max holtteste fölött. Nem történhet meg újra, nem történhet meg újra...
-
Hagyd békén! - mordult föl Alec. - Te nem tartozol a családba,
vámpír! -
Nem - felelte Simon. - Nem tartozom. - Kipattantak fehér,
tűhegyes vámpírfogai. Clarynek a lélegzete is elakadt, ahogy Simon a szájához emelte a saját csuklóját, és beleharapott. A felszakadt erekből ömlő vér végigfolyt a karján. Jace-nek elkerekedett a szeme, felállt, és hátrálni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, de nem állította meg Simont, aki Isabelle lába fölé emelte a csuklóját, és hagyta, hogy az ujjain végigcsorgó vér lecsöpögve befedje a sebet. -
Te meg mit művelsz? - szűrte a fogai között Alec, de Jace
felemelte a kezét, miközben tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Simonról. -
Hagyd csak - mondta szinte suttogva. - Beválhat. Hallottam már
ilyesmiről... A továbbra is öntudatlan Isabelle teste ívbe görbült bátyja karjai között. A lába rángatózni kezdett, csizmája sarka a földbe vájt, ahogy feltépett bőre lassan megint összeforrt. Simon lassan csorgó vére belepte a sebet, de Clary még így is látta, hogy új, rózsaszín bőr fedi a szétmarcangolt húst. Isabelle kinyitotta a szemét; kerek volt és sötét. Az ajka szinte fehérre fakult, de lassan kezdett visszatérni bele a szín. Értetlenül pillantott Simonra, aztán lenézett a lábára. A nemrég még cafatokban lógó bőr megint egyenletes volt, csak néhány, egymástól szabályos távolságra sorakozó félhold alakú fehér heg emlékeztetett rá, hol hatoltak be a démon fogai. Simon vére még most is csöpögött az ujjairól, bár a seb a csuklóján szinte teljesen begyógyult. Clary riadtan észlelte, hogy a fiú sápadt - jóval sápadtabb, mint
egyébként -, és az erei feketén rajzolódnak ki a bőre alatt. Megint a szájához emelte a csuklóját, fogai kibújtak az ínyéből. -
Simon, ne! - szólt Isabelle. A lány küszködve felült, és a döbbent
kék szemekkel bámuló Alecnek támaszkodott. Clary elkapta Simon csuklóját. -
Elég lesz - mondta. A fiú kabátjának ujját, az ingét, a szája sarkát
vörösre festette a vér. A bőre hideg volt. - Semmi baj... Isabelle jól van. Clary talpra segítette Simont. - Hagyjuk őket magukra egy kicsit - tette hozzá halkan, és kicsit távolabb kísérte a fiút, ahol az a falnak támaszkodott. Jace és Alec Isabelle fölé hajolva halkan mormogott valamit. Clary Simon csuklóját szorongatta, a fiú a kőnek dőlve állt, szemhéja remegett a kimerültségtől.
A
SÖTÉT ÁRNYVADÁSZNŐNEK SÁPADT BŐRE VOLT
ami
valaha
bizonyára
szépséges
és hosszú rézvörös haja,
lehetett,
mostanra
azonban
csimbókokban állt a kosztól. A nőt ez láthatólag nem érdekelte, ahogy a padlóra tette az ételt - híg, szürke zabkását Magnus és Luke számára, Raphaelnek pedig egy üveg vért -, és hátat fordított a foglyoknak. Sem
Luke,
sem
Magnus
nem
nyúlt
a
tányérja
után.
A
boszorkánymester annyira rosszul volt, hogy nem is gondolt az evésre, különben is gyanította, hogy Sebastian mérget vagy altatót tett az ételbe, esetleg mindkettőt. Raphael viszont felkapta az üveget, és mohón inni kezdett, amíg már a szája sarkából is csörgött a vér. -
Na de Raphael! - szólalt meg egy hang a sötétben, és egy
pillanattal később Sebastian Morgenstern jelent meg a küszöbön. A nő fejet hajtott, kisietett Sebastian mellett, és bezárta maga mögött az ajtót. A fiú döbbenetesen hasonlított az ennyi idős apjára, gondolta Magnus. A furcsa sötét, barnát nyomokban sem tartalmazó szempár a szokatlansága miatt tűnt olyan gyönyörűnek. Sebastian szája ugyanúgy torzult fanatikus mosolyra, mint annak idején Valentine-é. Jace-ből ez hiányzott - vakmerő volt, és néha fürdött az elképzelt önpusztítás kaotikus gyönyörében, de vakbuzgónak nem lehetett nevezni. És Valentine éppen ezért küldte el, gondolta Magnus. Az ellenség megsemmisítéséhez kalapács kellett, Jace pedig sokkal kifinomultabb fegyver volt. -
Hol van Jocelyn? - Ezt persze Luke kérdezte mély, morgó hangon,
ökölbe szorított kezét maga mellett tartva. Magnus kíváncsi lett volna,
milyen
érzés
volt
Luke-nak
ránézni
Sebastianra,
hogy
a
fiú
hasonlatossága egykori parabataiával, Valentine-nal még most is fájt-e, vagy ezen a veszteségen már rég sikerült túltennie magát. - Hol van? Sebastian elnevette magát. Ez a nevetés viszont a sajátja volt; Valentine soha nem nevetett könnyen. Jace humora vele született, vitathatatlanul a Herondale-ektől örökölte. -
Jól van - mondta a fiú. - Nagyon is jól, ami alatt azt értem, hogy él.
Igazából ennél többet nem is remélhetsz. -
Látni akarom - jelentette ki Luke.
-
Hmm. - Sebastian úgy tett, mintha elgondolkodna. - Nem. Nem
látom, milyen előnyöm származna belőle. -
Az anyádról van szó - mondta Luke. - Lehetnél kedvesebb vele.
-
Semmi közöd hozzá, kutya. - Most először ütközött ki a fiatalság
Sebastian hangjából: határozottan ingerültnek hatott. - Rászálltál az anyámra, és elhitetted Claryvel, hogy egy család vagytok... -
Inkább vagyok a családja tagja, mint te - felelte Luke. Magnus
figyelmeztetőleg pillantott felé, ahogy Sebastian elfehéredett, és ujjai elindultak a derékszíja felé, ahol a Morgenstern-kard markolata látszott. -
Ne! - szólt rá halkan a boszorkánymester, aztán hangosabban
folytatta. - Tudod, hogy ha csak egy ujjal is Luke-hoz érsz, Clary gyűlölni fog. És Jocelynt sem bánthatod. Sebastiannak látható erőfeszítésébe telt, hogy elvegye a kezét a fegyveréről. -
Megmondtam, hogy a haja szála sem fog görbülni.
-
Nem, csak túszként tartod fogva - mondta Magnus. - Vagy a
Klávétól, vagy Clarytől és Jace-től akarsz valamit. Én az utóbbira tippelek. A Klávé soha nem érdekelt különösebben, az viszont fontos neked, mit gondol a húgod. Ami azt illeti, nagyon közeli barátok vagyunk - tette hozzá.
-
Annyira közeliek nem lehettek. - Sebastian hangja már nem volt
olyan határozott, mint korábban. - Aligha fogok mindenkit életben hagyni, akivel valaha találkozott. Nem őrültem meg. -
Hát pedig nagyon őrültnek tűnsz - jegyezte meg Raphael, aki
mostanáig egy szót sem szólt. -
Raphael! - intette óvatosságra Magnus, de Sebastian nem tűnt
mérgesnek. Elgondolkodva méregette a vámpírt. -
Raphael Santiago - szólt. - A New York-i klán vezére, ugye? Nem,
az Camille tisztsége volt, most pedig a zakkant kiscsaj vette át a helyét. Elég idegesítő lehet ez neked. Az a benyomásom, hogy a manhattani árnyvadászoknak rég közbe kellett volna lépniük. Sem Camille, sem szerencsétlen Maureen Brown nem volt alkalmas vezérnek. Megszegték a Szövetség szabályait, a törvényekre magasról tettek. Te viszont nem ilyen vagy. Nekem úgy tűnik, hogy az összes alvilági faj közül a vámpírokat kezelték a legigazságtalanabbul az árnyvadászok. Elég csak megnézni a te helyzetedet. -
Raphael! - ismételte Magnus, és előrehajolva igyekezett elkapni a
vámpír tekintetét. A láncai csörögve rántották vissza a csuklójánál fogva, arca fájdalmas grimaszra torzult. Raphael a földön térdelt, arcába szín költözött a nemrég elfogyasztott vér hatására. Kócos hajával éppen olyan gyereknek tűnt, mint amikor Magnus először találkozott vele. -
Nem világos, miért mondod ezt most nekem - szólt.
-
Nem mondhatod, hogy rosszabbul bántam veled, mint a
klánvezéreid - felelte Sebastian. - Kaptál enni. Nem zártalak ketrecbe. Tudod, hogy győzni fogok, mindannyian tudjátok. Amikor eljön a napja, boldogan gondoskodom róla, hogy te, Raphael uralkodj a New York-i vámpírok fölött. Sőt mi több, az észak-amerikai vámpírok fölött. Mind az alattvalóid lehetnek. Nem kérek érte mást, csak hogy állítsd az éjszaka
gyermekeit az én oldalamra. A tündérek népe már csatlakozott hozzám. Ők mindig a győztest választják, neked nem így kéne tenned? Raphael felállt, és komoran pillantott le a kezét borító vérre. Igazán finnyás vámpír volt. -
Értelmes javaslatnak tűnik - mondta. - Csatlakozom hozzád.
Luke a tenyerébe temette az arcát. Magnus a fogai között szűrte a szavakat. -
Raphael,
tényleg
alulmúltad
minden
veled
kapcsolatos
várakozásomat. -
Nem számít, Magnus - mondta Luke. A boszorkánymester tudta,
hogy csak őt akarja megóvni a következményektől. Raphael már eldöntötte, hogy Sebastian oldalára áll. - Hadd menjen, nem nagy veszteség. Raphael felhorkant. -
Nem nagy veszteség, azt mondod? Elegem van belőle, barmok,
ahogy itt vergődtök a cellában, és a barátaitok meg a szeretőitek miatt nyafogtok. Gyengék vagytok, mindig is azok voltatok... -
Hagynom kellett volna, hogy a napfényre vesd magad - mondta
Magnus. Raphael összerezzent. Egészen apró mozdulat volt, de a boszorkánymester észrevette. Nem mintha jobban érezte volna magát tőle. Sebastiannak is feltűnt Raphael reakciója, és sötét szemébe kíváncsiság költözött. Az övéből előhúzott egy hosszú, vékony pengéjű tőrt. Az ilyesféle fegyvereket arra használták, hogy a már legyőzött ellenfél páncéljának rései között átszúrva bevigyék a kegyelemdöfést. A fém villanását látva Raphael hátralépett, de Sebastian csak mosolygott. Megfordította a fegyvert a kezében, és markolattal előre a vámpír felé nyújtotta. -
Nesze!
Raphael gyanakvó tekintettel nyújtotta a kezét. Megfogta a tőrt, és lazán lógatva vette az ujjai közé. A vámpírok nemigen tudtak mit kezdeni a fegyverekkel. Ők maguk voltak a fegyver. -
Nagyon jó - mondta Sebastian. - Most pedig pecsételjük meg
vérrel a megállapodásunkat. Öld meg a boszorkánymestert! A tőr kihullott Raphael kezéből, és csörömpölve hullott a padlóra. Sebastian ingerülten lehajolt érte, felkapta, és megint a vámpír kezébe nyomta. -
Mi nem karddal ölünk - jelentette ki Raphael a vékony pengéről a
fiú rideg arcára pillantva. -
De most igenis azzal - közölte Sebastian. - Nem hagyom, hogy
csak úgy kitépd a torkát. Túl nagy felfordulással jár, és túl könnyű elszúrni. Tedd, amit mondok. Menj oda a boszorkánymesterhez, és öld meg ezzel a tőrrel. Vágd át a torkát, szúrd szíven, mit bánom én. Raphael Magnus felé fordult. Luke már indult is, hogy közéjük álljon, de Magnus feltartotta a kezét. -
Luke! - mondta. - Ne!
-
Raphael, ha megteszed, nem lesz béke a falka és az éjszaka
gyermekei között. Sem most, sem soha többé. - Luke szeme zölden világított. Sebastian elnevette magát. -
El sem tudod képzelni, hogy ne legyél többé falkavezér, igaz,
Lucian Graymark? Amikor megnyerem ezt a háborút, márpedig megnyerem, a húgommal az oldalamon fogok uralkodni, és ketrecben tartalak majd, hogy Clary odavethessen neked egy csontot a maga szórakoztatására. Raphael tett még egy lépést Magnus felé. Hatalmasra nyílt a szeme. A bőrét olyan gyakran érintette a gyakorta a nyakában hordott feszület, hogy a heg örökre megmaradt. A penge világított a kezében.
-
Ha azt hiszed, hogy Clary eltűrné... - kezdte Luke, de egy
pillanattal később megfordult, hogy Raphaelre vesse magát. Sebastian villámgyorsan közöttük termett, és a Morgenstern-karddal zárta el az útját. Magnus különös távolságtartással figyelte, ahogy Raphael közelít felé. Annyit érzékelt, hogy a szíve hevesebben ver a szokásosnál, de nem félt. Számtalanszor járt már közel a halálhoz; annyiszor, hogy a gondolat nem ijesztette meg többé. Néha úgy érezte, valahol a lelke mélyén még vágyik is utána, a nem ismert tartomány, az egyetlen hely után, ahol még nem járt, az egyetlen érzés után, amit még nem tapasztalt meg. A kés hegye a nyakát érintette. Raphaelnek reszketett a keze. Magnus érezte, ahogy a penge óvatosan megböki a bőrét. -
Ez az! - szólt Sebastian állatias vigyorral az arcán. - Vágd el a
torkát! Hadd folyjon a padlón a vére. Így is túl sokáig élt már. Magnus Alecre gondolt, a kék szemére és a meleg mosolyára. Arra, ahogyan hátat fordított neki a New York-i alagútban. Azon elmélkedett, miért tette. Igen, felbosszantotta, hogy a fiú összeszűrte a levet Camille-lal, de többről volt szó ennél. Emlékezett rá, ahogy Tessa a karjaiba omolva sírt Párizsban, ő pedig arra gondolt, hogy nem tudja átérezni a veszteségét, mert soha senkit nem szeretett úgy, mint a lány. Akkor félt tőle, hogy egy nap őt is magával ragadják az érzelmek, aztán Tessához hasonlóan el kell veszítenie halandó szerelmét. Hogy jobb annak a félnek lenni, aki meghal, mint annak, aki tovább él. Később ezt hagymázas fantáziálásnak minősítette, és elvetette, aztán eszébe sem jutott a dolog, amíg egyszer csak találkozott Aleckel. Addig gyötörte magát emiatt, amíg végül elhagyta a fiút. De ha egy halhatatlan halandót szeretett, istenek vesztek oda, márpedig ha a szerelem
nyomán istenek pusztultak el, Magnus aligha remélhetett jobbat. A szempilláin keresztül nézett fel Raphaelre. -
Emlékszel - szólt olyan halkan, hogy reményei szerint Sebastian
nem hallotta meg. - Tudod, hogy az adósom vagy. -
Megmentetted az életemet - mondta Raphael, de tompa volt a
hangja. - Csakhogy én nem akartam ezt az életet. -
Bizonyítsd be, hogy komolyak a szándékaid, Santiago - csattant
fel Sebastian. - Öld meg a boszorkánymestert. Raphael szorosabbra fogta a tőr markolatát. Az ujjai elfehéredtek. -
Nincsen lelkem - mondta Magnusnak. - De anyám küszöbén
tettem neked ígéretet, ő pedig szent a számomra. -
Santiago... - kezdte Sebastian.
-
Akkor még gyerek voltam. Már nem vagyok az. - A tőr a földre
hullott. Raphael megfordult, tiszta tekintettel nézett a fiúra. - Nem tudom megtenni. Nem fogom megtenni. Az adósa vagyok sok évvel ezelőttről. Sebastian nem mozdult. -
Csalódtam benned, Raphael - mondta, majd visszadugta a
Morgenstern-kardot a hüvelyébe. Előrelépett, felvette a tőrt a vámpír lába elől, és megforgatta a kezében. Egyetlen tüzes könnycseppnyi fényfolt dalolt a pengén. - Nagyot csalódtam. - Ezzel olyan sebesen, hogy szem nem tudta követni a mozdulatát, Raphael szívébe döfte a tőrt.
A kórházi kórbonctanon meg lehetett fagyni. Maia nem reszketett, de úgy érezte, mintha számtalan apró tűvel szurkálnák a bőrét. Catarina a holttesteket őrző fémfiókokkal teli falnak vetette a hátát. A fluoreszkáló sárgás fényben kék bőre és zöld nővérruhája egészen fakónak tűnt. Egy különös nyelven mormogott valamit maga elé, amitől Maia hátán futkározott a hideg.
-
Hol van? - kérdezte Bat. Egyik kezében riasztó külsejű vadászkést
tartott, a másikban pedig egy jókora ketrecet, amit most hangos koppanással dobott le a földre, mielőtt körbejártatta volna tekintetét a helyiségben. A hullaház közepén két csupasz, acélból készült asztal állt. Az egyik hirtelen mozogni kezdett, kerekei lassan gördültek előre a járólapokon. Catarina arrafelé mutatott. -
Ott! - mondta. Tekintetét a ketrecre szögezte, a rácsok ujjai
egyetlen mozdulatára vibrálni és szikrázni kezdtek. - Az asztal alatt. -
Nem mondod. - Lily cipősarka hangosan kopogott, ahogy elindult
a jelzett irányba. Lehajolt, hogy benézzen az asztal alá, aztán éleset sikított, és hátraugrott. Szállt a levegőben, és az egyik pulton landolt, ahol aztán úgy kuporgott, mint valami denevér. Fekete haja kibújt a copfból, és beterítette a vállát. -
Förtelmes! - állapította meg.
-
Egy démon - mondta Catarina. Az asztal nem mozgott tovább. -
Valószínűleg egy dantalion vagy hasonló hullarabló fajta. A halottakból táplálkoznak. -
Ó, az isten szerelmére! - Maia óvatosan közelebb lépett, mielőtt
azonban célhoz érhetett volna, Bat egyszerűen felrúgta az asztalt csizmás lábával, Az acél hangosan csörömpölt a padló kövén, és előkerült alóla a lény. Lily igazat beszélt: tényleg förtelmes volt. Akkora lehetett,
mint
egy
nagyobbacska
kutya,
de
leginkább
szürke
belsőségekből gyúrt lüktető golyóra emlékeztetett, rajta félresikerült vesékkel, genny- és vérduzzanatokkal. A szervek káoszából egyetlen sárga, síró szem meredt rájuk. -
Pfuj! - szólt Bat.
-
Én megmondtam - közölte Lily.
Ebben a pillanatban egy hosszú béldarab lőtt ki a démon testéből, Bat bokája köré tekeredett, és vadul rántott rajta egyet. A fiú hangosan felszisszent, ahogy a földre zuhant. -
Bat! - kiáltotta Maia, de mielőtt megmozdulhatott volna, a fiú
megpördült, késével átvágta a lüktető csápot, és hátrálva igyekezett elkerülni a fröccsenő ichort. -
Annyira undorító! - mondta Lily. Továbbra is a pulton ült, és úgy
tartott maga elé egy hosszúkás fémtárgyat, mintha távol tudná tartani vele a démonokat. A telefonja volt az. Bat feltápászkodott, a démon pedig Maia irányába indult. A lány feléje rúgott, mire a lény dühös, cuppogó hangot kiadva elgördült előle. Bat lenézett a késére. A fém lassan elfolyt, ahogy feloldódott a démon vérében. A fiú undorodva hajította el. -
Fegyvert! - kiáltotta, és körülnézett. - Kell egy fegyver...
Maia felkapott egy szikét az egyik közeli asztalról, és elhajította. A penge hangos cuppanással vágódott a lény testébe. A démon felnyüszített. Egy pillanattal később a szike úgy vágódott vissza, mintha egy különösen erős kenyérpirító lőtte volna ki, majd olvadva, sziszegve csúszott végig a padlón. -
A hagyományos fegyverek hatástalanok ellenük. - Catarina
előrelépett, és felemelte a jobb kezét. Kék láng lobogott körülötte. Rúnás pengék kellenek... -
Akkor kerítsünk olyanokat! - Bat visítva hátrált, ahogy a lüktető
démon megindult felé. -
Csak árnyvadászok használhatják őket. - Catarina felkiáltott, és
kék tűz lövellt ki a kezéből. Telibe találta a lényt, ami újra meg újra átfordulva gurulni kezdett a földön. Bat megragadta a ketrecet, lerakta a földre a démon előtt, és amikor az belegördült, rácsapta az ajtót. Maia a helyére tolta a reteszt, és a lény már be is volt zárva.
Mindannyian hátrálni kezdtek, és elborzadva bámulták, ahogy foglyuk ide-oda
hánykolódik
boszorkánymesteri
mágiával
megerősített
börtönében. Csak Lily maradt rezzenéstelen, ahogy telefonjával továbbra is a démonra mutatott. -
Ezt most filmezed? - kérdezte Maia.
-
Talán - felelte Lily.
Catarina megtörölte a homlokát a ruhája ujjával. -
Kösz
a
segítséget
-
mondta.
-
A
dantalionokat
még
boszorkánymester- varázslattal sem lehet megölni. -
Miért filmezel? - kérdezte Maia Lilytől.
A vámpírlány megvonta a vállát. -
Ha a macska távol van, cincognak az egerek... Mindig jó
emlékeztetni az egereket, hogy abban az esetben, ha a macska távol van, megeszik őket a démonok. Elküldöm ezt a videofájlt minden egyes alvilági kapcsolatunknak az egész világon, hátha elfelejtették, hogy a démonok elpusztításához szükségünk van az árnyvadászokra. Ezért vannak közöttünk. -
Hát már nem lesznek sokáig közöttünk - sziszegte a Dantalion
démon. Bat felkiáltott, és még egy fél méterrel hátrébb ugrott. Maia meg tudta érteni. A lány tátott szája sikamlós, fogakkal kirakott fekete alagútnak tűnt. - Holnap este támadás! Holnap este kezdőik a háború. -
Milyen háború? - kérdezte Catarina. - Áruld el, démon, vagy ha
hazaviszlek, minden elképzelhető módon meg foglak kínozni... -
Sebastian Morgenstern - felelte a lény. - Holnap este meg fogja
támadni Alicantét. Holnap este végük lesz az árnyvadászoknak. __________
A barlang közepén tűz égett, füstje felfelé kanyarogva elveszett a mennyezet alatti árnyékban. Simon érezte a lángok melegét, vagyis
inkább csak a bőre feszülését, mint magát a hőt. Gyanította, hogy hideg lehet a barlangban, mert Alec vastag pulóvert vett fel, a fejével az ölében alvó Isabelle-t pedig gondosan egy pokrócba csavarta. Simon persze nem érzékelte a hőmérsékletet. Clary
és
Jace
elment,
hogy
bejárják
az
alagutakat,
és
meggyőződjenek róla, hogy továbbra sem fenyegetik őket démonok vagy más ocsmányságok. Alec nem akarta magára hagyni Isabelle-t, Simon pedig túl gyenge és kába volt, hogy akár csak gondoljon a mozgásra. Nem mintha ezt bevallotta volna bárkinek is. Elvileg őrt állt, és gondosan fülelt, nem támad-e rájuk valami a sötétből. Alec a lángokba meredt. A sárga fényben fáradtnak és a koránál idősebbnek tűnt. -
Köszönöm! - szólt hirtelen.
Simon éppen csak nem ijedt meg. Alec egyetlen szót sem szólt hozzá amióta azt kérdezte, mit művel. -
Mit?
-
Hogy megmentetted a húgomat - felelte Alec. Ujjaival beletúrt
Isabelle sötét hajába. - Tudom... - kezdte akadozva. - Vagyis tudtam, amikor idejöttünk, hogy ez talán öngyilkos küldetés. Tudtam, hogy veszélyes. Tudtam, hogy fel kell készülnöm rá, talán nem mind éljük túl. De azt hittem, inkább én veszek itt oda, nem Izzy... -
Miért? - kérdezte Simon. Lüktetett a feje, a szája kiszáradt.
-
Mert szívesebben feküdnék én a helyében - felelte Alec. - Ő...
Isabelle. Okos, kemény, jó harcos. Jobb nálam. Megérdemli, hogy egészséges legyen. Hogy boldog legyen. - Simonra nézett a tűzön keresztül. - Neked is van lánytestvéred, ugye? Simont meglepte a kérdés. New York mintha egy másik világból, egy másik életéből rémlett volna fel. -
Rebecca - felelte. - Így hívják.
-
És mit csinálnál azzal, aki boldogtalanná tenné?
Simon óvatosan nézett farkasszemet Aleckel. -
Elbeszélgetnék vele - mondta. - Megdumálnánk a dolgot. Talán
egy megértő öleléssel is próbálkoznék. Alec felmordult, és éppen válaszolni készült, amikor hátrakapta a fejét, mintha hallott volna valamit. Simon felhúzta a szemöldökét. Nem sűrűn fordult elő, hogy egy ember hamarabb meghallott valamit, mint egy vámpír. Egy pillanattal később aztán maga is felismerte Jace közeledő hangját. Világosság táncolt a távolabbi alagút végénél, és nemsokára meg is jelent a fiú a boszorkányfényt tartó Claryvel. A lány még csizmában is csak alig ért Jace válláig. Nem érintették egymást, de együtt tartottak a tűz felé. Amióta először hazamentek Idrisből, látszott rajtuk, hogy összetartoznak, de Simon úgy látta, most már többről van szó. Csapatot alkottak. -
Valami említésre méltó? - kérdezte Alec, ahogy Jace leült a tűz
mellé. -
Clary álcarúnákat rajzolt a barlang bejárataira. Elvileg senki nem
láthatja, hogy ide egyáltalán be lehet jutni. -
Meddig fognak kitartani?
-
Reggelig biztosan, talán valamennyire még holnap nap közben is -
felelte Clary Izzyre pillantva. - Persze itt gyorsabban elhalványodnak a rúnák, úgyhogy később ellenőrzőm őket. -
És most már határozottabb elképzelésem van róla, merre vagyunk
Alicantéhoz képest. Elég biztos, hogy a sziklás pusztaság, ahol tegnap este jártunk - Jace a jobb oldali alagútra mutatott - arra a helyre néz, ami valaha a Brocelind-erdő lehetett. Alec félig lehunyta a szemét. -
Ez lesújtó. Az az erdő meseszép volt.
-
Már nem az. - Jace megrázta a fejét. - Csak kietlen táj, ameddig a
szem ellát. - Lehajolt, és végigsimította Isabelle haját. Simont elfogta az értelmetlen féltékenység, amiért Jace ilyen könnyedén megérinthette a lányt, és nem kellett megfontolnia, hogy kimutassa-e a ragaszkodását. Hogy van? -
Jól. Alszik.
-
Szerinted
holnapra
összeszedi
magát
annyira,
hogy
továbbállhassunk? - kérdezte feszülten Jace. - Nem maradhatunk itt. Elég jelét adtuk annak, hogy itt vagyunk. Ha nem jutunk el Sebastianhoz, ő talál meg bennünket először. És az élelmünk is fogy. Simon már nem hallotta, mit mormog válaszul Alec. Hirtelen éles fájdalom hasított a testébe, és kétrét görnyedt. Úgy érezte, nem jut többé lélegzethez - pedig egyáltalán nem volt szüksége levegőre. A mellkasa fájt, mintha kitéptek volna belőle valamit. -
Simon! Simon! - kiáltotta Clary. A fiú vállára tette a kezét, az pedig
felnézett rá, a szeméből kicsorduló könnyeket vér festette vörösre. Jesszus, Simon, mi a baj? - kérdezte kétségbeesetten. A fiú lassan felült. A fájdalom kezdett alábbhagyni. -
Nem tudom. Olyan volt, mintha valaki szíven szúrt volna egy
késsel. Jace gyorsan letérdelt elé, ujjait Simon álla alá illesztette. Halvány aranyszínű szeme a fiú arcát fürkészte. -
Raphael - állapította meg végül színtelen hangon. - Ö nemzett, az
ő vére tett vámpírrá. Simon bólintott. -
És?
Jace megrázta a fejét. -
Semmi - mormogta. - Mikor táplálkoztál utoljára?
-
Jól vagyok - felelte Simon, de Clary máris elkapta a jobb kezét, és
felemelte. A tündérek aranygyűrűje megcsillant a fiú ujján. A keze
halálosan fehér volt, az erek feketén rajzolódtak ki a bőre alatt, mint repedések hálózata a márványban. - Nem vagy jól. Nem táplálkoztál? Annyi vért vesztettél! -
Clary...
-
Hol vannak az üvegek, amiket hoztál? - A lány körülnézett Simon
táskája után kutatva, amit végül a falnak támasztva pillantott meg. Odarántotta magához. - Simon, ha nem kezdesz el jobban vigyázni magadra... -
Ne! - A fiú kitépte Clary kezéből a hátizsák pántját. - Eltörtek -
mondta. - Minden üveg eltört, amikor a démonokkal harcoltunk a Szövetség Termében. Nem maradt vér. Clary felállt. -
Simon Lewis! - szólt dühösen. - Erről miért nem szóltál egy szót
sem? -
Miről nem mondott semmit? - kérdezte Jace.
-
Simon éhezik - magyarázta Clary. - Vért vesztett, amikor
meggyógyította Izzyt, és minden tartalékát elvesztette a csatában. -
Miért nem szóltál? - kérdezte most Jace. Felállt, és félresöpört a
homlokából egy szőke tincset. -
Mert aligha kapunk el itt valami állatot, hogy vérhez jussak - felelte
Simon. -
Itt vagyunk mi - közölte Jace.
-
Nem akarom a barátaim vérét inni.
-
Miért nem? - Jace megkerülte a tüzet, és kíváncsi, nyitott
tekintettel nézett le Simonra. - Akadt már példa rá, igaz? Amikor legutóbb éheztél, a véremet adtam neked. Talán kissé homoerotikus élmény volt, de biztos vagyok a szexualitásomban. Simon felsóhajtott. Tudta, hogy a flegmaság álcája mögött Jace teljességgel komolyan gondolja az ajánlatot. Nem annyira azért, mert
szexinek találja, inkább mert akkora halálvágy dolgozott benne, mint ide Brooklyn. -
Nem harapok meg valakit, akinek az erei csordultig vannak
mennyei tűzzel - közölte Simon. - Nem akarok megsülni. Clary hátrasimította a haját, hogy szabaddá tegye a nyakát. -
Tessék, igyál az én véremből. Mindig mondtam, hogy szívesen
adom... -
Nem - vágta rá azonnal Jace. Simon látta rajta, hogy eszébe jut,
mi történt Valentine hajóján, amikor azt mondta: „Megöltelek volna”, Jace pedig elgondolkodva azt felelte: „Én pedig hagytam volna.” -
Ó, az isten szerelmére! Akkor itt vagyok én. - Alec óvatosan
lefektette a földre Izzyt, betakargatta, aztán felállt. Simon a barlang falának támasztotta a fejét. -
Még csak nem is bírsz engem, mégis felajánlod a véredet?
-
Megmentetted a húgomat. Az adósod vagyok. - Alec vállat vont,
árnyéka elnyújtva vetült a falra. -
Jó. - Simon zavartan nyelt egyet. - Oké.
Clary kinyújtotta a kezét. Egy pillanattal később Simon megfogta, és hagyta, hogy a lány talpra állítsa. Akaratlanul is a félig Alec kék pokrócába csavarva alvó Isabelle-re tévedt a tekintete. A lány lassan, de stabilan lélegzett. Izzy még élt, és ezt neki köszönhette. Simon Alec felé lépett, de elvesztette az egyensúlyát. A másik fiú elkapta a vállát, és segített neki megállni a lábán. Simon érezte Alec feszültségét a szorítása erejében, és hirtelen ráébredt, mennyire bizarr a helyzet. Jace és Clary tátott szájjal meredt rájuk, Alec pedig úgy festett, mint aki éppen felkészül rá, hogy nyakon öntik egy vödör jeges vízzel. A fiú kissé balra fordította a fejét, és felkínálta a nyakát, mereven bámulva közben a szemközti falat. Simon végül arra jutott, hogy nem is úgy néz ki, mint akit rögtön nyakon öntenek jeges vízzel, hanem mint
akinek át kell esnie egy kínos vizsgálaton az orvosi rendelőben. -
Nem csinálom itt, mindenki előtt - jelentette ki Simon.
-
Ez nem üvegezés - mondta Clary. - Ez csak étel. Nem mintha te
étel lennél, Alec - tette hozzá gyorsan a fiú tekintetét látva. Feltartotta a kezét. - Mindegy. -
Ó, hogy az Angyal... - kezdte Alec, és megszorította Simon karját.
- Gyere! - Berángatta a fiút a kapu felé vezető alagútba egy kiugró szikla mögé, ahol a többiek már nem láthatták őket. Azért Simon hallotta, mit mondott Jace, mielőtt eltűntek szem elől. -
Miért? Kettesben kell lenniük. Ez egy intim pillanat.
-
Szerintem hagynod kellene meghalni - mondta Simon.
-
Kuss legyen! - parancsolt rá Alec, és nekilökte az alagút falának.
Elgondolkodva nézte a fiút. - Muszáj a nyakamat megharapnod? -
Nem. - Simon úgy érezte magát, mintha egy bizarr álomba tévedt
volna. - A csuklód is megteszi. Alec felgyűrte a pulóvere ujját. A karja csupasz volt és sápadt a rúnák alatt, az erek átlátszottak a bőrén. Simon hiába próbálta elfojtani magában a kimerültséget is elsöprő éhséget: érezte a vér lágy, sós, napfénytől aromás illatát. Árnyvadász vér volt, mint Izzyé. Megnyalta a felső fogsorát, és csak egy kicsit lepte meg, hogy szemfogai máris élesebbek lettek. -
Csak, hogy tudd - szólt Alec, miközben előrenyújtotta a csuklóját -,
tisztában vagyok vele, hogy a vámpíroknak ez a táplálkozás néha szinte felér a szexszel. Simonnak elkerekedett a szeme. -
A húgom talán több mindent elmesélt, mint amire kíváncsi lettem
volna - vallotta be Alec. - Mindegy, a lényeg, hogy a legkisebb mértékben sem vonzódom hozzád. -
Értem - mondta Simon, és megfogta Alec kezét. Amolyan
testvéries gesztusnak szánta, de nem igazán sikerült a dolog, mivel kénytelen volt visszafeszíteni a fiú tenyerét, hogy hozzáférjen a csuklójához. - Hát te sem jössz be nekem, úgyhogy azt hiszem, egy-egy. Bár öt percre tehettél volna úgy... -
Nem - vágott közbe Alec. - Utálom, amikor a heterók azt hiszik,
hogy minden meleg fiúnak tetszenek. Nekem éppen úgy nem tetszik minden fiú, mint ahogyan neked sem tetszik minden lány. Simon mély, tudatos lélegzetet vett. Mindig különös érzés volt lélegezni annak ellenére, hogy semmi szüksége nem volt rá, de a tüdejébe áramló levegő megnyugtatta. -
Alec - szólt -, nyugi. Nem hiszem azt, hogy szerelmes vagy belém.
Ami azt illeti, többnyire úgy érzem, hogy gyűlölsz. Alecnek fennakadt a szeme. -
Nem gyűlöllek. Miért gyűlölnélek?
-
Mert alvilági vagyok? Mert vámpír létemre szerelmes vagyok a
húgodba, és szerinted túl jó hozzám? -
Miért, szerinted nem? - kérdezett vissza Alec, de nem volt a
hangjában indulat. Egy pillanattal később el is mosolyodott, és jellegzetesen felgyúló Lightwood-arca Izzyre emlékeztette Simont. - Ő a kishúgom, szerintem senki sem elég jó hozzá. Te viszont... Te jó ember vagy, Simon. Függetlenül attól, hogy vámpír is vagy egyben. Hűséges vagy, okos, és... És boldoggá teszed Isabelle-t. Nem tudom, miért, de így van. Igaz, eleinte nem kedveltelek, de ez megváltozott. Ráadásul aligha róhatom fel a húgomnak pont én, hogy egy alvilágival jár. Simon mozdulatlanul állt. Alecnek semmi kifogása nem volt a boszorkánymesterek ellen, ezt nem lehetett tagadni. De ők eleve boszorkánymesternek születtek. Alec volt a legkonzervatívabb a Lightwood gyerekek közül - nem rajongott a káoszért és a kockázatos húzásokért, mint Jace vagy Isabelle -, és Simon mindig azt érezte rajta,
hogy a vámpírokat csak elfuserált valamivé átalakult embereknek tartja. -
De nem lennél hajlandó vámpírrá változni - állapította meg. - Még
azért sem, hogy örökre Magnusszal lehess. Igaz? Nem akartál örökké élni, ezért inkább tőle akartad elvenni a halhatatlanságot. Alec összerezzent. -
Nem - mondta. - Nem akarnék vámpír lenni.
-
Szóval tényleg azt gondolod, hogy kevesebb vagyok nálad -
szögezte le Simon. Alecnek elakadt a hangja. -
Próbálkozom - szólt, és Simon érezte, hogy mennyire akarja Alec,
hogy így legyen. Sőt talán valóban próbálkozott is egy kicsit. És végeredményben ha Simon nem lett volna vámpír, akkor mondénként még kevesebbet ért volna. Alec ütőere lüktetett a csuklóján. - Gyerünk! mondta alig lehelve a szót. Nyilvánvalóan gyötrelem volt számára a várakozás. - Csináld már! -
Vegyél egy mély levegőt! - javasolta Simon, és a szájához emelte
Alec csuklóját. Kiéhezett teste a kettejük közötti feszültség ellenére azonnal reagált. Izmai megkeményedtek, szemfoga azonnal kipattant a helyéről. Alec tekintetében meglepetés és félelem tükröződött. Az éhség tűzként száguldott végig Simon testén, ahogy a fiú igyekezett kigondolni, milyen emberi dolgot is mondhatna még. Remélte, hogy kiálló szemfogakkal is érthetőek a szavai. -
Sajnálom, ami Magnusszal történt.
-
Én is. Most már harapj! - Simon engedelmeskedett, fogai
áthasították a bőrt, és a vér a szájába tolult. Alec felszisszent, Simon pedig önkéntelenül is erősebben szorította a karját, mintha meg akarná akadályozni, hogy elhúzódjon tőle. De Alec nem is próbálkozott ilyesmivel, szívverésének hangja, mint harangzúgás
dübörgött végig az erein. A vér ízével együtt Simon érezte a félelem fémes zamatát, a fájdalom szikráját és ugyanazt a buzgó fellángolást is, amivel akkor találkozott először, amikor Jace vérét itta Valentine hajójának mocskos fémpadlóján. Kicsit talán minden árnyvadász vágyott a halálra.
AMIKOR ALEC
ÉS
SIMON
VISSZATÉRT
a barlang központi termébe, Isabelle
még mindig egy halom pokrócba bugyolálva aludt. Jace a tűz mellett ült, a kezével támaszkodott, arcán fények és árnyékok kergetőztek. Clary fejét a fiú ölébe hajtva feküdt, bár ahogy közeledtek, Simon a szeme csillogásából látta, hogy nem alszik. Jace felhúzta a szemöldökét. -
Irultok-pirultok, mi, fiúk?
Alec dühös pillantást lövellt felé. Ügyelt rá, hogy a bal csuklóját befelé fordítva tartsa, így rejtve el a fognyomokat, bár a bőrére rajzolt iratzénak köszönhetően azok időközben nagyjából-egészéből el is halványultak. Nem tolta el magától Simont, hagyta, hogy addig igyon, amíg magától abba nem hagyja, így kicsit kiment a szín az arcából. -
Nem volt szexi - közölte.
-
Azért egy kicsit az volt - mondta Simon, aki a vérnek
köszönhetően sokkal jobban érezte magát, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy egy kicsit ugrassa Alecet. -
Nem volt az - ragaszkodott hozzá Alec.
-
Én éreztem valamit - állította Simon.
-
Nyugodtan nyavalyogj csak ráérő idődben. - Alec lehajolt, és
megragadta a földön heverő hátizsákja pántját. - Én megyek őrködni. Clary ásítva ült fel. -
Komolyan gondolod? Kérsz egy vérpótló rúnát?
-
Már kettőt is rajzoltam magamra - felelte Alec. - Nem lesz semmi
bajom. - Felállt, és alvó húgára pillantott. - Csak vigyázzatok Isabelle-re,
oké? - A tekintete megállapodott Simonon. - Főleg te, vámpír. Ezzel nekivágott a folyosónak, rúnaköve boszorkányfényében árnyéka elnyúlva táncolt a falon. Jace és Clary gyorsan összenézett, majd a fiú feltápászkodott, és követte Alecet az alagútba. Simon még messziről is hallotta, hogy mormogva beszélgetnek, de nem tudta kivenni mit mondanak. Alec szavai visszhangoztak a fejében. Vigyázzatok Isabelle-re! Aztán arra gondolt, mit mondott neki a fiú az alagútban. Hűséges vagy, okos, és boldoggá teszed Isabelle-t. Nem tudom, miért, de így van. A gondolat, hogy boldoggá teszi Isabelle-t, melegséggel töltötte el. Simon csendben leült a lányhoz, aki fejét a karján nyugtatva úgy feküdt a takarók között, mint egy macska. Óvatosan ő is elnyúlt mellette. Isabelle nem maradhatott volna életben nélküle, és a bátyja az imént olyasmit tett, amivel kétségbevonhatatlanul áldását adta a kapcsolatukra. Hallotta, ahogy Clary halkan elneveti magát a tűz túloldalán. -
Jó éjt, Simon - szólt.
A fiú Isabelle selymes hajának simogatását érezte az arcán. -
Jó éjt - felelte, és lehunyta a szemét. Az erei megteltek Lightwood-
vérrel.
Jace könnyedén utolérte Alecet, aki megtorpant ott, ahol a barlangba vezető alagút a kapu felé kanyarodott. A falak olyan simák voltak, mintha nem véső, hanem víz vagy szél koptatta volna őket évszázadokon át, bár Jace nem kételkedett benne, hogy a járatokat emberi kéz alkotta. Alec, aki a falnak támaszkodva nyilvánvalóan a barátjára várt, felemelte a boszorkányfényét. -
Valami baj van?
Jace lelassította lépteit, ahogy parabataiához közeledett.
-
Csak kíváncsi voltam, minden rendben van-e veled.
Alec rántott egyet a vállán. -
Amennyire lehetséges, igen, azt hiszem.
-
Bocsáss meg! - monda Jace. - Megint. Hülye kockázatokat
vállalok. Képtelen vagyok visszafogni magam. -
Mi meg hagyjuk - bólintott Alec. - Néha bejön, amikor rizikózol.
Azért hagyjuk, mert muszáj hagynunk. Ha nem hagynánk, semmit sem tudnánk megoldani. - Pulóvere szakadt ujjával megdörzsölte az arcát. Isabelle ugyanezt mondaná. Nem tudtuk még befejezni a korábbi beszélgetésünket - mondta
-
Jace. - Csak oda akartam kilyukadni, hogy nem kell mindig keménynek lenned. Azért kértelek meg, hogy legyél a parabataiom, mert szükségem van rád, de azzal sincs semmi baj, ha neked is szükséged van rám. Ez itt - mutatott a parabatai rúnájára - azt jelenti, hogy te vagy a jobbik felem, a másik felem, és fontosabb vagy nekem, mint önmagam. Ezt sose feledd. Sajnálom, hogy nem vettem észre, milyen rosszul érezted magad a bőrödben, de most már látom. Alec egy pillanatig mozdulatlanul állt, levegőt is alig vett. Aztán Jace megrökönyödésére kinyújtotta a kezét, és az idősebb testvérek kedélyes gesztusával összeborzolta parabataia haját. A mosolya óvatos volt, mégis tele valódi ragaszkodással. -
Köszönöm, hogy utánam jöttél - szólt, és továbbindult a folyosón.
- Clary! A lány lassan ébredt fel melegségről és tűzről szóló, szénától és almától illatos álmából. Az álomban Luke tanyáján lógott fejjel lefelé egy faágról, miközben Simon odalentről integetett neki. Fokozatosan tudatára ébredt a csípőjét és hátát nyomó kemény kőnek és Jace
lábának a feje alatt. -
Clary! - ismételte továbbra is suttogva a fiú. Simon és Isabelle
egyetlen sötét kupacot alkotva aludt valamivel távolabb. Jace halvány aranyszínű szemében táncolt a tűz fénye. - Fürödni akarok. -
Hát ja, nekem meg kell egymillió dollár. - Clary megdörzsölte a
szemét. - Mindenki akar valamit. A fiú felhúzta a szemöldökét. -
Ne már, gondold csak végig. Ott van az a barlang a tóval. Simán
fürödhetnénk. A lánynak eszébe jutott a gyönyörű kék víz, ami mély volt, mint az alkonyat, és hirtelen úgy érezte, mintha vastag koszréteg lepné: por, vér, ichor és verejték. Ráadásul a haja is zsíros csomókba tapadt. Jace szeme táncolt, és Clary megint az ismerős késztetést érezte a mellkasában; azt a késztetést, ami nem szűnt az első találkozásuk óta. Nem tudta volna megmondani, pontosan melyik volt az a pillanat, amikor beleszeretett Jace-be, de mindig volt benne valami, ami egy oroszlánra emlékeztette: egy nagyvadra, akit nem kötnek szabályok, és aki a szabad élet ígéretét hozta el neki. Olyan ember volt, aki soha nem azt mondta, hogy „nem lehet”, hanem azt, hogy „megcsinálom”. Csupa kockázatvállalás és bizonyosság, semmi félelem vagy megingás. Clary talpra állt, amilyen halkan csak tudott. -
Jól van.
Jace rögvest felpattant, megragadta a lány kezét, és végigvonszolta a központi barlangból elvezető nyugati folyosón. Némán haladtak, Clary boszorkányfénye világította meg az utat. A lány szinte félt megtörni a csendet, nehogy szertefoszlassa a béke illúzióját maguk körül. A hatalmas barlang hirtelen megnyílt előttük, és Clary zsebre vágta a rúnakövét, elfojtva a fényét. A környezet foszforeszkálása elegendő világossággal szolgált: fény áradt a falakból, az elektromos jégcsapok
módjára a mennyezetről lelógó cseppkövekből, sugarak kései hasítottak bele az árnyékokba. Jace elengedte a lány kezét, és megtette az utolsó lépéseket a víz pereméig, ahol a keskeny part menti sáv finom homokjában csillámpaladarabok szikráztak. -
Köszönöm! - mondta.
Clary meglepetten nézett rá. -
Mit?
-
A tegnap estét. Megmentettél. Azt hiszem, a mennyei tűz megölt
volna. Amit tettél... -
Akkor sem mondhatjuk el a többieknek - jelentette ki a lány.
-
Tegnap este sem mondtam el, ugye? - Így volt igaz. Hagyták,
hogy a többiek azt higgyék, Clary egyszerűen segített Jace-nek uralni és megfékezni a tüzet, és semmi más nem változott. -
Nem kockáztathatjuk, hogy eláruljuk magunkat, még egy óvatlan
pillantással vagy rosszul megválasztott szóval sem - mondta a lány. - Mi szereztünk már elég rutint ahhoz, hogy eltitkoljunk bizonyos dolgokat Sebastian elől, de ők nem. Nem lenne igazságos velük szemben. Szinte azt kívánom, bár mi se tudnánk... Elhallgatott, bizonytalanul, amiért a fiú nem válaszolt. Jace a hátát fordította felé, a feneketlen kék vízre meredt. Clary odalépett hozzá, és gyengéden megsimogatta a vállát. -
Jace - szólt. - Ha valami mást szeretnél csinálni, ha úgy érzed, új
tervekre van szükség... A fiú megfordult, és Clary hirtelen a karjai között találta magát. Egész testén remegés futott végig, ahogy Jace két keze a lapockájára tapadt, és ujjai könnyedén futottak végig a pólója hátán. A lány fejéből úgy szálltak el a gondolatok, mint tollpihék a szélben. -
Mikor lettél ilyen óvatos? - kérdezte a fiú.
-
Ez nem óvatosság - felelte Clary, ahogy Jace megérintette a
halántékát az ajkával. A fiú meleg lélegzete meglibbentette a fürtöket a fülénél. - Csak nem te vagyok. Jace felnevetett, két kezével végigsimította a lány oldalát. -
Az tuti. Sokkal csinosabb vagy.
-
Te tényleg szerelmes lehetsz belém. - Clarynek egy pillanatra
elakadt a lélegzete, ahogy ajkai gyötrő lassúsággal végigkísérték az állát. - Nem hittem volna, hogy egyszer csinosabbnak fogsz találni valakit magadnál. Benne szorult a szó, ahogy a fiú szája rátalált az ő szájára, ajka az ajkát ízlelte. Clary beledőlt a csókba, elszántan, hogy legalább részben átveszi az irányítást. Átkarolta Jace nyakát, és gyengéden beleharapott az alsó ajkába. Nagyobb hatást ért el vele, mint gondolta. A fiú erősebben markolta a derekát, és halkan felnyögött. Egy pillanattal később elvörösödve, csillogó szemmel szakadt el Clarytől. -
Minden rendben? - kérdezte. - Akarod?
A lány bólintott, és nyelt egyet. Az egész teste vibrált, mint egy megpendített húr. -
Igen, akarom. Én...
-
Csak olyan régen nem is érhettem hozzád, és most hirtelen lehet -
mondta Jace. - De talán nem ez az a hely... -
Hát elég mocskosak vagyunk - ismerte be a lány.
-
Azért ez még nem az erkölcsi fertő...
Clary tenyérrel előre felemelte a kezét. A piszok beette magát a bőrébe és a körmei alá. A fiúra mosolygott. -
Szó szerint értettem - mondta, és állával a víz felé bökött. - Nem
arról volt szó, hogy lemosakszunk a vízben? A fiú szemét borostyánszínűre festette a benne villanó szikra. -
Valóban - bólintott, és lehúzta a dzsekijén a cipzárt.
Clary kis híján rákiáltott: Mit művelsz? Persze teljességgel nyilvánvaló volt, mit művel. A lány felvetette, hogy fürödjenek meg, és aligha gázolhattak be a vízbe teljes harci öltözetben. Clary egyszerűen nem gondolkodott ennyire előre. A fiú a földre dobta a dzsekijét, és kibújt a pólójából. A gallér egy pillanatra elakadt, és Clarynek tágra nyílt a szeme. Hirtelen tudatosult benne, hogy kettesben vannak, és a fiú csupasz felsőtestét bámulja. Jace mézszínű bőrét régi és új rúnák borították, közvetlenül a bal mellizma alatt egy fakuló heg látszott. Lapos, barázdás hasa keskeny csípőhöz illeszkedett; fogyott egy keveset, fegyveröve lazán lógott a derekán. A lába és a karja kecses volt, akár egy táncosé. Végül lerántotta magáról a pólót, megrázta világos haját, és Clary összeszoruló gyomorral hirtelen arra gondolt, hogy ez a fiú biztosan nem lehet az övé. Az ilyen embereknek közönséges földi halandók a közelébe sem mehetnek, arról pedig végképp nem is álmodhatnak, hogy megérintsék őket. Aztán Jace felnézett rá, kezét az övébe akasztotta, és megvillantotta ismerős, féloldalas mosolyát. -
Te nem vetkőzöl? - kérdezte. - Megígérhetném, hogy nem nézek
oda, de hazudnék. Clary kicipzározta a dzsekijét, és odadobta a fiúnak. Az elkapta, és mosolyogva saját ruhái kupacának tetejére ejtette. Kicsatolta az övét, és az is ment a többi után. -
Perverz vagy! - szólt a lány. - Bár menti a helyzetet, hogy legalább
nem titkolod. -
Tizenhét éves vagyok, ennyi idősen mindenki perverz. - Jace
lerúgta a cipőjét, és kilépett a nadrágjából. Clary egyszerre érzett megkönnyebbülést és némi csalódottságot, amiért fekete bokszeralsóját magán tartva gázolt térdig a vízbe. - Vagy legalábbis pár héten belül tizenhét éves leszek - szólt vissza a válla fölött. - Apám leveleit
összevetettem a Felkelés időpontjával, és kiszámoltam. Januárban születtem. Volt valami hétköznapi a hangjában, ami megnyugtatta Claryt. A lány kibújt a csizmájából, levetette a pólóját, aztán a nadrágját, és belelépett a tóba. A bokáját nyaldosó víz hűvös volt, de nem hideg. Jace ránézett, és elmosolyodott. Aztán a tekintete a lány arcáról a testére vándorolt, egyszerű pamutbugyijára és melltartójára. Clary azt kívánta, bár valami csinosabbat vett volna fel, de nem flancos fehérneműkre gondolt, amikor a démonok birodalmába tett kirándulásra csomagolt. A melltartója halványkék pamutból készült, az a totálisan unalmas típus volt, amit szupermarketekben lehet venni, bár Jace úgy nézett rá, mintha valami egzotikus és lenyűgöző darab lenne. A fiú hirtelen elvörösödött, elfordította a tekintetét, és addig hátrált, amíg a víz már a válláig ellepte. Alábukott, és amikor ismét kidugta a fejét, már kevésbé tűnt zavarodottnak, viszont sokkal nedvesebb lett; haja aranyszínű fürtökbe tapadt össze. -
Könnyebb, ha gyorsan belemerülsz - mondta.
Clary mély lélegzetet vett, és előrebukott, a víz összezárult a feje fölött. Csodálatos volt - sötétkék, benne a fenti fény ezüstszálaival. Könnyű volt lebegni; amint a lány elengedte magát, a felszínre emelkedett. Kirázta a vizet a hajából. Megkönnyebbülten
sóhajtott
fel.
Nem
volt
nála
szappan,
de
összedörzsölte a kezét, és figyelte, ahogy az elszabaduló por és vér feloldódik a vízben. Haja a felszínen lebegett, a vörös elvegyült a kékben. Vízcseppek fröccsentek rá, és felkapta a fejét. Jace a haját rázta. -
Ezek szerint egy évvel idősebb vagyok nálad - mondta. -
Csecsemőkkel kezdek. -
Fél évvel - helyesbített Clary. - És bak vagy, mi? Makacs,
vakmerő, kikerüli a szabályokat. Azt hiszem, nagyjából stimmel. Jace megragadta a lány csípőjét, és maga felé húzta a vízben. Éppen hogy csak leért a lába, Claryé viszont messze volt a talajtól, így a fiú vállába kapaszkodott, az pedig a csípőjére igazította a lány lábát. Clary gyomrát elöntötte a forróság, ahogy Jace nedves nyakának, vállának és mellkasának karcsú vonalára nézett. A vízcseppek csillagokként ragyogtak a fiú szempillái között. Egyszerre
hajoltak
előre,
hogy
megcsókolják
egymást;
ajkuk
találkozásának ereje gyönyörűséges fájdalom hullámát indította el Clary testében. Jace keze végigsiklott a lány bőrén, aztán megállapodott a tarkóján, ujjai a nedves fürtökkel játszottak. Szájával szétnyitotta Clary száját, nyelvével belülről simogatta az ajkát. Mindketten reszkettek, a lány halkan felnyögött, lélegzetük elvegyült egymással. Jace hátranyúlt, hogy fél kézzel megtámaszkodjon a barlang falán, de az sikamlós volt a víztől, és a fiú megcsúszott. Clary megszakította a csókot, Jace pedig újra megtalálta az egyensúlyát, miközben a bal kezével még mindig erősen magához szorította őt. A fiú pupillája kitágult, szíve vadul zakatolt. -
Hát ez... - lihegte, arcát Clary válla és nyaka találkozásához
szorítva. Úgy kapkodott levegő után, mintha a lányt akarná belélegezni. Remegett kicsit, de a szorítása nem engedett a határozottságából. - Hát ez intenzív volt. -
Rég nem engedhettük így el magunkat - mormogta a lány
gyengéden végigsimítva Jace haját. -
Hihetetlen - mondta a fiú. - Fel sem tudom fogni, hogy
megcsókolhatlak, megérinthetlek, úgy isten igazából megérinthetlek anélkül, hogy félnem kellene... Csókolt lehelt Clary nyakára, a lány megremegett. Jace félrehajtotta a fejét, és felnézett rá. Vízcseppek csorogtak az arcán, mintha könnyezne,
megrajzolták járomcsontja éles vonalát, az álla ívét. -
Vakmerő? - kérdezte. - Tudod, miután az Intézetbe kerültem, Alec
annyiszor nevezett vakmerőnek, hogy utánanéztem a jelentésének egy szótárban. Nem mintha nem ismertem volna a szót, de mindig úgy gondoltam, egyszerűen csak annyit jelent, hogy valaki bátor. Aztán kiderült,
hogy
aki
vakmerő,
az
„nem
számol
a
cselekedetei
következményeivel”. Clary azonnal megsajnálta a kis Jace-t. -
De te számolsz a következményekkel.
-
Talán nem eléggé. Nem mindig. - A fiúnak remegett a hangja. -
Téged is így szeretlek. Vakmerően, az első pillanattól fogva, hogy megismertelek. Sosem számoltam a következményekkel. Meggyőztem magamat, hogy de igen, számolok velük, mert te is úgy akarod, úgyhogy próbálkoztam, de valójában nem törődtem vele, mi lesz. Jobban akartalak téged, mint jónak lenni. Jobban akartalak, mint bármi mást az életben valaha. A fiú izmai kőkemények voltak Clary keze alatt, egész teste vibrált az idegességtől. A lány közelebb hajolt, ajkával megérintette Jace ajkát, hogy oldja a feszültséget, de a fiú elhúzódott, és olyan erővel harapott bele a saját ajkába, hogy elfehéredett a bőre. -
Clary - szólt rekedten. - Várj... várj még.
A lány egy pillanatra elbizonytalanodott. Jace imádott csókolózni; órákra képes volt belefeledkezni, és értett is hozzá. Ráadásul azt se lehetett mondani, hogy nem volt kedve a dologhoz. Nagyon is volt kedve hozzá. Clary a fiú csípője köré fonta a lábait.
-
-
Minden rendben?
-
El kell mondanom valamit.
-
Jaj, ne! - A lány Jace vállára ejtette a fejét. - Oké, miről van szó? Amikor megérkeztünk a démonbirodalomba, mindenki látott
valamit - felelte a fiú. - Ugye emlékszel, hogy én viszont azt mondtam, semmit sem láttam? -
Nem kell beszélned róla - felelte gyengéden Clary. - Csak a te
dolgod. -
De kell - mondta a fiú. - Muszáj tudnod róla. Egy szobában voltam,
benne két trónnal. Aranyból és elefántcsontból készült trónokkal. Az ablakból láttam a világot, és minden csupa hamu volt. Mint ebben a világban, csak frissebb volt a pusztítás. Még égtek a tüzek, az égen meg rettenetes repülő izék köröztek. Sebastian ült az egyik trónon, én meg a másikon. Ott voltál te, Alec, Izzy meg Max is. - Nyelt egyet. - Csak ketrecbe zárva. Jó nagy ketrec volt erős lakattal az ajtaján. És tudtam, hogy én zártalak be benneteket, én fordítottam rá a kulcsot. Ráadásul meg sem bántam. Diadalt éreztem. - Hangosan kifújta a levegőt. - Most már undorodva ellökhetsz magadtól. Jó lesz úgy. De hát persze hogy nem volt jól. A fiú színtelen, reményvesztett hangjából sütött, hogy semmi sincs jól. Clary összerázkódott a karjában. Nem mintha elborzadt volna, csak megsajnálta a fiút. Tudta, milyen ingatag most Jace önmagába vetett hite, és minden szavát alaposan megfontolta. -
A démon mindannyiunknak azt mutatta meg, amire szerinte
vágyunk - felelte végül. - Nem azt, amit valójában akarunk. Egy csomó dologban tévedett, így sikerült kiszabadulnunk. Mire megtaláltunk, magadtól is kitörtél az illúzióból, szóval nem az igazi vágyaidat láttad. Valentine mindent az ellenőrzése alatt tartott, amíg ő nevelt téged. Soha semmit nem tekintett biztonságosnak, és mindent gyanakodva szemlélt, amit szerettél. A démon a lelkedbe nézett, és ezt látta, egy gyerek fantáziáit arról, hogy teljes egészében uralja a világot, mert csakis így nem történhet semmi rossz azokkal, akiket szeret. Ezért ezt próbálta megadni neked, de te igazából egyáltalán nem ezt akartad. Szóval
felébredtél. - Clary megérintette a fiú arcát. - Valahol még mindig az a kisfiú vagy, aki azt hiszi, hogy szeretni egyet jelent a pusztítással, de már tanulsz. Mindennap tanulsz. Jace egy pillanatig döbbenten nézett a lányra, ajka enyhén szétnyílt. Clary érezte, hogy pír szökik az arcára. A fiú úgy meredt rá, mintha ő lenne az első csillag, ami valaha megjelent az égen, egy igazi, már-már hihetetlen, nem e világi csoda. -
Hadd... - kezdte, aztán elhallgatott. - Megcsókolhatlak?
Válasz helyett a lány Jace ajkára tapasztotta az ajkát. Ha az első csókjuk a vízben felért egy robbanással, akkor most mintha a nap változott volna szupernóvává. Heves, ajakharapdálós csók volt, a nyelveik és a fogaik keményen ütköztek össze, ahogy mindketten igyekeztek minél közelebb préselni magukat a másikhoz. Bőr tapadt bőrhöz, szövet szövethez, a víz hidege testük melegével keveredett. A fiú egyszerre megemelte Claryt, és kilépdelt vele a tóból, testükről széles sugárban csurgott a víz. Jace letérdelt a part finom homokján, és gyengéden ruháik kupacára fektette a lányt. Clary fészkelődött egy darabig, aztán megadta magát, hanyatt dőlt, és magára húzta a fiút, miközben egyre hevesebben csókolta, amíg az végül fel nem nyögött. -
Clary, nem tudom... - suttogta Jace. - El kell mondanod...
Fogalmam sincs... Clary beletúrt a fiú hajába, és éppen csak annyira húzódott vissza, hogy láthassa az arcát. Jace kipirult, szeméből sütött a vágy, szemébe lógó, száradó hajába lassan visszatértek a hullámok. A lány finoman megcibálta a nyirkos fürtöket. -
Semmi baj - felelte. - Semmi baj, nem kell abbahagynunk.
Akarom. - Lassan, hevesen csókolta a fiút. - Akarom, ha te is akarod. -
Ha akarom? - Jace halk nevetésének határozott éle volt. - Hát
nem látszik? - És máris ismét csókolta a lányt, beszívta az alsó ajkát,
aztán szájával követte a nyaka, a kulcscsontja vonalát, miközben Clary keze fel-alá járt a testén abban a biztos tudatban, hogy megérinthetik egymást úgy, ahogy akarják, ott, ahol akarják. A lány úgy érezte, mintha lerajzolná Jace-t, keze feltérképezte a testét, a háta lejtőjét, lapos hasát, a mélyedéseket a csípője fölött, az izmokat a karján. Olyan volt, mint amikor egy festmény fokozatosan életre kel a keze nyomán. Amikor a fiú ujjai a melltartója alá tévedtek, Clarynek elakadt a lélegzete, aztán bólintott, ahogy érezte, hogy a fiú mozdulatlanná merevedik. Még! Jace újra és újra megállt, mielőtt lefejtett egy ruhadarabot
valamelyikükről,
és
a
tekintetével
kérdezte,
hogy
folytathatja-e, a lány pedig minden egyes alkalommal bólintott: Igen, folytasd, igen! Amikor a csupasz bőrükön kívül végre semmi sem volt közöttük, Clary arra gondolt, hogy ennél közelebb már nem is lehet kerülni egy másik emberhez. A következő lépés az lenne, ha feltépné a mellkasát, és lecsupaszítaná a szívét. Jace izmai megfeszültek, ahogy a fiú kinyúlt valamiért a földön, majd egy pillanattal később Clary fólia zörgését hallotta. Hirtelen minden annyira valóságosnak tűnt, a lány minden idegszála megborzongott: tényleg megtörténik. A fiú nem mozdult. Szabad keze Clary tarkóját fogta, két könyöke a homokba mélyedve tartotta a súlyát a lány fölött. Egész teste pattanásig feszülve remegett, a szeme tágra nyílt, arany írisze vékony perem volt csak a fekete pupillák körül. -
Valami baj van?
Jace bizonytalanságát hallva a lány úgy érezte, darabokra hasad a szíve. -
Dehogy - suttogta, és megint magára húzta a fiút. Mindketten sós
ízt éreztek. - Csókolj meg! - könyörgött, és Jace engedelmeskedett.
A lassú, megfontolt csókok aztán felgyorsultak, ahogyan a szívverésük is, testük egyre hevesebben mozgott egymáson. Minden csók más volt, magasabbra és magasabbra törtek, mint a szikrák a fellobbanó tűzben: a gyors, puha csókok szerelemről árulkodtak, a hosszú, lassú, imádattal teli csókok elmondták, hogy Jace-ben még él a remény, a rajongó csókok arról meséltek, hogy úgy hisz Claryben, ahogyan senki másban. A lány átadta magát a csókoknak, a kifejezőerejüknek, a kettejük közötti szavak nélküli beszédnek. Jace keze remegett, de fürgén és ügyesen mozgott a lány testén, amíg Clary már majd megőrült, és az ajkával meg az ujjaival némán sürgetve, egyre csak húzta magához a fiút. Még az utolsó pillanatban is, amikor tényleg megrettent egy pillanatra, Jace köré fonta magát, és egy pillanatra sem engedte eltávolodni. Nyitva tartotta a szemét, amikor a teljes testében remegő fiú a nyakába fúrta az arcát, és újra meg újra a nevét ismételte. Amikor végül lehunyta a szemét, a barlang mintha aranyszínű és fehér fényben izzott volna fel, hogy aztán mindkettejüket mennyei tűzzel borítsa be. Clary soha életében nem látott még ilyen szépet.
Simon tudatáig halványan eljutott, hogy Clary meg Jace felállnak, aztán sutyorogva kisétálnak a barlangból. Nem lopakodtok ám olyan hangtalanul, mint hiszitek, gondolta magában mosolyogva, de egyáltalán nem sajnálta tőlük a kettesben töltött időt, tekintve, hogy másnap mi várt mindannyiukra. -
Simon! - A suttogó hangot alig lehetett hallani.
A fiú felkönyökölt, és Isabelle-re pillantott, aki időközben a hátára fordult, és most felnézett rá. A szeme hatalmas volt és sötét, arcába pír szökött. Simon szíve azonnal elszorult az aggodalomtól. -
Jól vagy? - kérdezte. - Belázasodtál?
A lány megrázta a fejét, és félig-meddig kikászálódott a takarók alkotta
gubóból. -
Csak melegem van. Ki csomagolt be úgy, mint egy múmiát?
-
Alec - felelte Simon. - Szerintem talán... a takarók alatt kellene
maradnod.. -
Inkább nem. - Isabelle átkarolta a fiú vállát, és közelebb húzta
magához. -
Én nem tudlak felmelegíteni. Hideg a testem. - Simon hangja kissé
erőtlennek tűnt. Isabelle befészkelte magát a fiú nyaka és válla közé. -
Azt hiszem, leszögezhetjük, hogy kettőnk helyett is elég forró a
vérem. Simon képtelen volt uralkodni magán, és végigsimította a lány hátát. Isabelle megszabadult a harci öltözettől, és csak egy vastag, puha, fekete felsőt viselt. Olyan igazi volt és valóságos, ahogy egyenletes, mély lélegzeteket vett. A fiú magában köszönetét mondott Isabelle gyógyulásáért Istennek, akinek a nevét már ki is tudta mondani. -
Van itt más is? - kérdezte a lány.
-
Jace és Clary leléptek, Alec meg vállalta az első őrséget - felelte
Simon. - Magunk vagyunk. Mármint nem úgy, én nem... A fiúnak a lélegzete is elállt, ahogy Isabelle átfordult, egyszerre fölébe kerekedett, és a földhöz szorította, karját gyengéden keresztbe fektetve a mellkasán. -
Ezt talán nem tenném a helyedben - jegyezte meg Simon. -
Mondjuk ettől még ne hagyd abba. -
Megmentetted az életemet - mondta a lány.
-
Nem is... - A fiúnak elakadt a szava, ahogy meglátta Isabelle
összehúzott szemét. - Ezek szerint hős megmentő volnék? próbálkozott. -
Aha. - A lány Simon állára támasztotta az állát.
-
Csak semmi entyem-pentyem! - figyelmeztette a fiú. - Bárki
besétálhat. -
És mit szólnál egy kis hagyományos smároláshoz?
-
Arról lehet szó - felelte Simon, és a lány már-már elviselhetetlenül
puha ajka azonnal az övére tapadt. A fiú keze utat talált Isabelle pólója alá, és a hátát simogatta, végigkövetve lapockái ívét. Amikor végül elszakadtak, a lány ajka vörös volt, és Simon látta a nyakában lüktető vért... Isabelle sós, édes vérét. Nem volt éhes, mégis annyira akarta... -
Megharaphatsz - suttogta a lány.
-
Nem. - Simon hátrébb húzódott kissé. - Nem lehet, túl sok vért
vesztettél. Nem tehetem meg. - A mellkasa megemelkedett a szükségtelenül beszívott levegőtől. - Aludtál, amikor beszélgettünk róla, de nem maradhatunk itt. Clary álcázó rúnákat tett a bejáratokra, de nem tartanak ki sokáig, és az élelmünk is fogy. A barlang levegőjétől legyengülünk és megbetegszünk. És Sebastian meg fog találni bennünket. Holnap nekünk kell elmennünk hozzá a Gardba. - Ujjaival beletúrt a lány puha hajába. - Ez pedig azt jelenti, hogy minden erődre szükséged lesz. Isabelle összeszorította a száját, tekintetét végigjártatta a fiún. -
Amikor átjöttünk a tündérek udvarából ebbe a világba, te mit láttál?
Simon könnyedén megérintette a lány arcát. Nem akart hazudni, de az igazság... Az igazság nehéz volt és kínos. -
Iz, nem kell...
-
Én Maxot láttam - vágott a szavába Isabelle. - De téged is. A
pasim voltál. Együtt éltünk, és az egész családom elfogadott. Győzködhetem magamat, hogy nem akarlak bevonni az életembe, de a szívem tudja, hogy nem így van. Belopakodtál az életembe, Simon Lewis, nem tudom, hogyan és miért, sőt azt sem, hogy mikor, de
megtörtént. Rühellem a dolgot, de nem tudok rajta változtatni, úgyhogy ez van. A fiú kurta, köhögő hangot hallatott. -
Isabelle...
-
Most pedig te mondd el, mit láttál. - A lány szeme csillogott, mint
két drágakő. Simon megtámaszkodott a barlang kőpadlóján. -
Híres
rocksztárként
láttam
magamat
-
mondta
lassan.
-
Meggazdagodtam, a családom együtt maradt, és Claryvel voltam. Ő volt a barátnőm. - Érezte, hogy Isabelle megdermed fölötte, és le is gördült volna róla, ha Simon nem kapja el a karját. - Isabelle, ide figyelj! Hallgass meg! A barátnőm volt, aztán amikor odajött hozzám, és azt mondta szeret, azt feleltem neki: „Én is szeretlek, Isabelle.” A lány csodálkozva meredt rá. -
Isabelle - folytatta Simon. - Amint kimondtam a nevedet,
felébredtem a látomásból. Mert tudtam, hogy valami nincsen benne rendjén. Igazából nem ezt akartam. -
Miért csak részegen meg álmodban vallasz nekem szerelmet? -
kérdezte Isabelle. -
Pocsékul időzítek, de ez nem azt jelenti, hogy nem gondolom
komolyan. Akarunk dolgokat mélyen a tudatunk és az érzéseink alá rejtve. Van, amit a lelkünk akar, és az enyémnek te kellesz. Isabelle kifújta a levegőt. -
Hadd halljam! - szólt. - Hadd halljam, amikor józan vagy.
-
Szeretlek - mondta Simon. - Azt akarom, hogy csak akkor mondd
ki te is, ha komolyan gondolod, de szeretlek. Isabelle megint előredőlt, és ujjait a fiú ujjaihoz illesztette. -
Komolyan gondolom.
Simon felkönyökölt, a lány lehajolt, és az ajkaik találkoztak. Hosszan,
puhán, édesen, gyengéden csókolták egymást. Amikor aztán Isabelle lihegve elhúzódott, Simon megkérdezte: -
Akkor most tisztáztuk a kapcsolatunkat?
Isabelle felhúzta a szemöldökét. -
Hogy mit csináltunk?
-
Hivatalosan is a barátod vagyok, te meg a barátnőm? Van erre
valami árnyvadász rituálé? Át kell állítanom a Facebookon a „bonyolult kapcsolatban”-t „kapcsolatban”-ra ? Isabelle bűbájos grimaszt vágott. -
Vámpírokat felengednek egyáltalán a Facebookra?
Simon elnevette magát, Isabelle pedig lehajolt, és újra megcsókolta. Ezúttal a fiú átkarolta, lehúzta magához, és a takarókba gabalyodva fonódtak össze, csókolózva, sugdolózva. Simon belefeledkezett a lány ajkának ízébe, a háta meleg bőrébe, a csípője vonalába a keze alatt. Elfelejtette, hogy a démonok birodalmában vannak, hogy másnap csatába indulnak, és hogy talán soha többé nem látják az otthonukat. Minden semmivé foszlott, csak Isabelle maradt. -
Miért kell folyton ennek történnie?
Üveg csörömpölt, és amikor felültek, Alecet látták döbbenten rájuk meredni. A fiú elejtette a kezében tartott üres borosüveget, a barlang padlóján csillogó szilánkok hevertek szerteszét. - Miért nem mentek máshova, ha ilyen szörnyűségeket akartok művelni? A szemem! -
Egy démonbirodalomban vagyunk, Alec - felelte Isabelle. - Nincs
hová mennünk. -
És amúgy is azt mondtad, hogy vigyázzak rá... - kezdte Simon, de
aztán rájött, hogy ezzel valószínűleg nem a legkellemesebb irányba terelné a beszélgetést, és befogta a száját. Alec ledobta magát a földre a tűz túloldalán, és dühösen a másik kettőre meredt.
-
Hová tűnt Jace meg Clary?
-
Á! - szólt kedélyesen Simon. - Ki a megmondhatója...
-
Heterók! - hördült föl Alec. - Hogy miért nem képesek bírni
magukkal? -
Rejtély - bólintott Simon, és ledőlt aludni. __________
Jia Penhallow az irodájában lévő íróasztalon ült. Annyira lazának érezte magát, hogy akaratlanul is elgondolkodott, vajon szentségtörésnek tekintenék-e, hogy a konzul arcátlanul letelepedett az ősi bútordarabra. De egyedül volt a szobában, és minden elképzelést felülmúlóan fáradtnak érezte magát. Egy New Yorkból érkezett üzenetet szorongatott a kezében. Egy boszorkánymester tűzlevele volt, elég erős hozzá, hogy átjusson a város körüli védvonalakon. Jia felismerte Catarina Loss kézírását, de a levelet mégsem ő fogalmazta. Tisztelt Penhallow konzul asszony! Maia Roberts vagyok, a New York-i falka ideiglenes vezére. Tudomásunk szerint önök mindent megtesznek, hogy hazajuttassák a mi Luke-unkat és a többi túszt. Ezt nagyra becsüljük. Jó szándékunkat kifejezésre juttatva át szeretnék adni önnek egy információt. Sebastian és a csapatai holnap megtámadják Alicantét. Kérem, tegyenek meg mindent, hogy felkészülten várják őket. Szívesen kivennénk a részünket mi is a csatából az Önök oldalán, de tudjuk, hogy ez nem lehetséges. Néha nincs mit tenni, csak tájékoztatni, várni és remélni. Nem felejtjük, hogy a Klávé és a Tanács - árnyvadászok és alvilágiak együtt - a világ lámpásai. Reménnyel telve, Maia Roberts
Reménnyel telve. Jia összehajtogatta a levelet, és a zsebébe csúsztatta. A városra gondolt az éjszakai égbolt alatt, a még sápadt szürke démontornyokra, amelyek hamarosan vörösen villogva jelzik majd, hogy kitört a háború. A férjére és a lányára gondolt. A ládákra gondolt, a Spirális Labirintus pecsétjével ellátott számtalan ládára, amiket Theresa Gray küldött nemrég, és amik most a földből kiemelkedve sorakoztak az Angyal terén. Egyre hevesebben vert a szíve - részben a félelemtől, de a megkönnyebbüléstől is, amiért vége a várakozásnak, és végre megkapják az esélyt. Tudta, hogy Alicante árnyvadászai a végsőkig harcolnak majd elszántan, bátran, makacsul, tüzesen, dicsőn. Reménnyel telve.
- JESSZUS, A FEJEM! - Alec és Jace a szürke, omladékos orom tetején egy kiugró szikla mellett térdelt. Itt fedezékben voltak, és távollátó rúnáik segítségével szemmel tarthatták a félig romokban heverő erődöt és a körülötte nyüzsgő sötét árnyvadászokat. Olyan volt, mintha az alicantei Gard-domb torz tükörképét látták volna. A domb tetején álló épület emlékeztetett arra a Gardra, amit ők is ismertek, csak azt erős fal zárta körül, mint egy kolostort a kerengő. -
Talán nem kellett volna annyit innod tegnap este. - Jace előredőlt,
és összehúzta a szemét. A fal körül koncentrikus köröket alkotó sötét harcosok a bejáratnál még sűrűbben csoportosultak, és a domboldal stratégiai pontjain is kisebb csapatokat alkottak. Alec látta, hogy parabataia magában számba veszi az ellenséget, és máris haditerveket dolgoz ki, aztán vet el. -
Te meg vághatnál valamivel kevésbé önelégült képet a tegnap
estéd után - jegyezte meg Alec. Jace kis híján leesett az oromról. -
Nem is vágok önelégült képet. Vagyis - helyesbített - nem jobban,
mint máskor. -
Ugyan már! - Alec elővette az irónját. - Úgy olvasok az arcodból,
mint egy nagyon nyitott és nagyon pornográf könyvből. Bár ne így lenne! -
Ezzel azt akarod mondani, hogy tartsam a számat? - érdeklődött
Jace. -
Emlékszel, amikor kigúnyoltál, amiért suttyomban találkozgattam
Magnusszal, és megkérdezted, hogy kitörtem-e a nyakamat? - Alec az
alkarjához illesztette az irón hegyét, és elkezdett rajzolni egy iratzét. - Ez a bosszú. Jace felmordult, és kikapta az irónt Alec kezéből. -
Add azt ide! - mondta, és megszokott színpadias mozdulataival
fejezte be az iratzét parabataia helyett. Alec egy pillanattal később már érezte is a hatást, ahogy a fejfájása múlni kezdett. Jace ismét a domb felé fordította a figyelmét. - Tudod, mi az érdekes? - kérdezte. - Láttam pár repülő démont, de véletlenül sem mennek a Sötét Gard közelébe. Alec felhúzta a szemöldökét. -
Sötét Gard?
-
Tudsz rá jobb nevet? - vont vállat Jace. - A lényeg, hogy kerülik a
Sötét Gardot és a dombot. Sebastiant szolgálják, de a jelek szerint kellő távolságot tartanak tőle. -
Hát túlságosan messze nem lehetnek - jegyezte meg Alec. - Elég
gyorsan odaértek a Szövetség Termébe, amikor megszólaltattad a riasztót. -
Talán odabent tanyáznak az erődben - fogalmazta meg Jace azt,
amire mind a ketten gondoltak. -
Nem lett volna rossz, ha sikerül megszerezned azt a szkeptront -
mondta elfojtott hangon Alec. - Az az érzésem, hogy elég sok démont el lehetne intézni vele. Már ha működik még annyi év után. - Jace arcán különös kifejezés futott át. - Nem mintha bárki is megszerezhette volna tette hozzá sietve a másik fiú. - Te mindent megpróbáltál... -
Fene tudja. - Jace a semmibe meredve vette számításba a
látottakat. - Gyere, menjünk vissza a többiekhez. Nem hagyott időt a válaszra, már el is indult. Alec hátrafelé kúszva követte, amíg már biztosan nem láthatták meg őket a Sötét Gardból. Miután elég messze jutottak, felálltak, és félig-meddig csúszva siettek le a lejtő alján várakozó többiekhez. Simon Izzy mellett ált, Clary pedig
rúnákat rajzolt egy rajzfüzetbe. Láthatólag nem ment olyan jól, mint szerette volna, mert a fejét rázva sorra tépte ki és gyűrte össze a lapokat. -
Te most szemetelsz? - kérdezte Jace, miután Alec és ő megálltak
három társuk mellett. Clary lesújtónak szánt pillantása meglehetősen gyengédre sikeredett, Jace pedig nem kevésbé gyengéden viszonozta. Alec kíváncsi lett volna, mi történne, ha áldozatot mutatna be a világ sötét démonisteneinek, cserébe azért, hogy ne emlékeztessék rá folyton, milyen magányos. Ráadásul nem egyszerűen magányos volt. Nemcsak hogy hiányzott neki Magnus, de borzasztóan féltette is; a mélységes rettegés egyetlen pillanatra sem múlt el teljesen. -
Jace, ez a világ hamuvá égett, minden élőlény halott - felelte
Clary. - Elég biztos vagyok benne, hogy nem maradt senki, aki foglalkozna a hulladék újrahasznosításával. -
Mit láttatok? - kérdezte Isabelle. Egyáltalán nem örült neki, amiért
hátrahagyták, amíg Alec és Jace előrement felderítőnek, de a bátyja ragaszkodott hozzá, hogy spórolnia kell az erejével. Alec úgy érezte, a lány az utóbbi időben egyre inkább hallgat rá, valahogy úgy, mint ahogy azokra szokott, akiknek ad a véleményére. Jólesett. -
Megmutatom.
Jace elővette az irónját a zsebéből, letérdelt, és levette a harci öltözet felsőjét. A hátán megfeszültek az izmok, ahogy az eszköz hegyes végével rajzolni kezdett a sárgás porba. - Itt van a Sötét Gard. Egyféleképpen lehet bejutni, mégpedig a külső falban lévő kapun keresztül. Zárva van, de egy nyitó rúna nyilván megoldja a dolgot. A kérdés inkább az, hogyan jutunk el a kapuhoz. A legvédhetőbb pontok itt vannak, itt és itt. - Az irón sebesen cikázott a porban. - Szóval kerülünk, és hátul megyünk fel. Ha a domborzati viszonyok itt is ugyanolyanok,
mint Alicantéban, márpedig egyelőre nagyon úgy fest, akkor a túloldalon vezet felfelé egy természetes ösvény. Amint közelebb jutunk, szétválunk itt és itt. - Az irón kacifántos mintákat rajzolt a földre, miközben a fiú lapockái között egyre terebélyesedett a sötét izzadságfolt. - Próbálunk középre terelni minden démont és sötét harcost. - Az ajkát rágva dőlt hátra. - Sokat el tudok pusztítani közülük, de nektek közben le kell foglalnotok őket. Értitek a tervet? Pár néma pillanatig mindannyian csendben meredtek rá. Aztán Simon a rajzra mutatott. -
Mi az az izé ott? - kérdezte. - Egy fa?
-
Az a kapu - felelte Jace.
-
Á! - szólt elégedetten Isabelle. - És azok a kacskaringós valamik?
Van várárok is? -
Azok a röppályák görbéi. Komolyan én vagyok itt az egyetlen, aki
látott már stratégiai térképet? - Jace ledobta az irónt, és ujjaival beletúrt szőke hajába. - Felfogtatok bármit is abból, amit mondtam? -
Nem - közölte Clary. - Valószínűleg zseniális a haditerved, de
katasztrofálisan rajzolsz. Minden sötét harcos fának tűnik, az erőd meg olyan, mint egy béka. Valami jobb módszert kell találnod, hogy elmagyarázd, amit akarsz. Jace törökülésbe ült, és karba fonta a kezét. -
Kíváncsian hallgatom, mi lenne az.
-
Van egy ötletem - közölte Simon. - Emlékeztek, hogy a múltkor a
Dungeons és Dragonst emlegettem? -
Élénken - bólintott Jace. - Nehéz idők voltak.
Simon mintha meg sem hallotta volna. -
Minden sötét árnyvadász vöröset visel - mondta. - És nem lehet
azzal vádolni őket, hogy baromi okosak vagy önállóak lennének. A jelek szerint nincs saját akaratuk, és legalábbis részben Sebastian vezérli
őket. Igaz? -
Igen - felelte Isabelle. Jace a pillantásával igyekezett beléfojtani a
szót. -
A D&D-ben az első lépésem egy ilyen ellenséges hadsereggel
szemben az lenne, hogy elcsalok egy csoportot, mondjuk öt embert, és elveszem a ruháikat. -
Azért, hogy meztelenül kelljen visszamenniük az erődbe, és a
kínos jelenet negatívan befolyásolja a közmorált? - érdeklődött Jace. Mert ez elég bonyesznek tűnik. -
Elég biztos vagyok benne, hogy úgy gondolta, szedjük le róluk a
cuccaikat, és vegyük fel álruhának - szólt Clary. - Így észrevétlenül a kapu közelébe juthatnánk. Ha a többi sötét harcos nem valami éles elméjű, biztosan nem szúrnak ki bennünket. - Jace meglepetten nézett a lányra. - Nem készült még olyan film a világon, amiben ne lett volna ilyen. -
Mi nem nézünk filmeket - jegyezte meg Alec.
-
A kérdés inkább az, Sebastian néz-e filmeket - mondta Isabelle. -
Arra az esetre, ha végül eljutunk hozzá, amúgy továbbra is az a stratégiánk, hogy bízzuk csak rád? -
Igen, bízzátok csak rám - felelte Jace.
-
Ja, jó - bólintott Isabelle. - Egy pillanatra már aggódtam, hogy lesz
igazi terv is, mondjuk olyasmi, amihez tarthatnák magunkat. Tudod, valami megnyugtató. -
Van terv. - Jace az övébe csúsztatta az irónját, és fürgén talpra
ugrott. - Mégpedig Simon ötlete, hogy hogyan jussunk be Sebastian erődjébe. Meg fogjuk csinálni. Simon a fiúra meredt. -
Komolyan?
Jace felvette a felsőjét.
-
Jó ötlet.
-
De hát nekem jutott eszembe - csodálkozott Simon.
-
És jó volt, tehát megcsináljuk. Gratulálok. Felmegyünk a dombon
úgy, ahogy felvázoltam, aztán a tető felé tartva végrehajtjuk a tervedet. És amikor odaérünk... - Jace Clary felé fordult. - Az az izé, amit a tündéreknél csináltál, tudod, amikor felugrottál, és rúnát rajzoltál a falra. Meg tudod ismételni? -
Elvileg nem lehet gond - mondta Clary. - Miért?
Jace elmosolyodott. __________ Emma a kis padlásszobában ült az ágyon, és papírlapok vették körül. Végre kivehette őket a dossziéból, amit a konzul irodájából emelt el. A lapok szétterítve hevertek a pokrócon, csak a kis ablakon beáramló napfény világította meg őket. A lány alig bírta rávenni magát, hogy egyáltalán hozzájuk érjen. Volt ott pár szemcsés fotó, amit szikrázó Los Angeles-i napsütésben készítettek a szülei holttestéről. Most már látta, miért nem vihették őket Idrisbe. Mindkettejüket levetkőztették, a bőrük szürke lett, mint a hamu, és ocsmány fekete firkák lepték el, amik egyáltalán nem is hasonlítottak rúnákra. Nedves volt körülöttük a homok, mintha esett volna az eső, bár messze hevertek a víz vonalától. Emma feltörő hányingerét leküzdve próbálta kényszeríteni magát, hogy feldolgozza az információkat arról, hogy mikor találták meg és mikor azonosították a holttesteket, és hogy hogyan hullottak darabokra, amikor az árnyvadászok megpróbálták felemelni őket... -
Emma! - Helen állt a küszöbön. Az ablakon beáramló fény
ezüstszínűre festette a haját, ahogyan Markét is mindig. A lány egyre jobban hasonlított a bátyjára. Ahogy lefogyott a sok feszültségtől,
tisztábban látszott, milyen finomak a vonásai és milyen hegyes a füle. Honnan szerezted ezeket? Emma dacosan szegte fel az állát. -
A konzul irodájából hoztam el őket.
Helen leült az ágy szélére. -
Emma, vissza kell vinned az összesét.
A kislány a lapokra bökött. -
Nem fogják kideríteni, hogy mi történt a szüleimmel - mondta. -
Szerintük csak véletlenszerűen támadták meg őket a sötét harcosok, de ez nem igaz. Tudom, hogy nem igaz. -
Emma, a sötét harcosok és a szövetségeseik nem csak az Intézet
árnyvadászait ölték meg. Megsemmisítették a teljes Los Angeles-i Konklávét. Logikus, hogy a szüléiddel is végeztek. -
De miért nem változtatták át őket? - kérdezte Emma. - Szükségük
van minden megszerezhető harcosra. Igaz, hogy megsemmisítették a teljes Konklávét, de egyetlen holttestet sem hagytak hátra. Mindenkit átváltoztattak. -
Csak a fiatalokat és a nagyon öregeket nem.
-
Hát a szüleim egyik sem voltak.
-
Jobban örülnél, ha átváltoztatták volna őket?
- kérdezte
csendesen Helen, és Emma tudta, hogy a saját apjára gondol. -
Nem - felelte a kislány. - De komolyan úgy gondolod, hogy nem
számít, ki ölte meg őket? Hogy ne is akarjam megtudni, miért tették? -
Mit miért tettek? - Tiberius állt az ajtóban, kócos fekete haja a
szemébe hullott. Még a maga tíz événél is fiatalabbnak tűnt, annál is inkább, mert kedvenc plüssméhe lógott a kezében. Finom vonásaira rátelepedett a fáradtság. - Hol van Julian? -
Lement a konyhába ennivalóért - felelte Helen. - Éhes vagy?
-
Haragszik rám? - kérdezte Ty Emmára nézve.
-
Nem, de tudod, hogy felzaklatja, ha kiabálsz vele, vagy kárt teszel
magadban - felelte óvatosan a lány. Nehéz volt előre látni, mi ijeszti meg Tyt, vagy mitől kap hisztirohamot. Emma úgy tapasztalta, hogy jobb mindig megmondani neki a kendőzetlen igazságot. Az ő esetében az „ez a szuri úgysem fog fájni” típusú kegyes hazugságok, amikkel a gyerekeket szokás áltatni, felértek egy katasztrófával. Az előző nap Julian nem kevés időt töltött azzal, hogy kipiszkálja az üvegszilánkokat öccse véres lábából, aztán meglehetősen komoran elmagyarázta neki, hogy ha megint törött üvegen sétál, akkor a felnőttek is meg fogják tudni, és el kell majd viselnie a büntetést, amit kap. Ty válaszul belerúgott, véres lábnyomot hagyva Julian ingén. -
Jules azt szeretné, hogy ne legyen semmi bajod - mondta most
Emma. - Csak ez a fontos neki. Helen széttárta a karját Ty felé, és Emma meg is tudta érteni. A fiú egészen kicsinek és zavartnak tűnt, az pedig, ahogyan a méhet szorongatta, egészen aggasztó volt. Emma maga is szívesen megölelte volna, de Ty nem szerette, ha Liwyn kívül bárki megérintette. Most is elhúzódott a féltestvérétől, és inkább az ablakhoz lépett. Egy pillanattal később Emma is csatlakozott hozzá, ügyelve, hogy elég helyet hagyjon neki. -
Sebastian simán ki-be jár a városban - mondta Ty.
-
Igen, de ő csak egyetlenegy ember, és nem is érdekeljük őt
különösebben. Egyébként is úgy hiszem, hogy a Klávénak van valamilyen terve a megóvásunkra. -
Szerintem is van. - Ty leszegett fejjel nézett ki az ablakon, és
előremutatott. - Csak nem tudom, működni fog-e. Beletelt pár pillanatba, mire Emma rájött, mit mutat a fiú. Az utcák megteltek, és nem közönséges járókelőkkel. A Gard egyenruháját vagy harci öltözéket viselő nephilimek kalapácsot, szögeket meg csupa
olyasmit vittek magukkal, amiktől Emmának elkerekedett a szeme: ollókat, patkókat, késeket, tőröket, válogatott fegyvereket, sőt még ránézésre, földdel megtöltött dobozokat is. Egy ember jó pár SÓ feliratú vászonzsákkal sietett valahová. Minden egyes ládára és zsákra ugyanazt a szimbólumot pecsételték: egy spirált. Emma látott már ilyet a Kódexben. A boszorkánymesterek Spirális Labirintusának jele volt. -
Hideg vas - mondta elgondolkodva Ty. - Kovácsolták, nem hevítve
formázták. Só van benne meg egy sír pora. Helen olyan arcot vágott, mint a felnőttek szoktak, amikor tudnak valamit, csak nem akarnak beszélni róla a gyerekek előtt. Emma a csendes, összeszedett Tyra pillantott, aki végigjártatta komoly, szürke szemét a környékbeli utcákon. Mellette állt Helen, aki feszült arccal kelt fel az ágyból. -
Mágikus munícióért küldtek - folytatta a kisfiú. - A Spirális
Labirintusból. Vagy talán a boszorkánymesterek ötlete volt. Nem nagyon derült ki. Emma kinézett az ablakon, aztán megint a hosszú pillái alól vele szemező Tyra pillantott. -
Mit jelent ez? - kérdezte.
Ty megvillantotta ritka mosolyai egyikét. -
Azt, hogy igaz, amit Mark a levelében írt - mondta.
Clary nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyi rúna került volna rá, vagy akár hogy a Lightwoodokon ennyi mágikus jelet látott volna, mint most. Ő maga rajzolta az összeset; mindent beleadott, minden vágyakozását, hogy ne essen bajuk, és minden sóvárgását, hogy megtalálják az édesanyját meg Luke-ot. Jace karja úgy festett, mint egy térkép, de még a vállát, a mellkasát és a kézfejét is rúnák borították. Clary saját bőre is idegennek hatott,
amikor végignézett magán. Egyszer látott egy fiút, aki a bőrére tetováltatta az emberi test teljes izomzatát, és azt gondolta, hogy olyan, mintha üvegből lenne. Kicsit ilyennek látta most a társait is, ahogy együtt tartottak felfelé a dombon a Sötét Gard felé: bátorságuk, reményeik, álmaik és vágyaik térképe rajzolódott ki a bőrükön. Az árnyvadászok gyakran nem fedték fel valódi szándékaikat, de a bőrükről mindig mindent le lehetett olvasni. Clary gyógyitórúnák sokaságát rajzolta magára, mégis fájt a tüdeje a rengeteg belélegzett portól. Emlékezett rá, mit mondott neki Jace arról, hogy ők többet szenvednek, mint a többek, mert bennük magasabb az angyalok vérének koncentrációja. Most megállt, és fekete váladékot köhögött fel. Kezével gyorsan megtörölte a száját, mielőtt Jace láthatta volna, mi történt. Akármilyen vacakul is rajzolt a fiú, a terve hibátlannak bizonyult. Ide-oda cikázva haladtak felfelé, egyik megfeketedett kőhalomtól a másikig. Mivel a növényzetből alig pár kiszáradt farönk maradt, csak ezek mögött a kövek mögött találhattak fedezéket a domboldalon.
Egyetlen
sötét
harcossal
találkoztak,
akivel
egy
szemvillanás alatt végeztek is; a vérét azonnal beszívta a hamulepte föld. Clary emlékezett az alicantei Gardhoz vezető gyönyörű zöld ösvényre, aztán gyűlölettel nézett körül a kietlen pusztaságon. A levegő sűrű volt és forró, mintha a kiégett narancsszínű nap nehezedett volna rájuk. Megálltak egy kiszögellés mögött. Reggel megtöltötték a palackjaikat a barlangban lévő tóból, és Alec most fekete portól mocskos arccal körbekínált egy adag vizet. -
Ez az utója - mondta, és Isabelle kezébe nyomta a palackot. A
lány kortyolt egyet, aztán átnyújtotta az italt Simonnak, aki, mivel nem volt szüksége vízre, azonnal tovább is adta Clarynek. Jace Claryre pillantott. A lány a saját tükörképét látta a szemében: törékeny volt, sápadt és piszkos. Kíváncsi lett volna, hogy Jace vajon
másként tekint-e rá az előző este után. Tulajdonképpen arra számított, hogy ő tekint majd másként a fiúra, amikor reggel egymás kezét fogva felébrednek a tűz kihűlt maradványai mellett. De ugyanaz a Jace volt, az a Jace, akit szeretett. És a fiú is úgy nézett rá, ahogy mindig: mintha Clary egy kisebb csoda lenne, akit legszívesebben soha nem engedne el maga mellől. A lány kortyolt egyet a vízből, és átadta a termoszt Jace-nek, aki hátravetett fejjel ivott belőle. Clary lenyűgözve figyelte a nyakában mozgó
izmokat,
aztán
gyorsan
másfelé
nézett
inkább,
mielőtt
elpirulhatott volna. Jó, egy s más megváltozott, de a pillanat igazán nem volt rá alkalmas, hogy ezen elmélkedjen. -
Ez ki is fújt - mondta Jace, és félrehajította az üres termoszt.
Együtt figyelték, ahogyan lefelé gördül a köveken. Elfogyott a víz. Ennyivel is kevesebbet kell cipelni - tette hozzá. Próbált könnyed maradni, de végül olyan száraz lett a hangja, mint a por körülöttük. Az ajka teljesen kicserepesedett, és az iratzék ellenére vérzett is kissé. Alec szeme alatt árnyékok húzódtak, a bal keze idegesen rángatózott. Clary úgy találta, hogy mind elég rémesen festenek, kivéve Simont, aki éppen úgy nézett ki, mint mindig. A fiú a kiszögellés közelében állt, kezét könnyedén az egyik kövön nyugtatta. -
Ezek sírok - szólalt meg hirtelen.
Jace felkapta a fejét. -
Mi?
-
Ezek a kőrakások. Sírok. Régiek. A csatában elesett emberek
testét kövekkel fedték be. -
Árnyvadászok - állapította meg Alec. - Ki más halt volna meg a
Gard-domb védelmében? Jace bőrkesztyűs kezével megérintette a köveket, aztán összeráncolta a homlokát.
-
Mi elégetjük a halottainkat.
-
Ebben a világban talán nem így csinálják - mondta Isabelle. - Itt
minden más. Talán csak nem maradt idejük. Talán ez volt az utolsó menedékük... -
Csend! - vágott a szavába Simon. Mozdulatlanná dermedve
koncentrált. - Valaki jön. Ember. -
Honnan tudod, hogy ember? - kérdezte elfojtott hangon Clary.
-
A vérből - felelte szűkszavúan. - A démonvérnek más a szaga.
Ezek emberek. Nephilimek, de mégsem. Jace felemelte a kezét, mire mindannyian elhallgattak. Hátát a kőnek támasztotta, és óvatosan kilesett mögüle. -
Sötét harcosok - súgta. - Öten vannak.
-
Tökéletes szám - mondta Alec meglepően mohó vigyorral az
arcán. Clary szemmel is alig tudta követni a mozdulatát, olyan sebesen kapta elő az íját. Egy pillanattal később kilépett a kő mögül, és kilőtte a nyílvesszőjét. Jace csodálkozva húzta fel a szemöldökét - nem számított rá, hogy parabataia lép először -, majd megragadott egy követ, és átlendült a rakáson. Isabelle macskaként szökellt utánunk, őt pedig Simon követte fürgén, puszta kézzel. Clary úgy érezte, ezt a világot eleve a halottaknak teremtették. Aztán hosszú, hörgésszerű kiáltást halott, ami hirtelen szakadt félbe. Hesperus után nyúlt, de aztán meggondolta magát, és inkább egy tőrt húzott elő az övéből, mielőtt kiugrott volna a kőrakás mögül. A Sötét Gard feketén és baljóslatúan emelkedett fölötte a domb tetején. Négy vörösbe öltözött árnyvadász földbe gyökerezett lábbal, döbbenten állt, egy szőke nő pedig a földön hevert, torkából nyílvessző állt ki. Ez megmagyarázza a hörgő hangot, gondolta Clary kissé kábán, miközben Alec ismét felajzotta az íját, és újabb lövedéket eresztett az
útjára. A sötét árnyvadászok közül egy fekete hajú, pocakos férfi éles kiáltással hátratántorodott; a nyílvessző a lábán találta el. Egy pillanattal később Isabelle már ott is termett mellette, és korbácsa elmetszette a nyakát. Jace a földre zuhanó férfi testére pattant, és az esés lendületét felhasználva előrevetette magát. Kardjai mint az olló két pengéje keresztezték egymást, lenyesve egy kopasz férfi fejét, akinek vörös harci öltözetét máris társai vére borította. Újabb adag vér fröccsent elő, és a fej nélküli holttest a földre csúszott. Éles kiáltás hallatszott, az eddig a férfi mögött álló sötét árnyvadásznő a magasba emelte ívelt pengéjű szablyáját, és Jace-re készült lesújtani vele. Clary elhajította a tőrét. A fegyver egyenesen a nő homlokába állt, az pedig egyetlen nyekkenés nélkül összerogyott. Az utolsó sötét harcos botladozva eredt futásnak felfelé a dombon. Simon villámgyorsan, egy macska ügyességével száguldott el Clary mellett, majd a menekülő férfira vetette magát. A sötét árnyvadász riadt sikollyal zuhant a földre, Simon pedig fölé magasodott, hogy kígyóként csapjon le rá. Olyan hang hallatszott, mintha valaki egy papírlapot tépne ketté. Mindannyian elfordították a tekintetüket. Egy hosszú pillanattal később Simon felállt a mozdulatlan test mellől, és elindult lefelé a dombon. Vér borította az ingét, a kezét, az arcát. Elfordult, felköhögött valamit, és köpött egyet. Úgy festett, mint aki mindjárt elhányja magát. -
Keserű - mondta. - Mármint a vérük. Mint Sebastianénak, olyan az
íze. Isabelle undorodva húzta el a száját; akkor sem irtózott ennyire, amikor a sötét árnyvadász torkát vágta el. -
Gyűlölöm! - jelentette ki hirtelen. - Sebastiant. Förtelmes, amit
ezekkel a szerencsétlenekkel tett, rosszabb, mintha megölte volna őket. Már nem is emberek. Ha meghalnak, nem temethetjük el őket a Néma
Városban. És senki sem siratja meg egyiküket sem, azon már rég túl vannak. Ha valakiből, akit szeretek, ilyen sötét árnyvadász lenne, várnám a halálát. Zihálva kapkodott levegő után; senki nem felelt neki. Jace végül felnézett az égre, szeme aranylón világított piszoktól sötét arcában. -
Haladjunk tovább. Lassan lemegy a nap, és nincs kizárva, hogy
meghallottak bennünket. Gyorsan, nesztelenül levetkőztették a holttesteket. Volt valami gyomorforgató ebben a munkában, ami akkor még nem tűnt ilyen rettenetesnek, amikor Simon felvázolta a tervet. Clary ölt már démonokat meg elhagyatottakat - és Sebastiannal is végzett volna, ha nem okozza vele Jace halálát is egyben. Mégis volt valami rettenetes és kegyetlen abban, ahogyan lefejtették a ruhákat a halott árnyvadászokról, még ha a halál és a Pokol rúnáit is viselték a testükön. A lány akaratlanul is az egyik elesett nephilim, egy barna hajú férfi arcára nézett, és azon kezdett gondolkozni, ő lehet-e Julian apja. Az alacsonyabb nő ruháit vette magára, de még így is minden túl nagy volt rá. Késével gyorsan levágta a felső ujjait és szegélyét, a fegyveröv pedig gondoskodott róla, hogy a nadrág ne csússzon le róla. Alec azonban nem tudott mit tenni: neki jutott a legtestesebb árnyvadász felsője, amiben szinte elveszett. Simonra túl szűk volt az öltözék, és fel kellett vágnia a varrást a vállánál, hogy könnyebben mozoghasson a karja. Jace-nek és Isabelle-nek sikerült megfelelő méretű holmikat találnia magára, bár a lány ruháját alvadt vér foltjai borították. Jace-nek valahogyan még a sötétvörös is jól állt, ami határozottan bosszantó volt. Elrejtették a holttesteket a kőrakás mögé, és továbbindultak felfelé a domboldalon. Jace-nek igaza volt, a nap lassan tényleg lenyugodott, tűz meg vér vörösével vonva be a démonbirodalmat. Lassan felvették egymás lépteinek ritmusát, ahogy egyre közelebb jutottak a Sötét Gard
hatalmas sziluettjéhez. A terep hirtelen egyenletessé vált a lábuk alatt, és ott álltak a fennsíkon az erődítmény előtt. Mintha két fotónegatív fedte volna egymást. Clary lelki szemei előtt látta a saját világának Gardját, a fákkal és bokrokkal borított domboldalt, az épületet körülvevő kertet, a mindent beragyogó boszorkányfényeket, a nappal világító napkorongot, az éjjel világító csillagokat. Itt a domb teteje is kietlen volt, ráadásul olyan erővel fújt a hideg szél, hogy még Clary ruháján is áthatolt. A látóhatár vékony vörös csíkja átvágott
torokra
emlékeztetett.
A
fennsíkon
nyüzsgő
sötét
árnyvadászoktól kezdve a Sötét Gard épületéig mindent elöntött a vérvörös fény. Ilyen közelről már láthatták a falat és a hatalmas kapukat is. -
Húzd fel a csuklyádat! - Jace megragadta a szóban forgó holmit,
és a lány fejére hajtotta. - A hajadról könnyen felismerhetnek. -
A sötét nephilimek? - kérdezte Simon, aki igen különösen festett.
Clary soha nem tudta volna elképzelni harci öltözetben. -
Sebastian - felelte kurtán Jace, majd ő is a homlokába rántotta a
csuklyáját. Elővették a fegyvereiket. Isabelle korbácsa világított a vörös fényben. Alec megragadta az íját. Jace felnézett a Sötét Gardra. Clary szinte várta, hogy mondjon valamit, talán még beszédet is tartson, Jace azonban
néma
maradt.
A
lány
csak
kiugró
járomcsontját
és
összeszorított állkapcsát látta kivillanni a csuklya alól. Készen állt. Mindannyian készen álltak. -
A kapuhoz megyünk - jelentette ki Jace, és már indult is.
Clary testét hideg járta át - csata előtt mindig ez a jeges lehelet segített, hogy kihúzza magát, és egyenletesen lélegezzen. Egyszerre feltűnt neki, hogy itt más a por. A pusztasággal ellentétben itt lábak
sokasága dagasztotta a talajt. Egy vörösbe öltözött harcos haladt el mellette, magas, izmos, barna bőrű férfi. Rájuk sem hederített. Mintha őrjáratban lett volna, mint sokan mások is a sötét árnyvadászok közül: láthatólag egy számára kijelölt útvonalon járkált fel-alá. Nem sokkal lemaradva egy őszülő hajú nő követte. Clary ereiben egy pillanatra megfagyott a vér - Amatis? -, de közelebb érve már egyáltalán nem találta ismerősnek a sötét nephilimet. Azért nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a nő így is őt figyeli, és megkönnyebbült, amikor eltűntek szem elől. A Gard most már közvetlenül előttük magasodott. A hatalmas vaskapu két szárnyára egy gömbben végződő szkeptront tartó kezet véstek. Nyilvánvaló volt, hogy a kaput hosszú évek óta nem tartják tiszteletben: a felszíne horpadt volt és repedezett, itt-ott ichor meg zavarba ejtően emberi vérnek tűnő valami foltjai borították. Clary közelebb lépett, és a fém felülethez illesztette az irónja hegyét. Máris formálódott a fejében a nyitórúna - de nem volt rá szükség, a kapu az első érintésére kitárult. A lány értetlenül nézett vissza a többiekre. Jace az ajkát harapdálta. Clary kérdőn húzta fel a szemöldökét, de a fiú rántott egyet a vállán, mintha azt mondta volna: Megyünk tovább. Mi mást tehetnénk? És mentek. Odabent híd ívelt át egy keskeny szakadék fölött. A mélységben kavargó sötétség sűrűbb volt, mint bármilyen köd vagy füst. Isabelle indult előre, korbácsát a kezében tartva, a sort pedig Alec zárta, hátrafelé célozva az íjával. Ahogyan libasorban átkeltek a hídon, Clary megkockáztatott egy pillantást a katlanba, és kis híján hátrahőkölt. A sötétségnek hosszú, kampós póklábai és világító sárga szemei voltak. -
Ne nézz oda! - súgta Jace, és Clary visszakapta a tekintetét
Isabelle aranyszínben ragyogó korbácsára. A fegyver világított a sötétben, így amikor a Gard falához értek, Jace
könnyen megtalálta a reteszt, és belökte az ajtót. Sötétség fogadta őket. Egymásra néztek, egy kurta pillanatra mindannyiuknak földbe gyökerezett a lába. Clary azon kapta magát, hogy próbálja az emlékezetébe vésni a többieket: Simon barna szemét, Jace vállának vonalát a vörös felső alatt, Alec szemöldökének ívét, Isabelle összeráncolt homlokát. Állj! - mondta magának. Ez nem a vég. Látod még őket. Vetett egy pillantást a háta mögé. A hídon túl ott volt a szélesre tárt kapu, odakint pedig a sötét harcosok álltak. Clary úgy érezte, ők is figyelnek. Minden mozdulatlanná dermedt egy néma pillanatra a bukás előtt. Most! Elindult befelé a sötétségbe. Hallotta, ahogyan Jace nagyon halkan, szinte suttogva utánaszól, aztán már átlépte a küszöböt, és a maga hirtelenségében egyszerre vakító fény vette körül. Egy pillanattal később a többiek is elfoglalták mellette a helyüket, aztán az ajtó hangos csattanással bezáródott mögöttük. Clary körülnézett. Hatalmas előtérben álltak, akkora volt, mint a teljes Szövetség Terme. Két széles kőlépcső vezetett felfelé, spiráljaik egymás alatt és fölött kanyarogtak, de sehol sem találkoztak egymással. Mindegyiket kőkorlátok szegélyezték. Sebastian az egyik feléjük forduló korlátnak támaszkodva állt, és mosolyogva nézett le rájuk. Határozottan állatias vigyor ült az arcán: kéjes és várakozással teli. Makulátlan vörös harci öltözetet viselt, a haja fémesen csillogott. Megrázta a fejét. -
Clary, Clary - szólt. - Azt hittem, sokkal okosabb vagy ennél.
A lány megköszörülte a torkát; úgy érezte, eltömítette a por, és elszorította a félelem. A bőre bizsergett, úgy érezte, mintha lenyelt volna egy adag adrenalint. -
Minél okosabb? - kérdezte, és kis híján összerezzent, ahogy
visszaverték a hangját a csupasz kőfalak. Egyetlen kárpitot vagy festményt sem lehetett látni, nem volt semmi, ami tompította volna a ridegséget.
De
hát
mi
másra
is
számítottak
volna
egy
démonbirodalomban? Hát persze hogy nem voltak festmények. -
Itt vagyunk - tette hozzá. - Az erődödben. Mi öten vagyunk, te meg
egyedül. -
Ja, tényleg - mondta a fiú. - Most el kéne játszanom, hogy
csodálkozom? - Clary gyomra összerándult, ahogy a fiú meglepetést tettetve undok grimaszra húzta a száját. - Ki hitte volna? - kérdezte gúnyosan. - Az most tök mindegy, hogy a királynő rég figyelmeztetett az érkezésetekre, de amióta megjöttetek, gyújtottatok egy irdatlan nagy tüzet, megpróbáltatok ellopni valamit, amire démonok vigyáznak... Már csak az hiányzott, hogy egy hatalmas villogó nyíl mutasson rátok. Felsóhajtott. - Mindig tudtam, hogy a legtöbben közületek rettenetesen ostobák. Még Jace is. Csinos vagy, de nem valami okos, igaz? Talán ha Valentine még pár évet kihúzott volna veled. De nem, valószínűleg akkor is hülye maradtál volna. A Herondale-eket mindig is inkább az álluk elegáns vonaláért becsülték, mint az eszükért. A Lightwoodokról meg jobb nem is beszélni. Több nemzedékre való idióta. De Clary... -
Rólam megfeledkeztél - szólt közbe Simon.
Sebastian úgy mérte végig a fiút, mint valami szörnyen ízléstelen tárgyat. -
Téged se lehet egykönnyen lerázni - mondta. - Unalmas kis
vámpír. Megöltem, aki átváltoztatott, tudsz róla? Azt hittem, a vámpírok megérzik az ilyesmit, de te másnak tűnsz. Szörnyen érzéketlennek. Clary érezte, hogy Simon megmerevedik mellette, és eszébe jutott, amikor a fiú kétrét görnyedt a barlangban a titokzatos fájdalomtól, és azt mondta, olyan volt, mintha valaki egy kést döfött volna a mellkasába. -
Raphael! - suttogta Simon.
Alec látványosan elsápadt mellette. -
És mi van a többiekkel? - kérdezte reszelős hangon. - Magnussal,
Luke- kal... -
Az anyánkkal - folytatta Clary. - Öt még te sem bántanád.
Sebastian mosolya hirtelen sokkal törékenyebbnek tűnt. -
Nem az anyám - mondta, aztán színpadiasán megvonta a vállát. -
Mindenesetre él - tette hozzá. - Ami a boszorkánymestert és a vérfarkast illeti,
fogalmam
sincs.
Egy
ideje
már
nem
néztem
rájuk.
A
boszorkánymester nem festett túl jól, amikor utoljára láttam. Azt hiszem, ez a dimenzió nem tesz valami jót neki. Könnyen lehet, hogy időközben meghalt. De igazán nem várhattátok el tőlem, hogy ezt előre lássam. Alec maga elé kapta az íját. -
Ezt lásd előre! - szólt, és már lőtt is.
A
nyílvessző
egyenesen
Sebastian
felé
szállt,
de
a
fiú
villámsebességgel félrelépett, és röptében elkapta; ujjai összezáródtak a markában vibráló lövedék körül. Clary hallotta, hogy Isabelle hangosan levegő után kap, és egész testét áthatotta a rettegés. Sebastian a nyílvessző hegyével Alecre mutatott, mint egy vonalzóval fegyelmező tanár, és közben elégedetlenkedve ciccegett. -
Rossz fiú! - szólt. - Itt támadsz rám a saját erődítményemben? Itt,
ahol a legerősebb a hatalmam? Mondtam én, hogy hülyék vagytok. Tett
egy
gyors
mozdulatot
a
csuklójával,
és
a
nyílvessző
pisztolylövésszerű hangot kiadva kettétört. A terem két végében kitárultak a kétszárnyú ajtók, és démonok özönlöttek be rajtuk. Clary számított valami hasonlóra, de erre nem volt felkészülve. Rengeteg különféle démont látott már, most azonban, ahogy két oldalról egymás hegyén-hátán érkeztek a lények - pókszerű, hájas testű valamik, megnyúzott
emberre
emlékeztető,
vértől
csöpögő
szörnyetegek,
hatalmas, tátott szájú imádkozó sáskák -, úgy érezte, hogy a bőre le akar válni a húsáról. Nyugalmat erőltetett magára, kezét Hesperus markolatára fektette, és felnézett a bátyjára. Tekintete találkozott Sebastian sötét szemével. Eszébe jutott a látomása, amiben a fiúnak éppen olyan zöld szeme volt, mint neki. Ráncok jelentek meg a fiú homlokán. Felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. -
Állj! - A démonok belefagytak a mozdulatba Clary és a többiek két
oldalán. A lány hallotta Jace ziháló légzésének hangját, és érezte, ahogy a fiú megszorítja a kezét a háta mögött. Jelt adott. Társaik mozdulatlanul álltak körülöttük. - Ne bántsátok a húgomat! folytatta Sebastian. - Hozzátok ide. A többieket öljétek meg. Összehúzott szemmel pillantott Jace-re. - Ha tudjátok. A démonok ismét mozgásba lendültek. Isabelle nyaklánca lüktetett, mint egy stroboszkóp. A vörös és arany sugarak fényében Clary látta, hogy a többiek megfordulnak, és szembeszállnak a démonokkal. Eljött a pillanat. Megpördült, és a fal felé futott. A gyorsaságrúna égette a karját, ahogy bal kezével elkapta a durva követ, lendületet vet, és jobbjával úgy vágta bele a márványba az irón hegyét, mintha baltával hasítaná át egy fa kérgét. A kő megremegett: apró repedések jelentek meg rajta, ő azonban nem hátrált, lendületes mozdulatokkal tovább rajzolt. Azonnal érezte a hatást. Mintha minden, még a rettenetes csatazaj, a démonok bűze és ordítása is távolodott volna tőle. Csak az ismerős rúnák erejét érezte a testében, miközben csak rajzolt és rajzolt és rajzolt... Valami megragadta a bokáját, és rántott rajta egyet. Éles fájdalom hasított a lábába; lenézett, és kötélszerű csápot pillantott meg a csizmája szára körül. A csáp szárnyak helyett nőtt ki egy vedlő papagájra
emlékeztető
démon
testéből.
Clary
még
erősebben
kapaszkodott a falba, fel-alá mozgatva az irónját. A kövek remegtek, ahogy a fekete vonalak beléjük martak. A lány bokáján erősödött a szorítás. Clary hangosan felkiáltott, elejtette az irónját, és a földre zuhant. Oldalra gördült, majd a következő pillanatban egy nyílvessző szállt el a feje mellett, és fúródott mélyen a démon húsába. A lány felkapta a fejét, és Alecet pillantotta meg, aki máris újabb lövedék után nyúlt, miközben a fal friss rúnái mennyei tűzből rajzolt térképként izzottak fel. Jace Alec mellett állt karddal a kezében, tekintetét Claryre szegezte. A lány alig észrevehetően bólintott. Csináld! A bokáját fogva tartó démon felhördült, a csáp engedett. Clary kiszabadította magát, és talpra ugrott. Nem sikerült szögletes ajtót rajzolnia, így a rögtönzött átjáró inkább egy barlang bejáratához hasonlított. Az izzó körvonalakon belül fodrozódó víztükörként vibrált a portál. Jace elszáguldott a lány mellett, és a ragyogásba vetette magát. Clary egy kurta pillanatra meglátta mögötte a kihalt Szövetség Termét, benne Jonathan Shadowhunter szobrával, majd előrevetette magát, és tenyerét a portálra tapasztva gondoskodott róla, hogy Sebastian ne zárhassa be. Jace-nek alig pár másodpercre volt csak szüksége... Sebastian egy Clary számára ismeretlen nyelven kiáltozott. A démonok bűze mindent betöltött. A lány sziszegő, csörgő hangokat hallott a háta mögül;
amikor
megfordult,
egy
Falánkot
pillantott
meg,
amint
skorpiófarkát felemelve felé rohant. Hátrahőkölt, de egy pillanattal később a démon teste kettévált, ahogy Isabelle korbácsa félbevágta. Bűzlő ichor áradt szét a padlón. Simon megragadta Claryt, és visszarántotta, éppen amikor a portál vakító fénnyel fellobbant, és Jace lépett át rajta. Clarynek elakadt a lélegzete. A fiú leginkább egy felhők és lángok közül előbukkanó bosszúálló angyalra hasonlított. Világos haja mintha
égett volna, ahogy könnyedén megállt, és felemelte a kezében tartott fegyvert. Jonathan Shadowhunter szkeptronja volt az. A gömb ragyogva világított a végén. Mielőtt bezáródott volna a portál Jace mögött, Clary még látta a repülő démonokat, és hallotta dühödt kiáltásaikat, amikor rájöttek, hogy a fegyvert ellopták, és a tolvaj már el is tűnt a szemük elől. Ahogy Jace felemelte a szkeptront, a démonok hátrálni kezdtek. Sebastian holtsápadt arccal markolta a korlátot maga előtt. Döbbenten meredt a fiúra. -
Jonathan! - Hangja betöltötte a termet. - Jonathan, megtiltom...
Jace az ég felé nyújtotta a szkeptront, mire a gömbből lángcsóva tört elő. Ragyogó, kékes fénnyel égő láng volt ez, több fény áradt belőle, mint hő, ragyogása betöltötte a termet. A démonokból hamarosan csak az izzó sziluettjük látszott, aztán megremegtek, és hamuvá robbantak szét. Először a Jace-hez legközelebb lévők pusztultak el, de a fény sebesen száguldott végig rajtuk, mintha egy hasadék nyílt volna meg a földben, és sorban egymás után, visítva lettek semmivé, vastag szürkésfekete hamuréteget hagyva maguk után a földön. A fény tovább erősödött, amíg Clary végül becsukta a szemét, és az utolsó lobbanást már csak a szemhéján keresztül érzékelte. Amikor megint felnézett, az előtér szinte üres volt. Csak ő és a társai maradtak. A démonok mind eltűntek - hátrahagyva a lépcsőn a döbbenettől holtsápadt Sebastiant. -
Ne! - szűrte a fiú összeszorított fogai között.
Jace még mindig a kezében tartotta a szkeptront; a gömb fekete és élettelen lett, mint egy kiégett villanykörte. A fiú felnézett Sebastianra, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt.
-
Azt hitted, nem tudtuk, hogy vársz bennünket? - kérdezte. - Hát
számítottunk rá. - Tett egy lépést előre. - Ismerlek. - Továbbra is kapkodva vette a levegőt, a haja kócos volt, arany szeme ragyogott. - A hatalmadba kerítettél, kényszerítettél, hogy azt tegyem, amit te akartál, de közben mindent megtudtam rólad. Ott voltál a fejemben, tisztán emlékszem.
Emlékszem,
hogyan
gondolkodsz,
hogyan
tervezel.
Emlékszem mindenre. Tudtam, hogy alá fogsz becsülni bennünket, azt fogod hinni, hogy nem is számítunk a csapdára, és nincs semmilyen tervünk erre az esetre. Elfelejted, hogy ismerlek. Hogy az arrogáns kis elméd legapróbb zugát is ismerem... -
Fogd be a szádat! - vicsorította Sebastian. Reszkető kézzel
mutatott a társaságra. - Ezért vérrel fogtok fizetni! - mondta, majd sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Olyan gyorsan tűnt el, hogy Alec utána szálló nyílvesszője sem ért a nyomába. A lövedék a kőlépcsőt találta el, a becsapódás erejétől félbetört, és két darabban hullott a földre. -
Jace! - Clary megérintette a földbe gyökerezett lábbal álló fiú
karját. - Jace, amikor azt mondta, hogy vérrel fogunk fizetni, nem a mi vérünkre gondolt, hanem az övékére. Luke-ére, Magnuséra meg Anyáéra. Meg kell keresnünk őket! -
Egyetértek. - Alec leengedte az íját. Vörös kabátját letépték róla,
alkarvédőjét vér borította. - A két lépcső különböző szintekre vezet. Szét kell válnunk. Jace, Clary, tietek a keleti lépcső, mi meg elindulunk a másikon. Senki sem tiltakozott. Clary tudta, hogy Jace nem lett volna hajlandó elválni tőle, mint ahogy Alec sem tágított volna a húga mellől, és Isabelle meg Simon is ragaszkodott egymáshoz. Ha már nem maradhattak mind együtt, ez volt az egyetlen megoldás. -
Jace!
-
dermedtségéből.
Alecnek
végre
sikerült
felráznia
parabataiát
a
A fiú félrehajította a kiéget szkeptront, felnézett, és bólintott. -
Rendben - mondta.
Ebben a pillanatban kivágódott mögöttük az ajtó. Vörös ruhás sötét árnyvadászok rontottak a terembe. Jace megragadta Clary csuklóját, és futásnak eredtek. Alec és a többiek a lábukat szedve követték őket, amíg a lépcsőkhöz nem értek, és külön nem váltak egymástól. Clary mintha Simon hangját hallotta volna, ahogy Jace-szel a keleti lépcső felé vették az irányt, de hiába nézett hátra, a fiút már nem látta sehol. A terem megtelt sötét harcosokkal, sokan közülük máris a fegyverükért - a számszeríjukért, sőt a parittyájukért - nyúltak, és célzásra emelték. Clary behúzta a nyakát, és futott tovább.
Jia Penhallow a Gard erkélyén állt, és lenézett Alicantéra. Csak ritkán használták ezt az erkélyt. Egy időben a konzul ugyan gyakorta szólt innen a város lakóihoz, de aztán a tizenkilencedik században felhagytak ezzel a szokással, amikor Fairchild konzul arra jutott, hogy az ilyesmi inkább pápáknak meg királyoknak való. Lassan bealkonyodott, és sorra meggyújtották Alicante lámpásait. Minden ház ablakában, minden bolt kirakatában boszorkányfények égtek. Boszorkányfények világították meg a szobrot az Angyal terén, boszorkányfény áradt a Basiliasból. Jia mély lélegzetet vett, és Maia Roberts reményt keltő levelét a bal kezében szorongatva összeszedte magát. A démontornyok kéken izzottak fel, és a konzul beszélni kezdett. Hangja toronyról toronyra szállva betöltötte az egész várost. Jia látta, ahogy az emberek megtorpannak az utcán, és nyakukat nyújtogatva néznek felfelé, vagy a saját házuk küszöbén mozdulatlanná dermedve hallgatják a levegőben áradó szavait. -
Nephilimek, az Angyal gyermekei, harcosok! Fel kell készülnünk,
mert ma este Sebastian Morgenstern ellenünk vezeti a csapatait. - Jia megborzongott az Alicantét körülvevő dombok közül fújó jeges szélben. Sebastian Morgenstern el akar pusztítani bennünket - folytatta. - Olyan harcosokat küld, akik a mi arcunkat viselik, mégsem nephilimek. Nem habozhatunk. Amikor szembeszállunk velük, amikor a sötét harcosokra nézünk, nem a fivért, az anyát, a nővért, a feleséget kell látnunk bennük, hanem az elgyötört lelket. Az embert, akit megfosztottak emberi mivoltától. A szabad akaratunk nélkül nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Szabadon dönthetünk, és mi úgy döntünk, hogy felvesszük a harcot. Úgy döntünk, hogy legyőzzük Sebastian katonáit. Az ő oldalukon a sötétség áll, a mienken az Angyal ereje. A tűz az arany próbája. Ez a tűz most bennünket tesz próbára, és mi helyt fogunk állni. Tudjátok, mi a dolgotok. Menjetek, Angyal gyermekei! Menjetek, gyújtsátok meg a háború fényeit!
HIRTELEN SZIRÉNA ÉLES HANGJA HASÍTOTT A LEVEGŐBE. Emma riadtan ült fel az ágyon, a papírok a földre hullottak körülötte. A szíve majd kiugrott a helyéből. Szobája nyitott ablakából látta a vörös és arany színekben villogó démontornyokat. A háború színei. Feltápászkodott, és az ágy melletti fogason lógó harci öltözete után nyúlt. Éppen felvette, és lehajolt, hogy bekösse a cipőjét, amikor kivágódott a szobája ajtaja. Julian volt az. A fiú olyan sebességgel érkezett, hogy csak jóval a küszöb után fékezett le. Előbb a földön heverő lapokra, aztán Emmára nézett. -
Emma... Nem hallottad a bejelentést?
-
Elszunyókáltam - felelte kurtán, miközben a hátára csatolta a
Cortanát a hátához rögzítő pántokat, és a hüvelyébe csúsztatta a fegyvert. -
Megtámadták a várost - mondta a fiú. - A Szövetség Termébe kell
mennünk. Oda zárják be az összes gyereket, az a legbiztonságosabb hely a környéken. -
Én nem megyek - jelentette ki Emma.
Julian rámeredt. Farmert viselt, a harci öltözet felsőjét, és egy sportcipőt; az övébe rövid kardot dugott. Puha, barna haja rég nem látott fésűt. -
Hogyhogy?
-
Nem akarok elbújni a Szövetség Termében. Harcolni akarok.
Julian beletúrt szénaboglyaszerű hajába.
-
Ha te harcolsz, én is harcolok - mondta. - Ez pedig azt jelenti,
hogy senki nem viszi el Tawyt a Szövetség Termébe, és nem lesz senki, aki megvédje Liwyt, Tyt meg Drut. -
És Helen meg Aline? - kérdezte Emma. - Penhallowék...
-
Helen ránk vár. A Penhallow családból mindenki felment a
Gardba, Aline-t is beleértve. Senki nincs itthon, csak Helen meg mi. Julian a lány felé nyújtotta a kezét. - Helen nem védhet meg mindannyiunkat úgy, hogy közben még a csecsemőt is a karjában tartja. Ő is csak egy ember. Emma a fiúra nézett, és félelmet látott a szemében: azt a félelmet, amit általában olyan gondosan elrejtett. -
Emma! - folytatta Julian. - Te vagy közülünk a legeslegjobb
harcos. Nem egyszerűen a barátom vagy, én pedig nem egyszerűen a bátyjuk. Az apjuk is vagyok egyben, már amennyire ez lehetséges. Szükségük van rám, nekem pedig szükségem van rád. - Reszketett a keze, tengerkék szeme tágra nyílt sápadt arcában. Nem úgy festett, mint aki bárkinek is az apja lehetne. - Kérlek, Emma! A lány lassan megfogta Julian kezét, és az ujjai köré fonta az ujjait. Látta a fiú alig észrevehető, megkönnyebbült sóhaját, és érezte, hogy elszorul a szíve. Julian háta mögött, a nyitott ajtón keresztül megpillantotta a többieket: Tawyt, Drut, Líviát és Tiberiust. Az ő feladata volt vigyázni rájuk. -
Menjünk! - mondta.
A lépcső tetején Jace elengedte Clary kezét. A lány megragadta a korlátot, és igyekezett nem köhögni, bár úgy érezte, mintha a tüdeje ki akarna szakadni a mellkasából. Jace ránézett: - Mi a baj? -, de aztán mozdulatlanná merevedett. A hátuk mögül rohanó lábak dobogása hallatszott. A sötét harcosok a nyomukban voltak.
-
Gyere! - szólt a fiú, és már futott is tovább.
Clary kényszerítette magát, hogy kövesse. Úgy tűnt, mintha Jace teljes bizonyossággal tudná, hová tart. A lány arra gondolt, hogy az alicantei Gard térképe biztosan ott van a fejében, és annak alapján tájékozódik az épület közepe felé tartva. Befordultak egy hosszú folyosóra. Úgy félúton járhattak rajta, amikor Jace megállt egy nagy ajtó előtt. A fém szárnyakra ismeretlen rúnákat festettek. Clary a halál Poklot és sötétséget idéző rúnáira számított, ezek azonban bánatról és egy elpusztított világ feletti gyászról meséltek. Jó lett volna tudni, ki alkotta őket, és milyen mély volt a fájdalma. A lány látott már gyászrúnákat; az árnyvadászok jelvényként viselték őket, amikor meghalt valaki a szeretteik közül, pedig amúgy szemernyit sem enyhítettek a szenvedésen. Persze egészen más volt egyetlen embert gyászolni, mint egy egész világot. Jace lehajtotta a fejét, és gyorsan szájon csókolta a lányt. -
Készen állsz?
Clary bólintott, mire a fiú kitárta az ajtót, és belépett rajta. A lány követte. A helyiség, ahol találták magukat, legalább akkora volt, mint a tanácsterem az alicantei Gardban, vagy talán még annál is nagyobb. A mennyezet magasan húzódott felettük. A padsorok hiányoztak, helyükön üres márványpadló nyújtózott a terem végében álló emelvényig. Az emelvény mögé két hatalmas, különálló ablak került. Mindkettőn napnyugta fénye szűrődött be, bár az egyiknek a színe aranyra, a másiké vérre emlékeztetett. Sebastian a véres arany fényben térdelt a szoba közepén. Rúnákat rajzolt a padlóra, sötét, egymáshoz kapcsolódó jelekből álló kört. Clary azonnal rájött, mire készül, és elindult felé... Aztán sikítva hőkölt hátra, ahogy hirtelen egy hatalmas szürke valami magasodott előtte.
Olyan volt, mint egy óriási nyű, nyálkás testén egyetlen rés látszott: recés fogakkal teli szája. Clary azonnal felismerte. Látott már egy ilyet Alicantéban, amint vér, üveg és porcukor keverékében fetrengett. Egy Behemót démon volt. A lány a tőre után nyúlt, de Jace, kardjával a kezében, máris a lényre vetette magát. Szinte repült a levegőben, aztán a lény hátán landolt, és pengéjét a szemek nélküli fejbe döfte. Clary elhátrált a rettenetes sikolyokat hallató, felhasított torokkal vonagló Behemót elől, akiből vadul fröcsögött a maró ichor. Jace továbbra is a démon hátába kapaszkodott, és addig sújtott le rá újra meg újra a kardjával, amíg a démon hörögve össze nem csuklott, és hangos puffanással el nem terült a földön. A fiú két térde közé szorította a testet, és az utolsó pillanatig rajta maradt. Végül legördült róla, és megvetette a lábát a földön. Egy pillanatra csend lett. Jace úgy nézett körül a teremben, mintha arra számítana, hogy még egy démon készül rájuk rontani, de nem volt ott senki, csak Sebastian, aki most felállt az időközben elkészült rúnakör közepén. A fiú lassan tapsolni kezdett. -
Szép munka! - szólt. - Komolyan, így kell végezni egy démonnal.
Lefogadom, kaptál volna egy piros pontot Apától. Na most. Először is mellőzzük a kötelező formaságokat. Ugye tudjátok, hol vagyunk? Jace körülnézett a teremben, és Clary követte a tekintetét. Az ablakokon túl már halványult a fény, és jobban ki lehetett venni az emelvényt. A közepén ott állt két hatalmas... Nos, egyedül a „trón” szó volt alkalmas a megnevezésükre. Elefántcsontból meg aranyból készültek, és aranylépcső vezetett fel hozzájuk. A támlájukba egy-egy kulcsot véstek. -
„És az Élő vagyok; pedig halott valék - mondta Sebastian -, és ímé
élek örökkön-örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak
kulcsai.”13 - Széles mozdulattal a két székre mutatott, és Clary riadtan vette észre, hogy valaki térdel a bal oldali mellett: egy vörös harci öltözéket viselő sötét árnyvadász nő. - Trónok formájában kaptam meg ezeket a kulcsokat az ebben a világban uralkodó démonoktól, Lilithtől és Azmódeusztól. A fiú sötét szeme megállapodott Claryn, aki úgy érezte, mintha hideg ujjak masszíroznák a gerincét. -
Nem tudom, miért mutatod meg ezt nekem - szólt a lány. - Mire
számítottál? Elismerésre? Nem kapod meg. Fenyegethetsz is, ha akarsz, tudod, hogy nem érdekel. Jace-t nem fenyegetheted meg. A Mennyek tüze folyik az ereiben, úgysem tudsz kárt tenni benne. -
Nem tudok? - kérdezte a fú. - Ki tudja, mennyi maradt a mennyei
tűzből a minapi nagy tűzijáték után? Az a démon az elevenedre tapintott, igaz, fivérem? Tudtam, hogy sosem fogod igazán elviselni a tudatot, hogy megöltél valakit a sajátjaid közül. -
Te kényszerítettél gyilkosságra - felelte Jace. - Nem az én kezem
tartotta a kést, ami megölte Magdaléna nővért, hanem a tied. -
Ha úgy tetszik - mosolyodott el ridegen Sebastian. - így vagy úgy,
de mindig vannak mások, akiket megfenyegethetek. Amatis, állj fel, és hozd ide Jocelynt. Clary ereiben mintha apró jégkristályok száguldottak volna. Igyekezett nem kimutatni, mit érez, ahogy a trón mellett térdelő nő felemelkedett. Valóban Amatis volt az a zavarba ejtően Luke-éra hasonlító kék szemével. Elmosolyodott. -
Örömmel - szólt, és kivonult a teremből. Hosszú, vörös kabátjának
szegélye lobogott utána. Jace artikulálatlan kiáltással vetette magát előre... Aztán pár méterrel azelőtt, hogy elérte volna Sebastiant, megtorpant. Kinyújtotta a kezét, és 13
Jelenések könyve 1:18 (Károli Gáspár fordítása).
valami áttetszőbe ütközött: egy láthatatlan falba. Sebastian felhorkant. -
Mintha a közelembe engednélek a mennyei tüzeddel. Egyszer is
elég volt belőle, köszönöm. -
Szóval te is tisztában vagy vele, hogy meg tudlak ölni. - Jace
megállt a másik fiúval szemben, és Clarynek akaratlanul is feltűnt mennyire hasonlítanak, mégis mennyire különböznek. Mint a jég és a tűz. Sebastian csupa fehér volt és fekete, Jace pedig aranyban és vörösben pompázott. -
Nem rejtőzhetsz itt örökké. Éhen fogsz halni.
Sebastian gyors mozdulatot tett az ujjaival - úgy, ahogy Magnus szokott, amikor varázsol -, Jace pedig a levegőbe emelkedett, és egyenesen a mögöttük lévő falnak repült. Clarynek elakadt a lélegzete, ahogy a fiú után fordult. Jace véres sebbel a halántékán zuhant a földre. Sebastian elégedetten hümmögött, és leengedte a kezét. -
Ne aggódj - mondta kedélyesen, miután ismét Claryre fordította a
tekintetét. - Rendbe jön. Előbb-utóbb. Feltéve, hogy nem gondolom meg magam a sorsával kapcsolatban. Bizonyára érted, miről beszélek, most, hogy láttad, mire vagyok képes. Clary nem mozdult. Tudta, milyen fontos, hogy rezzenéstelen maradjon az arca, ne forduljon pánikba esve Jace felé, és ne mutassa ki a dühét meg a félelmét. A szíve mélyén mindenki másnál jobban tudta, mit akar a fiú. Tudta, milyen, és ez volt a legjobb fegyvere ellene. Vagyis talán a második legjobb. -
Nem újdonság, hogy vannak képességeid - mondta, erőnek
erejével kényszerítve magát, hogy ne nézzen Jace-re, ne is figyeljen oda a mozdulatlanságára meg az arcán vastag csíkban folyó vérére. Az első pillanattól biztos volt benne, hogy így lesz: neki kell majd szembeszállnia
Sebastiannal, egyedül, úgy, hogy még Jace sincs mellette. -
Képességeim! - visszhangozta a fiú, mintha sértőnek találná a
szót. - Így nevezed? Itt nem egyszerűen képességeim vannak, Clarissa. Ebben az erődben a magam kedve szerint formálhatom a valóságot. Fel-alá kezdett járkálni a körben, amit az imént rajzolt, ujjait lazán összekulcsolta a háta mögött; olyan volt, mint egy előadást tartó professzor; - Ezt a világot csak egészen vékony szálak kötik össze azzal, amelyikben születtünk. A Tündérföldén át vezető út az egyik ilyen szál. Ez a két ablak egy másik. Ha azon lépsz át - mutatott a jobb oldali ablakra, amelyiken túl Clary sötétkék alkonyt és csillagokat látott -, visszatérhetsz Idrisbe. De azért nem ilyen egyszerű. - Tekintete elidőzött az idrisi égbolton. - Azért jöttem ebbe a világba, mert itt elrejtőzhettem. Aztán lassan összeállt a kép. Bizonyára sokszor hallottad apánktól ugyanezt - úgy szólt Jace-hez, mintha a fiú hallaná, amit mond -, de jobb a Pokolban uralkodni, mint a Mennyországban szolgálni. És itt én uralkodom.
Vannak
sötét
harcosaim
és
démonaim.
Van
saját
erődítményem. És ha egyszer lezárjuk ennek a világnak a határait, minden az én fegyverem lesz. A kövek, a kiszáradt fák, még maga a föld is a kezem alá dolgoznak, és a rendelkezésemre bocsátják az erejüket. Ha az öreg Nagyobb Démonok látják majd a művemet, megjutalmaznak, dicsőségben trónra emelnek, és uralkodni fogok a világok közötti szakadékokon meg a csillagok közötti tereken. -
„És uralkodik rajtuk vasvesszővel. - Clarynek eszébe jutottak Alec
szavai a Szövetség Terméből. - És adom annak a hajnalcsillagot.” Sebastian csillogó szemmel pördült a lány felé. -
Igen! - szólt. - Igen, nagyon jó, most már értem. Úgy voltam vele,
hogy a mi világunkat akarom megdönteni, és vérbe borítani, de valójában több kell nekem. A Morgenstern-örökséget akarom. -
Te akarsz lenni az ördög? - kérdezte Clary félig értetlenül, félig
riadtan. - Uralkodni akarsz a Pokolban? - Széttárta a karját. - Előre akkor! - mondta. - Senki nem fog megállítani. Engedj haza bennünket, ígérd meg, hogy békén hagyod a világunkat, és tiéd lehet a Pokol. -
Ámbár
-
felelte
Sebastian
-
felfedeztem
valamit,
ami
megkülönböztet Lucifertől. Én nem akarok egyedül uralkodni. - Elegáns mozdulattal kinyújtotta a karját, és az emelvényen álló két nagy trónra mutatott. - Az egyik az enyém, a másik pedig... A másik a tied.
Alicante utcái térültek, fordultak, és úgy tértek vissza önmagukba, mint örvények
a
tengerben;
ha
Emma
nem
az
egyik
kezében
boszorkányfényt, a másikban pedig számszeríjat tartó Helent követi, reménytelenül eltévedt volna. A nap lassan eltűnt az égről, az utcák már sötétek voltak. Julian vitte Tawyt, a baba a bátyja nyakába fonta a karját. Emma Dru kezét fogva, az ikrek pedig némán kapaszkodtak egymásba. Dru amúgy sem volt gyors, most ráadásul meg-megbotlott. Jó párszor elesett, és Emmának kellett talpra segítenie. Jules ilyenkor rászólt, hogy vigyázzon, és Emma igyekezett is vigyázni. El nem tudta képzelni, hogyan képes a fiú ennyire óvatosan tartani az öccsét, közben pedig még olyan megnyugtatóan is suttogni a fülébe, hogy Tawy egyáltalán nem sírt. Dru némán zokogott; Emma letörölte a könnyeket a kislány arcáról, miután
negyedszer
is
felsegítette,
és
butaságokkal
igyekezett
vigasztalni, mint őt az édesanyja annak idején, amikor elesett. Soha nem hiányoztak még ennyire a szülei. Gyötrelmes érzés volt, mintha kést döftek volna a bordái közé. -
Dru - kezdte, aztán hirtelen felizzott az ég. A démontornyokon a
figyelmeztetés aranyszínét izzó skarlátvörös vette át.
-
Megtámadták a várost - mondta Helen a Gardra szegezve a
tekintetét. Emma tudta, hogy Aline-re gondol. A tornyok vöröse a vér színére festette a lány világos haját. - Siessetek! Emma egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tudnak gyorsabban haladni. Szorosabbra fogta Drusilla csuklóját, és valami bocsánatkérés félét mormogva vonszolta maga után a kislányt. Az ikrek gyorsabbak voltak, fürgén szaladtak fel az Angyalok teréhez vezető lépcsőn Helen nyomában. Majdnem felértek, amikor Julian felkiáltott: -
Helen, a hátunk mögött!
Emma megpördült, és egy fehér páncélba öltözött tündérlovagot látott a lépcső aljához közeledni. Hajlított faágból készült íjat tartott a kezében, haja olyan színű volt, mint a fakéreg. A tekintete találkozott Helenével. Arckifejezése megváltozott, és Emma akaratlanul is elgondolkodott rajta, érzékelte-e vajon a tündérek vérét a lányban. Aztán Helen felemelte a jobb kezét, és elsütötte a számszeríját. A tündér kifordult, és a nyílvessző a falat találta el a háta mögött. A lovag gúnyosan elmosolyodott, felszökkent az első lépcsőfokra, aztán a másodikra... Élesen felüvöltött. A lány most először vette észre, hogy a lépcsőfokok peremébe csavarhúzókat, szögeket és más hidegen kovácsolt fémtárgyakat kalapáltak. A lovag éles üvöltéssel tántorodott hátra. Helen ismét rálőtt. A nyílvessző áthatolt a támadó páncélján, és a mellkasába fúródott. A tündér a földre rogyott. -
Tündérbiztossá tették őket! - Emmának eszébe jutott, mit láttak,
amikor Tyjal és Helennel kinéztek Penhallow-ék ablakán. - Minden vasat, a fémtárgyakat. - Egy közeli épületre mutatott, ahol ollók hosszú sora lógott a tető sarkaira erősített zsinóron. - Ezzel foglalkoztak a katonák... Dru hirtelen felkiáltott. Újabb tündérlovag rohant feléjük az utcán; ezúttal egy halványzöld páncélt viselő nő, karján egymást fedő leveleket
formázó faragott pajzzsal. Emma előkapott egy kést az övéből, és elhajította. A tündér ösztönösen maga elé emelte a pajzsot, és félrelökte vele a kést, ami így elszáguldott mellette, és elvágta a szomszédos ház tetejére kötözött zsinórt. A zsinóron lógó olló leesett, és hegyével előre éppen a lapockái között találta el a tündért. A nő visítva zuhant a földre, teste görcsösen rángatózott. -
Szép volt, Emma! - mondta Helen. - Gyertek gyorsan...
Egyszerre elhallgatott, ahogy három sötét harcos rontott elő egy mellékutcából. Az Emma rémálmaiban oly gyakran felbukkanó öltözéket még élénkebb színűre festette a démontornyok fénye. A gyerekek egyetlen hangot sem adtak ki. Helen felemelte a számszeríját, és lőtt. A nyílvessző a vállán találta el az egyik sötét harcost, aki egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de talpon maradt. A lány újabb nyílvesszőért nyúlt, Julian továbbra is Tawyt tartva szabad kezével megragadta az oldalán lógó kardot. Emma Cortana markolata köré fonta az ujjait... Pörgő fénykör hasította át a levegőt. Átvágta az elöl haladó sötét árnyvadász nyakát, mögötte vér fröccsent a falra. A férfi a torkához kapott és elterült a földön. Két újabb kör érkezett, és gyors egymásutánban belefúródtak a megmaradt támadók mellkasába. Mindketten némán csuklottak össze, alattuk tócsába állt össze a vér a kockaköveken. Emma sarkon fordult, és felnézett. Valaki állt a lépcső tetején. Egy fiatal, sötét hajú árnyvadász volt az, izzó chakhrammal a jobb kezében, és jó pár másikkal az övén. A démontornyok vörös fényében mintha ő maga is világított volna. Sötét harci öltözetet viselő magas, karcsú alakja élesen rajzolódott ki az éjszakában, háta mögött mint sápadt holdkorong emelkedett a Szövetség Terme.
-
Zakariás testvér? - kérdezte döbbenten Helen.
- Mi történik? - kérdezte rekedten Magnus. Már ülni sem tudott, csak feküdt a cella padlóján, félig-meddig felkönyökölve. Luke a fal mellett állt, és az ablakként szolgáló lőréshez nyomta az arcát. Merev vállizmain látszott a feszültsége; jóformán meg sem mozdult, amióta meghallották az első kiáltásokat és sikolyokat. -
'
Fényt látok - felelte végül a férfi. - Valami fény áramlik ki az
erdőből. Eloszlatja a párát. Odakint a fennsíkon rohangásznak a sötét harcosok. Nem tudom, mi váltotta ki. Magnus erőtlenül felnevetett. Fémes ízt érzett a szájában. -
Jaj már! - szólt. - Mégis mit gondolsz?
Luke a boszorkánymesterre pillantott. -
A Klávé?
-
A Klávé? - kérdezett vissza Magnus. - Nem akarlak elkeseríteni,
de nem izgatjuk őket annyira, hogy idejöjjenek értünk. - Hátrahajtotta a fejét. Nem emlékezett rá, hogy érezte-e magát valaha is ilyen rosszul. Bár volt az az eset a patkányokkal meg a futóhomokkal valamikor a századforduló körül. - A lányod viszont... Na tőle kitelik. Luke elborzadva nézett rá. -
Clary? Ne! Neki nem szabadna itt lennie!
-
Hát nem mindig ott van, ahol nem szabadna lennie? - kérdezte
Magnus. Ésszerűnek tűnt a kérdés, bár a boszorkánymester annyira szédült, hogy már nem tudta, mi ésszerű és mi nem. - Meg a többiek is. A társai. Az én... Kivágódott az ajtó. Magnus felült volna, de nem tudott; visszazuhant a könyökére. Tompa bosszúság fogta el. Ha Sebastian jött, hogy megölje őket, szívesebben halt volna meg állva, mint könyökölve. Hangokat hallott: előbb Luke kiáltott, végül mások is, aztán egy arc úszott a képbe,
és úgy lebegett fölötte, mint csillagok a sápadt égen. Magnus kifújta a levegőt - egy pillanatig nem is érezte, hogy beteg, hogy fél a haláltól, hogy dühös és elkeseredett. Megkönnyebbülés söpört át rajta, kinyújtotta a kezét, és sebes ujjaival megérintette a fölé hajoló fiú arcát. Alec hatalmasra kerekedett kék szeméből sütött a mélységes szomorúság. -
Jaj, én Alecem - szólt Magnus. - Annyira bánatos voltál. Nem is
tudtam.
Ahogy továbbhaladtak a város központja felé, egyre sűrűbb lett a tömeg: több lett a nephilim, a sötét harcos és a tündér is, bár utóbbiak nehézkesen, fájdalmak árán mozogtak, mivel legyengítette őket a városban az ellenük való védekezés céljából bőséggel elhelyezett vas, acél, berkenye és só. A tündérkatonák ereje legendás volt, de Emma látta,
hogy
sokan
-
akik
pedig
más
körülmények
között
felülkerekedhettek volna - elesnek a nephilimek villanó kardjai által, és vérük az Angyalok terének fehér köveire fröccsen. A sötét harcosok viszont nem lettek gyengébbek. Úgy tűnt, egyáltalán nem izgatja őket tündér társaik balsorsa, ahogy szétcsaptak az Angyalok terét megtöltő nephilimek között. Julian becipzározta Tawyt a kabátjába, a kisfiú sírása elveszett a csatazajban. -
Meg kell állnunk! - kiáltotta Julian. - El fogunk keveredni
egymástól! Helen! Helen elsápadt, láthatólag rosszul volt. Minél közelebb kerültek a lassan föléjük magasodó Szövetség Terméhez, annál sűrűbben követték egymást a tündérek ellen védő varázslatok. A lány csak részben tündér vére is elég volt hozzá, hogy megérezze. Végül Zakariás testvér - most már csak Zakariás, emlékeztette magát Clary, egyszerű árnyvadász, mint ők maguk - volt az, aki sorba állított minden Blackthornt és
Carstairst. Emma Julian övét ragadta meg, mivel a fiú egyik kezével Tawyt tartotta. Még Tynak is meg kellett fognia Drusilla kezét, bár ezt csak egy undok pillantás kíséretében volt hajlandó megtenni, amivel újabb könnyeket csalt a lány szemébe. Egymásba kapaszkodva haladtak tovább az épület felé, Zakariás előttük
lépkedve
vezette
őket.
A
férfi
időközben
kifogyott
a
dobókorongokból, és egy hosszú pengéjű lándzsát vett elő helyettük. Menet közben ide-oda döfött vele a tömegben, higgadtan és hatékonyan tisztítva meg útjukat a sötét harcosoktól. Emma égett a vágytól, hogy kirántsa Cortanát a hüvelyéből, az ellenségre vesse magát, és üsse-vágja azokat, akik megölték a szüleit, akik megkínozták és átváltoztatták Julian apját, akik elvették tőlük Markot. Csakhogy akkor el kellett volna engednie Juliant és Liwyt, ezt pedig nem tehette meg. Túl sokkal tartozott Blackthornéknak - főleg Julesnak. Julesnak, aki nélkül nem maradt volna életben, aki elhozta neki Cortanát, amikor már azt hitte, hogy belehal a gyászba. Végül Helen meg Zakariás mögött felbotladoztak a Szövetség Termének lépcsőin, és megérkeztek a hatalmas kétszárnyú ajtóhoz. Mindkét oldalán egy-egy őr állt, egyikük hatalmas fareteszt tartott a kezében. A másikban Emma felismerte a Diana Wrayburn nevű tetovált nőt, aki néha felszólalt a tanácsüléseken. -
Éppen készülünk bezárni az ajtót - mondta a férfi, aki a reteszt
fogta. - Ti ketten nem mehettek be. Csak a gyerekeket hagyhatjátok itt... -
Helen! - szólt remegő hangon Dru. A sor megszakadt, ahogy a
Blackthorn gyerekek körülvették a lányt. Julian hamuszürkére vált arccal félreállt, szabad kezével Tawy haját simogatta. -
Semmi
baj
-
mondta
Helen
akadozó
hangon.
-
Ez
a
legbiztonságosabb hely Alicantéban. Nézzétek, sót meg sírokból vett földet szórtak a lépcsőre, hogy távol tartsák a tündéreket.
-
És hidegen kovácsolt vas van a kövek alatt - tette hozzá Diana. -
A Spirális Labirintus minden instrukcióját betűről betűre követtük. A Spirális Labirintus említésére Zakariás mély lélegzetet vett, és letérdelt. A szeme éppen egy magasságba került Emmáéval. -
Emma Cordelia Carstairs - szólt. Egyszerre tűnt nagyon fiatalnak
és nagyon öregnek. Véres volt a nyaka, ahol a kifakult rúna fehérlett rajta, de nem az ő vére volt. Tekintete a lány arcát fürkészte, bár Emma nem sejtette, mit próbált kiolvasni belőle. - Maradj a parabataioddal! folytatta végül Zakariás olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta őket. - Néha ahhoz kell nagyobb bátorság, hogy ne harcoljon az ember. Óvd meg őket, és tartogasd későbbre a bosszúdat. A lánynak elkerekedett a szeme. -
De nincs is parabataiom... És honnan tudta...
Az egyik őr felkiáltott, és a földre zuhant, mellkasából vörös tollas nyílvessző állt ki. -
Befelé!
-
kiáltott
Diana.
Megragadta
a
gyerekeket,
és
majdhogynem behajította őket az épületbe. Emmán is nagyot taszított; a lány megfordult, hogy még egy pillantást vessen Zakariásra és Helenre, de elkésett. A kétszárnyú ajtó bevágódott mögötte, a hatalmas retesz ellentmondást nem tűrő puffanással zuhant a helyére.
- Nem! - Clary ide-oda forgatta a fejét a rémisztő trón meg Sebastian között. Ürítsd ki az elmédet, mondta magának. Koncentrálj Sebastianra, arra, ami itt történik, arra, hogy mivel állíthatod meg. Ne gondolj Jace-re. - Tudnod kell, hogy nem fogok itt maradni. Te talán szívesebben uralkodsz a Pokolban, mint hogy a Mennyben szolgálj, de én egyikre sem vágyom. Nem akarok mást, csak hazamenni, és élni az életemet. -
Az nem lehetséges. Már lezártam az utat, amelyiken idejöttetek.
Senki sem juthat át rajta. Csak ez maradt. - Az ablak felé intett. - És
nemsokára ezt az átjárót is megsemmisítem. Nem térhettek többé haza, főleg te nem. Neked itt a helyed mellettem. -
Miért? - kérdezte suttogva a lány. - Miért éppen én?
-
Mert szeretlek - felelte Sebastian. Láthatólag feszengett. Ideges
és zaklatott volt, mintha olyasvalamiért nyúlt volna, amiről ő maga is tudta, hogy nem érheti el. - Nem akarom, hogy bántódáson essen. -
De hát... Bántottál. Megpróbáltál...
-
Az nem számít, ha én bántalak - vágott közbe a fiú. - Mert az
enyém vagy. Azt tehetek veled, amit akarok. De nem akarom, hogy mások megérintsenek, a magukévá tegyenek vagy bántsanak. Azt akarom, hogy a közelemben legyél, csodálj engem, hogy lásd, mit értem el. Ezt hívják szeretetnek, nem? -
Nem - felelte halk, szomorú hangon Clary. - Nem ezt hívják annak.
- Tett egy lépést a fiú felé, de a csizmája beleütközött a rúnakör láthatatlan erőterébe. Nem juthatott közelebb. - Ha szeretünk valakit, akkor arra vágyunk, hogy viszontszeressen. Sebastian összehúzta a szemét. -
Ne legyél már ilyen lekezelő. Tudom, hogy szerinted mi a szeretet,
Clarissa, csak történetesen nem értek egyet veled. Elfoglalod a helyedet ezen a trónon, és mellettem fogsz uralkodni. Sötét szíved van, és osztozunk ezen a sötétségen. Amikor csak én leszek már a világodban, amikor semmi sem marad rajtam kívül, viszont fogsz szeretni. -
Nem értem...
-
Hogyan is érthetnéd? - Sebastian gúnyos vigyorra húzta a száját. -
Nem vagy éppen birtokában minden információnak. Hadd találgassak. Ugye, fogalmad sincs, mi történt Alicantéban, amióta eljöttetek? Clary jeges szorítást érzett a gyomrában. -
Egy másik dimenzióban vagyunk - mondta. - Nem tudhatunk
semmit.
-
Tévedsz. - Sebastian hangjából áradt az elégedettség. Mintha a
lány éppen belesétált volna a számára állított csapdába. - Nézz ki a keleti trón fölötti ablakon, és láthatod, mi zajlik most Alicantéban. Clary engedelmeskedett. Amikor belépett a szobába, csak a csillagos égboltot látta a keleti ablakból, de most, hogy koncentrált, az üveg vibrálni kezdett. Hirtelen Hófehérke története jutott eszébe a varázslatos tükörrel, ami megmutatta a kinti világot... A Szövetség Termét látta belülről. Tele volt gyerekekkel. A fiatal árnyvadászok összekapaszkodva ültek vagy álltak. Ott voltak szorosan egymás mellett a Blackthornok is. Julian a babával az ölében ült, szabad karját kitárta, mintha egyszerre át tudná ölelni az összes testvérét, hogy megóvja őket. Emma sem tágított a közelükből, arca merev volt, aranyszínű kardja ragyogott a válla fölött. A kép az Angyalok terére váltott. A Szövetség Terme körül nyüzsögtek a nephilimek, körülöttük sötét harcosok forgatták a fegyvereiket. De nem csak a sötét harcosok voltak ott: Clary elkeseredetten állapította meg, hogy tündérek is vegyültek a támadók közé. Egy kék és zöld hajú magas tündérlovag éppen az anyja előtt álló Aline Penhallow-val hadakozott. Jia is a kezében tartotta a kardját, készen állt, hogy az életét adja, ha kell. A tér másik végéből Helen igyekezett Aline közelébe furakodni, de túl nagy forgatag állta az útját. A hadakozókon sem verekedte volna könnyen át magát, de ott voltak még a holttestek is: az elesett nephilim harcosok holttestei, köztük sokkal több fekete, mint vörös ruhás. Vesztésre álltak... Ahogy a jelenet halványodni kezdett előtte, Clary Sebastian felé fordult. -
Mi történik? Vége van - felelte a fiú. - Kértem, hogy a Klávé adjon át
benneteket
nekem.
Nem
tették
meg.
Kétségkívül
azért,
mert
megszöktetek, de így vagy úgy, a lényeg, hogy nem veszem többé hasznukat. A csapataim megszállták a várost. A nephilim gyerekek a Szövetség Termében bújtak el, de amikor mindenki más meghal, azt is bevesszük. Alicante az enyém lesz. Egész Idris az enyém lesz. Az árnyvadászok elvesztették a háborút. Nem mintha valami nagy harc lett volna, azt hittem, sokkal nehezebb dolgom lesz velük. -
Aligha ők az összes létező árnyvadász - jegyezte meg Clary. - Ők
csak azok, akik éppen Alicantéban voltak. Bőven akadnak még nephilimek szerte a világon. Minden árnyvadász, akit itt látsz, hamarosan iszik majd a Pokol
-
Kelyhéből. Utána a szolgáim lesznek, és elküldöm őket, hogy keressék meg a testvéreiket, aztán változtassák meg vagy öljék meg őket. A Vasnővéreket és a Néma Testvéreket is elpusztítom a citadelláikban. Egy hónap sem kell hozzá, és Jonathan Shadowhunter utódai eltűnnek a világból. Akkor pedig... - Rettenetes mosolyra húzta a száját, és az Edom kietlen, halott pusztaságára néző nyugati ablak felé intett. - Látod, mi történik egy védelmezők nélküli hellyel - mondta kárörvendően. - A világod megsemmisül. Halál halált követ, az utcákat ellepi a vér. Clary Magnus szavaira gondolt. Egy várost láttam, csontból épült tornyokkal, ahol úgy folyt a vér az utcákon, akár a víz. -
Nem hiheted - szólt élettelen hangon a lány -, hogy ha ezt
végigcsinálod, hogy ha amiről most beszéltél, valóban meg is fog történni, akkor a leghalványabb esélyed is van rá, hogy leülök melléd a trónra. Inkább választanám, hogy kínozz halára. -
Ó, nem hiszek én semmi ilyesmit - közölte könnyedén a fiú. - Ezért
nem siettem, tudod. Hogy te dönthess. A szövetségesemül szegődött tündérek és a sötét harcosok, akiket ott látsz, mind az én parancsomra várnak. Csak jelt kell adnom, és visszavonulnak. A világod megmenekül. Persze te soha nem mehetsz vissza, minden határt lezárok. Sem ember,
sem démon számára nem lesz többé átjárás. De az a világ biztonságban lesz. -
Azt mondtad, arra vártál, hogy én dönthessék - szólt Clary.
-
Hát persze. Uralkodj velem, és megkímélem a világodat. Ha
nemet mondasz, kiadom a parancsot, és minden elpusztul. Ha engem választasz, húgom, sok millió, sok milliárd életet menthetsz meg. Egy egész világot megóvhatsz azzal, ha egyetlen lelket a kárhozatba küldesz. A sajátodat. Áruld hát el, hogyan döntöttél?
- Magnus! - Alec elkeseredetten ragadta meg a boszorkánymester bilincseit padlóhoz rögzítő adamantin láncokat. - Jól vagy? Megsérültél? Isabelle és Simon Luke-ot vizsgálta sebek után kutatva. A lány közben feszülten leste Alecet. Bátyja szándékosan kerülte a tekintetét, nem akarta, hogy Isabelle lássa a félelmet a szemében. Keze fejével megérintette Magnus arcát. A boszorkánymester bőre egészen sárga volt, az ajka száraz, szeme alatt szürke karikák rajzolódtak ki. Én Alecem! - mondta az előbb Magnus. Annyira bánatos voltál. Nem is tudtam. Aztán visszadőlt a padlóra, mint akit kimerített a beszéd. -
Ne mozogj! - szólt most Alec, és elővett egy szeráfpengét az
övéből. Éppen kinyitotta a száját, hogy nevet adjon neki, amikor Magnus a csuklója köré fonta karcsú ujjait. -
Nevezd Raphaelnek! - mondta. Alec csodálkozva nézett rá, mire
Magnus a kardra pillantott. A fiúnak eszébe jutott, mit mondott Sebastian az előtérben: Megöltem azt, aki teremtett. Magnus szája halvány mosolyra görbült. -
Ez egy angyal neve.
Alec bólintott. -
Raphael! - mondta halkan, majd amikor a penge felragyogott,
lecsapott vele az adamantin láncra, ami azonnal kettéhasadt. A lánc lehullott, Alec eldobta a kardot, és megragadta a boszorkánymester vállát, hogy felsegítse. Magnus kinyújtotta a kezét, de nem állt fel, inkább magára rántotta a fiút, és bizonytalanul, de keményen és elszántan megcsókolta. Alec egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán átadta magát a csóknak, amiben azt hitte, soha többé nem lesz már része. Keze végigsimította a boszorkánymester vállát, felvándorolt a nyakára, és úgy tartotta Magnust, hogy közben szinte fuldokolva csókolta. Végül Magnus húzódott el; csillogott a szeme. -
Alec... - kezdte halkan.
-
Igen? - Alec borzasztóan szerette volna tudni, mit akar kérdezni
tőle a boszorkánymester. -
Üldöznek benneteket?
-
Hát... hm, néhány sötét harcos keres bennünket - felelte óvatosan
a fiú. -
Kár. - Magnus lehunyta a szemét. - Jó lenne, ha le tudnál feküdni
mellém. Csak... egy kicsit. -
Nem lehet - közölte Isabelle együtt érzőén. - El kell tűnnünk innen.
A sötét harcosok bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és megvan, amiért jöttünk... -
Jocelyn!
-
Luke
ellépett
a
faltól,
és
kihúzta
magát.
-
Megfeledkeztetek Jocelynről. Isabelle kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. -
Igazad van - mondta. Az övéhez nyúlt, lecsatolt róla egy kardot,
majd Luke kezébe nyomta. Végül lehajolt, és felvette a földről Alec még mindig ragyogó szeráfpengéjét. Luke az olyanok könnyed hozzáértésével fogta meg a fegyvert, akik egész életükben kardot forgattak. Alec néha hajlamos volt elfelejteni,
hogy a férfi árnyvadász volt valaha, most azonban rögvest eszébe jutott. -
Fel tudsz állni? - kérdezte Alec gyengéden. Magnus bólintott, és
hagyta, hogy a fiú felsegítse. Majdnem tíz másodpercig bírta, mielőtt összecsuklott alatta a térde, és köhögve előrebukott. -
Magnus!
-
kiáltotta
Alec,
és
a
földre
vetette
magát
a
boszorkánymester mellett. Magnus elhessegette, és minden erejét összeszedve feltérdelt. -
Menjetek nélkülem - mondta erőtlenül. - Csak lelassítanálak
benneteket. -
Nem értem. - Alec úgy érezte magát, mintha satuba szorították
volna a szívét. - Mi történt? Mit tett veled? Magnus megrázta a fejét. Luke válaszolt helyette. -
Ez a dimenzió megöli Magnust. Van itt valami az apja miatt, ami
elpusztítja. Alec a boszorkánymesterre pillantott, de az csak megint megrázta a fejét. A fiú elfojtotta feltörő dühét, és mély lélegzetet vett. -
Ti menjetek, keressétek meg Jocelynt - szólt. - Én itt maradok
Magnusszal. Elindulunk az erőd közepe felé, ha sikerrel jártok, ott keressetek bennünket. Isabelle kétségbeesett arcot vágott. -
Alec...
-
Kérlek, Izzy! - mondta a fiú, és látta, hogy Simon a lány hátára
teszi a kezét, majd a fülébe súg valamit. Isabelle végül bólintott, aztán az ajtó felé fordult. Luke és Simon követte; mindketten visszanéztek még Alecre, a fiú agyába mégis a húga képe égett be, ahogy a kezében tartott szeráfpenge csillagként ragyogott előtte. -
Gyere! - mondta a lehető leggyengédebben, és kinyújtotta a
kezét, hogy felsegítse Magnust. A boszorkánymester feltápászkodott, Alecnek pedig sikerült átvetnie az egyik karját a vállán. Magnus soványabb volt, mint valaha, az inge a bordáihoz tapadt, az arca beesett, de azért így sem volt egyszerű megküzdeni vékony, csontos karjával meg lábával. -
Kapaszkodj belém! - mondta Alec. Magnus rámosolygott, amitől
a fiú úgy érezte, mintha valaki egy almamagozót illesztett volna a szívéhez, hogy kivájja vele a közepét. -
Mindig, Alexander - felelte Magnus. - Mindig rád támaszkodom.
A csecsemő elaludt Julian ölében. A fiú szorosan ölelte Tawyt, szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki. Liwy és Ty az egyik oldalán bújtak össze, Dru pedig a másik oldalról dőlt hozzá. Emma mögötte ült, hátát Jules hátának vetette, hogy az öccsét tartó fiú megtámaszkodhasson. Egyetlen szabad oszlop vagy csupasz faldarab sem maradt, aminek nekidőlhettek volna. Több tucat, több száz gyerek zsúfolódott össze a Szövetség Termében. Emma Jules tarkójának döntötte a fejét. A fiú illata olyan volt, mint mindig: szappan és izzadság szaga keveredett benne az óceán sósságával. Az ismerős kipárolgás megnyugtató, de zavarba ejtő is volt egyben. -
Hallok valamit - suttogta a lány. - Te is?
Julian rögtön a testvéreire pillantott. Liwy félálomban volt, állát a tenyerére támasztotta. Dru a termet fürkészte, tágra nyílt kékeszöld szeme mindent befogadott. Ty a márványpadlón dobolt az ujjaival, és kényszeresen elszámolt egytől százig, aztán vissza. Nemrég még visítva rúgkapált, amikor Julian meg akart vizsgálni egy kék foltot a karján, amit az utcán elesve szerzett. Bátyja végül inkább feladta a küzdelmet, és hagyta, hogy Ty tovább számoljon magában. Ettől megnyugodott és
elcsendesedett, és végső soron ez volt a lényeg. -
Mit hallasz? - kérdezte Jules.
Emma hátrahajtotta a fejét, ahogy a hang egyre erősebb lett. Mintha durva szél támadt volna, vagy óriási tábortűz ropogott volna hangosan. A gyerekek járkálni és kiáltozni kezdtek, tekintetüket a Szövetség Termének üvegmennyezete felé fordították. Felhőket láttak átúszni a hold előtt - aztán lovasok vágtattak elő közülük. Voltak, akik lángoló patájú fekete lovak hátán ültek, mások hatalmas,
narancsszínben
izzó
szemű
kutyákat
irányítottak.
A
modernebb közlekedési eszközök sem hiányoztak: láttak csődörök csontvázai által húzott fekete kocsikat és világító krómból, csontból meg ónixból készült motorokat. -
A vadűzés! - suttogta Jules.
A szél mintha élt volna, ahogy hegyekbe és völgyekbe rendezte a felhőket. A közöttük száguldó lovasok kiáltásai még a szél zúgásán keresztül
is
buzogányaikat,
hallatszottak, lándzsáikat
ahogy meg
sorra
előkapták
számszeríjaikat.
A
kardjaikat, Szövetség
Termének bejárata remegni kezdett, az elé helyezett retesz szilánkjaira robbant. A nephilimek riadtan meredtek az ajtóra. Emma az egyik őr hangját hallotta: -
A Vadűzés elkergeti a harcosainkat a térről! A sötét harcosok
eltakarítják a vasat meg a sírok földjét! Be fogják törni az ajtót, ha nem teszünk valamit! -
Megjött a dühöngő forgatag - szólt Ty, aki időközben felhagyott a
számolással. - Megjöttek a holtak aratói. -
De a Tanács megvédte a várost a tündérektől - tiltakozott Emma. -
Miért... -
Ezek nem közönséges tündérek - magyarázta Ty. - A só, a sírok
földje meg a hidegen kovácsolt vas nem használ a Vadűzés ellen.
Dru megpördült, és felnézett. -
A Vadűzés? - kérdezte. - Ezek szerint Mark is itt van? Eljött, hogy
megmentsen bennünket? -
Ne butáskodj! - torkollta le Ty. - Mark most már a vadászok közé
tartozik, ők pedig csatákat akarnak látni. Amikor vége van a harcnak, összegyűjtik a halottakat, azok pedig őket szolgálják. Dru zavartan ráncolta össze a homlokát. Az ajtó egyre hevesebben remegett, a zsanérok majd’ kiszakadtak a falból. -
De ha Mark nem jön el értünk, akkor ki ment meg bennünket?
-
Senki - felelte Ty. Ujjai ideges dobolásán kívül semmi sem utalt rá,
hogy felzaklatja a gondolat. - Senki sem ment meg bennünket. Meg fogunk halni.
Jocelyn még egyszer az ajtónak vetette magát. A válla máris kék-zöld volt és vérzett, a körmei beszakadtak, addig kaparta a zárat. Már vagy negyedórája a csata zaját hallotta, futó lábak és visító démonok eltéveszthetetlen hangjait... Az ajtó gombja fordulni kezdett. A nő hátralépett, és felkapta a téglát, amit sikerült kivájnia a falból. Tudta, hogy nem ölheti meg Sebastiant, de ha sikerülne megsebeznie, talán lelassíthatja... Kitárult az ajtó, és Jocelyn elhajította a téglát. A küszöbön álló férfi lehajolt; a tégla a falat találta el a háta mögött. Luke felegyenesedett, és kíváncsian nézett a nőre. -
Remélem, ha összeházasodunk, nem így fogsz üdvözölni, amikor
hazaérek - szólt. Jocelyn rögvest a nyakába ugrott. A férfi mocskos volt, véres és poros, az inge elszakadt. Jobb kezében kardot tartott, de a baljával átkarolta a nő derekát, és közel húzta magához. -
Luke! - kiáltotta a férfihoz simulva, és egy pillanatig úgy érezte,
annyira remeg, hogy rögtön darabjaira hullik a megkönnyebbüléstől, a boldogságtól és a félelemtől. Éppen így reszketett Luke karjaiban akkor is, amikor megtudta, hogy megharapták. Bár már akkor rájött volna, hogy úgy szereti a férfit, ahogyan csak azt az embert lehet, akivel le akarja élni az egész életét. Akkor minden másképpen alakult volna. Persze akkor Clary sem születhetett volna meg. Elhúzódott, és Luke rezzenéstelen kék szemébe nézett. -
A lányunk? - kérdezte.
-
Itt van - felelte a férfi, és oldalra lépett, hogy Jocelyn láthassa a
folyosón várakozó Isabelle-t és Simont. Mindketten zavartan feszengtek, mintha
két
ölelkező
felnőttnél
kínosabb
látványt
még
egy
démonbirodalomban sem tudtak volna elképzelni. - Gyere velünk, megkeressük.
- Még semmi sem biztos - mondta elkeseredetten Clary. - Lehet, hogy az árnyvadászok nem veszítenek. Megfordíthatják a csatát. Sebastian elmosolyodott. -
Erre is bazírozhatsz. De hallgass ide! Megérkeztek Alicantéba a
világok között fújó szelek lovasai. Vonzza őket a mészárlás. Nézd csak meg! Az Alicantéra nyíló ablak felé intett. Clary a Szövetség Termét látta a holdfényben, a háttérben nyugtalanul mozogtak fel-alá a felhők, aztán szertefoszlottak, és valami más jelent meg helyettük. Valami, amit Clary látott már egyszer Velencében, amikor Jace-szel a csónakban feküdtek. A Vadűzés száguldott az égbolton: sötét ruhás, hangosan rikoltozó, állig felfegyverkezett marcona harcosok vágtattak szellemszerű hátasaik nyergében. -
A Vadűzés - szólt tompán a lány, és eszébe jutott a
megkorbácsolt, megtört tekintetű Mark Blackthorn.
-
A holtak aratói - bólintott Sebastian. - Dögevő keselyűk,
odamennek, ahol öldöklést látnak. És ezt az öldöklést csak te akadályozhatod meg. Clary lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha fekete víztükrön lebegne, és egyre csak távolodni látná a parti fényeket. Nemsokára magára marad az óceánon, fölötte a fagyos égbolt, alatta sok kilométernyi üres sötétség. -
Foglald el a trónt! - mondta a fiú. - Ha megteszed, mindenkit
megmenthetsz. Clary ránézett. -
Honnan tudjam, hogy állod a szavadat?
Sebastian vállat vont. -
Hülye lennék becsapni. Azonnal rájönnél, hogy hazudtam, és
harcolni kezdenél velem, azt meg nem akarom. Különben is, csak akkor lehet teljes itt a hatalmam, ha lezárom a határokat a két világ között. Ha ezzel megvagyunk, a sötét harcosok a te világodban legyengülnek. El lesznek vágva tőlem, az erejük forrásától, és a nephilimek legyőzhetik őket. - Megvillantotta hófehér, vakító mosolyát. - Csoda lesz. Csoda, amit nekünk köszönhetnek. Vagyis nekem. Ironikus, nem gondolod? Én leszek a megmentőjük. Az őrangyaluk. -
És mi lesz azokkal, akik itt vannak? Jace-szel? Anyukámmal? A
barátaimmal? -
Felőlem életben maradhatnak. Nekem aztán mindegy. Most sem
tehetnek kárt bennem, ha pedig le lesznek zárva a határok, végképp nem jelentenek majd rám veszélyt. -
És nincs más dolgom, csak leülni arra a trónra - mondta Clary.
-
Persze meg kell ígérned, hogy életed végig mellettem maradsz.
Elismerem, szép hosszú időről beszélünk. Miután lezártuk ezt a világot, nemcsak sebezhetetlen leszek, de örökké is fogok élni. „És ímé élek
örökkön-örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai.” -
Képes vagy ezt megtenni? Lemondasz a mi földünkről, a sötét
árnyvadászaidról, a bosszúdról? -
Már kezdett untatni - felelte Sebastian. - Ez érdekesebb. Őszintén
szólva már téged is kezdelek unni. Döntsd el végre, hogy leülsz-e a trónra vagy sem. Vagy győzködnöm kell még? Clary ismerte Sebastian meggyőzési módszereit: kés a köröm alá, kéz a torkon. A lelke mélyén nem bánta volna, ha a fiú megöli, neki pedig nem kell meghoznia ezt a döntést. Nem remélhetett segítséget. Ebben a dologban teljesen egyedül maradt. -
Nem csak én fogok örökké élni. - A lány meglepetésére Sebastian
szinte kedvesen folytatta. - Jól gondolom, hogy amióta felfedezted az árnyvilágot, titkon mindig hős szerettél volna lenni? Egy különleges nép legkülönlegesebb tagja? Igazából mind a ketten a magunkfajták hősei szeretnénk lenni. -
A hősök megmentik a világokat - felelte Clary. - Nem elpusztítják
őket. -
Én éppen ezt a lehetőséget kínálom fel neked - mondta a fiú. -
Azzal, hogy leülsz arra a trónra, megmented a világot. Megmented a barátaidat. Korlátlan hatalmad van. Felbecsülhetetlen ajándékot adok neked, mert szeretlek. Megélheted a magad szívének sötétségét, mégis abban a tudatban élhetsz, hogy helyesen cselekedtél. Mi másra vágyhatnál még? Clary lehunyta a szemét, és csukva tartotta, amíg dobbant egyet a szíve, aztán még egyet. Ennyi idő éppen elég volt, hogy felvillanjanak előtte az ismerős arcok: Jace, az édesanyja, Luke, Simon, Isabelle, Alec. Aztán annyian mások is: Maia, Raphael, a Blackthorn gyerekek, a kis Emma Carstairs, a tündérek a királynő udvarából, a Klávé tagjai, sőt,
apjának szellemszerű emléke is. Kinyitotta a szemét, és elindult a trón felé. Hallotta, ahogy a háta mögött Sebastian élesen szívja be a levegőt. Ezek szerint hiába áradt a fiú hangjából a magabiztosság, mégis maradtak kétségei. Nem volt biztos Clary döntésében. A trónok mögött a két ablak képernyőként vibrált: az egyik a pusztítást mutatta, a másik az alicantei ütközetet. Clary megpillantotta a Szövetség Termének belsejét is, ahogy a lépcsőhöz ért, és elindult rajta felfelé. Határozottan haladt. Meghozta a döntését, már nem volt visszaút. A trón hatalmas volt, Clarynek mintha egy emelvényre kellett volna felmásznia. Az arany jéghideg volt, amikor megérintette. Amikor az utolsó lépcsőfokra ért, megfordult, és leült. Mintha több kilométernyi mélységbe nézett volna le egy hegycsúcsról. A Tanács termét látta maga előtt, Jace-t, ahogy mozdulatlanul hevert a fal tövében. Sebastian arcára széles mosoly ült ki. -
Nagyszerű! - mondta. - Húgom! Királynőm!
A SZÖVETSÉG TERMÉNEK
AJTAJA HATALMAS ERŐVEL VÁGÓDOTT KI.
Márvány
darabjai és fa szilánkjai szálltak szerteszét, mint az összetört csont. Emma tehetetlenül meredt a beözönlő vörös ruhás harcosokra, akiket fehérbe, zöldbe és ezüstbe öltözött tündérek követtek. Mögöttük jöttek a nephilimek:
feketét
viselő
árnyvadászok,
akik
kétségbeesetten
igyekeztek megóvni a gyerekeiket. Egy csapatnyi őr próbálta elállni a sötét harcosok útját az ajtónál, de lekaszabolták őket. Emma úgy érezte, mintha lassított felvételt nézne, ahogy sorban elterültek a földön. Azt is alig érzékelte, hogy ő maga felállt. Aztán Julian Livia karjába nyomta Tawyt, és együtt álltak a kisebb Blackthorn testvérek elé, még ha maguk is tudták, milyen reménytelen ez a gesztus. Ennyi volt hát, gondolta a lány. Los Angelesben elmenekültek Sebastian katonái elől, Penhallow-éknál menedékre leltek, onnan idejöttek a Szövetség Termébe, most pedig itt fognak meghalni sarokba szorított patkányokként. Akár ne is menekültek volna egyáltalán. Ahogy Cortana után nyúlt, az apjára gondolt, arra, hogy mit mondana, ha most feladná. A Carstairsek nem adják fel. Szenvednek, és életben maradnak, vagy csizmában halnak meg. Ha meghal, gondolta, legalább viszontláthatja a szüleit. Ennyi öröme biztosan lesz. A sötét harcosok betörtek a terembe, és mint aratók a búzamezőn, úgy vágták le az árnyvadászokat, ahogy a helyiség közepe felé tartottak. Egyetlen gyilkos forgatagnak tűntek, de Emma tekintete hirtelen megállapodott az egyikükön, aki kivált a tömegből, és egyenesen a
Blackthorn testvérek felé tartott. Julian apja volt az. Nem vált előnyére a Sebastian szolgálatában töltött idő. A bőre fakó volt és szürke, arcát véres vágások borították, mégis céltudatosan haladt előre, tekintetét a gyerekekre szögezve. Emma mozdulatlanná dermedt. Ahogy Julian is megpillantotta az apját, földbe gyökerezett a lába, mintha egy kígyó kúszott volna elé. Emma rádöbbent, hogy a fiú ugyan tanúja volt, amikor apja ivott a Pokol Kelyhéből, de azt már nem látta, amikor fegyvert emelt Markra, nevetett saját fia halálának gondolatán, majd térdre kényszerítette Katerinát, hogy megkínozhassák és átváltoztathassák... -
Jules! - szólt Emma. - Jules, ő nem az apád...
A fiúnak tágra nyílt a szeme. -
Emma, vigyázz!
A lány sarkon fordult, és felkiáltott. Egy ezüstszínű páncélba öltözött tündér harcos magasodott fölé, a haja nem is haj volt, csak tövisekkel teli ágak kusza szövevénye. Fél arca felhólyagzott, ahol vas vagy só érte talán. Egyik szemének csak a fehérje látszott, a másikkal azonban gyilkos pillantásokat vetett Emmára. A lány ekkor Diana Wayburnt vette észre; a nő fekete haja vadul lobogott mögötte, ahogy feléjük rohant, és száját figyelmeztető kiáltásra nyitotta. De hiába tett meg mindent, esélye sem volt, hogy időben odaérjen. A tündér állatias vicsorral emelte magasba bronzkardját... Emma előrelendült, és a mellkasába süllyesztette Cortanát. A tündér vére olyan volt, mint a zöld víz, ahogy beterítette a lány kezét. Emma riadtan elengedte a fegyver markolatát, támadója pedig hangos csörömpöléssel terült el a Szövetség Termének márványpadlóján. A lány végül utánaugrott, és éppen ismét megragadta Cortana markolatát, amikor Julian felkiáltott.
-
Ty!
Emma
megpördült.
A
teremben
uralkodó
káosz
közepette
megpillantotta a Blackthornokat. Andrew Blackthorn megállt a gyerekei előtt; arcán különös mosoly játszott, ahogy kinyújtotta a kezét. Ty pedig - éppen Ty, a legbizalmatlanabb, a legkevésbé szentimentális mindannyiuk közül - elindult felé, tekintetét a férfira szegezte, karját kitárta. -
Apu? - kérdezte.
-
Ty! - Livia az ikertestvére után nyúlt, de csak az üres levegőt
markolta. - Ty, ne! -
Ne hallgass rá! - szólt Andrew Blackthorn, és ha maradt is volna
kétség afelől, hogy többé nem az az ember, aki valaha Julian apja volt, az is szertefoszlott, amikor Emma meghallotta a hangját. Semmiféle melegség nem volt benne, csak rideg, kárörvendő könyörtelenség. Gyere ide, kisfiam, gyere, Tiberius... Ty még egyet lépett előre. Julian elővett egy tőrt az övéből, és elhajította.
A
fegyver
zúgva
szállt
a
levegőben,
és
Emma
hátborzongatóan tisztán látta maga előtt a jelenetet, amikor az utolsó Intézetben töltött napjukon Katerina arra tanította őket, hogyan kell a kést olyan kecsesen és egyenesen dobni, mint egy verssor. Hogyan kell úgy eldobni, hogy soha ne tévesszen célt. A fegyver elrepült Tiberius mellett, és belefúródott Andrew Blackthorn mellkasába. A férfi szeme tágra nyílt a sokktól, szürke keze a bordái közül kiálló markolat felé nyúlt... Aztán összecsuklott, és elterült a földön. Vére szétfolyt a padlón, ahogy Tiberius éles kiáltással nekirontott a bátyjának, és öklével kezdte csépelni a mellkasát. -
Nem! - zihálta a kisfiú. - Ezt miért csináltad, Jules? Gyűlöllek,
gyűlöllek... Julian meg sem érezte az öccse ütéseit. Arra a helyre meredt, ahol az
apja hevert; a többi sötét harcos máris feléjük közeledett, gondolkodás nélkül gázolva át elesett társuk testén. Diana Wrayburn valamivel távolabb állt. Elindult a gyerekek felé, de aztán megállt, tekintetéből sütött a bánat. Egy kéz kapta el Tiberius ingét, elrángatva a fiút Juliantól. Liwy volt az. -
Ty! - szólt rá határozottan az ikertestvérére, és lefogta ökölbe
szorított kezét. - Ty, ezt most azonnal hagyd abba! Ty engedelmeskedett, és nővére vállára dőlt; Liwy akármilyen törékeny is volt, elbírta a súlyát. -
Ty! - ismételte halkan. - Nem tehetett mást. Hát nem érted? Nem
tehetett mást. Julian falfehér arccal hátrált, amíg végül nekiütközött az egyik kőoszlopnak, és összeroskadt a tövében. Néma zokogástól rázkódott a válla.
Húgom! Királynőm! Clary mereven ült az elefántcsont- és aranytrónon. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek a felnőttek székében: az alkalmatosságot nála jóval nagyobb darab emberre méretezték, lábai a legfelső lépcsőfok fölött himbálóztak. Hiába fogta meg a karfát, ujjai nem értek el a végéig - bár ezt nem bánta, ugyanis az ott lévő faragott koponyákat amúgy sem vágyott megérinteni. Sebastian a védelmező rúnakörön belül járkált fel-alá. Időnként megállt, és felnézett Claryre azzal a boldog, fesztelen mosollyal, ami a lánynak a bűntelen zöld szemű Sebastiant juttatta eszébe a látomásból. A fiú előhúzott egy hosszú, hegyes tőrt az övéből, és végighúzta a pengét a tenyerén. Hátrahajtotta a fejét, félig lehunyta a szemét, és kinyújtotta a kezét; a vér végigfolyt az ujjain, és a rúnákra csöppent. A jelek halványan világítani kezdtek a cseppek érintésre. Clary a trón
támlájához préselte magát. A rúnák nem a Szürke Könyvből származtak, furcsák és ismeretlenek voltak. A terem ajtaja kitárult, és Amatis vonult be rajta, két sorba rendeződött sötét
harcosokkal a nyomában.
A vörösbe öltözött
nephilimek
kifejezéstelen arccal, némán helyezkedtek el a falak mentén, Amatis szemében azonban aggodalom látszott. Tekintete elsiklott a halott démon mellett mozdulatlanul heverő Jace-en, és a gazdáján állapodott meg. -
Sebastian uram! - szólt. - Az édesanyja nincs a cellájában.
Sebastian összeráncolta a homlokát, és ökölbe szorította vérző kezét. A rúnák most már hideg, kék lánggal, hevesen égtek körülötte. -
Bosszantó - szólt a fiú. - Nyilván a többiek engedték ki.
Clary nem tudta, hogy reménykedni kezdjen, vagy még jobban megijedjen. Kényszerítette magát, hogy néma maradjon, de látta, hogy Amatis feléje pillant. A nő láthatólag nem lepődött meg, hogy a trónon látja Claryt. Ellenkezőleg: az ajka elégedett mosolyra húzódott. -
Kívánja, hogy a keresésükre küldjem a sereget? - kérdezte
Sebastiantól. -
Nem lesz rá szükség. - A fiú a trón felé nézett, és elmosolyodott.
Hirtelen
rettenetes
csörömpölés
hallatszott,
és
Clary
mögött
pókhálószerű, kusza vonalak szaladtak szerteszét az Alicantéra néző ablakon. - Lezárulnak a határok. Majd én idehozom őket.
- Közelednek a falak - mondta Magnus. Alec igyekezett segíteni a boszorkánymesternek, hogy még inkább felegyenesedhessen, de az fejét a fiú vállára hajtva továbbra is erősen támaszkodott rá. Alecnek fogalma sem volt róla, merre tartanak. Rég eltévedt
a
kanyargó
folyosók
labirintusában,
de
ezt
nem
állt
szándékában Magnusszal is közölni. A boszorkánymester amúgy is elég
vacak állapotban volt. Zihálva, felületesen lélegzett, a szíve kapkodva vert. Most meg még ez is. -
Minden rendben! - mondta nyugtatólag Alec, és átkarolta Magnus
derekát. - Csak el kell jutnunk a... -
Alec - szólt a boszorkánymester meglepően határozott hangon. -
Nem hallucinálok. Mozognak a falak. A fiú körülnézett, és elfogta a pánik. A folyosó levegőjében sűrű por lebegett, a falak vibrálva remegni kezdtek, majd a padlót felgyűrve elindultak egymás felé. A folyosó, mint egy szemétprés, szűkülni kezdett. Magnus megcsúszott, fájdalmasan felszisszent, és az egyik mozgó falnak dőlt. Alec megragadta az egyik karját, és közelebb húzta magához. -
Sebastian - hördült föl a boszorkánymester, miközben Alec
igyekezett távolabb vonszolni a fenyegető kövektől. - Ő csinálja ezt. A fiú hitetlenkedve nézett rá. -
Hogyan lehetséges ilyesmi egyáltalán? Nem ő irányít mindent.
-
Képes lehet rá... ha lezárja a dimenziók közötti határokat. -
Magnus nehézkes lélegzetet vett, és futásra kényszerítette magát. Akkor teljes lehet a hatalma e fölött a világ fölött.
Isabelle
sikított,
ahogy megnyílt
mögötte
a
föld.
Még
időben
előrevetődött, így nem zuhant bele a folyosót kettéválasztó szakadékba. -
Isabelle! - kiáltotta Simon, és a vállánál fogva megragadta a lányt.
Néha megfeledkezett róla, milyen erőt kölcsönzött az ereiben folyó vámpírvér az izmainak. Olyan lendülettel rántotta hátra Isabelle-t, hogy mind a ketten a földre zuhantak, és a lány éppen rajta landolt. Más körülmények között még élvezte is volna a dolgot, a leomló kőfalak között azonban más volt a helyzet. Isabelle talpra ugrott, és a fiút is felrántotta a padlóról. Luke-tól és
Jocelyntól már korábban elszakadtak, amikor egy fal kettévált, és pikkelyekként dobálta le magáról a köveket. Azóta vakon rohantak, lehulló fa- és kődarabokat kerülgetve, most meg még a föld is megnyílt alattuk. Simon küzdött az elkeseredéssel: akaratlanul is úgy érezte, eljött a vég, és a darabjaira hulló erőd lesz a sírjuk. -
Ne! - szólt levegő után kapkodva Isabelle. Sötét haja megtelt
porral, az arca vérzett, ahol egy repülő kődarab megvágta. -
Mit ne? - A föld megemelkedett, és Simon félig ugorva, félig esve
bucskázott át egy másik folyosóra. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy maga az erőd tereli őket valahová. Mintha célja lett volna a rombolásnak, mintha a ledőlő falak irányt mutattak volna... -
Ne add fel! - zihálta a lány, és nekivetette magát egy ajtónak,
ahogy az újabb folyosó is kezdett összedőlni mögöttük. A szárnyak kitárultak, Isabelle és Simon pedig egy jókora helyiségben találták magukat. Amint az ajtó becsapódott mögöttük, kizárva az erőd robaját, Isabellenek elállt a lélegzete. Simon először hálát adott az égnek, amiért stabil földet érzett a lába alatt, és a falak sem mozogtak többé. Aztán érzékelte, hol van, és a megkönnyebbülése tovaszállt. A hatalmas, félkör alakú terem ívelt végében, félig árnyékba burkolózva egy emelvény állt. Körben a falak mentén sötét harcosok sorakoztak, akár egy hatalmas skarlátvörös fogsor. A terem szuroktól, kéntől és a démonvér félreismerhetetlen szagától bűzlött. Egy démon felpuffadt teteme hevert az egyik falnál, mellette egy másik test. Simonnak kiszáradt a szája. Jace! A földre rajzolt rúnák ragyogó körén belül ott állt Sebastian, és mosolyogva nézte, ahogy Isabelle Jace-hez rohan, és a földre veti magát. Ujját a fiú nyakához illesztette, és egy pillanattal később láthatóan oldódott a feszültsége.
-
Életben hagytuk - jegyezte meg unottan Sebastian. - A királynő
parancsára. Isabelle felnézett. Pár fekete tincsét az arcához tapasztotta a vér. Vad volt és gyönyörű. -
A tündérkirálynőére? Mit érdekli őt Jace?
Sebastian elnevette magát. Úgy tűnt, rendkívül jó hangulatban van. -
Nem a tündérkirálynőről beszélek, hanem ennek a birodalomnak a
királynőjéről - felelte. - Talán ismered is. Széles mozdulattal a terem végében lévő emelvény felé mutatott. Simon mozdulatlan vámpírszíve összeszorult. Amikor belépett a terembe, csak egy pillantást vetett az emelvény irányába. Most már látta, hogy két elefántcsontból és aranyból készült trón áll rajta, és a jobb oldalin ott ül Clary. Haja lángvörösen világított a fehér és aranyszínű háttér előtt. Arca sápadt volt és mozdulatlan; semmit nem lehetett leolvasni róla. Simon önkéntelenül is előrelépett, mire azonnal tucatnyi sötét harcos állta útját, Amatisszal az élen. A nő hosszú lándzsát tartott a kezében, tekintetéből sütött a gyűlölet. -
Ne tovább, vámpír! - szólt. - Nem közelítheted meg a birodalom
úrnőjét. Simon hátratántorodott. Látta, hogy Isabelle ide-oda kapkodja a tekintetét közte, Sebastian meg a trón között. -
Clary! - kiáltotta a fiú.
Clary nem adta jelét, hogy meghallotta volna, de Sebastian arcán komor fellegek jelentek meg. -
Megtiltom, hogy kimond a húgom nevét! - vicsorította. - Akármit is
gondoltok, ő most már az enyém, és nem osztozom rajta! -
Neked elment az eszed - mondta Simon.
-
Te meg meghaltál - vont vállat Sebastian. - Számít ez most? -
Tekintetével végigmérte a vámpírt. -
Drága húgom! - szólt olyan hangosan, hogy az egész teremben
hallani lehetett. - Teljesen biztos vagy benne, hogy ezt itt nem akarod bántani? Mielőtt a lány felelhetett volna, kivágódott a bejárati ajtó, és Magnus meg Alec esett be rajta, nyomukban Luke-kal és Jocelynnel. A szárnyak becsapódtak mögöttük, Sebastian pedig összeütötte a két tenyerét. Az egyik kezéről vércsepp hullott a földre, és sisteregve párolgott el, amikor az izzó rúnákat érintette; valahogy úgy, ahogy a vízcsepp sistereg a forró serpenyőben. -
Végre mindenki megjött! - jelentette ki boldogan a fiú. - Indulhat a
buli!
Clary sok mindent látott már életében: csodálatos, gyönyörűséges dolgokat, de rengeteg borzalmat is. Semmi sem volt azonban olyan borzalmas, mint az édesanyja tekintete, amikor észrevette, hogy ott ül a Sebastiané melletti trónon. -
Anya! - sóhajtotta a lány olyan halkan, hogy senki se hallhassa
meg. Mindannyian rámeredtek: Magnus és Alec, Luke és Jocelyn, Simon és Isabelle, akinek a hajfürtjei úgy hullottak az ölében fekvő Jace-re, mint egy kendő rojtjai. Pontosan olyan szörnyű volt, mint amilyennek Clary elképzelte. Még annál is szörnyűbb. Arra ugyan számított, hogy megdöbbennek és elborzadnak, de arra nem, hogy a fájdalom és az elárultság érzése is így süt majd róluk. Jocelyn hátralépett, Luke pedig átkarolta, hogy el ne essen, közben azonban végig úgy meredt Claryre, mintha egy vadidegent látna. -
Üdvözöllek benneteket, Edom polgárai! - szólt Sebastian. Szája
úgy görbült felfelé, mint amikor egy íj húrját feszítik meg. - Üdvözöllek benneteket az új világotokban! Ezzel kilépett a rúnák izzó köréből. Luke az övéhez kapott, Isabelle felpattant a földről, de Alec volt a leggyorsabb közülük. Egyik kezével az íjáért nyúlt, a másikkal előrántott egy nyílvesszőt a hátán lógó tegezből, és már lőtt is, mielőtt Clary egyáltalán rákiálthatott volna, hogy ne tegye. A nyílvessző egyenesen Sebastian felé szállt, és a mellkasába fúródott. A fiú hátratántorodott a becsapódás erejétől, és Clary hallotta, ahogy a sötét árnyvadászok felszisszennek. Egy pillanattal később Sebastian visszanyerte az egyensúlyát, és bosszús tekintettel kihúzta a lövedéket a melléből. Véres volt a hegye. -
Szerencsétlen! - mondta. - Nem árthatsz nekem. Semmi sem
árthat nekem, amit a Mennyek alkottak. - Alec lábához hajította a nyílvesszőt. - Azt hitted, te kivétel vagy? A fiú tekintete csak egy kurta pillanatra ugrott Jace felé, de Sebastian észrevette, és elvigyorodott. -
Á, igen! - szólt. - A te hősöd a mennyei tűzzel. Csakhogy az
kialudt, nem igaz? Elpazarolta dühében, amikor egy démont küldtem elé a sivatagba. - Csettintett az ujjaival, mire hűvös kék szikra pattant ki belőlük, és pára szállt fel. Clary egy pillanatig nem látta tisztán Jace-t és Isabelle-t, de aztán köhögést hallott. Jace kibújt a lány karjai közül, felült, majd talpra állt. Clary mögött az ablak továbbra is repedezett, a lány hallotta az üveg pattogását. A kintről beáramló fény csipkés árnyékokat vetett a padlóra. -
Üdv ismét közöttünk, bátyám! - szólt nyugodtan Sebastian, ahogy
Jace körülnézett a teremben, és az arcából egy szemvillanás alatt kiszökött a szín, látván a harcosok sorfalát, halálra vált barátait, végül pedig Claryt a trónon. - Szeretnél tenni egy próbát, hogy meg tudsz-e ölni? Rengeteg fegyvered van. Ha úgy érzed, eljött az ideje, hogy
elpusztíts a mennyei tűzzel, itt az alkalom. - Szélesre tárta a karját. Hagyom magam. Jace Sebastiannal szemben állt. Egyforma magasak voltak, szinte egyforma felépítésűek, bár Sebastian karcsúbbnak és inasabbnak tűnt. Jace arcára piszok és vér tapadt, a ruhája elszakadt, a haja csimbókokba tapadt. Sebastian ezzel szemben határozottan elegáns volt vörös ruhájában; mintha még a kezét is szándékosan vérezte volna össze. A csuklója csupasz volt - Jace-én viszont ezüst karkötő villant. -
A karkötőmet viseled - állapított meg Sebastian. - „Hogyha pedig
nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel.” Illik ide, nem gondolod? -
Jace! - súgta Isabelle. - Gyerünk! Szúrd le! Csináld már...
De Jace csak a fejét rázta. Kezét eddig a fegyverövén tartotta, de most lassan leengedte. Isabelle elkeseredetten kiáltott fel. Alec ugyanolyan kétségbeesett arcot vágott, de ő csendben maradt. Sebastian kinyújtotta a kezét. -
Azt hiszem, ideje visszaadnod a karkötőmet, bátyám. Meg kell
adnod a császárnak, ami a császáré. Kérek vissza mindent, ami az enyém, ideértve a húgomat is. Lemondasz róla az én javamra? -
Nem! - Nem Jace felelt, Jocelyn kiáltott fel. Ellépett Luke mellől,
és kinyújtott kézzel megindult Sebastian felé. - Úgyis gyűlölsz, végezz hát velem! Kínozz meg! Tégy velem, amit akarsz, csak hagyd békén Claryt! A fiú a szemét forgatta. -
De hát kínozlak.
-
Kislány még - mondta zihálva Jocelyn. - Az én gyerekem, az én
lányom. Sebastian villámgyorsan kinyújtotta a kezét, megragadta a nőt az állánál fogva, és felemelte a levegőbe. -
Én is a gyereked voltam - szólt. - Lilithtől egy birodalmat kaptam,
tőled meg csak egy átkot. Az ilyet nem lehet anyának nevezni, és megtiltom, hogy a húgom közelébe menj. Csak azért maradhatsz életben, mert ő ragaszkodik hozzá. Ez mindannyiótokra vonatkozik. Megértettétek? - Elengedte Jocelynt. A nő arcán véres kéznyom maradt, ahogy hátratántorodott. Luke kapta el, nehogy elessen. - Csak azért éltek, mert Clarissa azt akarja, hogy éljetek. Nincsen más oka. -
Azt mondtad neki, hogy nem ölsz meg bennünket, ha leül arra a
trónra. - Jace lecsatolta az ezüst karkötőt a csuklójáról. Színtelen hangon beszélt, és kerülte Clary tekintetét. - Igaz? -
Nem egészen - felelte Sebastian. - Sokkal többet kínáltam neki,
valami sokkal... jelentékenyebbet. -
A világot - szólt közbe Magnus. Láthatólag a puszta akaratereje
tartotta talpon. Olyan volt a hangja, mintha beszéd közben kavicsok kaparnák a torkát. - Lezárod a határokat ez a világ meg a mi világunk között, ugye? Erre való a rúnakör, nem pusztán védelmet nyújt. Így nyugodtan dolgozhattál a varázslatodon. Ha lezárod a kapukat, többé nem kell megosztanod a hatalmadat a két világ között. Minden erőd ide koncentrálódik majd, és jóformán legyőzhetetlen leszel. -
De ha lezárja a határokat, hogyan akar visszajutni a mi
világunkba? - kérdezte Isabelle. Időközben felállt, korbácsa ragyogott a csuklóján, de meg sem próbálta használni. -
Nem akar - felelte Magnus. - Egyikünk sem juthat vissza. A világok
közti kapuk örökre bezáródnak, és mind ennek a helynek a foglyai leszünk. -
Foglyok - tűnődött el Sebastian. - Olyan csúnya szó. Inkább...
vendégek lesztek. - Elvigyorodott. - Foglyul ejtett vendégek. -
Ezt ajánlottad neki - folytatta a boszorkánymester Claryre emelve
a tekintetét. - Azt mondtad, hogy ha hajlandó itt uralkodni veled, akkor lezárod a határokat, és békén hagyod a világunkat. Légy Edom
királynője, mentsd meg a világot, igaz? -
Átlátod a dolgokat - mondta rövid szünet után Sebastian. -
Idegesítő. -
Clary, ne! - kiáltotta Jocelyn. Luke visszahúzta a nőt, de az csak a
lányára figyelt. - Ne csináld... -
Muszáj - felelte Clary. Most először szólalt meg, hangja meglepő
erővel terjedt a kőfalak között. Hirtelen mindenki őt nézte. Mindenki, csak Jace nem; ő az ujjai között tartott karkötőre meredt. A lány kihúzta magát a trónon. - Muszáj. Hát nem értitek? Ha nemet mondok, mindenkit meg fog ölni a mi világunkban. Mindent el fog pusztítani. Sok millió, sok milliárd embert. Ilyenné fogja változtatni a Földet. - Az Edom kietlen pusztaságára nyíló ablak felé intett. - Megéri. Meg kell hogy érje. Majd megtanulom szeretni. Nem fog bántani. Elhiszem neki. -
Azt hiszed, megváltoztathatod, megszelídítheted, jobb emberré
teheted, mert egyedül te vagy fontos neki - mondta Jocelyn. - Ismerem a Morgensterneket. Nem működik. Meg fogod bánni... -
Soha nem múlt rajtad egy egész világ összes lakójának élete,
Anya - felelte Clary. A hangjában végtelen gyengédség keveredett végtelen bánattal. - Ebben most nem hallgathatok rád. - Sebastianra nézett. - Azt választom, amit ő választ. Elfogadom az ajándékát. Jace nyelt egyet. A karkötőt Sebastian nyitott tenyerébe ejtette. -
Clary a tiéd - mondta, és hátralépett.
Sebastian csettintett az ujjaival. -
Hallottátok - szólt. - Térdeljetek le a királynőtök előtt! Mindannyian.
Ne! - gondolta Clary, de mozdulatlan némaságot kényszerített magára. Figyelte, ahogy a sötét harcosok sorban egymás után térdre ereszkednek, és fejet hajtanak előtte. Utoljára Amatis térdelt le, de ő nem hajtotta meg a fejét. Luke tágra nyílt szemmel meredt a nőre. Clary rádöbbent, hogy a férfi hiába tudta, mi történt a nővérével, most először
látta sötét harcosként. Amatis az árnyvadászok felé fordult. Ahogy a tekintete egy futó pillanatra találkozott a bátyjáéval, ajkát gonosz mosolyra húzta. -
Gyerünk! - szólt. - Engedelmeskedjetek, különben megöllek
benneteket! Magnus térdelt le először. Clary egy pillanatig sem gondolta volna, hogy így lesz. A boszorkánymester olyan büszke volt, de persze az ő büszkesége azzal is járt, hogy semmibe vette az üres gesztusokat. Biztosan nem szégyellt letérdelni, amikor az egész úgysem jelentett semmit. Magnus kecsesen ereszkedett a földre, Alec követte. Aztán Isabelle térdelt le, utána Simon, majd Luke, aki magával húzta Clary anyját is. Jace zárta a sort, szőke fejét lehajtva. Térde éppen a földet érintette, amikor a lány mögött szilánkjaira robbant az ablak. Ilyen hangot adhat ki egy megszakadó szív is. A padlóra záporozó üvegcserepek helyén puszta kő látszott. Nem nyílt többé ablak Alicantéra. -
Megvolnánk. Nincs többé átjárás a világok között.
Sebastian nem mosolygott, de... mintha izzott volna. A rúnakör a földön kékes tűzzel égett. A fiú az emelvényhez sietett, kettesével szedve a fokokat, felrohant a lépcsőn, és kinyújtotta a karját. Clary megfogta a kezét, felállt a trónról, és megállt Sebastian előtt. A fiú ujjai tűzből készült karkötőkként fonták körül a csuklóját. -
Elfogadod - szólt Sebastian. - Elfogadod hát az ajánlatomat?
-
Elfogadom. - Clary kényszerítette magát, hogy egyenesen a fiú
szemébe nézzen. - Igen. -
Akkor csókolj meg! Csókolj meg, ahogyan azt csókolod, akit
szeretsz. A lánynak összeszorult a gyomra. Számított erre, de olyan volt, mint amikor az ember egy pofont vár. Nem lehetett felkészülni rá. Tekintete
Sebastian arcát fürkészte; egy másik világban, egy másik időben egy másik fivér mosolyogva nézett rá a pázsiton, a szeme zöld volt, akár a tavasz. -
Itt mindenki előtt? Nem kellene inkább...
-
Meg kell mutatnunk nekik - jelentette ki a fiú. Az arca
rezzenéstelen maradt, akár egy ítéletet mondó angyalé. - Azt, hogy egyek vagyunk. Bizonyíts, Clarissa! A lány reszketve hajolt közelebb. -
Kérlek - szólt -, karolj át.
Clary látott valamit megvillanni a fiú szemében - sebezhetőséget, csodálkozást a kérés hallatán -, aztán Sebastian köré fonta a karját, és közelebb húzta magához. A lány egyik kezét a vállára tette, a másik pedig saját derekához kúszott, ahol Hesperus hüvelyét az övébe dugta. Ujjai Sebastian nyakára tapadtak. A fiú szeme tágra nyílt, ütőere hevesen lüktetett. -
Most, Clary! - mondta, a lány pedig hátrahajtotta a fejét, és
Sebastian arcához érintette az ajkát. Érezte, ahogy Sebastian egész testében megremeg, ahogy szájával továbbra is a fiú bőrét érintve a fülébe súgta: -
Üdvöz légy, mesterem!
Sebastian szeme elkerekedett, ahogy a lány kiszabadította Hesperust, aztán csillogó ívben felfelé rántotta, és mélyen a bordái közé döfte, egyenesen a szívét véve célba. A fiú felhördült, görcsösen rángatózni kezdett Clary karjai között, aztán hátrálni kezdett. A melléből kiálló markolatot látva még nagyobbra nyílt a szeme, és a lány látta benne a döbbenetet, amiért elárulták; látta a döbbenetet és a kínt. Fájt: valahol mélyen, egy olyan helyen, amiről Clary azt hitte, már rég nem is létezik, gyászolta a sosem volt igazi fivért. -
Clary! - nyögte a fiú. Kihúzta magát, szemében a csalódottság
helyét lassan a düh szikrája vette át. Nem sikerült, gondolta rémülten a lány. Nem sikerült, és még ha a világok közötti átjárók be is zárultak, a bátyja most rajta, a barátain, a családján és Jace-en fogja kitölteni a haragját. - Okosabb vagy te ennél folytatta Sebastian. - Nem árthat nekem semmilyen fegyver, amit a Mennyek alkottak... - Felszisszent, és elhallgatott. Ujjai összezáródtak a markolat körül, közvetlenül a mellén ejtett vágás fölött. Vérnek nem látszott nyoma, de valami vörösen villant. Egy szikra. Tűz. A seb égni kezdett. - Mi... ez? - kérdezte összeszorított fogakkal. -
„És adom annak a hajnalcsillagot” - felelte Clary. - Ezt a fegyvert
nem a Mennyek alkották. Ez a Menny tüze maga. Sebastian hangos kiáltással kihúzta a testéből a kardot. Hitetlenkedő pillantást vetett a markolatra, aztán a penge csillagaira, majd felizzott, mint egy szeráfpenge. A lány hátralépett, megbotlott a trón lépcsőjében, és egyik karját félig az arca elé kapta. Sebastian égett, égett, mint a lángoszlop, ami az izraelitáknak mutatta az utat. Még látni lehetett a fiút a tűzben, de a lángok körülvették, és a szemkápráztató fehér izzás lassan elemésztette, amíg már csak elszenesedő körvonalak látszottak belőle. Clary elfordult, és az arcába temette a karját. Gondolatban visszatért arra az éjszakára, amikor követte Jace-t a tűzbe, megcsókolta, és arra kérte, hogy bízzon benne. A fiú egy pillanatig sem kételkedett benne, amikor a földbe szúrta Hesperust, és irónjával rúnákat rajzolt köré ugyanazt
a
rúnát
újra
meg
újra.
A
jelet,
amit
mintha
egy
örökkévalósággal ezelőtt látott volna egy manhattani háztetőn: az angyal kardjának szárnyas markolatát. Ithuriel ajándéka lehetett, gondolta, hiszen annyi mindent kapott tőle. A kép megbújt a fejében, amíg végül szüksége volt rá. A mennyei tüzet fellobbantó rúna. Aznap éjjel a démonok pusztaságán a körülöttük
lobogó lángokat mind beszippantotta Hesperus pengéje, amíg a fém égett, ragyogott és az angyalok kórusának dalát dalolta, ha megérintette. A tűz csak üveggé változott homok széles körét hagyta hátra, ami úgy szikrázott, mint a rémálmaiban oly sokszor látott tó felszíne: a befagyott tóé, ahol Jace és Sebastian csatáztak életre-halálra. Ez a fegyver megölheti Sebastiant, mondta akkor. Jace kevésbé volt biztos a dologban, és féltette őt. Megpróbálta elvenni a kardot, de a penge ragyogása elhalt, amikor megérintette a fegyvert. Hesperus csakis a teremtőjének engedelmeskedett. Abban Clary is egyetértett, hogy óvatosnak kell lenniük, hátha nem válik be a terv. Elképesztő arcátlanságnak tűnt azt képzelni, hogy csapdába ejtette a mennyei tüzet egy fegyverben úgy, ahogyan az nemrég még Dicsőséges pengéjében rejtőzött... De az Angyaltól kaptad a teremtés képességét, felelte Jace. És talán nem az ö vére folyik az ereinkben? Akármi is bírta éneklésre a pengét, most már átvándorolt Sebastianba. Clary hallotta a bátyja sikolyát, a háta mögül pedig a sötét harcosok kiáltásait. A körülötte zúgó forró szél ősi sivatagok illatát hozta magával, ahol hétköznapiak voltak a csodák, és a tűzben manifesztálódott minden, ami isteni. A hang éppen olyan hirtelen szűnt meg, mint ahogy elkezdődött. Az emelvény megremegett Clary alatt, ahogy nagy súly zuhant rá. A lány felnézett, és látta, hogy a tűz kialudt, bár a földön ott maradtak a nyomai, és mindkét trón megfeketedett. Az arany megolvadt, és belepte a hamu. Sebastian nem messze tőle a hátán feküdt. Mellkasában nagy, fekete lyuk tátongott. Ahogy Claryre nézett, elgyötört arca falfehér lett a fájdalomtól. A lánynak elszorult a szíve. Sebastiannak zöld volt a szeme. Clary lábából elillant minden erő; térdre rogyott az emelvényen.
-
Hű! - suttogta a fiú, és Clary elborzadva, mégis lenyűgözve meredt
rá. Képtelen volt levenni a tekintetét a művéről. Sebastian arcából minden szín elszivárgott, olyan volt, mintha egy papírlapot feszítettek volna a csontjaira. A lány alig mert lenézni a mellkasára, ahol szétnyílt a harci öltözet felsője. Fekete foltot látott terjedni Sebastian ingén, mintha savval öntötték volna le. - A kard pengéjébe zártad... a mennyei tüzet. Okos... húzás volt. -
Csak egy rúna kellett hozzá. - Clary a fiú fölött térdelt, tekintete az
övét kereste. Egészen megváltozott, nemcsak a szeme, de az egész arca is. Az íve lágyabb lett, ajkáról eltűnt a gonosz görbület. Sebastian... -
Nem. Nem ő vagyok. Én... Jonathan vagyok - mondta a fiú alig
hallhatóan. - Jonathan vagyok. -
Irány Sebastian! - Amatis időközben felállt, háta mögött a sötét
harcosokkal. Gyász és düh sütött a tekintetéből. - Öljétek meg a lányt! Jonathan ülő helyzetbe küzdötte magát. -
Ne! - kiáltotta rekedten. - Ne gyertek közelebb!
Az előretörő sötét árnyvadászok zavartan megtorpantak. Egyszerre Jocelyn furakodott át közöttük, félretolta Amatist anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, majd felrohant a lépcsőn az emelvényre. Sebastianhoz - Jonathanhoz - lépett, aztán mozdulatlanná dermedt. Csak állt fölötte, tekintetében meghökkenés keveredett rettenetes borzalommal. -
Anyám? - szólt Jonathan. Felnézett a nőre, de mintha nem látott
volna tisztán. Felköhögött. Vér csörgött a szájából, lélegzete reszelősen áramlott a tüdejében. Néha egy zöld szemű fiúról álmodom, akit sosem mérgeztek meg démon vérrel, tud szeretni, tud nevetni, tudja, hogyan kell embernek lenni. Én ezt a fiút sirattam, pedig valójában soha nem létezett.
Jocelyn vonásai megkeményedtek, mintha önmagát megacélozva készülne valamire. Végül letérdelt Jonathan mellé, és az ölébe emelte a fiú fejét. Clary elcsodálkozott: nem hitte, hogy az anyja képes lesz erre. Persze az anyja mindig is önmagát hibáztatta azért, hogy Jonathan a világra jöhetett. Most volt valami az elszántságában, ami azt sugallta, hogy ha már megszülte ezt a fiút, vele lesz az utolsó pillanatokban is. Amint az anyja felemelte a földről, Jonathan légzése könnyebb lett. Véres hab buggyant ki a száján. Sajnálom - mondta zihálva. - Annyira... - Tekintete Claryt kereste. -
-
Tudom, hogy már semmit sem tehetek, esélyem sincs, hogy méltósággal haljak meg. És minden okod meglenne rá, hogy most elvágd a torkom. De... megbántam. Ne haragudj rám. Clary nem találta a szavakat. Mit is mondhatott volna. Semmi baj? De hát hogyne lett volna baj! A fiú csakis rosszat tett a világgal éppúgy, mint vele. Bizonyos dolgokat sosem lehet megbocsátani. Viszont nem ő művelte azt a rengeteg szörnyűséget. Ez a fiú, akit az anyja úgy tartott az ölében, mintha vezekelnie kellene miatta, aki embereket kínzott és gyilkolt meg, aki pusztulást hozott a világra, nem Sebastian volt. Eszébe jutott, mit mondott egyszer Luke. Mintha évek teltek volna el azóta. Az az Amatis, aki Sebastiant szolgálja, éppen úgy nem a nővérem, mint ahogy a Sebastiant szolgáló Jace sem az a fiú volt, akit szeretsz. Ő sem a nővérem már, ahogy Sebastian sem az a fiú, akit édesanyádnak meg kellett szülnie. -
Ne - szólt a fiú félig lehunyva a szemét. - Látom, hogy próbálod
kisakkozni, mit tegyél, húgom. Hogy megbocsáss-e nekem, ahogyan Luke megbocsátana a nővérének, ha megszabadulna a Pokol Kelyhének hatása alól. De ne feledd, hogy ő valaha a testvére volt, valódi ember. Én pedig... - Újabb adag vért köhögött fel. - Én pedig sosem léteztem. A mennyei tűz minden gonoszt eléget. Jace azért élte
túl Dicsőségest, mert ő jó. Épen maradt belőle annyi, ami elég volt hozzá, hogy ne haljon meg. Én viszont romlottnak születtem, nincs bennem annyi ép rész, ami életben tarthatna. Csak a szellemét látjátok annak, aki lehettem volna. Ez minden. Jocelyn sírt, a könnyek csendben folytak végig az arcán, ahogy egyenes háttal, mozdulatlanul ült. -
Figyelmeztetnem kell benneteket - suttogta Jonathan. - Amikor
meghalok... a sötét harcosok megtámadnak benneteket. Nem fogom tudni visszatartani őket. - Claryre ugrott a tekintete. - Hol van Jace? -
Itt vagyok - felelte a fiú, és máris ott állt az emelvényen, az arca
kemény volt, zavart és szomorú. A tekintete találkozott Claryével. A lány tudta, milyen nehéz lehetett eljátszania a szerepet a színjátékban, elhitetni Sebastiannal, hogy sikerrel járt, hagyni, hogy Clary mindent kockára tegyen. És azt is tudta, milyen nehéz lehet a bosszúra vágyó Jace számára a felismerés, hogy Sebastiannak az a darabja, amelyik büntetést érdemelt volna, nincs többé. Másik ember lett, valaki teljesen más, aki soha nem kapta meg az esélyt az életre, és most már nem is fogja. -
Fogd a kardom! - szólt az egyre szaggatottabban lélegző
Jonathan, és a nem messze tőle a földön heverő Phosphorusra mutatott. - Vágd... Vágd fel. -
Mit vágjon fel? - kérdezte értetlenül Jocelyn, de Jace már
mozgásba is lendült. Lehajolt, felkapta Phosphorust, és leugrott az emelvényről. Aztán átsietett a termen, kikerülte az összesereglett sötét harcosokat meg a rúnakört, és máris az ichorba fagyva, holtan heverő Behemót démon mellett állt. -
Mit csinál? - kérdezte Clary, bár mivel Jace felemelte a kardot, és
belevágta a démon testébe, sok kétség nem maradhatott a szándékai felől. - Honnan tudta...
-
Ismer... engem - sóhajtotta Jonathan.
Bűzlő démonbelsőségek buggyantak ki a padlóra. Jace arca eltorzult az undortól - aztán az undort felváltotta a csodálkozás, végül pedig a felismerés. A fiú lehajolt, és puszta kezébe vett egy ichortól ragacsos tárgyat. Ahogy a magasba tartotta, Clary azonnal ráismert a Pokol Kelyhére. Jonathanra pillantott. A fiúnak kifordult a szeme, egész teste rázkódott. -
M... mondd meg neki - dadogta -, hogy dobja a rúnakörbe.
Clary felemelte a fejét. -
Dobd be a körbe! - szólt oda Jace-nek.
Amatis megpördült. -
Ne! - kiáltotta. - Ha a Kehely megsemmisül, mindannyian
odaveszünk! - Az emelvény felé fordult. - Sebastian uram! Ne hagyd, hogy a sereged megsemmisüljön. Hűségesek vagyunk hozzád! Jace
Luke-ra
pillantott,
aki
végtelen,
mélységesen
mély
szomorússággal a tekintetében figyelte a nővérét. Luke örökre elvesztette a testvérét, Clary pedig csak nemrég kapta vissza a sajátját, akitől elválasztotta az élet. Most mégis mindkettejükre halál várt. Jonathan félig Jocelyn vállának dőlve pillantott Amatisra. Zöld szeme olyan volt, mint két lámpás. -
Ne haragudj - szólt. - Soha nem kellett volna megteremtenem
téged. Ezzel elfordította a tekintetét. Luke kurtán bólintott Jace felé, a fiú pedig a rúnák körébe hajította a Kelyhet, ami hangos csörömpöléssel ért földet, és darabjaira tört. Amatis hörögve kapott a mellkasához. Egy pillanatra - egyetlen rövid pillanatra - a felismerés vagy talán egyenesen a szeretet szikrája gyűlt a szemében, ahogy a bátyjára nézett. -
Amatis! - suttogta Luke.
A nő a földre rogyott. A többi sötét harcos sorban egymás után követte. Ott, ahol voltak, egyszerűen összecsuklottak, amíg a terem végül megtelt holttestekkel. Luke elfordult, Clary rá sem tudott nézni, annyi fájdalom volt a szemében. A lány távoli, éles kiáltást hallott. Arra gondolt, hogy talán Luke-tól, vagy valamelyik másik társától származhatott, aki elborzadva látta ennyi nephilim halálát, de a hang egyre csak erősebb és erősebb lett, míg végül a terem Edomra néző ablaka is beleremegett. Odakint kavarogni kezdett a por, az ég vérvörösbe fordult, és a kiáltás lassan elelakadva halkulni kezdett, mintha az univerzum sírná el a bánatát. -
Lilith - suttogta Jonathan. - A véréből született halott gyermekeit
siratja. Őket siratja, és engem is.
Emma kihúzta Cortanát a halott tündérharcos testéből, nem is törődve a kezét beszennyező vérrel. Az egyetlen gondolata az volt, hogy Julianhez siessen - látta a fiú elszörnyedt tekintetét, ahogy a földre csúszott, márpedig ha Julian összetörik, akkor az egész világ összetörik, és soha többé semmi sem lesz rendben. A tömeg nyüzsgött körülötte, de a lány alig látott valamit maga körül, ahogy a forgatagban igyekezett a Blackthorn testvérek közelébe furakodni. Dru az oszlop tövében kuporgott Jules mellett, testével védelmezve Tawyt. Livia még mindig Ty csuklóját szorította, de most testvére háta mögött bámult valamit elkerekedett szemekkel. És Jules... Jules még mindig erőtlenül dőlt az oszlopnak, de már felemelte a fejét, és csodálkozva nézett előre. Emma megfordult, hogy lássa, mi döbbentette meg ennyire a többieket. Körben a teremben a sötét harcosok sorra egymás után csuklottak össze. Úgy zuhantak a földre, mint a leütött sakkfigurák, némán, egyetlen hang nélkül. Tündér szövetségeseik értetlenül nézték, hogyan
hullanak el egytől egyig a nephilimekkel vívott csata közepén. Néhány árnyvadász hangosan kurjantott a győzelem örömére, de Emma szinte meg sem hallotta őket. Botorkálva jutott el Julianig, aztán térdre rogyott mellette. A fiú kékeszöld szeméből áradt a kétségbeesés, ahogy ránézett. -
Azt hittem - szólt rekedten -, hogy az a tündér meg fog ölni. Azt
hittem... -
Jól vagyok - suttogta Emma. - És te?
Julian megrázta a fejét. -
Megöltem - felelte. - Megöltem az apámat.
-
Az az ember nem az apád volt. - A lánynak úgy kiszáradt a torka,
hogy több szó már nem jött ki rajta. Inkább megfogta Julian karját, és az ujjával rajzolni kezdett a kézfejére. Ezúttal nem betűket formált, hanem jeleket: előbb a bátorság, aztán az összetört szív rúnáját. A fiú megrázta a fejét, mintha csak azt akarná mondani: Nem, én nem érdemlem meg ezeket, de Emma megint a bőrére rajzolta a két rúnát, aztán odasimult hozzá, és nem törődve az egész testét beborító vérrel, a vállára hajtotta a fejét. A tündérek menekülőre fogták, fegyvereiket eldobálva rohantak ki a Szövetség Terméből. Helyettük újabb és újabb nephilimek érkeztek odakintről. Emma megpillantotta a feléjük tartó Aline-t meg Helent, és amióta elindultak Penhallow-ék házából, most először merte elhinni, hogy életben maradhatnak.
- Meghaltak - mondta Clary, és csodálkozva nézett végig Sebastian hadseregének maradványain. - Mind meghaltak. Jonathan levegő után kapkodva nevetett fel.
-
„Természetem dacára némi jót kívánok tenni”14 - mormogta, és
Clary felismerte az idézetet irodalomóráról. A Lear királyból volt, minden tragédiák legtragikusabbikából. - Ez nem volt semmi. A sötét harcosoknak bevégeztetett. Clary feszülten hajolt a fiú fölé. -
Jonathan - szólt. - Áruld el, hogyan lehet megnyitni a határt.
Hogyan juthatunk haza? Kell, hogy legyen valamilyen módja. -
Nincsen...
Nem
juthattok
haza
-
suttogta
Jonathan.
-
Elpusztítottam az átjárókat. A tündérek udvarán átvezető utat is lezártam. Le... lehetetlen. - Nehézkesen emelkedett a mellkasa. Sajnálom. Clary nem szólt. Keserű ízt érzett a szájában. Kockára tette az életét, és megmentette a világot, most mégis meg kell halnia mindenkinek, akit szeret. Egy pillanatra elöntötte szívét a gyűlölet. -
Jó - mondta Jonathan, húga arcát fürkészve. - Gyűlölj csak!
Örvendezz, amikor meghalok. Nem szeretném, ha még gyászolnod is kéne. Clary az anyjára nézett. Jocelyn egyenes háttal, mozdulatlanul ült a földön, némán hullottak a könnyei. Clary mély lélegzetet vett. Eszébe jutott egy párizsi tér, ahol Sebastiannal ültek egy kis asztal mellett, és a fiú azt mondta: Szerinted, meg tudsz nekem bocsátani? Gondolod, hogy a magamfajta egyáltalán reménykedhet feloldozásban? Szerinted milyen lett volna, ha Valentine téged is velem együtt nevelt volna fel? Szerettél volna? -
Nem gyűlöllek - szólt végül a lány. - Sebastiant gyűlölöm. Téged
nem ismerlek. Jonathan lehunyta a szemét. 14
Zöld pázsitról álmodtam egyszer - mondta erőtlenül. - Egy házról
William Shakespeare: Lear király V.felvonás 3. szín (Vörösmarty Mihály fordítása).
meg egy vörös hajú kislányról. Éppen esküvőre készültek. Ha léteznek másik világok, akkor talán van olyan is, amelyikben jó testvér és jó fiú vagyok. Talán, gondolta Clary, és egy pillanatra élesen vágyott abba a világba az édesanyja és saját maga kedvéért. Érzékelte, hogy Luke ott áll az emelvény mellett, és könnyes arccal őket figyeli. Jace, a Lightwood testvérek meg Magnus kicsit távolabb voltak, Alec Isabelle kezét fogta. Körülöttük sötét harcosok holttestei hevertek. -
Nem hittem volna, hogy tudsz álmodni - mondta Clary, és mély
lélegzetet vett. - Valentine megmérgezte a véredet, aztán gyűlöletre nevelt. Semmi esélyed nem volt. Aztán a kard minden rosszat elégetett. Talán ez az igazi éned. A fiú reszelős, nehézkes lélegzetet vett. -
Ez gyönyörű hazugság lenne, ha elhinném - suttogta, és
valószínűtlen, keserédes mosoly suhant át az arcán. - Dicsőséges tüze elégette bennem a démon vérét, ami egész életemben az ereimet marta, a szívemet szabdalta, és ólomsúlyként nehezedett rám. Egész életemben, és még csak nem is tudtam róla. Fogalmam sem volt róla, mi a valóság. Soha nem éreztem még magamat ilyen... könnyűnek mondta halkan, majd lehunyta a szemét, és meghalt.
Clary lassan felállt. Anyja térdelt, Jonathan holttestét az ölében tartotta. -
Anya! - suttogta a lány, de Jocelyn nem nézett fel rá. Egy
pillanattal később valaki megérintette Claryt. Luke volt az. A férfi megszorította a kezét, aztán letérdelt Jocelyn mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét. Clary elfordult; nem bírta tovább. Nyomasztó súllyal nehezedett rá a bánat. Jonathan hangját hallotta a fejében, ahogy leballagott a lépcsőn: Soha nem éreztem még magamat ilyen könnyűnek. A bukás nyomasztó
tudatát emésztve vonult végig az ichor tócsái meg a holttestek között. Hiába tett meg annyi mindent, így sem menthette meg őket. A többiek vártak
rá:
Jace,
Simon
és
Isabelle,
Alec
és
Magnus.
A
boszorkánymester betegnek és nagyon- nagyon kimerültnek tűnt. -
Sebastian meghalt - mondta a lány.
A barátai ránéztek, arcuk fáradt volt és piszkos. Úgy tűnt, ahhoz sem maradt már bennük elég erő, hogy bármit, akár megkönnyebbülést is érezzenek a hír hallatán. Jace előrelépett, megfogta a lány két kezét, felemelte és gyorsan megcsókolta őket. Clary becsukta a szemét, úgy érezte, legalább egy kevés melegség és fény visszatért belé. -
Egy harcos keze - mondta halkan a fiú, majd hátralépett. Clary
lenézett az ujjaira, próbálta azt látni bennük, amit Jace. De ez a kéz egyszerűen csak az ő keze volt, kicsi, bőrkeményedéses, és csupa kosz meg vér. -
Jace elmesélte, mit tettél a Morgenstern-karddal. Hogy végig csak
szívattad Sebastiant - mondta Simon. -
A végén nem - rázta meg a fejét a lány. - Amikor már átváltozott
Jonathanná. -
Jobban örültem volna, ha bennünket is beavattok a tervbe -
jegyezte meg Isabelle. -
Ne haragudj - suttogta Clary. - Féltem, hogy ha nem válik be,
nagyon csalódottak lettetek volna. Úgy éreztem, jobb lesz, ha nem keltek hiú reményeket. -
Néha csak a remény tartja bennünk a lelket, napsugaram -
mondta Magnus, bár nem úgy tűnt, mintha haragudna. -
Fontos volt, hogy Sebastian elhiggye - magyarázta Clary. - Szóval
fontos volt, hogy ti is elhiggyétek. A reakcióitokat látva biztosnak kellett lennie a győzelmében. -
Jace tudta - szólt Alec, de ő sem tűnt dühösnek, inkább csak kába
volt talán. -
És nem is néztem rá, amíg szíven nem szúrta azt a rohadékot -
mondta Jace. - Képtelen voltam. Amikor átadtam a karkötőt... Elhallgatott. - Bocsánat. Nem kellett volna rohadéknak neveznem. Sebastian az volt, de Jonathan nem ugyanaz az ember... És édesanyád... -
Olyan, mintha kétszer vesztette volna el a gyerekét - szólt közbe
Magnus. - Kevés szörnyűbb dolgot tudok elképzelni. -
Mit
szólnál
ahhoz,
hogy
valaki
csapdába
esett
egy
démonbirodalomban, ahonnan nem vezet út kifelé ? - kérdezte Isabelle. - Clary, haza kell jutnunk Idrisbe. Nem szívesen kérdezem, de mondott valamit Seb... Mondott valamit Jonathan arról, hogyan lehet újra megnyitni a határokat? Clary nyelt egyet. -
Azt mondta, lehetetlen. Örökre zárva maradnak.
-
Ezek szerint itt ragadtunk - állapította meg Isabelle. Sötét
szemében döbbenet látszott. - De örökre? Az nem lehet. Kell, hogy legyen egy varázslat... Magnus... -
Nem
hazudott
-
mondta
a
boszorkánymester.
-
Nincs
lehetőségünk az Idrisbe vezető utak megnyitására. Rettenetes csend támadt. Végül Alec szólalt meg, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a boszorkánymesterről. -
Azt mondtam - felelte Magnus. - Nincs lehetőség a határok
megnyitására. -
Nem. - Volt valami szokatlan határozottság Alec hangjában. - Azt
mondtad,
nekünk
nincs
lehetőségünk
az
Idrisbe
vezető
utak
megnyitására. Ez azt jelenti, hogy valaki más képes lehet rá. Magnus távolabb húzódott Alectől, és végignézett a társaságon. A tekintete nyílt volt, eltűnt belőle a szokásos távolságtartás. Egyszerre
tűnt nagyon fiatalnak, és nagyon-nagyon öregnek. Az arca egy fiatalember arca volt, de a szeme évszázadokat látott eltelni; Clary számára ez eddig sosem volt nyilvánvalóbb. -
Van, ami rosszabb a halálnál - mondta Magnus.
-
Talán hagyhatnád, hogy ezt mi döntsük el - közölte Alec.
Magnus elkeseredetten dörzsölte meg az arcát a kezével. -
Édes istenem! Alexander, leéltem az életemet anélkül, hogy
egyetlenegyszer is visszatértem volna erre az útra. Egyetlen alkalmat kivéve, amikor megtanultam a leckét. Márpedig ez nem az a lecke, amit szeretném, ha ti is megtanulnátok. -
De élsz - állapította meg Clary. - Túlélted azt a leckét.
Magnus rettenetes mosolyra húzta a száját. -
Nem lett volna valami tanulságos lecke, ha belehalok - mondta. -
De én tudtam, mit vállalok. A saját életemmel kockázni egy dolog, a tietekkel viszont... -
Így is, úgy is itt halunk meg - jegyezte meg Jace. - Nem tiszta
játszma ez. Ne hagyjuk veszni azt a kevés esélyünket. -
Pontosan - bólintott Isabelle, és a többiek is hangot adtak
egyetértésüknek. Magnus az emelvény felé pillantott, ahol Jocelyn meg Luke továbbra is egymás mellett térdelt, aztán felsóhajtott. -
Többségi szavazás - állapította meg. - Tudtátok, hogy egy régi
alvilági mondás szerint a veszett kutyák és a nephilimek sosem hallgatnak a jó szóra? -
Magnus... - kezdte Alec, de a boszorkánymester csak a fejét rázta,
és nagy nehezen feltápászkodott a földről. Még mindig azoknak a holmiknak a szakadt maradványait viselte, amiket arra a réges-régi vacsorára vett fel a tündérek idrisi menedékébe: egy össze nem illő zakó meg nyakkendő foszlányait. Ujjain világítottak a
gyűrűk, ahogy két tenyerét összeillesztette, mintha imádkozna, aztán becsukta a szemét. -
Én atyám! - szólt. Alec élesen szívta be a levegőt. - Én atyám, aki
a Pokolban vagy, szentségteleníttessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint Edomban, úgy a Pokolban is. Ne bocsásd meg a bűneimet, mert a tüzek tüzében nem vár szerető melegség, sem szenvedély, sem megváltás. Én atyám, aki háborút szít napkeleten és napnyugaton, jöjj el most hozzám. Fiadként szólítalak, s veszem vállamra megidézésed terhét. Magnus kinyitotta a szemét. Kifejezéstelen volt a tekintete. Öt döbbent arc nézett vissza rá. -
Az Angyalra... - kezdte Alec.
-
Nem - szólt egy hang közvetlenül a csapat mögött. - A ti
angyalotokra aztán biztosan nem. Clary hátrakapta a fejét. Először semmit sem látott, csak egy vibráló árnyékot, aztán egy alak vált ki a sötétből. Magas férfi volt vakítóan fehér öltönyben. Csuklóján legyeket formázó ezüst mandzsettagombok világítottak. Emberi arcán sápadt bőr feszült, járomcsontjai élesen kiálltak. Nem létező haját csillogó szögesdrót fonat pótolta. Arannyal vegyülő zöld szemében hasított volt a pupillája, mint egy macskának. -
Apám! - sóhajtotta Magnus, mintha valami végtelenül szomorú
szót kellene kimondania. - Hát eljöttél! A férfi elmosolyodott. Macskaszerű, hegyes fogai voltak. -
Fiam! - szólt. - Rég jártál felém. Kezdtem attól tartani, hogy talán
nem is látogatsz meg többé. -
Nem terveztem - közölte szárazon Magnus. - Egyszer eljöttem,
hogy biztosan megtudjam, te vagy-e az apám. Az éppen elég volt. -
Megsebzel - mondta a férfi, és hegyes fogú mosolyát a többiek
felé fordította. - Azmodeusz vagyok. A Pokol kilenc hercegének egyike.
Talán hallottatok rólam. Alec kurta hangot hallatott, ami gyorsan benne is szakadt. -
Valaha szeráf voltam, az angyalok egyike - folytatta Azmodeusz,
láthatólag igencsak elégedetten önmagával. - Egy számtalan egyénből álló társaság tagja. Aztán jött a háború, és úgy buktunk alá az égből, mint a csillagok. Én is követtem a Fényhozót, a Hajnalcsillagot, mert az egyik fő tanácsadója voltam. Amikor ő alábukott, én is alábuktam. Magával vitt a Pokolba, és a kilenc uralkodó egyikévé tett ott. Amennyiben érdekel benneteket, valóban jobb a Pokolban uralkodni, mint a Mennyben szolgálni. Részemről mindkettőt próbáltam. -
Maga... Magnus apja? - kérdezte elfojtott hangon Alec, aztán
Magnushoz
fordult.
boszorkányfényt,
-
Amikor
a
szivárványszínben
metróalagútban világított.
Az
megfogtad miatta
volt?
a -
Azmodeuszra mutatott. -
Igen - bólintott a boszorkánymester. Nagyon fáradtnak tűnt. -
Figyelmeztettelek, Alexander, hogy nem feltétlen fog tetszeni, amit látsz. -
Nem értem, mire fel ez a nagy hűhó. Jó pár boszorkánymestert
nemzettem - jegyezte meg Azmodeusz. - Magnusra vagyok a legbüszkébb. -
És kik a többiek? - érdeklődött gyanakodva Isabelle.
-
Azt nem említette, hogy a legtöbben halottak közülük. - Egy
pillanatra apja szemébe nézett, aztán elfordította a fejét, mintha nem bírná sokáig a démon tekintetét. Vékony, érzékeny száját egyenes vonallá préselte össze. - Szintúgy nem említette, hogy a Pokol minden hercegének saját birodalma van, ahol uralkodik. Ez az övé. -
Ha ez a hely, Edom, a maga birodalma - szólt Jace -, akkor maga
hagyta, hogy ez történjen vele? -
Valóban az én birodalmam, bár ritkán tartózkodom itt - felelte egy
mártír sóhajával Azmodeusz. - Régen izgalmas hely volt. Ennek a
világnak a nephilimjei nem adták könnyen magukat. Amikor feltalálták a szkeptront, azt hittem, az utolsó pillanatban még győzhetnek is, de az itteni Jonathan Shadowhunter megosztó személyiség volt. Nem tudta egyesíteni az embereit, és végül elpusztították magukat. Mindenkire ez vár, tudjátok. Bennünket, démonokat hibáztatnak, de mi csak kinyitjuk az ajtót. Az emberiség lép be rajta. -
Ne mentegetőzz! - csattant fel Magnus. - Lényegében megölted az
anyámat... -
Minden játékban benne volt a kis husi, biztosíthatlak - felelte
Azmodeusz. Magnus elvörösödött. Clary valami tompa csodálkozásfélét érzett annak láttán, hogy ilyet lehet művelni a boszorkánymesterrel, amihez elég volt egy gunyoros megjegyzés a családjáról. Amióta csak ismerte, mindig olyan összeszedett volt. De persze az is lehet, hogy az embernek a szülei mindig a lelkébe tudnak gázolni, akárhány éves is. -
Akkor talán térjünk a lényegre - szólt Magnus. - Tudsz ajtót
nyitni, igaz? Visszaküldhetsz bennünket Idrisbe, a mi világunkba. -
Szeretnétek bemutatót? - kérdezte Azmodeusz, majd az emelvény
felé csettintett az ujjaival. Luke már állva figyelte, mi történik, és mintha Jocelyn is készülődött volna feltápászkodni. Clary látta az aggodalmat az arcukon... Aztán egy szemvillanás alatt mindketten semmivé lettek Jonathan holttestével együtt, csak a levegő vibrált a helyükön. Mielőtt végleg eltűntek volna, Clary egy pillanatra meglátta a Szövetség Termét a sellős szökőkúttal meg a márványpadlóval, aztán az egész eltűnt, ahogy befoltozták a szakadást az univerzum szövetén. Éles kiáltás tört fel a lány torkából. -
Anya!
-
Visszaküldtem őket a világotokba - mondta Azmodeusz. - Most
már tudjátok. - A körmeit kezdte mustrálni. Clary levegő után kapkodott a pániktól és a dühtől. -
Hogy merészeli...
-
Ezt akartátok, nem? - kérdezte Azmodeusz. - Az első kettőt
megkaptátok ingyen. Mindenki másnak... Nos, ára van. - A rámeredő tekinteteket látva felsóhajtott. - Démon vagyok - magyarázta csípősen. De komolyan, mit tanítanak mostanában a nephilimeknek? -
Tudom, mit akarsz - mondta feszülten Magnus. - És meg is
kaphatod. De a Hajnalcsillagra kell esküdnöd, hogy egytől egyig visszaküldőd a barátaimat Idrisbe, és soha többé nem zaklatod őket. Nem lesznek az adósaid. Alec előrelépett. -
Állj! Ne... Magnus, hogy érted? Mit akar? Miért beszélsz úgy,
mintha nem jönnél velünk vissza Idrisbe? -
Mindannyiunk számára eljön az idő, amikor haza kell térnünk
apánk házába. Most Magnusra került a sor. -
„Az én Atyámnak házában sok lakóhely van”15 - mormogta Jace.
Nagyon sápadt volt, úgy nézett ki, mint aki rögtön elhányja magát. Magnus! Nem gondolhatja komolyan... Ugye nem akar hazavinni magával? Vissza a... -
A Pokolba? Nem egészen erről van szó - vágott a fiú szavába
Azmodeusz. - Mint Magnus említette, Edom az én birodalmam. Lilithtel osztoztam rajta, aztán a fattya pusztasággá változtatta, szétverte az erődömet... Minden romokban hever odakint. Te meg kinyírtad a lakók felét a szkeptronnal. - Az utolsó mondatot Jace-hez intézte kissé sértődötten. - Rengeteg energia kell egy birodalom működtetéséhez. 15
Abból
merítünk
erőt,
János evangéliuma 14:2 (Károli Gáspár fordítása).
amit
hátrahagytunk,
Pandemonium nagyszerű városából, a tűzből, amibe alábuktunk. De eljön az idő, amikor az élet ad nekünk energiát. És a halhatatlan élet a legjobb mind közül. A Clary végtagjaira nehezedő tompa súly egy pillanat alatt eltűnt, ahogy a lány kihúzta magát, és Magnus elé lépett. Kis híján összeütközött
a
többiekkel.
Mindannyian
igyekeztek
a
boszorkánymester és démon apja közé állni; még Simon is. -
El akarja venni az életét? - kérdezte Clary. - Ez még egy
démontól is ostoba kegyetlenség lenne. Hogyan lenne képes megölni a saját gyerekét? Azmodeusz felnevetett. -
Bűbájos! - szólt. - Nézd csak ezeket a gyerekeket, Magnus!
Szeretnek, és meg akarnak védeni. Ki gondolta volna! Gondoskodom róla, hogy ha eltemetnek, ezt véssék majd a sírodra: „Magnus Bane, a nephilimek szíve csücske.” -
Nem nyúlhat hozzá - jelentette ki acélos hangon Alec. - Talán
elfelejtette, de mi, nephilimek démonokat szoktunk ölni. Akár a Pokol hercegeit is. -
Ó, nem felejtettem én el semmit. Végeztetek a rokonommal,
Abbadon-nal, Lilith hercegnőnket pedig odadobtátok az Üresség szeleinek. Ő persze még visszatér, Edomban mindig otthonra lel. Ezért engedtem meg a fiának, hogy berendezkedjen itt, bár bevallom, nem sejtettem, hogy ekkora felfordulást fog csinálni. - Azmodeusz a szemét forgatta. Clarynek koncentrálnia kellett, hogy ne borzongjon meg; a démon zöldesarany pupillája körül éjfekete volt a szeme. - Nem tervezem megölni Magnust. Sok zűrrel járna, és elég nagy butaság lenne. Azt akarom, hogy önként bocsássa rendelkezésemre az életét, mert egy halhatatlan életben rengeteg energia rejlik, arra pedig szükségem van, hogy működtessem a birodalmamat.
-
De hát a fia - tiltakozott Isabelle.
-
És velem is fog maradni - mosolyodott el Azmodeusz. - Lélekben,
mondhatni. Alec Magnus felé fordult, aki a kezét zsebre vágva, összeráncolt szemöldökkel állt. -
El akarja venni a halhatatlanságodat?
-
Pontosan - felelte a boszorkánymester.
-
De... életben maradnál? Csak nem lennél többé halhatatlan?
Alecen látszott, hogy rettenetesen érzi magát. Clary borzasztóan megsajnálta. A boszorkánymesterrel való szakítás után a fiú biztosan nem örült, ha emlékeztették rá, hogy valaha el akarta venni Magnus halhatatlanságát. -
Elveszteném a halhatatlanságomat - mondta Magnus. - Életem
eddigi évei egyszerre szakadnának rám. Nem valószínű, hogy túlélném. Majdnem négyszáz év elég sok, még akkor is, ha az ember rendszeresen hidratál. -
Nem lehet! - szólt könyörögve Alec. - Azt mondta, önként kell
rendelkezésére bocsátanod a halhatatlanságodat. Mondj nemet. Magnus felemelte a fejét, és Alecre pillantott. A tekintetét látva Clary elpirult, és félrefordította a fejét, annyi elkeseredéssel és büszkeséggel vegyes szeretet áradt a szeméből. Nyílt, őszinte tekintet volt, a lány illetéktelennek érezte magát, hogy lássa. -
Nem mondhatok nemet, Alexander - szólt a boszorkánymester. -
Akkor mindannyian itt maradnánk, és elkerülhetetlenül végünk lenne. Éhen halnánk, és a hamvainkból a birodalom démonjai lakmároznának. -
Jó - mondta Alec. - Senki nincs közöttünk, aki odadobná az
életedet, hogy megmentse a miénket. Magnus körbenézett piszkos, kimerült, elgyötört és kétségbeesett társain, Clary érzékelte, hogyan változott meg az arckifejezése, amikor
lassan rájött, hogy Alec igazat beszélt. Egyikük sem dobta volna oda a boszorkánymester életét, hogy megmentse a sajátját vagy akár mindannyiukét. -
Eleget éltem már - mondta végül Magnus. - Annyi, de annyi évet,
mégsem érzem úgy, hogy elég lett volna. Nem fogom azt hazudni, hogy belefáradtam. Élni akarok, és részben miattad, Alec. Soha életemben nem volt annyi örömöm az életben, mint az elmúlt pár hónapban veled. Alec láthatólag összetört. -
Együtt halunk meg - mondta. - Legalább hadd maradjak veled.
-
Vissza kell mennetek. Haza kell jutnotok a világotokba.
-
Nem akarom a világot. Téged akarlak! - jelentette ki Alec.
Magnus behunyta a szemét, mintha fájnának neki a szavak. Azmodeusz élénken, szinte éhesen figyelte őket, és Clarynek eszébe jutott,
hogy
a
félelemmel,
démonok
örömmel,
az
emberek
szeretettel,
érzelmeivel
fájdalommal.
táplálkoznak: Legfőképpen
fájdalommal. -
Nem maradhatsz velem - mondta rövid szünet után Magnus. -
Megszűnők létezni, a démon elveszi minden életerőmet, és a testem elenyészik. Négyszáz év, ne felejtsd el. -
„A démon” - mordult föl Azmodeusz. - Legalább kimondhatnád a
nevemet, miközben untatsz. Clary ezen a ponton arra a következtésre jutott, hogy jobban gyűlöli Azmodeuszt, mint bármelyik másik démont, amivel valaha is találkozott. -
Ne vacakolj már, fiam! - tette hozzá Azmodeusz. - Nem érek rá az
örökkévalóságig várni. És ami azt illeti, most már te sem. -
Meg kell mentenem téged, Alec - mondta Magnus. - Téged és
mindenkit, akit szeretsz. Ezért igazából nem is nagy az ár, amit meg kell fizetnem, igaz? -
Nem mindenkit, akit szeretek - suttogta Alec.
Clary érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Mindent megtett, hogy neki kelljen megfizetnie azt az árat. Nem érezte tisztességesnek, hogy éppen Magnus járjon pórul, aki pedig a többieknél jóval inkább kívülállónak számított ebben a nephilimekről, angyalokról, démonokról és bosszúról szóló történetben. Az a Magnus, aki csak azért keveredett bele a dologba, mert megszerette Alecet. -
Ne! - szólt Alec, és a könnyein keresztül Clary látta, ahogy ők
ketten egymásba kapaszkodnak. Még Magnus ujjainak a fiú vállára simuló görbületéből is gyengédség áradt, ahogy összeért az ajkuk. Inkább a kétségbeesés és a ragaszkodás csókja volt ez, mint a szenvedélyé. A boszorkánymester olyan erővel szorította Alecet, hogy ujjai a karjába vájtak, végül azonban hátralépett, és az apja felé fordult. -
Rendben - mondta, és Clary látta, hogy igyekszik összeszedni
minden erejét, mintha éppen halotti máglyára készülne vetni a saját testét. - Jól van, a tied vagyok, és... Egyszerre előrelépett Simon, aki eddig a pillanatig egyetlen szót sem szólt, és akinek a jelenlétéről Clary szinte meg is feledkezett. -
Én vállalom.
Azmodeusz felhúzta a szemöldökét. -
Ez meg mi a szösz volt?
Isabelle-nek előbb esett le a tantusz, mint a többieknek. Elsápadt. -
Ne, Simon, ne!
De a fiú csak ment tovább egyenes háttal, felszegett állal. -
Én is halhatatlan vagyok - mondta. - Nem Magnus az egyetlen
közöttünk.
Vegye
hát
el
az
enyémet!
Vegye
el
az
én
halhatatlanságomat. -
Á! - sóhajtotta Azmodeusz, és felragyogott a szeme. - Azazel
mesélt rólad. Egy közönséges vámpírban semmi érdekes nincs, de egy napjáróban! A világotok napjának erejét tartogatod az ereidben. Napfény
és örök élet, ez aztán a valódi erő! -
Igen - bólintott Simon. - Ha az én halhatatlanságomat választja
Magnusé helyett, akkor megkapja. Önként... -
Simon! - kiáltotta közbe Clary, de már elkésett.
-
Önként jelentkezem - fejezte be a fiú, és összeszorított szájjal
nézett körbe a többieken. Látszott a tekintetén, hogy nem áll szándékában vitát nyitni a dologról. -
Istenem, Simon, ne! - Magnus hangjából rettenetes szomorúság
áradt. -
Csak tizenhét éves vagyok - mondta Simon. - Ha az én
halhatatlanságomat veszi el, egyszerűen leélem az életemet. Nem fogok itt meghalni. Soha nem kértem a halhatatlanságot, nem akartam vámpír lenni. Csak púp a hátam közepén. -
Nem fogod leélni az életedet! - Isabelle szemében könnyek
csillogtak. - Ha Azmodeusz elveszi a halhatatlanságodat, akkor hulla leszel, Simon. Élőhalott vagy. Azmodeusz gorombán felhördült. -
Nagyon buta vagy, te lány - szólt. - A Pokol hercege vagyok. Le
tudom dönteni a világok közötti falakat. Világokat tudok teremteni vagy megsemmisíteni. Azt hiszed, nem tudok visszaváltoztatni egy vámpírt emberré? Azt hiszed, nem tudom elérni, hogy újra dobogjon a szíve? Gyerekjáték. -
De miért tenné meg? - kérdezte zavartan Clary. - Miért változtatná
át élő emberré? Maga démon. Nem érdekli... Nem is érdekel, de akarok dolgokat - felelte Azmodeusz. - És még
-
valami kell nekem tőletek. Még valami, amivel megpecsételhetjük az üzletet. - Elvigyorodott, fogai éles kristályokként ragyogtak. -
És mi az? - Magnus hangja remegett. - Mit akarsz?
-
Az emlékeit.
-
Azazel tett nekünk egy szívességet, és cserébe mindannyiunktól
elvett egy emléket - szólt Alec. - Miért izgatják a démonokat ennyire az emlékek? -
Az emberek önként átadott emlékei táplálékul szolgálnak nekünk -
magyarázta Azmodeusz. - A démonok a Pokolban szenvedők gyötrelmén és fájdalmán élnek. Képzeld csak el, milyen csodálatos változatosságot jelent néha egy boldog emlékekből álló lakoma. Igen ízletes tud lenni az édes és a savanyú keveréke. - Macskaszeme csillogott, ahogy körülnézett. - És máris látom, hogy sok boldog emléket kaphatok, kis vámpír, mert téged nagyon szeretnek, igaz ? Simonon látszott a feszültség. -
De ha elveszi az emlékeimet, ki leszek? - kérdezte. - Én nem...
-
Nos - szakította félbe Azmodeusz -, elvehetném minden
emlékedet, és csak egy nyálcsorgató gyogyós maradna belőled, de persze kinek kellenek egy csecsemő emlékei? Azok uncsik. A kérdés az, hogy mi lenne a legszórakoztatóbb? Az emlékek ízletesek, de a fájdalom is az. Mi okozná a legtöbb fájdalmat a barátaidnak? Mi emlékeztetné rá őket, hogy féljék a démonok hatalmát és erejét? - Összekulcsolta az ujjait a háta mögött. Fehér zakójának minden gombja egy legyet formázott. -
A halhatatlanságomat ajánlottam fel - mondta Simon. - Nem az
emlékeimet. Azt mondta, önként kell átadni... -
Isten a Pokolban, ez olyan banális - sóhajtotta Azmodeusz, majd
fürgén, mint egy lángnyelv, a fiú mellett termett, és megragadta a karját. Isabelle kettejük közé vetette magát, mintha meg akarná ragadni Simont, de felszisszenve hőkölt hátra. Vörös csík jelent meg az arcán; döbbent tekintettel kapott oda. -
Hagyja békén! - kiáltotta Simon, és kitépte a karját a démon
szorításából.
-
Alvilági! - lehelte a démon, és hosszú, vékony ujjaival megérintette
a fiú arcát. - Neked aztán jó erős szíved lehetett annak idején, amikor még vert. -
Engedje el! - Jace előrántotta a kardját. - Ö a miénk, nem a
magáé! A nephilimek megvédik az övéiket... -
Ne! - szólt Simon. Egész testében remegett, de egyenes maradt a
háta. - Jace, ne! Ez az egyetlen lehetőség. -
Való igaz - bólintott Azmodeusz. - Egyikőtök sem veheti fel a
harcot a Pokol hercegeivel a saját erődjükben. Még te sem, Jace Herondale, angyalok gyermeke, és te sem, Clarissa Fairchild a cseleiddel meg a rúnáiddal. - Ujjai egyetlen röpke mozdulatára Jace kardja a földre hullott, a fiú pedig fájdalmas grimasszal kapta el a kezét, mintha megégett volna. Azmodeusz csak egy kurta pillantásra méltatta, mielőtt ismét felemelte a fejét. -
Ott van az átjáró. Nézzétek!
A fal csillogni kezdett, aztán áttetszővé vált. A túloldalán Clary a Szövetség Termének homályos körvonalait pillantotta meg. A földön sötét harcosok skarlátvörösbe öltözött holttestei hevertek, közöttük árnyvadászok futottak vagy botladoztak társaik felé, hogy átölelhessék egymást. A győzelmet ünnepelték. És látta az édesanyját is Luke-kal, amint zavarodottan néztek körbe. Most is ugyanabban a testhelyzetben voltak, mint az imént az emelvényen. Luke állt, Jocelyn térdelt, fia testével az ölében. A többi árnyvadász csak most kezdte lassacskán észrevenni őket. Meglepetten kapták oda a fejüket, mintha Luke és Jocelyn a semmiből kerültek volna elő - ami pontosan így is történt. -
Ott van minden, amit akartok - szólt Asmodeus, ahogy felvillant,
majd elsötétült az átjáró. - Cserébe elveszem a napjáró halhatatlanságát és vele együtt az emlékeit az árnyvilágról. Minden emlékét rólatok, arról,
amit megtudott, arról, aki mostanában volt. Ez a kívánságom. Simonnak elkerekedett a szeme. Clary szíve majd kiugrott a mellkasából. Magnus olyan képet vágott, mintha valaki leszúrta volna. -
Na tessék - suttogta. - A csel, amin eldől a játszma sorsa. Nem
lehet megúszni, ha démonokról van szó. Isabelle hitetlenkedve nézett. -
Ezek szerint azt akarja, hogy felejtsen el bennünket?
-
Mindent veletek kapcsolatban, azt is, hogy valaha ismert
benneteket - felelte Azmodeusz. - Ez az ajánlatom. Cserében életben marad. Egy közönséges mondén életét éli majd. Visszakapja a családját, az anyját, a nővérét. Barátai lesznek, iskolába jár, része lesz mindenben, ami egy hétköznapi ember életéhez hozzátartozik. Clary kétségbeesetten pillantott Simonra. A fiú reszketett, újra meg újra ökölbe szorította a kezét, de néma maradt. -
Szó sem lehet róla! - jelentette ki Jace.
-
Hát jó. Akkor mind itt haltok meg. Nem vagytok valami jó
alkupozícióban, kis árnyvadász. Mit számítanak az emlékek, amikor ennyi életről van szó? -
Simon teljes lényéről beszélünk - mondta Clary. - Örökre el akarja
venni tőlünk. -
Igen. Hát nem gyönyörűséges? - mosolygott Azmodeusz.
-
Ez nevetséges - szólt Isabelle. - Tételezzük fel, hogy tényleg
elveszi
tőle
az
emlékeit.
Mi
akadályozna
meg
benne,
hogy
megkeressük, és mindent elmondjunk neki az árnyvilágról? Hogy megmutassuk, hogyan működnek a varázslatok. Megtettük korábban is, megtehetjük újra. -
Amikor először találkozott veletek, feltétlenül megbízott Claryben -
felelte a démon. - Most senkit sem fog ismerni közületek. Mind idegenek lesztek a számára, és miért hallgatna őrült idegenekre? Ráadásul ti is
éppen olyan jól ismeritek a Szövetség törvényét, mint én. Azt is megszegitek, ha nyomós ok nélkül beszéltek neki az árnyvilágról, és veszélybe sodorjátok az életét. Annak idején különlegesek voltak a körülmények. Most már nem lesznek azok. A Klávé megfoszt benneteket a rúnáitoktól, ha megpróbáljátok. -
A Klávéról jut eszembe - jegyezte meg Jace. - Nem fognak
repesni a boldogságtól, ha visszaküldesz egy mondént oda, ahol jelenleg mindenki vámpírnak hiszi. Simon összes barátja tud róla. A családja, a nővére, az anyja. Ők akkor is elmondják neki, ha mi nem. -
Értem. - Azmodeusz csalódottnak tűnt. - Ez valóban okoz némi
bonyodalmat. Talán mégis inkább Magnus halhatatlanságát kellene elvennem... -
Nem! - jelentette ki Simon. Látszott rajta a rosszulléttel vegyes
sokk, de elszánt volt a hangja. Azmodeusz mohón méregette. -
Fogd már be, Simon! - szólt elkeseredetten Magnus. - Engem
válassz, apám... -
A napjáró kell - közölte Azmodeusz. - Magnus, Magnus, sosem
értetted igazán, mit jelent démonnak lenni, igaz? Fájdalommal táplálkozni. De mi a fájdalom? A testi szenvedés olyan unalmas, azt bármelyik mezei démon képes előidézni. A mi létezésünk viszont azáltal nyer értelmet, hogy a fájdalom művészei vagyunk. Gyötrelmet okozunk, lelkeket feketítünk be, nemes szándékot változtatunk gonoszsággá, szerelmet bujasággá, aztán gyűlöletté, örömforrásból szenvedés forrása lesz a kezünk nyomán. - Hangja betöltötte a termet. - Ellátogatok a mondén világba, megfosztom az emlékeiktől azokat, akik közel állnak a napjáróhoz. Mindenki csak halandóként fog emlékezni rá. Claryt mintha soha nem is ismerték volna. -
Ne! - kiáltotta Clary.
Azmodeusz hátravetette a fejét, és felnevetett. Lenyűgöző kacagása
eszébe juttatta a lánynak, hogy ő is angyal volt valaha. -
Nem veheti el az emlékeinket! - jelentette ki dühösen Isabelle. -
Nephilimek vagyunk, ez támadásnak számítana ellenünk. A Klávé... -
A ti emlékeitek érintetlenek maradhatnak - szakította félbe a
démon. - Ha ti továbbra is emlékezni fogtok Simonra, akkor a Klávé nem köthet belém, ráadásul szenvedni fogtok, ami csak fokozza a gyönyörömet. - Elmosolyodott. - Lyukat tépek a világotok szívébe, és ahányszor megérzitek, eszetekbe jutok majd. Emlékezni fogtok rám! Azmodeusz közelebb húzta magához Simont, tenyerét a mellére illesztette, mintha a bordái között egészen a szívéig benyúlhatna. - Itt kezdjük. Felkészültél, napjáró? -
Állj! - Isabelle a korbácsával a kezében előrelépett, a szeme
lángokat szórt. - Ismerjük magát, démon! Azt hiszi, félek végezni a Pokol hercegével? Kitenném a falamra a fejét, mint egy trófeát, és ha Simonnak csak a haja szála is meggörbül, levadászom magát. Azzal fogom tölteni az életemet, hogy levadásszam... Alec átkarolta a húgát, és szorosan tartotta. -
Isabelle - mondta csendesen. - Ne!
-
Hogyhogy ne? - kérdezte Clary. - Nem hagyhatjuk, hogy így
legyen! Jace... -
Simon már döntött. - Jace földbe gyökerezett lábbal állt. Falfehér
volt, de nem mozdult. Tekintetét a vámpírra szegezte. - Tiszteletben kell tartanunk. Simon Jace-re pillantott, és meghajtotta a fejét. Aztán a tekintete lassan körbejárt a többieken; Magnusról Alecre ugrott, onnan Jace-re, majd Isabelle-re, ahol aztán megállapodott, és úgy megtelt most már soha valóra nem váló lehetőséggel, hogy Clarynek megszakadt a szíve. Aztán Simon Claryre nézett, és a lány végképp összetört. Annyi minden volt Simon szemében, annyi évnyi szeretet, annyi elsuttogott
titok és ígéret, annyi közös álom. A fiú az egyik ujjával babrált, aztán a következő pillanatban egy fényes tárgy szállt Clary felé a levegőben. A lány ösztönösen elkapta. Az aranygyűrű volt az, amit ő adott a fiúnak. A keze összezárult körülötte, olyan erővel szorította, hogy a fém jóleső fájdalommal mart a tenyerébe. -
Elég! - csattant fel Azmodeusz. - Gyűlölöm a búcsúzkodást. -
Erősebben szorította magához Simont. A fiú felhördült, tágra nyílt a szeme, és a melléhez kapott. -
A szívem... - nyöszörögte, és Clary tudta. A fiú arcából tudta, hogy
megint ver a szíve. A szeme megtelt könnyel, és pislogva próbált tájékozódni a hirtelen mindent ellepő fehér ködben. Hallotta, ahogy Simon felkiált fájdalmában; önkéntelenül megmozdult a lába, és már rohant is előre, amíg egy láthatatlan falnak nem ütközött. Valaki elkapta - Jace, gondolta. A Simont és a démont körülölelő pára tornádóként forgott, félig-meddig elrejtve őket szem elől. Alakok kezdtek kirajzolódni az egyre sűrűbb ködben. Clary önmagát és Simont látta gyerekekként, ahogy kézen fogva átkelnek egy brooklyni utcán; neki csatok fogták össze a haját, Simon pedig imádnivalóan kócos volt, és a szemüvege félig lecsúszott az orráról. Aztán a Prospect Parkban hógolyóztak, meg napbarnítottan lógtak fejjel lefelé a fákról Luke tanyáján. Később a Java Jonesban látta magukat, amint Eric rettenetes verseit hallgatták, meg egy repülő motorbicikli nyergében, ahogy gyakorlatilag lezuhantak egy parkolóban, miközben Jace hunyorogva figyelte őket a szikrázó napsütésben. Aztán ott volt Simon Isabelle-lel, két tenyere közé fogva az arcát csókolta a lányt, és most Clary is úgy látta őt, ahogyan a fiú: törékenynek, mégis erősnek, és annyira, de annyira gyönyörűnek. Aztán Valentine hajója következett Simon Jace-en térdelt, a testét, az ingét, a másik fiú nyakát beborította a
vér -, az idrisi cella Hodge elgyötört arcával, majd ő maga, amint Simon homlokára rajzolta Káin jelét. Aztán Maureen, a lány vére a padlón és a kis rózsaszín sapkája, a manhattani háztető, ahol Lilith feltámasztotta Sebastiant, aztán Clary adott át egy aranygyűrűt Simonnak, aztán egy angyal emelkedett ki előtte a tóból, aztán a fiú Isabelle-t csókolta... Simon összes emléke a mágiáról, az összes emléke a többiekről kiszállt belőle, és mint a fonal, gombolyaggá tekeredett, ami fehér aranyszínben ragyogott, akár a napfény. A közeledő vihar morajlására emlékeztető hang vette őket körül, de Clary szinte meg sem hallotta. Esdekelve nyújtotta ki a karját, bár maga sem tudta, kinek könyörög. -
Kérem...
Jace karja szorosabbra zárult körülötte, aztán Claryt is elérte a vihar széle. Pörögve emelkedett a levegőbe. A kőfalú terem rettenetes sebességgel távolodott tőle. Simon után kiáltott, de a vihar megforgatta a hangját, és szaggatott szélzúgássá változtatta. Jace keze elengedte a vállát. Egyedül maradt a káoszban, és egy pillanatra azt hitte, Azmodeusz végig hazudott nekik, nincs is átjáró, és mindannyian a semmiben fognak lebegni, amíg meg nem halnak. Aztán sebesen zuhanni kezdett. A Szövetség Termének arannyal átszőtt márványpadlóját látta, mielőtt nekiütközött. Olyan erővel ért talajt, hogy a fogai is összekoccantak, aztán automatikusan oldalt gördült, ahogyan tanulta, és a sellős szökőkút tövében állapodott meg a terem közepén. Felült, és körülnézett. A helyiség megtelt döbbent csöndben rá meredő arcokkal, de ők nem számítottak. Nem idegenek után kutatott. Először Jace-t pillantotta meg. A fiú harcra kész testhelyzetben, guggolva ért földet, aztán hamarosan elernyedtek az izmai, amikor észrevette, hogy otthon vannak Idrisben, és a háború véget ért. Aztán ott volt Alec, aki még mindig Magnus kezét fogta. A boszorkánymesteren látszott, hogy
beteg és kimerült, de élt. Isabelle sem hiányzott. ő volt a legközelebb Claryhez, alig fél méterrel odébb érkezett a földre. Máris talpra ugrott, tekintete a termet fürkészte egyszer, kétszer, aztán kétségbeesve harmadszor is. Mindannyian ott voltak. Mindannyian, kivéve egyvalakit. Isabelle lenézett Claryre, szemében csillogtak a könnyek. -
Simon nincs itt - mondta. - Tényleg elvesztettük.
Az összegyűlt árnyvadászokat fogságban tartó csend egy szemvillanás alatt foszlott szerteszét: hirtelen nephilimek rohantak feléjük. Clary először az édesanyját pillantotta meg, aztán Luke-ot, Robertet és Maryse-t, Aline-t és Helent, sőt még Emma Carstairst is. Mindannyian körülvették a jövevényeket, hogy megöleljék és meggyógyítsák őket, hogy segítsenek nekik. Clary tudta, hogy jót akarnak, hogy a megmentésükre sietnek, mégsem érzett megkönnyebbülést. Csak még erősebben szorította a kezében az aranygyűrűt, összegömbölyödött a padlón, és végre nem tartotta vissza a rég feltörni készülő zokogást.
- KI KÉPVISELI HÁT A TÜNDÉREK UDVARÁT? - kérdezte Jia Penhallow. A Szövetség Termét a győzelem kék lobogói díszítették. Olyanok voltak, mintha az égből vágtak volna ki darabokat. Mindegyikre a diadal arany rúnáját hímezték. Odakint tiszta téli nap volt, az ablakon beáramló fény megvilágította a terem közepén lévő emelvény körül felállított hosszú széksorokat. Az emelvényen a konzul és az inkvizítor ült egy hosszú asztalnál, ahol szintén a kék és az arany uralkodott. A hatalmas arany gyertyatartók majdnem eltakarták Emma elől a szintén az asztal körül helyet foglaló alvilágiakat. A vérfarkasokat képviselő Luke-ot, a Lily nevű fiatal nőt, akit a vámpírok küldtek, illetve a híres Magnus Bane-t a boszorkánymesterek részéről. Tündérfölde képviselőjét nem várta szék az asztalnál. A körben ülők közül lassan egy fiatal nő emelkedett fel. Az egész szeme kék volt, fehérje egyáltalán nem látszott. Hegyes füle Helenére emlékeztetett. -
Kaelie Whitewillow vagyok - szólt. - Én képviselem a Tündérek
Udvarát. -
De a Tündérek Ellenudvarát nem? - Jia tolla egy papírtekercs
fölött lebegett. Kaelie összeszorított szájjal rázta meg a fejét. Mormogás futott végig a termen. A zászlók élénk színei ellenére a hangulat inkább feszült volt, mint örömteli. A Blackthorn testvérek előtti sorban kaptak helyet Lightwoodék: Maryse nyílegyenes háttal ült, mellette pedig Alec és Isabelle sutyorogtak sötét fejüket összedugva. Jocelyn Fairchild Maryse
mellé került, Clary Frayt és Jace Lightwoodot azonban sehol nem lehetett látni. -
A Tündérek Ellenudvara nem küld képviselőt - mondta Jia, és
lejegyezte a papírra. Szemüvege fölött nézett Kaelie-re. - Milyen üzenetet
hozott
nekünk
a
Tündérek
Udvarából?
Elfogadják
a
feltételeinket? Emma hallotta, ahogy a sor szélén ülő Helen mély lélegzetet vesz. Dru, Tawy meg az ikreik túl fiatalok voltak hozzá, hogy részt vegyenek az ülésen. Elvileg tizennyolc évnél fiatalabbak egyáltalán nem is lehettek volna jelen, de kivételt tettek a hozzá meg Julianhez hasonlók kedvéért, akiket közvetlenül is érintett a most már sötét háborúként emlegetett viszály. Kaelie kilépett a széksorok közötti folyosóra, és elindult az emelvény felé. Robert Lightwood talpra ugrott. -
Engedélyt kell kérnie, hogy megközelítse a konzult - közölte érdes
hangján. -
Nem adok engedélyt - mondta nyersen Jia. - Maradjon ott, ahol
van, Kaelie Whitewillow. Így is tökéletesen hallom. Emma hirtelen nagyon megsajnálta a tündérlányt - mindenki gyilkos tekintettel meredt rá. Mindenki, kivéve Aline-t és Helent, akik szorosan összebújva ültek, és olyan erővel szorították egymás kezét, hogy elfehéredtek az ujjaik. -
A Tündérek Udvara könyörületért esedezik - mondta Kaelie,
összefűzve maga előtt karcsú ujjait. - Túlságosan kemény feltételeket szabtak nekünk. A tündérek mindig is szuverén nép volt saját királyokkal és királynőkkel, saját katonákkal. Ősi nép vagyunk. Amit tőlünk kérnek, az a végünket jelentené. Halk mormogás futott végig a termen. Nem volt éppen barátságos hang. Jia felvette az asztalról az előtte heverő papírt.
-
Tekintsük akkor át a helyzetet - szólt. - Kérjük, hogy a Tündérek
Udvara vállaljon minden felelősséget a sötétek háborújában az árnyvadászokat és az alvilágiakat ért veszteségekért. A tündérek népe állja a tönkrement védvonalak kijavításának, a Praetor Lupus Long Island-i
újraalapításának,
illetve
az
Alicantéban
esett
károk
helyrehozatalának költségeit. A saját vagyonukat fogják ezekre költeni. Ami a tőlünk elrabolt árnyvadászokat illeti... -
Ha Mark Blackthornra gondol, őt a Vadűzés vitte magával -
mondta Kaelie. - Felettük nincsen hatalmunk. Önöknek kell tárgyalniuk velük. Nem fogjuk megakadályozni. -
Nem csak őt vették el tőlünk - jelentette ki Jia. - Vannak
pótolhatatlan veszteségeink. Árnyvadászok és lükantrópok estek el a csatában, másokat a Pokol Kelyhe szakított el tőlünk. -
Ezek Sebastian Morgenstern bűnei, nem az Udvaréi - tiltakozott
Kaelie. - Márpedig ő árnyvadász volt. -
Ezért nem kapnak a nyakukba egy háborút büntetésül - felelte
hűvösen Jia. - Azt óhatatlanul elveszítenék. Ehelyett csak ahhoz ragaszkodunk, hogy oszlassák fel a seregüket, és szereljék le a tündérharcosokat. Többé nem viselhetnek fegyvert. Azt a tündért, aki a Klávé külön engedélye nélkül fegyvert tart magánál, a helyszínen kivégezzük. -
Ezek túl szigorú feltételek - állította Kaelie. - A tündérek nem
fogadhatják el őket. Fegyvertelenül nem védhetjük meg magunkat. -
Ez esetben szavazunk. - Jia letette a papírt az asztalra. - Aki nem
ért egyet a tündérek népe számára szabott feltételeinkkel, most szólaljon fel. Hosszú
csend
következett.
Emma
észrevette,
hogy
Helen
összeszorított szájjal néz körül a teremben; Aline szorosan fogta barátnője csuklóját. Végül székláb csikordulása visszhangzott a
csendben, és egy magányos alak emelkedett szólásra. Magnus Bane. A boszorkánymester még mindig sápadt volt az Edomban elszenvedett gyötrelmek után, de Emma a terem túlsó végéből is látta a zöld szemében égő tüzet. Tudom, hogy a legtöbb árnyvadászt nem érdekli különösebben a
-
mondénok történelme - mondta Magnus. - De egy időben, még a nephilimek megjelenése előtt, Róma Karthágó városával hadakozott, amíg végül több egymást követő háború után győzedelmeskedett. Az egyik háború után Róma azt követelte, hogy a karthágóiak oszlassák fel a hadseregüket, a várost rombolják le, és a helyét hintsék be sóval. Tacitus, a történetíró szerint, ahol a rómaiak pusztaságot teremtenek, azt békének nevezik. - Jiához fordult. - A karthágóiak nem felejtettek. Róma iránti gyűlöletük újabb háborúhoz vezetett, ami halállal és rabszolgasággal végződött. Az sem volt béke. Ez sem az. Az egybegyűltek hurrogni és fütyülni kezdtek. -
Talán nem is akarunk békét, boszorkánymester! - kiáltotta valaki.
-
Akkor maga mit javasol? - kérdezte más.
-
Engedékenységet - felelte Magnus. - A tündérek régóta gyűlölik a
nephilimeket a keménykezűségük miatt. Mutassák meg, hogy nem csak keménykezűek tudnak lenni, ők pedig megmutatják, hogy nem csak gyűlölni tudják önöket. Ismét ricsaj támadt, ezúttal még hangosabb. Jia felemelte a kezét, mire a tömeg elhallgatott. -
Más is óhajt kiállni a tündérek népe mellett? - kérdezte a nő.
Magnus visszaült a helyére, és alvilági társaira pillantott, de Lily csak önelégülten mosolygott, Luke pedig merev tekintettel az asztalt bámulta. Köztudott volt, hogy a húgát Sebastian Morgenstern az elsők között tette sötét harcosává, hogy Jordan Kyle-on kívül is számos barátja akadt a Praetor vérfarkasai között... Mégis kételkedést lehetett leolvasni az
arcáról. -
Luke! - Magnus halkan szólt, hangja mégis visszhangzott a
teremben. - Kérlek! A kétség szertefoszlott. Luke komoran megrázta a fejét. -
Ne kérj olyasmit, amit nem adhatok meg - szólt. - A teljes Praetort
lemészárolták, Magnus. A vérfarkasok képviselője vagyok, nem mondhatok mást, csak amit ők várnak tőlem. Ha így tennék, a Klávé ellen fordulnának, az pedig nem vezetne semmi jóra. -
Hát akkor ennyi - mondta Jia. - Beszéljen, Kaelie Whitewillow.
Elfogadják a feltételeinket, vagy háború lesz közöttünk? A tündérlány leszegte a fejét. -
Elfogadjuk a feltételeket.
Az egybegyűltek tapsban törtek ki. Csak páran nem csapták össze a tenyerüket: Magnus, a Blackthorn testvérek, Lightwoodék és Emma. A lányt túlságosan lekötötte a helyére visszaülő Kaelie látványa. A tündér talán meg- adóan fejet hajtott, de az arca vak dühről árulkodott. -
Akkor
ezt
az
ügyet
lezárhatjuk
-
jelentette
ki
látható
elégedettséggel Jia. - A következő napirendi pont... -
Várj! - Sovány, sötét hajú árnyvadász emelkedett szólásra. Emma
nem ismerte fel. Bárki lehetett. Cartwright talán? Vagy Pontmercy? Foglalkoznunk kell még Mark és Helen Blackthorn ügyével is. Helen lehunyta a szemét. Úgy festett, mint aki egy tárgyaláson arra számított, hogy bűnösnek nyilvánítják, de azért mégis reménykedett a felmentő ítéletben, most azonban kiderült, hogy mégsem úszhatja meg. Jia kezében megállt a toll. -
Mire gondolsz, Balogh?
Balogh kihúzta magát. -
Már
szóba
került,
hogy
Morgenstern
emberek
meglepő
könnyedségével jutott be a Los Angeles-i Intézetbe. Mark és Helen
Blackthorn ereiben is tündérek vére folyik. Tudjuk, hogy a fiú már csatlakozott a Vadűzéshez, tehát elérhetetlen a számunkra, ellenben a lánynak nem szabadna árnyvadászok között tartózkodnia. Nincs ez így jól! Aline talpra ugrott. -
Ez nevetséges! - kiáltotta. - Helen árnyvadász, mindig is az volt!
Az Angyal vére is ott van benne, ezt nem hagyhatják figyelmen kívül! -
Meg a tündérek vére - mondta Balogh. - Tud hazudni. Már
becsapott bennünket egy ilyen, és alaposan pórul jártunk vele. Én azt mondom, fosszuk meg a jeleitől... Luke hangos dörrenéssel csapott le az asztalra. Magnus előredőlt arcát a tenyerébe temette, a válla megereszkedett. -
A lány nem tett semmi rosszat! - jelentette ki Luke. - Nem
büntethetik meg azért, akinek született! -
A születésünk tesz bennünket azzá, akik vagyunk - állította
makacsul Balogh. - Tagadhatatlan, hogy tündérvér folyik az ereiben. Tagadhatatlan, hogy képes hazudni. Ha megint kitör a háború, vajon kinek az oldalára fog állni? Helen talpra ugrott. -
Most kinek az oldalára álltam? - kérdezte. - Harcoltam a Burrenen,
a Citadellánál és Alicantéban is, hogy megvédjem a családomat és megvédjem a nephilimeket. Soha nem adtam rá okot, hogy bárki is kételkedjen a hűségemben. -
Tessék, ez történik. - Magnus felemelte a fejét. - Nem látjátok,
hogyan kezdődik elölről az egész? -
Helennek igaza van - mondta Jia. - Nem tett semmi rosszat.
Újabb árnyvadász állt fel, egy sötét haját kontyban viselő nő. -
Elnézésedet kérem, konzul asszony, de nem vagy elfogulatlan -
szólt. - Mindannyian tudunk a lányod és a tündér kapcsolatáról. Nem
szabadna részt venned ebben a vitában. -
Helen Blackthornra szükség van, Mrs. Sedgewick! - Diana
Wrayburn felháborodottan emelkedett szólásra. Emmának eszébe jutott, hogyan próbált a nő a segítségére sietni a Szövetség Termében. - A szüleit megölték, öt kisebb testvére van, akikről gondoskodnia kell... -
Nincs rá szükség - csattant fel Sedgewick. - Újra megnyitjuk az
Akadémiát. A gyerekek vagy odamehetnek, vagy elküldhetjük őket különböző intézetekbe... -
Ne! - suttogta Julian. Keze ökölbe szorult a térdén.
-
Szó sem lehet róla! - kiáltotta Helen. - Jia, nem hagyhatod...
A konzul a lányra nézett, aztán lassan, kelletlenül bólintott. -
Arthur Blackthorn - szólt. - Állj fel, kérlek.
Emma érezte, hogy Julian mozdulatlanná dermed mellette, ahogy a terem túlsó végében felemelkedett egy eddig a többiek takarásában ülő árnyvadász. Vékonydongájú férfi volt, Julian apjának sápadtabb, törékenyebb mása, kopaszodó barna hajjal és félig szemüveg mögé rejtett Blackthorn-szempárral. Láthatólag nehezére esett megállnia a botjára dőlve, ami arra utalt, hogy a támasztékot szükségessé tevő sérülést csak nemrégiben szerezte. -
Várni szerettem volna az ülés végéig, hogy a gyerekek nyugodt
körülmények között találkozhassanak a nagybátyjukkal - mondta Jia. Természetesen azonnal idehívtam, amint értesültem a Los Angeles-i Intézet elleni támadás híréről, de megsebesült Londonban. Csak ma délelőtt érkezett Idrisbe. - Felsóhajtott. - Arthur, kérlek, mutatkozz be. A férfinak kerek, barátságos arca volt, és láthatólag igen kellemetlenül érezte magát, amiért ennyien meredtek rá egyszerre. -
Arthur Blackthorn vagyok, Andrew Blackthorn öccse - szólt. Brit
akcentussal beszélt; Emma mindig elfelejtette, hogy Julian apja eredetileg Londonból származott, csak az évek során átformálódott a
beszéde. - Amint lehetséges, a Los Angeles-i Intézetbe költözöm, és magammal viszem az unokaöccseimet és az unokahúgaimat is. Az én védelmem alatt fognak állni. -
Tényleg ő a bácsikátok? - kérdezte suttogva Emma.
-
Igen, ő az - felelte a láthatólag zaklatott Julian. - Csak... Már
reméltem... Szóval kezdtem azt hinni, hogy nem jön el. Jobban... Jobban örülnék, ha Helen vigyázna ránk. -
Egészen biztos vagyok benne, hogy mindannyian elmondhatatlan
megkönnyebbülést érzünk, amiért ön fog gondoskodni a Blackthorn gyerekekről - szólt Luke -, de ne feledjük, hogy Helen is közéjük tartozik. Azzal, hogy felelősséget vállal a kisebb testvérekért, egyben kinyilvánítja egyetértését azzal a javaslattal kapcsolatban is, miszerint a lányt fosszák mega jeleitől? Arthur Blackthorn elborzadva nézett. -
Szó sincs róla - felelte. - A bátyám talán nem bizonyult mindig
bölcsnek, ha... romantikus kalandokról volt szó, de minden előzmény arra utal, hogy az árnyvadászok gyerekei is árnyvadászok. Ahogyan mondani szokás, „ut incepit fidelis sic permanet”. Julian lejjebb csúszott ültében. -
Latinul szövegel - mormogta. - Pont, mint Apa.
-
Mit jelent? - kérdezte Emma.
-
„Hűséges volt, hűséges marad”, vagy valami ilyesmit.
Julian körülnézett a teremben. Mindenki a szomszédjával sutyorgott, és vagy őket, vagy Arthurt nézte. Jia suttogva tárgyalt Roberttel és az alvilágiak képviselőivel. Helen továbbra sem ült le, bár úgy tűnt, csak Aline tartja meg állva. Az emelvényen vége szakadt a megbeszélésnek, és Robert Lightwood előrelépett. Viharfelhők vonultak át az arcán. -
Hogy ne érhesse szó a ház elejét Jia személyes érintettsége miatt
Helen Blackthorn ügyében, a konzul nem vett részt a döntéshozatalban szólt. - Mi, többiek úgy határoztunk, hogy mivel Helen tizennyolc éves, és ennyi idős korban amúgy is sok fiatal árnyvadászt áthelyezünk más intézetekbe, hogy megismerkedjenek a világgal, ezért elküldjük őt a Vrangel-szigetre, ahol a védvonalakat fogja tanulmányozni. -
Meddig lesz ott? - kérdezte azonnal Balogh.
-
Határozatlan ideig - felelte Robert.
Helen lehuppant a helyére Aline mellé, arcán bánat keveredett döbbenettel. Ugyan a Vrangel-szigeten működtek a világot óvó védvonalak, ezért sok szempontból megtiszteltetésnek számított, ha valakit odaküldtek, de mégiscsak egy aprócska szigetről volt szó a Jeges-tengeren, Oroszországtól északra, több ezer mérföldre Los Angelestől. -
Ez így megfelel? - kérdezte hűvösen Jia. - Mr. Balogh? Mrs.
Sedgewick? Szavazzunk. Aki egyetért azzal, hogy Helen Blackthornt áthelyezzük a Vrangel-szigetre, amíg meg nem győződünk a hűségéről, kiáltson „igen”-t. A zengő „igen”-ekbe csak halkan keveredett a „nem”-ek kórusa. Emma nem szólalt meg, mint ahogy Jules sem: mind a ketten túlságosan fiatalok voltak még ahhoz, hogy szavazzanak. Emma megfogta Julian kezét, és erősen megszorította; a fiú ujjai jéghidegek voltak. Úgy festett, mint az, akit már annyiszor megütöttek, hogy nincs kedve felállni többé. Helen halkan zokogott Aline karjaiban. -
Akkor már csak Mark Blackthorn kérdése maradt - mondta Balogh.
-
Miféle kérdés? - Robert Lightwood most már határozottan
ingerültnek tűnt. - A fiút magával vitte a Vadűzés. Eleve valószínűtlen, hogy tárgyalásokkal sikerül elérnünk a kiszabadulását. Nem ér rá ezzel akkor foglalkozni majd? -
Éppen ez az! - szólt Balogh. - Ha nem tárgyalunk a
kiszabadításáról, a probléma megoldja önmagát. Valószínűleg amúgy is jobb neki a maga fajtájával. Arthur Blackthorn kerek arca elsápadt. -
Nem! - jelentette ki. - A bátyám nem ezt akarta volna! Ő biztosan
otthon akarná tudni a fiút a családjával. - Arrafelé intett, ahol Emma és a többiek ültek. - Annyi mindent elvettek tőlük. Miért kéne még többet elvennünk? -
Ellenkezőleg, megóvjuk őket! - csattant fel Segdewick. - Egy
bátytól és egy nővértől, akik idővel úgyis elárulják őket, amikor rájönnek, hogy valójában az Udvarhoz tartoznak. Aki arra szavaz, hogy végleg hagyjunk fel Mark Blackthorn keresésével, kiáltsa, hogy „igen”! Emma átkarolta az ültében összeroskadó Juliant, és esetlenül hozzábújt. A fiú minden izma kőkeményre merevedett, mintha egy esésre vagy egy ütésre próbálna felkészülni. Helen közelebb hajolt, és Jules fülébe suttogott valamit, de az ő arcán is csorogtak a könnyek. Aline átnyúlt a barátnője mellett, hogy megsimogassa Julian haját, és Emma megpillantotta az ujján a Blackthornok gyűrűjét. Ahogy az „igen”ek rettenetes szimfóniája végigzengett a termen, az ékszer csillanása egy vészjelző villogására emlékeztette a nyílt tengeren, ahol senki sem láthatta, és ahol senki nem volt, aki segítsen. Ha ez a béke meg a győzelem, gondolta Emma, talán a háború volt a jobb. __________ Jace lecsusszant a nyeregből, és Clary felé nyújtotta a kezét, hogy őt is a földre segítse. -
Megjöttünk - mondta, és a tó felé fordult.
Keskeny kavicsos sávon álltak a Lyn-tó nyugati partján. Nem ugyanaz a hely volt, ahol Valentine megidézte Raziel angyalt, nem ugyanaz a
hely, ahol Jace elvérzett, és meghalt, hogy aztán visszaköltözzön belé az élet, de Clary nem járt a tónál azóta a nap óta, és a látványtól most a csontja velejéig futott a jeges borzongás. Gyönyörű hely volt, nem férhetett hozzá kétség. A távolba nyúló tavat a téli égbolt színezte ezüstre, a víztükör úgy fodrozódott a szél érintésére, mintha valaki egy darab alufóliát gyűrögetett volna. A felhők fehérek voltak, körben a dombok csupaszok. Clary egészen közel lépett a vízhez. Azt hitte, az édesanyja is vele jön, de Jocelyn végül inkább maradt. Azt mondta, ő már régen elbúcsúzott a fiától, és most Claryn van a sor. A Klávé elégette a testet - Clary kérésére. A hamvasztás megtiszteltetésnek számított; azoknak a testét, akik
dicstelenül
haltak
meg,
egy
keresztútnál
temették
el
hamvasztatlanul. Jace anyja is így járt annak idején. Azért ezúttal nem csak Clarynek tettek szívességet az elégetéssel. A Klávé csak így lehetett benne teljesen biztos, hogy a fiú halott. Az persze azért szóba sem jöhetett, hogy Jonathan hamvait a Néma Testvérek lakhelyén helyezzék el. Sosem kerülhetett a Csontvárosba, a fiú lelke nem kaphatott helyet a nephilimek lelkei között. Nem azok között temették el, akiknek ő okozta a halálát, és ezt így még Clary is igazságosnak találta. A sötét harcosok testét elégették, a hamvaikat egy keresztútnál temették el Brocelind közelében. Idővel egy emlékművet is terveztek ott felállítani azokért, akik valaha árnyvadászok voltak. Jonathan Morgensternnek azonban még ennyi sem járt, rá nem akart emlékezni senki. Még maga Clary is szívesen elfelejtette volna, de persze ez nem ment ilyen könnyen. A tó vize tiszta volt, és a szivárvány színeiben ragyogott a part közelében, mintha olajfolt úszott volna a felszínen. A fodrok Clary csizmájának talpát nyaldosták, ahogy a lány kinyitotta a kezében tartott ezüst
ládikát.
Szürke
hamvak
töltötték
meg,
közöttük
egy-egy
megfeketedett csontdarabkával. Ott volt köztük az ezüstösen ragyogó Morgenstern-gyűrű is. Az ékszer egy láncon lógott Jonathan nyakában, amikor a fiút elégették, a tűz semmiféle nyomot nem hagyott rajta. -
Sosem volt bátyám - szólt Clary.
Jace a hátára fektette a kezét a lapockái között. -
Dehogynem - mondta. - Simon. Ő minden lényeges szempontból
a bátyád volt. Kitartott melletted, miközben felnőttél, megvédett, küzdött veled és érted, törődött veled egész életedben. Ő a választott bátyád. Még akkor is, ha... nincs már velünk, őt senki és semmi nem veheti el tőled. Clary mély lélegzetet vett, és elhajította a ládikát, amilyen messzire csak tudta. Az pedig csak szállt a szivárványos víz felett, szürke hamvak csóváját húzva maga után. Aztán kihullott belőle a gyűrű is, újra meg újra átfordult a levegőben, ezüst szikrákat vetve, amíg végül el nem tűnt a mélyben. -
Ave atque vale - idézte Clary az ősi verset. - Ave atque vale in
perpetuum, frater. Vedd búcsúm, testvér. A tó felől fújó hideg szél mintha jeget küldött volna az arcába; a lány csak most vette észre, hogy sír, és azért fázik annyira az arca, mert nedves a könnyektől. Amióta megtudta, hogy Jonathan él, sokat gondolkodott rajta, hogy vajon miért zokog az anyja minden évben a fiú születésnapján. Miért siratta, ha egyszer gyűlölte? Most már viszont mindent értett. Anyja a sosem volt fiút siratta, a saját álmait arról, hogy lesz majd egy fia, meg arról, hogy milyen lesz az a fiú. Sírt a keserű sors miatt, ami elpusztította azt a gyereket, mielőtt egyáltalán megszülethetett volna. Clary a Végzet Tükrének partján állt, és a sosem volt bátyját siratta, a fiút, aki nem is kapott esélyt az életre. És siratott mindenkit, aki odaveszett a sötét háborúban, sírt az anyjáért és mindenkiért, akit Jocelyn elvesztett. Sírt Emma meg a Blackthorn gyerekek miatt, akik a
könnyeikkel küszködtek, amikor elmesélte nekik, hogyan találkozott Markkal a tündérföldei alagútban, és hogy megy a sora a bátyjuknak a Vadűzésben. Siratta Simont és az utána maradt ürességet a szívében, sírt, mert tudta, hogy élete minden hátralévő napján hiányozni fog neki a fiú. Sírt önmaga miatt, sírt, mert megváltozott, és mert néha a legjobbféle változás is felért egy apró halállal. Jace csak állt mellette, és némán fogta a kezét, amíg Jonathan hamvai nyomtalanul el nem süllyedtek a tóban.
- Ne hallgatózz! - mondta Julian. Emma dühösen meredt rá. Tény és való, hallotta a konzul irodájának résnyire nyitva maradt ajtaján át kiszűrődő hangokat. Na jó, az is igaz, hogy közelebb hajolt, hátha úgy már azt is ki tudja venni, miről beszélnek. De hát nem jobb tudni dolgokat, mint nem tudni őket? -
Mert? - formálta ajkával a szót Julian felé fordulva.
A fiú felhúzta a szemöldökét. Nem mondhatni, hogy rajongott a szabályokért, de betartotta őket. Ezzel szemben Emma úgy gondolta, a szabályok arra valók, hogy megszegje vagy legalábbis a maga szája íze szerint értelmezze őket. Ráadásul unatkozott. A Tanács egyik tagja kísérte el őket idáig a majdnem a teljes Gardon átvezető hosszú folyosón. Az iroda bejárata körül az évek során megkopott falikárpitok lógtak. A legtöbb közülük az árnyvadászok történelmének egy-egy jelenetét ábrázolta: a tóból kiemelkedő Razielt a Végzet Ereklyéivel, az Angyalt, amint átadja a Szürke Könyvet Jonathan Shadowhunternek, a Szövetség megkötését, a sanghaji csatát, a Buenos Aires-i tanácsülést. Akadt egy élénkebb színű, újabb kárpit is: ezen ismét az Raziel emelkedett ki a tóból, ezúttal a Végzet Ereklyéi nélkül. A vízparton szőke férfi állt, a közelében pedig, szinte észrevétlenül, egy irónt tartó vörös hajú lány...
-
Egy nap te is kapsz majd saját képet - mondta Jules.
Emma a fiú felé kapta a tekintetét. -
Csak azt hímezik rá egy ilyenre, aki valami nagy dolgot tesz.
Például megnyer egy háborút. -
Te simán megnyerhetsz egy háborút - jelentette ki magabiztosan a
fiú. Emmának elszorult a szíve. Amikor Julian úgy nézett rá, mintha végtelenül csodálatos lenne, mindig elviselhetőbbnek érezte a szülei hiánya miatt érzett fájdalmat. Végtére is, ha valaki ennyire szerette az embert, soha nem lehetett igazán egyedül. Hacsak nem döntenek úgy, hogy elválasztják Julestól, és Idrisbe költöztetik vagy valamelyik olyan intézetbe, ahol távoli rokonai éltek: Angliába, Kínába vagy Iránba. Hirtelen pánikba esett, előkapta az irónját, és egy hallásrúnát rajzolt a karjára, mielőtt Julian rosszalló tekintetével mit sem törődve az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Azonnal tisztán hallott mindent. Először Jia hangját ismerte fel, aztán egy pillanattal később az odabent lévő férfiét is: a konzul Luke Garrowayjel beszélgetett. -
...Zakariás? De ő már nem is aktív árnyvadász - mondta éppen
Jia. - Elutazott a mai ülés előtt, azt mondta, el kell varrnia néhány szálat, aztán semmiképpen sem mulaszthat el egy találkozót Londonban, január elején. Válaszul Luke mormogott valamit, amit a lány nem értett tisztán. Nem tudta, hogy Zakariás elment, és sajnálta, hogy nem köszönhette meg neki a segítséget, amit a csata éjszakáján kapott tőle. És az is nagyon érdekelte volna, honnan tudta a férfi, hogy a második keresztneve Cordelia. Még közelebb hajolt az ajtóhoz, és Luke mondanivalójának közepén vette fel a fonalat. -
…hogy neked mondjam el először - mondta éppen a vérfarkas. -
Úgy tervezem, hogy nem vállalom tovább a képviselőséget. Maia Roberts veszi át a helyemet. Jia csodálkozó hangot hallatott. -
Nem túl fiatal még ehhez?
-
Rendkívül tehetséges lány - felelte Luke. - Nem hinném, hogy
bizonygatnom kellene. -
Nem kell - értett egyet Jia. - Ha nem figyelmeztet bennünket
Sebastian támadása előtt, sokkal több árnyvadászt veszítettünk volna el, mint így. -
És mivel mostantól ő vezeti a New York-i falkát, praktikusabb, ha a
képviselő is ő lesz helyettem. - Luke felsóhajtott. - Aztán meg, Jia, elvesztettem a húgomat. Jocelyn elvesztette a fiát, nem először. Clary pedig még mindig le van sújtva amiatt, ami Simonnal történt. Szeretnék most a lányom mellett lenni. Jia hangjából kihallatszott a szomorúság. -
Talán nem lett volna szabad megengednem, hogy megpróbálja
felhívni. -
Biztosnak kellett lennie a dologban - mondta a férfi. - Veszteség
érte, fel kell dolgoznia. Gyászolnia kell. Szeretnék mellette lenni, hogy átsegítsem ezen az időszakon. Aztán meg akarok nősülni. Szeretném, ha a családom számíthatna rám. Vissza kell vonulnom. -
Természetesen áldásom rá - szólt a nő. - Bár jól jött volna a
segítséged az Akadémia újraalapításánál. Annyi embert elvesztettünk. Rég halt meg ilyen sok nephilim egyszerre. Körül kell néznünk a mondén világban, meg kell keresnünk azokat, akik alkalmasak a felemelkedésre, és ki kell képeznünk őket. Rengeteg dolgunk lesz. -
És sokan fognak segíteni benne. - Luke hajthatatlan maradt.
Jia felsóhajtott. -
Szívesen látom Maiát, egyet se félj. Szegény Magnust nők veszik
körül. -
Kétlem, hogy bánja, vagy egyáltalán észreveszi - mondta Luke. -
Bár meg kell mondjam, Jia, hogy igaza volt. Indokolatlanul kegyetlen döntés volt feladni Mark Blackthorn keresését, és elküldeni Helen Blackthornt a Vrangel-szigetre. Némi késéssel érkezett a válasz. -
Tudom - szólt halkan Jia. - Gondolod, hogy nem érzem át, mit
műveltem a saját lányommal? De ha Helen itt marad... Láttam a gyűlöletet a saját árnyvadászaim szemében, és féltettem Helent. Félteném Markot is, ha megtalálnánk. -
A szerencsétlen Blackthorn gyerekek teljesen összetörtek.
-
A gyerekek szívósak.
-
Elvesztették a bátyjukat meg az apjukat, és most a nagybátyjuk
fogja nevelni őket, akivel alig párszor találkoztak. -
Meg fogják ismerni. Jó ember. Diana Wrayburn kérte, hogy a
tanáruk lehessen, és hajlok rá, hogy beleegyezzem. Lenyűgözte őt a bátorságuk. -
De mégsem az anyjuk. Engem még gyerekkoromban hagyott ott
az anyám - mondta Luke. - Vasnővér lett belőle. Kleofás. Soha többé nem láttam. Amatis nevelt fel. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Senki más nem maradt nekem. Emma gyorsan Julianre pillantott, de a fiú biztosan nem hallotta Lukeot; kékeszöld szeme a távolba meredt, mintha az óceánt fürkészte volna, amire emlékeztetett. A lány kíváncsi lett volna, hogy a múltat idézi fel vagy a jövőtől fél. Jó lett volna visszaforgatni az időt, újra együtt lenni a szüleivel, visszaadni Julesnek az apját, Helent és Markot, helyrehozni mindent, ami odalett. -
Sajnálom, ami Amatisszal történt - szólt Jia. - És hidd el, én is
aggódom a Blackthorn gyerekekért. De mindig is voltak árváink, nephilimek vagyunk. Ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én. Ami a Carstairs lányt illeti, őt Idrisbe hozzuk. Aggaszt, hogy egy kicsit önfejűnek tűnik... Emma belökte az iroda ajtaját; sokkal könnyebben engedett, mint számított rá, és szinte beesett a helyiségbe. -
Ne! - kiáltotta.
Jia és Luke meglepetten kapta fel a fejét. Jia szája is tátva maradt, Luke pedig elmosolyodott. -
Egy kicsit? - kérdezte.
-
Emma Carstairs! - Jia felpattant a székről. - Hogy merészeled?
-
Hogy merészeli? - Emmát igencsak meglepte, hogy Julian szólalt
meg mellette; zöld szeme szikrákat szórt. Öt másodperc alatt változott át aggódó kisfiúból dühös fiatalemberré, barna haja úgy állt égnek, mintha minden szála külön-külön is dühöngene. - Hogy merészel így beszélni Emmával, amikor éppen maga tett ígéretet! Maga ígérte meg, hogy a Klávé soha nem feledkezik meg Markról, amíg él! Megígérte! Jiában volt annyi tisztesség, hogy jól láthatóan elszégyellje magát. -
Ő most már a Vadűzéshez tartozik - mondta. - Ők ugyan nem
halottak, de nem is élnek. -
Szóval tudta! - dühöngött Julian. - Tudta, hogy az ígérete semmit
sem jelent! -
Idris megmentését jelentette - magyarázta Jia. - Sajnálom.
Szükségünk volt kettőtökre, és... - Nehézkesen buktak ki belőle a szavak. - Betartottam volna az ígéretemet, ha lehetett volna. Ha lenne rá mód... ha meg lehetne oldani... gondoskodnék róla. -
Akkor az adósunk! - Emma határozottan megvetette a lábát a
konzul íróasztala előtt. - Tartozik nekünk, mert megszegte az ígéretét. Úgyhogy ezt most meg kell tennie a kedvünkért.
-
Mit? - kérdezte értetlenül Jia.
-
Nem költözöm Idrisbe. Nem! Los Angelesben van a helyem!
A lány érezte, hogy Julian megdermed mellette. -
Hát persze hogy nem költözöl Idrisbe - szólt. - Miről beszélsz?
Emma vádlón mutatott Jiára. -
Ő mondta.
-
Szó sem lehet róla! - jelentette ki a fiú. - Emma Los Angelesben él,
ott van az otthona. Lakhat az Intézetben. Az árnyvadászok így szokták. Az Intézet menedékhely. -
A bácsikátok fogja vezetni az Intézetet - mondta Jia. - Rajta múlik.
-
Mit mondott? - kérdezte Julian, és ebben a három szóban
érzelmek kavalkádja gyűlt fel. Ha Julian szeretett valakit, azt örökké szerette, ha pedig gyűlölt valakit, azt örökké gyűlölte. Emmának az a benyomása támadt, hogy ebben a pillanatban dől el, a fiú szeretni vagy gyűlölni fogja a bácsikáját egész életében. -
Azt, hogy befogadja - felelte Jia. - De komolyan úgy gondolom,
hogy Emmának az Árnyvadász Akadémián lenne a helye itt Idrisben. Rendkívül tehetséges, és itt a legjobb oktatókkal lenne körülvéve, ráadásul számos másik diákot is ért veszteség. Lenne, aki segítsen feldolgozni a gyászt. A gyászt. Emma fejében forogni kezdtek a gondolatok: a szülei tengerparton heverő holttestéről készült fotók, a Klávé nyilvánvaló vonakodása, hogy utánajárjon, mi történt velük, az apja, amint lehajolt, hogy megcsókolja, mielőtt beszállt az autóba, ahol az édesanyja várta. A nevetésük a szélben. -
Engem is értek veszteségek - szűrte összeszorított fogai között
Julian. - Segíthetek neki. -
Tizenkét
megválaszolna.
éves
vagy
-
felelte
Jia,
mintha
ezzel
mindent
-
Nem leszek mindig annyi! - kiáltotta Julian. - Emma és én egész
életünkben ismertük egymást. Olyan, mintha... mintha... -
Partabataiok leszünk! - jelentette ki hirtelen Emma, mielőtt a fiú
kimondhatta volna, hogy olyan, mintha testvérek lennének. Valamiért ezt nem szívesen hallotta volna. Mindenkinek elkerekedett a szeme, még Juliannek is. -
Julian megkért, és én igent mondtam - folytatta a lány. - Tizenkét
évesek vagyunk, elég idősek ahhoz, hogy meghozzunk egy ilyen döntést. Luke csillogó szemmel nézett a lányra. -
Parabataiokat nem lehet elszakítani - mondta. - Az ellentétes
lenne a Klávé törvényeivel. -
Együtt kell edzenünk - jelentette ki Emma. - Együtt kell letennünk
a vizsgákat, együtt kell részt vennünk a szertartáson. -
Igen, igen, értem - szólt Jia. - Hát jó. Julian, a bácsikád nem bánja,
ha Emma is az Intézetben marad, és ha parabataiok lesztek, az minden más szempontot felülír. A lányról a csillogó szemű Julianre nézett. A fiú boldognak tűnt, igazán boldognak. Emma nem is emlékezett rá, mikor látta utoljára így mosolyogni. -
Biztosak vagytok benne? - kérdezte még a konzul. - Parabatainak
lenni nagy dolog, ilyesmire nem szabad könnyelműen vállalkozni. Komoly elkötelezettséget jelent. Figyelnetek és vigyáznotok kell egymásra, jobban törődni a másikkal, mint önmagatokkal. -
Ez máris így van - jelentette ki magabiztosan Julian.
Emmának egy pillanattal többre volt szüksége, hogy válaszoljon. Még mindig a szüleit látta maga előtt. Csak Los Angelesben találhatta meg a választ a kérdésre, hogy mi történt velük. Márpedig neki válaszokra volt szüksége. Ha soha senki nem bosszulja meg a halálukat, az olyan,
mintha nem is éltek volna. És persze amúgy sem volt semmi kifogása az ellen, hogy Julian parabatia legyen. A gondolat, hogy együtt tölthetik az egész életüket, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól, az ígéret, hogy sosem lesz egyedül, elnyomta a vékonyka hangot, ami azt suttogta a fejében: Várj... Határozottan bólintott. -
Igen - felelte. - Teljesen biztosak vagyunk benne.
Idris zöld, arany és vörösesbarna volt ősszel, amikor Clary először látta. Ilyenkor télen, karácsony körül, egészen impozáns látványt nyújtott a táj. A távolban fehér hósapkával borított hegyek emelkedtek, a tótól Alicantéba vezető út mentén sorakozó lombjukat vesztett fák csupasz ágai csipkés mintákat rajzoltak a ragyogó égre. Kényelmes tempóban haladtak, Vándor könnyedén poroszkált. Clary Jace mögött ült, átkarolta a derekát. A fiú néha lelassította a lovat, hogy megmutassa egy-egy gazdagabb árnyvadász család kúriáját; ezeket általában eltakarták a lombok, most azonban jól látszottak. A lány hirtelen feszültebb lett, amikor elhaladtak egy épület közelében, amelyik a kőfalait borító repkény miatt szinte beleolvadt a mögötte lévő erdőbe. Nyilvánvalónak tűnt, hogy porig égett, aztán újjáépítették. -
A Blackthorn-uradalom - szólt Jace. - Ami azt jelenti, hogy azon a
kanyaron túl... - Vándor felkapaszkodott egy alacsony dombra. Jace visszafogta a lovat. A domb túloldalán az út kétfelé vált. Az egyik ága Alicantéba vezetett (Clary látta a démontornyokat a távolban), a másik pedig egy meleg, aranyszínű kövekből épült, alacsony kerítéssel körülvett nagy épület felé kanyargott. - Ott a Herondale-birtok - fejezte be a mondatot a fiú. A feltámadó jeges szél összeborzolta Jace haját. Clary felhúzta a
csuklyáját, de a fiú sem a fején, sem a kezén nem viselt semmit; azt mondta, gyűlöl kesztyűt húzni lovagláshoz, inkább puszta kézzel fogja a kantárt. -
Szeretnéd megnézni közelebbről is? - kérdezte a lány.
Jace lélegzete fehér felhőként lebegett előtte. -
Nem is tudom.
Clary reszketve simult a fiúhoz. -
Aggaszt, hogy kihagytuk a tanácsülést? - A lány nem örült, hogy
így alakult, de másnap haza kellett térniük New Yorkba, és később már nem lett volna alkalmuk titokban örök nyugovóra helyezni a bátyja hamvait. Jace ötlete volt, hogy kössék el a lovat az istállóból, és lovagoljanak el a Lyn-tóhoz, amíg úgyis szinte mindenki a Szövetség Termében van. A fiú értette, miért fontos neki, hogy eltemesse csak gondolataiban létező bátyját, bár mindenki másnak csak nagyon nehezen magyarázta volna el. Jace megrázta a fejét. -
Túl fiatalok vagyunk még szavazni. Különben is elvannak
nélkülünk. - Összeráncolta a homlokát. - A konzul szerint, amíg ragaszkodom a Jace Lightwood névhez, nem formálhatok jogot a Herondale-vagyonra. Még Herondale-gyűrűm sincs. Nem is létezik olyan amúgy, a Vasnővéreknek újat kellene készíteniük. Ami azt illeti, tizennyolc éves koromban teljesen elvesztem a jogomat a név viselésére. Clary mozdulatlanul ült, könnyedén kapaszkodva a fiú derekába. Jace néha azt szerette, ha feldobták neki a labdát és kérdezgették róla, máskor meg azt, ha nem; ez az utóbbi alkalmak egyike volt. Előbb-utóbb úgyis kiböki, amit akar. A lány csak ölelte hát csendben, amíg Jace végül megfeszítette az izmait, és Vándor oldalába mélyesztette a sarkát. A ló ügetve indult el lefelé az úton a ház felé. A repülő madarakkal
díszített alacsony vaskapu nyitva állt, mögötte az út kavicsos kocsifelhajtóban folytatódott, ami két oldalról megkerült egy éppen nem működő hatalmas kő szökőkutat. Jace a bejárati ajtóhoz vezető széles lépcsőfokokhoz léptetett, és felnézett az üres ablakokra. -
Itt születtem - szólt. - Itt halt meg anyám, és itt vágott ki a testéből
Valentine. Aztán Hodge magával vitt, és elrejtett, hogy senki ne tudja meg. Akkor is tél volt. -
Jace... - Clary a fiú mellkasára csúsztatta a kezét, érezte a szíve
lüktetését az ujjai alatt. -
Azt hiszem, Herondale szeretnék lenni - mondta hirtelen Jace.
-
Légy hát Herondale!
-
Nem mintha el akarnám árulni Lightwoodékat. Ők a családom.
Csak rádöbbentem, hogy ha nem veszem fel a Herondale nevet, ki is hal velem a család. -
Nem kötelességed...
-
Tudom - bólintott a fiú. - A dobozban, amit Amatistól kaptam,
találtam egy levelet. Apám írta nekem, még a születésem előtt. Elolvastam párszor. Elsőre gyűlöltem, bár azt írta, hogy szeret. Viszont volt pár mondat, amit nem tudtam kiűzni a fejemből. Azt mondta: „Szeretném, ha jobb ember lennél, mint én voltam. Ne hagyd, hogy bárki megmondja neked, ki vagy, vagy milyennek kellene lenned.” Hátrahajtotta a fejét, mintha ki tudná olvasni a jövőjét az ereszcsatornák kanyarulatából. - Ha megváltoztatom a nevemet, attól nem leszek más ember. Nézd meg Sebastiant. Vagyis Jonathant. Végül is nem osztott, nem szorzott, hogy Sebastiannak nevezte magát. Azért akartam eldobni a Herondale nevet, mert azt hittem, hogy gyűlölöm apámat. Csakhogy nem gyűlölöm. Igen, gyenge volt, és rossz döntéseket hozott, de ezt ő is tudta. Nincsen rá okom, hogy gyűlöljem. Különben is sok nemzedéknyi Herondale élt előtte is, és rengeteg jót tettek ennek a családnak a tagjai.
Ostobaság lenne, ha hagynám, hogy veszendőbe menjen a név, csak mert bosszút akarok állni apámon. -
Most először hallottam, hogy az apádnak nevezted - szólt Clary. -
Általában Valentine-t szoktad apádként emlegetni. Jace sóhajtott, aztán Clary mellkasán nyugvó kezére tette a kezét. Hűvösek voltak az ujjai, hosszúak és karcsúak; a lány a sötétben is felismerte volna az érintésüket. -
Egy nap talán itt élünk majd - mondta a fiú. - Együtt.
Clary elmosolyodott, bár tudta, hogy Jace nem láthatja. -
Azt hiszed, le tudsz venni a lábamról egy francos kéróval? -
kérdezte. - Ne képzelj túl sokat magadról, Jace. Jace Herondale - tette még hozzá, majd szorosan átkarolta a fiút a hidegben.
Alec a tető peremén ült, és a levegőben lóbálta a lábát. Gyanította, hogy ha a szülei hazaérnek, és meglátják, kiabálni fognak vele, de biztos volt benne, hogy Maryse és Robert nem kerülnek elő egyhamar. A tanácsülés után a konzul irodájába rendelték őket, és valószínűleg még most is ott voltak. A tündérekkel kötött új szerződés feltételeit az elkövetkező hét során tervezték foganatosítani, és úgy volt, hogy ez idő alatt a szülők Idrisben maradnak, a testvérek pedig nélkülük térnek haza New Yorkba. Ez azt jelentette, hogy egy hétig Alecnek kellett vezetnie az Intézetet. A fiú maga is meglepődött, de voltaképpen várta, hogy így legyen. A felelősség tökéletesen alkalmas rá, hogy elterelje az ember figyelmét egyéb dolgokról. Arról, hogyan nézett maga elé Jocelyn, amikor meghalt a fia, vagy arról, hogyan rázkódott a hangtalan zokogástól a padlón kuporogva Clary, amikor rájött, hogy ugyan hazatértek Edomból, de Simon nélkül. Magnus elkeseredett tekintetéről, ahogy kimondta az apja nevét.
A veszteség hozzátartozott az árnyvadász léthez, az embernek számítania kellett rá, de ez mit sem segített, amikor a tanácsteremben Alec a Vrangel- szigetre száműzött Helen arcát figyelte. -
Nem tudtál volna mit tenni. Ne büntesd magad - szólalt meg egy
ismerős hang a háta mögött. Alec szorosan becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt. -
Hogy jöttél fel?
Ruha szövete susogott, ahogy Magnus letelepedett a tető szélére a fiú mellé. Alec megkockáztatott egy pillantást a boszorkánymesterre. Csak kétszer látta rövid időre Magnust, amióta visszatértek Edomból egyszer, amikor a Néma Testvérek kiengedték őket a karanténból, és egyszer nemrég a tanácsteremben. Egyik alkalommal sem tudtak beszélni. Alec úgy sejtette, nemigen sikerült elrejtenie a vágyakozást a tekintetéből, ahogy most a boszorkánymesterre nézett. Magnus arca visszanyerte egészséges színét az edomi sápadtság után. A sebei nagyrészt begyógyultak, a szeme ismét csillogott az egyre sötétebb ég alatt. Alecnek eszébe jutott, milyen volt, amikor átölelte a megláncolt Magnust a démonbirodalomban, és elgondolkodott rajta, vajon miért könnyebb annyival az ilyesmit megtenni, amikor az ember azt hiszi, hogy meg fog halni. -
Mondanom kellett volna valamit - szólt végül a fiú. - Arra
szavaztam, hogy ne küldjék el a lányt. -
Tudom - bólintott Magnus. - Te meg kábé tíz másik ember. Az
elsöprő többség a száműzetés mellett döntött. - Megrázta a fejét. Amikor
az
emberek
megijednek,
mindig
azokon
vezetik
le
a
feszültségüket, akiket másnak gondolnak. Mindig ugyanez van, ezerszer láttam már.
-
Annyira haszontalannak érzem magamat.
-
Minden vagy, csak haszontalan nem. - Magnus hátrahajtotta a
fejét, tekintete az eget fürkészte, ahogy sorra bújtak elő a csillagok, egyik a másik után. - Megmentetted az életemet. -
Edomban? - kérdezte Alec. - Segítettem, de igazából te mentetted
meg a saját életedet. -
Nem csak Edomban. Majdnem négyszáz éves vagyok, Alexander.
Az öregedő boszorkánymesterek kezdenek begyöpösödni. Már nem éreznek semmit. Nem tudnak szeretni, nem izgatja fel vagy lepi meg őket semmi. Mindig azt mondtam magamnak, hogy ilyesmi velem nem történhet meg. Hogy igyekszem Péter Pán lenni, és nem nőni fel soha. Hogy mindig képes leszek rácsodálkozni a világra, beleszeretni valakibe, meglepődni, átélni a fájdalmat ugyanúgy, mint a boldogságot. Az elmúlt húsz évben mégis úgy éreztem, hogy kezd lassan utolérni a fásultság. Előtted rég nem volt senki. Senki, akit szerettem volna. Amíg be nem állítottál arra a bulira, azt hittem, soha többé nem érzek ilyen szenvedélyt. Alec visszatartotta a lélegzetét, és lenézett a kezére. -
Mit akarsz ezzel mondani? - Akadozott a hangja. - Hogy megint
össze akarsz jönni velem? -
Ha te is szeretnéd - felelte Magnus. Annyira bizonytalannak tűnt,
hogy a fiú meglepetten kapta fel a fejét. A boszorkánymester most nagyon fiatalnak látszott, arany és zöld szeme tágra nyílt, fekete fürtjei a halántékát simogatták. - Ha te is... Alec mozdulatlanul ült. Hetek óta arról ábrándozott, hogy Magnus ezeket a szavakat mondja majd neki, most azonban, hogy ez meg is történt, egyáltalán nem azt érezte, amire számított. Nem izzott fel a tűz a mellkasában, üres és hideg volt a szíve. -
Nem tudom - felelte.
Magnus szemében kihunyt a fény. -
Hát megértem, hogy... Nem voltam valami kedves veled.
-
Nem - mondta nyersen Alec. - Nem voltál az, bár gondolom,
nehéz kedvesen szakítani. Az a helyzet, hogy sajnálom, amit tettem. Tévedtem. Hihetetlen, mekkorát tévedtem. De a mögötte álló okok nem változtak. Nem élhetek úgy, hogy azt érzem, egyáltalán nem ismerlek. Folyton azt mondogatod, hogy a múlt csak a múlt, de mégis az tett azzá, aki vagy. Tudni akarom, mi minden történt veled, és ha nem szeretnél beszélni ezekről a dolgokról, akkor talán jobb is, ha nem vagyunk együtt. Mert ismerem magamat, és ezt soha nem lennék képes elfogadni. Szóval inkább ne menjünk végig még egyszer ugyanazon. Magnus felhúzta a térdét a mellkasához. Az alkonyi félhomályban egészen cingárnak tűnt hosszú lábával, hosszú karjával meg gyűrűktől csillogó hosszú ujjaival. -
Szeretlek - mondta csendesen.
-
Ne... - szólt Alec. - Ne. Ez nem tisztességes. Különben is... -
Elfordította a tekintetét. - Kétlem, hogy én vagyok az első, aki összetörte a szívedet. -
Többször tört össze a szívem, mint ahányszor megszegték a
Klávé tilalmát az árnyvadászok meg az alvilágiak közötti románcokkal kapcsolatban - tréfált Magnus, de bizonytalan volt a hangja. - Alec... igazad van. Alec a szeme sarkából pillantott a boszorkánymesterre. Soha nem látta még ilyen gyengének. -
Ez nem tisztességes veled szemben - folytatta Magnus. - Mindig
azt ígértem magamnak, hogy nyitott leszek az új élményekre, és amikor azt éreztem, hogy lassan megmerevedem, sokkot kaptam. Azt hittem, mindent jól csináltam, és nem zártam be a szívemet. Aztán eszembe jutott, amit mondtál, és rájöttem, miért kezdek lassan meghalni belül. Ha
soha senkinek nem mondod el az igazságot magadról, végül te is elfelejted. A szerelmeket, a csalódásokat, az örömöt, a bánatot, a jó cselekedeteimet és a szégyenletes tetteimet... Ha ezeket mind magamban tartom, akkor idővel eltűnnek az emlékeim. Aztán én is eltűnök. -
Én... - Alec nem igazán tudta, mit mondjon. A szakításunk után rengeteg időm volt gondolkodni - folytatta
-
Magnus. - És ezt írtam. - A belső zsebéből előhúzott egy füzetet: hétköznapi spirálos jegyzetfüzet volt. Amikor kinyílt a szélben, Alec látta, hogy a vonalas lapokat kacskaringós sorok borítják. Magnus kézírása. Leírtam az életemet. Alecnek elkerekedett a szeme. -
Az egész életedet? Nem az egészet - felelte óvatosan Magnus. - Inkább csak azokat
-
az eseményeket, amik ilyenné formáltak. Az első találkozásomat a fiatal Raphaellel. - A boszorkánymesternek szomorú volt a hangja. - Azt, hogyan szerettem bele Camille-ba. A Dumort Hotel történetét, bár abban Catarinának is segítenie kellett. Néhány korai, és néhány későbbi szerelmemet. Pár nevet ismerősnek találhatsz... Például a Herondale-t... -
Will Herondale - bólintott Alec. - Őt Camille említette. - Átvette a
füzetet; a lapok domborúak voltak, mintha Magnus nagy erővel nyomta volna oda a tollat írás közben. - Együtt... együtt voltatok? Magnus elnevette magát, és megrázta a fejét. -
Nem. De több Herondale is szerepel ezeken az oldalakon. Will fia,
James Herondale figyelemre méltó jelenség volt, ahogyan a húga, Lucie is. Viszont Stephen Herondale egészen elvette a kedvemet a családtól, amíg fel nem bukkant Jace. Idegesítő egy alak volt. - Észrevette, hogyan néz rá Alec, és gyorsan hozzátette: - Egyetlen Herondale-lel sem jártam. Ami azt illeti, még árnyvadásszal sem.
-
Nem jártál egy árnyvadásszal sem?
-
Egyik sem lopta be magát a szívembe úgy, mint te - mondta
Magnus. Könnyedén megkocogtatta a füzetet. - Tekintsd úgy, hogy ez első részlete mindannak, amit el szeretnék mondani neked. Nem voltam biztos a dolgomban, de reméltem, hogy ha te is velem akarsz lenni, ahogyan én veled, ezt talán bizonyítéknak tekinted majd. Bizonyítéknak, hogy szívesen adom neked, amit még soha senkinek: a múltamat, az igazságot magamról. Szeretném megosztani veled az életemet, mégpedig a jelenemet, a jövőmet és a teljes múltamat. Ha akarod. Ha akarsz engem. Alec kinyitotta a füzetet. Az első oldalon csak két szó állt: Drága Alec... Tisztán látta maga előtt az utat: ha visszaadja a füzetet, és hátat fordít Magnusnak, akkor majd keres magának egy árnyvadász fiút, akibe beleszerethet,
aztán
osztozhat
vele
a
nappalok
és
éjszakák
kiszámíthatóságán, a hétköznapi életben rejlő költészeten. Vagy elindulhat az ismeretlenbe azáltal, hogy Magnust meg a benne rejlő sokkal különösebb költészetet választja, a zsenialitását, a lobbanékonyságát, a duzzogását meg a túláradó örömét, különleges képességeit a varázslatra éppúgy, mint a szeretetéből áradó különleges varázslatot. Nem is volt ezen mit gondolkodni. Alec mély lélegzetet vett, és megborzongott. -
Hát jó - mondta.
Magnus majd szétrobbant a visszafojtott energiától, ahogy a fiú felé fordult a sötétben, a szeme izgatottan csillogott. -
Tényleg?
-
Tényleg - bólintott Alec. Megfogta a boszorkánymester kezét, és
az ujjai közé fűzte az ujjait. Világosság gyúlt a fiú szívében, ott, ahol eddig olyan sötét volt.
Magnus
hosszú ujjaival
gyengéden
körülölelte Alec
állát,
és
megcsókolta a fiút. Lassú, finom csók volt, de rengeteg mindent ígért későbbre, amikor már nem láthatja meg őket bármelyik járókelő a tetőn. -
Szóval én vagyok az első árnyvadászod, mi? - kérdezte Alec,
miután nagy sokára elváltak az ajkaik. -
Annyi mindenben te vagy nekem az első, Alec Lightwood - felelte
Magnus.
A nap lenyugvóban volt, amikor Jace elkísérte Claryt Amatis házához, megcsókolta, aztán visszafelé indult a kanális partján oda, ahol az inkvizítor lakott. Clary figyelte, ahogy távolodik, majd nagyot sóhajtva a bejárat felé fordult. Örült, hogy másnap végre elmennek innen. Bizonyos dolgokat nagyon szeretett Idrisben. Továbbra sem látott Alicanténál bájosabb várost: a házak fölött lenyugvó nap fénye éppen szikrákat vetett a démontornyok tetején. A csatornát szegélyező épületeknek már csak a körvonalai rajzolódtak ki bársonyosan. De szívfájdító szomorúságot okozott belépni Amatis házába, tudván, hogy Luke nővére már sosem fog hazatérni ide. Odabent meleg félhomály uralkodott, Luke a kanapén olvasott, Jocelyn pedig mellette aludt egy pokrócba burkolózva. A férfi rámosolygott Claryre, és bizarr mozdulattal a konyha felé mutatott, amit a lány úgy értelmezett magában, hogy ha éhes, talál magának ennivalót. Clary bólintott, és lábujjhegyen felosont a lépcsőn, ügyelve, nehogy felébressze az anyját. A szobájába lépve már vette is le a kabátját; egy pillanattal később rájött, hogy nincs egyedül. A szobában hűvös volt, a félig nyitott ablakon át áradt befelé a hideg levegő. A párkányon ott ült Isabelle. Farmerjére hosszú szárú csizmát húzott, kiengedett haja lobogott a szélben. Claryre pillantott, és bocsánatkérően elmosolyodott.
Clary az ablakhoz lépett, és felkapaszkodott Izzy mellé. Alig jutott elég hely kettejüknek, a cipője orra a másik lány nadrágját érte. Karjával átfonta a térdét, és várt. -
Bocs - szólt végül Isabelle. - Nyilván az ajtón át kellett volna
bejönnöm, de el akartam kerülni a szüleidet. -
Minden rendben volt a tanácsülésen? - kérdezte Clary. - Történt
valami... Isabelle kurtán felnevetett. -
A tündérek elfogadták a Klávé feltételeit.
-
Ez jó, igaz?
-
Talán. Úgy tűnt, Magnus nem így gondolja. - Isabelle fújt egyet. -
Csak... Mindenhol rusnya tüskék meredeztek, egyáltalán nem olyan érzés volt, mintha győztünk volna. Helen Blackthornt elküldik a Vrangelszigetre, hogy úgymond tanulmányozza a védvonalakat. Ezt kapd ki! El akarják paterolni közülünk, mert tündérek is vannak a felmenői között. -
Ez rettenetes! És Aline?
-
Aline vele megy. Legalábbis azt mondta Alecnek - felelte Isabelle.
- És jött valami nagybácsi, aki majd gondoskodik a Blackthorn testvérekről meg a kiscsajról. Tudod, aki annyira bír téged meg Jace-t. -
Emmának hívják. - Clary megbökte a lány lábát a cipője orrával. -
Igazán megjegyezhetnéd. Segített nekünk. -
Ja, csak most egy kicsit nehéz hálásnak lennem. - Isabelle
végigsimította saját, farmerbe bújtatott lábszárát, és mély lélegzetet vett. - Tudom, hogy ez volt az egyetlen megoldás. Újra meg újra elgondolkodom rajta, hogyan alakulhatott volna másként, de semmi nem jut eszembe. Muszáj volt Sebastian után mennünk, aztán meg ki kellett jutnunk Edomból, különben mind meghaltunk volna. Csak nagyon hiányzik Simon. Éjjel-nappal hiányzik, és azért jöttem ide, mert rajtam kívül csak neked hiányzik ennyire.
Clary nem mozdult. Isabelle a nyakában lógó piros drágakővel játszott, és mereven bámult kifelé az ablakon. Olyasféle nézés volt, amivel azt mondta: nem fogok sírni. -
Megértelek - mondta Clary. - Nekem is folyton hiányzik, csak
máshogy. Olyan, mintha reggelente arra ébrednék, hogy elvesztettem az egyik karomat vagy lábamat. Valamit, ami eddig mindig megvolt, és számíthattam rá, most meg nincs sehol. Isabelle továbbra is az utcát nézte. -
Meséld el a telefont! - szólt.
-
Nem is tudom - habozott Clary. - Gáz volt, Iz. Talán jobb lenne,
ha... -
Meséld csak el! - szűrte összeszorított fogai közt Isabelle.
Clary hangos sóhajjal bólintott. Nem mintha nem emlékezett volna a beszélgetésre; minden másodperce beleégett az agyába. Három nap telt el a visszatérésük óta, amit mindannyian karanténban töltöttek.
Korábban
egyetlen
árnyvadász
sem
élte
túl
a
démondimenzióba tett kirándulást, és a Néma Testvérek meg akartak róla győződni, hogy biztosan nem hoztak-e magukkal valamiféle sötét mágiát. A három nap alatt Clary végig ordítva követelte a testvérektől az irónját, portált akart nyitni, hogy meglátogathassa Simont, vagy legalábbis el akart küldeni valakit, hogy megnézze, jól van-e a fiú. A karantén ideje alatt nem találkozhatott Isabelle-lel, de még az édesanyjával és Luke-kal sem, de bizonyára ők is ordibálhattak éppen eleget, mert amint a Néma Testvérek makulátlannak nyilvánították őket, megjelent egy őr, és a konzul irodájába vezette Claryt. A Gard-domb tetején, a Gard legmélyén, a konzul irodájában volt Alicante egyetlen működő telefonkészüléke. Valamikor a századforduló környékén, nem sokkal a tűzlevél feltalálása előtt Ragnor Fell, a boszorkánymester
üzemelte
be
egy
varázslattal.
Jó
párszor
megpróbálták
felszámolni,
mondván,
hogy elvileg
kárt
tehet
a
védvonalakban, mivel azonban ennek semmiféle jelét nem lehetett tapasztalni, a készülék a helyén maradt. A szobában nem volt más, csak Jia Penhallow, aki hellyel kínálta Claryt. -
Magnus Bane tájékoztatott róla, mi történt Simon Lewisszel a
démonbirodalomban - szólt. - Szerettem volna elmondani, mennyire sajnálom, hogy ilyen veszteség ért. -
Nem halt meg - mondta Clary a fogait csikorgatva. - Legalábbis
elvileg nem. Strapálta valaki magát azzal, hogy utánajárjon? Megnézték, hogy jól van-e? -
Igen - felelte meglehetősen váratlanul Jia. - Jól van, az
édesanyjával és a nővérével él. Úgy fest, nincs az égvilágon semmi baja. Természetesen nem vámpír többé, egyszerű mondén, aki nagyon is hétköznapi életet él. Megfigyeléseink alapján úgy gondoljuk, semmiféle emléke nincsen az árnyvilágról. Clary összerezzent, aztán kihúzta magát. -
Beszélni akarok vele.
Jia összepréselte az ajkát. -
Ismered a törvényt. Nem beszélhetsz egy mondénnak az
árnyvilágról, ha nincsen veszélyben. Nem mondhatod el neki az igazságot, Clary. Magnus szerint a démon, aki hazaküldött benneteket, ezt nem is rejtette véka alá. -
- Nem mondok el Simonnak semmit, rendben? Csak a hangját
szeretném hallani. Tudnom kell, hogy jól érzi magát. Jia egy sóhajjal a lány felé tolta a telefont. Clary megragadta a készüléket, aztán elgondolkodott, hogy vajon hogyan kell tárcsázni Idősből - és amúgy is, hogyan fizetik a telefonszámlát? -, de végül úgy döntött, egyszerűen ugyanazt csinálja, mintha Brooklynban lenne. Ha ez
nem válik be, akkor majd ráér segítséget kérni. A lány meglepetésére a telefon kicsöngött, és egy pillanattal később valaki fel is vette. Simon anyjának ismerős hangja szólalt meg a vonalban. -
Halló? - A kagyló majd kicsúszott Clary kezéből, annyira izzadt a
tenyere. - Simon otthon van? -
Hogyan? Ja, igen, a szobájában tanul - felelte Elaine. - Ki keresi?
A lány lehunyta a szemét. -
Clary vagyok.
Rövid csend következett, majd Elaine megkérdezte: -
Elnézést, kicsoda?
-
Clary Fray. - A lány fém keserű ízét érezte a szájában. - A... a
Saint Xavierbe járok. Az irodalomházi miatt szeretnék beszélni vele. -
Á! Rendben - mondta Elaine. - Máris hívom. - Félretette a kagylót,
Clary pedig csak várt, amíg a nő, aki kidobta Simont a házából, szörnyetegnek nevezte, és hagyta térdre roskadva vért okádni a csatornába, elment a fiáért, aki hamarosan bizonyára hétköznapi tinédzserként szól majd bele a telefonba. Nem az ö hibája volt. Káin jele hatott rá anélkül, hogy tudott volna róla, az szakította el Simont a családjától, győzködte magát Clary, de továbbra is ugyanúgy izzott benne a düh, és ugyanolyan szorongás töltötte el. Elaine távolodó lépteit hallotta, aztán beszélgetés hangjait, végül ismét lépéseket... -
Halló? - Simon hangjára Clary kis híján elejtette a telefont. Olyan
hevesen vert a szíve, hogy úgy érezte, rögtön darabjaira hullik. Tisztán látta maga előtt a kissé girhes, barna hajú fiút, amint a keskeny telefonasztalkának
támaszkodik
a
Lewis
család
közvetlenül a bejárati ajtón belül. -
Simon! - mondta. - Simon, én vagyok az. Clary.
előszobájában,
Csend lett. Egy idő után a fiú zavartan szólalt meg ismét. -
Hát... Ismerjük egymást?
Minden szó olyan volt, mintha egy-egy szöget ütöttek volna a testébe. -
Együtt járunk irodalomra - magyarázta a lány, ami voltaképpen
igaz is volt. A legtöbb órát együtt vették fel, amikor Clary még mondén gimnáziumba járt. - Mr. Price-hoz. -
Ja, világos. - Simon nem volt barátságtalan, sőt inkább
kedélyesnek tűnt, de hallhatólag nem értette a helyzetet. - Bocs, pocsék az arc- meg a névmemóriám. Mi a helyzet? Anyám valami házit emlegetett, de holnapra nem kaptunk semmit. -
Kérdezhetek valamit?
-
A Két város regényéről? - A fiú mintha mosolygott volna a vonal
túlsó végén. - Figyu, az van, hogy még nem olvastam. A modernebb dolgokat szeretem, A 22-es csapdáját,
A
Zabhegyezőt, ilyeneket. -
Flörtöl, gondolta Clary. Simon nyilván azt hitte, hogy azért hívta fel, mert tetszik neki. Valami csaj a suliból, akinek a nevét sem tudta. -
Ki a legjobb barátod? - kérdezte a lány. - A legjobb barátod az
egész világon? Simon egy pillanatig nem felelt, aztán elnevette magát. -
Kitalálhattam volna, hogy Ericről van szó. Tudod, ha az ő száma
kell, egyszerűen elkérhetted volna tőle... Clary letette a telefont, és úgy meredt rá, mintha egy mérges kígyó volna. Hallotta Jiát, ahogy megkérdezte tőle, mi történt, és hogy jól érzi-e magát, de nem felelt, csak összeszorította a száját, és igyekezett erőt venni magán, nehogy sírva fakadjon a konzul előtt. -
Gondolod, hogy nem csak megjátszotta magát? - kérdezte az
ablakban ülve Isabelle. - Talán csak úgy tette, mintha nem tudná, ki vagy, mert félt, hogy veszélybe sodor. Clary habozott. Simon olyan jókedvű volt, annyira tökéletesen
hétköznapi. Ezt senki nem tudná tettetni. -
Teljesen biztos vagyok a dologban - mondta. - Nem emlékszik
ránk. Izzy visszafordult Clary felé, és a másik lány tisztán látta a könnyeket a szemében. -
Mondani akarok neked valamit - szólt Isabelle. - És nem
szeretném, ha megutálnál miatta. -
Nem tudnálak utálni - tiltakozott Clary. - Az lehetetlen.
-
Ez majdnem rosszabb, mintha meghalt volna. Ha halott lenne,
gyászolhatnám, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Jól van, él, hálásnak kellene lennem ezért. Már nem vámpír, és gyűlölt vámpír lenni. Boldognak kéne lennem. De nem vagyok boldog. Azt mondta, szeret. Azt mondta, szeret, Clary, most meg azt sem tudja, ki vagyok. Ha ott állnék előtte, nem ismerné fel az arcomat. Olyan, mintha soha nem is számítottam volna neki. Az egészből semmi sem számított, semmi nem is történt. Soha nem is szeretett. - Dühösen törölte le az arcát. Gyűlölöm ezt! - tört ki belőle hirtelen. - Gyűlölöm ezt az érzést, olyan, mintha valaki ülne a mellkasomon. -
Hiányzik?
-
Igen - felelte Isabelle. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is így
érzek egy fiú iránt. -
Ő nem csak egy fiú - mondta Clary. - Ő Simon. És tényleg
szeretett téged. És számított, ami történt. Ő talán nem emlékszik, de te igen. És én is. Az a Simon, aki most Brooklynban él, a fél évvel ezelőtti Simon. És nincs ebben semmi rettenetes. Csodálatos ember volt. Miután megismerted, megváltozott. Erősebb lett, bántották, sok mindenen átment. Ez a Simon szeretett beléd, és te is ebbe a Simonba szerettél bele. Most gyászolsz, mert ő nincs többé, de életben tarthatod azzal, hogy emlékszel rá. Mind a ketten életben tarthatjuk így.
Isabelle visszanyelte a könnyeit. -
Gyűlölöm, ha elvesztek valakit! - Hangja nyers éle olyasvalaki
kétségbeeséséről árulkodott, aki fiatal kora ellenére máris rengeteg veszteséget élt át. - Gyűlölöm! Clary megfogta Izzy karcsú jobb kezét, azt, amelyiknek az ujjain a Voyance rúna feszült. -
Tudom - bólintott. - De ne felejtsd azt sem, hány új emberre
találtál. Én például megismertelek téged, és hálás vagyok ezért. Erősebben szorította Izzy kezét. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán a másik lány ujjai az övéi köré fonódtak. Némán ültek az ablakpárkányon, összekulcsolt ujjaik áthidalták a távolságot kettejük között.
Maia a kanapén ült a nappaliban, ami most már az övé volt. Falkavezérként kapott némi szerény fizetést, amiből ki tudta fizetni Jordan és Simon egykori lakásának bérleti díját, és így elejét vehette, hogy egy dühös főbérlő egyszerűen kihajigálja a fiúk cuccait az utcára. Azt tervezte, hogy lassacskán átnéz mindent, összecsomagolja, amit tud, szortírozza az emlékeket. Elűzi a szellemeket. Mindez azonban ráért. Most csak üldögélt csendben, és a kis tárgyat nézegette, amit Jia Penhallow küldött neki Idrisből. A konzul nem köszönte meg az üzenetet, amiben Maia Sebastian támadására figyelmeztette a Klávét, bár szívesen látta a lányt a New York-i falka most már végleges vezéreként. Hűvös és távolságtartó volt a hangja. A csomagban azonban egy bronz pecsétnyomó volt: a Praetor Lupus vezérének pecsétnyomója, amivel a Scott család írta alá a leveleit. A Long Island-i épület romjai közül került elő. Egy kurta levél is érkezett vele, mindössze két szó, Jia elegáns kézírásával. Kezdjék újra!
__________ - Nem lesz semmi baj. Megígérem. Emma úgy érezte, Helen vagy hatszázadszorra mondja el ugyanezt. Valószínűleg többet segített volna, ha nem hallatszik a hangján, hogy leginkább önmagát szeretné meggyőzni. Helen majdnem mindent összepakolt, amit magával hozott Idrisbe. Arthur bácsi (a férfi azt mondta Emmának, hogy szólítsa ő is csak így) megígérte, hogy utánaküldi a többit is. A férfi most a földszinten várt Aline-nel, hogy együtt kísérjék el Helent a Gardba, ahonnan a lány egy portál segítségével jut majd el a Vrangel-szigetre. Aline a következő héten tervezte követni, miután Alicantéban minden szerződést aláírtak és minden szavazás lezajlott. Emma számára az egész unalmasnak, komplikáltnak és rettenetesnek hangzott. Csak annyit tudott, hogy megbánta, amiért valaha is nyálasnak találta Helent és Aline-t. Helen most már egyáltalán nem tűnt nyálasnak, csak
szomorúnak,
ahogy
vörös
szemmel,
és
reszkető
kézzel
becipzározta a táskáját, aztán az ágy felé fordult. Hatalmas ágy volt, hatan is elfértek rajta. Julian az egyik oldalon, Emma pedig a másikon ült a fejtámla mellett. Akár az egész családnak jutott volna hely közöttük, de Dru, az ikrek meg Tawy a saját szobájukban aludtak. Dru és Liwy rengeteget sírt, Tiberius pedig elkerekedett szemmel, zavarodottan fogadta Helen távozásának hírét, mintha nem tudta volna, mi történik körülötte, és mit is várnak tőle tulajdonképpen. Végül megrázta a nővére kezét, és sok szerencsét kívánt neki, mintha csak egy munkatársa utazott volna el valahová üzleti útra. Helen könnyekben tört ki. -
Ó, Ty! - szólt, mire a fiú elborzadva hátrálni kezdett.
Helen aztán letérdelt, szeme majdnem egy magasságba került az
ágyon ülő Julesével. -
Ne felejtsd el, amit mondtam!
-
Nem lesz semmi baj - visszhangozta Julian.
Nővére megszorította a kezét. -
Nagyon
rossz
érzés
itt
hagyni
benneteket
-
mondta.
-
Gondoskodnék rólatok, ha engednék. Te is tudod, igaz? Átvenném az Intézetet. Annyira szeretlek benneteket. Julian úgy feszengett, ahogyan a tizenkét éves fiúk szoktak, ha szeretetről beszélnek nekik. -
Tudom - bökte ki végül.
-
Az egyetlen vigaszom, hogy jó kezekben hagylak benneteket. -
Mélyen az öccse szemébe nézett. -
Arthur bácsira gondolsz?
-
Rád gondolok. - Juliennek elkerekedett a szeme. - Tudom, hogy
nagy kérés - tette hozzá Helen. - De azt is tudom, hogy számíthatok rád. Tudom, hogy segítesz Drunak leküzdeni a rémálmait, és vigyázol Líviára meg Tawyre. Persze Arthur bácsi is segíthet. Nagyon jó ember. Szórakozott, de látom, hogy szeretne mindent megtenni... - Elhallgatott egy pillanatra. - De Ty... - Mélyet sóhajtott. - Ty különleges. Ő máshogy látja magában a világot, mint mi. Nem mindenki ért a nyelvén, de te igen. Vigyázz rá a kedvemért, jó? Valami egészen rendkívüli lesz belőle, csak nem szabad engednünk, hogy a Klávé is észrevegye, milyen kivételes. Nem szeretik, ha valaki más - fejezte be a lány keserűen. Julian egyenesen ült, arcára kiült az aggodalom. -
Ty gyűlöl engem - mondta. - Állandóan veszekszik velem.
-
Ty imád téged - helyesbített Helen. - Azzal a méhecskével alszik,
amit tőled kapott. Folyton téged les. Olyan akar lenni, mint te. Csak... nehéz. - Helen nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit mondani szeretne: hogy Ty féltékeny, amiért Julian olyan könnyedén boldogul a
világban, amiért egy pillanat alatt megszeretteti magát másokkal. Hogy amit Julian olyan magától értetődően tesz nap mint nap, az Ty szemében varázslatnak tűnik. - Néha nehéz, ha az ember olyan szeretne lenni, mint valaki más, de nem tudja, hogyan csinálja. Julian zavarodottan ráncolta össze a szemöldökét, de Helenre nézett és bólintott. -
Vigyázok Tyra - szólt. - Megígérem.
-
Jó. - Helen felállt, és gyorsan nyomott egy csókot Julian feje
búbjára. - Mert csodálatos és rendkívüli. Mindannyian azok vagytok. - A lány az öccse fölött Emmára mosolygott. - Te is az vagy, Emma - tette hozzá. Ahogy kimondta a lány nevét, elcsuklott a hangja, mintha sírni készülne. Lehunyta a szemét, még egyszer átölelte Juliant, és szinte kimenekült a szobából, futtában kapva fel a bőröndjét és a kabátját. Emma hallotta, ahogy lesiet a lépcsőn, aztán mormogó hangok közepette bezáródott odalent az ajtó. Emma Julianre pillantott. A fiú mereven ült, mellkasa olyan sebesen emelkedett és süllyedt, mintha futott volna. Emma megfogta a kezét, és az ujjával betűket rajzolt a tenyerébe: M-I B-A-J? -
Hallottad Helent - felelte halkan Julian. - Azt várja, hogy én
vigyázzak rájuk. Drura, Tawyre, Liwyre, Tyra. Tulajdonképpen az egész családomra. Én leszek az... Tizenkét éves vagyok, Emma, és négy gyerekem lesz. Emma izgatottan megint írni kezdett. N-E-M L-E-S-Z... -
Nem kell ezt csinálnod - szólt közbe a fiú. - Nincsenek itt a
szüleink, akik meghallhatnának bennünket. - Szokatlanul keserű szavak voltak ezek Juliantól; a lánynak elszorult a torka. -
Tudom - mondta végül. - Csak szeretem, hogy titokban tudok
beszélgetni veled. Végül is ki mással beszélhetnénk ezekről, ha nem
egymással? A fiú az ágy háttámlájának dőlt, és Emmára nézett. -
Igazság szerint egyáltalán nem ismerem Arthur bácsit. Csak
ünnepekkor találkoztunk. Tudom, hogy Helen állítólag többet tud róla, és szerinte jó fej meg minden, de a testvéreimről van szó. Én ismerem őket, ő pedig nem. - Ökölbe szorította a kezét. - Majd én törődöm velük. Gondoskodom róla, hogy mindenük meglegyen, amit csak akarnak, és soha többé semmit ne vegyenek el tőlük. Emma Julian karjáért nyúlt, és a fiú - ezúttal a szemét félig lehunyva hagyta, hogy csuklója belső felére rajzolja a betűket. M-A-J-D É-N S-E-G-Í-T-E-K. Julian elmosolyodott, de a lány látta a feszültséget a szemében. -
Tudom - mondta a fiú. Ujjait a lány keze köré kulcsolta. - Tudod,
mit mondott nekem utoljára Mark, mielőtt elvitték? - kérdezte. A végtelenségig kimerültnek tűnt. - Azt mondta: „Maradj Emmával!” Szóval együtt maradunk. Mert a parabataiok sosem válnak el. Emma úgy érezte, mintha kiszorult volna a tüdejéből a levegő. Parabatai. Nagy szó - az árnyvadászok számára az egyik legnagyobb. Magában foglalja az elképzelhető legintenzívebb érzelmet és az elképzelhető legkomolyabb elkötelezettséget a szerelmen meg a házasságon kívül. Azt tervezte, hogy miután visszatérnek a házba, valami úton-módon elmondja Juliannek, hogy amikor a konzul irodájában kitört belőle, milyen tervei vannak a fiúval kapcsolatban, nem csak az járt a fejében, hogy a parabataia akar lenni. Mondd el neki, súgta egy vékony hang a fülében. Mondd el neki, hogy azért tetted, mert Los Angelesben kell maradnod. Mondd el neki, hogy azért tetted, mert ott kell lenned, hogy megtudd, mi történt a szüléiddel. Hogy bosszút állhass. -
Julian - szólt halkan, de a fiú nem mozdult. A szeme csukva volt,
sötét pillái az arcát simogatták. Az ablakon beszűrődő holdfény fehér és ezüst csíkokat vetett rá. Vonásai máris határozottabbnak tűntek, kezdték elveszíteni gyermeki finomságukat. Emma hirtelen pontosan el tudta képzelni, milyen lesz az idősebb, magasabb, erősebb felnőtt Julian. Jóképű férfi válik belőle, gondolta, csüngeni fognak majd rajta a lányok, és az egyik majd örökre megszerzi magának. Mert Emma a parabataia lesz, ami azt jelenti, hogy ő már biztosan nem lehet az a lány. Soha nem szeretheti úgy Juliant. Jules motyogott valamit, és fészkelődni kezdett álmában. Karját kinyújtotta, keze kevés híján a lány vállát érintette. Inge ujja könyékig felgyűrődött. Emma megérintette a fiú csupasz alkarját, és betűket kezdett formázni ott, ahol a finom, sápadt bőrt még nem borították hegek. N-E H-A-R-A-G-U-D-J, J-U-L-E-S, írta, aztán lélegzetét visszatartva hátradőlt. De a fiú nem vett észre semmit, nem ébredt fel.
2008. május
A LEVEGŐBEN MÁR OTT LEBEGETT A NYÁR ÍGÉRETE. A nap melegen sütött le a Carroll Street és a Hatodik sugárút sarkára, a házak sora előtt sűrű, zöld lomb borította a fákat. Miután feljöttek a metróból, Clary levetette vékony kabátját, és farmerben meg egy szál pólóban állt meg a St. Xavier bejárata előtt, a kapun kiözönlő diákok tömegét figyelve. Isabelle és Magnus egy fának támaszkodott nem messze tőle. A boszorkánymester bársonyzakót meg farmert viselt, a lány pedig rövid, ezüstszínű ruhát, ami egyáltalán nem rejtette el a jeleit. Clary jelei éppúgy láthatóak voltak végig a két karján, a hasán a rövid felső alatt, meg hátul a nyakán. Akadtak köztük állandóak és ideiglenesek is, de mindegyik azt bizonyította, hogy ő már más. Nem csak más, mint az iskolából kisiető, egymástól másnap reggelig elköszönő vagy Java Jonesba későbbre találkozókat megbeszélő diákok, hanem más, mint az egykori önmaga. Az az önmaga, aki valaha ezek közé a gyerekek közé tartozott. Egy idősebb, kalapos nő fütyörészve sétáltatta az uszkárját a napsütésben. A kutya odatotyogott a fához, ahol Magnus és Isabelle támaszkodott. A nő megállt, és továbbra is békésen fütyörészett; Isabelle, Clary és Magnus teljességgel láthatatlanok maradtak a számára. Magnus mérgesen pillantott az uszkárra, mire az nyüszítve hátrálni
kezdett, gazdáját is magával vonszolva. Magnus utánuk nézett. -
A láthatatlansági varázslatoknak is van hátulütőjük - állapította
meg. Az Isabelle arcán megjelenő mosoly szinte azonnal el is tűnt. -
Ott van!
Clary felkapta a fejét. Az imént ismét kinyílt az iskola ajtaja, és három fiú jelent meg a lépcsőn. Az utca túloldaláról is azonnal felismerte őket. Kirk, Eric és Simon. Kirk és Eric szemernyit sem változott. A lány karján felragyogott a távolbalátó rúna, ahogy a tekintete átugrotta őket. Simont bámulta inkább, igyekezett magába inni minden porcikáját. Utoljára a démonbirodalom fakó, mocskos és véres decemberében látta. A fiún látszottak az azóta eltelt hónapok, többé nem maradt belefagyva az időbe. A haja hosszabb lett, a homlokába hullt, hátul elfedte a nyakát. Arcába szín költözött. Lábát az alsó lépcsőfokon nyugtatva állt, vékony és csontos volt, mint mindig, bár egy egészen picit mintha mégis szedett volna magára. Azt a kopott kék inget viselte, ami már évek óta megvolt neki. Egyik kezével megigazította szögletes szemüvegét, miközben a másikkal, amelyikben egy köteg felcsavart papírlapot tartott, hevesen gesztikulált. Clary egy pillanatig sem vette le róla a szemét, miközben elővette az irónját, és rajzolni kezdett a karjára, hatástalanítva az álcarúnát. Magnus mormogott valamit arról, hogy jobban kellene vigyáznia. Ha valaki éppen arra nézett, láthatta, ahogyan egyik pillanatról a másikra megjelenik két fa között. Úgy tűnt azonban, hogy senki nem látott semmit, és Clary visszadugta az irónt az övébe. Remegetett a keze. -
Sok szerencsét! - mondta Isabelle anélkül, hogy megkérdezte
volna a lánytól, mit csinál. Clary úgy sejtette, nyilvánvaló a dolog.
Isabelle feszültnek és megviseltnek tűnt, ahogy egyenes háttal továbbra is a fát támasztotta. Magnus egy kék topázgyűrűt forgatott bal kezének egyik ujján; némán Claryre kacsintott, mielőtt a lány lelépett a járdáról. Isabelle sosem lett volna képes Simonnal beszélni, gondolta Clary, ahogy elindult az utca túloldalára. Nem kockáztatta volna meg az üres tekintetet, azt, hogy a fiú nem ismeri fel. Nem lett volna képes szembenézni a bizonyítékkal, hogy Simon elfelejtette őt. Clary is kezdte mazochistának érezni magát, amiért ilyesmire vállalkozott. Kirk időközben odébbállt, de Eric előbb pillantotta meg a lányt, mint Simon - Clary egy pillanatra lefagyott, de hamar nyilvánvaló lett, hogy neki sem maradt róla semmiféle emléke. Zavartan, a csinos lányoknak kijáró pillantással nézett Claryre. Nyilván azon gondolkodott, felé tart-e éppen. A lány megrázta a fejét, és állával Simon felé bökött. Eric felhúzta a szemöldökét, elköszönés gyanánt Simon vállára csapott, aztán már fel is szívódott. Simon a lány felé fordult. Clary úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. A fiú mosolygott, szabad kezével megigazította arcába hulló barna haját. -
Szia, Simon! - szólt Clary, amikor megállt előtte.
Zavart, sötétbarna szempár nézett vissza rá. -
Mi... Ismerjük mi egymást?
Clary nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a hirtelen támadt keserű íztől a szájában. -
Régen barátok voltunk - felelte, aztán pontosított. - De nem
mostanában volt. Még az oviban. Simon kételkedve húzta fel a szemöldökét. -
Igazán elbűvölő hatéves lehettem, ha még emlékszel rám.
-
Tényleg emlékszem - mondta a lány. - Emlékszem Elaine-re, az
anyukádra,
meg
a
nővéredre,
Rebeccára
is.
Rebecca
mindig
megengedte, hogy játsszunk az éhes vízilovas játékával, de te folyton megetted a golyókat. Simonon enyhe napbarnítottsága ellenére is látszott, hogy elsápad. -
Honnan... Tényleg így történt, de egyedül voltam. - A hangjába a
zavarodottságon kívül valami más is vegyült. -
Nem, nem voltál egyedül. - Clary a fiú szemébe nézett, szinte
kényszeríteni próbálta, hogy emlékezzen legalább valamire. - Mondom, hogy barátok voltunk. -
Hát... Azt hiszem, én nem... Nem emlékszem - szólt lassan Simon,
bár az arcán átfutó árnyék elgondolkodtatta a lányt. -
Anyukám férjhez megy - folytatta Clary. - Ma este. Éppen az
esküvőre tartok, ami azt illeti. A fiú szabad kezével megdörzsölte a halántékát. -
És kell egy pasi, aki elkísér?
-
Nem, az van.
Clary nem tudta eldönteni, hogy Simon csalódott vagy csak zavarodottabb lett, miután a számára elképzelhető egyetlen logikus magyarázat a történtekre tévesnek bizonyult. A lánynak égett az arca. Ilyen kínos szituációnak kitenni magát valamiért nehezebbnek tűnt, mint szembenézni egy rakás Husa démonnal a Glick Parkban. Márpedig volt alapja az összehasonlításra, hiszen a csatára éppen az előző este került sor. -
Csak... annak idején nagyon jóban voltatok anyámmal, szóval
gondoltam, illő szólnom a dologról. Fontos nap a mai, és ha minden rendben ment volna, te is velünk lennél. -
De... - Simon nyelt egyet. - Nem értem.
-
Nem a te hibád - felelte Clary. - Egy pillanatig sem volt a te hibád.
Rajtad semmi sem múlt. - Könnyek égették a szemét, ahogy lábujjhegyre állt, és gyorsan arcon csókolta a fiút. - Légy boldog! mondta még, és hátat fordított. A túloldalon homályosan látta a rá váró Isabelle és Magnus körvonalait. -
Várj!
Visszafordult. Simon utánasietett, és felé nyújtott valamit. Egy szórólap volt az, amit a kezében tartott kötegből húzott elő. -
A zenekarom - mondta félig-meddig bocsánatkérően. - Eljöhetnél
egy koncertünkre. Talán. Valamikor. A lány egy szótlan biccentéssel elvette a szórólapot, és átfutott a túloldalra. A hátában érezte Simon tekintetét, de képtelen volt rávenni magát, hogy sarkon forduljon, és lássa a fiú félig zavart, félig szánakozó pillantását. Isabelle ellépett a fától, ahogy a lány közeledett feléjük. Clary lelassított, elővette az irónját, és újra a karjára rajzolta az álcarúnát. Égetett, de most még örült is a fájdalomnak. -
Jól gondoltad - fordult Magnus felé. - Ennek tényleg nem volt
semmi értelme. -
Nem
azt
mondtam,
hogy
nincs
semmi
értelme.
-
A
boszorkánymester széttárta a karját. - Azt mondtam, hogy nem fog emlékezni rád, és csak akkor szabad eljönnöd, ha megbarátkoztál ezzel a gondolattal. -
Sosem fogok megbarátkozni vele - csattant fel Clary, aztán súlyos,
mély lélegzetet vett. - Bocs - mondta. - Ne haragudj, Magnus, nem a te hibád. És Izzy... Te sem érezhetted valami jól magad. Köszönöm, hogy eljöttél velem. A boszorkánymester rántott egyet a vállán. -
Nincs miért bocsánatot kérned, napsugaram.
Isabelle komor tekintettel végigmérte Claryt, aztán kinyújtotta a kezét.
-
Mi az?
-
A bandája szórólapja - felelte Clary, és átadta a papírdarabot. Izzy
felhúzott szemöldökkel vette el tőle. - Én rá sem bírok nézni. Régen én segítettem neki fénymásolni meg terjeszteni ezeket... - Vágott egy grimaszt. - Nem érdekes. Később talán örülni fogok, hogy eljöttünk. Erőtlenül elmosolyodott, és visszabújt a dzsekijébe. - Én megyek. Találkozunk a tanyán. Isabelle figyelte, hogyan távolodik Clary apró alakja az utcán, a járókelők számára láthatatlanul. Aztán lepillantott a kezében tartott szórólapra. SIMON LEWIS, ERIC HILLCHURCH, KIRK DUPLESSE ÉS MATT CHARLTON A VÉGZET EREKLYÉI MÁJUS 19-ÉN A PROSPECT PARK SZÍNPADÁN HOZD EL EZT A SZÓRÓLAPOT, ÉS KAPSZ 5% KEDVEZMÉNYT A BELÉPTI DÍJBÓL! Isabelle-nek elakadt a lélegzete. -
Magnus!
A boszorkánymester is Claryt figyelte. Most Isabelle-re pillantott, aztán a lapra tévedt a tekintete. Mindketten a szövegre meredtek, aztán Magnus füttyentett. -
A Végzet Ereklyéi?
-
Így nevezte el a zenekarát. - A papír reszketett Isabelle kezében. -
Na jó, Magnus, muszáj... Azt mondtad, ha bármire is emlékszik... A boszorkánymester Clary után nézett, de a lánynak már régen nyomát sem lehetett látni. -
Rendben - bólintott. - De ha nem válik be, ha nem akarja, sosem
mondhatjuk el Clarynek. Isabelle összegyűrte a lapot a markában, és másik kezével már nyúlt is az irónja után. -
Ahogy akarod. De legalább meg kell próbálnunk.
Magnus bólintott, zöld-arany szemében árnyékok kergették egymást. Isabelle látta, hogy a boszorkánymester aggódik érte, fél, hogy csalódik és összeroppan. A lány egyszerre akart haragudni rá és hálásnak lenni neki. -
Meg fogjuk.
Különös nap, gondolta Simon. Először a Java Jonesban kérdezte meg a pultos csaj, hogy hol van a barátja, az a csinos lány, aki általában vele együtt jött, és mindig feketén kérte a kávét. Simon értetlenül meredt rá nem igazán voltak közeli lány barátai, olyanok főleg nem, akikről illett volna tudnia, hogy szeretik a kávét. Amikor azt mondta a pultosnak, hogy nyilván valaki másra gondolt, az úgy nézett rá, mint a bolondokra szokás. Aztán meg odament hozzá az a vörös hajú lány a St. Xavier lépcsőjén. Most nem volt senki az iskola előtt. Eric megígérte, hogy hazaviszi, de eltűnt, amikor a lány előkerült, és aztán már nem is jött vissza. Kedves volt Erictől, hogy azt hitte, ilyen játszi könnyedséggel szed fel csajokat, gondolta Simon, de azért bosszantotta, hogy emiatt metróval kellett hazamennie. Igazából fel sem merült benne, hogy megpróbálja felszedni a lányt. Annyira törékenynek tűnt, még a karját meg a vállát borító elég dögös tetoválások ellenére is. Talán elmeháborodott volt - a jelek mindenesetre erre utaltak -, de hatalmas, szomorú zöld szemmel nézett rá, és Simonnak a saját tekintete jutott róla eszébe az apja temetésének napján: mintha valami lyukat ütött volna a bordái közé, és csavart volna egyet a szívén. Ha a lányt is ilyen veszteség érte, akkor... Nem, biztosan
nem
azért
ment
oda
hozzá,
hogy
összejöjjön
vele.
Tényleg
meggyőződése volt, hogy valaha sokat jelentettek egymásnak. Talán tényleg ismerte ezt a lányt, gondolta. Talán egyszerűen elfelejtette. Végtére is ki emlékszik az óvodás barátaira? És mégis képtelen volt elűzni a gondolataiból a lány arcát, amint nem szomorúan néz rá, hanem a válla fölött mosolyog, miközben valamit tart a kezében egy rajzot talán? Simon dühösen rázta meg a fejét. A kép eltűnt, mint egy higany fürgeségű hal, amikor lecsusszan a horogról. Erejét megfeszítve próbált visszaemlékezni. Újabban sokszor kapta magát azon, hogy ezt műveli. Emlékfoszlányok bukkantak fel, verssorok, amikről nem is sejtette, hol tanulta őket, egy-egy gyorsan tovatűnő hangfoszlány. Nemegyszer izzadva, reszketve riadt fel az éjszaka közepén; álmában kietlen tájakat látott, szörnyű hangokat hallott, vér ízét érezte a szájában, íjat és nyílvesszőket tartott a kezében. (Egyszer egy nyári
táborban
megtanult
ugyan
íjászkodni,
de
sosem
izgatta
különösebben a dolog, szóval nem értette, miért álmodik most folyton erről.) Ilyenkor általában nem tudott visszaaludni, sajgó fájdalmat érzett, mintha valami hiányozna: nem tudta, mi, de rettenetes üresség támadt a mellkasában. Az egészet a túl sok éjszakába nyúló Dungeons & Dragons kalandnak, a tizedik osztállyal járó stressznek meg az egyetem miatti aggodalomnak tudta be. Ahogyan az anyja mondta: ha az ember elkezd aggódni a jövő miatt, a múlt megszállottja lesz. -
Foglalt ez a hely? - kérdezte egy hang. Simon felnézett, és egy
magas, tüskés fekete hajú férfit pillantott meg, aki csillogó hímzéssel díszített iskolai bársonyzakót és vagy egy tucat gyűrűt viselt. Volt valami különös az arcában... -
Hogyan? Hm, nem. - Simon kíváncsi volt, hány idegen szólítja le
még aznap. - Leülhetsz, ha akarsz. A férfi lenézett, és elhúzta a száját.
-
Látom, sok galamb rottyantott ma erre a lépcsőre - jegyezte meg. -
Inkább állva maradok, ha nem tekinted udvariatlanságnak. Simon némán megrázta a fejét. -
Magnus vagyok. - A férfi megvillantotta hófehér fogsorát, ahogy
elmosolyodott. - Magnus Bane. -
Régi barátok vagyunk netán? - érdeklődött Simon. - Csak kíváncsi
vagyok. -
Nem, igazából sosem jöttünk ki különösebben jól - felelte Magnus.
- Régi ismerősök inkább. Compadrék, mondjuk. A macskám bírt téged. Simon megdörzsölte a szemét. -
Azt hiszem, lassan megőrülök - jegyezte meg csak úgy magának.
-
Ez esetben nem lehet gondod azzal, amit mondani készülök
neked. - Magnus kissé elfordította a fejét. - Isabelle? Egy lány jelent meg a semmiből. Talán a leggyönyörűbb lány, akit Simon valaha látott. Hosszú, fekete haja ezüstszínű ruhájára omlott, és Simon hirtelen késztetést érzett, hogy vacak dalokat írjon csillagos éjszakákról. Fedetlen karját és lábát ugyanolyan fekete és kacskaringós tetoválások borították, mint amilyeneket a másik lányon látott. -
Szia, Simon! - mondta a lány.
Simon értetlenül meredt rá. Teljességgel értelmezhetetlen volt számára, hogy egy lány, aki így néz ki, valaha is ilyen hangsúllyal mondja ki a nevét. Mintha az egyetlen név lenne, ami számít a világon. Simon agya döcögve leállt, mint egy öreg autó. -
Mgh? - kérdezte.
Magnus kinyújtotta a kezét, és a lány a tenyerébe tett valamit. Egy fehér bőrbe kötött könyv volt az, fedőlapján aranyszínnel állt a címe. Simon nem tudta kiolvasni az elegáns, kacifántos kézírást. -
Ez a könyv - mondta Magnus - varázslatokat tartalmaz.
Erre nemigen kínálkozott semmiféle válasz, úgyhogy Simon nem is
próbálkozott. -
A világ tele van mágiával - folytatta a férfi csillogó szemmel. -
Démonokkal,
angyalokkal,
vérfarkasokkal,
tündérekkel
meg
vámpírokkal. Egyszer te is tudtál ezekről. A mindennapjaid része volt a mágia, de elvették tőled. A cél az volt, hogy nélküle éld le az életed hátralévő részét, anélkül hogy emlékeznél rá. El kellett volna felejtened mindenkit, aki tud a mágiáról, akármennyire is szeretted őket. Hétköznapi élet várt volna rád. - Megfordította a könyvet a kezében, és Simon most már tisztán láthatta a latin nyelvű címet. Volt benne valami, ami hirtelen energiával töltötte el a testét. - Ez persze azzal is együtt járt, hogy megszabadított a nagyság terhétől. Mert nagy voltál, Simon. Napjáró, igazi harcos. Életeket mentettél, démonokat öltél, angyalok vére és napfény száguldott az ereidben. - Magnus most már szélesen, sőt kissé megszállottan mosolygott. - És nem tudom, de nekem az a benyomásom, hogy ezt csak egy zsarnok veheti el valakitől. Isabelle hátravetette fekete haját. Valami megvillant a nyakában. Egy vörös rubin. Simon ugyanazt az energialöketet érezte, ezúttal még erősebben. Mintha a teste vágyott volna valamire, amire az elméje képtelen volt visszaemlékezni. -
Egy zsarnok? - visszhangozta a lány.
-
Igen - bólintott Magnus. - Clary különlegesnek született. Simonnak
a nyakába zúdult a különlegesség. Alkalmazkodott hozzá. Mert a világ nem különleges és hétköznapi emberekre oszlik meg. Mindenkiben ott rejlik a lehetőség, hogy különleges legyen. Amíg valakinek van lelke és szabad akarata, bármi lehet belőle, bármit tehet, bármit választhat magának. Simonnak is meg kell adni a választás lehetőségét. Simon nagyot nyelt. -
Bocsánat - mondta. - De te meg miről beszélsz?
Magnus megkocogtatta a kezében tartott könyvet.
-
Kerestem a módját, hogyan lehetne visszafordítani ezt a
varázslatot, ezt a rád bocsátott átkot. - Simon majdnem tiltakozni kezdett, hogy őt ugyan nem átkozta el senki, de inkább visszafogta magát. - Ezt a valamit, ami miatt annyit felejtettél. Aztán leesett. Sokkal hamarabb is rájöhettem volna, de mindig olyan szigorúak voltak a Felemelkedéssel
kapcsolatban.
Olyan
kekecek.
Aztán
Alectől
megtudtam, hogy borzasztó nagy szükség van új árnyvadászokra. Annyian odavesztek közülük a sötét háborúban. A te esetedben nincsen semmilyen
bökkenő,
annyian
kezeskednének
érted.
Lehetnél
árnyvadász, Simon. Mint Isabelle. Egy keveset tehetek ezzel a könyvvel. Nem tudok mindent visszafordítani, nem tehetlek azzá, aki valaha voltál, de előkészíthetlek a Felemelkedéshez. És ha az megtörténik, ha árnyvadász leszel, már egy ujjal sem nyúlhat hozzád. A Klávé védelmét élvezed majd, és semmi sem tiltja majd, hogy mindent megtudj az árnyvilágról. Simon Isabelle-re pillantott. Kicsit olyan volt, mintha a napba bámult volna, de az, ahogyan a lány visszanézett rá, megkönnyítette a dolgot. Úgy érezte magát, mintha hiányzott volna ennek a szépségnek, bár maga is tudta, hogy ez lehetetlen. -
Tényleg létezik varázslat? - kérdezte. - Vámpírok, vérfarkasok
meg varázslók... -
Boszorkánymesterek - helyesbített Magnus.
-
Ezek mind? Léteznek?
-
Léteznek - bólintott Isabelle. Édes, kicsit fátyolos volt a hangja, és
nagyon ismerős. Simon hirtelen napsütés és virágok illatát érezte, száját fémes íz töltötte meg. Sivatagi tájat látott maga előtt a démonok napja alatt, aztán egy város tornyait, amik úgy ragyogtak, mintha jégből és üvegből épültek volna. - Ez nem csak mese, Simon. Aki árnyvadász, az harcos is. Veszélyes élet, de csodálatos annak, akinek való az ilyesmi.
Soha nem lennék más. -
Neked kell meghoznod a döntést, Simon Lewis - mondta Magnus.
- Maradhatsz a mostani világodban, elmehetsz egyetemre, tanulhatsz zenét, megnősülhetsz. Élheted az életedet. Vagy választhatod a bizonytalan sorsot árnyak és veszélyek között. Részesülhetsz abban az örömben, hogy mindenféle történeteket olvasol hihetetlen eseményekről, de ha akarod, te is részese lehetsz ezeknek a történeteknek. - Közelebb hajolt, és Simon látta a fényt megcsillanni a szemében. Végre rájött, mit talált benne olyan furcsának. Magnus zöldes aranyszínű szemében függőleges volt a pupilla, mint egy macskáéban. Egyáltalán nem emberi szem volt. - Csakis rajtad múlik.
Claryt
mindig
meglepte,
hogy
a
vérfarkasok
milyen
ügyesnek
bizonyulnak, ha virágos dekorációkról van szó. Luke régi falkája amelyik most Maiáé volt - vállalta, hogy feldíszíti a tanyát, ahová a lagzit tervezték, meg a régi pajtát, ahol maga a szertartás zajlik majd. A farkasok helyrepofozták az egész építményt. Az öreg szénapadlás már akkor csikorgott, amikor Clary még gyerekkorában ott játszott Simonnal, a festék mállott, a padló deszkái felpúposodtak. Most mindent lecsiszoltak és újrafestettek, a fa régi fényében pompázott. Valakinek még humorérzéke is volt: a gerendákról vadon nőtt farkasbabból font koszorúk lógtak. A hatalmas favázákba nádbuzogányokat, aranyesőt és liliomokat tettek. Clary vadvirágokból font csokrot kapott, bár olyan régóta szorongatta a kezében, hogy már kezdett hervadozni. A szertartásból alig érzékelt valamit: hallotta az esküt, látta a virágokat, a gyertyafényt, anyja boldog mosolyát, a csillogást Luke szemében. Jocelyn végül nem egy ruhakölteményt választott, hanem egyszerű fehér nyári ruhát vett fel, a haját pedig kontyba csavarta fel, és igen, egy színes ceruzát dugott át
rajta. A galambszürke öltönyében igen jóképű Luke láthatólag cseppet sem bánta a dolgot. Most már nyüzsögtek a vendégek. A vérfarkasok villámgyorsan eltüntették a székeket, és egy hosszú asztalon halmozták fel az ajándékokat. A kép, amit Clary az édesanyjáról és Luke-ról készített, az egyik falon lógott. Borzasztóan jólesett megint festeni, újra ecsetet meg festéket venni a kezébe. Nemcsak rúnákat rajzolni, hanem valami igazán szépet alkotni, amiben mások is gyönyörködhetnek. Jocelyn éppen Maiát szorongatta, akit láthatólag teljesen elbűvölt a nő lelkesedése. Bat a boldogságtól kába Luke-kal beszélgetett. Clary rájuk mosolygott, aztán kisietett a pajtából. A hold magasan járt az égen, fényében szinte ragyogott a tanya és a birtok végében elterülő víz tükre. A fákra akasztott lámpásokat enyhe szellő hintáztatta. Az utakat apró, ragyogó kristályok szegélyezték Magnus hozzájárulásaként. Viszont hol volt Magnus? Clary nem látta a szertartáson, pedig szinte mindenki más ott volt: Maia és Bat, az ezüst ruhát viselő Isabelle, a sötét öltönyében nagyon komoly Alec, meg Jace is, aki dacosan elhajította a nyakkendőjét, feltehetőleg egy közeli bokorba. Még Robert és Maryse sem hiányzott; Clarynek fogalma sem volt róla, hogyan alakul a kapcsolatuk, és nem akaródzott neki senkit sem megkérdezni. A lány elindult a legnagyobb fehér sátor felé. A DJ-pultot már felállították Batnek, és a falka néhány tagja más vendégek segítségével éppen azzal foglalatoskodott, hogy kialakítsák a táncparkettet. Az asztalokat hosszú, fehér abroszokkal borították be, és a Luke által a környékbeli falvak bolhapiacain hosszú évek során összegyűjtött régi porcelántányérokkal terítették meg. Nem volt köztük két egyforma, pohár gyanánt régi befőttesüvegek szolgáltak, a díszítést pedig ilyen-olyan tálakban elhelyezett őszirózsákkal meg lóherékkel oldották meg. Clary
még soha életében nem látott ennél szebb esküvőt. Egy hosszú asztalon pezsgőspoharak sorakoztak; Jace ott állt mellette, és amikor meglátta a lányt, kacsintva emelte fel a maga poharát. Ahogy telt az idő, egyre ziláltabbnak tűnt: gyűrött lett a zakója, összekócolódott a haja, és persze a nyakkendőjét sem viselte már. A kora nyári napsütéstől aranybarna bőrével olyan szép volt, hogy Clarynek belesajdult a szíve. A fiú Isabelle és Alec társaságában pezsgőzött; Isabelle lenyűgözően festett laza kontyba rendezett hajával. Clary tudta, hogy az idők végezetéig sem lenne képes megtanulni ezt az eleganciát, és egyáltalán nem bánta a dolgot. Isabelle Isabelle volt, Clary pedig hálát adott az égnek, amiért létezett, és minden egyes mosolyával szenvedélyesebb hellyé tette a világot. Isabelle füttyentett, és kíváncsi pillantásokat vetett a sátor másik vége felé. -
Azt nézzétek!
Clary odapillantott, és tágra nyílt a szeme. Egy talán tizenkilenc éves, lobogó barna hajú, kedves arcú lányt pillantott meg. Zöld ruhája kissé ódivatúnak hatott, nyakában jádeláncot viselt. Clary korábban is látta már egyszer, amikor a Klávé ünnepségén Magnusszal beszélgetett az Angyalok terén. Egy rendkívül ismerős és rendkívül jóképű, zilált hajú fiatalember kezét fogta, aki meglehetősen nyakiglábnak tűnt elegáns fekete öltönyében, és határozott vonású arcát kiemelő hófehér ingében. Miközben Clary őket figyelte, odahajolt a lányhoz, és a fülébe súgott valamit, az pedig elmosolyodott, és felderült az arca. -
Zakariás testvér - mondta Isabelle. - A Dögös Néma Testvérek
Naptárának poszterfiúja januártól decemberig. -
Létezik olyan, hogy Dögös Néma Testvérek Naptára? - kérdezte
Alec. - Meg lehet venni? -
Csihadj! - Isabelle oldalba könyökölte a bátyját. - Magnus
bármelyik pillanatban itt lehet. -
Tényleg, hol van Magnus? - kérdezte Clary.
Isabelle belemosolygott a pezsgőjébe. -
Dolga akadt.
Clary megint Zakariást és a lányt kereste a tekintetével, de azok beleolvadtak a tömegbe. Kifejezetten sajnálta, hogy nem látja már őket volt valami a lányban, ami nagyon érdekelte -, de egy pillanattal később Jace letette az asztalra a pezsgőspoharat, és megragadta a csuklóját. -
Gyere, táncoljunk! - mondta.
Clary a színpad felé pillantott. Bat már elfoglalta a helyét a DJ-pultnál, de még nem szólt a zene. A sarokban elhelyezett pianínón a kéken ragyogó bőrű Catarina Loss klimpírozott éppen. -
Nincs hozzá zene - állapította meg a lány.
Jace rámosolygott. -
Nincs is rá szükségünk.
-
Éééés most jött el az ideje, hogy odébbálljunk. - Isabelle
megragadta Alecet a könyökénél fogva, és magával vonszolta a násznép közé. Jace vigyorogva nézett utánuk. -
Isabelle kiütést kap az érzelgősségtől - állapította meg Clary. - De
komolyan, zene nélkül nem táncolhatunk. Mindenki bennünket fog bámulni. -
Akkor menjünk valahová, ahol nem látnak - mondta Jace, és
távolabb húzta Claryt a sátortól. Jocelyn ezt a napszakot szokta „kék órá”-nak nevezni: mindent beborított az alkonyat fénye, a fehér sátor csillagként világított, a pázsit minden egyes fűszála ezüstösen ragyogott. Jace a lány mögé lépett, hátulról szorosan átkarolta a derekát, ajka Clary nyakszirtjét érintette.
-
Bemehetnénk a házba - szólt. - Ott vannak hálószobák.
A lány megfordult a karjában, és az ujjával határozottan megbökte a mellkasát. -
Anyám esküvőjén vagyunk. Nem fogunk szeretkezni! - jelentette
ki. - Egyáltalán sehol. -
De amikor éppen lopva a legjobb szeretkezni.
-
A ház amúgy is tele van vámpírokkal - mondta vidáman Clary. -
Meghívták őket, és már tegnap este ideértek. Mostanáig azt várták, hogy lemenjen a nap. -
Luke vámpírokat is hívott?
-
Maia hívta őket. Békülékeny gesztusnak szánta. Igyekeznek
jobban kijönni egymással ezentúl. -
Azért a vámpírok biztos lennének olyan udvariasak, hogy nem
nyitnak ránk. -
Biztos, hogy nem lennének azok - mondta Clary, és a ház felé
vezető ösvényről a fák közé rántotta a fiút. Itt az árnyékok elrejtették őket szem elől, a földet gyökerek borították, a fatörzseken körbefutó növények virágai fehér csillagokként világítottak a sötétben. A lány az egyik fának vetette a hátát, és magával húzta Jace-t is, aki hozzásimult, és kétoldalt megtámaszkodott, karjai fogságába zárva Claryt. Clary végighúzta a tenyerét Jace zakójának puha szövetén. -
Szeretlek - mondta.
A fiú lenézett rá. -
Azt hiszem, már tudom, mire gondolt Madame Dorothea, amikor
azt mondta, hogy nem a megfelelő emberbe leszek majd szerelmes. Clarynek elkerekedett a szeme, és egy pillanatra megijedt, hogy a fiú szakítani fog vele. Azt mindenesetre elhatározta, hogy ha valóban így alakul, lesz majd egy-két keresetlen szava Jace-hez az időzítésével kapcsolatban, miután belefojtotta a tóba. A fiú mély lélegzetet vett.
-
Elbizonytalanodom miattad - magyarázta. - Nap mint nap. Úgy
neveltek, hogy csakis a tökéletességben higgyek. Tökéletes harcosnak, tökéletes fiúnak kellett lennem. Amikor a Lightwood család befogadott, akkor is meggyőződésem volt, hogy tökéletesnek kell lennem, különben el fognak küldeni. Nem tudtam, hogy a szeretetnek a megbocsátás is része. Aztán jöttél te, és darabokra zúztál mindent, amiben hittem. Elkezdtem másként látni a világot. Benned... annyi szeretet volt, annyi megbocsátás, annyi hit. Kezdtem azt gondolni, hogy talán rászolgáltam a belém vetett hitre. Hogy nem kell tökéletesnek lennem, az is elég, ha csak mindent megteszek érte. - Lehunyta a szemét; Clary látta a halántékán lüktető eret, érezte a fiú feszültségét. - Szóval azt hiszem, nem te voltál a megfelelő ember annak a Jace-nek, aki voltam. Viszont teljesen más a helyzet a mostani Jace-szel. Akit mellesleg sokkal jobban szeretek, mint a régit. Megváltoztattál, és jobb emberré tettél. Ezt már akkor sem lehetne elvenni tőlem, ha most elhagynál. - Elhallgatott egy pillanatra. - Nem mintha el kellene hagynod - tette hozzá aztán gyorsan, és a lány homlokának támasztotta a homlokát. - Mondj valamit, Clary. A lány vállára tette remegő kezét, tenyere melegen simult Clary bőrére. A szeme még az alkony kék fényében is aranyszínben ragyogott. Clary emlékezett még azokra az időkre, amikor ridegnek és távolinak, sőt egyenesen ijesztőnek találta a fiú tekintetét. Aztán rájött, hogy egyszerűen olyasvalakinek nézett a szemébe, aki tizenhét év alatt önvédelemből megtanulta minden érzését elrejteni. Tizenhét éven át így védte a szívét. -
Remegsz - mondta csodálkozva a lány.
-
Miattad.
-
Jace lélegzete
Clary arcát
csiklandozta,
keze
végigsimította a lány csupasz alkarját. - Mindig. Minden egyes alkalommal. -
Megemlíthetek egy unalmas tudományos tényt? - kérdezte
suttogva Clary. - Lefogadom, hogy árnyvadászéknál nem tanították történelemórán. -
Ha így próbálod elterelni a szót, hogy inkább ne az érzéseimről
kelljen beszélgetni, elég átlátszóan csinálod. - Jace megérintette a lány arcát. - Tudod, hogy nagymonológokat szoktam előadni. Semmi baj, nem kell utánam csinálnod. Csak mondd, hogy szeretsz. -
Nem próbálom elterelni a szót. - Clary felemelte a kezét, és
megmozgatta az ujjait. - Az emberi testben száztrillió sejt van. És az én testem minden egyes sejtje szeret téged. A sejtjeink sorban elhalnak, és újak születnek helyettük, nekem pedig minden egyes sejtem még jobban szeret, mint a régiek. Ezért szeretlek minden áldott nap jobban, mint egy nappal korábban. Ez tudományos tény. Miután meghalok, elégetik a testemet, a hamvaimat magával viszi a szél, és szétteríti a földön, ott leszek a fákban és a csillagokban. Akkor majd mindenki, aki belélegzi azt a levegőt, látja az abból a földből növő virágokat, vagy felnéz azokra a csillagokra, emlékezni fog rád, és szeretni fog téged, mert én annyira szeretlek. - Elmosolyodott. - Ez megfelelt nagymonológnak? Jace némán meredt a lányra; nem sűrűn fordult elő vele, hogy ennyire ne találja a szavakat. Mielőtt válaszolhatott volna, Clary lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Először csak ártatlanul ért össze az ajkuk, aztán egyre hevesebb lett a csók, és Jace nyelve hamarosan utat talált a lány szájába. Jace ajkán a pezsgő aromája keveredett a saját édes ízével. A fiú keze lázasan járt fel-alá Clary hátán, gerince dudorain, selyemruhája pántjain, csupasz lapockáján. A lány Jace zakója alá nyúlt, és azt kezdte fontolgatni, hogy talán csak bemehetnének a házba, még ha tele is van vámpírokkal... -
Érdekes - szólalt meg mellettük egy vidám hang.
Clary sietve elhúzódott Jace-től, és Magnust pillantotta meg két fa között. A boszorkánymester nyúlánk alakja fürdött a holdfényben. Ezúttal
semmilyen meredek ruhadarabot nem öltött magára; tökéletes szabású fekete öltönye olyan volt, mint egy tintafolt az egyre sötétebb égbolton. -
Érdekes? - visszhangozta Jace. - Magnus, hogy kerülsz ide?
-
Értetek jöttem - felelte a boszorkánymester. - Mutatni szeretnék
valamit. Jace lehunyta a szemét, mint akinek úgy kell nyugalmat erőltetnie magára. -
Nem érünk rá!
-
Vettem észre. Tudod, azt mondják, az élet rövid, de azért annyira
mégsem az. Elég hosszú tud lenni, és ti együtt tölthetitek az egészet, szóval komolyan azt javaslom, hogy gyertek velem, mert megbánjátok, ha nem. Clary ellépett a fa mellől, de továbbra is szorosan fogta Jace kezét. -
Oké - mondta.
-
Oké? - Jace követte a lányt. - Komolyan?
-
Bízom Magnusban - felelte Clary. - Ha fontos, hát fontos.
-
Ha pedig nem az, belefojtom a tóba - visszhangozta Jace a lány
korábbi, kimondatlan gondolatát. Clary mosolyát elrejtette a sötétség.
Alec a sátor sarkában állt, és a táncolókat figyelte. A nap már olyan alacsonyan járt, csak egy vörös csík maradt belőle a látóhatáron, és a vámpírok is kijöttek a házból, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Diszkréten oldották meg, hogy ők se szenvedjenek hiányt semmiben; a kezükben tartott karcsú fémpoharak átlátszatlan fala elrejtette a bennük rejlő folyadékot. Lily, a New York-i vámpírklán feje ült a zongora elefántcsont billentyűinél, és jazzel töltötte be a helyiséget. Hirtelen egy hang szólalt meg Alec mögött. -
Nekem nagyon tetszett a szertartás.
Alec
hátrafordult, és
az apját pillantotta meg, amint
karcsú
pezsgőspohárral a kezében a vendégeket szemlélte. Robert termetes, széles vállú férfi volt, soha nem öltönyben futotta a legjobb formáját. Úgy festett, mint egy méreten felüli iskolásfiú, akire bosszús szülei erőszakolták fel a zakót. -
Szia! - mondta Alec. Az anyját is látta, amint a helyiség másik
felében
Jocelynnel
beszélgetett.
Maryse
hajában
mintha
megszaporodtak volna az ősz szálak, de azért elegáns volt, mint mindig. - Szép tőled, hogy eljöttél - folytatta kelletlenül a fiú. A szülei szinte fájdalmasan hálásak voltak, amiért ő és Isabelle visszatértek hozzájuk a sötét háború után. Annyira hálásak, nem is haragudtak rájuk, és meg sem szidták őket. Annyira hálásak, hogy Alec inkább nem is mondott nekik semmit Magnusról. Amikor anyja is visszatért New Yorkba, egyszerűen összegyűjtötte a maradék holmiját is az Intézetből, és a brooklyni tetőtéri lakásba költözött. Azért így is szinte mindennap megfordult az Intézetben, és gyakran találkozott Maryse-szel, Robert azonban Alicantéban maradt, és Alec nem is kereste vele a kapcsolatot. - Hogy úgy teszel, mintha jól kijönnétek Anyával meg minden. Rendes dolog. Alec látta, ahogy apja összerezzen. Megértőnek próbált mutatkozni, de soha nem értett különösebben az ilyesmihez. -
Nem csak úgy teszünk, mintha jól kijönnénk. Most is szeretem
édesanyádat, és fontosak vagyunk egymásnak. Csak... a házasságunk nem működik. Korábban el kellett volna válnunk, de azt hittük, így cselekszünk helyesen. A jó szándékunkban nincs okotok kételkedni. -
A Pokolba vezető út - felelte szűkszavúan Alec, és a poharára
szegezte a tekintetét. -
Néha - folytatta Robert - az ember túl fiatalon választ társat
magának, aztán megváltozik, de a másik nem változik vele.
Alec mély lélegzetet vett; hirtelen forrni kezdett a vére a dühtől. -
Ha ezzel nekem meg Magnusnak akartál odaszúrni, feldughatod
magadnak - mondta. - Elvesztetted a jogodat, hogy ítélkezz felettem meg a kapcsolataim fölött, amikor kijelentetted, hogy egy meleg árnyvadász igazából nem is árnyvadász. - Letette a poharát egy közeli hangfalra. - Nem érdekel, hogy... -
Alec! - Volt valami apja hangjában, amire a fiú odakapta a fejét.
Nem dühösnek, inkább megtörtnek tűnt. - Megbocsáthatatlan dolgokat tettem és mondtam. Ezt én is tudom. De mindig is büszke voltam rád, és most sem vagyok semmivel sem kevésbé büszke. -
Nem hiszek neked.
-
Ennyi idős, sőt még fiatalabb koromban volt egy parabataiom -
mesélte Robert. -
Igen, Michael Wayland - bólintott Alec. Nem érdekelte, milyen
keserű a hangja, vagy hogy az apja milyen arcot vág. - Tudom. Ezért fogadtad be Jace-t. Mindig az volt a benyomásom, hogy nem állhattatok különösebben közel egymáshoz. Nem úgy tűnt, mintha hiányzott volna, vagy egyáltalán sajnáltad volna a halálát. -
Nem hittem, hogy meghalt - mondta Robert. - Tudom, hogy nehéz
elképzelni. De megszakadt köztünk a kötelék, amikor a Klávé száműzetésre ítélte, és korábban is eltávolodtunk már egymástól. De volt idő, amikor nagyon közel álltunk egymáshoz, amikor ő volt a legjobb barátom. Egyszer még azt is mondta, hogy szeret engem. Volt valami a férfi szavainak súlyában, amitől Alecnek elállt a lélegzete. -
Michael Wayland szerelmes volt beléd?
-
Nem... nem voltam valami kedves vele - folytatta Robert. -
Ráparancsoltam, hogy soha többé ne mondjon nekem ilyet. Féltem, és magára hagytam a gondolataival, az érzéseivel meg a félelmeivel. Ezek után már sosem volt olyan a kapcsolatunk, mint korábban. Azért
fogadtam be Jace-t, hogy legalább valamelyest jóvátegyem a hibámat, de tudom, hogy ezt nem lehet helyrehozni. - Határozott tekintettel nézett a fiára. - Azt hiszed, téged szégyellek, pedig magamat szégyellem. Rád nézek, és a saját gorombaságomat látom olyasvalakivel szemben, aki ezt egyáltalán nem érdemelte meg. Saját magunkat találjunk meg a gyerekeinkben, talán jobbak lehetnek nálunk. Alec, te sokkal jobb ember vagy, mint én valaha is voltam vagy leszek. Alecnek földbe gyökerezett a lába. Eszébe jutott a látomása a démonok földjén, amiben Robert mindenkinek azzal kérkedett, hogy milyen bátor és milyen jó árnyvadász a fia, azt viszont sosem hitte volna, hogy az apja egyszer azt is mondja neki, hogy milyen jó ember. És ez valahogy még sokkal jobb volt. Robert szeme és szája körül elmélyültek a feszültség ráncai. Alec elgondolkodott rajta, hogy apja vajon mesélt-e valaha másnak is Michaelről, és vajon milyen erőfeszítés kellett hozzá, hogy most elmondja ezeket. Egy futó pillanatra az apja karjára tette a kezét; hónapok óta most érintette meg először saját jószántából. -
Köszönöm, hogy elmondtad az igazat.
Megbocsátásnak ezt nem lehetett nevezni, de azért kezdetnek jó volt.
A fű nyirkos volt a közeledő este hűvösétől. Clary érezte, ahogy a nedvesség beszivárog a szandáljába, ahogy a sátor felé tartott Jaceszel és Magnusszal. Éppen megterítették az asztalokat, csillogott a porcelán és az ezüst. Mindenki segített, még azok is, akik máskor visszafogottak voltak: Kadir, Jia, Maryse. A sátorból kiszűrődött a zene. Bat csak henyélt a DJ-pultnál, valaki viszont jazzt játszott egy zongorán. Alec az apjával beszélgetett, aztán
szétnyílt a tömeg, és Clary ismerős arcok sorát pillantotta meg: az egymással csevegő Maiát és Aline-t, Isabelle-t, mellette pedig Simont, aki valamiért zavartnak tűnt kissé... Simon! Clary megtorpant. Mintha a szíve is megállt volna egy pillanatra. Előbb forróság öntötte el, aztán kiverte a jeges veríték. Úgy érezte, rögtön elájul. Az ott nem lehetett Simon, biztosan valaki mást látott. Egy másik nyurga, kócos barna hajú, szemüveges fiút. Csakhogy ez a fiú itt ugyanazt a fakó inget viselte, mint Simon aznap délután, és a haja még mindig az arcába hullt, és kicsit bizonytalanul mosolygott rá a násznép közül, és Simon volt az, és Simon volt az, és Simon volt az. Clary észre sem vette, mikor kezdett el futni, de Magnusnak hirtelen vasmarokkal kellett visszarántania a vállánál fogva. -
Vigyázz! - szólt a boszorkánymester. - Nem emlékszik mindenre.
Adhatok neki pár emléket, nem sokat. A többivel várni kell, de Clary... Ne felejtsd el, hogy semmire se emlékszik. Ne számíts túl sok mindenre. A lány bizonyára bólintott, mert Magnus elengedte, aztán már vágtatott is keresztül a pázsiton, és olyan lendülettel ugrott Simon nyakába, hogy a fiú majdnem hanyatt esett. Már nincs meg a vámpírereje, csak nyugi, csak nyugi, mondta Clary esze, de egyetlen másik porcikája sem akart hallgatni rá. Átkarolta Simont, és zokogva fúrta az orrát a fiú mellkasába. Érzékelte, hogy Isabelle, Jace meg Maia ott állnak mellettük, és Jocelyn is feléjük siet. Clary elhúzódott Simontól, éppen csak annyira, hogy felnézhessen az arcára. Kétségbevonhatatlanul ő volt az. Ilyen közelről már látszottak a szeplők az arcán meg az apró heg az ajkán, egy nyolcadikban történt focibaleset maradványa. -
Simon - suttogta Clary, aztán: - Meg... megismersz ? Tudod, ki
vagyok? A fiú feljebb tolta a szemüvegét az orrán. Kissé remegett a keze.
-
Hát... - Körülnézett. - Olyan ez, mint egy családi találkozó, ahol
szinte senkiről nem tudok semmit, engem viszont mindenki ismer. - Ez... -
Nyomasztó? - kérdezte Clary. Igyekezett véka alá rejteni a
csalódottságot, amit amiatt érzett, hogy a fiú nem ismerte fel. - Nem baj, ha nem tudod, ki vagyok. Van még időnk. Simon lenézett rá. Bizonytalanság és remény áradt a tekintetéből. Kicsit kábának tűnt, mint aki most ébredt fel álmából, és még nem teljesen biztos benne, hol van. Aztán elmosolyodott. Nem emlékszem mindenre - mondta. - Még nem. De rád
-
emlékszem. - Megfogta Clary jobb kezét, és megérintette a tündérek aranygyűrűjét a mutatóujján. - Clary vagy. A legjobb barátom.
Alec felbaktatott a hegyre, ahol Magnus állt az ösvényen a sátor fölött. A boszorkánymester zsebre dugott kézzel egy fának támaszkodott, Alec pedig megállt mellette, hogy együtt nézzék, ahogy Simon, mint egy újszülött kiskacsa, zavartan toporgott. Jace, Maia és Luke vette körül, és még Jocelyn is sírva ölelgette, mit sem törődve elkenődő sminkjével. Csak Isabelle állt kicsit távolabb a többiektől, ujjait összekulcsolta maga előtt, arcán nem látszott érzelem. -
Az ember szinte azt gondolná, hogy nem is érdekli a dolog -
jegyezte meg Alec, miközben Magnus éppen az ő nyakkendőjét igazgatta. A boszorkánymester segített neki kiválasztani az öltönyét, és nagyon büszke volt rá, hogy a vékony kék csíkok tökéletesen emelték ki Alec szeme színét. - Azért elég biztos vagyok benne, hogy érdekli. -
Jól mondod - bólintott Magnus. - Túlságosan is érdekli, ezért
húzódott félre. -
Megkérdezném, hogyan csináltad, de nem biztos, hogy tudni
akarom. - Alec a boszorkánymesternek dőlt. Jólesett a támaszt nyújtó test melegsége a háta mögött. Magnus a fiú vállára fektette az állát, és
egy pillanatig mozdulatlanul figyelték a boldog kavalkádot odalent. - De rendes volt tőled. -
Van, amit az embernek muszáj megtennie - mormogta a fiú fülébe
Magnus.
-
Aztán
reménykedik
benne,
hogy
nem
lesznek
következményei, vagy legalábbis nem súlyosak. -
Ugye nem gondolod, hogy apád mérges lesz? - kérdezte Alec, és
Magnus szárazon felnevetett. -
Akad elég dolog rajtam kívül is, ami leköti a figyelmét. És a te
apád? Láttam, hogy az előbb Roberttel beszélgettél. Magnus egyre feszültebbnek tűnt, ahogy Alec elismételte neki, amit az apjától hallott. -
Tudod,
ezt
sosem
gondoltam
volna
-
mondta
végül
a
boszorkánymester. - Pedig találkoztam Michael Waylanddel. - Alec érezte, hogy Magnus megrántja mögötte a vállát. - Ebből is látszik, hogy a szív örökké tapasztalatlan marad. -
Mit gondolsz? Bocsássák meg neki?
-
Szerintem, amit elmondott neked, azt magyarázatnak szánta, de
nem menti a viselkedését. Ha megbocsátasz neki, magad miatt tedd, ne miatta. Időpocsékolás haragudni - mondta Magnus. - Elvégre te vagy az egyik legmelegebb szívű ember, akit valaha ismertem. -
Ezért bocsátottál meg te is nekem? Miattam vagy magad miatt? -
kérdezte Alec. Nem volt mérges, csak kíváncsi. -
Azért bocsátottam meg, mert szeretlek, és gyűlölök nélküled lenni.
Gyűlölök, és a macskám is gyűlöl. Meg mert Catarina meggyőzött, hogy hülye voltam. -
Hm! Bírom a csajt.
Magnus hátulról átkarolta Alecet, és a mellkasára tapasztott a tenyerét, mintha a szívverését próbálná kitapintani. -
És te is megbocsátottál nekem - szólt. - Amiért nem tudtalak
halhatatlanná tenni, és nem is áldoztam fel a saját halhatatlanságomat. -
Nincs mit megbocsátani - felelte Alec. - Nem akarok örökké élni. -
Egyik kezét Magnuséra fektette, és összefűzte az ujjaikat. - Lehet, hogy így nem lesz annyi időnk. Megöregszem és meghalok. De azt ígérem, hogy addig nem hagylak el. Ez az egyetlen ígéret, amit tehetek. -
Sok árnyvadász nem öregszik meg - mondta Magnus. Alec érezte
a boszorkánymester pulzusának lüktetését. Különös volt ezt a Magnust látni, akiből nem jöttek olyan könnyedén a szavak, mint máskor. Alec megfordult a férfi karjában, és szembenézett vele. Szinte itta a megunhatatlan vonásokat: az éles járomcsontokat, az aranyzöld szemet, a folyton mosolygó szájat. Magnus most mintha aggódott volna kicsit. -
Még ha csak pár napról is lenne szó, azt is mind veled akarnám
tölteni. Ez jelent valamit? - kérdezte a fiú. -
Igen - felelte a boszorkánymester. - Azt jelenti, hogy mostantól
minden napunk különleges lesz.
Táncoltak. Lily valami lassú, lágy dallamot játszott a zongorán, és Clary a vendégek között sodródott Jace karjaiban. Pontosan ezt a fajta táncot szerette: nem volt túl komplikált, csak bele kellett kapaszkodnia a partnerébe, és ügyelnie rá, nehogy elgáncsolja. Arcát Jace mellére fektette, az ing puha szövete összegyűrődött a bőre alatt. A fiú keze a Clary kontyából elszabadult fürtökkel játszott, ujjai a nyakát simogatták. Clarynek önkéntelenül is eszébe jutott egy régi álom, amelyikben Jace-szel táncolt a Szövetség Termének közepén. A fiú akkoriban olyan távolságtartó volt, olyan rideg; ha mostanság ránézett, Claryt néha elképesztette, hogy ez ugyanaz a Jace. Az a Jace, akivé segítettél válnom, mondta. Ezt a Jace-t sokkal jobban szeretem. De nemcsak Jace változott meg, hanem ő is. Éppen kinyitotta a száját,
hogy ezt a fiúnak is elmondja, amikor valaki megkocogtatta a vállát. Az anyja állt mögötte, és mosolyogva nézett mindkettejükre. -
Jace - szólt Jocelyn. - Kérhetnék tőled egy szívességet?
Jace és Clary abbahagyták a táncot; egyikük sem szólt. Az elmúlt fél év után Jocelyn már jobban kedvelte a fiút, mint azelőtt, bár néha így is úgy tűnt, mintha nem lenne odáig lánya árnyvadász szerelméért. -
Lily elfáradt, de mindenkinek annyira tetszik a zongoramuzsika.
Clary- től tudom, milyen tehetséges vagy. Játszanál nekünk? Jace olyan gyors pillantást vetett Claryre, hogy a lány csak azért vette észre, mert tudta, hogy mi következik. A fiú igazán udvarias is tudott lenni, ha akart. Angyali mosollyal pillantott Jocelynra, majd a zongora felé indult. Egy pillanattal később klasszikus zene taktusai töltötték be a sátrat.
Tessa Gray és a fiú, aki valamikor Zakariás testvér volt, a legtávolabbi asztalnál ült a sarokban, és figyelték, ahogy Jace Herondale könnyű ujjai a zongora billentyűin táncolnak. Jace nem viselt nyakkendőt, és félig kigombolta az ingét, arcán látszott a koncentráció, ahogy szenvedéllyel adta át magát a zenének. -
Chopin - azonosította a zenét meleg mosollyal Tessa. - Kíváncsi
vagyok, hogy egy nap vajon a kis Emma Carstairs is fog-e hegedülni. -
Csak óvatosan! - szólt az asztaltársa nevetve. - Az ilyesmit nem
lehet erőltetni. -
Nehéz ez. - Tessa komoly tekintettel fordult a fiú felé. - Jó lenne,
ha többet is elmondhatnál neki a kettőtök közötti kapcsolatról. Akkor nem érezné magát annyira egyedül. Bánat biggyesztette le érzékeny ajkát. -
Tudod, hogy nem lehet. Még nem. Csak célozgattam rá, egyelőre
ennyit tehettem.
-
Rajta tartjuk majd a szemünket - mondta Tessa. - Mindig rajta
tartjuk majd a szemünket. - Szinte áhítattal érintette meg a Néma Testvérek között eltöltött időből maradt jeleket a fiú arcán. - Emlékszem, azt mondtad, ez a háború a Lightwoodok, a Herondale-ek és a Fairchildok története volt, és ez persze igaz, de a Blackthornoké és a Carstairseké is. Nagyon jó látni őket, de mindig eszembe jut a mögöttük álló múlt. Látom, ahogyan Jace Herondale zongorázik, és látom a zenében felbukkanó szellemeket. Te nem? -
A szellemek emlékek, azért maradnak velünk, mert akiket
szeretünk, nem hagyják el a világot. -
Igen - bólintott a lány. - Csak azt sajnálom, hogy nem láthatja ezt ő
is. Hogy nem lehet velünk csak legalább még egyszer. A fiú selymes fekete haja végigsimította Tessa bőrét, ahogy lehajolt, és a régi idők gesztusát idézve megcsókolta a lány kezét. -
Velünk van, Tessa. Lát bennünket, hiszem. Érzem, ahogyan azt is
megéreztem mindig, ha szomorú, dühös, magányos vagy boldog volt. A fiú megérintette Tessa gyöngy karkötőjét, aztán könnyű, rajongó ujjakkal az arcát is. -
És most mit érez? - kérdezte a lány. - Boldog, sóvárog, szomorú
vagy magányos? Ne mondd, hogy magányos. Mert tudnod kell. Mindig tudtad. -
Boldog, Tessa. Örömmel tölti el, hogy együtt lát bennünket, ahogy
engem is örömmel töltött el, amikor együtt voltatok. - A fiú mosolyában ott volt a világ minden igazsága, ahogy elvette a kezét a lányéról, és hátradőlt. Két alak közeledett az asztaluk felé: egy magas, vörös nő, és egy zöld szemű lány ugyanolyan hajjal. - És ha már a múltról beszélgetünk - tette hozzá -, azt hiszem, van itt valaki, aki beszélni szeretne veled.
Clary éppen Churchöt figyelte mosolyogva, amikor az édesanyja odalépett hozzá. A macskára több tucatnyi apró ezüstcsengettyűt aggattak, és most bosszúra szomjazva igyekezett lyukat rágni a zongora egyik lábába. -
Anya - szólt a lány gyanakodva. - Miben mesterkedsz?
Jocelyn meleg tekintettel nézett rá, és megsimogatta a haját. -
Szeretnék bemutatni neked valakit - mondta, és megfogta a lánya
kezét. - Itt az ideje. -
Az ideje? Minek van itt az ideje? - Clary különösebb meggyőződés
nélkül tiltakozott csak, és hagyta, hogy anyja egy fehér terítős asztalhoz vonszolja a sátor sarkába. Az a barna hajú lány ült mellette, akit Clary korábban látott. A lány rájuk nézett, ahogy felé közeledtek. Zakariás testvér felállt mellőle, melegen Claryre mosolygott, majd átsietett a helyiségen Magnushoz, aki Alec kezét fogva éppen lesétált a dombról. -
Clary - szólt Jocelyn. - Szeretném neked bemutatni Tessát.
- Isabelle? A lány felnézett. Mostanáig a zongorának dőlve hagyta, hogy Jace játéka (és a fa halk csikorgása Church fogai alatt) elhódítsa. A zene a gyerekkorára emlékeztette, azokra a hosszú órákra, amiket Jace a zeneszobában, hangjegyek kavalkádja közepette töltött az Intézetben. Simon állt mellette. A sátorban kigombolta a farmerdzsekijét, arca kipirosodott a melegtől, szeméből sütött a zavarodottság. Volt benne valami idegen. Ez a Simon ki tudott pirulni, hidegben fázott, melegben melege volt, ráadásul felnőtt... és eltávolodott tőle. A fiú kíváncsian nyugtatta rajta sötét szemét; Isabelle látta benne a felismerés szikráját, de azért ez még nem volt az igazi. Simon eddig nem így nézett rá, hanem vágyakozva, édes fájdalommal a tekintetében. A
lány mindig úgy érezte, hogy ott áll előtte valaki, aki látja őt, Isabelle-t, azt az Isabelle-t, aki megmutatta magát a világnak, és azt az Isabelle-t is, aki az árnyékban rejtőzött, ahol csak nagyon kevesen vethettek rá egy pillantást. Simon ezen kevesek egyike volt. Most pedig... valaki más lett belőle. -
Isabelle - ismételte Simon. A lány érzékelte, hogy Jace kíváncsian
pillant fel rá, miközben ujjai a zongora billentyűin száguldanak. Táncolsz velem? A lány egy sóhaj kíséretében bólintott. -
Rendben - mondta, és hagyta, hogy a fiú a táncparkettre terelje.
Magas sarkú cipőjében éppen elérte Simon magasságát. A fiúnak a szemüvege mögött ugyanolyan kávébarna volt a szeme, mint régen. -
Állítólag... - kezdte Simon, aztán megköszörülte a torkát. - Vagyis
az a benyomásom, hogy te meg én... -
Ne! - vágott a szavába a lány. - Ne beszélj róla. Ha nem
emlékszel, nem akarom hallani. A fiú Isabelle vállára tette az egyik kezét, a másikkal átkarolta a derekát. A bőre meleg volt, nem olyan hűvös, mint amilyennek a lány emlékezett rá. Hihetetlenül emberinek és törékenynek tűnt. -
De akarok emlékezni - mondta, és Isabelle-nek hirtelen eszébe
jutott, mennyire szeretett mindig vitatkozni. Legalább ez nem változott. Egykét dologra emlékszem. Például nem igaz, hogy gőzöm sincs, ki vagy, Isabelle. -
Izzynek hívtál. - A lány hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. -
Izzy-nek, nem Isabelle-nek. A fiú közelebb hajolt, Isabelle érezte a leheletét a haján. -
Izzy - mondta Simon. - Emlékszem a csókodra.
A lány összerezzent. -
Nem emlékszel.
-
De igen. - Simon keze Isabelle hátára siklott, ujjai éppen azt a
pontot érintették közvetlenül a lapockája alatt, amit mindig a legjobban szeretett. - Hónapok teltek el - folytatta halkan -, és éreztem, hogy semmi sincs jól. Mindig tudtam, hogy valami hiányzik. Most már tudom, hogy ez volt, ez az egész, de egyben te is. Napközben nem emlékeztem, de éjszakánként álmodtam rólad, Izzy. -
Álmodtál rólunk?
-
Csak rólad. A nagyon sötét szemű lányról. - Könnyedén
megérintette Isabelle haját. - Magnus szerint egy hős voltam, és amikor rám nézel, látom a szemedben, hogy azt a srácot keresed. A srácot, akit hősnek ismertél, aki nagyszerű dolgokat tett. Hát én ebből nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy így is hős vagyok-e még, de szeretnék újra azzá a sráccá válni. Azzá a sráccá, aki megcsókolhat téged, mert rászolgált. Csak légy türelemmel, és engedd, hogy tegyek egy próbát. Ez annyira simonos volt. Isabelle felnézett a fiúra, és most először nem fojtotta el azonnal a mellkasában támadó reményt. -
Talán engedem is - felelte. - Mármint azt, hogy tegyél egy próbát.
De semmit sem ígérek. -
Nem is számítottam rá. - A fiúnak felragyogott az arca, és Isabelle
mintha egy emlék árnyékát látta volna átvonulni a szemében. - Igazi szívtipró vagy, Isabelle Lightwood - mondta Simon. - Ennyire biztosan emlékszem.
- Tessa boszorkánymester - mondta Jocelyn -, bár annak igen különleges. Emlékszel, meséltem, hogy pánikba estem, amiért nem tudtam, hogyan kapd meg a minden árnyvadászt születésekor megillető védővarázslatot.
És
hogy
végül
Zakariás
testvér
meg
boszorkánymesternő segített. Őróla beszéltem. Tessa Grayről.
egy
Azt is mondtad, hogy tőle kaptad az ötletet a Fray névhez. - Clary
-
letelepedett a Tessával szemközti székre a kerek asztalnál. - F, mint Fairchild - gondolkodott hangosan. - A többi meg a Grayből. Tessa elmosolyodott, és felderült az arca. -
Megtiszteltetés volt.
-
Kisbaba voltál, nem emlékezhetsz - mondta Jocelyn, de Clarynek
szöget ütött a fejébe, hogy már elsőre pillantásra is ismerősnek találta a lányt. -
Miért csak most mondod ezt el? - kérdezte. - Miért nem beszéltél
róla korábban? -
Én kértem, hogy ha úgy gondolja, akkor a jelenlétemben mondja
majd el. - Tessa dallamos, lágy hangjában brit akcentus halvány nyomát lehetett felfedezni. - És attól tartok, rég eltávolodtam már az árnyvadászok világától. Keserédes emlékeket őrzök csak róla, és néha inkább keserűeket, mint édeseket. Jocelyn nyomott egy puszit Clary fejére. -
Beszélgessetek csak - mondta, és a Kadirral csevegő Luke felé
indult. Clary a mosolygó Tessához fordult. -
Boszorkánymester vagy, de egy Néma Testvérrel barátkozol.
Illetve nem is egyszerűen barátok vagytok. Ez azért egy kicsit szokatlan, nem? Tessa az asztalra könyökölt, és önkéntelen mozdulattal megérintette a bal csuklóján villanó gyöngy karkötőt. -
Semmi sem éppen hétköznapi az életemben, de persze ugyanezt
rólad is el lehetne mondani, nem igaz? - Csillogott a szeme. - Jace Herondale nagyon jól zongorázik. -
És ezt tudja is magáról.
-
Mint egy igazi Herondale. - Tessa elnevette magát. - El kell
árulnom, Clary, csak nemrég tudtam meg, hogy Jace úgy döntött, Herondale lesz, nem pedig Lightwood. Mindkettő tiszteletreméltó család, és mindkettőnek több tagját ismertem, de a sorsom leginkább a Herondale-ekével fonódott össze. - Mintha vágyakozás lett volna a tekintetében, ahogy Jace-re pillantott. - Bizonyos családokhoz, a Blackthornokhoz, a Herondale-ekhez, a Carstairsekhez, mindig is különösen kötődtem. Csak a távolból figyeltem őket, megtanultam, hogy ne avatkozzam közbe. Részben ezért vonultam vissza a Spirális Labirintusba a Felkelés lezárultával. Ott elrejtőzhettem a világ elől, és békességre lelhettem az után, ami a Herondale családdal történt. Aztán a végzet háborújának befejeztével megkérdeztem Magnust, hogy szerinte megkeressem-e Jace-t, és beszéljek-e vele a Herodale-ek múltjáról, de ő azt javasolta, hogy hagyjak még neki időt. Hogy a múlt ismerete nehéz teher. Visszatértem hát a Labirintusba. - A lány nyelt egyet. - Most pedig ismét sötét időket éltünk át, nagyon sötét időket. Árnyvadászok, alvilágiak, mindenki. Annyi veszteség ért bennünket, annyit gyászoltunk. Jöttek a sötét harcosok, én pedig úgy gondoltam, azzal segíthetek a legtöbbet, ha segítek megtalálni a gyógymódot. Csakhogy gyógymód nem létezik. Bár ráakadtam volna, de nincs mindig mindenre megoldás. - Csillogó szemmel nézett Zakariásra. - Persze azért néha történnek csodák. Zakariás elmesélte, hogyan lett megint halandó. Azt mondta, ez a történet a Lightwoodokról, a Herondale-ekről és a Fairchildokról szól. - Mosolyogva nézte az éppen Churchöt simogató egykori Néma Testvért. A macska időközben felmászott a pezsgős asztalra, és vidáman lökdöste fel a poharakat. Tessa tekintetében bosszúság keveredett szeretettel. - Nem tudod, mit jelent nekem, hogy mennyire hálás vagyok azért, amit az én... Amit Zakariásért tettél. Amit mindannyian tettetek érte. -
Sokkal inkább Jace volt az, mint bárki más. Igazából... Jól látom,
hogy Zakariás felvette Churchöt? - Clary csodálkozva figyelte, ahogyan a macska lustán a fiú karja köré tekeri a farkát. - Az a macska mindenkit gyűlöl! Tessa elmosolyodott. -
Azt azért nem mondanám, hogy mindenkit.
-
Szóval ő most... Zakariás halandó lett? - kérdezte Clary. -
Hétköznapi árnyvadász? -
Volt
Igen - bólintott Tessa. - Ő és én nagyon régóta ismerjük egymást. egy
megállapodásunk,
hogy
minden
évben
január
elején
találkozunk. Idén, teljes döbbenetemre, halandóként állított be. -
És nem is tudtad, mielőtt találkoztatok? Én kinyírtam volna.
Tessa szája széles mosolyra görbült. -
Hát úgy nem sok örömöm lett volna benne. És azt hiszem, nem
volt benne biztos, hogyan fogadom halandóként, amikor én nem vagyok halandó. - A lány arca most Magnusra emlékeztette Claryt. A felfoghatatlanul öreg szempár a fiatal arcban olyan bánatot sugárzott, amit nem érthetett meg senki, aki az emberek kurta életét élte. - Ő egyre idősebb lesz, és meghal, én pedig maradok, aki vagyok. De hosszú élete volt, hosszabb, mint a legtöbb embernek, és ő megért engem. Egyikünk sem annyi idős, amennyinek látszik. És szeretjük egymást. Ez az, ami igazán fontos. Tessa lehunyta a szemét, és egy pillanatra mintha teljesen belefeledkezett volna a zongoramuzsikába. -
Hoztam nektek valamit - mondta, miután ismét felnézett. A szeme
szürke volt, akár az esővíz. - Neked és Jace-nek. - Előhúzott valamit a zsebéből, és Clary felé nyújtotta. Tompán csillanó ezüstkarika volt az, amibe repülő madarakat véstek. - Ez a gyűrű James Herondale-é volt. Valódi Herondale-gyűrű, jó öreg. Ha Jace úgy döntött, hogy ő is Herondale lesz, akkor úgy illő, hogy ő viselje.
Clary elvette a gyűrűt. Csak a hüvelykujja volt elég vastag hozzá, hogy ráhúzza. -
Köszönöm! - szólt. - Bár te magad is odaadhatnád neki. Talán
ideje, hogy beszélj vele. Tessa megrázta a fejét. -
Nézd, milyen elégedett! - mondta. - Most dönti el, ki akar lenni
végül, és örömét leli benne. Hadd legyen még egy darabig ilyen felhőtlenül boldog, mielőtt megint terheket vesz a nyakába. - Felvett valamit, ami addig a mellette levő széken hevert. Az Árnyvadász Kódex kék bársonyba kötött példánya volt. - Ez a tied. Biztosan megvan neked is, de ez a kötet nagyon kedves volt számomra. Áll valami a hátoldalán. Nézd csak! - Átfordította a könyvet, és Clary arany betűket pillantott meg a bársonyra nyomtatva. -
„Szabadon szolgálunk, mert szabadon szeretünk”16 - olvasta
hangosan a lány, aztán felnézett Tessára. - Köszönöm szépen, ez gyönyörű. Biztos, hogy meg akarsz válni tőle? Tessa elmosolyodott. -
A Fairchildok is mindig nagyon kedvesek voltak a szívemnek -
mondta -, és a vörös hajad meg a nyakasságod olyanokra emlékeztet, akiket nagyon szerettem valaha. Clary! - Előredőlt az asztal fölött, jáde medálja kiszabadult a ruhája alól. - Azért is közel érezlek magamhoz, mert te is elvesztetted a bátyádat meg az apádat. Tudom, hogy könnyen ítéletet mondtak feletted, és gyakran csak Valentine Morgenstern lányaként, most meg már egyenesen Sebastian húgaként emlegetnek. Mindig lesznek olyanok, akik a neved meg a felmenőid alapján akarnak megítélni, de ne hagyd, hogy mások döntsék el helyetted, ki vagy. Döntsd el te magad. - Jace-re pillantott, akinek az ujjai táncoltak a zongora billentyűin. Hajában mintha csillagok ragyogtak volna a 16
John Milton: Elveszett Paradicsom.
gyertyafényben, a bőre ragyogott. - Ez a szabadság nem ajándék, hanem mindenkinek vele született joga. Remélem, te és Jace éltek is majd vele. -
Annyira komoly lettél, Tessa. Ne ijeszd meg! - Zakariás állt meg a
lány széke mögött. -
Dehogy ijesztem! - nevette el magát Tessa. Hátrahajtotta a fejét,
és Clary elgondolkodott rajta, hogy vajon ő is így szokott-e felnézni Jace-re.
Mindenesetre
remélte.
Nyugodt,
boldog
tekintet
volt;
olyasvalaki tekintete, aki biztos volt benne, hogy szeretetet ad és kap. Csak tanácsot adtam neki. -
Riasztóan hangzik. - Különös volt, ahogy Zakariás valódi hangja
egyszerre tűnt éppen olyannak és mégis teljesen másnak, mint amikor Clary még csak az elméjében hallotta. Az életben erősebb volt a brit akcentusa, mint Tessáé. Nevetve segítette fel a lányt a székről. - Attól tartok, mennünk kell. Hosszú utazás áll előttünk. -
Hová tartotok? - kérdezte Clary, óvatosan az ölében tartva a
Kódexet. -
Los Angelesbe - felelte Tessa, és Clarynek eszébe jutott, hogy a
lány az imént azt mondta, a Blackthorn család is különösen kedves neki. Örült, hogy így van. Tudta, hogy Emma és a többiek az Intézetbe költöztek Julian nagybátyjával, de megnyugtatónak találta a gondolatot, hogy valaki különleges, egy afféle őrangyal is vigyázni fog rájuk. -
Örülök, hogy találkoztunk - mondta Clary. - Köszönöm. Mindent
köszönök. Tessa ragyogó mosollyal tűnt el a násznép között azzal, hogy megy elköszönni Jocelyntől. Zakariás a kezébe vette a kabátját és a sálját. Clary kíváncsian figyelte. -
Emlékszem, egyszer azt mondtad nekem - szólalt meg aztán -,
hogy két embert a világon mindennél jobban szerettél. Tessa volt az
egyik? -
Igen, ő - felelte a fiú, és belebújt a kabátba. - Sosem szűntem meg
szeretni sem őt, sem a parabataiomat. A szerelemnek nem vet véget a halál. -
A parabataiodat? Elvesztetted a parabataiodat? - Clary azonnal
megsajnálta a fiút; tudta, mit jelent ez egy nephilimnek. -
A szívemben most is itt van, sosem fogom elfelejteni. - Évtizedek
szomorúsága suttogott a hangjában, és a lánynak hirtelen eszébe jutott, milyen volt a Néma Városban önmaga pergamenszínű köntösbe burkolt árnyékaként. - Az emlékeink szilánkjai tesznek ki bennünket. Ott vagyunk azoknak a reményeiben és félelmeiben, akik szeretnek bennünket. Amíg él a szeretet és az emlékezet, nincsen valódi veszteség. Clarynek eszébe jutott Max, Amatis, Raphael, Jordan, sőt még Jonathan is, és hirtelen elszorult a torka. Zakariás átvetette a vállán Tessa sálját. -
Mondd meg Jace Herondale-nek, hogy nagyon jól játssza Chopin
második zongoraversenyét - szólt még, aztán a lány után sietett. Clary a gyűrűt és a Kódexet szorongatva nézett utána. -
Látta valaki Churchöt? - kérdezte a háta mögött egy hang. Isabelle
volt az; a lány Simon karja köré fonta az ujjait. Maia mellettük állt, és a göndör haját tartó aranyszínű csatot babrálta. - Szerintem Zakariás lenyúlta a macskánkat. Esküszöm, láttam, amikor bedobta Churchöt egy kocsi hátsó ülésére. -
Az kizárt! - jelentette ki Jace, aki időközben szintén előkerült. Inge
ujját könyékig felgyűrte, arca egészen vörös lett a zongorázás hevétől. Church mindenkit gyűlöl. -
Nem mindenkit - mormogta mosolyogva Clary.
Simon lenyűgözve, de egyben kissé riadtan is meredt Jace-re.
-
Az lehet, hogy én... Hogy mi... Szóval megharaptalak?
Jace megérintette a heget a nyakán. -
Hihetetlen, hogy pont erre emlékszel.
-
És... egy hajó gyomrában hemperegtünk?
-
Igen, megharaptál, igen, voltaképp bejött a dolog, és igen, többet
ne beszéljünk erről - felelte Jace. - Már nem vagy vámpír. Koncentrálj! -
A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Alecet is megharaptad
- szólt Isabelle. -
Az meg mikor történt? - kérdezte Maia. Vidám fény gyúlt a
szemében, ahogy hirtelen megjelent mellette Bat, szó nélkül kivette a csatot
a
kezéből,
visszacsúsztatta
a
hajába,
és
ügyesen
összekattintotta. A keze egy pillanatig még gyengéden elidőzött a lány haján. -
Ami a démonbirodalomban történt, az a démonbirodalomban is
marad - jelentette ki Jace, és Claryre pillantott. - Nem szeretnél sétálni egyet? -
Sétálni sétálni vagy csak sétálni? - érdeklődött Isabelle. - Mármint
hogy ti most akkor... -
Szerintem mind lemehetnénk a tóhoz. - Clary egyik kezében a
Kódexszel, a másikban a gyűrűvel felállt. - Gyönyörű odalent. Főleg éjszaka. Szeretném, ha a barátaink is látnák. -
Emlékszem rá - mondta Simon, és a mosolya láttán Clary úgy
érezte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéből. Annak idején minden nyarat a tanyán töltöttek. Tudta, hogy ez a hely örökké Simonhoz fog kapcsolódni a szívében. Attól, hogy a fiú is emlékezett rá, sokkal boldogabbnak érezte magát, mint aznap reggel el tudta volna képzelni. Jace kezébe csúsztatta a kezét, és mindannyian kivonultak a sátorból. Isabelle elszaladt, hogy a bátyját és Magnust is elhívja. Clary nemrég még kettesben szeretett volna maradni Jace-szel. Most már azt akarta,
hogy mind együtt legyenek. Úgy érezte, mintha régestelen-régóta szeretné már Jace-t. Néha majd belehalt, mert e nélkül a szerelem nélkül nem élhetett, sokáig mégsem kapta meg. De ezek az idők elmúltak. A kétségbeesés helyét béke és csendes boldogság vette át. Most, hogy többé nem érezte úgy, hogy minden közös pillanatukat valamilyen fenyegető katasztrófa keseríti meg, most, hogy el tudta képzelni békés, vicces, könnyed, nyugalmas, meleg pillanatokkal teli közös életüket, semmire sem vágyott jobban, mint hogy lesétáljanak a tóhoz a tanya végében a barátaikkal, és ünnepeljenek. Mielőtt a lejtős ösvényen továbbindultak volna a víz felé, Clary még egyszer hátrapillantott. Jocelyn és Luke a sátornál állt, és őket követték a tekintetükkel. Luke elmosolyodott, Jocelyn pedig utánuk integetett, majd megfogta újdonsült férje kezét. Ők is átmentek ugyanazon, gondolta Clary. Hosszú éveket töltöttek külön, szomorúan, most pedig előttük állt az élet. Egy boldog pillanatokkal teli élet. A lány felemelte a kezét, visszaintegetett, aztán sietős léptekkel a barátai után eredt.
Magnus éppen a pajta oldalát támasztva figyelte a beszélgetésbe feledkező Claryt és Tessát, amikor Catarina állt meg mellette. A nő hajába tűzött kék virágok kiemelték bőre zafírkék színét. Magnus a gyümölcsfák között elnézett a távolba, ahol úgy ragyogott a tó, mintha valaki a két tenyerében tartotta volna a vizét. -
Mintha aggódnál - szólt Catarina barátságosan a férfi vállára téve
a kezét. - Mi az? Láttam, amikor az előbb megcsókoltad az árnyvadász fiúdat, vele nem lehet baj. Magnus megrázta a fejét. -
Nincs is. Aleckel minden rendben.
-
Tessával is láttalak beszélni. - Catarina a nyakát nyújtogatva
nézett körül. - Furcsa, hogy itt van. Ez zavar? A múlt és a jövő találkozása. Különös érzés lehet. -
Talán - felelte Magnus -, de valójában nem ez zavart. Régi
szellemek, elmulasztott lehetőségek. Bár mindig kedveltem Tessát meg a fiúit. -
A fia elég kemény dió volt - jegyezte meg Catarina.
-
Ahogyan a lánya is. - Magnus nevetése száraz volt, mint a téli
gallyak. - Egyre jobban érzem a múlt súlyát mostanság, Catarina. A régi hibák ismétlődnek. Mindenfélét hallok az alvilágban, közeledő viszályról pletykálnak. Büszke nép a tündéreké, büszkébb már nem is lehetne. Nem fogják némán eltűrni, hogy a Klávé így megszégyenítse őket, előbb-utóbb visszavágnak. -
Büszkék, de türelmesek - bólintott Catarina. - Sokáig, akár
generációkon át is képesek lehetnek várni a bosszúra. Egyelőre nincs mitől tartani, még hosszú évekig nem ereszkedik le az árnyék. Magnus nem nézett a nőre. A sátrat figyelte, ahol Clary Tessával beszélgetett, ahol Alec együtt nevetett Maiával meg Battel, ahol Isabelle és Simon arra a zenére táncolt, amit Jace játszott a zongorán. Chopin fülbemászó, édes dallamai egy másik időre emlékeztették és egy hegedű hangjára karácsonykor. -
Á! - szólt Catarina. - Őket félted! Amiatt aggódsz, hogy az árnyék
azokra ereszkedik majd, akiket szeretsz. -
Rájuk vagy a gyerekeikre.
Alec elszakadt a többiektől, és elindult fel a dombon a pajta felé. Magnus figyelte, ahogy közeledik - sötét árny a még sötétebb háttér előtt. -
Jobb szeretni és félteni, mint semmit sem érezni. Különben
megkövesedünk. - Catarina megérintette Magnus karját. - Amúgy
sajnálom, ami Raphaellel történt. Eddig nem volt alkalmam elmondani. Tudom, hogy egyszer megmentetted az életét. Ö is megmentette az enyémet - mondta Magnus, aztán felemelte
-
a fejét, ahogy Alec odaért hozzájuk. A fiú udvariasan biccentett Catarina felé. -
Magnus, lemegyünk a tóhoz - szólt. - Velünk tartasz?
-
Miért? - érdeklődött a boszorkánymester.
Alec vállat vont. Clary szerint szép ott. Mondjuk én is láttam már, de akkor éppen
-
egy böszme angyal emelkedett ki belőle, és az elterelte a figyelmemet. Kinyújtotta a kezét. - Gyere! Mindenki jön. Catarina elmosolyodott. Carpe diem - mondta Magnusnak. - Ne vesztegesd az idődet
-
aggodalmaskodásra. - Felkapta a szoknyáját, és elballagott a fák között; lábai olyanok voltak a fűben, mint két kék virág. Magnus megfogta Alec kezét.
A
tó
partján
szentjánosbogarak
repkedtek.
Pislákoló
fényükkel
megvilágították az éjszakát, ahogy a társaság tagjai leterítették a földre a kabátjaikat meg a pokrócokat, amiket Magnus állítólag a semmiből teremtett elő, bár Clary gyanította, hogy a törvényeket nem tisztelve inkább egy lakberendezési boltból varázsolta őket oda. A tó ezüst tükrében ezer csillagával együtt ragyogott az ég. Clary hallotta, ahogy Alec sorra veszi a csillagképeket Magnusszal; az Oroszlánt, a Nyilast, a Pegasust. Maia lerúgta a cipőjét, és mezítláb sétált a tóparton. Bat követte, aztán bizonytalanul megfogta a lány kezét. Maia nem tiltakozott. Simon és Isabelle összehajolva sugdolózott. A lány arca vidámabb
volt, mint hónapok óta bármikor. Jace leült az egyik pokrócra, és magával húzta Claryt, kétoldalt előrenyújtva a lábát.
Clary nekidőlt,
a gerincén érezte a fiú
szívverésének megnyugtató ütemét. Jace átkarolta, ujjai megérintették a Kódexet a lány ölében. -
Mi ez?
-
Ajándék. És te is kaptál valamit. - Clary megfogta a fiú kezét, és
egyesével kihajtotta az ujjait. Végül egy kicsit kopottas ezüstgyűrűt fektetett a tenyerére. -
Egy Herondale-gyűrű? - Jace láthatólag nem értette a dolgot. - Ezt
meg honnan... -
James Herondale-é volt - felelte a lány. - Nincs kéznél családfa,
úgyhogy nem tudom, ez pontosan mit jelent, de ő nyilvánvalóan az egyik ősöd. Emlékszem, amikor azt mondtad, hogy a Vasnővéreknek újat kell készíteniük neked, mert Stephen nem hagyott rád gyűrűt. De most már van egy. A fiú jobb kezének gyűrűsujjára húzta az ékszert. -
Minden egyes alkalommal - szólt halkan a fiú. - Minden egyes
alkalommal, amikor hiányzik belőlem egy darabka, megkapom tőled. Nem volt mit mondani, Clary nem szólt hát. Csak hátrafordult a fiú karjában, és arcon csókolta. Gyönyörűnek látta az éjszakai égbolt alatt. Csillagok fénye ragyogott a hajában és a szemében. A Herondale-gyűrű szikrázott az ujján, emlékeztetvén az elmúlt időkre és az eljövendőkre. Az emlékeink szilánkjai tesznek ki bennünket. Ott vagyunk azoknak a reményeiben és félelmeiben, akik szeretnek bennünket. Amíg él a szeretet és az emlékezet, nincsen valódi veszteség. -
Tetszik a Herondale név? - kérdezte Jace.
-
A te neved, úgyhogy odavagyok érte - felelte a lány.
-
Akad néhány elég gáz árnyvadász név, ami rajtam maradhatott
volna - mondta a fiú. - Bloodstick. Ravenhaven. -
Kizárt dolog, hogy a Bloodstick létező név legyen.
-
Lehet, hogy már tényleg nem használják - ismerte be Jace.
-
A Herondale viszont dallamos. Mondhatni már-már muzikális.
Gondolj bele, milyen jól hangzik az, hogy Clary Herondale. -
Jesszusom, ez rettenetes!
-
Mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk
a szerelemért.
-
Elmosolyodott, és felemelte Clary öléből a Kódexet. - Ez se mai. Régi kiadás. - Megforgatta a kezében a könyvet. - A szöveg a hátulján Miltontól van. -
Hát persze, hogy ezt is ismered - mondta szeretettel Clary, és a fiú
mellkasának dőlt. Magnus tüzet rakott, a lángok vidáman lobogtak a tó partján, szikrákat szórva az ég felé. A tűz tükörképe végigszáguldott Isabelle vörös medálján. Ahogy a lány Simon felé fordult, élesen ragyogott fel a boszorkánymester szemében, és arany sávokká változtatta a tó vízének fodrait. Megvilágította a Kódex hátuljára nyomtatott betűket is, ahogy a fénylő sötétségben Jace dallamos hangján felolvasta Clarynek az idézetet. „Szabadon szolgálunk, mert szabadon szeretünk, Szeretünk vagy sem, ezen áll élet vagy halál.”
Akiket szeretek, tudják, hogy szeretem őket. Ezúttal az olvasóimnak szeretnék köszönetét mondani, akik annyi izgalmas, feszült, érzelmekkel teli pillanaton át kitartottak mellettem e hosszú utazás során. Nem cserélnélek el benneteket Magnus lakásának minden csillogásáért sem.
A VÉGZET EREKLYÉI sorozat véget ért, ám ez közel sem jelenti, hogy elengedjük a szereplőket. Ezúttal egy rövid képregényben térnek vissza kicsit, és nem csak ők. Most, hogy már tudjuk, mi történt a Sebastian ellen vívott háborúban, megismerhetjük a POKOLI SZERKEZETEK két még élő főszereplőjének sorsát is. Mi történt A hercegnő epilógusa után? Most kiderül!
Hisz mint tudjuk, az árnyvadászok világában minden összefügg...
