Bohumil Hrabal RÓZSALOVAG Elbeszélések
Mottó: Ad pulchritudinem, tria requiruntur integritas, consonantia, claritas.
THOMAS AQUINAS Most már békében élhetnék, már mindent megcsináltam, amit meg lehetett és meg kellett tennem, de az olvasóim és az emberek, akik leveleikkel zaklatnak, nyugton hagynak talán? Épp ellenkezőleg, most, amikor már teljesen kivagyok, levelekkel bombáznak, és olyan dolgokat mesélnek sör mellett, amelyek nemcsak dühítenek éjszakánként, hanem egyenest az őrületbe kergetnek… úgyhogy újra befogom magam a rönkjeim elé, bevonszolom a hozzám láncolt fatörzseket a színbe, nekiveselkedem döntött tönkjeimnek úgy, ahogyan az erdei munkások lovaikkal vontatják és szállítják a fatörzseket, ezek a lovak két évig ha bírják, mert az erdőben, a hegyoldalon fenyeget a veszély, hogy a törzsek magukkal rántják a lovakat is, és eltörik a lábukat… ahogyan mondták, a fafuvaros lova nemigen húzza tovább két évnél… És Petr, a Pillangó, aki fiatalkorúként megölt egy rendőrt, Leopoldovban ült, ahol az egyetlen nő Mária Terézia volt, akinek a szobra a fegyház udvarán állt, az én Pillangóm azt mesélte, bár jobb lett volna nem mondania, mert azóta sem tudom lehunyni a szememet, hogy amikor a többi fegyenccel dolgozott az erdőn, látta, hogy az egyik lovacska már nem birkózott meg a tönkökkel és rönkökkel, és hogy amikor a lovacska már nem tudta vagy nem akarta… akkor az egyik elítélt belenyomott a ló fülébe egy égő spanglit… a ló pedig nemcsak hogy vadul húzni kezdett, és a rönköket a hegytetőig vontatta, de őrületében akár a dupláját is fölhúzta volna… Amikor a Tigrisbe érek, úgy ki vagyok a kerskói tartózkodástól, a macskák etetésétől és a köszvényemtől, hogy lerogyok a Nagy Agancs alatti padra, és jöjjön önnön ürességem csúcsa… de ifjak jönnek, és beszélgetést akarnak velem készíteni, vagy hogy elhozták nekem a művüket, csak néhány száz oldalt, és mondjak róla véleményt egy hónap alatt… én pedig kérlelem őket, és aztán szitkozódom, pokolba küldöm őket, mire azt vágják a fejemhez, hogy ez kötelességem, ezért vagyok író… olykor persze magamból kikelve elkergetem őket, és akkor távoznak, és tele vannak haraggal, és néha könnyekig megbántódnak… Én meg ilyenkor, amikor végre nyugtom lehetne, akkor önkezemmel belenyomom a fülembe, mert valaki a fülembe tette az égő spanglit, és tovább vonszolom nemcsak azt, amit az olvasók írnak és mesélnek nekem, hanem ami fölrémlik a múltból, vonszolom tovább rönkömet, életem kidöntött tönkjét… Az egyik grafomán azok közül, akiket a pokolba küldtem azzal, hogy holtfáradt, magányos özvegyember vagyok, később azt írta nekem, hogy magány ellen azt javasolja, küldjek neki nyolcvanezret vagy fogadjam örökbe. Viccnek vettem, és elhajítottam a levelet. Egy másik skriblert szintúgy gorombán elhajtottam, mire ezt írta: Uram, nyilván nem fog rám emlékezni, akárcsak a saját szavaira. Természetesen nem kell emlékeznie, megelégszik azzal, ha panaszkodhat, hogy zaklatják, persze. És én nem vonom kétségbe. Szeretem önt ahogyan senki sem. Ha nem hiszi, az a maga dolga, amint az is, hogy egyedül marad. Jelenleg a konyhában fekszem és várom, hogy fölébredjen, merthogy aludni ment, de amikor fölébred, megszorítom a kezét… Itt a címem, ez ugyanis én magam vagyok, ez a cím, senki sem több, mint a címe, és ha valaki mást mond, az hazudik. Darabokra akarja tépni ezt a levelet? Ám tegye, de rögtön… Egyébiránt meg jól jegyezze meg, én semmit sem bocsátok meg magának... Ezt a levelet hányavetin olvastam, belecsúsztattam valamelyik könyvbe, és tovább hazardíroztam fiatalemberek türelmével, akik megrögzötten azt képzelik, hogy olyan írók vagy olyanok lesznek, mint én… Míg el nem jött a nap, amikor elhamvasztották Lopatka barátomat és kritikusomat, azon a napon kaptam egy táviratot …Jöjjön ’93. 7. 7-én szombaton a roţnovi autóbuszhoz… a Florenc
pályaudvaron 8.25-kor várjon kérem… Macháček. Én pedig újra meg újra elolvastam a táviratot, és éjjel verejtékeztem és féltem, hogy ez egyike lesz azoknak a megsértett és megalázott íróknak, akiket elutasítottam. És akkor keresni kezdtem azt a bizonyos levelet… amelynek a befejezése megragadt a fejemben… Egyébiránt meg jól jegyezze meg, én semmit sem bocsátok meg magának… sőt eszembe jutott az a levél is, amelyet elhajítottam… hogy a magány ellen legjobb, ha örökbe fogadom a levél szerzőjét, vagy ajándékozok neki nyolcvanezret… És egész éjjel mondatok és képek kergették egymást képzeletemben, ahogyan megérkezik a pokolba küldött író, és megöl… ha pedig nem megyek ki az autóbusz-pályaudvarra, akkor Macháček megvár valahol, és bevégzi, amit a fejébe vett, tehát lesz, ami lesz, várni fogom a Florencre érkező busznál, hogy megismerjem és megtudjam a sorsomat. Így hát átverejtékeztem a péntekről szombatra virradó éjszakát, és figyeltem a vekkeremet, el ne késsem, a gyilkosság valahány módját átgondoltam, és irtózatos rettegés kerített hatalmába, kétszer elmentem megnézni, mikor indul a buszom a Sokolníky megállóból a Florencre, mindkétszer ugyanaz volt kiírva, 7.25-kor, a földalatti Julius Fučík állomására, és aztán két megálló a Florenc… és ott feltámolyogtam az érkezési peronra, a végtagjaim fölmondták a szolgálatot… Azt kezdtem hinni, hogy ha az érkezik esetleg, aki azt ajánlotta, hogy a magányom ellen az egyetlen… ha örökbe fogadom… hogy eleve bőröndökkel száll le, hogy beköltözzék hozzám... És az égő spangli fölhatolt a fülembe, és fölizzította a már amúgy is nyomorult agyamat, és a nemlétről gondolkodtam. A szárítókötélről a fürdőszobában, és a hózentróglikról a kerskói fogason, de elhessentettem őket. Hurrá! Rettegve ültem a padon, a forgalmistát már másodszor kérdeztem meg, ide érkezik-e a roţnovi busz. És akkor végre begördült, elkezdődött a kiszállás, tekintetemet a busz kinyílt ajtajára szegeztem… És akkor megpillantottam… egy fiatal férfi volt az, mint egy focista, haja középen elválasztva, a füle mögé fésülve… gyöngéd pillantása, mint egy borjúé, és félénk, akár egy szűzlány. Legalább száznyolcvanöt magas, csontos kéz, tipikus falusi… és így szólt hozzám… Látni akartam magát, úgyhogy eljöttem… Mire én, hogy köszvényem van, eltámolygok a padig… és akkor ültünk, mondom, bizonyára örül majd Prága szépségeinek… Mire valahány javaslatomra ugyanazt válaszolta… Nem, én csak azért jöttem, hogy lássam magát… És akkor ültünk a florenci büfé napernyője alatt, és éreztem, hogy ájulás környékez, a fiatalember hozott nekem egy sört, tízes bránikit, azután esni kezdett, és elmesélte, hogy szakács a Motorestnél, valahol az autópályánál. Roţnov után, hogy nős, de csak és kizárólag rám gondol, mert szeret engem, hogy csak és kizárólag látni akar, ha szeretném, délután visszautazik, és addig írja a naplóját valamelyik padon... mire én, hogy Prága mégiscsak gyönyörű, menjen és nézze meg, van ideje… ő pedig megint rákezdi, hogy szeret engem, és hogy csak engem akar látni, és ezzel beéri… Így aztán azt javasoltam neki, hogy kitaxizom Kerskóba, ha akar, velem jöhet és nézhet engem ott, de amikor otthon vagyok kerskói magányomban, akkor csak hallgatok… Bólintott, hogy legalább nem zavarom, miközben néz engem… Úgyhogy eltaxiztunk Kerskóba, ő rám függesztette tekintetét, éreztem is hátulról, hogy a tarkómat fürkészi, éreztem gyöngéd pillantását, és nem akartam létezni többet ezen a világon… És Horní Počernicében vettem marhahúst a Vojvodáékhoz címzett mészárszéknél, a taxi ötszáz koronába került, és a fiatal férfi segített, már támogatnia kellett, cserbenhagyott a lábam, és a házban összeestem, és ő ült a széken és csodálattal teli pillantással nézett… aztán megkértem… ha tanult szakács, darabolja már össze a marhahúst, és kitámolyogtam, és a nyárfák alatt szétöntöttem a macskáknak a zsömlés tejbeaprítóst. Amikor is a költő és szakács, aki szép szeleteket vágott a marhahúsból és eligazgatta egy tálon, majd egyetértésemmel elvitte a meisseni tálat az asztalhoz, megkérdezte... megsimogathatom őket? Mondom… az egyetlen, aki hagyja, hogy simogassák, az Cassius, és ő is csak nekem, a többi macska félvad, nem engedi, hogy hozzáérjenek… És a költő leguggolt, és én
holtra váltam, ő, akiről azt gondoltam, hogy gyilkolni jött, odanyújtotta a tenyerét, és a félénk Narancs lehunyta a szemét, és beleduccantott nyitott tenyerébe... és aztán még egyszer és még egyszer… És mindez, amit láttam, égő spangliként hatolt nemcsak a fülembe, hanem ácskapocsként fúródott a hátamba, hogy majdnem belebénultam. Így üldögéltünk a roţnovi költővel és szakáccsal két órácskát, azután átjött szomszédom, Eliáš, hogy megy a Forrás vendéglőbe, és elvinne bennünket. Így vendégem velünk tartott, és megkérdezte, mikor megy a prágai busz, azután sört ivott és ült és hallgatott és nézett engem, hisz tulajdonképpen ezért jött… Aztán éppenhogy elértük a buszt a podĕbrady-prágai főúton, én az autó hátsó ülésén ültem a kisablaknál, és amikor Eliáš szomszédom megfordult az autóval, költőm és szakácsom futott a kocsi mellett, és hatalmas, falusi mancsát az ablakhoz szorította, én ugyanígy tettem a másik oldalon, és így fogtunk tenyeret egymással egészen addig, amíg megérkezett az autóbusza… aztán a költő és szakács állt a busz peronján és integetett nekem, és én a halál torkában voltam. P. S. Amikor értesültem az újságból, hogy a Cseh író Kiadó irodalmi Nobel-díjra javasolt, mintha parázsló spanglit nyomtak volna a fülembe, éppen úgy éreztem magam, mint amikor nymburkiak érkeztek, hogy a város díszpolgárává akarnak avatni, és a gimnáziumot Bohumil Hrabalról neveznék el, és akkor udvariatlanul elküldtem őket a pokolba, mert népszerűségem egészen az agyamig hatoló izzó spangli… de! Végül megembereltem magam, és a kerskói sparheltban elégettem nemcsak a feleségem szárítókötelét, de a lógó hózentróglikat is… Kersko, 1993. július 25. vasárnap
Cassius két hónap után beugrott hozzám az ablakon, elterült a karosszékben, és szerelmes szemmel bámul rám. Kiss Szemán Róbert fordítása
FEHÉR LÓ Kedves Áprilka, hát itt vagyok már Új Yorkban, én, most a Manhattan fia, én, Bohumil Hrabal, én, a libeňi kozmosz itt vagyok, hogy tisztelegjek Walt Whitman emléke előtt, ő volt az, aki élete alkonyán kerekes székben ült, és még volt érkezése verselésre tanítani a fiatalembert, aki a királyi költő karosszékét tolta. Itt vagyok, Washingtonból érkeztem ide, a fővárosból, melynek utcái a külvárosokat átszelve szétfutnak a tájba, a lombos völgyekig, ahol patakok csörgedeznek, és a patakokon kivágott fatörzsek feküsznek keresztben, hogy mindenki láthassa, hogy ilyen a vége nemcsak a fáknak, hanem a dolgoknak is. Most Új York-ban vagyok, és már kimentem a Boweryre, majd kicsit odébb a nagy körútra, ahol a bankok vannak, ez valami fantasztikus, ez a város, itt a gyerekeknek mutogatják, hogy haldokló alkoholistaként végzik az utcán, ha nem tanulnak… és néhány lépéssel odébb őrzik az Egyesült Álmok tőkéjét… Zuzanával bejártuk a Hudson-öblöt és folyót, Áprilka… és köd volt, és a felhőkarcolók derékig álltak a puha ködben, és kirándulóhajónk a part mentén úszott, és onnan is… milyen szépek azok a felhőkarcolók, milyen lenyűgözőek abban a pikareszk csoportosításban, és ott, ahol a köd kezdődött, ott már lámpát gyújtottak az irodákban, gyönyörű az a sok fény jóformán ott, ahol az égbolt kezdődik! És milyen gyönyörű, ahogy drótkerítés futja körül Manhattant, öt-tíz méter magas is megvan, és ott villódzik mindaz, amire a városnak már nincs szüksége, olyan az egész, mintha maga Kurt Schwitters csinálta volna, Robert Rauschenberg közreműködésével… és ott, az eldobott és holt tárgyak összevisszaságában, iszamós hasukon patkányok csúszkálnak… és a srácoknak ez valóságos eldorádó, ott az óriás bokrok és haraszt között, ott az ő királyságuk… az övék, de az enyém is, gyerekként imádtam azt a sok lomot, azokat a hulladékdombokat a Szent Adalbert mögött, oda hordtak ki mindent, amire az embereknek már nem volt szükségük, aminek már nem volt helye, ami kiment a divatból… ami meghalt… És a sugárutakon meg utcákon, hogy mennyi káprázatos autó suhan ott, hátsó ülésükön női térdek, milyen szépek, ezek az amerikai autók és vezetőik, akik nem a szabályok szerint közlekednek, hanem szemtől szemig, a kereszteződésekben csak az éles szem dönt, a kereszteződések csak az éles szemektől villognak, a vezető csak akkor folytatja útját, ha a mellékutcából kihajtó sofőr szemében egyetértést lát, csak akkor megy tovább a főútvonalon… és a külvárosban, Áprilka, de szépek az autótemetők, a préselt autók, amelyek már kiszolgáltak, már elöregedtek, kimentek a divatból… Tulajdonképpen ez az Új York, de különben a világ minden városa, az élet és a halál, a szülészetek és a temetkezési vállalatok szembesítése… de itt, New Yorkban, az élet és halál ritmusa szinte kitapintható… az utcán elegáns urak és gyönyörű hölgyek sétálnak, és térdük magasságában ott van a koldusok szeme, a konzervdobozukat nyújtogatják, és mindegy, hogy nő ül a földön vagy férfi, hogy fehér vagy fekete, mindegyik megkapja a garasát, és ha együtt van a pénz, feltápászkodnak, elmennek a kocsmájukba, a sikátorukba, és amikor elitták, amit összekoldultak, visszaülnek az előbbi helyükre… Csodálatos város ez, Áprilka, csodálatos gyűjteményei vannak modern és más művészetből, ezekben a múzeumokban, Áprilka, az alkalmazottak csinos kék egyenruhát hordanak, nekem is ilyen volt, amikor forgalmista voltam, én is kék lüszterzekét viseltem nyáron, és főleg, az alkalmazottak egytől-egyig lakkcipőben járnak, és többségük néger nő, és azok különösen adnak magukra… Szóval el vagyok képedve ettől a várostól, Áprilka, tulajdonképpen már a Columbia Universityn tartandó előadásom sem érdekel annyira, meg az sem, hogy a Brace Jovanovich Kiadó megjelentette az Őfelsége pincére voltam-at… engem az
hatott meg, hogy egy presbiteriánus metodista hotelban szállásoltak el bennünket Zuzanával, egy ugrásnyira a Hudson-öböltől, ott, ahol a parton a Robert Rauschenberg meg Kurt Schwitter is van, és az a kis szállodánk Greenwich Village-ben, hát ott, Áprilka, ott volt a lényeg! Ott három napig jártam egy kiskocsmába, és csapolt holland sört ittam, ott három napig nem tudtam betelni a gyönyörű, nyúzott, mosolygós néger nők látványával, akik az ételt meg sört hordták ki, olyan volt a mosolyuk, mint a V, egyfolytában mosolyogtak, mint akik arra vágynak, hogy vegyem őket feleségül… Olyan jó volt ott, Áprilka, abban a kiskocsmában… már azt se bántam, hogy ha a kiadóban voltunk, ha a szállodában, Zuzana mindennap kiabált velem… Eredjen a búsba azzal az Áprilkájával, már megint felhívott a hotelben, már megint felhívott a Brace Jovanovich titkárságán, hogy megérkeztünk-e már, hogy Hrabal úr meggyógyult-e már kicsit, hogy vigyázok-e magára… És most töredelmesen bevallom, Áprilka, hogy vigyáztam magamra, és minthogy a legkevesebb haláleset a kocsmákban fordul elő, hát mihelyt tehettem, beültem a Fehér Lóba… és csak a harmadik napon hagytam fel a leánytérdek bámulásával, diáklányok járnak oda, ledobják kabátjukat, aztán ülnek és tanulnak, keresztbe vetik csodaszép lábukat… de harmadnap rájöttem, hogy annál az ablaknál ülök, ahol annak, idején Dylan Thomas, a sarokban egy arcképet láttam, Dylan Thomasé volt, az orra vörösen virított az olajfestményen, de ez jól állt neki, egyébként az alkoholistáknak minden jól áll... És ott, szemben, egy kisuvickolt bronztábla volt, és mint Zuzana lefordította nekem, ezt hirdette... Fia a gyerekkoráról akar beszélni, akkor beszéljen gyorsan, mert ha lassít, akkor a szavába vágok, és én fogok mesélni a gyerekkoromról, én, Dylan Thomas. És volt ott még egy kis tábla, ezt Zuzanának nem kellett lefordítania: Richard Burton. Hát így üldögéltem a Fehér Lóban, Áprilka, a néger nők hordták az ételt meg a sört, hamutartójuk és benne a cigarettájuk a fejem fölött suhant el, ahogy ellibbentek mellettem, arra is volt érkezésük, hogy állva felhajtsanak egy italt, és eközben keblüket a szememre tették, pontosan úgy, ahogy annak idején az Arany Tigrisben, amikor a két pincérnő, Vĕra és Vlasta tudta, mi az illem, és mielőtt a frissen csapolt sört a tálcára tette, mellével megcirógatta szemöldökömet, én meg, Áprilka, akkor is, és most is a Fehér Lóban doromboltam a gyönyörűségtől. Ott ültem hát gondolataimba merülve, a néger nők bele-belekortyoltak az italomba, és mindig ott foglaltam helyet, ahol annak idején Dylan Thomas üldögélt, mielőtt az italozástól ott, azon a helyen delirium tremensbe esett, majd három nap múlva a New York-i Szent Lőrinc kórházban meghalt… És akkor jött a mennydörgős mennykő, Áprilka. Andy Warhol! A kiállítása, amelyért: úgy álltak sorba az emberek, mint egy kosárlabda mérkőzés előtt, ilyen sok ember akarta látni, amit én is láttam… Andrej Varcholát, azt, aki elérte az egyszerűség és hétköznapiság csúcsát, aki elmondta mindenkinek… hogy mi a legnagyszerűbb ebben az országban, hogy Amerikában a leggazdagabbak is fogyaszthatják azt, amit a legszegényebbek. Ülhetsz a tévé előtt, és ihatod a Coca-Colát, és azt látod, hogy az elnök is Coca-Colát iszik, Liz Taylor is Coca-Colát iszik, és te is ihatsz Coca-Colát… És én büszke vagyok rá, Áprilka, hogy Andy Warhol szeme rutén szem, benne van a rutén bánat, muzsikok szeme, akik kétségbeesésükben isznak, mert az élet rövid, mert a szegény embernek semmije sincs, csak a becsülete… Amikor ránk került a sor, Áprilka, bementünk a Modern Művészet roppant előcsarnokába, és ott több száz tehén volt kötőfékestül, több száz tehén díszítette a falat, és én menten tudtam, hogy a Campbell-levest tehénnek és marhahúsnak kellett megelőznie… és amit utána láttunk, azt már ismertük, azt már megcsodáltuk, csakhogy sohasem tulajdonítottunk neki ekkora jelentőséget… csak amikor Andy Warhol ezeket a Liz Taylorokat, ezeket a Jackie-ket, ezeket az autóbaleseteket, ezeket az Elvis Presley-ket, ezeket a konzervdobozokat és lezuhant repülőgépeket, ezeket a dolláros és százdolláros bankókat, ezeket a villanyszékeket, szóval mindazt, ami ebben a városban körülvesz bennünket, csak amikor Andy Warhol mindezt a polaroidjából szitanyomással, Siebdruckkal
felnagyította két méterszer még több méterre, csak akkor mondták el nekünk ezek az emberek és tárgyak, miért vonz bennünket az emberi nyomorúság és szépség, miért a film és a színház, a sport és a közélet sampionjai… és az eldobott tárgyak és emberek, mindaz, amiről nem tudjuk levenni szemünket, az újságokról és tudósításokról és plakátokról, vagyis Andy Warhol csapdába ejtett minket, amit magunk kínáltunk fel neki, és így egy egész dimenzióval gazdagította a képzőművészetet… És mindez a születésem napján történt, és Palesztinából megérkezett Hanka, az a zsidólány, aki a Columbia Universityn megtartott előadásom után felajánlotta, hogy vendégül lát a születésnapomon, hogy meghív egy fényűző halcsárdába, az étterem csak egy ugrásra van a Pier 17-től, ahonnan a sétahajók indulnak a Manhattan körüli útra. És én kértem Hankát, hogy a Fehér Lóban szeretném ünnepelni kerek születésnapomat, hogy ott enyém a Dylan Thomas asztala, hogy legyen mindenki a vendégem… Csakhogy az a hücpe, Hanka erősködött, hogy menjünk a halcsárdába, hogy ott meglepetés vár… és volt is meglepetés, Áprilka, ennivalót ugyan adtak, de az étteremnek nem volt engedélye sörre, így az volt a szokás, hogy a vendégek magukkal hozzák a sört… így aztán Hanka Sapore sört hozott, fehér üvegben, mintha tej lenne, csakhogy a dolog ennél is rosszabb, az a sör meleg volt… és én meleg és állott sörrel ünnepeltem kerek születésnapomat… és á la carte ettünk, mindent, ami egy elsőosztályú étteremhez dukál, de mit értem vele, ha a néger lányok és a hideg holland csapolt sör, a Heineken a Fehér Lóban volt… a sör, amelynek íze emlékeztetett a popovicei Kozlíčekére… Hát ez meglepetés volt, mi tagadás, Áprilka, ez aztán az volt…. És szombaton az előadás előtt, amit egy tornateremben kellett megtartanom, Jovanovichné felajánlotta, hogy oda visz bennünket, ahova kívánjuk... És én, aki már Washingtonban, Arnošt Lustig lakásában láttam A lét elviselhetetlen könnyűségét… a filmet, amely arról szól, hogyan uralkodik a szex a világon, és aztán egyszerre csak puff neki!, Prágába bevonulnak az oroszok, ahogy a cseh rendező, Jan Nĕmec filmre vette… szóval én látni akartam azt a Kundera-filmet, azt az öt percet… és utána megkértem Arnoštot, nézzük meg a Halál Velencébent… és aztán mindennap jött egy Chaplin-film… A nagyváros fényei és az Aranyláz és a Monsieur Verdoux és az Egy király New Yorkban, csak a Cirkuszra nem került sor, nem volt raktáron… szóval ott, New Yorkban, Jovanovichné kikereste, hogy egy bizonyos utcában, a tornaterem közelében játsszák Chaplin Cirkuszát… elindultunk hát a taxival, és Jovanovichné behajolt a jegypénztárba… és megfordult és mosolyogva azt mondta... Ma nincs vetítés, tizenhét orosz rendező van itt, velük lesz beszélgetés, s utána az ő filmjeiket játsszák… így aztán Jovanovichné elvitt bennünket a Bob & Kenn’s-be, itt kötik meg a filmszerződéseket, itt találkoznak New York művészei, és bent sötét volt, de a falakon tévékészülékek villództak, is a diszkréten megvilágított biliárdasztal zölden tündökölt, szerelmespárok ültek az asztaloknál, meg magunkfajta vendégek, akik ettek… de! mindannyian ugyanazt a képernyőt nézték, az adó kosárlabdát közvetített, és az amerikaiaknak a kosárlabda a csúcs, a kosárlabda az ő sport pop-artjuk… az egyik játékos búcsúzott, Jordannak hívták, ez volt az utolsó mérkőzése, és játékostársai meg barátai búcsúajándéknak a legdrágább angol autót vették meg neki, egy Rolls-Royce-ot. És micsoda ember volt ez a Jordan, Áprilka, micsoda játékos! Washingtonban született, és fordítva dobta a kosarakat, mint a többiek. Mint a bűvész, elkapta a labdát, az kicsit tétovázott rózsaszín tenyerében, és aztán Jordan, kopaszra nyírt fejét leszegve megkerülte ellenfelét, és egyszerre csak a többiek fölé magasodott, és azok. a kezek, az a felugrás, hogy a labda csakis a kosárba huppanhatott… és mindenki, mindenki el volt bűvölve ettől a néger kosarastól, Jordan úrtól, akiről Zuzana elmondta, hogy minden mérkőzésen a kosarak több mint a felét ő dobja… így aztán a Cirkuszt meg a szovjet filmrendezőket a Bob & Kenn’s-ben felcseréltem Jordan úr utolsó mérkőzésével...
És úgy volt, Áprilka, hogy Philip Roth-tal is találkozunk, aki otthon magával ragadott és megkeserítette nekem az írást a Gyakornok című könyvecskéjével… de amikor megérkeztünk a cégükbe, elnézésünket kérték, hogy Roth úr, sajnos, ezer örömmel, de valahol a csudában van... Egy nap Zuzanával meglátogattuk Susan Sontagot is, napjaink legjobb íróját és nőjét, akinek utolsó regénye, a Rák, növelte a hírnevét… És a kis utcáról lefelé, az alagsorba mentünk, és ott volt az ajtó meg a kézhez álló kilincs, és aztán a folyosó, és utána egy éppolyan kis szoba, mint az én kerskóim, és amikor a hölgy, aki a sötét folyosón kalauzolt bennünket, megfordult, láttam, hogy ő az, Susan Sontag, aki a Rák című regényt írta, és most új szövegen dolgozik, az AIDS-en. Hellyel kínált Zuzana mellett, ő meg velünk szemben ült le, ő, a csodaszép szemű óriás, akinek sörényében elöl ezüstös csík fénylett... Egy ideig hallgattunk, aztán megkérdezte tőlem, milyen volt az utam, aztán meg, hogy kávét kérünk vagy teát… aztán elmosolyodott, és elmondta, hogy regényéhez, amit dicsértem, tulajdonképpen Prágából kapta az ihletet, hogy lánykorában az apja eleinte erőltette, de később ő nagy kedvvel és érdeklődve olvasta Čapek Fehér kórját, hogy tehát inspirációi Közép-Európából jönnek... és a szeme mély volt, és miközben Zuzana fordította, amit Susan Sontag az új regényéről mondott, amelyen éppen dolgozott, megállapítottam, hogy ez a hölgy az Átokföldje preambulumához hasonlít… Tulajdon szememmel láttam a küméi Szibillát. Egy üvegben lebegett, és amikor a fiúk megkérdezték tőle: Mit akarsz, Szibilla?, ezt válaszolta: Meg akarok halni. Ezzel az előjellel látta el T. S. Eliot az Átokföld-jét… És így aztán ültem az egyszerű és bölcs és szomorú hölggyel, beszélgetésünk Közép-Európába repített bennünket, ő ismerte a nyelvtudat kereszteződéseit, tudta, hogy csak így születhet nagy irodalom, végül is úgy, ahogy Emanuel Fryntától tanultam… Arnošt Lustigot is ismerte, olvasta a terezíni zsidók szenvedéseiről írt könyveit, a sorsáról is tudott, és én elmondtam neki, hogy Washingtonban találkoztunk Lustiggal, hogy lakásán Charlie Chaplin szinte minden filmjét megnéztük, hogy Franz Kafka is Chaplin tisztelője volt, hogy nagyjából az alábbit mondta róla: Szeméből süt a kétségbeesés amiatt, hogy a kisember megváltoztathatatlan, de sohasem adja fel… És aztán elmondtam neki, hogy Lustignak van nálam egy királyi koronája, Dávid király koronája, amelyet akkor mentettem meg, amikor a munkások szétverték a libeni zsinagógát, egy méter sörért cseréltem el a koronát, vagyis tizenegy üveg pilseniért… és hogy Arnošt elküldi hozzám a húgát, hogy hozza el neki a koronát, hogy Arnoštnak jár ez a korona Terezínért… És utána arról beszéltünk, hogy az irodalom, meg egyáltalán a művészet Amerikába is Kelet-Európából áramlik. És akkor elmeséltem, hogy ami kor Brace Jovanovichéknál Az őfelsége pincére voltam bemutatóját tartották, fordítóm, Wilson úr azt mondta, hogy bár Leslie Field a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig terjedő időszakot Post-modernnek nevezte… ő, a fordító, akit kitiltottak Prágából, mert a Plastic People együttessel játszott, szóval ő úgy gondolja, elég, ha töröljük a P-t, és akkor a szó azt mondja, amit igazából jelent… Ost-modern. És Susan Sontag azt mondta, hogy Mike Heim úgy fordította le a Túlságosan zajos magányomat, hogy köszöni nekem a könyvet, hogy szerinte ez a könyv egyszer majd a huszadik század húsz legjobb könyve közt lesz. Michael Heim, aki végül is magyar, cigány beütéssel, vagyis szintén Ost-modern. Így aztán, Áprilka, New Yorkban nem sokat törődtünk a Columbia egyetem előadásaival, hanem amikor a Fehér Lóban ültem, akkor azzal szórakoztam, hogy az utak és sugárutak képét néztem, és most ott ültem Susan Sontagnál, és amolyan irodalmi pingpongot játszottunk, igyekeztünk túltenni egymáson, versengtünk, ki tud több Keletről származó írót vagy művészt… És Susan Sontag azt mondta: Marc Chagall... erre én: Sztravinszkij… mire ő: Singer… én meg: Malamud, és hozzátettem a címet, amit annyira szeretek: Idióták előnyben… erre Susan, hogy Philip Roth… én meg Joseph Roth és A kapucinus kripta… mire ő: Franz Kafka… és én: Gustav Mahler… ő meg: Sigmund Freud… erre én, hogy Walęsa és a legújabb szent, Popieluszko… és ő: Wojtyla pápa… és én felemeltem a két kezem, és Zuzana fordított… A nyugatnémet Spiegel
tavaly közreadta a bestsellerek listáját… és első helyen Mihail Gorbacsov áll… és a másodikon mellbedobással én… és a megtisztelő tizenhetediken Ernest Hemingway… És ittuk a kávécskát, és előbukkant a téli nap, rézsút szállingóztak a hópelyhek, be kell vallanom magának, Áprilka, hogy én itt annyit fagyoskodtam, hogy Zuzanka kénytelen volt venni nekem egy hosszú szárú alsónadrágot, ahogy Prágában mondják, ujjas gatyát… hideg volt még, de a rügyekben már duzzadt a tavasz… és mi ujjongtunk, hogy tényleg elég, ha töröljük a P-t, és csodák csodájára a Post-modernből Ost-modern lesz… és akkor a fejemhez kaptam, és felkiáltottam… de hát megfeledkeztünk egy további Ost-modernről… Andy Warholról… Andy Warholról, Áprilka, az ezüst parókás sápadt férfiról, róla, aki csak azért jött át a szüleiben Mezőlaborcról, hogy tükröt állítson ennek a városnak, ennek a társadalomnak, aki művészettörténetet, szociológiát és pszichológiát tanult, aki illusztrátorként és reklámgrafikusként és színpadi grafikusként kezdte, Áprilka, aki hatalmas vásznaival elindította a comics-stripet, és a hetvenes években felnagyította az amerikaiak bálványait, Jackie Kennedyt és Marilyn Monroe-t és Elvis Presley-t… és azt a százhúsz halottat meg a lezuhant repülőgépet!... és a felborult autót és az öt halottat és legfelül egy kislány fejecskéjét… és az a roppant teherautóba foglalt cipőtalp, egy férficipő talpa… Andy Warhol, Áprilka, gyönyörű nőkkel körülvéve, holott nem hisz a szerelemben, őrangyalok vigyázzák, Marysa Bernson és Lauren Hutten, két szépség, és én Andy úr udvari fotográfusának, Christopher Makosnak a fényképei nyomán álmodom róluk, és Barisnyikov úr, a szmokingos és csokornyakkendős orosz baletttáncos, ő Andynak a Gábriel arkangyala, egy show-n fényképezték le őket együtt, a halovány és elkékült Warhol, akit hatvannyolcban meglőtt a reménytelenül szerelmes Valeria Solanes, alighanem nagyon szerethette Andyt, valahogy úgy, ahogy Mária Magdolna Krisztust, úgyhogy Andy elmondhatta, hogy számára a szex túlságosan megerőltető, az az Andy, aki a legmagasztosabbat összekötötte a legalantasabbal, aki úgy tudott fényképezni olcsó polaroidjával, mint a legdrágább géppel… de főleg az az Andy Warhol, akinek Krisztusszeme van, aki mezőlaborci szenténekeket énekel nővérével, amikor az meglátogatja, tulajdonképpen én is őt látogatom, és megvettem azt az ötkilós katalógusát, de minthogy már kívülről fújtam, otthagytam Washingtonban Meda Mládkovának, mert részegen nemcsak a párnáit gyújtottam fel, hanem az ágyát is összevéreztem… A New York-i Cloistersben, ott, ahol dióhéjban látható a világ minden művészete, amolyan kolostori leporello mindenkinek, aki a művészet kezdeteit tanulmányozza, ott két képet véstem az emlékezetembe… Egy gobelint, az egyszarvút ábrázolja, és ez az egyszarvú fehér, és pici szigeten áll, amelyet csörgedező patak vesz körül, és az egyszarvúnak fehér a sörénye és fehér a bőre, és szép szomorú szeme tele van erotiká-val… mert őt csak egy szűz szólíthatja meg, egy fiatal lány, aki ejakuláció nélkül szülhet, mint Szűz Mária… és az a fiatal nő egy másik gobelinen van, ő az egyetlen, akinek hatalmában áll beszélni a szépséges egyszarvúval, de az egyedül van az Édenkert közepén… aztán egy másik képre is emlékszem, azon az egyszarvú már nem az ovális édenkertben, már a tájban fut, és minden oldalról ádáz vadászok űzik, a teste tele van sebbel, és vérben úszik, a szemében félelem és iszonyat… ez az egyszarvú tulajdonképpen Krisztus, és számomra, Áprilka, ez az egyszarvú Andy Warhol, az, akit Valeria Solanes háromszor eltalált, mert jobban szerette Andy Warholt, mint Liza Minelli, azt hiszem, hogy Valeria jobban szerette Andy Warholt, mint Andy popsztárja, Debbie Harry, és ez már valami… Persze legjobban az anyja szerette Andyt, az egykori, pingáló asszony, mint ahogy Andy is nagyon szerette anyját... Andy Warhol, a szent, aki, mint maga is tudja, Áprilka, Pittsburgben született, de szülei a Mezőlaborc környéki Mikovából származnak… Ott valahol élnek a rutének, ott akár Jézus Krisztus is megszülethetett volna, aki Coca-Colát osztogatna a hívőknek, meg szitanyomással sokszorosított szentképeket… Ez az én Andy Warholorn, a férfi, akinek olyan az arca, mint a szabadon bocsátott fegyencé, a férfi, aki ősz parókát visel, akinek a szíve a Ritznél is
nagyobb gyémánt, a férfi, aki szívelégtelenségben halt meg, és akit az Apollo 8 kabinjában a Szaturnusz 5 rakéta négyezer tonnás sebességgel a mennyországba szállított, a pop-art mennyországába, és ott uralkodik ma is… Kedves Áprilka, amit mondok, az misztifikáció, én megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy Andy Warholt magasztalom, ez a mozgó metafizikus céllövölde titka, a Puppenspiel titka, amelyből Goethe végül az egész életével megírta a Faustot… De lélekben még most is a Fehér Lóban üldögélek, ahol az Úr kedvence, Dylan Thomas úr ült, és halálra itta magát… P. S. Kedves Áprilka, most Kerskóban ülök, köd van, a cicák ázottak, és arra kérnek, eresszem be őket a melegbe, de én a ridegtartás híve vagyok, így aztán a fészerben ülnek, szénában és szalmában, mint megannyi kicsi Jézuska. Én pedig közvetítést nézek Rómából, a pápa a Szent Péter-bazilikában éppen most avatta szentté boldog Ágnest, aki gondját viselte a szegényeknek, és a Františeken kolostort alapított nekik Szent Ferenc szellemében, Szent Ferencében, aki az ég madaraival is beszélni tudott, Ágnes, aki bronzba öntve áll a Szent Vencel téren, közvetlenül Szent Vencel jobbján, ahová virágot és száz meg száz gyertyát és mécsest tesznek az emberek… Přemysl Szent Ágnes Prágából… A Post-modern egyben Ost-modern… Kersko, 1989. november 11. Körtvélyessy Klára fordítása
ÜTKÖZÉSIG Kedves Áprilka, hát ismét elindultam Prága-Florencből Kerskóba, tejecskét és húst viszek a macskáknak, tizenegy fok van, amolyan csalóka tavasz, és ahogy áthaladunk a külvároson, plakátok jönnek szembe velem, és gyorsított ütemben látom Andy Warhol arcélét, négy plakát egymás mellett, amely azt hirdeti, hogy Andynak Mezőlaborcon van kiállítása novemberben, decemberben... aztán meg a kirakatokból és hirdető felületekről szemtől szembe Václav Havel nevet rám, csak úgy pulóverben, mellén emblémával, de a kirakatokban már más fényképek is sorjáznak, Václav Havel mint köztársasági elnökjelölt, fahéjszínű öltönyben és borvörös nyakkendőben és kese bajusszal és éppolyan szőke szemöldökkel és kese hajjal… és a feliratok, Áprilka, amilyen gyorsan halad a busz, olyan gyorsan pereg Prága külvárosában a film ugyanarra a témára, mintha csak ezt is Andy Warhol forgatta volna, aki az Empire Buildinget is filmre tudta venni, egyazon felhőkarcolót: huszonnégy óra leforgása alatt… Hát még mi van, Áprilka, a főváros falain és kirakataiban és a metró aluljáróiban és mindenütt… feliratok és rajzok ugyanarra a témára, mint ahogy Vladimír Boudník az explozionalizmus kiáltványában megírta, hogy nem mindenki teremt művészetet, de mindenkiből lehet művész… és én mondom magának, hogy mindaz a szép, amit Herder és Hegel és Nietzsche a fiatalokról elmondott, most itt van Prága terein, az, amit korábban a művész vagy filozófus tett meg a többiek helyett, mindazt ma a fiatalok csinálják, diákok, meghatározott emberek tömege, akik egyazon percben, egyazon történelmi pillanatban összefogtak, és nemcsak önmagukat változtatták meg, hanem a politikát és a gondolkozást, a művészetet és a szinte új vallást, amilyenről a romantikusok ábrándoztak… Csakhogy, Áprilka, a buszom most már falvakon halad át, és ott a kommunista párt üvegszekrényeiben Václav Havel van kiragasztva, most Císařská Kuchynĕban is látom, és láttam Přerovban is, nemcsak a fontos hirdetéseknek fenntartott táblákon, de a kirakatokban, az üvegajtókon is, néha úgy, hogy amikor a vásárló a kilincsért nyúl, megérinti Václav Havel arcát… és Semicében is, és már leszálltam a buszról, és elsőnek Cassius Clay száguld felém, az a kis fekete kandúrom, a talizmánom, amilyen Jack Kerouac Tűzvigyázójának volt, olyan Mici maci... és most, hogy a karomban tartom, Cassius kellemes arca annyira hasonlít a Václav Haveléra, hogy csak ámulok, lehetséges ez? De manapság minden lehetséges, Áprilka, mert még a maga egyetemén is, akárcsak a többi egyetemen, az első kérdés ez volt: És mi van Havellal? Én pedig válaszoltam: Igen, Havel két mítoszt elevenített fel, Szókratész mítoszát és Prométheusz mítoszát, rontotta a fiatalokat, és az istenektől ellopta a tüzet, és ezért most, kedves amerikai diákok, börtönben ül… ma pedig, Áprilka, őt jelölik a Várba, őt jelölik köztársasági elnöknek... Hogy miért? Mert börtönben volt, mert nem árulta el a lényeget, és kitartott, és egy olyan embertömeg jelöltje, amely csodaszép lányokból és férfiakból tevődik össze, néha gyerekekből is, egy jelölt, aki felgyújtotta a szíveket, sursum corda, és visszaadta a fiataloknak a méltóságukat és az afeletti büszkeségüket, hogy összefogással eljuthatunk a szív közepéig, és ezáltal a vezetésig is… Bárcsak láthatná, Áprilka, ezeket a százezres tüntetéseket, a boldogság könnyeit, de az aggodalom könnyeit is, hogy végül mi lesz ebből? Szent Miklós napja jól sikerült, de milyen lesz a karácsony? És csengettyűk és százezer lakáskulcs meg autókulcs csörgése, olyan hangos csilingelős, mint mikor a keresztény templomok összes harangja Rómába repül, és egyik nap délben a gyárak szirénái is felzúgtak, és zengtek-bongtak a harangok és csilingeltek a csengettyűk, ez volt az a Húsvét Hétfő, a vidám sztrájk, amikor a nagy vállalatok és azok dolgozói is csatlakoztak, és vasárnap Ivo Ţídek úr, a
Nemzeti Színház új igazgatója, a Szent Vencel patája alatt magától énekelni kezdte a himnuszt, Hol a hazám… és a százezrek vele énekeltek… és már a parlament is megbolondult, Áprilka, egy fontos vita kellős közepén felborult a napirend, és az egész parlament a himnuszt énekelte, hogy nemcsak a kitartáshoz gyűjtsön erőt, hanem a túléléshez is… Az, ami november tizenhetedikén a Národní třídán történt, az a tömegmészárlás, az még egyszer nem fordulhat elő, mondja nemcsak minden politikus, de azok is, akik részesei voltak ennek a borzalomnak, akik saját szemükkel látták a tévé Szonda műsorában, és nemcsak attól lúdbőrzött a testük, amit a szemük látott, hanem attól is, amit a fülük hallott… És én most, Áprilka, arról akartam írni, hogyan utaztam maga után és magához, de mindent annak a tükrében írok, ami nálunk történt, történik és történni fog, azok az én előadásaim, az kisbabáknak való csörgő volt, de mindaz, amit ott az egyetemeken elmondtam, amit már megírtam, amit most átélünk, ez mind az elsőrendű valóság, a premier mouvement, az alla prima, ez Jackson Pollock úr gesztikus festménye, ez Detroit leégett közepe, akkora, mint Prága első kerülete… talán már rendbehozták, én minden faltól, minden kőtől, minden leégett utcától megrémülök, hogy mi minden történhet a világon… Csakhogy, Áprilka, Kyncl doktor úr felvitt Chicago legmagasabb házának a tetejére, a gyönyörű kék Michigan-tóra mutatott, amely a látóhatáron úgy olvad össze az égbolttal, mint a tenger, lemutatott a tóra, és azt mondta… Szóval ott, ott van az a felhőkarcoló a Playboy felirattal… repülőtér is van a tetején, ott száll le a tulajdonos munkába jövet, és onnan indul haza... de volt itt valami, Hrabal úr, kár, hogy nem látta, a tulaj cicái sztrájkba léptek, a hatvan girl, a bombázók, akiknek meztelen vagy félmeztelen testét az egész világon lapozgatják a Playboyban… Az volt ám a sztrájk! A legnagyobb sugárúton leállt a forgalom… nyúlfarkincával díszített manökenek masíroztak rajta, hatvan lány tíz sorban, és feliratokkal és hangszórókkal meneteltek a körúton, és úgy illegették magukat, hogy utána a férfinézők fele órákig nem tudott járni… így dübörgött végig Chicagón a magasabb béreket követelő sztrájk, a meztelen manökenek sztrájkja, akiket fügefalevél gyanánt csak a nyúlfarkinca díszített… Hrabal úr, ettől a sztrájktól én néha álmomban kiabálok, és feleségem fölráz és sulykolja belém… Ne gondolj a sztrájkra… Prágában, Áprilka, szintén így volt, de a mi szokásaink szerint és egy történelmi pillanatban, Prágában Európa szívének a sorsa és egyáltalán Közép-Európa sorsa volt a tét, és, Áprilka, amikor maga több mint egy éve itt járt Prágában, ártatlanul megkérdezte, hogy Hana Mandlíková, amikor maga San Franciscóban kiment a teniszbajnokságra, hogy megnézze, szóval amikor Hana Mandlíková labdát rontott, akkor toppantott, és így szidta saját magát: Hát ezt elcsesztem… És maga, Áprilka akkor megkérdezte… A köztársasági elnök úr is ezt mondja? Én meg így válaszoltam… Igen, az elnök úr is ezt mondja, éspedig mindennap, hát ezt elcsesztük… De a húsvéti örömhírre ezt nem szabad mondania, mert akkor maga Václav Havel úr is haragudna rá… És képzelje csak el, Áprilka, hogy a diákok és a tisztességes emberek kívánsága teljesülni fog, és Václav Havel a Várban lesz, sőt köztársasági elnök lesz… Emlékezem, Áprilka, itt van az asztalomon a fénykép, ahogy ülünk a Tigris-ben, mellettünk Ruis úr, a brácsás, előttünk Ladislav Klíma nyitott könyve, úgy, hogy a fényképen a könyv lényege is látsszon… a szép és szomorú idézet… A győzelem csak verésből áll össze… Jaj! Tudja-e, Áprilka, mit művelnek a puha fókaprémre vadászó emberek? Vaskos tölgyfadorongjuk van, és ott kötnek ki, ahol csoportokban élnek fókák, és meghatározott időben csak a fókakölyköket verik agyon, mert csak nekik van olyan puha szőrük, és a nőstények védik a kicsinyüket, de a vadászok félrerúgják őket, és csak a kölyköket ölik meg… És így volt ez, Áprilka, a Národní třídán is… tudom én, azok a piros barettesek és fehér sisakosok nem akartak ölni, és ha mégis, hát csak lelkileg, de akkor is, a bébik, a gyerekek, a diákok itták meg a levét, meg azok a koros urak is, akik lélekben fiatalok maradtak… Azok a husángok, Áprilka, azok a
húsverő husángok! És ha már itt tartunk, Áprilka… Minálunk történt, évekkel ezelőtt, hogy egy vaddisznócsorda, élén a vezérkannal, úgy döntött, hogy az éjszakát a faluvégi kertben tölti… Reggel, amikor a traktoros felébredt, és látta, hogy a kert tele van pihenő vaddisznóval, felébresztette barátait, akik vadászok is voltak, és úgy bekerítették traktorokkal a kertet, hogy az állatok már nem menekülhettek… aztán fogták a puskájukat, és kezdődött a lövöldözés, és az állatok fel-alá rohangáltak, és végül a kert gyepén, a virágzó almafák alatt ott feküdt vérében vezérkanostul a negyven vaddisznó… És összeült a becsületbíróság, és a vadászok, akik durván megszegték az igazhitű vadászok szabályait, egész idényben nem lőhettek… És az emberek nem álltak szóba ezekkel a vadászokkal, és ha mégis, tekintetüket pályán kívülre vetették, mert az egyszerű ember is gyűlöli a védtelen állatok elleni barbárságot és erőszakot… És ennek ellenére, Áprilka, a csütörtöki Szondában egy állampolgárunknak véleménye volt, és azt el is mondta, szerinte a diákokkal azt kellett volna csinálni, Áprilka, amit a virágzó kertben a vaddisznókkal műveltek. Jaj! De hiszen nekem arról kell mesélnem magának, Áprilka, hogyan laktunk Chicagóban Kyncléknél. Ők a gazdagok elővárosában laknak, és szintén emigránsok, de miféle emigránsok! Nemcsak hogy orvosok, nemcsak hogy Kyncl úr gyógyszereket talál ki, de feleségének kis kórháza van Chicago peremén, és Cadillac-kel jár munkába, és éjjel-nappal kis rádió van a zsebében, és félúton a farmjára vissza kellett fordulnia, és nyomás a kórházba, és micsoda kórház volt az, Áprilka, engem is megvizsgáltak ott, Kynclné megvizsgálta a… nem is mondom, mimet, de az a hölgy, aki a szívemet vizsgálta, egy kis téglával csúszkált a hátamon, és a tévét nézte, és figyelte, miféle szívem van… és hangok is voltak, egyszer úgy zúgott a szívem, mint a vízesések a Potomacon, máskor mint az ithacai Buttermilk vízesés… és a hölgynek a félhomályban még arra is futotta, hogy keserű vallomást tegyen… Tudja, mondta, én is prágai vagyok, ott laktam, tudja, a zsinagógánál, még mielőtt a szoborhoz érünk, amely az U Ottů étteremnél áll… és apám szakember volt az elektronikában, kiválóan értett olyan dolgokhoz, amilyenekhez csak kevesen… és ez hiba volt, apám nem volt kommunista, így aztán negyvennyolc után tizenkét évig Jáchymovban volt… szóval az a rendszer, ott nálunk… nem a fennkölt kommunisták, amilyenek Európában vannak, de a gonoszok… tönkretették Jáchymovban apám életét, nekem pedig megmérgezték a gyerekkoromat… így kerültem ide, és most nézem a szívét… és tessék, itt van, maga már túl van egy infarktuson… és a második már kopogtat a szíve gyenge falán... most itt vagyok és töröm magam, hogy a gyerekeimmel ne történjen meg, ami gyerekkoromban velem történt… hogy volt egy apukám, akinek tizenkét év alatt épphogy megismertem az arcát… Tegye a kezét a szívére, Áprilka, lehet ilyesmi után előadást tartani a hazám irodalmáról és a saját irodalmamról egy amerikai egyetemen?… Naponta találkoztam az Egyesült Államokban olyan emberrel, aki hasonló sorsát mesélte el nekem, gyászos történetét a dühöngésről, amit már Gottwald elkezdett... Amikor erdőt vágnak ki, repkednek a forgácsok… meg aztán, Áprilka, maga is Amerika diákjai közé tartozik, ha nem volna az a Detroit, már elfelejtette volna, mi tette az Egyesült Államokat azzá, ami… Eszembe jut Thornton Wilder színdarabja a háborúról, amit észak viselt dél ellen… amikor a tisztelt északiak, a négerek pártolói, a négerek élethez való jogának oltalmazói, amikor megnyerték a háborút, egy folyó és egy patak között negyvenezer délit tartottak fogságban… erről szól a színdarab és Jiří Kolář megparancsolta Zdenĕk Urbáneknek, hogy fordítsa le a darabot, hogy lássuk, mi is van abban az országban, amely nemcsak Whitmant, nemcsak Lee Masterst adta a világnak, hanem Carl Sandburgot és Tennessee Williamst is, vagyis megparancsolta, hogy olvassuk el az Orpheusz alászálltat és Thornton Wilder az egész drámát arra összpontosította, vajon a fogolytábor parancsnoka tudatában van-e tettének, amikor a folyó és patak közti szorosban a negyvenezer fogoly lassan kihal, vajon megszólal benne az emberi hang, amely megmondja neki, hogy hibát követett el,
bűncselekményt, hogy olyasmit tett, amit nem illik, amitől minden tisztességes ember tartózkodik, ami, Áprilka, a büntetőjog alapja, a büntetőjogé, amit tanultam… Ponitur, quia peccatum est… Büntetendő, mert vétség történt… ezt az osztrák büntető törvénykönyvet Immanuel Kant szerint állították össze… Csakhogy az a parancsnok, jóllehet a déliek már elpusztultak, a likvidáló tábor parancsnoka, amikor úgyszólván egy magánbeszélgetésben a bűnösségére vonatkozó kérdésre azt kellett volna válaszolnia, hogy... IGEN... hát nem válaszolt, mert Prágában sem válaszolt a legmagasabb rangú elöljárók és diákok előtt, a nyilvánosság és a tévékamerák előtt az az ember, aki parancsot adott a könnyűlovasságnak, hogy támadjon rá azon az estén, november tizenhetedikén a diákokra, szóval ez a jóképű, arcátlan, önérzetes ember, aki Hustonra, az amerikai színészre emlékeztet, szintén csak parancsot teljesített, és jól teljesítette, mert a diákság nem jutott el a Vencel térre, vagyis ő teljesítette feladatát, és nem elég, hogy ártatlannak érezte magát, de boldog volt, önelégült, mert eleget tett a parancsnak, amelyet az őt foglalkoztató felépítménytől kapott… Igen, Áprilka, én népművelő vagyok, én szeretek oktatni, ismerőseim el is neveztek gúnyosan LITERATURÁNAK, hanem ott laktunk Kyncléknál, a házaspár annyira megszerette Zuzanát, hogy csak bólintani kellett volna, és Kynclék örökbe fogadják, élete végéig lakhatna náluk, csak eljárna oktatni, ha akarná, a Michigan vagy Urbana vagy Ann Arbor Egyetemre, mert Zuzana elkápráztatta Kyncléket a nyelvtudásával, meg az irodalommal is, nemcsak a esetiben volt jártas, hanem a világirodalomban is, és főleg a képzőművészetben is otthonosan mozgott… a házaspár imádta Kolář urat, barátok voltak, gyakran ellátogattak, hozzá, még egy indián tolldzsekivel is megajándékozták… Kolář azt írta nekik, hogy amikor rajta van a dzseki, úgy érzi magát, mint egy pehellyel bélelt bölcsőben, Kynclék lakásában ott voltak Kolář könyvei, grafikái, kolázsai és rolázsai, Kolář volt a bűvös szó, amely összekötött bennünket, mint ahogy maga is, Áprilka, naponta megcsomózta a szaggatott fonalat, amelyen engem gombolyít San Francisco felé… Kynclné mindennap felvette a telefonkagylót, aztán befogta a tenyerével, és kiabált… már megint az az őrült Áprilka hív! És Zuzana elvette tőle a kagylót és sopánkodott, és én bénultan álltam vagy ültem mellette, és bár le voltam sülve, arcom sápadt volt… és Zuzana rikácsolt a kagylóba… Ugyan, fenéket, életben van, holnap utazunk a maga városába, Lincolnba, a maga Nebraskájába… igen, kicsoda? az anyja várni fog bennünket? És még ki… mi a csuda, magának öt húga van… ki? A legkisebb is látni akarja Hrabal urat? Hát jó… Köszönöm… És Zuzana letette a kagylót, és hozzám fordult… Menjenek a francba mind a ketten, ilyen nincs, hol van ettől Goethe az ő Ulrike von Lewetzowjával… És én ültem, mint egy rakás szerencsétlenség, és szorongtam, hogy most következik Lincoln, utána megszökünk Zuzankával Los Angelesbe, és végül San Franciscóba… És, Ápritka, Kynclné annyira szerette Zuzankát, hogy akár egy egész délelőttre kitárta a ruhásszekrényét, olyan volt az egész, mint egy konfekciós boltban, de a Diornál… és amit Zuzana kiválasztott, ami jól állt neki, azt Kynclné neki adta... Így aztán Zuzana, aki úgy öltözködött, ahogy manapság Prágában a huligánok és csajok, akikből egyetlen éjszaka alatt fiatal emberek és szívek és agyak láncainak tömege lett… igaz, csak úgy, az utolsó divat szerint öltözve, de vállukon hátizsákkal, a legújabb Burda ruhákban… szóval Kynclné felöltöztette Zuzanát, aki összecsapta a kezét, amikor meglátta magát a tükörben, hogy milyen jól áll neki… és hogy az a sok ruha az ágyon meg a szekrényben mind az övé... és mindez azért, mert Kyncl úrnak szenvedélye volt a női ruha és öltözék, és minden hónapban unszolta feleségét, hogy menjenek el a divatházba, így aztán nem az asszony; hanem Kyncl úr válogatta a ruhákat mindaddig, amíg nem az asszonynak, hanem Kyncl úrnak végre tetszett a ruha, amivel most tele van a ház, Kyncl úr és felesége villája Chicago peremén, ahova minden este apró állatok érkeznek, mosómedvék, és Kyncléknek egy egész mosómedvecsaládot kell etetniük, mert ahogy magunk is láttuk és hallottuk, ha az állatok nem kapják meg vacsorájukat, addig csörömpölnek a
vedrekkel az udvaron, amíg a házaspár pizsamában kijön, és enni ad az egész családnak… az üvegezett ajtón láttuk, hogy a mosómedvekölykök is kővel püfölik az ablakot, miközben anyjuk és apjuk vödröket csapkod a falhoz meg a kövezethez, mindaddig, amíg enni nem kapnak… Áprilka! Kétszer is jártunk a Kyncl házaspár farmján… az ember azt képzeli, már meg is érkeztünk, de azok a farmok valahol a csudában vannak, Prágából kiindulva jóval Pilsen után… és az egyik farmon Kyncl úrnak bérlője van, ott tehenek és borjak legelnek, és szántják meg boronálják a földet a tavaszi vetéshez… és Kyncl úr két másik farmja szabad, azt mondja, ha egy prágai vagy egyéb képzőművészt érdekelné a dolog, lakhat és dolgozhat ezeken a farmokon… és olyan ott a táj, Áprilka, mint Közép-Csehországban, hatalmas tölgyek és nyírfák és lombos fák és rétek és dombok, lépten-nyomon más kilátás, és lent, Kyncl úr háza tövében, a fehér-fekete borjak legelője fölött, van egy patak, és hódok építenek rajta gátat, és Kyncl úr reszket, hogyan mondja meg a hódoknak, hogy muszáj lerombolnia építményüket… Kyncl úr háza egy napsütötte dombon áll, az ember itt kacatokba és cserepekbe botlik… és ez azért van, mert itt indiánok laktak, itt volt a lakóhelyük, a szentélyük… a szerencsétlen indiánjaik, akikkel ugyanaz történt, mint nálunk, Csehországban az iparosokkal negyvennyolc után… és Kyncl úr úgy mutat a tájba, mint az osztrák hadsereg parancsnoka Kolín mellett a Křečhoři dombján, hogy hogyan és merre támadják meg az osztrák ezredek Prágát… de Kyncl úr a dombokra mutat, ahol karámok és kerítések lesznek, mert megint bivalyokat akar tenyészteni, mert kiváló húsuk van, de vigyázni kell velük, mert amikor a bikák féltékenyek, mindent ledöntenek, ami az útjukba kerül… Hát, Áprilka, így vendégeskedtünk Kyncléknál, akik nemrég még azon veszekedtek Csehországban, hogy főorvos legyen-e Kynclné, vagy alorvos, végül a kinevezést egy kommunista nyerte el, és Kynclné először Heidelbergbe emigrált, és utána… az Egyesült Államokba, ahol főorvos egy szép kis álom-kórházban, körülvéve mindazzal, ami segíti érvényesíteni tudását… melyet egyébként Csehországban szerzett, de hála a gyógyításban is dúló osztálypolitikának, most itt kötött ki szegény, barátaival együtt, akik többé-kevésbé ugyanolyan okból emigráltak, mint ő… és azok a mosómedvék, azok a hódok, azok a majdani bivalyok… mindez együtt jár az Egyesült Államok polgárának állampolgárságával, mindez kijár a polgárnak, aki fizeti az adót, és főleg tud dolgozni, és tisztában van vele, mi az igazi tudomány… és ehhez az amerikai társadalom megadja neki a kifejezési eszközöket… Juj, micsoda népművelő vagyok én, Áprilka! De mit tegyek?… És hogy hogy néznek ki? Kynclné a Cadillacjéhez igazodik, mindig az utolsó divat szerint… és Kyncl úr? Nyakkendő nélkül, lobogó kék felöltőben, hajadonfőtt:, és dzsippel jár, talán egy Nissannal… úgy fest Kyncl úr, mint aki épp egy bárból vagy laboratóriumból lépett ki, mindig mosolyog, hogy rájött valamire, ami fontos az emberiségnek, tehát neki is, mert Kyncl úr emberbarát… megmutatta nekem a kék Michigan-tó parti sétányán a már álló oszlopot, amelyre görög szobor kerül, amit már szintén megvett, mert egy gazdag amerikai embernek hazafinak is kell lenni, és emberbarátnak is… És, Áprilka, van valami megkapó a gazdag amerikaiakban… Kyncl úr elvitt a borbélyához, és én lenyiratkoztam, megkértem a borbélyt, nyírjon le úgy, hogy olyan benyomást keltsek, mintha sok hajam volna... utána fizettem, kiélveztem azt a fodrászatot, már semmi sem olyan, mint a múlt század éveiben, és kimentem, hogy kívülről is megszemléljem a fodrászatot, eszembe jutott Ringo Lardner és Saroyan elbeszélései és Chaplin borbély-filmjei… és megjött Kyncl úr, és elszörnyedt, hogy fizettem… elakadt a szava, annyira megdöbbent, hogy kifizettem tizenkét dollárt, holott neki ebben a fodrászatban tíz százalék kedvezménye van… Két nap múlva Zuzankával Nebraskába indultunk, és Kyncl úr még az utolsó pillanatban is ezt suttogta... És nekem tíz százalék kedvezményem van! Ilyenek a gazdag amerikaiak… és ez, Áprilka, így van jól… hall engem? Már megint népművelő vagyok, ez azért van, …mert háromnegyed évig tagja voltam a kommunista pártnak, és úgy maradtam... Az ostya morzsájában benne van Krisztus… mit tegyek?
Kedves Áprilka, azt a fonalat, amellyel maga lassan, de biztosan gabalyít engem Prágától az Egyesült Államokig, azt tulajdonképpen igen gyakran helyettesíti a telefondrót. Így történt az is, hogy amikor Zuzankával megérkeztünk Lincolnba, Nebraska államba, ahol maga született, hát a repülőtéren senki sem várt bennünket, holott Zuzanka telefonált az egyetemmel, a filmtanszék vezetőjével. Így aztán ott álltunk a repülőtéren, több bőrönddel és ajándékcsomaggal gazdagabban, amit Kyncléktől kaptunk, és Zuzanka kérdezősködött… és tessék! Az alkalmazott közölte velünk, hogy a lincolni egyetem vezetője várt minket, de ahhoz a géphez jött ki, amely egy órával korábban érkezett Chicagóból… így aztán egy újabb óra múlva befutott autójával és kisfiával egy jóvágású bajuszos férfi, bézs cowboykalapban, és elmagyarázta nekünk, hogy bizonyos Áprilka, April Gifford kisasszony, telefonon érdeklődött a repülőtéren, és ott, Chicagóban megmondták neki a járat számát, csakhogy ez a reggeli gép volt, mi pedig a későbbivel érkeztünk… és hogy az a kisasszony már kétszer is hívta, hogy megérkezett-e Hrabal úr Lincolnba... röviden, Áprilka, maga megint bona fide úgy intézte a dolgokat, hogy Zuzanka fel-alá járkált az üres csarnokban és kiabált… Menjen a francba azzal az Áprilkájával… És elmentünk a szállodába, a filmtanszék vezetője nyugodt volt, mosolygott, és végigmentünk Lincolnon, a város fölé magasodó roppant szobor alatt, Abraham Lincoln szobra volt, és a város patyolattiszta, szabad térségei fűtől zöldek, és akárcsak Washingtonban, itt is virágok díszítik őket… sárga nárciszok, meg a bokrok és díszfák bimbózó virágai… de csak itt figyeltem fel rá, hogy tulajdonképpen Amerikában, ahol eddig jártam, mindenütt szakadatlanul csípős szél fújt… és a bajuszos férfi elmondta, hogy Nebraska különösen szeles, hogy az első emigránsok, az első hullám, amikor építeni kezdték városkájukat, Welbernt, ezek az úttörők eleinte nehezen viselték a szélrohamokat, a süvítő légvonat lökéseit éjjel-nappal, és volt, aki inkább főbelőtte magát… És aztán bementünk a fényűző villába, és egy nevetős fiatalasszony fogadott minket, egy szépség, és segített felvinni fertelmes csomagjainkat a szobáinkba… És belülről a villa csupa fa volt, és tele volt biedermeierrel, és nemcsak a bútoron, és nemcsak a szobákon, és nemcsak a fürdőszobákon, de mindenen látszott a női kéz, a női ízlés nyoma, a villát egy mecénás ajándékozta az államnak… és mindenütt virág, és hálószobámban már meg volt vetve az ágy, és párnámon egy virágszál várt… és az a fiatalasszony, a recepciós, aki egyben szakácsnő is volt, szüntelenül nevetett, és nevetése férfinevetés volt, ruhája és arca pedig egy kislányé. És lakosztályom ajtaján zománcozott szecessziós ovális táblácska volt, és virágfüzéres díszbetűkkel az volt ráírva, hogy Docteur en retrait… Szóval itt helyezkedtünk el, Áprilka, és kint kellemes tavaszelő volt, ez egy kicsi város, de van egy nyolcvanezer nézőt befogadó stadionja, itt az amerikai futball dívik, mint egyébként: a többi városban is, egy templomot is láttam, mintha tíz óriási silótoronyból állították volna össze, silóból, a farmerek állattakarmány-raktárából, nem győztem csodálni, hogy tudták az építészek a templom tervrajzába illeszteni azt is, ami minden farmon megtalálható, a takarmányt tároló ezüst tornyot… És a filmtanszék vezetője nemcsak a várost mutatta meg nekünk, de barátjával, a Reuter szerkesztőjével vidékre is elvitt, itt is olyan volt a táj, mint KözépCsehországban, útközben Zuzanka hátul ült a szerkesztővel, és elmondott neki mindent, amit tudni akart a könyveimről, az életemről, írói szokásaimról, a szerkesztő olyasmiket kérdezett, mint az író-olvasó találkozók hallgatói, amitől én mindig kiütést kapok, annyira kellemetlenek nekem az örökké ismétlődő kérdések… és a sofőröm és vendéglátóm csak mosolygott, és amikor megálltunk egy-egy útmenti büfénél, hogy együnk-igyunk valamit, észrevettem, hogy vendéglátóm nem iszik… Zuzanka megkérdezte tőle… és ő nagy nevetve azt válaszolta, hogy amióta kisfia van, nem iszik, hogy voltak idők, amikor whiskyt ivott a barátaival, mindnyájan naponta egy-egy üveget, de amikor felhagyott az ivással, barátai is abbahagyták, és a kis italmérésük csődöt jelentett… És aztán behajtottunk Welbernbe, a nebraskai cseh városba… pici város, de megható volt látni a cégtáblákat, cseh nevek és keresztnevek, és benéztünk a
múzeumba, melyet egy jól megtermett asszony, Auřednickyné vezetett, nagy és tágas üzlete volt, amelyben csipkéket, szőnyegeket és dísztárgyakat árult, amelyeken szívek és cseh és morva motívumok voltak, és Auřednickyné egy szövőszéknél ült, éppen egy szőnyegen dolgozott… félbe szakította munkáját, és betessékelt bennünket a múzeumba, és az megindító volt, teremről teremre jártunk, és mindenütt azt láttuk, ami az adott témára a cseh bevándorlók életét jellemezte, kifejezőeszközeiket nemcsak a farmokról, de az üzletekből is, és fülkékben bábuk és múlt századbeli meg századeleji konyhaberendezés és szobabútor, és engem a borbélyműhely hatott meg legjobban, a női fodrászat Chaplin idejéből, a székben egy viaszalak ült, és a hajára, in natura, az első ondoláló gép volt rákapcsolva, Rauschenberghez méltó assemblage… és aztán a kovácsműhely kifejezőeszközei, és mindaz, aminek egykor szerepe volt, de ma inkább egy modern képzőművészeti múzeum kiállítási tárgyára emlékeztet… Megilletődve sétáltunk végig a múzeumon, és amikor visszamentünk Auřednickyné műhelyébe, aláírtuk a vendégkönyvet… és már sötétedett, és elmentünk a nebraskai csehek közösségi házába, és Auřednickyné kieresztette a hangját, mert itt csakugyan süvít a szél, csípős, egészséges szél, amely az első bevándorlók közül néhányat arra késztetett, hogy főbelője magát... És aztán cseh muzsika fogadott bennünket, hegedű és tangóharmonika és szaxofon, és gyülekeztek az öreg csehek, akik bezárták műhelyüket, vagy a farmjukról érkeztek, minekelőtte megetették az állatokat… és én Zuzankával ültem, és amikor sört kértem, kihozták, de csak nekem, a többi vendég vizet ivott, pohárszámra tiszta vizet üvegkancsóból, és láttam, hogy akik eljöttek erre az ünnepségre, hogy ezeknek az embereknek éppolyan az alakjuk, a kezük, amilyet fiatalkoromban láttam, ilyen alakjuk és kezük volt a nymburki kovácsoknak és parasztoknak és kisiparosoknak, munkától elnyűtt emberi kezük… és mindenki komoly volt, és szertartásosan ettük a sült libát knédlivel meg káposztával, én sört ittam, a többiek helyi szokás szerint vizet… és utána kifaggattak a szülővárosomról, és arról, hogy manapság mi van otthon, és Havelről és az otthoni politikai eseményekről… és olyan szép volt, hogy aki kérdezett, az felállt és bemutatkozott, a teljes nevét bemondta… és a muzsikusok húzták, és a vendégek táncra perdültek, és nekem már fájós volt a lábam, üldögéltem, talán mert a köszvényem jelentkezett, és mert egyfolytában söröztem… holott Absolon doktor úr, annak az Absolon úrnak, a professzornak a fia, aki a Macocha-szakadék alját kutatta, szóval Absolon doktor úr, akihez Meda Mládková ajánlott be és Washington peremén lakott, Absolon úr megvizsgált és azt mondta… A szíve rendben van, de innia nem szabad… Akkor azt mondtam… De sört talán csak igen? Csakhogy Absolon doktor úr nyomatékosan azt mondta… Hát ihat sört, de akkor kómában végzi!… És utána ez az Absolon doktor Zuzankával társalgott, Absolon doktor rajongója és ismerője volt Boţena Nĕmcovának, és Zuzanka is dolgozott Boţena életén és munkásságán, és Absolon doktor úr behozott három könyvet, amit csehül írt meg, ez volt a vesszőparipája, írni és kiadni... Csakhogy, Áprilka, én azért nem táncoltam Welbernben, mert: már otthon sem táncoltam, mert összeakadt a lábam a vedeléstől. Mea culpa! Így aztán csak ültem, és megfigyeltem, hogy ezek az öreg csehek ugyan csehül beszélnek, de amikor nem tudják kifejezni magukat, angolul folytatják... és a fiatalok is, szépen mondták, hogy jó estét meg mákos bukta, de egymás közt már angolul beszéltek… Pont úgy, mint amikor évekkel ezelőtt a békéscsabai gimnázium vendége voltam, hát ott, az apró falvakban még szlovákul beszéltek, a városokban is, a középiskolában is, de amikor meghívtak családokhoz, ott, Békéscsabán, hát a szlovák beszéd már akadozott, az asszonyok már hibásan énekelték nekem a népdalokat... és a fiatalok magyarul beszéltek egymással… a párttitkár azt mondta nekem, hogy ha ez így megy tovább, a százötvenezer szlovákból két emberöltő múlva magyar lesz… Hát szomorú voltam, Áprilka, de mégis lenyűgözött, ahogy Welbernben ezek az öregek tartják magukat, és nem elég, hogy ünnepekkor konokul ragaszkodnak népviseletükhöz, hogy kalácsot
sütnek, de a hazájuk még mindig ott van, ahol én lakom, csakhogy én kicsit közömbös vagyok, míg ezeknek a nebraskai cseheknek most is szakrális a kapcsolatuk… kivéve az utolsó generációt. Aztán a filmtanszéken bemutattuk a Sörgyári capricciót, Áprilka, és ott volt jóformán egész Welbern, de eljöttek a lincolni csehek és cseh szakos diákok is, és engem Štĕpánka mutatott be, aki prágai, az a Štĕpánka, aki másnap az egységáruházban, abban a szupermarketjükben vett nekem egy zöld színű, Jansport feliratú hátizsákot… és itt, Áprilka, amikor befejeztük… hogy milyen kérdéseket tettek fel nekem, arra felesleges kitérni, mert ott maguknál, a San Franciscó-i egyetemen az egész beszélgetést felvettük, és Honza Nĕmec ráadásul filmet is forgatott, szóval itt Lincolnban az előadás után jött egy hölgy, és én megrémültem, azt hittem, maga jött elém biciklin, de a hölgy bemutatkozott, és én láttam azt, amit hallottam, hogy ez a maga mamája, és Zuzana lefordította, hogy a maga legkisebb húgocskája is itt van, de szégyelli magát, és ott áll fent… És én láttam, hogy ez a hölgy a mamája, ez a maga picit idősebb nővére, láttam, hogy tulajdonképpen ez maga, az alakja, az arca, a ruhája, minden a magáé volt, és a hölgy ezt tudta, mert a szemébe néztem, és ő biztosan tudta magától, Áprilka, hogy hogy szerettük egymást Prágában, hogy hogy szeret maga engem .most is… és zavarban voltam a mamájától Lincolnban, dadogtam, elvörösödtem, szégyelltem magam… összezavarodtam, és megcsókoltam a kezét, amely virágcsokrot nyújtott át nekem. Utána Zuzanka szomorú volt, és csendesen megkérdezte… így néz ki Áprilka? Bólintottam, és becsuktam a szemem, hogy fejemben megtaksáljam a maga arcát, az egyéniségét, azt, hogy maga mániákusan a fejébe vette, hogy egy láthatatlan fonalon az Egyesült Államok egyetemein és városain át odahúz engem a Csendes-óceán partjára, ahol tanul, ahol délelőtt az áruházba megy, délután oroszt tanít, és ráadásul befogadott egy kóbor kutyát, egy fekete kis szukát, amelyet Pepičkának hív, annak a kandúrnak a tiszteletére, aki a maga haskóján heverészett, amikor Kerskóban a nyírfák alatt feküdt, és fejecskéjét a cseh-amerikai szótárt rejtő hátizsákon pihentette… Áprilka, maga több mint egy éve nem járt Prágában, de ez alatt a felismerhetetlenségig megváltozott minden. Például az Arany Tigrisben, amikor a nagy agancs alatt ültem barátommal, Josef Jírával, vajon ki jött be? Maga Alexej Kusák, Moszkvából érkezett, és az éppen kiállító szovjet képzőművészek katalógusait húzta elő, és lelkendezett, hogy mit látott, és hogy ezekből a műalkotásokból micsoda kiállítást rendez ő Németországban! És utána örömittasan közölte velünk, hogy csakis és kizárólag azért van itt, mert ő, Alexej Kusák, Nyugat-Németországban is tenni akar valamit a cseh művészetért. És hogy majd előadó körutat szervez, és beszélgetéseket velem, az ő személyes rendezésében, és hogy Jirkának összehoz egy kiállítást… És buzogott, de mi a nagy szarvasagancs alatt elkomolyodtunk, szomorúak lettünk… És azt mondtuk… Ide figyelj, te ökör, szóval te tenni akarsz valamit a cseh művészetért… Mi, akik hosszú évekig, miközben te nyugaton éltél, nyeltük itt a mocskot, minekünk hány kompromisszumot kellett kötnünk, hány keserű percet és megaláztatást kellett átélnünk ahhoz, hogy itt legyen kiállításunk, nekem, Bohumil Hrabalnak hány beszélgetésre kellett elmennem a belügy hivatalnokaival, hogy kiadják a könyveimet… és most, amikor már mind a kettőnknek nevünk és pozíciónk van, mert Gorbacsov úr a peresztrojkájával, de főleg a glasznosztyával talpra állított és tisztázott bennünket, most jössz te, és tenni akarsz értünk valamit… Nézd, eriggy innen, eriggy innen, ne várj tőlünk ilyesmit, törődj a magad dolgával, és figyelj, ha már akarod, van itt egy rakás festő, akit még senki sem ismer, és van itt töméntelen firkász, aki könyveket ír, és Nyugaton őket sem ismeri senki, ha tenni akarsz valamit a cseh művészetért, tedd kint híressé ezeket! Így aztán Alexej Kusák elment, de szilárd meggyőződése volt, hogy tennie kell velem valamit, hogy meg kell sütnie a pecsenyéjét, holott csak a Suhrkampnál tizenkét könyvem jelent meg, a többi, Európában kiadott könyvemről nem is beszélve… És teltek a hónapok, és valahol megírtam,
hogy én a status quo híve vagyok, és hogy egyetértek a felépítménnyel, de nem tűröm, hogy elvegyék a modus vivendimet. És a barátaim nekem estek, köztük az én Josef Jírám is, az, aki egy éve levelet hozott Osnabrückből, a Pflausch galériától, hogy az a galéria kiállítást akar rendezni Josef Jírának és Jiří Kolářnak, és hogy ezt a kiállítást nyissam meg én… És én beleegyeztem, de Josef, a barátom, egy idő múlva mutatott egy levelet, amit a galériának írt, hogy ő nem állíthat ki egy emigránssal, mert maga alatt vágná a fát, hogy életmű kiállítása lesz Prágában, vagyis az osnabrücki kiállításon nem vesz részt… Bon, megírtam hát az előszót, és a kiállítás Jíra nélkül zajlott le… Végtére is Jírának joga van a status quójához, joga van elismerni a felépítményt, amely életmű kiállítást rendez neki… Még mi is elismertük, a Prágai Imagináció, amikor összeállítottuk elhunyt barátunk, Jaroslav Kladiva professzor nekrológját, és a méltatást azzal a beszéddel zártuk le, amit a professzor Jan Palach koporsójánál mondott… Csakhogy Josef Jíra, akinek egy rajza is szerepelt a nekrológban, közölte velünk, hogy az a Palach-sirató nem maradhat benne, mert neki kiállítása lesz, és ezzel árthat magának… így aztán mi, hülyék, nem vettük be a méltatásba Jaroslav Kladiva írását, csak néhány bátor ember adta ki a teljes nekrológot saját használatra… Ők voltak a bátrak… És aztán jött a Néhány mondat, és én nem írtam alá, mert mint a jó anya, félholt voltam az aggodalomtól, legkedvesebb könyvemet, a Túlságosan zajos magányt féltettem... És egyszerre csak Josef Jíra végigrohant az Arany Tigrisen, amikor én nem voltam ott, és kiabált… Hol van az a kollaboráns? És lehordta Zuzanát, hogy miféle nevelést adott nekem, hogy nem írtam alá a Néhány mondatot, és jelenetet rendezett neki és kiabált és fenyegetőzött… így aztán szakítottunk, kiástuk a csatabárdot, csak a különbség miatt a status quo és a modus vivendi között… Ennyit ízelítőül abból, Áprilka, hogy a Polgári Fórum, a diákok, és nemcsak a főváros, de az egész ország fiataljai, hogyan változtattak meg mindent, hogyan igazolták Hegel örökérvényű mondatát, hogy csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni… És főleg, Áprilka, képesek voltak feltárni a mérgezett kutakat, és friss kutakat nyitottak… És aztán Josef Jíra levelet írt nekem, hogy tavacskája megbokrosodott, és úgy felborította az új és még nedves vásznait szállító szekeret, hogy Jírának bokában eltörött a lába, és csúnyán összezúzta magát, és kórházban fekszik, és azt írta a levelében, hogy ássuk el a csatabárdot, és legyünk megint barátok… igaz, már nem olyan barátok, mint régen, de legyen mindaz, amit átéltünk, kilövőrámpája annak, amit a Polgári Fórum szorgalmaz, mert éppen most hallom a Szabad Európából, hogy Václav Havel azt mondta, ha megválasztják köztársasági elnöknek, a tisztséget csak a valóban szabad választásokig vállalja, és hogy a szeretet és barátság elnöke lesz, hogy a kommunistákat is megvédi… Áprilka, már megint népművelő vagyok… Én a status quóm védelmében mindig Szókratészt emlegetem és idézem, az iróniáját; a művészetét, amikor olyan emberrel beszélek, aki velem ellentétes véleményen van, eleinte egyetértek vele, aztán lassan, beszélgetve végül meggyőzöm, hogy az igazság kicsit odébb van, mint eleinte volt… Én Szókratész tisztelője vagyok, Áprilka, tisztelem, hogy jobb otthon engedelmeskedni a haza törvényeinek, mint emigrálni, hogy tehát a status quo szükséges rossz… És még egy államférfi a példaképem, hogy megőrizzem a modus vivendimet, Eabius Cunctator, Róma hadvezére, aki, amikor Hannibál az Alpokon átkelve betöri: Itáliába, hátrált Hannibál elefántjai és katonái elől, egyfolytában hátrált, de amikor eljött az ideje, támadásba lendült, és győzött… Levele végén Josef Jíra felidézi, amit magának. már megírtam, hogy amikor Moszkvában jártam, és az UNESCO többi tagjával meglátogattam Pimen pátriárkát, amikor a pátriárkától megkérdeztem, hogy vajon minden Immánuel Isten gyermeke, hogy vajon a gonoszok is azok, akkor Pimen rövid megfontolás után azt felelte… A gonosz Immánuelek is Isten gyermekei. Áprilka, Andy Warholt hatvannyolcban, egy júniusi napon pisztollyal megtámadta egy hölgy… Andy kiabált… Ne, Valeria, ne csináld ezt, de a nő ráüvöltött, hogy Andy hazug kutya, hogy minden, amit mond, hazugság, és megkergette a revolverrel, és többször
is rálőtt... És amikor Andy összeesett, barátja, Billy lehajolt hozzá, lefeküdt a halálosan megsérült barátja mellé, aki megkérte: Nem, nevetni, ó kérlek, én nem tudok nevetni… És amikor felépült, Áprilka, még sápadtabb volt, mint azelőtt, és mégis azt mondta: Ez az egész merénylet iszonyú dolog volt, annyi sebhely van rajtam, hogy bárki azt gondolhatná rólam, milyen gyönyörű Dior ruha vagyok... végül is ezek mégiscsak szép sebhelyek, a maguk különös módján szépen mutatnak… Ez, Áprilka, megfelel Andy egész esztétikájának… Alles ist hübsch… Minden szép… beautiful… Valeria Solanesnek hívták azt a lányt… a bíróságon azt mondta, hogy olyan laboratóriumban dolgozott, ahol állatokon végeztek kísérleteket, élveboncolást, a bíróság tehát úgy ítélte meg, hogy a lány bomlott lelkű, hogy megérett a bolondokházára. Végül is mindegy, Áprilka, hogy az emberek browninggal lövöldöznek-e egymásra, vagy éles szavakkal. Mi ketten, Jíra úr és Hrabal úr kicsit erősen elütünk a többiektől, tisztességes ember jobban teszi, ha rendre elkerül bennünket… Jaj! Épp most olvastam az újságban... Ha szőrösszívű lennék, akkor is meghatna… Tegnap kerekasztal-beszélgetésre invitáltam a Hrdlořezy rendőrség készültségi csapatának tagjait és egyetemi diákokat… és kétórás vita után a két fél kezet fogott egymással. A találkozás mottójául egy diáklány szavai szolgáltak, aki november 17-én a Národní třídán az életét féltette. Azt mondta: Azoknak a srácoknak a szemében, akik fehér sisakban álltak velünk szemben, éppolyan félelem volt, mint a miénkben… Ennyit František Růzička… És felvirradt a nap, Áprilka, amikor Zuzanával beszálltunk a Boeingbe, és Los Angelesbe repültünk, ahova Ivan Passer rendező hívott meg minket, csodás repülőutunk volt, én a kis ablakból néztem a tájat, a farmerföldek és farmok felülnézetből egyfolytában azt a benyomást keltették bennem, hogy Paul Klee festményeit és grafikáit nézem, jó ideig eltartott, amíg rájöttem, hogy azokat a nagy köröket a forgó permetező- és locsológépek rajzolják, káprázatos volt nézni a téglalapok, négyzetek és körök váltakozását, és utána az alattunk elvonuló három hegységet, három Alpest, de talán három Himaláját… és végül a lankás vidéket ismét farmokkal és városokkal és apró falvakkal és már roppant erdőkkel is… és Zuzankának Richard Weiner napja volt, tanulmányt írt róla a Zürcher Zeitungba… és népművelő napja volt, és elmondta nekem, hogy Weiner egy csokoládégyáros fia volt, a cég örököse, de imádta az irodalmat, így aztán tizenháromban elment Franciaországba, és ezt írta a szüleinek… Mit is kezdenék egy olyan unalmas és egyhangú vidéken, egy olyan soviniszta városban… És rá egy évre megint levelet írt haza… Mamaleben, itt, Párizsban egyre csak csodaszép városunk után epekedem, hiányzik a szépséges folyó, a szépséges nyelv, a szépséges barátaim, Tataleben, bárcsak már otthon lennék, Prágában… És utána Zuzanka elmondta a tartalmát egyik elbeszélésének, amit még nem ismertem… ó, Áprilka, mennyi mindent nem ismerek még... egy varjúról, amelynek a fiúk kiverték az egyik szemét, és ahogy ült a fészekben a gyerekeivel, egyszerre csak azt látta, hogy azzal a szemével, amivel lát, csúnyának és szürkének és szomorúnak látja az egész környéket, ellenben azzal a szemével, amivel nem lát, mindent színesnek és szépnek, sőt cifrának lát… És lesiklott a templomtoronyból, gyerekeit a sorsukra hagyta, és repült a világ felé, amit azzal a szemével látott, amelyikkel nem látott, és repült és repült, de azzal a szemével, amivel látott, mindig csak azt látta, amit látott, szomorú tájat és kopár földet, csakhogy azzal a szemével, amivel nem látott, olyan szép vidéket, olyan szép falvakat látott, olyan szép volt minden, hogy repült és repült, vak szemétől űzve, és észre se vette, hogy hullik a tolla, hogy ijesztően lesoványodott, hogy már a szárnya is rakoncátlankodik, csak repült a szép után, amit azzal a szemével látott, amit a fiúk kivertek… míg végül zuhanva leesett, csordultig tele a szépséggel, amit a nem látó szeme látott… Hát ezt mesélte nekem Zuzanka, népművelt engem, és én néztem lefelé, a csodaszép amerikai tájra, és mind a két szememmel úgy láttam, ahogy a varjú azzal a szemével, amit a fiúk kivertek… és utána Zuzanka elmesélte nekem a Játékot az igazságért, hogy egy apa és a fia repülő hollandiak voltak, úgy repkedtek a nyújtón, hogy végül az apa fejjel lefelé
lógott a kupolában, kinyújtotta a kezét, és kisfia csinált egy szaltót, és a két pár repülő kéz úgy mozgott a kupolában, hogy a kisfiú megérintette apja ujjait, majd megkapaszkodott bennük, ennél a cirkuszi csúcsjelenetnél a kisfiú mindig tudta, hogy az apja keze várja, és bízott az apjában, bízott az apja kezében, és a mutatvány mindig azzal végződött, hogy a közönség tapsolt és a kisfiú nevetett… Örömében, hogy az apja keze várta… És ha egyszer nem találkozna a kezük, mi történne…? Jaj! És, Áprilka, Peller úr várt ránk, Forman úr asszisztense, és elszállított minket a szállodába, amit Iván Passer foglalt nekünk… Reve, ez volt a szálloda neve, Hotel Du Reve, ábrándos hotel, álmok szállodája… és a tetőn kék csempés úszómedence volt, és alattunk Hollywood a pálmáival és szép épületeivel és házaival és villáival és pálmaszegélyes kőrútjaival, és itt már meleg idő volt… így aztán autóban ülve csatangoltunk barátainkkal, Pellernével, aki orvos, Zuzana naponta az ő medencéjében fürdött, Ivan Passer körbeautózta velünk a várost, megnéztünk egy picike, miniatűr színházat, amelyben Shakespeare játszott, William miniatűr karcolatait adták elő, amelyeket sohasem játszanak… és kijártunk a strandra, és ott láttam az óceánt, a Csendes-óceánt és az ötven kilométeres strandot, melyet kiskocsmák és éttermek szegélyeztek, és ott, a parton láttam egy fehér zongorát, egy vak néger játszott rajta rockzenét, lábával verte a taktust, és az emberek elmentek mellette vagy hallgatták, és amikor befejezte, öklükkel dörömböltek a zongora fedelén, és a néger hajlongott, alázatosan hajlongott, pénzt kapott az emberektől, majd tovább játszott... És itt ismertük meg Honza Tříska feleségét, Karlát, mellesleg színésznőt, aki a szállodák szállodájában dolgozik itt, pazar kertekbe illesztett nyolcvan lakosztály, és minden lakosztálynak saját uszodája van, és mindenütt virág és az a csendes-óceáni flóra… és egyszer Karla elvitt minket oda, ahol dolgozik, fekete szoknya volt rajta, piros bársonyfrakkal és fehér krepdesin blúzzal és fekete csokornyakkendővel… a vendégeket fogadta és kísérte a részlegében, és aztán bennünket is leültetett, és Ivan Passerral ültünk, aki örült, hogy lát:... egyfolytában ismételgette… Hrabal úr, Hrabal úr… mert mi ketten már régen kedveltük egymást, már akkor, hatvannyolc előtt, és utána megint kimentünk a tengerhez, a parton sétáltunk, és fújt a szél, olyan goromba szél, hogy nem lehetett fürödni, így aztán sétáltunk és szagoltuk az óceánt, a strand több százezer vendégének tömege magával sodort bennünket, bementünk a kiskocsmákba és restikbe, mindegyik étteremben járt a szél, mindenütt huzat volt, a lányoknak mindenütt lobogott a haja, a pincérnők az étellel meg itallal a konyha és az étterem között ingáztak, és itt akkor is üldögélnek a teraszokon, ha fúj, a tengerpartot bódék is szegélyezték, ahol kukoricát pattogtattak és kolbászt sütöttek, ahol kezek hadonásztak és ketchupöt meg Leberkäset tettek a zsemlébe… és holland meg ír sört csapoltak, és azt az amerikai frissítő budweisert, amely csak ivásra kiváló… és minden fajt és minden bőrszínt képviselő emberek mutatták be tudásukat, az egyik hegedült, a másik gitározott, a harmadik csak úgy magában táncolt, mindenütt lobogott az élet, ez a nép tudott mulatni… A mi népünk szürke, mint a galamb, szürke, mint a virradat, szürke, mint a vihar… Azt mondom: Szép nép, és azon töröm a fejem, hova igyekszik… Valahogy így írt erről Carl Sandburg, ez akkoriban volt, amikor a Füst és acélon dolgozott… én meg ma azt: láttam, hogy Amerika népe tarka, mint a papagáj, tarka, mint a kis zászlók és lobogók az Egyesült Nemzetek palotáján… de akárcsak Sandburg, én is töröm a fejem, azt mondom, szép nép, de hova tart?… és egyáltalán, hova tart ez a szép nép az egész világon?… és ráadásul eszembe jutott Dylan Thomas, aki azt mondta, hogy aki nem szereti Amerikát, az az emberiséget sem szereti… Szóval Zuzankával végiglátogattuk barátainkat, hosszú beszámolókat tartottunk arról, hogy az a mi népünk odahaza mit csinál, Zuzanka már délelőtt a Reve szálloda medencéjében úszott, és délután ismét, és amikor csak tehette, órákig úszott Peller úr kertjének medencéjében... mi pedig holland sört ittunk, és az utolsó estén Karla Chadimová, Jan Tříska felesége, kocsival elvitt bennünket a várost környező hegyekbe, valahogy úgy, mint amikor Prágából a Százava partjára
vagy Zbraslavon túlra megyünk, ott volt a hétvégi házuk, a bungalowjuk, Jan Tříska Japánban volt a színházával, ültünk a teraszon, ott már virágzottak a citromfák, és estefelé lent, a korlát alatt őzikék bújtak össze vackukban, anya a két gidájával, és a domboldal aljáig csak kaktuszok nőttek, ez Jan Tříska ültetvénye, ez a hobbija, kaktuszokat nevel… és aztán Karla elmesélte, micsoda borzalmakat éltek át itt, éjszakánként egy férfi bement a házakba, és gyilkolt, bestiálisan megcsonkította a holttesteket, húsz gyilkosságot követett el, mire elfogták, a bíróságon jóképű és tisztességes férfinak látszott… És aztán Karla bemutatta nekünk két lányát, Egyesült Államokbeli életük kezdetén Jan Tříska annyira haragudott jól sikerült hazájára, a kommunistákra, hogy otthon csak angolul beszéltek… Csak most, hogy a lányok felnőttek, maguktól szólalnak meg csehül, felidéződik bennük anyanyelvűk, amelyről mégsem a belügyes kommunisták tehetnek… És ezúttal Zuzanka hívta lel magát, Áprilka, hogy kiránduló vonattal indulunk a part mentén San Franciscóba, gyorsvonattal, és utána még busszal, és hogy várjon bennünket az állomáson… Elindultunk hát magához, és olyan volt az út, amilyen csak a filmben lehet, a gyorsvonatnak üvegből volt a teteje, és azon elsősorban nem az óceán látható, az ember szeme elé ezernyi fajta virág tárul, a csendes-óceáni flóra szőnyegei, és mi ültünk és robogtunk és robogtunk, és az óceán hullámai fel-felcsaptak, és lefröcskölték azokat a szőnyegeket a parton, némelyik a vasúti pályáig is elnyúlt, olyan jól táplál itt mindent a napfény és a tenger… utána homokos táj következett, hegyek, zöld hegyvidék, lágy körvonalú, mint a szarvasbőr kesztyű, és Zuzanka azt mondta, itt kezdődik az országrész, amelyben Steinbeck lakott… és hallgattunk és nézelődtünk, még meg sem éheztünk, és már sötétedett, amikor megérkeztünk egy nagy városba, azt hiszem Oregonnak hívták, és aztán megint, szétzüllő külváros, szörnyű volt látni az egykor virágzó gyárak megvakult ablakait… a kidobált ócska lomot, és nemcsak azt, de a forgalomból kidőlt egész vagonokat, teherautó-kabinokat, amelyekre fentről villanylámpák fénye permetezett… és aztán jött a pályaudvar, kiszálltunk, és a gyors tovább indult, és mi ott álltunk, és nem tudtuk, merre induljunk, annyi bőröndünk, annyi csomagunk volt, hogy hiába fogtuk össze őket, még rengeteg maradt a földön… és aztán megtaláltam, hogy ott valahol indul a San Franciscó-i busz… és amikor már késő este rátaláltunk a buszra, nem ült benne sofőr, szerencsére egy artista csoport is velünk volt, trombitástul, dobostul, sőt úgy voltak felöltözve, hogy akár azonnal felléphettek volna a cirkuszban, a bohóc is pirosra festett orral álldogált, és a busz csak nem akart elindulni… végül aztán megjött a sofőr, felszálltunk és mentünk és mentünk, hamarosan megérkeztünk a San Francisco-i állomásra, az artisták is kiszálltak, már ott várta őket egy mikrobusz, és elhajtottak, és mi ott maradtunk egyedül, hosszú állomás, hosszú rámpa, csak a fények, és valahol a gerendaközökben a villódzó nagyváros… és álltunk a huzatban, és sehol senki, és az a rengeteg koffer meg csomag, sokkal több poggyászunk volt, mint az artistáknak… és aztán egy egyenruhás néger nő ment arra, majd eltűnt, én is eltűntem, utána eredtem, a nő egy hosszú folyosón ment, ahol egy lélek se volt, aztán bement egy kivilágított bódéba, és ott volt a váróterem is, és három hajléktalan néger feküdt bent örök időkig... és én féltem, még szerencse, hogy megjegyeztem magamnak a visszautat, és Zuzanka elkámpicsorodott, már ahhoz se volt ereje, hogy engem és Áprilkát elküldjön a francba, most ő ment el körülnézni a váróteremben, de ő is megrémült az összesen három utastól, aki viszont a padon elterülve aludt… és aztán Zuzana visszajött, és végül összeszedtünk mindent, amit bírtunk, és elindultunk lefelé, és sehol senki, csak a néger nő ült a kivilágított bódéban, olyan kövér volt, hogy úgy bújt meg abban a bódéban, mint valami meleg kabátban… és beszélt németül, mert mint mondta, Németországban állomásozott a hadsereggel, és aztán bekapcsolta a hangszórót, és az üres állomáson megszólalt a hangja… April Gifford, April Gifford… kiabálta... És én a bódé ablakánál álltam, és a néger nő ajkát néztem, csillogó nyállal volt bevonva… és aztán megfordultam, és kit látok? Magát, Áprilka, magát láttam, ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség, és egyszerűen azt mondta…
Hrabal úr, én elaludtam… és megcsókoltuk egymást, és maga mosolygott, és az ajka olyan volt, mint a gyantazselé, úgy meg voltam szeppenve, hogy azt se láttam, milyen ruha van magán… És jött Zuzana, kézfogás és puszi, félénk mosoly, és maga segített cipelni a málhámat, felcaplattunk a folyosón, aztán egy hídon ki az utcára, és ott állt: a kis autója… és benne a talált fekete kutyus, és mihelyt beültem, a kutya belém mélyesztette körmeit, a térdemre ült, és valóságos macskakarmait a combomba vájta… és mentünk a fényben úszó nagyvárosban, és utána az öblöt átívelő hídon valamerre a külvárosba, aztán autópályán és országúton, amely úgy ki volt világítva, mint a Vencel tér… így mentünk Stanfordig, s ott megálltunk egy szálloda előtt, a nevére már nem emlékszem, aztán elmentünk egy vendéglőbe, tele volt diákokkal, a pincérnő illegette magát, és mi holland Heineken sört ittunk és hallgatunk, és maga bűntudatosan mosolygott… És az autóban Zuzanka a hátsó ülésen ki sem látszott a sok csomagból és ajándékból, amit hosszú utazásunk során a barátainktól kaptunk… és a hátsó koffer tele volt kofferkéinkkel és koffereinkkel... És én, Áprilka, mégis örültem, hogy már maga mellett ülök, hogy megint együtt vagyunk, hogy az a fonal, amivel húzott, itt elfogyott, meg hogy láttam, milyen nagyszerűen vezeti elnyűtt kis autóját, és megállapítottam, hogy ez csakugyan csodálatraméltó találkozás volt… Ezután, Áprilka, úgy teltek az órák és napok, mint mikor megemelik a lakodalmas asztalt, és a szabadesés törvénye szerint minden a padlóra zúdul… És, Áprilka, maga sétálni vitte a talált kutyuskáját, aztán elment dolgozni az önkiszolgálóba, délután oroszt tanított amerikai fiataloknak, értünk pedig egy maga által megrendelt hölgy jött el, egy cseh asszony, aki végigvezetett bennünket a maga Stanford Egyetemén, elvitt minket a maga szupermarketjába, majd egy áruházba, ahol a földszinten pazar női készruhákat árultak, az első emeleten viszont szemet kápráztató mintadarabok voltak, és divattervezők fülkéi, és egy-egy ruha ott kétezer, négyezer dollárba került, míg lent a konfekciós ruhák háromszázba, négyszázba, holott alig lehetett megkülönböztetni őket a fentiektől, amelyeknek alkotójuk volt, ott, az első emeleten az eredeti darabon mindig az alkotó nevét is feltüntették… És aztán a maga barátaival kimentünk a városba, és ez a San Francisco, káprázott tőle a szemünk, itt tényleg minden olyan volt, mint az álomban, mint az álmaimban San Franciscóról, melyet most is cukorkaszínekben láttam, úgy, ahogy Andy Warhol tudta idealizálni arcképeit, s azok a színpompás portrék nem az ócskavas felé tolták a valóságot, hanem burjánzó színeikkel azt a képzetet keltették a fogyasztó emberben, hogy saját magát látja, hogy ilyennek látja magát… Aztán felmentünk a dombra, ahol a tűzoltószertár áll, egy tűzoltó parancsnok özvegye építtette, amikor a múlt évszázadban San Francisco fele leégett, és az a pazar kilátás minden irányban, és azok a szép múltszázadbeli házacskák, azok a gyerekjátéknak tetsző villák és villácskák, a szecesszió és az új-klasszicizmus sugallta az olasz és angol építészeknek San Francisco stílusát, egy-egy olyan ház stílusát, amilyet Andy Warhol is megépíthetett volna, aki az art decót szerette... És sétáltunk a barátaival, Áprilka, a római utcákon és olasz sikátorokban, és megbámultuk a fürtökben lógó embereket, a villamosok utasait, akik megszállták a lépcsőt, és nemcsak az első lökhárítón tudtak megkapaszkodni, de a hátsón is, és mindezt mindenütt jókedvvel és nevetve, és főleg azok a villamosok, sárga villamosok, múltszázadbeli típusok, de még ma is futnak, és ugyanilyen stílusú villamosokkal pótolják őket… És kimentünk a partra is, oda, ahol Leonardo da Vinci kigondolta, az építészek és technikusok pedig felépítették a tükrös épületet, a tükrök megtévesztően verik vissza a környező világot, és láttam ott egy gyilkost is, epidiaszkópban, láttam az utolsó óráit és útját a vesztőhelyre… és aztán a cseh irodalom estjére készültünk, miközben maga oroszt tanított az egyetemen az amerikaiaknak… és az az est csodálatos volt, az egyetemisták, a fiatalok, a Zajos magányom fordítója, Michael Heim úr, az a nála töltött délután, ahol találkoztam és üdvözöltem Voskovecnét, és aztán az idegességtől szikrázó este, az előkészületek, Nĕmec úr a
filmfelvevő kameráját: ellenőrizte, és aztán sörivás üvegből, a sör egy mexikói sörgyárban készült, Miksa főherceggel, a tragikus sorsú császárivadékkal cseh sörfőzők is érkeztek Amerikába… És utána már csak vártunk… és ez volt az az óra, Áprilka, amikor maga női szmokingban, zsabós blúzban és csokornyakkendőben megérkezett, és mihelyt a Stanford Egyetem bohemista szakának terme elcsendesedett, maga papír nélkül előadta referátumát, egyszer se nézett bele a szövegbe, és inkább nyugodtan, lassan mesélt, mint előadott mindarról, amit célszerűnek és alkalmasnak talált ehhez az esthez, amelynek kedvéért fél Amerikát bejártam… és berregett a kamera és Nĕmec úr nemcsak magát filmezte, hanem később engem és a hallgatóságot is… És hogy mi volt este, már magam se tudom, nagy vacsora, szokás szerint, és emigránsok, kérdezősködése, hogy mik a benyomásaim, hogy mi van otthon… és egyenesen a palackból ittunk… és aludni mentünk abba a szállodába, ahova megint maga szállított el bennünket, Áprilka… és reggel, amikor felébredtem, beszaladt hozzám Zuzanka, és sikoltott és zokogva a nyakamba borult... Hrabal úr, meghalt az apukám, az apukám halott… és én magamba roskadtam, és Zuzanka elmondta… A szíve vitte el, egy gyógyszertárban, ahova gyógyszerért ment, hogy ne fájjon a szíve… És aztán úgy volt, Áprilka, hogy maga értünk jön, és elmegyünk sétálni, és mi vártuk, de már nem a stanfordi hotelben, mert maga és a barátai elvittek bennünket San Francisco olasz negyedébe, Ducháček szerkesztő lakásába... és maga megígérte, hogy a saját elképzelése szerint mutatja be nekünk San Franciscót… de csak déltájban érkezett meg, azzal a maga mosolyával… Elnézést kérek, ki kellett vinnem a kutyát, Pepičkát… Így aztán megint utcákon és parkokon gurultunk végig, a tengerparton, aztán felvitt minket arra a lélegzetelállító hídra, a túlsó végén kiszálltunk, sütött a nap, de olyan metsző és erős szél fújt, hogy hideg volt, San Francisco pazar látványt nyújtott, de ott, a hídfőnél van egy forduló, ott állnak azoknak az autói, akik ebből a látószögből akarják megnézni San Franciscót... és maga abban a szélviharban azt mondta, belevájta körmeit a kezembe, és azt mondta… Nézze csak meg azt az emléktárgyárust, Hrabal úr… egy indián… egy jóképű indián… oda néztem, és csakugyan, egy indián állt ott, háta mögött a bódé, melynek úgy csattogott a ponyvája, mint a Big-híd elején vagy végén az amerikai zászló... de ez az indián a kisfiát fogta két tenyere között, befogta a gyerek fülét, nehogy megsüketüljön a szélvihartól, nehogy megfázzon… valóban szép ember volt az édesapa, és maga, Áprilka azt mondta… az indiánok bátor emberek, mindig is azok voltak, de aljasak soha, a spanyolok és portugálok kegyetlensége és durvasága rontotta meg őket… ezért most azok, akik megmaradtak, szép nyomorultak… És aztán maga meg Zuzanka elmentek gyászruhát venni, és én a Café Vesuvióban ültem, és az első emeletről néztem az utcát, és volt ott egy hirdetmény, hogy ezt az utcát Jack Kerouac utcának akarják elnevezni… akinek ez ellen kifogása van, jelentkezzen a szemközti irodában… ott ültem hát azon a helyen, ahol annak idején Kerouac, lent, az ablakkal szemben egy könyvesbolt volt, minden könyv kapható volt benne, amit itt Kerouac és Ginsberg és Ferlinghetti kiadott… és én ott ültem, ahol régebben ezek az emberek, akik tudtak a legmélyebb bugyorból felfelé nézni, Istenre, és fejem fölött James Joyce arcképe lógott, a beat-költők patrónusáé… és utána, Áprilka… bennem már minden összekavarodott, és ezzel most is így vagyok, de mit számít? Szóval maguk megjöttek a bevásárlásból, és maga megint az egyetemre ment, és utána a kutyával, és én a maga diákjaival és diáklányaival ültem a Café Vesuvióban, meg Zuzanával, aki szomorú volt, mert párhuzamot látott a San Franciscoi tűzoltóözvegy között, aki felépítette a tornyot, hogy a városban idejekorán jelenthessék a tüzet, és az édesapja között, aki tűzoltóparancsnok volt Svájcban… És maga csak tíz után érkezett meg, és megint mentegetőzött… Hrabal úr haragudni fog rám, hogy későn jöttem, de én elaludtam... és aztán még elmentünk egy skót kocsmába, de ott már záróra volt, így aztán maga, Áprilka, elszállított bennünket az olasz negyedbe, oda, ahol laktunk… és én olyan fáradt voltam, hogy
belezuhantam az ágyba, maga meg elnyúlt a padlón, a vastag fehér szőnyegen, kezét a feje alá tette, és most volt először boldog… én az ágyban halódtam, és maga a padlón feküdt, a karakuli juh bőrére emlékeztető fehér szőnyegen… és Zuzana, ő elaludt, miközben összekészítette a holmit, amit magunkkal viszünk, mert holnap Washingtonba repülünk Mládeknéhez, és délután Zuzanka tovább repül Zürichbe, hogy ott lehessen apjának, a winterthuri tűzoltók parancsnokának temetésén… és mellettünk összegömbölyödve feküdt a kutyus, amelyet az utcán talált és megmentett a magánytól… Áprilka, ez a mi utunk, ez a mi fonalgombolyításunk a maga kezében végződött… Én egy barbár vagyok, én egyetlen levelére se válaszoltam, én egyetlen küldeményét se köszöntem meg, sem a szülőföldje monográfiáját, sem az Egyesült Államok többi vidékének monográfiáját, én alighanem romlott ember vagyok, mert végül, és ezt most sem tudom, én szerettem és szeretem magát, de soha sincs bennem elég bátorság, mert már romlott vagyok… és öregúr... de vajon megérte? Megérte, kedves Áprilka... maga egy angyal, aki elkószált az Egyesült Amerikai Államokba. P. S. Kedves Áprilka, jelentem magának, hogy holland fiatalok tizenötezer tulipánt hoztak a prágai egyetemistáknak… és portugál fiatalok ötvenezer rózsát… és a diákokkal együtt letették a virágokat Szent Vencel és Szent Ágnes lábához, és a Národní třídára is vittek ezekből a szép jelképekből, ahol a fiataljainkat, a diákjainkat, akik meg akarták valósítani álmaikat, felébresztették… És Václav Havel úr beszédet intézett a diákokhoz, amelyben többek közt azt mondta, hogy nemcsak a művészet, de a politika is megteremtheti a teret a lehetetlennek… Áprilka, a hihetetlen valósággá lett. És Eliáš srácai megint azt kérdezték tőlem: Bácsi, mikor jön az az Áprilka Kerskóba? 1989. december 15. péntek, 16. szombat Kerskóban… Körtvélyessy Klára fordítása
KARÁCSONYI AJÁNDÉKOK
Most, hogy itt vannak a fagyos novemberi napok, déltájban hétágra süt a nap, és amikor megérkezem Florencból a cicákhoz, ők a fehér kerítésnél sütkéreznek, de mihelyt meghallják, hogy megállt a buszom, otthagyják az átmelegedett lombalmot, és hanyatt-homlok nyargalnak elém, a négy cirmos macska tavasz óta nálam tanyázik, és teli szájjal nevet, és hanyatt-homlok szalad hozzám, mindig négyesben, és leplezetlen örömmel bukfencezik, és megint talpra áll és megint lehajtja fejecskéjét és megint bukfencet vet... És a fenyők és borókák alatt felemelkednek az ászaim, közeledik a Narancs meg a Kormos, és mindkettő menten hanyatt veti magát, és égnek meredő lábbal néz rám, és a kerítés lécei között nyomul a többi macska, velük lesz teljes a gyerekseregem, a tizennégy cicám… Ez az én fasorom a sárga homokos úttal, a végén a fehér kapu meg a léckerítés, fölöttük a lombjukat vesztett fehér nyírfák, melyek úgy nyújtóznak az égbolt kékjébe, mint a kéményből felszálló fehér füst, és a nyírfák fölött a zöldellő fenyők, az aranyló fatörzsek, az ágak csúcsai, a százötven esztendős fenyők lombkoronái, és a homokos úton az ügető, felém tartó, majd megint távolodó macskák, versenyt bukfencezve egymással, és ha netán esik az eső és nedves az út, legalább a buksijukkal jelzik: örülnek, hogy látnak, legalább fejet hajtanak előttem, amiért eljöttem hozzájuk és hoztam nekik valamit… Az asztalra tett táskában ma csirkemell és egy adag disznósajt volt… az ablakom alatt, a garázsajtónál asztal áll, körülötte padok, és a padokon pokrócok abból az időből, amikor a nagymamámnál laktam… itt ugratnak, szökkennek, és ostromolják osztogató kezem a cicák, és én darabokra szaggatom a Na Florenci büfében grillezett csirkét, vigyáznom kell, hogy a macskakarmok ne hasítsanak belém, a cicák, mint halak a folyó torlaszain, az asztal alól a padra, majd onnan az asztalra ugranak, és amit megkaparintottak, elviszik a lombtalan bokrok alá… Végül a disznósajtot is feldaraboltam és szétosztogattam… a megmaradt papirosba beletöröltem a zsíros hústól csuszamlós kezem, a papírcafatokat sorra gondosan elhajigáltam, utána kezet mostam, és elgondolkozva néztem a cicáimat, ahogy a disznósajttól zsíros papirost is elvitték… Megtörültem a kezem a koszlott törülközőbe... és ahogy összedörzsöltem a tenyerem, megállapítottam, hogy ujjamról eltűnt a jegygyűrű, a repedt jegygyűrű, amely azon a napon repedt meg, amikor a feleségem meghalt... És kerestem a gyűrűt az előszobában, és kerestem a gyűrűt a konyhában, ahol letettem a táskát, amikor megjöttem Prágából, de a gyűrű nem volt sehol… Úgyszólván percről percre felidéztem magamban az egész macskaetetést... végül a disznósajttól zsíros papirosnál kötöttem ki... még az összegyűrt zsíros papírgombócokat is kibontogattam a konyhában, még a tűzhely ajtaját is kinyitottam, és utána megint lassan kisimítgattam azokat a zsíros papírokat… a szemetes kosárban is átnéztem minden papírt, utána álltam az asztalnál, és többször is körbevizslattam a konyhát, majd kint, az avarban, szétszórt papirost: is megvizsgáltam – de a gyűrűt, amit kihoztam magammal a telekre, már nem találtam meg. És elcsüggedtem, mert ez a gyűrű volt az állandó kapaszkodóm, ez a gyűrű hozott álmot a szememre, ez adott bátorságot, amikor éjszakánként felébredtem, és jobb kezemmel megérintettem a gyűrűsujjamon a jegygyűrűt, ilyenkor megnyugodtam, és újra elaludtam, de még inkább segített az álmatlanság és a nyomasztó képzelgések hosszú óráiban, amikor képek törtek rám, de én megkapaszkodtam a jegygyűrűbe, és
a kimérámnak és agyrémeimnek nem volt annyi erejük, hogy megijesszenek és őrületbe kergessenek, mert fogtam a gyűrűt, amit feleségem vett nekem, mert egybekelésünk idején nem volt pénzem két jegygyűrűre, akkoriban több kiadásom volt, mint bevételem… És aznap, amikor szétosztogattam a disznósajtot meg a grillcsirkét, a gyűrű eltűnt, holott a buszban még belekapaszkodtam… És járkáltam a telken meg a telek előtt, baktattam fel és alá, meg-megfogtam az ujjam, de a gyűrű nem volt ott, nem és nem, végül aztán beletörődtem, hogy nem lesz gyűrűm, hogy elvitte valamelyik macska a disznósajttól zsíros papírban, szokásuk volt a cicáimnak, hogy a zsíros fecniket széthordták az egész telken, hátha van bennük egy húscafat? És akkor szenteste előtt csoda történt… A szomszédból bekiabált hozzám Radek: megyek a forráshoz ásványvízért, ne hozzak neked is? Mondom neki: de igen, itt a táska… és odaadtam neki a táskát a három finn vodkás üveggel, bánatomban ittam meg a vodkát, hogy már nincs jegygyűrűm… És amikor Radek megérkezett az ásványvízzel, és bejött a nyitott kapun, egyszerre csak lehajolt, valamit kikotort a levelek közül, és felkiáltott: Bohouš bácsi, ez nem a tiéd? És kisütött a nap, és Radek kezében ott szikrázott a repedt jegygyűrűm, és én menten az ujjamra húztam, és boldog voltam, és ez volt az én jézuskám… És szentestére ajándékokat kaptam... és amikor az egyiket kibontottam, szakasztott olyan jegygyűrű volt a dobozkában, mint az enyém… Ulrikától kaptam, az angyaltól, akinek pelyhek és tollak pilinkélnek a szárnyából… így aztán most két jegygyűrűm van… És rám is fért egy kis szerencse a tavalyi esztendő utolsó hónapjaiban, váratlanul megtiszteltek egy csapással, barátom se szó, se beszéd megvádolt, hogy a személyi kultuszomat ápolom... Hogy én ápolnám a személyi kultuszomat? rémültem meg… Nagy nevetve a barátom azt válaszolta: örülök, hogy magad is rájöttél… És én hallottam és láttam, hogy a barátom gyűlöl… aztán meg! Barátném írt nekem egy levelet, vagyis hát nem nekem, de Áprilkának írta meg a portrémat, amit így fejezett be… Hrabal úr nagy szamárságot követett el, amit most, hazatérte után nagyon szégyell: Megadták neki az érdemes művészt, és ő ezt a megtiszteltetést elfogadta! Méghozzá akkor; amikor Havel még börtönben ült! Ezzel állítólag sok embernek csalódást okozott, és sokakat felháborított! Főleg amikor látták őt a tévében, ahogy udvariasan megköszöni a címet valami miniszternek. Biztosra veheted, hogy ha a legcsekélyebb befolyásom volna rá, megakadályozom a dolgot, és az elvtársak elmehettek volna a titulusukkal a picsába!! Hát ezt írta rólam Zuzana, ő, aki sok évvel ezelőtt harcos kommunista volt, és vörös nadrágban járkált Prágában, aki svájci otthonában felszabdalt szovjet gabonazsákokkal húzatta be a heverőjét és a foteljait úgy, hogy a fekete sarló és kalapács a támlára kerüljön… És ez fájt nekem a legjobban tavaly decemberben, ugyanis Zuzana igazat írt… így aztán nemcsak a jegygyűrűmet, nemcsak a barátomat vesztettem el, hanem a barátnémet is, mert igaza volt… és bűnömet, hogy elfogadtam a régi rendszertől az érdemes művészt, megpróbáltam jóvátenni azzal, hogy az új rendszernek először Koppenhágából küldtem egy nyolcezerkétszáznyolcvan dán koronáról kiállított csekket a fogyatékos gyermekek alapítványa címére… Csakhogy szégyenem nőttön-nőtt, így aztán a Ţivnobanka számlámról átutaltam még tízezer márkát a fogyatékos gyerekek karácsonyfája alá, Havel köztársasági elnök felesége alapítványának… De még egy értesítést se kaptam, hogy a pénz megérkezett… Talán mert elfogadtam az érdemes művészt, és ráadásul a titulust a tévében meg is köszöntem… Hát, nem baj! De a sors mégis kegyes volt hozzám… szenteste napján megkerült a jegygyűrűm. Mondom a szomszédnak: dehát hogy találtad meg, Radek? A fiatalember, akit feleségem nagyon kedvelt, egyszerűen válaszolt: láttam a homokba taposva valami karikát, megkapirgáltam, és kiszedtem… Ha még néhányszor rálépnek, örökre eltűnik… És a karácsonyfa alá kaptam még egy második, tartalék gyűrűt… úgyhogy tulajdonképpen boldog ember vagyok, van miért élnem, bár mind ezek
következményeként csak tegnap kerültem haza a Bulovka kórházból, ahol az összetört szívek osztályán feküdtem, de gyűrűsujjamon ott volt a jegygyűrű… P. S. Irak szándékosan a Perzsa-öbölbe eresztette a nyers ásványolajat. Igaz, hogy van Isten, de Istennek néha Maldororra vagy a gengszter Al Caponéra emlékeztető manírjai vannak. Ezt végiggondolni annyi, mint delirium tremensben és alsó végtagbénulásban haldokolni… Ez sem baj! Kerskóban, 1991. január 26-án szombaton Körtvélyessy Klára fordítása
VILLÁM SÚJTOTTA TORNYOK
Kedves Áprilka, meghalt az az apró cicám. Igazából eltűnt. Lehet, hogy valaki befogadta, és most melegben van, nem úgy, mint itt, a telkemen, ahol süvölt a szél, és ráadásul fagy. Megfáztak a hidegben a cicáim, tüszkölnek, és az előszobában maga a fekete kandúr, a Kormos heveredett el a lábtörlőn, amely a szobám ajtaja előtt van, és életében először megengedte, hogy a karomba vegyem, magamhoz öleltem a Kormost, és éreztem, nemcsak a félelemtől ver a szíve, hogy a karomban tartom, de alighanem tüdőgyulladása van, mint egyébként a többi macskának is. Azt a legapróbb cicámat Sivának hívtam… Az úgy volt… Az Arany Tigris pultjánál, kezében pohárral, a Bohemians alacsony összekötője, Siva állt, aki arról volt híres, hogy két gólt fejelt a kapuba, káprázatos volt, Áprilka! És ott állt Segmüller is, a Slavia vörös hajú langaléta összekötője, egykor ő is olyan pazar gólokat rúgott, mint most Siva. És odakiáltottak nekem, mert valahol megírtam, hogy az én híres-nevezetes kandúrjaim neve... Gerdmüller, Segmüller és Švarcvald… így aztán ittunk Siva úr röpülő fejeseire… én meg tüstént, hogy: Siva úr, tiszteletére a kis kandúrom a maga nevét fogja viselni: Siva lesz! És Segmüller úr szomorú volt, és bár nevetett, mélabú volt a szemében, mert már nem játszott a bajnokságban, és dicsősége úgy ragyogott, mint megritkult, egykor göndör narancssárga haja, ilyen színe van a kerskói híres kandúromnak, amelyet Narancsnak hívok. Szóval a cicám, amely a Siva nevet kapta, valahányszor megérkeztem a busszal Kerskóba, elsőnek nyargalt a fogadásomra, hetente ötször jött elém, és mindig pajkoskodott, mindig nevetett rám, mindig odáig volt az örömtől, hogy lát engem, és ez arra késztette, hogy bukfencezzen, hogy elfusson a kapuig, majd vissza hozzám, fejével meg-megbökte táskámat, mert tudta, hogy hozok nekik valamit, amin elcsemegéznek, és később, amikor ő, a Hamupipőke, az Utolsó is jóllakott, nevetett rám a Siva, sohasem tudott betelni vele, hogy lát engem, a zöld garázsajtónak támaszkodva ült, és amikor nem engem nézett, tisztogatta magát, hogy még szebb legyen... De aztán jöttek a hideg napok, és a Siva lelassult, összegömbölyödve feküdt a garázsajtónál, és egyszer… nem jött elém, és már messziről láttam, hogy nincs a garázsnál… elment valahova meghalni, mert nem akarta, hogy náthásan lássam, hogy halljam iszonyú köhögését… Vajon hol vagy, szürke galambocskám? Áprilka, talán két hónapja is annak, hogy utoljára írtam, fáj a fejem, csúnya köszvényem van, megint kórházban voltam a szívemmel, felhúzom az egyik zoknimat, és kifújom magam, felhúzom a másikat, és megint pihenek, amikor elindulok a macskáimhoz, Sokolníkyben várok a buszra, aztán rogyadozó térddel felszállok, utána vigyázok, hogy ne zúgjak le a föld-alatti lépcsőjén, utána felvergődöm a felszínre, utána tejet és szalámit veszek, utána a kis büfében megveszem a grillcsirkét, ha szerencsém van, fiatal, csinos, fényes kék blúzban parádézó vietnami lányok állnak előttem, le-lehajolnak, elveszik a rekeszből a kést, villát, ilyenkor megszagolhatom erősen illatozó és zsíros hajukat… és utána megeszem a levest, és már reszket a kezem, és utána cipelem azt a University Chicago címkés hátizsákomat, átmegyek az úttesten, bármikor elgázolhat egy autó, imádkozom, hogy épségben eljussak a busszal Kerskóba, a padhoz…
Kedves Áprilka, miután megetettem a szépségeimet, becammogok, ülök a kályhánál, nyújtott lábbal… Havonta egyszer kártyát vetek magamnak, a múlt héten a Grand Tarot jött ki… És ma azt mondta nekem a végső kártya… a tizenhatos számú tarot… La Torre, Villámsújtotta torony... Vladimír explozionalista kártyája! És tegnap, holdtöltekor, hajnalban mintha az agyamból a bal vállamon keresztül villám cikázott volna át rajtam! Juj! És azon az ősrégi kártyán a napból kiszakadó villám csap bele a toronyba, a zuhanó nehéz darabok embereket találnak el, akiket a villám röpített a levegőbe, ez olyasvalaminek a szimbóluma, ami az emberrel éppen történik, ami beavatkozik a belső világába, és mindenestül feldúlja a jelenét… ezt jelzi a napból kiváló villám… ez a tarot, Áprilka, azt jelenti, mint Elisabeth Heich könyvében, a Tarot, az emberi tudat huszonkét fokozatában olvastam, hogy a Villámsújtotta torony olyan eseményre utal, amit minden embernek át kell élnie, amin minden embernek át kell esnie, aki a nagy cél felé tart… A Szentlélek itt az anyag Isteneként viselkedik. Isteni pusztítás, mely élethez vezet… Siva, az életet elpusztító, megújító és újrateremtő istenség… Vörös torony, melybe fekete felhőből sújtott le a villám… zöld mező, sötétzöld domb, amelyen a villámsújtotta torony áll… Kék domb, éppolyan színű, mint a viharos felhő… Igen, és ez, Áprilka, én vagyok, ez velem történt meg, és én tudom, hogy már több olyan részegségen vagyok túl, amikor, mint akit villám sújtott, öntudatlanságba zuhantam... és tudom, hogy Buddha epilepsziás volt, és tudom, hogy Flaubert epileptikus hisztériában szenvedett, és tudom, hogy Dosztojevszkijnek harminc másodperces villámrohamai voltak, és tudom, hogy Dylan Thomas delirium tremensben halt meg, és azt is tudom, Áprilka, hogy amikor Hölderlin szakított Diotimájával, Gontard-néval, őbele is belecsapott a villám, utána már csak üldögélt a zongoránál, és mindig ugyanazt a billentyűt ütögette, és hogy a paralízis ménkűjével sok éve sújtott Friedrich Nietzschébe irgalmasan belecsapott a szélütés villáma, és Torinóban meghalt, hogy Baudelaire-t négy évvel a halála előtt eltalálta és kiütötte az istennyila, és négy évig csak egy szót ismételgetett… PRÉNOME… És én itt üldögélek, és szélcsend van és hideg, és cicáim az ajtón kívül köhögnek, és én ahelyett, hogy beengedném őket a melegbe, ragaszkodom a ridegtartáshoz, mert a macskák örömükben belepiszkítanának az ágyamba, megtisztelnék a szőnyeget, én meg felkötném magam a fűzfára, amit kivágtam… A dolog úgy áll, Áprilka, hogy a kocsmán kívül nekem már nincs hova mennem, engem már senki se vár, csak a macskák itt, Kerskóban, vagyis van miért élnem, a rézfánfütyülőjét, gyáva vagyok, kishitű bohóc, ahogy Černy is megírta rólam, eldurvult bohóc… de én átkozódom, holott még tudok járni, nem úgy, mint Růţička úr, aki Moszkvában, az akrobatikus mutatványa után beugrott a leeresztett medencébe, eltörte a gerincét, és most nem tud járni, és karját uszonyként használja, viszont van egy csodaszép felesége, és főleg, Hrabal úr, van életkedve, élni akar, élni! És a nemjóját, a kutyamindenit, a rézangyalát, eriggyen a francba, Hrabal úr a jajgatásával, az okok keresgélésével, hogy miért nem akar élni… Maga tele van kifogással, Hrabal úr! És ez rossz! Ez az a villám, amely a napból csapott bele magába, és nem a felhőből! Ma csütörtök van, Áprilka, két óra, süt a nap, és én nyitva hagytam az ajtót az erdő felé, és az előszobában a macskák ellepték a magas piros komódot, és én amerikai együtteseket és énekeseket hallgattam, a bécsi rádió jazzműsorát, és jöttek a hírek, és vezető hírként bemondták, hogy az amerikai és a szövetséges hadsereg győzelmével véget ért a háború a Perzsa-öbölben, nem volt kivel megosztanom ezt az örömteli hírt, kinyitottam hát a szobám ajtaját, és harsogva tudattam az összes macskámmal… Gyerekeim! Bušék Gyurkája győzött!… És a polcon ülő Kormos és a Narancs és a Boldogság úgy megrémült, hogy mint Růţička, az artista, fejest ugrott a vízzel teli zöld műanyag vödörbe, mind a hat liter víz a lábamra ömlött, és a három macska a Die Welt als Wille und Vorstellung első és második kötetét, és Kafka Kastélyát is magával rántotta… a kapuig futottak a macskák, és rémülten nézték kis házamat, hogy menten a levegőbe repül, hogy ugyanaz történik vele, mint a tarot kártyán a Villámsújtotta toronnyal… de én
seprűvel tereltem a vizet az előszobában, cirokseprűvel kergettem kifelé, mert öt perc múlva indult a buszom Prágába. P. S. Kedves Áprilkám, májusi kiscicám, Bušék Gyurkája győzött! De! Aki nagy tömegeket küldött a halálba, azt csendesen sirasd el… így Lao Ce… Kersko, ’91. március 3. Körtvélyessy Klára fordítása
KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEK
Kedves Áprilka, kedden a Tigrisben felettébb jó, túlságosan is jó volt a hangulat. Az Arany Prága végre kihozta a naptárt, olyan benne a Vencel tér, mintha egy szecessziós piktor festette volna, az Európa Szálloda előtt hintó áll, és a hintóban, korabeli jelmezekben az egész Arany Prága, ott van mankóstul a plakát alkotója, ott van Mládek is, keménykalapban, én pedig, minthogy kórházban feküdtem az összetört szívek osztályán, csak lent kaptam helyet, megemelt kalappal és sálban, a tavalyi naptár egyik fényképéből vágtak ki, és az EURÓPA SZÁLLODA felirat alatt arany betűk hirdetik… Arany Prága kivonul Európából… prágai irónia, miközben Václav Havel azon töri magát, hogy bejusson Európába, az Arany Prága kilép belőle… és végül az alábbit írtam a fényképem alá… és visszatér Gogolhoz és Jeszenyinhez és Chagallhoz… én már olyan elgyötört vagyok ettől az egésztől, hogy Gogol és Jeszenyin a mentsváram, elhagyom Európát, és Jeszenyinben találom meg azt, ami alapvető, poétikus, líraian költői és tragikus, hogy a művészet csakugyan vén disznó, amely felfalja kölykeit… ennek így kell lennie, személyes élmény, tapasztalat, és bizonyos értelemben bátorság is kell ahhoz, hogy az ember úgy áldozza fel magát, ahogy az én Jeszenyinem. Elkészültem az erőmmel, a kelleténél többet iszom, gyakran kerülök delíriumos állapotba, és félek az emberektől… A Tigrisben jő hangulat volt, túlságosan is jó, a megmaradt Búvópatakokat osztogattam barátaimnak, és főleg a naptárakat arról, hogy miként vonul ki az Arany Prága Európából… és mindenki lármázott, és mindenki szivarozott, rosszul is lettem a füsttől, így aztán a Zöldcsütörtököt tulajdonképpen keddre halasztottam, és megjött a barátom, Pavelka, a Tvorba szerkesztőségéből, és szétosztotta a lap legfrissebb számát a Villámsújtotta tornyokkal… és én is osztogattam, saját magamat, önmagam tördelése nélkül, mert abban az esszében nagyon kiadtam magam, nagyon-nagyon, sőt, az az esszé az én végrendeletem… és az asztalt sűrűn körülülő barátaim, tanítványaim üvöltöztek és ordibáltak, és mindenki szivarozott, így aztán kiültem a vécé elé, és onnan beláttam a konyhába meg a toalettbe, fiatal nők jöttek szégyenlősen és félénken, a folyosóra kitárt ajtóból pedig friss légvonat szállt… És hamvazószerdán kimentem Kerskóba, megetettem a gyerekeimet, grillcsirkét daraboltam és osztogattam nekik, utána tejet és két felaprított zsemlét kaptak, és amikor letérdeltem, hát az a fehér zoknis, fehér partedlis cicám az asztalról nyújtogatta a mancsát, és simogatott, és amikor felemeltem a fejem, összepuszilt… Boldogságnak hívják a cicát, ő az én boldogságom, a többi macskától nem kapok puszit… És aztán visszamentem Prágába, és a Tigrisben az a szerda csakugyan hamvasszerda volt, egy amerikai volt ott, aki berúgott, és megállás nélkül dicsekedett, csehnek született a fickó, de amerikainak érezte magát, senkit sem engedett szóhoz jutni, és saját magával kérkedett, és a törzsvendégeket meghökkentette ez az amerikai-cseh hetvenkedés és arcátlanság, és a pasas folyton kiabált, hogy öleli Reagant, hogy legyőzte Moszkvát, sőt, fel is szabadította, hogy végre eljöhetett Haza… harsogta, én Otthon vagyok! és én szégyenkeztem miatta, ekkora pofátlanságot sose hallottam, sose láttam, megkértem a főpincért, ugorjon át a Bartolomĕjská utcába, és a nevemben, aláírás ellenében kérjen kölcsön egy élesre töltött szolgálati pisztolyt, hogy néhány perc múlva visszaadom a fegyvert… de ez nem segített, mert az
a cseh-amerikai alak otthon volt, és tovább üvöltözött, hogy az amerikaiak legyőzték Moszkvát, hogy ő otthon van… később azt mondtam neki, hogy leghőbb vágyam, hogy Karlínban, ahol most lakik, agyonverjék… de a vastag bőrén ez se fogott… így aztán közöltem vele, hogy… valahányszor bejön a Tigrisbe, én elmegyek, hogy nem tud viselkedni, hogy hablatyolásával megölte az asztalunkat, a társaságunkat, hogy nem való emberek közé… és akkor a pasas felállt… amerikai bőrdzseki volt rajta, tele csillaggal és amerikai sassal… úgy ment el, mint Júdás, tántorgott… és csend volt, és a törzsvendégek asztalánál mindenki fellélegzett… dörömbölt a szívem, ez volt húsvét szép nyitánya… Milyen csendben, lábujjhegyen jött vissza az emigrációból Jarda Hutka, elment a Neklanová utcába, félénken betért a kocsmába, és ott, az asztalnál a szomszédai ültek, és éppúgy kártyáztak, mint évekkel korábban, amikor Jarda kiment Hollandiába… Jarda köszönt, és a kártyázók azt mondták, ahoj Jarda… És tovább kártyáztak… Milyen csendben jött vissza a Dimitrov utcába húsz évi emigráció után egy holešovicei ember… bement a borbélyhoz, halkan köszönt, és az öreg borbély azt mondta… úgy, mint máskor, mi?… kefefrizura lesz, igaz?… és bizalmasan csattogott szempillájával és ollójával… Zöldcsütörtökön, születésem napján felballagtam a Bulovka kórházba, a főorvosnő ellenőrizte a szívemet, a vérnyomásomat és így tovább… Minden O. K. volt, a doktoroknak szétosztottam a Búvópatakokat… és utána, születésnapom tiszteletére Ládvíban ebédeltem, aztán lementem a Štrosmajer térre, vettem egy Tvorbát, hazamentem, levetkőztem és elheveredtem, öt felé felkeltem, beültem a buszba, aztán átszálltam a villamosra, és lementem a Kocourba, az ajtónál ültem le, hátha szerencsém lesz, és megérkezik Kosík vagy Pecka. De nem jöttek, így aztán bajuszos férfiakkal üldögéltem, később megajándékoztam őket egy-egy naptárral, csendesen elbeszélgettünk, pompás asztaltársaság volt, senki sem nyaggatott, így képzeltem el a születésnapomat!… Mígnem bejött Ludva Danĕk, és micsoda kölcsönös üdvözlés! És Ludva el volt ragadtatva, hogy hány könyvet írtam meg, én meg, hogy Ludva világbajnokságot és olimpiát nyert, fogtuk egymás kezét az asztal fölött, és felemlegettük, milyen szép idők voltak azok, amikor Ludva a piros Cortinájával járt Kerskóba... és aztán kihámoztam a kezem Ludva hatalmas tenyeréből, láttam, hogy egy lépcsővel feljebb vár rá a társasága, Škorpil és a többiek... És akkor kezdődött a tánc, asztaltársaim megtudták, hogy születésnapom van, csakhogy én már álltam, már megittam a három söreimet… Fizettem, bütykeimmel megkocogtattam az asztalt… és kimentem… De az egyik bajszos utánam szaladt… visszarántott a zöld hátizsákomnál fogva, és hogy jöjjek vissza, hogy elnézést kér, de muszáj, muszáj visszajönnöm, és húzott befelé, és én csak kiabáltam és kiabáltam vele, rángógörcsöt kaptam erőszakos fellépésétől… kitéptem magam és megrémültem… épphogycsak sikerült felugornom a villamosra, és felmentem Sokolníkybe… és bekapcsoltam a rádiót, és hallgattam Kozĕluh egyházi zenéjét, és a zöldcsütörtököt, Krisztus Utolsó vacsoráját ünneplő éneket… és egyedül voltam, és zakatolt a szívem attól, hogy vissza akartak rángatni a Kocourba, amikor felismertek, hogy Hrabal vagyok, és megtudták, hogy születésnapom van… Nagypénteken a buszban fogadkoztam, hogy nagyszombaton, feltámadáskor felkelek poraimból, hogy új életet kezdek… és amikor leszálltam, nem a felém nyargaló macskákat láttam, hanem egy hosszú, fehér, mentőautószerű taxit… és mondja a taxis: megérkeztek a barátai… én meg: menjenek a picsába, és még egyszer a picsába… Zuzana is ott volt, egy olasz újságírót hozott magával a taxiban, hogy a talján egy óra alatt megcsinálja velem az interjút, és utána visszamennek Prágába… és én elvörösödtem, és elküldtem Zuzanát a picsába… és felmentem a telkemre, és szaggattam a grillcsirkét a macskáknak, és megint hallottam a szívemet és fejemben a zúgást… ezt a pofátlanságot, Zuzana idehoz nekem egy újságírót, holott tudja, mennyire utálom őket, őrjöngtem, hát mi vagyok én, egyórás kurva? És megint ordítoztam és
üvöltöttem, lassan már nem tudtam, hol vagyok és ki vagyok, csak azt láttam, hogy Zuzana idejött, és mint valami irodalmi kuplerájmadám, hozott magával egy újságírót… és negyed órával azután, hogy megetettem a cicákat, hogy a Boldogság megnyalta a homlokom, amikor úgy térdeltem az asztalnál, mint az oltárnál, negyed óra múlva Zuzana és az olasz elment, a hosszú fehér taxi kikanyarodott, és én lefeküdtem, jóformán hanyatt zuhantam, elaludtam, vagy elájultam? Úgy feküdtem, mint Othello, amikor epilepsziás rohamot kapott, feküdtem a zöld szőnyegen, és fel nem foghattam, hogy hozhatott ide Zuzana nagypénteken egy újságírót. Zuzanka biztosan jót akart… két óra hosszat feküdtem hanyatt, aztán gyógyszert vettem be, és hirtelen olyan heves fájdalmat éreztem a tarkómban, mint mikor kinyitják a pezsgősüveget… éreztem, hogy mint a pezsgő, szinte kibuggyan az agyam… hogy epilepsziás hisztéria tör rám, mint Bovarynéra… hogy villámsújtotta torony vagyok, Áprilka, hogy a tarot kártya nem hazudott nekem. Nagyszombat van, és én azon gondolkozom, hova vigyem el repesztően fájó fejem… ittam egy kis borovicskát, hogy elolvassam, képes vagyok-e még olvasni Bovarynéban… bon… tudok még olvasni és gondolkozni, úgyhogy Prágában, a Bulovka kórházban talán összerakják a fejem. Gondolok magára, Áprilka, maga volt a boldogságom, és most is az… a boldogságom… maga nem él hiába, és talán én sem… Ha meg nincs így… akkor mi van? Kerskóban, néhány órával feltámadás előtt Körtvélyessy Klára fordítása
MESE AZ ARANY PRÁGÁRÓL
Miss April, a maga sorsa meg az én sorsom össze van kötve az Arany Tigrissel, ott botlottunk egymásba, ez lett az én love storym, sohasem válaszoltam a levelére, még ha nagyon gyakran írtam is magának, ugyanis irodalmi műfajomnak választottam a levelet, ezért aztán az Áprilkának, vagyis magának írt leveleket a Prágai Imagináció olvasóinak címeztem, a folyóirat révén intim vallomásokat bocsátottam útjukra mind a magához fűződő kapcsolatomról, mind pedig arról, ami in rebus politicis történt abban az országban, amelyben élek, és ahol maga egy ideig bohemisztikát tanult… Mindaz, ami elválaszt bennünket, össze is köt, miss April, az a légvonalbeli távolság egy állandó láthatatlan írógép, amelyen a magához való szemérmetlen kapcsolatom dallamát kopogtatom… Akárhol vagyok is, nemcsak látom, de beszélgetek is magával. Amikor Kerskóban időzöm, miss April, itt a két nyírfa öles törzse között maga fekszik, a feje alatt ott a batyuja, benne a cseh-amerikai és amerikai-cseh szótár, maga mindig itt fekszik, itt van testének maradandó lenyomata, az alvása is örökre itt maradt, mindig látom magát, valahányszor itt vagyok, hogy megetessem a cicákat, és hébe-hóba írjak magának, írjak a maga számára egy levelet, még ha egyiket se küldtem el… Szóval maga tartósan itt van, a kandúrok és cicák kerülgetik magát, odaszagolnak magához, és maga alszik, vagy beleréved a nyírfák koronájába… Kerülgetik magát a macskák, maga az ő Csipkerózsikájuk, maga nekünk az ajándékok ajándéka… Tchibo, a legtöbb, mi adható. Valahányszor tejet adok a macskáknak, a nagy fehér tálba öntöm, és a tálat ott teszem le, ahol első látogatásakor a maga feje és alatta a szótár volt, a cicák voltaképp a maga buksiját veszik körül, és lefetyelik a tejet, mint a kocsikerék agyában összefutó küllők, olyanok ilyenkor a macskák, fej fej mellett, és a rózsaszín nyelvecskék lefetyelnek, néha a rózsaszín orrocskákba is jut a tejből, a cicák félrenyelnek, prüszkölnek… és maga, miss April, légi úton biztosan hallja, ahogy füle és fürtjei körül cicák sugdolóznak, ahogy a cicák a fülébe súgják a kerskói erdők üdvözletét a messzi Kaliforniának… Prágában, miss April, felajánlottam magának, hogy éjszakázzon nálam, a heverőmön ágyaztam meg magának, a feleségem párnáival és takarójával, egyetlen éjszakát töltött el nálam, és azóta mindig itt alszik, mindig újra itt van nálam, belső monológom hatótávolságában, gyakran fölébredek, akárcsak maga, odamegyek az ablakhoz, az utcák egész éjjel világítanak, lámpáik olyanok, mint a megmegszakadó borostyán nyakláncok, az autók és buszok fényszórói világító szikrákat vetnek, és amit az éjszakai ablakomból látok, azt annak idején maga is látta, csak egyetlenegyszer, de örök időkre. Amikor lefekszem, akkor is így van, maga ott fekszik mellettem, akkor is így van, amikor süt a hold, és éjfél után az ablakomba néz, teliholdkor sohasem tudok aludni, így aztán ha nem maga ébreszt fel, felébreszt a felhőtlen égen világító hold, mert a teliholdas éjszakák éppúgy meggyötörnek, mint ahogy édesen meggyötör maga, ahogy fekszik mellettem, még akkor is, ha teste valahol az Atlanti-óceán partjainál van… Végül is minden, aminek köze van a szerelemhez, tehát emberi, minden a levegőben áramlik, olyan gyakran gondolok magára, miss April, és erről maga talán nem is tud, még örülök is neki, hogy csak néhányszor láttuk egy mást, Rilke írja a Minnesängerekről, hogy a szép hölgyeknek szívhezszóló szerelmi dalokat énekeltek, és közben
reszkettek és féltek, nehogy az a csapás érje őket, hogy szerelmes dalukat meghallgatják és szerelmüket viszonozzák… Miss April, Prágában akkor láttuk egymást utoljára, amikor Florencban elkísértem a földalattihoz, amikor a rubinköves gyűrűt ajándékoztam magának… és aztán az utolsó kézfogás és utolsó pillantás, és a földalatti alagútja beszippantotta magát… Miss April, maga mindig itt van és mindig itt lesz, mint az Arany Tigrisben, amikor ittuk a sört, és lefényképeztettük magunkat, Ladislav Klíma nyitott könyvét tartottuk, ezt a beüvegezett fényképet maga küldte el nekem postán abból az Egyesült Államokból, egyáltalán, ezek a fényképek, amikor lapozgatok bennük, mióta Zuzana ideadta őket, ezek a fényképek elevenek, az egyetemi hátizsákomban is magammal hordom mindegyiket, nézem magát a buszban, a földalattin, ezek a fényképek olyanok nekem, mintha maga itt lenne mellettem… Maga itt van, még ha meghalna is, mert számomra maga sohasem halhat meg, egymáshoz tartozunk, mint két szelet vajaskenyér, mert az Arany Tigrisben, miss April, olyan dolgok történnek, amelyek bizonyítják, hogy a barátságnak és a szerelemnek a halál nem vet véget… Ott az ablaknál, a függöny mögött, mindjárt, ahogy bekanyarodunk a csapszék sarkánál, ott az Arany Tigrisben fiatal emberek üldögélnek, festők, grafikusok, az akadémia meg a grafikai iskolák végzettjei, akik formatervezéssel, reklámkészítéssel keresik kenyerüket… ők az Arany Prága, amely mindennap négy után itt sörözik, a társaság, amely évente kirándulásokat szervez gőzössel vagy gyalogszerrel a természetbe, az Arany Prága rendezi telenként a bálokat és jelmezes esteket, az Arany Prága adja ki minden évben a naptárt, a nevezetes, világszerte ismert kalendáriumot… Néha a függöny mögött huszonöten is ülnek, az Arany Prága barátai, és amikor valaki ki akar menni a mosdóba, a többiek jeladásra megemelik tenyerükkel a hamutartóval, sörösüveggel megrakott asztalt, és akinek ki kell mennie, az görnyedten átmászik az asztal alatt, a tenyerek visszaeresztik az asztalt a padlóra, majd amikor a pajtás visszajön, az adott jelre a tenyerek tucatjai ismét megemelik az asztalt… Csakhogy egyik nap az történt, miss April, hogy jött a hír, hogy a társaság egyik tagja, hadd nevezzem Mílának, hogy Míla a másvilágra költözött… És mert az Arany Prága nemcsak esküvőt, nemcsak keresztelőt rendez az Arany Tigrisben, de temetést is, reggel kilenckor az egész társaság feketébe öltözve ott volt barátja hamvasztásán… Míla negyvenhárom éves volt… és utána tíztől halotti tor volt az Arany Tigrisben… mindenki a szokott helyére ült, csak Míla széke volt üres, vagyis nem, nem volt üres, virág volt rajta, és Míla mintha elevenebb lett volna, mint addig bármikor, sőt, amikor megrendelték a méternyi sört, a pincér oda is, ahol életében Míla ült, hozott egy korsó pilsenit… és amikor mindenki megitta a sörét, Míla poharának tartalmát szertartásosan kiöntötték a mosogatóba, és újabb korsót hoztak neki… és akkor, miss April, akkor bekövetkezett a pillanat – a gyászoló vendégek tenyere egymáshoz ért, és jeladásra felemelte pilsenistül, poharastul az asztalt, hogy a megboldogult Míla a megemelt asztal alá bújhasson, és elugorhasson a férfi vécére… Mindnyájan álltak, és nézték, ahogy Míla kimegy a mosdóba, azt is látták, amikor Míla visszajött, letérdelt, átbújt az asztal alatt, és visszaült a székre, amelyen mindig ült, és hamvasztása után most is ott ül… és amikor mindenki meggyőződött róla, hogy Míla már a helyén van, a baráti kezek visszaállították a padlóra azt a hosszú tölgyfaasztalt… És az Arany Prága megrendelte az utolsó rundot, Míla mindennap öt sört ivott… Ez történt, miss April az Arany Tigrisben, amikor az Arany Prága egyik tagja meghalt… Vajon ez az eset valódi vagy nem valódi imagináció? Dehát Prágában, ahol Lőw rabbi és az ő Góleme élt, minden lehetséges, még az is, hogy légi postával beszélgetek magával, és hogy holdvilágos éjszakákon itt mozog és lebeg a Fehér asszony, hogy tehát a megboldogultak is részt vesznek halotti torukon, és hogy én bátorkodom üdvözletemet küldeni kedves Áprilkának, akivel maga, miss April úgy simul össze, mint a Koh-í-noor Waldes patentkapocsa.
Miss April, adja át Áprilkának tiszteletteljes üdvözletem, ezentúl inkább magának írok, így talán hangnemem és stílusom udvariasabb lesz. Kíméletesen közlöm magával, miss April, hogy újra a Bovarynét olvasom. P. S. Emma Bovary… Emma, ó, most jut eszembe, amikor Fáránál jártam a kezemmel, megkaptam Pondĕlíček doktor úr szamizdatját A bovarizmusról… Kedves miss April, itt küldök néhány kijegyzetelt sort… Nathalie Sarraute: Hősei közvetítésével az író nagyon becsületesen saját magáról ír. 1823-ban Flaubert epileptikus hisztériában szenvedett... A hisztéria uralkodó helyzetet akar biztosítani a hisztérikusnak, a figyelem, középpontja akar lenni … A hisztérikus megnyilvánulás nyeresége: védelem a szorongástól, a hisztérikus érzelmi és társadalmi előnyökhöz akar jutni… Menekülés a szimptomatikus ajtón… Konverzió: a lelki konfliktus a testi funkciók zavarát váltja ki… Janet: a hisztérikus ember célja a la belle indiference. Beteges nyugalom az elfojtott impulzusok és a korlátok közé szorított kívánságok árán… Törekvés, hogy az ember utat vágjon magának a másik emberhez… Emma Bovary… A hősködő „kötelező méltóság” korlátai ledőlnek… A hisztéria a lelki élet komédiása, groteszk színészkedés, drámai magatartás, nem valós imagináció… A hisztérikus konverzió folyamatának groteszk és fantasztikus töltése van, a test és lélek összeláncolása… A konverzió pszichoszomatikus rejtély, a patológia kérdése… A hisztéria összejátszik a hamis önkoncepcióval, elfedi az igazságot magáról a hisztérikusról… elfedi a lelki élet zavarait… bárki megvádolható… Foucault az egykori libidó spontán archeológiájáról beszél… gyerekkor… a spontán archeológia a hisztérikus neurózisnál visszatér… visszafejlődés a gyerekes, karikatúraszerű viselkedésig… Április van, Kerskóban virágzik az iszalag. Most olvastam el a Tvorbában Tomáš Mazal recenzióját Bohumil Hrabal Búvópatakjairól… Mazal megjegyzi, hogy emlékeztetem A pásztorlány vándorlására április felé, Jefferstől. hogy én bárányok helyett macskákkal körülvéve vándorolok a Novemberi förgetegben és a Búvópatakokban… Áprilka felé. Körtvélyessy Klára fordítása
RÓZSALOVAG
Miss April, április huszonnyolcadikán éjjel az iparművészeti főiskola szobrász növendéke, David Černy a smíchovi zöld tankot rózsaszínűre mázolta. Mint az újságíróknak elmondta, a rózsaszín a pólyásbaba színe, az ártatlanság jelképe… Így aztán egész nap tódult a nép megnézni, miként lett az elképzelhetetlenből valóság… a kamerás riporterek, ameddig tehették, filmre vették, hogyan küldték padlóra Prágában Allan Kaprow happeningjét… Csak ez után takarták le a katonák a rózsaszín tankot zöld katonai ponyvával… és a rendőrök berontottak a főiskolára, és ezzel megsértették az egyetem autonómiáját, és aztán egész nap kihallgatták az egyik diáklányt, csak azért, mert rózsaszín cipő volt a lábán… ahogy Martin Šmíd a Metropolitanban írja… később aztán a katonák újra zöldre mázolták a rózsaszín tankot… Történik egy és más Prágában… És én csak azt sajnálom, hogy Sztálin emlékművét ledöntötték… van róla fogalma, miss April, micsoda pazar látvány lenne, ha David Černy Sztálint is lemázolná rózsaszín zománcfestékkel?... Akkor Prága egycsapásra a pop-art központja lenne, egy ilyen prágai happening betetőzné az amerikai iskolát, melyet régen Allan Kaprow, Claes Oldenburg és a többiek indítottak el, beleértve Milan Kníţákot és Eugen Brikciust... Miss April, április végén Prága megint beindult, mint a Novemberi förgeteg idején. Fiatalok százezrei, idősek és rokkantak, mind siettek megünnepelni a boszorkányégetést, a régi szláv szokás szerint, amit a keltáktól vettek át, ivászattal és orgiával ünnepelni április végét. Én meg abban a „lányos” rózsaszín sálamban a bankba csörtettem, hogy márkát vegyek ki, mert meg akartam venni Csárlitól a videokazettát, amelyen rajta vagyok én is, meg Csárli egész esküvője, megkötöttem magam, hogy meg kell szereznem azt a videót, mert, mondom, mi van, ha meghalok? Micsoda diadal lesz, ahogy ott járok-kelek a násznép között, nyakamban az óriáskígyóval, ezzel megerősítem a mítoszt, hogy belevaló hapsi vagyok. Ugyanis az az esküvő, kedves April, tavaly volt, és akkor én láttam azt a videót, de mára szinte elfelejtettem, hogy van egy ilyen videó, és én is rajta vagyok, hogy ez egy parlagon heverő kincs. Az volt ám az esküvő! Gyönyörű menyasszony, valenciai csipkéből varrott ruhában, hajában rózsa, félig-meddig cigányzene szólt, a szmokingos vőlegény szivart szívott, és a haja el volt választva, a násznép ült, evett-ivott, vagy asztaltól asztalig járt, és én, miss April, az ablaknál ültem, és valami megérintette a fülem… és aztán megint… és a szemben ülő vendégek kiguvadt szemmel nézték és bámulták, amit aztán én is megbámultam… Megfordultam, és egy kígyófejjel találtam szemben magam, a hüllő piros nyelvecskéje a fülemben tiktakolt, és a vállamra és a nyakamra és újra a vállamra és megint körbe egy óriási, gyönyörű kígyó tekeredett, rózsaszín meg arany volt, és úgy fénylett, mint a kukoricakalász… És szerelmesen nézett a szemembe, hát mit tehettem? Ez volt a sorsom... felálltam, és az a kígyó nehéz volt… és egy hölgy, szintén Csárli lakodalmának vendége, azt mondta nekem, hogy a kígyó az övé, hogy ez fojtogató kígyó, hogy utoljára tegnapelőtt fojtogatott, majd evett, hogy ez óriáskígyó, Boa constrictor, és hogy ő majd bűvöli, hogy az állatnak ne történjen baja, hogy a vőlegény nem hajlandó a nyakában hordozni a kígyót… és én fel-alá járkáltam, és cipeltem a kígyót, és a násznép rémüldözött, és volt, aki irigykedett, és én végre az voltam, aki vagyok, kicsit komédiás és kicsit szemfényvesztő, mert,
miss April, a művészethez kicsit hozzátartozik a Schmierenkomediantentum is, az végzett Friedrich Nietzschével, a Miért írok olyan szép könyveket című kötet szerzőjével… Mondja el Áprilkának, miss April, hogy én még a Nagy Agancs alá is elmentem a kígyóval, ott ült a menyasszony, éppen kikanalazta a vőlegényével közös tányérból a knédlilevest... és én leültem a menyasszonyhoz, a valenciai csipkéből varrott menyasszonyi ruhája szakasztott úgy csillogott, mint a Boa constrictor rózsás bőre, ültem a menyasszony mellett, és ő félrehajtotta fejecskéjét, és a kígyó a piros nyelvével szerelmes szavakat suttogott a fülébe… az asztal tobzódott a rózsacsokrok illatában, és engem olyan erővel szorított az a kígyó, hogy enyhén vörösödtem, és abban a percben pontos tapintási élményem volt, hogy ez a kígyó Áprilka, hogy ez a kígyó az Áprilkához fűződő kapcsolatom rejtjele lett, San Franciscótól Prágáig érő meghosszabbított kéz... így aztán megint felálltam, járkáltam a vidám násznép között, a zenészek hol előttem, hol mögöttem mentek, vonók és cigányszemek kísértek utamon, és én láttam, hogy azt, amit teszek, senki se merné megtenni, mert ez a kígyó egy fojtogató, ez a kígyó hat kilót nyom, hideg, mintha sárgarézből lenne, enyhe pézsmaszaga és rózsavízillata van… és ha csak egy kicsivel erősebben tekeredik a nyakamra, megfojt: azzal a hosszú hátával… és én még erre is bólintottam, mert: tapintási élményem volt, hogy ez a kígyó Áprilka, így hát azt mondtam… Ha választhatnék a halálnemek között… akkor ezt választanám, fojtson hát meg ez az óriáskígyó… Ezt: mondtam, de a kígyó tulajdonosnője megijedt… Ha ez az én Szisszem, mondta nekem, ha Szissz még erősebben fojtogatná, mint most, akkor döfje be mind a tíz ujját a szorítógyűrűi alá, máskülönben késért kell szaladnom a konyhába… vagy tudja mit, nekem ez már egyáltalán nem tetszik, mondta… csakhogy én, miss April, éppen a csúcson voltam, nekem tetszett a dolog, mégha éreztem is, hogy a kígyó szorítja a nyakam, és piros nyelvecskéje vészjóslón rezeg… és láttam, hogy a kígyó gazdája belökte a konyha ajtaját, aztán egy másik ajtón kiment a folyosóra, onnan vitt a lépcső az első emeletre, ahol az asszony lakott… és láttam a felfelé vivő, megvilágított lépcsőt, ott bukkant fel a nő feje, majd az emelkedő teste, aztán a teste eltűnt, most a térdét meg a fehér harisnyáját láttam, aztán az is eltűnt, és a lépcsőn a cipője kopogott… és a nő eltűnt a szemem elől, cipője már fent kopogott… és néhány perc múlva egy rózsaszín ruhás szép kislányt vezetett kézenfogva lefelé a lépcsőn… és bejött az étterembe a kislánnyal, aki olyan gyönyörű volt, mint Dianna Durbin a Száz férfi és egy lány című filmben… az a kislány meghajtotta magát előttem, pukedli zett, aztán odatartotta a könyökét, és az óriáskígyó lassan letekeredett a nyakamról, átaraszolt a karomon a kislány vállára… most a kicsi lány volt az, aki újra végighordozta a kígyót az étteremben, az az én Boa constrictorom újra a figyelem középpontjába került, miközben én elsápadtam, és Szissz gazdája zsebkendővel törölgette a verejtékemet, én pedig mosolyogtam. Csak nagy nehezen sikerült lerogynom a menyasszony mellé, megérintettem a csípőjét, reszketett a kezem, a valenciai csipkeruha hideg volt. Odajött Csárli egy pohár pezsgővel, így aztán arra koccintottunk, hogy esküvőjének dísze én voltam… Körülbelül azt meséltem el magának, miss April, amit barátaimmal a videón látni fogunk, már megvettem a kazettát Csárlitól, kíváncsi vagyok, meghatódom-e rajta annyira, ahogy fél éve, a Csárli esküvőjén hatódtam meg, ezer márkát adtam ezért a nevezetes videóért, mert látomásom, volt, hogy hamarosan meghalok, akkor pedig a videó a Prágai Imaginációra száll… és micsoda ünneplés lesz, ha meghalok, és a Prágai Imagináció az egész világon árulni fogja az összevágott anyagot, és lesz pénze arra, hogy Karafiát úr rózsaszín borítóban kiadja a kezdő írók zsengéit… olyan rózsaszínben, mint amilyen az én „lányos” sálam, amit Strasbourgban vettem… barátom és fordítóm, Sergio Corduas, valahányszor itt volt Prágában, mindig és csakis rózsaszín sálat viselt… és mint ahogy tőle, az Arany Tigrisben most tőlem is azt kérdezik, miért hordok lányos sálat…
És aztán eljött a nap, miss April, amikor levetítettük azt a videót… és tökéletlen volt, mintha szakadatlanul havazna a szalagon, mintha eltűnt volna az Arany Tigris mennyezete, és ferde eső verné a násznépet… de a legfontosabb, az ott volt, megvolt a lényeg, teljesült a kívánságom, hogy halálom esetére biztosítsam magam, hogy végül, összevágva az anyagot, mindössze tíz percig a világ összes képernyőjén láthassanak, hogy ász legyek, mert nyakamban egy óriáskígyóval járkáltam az Arany Tigrisben… és főleg, hogy Prága bizony Arany Prága, és hogy Prágában figyelemreméltó dolgok történnek, hogy Áprilka büszke lehet rám, hogy én nem vagyok olyan nyámnyila, amilyennek előszeretettel mutatkozom előtte a leveleimben… Mondja el Áprilkának, miss April, hogy kezdődő agylágyulásom van, mesélje el neki, hogy amikor megnéztük a Csárli esküvőjén készült videokazettát, végül egyetértettem azzal, amit Tomáš Mazal mondott, hogy tekintettel a lányos tank körül zajló eseményekre, a csúcs talán az volna, ha letörölnénk a filmet, és csak az üres szalag maradna az ezer márkás nagy rózsaszín Semmivel… az a Semmi volna rajta, amin Heidegger úr és a régi indiai filozófusok elmélkedtek… És mondja el még Áprilkának, hogy annak idején mi itt, Prágában el voltunk bűvölve attól a német fiútól, aki tizenhét évesen a repülőgépével, a szovjet légierő dicső ünnepnapján, mint a farkaskölyök Svédországból a Kremlig kúszott az ellenőrzött légtérben, sőt, egy forgalomirányító rendőr segítségével kerülte ki a trolivezetéket, közvetlenül a híd fölött odavitorlázott a Vörös térre, finoman megbökte a Kreml falát, és két asszony, aki rózsacsokorral akart tisztelegni Lenin emléke előtt, inkább a fiúnak adta a virágot… és most is el vagyunk bűvölve, amikor David Černy hamis engedéllyel, a rendőrség segédletével vidáman rózsaszínűre mázolta a zöld szovjet tankot… Ismételje el Áprilkának, miss April, hogy én, aki szívesen hordok rózsaszín sálat, nyakamban egy óriáskígyóval járkáltam Csárli lakodalmán, és elbűvöltem a násznépet az Arany Tigrisben… Csakhogy! Az a rózsaszín sálként rámtekeredett Boa constrictor, az semmi, ellenben ez a két fiatalember, az egyik annak idején Moszkvában, és a másik most itt, Prágában, betetőzte a rózsaszín bársonyos korszakot, és ezzel egy új korszak alapjait vetette meg, amelyben ő uralkodik, övé a világ jövője... Legyen ön is tagja a rózsaszín tank felújításáért alakult klubnak, ahogy Martin Šmíd írja a Metropolitanban… P. S. Kedves miss April, ma május elseje van, már itt vagyok Kerskóban, esik az eső, és az egész környéket belengi néhány virágba borult fa és zelnicebokor illata, le-fel járok a fehér kerítés mentén, mélyen beszívom a fűszeres levegőt, mögöttem a macskáim csapata vonul, utolsónak halkan és bátortalanul az én pipogya Cassiusom megy, száműzetésében amolyan kis rabszolga lett belőle, mindenütt ő az utolsó, a magány kiölte belőle a kurázsit és pimaszságot, amit annyira szerettem benne… Most esik, hamarosan leszáll az este, csendes a környék, az uralkodó szín a sötétzöld meg a kék, csak a kerítésem és a kapum fehérje világít ki belőle… Most a kerítésnél állok, itt van a nagy májusfám, fehér a virágja, koronájában szellő fújdogál, olyan feszesen áll, mint a nagyra nőtt menyasszony, ez a májusfa úgy mozog, mint a vetítővászon, mint a nagy valenciai csipkefüggöny… És a macskasereg félkörben ül előttem, és ezt imádják a cicák, azt teszik ők is, a cicabarátnőim, a gyerekeim, amit én… nézik a virágzó májusfát, és beszívják virágának erős illatát… és ott… leghátul ül az én Cassiusom, és ő is arra néz, amerre én… Szerjozsa Jeszenyin rabjai vagyunk mindnyájan, mert ő is szerette… hallgatni a májusfák és az esők énekét… Miss April, a világ minden májusfája illatának szárnyán küldöm… üdvözletemet Áprilkának. Kersko, május elsejei eső, főn
Körtvélyessy Klára fordítása
KÉK SZOBA
Miss April, azt mondja nekem az Arany Tigrisben Tomáš Mazal, hogy Hrabal úr, most újra elolvastam, amit Egon Erwin Kisch a Goldschmied-féle bordélyházról írt. Volt a Kamzík utcában egy ház, egy nyilvánosház, a házban volt egy Kék szoba, és annak a Kék szobának egyszer vendége volt Bismarck kancellár, aki búcsúzáskor annyira elérzékenyült, hogy a Kék szoba ablaküvegébe gyémántgyűrűjével belevéste pártfogoltja nevét. Amikor Masaryk elnök úr alatt felszámolták a kuplerájokat, lebontották azt a Kamzík utcai nagy nyilvánosházat is, és az ablakait kertészeknek adták el. Később aztán a történészek tűvé tették a várost az ablakok után, hátha van valahol egy üvegház, amelynek táblájába Bismarck véste bele gyémántgyűrűjével a pártfogoltja nevét… De szép volna, Hrabal úr, mondja Tomáš, ha maga lenne a Kék szobában, és gyémántgyűrűvel az ablakba vésné Áprilkája nevét! Tudom én, az időt nem lehet összezavarni, a hasszid történetekben viszont lehetett, mert a hasszidoknál az, ami nem történt meg, megtörténhet… Mondom neki, Tomáš, nemcsak szép, hanem csodaszép lenne, ha egyszer megtalálnák Goldschmiedék ablaküvegét, és rajta a gyémánt üdvözletét Áprilkának, megérdemelné a lány… Hétfőn többedmagammal megnyitottam egy kiállítást Franz Kafka átalakított szülőházában, a szép kiállítótermet könyvek és fényképek és csecsebecsék díszítik, az író életét mutatják be, az íróét, aki eleven bizonyítéka a lét diktátumának... azt hiszem, Tomáš, hogy bár A pert meg A kastélyt Franz Kafka írta, azt, amit leírt, a történelem szelleme diktálta neki… Az építészek és történészek hatalmas gyémántot varázsoltak a kiállítóteremből, úgy, ahogy a festő Seurat írta, hogy a gyémántot csak maga a gyémánt karcolhatja meg… Én Goldstücker professzor úr után beszéltem, hátranyaklott fejjel figyeltem a kiállítóterem körbeforgó fénykép-csillárját, amit a Franz Kafka éle tét ábrázoló fényképekből állítottak, össze, mint egy mélabús körhinta pannója, mint Jiří Kolář kollázsai, úgy sorakoztak körben a fényképek… én azt mondtam erről a kiállítóteremről, hogy Franz Kafka és Dora Diamant kápolnája, mert tőlem balra ott volt ennek a szép fiatal berlini nőnek a fényképe, és miközben beszéltem, hirtelen rájöttem, hogy ez a Dora Diamant tulajdonképpen egy szent volt, mert a három menyasszony ugyan híres lett vőlegénye, Franz Kafka oldalán, de Dora Diamant, ő az utolsó két évben gyöngéden törölgette a költő ajkáról a vért, vagyis ő a Hamupipőke, aki a Kafka körül felbukkanó nők közül a leginkább megindít… Miss April, és Tomáš Mazal az Arany Tigrisben, a kis agancs alatt azt súgta nekem… én most Eisner Szeretőit olvasom… nekem most, Hrabal úr, a Kafka nőivel is foglalkoznom kell, foglalkoznom kell Kafkával, hogy miként menekült a nők révén a gettóból, követni akarom Kafka menekülését a faji gettóból, azután menekülését a lelki gettóból, azután a szociális gettóból, a nagypolgáriból, ahogy Pavel Eisner a Szeretőkben jelzi… Megérintettem Tomáš könyökét, és mohón a szavába vágtam… Tomáš, mondom neki, én most sorra veszem az összes szeretőt és szépséget, aki Franz Kafka életében felbukkant, Kafkát vonzották a szép nők, de sokkal jobban vonzotta a nőket Kafka, mondom neki, Tomáš, már szinte rongyosra néztem Klaus Wagenbach háromszáz fényképét, belemerülök minden fiatal nőnek a fényképébe, akibe Franz Kafka belebotlott… mindegy, hogy az illető „a kis svájci”, vagy Maschinenfräulein Kaiser
Sirimben… most olvasom másodszor A kastélyt, és rögtön az elején ott van a lány a kastélyból, és ott van Frida, a csaposlány, akivel a földmérő már aznap este szeretkezett a földön, a sörpocsolyában… és ott van Amália és a szép Olga, és ott van a polgármesterné, Mici, és végigsuhan a regény oldalain Gardénia kocsmárosné és Pepi a csapszékből, és ott vannak a cselédek, és mind szerelmesek K. földmérő úrba. Mondom neki, Tomáš, ezeknek az irodalmi nőknek kellett hogy legyen valóságos eleven másuk is… Vajon hogy állunk azzal a fiatalasszonnyal, Lenivel, Huld doktor titkárnőjével A perből, vajon hogy állunk azzal a takarítónővel a gyülekezetből, akit aztán a diák felszöktet a padlásra? Ezek a fiatal nők minden bizonnyal legalábbis átsuhantak Franz Kafka életén… És tudja-e, Tomáš, ki játszotta Josef K. szerepét Orson Welles filmjében, A perben? Maga Anthony Perkins, mert mint Orson Welles mondta, Perkins feltűnően hasonlít Franz Kafkára. És főleg – Anthony Perkins filozófiát tanult… Lenit pedig Romy Schneider játszotta! De emlékezzen csak vissza, Tomáš! A regényben Josef K. meglátja Lenit, és néhány perc múlva már szeretkezik vele az ügyvéd irattárában… Mint mondtam, Kafka vonzotta a nőket, de őt is vonzották a nők... Vagy vegyük az első szerelmét, akivel, a sziléziai Zuckmantelban találkozott. Ezt írta Brodnak… Itt, Zuckmantelban volt az első intim szerelmi kapcsolatom… ő érett asszony, én gamin… ez a nő felforgatta egész életemet, intim létemet… Így van ez, Tomáš, a gyémántnak magának kell a rovátka szikráját kicsiholni… Tomáš? Tomáš! kiabáltam csendesen… Vagy az a Hansi Julia Szokol? A pincérnő, tulajdonképpen felszolgáló? Franz Kafka boldogan, mosolygósan, keménykalapban, és Hansi, a felszolgálólány ulánus egyenruhára emlékeztető kosztümben, két fiatal sugárzó ember, a lány két kezén Kafka két keze, és a négy kéz egy szép farkaskutya fején? És figyelem, ezt a fényképet korábban kettévágták, Kafkát elvágták Julia Hansi Szokoltól, hogy magában legyen… csak fél évszázad múlva rakták össze a fényképet, és a jogász doktor úr ismét boldogan egyesült a felszolgáló lánnyal… Mit gondol, Tomáš, vajon Franz Kafka is felkereste a Kamzík utcai bordélyház Kék szobáját? És Tomáš elmosolyodott, erről nincs adatunk, de Franz Werfel azt írja a Kamzík utcai Kék szobáról, hogy oda művészek jártak, hogy Gustav Mahler ott zongorázott a szép kisasszonyoknak, csak így tudta kipihenni magát, hogy a német költők, mihelyt megjelent egy verseskötetük vagy könyvük, tüstént elmentek a Kamzík utcába, és elsőként a kisasszonyoknak olvasták fel a Kék szobában a nyomtatott szöveget, sőt, szokás volt, hogy mint mikor a gyerek megengedi, hogy családja ismerősei becézgessék, a kisasszonyok is magukhoz ölelték ezeket az első köteteket, lehajoltak, és a frissen nyomtatott könyveket csókolgatták… Miss April, aranyidők voltak azok, a Kék szobában, ahogy Tomáš Mazal tovább súgta a fülembe, volt ott egy könyvespolc, és a vendégek nemcsak a kisasszonyuk, a pártfogolunk kedvéért jöttek oda, de a Kék szobában is elüldögélhettek, levehettek a polcról egy verseskönyvet vagy regényt, ahogy Franz Werfel írja, és olvashattak… vagy beszélgethettek az irodalomról a mélabús kisasszonyokkal… Tomáš Mazal továbbá azt súgta nekem az Arany Tigrisben, hogy Paul Leppin napközben hivatalnok volt, de esténként éjszakai mulatókban miniszoknyában táncolt, Leppin regényeket írt, és kerekes székben végezte, Vénusz betegsége lökte a tolókocsiba, vagyis magatehetetlen volt… mégis ő alapozta meg a prágai és európai expresszionizrnust, akárcsak első könyvével Victor Hadwiger, ezerkilencszázegyben jelent meg a könyve, és alapja lett a modern expresszív művészetnek, azt írják erről a prágai bohémről az irodalomkritikusok, de csak mostanában, hogy életművének Marinetti, Picasso és Kandinszkij alkotásai mellett van a helye. Victor Hadwiger, aki filozófiai előadásokat hallgatott a Clementinumban… Victor, akinek hosszú lobogó szalmasárga haja és égszínkék szeme volt… és amikor később Berlinben élt, ott is, akárcsak Prágában, tudott eszementen inni és üvöltözni és rettenetesen káromkodni… és közben majdnem tucatnyi könyvet írt, versesköteteket és regényeket, és harminchárom évesen meghalt...
Mondja meg Áprilkának, miss April, hogy mi itt, az Arany Tigrisben, ahol Áprilkával először mint April Gifforddal találkoztam, hogy mi itt, főleg én, szintén tudunk inni és rémesen üvöltözni és iszonyúan káromkodni, főleg én, mert köszvényem van… mondja el neki, miss April, hogy jót mulattunk a Tigrisben, Motýlek és barátai hintón kocsikáztak Prága utcáin, az a Motýlek, aki tévedésből megölt egy államvédelmist, és kilenc évet kapott, és a Tigris előtt a társaság kifogta a hintóból az egyik lovat, és bevezette a folyosón a söntésbe, és a ló megriadt és felnyerített, és néhány vendég az ölébe borította a sört. Miss April, a Tigrisben mi nemcsak az irodalomról beszélgetünk, nemcsak ordibálunk, tegnap Motýleknek a Gyónás című könyvből olvastam fel arról, aminek ő maga is tanúja volt… Bedřich Fučík úr, aki szintén kilenc évig ült, így emlékezik… egy csuda jóképű cigánnyal voltam egy cellában. A cigány nőjét egy államvédelmis kerülgette. És a cigány és barátai döntöttek. Kivárták, hogy az államvédelmis bejöjjön a kertbe, rádobtak egy pokrócot, megölték, aztán a zsarut a dögtelepen begyömöszölték egy döglött lóba, bevarrták a ló hasába, és kész. Később lebuktak. A cigány kötelet kapott, aztán életfogytigra enyhítették ítéletét. Olyan boldog volt, mint gyerek a karácsonyfa alatt. Szelíd arc, elbűvölő ember... Ezt diktálta Bedřich Fučík úr Bartošek úrnak… a Gyónásban… És én halkan elmondtam a történetet Motýleknek, de ő már ismerte, Leopoldovban mesélték neki... Mondja meg Áprilkának, miss April, hogy mi néha ilyen egyetemi órákat tartunk egymásnak, ilyen gyónásokat… és gyakran beszélgetünk arról is, hogyan állított be először a Tigrisbe Áprilka. Ez már legenda. Miss April! Eszembe jut, hogy harminc éve írtam egy elbeszélést, Románc volt a címe… ez egy cigány love story, és azzal végződik, hogy Gaston felkíséri cigány kedvesét Prága fölé a cigánytáborba, a vándorcigányokhoz, akik a messzi Romániából jöttek, és lovaikkal, szekereikkel, dunyhák és pokrócok között a Prága feletti dombon éjszakáztak… Egy purdé kibújt a dunyha alól, és úgy, ahogy volt, kurta kis ingben, jóformán meztelenül felállt, és alatta, a folyó túlpartján, ébredezett Prága, és a kis purdé fogta a nudliját, és nagy ívben a domboldalra, mintegy az ébredező Prágára pisilt. Es a szomszédos intézményt vigyázó munkásőr nézte a cigány fiúcskát, és odaszólt a cigánylánynak… Vigyázat, ebből a fiúból egyszer még köztársasági elnök is lehet! P. S. Miss April, mondja meg Áprilkának, hogy szeretem, hogy ő az én Dora Diamantom, közölje vele, hogy a rózsaszín tank eltűnt a smíchovi ligetből, hogy az a cirmos macskám, amely hat hete letette kölykeit a kapumhoz, ma három kiscicát vezetett ki a pajtából, hogy megmutassa őket a többi macskának, és hogy odament Cassiushoz, aki már felépült az emigrációból, a kölyökcicák anyja odament hozzá, megpuszilta, és Cassius a kölykökhöz sétált, és ő volt az első, aki puszit adott nekik, és a kölyökcicák felemelték lesütött szemüket, és elbukdácsoltak a nagy tálhoz, hogy életükben először együtt lefetyeljék a tejecskét a többi macskával. Bár a macskákra rá szokott jönni a mesüge Stunde, itt most béke van, miközben Jugoszláviában harcolnak, már-már háború tört ki. Fáj a szívem emiatt, azt szeretném, ha a világ minden tankját rózsaszínre mázolnák… Különben Áprilkának már idéztem az egyik levelemben az Átokföldje utolsó sorát: Shantih, shantih, shantih… az upanisádok ősi mondatát, hogy a Béke a világ minden eszének fölötte áll… Victoria Aetherna. Kék szoba. Kerskóban, 1991. június 29-én. A pajtában kikeveredtem a szénára, a cicakölyköknek tejszaguk van.
Körtvélyessy Klára fordítása
POGROM
Miss April, kijöttem a Bulovka kórházból, most Kerskóban vagyok, és megállapítottam, hogy Dáša tacskókutyájának, Derricknek, amelyet Dáša az erdészével együtt hozott ide, sikerült kiirtania jóformán az összes macskámat, és a megmaradt négyet olyannyira megrémítenie, hogy a fákon vagy a háztetőn lapulnak, szombat reggel van, Derrick győzelemittas ugatással úgy megkergette a Narancsot, hogy cicámnak nem sikerült átugornia a léceken, és kificamította a lábát… most sántikál és heverészik… délelőtt megint lefeküdtem, a szívem meg az agyam kikészült ezektől a macska pogromoktól, Cassius őrülten száguld, mögötte ugat Derrick, de Cassius felszalad a fenyőfára, és ezzel megmenekül… öt méter magasságban a fenyő kettéágazik, és Cassius, aki annyi mindent átélt az emigrációban, most ott fekszik összegömbölyödve, lóg a lába, fejecskéje az elágazott törzsön pihen, és alszik, az én Cassiusom, aki a kályhánál a mellkasomra heveredett, és az indián nyakláncommal játszott, most Derrick jóvoltából odafent alszik… Tegnap gyerekek jöttek panaszkodni Derrickre, hogy látták, amint beleharapott egy cicakölyökbe, és elszaladt vele Isten tudja hova, a bokrokba... hát ide jutottam… Délelőtt megmondtam az erdésznek és Dášának, hogy Derrick félmillió koronájába került Dášának, a betétkönyet felszámoltam, és a pénzt szétosztottam barátaim között… mit kezdjen az ember egy ilyen sógornővel? Megszakad a szívem, Cassius megmenekült, de mi van a kicsikkel? Nekik is már annyi, decemberben, Aprószentekkor lesz az ünnepük… De sógornőmet csak az erdész érdekli, az erdészt meg Derrick… Amikor mind a ketten meglátogattak a Bulovkában, elvittem őket a patológiára, a RUHAÁTVÉTEL és a PATOLÓGIA-KIADÁS feliratú ajtóig, ott rácsaptam öklömmel az ajtóra, és azt mondtam Dášának: Ide hozod majd az egyenruhát, ha az erdészed feldobja a talpát, a díszegyenruhát az összes kitüntetéssel… és utána a KIADÁSON dörömböltem, és azt mondtam: És itt fog kijönni a koporsó a parádésan kiöltözött erdészeddel… Csakhogy ez sem segített… szerelmes idióta mind a kettő, és végül a proszektúrára juttatnak, mint ahogy egy nappal azelőtt, hogy hazaengedtek a neurológiáról, ez már megtörtént velem. Délután meglátogatott Štoll fényképész, elvittem a proszektúráig, ott leültem, mert elbágyadtam… Štoll elment a konténer mögé, hogy a csodaszép Prágában, a Maninyban, a Moldvában gyönyörködjön… és egyszerre csak jött egy fiatalember, úgy festett, mint egy elbocsátott fegyenc, farmerruhában és farmerszütyővel, kulcsokat vett elő, a RUHAÁTVÉTEL feliratra mutatott, és megkérdezte tőlem… Ruhát hozott? Elnézést kérek, hogy késtem, árut vettem át… És én halálra rémültem, és megcsapott a baudelaire-i imbecilitás szele, és rángógörcsöt kaptam… így, félholtan botorkáltam vissza a szobámba, a kilencesbe, lerogytam a kilavórosodott ágyamra, és mint a zsugorított ősember, öklömmel a halántékomon gondolkoztam az ember végső dolgain, a többi beteg szintén bóbiskolt vagy a plafont bámulta, gerincbajosok meg egy epilepsziás fiatal fiú, mások kint voltak, és amikor bejöttek, ők is lefeküdtek, mert vacsoraidő volt… És akkor beállított egy sötétbe öltözött, méltóságteljes ember, pomádézott haja mint egy mexikóié, kezében ezüstfogantyús fekete sétapálca, mögötte méltóságteljesen valami siratóasszony vonult, kiöltözve és fényes nyaklánccal, és azt kérdezte… Ez Hrabal Mester szobája? Amikor a többiek a sarokba néztek, ahol feküdtem, a szertartásos vendég felemelte fekete sétapálcáját, és azt mondta… Itt van… és a
hamis gyöngyöktől szikrázó jósnő is azt mondta… Itt van… és megszólított: Drága Mester! És én megemelkedtem, és arra gondoltam, hogy meghaltam, és ez az ünnepélyes, pomádézott hajú férfi, a halottkém, és ha ő azt mondja… Halott… akkor halott vagyok... de én összeszedtem maradék erőmet, és az asszonyra rivalltam… Menjen a picsába!… és a férfi ünnepélyesen felemelte ezüstfogantyús pálcáját, és azt mondta: Bocsánatot kérek, maga Hrabal úr, nem Mester… De én üvöltöttem… Maga is menjen a picsába! És az a szertartásos férfi hátrálni kezdett, de a jósnő elébe állt, és azt mondta… Mi a madaraknak, a galamboknak gyűjtünk. A Szórjunk a Madaraknak Egyesület tagjai vagyunk… És én harmadszor is felordítottam… Menjenek a picsába a Szórjunk a Madaraknak Egyesületükkel együtt! És a hölgy sírva fakadt, a Szórjunk a Madaraknak Egyesület képviselőjének könnyei úgy gurultak kifestett arcán, mint a szakadt nyaklánc gyöngyei, és zokogva kitárta karját, és felkiáltott: Ezek az aláírások az íven – és valami papirosokat lobogtatott – eljutnak magához a kormányhoz!… És én a párnára hajtottam a fejem, és hangosan súgtam: Az is menjen a picsába… És kiengesztelésül hozzátettem: Ez itt, kérem, a másodosztályú bolondokháza, kicsit feljebb ott van Bohnicében az első osztály… és én most szeretnék ott lenni… Miss April! Ismeretség révén és tévedésből kerültem a neurológiára. Sántikáltam, és orvos barátom megijedt: El kell jönnöd hozzám, megvizsgállak… Eredmény: térd, köszvény, sarkantyú. Tízszer esztergálták a sarkantyúmat, utána egy akkora fecskendővel, mint a hurkatöltő, bele a térdembe, és utána… Most már rendben van, mondta a doktor barátom. És ahogy a nikkelágyon feküdtem és dobáltam a lábam, menten fogta a kis kalapácsot, és a térdemre koppintott. Utána még egyszer, majd megint… Hohó! rémüldözött. És felvette a kagylót, és baráti alapon telefonált, és utána elküldött egy további orvos ismerőshöz, hogy ő azonnal megröntgenezi az agyamat. Így aztán egy hófehér laboratóriumban várakoztam, fehér fal, előtte csinos lány ült egy karosszékben, ölbetett kézzel, fején piros bukósisak, amilyet a hokisok hordanak, és az asszisztensnő kék mérőszalagot tekert a lány fejére meg korall sisakjára, profilból és en face, és az álla alatt és a tarkójánál, és amit ez a szabócentiméter mutatott, azt az asszisztensnő feljegyezte… és a fal fehér volt, és visszatükrözte a nikkelállványt, amelyen további kék mérőszalagok és piros sisakok lógtak, és a vakítóan fehér fal mindezt lányostul visszatükrözte… Chirico festménye – La pittura metafisica… És a lány feküdt, és az agyat fényképező gép egy nagy acélkönyv lapjait forgatta, és az asszisztensnő azt mondta a fekvő lánynak… Most nyissa ki a szemét… Most csukja be a szemét… és az acéllapok kattogva forogtak a fehér helyiségben… és újabb vezényszavak… Most lélegezzen mélyen… Most fújja ki a levegőt… És a lány talán fél óráig feküdt így, mint Přemysl Eliška a sírkövén. És következtem én – csakhogy én nyavalyatörést kaptam azoktól a vezényszavaktól, és el akartam szökni, hiszen én tulajdonképpen a térdemmel meg a köszvényemmel jöttem ide… Végül a pszichiátria laboratóriumában találtam magam… Áttétel van az agyadban, öregem, be kell feküdnöd a kórházba. Miss April! Ezek után hétfőn bevonultam a neurológiai osztály kilences számú szobájába, ahol hét ágy volt. A folyosón egy beteg sétált rékliben, előtte a szemérme harangozott, meg a vizelettel teli plasztik tasakban végződő katéter. Feje lyukacsos volt a sok sebtől, szeme gúvadt, fel-alá járkált, a női osztályra is benézett, de ezen egyetlen nővér se csodálkozott. Bohoušnak hívták a beteget, rácsos gyerekágy volt a szobájában… és ott néha ordított… így aztán átkereszteltem Amadeusnak… Eleinte olyan ágyon feküdtem, ahonnan kiláttam a Koráb temetőre… és a szomszédban új hullaházat építettek, néha az egész kilences kórterem remegett a légkalapácsoktól, ahogy az új halottasház cölöpeit verték be… A proszektúra, ahova korábban sétálni jártam, már szűk, ezért itt építenek egy több száz koporsónak való, háromemeletes épületet, és az emeletek között hullámos bádogból van a padló, mert a hullák szeretnek
csöpögni… Később megcsömörlöttem a temetőre néző ágytól, és a szoba sarkában feküdtem, éjszakánként a csillagos eget néztem, meg a rózsaszín neonfénytől ittas bárányfelhőket. És napközben egyfolytában dübörögtek a buldózerek, és a szlovák melósok szorgalmának köszönhetően az új proszektúra lassan növekedett, mint a szerkezeti utasítással ellátott építőjáték… Az emeletek padlójára terített alumíniumos bádog már sejteni engedte, mit építenek ezen a helyen, ahonnan pazar kilátás nyílik Prágára… És én elképzeltem, ahogy lentről, a Moldvától oszlopokban hajtanak felfelé a halottakat szállító autók, majd a proszektúráról a hullák újra visszamennek, hogy csendben eltemessék őket… így gyógyítottam a fejem a neurológiai osztályon… És egyszer az történt, hogy druszám, Bohouš, éjszaka eltűnt, meg kellett őt keresni… és amikor megtalálták, tányérokat vagdosott a nővérekhez, így aztán jött a mentőautó, a legcsinosabb nővérke lezuhanyozta Bohoušt, alias Amadeust, piros maslit kötött a szemérmére, feladta rá a réklit, és Bohouš nevetett… és ahogy a kislányok fondorlattal kivezetik az istállóból a rossz kisbikát, a nővérke kivezette Amadeust, hogy tüdő röntgenre kell mennie… és két ápoló karonfogta, és Bohouš, akit Amadeusnak hívtam, későn jött rá az igazságra. Bedobták a mentőkocsiba, és egyenesen Bohnicébe szállították, mert Amadeus, avagy Theofil itt nemkívánatos személy volt… És két nappal azután, hogy az az incidensem volt a Szórjunk a Madaraknak Egyesülettel, engem is egészségesnek nyilvánítottak, és elbocsátásra javasoltak. Így aztán búcsúzkodtam, és maga Sylvia főorvosnő mondott nekem köszönetet, mert már a portán hallotta, hova küldtem el a Szórjunk a Madaraknak Egyesületet, és hogy köszöni, hogy megint másképp tettem híressé a Bulovkát, hogy a nőgyógyászati osztály főorvosa egy Hondával száguldozott a kórház folyosóin, kirobogott a szobájából, körbejárta a nőgyógyászatot, és visszament a szobájába, hogy a jól értesült újságok mindezt már megírták… Miss April! Így aztán elhagytam a kórházat, farmernadrágban, a gyógyszerrel teletömött zöld batyuval, amit egy bohemista lány vett nekem Lincolnban. Elvonszoltam magam a taxihoz, én, aki enyhén sántikálva jöttem ide, aki felszaladtam a lépcsőn a neurológia ötödik emeletére, egy hónapos gyógykezelés után csak nagy üggyel-bajjal kecmeregtem be a taxiba... P. S. Kedves miss April, eszembe jut, ahogy Zámečekben vízszintes helyzetben feküdtem a gigantikus gépben, amit alagútnak neveznek, ahogy lap lap után röntgenfelvételeket készítettek az agyamról… vajon abban a katalógusban, az agyam katalógusában maga is felbukkant? Vajon ezekből a lapokból összeállna Áprilka portréja? Van otthon egy leragasztott levelem, a doktornőmnek, Alexandra Faitová főorvosnőnek címezték. Biztosan azt írják benne, hogy kicsit nagy baj van az agyammal, és ráadásul ki vannak készülve az idegeim… Az orvosságos dobozon azt olvastam, hogy psychic disturbances vagyok… és posttraumatic athropisban szenvedek… és ennek a gyógyszernek ENERBOL a neve… és a másik gyógyszer kiokosított, hogy a betegségem endogenous depressions… Régebben felírtam magamnak, hogy olyan érzésem van, mintha valaki úgy enné az agyamat, ahogy kiskanállal a fagylaltot esszük, régebben azzal dicsekedtem, hogy csak úgy tudok élni, ha hézag van az agyamban… és most testestül-lelkestül ezt élem át… persze ez nem akadályoz meg benne, hogy a dilucida intervalla perceiben lássam és tudjam, hogy szerettem magát, hogy most is szeretem, és hogy maga az egyetlen, aki ezen a világon számomra megmaradt… Talán az a másik orvosság, amit már szedtem, és NOVERIL a neve, az talán visszafordít az előző állapotba, és úgy fogok mozogni a városban meg az országban, mint mikor fiatal voltam. A nyitott ablakon bebuggyant a sógornőm, a bársonyos cicukám, és örömhírt hozott: egy harminckilós harcsát fogtak, most kisütik, egy hordó sört isznak hozzá, meg a tegnapi ünnepről
megmaradt italokat. Te is jössz, vagy hozzam ide neked? És kipingálva elszökdécselt a Szent József-forrásánál levő kiskocsmába, és én, amikor az utolsó málnaszemet is kihánytam, a szememet törölgetve csuklottam… alighanem Áprilka emlegetett. Kerskóban, vasárnap, reggel eső, most napsütés. Parádés és szépítő migrén. 1991. 8. 18. P. P. S. 1991. 8. 19. Gorbacsovot elmozdították! Villámsújtotta torony. Ez is pogrom. Az Arany Tigrisben szintén. Körtvélyessy Klára fordítása
AMI MEGMARADT
Fivérem, BŘEŤA Kerskóban haldoklott egy sötét szobában, haláltusája húsz napig tartott. Jöttek az orvosok és professzorok és csodadoktorok, de öcsém csak feküdt a sötét szobában, a zöld függöny még behúzva, sétabotja, mely szinte egész életén végigkísérte, mellette feküdt… Csak egyetlenegyszer kérte meg feleségét, hogy mosdassa le, megborotválkozott, tiszta inget vett, kihajtott nyakút, utána a szobába vánszorgott, elöntötte a fény… Amikor megjöttem, ünnepélyesen ült a karosszékben, és hallgatott, ahogy a húsz nap folyamán mindig, hallgatott, csorbán mosolygott, mint Pepin bácsi, amikor hetekig haldoklott a lysái nyugdíjas otthonban, és szintén hallgatott… testvérem, Břeťa, kezet fogott velem, és én megint elmentem az Arany Tigrisbe… És azon a szombati reggelen hat után megérkezett a zokogó sógornőm… és én tudtam, ahogy jött a fenyőkkel szegélyezett úton, én azonnal tudtam… Aztán megjött a doktor, utána a temetkezési vállalat, feleségem segített megmosdatni és felöltöztetni Břeťát, és tízkor látogatónk érkezett, Čolič úr, a belgrádi fordítóm… aztán felemeltük a koporsót, de amire senki se számított, a koporsó nem fért ki az ajtón… jó, akkor az ablakon. Amikor kitoltuk a sötét szobából a természetbe, a fedele élein szikrázó fény vakított, mint a korund… Ahogy toltuk kifelé, a koporsó beleakadt a függönybe, és lerántotta a karnist… és a karnis fejbe vágta Čolič urat… így ment el a testvérem Kerskóból. Temetésén eljátszották a Szívem zengő hegedűt… Csak én, a feleségem meg a sógornőm volt ott… A karlovkai Aranykútról, egykor drogériáról, ma borozóról azt beszélték, hogy ott már ősidők óta olyan keskeny csigalépcső volt, hogy ha a bérlők közül valaki meghalt, akkor csörlőn eresztették le az ablakon. Ez a mágikus Prága… Az ember megy az utcán, és hirtelen árnyék vetődik rá, és egy koporsó ereszkedik le lassan, és a temetkezési cég alkalmazottja kötéllel húzza elfelé a koporsót, hogy a járdán kössön ki, és ne tegyen benne kárt az eresz… Mágikus Prága… Egy olyan házában is laktam, amelynek földszintjén a Schoenbach-féle temetkezési cég volt… pincéjében koporsókat tároltak, szénért az első emeletre jártam… Ripellino… Az U Rychtáře kocsma, amely az egykori Schoenbach temetkezési cég felett van… A Koporsókhoz címzett kocsmának is hívják… a vendéglő falain túl, a raktárban régebben koporsók voltak… és Schoenbach úr fia a Prágai Recesszionisták Egyesületének elnöke lett… A třebíči múzeumban látható többek között egy kép, Jaitner úr álma. Jaitner úr a város határában füvet kaszált a nyulainak, és ahogy hazafelé szállította tragacsán a sarjút, mit nem lát? Az égből lemetszett karok és lábak és fejek potyogtak, és a patakban lemetszett karok és lábak és fejek úsztak, és a réten ugyanaz. Ez Jaitner úr álma, emlékszem rá, negyven évvel ezelőtt láttam... talán nem egészen ilyen volt, csak azt tudom, hogy a helyi művész által festett kép Vítĕzslav Nezvalt is megihlette… És most olvasok egy cikket… Az égből emberek hullottak… Jugoszláv repülőgép, DC 9-es… a gép fedélzetén véget ért a vacsora. Öt perccel öt óra előtt felhangzott az éterben… O. K. értettem. 17.05 Hermsdorf. SOL 10 050 vége. Ez volt az utolsó kapcsolat a gép fedélzetével. A feljegyzés azt jelenti, hogy a jugoszláv légitársaság
menetrendszerű járata Hermsdorf térségében, 10 050 méter magasságban, tizenhét órakor lépi át a csehszlovák határt… Az akkor huszonöt éves villanyszerelő, a České Kameničei Zdeno Kubík vallomásából… Néhány perccel öt után dörrenést hallottam, mint mikor ágyút sütnek el. Pár perccel később még egyet… Valamivel ez után zuhanó tárgyak zaját hallottam, süvítést… utána tompa puffanásokat, mintha zsákok esnének le. Akkor Kamil testvérem bekiabált az udvarról: nézd, emberek zuhannak! Sokkoló volt, néhány méterre a falu házaitól, a kertekbe, a mezőre, a házak közé emberi testek hullottak. Az ég és a föld közötti teret hirtelen mindenféle tárgyak töltötték meg. Köpenyek, papírlapok, szövetdarabok, levelek, kanalak, villák, paradicsomok… A Guiness-féle rekordok könyve: Leghosszabb zuhanás ejtőernyő nélkül – 10 160 m magasságból. Vesna Vukovič a csehszlovákiai Srbské Kamenice felett, 1972. január 21. Amikor a feleségem meghalt, megrepedt a jegygyűrűm… Az egyik cica, a Boldogságom, így hívtam, negyedik napja nem mutatkozik. Derrick átharapta Mourek lábát, a macska sántít. Boldogságnak alighanem szintén vége. Az én boldogságom is távozik tőlem. Abbahagytam már az írást. Mélypont. A tacskó itt a király. Belehalok, annyira hiányzik ma a Boldogságom. A férfiak lábtól halnak meg… mondta Jíra úr apukája. Csakis a stressz növeli a játéka minőségét… egy kommentátor Wimbledonból. A wimbledoni teniszpályák Beckere, ez Derrick az én macskáim között. Juj! Életemben az a legbrutálisabb, hogy a nap huszonnégy órájában üldöznek… Mindennél elképesztőbb, hogy olyan emberek mondanak rólam ítéletet, akik egyáltalán nem ismernek. Igyekszem a legkövetkezetesebben azt mondani, hogy NEM. Tetszik magának a szerződés? NEM! Egyre több pénzt kínálnak fel nekem, akár milliókat. Én nemet mondok. Újra megismétlem, nem. Jót tesz nekem, hogy néha nincs az a pénz, amennyiért meg tudnának venni… Előfordul, hogy a tükörbe nézek, és arra gondolok: Ez én vagyok, Boris Becker Leimenből. És utána nevetnem kell… Nehéz felfogni, hogy huszonhárom évesen legenda lettem. Örülni fogok, ha egyszer majd megint ismeretlen leszek… Világelső akarok lenni… Gyakran gondolkozom Mats Wilanderen, a felemelkedésén és bukásán. Sok közös vonásunk van. Ha az ember mindig a végső határig játszik, és a mérkőzés után úgy érzi, vége van – ez iszonyú. Belezuhan egy sötét gödörbe, mint ahogy a tavalyi Wimbledon után velem is megtörtént… Féltem attól a sötét gödörtől, attól a mély szakadéktól, amely az eufóriát követi… Veszíteni Wimbledonban – nekem az győzelem volt… a csúcsra vivő úton voltam... Már korábban, 1987ben, azt mondtam magamnak – változtatnod kell valamin. Gazdag voltam… De boldogtalannak éreztem magam. Azok a közismert régi történetek az öngyilkos sztárokról tanulságul szolgáltak nekem. Presley, Monroe, Dean… Egyszer egy nyitott ablakban álltam, csak egyetlen lépést kellett megtennem… De becsuktam az ablakot. Mindennek hátat fordítottam, és újra kezdtem. Megint a normális emberek társaságát kerestem…
Ezt a beszélgetést tegnap olvastam el, délután megnéztem Beckert, és az Élet a saját legendám árnyékában segítségével megértettem őt. Megértettem, miért olyan koncentráltan kívülálló, megértettem, miért szeret vitatkozni, miért üvölt mint a sakál, megértettem a germán természetét, csakugyan, ha a Heereswaffe egyenruháját viselné, birodalmi katonának nézhetném, de ő úgy is viselkedik, mint azok a németek, akik 1938. március tizenötödikén ide jöttek és elfoglalták Prágát, megértettem, hogy mindegyik teniszmeccse igen kellemetlen nemcsak az ellenfelének,
hanem a nézőinek is, Becker olyan erősen összpontosít a mérkőzésre, hogy eközben elvész a játék öröme… neki főleg az jelent örömöt, hogy úton van a győzelemhez, csakis a győzelemhez… Bár lehet, hogy Becker gyöngéd természetű ember, én a teniszpályán a régi nevezetes pomerániai Der Loewen hadosztály, Loewendivision egyenruhájában látom, vagy a Der Langen Beinenéban, az utóbbiról még a szovjetek is elismeréssel beszéltek, és csak többszörös túlerővel boldogultak vele… Még azt is hallom, ahogy Becker a pályán halkan dúdolja… In der Heimat, in der Heimat… Boris Becker fogságban is büszkén, gőgösen viselkedne. Háború után a német haderő vereségét az alábbi fényképpel mutatták be… Valahol a Szovjetunióban, egy mély kráter peremén, elnémult ágyú áll, előtte egy térdére könyöklő, ülő katona, szőke üstökös feje jóformán a térde között… A totális háború, a totális vereség képe. Az a szőke katona Boris Beckerre hasonlít. Láttam a Fiatal oroszlánok című amerikai filmet… a főszerepet, a Heereswaffe szőke hadnagyát Marlon Brando játszotta… és feltűnően hasonlított Boris Beckerre… És mit látok a tévében? Boris hét hatra elvesztette a játszmát, most a bírói bódé előtt ül, a zöld törülközőbe csavart feje a térde között… a birodalmi katona fényképének pontos mása… a vigasztalanság képe, a totális vereség élménye… Marlon Brando… abban a filmben végül egy uomo qualunque lelövi, mint a kutyát… Wimbledonban a vesztésre álló Becker káromkodik, mint a nádvágó késsel, úgy vagdalkozik az ütőjével, haragszik magára, kiabál… a térdén tapasz, sokat kínlódott ezen a meccsen, sziszeg a dühtől… mintha nem is Wimbledonban volna, hanem a Loewendivision katonájaként harcolna valahol Oroszországban, régen, régen, de egy nemzetnél vannak visszatérő motívumok... ugyanis Boris Beckernek el kell jutnia a mélypontra ahhoz, hogy felfelé kezdjen nézni… mindig arra gondolok, hogy végül nyer… Juj! Igazam van, Becker félénk ember, nem tűri, hogy közeli hozzátartozói ott legyenek Wimbledonban… Csak a barátnője van vele. Ebben a szőke harcias teniszkatonában valahol egy kisasszony rejtekezik… Végül Stich nyert… de a mérkőzés után a bíró annyira megijedt a kellemetlen Beckertől, hogy kihirdette: A játék, szett és mérkőzés Beckeré… És közben a mérkőzés alatt Becker szitkozódott, és úgy bömbölt, ahogy én, és a bírót is, meg saját magát is elküldte a picsába, és röpködött a szájából a sok marha… úgy suhogtatta az ütőjét, mint a nádvágó kést… Juj! A szomszédban, Eliášéknál, a csűrben, egy bundán, amibe Mikuláskor Zdenĕk krampusznak öltözött, elvackolódott egy macska, amelyet Dolfának hívtunk… a cica mindig elém jött, és amikor Cassius visszatért az emigrációból, ők ketten együtt jöttek… Eleinte azt hittem, hogy Dolfa kandúr, de cica volt. És Eliášéknál megkölykezett. Múlt vasárnap Eliášné, Jana elmondta nekem, hogy a cicakölykök között van: fekete, az anyja után tarka, és cirmos, fahéjszínű üstökkel… És hogy Cassius már azért nem jár hozzám, mert Dolíával lakik Eliášék csűrjében… és hogy látták, mennyire imádja Cassius Dolfinkát… És aztán a következő történt: múlt héten Dolfa kijött a csűrből, mögötte három kölyök bukdácsolt, az ünnepi menet elvonult a nagy virágzó jázminbokrok alatt, mint Úrnapján… és én az asztalnál ültem a padon, keresztbevetett lábam az asztal lapján, és megérkezett a menet, a közvetlen közelemben állt meg, Dolfinka és mögötte a három kölyök, megdicsértem őket, megsimogattam, tejet is kaptak… és Cassius a kerítésnél állt, a bokor alatt… és aztán megint elindult a menet, vége volt az ünnepélyes cicakeresztelőnek, és a cicamama visszavitte kölykeit a csűrbe… Ma Olina ebédet hozott nekem, és a saját szemével látta, hogy Eliášéknál Cassius a kölykökkel játszik, hogy ő a kölykök apja, hogy otthonában játszik a gyerekeivel. Így talált rá nálam Cassius a szerelmére, és csókolóznak, fejükkel böködik egymást, egymás nyakához dörgölőznek… most meg Cassius a kicsinyeivel játszik… és nekem nincs már se Pipszi cicám, se
kicsinyem… Egyedül vagyok. És ennek így kell lennie… Hétfőn befekszem, a Bulovka neurológiai osztályára, az ötödik emeletre… Megrepedt koponyám, ahogy csütörtökön megállapították, még mindig repedt, attól a darutól, ami Kladnóban, a Poldinkában rám borult, márpedig az eset ötvenkettőben történt, de én ezt a mai napig kibírtam, mikoris megírtam utolsó levelemet Áprilkának, és írás közben elsötétült az agyam... ütközésig éltem és írtam… és leveleimben tulajdonképpen tanújelét adtam ennek az én elhatalmasodó paralízisemnek vagy minek… ez olyan szomorú és groteszk, bénul a lábam, de összesen négy cipőt kaptam jogginghoz, a neurológiai osztályra készülök a fejemmel, és közben levelet kaptam: Que le ministre Français de la Culture et de la Communication vous a nommé officier de l’ordre des Arts et des lettres… Ez pont olyan, mint hogy a szomszédban Cassius viseli a kölykök gondját, mert a cicamama egy hónap múlva elhagyja kicsinyeit, elkergeti őket magától, hogy megtanuljanak önálló macskaéletet élni… és gondozónak meg nevelőnek ott marad Cassius... A régi irodalmi időkben Csehországban szokás volt, hogy, mondjuk, Čapek és Poláček elosztotta egymás közt Rychnov nad Knĕţnout, és lakosságának egyik, felét irodalmilag Čapek dolgozta fel, a másik felét Poláček. A szőke nőkből barnák lettek, a feketék szalmahajat kaptak, a nevüket pedig az írók a saját stílusuk szerint ferdítették… és békesség volt. Én nemcsak a külsőt, de a nevet is meghagyom olyannak, amilyen, mert személyes fényűzésemnek tekintem, hogy minden polgár szerepelhet az irodalomban, csak legyen a történetének felhangja és alhangja. Ezért is félek annyira a szövegeimtől, és csak sub specie mortis írok, vagyis hogy előbb patkolok el, mintsem az írásaim publicityt kapnának… És mert Roland Barthes a tanítómesterem, folytatom az írást, tovább haladok, a soraimmal, hogy eljussak oda, ahol senki se vár… sich dorthin begeben, wo man nicht erwartet ist… A Nemzet Művésze, Fišárek, karácsony előtt a Letnában ült, és: főúr, hány konyakom volt? És a főúr számolt, és: összesen nyolc, mester… És Fišárek úr azt mondta: akkor hozzon még egy Martellt. Fix, hogy a gyerekek nem kapnak a jézuskától télikabátot… Persze a gyerekek karácsonyfája alatt ott voltak a télikabátok, de a Nemzet Művésze tudta, hogy a művészethez a rapport au théâtre is hozzátartozik… Nem is olyan régen Szlovákia miniszterelnöke, Kňaţko külügyminiszter kíséretében először Rómába utazott, ahol a pápa is megáldotta, majd ugyanebben a felállásban Moszkvába repült, ahol a Kreml fogadta… ezzel szemben Havel köztársasági elnök úr a kigyúrt legényeivel, a testőreivel leutazott Szlovákiába, a csehszlovák hadsereg főiskolájába, ahol beszédet mondott a katonáknak, hogy ő a legfőbb parancsnokuk, és a katonák azért vannak, hogy megvédjék a köztársaság egységét… utána Havel köztársasági elnök úr Pozsonyba ment, ahol szlovákok ezrei gyűltek össze, hogy mint a többi szlovák város főterén, ők is az önálló Szlovákiáért tüntessenek… És az elnök úr megérkezett a pozsonyi térre, és megpróbálta elmondani beszédét a Csehszlovák Köztársaság védelmében, de az emberek kiabáltak és üvöltöttek és az öklüket rázták, így aztán Havel úr kénytelen volt az autójába ülni, és onnan beszélni, és a felbőszült emberek a kocsija tetején dörömböltek, és megrohamozták az autót védelmező Mikloško urat meg a testőröket… és a gyűlölettől fortyogó katlanból a köztársasági elnök úr visszament a Várba, az elnöki bársonyszékébe… És Mečiar, a szlovák miniszterelnök hazarepült Pozsonyba, leszállás után egyedül lépett ki a gépből, fekete redingoteban, fehér sállal, és felemelt kézzel üdvözölte barátait, és balgán azt hitte, hogy népe időközben elvégezte a kozmetikai igazítást, hogy tehát a Szlovák Köztársaság köztársasági elnöke is ő, Mečiar lesz… Csakhogy, mint a prágai kocsmákban mondták, Vašek lehúgyozta Mečiar kebelét… Havel azzal, hogy mint a farkaskölyök, a Szlovák Köztársaság belügyminiszterének engedélye nélkül, a testőreivel a hátsó kapun bement Pozsony legnagyobb terére, a százezrek közé, a fenyegetések és üvöltések közé, hogy Szlovákia a szlovákoké, és cselákok kifelé, ezzel nemcsak elnöki tekintélyét erősítette,
hanem a Csehszlovák Köztársaságot is… És Mečiar úr belebetegedett ebbe a ferblibe, összetört a szíve, és ma egyszerű képviselő… Akkoriban, amikor Mečiar miniszterelnök a Mladý Svĕt címoldalán szerepelt, amikor azzal kérkedett, hogy régebben ökölvívó volt, én nagy kedvvel meséltem az Arany Tigrisben a gazdáról, aki egy pár lóval, szép bricskában ment a marhavásárra, a bricskához hátul két tehenet is odakötözött, így indult a piacra… de ott, a kocsmában kártyázni kezdett, kedvenc ferblijét játszotta, és kártyázott és kártyázott, és harmadnap nemcsak a két tehenet vesztette el, de a két lovat meg a bricskát is… és amikor hazafelé tartott, asszonya és gyerekei látták őt az ablakból… az ösvényen ment, a lovak, a tehenek, a bricska sehol – csak az ostor volt a kezében… így járt az egykori ökölvívó, Mečiar miniszterelnök úr is… de vigyázat, Mečiar úr csak most bírja a rokonszenvemet, mert ezzel a ferblivel igazolta a biológiai lényegét, a stílusát… mint nemzeti művészünk, Fišárek… hozzon még egy Martellt, fix, hogy a gyerekeknek nem lesz télikabátjuk… mint Macbeth, akinek kezdetben az Erinnüszek fűt-fát ígértek, és végül mindenét elvesztette… elpártolt tőle a szerencse, márpedig a szerencse nemcsak a ferbliben nélkülözhetetlen, hanem a politikában is… Ó, amikor látom, ahogy a tévében lement a repülőgép lépcsőjén, egyedül, diadalmasan kitárt karral, vállán a leomló fehér sállal! Miniszterelnökként szállt ki a gépből, és emiatt most a képviselők klubjában fáj a szíve... juj! Nekem azonban Mečiar a csehszlovák politikai élet tragikus figurája… csak az ostorral tért haza… Főúr, még egy Martellt, fix, hogy a jézuska nem hoz a gyerekeknek télikabátot… Cassius visszajött, de a kert sarkában, a bokrok alatt ül… rám nevetett, ő az, a tíz hosszú fehér szőrszál változatlanul ott van a mellén, de a szeme kiégett és kihúnyt attól, hogy emigrációban kellett élnie… A többi macskám rá se hederít… csak akkor engedi Cassiust az ételhez, ha maga már jóllakott... És Cassius, mint a bibliai fiú, csak azt eszi, ami megmaradt… utána a bokrok árnyékában fel-alá járkál a kerítés mentén… néha bejön a házba, áll és néz engem, időnként szomorúan elmosolyodik, hogy végigfut a hátamon a hideg, s utána ide-oda mozgatja farkát, hogy lássam, ő tudja, ki vagyok. És ez minden. Egyszer megfogtam és magammal vittem, leültem vele, mint ahogy régen üldögéltünk együtt, a mellkasomra fektettem, felkínáltam neki azt az indián csingilingit… de mancsa már nem akart játszani vele… nem volt rá oka, nem volt benne elég pimaszság, hogy játsszon, amikor megengedtem, hogy elkódorogjon a halastóhoz a szeméttelepre… Viszolyogva leugrott a mellemről… ennél már becsületesebbnek érezte, ha annak a teleknek a kerítése mentén mozog, amelynek egykor az ásza, a királya volt… a koldulást becsületesebbnek tartotta, mert jól tudta, mi a sebezhető pontom, hogyan győzhet le… Elteszem neki a legszebb falatot, a csirke mellét… Úgy dobom elébe, hogy karmával, fogával elérje… csakhogy ő, amikor észreveszi, hogy nézem, hagyja, hogy a legványadtabb cica elvigye a húst… hogy megmutassa nekem, mekkora bűnt követtem el… Minden társaságnak megvan a maga Júdása, erre Max Brod a legszebb példa, ha nem tagadta volna meg Kafka parancsát, Kafka regényei ma sehol se lennének. És ha nem élt volna maga Júdás, dehogy volna ma Krisztus. Dehogy volna ma katolikus egyház… Egész Prága Kňaţkóra ugat, mert Kňaţko azt mondta, hogy ennek a mi Cseh-Szlovákiánknak csak kozmetikai igazításra van szüksége! Már hogyne ugatna, Kňaţko kozmetikailag tökéletes ember, ráadásul kiváló színész, ugyan ki játszaná el nála jobban Eichmannt? Azért ugat rá egész Prága, mert senki se tudja úgy kozmetikázni magát, mint ő. A hülyének Prága megbocsát, de aki öltözködni és viselkedni tud, annak Prágában senki se kegyelmez… És még egy olyan figura, mint amilyen Mečiar úr, csak Németországban akadt. Franz Josef Strauss. Magas IQ. Egyetlen hibája, hogy nem volt szlovák… Vigyázat! Jó értelemben. Jámbor svájci bika mind a kettő, az egyik bajornak, a másik szlováknak öltözve. Ha választhatnék, kifélemiféle szeretnék lenni, hát csakis Mečiart választanám. Én márciusig még Mészárosnak hívtam,
nem tudom, miért, de van benne valami a hentes-mészárosból, a szó jó értelmében… A szlovákokból hiányzik a kurázsi a pókerezéshez… és Mečiar úrnak is ilyen a természete… Mečiar úr címeres ökör… hogy mi az, szerencsére nem tudom, de végül is a tévében mindig erre a mészárszéki, de jól öltözött Mečiar úrra várok. Nagy szám, sőt, mint a búgógalamb… felemeli a hangját, amikor a fafejű újságírókkal beszél… a zsurnaliszták a priori lángelmék, mert olyan eseményeket és dolgokat firtatnak, amelyekhez nem értenek, és addig nem nyugszanak, amíg az egykori ökölvívó be nem húz nekik egyet, hiszen ő nem veszíthet, mert tud hazudni, alakoskodni, zsebkendőnyi területen cselezni… és ez a priori része a jómodornak… Amikor megjelenik a képernyőn, megkérdezi, elnézést kérek, mit nézek? Mečiar urat meg az újságíró csürhét… A hírlapírók cidriznek, mit válaszol nekik Mečiar úr, ő meg nyert annyi időt, hogy a legnagyobb szemétséget vágja a fejükhöz… hogy halálra rémítse őket, hogy hiába tanulták az újságírást… Szép nyelv a szlovák, a tévéközvetítések közül a legszebb a szlovák Othello… egyébként Othello, most megvan, Othello egy nemes barbár, a volt ökölvívó, Mečiar álruhájában… Desdemona, miért vagy olyan dühös?… Mečiar úr, ő az a bika, amelyet kiéhezve és szomjasan eresztenek be a porond reflektorfényébe… a korrida szabályaitól egyre hajszoltabb lesz, mígnem kilenc perc múltán, leszegett fejjel és nyakkal, de meg nem alázva, valakitől felülről megkapja a csigolyái közé a döfést… és a piszok nézők ujjonganak és tapsolnak, miközben Carmen szeretője kinyírja magát, mert van benne egy kis becsület… és, köztünk legyen mondva, becsülete ennek az én egykori ökölvívómnak is van… neki, aki ezt az egész szlovák boxerlázadást vezeti… ő az én emberem, azt hiszem, Hemingway kedvelné… és tud nevetni… És Prágában sok minden történik… Václav Havellal, aki Pozsonyban mellbedobással nyert, megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie. Az ír köztársasági elnök bejelentette, hogy ellátogat Prágába… bon… Az íreknél, és Václav ezt tudja, az íreknél az angolok népirtást rendeztek, emigrációba kényszerítették őket, de az angolellenes mozgalomból egy sor olyan ember nőtt ki, akit Václav nagyra tart… itt van a példaképe, Beckett és itt van Joyce és itt van Wilde… és Václav Havel ahelyett, hogy fogadta volna az ír miniszterelnököt, és megosztották volna egymással közös sorsukat, az írek és a Habsburgok, az írek és London, szóval elnökünk, és ehhez joga van, beteget jelentett, ágyhoz kötötte az influenza… és így fogadta Genschert és mást is, aki nem félt, hogy elkapja tőle a bacilust… és aztán Václav, akit betegsége az ágyához kötött, másnap felkelt, és elrepült Londonba … mert államfőként tudta, hogy ott pénzről lesz szó, míg Írország esetében a becsületről, a brutális nagyhatalom okozta szenvedésről mint közös nevezőről… így aztán csak egyszer, de immár mindenkorra Václav Havel veszített, már politikus lett belőle, és többé nem művész, akinek mondta magát… és én, a kollaboráns, pont úgy mosolygok, ahogy a volt miniszterelnök, Mečiar… Neki szívvekkere van, a miniszterelnöknek influenzája… Desdemona, miért vagy olyan dühös? P. S. Prágában sok minden történik… Annak idején, amikor az Egyesült Államokbeli körutamon Ithacába érkeztünk, barátom, Pepík Škvorecký is odautazott, csak azért, hogy ő meg a felesége találkozzon velem… És volt ölelkezés és ujjongás és szóözön, hogy nem veszítettük el egymást, hogy életre-halálra barátok vagyunk… Csakhogy! Már régen visszajöttem, amikor egyszer Albich úrnál vacsoráztam. A felséges vacsorához, amilyet csak Albich úr hitvese tud az asztalra tenni, finn vodkát ittunk, és azt mondja Milan… Megtudtam, hogy a Krokadilok elnökét Josef Škvorecký fordította le, nem pedig Zábrana, ehhez mit szólsz? Mondom neki: Abban az időben Zábrana éppúgy barátom volt, mint Franta Jungwirth. És Zábrana egy éven keresztül és még tovább a Krokadilokról lelkendezett, ahol megjelent, ott erről a szenzációs szövegről beszélt, hogy mennyi munkája van vele, de el van
ragadtatva tőle, hogy az összes fordítása közül ezt tartja a legtöbbre, nem a beat-művészeket, nem Zsivágo doktort, hanem Warren Millert… és Franta Jungwirthal versenyt gyártották a változatokat a Krokadilok elnöke nehezen fordítható mondataira… mondom a vodka mellett, hogy szerintem Honza Zábrana fordította le Millert, ezt Franta Jungwirth is így mondta… bon! És Milannak nem volt jobb dolga, mint hogy megírja beszélgetésünket Pepík Škvoreckýnek, és Pepík válaszolt neki, és Albich diadalmasan elhozta nekem a levelet a Brčálkába… Pepík Škvorecký azt írja levelében, hogy a Krokadilok elnökét ő fordította… az én véleményemről pedig megjegyzi… Szóval Bohouš hazugnak nevezett... És a diadalmas Albich elment, én pedig összeomlottam… és többet nem álltam szóba Albichhal, mert én nem hatalmaztam fel ennek a levélnek a megírására, nem adtam neki mandátumot… Így lett ekkora távolságra, egy ezer mérföldet megtett levél miatt két barátból ellenség… Hát akkor hogy állapodjanak meg a csehek a szlovákokkal, és most ráadásul mind a ketten a morvákkal, pedig ezek a nemzetek nemcsak szomszédok, de úgy össze vannak fonódva, mint kemény télkor a tarajos sül meg a sündisznó… Különben annak a fordításnak a szerzőségéről már több száz oldalt írtak… És Honza Zábrana halott, nem tudja megvédeni magát… és barátom volt, és ma is az. Főúr, még egy konyakot. Fix, hogy a gyerekeknek nem lesz télikabátjuk… Körtvélyessy Klára fordítása
SOHA MÁR… Ásóval megforgatott föld, a traktor ekét húz maga után, amely kifordítja a feketés, fekete termőföldet. Csehföld aranyvesszejét, a megforgatott humuszt, amely fénylik, akár a holló szárnya, egyik fekete hullám a másik után, a traktor uszályában feketén csillogó rögtenger, egyik hullám gördül könnyedén a másik után, a feketeség árapálya… Hollószárnyak… A traktor behatol a mezőre, amelyet még hó takar, és fénylőn termékeny, ekével megváltott föld marad utána. Az élet és halál fölcsapott kártyalapjai, válasz az emberi sors kérdésére az eke munkájából, földből földbe. Halhatatlan fölkészülés a halhatatlan gabonára. Olyan régen történt, és mégis mintha ma esett volna. Ifjúkoromban egyszer fölkerekedtem a Dög-ligetbe, oda, ahová a dögöket szokták elásni… de ahonnét a fekete cigányok kihantolták az orbáncban elhullott malacokat… Hát itt lépdeltem a februári hóval behintett és csontkeménységűre fagyott füven... és vigyázzba merevedtek a fagyos fák, amelyeket a dér vattába pólyáit, a szilfák koronáiban mozdulatlan hollóraj tanyázott, brikettel telehintett fakoronák az égen… Akkoriban már második hónapja húsz fok járta vagy még több, néha mínusz harminc Celsius-fokra süllyedt a hőmérséklet… cipőtalppal megrágtam az egyik fa fagyott törzsét… és az égből potyogni kezdtek a hollók, amelyek már réges-rég holtra fagytak… sziléziai szénrögök… a fehér hóban, amely az ágakról és gallyakról szitált körös-körbe… antracitdarabok, sziléziai szénrögök… brikett-koporsók... Hollók. Amióta az eszemet tudom, mindössze egyszer láttam elgázolt hollót. Az autók és buszok orra előtt toporognak, egészen az utolsó pillanatig… már-már elcsapják őket, mire sorra fölrebbennek, meglengetik széttárt, fekete szárnyukat, öreges szemük pedig… A hollóknak mind öregemberszemük van… Tényleg nem láttam elgázolt hollót az úttesten, az autósztrádán... akár százharminc évig is elélnek… már a kétévesek is százharmincok… Szeretem őket, mert a hattyúkkal, fürjekkel, fenyőrigókkal és vadlibákkal ellentétben, amelyek alakzatban elhúznak más tájakra, a hollók nem hagynak faképnél bennünket, itt kódorognak az égen, élvezik röptüket, csak úgy… a maguk módján, a saját gusztusuk szerint, és amikor megéheznek, aláereszkednek a tarlón, és a maradék, a maradék számukra ínyencség… járásuk, akár a részegé, amikor hazaféle tántorog, ahol persze senki sem várja, döcögős, akár a kacsáké, amikor a mezőn csámpáznak, ahol tavaly gabona ringott… A hollók szeretik a temetőket, és a fák koronáiban, akár Krisztus töviskoszorúja, olyanná fonják bökős fészkeiket, a kastélyok sűrű vadaskertjei gigantikus hollóbölcsők, Chotek bárónál, Prágától nem messze láttam fészkelni százezer hollót... anyai károgásuk szimfóniája olyan, akár a kút nyikorgása, mint amikor csiszorog a kenetlen parasztszekér. Amikor reggel hollóbébik hullottak a fészkeikből a Veltrusy kastély fáinak koronájából, vagy amikor a báró vadászai lelődözték őket, Chotek báró hollólakomát rendezett a kastélyában, bifszteket a hollóbébik kitört mellecskéiből mi több, a hollólakomára hivatalos volt maga Ferenc József császár is egyenest Bécsből, jött az aranysárga leveskóstolóra is, és hozzá Chotek báró ribizli-ültetvényeinek borát és pezsgőjét fogyasztotta… de főként a holló-bifszteket csemegézte… Az Elba-mentén mostanában, hogy tűnőben van a mezőkről a fácán, a vadászok a hollót úgy nevezik… orosz fácán… Én pedig huszonkilencben egy fagyos alkonyatkor a Dög-ligetben megrúgtam cipőtalpammal a szilfa törzsét, mire, akárcsak nyáron a kastélykertben a hollóbébik, mintegy hatvan évvel ezelőtti rúgásomtól fagyott hollók tucatjai zuhantak súlyosan a szilfa köré a hóba és zúzmarába, mintha nehéz kalapácsok estek volna, mintha brikettek, sziléziai széndarabok, akárha régi mérlegek fekete félkilós súlyai puffantak volna... majdnem úgy jártam, mint Aiszkhülosz, akinek
azt jósolták Delphoiban, hogy… zuhanó tárgy fogja agyoncsapni… alig-alig tudtam félreugrani… estére járt már, közelgett a csontdermesztő, csillámos éjszaka… az előző éjjel volt a hollók Kristallnachtja… Mintha a szilfáról fagyott, fekete kandúrok potyogtak volna, Cassius, a te fivéreid, Kormosok és Svarcvaldok… ma, Cassius, egészen az autóbuszig jöttek elém, mert már nem remélték, hogy ilyen fagyban visszatérek Kerskóba… Cassius, amióta csak buszozom hozzátok, nem láttam elcsapott hollót… azért amott a kanyarban, egy nappal szenteste előtt, megpillantottam a hóban egy fekete foltot, attól féltem, a holló elemelt egy befőttesüveget, egy húsos üveget, fölrepült vele a toronyházak közötti betonút fölé, és zutty, elengedte… hogy azután az üvegcserepek közül kicsemegézze az ehetőt… A holló képes arra, hogy a betonút fölé röpül a nejlonszatyorral, amit azelőtt elcsent az erkélyről… és ugyanakkor képes élvezettel csemegézni a cserepek közül azt, ami maradt… miért is ne? A tengeri sas a levegőbe emelkedett egy tengeri teknőssel, és a teknőc kicsúszott a karmai közül, és agyonütötte a tenger partján heverő Aiszkhüloszt, aki hitt a jóslatban, hogy egy zuhanó tárgy fogja agyoncsapni, ezért, mint athéni hívő polgár, inkább kiment a városból a biztonságos tengerpartra… ám a Sors és a tengeri sas és a teknőc, amely kicsúszott a sas karmai közül… Nos, a Sors, Cassius… félek, hogy nálunk, Sokolníkyban is nemcsak kolduló hollók kódorognak, hanem olyanok is, amelyek képesek dönteni az életemről… ha mondjuk egyikük a levegőégbe röpülne egy uborkásüveggel, és a magasból a fejemre zuttyintaná, amikor éppen kilépek a házból, hogy két grillcsirkét vásároljak nektek Kerskóba… puff neki! Es két konténer között találnának uborkásüvegtől szétzúzott fejjel… Ez is lehetséges, Cassius. Ez is, ezért hát vidámabb esti mesét mondok ma neked… Hollókról, amelyek annyira hasonlítanak a szétszakadt fekete hokikesztyűhöz, a bútól dúlt özvegyi gyászkalaphoz… Összesen tizenhat fordítása létezik Edgar Allan Poe Holló-jának… Fiatal éveimben rettentő mennyiségű pilzeni sört ittunk meg a Formankában, és hozzá verseket szavaltunk... főleg a Hollót. Svatopluk Kadlec költő és a Romlás virágainak fordítója ugyanekkor megpróbálta lefordítani a Hollót tizenhetedszer, és fejenként húsz sört ittunk meg a Holló híres ismétlődő zárómondatának tiszteletére, és Kadlec úr ezt a sort ötölte ki… És a holló így szólt kár, Soha Soha Soha már… és csak azután ment át a Poštékhoz címzett borozóba, mert a Holló új változatának költője volt az utolsó művész, aki a feleségével élt együtt, és a felesége nem szerette a sör bűzét. Ezért Svatopluk a húsz sör után mindig megitta még a maga borát, és az asszony így dicsérte az ágyban… Látod, hogy megy. A bornak mégiscsak illata van… így hát, Cassius, a Holló meglelte tizenhetedik fordítóját… És a holló így szólt kár. Soha Soha Soha már… Miért mondom ezt neked? Mert te vagy az én hollóm, hollócskám, sohasem mosolyogsz, merengve ülsz, mint egy fekete buktácska, bukta, szemed nyűtt, öreges, akár azoké a hollóké, amelyek üldögélnek a rég learatott mezőkön, amelyek stírolnak az út kanyarulataiban, nem szóródik-e le egy marék mag a téesz-traktorokról... Így van ez hát! Éppen így, ahogy a hollók beköltöznek a lakótelepekre, hintáznak a konténerek körüli faágakon és bokrokon, hogy összecsipegessék azt, ami hulladék... Ó, azok a hollók, Cassius, úgy szeretem, őket, akár réged. Szívesen megtelepednek a hintázó gallyakon Sokolníkyban, szívesen nézem őket az ötödik emeletről, ahogyan átlósan szemberepülnek a nagy ablaktáblával, nem is repülnek, inkább kódorognak az égen, talán már a Veltrusy kastélynál fürkészik a hatalmas tölgyeket és nyárfákat, talán a Prágán túli legelő, mező felé veszik súlyos röptüket, vagy kört leírva visszatérnek a zsidótemetőbe, oda, ahol állva vannak eltemetve a rabbik… főleg Löw rabbi... ahol a prágai hollók összejöveteleiket, gyűléseiket, zsinataikat tartják… és ahol fészkelnek is… vízszintes golgota-virágjaikban, amelyek hasonlók Jézus Krisztus töviskoronájához… Kedves Cassius, Vincent van Gogh két nappal azelőtt, hogy revolvergolyót röpített a hasába, és lassú kínhalált halt, megfestette utolsó képét Gabonaföld hollókkal címmel… szomorú kép
ez… a túlérett gabonaföld fölött szabadon és nehézkesen ődöngenek a hollók, hollók százai, hogy ezzel Vincent van Gogh lerója utolsó tiszteletét e tájnak, amelyet annyira szeretett, hogy szerelmében lelőtte magát. És mert napra nap elhaladok hollók raja mellett, amelyek az útkanyarulatokban várják, hogy mi hullik le a traktorokról, és mert, Cassius, napra nap üdvözöljük egymást a konténereknél, amelyeket szántszándékkal kinyitogatok nekik, hogy hozzáférjenek a maradékhoz, és a hollók tudják ezt, rikoltozzák .nekem a magukét… És a holló így szólt kár, Soha Soha Soha már… így kísér engem a Gabonaföld hollókkal című kép ifjúkorom óta, amikor nemcsak impresszionistákat vásároltam, nemcsak Cézanne, hanem Vincent van Gogh színes reprodukciókkal teli albumait is… azok. a hollók súlyosan röpülnek a föld fölött, és totyognak a földön, tehát bennem is röpülnek, mert aki egyszer látta azt a képet, azt megsebezték, ahogyan van Gogh megsebezte teljesen. Ezért három évvel ezelőtt elutaztam egészen Arles-ba, egészen Rémy-be, arra a vidékre, amely annyira hasonlít a képekhez, ahol a tájak úgy vannak szétaggatva a keretekbe, hogy a gyalogjáró össze tudja hasonlítani azt, amit Vincent vásznain lát azzal, ami a valóság… és az, Cassius, én feketítőm, hogy szeretlek téged, az talán csak azért van, mert gyerekkoromtól fogva szerettem a hollókat, és szeretem ma is és mindörökre, mert… a holló így szólt kár, Soha Soha Soha már… és én már majdnem nyolcvan vagyok, és mindent, amit csinálok, már utoljára teszem, és azután Soha Soha Soha már… Ezért alakíttattam a hradištĕki családi sírt Moody szerint… Das Leben nach dem Tode… alagútszerűre, amelyen átrepülnek azok, akik látszólag meghaltak… de, Cassius, van egy Hieronymus Bosch könyvem, és van benne egy reprodukció, amelynek eredetije Velencében függ… Túlvilági víziónak hívják, vakító zöld alagút, amelyen keresztülröpülnek azok az emberek, akik valaha éltek… egyesek, a jók, angyal kíséretében, mások, a rosszak… és megint mások már a zölden örvénylő alagút küszöbén állnak, majd már csak az, aki egészen az éles fény szélén áll… Így kapcsolódik egymáshoz Bosch és Moody, mintha tudnák, hogy Edgar Allan Poe megírta a Hollót, a verset, amely így végződik… és a holló így szólt kár, Soha Soha Soha már... mert végül mindannyiunkat felszürcsöl a zöld alagúton keresztül az éles napfény… És a szimbólum, Hieronymus Bosch egyik szimbóluma is a Holló, Raymond Lully Ars Magna című könyvéből… a Holló, amely a misztikában a bizalmatlanságot jelképezte, a boszorkányok számára la magicien nourri par le Diabie de fausses doctrines. És az alkímiában, Cassius, la nigredo, a Holló eredendő forrást és forrongást jelentett, amelyből megszületik az androgün ember, a holló feje, a kén és a higany egyesülésében… Ennyit, Cassius, Hieronymus Bosch szimbólumjegyzékéből, és mert ezektől a mondatoktól megvadultam, úgyhogy egyedül csak te tudod megérteni… mert te fekete kandúr vagy, amely olyan szívesen üldögél a kártyavetők és az emberi sors jövendőmondóinak karján... és a holló így szólt kár, Soha Soha Soha már... Kersko, ’93 március 7. az ablakban látom, ahogy az eget átlósan átszelik a súlyosan szálló hollók.
