Bohumil Hrabal

Bohumil Hrabal GYÖNGÉD BARBÁROK Bohumil Hrabal: Něžný barbar Fordította: Varga György

1. Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez az én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam Össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ez alatt a harmincöt év alatt Összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy – egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, míg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nemcsak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig. Egyetlen hónap alatt átlagosan húsz mázsa könyvet préselek össze, de hogy erőt merítsek ehhez az Istennek tetsző munkához, ez alatt a harmincöt év alatt annyi sört ittam meg, hogy azzal tele lehetne tölteni egy ötvenméteres úszómedencét és egy sor halas tartályt a karácsonyi pontyoknak. Akaratom ellenére lettem hát bölcs, és most látom, hogy agyam egyenlő a hidraulikus prés feldolgozta gondolatokkal, az ötletek báláival, Hamupipőke kemény diója a fejem, amelyről leégett a haj, és tudom, hogy bizonyára még szebbek voltak azok az idők, amikor az összes gondolat csak az emberi emlékezetbe íródott, és ha akkoriban valaki könyveket akart zúzni, emberi fejeket kellett összepréselnie, de az sem ért semmit, mert az igazi gondolatok kívülről jönnek, az emberen kívül vannak, aztán meg benne is, mint a tészta a laskaleveses kannában, úgyhogy a világ Kóniásai hiába égetik a könyveket, és ha azok valami örök érvényűt tartalmaznak, csak az égő könyvek csendes nevetését hallani, mert egy valamirevaló könyv mindig máshová és kifelé mutat. Megvettem azt a parányi összeadó, szorzó és gyököt vonó számológépet, azt a levéltárcánál nem nagyobb masinát, és amikor bátorságot gyűjtöttem, csavarhúzóval lefeszítettem a hátlapját, és gyönyörűségemben megborzongtam, mert nagy megelégedésemre a számológép belsejében egy kis lapocskát találtam, nem kisebbet egy bélyegnél, nem vastagabbat tíz könyvlapnál, és ezenkívül semmit, csak levegőt, matematikai variációkkal feltöltött levegőt. Mikor tekintetem egy jó könyv lapjaira téved, mikor eltüntetem a nyomott szavakat, a szövegből sem marad más, mint az anyagtalan gondolat, mely a levegőben lebeg, azon nyugszik, levegővel táplálkozik és abba tér vissza, hiszen végül is minden levegő, mint ahogy egyidejűleg van is meg nincs is vér a szent ostyában. Harmincöt éve bálázok hulladékpapírt és könyveket, és egy olyan országban élek, ahol immár tizenötödik nemzedék ír és olvas, egy volt királyságban lakom, ahol szokás, mánia volt és ma is az, hogy agyunkba kitartóan gondolatokat és képeket préseljünk, melyek, leírhatatlan örömöt és még nagyobb bánatot okoznak, olyan emberek között élek, akik egy bála préselt gondolatért az életüket is feláldoznák. És most mindez megismétlődik bennem, harmincöt éve nyomogatom présem piros és zöld gombját, de harmincöt éve iszom a tele kancsó söröket is, korántsem az ivászat kedvéért, én iszonyodom a részegektől, és azért iszom, hogy segítsem a gondolkodást, hogy könnyebben hatolhassak a szöveg legmélyére, mert én nem azért olvasok, hogy szórakozzam, hogy elüssem az időt, vagy hogy könynyebben aludjak el, én, aki olyan országban élek, ahol már a tizenötödik nemzedék ír és olvas, azért iszom, hogy az olvasástól már sohase tudjak aludnia hogy az olvasástól hideglelést kapjak, mert osztom Hegelnek azt a nézetét, hogy az értékes ember ritkán

nemes, és hogy a bűnöző ritkán gyilkos. Ha tudnék írni, akkor az ember nagyon nagy boldogtalanságáról és nagyon nagy boldogságáról írnék könyvet. Könyvekkel és könyvekből tanultam meg, hogy az ég egyáltalán nem emberséges, és az, akinek van sütnivalója, szintén nem emberséges, nem mintha nem akarna az lenni, hanem mert így vétene a józan gondolkodás ellen. Kezem munkája nyomán hidraulikus présemben értékes könyvek semmisülnek meg, és én ezt az áradatot, ezt a lavinát nem tudom megállítani. Bár csak egy gyöngéd hentes vagyok. A könyvek megtanítottak a pusztulás élvezetére és szeretetére, én szeretem a felhőszakadásokat és robbantó brigádokat, képes vagyok órákat ácsorogni, csak hogy láthassam a tűzszerészek összehangolt mozdulatait, melyekkel, mintha hatalmas gumiabroncsokat pumpálnának, egész háztömböket, egész utcákat röpítenek a levegőbe, egész idő alatt nem tudok betelni azzal az első másodperccel, amely megemeli az összes téglát, követ és gerendát, hogy aztán eljöjjön a pillanat, amikor a házak összecsuklanak, olyan csendesen, mint egy elengedett ruhadarab, oly gyorsan, mint ahogy egy óceánjáró merül kazánrobbanás után a mélybe. Aztán állok a porfelhőben, hallgatom a recsegésropogás zenéjét, és a munkámra gondolok abban a mély pincében, ahol a présem áll, harmincöt éve dolgozom a csupasz villanykörték fényénél, fölülről hallom az udvaron kopogó lépteket, és a plafonnyíláson át, akárha az égből, bőségszaruk ontják a kincseket, a zsákok, ládák és dobozok tartalmát, amit a papírgyűjtő udvarának közepén tátongó lyukba borítanak ki, virágüzletben elhervadt vágott virágot, a nagykereskedelem papírhulladékát, érvénytelen műsorfüzetet és menetjegyet, Leós és jégkrémes papirost, szobafestőktől összemaszatolt újságot, nagy halom nedves és véres papírt a HÚSÉRT-ből, keménypapírhulladékot a fényképészműtermekből, irodai papírkosarak tartalmát a kidobott írógéporsókkal együtt, elmúlt névnapok és születésnapok csokrait, néha, hogy a papír többet nyomjon, leesik hozzám egy – egy újságpapírba csomagolt útburkoló kő is, aztán tévedésből kidobott kartonvágó késekés ollók, szögkihúzó kalapácsok és pajszerek, hentesbárdok, csészék, melyekbe beleszáradt a kávé, olykor még egy – egy hervadt esküvői csokor és örökké friss művirágkoszorú is. Én pedig harmincöt éve mindezt betáplálom a hidraulikus présbe, a teherautók hetente elszállítják a báláimat a pályaudvarra, ahonnan sínen jutnak tovább a papírgyárba, hogy ott aztán a munkások elvágják a drótokat, és olyan lúgokba és savakba görgessék munkámat, amikben még azok a zsilettpengék is feloldódnak, amelyekkel állandóan összevagdosom a kezem. De mint ahogy egy gyár szennyezte piszkos folyóban is meg – megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel – felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom a könyvet a többi pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyeket valaki tévedésből imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapír-hegyet. A múlt hónapban idehoztak és a pincémbe hánytak hat métermázsareprodukciót híres mesterektől, hat mázsa átnedvesedett Rembrandtot, Halst, Monet-t, Manet-t, Klimtet, Gézanne-t és az európai festészet más nagymenőit, így aztán minden bála oldalát reprodukciókkal díszítem, és este, mikor a bálák a teherlift előtt sorakoznak, nem tudok betelni a bálák oldalát díszítő sok – sok gyönyörűséggel, itt egy Éjjeli őrjárat, ott egy Saskia, emitt egy Reggeli a szabadban, amott egy Az akasztott ember házában vagy egy Guernica. És ráadásul az egész világon csak én tudom, hogy minden egyes

bála szívében hol egy nyitott Faust fekszik, hol egy Don Carlos, emitt, az undorító, véres papírok közé préselve egy Hüperion, amott pedig, a cementeszsákok között egy Imigyen szólt Zarathustra pihen. Az egész világon csak én tudom, hogy melyik bálában nyugszik, mint valami sírban Goethe és Schiller, melyikben Hölderlin és melyikben Nietzsche. Bizonyos értelemben egyedül én vagyok egyidejűleg művész és néző, és ezért vagyok mindennap elgyötört és halálosan fáradt és zaklatott és sokkolt, és hogy ezt a hatalmas megerőltetést enyhítsem és mérsékeljem, egyik kancsó sört a másik után iszom, és mikor sörért megyek a Husenskyhez, van időm bőven, hogy arról meditáljak és álmodozzam, hogyan is fog kinézni a következő bála. Csak azért iszom azt a temérdek sört, hogy jobban lássak előre, mert én minden bálába egy értékes ereklyét temetek, egy hervadt virágokkal, csillogó ezüstpapírral és angyalhajjal borított, nyitott gyerekkoporsót, hogy kényelmes vackuk legyen a könyveknek, melyek ugyanolyan meglepetésszerűen bukkantak föl ebben a pincében, mint amilyen meglepetésszerűen bukkantam föl itt én magam is. Ezért vagyok mindig elmaradva a munkámmal ezért magasodik az udvaron a hulladékpapír a mennyezetig, éppúgy, mint a pincémben a papírhegy, amely a plafonon levő beöntőnyíláson át egészen az udvar tetejéig tornyosul. Ezért nyomakodik át néha a főnököm egy kampóval a hulladékpapíron, és üvölt le dühtől vörösen a nyíláson: Hanta, hol vagy? Az istenit, ne a könyveket bámuld, hanem melózz! Tele van az udvar, te meg ott lent csak álmodozol és egyre hülyébb vagy! És én meghúzom magam a papírhegy lábánál, mint Ádám a kert fái között, kezemben könyv, és rémült tekintettel nézek egy egészen más világba, mint amiben éppen voltam, mert ha én elmerülök az olvasásban, akkor egészen máshol, a szövegben vagyok, magam is csodálkozom rajta, és bűntudattal be kell vallanom, hogy valóban egy álomban voltam, egy szebb világban, magában az igazság szívében. Mindennap tízszer is megdöbbenek, hogyan tudtam ennyire eltávolodni önmagamtól. Ilyen elidegenedetten és elidegenülten térek haza a munkából is, és mélyen eltöprengve, halkan lépkedek az utcán, villamosok, autók és gyalogosok mellett megyek el a könyvek ködében, melyeket ma találtam, és most viszem őket haza a táskában, ilyen ábrándosan megyek át a zöldön, anélkül, hogy tudnék róla, nem ütközöm sem lámpavasakba, sem emberekbe, csak megyek, kosztól és sörtől büdösen, de mosolygok, mert az aktatáskámban olyan könyveket viszek, melyektől azt várom, hogy este megtudok belőlük magamról valamit, amit eddig nem tudtam. Így lépkedek a zajos utcákon, sohasem a pirosban, képes vagyok tudat alatti önkívületben, félálomban, tudatküszöbön túli ihletettségben járni, és minden aznap préselt bála halkan, csendesen visszhangzik bennem, és mintha csak tapintanám, olyan érzésem támad, hogy én is összepréselt könyvek bálája vagyok, hogy bennem is van egy kis bojlergyújtóláng, egy amolyan gázhűtőszekrényellenőrző pilács, egy kis örökmécses, amit naponta feltöltök a gondolatok olajával, melyeket akaratom ellenére olvastam ki munkaközben a könyvekből, amelyeket most a táskámban viszek haza. Úgy megyek hazafelé, mint egy égő ház, mint egy égő ól, az élet fénye a tűzből, a tűz pedig a fa halálából születik, az ellenséges fájdalom a hamu mélyén, maradt, és én harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt a hidraulikus présen, öt évem van még a nyugdíjig, és ez az én hűséges masinám velem együtt megy majd, nem hagyom el, spórolok rá, van egy külön takarékbetétkönyvem, és mind a ketten nyugdíjba megyünk, mert én ezt a gépet megveszem a cégtől, hazaviszem és felállítom a bácsikám kertjében, valahová a fák közé, és ott abban a kertben naponta egyetlen bálát fogok készíteni, de az aztán bála lesz a köbön, olyan, akár egy szobor, akár egy művészi alkotás, egy ilyen bálába aztán beleadom az összes fiatalos illúziómat, mindazt, amihez értek és amit ez alatt a harmincöt év alatt a munkában és a munka által megtanultam, szóval csak nyugdíjban fogok a pillanat és az inspiráció hatása alatt alkotni, naponta egyetlen bálát azokból a könyvekből, melyekből több mint három tonnám van otthon, olyan bála lesz az, amelyért nem kell majd szégyenkeznem, amit előre megálmodok

és kigondolok, és mindennek tetejében, miközben a prés teknőjét megtöltöm könyvekkel és hulladékpapírral, munka közben, mely a szép jegyében fogant alkotás lesz, az utolsó nyomás előtt még konfettit és flittert szórok a teknőbe, mindennap egy préselt bála, s esztendőre egy bálakiállítás a kertben, egy kiállítás, ahol minden látogató önállóan, de az én felügyeletem alatt megalkothatja a maga báláját, és amikor a prés lapja a zöld gomb megnyomására majd maga előtt tolja és hatalmas erővel roncsolja a könyvekkel, virágokkal és más hasonló limlommal díszített hulladékpapírt, attól függően, ki mit hozott magával, akkor minden érzékeny néző úgy érezheti, hogy őt magát préselték össze a hidraulikus gépemben. Már otthon ülök a félhomályban, ülök a sámlin, a fejem le-lecsuklik, és nedves ajkam végül a térdemet érinti, és csak így tudok elbóbiskolni. Néha éjfélig is így alszom, görbén, mint egy tonettszék, és amikor felébredek, felemelem a fejem, és nadrágom térde teljesen nedves a nyáltól, ahogy így befészkelődtem önmagamba, és összegömbölyödtem, mint a macskakölyök télen, mint a hintaszék fája, mert én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy magányos legyek, még ha nem is vagyok soha magamra hagyva, én csak egyedül vagyok, hogy egy gondolatokkal benépesült magányban élhessek, mert én egy kicsit a végtelen és az örökkévalóság megszállottja vagyok, és a Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én.

2. Harmincöt éve préselek hulladékpapírt, és az alatt az idő alatt a guberálók annyi szép könyvet hajítottak a pincémbe, hogy ha három csűröm lenne, mind a három megtelne velük. Mikor véget ért az a második világháború, valaki kiszórt a hidraulikus présem mellé egy kosárnyi könyvet, és amikor megnyugodtam és kinyitottam egyet ezekből a csecsebecsékből, hát látom a Porosz Királyi Könyvtár pecsétjét, és amikor egy nap múlva a pincébe hullani kezdtek ezek a bőrkötésű könyvek, és a levegő csak úgy csillogott az arany metszetektől és arany feliratoktól, felrohantam, és ott állt két fiú, és én kiszedtem belőlük, hogy valahol Nové Strasecí környékén áll egy csűr, és ott a szalmában annyi a könyv, hogy az embernek eláll a lélegzete. Megkerestem hát a katonai könyvtárnokot, és kimentünk Strasecíbe, és a mezőn nem egy, hanem három csűrt találtunk, telis – tele a Porosz Királyi Könyvtárral, és miután kigyönyörködtük magunkat, intézkedtünk, és aztán egyik katonai teherautó a másik után hordta a könyveket Prágába, a külügyminisztérium egyik szárnyába, hogy ha majd nyugodtabb idők jönnek, a könyvtár visszakerüljön oda, ahonnan elhurcolták, de valaki elárulta ezt a biztos rejtekhelyet, és a Porosz Királyi Könyvtárat hadizsákmánnyá nyilvánították, és így megint csak teherautók vitték a bőrkötésű, arany metszésű és arany feliratú könyveket a pályaudvarra, és ott nyitott vagonokba rakták őket, és esett az eső, és egész héten zuhogott, és amikor befutott az utolsó teherautó, a nyitott tehervagonokból korommal és nyomdafestékkel kevert arany víz csöpögött, és én egy oszlopnak támaszkodva álltam, és teljesen odavoltam attól, aminek tanúja lettem, és amikor az utolsó vagon is beleveszett az esős nappalba, arcomon az eső könnyel keveredett, és kimentem a pályaudvarról, és megláttam egy egyenruhás rendőrt, összetettem a kezem, és teljesen őszintén kértem, hogy bilincseljen meg, verjen vasra, rakja rám a karperecet, vagy ahogy Libenben mondják, a bizsut, és állítson elő, mert bűnt követtem el, emberiség elleni bűntettet jelentek. És amikor előállított, az őrszobán nemcsak hogy kinevettek, de még meg is fenyegettek, hogy lecsukatnak. És néhány év múlva már kezdtem megszokni, kastélyokból és polgárházakból való egész könyvtárakat vagoníroztam be, bőrbe és szattyánba kötött gyönyörű könyveket, egész vagonokat raktam velük tele, és amikor harminc vagon együtt volt, elvitte a vonat ezeket a bedobozolt könyveket Svájcba és Ausztriába, kilóját egy deviza koronáért, és senki sem akadt fenn ezen, és senki sem sírt, én sem ontottam könnyeket, csak álltam, mosolyogtam és néztem a vonat utolsó kocsiját, amely Svájcba és Ausztriába szállította a gyönyörű könyvtárakat, kilóját egy deviza koronáért. Akkoriban már elég erőm volt ahhoz, hogy higgadtan szemléljem a szerencsétlenséget, hogy le tudjam küzdeni megindultságomat, akkoriban kezdtem érteni, milyen szép is a pusztulás és a szerencsétlenség látványa, újabb vagonokat raktam meg, és újabb vonatok gördültek ki a pályaudvarról nyugat felé, kilója egy deviza koronáért, és én csak néztem és néztem az utolsó kocsi kampójára akasztott piros lámpást, nekidőlve a póznának, mint Leonardo da Vinci, aki ugyancsak egy oszlopnak támaszkodva nézte, hogyan csinálnak a francia katonák céltáblát a szobrából, és hogyan lövik szét darabonként a lovat és a lovast is, és annak idején Leonardo, éppúgy, mint én, csak állt, és figyelmesen és megnyugvással nézte, milyen szörnyűségnek a tanúja, mert Leonardo már akkor tudta, hogy az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember bizony szintén nem az. Ez idő tájt kaptam a hírt, hogy anyám haldoklik, biciklin mentem haza, és mert szomjas voltam, leszaladtam a pincébe, felkaptam a hideg földről egy köcsög aludttejet, két kézzel fogtam azt az agyagkorsót, és mohón ittam, egyre csak ittam, és egyszer csak látom, hogy velem szemben, a felszínen két szem úszik, de a szomjam nagyobb volt, így hát tovább ittam, és az a két szem hirtelen olyan veszélyesen közel került a szememhez, mint az alagútba berobogó

mozdony fényei éjszaka, és aztán eltűntek azok a szemek, és nekem tele lett a szájam valami élővel, és a lábánál fogva egy rángatózó békát húztam ki belőle, kivittem a kertbe, majd visszamentem, hogy tökéletes nyugalommal, mint Leonardo da Vinci, megigyam azt a tejet. Mikor anyu meghalt, valahogy úgy befelé sírtam, de egyetlen könnyet sem ejtettem. Amikor kijöttem a krematóriumból, láttam, hogyan száll a kémény füstje az égbe, anyám szépen emelkedett a mennyekbe, és én, aki akkor már tíz éve dolgoztam a papírbegyűjtő pincéjében, lementem a krematórium pincéjébe, és arra gondoltam, hogy ugyanezt csinálom a könyvekkel én is, aztán vártam, és amikor a szertartás véget ért, láttam, hogy négy hullát égettek el egyszerre, és hogy anyu a harmadik polcon volt, meghatottság nélkül néztem az ember utolsó dolgait, és láttam, hogy a segéd kiválogatja a csontokat, és azután egy darálóval megőrli őket, a darálón darálta meg az én anyámat is, és csak ezután rakta földi maradványait egy pléhdobozba, és én csak álltam, és ugyanúgy bámultam, mint amikor egyre távolodott a vonat, amely Svájcba és Ausztriába szállította a gyönyörű könyvtárakat, kilóját egy deviza koronáért. Csak Sandburg verstöredékére gondoltam, hogy az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy doboz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát. Egy hónap múlva, mikor aláírásom ellenében átvehettem az anyám hamvait tartalmazó urnát, elvittem az egészet a bácsikámnak, és mikor az urnával a kertjébe, majd a bakterházába léptem, a bácsi felkiáltott: Húgocskám, hát így térsz vissza hozzám! Én pedig átadtam neki az urnát, és mikor a bácsi megsaccolta a súlyát, kijelentette, hogy a húgából valahogy kevés maradt, hiszen hetvenöt kilót nyomott életében, és leült, és lemérve az urnát kiszámította, hogy anyunak öt dekával nehezebbnek kéne lennie. És felrakta az urnát az almáriumra, és egyszer nyáron, mikor a karalábét kapálta, a bácsinak eszébe jutott a húga, az én anyám, hogy borzasztóan szerette a karalábét, fogta hát az urnát, és egy konzervnyitóval kinyitotta, és anyu hamvaival szórta be azoknak a karalábéknak az ágyását, melyeket később megettünk. Akkoriban, mikor a hidraulikus présemen szép könyveket báláztam, amikor a prés az utolsó fázisban csilingelt egyet, és húsz atmoszféra erejével zúzta a köteteket, emberi csontok ropogását hallottam, mintha a présben bezúzott klasszikusok koponyáit és csontjait őrölném egy darálón, mintha a Talmud szavait préselném: Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát. Ebben a stresszhelyzetben aztán annál nagyobb hévvel fűzöm a drótokat, és verem béklyóba a pajszer segítségével a bálát, hogy aztán megnyomjam a piros „vissza” gombot, és az összepréselt könyvek megpróbálják elszakítani a drótokat, de az acélbéklyó erősebb, látom a vásári erőművész kidüllesztett mellkasát, még egy nagy lélegzet, és pattan a lánc, de a bála a drótok kemény ölelésébe szorul, minden elcsendesedik benne, mint egy urnában, én pedig az alázatos bálát a többihez vonszolom, és úgy forgatom az oldalait, hogy a reprodukciók velem szemben legyenek. Ezen a héten egy százas csomagot bontottam Rembrandt van Rijn reprodukcióiból, száz egyforma portrét az öreg, szivacsarcú művészről, egy olyan ember hasonmását, aki a művészetben és a részegségben elérte az örökkévalóság küszöbét, és látom, hogy mozdul a kilincs, és egy ismeretlen nyit be, már az utolsó ajtó túloldaláról. Nekem is kezd már puffadt, levelestésztaszerű arcom lenni, olyannyira, hogy képem egy málladozó vakolatú, levizelt falhoz hasonlatos, és már én is kezdek olyan bárgyún vigyorogni, kezdem a világot az emberi dolgok és események túloldaláról szemlélni. Ma tehát minden bálát az öreg Rembrandt van Rijn úr arcképe szegélyez, én pedig hulladékpapírt, aztán nyitott könyveket rakok a présteknőbe, ma vettem először észre, hogy már nem is észlelem, hogy egérkölyköket dobálok a teknőbe, egész egércsalád fészkeket préselek össze, és mikor a présbe dobom a vak kölyköket, anyjuk utánuk ugrik, és nem tágít mellőlük, így osztozva a hulladékpapír és a klasszikus könyvek sorsában. Senki sem hinné, milyen rengeteg egér van egy ilyen pincében,

tán kétszáz, tán ötszáz, és ezeknek a barátkozó állatkáknak a többsége félvakon születik, de mindegyik hasonlít rám abban, hogy betűvel táplálkozik, és legszívesebben a szattyánkötésű Goethét és Schillert csemegézi. Így aztán a pincém mindig tiszta hunyorgás és könyvrágcsálás, szabad idejükben az egérkék olyan pajkosak, mint a macskakölykök, présem teknőjének peremén és horizontál tengelyén mászkálnak, de amikor a zöld gomb megnyomására a teknő fala végzetszerűen stresszhelyzetbe zúdítja az egész papírhalmazt az egerekkel együtt, amikor elhalkul cincogásuk, akkor az egerek a pincében egyszerre csak megkomolyodnak, a hátsó lábukra állnak, pitiznek és hallgatóznak, hogy miféle hangok ezek, de mert az egerek a jelen idő elmúltával mindent elfelejtenek, rögtön tovább folytatják a hancúrozást, tovább majszolgatják a könyvek szövegét, minél öregebb, annál jobban ízlik nekik a hulladékpapír, akár a jól érlelt sajt, a jól kezelt bor. Életem annyira összefonódott ezekkel az egerekkel, hogy bár estefelé slaggal lelocsolom az egész papírhalmot, jó alaposan locsolok, úgyhogy az egerek mindennap eláznak, mintha az egész pincét rövid időre egy medencébe süllyeszteném, és bár a vízsugár locsoláskor leteríti őket, mindig jókedvűek, sőt várnak erre a fürdőzésre, mert utána hosszú órákig nyalogatják és melengetik magukat búvóhelyeiken. Néha elvesztem ellenőrzésemet az egerek fölött, sörért megyek mélyen elgondolkozva, a söntéspultnál álmodozom, és mikor elmerengve kigombolom kabátomat, hogy fizessek, a csap alól a pultra ugrik egy egér, néha nadrágszáramból szalad ki kettő, és a csaposnők majd megőrülnek, felállnak a székre, befogják a fülüket, és a plafon felé sikoltoznak, mint a háborodottak. Én csak mosolygok, ernyedten legyintek, és indulok vissza tele elképzelésekkel, hogy hogyan is fog kinézni a következő bálám, így űzök stresszhelyzetbe harmincöt éve minden bálát, kipipálok minden évet, minden hónapot és a hónap minden napját, míg el nem megyünk mindketten nyugdíjba, a présem meg én, és mindennap estefelé a táskámban könyveket viszek haza, és második emeleti lakásom Holesovicében tele van könyvekkel és csakis könyvekkel, tele a pince, és a fészer sem volt már elég, a konyhám is tele van, a spájz és a vécé úgyszintén, csak az ablakhoz és a tűzhelyhez vezető út szabad, a vécében is csak annyi hely van, hogy le tudjak ülni, és a vécécsésze fölött másfél méterrel már gerendák és pallók vannak, rajtuk egészen a plafonig könyvek tornyosulnak, öt mázsa könyv, elég egy óvatlan mozdulat leülésnél, elég egy óvatlan felegyenesedés, hogy meglökjem a tartóvázat, és fél tonna könyv zúdul rám, és letolt nadrággal morzsol össze. De már ide sem fér egyetlen könyv sem, így hát a szobába, a szorosan egymás mellett álló két ágy fölé gerendákat és tartópallókat csináltattam, és ezáltal egy baldachint, egy ágymennyezetet alakítottam ki, melyen egészen a plafonig könyvek vannak egymásra rakva, ez alatt a harminc év alatt két tonna könyvet hordtam haza, és mikor elalszom, ez a két tonna könyv mint egy húszmázsás lidércnyomás ül az álmomon, néha, mikor óvatlanul fordulok meg, vagy kiáltozom és hánykolódom álmomban, iszonyodva hallom, hogyan csusszannak meg a könyvek, hogy elég a térd könnyű érintése, vagy csak egy kiáltás, és mint a lavina zúdul le rám az égből minden, rám ömlik az értékes könyvekkel teli bőségszaru, és összelapít, mint egy férget, néha arra gondolok, hogy a könyvek összeesküvést szőnek ellenem, és mint ahogyan én naponta száz meg száz ártatlan egeret préselek össze, úgy fölöttem a könyvek arra készülnek, hogy igazságosan megfizessenek, mert az igazságtalanság gyakran visszaüt. Kezem – lábam szétvetve hanyatt fekszem a sok kilométernyi szöveg baldachinja alatt, és félek részegen bizonyos eseményekre gondolni, néha az erdészünket látom, hogyan fogott egy nyestet az erdészlak gerendája alatt a kifordított kabátujj bélésével, és ahelyett, hogy igazságosan megölte volna, amiért felfalta a tyúkokat, fogott egy szöget és az állatka fejébe verte, aztán elengedte, és a nyest addig futkosott jajgatva az udvaron, amíg ki nem múlt, máskor meg eszembe jut, hogy egy évre rá az erdész fiát halálos áramütés érte, mikor egy betonkeverőn dolgozott, tegnap pedig váratlanul egy vadász jelent meg a baldachinom alatt, aki, mikor egy

összegömbölyödött sündisznót talált nálunk, kihegyezett egy karót, merthogy a puskalövés túl drága lett volna, és ezt a kihegyezett karót egyszerűen a sündisznó gyomrába döfte, és így likvidált minden sündisznót egészen addig, míg májrákkal ágynak nem esett, és az összes sündisznóért három hónapig lassan haldoklott, teljesen összegombolyodva, gyomrában daganattal, fejében iszonyattal, amíg meg nem halt... Ilyen gondolatok tartanak rettegésben, miközben hallgatom, hogyan forralnak ellenem bosszút a könyvek, és ez a lehetőség annyira veszélyezteti lelki nyugalmamat, hogy inkább egy sámlin ülve alszom az ablaknál, egészen elborzadva attól a rémképtől, hogy a lezuhanó könyvek először összelapítanak az ágyamban, majd átszakítják a padlót az első emeletre, utána a földszintre s legvégül a pincébe, úgy, mint a lift. És ilyenkor rájövök, mennyire összebogozódott az én sorsom, mert ahogy munkahelyemen nemcsak könyvek esnek és zúdulnak rám a beöntőnyíláson, hanem üvegek, tintatartók és fűzőgépek is, ugyanúgy itthon a könyvek a fejem fölött minden este azzal fenyegetnek, hogy zuhanásukkal megölnek, legjobb esetben súlyosan megsebesítenek. Így élek én, és Damoklesz kardja, melyet magam kötöztem a vécé meg a háló plafonjához, arra kényszerít, hogy miként a munkámban, úgy otthon is kancsó sörökért járjak, mintegy védekezésképpen a szép szerencsétlenség ellen. Hetente egyszer elmegyek a bácsikámhoz, hogy nagy kertjében helyet keressek a présemnek azokra az időkre, mikor már mindketten nyugdíjban leszünk. Az ötlet, hogy spóroljak, és nyugdíjas napjaimra megvegyem hidraulikus présemet, nem az én ötletem volt. A bácsikámnak jutott eszébe, aki negyven évig dolgozott a vasútnál, leengedte és fölhúzta a sorompókat, és állította a váltókat a szakaszán, negyven évig dolgozott, mint bakter, és negyven éven át, akárcsak én, nem örült másnak, mint hogy másnap megint munkába mehet, úgyhogy mint nyugdíjas sem tudott meglenni a jelző és váltóállítók nélkül, hát vett magának az ócskavastelepen egy megszüntetett határvidéki állomásról származó, öreg blokkberendezést, hazavitte a kertjébe, épített egy bódét, és abba ugyanolyan állítókat rakott, mint amilyeneken szolgált, és mivel nyugdíjasként is nyugalmazott mozdonyvezetőkkel barátkozott, hát vettek egy kiselejtezett mozdonykát, amely egy kohóműben húzta az adagolóteknőket és a kiskocsikat, egy Ohrenstein és Koppel márkájú kis gőzöst, aztán síneket és három kiskocsit is vettek az ócskavastelepen, és az öreg kertben a fák között sínek kígyóztak, és minden szombat – vasárnap befűtötték a mozdonyt, és közlekedtek az Ohrenstein és Koppel márkájú kis masinával, délelőtt gyerekeket szállítottak, estefelé meg sört ittak és énekeltek, és spiccesen furikáztak a kiskocsikban, vagy mindnyájan a mozdonyon álltak, és ilyenkor a gőzös úgy nézett ki, mint a Nílus folyó istene, a kis figurákkal teleszórt, fekvő, meztelen szép fiú... Szóval néha elmentem a bácsikámhoz, és kerestem a helyet, ahová a présemet felállíthatnám. Közben már sötétedni kezdett, a kis gőzös kivilágítva tört előre az öreg alma és körtefák közti kanyarokban, a bácsi az őrházban ült, és a váltókat állította, láttam, hogy mennyire el van ragadtatva, és akárcsak az Ohrenstein és Koppei mozdony, a bácsikám is nyomás alatt van, itt – ott felcsillant egy alumínium söröskanna, én meg fel – alá jártam a nyugdíjasok és a gyerekek kiáltozása és ujjongása közepette, és senki sem invitált beljebb, senki sem kérdezte meg, nincs-e gusztusom egy kis sörre, mindegyik a maga játékába távolodott, ami nem volt más, mint a munka folytatása, melyet egész életükben szerettek, én meg csak sétáltam, homlokomon hordva bélyegemet, mint Káin, és egy óra múlva kiosontam, vissza – visszapillantva, hogy nem biztat-e valaki, hogy lépjek beljebb, de nem hívott senki, amikor kimentem a kapun, újra megfordultam, és a lámpások meg a kivilágított őrház fényében láttam az ide – oda futkározó nyugdíjasok és gyerekek körvonalait, hallottam a kis gőzös füttyentését, majd újra a kiskocsik zörgését az ellipszisbe gyűrt vágányokon, mintha egy zenegép mindig ugyanazt a dalt játszotta volna, olyan szép dalt, hogy senki sem akart halála napjáig másikat hallani, csak ezt. De mégis ott a kapuban

észrevettem, bár messziről senki sem láthatott, hogy a bácsikám lát, és hogy végig látott, mikor a fák között lődörögtem, felemelte a kezét az állító karjáról, ujjaival furcsán verdesett felém, csak úgy ondolálta a levegőt, és én is ígyintegettem neki vissza a sötétből, mintha ellentétes irányba induló vonatokból integetnénk egymásnak. Mikor Prága peremére értem, vettem egy virslit, és mikor ezt a virslit ettem, egészen megrémültem, mert szájamhoz sem kellett emelnem, csak kicsit előretoltam államat, és a virsli forró ajkamhoz ért, és mikor a virslit derékon kaptam, rémülten néztem lefelé, és láttam, hogy egyik fele szinte a cipőmet verdesi. És mikor két kezembe fogtam azt a virslit, megállapítottam, hogy teljesen normális, hogy tehát én töpörödtem össze az utóbbi tíz évben. És mikor hazamentem, elrámoltam pár száz könyvet a konyhaajtó félfájától, és megtaláltam a tintaceruzával húzott jeleket, vonalakat és dátumokat, hogy milyen magas is voltam az ott felírt napokon. Fogtam egy könyvet, háttal az ajtófélfához álltam, a kötetet a fejem tetejéhez nyomtam, aztán helyben megfordultam, húztam egy vonalat, és már puszta szemmel láttam, hogy az alatt a nyolc év alatt, azóta, hogy utoljára mértem magam, kilenc centit mentem össze. Ránéztem a könyvbaldachinra a hálószobámban az ágyam fölött, és arra gondoltam, hogy attól görbültem így meg, hogy állandóan a hátamon meg a fejemben hurcolom ezt a kéttonnás könyvboltozatot.

3. Harmincöt éven át préseltem a hulladékpapírt, és ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnék mást, mint amit ez alatt a harmincöt év alatt. És mégis, úgy negyedévenként egyszer ez az én foglalkozásom a visszájára fordult, hirtelen megundorodtam a pincémtől, főnököm megjegyzései, siránkozása és káromkodása mint valami erősítőn keresztül, olyan erővel harsogott egyenesen a fülembe és a fejembe, hogy pincém büdös lett nekem, mint a pokol, a pince fenekétől az udvar tetejéig tornyosuló hulladékpapír, ez az átnedvesedett és bedohosodott rakás megerjedt, olyannyira, hogy a trágya ehhez a rothadó papírhegyhez képest illatosnak tetszett, ilyen bomló mocsár rothadt az alvilágom fenekén, és úgy szálltak fölfelé a buborékok, mint egy undorító pocsolya iszapjában rothadó tuskóból a lidércfények. És ki kellett mennem a levegőre, el kellett szöknöm a hidraulikus prés mellől, de nem a friss levegőre mentem, én már nem bírtam a tiszta levegőt, fulladozni kezdtem kint, és köhögtem és krákogtam, mintha egy kubai szivart tüdőztem volna le. És mialatt a főnököm üvöltözött, kezét tördelte és fenyegetőzött, én kimentem a pincémből, és találomra más pincék és alagsorok felé indultam. Legszívesebben a központi fűtésnél dolgozó fiúkhoz mentem, akik úgy oda voltak láncolva munkájukhoz, mint kutya az ólhoz, egyetemi végzettségű emberek, akik munka közben koruk történelmét írták, amolyan szociológiai felméréseket, itt, e pincékben tudtam meg, hogyan néptelenedett el a negyedik rend, hogy a munkások alulról a felépítménybe mentek, az egyetemet végzettek viszont mint munkások dolgoznak. De legszívesebben a csatornatisztítókkal barátkoztam, két akadémikus dolgozott ott, s amellett könyvet írtak a kanálisokról és kloákákról, amelyek ott húzódnak és keresztezik egymást egész Prága alatt, Itt tudtam meg, hogy vasárnap merőben más fekália ömlik a podbabai tisztítóállomásra, mint hétfőn, minden hétköznapnak megvan a maga jellegzetessége, és így grafikont lehet készíteni a fekália átfolyásról, az óvszerek előfordulásából visszamenőleg meglehet állapítani, mely prágai negyedekben közösülnek többet és melyekben kevesebbet; de engem az az akadémiai beszámoló ragadott meg a legjobban, amely arról szólt, hogy hogyan vívtak a patkányok pont olyan totális háborút, mint az emberek, hogy ez a háború az egyik patkánycsoport teljes győzelmével már véget ért, de a csoport rögtön két részre, két patkányklánra szakadt, két szervezett egértársadalomra, és most az összes Prága alatti csatornában, a kloákákban életrehalálra dúl a harc, a nagy patkányháború azért, hogy ki lesz a győztes, kinek lesz fennhatósága az összes fekália és hulladék felett, mely lejtős csatornákban úszik Podbabába, ezektől az egyetemet végzett kanálispucerektől tudtam meg, hogy mihelyt befejeződik ez a háború, a győztes hatalom megint dialektikusan két táborra hasad, úgy, ahogy a fémek, a gázok és minden, ami él, hogy a harc által újra mozgásba jöjjön az élet, és aztán az ellentétek kiegyenlítése utáni vágy percről percre egyensúlyt hoz létre, úgyhogy a világ a maga egészében egyetlen pillanatig sem sántít. És ekkor láttam, milyen pontos Rimbaud verse, hogy az eszmék harca ugyanolyan szörnyű, mint bármilyen más háború, végiggondoltam Krisztus kegyetlen mondatát, hogy nem békességet hoztam, hanem fegyvert. És ezektől a látogatásoktól a pincékben, kanálisokban, kloákákban és a podbabai tisztítóállomáson mindig megnyugodtam, és mivel akaratom ellenére művelt voltam, elámultam és megborzongtam Hegeltől, aki arra tanított, hogy az egyetlen, amitől a világon irtózni lehet, az az, ami elmeszesedett, a merevvé vált, halódó formáktól, és hogy az egyetlen, aminek örülni lehet, az az, hogy nemcsak az egyes ember, de a társadalom is meg tud fiatalodni a harc által, az új formákkal ki tudja vívni a jogot az emberi életre. Amikor a prágai utcákon visszafelé mentem föld alatti birodalmamba, röntgenszemem volt, és az átlátszó járdákon keresztül láttam, hogyan kommunikálnak a patkányvezérkarok

harcoló csapataikkal, hogyan adnak utasításokat drót nélküli adójukon a parancsnokok, hogy mely fronton kell a harcot fokozni, így lépkedtem hát, és lábam alatt éles patkányfogak csattogtak, mentem, és a világ örök szerkezetének melankóliájára gondoltam, csatornákban gázoltam, ugyanakkor könnyes szemmel néztem fölfelé, hogy hirtelen meglássam azt, amit eddig még sohasem vettem észre: a bérházak és középületek homlokzatán, oromfalán, amerre csak néztem, egészen az ereszekig, azt láttam, amibe beleképzelte magát, és ami után vágyott Hegel és Goethe, a bennük rejtőző Görögországot, a szép hellénséget, mint példát és célt, láttam dór oszlopsort, triglifokat és görögös ereszléceket, láttam koszorús párkányokat és jón oszlopsorokat oszloptörzsekkel és volutákkal, korinthoszi oszlopsort levélhullámokkal láttam templomtornácokat, kariatidákat és görög balusztrádokat a bérházak legtetején is, ezeknek az árnyékában mentem, és közben megállapítottam, hogy ugyanez a Görögország megvan a prágai külvárosokban is, a közönséges bérházak homlokzatán, melyeket a kapuhomlokzatokon és az ablakok körül meztelen nőkkel és férfiakkal: meg egy idegen flóra virágaival és ágaival díszítettek, így lépkedtem, és arra gondoltam, hogy hogyan is mondta az az egyetemet végzett fűtő, hogy Kelet-Európa nem a Pofiöi-kapunál kezdődik, hanem Odébb, ahol, a régi, monarchiabeli empire állomásoknak vége szakad, valahol Galíciában, ahová még eljutott a görög tümpanon, és hogy a görög szellem csakis azért hatotta át ennyire Prágát, méghozzá nemcsak a prágai bérházak homlokzatát, hanem a lakosok tudatát is, mert a klasszikus gimnáziumok és a humán egyetemek sok millió cseh fejet töltöttek meg Görögországgal és Rómával. És miközben a Prága városa alatti kloákákban és kanálisokban a két patkányklán egy látszólag értelmetlen háborúban szorongatja egymást, a pincékben bukott angyalok dolgoznak, egyetemi végzettségű férfiak, akik elvesztették a maguk soha meg nem vívott csatáját, és mégis tovább dolgoznak a világunkról alkotott hitelesebb képen. Visszatértem hát a pincémbe, és mikor láttam az egérkéimet, hogyan ugrándoznak, rakoncátlankodnak, szaladnak elém, eszembe jutott a liftakna alján levő dekli, amely a csatornanyílást zárja el. Lemásztam a létrán az akna fenekére, és miután összeszedtem a bátorságomat, felrántottam a deklit, letérdeltem és hallgattam, hogyan csobog és susog a szennyvíz, hallottam az angol vécék zubogását, hallgattam a mosdók dallamos lefolyását és a szappanos víz leeresztését a kádakból, mintha csak miniatűr tengeri hullámverést hallgattam volna, de amikor jobban hegyeztem a fülem, a víz fölött jól kivehetően a harcoló patkányok rivalgását hallottam, húsba mélyedő fogak zaját, jajgatást és ujjongást, harcoló patkánytestek csobbanását és csapódását, hangokat, melyek bizonytalan messzeségből jöttek, de én tudtam, hogy ha bármelyik külvárosban félrehúzom a deklit vagy a rácsot, és lemászom, most mindenütt ezt az utolsó patkánycsatát vívják, ezt a látszólag utolsó patkányháborút, amely majd nagy ujjongások közepette ér véget, és ez az ujjongás addig tart, amíg okot nem találnak rá, hogy minden kezdődjék elölről. Visszatoltam a deklit, és mikor aztán a présemnél álltam, egy újabb felismeréssel voltam gazdagabb, hogy a talpam alatt az összes csatornában kegyetlen harc dúl, vagyis hát a patkánymennyország sem emberséges, úgy hogy én sem lehetek az, én, aki már harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt, és valahogy hasonlítok a patkányokra, harmincöt éve élek pincékben, nem szeretek mosakodni, pedig a mosdó itt van a főnök irodája mögött. Ha én megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent, mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt, Most hát a hidraulikus

présemen zúzom a papírt, minden bála szívében valamelyik klasszikus filozófus nyitott kötetét helyezem el, valahogy megnyugodtam a délelőtti Prágában tett sétától, megtisztítottam értelmemet a ténnyel, hogy nemcsak én, de ezernyi hozzám hasonló ember dolgozik a föld alatti Prágában, a pincékben és odúkban, és fejükben élő, éltető és eleven gondolatok kavarognak, szóval valahogy megnyugodtam, úgyhogy jobban megy a munka, mint tegnap, sőt gépiesen dolgozom, és közben vissza tudok térni az idők mélyére, amikor fiatal voltam, amikor minden szombaton a nadrágomat vasaltam, és a cipőmet bokszoltam, még a talpát is, mert aki fiatal, az szereti a tisztaságot és a szép külsőt önmagáért, a külsőt, melyet tökéletesíteni lehet, lóbálom a levegőben a parázsló faszénnel teli vasalót, hogy csak úgy röpködnek a szikrák, azután a deszkára fektetem a nadrágot, hogy először a kitérdelt éleket vasaljam át, és csak azután húzogatom ki a szárait, és illesztem össze az éleket, és terítek a nadrágra nedves vásznat, melyet vízzel teli szájamból spricceltem és fröcsköltem be, azután főleg a jobb nadrágszárat vasalom gondosan, mert az egy kicsit mindig elnyűttebb attól, hogy tekézés közben, amikor a golyót elgurítom, térdemmel minduntalan megérintem a döngölt agyag tekepályát, mindig izgatott voltam, amikor a forró, gőzölgő vásznat óvatosan fölemeltem: vajon pontosak-e a nadrág élei? És csak ezután húzom föl a nadrágot, és mint minden szombaton, most is kimegyek a piactérre, mindig, mielőtt elérem az Alvégi kocsma előtt fekvő dorongokat, meg kell hogy forduljak, megfordulok, és mint mindig, látom, hogy anyu néz utánam, vajon mindenem rendben van-e, vajon jól fest-e rajtam a ruha. Esteledik, táncmulatságban vagyok, az, akit vártam, éppen most jön, ő Mancinka, és mögötte a hajába font szalagok és pántlikák lobognak, szól a zene, és én egyedül csak Mancinkával táncolok, és táncolunk, és a világ úgy forog körülöttem, mint egy körhinta, és én kimeresztett szemmel keresek helyet a táncosok között, hogy a polka ritmusára odarepüljek Mancinkával, látom, hogy Mancinka és énköröttem feszülő pántlikák és szalagok terülnek szét, hogy a tánc szele felemeli és lebegteti őket, hogy már-már vízszintes helyzetben vannak, amikor a táncot lassítanom kell, a pántlikák lassan lekonyulnak, de én ismét teljes lendülettel pörgök, és látom, hogy a szalagok és a pántlikák újra felemelkednek, meg – megérintik a kezemet, az ujjaimat, melyek Mancinka kis kezét fogják, ő pedig egy fehér, hímzett zsebkendőt szorongat, először mondtam Mancinkának, hogy szeretem, és Mancinka azt súgta nekem, hogy ő már az iskolában is szeretett, és úgy bújt és úgy simult hozzám, és hirtelen olyan közel kerültünk egymáshoz, mint azelőtt soha, és azután Mancinka megkért, hogy hölgyválaszkor én legyek az első táncosa, és én felkiáltottam: Igen!, és alighogy elkezdődött a hölgyválasz, Mancinka elsápadt, és elnézéstkért, hogy ki kell mennie, csak egy pillanatra. És amikor visszajött, hideg volt a keze, és táncoltunk tovább, jól megforgattam, hogy mindenki lássa, hogy tudok táncolni, hogy illik nekünk a tánc Mancinkával, hogy milyen szemrevaló pár vagyunk, és mikor a polka szédítő tempót ért el, és Mancinka szalagjaiés pántlikái ugyanúgy lobogtak a levegőben, mint szalmaszínű copfja, egyszer csak látom, , hogy a táncosok abbahagyják a táncot, hogy undorodva hátrálnak tőlünk, hogy végül már senki más nem táncol, csak én Mancinkával, és az összes többi táncos egy körtalkot de nem a csodálat körét, hanem olyat; melybe centrifugális erővel szórta őket szét valami szörnyűség, amit nem vettünk időben észre, sem én, sem Mancinka, egész addig, míg az anyukája oda nem rohant hozzá, és kézen nem fogta, és ő iszonyodva és rémülten szaladt ki az Alvégi kocsma táncterméből, hogy azután már soha ne jöjjön el, hogy azután Mancinkát már soha ne lássam, csak majd évek múlva, mert ettől fogva Mancinkát Szaros Mancinak csúfolták, mert Mancinka, amilyen izgatott volt a hölgyválasztól, Mancinka, aki meghatódott tőle, hogy azt mondtam neki, hogy szeretem, kiszaladt az Alvégi kocsma budijába, ahol a fekália piramisa a deszkát verdeste, megmártotta szalagjait és pántlikáit ennek a vidéki latrinának a tartalmában, és a sötétből visszaszaladt a kivilágított terembe, hogy

pántlikáinak és szalagjainak centrifugális mozgása lefröcsköljön és bepancsoljon minden táncost, aki a hatósugarába ért... Préselem a hulladékpapírt, a zöld gomb a présfal előremenete, a piros gomb a hátramenete, így végzi gépem a világ alapmozgását, mint a kovácsfújtató tömlője, mint a kör, ami bármely pontból indul is ki, ugyanoda kell hogy visszatérjen. Mancinkának, ahelyett hogy megőrizte volna dicsőségét, viselnie kellett a szégyent, amelyről nem tehetett, mert az, ami vele történt, emberi volt, túlságosan emberi, és ezt bizonyára Goethe is megbocsátotta volna Ulrike von Levetzownak, Schelling is a maga Karolinjának, és talán az érzékeny Hölderlin is Gontard asszonynak. Egyedül Leibniz bocsátotta volna meg nehezen királyi szeretőjének, Charlotte Zsófiának ezt az incidenst a szalagokkal és pántlikákkal... Mikor öt év múlva felkerestem Mancinkát azok miatt a szalagok és pántlikák miatt az egész család Morvaországba költözött – , kértem, hogy bocsássa meg nekem ezt az egészet, mert én mindenért bűnösnek éreztem magam, akármi történt, akármiről olvastam az újságban, mindenért én éreztem magam bűnösnek, és Mancínka megbocsátott, és én kirándulni hívtam, nyertem az osztálysorsjátékon ötezer koronát, és mert nem szerettem a pénzt, hát gyorsan a nyakára akartam hágni, hogy ne legyen gondom a takarékkönyvvel, így hát Mancinkával elutaztunk a hegyekbe, az Aranydombra, a Hotel Rennerbe, ebbe a drága szállodába, hogy mielőbb megszabaduljak a gondtól és a pénzemtől, a többiek minden este versengtek, hogy lecsapják a kezemről a lányt, maga Jína úr, agyáros sóvárgott Mancinka után a legjobban, és én boldog voltam, mert szórtam a pénzt, mindenünk megvolt Mancinkával, amit csak szemünkszánk kívánt, Mancinka mindennap síelt, és sütött a nap, február vége volt, így hát jól lesült, és akár a többiek, csakúgy, ujjatlan, mély kivágású blúzban síelt a csillogó lejtőn, és körülötte állandóan, mindenféle urak, én meg csak üldögéltem, és konyakot iszogattam, de harangszó előtt már mindegyik úr a hotel előtti teraszon ült, harminc asztalkánál ötven nyugágy és szék egy sorban, karosszékekben és nyugágyakban napoztak, melyekre le lehetett tenni az erősítő likőröket és aperitifeket, Mancinka meg mindig az utolsó pillanatig síelt, amíg vissza nem jött a szállodába ebédelni. És az utolsó előtti napon, az ötödiken, amikor már csak ötszáz koronám maradt, ülök egy sorban a többi szállóvendéggel, és látom, hogy az Aranydomb lejtői felől csinosan és lesülve közeledik Mancinka, ülök Jína gyáros úrral, és arra koccintunk, hogy öt nap alatt elvertem négy ezrest, Jína gyáros, azt hitte, hogy én is gyáros vagyok, és látom, hogy Mancinka eltűnik a bokrok, borókák és törpefenyők mögött, de azután újra felbukkanás gyorsan a szállóhoz siklik, és mint mindig, elsíel a szállóvendégek előtt, de mivel ma olyan szép idő volt, úgy tűzött a nap, hát minden karosszék és nyugágy foglalt volt, és a hotelszolgáknak újabb székeket kellett kihozniuk, és az én Mancinkám, mint mindennap, ellejtett, elvonult ez előtt a napozó vendégsor előtt, és valóban, Jína gyáros úrnak igaza volt, hogy Mancinka ma zabálnivaló de ahogy Mancinka elsíelt az első napimádók előtt, látom, hogy a nők utánafordulnak, és aztán a tenyerükbe nevetnek, és minél jobban közeledett hozzám, annál világosabban láttam, hogy a nők Mancinka háta mögött fulladoznak a nevetéstől, míg a férfiak hanyatt dőlnek, és újságot borítanak az arcukra, és inkább ájulást tettetnek, vagy azt, hogy csukott szemmel napoznak, és így ér el Mancinka egészen hozzám, elsíel előttem, és én látom, hogy az egyik lécén, a Cipője mögött egy hatalmas lepény terpeszkedik, akkora lepény, mint egy nehezék, milyen szép verset írt róla Vrchlicky, és én már tudtam, hogy ez a második fejezet Mancinka életéből, akit a sors arra kárhoztatott, hogy megtartsa szégyenét anélkül, hogy ismerné dicsőségét. És amikor Jína gyáros úr meglátta azt, amit Mancinka valahol a csenevész borókák mögött, az Arany domb lábánál szükségből a léce hátulsó részére csinált, akkor Jína gyáros úr elájult, teljesen bénult volt, még délután is, miközben Mancinka arcát a haja tövéig szégyenpír borította... Az ég nem emberséges, és akinek van sütnivalója, az szintén nem lehet az, bálát bála után préselek, mindegyik szívébe a legszebb szövegű nyitott könyvet teszem, préselek a gépen, és

gondolatban Mancinkával vagyok, akivel azon az estén minden pénzünket pezsgőbe öltük, de még a konyak sem volt elég hozzá, hogy Mancinka elfelejtse a pillanatot, amikor tulajdon ürülékével parádézott a társaság előtt, hogy Mancinka egy olyan képpé váljon, amely magától tovaszáll. Bár az éjszaka egész hátralevő részében könyörögtem, hogy bocsássa meg nekem, ami történt, nem bocsátott meg, és másnap reggel büszkén, emelt fővel távozott a Hotel Rennerből, hogy ezzel beteljesítse Lao-ce szavait: aki, ismerve szégyenét, megőrzi dicsőségét, az példakép a mennyek alatt... Felnyitottam Az erény könyvét, megleltem a keresett oldalt, és mint egy pap, a nyitott könyvet az áldozati párnára helyeztem, a présteknő legközepébe, a pékségből származó, undorító hulladékpapír és a cementeszsákok közé. Megnyomtam a zöld gombot, mire a prés tolni kezdte a papírhulladékkal kevert makulatúrát, én pedig úgy néztem, mint amikor kétségbeesett imádság közben összepréselődnek és összekulcsolódnak a két kéz ujjai, hogy hogyan nyomják össze a préspofák Az erény könyvét, melyből távoli asszociációval bizonyos töredékek bukkantak elő ifjúságom szépének, Mancinkának az életéből. Az alagutakban mély értelmű kísérő szövegként morajlott a kloákák és kanálisok alján a szennyvíz, amelyben két patkányklán vívja élethalálharcát. Ma szép nap volt.

4. Egyik délelőtt a hentesek egy egész, teherautónyi véres, papírt és összevérzett kartont hoztak be a HÚSÉRT-ből, egy rakomány papírt, amit utáltam, mert ennek a papírnak édeskés szaga volt, és én csupa vér lettem, mint egy henteskötény. Védekezésképpen az első bálába egy nyitott rotterdami Erasmust, A balgaság dícséretét helyeztem el, a másodikba kegyelettel Friedrich Schiller Don Carlosát tettem, a harmadikba pedig, hogy a szó a véres papír által megtestesüljön, Friedrich Nietzsche Ecce Homó Jézusát, állandóan a húslegyeknek, ezeknek a förtelmes rovaroknak a rajzásában és felhőjében dolgoztam, melyeket a hentesek hoztak magukkal a vágóhídról, és a húslégyfelleg őrjítő dongással örvénylett, és verte az arcomat, mint a jégeső. És amikor a negyedik kancsó sört ittam, présem mellett megjelent nekem egy bájos ifjú, és én rögtön rájöttem, hogy nem más, mint maga Jézus. Mellette pedig egy gyűrött arcú öregember állt, és én rögtön tudtam, hogy ez nem lehet senki más, mint maga Lao-ce. Ott álltak hát mind a ketten, hogy összehasonlíthassam az öregurat és a fiatalembert, mindketten ott álltak, és ezer meg ezer hús és kobaltlégy röpdösött őrjöngve ezernyi cikcakkban, és testük és szárnyuk fémes hangja állandóan mozgó cikcakkokból és foltokból álló hatalmas élőképet hímezett a pince levegőjébe, éppen úgy, mint ahogy Jackson Pollock a festékek öntésével állította össze a maga gigantikus képeit. És én nem csodálkoztam, hogy ez a két alak itt van, mert nagyapáimnak és dédapáimnak a pálinkaivástól szintén látomásaik voltak, mesealakok jelentek meg nekik, nagyapám a vándorútjain vízitündérekkel és vízimanókkal találkozott, dédapám pedig azokban a lényekben hitt, akik a litoveli sörgyár malátaszárítójában jelentek meg neki, a tűzmanókban, koboldokban és tündérekben, nekem pedig, mivel akaratom ellenére művelt voltam; nekem, amikor elszunnyadtam húszmázsás ágyam baldachinja alatt, a gerendákon Schelling és Hegeljelent meg, akik egy és ugyanazon évben születtek, egyszer meg maga Rotterdami Erasmus jött lovon az ágyamhoz, és megkérdezte, merre visz az út a tengerhez? Így hát nem csodálkoztam, amikor ma eljött a pincémbe a két férfi, akiket szerettem, és ahogy így egymás mellett álltak, először döbbentem rá, hogy iszonyú fontos gondolkodásuk megértéséhez az, hogy melyik milyen idős. És miközben a legyek fokozták őrült táncukat és zümmögésüket, és munkaruhám átázott a nedves vértől, felváltva nyomkodtam a zöld és a piros gombot, és láttam, hogy Jézus csak kapaszkodik és kapaszkodik a dombra, miközben Lao-ce már a csúcson áll, és láttam a felhevült fiatal férfit, aki meg akarta változtatni a világot, míg az öregúr rezignáltan nézelődött és a kezdethez való visszatéréssel bélelte a maga örökkévalóságát. Láttam, hogy Jézus hogyan igézi meg imádsággal a csoda felé tartó valóságot, miközben Lao-ce a Nagy Úttal a természeti törvényeket követi, és csakis így jut el a művelt tudatlanságig. És véres karjaimmal egyre csak nyaláboltam a piros, nedves papírt, arcom tele volt véres foltokkal, és amikor megnyomtam a zöld gombot, présem fala az iszonyatos papírral azokat a legyeket is összepréselte, melyek nem tudtak elszakadni a kis húscafatoktól, a húslegyeket, melyek a húsillattól őrülten üzekedtek és párzottak, és utána még nagyobb szenvedélyességgel, vonagló piruettekben a háborodottság sűrű bozótját formálták a papírral teli présteknő köré, úgy, ahogy a neutronok és a protonok örvénylenek az atomban. Ittam a kancsóból a sört, és le nem vettem tekintetemet a fiatal Jézuskáról, ahogyan áll telve lelkesedéssel mindig csak ifjú férfiak és szép kisasszonyok gyűrűjében, miközben Lao-ce egészen magára maradva keresi méltó sírhelyét. És mikor a prés az utolsó fázisban úgy összenyomta a véres papírt, hogy húslegyekkel összepréselt vércseppek hullottak és fröcsköltek belőle, még mindig a gyönyörűséges eksztázissal eltelt Jézust láttam, míg

Lao-ce mély melankóliában, megvetően és közönyösen támaszkodott présteknőm peremére, aztán láttam Jézust, hogyan osztogat, telve hittel, parancsokat, és a hegy odébb mozdul, miközben Lao-ce megfoghatatlan intellektusból szőtt hálóval borította be a pincémet, Jézust optimista spirálnak láttam, Lao-cét kiúttalan körnek, Jézust csordultig telve drámai szituációkkal és konfliktusokkal, Lao-cét csöndesen merengve és elmélkedve az ellentétek erkölcsi szituációjának megoldhatatlansága fölött. És a piros gomb megnyomására a vértől áztatott présfal visszahúzódott, és én a kiürült teknőbe tovább dobáltam két kézzel az összevérzett skatulyákat és dobozokat, a vértől és húsgőztől átnedvesedett csomagolópapírt, még volt erőm hozzá, hogy fellapozzam Friedrich Nietzsche könyvét ott, ahol csillagfényű barátságot köt Richárd Wagnerral, hogy ezt a könyvet azután, mint gyereket a fürdővízbe, a présteknőbe merítsem, aztán két kézzel gyorsan elhessegettem a kék és zöld légyrajokat, melyek úgy korbácsolták az arcomat, mint a szomorúfűz ágai a viharban. És mikor megnyomtam a zöld gombot, a pincelépcsőn apró léptekkel két szoknya szaladt le, két cigánylány türkizzöld és atlaszpiros szoknyában, úgy látogattak meg mindig, mint egy jelenés, meglepetésszerűen, mikor már nem vártam őket, mikor már azt hittem, hogy meghaltak, hogy szeretőjük valahol leszúrta őket egy csempészkéssel, két fiatal papírguberáló cigánylány, akik a hátukon egy ponyvában olyan hatalmas batyukat cipeltek, mint amilyenekben hajdanán az asszonyok füvet hordtak az erdőből, így imbolygott ez a két cigánylány a forgalmas utcákon, úgyhogy a gyalogosoknak kapualjakba és mélyedésekbe kellett húzódniuk, mikor pedig a mi kapualjunkba értek, egészen eltorlaszolták a bejáratot, hogy azután a mérlegnél előrehajolva megforduljanak és hanyatt zuhanjanak a papírkupacba, és mikor kibogozták a hevedert; mikor kiszabadultak ebből a hatalmas hámból, odavonszolták a batyut a mérlegre, és teljesen kiizzadva és kifulladva törölgették a homlokukat, és nézték a mutatót, ami azoknak az összehordott dobozoknak, papundekliknek; és bolti papírhulladékoknak a súlya alatt mindig harminc-negyven kilót, de néha fél mázsát is mutatott. És amikor elszontyolodtak, vagy az erőlködés már túlságosan elgyötörte őket, ezeknek a cigánylányoknak olyan erejük és energiájuk volt, hogy messziről, mikor a ponyváikat cipelték, úgy néztek ki, mintha a hátukon kis vasúti kocsikat vagy villamost hurcolnának, szóval mikor már elegük volt, leszaladtak hozzám, ledobták hatalmas ponyváikat, hanyatt vetették magukat egy száraz papírhalomba, szoknyájukat feltűrték egészen a köldökükig, valahonnan cigarettát és gyufát halásztak elő, hanyatt fekve cigarettáztak, akkorákat slukkolva, mintha a cigiből csokidarabkákat harapdálnának le. És én nyakig a légyfelhőben odakiáltottam valamit köszönésképpen, a türkiz cigánylány derékig feltűrt szoknyában feküdt a hátán, szép lába és szép, meztelen hasa volt, és egy helyes kis szortincs lángnyelvként csapott ki az öléből, és egyik karját a tarkójára csúszott kendője és zsíros, fekete haja alá tette, a másik kezében lévő cigarettából pedig hatalmasakat slukkolt, ilyen ártatlanul feküdt a türkiz cigánylány, miközben az atlaszpiros szoknyás úgy hevert, mint egy ledobott törülköző, annyira elfáradt és kikészült azoktól a kegyetlen papírrakományoktól. És én könyökömmel az aktatáskámra mutattam, általában felvágottat és kenyeret vettem magamnak, de amikor a kancsó söröket ittam, hát az uzsonnát, amit magammal hoztam, újra hazavittem, nem tudtam enni, olyan zaklatott, szétszórt és reszketeg voltam munka közben, és a végén a sör is betett nekem és a cigánylányok, mint két hintaszék, kibucskáztak a papírból, és cigarettával a szájukban két kézzel az aktatáskába túrtak, és kicsomagolták a felvágottat, és igazságosan szétosztották, azután teátrálisan a csikkre léptek, gondosan a sarkukkal, mintha csak egy viperafejére taposnának, eloltották a cigarettát, és leültek, és először a felvágottat ették meg, és csak azután a kenyeret, szerettem nézni, ahogy a kenyeret eszik, sohasem harapták, hanem kézzel tördelték, és valahogy megkomolyodtak kenyérevés közben, ujjaikkal falatoztak, bólogattak, válluk összesimult, mint két lóé, melyek arra ítéltettek, hogy addig húzzák a szekeret, amíg a vágóhídra nem viszik őket, és amikor ezt a két cigánylányt az utcán láttam, amikor a vállukon

átvetett ponyvával az üzleteket és a boltokat járták, mindig egymás derekát fogták, dohányoztak és polkalépésben jártak. És ezeknek a cigánylányoknak egyáltalán nem volt könnyű dolguk, a papírgyűjtéssel nemcsak magukat és két gyereküket tartották el, hanem a stricijüket is egy cigányt, aki mindennap behajtotta a számlát, ami annál nagyobb volt, minél több hatalmas batyut cipeltek a cigánylányok. Furcsa egy ember volt az a cigány, az orrára aranykeretes szemüveget biggyesztett, haját és bajszát középen gondosan elválasztotta, a válláról pedig mindig fényképezőgép lógott. Mindennap fényképezte a cigánylányokat, az a két jótét lélek pedig a legjobb tudása szerint vigyorgott a lencsébe, a cigány még be is állította az arcukat, és csak azután lépett hátra, hogy lefényképezze őket, de sohasem volt nála film, és a cigánylányok sohasem kaptak egyetlen fényképet sem de mindennap újra fényképezkedtek, és előre örültek hasonmásaiknak, mint a keresztények a mennyországnak és a paradicsomnak. Egyszer ott láttam ezeket a cigány lányokat, ahol a libei híd Holesovieéből a Moldva túlpartjára ível át, ott a Scholernél a kanyarban, ahol egy cigány rendőr irányította a forgalmat, fehér kesztyűje és csíkos botja volt, és olyan szépen és olyan méltóságteljesen forgott polkázó tánclépésekkel a forgalom szabad irányaiba, hogy én is megálltam és néztem, milyen büszkén dolgozza le ez a cigány a maga félóráját, amíg fel nem váltják, és egyszerre csak türkizzöld és atlaszpiros szín ötlött a szemembe a túloldalon a korlátnál, ott állt az én két cigánylányom, és éppúgy, mint én, nem tudták levenni tekintetüket a kereszteződés közepén álló cigányról, és a cigánylányok körül cigánygyerekek és egypár idősebb cigány és cigányasszony állt, és mindnyájan álmélkodtak és egészen odavoltak, és az összes cigányon látszott a büszkeség, hogy lám, milyen sokra vitte a cigány. És mikor aztán itt volt az ideje, a cigány átadta a szolgálatot a kereszteződésben egy másik rendőrnek, és most cigánytársaitól körülvéve állt, és fogadta a gratulációkat és tiszteletnyilvánításokat, és az én két cigánylányom egyszerre csak térdre borult, és láttam, hogyan hull a földre a türkiz és az atlaszpiros szoknya, és a cigánylányok ezekkel a szoknyákkal fényesítették a poros szolgálati cipőket, és a cigány mosolygott, és végül már nem tudta titkolni örömét, és ő is nevetett, és nem állta meg, és az összes cigányasszonyt szertartásosan megcsókolta, miközben a türkizzöld és az atlaszpiros szoknya a szolgálati cipőjét fényesítette. A cigánylányok most befejezték az evést, összegyűjtötték szoknyáikról a morzsát, és azt is megették, a türkizzöld szoknya a papírra terült, és derékig felgyűrődött, ilyen ártatlanul tárta elém a cigánylány meztelen hasát, és komolyan kérdezte: – Na, tata, akarod? Megmutattam neki összevérzett tenyeremet, intettem, mint amikor lehúzzák a redőnyt, és azt mondtam. Nem, ma fáj a térdem. A cigánylány vállat vont lesimította türkiz szoknyáját, de rezzenéstelen szemével egyfolytában engem nézett, ugyanúgy, mint az atlaszpiros, aki már a lépcső alján ült. Aztán felszedelőzködtek, és valahogy megerősödve és felfrissülve megfogták a ponyvák csücskét, és felszaladtak a lépcsőn, hogy mielőtt eltűnnének, összecsukott colstokként, fejükkel a térdük között, alt hangon lekiáltsanak, és elcsörögjenek valamiféle istenveledet, majd fellibbentek egyenesen a folyosóra, és azután hallottam, hogyan csattog meztelen talpuk az udvaron, hallottam utánozhatatlan, polkaléptű járásukat, ahogy újra elindultak a hulladékpapírért oda, ahová a cigányuk küldte őket, aki fényképezőgéppel a vállán, lenyalt bajuszkájával, elválasztott hajával és szemüveggel az orrán előre letárgyalta seftjeiket. Én pedig tovább dolgoztam, belevágtam a kampót a papírba, és a plafonról vértől átitatott dobozok és skatulyák és csomagok és gyűrött papírok zúdultak a prés mellé, ahogy szabaddá vált a nyílás az udvar közepén, most minden hangot hallottam, mintha megafonnal erősítették volna fel, néhány guberáló közelebb jött a nyíláshoz, úgy néztem őket alulról, mintha a templom homlokzatán álló szobrokat nézném, ilyen mélyen feküdt az udvar alatt a présem, a prés, mely IV. Károlynak, a haza atyjának a ravatalához vagy síremlékéhez volt hasonlatos, és egyszerre csak megjelent a

nyílásnál a főnököm, és felülről rám zubogó hangja megint csak telve volt gyűlölettel és haraggal, és üvöltött rám, és bánatában a kezét tördelte... Hanta, mit keresett ott már megint az a két jósnő, az a két boszorka? És mint mindig, most is megijedtem, fél térdre estem, kezemmel a prés peremét fogtam, és néztem felfelé, és sohasem tudtam megérteni, miért utál engem ennyire ez az én főnököm, miért tartogatja pont nekem a legszörnyűbb arcát, mintha régóta fenné rám a fogát. Olyan igazságtalanul felháborodott volt a képe, olyan fájdalom látszott rajta, amit én okoztam neki, hogy minden alkalommal, akárcsak most is, újra megállapítottam, milyen undorító ember és szörnyű beosztott is vagyok, milyen iszonyú gondokat okozok egy ilyen nemes lelkű főnöknek.... én. Úgy keltem fel a padlóról, mint a megrémült katonák, amikor felnyílt a sír, melyből azután Krisztus lépett elő, fölálltam hát, leporoltam a térdemet, és tovább dolgoztam, már nem éreztem azt a biztonságot, mint korábban, a húslegyek viszont összeszedték minden erejüket és hangjukat, tán azért őrjöngtek, mert már majd minden véres papírjukat bebáláztam, talán a huzat zavarta őket össze, ami akkor támadt, amikor aláástam a csúcsával az udvarba ékelődő kupacot, és most körülöttem és a papírt a présteknőben igazgató kezem körül sűrű bozótot alkottak, oly sűrűt, mint a málnabokor, mint a szeder vesszői, hogy amikor hesegettem őket, úgy éreztem, mintha acéldrótokkal és hosszú fémforgácsokkal hadakoznék. Így aztán véres verítéktől csatakosan dolgoztam tovább, és egész idő alatt, míg a cigánylányok a pincében voltak, Jézus és Lao-ce a présem teknőjénél állt, hogy most, amikor újra egyedül voltam, és magamra hagyatottságomban a munka mechanizmusába kapaszkodtam, és a húslégygyűrű egyfolytában ott örvénylett körülöttem, hogy most lássam, milyen egy teniszbajnok Jézus, aki éppen most nyerte meg Wimbledont, míg a tökéletesen elnyűtt Lao-ce egy kereskedőhöz hasonlított, aki, bár bő készletei vannak, úgy fest, mintha semmije sem volna, láttam Jézus összes jelének és szimbólumának véres testiségét, míg Lao-ce halottas ingben állt, és egy gyalulatlan deszkapallóra mutatott, láttam, hogy Jézus egy playboy, míg Lao-ce egy mirigyei által cserbenhagyott agglegény, láttam, hogyan emeli fel Jézus parancsolóan a kezét, határozott gesztussal elátkozva ellenségeit, míg Lao-ce, mint átlőtt szárnyat, rezignáltan leejti a kezét, láttam, hogy Jézus romantikus, míg Lao-ce klasszikus, hogy Jézus a dagály, és Lao-ce az apály, hogy Jézus a tavasz, és Lao-ce a tél, Jézus a megtestesült, felebarát iránti szeretet, Lao-ce a sivárság teteje, Jézus a pugressus ad futurum, Lao-ce a regressus ad originem. És felváltva nyomtam a zöld és piros gombot, és bedobtam az utolsó ölnyi undorító véres papírt, amit a mészárosok hoztak ide, elárasztva egész pincémet, de kézen fogva vezetve hozzám Jézust és Lao-cét. Így hát ez utolsó bálába Az erkölcs metafizikáját fektettem Immánuel Kanttól, és a húslegyek szinte kivétel nélkül olyannyira megzavarodtak, hogy rászálltak a véres maradékokra, és olyan mohón szívták a száradó és száradt vért, hogy észre sem vették, hogy az oldalfal nyomja, és azután összepréseli őket, nyálkás cafatokká és cseppekké kenve szét testüket. Mikor összebilincseltem és drótokkal átkötöttem ezt a préselt undorkockát, és odahúztam a többi tizenöt bálához, a megtébolyodott legyek rajának maradékát is magammal vittem, a húslegyek minden bálát beleptek, és a bálákból kipréselődött összes cseppen zöld vagy fémesen kék legyek világítottak a feketéllő vörösben, mintha minden egyes bála hatalmas marhacomb lenne valamely vidéki hentesüzlet kampójára akasztva egy forró nyári délelőtt. És mikor felemeltem a tekintetemet, láttam, hogy Jézus és Laoce fölment a fehérre meszelt lépcsőn, ugyanúgy, mint a cigánylányaim türkiz és atlaszpiros szoknyája, és a kancsó üres volt. Így hát felbotorkáltam a lépcsőn, olykor három-kézláb mentem, valahogy megszédültem ettől az én túl hangos magányomtól, és csak a friss levegőn, a hátulsó utcában egyenesedtem ki, és markoltam meg erősen az üres kancsó fülét. A levegő csillogott, és én hunyorogtam, mintha a nap minden egyes sugara meg lett volna sózva, a Szentháromságtemplom parókiájának fala mellett húzódó utcácskán mentem, a kövezetet felszedték a földmunkások, és itt megláttam a cigánylányaimat, a türkiz és a piros szoknya egy

deszkán ült, mindketten dohányoztak, és beszélgettek a cigányokkal, itt az árokásásnál cigánycsoportok dolgoznak teljesítménybérben, és kedvvel csinálják, mert a kitűzött cél csökkenti fáradtságukat, mindig szívesen nézem őket, amikor félmezítelenre vetkőzve, csákánnyal és kapával a kezükben viaskodnak a kemény agyaggal és a kockakövekkel, szeretem látni őket, amikor derékig eltűnnek a földben, mintha a sírjukat ásnák, azért szeretem őket, ezeket a cigányokat, mert hirtelen elfogja őket a vágy, és asszonyaiknak és gyermekeiknek állandóan a munkahelyük közelében kell lenniök, gyakran látom, amint egy cigánylány feltűrt szoknyában, villogó csákán nyal mélyíti az árkot, és a fiatal cigány gyereket tart az ölében, és játszik vele; valahogy olyan furcsán becézgeti, voltaképp, azáltal, hogy a gyerekkel játszik, visszanyer valamennyi erőt, nem az izmaiba, hanem a lelkébe. Szörnyen érzékenyek ezek a cigányok, olyanok, mint a kis Jézussal játszó csodálatos délcseh Madonna, néha úgy néznek az emberre, hogy meghűl benne a vér, micsoda szemük van ezeknek a cigány oknak, micsoda bölcs és nagy szemük, egy rég elfelejtett kultúra szemei ezek, hallottam, hogy mikor mi még kőbaltával rohangáltunk, és bőrökkel öveztük magunkat, akkor a cigányoknak valahol már szervezett államuk volt, amely két hanyatlást is megélt, ezt mondom magamban, és nézem hogyan tölt a Husensky csaposnője négy korsót falmentén a kancsómba, és a maradékot egy pohárban a bádogpulton a kezem ügyébe csúsztatja, hogy hajtsam fel, mert a kancsóból már kibuggyant a hab. És elfordult tőlem az a csaposnő, mert tegnap, amikor fizettem, a kabátujjamból egy egérke ugrott elő. Így hát felhajtottam a sört, lehetséges, hogy a csaposnő azért fordult el tőlem, mert véres volt a kezem, beborította a rászáradt vér, és mikor a kezemmel végigsimítottam egész arcomat, én mindig amúgy nyitott tenyérrel törlöm meg a képemet, éreztem, hogy a homlokom tele lett rászáradt húslegyekkel, ahogy ezek ellen az őrült legyek ellen védekezve szétkentem őket tenyerem súlyos ütéseivel. Így elgondolkozva mentem hazafelé a feltúrt utcácskában, a türkiz és a piros szoknya már a Szentháromság-templom falánál állt a napon, és a fényképezőgépes cigány az állukat igazgatta, hátra lépett, a keresőbe kukkantott, és még utoljára boldog mosolyba igazította ezt a két, színes nyomatra emlékeztető arcocskát, és azután szemét a keresőhöz illesztette, és intett, majd exponált, és egy picit továbbtekercselte a nem létező filmet, és a cigánylányok tapsoltak és örvendeztek, mint a kisgyerekek, és csak azért aggódtak, hogy jól fognak-e kinézni ezeken a fényképeken. Szemembe húztam a kalapomat, és amikor átmentem a bal oldalra, ott állt előttem mélységes zavarban az esztétikaprofesszor, erős pápaszeme, mint a vadászpuska csöve, úgy meredt rám, az üvege, mint két hamutartó, egy darabig méregetett, azután, mint mindig, előhalászott egy tízkoronást, és a tenyerembe csúsztatta, és azt kérdezte... A fiatalember ott van? Mondom, igen. És azután, mint mindig, a fülembe súgta... Legyen jó ahhoz a fiúhoz, helyes? És én rábólintottam, hogy az leszek. És néztem, hogyan szalad át a professzor az udvaron a Spálená utcába, azután gyorsan átvágtam az utcácskán, hátulról lementem a pincébe, levettem a kalapom, és amúgy hajadonfőtt hallgatóztam, hogyan óvakodik át a professzor az udvaron, és hogyan jön le halkan a pincébe, és mikor tekintetünk találkozott, a professzor fellélegzett, és azt mondta: Hol az az öreg? Mint mindig, mondom, hogy sörözni ment valahová. És a professzor megkérdezte: – Még mindig olyan kutyául bánik magával? Mint mindig, mondom, hogy féltékeny rám, mert fiatalabb vagyok nála. És az esztétikaprofesszor egy gyűrött tízkoronást adott, a tenyerembe csúsztatta, és a hangja reszketett, mikor odasúgta... Fogja, hogy jobban menjen a keresgélés, talált valamit? És odamentem a ladikomhoz, és elővettem a Nemzeti Politika és a Nemzeti Lap régi számait, és mint mindig, most is színdarabrecenziók voltak bennük, melyeket Miroslav Rutt és Karel Engelmueller írt, és átadtam őket a professzornak, aki a Színházi Újságnál dolgozott, és bár már öt éve kirúgták onnan, mégis szörnyen érdekelték a harmincas évekből való színházi recenziók. Amikor kigyönyörködte magát, berakta az újságokat

az aktatáskájába, és elbúcsúzott tőlem, és mint mindig, újabb tízkoronással ajándékozott meg. A lépcsőn megfordult, és így szólt... Keressen szorgalmasan tovább, csak nehogy most találkozzak azzal az öreggel. És kilépett az udvarra, és én a fejembe csaptam a kalapomat, s már rohantam is ki hátul az utcácskára, és átvágtam a parókia udvarán, és ott álltam szemembe húzott kalappal, mérgesen és csodálkozva a Szent Tádé szobornál, és figyeltem, hogyan lépked szorosan a fal mellett a professzor, és amikor észrevett, mint mindig, most is láttam, hogy megijedt, de mihelyt összeszedte magát, hozzám lépett, és mint mindig, adott egy tízkoronást, és panaszosan így szólt. Ne bánjon olyan rosszul azzal a fiúval, miért nem szereti? Legyen jó hozzá, helyes? És én, mint mindig, bólintottam, és a Színházi Újság kritikusa távozott, tudtam, hogy egyenest a Károly térre kéne mennie, de ő, mint mindig, inkább befordult egy udvarra, szinte bezuhant a sarok mögé, láttam, hogyan repül utána aktatáskája az udvarba, hogy hamarabb véget érjen a különös találkozás velem, az öreg bálázóval, aki olyan kutyául bánik a fiatalabbal. Láttam, hogy az udvarunkra egy teherautó tolat be, visszamentem a hátsó bejáraton a pincébe, és ahogy ott álltam a targoncával a liftnél, és néztem azt a tizenöt bálát, amit ma préseltem, láttam, hogy a bálák oldalfalát Paul Gauguin átnedvesedett reprodukcióival díszítettem fel, Jó napot, Gauguin úr!, és valahogy az összes bála csillogott, megszépült, sajnáltam, hogy ilyen hamar eljöttek a bálákért, olyan szívesen néztem volna ezeket az egyforma képeket, melyek úgy tárultak ki, mint a díszletek, és észbontóan szép látványt nyújtottak, melybe a már elfáradt húslegyek kórusa zümmögött bele. És a liftben felbukkant a sofőr arca, és én hordtam a targoncával a bálákat, egyiket a másik után, kedvemre kigyönyörködtem magam a Jó napot, Gauguin úr! látványában, sajnáltam, hogy ezeknek a báláknak el kell tűnniük a pincémből, de sebaj, mondom, majd ha nyugdíjban leszek, és megveszem ezt az én présemet, hát minden bálát, amit csinálok, megtartok magamnak, nem rendezek kiállítást, amilyen peches vagyok, valaki még meg találná venni a szignált bálámat, mondjuk, valami külföldi, és hogy senki se vehesse meg azt a bálát, hát ezermárkás árat szabnék, és amilyen peches vagyok, az a külföldi kifizetné az ezer márkát, és elvinné a bálámat, és én nem tudnám, hol van, és hová menjek, hogy még egyszer örülhessek neki... Így emelkedett fel a liftben bála bála után, hallottam, hogyan átkozódik a rakodómunkás, hogy mennyi légy hemzseg a bálákon és rajta is, és amikor felment az utolsó bála, vele együtt kirepült az összes húslégy is, és a pince ezek nélkül az őrült legyek nélkül egyszerre szomorú és elhagyatott lett, mint amilyen szomorú és elhagyatott szoktam lenni én. Négykézláb tántorogtam ki, amikor az ötödik kancsónál tartok, kénytelen vagyok úgy menni a lépcsőn, mintha létrán másznék, négykézláb, és néztem, hogyan viszi a rakodómunkás az utolsó bálát, és amikor ezt a bálát átvette tőle a kesztyűs sofőr, és térdével a többi bála tetejére lökte, láttam, hogy a rakodómunkás kezeslábasának hátát alvadt vér borítja, amolyan véres batikolás, láttam, hogy a sofőr undorodva húzza le és dobja le összevérezett kesztyűjét, és aztán a rakodómunkás beült a sofőr mellé, és a bálák kigördültek az udvarról, és én örültem, hogy az oldaldeszkák fölött csupa fal csillogott, csupa Jó napot, Gauguin úr!, hadd örüljön a képeknek mindenki, aki az épp arra robogó teherautóval találkozik, hadd örüljenek azok, akik mellett egy ilyen feldíszített teherautó elhalad, és a bálákkal együtt elhagyták az udvart azok az őrült húslegyek is, és láttam, hogyan elevenednek meg a napfényben fürdő Spálená utcában, hogyan röpdösik körbe mint a háborodottak az egész teherautót ezek az eszelős kék, zöldes arany legyek, akik hagyták, hogy Paul Gauguinnel és a Jó napot, Gauguin úr!-ral együtt felrakják őket a teherautó platójára, hogy végül a papírgyárak savába és lúgjába szórják őket, mert a tébolyodott húslégy nem szabadulhat attól a képzettől, hogy sehol sem élhet jobban, mint a csodálatos, poshadt és bomló vérben. Amikor le akartam menni a pincébe, egyszerre csak elgyötört arccal elém térdelt a főnököm, és összekulcsolt kézzel könyörgött és rimánkodott: – Hanta, az isten

szerelmére kérlek, térden állva esedezem, szedd össze magad, amíg nem késő és ne vedeld azokat a kancsó söröket, és dolgozz, és ne gyötörj engem, mert ha ez így megy tovább, hát halálra gyötörsz... Megijedtem, lehajoltam, és gyöngéden megfogtam térdeplő főnököm könyökét, és kérlelni kezdtem: Szedje össze magát, jó ember, mondom, nem méltó magához, hogy így térdeljen... és felemeltem a főnökömet, éreztem, hogy egész testében reszket, és újból kértem, hogy bocsásson meg nekem, nem tudtam ugyan, hogy mit kéne megbocsátania, de hát ez voltam én, állandóan bocsánatért esedeztem, mert még magamat is kérlelni szoktam, hogy bocsássam meg magamnak azt, ami voltam, ami a természetemben rejlett... A végsőkig elgyötörten tértem vissza a pincébe, ráadásul a főnököm ellen elkövetett bűnök is nyomasztottak, hanyatt feküdtem egy mélyedésbe, abba a mélyedésbe, amely még meleg volt a türkiz szoknyás cigánylánytól, feküdtem és hallgattam az utca zaját, ezt a csodálatos konkrét zenét, hallottam, hogy az ötemeletes bérházban, ahol ez a mi hulladékpapírbegyűjtőnk van, valahol állandóan folyik és csobog a szennyvíz, hallottam a vécéle húzó láncok zaját, és amikor belehallgattam a föld mélyébe, egészen csöndesen és tisztán hallottam, hogyan hömpölyög a szennyvíz és a fekália odalent a csatornákban és a kloákákban, és míg a húslegyek légiói mind elvonultak, a beton alatt hallottam a patkányok visítását és szorongó sípolását, mert Prága városának összes kanálisában még mindig dúlt a két patkányklán között a harc, hogy ki lesz az úr a főváros összes kanálisa és kloákája fölött. Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az. Jó napot, Gauguin úr!

5. Minden, amit csak megfigyeltem ezen a világon, minden egyidejűleg előremegy és vissza is tér, miként a kovácsfújtató, mint az én présem a zöld és a piros gomb megnyomására, minden az ellentétébe csap át, és csak így lehetséges, hogy a világ nem sántít, és én már harmincöt éve bálázom a hulladékpapírt, és ehhez a munkához nem elég az egyetemi végzettség vagy a klasszikus gimnázium, ide teológiai szeminárium is kell. Így az én munkámban a spirál megfelel a körnek, és a progressus ad futurum összemosódik a regressus ad originemantal, és én mindezt anyagszerűen élem meg, akaratom ellenére művelt lévén, boldogtalanul boldog vagyok, és kezdek arra gondolni, hogy a progressus ad originem megfelel a regressus ad futurumnak. Mostanában így szórakozom, mint ahogy a többi polgár a vacsoránál az Esti Prágát olvassa. Tegnap temettük a bácsikámat, a költőt, aki azzal mutatott nekem utat, hogy chabryi kertjében fölállította a bakterházát, és a fák közé síneket fektetett, és barátaival rendbe hozta azt az Ohrenstein és Koppei márkájú mozdonykát, és szombat-vasárnap három kiskocsival közlekedtek, és gyerekeket utaztattak, este meg ők ültek a vonatra, és közben nagy kancsó söröket ittak. Tegnap temettük a bácsit, ott ütötte meg a guta a bakterházban, vakáció volt, és a barátai elutaztak az erdőkbe és a vizekhez, és így senki se nézett be hozzá ebben a júliusi hőségben, és a bácsi tizenöt napig feküdt holtan a bakterház padlóján, és mikor a mozdonyvezető rátalált, már legyek és férgek borították, és a bácsi teste szétfolyt a linóleumon, mint a camembert. Mikor kijöttek a temetkezési vállalat emberei, hát csak azt kapták össze a bácsiból, amit a ruha összetartott, azután értem szaladtak, és nekem, aki amúgy is ki voltam attól az én pincémtől; nekem kellett lapáttal, majd kőműveskanállal felvakarni a padlóra sült maradványokat, adtak egy üveg rumot, és én csendesen és vigyázva kapartam össze mindazt, ami a bácsi testéből maradt, a legtöbb munkát a vörös haja adta, ami úgy belegyökeredzett a linóleumba, mint amikor az országúton egy sündisznót gázol el a teherautó, vésőt kellett használnom, és amikor készen voltam, ezeket a maradványokat a koporsóban fekvő bácsi ruhája alá tömködtem, fejébe nyomtam a vasutassapkáját, ami ott lógott a bakterházban, és hoztam Immánuel Kantot, és felnyitva az ujjai közé fektettem azt a szép szöveget, amely engem mindig úgy megragadott... Két dolog tölti el elmémet mindig új és növekvő csodálattal... a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény énbennem... De azután meggondoltam magam, és a fiatal Kant egy még szebb mondatát lapoztam fel... Midőn a nyári éj reszkető fényei telve vannak remegő csillagokkal és fönn a telihold, lassanként egy nagyfokú érzékenység állapotába kerülök, amely tele van barátsággal és a világ, valamint az örökkévalóság megvetésével... És mikor kinyitottam az almáriumot, igen, ott volt a gyűjtemény, melyet a bácsi gyakran mutogatott nekem, de én nem tudtam lelkesedni érte, egy olyan tarkabarka pléhdarabka gyűjtemény, teli dobozok, a bácsi szolgálatban azzal szórakozott, hogy réz-, bronz-, cink-, vas- és más színesfémdarabokat fektetett a sínre, és mikor átment rajtuk a vonat, a bácsi felemelte ezeket a darabkákat, melyek szétlapított, bizarr formákká változtak, és minden este ciklusokba rendezte őket, és minden pléhdarabkának nevet adott az asszociációk alapján, melyeket kiváltott, mint egy ázsiai lepkékkel teli skatulya, mint egy üres bonbonos doboz, amely a csokinugát tarka sztaniol papírkáival van tele, úgy néztek ki ezek a dobozok és skatulyák. És én egyik doboz tartalmát a másik után szórtam a koporsóba a bácsi mellé, behintettem ezekkel az értékes pléhdarabkákkal, és csak azután tették fel a hullaszállítók a koporsófedőt, és a bácsi rendjelekkel és kitüntetésekkel és medáliákkal beszórva feküdt ott, mint egy magas rangú tisztségviselő, olyan ünnepélyesen nézett ki a bácsi a koporsóban, mert én úgy kistafíroztam, mintha egy gyönyörű bálát készítettem és préseltem volna. És aztán visszamentem

a pincémbe, a lépcsőn négykézláb kellett lehátrálnom, mintha egy létrán másznék le valami padlásról, csöndben kiittam a rumot, ami még az üvegben volt, leöblítettem sörrel, és csákánnyal cibáltam azt az összeragadt és a nedvességtől foszladozó papírt, amely most már az ementáli sajtra emlékeztetett, melynek lyukaiban egerek laktak, ittam a sört, és szaggattam az azbesztszerűen összesült papírt, és villával hánytam a teknőbe ezt az ocsmányságot, téptem az egérjáratokat, és romboltam a városkájukat, egész fészkeket kellett bevilláznom, mert a begyűjtőnk két napra bezárt, hogy legyen időm a leltár miatt kiüríteni a pincét. Meg se fordult a fejemben, amikor esténként ezt a rakás hulladékpapírt locsoltam, hogy ott alul minden összeragad, szinte egymásba sülnek a művirágok és a könyvek és a nyomástól összepréselődött hulladékpapír, mindez annyira összelapult ott lent a papírhegy nyomásától, hogy a báláim sem jobban a présemben. Tényleg, ehhez a munkához teológusnak kéne lennem, annak a rakásnak az alján, az alapjaiban, ahová soha nem jutottam el az utolsó leltárt követő fél évben, ott a hulladékpapír úgy rohad, mint öreg gyökerek a mocsárban, és a házi sajt édeskés szagát árasztotta, amit fél évig a lábosban felejtettek, ez az átnedvesedett és a nyomástól szinte összepréselődött papír a színét is elvesztette, és szürke és enyhén sárgás volt és olyan tömött, mint a száraz kenyér. Késő estig dolgoztam, és időnként azzal üdítettem fel magam, hogy kimentem a világítóudvarra, és öt emelet kéményén néztem fel egy darabka csillagos égbe, akárcsak a fiatal Kant, majd négykézláb, az üres kancsó fülét fogva, kiimbolyogtam a hátsó kijáraton sörért, hogy azután ismét háromkézláb hátráljak le a lépcsőn; mintha létrán másznék föntről lefelé a pincébe, és az asztalon a villanykörte fényében ott feküdt kinyitva Az égbolt elmélete, a bálák vigyázzban álltak a liftnél, és ma kezdtem meg égy százas csomagot Vincent van Gogh nedves és elázott, nagyméretű reprodukcióiból, a Napraforgók-ból, így hát minden bála oldala arany és narancssárga napraforgóktól és a kék háttértől ragyogott, és így csökkent az összepréselt egerek, egérfészkekés a bomló papír bűze, a prés fala ide-oda mozgott, ahogy a zöld gombot és a piros gombot nyomogattam, a szünetekben sört ittam, és hozzá Az égbolt elméletét olvastam Immánuel Kanttól, hogy miként beszél a csendben, az éjszaka egyetemes csendjében és az érzékek nyugalmában a halhatatlan lélek egy nevenincs nyelven a fogalmakról, melyek felfoghatók ugyan, de leírni nem lehet őket... És ezek a mondatok olyannyira sokkoltak, hogy kiszaladtam a világítóudvarra, és néztem fönn a csillagos égdarabkát, és azután tovább hánytam villámmal a teknőbe az undorító papírt a vattás, gyapotszerű fészkekbe bugyolált egércsaládokkal együtt, de hát aki hulladékpapírt báláz, az nem emberséges, mint ahogy az ég sem az, tulajdonképpen azt, amit csináltam, azt a munkát valakinek el kellett végeznie, az a munka a kisdedek legyilkolása volt, úgy, ahogy azt Pieter Bruegel megfestette, a múlt héten ezzel a reprodukcióval borítottam az összes bálát, de ma arany és sárga színű korongok, tárcsák ragyogtak itt, Van Gogh napraforgói, melyek csak fokozták a tragikus érzést. Így hát dolgoztam és díszítettem az egérkék sírjait, és közben el-elugrottam, és Az égbolt elméletét olvastam, mindig csak egy mondatot vettem a számba, mint egy cukorkát, és így munka közben elteltem a határtalan nagysággal és a végtelen bőséggel és a szépséggel, amely minden oldalról záporozott rám, a lyukas világítóudvar csillagos ege fölöttem, a két patkányklán háborúja és csatái Prága városának összes kanálisában és kloákájában alattam, a lift felé forduló húsz felsorakozott bála, mint valami húszkocsis vonatszerelvény, és a bálák rám néző oldalait a napraforgók lámpásai világították be, a prés telerakott teknője a horizontális menet erejétől kényszerítve zúzta a csendes egérkéket, akik meg se nyikkantak, éppúgy, mint amikor a kegyetlen kandúr egeret fog, és játszik vele, az irgalmas természet kitalálta a rémületet, amelyben kimennek a biztosítékok, és a fájdalomnál is erősebb rémület beborítja azt, akit az igazság pillanatában meglátogat. Mindez ámulatba ejtett, hirtelen felmagasztosultam és megszépültem önmagam szemében, hogy volt merszem, és nem őrültem meg mindattól, amit ebben az én túlságosan zajos magányomban

láttam, testileg és lelkileg megéltem és átéltem, átjárt a csodálkozó felismerés, amely e munka által a mindenhatóság végtelen szférájába repített. És a fejem fölött égett a villanykörte, a piros és a zöld gomb oda-vissza mozgatta a préspofát, végre elértem a pince fenekét, és mint a kubikosoknak, mikor agyagot hánynak ki az árokból, térdemmel kellett segítenem a lapátot, hogy acélja megbirkózzon ezzel a márga és tufaszerűséggé változott papírral. És bedobtam az utolsó lapát nedves és nyúlós anyagot, mintha csak kanálispucer lennék, és a prágai föld alatti lefolyóban tisztítanám a leeresztett csatorna alját. Az utolsó bálába egy nyitott Az égbolt elméletét raktam, és mikor átkötöttem a drótokkal, és a piros gomb felszabadította a nyomás alól, és felgurítottam ezt a bálát a targoncára, és a többi húszhoz vittem, leültem a lépcsőre, és a kezem a térdem közt a hideg cementpadlóig lógott. Huszonegy napraforgó világított a sötét pinceboltozat alatt, és néhány egérke reszketett Ott a hidegtől, mert papír már sehol sem volt, az egyik egész-egész közel jött hozzám, és rám támadt, a pici kis egérke a hátsó lábán ugrált fel rám, és át akarta harapni a torkomat, vagy tán fel akart dönteni, lehet, hogy csak megsebezni akart, egértestecskéje teljes erejével ugrált, és bele-belemart nedves cipőtalpamba, mindig gyöngéden eltoltam, de az egérke újra a cipőtalpamra vetette magát, hogy végül egészenki fulladva behúzódjon a sarokba, és engem nézzen, a szemembe nézett, és én remegni kezdtem, láttam, hogy ezekben az egérszemekben most valami több van, mint a csillagos ég fölöttem, több, mint az erkölcsi törvény énbennem. Mennydörgésként jelent meg előttem Arthur Schopenhauer, hogy a legfőbb törvény a szeretet, és hogy ez a szeretet egyszersmind együttérzés, megértettem, miért gyűlölte annyira Arthur a vasgyúró Hegelt, de azért örültem, hogy sem Hegel, sem Schopenhauer nem voltak ellenséges seregek vezérei, mert ők ketten ugyanolyan háborút vívtak volna, mint amilyent a két patkányklán a föld alatti Prága összes kloákájában és kanálisában. Ma éjszaka olyan elgyötört voltam, keresztbe feküdtem az ágyamon a baldachin alatt, fölöttem a pallók két tonna könyvet tartottak, bámultam a gyéren megvilágított utcáról beszüremlő félhomályba, és a deszkák közötti réseken a könyvek gerincét láttam, és mikor csönd volt, egyszerre csak egérfogak rágcsálását hallottam, hallottam hogyan dolgoznak az ágyam boltozatán, és néhány könyvből felhangzott az a nesz, ami rémületet keltett bennem, mintha másodpercmutatók ketyegnének ott, és ahol egerek vannak, ott valahol fölöttem egérfészek is lesz, és ahol fészkek vannak, ott néhány hónap múlva egértelep keletkezik, és egy fél év múlva egérfalvacskák, melyek egy éven belül mértanian növekedve egérvárossá nőnek, és az képes lesz olyan ügyesen átrágni a pallókat és a deszkákat, hogy egyszer, nem is olyan sokára, csak a hangomtól, kezem egy óvatlan mozdulatától rám zuhan ez a húsz mázsa könyv, és az egérkék megfizetnek minden egyes báláért, amelybe valaha is belepréseltem őket. Így feküdtem félálomban, teljesen kiütve a valahol fölöttem neszező könyvrágcsálástól, és mint ebben a ringatódzó álmodozásban mindig, eljött hozzám tejút alakjában a kis cigánylány, fiatalságom szerelme, a csöndes és ártatlan cigánylány, aki, midőn a kocsma előtt várt rám, az egyik lábát előrecsúsztatta, és kifordította, ahogy azt a balett-táncosnők csinálják alapállásban, fiatalságom szépséges szépe, akiről már rég megfeledkeztem. Egész testét pézsma és pomádéillatú olajos verejték borította, valahányszor megsimogattam, mindig friss vaj érződött az ujjaimon, szarvasfaggyú szaga volt, mindig ugyanabban a levesekkel és mindenféle mártásokkal összekent konfekcióruhában járt, és ennek a ruhának a háta tele volt mésztől meg korhadt fától származó foltokkal, ahogy a korhadt gerendákat és deszkákat hordta nekem a házbontásokból, emlékszem, hogyan találkoztam először ezzel a cigánylánnyal, a háború vége felé történt, mikor egyszer hazafelé mentem a kocsmából, hozzám csapódott, és állandóan követett, a vállam felett beszélgettem vele, mindig a hátam mögött maradt, sohasem hagyta, hogy bevárjam, vagy hogy elém kerüljön, nesztelen cipőben tipegett mögöttem, igen, kijöttem a Horkytól, és a kereszteződésnél mondom, Isten veled, nekem már mennem kell, de ő azt mondta, hogy neki is

arra kell mennie, amerre elindultam, befordultam hát a Ludmilla utcába, és a végén mondom, akkor hát Isten veled, nekem haza kell mennem, de ő azt mondta, hogy ugyanabba az irányba megy, és így direkt elmentem egészen a Zertváig, és kezet nyújtottam neki, hogy haza kell mennem, és ő azt mondta, hogy ő is arrafelé tart, amerre én, mentünk hát, és ott lent, az Örökkévalóság gátján mondom, hogy már az utcánkban járunk, és hogy búcsúzom, ő pedig, hogy ugyanarra megy, mint én, és így értem a házunk előtt álló gázlámpa alá, hát Isten veled, én már a házunk előtt állok, és ő azt mondta, hogy ő is itt lakik, így hát kaput nyitottam, és előreengedtem, de ő nem akart, lépjek csak be én elsőnek a sötét folyosóra, így hát beléptem, még három bérlő lakott itt, felmentem a lépcsőn az udvarra, és az ajtómhoz léptem, és miután kinyitottam, megfordultam, és mondom, Isten veled, én már itthon vagyok, ő meg azt mondta, hogy ő is itthon van, és bejött hozzám, és velem aludt az egyetlen ágyban, és mire felébredtem, már el is tűnt, csak az ágy széle volt tőle meleg. És így direkt csak éjszaka jártam haza, de alighogy a lépcsőhöz értem, láttam, hogy ott ül az ajtó előtti lépcsőn, láttam, hogyan fekszenek a bontásból származó fehér deszkák és felaprított gerendák az ablak alatt, és amikor ajtót nyitottam, mint egy macska, úgy emelkedett fel és surrant be a szobácskába, és azután egyre csak hallgattunk, én a nagy kancsóval sörért mentem, öt liter sört hoztam, a cigánylány addig begyújtott a tűzhelybe, egy öntöttvas sparheltbe, amelyben akkor is lobogott a láng, ha a kis ajtó nyitva volt, mert ennek a szobácskának nagy kéménye volt, valamikor egy boltíves kovácsműhely volt itt, a cigánylány főzött, mindig ugyanazt, paprikás krumplit lókolbásszal, azután a sparhelt nyitott ajtajánál ült, rakta a tüzet, és az öle tele volt sárga fénnyel, és a vállát, nyakát és állandóan változó profilját arany verejtékcsík ölelte körül, merthogy melege volt, és én ruhástul az ágyra heveredtem, felfelkeltem, hogy húzzak egyet a kancsóból, és amikor meghúztam, odanyújtottam a cigánylánynak, két kézzel fogta azt a gigantikus kancsót, és amikor ivott, hallottam, hogyan mozog a gégéje, és hogy halkan nyöszörög, mint valami távoli szivattyú, eleinte azt hittem, hogy csak azért rakja a tüzet, és fűti állandóan a tűzhelyet, hogy engem megnyerjen, de ez benne volt, benne volt ez a tűz, tűz nélkül tán élni sem tudott volna. Így éltem ezzel a kis cigánylánnyal, és tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy hívják, ő sem tudta, nem volt rá szüksége, nem akarta tudni, hogyhogyan hívnak engem, ilyen csöndesen és szótlanul találkoztunk esténként, sohasem adtam neki kulcsot, mindig várt rám, néha direkt, hogy próbára tegyem, csak éjfél után jöttem haza, mikor ajtót nyitottam, hirtelen egy árnyék suhant el mellettem, és én tudtam, hogy a cigánylány már a szobámban van, és mindjárt gyufát gyújt, meggyújtja a papírt, és a kályhában lobogni, pattogni kezd a tűz, szüntelenül emésztve azokat a fadarabokat, melyekből a cigánylány egész hónapra valót hordott az ablak alá. És mikor csöndben ettünk a villanykörte fényénél, láttam, hogy a cigánylány tördeli a kenyeret, valahogy úgy, mintha az oltáriszentséget fogadná magába, azután összeszedi a morzsákat a szoknyájáról, és szertartásosan a tűzbe dobja. És utána hanyatt feküdtünk, és néztük a plafont, melyen tompa árnyékok és derengő fények mozogtak, a villanyt már rég leoltottuk, és mikor az asztalon álló kancsóért mentem, mintha egy algákkal és moszatokkal teli akváriumban lépkedtem volna, mintha sűrű erdőben jártam volna holdvilágos éjszakán, úgy cikáztak az árnyékok, és mikor ittam, mindig megfordultam, és néztem a meztelen cigánylányt, ahogy ott fekszik, és engem néz, a szeme fehérje világított, sokkal jobban láttuk egymást a sötétben, mint a vakító fényben, én különben is szeretem az alkonyatot, ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy valami nagy dolog történhet, naplemente után az alkonyatban minden szebb, minden utca, minden tér, estefelé az emberek mind szépek, akár az árvácskák, még olyan érzésem is volt, hogy én is jóképű férfi vagyok, szerettem nézni magam a tükörben, szerettem látni lépkedő tükörképemet a kirakatok üvegében, sőt amikor alkonyat után végigsimítottam az arcomat, úgy találtam, hogy bőrömön egyetlen ránc sincs, sem a szám körül, sem a homlokomon, hogy az alkonyattal az a napszak köszönt be, melynek szépség a neve. A

kályha nyitott ajtajában parázslott a szén, a meztelen cigánylány újra felkelt, és ahogy ment, hát láttam, hogy egész arany körvonalú testéből dicsfény sugárzik, ugyanúgy, mint a Károly téri templom homlokzatára betonozott Loyolai Ignácból. És miután tett a tűzre, visszajött, és mellém feküdt, úgy fordítva fejét, hogy a profilomat lássa, és ujjaival végigtapogatta arcomat és szájamat, és jóformán soha nem csókolt, és én sem csókoltam őt, mindent a kezünkkel mondtunk el egymásnak, és azután csak feküdtünk, és néztük a repedt öntöttvas tűzhely vetette visszfényeket és tükröződéseket, és a tűzhely gyomrából göndör fény sugárzott, amely a fa halálából született. Nem akartunk semmi mást, csak a végtelenségig és örökkévalóságig így élni, mintha már mindent rég elmondtunk volna egymásnak, mintha születésünk óta együtt éltünk volna, és soha, egy pillanatra sem hagytuk volna el egymást. Mikor annak a második háborúnak az utolsó évében beköszöntött az ősz, vettem kék csomagolópapírt, cérnát, néhány gombolyag durva fonalat, ragasztót, és egy vasárnap, miközben a cigánylány a sört hordta, a padlón összebarkácsoltam és összeragasztottam egy sárkányt, a cérnával kiegyensúlyoztam, hogy pontosan fölfelé, az égbe szálljon, és azután gyorsan hosszú farkat csináltunk neki, a cigánylány, ahogy tanítottam, papírgalambokat kötözött a zsinegre, és elindultunk együtt az Okrouhlikra, és mikor az égnek eresztettem a sárkányt, és meglazítottam a cérnát, és utána egy kicsit az ujjaim között tartottam és meghúztam, hogy a sárkány megfeszüljön, és mozdulatlanul álljon az égen, csak a farkával rajzoljon egy hullámzó S betűt, a cigánylány egész arcát elfedte tenyerével, és ujjai felett ott csillogtak tágra nyílt, csodálkozó szemei... És azután ültünk, és eregettem a durva zsineget, és átadtam az égen úszó sárkányt a cigánylánynak, hogy fogja, és a cigánylány sikoltozott, hogy a sárkány felrántja az égbe, hogy érzi, hogyan repül felfelé a mennybe, mint Szűz Mária, megragadtam a vállát, hogyha tényleg, hát repüljünk mind a ketten, de a cigánylány visszaadta a cérnás spulnit, ültünk hát, és a fejét a vállamra hajtotta, és egyszerre csak a fejembe vettem, hogy levelet küldök, és átadtam a cigánylánynak a zsineget, de ő újra megrémült, hogy a sárkány az égbe viszi, és hogy soha többé nem lát engem, így hát egy cöveket vertem a földbe, rákötöttem a durva zsineget, kitéptem a noteszből egy lapot, beszakítottam, és ráhúztam a fonálra, és mikor újból a kezembe vettem a spulnit, a cigánylány sikoltozott, kezét a levél után nyújtotta, amely szaggatott mozgással emelkedett felfelé a cérnán. Éreztem az ujjaimban, hogyan húz a sárkány, minden odafenti széllökés ujjaimon keresztül átjárta egész testemet, és mikor a levél felért egészen a sárkány vázáig, éreztem ezt az érintést, és egész testemben megremegtem, és egyszerre a sárkány volt az Isten, én pedig Isten fia, és a fonál volt a Szentlélek, melyen át az ember kapcsolatba, bizalmas érintkezésbe lép, beszélgetésbe bocsátkozik magával az Istennel. Így eresztettünk még néhányszor sárkányt az égbe, a cigánylánynak megjött a bátorsága, és fogta a zsineget, és egész testében reszketett, akárcsak én, attól reszketett, hogyan remeg a sárkány a széllökésektől, ujjacskáira tekerte a fonalat, és lelkesen sikoltozott... Egyszer estefelé jöttem haza, a cigánylány nem várt, felkapcsoltam a villanyt, reggelig járkáltam ki a ház elé, de a cigánylány nem jött, nem jött másnap sem, nem jött soha többé. Kerestem, de már sohasem láttam viszont az aprócska, gyerekes cigánylányt, aki egyszerű volt, mint a faragatlan fa, aki olyan volt, mint Isten lelkének lehelete, aki semmi mást nem akart, mint azzal a fával fűteni, amit a hátán hazacipelt, azokkal a nehéz bontott gerendákkal és deszkákkal, azokkal a hatalmas keresztnyi fadarabokkal, tényleg nem akart mást, mint paprikás krumplit főzni lókolbásszal, megrakni a kályhában lobogó tüzet és ősszel sárkányt eregetni az égbe. Csak később tudtam meg, hogy a Gestapo vitte el a többi cigánnyal együtt, és koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan már soha nem tért vissza, valahol Majdanekben vagy Auschwitzban égették el a krematórium kemencéjében. Az ég nem emberséges, de én akkor még emberséges voltam. A háború után, amikor nem jelentkezett, elégettem az udvaron a sárkányt, a zsinórt és a hosszú farkat, amelyre a papírgalambokat kötözte az a kis cigánylány, akinek a nevét

már elfeledtem. Miután véget ért a háború, a pincém még az ötvenes években is gyakran tele volt náci irodalommal, kis cigánylányom bájos szonátájának fényénél hatalmas kedvvel préseltem az egyazon témára írt brosúrák és könyvek mázsáit, több százezer oldalt zúztam össze ujjongó férfiak, nők és gyerekek, ujjongó öregek, ujjongó munkások, ujjongó parasztok, ujjongó SSlegények, ujjongó katonák fényképeivel, hatalmas kedvvel dobáltam a hidraulikus présem teknőjébe a felszabadított Danzigba bevonuló Hitlert és sleppjét, a felszabadított Varsóba bevonuló Hitlert, a felszabadított Prágába bevonuló Hitlert, a felszabadított Bécsbe bevonuló Hitlert, a felszabadított Párizsba bevonuló Hitlert, Hitlert magánlakásán, Hitlert az aratóünnepségen, Hitlert hű farkaskutyájával, Hitlert frontharcosai között, az atlanti falat szemlélő Hitlert az ellenőrző körúton, a Keleten és Nyugaton elfoglalt városokba behajtó Hitlert, a katonai térkép fölé hajoló Hitlert, és minél többet préseltem Hitlert és az ujjongó nőket, férfiakat meg gyerekeket, annál többet gondoltam az én cigánylánykámra, aki sohasem ujjongott, aki nem akart semmi mást, mint tüzet rakni, paprikás krumplit főzni lókolbásszal és nagy kancsó sörökért járni, nem kívánt mást, mint tördelni a kenyeret, akár a szent ostyát, és utána a nyitott tűzhelyajtón át nézni a lángokat és a ragyogást, hallgatni a tűz dallamos morajlását, a tűz énekét, melyet már gyerekkora óta ismert, s amely szakrálisan összeforrt nemzetségével, a tűzét, melynek fénye minden fájdalmat eltemet, és az arca melankolikus mosolyt csal, amely a cigánylány tökéletes boldogságáról alkotott elképzelését tükrözte... Most hanyatt fekszem keresztben az ágyamon, és a baldachinról a mellkasomra esett egy kis egérke, lecsúszott, és beszaladt az ágy alá, valószínűleg hazahoztam néhány egeret az aktatáskámban vagy kabátzsebemben, az udvarról vécészag jön fel, hamarosan esni fog, mondom magamban, és hanyatt fekve egyetlen tagomat sem tudom megmozdítani, olyan törődött vagyok a sörtől és attól a munkától, amivel két nap alatt kitakarítottam a pincémet az egereknek, ezeknek az alázatos kis állatkáknak a rovására, akik szintén nem akartak mást, csak a könyvek szövegét majszolgatni, hulladékpapírodúkban lakni, újabb egérkéket szülni és táplálni ezekben a vackokban, egérkéket, amelyek pont úgy gömbölyödnek össze, mint ahogyan az én cigánylánykám simult gombolyagként hozzám hideg éjszakákon. Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem.

6. Harmincöt évig báláztam hulladékpapírt a hidraulikus présen, harmincöt évig azt hittem, hogy a makulatúrát és a papírzúzalékot nem is lehet másképpen préselni, csak úgy, ahogy én csináltam, de most megtudtam, hogy Bubnyban felállítottak egy gigantikus prést, amely húsz olyannal ér fel, mint amilyenen én dolgoztam. És mikor a szemtanúk elmesélték, hogy ez a gigász háromnégy mázsás bálákat csinál, és hogy ezeket a bálákat villástargoncákon szállítják a tehervagonokba, így szóltam magamhoz, el kell menned megnézni, Hanta, ezt látnod kell, udvariassági látogatást teszel. És amikor ott álltam Bubnyban, és láttam azt a hatalmas üvegezett csarnokot, az a csarnok majd akkora volt, mint egy kisebb Wilson-pályaudvar, és hallottam annak az óriási présnek a dübörgését, hát remegni kezdtem, és nem bírtam ránézni arra a gépre, egy ideig álltam, és másfelé néztem, aztán bekötöttem a cipőfűzőmet, de csak nem tudtam annak a masinának a szemébe nézni. Az volt mindig az igazi, mikor a hulladékpapír kupacban megpillantottam egy értékes könyv borítóját vagy gerincét, nem mentem rögtön érte, hanem fogtam a rongyot, és a présem tengelyét tisztogattam, azután néztem a papírrakást, és néztem magamba, hogy vajon van-e elég erőm, hogy megfogjam és kinyissam azt a könyvet, és csak amikor már biztos voltam magamban, csak akkor emeltem fel a könyvet, és a könyv úgy remegett a kezemben, mint a menyasszony csokra az oltár előtt. Ilyen voltam akkor is, mikor még a falunk focicsapatában játszottam, tudtam, hogy csak csütörtökön függesztik ki az összeállítást az Alvégi kocsmánál lévő kis kirakatba, de én dobogó szívvel már szerdán odamentem, terpeszben álltam a biciklim fölött, és sohasem tudtam rögtön a kirakatba nézni, és a vitrin kis lakatját és a szegélyléceket bámultam, majd hosszan elidőztem klubunk nevénél, és csak ezután néztem meg az összeállítást, de szerdán mindig csak a múlt heti volt kifüggesztve, így hát elkarikáztam, hogy csütörtökön újra ott álljak a kirakatnál és hosszan nézegessek mindent, csak nem az összeállítást, és csak miután megnyugodtam, csak akkor olvastam el lassan, ráérősen az első csapat összeállítását, azután a tartalék összeállítást és végül a serdülőkét, és mikor aztán ott láttam a nevem a tartalékok között, csak akkor éreztem boldognak magam. Pontosan így álltam a bubnyi gigantikus prés mellett, és amikor zavarom enyhült, összeszedtem magam, és ránéztem arra a gépre, amely úgy tornyosult az üvegcsarnok plafonjáig, mint egy hatalmas oltár. Ez a prés még nagyobb volt, mint gondoltam, hatalmas szállítószalagja olyan hosszú és széles volt, mint a holesovicei erőműé, amely lassan szórja a szenet a rostok alá, ezen a szalagon lassan mozdult előre a fehér papír és a könyv, ezeket a könyveket fiatal munkások és munkásnők rakták fel, akik egészen másképpen voltak öltözve, mint én, vagy a többi hulladékpapír bálázó, narancssárga és világoskék kesztyűjük volt, és sárga, sildes amerikai sapkájuk, amolyan kertésznadrág volt rajtuk, vállukon átvetett és a hátukon kereszteződő nadrágtartóval, afféle overall, amely látni engedte a színes pulóvereket és garbókat, és sehol sem láttam égő villanykörtét, a falakon és az üvegtetőn világosság és napfény áramlott be, és a plafonnál szellőztető berendezések voltak, ezek a színes kesztyűk fokozták megaláztatásomat, mert én mindig puszta kézzel dolgoztam, hogy ujjaimmal ízlelgessem a papírt, de itt senki sem vágyott rá, hogy tapintásával élvezze ki a hulladékpapír utánozhatatlan varázsát, és a szalag egyre csak hordta felfelé a könyveket és a fehér hulladékot, mint a mozgólépcső a gyalogosokat a Vencel téri aluljáróból az utcára, és ez a papír egyenesen egy hatalmas katlanba zúdult, akkorába, mint a smíchovi sörgyár gigantikus tüdeje, amiben a sör fő, és mikor a katlan tele volt, leállt a szalag, és a födémről egy vertikális préscsavar ereszkedett alá, és hatalmas erővel dolgozta össze a papírt, majd fújt egy nagyot, hogy utána ismét felemelkedjen a csarnok mennyezetéhez, és a szalag a papírral szaggatott mozgással újra

beindult, és az anyagot egyenesen egy ovális teknőbe szórta, amely akkora volt, mint a medence a Károly téren. És most, már annyira megnyugodtam, hogy észrevettem, hogy ez a prés egész könyvrakományokat zúz össze, az üvegfalon át láttam a nagy könyvcsomagokat beszállító teherautókat, rakományuk a deszka fölé ért, több teherautónyi könyv, ami egyenesen a zúzdába került, mielőtt még egyetlen oldaluk emberi szemeket, agyakat és szíveket szennyezett volna be. Csak most láttam, hogyan tépik le a szalag aljában a munkások és munkásnők a csomagok burkait, és emelik ki belőlük a friss könyveket, és szaggatják le tábláikat, és a szalagra csak a könyvek tiszta belsejét dobják, dobálták ezeket a könyveket, melyeknek, mielőtt leestek, szétnyíltak a lapjaik, és senki sem pillantott ezekbe a lapokba, tulajdonképpen nem is pillanthatott, mert a szalagnak mindig tele kellett lennie, nem tűrte a megállást, mint ahogy én álltam meg néha a présemnél, ilyen embertelen munka volt ez itt Bubnyban, egészen hasonló egy halászhajó kombináthoz, ahol a hátsó fedélzeten behúzzák a hálót, és a hajósok válogatják a halakat és a halacskákat, és a hajó belsejében lévő konzervgyárba vezető szalagokon osztályozzák őket, egyik hal, mint a másik, egyik könyv, mint a másik. És összeszedtem a bátorságomat, és felmentem a lépcsőn az ovális teknőt körülölelő platóra, tényleg úgy sétáltam ezen a platón, mintha a smíchovi sörgyár főzőházának az üstjét járnám körül, amelyben egy menetben öt hektó sört főznek, a korlátnak támaszkodva néztem le, mintha egy épülő egyemeletes ház állványzatán állnék, a vezérlőpulton, mint valami erőműben, tucatjával világítottak a színes gombok, és a préscsavar olyan erővel nyomta és préselte megint az üreg tartalmát, mint amikor az ember elmélázva gyűröget egy villamosjegyet, és én rémülten néztem körbe és lefelé a dolgukat végző munkásokra és munkásnőkre, akikre az oldalfalon át tűzött a nap, és pulóvereik, ruháik, sapkáik színétől káprázott a szemem, tobzódtak a színekben, olyanok voltak azok a munkások, mint az egzotikus madarak, mint a jégmadarak, norvég pirókok, papagájok, de rémületemet nem ez okozta, én azért ijedtem meg, mert hirtelen pontosan láttam, hogy ez a gigantikus prés halálos csapás az összes kis présre, egyszerre csak tudtam, hogy az, amit látok, új korszakot jelent a szakmában, hogy ezek már más emberek, és ez már más munkamódszer, Rádöbbentem, hogy vége a kis örömöknek, melyek a tévedésből a hulladék közé dobott és az ott felfedezett könyvek alakjában jelentek meg a kis begyűjtőben, hogy ez, ami itt van, ez, amit látok, más gondolkodásmódot is jelent, bár lehet, hogy minden munkás minden egyes rakományból hazavisz egy könyvet mint természetbeni juttatást, és talán el is olvassa, de már az összes bálázó barátomnak vége, és nekem is végem, mert mi, öreg bálázók, mind akaratunk ellenére lettünk műveltek, akaratunk ellenére volt otthon szép könyvtárunk a begyűjtőből elhordott könyvekből, és mindegyikünk abban a hiú reményben olvasta ezeket a könyveket, hogy egyszer valami olyanra bukkan bennük, ami minőségileg megváltoztatja. És a legnagyobb csapás akkor ért, amikor láttam, hogy isznak ezek a fiatal munkások csípőre tett kézzel, terpeszben állva, minden szégyenkezés nélkül tejet és üdítőt, és jóízűen egyenesen az üvegből ittak, és ekkor láttam, hogy végleg befellegzett a régi időknek, hogy véget ért az a korszak, amikor a munkás térden állva és a kezével és a tenyerével győzködött az anyaggal, mintha birkózna vele, két vállra fektetné, így minden régi típusú munkás elnyűtt és mocskos volt a munkától, mivel a munkát a testére kellett szabadítania. De itt az új emberekkel, a munkafolyamat új módszereivel új kor kezdődött, új korszak, amely munka közben tejet iszik, holott mindenki tudja, hogy maga a tehén is inkább szomjan döglik, semhogy tejet igyon. Nézni sem bírtam ezt, megkerültem a prést, és ott láttam hidraulikájának termékét, egy hatalmas bálát, amelyet a présteknőből egyenesen egy villástargoncára toltak ki, egy amolyan fürge kis gyíkra, ami azután szaggatott mozgással megfordult, kiment a rámpára és onnan tényleg egyenesen a tehervagonba, a bálák akkorák voltak, mint a Wertheim márkájú tűzálló páncélszekrények. Szemem elé emeltem a kezemet, ezt a piszkos emberi kezet, a munkától lehorzsolt ujjaim

olyanok voltak, mint a szőlőtőkék, elnéztem őket, azután hirtelen megvetően leengedtem a karomat, egy darabig ide-oda himbálódzott, és abban a pillanatban kezdődött a tízórai szünet, a szalag leállt, és láttam, hogy a munkások és a munkásnők egy nagy tábla tövébe telepednek, egy olyan rajzszögekkel, hírekkel, listákkal és lajstromokkal teletűzdelt tábla alá, mindegyikük maga elé állított egy üveg tejet, és kicsomagolta az uzsonnáját, amit az ételhordó lány hozott egy rekeszben, és lassan ettek, és tejjel meg üdítővel öblítették le a felvágottat, a sajtot és a vajas kiflit, és nevettek és diskuráltak, és az elcsípett beszédfoszlányoktól a korlátba kellett kapaszkodnom, mert megtudtam belőlük, hogy ezek a fiatal emberek szocialista brigádtagok, hogy minden pénteken vállalati autóbuszon az Oriás-hegységbe, a vállalat üdülőjébe utaznak. Mikor aztán befejezték az evést, rágyújtottak, és én megtudtam, hogy tavaly társasutazást szerveztek Olaszországba és Franciaországba, és hogy az idén Bulgáriába meg Görögországba készülnek, és amikor láttam, milyen nyugodtan iratkoznak föl és győzködik egymást, hogy menjen mindenki abba a Görögországba, hát már egyáltalán nem is csodálkoztam rajta, hogy amikor a nap még feljebb hágott, ezek a fiatal emberek derékig levetkőztek, és sütkéreztek a napfényben, és közben azon tanakodtak, hogy délután úszni menjenek-e a Sárga uszodába, vagy pedig Modfanyba focizni és lábtengózni. Az a görögországi utazás, az megrázott, én a régi Görögországba csak beleképzeltem magam Herder és Hegel olvasásával meg a Friedrich Nietzschét követő dionüszoszi életfelfogásommal, én tulajdonképpen sohasem voltam szabadságon, nekem jóformán az összes szabadnapom az ellógott műszakokra ment rá, mert a főnököm egy nap igazolatlan mulasztásért két szabadnapot törölt, és ha maradt is valahány, hát kifizettettem és dolgoztam, mert folyton restanciában voltam azzal az én munkámmal, annyi papír volt mindig az udvaron és az udvar alatt, több papír, mint amennyit be tudtam bálázni, úgyhogy harmincöt évig nap nap után átéltem a Sziszüphosz-komplexust, ahogy arról olyan szépen írt Sartre úr vagy még szebben Camus úr, minél több bálát vittek el az udvaromról, annál több hulladékpapír zúdult a pincémbe, és ez így ment a végtelenségig, ugyanakkor itt Bubnyban a szocialista brigád mindennap azsúrban van, most valamennyien dolgoznak, és napbarnítottak, és a nap munka közben tovább barnítja görögös testüket, és cseppet sem remegnek bele abba, hogy szabadságukat Hellaszban töltik anélkül, hogy valamit is tudnának Arisztotelészről, Platónról és Goethéről, az antik Görögország meghosszabbított karjáról, nyugodtan dolgoznak, és tovább szaggatják a táblák közül a könyvek belsejét, és az iszonyattól felborzolódott és rémült lapokat a futószalagra dobálják, csak úgy, közönyösen és nyugodtan, anélkül, hogy átélnék mindazt, amit egy ilyen könyv jelent, hiszen ezt a könyvet valakinek meg kellett írnia, valakinek meg kellett szerkesztenie, valakinek ki kellett szednie, valakinek meg kellett csinálnia a korrektúrát, valakinek újra kellett szednie, valakinek megint meg kellett csinálnia a korrektúrát, valakinek meg kell csinálnia a végleges szedést, és valakinek be kellett tennie a gépbe, és valakinek el kellett olvasnia a szemleívet, és valakinek újra gépbe kellett tennie, azután a táblák közé illesztett íveket egy másik gépbe, hogy könyvvé kösse össze őket, és valakinek kézbe kellett fognia ezeket a köteteket, hogy csomagokká állítsa össze őket, és valakinek számlát kellett írnia a könyvekről és az összes rajtuk végzett munkáról, és valakinek döntenie kellett a könyvről, hogy nem olvasásra való, és valakinek el kellett veszejtenie a könyvet, és utasítást kellett adnia, hogy zúzdába vele, valakinek el kellett raktároznia a köteteket, és valakinek teherautóra kellett raknia őket, és valakinek idekellett szállítania a könyvcsomagokat, ahol a munkások és munkásnők piros, sárga, kék és narancssárga kesztyűben tépkedik ki e könyvek belsőségeit, és dobálják futószalagra, amely süketen, de pontosan, szaggatott mozgással viszi az összeborzolódott lapokat a gigantikus prés alá, hogy az bálába préselje őket, és a bálák mennek a papírgyárakba, ahol a könyvekből ártatlan, fehér, betűtől be nem mocskolt papír készül, hogy más, új könyveket nyomtassanak rájuk...

Így álltam a korlátra támaszkodva, és néztem lent az emberi munkát, láttam, hogy egy tanárnő lép a napos térbe, egy csoport iskolás gyereket hozott magával, először azt hittem, üzemlátogatáson vannak itt, hogy a gyerekek lássák, hogyan préselik a hulladékpapírt, de láttam, hogy a tanárnő egy könyvet vett kézbe, kikényszerítette a gyermekek figyelmét, és bemutatta a tépési műveletet, úgy, hogy a gyerekek megértsék, és a gyerekek egymás után vették kézbe a könyveket, és miután kifordították a táblákat és a borítót, ujjacskáik közé fogták a lapokat, és igyekeztek kitépni őket és széttépni a könyvet, de a könyv védekezett, végül azonban a gyermekkezecskék erősebbnek bizonyultak, és a gyermekhomlokok felderültek, és csak úgy égett kezük alatt a munka, akár a munkásoknak, akik oda-odabólintva buzdították őket... Valahogy olyan volt itt Bubnyban, mint amikor a libusei csirkegyárban voltam üzemlátogatáson, ahogy a gyerekek a könyvek belsőségeit tépkedték, úgy szaggatták a fiatal munkáslányok ügyes mozdulatokkal a futószalagra aggatott eleven csirkékből a májat, a tüdőt és a szívet, és a belsőségeket az odakészített ládákba dobálták, miközben a futószalag szaggatott mozgással a következő művelethez vitte a csirkéket, és én néztem eztaz egészet, és láttam, hogy a libusei lányok munka közben milyen vidámak és tréfás kedvűek, míg a rámpán ezer és ezer ketrecben eleven és félig döglött csirkék vannak, némelyik, amelyiknek sikerült kiszabadulnia a drótozott ketrecből, a teherautó deszkáin ül, a másik csirke csipeget, és eszébe sem jut, hogy elrepüljön a futószalag kampói elől, amelyekre a fiatal lányok nyakuknál fogva akasztják fel a ketrecekben tízesével tolongó baromfit... Néztem, hogy odalent hogyan tanulják a gyerekek Széttépni a könyveket, láttam, hogy már annyira belemelegedtek, hogy le kellett venniük kis trikóikat és pulóvereiket, de láttam azt is, hogy néhány könyv összeesküdött, és úgy védekezett, hogy egy kisfiúnak és egy, kislánynak kificamodott az ujjacskája, bemocskolták ujjukat a rebellis könyv kemény tábláival, de a munkásnők fogták a végsőkig ellenálló könyveket, és egyetlen rántással kiszakították belsőségeit, és a felborzolódott lapokat a futószalagra dobták, miközben a tanítónő bepólyázta a kificamodott gyermekujjakat. Az ég nem emberséges, és nekem ebből már elegem volt. Megfordultam és lementem, és amikor kifelé indultam, valaki rám kiáltott... Hanta, te öreg róka, mit szólsz ehhez az egészhez? Visszafordultam, és ott a korlátnál, a napfényben egy fiatalember állt narancsszínű amerikai sapkában, és teátrálisan felmutatott egy tele üveg tejet, úgy állt ott, mint a fáklyás Szabadság-szobor New York előtt, nevetett, és rázta azt az üveget, és én láttam, hogy a többi munkás és munkásnő is mind nevet, hogy tán szeretnek engem, hogy ismernek, hogy végig, amíg itt kószáltam és rémüldöztem, figyeltek és örültek, hogy annyira odavoltam tőlük és a gigantikus préstől... most nevettek, és sárga és narancsszínű kesztyűiket rázták a levegőben, a fejemhez kaptam, és kimentem a folyosóra, mögöttem az összes hangnemben hullámzott a nevetés, amely elől a hosszú, több ezer csomag könyvvel szegélyezett folyosón át menekültem, az egész könyvrakomány úgy defilírozott és rohant hátrafelé, ahogy én előre a folyosón. Csak a hosszú folyosó végén álltam meg, és nem tudtam leküzdeni kíváncsiságomat, feltéptem hát egy könyves csomagot, és láttam; hogy az a könyv, amit a gyerekek szaggattak, és kettő közülük még az ujjacskáit is bepiszkolta az oldalaival, hogy az a Kaja Marik, kihúztam egy példányt, és megnéztem a kolofon oldalt, és onnan megtudtam, hogy nyolcvanötezres példányszámban jött ki és összesen három kötetben, tehát körülbelül negyedmillió Kaja Marik küzd hiába a gyerekkezekkel is... És így lecsendesedve lépkedtem újabb folyosókon, több ezer becsomagolt, védtelen és csendes könyv vonult el mellettem, pontosan úgy, mint amikor Libušeban, a csirkevágóhídon voltam üzemlátogatáson, a ketrecekből kiszabadult csirkék a futószalag körül tipegtek és csipegettek; egészen addig, míg végül egy leánykéz elkapta és elevenen a futószalag kampójára akasztotta őket, és elvágta a csirkenyakakat, a még fejletlen csirkéket, melyeképpen hogy elindultak sorsuk körpályáján, mint ahogy ezeknek a raktárbeli

könyveknek is idő előtt kell a halálba menniük. Ha én eljutnék Görögországba, mondom magamban, hát elmennék leróni hódolatomat Sztageiroszba, ahol Arisztotelész született, ha én eljutnék Görögországba, hát holtbiztos; hogy akár alsónadrágban, de futnék egy kört az olympiai stadionban, hosszú alsónadrágban, zsinórral a bokám körül futnék egy tiszteletkört az összes olimpia összes győztesének a tiszteletére, ha eljutnék Görögországba. Ha én elmehetnék ezzel a szocialista brigáddal Görögországba, nem csak a filozófiáról és az összes építményről tartanék nekik előadást, én beszélnék nekik az összes öngyilkosságról, Démoszthenészről, Platón-ról, Szókratészről is, ha egyszer társasutazással egy szocialista brigáddal Görögországba mehetnék... De már egy új korszak van itt, egy új világ, ezek a fiatal emberek most majd kivágják a rezet; a világon talán már minden más és másképpen van. Így meditáltam, és lementem a hátsó bejáraton a pincébe, a félhomályba, a villanykörték fényébe és a bűzbe, megsimogattam présem teknőjének kifényesedett éleit, a fát, amely megmutatja éveit, és így álltam, és egyszerre csak kiáltás és jajgató ordítás hallatszott, megfordultam, és ott állt előttem vérben forgó szemmel a főnököm, és a plafonra kiáltotta és trombitálta afölötti bánatát, hogy olyan sokáig távol voltam, és hogy az udvar meg a pince már megint tele van hulladékpapírral, én nem értettem, mit is rikoltozik nekem a főnököm, de azt megéreztem, hogy szörnyű ember vagyok, és hogy a főnöknek elege van ebből, és jó néhányszor elismételt egy olyan szót, amit soha senki nem mondott még nekem, hogy lógós, lógós, lógós vagyok. A gigantikus prés Bubnyban és a fiatal szocialista brigád és én, az ellentétek erkölcsi helyzetében, én, aki még kisebb vagyok, mint az a parányi présem, nyári társasutazás Hellászba és én, a lógós. Így aztán egész délután egyhuzamban dolgoztam, úgy dobáltam a villával a hulladékpapírt a teknőbe, mintha Bubnyban dolgoznék, a könyvek csillogó gerincei kacérkodtak velem, de én ellenálltam, és folyton ismételgettem, hogy nem szabad, neked nem szabad egyetlen könyvbe sem belenézned, neked olyan szívtelennek kell lenned, mint egy koreai hóhérnak. Úgy melóztam, mintha egy halom élettelen agyagot lapátolnék, a gép dolgozott, mint az őrült, köhögött és rángatódzott, a motor átmelegedett, nem volt hozzászokva ehhez a tempóhoz, valahogy olyan náthás és reumás lett ettől a pincétől, amikor megszomjaztam, kiszaladtam, és végigmentem az udvaron a literes tejesüveggel, amikor beleittam, olyan volt, mintha szögesdrótot nyelnék, de nem adtam fel, és apránként kortyolgattam, mint amikor kiskoromban kanalanként nyeldekeltetik a csukamájolajat, olyan undorító volt ez a tej, két óra alatt elértem, hogy a plafontól leomlott a papír, és az udvar kövezetében lévő nyílás ismét felszabadult, csütörtök volt, és az történt, ami minden csütörtökön, amire mindig nagy izgalommal vártam, mert ilyenkor a Komensky könyvtár könyvtárosa egy kosárnyi kiselejtezett könyvet hozott, megállt a pince nyílása fölött, és felülről a lábamhoz szórta azt a kosárnyi filozófiai művet, de én a teknőbe dobáltam a könyveket, éppen csak hogy megpillantottam Az erkölcs metafizikáját, a szívem majd megszakadt, de ugyanúgy behánytam villámmal a teknőbe, mint az Utcai lámpavasakra erősített bádog szemeteskosarak tartalmát, és egyre csak dolgoztam, egyik bálát a másik után, régi mesterek reprodukciói nélkül, egyik bála olyan volt, mint a másik, csak azt a munkát végeztem el, amiért fizettek, semmi művészet és alkotás és teremtés a szép jegyében, csak egyszerűen letudtam a munkámat, és közben kezdtem megérteni, hogy ha én így dolgoztam volna, hát egymagam alapíthattam volna egy szocialista brigádot, saját magamnak tehettem volna felajánlásokat, hogy ötven százalékkal növelem a munka termelékenységét, és ezért biztosan elmehettem volna szabadságra nemcsak a vállalati üdülőbe, de még a szép Görögországba is, ahol hosszú alsónadrágban futnék egy kört az olympiai stadionban, és tiszteletemet tenném Arisztotelész szülővárosában, Sztageiroszban. Így szürcsölgettem a tejet egyenesen az üvegből, és abban a tudatban dolgoztam, hogy nem vagyok még lógós, érzéketlenül és embertelenül dolgoztam, mintha a gigantikus présnél állnék Bubnyban, és estefelé, amikor végeztem, és amikor bebizonyítottam, hogy nem vagyok lógós, a

főnököm, aki az iroda mögötti mosdóban zuhanyzott, azt mondta nekem tusból zubogó víz alól, hogy nem vesződik velem tovább, hogy már jelentést tett rólam az igazgatóságon, hogy a rendelkezésükre bocsát, hogy menjek máshová hulladékpapírt bálázni. Ültem egy ideig, és hallgattam, hogyan törülközik a főnököm a frottírkendővel, hallottam, miként zizegnek szürke szőrszálai, és egyszerre csak vágy fogott el Mancinka után, aki már többször is megírta, hogy most Klánovicében lakik, és hogy jöjjek, látogassam meg. Így hát felhúztam koszos lábamra a zoknit, és kimentem az utcára, siettema buszhoz, és már sötétedett, és én melankolikus hangulatban leszálltam az erdei városkában, kérdezősködtem Mancinka címe után, és végül ott álltam a szürkületben az erdei villa előtt, mögötte a lenyugvó nap, kinyitottam a kiskaput, és senki sem volt a folyosón és az előszobában és a konyhában és a szobákban sem, kimentem a nyitott ajtón a kertbe és ott még jobban megijedtem, mint délelőtt Bubnyban. A borostyánszínű égbolttal és a nagy vörösfenyőkkel szemben, melyek mögött lassan hanyatlott a látóhatár alá a nap, egy hatalmas angyalszobor magasodott, egy akkora szobor, mint a Cech-emlékmű a Cech parkban Vinohradyban, és ehhez a szoborhoz egy létra volt támasztva, és a létrán egy öregember állt világoskék köpenyben, fehér nadrágban és fehér cipőben, egy kis kalapáccsal szép, női fejet formázott a kőbe, szinte már nem is nőt vagy férfit, hanem egy mennybéli androgin angyalt, akiben már nemiség sincs, tehát házasságra sem alkalmas, láttam, hogy ez az öregúr sűrűn nézeget lefelé, hát ott ült egy karosszékben az én Mancimkám, kezében egy rózsát tartott, és azt szagolgatta, az idős férfi elleste a vonásait, és ügyes vésőjével és könnyed kalapácsütésekkel átvitte őket a kőbe, Mancinka haja már ősz volt, de olyanra vágatta, mint a javítóintézeti lányok, amolyan fiús frizura volt, mint valami sportolóé, mint egy átszellemült atlétanőé, az egyik szeme lejjebb volt, és ez fennkölti külsőt kölcsönzött neki, sőt úgy rémlett, mintha kicsit bandzsítana, de én láttam, hogy ez nem szemhiba, hanem csak egy elmozdított szem, amely valóban megpillantotta a végtelenség küszöbét, s most rendületlenül átnéz rajta az egyenlő oldalú háromszög kellős közepébe, magának a létezésnek a szívébe, hogy ez az ő bandzsí szeme az örök romlás üzenete a gyémántban, ahogy azt egy katolikus egzisztencialista olyan szépen megfogalmazta. És én villámsújtottan álltam, de a legjobban a szobor két nagy fehér szárnyát csodáltam, akkorák voltak, mint két fehér almárium, ezek a szárnyak ezek a szárnytollak mintha mozgásban lettek volna, mintha Mancinka könnyedén mozgatta volna őket, mintha fel akart volna röppenni, vagy egy másodperccel ezelőtt szállt volna le mennybéli repülése után, most saját szememmel láttam, hogy Mancinka, aki irtózott az olvasástól, aki nem olvasott el egyetlen tisztességes könyvet sem, vagy ha mégis, akkor is csak azért, hogy elaludjon, most, életútjának végén odáig vitte, hogy szent lett... Leszállt a sötétség, és beköszöntött az éjjel, de az öreg művész még mindig a fehér létrán állt, melyen fehér cipője úgy világított, mintha a mennyből lógna alá, Mancinka odanyújtotta langyos kezét, és belém karolt, és azt mondta, hogy az öregúr az utolsó szeretője, az utolsó láncszem a férfiak sorában, akikhez valaha is köze volt, hogy ez az a szeretője, aki már csakis és kizárólag a lelkével szereti, így hát kárpótlásként emlékművet farag neki, melynek, amíg él, a kertjében fog örülni, halála után pedig a sírján áll majd mint nehezék a koporsóján. És miközben az öreg művész az előbukkanó hold fényében, mely megvilágította vésőjének útját, a létrán állva küszködött az arckifejezéssel, Mancinka végigkalauzolt a villáján, a pincétől a padlásig, és halk hangon arról mesélt, hogy hogyan jelent meg neki egy angyal, és ő engedelmeskedett a szónak, és felszedett egy kubikost, és az utolsó pénzén vett egy telket az erdőben, és ez a kubikos kiásta az alapokat, és vele hált a sátorban, azután ő szélnek eresztette; és felszedett egy kőművest, és ez a kőműves is vele hált és szeretkezett a sátorban, és fölhúzta az összes falat, és utána Mancinka felszedett egy ácsot, és ez az ács elvégezte az építkezésen az összes ácsmunkát, és éjjel; már a szobában, egy ágyban aludtak, Mancinka őt is szélnek eresztette, és felszedett egy bádogost, aki

ugyanabban az ágyban hált vele, mint az ács, de megcsinálta az összes bádogosmunkát, hogy aztán dolgavégeztével őt is szélnek eressze, és felszedjen egy tetőfedőt, aki az ágyban szeretkezett vele, és mellesleg befedte a tetőt palatáblákkal, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen egy vakolót, aki az összes falat és plafont bevakolta, és ezért éjszaka egy ágyban hált vele, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen egy asztalost, aki megcsinálta a bútorait, és így Mancinka ágybéli szerelemmel és azzal, hogy a cél mindig a szeme előtt lebegett, felépítette ezt a kis villát, és ráadásul felszedett egy művészt, aki plátói szerelemmel szereti őt, és ezenfelül Isten képviseletében építi és faragja Mancinka angyalszobrát; így tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk, egy kört írtunk le Mancinka életében, és a fehér cipők és a fehér nadrágszárak elindultak lefelé a létrán, míg a világoskék köpeny beleolvadt a holdfényes éjszakába, mintha az égből szállnának alá, úgy értek földet a fehér cipők, és az ősz öreg kezet nyújtott, és azt mondta, hogy Mancinka mindent elmesélt neki rólam és magáról, hogy Mancinka olyan, mint a Múzsa, hogy Mancinka olyan termékennyé tette, hogy a magasabb lehetőségek képviseletében képes kifaragni egy gigantikus, gyöngéd angyalt... Az utolsó vonattal tértem haza Klánovicéből, és holtrészegen, ruhástul feküdtem az ágyamra a baldachin alá, amely fölött két tonna könyv magasodott, feküdtem és láttam, hogy Mancinka, anélkül hogy akarta volna, azzá vált, amiről soha nem is álmodott, hogy azok közül az emberek közül, akikkel életem során találkoztam, Mancinka vitte a legtöbbre, míg én ellenben, aki állandóan olvastam, és a könyvekben kerestem az útmutatást, én ellenem a könyvek összeesküdtek, és egyetlen mennyei üzenetet sem kaptam, miközben Mancinka gyűlölte a könyveket, és azzá vált, aki volt, azzá vált, akiről írni szoktak, sőt még annál is többé, fölröppent szárnyain, melyek, amikor elutaztam, úgy világítottak a holdfényben, mint egy empire kastély két kivilágított ablaka az éjszaka mélyén, és ezeken a szárnyakon Mancinka messzire fújta magától a mi love storynkat és szalagjaival és pántlikáival együtt az ürülékét is, amit maga mögött szállított a sílécén az Aranydomb lábánál álló Hotel Renner társasága elé...

7. Harmincöt évig préseltem hulladékpapírt a hidraulikus présen, harmincöt évig azt hittem, hogy mindig úgy fogok dolgozni, ahogy dolgozom, hogy ez a prés majd velem együtt megy nyugdíjba, csakhogy már három nappal azután, hogy megpillantottam a gigantikus prést Bubnyban, álmaimnak pont az ellenkezője vált valósággá. Beértem a munkahelyemre, és két ifjonc állt ott, felismertem őket, hogy a szocialista brigád tagjai, úgy voltak öltözve, mintha baseballt készülnének játszani, narancssárga kesztyű, narancssárga sildes sapka és kék, mellig érő kezeslábas, pántjai alatt zöld garbó. A diadalmas főnök lehozta őket a pincémbe, a présemre mutatott, és ezek az ifjoncok rögtön otthon érezték magukat, tiszta papírt tettek az asztalra, rá két tejesüveget, és én ott álltam lesújtva és megalázottan, stresszhelyzetben voltam, és hirtelen testben és lélekben rádöbbentem, hogy már sosem leszek képes alkalmazkodni, hogy ugyanabban a helyzetben vagyok, mint annak a néhány kolostornak a szerzetesei, akik, mikor megtudták, hogy Kopernikusz más kozmikus törvényeket fedezett fel, mint amik eddig érvényben voltak, hogy a Föld nem a világmindenség közepe, hanem fordítva, hát ezek a barátok tömegesen öngyilkosságba menekültek, mert nem tudtak más világot elképzelni, mint amelyben és amely által addig éltek, A főnök azt mondta, hogy söprögessek az udvaron, vagy segítsek; vagy felőle ne csináljak semmit, mert a jövő héten már tiszta papírt kell báláznom a Melantrich nyomda alatti pincében, nem fogok bálázni semmi mást, csak tiszta papírt. Erre már káprázni kezdett a szemem, hogy én, aki harmincöt évig báláztam a papírzúzalékot és makulatúrát, én, aki nem tudtam meglepetések nélkül élni, hogy bármely pillanatban; mintegy jutalomként, kihalászhatok az undorító papírok közül egy szép könyvet, én menjek bálázni a szeplőtelen, embertelenül tiszta papírt. És ez a hír a pincelépcső aljára lökött, és úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, teljesen leforrázva ettől a hírtől, kezem térdem között lógott, megtört mosollyal néztem azt a két ifjoncot, akik semmiről sem tehettek, mert nekik azt mondták, hogy menjenek a Spálená utcába papírt préselni, és ők mentek, mert ez volt a kenyerük, a feladatuk, láttam, hogyan hányják villáikkal a hulladékpapírt a teknőbe, és nyomkodják a zöld és a piros gombot, és én azzal a hiú reménnyel csitítottam magam, hogy ez az én gépem sztrájkolni fog, hogy beteget jelent, hogy úgy tesz, mintha berágódtak volna a kerekei és áttételei, de az az én hidraulikám is egészen másképpen dolgozott, úgy mint ifjúkorában; teljes gőzzel dübörgött, sőt mikor a fordulóponthoz ért, még csilingelt is egyet; és az első bálától kezdve állandóan csilingelt, mintha engem nevetne ki, mintha azt jelezné, hogy csak most, a szocialista brigádtagok keze alatt bontakoztatja ki összes képességét és lehetőségét. És el kellett ismernem, hogy ezek a fiatalok két óra múlva már úgy mozogtak a pincémben, mintha évek óta itt dolgoznának, felosztották egymás között a munkát, az egyik ifjonc felmászott a plafonig tornyosuló halomra, a kampóval egyenesen a teknőbe húzgálta a hulladékpapírt, és egy óra múlva újabb öt bálával készültek el ezek a fiatal melósok, és a főnök percenként odajött az udvar kövezetén lévő nyíláshoz, lehajolt, és dundi praclijával színpadiasan tapsolt, és kiabált, és közben engem nézett... Bravó, bravisszimó, legények! Én pedig lehunytam a szemem, és el akartam menni, de a lábam nem engedelmeskedett, megbénultam ettől a szégyentől, teljesen leforrázott a gépem ezzel az undok, csilingeléssel, ami arra figyelmeztetett, hogy a présfal nyomása rögtön eléri a maximumot, és a préspofa leáll. És amikor a villa megcsillant a levegőben, láttam, hogyan repül a teknőbe egy könyv, és felálltam, és kivettem ezt a könyvet; letöröltem az ingemmel, egy pillanatra a keblemre vontam, melegített, bár hideg volt, úgy szorítottam magamhoz ezt a könyvet, mint anya a gyermekét, mint ahogy Husz János mester szobra szorítja magához a Bibliát Kolín főterén, olyannyira, hogy az a Biblia félig a szent testébe

ékelődik, néztem ezt a két ifjoncot, de ők úgy néztek a könyvre, mintha mi sem történt volna, és én összeszedtem magam, és a borítóra néztem, és igen, egy gyönyörű könyv volt, Charles Lindbergh írta arról, hogy hogyan repülte át elsőként a világon az óceánt. És mint mindig, most is rögtön eszembe jutott Frantík Sturma, a Szentháromság-templom sekrestyése, aki gyűjtött minden repülésről szóló folyóiratot és könyvet, mert meg volt győződve róla, hogy Ikariosz Jézus előfutára volt, s csak annyi köztük a különbség, hogy míg Ikariosz a mennyből a tengerbe taszíttatott, addig Jézust egy száznyolcvan tonna tolóerejű Atlasz rakéta röpítette föld körüli pályára, ahol a mai napig is uralkodik. Mondom magamban, ma viszek utoljára Frantík mikrobiotikus dolgozószobájába könyvet arról, hogy hogyan győzte le Lindbergh az óceánt. Aztán vége az apró örömöknek. Kitámolyogtam az udvarra, a főnök ragyogott, és Hedvickát, a fiatal elárusítólányt mérte, mint mindig, most is előbb a gyűjtött papírral s utána Hedvickát magában, a főnök elemében volt, mint én a könyvekért, úgy bomlott a főnök a fiatal lánykákért, mindegyiket, pont úgy, mint Hedvickát, először csomaggal együtt, majd anélkül mérte meg, minden lányról feljegyzést készített, felírta a súlyukat, hancúrozott ezekkel a lányokkal, és közben se látott, se hallott, derékon kapta a lánykákat, és úgy igazgatta őket a mérlegen, mintha le akarná őket fényképezni, minden alkalommal minden lánynak elmagyarázta a Berkei mérleg mechanizmusát, és közben a derekukat és a mellüket fogdosta, és mindig, amikor rábökött a mutatóra, pont úgy állt, mint most Hedvickával, a lány mögött állt, és fogta a csípőjét, és fejét hátulról a lány hajába fúrta, és kéjesen beleszagolt, álla a lány vállán nyugodott, és így bökött a mutatóra, hogy aztán félreugorva és a mérleg karját lecsapva örvendezzen és gratuláljon, haazt látta, hogy Hedvicka semmit sem hízott, és testsúlyát beírta a noteszába, majd két kézzel segített a lánynak lelépni a mérlegről, és megint a derekát fogta, és így kiáltott: Hoplá, és mint valami szekérről, úgy emelte le a lányt, és közben a keblét szagolgatta, és mint mindig, ezúttal is megkérte, hogy most viszont fizetségképpen Hedvicka mérje le őt, és e közben a mérés közben a főnök az udvar plafonjára üvöltött, és lelkesen bőgött, mint egy öreg szarvas, amely fiatal sutát lát, és most Hedvickának kellett felírni a főnök súlyát egy sehova se nyíló ajtó félfájára. Az udvaron és az átjárón át kimentem a napfényre, de számomra ma mindenütt félhomály volt, amikor beléptem a templomba, Frantík Sturma egy ronggyal úgy fényesítette a mellékoltárt, mint valami gépet, világosan kimutatta, hogy gondolatban valahol máshol jár, neki is félresikerült az élete, Frantík Sturma hobbija az újság volt, helyi hírecskéket írt lábtörésekről, és specialitása a hétfői tudósítás volt mindenféle verekedésről és garázdaságról, amely delíriumban torkollott, és a garázdák kórházba vagy rabszállítón a rendőrkapitányságra való szállításával végződött, írt a Cseh Szóba, az esti lapokba, és nem akart semmi mást csinálni, mint ezekről a verekedésekről írni, de az apja sekrestyés volt, és amikor meghalt, Frantík lépett a helyébe, sekrestyéskedett, de lélekben tovább írt az Ó és az Újváros összes részeg garázdájáról, és amint volt egy kis ideje, rögtön félrevonult parókiabéli parányi szobájába, beült a kiselejtezett püspöki karosszékbe, előhúzott egy repülésről szóló könyvet, és meghatottan olvasott az új repülőkről és repülőkonstruktőrökről. Biztos, hogy Frantíknak több mint kétszáz ilyen kötete volt, és amikor átadtam neki a pincémben talált könyvet, Frantík megtörölte a kezét, és ahogy elmosolyodott, hát rögtön tudtam, hogy ilyen könyv még nincs a kis mikfobiotikus könyvtárában, rám nézett, és én láttam, hogy tekintete egész lényemet átöleli; még a szeme is könnybe lábadt a meghatottságtól, és én tudtam, hogy pincém kicsi, apró örömeinek szép korszaka véget ért, és hogy már sohasem örvendeztetem meg Frantík Sturmát. Így álltunk a két nyomorék angyal szárnya alatt, melyek egy láncon lógtak a mellékoltár fölött, de nesztelenül kinyílt az ajtó, és zajtalan léptekkel bejött a pap, és szárazon azt mondta, hogy Frantík öltözzön ministránsruhába, mert utolsó kenetet kell feladni. Kimentem hát a napfényes délelőttbe, megálltam a Szent Tádé alatti térdeplőnél, egy ideig álldogáltam, és láttam magamat,

ahogy itt imádkozom, hogy kérem Tádét, hogy intézze el nekem az égben, hogy azok a szörnyű teherautók, melyek az udvaromra hordták azokat az undorító papírokat a vágóhidakról és a hentesektől, boruljanak a Moldvába a rakománnyal együtt, eszembe jutott, hogy amikor még szívesen bolondoztam, a pincében talált csillagokat felragasztottam a kalapomra, és így térdepeltem, és hallottam, hogy az arra járó volt bérháztulajdonosok hangosan megjegyzik... Haladunk, a munkások a kereszthez menekülnek. Így álltam hát, szemembe húzott kalappal, és egyszerre csak az az ötletem támadt, hogy letérdelek, hogy utolsó lehetőségként imádkozom egyet, és megkérem Szent Tádét, hogy tegyen csodát, mert már csak a csoda segíthet vissza a présemhez, a pincémbe, a könyveimhez, melyek nélkül nem tudok élni, már-már letérdeltem, amikor nekem jött az esztétikaprofesszor, szemüvege úgy csillogott a napfényben, mint két üveg hamutartó, és mint mindig, mélységes zavarban állt előttem, kezében aktatáska, és mint mindig, amikor kalap volt rajtam, így szólt: Hogy van a fiatalember? És én elgondolkoztam, és azt mondtam, hogy sehogy. Az istenért, csak nem beteg? Ijedt meg a professzor. Mondom, nem beteg, de megmondom magának kerek perec, vége a Rutt-cikkeknek, vége az Engelmueller recenzióknak... mondtam, és levettem a kalapomat, és az esztétikaprofesszor úgy megrémült, hogy a térde megroggyant, és rám mutatott, és felkiáltott... Maga az a fiatal és maga az öreg is? Föltettem a kalapomat, a szemembe húztam, és keserűen mondtam... Én, vége a régi Nemzeti Politikának, vége a Nemzeti Lapnak, kirúgtak a pincéből, érti? És egy házszámmal odébb álltam, udvarunk bejáratához, ahová harmincöt évig jártam. A professzor körülugrált, és futkosott körülöttem, karon ragadott, egy tízkoronást csúsztatott a tenyerembe, azután még egy ötöst, néztem azt a pénzt, és keserűen mondtam... Hogy jobban menjen a keresés? És a professzor vállon ragadott, szeme a tíz dioptria mögött akkora volt, mint egy lóé, bólogatott a szemüvegével, és. dadogva mondta... Igen, hogy jobban menjen a keresés. Mondom, a keresés, de mit keressek? Ő pedig már tökéletesen összezavarodva mondta... Valami más boldogságot... suttogta, és meghajolt, és először hátrált, és csak azután fordult meg, és úgy távozott, mint egy szerencsétlenség színhelyéről. És amikor befordultam a kapualjunkba, és meghallottam, milyen vidáman csilingel az az én présem, olyan vidáman, mint egy részeg násznéppel sikló szán, nem tudtam továbbmenni, már látni se bírtam a présemet, sarkon fordultam, és kimentem az utcára, a nap elvakított, és én csak álltam, és nem tudtam, hová is menjek, a viharban egyetlen olyan könyv szövege sem sietett a segítségemre, melyre esküdtem, álltam hát, és odaballagtam Szent Tádéhoz, a térdeplőre rogytam, arcomat a tenyerembe temettem, és tán elaludtam, tán elbóbiskoltam, tán elkábultam, vagy tán már belezavarodtam a rajtam esett sérelembe, tenyeremet a szememre szorítottam, és láttam, hogyan nőtt az én hidraulikus présem minden óriás prések óriásává, láttam, hogy olyan hatalmas, hogy négy fal körülfogja és bekeríti egész Nagy-Prágát, láttam, hogyan nyomtam meg a zöld gombot, és az oldalfalak mozgásba lendültek, akkorák voltak, mint egy völgyzáró gát, láttam, hogyan dőlnek össze az első panelek, és a falak, akár az egérkék a présemben, könnyedén nyomulnak előre, egyre csak előre, és minden irányból maguk előtt tolnak mindent, ami az útjukba áll, felülnézetből láttam, hogy míg Prága központjában az élet a megszokott mederben folyik tovább, addig gigantikus présem pofái egész peremvidékeket söpörnek el és rombolnak le, és falai összehangoltan tolnak mindent a központ felé, stadionokat, templomokat, középületeket látok, látom, hogy az összes utca és utcácska, hogy minden összedől, hogy apokaliptikus présem falai elől egyetlen egér sem menekülhet, most azt látom, hogy miként dől le a vár, és a másik oldalon hogyan omlik be a Nemzeti Múzeum kupolája, hogyan duzzad fel a Moldva vize, de az én hidraulikus présem ereje olyan iszonyú, hogy mindez nem jelent számára nagyobb akadályt, mint a papírhulladék az udvarom alatti pincében, látom, hogy az óriás gép falai most felgyorsulva tolják maguk előtt mindazt, amit már elpusztítottak, látom magamat, ahogy rám omlik a

Szentháromság-templom, látom, hogy már nem látok, látom, hogy téglákkal, gerendákkal és a térdeplővel vagyok összepréselve és összekeverve, és azután már csak hallom, hogyan roppannak össze a villamosok és az autók, és a falak egyre közelebb nyomulnak egymáshoz, a romhalmaz belsejében még mindig elég a szabad tér, az omladék sötétjében még mindig elég a levegő, amely most négy oldalról, a gigantikus prés négy fala felől sistereg és tör a magasba, végképp összekeveredve az emberek jajveszékelésével, felnyitom a szemem, és egy puszta síkság közepén egy hatalmas bálát látok, egy préselt kockát, melynek élei ötszáz méteresek vagy még hosszabbak, látom az összepréselt Prágát s benne magamat, az összes gondolatommal, az összes szöveggel, amit valaha is elolvastam, az egész összepréselt életemmel, nem több az egész, mint az a kis egérke; amit most présel lent a pincémben a papírral együtt a szocialista brigád két tagja... Csodálkozva kinyitottam a szemem, még mindig a térdeplőn kuporogtam Szent Tádé alatt, egy darabig bambán néztem a rést a támlában, aztán a tovasiető gyalogosokat, a Spálená utcában sosem állnak meg az emberek, a Nemzeti Sugárút felől mindenki a Károly térre siet és fordítva; a járdák keskenyek, ezért az emberek nem állnak meg, belém ütköznek, ahogy sietnek, szóval a parókia kapuján kijött Frantík Sturma, mint mindig, most is ünneplőbe öltözve, még nyakkendőt is kötött, szertartásosan elindult lefelé a lépcsőn, valószínűleg, mint mindig, ezúttal is hozzánk tart, de most meglátott, és mint mindig, odajött hozzám, meghajolt, és azt kérdezte... Ön Hanta úr? És mint azelőtt az udvaron vagy a pincében mindig, most is így szóltam... Én bizony. És Frantík Sturma átadott egy borítékot, meghajolt, és visszament a parókiabéli szobácskájába; hogy átöltözzön, mert Frantík Sturma, mint mindig, amikor a könyvtára számára értékes könyvet találtam, ma is ferencjóskába öltözött, kaucsukgallért és káposztalevél formájú nyakkendőt öltött magára, hogy azután, mint mindig, szertartásosan átadjon egy levelet, melyet, mint mindig, föltéptem, és ott a fehér papíron, melynek díszes fejlécére ez volt nyomtatva... Frantík Sturma Mikrobiotikai Irodája... ez állt... Tisztelt uram, a Mikrobiotikai Iroda nevében megköszönjük Önnek Charles Lindbergh Hogyan repültem át az óceánt című könyvét. Ez a könyv tovább gazdagítja könyvtárunkat, reméljük, továbbra is megőriz minket jóindulatában. A Mikrobiotikai Iroda nevében... Frantík Sturma... Kerek bélyegző, rajta félkörben a felirat, Frantík Sturma Mikrobiotikai Irodája... Elgondolkozva lépkedtem a Károly tér felé, és mint mindig, most is széttéptem a levelet, ezt a köszönetnyilvánítást, amelyről tudtam, hogy az utolsó, mert a gép a pincémben, ez az én híres présem elárult engem, takarodót csilingelt a kis semmiségeknek, azapró örömöknek. Tanácstalanul álltam a Károly téren, és egy homlokzatra betonozott, csillogó szobrot néztem, Loyolai Szent Ignác szobrát, akinek egész testéből dicsfény áradt, ott állt saját templomának homlokzatán, és egész alakját ujjongó trombitaarany vonta körül... de én a dicsfény helyett egy felállított arany kádat láttam, amelyben állva feküdt Seneca, nyomban azután, hogy csuklóján átvágta az ereket, mintegy bizonyítékául annak, hogy helyén van az esze, hogy nemhiába írta azt a könyvet, amit úgy szerettem... A könyvet A lelki nyugalomról.

8. A Fekete sörfőzde büféjében a nyitott üvegfal pultjára támaszkodva tízfokos velkopopovicei sört iszom, barátocskám, mondom magamban, e perctől fogva már mindenre egymagad vagy, magadnak kell magadat kényszerítened, hogy emberek közé menj, magadnak kell magadat szórakoztatnod, magaddal kell színházat játszanod, amíg el nem hagyod magad, mert mostantól fogva csupa melankolikus kör kering, és amikor előrehaladsz, ugyanakkor vissza is térsz, igen, a progressus ad originem egyenlő a regressus ad futurummal, agyad nem több, mint a hidraulikus prés feldolgozta gondolatsor. Ittam a sört a napsütésben, néztem, hogyan hömpölyög a tömeg a Károly téren, csupa ifjú ember, diákok, és minden fiatal ember egy fiatal csillagot hordozott a homlokán, jeléül annak, hogy a fiatal ember a géniusz csírája, láttam, hogyan sugárzik szemükből az erő, mint ahogy az enyémből is sugárzott egészen addig, míg a főnököm azt nem mondta, hogy lógós vagyok. A korlátra támaszkodom, és mennek a villamosok felfelé és lefelé, a piros csíkok jót tesznek nekem, van időm elég, elmehetnék körülnézni a Na FrantíSku kórházba, úgy hallottam, van ott egy lépcső az első emeletre vezet – , amit a cseh urak vérpadjának a deszkáiból és gerendáiból ácsoltak össze, amikor az Óváros téri kivégzés után a ferencesek megvették a vesztőhely állványzatát, de szívesebben néznék körül valahol a Smíchovban, ott egy nagyúri parkban van egy pavilon s annak a padlójában egy gomb, amelyre ha rálépnek, hát szétnyílik a fal, és előjön egy viaszfigura, szakasztott olyan, mint amilyen Pétervárott a ritkasággyűjteményben volt, ahol a hatujjú kripli egy holdvilágos éjszakán véletlenül rálépett a gombra, és előbukkant az ülő viaszcár, és megfenyegette, ahogy azt Jurij Tinyanov olyan szépen leírta A viaszfigurában, de valószínűleg nem megyek sehova, elég, ha lehunyom a szemem, és mindent még pontosabban magam eléidézek, mint ahogy a valóságban van, szívesebben nézem a hömpölygő, árvácskaarcú tömeget, mikor én fiatal voltam, én is szép dolgokat képzeltem magamról, egy időben azt hittem, hogy megszépülök, ha veszek egy Krisztus-cipőt, ami akkoriban nagy divat volt, csak pántokból és csatokból állt, és hogy ehhez a saruhoz lila zoknit kell hordanom, anyu kötött is egyet, és amikor először mentem ki ebben a sarubam randim volt az Alvégi kocsmánál, és bár kedd volt, eszembe jutott, vajon nincs e már kint az összeállítás focicsapatunk kis vitrinjében. Álltam hát akirakat előtt, nézegettem a kulcslyuk körüli vasalást; és csak azután léptem közelebb, de a múlt heti összeállítást olvastam, és azután elolvastam az összeállítást még egyszer, mert éreztem, hogy azzal a lila zoknival és a jobb sarummal valami nagyba és nedvesbe léptem, elolvastam; hát az összeállítást s végén a nevemet még egyszer, hogy legyen erőm lenézni, és amikor lenéztem; hát egy nagy kutyaszarban álltam, és az körülfolyta és, körbezárta az egész sarut, amely csak pántokból állt, így hát újra olvasni kezdtem, lassan egyegyik nevet a másik után, az egész serdülő tizenegyesünket végigolvastam, a saját nevemet is a tartalékok között, de amikor lenéztem, még mindig abban a szörnyű kutyaszarban álltam, és amikor a piactér felé néztem, kijött a kapun a barátnőm, és én kioldottam a csatot, és lehúztam a lila zoknit, és mindent, a virágot is, otthagytam a futballcsapatunk vitrinje alatt, és a falu mögé, a mezőre szöktem, és ott azon gondolkodtam, vajon nem Isten ujja e mindez, mert már akkor hulladékpapír bálázó akartam lenni és így férkőzni közel a könyvekhez. Újabb és újabb korsó söröket hozok magamnak a söntéspulttól, a korlátra támaszkodva állok a büfé nyitott ablakánál, a naptól hunyorognom kell, mi lenne, mondom, ha elmennél körülnézni a Klárovra, van ott a templomban egy szép márványszobra Gábriel arkangyalnak, és egyúttal megnézhetnéd azt a gyönyörű gyóntatószéket is, amit a pap azokból, a mandulafenyő pallókból és deszkákból állíttatott, melyeket azért ütöttek össze ládává, hogy abban Olaszországból ideszállítsák Gábriel

arkangyal márványszobrát, és kéjesen lehunytam a szemem, és nem mentem sehová, ittam a sört, és láttam magamat, ahogy húsz évvel az után a malőr után a lila zoknival meg a saruval Szczecin elővárosában járok, eljutok a bolhapiacra, és amikor már majdnem mind végigjártam azokat a nyomorúságos árusokat, hát látok egy embert, aki egy jobb sarut és egy jobb lila zoknit kínál, meg mertem volna esküdni, hogy az én Krisztus-cipőm és az én lila fuszeklim az, még meg is saccoltam, hogy ugyanaz a szám, negyvenegyes, szóval, zavartan álltam, és néztem, mint egy jelenést, csodáltam azt az árust, hogy hisz benne, hogy jön majd egy féllábú, aki sarut akar venni lila zoknival, ez az árus hitt benne, hogy van valahol egy jobb lábas nyomorék, akinek negyvenegyes lába van, és arra vágyik, hogy Szczecinbe utazzon olyan cipőt és zoknit venni, amely vonzóbbá teszi. E fantasztikus árus mellett egy öregasszony állt, aki két babérlevelet árult, az ujjai között tartotta őket, és én csodálkozással eltelve mentem el, hogy hogyan zárult be a kör, hogyan járt be országokat ez az én sarum és a lila zokni, hogy aztán szemrehányás gyanánt az utamba kerüljön. Visszaadtam az üres korsót, és átmentem a síneken, a park homokja úgy ropogott és csikorgott, mint a fagyott hó, a fákon verebek és pintyek csiripeltek, néztem a babakocsikat és az anyukákat, hogyan ülnek a napfényben a padokon, és fejüket hátraszegve odatartják arcukat a gyógyító sugaraknak, sokáig elálldogáltam az ovális medence előtt, amelyben meztelen gyerekek fürödtek, látom a lurkók hasát, megjelölve a klottgatyák és bugyik gumijától, a halicsi zsidók, a chassidák jól látható és kifejezhető csíkként egy övet viseltek, amely két részre osztotta testüket, egy szebbikre, melyhez a szív, a tüdő, a máj és a fej tartozott, és egy csupán megtűrt, tehát elhanyagolható másikra, mely a beleket és a nemi szerveket takarta, látom, hogy a katolikus papok ezt a csíkot még feljebb tolták, és a kolláréval jól látható jelet tettek a nyakuk köré, ami csak a fejet hangsúlyozza, melyben maga az Isten mártja meg ujját, nézem ezeket a fürdőző gyerekeket és meztelen testükön a klottgatyáktól és a bugyiktól származó szembeötlő csíkot, és látom az apácákat, ahogy egy kegyetlen csíkkal csak az arcukat kanyarítják ki a fejükből, az arcukat keményített csuklya feszes páncélja zárja körbe, mint a Forma-1 autóversenyzőjét, nézem ezeket a pancsoló és mozgó pucér gyerekeket, és látom, hogy ezek a gyerekek mit sem tudnak a nemi életről, de nemi szerveik már a csöndes tökéletesség állapotában vannak, ahogy erre Lao-ce tanított, nézem a papok és apácák csíkjait és a chassidák öveit, és arra gondolok, hogy az emberi test olyan, mint a homokóra, ami alul van, az van felül is, és ami felül van, az van alul is, két egymásba illesztett háromszög, Salamon király számtani jele, fiatalságának könyve, az Énekek éneke és az öregúr szemlélődéseinek eredménye, a hiábavalóság hiábavalósága, a Prédikátorok könyve közötti arány. Tekintetem felrebbent a Loyolai Szent Ignác-templomra, megcsillant a trombitaarany dicsfény, különös, hogy irodalmunk majd minden óriásának a szobra bénán ül egy tolókocsiban, Jungmann, Safafik és Palacky mereven ül egy karosszékben, még Mácha is kénytelen a Petimen egy oszlopnak támaszkodni, míg a katolikus szobrok, akár az atléták, tele vannak mozgással, mintha állandóan labdát passzolgatnának egy röplabdaháló fölött, mintha épp most futották volna le a százat, vagy dobták volna örvénylő mozgással messzire a diszkoszt, mindig felfelé néznek, mintha csak magának az Istennek a nyesett labdáját védenék két kézzel, keresztény homokkő szobrok egy futballista arckifejezésével, aki magasba emelt karral, örömteli kiáltások közepette épp most varrta be a győztes gólt, míg a Jaroslav Vrchlicky-szobrok egy tolókocsiba lökve ülnek. Átmentem az aszfaltúton, a napfényről besétáltam a Cizek kocsma félhomályába, a söntésben olyan mély volt az árnyék, hogy a vendégek arca álarcként világított, míg testüket elnyelte az árnyék, lementem a lépcsőn az étterembe, és ott egy ember válla fölött elolvastam a falon a feliratot, hogy itt áll a ház, melyben Karel Hynek Mácha a Májust írta, leültem, de amikor a plafonra néztem, megijedtem, mert úgy ültem a villanykörték alatt, mintha a pincémben ülnék, felálltam, és újra kimentem az étterem elé, és egyenesen egy kapatos barátomba botlottam, aki rögtön elővette a levéltárcáját, és

addig keresgélt a papírok között, míg megtalálta és átnyújtotta nekem a kijózanító, állomás jelentését, mely szerint a nevezettnek ma reggel egyetlen ezrelék alkohol sem volt a vérében, és hogy ezt ez úton közlik. Visszaadtam az összehajtogatott papírt, és ez az én barátom, akinek a nevét már elfelejtettem, elmesélte, hogyan akart új életet kezdeni, és ezért két napig tejet ivott, és ettől ma reggel úgy tántorgott, hogy a főnöke mint részeget hazaküldte, és két napot levont a szabadságából, de hogy ő egyenesen a kijózanító állomásra ment, és ott, amikor megállapították azt, amit később leírtak a hivatalos papírra, hogy egy csepp alkohol sincs a vérében, még a főnökét is fölhívták, és jól letolták, hogy egy munkás becsületébe gázolt, így hát afölötti örömében, hogy hivatalos igazolása van, hogy vérében nyoma sincs az alkoholnak, reggeltől iszik, és hogy meghív, hogy igyak vele, hogy megpróbálkozhatnánk a Nagy Szlalommal, amibe évekkel ezelőtt majdnem mindig beletört a bicskánk, csak egyszer mentünk át minden kapun. De én már elfelejtettem a Nagy Szlalomot, nem tudtam visszaemlékezni egyetlen kapura sem, így hát a barátom, akinek a nevét, mint mondtam, elfelejtettem, lelkesen magyarázta, hogy rávegyen erre a lesiklásra, hogy a Vlachovka-kapuval kezdjük, utána a Rűzek következik, azután szépen le az Eldugott őrhelyhez, aztán átsiklunk a Myler-kapun, aztán irány a Tölgyhöz, és mindenütt csak egy korsóval iszunk, hogy maradjon időnk átsiklani a Jarolímek-kapun, azután még egy sör Lábánál, s nyomban utána irány a Negyedik Károlyhoz, aztán égy meredek lesiklással a Világ büfébe, aztán már lassabb tempóban a Hausmán és a Serfőzdéhezkapun, aztán a síneken át a Vencel királyhoz, aztán átmegyünk a Pudil vagy a Kroft-kapun és aztán meg átmehetünk a Douda és a Merkur-kapun, és a célegyenest a Palmovkánvagy a Scholer büfében érjük el, esetleg, ha lesz még rá időnk, ezt az egész szlalomot a Horkynál vagy a Rokycany városában fejezhetjük be... És ez az elázott ember a pálya leírása közben belém csimpaszkodott, és én hátat fordítottam a lelkesedésének, otthagytam a részeget a Cizek előtt, és átmentem a Károly térre az emberarcú árvácskaágyások díszkertjébe, a napimádók az immár árnyékban lévő padokról átköltöztek a lebukó nap fényében fürdő padokra, újra a Fekete sörfőzdében vagyok, megittam egy pohár ürmöst, rá sört, és ismét egy ürmöst, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát, a lombok között a sötét égen már világít az újvárosi torony neonórája, amikor kisfiú voltam, arról álmodoztam, hogy ha milliomos lennék, minden városnak vennék foszforeszkáló mutatókat és számlapokat, az összepréselt könyvek utoljára próbálják szétfeszíteni a bálát, a szivacsos képű ember portréját, a Károly téren légáramlat söpör végig a Moldva felől, és ezt én szeretem, szívesen sétáltam estefelé a Letna körúton, a folyó felől a stromovkai mezők és lombok illata árad, én pedig betérek a Bubenícek kocsmába, és szórakozottan sört rendelek, álomba merült fejem fölött egészen a plafonig két tonna könyv magasodik, mindennap Damoklesz kardja vár rám, amit magam akasztottam fel, kisfiú vagyok, aki rossz bizonyítványt visz haza, a buborékok lidércként szállnak felfelé, a sarokban három fiatal gitározik, és halkan énekel, minden élőnek kell hogy legyen ellensége, ez az örök építmény melankóliája, a csodálatos hellénség mint példa és cél, a klasszikus gimnáziumok és humán egyetemek Prága díszei, miközben Prága városának kloákáiban és csatornáiban dúl a harc a két patkányklán között, a nadrág jobb térde kissé kopott, a türkiszzöld és atlaszpiros szoknyák, a tehetetlen kezek, mint a sebzett szárnyak, a vidéki hentesnél lógó hatalmas marhacomb, hallgatom a szennyvíz csobogását. Az utcáról benyitott és bejött egy óriás, átitatva a folyó illatával, s mielőtt bárki is észbe kapott volna, felkapott és széttört egy széket, és ezekkel a husángokkal a sarokba kergette a megrettent vendégeket, a három fiatal csak állt a falhoz lapulva, rémülten, mint árvácskák az esőben, ám az utolsó pillanatban, amikor az óriás már-már lesújtott azzal a két bunkóval, amikor már-már úgy látszott, hogy ölni fog, hirtelen vezényelni kezdett azokkal a székmaradványokkal, és halkan énekelte...

Szürke galambocskám, hol voltál? Halkan énekelt, és vezényelt magának, és amikor befejezte, eldobta a szék maradványait, kifizette a pincérnek a szék árát, és az ajtóban visszafordult, és így szólt a rémült vendégekhez... Uraim, hóhérsegéd vagyok... és boldogtalanul, ábrándos arccal távozott, lehet, hogy ugyanaz az ember volt, aki egy éve a holesovicei vágóhídnál éjszaka egy finn kést szegezett nekem, és amikor a sarokba szorított, elővett egy papírt, és felolvasott nekem egy verset a gyönyörű ricanyi tájról, aztán elnézést kért, hogy ez ideig nem talált más módot rá, hogy az embereket versének meghallgatására kényszerítse. Kifizettem a sört és a három rumot, és kimentem az utca légáramába, így jutottam el újra a Károly térre, az újvárosi torony kivilágított órája a fölösleges időt mutatta, nem siettem sehova, már a térben lógtam, végigmentem a Lázár utcán, befordultam a sikátorba, és gondolataimba merülve kinyitottam begyűjtőnk hátsó ajtaját, tenyeremet a falon csúsztatva kitapogattam a kapcsolót, és amikor villanyt gyújtottam, ott álltam a pincémben, ahol a hidraulikus présen harmincöt évig zúztam a hulladékpapírt, a friss papírhegy kitüremkedett a plafonban lévő négyzet alakú nyíláson az udvarra. Miért is mondja Lao-ce, hogy megszületni annyi, mint kilépni, meghalni pedig annyi, mint belépni? Két dolog mindig új és egyre növekvő csodálattal tölti el az elmémet, az éjszaka remegő fénye... ehhez a munkához tényleg teológiai végzettség kell, mindez döbbenettel tölt el, megnyomtam a zöld gombot, majd megállítottam, azután elkezdtem nyalábolni a hulladékpapírt, hogy kibéleljem a présteknőt, az egérszemek mélyén észrevettem valamit, ami több volt, mint a csillagos ég fölöttem, félálomban odajött hozzám a kis cigánylány, miközben a prés nesztelenül siklott, mint a harmonikás ujjai között a szájharmonika, kiraktam a ládácskából a Hieronymus Bosch-reprodukciókat, és válogatni kezdtem a könyvek szentképeivel bélelt vackokban, azt az oldalt választottam, amelyen Charlotte Zsófia porosz királyné így szól a komornájához... Ne sírj! Hogy kielégítsem kíváncsiságomat, most elmegyek oda, ahol olyan dolgokat látok majd, melyekről maga Leibniz sem tudott felvilágosítani, átléptem a lét és a nemlét határát; a prés csilingelt, és a piros gomb megnyomására a préspofa visszatért, elhajítottam a könyvet, és teledobáltam a teknőt, testét vaj borította, olyan kitárulkozó volt, mint a jég, mikor olvadni kezd, a gigantikus prés Bubnyban tíz olyan prést helyettesít, mint amilyenen én dolgozom, ahogy erről oly szépen írt Sartre úr és még szebben Camus úr, a könyvek csillogó gerincei kacérkodnak velem, a létrán kék köpenyben és fehér cipőben egy öregember áll, a szárnyak erőteljes suhogásától felkavarodott a por, Lindbergh átrepülte az óceánt. Megállítottam a zöld gombot, és a hulladékpapírból amolyan vackot vetettem a teknőbe; még mindig belevaló fickó vagyok, még mindig felvághatok magammal, nincs miért szégyenkeznem. Mint akádba lépő Seneca, átvetettem az egyik lábamat, és vártam, azután nehézkesen beemeltem a másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem, megnyomtam a zöld gombot, aztán belekuporodtam a teknőbe a hulladékpapír és néhány könyv közé, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem, mely mindig lelkesedéssel töltött el, boldogan mosolyogtam, mert hasonlítani kezdtem Mancinkához és Mancinka angyalához, és egy olyan világba igyekeztem, ahol még sosem voltam, megkapaszkodtam egy könyvben, melynek az egyik oldalán ez állt: Minden szeretett tárgy az Édenkert közepe, és én, ahelyett hogy tiszta papírt báláznék a Melantrich alatt, egyszóval én, akárcsak Seneca vagy Szókratész, én bukásomat választom a pincémben, a présemben, és ez a bukás felemelkedés, még akkor is, ha a présfal már az állam alá és még feljebb nyomja a lábamat, de én nem hagyom magam kiűzni a paradicsomból, én a saját pincémben vagyok, ahonnan már senki sem űzhet ki, senki sem helyezhet át, a könyv sarka a bordáim közé fúródott, felnyögtem, mintha a saját kínzóeszközömön kéne megtudnom a végső igazságot, amikor a falak nyomásától már összecsukódtam, mint a bugylibicska, az igazságnak e pillanatában megjelent előttem a kis cigánylány, ott állok vele az Okrouhlíkon, és az égen a mi sárkányunk száll, erősen tartom a

zsineget, és az én cigánylányom átveszi tőlem a durva fonálgombolyagot, egyedül van, terpeszben áll, szilárdan megvetette lábát a földön, hogy fel ne szálljon a mennybe, és aztán levelet küld fel a zsinóron a sárkánynak az égbe, és én az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a levélen az én arcom van... Ilonka! – kiáltottam fel. És kinyitottam a szemem, az ölembe néztem, mindkét kezemmel egy csomó gyökerestül kitépett árvácskát markoltam, ölem tele volt agyaggal, bambán néztem a homokot, és amikor felemeltem a tekintetemet, a gázlámpa fényében a türkizzöld és az atlaszpiros szoknya állt előttem, és mikor hátrahajtottam a fejemet, az én cigánylánykáimat láttam; izgatottak voltak, mögöttük az újvárosi torony két mutatója és számlapja ragyogott át a fák lombjain, a türkizzöld a vállamat ráztaí és kiabált: Jézusom, tata, az isten szerelmére, mit csinál itten? Ültem a padon, együgyűen mosolyogtam, semmire sem emlékeztem, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, mert már az Édenkert kellős közepében voltam. És így azt sem láthattam, azt sem hallhattam, hogyan viharzott át polkalépésben az én két cigány lánykám egy – egy cigányba karolva balról jobbra a Károly tér parkján, és hogyan tűntek el a homokkal felszórt sétány fordulójában, valahol a sűrű bokrok mögött. Vladimír szerette a perifériát, szerette az örökké feltúrt utcákat, melyeknek üregeiből kitépkedték a csöveket, a villany és a gázvezetékeket, ezeket a fekete és puffadt vesszőket, melyek úgy fonják körül csápjaikkal a rémült hétköznapi gyalogost, mint a Laokoón szoborcsoport kígyói. Vladimír szerette a szétszórt, frissen égetett téglákat és a nyers agyagkupacokra hajigált macskaköveket... Vladimír szerette a panel nagyváros belsőségeinek ilyetén feltárt módszerét, és ezeket a feltúrt utcákat grafikáival vetette össze, a zűrzavarban mindig felfedezte az alkotói folyamatot, úgyhogy Vladimír szerint a legjobb az volna, ha mindezeket a csatornákat és villanyvezetékeket, az összes csövet és csatlakozást ugyan megjavítanák, de aztán úgy hagynák az egészet, csak deszkákkal és sebtiben összeütött hidacskákkal áthidalva, pontosan úgy, ahogy az a Szent Vitus székesegyház alatt van, amikor egy újabb rotunda, egy újabb kis templom bukkan elő. Vladimír sosem tudott betelni ennek a feltárt szépségnek a látványával, melyben a káosznak rendszere van. Mikor a róla szóló visszaemlékezéseimet írom, az ő módszerét használom. Én is úgy hagyom a szöveget, mint a feltúrt utcát, és az olvasón áll, hogy a lüktető és szétszórt mondatok és szavak árkaira bárhol, ahol kedve tartja, deszkát vagy sebtiben összeütött pallót fektessen, melyen átmehet a szöveg túloldalára... Amikor Vladimír késő éjszaka hazatért a munkából, a csodálatos látogatásaiból és találkozóiból, ruhástul bújt az ágyba Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt. A lehúzós lámpát párnája fölé erősítette, és a fölülről permetező villanyfényben magának szóló leveleket, naplót írt. Vladimír akkoriban késő esténként egy hatalmas könyvbe írta ezt a naplóját, olyasfélébe, mint amilyenbe a sörfőzdékben jegyzik a forgalomba került sörmennyiséget, mint amilyenek azok a könyvelési naplók, melyekbe a vágóhidakon a vágómarha adásvételét írják be a biztosok. Vladimír nem azért írta ezeket a napi jelentéseit, mert így akarta, hanem mert írnia kellett, mert az írás része volt pszichoterápiájának, mert a betűket rovó kéz hűtötte agyának túlhevült katlanját. Ácsceruzával írta éjszakánként ezt a naplót, mert gondolatainak sodrása olyan gyors volt, hogy Vladimír csak nagy nehezen tudta követni azoknak a képeknek az áramlását, melyek megszállva tartották és elnyelték őt. Úgy össze volt láncolva azzal a könyvvel, mint a telefonkönyv a telefonfülkével. Így kaparta az ácsceruzájával a naplóját, elgyötörve a migréntől, amely szöget vert a fejébe, és az epéjétől, amely izzó kulcsként nyitogatta a máját. Ám minél tovább írt Vladimír, annál gyorsabban hagyták el betegségei és komplexusai.

És amikor diadalmas nevetése néhányszor belesüvöltött az éjszakába: hahahahaháá-ááá!, az utolsó ráncok is visszahúzódtak a füle mögé, a tébolyodott erők ellobbantak, és a munkanap lezárult, hogy a delíriumos álmodozás és a felnagyított álmok más síkjain és rendszereiben folytatódjon. Akkoriban, negyed évszázada, mikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír az ellentétek erkölcsi helyzetében vergődött; összeszorult torokkal gargarizálta át magát a briliáns asszociációktól az anyag valódi mozgásáig. Az új képzőművészeti eljárások sejtése és látása fokozta, Vladimír agresszivitását, mellyel hosszúra nyúlt ifjúságából az érett férfikorba törekedett, amely még nem köszöntött rá. Akkoriban, nem tudván egyetlen ugrással eljutni az anyag belső, képzőművészeti szerkezetéig, azaz a szubjektív individualitásból áttörni az általánosságba és objektivitásba, olyannyira szenvedett a hipochondriától és a hisztériától, hogy a helyzeteket és eseményeket a testi erőszak és a becsületsértés határáig élezte. Akkortájt leveleiben szándékosan provokálta barátait, hogy azután bekövetkezzen a megbékélés és az eredeti állapothoz való visszatérés, hogy létrejöjjön egy magasabb rendű identitás szintézise, melyet a teremtő Vladimír újra kettévágott, hogy az új hasadással egy magasabb alkotói és emberi megismeréshez jusson, pszichopatológiával a pszichológiához. Akkoriban, negyedszázada, amikor Vladimír éjszaka a naplóját írta, én a szomszéd szobácskában laktam egy volt kovácsműhelyben, és én is be-betörtem az írás és a megértés más területeire, leegyszerűsítve a pszichikai automatizmust realizmussal, az élményhez és az eseményhez való visszatéréssel próbáltam felülmúlni. Hangosan veszekedtünk akkoriban Vladimírral, mindegyikünk a maga szobájának küszöbén állva, vödörnyi mosogatólével öntögettük le egymást, májjal és belekkel csapkodtuk a másik arcát; melyeket egymásból téptünk ki, nemcsak a bevágott ajtók mögött üvöltöztünk tovább a másikra a falakon át, hanem egész háztömbökön keresztül, Zizkovból Liben-be és vissza, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy két malomban őrölünk. Ez idő tájt Vladimírka jobbnak látta eldugni a fejszémet, én meg az ő konyhakését zártam el. De aki azt hiszi, hogy nem szerettük egymást, téved. Huszonnégy órával a pszichikai pogrom után már újra együtt nyakaltuk a sört, és Vladimírka elbűvölte a Sörözőket, és azokat is bevonta nyelvi és gesztuscsemegéibe, akik az utcán át jöttek kancsóval sörért, és papucsban álltak a söntésben. Azután az esti és éjszakai külvárost jártuk, lassan visszatértünk az állandóan bennünk munkáló képzőművészetei problémákhoz, a Prazaekából vagy a Várhegyről bámultuk Prágát, szemünk az éjszakai Prága visszfényeitől csillogott; hogy azután Vladimír szobájában tovább tápláljuk a villanyfénnyel felcicomázott metropolis gigantikus, megfoghatatlan képeit... egy pillantással Vladimír mikroszkópjába, amely mindig fellelkesített bennünket törvényszerű mozgásával a milliárd falú anyagban. És a fejszém újra az előszobában állt, és Vladimír konyhakése barátságosan feküdt az asztalán. Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, szeretetének és haragjának szélsőséges ritmusát éppúgy rázúdította a képzőművészeti iskolabéli diáktársaira, az anyjára, a munkástársaira és a főnökeire, mint ahogyan velem élt az Örökkévalóság útja 24. alatt. Általában az emberekhez való viszonyának mozgásképe a sinusgörbe volt, ár és apály, fekete és fehér. Ilyen őrülten szeretett és terrorizált mindenkit, akivel találkozott, mert szívesebben mutatkozott háborodottnak, mint kispolgárnak. Egon Bondy, a költő, aki gyakran meglátogatott minket, valahányszor Vladimír a naplójából olvasott fel neki, kis cipőcskéjének a talpával a padlóra dobbantott, és így kiáltott: Kurva fix! Nekem egy egész teret kell feltúrnom a kisujjammal, amíg egy ilyen képet találok! Ez itten meg százával rázza ki őket a kabátujjából! Vladimír, az istenért írjon verseket! Kurva fix! És Vladimír együgyűen mosolygott, hajtincsei a homlokába hullottak, mosolygott, és ragyogott a boldogságtól, mert bizonyos pillanatokban Vladimír olyan fogékony volt az elérzékenyülésre és a dicséretre, hogy egy gyerekre hasonlított;

aki most pillantotta meg a karácsonyfát. És mivel Bondy örökké rettegett, hogy este az összes kocsma bezár, hát ez esetre lavórokban és kannákban már délután felhordtuk a sört. Ha Vladimírnak jókedve volt, amint kimentünk az utcára, olyan magasra lendítette a lábát, hogy cipőtalpát a gázlámpa oszlopához láncolt létra legfelső fokára tette. És a majd kétméteres Vladimír ebben a pózban kötötte meg a cipőfűzőjét, és Egon a behajlított térde alatt sétált, és így kiabált felfelé: Kurva fix! Ha ezt elmesélem a Zbynék Fisérnek, odalesz az örömtől! És Vladimír, hogy a járókelők tökéletesen elteljenek ezzel az eseménnyel, ott tartotta a cipős lábát közvetlenül a lámpa alatt. Ez a cipőfűzögetés különösen este volt szép, a gázlámpa megvilágította Vladimír kócos hajának göndör gyűrűcskéit, és az emberek megálltak, és elakadt a szavuk. Egyáltalán, a lépkedő Vladimír egy égő gázlámpára emlékeztetett, ugyanolyan karcsú volt, és az arca már messziről magára vonta a járókelők tekintetét. Akkoriban, majd negyed évszázada, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy csoportot hozott létre a ÖKD tanoncaiból, akiknek megmagyarázta és azután meg is tanította, hogyan lehet könnyen egész foltsorozatokat és készleteket előállítani, melyekbe azután bele lehet helyezni az azonos formákat: így aztán azt, amit Vladimír nem tudott elérni a barátainál, hogy alapítsanak egy klánt, egy képzőművészeti társaságot, pótolta ez a tanonccsoport, amellyel munka után eljárt Vysoéanyba, a Gesztenyéhez címzett kocsmába. Érthetetlen volt, ahogy Vladimír adni tudott magából ezeknek a fiatalembereknek. Bárki kérte, még ha tréfából is, Vladimír azonnal nemcsak hogy kimerítő előadást tartott róla, hogyan alkotja grafikáit, de levelet is írt mindenkinek, ugyanolyan lelkesedéssel és tudományos alapossággal, mintha Vondrácek professzornak írna. És amikor a tanoncoknak már haza kellett menniük, Vladimír tovább magyarázott azoknak a vendégeknek, akik odaültek hozzá, és megint csak ugyanazzal a türelemmel és pontossággal oktatta a sörözőket, hogy bár nem lehet mindenkiből művész, de mindenki, akinek csak kedve támad, kiegészítheti azt, amit a foltokban lát. Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy fiatal asztalossal, Kaifr úrral lakott, aki, mihelyt hazajött a munkából, megfésülte pomádés haját, lefeküdt az ágyra, és elszenderedett, gyakran láttam, ahogy Vladimír a felgyújtott lehúzós lámpa alatt térdel, mert a mi lakásunkba sohasem sütött be a nap, így hát nappal is világítani kellett, Vladimír hajtincsei úgy csillogtak a villanykörte fényében, mint a rézforgácsok, és Vladimír a varázslatos anyagról beszélt és annak tükröződéséről az emberi agyban, bár Kaifr úr mélyen aludt. És ennek ellenére néhány hónapos explozionalista oktatás után Kaifr úr egy kazettás szekrénykén kezdett dolgozni a szíve hölgyének szánta – melynek tetejét végül tizenkét, furnérlemezből készült képpel díszítette, és a furnér füstszerű bizonytalanságát ecsettel olyan formákká egészítette ki, amilyeneket bennük látott. Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, gyakran fölhozta a lakására egyik barátját, Bouset, aki az idő tájt a gáton dolgozott, ahonnan olyan fáradtan tért haza, hogy ő is inkább feküdt és szundikált, mintsemhogy kéjesen elmerüljön a képzőművészetben, ahogyan azt Vladimír szerette volna. Ezért hát fölhozta egy másik barátját, Pithartot, és ez a grafikus éjjel-nappal a grafikáin dolgozott, lemezekbe metszette őket, és alátétnek egy hatalmas vaslapot használt, amely az éjszaka más-más szakában esett le az asztalról, és nemcsak az egész épületet, hanem az utcát is megremegtette, úgyhogy a bérlők minden éjjel felkeltek, és hálóingben rohangáltak a gangon, annyira megrémültek attól az iszonyú ütődéstől. Egyedül Vladimír nevetett, még örült is az ilyen váratlan fölébredéseknek, mert Vladimír imádta a malőröket és katasztrófákat, sőt Vladimír vonzotta a szerencsétlenséget, mindig megtisztelve érezte magát attól, ami másokat félelemmel és iszonyattal töltött el. Én pedig akkoriban eljártam lakása ablaka alá, újra és újra benéztem, és amikor lefeküdtem, nem tudtam elhinni, amit Vladimír szobájában láttam, és ismét odamentem és benéztem, és a látvány szinte mindig ugyanaz volt. Vladimír a lehúzós lámpa alatt térdelt, és előadást tartott az alvó Kaifr

úrnak és barátjának, Bousének az explozionalizmusról, esküdözött, ütemesen mozgatta a fejszémet, amely pont úgy csillogott, mint szőkés haja gyűrűs fürtjei. Eljártam az ablaka alá, és láttam, hogyan hallgatja két barátja, de az alvás valami másféle jelzésrendszerével. Egyedül Pithart dolgozott, figyelmesen metszette hatalmas, realista grafikáit. Néha felbukkant egy szép, bőrkabátos lány is, egy tarisznyában ételt hozott Pithartnak, így hát a fejsze élén kívül alumíniumkanalak is mozogtak a szoba fényében és félhomályában, miközben a hatalmas vaslap élei vészjóslóan csillogtak, mintha azon töprengenének, hogy az éjszaka melyik szakában csusszanjanak pokoli dübörgéssel a padlóra. Az a szép, bőrkabátos lány a rendőrségtől volt, később aztán elvitte Pithartot, mert szörnyen lefogyott attól a grafikától. Mikor azzal a lánnyal elvitték a vaslapot, úgy cipelték, mint egy varró vagy mosógépet. A ház és a szomszédok fellélegeztek. Valahogy így élt Vladimír, amikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír, az önmagát teremtő drámaíró, Miskin herceg és Sztavrogin szintézise, a horror és a hihetetlen alázat mestere, a művész, aki, ahogy teltek az évek, alkotó törekvéssel minden negatívat pozitívvá formált. Ha élne, az idén lenne ötvenéves, és barátai, akik számára élőbb, mint amikor még köztük volt, kegyeletből úgy adják ki naplójának egyhetedét, ahogyan ő maga válogatta ki a fontosnak tartott szövegeket abból a hatalmas könyvből, és ahogy azokat sorozatában, az Explozionalizmusban, Egyheted címmel kiadta. Tegyük még hozzá, hogy Vladimír halála volt az, ami megvilágította életét, melynek során igyekezett betörni az anyag szövetébe és magjába, megragadni belső szépségét és grafikákkal ünnepelni és felmagasztalni ezt a nagy Anyag-anyát... Egyszer Vladimírral és Maryskóval, a költővel gombázni indultunk. A vonatban a házasság és a Vladimír ujján csillogó aranygyűrű viszonyán viccelődtünk. Marysko úrnak képzőművészeti szempontból nem tetszett az a gyűrű, konvencionálisnak tartotta. Vladimír így szól: Magának nem tetszik ez a gyűrű? És Marysko, a költő mondja, hogy nem. És Vladimírka, mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna benne, lehúzta az aranygyűrűt, és a mozgó vonatból kidobta a klánovicei erdők visszafelé rohanó kulisszáiba. Szóhoz sem jutva tátogtunk, mert tudtuk, mennyire szereti Vladimír ezt a gyűrűt, Tekla iránti szerelme jelképét, akit nemrégen vett feleségül. De Vladimír rezzenéstelen hangon, halkan arról mesélt az elcsendesedett kupéban, hogy a tébécés tehenek tejelnek a legjobban. És ma már tudom, hogy ez a mozgó vonatból visszafelé repülő gyűrű, ez az arisztokratikus gesztus Vladimír számára annál inkább teremtő tett volt, minél fájdalmasabban élte meg a gyűrű elvesztését. Különben, ahogy ezzel a gyűrűvel, úgy bánt Vladimír mindennel, a saját életével is. Öt évvel ezelőtt, Szent Miklós napján, aki ugyancsak szívesen és szeretettel osztott szét mindent, amije csak volt, Vladimír önmagán és önmagával kísérletezve nem sejtette, jóhiszeműségében nem is sejthette, hogy az okozati összefüggés utolsó láncszemét nem az az utolsó, várva várt gyűrű fűzi össze... és a kilincs csalókán kattant... És a nyakát szorító kötél még jobban megfeszült... de az emberi kezek ezúttal nem jöttek segíteni, mint máskor... és Vladimír a jelenvaló gátjáról egyenesen az örökkévalóság közepébe ugrott fejest... Vladimír a tapintási imagináció mestere, aki örökké holtra gebed, de csak azért, hogy azután fel tudjon támadni halottaiból, meg tudjon fiatalodni, hogy összeszedje erejét, és fejjel törje át a falat, hogy átjusson a túlsó oldalra, és azután a köldökzsinórt követve visszatérjen minden dolog kezdetéhez, vissza a világ teremtésének első hetébe. Így hát egyidejűleg tudott vénségesen vén lenni, mint maga a világ, és fiatalos, mint a hajnali derengés, mint a frissen sarjadt lomb. Vladimír képes volt megingatni, kockára tenni, tűzpróbának alávetni állandóan megújuló, megfiatalodó egzisztenciáját. Ezért szerette a fájdalmat. Ha nem jött kívülről, hát okozott

magának. Csakis és kizárólag magával és a lényét alkotó elemekkel szemben érzett felelősséget. Grafikáival visszaadta az elemeknek anyaguk megnemesített struktúráját... Újjáélesztett néhány mítoszt... Dionüszosznak, a részeg szépfiúnak a mítoszát, aki az alkotó tett forrása, és Antaiosz mítoszát, a hős történetét, aki, midőn elgyengül, csak attól kap új erőre, hogy megérinti a földet. Vladimírt lázba hozta a malterkeverő gép és belseje, a kátrányolvasztó üst, a légkalapács, az acetilénes palack a gumicsövekkel és a halkan doromboló, kéken világító égővel, a bádogosok forrasztópákája, a forrasztólámpa, a hűtőpultot bevonó fehér jég, a szobafestők és a festés utáni fröcskölmények az újságpapíron, az alsónadrágra száradt ondófoltok, az összevérzett lepedő... Vladimír átesett a kor összes betegségén: a kisszerűségen, a színészkedésen, a patologikus ingerültségen, az allergián, az együgyű és imbecillis emberke megjátszásán, a dogmatizmuson, a romantikus melankólián és ámuldozáson, a nyakkendővel szembeni undoron, a feliratok és transzparensek szeretetén – szívesen volt zászlóvivő – , az összeférhetetlenségen, az értelmiség megvetésén, az alázaton és a nagyszájúságon, az obszcén élvezeten, a gangpletykákon, a hisztérián, a sértődékenységen, a narcizmusban, a szentimentalizmuson, a gyanakváson... Vladimír azonban képes volt arra, amire a modern autómotorok. A keveréket egyenesen a gyertya alá fecskendezni a karburátorban való porlasztás nélkül. A nyersanyagot egyenesen a transzcendens térbe. Ez pedig nagy igényeket támasztott az anyaggal szemben. Vladimírban megvolt ez a képesség. Fejében a nyomásegyütthatók az anyag legerősebb izzását is tűrték, nem jobban és nem kevésbé, mint Vincent van Gogh, mint Munch, mint Pollock esetében. Ezért emóciói egyenlők voltak az egészségével. Csakis így tudta lefektetni a tudományos imagináció alapjait, csakis a szeretett anyaghoz való szubjektív viszonyulással hatolt a kor objektív lelkébe. Grafikái a materialista világnézet apoteózisai, maga Vladimír pedig alkotó proletár, aki műveiben új felismeréssel ünnepelte az emberi munkát, és így csatlakozott azokhoz, akik az ember aktív szeretetére, a világ aktív megváltoztatására törekszenek. Azzal, hogy a társadalmi megállapodásból kizárólag a kötelességeket vette magára, az önmagával és az önmagán végzett kísérlettel bebizonyította, hogy csakis önmagunknak üzenhetünk hadat, hogy csakis a magunk területét pusztíthatjuk el, amely fejünkben van; életével nemcsak azt bizonyította be, hogy az embernek ember által való kizsákmányolása már a múlté, hanem az alkotó explozionalizmus nevében az osztályharcot is eltörölte, mert lehet békésen élni a világmindenség és a magunk számlájára. Vladimír bagatellizálta a konvencionális nagyságot, dramatizálta a csekélységet, tudta, hogy a kovács gőzkalapácsának az ütése alatt a dolgok hasznossága jön létre, ám ezenfelül az ütés élményeként a reve és a vassziporka és a por és a gőz tapintási imaginációjával drámai szépség születik. A Karborundum márkájú köszörűkövek szikraesőt szórva szabadítják meg az acélrudat a foltoktól és a hibáktól, ezek a köszörűkövek voltak Vladimír számára mind az egyéni, mind az össztársadalmi pedagógia szimbólumai. Fél évig váltóműszakban dolgoztam a Poldi kohóban, Vladimír, amikor bejött a műhelybe, ahol tíz köszörűn tíz szemüveges köszörűs dolgozott egy sorban, Vladimír mindig annyira meghatódott, hogy nem hunyorgott, csak bámult, s újra elámult azon, amit látott, amit elképzelt... Egyszer Vladimírral a Kroftéktól, vagy ahogy az öregek mondták, a Pudiléktól elmenőben élénken vitatkoztunk. Amikor elhaladtunk egy babakocsi mellett, amely gazdátlanul állt a járdán, és sírt benne a gyerek, Vladimír megmerevedett. Analizálta a gyereksírást, néhány ugrással újra a babakocsinál termett, a kicsi feje mellől felkapott egy még füstölgő csikket, teátrálisan felmutatta, majd mint egy undorító férget, széttaposta. És amikor újra elindultunk, azt mondta: Valaki a nyitott ablakon kidobott egy égő cigarettavéget. Doktorkám, úgyse vesz nekem papírt és festéket,

igaz? De ha mégis, hát tudja mit, ennek a babakocsiban fekvő gyereknek a füle mellett égő cigarettának a hatása alatt csinálok magának néhány grafikát. Egy sor parádés grafikát, kizárólag magának, arról a gyerekről. De maga nem vesz nekem se festéket, se papírt. Vagy mégis? Vladimír és Bondy és én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát hárman megrémisztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat, a hajunkba dörzsöltük, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a habos kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől. Bár diákos csíny volt ez, főleg a sör iránti rajongásunkat és a belőlünk feltörő fiatalság lelkesedését fejezte ki. Sörjampecek voltunk... Vladimír örökké alkotói válságban van, amely színes tollazatot növeszt. A toll mindig fogékony az öngyulladásra; oly szépen ég... Az agy repedését és ezáltal a világ szakadékát is összefogó biztosítótű. A bátorság, hogy a tűt kinyissuk, az élő bőrbe szúrjuk és bekattintsuk. Reggelre a seb begyógyul, hogy azután felfakadjon, és a bekattintás újrakezdődjön... Vladimír a képzőművészeti eljárások feltárásának a mestere, melyeket azonban képes nyomban eltüntetni, mint a farkával söprögető róka a nyomait a hóban... Vladimír mindig látomásszerűen bukkant fel. Szívesen és gyorsan mozgott keresztül-kasul Prágán; lerövidítve a Zizkov és a Liben, a Kosíte és a Stfesovice közötti távolságot. Amikor a mozgó vonatból kidobta a jegygyűrűjét a klánovicei erdőbe, azon a délutánon a krci erdőben eltűnt a szemünk elől. Reggel, amikor kinyitottam a libeni lakás ajtaját, egy kis cetli esett elém, ez állt rajta: Tudatom, hogy Cesky Brodon át tizenkét órakor értem Prágába. Üdv.: Vladimír. Így bukkant fel Hluboéepyben, így bukkant fel Medníkben, szürrealista barátainál. És amikor valahol kiállítása volt, már a megnyitás előtti éjszakán odautazott, élvezte a kiállítás minden apró mozzanatát, a kiállításon pedig a meg nem történt részleteket... Vladimírt érdekelték azok a dolgok, amelyek megeshettek volna. Egyik barátját, akinek otthon több mázsa őslény lenyomata volt tufában, Vladimír megtanította explozionalista módon aktív grafikát rajzolni. Vladimír kedvét lelte benne, hogy ezeket a ráklenyomatokat emberi portrékká egészítse ki, és amikor barátja hívta, hogy tartson vele a konépruskói barlangba hasonló lenyomatokat keresni, Vladimír azt mondta: Hogyisne, én beavattalak az aktív grafikába, többet árultam el neked, mint bárki másnak, te kiismered magad ott, meglöksz, és a szakadékba taszítasz, és aztán a gondolataimat a sajátjaidként adod el... Hogyisne! Menj csak magad... Így élte át Vladimír saját zuhanását a konépruskói barlangrendszer mélyébe kézzelfogható lehetőségként, hogy azután viszont egy tátrai út során fölmásszon a Lomnici csúcsra, és a lehetségessel ellentétes irányból lepje meg a meteorológiai állomás személyzetét az ország legmagasabb hegyén... Vladimír gyűlölte a pénzt, amint megkapta az előleget, rögtön el is verte, hogy azután a fizetésig naponta kölcsönkéregessen – itt tíz, ott húsz koronát. Gondosan felírta a szekrényre hitelezői nevét, akiket becsületesen kifizetett, amikor pénzt kapott; ilyenkor megállt az iroda ajtajában, és mindenkinek kiosztotta, amivel tartozott. Azután ott állt a maradékkal, és hangosan nevetve mondta: Mit kezdjek vele, dobjam a kályhába? Vagy verjem el ezt a maradékot? És elverte azt a maradékot, és jól érezte magát, amikor éjszaka hatvan hellert kért kölcsön villamosra vagy cigarettára, és végül gyalog ment haza. Amikor egy könyv illusztrálásáért kapott néhány ezrest, egészen megrémült... kétezret az anyjának adott, kétezret az anyósának, néhány százast rögtön elvert, és amikor anyja abban a meggyőződésben, hogy Vladimírnak van pénze, elutazott, hogy fia élvezze a mama nélküli háztartást, Vladimír mániákus dühvel verte el az összes pénzt, és fellélegzett, amikor újra kölcsönkért hatvan hellert a villamosra.

Akkor én is azt hittem, hogy Vladimír néhány hétre be van biztosítva, amikor meglátogattam, a szomszédasszony nyitott ajtót, és amikor megjegyeztem, hogy Vladimír legalább jól él egy ideig, halkan azt mondta: Ugyan, este megette a krumplit, amit a folyosón tartok... Akkoriban, amikor olyan jóízűeket veszekedtünk, mert okunk volt a veszekedésre, a szomszédok ezt mind Vladimír szemére vetették, aki így védekezett: Én? Ugyan már, ő üvölt! És az ablakomra mutatott. És amikor ^nekem tettek szemrehányást, akkor én mondtam: Én? Ugyan, ő volt az!, és Vladimír szobájának ablakára mutattam. És egyszer, amikor a veszekedés a tetőfokára hágott, amikor mindegyikünk a maga szobájában aludt, Vladimír a baltámmal, én meg az ő konyhakésével, hát amint egyikünk megmoccant, mozdult a másik is, amikor az egyik felkelt, fölkelt a másik is, lámpát gyújtottunk, és a szobáinkat elválasztó ajtón át mutogattuk egymásnak, hogy itt van ám az ellenség fegyvere, amivel megtámadhatjuk a másikat. És akkor elhatároztuk, hogy azt az összekötő ajtót befalazzuk. Jött hát egy öregecske kőműves a Bratrská utcából, kiemeltük az ajtót, a kőműves kibélelte a keretet kátránypapírral, és a házinéninek aláírtunk egy kötelezvényt, hogy költözködés esetén az egészet visszaállítjuk eredeti állapotába... És a mester rakta a téglákat, kanalazta a maltert a taligából, mi pedig ültünk Vladimírral, mindenki a maga asztalánál, és izgatottan néztük, hogyan érnek egyre feljebb a téglák, hogyan nő közénk egy fal, mintha a víz emelkedne, már csak mellszoborként láttuk egymást, Vladimír, mivel magas volt, még mindig ült, már csak a fejét láttam, azután felálltunk, kettőnk között ott állt egy felfordított habarcsos ládán a kőműves, adogattuk neki a téglát, egyikünk a másikának rakta a téglát, hogy elválassza egyikünket a másikától, szeparáció ágytól és asztaltól, mint az az öreganyó, aki elhozta Husz máglyájára a maga rőzsenyalábját, azután már nem láttuk egymást, de lankadatlan dühvel tettünk túl egymáson, és adogattuk a téglát a kőművesnek, aki az utolsó fázisban úgy saccolta meg a malterréteget, hogy pont kijött a tégla... És amikor a malter megszáradt, odaraktuk az ajtót, csak úgy odatámasztottuk, és elégedetten fellélegeztünk, hogy látszólag nyugtunk van egymástól, ha mindketten a saját szobánk mélyén ülünk. Egon Bondy, aki akkor érkezett látogatóba, amikor a téglafal még csak derékig ért, hol hozzám, hol Vladimírhoz rohant be, fogta az állát, és azon töprengett, mi lehet a nyitja ennek a leválasztásnak, mikor a folyosón át amúgy is elkaphatjuk és elérhetjük egymást... Mi a rossebet művelnek már megint? – nyerítette, és kirohant az udvarra a napfénybe, amely hektoliterszám ontotta az udvar mélyére a világos sört, egyáltalán, ha Egon a napon állt, úgy festett, mintegy sörciszternából felmerülő faun, világos haja mind lefolyt a füle mentén, és a napfényben a szakálla világos sörrel volt leöntve, ott állt, hadonászott, és kiabált Panje Wladimirze! Nem elég, hogy fal választja ketté Európát, hogy két részre osztották Koreát, hogy ketté van választva Berlin? Fingot érdekli ez magát meg a többieket! És feldühödve újra bejött, és tőlem nézte Vladimír fejét, azután kirohant, és Vladimírtól nézte az én fejemet, és ugyanolyan izgatottan leste azt a pillanatot, mikor majd nem látjuk egymást, mint mi, az utolsó téglát, az utolsó falra csapott kanál maltert... Aztán este, amikor megjött Vladimír, és írni kezdte a naplóját, hallottam a tollát, amint halkan és kedvvel nekifeszül a nagy könyv lapjainak, élesebben hallottam, mint amikor nem volt köztünk az a fal... És amikor Vladimír megfordult az ágyban, mintha mellettem forgolódott volna, amikor levegőt vett, hallottam a lélegzetét, még azt is hallottam, hogyan emelkedik a mellkasa, hogyan dolgozik a mája, a falon keresztül még jobban, még hangosabban hallottam a szívverését, mint amikor nem volt köztünk a fal. Így aztán mindig csak a folyosón futottunk össze, udvariaskodtunk, hogy később, miután bezárkóztunk, mindegyikünk a maga odújába, jobban élvezzük a másik jelenlétét a túloldalon, mint eddig bármikor. Én szorosan a falhoz toltam az ágyamat, és másnap az udvarról láttam, hogy a túloldalról Vladimír is a falhoz tolta a maga ágyát, úgy aludtunk hát, mint a sziámi ikrek, a fal gerince által összenőve, és ez a fal nem

választott el, hanem még jobban összekötött minket, jobban, mint amikor az ajtó szárnya kényekedve szerint nyílt és csukódott. Alszik? – suttogta Vladimír. Még nem – suttogtam a falnak. Én sem... – suttogta Vladimír. Néha egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, de elég volt körmömmel megérinteni a falat, és a túloldalról hallottam, akárcsak Vladimír, hogy a másik oldalon, átellenben a körömmel ujjak vájódnak a vakolatba, és könnyedén firkálják a falat, így jeleztük egymásnak, hogy tulajdonképpen jobb barátok vagyunk, mint valaha... És így történt, hogy amikor Vladimír Zizkovba költözött, és hébe-hóba meglátogatott, vagy én mentem elébe a gyárig, a szemközti Megálló kocsmába, egyszer csak nekiveselkedtünk... Újra barátok lettünk életre-halálra, de nem kiabáltunk többé egymással, mert immár mindketten a magunk útját jártuk, és nem konkuráltunk a másikkal, és ekkor Vladimír odaállította a székét, és én a túloldalon a hokedlimat, és vésővel lehántottuk a száraz vakolatot, a maltert, aztán kilazítottunk egy téglát, utána még egyet, és végtelenül izgatottak voltunk, mintha egyikünknek a másikán folytatott operációjának lennénk a tanúi, mintha a mellkasunkat tárnánk fel... és elámultunk, milyen szép a másik szobácskája, holott nem láttunk semmi mást, csak a barátunk homlokát vagy állát, háttérben a szomorú fehér fallal... kiemeltünk hát néhány téglát, s így már mellszoborként láttuk egymást, Vladimír a falra állított egy félig teli meggy likőrös üveget, én a másik oldalról rumot öntöttem bele, összeráztuk, és töltögetni kezdtünk ebből a likőrből... és amikor koccintottunk, megérkezett Egon Bondy, és tátva maradt a szája... Majd felállt egy sámlira, és bekukkantott Vladimír szobájába, a folyosón át berontott Vladimírhoz, és onnan meg engem nézett, és a falat az ajtókeretben, amely éppen asztalmagasságig ért... Hoztam egy poharat, töltöttem bele a szintézisből, Egon megkóstolta, de azután kiköpte a likőrt, mint aki tévedésből savat ivott... és odaállt a falhoz, két apró öklével nekiesett a vakolatnak, homlokát finoman a falhoz ütögette, aztán ugyanezt megismételte Vladimírnál is, és köhécselve így kiáltott: Kurva fix! Az enyhülés! A népek közti megértés itt és most kezdődött! Megyek, és megtárgyalom Zbynék Fiserrel, a filozófussal! Rózsa ez meg nem is rózsa! A simogatást egy pofonnak kellett megelőznie... Vladimír mókásan dohányzott. Szeretett rágyújtani, és ontotta magából a füstöt anélkül, hogy letüdőzte volna. De hát, Vladimírkám, mondom neki, a szentségit, hiszen maga nem slukkol!, mire ő: nem hát, én csak azért füstölök, mert ez illik a portrémhoz, az explozionalista mellszobromhoz!... Vladimír szeretett hajadonfőtt járni, rossz időben fekete rabbikalapot hordott, amit elképesztő dörmögődendis eleganciával csapott a fejébe, és amikor fagyni kezdett, varrt magának az anyja muffjából egy új, fantasztikus szőrmesapkát, hatalmas silddel, egy olyan sapkát, amilyet a nikolsburgi rabbik viseltek. Ha nagy néha nyakkendőt kötött, hát az már első pillantásra nem nyakkendő volt, hanem nyakörv, nem is nyakörv, hanem valami szalmamadzag, amit direkt balra, félrecsúszva hordott, úgyhogy a csomót félig eltakarta az inggallér. Elegáns pulóverról és öltönyről álmodozott, de amikor hozzájutott, rögtön kis hülyének, debilisnek, imbecillisnek nyilvánította magát... Iszogattuk a sört a büfében, és néztük a két takarítónőt. Az egyik fiatal korában az Operettnél volt, most festett arcú, hetvenes, affektált köténykével. Miközben söpör és táncol a seprűvel, minden férfi gyöngéden megpaskolja, amikor felé fordul. Táncos komika. Nevetgél, beleiszik a vendégek sörébe, és miközben a tányérral, maradékkal, piszkos edénnyel megrakott kis kocsit tolja, vidám kuplékat énekel. Hóbortos, röhögni való, vén satrafa... De vigyázat! Vladimír: Ő egy szent!... A másik takarítónő, rég nyugdíjban van ő is, magántársulatoknál tragédiákban játszott, karneváltaposta, sárga, tragikus maszk. Miközben söpör, úgy sóhajtozik, mintha piszkavassal a tulajdon maradványait kaparná össze a krematóriumban. Amikor a piszkos edénnyel megrakott kocsit tolja, saját öreg csontjait viszi a MÉH-be. Tragikus

lelkiismeretfurdalás. De vigyázat! Szeret inni, bármit! Nyugdíját mindig előre elissza, a kannányi sörökért tragikus arccal Vanistáékhoz jár el. Vladimír: A másik szent... Állunk hát, iszogatjuk a sört, és ezt a két szentet nézzük, ha bejön valaki, az önműködő ajtó előbb lassan megmozdul, majd iszonyú robajjal becsapódik, így aztán mintha minden vendég mögött egy álló fémkoporsó fedele vágódna le. És egyszerre csak bejön Egon Bondy: Hol bujkálnak? Már a hatodik kocsmában keresem magukat... Üvölt, és égnek emeli a küszöbön a kezét, és mögötte bumm bele! Az önműködő ajtó ismét becsukódott. Egon befogta a fülét. Ez mindig így megy? Vladimír: Nem, csak akkor, ha bejön valaki... Vlastovková asszony, van egy csavarhúzójuk? És Vladimír odaállított egy széket, föltette a szemüvegét, háromszor meghúzott egy kis csavart, visszaadva a csavarhúzót, és mindenki leste az első vendéget. Az ajtó halkan csukódott be, csak a tragikus takarítónő vonaglott meg, mintha a gerincvelőjét szívnák. Egon Bondy egyik sört a másik után hajtotta fel, körülnézett, senki se szólt semmit. Mit csinálnak itt? – kérdezte. Vladimír: Lesben állunk. Egon hagyta, hogy a sör a szakállára folyjon, és míg a következő korsót csapolták, a szakállából szopogatta a sörmaradékot. És felülről, a Primátorská felől, mentőautó közeledett, szirénázott, a tetején kék fény villogott, a tragikus takarítónő a szívéhez kapott, a mentő befordult, csoda, hogy fel nem borult a büfé előtt, két öregasszony az átjáróban a torkához kapott és felkiáltott: Az istenért, kiért jönnek már megint? Egon Bondy megijedt: Kurva fix!, hiszen nincs semmi bajom! És megtapogatta a pulzusát. És a kocsiból két ápoló ugrott ki, előhúzták a fehér, viaszosvászonnal bevont hordágyat, aztán fejenként két kannát, és berontottak a söntésbe, és a kancsóikba pilsenit rendeltek, csurig... és mindketten felhajtottak még egy sört az útra, és azt is megitták pohárból, ami nem fért a túlcsorduló kannákba, a két Öregasszony, aki úgy megijedt, ronggyal mosta fel egymást az átjáróban, és az ápolók, kezükben a kancsókkal, kirohantak, köpenyük lobogott, és miután betolták a viaszosvászon hordágyat a kancsókkal együtt, beugráltak a mentőkocsiba, és a sziréna újra sivított, és a fény újra villogott, és kész csoda, hogy az autó fel nem borult a kanyarban, és a kis kastély felől jövő emberek a szívükhöz kaptak – kit visznek már megint? Egon Bondy így szólt: Ez aztán a mementó móri, cseszd meg! Vladimír, micsoda alakokat csalt ide már megint? És Vladimír ragyogott az örömtől, Egon meg nézte, hogyan áll a mozi elé egy Zündapp, rajta egy talpig bőrbe öltözött pasas, sisakban, zordan, mint egy búvár, hátán óriási hegymászózsák, a motort a járdaszegélynek támasztotta, komolyan bement az átjáróba s utána a moziba. Ez meg mi, cseszd meg! – hebegett Egon. Vladimír: De hát ez a foglalkozása, a mozik között pendlizik, és a hátán viszi a híradót. Azután láttuk, ahogy ez a felsisakozott motoros berúgja a Zündappot, és viszi a híradót oda, ahol a mozi egy fél órával később kezd, és egyik sört a másik után hajtottuk fel. Amikor kimentünk a kis kastély alá, a járdaszigeteket már kivilágították, jött a tizenhármas, egy asszony babakocsival a hátsó kocsiba igyekezett, valaki segített neki, de a kalauz túl korán csukta be az ajtót, és a nő fogta a félbecsípett babakocsit, és a villamos elindult, és a nő még mindig szorongatta a babakocsi fogantyúját, és mulatságosan szökellve futott a villamossal, és kiáltozott, de a villamos nem állt meg, és a babakocsi nekivágódott egy villanyoszlopnak – reccs, – , és a kocsi kettétört, a következő villamosra váró emberek sikoltoztak, vagy a kastély falának tántorodtak, néhány elszántabb a babakocsihoz rohant, Egon Bondy elsápadt... de a kettétört kocsiból sörösüvegek potyogtak ki csörömpölve, és az utcán a szétömlő sör illata szállt... az asszony pedig a távolodó villamos után kiabált: Ezt a húsz üveg sört megfizetitek, csirkefogók! Uraim, bökött Egonra és Vladimírra, maguk a tanúim, tanúsítani fogják! Egon Bondy rádörgött: Üvegek, üvegek, de hol a gyerek? Itt csontok ropogtak!

És a nő így szólt: A láda recsegett, mégsem várhatják el egy öregasszonytól, hogy húsz üveget kézben cipeljen, nem igaz? Vladimír ragyogott az örömtől és az alkotó jókedvtől. Egon Bondy betámolygott a kis park sötétjébe, hadonászott, mintha egy rossz álmot próbálna elhessegetni: Micsoda gegek, cseszd meg! Erre még Chaplin sem jött volna rá. Ha valaki taligán húzott valamit, Vladimír keze sietett a segítségére, nem is annyira felebaráti szeretetből, hanem hogy tenyere megérinthesse a láncot. Ha valahol valaki szenet lapátolt, Vladimír megkérte, hadd segítsen. És csak egy szerelmes érezhet hasonló lelkesedést, midőn hölgyének csípőjét érinti, mint amit Vladimír érzett, ha lapátolhatott, és kezével kiélvezhette a lapát nyelét, a vödör síkos fülét, sohasem védte magát a szénportól és zúzaléktól, ellenkezőleg, otthagyta orra tövében a sötét porcsíkokat. Egyszer kimentünk a Koráb-hegy alá, és ott elámultunk. Az egykor puszta domboldalt földmérők kis parcellákra osztották, leendő kertekre, kertecskékre, az emberek már gyomláltak, ásóval forgatták a földet, az igyekvőbbek éjszaka is dolgoztak, úgyhogy már kiültették az epret és a zöldséget. Vladimír mindig azt a parcellát választotta, amin addig a legkevesebbet dolgoztak, és segített, birkózott a gyommal, egész testével dolgozott, és közben szívesen beszélt arról, amit éppen átélt, miközben a földet forgatta, tapintóérzékével abban gyönyörködött, hogy ásójával megfosztja a földkisasszonyt szüzességétől... Akkoriban segítettünk egy asszonykának, akivel ráadásul még egy örökké síró gyerek is volt babakocsiban. Olyan hőség volt ott a hegyoldalban... Vladimír meg-megrázta szőke fürtjeit a napfényben, és az asszony időnként odaszaladt a gyerekhez, szabaddá tette mellét, és megszoptatta a kicsit. Estefelé, amikor Vladimír elbúcsúzott, és megemlítette, hogy holnap újra eljön, az asszony azt találta ki, hogy Krisztus ismét a földön jár, és megcsókolta Vladimír keze fejét. .. máskor viszont, amikor Vladimír szenet lapátolt egy udvaron álló fáskamrában, és a nyugdíjas öregasszonynak a munkájáról és a problémáiról mesélt, az öreganyó egyre nyugtalanabb lett, hosszasan nézte a tönkbe vágott baltát, és kétségbeesésében levette a kötényét, és letakarta azt a fejszét... És csak akkor lélegzett fel, amikor elmentünk Vladimírral, még ki is jött, és utánunk nézett, vajon tényleg befordultunk-e a Hausman kocsmába, vajon tényleg elmentünk-e? A lefölözött tejből tejszínt, a szénporból gyémántot, a verébből főnixet, a nyomorékból versenyfutót csinált, ahol valamiből kevés volt, oda mindig bevetette a maga tehetségét, hogy bebizonyítsa, hogy omnis ubique, és hogy a minimumban van a maximum, hogy a föld minden egyes pontja az Édenkert közepe, hogy miközben a függőkertek omladékká és porrá lesznek, ebben a porban minden szépség ellenáll, ebben a csipetnyi agyagban minden újrakezdődik. A Régi posta vendéglőben volt egy szép csaposnő, amolyan dundi cigánylányféle, és Vladimír szívesen üldögélt ott, és írta a leveleket. És mint mindig, vonzotta a csodabogarakat. Amikor leültem, éppen egy jóképű fiatal fickó mesélt: Amikor megismertem, gipszben volt a kezem, így hát ilyen manccsal ölelgettem, egy kicsit mindig felszisszent, de megszokta. A srácok mindenfélét rárajzoltak a gipszemre, egy író, aki író-olvasó találkozóra jött a kórházba, mivel nem volt könyvem, hát a gipszre adott autogramot... De aztán, micsoda malőr, levették a gipszet, és az én kedvesem, noha esküvő előtt álltunk, otthagyott azzal, hogy nem vagyok már olyan gyöngéd, mint régen. Tegnap aztán majd hanyatt vágódtam. Kit látok? A volt csajomat, ahogy karonfogva megy egy fiúval, akinek pont ugyanaz a keze van gipszben. Hiába, ezek a csajok mind elfajzottak... Vladimír folytatta a levelet, és felháborodott hangon mormogta: engem is otthagyott, így hát levelet írok az ügyész asszonynak, a bíró azt ajánlotta, legyek gyöngéd hozzá, úgyhogy már a hatodik szerelmes levelet írom neki... de figyelj csak, fiacskám, tudod-e, mik azok a Marton-féle kísérletek? Hát pont ezekre járok én most. Pucérra vetkőztetnek... film, ágyjelenetekkel.

Körülöttem, még a nemi szervemben is drótok, a szeméremtestben műszer. Pornófilm. A kis izzók kigyulladnak, a műszer mutatói pislognak, jelentéseket firkálnak a pszichiátria számára. A fiatalember magába mélyedt, arcát a tenyerébe temette, ujjai a szemét takarták. Aztán megfontoltan így szólt: Fizetek, tudja, az a lány alighanem az apjára ütött. Az öreg az Óriáshegység tövében született, s egy szép napon fogta a jogsiját és a személyijét, és bement a tanácsba, hogy új ipart jelentsen be: Antonín Hulín, Isten. Csak egy hónap múlva kapták el, csikorgó fagyban, egy szál trikóban a pályaudvaron. És a bolondokházában nem sokkolással kezelték; hanem az úgynevezett rókáztatással próbálkoztak, úgyhogy az injekciók után sokáig okádott, míg aztán három hónap múlva ki nem merült. És öt hónap múlva megint közönséges ember lett belőle, vízvezeték szerelő, és visszaadták a jogsiját és a személyijét is... És felállt, ujjperceivel szertartásosan megkopogtatta az asztalt, és elment... Vladimír dühödten írt tovább, a szája körül ürmös csíkok ragyogtak, a csapos bizonyára most hozza neki a harmadik két decit, ó, micsoda levél lesz ez, irgalmas Isten, micsoda levél a negyedik oldal következik, és Vladimír még mindig hegynek fölfelé tart, nem pedig lefelé, örökké ez a mániákus hangulat, amiben olyasmit mond az ember, amit másnap megbán... Hagyom Vladimírt írni, szürcsölgetem a sört, még hangosan ver a szívem, végigsétálok a Várhegyen, a volt orvosom, a körzetim, aki már nyugdíjban van, fölemelt kézzel, tenyerét az égnek fordítva csalogatja a cinkéket, hogy szálljanak oda, hogy csipegessék az amerikai mogyorót. Amikor meglát, nyomban letámad... Á, már jobban néz ki, dehogyis megy a bonckés alá... Fifififi! Hát az olvasmányain változtatott-e már? Olvas-e valami vidámat? Vicclapot, igaz? Tegnap itt csapdába esett egy nyúl. Hol késik ma a búbos cinegém, a cinkém? Na és nedvedzik még, nedvedzik? Na, ugye, jól van, és a széklet rendbejött már? Rendbe jött. Hát igen, ez csodálatos, ez a tudomány nagy sikere. Megfordultam, hogy a doktor úr még jobban lásson, megnézett, és ugyanabban a hangnemben folytatta... A gyerekek is kézből etetnek, de néha megfogják a madarat. Bizalmatlanság a gyerekkel szemben. Hanem tudja, azt az üveg meggylikőrt, amit magától kaptam, azt a feleségemmel a karácsonyfa alatt megittuk, meg bizony. Fifififi, hol van az én cinegém? Hány óra? Hát igen, a huligánok megfogták azt a nyulat, amit itt tíz éve etettünk... Lehajolt, és mancsával keményen szorítva a kezemet, a fülembe súgta: Ugyan, ugyan, öngyilkossággal foglalkozni., , Mondom: Nem én voltam az, hanem Vladimír. És ő szó szerint: De hát maga Vladimír... Fifi-fifi, hol lehet ma az én cinegém. Vladimír hagyta magát a barátaitól rábeszélni, hogy mint festő ruccanjon ki velük a természetbe, a tünemények világába motívumokat keresni. Két nap múlva jött meg állványostul, festékesdobozostul, de kép nélkül, magából kikelve, kialvatlanul és elvakítva. Hagyjon engem békén a természettel, doktor! Egy kis erdőt festettünk Kladno mellett, és amikor befejeztük a tó festését, jött a rendőrség; és letartóztatott minket mint kémeket. Reggelig üvöltöttek velünk, hogy ki rendelte azt a képet, mert azon az erdőn túl, ott, ahol a fák között a sziklák derengenek, ! egy kis fantáziával már látni lehet a kladnói kohókat, és ha ez az ellenség kezébe kerül, hát pontos képet kap róla, hol is vannak a mi acélöntödéink. Az erdőn túl! És ezért mi kémek vagyunk! Doktor, inkább a világmindenség számlájára fogok festeni, inkább leszek ismét a mennyek kémje. Egy évvel ezután Rotbauer rávette, hogy ruccanjanak ki a prágai külvárost festeni. Festeni kezdték hát a Moldva kanyarulatát a libeni hídnál. Azon a délutánon eljött az Örökkévalóság gátjára Egon Bondy, és Vladimírt kereste, hogy alkonyatkor hármasban elindulhatnánk felfelé a Rokytka folyásával szemben, és aztán valahol leülhetnénk iszogatni és népdalokat énekelni, Vladimír kedvencét, az Ül a sólyom a juharfán... Amikor mondtam, hogy Vladimír nincs itthon, elébe mentünk. És lám, a főutcán

hömpölygő tömegben megpillantottuk Vladimír kimagasló fejét, nem egyedül ment, hanem rendőrök kísérték Rotbauerral együtt, és mögöttük egy nyugdíjas ugrándozott, és így kiabált: Jó emberek, kémeket, diverzánsokat kísérünk! És Vladimír mosolygott, vitte a festékesdobozt, a két képet a rendőrök fogták, követtük őket a Bozena Némcová utcába, a Rosenberg házaspár utcába, és vártunk. Három óra múlva a tizenkettedik pilsenit iszogatva látjuk a Világ büféből, hogy a rendőrség kapuján kilép Vladimír és Rotbauer. A sör mellett aztán Vladimír elmondta: Az a nyugdíjas hozta ránk a rendőrséget, hogy állítólag a kanyarulat mögött, amit festettünk, van egy hajógyár, egy fontos állami létesítmény... és amikor bebizonyítottuk, hogy csak a fák érdekeltek bennünket, előállítottak minket, és én azt mondtam, hogy dollárban fizetnek bennünket, meg más effélét... jegyzőkönyvet vettek fel velünk! Vissza kell farolnom a humánus absztrakcióba... Egon Bondy szitkozódott: A fenébe is, Vladimírka, magának több szerencséje van, mint esze. Nálam a titkosrendőrök egymásnak adják a kilincset, mégsem tud róla senki! Magát pedig teljes életnagyságban végigvezetik az eleven utcákon, a nyüzsgő utakon. – Kurva fix! Féltékeny vagyok magára, megint ennyi dicsőség, dollárban fizetve. Vladimír szeretett addig utazni a villamoson, míg el nem jött a pillanat, amikor a kalauznő lyukasztójával előre átlyukasztott magának több tucat menetjegyet. Ilyenkor lehunyta a szemét, az epéjéhez kapott, és egyszerre több síkot és merőben különböző fázist élt át... egyrészt tapintásával úgy érzékelte önmagát, mint az egymásra rétegezett jegyeket és perforációjukat, továbbá átélte saját epekólikáját, ami olyan volt, mintha az eperoham lyukasztójával a máját lyuggatnák végül átélte nyombelének perforációját is... és amikor kinyitotta a szemét, sétálni kezdett, és azon töprengett, hogyan és hol fogja perforálni a grafikáját, melynek traumáját már előre megélte a villamosban. Ilyen hallatlanul érzékeny volt. Szívesen mesélte, milyen iszonyatos volt a szabónál az a pillanat, amikor a szabó könnyű és decens mozdulattal ujját a centiméterrel a lába közé Csúsztatta, hogy méretet vegyen a nadrághoz... és Vladimír előszeretettel adta elő, hogy e szertartás közben elájult. Valahányszor lezuhant egy repülőgép, Vladimír utánanézett a részleteknek. A katasztrófát egyrészt olyan utasként élte át, aki a többiekkel együtt kiszóródott a térbe, másrészt úgy, hogy utastársaival együtt elégett a becsapódás során, vagy darabokra tépte a motor robbanása, de legfőképpen a repülőgéppel azonosította magát, hogy miként zuhan le az óceánba, vagy fúródik a földbe, vagy robban szét a levegőben, és utána darabonként, az anyagok súlya szerint hullik a tájba, Amikor megtudta, hogy egy biztosítótársaság bizonyítandó, hogy a repülő ellen merényletet követtek el, összeszedte a maradványokat, és az eredeti géppé rakosgatta és ragasztotta össze őket, Vladimír ujjongott: Ez az én esetem, pont így rakom magam össze én is hetente egyszer. Vladimír képes volt a beszámíthatatlan betegesség állapotába hajszolni magát, hogy felrobbanjon tőle, és grafikákkal kúrálja magát. Úgyhogy ritmikusan hol túl beteg, hol túl egészséges volt... Így aztán ki milyen állapotban akadt rá, olyannak találta. Ám a természet is ezt az eljárást alkalmazza, és mivel a természet már Vladimír előtt is létezett, elmondhatjuk, hogy Vladimír az ő tanítványa, az ő teremtménye, az ő tisztelője volt... Egyszer elmentünk Vladimírral a hrdi erdőkbe gombázni. Nem is annyira a gombázás miatt, hanem mert azon a vonalon akartunk utazni, ahol az ópiumszármazékoktól elkábult Egon Bondy a sínekre feküdt, hogy fájdalommentesen elgázoltassa magát, de azon az éjszakán vágányzár volt a szakaszon, úgyhogy reggel nem az ontológia világában, hanem változatlanul a sínen ébredt fel, miközben a vonatok a másik vágányon jártak. Amikor a smíchovi pályaudvarra értünk, volt még időnk bőven, föl-alá járkáltunk a peronon, és kedvtelve kacérkodtunk a mozdonnyal. A mozdonyvezető a kondenzátort tisztította, én meg mondom: Kopic úr, ha kapna egy szép szöktetést, átverekedné még magát, rúgna még gólt? És Kopic úr, a mozdonyvezető, a Polaban

Nymburk volt középcsatára büszkén mondta: Már hogyne rúgnék! És tudja, hogy néha mégfocizok is? Maga melyik? Én az egyik nymburki tisztelője vagyok, a sörgyárból, mondom. És Kopec úr, miközben Vladimír csak bámult, mondta: Uraim, itt az indulás ideje, szabad kérnem? És egy arisztokratikus gesztussal a mozdonyra invitált minket. És felmásztunk a gépre, és Kopic úr várt, amíg a forgalmista jelzést nem adott, meghúzta a kallantyút, és a vonat elindult. Menet közben Kopic úr elmesélte, hogyan vonszolta Smíchov után a sínekre egy apa a fiát, és mindketten elgázoltatták magukat, hogyan látta, amint a fiú ellenszegül, de az apa erősebb volt, akárcsak Ábrahám, amikor feláldozta fiát, Izsákot, csakhogy az isten az utolsó pillanatban elállt a dologtól, míg ő, a békés természetű Kopic úr, bár fékezett, mégis elütötte az apát és a fiút is, és csak azt látta, ahogy lábacskák ficánkolnak... Vladimír elérzékenyült, könnyezett... csak amikor már eltűnt a boldogtalanság felhője, akkor kérte Vladimír, hogy egy pillanatig hadd fogja a vezetőkallantyút... És Kopic úr mondta, hogy jó. És Vladimír fogta a kallantyút, és kinézett az ablakon, aztán a kallantyút visszaadva kijelentette: Ebben a kallantyúban az egész mozdony kitapintható! Mondom: No, itt az a hely, ahol Egon Bondy feküdt, és megmutattam, és Vladimír kijelentette: Kész Apollinaire vers, amit ez alatt a néhány perc alatt átéltünk. És gyönyörködve állt szétvetett lábbal. Én már kiutaztam magam, és kiélveztem a mozdony ingását, remegését, a kerekek minden egyes átgördülését a sínillesztéseken, egész testemmel érzékeltem mindezt, mert a háború alatt forgalmista voltam a vonalszolgálatnál, nekem feladatom volt, hogy a mozdonnyal járjak, hogy a gép mozgása alapján felismerjem az illesztések hibáit, hogy tudjam, milyen jelentést adjak le, hogy kijavítsák a vasúti alépítményt... de Vladimírezt az utazást nemcsak a gép, hanem egyidejűleg a sínek és egyáltalán a vonat egész mozgásának tapintható élményeként élte át, megint úgy elkerekedett a szeme, és én láttam, hogyan vált abban a pillanatban Vladimír vonattá, mozdonnyá, és így tovább... És ahogy a mozdony a szerkocsival, amennyire az ütközők engedték, gyöngéden és brutálisan szerelmi kommunikációt idézett elő és teremtett, Vladimír egyre merevebb lett, és a fülembe súgta? Parádés erekcióm van! És a vonat megállt Zadni Tfébánban, Kopic úr megtörölte a kezét a rongyban, és amikor elbúcsúzott tőlünk, így mentegetőzött: Hát igen, a Vojta Hulík mozdonya olyan tiszta volt, hogy fehér kesztyűt viselt. Vladimír, amikor alkotott, általában meztelenül dolgozott. Egyrészt szerette a meztelenséget, főként pedig úgy viszonyult a salétromozóhoz vagy a rézlemezhez, mint a szerelmi aktushoz. Fokozatosan, ahogy erotikus, tehát alkotói izgalomba hozta magát, mindig úgy számolt az idővel, hogy a rézlemez karcolása és metszése alatt befussa az erekció és az ejakuláció között feszülő szép ívet. Amikor a salétromozóval dolgozott, grafikáit saját ondójával kente be, A szexuális, gyöngéd bevonat viszkozitása összes grafikáját bemaszatolja... Egyszer Vladimírral Mélníkbe mentünk leánykát inni. A katedrális kriptájában Vladimír megcsodálta a csonttárat és két koponyát, melyeknek csontjait szétmarta a szifilisz, azután egészen fellelkesült az Elba és a Moldva összefolyásától, mert a Moldva nagyobb volt, mint az Elba, és elégedett volt és örvendezett, hogy bár Mélníktől a folyót a tengerig Moldvának kéne nevezni, mégis Elbának hívják. Azután átgyalogoltunk Befkovicébe, és egész estig a diliház fala mentén sétáltunk, annyira tetszett az az intézet Vladimírnak, sőt szeretett volna egyszer ott lakni... Azután Libéchovba mentünk, ahol Vladimír, bár már sötét volt, a pataknál egy terebélyes faalatt egy fejetlen szobrot fedezett fel. Ezzel kapcsolatot teremtettünk a Rokytkánál álló, szintén fej nélküli szoborral. Azután helyrebillentettük a leányka utáni szájízünket egy kis sörrel, és éjszaka felmentünk a kálváriára a romos templomhoz. Sütött a hold, így hát a terebélyes fák, fasorok mély árnyékából a holdfény meszébe léptünk. A dombon a templom körül iszonyú huzat volt, lefeküdtünk egy csendes zugba, és néztük a tájat, a befkovicei diliház szépen világított.

Azután Vladimír kitapogatta a kaput, és csendesen kinyitotta. Bementünk az omladozó templomba, a falon lévő lyukon besütött a hold. A padok oldalán a tartókban három zászló. Vladimír megágyazott az oltáron, lefeküdt, a feje alá egy téglát rakott, én mellé feküdtem, és mert alacsonyan volt a fejem, Vladimír odaadta a tégláját, összekuporodott, és fejét behajlított karjára fektette. Éjszaka volt, de a hold vakítóan világított a templomban, Vladimír lemászott, hozott egy zászlót, és betakaróztunk. Aztán Vladimír kinyújtotta a lábát, cipője orrával megérintette a kialudt örökmécsest, és úgy meghintáztatta azt a három rozsdafoltos láncra akasztott díszes edényt, hogy a klóros holdfényig lendült, és fellángolt, szinte már vakított... az örökkévalóság ingája éjjeli madárként minduntalan feltűnt a sötétben, de amikor a hold fényében bukkant fel, úgy csillogott az az edény, mint egy gyönyörű fácán, mint a főnixmadár, a csúcsponton egy pillanatra megtorpant, hogy aztán a gravitáció ereje gyorsan ismét a sötétségbe lendítse. És ez az egész plafonhoz láncolt szerkezet finoman nyikorgott, ahogy a láncszemek rozsdásan horzsolták egymást. Vladimír szeme egész éjjel nyitva volt, rezzenéstelen tekintettel bámulta az ide-oda mozgó, kialudt örökmécsest. Hanyatt feküdtünk egymás mellett, mint a Pfemysl-házi királyok feleségeikkel... Hajnaltájt, amikor kivilágosodott, Vladimír elaludt, és boldogan mosolygott. A mellünkön haránt átvetett búcsúzászlón láttam, hogy Vladimíron Szent Vencel törzse fekszik, nekem pedig a szent arannyal és ezüsttel hímzett lába jutott, a szenté, aki szeretett inni, szeretett az állatokkal beszélgetni, és akit a tulajdon fivére szúrt le, mert azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni... Az agónia és az eksztázis Vladimír számára egy és ugyanazon ajtó volt, melyen belép és távozik az ember, mert a belépés Vladimírnak a halált, a távozás pedig az életet jelentette. Vladimír nem kedvelte a hanyatlást, és ezért nem fordította a dolgokat visszájukra, hanem a kifordított dolgokat fordította vissza a színükre. Azaz Vladimírnak a születés a halált, a halál a születést jelentette. Ezért volt Vladimír hajlamos a stigmákra, de őt nem a Krisztus tiszteletére felfakadó sebek borították, hanem a munkának, a fémnek a stigmái, a vasipar kifejezőeszközei, keze-lába tele volt behegedt sebekkel. Annyira szerette a gyárát, hogy ha még egy kicsit magasabbra emelte volna hisztériájának lécét, ujjából rézreszelék hullott volna, apró forgácsokat köhögött volna fel, és acélport krákogott volna ki... Különben a vas és a kén, a mangán és a szén, a mész és a víz, valamint a többi ásvány, amit a természet az emberi test felépítéséhez segítségül hívott, Vladimír esetében egytől egyig ujjongott és kiáltozott, amiért egyező ásványok és fémek közeledtek a testéhez, és Vladimír csak figyelte vágyódásukat és szerelmüket a megszelídült fémek iránt, melyek haldokolva, a metamorfózisok birodalmában kavarogva támadnak fel halottaikból... Mikor hazajöttem Párizsból, néhány órás sajtókonferenciát tartottam Vladimírnak arról, amit láttam. Vladimír odavolt: Nahát, doktor, az a Párizs gyönyörű lehet, majdnem olyan, mint Libeft, vagy tán mint Vysocany. És ha szabadjára engedem a fantáziámat, hát Párizs olyan szép, mint Zizkov. Annak alapján, amit elmondott, újból beleszerettem Utrillóba és a falaiba, azokba a málladozó vakolatú falaiba, amelyeket olyan szépen tudott megfesteni, hogy amint meglátja őket az ember, már venné is elő a farkát, hogy lepisálja. Én mondom, doktor, kész gyönyörűség lehet az a Párizs... Vladimír mindenhez kész rituáléval, szakrálisan fogott hozzá. Mindig fél órával korábban ment be dolgozni, hogy szép lassan felkészüljön, akárcsak egy pap a misére. Ha levelet kapott, először el sem akarta hinni, visszament, és újra figyelmesen elolvasta a címzést. Amikor megállapította, hogy tényleg neki szól, a levelet az asztalra tette. Azután gondosan kezet mosott, és óvatosan felbontotta a borítékot. Utána sétált egyet, és csak ekkor ült le, föltette a szemüvegét, és lassan elolvasta a levelet, majd összehajtogatta és még egyszer elolvasta. És azután berakta a

levelet egy kis bőröndbe, a többi száz meg száz levélhez, a többi ezer meg ezer irományhoz. Hasonlóképp az íráshoz sem fogott hozzá csak úgy. Először is írt egy bejegyzést a naplójába, azután elvonult valami félreeső helyre, a legszívesebben egy kocsmába, amikor megrendelte a sört, kért hozzá egy ürmöst is, és ha a levélnek fölöttébb kifejezőnek kellett lennie, hát kettőt. Mikor azután érezte, hogy a kegyelem állapotában van, írni kezdett, csak úgy száguldott a keze, levélírása egy megeresztett vízcsaphoz hasonlított. Miután befejezte, szertartásosan rágyújtott egy cigarettára, mérlegelte és fontolgatta, vajon hogyan fog hatni a levél, amikor úgy érezte, hogy megbotránkozást vált ki, ivott még egy ürmöst, hogy legyen ereje leragasztani és a postaládába dobni. A kaszlit mindig megütögette, az ujjával is belenyúlt, hogy nem lehet-e kiszedni a levelet. Másnap aztán találgatta, hogy megérkezett e már a levél, és lélekben, idegen szemmel és agyvelővel ízlelgette, vajon mekkora felháborodást, sértődést Vagy éppenséggel örömöt okozott az írása. Vladimír levelei mindig személyesek és agresszívak voltak. Minél erősebben hitte, hogy levelével megsebzi a címzettet, annál jobb egészségnek örvendett. Ha Vladimírt vendégségbe hívták, rendszerint egész délután készülődött, gondosan megfürdött, megborotválkozott, és vizsgálódva nézte a tükörben, melyik ruha, melyik pulóver lenne a legalkalmasabb. Mikor felfelé lépdelt a lépcsőn, vagy belépett a házba, ahová vendégségbe ment, vagy ahová meghívták, a találkozás gondolatára ájulás környékezte, gyengeség fogta el, amikor elképzelte, mit is mond majd... Bárkivel jött össze, mindig úgy készült a találkozásra, mintha egy lánnyal randevúzna, aki előtt talán levetkőzhet, vagy le kell vetkőznie. Ugyanígy viszonyult a munkájához. Mindig tökéletesen felkészült, előre kitervelte a ruhát vagy a meztelenséget. A munka a salétromozóval minden alkalommal valóságos mise volt, műsorral tarkított ünnepi menet. A katolikus rituálé tudat alatt és tudattalanul hatolt Vladimírba, ezért minden Vladimírral kapcsolatos esemény szakrális és titokzatos jelleget, bélyeget viselt. A szertartásosság azonban lehetővé tette Vladimírnak, hogy ne csak azt mondja el társaságban, hogy mi kifogása van ellene és egyes tagjai ellen, hanem hogy úgy támadjon, hogy a telibe találtak leforduljanak a székről. A szertartásosság ürügy volt Vladimírnak, hogy rendesen meggyónja összes komplexusát, összes szexuális és erotikus obszcenitását, így aztán Vladimír váratlanul úgy meg tudta bűvölni az embereket, mint a tigriskígyó a nyulakat. Társaságban Vladimír eleinte mindenkivel tökéletesen egyetértett, mindenkinek igazat adott, de aztán hirtelen erőre kapott, és így szólt: De engedelmükkel... és addigi mondókáját más vágányra terelte, és akárcsak a misén, a közönséges ostyát és a deci fehér bort a tulajdon konkrét testévé és vérévé változtatta, mellyel aztán bekente a jelenlévőket, ha akarták, ha nem... Vladimír nem szerette a párbeszédet. Csak a módszerét, melynek segítségével az ember, teszem azt, megtudakolja, hogyan juthat el a pályaudvarra. Igazi dialektikának csak azt a metódust tartotta, melynek révén önmagával szállhatott vitába, és az ellentétek sarkantyújával egészen a monológig hajszolhatta magát. A monológ, az volt Vladimír favoritja... Vladimír nemcsak hogy vonzotta az esti lapok fekete krónikáját és helyi híreit, de mindig felül tudott emelkedni az eseményen, melyet ugyanakkor utolsó mozzanatáig átélt. Egyszer kiruccantunk Klánovicébe, és amint a nyaralók meg a villák mellett lépkedtünk, Vladimír felfigyelt egy körbeláncolt vörösfenyőre, amit éppen akkor vágtak ki a nyaralótulajdonosok, és amelynek pontosan a nyaraló és a garázs közé kellett zuhannia. Közelgett a fa tragédiájának pillanata, amikor a fűrész és a szekerce nagy jajongások közepette a földre teríti. A törzs, amit egy csörlőhöz láncoltak, egy villához, amilyennel a kikötőben a mólóhoz húzzák a hajót, már-már eldőlt, Vladimír fájdalmasan nézte, az egyik munkás még utoljára néhányszor meghúzta a kart, mintha pumpálna, és a százéves fa dőlt helyzetbe került, és lassan

zuhant a föld felé, de mindenki rémületére ágas-bogas koronájával kissé más irányt vett, és egyenesen a garázsra dőlt, ketté is hasította volna a padlóig. Ajaj aj... szakadt ki a megkövült munkásokból. Csak Vladimír nem vált sóbálvánnyá, odaugrott, pumpált egyet-kettőt a csörlő karjával, és a lánc úgy húzta meg a törzset, hogy az a garázs és a nyaraló közé esett. A rémületet megkönnyebbülés váltotta fel. Vladimír így szólt: Uraim, én életemben nem vágtam ki fenyőfát, de szerszámkészítő vagyok a vysocanyi CKD-ban... Más alkalommal felkerekedtünk Vladimírral, aki Doubravát akarta látni, egy falut, melynek egyetlen útja van, de a községen túl az is az Elbában végződik, aztán elbicikliztünk Bysickybe, melynek az ugyancsak egyetlen bevezető útja megkerüli a falu főterét, és az ember kénytelen visszafordulni, mert akárcsak Doubravában, itt is vége szakad az útnak és az országútnak, és aki előbbre akar jutni, annak visszafelé kell haladnia. És itt, Bysickyben, a következőt láttuk: egy kapuban falubéliek álltak, és az udvar közepére bámultak, a falon fiúk ültek, és szintén arrafelé bámultak, a szomszéd kerítések fölött fejek kandikáltak ki, azok is az udvar közepére meredtek, ahonnan egy körfűrész magas, hangja hallatszott. Vladimír előre látta, hogy az udvaron valószínűleg történt valami. Bementünk, és nékem is elkerekedett a szemem, mint a többieknek, mozdulni sem bírtam... Az udvar közepén körfűrész vijjogott, előtte egy miséző papra emlékeztető, fél térdre ereszkedett ember, a szüntelenül forgó fűrészkorong nyakig a fejébe ékelve. A kilengő korong centiméternyi széles vágást hasított a koponyába és a nyakba, a fűrészpad csupa vér volt, pirosan csillogott a napfényben, a halott keze az alvadó vérben feküdt, és aki ezt látta, moccanni sem bírt, mert a kép olyan tragikus és meglepően szép volt, hogy be és meggipszelte az érzékeny emberek minden tagját. Egyedül Vladimír ugrott a fűrészhez, megnyomott az asztal alatt egy gombot, amikor felegyenesedett, kabátujja tiszta vér volt, és a körfűrész hangja egyre halkabb lett, és amikor teljesen elnémult, a nézőkbe visszatért a mozgás, de úgy széledtek szét, mint a súlyos reumások, csak az elszántabbak jöttek közelebb a szerencsétlenség színhelyéhez, amely fölött Vladimír napfénnyel leöntött bodros feje magasodott a napba. Vladimír felemelte a kezét a nap ragyogásába, és elkiáltotta magát: Ne nyúljanak hozzá, amíg ki nem jön a rendőrség! Ne érjenek hozzá!: És bicikliztünk hazafelé, Vladimír összevérzett kabátja csillogott és gyorsan száradt a napon. Vladimír emelt fővel, szemrebbenés nélkül hasította az örvénylő levegőt, mint mindig, most is megtisztelve érezte magát, hogy ha már szerencsétlenség történt, a sors odavezérelte... Mikor ezt megtudta Egon Bondy, hosszasan nézegette a tenyerét, de azután uralkodott magán Én már nem fogok magukon bosszankodni. Most oda kell felmásznom, ahová nem tudnak követni, ahol sebezhetetlen leszek... az indiai filozófia legfelsőbb emeletére, ahol a nirvána is földhözragadottság... És mivel Vladimír mindenre képes, elrúgom a létrát, hogy ne tudjanak utánam jönni... persze azt a Doubravába vivő és a folyóban végződő országutat, az utat Bysickybe, amely megkerüli a falu főterét, és amelyen az előrehaladás visszaút is egyben, hát azt magam fogom ellenőrizni... Ez az én utam és országutam, Egon Bondy útja. Vladimírba beleszeretett az öreg Sulcövá asszony, aki kukákban és szemétládákban guberált, és a papírt meg a rongyokat eladta a MÉH-nek. Fekete kesztyűt viselt, arcocskáját cinóberrel festette, és mivel nem mosakodott, a máz rárétegződött az arcára, és a rétegek úgy kunkorodtak a bőrén, mint a leveles tészta a habtekercsben. Sulcová asszonynak az volt a rögeszméje, hogy Vladimír jó lenne papnak az adventistáknál. Hogy megnyerje Vladimírt, takarítani járt hozzá, egyszer egy kabátot hozott neki, amely egy meggyilkolt kőművesé volt, akit hátba szúrtak, máskor egy áldozat ruháit hozta el, akit a meszesgödörbe dobtak egy építkezésen, megint máskor egy félig üres üveg likőrt, és amikor kiittuk azt a szörnyűséget, elárulta, hogy a kukában találta és tartotta, egyszer meg egy afféle modern szobrocskát hozott, macskát vagy kutyát, de később megsúgta Vladimírnak, hogy belül

egy kandúr van, a betonozok heccből a híg cementbe dobták, azután kitették a levegőre száradni, és a kandúr megmerevedett, és ott múlt ki a betonpáncél belsejében. Egyszer aztán karácsony után beállított Sulcová asszony, és elmesélte Vladimírnak, hogy cigányokat fogadott a lakásába, és ezek, ahogy éjszaka szurkálták egymást, hát a sötétben őt is megszúrták, és most inkább egy üres raktárban alszik, ahol boldog, de ahol éjszakánként olyan éhes patkányok bújnak elő, hogy felfalták a fonott kalácsot, amit Vladimírtól kapott, bár a kalácsot a keblébe rejtette. Így aztán Vladimír egyik este sötétedéskor vett egy kalácsot, és elindult Kotlaska felé. A Nazertvách utca sarkán belebotlottunk Egon Bondyba. Amikor meglátta a kalácsot, hadonászni kezdett, és hasztalan igyekezett elhessegetni gondolatait. És Vladimírmindent elmondott neki Sulcová asszonyról, arról, hogy miként vágta ki a kabátból a halálos, szúrt sebet, hogyan ragasztotta fel egy vászonra, és hogy tovább akarja festenijezt a szövetet, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy Sulcová asszonnyal akar aludni, hogy a keblén éj szaka meg verekedjen és megküzdjön a patkányokkal a kalácsért, és hogy reggel majd elmeséli, hogyan végződött a dolog, hogy ő nem adja csak úgy oda a kalácsot a patkányoknak. Egon Bondy széthúzta a sűrű ördögcérnasövényt, bebújt az ágak közé, csak a lába kandikált ki, és így siránkozott a sínek mentén a bozótban: Ajajaj, jajaj! A Dharma csavargói Prágában vannak! Es én erről semmit sem tudok... Jaj! Azt hiszem, ma alaposan berúgunk Zbynék Fiserrel! Ajajaj! Egy szabó a Világ büféből kizárólag a Sioni szerződés prizmáján át nézte a világot. Egyszer aztán a kézírásából jósoltatott magának Vladimírral. Az írása alapján maga emberkerülő és búskomor, mondja Vladimír. A „b” betűje szerint erdésznek kellett volna lennie, meg kellett volna ölnie az asszonyt és elásnia az erdőben, hadd keressék. Ez a látomás felvillanyozta a szabócskát, és attól kezdve, hogy az erdőben elásott asszonyról hallott, Vladimírt, csodálatos bajnoknak nevezte. Azután pillanatnyi félbeszakítás, cigányok verekedése, eget verő hadonászás, minden a földön. Miután Mtovková asszony kirángatta a verekedőket, és hatalmas rúgásokkal rávette őket, hogy keresztülrohanjanak a téren, és csak a Podpitny-emlékmű alatt rogyjanak le, semmiféle kárt nem állapítottak meg. Csak egy ökölcsapást a szemöldökfára. És mellettünk egy ember levelet írt, fél óráig nyálazta a ceruzáját, azután leírt egy mondatot: Mindkét kezem becsületesen feléd nyújtom. A levegő és a lehorzsolt csukló számlájára történt verekedés után Vladimír így emlékezett: Ó, a fivéremmel is így verekedtünk, és amikor testvériesen kibékültünk, öklelősdit játszottunk, buc, buc... éjszaka epilepsziás roham, betört buksi. A férfi megnyálazta a ceruzáját, és leírt még egy mondatot: Drága Evzenkám, ne tépjük egymás idegeit! Levelet írt, öreg volt, lila orrán a lila erecskék, kövérek, mint a giliszta. Az erdésztől és az elásott aszszonytól fellelkesült szabó így szólt: Csodálatos bajnokom, szép a kabátja. A nyaka hatos, a hát szintén hatos, amerikai divat. A köldök alatt egy centit leengedni, derékban háromujjnyit bevenni... fogta a centimétert, és amikor már Vladimír nadrágját mérte, és szétterpesztett lába közé nyúlta Vladimír kiöntötte a sört. Amikor Vladimír válófélben volt, a Szélcsendhez címzett kocsmában egy tiszt így kérkedett: csinálja úgy, ahogy én, tángálja el nadrágszíjjal, Egy hónap múlva a Megállóban láttuk viszont a tisztet, egészen meggörnyedt, a szeme sanda. Igyanak velem egy pohárkával, zokogta, és könnyek között pakolt ki: Az asszony elzavart hazulról. Előtte, hogy bebizonyítsam neki, hogy gyötrődöm, az utolsó csavarig szétszedtem az írógépet, de ő ezt nem értette meg. Felakasztom magam, nem alszom, és ha mégis, hát állva, kicsit arrébb toltam az almáriumot, és bánatomban csak állva alszom... De jött egy ember, széthúzta az ingét, és mutatta, hogy hangszálak helyett egy kanul van a gégéjében. Ki kellett valakinek öntenie a szívét. Vladimír világéletében a siratófal szerepét játszotta, és nekem is meglehetősen felszántotta már az arcomat a prágai külváros. Hogy hívják? – kérdezte Vladimír. A férfi előhúzott egy noteszt, és leírta:

Václav Kopecky. Aztán tovább írt: Két év alatt 2800 injekciót kaptam, két év alatt 28-szor operáltak, hétfőn megint bevarrják a kanült... szeretett feleségem lelépett egy másik pasassal... kivannak az idegeim. .. egy ribanc ellopta 500 koronámat. ..tudom, hogy Jaréának hívják... de mások ismerik... ha találkozom vele, elvitetem a hekusokkal... Vlastovková asszony szépen lebarnult, Vladimír lopva figyeli az óriás Vlastovkovát, aki úgy szánkáztatja a pulton a csapolt korsó pilseniket, hogy azok pont a sörisszák kezében kötnek ki. Mi vagyok én? – kérdezi a csaposné. Vladimír: Egy hulló bazsarózsaszínű, rózsás kismalac. És Vlastovková asszony, nagy nevetéssel: Hát maga micsoda? Vladimír habozás nélkül: Meteorológiai állomás, aminek az agya helyén mosogató drótkefe van. Azután bejött egy fiatal pasas, az a bizonyos szépséges cseh bunyós típus, az a fajta srác, aki mindig azt lesi, hol szenvedett csorbát az igazság. Körbejártatta a szemét, kereste, kinek verhetné be a pofáját, sehol senki a láthatáron, az ajtóba rúgva bosszúsan kimegy, kalapját áldozatot kereső szemébe húzza. Kimegyünk mi is, át a sorompón, melynek gépházát fehér rózsabokor fonja be. Vladimír: Mintha függönyt borítottak volna erre a bódéra. Az elmebajos polgárok önként állnak sorba az Esti Prágá-ért. Jázminos blúz... Zöld szoknya... Vladimír: Figyeljen doktor, á, de úgysem veszi meg nekem! Annyi festék kéne, mint amennyit egy Rudé Právó-nál használnak fel, egy tucat égetett sziéna, két tucat fekete, egy tucat cinóber, de úgysem veszi meg, vagy mégis? Akkor hát még két tucat párizsi kék, egy tucat umbra, egy fehér, de maga úgysem veszi meg, vagy mégis? Igazán? Akkor még húsz rajzlapot, és meglátja! Hiába, túlságosan bíztam szívem hölgyében – sóhajtott föl – , hogy egy kis örömöt szerezzek neki, derékig levetkőztem előtte, ő viszont magánál tette meg ugyanezt! Hé! Meztelenül fürdött! Déli tizenkettőkor. A halászok rosszul vetették ki a hálójukat, egy biciklista átzúgott a parti gazon, és önszántából fejest ugrott a vízbe, na, milyen teste volt, mondja csak meg, milyen! Esküdjön meg! Ugye? Délután bedobta a vattát a vécébe, én kotortam ki kézzel. Persze akkor jogom volt hozzá, én voltam a férje... doktor, én úgy vágyom utána, mi vagyok én nélküle... és Vladimír visszafordult a Palmovkától a sorompó felé, és zokogott, két vízesés buzogott a szeméből, olyan őszintén sírt, és emelt fővel úgy hordozta bánatát, mint egy díszt, mint egy fáklyát, és a szembejövők, főleg a nők, utánafordultak, és orrlyukuk kitágult, és minden második nőnek gusztusa támadt Vladimírra... Ha Vladimírnak sajogni kezdett a mellkasa, vagy reuma szaggatta karját, mindig közönséges rozspálinkát, úgynevezett tisztát avagy prostéjovit vett, és ezzel kenegette a mellét vagy a teniszkönyökét, Ha a torka fájt, beáztatott egy kendőt rozspálinkába, és azzal borogatta a nyakát, ha lázas volt, az üveget félig kiittuk, a maradékot egy törülközőre öntöttük, és körültekertük vele a mellkasát, merthogy ezt tette a nagymamája is. Különben minden előlegkor és fizetéskor már előre tudtuk, milyen pálinkát veszünk, ezt már szinte egy évre előre tudtuk, álldogáltunk a pálinkát árusító üzletek előtt, és válogattunk, mérlegeltünk, veszekedtünk, vajon melyik felel meg a pillanatnyi mentális állapotunknak. Néha kétféle pálinkát vettünk és összekevertük, így például a rum kitűnő, ha meggylikőrrel keveredik, és rendkívül ízletes akkor is, ha zöld borsmentapálinkával vegyítik, ezt a szintézist rittmeisternek hívják... máskor a rozspálinkát kevertük rummal, ez az úgynevezett kőműves... vagy egyenként ürítettük ki az üvegeket, de mindig poharanként. Így kerekedett iszogatásunkból valóságos szertartás, az üveget a kredencben zárva tartottuk, amit a házinéni hagyott ott, minden alkalommal elfordítottuk a kulcsot, szertartásosan töltöttünk, azután visszazártuk az itókát, beleszagoltunk a pohárba, koccintottunk, majd mindenki a vérmérséklete szerint megitta a pálinkát – néha exre hajtottuk fel, máskor csak szürcsölgettük, elismerően bólogattunk, és amikor kiittuk, kis ideig megint írtunk, de negyed óra

sem telt bele, és újra ott álltunk a kredenc előtt, és úgy nyitottuk ki, mint pap a főoltárt és megint töltöttünk egy – egy pohárral, és megint bezártuk, és megint ittunk, és csodálkoztunk, milyen lassan ürül az üveg, de az itallal úgy van, mint az éves szabadsággal, eleinte lassan fogyatkozik, aztán az utolsó héten már úgy száguldanak a napok, mint a poharak tartalma lelkes torkunkba, mert mi mindig azt becsültük a pálinkában, hogy szemlátomást könnyebbek és könnyebbek lettünk tőle, hogy megjött a lelkesedésünk, hogy bárgyún mosolyogtunk, és hogy az alkohol és ez a csiki-csuki a kredenccel mindaddig összekötött minket, míg csak egyetértésben ki nem jelentettük, hogy ezt a poharat már nem kellett volna meginnunk... aztán mindegyikünk odabotorkált az ágyához, és figyeltük, hogyan kap az alkohol a testünkben és a fejünkben ellenkező előjelet, hogyan változik szép álommá, hogy aztán reggel felváltsa az agy tompasága... Ebből az előlegkor és fizetéskor kijáró üvegből egy gyűszűnyit sem adtunk senkinek, arra más üvegeket tartogattunk. Ez a mi titkunk volt, és ha valaki beállított, ágyunk alá dugdostuk a poharakat, és nem ittunk egymás nélkül egy cseppet sem, mert ez egyedül és kizárólag kettőnk ügye volt, akárcsak az én kávéivásom, ezt a szokásomat a mai napig tartom, kávét csakis egyedül tudok inni áhítattal, csakis egyedül tudom kiélvezni a kávé szürcsölését, elszívni három erős cigarettát, és ezáltal csodálatos meditatív hangulatot teremteni, úgyhogy ha valaki beállított, elnyomtam a cigarettát, nem ittam meg a kávét, és lefújtam az egész szertartást, amely pontosan olyan volt, mint amikor Vladimírral nyitogattuk csukogattuk azt a szép kredencet, melyet, miután Vladimír végleg elhagyta Libent, kinyitottam a tiszteletére, és egyedül iszogattam, csakhogy Vladimír nélkül ez az ostya megszentségtelenítése volt, így aztán megvettem a kredencet a házinénitől, és a fejszével, azzal, amit Vladimír dugdosott előlem, szóval a fejszével szétvertem azt a bútordarabot, és apránként eltüzeltem a kályhában, és hallgattam, hogyan, milyen nagy kedvvel duruzsol a láng, hogyan habzsolja azt a pálinkával és emlékekkel átitatott fát... Vladimír, akárcsak én, értett az állatok nyelvén, valahányszor belebotlott egy macskába, odanyújtotta neki az ujját, : és megérintve az orrát, kapcsolatot teremtett a cicával. Doktorkám, aki az állatokkal haverkodik, potyán barátkozik Istennel, és így egy csapásra átszeli és összeköti a legalacsonyabbat a legmagasabbak és a kör bezárul. Pontosan így süvítek fel grafikáimmal én is a mindenféle gyári hulladékból lelkem legmagasabb régióiba... Hahaha!... mondogatta Vladimír. És így történt, hogy amikor egyszer kirándultunk a Kellerka fölé, oda, ahol a kis halastó van, azelőtt szomorúfüzek vették körül, mint egy Erben-versben, és amikor benéztünk a Beszélő kutyához címzett kocsmába, ahol tényleg volt egy farkaskutya, és egész kivehetően elküldte a vendégeket a bús fenébe, és még érthetőbben ejtette ki azt, hogy szar, visszafelé a proseki temetőn keresztül mentünk, ahol az egész megszentelt földet borostyán nőtte be, elértük a kis proséki templomot, és mivel nyitva volt, bementünk, mert az a templom a közelmúltban volt ezeréves... és odabent egy takarítónő a padokat törölgette, és nyomában egy gyönyörű kandúr járt, az a fajta, amit szeretek, cirmos, kis fehér fuszeklikkel és fehér mellénykével meg rózsaszín orrocskával, és ez a kandúr mászkált a padokon, és mikor a takarítónő letérdelt és az oltárt törölgette, a kandúr a háta mögött felugrott az emelvényre, ott ült az úrfelmutatás csengettyűje mellett, és úgy nézett, mintha ministráns vagy templomszolga volna, vagy, amitől Vladimír tartott, még ennél is több... aztán a takarítónő végzett, letérdelt, mélyen meghajolt, és a kandúr elindult mögötte, a takarítónő bezárta a templomot, és bement a parókiára, a kandúr utána. És amikor vasárnap Vladimírral elmentünk a misére, úgy volt, ahogy Vladimír megjósolta. A nagymise alatt a kandúr a csengettyű mellett ült, és úgy nézte az oltárt, hogy amikor hátrapillantottunk az első sorból, láttuk, hogy egyetlen emberi arc sem tükröz annyi vallásos áhítatot és bölcsességet, mint az a kandúrpofa, úgyhogy Vladimír odasúgta, hogy ez a kandúr, aki ilyen gyönyörűséggel nézi a miséző papot, egy mandinerrel közvetlen kapcsolatban áll az Istennel, aki

viszont a papon keresztül a kandúrral van egyenes összeköttetésben, úgyhogy kivételes esetekben a kandúrok megelőzik a lagymatag hívőket, és hogy a mennyország bizonyára tele van macskával. Amikor Egon Bondy tudomást szerzett erről az elmélkedésről, elgyötörten így szólt: Kurva fix, én megyek és lefekszem, honnan veszi mindezt ez a pszichopata? Azért se fekszem le, itt helyben a földhöz vágom magam, hadd vigyen el a mentő, de nem az a közönséges, hanem amelyiknek olyan kék villogója van elöl... a szentségit, micsoda éjszakám lesz megint. Egyszer a Rokycany városához címzett kocsmában Vladimír megmerevedett, és szemét a sarokba meresztette. Vladimírra nézek, és látom, hogy a kocsma sarkában valami rendkívüli történik. Figyelem, mondta Vladimír, repülő fecskék, és mikor még mindig nem értettem, kiegészítésképpen mutatóujjával megkocogtatta alsó fogait, Aha, mondom, anélkül, hogy megfordultam volna, az anyuka kiskanállal szedegeti a termoszból a forró kását, előmelegíti a szájában... vagy hűti, tette hozzá Vladimír, én pedig folytattam: És azután szájából a gyerek szájába, így eteti a kicsit, Vladimír bólintott, és azt mondta: nem. Én pedig tagadóan ráztam a fejem, és állítottam: Igen! Aha, kiáltottam fel halkan, szerelmesek nyelvespusziznak, és a nő kéri a férfit, hogy adjon neki a nyálából. Vladimír tagadóan rázta a fejét, és azt mondta: Igen. Örömmel rábólintottam, és mondom, nem. Vladimír: Doktor, ígérje meg, hogy ha idáig jutok, maga is meg... izé. Mondom: ígérem, és tagadóan ráztam a fejem. Aztán megfordultam, hogy szemügyre vegyem Vladimír megindultságának tárgyát. Ketten ültek egy asztalnál, valószínűleg barátok, az egyik rendesen rágott, a másik csak mozgatta a száját... És most már mindent láttam. Az, amelyik rendesen rágott, kiköpte a tányérra a megcsócsált felvágottat, és a fogatlan, mint valami fasírtot, késsel-villával ette, úgy, ahogy a barátja megrágta neki. Ungelt, mondom. Vladimír pedig elgondolkozott, és tagadóan rázta a fejét, de mivel mosolygott, tudtam, hogy látja a freskón az öreget, ahogy egy szép, fiatal nő melléből iszik. Válsághelyzet, mondta Vladimír. Mondom: És a háború alatt? Vladimír odasúgta: Iszonyú... Tudja, hogy egyszer kipróbálnám? És bejött valaki, alighanem a helybéli hülye, odalépett az asztalunkhoz, összecsapta a bokáját, hogy csak úgy csattant, és jelentette: Éliás úr, azt a zöld fecskendőt pirosra festettük! Vladimír így szólt: én nem vagyok Éliás, én Hiób vagyok. Éliás itt van, és rám mutatott. És a szépséges félnótás újra jelentette nekem, hogy ezúttal a piros fecskendőt zöldre festették.... Vladimír távcsővel figyelte a hollókat, amint lassan repülnek Libefí fölött át a Várhegyen, valahová Chabry felé. Aztán félretette a műszert, és így szólt: Doktor, a legokosabb madár a világon a holló és a varjú. Semmi csatasorban repülés, semmi félkatonai alakzat az égen, mindegyik arra csatangol, amerre tud, és a célját így is eléri. Aztán meg milyen igénytelenek. Amolyan fekete Diogenészek. Ha mezőre bukkannak, a vetést csipegetik, ha nincs vetés akkor a tarlón keresgélnek, ha már ott sincs semmi, nekiesnek a szalmakazalnak vagy a trágyának, és az is elég nekik, Mostantól fogva, ha felveszem a fekete kalapomat, mintha hollót csapnék a fejembe... És veszek a tiszteletükre egy garbót is. Aztán fészket raknak, és ezrével kelnek ki a fák koronái között Veltrusyban, Chotek báró kastélyának a parkjában, és amikor beköszönt a tél, tele vannak velük a bohnicei fák, úgyhogy a helyi elmegyógyintézet bolondjai csak bohnicei tyúkoknak hívják őket. Az öreg hollók megérzik ám a lőpor szagát is, ha valaki puskával közelít, elrepülnek. .. És aztán, doktor! Doktor! Látott már az országúton elgázolt hollót? Mert én nem, fecskét, rigót, fácánt, foglyot, nyulat igen, de hollót nem... És miért? Olyan pontos radarja van, hogy lassan száll fel, de szinte súrolja a mozgó motorházfedelet. Ha olyan agyam lenne, mint egy hollónak, ötven évvel megelőzném az egész grafikus brancsot Ahogy mondom, doktor! A holló, az az én madaram!...

És aztán elindultunk, és benéztünk egy sörre a Hajóba Myller úrhoz, annak a legesleggyorsabb hokistának az apjához, akit holtan hoztak haza Garmisch-Partenkirchen-ből, és senki sem tudta, hogyan. Vladimír hosszan elnézte Myller urat, aki azonban vidám volt, csapolta a sört, és viccelődött, mintha mi sem történt volnai így kell ennek lennie, mondta elégedetten Vladimír, mint a hollóknál, tette hozzá, de mikor a ventilátor elszívta a füstöt, a falon előtűnt egy előrehajló, göndör hokista fényképe, ahogy éppen az ütőjére támaszkodik, és a korcsolyája úgy csillogott, mint a haja, és a mosolya olyan széles volt, amilyen hosszú a korcsolyája. És a keret csücskében átlósan egy kis fekete szalag feszült. Myller úr a poharakkal pancsolt, és azt mondta: Minduntalan elöntenek a könnyek... Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt a hátsó traktusban, ahol Vladimírral laktunk, valamikor kovácsműhely volt. Sosem érte a nap, annak idején szükségből toldották oda, így aztán szürkületben, vagy ha felhős volt az ég, nem kellett világítanunk, de amikor a szemközti házakra és homlokzatokra és tetőkre tűzött a nap, akkor a mi két szobánk elsötétült, így hát a lehúzós villanylámpákkal világítottunk. És hogy ez a paradoxon betetőződjön, hát abban a mi lakásunkba májusbanjúniusban volta legnagyobb hideg, ekkor kezdtek izzadni a falak a téli hónapoktól, és ha valaki a meleg udvarról bejött a lakásba, megborzongott, mintha hűtőkamrába lépett volna. Télen viszont ezek a tufakő falak kiadták magukból mindazt a meleget, ami a forró nyári hónapok alatt felhalmozódott bennük, így aztán nem is kellett fűtenünk. .. Vladimír, a télen egyáltalán nem fűtött, csak nyáridőben, amikor beköszöntöttek azok a nyári hidegek... Vladimír, mivel akkoriban Leonardo da Vincit tanulmányozta, és ő is feltaláló meg újító akart lenni, bevezette az úgynevezett Vladimír-féle ablaktükör-rendszert, ami aztán nagyon bevált. Én találtam vagy csórtam valahol, nem is tudom, talán majd eszembe jut, hogyan is jutottam azokhoz a tükrökhöz, egyszóval hazacipeltem tíz, téglalap alakú nagy tükröt, melyek pont befértek szobáink ablakainak az üvege közé és a belső ablakdeszkákra, és így a tükröződés törvénye alapján a fény az udvarról egy mandinerrel a plafonra vetődött, s ez a plafon a sötét szobákban úgy ragyogott, hogy aki belépett, megrémült. Ráadásul Vladimír a fennmaradó tükrökből kettőtkettőt a két ajtóra akasztott, úgyhogy ha valaki bejött hozzánk, és aztán ki akart menni, mindig összezavarodott, mert a tükörben egy darab szobát látott maga mögött, és mindennek tetejébe Vladimír a hátsó falra felcsavarozott két tükröt, valami felszámolt étteremből származtak, s ezek beborították az egész falat, úgyhogy ha az udvarról valaki benézett hozzánk, mindig megijedt, hogy duplán látja Vladimírt vagy engem, vagy az egész népes társaságot, holott a szobában csak hárman voltunk. És így történt, hogy amikor eljött hozzánk ingyen takarítani az a Sulcová asszony, aki Vladimírt papnak szánta, és aki a meggyilkoltak ruháit hordta neki, melyeket a bulovkai kórház hullamosóitól kapott a tragikus szerencsétlenségek után, amikor bejött a szobába, lerakta az ajtó mellé a vödröt meg a rongyot, és kezét a kilincsen tartva darálta a magáét az isteni küldetésről, arról, amit az éjjel álmodott, meg Vladimírról, az ajtón lógó tükör pillanatonként annyira összezavarta, hogy azt hitte, a tükörben visszaverődő vödör a folyosón van, hogy ott felejtette, és állandóan belehajolt a tükörbe, és jól beverte a fejét, aztán amikor látta, hogy a vödör a lábánál áll, fölemelte, és amikor megpillantotta magát a vödörrel a hatalmas hátsó tükörben, egyenest belegyalogolt abba az udvarra néző tükörbe, úgyhogy Vladimírnak vissza kellett vezetnie az ajtóhoz, hogy kezdje el mosni azt, de Sulcová asszony, amikor belenézett az ajtón lévő tükörbe, és látta alul a vödröt, előrehajolt, és fogta azt a vödröt a tükörből, és megint az üveget tapogatta, ahogy a kismacskák szokták, és végül azt gondolván, hogy a lábánál álló vödör a tükörben van, megbotlott benne, és úgy beverte a fejét az ajtóba, hogy inkább kiöntöttük a vödrét, őt magát pedig ki kellett vezetnünk nemcsak az udvarra, de egészen ki, és még ott is rosszul csinált mindent, úgyhogy Vladimír visszakísérte egészen a raktárig, ahol tavaly karácsony táján a patkányok éjszaka megették az egész kalácsát annak ellenére, hogy az ágyban a keblére rejtette.

Egon Bondy, amikor látta Vladimír tükörrendszerét és hallotta a Sulcová asszonyról szóló elbeszélést, felkiáltott: Aha! Majd pont én fogok bedőlni maguknak. Én, aki Morgensternt fordítottam! És még világosban behordott annyi sört, hogy aztán már csak ült a széken, előadást tartott a szürrealizmusról és Dosztojevszkijről, és keresztbe vetett lábbal bámult, nem tudott betelni önmaga látványával, valósággal lenyűgözte a tulajdon képmása abban a nagy tükörben, úgyhogy le nem vette magáról a szemét, kacérkodott önmagával, minduntalan lesütötte a szemét, de nyomban fel is kapta, hogy még jobban kiélvezze önmaga látványát, amely nyilvánvalóan tetszett neki. Aztán, amikor lefeküdtünk, éjfél körül olyasféle zaj ébresztett fel, mint amikor a vízcsap folyik... azután újra, lámpát gyújtottam, és Egon abból a tizenöt sörből épp a tizenharmadik maradékát eresztette ki elégedetten a szőnyegre. Mondom, nem tud kimenni, maga marha? O meg visszafeküdt, és így szólt: Hogyne, hogy összetörjem magam valamelyik tükörben. És már aludt is nyugodtan tovább, cipői úgy világítottak a hatalmas húgytócsában, mint két bárka az öbölben, én pedig dühömben mindkét cipőjébe belepisáltam. Reggel, amikor tíz óra felé Egon felébredt, mi már akkor régen munkában voltunk, elgondolkozva megállt az ajtónál, a tükörbe nézett, megsimogatta a szakállát, és egyszerre csak, amint így szórakozottan a tükörbe bámult, észrevette a cipőjét. Ki rakta ki a folyosóra? Kurva fix! Ezt Vladimír tette!, üvöltött fel, és ahogy lehajolt a cipőért, homlokát a tükörbe vágta. Először körülnézett, hogy alszik-e Kaifr úr, aki éjszakás volt, aztán halkan felhúzta a cipőjét, és csöndben kiosont. Délután vettem három kiló káposztát, és kisikáltam a házinéni piros műperzsa szőnyegéből a költői vizelet megszáradt tócsáit. És mosolyogtam, mert annyira szerettem Egon Bondyt, talán még jobban, mint Vladimírt és ez már valami. Egyszer Vladimírral útra keltünk Hradové Stfímelicébe, ahol állítólag Közép-Európa legöregebb kocsmárosnéja él, kilencvenegy éve van a kocsmában, csapolja a sört, Háleket szaval, és kívülről fúj mindent, amit a rémregényekből megjegyzett. Vladimír el volt ragadtatva. A legszebb történetét az öregasszony senkinek sem mesélte el, csak Vladimírnak, úgy szólt, hogy húsz évig annyi munkája volt, hogy nem tudott gyónni menni, hát megírta összes bűnét a papnak, és mikor a pap eljött hozzá, hogy feloldozza, kénytelen volt ezt a létrán állva megtenni, mert a kocsmárosné éppen akkor mosta fölül az ablakokat... Zöld likőrt ittunk, és később egy álarcos menet vonult el az utcán, a maskarák a sötét csapszékből nézve úgy csillogtak a napfényben, mint a málnabefőttel leöntött tiroli abroszok. .. A söntésnél minduntalan előbukkant az öregasszony arca, ruhája olyan színű volt, mint a félhomály, így hát bármennyire is meresztgettük a szemünket, csak az arcát láttuk, s alatta a korsót... Mikor aztán lefelé mentünk a hegyről a cercanyi állomásra, az egyik gazdaságban láttunk egy álldogáló asszonyt, de csak akkor láttuk, amikor megmozdult, mert mögötte a kapu zöld volt, hosszúkás, szürke csíkokkal, és annak az asszonynak pont ilyen zöld és csíkos volt a ruhája, úgyhogy a kapuban csak a halotti maszkja világított. Amikor aztán, már majdnem az erdőben, egy sekély, homokos medrű patakon vágtunk át, a távolban tüzek világítottak, és körülöttük ott énekeltek a maskarák, táncoltak és lebegtek és üvöltöttek, mint a pogányok... Vladimír döbbenten állt... Az, aki kezében a klub zászlajával a menet élén haladt, most részegen feküdt hanyatt a sekély patakban, és a víz átfolyt rajta, és úgy ondolálgatta, mint valami vászonredőnyt, ahogy a néhány centis vízbevonat a fekvő részegen áthullámzott, az meg csak mosolygott, a feje alatt egy sima kvarckő feküdt, és elégedetten szuszogott, miközben mellkasán a víz a nedves zászlót csapkodta... Egyszer útban a sörözőbe Vladimír azt mondta: A következő grafikám bársonyból lesz. Ismeri ezt? Az ember gépiesen rugdossa a kavicsot. Jobb láb, bal láb. Egy kupac rézreszelék. Tizenöt másodperc és odapislantok. Jaj de szép! Doktor! És bársony! Tudja, végül is örülök, hogy hibbant vagyok... Befordultunk a Kagyló utcába azzal, hogy a Konviktusba megyünk. Fiser úr, aki ötven éve birkózó volt, most meg az

agyérelmeszesedésével birkózik, az ablak alatt ült egy kis széken, és mert Fiser úr kizárólag a Tigrisbe járt sörözni, nekünk is úgy integetett, mint naphosszat az összes járókelőnek, és a kezét tördelte: Vissza, vissza, ma szünnap van! Katasztrófa!... Egy időben, amikor Vladimírral az obszcenitások korszakát éltük, egy George Orosznak írandó hódolathoz anyagot keresve feliratokat gyűjtöttünk a gyárak és kocsmák vécéiben, és fel is jegyeztünk pár tucattal, a veleslavíni állomáson tévedésből bementünk a női vécébe is, de az alkalmazottak ránk törtek, berigliztük hát magunkat, és lett nagy kiabálás és ordítozás, és előkerült az állomásfőnök is, így hát elhúztuk a riglit, és mindnyájan ránk vetették magukat, mint két elvetemült, perverz alakra, és azzal vádoltak minket, hogy iskolás lánykákra vártunk a vécén, hogy megbecstelenítsük őket. Mikor megmutattuk a legkülönbözőbb vécékből összeszedett feliratok tárát, az állomásfőnök úr eredeti állításait visszavonta, de a mellett a kijelentése mellett kitartott, hogy mi ketten homokosok vagyunk, és ezt a szenvedélyünket akartuk kielégíteni a veleslavíni női vécében, és hogy a pornográf feliratok gyűjteménye csak porhintés, mely a figyelem elterelésére szolgál... és először az állomásfőnök úr köpött minket képen, aztán az alkalmazottak is, mert az egyszerű emberek körében a homoszexualitás rendkívüli megvetést váltott ki. Ám alighogy felocsúdtunk, folytattuk a gyűjtést, és így jutottunk be az afrikai forradalmi mozgalmakról tartott előadás ürügyén a bölcsészkar női vécéjébe. Találtunk ott egy szép feliratot. Lányok, tegnap egy négerrel keféltem! És alatta leánykézzel írva: És milyen szerszáma volt? Legalább egykilós! Vladimír teljesen megvadult ettől a felirattól. Azt mondta: Én azt hittem, hogy csak nekem van ilyen buja képzeletem, és most látom, hogy ez általános... Mikor ezt megtudta Egon Bondy, összekulcsolta a kezét, és így, összekulcsolva emelte a magasba. Jézusom, csirkefogók, hiszen maguk kirabolnak anélkül, hogy tudnának róla! – jajveszékelte. Hiszen én most akarom kidolgozni a következő mondatot: A szexus névtelen, az érosz névre szóló... Mindnyájan ugyanazon a szexhajón utazunk, de mindenki a maga erotikus lobogója alatt hajózik. Kurva fix! Na, ma megint lenyelhetek több kiló gyógyszert, hogy éjszaka legalább egy kicsit aludjak! Vladimír mindig jóhiszemű volt. Egyszer Teklájával eljött hozzánk Nymburkba, Tekla elment apámmal a Whist teherautón egy Skodáért, amely valahol lerobbant... Az Elba partján vártuk, hogy megjöjjenek, és amikor közeledett a Whist, Vladimír úgy elérzékenyült, hogy elsírta magát. Apám vezette a teherautót, rajta a 420-as Skoda, abban meg Tekla, aki pontosan olyan mozdulatokat végzett a kormánnyal, mint amilyeneket a tolatás, a lassú előremenet és az udvarra való farolás megkívánt. Aztán elment Vladimírral fürödni a partra. Anyám és az igazgató tanító felesége távcsővel nézték Vladimírt, és látták, ahogy Vladimír vasárnap délelőtt féltizenegykor, a nagymise kezdetének órájában a folyó áttetsző lepedője alatt közösül. Cyril igazgató úr is belenézett a távcsőbe, majd panaszosan így szólt: Nem tudom, nem tudom, de ez a generáció, úgy látszik, nem Comenius útját járja. Mikor aztán szelíden Vladimír szemére vetettem, mit művelt a folyóban a nagy mise alatt, harsányan nevetve így szólt: Én tudtam, hogy látnak, de örömet akartam szerezni a mamájának! Egon Bondy, mikor ezt megtudta, befogta a fülét; és üvöltött: Kurva fix!... Doktor, az istenért! Elég! Ez a Vladimír beteljesíti a Biblia szavát! És eljövénék sokan nyugatról és keletről és lakmározának Ábrahámmal! Színtiszta, tökéletes paranoiás ez a Vladimír!... Egyszer a Brabecéknál ültünk, és a világmindenség tágulásáról beszélgettünk; és ehhez mérten ittuk a sört. Ó, ez a Vladimír! Sohasem ment önként a piszoárba, és ha vendégségben volt, akkor sem ment volna ki kisdologra, ha szétdurran is, így aztán amikor az ötödik sör után először vonultunk félre, odaült az asztalunkhoz két fivér, és elevenen és jóízűen beszélgettek, különösen az, amelyiken sötét szemüveg volt. A hangja dörgött, és minden szava annyira eltompította a

betűjelek tartalmát, hogy csak a dübörgő melódiát hallgattuk. Vladimír aprítva ette a zsömlét, mert az összes foga kilazult. De amikor a két új asztalszomszédunk is kiment a vécére, láttuk: az a dörgő hangú vak. Mikor visszajöttek, beszédbe elegyedtünk, és végül megtudtuk, hogy gyerekkorukban a fivérek egyszer rosszalkodtak, és ahogy leugrottak a fáról, az egyik elengedett egy ágat, s az kiverte a másik szemét. Vladimír, amikor a járdaszigeten kiszedett belőlem hatvan hellert a villamosra, azt mondta: Ha majd lesz hozzá elég erőm, megkérdezem attól a vaktól, hogy amikor kiverték a szemét, nem fordultak-e a szemgolyók egymás felé, s a végső pillanatban nem néztek-e azok a szemek először és utoljára egymás szemébe, az üres szemüregekbe... Másnap Vysoéanyban, a Szláv hársfában ültünk, és Vladimír panaszkodott; hogy gyengül a szeme, hogy a háromosztatú ideg a szemöldöke alatt nyomja a halántékát, hogy ha egy tisztességeset tüsszentene, kirepülnének az elülső fogai, és amikor az ablakból megpillantott egy villamost, felnyögött, és a jobb oldalához kapott, mert a kalauznő a villamosban egy egész blokk jegyet lyuggatott ki, és ettől Vladimírnak az epéjébe nyilallt. Ráadásul a fejét is két kézbe fogta, megtapogatta, és vihart jósolt, a szokásos ötcolos szeg fúródott a fejébe úgy, hogy a nyelvével érezte a hegyét. Mindennek tetejébe még tegnapelőtt, amint a hivatalnokokkal versenyzett, hogy ki tud helyből felugrani a munkapadra, melyen egy acéllemez volt, Vladimír győzött ugyan, de beverte a lap élébe a sípcsontját, amely be is gennyedt, úgyhogy hol a sípcsontjához, hol az oldalához kapott, hol az ujját nyomta a háromosztatú idegre, vagy pedig az elülső fogait mozgatta, hogy meggyőződjék róla, milyen iszonyúan meglazultak. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt egy ember, és halkan, fél szemmel a faliórát figyelve, így szólt: A nevem Lilék, mint lélek, ismételgesse magában szakadatlanul, hogy nyugi, nyugi, nyugi... ha Mesmer-féle terápiára lenne szüksége, Horni Pocernicében lakom, kérdezősködjék a nevem alapján; a kert mögött lakom... És a mutató kilenc előtt egy percre ugrott, és Lilék úr felkiáltott: Bocsánat, lekésem a buszt! és rohant volna ki, de a lengőajtóban beleütközött a pincérbe, aki örvénylő mozdulattal hozta a söröket. Lilék úr elesett, a rázúduló sör elvakította, úgyhogy négykézláb állt a sörtócsában, üvöltött és káromkodott. Vladimír hüledezett, és hirtelen erőre kapott. Fölállt, begombolta a kabátját, Lilék úr fölé hajolt, és csendesen így szólt: Ismételje magában, hogy nyugi, nyugi, nyugi... Amennyiben szüksége lenne valamire, a nevem Vladimír, a CKD-ban dolgozom, kérdezősködjön utánam, azt a környéket Világvégének nevezik... És megfogta Lilék úr tenyerét, szemüvegén át jól megnézte erővonalait, aztán felemelte tekintetét, és meglepetten nézett Lilék úr szemébe, majd így szólt: Az életvonala alapján magának erdésznek kellett volna lennie. Más alkalommal az UHorkych kocsmában ültünk Vladimírral, ez a kocsma az úgynevezett libeni zsidó kemencék környékén van, vettünk tíz-tíz kiflit, és mindegyikhez megittunk egy – egy smíchovi sört, a kocsma zsongott a beszédtől és a nevetéstől, az ablaknál agyondolgozott munkásnők kávét ittak rummal, amikor egyszerre csak odajött hozzánk egy ember, és azt mondta: Uraim, én nős ember vagyok, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, én egy helyiségben lakom az apósommal, amit csak egy kis függöny választ ketté. Hogy az apósom az én kajámat eszi, kérem, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, amikor éjszaka a függöny mögött a feleségemmel közösülök, látom az apósom sziluettjét a függönyön, ahogy hallgatózik, és olyan ügyesen onanizál, hogy amikor nekem elsül, akkor sül el neki is, uraim, hol találnak a világon még egy ilyen apóst? A nevem nem fontos, egyszerű festő-mázoló vagyok. Mikor Egon Bondy tudomást szerzett a kiszúrt szemekről, csak legyintett, hogy ez semmi, mikor meghallotta Lilék úr és Vladimír történetét, a kezét dörzsölgette, hogy úgymond, a mi fenomenális eseményekkel való találkozásaink már gyengülnek, nem tudnak fokozódni, de amikor végighallgatta az após esetét,

aki a közösülő lánya fejénél onanizál, bandzsítva vállon ragadott, belém fúrta a tekintetét, megfogta a fejem, és mintha csak meg akarna csókolni, olyan állhatatosan nézett a szemembe, hogy meggyőződhessen az igazságról. És azután felüvöltött: Hol van az az ember? Mondom: Vladimír már alighanem otthon van. Bondy tovább üvöltött: Hol az a mázoló? És a szemem előtt hadonászva fenyegetett: Ne szórakozzon velem, most már tudom, maga meg akarja velem gyűlöltetni az írást, de a hétszentségét, ez egyszer melléfogott! Össze kell hoznia azzal a mázolóval! Mondom: Ő most épp a Cukrák-hegyi tévéadót mázolja, egy kötélen lóg, a kezében ecset, bemártja a festékbe, és énekel... Bondy üvöltött: Ide azzal a mázolóval! és befogta a fülét és nyüszített: Vladimírnak mindezt le kell írnia, ha nem neki, hát magának, ahogy azt Bozena Némcová csinálta a mesékkel, vagy Jirásek a régi mondákkal. Vladimírkának pedig üzenem: Minél közelebb van a hegy a naphoz, annál nagyobb fagy uralkodik rajta... és csak a napnak van joga a foltjaihoz, ahogy Goethe mondta Frigyesről, a poroszok királyáról, akit most tanulmányozok. De azzal a mázolóval össze kell hoznia! Értse meg! Hiszen lehet, hogy az egy mázolónak álcázott vértanú! Hát erről van szó! És még azt mondja a pápa, hogy az egyháznak nincs szüksége vértanúkra! Nagyobb szükségünk van rájuk, mint eddig bármikor, ide azzal a mázolóval! Kurva fix!... Egyszer meglátogattam Vladimírt a Konstanz téren, a harmadik emeleten, és amikor Vladimír mamája ajtót nyitott, az előszoba félhomályában csillogtak a könnyei... és láttam, hogy kivágódik az ajtó, a szobából kiáramló fényben egy billegő lábas repül, és a hajítás erejétől csillogó káposzta potyog belőle, a káposztát pedig négy-öt, söralátétre emlékeztető knédli követi. Az ajtóból útnak indított küldemény átrepülte a bevilágított előszobát, és a ballisztika törvényeit követve Boudníková asszony ajtajában kötött ki, aki így kiabált: De hiszen ez nagyszerű, hogy meglátogat minket, hogy fog örülni Vládícek! És csöndben hozzátette: Micsoda éjszaka volt már megint, hogy randalírozott a nyomorult! És azután megint hangosan és zajosan: De maga aztán, doktor úr, igazán jól néz ki, biztosan strandon volt... és halkan: az volt ám az ordítozás, az egész ház zengett tőle... és megint hangosan: Kerüljön beljebb, Vladimírkának új pulóvere van, Vladimír!... Hogy fog örülni! És csöndesen: megvágta magát, ahogy beleesett a tükörbe, és összemaszatolta a vérével a falat meg egy egész nagy rajzlapot, és azt írta rá: Az őrület papja leszek... Vladimírt mély depresszióban találtam. Csak ennyit mondott: Anya a szememre vetette, hogy ha már etet, egy kicsit hálásabb lehetnék, én megfogtam és kidobtam a lábast. Mondom: Feledhetetlen kép volt, mint amikor Salvador Dali lefényképeztette magát, ahogy a levegőben repül, és egy ajtóból valaki rázúdítja az akváriumot a halacskákkal együtt, és repül a farkára kötött hólyagtól begolyózott kandúr is... Vladimír ujjongott: Hát maga látta azt a lábast a levegőben, azt a káposztát? És megvilágítva, ugye, milyen szép volt? Mondtam, hogy igen, szép volt, és hogy lemegyünk sörözni a Rózsabokorba, ahol a kocsmárosnak is, meg a kocsmárosnénak is van egy törpepapagája, és ezek a papagájok borzalmasan veszekszenek, és a kocsmáros meg a kocsmárosné csak mosolyog egymásra, mert ahelyett, hogy ők veszekednének, veszekednek a papagájok... Mikor ezt a dolgot a lábassal meg a káposztával elmondtam Egon Bondynak, megijedt, de aztán felkurjantott: Kurva fix! Nietzsche azt kérdezte, hol vannak a huszadik század barbárai... Vladimír. Hát igen, ez már csak így van! Egyszer Vladimírral az Elba vidékén sétálgattunk, egy magányos fa meredt az égnek, kitárulkozva a napnak, mögötte sötét erdő. Vladimír tekintete most is elérzékenyült, mosolygott, önmagával egyetértve bólogatott. Nézd csak, ez a fa, ez Goethe, megvoltak a feltételei,

kiterebélyesedett, minden irányból magába fogadta a hellén napsütést, gyökerei kedvükre szívták a földből azt, amire szükségük volt. De én amonnan, abból az erdőből való fa vagyok, vállamat horzsolások borítják, és csupán a karcsú koronám számára annyi napfényre van szükségem, amennyi együttvéve megillet, ebben az erdőben gátoljuk egymást, útban vagyunk egymásnak, megkötjük egy más kezét, deélünk. Én azt mondom, hogy hála az imaginációnak és a tapintható élménynek, ugyanolyan terebélyes vagyok, mint az a Goethe ott – mutatott a magányos fára. Megszüntettem a különbséget az erős egyéniség és a tömeg között... Hahaha! Akkoriban kezdtem megérteni, hogy Vladimír grafikái a negyedik rend, a munkásosztály erdejének apoteózisai, hogy egymást érintő ágainkkal arra ítéltettünk, hogy a Világmindenség és a Szépség számlájára éljünk. És Vladimír még mindig meghatódva állt a magányos fa előtt, és gyöngéden mondta: Ahogy itt, ennek a fának a leveleiben, nekem is a grafikáimban van minden leföldelve... Ez a fa számomra üvegből van, látom, hogyan emelkednek üvegtörzsében a nedvek, melyeket csövek továbbítanak az ágak felé, látom a virágot látom a termést... számomra a talaj is átlátszó üveg, pontosan követem, merre ágaznak a gyökerek és a haj szálgyökerek, látom, hogyan merítenek a földből és a vízből, látom az egész üvegboltozatot és minden változásátaz év bármelyik szakában, most is látom azokat a gyűrűket, melyeken ott forog a fa összes alkatrésze, látom az erdők és a nedvek harmóniáját... egy kis imagináció, és minden világosabbá, tehát emberibbé válik, tudja, doktor? érti? Doktor! És ekkor döbbentem rá, hogy Vladimír grafikáinak olyan szép a csontvázszerkezete, olyan jó a földelése, mint a rádiónak, a telefonnak, mint a benzint szállító tartálykocsinak, amely szikrázó láncot húz maga után a kövezeten, hogy a gyúlékony anyag villámláskor a levegőbe ne repüljön. Láttam, hogy a megtört Vladimír mindig újra feléled, ha lehajol és ujjával megérinti a földet, amely új erőt ad neki, s amellyel misztikus és mégis oly valóságos kommunikációban egyesül. Egon Bondy, mikor tudomást szerzett arról, amit Vladimír séta közben mondott, belerúgott a fűtőtest bordájába, és kettéhasadt cipőjével a kezében ugrándozott a Világ büfében, és ordított: Hermész Triszmegisztosz, Hermész Triszmegisztosz! Ez antik szellemre vall! Az a história a fával, az egy az egyben az öreg Jákob Böhme, a zseniális suszter Görlitzből, aki szintén elkotorta a fák földjét, hogy kikutassa, miként függ össze az anyag a gondolattal, hogy rátaláljon a mondatra: Der als Mensch gewordene Gott! Jajajajaj! Lehet, hogy szétrúgtam az egész nagyujjamat! No de ez a Vladimír! Hiszen az a fa, az Hegel egész filozófiájának a szubsztrátuma! Én akár egy évig is tanulmányozhatom, ez a bestia, ez a Vladimír meg csak úgy, séta közben pontosan megfogalmazza, mintha csak az orrát fújná. Mondom, hogy kész paranoia! És szétrúgtam a cipőmet, pedig a cipőre annyira hiú vagyok, olyan egészségesen hiú! Vesznek nekem egy cipőt, és punktum!... szitkozódott Egon Bondy, aki mindig szidalmazva hízelkedett... Aztán Egon Bondy úgy döntött, hogy kizárólag a művészetnek szenteli magát. Hogy kibújjon a munkakötelezettség alól, elhatározta, hogy diliházba vonul. Az első napot nagyon élvezte, és így győzködte Vladimírt: Figyeljen csak, Vladimírka, Vládícek, ez éppen magának való, egy ilyen szép intézet, egészen közel Prágához, bent jó meleg van, a koszt kiadós, kap ott festéket meg papírt, vagy akár vásznat is, kimenő is van, és alkothat. És ha őrjöngeni van kedve, hát papírja van róla, nem történhet baja. De Vladimírt semmi sem bírhatta rá, hogy otthagyja a gyárat, többet jelentett számára, mint a bolondokháza, értelmet, tanintézetet, szeretőt látott benne, akivel szerelmi kapcsolatot teremtett. Azt mondta: nem és nem és nem. Egy hónap múlva megjött Egon Bondy, és bár azelőtt sápadt volt, most lebarnult, bőrét kicserezte a szél, mindamellett fortyogott a dühtől, rögtön ledőlt, és így üvöltött: Kurva fix! Pokolba a bolondokházával! Bevezették a szovjet módszereket, miszerint a könnyebb esetek számára a legjobb a munkaterápia! Nekem is van egy kapám, és mindennap répát kapálok! És egyre egészségesebb vagyok, márpedig az egészség a költészet biztos halála! Kurva fix! És ledőlt

a kanapéra, és beverte a szundit, aludt három órát, és amikor felébredt, megkérdezte: Doktor, nem akadna egy kis tej? És hozzá egy kis rozskenyér?... Vladimír elhatározta, hogy trambulinról fog ugrani. Ehhez saját kezűleg csinált két fürdőnadrágot, három napig varrta őket, az egyiket fásliból, a másikat fekete klottból. A nadrág tulajdonképpen két kis háromszögből állt, vékony szalaggal összekötve, de az öltözéknek pontosnak kellett lennie, így aztán Vladimír varrta és próbálgatta a fürdőgatyácskákat, illegette magát ahagy tükör előtt, és hogy lássa, hogyan festenek rajta hátul, 4, 60 Koronáért vett egy kis tükröt, és én minduntalan azt láttam, hogy a háta mögé tartja azt a kicsi tükröcskét, hogy a nagy tükörben szemügyre vehesse a művét hátulról is. Micsoda esemény volt, amikor Vladimír a legmagasabb trambulinról ugrott! Azelőtt sohasem próbálta, mint ahogy sohasem játszott hegedűn vagy mandolinon, ám mégis érzéssel nyúlt ezekhez a hangszerekhez. Csodálatos volt, milyen átéléssel fut neki Vladimír az ugrásnak, hogyan dobbant páros lábbal a deszkán, és emelkedik fel szétvetett karral, majd miután előrebukik, kezét lassan a testéhez szorítja, és kétméteres teste most már a víz felé repül. Aztán újra felbukkant a víz felszínén, néhány tempó után rácsapott a medence szélére, arcán patakzott a víz, és Vladimír tanácsokat osztogatott a fiúknak: Szóval, ahogy elrugaszkodtok, főleg arra figyeljetek, hogy ott a háttérben a Vysehrad először mintha lesüllyedne, de ahogy átfordultok, és fejjel lefelé röpültök, a szemetek sarkából állandóan lessetek, és látni fogjátok, hogy miközben a víz színe felé zuhantok, ugyanazzal a sebességgel hirtelen a horizontra emelkedik... Miért mondom ezt nektek? Mindig figyeljetek arra, amit csináltok, s arra is, ami körülöttetek történik... S ezzel Vladimír kimászott a vízből, és komolyan, tudományos megfontoltsággal újra felkapaszkodott a lépcsőn a legmagasabb ugródeszkára, nekifutott, és arra kényszerítette a Vysehradot, hogy a háttérben egy kicsit lesüllyedjen, és azután hirtelen felemelkedjék Vladimír szemében, amely testével együtt részese volt legendás műugrásainak a torony legfelső emeletéről. Mikor ezt Egon Bondy megtudta, szitkozódott: Kurva fix! Ez a Vladimír egyre nevetségesebbé teszi magát! Én meg most fejest ugorhatok az üres medencébe vagy a Szent Vitus tornyából! Na, ha ezt elmondom Zbynék Fisernek, odalesz a meglepetéstől! Akkoriban kölcsönadtam Vladimírnak egy könyvet, amelyben leírják, miért a magyar válogatott a legjobb ez idő tájt a világon, és miért nyerte meg az évszázad mérkőzését Angliával. Vladimír visszahozta a könyvet és ujjongott: Doktor, hogy maga milyen örömet szerzett nekem! Az az úgynevezett Hidegkuti-csel egy zsebkendőnyi területen, az a csel, amely egy perdüléssel új fordulatot hoz az egész játékba, hiszen az nem más, mint az én aktív grafikám ugyanakkora területen. Mikor ezt elmondtam Bondynak, egy darabig hallgatott, és kis időre tíz centit zsugorodott. Azután halkan, fáradt hangon azt mondta: Ez a Vladimír, mint, már mondtam, kész paranoia... A Hidegkuti-csel az aktív grafika zsebkendőnyi területén, no nem, ezt sohasem mondom el Zbynék Fisernek! Csak jól lebaltázna, hogy erre nem jöttem rá magamtól. Egyszer Vladimír beleszeretett egy kis dundi cimicei lányba. A lány tiszteletére a Poldi kohóban ebédszünetben pontosan az orrának megfelelő méretre állította a gőzkalapácsot, alá feküdt, és amikor egyik barátja megnyomta a gombot, a gép pontosan úgy állt meg, hogy könnyedén megérintette Vladimír orrát, így készült Vladimír a délutáni randevúra az imádott lánnyal. Mikor alkonyattájt a cimicei országúton ballagtak, a lány tiszteletére levette a nyakkendőjét, erősen rácsomózta egy almafa ágára, azután gyorsan a nyaka köré tekerte, egy kicsit fellógatta magát, miközben a lány a félhomályban hazamenekült. Másnap Vladimír a fotósával visszament a élmicei ligetbe, ahol még ott lógott az ágon a nyakkendő, és Vladimír

rekonstruálta szerelmi vallomását, és a fényképész lefényképezte, enyhén kilógó nyelvvel. Köntösben és papucsban ültem otthon, és mikor Vladimír elmesélte ezt a történetet, és megmutatta a fényképeket, a fejem ráztam, és mind a nyakkendős akasztást, mind a gőzkalapács ütését elhessegettem a fülemtől. Vladimír azt mondta: Mi mást tehettem volna, ha egyszer örömet akartam szerezni annak a lánynak! Hogy neki is jusson valami az életből, nem igaz? Mikor ezt elmondtam Egon Bondynak, befogta a fülét, és nagyokat dobbantva üvöltötte: Elég, doktor, az istenért, elég! Ezek a Vladimír féle történetek fölemésztik az erőmet, doktor, petyhüdök, mint a defektes gumi, az isten szerelmére, elég! Hiszen én már a csupasz abroncsokon járok... Az a lator kiszúrta a belsőmet! Kurva fix! Vladimír néha elhozta munkahelyi barátját, Kádéit. Vladimír egyfolytában bolondot űzött belőle, nem is magáért a bolondozásért, hanem mert tudta, hogy ez Kádéinak jólesik. Beállítottak, Kádéinak rémület ült a szemében, Vladimír pedig így szólt: Észrevetted, Kadel, hogy a sofőrsapkás ember folyton a nyomunkban volt? Kadel bólintott, és riadtan pillogott, mindig fülvédős sapkát hordott, hogy meg ne fázzon. És Vladimír: Ha netán történne valami, Kadel, hogy is mondtad, hol temessenek el, Zbraslavban, vagy Modfartyban? És Vladimír ajkára tette az ujját, lábujjhegyen elindult, feltépte az ajtót, kirohant az udvarra az éjszakába, és amikor visszajött, Kadel szeme tele volt kérdőjellel, kezet fogtak, egymás szemébe néztek, és fogadkoztak: Ha valami történne, akkor te, Kadel, semmit sem láttál, semmit sem hallottál! És az út hazafelé a munkából mindig tele volt titokkal, mire megérkeztek, Kadel rendszerint már félholt volt az ijedtségtől, csak levette azt a sapkáját, ritkult a haja, megtörölte izzadt homlokát, és amikor Vladimírra nézett, láttam, hogy Vladimír nélkül nem tud élni... megtehetné, de közös titkaik voltak Vladimírral nemcsak nappal, hanem éjjel is, csupa veszélyes dolog... Egyszer megint egymás kezét fogták a szobámban, az Örökkévalóság gátja 24. alatt. Vladimír kirohant, hogy ellenőrizze, nincs-e az udvaron valaki, aztán ünnepélyesen így szólt: Kadel, mától kezdve a közös jelszavunk: a Punkva búvópatakon át a Dnyeprosztrojba. Aztán üldögéltek, és Vladimír csak úgy beszéd közben odavetette: Figyelj csak, Kadel, jobb, ha most meleg alsóneműt veszel, meg lélekmelegítőt, a rács mögött hideg van, tudod? Vagy: Kadel, nem fáj a fejed itt hátul, tudod, így kezdődik a paralízis. És figyelj csak, Kadel, készítettél már végrendeletet? És mit gondolsz, Kadel, mi a jobb, ha megzabálnak a cápák, vagy ha elmeszesedsz? Aztán megint kimentek az éjszakába. Egyszer Vladimír egyedül érkezett, és fel volt dobva. Figyeljen csak, doktor, ki gondolta volna ezt Kádéiról? Én már nem tudok neki újabb és újabb titkokat, jelszavakat kitalálni, úgy hogy explozionalista grafikára akartam tanítani, mire ő annyira begurult, hogy kiegyenesítette azt a kilónál is nehezebb vaskörzőt, és hozzám vágta, a körző átfésülte a fülemnél a hajamat, és beleállt a szekrénykébe, és egy darabig ott himbálódzott. Kigondolta volna? Ennek a fiúnak hasonló természete van, mint nekem, igazán megörvendeztetett ezzel a körzővel. Mikor ezt meghallotta Egon Bondy, a végtelen szívébe meresztett szemmel halkan mondta: Én már ezen nem mérgelődöm. Még hogy a Punkván át a Dnyeprosztrojba! Ez a Vladimír uralja a földet... vagy mi a csuda... még szerencse, hogy megírtam a Prager Laben-t, még szerencse, hogy megírtam a Kis és a Nagy könyvet meg a többi verseskötetet... de mitévők legyünk? Lassan letesszük az írószerszámot, lassan a szekrénybe zárjuk az írógépet, Zbynék Fiserrel ezentúl az indiai filozófiát fogjuk művelni. Zbynék Fiser megtanít szanszkritul, a vonat bemegy az alagútba, hogy mint a misztikus vetés, néhány év múlva zöldülni kezdjen... Szóval a Punkván át a Dnyeprosztrojba? Doktor, az isten szerelmére, miért kínoz engem ennyire, de ennyire ez a Vladimír? Ó, ó, kurva fix!

Amikor a Görbe kör igazgatója Koláfnál, a költőnél meglátta Vladimír grafikáit, rögtön elhatározta, hogy kiállítást rendez Varsóban. Vladimír összerakta a lepecsételetlen grafikákat, kigombolta, a sliccét és az ingét, a lapokat a hasára fektette, begombolta a sliccét és az ingét, és így repült Prágából a varsói Görbe körbe. És mert nem volt papír katalógusra, Koláf, a költő kiderítette, hogy Varsóba 4, 5 kilóig lehet levelet küldeni légipostán, így aztán csomagolópapírból leszabtak több tucat 4, 5 kilós küldeményt, és a prágai külvárosi postákról 4, 5 kilós levelek indultak a varsói Görbe kör címére és Bogusz igazgató úr kezébe, aki utasítást adott, hogy arra a papírra nyomják a katalógusokat. És ezt a grafikai kiállítást a Görbe körben látta a miami Modern Intézet igazgatója, Davis úr, így aztán Vladimír grafikái az óceánon túlra repültek, ahol nagy sikerrel állították ki őket; Ettől kezdve Vladimír félt megnyiratkozni. Ahogy meglátta a fodrász kezében az ollót, megrémült, hogy hátha ez a fodrász esténként grafikákat készít, és féltékeny Vladimírkára, és se szó, se beszéd, beledöfi a szétnyitott ollót Vladimír szemébe, egészen az agyvelőig. Ezért aztán Vladimírt az anyukája nyírta, később pedig szeretett felesége, Tekla. Micsoda esemény volt egy ilyen hajnyírás, mekkora lárma, hány tükörpróba, míg Vladimír végre úgytalálta, hogy úgy van megnyírva, mintha nem lenne megnyírva, mindig a dendis frizurát szerette, és Baudelaire vagy Brummel lezser öltözködését. De amikor felesége, Tekla, ruhákat vagdosott szét, hogy rongyként elcipelje és eladja őket, az ollóval minduntalan támadást intézett Vladimír szeme ellen. Így aztán, amikor később Tekla nyírta, Vladimír mindig előre elképzelte, hogy a nyiratkozás után vak lesz, mert Tekla hajnyírás közben hadonászott az ollóval, és Vladimír szemére vetette, hogy miért nem hoz haza több pénzt, hogy miért van most is csak két korona ötvenük itthon készpénzben. Mikor ezt megtudta Egon Bondy, leesett az álla, híresen szép, piros ajka csillogott, mint a cseresznye húsa, kék szeme panaszosan kidülledt, és így szólt: Hogy az országhatárokon át engedély nélkül áramlik a levegő, folyik a víz, és útlevél nélkül repülnek az égi madarak oda, ahová kell nekik, azt mindenki tudja, de az ég szerelmére, hogy jövök én ahhoz, hogy Vladimír grafikái engedély nélkül egy sliccben repüljék át az országhatárt, mint az Isten? De ez még valahogy elmenne, de a kurva életbe, miért kell nekem tudnom azokról a csodálatos incidensekről az ollóval? Mit vétettem, hogy nekem egyetlen nő sem akarja szerelemből kiszúrni a szemem!... Vladimír szerette azokat a kocsmákat, ahol szénnel vagy fával fűtöttek a Musgraves 14esekben, vagy a hatalmas, páncélszekrényre emlékeztető, tűzálló Filakovo kályhákban. Így hát az U Horkychban ültünk az ablak mellett, kint havazott, Vladimír melankolikusan nézte, ahogy Soler úr, a csapos, a söntésben a tűzrerak, aztán tovább fütyörészik, és csapolja azokat a legendás, felejthetetlen smíchovi tízeseit, odakint már reggel óta esett a hó, s egy csapat fiú rontott éppen az ablak alá, a két szemben álló banda hógolyókkal árasztja el egymást, és az egyik lehógolyózva lassan hátrál a másik elől. Vladimír így szólt: Az a kályha a sarokban, az én vagyok, ha nem töltenek fel, nem melegítek... most pedig figyeljen, mondta a hógolyózó fiúkat nézve, és úgy, ahogy volt, kirohant a hóförgetegbe, ott először letérdelt, azután a hóba könyökölt, így térdelt ott négykézláb, a háta akár a pad. Hát bekövetkezett, mondom magamban, most megőrült, ahogy Egon Bondy mondta, színtiszta paranoia, klasszikus szkizofrénia. Vladimír azonban mosolygott, mindig ilyen bölcsen mosolygott, ha egy titokkal került szembe. És már én is mosolyogni kezdtem, mert ahogy a dobálódzó fiúk hátráltak, egyikük veszélyes közelségbe került Vladimírhoz, aki türelmesen várt, mint ahogy a csillagászok várják a napra és órára megjósolt és kiszámított napfogyatkozást. És úgy is lett, Vladimír, anélkül, hogy négykézláb másznia kellett volna a hóban, kivárta a napfogyatkozást, a fiú, amikor eldobta a golyót, hátralépett, és Vladimír háta fölött, mint egy ollózó focista, szépen hanyatt vágódott, és a váratlan akadálytól megrémülve, ott maradt fekve. Vladimír kezet nyújtott neki, egy rántással talpra állította, és azután maga is havat vett a kezébe,

lágy golyóvá gyúrta, és a fiú is csatlakozott, és fordult a kocka, és rövid időn belül a fiúk nem tudtak ellenállni a túlerőnek, és eltűntek a sarokház mögött, amely Václav Siműnek cukrász és olajkereskedőé volt, mint ahogy azt még ma is hirdeti a stukkó a ház homlokzatán. Vladimír elidegenedési komplexusban szenvedett. Hallgatott hát a felhívásra, és elment egyhetes társadalmi munkára. Amikor visszajött, nagyon lelkes és emelkedett hangulatban volt, de sántított. Gyönyörű volt, doktor! – mesélte. Egész nap krumplit szedtünk, kézzel, a földből, bennem van az egész földgolyó, a földanya, az agyag. Ámde! Micsoda öröm! Éppen a cipőfűzőmet kötöm, és hirtelen valami úgy fellök, hogy tíz métert repülök nagy ívben, amikor földet érek, megfordulok, hát egy feldühödött kos, hiába, rám szinte minden férfi féltékeny. Némec, a pásztor odarohan, és azt mondja: Ez a szokása, és tereli tovább a nyájat. Kész gyönyörűség! De csak egyszer ájultamel. Estefelé, amikor a faluba vizet hoztak, mert víz, az nem volt, áztatom lábam a dézsában, ülök a padon, és egyszerre csak a gulyás arra hajt egy tehéncsordát. Az egyik tehén rám néz, odarohan hozzám, egyenesen hozzám, mint ahogy a nők futnak utánam... Én csak nézek, a tehén már az arcomba liheg, már a térdemre csöpög a nyála, de hirtelen lefékez, lehajol, és egy szuszra kiissza az egész vizet, még a lábujjaimat is leszopogatja. A gulyás odarohan, és így vigasztal: Itt kevés a víz... ez a szokása. Én pedig elájultam, nekem még életemben nem szopogatta a lábujjaimat senki, ahogy mondom, doktor, legközelebb megint elmegyek társadalmi munkára. Később, amikor Vladimír másodszor is megnősült, nászútként mezőgazdasági társadalmi munkára vitte az ifjú arát, megint csak krumpliszedésre. Csalódottan tért vissza... Doktor, elpártolt tőlem a szerencse, se kos, se szomjas tehén, semmi incidens, pechem van, ahogy mondom, a szerencse elpártolt tőlem, lehet, hogy már örökre el is pártolt. Amikor Egon tudomást szerzett a féltékeny kosról és a szomjas tehénről, ott helyben, az utcán finoman a falba verte a fejét, öklöcskéivel püfölte a vakolatot, és kiabált: Kurva fix! Ez egy valóságos Szent Ferenc! Ez a Vladimír egyfolytában a kegyelem állapotában van! És ez a kegyelem az istennek sem szűnik meg kacérkodni vele. Kurva fix, a mai alvásomat is megette a fene! Vladimír, akárcsak egy külföldi, akárcsak egy gyerek, mindig mintegy elölről kezdte a dolgokat. Amikor egyszer meccsre mentünk, eleinte csodálkozva nézelődött, aztán kérdezősködni kezdett, hogy milyen mezben játszik a Sláviar milyenben az ellenfél. Később az iránt érdeklődött, hogy mi az a les, mi az a gól, mit jelent az aut, és mit a fault, Amikor a nézők már kedvükre kiüvöltözték magukat vele, Vladimír kijelentette, hogy egy ilyen mérkőzés a mágneses erőtérben uralkodó viszonyok hű mása, és amikor a játék kiegyenlített volt, abban gyönyörködött, hogy egy jól megszerkesztett grafika pontos képét tükrözi, az ellentétek egyensúlyának állapotát, hogy fel is lehetne vázolni a mozgások, a támadások és a védekezés erővonalait, a legjobban pedig akkor lelkesedett, amikor a labda úgy volt játékban, hogy mozgásba lendítette mindkét csapatot. Azt tartotta a futballban a legszebbnek, amikor a játékosok egy vákuumba áramlottak, amikor mindkét csapat mozgással akarta átjátszani ellenfelét. Végül arra a felismerésre jutott, hogy a foci egy kocsmaajtóhoz hasonlatos játék, egy ajtóhoz, amely tíz kifelé igyekvő ember nyomásának áll ellen, miközben másik tíz minden erejét megfeszítve ugyanazon az ajtón akar bejutni a kocsmába. Egyszer kimentünk a Slavoj VIII. pályájára, ahol a süketnéma tizenegyek tornáját rendezték meg. Itt a foci még balett és mozgáselemekkel is gazdagodott, a játékosok minden faultnál gesztikulálva igyekeztek megmagyarázni a bírónak, hogy mi is történt, hogy milyen méltánytalanság érte őket, és mindez egy csodálatos némafilmben, pantomimmel és táncbetétekkel történt. Vladimír egész éjszaka és azután még sokáig a futball és az explozív grafika viszonyáról mesélt. Azon az estén a Vencel királyhoz címzett kocsmában, ahová ünneplőbe öltözött, ünnepi frizurás hölgyek, meg a Meteor, az S. K. Libeií és a Cecfaie Karlín

volt futballistái jártak, és mindnyájan egy fekete hajú játékosra vártak, aki a Zidy negyedben lakott, és aki mihelyt megjött, támlájával előrefordított egy széket és leült, és kielemezte az összes meccset, és mindenki csak erre a volt szépfiúra és kommentárjaira várt, azon az estén Vladimír beszámolt az egyetlen meccsről, amit az elmúlt negyedévben látott, és mindenkit elképesztett a játékosokról festett szép portréival, a találkozó fontosabb mozzanatainak pazar megfigyelésével... és amikor befejezte, már hozták is az erősítő likőröket a hölgyeknek, Vladimírnak pedig egy nagy konyakot a lebilincselő elbeszélésért, és a volt játékosok összekacsintottak, mert bolondnak tartották Vladimírt, aki annyira lebilincselően és annyira más szemszögből festette le a futballt, mint ahogy ezt a játékot ők látták.Vladimír számára a szanatóriumot a normális világ jelentette, a törekvő, a fogyasztási cikkek után vágyódó és számtani átlagba beillő polgárok világa. Amikor elesettsége már-már az őrület határát súrolta, elfogadta ennek a világnak a játékszabályait, hogy kipihenje magát, hogy új erőt gyűjtsön... Lejjebb csavarta túlságosan is átmelegedett lámpájának kanócát, hogy az üvegbura meg ne repedjen, bevásárolni járt, elment moziba, az utolsó időben még horgászott is. Ilyenkor merőben más ember volt, így aztán még ha műholdról is nézett alá a fogyasztói társadalomra, olykor szívesen játszotta a résztvevőt, mint ahogy a gyerekek is szívesen járnak el panoptikumba, a tükörterembe, a planetáriumba vagy a Július Fucík parkba. Elmondhatjuk tehát, hogy az átlagemberek fölfelé hajtották, sarkalták beszűkült önzésükkel, más ember lett, hogy követve öltözködésüket úgy járjon munkába, mint ők, hogy megvethesse mind azt, ami allzumenschliches, hogy felkapaszkodjon imaginációjának tűzoltólétráján, és fellépjen az utolsó fokra, a csodálatos viharfelhőkbe... Amikor Vladimír összeházasodott Teklával, eleinte azon tanakodtak, hogy képzőművészeti esztétikát tanuljon-e Tekla, vagy inkább nyelveket, vagy esetleg grafikai iskolába iratkozzon be. Végül aztán Tekla ugyanott dolgozott, ahol Vladimír, kitanult esztergályosnak, és mert vállpántos kertésznadrágot viselt, szép mellének köszönhetően a gyár kedvence lett. Vladimír a műszak után elüldögélt a női részleg órája alatt, és a frissen fürdött munkásnőknek Olyan részletes előadásokat tartott házaséletéről, hogy azok fülig pirultak. Vladimír rettenetesen sajnálta, hogy Teklának a gyárban kell fürödnie. Amikor még nem járt munkába, Vladimír maga fürdette egy teknőben. És hogy a lánynak is legyen valami öröme az életben, meztelenül mászkált előtte, parádés erekcióval. Amikor a munkásnők azon ijedeztek, hogy ezáltal vajon Vladimír nem meríti-e ki magát, Vladimír megnyugtatta őket, hogy ezt meg aztán a többit is azért csinálja a felesége előtt, hogy Tekla örömét lelje az életben és élményeket gyűjtsön. Ám Vladimír a legszívesebben egy leszbikus munkásnővel üldögélt, aki szeretett Teklával zuhanyozni, így aztán Vladimír, felesége testének csodálója, halkan sugdolózott a leszbikussal, a két szerelmes kicserélte tapasztalatait és észrevételeit, és bár mindketten más nemhez tartoztak, mindenben egyetértettek. Ám olyan hangosan sugdolóztak, hogy a munkásnők egyre jobban pirultak, és csodálattal néztek Vladimírra, és azt kívánták, bárcsak nekik is olyan szerelmes férjük lenne otthon, mint amilyen Vladimír. Amikor ezt megtudta Egon Bondy, üvöltésben tört ki: Ezt megint készakarva csinálják velem, az a leszbikus is direkt azért sugdolózott Vladimírral, nehogy én megtudjam! Ez a Vladimírka! Kurvai fix! Egem, aki azt hittem, hogy ebben specialista vagyok, mert a régi gnosztikusokkal vallom, hogy csak a szexuális elfajulás vezet a lelki élethez, engem tesz ez a Vladimír még a gyárban is nevetségessé? Hát már sohasem lesz vége ezeknek a históriáknak? Odasúgtam Egonnak: Ahogy így visszaemlékszem, egyszer az Örökkévalóság gátján Vladimír olyan mélyen az orrába dugott egy karácsonyfagyertyát... Egon Bondy felüvöltött: Cseszd meg! Karácsonyfagyertyát az orrába? Mondom: Az orrába...

És Egon Bondy rohangálni kezdett, és a levegőt rugdosta, és a térdét fogta: Ettől görcsöt kapott a lábikrám, de miért pont az orrába? Cseszd meg! Mondom: hogy kézzelfogható élménye legyen a homoszexualitásról... kombinált fogóval kellett kihúznom, még szerencse, hogy kilógott a kanóc... És Egon Bondy ledöntött a lábamról, állával összekaristolta az arcomat, és így kiabált: Maguk ketten nem vigyáznak, én tehát ölni, ölni, ölni fogok... Aztán ellökött magától, a mennyezet egére emelte tekintetét, és eksztázisban üvöltötte: Párizs itt van a prágai Libenben. És ez az egész együttvéve, ez Galícia. Vladimír a nikolsburgi rabbi fia. Megmondtam, tökéletes, totális paranoia... Egyszer Egon Bondy néhány héttel esküvőjük után meg akarta látogatni Vladimírt és Teklát. Mondom: akkor a Nazertvách utcába kell mennie, ott lakik egy pincében, ahol Jifí Smejkal is, aki most meszelte ki a pincéjét. Este volt, amikor az ajtóhoz értünk. Az ablaktáblák csukva voltak, de mert nem zártak jól, egy ötcentis résen látni lehetett ahogy Vladimír föl-alá járkál a neonfényben, aranyszerű fürtjei minduntalan fellángoltak, szép látvány volt, ahogy Vladimír mellszobra mintegy derékig a sírban ott imbolygott karnyújtásnyira, de Vladimír beszélt, és ide-oda rohangált a pincében. Időnként felbukkant a szépséges Tekla, aki egy grófnőre emlékeztetett, futva követte Vladimírt, és valamit magyarázott neki, de Vladimír még dühödtebb és izgatottabb lett, zaklatottsága szinte őrjöngéssé fokozódott, a frissen meszelt fehér fal vakított, Vladimír és Tekla fel-alá rohangált és hadonászott. Vladimír valamit Tekla szemére vetett, a lány védekezett, a pince úgy megtelt feszültséggel, mint egy leydeni palack. Egon Bondy zihált, és guggolva sípolta: Micsoda alak ez a Vladimír! Ebből katasztrófa lesz, cseszd meg! És igaza volt, Vladimír a dühtől és a szemrehányásoktól megszépülve mennydörgött, hadonászó keze villámokat szórt Teklára, aki többször is letérdelt előtte, de Vladimír nyersen kitépte magát, és hosszú lábával a földön vonszolta. Én pedig megfordultam, és odaát, a síneken túl, ahol a Nazertvách utca másik oldalán egyemeletes házak sorakoznak, ott az első emeleten világított egy ablak, az ablakban a villanykörte alatt egy kanapén fekvő, meztelen nő félig kész aktképe állt, a képen, az utcának háttal, egy festő dolgozott, és valahányszor a szoba sarkába nézett, melynek másik ablaka csukva volt, és vasredőny díszítette, mindannyiszor nyomban a képre másolta a női húsból táplálkozó, expresszionista megindultságát, és ezt a női húst hatalmas szenvedéllyel dobta fel a vászonra. Mondom: Bondy, nézze csak... és vállon ragadtam Egont, de, abban a pillanatban befutott az utcába egy fehéren gőzölgő mozdony, és fenségesen kövér, fehér füstjével nemcsak a szemben lévő homlokzatot borította el, hanem minket is. Amikor elment, és a füst feloszlott, Egon Bondy felnézett a nyitott ablakra, a festő hátára, ide-oda forduló fejére és összpontosított munkájára a nő képmásán, aki szétvetett lábbal feküdt a szoba csendes zugában. Egon Bondy értetlenül piros ajkára tette az ujját, aztán visszafordult, és a résen át Vladimírt nézte, aki dühöngésének csúcspontján most éppen egy szurokkal teli vödröt hozott be, ecsetét a szurokba mártotta, és a pince fehér falára erőteljes mozdulatokkal fekete csíkokat hordott fel, odakent néhány pacnit, s egészen elragadta explozionalista indulatának lendülete, sőt megnyugodott, de egyszerre csak munkájával együtt eltűnt az ablaktábla réséből, hallani lehetett, ahogy az ecset oda-odaütődik a vödörhöz... a résben viszont feltűnt Tekla, ott állt, a dolgozó Vladimírt nézte, haragja és félelme szinte párhuzamosan apadt a számunkra láthatatlan események felgyorsulásával, melyekről arca és keze tudósított... Egon a pince másik ablakánál várta Vladimír felbukkanását, ott szélesebb volt az ablaktábla rése, felváltva rohangáltunk egyik ablaktól a másikig, Tekla most már beszélt is, kezével tanácsolt, erőt és bátorságot öntött Vladimírba... végül én voltam az, aki megláttam Vladimír elnyújtott árnyékát és eszelős ecsetvonásait, melyekkel tönkretette Jirík pincéjét, árnyéka közeledett és tovahúzódott, míg csak fel nem bukkant először a keze, utána meg az egész alakja. Egon Bondy csöndesen mondta: Doktor, amit itt látunk, az valódi obszcenitás, a titkok felfedése, hiszen ez gyönyörű, ha majd mindezt megkonzultálom Zbynék Fiserrel... És Vladimír

egész testét elektromosságjárta át, és most, hogy megtett három métert, lelkesen bukkant elő, elmélyült és felderült arca ragyogott a lassan közelgő csúcspont okozta boldogságtól, a pacnik, a csíkok, a szurokba mártott hirtelen kisülései úgy csillogtak, ahogy azt Vladimír megálmodta, amikor a kátrányos vécéfalat festőhengerrel akarta átfuttatni, úgy dolgozott most, úgy alkotta a kátrányos falat, mintha ezáltal utat nyitna valamiféle szenvedésnek, melynek tartalmát nem ismertük; És alighogy megfordultunk, láttuk, hogy a festő háta felegyenesedik, és a tündöklő húskupac női képmása, melynek hónalját, ágyékát és fejét sörény díszítette, teljes színpompájában fellángol, és amilyen erőteljes volt a kép, olyan mértékben gyengült a festő, leült, meggörnyedt, karja, mint két törülköző, a térde között csüngött, egy női kéz megfogta a porcelán gombot, meghúzta, és a redőny hatalmas robajjal felröpült, beszippantotta a tok... És Vladimír, amikor szemlátomást végzett a hatalmas pince összes falával, lassan elindult, mintha csak a sűrűsödő szurokban gázolna, jó ideig eltartott, míg az egyik ablaktábla réséből átkerült a másikba... s addigra ő is tíz centivel alacsonyabb lett, meggörnyedt, szája körül bajuszként lógtak a ráncok. Tekla elgondolkozva, lassan követte, aztán átmentek a folyosón a másik helyiségbe, az úgynevezett irodába, a pince elsötétült, Egon Bondy megfordult, és kialudt a villany az első emeleten is, Egon Bondy hallgatott, kinyújtotta a kezét, hogy mennyire remegnek az ujjai, csak bólogatott, haja a homlokába hullott, úgy festett, mint egy másnapos Dionüszosz... Másnap berontott hozzám Tekla, és már az udvaron tördelte a kezét. Doktor, doktor, az istenért, doktor!, kiáltozta. Jöjjön gyorsan, Vladimír őrjöng. Felvettem a kabátomat, és útközben igyekeztem megtudni, miről van szó, de Tekla csak a kezét tördelte. Amikor lementem a pincébe, az ablaktáblák még zárva voltak, a hideg pincelevegőt megtöltötte a pattogó fénycső szaga, míg odakint sütött a nap. Vladimír a falnál feküdt az ágyban, a falon csillogtak a szurokpöttyök és csíkok, az egész pince egy cölöpépítményhez hasonlított, körös-körül fekete dorongok, sötét léckerítés, melyet ágyúgolyókkal és egy aszfaltba mártott ecset kartácstüzével lyuggattak keresztül. És Vladimír fején komor véraláfutások és daganatok díszelegtek és virultak, és ezek a díszek vészjóslóan dagadoztak, némelyik már úgy meredezett, mint egy szarv. Mondom: Az istenért, Vládicek, mi van magával? És ő, hogy némán elmagyarázza, felemelte a fejét, és újra a falba verte, jóízűen rázkódtatta agyvelejét ezzel a falbaveréssel, és a falról kátrány és mész tapadt a homlokára. Odaugrottam, és elrántottam Vladimírt, de ő hatalmas, eszelős erővel kiszabadította magát. Tekla is odaugrott, de Vladimír úgy tépte ki magát a kezünk közül, mintha gyerekek volnánk, és újra a falba verte a fejét, mi megint elrántottuk! kivonszoltuk az ágyból a pince közepére, de ő mindkettőnket visszavontatott maga után a falhoz, mintha csak annyit nyomnánk, mint a ruhánk, és állva verte a fejét a falba, és a hatalmas ütések ott lüktettek a kezünkben... míg aztán az utolsótól majdnem elájult, és összerogyott, és hagyta, hogy az ágyba cipeljük. Homlokára tettem a kezem, és éreztem, hogy dagad a zúzódások és a horzsolások duzzadásával. Tekla törülközőket vizezett be, és felváltva borogattuk a homlokát. Ahogy Tekla a vízvezetéktől hordta a borogatásokat, vízcseppektől csillogó utat hagyott maga után... Aztán megkértem Teklát, ugorjon el ólomecetért, sok vattáért és gézért... mikor felszaladt a lépcsőn, és jobb cipője kifordult az utcára, a résen át láttam az ablaktábla mentén futó lábát... Vladimír magához tért... mondom, Vladimír, mit művelt már megint, miért verte összevissza magát, miért? Vladimír a párna élébe fordította a fejét és könnyáztatta arccal suttogta: Azokról a fiúkról mesélt, akiknek lefeküdt, ahogy végül faképnél hagyták, s ő ott feküdt a mezőn, és fájdalmában a vakondtúrást ette, azt a göndör agyagot... és ez engem annyira megrendített... hogy segíteni akartam neki... magamra venni valamit abból a szörnyűségből, ami megesett vele, hogy enyhítsek rajta... Meg aztán, hogy lássa a lány, hogy érte mindent megteszek... és hogy örömet szerezzek neki, hogy része legyen abban az élményben, hogy én

ahhoz a büszke generációhoz tartozom, amely komolyan veszi az életet... érti? Egy ideig csönd volt, a járdán lábak mozogtak fel-alá, hol gyorsan, hol lassan, aszerint, ki hogyan cipelte Vladimír pincéje előtt a sorsát... Aztán kivágódott az ajtó, de még előtte láttam, hogy fut könnyedén Tekla, láttam, hogy keze tele van gézzel meg vattáscsomagokkal... láttam, hogy a csukott ajtó előtt olyan gyorsan tájékozódik, mint a patkány, nyomban felemelte a lábát, cipőtalpával, mintha csak a kezével tenné, lenyomta a kilincset, és miután bejött, fenekével gyorsan belökte az ajtót, és az becsukódott mögötte. Aztán bekötöztük Vladimírt, de előtte beszórtuk sebhintőporral, és ólomecetbe áztatott vattát tettünk a fejére. Aztán az utolsó lépcsőfokon álltam, le kellett hajolnom, hogy lássam az ágyat, Tekla az ágy fejénél ült, és mert más nem jutott az eszébe, felrázta a párnát, a csücskeit igazgatta Vladimír feje mögött, aki üdvözült tekintettel nézett át felesége ujjaira... Rendben? Mondom. Rendben, mondta Tekla, és Vladimír elmosolyodott, aztán halkan felnevetett: Hahaha... Két embert láttam, akinek homlokán ott volt Isten ujjlenyomata: Vladimírt és Egon Bondyt. A materialista gondolkodás két ékessége, két Leninnek álcázott Krisztus, két romantikus, akinek megadatott, hogy huszonöt éves korukban átvizsgálják az egyetemi könyvtár rejtett látóidegeit. Vladimírral azért szerettük a Világ büfét, mert Vlastovková asszonynak mindig jókedve és még jobb söre volt. Ám amikor megismertük a Világ nevet viselő büfé, palota, étterem és mozi történetét, minden vetítésre eljártunk. Azon a környéken, amit Zidynek neveznek, volt egy birtok, melynek urát Világnak hívták. Eltöprengett, és úgy találta, nem lehet véletlen, hogy őt Világnak hívják. Eladta hát mindenét, még kölcsönt is felvett, és felépítette a Világ palotát. A mozi premierjén egy amerikai nagyfilmet, az Özönvízet játszották. Miközben a vásznon zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a felhőszakadásban Noé bárkája úszott tova, a mozi szuterénjébe betört a Moldva talajvize, a nézők térdig vízben, de a filmet végig kellett játszani. Világ földbirtokos úr így fizetett rá a Világ mozira egymillió koronát. Főbe lőtte magát. Most minden előadás alatt hallani a dolgozó szivattyúkat. Az étterem fölött egy vas földgömb és a Világ felirat díszeleg. Egon Bondy, amikor Vladimír meghívta a Világ moziba, és meghallotta azokat a szivattyúkat meg az egész históriát, beleüvöltött a híradóba: Jebem ti boga tryskovego! Háromszáz mozi van Prágában, és csak egyetlenegy ott, ahol Vladimír lakik! Kurva fix! És fuj, és fuj! köpött ki, és ordított bele a híradó kellős közepébe, melyben épp egy baráti államférfit köszöntöttünk; a rendezőség felkapcsolta a villanyt, és kivezették Egon Bondyt azzal a megjegyzéssel, hogy üvöltésének az egész világra beláthatatlan következményei lehetnek. A Szláv Hársfában ültünk délelőtt, egy pilseni mellett. Később kimentünk a napra a kerthelyiségbe, és az erkélyt néztük, ahol egy jól megtermett Nepomuki Szent János állt. Az asztalnál ülő férfiak disznóságokat beszéltek: Akkora muffja volt, hogy egy szelindek is jól húzott volna, ha hám helyett a nyakába kanyarítják. Uraim, ötévi házasság után a feleséggel való nemi érintkezést vérfertőzésnek kell nyilvánítani és börtönnel büntetni. Akkora szája volt, mint mikor az ökör ásít. Fogtuk a korsónkat, és bemenekültünk az étterembe. És mellénk telepedett egy élénk fiatalember, szemét friss kötés takarta, és amikor ivott, hátra kellett hajtania a fejét, mintha öblögetne. Semmiség, mondta, és miután megivott két sört, így folytatta: Elkapott a hegesztő ív. Azután hosszan beszélt egy lányról. Nyári éjszaka. Kitapogattam a bugyit. De szakadt volt a gumija. Nem próbálkoztam tovább. A lány gyönyörű volt, de az a szakadt gumi lehervasztott. Ha velem esne meg ilyesmi, tette hozzá, felpofoznám magam Vladimír a Teklára való emlékezéssel inspirálta magát. Így szólt: A

fogyatékosságaim, az az én erőm. Néha olyan túlnyomás van a fejemben, hogy elkelne bele egy légtelenítő szelep. Mit tegyek? Faképnél hagyott.. Hordom a bugyiját, a másodikat. Az első ronggyá szakadt rajtam. Egy borítékban tartom. Most meg, nézze csak, a pulóverét hordom. Már inkább foszlány, mint pulóver. Pénz kellett neki, azért ment el, én meg közben felőrlődöm... Ez a lány, aki tahókat hozott tűzbe, nekem még ennyit sem adott. Ha jelzést kapnék tőle, a nemi szervemmel írnék neki levelet... üvöltötte Vladimír, és kirohant a kertbe, aztán ott állt a napsütötte udvaron a falnak támaszkodva, és hullottak a könnyei, le sem törülte az arcát, fizettem, és elindultunk a forgalmas utcán, az emberek azt hitték, hogy Vladimírnak meghalt a mamája vagy éppen a gyereke, átmentünk a piroson, de a közlekedési rendőr meglengette csíkos marsallbotját, hogy menjünk csak tovább, jelezte, hogy érti, még az autókat is megállította, úgy mentünk át, mint egy mentőkocsi, mint a tűzhöz vagy nagyobb karambolhoz kivonuló tűzoltók. Így jutottunk el egészen Libenbe, a György király kocsmába. Ott aztán Vladimír letörölte a könnyeit, és letelepedtünk egy asztalhoz, ahol egy részeg kotlaskai asztalos aludt. Aztán bejött egy igencsak kopaszodó fiatalember, de a kopaszság jól állt neki, az asztalra tett egy zsák galambfiókát, azok minduntalan felálltak és orra buktak, a fiatalember oda-odacsapott, és a kis galambok elcsendesedtek, vagy inkább elterültek. Valaki a szomszéd asztalnál éppen végzett a mondókájával: Igen, uraim, Hasek, az tudott, negyvenéves koráig megírt egy regényt és hatszáz elbeszélést, csinált valaki ennél többet? He? A részeg asztalos felemelkedett, és azt mondta: Én hatszáz almáriumot csináltam életemben. És Hasek? Az a lator? A feleségem olvasta, és annyira elvadult tőle, hogy megszökött otthonról! Hasek tette tönkre a házasságomat! – mondta a részeg, és ahogy feltámaszkodott, könyökét szétterpesztette az abroszon, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, öklével a zsákra sújtott, melyben a fiókák még mindig igyekeztek lábra állni. A zsák elpetyhüdt, és a fehér abroszon megjelent a kiszivárgó vér egyre növekvő foltja. A kopaszodó szépfiú elégedetten felsóhajtott: Legalább nem kell megfojtanom őket... Vladimír felemelkedett, arca ragyogott: Doktor, én egy tetű vagyok! Vesz nekem tíz negyedívet? Meg festéket? Amennyire csak szükségem lesz? Akkor menjünk... és a szétlapított galambok foltjára meg a részegre mutatott, és az ajtóban felkiáltott: A valóság megelőz engem... még ma este megpróbálom utolérni!... Vladimír egész élete egy gondolkodó emberi szív lüktetéséhez hasonlított. Az élmények közül csak azokat vonzotta és választotta ki, melyek illettek egyéniségéhez. Tehát nem minden élményt, hanem csak azt, amely egyszerre foglalta magában az alkotó hevületet és a gondolatot. Ennek ismertetőjegye mindig az egész lényét betöltő remegés és harangzúgás volt, gyermekkorától magában hordozta e jelzőrendszert, azt, ami az élete kezdetén volt, a plazmát és a folyékony ondót, amely minden köldökzsinóron át visszatér Éva ősanyánk sima, forradástalan hasához, így hát Vladimír műve regressus ad originem, és a tapintás élménye által visszaszippantja magát az anyaméhbe, egymás után bújva be a vaginákba, mint holmi pulóverekbe, vissza egészen a nagy Ősanyákhoz, akárcsak Goethe. De Vladimír regressus adoriginem visszatérése egyben progressus ad futurum is. A kör bezárul, a világ teremtésének első napja elérte végét... az örökkévalóságot. Vladimír erekciója és ejakulációja transzcendens jellegű volt, ivarsejtjei teherbe ejthették a szüzet. Ez az a bizonyos karburátor nélküli benzinbefecskendezés, közvetlenül a gyertya alá. Egyes-egyedül az anyag ellenállóképességének kérdése... és a gondolat céljáé. Kegyelem! Még a katolikus Isten is tud közvetlenül, kauzálnexus nélkül, karburátor nélkül cselekedni. Élj általa! És

ez így van, és keményen tartja magát. Anna Hea Mulge. Atya, Fiú és a Szentlélek. Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, karburátor nélküli beszeplősítés, közvetlenül csak a lélek ereje által. Ekképpen Vladimír is. Élj általa! Ahogyan dolgozott, és két vállra fektette a salétromozót, ahogy legyűrte egy finn dobással, egy dupla nelsonnal, saját spermájával fölkenve és felszentelve, maszatosan kent össze mindent ondójával, még a kisdedet is, aki a salétromozó vagináján átbújva grafika képében bukkant elő. Villám a legrövidebb úton a földre és a földbe... Így az, ami a szélsőséges szubjektumban fejeződött be, objektivációval ért véget, öntörvényű világgá lett, melyben Vladimír telibe találtatott, közvetlenül megérintetett, a törvényszerűségek megkerülésével, az anyagnak az anyagban való mozgásától megszólítva egyenest egy olyan térbe lőtte ki magát, melyben az emberi gondolat védekezik. Relatív szabadsággal érte el az abszolút nemszabadság állapotát, melyben nincs szükség sem magyarázatra, sem indoklásra, ahol az ember az, aki. A szférák zenéjének és a földön szerteszórt dolgoknak az identitása. Abszolút játék, fruitio dei. Monászok monásza, ona ens realissimus, Ding an sich selbst, a barlang, melyben nem a dolgok árnyékát, hanem magukat az eszméket pillanthatjuk meg. Így lépett túl és lépett be oda és ahhoz, ami túlnő rajtunk, Vladimír, mint Isten elsőszülött fia, feldicsőítette az anyagot és a tettet, és újra trónra emelte a drámát, mint a Világmindenség és az ember iránti tevékeny szeretetet. Vladimírnak gyakran el kellett mesélnem két történetet, melyek érthetetlenül izgatták. Szepi Bruml esetét, akinek volt egy barátja, és annyira szerettek beszélgetni, hogy jó néhányszor átkísérték egymást, a Libefii-hídon, Szepi úr felment a lifttel egészen a barátja lakásáig, de a megkezdett párbeszéd még nem volt igazán lezárva, úgyhogy megint lementek a lifttel, és átsétáltak a hídon, hogy újra liftbe szálljanak, és fölmenjenek Szepi úr ajtajáig, aki már bedugta a kulcsot a zárba, de a beszélgetésnek csak nem akart vége szakadni, így hát megint lelifteztek, és Szepi úr újra átkísérte barátját Libenbe... De a legszebb történetnek Vladimír a velenkai Kocourek igazgató tanító úr és a semicei Talasko igazgató tanító úr barátságáról szóló legendát tartotta, akik, miután a kocsmában megitták söreiket, csillagoktól koronázva kísérgették egymást az éjszaka alagútjában, mindig kölcsönösen egymás kapujáig, hogy aztán minden alkalommal megállapítsák, hogy egyikük még tartozik a másiknak egy úttal, aztán meg az ifjúság nevelésének problémája olyan tüzetes disputát igényel, hogy megint egyik kaputól a három kilométerrel odébb nyíló másikig kísérték egymást. Így aztán a nyári hónapokban hajnalig kísérgették egymást, és csak a fáradtság bírta rá a két igazgató tanító barátot, hogy aludni térjenek. Egyszer Talasko igazgató tanító úr Porícanyból Prágába utazott, és a két barát megállapodott egy bizonyos vonatban, hogy majd azzal fog Talasko igazgató tanító úr hazatérni, és Kocourek igazgató tanító úr olyan pontosan indult el a kocsmából, hogy éppen félúton, Chrástban találkoztak, hogy megbeszéljék, mi újság, és újság az mindig annyi volt, hogy amikor Semicébe értek, az igazgató tanító úr letette az aktatáskáját, és visszakísérte barátját Velenkába. Mikor ezt Vladimír hallotta, egészen ellágyult, és rezzenéstelen szemmel követte a két igazgató tanító útját, és megállapította, hogy ez a két ember minden bizonnyal nagyon boldog volt. Aztán elmeséltem Vladimírnak, hogyan szeretett bele Kocourek igazgató tanító úr lánya egy mansi szépfiúba, de szerelmüket az igazgató tanító úr nem nézte jó szemmel, ezért aztán a szépfiú az erdő szélén főbe lőtte magát, a lány a vérző feje alá tette zsebkendőjét, és Pfívlakynál az Elbába ugrott. Mikor ezt Vladimír hallotta, egyenesen a szívébe bámult ennek a boldogtalan szerelemnek, és azt kérdezte: És a barátok továbbra is kísérgették egymást? Úgy válaszoltam, ahogy magam is hallottam, hogy igen, és amikor már nyugdíjban voltak, még többet pendliztek a velenkai kaputól a semicei kapuig és vissza, és végül, amikor már erejükből nem tellett, mindennap levelet váltottak,

üzeneteket és híreket küldtek egymásnak. Vladimírral később már nem beszéltünk ezekről a történetekről, talán már el is felejtettük őket, de amikor mondanivalónk volt egymás számára, Vladimír hazakísért Libenbe, hogy aztán onnan az Örökkévalóság gátjáról megint a Konstanz térre menjünk a kapu elé, melybe Vladimír betette a kulcsot, de meggondolván a dolgot, újra kihúzta, és a Prazackán át visszakísért az Örökkévalóság gátjára, miközben Talasko és Kosourek igazgató urak ott lebegtek felettünk, mint egy barokk festményen az ideális felépítmény felhőzete. Akkoriban, amikor Vladimír, anyját otthagyva, az óvárosba költözött, hogy aztán onnan Libenbe hurcolkodjon, majd újra visszamenjen az anyjához, akihez nem az Oidipusz komplexus köldökzsinórja, hanem az anyjának mint a teremtés szimbólumának a komplexusa vezette vissza, szóval akkoriban, amikor kísérgettük egymást, megpróbáltuk végiggondolni, hogy mint házasságon kívül született fiúk miért nem szenvedünk mindketten apakomplexusban, és hogy milyen szép küldetés megvetni az apát és a magunk módjára élni, csakis és kizárólag a fiú komplexusával, hogy önmagunkon kívül ne legyen más példaképünk, de azért sose váljunk példaképpé, és ha mégis, hát olyanná, melynek lényege a példakép megvetése, tehát a magunk és a Világmindenség számlájára élni, véget nem érő háborút vívni önmagunkkal, olyan békét szorgalmazni, ami sohasem köttetik meg, és szüntelenül az alkotó feszültség és mámor állapotában égni. Egon Bondy, amikor ezekről a beszélgeté sekről hallott, azt kiabálta: Én már többé nem mérgelődöm Vladimír miatt! Megölöm, és nyugság lesz! Hiszen amit mond, az ugyanaz, ahogy én élek, baloldali marxistaként, a permanens forradalom, az apa elleni folyamatos lázadás állapotában, mert eddig minden megölt apa helyére a fiú lépett, és apává válva várnia kellett, míg megint csak megöli valaki... de mi, kurva fix, csakis és kizárólag fiúk vagyunk... éljen a permanens forradalom... Amikor Vladimír először nősült, én voltam a tanúja. A nászmenetnek már fel kellett volna sorakoznia, amikor mondom: Az istenért, Vladimír, elfelejtett nyakkendőt kötni! Vladimír gyorsan felvett egy nyakkendőt, ha az esküvői fehéret nem is találta. Amikor megérkeztünk a városházára, és a menet felsorakozott, a hivatalnoknő valamit odasúgott Vladimírnak, és ejha, Vladimíron két nyakkendő volt... Reggel izgatottságában a nyakkendőt kulcscsontjára rántotta, és így esett meg, hogy két nyakkendő került a nyakára. Különben ritkán viselt nyakkendőt, nyáron csak úgy félárbocra eresztve kötötte meg, olyan utánozhatatlan módon, mintha egész éjszaka verset írt vagy mulatozott volna... Egyszer Libenben reggel, még félálomban, nagyon megijedtünk. Vladimírnak úgy megdagadt a lába, hogy nem tudott cipőt húzni, így hát papucsba bújt, és délután elmentünk a rendelőbe Adam doktorhoz. Az ajtón át hallottuk jóságos, megnyugtató hangját. Ugyan már, ne sírj, mama, vetkőzz csak le szépen, kislányom, nem foglak megrontani, nahát, te lányka, csak nem félsz tőlem, én is olyan öreg vagyok, mint te, nahát... És amikor Vladimír rám támaszkodva belépett a fehér rendelőbe, Adam doktor cvikkeresen és kopaszra nyírva utolérhetetlenül emberségesen nézett ki, és így szólt: Na, mi van, szarháziak, berúgtatok, mi? Mutasd, te lüke... és Vladimír kinyújtotta a lábát, és Adam doktor megszemlélte a dagadt, fájós bokát... És aztán kinyitotta az ajtót, és jóságos üvöltése betöltötte az egész várószobát: De most aztán pucolj innen, te agyalágyult, még mielőtt én rugdoslak le a lépcsőn a Palmovkáig a villamos alá... És kirohantunk, és Adam doktor így magyarázott a várakozóknak és a mi távolodó hátunknak: Ez a tökkelütött részegségében három zoknit húzott ugyanarra a lábára! Egon Bondy, amikor értesült Vladimír dagadt lábáról, így kiáltott az égre: Én nem fogok többé Vladimírral barátkozni, de előbb még beíratom a prágai csínytevők klubjába, amit a Schonbach temetkezési vállalat tulajdonosának a fia vezet.

A Bratrská utcában három másik vendéggel a járdaszegélyen ültünk, déli fél egy volt, a söralátétek és a sör a szegélyköveken, lassan iszogattunk, mögöttünk a Pfemyslhez címzett kocsma lehúzott redőnye, annak idején ebben a kocsmában volt a fuvarosok és a kocsisok egylete, amikor a Nazertvách utca felől egyszer csak feltűnt Egon Bondy, már messziről észrevett bennünket, és elbizonytalanodtak a léptei. Vladimír hellyel kínálta maga mellett, de előtte leterített egy zsebkendőt, mert Bondyn vadonatúj, úgynevezett nyári nadrág volt. Mi a rossebet művelnek már megint? – mondta Bondy, és beleivott a sörbe, amit ráadásként hoztunk ki magunknak a járdaszegélyre. Vladimír odasúgta: A kocsmáros, ha rájön az izélhetnék, egy héten kétszer is kizavar minket, és a következő szavak kíséretében zárja be a csehót: Minek is gyötörném magam? Ez meg mi? – hüledezett Egon. Marhára szereti a feleségét, suttogta Vladimír, így aztán, aniikor rájön, a vendégeknek kint kell kivárniuk azt a félórácskát, érti? Ez ilyen fickós, cseszd meg?! mérgelődött Egon. És ekkor a hátunk mögött éktelenül zörögni kezdett a redőny, és a plafon hatalmas robajjal felszippantotta, és fehér köpenyben kijött az öreg Bures, a vendégek felálltak, mindenki fogta az alátétet és a kiürült korsót, és bementünk a söntésbe, ki-ki a maga helyére. Egon Bondy felváltva az öreg Burest és a már őszülő, de pirospozsgás kocsmárosnét nézte, hogyan csapolja a sört, mintha mi sem történt volna... És Bondy halkan felüvöltött: Ezt ellenem agyalták ki! Vladimír! Doktor! Ezt maguk rendelték meg, hogy összeroppantsanak. Én egy hete csak maguknak dolgozom a Zen buddhizmuson, azon, hogy Oroszország nem Dosztojevszkij, hanem Gogol, és maguk lerohannak egy ilyen happeninggel, amiből nehezen fogok magamhoz térni! Kurva fix!... Szívesen jártunk Vladimírral a Falucskához címzett pálinkakimérésbe is. Nem mintha szerettük volna a rozspálinkát azokból a szögletes decisekből, de mert a Halánekékon és a vrsovicei Krím utca elején lévő pálinkakimérésen kívül ez volt az egyetlen ablaktalan pálinkakimérés, és Vladimír szeretett félhomályban álldogálni, különösen ha kint szép, napos idő volt, és fény csak az üvegezett ajtón szüremlett be, úgyhogy Vladimírnak az volt az érzése, hogy a fekete kalapját szemébe húzva járkál az utcán. Később már negyedórával azelőtt odamentünk a pálinkakimérés elé, hogy a tulajdonos kinyitott, leengedte a vaspántot, és kitárta a két, angyalszárnyhoz hasonló, nehéz tölgyfa ajtót. Abban a nyitás előtti negyedórában érkezett mindig egy öregasszony is, kezében pléhbögrével, leült a lépcsőre, és várt, öt perccel a nyitás előtt már nem bírta tovább, odalépett a kimérés ajtajához, rátapasztotta a fülét, és félelemtől eltelve hallgatózott: hogy talán csak nem halt meg a tulaj? Amikor a kimérés belsejében mozgást hallott, pléhbögréjét finoman a vaspánthoz ütögette, mintha bányaomladék alatt feküdne, és a mentőknek adna jeleket. És azután kinyílt a kapu, és elsőnek az öregasszony szaladt be az alkóvba, vett egy deci pálinkát, és azonmód álltában lassan beleivott, arcán örömkönnyek patakzottak, aztán vett még egy bögrével, most már tele kérte, a lépcsőn leivott belőle, aztán elment, fürgén, elevenen, boldogságtól repesve vitte haza a kis bögrét. Vladimír megkérdezte a tulajt, hogy hány éves a hölgy. A tulaj a poharakat öblögette, és szembefordulva a fénnyel, újratöltött nekünk egy – egy deci rozspálinkát. Hetvenhat, estére megint itt lesz, válaszolta. Doktor, akkor koccintsunk a hölgy egészségére, mondta Vladimír. Ha kilencvenéves korában egy szuperdoktorhoz kerül, megéri a százharmincat is, az ilyen embereknek elnyűhetetlen pejslijük van. Pontosan, mondta a tulaj, és magának is töltött a pálinkából, és hozzátette: Amikor az öreglány olyan jót húz abból a pléhbögréből, én úgy meg kívánom az italt, hogy nekem is innom kell! És felemelte a szögletes poharat, amely villogott, mint egy velencei csillár, összecsapta a bokáját, és magába döntötte a pálinkát. Vladimír és aztán én is, a tenyerünkre öntöttünk egy kis rozspálinkát, bekentük vele az arcunkat, a hajunkat, és gondosan belemasszíroztuk a tarkónkba.

Ez jót tesz a porckorongsérvnek, mondta Vladimír, és ánizstól illatosan kimentünk a napra, és betértünk egy sörre Ferklékhoz, három házzal odébb, hogy mozogjunk is egy kicsit. Hausmanékhoz mamuszban vagy papucsban jártunk Vladimírral, mert a kocsma rögtön a sarkon túl volt. Amikor elhoztam Nymburkból a biciklimet Prágába, kölcsönkértünk még egy kerékpárt, betettünk az aktatáskámba egy vekkert, azt az istentelen, két csengős, Rozkop márkájú ébresztőórát, ami úgy csörömpölt, hogy néhány utcával odább is felébredtek rá az emberek, és így indultunk kirándulni Hausmanékhoz. Eljutottunk a szomszéd házig, ahol szabadalmazott temetői lámpásokat gyártottak, és belebotlottunk Egon Bondyba. Mi az ördög, hitetlenkedett Egon, Vladimírka, maga biciklin, ugyan hová megy? Mondom, hé, Egon, ugorjon fel a csomagtartóra, vagy ide a vázra, egészségügyi sétabiciklizésre indultunk. Egon Bondynak jókedve volt, fölült hát a csomagtartóra, és bekanyarodtunk a Ludmilla utcába, aztán begurultunk a kapualjba, a falhoz támasztottuk a biciklit, és rendeltünk egy sört. Vanista úr rémüldözött: Mit keresnek azok a biciklik a folyosón? Hová igyekeznek? Mondom: A doktor meghagyta, hogy sokat biciklizzünk. Vanista úr: És honnan jönnek? Mondom: Fialáéktól, az Örökkévalóság gátjáról. És Vanista úr kiabálni kezdett: Ez a nap is jól kezdődik! És egyszerre csak a folyosón az aktatáskába csörömpölni kezdett a Rozkop márkájú osztrák vekker, és Vanista úr rémülten fülelt és vele együtt Egon Bondy is. Mi ez, cseszd meg, valami tűzoltóriadó? Vagy mi a fene? És Vanista úr kiszaladt, mert az a vekker, ahogy csörömpölt, lerántotta a két biciklit, és a kormányok összevissza kaparták és karcolták a folyosó vakolatát. És Vanista úr összeszedte bátorságát, és megfogta az aktatáskát, úgy fogta, mintha csak akna vagy pokolgép volna benne. Vladimír nyugodtan kinyitotta a táskát, kivette a még mindig csörömpölő vekkert, a söntéspultra állította, és a két rugó olyan erővel csöngetett tovább, hogy az egész vekker mozgott... És Vanista úr fogta azt a vekkert, bedobta a mosogatóba, és a vekker a vízben is csörgött, igaz, hogy úgy, mint amikor a szárnykürtbe hangfogót tesznek, de tovább csörömpölt... és Vanista úr nevetett, hogy a könnye is kicsordult: Tényleg csodálatos egy szerkentyű, ugyan ki tud ma már olyant, mint a jó öreg Ausztriában... Amikor a vekker lejárt, kiemeltem, folyt belőle a víz, fölhúztam, az ébresztő mutatóját kicsit odébb pöccentettem, és a vekker még nagyobb kedvvel és hangerővel csörömpölt tovább, beraktuk az aktatáskámba, fizettünk, aztán kitoltuk a bicikliket, Bondy felült a csomagtartóra, és egészségügyi túra gyanánt ismét karikáztunk egy utcányit visszafelé, hazáig. Egon Bondy szép előadást tartott nekünk róla, hogy ha nincs Isten, és nincsenek közvetlenül ható eszmék, akkor a modern idők hősének, ha jellegzetességre törekszik, szükségszerűen pszichopatának kell lennie... Egy délelőtt Vladimírral Karlínban sétáltunk, és amikor elhaladtunk a Zöld fához címzett kocsma előtt, visszafordultunk. És bementünk a söntésbe. Odabent egy szobafestő imbolygott a létrán. Nejedlo úr volt az, aki Vanistáék házában lakott a második emeleten, és aki csakúgy, mint Vladimír, strangulációban szenvedett, fenemód szeretett inni, és negyedévenként egyszer, mihelyt meghallotta felesége közeledő lépteit a gangon, felkötötte magát a kilincsre, így aztán az asszony még idejében leoldozhatta. Nejedlo úrnak gyönyörű barna őzikeszeme volt, és szeretett minket. A söntéspultot mésszel összefröcskölt abrosz borította, a polcok is abrosz alatt, de az egyik asztalnál már két öregember ült, helyet szorítottak maguknak az asztalon, és várták, hogy néhány óra múlva kezdődjék a csapolás, fogatlanok voltak már mindketten, és mert nyár volt, hát csak nadrágban és papucsban ültek, és be sem gombolták már a sliccüket, mindkettőjük előtt egy – egy újságpapírba csomagolt zsíros kenyér feküdt, törzsvendégek, akik már második napja sorvadoznak a festés miatt, és jobb híján

üldögéltek, és meredten bámulták a söntéspultot borító abroszt. Nejedlo úr hozzánk fordult: Hová, hová? És mondtuk neki, hogy mi csak úgy, és Nejedlo úr bekiáltott a konyhába, és kijött a kocsmáros, és hozott nekünk palackozott sört, a két öreg összetette a kezét, hát hozott nekik is... Így aztán ültünk az öregurakkal, a kocsmárosnak megjött tőlünk a kedve, és hordta a sört, Nejedlo úr tovább imbolygott, befröcskölte az öregeket meg bennünket is, és mennél több mészpötty borított minket, annál lelkesebb volt Vladimír, és annál részletesebben és elmélyültebben mesélt róla, hogy már grafikai iskolás kora óta imádja felakasztani magát, belerúgtam Vladimírba az asztal alatt, de Nejedlo úr továbbra is ránk meresztette azt a nagy őzikeszemét, a festéktől pöttyös öregek ki-kimentek pisilni, és már be sem gombolkoztak, mindketten kovácsmesterséget tanultak, és egy napon mentek nyugdíjba, mindketten egyformán álltak, mert özvegyek voltak, és otthon reggel megkenték a kenyerüket, és azzal kísérték ki őket, hogy csak estére jöjjenek haza. Ez így van rendjén, dicsérte meg Vladimír vallomásukat. Aztán elbúcsúztunk Nejedlo úrtól, és Vladimír megjegyezte, hogy ennek a szobafestőnek olyan gyönyörű szeme van, mint a szecessziós lányoknak, kiköpött Jugendstil. Három nappal később Vanista úr meghívott minket egy kocsmáros temetésére, a kocsmárosok szövetsége, a Vendégváró temette egyik tagját, és Vanista úrnak mint kocsmárosnak majdnem olyan szép hangja volt, mint Benjáminénak, aztán elmentünk a halotti torra a Hotel Splendidbe, és végül Vanista úr azt mondta, hogy most pedig átmegyünk hozzá a kocsmába, és lejátssza nekünk a szalagot, melyen ő maga énekli az Addio marét, és mindehhez frissen csapra vert pilsenit csapol. És amikor taxival a Ludmilla utcába értünk, noha már éjfél felé járt, a ház nyitva volt. Vanista úr kiugrott, és az épületre üvöltött: Micsoda divat ez, tárva-nyitva hagyni a házat, még kirabolnak! És be akarta riglizni az ajtót, de föntről csenevész és görbe lábú hullaszállítók egy fekete koporsót hoztak. Vladimír emelt fejjel bámult, sőt életében először megrettent, mert tudta... És az éjszaka árnyékából előállt a hullaszállító autó és a csillogó koporsót betolták, és a lépcsőn lejött a házmesterné, Válecková, aki azelőtt szenesasszony volt. A szeme alját mindig megfestette a korom, támolygott, cipősarkával benyomta az ajtó riglijét, és mondta: Lássa, én totál kikészültem... tudod, kit vittek el? Nejedlót, a szobafestőt, tévedésből felakasztotta magát az ajtókilincsre... azt hitte, hogy jön Rűza, de én beszédbe elegyedtem vele, fogta a kilincset, miközben a másik oldalon ott lógott... az ura... Ha én ezt tudtam volna... mondta Válecková asszony, és keze akkora volt, mint egy hokikesztyű... Vladimír a fülembe súgta: Doktor, ha főbe lövöm magam, a fejem alá terít egy zsebkendőt? ...Egyszer Egon Bondy beleegyezett, hogy felolvas nekünk valamit a prózájából. Erre az alkalomra vett magának egy szép, piros pöttyös nyakkendőt, aztán belement abba, hogy leugrik Vladimírral két vödör sörért, hogy a felolvasás előtt megnyugodjon. Először Liskáéktól hoztak két vödörrel, utána kettővel a Régi postából. És végül Egon Bondy ráállt, hogy Hausmanéktől is hoznak két vödörrel, mert még mindig nem képes prózáját, artefaktját megfelelő hangsúllyal felolvasni. Ámde mire Hausmanékhoz értek, a kocsma zárva volt. Egon Bondy előbb az egyik, majd mindkét öklével nekiesett az ajtónak, aztán Vladimírral az ajtóüveget verték a bádogvödrökkel, hallgatóztak, de Vanista úr nem nyitott ki. A kutyaúristenit, a szentségit, üvöltötte Egon Bondy, hé, te lebujos, kelj fel, költők érkeztek sörért! És egy vödörcsapással betörte az üveget, és az csörömpölve hullott a betonpadlóra. Hé, a nemzet színevirága jött innivalóért, és te döglesz? – mennydörgött Egon, és amikor előrehajolt, hogy a betört üvegajtón a söntésbe kukkantson, kivágódott az ajtó, és klottgatyában kirontott Vanista úr, a mázsás, feldühödött csapos, kezében bikacsökkel, de amikor meglátta Vladimírt, akit szeretett, magasba lendült karral megmerevedett, kezében a fenyegető bikacsökkel, a bika acéldróttal kitömött nemi szervével. Mit merészel! – üvöltötte Egon Bondy, miközben Vladimír a szemével könyörgött, maga csehófőnök, maga kezet emel egy költőre, he! – kiabálta Egon Bondy, de

Vanista úr is elordította magát: Ki fizeti meg ezt a betört táblát? Ki, ki, ki? És Egon Bondy: Azonnal csapoljon nekünk két vödör sört. Sört a költőknek! – rendelkezett, és Vanista úr újra felemelte a bikacsököt, de Vladimír rimánkodva ránézett. Szóval így állunk! – jött tűzbe Egon, tudja, ki vagyok én? Egon Bondy, a költő! Mire Vanista úr: Attól még megcsókolhatja a seggemet, de ki fizeti meg a táblát? Akkor is beverem a pofádat, ha költő vagy! És Egon Bondy mennydörgött: Micsoda? Nekem? A költőnek? Na, várjon csak, majd megmondom Zbynék Fisernek, a filozófusnak, az majd szétveri a pofáját... üvöltötte Egon Bondy, és ekkorra már én is odaértem, és feltartóztattam a bikacsöknek, a bika acéldróttal kitömött nemi szervének a csapását, és így kiáltottam: Láda, mindent megfizetek, hiszen ez tényleg egy költő, hát nem látod? És Vanista úr elernyedt, kivörösödött nyaka megpetyhüdt, bikacsököt tartó keze lehanyatlott, elmosolyodott, és így szólt: Tudod-e, doktor, hogy igazad van, hogy valóban költő? Én rögtön láttam, amikor betörte azt az üvegajtót, na, kerüljetek beljebb, fiúk... szóval, azt mondod, költő? Kicsit ideges, de hát ki legyen manapság ideges, ha nem egy költő, igaz? Így aztán az Örökkévalóság gátján Egon Bondy felolvasta nekünk szépprózáját Antonínról, hogy miként ment át hőse az országhatáron Bajorországba, és hányféle megpróbáltatás érte huszonnégy óra alatt, kétszer mentünk még le a vödrökkel sörért, és Antonín csak ekkor, az átélt szenvedések után, mikor már azt hitte, hogy az előtte álló házikó bajor építmény, mikor ujjongva odarohant, csak ekkor vette észre, hogy a kunyhó ugyanaz, amelytől elindult. És Egon Bondyt rémület fogta el, hogy minden kocsma be fog zárni, és hogy szomjan halunk, felébresztette hát a földszinti szomszédasszonyt, aki a hajdani mángorlóhelyiségben lakott, és kölcsönkért tőle egy kannát meg egy vödröt, és mind a hárman felkerekedtünk, és az összes edényt megtöltöttük sörrel. Mikor mindet kiittuk, és Egon Bondy, hogy ne csorogjon belőle a sör, emelt fővel jártkelt, mintha gipszben lenne a gerince, Bondy csak ekkor ment bele, hogy lekísérjük a villamoshoz. És mikor a főúton várunk, Bondy hanyatt esett, fejével végigszánkázott egy vasredőnyön, melynek előzőleg iszonyatosan nekivágódott. És e mögött a vasredőny mögött rendőrségi irodák voltak, és ki is rohant két rendőr meg egy kigombolt kabátú főtörzsőrmester, Bondy ott feküdt hanyatt, segítettek neki felülni, és az országhatárt átlépő Antonínról szóló harminc oldal szétszóródott a földön, mint a húzásra felkínált sorsjáték cédulái. Vladimír meg én ijedtünkben meg sem mukkantunk, de Egon Bondy: Mi lesz már, főtörzs, a szentségit, hát nem látja? Szedje össze azokat a lapokat, szedje össze a szövegemet, a kutyafáját, mozogjon már, nehogy rámenjen a villamos, kurva fix! És a fiatal zsaruk felszedegették a lapokat, melyek Antonínról szóltak, aki el akarta hagyni szülőföldjét, hogy átmenjen az ellenséges Bajorországba, és a főtörzsőrmester, ahogy adogatták neki a lapokat, bele-belenézett a szövegbe, néha majd egy oldalt is elolvasott, bólogatott, aztán mikor lassan begördült a szinte üres villamos, intett az állával, és a fiatal zsaruk felsegítették Egon Bondyt a villamosra, és az induló Egon dalra fakadt, a főtörzsőrmester odaadta neki a lapokat, ő meg szorongatta és rázta őket, és így dalolt: Nem tudja rólam aztat senki, hogy marxista vagyok, baloldali... és a főtörzsőrmester szomorúan mondta: Kétbaloldali... és legyintett, és a fiatal rendőrök visszabújtak a meleg irodába, és a főtörzs az utolsó lépcsőn megfordult, és mert levertek voltunk, így szólt hozzánk: Még szerencse, hogy ez az iromány nem került egy rendőr kezébe, jó éjt! – és fülsiketítő robajjal lehúzta a vasredőnyt. Vladimír azt mondta: Akkor is aranyos, talpraesett fickó ez az Egon Bondy, kellemes estét szerzett nekünk... én azonban alighanem hányni fogok, maga nem, doktor? Vladimír, amikor az Örökkévalóság gátján lakott, és tulajdonképpen később is, úgy használta a szemüvegét, mint egy lornyont. Ha valami felkeltette a figyelmét, összecsukott szemüveggel vizsgálgatta, mint valami törvényszéki írásszakértő vagy filatelista... szívesen hordott olyan szemüveget is, amiről hiányzott valami, akár az egyik üveg, de még inkább valamelyik fül mögé

simuló szemüvegszár. Időnként, hogy fokozza természetes báját, törött szemüvegét összedrótozta, más alkalommal a hiányzó szárat zsineggel kötötte az okuláréhoz, néha csomóra, melyről levágta a maradék madzagot, máskor meg úgy hagyta, és a spárga nemritkán az álláig lógott... de mindig úgy rendezte el a dolgot, hogy a látvány művészi legyen, hogy jól álljon neki a szemüveg... Vladimírt ugyanis senki sem kapta rajta azon, hogy művészietlen, hogy szoborszerűtlen lett volna, mint ahogy a természetben a vadmacska vagy az őzbak sem az... Barátainkkal a Kandúrhoz címzett kocsmában ültünk, közvetlenül a söntéssel szembe, Vladimír mellett Marysko, a költő, aki az ötvenes években szintén oda költözött három bőrönddel az Örökkévalóság gátjára, és a félrehúzott sparhelt mögött aludt a konyhában, mert örökké fázott. Vladimír több mint tíz alkalommal akarta eltenni láb alól Maryskót, a költőt, csupán azért, mert Marysko úr minden találkozásunkkor ugyanazt kérdezte: Le tudna festeni egy kezet? És Vladimír minden alkalommal éktelenül begurult, és reszelővel köszörülte ablakunk alatt a baltát... Ma azonban Marysko úr kérdésére Vladimír csak mosolygott... Jó hangulatban üldögéltünk hát barátainkkal a Kandúrban, Cihák úr, aki az Aranytigrisből jött ide, csodálatos, kemény habú söröket csapolt, és ekkor nyílt az ajtó, egy kéz félrehúzta a vörös függönyt, és asszisztense, Passer kíséretében Forman rendező lépett a söntésbe, és amikor a híres rendező az asztalunkhoz nézett, lelkesen kiabálni kezdett: Fájfa, fájfa, fájfa! És fájfa! És nézte a sarokban ülő Vladimírt, és újra felkiáltott: Emlékszik? A fájfa. Nahát! Az ujjperceim fölé emelkedő, izzó piszkavas! És mindnyájan csodálattal tekintettünk Vladimírra, hogy milyen nagyszerű esemény lóg már megint a levegőben a Kandúrhoz címzett kocsmában, de Vladimír nem tudott visszaemlékezni, csak felállt, kinyújtotta a kezét, és Forman odalépett az asztalhoz, kezet fogott Vladimírral, de Marysko urat, a költőt nézte, aki szexuális és erotikus problémáinak súlya alatt görnyedezve gubbasztott Vladimír mellett, és Forman leült, és kezét a költő vállán nyugtatva nemcsak nekünk, de a szomszéd asztaloknál ülőknek is lelkesen mesélte: Maga, ugye, Marysko úr? Úgy van! Tanított zenét a protektorátus alatt Cáslavban? Tanított! Hát én a tanítványa vagyok, az akkor tízéves Milos Forman! Uraim! Marysko úr minden skálánál gyöngéden ütlegelt egy tölgyfa bottal, amit fájfának hívott. Na, ugye, fájfa! És én egyszer azt mondtam: Tanár úr, kérem, azért játszok rosszul, mert itt hideg van! És Marysko úr azt mondta: Helyes, Forman, menj az ablakhoz, és mondd el, mit látsz. És én kinéztem az ablak on a térre, és azt mondtam: Tanár úr, kérem, Ulicky nemzetébresztő pap szobrát látom. És Marysko úr: Helyes, Forman, és mi a legszembetűnőbb azon a szobron? És én azt mondtam: Az, tanár úr, kérem, hogy nincs keze, mert az ellenség levágta. És Marysko tanár úr felkiáltott: Helyes, Forman, ha továbbra is így fogsz játszani, te is így jársz... gyerünk gyakorolni, a felizzított fájfa készen áll! És aztán skáláztam, és Marysko tanár úr kivette a kályhából az izzó piszkavasat, és az ujjaim fölött lebegtette, és mennydörgött: Nos, ha fázol, meg kell melegíteni az ujjacskáidat... kiáltotta az összes jelenlévőknek Forman úr, és mindenki fel volt dobva, é s mindenki nyerített a röhögéstől, a vendégek sorban gratuláltak Marysko úrnak, aki egészen helyrebillent ettől a dicsőségtől, és senki sem vette észre, hogy Vladimír még mindig áll, keze még mindig úgy mered előre, ahogy Forman kihúzta belőle a magáét, Vladimír valami féle romlás tűzfészkébe bámult, aztán fizetett, senki sem vette észre, és csöndesen kiment, és az ajtóval elvágta maga mögött a szapora nevetést, zsongást és kiáltozást: Fájfa! Fájfa! Fájfa!... Mikor mindezt megtudta Egon Bondy, akinek tévedésből nyolc fogát húzták ki, felkurjantott: Hahahahahahaháááá! Na végre! Végre! Végre! A poétikus valóságfölötti végre elzárta csodacsapjait, végre elhagyta Vladimírkát, végre befellegzett győztes hahahahahááájának! ujjongott a dagadt képű Bondy, de legott kijózanodott, és baljós jövendöléssel teli hangon így szólt: így ujjongtam volna tíz évvel ezelőtt, de ma nem ujjongok, mert az, ami a Kandúrban történt, nemcsak Vladimír

sorsszimfóniájának bevezető üstdobpergése, az én áramló és gyógyító melankolikus imaginációmnak is dobol... Mert Vladimír és én egyazon ellipszisnek a két gyújtópontja vagyunk... két összekötött tengely. .. bejegyzett és nyilvántartott cég vagyunk, mint a Wichterle és Kovánk, mint a Laurin és Klement... Jajajajaj! – jajdult fel Egon Bondy, és összekulcsolta finom, fehér kezét, és így lendítette feje fölé a Bonapartéhoz címzett kocsma sűrű, fekete levegőjébe, és fejét hátravetve halkan jajgatott, hogy aztán, mintegy a galíciai gyász bizonyítékaként, határozott karmesteri mozdulattal, kabáthajtókája egyetlen rántásával letépje az összes gombot, és fejére szórja a hamutartó tartalmát a füstölgő csikkekkel együtt, úgyhogy szép, pomádétól fényes haja lángra kapott; és a vendégeknek sörrel kellett eloltaniuk. Mindennek ez a fickó, ez a Vladimír az oka! – kiáltott halkan Egon. Azon az éjszakán, amikor Vladimír abbahagyta a naplóírást, reggel láttam doktor Drvotát, ahogy felrohan a lépcsőn az udvarra, már messziről észrevettem tekintetében a tragédiát, rázta a kilincset, aztán az ablakon dörömbölt, kezével beárnyékolta a szemét, hogy jobban lássa az üvegen keresztül, vajon otthon vagyok-e, abban az ajtóban álltam, melyet Vladimírral évekkel ezelőtt befalaztunk, majd ismét kibontottunk, árnyékban álltam, és a szívem hangosan vert, aztán láttam a pszichiáternek, a lelki segélyszolgálat vezetőjének távolodó hátát, ahogy lemegy a lépcsőn, és már csak a mellszobra, már csak a feje, a távolodó kalapja látszik... és lefeküdtem a földre, és hallgattam az oly színesen és elevenen feltámadó múltat, amit egy alagút töltött ki, mely a Vladimírral való első, Óvárosi téri találkozásunkkal kezdődött, mikor hajnali négykor a díszkútban mosakodtam az aranyhalak között, és ott pancsolt Vladimír is, és ez az alagút megszakadt, amikor nem találkoztunk, hogy aztán újra lássuk egymást, hogy újra felvegyük a fonalat, hogy ott és azt folytassuk, ahol és amit félbehagytunk, hanyatt fekve a szőnyegen láttam, hogy az alagút nem ér véget, hanem felágaskodik, mint egy gigantikus ágyú csöve, és tudtam, hogy Vladimír ma éjszaka elindult a Világmindenségbe, felszállt a kifutópályáról, amit már rég előkészített, amin edzett és gyakorolt... És aztán valaki megint veszettül dörömbölni kezdett az ajtón, majd az ablakon is, és utána felváltva az ajtón és az ablakon, mint két különböző hangolású üstdobon, a függönyön át Vladimír riadt, hamuszín arcú unokahúgát láttam, az iszonyattól és rémülettől égnek állt a haja, és immár végérvényesen bebizonyítottnak láttam, hogy Vladimírnak vége, és észrevettem, hogy nem tudok felállni, hogy csak arra vagyok képes, hogy tágra nyílt szemmel a plafont bámuljam. .. Aztán az unokahúg is leszaladt a lépcsőn, tekintetemet a hátának feszítve támogattam, aztán sokáig csend volt, és az udvarra, a magas falon át lesiklott a vakító, ünnepélyes napfény... és ebbe a napsütésbe rohant bele Égőn Bondy, ellenségesen nézte az ablakokat és a bezárt ajtót, aztán dörömbölt és kiáltozott, majd megfordult, és az udvar közepére szaladt, széttárta finom kezét, tenyerét és ütőerét a nap felé fordította, szakállas fejét hátravetette, és ott állt dicsfénytől övezett és pilsenitől csillogó és illatozó fejjel, és mélységes eksztázisban kiáltotta: gütester Herr Vladimír! Bealkonyodott már a fenomenológiai stresszeknek, nincs többé adaptáció, téged már nem érdekel sem a lét, sem az immanencia, sem a transzcendencia, sőt már a metafizika sem érdekel! Mister Vladimír! Most egyenesen oda repülsz, ahol a nem emberi, ám az emberiség számára oly szükséges dolgok lényege él és van! Csak egy pillanatra búcsúzom tőled, mert az én vigaszom is csupán az ontológia, a láthatatlan és mégis valóságos királyság, ahová most egy sokkal erősebb rakétán hatolsz be, mint az Apolló-12-n! Neked nem kell először körpályára vitetned magad, te egyenesen, átszállójegy nélkül röpülsz a kegyelem pályáján. Monsieur Vladimír! Látlak, ahogy hanyatt fekve repülsz az ontológia sliccébe gombolva, egyenesen az egyenlő szárú háromszög közepébe, egyenesen a lét középpontjába! Panje Wladimirze! Panje Wladimirze! Panje Wladimirze! Mit kiabál, mit üvöltözik itt, miért nem hagyja aludni a fiamat? –

kiáltott le a gangról Slavícková asszony, a példás anya. Azt akarja, hogy az én Jenícekem megint rángógörcsöt kapjon? És igaza volt, az őrködő anya szép igazát hirdette, mint ahogy Vladimír azok igazát bírta, akik a képzőművészetben előttünk járnak, mint ahogy nekem is, aki a szerencsétlenségtől lesújtva mozdulatlanul feküdtem a szobám közepén, igazam volt, s igaza volt a Zbynék Fiserré átváltozott Egon Bondynak is, aki az udvar rakétakilövő állványáról mennydörögte a maga igazát Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt...