Bianca McCauly Férfiszív 1.
A lány a könyvtár ablakában állt és sírt. Arcán csorogtak le a könnyek és hagyta, hadd mossák végig az arcát. Nem látta, hogy kint harsog a tavasz, hogy a fákon zsenge rügyek pattantak ki tegnap óta, hogy a kis téren kinyíltak a virágok, hogy az emberek levetették és karjukon cipelik télikabátjukat, mert a tavasz estétől reggelig hirtelen köszöntött rájuk és most, délelőttre erősen felmelegedett. Vakítva sütött a nap. Nem látta azt sem, hogy egy fiatal legényke és egy lány egymás kezét szorosan fogva szaladnak át a téren és nemcsak a szájuk, hanem a szemük, sőt egész testük is mosolyog. Mintha némafilm pergett volna előtte, de ő ebből semmit nem vett észre. Csak állt, mintha megszűnt volna a világ, és sírt. Nem vette észre azt sem, hogy mögötte kinyílt az ajtó és valaki elindult feléje. Összerezzent, amikor megérintette a vállát egy kéz. Hirtelen fordult meg. – Valami baj van? – kérdezte a mélycsengésű hang. A lány kapkodva törölte le a könnyeket a szeméből és dadogva válaszolt: – Nem… nincs semmi baj… – Én úgy látom, mégiscsak van valami… maga sír… A lány lehajtotta a fejét és sírt. Vállán még érezte a kezet, amely mintha megrezdült volna. – Segíthetek? – kérdezte ismét a hang és a lány valamiféle melegséget vélt felfedezni ebben a hangban. – Köszönöm… – suttogta - de azt hiszem, nem tud… – Istenem – mondta a hang halkan és a kéz a lány vállán ismét megrezdült. A lány a férfi szemébe nézett és olvasni próbált belőle. A sötétbarna szemek kutatva kapcsolódtak a lány szürkés szemeibe. A lány végigpillantott az arcon. A magas homlok, a görögös orr, a szépívű száj és a barna szemek vonzó arcot alkottak Dús, kissé hullámos sötét haj keretezte ezt az arcot, s olyan volt, mintha nem látott volna sohasem fésűt. A nyakból csak alig mutatott valamit a zárt ing, de a pulóver, melyet az ingen felül viselt a férfi, sejtetni engedte, hogy kimunkált, edzett férfitest rejtőzik alatta. És ezt még akkor is észre lehetett venni, ha a pulóver a lány szerint, két számmal volt nagyobb a kelleténél. Csípő alá lógott, de az alóla kikandikáló két lábszárra feszülő nadrág is csak erősítette a lány meglátását, ahogyan ráfeszült a férfi combjára. „Bárkinek fennakadhat a szeme ezen az emberen…” – gondolta hirtelen a lány, mintha minden keserűségéről megfeledkezett volna egyetlen pillanat alatt. A kéz még mindig a vállán nyugodott, s a férfi még mindig a válaszra várt. – Nincs semmi baj… és nem nagyon tud segíteni…
– Biztos benne? A hang most szinte behízelgő volt, de semmiféle mellékzöngét nem tudott felfedezni a lány. – Egyedül érzi itt magát, igaz? – próbálkozott ismét a férfi. A lány, mint akit megbabonáztak, bólintott. – Én is így éreztem, amikor az első hónapokat töltöttem itt… elmúlik… barátai lesznek, társasága… körül fogják döngeni a férfiak… – a hang most megcsuklott egy pillanatra s a lány érezte, hogy ebbe a hangba féltés, fájdalom is keveredett. – Ne aggódjon… – kérlelte most a férfi. – Nem aggódom, csak… – Csak nehéz, igaz? A lány bólintott. A férfi fürkészve vizsgálta a lány szemét. Kezét még mindig a lány vállán tartotta. Ujjai alatt érezte a lapockán fekvő izom megrándulását. A finom selyemblúz túlságosan vékony volt, hogy elleplezze a lány testének rezdülését. A férfi tenyere felforrósodott. Ahogy hüvelykujja a lány kulcscsontját érintette, agya azonnal továbbvitte a kéz mozdulatát és kicsit, csak egy kicsit lejjebb is szerette volna megsimogatni, ahol a lágy domborulat kezdődik… aztán talán még odébb, ahol a blúz megfeszül, majd ahol eltűnik a szoknyában… A férfi hirtelen kapta el a kezét, mielőtt az az elképzelt útra elindulhatott volna. Nyelt egyet, s a lány látta, hogyan mozdul az ádámcsutka. A férfi hátrébb lépett, s most már azt is látta, amit az első pillanattól kezdve csodált, hogy a lány gömbölyded csípője és karcsú dereka bármennyire is lányos, de már rejti a csodálatos alakú asszonyt. A férfi hangja rekedtté vált, amikor ismét megszólalt: – Menjen, mossa meg a szemét és elmegyünk vacsorázni… gondolom, egész nap egy falatot sem evett… igaz? A lány ismét bólintott, de semmi kedve nem volt elmenni. – Ne kéresse magát… tudja, vigyáznom kell magára… megígértem az édesapjának… A lány sóhajtott. „Hát persze, megígérte… az ígéretet be kell tartani… nekem pedig szót kell fogadnom e pótapának…” Lassan indult kifelé s a férfi ellépett az útból, hogy helyet adjon neki. Amikor a lány az ajtóhoz ért, visszafordult s észrevette, hogy a férfi a lábán legelteti a szemét. Elvörösödött, a férfi pedig, aki azonnal megérezte, hogy lelepleződött a lány előtt, zavartan annyit dünnyögött: – Milyen hirtelen jött meg a tavasz… de este még hűvös lesz… talán, ha egy kiskabátot is hozna… A lány ismét bólintott, majd kiment a könyvtárból. Most a férfi ment az ablakhoz és bár látta mindazt, amit a lány nem, mégsem a tavaszra gondolt. Mióta ezt a lányt megismerte, csak erre a lányra tudott gondolni. Minden nőben őt látta, minden érintésben ezt a lányt érezte, minden illat őt juttatta az eszébe… olyan elementáris erővel tört rá a vágyakozás ez után a lány után, hogy nem ismert magára. Voltak szerelmi kalandjai, hát hogyne lettek volna… harmincnégy éves… szabad, független legényember… de soha senki, egyetlen nő sem ébresztett benne ilyen érzéseket, mint ez az alig felnőtt gyereklány…azt kívánta, hogy az övé legyen és senki más mégcsak a szemét se vethesse rá… mint valami kincset akarta volna őrizni és birtokolni… a férfi hirtelen megrázkódott. Mit váltott ki belőle ez a lány? Ő, birtokolni, elzárni akar valakit a világ elől? Igen. Azt akarja, hogy a lány és a világ között ne álljon semmi és senki… mindent a lánynak akart adni, elébe rakni a világot, a kezéből vegye el, és csakis az ő kezéből… Tudta, hogy mindez csak álom lehet. A lány alig múlt tizennyolc éves… „öreg vagyok hozzá… meg ezek a fiatal lányok nem tűrnék el, hogy egy férfin kívül más ne legyen az
életükben… meg az is igaz, én is csak álmodozom, én sem tudnám rázárni egyikre sem az ajtót. Meg aztán az ígéret… az apja rám bízta. Őrizzem, vigyázzam, segítsem… hogy orozhatnám el akkor magamnak, ha még fel is tudnám ébreszteni benne irántam a szerelmet? Felelős vagyok érte, de mint apapótlék… mit szólna a barátom, ha egyszer elé állnék és azt mondanám, akarom a lányodat…semmi mást nem akarok, csak őt…add nekem…” Hirtelen nyílt az ajtó és megjelent a lány. A férfi gyors léptekkel elindult feléje, majd elmosolyodott. – Minden rendben, igaz? – Igen… – Őrülök… akkor mehetünk, nem? – Igen… – mondta halk, határozott hangon a lány. A férfi egy pillanatra arra gondolt, milyen szívesen hallgatná ezeket az igen-eket másféle kérdéseire, de aztán könyökön fogta a lányt, s elindultak vacsorázni.
2. A kisteremben, ahol már második órája üldögéltek, a férfi mosolyogva hallgatta a lány történeteit. Aztán hirtelen megszólalt a lány: – Már mindent tud rólam, még az újraoltási bizonyítványom számát is, de én magáról semmit… most meséljen maga… kérem… A férfi aki eddig hátradőlve hallgatott, most előre hajolt, két kezét az asztalra tette és halkan duruzsolni kezdett. A lány előtt felvillant egy hegyektől övezett kis falu, s felvonultak előtte a lakói is. Egy takaros házacskában két rakoncátlan fiúgyerek nap mint nap, újabb és újabb csínytevések miatt okozott bosszúságot a mamának. A mama, a szigorú, de mégsem igazán szigorú mama, mindig megvédte őket és csak este, lefekvéskor rótta meg a fiait, ha valami rosszat tettek. A mama, akihez minden bajukkal fordulhattak, a mama, aki megérezte szerelmeiket, kamaszkori lángolásaikat, s aki mindig talált gyógyírt csalódásaikra. A mama, aki unokákat szeretne ringatni. A lány látta maga előtt a férfi bátyját, amint végső elhatározásra jut, és megnősül. Látta a sógornőt, a kacér, és üres Lindát, amint behálózta James-t, s akinek pokollá tette az életét. A lány hallotta a férfi hangjából kicsendülő fájdalmat, hogy nem tud segíteni a bátyján. És szinte átélte a mama keserveit, akit Linda nem szívelt, gonosz öregasszonynak tartott, aki csak tönkreteszi az ő kiváló házasságát a remek sebészorvossal. – James nem tudja, hogy Linda mindenütt kineveti és kigúnyolja. Nem tudja, hogy megveti a jóságáért és azt sem, hogy Linda lépten-nyomon fűvel-fával csalja. És én nem tudok segíteni… – sóhajtott a férfi. – Engedi hát, hogy kínlódjon… – mondta halkan a lány. – Nem élhetem az ő életét Patrícia… – Tán egyszer meg kellene ráznia, hogy ébredjen rá, mi van körülötte, nem? A férfi alaposan szemügyre vette a lányt. A tizenévesek kegyetlenségét érezte ebben a mondatban.
– Az olyan volna, mintha egy holdkórosra, vagy egy kötéltáncosra rákiáltanának. Azonnal lezuhanna és összetörné magát. – Az igaz… de a csontok összeforrnak… A férfinek éppen elég gondot okozott már eddig is a fivére házassága, most ez a terápiajavaslat mégsem volt ínyére. Hirtelen felvillant előtte Linda élénkvörösre rúzsozott szája, gondos, fodrász által készített remekbeszabott frizurája, erősen festett szeme… ahogy vékony ujjaival beletúrt a frizurakölteménybe miközben bepárásodott a szeme és szétnyílt nedves ajka… ahogy a mellét a mellkasához dörgölte és mély, búgó hangon arról próbálta meggyőzni, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számít, s Brian-nel még a családban is marad a dolog… „Akkor James nem nagyon értette, miért rohantam el oly hirtelen tőlük, mikor egy hetet akartunk együtt tölteni…” – Minden megrázkódtatást túl lehet élni, ha barátok vannak körülöttünk, vagy olyanok, akik szeretnek… – duruzsolta a lány. – És maga természetesen ezért fél… – Nem félek… csak… csak… – Szóval, fél… hogy maga is úgy jár, mint a bátyja… hogy minden nő olyan gonosz, mint Linda… inkább vállalja a magányos életet, mint a kockázatot… Hallgattak. Messziről, a másik nagy teremből áthallatszott a zeneszó. Esténként az étteremben táncolni is lehetett, de egyikőjüknek sem mozdult a ritmusra se keze, se lába. – Patrícia… – kezdte a férfi, de a következő pillanatban már meg is rekesztették a szavait. – Hello kislány… még nem láttalak itt… jössz táncolni? Az asztal mellől, fekete bőrnadrágba, fekete ingbe és szegecsekkel, jelvényekkel gondosan kidekorált dzsekibe öltözött, zselézett hajú fiatalember, két rágógumirágás közben kérdezte meg Patriciát. A lány felnézett de a szeme sarkából látta Brian elvörösödő arcát és érzékelte a mozduló férfit is. Hirtelen a férfi kezére tette a sajátját, majd a világ legnyugodtabb hangján visszaszólt. – Köszönöm, nem táncolok… – s ismét társa, Brian felé fordult. Két karjával az asztalra könyökölt és a kézfejére fektetve a fejét, mosolygott. – Folytassa…meséljen még, kérem… Brianben forrt az indulat. A fiú még mindig ott álldogált az asztal mellett, majd a tenyerével rátámaszkodott s egészen behajolva a lány arcához, ismét megszólalt: – Csak nem azt akarod mondani, cicus, hogy ez a vén hapsi szórakoztatóbb, mint mi, fiatalok… A lány ismét felnézett, eltolta maga elől az arcot, s a világ legnyugodtabb hangján megszólalt: – Szívesebben töltöm az időmet egy férfi társaságában, mint egy kikentkifent nyálas fiúéban…mint említettem, nem táncolok… vacsorázom… És ismét visszafordult Brian felé, de aztán gondolt még valamit és ismét a fiúra nézett. – Mint látom, a társaságukban vannak kislányok is, tán őket kellene szórakoztatniuk, nem idegeneket…ez egyébként nem is illik civilizált emberek között… A fiú döbbent arccal nézett végig a lányon. Nem nagyon szokott hozzá eddig az elutasításhoz, s igencsak végig kellett gondolnia azt is, mennyi megvetés sütött a lány szavaiból. Mire tudatára ébredt, elöntötte az epe. Keze ökölbe szorult és dühös lett. Brian most felállt és teljes magasságában ott tornyosult a fiú előtt. A legénynek fel kellett néznie Brian-re s ez elbátortalanította éppen úgy, mint ellenfele kisportolt alkata. Hátrébb lépett és sziszegve mondta: – Még találkozunk… ha nem lesz ilyen erős védője… Elódalgott, Brian pedig visszaült a székre.
– Ezt kinek mondta? – kérdezte nevetve a lány. – Magának vagy nekem? – Természetesen magának… – mosolyodott el a férfi. Aztán az órájára nézett és elcsodálkozott. Már több mint három órája üldögélnek itt, s mennyire nem vette észre, hogy múlik az idő… – Siet? – kérdezte a lány, észrevéve a pillantást. – Nem… ráérek… igaz, reggel korán el kell utaznom… de amúgy sem alszom sokat, hát ráérünk… – Én viszont fáradt vagyok… – Menjünk akkor, igaz? Miért nem szólt, hogy untatom? – Mert nem untatott, Élveztem, ahogy mesélt… – Mint ahogy én is a maga történeteit… mintha ezer éve ismerném… – Érdekes, én is éppen így érzem… A férfit ismét meglepte a lány őszintesége. Aztán eszébe jutott, hogy éppen ez az őszinteség teheti védtelenné és kiszolgáltatottá és hirtelen félteni kezdte. De azt is látta, sok oka nincs a féltésre. Milyen egyszerűen lerázta azt a fickót… – Most már megnyugodhatok… – mondta Brian – nincs szüksége védelemre. A papájának nem volt igaza. Maga tud vigyázni magára… rám már nincs szüksége… – hangja keserűen csengett, s a lány arca elkomorult. „Hát ennyi volt… kilép az életemből… anélkül, hogy belépett volna… mint két idegen élünk majd tovább…” Hirtelen visszatért délutáni keserűsége és fájdalma. Egyedül volt, messze mindentől és mindenkitől amit ismert és akiket szeretett. És nem talált barátokra még, s most az egyetlen ember, aki mégis figyelt rá, szintén magára hagyja… – Menjünk… – mondta halkan, de a megcsukló hangra felfigyelt a férfi. „Mégsem kellett volna ezt mondanom, azt hiszi, magára hagyom… de ha sok időt töltök vele, elviselhetetlen lesz az életem. Akarom ezt a lányt… és egy kicsit beleszerettem… de mit akarhatok én tőle, hiszen oly nagy a korkülönbség közöttünk…” Kiterelgette a lányt az éjszakába és némán bandukoltak egymás mellett a kísérleti telep dolgozói számára létesített telep felé. Aztán Brian hirtelen a lány felé fordult: – Szeret maga táncolni? – Ezt most miért kérdi? – Mert elmehetett volna, de nem ment… – Azzal az ipari selejttel? Soha. Egyébként szeretek táncolni. És… – Igen? – Nem, semmi… Ismét hallgattak. A férfi tudta, hogy a lány azt akarta tudni, ő szeret-e táncolni, csak félbehagyta a kérdést. A lány pedig tudta, hogy a férfi rájött, mit akart kérdezni. De oly világosan az értésére adta, hogy már semmi közük nincs egymáshoz, hogy fölösleges lett volna a kérdés. Ők ketten soha nem fognak táncolni egymással. A kis park közepén álló négy épület egyik-másik lakásában még égett a villany, amikor hazaértek. Brian nyitotta a kaput, s előre engedte a lányt. Brian a földszinten lakott, a lány az első emeleten. A lépcsőházban sötét volt, csak a kapu fölötti kis lámpa adott valamicske fényt. A lány megvárta, míg a férfi bezárja a kaput, majd a kezét nyújtotta. – Köszönöm az estét… jó éjszakát… A férfi megfogta Patrícia kezét s hosszan tartotta. Próbálta kifürkészni, mire gondol most a lány, de nem látott a szemében mást, csak fájdalmat. Hirtelen ötlettől vezérelve magához húzta s fejét a mellkasára hajtotta. Kezével óvatosan, lágyan, megsimogatta a lány haját, átgörgette tincseit az ujjai között. „Igen, tudtam, hogy ilyen selymes” – futott át rajta, aztán megszólalt: – Három nap múlva ismét itthon vagyok… vigyázzon magára…
– Hát persze… nem fogadok el édességet idegentől, sálat veszek, ha fúj a szél és nem iszom hideg vizet se, nehogy megfájduljon a torkom, nem szaladgálok a lépcsőn, nehogy kitörjem a nyakam… még valami? Brian-t megrendítette a lány hangjából csendülő keserűség. – Nem… semmi… aludjon jól… A lány elhúzódott a férfitől, aztán elmosolyodott. – Álom puszit nem kapok? Egy apától kijárna… – és futni kezdett a lépcsőn felfelé. Brian megkövülten állt a lépcső aljában és nem tudta eldönteni, ez a mondat női kacérság volte vagy gunyoros megjegyzés a státuszára, a korára, rá? Még álldogált, mikor hallotta, hogy a lány kinyitotta az ajtaját, felkattintja az előszoba villanyát és ismét bezárja maga mögött az ajtót.
3. Patrícia egy nagy vödör teát egyensúlyozott be a szobájába, s helyezett biztonságba az ablak melletti kisasztalra. Csak egy állólámpa világított, s fénye furcsán megnyújtotta a szoba tárgyait. Szerényen berendezett lakószoba volt, könyvespolc, egy íróasztal, rajta a számítógép, monitor, nyomtató, előtte hatalmas, kényelmes szék, az ablaknál, az erkély előtt virágállvány, buja növényzettel, távolabb két kényelmes fotel között kis asztal, melyen most tea párolgott s fantasztikus illatot árasztott magából. Szemben, a fotelokkal szemközti fal előtt, alacsony szekrénysor, rajta tévé, és music center, ott sorakoztak gondosan a lány lemezei és kazettái is. Onnan nyílt egy bejáró a hálószobába, melyben a kényelmes ágyon kívül beépített ruhásszekrény volt, s egy újabb tévé, hogy ágyból is nézhesse az itt lakó. Az ágy mellett kétoldalról egy-egy éjjeliszekrény, az egyiken rádiós óra, s az a könyv, amit Patrícia esténként olvasni szokott. A hálóból nyílt a fürdőszoba, amely óriási volt, s napközben derűs fény árasztotta el, mert hatalmas ablakain csak úgy ömlött be a világosság. Itt is minden tele volt zöld növényekkel, melyek a párás, meleg viszonyokat kedvelték. Patrícia örömmel látta, hogy az otthoni, kis szobájában elsatnyult növényei, mily gyorsan keltek itt életre. Az előszobából nyíló konyha nem volt igazán nagy, de egy hozzá kapcsolódó étkezővel éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy akár társaság is elférjen és ne kelljen nyomorogni egy-egy étkezés közben. A minden kényelemmel felszerelt háztartás nagyon megkönnyítette az itt élők dolgát. Igaz, szükség is volt a munkák ésszerű megszervezésére, mert az intézet elég rapszodikus beosztást igényelt dolgozóitól. Patrícia könnyebb helyzetben volt, a könyvtár ugyanis normális munkamenet szerint működött, de azért még így is előfordult, hogy telefonon riasztották Maud-ot, a könyvtár idős, vénlány vezetőjét, hogy azonnal menjen, mert valami most azonnal kell s nélküle be sem tudnak menni. Tehát mindegy volt, kinek mettől meddig tart a munkaideje, minden a kutatóintézet tevékenységének volt alárendelve. Maud egyre nehezebben mozdult, s egyre több zúgolódással tűrte, hogy rángatják. Fáradtnak és öregnek érezte magát Életét sikertelennek, örömtelennek értékelte, s arra is rádöbbent, hogy ezt nagyrészt önmagának köszönhette. Soha nem, vagy csak ritkán mosolygott, szűkszavú volt és senkit nem engedett közel magához. De ha kicsit kipihentebb volt, kint sütött a nap és jó kedve kerekedett, azért mindig elismerte, hogy akikkel itt él a telepen, jó emberek és a
maguk módján még őt is szeretik. Csak amikor csúf, szeles idő jött, akkor tört ki rajta a világfájdalom. S a többiek bármennyire kedvelték valaha az egykor sugárzó, zárkózott fiatal nőt, Maud-ot, egyre nehezebben viselték hepciáit. A mindennapos viták csak még jobban elmérgesítették a helyzetet s Maud magányosabbá vált, mint amilyen volt. Patrícia szerződtetése is annak volt köszönhető, hogy rádöbbentek, Maud már régen nem az, akit megismertek. Maga Maud erősködött, hogy szerezzenek egy fiatal embert, mert ő már nem bírja a diktált tempót. Ő betanítja, megtanítja, de könnyítsenek rajta valamit. Amikor Patrícia megérkezett és Thomas, az intézet igazgatója bemutatta a lányt Maud-nak, a könyvtárvezető megsértődött és visszavonult. Sérelmei hangos kifakadásban törtek a felszínre és a szó szoros értelmében gyűlölte a belépett Patríciát. Ígéreteivel ellentétben, semmiféle betanításról nem volt szó. Magára hagyta a lányt, küzdjön meg a könyvtárral, dolgozzon meg az állásáért. A többiek nem akarták még jobban mérgesíteni a viszonyt, így nem szóltak, de megkíséreltek segíteni Patríciának. Ettől Maud méginkább elviselhetetlenebbé vált s úgy nehezítette meg Patrícia dolgát, ahogy – csak bírta. Patríciának minden magának kellett megtanulnia, mindent magának kellett elrendeznie, megtalálnia. S mint a kutatások fázisaiban oly sokszor előfordult, a kérelmezők türelmetlenek és idegesek voltak, semmi soha nem ért rá, mindig minden azonnal kellett. És Patrícia kénytelen volt éjt nappallá téve dolgozni, hogy a speciális könyvtárat – egy másik ember, kizárólag az intézet számára kidolgozott rendszerét – használni tudja. Azután mély lélegzetet vett, s bebocsátatást kért Thomashoz. Az igazgató abban a pillanatban az órájára nézett, ahogy a lány belépett. Hellyel kínálta Patríciát, aki a türelmetlen mozdulat láttán, megköszönte, de nem ül le, mondta, mindössze három mondat erejéig kívánja feltartani. – Hallgatom Patrícia – sóhajtott Thomas és bólintott. – Szükségem van egy számítógépre és a hozzávaló tartozékokra. Lehetséges ez? – Minek az magának? – nézett rá csodálkozva Thomas. – Szeretném feldolgozni a könyvtárat. – Maud feldolgozta már… és neki számítógépre sem volt szüksége… – Nekem szükségem van rá… – És akkor gyorsabban találjuk meg azt, amit éppen keresünk? – Igen. És ami fontosabb, biztosan megtaláljuk. – Rendben. Beszélje meg a gondnokkal. Hozzák a számlákat, aláírom. Más? – Nem semmi… köszönöm… – a lány indult kifelé, amikor Thomas megállította. – Jól érzi magát közöttünk? Patrícia elgondolkozott egy pillanatig. Hirtelen eszébe jutott Brian, aki azóta az este óta, a szokásos udvariassági formákon túl, szóba sem állt vele, s került minden alkalmat, amikor találkozhatnak. – Igen… jól érzem magam… köszönöm… – mondta halkan. – Van valami baj? – Nem, nincs semmi igazgató úr… minden rendben… – Hát akkor jól van… majd aztán mutassa meg egyszer nekem azt a gépet, meg hogy mit tud… Patricia tudta, hogy az intézet laborjaiban mindenki számítógéppel dolgozik, tehát újdonságként nem hat majd rájuk a dolog. De ha Thomas úgy véli, hogy különórákat akar venni, ám legyen. – Igen, igazgató úr… pár napba azért beletelik, mire a rendszer működni tud… fel kell dolgozni az anyagot és az időbe kerül.
– Mennyire gondol? – Nem tudom felmérni még… nagy az anyag és áttekinthetetlen… – Csak nem azt akarja mondani, hogy Maud nyilvántartása nem volt jó? – Nem… csak nem tudom, milyen volt Maud nyilvántartása… – Hogyhogy nem tudja? Patrícia hallgatott. Nem szívesen mondta volna meg, hogy Maud elzárja a nyilvántartását és jóformán még a szokásos könyvtári kartonokhoz sem juthat hozzá rajta kívül senki. Csak akkor működik az egész, ha Maud ott van. Ezzel is bizonyítani akarja, hogy nélkülözhetetlen és Patríciára nincs szükség. A lány felmérte a lehetetlen helyzetet s kezdeti döbbenetéből a cselekvési mód kitalálása rántotta ki. – Üljön csak le Patrícia… mi ez az egész? A lány odakucorodott egy szék peremére, s vergődött, mert nem akarta elárulni Maud ármánykodásait. – Nem szeretnék beszélni róla… – suttogta és könnybe lábadt a szeme. Hirtelen oly élesen világosodott meg előtte Maud gonoszsága, hogy ez egészen megbénította. – Én pedig tudni akarom, mi ez az egész… mi van itt? A lány csak nézett maga elé és nem szólt. – Nos, rendben… – az igazgató felemelte a kagylót és kiszólt Biancának, a titkárnőjének – kérem Bianca, azonnal kerítse elő nekem Brian-t. Beszélni akarok vele. A lány összerezzent, mintha ostorral vágtak volna végig rajta, s Thomasnak nem kerülte el a figyelmét az önkéntelen mozdulat. „Hát Brian-nel is baja volna?” – gondolta hirtelen és mintha megbánta volna, hogy a jól összeszokott gárdába egy ilyen fiatal, tapasztalatlan kislányt hozott. – Hívtál Thomas… – lépett be Brian az ajtón, de azonnal meg is torpant, ahogy észrevette, a széken kucorgó Patríciát. Nem is látott mást, csak a lány könnyes szemét. Egy fotelbe vágta magát, s szemét nem vette le a lányról. Patrícia arcán reménytelenség tükröződött. – Mi van itt, mondd? – csattant föl az igazgató hangja – mi ez az őrület a könyvtár körül? – Én nem tudok semmiről… – No ez szép… aki meg tud róla, az hallgat… próbáld meg te kiszedni Patríciából, mi a fene zajlik itt. Nekem nem ad választ. Az eredményt pedig tudni akarom, minél előbb. Majd gyere a négyes laborba, hogy dönthessünk… – és kiszáguldott a szobából. Brian előrenyújtotta két hosszú lábát, lejjebb csúszott a fotelbe és szinte fekvő helyzetből figyelte a lányt. Látta, hogy annak megremeg a szája széle és ölbe rakott két keze. Vállai megereszkedtek, mintha mázsás súlyok nyomnák. Feltűnt az is, hogy szemében a könnyek készek arra, hogy legördüljenek. Dühös lett, mert nem szerette a síró nőket, és mégis szeretett volna a lányhoz rohanni, a karjába akarta zárni, lecsókolni a sós vízcseppeket az arcáról, átölelni karcsú derekát, a csípőjéhez szorítani a combját. Érezni akarta a lány ölelő karjait a nyaka körül és meg akarta kóstolni ajkait. Már mozdult is, hogy mindezt megtegye, de aztán mégis ott maradt a fotelben. – Mi baj van, Patrícia? – Kértem egy számítógépet – mondta halkan a lány –, az az oka mindennek. – Dehát mi történt? – Jaj Brian, én nem tudok dolgozni így… Maud… - Brian felkapta a fejét, mikor a lány fölpattant és az ablakhoz rohant, és háttal a férfinek, hirtelen kiszakadt belőle mindaz a keserűség, ami az eltelt időben felgyülemlett. Mindent elmesélt Briannek, aki fölállt, a lányhoz lépett, s féloldalt állva figyelte arcának rezdüléseit. Tudta, hogy milyen nehezen szánta rá magát a lány a vallomásra, mi zajlik Maud és közte.
– Szeretném, ha Thomas nem tudná meg… Maud nem rossz ember… csak… csak… – Csak végtelenül irigy és féltékeny… A lány könnyes szemeit a férfire emelte. – Irigy és féltékeny? Rám? – Rád… – váltott át a tegezésre Brian és a karja nyúlt a lány után, maga felé fordította, miközben egy rakoncátlan fürtöt elsimított az arcából. – Rád… mert fiatal vagy… szép vagy… kedves… őszinte… kívánatos, amilyen ő fiatalon sem volt soha… istenem, milyen kívánatos… – sóhajtott a férfi és Patrícia elvörösödve lehajtotta a fejét. Brian a lány álla alá nyúlt és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Igen Patrícia… kívánatos vagy… minden férfi álma… legalábbis azoké, akiket ismerek… – Ne… kérlek Brian, ne… – Tiltakozhatsz ellene, de ez a tényeken mit sem változtat… – Brian két kézre fogta a lány arcát, aki egész testében megremegett az érintéstől. Patrícia érezte a férfi forró leheletét és tudta, hogy Brian most a szája fölé hajol és megcsókolja. A férfi arca egyre közeledett. Patrícia érezte, ahogy Brian közelebb lép hozzá, ahogy mellét súrolja a férfi mellkasa, hogy a combja érinti az övét. Beszívta a férfi fanyar illatszerének illatát és látta szemében felgyúlni az apró fényeket. Aztán Brian ellépett mellőle. Patrícia úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. Hát mégsem olyan kívánatos, amilyennek Brian az előbb mondta. – Mit tehetek, mondd? Mert az nyilvánvaló, hogy nem akarod bemártani Maud-ot. De ha Thomas számára nem lesz egyértelmű ez az egész ügy, téged fog elküldeni… – Talán az volna a legjobb… - mondta reményvesztetten a lány. Karját olyan erővel szorította meg a férfi, hogy felszisszent. – Nem… nem akarom, hogy elmenj… – kiáltotta fojtott hangon. – Na, majd én elintézem ezt az egészet… – Nem akarom… ha ezt sem tudom megoldani, akkor semmire nem vagyok jó – mondta határozottan a lány. – Nem állhat mellettem mindig valaki, aki megold, elintéz helyettem bármit is. Felnőtt vagyok. Önálló értelemmel bíró, gondolkodó ember. Ez az én dolgom, Brian… A férfi döbbenten nézett a lányra. Elutasította a segítséget. „Persze, igaz, hisz én magam mondtam neki, meg tudja védeni magát, nincs szüksége segítségre. Hogy a fene essen belé, féltékenységemben eltaszítottam magamtól. Pedig akkor, a könyvtárban, milyen engedelmesen bújt hozzám…” – Rendben. Oldd meg akkor te. És mondd el Thomasnak is, milyen megoldást találtál és miért mennek a dolgok úgy, ahogy mennek… „Most dühös rám” – gondolta a lány, – „ dehát ő mondta, hogy már nincs szükségem rá…” „Úgy látszik, mi nem fogjuk megérteni soha egymást” – gondolta Brian és ugyanezt érezte Patrícia is.
4. Patrícia kitöltötte a teát, s lassan, kortyonként itta. Szerette, amint szétárad benne az íze és átmelegíti a testét. Már majdnem végzett a könyvtár feldolgozásával, s napok kérdése, hogy a nyilvántartása akkor is használható legyen, ha ő nincs jelen. Maud azzal tette magát nélkülözhetetlenné, hogy nem osztotta meg a tudását a többiekkel. Ő mindenki számára nyitott könyvtárat teremtett. Pokoli munka volt, de
megérte. És majd ha már nem lesz itt… hirtelen abbahagyta a mondatot, mert már nem akart elmenni innen. Minden idegszálával ide kötődött. Barátokat talált, igaza volt hát Brian-nek. Peter és Marthe, a fiatal kutató házaspár, a szárnya alá vette Patríciát. Igazi barátnőt talált az asszonyban és boldog volt, ha egy-egy órát velük tölthetett. Peter ritkán kapcsolódott be a beszélgetésbe, de ő is szerette hallgatni Patríciát, aki életében olyan nyitott nem volt idegenekkel szemben, mint velük. Néha, ritka szabadidejükben, elmentek kirándulni, néha csak annyira futotta, hogy a várkertben leültek egy-egy félórára és szívták a friss levegőt és hallgatták a csöndet. Peter és Marthe érezték a Patrícia és Brian közötti feszültséget. Érezték, hogyha együtt vannak, szinte vibrált körülöttük a levegő, de soha egyikőjük sem adott módot rá, hogy egyszer arról is beszéljenek, mi az oka e feszültségnek. Peter és Marthe nagyon kedvelték Brian-t és szerették volna, ha végre nem magányos az élete, ha társat talál magának, de tudták, ha erről beszélnek neki, Brian azonnal bezárkózik és elhallgat. Hát nem kapacitálták többé. Patrícia pedig – nyíltság ide, nyíltság oda – soha nem beszélt fiú-ügyekről. A lány az utolsó kortyot is kiitta a pohárból s Marthe-ra gondolva elmosolyodott. Hát mégis igaz… Marthe gyermeket vár… szerette volna látni Peter arcát, amikor megtudja a hírt, de tisztában volt vele, hogy nem lehet tanúja az örömhírnek. Elindult kifelé, hogy az edényt kivigye a konyhába. Úgy tervezte, ma este kóborol egyet, jó lesz kiszellőztetnie a fejét, nagyon sokat dolgozott a héten. Az előszoba tükrében végignézett magán s megállapította, arca soványabb lett és eléggé nyúzott is. Majd kinyitotta az ajtót és elindult sétálni. A földszintre ért, amikor Brian ajtaja kinyílt s egy ismeretlen férfi lépett ki, bezárva maga után az ajtót. A lépcsőn kopogó léptekre, a férfi felnézett, s szembetalálta magát Patríciával. A lány megtorpant, a férfi pedig bólintott, mintha köszönne. Patrícia is bólintott. – Bocsásson meg kisasszony, mi még nem ismerjük egymást és az én öcsikém éppen nincs itt, hogy bemutathasson bennünket. James O'Neill vagyok, Brian bátyja. – Patricia Taylor… – mosolygott a férfire a lány, miközben leért melléje. – Nem vagyok ismerős a városban és az én drága testvérem természetesen másutt lopja a napot. Meg tudná mondani, hol vacsorázhatnék meg? – Nem olyan ördöngösség éttermet találni – dünnyögte a lány. – Igaz… – dadogta zavartan a férfi –, de… a fene egye meg, mit cifrázom én itt… rohadtul érzem magam. Már második napja rostokolok itt az öcsémet várva, és nincs egy ember, akihez szólhatnék. Éhes vagyok és tele beszélnivalóval… nem jönne el velem vacsorázni? Patríciának megtetszett a férfi őszintesége és elnevette magát. – Rám is rámférne már egy rendes vacsora… mehetünk… – Csak nem azt akarja mondani, hogy ezen a minden kényelemmel ellátott telepen éheztetik és ugyanakkor robotoltatják? – Jaj dehogyis… mindössze az a helyzet, hogy nem régóta dolgozom itt és mindenfélét meg kellett tanulnom, meg ilyenek… hogy nem ettem, azt meg magamnak köszönhetem… – Nem is értem… az öcsikém mindenkire szokott figyelni, nem engedi, hogy körülötte tönkretegyék magukat az emberek… maga kiesett volna a látószögéből? Patrícia elvörösödött, s színeváltozását James is észrevette. – Vagy tán túl sok figyelmet fordít magára és ezzel nehezíti a helyzetét? – Nem mondhatnám, hogy nehezíti… néha hetekig nem is látom… – Aha… akkor az a baj, hogy nincs jelen…
– Ne vicceljen… Brian… Brian… úgy vélte, elég felnőtt vagyok, hogy tudjak vigyázni magamra. És igaza is van. – Hát nem úgy néz ki éppen, mint aki tud vigyázni magára. Már ne haragudjon, de kicsit törődöttnek látom… – Mert sokat dolgoztam… – Hát éppen erről beszélek… Brian mindig tudta, mit bírnak el az emberek… elfelejtette volna a tudását? – Nem. – Akkor csak magára nem figyel. Miért? – Istenem James, kérem ne beszéljünk Brianról. Nézze inkább ezt a csodálatos favázas, tizenhetedik századi lakóházat. Hát nem csodálatos? Szeretnék egy ilyenben élni… – Mint orvos nem igazán tanácsolnám. Szigetelés nélküliek, ezért nedvesek. Vastagok a falai ezért átfűthetetlenek. Kicsik az ablakai, hát se fény, se levegő nem fér be rajtuk… – Na, maga is érti, hogy veheti el a kedvét egy álmodozónak… – nevetett a lány. – Maga szokott álmodozni? Miről? – faggatta hirtelen a férfi és egyre sűrűbben felejtkezett bele a lány szemébe. Ahogy bandukoltak egymás mellett a meredek kis utcácskán az étterem felé, úgy koccant össze néha a válluk. James úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Tetszett neki a lány. Hosszú évek óta most először nem jutott eszébe Linda miatti mérhetetlen csalódása a nőkben. Amíg ilyen lányok vannak, addig van remény is – gondolta. – Ez az? – kérdezte az „Arany Egyszarvúhoz” címzett vendéglő előtt. – Igen… nagyon kellemes hely és kiválóan főznek. – Nos, vessük magunkat az élvezetekbe… – látva a lány kérdő tekintetét, gyorsan hozzátette – a gasztronómiai élvezetekbe… természetesen… Patrícia megkönnyebbülten mosolygott s indult befelé a férfi után. – Végigenném az étlapot… – súgta, amikor a pincér kihozta és kiosztotta a lapokat. – Hát rám is rámférne egy tisztességes ebéd… És James sorolni kezdte az előételeket, a húsokat és köreteket, az italokat és desszerteket. A pincér egyre szélesebb mosollyal írta a rendelést. – Ahogy figyelte az asztalnál ülő párt, úgy vélte, szerelmeseket lát, akik egy jól sikerült szeretkezés után, így akarják pótolni az elveszített energiákat.
5. – Min gondolkozol? – kérdezte este James-t Brian. – Már másodszor mondom neked, hogy lépj ki abból az eszelős házasságból és még csak az arcizmod se rezzen. Nehogy azt mondd újra, hogy szereted Lindát, mert ordítani kezdek. – Nem… nem mondom… nem szeretem Lindát. Régóta nem szeretem… de tudod, soha nem hajtottam a nőket… nincsenek félrelépéseim, nem is voltak soha… ismerőseim se voltak… és Linda akármilyen is, de azért a házat eligazgatta. Te, ha hiszed, ha nem, ha hirtelen magamra maradnék, azt sem tudnám, hol keressem a zoknijaimat…mert lehet, hogy csalt mindenkivel, aki kötélnek állt, de engem meg a holmijaimat rendben tartotta. – Ugyan James, nehogy azt akard bebizonyítani nekem, hogy erről szól a házasság… – Mert te aztán tudod… – Hát élni még nem éltem át, de egyre inkább gondolkozom a dolgon… – Nocsak…
– Igen… gondolkozom rajta, hogy föladom a függetlenségemet. – És szabad tudnom, ki a kiválasztottad? Ismerem? – Nem. És nem szabad tudnod. Még ő sem tudja ugyanis, s előbb mégis vele osztanám meg a titkot. – Értem… – De most nem az én terveimről van szó, hanem rólad. Mi van? – Mégis elválok Lindától. A mai nap meggyőzött. – Miért, mi történt ma? – Megismerkedtem valakivel, aki miatt érdemes végigcsinálni egy cirkuszt. – Nocsak bátyus… mesélj… – Fantasztikus… egyszerűen fantasztikus lány…sudár a termete, gyönyörű az alakja, szép az arca. Rövid, tépett a haja, szürke a szeme és anélkül, hogy a száját kinyitná muzsikál a teste és a szeme… Brian egyre elszorultabb torokkal hallgatta a testvérét, a leírás félelmetesen hasonlított Patríciára. De hát ők nem ismerik egymást… – Olyan érzésed van mellette, mint kamaszkorunkban a nagy szerelmek idején. Átjárja a testedet a vágy, dadogsz, egy épkézláb mondatot nem tudsz kinyögni. Szíved szerint egyfolytában a karodban tartanád, és legszívesebben mindent elfelejtenél, mindenről megfeledkeznél. Nem akarsz mást, csak szeretkezni vele, amíg bele nem halsz. – Ámulok és bámulok… James, te még soha, kamaszkorunk idején sem áradoztál így egyetlen lányról sem… szabad tudnom, ki ez a csodalény? – Brian megpróbálta a legközönyösebb hangon feltenni a kérdést, de a hang megcsuklott. – Ha valaki azt mondja nekem, hogy meglátni és megszeretni… kiröhögöm… soha sem hittem eféle misztikus hülyeségekben. És mégis… most már tudom, hogy van ilyen… elképzelem, ahogy kibontom a ruháiból. A teste olyan mint egy frissen nyílt rózsasima és selymes a bőre, szelíd és izgató a hangja. suttogva kér, hogy szeressem… elképzelem, ahogy végigsimítja a kezem és befúrom a fejemet az ölébe, nyelvemmel feltérképezem a testét, ujjaim a mellét, köldökét simogatják, csókolom az ajkait, a nyakát, a szemét, a mellét, és ő szorosan hozzámsimul, hosszú lábaival átöleli a derekamat és megnyílik előttem és én gyöngéden és örökké szeretkezem vele, az érintetlen csodával, aki az enyém akkor és örökké. Tudod, olyan furcsa, de az jutott eszembe erről a lányról, hogy az is zavarna, ha valaki csak ránézne… – Ha megkapnád, érte elválnál Lindától? – Lindától mindenképpen elválok. Elég volt a hazugságból és a megalázottságból. Ez a lány… ez maga a tisztaság… maga az őszinteség… a gyöngédség… te, ez a lány maga a szerelem… – Mikor ismerted meg? – Ma… ma ismertem meg, de úgy érzem, mióta élek, erre a lányra vártam. Rá vágyakoztam mindig. Őt kerestem mindenkiben. Amikor James kimondta, hogy aznap ismerkedett meg a lánnyal, Brian szíve vitustáncba kezdett s már tudta, hogy ez a lány nem lehet más, mint Patrícia. Reszketett feltenni a kérdést, és mégis bizonyosságot akart. – És ő? – Ő? Ártatlan. Naiv. Félénk. Mint egy kismadárka, olyan gyönge. Én pedig óvni akarom, vigyázni rá. Felmelegíteni, ha fázik, etetni, ha éhes, itatni, ha szomjas. Olyan érzéseket csalt ki belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy bennem vannak.
– Ő tudja, hogyan érzel iránta? – Dehogy tudja… próbáltam körbeírni, de nem értette. Én pedig nem akartam megriasztani. – De megegyeztél vele valamiben? – erősködött Brian. – Hát nem… – válaszolt kelletlenül James – azt hiszem, nem is nagyon kíváncsi rám… olyan szomorú volt és vigasztalhatatlan… mintha bántaná valami… mondd, nem lehet, hogy szerelmes valakibe? – Honnan tudjam, ha azt sem tudom, kiről beszélsz? – vágta oda túlságosan élesen Brian. – Pedig te biztosan ismered, hiszen egy házban laksz vele… – James most kezdett gyanakodni és élesen a testvére szemébe nézett – hát persze, hogy ismered…Patricia… Brian szava elakadt, keze remegni kezdett. Hát mégis Patrícia. A lány, aki miatt föladná a függetlenségét, akivel új és boldog életet akart kezdeni. De hogy ismerkedhettek össze? – Patrícia? Igen… ismerem… – mondta kelletlenül Brian – de nem vagy túl öreg hozzá? – Mit számítanak az évek, ha szeretitek egymást? Egyébként, a te kiszemelt párod és közted mennyi a korkülönbség? – Öreg vagyok hozzá… nagyon öreg… – mondta halkan Brian. – Mégis… mennyi? – Tizenhat év… – Tizenhat… te, Brian, csak nem azt akarod mondani, csak nem azt, hogy… hogy az a lány… – Patrícia… de. Éppen azt akarom mondani. – Te jó isten, akkor mi most vetélytársak vagyunk? – Nem… nem vagyunk… én lemondok róla, ha neked igent mond… – Te vagy a legjobb testvér a világon… Brian ezen az éjszakán nem tudott aludni. James másnap kora reggel, anélkül, hogy felébresztette volna Brian-t, elutazott. Csak egy cédulát hagyott az asztalon: „Öreg, az esküvőn azért ott leszel, ugye? Vigyázz rá, míg eljöhetek érte. James.”
6. – Nem és nem… Thomas ne kényszeríts rá, kérlek… – Nem én kényszerítelek, hanem a szükség… két hét múlva be kell számolnunk a kuratóriumnak az eredményeinkről és csak azok függvényében kapjuk meg a további pénzt a kutatásokhoz. Ez nem egyéni tetszik-nem-tetszik ügy… itt az intézet jövőjéről van szó. – Rendben, értem… de miért éppen nekem kell ezt a munkát elvégeznem? – Másra nem bízhatom azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs szabad emberünk. – Én sem vagyok az… – Tudom. De ismerem a munkabírásodat. Olyan, mint egy bivalyé. A többiek esetében nem volnék biztos abban, hogy ezt a tempót bírnák. Értsd meg Brian, nem tehetek mást… – Thomas hangja nagyon fáradtan csengett. – És honnan tudod, hogy Patrícia bírja majd ezt a tempót? Vele beszéltél már? – Igen… – sóhajtotta – ő is olyan konok és makacs, mint te… össze is lehetne kötni benneteket. – Ő mit mondott?
– Könyörgött a végén, hogy bármit vállal, nem érdekes, ha két hétig nem alszik az sem, csak ne veled kelljen dolgoznia. Én nem tudom, mi van veletek. Honnan ez a feneketlen gyűlölködés bennetek egymás iránt? Thomas egyre ingerültebbé vált és Brian nem tudott észérveket felsorakoztatni a terv ellen. – Szóval, nem akarta… – Mondd, nem környékezted meg te azt a lányt és most fél tőled, hogy megerőszakolod? – Ne viccelj velem… egyébként… nincs oka félelemre…egy ujjal sem nyúlok hozzá… – Mintha keserű volnál… vagy savanyú a szőlő? Brian-be beleszorult a szó is. Savanyú, persze hogy az…, hiába telt el több hét James és Patrícia találkozása óta, James levelei kizárólag a lány iránti érzelmeiről szóltak, s csak egy-egy félmondatban írt a válóperének alakulásáról. Brian azt is tudta, hogy James a lánynak is sűrűn írogat, nem egyszer ő maga adta át Patríciának James leveleit. Ilyenkor, bármennyire is szeretett volna leolvasni valamit a lány arcáról, Patrícia egyetlen arcizma sem rezdült, sőt, mintha bosszús lett volna. De Brian reszketett volna megtudni az igazságot. Bármennyire ajánlgatta Jamesnek, hogy nem lesznek vetélytársak, tudta, hogy ebből egyetlen szó sem igaz. Amit soha nem tett addig, olyan kedves volt Patriciához, amilyen kedves csak lehetett. Előzékeny, udvarias volt, segített neki, ha megakadt a munkájában. Időről időre felkereste a könyvtárban és részletesen beavatta a kutatásokba, azok állásába, a kritikus pontokkal ismertette meg, elmondta a kételyeit és megosztotta vele az örömeit és a sikereket is. Részesévé tette mindannak, amit ők, a kutatók nap mint nap átélnek. De a lány mereven három lépés távolságra állt tőle mindig. Néha el-elmentek együtt vacsorázni is, de ezek a vacsorák nem voltak olyan szórakoztatóak, mint az az első. Peter és Marthe időről időre vendégül látták őket, de – ezek az együttlétek is sokat veszítettek vonzerejükből, mert az önfeledt beszélgetések kínos tiszteletkörökben csúcsosodtak ki. És most itt ez az őrült ötlet, hogy dolgozzanak együtt a beszámoló számítógépes feldolgozásán… őrület… kész őrület… – Rendben van Thomas… megcsináljuk… de gondoskodjatok az ellátásunkról, mert magunkra zárjuk az ajtót és egy lélek se be, se ki, amíg készen nem vagyunk. – Ezt szeretem… ne aggódj… az öreg Patrick még a széket is a feneketek alá tolja, ha akarod… meg aztán ha ott van, neked sem támadnak őrült ötleteid… – Mire gondolsz? – Látom én, amit látok… – Na csak, ne titokzatoskodj… mondd már, ha belekezdtél… – emelte fel Brian a hangját. – Nézd, nem akarok beleszólni a dolgaidba, de az a lány, az a Patrícia, gyönyörű. És látom, hogy majd megveszik érte mindenki. Te is. Mióta itt van, olyan kimért vagy, mint egy zacskó liszt. Kifordultál ön magadból. Ha meglátod a folyosó végén, elakad a szavad. Ha itt rogyasztunk egy-egy megbeszélésen, azt sem tudod, miről van szó, mert őt nézed. Mindannyian úgy véljük, halálosan beleszerettél Patríciába. Csak azt nem értjük, miért nem állsz oda elé és mondod meg neki kerek-perec? – Szóval, üres óráitokban rólam fecserésztek… mondhatom, szép kis társaság… – Nézd, mi szeretünk téged és szeretjük Patríciát is. És azt is szeretnénk, ha egymásra találnátok, ha ti is szeretitek egymást. Nem mondhatod, hogy kavartunk és helyzeteket teremtettünk, hogy egymás karjába hajszoljunk benneteket… – És ez a mostani, az mi a fene?
– Ez kényszer. És munka. Nem kerítés. De ha mégis egymás karjaiban kötnétek ki, hát esküszöm neked, olyan nászajándékot rittyentenénk, hogy a világ csodájára járhatna… drukkolunk nektek… – Össze akartok boronálni? – Ha tehetnénk, már rég megtettük volna. De csak szorítani tudunk. Ez a ti ügyetek… – Nem tudom… – tépelődött Brian. – Mit nem tudsz az istenért? És Brian hónapok óta felgyülemlett minden kérdését rázúdította Thomasra. Kiszakadt belőle a vallomás, mennyire szereti a lányt és milyen egérfogóba került, mert a testvére James is beleszeretett és nem akar vele versenyezni. De megőrül a gondolattól, hogy Patrícia James társa lesz és ő még a családját is elveszíti, mert többé képtelen lesz leülni velük egy asztalhoz. Thomas tudta, hogy Brian nem könnyen szerelmesedő ember, egész ismeretségük alatt soha nem fordult elő vele, hogy valaki ilyen mély érzéseket váltott volna ki belőle. Kedvelte Brian-t és szerette volna boldognak látni, de Patríciát mégsem vezethette az ágyába… – Én mégis azt mondanám, beszélj a lánnyal… amíg nem tudod, hogyan érez ő, csak kínlódsz és félemberként tengszlengsz közöttünk. – Rendben… beszélek vele… – Olyan egyszerű… este bekopogtatsz hozzá egy kanál teáért és már neki is kezdhetsz… – Nem hiszem, hogy ez olyan egyszerű… tele vagyok félelemmel, hogy pótatyát lát bennem csupán. Hogy öregnek tart… – Most már elég… öreg az országút… mit mondjak én, ha te öreg vagy? Hallaná csak Rebeka, hogy leöregezed magad, azonnal magára venné és az életben szóba nem állna veled. Rebeka, Thomas felesége, negyvenhat éves volt, ragyogó asszony, akit szerte a városban ismertek, becsültek és szerettek. A lelke volt az intézetnek. Tele jobbnál jobb ötlettel, amelyek egyszerűségüktől voltak zseniálisak. Színes egyéniség volt, stílusa összehasonlíthatatlan. Kicsi volt és törékeny, a haja erősen őszült, de a korát úgy viselte, mint egy királynő a koronáját. Szeme mindig ragyogott s mindenkihez mindig volt egyegy kedves szava. Humora mindenkit magával sodort, fanyar iróniáját viszont nehezen viselték, s ezért időről időre megbántódtak miatta. – Jól van, jól… meggyőztél… ma este kérek kölcsön egy kanál teát… – Brian… ugye, elmondod, mire jutottatok? – Hogy kibeszéljem a legféltettebb titkomat? Nem Thomas… nektek olyan jó a szemetek, majd észreveszitek azt is… – nevetett fel Brian és elrohant.
7. Brian a tenyerébe néhány csepp Axe-t hintett, majd megsimogatta az arcát. Szerette ezt az illatot és – bár soha nem figyelt rá igazán, mégis észrevette, hogy a nők mélyet szippantanak a róla áradó illatból. Ismét végignézte magát a tükörben, de nem volt igazán megelégedve a látvánnyal, hát legyintett és eloltotta a villanyt a fürdőszobába. Kezével végigsimított a nadrágján, hátha attól úgy nézne ki, mintha kevésbé volna gyűrött. Aztán vett egy mély levegőt és elindult felfelé a lépcsőn Patrícia lakása felé.
Egy pillanatra megállt a lány ajtaja előtt, érezte, hogy a gyomrát egy apró görcs rántotta össze s hogy ez a görcs minden szabad teret betöltött… érezte, hogy megszaporodott a szívverése is és hirtelen két kezét is össze kellett fognia, mert enyhén remegni kezdtek. „Őrület… mint kamaszkoromban, amikor életem első igazi randevújára készültem Sarahval… csak most nem izzad a tenyerem… illetve nem izzad annyira, mint akkor…” A két tenyerét beletörölte a nadrágja oldalába, aztán egy mély levegőt vett és megnyomta a csengőt. Bentről semmiféle zaj nem szűrődött ki. Most kezdte csak bánni igazán, hogy nem nézett fel az ablakra, hátha nincs is itthon. De aztán meghallotta, hogy egy széket mozdítanak el, majd lépések közeledtek az ajtó felé. Kulcszörgés, majd nyílt az ajtó, de a biztosítólánc nem engedte, hogy teljes szélességében kinyíljon. Brian a szűk ajtórésben meglátta Patríciát. – Szia… – dünnyögte a férfi – bejöhetek? – Szia… – tétovázott egy pillanatig a lány, majd ismét becsukta az ajtót, és Brian hallotta, ahogy kiakasztja a láncot és utat enged. – Gyere… – mondta halkan a lány és arcán zavar és csodálkozás tükröződött. – Valami baj van? – Miből gondolod, hogy baj van? – Hát… mert… – Mert még soha nem jöttem fel hozzád… – a férfi nem kérdezett, megállapította a tényeket. Patrícia enyhén bólintott. Mindketten zavarban voltak, ami Briant eléggé ki is borította, hogy hát tényleg, „úgy viselkedem, mint egy idétlen kamasz…” – Zavarlak? – kérdezte, hogy megtörje a csöndet és tétován elmosolyodott. – Csak arra gondoltam, beszélgethetünk egy kicsit, holnaptól úgysem lesz idő semmire, az a munka… – Arról akarsz beszélni? – Há-á-t… mindegy… – Gyere beljebb Brian… A férfi már indult volna befelé, amikor egy hang kiszólt: – Patrícia? Hová tűnt? Brian és a lány egyszerre rázkódtak meg. A lány Brian szemét kereste, s megrettent attól a döbbenettől és fájdalomtól, amit e szemekben felfedezett. Patrícia lehajtotta a fejét és elvörösödött. Brian megtorpanva állt, s már meg is fordult, hogy indul vissza, ki ebből a lakásból, ki a házból, ki a világból… nem akarja látni többé ezt a lányt, nem akar tudni se róla… a háta mögött ismét nyílt a szoba ajtaja és a hang újra megszólalt: – Patrícia, már azt hittem… hát te? James állt az ajtóban, aki legalább olyan döbbent arcot vágott, mint az öccse, Brian. – Bocs, testvér… – vett erőt magán Brian – nem is tudtam, hogy itt vagy… örülök, hogy látlak…nem akarlak zavarni benneteket, már megyek is… – Most érkeztem, alig fél órája…és… – És nem találtál otthon engem, gondolom… – Hogy őszinte legyek, nem is néztem, itthon vagy-e… – Értem… csodálkoztam volna, ha azt mondod, nem találtál otthon… no mindegy, remélem, még találkozunk, mielőtt elutazol… – Hát persze… – No, megyek is… bocsáss meg Patrícia, hogy rád törtem… Brian az ajtóhoz lépett. Igyekezett mielőbb kint lenni. Azt hitte, megszakad a szíve. Hirtelen félelmetes ürességet érzett, még csak indulatok sem öntötték el, egyszerűen,
mintha meghalt volna. Most izzadni kezdett a tenyere. Megmarkolta a kilincset, de a lány kezét érintette. Úgy rántotta el a sajátját, mintha tüzes vasat ért volna. – Brian… – mondta halkan Patrícia – Brian, kérlek… – Kiengednél? – kérdezte a férfi, s hangja szokatlanul mélyen csengett. – Ne menj el… – kérlelte szinte suttogva a lány. – Nincs itt dolgom… vendéged van… és elég türelmetlen is, ahogy láttam… – Brian… – a lány azt hitte, sikoltotta a férfi nevét, pedig csak magában könyörgött a férfinek, hogy ne menjen el. A férfi mögött már be is csukódott az ajtó és a csapódás visszhangot vert a lépcsőházban. Patrícia dermedten álldogált az előszobában, majd James hozzálépett és megérintette a karját. A lány elkínzott tekintettel nézett fel a férfire. – Jöjjön… ne álldogáljunk itt… Patrícia, mint egy alvajáró, követte James-t a szobába és a fotelbe rogyott. Nem nagyon tudott figyelni mindarra, amiről James beszélt. Csak távolról hallotta, hogy a férfi duruzsol valamit, s csak amikor már többedszerre sürgette a válaszát, akkor figyelt fel. – Bocsásson meg… mit kérdezett? – Látom, megzavarta Brian látogatása… azt hiszi, hogy megbántódott, igaz? Gyerekkorában is ilyen volt mindig… amikor legszívesebben tört és zúzott volna, mindig félrevonult. Most is ökölbe szorította kezét… ismerem jól… ilyenkor jobb, ha kitérünk az útjából… no de majd megbékül. – hamar túlteszi magát majd ezen az egészen…ne aggódjon miatta… – Igen… biztosan hamar túl lesz rajta… – hagyta rá fáradtan a lány. – Nos, mit mond nekem, Patrícia? Patrícia felkerekedett szemmel nézte a férfit, mintha most látná életében először. – Még mindig nem tudom, miről kellene mondanom bármit is? – keményedett meg a hangja. Az agyában ott zakatolt, Brian meglátogatta és beszélgetni szeretett volna vele… Brian, istenem, Brian… – Patrícia, ha nem tűnt volna fel, megkértem feleségül… arra a kérdésre szeretnék választ kapni, hogy hozzám jön – e? Patrícia azt hitte, rosszul hall. Kinyitotta, majd becsukta a száját, aztán minden erejét össze kellett szednie, nehogy hisztérikus nevetésben törjön ki. – Nem teljesen értem… mi történt? Ki nősül és kit vesz el? James felpattant, a lány foteljéhez lépett, majd egy hirtelen mozdulattal, a lány elé térdelt, átölelte annak térdét és úgy mondta ismét: – Azt szeretném, ha a feleségem lenne… arra kérem, jöjjön hozzám, feleségül Patrícia… Patrícia összehúzta magát, amennyire csak lehetett. Nem akarta megbántani James-t, de az ötlettől is elállt a lélegzete. – Ez hogy jutott az eszébe? – kérdezte halkan. A férfi a lány ölébe hajtotta a fejét, s szinte a térdeinek vallott. – Az első pillanattól kezdve, megőrülök magáért. Első találkozásunk után tudtam, hogy egész életemben magát kerestem. – James, kérem, álljon fel… – remegett a lány hangja. – Szeretem magát… – folytatta a férfi, mintha nem is hallotta volna a lányt. – Álljon fel, James… kérem… – Patricia a férfi karjához ért, s úgy próbálta távozásra bírni. – Rendben, visszaülök a helyemre, bár ezzel a pokol legmélyebb bugyraiba taszít… James felugrott, s le nem véve a szemét a lányról, visszahúzódott a másik fotelbe. – Szeretem magát Patricia… elképzelhetetlen az életem maga nélkül… – James, James… az isten áldja meg, kérem, ne lovallja bele magát…
– Szóval nem hisz nekem… – Nem… nem tudom… de James olyan hihetetlen mindaz, amit mond… és én… – Tudom, hirtelen jött ez az egész… maga alig jött ki az iskolából…még szinte körbe se nézhetett a világban…meg aztán, én sem vagyok éppen a maga korosztálya… – Nem erről van szó James…maga nős… – Már nem vagyok… Patricia döbbenten nézett a férfire. – Azt akarja mondani, hogy elvált? – Igen… már nem vagyok nős… Linda és én már nem vagyunk egy pár… igaz, soha nem is voltunk, egy pár… valaki mindig volt még a partiban… – James hangja keserűen csengett. Patrícia lehajtotta a fejét. „Istenem, James megőrült, ez biztos… kétségbeesett, hogy hirtelen magára maradt, és most keres valakit… bárkit, aki meghallgatja, bárkit, akit maga mellett tudhat… hogy ne legyen egyedül, ne legyen magányos… – Véget értek a szenvedéseim, szabad vagyok… – Istenem James, maga hirtelen szabad lett és mert megszokta, hogy mindig van valaki maga körül, hát kétségbeesetten keres valakit…ez nem szerelem, James… – De az, Patrícia… megismerem… – Ne… ne mondja, kérem… – suttogta a lány, de James ismét felugrott és a lányhoz lépett, egészen szorosan eléje állt, felhúzta a fotelből, két kézzel fogta a karjánál és a szemébe nézett. Aztán se szó, se beszéd, átölelte. Érezte, hogy Patrícia két kezét maga elé szorítja, hogy véletlenül se érjen a melle az övéhez, érezte, hogy egész testében remeg. Hogy szerette volna, ha nem a félelemtől, hanem a vágytól remegne a lány a karjaiban… Megsimította a haját és megcsókolta a lány homlokát. – James… – suttogta a lány – Brian-nek mondta? – Mit kedves? – Hogy… hogy… szerelmes belém… – Még a múltkor… – És? Mit mondott? – Semmit. Tudomásul vette. Megkönnyebbült, hogy elválok Lindától. – És arról, hogy én… hogy engem… – Hogy magát feleségül akarom venni? – Igen… – lehelte szinte Patrícia. – Azt mondta, nem leszünk vetélytársak… James érezte, hogy Patrícia maga elé szorított két keze lehanyatlik. Ha nem tartja, tán még össze is esik. – Értem… szóval, tudta… – Nem értem, miért fontos ez? – Nem fontos… – Patrícia belül zokogott. Szeme égett, arca lángolt. – Kérem James, engedjen el… – Még nem felelt nekem…nem adott választ… – Köszönöm a megtiszteltetést… azt hiszem, ezt így szokás mondani, nem tudom, még soha nem voltam ilyen helyzetben… – suhant át egy gyönge mosoly Patrícia arcán – és nem akarom megbántani magát James… de én nem szeretem magát… és nem leszek a felesége… – Adok időt, hogy gondolja végig Patrícia… – remegett a férfi hangja – ne utasítson el kérem azonnal…kérem… Patrícia némán nézett maga elé. – …és ha mégis úgy döntene, hogy nem-et mond nekem, akkor se haragudjon rám… az érzelmeim ellen nem tudok tenni… ne vegye el tőlem a reményt…
– James, kérem értse meg… én magát nagyon kedves és kellemes férfinek látom, de nem vagyok és nem leszek szerelmes magába… nem hiszem, hogy valaha is igen-t mondanék magának. Sokkal jobban tisztelem magát, mintsem ámítanám, hogy majd, egyszer, valamikor… – Szóval, reménytelen? – Igen… sajnálom James„ udom, hogy ez most rosszul esik magának, de nem akarok hazudni magának, mint ahogy soha nem szoktam senkinek sem. Nem tehetek róla… – Bocsásson meg Patricia…nem akartam felzaklatni… – Hát ez nem nagyon sikerült… – Azt akartam, tudja, hogy szeretem. Hogy tudja, várok és vágyom magára… hogy tudja, mit érzek maga iránt. – Köszönöm. Némán ültek, majd James hirtelen felállt és a lányhoz lépett. – Ha egyszer mégis úgy gondolja, hogy szüksége van rám, írjon, telefonáljon. Én azonnal itt leszek és ha kell, tíz körömmel kaparom ki a bajból. Még akkor is, ha soha nem lesz más a számomra, csak egy szép ábránd… ígérje meg Patrícia, ha bármikor segítségre van szüksége… – Köszönöm… – Megígéri? – Igen. – Köszönöm. James a lány kezét a szájához emelte és forró csókokkal hintette be. Aztán sután, szinte alig érintve a lányt, végigsimított a haján, a karján, majd hirtelen hátra fordult és kiment a lakásból. Patrícia szeméből patakokban folytak a könnyek. „Hát Brian tudta… és ma este a végeredményre volt kíváncsi, hogy mit mondok szeretett bátyuskájának? Ezt akarta volna Brian? Így akarta, hogy tűnjek el az életéből? Istenem, és holnaptól éjt nappallá téve vele kell dolgoznom… hogy bírom ki majd? Ha tudná, ha tudná, hogy beleszerettem… hülye, neki akkor sem jelentesz semmit, s jobb, ha nem is álmodozol róla…”
8. – Nem Patrícia, ez így nem lesz jó… próbáljuk másképp… talán azt kellene csinálnunk, hogy… A férfi hirtelen elhallgatott. Ott állt a lány háta mögött és szeme a számítógép monitorjáról a lány hajára tévedt. Patrícia rövid, tépett hajából az eltelt időszak alatt szép, vállig érő nőtt, s a lány egy széles csattal fogta össze, hogy ne hulljon a szemébe. Dús fürtjei lazán omlottak a nyakára. Brian ezt a nyakat nézte és nyelt egyet. Keze automatikusan lendült, hogy megsimogassa a lányt, hogy ujjai ott motoszkáljanak a fürtök között, s elinduljanak a nyak felé… Patrícia hirtelen visszafordult s a férfire nézett. Szeme a férfiébe merült és mindketten zavarba jöttek. „Röhej… zavarban vagyok egy szempártól” – futott át a férfi fején a gondolat. „Megőrülök, ha a szemébe nézhetek” – gondolta a lány. – Pihenjünk egy kicsit – mondta hirtelen Brian – kérsz egy üdítőt?
Patrícia bólintott. Brian már a kis asztalnál állt és remegő kézzel kitöltötte az italokat. Amikor Patríciának átnyújtotta a poharát, a kezük összeért s szinte elektromos kisülés keletkezett. – Köszönöm, ez jólesik… – mondta a lány, de abban a pillanatban rájött a mondat kétértelműségére és elpirult. Brian felkapta a fejét. – Erről jut eszembe… James elutazott… – Igen? – Sajnálod? – Mit? Azt hogy elutazott? – Igen… – Nem is tudom… – tétovázott a lány – szeretek beszélgetni vele… – El tud kápráztatni, igaz? – kérdezte keserűen a férfi. – Nem…csak jó, hogy másról is lehet cseverészni, nemcsak programokról meg adatokról meg címekről… – Hát persze… – sóhajtott Brian – mi itt mindannyian ugyanabban a mókuskerékben rohangálunk és témáink nem nagyon érdekesek egy fiatal lány számára…sajnálom, hogy nem tudunk kellőképpen szórakoztatni, de a mi munkánk már csak ilyen – jegyezte meg gúnyosan a férfi. – Ne légy cinikus… nem erről van szó… – Hát persze hogy nem… mi még udvarolni sem vagyunk képesek, pedig bizonyára azt várnád el, hogy eléd omoljunk, mint James… – Hát elmesélte? – nézett maga elé a lány és a kezében megremegett a pohár. – Mit? – értetlenkedett Brian – mit kellett volna elmesélnie? – Semmit, nem érdekes… – Patricia hangja csalódottan csengett – hát igen, a jó testvérek, megosztják egymás között a titkaikat, nem igaz? – nyerte vissza eredeti hangját a lány. – Miről beszélsz? – Ugyan Brian, ne kerülgessük a forró kását…hiszen te a beleegyezésedet adtad.. –. – pattant föl a lány és újabb italt töltött magának. – Mibe egyeztem én bele? Miről beszélsz Patrícia? – Hagyjuk, nem érdekes… – De, egyre érdekesebb.., mondd csak, mibe egyeztem én bele? – Hogy James… hogy… hogy megkérje a kezem… Brian úgy bámult a lányra, mint bika a vörös posztóra. – Nem értettem egészen világosan… hogy én beleegyeztem, hogy James megkérje a kezedet? Honnan szeded ezt a marhaságot? Hiszen azt sem tudtam, hogy meg akarja kérni… Patrícia zavarba jött, hátha James félrevezette. – Én nem tudom… James azt mondta… – folytatta riadtan a lány – azt mondta… – Jaj Patrícia, ne légy gyerek… szép kerek mondatokban mondd el, mit mondott James? Alany, állítmány, tárgy… a bővítmények nem érdekesek. Csak a lényeget…ha lehetne… – James amikor itt járt, – Brian arca sötét lett – megkérte a kezem. – Ezt mondtad már. De hogy kerülök én a képbe? – Igazán meglepett a dologgal, én… nekem még soha… szóval meglepődtem. És megkérdeztem, neked mondta-e? Erre azt válaszolta, igen és te azt mondtad, nem lesztek vetélytársak. Így hát tudnod kellett, mire készült. És Brian, minden összevágott. Te éppen azon az estén jöttél fel… soha nem jártál még nálam, de akkor, azon az estén igen… és azt hittem, vagy elő akarod készíteni a terepet James-nek, vagy, azt akartad tudni, mi a végeredmény…
– Patrícia, hiszen azt sem tudtam, hogy James a városban van… – Igen, rájöttem… azért gondoltam, hogy elővezeted a dolgot, nehogy váratlanul érjen, de későn jöttél… A férfi szíve nagyot dobbant, mert ez volt számára a bizonyosság, hogy Patrícia ha még nem is mondott igent Jamesnek, de legalább gondolkozik az ajánlaton. „Hát elkéstem, elkéstem” – dünnyögte megában. – Szóval, elígérted magad Jamesnek… nem is csodálom. James rendes fickó. Jó sebész. A tenyerén fog hordozni, a csillagos eget lehozza neked. Ha én egy tizennyolc éves lány volnék, én sem tudnék ellenállni neki… – Honnan veszed, hogy elígérkeztem James – nek? – Hát most mondtad, hogy későn érkeztem… – Brian, hallgass, mert visítani kezdek… hát mégis jól gondoltam, hogy az ő útját akartad egyengetni… – Megőrültél Patrícia. Ilyen soha eszembe se jutna. Ha egy férfi meg akar szerezni magának egy nőt, intézze egyedül… – Az öccse segítségével azért teheti, hiszen családban marad, nem? Meg aztán jó is, hogyha azt a nőt felügyelet alatt tudhatja az a férfi, igaz? Nehogy elkóboroljon a kicsike… nehogy más férfiakkal is lötyögjön, hátha akad még valaki, akinek hasonló elképzelései vannak… vagy esetleg a lánynak támadnak furcsa ötletei és kikezd másokkal is sőt, uram bocsá' eljárkál randevúkra, kimaradozik, éttermekben, mulatóhelyeken tölti az idejét, kórincál erre meg arra…meg kell óvni a fertőtől, hogy aztán tálcán nyújtsuk át a bátyuskának… számít az, hogy a lány mit akar, mit szeretne? Nem igaz? – Patrícia… – Hallgass Brian… kérlek hallgass…mint megtudtam tőled, elég felnőtt vagyok, hogy vigyázzak magamra. Nem szükséges felügyelned rám. És ha igent mondok egy férfinek, várok rá, bármikor jön értem és bármeddig kell várnom rá. Ha igent mondok, más férfi nem létezik a számomra. Hát nem kell védőőrizetet adnod… – Hát igent mondtál neki? – Honnan veszed? Egyébként ismerheted a válaszomat, James biztosan ezt is elmesélte, mint ahogy engedélyt kért tőled a „megszerzésemre", mint voltál szíves így nevezni a történteket. – Nem találkoztam James-szel. Anélkül utazott el, hogy beszéltünk volna egymással. Nem akartam tudni semmiről, ami köztetek történt. Nem talált otthon, amikor tőled elment. – Aha… hát evégre volt az egész. Hogy kielégítsd a kíváncsiságodat. Mert egy kicsit azért érdekelt a dolog, megnyugodhatsz-e ezután James további sorsa felől? Vagy éppen most fogsz elkezdeni idegeskedni miatta? Hiszen egy csitri tekerte az ujja köré… és ezek a fiatal lányok… hát igen, nem éppen olyanok, akikre egy jónevű sebészt, a társadalom oszlopos tagját, a közmegbecsülésnek örvendő tudós elmét rá lehetne bízni, igaz? Jaj, Brian… dolgozzunk inkább… Patrícia visszaült a számítógép elő. Teljesen zaklatott volt s nem is látta, mi van éppen a monitoron. Két kezébe hajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, majd ismét a gépre nézett. – Patricia kérlek, beszéljünk erről… teljesen félreérted… én… – Nem akarok erről beszélni többé Brian… folytassuk a munkát… szeretnék mielőbb végezni vele… „Meg velem is, igaz, Patricia?” – folytatta a lány félbehagyott mondatát magában a férfi. „Jobb így, ha hagyjuk. Nem akarom tudni, hogy Patricia James-é lesz, hogy a karjaiba zárja majd, hogy átöleli, megcsókolja, hogy szeretkezik vele… de az uristenit neki, miért
kellene nekem lemondanom róla, hiszen én is szerelmes vagyok belé…” – Patricia… mégis mondok valamit, aztán folytathatjuk a munkát. – Ne, inkább ne mondj semmit – kérlelte a lány szomorúsággal a hangjában. – Akkor kérdezek valamit és nagyon kérlek, válaszolj, rendben? – Megígéred, hogy utána békén hagysz? – Igen… – mondta kelletlenül a férfi, holott tudta, ha a kérdésére a lány tagadó választ ad, éppenhogy nem akarja békén hagyni… – Rendben. Kérdezz és én legjobb tudásom szerint válaszolok. – Szóval, James megkérte a kezedet. És te mit válaszoltál? – Nem esküszöm, hogy szó szerint újra el tudom mondani, eléggé megrendített az ajánlata. De valami olyasmit, hogy tisztelem és kedvelem, meg hogy megtiszteltetés az ajánlata, de nem hiszem, hogy valaha is szerelmes leszek belé és ezért nem ígérhetem meg, hogy a kérdésére valaha igent mondok. – Szóval elutasítottad? – Brian, ez már a második kérdés… – Patrícia sóhajtott – de hogy egészen tisztán láss, igen. Elutasítottam. – És nem is bíztattad, hogy gondolkozol rajta esetleg? – Nem – ingatta a lány a lehajtott fejét. Brian úgy érezte, hogy mázsás kő gördült le a szívéről, „hát elutasította, hát szerethetem Patríciát, hát harcolhatok érte…” – Legszívesebben táncra perdült volna a boldogságtól, s csak pár pillanattal később döbbent rá, hogy ezután az esélyei még rosszabbak lettek, mint valaha voltak. Patrícia most szabad prédának fogja tekinteni önmagát, akit léptennyomon meg lehet kérni, szerelemmel lehet üldözni. Brian hirtelen rájött, James ezzel a lánykéréssel az ő esélyeit döntötte romba. Iszonyú haragra gerjedt és öklével a kis asztalra csapott. Ezek után nem állhat oda Patrícia elé, nem mondhatja meg neki, hogy szereti és hogy az ő vágya sem más, mint magáénak tudni a lányt.A csattanásra Patrícia felkapta a fejét. „Hát mégis azt szerette volna, hogy elígérjem magam Jamesnek… most dühöng, hogy nem tettem… hát persze, semmit nem jelentek neki, hogy is jelenthetnék? Én, a kis semmi, egy ilyen férfinek? Hogy James-nek elfogadhatónak vélt, érthető. Ki akarta rángatni a bátyját a rossz házasságból. Másképp pedig, mint hogy friss húst tálaljon fel, nem tudta. Hát engem dobott oda koncnak… – tépelődésében egyszerre megszólalt egy másik hang is „ugyan, hiszen nem Brian ismertetett össze James – szel… és amikor nálam találta, egészen begorombult…hátha mégis rosszul ítélem meg az egészet és mégis jelentek neki valamit?” – Dolgozzunk Brian… – Igazad van… túl gyorsan megy az idő, amiből egyre kevesebb van… ha nem leszünk készen, és nem tudjuk benyújtani a kuratóriumnak a pályázatunkat és ezért elesünk a támogatástól, Thomas a vérünket veszi. Élve kivágja a szívünket, fölaprít és megnyuvaszt mindkettőnket… Ismét a gép felé fordultak. Amikor Thomas estefelé az iroda előtt ment el, hallotta Brian nyugodt hangját, amint Patríciának magyarázza a következő feladatot. És hallotta a lány csengő hangját is, hogy megjegyzést fűz az utasításhoz. – Értelmes… - pontosította Brian-t… nocsak, miből lesz a cserebogár? Aztán lassan és csöndben hazament. Vacsoránál elmesélte Rebekának, hogy szerinte Brian nemsokára felhagy a legényélettel…
9. – Nem értem… egyszerűen nem értem… egyetlen adatot sem tudok lehívni… – siránkozott Patricia és kétségbeesetten nézett Brian-re. – Mi a fene van ezzel a rohadt géppel? – Nem tudom, Brian… egyszerűen semmire nem reagál. – Biztos, hogy mindent kimentettél? – Persze… eddig mindig mindent le tudtam hívni, de most… mintha megveszett volna… – Nyugi, nyugi… engedj oda… megnézem én is… Patricia felállt a géptől és utat adott Brian-nek. A férfi sorra adta az utasításokat, de a gép semmire nem reagált. File not found… file not found… jelent meg újra és újra a képernyőn. – Nem értem, egyszerűen nem értem. Miért mondja, hogy nem találja? Mi a nyavalya ez? Patricia, biztos, hogy mindent kimentettél? – Jaj Brian, hiszen napok óta dolgozunk… ha nem tettem volna, eddig sem tudtunk volna dolgozni… Patricia egyre riadtabban és kétségbeesettebben figyelte a férfi erőlködését. A gép rendületlenül ugyanazt az elutasító mondatot adta tudtukra: nem található… nem található… Brian kirúgta maga alól a széket és idegesen rohangálni kezdett a szobában. – Biztos, valamilyen rossz utasítást adtál neki, esetleg törölted és nem vetted észre… Patricia tiltakozni kezdett. – De Brian, nem őrültem meg…több hónapos munkám volt benne… éjt nappallá téve dolgoztam, hogy minden benne legyen, amire szükségünk van… – Gondolkozz az isten áldjon meg… – Brian egyre ingerültebb hangon vallatta a lányt. Patrícia reszketett, mint a nyárfalevél. Végigfutott rajta, mikor mit csinált, de az utóbbi héten, mindent együtt csináltak Briannel, a férfinek látnia kellett volna, ha rossz programot ad a gépnek. Széttárta a kezét és némán nézett a férfire. – Nem adtam más utasítást, csak azt, amivel előhívhatjuk az adatokat… – Vírus… talán egy vírus… az 13-adika vírus… – Lehetetlen… van ellenprogramom, s különben is, éppen a dupla biztosítás miatt, azon a napon nem dolgoztunk… – Akkor egy másik, amiről még nem is tudunk… vigyázz, hadd nézzek meg még valamit… Brian ismét a gép mellé ült és egyre vadabb tempóban ütögette a billentyűket. Az eredmény ismét semmi. – Eszembe jutott valami… – mondta Patrícia – engedj csak… – kérte a férfit, aki átadta a helyét s most a lány ült a géphez. Ő is szaporán ütögette az utasításokat, de a gép újra és újra csak a már unalomig ismert mondatot pötyögtette ki: File not found… – Üres, tök üres a gép… – mondta halkan, elképedve a lány.. – Mit mondasz? – Hogy teljesen üres a gép. Semmi nincs benne. Az égvilágon semmi, érted Brian? – Nem, ez hihetetlen… azt akarod mondani, hogy a könyvtári anyagod is hiányzik? – Azt… mintha egy teljesen szűz masinával állnánk szemben… – Ez remek! Akkor mindennek lőttek… megyek Thomashoz… nehogy azt higgye, hogy a pályázathoz akárcsak egyetlen sort is ki tudunk íratni. Megoldást kell találnunk… de nekem megállt egyszerűen az agyam… Patrícia látta, hogy Brian az összeomlás szélén áll.
Mindannyiuk számára fontos volt, hogy a kuratórium mellettük döntsön. Ahhoz pedig a pályázat kellett. De ez az adatok eltűnésével reménytelennek látszott. – Azt gondolod ugye, hogy én vagyok a hibás? – kérdezte remegő hangon a lány. – Hát ki a fene volna, ha nem te? Én? Vagy Thomas? Vagy Peterék? Itt van a gép, te dolgozol rajta, te vitted be az adatokat és te adtad az utasításokat… – Csak nem képzeled, hogy én töröltem ki mindent a memóriából, csak azért… – Csak miért? – vágott közbe éles hangon a férfi – mondd csak, hogy elbambultál, álmodoztál és nem figyeltél kellőképpen… ezt elhiszem… ja, aki szerelmes, könnyen téved, ha elábrándozik… – fűzte hozzá gúnyosan. Patríciának könnybe lábadt a szeme. – Hogy mit mondasz, Brian? – Azt, hogy sokkal inkább a James-nek adandó válasz izgatott, mint az intézet sorsa. A kis nyavalyás életed egy férfi karjaiban… a nagyságos kisasszony férjhez kíván menni és nagyasszonyként reprezentálni egy jónevű sebész mellett… mit neki az intézet sorsa? Mit neki, hogy mi lesz az itt dolgozókkal? A lényeg, hogy ő sínen legyen… – Elég Brian. Nem tűröm ezt a hangot. Soha nem kevertem össze a magánéletemet és a munkámat. És a magánéletemhez senkinek nincs semmi köze. Neked se. Az álmaimhoz még annyira sem… - Áhá, most tehát bevallottad, hogy álmodozol…hogy másutt jár a fejed…nem a munkán… – Nem álmodozom többet, mint bárki más… – jegyezte meg gúnyosan a lány, de már egész testében remegett. – Nem adtam okot arra, hogy így beszélj és bánj velem. – Miért, hogy bánok én veled? – ugrott hirtelen a férfi a lányhoz és megragadta két karjánál fogva. Szeme vadul villogott. – Mondd, hogy bánok én veled? Mint egy hímes tojással, egy mimózával…holott megérdemelnéd… – Hogy megbüntess? Igaz? – nézett bátran a férfi szemébe a lány. Brian elmerült a szürke szemekben és határtalan gyöngédséget érzett a lány iránt. Milyen szívesen ölelte volna át, csókolta volna le arcáról a szemmel látható gondterheltséget, vigasztalta volna. Szerette Patríciát és szeretni akarta. – Hogy megbüntesselek, igen… – súgta halkan és egyre mélyebb hangon a férfi. Fogása erősebbé vált és húzta maga felé a lányt. Az arcuk egyre közelebb került egymáshoz. Már érezték a másik illatát, forró leheletét. Patrícia a sötét szemekben felvillanó apró csillagocskákat látta s mérhetetlen vágyat. Brian a lány szemében a védtelenséget és szomorúságot. Óvatosan hajolt ajka fölé úgy, hogy a szeme nem eresztette el a lányét. Patricia megnyalta a szája szélét s nem tudta, idegességében tette-e vagy a vágytól, hogy érezze ajkán a férfiét. Félig kinyílt száján egyszerre megérezte a férfi puha, remegő ajkát. A lány egész eddigi életében pajtási puszikat váltott csupán, ez a mostani, igazi csóknak indult. Mély sóhajjal adta át magát, s automatikusan hunyta le a szemét. Brian óvatos puhatolózással, apró csókokkal járta körbe Patricia ajkát, aztán rátapadt forró ajkára, majd erőszakosan utat tört nyelvével a gyöngy fogak között. Egyik keze már a lány derekát szorította magához, míg a másikkal, Patricia nyakától indulva, a derekáig feltérképezte a lány testét. Szorosan fonódtak össze, s Patricia keze a férfi nyaka köré fonódott. Beletúrt a hajába, simogatta a vállát, hátát és
szorosabbra fonta az ölelést. Nyitott ajkában érezte a férfi kutató nyelvét s eleinte szemérmesen utat engedett, majd óvatosan, puhatolózva az ő nyelve is útra indult, hogy találkozzon a férfiével. Két lába közé belépett Brian s a lány combjai között érezte a férfi feszes, izmos combját, ölét forróság árasztotta el, teste libabőrzött, az ágyéka lángra lobbant. Szinte ugyanabban a pillanatban érezte meg a férfi vágyakozásának kézzelfogható bizonyítékát, az ölének melegét kereső férfiasságot. Megriadt s visszahúzódott volna, de Brian nem engedte. A férfi keze szétzilálta a haját s már a blúzának gombjainál matatott. Türelmetlenségében a másik keze is a gombokhoz nyúlt, s egyetlen mozdulattal tépte le a lányról a könnyű selyemblúzt. Patrícia az anyag repedésének hangjára riadt fel önkívületéből. Hirtelen taszította el Brian-t s lépett hátrább. Vörös arccal és remegő kézzel próbálta összehúzni magán a blúzt, de Brian megfogta mindkét kezét s erősebbnek bizonyult a lánynál. Mindketten ziháltak s egymás szeméből próbálták kifürkészni, mit gondol és érez a másik. Aztán Brian szeme elengedte a lányét, két kezével széttárta a lány ökölbe szorított kezeit és a szeme követte a test blúzból előbukkant részleteit. – Szép vagy… nagyon szép… – suttogta. – Ne Brian, kérlek, engedj el… – rimánkodott a lány. – Akarlak Patrícia… – Kérlek, ne… – sóhajtotta ismét a lány és szeme még mindig a férfiében nyugodott. – Te is akarod… – próbálta rábeszélni a férfi, de a lány kétségbeesett arcát látva, hirtelen elengedte Patríciát. – Az isten verje meg, hogy is gondolhattam rá, hogy kellek neked? A te eszed az én bátyuskám körül forog… mondd, amikor csókoltál, őt képzelted a helyembe? – hangzott hirtelen a kegyetlen kérdés. – Meg akartál alázni az előbb is… most sem teszel mást… sajnálom… – Sajnálod? Te sajnálod? Mi a francot sajnálsz? Hogy elvesztettem a fejemet, vagy azt, hogy te a tiédet? – Mindkettőt… most nincs ideje lelki életet élni Brian… majd egyszer, talán, ha nyugodtabbak leszünk… de az idő nem alkalmas… – próbált érvelni nyugodt hangon a lány, miközben úgy érezte, a szíve szakad meg, hogy Brian már nem tartja a karjában. – Kicserélem a blúzomat… – mondta és a szekrényéhez lépett, hogy egy újat vegyen elő. – Megőrülök… én majdnem lefektetem és ő a világ legközömbösebb hangján azt mondja, kicseréli a blúzát… miből vagy te Patrícia? Fából? A lány visszafordult, kezében egy pólóval és elmosolyodott. – Tőled tudom, hogy nem vagyok fából… az előbb azt mondtad, én is akarom… nem igaz? – És besurrant a fürdőszobába. Míg átöltözött, Brian föl-alá szaladgált, s azon törte a fejét, most aztán hogyan tovább? Megriasztotta Patriciát, pedig szeretni akarja. Ez a munka, ez az oka mindennek… ha nem volna összezárva a lánnyal… könnyebb lenne… Patrícia nem szereti őt… minden nőt tűzbe lehet hozni, még a tapasztaltakat is, hát még egy kezdőt… mert hogy Patrícia kezdő ezen a téren, arról meg volt győződve… A lány megállt az ajtóban s nézte a feldúlt férfit. – Sajnálom Brian… folytathatjuk a munkát? – Nincs mit folytatni… adat nincs… munka nincs… megyek Thomashoz… és jó volna, ha felkészülnél a magyarázatra… Brian kirohant a lakásból. Patrícia nagyot sóhajtva visszaült a gép mellé. Ujjával megsimogatta az ajkát, melyen még érezte a férfiét. „Hát vágyat ébresztettem benne?… És semmi több?…
Mindennek az az oka, hogy bosszút akart állni rajtam… Nem vágy volt ez… csak düh és elkeseredés…” És ismét a gép fölé hajolt.
10. Az intézetben a Thomas által összehívott tanácskozáson arra a megállapodásra jutottak, hogy Patrícia hibájából hiúsult meg a pályázat, aminek egyenes következménye, hogy hitelt kell felvenniük, s a helyzetük reménytelennek látszik egészen addig, míg egy másik pályázaton nem indulhatnak. A válságstáb döntése szerint, egy ilyen felelőtlen munkatársat nem bír el a kutatóintézet, ezért bármennyire kedvelik Patríciát, el kell mennie. A vita során természetesen őt is meghallgatták, de mivel a lényegen nem tudott változtatni s azt el kellett ismernie, hogy a gép törölt mindent, hát természetesen vállalta a következményeket. Búcsúzóul azért hozzátette, hogy vétlennek tartja magát. Peter és Marthe szomorúan nézték, Brian egyetlen egyszer sem pillantott a lányra, s Patrícia úgy hagyta el a szobát, hogy nem láthatta a férfi arcát sem. Thomas még mindig a teljes összeomlás és megrendülés határán volt s a nyugalmát mindig őrizni tudó Rebeca is kijött a sodrából. Amikor visszahívták, hogy tudassák vele a döntésüket, Patrícia némán, a könnyeit nyelve bólintott s csak annyit kérdezett meg: – Egyhangú volt a szavazás eredménye? – Nem… volt egy tartózkodás is… – mondta Thomas. – Sajnálom Patrícia, de ugye, megérti, hogy nem hozhattunk más döntést? Nagyon nagy kárt okozott nekünk. A lány ismét csak némán bólintott. – Elmehetek? – kérdezte halkan. – Mondd, mégsem akarsz mondani valamit? – próbált még egyszer, utoljára segíteni Marthe. – Nincs mit mondanom… – suttogta a lány. – Semmit nem követtem el, amiért elnézést kellene kérnem…sajnálom, hogy így történt… szerettem itt…köszönök mindent… – mondta és lassan elindult kifelé a szobából. Csönd támadt mögötte. Mindannyian bámultak maguk elé, egyikőjük sem szólt. Aztán felpattant Rebeca. A nyugodt, megfontolt Rebeca és felkiáltott. – Nem… egyszerűen nem hiszem el… Patrícia nem tehette… – Senki nem mondta, hogy szándékosan törölte az adatokat… – vágott közbe Thomas – véletlenül is tehette, nem figyelt oda… talán fáradtabb volt… – Ugyan Thomas, te is tudod, hogyha ez történik, csak egy részét törli az állománynak, de itt minden elveszett… – Éppen ez az érthetetlen az egészben… mintha szándékosan minden munkát meg akart volna semmisíteni… – Ne feledd, hogy a törölt állományban az ő több héten át végzett munkája is benne volt… és nekem éppen ez nem tetszik az egészben… – mondta most Brian. – Ha azt nem törölte volna, akkor hihető, ami történt, de az sincs meg… – Nem lehetne, hogy várjunk még az elküldésével? – kérdezte tétován Marthe… – Fölmérhetetlen a veszteségünk, de én nem vagyok igazán meggyőződve arról, hogy ő hibázott… – Ugyan, – legyintette Thomas, – ezerszer végigjártuk már, ne kezdjük élőről…- Brian, beszélj kérlek a kuratóriummal, hátha sikerül haladékot kapnunk…
– Rendben… én megyek is… szervusztok… – állt fel a férfi és görnyedten kivonult a szobából. – Sajnálom… – suttogta Marthe szinte csak maga elé – azt hittem, hogy ők ketten… de ennek vége… – Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Rebeca. – Brian-ról és Patríciáról… Brian halálosan szerelmes belé és én azt reméltem, hogy összejönnek ők ketten… – Te tudtad ezt, Thomas? – fordult az asszony a férjéhez. – Tudtam – dörmögte Thomas. – És nekem nem is mondtad? – hitetlenkedett Rebeca. – Mit mondhattam volna? Hogy egy épelméjű kutató agyát megbolondította egy csitri? – Igen… ezt például… talán segíthettem volna nekik… – Ugyan ne viccelj Rebeca… mit kell segíteni ezen? Két felnőtt emberről van szó… csak tudják, mit kezdjenek egymással, vagy nem? – Brian sokáig élt egyedül– megrögzött szokásokkal, kialakult életformával és természetesen egy halom rossz szokással… és Patrícia olyan fiatal. – Ne érzelegj kedvesem. Nekünk semmi közünk az érzelmeikhez. És jobb is, hogy nem avatkoztunk bele. Most még rohadtabb volna az egész, így is félek attól, hogy Brian egy darabig használhatatlan lesz… Kopogtak. Anthony, a telep gondnoka jött be, de amikor meglátta a díszes és szomorú gyülekezetet, megtorpant. – Jöjjön csak Anthony… – intette közelebb Thomas – miben segíthetünk? – Csak a kulcsokat hoztam el… – mondta az öreg és egy hatalmas karikát tett az asztalra a csörgő kulcsokkal. – Milyen kulcsokat? – Hát amiket rendelni tetszett. – Én? Kulcsokat rendeltem? Hülyeség… nem rendeltem kulcsokat… – Biztos elfelejtette az igazgató úr ebben a fölfordulásban. Hát amiket a lakásokhoz tetszett rendelni, hogy szükség esetén a többi géphez is hozzá lehessen férni. – Mit mond? Mihez lehessen hozzáférni? Mi van itt? Ti tudtok erről valamit? A többiek némán és döbbenten hallgatták a párbeszédet. – No várjunk csak egy pillanatra… – pattant föl Peter, akinek eddig szinte a szavát sem lehetett hallani – mondja el kérem, mi ez a dolog a kulcsokkal? – Hát… két napja, Maud kisasszony jött azzal, hogy az igazgató úr utasítására egy-egy pótkulcsot kell készíttetnem, hogy bármikor a gépekhez tudjanak férni, ha például valamelyikőjük nincs itthon. – Nem értem… akkor ott van magánál a pótkulcs… – Az igaz, de mostanában én ritkábban vagyok otthon, mert kezelésre járok… tudják, a köszvényem… és akkor pótkulcs sincs… – Maud kulcsokat rendelt? – Igen, igen… tegnapelőtt délben… amikor maguk szintén üléseztek…azt hittem, akkor született a döntés, hát megrendeltem, elkészültek és most itt vannak. – Mondja csak Anthony, Maud kisasszony akkor kulcsot is kért magától? – Persze, igen… Ekkor hirtelen mindenki megértett mindent. Az arcok elsápadtak, Thomas torkán akadt a szó, Rebeca idegesen felnevetett. – Szóval kulcsot kért magától. És arra emlékszik, melyiket? – Igen. Patricia kisasszony kulcsa kellett neki. Thomas felnyögött. Két kezébe hajtott a fejét és dermedten ült.
– És mit mondott, miért? – Azt kérem nem nagyon mondta, de ha részletezte volna sem értek én ebből a dologból semmit. Valamit azért értettem… a gép kellett neki, valami adatot keresett… azt mondta… – Köszönöm Anthony… majd Susanne kifizeti a számlát. – bocsátotta el Thomas a gondnokot. Alig csukódott be az ajtó, mindannyian egyszerre kezdtek beszélni. – Hogy ez nem jutott eszünkbe… Maud az első pillanattól kezdve gyűlölte Patríciát… mondta Marthe – De az intézetet nem… ez volt az élete… – vágott közbe Thomas. – Hát éppen ez az, nem érted? Imádta az intézetet de már nem dolgozik velünk… itt… helyét, imádott munkáját Patrícia vette át… elvégezte a könyvtár feldolgozását, amely mindannyiunk számára hozzáférhetővé vált. Maud nyilvántartását csak vele együtt tudtuk használni, jobban mondva csak ő tudta használni… Maud rádöbbent, soha többé nem lesz szükségünk rá… hát törölt mindent a gépből. Talán nem is tudta, hogy nemcsak a könyvtári anyag van benne, hanem a pályázati is… – Azt sem tudtam, hogy ért a számítógépekhez… – dünnyögte Thomas. – Ugyan kérlek – vágott közbe Peter – Maud nem buta nő. Még ma is félelmetes a memóriája. Elég neki egy könyvet elolvasnia és azonnal tudja, hogyan semmisíthet meg minden adatot… ha tudta volna, hogy nemcsak Patríciát, hanem mindannyiunkat, az intézetet is tönkreteszi, biztosan nem tette volna meg… – De véded… – Nem védem. Csak próbálom összerakni a dolgokat Maud jelleméből kikövetkeztetve… nekünk biztosan nem akart ártani, éppen azért, mert az intézet volt az élete… hát a nyugdíjazásával az élete értelme veszett el… azt akarta, hogy ismét szükség legyen rá, ehhez pedig azt látta járható útnak, hogy tönkreteszi és elüldözi Patríciát… – Peter, keresd meg kérlek, és hozd el magaddal… de semmit ne mondj neki, rendben? – Nehéz lesz, mert legszívesebben kiráznám a nadrágjából… – Rebeca, kérlek menj el Patríciáért… Marthe te maradj itt, hátha még egy őrültnek eszébe jut, hogy itt is matat valamit… szóval, őrizd a házat…én megkeresem Briant.
11. Maud kopogtatás nélkül lépett be a szobába. Körülnézett, s amikor rájött, hogy az egész társaságból csak Patrícia hiányzik, elmosolyodott. – Jöjjön beljebb Maud – invitálta széles gesztussal Thomas és helyet mutatott neki. Maud, ahogy mindig is szokta, csak a szék peremére ült le, két lábát szorosan összezárta, s mielőtt mindkét kezét az ölébe ejtette volna, megsimogatta szigorú kontyát, rendben van-e a haj. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd várakozóan ismét körbenézett a társaságon. – Maud… – kezdte Thomas és felült az íróasztala szélére – Maud… hogy van? Rég nem járt nálunk… – Milyen kedves igazgató úr… köszönöm a kérdését, most már jobban… – Valami baja volt talán? – faggatta tovább Thomas. – Ne-e-em… – húzta el gondolkozva a szót Maud – csak szokatlan az új helyzetem.
– Maga nagyon szeretett dolgozni, s most, hogy a megérdemelt nyugdíjas ideje pihenéssel telik, biztosan üresek a napjai – fűzte tovább a szót arcán félelmetes vigyorral Thomas. Rebeca észrevette férje kirobbanni kész indulatát s csitítólag a karjára tette a kezét. – Hát bizony… – bólogatott a vénkisasszony – nagyon nehéz megszokni, hogy nem kell naponta bejárnom… hogy megszűntek a feladataim… de hála istennek találtam magamnak elfoglaltságot… – Nocsak… – nézett fel Brian hirtelen – és szabad megtudnunk, mire szánta magát? – Ó, hát úgy gondoltam – mondta gyanútlanul Maud – ha már itt mindannyian annyira odavannak azokért a számítógépekért, megtanulom én is…beiratkoztam egy tanfolyamra… vásároltam egy halom szakkönyvet… – És hol tart Maud? Tudna már kezelni egy gépet? – Hát persze… a tanfolyamvezető azt mondta, oly gyors a haladásom, oly mérhetetlen szorgalom munkál bennem, hogy a legfiatalabbaknak is dicsőségére válnék… – Szóval, lepipálnád a fiatalokat… – mondta elgondolkozva Marthe. – Igen… – nézett a fiatalasszonyra büszkén Maud, majd gondolkodás nélkül hozzátette – még Patríciát is… – Biztos ebben, Maud? Hogy már tud annyit mint Patrícia? – Hát persze… sőt… többet is… – Miért olyan biztos benne? Soha nem mérte fel, mit tud Patrícia… hiszen, amikor Patrícia elkezdett dolgozni a számítógéppel, maga nem ment be hozzá… meg aztán mire elvégezte a munkát, maga már nyugdíjban volt… – Hát ez igaz… csak aztán megnéztem a gépét… láttam, mit vitt be… le tudtam hívni az adatait… nem azért mondom, de én jobban csináltam volna… na és az a rendszer, amit kitalált… hülyeség… bárki hozzáférhet az adataihoz, míg én… – Maga olyan rendszerrel dolgozott, amit maga nélkül nem lehetett használni… – vágott közbe Peter. – Hát persze. Különben hogyan bizonyíthattam volna be, hogy szükségük van rám? Tudom én, amit tudok… én maguknak mindig egy furcsa, rigolyás vénkisasszony voltam, s csak eltűrtek, mert kellettem a munkájukhoz… még ezt a fruskát is idehozták… tudtam én, hogy meg kell szabadulnom tőle, és akkor ismét szükségük lesz rám… énrám… – És mit akart tenni, Maud? – kérdezte nagyon halkan Rebeca. – Mit akartam? Rebeca asszony ne nevetettessen… nem akartam… Mit tettem… úgy a pontos… tudják, hogy mindig szerettem a pontosságot. Precizitás nélkül semmire nem lehet jutni. Rendnek kell lenni… mindennek a helyén… az nem lehet, hogy bárki csak úgy belekoszoljon az ember munkájába… hogy szétdúlják a papírjait… tedd magad fontossá és szükségük lesz rád… én pedig az intézet nélkül nem tudok élni. Hát tenni kellett valamit, nem? – Jó, jó, de mit tett Maud? – Elmondhatom, mert az a kis… az a lány nincs itt és maguk biztosan megértenek… kitöröltem az adatait a gépből… mindet… most aztán vagy ismét dolgozhat rajta egy darabig, de akkor maguk rám kell hogy építsenek, addig, amíg újra nem visz be mindent, vagy elküldik innen és én visszatérhetek… – Maud, nagyon ravasz ötlet volt… – mondta fojtott hangon Thomas – a célját elérte. Csak van egy kis baj? – Baj nem lehet… kizárt… én mindent kiszámítottam előre. Adat nincs, Patrícia megszűnik… ilyen egyszerű. Én visszajövök és ismét boldog lehetek. – Maga nem jöhet vissza Maud… ugyanis nem lesz hova.
– Ne… megszűnik az intézet? Ugye csak viccelnek velem? – Az intézet csődbe jutott. Nincs pénz. Ugyanis a kuratóriumnak nem tudtuk benyújtani a pályázatunkat. – Dehát nem értem… ezt minden évben meg tudtuk csinálni… most… most is… az nem lehet, hogy most nem… maguk hagyták elveszni az intézetet… az életemet… – Maga hagyta elveszni Maud… – mondta nagyon halkan Thomas. – Féktelen gyűlöletében kitörölte mindazt az adatot, amire a pályázathoz szükségünk lett volna. Már nincs idő élőről kezdeni… a maga bűne Maud, hogy az élete, ahogy mondta, ilyen katasztrofális véget ért. – Nem lehet… ez nem igaz… – Maud felpattant és kezét tördelve rohangálni kezdett a szobában. – Maguk meg akarnak alázni engem… maguk becsapnak… aztán jót röhögnek a hátam mögött, hogy megijesztettek… egyetlen szavukat sem hiszem… maguk el akarnak távolítani innen örökre… – Nyugodjon meg Maud… Thomas igazat beszél… sajnos… lehetetlenné tett bennünket ezzel a bosszúval… mindannyiunkat. Annyira gyűlölte Patríciát, hogy csak az lebegett a szeme előtt, hogyan távolíthatná el innen. De nemcsak Patrícia megy el… mi is… volt intézet, nincs intézet… – NEEEEM! – ordította Maud és a haját tépte. Rebeca a telefonhoz lépett, hogy orvost szerezzen, de Maud egyetlen ugrással mellette termett és rácsapott a készülékre. – Tudom én, hogy őrültnek néznek. Nem engedem, hogy bezárassanak. Mire jó ez a cirkusz itt? Én itt vagyok. Én megcsinálom. Én újra beviszem a gépbe az adatokat. Én, majd én… – Nyugodjon meg Maud… kérem… – rimánkodott reménytelenül az őrjöngő vénkisasszonynak Thomas. – Hozzám ne érjen… – visított Maud és felkapott egy papírvágó kést. – Aki közelít, azt ledöföm… ne mozduljon Brian… azt hiszi, nem tudok elbánni magukkal? Mindenkit ledöfök… le én… Marthe lassan, oldalazva oson az ajtó felé, de Maud egyetlen rikoltással megállította. – Marthe, remélem meg akarja szülni a gyermekét… akkor pedig üljön csak vissza… addig innen senki nem megy ki, míg meg nem ígérik, hogy én újra itt dolgozhatom… értsék meg, nekem a munka az életem… és ezt vették el tőlem… mindent feláldoztam, a fiatalságomat… semmim nincs… sosem volt… csak az intézet… – keze lehanyatlott, arca eltorzult és a szeméből lassan omlani kezdtek a könnyek. Állt csak a szoba közepén, majd merev ujjai közül a papírvágókés a szőnyegre esett. Rebeca a síró Maud – hoz lépett és átölelte a vállát. – Hát persze Maud, értjük… nekünk is ez az intézet a mindenünk… és persze, hogy számítunk magára… maga nélkül mindig félkarú óriások voltunk, hiszen emlékszik… mindig minden bajjal magához mentünk… Maud arca felderült és két kézzel kapaszkodott Rebecába. – Ugye? Tudtam én… hát tudtam… szükségük van rám… – Bizony Maud… maga nélkül semmire nem vagyunk jók… jöjjön, leülünk egy csöndes szobában és kitaláljuk, mit tehetünk az intézet megmentéséért… – Rebeca az átkarolt Maud-ot kivezette a szobából. Az ajtóból visszanézett, hívjanak orvost, súgta s mikor a többiek bólintottak, becsukta maguk mögött az ajtót. Dermedt csönd volt. Aztán Marthe, akinek még mindig remegett a keze, felsóhajtott.
– A szerencsétlen… pokoli élete lehetett… soha nem hittem volna, hogy valaki ilyen sokként éri meg, ha már nem kell dolgoznia… Thomas tárcsázta a mentőket. Rövid tőmondataiban csak a tényeket közölte és segítséget kért. – Rögtön jönnek… sajnálom ezt a szerencsétlent… Némán ültek, senki nem mozdult. Aztán lábak csoszogását lehetett hallani, majd Maud eszelős kiabálását és a dulakodás hangjai szűrődtek át az ajtón. Aztán megjelent Rebeca. – Borzalmas volt… gyanútlanul tervezgetett, amikor a mentők megjöttek… mondaniuk sem kellett semmit, azonnal megértette, mi történik vele… iszonyú, iszonyú… – Nyugodj meg kedvesem. – ölelte át a vállát Thomas – túl vagyunk rajta. – Most Thomas… de senkije nincs rajtunk kívül… most nem hagyhatjuk végképp magára… – Majd kitalálunk valamit… – nyugtatta Thomas, miközben a kezét simogatta. – Most viszont rendbe kellene tennünk a dolgunkat Patríciával… Brian, elmész hozzá? – Ne ő menjen… – vágott közbe Rebeca – majd én… talán akkor másként fogja fel a dolgot… – Te már kimerült vagy ettől a Maud-féle helyzettől, most még Patrícia lelkével is… – Nem Thomas… én megyek… egy nő most többet tehet, mint bármelyik férfi… – De ők ketten… – mondta Thomas, mire Rebeca közbevágott: – Éppen azért, mert szeretik egymást… Brian tiltakozni akart, de Rebeca leintette. – Ne vesztegessünk szót most a tiltakozásodra Brian. Tudod te is, mi is… nem kell itt most köntörfalazni. Én megyek és kész… aztán majd meglátjuk, mire jutok vele… – Hát ha így látod jónak… – tétovázott Thomas. – így – zárta le a vitát Rebeca s elindult Patríciához.
12. Patricia csomagolt, amikor csöngettek. A lány tétovázott, kinyissa-e az ajtót, végül úgy döntött, nem enged be senkit. Megfordult ugyan a fejében, hátha Brian az, de ahogy a férfit ismerte, egyre bizonytalanabbnak találta az ötletet, hogy Brian eljönne hozzá mindazok után, ami történt. Hajtogatta tovább a ruháit. Ismét csöngettek, majd az ajtót ököllel kezdte verni valaki. Majd meghallotta Rebeca hangját. – Engedj be, Patricia, kérlek… – és verte, verte az ajtót. A lány kiment és kitárta az asszony előtt az ajtót, de nem adott utat neki, hogy bemehessen. Rebecát megdöbbentette a lány karikás, vörösre sírt szeme. Keze elindult, hogy megsimogassa az arcát de mosolya lehervadt azonnal, amikor a lány elhúzódását észrevette. – Patrícia… bemehetek? – Ó, hogyne, persze… hiszen a lakás az intézeté… parancsolj… – tért magához a lány és utat adott. – Mit csinálsz? – fordult vissza a szobaajtóból az asszony – csak nem csomagolsz? – De… csomagolok… szeretnék még ma elmenni innen… – Gyere, üljünk le – kérlelte az asszony és leült a lány nyitott bőröndje mellé a fotelbe.
– Nézd Rebeca… szeretnék még világosban hazamenni… nem érek rá… – Beszélnünk kell… – erősködött az asszony. – Nincs miről… – mondta tétován a lány, de azért leült ő is. – Holnap is mehetnél, ha mindenáron menni akarsz… – Nem én akartam menni, ti küldtetek el… egyhangúan… – Egy tartózkodással… – Igen… egy tartózkodással… megmondhatnád ki tartózkodott? – Hát nem volna szabad, de megmondom. Brian. – Vagy úgy… – bólintott a lány, mint aki tudta a választ. – Nem tiltakozott, csak tartózkodott… értem… – Mit változtatott volna a lényegen? – kérdezte Rebeca. – Igaz… semmit… csak… – Csak örültél volna, ha nem enged elmenni, igaz? – Nem tudom… nem tudom, hogy örültem volna-e? – Nagyon szeret téged, tudod? – Brian? Nem… – Nem tudod? – Nem szeret. – Ezt tudod? – Igen. – Honnan vetted? – Hogy nem szeret? – Igen. A lány megvonta a vállát. Mégsem mondhatta el Rebecának James-t, Brian engedélyét, hogy a fivére körülötte sertepertéljen, hogy miért csókolta meg először és utoljára Brian… – Honnan tudod, hogy nem szeret? Én pontosan az ellenkezőjéről tudok. – Hülyeség… – Te… te szereted? – Mit számít itt az, ki mit érez és miért vagy miért nem? Itt csak a munka számít… nagyon helyes is egyébként… a munkahely nem arra való, hogy érzelmek forrása legyen… – Nekem számít… szereted? Újabb makacs hallgatás következett. – Nézd Patrícia, addig innen el nem megyek, amíg meg nem mondod… jobb, ha mielőbb túl leszünk rajta… segíteni szeretnék… – Nem tudsz segíteni, de nincs is szükség rá… mint Brian nyomatékosan felhívta rá a figyelmemet, felnőtt vagyok, akinek már nincs szüksége segítségre, meg tudja oldani önmaga is a problémáit. Hogy mit érzek és mit nem, az meg rám tartozik… – Nos rendben… akkor viszont most kapkodd magad, mert vissza kell hogy vigyelek az irodába… – Nem kellett volna idejönnöd… – Kellett. A telefonod ugyanis nem felel. Azt hiszem, kihúztad, vagy egyszerűen csak mellétetted… – Igen… nem akartam senkivel beszélni… de miért kellene visszamennem? Már mindenki mindent elmondott, már nincsenek szavaink… – Még vannak… – Én viszont nem akarom hallani őket…
– Nézd, kérlek, ne vitatkozz velem, gyere… – fogta meg az asszony Patricia kezét és indult volna kifelé, de a lány keményen állt és nem mozdult. – Nézd Rebeca… lehet, hogy még akad valami, amit nem vágtatok a képembe, de amit kaptam, éppen elég. Így is atomjaimra hullva megyek el. Többet nem bírok…minden erőmet össze kellett szednem, hogy azon a tárgyaláson tartani tudjam magam… elfogyott mind, nincs több… a maradék önérzetemet nem adom… – Vissza kell jönnöd… – Nem… – Thomas utasítását közvetítem… – Thomas bárkit utasíthat, engem már nem. Engem mély megvetéssel kitaszítottatok magatok közül. Elküldtetek, mint egy tolvaj cselédet… bár az is védheti magát, ahogy tudja…s amíg nem bizonyítják rá, hogy tolvaj, ártatlannak kell tekinteni… nekem ez a lehetőségem sem volt meg… ami nincs, amit nem követett el valaki, azt lehetetlen bizonyítani…azt feltételeztétek, hogy én szándékosan vagy véletlenül, a lényegen mit sem változtat, tönkretettem az intézetet, s ennek a feltételezésnek adtatok nagyon erős hangsúlyt, amikor az eltávolításomról döntöttetek. Már nincs miről beszélnünk… – De van… éppen ezért vagyok itt… kérlek… – Nem. Én hazautazom… és soha többé nem akarok visszatérni… és soha többé nem akarok semmit tőletek…ilyen egyszerű… – Tudom, hogy megbántottunk… – Megbántottatok? A becsületembe gázoltatok! És mindannyian ellenem szavaztatok… – A kétségbeesés… – Nem elég indok… kétségbeestetek, hát hogy kimásszatok a csávából, engem taszítottatok a kétségbeesésbe… mintha az megoldaná a pályázat ás a pénz ügyet. Mindent elvettetek tőlem, röpke egy óra alatt… engedj, hadd csomagoljak… – Már nem érsz haza világosban… és ilyen állapotban még vezetni sem volna szabad… – Akkor is elmegyek innen. Majd a szállodában töltöm az éjszakát, mert itt, egyetlen percet sem többet… – Kérlek még egyszer… gondold meg… fontos volna, hogy vissza gyere… – Kár minden szóért Rebeca… döntöttetek és döntésbe hajszoltatok engem is. Ennyi volt… Rebeca még megtorpant az ajtóban. – Brian sem tudna visszatartani? Patricia egy pillanatig tétovázott. Szerette volna, ha Brian megkísérli megvigasztalni, ha érezheti, hogy mellette áll, ha ismét a karjában volna… aztán megrázta magát és nagyon halkan mondta: – Ő sem… de nem is fordul meg a fejében. Tőle csak tartózkodásra telik… Rebeca ebből azonnal tudta, Brian-t kell Patríciáért küldeniük. Rá hallgat még, ő meg tudja győzni. Bólintott, aztán elrohant. Amikor az ajtó becsapódott utána, Patricia egész testében remegve, a hálószobába ment, hogy ott is összeszedje a holmijait. Aztán leborult az ágyra és zokogott, mint egy kisgyerek. Nem is tudta, mi fájt neki jobban, az igazságtalanság, Brian tartózkodó szavazata, vagy az a mindent elsöprő szerelem, amit eziránt a férfi iránt érzett. A könnyek lucskossá tették a takaróját, testét rázta a zokogás, s a szobát betöltötte a lány szaggatott zihálása és motyogása, ahogy Brian-t emlegeti… aztán megcsendült a telefon.
Patrícia felkapta a fejét. „Hát Rebeca visszatette a kagylót…” Nem akarta felvenni, de a készülék megszakítás nélkül csöngött. Lassan ment oda, és felvette. – Igen… én vagyok… jaj, James… James… istenem… – zokogott fel hirtelen a lány. Majd megtörölte a szemét. – Jó… köszönöm… igen… – és letette a kagylót. Aztán odaült az ablak melletti fotelbe. Nézte a függöny szép mintáit, a lágy redőket, az ablak üvegén megtelepedett apró porszemeket. Kezét ölébe ejtette, válla leroskadt. Már nem sírt. Várt. Ismét csöngött a telefon. A lány kinyújtotta a kezét és felvette a készüléket. – Igen? – szólt bele és a hangja megtört volt. – Patrícia? – Én vagyok Brian… – Azonnal nálad leszek… beszélnünk kell… – Kell? – Igen… kell… rettenetesen fontos… – Már mondtam Rebecának, nincs miről beszélnünk… – De van… te nem is tudod, mi történt… – Tudom. Kirúgtatok. Mit kell még beszélni erről? – Nézd, telefonon reménytelen… azonnal indulok… – Ne gyere, kérlek… – esdekelt a lány, aki tudta, hogy James ismét a városban van és perceken belül itt lesz. – Most az egyszer nem hallgatok rád. Máris megyek… – De… – a lány már csak a tárcsahangot hallotta. „Uram Istenem, most kezdődik minden élőről. James jön… Brian jön… soha nem fogok kimászni ebből a tébolyból…miért sikerül mindig minden rosszul az életemben? De én vagyok a hülye. Viszont olyan rettenetesen egyedül voltam ezzel az egésszel. És James megérezte… ahogy viszont Brian nem…” Csöngettek. A lány remegő gyomorral indult ajtót nyitni. „Vajon melyikük érkezett előbb? Brian-e vagy James? 13. Brian az ajtófélfába kapaszkodva várta, hogy Patrícia beengedje. Álltak egymással szemben, egyikőjük sem szólt. Aztán a lány, kezének egy mozdulatával, beljebb invitálta a férfit. „Milyen megtört” – futott át mindkettejükön a felismerés a másik láttán. Brian az asztalhoz lépett, majd letottyant egy székre. A lány megállt a szoba ajtajában és onnan nézte a férfit. – Ülj le te is – kérlelte a férfi – nem tudom így elmondani, m i történt… A lány még mindig nem szólalt meg, de lassan elindult a férfi felé, aki hirtelen felpattant és eléje ment. Átkarolta. – Édes, megriadt madárkám… – suttogta és fejét a lány fejére hajtotta, beszívta az illatát és egyre szorosabbra fonta az ölelést. A lány két karja átölelte a férfi derekát. Némán, összefonódva álltak, majd Brian keze elindult felfelé és lágyan simogatta a lány haját. Patrícia arcát a férfi mellére ejtette, lassan elindultak a
szemében összegyűlt könnycseppek. Brian most két kézre fogta a lány arcát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Ajkán mosoly jelent meg, szeme ragyogott. – Patrícia, minden rendben… érted? Minden kiderült… azért jöttem, hogy azonnal visszavigyelek az intézetbe… A lány megmerevedett, teste heves ellenállást fejtett ki. – Nem megyek… – Thomas kéri, meg mindannyian várnak… tudnod kell, hogy… – Már semmit nem akarok tudni – motyogta Patrícia. – Azt sem… azt sem, hogy nem engedlek el? Hogy soha többé nem akarlak elengedni? A lány fürkészve figyelte a férfi szemét és szerette volna, ha Brian komolyan gondolja, amit mond. De félt. Félt, hogy Brian kihasználja azt a vonzalmat, amit biztosan érzékelt. – Azt sem akarod hallani, hogy… Ismét csöngettek. Brian még mindig nem engedte el a lány arcát. Patrícia szakadt el a férfitől, miközben még mindig annak szemébe felejtkezve megszólalt: – Kinyitom az ajtót… Brian bosszús lett, hogy éppen abban a pillanatban zavarták meg, amikor végre a szerelméről akart beszélni, amikor el akarta mondani, hogy szereti Patríciát és soha többé nem akar nélküle élni. Bámult ki az ablakon és csak abban reménykedett, hogy befejezheti a vallomását, amikor hirtelen meghallotta James hangját. Vadul megfordult és szembetalálta magát a bátyjával. Féktelen düh fogta el. – Hát persze… gondolhattam volna… ezért nem voltál kíváncsi semmire… sem Rebeca kérlelésére, sem az enyémére… hogy egy ártatlan fiatal lányban ennyi rafinéria legyen, ez elképesztő… mit neked minden gond, mit neked, ha kirúgnak, ha mi mindannyian belegebedünk az elkövetkezendő időbe… teneked semmi nem számít, hiszen a megmentőd azonnal megjelenik és kiránt ebből a bajból… mondd, mindent mások oldanak meg helyetted? – Brian – próbált közbevágni James, de a férfi megállíthatatlanul folytatta. – Te most hallgass bátyus… majd hozzád is lesz pár szavam, de előbb ezzel a… ezzel a nőszeméllyel végzek… Gyáva vagy kedves Patricia… sértettségedben semmi nem érdekel… megbántottak, hát törlesztesz… de nem mersz odaállni, hogy meghallgasd, hogy elmondhassuk, tévedtünk. Mert neked így a kedvezőbb. Így James keblére borulva sajnáltathatod magad… így védelmet nyújtó karokba futhatsz… jól vigyázz testvér, ez a lány magába bolondít, aztán ha véletlenül összekaptok majd valamin, hát azonnal ott van tartalékban valaki más, akihez ismét segítségért fordulhat és azonnal faképnél hagy. Nem érdeklik az érzelmeid, hogy távozásával a legfeneketlenebb magányba és kétségbeesésbe taszít. Nem érdekli, hogy megőrülsz miatta, mert szereted, mint senkit még. Nem érdekli, hogy másra sem vártál, csak rá. Csak maga érdekli. A megbántott hiúsága, a megtépázott önérzete… – Brian… – vágott közbe Patricia – van még valami, amit nem mondtál el rólam? Van még valami, amit féktelen gyűlöletedben a fejemhez tudnál vágni? Mert ha nincs, akkor eleget tettem a kérésednek és meghallgattalak és akkor kérlek, menj el innen. És soha többé nem akarlak látni. El akarok menni innen és azt is szeretném elfelejteni, hogy valaha itt voltam. Azt meg különösen, hogy ismertelek… – De Patrícia… – vágott közbe James, aki megértette, hogy Brian arról beszélt, mit jelent neki ez a lány, hogy nem tud nélküle élni. És hirtelen nagyon megsajnálta a testvérét és ezt a lányt, akik szemmel láthatóan állandóan két malomban őrölnek. – Hallgasson James, kérem… még nem fejeztem be… kedveltelek Brian… nem, nem is kedveltelek… szerettelek… mint ahogy még soha senkit és szerettem volna, ha te is
szeretsz. Álmodoztam róla, hogy átölelsz és a karodban tartasz, hogy az asszonyoddá teszel… hogy soha többé nem ébredek fel reggel egyedül… hogy éjszaka, ha kinyújtom a kezem, ott vagy mellettem, hogy együtt reggelizünk, hogy megosztjuk egymással a bánatunkat és az örömeinket, hogy hallgatom a zsörtölődésedet, ha valami nem tetszik és nézhetem a mosolyodat, ami oly kedvessé teszi az arcodat. Szerettem volna, ha beletúrhatok a hajadba, ha megcsókolhatlak, amikor eszembe jut és beszívhatom az illatodat… de eltaszítottál magadtól. Távol tartottad magad tőlem és nem engedted, hogy szeresselek… én pedig nem tehetek mást, tudomásul veszem a döntésedet és elmegyek… Brian egyre döbbentebben hallgatta a lányt és bár minden porcikája azt kívánta, hogy átölelje és csókokkal borítsa el, mozdulni sem bírt. Itt állt végig a boldogság kapujában és most végig kell néznie, hogy nem ő sétál be a kapun, hanem a boldogság lépi át a küszöböt, hogy soha többé ne találhasson rá. – Patrícia…Patrícia… – dadogta, de a lány kezének egyetlen érintésére elhallgatott. – Már akkor szerettelek, amikor megismertelek. Milyen jó volt veled azon az estén, amikor először mentünk el vacsorázni… emlékszel? Miért is emlékeznél? Akkor úgy éreztem, te is jól érzed velem magad… de tévedtem. Rögtön visszakoztál, hogy már nincs szükségem rád, felnőtt vagyok… mondtad… hát akkor most felnőtt módjára döntök… és elmegyek. James úgy nézte kettejüket, mint egy teniszmérkőzésen a két pályatérfél között pattogó labdát. Most már tudta, Patrícia miért nem bíztatta még azzal sem, hogy gondolkozik az ajánlatán. Szíve vadul zakatolt, de tudta, most már tudta, hogy az ő ajánlata komolytalan volt, hiszen igaza volt a lánynak, a kétségbeesés kergette hozzá. Örült, hogy ők ketten szeretik egymást, de ahogy most kinézett, ebből egyhamar nem lesz boldog egymásratalálás. „Igen, mint két sinus-görbe… olyanok… amíg az egyikük a pozitív, a másikuk a negatív tartományban van, s csak ritkán találkoznak a keresztpontokon… mintha tökéletesen aszinkronban volnának…” – Ne fáradj Patrícia… elmegyek én… nem zavarlak többé… bocsáss meg… de azt azért még elmondom, hogy a gépben az adatok… – Ne… ne fáradj… nem érdekel… benneteket sem érdekelt, mit mondhatok én az adatokról… mivel nincsenek meg és többé elő sem hívhatók, fölösleges beszélni róla… – Konok nőszemély vagy… – Ez még megmaradt…, ezt nem tudtátok elvenni… – Mondd, nem is tehetjük jóvá? Semmiféle lehetőséget nem adsz nekünk? – Nincs mit jóvátenni… ha én lettem volna a ti helyetekben, én sem tettem volna mást… adott volt egy helyzet, ami kárt okozott mindenkinek… a felelőst meg kellett találni… megtaláltátok és törlesztettetek… így igazságos…én pedig elfogadom a döntéseteket. Sem ti, sem én nem tehettünk mást. Adós – fizess. Ilyen egyszerű. – Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy tisztázódhat minden, ha most hajlandó volnál eljönni velem… – Az adatokat akkor sem tudjuk visszavarázsolni. Minden időből kifutottunk… a pályázat beadására nincs remény, a pénz elúszik és az intézet bajba kerül… Most felállt James is és a lány karjára tette a kezét. – Hallgasson rám, Patrícia… értem, hogy zaklatott, különösen ha mint Brian szavából kivettem, ártatlanul vádolták meg…de adja meg a lehetőséget, hogy elmondhassák, amire rájöttek… – Ők sem adtak nekem lehetőséget…
– A bosszúállás nem vezet eredményre… – folytatta James, s még indulatok sem tükröződtek a hangjában. – Arra kellene kitalálni valamit, hogyan lehetne a nagy bajból minél kisebb veszteséggel kimászni. Külön – külön is menne, de hosszabb időt és több munkát venne igénybe. Együtt könnyebben menne… – És tulajdonképpen még egy kis időnk – is van… beszéltem a kuratóriummal… kapunk haladékot… Patrícia keze megremegett. Hát mégis van remény? – De az adatok… az adatok nincsenek meg… többnapi munka csak az adatok bevitele… – Kérlek Patrícia, gyere velem… a többiek várnak ránk… ha maradsz és segítesz, meg tudjuk csinálni… de kell, hogy beszélj a többiekkel… – Én is így gondolom… – mondta a ki nem mondott kérdésre James, amikor a lány ránézett. – Hát, akkor menjünk… egy kicsit összeszedem magam… – sóhajtotta Patrícia és kiment a fürdőszobába. A két férfi némán méregette egymást. Aztán mindketten egyszerre vettek mély levegőt, hogy megszólaljanak. James elmosolyodott, Brian pedig elhúzta a száját. – Mi volt ez az őrület? – kérdezte James. Brian két kézzel túrt a hajába és a szeme összeszűkült. – Hosszú, testvér… nincs most idő a részletekre, de ami a lényeg, a számítógépből minden adatot töröltek. A pályázatot ezért nem lehet időben beadni. Persze, mindannyian úgy véltük, Patrícia tolt el valamit. Kitört a botrány. És mert őt véltük vétkesnek, úgy döntöttünk, hagyja el az intézetet. Ha hibát követtünk el, hát abban tévedtünk, hogy amit nem követett el valaki, azt nem lehet bizonyítani. Se pro, se kontra. Mégis döntöttünk, hogy menjen el. – Te is megszavaztad? – Én tartózkodtam. – Miért nem álltál ki mellette? Hiszen együtt dolgoztatok, tudhattad, ha hibázik… – Igaz… de nem tudhattam… semmiben nem lehettem biztos… meg attól féltem, az, amit iránta érzek, elhomályosítja a látásomat… – És végülis mi történt? – Szegény Maud… ő törölte ki az adatokat. Úgy hitte, ha Patrícia elmegy, ő ismét a munkatársunk lehet… hogy szükségünk lesz rá… – És így van? – így… jelenleg ugyanis mindaz, amit Patrícia elvégzett, elveszett. Csak Maud nyilvántartása maradt meg valahol. Szerintem nála van… ha ugyan megvan még…és nem pusztított el mindent féktelen dühében… – Őt meghallgattátok? – Igen. Bevallott mindent… mindannyiunknak az a véleménye, megháborodott. Szanatóriumba kellene küldeni, de nem megy. – Pedig talán még lehetne segíteni rajta… – Talán ha te megpróbálnád… téged mindig nagyra tartott… egy neves, közszeretetnek örvendő orvos… – Én sebész vagyok, Brian… – Az őt sosem érdekelte… megpróbálod? – Meg. – Egyébként, hogy kerültél ide? – Felhívtam Patriciát… beszélni akartam vele… – Értem…
– Dehogy érted… én megkértem a kezét és arra kértem, ha már elutasított, legalább gondolkozzon az ajánlatomon… – Most erre akartál rákérdezni? – Nem… közben rádöbbentem, Patrícia engem soha nem fog szeretni… még ha gondolkozott volna a dolgon, ha erre ígéretet tett volna… de még azt sem vállalta…már nem akartam mást, csak megmondani neki, hogy ne foglalkozzon velem. Megígértettem vele, ha szüksége lesz rám, azonnal jelentkezik. Ha bajban lesz, ha valami bántja, ha nagyon egyedül érzi magát… hív és én jövök… – Hát igen… és mert bajban volt, felhívott. Jól kipanaszkodta magát? Elmondta, hogy gonosz vagyok? Hogy el akar menni? – A fenét… nem is figyelsz rám… én hívtam fel, mondtam már. És nem mondott semmit. A hangjából éreztem, hogy valami baj van. S mert a klinikán voltam a városban, hát hamar ideértem… épp időben, hogy meghallgassam kölcsönös szerelmi vallomásaitokat… örülök neki, hogy ti ketten… – Ugyan James… mi ketten az életben nem kerülünk össze. – Te ezt komolyan gondolod? Hiszen minden rendben… már nincs előttetek akadály… – De van. Az, hogy nem tiltakoztam… ha most nem álltam melléje, mi a biztosíték a számára, hogy a későbbiekben számíthat rám? Hogy támasza lehetek? Hogy bízhat bennem? – Szeret… és ez elég… – Lehet, bár ebben sem vagyok biztos. De nem elég. Az elvesztegetett bizalmat pokolian nehéz visszaszerezni. – Rajtad múlik… – Ez már kettőnkön múlik… ezerszer kell bizonyítanom, hogy higgyen nekem… – Olyan kedves lány és olyan megértő… – Konok, makacs, önfejű… túlságosan független… nehéz dió… – Nem féltlek benneteket… Patrícia ismét megjelent. Halvány volt az arca, a szeme még mindig kissé fátyolos. Brian észrevette, hogy mintha fogyott volna az utóbbi napokban. A lány halványsárga pólója visszaverte a nap sugarait. Fehér szoknyájából kikandikáló két formás lábszárát látva, a két férfi nagyot nyelt. – Hát akkor menjünk… James, köszönöm, hogy meglátogatott. Meddig marad? – Ha Brian befogad egy éjszakára, csak holnap reggel megyek haza… – Persze. Tudod, helyem aztán van bőven… Amikor kiléptek a lakásból, Brian a lépcső tetején megállította egy pillanatra a lányt. Maga felé fordította, és az arcába nézett. – Minden rendben? – kérdezte halkan. – Igen Brian… minden rendben… – mondta halkan a lány és elindult lefelé a lépcsőn. Brian átölelve tartotta a vállát, s érintésétől a lányon enyhe borzongás futott végig.
14. – Gyerekek, győztünk… győztünk… – robbant be a munkaszobába Thomas. – Megkaptuk… a kuratórium mellettünk döntött… Folytathatjuk a munkát… – Ez nem lehet igaz… – sikkantott Marthe és Peter nyakába ugrott. A férje óvatosan karolta át viselős asszonyát.
– Hol van Patrícia? Azonnal meg kell tudnia… nélküle semmire nem jutottunk volna… Brian… merre van a kislány? – Hazazavartam… két hete alig aludt egy-két óránál többet. Minden adatot bevitt újra… már azt hittem, ott esik le a székről… – Te sem vagy valami ragyogó színben… – szólt közbe Rebeca. – Mit gondoltok? – hunyorított Thomas – nem kellene Brian-t is elzavarni? – Én megszavazom… – vágott közbe élénken Peter. – De nekem… – próbálkozott Brian – még dolgom van… – Nincs dolgod Brian… majd én eligazítom James-t, s együtt elvisszük Maud-ot a kórházba… engem kedvel… és be is enged… – fogta meg a férfi kezét Rebeca s kezdte kituszkolni a férfit. – És Brian… – szólt utána Thomas – néhány napig egyáltalában nem akarlak látni benneteket. Jó lesz, ha ezt közlöd Patríciával is… – Nem hiszem, hogy találkozom vele… – Meggyőződésem, hogy fogsz… – mosolygott Rebeca. – Bármennyire fáradt, két napnál többet egyfolytában még ő sem alszik… szerintem már ébredezik… – Haragszik rám… – Éppen ezért kellene beszélnetek egymással. Szerintem rátok férne jól kibeszélni magatokat, nem gondolod? – Nem tudom… – ingatta a fejét - biztosan igazad van, de fáradt vagyok, hogy most ép ésszel tudjak érvelni… – Ő is fáradt. – Éppen ezért nem akarok beszélni most vele. Megint csup a félreértés volna minden. És abból már éppen elegem van. – Te tudod Brian… én csak jót akarok… – Tudom Rebeca… csak a pokolba vezető út is azzal van kikövezve, mint tudjuk… – Te tudod… én a te helyedben, tisztáznék vele mindent. – Jól van… de előbb alszom egyet én is… tényleg nagyon fáradt vagyok… Amikor Patrícia arra ébredt, hogy a nap az arcát simogatja, hunyorgott egy kicsit és az órájára nézett. Három óra volt és a nap állásából azt is kiderítette, hogy délután. A házban csönd volt, persze. „Mindenki dolgozik, csak én henyélek… de végülis örülök, hogy sikerült…”. Nyújtózkodott, jólesőn elterpeszkedett az ágyban. Hirtelen csendült meg a telefon, s a lány összerezzent. – Patrícia? – kiabált szinte a túloldalról Rebeca – ébresztő kislány… most zavartuk haza Brian-t… hadd aludjon ő is… olyan volt már, mint a saját öregapja. Kipihented magad? – Igen, igen Rebeca… úgy érzem magam, mint aki újjászületett. Mi lett a végeredmény? – Elnyertük az alapítvány pénzét… győzelem – ujjongott Rebeca. – Kiváló… nagyon örülök neki… gondolom, mindenki ünnepel… – Hát persze, csak éppen ti nem vagytok velünk… de ami késik, nem múlik… ahogy kialudtátok magatokat, nagy kerti ünnepséget rendezünk, jó lesz? – Nagyon… mondd, Maud… – Nemsokára megérkezik James és ketten elvisszük…azt mondja James, hogy a vizsgálatok szerint valóban csak pihenésre volna szüksége… talán rendbejön… – Szeretném… nem rossz ember ő, csak elkeseredett… nagyon magára hagytuk, azt hiszem…
Rebecának tetszett a többes szám, amit Patrícia mondott. Úgy érezte, a lány közéjük valónak tartja magát, ügyeik az övéi is. És abban is reménykedett, hogy Brian és Patrícia végülis egymásra találnak. – Pat… – Rebeca, anyám becézett így… köszönöm… – Rebeca érezte a lány hangján, hogy örült a kedveskedő becézésnek. – Pat… kérnék valamit tőled… Brian nagyon rossz állapotban van… kérlek, nézz rá időnként… Anthonyt elküldtem már a pótkulccsal, nemsokára nálad lesz… tudod, Brian inkább a nyelvét harapná le, mintsem segítséget kérjen valakitől… nekünk most megszaporodott a munkánk… Patrícia hallgatott. Hogy ő menjen be Brian-hez és legyen a segítségére? Mit tudna ő tenni a férfiért? De megrettent Rebeca hangjától is, nagyon komolyan csengett. – Mi baja van? – Nem tudom… mintha az ereje végére ért volna… meg biztosan van más is, amiről nem tudok… te nem tudod, mi baja van a lelkének? – Én? N-e-e-em… – nyújtotta el a szót a lány. – De majd ránézek, rendben? – Jól van kislány… majd hívj… – Igen Rebeca… hívlak… és Rebeca… mindent köszönök… Patrícia gyorsan kibújt lenge hálóingéből s a fürdőszobába sietett. Megeresztette a zuhanyt, hosszan csorgatta magára a vizet. Teljesen frissnek érezte magát. Halkan dudorászott. Aztán alaposan megtörölközött, illatszert fröccsentett magára, majd a tükörben alaposan végignézte azt a lányt, aki ő volt. Már kisimult az arca, szeme alól eltűntek az éjszakázás miatti karikák. Elmosolyodott. Igaz, soványabb lett, de majd visszaáll az eredeti testsúlya. A szekrényből halványkék, elől végig gombos ruháját vette elő. Csipkés melltartója inkább kiemelte keblei hal mát,mintsem takarta. Aprócska bugyija alig takarta. Lassan bújt bele a frissen vasalt ruhába, s gombolgatta végig magán. Pördült egyet a tükör előtt s nem tudott rájönni, mi hiányzik róla… ja persze, a szandálja- Fehér magassarkú, pántokból álló szandálja jóval magasabbra emelte. Derekára feltette az övet és nyakában megigazította vékonyka aranyláncát. Nem használt soha sminket, csak a szemét emelte ki festékkel. Végül megfésülködött és már hátközépig érő fürtjeit egy, a ruha anyagából való kendővel fogta össze. Nyakán és a halántékán lévő rövid fürtök rakoncátlanul keretezték az arcát. Tetszett magának és azonnal sóhajtott is. „Bár Brian-nek is tetszenék– lemegyek hozzá– – döntött hirtelen, majd tétovázva megtorpant. – Hátha be sem enged… de Rebeca megkért és küldi a kulcsot… felhatalmaztak, hogy vigyázzak rá…” Az előszobában már hallotta Anthony kopogós lépteit a lépcsőházba s kitárta az ajtót. A férfi megállt a lépcső tetején és elállt a lélegzete a lány láttán. – Nocsak, milyen friss a kisasszony… mondtam az asszonynak, hogy az a sok munka majd megárt még… de úgy látom, minden rendben… itt vannak a kulcsok… – Köszönöm Anthony… – De ugye, nem valamelyik gép miatt… – Ne ijedezzen Anthony… semmi hasonló nem fordulhat elő… ezerszeresen levédtük az anyagokat… – James éppen akkor támogatta be szegény Maud kisasszonyt a kocsiba, amikor elindultam… Rebeca asszony is elment velük… – Remélem, felgyógyul majd…
– Mind ebben reménykedünk– nos kisasszony, én megyek is… jaj, majd elfelejtettem, látja már feledékeny is vagyok, nemcsak köszvény kínoz… az igazgató úr üzeni, pihenjenek csak nyugodtan és még azt is mondta, majd jelentkezzenek… annyi időt kapnak, amennyire szükségük van… – Köszönöm… majd telefonálok. Patrícia megvárta, míg az öreg lassan lecammog a lépcsőn. Azonnal bezárta maga mögött az ajtót, kezében Brian kulcsával, elindult lefelé. Megállt a férfi ajtaja előtt és fülével rátapadt a fára. Bentről semmiféle nesz nem szűrődött ki. Halkan kopogtatott, de bentről semmiféle mozgást nem hallott. Óvatosan dugta a zárba a kulcsot. Lassan nyitotta, hogy ne ébressze fel Brian-t. Lába alatt megcsikordult az előszoba padlója. Patrícia felszisszent. „Hát persze, minél csöndesebben akar mozogni, annál hangosabb lesz az eredmény…” Belépett a szobába. Sehol senki… aztán hirtelen felvágódott a fürdőszoba ajtaja, s ott állt Brian, frissen mosdva, vizes hajjal, amely a szemébe hullott, mezítelen felsőtesttel, dereka köré csavarva egy törölközővel. Megtorpant, amint meglátta a lányt. Brian érezte, hogy a szíve szaporábban kezd verni. Patricia, ahogy végignézett a férfin érezte, hogy kiszáradt a torka. „Istenem, miért mondja néhány nő az ismerőseim közül, hogy egy férfi soha nem szép? Brian olyan szép…” – és elpirult a gondolattól. Zavartan lesütötte a szemét. – Hát te? – kérdezte csodálkozva a férfi. – Hogy jöttél be? – Rebeca kért meg, nézzek rád… mert hogy nem vagy jó állapotban… – súgta kicsit rekedten a lány és ismét a férfire nézett, aki lassú léptekkel közeledett. – Hát nem is vagyok… egészen rossz állapotban vagyok… – motyogta a férfi, s megállt a lány előtt. – Nem úgy nézel ki… – mondta Patrícia, de a szemét nem tudta elszakítani a férfiétől. – Pedig, ha jobban megnézel, magad is rájöhetsz… – lehelte szinte csak Brian és a lányt orrát megcsapta a fogkrém friss illata. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert úgy érezte, ha még egyetlen pillanatig látja a ragyogó szemeket, hát a karjaiba veti magát. Érezte, hogy Brian megfogja finoman és gyöngéden a kezét, s a testéhez vezeti. Patrícia kérdőn pillantott fel ismét a férfi szemébe, s engedte, hadd vezesse a férfi. A törölközőt érezve az ujjai alatt, megrettent. „Csak nem azt akarja, hogy megérintsem, így, hogy nincs rajta más, csak…” de a keze már azon a ponton volt, ahová Brian vezette. Megrebbentek az ujjai, mert érezte a törölköző alatt a férfi feléledt vágyát. – Ennyire rossz az állapotom… hónapok óta… nappal és éjjel… mindig, ha rád gondolok… a puszta gondolat, hogy vagy, izgalomba hoz… s most, ahogy megláttalak, már nem is akarom titkolni előtted… A lány ismét elvörösödött és lehajtotta a fejét. Kezét Brian még mindig az ágyékán tartotta. – Ne hajtsd le a fejed… látni szeretném a szemedet… tudni akarom, érzel-e valamit irántam, s mert a szád néma, a szemedből akarom kiolvasni a választ… A lány felemelte a fejét és bátran nézett szembe a férfivel. – Látod a választ a kérdéseidre? – kérdezte halkan. – Lehet, hogy rosszul olvasok benne… – mosolyodott el a férfi. – Segítenél? – Ha kívánod…igen… – Haragszol rám?
– Nem… nem… – Kedvelsz? A lány alig észrevehetően bólintott, s testén valami furcsa borzongás futott át. Libabőrözött. Megrázkódott. – Fázol? – kérdezte hirtelen a férfi. – Kicsit… de nem érdekes… kérdezz… – Megmelegítlek… – ölelte át a férfi és a lány érezte a mellén a férfi csupasz mellkasában dübörgő szív dobbanásait. Ott álltak szorosan egymás mellett s a férfi a lány nyakára hajolt. Patrícia utat engedett, fejét kissé hátravetette és szorosan ölelte a férfit. Brian megcsókolta a nyakát s a lány testén ismét borzongás futott végig. – Drága Patrícia… te reszketsz… – a férfi kézenfogta s az ágyhoz vezette. Leültette a szélére, s eléje térdelt. Brian a fejét a lány ölébe hajtott, megcsókolta a térdeit, átölelte mindkét kezével a lány lábait. Patrícia két kézzel ölelte magához a férfit, simogatta a vállát és izmos hátát. Most a férfi rándult meg. Felnézett a lányra és felhúzva az egyik szemöldökét, megkérdezte: – Ha melléd ülnék, engednéd? – Igen Brian… szeretném… – Ha átölellek közben és megcsókollak? Azt is engednéd? – Igen Brian… A férfi szorosan a lány mellé ült, félig maga felé fordította, kezével elsimított egy fürtöt az arcából. Aztán mindkét kézzel átölelte, s a szemét le sem véve a lány szeméről, közelebb hajolt, s lágyan megcsókolta a lányt. Ajkai egy reszkető ajkat találtak. Karjában egy remegő lányt tartott. Lassan és gyöngéden indult útjára a férfi keze. A nyak, a váll, a hát, a derék… minden érintésére megrezdült a lány, de nem húzódott el, szorosabban bújt a férfihez. Brian halk nyögéssel nyugtázta a lány megadó viselkedését. Nyelve végigsiklott a lány ajkán, s addig sétált a peremén, míg Patrícia ajkai meg nem nyíltak. Patrícia a hátán érezte a férfi forró kezét, hirtelen egész testét elöntötte a forróság. „Lángra lobbanok” – gondolta – „eléget"… Brian nyelve végigszánkázott a száj minden zugában, s kereste a lány nyelvét. Megbújva akadt rá, s óvatos kutatással, ingerléssel késztette mozgásra. Patrícia előbb félénken, majd egyre bátrabban kereste a férfi rejtekeit. Nyelvük már összeölelkezett. Brian egyre erőteljesebben és mohóbban csókolta és hasonló szenvedélyt váltott ki a lányból. Apró harapásokkal fokozta a vágyat, miközben a keze a lány nyakán indult lefelé s ért el a ruha első gombjához. Óvatosan bontotta ki a ruhát, s tolta le a vállról. Szája követte a kéz útját, bejárta a nyákot, majd rátért a váll felé vezető útra. Keze már a lágy, puha dombok felé haladt, s amikor a ruha felsőrészét letolva elérkezett a csipkés melltartóhoz, szája a lány mellére hajolt. Keze egyetlen mozdulattal kapcsolta ki a melltartót s bukott ki burkából a lány két melle. Brian két kezébe fogta mindkettőt, a köztük lévő völgybe csókolt, majd előbb az egyiket, majd a másikat is csókokkal hintette meg. A rózsaszín holdudvaros mellbimbókat ért csókokra a bimbók ágaskodó bimbókká váltak. Brian hallotta a lány szaporodó levegővételét és érezte, hogy a teste átforrósodott. Keze elindult lejjebb anélkül, hogy szája elhagyta volna a lány mellét. Lassan gombolgatta a gombokat, s minden gombolás után a keze végigsimogatta az új, felfedezésre váró területeket. Amikor az utolsó gomb is nyitva volt, a szétterített ruhára fektette a lányt. Felhúzódott a lány mellé, könyökére fektette a fejét s másik keze egyetlen pillanatra sem hagyta abba a simogatást. A lány elködösülő szemébe nézett, s nem tudta eldönteni, mit lát azokban a szemekben.
– Szeretlek Patrícia… – dünnyögte, miközben ajkával a lány köldökére hajolt és nyelve körbejárta a kis kutacskát. Patrícia teste megfeszült, ahogy a férfi keze újabb területek felé indult. „Még senki nem látott meztelenül… még senki nem érintette a testemet a kezével, a szájával…nem tudom, mit kell tennem?” – zakatolt a lányban s megijedt, hogy tapasztalatlansága megriasztja a férfit. – Valami baj van, Patrícia? – nézett fel a férfi, s látta, hogy a lány szemében a vágyon kívül van még valami. – Nincs… – súgta rekedten a lány – csak-csak… félek… – Tőlem félsz, kedves? – Nem… nem tudom… csak… én… – Mi baj? – Ó, Brian… segíts kérlek… – könyörgött a lány s hangja síróssá vált – én még soha… senkivel… és… – Ne félj, vigyázok rád. Nem okozok fájdalmat neked. Bármilyen régóta vágyom rád, visszafogom magam. Azt szeretném, ha jó volna neked és mindig, örökké emlékeznél erre a napra… – súgta a férfi. – Érints meg… ne félj tőlem… Patrícia lágyan érintette meg a férfit, lassan, ahogy Brian feltérképezte az ő testét, indult el ő is, hogy megismerkedhessen a férfivel. Érezte a vállon megránduló izmok játékát, megsimogatta a mellkast borító szőrzetet, elidőzött a dús erdőben, megcsókolta a férfi mellbimbóit, mire Brian felnyögött és szája megkereste a lányét. Miközben ajkuk ismét összeforrt s csókjuk hevesebbé vált, a lány magához húzta a férfit a derekánál, keze elkalandozott annak fenekére, bele is markolt, érezni akarta a feszes domborulatot. Brian egyik karját a lány feje alá tette, s ahogy meg – megemelte, úgy feszült az égnek a lány két melle s talált rá a férfi ismét a szájával. Brian keze lassan a lány combjának belső ívéhez ért, simogatta, s szinte milliméterenként haladt felfelé, hogy a lány érintetlen nőiességét megsimogassa. Patrícia helyet adott a férfi kezének, s bár egész testében remegett, pontosan érezte, hogy a férfi ujjai nyomán egész teste lángra lobbant. Még több lehetőséget adott a férfinek, aki ujjával az ágyékot borító szőrzetet birizgálta, majd lassan és óvatosan még beljebb haladva, egyetlen mozdulattal a markába zárta a lány forró részét. Patrícia belemarkolt a férfi hátába. Teste megfeszült, csípője megemelkedett. Már régen nem jutott eszébe, hogy föltárta magát egy férfinek, hogy szégyenkezne egy idegen előtt. Már semmit nem akart, csak a beteljesedést. Várta a csodát, várta azt, hogy örökre, visszavonhatatlanul Brian-é legyen. Brian most lehúzódott a lány ágyékához, szájával végighaladt az ágyékon, nyelve kereste a testbe vezető utat s miután megízlelte s ezzel a végsőkig fokozta a lány vágyakozását, ismét felhajolt a lányhoz, s suttogva megkérdezte: – Biztosan akarod, kedves? – Igen… igen… akarom… szeretlek Brian… semmi mást nem akarok, csak téged… most és mindörökké… kérlek, kérlek… – könyörgött a lány – ne várakoztass… – Ne siess… lassan, szépen… van időnk… – suttogta a férfi és a lány széttárt combjai közé térdelt. Patrícia kezét férfiasságához vezette, a lány ujjai között életképesebbé vált, mint valaha. Brian hátravágta a fejét, torkát apró hörgés hagyta el, ráborult a lányra, s lassan, óvatosan, belé hatolt. Bár feszítette a vágy, most a beteljesülés kapujában minden erejét megfeszítve fogta vissza magát. Tudta, hogyha most türelmetlen és kapkodva teszi magáévá a lányt, elrontja a kapcsolatukat jó időre, hát visszatartja magát és az érintetlen lányt fokozatosan tanítja meg a szerelemre. Csak így lehetséges, hogy később, bármikor mindketten örömüket leljék a szeretkezésben, hogy vágyakozva akarják majd egymást boldoggá tenni.
Lassan és óvatosan mozgott. Ritmusát a lány is átvette, s türelmetlenül szaporább tempóra késztette Brian-t. – Nem kedves… ne siess… szeretnélek nagyon sokáig érezni és szeretném, ha hosszan befogadnál… Patrícia ismét visszatért a férfi által diktált tempóhoz. Amikor Brian feltörte a kaput, Patrícia felszisszent. A férfi azonnal megtorpant. – Fáj, kedves? – Nem… csak hirtelen volt… nem fáj… Ritmusuk most felgyorsult. Brian olyan erővel szorította a lányt és Patrícia úgy ölelte magához a férfit, mintha soha többé nem akarnának szétválni. Csak zihálásuk, egymáshoz verődő testük csattanásai voltak hallhatók. Patrícia úgy érezte, felrobbant a világ, teste megfeszült, csípője felemelkedett. Brian szinte rázuhant a lány szájára, harapta és már nem tudták, ki veszi a levegőt, egyáltalában, honnan jutottak hozzá… Patrícia érezte, hogy Brian mozgása felgyorsult, egyre hevesebb döfésekkel beljebb és beljebb haladt, majd a férfi testének apró rándulásaival egy időben sikoly hagyta el a száját, Brian nevét sikoltotta, ágyékában a férfiével egy időben apró rándulások indultak s áradtak szét a testében. Brian úgy szorította magához a lányt, hogy az alig kapott levegőt. S miközben testük a legősibb ösztönnek engedelmeskedett és egy testté, egy lélekké váltak, Brian a világnak kiáltotta ki: – Szeretlek Patrícia… nagyon szeretlek… Aztán mosolyogva nézett a lány szemébe. – Gyönyörű volt, ugye, kedves? – kérdezte s Patrícia mosolyogva mondta: – Tudtam, hogy ez csodálatos lesz, de hogy ennyire… meg akartam halni a karodban, az öledben…amikor éreztelek a testemben… – Ne… ne akarj meghalni még ebben a pillanatban sem… azt szeretném, ha örökké szeretkezhetnék veled s te velem… nem tudok betelni veled… tudtam, hogy ilyen lesz… tudtam, hogy a legteljesebb gyönyört tudod nyújtani és azt is, hogy mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek… – Szerelmem… – suttogta a lány – azt szeretném, ha örökké a karodban tartanál…ha soha nem engednél el… ó, milyen nagyon vágytam rád… – Mégis, milyen sokáig távol tartottál magadtól… – mondta szemrehányóan Brian – én meg azt hittem, majd James felesége leszel és elveszítlek… azt hittem, megőrülök… – Soha nem akartam másé lenni, csak a tiéd. Mióta ismerlek, nem akarok mást. – Miért nem mondtad? – Én? Egy szemérmesnek, visszafogottnak nevelt lány? Álltam volna eléd, hogy szeretlek Brian? – Igen drágám… mióta megismertelek, erre a pillanatra vártam. Hogy egy napon megállsz előttem és azt mondod, Brian, oly sokáig voltál egyedül, nem volt társ az életedben, hát társad leszek én. Megosztom veled az ágyamat, az életemet, mindenemet. Nem akarok mást, semmit a világon, csak téged. – És te miért nem álltál elém? – Patrícia, gyöngyöm… oly sokszor próbáltam, de mindig visszatartott a félelem. Hogy öregnek látsz és hogy mást képzeltél magadnak… hogy van valahol egy fiú… – Már akkor rólad álmodoztam, amikor még nem is ismertelek… – súgta a lány és csókra nyújtotta ajkát. Csókjuk gyöngéd volt és meghitt. Egymás karjában feküdve, átölelve tartották egymást. A férfi karjában szinte elveszett a lány. Brian lágyan simogatta s Patrícia még szorosabban
húzódott hozzá. Amikor Patrícia a férfi fölé hajolt és melle Brian szeme előtt repkedett, a férfi felsóhajtott és magához szorította a lányt. Patrícia érezte, hogyan ébred fel ismét a férfi vágya. Óvatosan simogatta Brian testét, ráhajolt ajkára, végigsimította nyelvével a férfi száját, aztán elindult lefelé, körkörös mozdulatokkal megízlelte férfi mellbimbóit, aztán elidőzött a köldöknél, majd férfiassága fölé hajolt, alaposan megnézte a gyönyörök képességét nyújtó testrészt, ujjaival és ajkával is megérintette. Érintése gyöngéd volt, szemérmes és mégis tele szenvedéllyel. Aztán elindult ismét visszafelé, a férfi szemébe nézett, engedte, hogy Brian a derekánál fogva megemelje, s férfiasságába ültesse. Patrícia lassan mozgott, kezét Brian vállán nyugtatta, fejét hátravetette, melle megemelkedett, – s kihúzott teste teljes szépségében gyönyörködhetett a férfi. Brian mindkét keze a lány mellét fogta át, tenyere betakarta a dombocskákat. Testét megemelte, előre hajolt és megcsókolta a lány melleit. Patrícia gyönyörködve nézte a férfit, aki szerette és akit szeretett. Aztán érezte, hogy közeledik a csúcs. Brian most megfogta a csípőjét, s erős kezének segítségével mozgatta a lányt. Az erőteljes csapódásokkal a férfi még érintetlen területekre jutott el, vágya és gyönyöre fokozhatatlanná vált. A csúcsra együtt érő pár teste verítékben fürdött. Patrícia ráborult Brian-re és mintha valami veszedelemtől tartana, testével takarta be a férfit. – Tudod, hogy gyönyörű vagy? – kérdezte Brian, amikor visszatért a hangja. – Tudod, hogy te is? – Egy férfi nem gyönyörű… – De te az vagy és én nagyon szeretlek. – Netán a gyönyörűségemért? – Nem… mert férfi vagy és mert szeretsz engem és mert őrülten kívánlak… – Nocsak… Patrícia, te szemérmetlen vagy… ezt nem is tudtam, ez nekem újdonság… – Te vittél a bűnbe… – sóhajtott a lány kacéran. – Megbántad? – Jaj nem… dehogyis… hát nem érzed, mennyire nem bántam meg? – Márpedig ez így nem mehet tovább… – Miről beszélsz, Brian? – Erről a fertőről, amiben vagyunk. Patricia riadt arcát látva a férfi felnevetett. A lány hetek óta nem hallotta ilyen önfeledten nevetni, s már tudta, hogy Brian valamiben töri a fejét. – És hogy nem leszünk ebben a fertőben? Többet nem fogsz kívánni engem? – De. Míg élek, kívánni foglak. De azt akarom, hogy a feleségem légy… – És akkor az már nem fertő? – Az nem. Az törvényes. – És ha a feleséged leszek, akkor másképp fogunk szeretkezni? – Nem… nagyjából ugyanígy… – Hát akkor? Nem mindegy? Szeretjük egymást s ez elég, nem? – Édesem, minden lány, akit egy férfi elcsábít, azt akarja, hogy a férfi feleségül vegye. Hát én feleségül akarlak venni. – Te csábítottál el engem? És csak ezért akarsz feleségül venni? Istenem Brian, ha én ezt tudom… tudtommal én jöttem hozzád és nem te hozzám… és nekem nem fontos, hogy feleségül végy…
– De nekem fontos… Igaz, te jöttél hozzám, de ha nem jöttél volna, én megyek hozzád és akkor… – Akkor? – Hát azt hiszem, akkor is ez történt volna… legalábbis remélem… ami pedig a házasságot illeti… gyereket akarok tőled Patrícia… egy olyan kislányt, mint te… – Ajaj… baj van… – Miért? Mi baj van? – Mert én mást akarok… – Ne ijesztgess Patrícia… mit szeretnél? – Én egy olyan kisfiút, mint amilyen te vagy… – A frászt hozod rám… már azt hittem, valami baj van… de nem válaszoltál. Leszel a feleségem? Elfogadsz férjednek? – El drágám… de előbb meg kellene kérni a kezemet… – Hát igen… apád a kecskére bízta a káposztát… átharapja a torkomat… jól vigyáztam rád, nem? De majd elmondom neki, hogy így tudok legjobban megfelelni a kívánalmainak. Így legalább mindig szem előtt leszel…
15. A hatalmas parkban, az intézeti telep négy háza által övezett kertben, a fákról színes lampionok lógtak le, körben hatalmas asztalok húzódtak, rajtuk hófehér terítők és a térítőkön tálakon az esküvői vacsora ínycsiklandozó ételei. Az egyik asztal közepét emeletes esküvői torta foglalta el, úgy terpeszkedett, hogy uralta a teret. Minden szem a tortára irányult, miközben Thomas a pohárköszöntőt mondta. – Szóval, mint említettem kedves barátaim és természetesen kedves rokonok, e két ember, ez a fiatal lány és ez a meglett úr – itt Patríciára és Brian-re mosolygott – sok szenvedés, viharos vita és veszekedés után végre egymásra talált. És azt is hozzá kell tennem, ebben nem kis részünk volt nekünk is, akik mindent elkövettünk, hogy ők a lehető legtöbbet marják és tépjék egymást. Kitaláltuk a legrafináltabb módokat, hogy alkalmat adjunk nekik a veszekedésre. Barátaim, azt mondhatom, jó munkát végeztünk. Rebeca azt mondta, ha most jól kiveszekszik magukat, egy darabig csönd lesz és ezzel nekünk nagy jót tesznek… meg aztán annyi munkát sózunk rájuk, hogy levegőt venni sem legyen idejük… bár az igaz, minden percben nem állhatunk mellettük, így nagy a valószínűsége, hogy azért csak találnak majd alkalmat a sorozatos félreértésekre… de mi előre mossuk kezeinket… az már az ő pártijuk lesz, mert mi, ettől a naptól kezdve, levesszük róluk áldó kezünket… A társaság harsány hahotával nyugtázta Thomas szavait. Patrícia hosszú, hófehér ruhájában gyönyörű volt, Brian pedig tán életében nem volt még ilyen elegáns, mint ezekben az órákban. Átölelve tartotta a lányt, s le nem vette róla a szemét egyetlen pillanatra sem. Félt azonban attól a pillanattól, amikor James megérkezik, mert tudta, hogy fivére beleszeretett Patríciába. A ház oldaláról autócsapódásra figyeltek fel. James valóban megérkezett. Brian megszorította a lány kezét és fürkészve nézett a szemébe, de nem látott benne mást, csak mérhetetlen
szerelmet. – Itt van James… – mondta Patríciának, aki most a kocsi felé fordult. – És nem is egyedül… – tette hozzá a lány. – Kibékült Lindával? – csodálkozott el. Brian hirtelen hátrafordult, hogy alaposan megnézze azt a nőt, akivel James már a füvön közeledett. – Ez nem Linda… – súgta és mosolyogva a bátyja elő sietett. A két testvér átölelte és kedélyesen hátba vágták egymást. – Örülök neked testvér… – harsogta James – hol a menyasszony? Hadd csókoljam meg! – Ne olyan hevesen James… már nem menyasszony, hanem a feleségem… bemutatnál az ifjú hölgynek? – Ó, persze, Paula Smith… egy… kedves ismerősöm… – vörösödött el James és indultak Patrícia felé. Két kezébe fogta a lányét és a szemébe nézett. – Örülök Patrícia, hogy ezen a szép napon veled lehetek… tudtam én, hogy esküvő lesz, csak azt nem, hogy az én öcsikém a választottad…betartotta a fiú az ígéretét. Azt mondta nekem, hogy az esküvődön ott lesz… hát így is lett. Gratulálok kislány… – Köszönöm James… – nevetett Patrícia. – Hadd kérdezzek valamit… te… ugye tegezhetem, sógorasszony? – Hát persze James… – mosolygott a lány. – Szóval, azért nem bíztattál engem, mert már akkor tudtad, hogy Brian a nyerő? – Azt nem tudom, hogy nyert-e vagy sem, de azt igen, hogy én az első pillanattól kezdve szerettem. Igaz, ő észre sem vett… elnézett a fejem fölött… – Az nem volt éppen nehéz – nevetett Brian. – Azt sem akarta tudomásul venni, hogy a világon vagyok… – Nehéz lett volna… még itt sem volt, máris a nyakamba akasztották… hordtam, mint egy koloncot… vigyáztam, óvtam, nehogy gonosz, kegyetlen férfiak rátelepedjenek és elorozzák… nehogy elkábítsák és nehogy meggondolatlan házasságba vonszolják… nagy feladat volt, a megbízatás szinte teljesíthetetlen… – így a lehető legjobb megoldást választottad… – kapcsolódott be Peter – elvetted te, hogy vigyázhass rá. Egy gonddal kevesebb… – mondja uram – fordult Patrícia apjához – így képzelte a lánya jövőjét? Egy ilyen megveszekedett férfi párjának szánta? – Isten útjai kifürkészhetetlenek… – kuncogott az apa – bár ilyent nem illik mondani, de én reméltem valami hasonlót. Brian nagyon jó barátom… Patrícia pedig a lányom… mit tehettem volna, ha mindkettejüket magam mellett akarom tudni? – Szóval, itt mindenki beállt kerítőnek? Na mondhatom, szép társaságba csöppentem – duzzogott Patrícia, de a szeme és a szája nevetett. – Apa, boldog vagyok, tudod? – Örülök neki kislányom… reméltem, hogy megérem azt a napot, amikor örülhetek annak, hogy boldognak érzed magad… – Én eddig is boldog voltam… – súgta halkan a lány. – De most boldogabb? Igaz, szerelmem? – kérdezte Brian és megcsókolta Patríciát. – Veled örökké az leszek… – Gyere, szökjünk meg… itt elszórakoznak nélkülünk is… – mondta Brian és körbenézett, látja-e valaki, hogy eloson Patríciával. Már-már a kapuhoz értek, amikor felcsattant egy hang mögöttük. – így, így Brian… mi is így gondoltuk… – ott álltak karéjban mind és harsányan nevettek. – Hát már én is azt mondom, hogy csupa kerítővel vagyunk körbevéve. Amikor Patrícia és Brian kiértek a városból és megálltak a hegy ormán, hogy visszanézzenek, Brian átölelte a lányt, hosszan megcsókolta és nagyon komolyan csak
annyit mondott: – Tudod, voltak pillanatok, amikor rettenetesen féltem, hogy elveszítelek anélkül, hogy az enyém lettél volna… hogy nem szeretsz, hogy nem kellek neked… – De most itt vagyok… a tied vagyok és soha nem akarok mást, csak téged… – Úgy legyen… – mondta a férfi és ismét megcsókolta a feleségét.
