Beth Revis 1 Túl a Végtelenen

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Beth Revis A mű eredeti címe: Across the Universe (Book 1) A művet eredetileg kiadta: Razorbill, an imprint of Penguin Young Readers Group. Fordította: Varga Csaba Béla A szöveget gondozta: Egyed Erika Copyright © 2012 Beth Revis, All right reserved. Cover photograph © Shutterstock A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 586 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

SZÜLEIMNEK, AKIK MEGLELTÉK A TUDOMÁNYT A TERMÉSZETBEN,

és FÉRJEMNEK, AKI MEGLELTE A TUDOMÁNYT A TECHNIKA VILÁGÁBAN,

mert ŐK NAGYON SZERETNEK ENGEM, AKI MEGLELTEM A TUDOMÁNYT A FANTASZTIKUMBAN.

Dei gratia.

A tört fény képei úgy táncolnak előttem, mint millió szem. Ez hív engem át oda, túl a világegyetemen... ...semmi sem változtatja meg a világomat. Lennon/McCartney

1. AMY HADD MENJEN ELŐSZÖR ANYU! – szólalt meg apu.

Anyu azonban azt akarta, hogy én menjek először. Azt hiszem, ennek az lehetett az oka, hogy félt. Attól tartott, hogy egyszerűen kisétálok onnan, vissza az életbe, ahelyett, hogy átadnám magam én is a hideg, átlátszó doboznak, miután ők belefeküdtek és lefagyasztanák magukat. Apu azonban ragaszkodott a döntéséhez. – Amynek látnia kell, hogyan zajlik. Te mész először, a gyerek pedig végignézi. Utána jön ő, én pedig majd itt leszek mellette. Én megyek utolsónak. – Legyél te az első! – ellenkezett anyu. – És én az utolsó. Igazából azért volt ez az egész nagy felhajtás, mert a fagyasztás előtt mindenkinek le kellett vetkőznie. A szüleim nem akarták, hogy meztelenül lássam őket. (Nem mintha a legcsekélyebb vágyat éreztem volna arra, hogy szembesüljek a csupasz testükkel. Pfuj!) Figyelembe véve a lehetőségeket, mégiscsak az tűnt a legjobb megoldásnak, ha először anyu fekszik be az üvegdobozba, hiszen minket kettőnket legalább ugyanazokból az alkatrészekből raktak össze. Bizony. Levetkőzött. Nagyon véznának látszott. Feltűnt, hogy mennyire kiemelkedik a kulcscsontja. Rizspapír vékonyságú bőre pontosan olyan dehidratáltnak látszott, amilyen az öregembereké szokott lenni. A hasán egészen megereszkedett a bőr. Emiatt még sebezhetőbbnek és gyengébbnek tűnt. Nem csoda, hogy mindig is igyekezett ruhák mögé rejteni a hasát.

A laboratóriumban dolgozó férfiakat szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem izgatta anyukám meztelensége. Ugyanígy hidegen hagyta őket az, hogy én is, meg apukám is ott voltunk. Segítettek anyunak beszállni az átlátszó fagyasztóládába. Az leginkább koporsóra emlékeztetett, bár az is igaz, hogy a koporsókba párnát szoktak rakni, és emiatt jóval kényelmesebbnek tűntek, mint ez a fagyasztó. Anyu mintha egy jókora cipősdobozba feküdt volna be. – Nagyon hideg – panaszkodott. Sápadt, fehér bőre nekinyomódott a láda aljának. – Nem fogja érezni! – mordult rá az első asszisztens. A névtáblája szerint Ednek hívták. A társa felé fordultam. Hassan. Ő az infúzió tűjével átdöfte anyu bőrét. Egyet a bal karjába szúrt, s belekötötte a belső könyökhajlatába. A másikat anyu jobb kézfejére csatlakoztatta. Közvetlenül a bütykei mögül, abból a nagy vénából állt ki. – Nyugalom! – folytatta Ed. Parancsot adott, nem udvariaskodott. Anyu ráharapott az alsó ajkára. Az infúziós zacskóban lévő folyadék nem úgy folyt, mint a víz. Inkább csöppent, mint a méz. Hassan összeszorította a zacskót, hogy a sűrű zselé gyorsabban lecsússzon az infúziós vezetéken. A folyadék pont olyan színű volt, mint az égbolt. Vagyis inkább olyan, mint a búzavirágok, amiket Jasontől kaptam a ballagási bálon. Anyu felszisszent a fájdalomtól. Ed leszedte a könyökébe vezető, üres vezetéket elzáró sárga, műanyag csipeszt. Élénkvörös vér áradt kifelé. Belefolyt a zacskóba. Anyu szeme megtelt könnyekkel. A

másik zacskóból lefelé folyó kék trutymó valósággal ragyogott az erős fényben. Az ég kékes fénye átszüremlett anyukám vékony bőrén, ahogy a sűrű folyadék a vénáiban elindult felfelé a karjában. – Meg kell várnunk, hogy elérjen a szívéhez – magyarázta felénk sandítva Ed. Apu ökölbe szorította a kezét, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le anyukám szeméről. Anyu becsukta a szemét. A szempilláin két, forró könnycsepp csüngött. Hassan ismét megnyomta a sűrű kék anyaggal teli zacskót. Anyu szája szélén vékony vércsík jelent meg, olyan erővel harapott rá az alsó ajkára. – Na, ettől a cucctól megy rendben a fagyasztás – folytatta nyugodt hangon Ed. Pont úgy beszélt, mint egy pék, aki tudatni akarja veled, mennyire fontos az élesztő ahhoz, hogy a kenyér megdagadjon. – Nélküle ugyanis parányi jégkristályok alakulnának ki a sejtekben, és felszakítanák a sejtfalat. Ettől viszont erősebbek lesznek a sejtek falai. Értik, ugye? A jég így nem szakítja fel őket. – Anyura pillantott. – Csak hát, rohadtul fájdalmas, amíg a helyére kerül. Anyukám holtsápadt arccal feküdt a dobozban. Mozdulatlanná merevedett, mint aki attól tart, hogy a legcsekélyebb mozdulattól is darabokra törhet. Már most úgy tűnt, mintha meghalt volna. – Azt akartam, hogy lásd – suttogta apu. Nem nézett rám, még mindig anyut bámulta. Még csak nem is pislogott. – De miért? – Mert így tudhatod, mi vár rád. Hassan tovább masszírozta a kék trutymó zacskóját. Anyu

kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, hogy valósággal fennakadt a szeme. Egy hosszú percen át azt hittem, hogy el fog ájulni, de az eszméleténél maradt. – Már majdnem készen vagyunk – biztatott Ed, és az anyu vérével teli zacskóra pillantott. A vörös folyadék már jóval lassabban áramlott. A néma csendet csupán Hassan ziháló légzése törte meg. Tovább nyomkodta a trutymós műanyag zacskó oldalát. Aztán anyu halkan vinnyogni kezdett. A haldokló kiscicának ilyen a hangja. A könyökéből kivezető infúziós vezetékben valami halványkék fénnyel felragyogott. – Jól van, megállunk – szólalt meg Ed. – Most már mindenhol van a vérében. Hassan kihúzta az infúziókat. Anyu hörögve felsóhajtott. Apu odahúzott maga mellé. Ahogy lenéztem anyura, az jutott eszembe, hogy tavaly a templomban pontosan ugyanígy pillantottam le nagymamára. Mindannyian elbúcsúztunk tőle, és anyu arról beszélt, hogy nagymamának most már sokkal jobb. Valójában persze, ezzel csak annyit akart mondani, hogy a nagyi már nem él. – Milyen érzés? – kérdeztem. – Nem túl rossz – hazudta anyu. Legalább még tudott beszélni. – Megérinthetem? – tudakoltam Edtől. A fickó megvonta a vállát, mire én közelebb hajoltam, és megragadtam anyukám bal kezének az ujjait. Már most jéghideg volt. Megszorítottam, de ő nem viszonozta a szorítást. – Na, akkor folytathatnánk a dolgot? – szólt rám Ed.

Megrázta a kezében tartott jókora szemcseppentőt. Apuval együtt kissé hátrább léptünk, de nem annyira, hogy anyu azt gondolhatta volna, egyedül hagytuk abban a jéghideg koporsóban. Ed felhúzta anyu szemhéját. Ormótlan, bőrkeményedésekkel borított ujjai voltak. Mintha csak fából durván kifaragott rudak tapadtak volna anyukám papírvékonyságú szemhéjára. Egy-egy sárga csepp hullott a zöld szemébe. Ed nagyon gyors volt – csöpp, csöpp –, és utána egy határozott mozdulattal lezárta anyukám szemét. Anyu többet már nem is nyitotta ki. Azt hiszem, holtsápadt lehettem, mert amikor Ed felpillantott, ezúttal hajlandó volt rövid szünetet tartani. Megnyugtatóan rám mosolygott. – Így nem fog megvakulni – magyarázta. – Semmi bajom – szólalt meg anyu cipősdobozra emlékeztető koporsója mélyéről. Bár leragasztották a szemét, jól hallottam a hangjából, hogy a könnyeivel küszködik. – A csöveket! – folytatta Ed, Hassan pedig a kezébe nyomott három átlátszó műanyag vezetéket. Ed közelebb hajolt anyuhoz. – Kérem, figyeljen! A vezetékeket most ledugom a torkába. Nem lesz jó érzés. Próbálja meg lenyelni őket! Anyu bólintott, és kinyitotta a száját. Ed lenyomta a csöveket a garatján. Anyukám öklendezni kezdett. A görcsös rángatózás a hasában kezdődött, és nemsokára már az egész felsőteste vonaglott. A rángatózás elérte kiszáradt, felrepedezett ajkát is. Apura pillantottam. Kemény, hűvös tekintettel követte az

eseményeket. Anyu csak hosszú idő után vált mozdulatlanná és csendessé. Megpróbálta lenyelni a vezetékeket, és a nyakán kicsit elmozdultak az izmok, hogy jusson hely a csöveknek. Ed keresztülhúzta őket a koporsó tetején kialakított nyíláson. Ez a lyuk ott volt nem messze anyu fejétől. Hassan kihúzott egy fiókot, és nagy adag elektromos vezetéket vett ki belőle. Egy kötegnyi, ragyogó színű drótot dugott az első csövecskébe. A másodikba egyetlen, hosszú fekete kábel került, aminek a végére parányi dobozkát szereltek. Az utolsó csőbe egészen apró, téglalap alakú, fekete műanyagdarabkát erőltetett le. Ez leginkább egy üvegszálas optikai vezetékre erősített, egészen aprócska napelemre hasonlított. Hassan valamennyi vezetéket bekötötte abba a kisméretű, fehér dobozba, amelyet Ed közben már ráerősített a koporsófedél nyílására. Mostanra kezdtem rájönni, hogy a fagyasztóláda valójában nem más, mint egy rendkívül jó minőségű tárolódoboz. – Búcsúzzanak el tőle! Felkaptam a fejemet, mert meglepett Hassan kedves hangja. Ed háttal állt nekünk. Valamit éppen begépelt egy számítógépbe. A kollégája figyelmeztetett minket. Bátorítóan odabiccentett felém. Apu kénytelen volt a karomnál fogva közelebb húzni, hogy odamenjek anyuhoz. Nem így... nem akartam, hogy ilyennek lássam utoljára. Sárga kristályok telepedtek a szemére, a torka pedig kidagadt a lenyomott, elektromos kábelekkel telezsúfolt műanyag csövek miatt. A vénáiban jól látszott az égszínkék váladék lassú mozgása. Apu megpuszilta, anyu pedig halványan elmosolyodott a vezetékek körül. Vállon veregettem. Annyira hideg volt. Hörögve

mondott valamit, ezért aztán még közelebb hajoltam. Három hangot hallottam. Három fuldokló hördülést. Ez volt minden. Megszorítottam a karját. Tudtam, hogy a torkába nyomott csövek ellenére mit mondott nekem. Azt, hogy „szeretlek”. – Mami – suttogtam, és megsimogattam száraz arcbőrét. Hétéves korom óta nem szólítottam így. Azóta anyunak hívtam. – Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg Ed. Apu óvatosan megfogta a könyökömet, és próbált hátrébb húzni. Kirántottam a kezemet a szorításából. Ekkor taktikát változtatott. Megragadta a vállamat, megfordított, és szorosan magához ölelt. Ezúttal nem álltam ellen. Hozzásimultam kemény, izmos mellkasához. Ed és Hassan ekkor előszedett valamit, ami leginkább a tűzoltók tömlőjének kórházi verziójára emlékeztetett. Égszínkék cseppecskékkel keveredő víz ömlött a cipősdobozba. Anyu fuldokolni és köpködni kezdett, amikor a víz elérte az orrát. – Egyszerűen lélegezze be! – próbálta meg Ed túlbömbölni a koporsóba áradó vízsugár hangját. – Nyugodjon meg! A kavargó kék vízben rengeteg buborék támadt. Eltakarták anyukám arcát. A holtsápadt alak megrázta a fejét. Úgy tűnt, mintha a vízbefulladás ellen küzdene. A következő pillanatban azonban már fel is adta a harcot. A folyadék összezáródott a teste fölött. Ed elzárta a tömlőt, és elcsitult a hullámzás. A víz mozdulatlanná vált. Anyukám is. Ed és Hassan ekkor rátette a koporsófedelet anyu cipősdobozára. A ládát odatolták a hátsó falhoz. Csak akkor figyeltem fel a falat elborító, rengeteg apró ajtóra, amikor anyu

koporsója eltűnt az egyik mögött. Pont olyan volt, mint a hullaházban. Lenyomtak egy kart. Az ajtócskán keresztül is jól hallottam a gőz sziszegését. Ennyi ideig tartott a villámgyors fagyasztás. Az egyik pillanatban anyu még itt volt velünk, a következő pillanatban pedig mozdulatlanná dermedt mindaz, ami a lefagyasztott alakot valójában az anyukámmá tette. Jó három évszázadon keresztül akár halott is lehetne. Annak számít mindaddig, míg valaki ki nem nyitja ezt az ajtót, hogy felébressze. – Most a lány jön? – kérdezte Ed. Előbbre léptem. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne remegjen. – Nem – szólalt meg apu. Ed és Hassan igazából nem várta meg apu válaszát, azonnal hozzáláttak a következő cipősdoboz előkészítéséhez. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, hogy kettőnk közül ki fekszik az új koporsóba. A két fickó csupán a munkáját végezte. – Tessék? – kérdeztem döbbenten aputól. – Én leszek a következő. Anyád nem egyezett volna bele ebbe. Azt gondolta, hogy esetleg meghátrálsz, úgy döntesz, hogy nem jössz velünk. Hát, én a magam részéről hagyok neked egy kiskaput. Én következem. Te pedig, ha esetleg úgy döntesz, hogy inkább kisétálsz innen, mert nem akarod, hogy lefagyasszanak, akkor azzal sem lesz semmi baj. Figyelmeztettem a nagynénédet és a nagybátyádat. Odakint várakoznak. Egészen öt óráig kint lesznek. Miután engem lefagyasztottak, te egész egyszerűen kisétálhatsz innen. Anyu meg én nem fogjuk tudni. Évszázadokon át. Csak akkor tudjuk meg, ha majd felébresztenek minket. Szóval, ha úgy

döntesz, hogy inkább élni akarsz ahelyett, hogy lefagyasztanának, az ellen nem lesz semmi kifogásunk. – De apu! Én... – Nem. Nem volt tisztességes tőlünk, hogy lelkiismeret-furdalást keltve benned belekényszerítettünk ebbe. Sokkal egyszerűbb lesz őszintén dönteni, ha közben nem kell farkasszemet nézned velünk. – De hát, megígértem neked! Megígértem anyunak – ellenkeztem elhaló hangon. Égni kezdett a szemem. Gyorsan becsuktam. Két forró könnycsík indult el lefelé az arcomon. – Nem számít. Nem kényszeríthetünk arra, hogy betarts egy ilyen súlyos ígéretet. A saját sorsodról csak te dönthetsz. Megértem azt is, ha itt akarsz maradni. Nyitva hagyom neked ezt a kiutat. – De rád sincs szükségük! Itt maradhatnál te is velem! Hiszen te nem is vagy fontos az expedíció számára! Nem katona vagy, az ég szerelmére? Mégis, mi a csudát keresne egy harctéri elemző azon az új bolygón? Itt maradhatnál, és akkor... Apu megcsóválta a fejét. – ...mellettem lehetnél – suttogtam, pedig tudtam, semmi értelme ezt kérni tőle. Apu már eldöntötte, mit tesz. Egyébként sem volt igaz, amit az előbb mondtam. Apu hatodik volt a rangsorban. Nem ő volt az expedíció főparancsnoka, de azért ez akkor is előkelő hely volt a ranglétrán. Anyu is rendkívül fontos résztvevőnek számított. Nála jobban senki nem értett a genetikai fejlesztéshez. Kellett a segítsége. Ő fejleszti majd ki az új gabonát, ami életképes lesz azon a távoli bolygón.

Én voltam az egyetlen, akire valóban nem volt szükség. Apu bement a függöny mögé, és levetkőzött. Amikor kijött, Edtől és Hassantól kapott egy kézi törülközőt, hogy eltakarhassa magát, amíg odasétált a fagyasztóegységhez. Amint belefeküdt a koporsóba, elvették a törülközőt. Az arcát néztem, mert nem akartam, hogy a helyzet még kellemetlenebb legyen mind a kettőnk számára. Apu tekintetéből fájdalom sugárzott. Sohasem láttam ilyennek. A félelem és a rám törő kétség miatt még jobban görcsbe rándult a belsőm. Néztem, ahogy belenyomták a két infúziós csövet. Ahogy lepecsételték a szemét. Megpróbáltam önmagamba menekülni. El akartam hallgattatni az elmémben visszhangzó kétségbeesett sikolyt. Szálegyenesen álltam, mintha vasból kovácsolták volna a gerincemet. Az arcom pedig akár kőből is lehetett volna. Utána apu megszorította a kezemet. Erősebben, amikor lenyomták a csöveket a torkán. Valósággal összeroppantam. Kívül is, belül is. Mielőtt megtöltötték a dobozát azzal a kékesen ragyogó folyadékkal, apu felemelte a jobb kezét, és eltartotta a kisujját. Beleakasztottam a saját kisujjamat. Tudtam, hogy ezzel az utolsó gesztussal azt ígérte, hogy minden rendben lesz. Csak egészen kevés hiányzott ahhoz, hogy higgyek is neki. Valósággal rázkódtam a zokogástól, mialatt teletöltötték a fagyasztóládát. Nem láttam az arcát, amikor eltűnt a folyadékréteg alatt. Aztán a helyére került a láda fedele, betolták a kis ajtó mögé, és a réseken át ismét kiszökött egy kevés, sziszegő fehér gőz. – Megnézhetem? – kérdeztem. A két asszisztens összenézett. Hassan megvonta a vállát. Ed

elfordította a parányi ajtó zárókarját, és kihúzta az átlátszó koporsót. Ott volt benne apu. Az áttetsző folyadék tömbbé fagyott. Tudtam, hogy apu is megfagyott. Az üvegre szorítottam a tenyeremet, és azt kívántam, hogy bárcsak megérezhetném valahogy a jégrétegen át a teste melegét. Azonnal elrántottam a kezemet. Az üveg olyan hideg volt, hogy szinte sütött. Apu fagyasztókamrájának a tetején zöld fények villogtak az apró elektronikus szerkezeten, amit Hassan az előbb odaszerelt. A jégben fekvő alak cseppet sem hasonlított az apukámra. – Na, most akkor mi lesz? – kérdezte Ed. – Befekszel hozzájuk, vagy lelépsz a buliból? Betolta apu koporsóját a falban tátongó, szűk nyíláson. Amikor felnéztem Edre, alig láttam valamit a könnyeimtől. Mintha megolvadt volna a férfi arca. Kicsit egy küklopszra hasonlított. – Én... A tekintetem megállapodott a kijáraton, ami pont szemben volt a különféle fagyasztóberendezésekkel. Az ajtón túl ott várt rám a nagynéném és a nagybátyám. Szerettem őket. Boldogan élhettem volna velük. Ráadásul odakint volt Jason is. Meg Rebecca és Heather, meg Robyn és az összes többi barátom. Meg a hegyek, a virágok és az égbolt. A Föld. Igen, az ajtó túloldalán ott volt a Föld. És az élet. Ám a tekintetem visszatért a szemközti falat elborító, apró ajtók felé. Az ajtókon túl ott feküdt az anyukám és az apukám. Vetkőzés közben zokogtam. Eddig kizárólag egy fiú látott meztelenül. Egyetlen alkalommal. Jason azon az éjszakán pillantott meg így, amikor megtudtam, hogy mindent hátra kell hagynom. Az

egész Földet. A mindenbe ő is beletartozott. Cseppet sem tetszett az a felismerés, hogy ezen a bolygón utoljára Ed és Hassan lát meztelenül. Hanyatt feküdtem, és igyekeztem eltakarni magamat a karommal és a kezemmel, a két segítőm azonban félrehúzta a karomat, hogy be tudják szúrni az infúziós csöveket. Édes istenem! Sokkal szörnyűbb volt annál, amilyennek akkor tűnt, amikor anyu feküdt ugyanitt. O, édes istenem! Ó, istenem! Iszonyúan fáztam, közben pedig, mintha perzseltek volna. Éreztem, ahogy megfeszültek az izmaim, amikor a kék trutymó behatolt a szervezetembe. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Dübörögni akart. Ütni akarta a bordáimat, ahogy a szerető püföli az ajtót. A kék váladék azonban pontosan az ellentétes hatást váltotta ki. Lelassultam tőle. Leeelasssultaaam. Ahelyett, hogy a szívem azt mondta volna, hogy dob-dob-dob-dob-dob, szépen, komótosan csak erre volt képes: dob...dob... dob... … ... dob... Ed durván felhúzta a szemhéjamat. Csepp! Hideg, sárga folyadék töltötte ki a szememet. Mintha csak leragasztották volna. Csöpp! Most már vak voltam. Az egyikőjük, talán Hassan megütögette az államat. Engedelmesen kinyitottam a számat. Úgy tűnt, nem eléggé. A vezetékek a fogamhoz csapódtak. Még szélesebbre tártam a számat. A tömlőket kemény mozdulattal legyömöszölték a torkomba. Nem voltak olyan rugalmasak, mint amilyennek

látszottak. Úgy éreztem, mintha bezsírozott seprűnyelet erőltettek volna le a számon. Öklendezni kezdtem. Görcsösen öklendeztem. A vezetékek műanyaga körül a torkomat elöntötte a maró gyomorsav és valamilyen rézízű váladék. – Nyeld le! – üvöltött Ed a fülembe. – Próbálj ellazulni! Könnyű azt mondani. Néhány pillanattal később remegni kezdett a hasam. Éreztem, hogy a testem belsejében mozognak a drótok meg a vezetékek, miközben Hassan rácsatlakoztatta őket a koporsófedőmre erősített apró, fekete dobozra. A saját cipősdobozomban feküdtem. Valamit végighúztak a földön. A vizestömlőt. – El nem tudom képzelni, hogy miért vállalkoznak ilyesmire – töprengett Hassan. Csend. Fémes hangot hallottam. Ömleni kezdett a víz. Hideg, dermesztően hideg folyadék fröccsent a combomra. Szerettem volna felemelni a kezemet, hogy eltakarjam magamat ott, de a testem nem engedelmeskedett. – Hát nem is tudom – válaszolta Ed. – Mert, ugye, ha úgy nézzük, mifelénk sem túl rózsás a helyzet. Az első válság mindent durván hazavágott. A második meg csak még rátett egy lapáttal. Talán nem azért döntöttek a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás beindítása mellett, hogy több munkahely legyen az embereknek? Aztán mire jutottunk? Ilyen rövid távú melók akadnak csak. Ennek se örülhetünk túl sokáig. Kiraknak, ha mindenkit lefagyasztottunk. Ismét csend támadt. A fagyasztófolyadék közben elérte a térdemet. Fokozatosan megdermedtek azok a testrészeim is,

melyek eddig még őriztek valami kis meleget. Átfagyott a térdhajlatom, az alkarom és a mellem alatt a bőr is. – Nem érdemes eldobni az életedet. Legalábbis azért nem, amit kínálnak. Ed felmordult. – Miért? Mit kínálnak? Egy összegben megkapod a fizetésedet, mégpedig életed végéig. – Aztán mire mész azzal a sok pénzzel egy olyan hajón, ami csak háromszázegy év múlva köt ki valahol? Megdermedt a szívem. Háromszáz... és egy év? Nem... ez nem így van. Kereken háromszáz esztendőről volt szó. Nem háromszáz és egyről. – Annyi pénzzel ki lehet ám segíteni a családodat. Egyből minden rendbe jöhet. Ez a nagy különbség! – Milyen különbség? – tudakolta Hassan. – Aközött, hogy életben maradsz vagy megdöglesz. Már nem olyan a világ, amilyen kölyökkorunkban volt. Rohadtul nem érdekel, mit vartyog az elnök. Az a híres Pénzügyi Törvény baromira nem tudja elsikálni ezt a hatalmas adósságot. Ezek meg mégis miről vinnyognak itt? Ki a fenét érdekel az államadósság meg a munkapiaci helyzet? Inkább arról a pluszévről beszélnének! – Mondjuk, nem kell elkapkodni a döntést – folytatta Ed. – Van idő megfontolni a lehetőségeket. Miért halasztották el már megint az indulást? A fagyasztófolyadék már a fülemet nyaldosta. Kezdett megtelni a koporsóm. Megemeltem a fejemet.

Elhalasztották? Mi az, hogy elhalasztották? Torkomban a vezetékekkel próbáltam megszólalni, de túlságosan tele volt a szám. Nem mozgott a nyelvem, és a torkomon akadtak a szavak. – Fogalmam sincs róla. Valamit az üzemanyagról hablatyoltak, meg a kiküldött szondák eredményeiről. De akkor meg miért akarják, hogy mindenkit az eredetileg tervezett időpontban fagyasszunk le? Gyorsan emelkedett a folyadék szintje. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy legalább a jobb fülemmel követhessem a párbeszédüket. – Mégis, kit érdekel? – méltatlankodott Ed. – Ők aztán fütyülnek rá. Simán átalusznak mindent. Azt mondják, a hajónak úgyis háromszáz év kell ahhoz, hogy eljusson arra a másik bolygóra. Akkor mit számít az a plusz egy év? Próbáltam felülni. Lemerevedett izmaim csak lassan engedelmeskedtek. Elszántan küzdöttem. Újra beszéddel próbálkoztam. Mondani akartam valamit, vagy legalább hangot adni ki a számon. A fagyasztófolyadék közben elérte az arcomat. – Engedd... el... magadat... – hallatszott igen erősen Ed hangja a fülem mellett. Megráztam a fejemet. Édes istenem, hát, tényleg nem értik? Az az egy év eget és földet jelent! Azt az egy évet Jasonnel tölthetném! Egy esztendővel tovább élhetnék! Kereken háromszáz évre szegődtem el... nem háromszáz és egyre. Két gyengéd kéz – Hassan keze? – nyomott le a hűtőfolyadékba. Visszatartottam a lélegzetemet. Igyekeztem kiemelkedni. Nekem kell az az év! Hiszen az enyém! Az utolsó

évem... Még egy esztendő! – Lélegezd be a folyadékot! – hallottam Ed elmosódott, tompa hangját. Alig lehetett érteni a fagyasztófolyadék mélyéről. Próbáltam megrázni a fejemet, de ahogy megfeszültek a nyakizmaim, a tüdőm fellázadt, és a hideg, dermesztően hideg fagyasztófolyadék beömlött az orromon, végigfolyt a csövek mellett, és elárasztotta a testemet. Hófehérke érezhette magát így az üvegkoporsóban, mint én, amikor rám zárult a láda fedele. Örökre csapdába kerültem. Éreztem, amikor megmozdítottak. Tolni kezdtek a kis ajtó felé. Elképzeltem, hogy a mesebeli herceg a túloldalon vár rám. Mindjárt idejön, megcsókol, én pedig felébredek. És akkor egy teljes évig egymással lehetünk. Valami kattogni és zúgni kezdett. Beindult a berendezés. Tudtam, már csak néhány pillanat, és egyetlen másodperc alatt lefagyasztanak. Az életemből nem maradt semmi más, mint a fémajtó alatt kiszivárgó kevéske, fehér gőz. Az járt az eszemben, hogy most legalább aludni fogok. Mindent elfelejtek háromszáz és egy esztendőre. Minden mást. Utána meg az jutott az eszembe, hogy ez milyen jó lesz. Aztán meghallottam a hussanó hangot! A parányi kamrában minden jéggé dermedt. Jég fogott körbe. Jéggé fagytam. Jégből vagyok. De ha jégből vagyok, akkor hogyan tudok gondolkozni? Arra számítottam, hogy aludni fogok. Arra készültem, hogy

elfelejtkezem Jasonről, meg az életről és a Földről. Háromszáz és egy évre kikapcsolok. Előttem már másokat is lefagyasztottak ugyanezzel a módszerrel, és közülük senki nem őrizte meg a tudatát. Ha az agyam megfagyott, akkor nem gondolkozhatok. Nem lehetek magamnál. Azelőtt olvastam olyan kómás áldozatokról, akikről azt gondolták, hogy az altatóorvos teljesen érzéketlenné tette őket a műtét előtt, valójában azonban nagyon is maguknál voltak, és mindent éreztek. Nagyon reméltem, hogy velem semmi ilyesmi nem történik. Imádkozni kezdtem, nehogy így járjak. Nem lehetek ébren háromszáz és egy esztendőn keresztül. Képtelenség volna túlélni. Lehet, hogy csak álmodom. Csupán lefeküdtem fél órára szunyókálni, és álmodtam egy életet magamnak. Lehet, hogy még csak félúton járok a fagyasztás felé. Még nem dermedtem meg, és ez az egész csupán egy álom. Lehet, hogy még el sem jöttünk a Földről. Talán még mindig tart az az átmeneti esztendő, és azt várjuk, hogy végre elinduljon a hajó. Én pedig elakadtam. Csapdába estem egy álomban, amiből nincs ébredés. Lehetséges, hogy valahogy el kell viselnem az előttem tornyosuló háromszáz és egy évet. Talán igazából még el sem aludtam. Nem teljesen. Talán, talán, talán. Egy dologban azonban nagyon is biztos vagyok. … Vissza akarom kapni azt az egy évet.

2. KOROS AZ AJTÓ ZÁRVA VOLT.

– Na, ez aztán tényleg érdekes – adtam az üres szoba tudtára. Mert hát, az űrhajókon aligha lehet zárt ajtókat találni. Nincs rá szükség. Az Isten Áldása távolról sem egy apró jármű. Amikor két és fél évszázaddal ezelőtt útjára bocsátották, a Földön ez számított a leghatalmasabb hajónak. Persze, ahhoz nem elég nagy, hogy ne érezné mindenki a ránk nehezedő fémfalak iszonyatos súlyát. Az intim szféránál drágább kincsünk nem létezik. Éppen ezért senki, de tényleg senki nem merészkedne be a többiek zárt kis világába. Ezért lepett meg annyira ez a bezárt ajtó. Minek kell bezárni az ajtót, ha egyszer senki sem nyitna be rajta? Amúgy, én vagyok a hülye, hogy ezen meglepődöm. Ez a bezárt ajtó ezer szónál többet mond Ősfőről. Összeszorítottam az ajkamat. Hogy mi az egészben a legszörnyűbb? Hát csak az, hogy pontosan tudom, az ajtót miattam zárták be. Nincs rá más magyarázat. Itt, a Megtartó-szinten csupán két fő tartózkodhat, Ősfő és én. Az űrhajó jelenlegi és a majdani vezetője. – Cseszd meg! – kiáltottam, és ököllel behúztam egyet az ajtónak. Azért gurultam dühbe, mert tudtam – nagyon is tudtam –, hogy az ajtó túloldalán a nagy esély vár rám. Amikor Ősfőt lehívták az Irányító-szintre, hogy ellenőrizze a hajtóművet, berohant a szobájába egy dobozért. Odament vele egészen a fedélzeti lejáratig,

majd megfordult, és visszahozta a dobozkát ide, a szobájába. Mielőtt lement, bezárta az ajtót. Egyértelműnek tűnt, hogy bármi lapuljon is abban a dobozban, az nagyon fontos, és köze van az űrhajóhoz. Ha pedig ez így van, akkor nekem, a csillaghajó kiképzés alatt álló vezetőjének, igenis tudnom kéne róla. Ősfő rengeteg dolgot eltitkolt előlem. Nehogy már véletlenül csak úgy megtanítson valami hasznosra ahelyett, hogy értelmetlen leckékkel és jelentésekkel tömné a fejemet! Ha megszerezném azt a dobozkát, bebizonyíthatnám neki, hogy képes vagyok... Mire is? Igazából nem tudom, hogy mi van benne. Azt viszont nagyon is tudom, hogy valami miatt a hajó vezetője kénytelen egyre több időt tölteni odalent, az Irányító-szinten. Komoly gondjaink lehetnek. Korábban Ősfő nem foglalkozott ilyen sokat ezekkel a nehézségekkel. Én legalábbis nem láttam. Ha adnának egy rohadt lehetőséget, akkor esetleg tudnék segíteni nekik! Belerúgtam az ajtóba, aztán megfordultam, és leültem elé. Három évvel ezelőtt, amikor eljött az ideje annak, hogy megkezdődjön a kiképzésem, magas ívben tettem arra, hogy Ősfő helyes vagy helytelen módszerekkel akar-e kiképezni. Végtelenül boldog voltam, hogy elhozott a Tápláló-szintről. Hiába hívnak Korosnak, az egész űrhajón én vagyok a legfiatalabb. Mindig is tudtam, hogy egy napon majd én – aki egyedüli vagyok a korosztályomból – leszek az utánam következő nemzedék Ősfője. Sohasem éreztem jól magam a táplálók társaságában. Kikészített, hogy megszállottan csak a mezőgazdasággal foglalkoztak. Valóságos megváltást jelentett, amikor felköltözhettem Ősfőhöz.

Csakhogy most már tizenhat éves vagyok. És elegem van a magolásból, a sok leckéből. Itt az ideje, hogy igazi vezető váljon belőlem, akár tetszik Ősfőnek, akár nem! Csak hát nem tudok megbirkózni egy bezárt ajtóval sem! Nem csoda, hogy Ősfő fütyül a kiképzésemre. A fejemet nekinyomtam a falnak. Nekicsapódott egy kiálló, négyszögletes fémdarabnak, a biometrikus érzékelőnek. Mindig is úgy véltem, hogy ez a műszer irányítja a Nagycsarnok fényeit. A legtöbb biometrikus érzékelő a hajó hatékony üzemeltetését szolgálja. Felkapcsolják a lámpákat, beindítják az elektronikus berendezéseket... vagy éppenséggel kinyitják az ajtókat. Megfordultam, és a hüvelykujjamat végighúztam a biometrikus érzékelő felületén. – Parancsolj Ősfő/Koros! – csicseregte egy vidám, számítógéppel generált női hang. Korosként ugyanaz a biztonsági besorolásom, mint Ősfőé. – Mi a parancsod? – kérdezte a számítógép. Hát, ez furcsa. Az ajtó általában magától kinyílt, ha végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn. Mégis, milyen parancsra volna szüksége egy ajtónak? – Hát, izé, nyílj ki? Ősfő lakosztályának ajtaja azonban a várakozásom ellenére sem siklott oldalra. Ehelyett mozgást észleltem a fejem fölött. Megpördültem. A mellkasomban vadul dübörögni kezdett a szívem. A fejem fölött hajszálvékony, hosszú rés jelent meg a fémmennyezetben. A két rész lassan süllyedni kezdett, és a résben feltűnt egy...

Feltűnt egy ablak. Amin a kinti világ látszott. És a csillagok. A hajónak természetesen jól záródó, kerek ablakai voltak. Tudtam, hogy léteznek, de Ősfő sosem mutatta meg őket nekem. Ahogy az űrhajót üzemeltető, hatalmas hajtóművet sem. A Járvány előtti feljegyzések egyetlen részletét sem nézhettem meg soha. Fogalmam sem volt arról, hogy a Nagycsarnok fémmennyezete mögött ablak nyílik a vilire. Sohasem láttam azelőtt a csillagokat. El sem tudtam képzelni, hogy ennyire gyönyörűek. Feltárult előttem az egész vili. Nagy volt ám, eszelősen nagy. A szemem megtelt a csillagok fényével. Hogy milyen nagyon, de nagyon sok van belőlük! A csillagok apró, fehér vonásoknak tűnnek a világűr halvány, színes csíkjai előtt. Ezek a foltok többnyire vörösek vagy sárgák, de akad közöttük kék meg zöld is. Most, hogy megpillanthattam a csillagokat, úgy éreztem, minden korábbinál közelebb kerültem ahhoz, hogy leszálljunk arra a bolygóra. Lelki szemeimmel magam előtt láttam, ahogy először a legénység elhagyja a hajót. Éjszaka lesz. Nem világít a hold, nem takarják el felhők az eget. Mielőtt megtennénk az első kapavágást, hogy felépítsük új világunkat, mindannyian megállunk egy pillanatra, hogy megbámuljuk a magasban a csillagokat. – A parancs végrehajtása megkezdődött – hallottam a számítógép még mindig rendkívül barátságos hangját. – Leengedem a mennyezetet. Leengedi a mennyezetet? Miről beszél ez?

A fejem fölött valósággal ragyogtak a csillagok. És ebben a pillanatban a világűrre nyíló ablak kettétört, s a közepén vékony vonal jelent meg. Egyre jobban kitágult. A szélei távolodtak egymástól. Cseszd meg! Cseszd meg! A Nagycsarnok valósággal megtelt a dübörgő zajjal. Balra és jobbra kaptam a fejemet. Utána ismét balra és jobbra. Kerestem valamit, amiben megkapaszkodhatnék. Persze semmi sem volt odabent. A Nagycsarnok csupán egy hatalmas, ormótlan hodály. Miért nem figyeltem fel korábban, hogy mennyire értelmetlen az a helyiség, ahol nincs miben megkapaszkodni? Irdatlanul nagy ez a terem, az már biztos, csak hát nincsen idebent semmi. Csupán a végtelenbe nyúló padlót, a falakat meg az ajtókat láttam. Semmi nem menthet meg, amikor a törött ablakon keresztül kiszippant a világűr. És akkor mi lesz majd? Darabokra hasad a hajó? Velem mi történik? Felrobbanok, vagy éppenséggel kifacsar a vákuum? Nem emlékszem, hogy mit tanultam az ilyesmiről, de most rohadtul nem számítottak a leckék. A dolog csupán egyetlen következménnyel járhat. Az ingem ólomsúllyal nehezedett a vállamra. Azonnal eláztatta az izzadságom. Nekem meg közben csak az járt az eszemben, hogy a vékony vászon a legcsekélyebb védelmet sem nyújtja a világűr szörnyűségei ellen. Meg fogok halni. Mindjárt kiszippant a világűr. Összepréselődöm. Meghalok. Na, és ez volt az a pillanat, amikor valósággal belém hasított a

kérdés: mi lesz a hajóval? Ha rés támad a Megtartó-szinten, akkor az űr nem csupán engem szippant ki, de szétfeszíti a Megtartószintet, és a pusztítás nem áll meg az Irányító-szint és alatta, a Tápláló-szint előtt sem. Mindenki meg fog halni. Kivétel nélkül. Mindenki, aki csak itt él az űrhajó fedélzetén. A talpam megcsúszott a csempéken, ahogy keresztülrohantam a csarnokon. Egy rövid pillanatig a lábam a kivezető ajtó felé fordult. Annak a túloldalán az élet és a szabadság vár rám. Nem törődtem a lábam javaslatával. A buta végtagjaim csupán életben akartak tartani. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, hogy mi lesz a hajó többi részével. Odaugrottam az ablak melletti nagy, vörös vészlezáró gombhoz. Valósággal rávetettem magam. A padló megremegett, amikor a Megtartó-szint elszigetelte magát a hajó többi részétől. Innen már nincs visszaút. A mennyezet felé fordultam, ami mögött feltárult a világegyetem. És a közelgő halál.

3. AMY AZ ELNÖK AZT SZAJKÓZTA, hogy amire készülünk, az az amerikai álom megvalósulásának legfennköltebb példája. Apu arról beszélt, hogy a kormányzat igencsak baljós módon lepaktált az üzleti világgal. Valójában viszont arról volt szó, hogy Amerika feladta a küzdelmet. Meghátráltunk, mert ez kellett ahhoz, hogy a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás részesei lehessünk. Ezt a nemzetközi szövetséget csupán egyetlen dolog érdekelte: a profit. Támogatták a Föld lakosságának egészségügyi ellátását, hogy monopóliumot szerezzenek a védőoltások terén. Elősegítették az egységes világpénz létrehozását, és attól kezdve az egész bolygó nekik fizette a kamatot. A nemzetközi szövetség szerezte meg a nagy vállalkozás elindításához szükséges pénzt is. Tudósok és katonák válogatott csoportja kelhetett útra, hogy átjusson a világegyetemen túlra. Az expedíció célja az volt, hogy új természetes nyersanyaglelőhelyeket találjunk. Ami persze egyet jelentett a profittal. Erről az utazásról álmodoztak a szüleim. És erről szólt az én rémálmom. Sokat tudok a rémálmokról. Jóval hosszabb ideje alszom annál, amennyit valaha éltem.

Reménykedem. Mi van akkor, ha ez az egész csupán egy elhúzódó álom része? Akkor álmodom mindezt, miután Ed becsukta a fagyasztókamra kis ajtaját, de még mielőtt Hassan

lenyomta volna a berendezés indítókarját. Mi van, ha ez a helyzet? Nagyon különös így aludni. Igazából egy pillanatra sem ébredtem fel, ám nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a mozdulatlanságba dermedt testemben magamnál vagyok. Álmaimban emlékek kavarognak. A rémálmok csupán azért nem tudnak letaglózni, mert él bennem a remény, hogy nem kell még további száz éven keresztül várakoznom, mielőtt felébredek. Nem akarok száz évet várni. Sem háromszáz évet. Háromszáz és egyet pedig végképp nem. Könyörgök, édes istenem! Ne tedd ezt velem! Néha úgy tűnik, mintha már ezer év telt volna el. Néha meg, hogy csupán pár pillanattal korábban merültem álomba. Többnyire mégis az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az alvás és az álom határán lebegek, egy nagyon különös állapotban. Olyankor éltem át hasonlót, amikor még délben sem keltem fel, pedig nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ideje lenne kikászálódni az ágyból. Elmémben a legkülönfélébb gondolatok merülnek fel. Biztosra veszem, hogy soha többé nem tudok már elaludni. Csukott szemmel többnyire még akkor is ébren vagyok, ha néha néhány pillanatra sikerül elmerülnöm az álmok közé. Hát, bizony. Ilyen, ha valakit mélyfagyasztanak.

Néha arra gondolok, hogy valami nincs rendben. Nem lenne szabad ennyire a tudatomnál lennem. Utána viszont rájövök, hogy a tudatos állapot csupán egy pillanatig tartott. És miközben ezt realizálom, elmerülök egy másik álomban. … Többnyire a Földről álmodom. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy nem akartam eljönni onnan. Virágok ragyognak a mezőn. Érzem a termőföld és az eső illatát. A lágy szellőt... De nem, az nem a szellő volt, csupán az emléke. Az emlék valahogy álommá változott, és megpróbált kijutni fagyott elmémből. A Föld. Próbálok a Földre összpontosítani. Nem szeretek álmodozni. Álmodozni majdnem olyan, mint meghalni. Az álmok csupán álmok, de ha túlságosan beléjük feledkezem, akkor el is veszhetek bennük. Mostanra már túl sok mindent elveszítettem ahhoz, hogy bármit is átengedhetnék nekik. … Érzem, ahogy apu megszorítja a kisujjamat. Suttogva megígéri, hogy ott maradhatok ám a nagynénémnél és a nagybátyámnál. Mennyire elnehezedett a mellkasom! Elgondolkoztam az ajánlaton. Komolyan megfontoltam. Félretolom magamtól az álom-emléket. Apukám évszázadokkal korábban szólt hozzám. Most már túl késő bármit is megbánni. A szüleim mindennél jobban vágytak arra, hogy az első csillagközi felfedezőexpedíció legénységének tagjai lehessenek. Én pedig mindennél jobban szerettem volna velük maradni.

Azt hiszem, nem számít, hogy valamikor a Földön éltem. Semmi jelentősége sincs annak, hogy szerettem a Földet, mivel mostanra a barátaim kivétel nélkül leélték az életüket. Megöregedtek és meghaltak, miközben én dermedten aludtam. Nem számít, hogy Jason leélte az életét és megöregedett. Az sem, hogy esetleg megnősült, és gyermekei születtek. Nem bizony, mert mostanra már halott. Édes istenem! Jasonnek az ükunokái olyan idősek, mint én. … Esőcsepp hullik a bőrömre, az égbolt azonban továbbra is ragyogóan kék marad, és gyönyörűen süt a nap. Jason itt van mellettem, és majdnem megcsókoljuk egymást, de aztán hirtelen minden megváltozik, és újra abban a buliban vagyunk, ahol először találkoztunk, mert az álmok már csak ilyenek. Jönnek és mennek, változnak. Az emlékeinkből építkeznek. Az átélt jelenetek azonban sosem valódiak. Soha bizony! És pontosan ez az oka annak, hogy annyira gyűlölöm az álmokat.

4. KOROS EGY RECCSENÉS ZAJÁRA a fejem a törött ablak irányába fordítottam, amiben az üveg két szabályos részre vált szét. De akkor, miért nem haltam már meg? Az üveg nem így törik össze. A törésvonal nem lehet ilyen tökéletesen egyenes. És... az üveg mögött nem szénfekete üresség vár rám. Ez fém. Fémmennyezet húzódik az ablak mögött? Az ablak két félgömbje tovább süllyedt lefelé, s velük a csillagok is. De hát, az... lehetetlen. A csillagoknak a helyükön kellett volna maradniuk. Nem mozoghatnak az ablakkal. Várjunk csak... de hiszen... Ez nem is ablak! Ez egy... fogalmam sincs róla, micsoda. A Nagycsarnok fölé boltíves kupola borult. A fémborítás oldalt, nagyjából mellmagasságban összecsúszott a fal mentén. Az ablak pedig – vagyis az a valami, amiről azt gondoltam, hogy ablak – valójában nem más, mint ragyogó fényekkel telehintett, elképesztő nagyságú üveg- és fémernyő két fele, amit a körülöttem sziszegő és nyöszörgő hidraulikus karok tartottak a magasban. A szabályos redőkben felgyűrődő két rész nagyjából vállmagasságban pihent a kupolás csarnok két oldalán. Fölötte megpillantottam a Megtartó-szint valódi mennyezetét. Fémből készült az is. Újra üres, tompa fényű fémet láthattam. Nem voltak rajta csillagok. Mert a csillagok, ezek a gyönyörű, ragyogó égi tünemények nem is azok voltak, aminek látszottak. Az ernyőre csupán üvegeket és

villanykörtéket szereltek. Úgy viliództak, mint az égbolt csillagai. Hamis csillagokat erősítettek a két fémmennyezet közé szorított hatalmas ernyőre. De miért? Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a világegyetem közelebbi felét. A parányi villanykörték nem voltak perzselően forróak, de a hőmérsékletük éppen elég magas volt ahhoz, hogy visszarántsam az ujjamat. Észrevettem egy pókháló megviselt maradványait. Az egyik csillagkörte és az üvegtábla aljára erősített parányi fémdarabka között feszült. Ezt vésték a fémbe: Navigációs nyomkövető térkép Szabadalmi szám: 7329035 PMSZ-I.sz. 2036 Egy navigációs térkép? Itt? Tekintetem végigsiklott az ernyő legközelebbi részén. És valóban, egészen közel a legaljához, nem messzire a kis fémtáblától, meg is pillantottam egy parányi, villogó fénypontot. Két egymás mellett elhelyezett csillag villanykörtéje előtt ragyogott. A háromszögletű vörös fény a csillagok irányába mutatott. Észrevettem, hogy nem ugyanúgy rögzítették, mint a csillagokat jelképező villanykörtéket. A kis vörös fényt hosszú, keskeny sínre szerelték. Már majdnem elérte a pályája végét. A hajóm. Egészen közel az új bolygójához, az új hazájához. – Koros? Koros! Mi történt? – kiabálta Ősfő a Megtartó-szintet az Irányító-szinttel összekötő ajtó felől. Elképzeltem, ahogy ott áll a túloldalon: dühtől eltorzult arccal, lángoló szemekkel, vállait súroló

hosszú, fehér hajával, amint az öklével újra és újra rácsap a vastag fémajtóra. Hátat fordítottam az álablak darabjainak. Hazugságot láttam, nem a csillagokat. Egy pillanatra az enyémek voltak, aztán kiderült, hogy nem is léteznek. Csip, csip-csip, hallatszott a bal fülemben. Működésbe lépett a vezeték nélküli kommunikációs egységem. A tele-gyöngy azt tudatta velem, hogy valaki beszélni akar velem. Mindenkinek beépítettek egy ilyen tele-gyöngyöt a bal füle mögé a születése pillanatában. Ennek a segítségével tudunk egymással, valamint a hajóval is kommunikálni. – A hívó fél: Ősfő – szólalt meg a számítógép hangja közvetlenül a bal fülemben. – Elutasítva – vágtam rá, és megnyomtam a bőröm alatti gombocskát. Hazudtak a csillagokról. Vajon még miről? Csip, csip-csip. – Ősfő felülírta az elutasítást – hallatszott a tele-gyöngy vidám hangja. – A hívó fél: Ősfő. – Koros! – hallottam Ősfő halk vicsorgását. – Mi történt? Miért zártad le légmentesen a Megtartó-szintet? – A csillagok nem igaziak – feleltem tompán. – Hogy mi? Mi történt? Valami baj van? Baj van itt mindennel. – Semmi baj – nyögtem ki. – Feloldom a szint lezárását – csattant fel Ősfő, és kilépett a vonalból.

A következő pillanatban remegni kezdett a padló, és kinyílt a légmentesen záródó ajtó. Ősfő felmászott a Megtartó-szintre. Becsapta maga után az ajtót. – Mi történt? – förmedt rám. Felpillantottam az ajtaja melletti biometrikus érzékelőre. – Bejelentkeztem az érzékelőn, aztán pedig... Elhallgattam, és az állítólagos „ablak” két továbbra is lent pihenő felére mutattam. – Miért álltál le szarakodni vele? – bömbölte Ősfő. Dühösen keresztülcsörtetett a csarnokon. Annyira ingerültté vált, hogy elfeledkezett a sérült lábáról. Még azelőtt sebesült meg, hogy én megszülettem volna, és a sérülése igazából sohasem gyógyult meg. Ahogy öregedett, egyre jobban bicegett. A fémpadlón jól hallatszott, milyen sután halad: puf, lépés, puf, lépés, puf. Később majd mindene sajogni fog, és persze, azért is engem tesz felelőssé. Amikor Ősfő odaért a biometrikus érzékelőhöz, végighúzta rajta a hüvelykujját. Először az üvegréteg emelkedett a magasba. Magával vitte a csillagokat, fel a mennyezet irányába. A hidraulikus karok megkönnyebbülten felsóhajtottak. A vájatokból kiemelkedő összehajtogatott fémborítás eltakarta őket. Eltűnt a villanykörték hamis fénye. – Elment az eszed? Emiatt zártad el a Megtartó-szintet az űrhajó többi részétől? – vicsorogta Ősfő. Kis híján sikerült rám ijesztenie. Kis híján. – Azt hittem, igazi, amit látok! Azt hittem, rés támadt az űrhajó borításán! – De hát ezek csak villanykörték!

– Honnan a francból tudhattam volna? Azt hittem, a csillagok valóban léteznek! Ezek az égők mit keresnek itt? – Nem neked rakták ide őket! – bömbölte Ősfő. – Akkor kinek? – vágtam a képébe. – Ezen a szinten csupán mi ketten élünk! Ősfő összeszorította a száját. Jókora gombóc támadt a torkomban, de lenyeltem. Nem szeretném, hogy a mesterem azt gondolja, egy ostoba kisfiú áll előtte, aki hisztizni kezd, amikor rájön, hogy a csillagok nem léteznek. – Nem viselkedhetsz így, Koros! Halálra rémíthetted volna az egész hajót! – Az idős férfi egyszerre tűnt dühösnek és megviseltnek. – Hát, nem érted? Te vagy a Koros. Ha majd átveszed a helyemet, és te leszel az Ősfő, a teljes életedet egyetlen eszmének kell alárendelned. Te felelsz ezen a hajón minden egyes emberért. Felelős vagy értük. Rád tartoznak. Sohasem látszódhatsz gyengének előttük. Te adsz nekik erőt. Nem tudhatják meg, ha valami kétségbe ejt. Te vagy az ő egyetlen reménységük. Elengedhetetlen, hogy te legyél mindenkinek a mindene a fedélzeten. Mélyen beszívta a levegőt. – Ebbe az is beletartozik, hogy ne ess pánikba, és ne zárd le légmentesen a hajó egyik szintjét. – Azt hittem, hogy megsérült a hajó burkolata – nyögtem ki. Az idős férfi rám meredt. – És utána légmentesen lezártad ezt a szintet? Miért kell állandóan ezt emlegetnie? Elcseszett idióta vagyok, tudom. – Lezártad, miközben még itt voltál – folytatta.

Most egészen más hangnemben beszélt. Sokkal nyugodtabbnak tűnt. Amikor pedig a szemébe pillantottam, olyasvalamit láttam meg benne, amit soha korábban. Büszke volt rám. – Fel akartad áldozni magadat azért, hogy megmentsd a hajót – jelentette ki. Megvontam a vállamat. – Ostobaság volt, bocsánat! – Dehogyis – válaszolta töprengve Ősfő. – Vagyis hát, igen, tényleg ostobaság volt. Ugyanakkor nemes cselekedet. Az ilyesmihez nagy bátorság kell, te fiú. Csak egy igazi vezér döntött volna így. Szóval, hajlandó vagy feláldozni magad, ha ezzel megmentheted a többieket a hajón? Látszik, hogy szoktál gondolkozni. Nem feledkeztél el arról, hogy a Megtartó-szint van legfelül, igaz? Azt is tudtad, hogy ha kiszakad a Megtartó-szint burkolata, akkor a robbanásszerűen kiáramló levegő és a nyomáscsökkenés miatt súlyosan károsodna az alatta lévő szint, meg még lejjebb is a fedélzet. Mindezt végiggondoltad, mielőtt cselekedtél. Eszedbe jutott az a rengeteg ember odalent. Másfele néztem. Lehet, hogy nagyon nemes lelkűen cselekedtem, de most már kizárólag arra tudtam gondolni, hogy ezek a csillagok nem igaziak. – Bocsánatot kérek! – szólalt meg Ősfő. Amikor zavartan ránéztem, így folytatta: – Nem törődtem veled. Ez hiba volt. Nagyon is arra a másik Korosra emlékeztettél, akivel... nem jöttem ki valami jól. A kiképzése során túl sok mindent elmondtam neki, mégpedig túl korán. Utána ostoba, önző módon viselkedett. Te

viszont más vagy. Elfelejtettem, hogy nem vagytok egyformák, pedig ez a helyzet. Most már nagyon is odafigyeltem Ősfőre. Tisztában vagyok azzal, hogy valamikor volt egy másik Koros is. Valaki, aki közöttem és Ősfő között helyezkedett el. Még a születésem előtt halt meg, ám Ősfő korábban sohasem beszélt ilyen sokat róla. – Egyszer már kiképeztem egy Korost. Az ő feladata lett volna, hogy kiképezzen téged, mert akkor én a hajóra összpontosíthattam volna. Aztán meghalt, nekem meg téged is ki kellett volna képezni... Teljesen váratlanul ért, hogy még egy Korost meg kell tanítanom mindenre. Elhanyagoltam a veled kapcsolatos kötelességeimet. Mélyen a szemébe néztem. Odalent a Tápláló-szinten Ősfő úgy viselkedik, mint egy jóságos nagyapa. Ha az Irányító-szinten járunk, akkor a szigorú, de érdeklődő öreg király szerepét ölti magára. Amikor azonban kettesben marad velem, kimutatja a foga fehérjét. Azt hiszem, ilyenkor nem titkolja a valódi személyiségét. Ősfő talán tényleg nagyon öreg, de cseppet sem jószívű, és gyengének sem nevezném éppen. Ahogy ott hallgattunk, rájöttem, hogy Ősfő csak és kizárólag nekem engedi meg, hogy ilyennek lássam. Éppen ezért hajlandó voltam megbocsátani a mulasztásait. Azt, hogy elhanyagolt. – Ez akkor most azt jelenti, hogy végre tisztességesen kiképzel? – kérdeztem követelőzve. Ősfő némán bólintott, majd intett, hogy kövessem az Oktatási Központba. A szokásosnál sokkal jobban látszott a sántasága. A lábában hasogató fájdalom miatt alighanem már meg is bánta a korábbi őrjöngését.

A Megtartó-szinten csupán négy helyiséget alakítottak ki. Ott van az én szobám meg Ősfő lakosztálya. Az Oktatási Központ és a Nagycsarnok. Mindegyik közül az Oktatási Központ a legkisebb. A szobácskábán csupán egyetlen asztal áll, meg persze ide nyílik a gravi-cső torkolata. A Nagycsarnok a leghatalmasabb. Ott mindenki elfért volna, feltéve persze, ha a hajó utasai szorosan egymás mellé állnak. Arra a szintre azonban kizárólag Ősfő és én juthattam fel. Ez a szabály még a Járvány előtti korból maradt ránk, mielőtt kialakult az Ősfők rendszere. Azokban a régi időkben irodák működtek a szobámban meg Ősfő lakosztályában, de az Oktatási Központban is. A fémfüggöny mögé rejtett, ragyogó csillagtérképből arra következtettem, hogy a legénység számos tagja dolgozhatott idefent. A Nagycsarnok a hajó irányítását szolgálta. Amikor hosszú évtizedekkel ezelőtt kitört a Járvány, az egész hajó megváltozott. Ez elkerülhetetlen volt. A vészkorszak Ősfője átnevezte a fedélzeteket, és ezt a szintet lefoglalta magának meg a nyomdokaiban járó későbbi Ősfőknek. Én is közéjük tartozom. Ősfő leült az Oktatási Központ asztala mellé. Letelepedtem a másik oldalra. Ez a bútordarab igazi, ritka antikvitás. Valódi fából – a Nap-Föld fájából – készítették még azelőtt, hogy a hajó évszázadokkal korábban útra kelt. Sokat töprengtem a faanyagban rejtőzködő életről. Ez a növény belélegezte a Nap-Föld levegőjét, a Nap-Föld termőtalajában gyökeredzett, aztán kivágták és asztalt készítettek belőle. Végezetül felrakták az Isten Áldása fedélzetére, és kihajították a világűrbe.

– Vannak dolgok, amelyekről tudnod kell – szólalt meg az idős férfi. Felemelt egy liffyt. Ezeket a rugalmas, digitális képernyőket azért hívták így, mert ha az ember legyező mozdulatot tett velük, akkor liffi-liffi-liffegő hangokat adtak ki. Ősfő végighúzta az ujját a képernyőn. Bekapcsolta. Amikor felragyogott a képernyő, az ujját rászorította az azonosító négyzetre. – Ősfő/Koros belépése engedélyezve – csipogta a liffy. Mesterem néhányszor megérintette a képernyőt, majd odacsúsztatta az orrom elé. A vékony, áttetsző anyagon keresztül kis híján látszott az asztal faanyagának a szerkezete. A következő pillanatban azonban már nem is azt bámultam, mert a figyelmemet lekötötte mindaz, amit Ősfő mutatott. Az Irányító-szint alaprajzát láttam. Felismertem a központi folyosót, ahonnan elérhetőek a tudományos kísérletek és az ipari termelés számára fenntartott hatalmas helyiségek. Ott gyártanak számos dolgot, és ott folyik a kutatómunka. A térképet mintha meghintették volna apró, ragyogó pontocskákkal. Ezek egy része pislogva mozgott az alaprajzon. – Tudod, hogy ez micsoda? – kérdezte Ősfő, és visszahúzta maga elé a képernyőt. – A telekommunikációs rendszer helyzetjelző térképe – válaszoltam. A bal fülünk mögé beültetett tele-gyöngyök nem csupán azt teszik lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk egymással meg a hajóval, de a segítségükkel meg lehet állapítani mindenki pontos helyét is. Az asztal fölé hajoltam, hogy jobban lássam a térképet. Ősfő

hosszú, ősz haja végigsimította az arcomat, mikor a hosszú tincset hátrahúzta a füle mögé. Szappan illatát éreztem, meg valamilyen erősebb, orrfacsaró bűzt. – Látod azokat a pontokat? Mindegyik egy-egy irányítótiszt. Valamennyinek megvan a maga sajátos feladata. Ők gondoskodnak arról, hogy a hajó zökkenőmentesen működjön. A legfontosabb irányítók itt vannak fent. Ősfő ujjával az energiaközpontra mutatott, majd a keze mozgásba lendült, és a központon túl a gépházban állapodott meg. Ott még sohasem voltam. Mozdulata ezen a helyen nem ért véget. Ujja továbbcsúszott a következő helyiségre. – Ez itt a parancsnoki központ. Bár a hajó önműködően halad, ha bármi elromlana, akkor... – Akkor te irányítod a hajót? – kérdeztem lenyűgözve. Magam előtt láttam Ősfőt, a bátor parancsnokot, aki abban a pillanatban leginkább a Nap-Föld ősi kapitányaira emlékeztetett. Persze, azok a férfiak a vizeken hajóztak, nem pedig a vili végtelenjén. Utána azt képzeltem el, hogy a kezembe veszem a kormánykereket. Ősfő nevetni kezdett. – Még hogy én? Nem. Micsoda ostobaság. Az Ősfőket nem képezték ki arra, hogy elvezessenek egy hajót. Nem a hajó irányítása a feladatunk. Az Ősfő az embereket irányítja. Az irányítók kapnak olyan különleges szakképzést, amelyre támaszkodva még vészhelyzetben is működtetni tudják a hajót – magyarázta, és a villogó pontok felé mutatott. Felemelte a fejét. Bár magas kora miatt fehér hártya borult a

szemére, úgy éreztem, bármikor képes keresztüldöfni a tekintetével. – Ugye, érted, miről beszélek? Az irányítók vezérlik a hajót, nem mi. Semmivé foszlott a lelki szemeim előtt lebegő kép. Pedig szinte már láttam magam előtt, ahogy az ünneplő tömeg szeme láttára elvezetem a hajót a Centauri-Földre. – A hajózó tisztek feladata gondoskodni a hajóról, ami nem más, mint rengeteg hideg fém. Te vagy viszont az a valaki, akinek az emberekről kell gondoskodnia. Megérintette a nagyító négyzetet. Egy pillanatra felvillant a hajó mindhárom szintje. Kis híján elszédültem az egymást metsző vonalak zavarba ejtő útvesztője miatt. A hajó belseje többnyire kerek alaprajzú. A legfelül található parányi szeletke a Megtartószint. Alatta helyezkedik el a valamivel tágasabb Irányító-szint, amit irodák és laboratóriumok alkotnak. Az űrjármű egyértelműen legnagyobb része a Tápláló-szint. A Megtartó-szinten csupán két fénypont vibrált. A jelzés engem és Ősfőt mutatta. Az Irányítószinten ötvennél is több fénypontocska mozgott. Ősfő megérintette a Tápláló-szint rajzát. A körszelet jobb oldalán több tucat ember látszott a Kórházban. A Feljegyzések Csarnokában viszont senki nem volt. Középen több tucat fénypötty látszott szétszóródva. Ők a különféle tanyák lakóit mutatták. Az idős férfi megérintette a képernyő bal szegletét. Ott feküdt a Város. Azon a területen olyan sok pötty volt kis helyen, hogy képtelen lettem volna megszámolni őket. Nem mintha erre bármi szükség lenne. Mindenkit ismerek a fedélzeten. Mind a 2312 űrutast. A 2312 aprócska, villodzó piros pötty iszonyatos súllyal

nehezedett a vállamra. Kivétel nélkül mindegyik lejjebb nyomott egy kicsit. Hiszen ők valamennyien az én védenceim. Felelősséggel tartozom irántuk. Ősfő ismét előhozta az Irányító-szintet. Ujjai megpihentek a szint leghatalmasabb termén. Ott működött a hajó központi erőforrása. – Figyelembe véve a gépházat, a számítógépeket, a navigációs rendszert és persze, minden mást is, megállapíthatjuk, hogy a hajón rengeteg hibaforrás létezik. Az utunk pedig... nagyon hosszú. Ezt olyan hanglejtéssel mondta, mintha a saját vállán érezné az utazás kétszázötven évének minden nyűgét. – A hajó építői nagyon is tisztában voltak mindezzel. Éppen ezért adták neki az Isten Áldása nevet. Némán elismételtem magamban az elnevezést. Mintha egy fémdarabhoz ért volna a nyelvem. – Régen, a Nap-Földön úgy vélték, hogy jó szerencse vár arra, aki az isteni gondviselés áldásával halad – mordult fel Ősfő. – Kilőtték az őseinket a világűrbe, a gondviselés oltalmába ajánlották őket, aztán megfeledkeztek róluk. A Járvány idején megszakadt az összeköttetésünk a Nap-Földdel. Azóta képtelenek vagyunk helyreállítani. Nem térhetünk vissza. A Föld már nem segíthet nekünk. A Nap-Föld lakóitól csupán az Isten Áldását kaptuk. Nem igazán értettem, hogy mire is gondol a mesterem. A földlakók nekünk adták a hajót, vagy inkább csak isteni szerencsét kívántak az utazáshoz? Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy egyik lehetőség sem teljesen kielégítő. – Nem érhetjük be azonban a puszta szerencsével. A hajónak szüksége van valakire, aki az embereket is védi, nem csupán magát

a járművet. S utánam te leszel ez a vezető – folytatta Ősfő, majd mélyen beszívta a levegőt. – Itt az ideje, hogy megtanuld a széthúzás három okát. Közelebb húztam a székemet. Ez új. Végre – végre-valahára – Ősfő komolyan hozzálát ahhoz, hogy vezetőt faragjon belőlem. Olyat, aki majd a nyomdokaiba léphet. – Az Isten Áldásán mindenki azonos nyelvet beszél? – Természetesen – válaszoltam zavartan. – Akadnak köztünk faji különbségek? – Tessék? Mi az, hogy faji? – A bőrünk színére gondolok. – Dehogyis. A fedélzeten mindenkinek egyforma, olajbarna bőre, sötétbarna haja és szeme van. – Áttanulmányoztad a Nap-Föld mítoszait. Ismered a buddhizmust, a kereszténységet, a hinduizmust és az iszlámot. Akad az Isten Áldásán egyetlen hívő is? Az utolsó két szót maró gúnnyal ejtette ki. – Dehogyis! – kacagtam fel. Amikor felköltöztem a Megtartó-szintre, Ősfő elsők között a Nap-Föld vallásairól tartott előadást. Beszámolt a varázslatos történetekről, a tündérmesékről, és én nagyon is jól emlékeztem arra, hogy fetrengtem a nevetéstől, amikor megtudtam, hogy a NapFöldön élő emberek hajlandóak voltak meghalni vagy éppen gyilkolni a meséik kitalált szereplőinek kedvéért. Ősfő bólintott. – A széthúzás első oka a különbözőség. Az Isten Áldásán nem

élnek hívők. Mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanahhoz a néphez tartozunk. Mivel pedig a legcsekélyebb különbség sincs közöttünk, nem harcolunk egymással. Emlékszel, mit tanítottam a keresztes hadjáratokról? És a népirtásokról? Nekünk aztán nem kell attól tartanunk, hogy ilyen iszonyatos dolgok történhetnek az Isten Áldása fedélzetén. A székem peremén ültem. Lelkesen bólogattam, és reméltem, hogy Ősfő nem veszi észre, hogy momentán milyen pofátlan vagyok. Jól emlékeztem ezekre a leckékre. Tizenhárom éves lehettem akkoriban, és nemrég költöztem fel a Megtartó-szintre, hogy Ősfő mellett éljek. A legelső óráimon hallottam minderről. A csillagokra mondom, igazi ostoba kiskölyök voltam akkoriban. Emlékszem, hogy a liffyken a legkülönfélébb bőrszínű és hajú embereket láthattam. Némelyik hosszú kaftánt, míg mások csupán ágyékkötőt viseltek. Felidéztem magamban azoknak a nyelveknek a szavait, amelyekből semmit sem értettem. Akkor régen valamiért úgy éreztem, hogy hihetetlenül izgi, amit mutatott nekem. Meggörnyedtem a felismerés súlya alatt. Nem csoda, hogy Ősfőnek esze ágában sem volt belevágni a kiképzésembe. Nyilvánvaló volt, hogy a tanításainak éppen csak a lényegét nem fogtam fel. – A széthúzás második oka az erős vezéregyéniség hiánya – folytatta Ősfő. Előrehajolt, és rám mutatott bütykös, ráncokkal borított kezével. – Fel tudod fogni, hogy ez mennyire fontos? – kérdezte, és a szemében nedvesen csillant valami. Talán az öregség, de az is lehet, hogy valami más miatt.

Bólintottam. – De komolyan? – kérdezte újra feszült hangon. Olyan erővel ragadta meg a kezemet, hogy megreccsentek a bütykei. Ismét bólintottam. Képtelen voltam a pillantásomat levenni a szeméről. – Mi jelenti a legnagyobb veszélyt a hajó számára? – kérdezte egész halkan. Igazából most már csupán érdesen suttogott. Hoppá. Lehet, hogy most nem értem. Ősfő feszülten meredt rám. Egyetlen választ akart hallani. Visszanéztem rá. – A zendülés. A zendülésről beszélek, Koros. Erre a hajóra a lázadás jelenti a legnagyobb veszélyt, nem pedig valamelyik gépezet meghibásodása, vagy az, hogy elromlik a csillaghajó, de az sem, ha kívülről fenyeget minket valami. A Járvány után tehát létrehozták az Ősfők rendszerét. Az vezet mindenkit, aki korábban született a többieknél, atyaként és parancsnokként irányítja mindazokat, akik fiatalabbak nála. Minden nemzedéknek megvolt a maga Ősfője. Ő a legidősebb. Egy napon te leszel az Ősfő. Te leszel az az erős vezető személyiség, aki megakadályozza a széthúzást. Te fogod megőrizni a hajón utazók életét. Mindenkiét.

5. AMY NÉMA VAGYOK, MINT A HALÁL.

Tedd ezt: Menj be a hálószobádba! A barátságos, biztonságos, meleg hálószobádba, ami még véletlenül sem egy üvegkoporsó a hullaház fémajtaja mögött. Heveredj le az ágyadra, ami egyáltalán nem jégből van! Dugd bele az ujjadat a füleidbe! Hallod már? Ahogy a szíved az élet ritmusára lüktet? Ahogy a tüdőd szabályos időnként megtelik levegővel. Még ha csendben maradsz, még ha ki is zársz minden zajt, a testedben akkor is zeng az élet hangzavara. Nem úgy az enyémben. Ez a csend megőrjít. A csend miatt találnak meg a rémálmok. Mert hát, mi van akkor, ha már meghaltam? Hogy a pokolba élhetne valaki, akinek nem dobog a szíve, akinek nem mozog a tüdeje? Mert velem ez a helyzet. Alighanem meghaltam! Elmondom neked, mitől félek a legjobban. Eltelik háromszázegy esztendő, ők meg kihúzzák az üvegkoporsómat ebből a fagyasztóból. Hagyják, hogy a testem úgy olvadjon ki, mint a csirkehús a konyhapulton. Pontosan olyan leszek, amilyen most vagyok. Az idők végezetéig fogságban tart a holttestem. Ezen kívül semmi nincs. Örökké be leszek zárva önmagamba. Sikítani akarok. Ki akarom nyitni a szememet, hogy felébredjek, és ne legyek egyedül önmagammal, de képtelen vagyok rá. Képtelen.

6. KOROS ES AKKOR, MI A SZÉTHÚZÁS HARMADIK OKA? – kérdeztem az idős férfitól, amikor már túlságosan is régóta tartott körülöttünk a csend az Oktatási Központban. Hosszú, töprengő pillantást vetett rám. Amikor megpillantottam a fakó szemében felvillanó dühöt, azt hittem, mindjárt megüt. Nagyot pislogtam, és már tova is foszlott az őrült ötlet. Ősfő mindkét tenyerét a térdére fektette, és a nehezen mozgó ízületeivel felegyenesedett. Az Oktatási Központ rendkívül szűk. Most, hogy a mesterem itt tornyosult előttem, a helyiség valósággal fojtogatni kezdett. Hátralökött széke nekicsapódott a falnak. A kettőnk között álló asztal mély szakadéknak tűnt. Háta mögött a Nap-Föld kifakult gömbje egészen parányinak látszott. Még nálam is kisebbnek és jelentéktelenebbnek. – Éppen eleget mondtam már – mordult rám, és elindult az ajtó felé. – Sok a dolgom. Menj le a Feljegyzések Csarnokába, rád fér egy kis kutatómunka. Kíváncsi vagyok, rájössz-e arra, hogy a NapFöldön mi minden okozott széthúzást. Már két okát is tudod, amiért ott háború tombolt, és ömlött a vér. Rá kell jönnöd a harmadikra. Nem olyan nehéz, főleg ha alaposan tanulmányozod a Nap-Föld történetét. Egyből rájöttem, hogy próbatétel elé állított. Ősfő tudni akarja, hogy alkalmas vagyok-e vezérnek. Próbára tesz, hogy képes leszek-e a nyomdokaiban haladni. Alkalmas vagyok-e arra, hogy én legyek a következő Ősfő. Távolról sem ritka az ilyen erőpróba.

Ősfő cseppet sem kedvelte azt a Korost, akinek közötte és közöttem kellett volna állnia. Ez a hiányzó láncszem már régen meghalt. Mesterem legtöbbször akkor beszélt róla, ha összehasonlította velem. Amikor így tett, az sosem volt hízelgő rám nézve. – Olyan tohonya vagy, mint ő – szidott időnként. – Ez akkora ostobaság, hogy akár ő is mondhatta volna. Miután felköltöztem a Megtartó-szintre, nagyon hamar megtanultam befogni a számat, meg azt, hogy a gondolataimat megtartsam magamnak. Ősfő állandóan próbára tette a képességeimet. Biztos akart lenni abban, hogy bennem nem csalódik akkorát, mint a másik Korosban. Próbáltam magabiztosnak és rámenősnek látszani. Feleslegesen pocsékoltam az erőmet. Ősfő még csak vissza sem nézett rám. Lényem egy része szerette volna visszahívni a mesteremet. Veszekedni akartam vele, meg figyelmeztetni, hogy azt ígérte, mindent elmond nekem. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy elárulja a széthúzás harmadik okát is. Lényem másik része viszont valósággal tűzbe jött, hogy éppen ezt a feladatot kaptam Ősfőtől. Imádtam a liffyken felbukkanó filmbejátszásokat és képeket nézegetni. Egész nap elbámultam volna a Nap-Föld emlékeit. És most ez a feladatom. Az Oktatási Központ túlsó végében nyílt annak a gravi-csőnek a bejárata, amit mi ketten használtunk. Csak mi. Közvetlenül lejuthattunk rajta a Tápláló-szintre. Volt egy másik, hasonló felvonó. Az Irányító-szintről lehetett lejutni benne a Tápláló-szinten álló

városba. Mindenki más azt használta. Megnyomtam a bal fülem mögött a tele-gyöngy gombocskáját. – Mi a parancsod? – kérdezte a kellemes női hang. – Kapcsold a gravi-cső irányítását! – feleltem. Csip, csip-csip, zendült fel a fülemben, amikor a tele-gyöngy összekötött a gravitációs felvonó irányítórészlegével. Végighúztam a hüvelykujjamat az Oktatási Központ másik falára felszerelt biometrikus érzékelőn, mire a padlón feltárult egy kör alakú nyílás. Nem volt alatta semmi, csupán az üresség. A gyomrom szokás szerint görcsbe rándult, amikor ráléptem a gravi-csövet kitöltő ürességre. A tele-gyöngy azonban már rákapcsolódott a hajó gravitációs rendszerére és a felvonóra. Így aztán lassan lebegve süllyedni kezdtem. Így száll alá a szökőkút medencéjébe dobott pénzérme is. Körbevett a sötétség, ahogy a csőben keresztüllebegtem az Irányító-szint fémrétegén. Utána viszont vakító fény tört rám. Pislogni kezdtem. Feltárult alattam a Tápláló-szint. A gravi-cső átlátszó fala kissé eltorzította a látványt. A Város a hatalmas csarnok túlsó végében magasodik. Középen tágas farmok sorakoznak egymás mellett. A széles, zöld mezőkön jól látszódnak a szalmabálák, a tehenek, a birkák és a kecskék. Innen nézve a Tápláló-szint hatalmasnak látszik. Mintha egy önálló világ lenne. A hatezer-négyszáz hektáros területet úgy alakították ki, hogy több mint háromezer embert el tudjon látni táplálékkal. A magasból lenézve olyan, mintha a termőföldek az örökkévalóságig húzódnának. Amikor azonban ott állsz odalent, kint a mezőn vagy a Városban, és körbevesz az a rengeteg ember, akik egy pillanatra sem vennék le a tekintetüket rólad, akkor ez az egész már sokkal

zsúfoltabbnak tűnik. A gravi-cső jó kétméternyire a Tápláló-szint talaja fölött ér véget. Egy pillanatig remegve lebegtem a cső végében a levegőben. Aztán a fülemben ismét felhangzott a csip, csip-csip, ahogy a telegyöngyöm megint kapcsolatba lépett a hajó gravitációs rendszerével. Lehuppantam a cső alatt kialakított kerek fémemelvényre. Leugrottam róla, és elindultam a Tápláló-szinten keresztül vezető négy főútvonal egyikén. Néhány méterrel arrébb áll a Feljegyzések Csarnokának magas téglaépülete. Azon túl pedig a Kórház. Miközben a Feljegyzések Csarnoka felé haladtam, az járt az eszemben, hogy milyen gyökeresen átalakult az életem az elmúlt három év során. Tizenhárom éves koromig itt éltem ezen a szinten. A családok továbbadtak egymás között. Már egészen kis koromban rájöttem arra, hogy sosem leszek olyan, mint ők. Egyrészt mindenki nagyon is tisztában volt azzal, hogy én vagyok a Koros. Talán, mert az előző Koros váratlanul az életét vesztette, a táplálók kivétel nélkül túlzásba vitték a gondoskodást és a védelmemet. Ennél is sokkal többet nyomott a latban azonban az a tény, hogy annyira különböztünk egymástól. A táplálók egész egyszerűen nem úgy gondolkoznak, mint én. Boldog elégedettséggel művelik a földjeiket, és ugyanígy mennek birkát nyírni. Úgy tűnik, fel sem merül bennük az, hogy a hajó falai milyen fojtogatóan nehezednek ránk. Nem ingerültek a lassan haladó idő miatt sem. Boldogtalan voltam közöttük. Ez akkor változott meg, amikor tizenharmadik életévemben beköltöztem a Kórházba, találkoztam Harley-val, beszéltem Dokival, majd felköltözhettem a

Megtartó-szintre, ahol elkezdődött a kiképzésem. Így lettem boldog az Isten Áldásán. Azóta élvezem az életemet. Gyakran nem értek egyet Ősfővel, és néha bizony halálra rémítenek a dühkitörései, melyeknek a Megtartó-szinten csakis én lehetek szemtanúja. Ennek ellenére tudom, hogy mindig szeretni fogom, amiért kiemelt a földművesek elmesorvasztó világából. Felrohantam a lépcsőn a széles, barna ajtók felé. Festésük azt a látszatot keltette, mintha fából készültek volna. A Feljegyzések Csarnoka mindig is túl nagynak tűnt a szememben. Ősfő viszont értésemre adta, hogy az Isten Áldása legtöbb lakója szerint ez a helyiség inkább szűk. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy én mindig egyedül vagy Ősfő társaságában látogatok el ide. Mindenki más viszont a szüleményeivel együtt jött, amikor még mind fiatalabbak voltak és iskolába jártak. Amióta viszont senki sem olyan fiatal a hajón, mint én, nincs értelme nyitva tartani egy iskolát. Be kell érnem Ősfővel. Idős mesterem feszülten figyelte, ahogy felvágtattam a Feljegyzések Csarnokába vezető lépcsőkön. Persze valójában nem ő figyelt. A portréját még azelőtt készítették, hogy megszülettem. Ősfő akkoriban olyan idős lehetett, mint ma Doki. A festmény hatalmas, majdnem fele akkora, mint az ajtó. A bejárat mellett, a téglafal egyik beugrójába akasztották fel. Eljön persze a nap, amikor leveszik Ősfő képét innen, hogy eltüntessék valahol a Feljegyzések Csarnokának egyik hátsó raktárában, azon a poros helyen, ahol az összes többi Ősfő arcképe is lóg. És akkor majd az én képmásomat helyezik ide. Onnan fogom

bámulni parányi birodalmamat. A festett Ősfő elnéz mellettem. Nem törődik a Feljegyzések Csarnokának verandájával sem, hanem a mezőket bámulja, meg azon túl, a messzeségben a várost, a színesre festett fémládák feltornyosuló összevisszaságát. A legtöbb tápláló és irányító ilyen konténerekben él. A festő barátságosabb tekintetet pingált mesteremnek annál, mint amilyet valaha is láttam ráncos arcában. Ajka lágy ívelése mintha arra utalna, Hogy ez a férfi felettébb kíváncsi, és talán még a csínytevésektől sem riad vissza. Persze lehet, hogy tévedek, és túlságosan is sokat belemagyarázok ebbe a festménybe. A vásznon megörökített férfi nem azonos azzal az Ősfővel, akit én ismerek. A festményről olyan valaki néz le rám, akit nagyon is könnyedén el tudnék fogadni vezetőmnek. Nem egy zsarnok, akinek a megfélemlítésen alapszik az uralma. Olyan valaki tekint le rám, aki meghallgatja a mások gondjait. Fontos neki a többiek véleménye, és ha úgy alakul, lehetőséget nyújt nekik a bizonyításra. Egyforma keskeny orrunk, kiálló pofacsontunk és ugyanolyan olajbarna bőrünk van. Csakhogy ebből az Ősfőből valósággal sugárzik a tekintély. Magabiztosan előreszegi az állát, és a testtartásából olyan erő érződik, amilyenről én még csak nem is álmodhatok. Az igazi Ősfő ugyanúgy csiszolta élesre vezetői képességeit, ahogy a vadász is gondosan karban tartja a kését. Hátrafordultam, hogy én is azt lássam, amit a megfestett Ősfő bámul. Egyértelmű, hogy nem tudom ugyanolyan nézőpontból figyelni az Isten Áldását, mint ő. A festményen ábrázolt férfit boldoggá teszi, hogy itt ő uralkodik. Az olaj festék színei ezt nagyon is visszaadják. Elképzeltem magamban, hogyan készült a festmény.

Le merném fogadni, hogy Ősfő pontosan azon a helyen állt, ahol most én. Elnézett a korlát fölött. A festő lent állt a gyepen. Valamivel Ősfő alatt. Még szép, hogy lejjebb, mint az első számú vezető. A művész széles, erőteljes ecsetvonásokkal formálta meg az alakot. Amikor Ősfő végignézett az Isten Áldásán, pontosan úgy, ahogy én is tettem ebben a pillanatban, ugyanazokat a dolgokat látta, mint én. A csillaghajó belsejét úgy alakították ki, hogy a NapFöld egyik országára, az amerikai vidékre emlékeztessen. Lekicsinyítették a tájat. Világunkat foglyul ejtette a hajófalak kerek buborékja. Az egyik végében város emelkedik a magasba. Gondosan megtervezett minta szerint alakították ki az egyenes, tiszta utcákat. Mindegyik tömb középpontjában konténerek tömbje halmozódik. Ezekben laknak az emberek, és ugyanilyen hatalmas dobozok szolgálnak munkahelyükül is. Az egyik tömbben a szövőmunkások laknak. Közéjük tartoznak Harley barátom szülei is. Egy másik tömbben a kelmefestők, a harmadikban a takácsok, egy másikban a szabók. Három háztömb az élelmiszer-ipari munkások otthonául szolgál. Ott élnek a dobozolok, a szárítók és a fagyasztók. Két tömböt kaptak a mészárosok. Négy tömbben helyezték el a tudósokat és az egy szinttel feljebb dolgozó irányítókat. Az egymást követő nemzedékek minden családja itt született, élt és dolgozott halála pillanatáig. Ugyanabban a hajóban, ugyanabban a városban, ugyanabban a lakótömbben. Mialatt Ősfő modellt állt itt a festőnek, vajon neki is ezek a gondolatok jártak az eszében? Amikor a Városra nézett, lenyűgözte az ottani élet gördülékeny hatékonysága, a gondosan megtervezett szerkezete és az, hogy a település annyira kiegyensúlyozottan

működik? Vagy ő is azt látta, amit én? Embereket konténerekbe zárva, amiket lakótömbök vesznek körbe? Amiket pedig a városrészek szorítanak dobozba, majd ezt mind a hajó fémfalai fojtogatják. Hát, nem. Ősfő sohasem gondolná, hogy az Isten Áldása valamiféle doboz. Nem tekinti kalitkának a Várost sem. Mindez egyértelmű, ha csak egyetlen pillantást vetünk a festett szemére. Mind a mai napig úgy vonul végig a Város utcáin, mintha az egész az övé volna. Ennek persze az az oka, hogy itt valóban minden az övé. Még itt sem lehet kiszabadulni a dobozok közül, ezen a helyen sem, ahol a messzeségbe nyúló szántóföldek, legelők és tanyák veszik körbe a Feljegyzések Csarnokának verandáját. A mezőgazdasági terület egészen a túlsó falig folytatódik. Minden egyes szántóföldet és legelőt, de a tanyákat is gondosan karbantartott kerítés vesz körbe. Ezek helyét évszázadokkal ezelőtt jelölték ki a Nap-Földön, mielőtt a hajó útra kelt. A földdarabok nem egyforma kiterjedésűek, ám valamennyi szögletes és szabályos alakú. A magaslati legelők dombjait úgy alakították ki, hogy egyenlő távolságban legyenek egymástól. A füves halmokon legelésző bárányok és kecskék sosem fognak rájönni, hogy a dombjaik valójában csupán nagy odafigyeléssel kialakított, szabályos alakúra formált föld- és komposzthalmok. A filmeken és a térképeken megnéztem magamnak a Nap-Föld különféle tájait. Ott bezzeg nem osztották fel takaros, apró négyzetekre a tájat. Még a sakktáblára emlékeztető alaprajzú

nagyvárosokban is akadtak sikátorok és tekergőző utcácskák. A földeket ugyan kerítés vette körbe, ám ezeket nem vonalzóval húzták meg. Néha megkerülték a fákat, máskor meg furcsa szögben értek véget, hogy kikerüljenek egy patakot. Előfordult, hogy egyegy tavacskát is bekebeleztek. A hegyek pedig a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottak szabályos huppanok sorára. Amikor végignézek a tájon, nagyon jól látom, mennyire művi itt minden. Meglehetősen ügyetlenül utánoztuk le a Nap-Földet ábrázoló képeken látható termőföldeket. Le merem fogadni, hogy a festő előtt pózoló Ősfőt boldogsággal töltötte el az, amit én ki nem állhatok. Emiatt olyan elviselhetetlen számomra az élet a fedélzeten. Itt ugyanis minden tökéletesen egyforma. És ez az oka annak, hogy belőlem sosem lesz olyan kiváló Ősfő, mint belőle. Mert én szeretem, ha kicsit zavarosabbak a dolgok. Belöktem a Feljegyzések Csarnokának hatalmas ajtaját, és rámosolyogtam a tágas előcsarnok mennyezetéről lelógó, jókora modellekre. A hátam mögötti nyitott ajtón keresztül beáradó fény glóriát vont a Nap-Föld vastag porréteggel borított, hatalmas makettjére. Mellette ott van az Isten Áldása méretarányos modellje. Ezzel akarták megörökíteni a hajó egykori indulását. Otthonom aprónak és jelentéktelennek tűnik a közeli bolygók mellett. Leginkább egy hegyes orrú, szárnyas labdára emlékeztet. Beljebb mentem az előcsarnokba, és felnéztem a magasba. Közvetlenül a fejem fölött ott lógott az úti célunk makettje: a Centauri-Föld jókora kerek gömbje. Lényegesen nagyobb a másik

két modellnél. Az előcsarnok középpontja fölé akasztották. Nem vagyok biztos abban, hogy a tervezők ezt szántszándékkal tették-e, de a bejárati ajtón keresztül betörő fényoszlop telibe kapja a Centauri-Föld modelljét, és a bolygót ragyogó glória veszi körül. Továbbhaladva felemeltem a kezemet, hogy a Nap-Föld gömbjén az ujjam hegyével megérintsem Ausztráliát. A Nap-Föld modelljét mindig is jobban szerettem a másiknál. Sokkal részletesebb, kitapinthatom rajta a hegyeket, és jól láthatom az óceánok girbegurba partvonalát. Ezzel szemben a Centauri-Föld felszíne teljesen sima, egyedül a viszonylagos nagyságában lehetünk biztosak. És nem tudhatjuk bizonyosan, hogy mit találunk majd a célba érkezés után. Talán hegyek és óceánok várnak ránk, de az is lehet, hogy valami teljesen más dolog. Csak azt tudhatjuk, hogy az előttünk kiküldött szonda szerint a Centauri-Föld „lakható” bolygó. Légkörét oxigén uralja, a felszínén pedig jelentős mennyiségű édesvíz található. A talajminták szerint földje alkalmas a mezőgazdasági megművelésre. Ez minden, amiben biztosak lehetünk. Azért őt is szerettem volna megérinteni, csak hát túl magasra lógatták fel. Mindig is úgy éreztem, hogy képtelen leszek elérni a CentauriFöldet. Ősfő szavai most is ott visszhangzottak az elmémben. Nem az a feladatom, hogy elvigyem a hajót a Centauri-Földre, hanem, hogy az embereket elvezessem oda. – Segíthetek? Ijedtemben majd kiugrottam a bőrömből.

– Ó, hát te vagy az? – kiáltottam, és nevetni kezdtem a saját együgyűségem miatt. Orion a feljegyzők közé tartozik. Ha valaki feltalál valamit, vagy olyan dolgot ír, esetleg tesz, ami lenyűgözőnek tűnik, akkor a feljegyzők megörökítik, és ezen a helyen vigyáznak rá. Utoljára azért voltam itt, hogy segítsek legjobb barátomnak, Harley-nak arrébb rakni pár festővásznat. Mert a cimborám festő. A Feljegyzések Csarnokának második emeletén egy egész szobát megtöltenek az alkotásai. Ma azonban nem miatta jöttem ide. – Tudnál segíteni abban, hogy megtaláljak bizonyos információkat a Nap-Földről? – kérdeztem a férfit. Orion elvigyorodott. Összerezzentem. A feljegyző fogai koszosak és sárgák voltak. – Hát, persze. – Többet kéne megtudnom... Elakadtam, mert nem tudtam, hogyan is önthetném szavakba a feladatomat. Csak nem kérdezhetem meg tőle, hogy mit tud a széthúzás harmadik okáról. Valószínűleg fogalma sem lenne arról, miről is beszélek. – A Nap-Föld háborúiról – nyögtem ki a végén. – A konfliktusokról. Meg csatákról. Az ilyen dolgokról. – Gondoltál valami közelebbire? – kérdezte lelkesen Orion. Sietve elindult felém. Az arca valósággal ragyogott. Azt hiszem, mivel már régen véget ért az iskola, csak a legritkább esetben jöttek látogatók a Feljegyzések Csarnokába. Jobban belegondolva, Ódonnal még egyetlen alkalommal sem találkoztam a csarnok falain kívül. Alighanem magányosan tölti a napjait.

– Meg akarom ismerni a Nap-Föld problémáinak forrásait. – Hoppá! – Tessék? Orion egy darabig némán bámult rám. Mintha én lettem volna egy kirakósjáték utolsó, hiányzó darabkája. – Meglehetősen szokatlan témával foglalkozol. Ez hökkentett meg. Kicsit komor. – Ősfő azt akarja, hogy derítsek ki valamit – válaszoltam vállvonogatva. – Vagy úgy! Ősfő megbízásából kutatsz. Akkor talán az lesz a legegyszerűbb, ha megnézzük az óriásliffyket. Fejével az előcsarnok falait óriási szőnyegként borító négy hosszú képernyő felé biccentett. Minden falra kettő ilyet akasztottak. Orion odalépett a legközelebbihez, és megütögette a felületét. Mind a négy képernyő bekapcsolódott. Az előcsarnok fehér fényárba borult. A falakon a legkülönfélébb képek villantak fel. Megpillantottam egy ólomhűtésű gyorsreaktor diagramját, a Tápláló-szint vízelvezető csatornáinak térképét, Harley és a fedélzeten élő más művészek festményeit, valamint a Centauri-Föld domborzatának néhány lehetséges digitális modelljét. – Neked is be kell lépned – figyelmeztetett Orion. Elfordultam a faliszőnyegektől. Kérdő tekintetemet látva így folytatta. – A táplálók nem láthatják a Nap-Földről származó képeket. Ó, erről el is feledkeztem. Számos képet bárki megtekinthet, ám Ősfő olyan tudás kiderítésével bízott meg, amely csak kevesekre tartozik. Odaléptem a falra szerelt biometrikus kijelző elé, és

végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelő felületen. – Ősfő/Koros. Belépés engedélyezve – hallatszott a számítógép női hangjának csicsergése. Megváltoztak a képek. Most már a Nap-Föld remekműveit is láthattam, és nem csupán azt, ami itt készült az Isten Áldásán. A földi emberek nagyon is különböztek egymástól. Eltérően a Centauri-Föld modelljeitől, a Nap-Föld látványát nem valamilyen művész örökítette meg. Hátrébb állva némán bámultam egy nő papírfehérségű arcát. Beporzott haja valósággal hegyet alkotott a fején. Olyan széles ruhát viselt, hogy kis híján lelógott a képernyőről. Töprengeni kezdtem. Vajon mikor és hol élhetett? Milyen ember lehetett? Farkasszemet néztem egy másik világgal. Egy olyannal, amelyik legalább annyira elérhetetlen számomra, mint a Centauri-Föld. – Talán Ősfő azt akarja, hogy többet tudj meg Dzsingisz kán hadjáratairól? – töprengett Orion. Megérintette a képernyőt, és a fehérre festett arcú nő helyét átvette egy mandulavágású szemű, mocskos, zsíros hajú, üvöltő, barna bőrű férfi képe. – Vagy az örmények kiirtásáról? A félelmetes külsejű férfi helyére a Nap-Föld egyik térképe került. Felvillantak egy parányi ország körvonalai. A kép arra csábított, hogy megérintve többet is megtudjak róla. Mielőtt azonban hozzányúltam volna a képernyőhöz, Orion valami mást csinált vele. A térkép elhalványult, és a helyét egy ábra vette át. Bandzsítva próbáltam kivenni a parányi szavak és girbegurba vonalak útvesztőjét. Családfák rendszerét láttam. Vonalak kötötték össze a szülőket a gyermekeikkel. A tekintetem

gyorsan végigsiklott az ábrán. Névről névre ugráltam. Csak akkor kaptam észbe, amikor Orion halkan mormogni kezdett. – Bocsánat! – suttogta, és a képernyőn máris újabb térkép ragyogott fel. Közben rájöttem, hogy a családfák között a saját nevemet keresem. Tudtam, hogy ez ostobaság. Ez az ábra sokkal régebben készült annál, hogy én is rajta legyek. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem törődtem azzal, hogy Orion abban a pillanatban milyen háborút vagy népirtást akar megmutatni a képernyőn. Egyetlen Koros sem ismerheti a szüleit. Ha tudnám, hogy kik ők, részrehajlóvá és elfogulttá válhatnék. Olyan érzelmeim támadhatnának, amelyek alááshatnák a vezetői pártatlanságomat, és Ősfőként nem a legjobb döntéseket hoznám. Ezzel nagyon is tisztában voltam. Sőt, egyet is értettem a szabállyal. De akkor is. Szerettem volna tudni, kik voltak a szüleim. – Koros? – kérdezte aggódva Orion. – Valami baj van? Megráztam a fejemet. – Semmi. Orion fürkésző tekintettel nézett rám. Nem tudhattam, hogy mire kíváncsi. Azon kaptam magamat, hogy én viszont az ő arcát nézem feszülten. És azt pontosan tudtam, hogy én mire vagyok kíváncsi. Mintha a saját orromat látnám viszont az arcán. Ugyanolyan a szemünk? Az ajkunk? Korábban meg sem néztem magamnak igazán Oriont. Mindig a háttérben állt. Valósággal összeolvadt az itt

tárolt feljegyzésekkel. Viszont most, ahogy alaposabban szemügyre vettem... Lehet, hogy ő az apám? Alig kaptam levegőt. Kénytelen voltam újra megrázni a fejemet, mire sikerült nagy nehezen összeszedni magamat. Hát persze, Orion tényleg hasonlít rám. Csakhogy a hajón mindannyian hasonlítunk egymásra. Cseppet sem nehéz azonos vonásokat felfedezni. A saját arcvonásaimat ugyanolyan könnyedén felfedezhetném Ősfő arcán, mint Orionén. Bárcsak saját magamat is megtalálnám önmagámban. Orion rám mosolygott. Talán megértette, hogy abban a pillanatban min mentem keresztül? Lehetetlen. – Szóval, akkor Ősfő azt akarja, hogy kezdjél kutatni? – kérdezte olyan atyai hangon, hogy önkéntelenül is összerezzentem. – Úgy tűnik, végre tényleg komolyan veszi a kiképzésedet. – Hát, igen. – Levitt már az alsó szintre is? A Tápláló-szint alá? – tudakolta előbbre hajolva, izgatottan csillogó tekintettel. – Mi az, hogy alulra? A Tápláló-szint alatt nincs semmi. Orion arca kifejezéstelenné vált. – Ó! – nyögte ki, és hátrébb húzódott. Legörbülő szája széle egyértelművé tette a csalódottságát. – Na, akkor kezdjük azt a kutatást! Visszafordult a képernyő felé. – Várj csak! Úgy érted, van még egy szint ez alatt? Orion habozott. Hosszú haját a füle mögé simította, és ekkor figyeltem fel arra, hogy a nyaka bal oldalát különös, pókhálóra emlékeztető sebhely borítja.

– Nem vagyok egészen biztos benne – felelte végül. – Nemrég a feljegyzéseket rendezgettem, és láttam valamit... Megütögette az egyik liffyt, mire a képernyőn valósággal száguldani kezdtek a képek. – Akkor találtam meg az Isten Áldása keresztmetszeti rajzait. Igazából nem lett volna szabad megnéznem őket. Ezenfelül biztosra veszem, hogy Ősfő a kiképzésed során átveszi veled ezt az egészet. Ha majd eljön az ideje annak, hogy ilyen dolgokkal is foglalkozzál. Én meg csak kíváncsi voltam. Még szép, hogy az volt. Feljegyzőként a Tápláló-szinten kell élnie és dolgoznia. Ezt a szintet csakis az irányítótisztek hagyhatják el, akik felmehetnek az Irányító-szintre. Meg mi ketten Ősfővel. Mi feljuthatunk a Megtartó-szintre is. Orion azonban valószínűleg egész életét ezen a fedélzeten töltötte. – Láthatom azt az ábrát? A férfi keze már mozdult volna a képernyő irányába, de mégsem ért hozzá. – Ősfő valószínűleg nem örülne neki, ha... Elhalkult a hangja. Látszott, hogy teljesen elbizonytalanodott. Rámosolyogtam. – Akkor majd én – jelentettem ki. – Ebben az esetben senki sem vádolhat téged. Orion leheletnyit bűntudatosnak látszott, de az arcára kiült az izgalom és a kíváncsiság is, amikor félrelöktem a kezét, és egy érintésemmel a képernyőre hívtam az Isten Áldása keresztmetszeti vázlatát. Kép helyett azonban szöveg jelent meg. Két lehetőség. Két

eltérő ábra. A JÁRVÁNY ELŐTT A JÁRVÁNY UTÁN – Hát, ez meg mit jelentsen? – lepődtem meg. – Hogyan változott meg a hajó a Járvány után? Tudtam, hogy az akkori Ősfő új nevet adott a fedélzeteknek. Bizonyos helyiségeket máshova költöztetett, és a Megtartó-szintet lefoglalta az Ősfő és a Korosok számára. De ez volt minden. Vagy legalábbis eddig azt gondoltam, hogy ez minden. Nem véletlen az sem, hogy eldugták azt a csillagtérképet... Orion közelebb hajolt. – Na, látod? Engem is éppen ez érdekelt. Nézd csak! Felemelte a kezét, és megérintette „a Járvány után” feliratot. Az ábra azonnal felragyogott a képernyőn. A hajó keresztmetszeti rajza szeletekre osztott, jókora kört ábrázolt. Semmi szokatlant nem fedeztem fel rajta. Legfelül világosan látszott a Megtartó-szint felirat. A rajz egyszerű volt, és nem túl részletes. Csupán a fenti helyiségek körvonalát láttam. Alatta lényegesen összetettebbnek tűnt az Irányító-szint. Jól elkülönült a hajtómű és a parancsnoki központ. Könnyű volt megtalálni a tudósok kutatólaboratóriumait is. A napjainkban Tápláló-szintnek nevezett rész töltötte ki az ábra több mint kétharmadát. Elég régen készíthették. Jól látszódtak rajta azok az épületek, melyeket még a hajó építésekor alakítottak ki. Az eredeti építmények közé tartozik a Kórház és a Feljegyzések Csarnoka is, ahol most álltunk. Ugyanakkor viszont nyoma sem volt

mindazoknak a dolgoknak, amelyeket a felszállás óta alakítottunk ki. Nem látom például a gravi-csöveket, melyeket a két nemzedékkel ezelőtt élő Ősfő fejlesztett ki. A helyükön lépcsők kötik össze a Táplálószintet az Irányító-szinttel. Ezeket annak idején lebontották, amikor megépítették a gravi-csöveket. A tekintetem elindult lefelé. – Erről beszéltél? Erről itt? – kérdeztem, és a vázlatrajz alsó része felé mutattam. A Tápláló-szint alatt nem látszott szöveg. – Lehetséges, hogy ott csupán mindenféle vezetékek húzódnak. Villamosság, vagy csövek, vagy valami. – Én is így gondoltam – biccentett Orion. – De nézd csak! Megérintette a képernyőt. A felbukkanó főmenü „a Járvány előtt” lehetőséget választotta. Ugyanaz az ábra tűnt fel előttünk, ám az egyes részek most teljesen eltérő címkéket viseltek. A Megtartó-szintet úgy hívták, hogy „Navigáció”. Erre utaló feliratot láttam a mennyezet alatt rejtőzködő ernyőre erősített parányi fémtáblán is. Az Irányítószintet ekkor még három részre osztották. Az egykori Technológiai Kutatórészlegben vannak mostanában is a laboratóriumok. Ott volt a jól ismert gépház és a „Hídnak” nevezett valami is. Az a rész nincs is nagyon messze attól a helytől, ahol álltunk. A megszokott dolgokat egyszerűen csak más néven nevezték. Különbségeket először a Tápláló-szintnél találtam. Baloldalt, a Város helyén ezt láttam: „Szálláshely (személyzeti)”. A szint többi részét „Biológiai Kutatóállomásnak” hívták. Mi az, hogy biológiai kutatóállomás? Régen netán így hívták a birkanyírást és a kecskepásztorkodást? A Tápláló-szint alatt aztán lenyűgöző látvány tárult elém. Ahol a

másik ábrán csupán a nagy semmi volt, ott most rengeteg érdekességet láttam. Nagyon úgy tűnt, hogy a talpunk alatt ott rejtőzködik még egy teljes szint. Soha nem hallottam róla. A feliratok alapján kialakítottak odalent egy genetikai kutatóállomást, egy második vízvezetéket, és ott volt még egy rendkívül nagy kiterjedésű szektor is. Ez a „Raktár – fontos” elnevezést viselte. A mögötte rejtőzködő kisebb helyiségre pedig egyszerűen csak ezt írták: „Óvóhely”. – Hát ez meg mi a csuda? – töprengtem a képet bámulva. – Tudom, hogy megváltoztatták a szintek nevét, és pár dolgot áthelyeztek a Járvány után, de ez akkor is meglepő. Jóval több annál, mintha pár dolgot átraktak volna. Hiszen az ott egy teljes szint. Volt valami, amit nem mondhattam ki: Hogy a csudába nem tudtam én erről korábban? Miért nem tanított meg rá Ősfő? Mindkét kérdésemre tudtam a választ. Azért, mert úgy vélte, még nem állok készen. Van persze egy ennél lényegesen rosszabb lehetőség is. Ősfő esetleg nem gondolja, hogy méltó vagyok megismerni a hajó titkait. – A Járvány után nagyon sok dolgot megváltoztattak – magyarázta Orion. – Akkoriban még nem vezették be az Ősfők rendszerét. Ezzel legalább tisztában voltam. Mondjuk, mindenki tudott róla. Miután a Járvány elpusztította a hajón élő emberek közel háromnegyed részét, a lélekszámunk több mint háromezerről alig valamivel hétszáz fölé csökkent. A dolgok irányítását ekkor vette a

kezébe az első Ősfő. Megváltoztatta a társadalmunk felépítését, és azóta élhetünk ilyen békés, alkotó munkával teli körülmények között. Az egymást követő szülemények során a népességünk ismét elérte a kétezer főt. Új technológiai megoldásokat fejlesztettünk ki. Feltaláltuk például a gravi-csöveket. Sikerült megtartanunk azt a békés társadalmat, amelyről egykor a Járvány Ősfője álmodott. Azt azonban nem tudtam, hogy milyen mértékben változtatta meg a hajót. Sejtelmem sem volt arról, mit is jelentenek ezek a változások. – Nem akarod tudni, mi van odalent? – kérdezte Orion, miközben a tekintetét nem vette le a harmadik szintről. Mintha csak a saját gondolataimat öntötte volna szavakba. Bizony ám. De még mennyire, hogy tudni akarom. – Nézzük meg itt ezt a részt! Félretoltam Oriont az utamból, és megérintettem a falon lógó képernyőt. Keresgélni kezdtem. Csupán pár percet vett igénybe, és megtaláltam azt, amire kíváncsi voltam. – Nézzük csak, mit raktak ide a tervezők – jelentettem ki, és diadalittasan elvigyorodtam. Ismét megjelent egy műszaki rajz a képernyőn. Ez lényegesen összetettebb volt annál, mint amilyenek az előbb a hajó szintjeit ábrázolták. Összehúzott szemöldökkel igyekeztem megkülönböztetni egymástól a vonalakat. Végigkövettem a csövek és az elektromos vezetékek útját. Nehéz volt elkülöníteni őket a falaktól és az ajtóktól. Az ábra elképesztően nagynak bizonyult. Vagy felnagyítom, és oldalra mozgatom, vagy lekicsinyítem, és akkor meg a szememet meresztgethetem.

– Egy szót sem értek az egészből – csattantam fel végül égnek emelt kézzel. – Én a felvonókkal kezdtem – figyelmeztetett Orion. Egy érintéssel arrébb húzta a tervrajzot. Hirtelen rájöttem, melyik épületet látom magam előtt. Hiszen ez a Kórház! A férfi a harmadik emeletre mutatott. – Ott van a második lift. – Nem is létezik második lift! – nevettem. Igencsak hosszú időt töltöttem a Kórházban, és ott bizony csupán egyetlen lift létezik. – Az előcsarnok végében ott van a másik felvonó. A tervrajzok nem hazudnak. – Azon a szinten az összes ajtót lezárták – vágtam rá. Ezt tapasztalatból tudtam. Kivétel nélkül mindegyiket megpróbáltam kinyitni. És ezeket a bejáratokat nem ám a biometrikus érzékelők segítségével zárták be! Hiszen akkor a hüvelykujjam egyetlen érintésével kinyithattam volna őket. De nem ám. A fenti ajtókat régimódi fémből készült nap-földi zárakkal látták el. Harley-val egyszer egy egész héten át próbáltuk feltörni őket. Csak a végén Doki fülön csípett bennünket. Orion megcsóválta a fejét. – Az utolsó ajtó nincs bezárva. Az bizony nyitva van. Ott megtalálhatod a második felvonót. Újra elnevettem magam. Az egyszerűen lehetetlen. Ha létezne a hajó titkos szintjére vezető elrejtett felvonó, arról én igenis tudnék. Orion töprengve nézett rám. Némaságában ott csengett a vád: Hogy a csudába lehetek ebben ennyire biztos?

Már többször kiderült, hogy Ősfő bizonyos dolgokat eltitkol előlem. Lehet, hogy mégiscsak létezik egy másik szint.

7. AMY HALLOTTAM VALAMIT.

Egy reccsenés. Nyílik az ajtó. A hullaházi fiókom apró ajtaját kinyitották, és idebent sokkal világosabb lett. Lepecsételt, szorosan lezárt szemhéjamon keresztül is érzékelem a halvány fényt, valaki kihúzza az üvegkoporsómat. Felemelkedem. Fagyott gyomromban olyan érzés támad, mintha felültettek volna egy hintára. Megpróbálom megragadni ezt az érzést, elhitetni magammal, hogy tényleg átéltem. Felnyitották a koporsóm fedelét? Hangokat hallok. Bizony, hangokat! A jégen keresztül csak egész halkan jutnak el hozzám a szavak. De aztán egyre hangosabb a beszéd! Nem csupán a jég rezeg körülöttem, hanem hangokat hallok. Emberek beszélgetnek a közelemben! – Csak még egy kicsit – mondja valaki, akinek a hangja Edre emlékeztetett. – A jég gyorsan megolvad. – Az ott a... Nem értem a szavait. Hangos sustorgás támad körülöttem. És elönt a meleg. Háromszázegy esztendő elteltével most először érzek meleget. Ez bizony nem a jég. Különös, bizsergető érzés. Végigkaristolja bőrömön az idegvégződéseket. Valósággal rám zúdul az az érzés, amiről azt gondoltam, örökre elvesztettem. Meleg! – Miért nem mozdul már meg? – kérdezi újra az első hang.

Most már nem a durva, nemtörődöm Edre emlékeztetett, hanem a barátságosabb Hassanra. – Adj hozzá több zselét! Valamit beledörzsölnek a bőrömbe. Azon kapom magam, hogy három évszázad elteltével valaki megérint. Lágy kezek masszírozzák hideg bőrömet. A krém leginkább az Icy Hot fájdalomcsillapító kenőcsre emlékeztet. Akkor kenték be vele a térdemet, amikor gólya koromban kificamítottam egy terepfutó versenyen. Olyan boldog voltam, hogy majd’felrobbantam. Na, és ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem tudok mosolyogni. – Nem működik – hallatszik a barátságosabb hang. Szomorúnak tűnik. Levertnek. – Próbáld meg... – Nem. Nézd! Nem is lélegzik. Csend. Próbálom rávenni a tüdőmet, hogy szívja be a levegőt, a mellkasomat, hogy az élet ritmusának engedve fel és le mozogjon. Hideg dolgot szorítanak a bal mellemre. Soha többé nem akarok fázni. – Nem ver a szíve. Minden akaraterőmmel a szívemre összpontosítok. Dobogjál már, a rohadt életbe! Dobog! De hát, hogyan parancsolhatnád meg a szívednek, hogy dobogjon? Mielőtt lefagyasztottak, ugyanennyi erővel várhattam volna azt tőle, hogy ne dobogjon. – Várjunk még.?

Igen! IGEN! Várjatok, mindjárt jövök. Csak adjatok még egy kis időt, hogy felolvadjak! Akkor majd kiszállok a jég alól, és újra élni fogok. Én leszek a ti fagyott főnixetek. Csak adjatok esélyt nekem! – Á, dehogy. Meg kell szólalnom! Mindenemmel a számra összpontosítok. Gyerünk ajkak, megmozdulni! Beszélj, kiabálj... sikolts! – Tegyük vissza! Az asztal meggörbül, ahogy ismét felkerül rám a tető súlya. A gyomrom megrándul, ahogy visszatolnak a hullaházba. Az ajtó egy kattanással bezáródik. Sikítani akarok, de nem tudok. Mert ez az egész nem is igaz. Csak egy újabb rémálom.

8. KOROS DOKI A KÓRHÁZ ELŐCSARNOKÁBAN SEGÍTETT az egyik nővérnek egy idős férfit a fogadópulthoz támogatni, ahol egy másik nővér felvette az adatait. Amikor Doki észrevett, elindult felém. – Láttad Harley-t? – kérdezte. – Nem – feleltem. Önkéntelenül elmosolyodtam. Harley sportot űz abból, hogy lelépjen Doki elől, valahányszor be kell venni a gyógyszereit. Az idősebb férfi beletúrt sűrű hajába. Savanyú képet vágott, amikor észrevette, hogy vigyorgok. – Ezen nincs semmi nevetnivaló. Harley-nak rendszeresen be kéne vennie a gyógyszerét. Igyekeztem komoly arcot vágni. Harley néha tényleg elkomorodik, és olyankor elég zabolátlanul viselkedik. Én azonban úgy véltem, hogy a hangulatingadozásai elsősorban a művészi tehetségével álltak kapcsolatban és nem azzal, hogy bolond, bármit is gondoljon Doki erről. Ezenfelül pedig Harley a legjobb barátom. Eszem ágában sincs beköpni Dokinak. – Nem akarok felmenni! – kiabálta a pult előtt álló idős férfi. Doki megpördült. A vénség lerázta magáról a segítőkész nővér kezét, és közelebb hajolt a recepciós irányába. – Nem kínyszeríthettök rá! Én aztán nem fogok befekünni a Kó’ház ágyába. Nem vagyok én betög! A váratlan érzelmi kitörés miatt erős köhögési roham tört rá. A szájából kifröccsenő nyállal beborította a padlót.

– Ugyan már, tessék megnyugodni – szólt rá Doki, és odasietett az öreghez. A hályogos szemű vénség az orvos felé fordult. – Hol van a feleségem? Itt van bent? – Steela asszony nincs idebent – válaszolta Doki, és a kezét az öreg karjára tette. – Ő nem beteg. Te vagy az. – Nem vagyok beteg – bömbölte a vénség, ám alighogy kimondta ezeket a szavakat, valósággal üvegessé vált a tekintete. Megnyugodott a légzése, és megroggyant a lába, mintha nem bírná a ruhája súlyát. Amikor Doki arrébb lépett, egyből felfedeztem a furcsa viselkedés okát. Az előbb az öreg karjára nyomott egy meditapaszt. A levendulaillatú ragadós szövetdarabka azonnal kifejtette a hatását. Az idős férfi meghunyászkodott és megnyugodott. Doki diadalittasan rám vigyorgott, miközben segített a betegnek beülni egy kerekes székbe. Az ápolónő eltolta a felvonó felé. Nagyot nyeltem. Doki amúgy tisztességes fickó, de valamiért azt hiszi, hogy gyógyszerekkel mindent meg lehet oldani. Nagyon nem szereti az érzelmeket. Utálja mindet. Azt szereti, ha az élet csendben, rendezetten megy a maga útján. Ez az oka annak, hogy olyan rohadt közel áll Ősfőhöz. Tök egyformán gondolkodnak. – Na és, mi szél hozott erre? – kérdezte tőlem, miután a vénséget sikeresen bezsuppolták a liftbe, és útra kelt, hogy megkezdődjön a kezelése. Zavartan toporogtam a sima, csempével borított padlón. Eszem

ágában sem volt az orrára kötni, hogy meg akarom nézni a harmadik emeleti titkos liftet. Igazából magam sem voltam biztos a szándékomban. Hiszek annyira Orionnak, hogy utánanézzek? – Azért jöttem, hogy bekukkantsak Harley-hoz – nyögtem ki végül. Doki savanyú képpel nézett rám. – Ha megtalálod, egyből küldd ide hozzám! Már rég be kellett volna vennie a gyógyszereit. A recepciós pulton álló órára pillantott. – Ami azt illeti, te bevetted már a tieidet? Elpirultam. Cseppet sem vagyok büszke arra, hogy egy évig itt kellett élnem a második emeleten, a Kóterban. Ott tartják az elmebajjal küszködő betegeket. Azt hiszem, attól készültem ki, hogy a táplálók között éltem. Kicsi koromban nem okozott gondot a közelségük, ám ahogy cseperedtem, egyre inkább éreztem, hogy menynyire eltérek a többiektől. Egyszerűen nem bírtam rávenni magamat arra, hogy annyira érdekeljen a termés vagy a sok tehén, mint őket. (Emlékszem, amikor Doki először adta be az elmémre ható különféle gyógyszereket, megkérdeztem tőle, hogy ezekkel együtt lehet-e belőlem Koros. Hiszen nyugtatókat kellett szednem! Egy évet töltöttem a Kóterban! Készen álltam arra, hogy lemondjak a nagy megtiszteltetésről. Csak hát, Doki meg Ősfő nem engedte.) – Reggel bevettem – dadogtam vörös arccal. Erősen reméltem, hogy a pult mögött ülő nővér nem hallotta a hangomat. Mit gondolhatna arról, hogy az emberek majdani vezetőjének nyugtatókat kell szednie?

Doki szúrós szemmel nézett végig rajtam. – Van valami baj? – kérdezte. Ősfő hazudott nekem a csillagokkal kapcsolatban, és lehet, hogy a hajónak van még egy titkos szintje is. Még magamnak sem merem beismerni, hogy Orion mennyire hasonlít rám, de persze nem, nincsen semmi baj. Ha ugyanis Doki azt gondolná, hogy akárcsak a legcsekélyebb nehézség is jelentkezik, még több orvosságot nyomna belém. Megráztam a fejemet. Nem igazán hitt nekem. – Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Más vagy, mint a többiek. – Annyira azért nem. – Dehogynem. És ezzel te is épp eléggé tisztában vagy. Megvontam a vállamat. Az üres lift ekkor ért vissza az előcsarnokba. Elindultam felé. Doki szerencsére hagyta, hogy lelépjek. A felvonóban a kezem megdermedt a négyes számú gomb fölött. Leengedtem, és megérintettem a hármast. Ha Harley tényleg elsunnyogta a gyógyszereit, akkor lehet, hogy be kéne néznem hozzá, mielőtt elindulok, hogy megkeressem azt a titokzatos második liftet. Amint a lift mozgásba lendült, egyből jobb kedvem lett. Eltekintve Dokitól, a Kóter az egyik kedvenc helyem. Ott van az összes barátom. A felvonó remegve megállt, az ajtó szétnyílt, és feltárult előttem a második emelet társalkodója. Fülig érő szájjal vigyorogtam. Kevés olyan hely van ezen a hajón, ahol annyira otthon érezném magamat, mint a Kóterban. Akkor is, ha itt

mindenki bolond. Festék fröccsent az ingem ujjára. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy Harley nekitámadt egy vászonnak. Akkora lendülettel mozgatta az ecsetet, hogy az túlszaladt a vászon szélén. Ahol ült, mindent összefröcskölt piros és kék festékkel. – Helló, Harley! – köszöntöttem. – Doki már keres. – Nem volt még időm rá – vetett rám egy gyors pillantást két ecsetvonás között. – Amúgy meg 49 és 267. Visszafordult a vászon irányába, és ismét vadul mozgatta az ecsetjét. Savanyúan elmosolyodtam. Ha valaki, Harley egészen pontosan meg tudja mondani, hogy mikor ér célba az űrhajónk. A legtöbb ember – vagyis a Kóter legtöbb lakója – nagyon is fejben tartja, hogy mennyi ideig tart még az utazás, ám én le merem fogadni, hogy Harley nem csupán az évek számát (49), meg a napokat (267) tudja pontosan, hanem a hátra lévő perceket és másodperceket is. Ügyesen elkerülve a festékzáport, mögé kerültem, hogy meglessem, mit fest. A ragyogóan kék tengerben egy díszponty lebegett. A hal pikkelyein villodzó fény összefolyt a vízfelszín tündöklésével, mintha az állat a víz része lenne, a víz pedig a halé. Harley egészen elképesztő színeket használt. Másnak ezek eszébe sem jutnának. A ponty szeme ragyogóan zöld volt. Szinte sárgás. Mintha a jádéban arany örvény támadt volna. A pikkelyei is tündökölve ragyogtak, ám mindegyiket vérvörös vonal szegélyezte, amiről azt hinném, hogy élesen elkülönül majd a világosabb színektől. Hát, nem ez volt a helyzet. A vöröstől az egész még élethűbbnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy a víz mindjárt

kiömlik a vászonról, és a hal elúszik a lábunk mellett. – Nagyon klassz – mondtam Harley-nak egy hosszú pillanat után. – De komolyan. Rohadt jó. A barátom felmordult. Most éppen rájött a festési mánia, és ilyenkor nincs sok értelme beszélgetéssel próbálkozni. Dokira kutya kemény feladat vár, ha be akarja adni a gyógyszereit, amikor majd elkerülhetetlen módon megtalálja. Körülöttem visszafogottan ugyan, de a káosz uralkodott. A társalgót majd szétvetette az alkotóerő és a művészi képzelet. Nagyon kellemes ám itt lógni egy darabig. Kivéve olyankor, amikor mindenkit leköt a saját művészete. Kezdtem úgy érezni, hogy pofátlan vagyok, amiért ott bénázok közöttük, miközben valamennyi jelenlevő nyakig merült a munkájába. – Na, szia! – kiáltottam, de Harley nem is figyelt rám. Éreztem, ahogy a gyomromba belemar a lelkiismeret-furdalás, amikor visszaszálltam a felvonóba, és elindultam a harmadik emelet felé. Ősfő azt akarta, hogy kiderítsem a széthúzás harmadik okát. Egyértelműnek tűnt, hogy egészen máson dolgozom. De hát, a hazugság is széthúzáshoz vezethet, gondoltam komoran, miközben kinyílt az ajtó. Csend fogadott a harmadikon. Elsétáltam a kétoldalt sorakozó ajtók között. A helyiség túlsó vége felé tartottam. A kilincsre tettem a kezemet. Biztos voltam benne, hogy zárva lesz. A harmadik emeleten zárva tartották az összes ajtót. Jártam már itt korábban is, és kipróbáltam valamennyit. A kilincs azonban elfordult a kezemben. Pontosan úgy, ahogy Orion megjósolta. A parányi kamrában csupán egy íróasztalt, egy fémdobozt és a túloldalon...

...egy másik liftet láttam. A hívógomb fölött ott volt a biometrikus érzékelő. Félig-meddig arra számítottam, hogy zárolták a hozzáférésemet. Ősfő nem engedte meg, hogy bemenjek a lakosztályába vagy a hajtómű csarnokába az Irányító-szinten. Igaz ugyan, hogy a hajó többi részéhez szabad hozzáférésem volt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy Ősfő innen is kitiltana, ha tudná, hogy itt járok. Amikor azonban végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn, a két ajtószárny azonnal oldalra siklott. Öt nyomógombot vettem észre. Minden emeletnek volt egy, és az utolsóra egy nagy Ó betűt írtak. Ó betűt? Minek lehet a rövidítése az Ó? Felidéztem magam előtt a vázlatot, amit Orion mutatott. Volt azon egy „Óvóhely” nevű rész is. A lift azonban nem oda ment. A túlsó vége a „Raktár – fontos” jelzéssel ellátott helyiségben volt. A hüvelykujjammal megérintettem a legalsó gombot. Nem nyomtam meg, csak kitapintottam a kerek betűt. Hogy a csudában lehet itt egy titkos lift? Miként létezhet még egy szint a hajón? Előrehajoltam. Teljes testsúlyommal ránehezedtem a gombra. Az ajtószárnyak bezáródtak. Fölöttük az apró lámpa minden emeletnél megvillant. A második. Az első. A földszint. Kialudt a fény. Már a földszint alatt jártam. És egyre süllyedtem. Számolni kezdtem a másodperceket. Az ajtó melletti nyomógombok felé fordultam, de az Ó betűvel jelzett még nem villant fel, a lift meg csak süllyedt. Kétszer olyan sokáig tartott, mint amikor a Kórház egyik emeletéről mentem a következőre...

Háromszor olyan sokáig. Végül már egy egész perc eltelt. Tulajdonképpen, milyen nagy is az Isten Áldása? A felvonó enyhe döccenéssel megállt. Széthúzódtak az ajtószárnyak. Vettem egy mély lélegzetet, azután kiléptem arra a szintre, amelyik igazából nem is létezhetne. Körbeölelt a sötétség. – Világítás – szóltam, és megnyomtam a tele-gyöngyöm. Semmi nem történt. A hátam mögött bezáródott a lift ajtaja. Elzárta előlem a felvonó halvány ragyogását. A kezemmel kitapogattam a falat, mert nem akartam elveszni. Ujjaim ekkor érintették meg a kiálló műanyagdarabot. Először egy remegve világító égő gyulladt fel, aztán még egy, és még egy és még rengeteg. Mintha dominók hosszú sora dőlt volna el a mennyezeten. Hűha! Lámpakapcsoló. Eddig ilyesmit csak a liffyken és a Nap-Földet bemutató képfelvételeken láttam. A hajót nem sokkal a Járvány előtt állították át a tele-gyöngyös irányításra. Hú, jókora hodályba kerültem! Szokatlanul nagy. Igazából a megtartók szintjére emlékeztetett. Az is ilyen üres terem, ahol senki sincs, és ez is elég nagy ahhoz, hogy mindenki elférjen benne, ha az emberek közvetlenül egymás mellé állnának. Pont olyan, mint a Nagycsarnok. Bal kéz felől egy zárt ajtót találtam, jobbra pedig egy folyosó ágazott el. Mindent fém borított. Semmi sem enyhítette a szögletes sarkokat. Eltekintve attól, hogy milyen hatalmas ez a csarnok, az alakját igen különösnek találtam. A falak enyhe ívben törtek felfelé. Mintha egy hatalmas tojásban lennék. A mennyezet ívelt kupolára emlékeztetett. El sem tudtam képzelni, miért

választottak boltíves megoldást. Fölötte a Tápláló-szint alapja vízszintes volt. Utána viszont felfedeztem az ívelő falból kibukkanó vastag vascsöveket is. A hatalmas csarnok falait számtalan parányi fémajtócska fedte. A régi nap-földi könyvespolcokra emlékeztetett, amelyeket a Feljegyzések Csarnokának hátsó, a táplálók elől elzárt részében láttam. Világosan felismertem a sorokat. Mintha azt akarták volna, hogy végigsétáljak előttük. Nem tudhattam viszont, hogy mi rejtőzik az erős zsanérokra szerelt parányi, négyszögletes ajtók mögött. Idelent hidegebb volt a levegő, és a falakból nyugalom áradt. Mintha ezen a helyen csupán suttogva lenne szabad beszélni. Helytelen lett volna sok embert leengedni ide. Elindultam a legközelebbi folyosón. Két oldalról parányi ajtók vettek körül. Számok voltak rajtuk. Ügyetlenül, fehér festékkel írták oda őket. Minden ajtó alsó részében aprócska, fekvő téglalapokat fedeztem fel. Hunyorogva megnéztem őket magamnak. Ezek bizony zászlók. Legalább féltucatnyi nap-földi ország zászlaja. A zászlók sorának legvégén négy betűt metszettek a fémbe: PMSZ. Ugyanezt a feliratot láttam a csillagokat ábrázoló ernyőn is. Nagyon régi itt minden. Még a hajó építésekor alakították ki ezt a szintet. Megérintettem az egyik ajtót. A 34-est. El akartam fordítani a vastag fogantyút, amikor hirtelen a szemem sarkából felfigyeltem valami vörösre. Az egyik ajtó már nyitva állt. Akár egy nyelv, jókora fémállvány lógott ki belőle. Az állványon keskeny, átlátszó láda feküdt. Fagyott víz volt benne. Az egész kékesen csillogott. A jég ölelésében pedig ugyanolyan némán és mozdulatlanul, mint amilyen ez az egész

csarnok volt, egy lány lebegett. A haja látványa miatt lendültem mozgásba. Annyira vörös volt. Eddig csupán a képeken láttam vörös hajú embereket. A feljegyzések nem tudták visszaadni a jégben tekergőző, ragyogó fürtök elevenségét. Harley annak idején ellopott egy könyvet a Feljegyzések Csarnokából. A festészetről szólt. Volt benne egy sorozat, ami szalmakazlakat ábrázolt. A képek különböző napszakokban készültek. A barátom megmutatta az utolsó szalmakazlat. Hó borította és valósággal ragyogott rajta a napnyugta fénye. Harley szinte megkergült tőle. Azt mondta, hogy a művész lenyűgözően adta vissza ecsetjével a különböző fényviszonyokat. Én erre azt feleltem, hogy micsoda ostobaság, hiszen a fény az vagy van, vagy nincs. Mire a cimborám rávágta, hogy én vagyok ostoba, mivel a Nap-Földön olyan dolgok is léteztek, mint a napkelte meg a napnyugta. A Nap ugyanis úgy mozgott, mint valami élőlény. Még csak nem is hasonlított erre a túlértékelt keltető lámpára itt, a magasban. A lány haja sokkal jobban ragyogott, mint annak a művésznek a képén a Nap-Föld napsugarai, pedig Harley szerint az az ember minden idők legzseniálisabb alkotója lehetett. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a lányt fogva tartó üveget. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hideg van. A lélegzetem apró párafelhővé változott. Az ujjam hegye odatapadt az üveghez. A lebegő alakot bámultam. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűséget. Ugyanakkor nagyon különösnek tűnt. Sápadt bőre szinte már áttetszőén fehér volt. Nem hittem, hogy ennek csupán a jég érintése lenne az oka. A szíve fölött az üvegláda tetejére tettem

a tenyerem. A bőröm sötét árnyékként élesen elütött a lány ragyogásától. Az ismeretlen egész más fajtához tartozott, mint én. Az Isten Áldása egyetlen utasára sem hasonlított. Más volt a bőre, a haja és az életkora... pont olyan idős volt, mint én!Ami pedig az alakját illeti... A fekvő alak alacsony, de karcsú volt. Lenyűgözve bámultam a keble és a csípője igézőén gömbölyded vonalait. Hogyan illeszkedhetne be egy ilyen lány a tökéletesen békés egyformaság világába? Hiszen Ősfő szerint az egyformaság biztosítja a békét. Valósággal faltam a tekintetemmel. Pillantásom visszatért a keblére. Azon a helyen kicsit párás lett az üveg. Mintha csak gúnyolódna velem a jég. De így is elég jól láttam, hogy tudjam, milyen gyönyörű az a domborulat. Nem számított, hogy megfagyott. Elképzeltem, milyen lenne, ha felmelegedne... – Koros! Elugrottam az átlátszó ládától. Legalább annyira megijedtem, mintha a benne fekvő szépség váratlanul felébredt volna. Csak Doki volt az. – Te meg mit művelsz idelent? És hogy a csudába jöttél le? – kiáltott, aztán elhallgatott. – Honnan a pokolból tudsz arról, hogy létezik ez a hely? – A lifttel jöttem – válaszoltam. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem vadul dobogott. – Nem lett volna szabad lejönnöd ide – mérgelődött. Megérintette a bal füle mögött a tele-gyöngy gombját. – Hívás: Ősfő.

– Ne! Ne hívd Ősfőt! Már megyek is! – kiáltottam, pedig nem akartam elmenni innen. Tovább akartam bámulni a lányt, akinek a hajában a napnyugta ragyogott. Doki azonban megrázta a fejét. – Veszélyes ám idelent. Ha megérinted azokat a gombokat, akár fel is ébresztheted – biccentett a fagyott lány feje fölé szerelt apró, fekete dobozka felé. A kapcsolókra néztem. A doboz egészen egyszerűnek tűnt. Legfelül három gombot láttam: ELEKTROMOS IMPULZUS, ADATOK ELLENŐRZÉSE és egy átlátszó műanyag fedő alatt, amelyik mellé ujjlenyomat-érzékelőt szereltek, észrevettem a sárga gombot is. Ehhez ezt írták: ÉBRESZTÉS. A dobozból kábelek vezettek az üvegládába. Tekintetem végigsiklott az ismeretlen tökéletes alakú, cseresznyepiros szájában eltűnő csöveken. – Nem nyúlok hozzá – bizonygattam, de Doki már elfordult tőlem. – Koros itt van lent – jelentette, és én tudtam, hogy azokat a szavakat nem nekem szánja, hanem Ősfőnek, akit felhívott a telegyönggyel. – Igen – folytatta Doki, aztán elhallgatott. Felcsattant. – Honnan a francból tudhatnám? Ismét felém fordult. Utoljára akkor nézett rám ilyen jéghideg, tapogatózó pillantással, amikor még a betege voltam. Megérintette a gyöngyöt, és Ősfő kilépett a vonalból. Tisztában voltam vele, hogy a hajó ura nemsokára felbukkan idelent, hogy visszarángasson az Oktatási Központba. – Ki ez a lány? – kérdeztem.

Mindent tudni akartam róla. Gyorsan, amíg módomban állt kérdezősködni. Doki összevonta a szemöldökét, majd komor arccal lehajolt és megnézte a fémajtót. – A42-es. Ma a negyveneseket vizsgáltam meg. Csupán rájuk néztem, hogy minden rendben van-e. Megrázta a fejét. – Csak akkor kellett volna felmennem a kórterembe, miután itt lent mindennel elkészültem – mormogta halkan. – A negyveneseket? – Mindenkinek száma van – nézett rám az orvos. – Világos, azt én is látom – vágtam rá, miközben igyekeztem nem kimutatni az ingerültségemet. – De ez mit jelent? Miért vannak idelent beszámozott ajtók és lefagyasztott emberek? Doki a ragyogó hajú lányt nézte. – Ezt inkább Ősfőtől kérdezd! – De én tőled kérdezem. – Ha megmondod, hogy jöttél le ide, akkor válaszolok – fordult felém az orvos. – Ahhoz a lifthez több ajtó is vezet, de mindegyik zárva van. – Kivéve a harmadikon – feleltem. – Az nyitva volt. – Te pedig teljesen véletlenül észrevetted, hogy a harmadik emeleten nem zárták be az ajtót – nézett rám résnyire szűkült szemmel. Csak rövid ideig haboztam. – A Feljegyzések Csarnokában rábukkantam a hajó néhány tervrajzára. Akkor vettem észre a második felvonót. Eszem ágában sem volt beköpni Oriont. Nem az ő hibája, hogy

lebuktam. Láttam, hogy a Dokinak nagyon jár az agya. Az arca teljesen kifejezéstelenné vált. – Szóval, akkor ki ő valójában? – kérdeztem, és újra a lányt néztem. Doki elfordult az ismeretlen üvegládájától, hogy odamenjen a túlsó fal mellett álló íróasztalhoz, ahonnan magához vett egy liffyt. Végighúzta az ujját az érzékelőn, és megnyitott egy programot. Beírta a jelszót, majd a mutatóujját rányomta egy leolvasó négyszögre. Utána egy ujjal számokat ütögetett be. – A 42-es. Igen, a 42-es. Ó! Nem lényeges. – Hogy mi van? – méltatlankodtam, miközben leguggoltam, hogy az arcom egy szintre kerüljön a lány arcával. Olyan volt a haja, mintha valaki sárga, narancssárga és piros tintát öntött volna egy pohár vízbe. A hajszálak minden irányba lebegtek. Mintha színes fény ömlött volna ki a fejéből. Ahol elérték az üvegfalat, ott göndör csigákban elindultak felfelé. Hogy a csudába lehet azt mondani valakiről, akinek olyan a haja, mint a napnyugta, hogy nem lényeges? – Úgy tűnik, hogy a szülei rendkívüli kérelmet nyújtottak be azért, hogy ő is itt lehessen – folytatta az orvos, miközben továbbgörgette az információt. – Meglehetősen fontos személyiségek. Az anyja vezető beosztású biomérnök, az apja pedig igen magas pozíciót tölt be a katonai rangsorban. Szerencsés lányka. Nagyon kevés lényegtelen személyt engedtek a fedélzetre. Kicsi a rakterületünk. Pislogva néztem rá. Ez a lány csomagnak számít? Nem lényeges szállítmánynak?

– De mit keres itt? És egyáltalán, miért van itt ez a rengeteg ember? Miért van ez a szint tele lefagyasztott testekkel? Doki letette a liffyt. – Ezt majd Ősfőtől kérdezd! – Nem igazán hiszem, hogy bízhatok benne – suttogtam a napsugár hajú lánynak. Doki nem is hallotta meg. Vajon milyen lehet a szeme színe? Hunyorogva igyekeztem keresztüllátni a jégen. Láttam ám, hogy a szempillái hosszúak és vörösessárga színűek. Basszus! Nem is tudtam, hogy létezik ilyen színű szempilla! A lány szeme zárva volt. Nekem meg csak az járt az eszemben, hogy ha egy lány bőre ennyire sápadt, a haja meg ennyire vörös és a szempilláján a napsugár ragyog, akkor ki tudná megmondani, hogy milyen színű a szeme? – Koros! Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Ősfő szólított meg. Ennek ellenére megfordultam. Egyik kezem továbbra is a lány ládájára simult, mintha így meg tudnám védeni Ősfő figyelmétől. – Hogy jöttél le ide? – förmedt rám az ősz hajú férfi. Dühös volt, de talán nem rám. Mielőtt megszólalhattam volna, Doki válaszolt: – Azt hiszem, nyitva felejtettem az ajtót. Elterelte a figyelmemet, amikor az egyik nővér nem találta meg a gyógyszeres kezelésre váró betegeink egyikét. Óvatlan voltam. Ez ám a kicseszett nagy hazugság! Pontosan tudtam, hogy Doki nem hagyta nyitva a harmadikon az ajtót. Hiszen fogalma sem volt arról, hogy azon jöttem le ide. Ennek ellenére lélekben fejet

hajtottam előtte. Igen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki hazudni merjen Ősfőnek. – Gyere! – szólt rám a mesterem. – Tudni akarom, miért van itt a lány. Meg az a rengeteg fagyasztott ember – válaszoltam. – Mi ennek az értelme? Hogy kerültek ide? És ő miért annyira más, mint a többiek? Ősfő jéghideg tekintete megállapodott a napnyugta hajú lányon. Utána lassan visszafordult felém. – Azért tűnik annyira különösnek, mert a Nap-Földön született – válaszolta végül. – Mindenki, aki itt van. Most pedig gyere! – De hát... – Gyere! Elfordult, és határozottan elindult a felvonó felé. Gyors léptekkel haladt, ökölbe szorított kezét rászorította a sérült lába oldalán a csípőjére. Mint mindig, most is engedelmesen a nyomába eredtem.

9. AMY AZTÁN OTT VANNAK MÉG AZ ÁLMOK.

Csodálatos álmok. Gyönyörű álmok. Egy új világról álmodtam. Nem tudtam, hogy milyen lesz majd ott. Senki nem tudta. De a rémálmok csak a legritkább esetben érintették az új világot, így az elmémben az a hely mindig is igazi paradicsom volt. Érdemes volt feladni érte a Földet. Meleg. Először mindig a melegre figyeltem fel. Álmaimban, amikor felébredtem, otthon voltam. A nagyanyám palacsintát sütött a konyhában. Sosem feledkezett meg arról, hogy néhány csepp édes szirupot keverjen a tésztába, így a konyhát azonnal belengte az otthon ragadós, édes illata. Nagymama felnézett, és rám mosolygott... Ezen a ponton néha kizökkentem az álomból. Nem akadt olyan látomásom, amelyik nehezebben hihető lenne annál, hogy újra itt van velem a nagymamám... Elmosolyodott, amitől eltűnt az összes ránc az arcán. – Induljunk! – kiáltotta apu. Tréningruhát viselt. Kis ideig helyben futott, miközben edzőcipője halkan nyikorgott a linóleumon. Aztán anyu is

odaszaladt hozzá. Rövidnadrág és sportmelltartó volt rajta... Néha ezen a ponton foszlott semmivé az álom, mivel anyu sohasem kísért el futni. Mindig csak apuval mentünk... És akkor jutni kezdtünk. Futás közben feltárult előttünk az új világ. Minden alakommal gyönyörűnek láttam. Mintha csak az otthonunk legszebb részeiből rakták volna össze. A homokkal borított partvidéken az apró szemcsék egyáltalán nem csúsztak meg rohanó lábunk alatt. A víz nem kék, hanem aranyszínű volt. A hűvös erdők felől citrom és méz illatát hozta a szél. Puha szörméjű, különös külsejű erdei állatkák akartak játszadozni velünk. A sivatag dűnéi között rejtőző homokkő szobrok édes vízzel enyhítették a szomjúságunkat. Álmomban az új világ mindig gyönyörű, mindig tökéletes volt. Ha szerencsés vagyok, az álom csak eddig tart. De nem vagyok mindig szerencsés. Futás közben kanyargós szakaszhoz értünk. Visszakanyarodott velünk hazafelé. Már láttam a házunkat. Az épület mintha csak az addigi otthonaink keveréke lett volna. Kicsit a floridai házunkra emlékeztetett, ahol kiskoromban éltem, de ugyanakkor téglából építették, mint a coloradói

házunkat. Ráadásul nagymama is ott állt a verandán. Integetett és kiabált, hogy menjünk már haza. Anyu lekanyarodott az ösvényről, és odafutott a házhoz. – Gyere te is! – szólt apu, és könnyedén felszaladt a verandára vezető lépcsőn. Én azonban nem tudtam abbahagyni a futást. A lábam egész egyszerűen nem volt hajlandó a ház felé fordulni. Nem tudtam megállni. Rohannom kellett. Egymás után tettem meg az újabb köröket abban a világban, amelyik annyira gyönyörű, békés és tökéletes volt. Próbáltam megállni. Ismét a háznál jártam. Anyu, nagymama és apu mind ott voltak. Palacsintát ettek. Néha Jasont is láttam. Meg a gyerekkori kiskutyámat. És ott voltak a barátaim a középiskolából. Én pedig nem tudtam megállni. … Mivel néha az új világról szőtt álmok is rémálommá változnak.

10. KOROS ŐSFŐ ÚGY DÖNTÖTT, hogy rengeteg feladattal büntet meg. Csendben maradt, amíg a felvonó a magasba emelkedett velünk, és csupán egyszer mordult fel ingerülten, amikor próbáltam megtudni valamit a lányról. A Kórházból a gravi-cső felé vezetett. Most az Oktatási Központban durván belelökött a Nap-Földet ábrázoló fakó gömb melletti kemény, kék műanyag székbe. Már nyitottam volna a számat, hogy újra rákérdezzek a lányra, de az ősz férfi valósággal belerogyott a szemközti székbe. Rosszkedvűen igyekezett kényelmes testhelyzetet felvenni. Elvigyorodott, és a lábát feltette a gömbre. A cipője beborította Ausztráliát. – Na, szóval – mordult rám. – Tessék? – kérdeztem enyhe vinnyogással a hangomban. – Akkor sikerült rájönnöd a széthúzás harmadik okára? – Nem – válaszoltam, miközben a tekintetem megtapadt a gömb apró hegyein. – Ó, tehát arra jutott időd, hogy olyan helyeken kutakodj, ahol semmi dolgod, ám arra sajnálatos módon nem értél rá, hogy elvégezd az egyetlen dolgot, amire kértelek? – kérdezte a férfi maró gúnnyal. Valósággal köpködte a szavakat. – Miért nem szóltál arról, hogy van egy titkos szint, tele mélyfagyasztott emberekkel? – vágtam a képébe. – Én vagyok ennek a hajónak a következő kicseszett vezetője! Mindent tudnom

kéne róla! – Szóval, mindent tudni akarsz, igaz? Akkor miért nem mondod meg végre a széthúzás harmadik okát? – Azért, mert nem tudom! – bömböltem. – Akkor maradj itt, és tanulj! – harsogta Ősfő, és odavágott elém egy bekapcsolt lifíyt. A képernyőn ott ragyogott a Nap-Föld történelme. Mielőtt felkaphattam volna, hogy visszahajítsam az öreg felé, mesterem már ki is rohant a szobából. Kifele menet fellökte a gömböt. A NapFöld pörögve utánagördült. A kékeszöld semmi nekicsattant az asztal lábának. Mesterem azért annyira dühös, mert a haragját mindaddig nem mutathatta ki, míg négyszemközt nem maradtunk. Nagyon is tisztában voltam azzal, ha nem egyedül lettünk volna itt fent a Megtartó-szinten, akkor fel sem merült volna benne, hogy így beszéljen. Amikor kirohant, nyitva hagyta az Oktatási Központ ajtaját. Ahogy utánanéztem, tekintetem végigsiklott a fémborításon, amelyik mögött ott rejtőztek a pislákoló villanykörték. Azt hittem róluk, hogy azok a csillagok. Miért hazudott az ernyőről és a hajó titkos szintjéről? Milyen más hazugságokkal etetett eddig? Dobolni kezdtem az ujjammal a Nap-Föld igazi fájából faragott asztalon. Addig akartam dobolni, amíg ki nem találok egy új tervet. Ha a mesterem nem hajlandó elmondani, hogy mi történik itt, akkor egyedül is rájövök. Tekintetem a szoba sarkában kialakított kerek fedélen állapodott meg. Az a fémlap takarja el a gravi-cső végét.

Elmenekülhetnék innen, a csövön lejuthatnék a Tápláló-szintre, ahol ki tudja, mire bukkannék. Talán Orion valamivel többet tud. Képtelenségnek tűnt ebben a parányi szobában gondolkodni. Annyira jó lenne sétálni egyet a mezőn. Megnézni a birkalegelőket, és minden különösebb cél nélkül járni egyet a hajóban, melynek ösvényeit évszázadokkal korábban tervezték meg. Séta közben elrendezhetném a gondolataimat. Ha gondolkodom, utána jobban tudom, hogy mit kell tennem. De hát, hogyan vehetném semmibe Ősfő határozott parancsát? Ennyire még én sem vagyok vakmerő.

11. AMY AZ ÓRA KETYEGÉSE még a saját szívdobogásom hangjánál is jobban hiányzott. Az idő persze haladt. Nem tehetett mást. Én azonban ugyanolyan kevéssé bizonyosodhattam meg arról, hogy mozgok az időben, mint arról, hogy a térben száguldok. Ezért a magam módján nem is szomorkodtam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy már el is telt háromszáz év és háromszázhatvannégy nap. Lehet, hogy holnap felkelhetek. Annak idején egy kimerítő terepfutó verseny vagy egy megerőltető iskolai nap után felöltözve zuhantam be az ágyamba, és mire moccanhattam volna, már el is aludtam. Amikor utána kinyitottam a szememet, úgy éreztem, mintha csak egy percre csuktam volna be. Valójában pedig elszállt a nap hátralévő része és az éjszaka fele is. Csakhogy... Máskor elterültem a lepedőn, becsuktam a szememet, és álmodozni kezdtem. Olyan volt, mintha az álmom során leéltem volna egy egész emberöltőt. Utána viszont felébredtem, és csupán pár perc telt el. Mi van akkor, ha még csak egy év telt el? Ha még el sem indultunk? Ettől féltem a legjobban. – Amikor odaértek, gondoljál rám, ha felnézel a csillagokra – mondta Jason. – Nem csak akkor gondolok rád, amikor a csillagokat nézem

– válaszoltam neki. Hűvös szél támadt, mint azon a napon, amikor... Ez meg mi volt? ... találkoztunk. Olyan hangosan bömbölt a buli zenéje, hogy a talpunk alatt remegett a parketta. Magas sarkú cipőben magasabb voltam Jasonnél, ám most nem volt rajtam cipő. A hűvös fű valósággal felüdítette fáradt talpamat, és felemelt fejjel belenéztem a fiú szemébe. Megmozdultam? Az álom elhalványult. Eltűnt Jason, a fű és a szellő is. Sötétség. Gyülekezni kezdtek körülöttem a rémálmok. Valami történik. Nem, nem, nem. Semmi sem történik. Soha semmi nem történik. Ez már megint csak az a rémálom. Ugyanaz, mint korábban. Ed és Hassan mindjárt felolvaszt. Én pedig olyan leszek, mint most. Ők viszont visszadobnak a jég közé. Vagy lezuhan az űrhajó. Én pedig örökre a koporsóm foglya leszek. Sohasem fognak felolvasztani. Persze lehet, hogy most az a rémálom jön, amelyikben... Pufff.

... elfelejtenek felolvasztani. A hajó földet ér, és mindenki annyira boldog meg izgatott, hogy engem csak úgy itt felejtenek és... Valami igenis történik. De nem. Csak a rémálmok egyre valószerübbnek tűnnek. Miattuk sokkal rosszabb. Mintha valamit hallottam volna. De hát képtelenség, hogy bármit is halljak. Az egész csak az elmémben játszódott le. Semmi sem volt igazi. Valami másra, jobbra kéne gondolnom. Jasonre. Gondolj anyura, vagy apura, vagy... Klikk. Nem. Egyáltalán nem hallottam, hogy klikk. Egyáltalán nem remegett mega jég a csattanástól. Semmi ilyesmi nem történt. Csak a rémálmok... Újabb rémálom. Ilyen egyszerű az egész. Ha képes volnék rá, most szarosan bezárnám a szememet. Ehelyett megpróbálok összpontosítani. Pontosan ugyanazt a módszert követem, mint amikor alaposabban is meg akartam nézni magamnak valamit, amit közvetlenül az orrom elé tartottak. Az emlékeimre akarok összpontosítani. Az emlékek mindig elpusztították a rémálmokat. Lelki szemeim előtt képek villannak fel. Egymást követik az emlékek. Itt mosta Grand Canyonban túrázunk. Most meg a középiskolai osztályommal elmentünk a tengerpartra. Kis

kölyökként tornázom. Életemben először autót vezetek. Utána jött az a rész, ahol csúnyán megkarcoltam a kocsit (ez a kettő ugyanazon a napon történt). Apu kiabálni kezdett velem, de aztán kaptam jégkrémet, és a kisujjunkat összeakasztva megígértük egymásnak, hogy a balesetről nem mesélünk anyunak. Anyuval és nagymamával karácsonykor süteményt készítünk. Nagymama egy évvel később beköltözött az öregek otthonába. Itt meg éppen kint futok a szabadban. Most maratoni edzésre készülök. Érzek valamit. Igenis, érzek valamit. Meleget a gyomromban. Hallom... egy elektromos berendezés zümmögését. Rájöttem, hogy azért hallom, mert a hang végigfutott a torkomba lenyomott vezetékeken. A testem elcsúszott. Csupán hajszálnyival, de akkor is. Olvad a jég. Ó, istenem! Bummm. A szívem. Bummm-bummm. Víz szivárog a bal szemhéjam alá. Önkéntelenül is megmoccanok. A szemeimet ki tudja, milyen régóta lepecsételő

sárga réteg megrepedt. Első lefagyasztottak... Megmoccanok. Ó istenem, ó istenem, ó istenem!

alkalommal azóta,

hogy

12. KOROS TE MEG MIT CSINÁLSZ ITT?

Összerezzentem, aztán elvigyorodtam, ennél jobban semmivel sem tehettem volna egyértelművé, hogy rosszban sántikálok. – Mindjárt itt a sötét – méltatlankodott Doki. – Tudja Ősfő, hogy itt vagy? – Ne hívd! – kiáltottam, amikor a férfi felemelte a kezét, hogy megnyomja a tele-gyöngy gombját. – Figyelj csak... Leléptem kicsit. Majd’ kifojt a szemem az olvasástól. – Na, ne már! – tettem hozzá sietve, amikor az orvos még mindig nem engedte le a kezét. – Egyszerűen csak... mozgásra volt szükségem. Nehogy már beköpjél! Szükségem van egy kis szünetre. Doki savanyú mosolya elárulta, hogy nem igazán örül nekem, de legalább nem hívta fel Ősfőt. Némiképpen megkönnyebbülve fellélegeztem. Egy pillanatig mind a ketten mozdulatlanul bámultuk egymást. Én a Kórház mögötti kertbe vezető ösvényen álltam, az orvos a lépcsőn. Imádtam ezt a kertet. Amikor Ősfő egy évre leküldött a Kóterba, a szabadidőm nagy részét a növények között töltöttem. Steela, az idős nő már jóval azelőtt is ott élt a kórteremben, hogy én beköltöztem oda. Azelőtt csupán egy sövénnyel körbevett gyep húzódott itt. Steela szorgalmának köszönhetően a virágok és a zöldségek, az indák és a fák valóságos őserdeje uralkodott el a Kórház mögött.

– Példamutatás kell? – kérdezte Doki, és fejével a kert közepén magasodó szobor felé biccentett. A Járvány Ősfője a magasba emelte betonarcát, és szélesre tárta a karját. Ő volt a kert jóindulatú őrzője. Az idő és a gondosan szabályozott eső elsimította az arcát és a tenyerét. Elmosódtak legjelentősebb uralkodónk arcvonásai. – Ó! Izé... Pontosan – ragadtam meg a szalmaszálat. – Tudod, Ősfő azt akarja, hogy kiváló vezető legyen belőlem. Na most, én úgy vélem, hogy a Járvány korának Ősfője volt a legkiemelkedőbb... Ez a férfi volt a legelső és a legnagyobb Ősfő. Tudtam, hogy a mesterem kizárólag őt csodálja. A Járvány korának gyermeke mindegyikünknél nagyszerűbb vezető volt, és senki nem fog eljutni a szintjére. – Csak azért jöttél ide, hogy megnézd a szobrot? Hatalmasat sóhajtottam. – Látni akartam a lányt. – Nehogy már a megszállottja legyél, te gyerek! Nem lenne az jó. Senkinek sem! Le van fagyasztva. Ez a nagy helyzet. – Tudom, de hát, akkor is... – Nincs akkor is! Verd ki végre a fejedből! A felhangzó sziréna valósággal belemart a levegőbe. Urk. Urk. Urk. Arra figyelmeztetett mindenkit, hogy mindjárt itt a napnyugta. A szemem sarkából zöld mozgásra figyeltem fel. A hajó túloldalán az irányítók beszálltak a gravi-csőbe, hogy az irodáikból és az Irányító-szint laboratóriumaiból visszatérjenek a Tápláló-szint városába, oda, ahol laknak. Innen nézve csupán parányi, színes

tintacseppeknek tűntek, ahogy keresztülsüvítettek a csövön. Barna, fehér, fekete és zöld pontokat láttam. Doki az égbolt közepe felé fordult. Ott nem a Nap ragyogott, hanem egy mozdulatlan, gondosan rögzített fúziós egység. Ez a naplámpa látta el fénnyel és meleggel a Tápláló-szintet, és a berendezés biztosította az üzemanyagot a hajó működéséhez. Csupán egyszer villant fel. Ezzel jelezte, hogy itt az éjszaka. Utána elé csúszott az elsötétített védőpajzs. Sötétbe borult a világ. Napnyugtának hívtuk. Ezt a szót a Nap-Földről hoztuk magunkkal, ám valójában olyasvalamit jelöltünk vele, mint amikor lekapcsoljuk a világítást. Ebből a napnyugtából teljes mértékben hiányzott a vörösessárga, a narancssárga és az aranyszínű ragyogás. – Ugyan már, te fiú – folytatta Doki, és egyik karjával átölelte a vállamat. Elindult velem lefelé a kerti ösvényen. – Vissza kell menned a gravi-csőhöz, mielőtt Ősfő észreveszi, hogy eltűntél. – De hát... – Minden ajtó zárva van. Még az is, ott fent a harmadikon. Na, gyere már! Semmi értelme ezen rágódni megszállottan. Elfordultam a napnyugtától, és hagytam, hogy Doki szavai eltereljék a figyelmemet a lányról, akinek a haja pont olyan, amilyen a lenyugvó Nap tündöklése. Ősfő mellett tanultam azokról az ősi vallásokról, melyek a Napot imádták. Eddig képtelen voltam felfogni ennek az okát. Hiszen a Nap nem más, mint egy meleget és fényt adó gömb. Ha azonban a Nap-Föld napja olyan színekben pompázik, olyan ragyogó, mint ennek a lánynak a haja, akkor bizony nagyon is el tudom képzelni, hogy az ősi emberek miért néztek rá imádattal.

A Kórházból kivezető ösvény igencsak fenyegetőnek tűnt a sötét idő árnyékaiba borulva. Doki karja hirtelen megfeszült a vállamon. Ujjai belemélyedtek a karomba. – Ki az ott? – kérdezte sziszegve. A szememet meresztgetve bámultam a sötétet. Nem messze előttünk egy férfi haladt az ösvényen. Amikor elérte a Feljegyzések Csarnokába vezető lépcsőt, vidám jókedvvel valósággal felszaladt rajta. Valamit fütyörészett. Egy nap-földi gyermekdalocska néhány foszlányát hozta felénk a szél. – Alighanem Orion – töprengtem. Csupán egy feljegyző ismerheti a Nap-Föld dalait. Doki azonban ugyanolyan erővel szorította a vállamat, mint az előbb. – Egy feljegyző. – Ugyanaz, aki megmutatta neked a hajó tervrajzait? Az orvos felé néztem. Doki még mindig Oriont bámulta. A feljegyző szemmel láthatóan észre sem vett minket. Még most is ott állt a Feljegyzések Csarnokának verandáján. Kitéptem a kezem Doki szorításából. – Honnan tudod, hogy egy feljegyző mutatta meg nekem a terveket? Az orvos felmordult, de a tekintete továbbra is rezzenéstelenül Orionra tapadt. – Magadtól nem találtad volna meg őket. – Hahó! – kiáltotta a verandán álló alak, amikor az ösvényen közelebb értünk a Feljegyzések Csarnokához. Mély hangja egyértelművé tette, hogy Orion van ott. – Szia! – kiáltottam vissza. – Kicsit hideg van ma este, igaz? – kérdezte a férfi.

Nem tudtam mire vélni ezt a megjegyzését. A hőmérséklet tíz fokkal szinte mindennap csökkent a sötét idő kezdete után. Most viszont még nem telt el annyi idő, hogy megéreznénk a hűvöset. Doki viszont egyszerűen megtorpant. Az arca fehér lett, mint a fal. – Biztos vagy abban, hogy ő csak egy feljegyző? – Persze – vágtam rá. – Orion az. Az orvos valósággal megroggyant a megkönnyebbüléstől. – A hangja miatt eszembe jutott valaki, akit régen ismertem. Már nem is emlékszem arra, mikor jártam utoljára a Feljegyzések Csarnokában. Rövid szünet után kiabálni kezdett: – Hé, Orion! Mit gondolsz, bemehetnénk most a csarnokba? Orion azonban nem lépett ki az árnyékok közül. Aruu! Aruu! – Ez a Fagyasztó-szint riasztása – hördült fel Doki, és megpördülve a Kórház felé fordult. A sötétbe valósággal belemart egy sziréna sikításának figyelmeztető, mély hangja. – Valami nincs rendben! Futásnak eredtem az ösvényen, mintha csak a világűr üressége vett volna üldözőbe. Megcsúsztam az ösvényt szegélyező, műanyagból készült, talajt karbantartó zúzalékon. Káromkodással kísért lábdobogás jelezte, hogy Doki is ott rohan mögöttem. Az előcsarnokban dolgozó ápolónők halálra váltan forgatták a fejüket. Nem tudták, hol hangzott fel a riasztás. Mi ketten viszont semmibe vettük izgatott kérdezősködésüket, és valósággal belevetettük magunkat a liftbe.

Doki hangosan zihált, miközben a felvonó lassan a magasba emelkedett. Amikor felcsendült a második emeletet jelző csengőhang, az orvos a bal füléhez emelte a kezét. – Várj csak! – szóltam rá, és elhúztam a kezét a tele-gyöngye nyomógombjától. – Nézzük meg, mi történt, mielőtt felhívjuk Ősfőt! Lehet, hogy nem is komoly a dolog. Szavaimat feszült némaság követte. Kettőnk hallgatását csupán a riasztás tompa zaja törte meg. Ahogy emelkedtünk, a sziréna mintha egyre hangosabban szólt volna. A Doki lerázta a karjáról a kezemet. A lift hangosan csilingelt, és kinyílt az ajtó. A helyiség túloldalán tárva-nyitva állt a másik ajtó. Doki azonnal futásnak eredt. Keresztülrohant az előszobán, beugrott a szobába, és csak az íróasztal mellett állt meg. Hüvelykujját gyorsan végighúzta az asztal tetején elhelyezett fémdoboz biometrikus érzékelőjén. Semmi sem történt. – A francba! – vicsorogta. Felém fordult, és odalökte a fémdobozt elém. – Jelentkezz be! – De hát... – A doboz csak akkor lesz hozzáférhető, ha Ősfő vagy Koros biztonsági kódjával lépünk be. Ha nem kapcsoljuk ki a riasztást, légmentesen lezáródik a Kórház. Jelentkezz! Be! Végighúztam a hüvelykujjamat a biometrikus érzékelőn. A doboz teteje felemelkedett és összehajtódott. Feltűnt egy irányító panel. Számozott gombokat és egy villogó vörös lámpát láttam rajta. Doki beütötte a kódot, mire azonnal elhallgatott az aruu! aruu! Az orvos odalépett a lifthez. Az érzékelőn bejelentkezett, majd

valósággal beugrott. Még azelőtt megnyomta a Fagyasztó-szint gombját, hogy utánacsusszantam. Valósággal zihálva kapkodott levegő után. Miközben lassan süllyedtünk a mélybe, végig a talpával dobogott a lift padlóján. Útközben lefelé egyetlen szót sem szólt. A kezét hol ökölbe szorította, hol elernyesztette. Mintha a szívdobogása adta volna hozzá a ritmust. Az arcából csak úgy áradt a feszültség. A lift megállt és megremegett, mielőtt megpihent volna a Fagyasztó-szinten. A két ajtószárny oldalra siklott. Egy pillanatra mind a ketten megdermedtünk, mert vártuk, hogy ki vagy mi bukkan fel a túloldalon. Mindenütt égtek a lámpák. Feszült arckifejezéssel Doki lépett ki először a liftből. Ökölbe szorította mindkét kezét. – Nemnemnem – tört elő a szájából a kiáltás. Még egyet lépett, aztán megtorpant, majd rohanni kezdett. Azonnal a nyomába eredtem. Csúszva megállt a negyvenes számú fagyasztóládák sora előtt. A 42-es számú fagyasztót kihúzták a fali tartályból. Üvegládája a folyosó közepén, egy asztalon feküdt. A napnyugtára emlékeztető hajú lány volt a belsejében. Nyitott szeméből halálos rémület áradt. A szemének pont olyan világoszöld fényben ragyogó színe volt, mint a friss fűszálaknak. Vadul kapálódzott a kék kristályokkal teli vízben. A láda túlságosan kicsi lett neki, miután felébredt, és mozogni próbált. A térdével és a könyökével többször is eltalálta a tetőt. A teste megfeszült. ívben meggörbülve a hasa nekinyomódott a tároló fedőlapjának. A feje és a talpa az aljának csattant. Mindkét kezét az arcához kapta. Egy

pillanatig azt hittem, belemart a saját húsába, de aztán láttam, hogy csöveket rángat ki a szájából. Közben vadul öklendezett, és a haldoklás ellen küzdött. – Igyekezz! – förmedt rám Doki. – Le kell szednünk a láda tetejét, mielőtt kihúzza azokat a csöveket! Nem pocsékoltam kérdezősködéssel az időmet. Odaugrottam a tároló másik oldalára, és segítettem felemelni a súlyos üvegtetőt. Odabent, a lében a csövek már körbevették a lány fejét és nyakát. Ő azonban továbbra is rángatta őket. Egy jókora darab még mindig odalent volt a torkában. Öklendezni kezdett. Az arca körül sárgás epe és híg, vörös vér felhői keveredtek a vízbe. Már csak egyetlen mozdulat hiányzott, hogy Dokival leemeljük a láda tetejét. Az orvos hátralendült, és kitépte az üveglapot a kezemből. Félig mintha dobta, félig mintha ejtette volna a cementpadlóra. A jókora csillogó lap két szabálytalan darabra repedt a földön. Túl vastag és nehéz anyagból készítették ahhoz, hogy szilánkokra hasadjon. A kék kristályokkal elkevert víz mélyén a lánynak végre sikerült a csövek maradékát is kirángatni a szájából. Felfigyeltem a vezetékek végére erősített apró, elektronikus berendezésekre. A meztelen alak tágra nyitotta a szemét, és ránk bámult. A szájával tökéletes kört formázott, és elkezdte beszívni a vizet. – Ez meg mit művel? Ki akarja inni az egészet? – kérdezte Doki, miközben benyúlt a kavargó váladékba, hogy kiemelje a lányt. Halálra váltan, mozdulatlanul bámultam. – Nem – suttogtam. – Sikít.

13. AMY KÍN. Olyan dermesztő, hogy szinte éget. De ez nem az a fajta lángolás, ami kiégeti a sebet. Nem ám, az ilyen perzselés mindent elemészt, mindent megtizedel. Nagyon fáj. Perzselő, rángató, dermesztő, marcangoló, vérfakasztó, szétzúzó fájdalom. A gyomromban begörcsöltek az izmok. Nem tudok hányni, mert teljesen kiürültem. A szemem használhatatlan, csak foltokat látok. Némelyik ragyog, némelyik nem. Nem tudok fókuszálni. Az orromból váladék szivárgott a számba. Lefolyt vissza a torkomba. Fuldoklom. Öklendezem. Köhögök. Víz csobog a füleimben. Elfojtja a közelemben beszélő férfiak mély hangját. Kezek ragadnak meg az üvegkoporsómat kitöltő sűrű lében, és én úgy érzem, mintha éppen a folyóhomok csapdájából mentenének ki. A fagyasztófolyadék azonban rám tapadt, próbál visszahúzni vízzel teli síromba. Dermesztő ujjal simogatja a bőrömet.

Hideg, kemény, lapos dologra fektetnek. Tölcsérszerű maszkot illesztenek az orromra. A levegő olyan meleg, hogy az orrlyukaim megfájdulnak tőle, amikor beszívom. A légáramlat arra figyelmezteti a tüdőmet, hogy dolgoznia kéne. Valami ragacsot szorítanak a bőrömre. Nem sokkal utána az izmaim görcsbe rándultak. Nagyon fáj. Aztán két gyengéd kéz tartotta oldalról a fejemet, miközben két durva ujj feltépte a szememet. Nem, gondoltam, nem kérek több szemcseppet! Mégis csak jött a csöpp! csöpp! A hideg folyadék cseppjei a szemembe hullottak. A pislogás nagy fájdalommal járt. A könnyeim összekeveredtek a szemembe folyatott ragaccsal. Az érdes kezek most a számat vették célba. Először nem tudtam, mi történik, ezért ellenállás nélkül kitátottam a számat. Aztán egyből rájöttem, hogy valaki csinál velem valamit, és hideg folyadék cseppjei csurogtak le a torkomon. Mivel nem tudtam, mit itatnak velem, összeszorítottam a fogamat és megráztam a fejemet. Vagyis igazából csak meg akartam rázni, mert a nyakam már teljesen elszokott a mozgástól. A fejem végül csak ingadozott kicsit. A két gyengéd kéz megigazította a fejem. Egy arc hajolt közel hozzám. A srác nagyjából egykorú lehet Jasonnel. Magasabb, erőteljesebb felépítésű és jóval izmosabb, mint a régi barátom. Olajbarna bőre remekül illik tejcsokoládé színű szeméhez, amelyben fahéj színű szikrácskák úszkálnak. Mandulavágású a szeme. Jóképű fiúnak tűnik. Olyannak, akiben könnyedén megbíznék. Ahogy rámeredtem, éles fájdalom hasított a fejembe. Nagyon régen elszoktam attól, hogy bármire is fókuszáljak a tekintetemmel.

A fiú beszélni kezdett. A fülem még tele volt valamivel, ezért nem hallottam igazán jól, hogy mit mond. A hangja azonban nagyon is kedvesen csengett. Barátságosan megütögette az államat. Kinyitottam a számat. A fiú bólogatni kezdett. Meleg, ragadós szirup csöppent a nyelvemre. Olyan volt az íze, mint az őszibaracké, ám ugyanakkor úgy mart a nyelvembe, mintha alkoholt tartalmazna. Beborította a torkomat is. Némiképp csökkent a fájdalom. A fiú feszülten figyelte az arcomat. – Mozsdan bel foglag emel – mondta. Rájöttem, hogy képtelen vagyok megérteni, amit mond. Odabiccentett felém, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hogy minden rendben lesz. Tudtam, hogy ez nem lehet igaz. Semmi sem lesz rendben. Hogy a csudában lehetne bármi is újra rendben? A fiú megragadta a jobb kezemet. A két érdes kéz pedig a bal karomat. Mielőtt azonban akárcsak a nyakamat megmoccanthattam volna –jaj ne! –, egy rántással felültettek. Úgy éreztem, mindjárt kettészakadok. Valamikor jégből voltam. Most viszont mindent elöntött a fájdalom.

14. KOROS ANYU? – VINNYOGTA A LÁNY ÉRDES HANGON , mintha elszokott volna a beszédtől. – Apu? Ismét becsukta ragyogóan zöld szemét. A napnyugtát is megszégyenítő ragyogású haja kócos, összeragadt, nedves tincsekben borította a fém vizsgálóasztalt. – Mennyi ideig marad ebben az állapotban? – kérdeztem Dokitól. – Egy napig. Talán még tovább. Nem úgy ébresztették fel, ahogy kellett volna. Az alvókat ki kell emelni a kriogenikus fagyasztóládáikból, mielőtt kezdetét veszi a felélesztés folyamata. A következő lépésben élesztő fürdőben melegítik fel a testüket. Nem szabad senkit sem csak úgy kint hagyni az asztalon, hogy kiolvadjon. Valóságos csoda, hogy életben maradt. Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, mintha egy jókora szikladarab indult volna el lefelé a torkomban. Doki felkapta a lány torkán letuszkolt vezetékek végére szerelt dobozkát. – Valaki megnyomta az ébresztőgombot – jelentette ki. – Egészen addig nem lett volna szabad megnyomni, míg a testet fel nem készítik az élesztésre. Hiszen ezzel kikapcsolták az energiaellátást. Az orvos a szemembe nézett. – A lányt lekapcsolták a rendszerről. Ha nem érünk ide időben... A remegő test felé fordult.

– ... meghalt volna. A rohadt életbe! A gyomrom nem egyszerűen görcsbe rándult, de lesüllyedt egészen a bokámig, és jelezte, hogy onnan már nem is akar visszajönni. – Csak úgy meghalt volna? Tényleg? Doki bólintott. – Fel kell hívnom Ősfőt. – Ne, hiszen... – Nem lesz semmi bajod. Nem te követted el ezt a dolgot. Ami azt illeti, még örülök is, hogy itt vagy. Ősfő elmondta, hogy elkezdtél tanulni az erőskezű központi irányítókról. Ez pedig itt pontosan olyan helyzet, ami megtanít arra, mit is kell tennie egy vezetőnek. A lány mellkasa fel és le mozgott. Ennél több életjelet azonban nem adott ki magából. Mulatságosnak találtam, hogy mennyire másként nézett ki a teste most, hogy kikerült a jég alól. Mintha kisebb, gyengébb és sebezhetőbb lenne. A jég páncélként vette körbe. Szerettem volna megoltalmazni. Eszembe sem jutott, hogy az ujjaimmal végigsimítsam gömbölyded idomait, inkább be akartam takarni valamivel. A vállára tettem az egyik kezemet, mivel nagyon meglepett, hogy ennyire eltér egymástól a bőrünk színe. Kinyitotta a szemét. – Hideg van – suttogta. – Micsoda kicseszett rémálom – mérgelődött Doki, miközben a lányt bámulta. Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy a csudában lehetne ez rémálom, amikor itt van velünk ez a csodálatos teremtmény? A lány ekkor vinnyogni kezdett. Olyan fájdalommal

teli, kétségbeesett bégetés tört fel a torkán, ahogy annak idején egykori kis kedvencem, a bárányka jajveszékelt. A kődarab egyből visszakerült a torkomba. Doki kórházi köntöst adott a lányra. Azt a fajtát, aminek nincs hátulja. Az ismeretlen sírva fakadt, amikor felemeltük a karját, hogy keresztülhúzzuk a ruhaujj nyílásain. Az orvos betakarta egy pokróccal. A lány továbbra sem nyitotta ki a szemét, már azt hittem, elaludt. Azonban hörgő, egyenetlen lélegzetét hallgatva, rájöttem, hogy ébren van. Nem akart elszunnyadni, hallgatta, hogy miről beszélünk. Hát, nem voltunk éppen szószátyárok. Amikor Ősfő valósággal berobbant a Fagyasztó-szintre, magával hozta minden félelmemet. A fekvő alakra nézett, majd rám, végezetül az orvosra. – Ő volt az? – Nem! – tiltakoztam azonnal. – Dehogyis! – kiáltotta Doki, utána viszont a szemembe nézett. – Ősfő nem rólad beszélt. Visszafordult a mesterem felé. – Te is nagyon jól tudod, hogy az lehetetlen. Úgy viselkedsz, mintha üldözési mániád lenne. – Ti meg kiről... – kezdtem, de láttam, hogy egyikőjük sem figyel rám. – Egyszerű meghibásodás történt – folytatta Doki. – Megszakadt a doboza energiaellátása. Felemelte az apró, fekete szabályzódobozkát, ami korábban ott volt a 42-es számú mélyfagyasztó tárolóegység tetején. A kis lámpa

még mindig halvány, vörös színben villogott. – Biztos vagy ebben? – kételkedett Ősfő. Doki biccentett. – Még szép, hogy az vagyok. Ki a fene jönne le ide, hogy véletlenszerűen lekapcsoljon egy lányt, aztán távozzon? Szimpla meghibásodás történt. Ez a berendezés igen régi. Folyamatosan javítgatnom kell. A lány egyszerűen szerencsétlen helyzetbe került. Kizuhant a repedéseken keresztül. Hazugság volt minden szava. Arra gondoltam, hogy mennyi lehet igaz abból, amit Doki valaha mondott. Hiszen a mai nap folyamán, kicsit korábban éppenséggel ő ellenőrizte a lány fagyasztótartályát. Ezenfelül pedig Ősfő érkezése előtt alig bírt magával az idegességtől, amikor elárulta nekem, hogy valaki kikapcsolta az ismeretlen ládájának a rendszerét. Az asztalon fekvő lány nyöszörögni kezdett. – Ki ő? – kérdezte Ősfő. Most már a fekvő alakot figyelte. – A 42-es. – Aki... ? – Nem lényeges. – Amy – krákogta érdes hangon a lány. – Tessék? – térdeltem oda mellé, és a kicserepesedett ajkához hajoltam. – A nevem Amy. Ősfő alaposan megnézte magának a lányt. Amy kinyitotta a szemét. Felvillant a fűzöld ragyogás. A szemhéja azonnal lecsukódott. Összerándult az erős világítás miatt.

– Nem számít, hogy hívnak, te lány – mordult fel mesterem, majd Doki felé fordult. – Rá kell jönnünk, ki ébresztette fel. – Hol vannak a szüleim? – kérdezte Amy suttogó hangon. A hangjából érződött a fájdalom. A két idősebb férfi azonban nem törődött vele. – Visszatehetjük? – kérdezte Ősfő az orvostól. Doki bánatos tekintettel megrázta a fejét. – Nehogy megint lefagyasszatok! – kiáltotta Amy. A hangja jól mutatta, hogy pánikba esett. Alig tudott beszélni. Elszokott az ilyesmitől. Köhögni kezdett. – Akkor sem tudnánk visszarakni, ha akarnánk – magyarázta Doki tovább Ősfőnek. – De miért nem? Van még egy csomó fagyasztótartályunk – vágott vissza mesterem, és az orvos válla fölött az egyik oldalsó ajtó felé nézett. Korábban észre sem vettem, hogy ott is van egy átjáró. Alaposan megjegyeztem magamnak, hogy később felderíthessem. – A többszörös fagyasztási folyamat hatására a regenerálóképességek rohamosan lecsökkennek. Különösen igaz ez akkor, ha valakit nem az előírásoknak megfelelően élesztettek fel. Ha berakjuk egy másik fagyasztótartályba, elképzelhető, hogy soha többé nem ébred fel. – Apukámat akarom – vinnyogta a fekvő alak. Bár jól tudtam, hogy az életkora alapján sokkal inkább felnőtt nőnek lehet tekinteni, mint kislánynak, mégis úgy éreztem, hogy valójában egy gyereket látok magam előtt. – Ideje aludni – nézett rá Doki.

Előhúzott egy meditapaszt a zsebéből, és feltépte a csomagolását. Amy azonnal kinyitotta a szemét. – Ne! – kiáltotta érdes, azonnal elfulladó hangon. Doki odalépett hozzá. A lány ügyetlen mozdulattal meglendítette a karját, és eltalálta a közeledő könyökét. A meditapasz lehullott a földre. Doki felkapta, és beledobta a szemetesvödörbe. Kihúzta az egyik fiókot, és előszedett egy újabb meditapaszt. – Sokkal jobban érzed majd magad tőle – bizonygatta a lánynak, miközben eltávolította a gyógyszer csomagolását. – Nem akarom – tiltakozott Amy. A halványzöld körökben fekete tűhegynek látszott csupán a pupillája. – Fogd le! – szólt rám az orvos. Én azonban csak mozdulatlanul álltam és a lányt néztem. Ősfő félrelökött, és ránehezedett Amy vállára. – Nem akarom! – sikoltozta a lány, de Doki máris a karjára csapta a foltot. Az egészen parányi tűk érdes csiszolópapírként mélyedtek a bőrébe. A különféle orvosságok azonnal bejutottak a szervezetébe. – Néma karoka ludnimenni – dadogta nehezen forgó nyelvvel a fekvő alak. Elmosódott szavait nem igazán sikerült megértenem. A hangja egyre jobban elhalkult. Szempilláin néhány apró könnycsepp keveredett el a szemcseppel. – Néma... na, néma... aludni. Most már sokkal halkabban és lassabban folytatta: – Soha... többé... aludni. Valósággal fennakadt a szeme, majd a feje oldalra hanyatlott, és ráborult napnyugta ragyogású hajára. Elvesztette az eszméletét.

Némán bámultam. Bár a melle egyenletesen mozgott, ahogy szabályosan beszívta és kifújta a levegőt, valamiért mégis sokkal halottabbnak tűnt, mint amikor a jég alatt volt. Vajon álmodik most valamiről?

15. AMY FELÉBREDTEM. Nem kezdtem el nyújtózkodni, nem ásítoztam, még csak a szememet sem nyitottam ki. Nagyon elszoktam az ilyesmitől. Mostanára már nagyon. Éppen ezért csak feküdtem, és lassan felfigyeltem az érzékszerveim szavára. Dohos illat csapta meg az orromat. Meghallottam valaki halk, egyenletes légzését. Mintha aludnának a közelemben. Meleg volt. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy már nem vagyok lefagyasztva. Az első gondolatom egy kérdés volt: Mennyi volt valóság az álmaimból és a rémálmaimból? Fagyott álmaim abban a pillanatban elkezdtek kihunyni. Elmosódott emlékfoszlányokká váltak, pontosan úgy, ahogy az álmoknál szokás. Tényleg három évszázadon keresztül álmodoztam? Vagy csupán a felolvadás kezdete és a teljes felébredés között eltelt néhány perc során láttam álmokat? Nagyon úgy éreztem, hogy összeroppanok az évszázadok során felgyűlt, rám nehezedő álmok súlya alatt. Csak hát az álmok nem ilyenek. Az idő mozgása pedig egyszerűen felfoghatatlan volt. Amikor kivették a mandulámat, többtucatnyi, egészen részletes álomban volt részem, pedig akkor csupán nagyjából egy órán át tartott az altatásom. Ezenfelül pedig egyszerűen képtelenség, hogy lefagyasztva bárki is álmodjon. Az álmok ugyanis nem futhatnak végig a megdermedt idegsejteken. Na de, akkor mégis, mi a helyzet azokkal a történetekkel, amelyek olyan operált betegekről szólnak, akik ébren viselték

el a műtétet, pedig mindenki azt hitte, hogy sikeresen elaltatták őket? De nem. Ne is törődj ezzel! A kettő nem ugyanaz. Csupán az alatt az idő alatt álmodhattam, amikor a testem már kezdett felolvadni, a lelkem viszont még a jég fogja volt. Ha most elkezdek az idő múlásán gondolkozni, ha arra összpontosítok, hogy milyen sok telt el belőle, és hogy mennyire tudatában voltam ennek a folyamatnak, azzal csak megőrjítem magam. Erőnek erejével kinyitottam a szememet. Függetlenül attól, hogy egy álom sok száz éves vagy éppen vadonatúj, nem tud megkínozni, ha ébren vagyok. A szemhéjam ráncai valósággal újdonságként hatottak rám. Hihetetlen gyönyört okozott, amikor kinyitottam a szememet. Utána pedig – óóó – nyúúújtózkodni kezdtem. Az izmaim iszonyúan sajogtak. Éreztem, ahogy minden izomrostom megfeszül. Még azok az izmok is, melyek a hátamon, a fenekem fölött húzódtak, meg a vádlim, de a könyökömre tekeredő vékony, karcsú izomszálak is. A takaró rácsúszott a lábamra. Felültem, és a hasizmaim gyönyörrel eltelve húztak fel a magasba. Combtól lefele semmi sem volt rajtam. A felső testemen is csupán egy kékeszöld kórházi köpenyt viseltem. Azt a fajtát, amit hátul nem lehet begombolni. Az ágyam mellett ülő fiú halkan, egyenletesen szuszogott. Néha aprókat horkantott. A takarómat sietve felhúztam egészen a vállamig. A srác a székben ülve aludt el. Ahogy ott ült, kissé előrecsúszva, nagyon úgy tűnt, hogy rendkívül kényelmetlen a testhelyzete. Biztos voltam benne, hogy engem nézett, amikor

elaludt. Felháborított a gondolat, hogy ez az alak ott időzött mellettem, miközben én aludtam. Majdnem kiugrottam a bőrömből miatta. Ugyanaz a srác, akit akkor láttam, amikor felébredtem az üvegkoporsómban. Egészen ártatlannak tűnt, ahogy itt mindenről megfeledkezve aludt. Bár az arca lágy volt, felfedeztem rajta néhány kemény vonást. Nem tudtam eldönteni, hogy milyen származású. Nem volt sem fekete, sem fehér. Azt sem gondolnám, hogy délamerikai vagy ázsiai. Bőrének amúgy nagyon is szép színe volt. Sötét, meleg ragyogása jól illett a szinte már szénfeketének tűnő hajához. Kiálló pofacsontja és erős, magas homloka miatt egyből azt gondoltam róla, hogy megbízható. Még az is lehet, hogy kedves. – Te meg ki vagy? – szólaltam meg hangosan. Amióta felébredtem az évszázadok óta tartó alvásból, most először sikerült hörgés nélkül befejezni egy mondatot. Valamit csinálhattak a torkommal. Ugyanakkor viszont az egész testem lüktetett a tompa, sajgó fájdalomtól. A fiú összerezzent, és majdnem felugrott. Ahogy rám tapadt a tekintete, a szemében mintha bűntudatot vagy aggodalmat fedeztem volna fel. Olyan arckifejezéssel nézett körül a szobában, mint aki először nem is hiszi el, hogy hozzá beszélek. Kettőnkön kívül nem volt idebent más. – Én izé... Koros vagyok. Én vagyok a leendő... izé, vezető. A hajóé. Izé... Felpattant, de mivel én fekve maradtam, zavart arckifejezéssel visszaült a székbe. A hajó leendő vezetője? Mégis, mi szüksége lenne a hajónak leendő vezetőre?

– Hol vagyok? – A Kóterban – válaszolta, de alig értettem a szavait. Nagyon furcsán ejtett mindent. Nemcsak lenyelte a szavak végét, de éneklő hangsúllyal mondta ki őket. Amikor az előbb válaszolt, nagyjából ezt hallottam: – Á Góterba. Ráadásul a szavak végét magasabb hangfekvésben ejtette. – Hol van a Kóter? – kérdeztem. – A Kórházban (a Kóhába). Körülnéztem. Hát, nem éppen erre számítottam. – Miért vagyok kórházban? És te mit művelsz itt amúgy? Nem igazán figyeltem a válaszára. Meg nem is nagyon értettem, amit mondott. Hirtelen mintha kihűlt volna a szoba. Szorosabban öleltem magamhoz a takarót. A fiú már megint arról karattyolt, hogy ő a leendő vezető. Úgy tűnt, hogy ez valamiért fontos neki. A hajó majdani vezetője. Jó, világos, ha ragaszkodik hozzá. Alaposabban szemügyre vettem. Széles vállán éppen annyi izom feszült, hogy ne türemkedjen ki túlzottan feltűnően az inge, vagyis inkább valamilyen zubbonyra emlékeztető felső ruhája alól. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire izmosak a kemény vonalú karjai. Ráadásul magas is volt. Nemcsak nálam lényegesen magasabb, de egy fejjel a legtöbb átlagembernél is jobban megnőtt, holott nem lehetett idősebb nálam. Meglehetősen görnyedten tartotta magát. Keskeny arcát egészen barátságosnak találtam. Mandulavágású szeme átható pillantást vetett rám. A sok apró részletből hirtelen összeállt a kép. Bizony. Ez a fickó valóban úgy néz ki, mint aki képes elvezetni egy hajót. Szinte már úgy éreztem, hogy az Úristen

előre tudta, hogy Korosból valamifajta vezető vagy főnök lesz, és ezért megajándékozta a nagy feladat elvégzéséhez szükséges arccal és testtel. Oldalra fordultam az ágyban, hogy a talpam leérjen a padlóra. Annyira hideg volt, hogy azonnal visszaültem. Odahúztam a térdemet az államhoz. Mindezt természetesen a takaró védelme alatt, hiszen a kórházi köpeny nem túl sokat takart belőlem. – Na és, milyen itt? – Hol milyen? (hómi jen?) – Az új bolygón – feleltem. Jóllehet, én cseppet sem akartam idejönni, és gyűlölettel eltelve gondoltam vissza a lefagyasztott éveim minden egyes dermesztő pillanatára, a hangomba mégis némi csodálat vegyült, amit képtelen voltam eltitkolni. Az új bolygó. Végre megérkeztünk az új bolygóra! A helyre, ahol előttünk még soha egyetlen emberi lény nem járt. A fiú felállt. Látván, hogy milyen magas, az jutott eszembe, hogy igazából nem is lehet fiúnak hívni. Ugyanakkor viszont, függetlenül a magasságától, gyermeki ártatlanságot tükrözött az arca. Mintha soha életében nem látott vagy nem tett volna olyasmit, ami miatt felnőtté kellett volna válnia. Az évek múlása még nem vésett mély árkokat az arcába. Odalépett a fal mellé, és hátat fordított nekem. Toronymagasnak tűnt az apró szobában. Úgy éreztem, hogy alig fér el idebent. Egészen halványan, de Jasonre emlékeztetett. Nem a külseje miatt. Ez a srác sötétebb bőrű és jóval izmosabb volt Jasonnél. Abban hasonlított rá, ahogy ott állt, meg ahogy mozgott. Érződött belőle, hogy abszolút bizonyossággal tudta, hol a helye ezen a világon. Közelebb dőlt a falhoz, és az odaszerelt szögletes

fémdarabot nézte. A táblaszegélyek körül fény szivárgott ki. Bizonyára egy eltakart ablak lehet. – Mék ném vajunk a bogón – válaszolta. Egészen eddig nem is figyeltem fel arra, hogy milyen zavarba ejtő kiejtéssel beszélt, ám most, ahogy hátat fordított nekem, már nem tudtam a szájmozgása segítségével leolvasni, hogy mit is mondhatott. – Tessék? – kérdeztem. Visszafordult felém. Most, hogy nem takarta el előlem a száját, képes voltam megfejteni a szavait. – Még nem vagyunk a bolygón. – Micsoda? Ezt meg hogy érted? – kiáltottam fel. Üres gyomromra lecsapott a hideg, a jég és a pokol dermesztő hidege. – Még jó ötven évig repülnünk kell, mielőtt leszállhatnánk. – Micsoda? – Sajnálom. Még hátra van 49 év és 266 nap. Sajnálom. – Miért keltettél fel ilyen korán? – Nem én voltam – tiltakozott a fiú, és tűzvörössé vált az arca. – Nem én keltettelek fel. Miért engem vádolsz? – Egyszerűen csak tudni akarom, hogy miért ébresztettetek fel minket negyvenkilenc évvel és kétszáz akárhány nappal hamarabb. Mindenkit felkeltettetek? Hol vannak a szüleim? Lesütötte a tekintetét. Az arckifejezésében volt valami, ami miatt görcsbe rándult a gyomrom helyén tátongó jeges verem. – Nem keltettünk fel mindenkit – válaszolta. Könyörgő tekintettel nézett rám, mintha azt szerette volna, hogy

kitaláljam a gondolatait, és ne kínozzam tovább a kérdéseimmel. – Hol vannak a szüleim? – makacskodtam. – Ők... odalent. – Látni akarom a szüleimet. Beszélni akarok velük. – A szüleid... – Mi történt a szüleimmel? – Őket még nem ébresztették fel. Még mindig le vannak fagyasztva. Rajtad kívül még mindenki más odalent van, a hűtőládákban. – Mikor fognak végre felkelni? Mikor találkozhatok velük? A fiú lassan az ajtó felé hátrált. – Talán jobb lesz, ha szólok Ősfőnek, hogy jöjjön és magyarázzon el mindent. – Milyen őskőnek? Mit kell megmagyaráznia? – üvöltöttem. Nem érdekelt, hogy a fiúra bömböltem. A takaró lecsúszott a lábamról. Az agyamban lázas gyorsasággal forogtak a fogaskerekek. Gondolataim valósággal szétrobbantak azoktól a szavaktól, amelyekről úgy véltem, hogy a fiú mindjárt a tudtomra adja általuk a szörnyűséget. Annyira féltem ezektől a szavaktól. Tudtam azonban, hogy az ő szájából kell hallanom őket, mert csak akkor fogom elhinni, hogy minden igaz. – Izé... szóval, ugye... őket csak akkor fogják felébreszteni, ha elértünk a bolygóra. – Mostantól számított ötven év múlva – vágtam rá fakó hangon. – 49 év és 266 nap múlva – bólintott a fiú. Évszázadokat töltöttem jégbe fagyasztva. Mégis soha, egyetlen pillanatig sem éreztem annyira magányosnak magamat, mint most,

amikor végre felfogtam, hogy élek, felkeltettek és magamnál vagyok. Rájuk meg ezek közül egy sem volt igaz.

16. KOROS BŐGNI KEZDETT. Nem szomorú, lágy könnycseppek hullottak a szeméből, hanem dühösen zokogott. Úgy tűnt, gyűlöli az egész világot, vagy legalábbis a hajót, ami most már az új világot jelentette számára. Így hát, ebben a helyzetben pontosan azt tettem, amit minden épeszű ember tesz, ha szembe találja magát egy zokogó, csajjal. Eszement gyorsasággal megpattantam onnan. A bal fülemben felzendült a jól ismert csip, csip-csip. – A hívó fél: Ősfő – szólalt meg a tele-gyöngyben a lágy női hang. – Hívás elutasítva. Mesterem rögtön azután távozott a Kórházból, hogy Doki hozzálátott az ébresztés után szükséges gyógyszerek beadásához Amynek. Nem segített beállítani az infúziós zacskókat, és nem is bámulta, ahogy lassan csepegve, három teli zacskónyi tápoldat és folyadék tűnik el a lány szervezetében. Akkor sem volt ott, amikor Amyt átemeltük a kóterbeli új ágyára, amit Doki készített elő. Ősfő nem láthatta a lány felébredését. Nem ült mellette a széken több mint hét órán keresztül, hogy Amy nehogy egyedül találja magát, amikor végre kinyitja a szemét. Mindezek miatt rohadtul nem érdekelt, hogy most meg mi a fenét akar mondani nekem. Csakis Amyvel törődtem. Talán, ha jobban megismeri az Isten Áldását, nem fog annyit sírni. Ha esetleg odahoznék neki valami ismerős dolgot. Olyasmit, ami a szülőföldjére, a Nap-Földre emlékezteti, akkor talán...

Azonnal elindultam a Kórház mögötti kert irányába. Ebben a pillanatban rengeteg növény virágzott odalent. Én azonban pontosan tudtam, hogy mi kell nekem. Azokra a hatalmas, sárga és narancssárga virágokra gondoltam, amelyek a tavacska közelében nőttek. A szirmaik egy része majdnem olyan ragyogó színekben tündökölt, mint Amy haja. Egészen gyorsan megtaláltam a virágokat. Már csak néhánynak maradt meg a feje. A tavacska vize felé hajoltak kókadozva. Letérdeltem, és nem törődtem azzal, hogy a sáros nedvesség beszivárog a nadrágomba. Leszakítottam egy fél tucat virágot. A szirmok olyan hosszúak voltak, mint az ujjaim. A végük hátrahajolt, és mézédes illatuk lassan megérintette az orromat. – Koros! A rohadt életbe. Megfordulva szemközt találtam magam Ősfővel. Az ujjaim összeszorultak a virágok szárán. – Nem fogadtad a hívásomat – mondta halk, érzelemmentes hangon. – Dolgom volt. Dermesztő pillantást vetett a kezemben tartott virágok felé. – Hát, persze. Amikor elindultam vissza a Kórház felé, az idős férfi a nyomomba eredt. – Elfeledkezel a kötelességeidről. Még mindig nem hajtottad végre azt a feladatot, amivel tegnap megbíztalak. – Várhat a megbízatásod. Már indultam volna a Kórházba vezető lépcsőn, amikor Ősfő megragadta a galléromat, és visszarántott.

– A hajó vezetése sokkal fontosabb egy lánynál. Bármilyen lánynál. Bólintottam. Teljesen igaza van. – Nem is lenne szabad itt lennie – morogta az idős férfi. – Annyira kellemetlen. A tenyeremben majdnem szétzúzódott a virágok szára. – Kellemetlen? – kérdeztem. Most én beszéltem halk, kifejezéstelen hangon. – A felbukkanása rossz a hajó számára. Hiszen más, mint a többiek. Ez a széthúzás első oka. A belsőmben valami őrjöngve tiltakozott. Én aztán nem akarok ilyen vezetővé válni. Hogy lehet bárki is ilyen hideg és elutasító Amyvel? Ez az alak tegnap még arról beszélt, hogy meg kell védenem az embereket. Azt viszont akkor még nem tudhattam, hogy csakis a hajó legénységére gondolt. – Most pedig menj vissza a Megtartó-szintre, és végezd el a rád bízott feladatot! – Nem. Tágra nyílt a szeme, majd összevonta a szemöldökét. – Nem? – Nem – vágtam rá, majd kitéptem magam a szorításából, és elindultam a Kórház liftje felé. Mielőtt az ajtaja becsukódhatott volna, Ősfő is besiklott mellém. – Nincs időm az ilyen gyerekes viselkedésedre. Még egyszer mondom, menj vissza a Megtartó-szintre! – Hát, nem – válaszoltam. Még mindig mosolyogtam, de csak azért, hogy elrejtsem a

félelmemet. Az öreg ki nem állhatta a lázadást, és én korábban még soha, egyetlen alkalommal sem szálltam szembe vele ilyen elszántan. Lényem egy része legszívesebben mindent visszaszívott volna, hogy bocsánatot kérjen, és ugyanúgy engedelmeskedjen Ősfőnek, ahogy mindig is tettem. Egy másik részem viszont azt szerette volna, ha ez az alak végre megpróbál megütni, mert akkor visszavághattam volna. Ősfő a bal kezével megérintette a tele-gyöngye gombját. – Utasítás a központi számítógépnek. Csak Ősfő vonhatja vissza – szólalt meg, mire a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Ebből még baj lesz. – A parancsom a következő: Keltsél változó frekvenciájú hanghatást Koros tele-gyöngyében! Variáld a hangerőt és a hangszínt! Használj hármas fokozatot! A hanghatás addig megmarad, míg Koros vissza nem tér a Megtartó-szintre. Abban a pillanatban halk zúgás támadt a bal fülemben. Önkéntelenül is a fejemhez kaptam a kezemet, de a zaj nem kívülről, hanem belülről, a fülemből jött. Egészen pontosan a telegyöngyömből. Egy pillanatra élesen felvonyított. Utána megint elhalkult, és zümmögni kezdett. A következő pillanatban pedig olyan zaj mart a dobhártyámba, mintha valami dübörgő gépezettel fémbe martak volna. Egy ujjal megnyomtam a tele-gyöngy gombját. – Módosítom az előbbi parancsot! – kiáltottam. – Az utasításom: Szüntesd meg a zajt! – Az utasítás elutasítva – válaszolta a női hang a fülemben. A zaj szörnyűbb volt még az ellő koca vinnyogó röfögésénél is. Jaj! A központi rendszert nem irányíthattam olyan könnyen, mint a

biometrikus érzékelőket, amelyekhez ugyanazt a fokozatú hozzáférést kaptam, mint Ősfő. Mindenkinek megvan a maga egyedi, különleges tele-gyöngye. Az enyémben üvöltő zajt egyedül Ősfő tele-gyöngyével lehet megállítani. – Hagyd abba! – kiáltottam a mesteremnek. Ekkor már bugyborékoló pukkanások töltötték meg a fülemet. Ez önmagában még nem is lett volna annyira szörnyű, de minden buborékot rendkívül éles, csikorgó hang kísért, amelyek miatt két másodpercenként meglepődve összerezzentem, és majdnem nagyot ugrottam. A lift ajtaja kinyílt, mi pedig beléptünk a közösségi helyiségbe. – A zaj azonnal elhallgat, mihelyt belépsz az Oktatási Központ ajtaján. Azért, hogy tanulj és odafigyelj a dolgokra – magyarázta az öregember kedves mosollyal. Ismét megnyomta a füle mögött a gombot. – Utasítás: Emeld fel a hangerőt négyes szintre! A fülemben még hangosabb lett a bömbölés. Ősfő rám mosolygott, majd megfordult, és kisietett a közös helységből Doki irodája felé. Az ujjamat belenyomtam a fülembe, de semmit sem használt. A tele-gyöngy közvetlen összeköttetésben állt a dobhártyámmal. Ekkor már olyasmit hallottam, mintha kakas kukorékolna a fülemben, miközben hatalmas üvegtábla hasadt hangos csattanással szilánkokra. – Milyen szépek a virágaid! – Orion? Nem igazán volt érkezésem arra, hogy meglepődjek, amiért a feljegyzőt itt látom a Kóterban, mert mindent elsodort a bal

fülemben remegő hangzavar. Teljesen elfeledkeztem arról is, hogy a jobb kezemben ott szorongatom a virágokat. Az ujjaim közül kiszivárgott a növények zöld vére, mert valósággal összepréseltem a szárukat. – Szükségem volt új ellátmányra – magyarázta a férfi, és megrázta a parányi műanyag dobozkát. A belsejében hangosan zörögtek a tabletták. Alighanem elemelhette őket valahonnan. Senkinek sem engedték ugyanis, hogy nagyobb készletet halmozzon fel az idegrendszerre ható gyógyszerekből. Még azok is mindennap csupán egyetlen tablettát kaptak, akik nem itt laktak, a Kóterban. – Nem akarom, hogy Ősfő vagy Doki elkapjon – magyarázta, és zsebre vágta a tablettákat. Bal kezemet a fülemre szorítottam, hogy valahogy elfojtsam a lármát, de semmire sem mentem vele. Orion komoran elmosolyodott. – Már megint ez a régi trükk. Ne is próbáld meg elfojtani a zajt! Minél tovább tart, annál szörnyűbb lesz. A szemembe nézett, miközben az öklömmel ütni kezdtem a fülemet. – Egyszerűen csak tedd meg, amit kér tőled, különben megőrülsz tőle! – Ezt meg honnan veszed? – kiáltottam dühös, érdes hangon, aminek csupán az volt az oka, hogy csak a legnagyobb nehézség árán tudtam bármire is összpontosítani, mivel a fejem valósággal zengett a bégető üvöltéstől. – Csak jó tanácsot akartam adni neked. Nincs értelme

keményen szembemenni Ősfővel. Azzal semmire sem mész. Ez az öreg király túlságosan is hozzászokott a hatalomhoz. Nem szállhatsz nyíltan szembe vele. Sokkal többre mész, ha megjátszod magad, ha alakoskodsz. Orion megragadta hosszú, zilált haja egyik tincsét, és hátrasimította a füle mögé. Ismét felfigyeltem a nyaka bal oldalán húzódó, pókhálóra emlékeztető, fehér forradásokra. Mintha feltépték volna ott a húst, és a darabkák nem igazán illeszkedtek volna egymáshoz, amikor visszanyomták őket. – Azt teszek, amit akarok – vicsorogtam, miközben eltántorogtam mellette. Az egyik kezemet közben a fülemre szorítottam. Keresztülvergődtem a társalgón. Harley mellé érve nekiütköztem a vásznának, mivel újabb éles hang kezdett őrjöngeni a fülemben. A természetellenes zajtól majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. – Koros? – kérdezte a barátom, és aggódó arccal felugrott. Nem törődtem vele, hanem kinyitottam a folyosó ajtaját, és elindultam Amy szobája felé. Akkor is odaadom neki ezeket a kicseszett virágokat, még ha belehalok is! Nem engedem meg, hogy Ősfő bábuként játsszon velem. – Mi a bajod? – kérdezte Harley a nyomomba szegődve. Ahogy megragadta a karomat, pontosan olyan színű csíkokat kent rám, amilyen a festményén a díszhal volt. Leráztam magamról a kezét. Megálltam Amy ajtaja előtt és bekopogtam. Nem kaptam választ. – Te meg mit művelsz itt? – csattant fel Harley hangja. A hangos, károgó zajok ellenére erre felfigyeltem. A bal fülemre

valósággal megsüketültem. Tudtam, miért vált Harley annyira ingerültté. Azelőtt a barátnője lakott itt, mielőtt Amy kapta meg a szobát. – Új beteg – válaszoltam vinnyogva. A saját hangom iszonyatos erővel zengett elkínzott fülemben. Harley nekitámaszkodott a falnak. A matt, fehér felületen narancssárga és sárga nyomokat hagyott maga után. Senkit nem érdekelt az ilyesmi. A falakat számos ilyen jegy borította. Amióta a barátom végérvényesen beköltözött a Kóterba, azóta a színes foltok jól mutatták a nyomát. Bárhová is ment, mintha csak szivárvány maradt volna utána. A tele-gyöngy mindent megtett azért, hogy szétzilálja a gondolataimat. Szédítő sebességgel váltakozott a hangerő és a hangfekvés. Legszívesebben fejjel mentem volna az ajtónak, hogy végre elhallgasson az iszonyatos hangzavar. Kezdtem megőrülni tőle. Olyasfajta háborodottság tört rám, amire semmilyen hatással nem lehettek volna Doki nyugtatói. Bal kézzel olyan erősen szorítottam a fülemet, hogy az ujjaim között kifakadt a vér. Lehet, hogy mindjárt letépem? Ehelyett a jobb kezemmel ütni kezdtem a falat. Pedig milyen nagy gonddal választottam ki odalent a kertben a virágokat. Azért ezeket a hatalmas, ragyogó színű növényeket hoztam magammal, mert a színük Amy hajára emlékeztetett. A virágok valósággal darabokra hullottak, amikor az öklöm becsapódott a falba. Vörös és arany záporként szirmok hullottak a földre. Kinyitottam a kezemet. A szárakból csupán nedves massza maradt. A leveleket felismerhetetlen péppé zúztam. Maguk a

virágok nem is hasonlítottak azokra az apró csodákra, melyek a tavacska partján tündököltek. A kínjaim egyre fokozódtak. Az eddigi hangzavarhoz éles kattogás társult. Elejtettem a virágokat a küszöbre. Mindkét kezemet a fülemre szorítottam, és megpróbáltam a koponyámban fogságba ejteni a zajokat, miközben futásnak eredtem, hogy a Kórházból a lehető leghamarabb eljussak a Megtartó-szintre felvezető gravi-csőhöz és a megváltó csendhez.

17. AMY AZ ELŐTTEM ÁLLÓ FÉRFINAK EGÉSZEN HOSSZÚ UJJAI VOLTAK.

Állandóan mozgatta őket, majd összekulcsolta a kezét és ráhajtotta a fejét, miközben úgy bámult rám, mintha megfejthetetlen rejtvény lennék. Udvariasnak, szinte már együtt érzőnek látszott, amikor kivitt a szobámból, de most meg már csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lett volna, ha nem zárja ránk az irodája ajtaját. – Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültél – szólalt meg komoly arckifejezéssel, ám a tekintete elárulta, hogy valójában csupán kíváncsi. Bár korábban az a fiú mindent elmagyarázott, még mindig úgy éreztem, nagyon is szükségem van arra, hogy ez a „doktor” megerősítse a hallottakat. – Tényleg csak ötven év múlva érünk célba? – kérdeztem hideg, kemény hangon. Olyan voltam, mint a jég. Kezdtem úgy érezni, hogy sokkal jobb lenne, ha még mindig a dermedt szorításában alhatnék. – Nagyjából 49 év és 250 nap múlva. Bizony. Pontosabban kettőszázhatvanhat nap múlva, gondoltam, mert eszembe jutott, amit a fiú mondott. – Nem fagyaszthatnak újra le? – Nem – felelte egyszerűen az orvos. Amikor pedig erre nem reagáltam, hanem csak némán bámultam rá, így folytatta: – Ami azt illeti, tényleg van néhány üres fagyasztótartályunk... – Tegyenek bele az egyikbe! – kiáltottam előrehajolva.

Hajlandó voltam elviselni akár egy évszázadnyi rémálmot is, ha a végén a szüleim társaságában ébredhetek. – Ha az előírásoknak megfelelően ébresztettek volna fel, akkor talán szóbajöhetne ez a lehetőség, bár az eljárás úgy is komoly kockázattal járna. A sejtek nem alkalmasak arra, hogy újra és újra lefagyasszák őket. A többszöri élesztés rendkívüli mértékben megviseli a testet. Megcsóválta a fejét. – Ha lefagyasztunk, azzal akár meg is ölhetünk. – Eltöprengett, hogyan is magyarázza el a helyzetemet. – Olyan leszel, mint a túlfagyasztott hús. Kiszáradsz. Meghalsz – jelentette ki, mintha azt remélte volna, hogy ez az undorító és fenyegető lehetőség aláássa a lelkesedésemet. Egy pillanatig döbbenten bámultam rá. Aztán eszembe jutott valami. – Mi a helyzet a szüleimmel? – Miért, mi volna? – Őket is felébresztik korábban? – Hááát – bólintott az orvos, majd hátradőlt. Rendezgetni kezdte az asztalán fekvő dolgokat. A jegyzettömbjét úgy állította be, hogy a széle párhuzamos legyen az asztal élével. A tolltartó pohárban valamennyi toll az egyik oldalra került. Az időmet pocsékolta. Nem akart a szemembe nézni. – Nem szándékosan olvasztottunk fel. Meg kell értened egy rendkívül fontos dolgot. A szüleid, a 4l-es és 40-es résztvevők fontosak az expedíció számára. Mindketten olyan különleges szaktudással rendelkeznek, amire szükségünk lesz, ha majd célba értünk. Amikor a Centauri-Földön nekilátunk a

feladatainknak a kezdeti időszakban, mind a kettőjüknek segíteni kell. – Tehát a válasz az, hogy nem – vágtam a szavába, mert azt akartam, hogy kimondja. – Igen, a válasz: nem. Becsuktam a szememet, és mélyen beszívtam a levegőt. Iszonyúan dühös és ingerült lettem. Kis híján felrobbantam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. És egész egyszerűen nem tehettem semmit ellene. Éreztem, hogy a szememet elöntik a forró, maró könnycseppek, csakhogy nem akartam elsírni magamat. Semmiképpen nem fogok a doktor előtt bőgni. Soha többé nem akarok sírni. A férfi megigazította a jegyzettömbje bal alsó sarkát, így annak az oldalai tökéletesen párhuzamosak lettek az íróasztal két élével. Hosszú, mozgékony ujjai megdermedtek egy pillanatra. Az íróasztalán tökéletes rend uralkodott. Az irodájában is minden a helyén volt. Kivéve engem. – Nem olyan rossz ám nálunk – magyarázta aztán. Felemeltem a fejemet. Homályos könnyréteg ködösítette el a tekintetemet. Tudtam, ha nem vagyok elég óvatos, mindjárt elsírom magamat. Csendben hagytam, hogy folytassa. – Alaposabban megfontolva a dolgot, sokkal jobb helyzetben vagy itt, mint ahova később kerülhettél volna. Ki tudja, milyen hely lesz a Centauri-Föld? Lehetséges, hogy teljesen lakhatatlan, függetlenül attól, hogy milyen eredményeket mutattak a szondák, mielőtt az Isten Áldása elindult a Nap-Földről. Nem szívesen gondolunk erre a lehetőségre, de akkor is...

A hangja fokozatosan elhalkult, mikor végre a szemembe nézett. – És velem meg mégis mi lesz? – Tessék? – Én mit kezdjek magammal? – vágtam rá, és a hangom egyre erősödött. – Azt akarja mondani, hogy ötven évig itt ücsörögjek valahol? Várjam ki szépen, hogy leszálljon az űrhajó, hogy utána újra találkozhassak a szüleimmel? Elhallgattam egy pillanatra. – Édes istenem! Iszonyúan öreg leszek addigra. Öregebb leszek, mint a szüleim! Ez hihetetlen! Hihetetlen. Ököllel az asztalra csaptam. A ceruzák csörögni kezdtek a patyolattiszta, apró tartójukban. Az egyik kissé elmozdult a többiek vonalától. Az orvos azonnal megragadta, és szépen berakta a többiek mellé. Elkeseredetten üvöltve felkaptam a ceruzás poharat, és a szemben ülő alakhoz vágtam. Sikerült elugrania előle. A ceruzák elszabadult rabmadárként kaptak szárnyra, utána meg úgy vágódtak a padlóba, mint a halott madarak. – Senkit nem érdekelnek az ostoba ceruzái – üvöltöttem, miközben a doktor ugrott, hogy felszedje a lehullott íróeszközöket. – Senkit! Nem képes ezt felfogni? Valósággal megdermedt. Erősen szorította a ceruzákat, és görnyedten hátat fordított nekem. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz számodra... – Nehéz? Nehéz? El sem tudja képzelni, milyen iszonyú. Fogalma sincs róla, hogy mennyit szenvedtem. És mit kaptam cserébe? Semmit! SEMMIT! Olyan erővel vágta bele a ceruzákat a pohárba, hogy kettő

kipattant belőle. Nem tette vissza őket a helyükre, hanem hagyta, hogy rendetlenül, a véletlen szavának engedelmeskedve ott feküdjenek az íróasztalon. – Semmi okod arra, hogy agresszíven viselkedjél – szólalt meg nyugodt, színtelen hangon. – Nem lesz olyan rossz az életed a hajón. Csupán az a fontos, hogy találj magadnak valami elfoglaltságot. Ökölbe szorítottam a kezemet, és valahogy rávettem magam, hogy ne rúgjam fel az íróasztalt, ne vágjam a fickó fejéhez a székemet, és ne romboljam porig a körülöttem magasodó falakat. – Ötven év múlva öregebb leszek a saját szüleimnél. Maga meg azt mondja nekem, hogy találjam ki, mivel töltsem el a rohadt időmet?! – Mit szólnál valami hobbihoz? – AÁA! – sikoltottam. Az asztalára vetettem magam, hogy mindent lesöpörjek róla a földre. A doktor is felkelt, ám ahelyett, hogy megállított volna, hátranyúlt az egyik fiókba. Ezzel a mozdulattal annyira zavarba hozott, hogy valósággal ledermedtem, miközben ő kihúzta a fiókot, és turkálni kezdett benne. Végül parányi, négyszögletes, fehér csomagocskát szedett ki belőle. Pont olyan volt, mint azok a nedves kéztörlők, amit akkor kaptam, amikor Jason az első randevúnkon elvitt a kínai étterembe. – Ez egy meditapasz – magyarázta az orvos. – Parányi tűket ragasztottak a tapadó részbe, amin keresztül a nyugtató közvetlenül bejuthat a szervezetedbe. Nem akarom a következő esztendőt azzal tölteni, hogy folyamatosan lenyugtatózzalak, ezért inkább azt

javaslom, hogy őrizd meg a hidegvéredet. A fehér csomagocskát odatette az íróasztala kellős közepébe, majd elszántan a szemembe nézett. – De megteszem, ha rákényszerülök. A meditapasz ott feküdt közöttünk. Mintha csak vonalat húzott volna a homokba. Nem akartam átlépni ezt a vonalat. Visszaültem a székbe. – Van valamilyen hobbid vagy szaktudásod, amit fel lehetne használni a hajó érdekében? Mi az, hogy hobbim? A kilencvenéves vén trottyosoknak van hobbijuk, az olyan őskövületeknek, akik imádnak a húgyszagú garázsukban sertepertélni. – Az iskolában szerettem a történelmet – szólaltam meg végül. Együgyű fajankónak éreztem magam, amiért pont az iskola jutott eszembe. – Nekünk itt nincs iskolánk – felelte az orvos. Mielőtt azonban át tudtam volna gondolni, hogyan is élhetnek iskola nélkül, így folytatta: – Legalábbis, most nincs. Ezenfelül pedig, figyelembe véve az eddigi életedet, hát... Ó! Egyből felfogtam, hogy mire akar célozni. Az életem, az eddigi életem maga is a múlt része. Mégis, mit éreznék, ha egy történelemkönyv lapjain pillantanám meg mindazokat a dolgokat, amelyeket szerettem, amiket átéltem? Mi van, ha böngészés közben felismerek valakit? Mit teszek, ha saját magamra bukkanok, amint éppen kibámulok egy olyan történelemkönyv oldalairól, amelyik jóval idősebb nálam? – A terepfutó csapat tagja voltam – folytattam.

Válaszul értetlen pillantást kaptam. Gyorsan rájöttem, hogy az orvos számára semmit nem jelentett ez a kifejezés. Ezen az űrhajón nem volt terep, ahol futni lehetett volna. – Szerettem futni. Az egy sportág. Fut az ember. Gyanakvó pillantással nézett rám. – Természetesen annyit „futhatsz”, amennyit csak akarsz. Csak hát... – a tekintete végigsiklott rajtam. – Mégsem igazán tanácsos. Nagyon elütsz a fedélzeten élő többi embertől... Nem kezeskedhetek a biztonságodért, ha kimész a Kórházból. Görcsbe rándult a gyomrom. Mégis, milyen emberek élnek itt? A doktor mire gondolt, amikor a biztonságomról beszélt? Arra akart célozni, hogy esetleg megtámad valaki? A férfi szemmel láthatóan nem vette észre, hogy elbizonytalanított. – Milyen más hasznos dolgot tudnál csinálni? – Segítettem összerakni az iskolai évkönyvünket. Szeretek fényképezni – válaszoltam oda sem figyelve, mivel továbbra is az járt az eszemben, hogy mi történhetne velem, ha kimegyek innen. – Hát, ami azt illeti – krákogta megrovóan az orvos –, a hajón tilos fényképeket készíteni, kivéve, ha azok a tudományos kutatást szolgálják. Bár ekkorra határozottan elszántam magam arra, hogy jeges nyugalommal viselek el mindent, mert szerettem volna elkerülni, hogy gyógyszeres kezelésben részesítsenek, most mégsem tudtam legyűrni a kirobbanó hitetlenkedésemet. – Ezt most ugye nem mondja komolyan? Betiltották a fényképezést?

– Milyen más tevékenységeket végzel örömmel? – hangzott a válasza. Tökéletesen elengedte a füle mellett a kérdéseimet. – Nem is tudom – magyaráztam égre emelt kézzel. – Mit csinál a legtöbb tizenéves a fedélzeten? Klubokba járnak? Buliznak? – Nincsen iskolánk meg bulink meg semmi ilyesmi – felelte lassan és megfontoltan az orvos. A helyére tette a két elbitangolt ceruzát is. – Aminek az az oka, hogy nincsenek gyerekek a hajó fedélzetén. Jelenleg nincsenek. – Hogy micsoda? – kérdeztem előrehajolva. Talán tudat alatt abban reménykedtem, hogy abban a testhelyzetben fel tudom fogni, amit mondott. A hátam mögött kinyílt az ajtó. A doktor felállt, hogy üdvözölje a belépőt. Én a fenekemen maradtam. Az érkező igazi vénségnek látszott. Mégis úgy jött be az irodába, mintha itt minden az övé lenne. Enyhén sántított. – Ő itt Amy – mutatott be az orvos. Úgy mondta ki a nevemet, mint aki nem biztos abban, miként is kéne megfelelő módon hangsúlyoznia, pedig a leírásához csupán három betűre volt szükség. – Hát, persze – felelte az öreg. Nem ült le, hanem a magasból vicsorgott rám. – Mondd el, mit tudsz az Isten Áldásaról! – Hogy ez a hajó neve? Türelmetlenül biccentett. Nagyon furcsának találtam, hogy ennek a hajónak a nevében benne van az „Isten” szó. A túlságosan is tiszta kis irodában a fertőtlenítőszerek és valamilyen romlott dolog szagát éreztem. Ezen a helyen semmi sem emlékeztetett Istenre.

– Mielőtt lefagyasztottak, az Urbárka program nevet viselte. Annyit tudtam róla, hogy én is benne vagyok. A Centauri naprendszer egyik bolygója az úti célunk, amit a NASA néhány évvel a születésem előtt fedezett fel. Többgenerációs hajó. Az egymást követő nemzedékek itt születnek a fedélzeten, és működésben tartják az egészet. Végül aztán odaérünk, és akkor a szüleim meg a többi alvó majd átalakítja az új bolygót, hogy olyan legyen, mint a Föld. A vénség biccentett. – Pontosan ennyit kell tudnod az Isten Áldásától – jelentette ki. – És még egyvalamivel nem árt, ha tisztában vagy. Én vagyok Ősfő. Hát, nem irigyellek, gondoltam. Állati jó lehet ősöregnek lenni. A hallgatásom miatt azt gondolta, hogy nyugodtan folytathatja. – Ezen a hajón nincs szükség kapitányra. Az útvonalát régesrégen meghatározták, és úgy alakították ki, hogy az emberek beavatkozása nélkül is célba érjen – magyarázta, és nagyot sóhajtott. – A hajónak ugyan nincsen szüksége útmutatásra, ám a rajta élő embereknek annál inkább. Én vagyok a legöregebb. Én vagyok a vezetőjük. Felemelt egy kerek papírnehezéket a doktor asztaláról. Olyan töprengő pillantást vetett rá, mintha az egész világ ott pihenne a kezében. Csak most döbbentem rá, hogy a vén fazon számára a hajó egyet jelent a világgal. – Világos. – Ez azzal jár, hogy mindenki engedelmeskedik az előírásaimnak. – Világos.

– Ez rád is vonatkozik. – Hát, persze. Ősfő ingerült pillantást vetett rám. A papírnehezéket lecsapta a doktor asztalára. Éppenséggel nem oda került vissza, ahol az előbb volt. Az orvos keze megremegett, mintha legszívesebben megragadná a nehezéket, hogy visszategye a megfelelő helyre, ám ehelyett visszafogta magát. – Semmiképpen nem engedhetem meg, hogy bármilyen zavar terhelje az emberek életét – folytatta az ősz hajú férfi. – Te pedig zavart jelentesz. – Hogy én? – Igen, te. Más a külsőd, mint nekünk, másként beszélsz, és nem tartozol közénk. – Akkor sem vagyok valami torzszülött! – Ezen a hajón igenis az vagy – vágta rá, mielőtt tiltakozni tudtam volna. – Először is, ott van a külső megjelenésed. – Hogy mi van? – Mi valamennyien hasonlítunk egymásra – vette át a szót előbbre hajolva a doktor. – Azonosak a külső jegyeink. Ugyanolyan színű a bőrünk, a hajunk és a szemünk, ami várható fejlemény volt egy olyan hajón, ahol lehetetlen a vérfrissítés. A vonásaink genetikailag egybeolvadtak. Végignéztem magamon. Vörös tincseim a vállamra borultak. Sápadt, túlságosan is sápadt bőröm mindig is hajlamos volt a szeplőkre. Igencsak másként néztem ki, mint a két férfi a szobában. A doktornak sötét, olajbarna bőre és ősz haja volt. Néhány helyen még mélybarna sávok látszódtak benne. Ősfő haja hófehéren

ragyogott. Ránézve azonban pontosan tudtam, hogy valamikor neki is olyan sötét volt, mint amilyen a bőre és a szeme színe. – Nem csupán abnormálisán fehér a bőröd és furcsa a hajad színe – folytatta Ősfő –, de természetellenesen fiatal vagy. – Tizenhét éves vagyok! – Na persze – biccentett lassan az orvos. Mintha undorral töltötte volna el az életkorom. Megpróbálta nyugodt, barátságos hangon folytatni, de közben idegesen a vénség felé pislogott. – Csak hát tudod, mi szabályozzuk a párzást. – A párzást? – kérdeztem hitetlenkedve. Itt előírásokkal korlátozzák a szexet? – Meg kell akadályoznunk a beltenyészetet. – Ó, pfuj! Ősfő nem is foglalkozott velem. – Sokkal egyszerűbben kivitelezhető az ellenőrzés, ha a nemzedékek meghatározott ritmusban követik egymást. A fiatalabb nemzedék tagjai, és ez a Kóterban élők legtöbbjére vonatkozik, a húszas éveiket tapossák, és küszöbön áll az ő Időszakuk. A doktor nemzedékének tagjai nemrég múltak negyvenévesek. Ők alkotják az idősebb generációt. Az elmémben zakatolni kezdtek a fogaskerekek. – Azt akarják mondani, hogy a hajón két nemzedék él, és ha valaki nem húszéves, akkor negyven? Az idős férfi bólintott. – Akad persze csekélyke eltérés. Némelyik gyerekek kicsit korábban, mások meg kicsit később születtek. Van pár többgyerekes család is. Még nem sikerült helyreállítanunk a

népességünket azután, hogy több szüleménnyel ezelőtt iszonyatos veszteségeket szenvedtünk a nagy Járvány miatt. – Egy járvány miatt? – Iszonyatos betegség tört ránk – vette át a szót a doktor. – Elpusztult a hajó lakosságának több mint háromnegyed része. Még mostanra sem sikerült kihevernünk a veszteségeinket. Eszembe jutott a Földön töltött utolsó évem. Apu elvitt Utah államba, a csillagvizsgálóba, hogy megünnepeljük az Űrbárka projekt hajójának elkészültét. Az űrhajót alapvetően kint a világűrben rakták össze. Az űrsiklók több százszor fordultak, míg a magasba juttatták mindazokat az anyagokat és embereket, akikre szükség volt ahhoz, hogy a bolygó körüli pályán felépíthessék az űrhajót. Korábban egyetlen nemzet sem próbálkozott ilyen nagyszabású munkálattal odafent a világűrben. Amikor viszont belenéztem a távcsőbe, csupán egy fényes, kerek pacát láttam az égen. – Nagyjából huszonöt évvel ezelőtt több mint egy évtizedig tartott, míg sikerült befejezni a kb. száz méter hosszú nemzetközi űrállomást. Most viszont itt van ez az űrhajó, amit alig négy év alatt elkészítettünk, pedig jóval nagyobb, mint Ivo Dzsima teljes szigete – magyarázta büszkén apu. Nekem akkor cseppet sem tetszett, hogy egy könyörtelen háború véres csatájának helyszínéül szolgáló sziget jutott eszébe arról a hajóról, ahol háromszáz évet kell majd eltöltenem. Most viszont nagyon is találónak éreztem ezt a hasonlatot, ahogy ránéztem erre a két fickóra, akik az egész életüket itt élték le a hajón, és jól emlékeztek arra a járványra, ami kis híján kiirtotta a

lakosságot. – Na, most, ahogy mondtam – folytatta az orvos –, a fedélzeten élők nagy része nemrég múlt húszéves vagy éppen negyven. A vénségre néztem. – Ön viszont elég régen betölthette a negyvenet – jelentettem ki. Nem akartam gyűlölködő hangon megszólítani. Az ősz hajú alak tekintete valósággal keresztüldöfött. Nem tudtam hogyan értelmezni a pillantását. Talán töprengve nézett, de az is lehet, hogy undorral. – Ötvenhat éves vagyok. Sikerült visszafognom magam, és nem mordultam fel. Ez a vén trottyos jóval idősebbnek látszott ötvenhat évesnél. – Én vagyok a hajó Ősfője. A legöregebb személy és az egyetlen, akinek joga van az irányításra. Minden nemzedék előtt megszületik az a Koros, aki majd annak a generációnak a vezetője lesz. – Nincsen a hajón senki, aki ötvenhat évesnél idősebb volna? – kérdeztem. – Néhány őszhajú még él. Mind olyan hatvan körüliek. Már nem sokáig húzzák. – Miért nem? – Az öregek meghalnak. Ez már csak így van. Úgy éreztem, hogy ez valahogy nem stimmel. Hát persze, igen, hatvan év, az tényleg elég sok... De hát akkor sem úgy van, hogy az emberek eljutnak egy meghatározott életkorba, és utána meghalnak. Jó páran jóval tovább éltek hatvannál. Az ükanyám kilencvennégy éves korában halt meg. – Na és, mi van azzal a fiúval?

– Milyen fiúval? – kérdezte Ősfő. – A lány Korosról beszél. A vénség felhorkant. – Figyelj, Amy! – magyarázta a doktor. – Koros két nemzedék között született. Most tizenhat éves. Ha megkezdődik az Időszak, és az ifjabb nemzedék tagjai párzani kezdenek, akkor megszületik az a generáció, amelynek Koros lesz a vezetője, miután Ősfő távozik a csillagokba. A fiú, akivel találkoztál, nem más, mint a következő Ősfő. – Na és, hol van a másik? – okvetetlenkedtem. – Másik micsoda? – kérdezte az orvos, miközben óvatosan megemelte a gömbölyű papírnehezéket, majd visszatette pontosan arra a helyre, ahonnan az előbb Ősfő felvette. – Hát a másik idős, vagy Koros, vagy mi. Van egyszer ön – mutattam Ősfőre. – Ön irányítja a doktor nemzedékét. Van aztán a fiú, akivel találkoztam. Ő lesz a következő generáció vezetője. Na, de mi a helyzet a huszonévesekkel? Ki az ő vezetőjük? A doktor összenézett az idős férfival. – Az a Koros meghalt – szólalt meg Ősfő. Sötét arcán megfeszültek az izmok. Az orvosra pillantottam. Lesütötte a szemét, és az arcán elmélyültek a ráncok. Érdekes lett volna tudni, hogyan halt meg az a Koros. – Egyértelmű, hogy te más vagy, mint mi – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon a vénség. – Úgy nézel ki, mint egy torzszülött, és abnormálisán fiatal vagy. – Na és akkor? – Nem szeretem, ha valami kilóg a sorból. Az eltérés zavart

okoz. A doktor idegesen megrándult. Elkezdte átrendezni az asztalán a dolgokat. – Fú! Hát, ezt iszonyúan sajnálom. De tudja, én nem azért vagyok itt, mert annyira szerettem volna idejönni. – Ennek ellenére ez a helyzet. Az volna a legegyszerűbb megoldás, ha kihajítanánk a csillagok közé. – De, Ősfő! – pattant fel az orvos. Az arcán döbbenet és aggodalom látszott. – Ezt pontosan hogyan is értette? – kérdeztem. – Ott vannak a zsilipkamráink – magyarázta az öreg lassan, mintha azt hinné, hogy nehéz a felfogásom. – Ezek kifelé nyílnak. Csak nagyon, de nagyon nehezen fogtam fel a szavai valós értelmét. Végül sikerült megértenem, hogy miről is beszél. – Csak úgy ki akar dobni a világűrbe? – kérdeztem halkan. A következő pillanatban már üvöltöttem. – De hiszen semmi rosszat nem tettem! Tudja, nem én olvasztottam fel magamat! Válaszul megvonta a vállát. – Mégis ez volna a legegyszerűbb megoldás. Hiszen te is tudod, hogy az expedíció szempontjából nem vagy lényeges. – Nem tehetjük ezt – ellenkezett a doktor, akinek abban a pillanatban már meg is bocsátottam, hogy az előbb kirázott tőle a hideg, és hogy azzal fenyegetett, hogy begyógyszerez. Ő legalább nem akart kihajítani a világűrbe. – Dehogynem, Doki! – felelte Ősfő. – Rendkívül fontos, hogy megértsed, és hogy ő is megértse ezt a tényt. Tényleg egész egyszerűen kihajíthatjuk az űrbe.

Rám nézett. – Megtehetjük – ismételte meg. – De nem fogjuk – jelentette ki határozottan az orvos. – Itt maradhat a Kóterban. Így nem fog találkozni a lakosság nagy részével. Nem okozhat zavart, ha idebent marad. – Így gondolod? – kérdezte Ősfő halk, de kételkedő hangon. – Biztosra veszem. Ezenfelül, nemsokára kezdődik az Időszak. Az majd eltereli a többiek figyelmét. A vénember összevont szemöldökkel nézett az orvosra. Valami nagyon nem tetszett neki abban, amit az előbb hallott, ezt biztosra vettem. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor észrevette, hogy feszülten figyelem. Dühösen rám meredt. – Gyere csak ki velem, Doki! – parancsolta. Az orvos idegesnek tűnt. Bűntudatosnak. – Ó, miattam igazán nem kell kimenniük – mondtam, és hátradőltem a székemben. – Nyugodtan beszéljék meg, amit meg kell beszélniük, itt előttem! A vénség az ajtó felé fordult. – Doki! – parancsolta a fiatalabb férfinak. Az orvos felpattant, és sietve Ősfő után indult. Mihelyt bezáródott a két ajtószárny, én is felugrottam, és a fülemet rászorítottam az ajtó fémborítására. Semmit nem hallottam. Visszamentem a doktor íróasztalához, kiborítottam a hülye ceruzáit, és a tartóedényt nekiszorítottam az ajtónak, pont úgy, ahogy azokban a régi Disney-filmekben hallgatóztak. Megint csak a nagy semmi. – ...mint múltkor! – bömbölte Ősfő olyan hangosan, hogy

majdnem elejtettem a poharat. Újra az ajtóhoz nyomtam a fülemet, és feszülten koncentráltam, hátha meghallom, miről beszélnek. – Egyáltalán nem olyan, mint a múltkor! – sziszegte az orvos. Azt hiszem, közvetlenül az ajtó túloldalán állhatott. Nem kiabált, mégis sokkal jobban hallottam. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán éppen az én kedvemért állt meg itt. Az öregember időközben némiképp megnyugodott. Olyan halkan beszélt, hogy csak foszlányokat hallottam: – Tényleg... ? Kezdődik az Időszak... Valaki kikapcsolta... Már megint... Erre fel te... – Te is nagyon jól tudod, hogy ő nem lehetett! – mérgelődött a doktor. Szavait mormogás követte, majd valaki mély hangon válaszolt. Képtelen voltam rájönni, mit mondhatott. Csupán egyetlen szót értettem meg: – Lehetetlen. – Na, és mi a helyzet veled? Különös kiejtésük sem könnyítette meg a dolgomat. Szinte már feleslegesen hallgatóztam. – Velem? – kérdezte az orvos. – Igen, veled! – vágta rá Ősfő. A fémajtó ellenére is világosan hallottam a hangjából érződő indulatot. – A legutóbb nagyon is együttérzően viselkedtél vele. Ne is próbáld tagadni! – ...nevetséges – dadogta az orvos. – ...ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy te voltál az! Ismét felhangzott a halk morgás. Akár azt is hihettem volna, hogy

Ősfő hangosan vicsorgott. – Koros elmondta ám nekem, hogy meg akarod tanítani a széthúzás lényegére! – kiabálta az orvos. – Hogy a csudába tudhatnám, hogy ez az egész nem valami beteges próbatétel, amit azért eszeltél ki, hogy próbára tedd a fiút? Nem értem, nem értem... Ez a hülye ajtó egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bármit is rendesen halljak. – ...mint legutoljára is! Ősfő még mélyebb hangon, vicsorogva kiabált valamit. Mintha egymás torkának ugrottak volna. Az ajtó olyan gyorsan tárult ki, hogy nem tudtam elugrani mögüle. A doktor belém ütközött. Most már tényleg elejtettem a poharat. Ez volt az egyetlen zaj, ahogy ott álltunk némán, és mind a hárman egymást bámultuk. Ősfő komor arcán valósággal feszültek az izmok. – Nagyon is oda fogok figyelni arra, hogy... mi történik itt! – csattant fel, de a doktort nézte, nem engem. Megigazította a zubbonyra emlékeztető ingét, és megfordult, hogy távozzon. Egy pillanatra azonban megtorpant, és a válla fölött rám sandított. – Maradj a Kórházban! Még nem döntöttem el, hogy mi lesz veled. – Ne tegyen úgy, mintha valami fogoly lennék! – kiáltottam. – Ezen a hajón mind foglyok vagyunk – felelte, és elsietett. – Nem kell ám aggódnod miatta – bizonygatta a doktor, és megnyugtatóan megveregette a vállamat. Leráztam a kezét magamról. – Nem fog kidobni a világűrbe. – Aha – válaszoltam, mivel nem igazán hittem neki. – Adtam neked egy szobát, ahol mindent megtalálsz, amire csak szükséged van. Ott fogsz lakni, legalábbis egyelőre. Vannak

kérdéseid? Tényleg azt a látszatot akarja kelteni, mintha semmi nem történt volna? Mintha nem hallottam volna egy csomó mindent abból, amiről vitatkoztak. Na jó, az igaz, hogy túl sokat nem értettem belőle, de az a kevés is éppen elég volt. – Mi történt a legutóbbi alkalommal? – kérdeztem. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a férfi, miközben helyet foglalt az íróasztala mögött. Nagylelkű mozdulattal a másik szék felé intett, én pedig valósággal belerogytam. Szúrós pillantást vetettem az orvosra, ám ő nem törődött velem. – Ne csinálja már! Mi történt? Válasz helyett elkezdte rendbe rakni az asztalra kiöntött ceruzákat. Ez a fickó nagyon komoly kényszerbetegségben szenved. Csak hát... Nem lehettem biztos abban, hogy nem szerepet játszik-e. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézett rám, mint ahogy az előbb azzal a vén fajankóval beszélt. Azt azért nem hittem, hogy kedvelne, de legalább kiállt mellettem, amikor Ősfő azzal fenyegetett, hogy kihajít a világűrbe. Nem volt egyértelmű az sem, hogy az orvos mit gondol a hajó uráról... Biztosra vettem, hogy tiszteli Ősfőt, és talán fél is tőle egy kicsit. Ugyanakkor mégiscsak közelebb lépett az ajtóhoz, amikor megpróbáltam kihallgatni, hogy miről beszél az öreggel. Ezt vajon szándékosan tette? Most pedig... Próbált rávenni arra, hogy a megfelelő kérdéseket tegyem fel? Vagy csupán képzelődöm, és ostoba találgatásokkal szórakoztatom magamat? – A múlt Időszak során – szólalt meg végül a férfi – gondjaink

támadtak. Mindennek azonban semmi köze sincs a mostani helyzethez. – Lehet, hogy mégiscsak van. Hogyan lehetne biztos benne? – Azért, mert az az ember, aki bajt okozott az utolsó Időszak során... meghalt – felelte az orvos. – Akarsz tudni mást is? Kezdett dühbe gurulni. Talán már meg is bánta, hogy megakadályozta a kihajításomat. Ki az űrbe. Az orvos megszállottan ragaszkodott a rendhez. Én azonban itt, az apró kis irodájában nem is egyszer bebizonyítottam, hogy velem nem bánhat úgy, mint a sorba állított ceruzáival. – Igen! – vágtam rá, miközben hiába próbálkoztam azzal, hogy valahogy elfojtsam a hangomban acsarkodó dühöt. – Miért keltettek fel túl korán? Mi történt? Az orvos elkomorodott. – Nem vagyok benne egészen biztos – szólalt meg végül. – Csak hát, nagyon is úgy tűnik, hogy... valaki lekapcsolt téged. – Lekapcsolt? – A fagyasztóberendezés tartályait meglehetősen egyszerű elektronikus készülékre kapcsolták. A szerkezet ellenőrzi a tárolók hőmérsékletét és az életben tartó rendszert. Téged egyszerűen... leválasztottak az energiaellátásról. Kikapcsoltak. Kihúztak a konnektorból. – Ki volt az? – üvöltöttem felpattanva. Az orvos keze megrándult, közelebb csúsztatta az asztalon heverő meditapaszhoz. Visszaültem a székbe, ám a szívem továbbra is vadul dobogott, és zihálva kapkodtam levegő után. Az alapján, amit most megtudtam és az előbb kihallgattam, bizonyosra vettem,

hogy itt valami nagyon nincs rendben. Gáz van, és én ott állok a balhé kellős közepén. – Nem vagyunk benne egészen biztosak. De ki fogjuk deríteni! – bizonygatta, majd olyan halkan, hogy szinte meg sem hallottam, hozzátette. – Csakis olyan valaki lehetett, akinek magas a biztonsági besorolása. Gyors pillantást vetett a hátam mögé, az ajtóra. Egyből tudtam, hogy a vén fajankóra gondol. Ez hülyeségnek tűnt. Ősfő egészen addig nem akarta a halálomat, míg fel nem olvasztottak. Csak hát... miért akart volna bárki is lekapcsolni? Miért akarna meggyilkolni? És miért pont engem? Hiszen, ahogy a doktor a maga kedves módján rámutatott, én csupán egy jelentéktelen utas vagyok. Ekkor azonban felmerült bennem egy gondolat, ami sokkal, de sokkal fontosabb volt minden másnál. – Mi lesz a szüleimmel? Őket is lekapcsolja az, aki engem lekapcsolt? Eszembe jutott, milyen érzés volt, ahogy ott fuldokoltam a fagyasztófolyadékban. Akkor azt hittem, hogy belefulladok a koporsómba. Nem akarom, hogy a szüleim is átéljék ezt a szörnyűséget. Nem akartam kockáztatni, hogy örökre elveszítsem őket. Meghalnak, ha a jég felolvadása után túl későn nyitják fel a tárolóedényeiket. – Menj vissza a szobádba, és próbálj meg pihenni! Ne gondolj ilyen felzaklató dolgokra! Biztosíthatlak arról, hogy a szüleidet, és ami azt illeti, az összes többi lefagyasztottat is meg fogjuk védeni. Ősfő majd gondoskodik erről. Összeszűkült a szemem. Igencsak nehezen tudtam elképzelni azt,

hogy az a vénség hajlandó bárkinek is segíteni. Bizonyára úgy véli, hogy túlságosan is „felkavaró” volna, ha őröket állítana a fagyasztókamrák elé. Figyelembe véve, hogy a hajót egy kőszívű alak vezette, a legcsekélyebb mértékben sem lepődtem volna meg, ha kiderült volna, hogy valójában ő olvasztott fel, mert tudni akarta, hogy belehalok-e a folyamatba. Egyszerűen képtelen voltam gondolkozni. Az agyamra ment ez a hely. Így nem tudok majd rájönni arra, hogy mi zajlik a háttérben. Bár semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy pihenjek, el kellett bújnom egy magányos, nyugodt helyre, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal. Így aztán otthagytam az orvost. Az ajtóm előtt széttaposott virágcsokor hevert. Lehajoltam és felemeltem. A szirmok a tigrisliliomra emlékeztettek, de nagyobbak és ragyogóbbak voltak annál, mint amilyenek a Föld tigrisliliomai voltak. Legalábbis az emlékeim szerint. Hiába morzsolták össze a virágokat, szívesen beleraktam volna őket egy váza vízbe. Nagyon szépek voltak, és édes illat áradt belőlük. Végül aztán mégiscsak felálltam, és otthagytam a virágokat a folyosó padlóján. Túlságosan is a saját helyzetemre emlékeztettek, ahogy ott hevertek.

18. KOROS – Ó, HÁT ITT VAGY! – szólalt meg Ősfő nyugodtan, amikor előbukkant a Megtartó-szintet és az Irányító-szintet összekötő feljáró nyílásán. A hamis csillagokat eltakaró fémernyő alatt feküdtem a hűvös padlón. Az is fémből van. A fejem még mindig hangosan zúgott az idős férfi aljas büntetésétől. Életem során még egyszer sem fájt ilyen iszonyatosan a fejem. Hacsak megmoccantam a hűvös padlón, úgy éreztem, mintha tonnás súly zúdulna rám a magasból. A fájdalom nem csupán a koponyámat akarta bezúzni, de az agyamat is használhatatlan porrá őrölte. Igyekeztem mozdulatlanul feküdni. – Rohadt szemét, mocskos dolgot műveltél velem – mormogtam halkan, miközben a két tenyeremet a homlokomra szorítottam. – Tessék? Ja, hogy a kis hangoskodásra gondolsz. Hát, legközelebb majd nem nyomod ki a hívásomat. – Dehogynem, ha ahhoz lesz kedvem! – vágtam vissza. Tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedem, de hát, alig láttam a rohadék fejfájástól. A tompa fényű fémmennyezetet bámultam, és végtelenül örültem annak, hogy eltakarja a csillagokkal borított ernyőt. Még könyörtelenebb kín hasított a fejembe, ahogy felidéztem magamban a csillagokat jelképező, apró villanykörték tűhegynyi fényeit. Ősfő keresztülvonult a Nagycsarnokon, be a szobájába, majd néhány pillanattal később már vissza is tért hozzám. Valami volt a kezében. Elém dobta. Felvettem, és kinyitottam a levendulaszínű

meditapaszt. Rányomtam a fejemre. Az aprócska tűk úgy mélyedtek a bőrömbe, mintha egy tépőzáras valamit simítottam volna a homlokomra. Mélyen beszívtam a levegőt, mert azt akartam, hogy a gyógyszer a lehető leggyorsabban hasson, és enyhítse a fejemben lüktető, dübörgő fájdalmat. – Remélem, tanultál belőle! – hallottam meg Ősfő hangját. A szavai valósággal zengtek a Nagycsarnokban, pedig semmi oka nem volt arra, hogy ilyen hangosan beszéljen. Csupán mi ketten voltunk idefent. Úgy éreztem, azért kiabált, hogy még jobban fájjon a fejem. – Az Ősfő feladata megakadályozni a széthúzást. Az évszázadok során tökélyre fejlesztettük a széthúzás első okának elhárítását. Megsemmisítünk mindent, ami kilóg a sorból. – Tudom – nyöszörögtem, és a meditapaszt még jobban belenyomtam a homlokom bőrébe. Komolyan azt hiszi, hogy most kell kioktatnia? Ősfő megpróbált leguggolni mellém, ám a térde hatalmasat reccsent, így kiegyenesedett, és bicegve körözni kezdett körülöttem. – Hát, nem érted? – kiáltotta végül felháborodva. – Az a lány egyszerűen mindenben eltér tőlünk! – Igen, és? Az égre emelte mindkét kezét. – Káosz! Széthúzás! Zavargás! Az a lány még rengeteg bajt hoz a nyakunkra! Felvontam az egyik szemöldökömet, miközben örömmel tapasztaltam, hogy a meditapasz hatására máris kezd helyreállni a közérzetem.

– Nem játszod kicsit túl a dolgokat? Ősfő leengedte a karját, és indulatos pillantást vetett rám. – Tönkreteheti a hajót! – De hát, csak egy lány. Az idős férfi vicsorogni kezdett. – Várjunk csak... – töprengtem. Felkönyököltem, és Ősfőre néztem. – Hiszen éppen ez a bajod vele, nem? Az, hogy lány, és velem egyidős. Attól tartasz, hogy mi majd... Már a puszta gondolattól is elvörösödtem. Lehetséges, hogy Ősfő attól tart, hogy mi mindent művelhetünk Amyvel? Persze, ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell ismernem, hogy már az együttlétünk gondolata is reménykedő örömmel töltött el. – Ne legyél már ennyire ostoba! – nevetett fel az idős férfi, mire az arcom valósággal fellángolt. – Az a legcsekélyebb mértékben sem nyugtalanít engem. Fújtatva ugrottam fel. Talán azt hiszi rólam, hogy még túl kicsi vagyok? Tudtam, hogy még nem vagyok elég idős a saját Időszakomhoz, ám azzal is tisztában voltam, hogy nem lennének gondjaim. Ha Amyre néztem... Pontosan tudtam, hogy mit szeretnék csinálni vele, és az is egyértelmű volt, hogy minderre igenis képes lennék. Hogy a fenébe mer ez a vénség arra gondolni, hogy nem vagyok eléggé érett? Már rég nem az a kiskölyök vagyok, akinek tart! – Kezdesz összezavarodni – állapította meg Ősfő, és nagyot csettintett az arcom előtt. – Amiről beszélsz, az cseppet sem lényeges. Csak az számít, hogy ez a lány még bajt okozhat. – Igen? És hogyan akarod megakadályozni? – tudakoltam,

miközben visszarogytam a padlóra. Az idős férfi tetőtől talpig végigmért. – Te leszel a következő Ősfő. Te hogyan oldanád meg a helyzetet? – Sehogy – válaszoltam felszegett fejjel. – Amy nem bánt senkit sem. Minden rendben lesz vele. – Egy Ősfő nem engedheti meg magának, hogy semmit se tegyen – nézett rám mesterem önelégült vigyorral, ami miatt legszívesebben behúztam volna neki egyet. Mielőtt azonban eszembe jutott volna valamilyen csípős visszavágás, váratlanul a magasba emelte a mutatóujját, elfordult, és megnyomta a tele-gyöngye gombját. – Aha, világos – válaszolta annak, akitől a hívás érkezett. – Értem. Igen, természetesen. Visszafordult felém. – Lemegyek az Irányító-szintre. Maradj itt, és olvass többet a Nap-Föld vezetőiről! Ott hagytam neked egy liffyt az Oktatási Központban. – De hát... – Ősfő mostanában sokkal több időt töltött az Irányító-szinten, mint régen. – Minden rendben van? A férfi vizslató pillantást vetett rám. Mintha azon töprengett volna, hogy méltó vagyok-e arra, hogy megismerjem a gondolatait, hogy osztozzam a nehézségeiben. Ahogy elnéztem az előttem álló alakot, a megroggyant vállát, a bicegő járását, azt, ahogy kímélni próbálja az egyik lábát, nagyon is jól láttam, hogy ugyanúgy érezte a hajó súlyát, mint én. De nem! Sokkal jobban érezte, mint én. A felelősség lényegesen hosszabb idő óta nehezedett rá, mint rám.

Nemcsak a saját szerepét kellett betöltenie, de helytállásra kényszerült az engem megelőző Koros helyett is, aki meghalt, és nem tudta átvenni a feladatát. Egy pillanatra a helyébe képzeltem magamat, és onnan Amy tényleg csupán egy problémának tűnt. – Beszélnünk kell, ha majd visszajöttem – szólalt meg komoly, kelletlen hangon. Testsúlyát az egyik lábára helyezte, de mégsem indult el a lejárat felé. – Miről? – Nyakunkon az Időszak... – Ó! – nyögtem ki. Mostanra már mindent tudtam az Időszakról. Amikor a Táplálószinten éltem, nem volt nehéz rájönni, hogy mit művelnek egymással a hímek és a nőstények. Kint a telepen jól láttam a teheneket, a tanyán a kecskéket, a mezőkön a birkákat. Vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, hogyan szaporodnak az állatok. A Tápláló-szinten eltöltött idő alatt a nők közül többen is részletesen elmagyarázták nekem a szaporodás titkait. Első hallásra a sok újdonság kissé kellemetlen és enyhén visszataszító dolognak tűnt, ám kivétel nélkül mind az értésemre adta, hogy mire eljön az én Időszakom ideje, majd én is készen állok. Akkor pedig Harley szüleményének egyik nője velem tölti a második Időszakát. Miután találkoztam Amyvel, azt hiszem, rájöttem arra, miről is beszéltek az asszonyok, amikor azzal nyugtattak, hogy készen fogok állni. – Az Időszak alatt számos izé... – Ősfő hangja fokozatosan

elhalkult. – Tudom, mi történik az Időszak alatt – válaszoltam. Legalább annyira zavarba jöttem, mint ő. Már az is éppen eléggé kellemetlen volt, amikor egy anyáskodó földműves asszony magyarázta el a párzás részleteit, semmi kedvem nem volt Ősfő szájából hallani ugyanerről a témáról. – Ennek ellenére beszélnünk kell... Hívás szakította félbe a szavait. Megnyomta a tele-gyöngy gombját, és olyan halkan szólt bele, hogy semmit sem hallottam. – Hé! – méltatlankodtam. – HE! Magasba emelt mutatóujjal jelezte, hogy hagyjam békén, aztán tovább suttogott a tele-gyöngybe. – Utálom, ha semmibe veszel! – kiáltottam. Ősfő nagyot sóhajtott, és befejezte a hívást. – Mennem kell! – Nem mondod el, hogy miről van szó? Olyan képet vágott, mintha egy kisgyerek nyaggatná. – Értsd már meg, hogy elegem van a titkolózásodból! – figyelmeztettem. – Hát, az remek – válaszolta, miközben már bicegve el is indult a kerek lejárat felé. – Menjél tanulni! Majd beszélünk, ha visszajöttem. Mielőtt tiltakozhattam volna, már is el is tűnt. A meditapasz csodát tett. A fejfájásomnak szinte nyoma sem maradt. Ugyanakkor cseppet sem tetszett az a gondolat, hogy Ősfő bármikor ugyanilyen kínszenvedést okozhatna nekem. Lehetséges, hogy mostantól mindig magamnál kellene tartanom néhány

meditapaszt. Arra gondoltam; hogy elnézek a Kórházba, hiszen ott tárolták a hajó összes gyógyszerét. Doki lezárva tartotta a készleteket, de ha Orion hozzájutott ahhoz a rengeteg nyugtatóhoz, akkor számomra sem okozhat nehézséget néhány meditapasz megszerzése. Ugyanakkor persze, pontosan tudtam, hogy éppenséggel a Kórház miatt kerültem bajba. Ekkor más jutott eszembe. Ott van Ősfő szobája. Tudtam róla, hogy jókora adag gyógyszert tárol odafent. Ha viszont abból akarok venni, be kell osonnom a mesterem szobájába, amivel megszegném a magánélethez való jogot szabályzó íratlan törvényt. Igaz ugyan, hogy megnéztem, nyitva vannak-e a Kórház harmadik emeletén a titokzatos szobák. Persze csupán a kilincsüket nyomtam le. (Na jó, beismerem, egy ajtón betörtem.) Mindeddig azonban egyetlen alkalommal sem hatoltam be senki szobájába az illető engedélye nélkül. Hirtelen eszembe jutott Orion tanácsa. Ha Ősfőről van szó, csak úgy szerezhetem meg, amit akarok, ha ravaszul, cselesen járok el. Azt hajtogattam, amikor elindultam az idős férfi szobája felé, hogy csupán lenyomom a kilincset. Semmi mást nem csinálok. Még csak belökni sem próbálom az ajtót. Miközben ezeket a szavakat ismételgettem, pontosan tudtam, hogy nem mondok igazat. Csak azért hitegettem magamat, mert féltem, hogy inamba száll a bátorságom. Felemeltem remegő kezemet, hogy megragadjam a kerek kilincset. – Hívás. A hívó fél: Harley – csiripelte a kellemes női hang a tele-

gyöngyömben. – Szia, Harley! – szólaltam meg. Reméltem, hogy a barátom nem hallja meg, mennyire remeg a hangom. – Mi bajod volt az előbb? – Majd később elmondom. – Ki ez az új lány? Honnan került elő? Azt hittem, Doki már rég begyűjtötte az összes ütődöttet. – Bocs, de éppen dolgom van, Harley. A cimborám hangosan elnevette magát. – Dolgod van? Mindjárt kacagok! Egyszerűen csak meg akarod tartani magadnak a lányt. Ezzel olyan közel járt az igazsághoz, hogy megszakítottam a vonalat. Ősfő ajtaja itt állt velem szemben, mintha csak incselkedne velem. Ezúttal nem remegett a kezem. Az ajtó feltárult. Bár szereltek rá régimódi nap-földi zárat is, Ősfő szerencsére elfelejtette becsukni. Körülnéztem. Hát nem éppen erre számítottam. Az idős férfiról kiderült, hogy meglehetősen trehány alak. Pont, mint én. Elmosolyodtam. Átléptem a szennyes ruhák halmán, és elindultam a szoba legrendezettebb része, az íróasztal felé. A tetején csupán három dolog volt. Az egyik egy apró, sötét, műanyag palack. Doki ilyenben tárolja a gyógyszereket. Aztán egy lényegesen nagyobb üvegpalack, amit áttetsző folyadék töltött meg. A két tárolóedény mellett pedig egy doboz. Azonnal felismertem. Ősfő ezért sietett vissza a minap, nem sokkal azelőtt, hogy kinyitottam a mennyezetet,

és feltártam mögötte a csillagokkal teli égboltot. Akkor nagyon szerettem volna megnézni magamnak azt a dobozt. Azt gondoltam róla, hogy megtalálom benne mindazokat a válaszokat, melyekre szükségem van, ha jó vezető akarok lenni. Valósággal feltéptem a doboz tetejét, miközben arra számítottam, hogy... Hát, legalábbis valami lenyűgöző dologra. A belsejében azonban csupán egy kisméretű, műgyanta makettet láttam. Ránézésre motorra emlékeztetett. Hengeres alakjával nem igazán hasonlított a Tápláló-szint traktorjait működtető motorokra. Lenyűgözött az aprólékos kidolgozottságával. Amikor megnyomtam az oldalán a gombot, a motor két részre vált, s feltárult a belseje. Piszkálni kezdtem a darabjait. Tanulmányaim alapján arra gondoltam, hogy egy ólomhűtéses gyorsreaktort látok magam előtt. Olyan fajtát, amilyet az Isten Áldása is használt. Korábban egyetlen alkalommal sem vehettem ilyen alaposan szemügyre annak a hajónak a szívét, amit egy napon majd vezetni fogok. Már, ha jól tippeltem, hogy mit tartok a kezemben. Bezártam a motor makettjét. Talán kicsit nagyobb erővel, mint amekkorára szükség lett volna. Ősfő még számos ilyen titkot rejtegethet előlem. Megvizsgáltam az asztalon álló két palackot. A nagyobbikat megtöltő folyadékból éles szag áradt. Pálinka. Néhány irányító kedvelte ezt az italt. Ősfő nem engedte, hogy megkóstoljam. Most, amikor belenyaltam, majdnem kiköptem, mégpedig az idős férfi bevetetlen ágyára. A torkom, mintha csak lángra kapott volna, és az orromból majdnem kiégtek a parányi szőrszálak. Amikor az ital leért a gyomromban, elakadt a lélegzetem.

A kisebbik üvegben nagyjából húsz nyugtató tabletta lapult. Hát, most már legalább tudom, hogy Doki és Ősfő miért nem gondolta azt, hogy alkalmatlan vagyok Koros szerepére, amikor én magam is nyugtató tablettákat szedtem. Ezek szerint Ősfő ugyanolyan bolond, mint én! Megszorítottam a kis üveget. Ősfő tisztában volt azzal, mennyire felzaklatott, amikor Doki egy évre beköltöztetett a Kóterba. Minden erőmmel küzdöttem az ellen, hogy bevegyem a tablettákat. A mesterem vajon miért nem ismerte be soha, hogy ő is nyugtatószereket használ? Gyűlöltem a titkait és a hazugságait. Becsaptam a hátam mögött az ajtót, és sietve elindultam a saját szobám felé, hogy igyak egy pohár vizet. A tápláló vénasszonyok mindig azt mondogatták, hogy a víznél nincs jobb nyugtató. Még jó, hogy ezt tettem, a következő pillanatban ugyanis Ősfő bukkant elő a feljáróból. A nevemet kiabálta. – Gyere velem! – parancsolta. – Nehézségeink támadtak.

19. AMY A DOKTOR NAGYON KÜLÖNÖS SZOBÁT UTALT KI NEKEM. A

kialakítása részben bensőséges, részben viszont hideg és távolságtartó volt. A falakat halványszürkére és fehérre festették. Valaki azonban kézzel zöld borostyánt festett az ajtó köré, és virágfonatokkal ékesítette a falak tövében a lambériát. A szobából nyíló fürdőrész hideget sugárzott magából. A falat és a padlót egyszerű, fehér csempe borította, a fémrészek krómosan csillogtak. Amikor megszagoltam a törülközőket, citrom és levendula illata áradt belőlük. Tudtam, hogy legjobban úgy verhetem ki a fejemből a felkavaró gondolatokat, ha beállok a zuhany alá, és a lehető legforróbb vizet engedem magamra. Lefejtettem magamról a ruhát, amit korábban az orvostól kaptam. Különböző, barnás árnyalatú szövetből készítették őket. A barnásszürke, sápadt felsőrészt egy sötétebb, csokoládébarna nadrág egészítette ki. Úgy véltem, hogy mindkettőt kézzel szőtték. A gondos öltések egyenlő távolságban voltak egymástól, de jól látszott, hogy a varrónő nem használt varrógépet. A ruhaanyag simának tűnt, és cseppet sem csiklandozott, ám olyan parányi kitüremkedések és aprócska szabálytalanságok voltak benne, amelyek alapján arra következtettem, hogy kézműves terméket tartok a kezemben, nem gyári munkát. Ez furcsának tűnt. Igazából űrruhákra meg csillogó szövetekre számítottam. A lefagyasztásunk előtti utolsó hétvégén anyuval és apuval hajnalig ébren maradtunk, és ősrégi, tudományos-fantasztikus filmeket

néztünk. A Star Treket meg a Csillagok háborúját, meg még egy Csillaggal kezdődő filmet. Arra számítottam, hogy a jövőben mindenki egyenruhát visel, és egy őrült csinálja a frizurájukat. Ehelyett olyan ruhákba bújtattak, melyeket mintha népművészeti vásáron vagy a reneszánsz korát felidéző foglalkozáson szereztem volna. Nem jöttem rá egyből, hogyan működik a zuhanyzó. A csap helyett gombokat találtam. Amikor végre sikerült megnyitnom a vizet, a falba süllyesztett, aprócska dróthálóval borított négyzetekből nem is annyira víz áradt, hanem inkább gőz tört elő. A keskeny polcon két szappan feküdt. Sampont vagy hajbalzsamot nem találtam. A kerek szappan azonban nagyon jól habzott, amikor megmostam vele a hajamat. Találomra benyomtam néhány gombot. Próbáltam rájönni, hogyan varázsolhatnám elő az igazi vizet. A forró gőz ugyanis nem mosta ki a habot a hajszálak közül. Váratlanul sikerült megtalálnom a megfelelő gombot. Az arcom melletti rózsából jéghideg vízsugár tört elő. Hörögni kezdtem, és egy iszonyatos pillanatra eszembe jutott, ahogy Ed és Hassan a lefagyasztásom előtt dermesztően hideg folyadékkal töltötte fel az üvegládámat. Össze kellett szednem magamat, nehogy fuldokolni kezdjek. Tudtam, hogy nem kell belélegeznem a folyadékot, nem fognak ismét lefagyasztani. Bár évszázadokkal korábban merültem álomba, az emléke elevenen élt bennem. Megroggyantak a térdeim, kénytelen voltam megtámaszkodni a meleg csempékben. Hosszú perceken keresztül álltam így. Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni, mire végre annyira magamhoz tértem, hogy folytathattam a zuhanyzást.

Amikor elkészültem, kiléptem a szobába. Törülközőt tekertem magam köré, a hajamból pedig csöpögött a víz. Magányosnak éreztem magamat a néma szobában. Eszembe jutott a fiú, aki itt ült, amikor felébredtem. Meglepődve észleltem, hogy valamiért hiányzik. Nélküle úgy éreztem, mintha jogtalanul tartózkodnék itt. Még szorosabban összefogtam magam körül a törülközőt. A szobában szinte minden hideg és személytelen volt. Egyedül a deszkákat díszítő borostyánt lehetett volna valakihez kötni, ám a festett növényekről már rég peregni kezdett a zöld festék. Nem volt idebent se könyv, se tv. Az íróasztalon csupán egy jókora fóliadarab hevert. Nagyjából akkora lehetett, mint egy A4-es írólap. Alig valamivel volt vastagabb pár lapnál. Amikor a középiskolában segítettem elkészíteni az évkönyvet, le kellett fényképeznem a színjátszó kör tagjait is. Amatőr színészeink színes, vékony műanyagdarabokat tartottak maguk elé. Ezeket a színszűrőket általában a színpadi reflektorokhoz használták, hogy megváltoztassák velük a lámpák fényét. Az asztalon heverő fóliadarab azokra hasonlított, amiket az iskolatársaim tartottak maguk elé. Ellentétben azonban azokkal, ez teljesen áttetsző volt, és amikor megérintettem, úgy ragyogott fel, mint egy képernyő. A személyi azonosítómat kérte. Ez a darab fólia valójában számítógép lenne? A szemközti falon felfedeztem egy polcot, attól jobbra az ajtót. Az ajtó mellett, ahol igazából a villanykapcsolónak kéne lennie, parányi fém négyszöget láttam. Vékony rács fedte. Megnyomtam. Semmi sem történt, ám a fedőrács helyben elfordult. – Az azonosítás sikertelen – csendült fel egy halk, női hang. –

Szóbeli utasítást kérek. – Izé – szólaltam meg. – A szóbeli utasítás sikertelen – folytatta a mesterséges hang. – Egyszavas parancsot kérek: lámpa, ajtó. – Lámpa? Kikapcs? – próbálkoztam. A szobában kialudtak a fények. Ismét végighúztam az ujjamat a négyzeten. – Az azonosítás sikertelen. Szóbeli utasítást kérek. – Lámpa. Felkapcs – mondtam, mire ismét működésbe lépett a világítás. A fényszabályzó négyzeten kívül további két, fémből készült téglalapot fedeztem fel a falon. Az egyik nagyjából akkora lehetett, mint egy sárga Post-it cédula, a másik valamivel nagyobb. Körülbelül olyan alakú és nagyságú, mint egy boríték. Közelebb érve mindegyik alatt felfedeztem egy apró gombot. Amikor megnyomtam a kisebbik gombját, eltűnt a fémdarab, és helyette apró nyílás tátongott a falban. Akkora volt, hogy két ujjam éppen befért. Nem volt benne semmi. Amikor viszont megnyomtam a nagyobbik méretű téglalap alatt a gombot, nem nyílt ki az ajtaja. Erősebben nyomtam meg. A halk csipogás visszhangot vetett néma szobámban, s ez elég volt ahhoz, hogy pánikba essek. Lehet, hogy valami ostobaságot csináltam? Működésbe hoztam a riasztót? Ekkor azonban kinyílt a kis ajtó. E mögött is nyílás tátongott a falban. Pont úgy, ahogy a kisebb társa esetén. Ez az üreg azonban nem volt üres. Odabent egy hosszúkás, gőzölgő zsömle feküdt. Valami kifolyt az oldalából. Első látásra a Hot Pocket melegszendvicsekre emlékeztetett, ám ezelőtt

egyetlen Hot Pockettel sem találkoztam, amelyikből ilyen lenyűgöző illat áradt volna. Azonnal összefutott a számban a nyál. Benyúltam, hogy kiszedjem az ételt. Érintésemre felgyűrődött alatta a lemez, vagyis hát, nem is a lemez, hanem egy szalvéta. Képtelen voltam ellenállni a forró szendvics csábításának. Azonnal beleharaptam. Három vagy négy falatot is lenyeltem belőle, mire annyira lehiggadtam, hogy az ízével is törődjek. És akkor már nem is ízlett annyira. Mintha valamilyen húsos buktát ettem volna. A tésztaburkolat belseje szószt és számomra ismeretlen zöldségek darabkáit rejtette. A kerek, zöld apróságokról azt gondolhattam volna, hogy borsószemek. Csak hát a borsó nem nő ilyen nagyra, és nem ennyire rágós. A krumpliról is kiderült, hogy valójában valami egészen más. Az íze alapján akár tofú is lehetett volna, bár sokkal sűrűbb volt, mint amilyent korábban ettem. Amikor lenyaltam a húsról a szószt, mintha forró gumi borította volna be a nyelvemet. Az íze is nagyjából olyan volt. A sült húst mintha elfelejtették volna megfűszerezni. Sót ugyan tettek rá, meg valamilyen édes, szegfűszegre emlékeztető dolgot is, de a bors kimaradt. íztelen volt az egész. Ami pedig magát a húst illeti... Sohasem ettem ehhez foghatót. Vörös hús volt, mégpedig teljesen zsír nélkül. Egyforma, tökéletes alakú kockákra vágták, amivel sikerült zavarba hozniuk. Talán egy rendkívül ügyes szakács darabolta fel a húst, vagy azért voltak annyira szabályosak a darabkák, mert igazából nem is természetes eredetűek voltak. Elképzeltem magamban, ahogy a jégkockatartókat nem vízzel, hanem vörös színű, a húspótlásra kifejlesztett trutymóval töltik meg.

Összeszorult a torkom, és az étel maradékát az ajtó mellett álló, apró kukába dobtam. Ránézésre az lehetett a szemetes. A szendvicsem maradéka csupán egy pillanatig pihent a kosár aljában, aztán félrecsúszott alul a lemez, és egy hosszú, fekete folyosó magába szippantotta az ételt és a szalvétát is. A szendvicsemből semmi sem maradt meg. Csupán az ajtó melletti, téglalap alakú fémdarabkából szállt a magasba halovány párafelhő, ahol elkeveredett a gyengén fűszerezett szósz illatának a maradékával. Mind a kettő egyszerre tűnt ismerősnek és mélységesen idegennek. Megcsóváltam a fejemet. Az itt alkalmazott technológia jobb volt bárminél, mint amit a Földön ismertem. Ami megint csak azt jelezte, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Bárcsak lenne mellettem valaki, akivel megoszthatnám mindezeket a felfedezéseket. Az üres szék felé fordultam, és elképzeltem az ott ülő Korost. Milyen barátságos tekintete volt a fiúnak! Ő volt az egyetlen olyan valaki ezen a hajón, aki nem akart a lehető leghamarabb megszabadulni tőlem. Eszembe jutottak a szüleim. Ők ugyan itt vannak ezen a hajón, de az ébredésükre még ötven évet kell várnom. Összehunyorítottam a szememet, és kivertem a fejemből az ilyen gondolatokat. Helyettük viszont az jutott eszembe, hogyha engem lekapcsoltak, akkor őket is leválaszthatják a rendszerről. Megborzongtam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ennek az az oka, hogy odabent nagyon hűvös volt. A távolabbi falon felfedeztem a ruhásszekrényt. Mellette jókora fémdarab lógott a falról. Azt hiszem, mögötte egy ablak rejtőzhetett. A fémlap széle

enyhén csillogott. A ruháknak kissé áporodott szaguk volt. Amikor azonban néhányat alaposabban is szemügyre vettem, úgy tűnt, hogy tiszták, és nincsen semmi baj velük. Hiába néztem át a fiókokat, nem találtam sehol sem melltartót. Az egyik fiók viszont tele volt pamutbugyikkal. Vagyis inkább alsónadrágokkal. Enyhe viszolygással töltött el a gondolat, hogy olyan bugyiba bújjak, amelyikről nem tudom, hogyan került ide. Elképzelhetőnek tartottam, hogy valaki más ruháját veszem fel, de semmi sem tűnt réginek vagy használtnak. Ledobtam a törülközőt a padlóra, és belebújtam egy világosbarna felsőrészbe meg egy sötétebb nadrágba. Mind a kettő szegélyét aprócska, festett, sárga virágokkal díszítették. A törülközőt beleejtettem a ruhásszekrény melletti szennyesládába. A láda teteje azonnal bezáródott, s a fedő alól gőz szállt a magasba, majd kinyílt. Egy tiszta és száraz törülközőt találtam benne. Ezen a hajón rengeteg olyan dolog van, amit nem értek. Most viszont már tudtam, hogy mit kell tennem. Találkoznom kell más emberekkel, megismerni az űrhajót. Rá fogok jönni, mit kell tennem azért, hogy megvédhessen a szüleimet azoktól, akik kiolvasztottak. Függetlenül attól, hogy ebben a pillanatban mennyire örültem volna a szüleim közelségének, semmiképpen nem akartam, hogy magányosan, az üvegkoporsóban fuldokolva, a dermesztő hidegben ébredjenek fel. A ruhásszekrény melletti falról lógó, négyszögletes fémdarab alatt vékony, fényes vonal húzódott a padlón. Amikor megérintettem a kiálló fémlapot, az halk zizegéssel oldalra húzódott, és a helyén feltárult egy zsíros, mocskos ablak. Az üveglapon túl ragyogó, zöld

mezőket vettem észre. Tehát akkor ezen a helyen fogom eltölteni a következő 49 évemet és 266 napomat. Az űrhajó nem is annyira ronda. Mondjuk nem éppen ilyenre számítottam. Jókora zöld területet láttam. A Kórház előtti földek mellett húzódó pázsiton túl lágyan ívelő dombok sora kezdődött. A legelőket és a szántóföldeket sötétzöld sövény vagy barna deszkakerítés választotta el egymástól. Hozzám legközelebb tehenek legeltek, és úgy véltem, hogy a távolabbi, bolyhos, fehér foltok birkák vagy kecskék lehetnek. A ragyogó színű növények egyenes sorai mintha csak egy paplan mintázatát alkották volna. A messzeségben megpillantottam valami mást is. Mintha elképesztő méretű legókockákat raktak volna egymásra. A vasúti tehervagonok vagy a nagy kamionok konténerei voltak ilyenek. Ezeket is egyenes sorokban helyezték el, mégpedig egymás tetején. Mindegyiket más színűre festették. A ragyogó színek összevisszasága halványan a Disneyland vidámparkjára emlékeztetett. Kiskoromban Floridában éltünk. A szüleim minden nyáron elvittek oda. Akkor lenyűgözően nagynak, óriásinak tűnt a vidámpark. Mintha egy egész országot bezsúfoltak volna oda. Most azonban belém villant a felismerés, hogy Hamupipőke kastélyát könnyedén be lehetne rakni ebbe a fémbuborékba. Egyedül ez a szint legalább ötvenszer nagyobb az egész fantasztikus birodalomnál. Meg akartam számolni a konténereket, de nem sikerült. Mégis, hány ember él ezen a hajón? Van itt hely bőségesen akár több ezernek is.

Vajon Koros is az egyik színes ládában lakik? A tekintetem a látóhatár felé fordult. Csak hát nem volt látóhatár. Mivel hogy égbolt sem. Az élénk színűre festett ládák mögött szürke fémfal tört a magasba. A fémréteg ívelve borult a város fölé. Minden az alatt volt. Fent a csúcsa közelében betegesen halványkék szín váltotta fel a szürkét. Azt hiszem, megpróbálták az ég színét utánozni, de nem végeztek valami jó munkát. A gigantikus kupola kellős közepén ragyogó, sárgásnarancssárgás fénygömb tündökölt. Nem vakított el annyira, mintha otthon a napba néztem volna, de ebbe is fájt belenézni. Lehet persze, hogy ha sohasem láttam volna a Napot, akkor engem is lenyűgözne az emberkéz által létrehozott ragyogó, fény- és hőforrás. Csak hát én igenis láttam a Napot. Nem is hasonlít erre a parányi hamisítványra. Sokkal nagyszerűbb nála. Addig bámultam a fényfoltot, míg a szemem meg nem telt könnyekkel. Amikor végül pislogtam egyet, a szememet jóval tovább csukva tartottam annál, mint amire szükség lett volna. A csukott szemhéj mögött töredezett fényfoltok perdültek táncra. Mégis, hogy a csudába lehet ezt a hatalmas lámpást összehasonlítani a Nappal? Itt minden hamis. Megviselt. Megtört. Mint a fény. Mint én. Sosem gondoltam arra, hogy mennyire fontos az égbolt, csak most, amikor elveszítettem. Minden oldalról falak vettek körül.

Hát csak ezért kerültem ki az egyik dobozból, hogy körbefogjon egy másik!

20. KOROS ŐSFŐVEL NEM SZÓLTUNK EGYMÁSHOZ , miközben a felvonó levitt bennünket a fagyasztóládák szintjére. Még azt sem hoztuk szóba, hogy a harmadik emeleten valaki kitépte foglalatából a riasztót. A berendezés összetört. Kiomlott a bele a padlóra. Ott hevertek a töredezett darabjai. Széttört. Haszontalan. Amikor az ajtó kinyílt, odakint már égtek a fények. – Itt vagyok hátul! – zendült fel Doki hangja. Ősfő hosszú léptekkel haladt, bár erősen bicegett a sérülése miatt. Futnom kellett mellette, nehogy lemaradjak. Végigsiettünk a számozott ajtók közötti folyosón. Próbáltam megkeresni a 42-es ajtót, de túlságosan rohantunk, meg kellett volna állnom hozzá. Befordultunk a sarkon, és feltárult előttünk a 75-ös és a 100-as közti fagyasztóegységek folyosója. Az egyik kicsi ajtó nyitva állt. Az elé tolt asztalon ott feküdt egy fagyasztóláda. Doki háttal állt nekünk a láda mellett. A tartály fölé hajolt. Eltakarta a benne fekvőt, de így is meg tudtam mondani, hogy baj van. Ősfő habozás nélkül odasietett. Én viszont megtorpantam. A dobozban lebegő férfi meghalt. Körülvette a kék szikrákkal teli víz. Karommá görbült ujjai és a karja helyzete elárulta, hogy akkor veszítette életét, amikor megpróbált kimenekülni a felolvadó fagyasztófolyadékkal teli tartályból. Ezt mutatta tágra nyílt szeme és üvöltő szája. Arcát eltorzította a düh és a kudarc érzése. Az asztal

körül tócsában állt a kékesen csillogó fagyasztófolyadék, és a férfi túlságosan is sápadt torkán vörös nyomok látszottak. Ősfő és Doki együttes erővel felemelte a fedőt. A halott odabent megmozdult. Ujja, orra és a térde kibukkant a sűrű folyadékréteg fölé. – Ki az? – kérdeztem. – A 100-as. Ez volt ebben a sorban a legutolsó tartály. Utoljára őt fagyasztották le. A válasz nem jelentett számomra semmit, de Ősfő halkan felhördült. Doki bólintását látva megértettem, hogy ő is tud valamit. Amikor a halott mintha biccentett volna, döbbenten hátraugrottam. Valójában nem történt más, mint hogy Doki kihúzta a torkából a vezetékeket. Minden rántására vadul rángatózni kezdett a holttest. Víz fröccsent ki a dobozból. Hátraléptem, de a folyadék még így is ráfröccsent a csizmámra. Odasiettem a folyosó végében álló asztalhoz. Felkaptam Doki liffyjét. Végighúztam az ujjam a peremén, hogy bekapcsoljam. A képernyő felragyogott. A hüvelykujjamat a beléptető négyzetre nyomtam, és felvillant a köszöntő üzenet: Parancsolj, Ősfő/Koros. Teljes hozzáférés biztosítva. A képernyőn rengeteg minden látszott. Ikonok, mappák, jegyzetek. Keresni kezdtem a 100-as résztvevőt. Rövid kutatás után meg is találtam. Ott volt előttem a halott férfi mappája. NEVE: WILLIAM ROBERTSON SORSZÁMA: 100. F O G L A L K O Z Á S A : HADVEZETÉSI

SZAKÉRTŐ S TÁTUS ZA: NÉLKÜLÖZHETETLEN AZ OFFENZÍV SZERVEZET SZÁMÁRA SZAKMAI TAPASZTALATOK: EGYESÜLT ÁLLAMOK HADITENGERÉSZETE, HARCTÉRI BEVETÉS A... Ősfő kitépte a kezemből a liffyt. Ujja egyetlen simítása elég volt ahhoz, hogy elsötétüljön a képernyő. – Inkább figyelnél! – vicsorgott rám. Dühös mozdulattal Doki felé biccentett. Az orvos ekkor érte el a csövek végét. A halott szájából parányi elektronikus egység került elő. A holttest még mélyebbre süllyedt a dermesztő folyadékban. – Igen? – kérdezte Ősfő. – Meghibásodás? Már megint? – Várj egy percet! – felelte Doki az elektronikus dobozka fölé hajolva. Megnyomott egy gombot, mire feltárult egy ajtó. Parányi, kerek fémtárgyat húzott elő belőle. Ősfő odaadta Dokinak a liffyt, amit az előbb elvett tőlem, az orvos pedig belehelyezte a számítógépes chipet. – Szóval? – ...kikapcsolták – felelte a férfi színtelen hangon. – Kikapcsolták? – Ti meg mégis miről beszéltek? – kérdeztem. – Hát erről – mutatott Doki az üvegkoporsó fejrésze közelében

villogó fekete dobozra. A lámpák vörös fénnyel ragyogtak. – Valaki felnyitotta a fedőt, és átállította a kapcsolót. – Ősfő felé pillantott. – Olyan valaki, akinek van hozzáférése. – Szándékosan csinálták? – kérdeztem, pedig akkor már sejtettem a választ. Doki gyilkos pillantását látva nagyon reméltem, hogy a szemében lángoló harag nem nekem szólt. – Valaki lejött ide. Kihúzta ezt a fiókot, átállította a kapcsolót, aztán kisétált innen. A fagyasztófolyadék megolvadt. Aki ezt tette, egyszerűen arrébb sétált, miközben a tartályban fekvő férfi lassan magához tért, de csak azért, hogy ugyanilyen lassan meghaljon. Belefulladt a saját folyadékába. Szerettem volna elfordulni Dokitól, de ki másra nézhettem volna? Ősfőre, akinek irtózatos harag tombolt a kőmerev arca mögött? Vagy a kék pöttyökkel teli fagyasztófolyadék mélyén dermedt tekintettel bámuló halottra? – Mégis, ki tenne ilyet? – tudakoltam. – Ki az, aki képes ilyesmire? – mordult el Ősfő. Mély hangja ugyanolyan visszhangokat vetett a hátam mögött, mint a laboratóriumokban használt centrifugák bömbölése. – Alig valaki tud erről a szintről – magyarázta Doki. Elfordult, ám én azonnal észrevettem, ahogy máris magára ölti a szakmai nyugalom és megközelíthetetlenség álarcát. Akkor viselkedett ilyen hűvös, megfontolt tudósként és orvosként, amikor körbement a Kóterban, és megvizsgálta a beutaltakat. Olyankor ennyire hűvös és számító a pillantása. Előbb rám, aztán Ősfőre nézett.

– Vagyunk ugye, mi, meg néhányan a tudósok közül. Azok, akik a... – elakadt a hangja, és a tekintete Ősfőről rám villant. – ... másik laboratóriumban dolgoznak, természetesen tudnak róla. Milyen másik laboratórium, gondoltam, és ingerült pillantást vetettem Dokira. Ráharaptam a nyelvemre. Megfontoltan kellett viselkednem, különben ezek itt semmit sem fognak elmondani. – De miért? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy a másik laboratóriumról tudakozódtam volna. – Kit érdekel az, hogy ki tud erről a helyről? Mégis, miért akarna bárki is ilyesmit tenni? Miért gyilkolna meg szándékosan egy lefagyasztott embert? Csend. Végül hideg és félelmetes hangon Ősfő szólalt meg: – Nem számít, hogy miért történt ez. Az a fontos, hogy megtaláljuk a tettest. Utána pedig el kell távolítani. – De hát... Doki váratlanul odalépett elém, és néhány lépéssel arrébb vonszolta Ősfőt. – Esküdj meg! – sziszegte. – Esküdj meg arra, hogy ez nem valami háborodott teszt, amit Koros számára találtál ki! Ősfő lapos, undorodó pillantást vetett az orvosra, mintha már a puszta feltételezés is sértené. Viszont néma maradt. – Na, tüntessük el! – fordult utána felém. Dokit félrelökve csinált valamit az asztal melletti tolózárral, amit addig észre sem vettem, s az asztal eltávolodott a halott férfi dobozát korábban eltakaró ajtó alól. Ősfő megragadta a végét, és

tolni kezdte a folyosón. Lépéseinek ütemében az üvegtartályban mozgásba lendült a folyadék. Az előre-hátra hullámzó víz csillogó tócsákat hagyott maga után a földön. Nemcsak Ősfő lépéseit hallottam, de a halk puff, loccs, puff zaját is. Tudtam, hogy a holttest csapkodja az üveget. A folyadék letompította a hangokat. – Gyere! – szólt rám Doki. Úgy indultunk el az apró, kék tócsák mellett, mint a Nap-Föld gyermekei a kenyérmorzsák nyomában, abban a mesében. Rengeteg parányi ajtó mellett haladtunk el. Utána három sor keskeny fémszekrény következett. Mindegyiknek egyszerű biztonsági zár zárta az ajtaját. Eztán falra szerelt táblák következtek. Papírokat és diagramokat láttam rajtuk. Egy folyosón folytattuk az utunkat, aminek a túlsó végén zsilipajtót fedeztem fel. A vastag fémet tompa, sárga színűre festették. Középen vastag üvegből készült kerek ablak látszott. Igencsak régimódi zárat találtam rajta. Nem ujjlenyomattal, hanem nyomógombokkal működött. Alighanem akkor került ide, amikor a hajót építették. Az évek során rengeteg mindent továbbfejlesztettünk. Figyeltem, ahogy Ősfő beírta a jelszót. Nem volt nehéz megjegyezni: Isten Áldása. Az idős férfi kinyitotta az ajtót, és betolta az asztalt. – Te meg mit... – kezdtem volna, ám Ősfő már meg is emelte a kerekes asztal végét. A vastag üvegből készült koporsó és benne a holttest a fémpadlóra zuhant. Mr. William Robertson, a hajónk 100-as számú utasa hatalmasat rándult, amikor a folyadéknak közel a fele kifröccsent. Átzuhant a tartály pereme fölött. Olyan testhelyzetben

maradt félig lógva, ami alighanem nagy fájdalmat okozott volna neki, ha még életben lett volna. Tágra nyílt szeme a mennyezetre meredt, és mindkét keze a padlóra simult. Ősfő kilökdösött vissza a folyosóra, és becsapta maga mögött az ajtót. – Te meg mit csinálsz? – kérdeztem újra. A billentyűzeten volt egy felirat nélküli, jókora vörös gomb is. Ősfő ezt nyomta meg. A kerek üvegablakon keresztül jól láttam, hogy a túloldalon szétnyílik az ajtó. A következő pillanatban Mr. William Robertson, a hajó 100-as számú utasa már ki is került a csillagok közé. És akkor megláttam az igazi csillagokat. Ott voltak előttem. Sok millió ragyogó fénypont. Mintha egy gyerek ragyogó konfettit szórt volna a magasba. Most, hogy láttam őket, tudtam, hogy soha többé nem csaphatnak be azokkal a villanykörtékkel. Még nem láttam ilyen gyönyörű dolgot. Ezek a csillagok, ezek a valódi csillagok minden másnál szebbek. Abban a pillanatban megértettem, hogy ezen a hajón kívül is létezik egy világ. És egyetlen pillanatig őszinte irigységgel bámultam Mr. William Robertson, a hajó 100. utasa után, aki kint lebegett a csillagok tengerében.

21. AM Y A SZOBÁM FALAI MINTHA ÖSSZE AKARTAK VOLNA PRÉSELNI . Nem is vettem észre, hogy mikor kezdtem el fel-alá járni. Faltól falig meneteltem, de a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy kibírjam bent. A vastag, erős ablakot képtelenség lett volna kinyitni. Azon kaptam magamat, hogy nyújtani kezdek. Bemelegítettem a lábaimat. A testem eldöntötte, mit akarok. Futnom kellett. Nem tréfálkoztam, amikor azt mondtam a doktornak, hogy szeretek futni. Terepfutónak álltam gólyaként, de legjobban a maratoni futást szerettem. Jason gyakran kinevetett miatta. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy miért akarna bárki is futni, amikor videojátékokkal is játszhatna vagy a tévét nézhetné. Ő egyáltalán nem sportolt, legfeljebb ugrálós játékokkal játszott. Elmosolyodtam, ám a mosolyom nem tartott sokáig. Nem szabad Jasonre gondolnom. Futnom kell. A rajtam levő ruhák a legcsekélyebb mértékben sem voltak alkalmasak a futáshoz. Laza nadrágot, bő szabású zubbonyt és vékony, belebújós cipőt viseltem. Elmosolyodtam. Anyukám boldog lenne, ha most látna. Mindig egészen rövid, bőrre tapadó futónadrágban és sportfelsőrészben mentem futni. Valósággal őrjöngött miattuk. Azt mondogatta, hogy így a lehető legszörnyűbb alakok figyelnek fel rám. De azért választottam azokat a ruhadarabokat, mivel könnyebb volt futni bennük. Egyszer nagyon csúnyán összevesztünk emiatt. Hangosan üvöltöztünk. A vitánk

odáig fajult, hogy apunak kellett beavatkoznia. Azt mondta, hogy felőle akár meztelenül is futhatok, ha cserébe mind a ketten befogjuk a szánkat. Ez olyan falrengető ostobaság volt, hogy elnémultunk, majd hangos kacagásban törtünk ki. Az emlék hatására elszomorodtam. A Földön bokazoknit és Nike cipőt hordtam. A hajamat széles pánt tartotta, és hangos zene szólt a fülemben. Belenéztem a szekrénybe, de ott csupán másik ugyanilyen szőttes ruhát találtam. Kinyújtottam a lábujjaimat. Ez a belebújós lábbeli még csak nem is hasonlított a 200 dolláros futócipőre, de legalább rugalmas volt. Ez is megteszi. Befontam a hajamat, és a végét bekötöttem egy cérnadarabbal, amit sikerült lefejtenem a megviseltebb nadrág szárából. Rövid tévelygés után megtaláltam a helyes utat. Nagy, üvegfalú helyiségbe léptem, a bevezető széles ajtó is üvegből volt. Közösségiszoba-féleség lehetett. Jó pár asztal és szék volt bent, de csupán egy ember tartózkodott a helyiségben. A magas férfi bicepsze akkora volt, mint a fejem. Valósággal felfalt a tekintetével. A pillantása túl sokáig időzött olyan helyeken, ahova nem kellett volna bámulnia. Dühösen rámeredtem, mire visszafordult az ablak felé. Persze jól tudtam, hogy ott meg a tükörképemet bámulja. Csak akkor mertem újra levegőt venni, amikor bezárult mögöttem a felvonó ajtaja. A nagydarab fajankó kiéhezett tekintetét látva eszembe jutott, mire figyelmeztetett az orvos. Azt mondta, ne menjek ki a Kórházból. De nem. Nem leszek fogoly.

A liftben négy gomb volt. Most a másodikon álltunk. Összeszedtem magam, hogy megjegyezzem ezt az adatot is. Tudnom kell, hogy hol van a szobám. Semmi kedvem nem volt eltévedni, hogy aztán a többi beutalttól kelljen megtudakolnom, hol is lakom. A felvonó ajtaja kinyílt, és egy tágas előcsarnokba léptem. Az íróasztal mögött keménykötésű nővér gépelt adatokat egy parányi képernyőre. Megfeszült izmokkal álltam az ajtóban, készen a futásra. Még az ajtónál sem jártam, máris futottam. Mokaszinjaim halkan, puhán csattogtak a padló hideg csempéin. Odakint valósággal arcul csapott a levegő. Néhány lépés után megálltam az ajtó előtt. Beszívtam a levegőt. Hideg volt és mesterségesnek tűnt. Pont, mint a kórházak légkondicionált levegője. Odabent cseppet sem zavart, hogy élettelen, gépi eredetű levegőt kellett belélegzenem, teljesen természetesnek tűnt, hiszen annak idején a Földön is ugyanezt tapasztaltam szinte minden második légkondicionált házban. A hűtőberendezésekből mesterségesen lehűtött, enyhén állott illatú levegő tört elő. De hogy a szabadban is... Itt kint ugyanolyan szaga legyen a levegőnek. Ez a légtömeg sosem tapasztalta, hogy milyen a szellő. Molekuláit évszázadok óta használják, meg persze, újra felhasználják. Mélyen teleszívtam a tüdőmet, de még mindig felzaklatott, hogy kint a levegő tökéletesen olyan volt, mintha odabent maradtam volna. Körülnéztem. A kórház előtt virágokkal teli kert húzódott. Az előttem kígyózó ösvényt nem természetes anyag borította, hanem gumi- vagy talán műanyagdarabkák keveréke. Leléptem a fűre, és kicsit helyben futottam, hogy bemelegedjek. A szemem sarkából

nagyon is jól láttam a szint fölé felívelő falak acélszürke hátterét. Egy fémbuborék foglyai voltunk. Nyílegyenesen futni kezdtem a zöld mezők irányába. Gyorsan távolodtam a legközelebbi faltól. Ez a szint ugyan hatalmas volt, de nem annyira tágas, hogy ne láttam volna a túlsó végében a másik falat. Nagyjából három vagy talán négy kilométer lehetett az átmérője. Annak idején, a terepversenyeken öt kilométeres pályákon futottam. Furcsa, de a csarnok ahhoz kicsi volt, hogy a falai fojtogassanak, ugyanakkor lenyűgözött a hatalmas mérete. Nem törődtem a mezőket átszelő úttal. A kukorica közé vetettem magamat. A növények egészen a vállamig értek. Utam ezután a kerítés mellett folytatódott. Túloldalt jó pár gyapjas fehér birkát meg kecskét láttam. Távol álltak a legelőt szegélyező alacsony deszkakerítéstől. Megriasztottam néhány kövér csirkét, akik az úton kapirgáltak. Szétszaladtak és méltatlankodva rám kotkodácsoltak. Amikor azonban néhány pillanattal később hátrasandítottam, már el is feledkeztek rólam. A karomat vékony, ragadós izzadságréteg borította. A könyökhajlatom és a nyakam nedvesen csillogott. Beszívtam a hűvös, újrahasznosított levegőt. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy elhitessem magammal, valójában egy rendkívüli méretű konditeremben vagyok, és ha befejezem a futást, egyszerűen kisétálhatok. Anyu ott lesz kint. Rám vár majd a kocsiban, és hazamehetünk. Nem kellett volna erre gondolnom. Megtorpantam, és majdnem térdre estem. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem a futás miatt, hanem mert csak így tudtam megakadályozni azt, hogy ne kezdjek zokogni.

Hiszen a szüleim annyira közel vannak hozzám. Ugyanakkor meg iszonyatosan messze. Újra elindultam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármire gondoljak. Csakis futni szabad. A lábam dugattyúként mozgott. Növeltem az iramot. Egyre hosszabb és hosszabb lépésekkel haladtam. A karommal kaszálva a levegőt, az egész testem átvette a futás ütemét. Az izmaim sajogni és remegni kezdtek, én azonban élveztem a kínt. A doktor egészen biztos tett valamit azért, hogy megakadályozza az izmaim elsorvadását, ám a testem ennek ellenére elég ügyetlenül viselkedett. A mozgásom nem volt olyan gördülékeny, mint azelőtt, hogy lefagyasztottak. Amikor befordultam egy sarkon, felfigyeltem a növények között térdelő alakra. Lelassítottam, s a férfi felemelte a tekintetét. – ’ia – szólalt meg üdvözlésképpen. – Izé – válaszoltam. A tekintete lassan végigsiklott rajtam. Magába itta sápadt bőrömet, vörös hajamat, zöld szememet, és a látvány azonnal nyugtalanná tette. Az arca mindent elárult. Gyanakodva összeszűkült a szeme és elkeskenyedett az ajka. Az ásó nyelét úgy markolta meg, mintha fegyvert szorítana a kezében, nem kerti szerszámot. Biccentettem, és továbbfutottam. Amikor hátranéztem, a férfi még mindig engem bámult, és az ásót szorította. Továbbfutottam. Még gyorsabban. Mindig elérkezik a pillanat, ami után végre elnémul az elmém, s az egész testem kizárólag a futásra összpontosít. Most is eljött,

amikortól képes voltam elfelejteni mindazt, amiről az orvos beszélt, amikor már nem az járt az eszemben, hogy mindent elveszítettem, és soha többé nem kaphatok vissza semmit. Zónának hívom. Ezért futok. Azt akarom érezni, hogy nem létezem, hanem csupán a mozgás van. Egyszer megpróbáltam Jasonnek elmagyarázni ezt az állapotot. És ő arra is hajlandó volt, hogy eljöjjön velem kocogni. Ugyan nem értette meg, mi hajt, de nagyon is felfogta, hogy egyszerűen imádok futni. És ez épp elég volt. Alig fél kilométert kocogtunk, aztán visszasétáltunk a házukba. Útközben nem beszéltünk, csak némán szorítottuk egymás kezét. A kocogás túl lassú volt ahhoz, hogy megizzadjak, ám a szívem így is hevesen dobogott, amikor ránéztem... Ne gondolj erre! Ne gondolj semmire! Fuss! Vastag hajfonatom végigsimította a nyakamat. A tudatom kiürült. Csupán azt észleltem, hogy az izzadság végigcsorog az arcomon. Amikor viszont a mezőt murvás út, majd járda váltotta fel, meg kellett állnom. Elértem a településre, amit az ablakomon keresztül láttam. Jóval kisebb volt, mint bármelyik város, amelyikben a Földön jártam. Anyu egyszer előadást tartott az Észak-karolinai Állami Egyetem biológiai kutatórészlegén. Vendéglátóink körbevittek minket a campuson. Ez a város nagyjából akkora lehetett, mint ott az egyetemi negyed régi része. Kollégiumok és iskolaépületek helyett azonban itt csupán egymásra halmozott fémkonténereket láttam. A város mögött felfigyeltem az íves fémfal előtt csillogó vékony műanyag csőre. A futás miatt lihegve,

kíváncsian bámultam a csövet. Utána viszont hangosan felhördültem, mert észrevettem, hogy egy alak süvít keresztül rajta. A következő pillanatban pedig újabb valaki követte felfelé. Abban a csőben embereket szippantottak fel a hajó egy másik szintjére. Embereket! Pont olyan volt, mint az a cső, amelyik az autós banki ablakoknál felszippantja a pénzt. Hát ez tetszik! Mintha repülnének. Mennyivel jobb, mint a liftezés! Tátott szájjal bámultam a csövet. Olyan sokáig álmélkodtam, hogy észre sem vettem, mennyire közel kerültem az emberekhez. Csak akkor figyeltem fel rájuk, amikor meghallottam a suttogásukat. A tekintetem elszakadt az embereket felszippantó porszívócsőtől, és végigsiklott a lassacskán körém gyülekező alakokon. Úgy tucatnyian lehettek. A szemem sarkából a konténerek felé sandítottam. A kezdetleges városka utcáin több száz ember járkált. Úgy éreztem, hogy meglehetős létszámfölényben vannak velem szemben. Valamennyien kicsit idősebbek voltak nálam. Alighanem belefutottam a húszévesek nemzedékébe. Sötét volt a bőrük, sötét a szemük, sötét a hajuk. Kivétel nélkül engem bámultak. Felemeltem a kezemet, és végigsimítottam izzadt, befont vörös hajamat. Tincseim valósággal ragyogtak a hamis napfényben. Sápadt bőröm egészen fehérnek látszott. Teljes mértékben eltértem a többiektől. Alacsonyabb, fiatalabb, sápadtabb voltam, mint ők. Világosabb volt a hajam színe. Egy másik világból származtam. Egyből rájöttem, hogy ők is gyanakodnak. És hát, nagyon sokan voltak. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélgetünk. Igen ám, de ezek a furcsa alakok még csak rám sem mosolyogtak. Némán,

hátborzongatóan bámultak. Ez volt az a pillanat, amikor mély, elemi erejű félelem mart a szívembe. – Sziasztok! – szólaltam meg. Utáltam magam, amiért remegett a hangom. – Te meg mi vagy? – kérdezte egyikőjük, egy férfi. Nem azt, hogy ki, hanem hogy mi. – Én... Amy vagyok. Én, izé, most itt élek. Úgy értem, nem itt, hanem a Kórházban. A hátam mögött a messzeségben látszó fehér épületre akartam mutatni, de nem bíztam bennük annyira, hogy hátat fordítottam volna nekik. – És mi a bajod? – folytatta a férfi. Néhányan egyetértően bólogattak. Azt akarták, hogy kiderítse, ami mindannyiuk fejében járt. Libabőrös lettem a hideg izzadságréteg alatt. Némán bámultam őket. Ők meg ugyanígy néztek rám. Soha életemben nem éreztem még, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy szörnyszülött. Soha nem voltam ennyire magányos... mint most. Az ajkamra haraptam. Ezek az alakok nem hasonlítottak Korosra. Koros is megbámulta a bőrömet meg a hajamat, de ő nem tartott tőlem. Nem úgy nézett rám, mintha valami torzszülött lennék a panoptikumban. – Itt meg mi folyik? – csattant fel egy zord női hang. Az asszony a termőföldek felől közeledett a város irányába. Tekintete végigfutott a tömegen, aztán megállapodott rajtam. Mindenki másnál idősebb volt. Még a doktornál is, akivel a Kórházban találkoztam. A szemében azonban olyan fény csillogott,

ami a többiekéből hiányzott. A kosarát lengetve közelebb jött hozzánk. A kosárban görögdinnye nagyságú brokkolik feküdtek. Néhány lépéssel előttem torpant meg, és dühös pillantást vetett a gyülekezőkre. Újra tetőtől talpig végigmért, majd szembefordult a férfival, aki az előbb hozzám szólt. – Na, figyeljetek! – szólalt meg halk, elnyújtott hangon. – Nincs itt semmi látnivaló! Gyerünk, menjetek vissza dolgozni! Visszamentek dolgozni. Nem tiltakoztak, nem álltak le vitatkozni. Egyszerűen elfogadták, amit mondott, és kivétel nélkül távoztak. Még egymással sem beszélgettek, miközben elkotródtak. Egyszerűen hátat fordítottak, és elmentek. – Tehát, te a Kórházban élsz. Ugye, jól hallottam? – fordult vissza az idős nő. – Igen. Vagyis hát... – nem tudtam, mit mondjak. Csak biccentettem. Bolond egy világba kerültem. Előbb az ásójával akar megtámadni valaki, most pedig egy törékeny idős hölgynek kell a csőcseléket szétkergetnie, mielőtt vasvillát ragadtak és meglincseltek volna. Az ismeretlen felemelte a kezét, hogy véget vessen a dadogásomnak. – Steela vagyok – mutatkozott be. – Nem tudom, te ki vagy és honnan jöttél. De nagyon úgy tűnik, hogy Ősfő megint kavar valamit. Amikor idelent furcsa dolgokat tapasztalunk, biztos, hogy a Megtartó-szinten történik valami. Lehet, hogy... nem szereti Ősfőt? – Nekem aztán semmi kedvem ahhoz, hogy belekeveredjek

ilyesmibe. Ősfő éppen eleget kísérletezett velem, amikor még bent éltem a Kóterban. Harminc éven keresztül én voltam a mezőgazdasági részleg vezetője. Steela hangjából kiérződött az őszinte büszkeség. Elhallgatott, és alaposan megnézett magának. – Nem hinném, hogy buta volnál. – Te-tessék? – Nagyon furcsán nézel ki – állapította meg nyugodtan, mire összerezzentem. – Jó dolgod lehet a Kórházban. A Kóterban hozzá vannak szokva a furcsa dolgokhoz. Idekint viszont legyél nagyon óvatos. A legtöbb tápláló nem igazán tudja, hogy mit tegyen, ha szokatlan dologgal találkozik. – De hát, ön csak annyit mondott nekik, hogy menjenek innen, és ők el is mentek. Steela átvette a másik kezébe a brokkolival teli kosarat. – Az a helyzet, hogy én közéjük tartozom. Te meg nem. – Vagyis? Steela a távozók után nézett, akik az előbb még fenyegetően körülvettek, de már el is tűntek a városban. – Meg kell valamit értened. A táplálók nagyon egyszerű emberek. Ha felkavarod a világukat, a nehézségeket azzal próbálják elhárítani, hogy kiiktatnak. Mit gondolsz, miért itt csípik nyakon az összes olyan alakot, akibe egy cseppnyi alkotókészség szorult? Miért őrzik őket egy épületben a hajó túlsó végében? Ösztönösen tiltakozni akartam, de aztán eszembe jutott a termőföldön térdelő férfi. Ahogy megmarkolta az ásóját, s a penge felém mutatott.

– Az lesz a legjobb, ha visszamész oda, ahonnan jöttél – folytatta Steela. Anélkül, hogy visszanézett volna rám, folytatta az útját a városba. Gyors ütemben haladva hamarosan lehagyta azt a fickót, aki az előbb a tömegből megszólított. Steela távozása után a férfi megállt, és hátranézett, egyenesen a szemembe. Majd elindult vissza hozzám. Talán három lépésre hátráltam, amikor majdnem elestem. Megpördültem, és rohanni kezdtem. Még sosem futottam ilyen őrjítő gyorsasággal. Nem úgy haladtam, ahogy idefelé jövet. Nem ügyeltem a helyes ritmusra, a megfelelő légzésre, nem törődtem a lépéseim hosszával. Úgy futottam, mintha egy szörnyeteg lihegne a sarkamban. Úgy rohantam, mintha meg akarnának lincselni. Nem tűnhettem elég gyorsan el innen. Ahogy keresztülszáguldottam a legelőket borító magas füvön, a vékony fűszálak éles papírként hasítottak a bőrömbe. Egyszerűen áttörtem a kukoricáson. Letapostam az elém kerülő növényeket. Futottam, rohantam, száguldottam. Elrohantam a Kórház mellett. Keresztülfutottam a kerten, végigrobogtam egy tavacska partján. Aztán utamat állta a hideg fémfal. Megtorpantam, és levegő után kapkodtam. A szívem a fülemben lüktetett. Felemeltem a kezemet, és megérintettem a falat. A kezem ökölbe szorult, de aztán tehetetlenül leengedtem magam mellé. És akkor rájöttem a legalapvetőbb igazságra, a hajó legfontosabb törvényére. Innen nincs hová futni.

22. KOROS A ZSILIP AJTAJA BECSUKÓDOTT . A hátam mögött Doki és Ősfő halkan, ingerülten beszélgetett. – Gondolod, hogy ő volt... ? – Az teljesen kizárt. – Tudja? Csend támadt. – Dehogy tudja. Még szép, hogy nem. – Te voltál az...? – Dehogyis. Engem azonban nem érdekeltek, mert csak a csillagokra tudtam gondolni. Mintha a lelkem egy része elveszett, kiürült volna, az üreget azonban kitöltötte a milliónyi csillag fénye. Soha nem álmodtam náluk csodálatosabb dologról. Soha nem gondoltam, hogy ennyire lenyűgözőek. Hogy a csudába gondolhattam, hogy a Nagycsarnok villanykörtéi igazi csillagok? Most már sohasem leszek olyan, mint azelőtt. Hiszen láttam a csillagokat. Az igazi csillagokat.

23. AMY A FÉMRE SZORÍTOTTAM AZ ARCOMAT . Belélegeztem a magasba ívelő belső fal szegecseire tapadó port. Égett a szemem. Elmosódó tekintetemmel semmit sem láttam, csupán a fémből kovácsolt világ szürkeségét. Valami megpattant a belsőmben. Nem... fogom... kibírni. Képtelen vagyok rá. Ez elviselhetetlen. Ez az... egész... élet idebent... ezt képtelenség elviselni. Nem fogom kibírni. Hiszen mindenről le kellett mondanom, és nem maradt más, csak ez a fémfal! Az enyhén ívelő akadálynak támaszkodva térdre rogytam. Nyomot hagytam magam után. Az izzadság, a könnyek és a takony csíkját. Nem törődtem vele. Ahogy a térdem belemélyedt a nyirkos földbe, a nedvesség beszivárgott a nadrágom szárába. Belemarkoltam a talajba. Pont olyan volt, mint az igazi, rendes termőföld. Pedig nem az. – Valami baj van? A Kórházat egy távolabbi, jókora téglaépülettel összekötő ösvényen magányos férfi állt. Az arcom elé kaptam mocskos tenyeremet. Földdarabok hullottak le az ujjaimról. Megpróbáltam letörölni a könnyeimet és a taknyot, miközben biztosra vettem, hogy a sárral sikerült még jobban bemocskolnom a képemet. A falnak támaszkodva felkeltem.

– Maga most biztosan azt hiszi, hogy őrült vagyok – hördültem fel. Próbáltam nevetni, mintha valami vicceset mondtam volna. – Úgy látom, nagyon felzaklattak – felelte az ismeretlen, és sietve odajött, hogy megtámasszon. – Nem tartalak bolondnak. Mi a bajod? – Ez az egész – hördültem fel. – Annyira csak nem lehet szörnyű. – De igenis az. A férfi mozdulatlanul állt mellettem. Egyáltalán nem haragudott azért, hogy összekoszoltam az inge ujját. – Amúgy, Amy a nevem. – Orion vagyok. – Örülök, hogy találkoztunk. Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy igaz. Ez a férfi az első a hajón, akitől nem ver ki a hideg, és aki nem akar megölni, sem együtt a kettő. A korát tekintve nagyjából olyan idős lehet, mint apukám. Kicsit talán fiatalabb. Bár a gondolattól enyhe fájdalom hasított a szívembe, valamiért mégis megnyugvásra leltem. Orion megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett. Hátat fordítottunk a Kórháznak, és a téglaépület felé mentünk. – Meg kellene mosakodnod, mielőtt visszaküldelek. Amúgy meg, mit csináltál a falnál? – Kijáratot kerestem erről a hajóról – dadogtam. Orion szívből jövő őszinteséggel nevette el magát. A jókedve rám ragadt. Én is elmosolyodtam. Ahogy felragyogott a szeme, Koros jutott eszembe. Nem csak azért, mert hasonlított rá. Ezen a

hajón mindenki hasonlít mindenki másra. Mintha rokonok lennének. Ugyanolyan a bőrük és a hajuk. Nem. Azért emlékeztetett Korosra, mert ugyanolyan lágyan csillogott a tekintete. Megálltam a téglaépület lépcsőjénél. A jókora fehér betűkkel festett felirat szerint ez itt a Feljegyzések Csarnoka. A széles kapu mellett Ősfő festményére figyeltem fel. A vénség hideg tekintettel bámult rám, ahogy elindultam felfelé a lépcsőn. Nem akartam a festett képmás szemébe nézni. Orion előresietett. Valami törülközőt emlegetett. Belöktem a férfi után bezáródott ajtót, és beletelt pár pillanatba, mire a szemem hozzászokott a halovány benti világításhoz. És akkor megpillantottam. A Földet. Persze, nem az igazi Földet, még szép, hogy nem azt, hanem egy hatalmas földgömböt. Odarohantam. Nyújtózkodva próbáltam megérinteni a hatalmas előcsarnok középpontjában lógó terebélyes gömböt. Hiszen ez a Föld. Ott van Amerika meg Florida. Ott születtem! Ott van Colorado is, ahol megismertem Jasont. Remegő kézzel tovább nyújtózkodtam, hogy valahogy megérintsem a porral borított, rücskös gömböt még akkor is, ha elérhetetlenül távol volt tőlem. Orion félrerántotta a kezemet, és egy forrón gőzölgő, enyhén nedves törülközővel dörzsölgetni kezdte a tenyeremet. Úgy éreztem, hogy szinte a bőrömet is lenyúzza. Ám amikor elhúztam a kezem, a tenyeremre pillantva megállapíthattam, hogy bár kivörösödtek, de tiszták. Mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, Orion a képembe nyomta a törülközőt, és azt is sikálni kezdte.

Hangosan kacagott, mire én is nevetni kezdtem. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára úgy tisztogattak, mint egy kisgyereket. – Újra tiszták vagyunk! – rikkantotta Orion jókedvűen, és a háta mögé dobta a törülközőt. A kezembe nyomott egy nagy pohár hideg vizet, amit mohón kiittam. Az izmaim egyből ellazultak. Kezdtem megnyugodni. – Nahát – folytatta a férfi, és a magasba pillantott. – Megtaláltad a modellünket. A Nap-Földet. Amikor Nap-Földről beszélt, valószínűleg az én Földemre gondolt. – Ez pedig itt – folytatta – az Isten Áldása. Addig nem is vettem észre az űrhajó parányi makettjét. Azt a pillanatot örökítették meg, amikor útra kelt a Földről. Nagyjából akkora volt, mint a fejem, míg a Föld modellje olyan hatalmas, hogy két kézzel nem is tudtam volna átölelni. Megpöcköltem az űrhajó makettjét. A dróton lógva vadul lengeni kezdett, majd leállt, mintha mi sem történt volna. Hiszen csak egy hajó. Semmi sem érdekli. Nem törődik a dolgokkal. – Jobban érzed már magad? – tudakolta Orion, mintha egy meleg törülközővel bármelyik bajomat meg lehetett volna oldani. – Minden rendben lesz – válaszoltam, miközben mindketten tudtuk, hogy hazudok.

24. KOROS GYERE! – PARANCSOLTA ŐSFŐ.

A puszta hangsúlya elég volt ahhoz, hogy tudjam, rám gondolt, nem Dokira. A gazda beszél így a rabszolgájához. Letéptem pillantásomat a zsilip bezárt ajtajáról, és az idős férfi nyomába eredtem. Doki is elindult utánunk. Megfontolt lépteinek zaja fenyegető dobszóként dübörgött a folyosón. Amikor Ősfő odaért a fagyasztókamrák sorát lezáró falrész előtti asztalhoz, megállt és várakozó pillantást vetett rám. Az asztal felé fordultam. Jól emlékeztem, hogy Amy itt kuporgott a hideg fémlapon, és azt sem felejtettem el, hogy semmit sem tudtam tenni érte. – Igen? – csattant fel Ősfő. Majdhogynem vicsorgott. – Mi igen? – Vezetőként mit tennél ebben a helyzetben? – Izé... – csupán ennyire tellett tőlem. Ez a viselkedés annyira jellemző a mesteremre. Mindig akkor kezd leckéztetni, amikor a legcsekélyebb mértékben sem számítok rá. – Izé! Hát persze, izé! – gúnyolódott a vénség. – Viselkedj vezetőként! Mit kell tennünk? – Hát... Meg kell néznünk a videofelvételeket, és – tettem hozzá gyorsan, amikor észrevettem, hogy Ősfő arcára kiült a gúnyos mosoly – ...ellenőrizhetnénk a tele-gyöngyök mozgását is.

Az idős férfi csupán a torkát köszörülte, de nem sértegetett a javaslatom miatt. A kezembe adott egy liflfyt. A hüvelykujjamat rányomtam a beléptető négyszögre, és a liffy azonnal felragyogott. Begépeltem pár parancsot, és keresni kezdtem a Fagyasztó-szint videofelvételeit. Amikor azonban megtaláltam a feljegyzéseket, semmit sem láttam. Minden fekete maradt. – Valami nincs rendben a videoernyőkkel – állapítottam meg, miközben újra próbálkoztam. Továbbra is minden fekete maradt. Ősfő felhördült. – A kamerákat már az első alkalommal is kiiktatták. Azt hittem, hogy megvan a megfelelő válasz, de nagyon úgy látszik, hogy egérutat talált. Próbáld meg a tele-gyöngyök ellenőrzését! Újabb parancsokat gépeltem be. Ezúttal az Isten Áldása térképét hoztam elő. Sok száz villogó pontocska ragyogott fel rajta. Minden embert fénypötty jelölt. A teljes legénység mozgását nyomon lehetett követni, ha megnéztük, hol van a tele-gyöngyük. Ezt a módszert korábban is alkalmaztam. Bújócskázás közben elképesztően jól lehetett csalni vele. Harley csupán hat hónap elteltével jött rá, hogy mi az elképesztő ügyességem titka. Másra viszont még nem használtam. Most azonban már pontosan tudtam, hogy mit keresek. Megtaláltam a Kórház harmadik emeletén a beléptetési pontot. Amikor megérintettem ott a képernyőt, a térkép azonnal átváltott a fagyasztók szintjére. Ebben a pillanatban három pötty pislogott ott. A rendszer az én tele-gyöngyömet mutatta, meg Dokiét és Ősfőjét. Az időzítőre tettem az ujjamat, és visszamentem egy órát. A telegyöngyök térképén senki sem látszott csak...

– Doki – szólaltam meg, és odaadtam Ősfőnek, hogy ő is ellenőrizze. – Csak Doki volt idelent. – A tudósok közül néhányan ott voltak velem a másik laboratóriumban. Ők is átjöhettek ide. Nem lett volna nehéz. Amikor elmentek, nem kísértem ki őket. Kicsit korábban pedig bármelyik másik tudós lejöhetett ide a nap folyamán – felelte az orvos érzelemmentes, töprengő hangon. – Tudom, hogy mi jár a fejedben, Ősfő, de te elfogult vagy. Bármelyikük lehetett. Mindegyiknek van felhatalmazása a szint használatára, mindegyikük tud a fagyasztókamrákról, és ismerik a működési elvüket is. – Vagy pedig mégiscsak ő volt az – felelte Ősfő. Doki arcát mintha jégből faragták volna. – Ő meghalt – válaszolta. Olyan bizonyosság csengett a hangjában, hogy biztos voltam abban, bárkiről is beszél, az illető nincs életben. – Igen, pontosan – vicsorogta Ősfő, és gyilkos pillantást vetett az orvosra. – Csak hát, ugyanezt nem lehet elmondani a befolyásáról. Doki előreszegezte az állát. Összeszorította a száját, és végül magában tartotta azokat a durva szavakat, amiket Ősfő fejéhez akart vágni. – Akárhogy is – folytatta az idősebb férfi –, rá kell jönnünk, hogyan lehet rendbe tenni a kamerákat. Ami pedig a tele-gyöngyök kijelzőjét illeti... Elakadt a szava. Kissé félrehajtotta a fejét, ahogy a telegyöngyében felhangzó jelentést hallgatta. Akkor sem emelte fel a hangját, amikor végre megszólalt. Ennek ellenére jól hallottam, hogy majdnem vicsorgott:

– Hogy mit csinál az a lány?

25. AMY AMIKOR BELÉPTEM A KÓRHÁZ AJTAJÁN , teleszívtam a tüdőmet levegővel. Valósággal megkönnyebbültem, ahogy megéreztem a fertőtlenítőszerek éles, csípős bűzét a levegőben. Ha más nem, legalább ez megkülönböztette a benti és a kinti levegőt. Elhaladtam egy család mellett. Éppen az idős nagyapát vetették fel. Az öregember halkan motyogott valamit. Nem beszélt elég hangosan ahhoz, hogy megértsem, mit mond, ráadásul elképesztő volt a kiejtése. Ennek ellenére felfogtam, hogy valami nagyon felzaklatta. – Mi baja az öregnek? – kérdezte a pult túloldalán ülő ápolónő unottan. Én a lift előtt álltam. – Furcsa emlékképei támadtak – felelte üres, gépies hangon a fiatal nő. Megdermedtem, és visszafordultam feléjük. Ha én hoznám be apukámat a kórházba, nem tudnék ilyen távolságtartóan viselkedni. Az ápolónő valamit kipipált egy olyan vékony, műanyag abroszra emlékeztető téglalapon. – Mostanában elég sok őszhajúval előfordul. – Lejárt az idejük – biccentett a fiatal férfi. A hátam mögött kinyílt a lift ajtaja, én azonban továbbra is a családot figyeltem mozdulatlanná dermedve. Ez a fickó csak nem arra céloz, hogy az öregeknek meg kell halniuk? Hétszentség, hogy nem!

– Tessék velem jönni! – fordult a nővér az idős férfi felé. Az öreg megfogta a felkínált kart, és a nő mellett elindult a felvonó felé. Az ifjú pár egyetlen szóval sem búcsúzott tőle. – Kérlek, tartsd itt a felvonót! – szólt rám az ápolónő. Összerezzentem, s magamhoz tértem, és az érzékelő elé tartottam a kezemet, hogy nyitva maradjon a lift ajtaja. – Milyen furcsa a hajad – szólalt meg a vénség, ahogy felém fordult. Ő is meglehetősen érzelemmentesen beszélt. – Igen, tudom – vágta rá a nővér. Rám nézett, amikor belépett a liftbe. – Doki mondta, hogy mostantól egy furcsa lány is lakik a Kórházban. – Izé, hát igen – nyögtem ki. Mégis, mi mást mondhattam volna egy ilyen beszólásra? Megnyomtam a második emelet gombját. Ott van a szobám. – Légy szíves a harmadikat is! – folytatta a nővér. A lift ragyogó kijelzőjére nézett. – Mindjárt itt az ideje, hogy megkapjátok a gyógyszert. Ha sietünk, még időben befeküdhetsz az új szobádba. Barátságosan megveregette az idős férfi kezét. A lift ajtaja széthúzódott a másodikon. Boldogan hagytam magukra őket. Az idős férfit látva azt gondoltam, hogy már évekkel ezelőtt be kellett volna küldeni egy bentlakásos intézetbe. Különös volt, hogy azért annyira nem tűnt öregnek. A szeme mondjuk teljesen eltompult, és az arcizmai is egészen elernyedtek. Nagymamát jutatta eszembe. A vége felé volt ilyen, amikor már annyira eluralkodott rajta az Alzheimer-kór, hogy anyunak be kellett fektetnie egy öregek otthonába. A halála előtti évben

húsvétkor bementünk hozzá. Adott nekem egy hímes tojást. Nem tudta ugyan, hol van, és anyu nevén szólított, de akkor is nekem adta azt a tojást. Erőtlenül rámosolyogtam az öregemberre. Mintha bocsánatot kértem volna tőle. Amikor korábban itt jártam, csupán az a tagbaszakadt fickó állt a közösségi helyiségben. A nővér jól mondta, tényleg közeledett a gyógyszerosztás ideje. Valóságos tömeg nyüzsgött idebent. A gyülekezők között két nővér sétált. Jókora kék-fehér tablettákat osztogattak. Zavart csend támadt. Pontosan tudtam, hogy az előbb még mindenki hangosan beszélgetett. Egy gitár elhaló akkordja még most is ott vibrált a levegőben. Mintha megnyomtam volna a szünetgombot. Aki felém fordult, azonnal kővé dermedt. – Hűha – mondta egy barátságos, vigyorgó alak. – Ez lesz ám a klassz! A háta mögött az a magas fajankó támaszkodott a hatalmas üvegablaknak, akit reggel láttam. Vigyorra húzódott a szája, ám ő nem mosolygott, hanem rosszindulatúan nevetett rám. Tettem néhány lépést beljebb. Ellenséges pillantások követtek. – Harley vagyok – folytatta a barátságos alak. – Te meg biztos az új beteg! Az egyik nővér hatalmas felhajtást csinálva három tablettát nyomott Harley kezébe. A nagy kék-fehér mellett két kisebbet. Az egyik zöld, a másik rózsaszín volt. A fiatalember a szájába dobta a tablettákat, és egyből lenyelte mind a hármat. Megkerülte az ápolót, és még szélesebben vigyorogva odasietett hozzám. – Belétek meg mi ütött? – kiáltotta hátra a válla fölött. – Ő az új

lakótársunk, akiről Koros mesélt nekem! A lift közelében néhány lány idegesen csiripelni kezdett, majd halkabban suttogva folytatták. Sustorgás támadt. Az egész tömeg halkan duruzsolt. Igazából nem tudtam kivenni, hogy miről beszélnek. Annyira elvarázsolt kiejtést használtak, hogy komoly gondot okozott a szavaik megértése. Ennek ellenére nem esett nehezemre kitalálni, hogy miről szövegelhet mindenki. Pontosan úgy éreztem magam, mint az új iskolába kerülő diáklány az első ebédszünetben. Mindenki bámul, mindenki beszél. Kétséged sem lehet afelől, hogy akit bámulnak, akiről beszélnek, az te vagy. – Ennek meg mi a baja? – suttogta valaki a közelben. – Nekem aztán semmi bajom sincsen – csattantam fel. – Nézzétek a haját... – szólalt meg valaki a hátam mögött. Amikor megpördültem, vörös fürtjeim mozgásba lendültek a hátam mögött. Nem tudtam, hogy ki tette ezt a megjegyzést, de barna szemükkel mindannyian engem bámultak. Egyforma sötét hajuk és csak valamivel világosabb arcuk volt. A nagydarab fajankó rám nézett, és megnyalta a száját. Nem is próbálta titkolni, hogy kiguvadó szemekkel bámul. – Örülök, hogy megismertelek – vágott Harley hangja a kellemetlen csendbe. Amikor megszorította a kezemet, ragyogó festékfolt maradt a tenyeremen. A langaléta, sovány fiatalember torzonborz hajára jó pár helyen ragadt festék. Őszinte arckifejezéssel, ragyogó szemekkel nézett rám. Valahogy Koros jutott eszembe róla. – Figyelem, emberek! Bemutatom nektek az új lányt. Koros ismeri. Új lány, bemutatok neked mindenki mást.

Néhányan udvariasan biccentettek, páran el is mosolyodtak. A legtöbben azonban feszülten figyeltek rám, és olyan is akadt, aki undorral küszködött. A mellettem álló nővér fejbe bökte magát az ujjával, és suttogva beszélni kezdett a levegővel. – Valami gond van a fejével? – biccentettem Harley felé, miközben odavezetett ahhoz az asztalhoz, amelyik mellől felkelt. – Ó, emiatt nem kell aggódnod. Itt mi mind bolondok vagyunk. Az idegességtől vihogni kezdtem. – Mekkora hatalmas nagy szerencse, hogy olvastam az Alice Csodaországbant. Fenemód olyan érzésem van, hogy lezuhantam a nyuszi vermébe. – Hogy mit olvastál? – lepődött meg Harley. – Ne is törődj vele! A teremben lévők kivétel nélkül minden egyes mozdulatomat szemmel tartották. – Na, figyeljetek! – kiáltottam. – Tudom, hogy nem úgy nézek ki, mint ti. De attól én is ugyanolyan ember vagyok, mint itt mindenki más. Felszegtem a fejemet, és körbefordulva sorba a szemükbe néztem. Megpróbáltam olyan sokáig farkasszemet nézni a bandával, amíg csak lehetséges volt. – Mondd el nekik! – biztatott Harley fülig érő vigyorral. – Te meg honnan kerültél ide? – kérdezte gonosz vigyorral a guvadt szemű, ellenszenves fafej. – Te meg mégis, ki vagy? – vágtam vissza ingerülten. – Luthe – felelte halk, fenyegető hangon. – Figyelj Luthe, ne bámulj így rám! – vicsorogtam, és

összefontam a karomat a mellem fölött. A férfi arcán még jobban szétterült a vigyor. Valósággal keresztüldöfött a pillantásával. – De tényleg, hogy kerültél ide? – szólalt meg a Harley mellett ülő nő. Nagyot sóhajtottam. Semmi értelme sem lett volna azt követelni, hogy Luthe ne faljon fel a tekintetével, amikor valamennyien engem bámultak. – A Földről jöttem – feleltem. – Nagyon hosszú idővel ezelőtt keltem útra. Válaszul hitetlenkedő pillantásokat kaptam mindenfelől. Vagyis a legtöbbjüktől. Akadtak ugyanis a tömegben néhányan, akiknek a szemében olyan szikra lángolt fel, hogy megértettem, ők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy fejük fölött az égbolt csupán festett fém. – Mesélsz róla? – kérdezte Harley. Leültem a székre, amire mutatott. Nem törődtem azzal, hogy a mellettem ülő nő azonnal arrébb húzódott. Mégis, mit mesélhetnék nekik a Földről? Hogy a csudába adhatnám át, hogy más a levegő illata, hogy a termőföldnek sokkal gazdagabb a tapintása? Miként mondhatnám el nekik, hogy az emberek is mások, hiszen tudják, hogy az ajtón túl egy egész világ vár rájuk? Kezdjem az örökösen a felhők és a hótakaró mögé rejtőző hegyekkel? De hát, ismerik egyáltalán azokat a szavakat, hogy felhő, hó és hegy? Mesélhetnék nekik a másfajta esőről is. Arról, amelyik annyira klassz, amikor otthon akarsz maradni, hogy megnézzél egy filmet vagy olvasgass. Szóba jöhetne az a fajta eső is, melynek cseppjei gombostűként

szurkálják a bőrödet. Megemlíthetném a lágy, nyári záport, amelyiknek az érintésétől édesebb az első szerelmedtől kapott csók. Várakozó pillantással néztek rám. Itt volt az ideje, hogy meséljek nekik arról a bolygóról, amelyik egykor az otthonom volt. Az éggel kezdtem.

26. KOROS AZ A KICSESZETT LÁNY beállított a Kóter közösségi helyiségébe, és mindent elmond nekik a Nap-Földről – vicsorogta Ősfő. – Talán nem adtuk tudtára, hogy mi történik, ha még nagyobb zűrzavart okoz? Nem szóltunk neki? – Nyugalom, Ősfő – szólt rá Doki barátságos, megnyugtató hangon. – Bármelyik pillanatban kezdetét veheti az Időszak. Az majd annyira felzaklatja őket, hogy egyetlen szóra sem fognak emlékezni a hallottakból. A vénség hatalmas ökölcsapást mért a legközelebbi fagyasztókamra ajtajára. Hátrább ugrottam. Feszülten figyeltem, mert nem tudtam, hogy mit vagy kit fog legközelebb megütni. – Nagyszerű – vicsorogta. Lángoló tekintettel fordult felém. – Mi a széthúzás első oka? Most vizsgáztat? Ilyenkor? – A különbözőség – válaszoltam. – Pontosan. Bárhová is megy az a lány ezen a hajón, zűrzavar és széthúzás jár a nyomában. Olyan, mint egy kisgyerek, aki szennycsíkot húz maga után. A második fontos tényező az elszánt vezető személye. Figyelj rám, te fiú! Ha a különbözőség miatt kitör a zűrzavar, akkor csupán az erőskezű vezető biztosíthatja a rendet. Tanulj ebből! Megnyomta a tele-gyöngye gombját. – Közérdekű bejelentés következik – szólalt meg. – Te meg mire készülsz, Ősfő? – kérdeztem, amikor a fülemben

felhangzott a jól ismert csip, csip-csip. – Figyelem! Az Isten Áldása valamennyi lakójához szólok. Rendkívül fontos dologról kívánok beszélni. Görcsbe rándult a gyomrom. Mesterem a tele-gyöngyök rendszerét felhasználva megszólította a hajó valamennyi lakosát. Tartottam tőle, hogy pontosan tudom, mit fog mondani. Valósággal zakatolt az elmém. Egészen biztos lehettem abban, hogy nem fogja elárulni a Fagyasztó-szint és a lefagyasztott utasok létezését. Nem mondja meg, Amy honnan került ide. Ezt soha az életben nem árulná el nekik. – Ősfő, ne csináld ezt! – könyörögtem. Keresztülnézett rajtam. – Néhányan közületek, mindenekelőtt azok, akik a Táplálószinten közel jártak a Kórházhoz, talán már észre is vették az új lakónkat. – Állj meg! – üvöltöttem Ősfőre. Elegem volt a hazugságaiból. Odaugrottam hozzá. Doki hátrarántott. Hosszú ujjaival megragadta a karomat. Megpróbáltam lerázni magamról, de túl erős volt. – Új lakótársunk egy fiatal nő, akinek egészen különös sápadt bőre és világos haja van. Az irányítók egyik tudományos kísérlete eredményeként jött létre. Olyan testi tulajdonságokat akartak kifejleszteni, amelyekre támaszkodva az emberi test majd jobban ellen tud állni a Centauri-Földön uralkodó esetleges zord természeti viszonyoknak. A lány ártalmatlan, de szellemileg fogyatékos és gyakran hazudik. Könnyen összezavarodik és csekély a munkavégző képessége. Éppen ezért a Kóterban marad. Nem kell

kapcsolatba lépnetek vele. Mivel egy torzszülöttről van szó, úgy is kell bánni vele. Ökölbe szorult a kezem. Még hogy Amy torzszülött? Még hogy valamilyen őrült irányítókísérlet hozta létre? Mondjuk, amúgy ez teljesen hihetően hangzott. Az irányítók tudósai idejük nagy részét azzal töltik, hogy olyan új dolgokat eszelnek ki, amelyek majd megvédenek minket a Centauri-Föld esetleg zord környezetével szemben. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy Ősfő megpróbálja eltitkolni Amy származását, és távol akarja tartani a lányt a legtöbb embertől. Amikor Doki elengedett, valósággal remegtem az indulattól. Már nem lett volna értelme Ősfőre vetni magamat. Befejezte a közérdekű bejelentést. Megfordultam, és elrohantam a lift felé. Siettem vissza Amyhez.

27. AMY CSAK AZT NEM ÉRTEM – folytattam hogy miért vagytok egyáltalán itt? – Hát emmeg hogy értőd? – kérdezte az egyik férfi. Gitárt tartott az ölében. Egy ősrégi akusztikus jószágot. – Harley azt mondta, hogy itt mindenki bolond. Arról beszélt, hogy ez itt az elmegyógyintézet. – Áh, nem is vagyunk bulundok – ellenkezett a muzsikus. Jóval erősebb akcentussal beszélt, mint a többiek. Csak a legnagyobb nehézség árán értettem meg. – De azok vagyunk – vágott a szavába a nő, aki az előbb még elhúzódott mellőlem. Harley elmesélte, hogy a nő, Victria történeteket ír. Ősrégi könyvet tartott a kezében. Igazi, bőrbe kötött régiséget, nem olyan elektronikus dolgot. Vajon, honnan szerezhette? – Csak azért viselkedünk többé-kevésbé normálisan, mert kapjuk a dilibogyókat – magyarázta Victria. – Té lehet, hogy tán bulund vagy – vágott vissza tréfálkozva a gitáros. – De ín nem vagyok az. – Ó, dehogynem – szólt közbe Harley. – Victria is az. Meg én is. Mi mind bolondok vagyunk. – Dehogy vagytok bolondok – tiltakoztam. – Nem kéne elsietned a dolgot. – Dehogynem, tök komolyan gondolom! Nem vagytok bolondok. Nem viselkedtek őrültként. Egyikőtök sem.

Harley elmosolyodott. – Ezt bóknak tekintem. Hiszen... Elakadt a szava, és kissé félrehajtotta a fejét, mintha feszülten figyelne valamire. – Tessék? – kérdeztem. – Csend legyen! – szólt rám Victria. Körülnéztem a teremben. Kivétel nélkül mindannyian félrehajtották a fejüket. Úgy tűnt, hogy feszülten figyelnek valamire. – Közérdekű bejelentés – suttogta a gitáros. – Ősfő azóta nem tett így, hogy meghalt a Korosunk. – Csend legyen! – förmedt rá Victria. A tekintetem emberről emberre ugrott. A bolondok házában mindenki egyformán feszült arckifejezéssel hallgatott valamit. A betegek meg az ápolók is. Egészen hátborzongató volt, ahogy kivétel nélkül megdermedtek és olyan dologra figyeltek, amit én nem hallhattam. Körülöttem mindenki mozdulatlanná vált és elnémult. Én viszont felugrottam, és fel-alá jártam a tömeg között. Vártam, hogy végre megtörjön a varázslat. Vártam, hogy visszatérjenek a világomba. – Micsoda baromság – szólalt meg Harley, és nagyot legyintett. A többiek is kihúzták magukat. A tekintetük kitisztult. Bármit is hallgattak, annak mostanra vége. – Mi történt? – tudakoltam. Harley felém fordult. Most először nézett rám komor tekintettel. – Semmi – válaszolta. Victria halkan morgott valamit, csak egyetlen szót, amit nem értettem.

– Mi az már? – kiáltottam. A hangom önkéntelenül is élesen csengett. A nő farkasszemet nézett velem. – Torzszülött. – Victria! – förmedt rá a gitáros. A nő valósággal megpördült. – Hallottad Ősfőt. Ez a ribanc egy torzszülött! Egész idő alatt hazugságokkal etetett minket. Hazudott! Volt pofája azt mondani, hogy a Nap-Földről jött! A messzeségbe nyúló síkságról meg a végtelen égboltról beszélt! Bolondabb bármelyikünknél... Mit gondolsz, Ősfő miért vágta be ide közénk? A hazugságaival együtt. Valósággal vicsorgott. – Megetette velünk, hogy látta a Nap-Földet. Hogy volt pofája ehhez? Hogy mertél így tenni? Amikor visszafordult felém, jeges gyűlölet lángolt a szemében. – Nyugodjál már meg, Victria! Szegény szellemi fogyatékos. Ütődött. Nem tudja, mit beszél – ellenkezett a gitáros. – Ti meg miről beszéltek? – kiáltottam, de önkéntelenül is hátrább léptem. – Ne akard bemesélni nekem, hogy az égbolt végtelen – válaszolta halk, fenyegető hangon Victria. – Soha többé ne mesélj ilyen dolgokról! Ki ne nyisd többé a szádat! Nincs is olyan, hogy égbolt. Csak a fémmennyezet létezik. Összerezzentem durva szavaitól, ám mielőtt megfordult, hogy kirohanjon a folyosóra, észrevettem, hogy könnycseppek csillognak a szemében.

– Itt meg mi folyik? – kérdeztem. Körbefordultam a teremben. Az egyszem Harley kivételével mindannyian ugyanazzal a megvetéssel és keserű haraggal néztek rám, mint Victria. – Gyere! – szólt Harley, és felállt. – Menjünk vissza a szobádba! – De miért? Mi történt? Nem értem. – Csak gyere – sürgetett Harley, majd kivezetett a némán bámuló betegek közül, ki az ellenséges szoba ajtaján.

28. KOROS AMIKOR KISZÁLLTAM A LIFTBŐL , a beszélgetés azonnal suttogássá halkult. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miről beszélhettek. Nem törődtem a suttogásukkal és a hazugságaikkal. Nem érdekelt, hogy mi jár a fejükben. Azt akartam tudni, hogy Amy mit gondol. Közvetlenül az ajtaja előtt észrevettem a barna foltot. Ennyi maradt a virágokból, amiket ott hagytam neki. Bekopogtam. – Gyere be! – zendült fel egy férfi mély hangja. Harley volt az. Fájdalom nyilallt a gyomromba. Hüvelykujjamat végighúztam az ajtó nyitógombján, mire a bejárat kinyílt. Amy az ablak előtt ült és kifelé bámult. A fény bevilágította felemelt arcát. Vörös-arany haja valósággal ragyogott, szikrák villództak tiszta, zöld szemeiben. Dermedten bámultam, nem tudtam levenni róla a tekintetemet. – Ugye, milyen szép? – kérdezte Harley. Arrébb rakta az íróasztalt, így az már nem a fal mellett állt. Odahúzta ferdén Amy elé, és rátette a tetejére a kisebbik asztali festőállványát. Az állványra parányi vásznat feszített. Harley már felvázolta faszénnel a jelenetet. – Félbehagytad a haladat? – kérdeztem. Csak remélni tudtam, hogy a hangom keserűsége nem olyan egyértelmű a többieknek, mint nekem. – Bezony! – ciripelte Harley. Parányi kék pöttyöt kent Amy festett arcára. A lány ajka alatt leheletnyi árnyék jelent meg. – Az

milyen vicces, hogy pontosan ugyanazokat a színeket használhatom hozzá, mint amik a halhoz kellettek. Váratlanul kikukucskált a festővászon mögül. – Hoppá! Ez az új neved. Mostantól te vagy az én halacskám. Amy jókedvűen felnevetett, amikor meghallotta az új becenevét, ám én majd szétpukkadtam a méregtől, amikor Harley azt mondta, hogy a lány az övé. Mondjuk, valamennyire igaz volt. Amy fürtjeinek vörös-arany-narancssárga-sárga ragyogása pontosan ugyanolyan színekben tündökölt, mint Harley díszhalának a pikkelyei. – Figyelj csak, Halacska, ne is törődj a fiúval, és mesélj még az égről! Kihúztam magam, ahogy meghallottam, hogy Harley minek nevezett. Annyira szerettem volna bemosni neki egy hatalmasat. Tényleg nagyon jó lett volna bezúzni a képét, még akkor is, ha ő a legjobb barátom. – Azóta odavoltam a csillagokért, hogy egyszer kiskoromban a szüleim elvittek az obszervatóriumba. Nem tudhattam, hogy mit jelent az obszervatórium szó, ám egy dolog nagyon is világos volt: Amy először a szülei társaságában látta a csillagokat, mellettem meg csak egy hulla volt. Amikor rám pillantott, elöntött a boldogság, amiért még csak nem is sejthette, hogy mi jár a fejemben. Piszkálgatni kezdte az ölébe fektetett szalvétán heverő húsos rétest, és egy darabot a szájába dobott. Gyorsan lenyelte, majd az étel maradékát a szemétbe hajította. Ezek szerint Harley-val itt ettek, nem a Kóter étkezdéjében.

Remek. Nagyon is el tudtam képzelni, hogyan bántak vele a Kóter lakói azok után, hogy meghallgatták Ősfő közérdekű bejelentését. Amy belekóstolt a mellette álló pohárba, és összerezzent. – Mi a bajod? – kérdeztem. – Fáj a fejem – válaszolta. – Na, akkor elmondanád nekem, mi történt? Miért gondolja rólam mindenki, hogy torzszülött vagyok? – Nem mondtad el neki? – kérdeztem Harley-tól. – Még szép, hogy nem – morogta a barátom, és az ecsetjével megpróbálta keresztüldöfni a vásznat. – Miért aggasztanám ilyen hazugságokkal? Részben örültem annak, hogy Amy nem tudott Ősfő hazugságairól. Harley mindig is így viselkedett, amióta csak ismertem. Azt gondolja, hogy úgy védhetünk meg a legjobban valakit, ha nem veszünk tudomást a kellemetlen dolgokról. Képtelen volt felfogni, hogy a képzeletünk szüleményei néha sokkal szörnyűbbek az igazságnál. – Akkor elmondod? Felpillantottam. Amy a szemembe nézett. – Ősfőről van szó – válaszoltam. – Közérdekű bejelentést tett. Rólad beszélt az embereknek. Elhallgattam. Tudja egyáltalán, hogy mi az a közérdekű bejelentési – Hát, izé. Üzenetet küldött. Mindenkinek küldött egy üzenetet. Rólad. Elhallgattam. Egyszerűen képtelen voltam belenézni a hatalmas zöld szemeibe. – Nagy része hazugság volt.

Amy nagyon is érezte, hogy habozok folytatni a beszámolót. – Milyenfajta hazugságok? – tudakolta. – Azt mondta, hogy te egy balul sikerült kísérlet mellékterméke vagy. Meg szellemi fogyatékos. Ütődött – magyaráztam, majd ismét szünetet tartottam. – Torzszülött. Amy arca valósággal beesett, miközben feldolgozta a hallottakat. Abból, ahogy savanyúan elmosolyodott, kitaláltam, hogy már találkozott Ősfővel, és nagyjából sejti, hogy miket mondhatott róla. – Értem – mondta végül, és visszafordult az ablak felé. Harley kihúzta magát, és ismét a lány arcát bámulta. Kicsit később a vászon felé fordult. A szomorú arckifejezést átvitte a festett képmásra. – Na és, mondd csak, sok csillag volt fent az égen? – kérdezte, miközben a kép hátterét éjszakai égbolttá változtatta. Meglehetősen nehezen forgó nyelvvel mondta ki a csillag szót. Mintha még nem tudta volna megemészteni a létezésük tényét. – Sok millió – válaszolta Amy. – Sok milliárd. Erős vágyakozás csengett a hangjában. Harley ezüst festéket fröcskölt a vászonra. – De hát a csillagok nincsenek egy kupacban. Szanaszét vannak – szóltam közbe, és közelebb hajoltam a vászonhoz. – Nagyobb távolság van közöttük. A nagyságuk sem egyforma. Némelyik nagyobb. Akadnak közöttük egészen kicsi pöttyök is. Mintha valamilyen szörnyűséget tettem volna, Harley lassan felém fordult, Amy pedig tágra nyílt szemmel bámult rám. – Te láttad a csillagokat? – kérdezte a barátom halk, vádló hangon.

– Én...izé... Amy tekintete a szememet kereste. Tudtam, hogy a csillagok fényét akarta megpillantani bennük. – Csak egyszer – nyögtem ki. – Hogyan? – suttogta Harley. – Van lent egy zsilip. A halottaknak. Amy azonnal felkapta a fejét. – Na és, merre van? – kérdezte a barátom azon a halk, érzelmekkel teli, lelkes hangon, amiről eszembe jutott, hogyan is viselkedett abban az időszakában, melyet Doki „lassú összeomlásnak” nevezett. – Nem a Tápláló-szinten van. Harley valósággal megroggyant. Ő nem tartozott azon kevés kiválasztottak közé, akik átmehettek másik szintre. Az egész életét itt töltötte a Tápláló-szinten. – Megnézhetjük őket? – lelkendezett Amy. – Láthatjuk a csillagokat? Persze. Nagyon is szeretném megmutatni a csillagokat a lánynak. Neki igen, de a barátomnak nem. Nem most, amikor Amy is itt van. Azt akartam, hogy én legyek az, aki elhozza Amynek a csillagokat. Hogy visszaadjam neki. Na de, mit szólna ehhez Ősfő? Mit tenne? Mit tenne velem? Vagy Amyvel. – Nem – ráztam meg a fejemet. – Ősfőnek nem tetszene. Amy szeme jádetűként csillant meg. – Találkoztam Ősfővel – felelte, és a hangjából valósággal csöpögött az undor.

Harley felröffent, mire Amytól kapott egy dühös pillantást. A lány a legcsekélyebb mértékben sem találta mulatságosnak a hajó urát. – Mi a magasságos csodát tudott mondani, hogy ennyire megutáltad? – kérdezte a festő nevetve. – Tudod, hogy hol van az a zsilip, amiről Koros beszélt? – vágott vissza Amy izzó haraggal a hangjában. Az az ember lehet ilyen, aki két kézzel tartja az őrjöngő kutya pórázát. – Ki akart rajta hajítani. Ki akart dobni, csak hogy ne keltsek „zűrzavart” a drágalátos hajóján. – Úgysem tenné meg! – nevetett Harley. Amy arca kőkemény maradt. – De igen, megtenné – szólaltam meg. Harley nevetését mintha elvágták volna. Felém fordult. – Lehet, hogy csak megfenyegette. Nem gondolta ám komo... – De – vágtam a szavába határozottan. – Komolyan gondolta. Harley ismét lecsapott a vászonra. Dühös ráncok jelentek meg a homlokán. – Ősfő nem szereti a „zavaró tényezőket” – magyaráztam Amynek. – Ki nem állhatja, ha valaki más, mint a többiek. Azt hajtogatja, hogy a különbözőség a széthúzás első oka. – Ez az idióta pont olyan, mint Hitler volt – morogta Amy. Meglepett, hogy így gondolja. Ősfő mindig azt mondta, hogy Hitler bölcs, kulturált módon vezette a népét. Talán úgy értette a lány, hogy Ősfő is olyan erőskezű vezető, mint Hitler volt. Mindenesetre elég szokatlan összehasonlítás, és egy másik, olyan különbség köztünk, amiről biztosra vettem, hogy Ősfő gyűlölne miatta. Amy felpattant az ablak előtt álló székéről. Gyorsan kontyba

fogta a haját, amit két, az asztalról elcsent száraz ecsettel rögzített. Olyan fürge volt, hogy Harley-nak nem maradt ideje tiltakozni. A szobában fel-alá járkáló lányból egy ketrecbe zárt, dühöngő állat energiája áradt. Harley ismét röfögve nevetni kezdett. Én azonban némán meredtem az elmémben felbukkanó képre. Láttam, ahogy Ősfő keresztülsétál a Tápláló-szinten, és jóságos nagyapának mutatja magát a földművesek és a munkások előtt. Utána felmegy a Megtartó-szintre, és vicsorogva dühöng a dolgozók ostobasága miatt. Felidéztem magamban mindent, amit a fejembe vert. Hogy az irányítás minden másnál fontosabb. Újra magam előtt láttam savanyú, csalódott arckifejezését, amikor a magasabb szintre költözésem után először tettem valami meggondolatlanságot. Elmém tükrében Ősfő arca egyre jobban eltorzult. A külseje olyanná vált, amilyennek a lelkét gondoltam. És igen, rádöbbentem arra is, hogy az az ember, akivel három évig összezárva éltem, aki ennek az egész hajónak az ura, és aki vaskézzel irányít minden egyes lelket itt a fedélzeten... szóval, ez az alak bárkit bármikor meg tudna ölni. Képes volna rá. – De miért tenné ezt? – kérdeztem. – Nem tudom. Amúgy pedig... miért engem? Hiszen én nem is vagyok fontos. Miért próbált megöli? Harley ecsetje megdermedt a levegőben. A kis szobában döbbent csend támadt. – Nem te vagy az egyetlen – szólaltam meg nagy nehezen. A szavaim kilőtt nyílvesszőként martak a levegőbe. – Megöltek egy

embert. Láttam a zsilipet... segítettem Dokinak és Ősfőnek elküldeni a csillagok közé a holttestet. – Ki volt az? – suttogta Amy remegő hangon. – Mr. William Robertson. – Nem ismertem – vágta rá Amy mélységes megkönnyebbüléssel. Csak ekkor értettem meg, hogy mitől félt. Attól tartott, hogy az apja vagy az anyja lebeg odakint holtan, a csillagok között.

29. AMY MILYENEK A HAJÓN A RENDFENNTARTÓ ERŐK? – kérdeztem Koros felé fordulva. – Vannak nálatok zsaruk vagy valami ilyesmi? A két fiú zavartan összenézett. – Zsaruk? – kérdezte Koros. Bólintottam. – Tudod, rendőrök. Zsaruk. Értetlen tekintettel néztek rám. – Olyan tisztviselők, akik kordában tartják a rosszfiúkat. – Az Ősfő dolga – legyintett Harley, majd visszafordult a vászon felé. Nagyszerű. – Itt nincs szükség „zsarukra”, mint a Nap-Földön – magyarázta Koros. Beletelt egy hosszú pillanatba, míg rájöttem, hogy a NapFöld, amiről beszél, nem más, mint az én Földem. – A Nap-Földön nagy volt ám a széthúzás, mert az emberek nagyon különböztek egymástól. Az Isten Áldásán nincsenek különbségek, így aztán nincsenek gondok sem. Elfogott a pulykaméreg. – A Föld problémáit nem az okozta, hogy az emberek különböztek egymástól... – Rabszolgaság, keresztes hadjáratok, népirtások, polgárjogi megmozdulások, fajgyűlölő rendszerek. A különbözőség okozta kivétel nélkül a Nap-Föld összes nem természetes eredetű katasztrófáját.

Leesett állal hallgattam, mégsem voltam képes megcáfolni a világom történetét beszennyező vádakat. – Na, nézd már ezt az okostojást! – rikkantotta Harley. Rám kacsintott. – Koros sokkal többet tud ám, mint mi. A Nap-Földdel kapcsolatban a mi oktatásunk csupán a földművelés módszertanára meg a természettudományokra terjedt ki. Koros viszont nagyon okos. A fiatalabb fiú tűzvörös lett. Én azonban nem értem rá, hogy így pocsékoljuk az időmet. – Mit tesznek azért, hogy megtalálják a gyilkosokat? Mind a ketten értetlen arccal bámultak rám. – Állítottak őrséget a lefagyasztott emberek mellé? Ősfő kivizsgálja a bűntényt? Vannak gyanúsítottak? Van itt valamilyen biztonsági vagy megfigyelő rendszer? Mégis, mi a fenét jelenthet ez az egész? Amikor rájöttem, hogy ez a gondolat egyikőjükben sem merült fel, azonnal dühbe gurultam. – Egyetlen pillanatig sem gondoltatok arra, hogy ez mivel jár, igaz? Valaki gyilkolt a hajón, ti meg nyugodtan ücsörögtök és hagyjátok, hogy folytassa az ámokfutását. Azt hittem, te vagy ennek a bárkának a következő vezetője – bömböltem, és az ujjammal Korosra mutattam. – A homokba dugod a fejedet? Abban reménykedsz talán, hogy magától megoldódik minden? Szép kis vezér vagy! – Én... én... – dadogta a fiú. – Nem vagy képes felfogni, hogy ott vannak lent a szüleim? Tehetetlenül. Belefagyasztva azokba a kis dobozokba. Te ezt

megúsztad. Nem dobozoltak be. Nem tudhatod, milyen érzés, amikor kitépik a dobozodat a konnektorból, és eljön az a pillanat, amikor teljesen magadhoz térsz. Amikor már tudod, hogy ébren vagy. Szeretnéd kiokádni végre azokat a csöveket, de nem bírod, és ki akarsz kerülni abból az átkozott dobozból, de az sem megy. Leginkább pedig lélegezni szeretnél. De... nem... megy. – Jól van, na, jól van már – felelte a fiú. – Nyugodj meg! Igyál egy kis vizet! Koros felpattant, és kimenekült a fürdőszobába. Sietve megtöltötte a csapból az üres poharamat. – Nem kérek vizet! – kiabáltam. Ez a két fafej miért nem tudja megérteni, hogy mi az, ami igazán fontos? Koros továbbra is az orrom alá tartotta a poharat. Elvettem, és ittam egy nagy kortyot. Különös, keserű érzés maradt a nyelvemen. Vajon hányszor dolgozták már fel ezt a vizet? Ahogy ezen töprengtem, kezdett csillapodni a haragom, és nyugodtabbnak éreztem magamat. – Te hogy éreznéd magad, ha ott volnának a te szüleid is? – tudakoltam csendben Korostól. Harley felkapta a fejét. Lassan leengedte az ecsetjét. Sokkal jobban érdekelte a fiatalabb fiú válasza, mint az én dühöngésem. – Soha nem ismertem a szüleimet – felelte Koros. – Meghaltak? – kérdeztem. A hangom durvábban csengett, mint ahogy akartam, csak hát, úgy éreztem, hogy ez az egész világ érzéketlenné próbál tenni. Koros megcsóválta a fejét.

– Nem. Csak hát, én soha nem ismertem őket. Egyetlen Koros sem ismerheti a szüleit. Az egész hajó gyermekének kell tartania magát. Most pont úgy beszélt, mintha tankönyvből olvasná. Nem lehettem biztos abban, hogy ő maga felfigyelt-e a hangjából érződő szomorúságra. Hirtelen kicsinek és magányosnak tűnt. Megroggyant a válla. Mintha menedéket keresne a saját testében. – Ezért vagytok itt? – kérdeztem Harley-tól. – Ugyan már. Én ismertem a szüleimet. Takácsok odaát a városban. Az egész családom takács, a Járványig visszamenőleg. Elmondhatom neked, a szüleimet igencsak kiakasztotta, hogy nem folytattam a családi hagyományokat. Ugyanakkor viszont előfordulhat, hogy észre sem vették, hogy már nem élek velük. Nem bírtak rávenni arra, hogy érdekeljen a szövet, én pedig nem bírtam őket rávenni, hogy a szöveteken kívül bármi más is érdekelje őket. Így aztán átköltöztem ide. Egyedül Korosnak nincsenek valódi szülei. – Mert így kell lennie – morogta Koros halkan, ám közben nem nézett ránk. – Most azonban, ha nem is tudjuk kideríteni, hogy ki ölte meg Mr. Robertsont, a miérttel azért foglalkozhatunk. Odacsörtettem Harley-hoz, belemarkoltam a cuccaiba, és felkaptam a legnagyobb ecsetjét meg egy doboz fekete festéket. – Hééé – méltatlankodott a festő, de mielőtt bármit tehetett volna ő vagy Koros, nagy betűkkel felmázoltam a nevemet az ablak melletti falra. – Mit csinálsz a faladdal? – kiáltotta Koros döbbenten. – Nem is az enyém – vágtam rá.

Ezen a hajón semmi sem az enyém. A nevem alá odaírtam mindent, amiről azt gondoltam, hogy a gyilkos esetleg azért választott ki magának. Lány, ezt írtam. Tizenhét éves, vörös hajú, fehér bőrű, átlagos külsejű. – Szerintem gyönyörű vagy – szólalt meg Koros halkan, de nem törődtem vele. Nem része az expedíciónak, folytattam. – Eddig rendben – jelentettem ki, és megfordultam. – Na és, mi a helyzet ezzel a Robertsonnal? A nevét felírtam a falra a sajátom mellé. Koros felkapta azt a vékony, műanyag fóliadarabot az íróasztalomról, amit korábban csodálkozva megnéztem magamnak. Amikor keresztben végighúzta rajta az ujját, a fólia felragyogott, mint egy számítógép képernyője. Ütögetni kezdte a képernyőt, amin újabb és újabb ábrák ragyogtak fel. – Parancsolj, Ősfő/Koros! Hozzáférés engedélyezve – szólalt meg egy női hang a számítógépből. – William Robertson – olvasta Koros a képernyőről. – Férfi, ötvenhét éves, spanyol származású, kilencven kiló, a hadvezetés szakértője, az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgált, feladata: támadó szervezetek. Útiköltségét a PMSZ fedezte. PMSZ? Egy pillanatra elhallgatott. – Ezt a rövidítést már láttam valahol. A Megtartó-szinten egy táblácskán... – elakadt a hangja. – Pénzügyi Menedék Szolgáltatás – magyaráztam, miközben a néhai Mr. Robertson adatait felvittem a neve alá. – Az összes

katona utazását a PMSZ fizette. Apukám is így csatlakozhatott a küldetéshez. Koros ujjai végigsiklottak a képernyőn. – Ez minden, ami itt van. Savanyú pillantást vetettem a furcsa számítógépre. – Na és, mit írnak rólam? Koros habozni látszott. – Na, mi van? – kérdeztem. – Mit írnak rólam? – Izé... Harley eddig némán bámult minket. Most kikapta a számítógépet Koros kezéből. Egy gyors pillantás elég volt, hogy a szemében kihunyjon a mosoly. – Ó! – Mi van már? – Semmi – felelte Harley, és meggyőződésem, hogy már mozdult, hogy kikapcsolja a képernyőt. Mielőtt hozzáérhetett volna, kirántottam a kezéből. Azt a fényképet láttam magam előtt, amelyet a lefagyasztásom előtt néhány nappal az egészségügyi ellenőrző vizsgálat során készítettek. Ott volt még a születésem időpontja, a vércsoportom, a magasságom és a súlyom. Legalul pedig ez állt egészen parányi betűkkel: NEM LÉNYEGES SZÁLLÍTMÁNY. Ó, bocsika! Már el is felejtettem. Én csak egy túlsúlyos bőrönd vagyok! A hajlékony lemezt odaejtettem az asztalra, és kezemben az ecsettel visszafordultam a fal felé. A nevem alá odaírtam, hogy nem lényeges.

– Nem is igaz, hogy... – kezdte volna Koros, de egyetlen pillantásom elég volt ahhoz, hogy elhallgasson. Hátralépve alaposabban is szemügyre vettem a művemet. Túlságosan közel mázoltam a sorokat a falra. A betűk fekete festéke megfolyt, és némelyik sötét csík egészen a padlószegély deszkájáig eljutott. Átfutottak a lenti, lepergő festett indákon, melyeket egykor az a valaki festhetett oda, aki itt lakott, ebben a szobában. Harley tekintete valósággal rátapadt a fekete vonalakra. Nézte, ahogy a festékcsíkok egymást kergetik a kézzel festett virágok felé. – Na hát, akkor – szólaltam meg, és alaposan megnéztem magamnak a két listát. – Hol van itt kapcsolat? Miért akarna bárki is éppen kettőnket megölni? Csend. – Valami elkerülte a figyelmünket – folytattam, és két kézzel lesimítottam a hajamat. – Egész biztosan van valamilyen kapcsolat. Ha volt is ilyesmi, egyikünk sem látta. Leengedtem a kezemet magam mellé. – Így sehová sem jutunk. Menjünk le a fagyasztókamrákhoz, és nézzünk szét odalent! – Menjünk le oda? – nézett rám meglepődve Koros. Bólintottam. – Talán találunk nyomokat. Harley nevetni kezdett, mintha csak valamilyen társasjátékot játszottunk volna. – Nyomokat? Addig bámultam, amíg el nem halt a nevetése.

– Rendben – szólalt meg Koros. Amikor a szemembe nézett, el sem tudtam képzelni, hogyan tarthattam ártatlannak az arcát. Sugárzott belőle az elszántság. Készen állt a harcra, arra, hogy megvédjen engem. – Tényleg? – kérdeztem. – Menjünk!

30. KOROS AMY NEM TÖRŐDÖTT a Kóter társalgójában ücsörgők jeges pillantásaival, amikor keresztülvágtunk rajtuk, hogy beszálljunk a liftbe. Felszegte az állát, és nem nézett senkinek sem a szemébe. Szerintem pont úgy viselkedett, mint egy királynő, ám a többiek suttogásából nagyon is nyilvánvaló volt, hogy az ő szemükben valami egészen másnak látszik. Összeszorítottam a számat. Ez Ősfő műve. A lift halkan csilingelt, amikor a harmadikon kinyílt az ajtaja. – Hallottátok? – kérdezte Amy, amikor végigsétáltunk az üres helyiségen. – Micsodát? – akarta tudni Harley. Amy megrázta a fejét. – Semmi. Azt hiszem, csak a képzeletem játszott velem. Ennek ellenére úgy bámult az ajtókra, mintha valami szörnyűségre számítana. Kinyitottam a folyosó végén az ajtót. Továbbra sem zárták be. Keresztülsiettünk a szobán a második felvonóhoz. A riasztókészülék szétvert doboza eltűnt. Ősfő valószínűleg felvitte az irányítókhoz, hátha azok rendbe tudják hozni. – Na és, igazából mit keresünk? – kérdezte Harley, miközben a mélybe szálltunk. – Nem tudom egészen biztosan – válaszolta Amy bizonytalanul. – Valamilyen nyomot. Bármit. Eszembe jutott, hogy mikor jártam itt utoljára ezen a szinten. Csupán egyetlen olyan nyomot találtam idelent, ami gyilkosságra

utalt. Ez pedig nem volt más, mint Mr. William Robertson holtteste. Semmi mást nem találtam. Ezt azonban nem árultam el Amynek. Amikor a lift ajtaja szétnyílt, Harley azonnal kipattant. Kíváncsian nézett körül. A nyomába eredtem. Amy addig meg sem moccant, míg az ajtószárnyak össze nem zárultak. – Na, hol van az a hajóablak a csillagokkal? – tudakolta Harley lelkesen. Amy odalépett hozzánk. Megragadta a zubbonyom ujját, és addig rángatott, amíg szembe nem fordultam vele. – Hol vannak a szüleim? – kérdezte halkan, nagyon halkan. – Nem tudom – feleltem –, de ha akarod, megkeresem a helyüket. Ráharapott az ajkára, és megrázta a fejét. – Nem... nem kell. Körülnézett hatalmas, kerek, rémült szemével. – Ne... most. Majd később. – Mi lenne, ha először megnéznénk a csillagokat? – lelkesedett Harley. – Ott van a zsilip, arrafelé – mondtam, de nem maradt időm, hogy befejezzem, mert Harley máris rohanni kezdett abba az irányba, ahová mutattam. Visszafordultam Amy felé. – Nem tudja az ajtónyitó kódot. A lány majdnem elmosolyodott. – Hagyjuk, hogy erre magától rájöjjön! Menjünk inkább, és keressünk valami hasznosat! Meg tudnád mutatni, hogy hol feküdt Mr....izé... Robertson?

Bementünk a 75-100 sorszámmal jelzett folyosó hűtőládái közé. Megálltunk a 100-as ajtó előtt. Amy remegő kézzel megérintette az üres tálcát. Talán a szülei testét képzelte el oda. Vagy saját magát. Mielőtt azonban az ujja megérinthette volna a fémet, visszarántotta, és magához szorította a kezét. – Most mit csináljunk? – kérdeztem, mert szerettem volna elterelni a figyelmét a fejében kavargó gondolatokról, mindarról, ami miatt még jobban elmerülhetett volna önmagában. Hátrább lépett, és a földet nézte. Tekintete végigsiklott a mezítelen, tiszta padlózaton, majd körbefordult a gondosan sterilizált helyiségben. – Nem is tudom, mire számítottam, hogy mit találunk itt – szólalt meg végre. – Azt hiszem, talán az járt a fejemben, hogy olyan lesz, mint egy bűnügyi filmben. Lejövök, és találok egy szövetfoszlányt, amiről látszik, hogy Ősfő ingéből szakadt le. Esetleg egy vércseppet, aminek elemezhetnénk a DNS-ét. Közben még azt sem tudom, hogy van-e DNS-elemző készüléketek... – A biometrikus érzékelők beolvassák a DNS-t – szóltam közbe, de ő nem is figyelt rám. – Vagy talán egy jókora ujjlenyomatot... – töprengett, miközben elhallgatott a hangja. – Harley holmija. A szemembe nézett. – Harley festőcuccai! – Tessék? – A barátodnak vannak ecsetjei! Mielőtt festeni kezdett, faszénnel skiccelt fel. Van neki mindene, amire szükségem lehet!

– Komolyan nem tudom, miről beszélsz – méltatlankodtam, de a következő pillanatban elmosolyodtam, mert a lány szemében újra ott táncolt az az eleven szikra, amelyik akkor hunyt ki, amikor az előbb kilépett a liftből. – Harley! – kiabálta, majd megpördült, és rohanni kezdett a sor vége felé. – Harley! Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy minek kellettek a lánynak az ecsetek. Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy akár egy újabb Járvánnyal is farkasszemet néznék, csak hogy megszerezzem neki azt, amire vágyik. Szerencsére nem volt ennyire nehéz a dolgom. – A hívott fél: Harley – szólaltam meg, és megnyomtam a telegyöngyöm. – Mi van már? – hallatszott Harley türelmetlen hangja a fülemben. – Hozd le ide a festékes cuccodat! – Hol van a zsilip a csillagokkal? Itt csak rohadt ajtók vannak, meg zárak, meg csupa ilyesmi. Bezártak mindet. – Először hozd le ide az összes cuccodat! – Ha megteszem, elmondod, hogy melyik ajtó nyílik a csillagokra? – Bezony. – Megegyeztünk – vágta rá Harley, és már meg is szakította a vonalat. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Amy egy pillanattal azután, hogy látta, befejeztem a beszélgetést Harley-val. – Azt hittem, mindenkinek olyan picike kis dugó van a fülében. Vagy valami ilyesmi. Létezik, hogy az a szerkezet a bőrötök alatt van?

Két ujjal megsimítottam a fülem mögött a tele-gyöngyöt. – Tele-gyöngynek hívják. Telekommunikációs összekötő egység. – Fáj? Nevetni kezdtem. – Nem. – Királyság – suttogta Amy, és közelebb hajolt hozzám. Forró, lágy lehelete megbizseregtette a fülem melletti hajszálakat. – Olyan, mintha egy telefont építettek volna a füledbe. Két ujjal megérintette a tele-gyöngy fölött kidomborodó bőrt. Elakadt a lélegzetem. Ott állt az orrom előtt, elképesztő közelségben. Ráharapott az ajkára, én pedig semmi másra nem vágytam, mint megragadni, magamhoz szorítani és érezni, ahogy az ajka megérinti az ajkamat. Ekkor azonban hátrébb lépett, leengedte a kezét, és én egész egyszerűen nem tudtam mire vélni az arcára kiülő kifejezést. – Doki beléd is ültethet egyet, ha szeretnéd – nyögtem ki nagy nehezen, miközben más sem járt az eszemben, mint hogy megragadjam, és visszahúzzam magamhoz. Gyors mozdulattal megérintette a bal füle alatt a nyakát. Végigsimította a bőrt. – Nem – szólalt meg végül. – Azt hiszem, nem szeretnék ilyesmit. Nem sokkal később megérkezett Harley. A festőládáját odatette a lábunk elé. Láttam rajta, rohanni szeretne, hogy kinyissa végre a csillagokra nyíló ablakot. Ugyanakkor arra is kíváncsi volt, hogy mire készülünk a festékes holmijával. Őszintén szólva, ezt én is szerettem volna tudni. Amy turkálni kezdett a ládában. Nem törődött a festékes

dobozokkal, a ceruzacsonkokkal és a papírfecnikkel. Végül előhúzott egy jókora, vékony szövetbe csomagolt faszéndarabot, amit odavágott a földhöz. – Hééé! – förmedt rá Harley. – Azt saját magamnak kell csinálnom. – Porra van szükségem – magyarázta Amy, miközben összezúzta a faszén apró darabkáit. – Miért? – Csak figyeljetek! – felelte vigyorogva. Miután kiválasztotta Harley egyik legpuhább, vastag ecsetjét, belemártotta a fekete porba, majd megpörgette a fémajtócska fölött. – Légyszi, működj, légyszi, működj, légy szíves, működj! – kántálta, miközben finom szénporral vonta be a fémet. Elakadó lélegzettel bámulta az eredményt. A porban kibontakoztak egy ujjlenyomat vonalai és örvényei. A lány felnevetett. – Most már csak valami egyszerű módszer kéne arra, hogy kiderítsük, ki hagyta itt ezt az ujjlenyomatot. Pontosan tudtam, mire van szüksége. – Próbálkozz ezzel! – mondtam, és odatérdeltem mellé, kezemben a liffyvel, amit odavittem a sor végén álló asztal tetejéről. A digitális membránt az ujjlenyomat fölé tartottam, és megnyomtam a szkennelés gombját. A kép néhány másodperccel később már meg is jelent a képernyőn. – És akkor, most – folytattam, és nyomkodni kezdtem a képernyőt –, semmi mást nem kell tennünk, mint hogy ezt a képet

egybevetjük a biometrikus szkennerek... – Hűha! – szuszogta Amy elismerően. Rávigyorogtam. A liffy csipogott egyet. – Na, mi van? – kérdezte Harley átlesve a vállam fölött. – Az ujjlenyomat az enyém. Itt voltam lent Dokival. Én nyúltam hozzá. – A liffy azt mondja, hogy „Ősfő/Koros” – figyelmeztetett Harley, és a képernyőre mutatott. – Lehet, hogy Ősfő volt az. Amy felragyogó tekintettel nézett rám, de én megráztam a fejemet. – Ugyanaz az azonosítónk a számítógépes rendszerben. A biometrikus érzékelőkön mindig együtt jelenik meg a nevünk. Én azonban korábban ellenőriztem a tele-gyöngyök ellenőrző térképét, és Ősfő nem volt idelent. Úgyhogy ez itt csakis az én ujjlenyomatom lehet. – Próbálkozzál még! – biztatta Harley Amyt. A lány lelkesen visszafordult az ajtó felé, és újra munkába kezdett az ecsettel és a porral. Beszkenneltem az összes nyomot, amit talált. Nem mindegyik volt elég tiszta ahhoz, hogy ellenőrizzük. A tiszták közül négy a Dokié, tizenkettő pedig az enyém volt. A legtöbb ujjlenyomat túlságosan elkenődött vagy egymásra csúszott ahhoz, hogy használni lehetett volna. – Találtam még egyet! – szólalt meg Amy, miközben szénport kent a fagyasztószekrények tetejére. – Ez is a tied? – Nem emlékszem, hogy oda felnyúltam volna – válaszoltam. A lány szeme felragyogott. – Lehet, hogy megvan a gyilkos! – kiáltotta, és újra lelkesen

csengett a hangja. A liffyt az ujjlenyomat fölé tartottam, és beszkenneltem. A nyom hosszú és széles volt. Egy hüvelykujj lenyomata. Középen vékony, szaggatott vonal húzódott a hurkok között. – Az meg mi? – tudakolta Harley, miközben a liffy ráközelített a nyomra. Amy a vállam fölött a képet bámulta. – Talán semmi, de olyan, mint egy sebesülés nyoma, nem? Csip, csip-csip. Elkészült a szken. – Ősfő/Koros – villant fel a felirat a hüvelykujj felirata fölött. – Ez is a tied – sóhajtotta Amy elkeseredve. Visszafordult a fagyasztórészleg felé, ám most már olyan mozdulatokkal vitte fel a szénport a szekrényekre, mintha az ecsetnek ólomsúlya lenne. – Megsebesült a hüvelykujjad? – kérdezte Harley. Az orrom elé tartottam mindkét hüvelykujjamat, bár nagyon is tudtam, hogy nincsen rajta olyan sebhely, ami összekötné egymással a lenyomatom bordáit. – Lehet, hogy egyszerűen csak rátapadt valami az ujj ára, amikor megérintette a fagyasztószekrényt – szólt közbe Amy anélkül, hogy felpillantott volna. – Vagy valami bekerült a felszín és a hüvelykujja közé. Csakhogy én nem piszkáltam a szekrény tetejét. Tudtam, hogy nem nyúltam oda. Amy felkapta a liffyt. – De tényleg, teljesen biztos vagy abban, hogy nem lehetett Ősfő?

– Teljes mértékben. Rögtön azután, hogy megtaláltuk Mr. Robertsont, ellenőriztem a tele-gyöngyök térképét. Nem volt idelent. Amy akkorát fújtatott, mint egy őrjöngő bika. – Ennek ellenére azt hiszem, hogy... Mivel látta, hogy a fejemet csóválom, elhallgatott. Lehetetlen volt, amire gondolt. Bár Amynek teljesen igaza volt, amikor azt gondolta, hogy Ősfő elképesztően könyörtelen, az idős férfi egész egyszerűen nem volt idelent a gyilkosság pillanatában. A lány ingerülten földhöz vágta az ecsetet. – Hát, elfelejthetjük az ujjlenyomatokat. – Sajnálom – feleltem oda sem figyelve, ugyanis teljesen lekötött az a kérdés, hogy ki hagyhatta itt azt az ujjlenyomatot, ha nem Ősfő és nem is én jártam itt. Harley kirántotta a kezemből a liffyt, és egy mozdulattal a sor végén álló asztal tetejére hajította. – Láthatom végre azt a zsilipet? Miközben felkapta a festőládáját, észrevettem, hogy hozott magával egy hófehér – nem túl nagy – vásznat is. – Ha kinyitom neked a zsilipet, hajlandó vagy lent tölteni az éjszakát és odafigyelni arra, hogy senki ne piszkálja a fagyottakat? Amy mosolya éppen elég ok volt ahhoz, hogy ne törődjek a fejemben felhangzó hanggal. Nem érdekelt, hogy Ősfő dühös lesz, amiért egyedül hagyom idelent Harley-t. – Hát, persze – vágta rá a festő. Elmondtam neki, hogy hol találja a zsilipet, meg hogy milyen kóddal nyithatja ki a belső ajtót. Magamhoz vettem a liffyt, amit

eldobott. Sietve beléptem a rendszerbe, és felhatalmaztam őt is, meg Amyt is arra, hogy bármikor lejöhessenek ide és ki is mehessenek a Fagyasztó-szintről. Engedélyeztem továbbá azt is, hogy Amy is használhassa a liffyket. Mihelyt beszkenneltem Harley ujjlenyomatát, a barátom azonnal elvágtatott a zsilip irányába. Eszébe sem jutott, hogy titkolja a lelkesedését. Amy még akkor is kacagott rajta, amikor az ő hüvelykujját is rányomtam a liffy szkennerére. Amikor abbahagyta a nevetést, rájöttem, hogy már egy teljes perce fogom a hüvelykujját. – Bocsánat! – dadogtam, és elrántottam a kezemet. Amy elmosolyodott. – Lejösszvelemakertbe? – kérdeztem egy szuszra. Közben tágra nyílt a szemem. Mégis, mi ütött belém? Miket hadoválok én itt össze? – Tessék? – kérdezte a lány, és még szélesebben mosolygott. Nekidőlt a mögötte álló fémasztalnak. – Akarod látni a kertet? – kérdeztem, és igyekeztem sokkal lassabban beszélni annál, mint amire a hangosan dübörgő szívem ösztönzött. – Megmutassam neked? Ráharapott az ajkára, és bár nem fordult el tőlem, a tekintete hirtelen eltompult és a semmibe meredt. Olyan erővel szorította meg az asztal peremét, mintha attól tartana, hogy erőnek erejével hurcolom el erről a hideg, sötét helyről. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy miért. Itt akart maradni a szülei mellett. A szeme sarkából ekkor abba az irányba sandított, ahová Harley elrohant. Amy is szerette volna látni a csillagokat. Fájdalom mart a szívembe. Hogyan is vetélkedhetnék a

csillagokkal? Ekkor azonban a tekintete ismét rám összpontosult. Újra mosolygott. – Hát, persze – felelte. Én pedig rájöttem, hogy Amy mosolya szebben tündököl még a csillagoknál is.

31. AMY KOROS FELJÖTT VELEM a Kórház mögötti hatalmas kertbe. Reggel egyszer már keresztülmentem rajta, amikor futni indultam. Akkor nem is vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Reggel csupán a mindent körbefogó falakat láttam. A kert tényleg csudaszép. Nem tartották katonásan rendben, hanem azt a látszatot keltette, mintha csupán a természet szavának engedelmeskedve nőtt volna ide. Az ösvények, a virágágyások és a gyomok hiánya azonban arra utalt, hogy egy igazi kertész keze munkájának köszönhető ez a lenyűgöző, fémfalak közé zárt szépség. – Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. – A Járvány korának Ősfőjét ábrázolja a szobor. – Szóval, akkor errefelé minden vezetőt Ősfőnek hívnak? – kérdeztem, mire a fiú bólintott. – Hát, ez elég ostoba szokás. Nem lehet majd tudni, hogy melyik kicsoda volt. Amúgy, eddig hány Ősfőtök volt? – Én... izé... nem is tudom. Felnéztem a szobor arcára. Nem kőből faragták. Úgy véltem, hogy betonból vagy valami nagyon hasonló anyagból készíthették, aminek megvolt a magyarázata: mégis, honnan vették volna a követ? Hiszen itt nem lehet csak úgy leásni a talajba, hogy sziklákat termeljenek ki. Vízcsepp csöppent a fejemre. Felpillantottam, és egy őrült másodpercig azt hittem, esőfelhőket látok. Mindig is szerettem az esőt, de most csupán a tompa fényű fémmennyezetet láthattam. Úgy

gondoltam, nem fogom szeretni az itteni csapadékot. Az is arra emlékeztet majd, hogy az Isten Áldásán semmi sem igazi. Nincsenek esőfelhők, és a komor égboltot sem festik világosra a villámok. Ezen az űrhajón az eső nem más, mint a mennyezetre szerelt öntözőrendszer szórófejeiből aláhulló víz. Kinyújtottam a nyelvem, és egy vízcsepp ráhullott. Hűvös volt, mint az igazi esőcsepp, de enyhe áporodottságot éreztem rajta. Nagyon sokszor újra használhatták már. Egészen enyhe olajszag áradt belőle. Ez az úgynevezett eső nem volt igazi zápor. Mivel csupán néhány csepp hullott ránk, továbbmentem az ösvényen, hogy közelebb kerüljek a szoborhoz. – Meglepő, hogy van esőtök – jelentettem ki. Koros rám mosolygott. Igazából úgy tűnt, mintha kinevetne. – Mi van? – Olyan viccesen beszélsz – válaszolta. Ezen igencsak felkaptam a vizet, hiszen éppen ő mondta azt, hogy „olyá viccesebe szész”. – Na, persze. Tudod, kinek van hülye kiejtése? Neked. – Hűű-jé kiel-tés – felelte gúnyolódva. Nyelvet öltöttem rá, de most már én is nevettem. Néhány vízcsepp hullott a szobor fejére, majd lecsorgott az arcán. Mintha könnycseppek hagytak volna sötét nyomot maguk mögött. Hunyorogva bámultam. Az arca nem volt olyan részletesen kidolgozva, mint amire számítottam. Mintha elkoptatta volna az időjárás. – Milyen régen volt az a Járvány? – tudakoltam. – Nem tudom biztosan – válaszolta Koros, és arrébb sétált a

szobortól. – Utána kell néznem. Amúgy, miért lepett meg, hogy van esőnk? – Csáák azííí... – nyújtottam el kegyetlenül a szavakat, mert szerettem volna megmutatni a fiúnak, hogyan is beszél. Valósággal fülig szaladt a szája. – Hát csak azért, mert ez nem igazi eső. Akkor meg, miért tesztek úgy, mintha az volna. Hiszen a növényeket magatok is megöntözhetnétek szórófejekkel. A fiú megvonta a vállát. – A hajót eleve ilyenre tervezték. Váratlanul elhallgatott, és töprengeni kezdett: – A Biológiai Kutatórészleg... – A micsoda? – A Feljegyzések Csarnokában láttam a hajónk néhány régi tervrajzát. A Tápláló-szintet eredetileg Biológiai Kutatórészlegnek hívták. Nem igazán tűnt fel nekem, de Ősfő szabja meg, hogy milyen legyen az időjárás. Így próbáljuk modellezni azokat a lehetséges éghajlati viszonyokat, amelyek a Centauri-Földön várhatnak ránk. Nagyjából ötévente megváltoztatja az időjárás alapvető jellemzőit. Jó múltkor... szóval, akkoriban havonta csak egyszer esett az eső. A tudósoknak és a földműveseknek közös erővel kellett kidolgozni a különféle öntözési módszereket. Aztán meg... Mostanra teljesen elmerült a gondolataiban. Gyakorlatilag teljesen elfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok és figyelek. – Kölyök koromban rengeteg eső esett. Én is segítettem megásni az elvezető csatornákat. A birkalegelőket állandóan elöntötte a víz. Ősfő néha azt akarta, hogy változtassuk meg a

termőtalajt is. Különféle ásványi anyagokat tett bele, míg másokat kiszűrt belőle. Most már rám nézett, de igazából nem látott. – A Tápláló-szint valójában a biológiai kutatást szolgálja. Felkészülünk arra, hogy milyen viszonyok várhatnak ránk a Centauri-Földön. A Feljegyzések Csarnokában gondosan megőrizzük a kényszerű körülmények között kifejlesztett különféle módszereket. De nem... nem is a körülmények kényszerítettek minket erre, hanem Ősfő. Az ilyesmi is a feladatai közé tartozik... – Ami pedig azt jelenti, hogy rád is ez a munka vár, igaz? – kérdeztem. – Te vagy a következő Ősfő. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy az öreg miért nem tanított meg minderre? De nem úgy tűnt, hogy ez olyasmi, amit hangosan is ki kéne mondanom. A fiú ennek ellenére nagyon is jól leolvasta a kérdést az arcomról. Megfordult az ösvényen a medence felé. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudna választ adni a ki nem mondott kérdésemre, csupán újabb kérdések merültek fel a fejében. Elindultam utána az ösvényen. Hatalmas virágú, nyíló hortenzia borult az ösvény felé. Erősödött az eső. Szabályos, egyenletes ütemben hullottak a cseppek, ám a jelenség mégis annyira hasonlított a valódi esőre, hogy hátrahajtottam a fejemet és álmodozva hagytam, hogy az esőcseppek szétloccsanjanak a csukott szemhéjamon. – Ez az egész Ősfő dolog... nem értem, hogyan működhet. – Miért ne működne? A mesterséges tavacska nagyjából akkora, mint a

középiskolánkban az úszómedence. Kicsit arrébb egy férfi és egy nő kacagott az esőben. Most egymás mellett letelepedtek egy padra. – Ez az öregember cseppet sem békés személyiség. Mindenkit megfélemlít, hogy engedelmességre kényszerítse őket. Nem akartam beismerni, hogy engem is megijesztett, de fogadni mertem volna, hogy Koros ezt magától is kitalálta. – Ősfő igenis nagyszerű vezető. Nem értek mindig egyet vele meg a módszereivel, de amit csinál, az működik. Ezt nem tagadhatod. – Az a vén fafej igazi zsarnok. Azért működik a dolog – morogtam. Ekkor felfigyeltem Koros vigyorára. – Mi van? – Annyira aranyos, hogy vén fafejnek hívod. A legtöbben vinnyogva nyalják a talpát. – Szerintem meg igazi seggfej. Sőt, még annál is rosszabb. Ilyen lehet a seggfejek királya. Úgy értem, tudom, hogy ő a vezéretek meg minden, de ez a fickó mégiscsak el akart tenni láb alól. – Lehet, hogy igazából nem is dobna ki a zsilipen. – Tényleg? A fiú zavartan bámulni kezdte a lábunk előtt a virágokat. – Hát, mondjuk, elképzelhető, hogy megtenné. Igen. Valószínűleg megtenné. Belerúgtam az egyik hatalmas narancssárgás-vörös virágba. Mintha tigrisliliomok szegélyeznék a tavacska partját. A padon ülő pár nagyon nem bírt magával. A férfi egyik keze már eltűnt a nő inge alatt, a másik pedig a nadrágjában motoszkált. Koros követte a pillantásomat, és a párra nézett.

– Ősfő azt mondta, hogy mindjárt kezdődik az Időszak. – Mi ez az Időszak? Nem normális dolog így viselkedni mások előtt. Vagy legalábbis azelőtt nem ez volt a szokás. Mindez vajon annak a következménye, hogy embereket zárunk olyan szűk környezetbe, mint egy űrhajó? Vagy én vagyok túlságosan is vaskalapos az új korszak erkölcseihez képest? Koros már nem nézte a padon birkózó párt. Engem figyelt. Az eső mostanra igazán rázendített. Felmerült bennem, hogy bemehetnénk a házba, de különös módon úgy éreztem, hogy az eső valahogy ideköt, hozzáfűz ehhez a helyhez. Hiába tudtam, hogy kamu az egész, mégis pont úgy éreztem, mintha igazi esőben állnék. Kétségbeejtően szükségem volt erre az érzésre.

32. KOROS SZEMBEN VELÜNK A PADON ELNYÚLÓ FÉRFI ÉS NŐ az esőt ürügyül használva vetkőzni kezdett. A férfi leszaggatta a nő ingét, aki ívelő testtel hozzábújt a mellkasához. – Hát, ez undorító – méltatlankodott Amy. Nem akartam az Időszakról beszélni, bár azt a párost látva támadt néhány ötletem. Tudni akartam, hogy Ősfő esetében magát az embert gyűlölte, vagy a rangját. – Annyira nem szörnyű – magyaráztam. – Ősfő alapjában véve egészen jó vezető. Egy lépéssel közelebb kerültem a lányhoz. – Úgy értem, tudom, hogy nagyon erőszakosan szokott viselkedni, de mégiscsak rávett mindenkit a fedélzeten, hogy együttműködjenek, és ügyelt a boldogságukra is. Amy nagyot horkant. – Szóval, akkor te is gyűlölni fogod azokat, akik mások, mint a többiek? – Téged sohasem foglak gyűlölni! Ezt a lányt éppen azért kedveltem annyira, mert más, mint a többiek. A vörös haja, nap-földi származása meg amiatt, hogy nem hajlandó vakon engedelmeskedni Ősfőnek. Egyikőnk sem törődött a szakadó esővel. Amy várakozó pillantást vetett rám. Mintha arra számított volna, hogy bebizonyítom neki, én nem vagyok olyan, mint Ősfő. Ám ehelyett felemeltem a kezem, és kihúztam a kontyát tartó

ecseteket. A haja egy pillanatig vörös vízesésként omlott alá, ám az eső gyorsan eláztatta a sűrű tincseket. Nedvesen majdnem olyan barnának látszott, mint az enyém. Majdnem. Megérintettem az egyik narancssárga-arany tincset, és hátraraktam a füle mögé. Összerezzent, amikor az ujjam hegye megérintette a bőrét. – Ősfő nagyszerű vezető – ismételtem meg halkan. Gyorsan folytattam, mielőtt Amy tiltakozhatott volna. – Nem értek vele egyet a másságot illetően. Kifejezetten szeretem a különbözőséget. Nagyon is. Nyeltem egy hatalmasat. A szám túl nedves volt, a torkom viszont kiszáradt. Nem tudom, egészen pontosan hogy történt, de mintha mind a ketten egyszerre léptünk volna közelebb. Hirtelen túlságosan is közel álltunk egymáshoz. Már semmi nem volt közöttünk, csak az eső. Aztán pedig az sem állt közénk. Az ajkam ráolvadt az övére. Egy esőcsepp elindult a szájam szegletén. Amy szája kinyílt, utána az enyém is. Az esőcsepp rápottyant a nyelvemre, majd eltűnt a szájában. Ekkorra bőrig áztam. Igazából fáznom kellett volna. A lány melege azonban feltöltött. A karom magától ölelte át. Egy erős mozdulattal magamhoz szorítottam. Magamba akartam szippantani. Bárcsak sohase érne véget ez az ölelés! De aztán... ... eltolt magától. Hátrébb lépett.

Az ujjával megérintette megduzzadt ajkát. Tágra nyílt szemében szikrák lángoltak. Esőcseppek folytak végig az arcán. De nem. Ez nem is az eső volt. Most először só ízét éreztem a nyelvemen. – Mindig az esőben történik az ilyesmi – suttogta. – Mint Jasonnel. Nem tudtam, hogy ki ez a Jason, de szerettem volna megölni. – Sajnálom – folytatta, és hátrébb lépett. – Nem akartam, hogy... Nem, nem, nem érhet véget így ez a dolog. Nem kellett volna megcsókolnom. Túl sok minden nyomasztja a szívét, túl sok dolog forog a fejében ahhoz, hogy még én is rádobjak egy lapáttal. – Sajnálom – nyögtem ki. Kinyújtottam a kezemet utána, de Amy elhúzódott. Utána pedig el is tűnt. Víz hullott alá a magasból a fémmennyezetről. Nem is vettem észre, hogy a kezemben ott vannak az ecsetek, amiket kihúztam Amy hajából. Amik összefogták a haját. Harley ecsetei. Mind a kettőt eltörtem, és bedobtam a tóba.

33. AMY ESŐCSEPPEK ZÁPOROZNAK a bőrömre. És Jason is itt van, és már majdnem csókolózunk. De nem, ezek nem esőcseppek, hanem a gőzölgő zuhanyzómban állok, és az előbb az a fiú nem Jason, hanem Koros volt. A fejem tompa puffanással nyomódott neki a zuhanyzó csempével borított falának. A forró sugarak felmelegítették a csempét. Nem tudom, mitévő legyek. Törülközőbe burkolózva kijöttem a fürdőszobából. A falra mázolt táblázatom magára vonta a figyelmemet. Egy ideig ott álltam, miközben a zuhanyzó vize ráfolyt a lábam alatt a szőnyegre. A feliratokat bámultam. Nem mentem sokra vele. Még mindig nem jöttem rá, hogy milyen kapcsolat lehet köztem és Mr. Robertson között. Még sosem éreztem ennyire magányosnak, ennyire elveszettnek magamat. Elfújta a szél az összes embert, akiknek itt kellene lenni velem. Eltűntek a szüleim, Jason, a barátaim. Nélkülük üresnek és parányinak tűnik a hajó. Úgy érzem, hogy én magam is üres és jelentéktelen vagyok. Le kellene mennem a Fagyasztó-szintre, hogy a szüleimre vigyázzak. Nem lett volna szabad Harley-ra bíznom az őrzésüket. Hiszen az én szüleim vannak odalent, nem az övé. A festőnek semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Csakhogy amikor eljöttünk, nagyon is jól láttam a szemében a vágyakozást. Nehogy már én legyek az, aki elrángatja a

csillagoktól. Meg aztán nem is akartam egyedül lenni odalent. Abban a halálos hidegben. Leültem az ágy szélére. Semmi kedvem nem volt lefeküdni. Odamentem az ablak előtt álló székhez. Visszapillantottam az ágyra. A takarót összegyűrtem, de nem húztam lejjebb. Az első itt töltött éjszakámon Koros pontosan ebben a székben ült, miközben én ott aludtam. Felhúztam a lábamat, és átöleltem a térdemet. Az ablakot bámulva aludtam el. … Hiába is vártam volna napkeltét. A hajó mennyezetének közepére szerelt nagy sárga lámpás hirtelen bekapcsolódott, és ezzel kezdetét vette a nappal. A fejem annyira kótyagos volt, mintha nem sikerült volna teljesen felébrednem. Hoztam magamnak egy pohár hideg vizet a fürdőszobából, de az sem segített. Sőt, igazából még elmosódottabbá vált a világ. Iszonyúan fáradt voltam. Elegem volt már a gondolkodásból, az aggódásból. Csupán egyetlen módszert ismertem arra, hogy a fejemben elcsituljon a zűrzavar. A közösségi szobában egyedül Luthe, a nagydarab gazfickó állt, amikor átsétáltam rajta, hogy beszálljak a liftbe. Hát ez az alak sosem alszik? Szinte már úgy éreztem, csak azért lóg itt állandóan a társalgóban, hogy engem bámulhasson, hogy zavarba hozhasson. Kis híján megfordultam, hogy ráüvöltsek: bámulja saját magát, ne engem! Valószínűleg élvezte volna, ha odafigyelek rá. De féltem is

tőle egy kicsit. A nap csupán néhány perccel ezelőtt kezdődött el. Napkelte nélkül nem éreztem, hogy kora reggel lenne. Hétköznapi napfényben fürödtem. És ugyanilyen világos lesz délben is, meg pár perccel a sötétség beköszöntése előtt. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az egész szint alszik még. Megindultam. Elkerültem a lakott részeket, a tehenek mellett futottam, meg keresztülvágtam a kukoricaföldeken. Ahogy elsuhantam mellettük, a címerük csiklandozni kezdett. Nagyjából tíz perc futás után ráleltem a megfelelő ritmusra, és a testem végre hajlandónak mutatkozott belépni a zónába. – Miért szeretsz annyira futni, Mókuci? – kérdezte tőlem Jason nagyjából a harmadik randink után. Ez már azután történt, hogy csókolóztunk, de még azelőtt, hogy minden bátorságomat összeszedve a tudtára adtam, hogy utálom a „Mókuci” nevet. – Már mondtam neked. Imádom azt a pillanatot, amikor csak a futásra összpontosítok. Amikor nem marad más belőlem, csupán a rohanó lábam. Gyorsabban, gyorsabban kéne futnom. – Azt hiszem, ezt még én is értem – biccentett Jason, és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. Csakhogy én már kissé előbbre hajoltam, mert be akartam kötni a cipőfűzőmet, így csupán az arcomra tudott puszit nyomni. Felnéztem rá. – És persze nyerni akarok. – Nyerni? Képes leszek elfutni ezek elől az emlékek elől. Nem kell mást

tennem, mint gyorsabban futni. A kukoricaföldet alacsony kerítés határolja. A túloldalról birkák bámultak rám. Irányt változtattam, és most már a kerítés mellett futottam. – Bizony. Meg akarom nyerni a New York-i maratoni. Erről álmodozom – feleltem és közben nem azért nem néztem a szemébe, mert a zoknim makacs ellenállást tanúsított, hanem, mert erről az álmomról eddig soha senkinek nem meséltem. – A New York-i maratont? – Bizony. Az volna ám a nagy dobás. A világ egyik legklasszabb maratonja. Több mint 26 mérföld. S bejárjuk közben az összes városrészt. Ha viszont nem csak végig akarom cammogni, mert ugye, nem a részvétel a fontos, akkor elengedhetetlen, hogy edzésben legyek. Csak akkor tudom végigcsinálni, ha jó vagyok. – Mennyire jó? – A legjobbak nagyjából két és fél óra alatt futják le. – Két és fél óra alatti 26 rohadt mérfölded Nem semmi! – Tudom. Nagyon messze vagyok még ettől. De hát... Most néztem rá. Jason kivételesen komolyan vette azt, amit mondtam, és nem tréfálkozott. – Sikerülni fog. – Két óra alatt 10 mérföldet is épphogy csak lefutok. – Akkor is sikerülni fog. Komolyan. Te sohasem adod fel. Figyeltelek ám. Egy szép napon megnyered a maratoni versenyt, én pedig ott leszek a célnál, és várok rád. Egy nagy meglepetéssel. Most már vigyorgott. Igazi, csalafinta kópé módjára.

– Akkor most hármat találhatok? – kérdeztem. – Ilyen meglepetésre gondoltál! Es akkor megcsókoltam. Minden szeretetemet belesürítettem, amit iránta éreztem, és ott izzott benne az is, hogy Jason ennyire bízott bennem. Egy váratlan gondolat annyira kizökkentett a futásból, hogy megtorpantam, s hörögve kapkodtam az ózonillatú levegő után. Nem csupán arról van szó, hogy nincs többé Jason. Maratoni futás sincsen. És New Yorknak is annyi. New Yorknak... New Yorknak! Ami igazi óriás. Rengeteg ember él... élt benne. Nincs többé New York. Még ha létezik is ilyen nevű város, az már rég nem az, ami valaha volt. Nincsenek metróvonalak, nincsen Central Park meg maratoni futók, és a Broadwaynak is annyi. Mostanra valami teljesen más van a helyén. Mit tudom én, talán repülő kocsik vagy teleportálók. Sosem fogom meglátni, és már sohasem lesz ugyanolyan, mint régen volt. Számomra New York mindörökre odaveszett. Viszont, suttogta a szívem, itt van Koros. Újra futni kezdtem. Rohanni. Amikor megpillantottam az első embereket, mert a városlakók is felébredtek és elkezdték a napjukat, visszafordultam a Kórház irányába. Magamnak nem hazudhattam. El akartam rejtőzni. … Lelassítottam, amikor közelről megláttam a teheneket.

Ezek bizony nem közönséges tehenek. Világos, hogy nem tanyán vagy falun nőttem fel. De nem ám. Ennek ellenére nagyon is jól tudtam, hogy néz ki egy tehén. Ezek a tehenek pedig, mert az egyértelműnek tűnt, hogy az itt legelésző állatok tehenek, a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottak azon rokonaikra, akiket korábban láttam. Először is, egészen alacsonyak voltak. Kifejezetten mokány jószágok. A fejük még a vállamig is alig ért. A hímeknek volt szarva, ahogy azt a szarvasmarháktól el lehetett várni, csak a szarvak alakja nem stimmelt. Olyanok voltak, mint két jókora, gömbölyű gomba. És nem ilyen alakúra vágták őket, hanem maguktól nőttek gomba alakúra. A jószágokat szemmel láthatóan annyira érdekeltem, mint a tehenek engem. Lihegve és izzadtan megálltam a kerítés mellett. Áthajoltam fölötte, néhány állat pedig elindult felém. Jóval izmosabbak voltak a régimódi teheneknél. Olyan hústömeg feszítette az irhájukat, hogy csak egészen lassan mozogtak. Mindegyiknek karikalába volt. Megfontolt, lassú elszántsággal kérődztek. Időnként halkan böfögtek. A föld és a fű szaga miatt szinte otthon éreztem magamat. Az egyik állat elbődült, a kiadott hang azonban nem is hasonlított a jól ismert múúra. Múúnak indult ugyan, de a vége éles sivítássá vált, mintha egy kismalac panaszkodott volna. Múúú-hh-uuííí! Elhátráltam a kerítéstől. A tehénmalacok némán figyeltek, miközben otthagytam őket. Úgy éreztem, valahogy fenyegetés árad a hatalmas, barna szemeikből. A következő szántóföld legalább kétszer akkora volt, mint az

előzőek. Ezen a helyen nem kukoricát vagy búzát és nem is zöldbabot termeltek. Hosszú, nyílegyenes sorokban rengeteg, ragyogóan zöld, sűrű levéltakaróba burkolózó növényt láttam. Lehajoltam, és letéptem egy kerek levelet. Vékony, szőrszerű réteg borította. Egészen finomnak és törékenynek tűnt. Megkóstoltam, de keserű volt. A szára viszont vastag és kemény. Azt gondoltam, hogy olyasmire bukkantam, ami a sárgarépára vagy a burgonyára hasonlított. Az ehető részek bizonyára a föld alatt voltak. Ekkor meghallottam valamit. – Bíííp! – 517-es beoltva! Mintha kemény műanyag csattant volna, aztán pedig talpak dobogása hallatszott. A hátam mögötti jókora mezőt sűrű dróthálóval vették körbe. Az alacsony kerítés túloldalán egy nálam csupán néhány évvel idősebb lány kuporgott. Nagyjából Harley-val lehetett egykorú. Annyira előrehajolt, hogy nem is láttam, mit csinál. Éppen elengedett egy kövér, rövid lábú, túlsúlyos nyulat. Az állat elügetett. Néhány lépés után rázogatni kezdte a bal hátsó lábát, majd továbbment. Ingerülten rángatta bolyhos fehér farkát. Jól hallottam, hogy dühösen csattogtatja a fogát, miközben elmenekült a közelből. Már mondani akartam valamit, amikor a lány feltérdelt. Alig néhány lépésnyi távolságban egy másik nyúl legelészte a lóherét. A lány a legcsekélyebb nesz nélkül az állat után vetette magát. Elkapta a hátsó lábát, és mielőtt a nyúl a füle botját is mozdíthatta volna, leszorította a földre. A lány hátranyúlt, és megragadott egy olyan vékony, műanyag számítógépet, amilyet Koros is használt.

Ugyanolyan mozdulattal húzta el a nyúl füle mögött, ahogy a hentesüzletben a pénztáros is lehúzza fizetéskor az árut. A lapos szerkentyű nagyot csipogott. A lány a képernyőre pillantott, majd maga mellé ejtette a földre. – Szia! – szólaltam meg. Arra számítottam, hogy meglepem. Eddig ugyanis a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy észrevett volna. Amikor viszont rám nézett, csupán ennyit mondott: – Szia! Ekkor azonban eljutott az agyáig, hogy mit is lát, s kis híján hanyatt esett. Eszembe jutott, hogy miről mesélt Koros, s hogy engem aztán könnyű felismerni. A futás miatt leizzadt a hajam, tincseim a fejemre tapadtak. Néhány elszabadult hajszál kicsúszott sietve összefogott hajfonatomból. Elsimítottam a hajamat, ám ezzel igazából nem mentem semmire. Ezen a hajón egyszerűen nem lehetett eltitkolni, hogy ki vagyok. – Te vagy annak a genetikai kísérletnek az eredménye – állapította meg a lány. Egy biccentéssel válaszoltam. – Ősfő azt mondta, hogy nem kell beszélgetnünk veled. – Hát, senki nem kényszerít erre – válaszoltam, és minden önuralmam ellenére némi düh vegyült a hangomba. – Viszont egy kis udvariasság senkinek sem ártott még. Beszélgetőtársam félrehajtott fejjel töprengeni kezdett. Közben a háta mögé nyúlt, és megragadta az injekciós tűkkel teli, aprócska kosarat. Az apró hengerek fele már üres volt. A maradékban aranysárga folyadék csillogott. Olyan volt a színe, mint a mézzel kevert vajé.

– Az meg mi a csuda? – kérdeztem. – Védőoltás – válaszolta a lány, majd a nyúl felé fordult, amit még mindig leszorítva tartott a földön. Az állatnak esze ágában sem volt ellenállni. Vaskos hátsó lába időnként megrándult, de meg sem próbált kitörni a szorításból. – Ezek a kedvenc háziállataid? – kérdeztem. Alaposan megnézett magának. Önkéntelenül is az jutott eszembe, amit Ősfő hazudott rólam. Hogy ügyefogyott és fogyatékos vagyok. – Nem – felelte végül. – Megesszük őket. Mondjuk, hülyeség volt megkérdeznem. A terület igen tágasnak látszott. Csak a közelben húsz nyulat fedeztem fel, a messzeségben pedig még több tucat téblábolt. A bekerített mező túloldalán ház magasodott. Az lehet a lány otthona. Legalábbis, ezt gondoltam. Az épület mellett rengeteg további, dróthálóval lezárt láda sorakozott. A z Isten Áldásán több száz ember is élhet. Teljesen kézenfekvőnek tűnt, hogy olyan gyorsan reprodukálható proteinforrásra van szükségük, amilyenek a nyulak. – Láttam, hogy rohantál – folytatta a lány, miközben még mindig a nyálra összpontosított. – Mi elől szaladtál? – Csak úgy, futottam – válaszoltam. Az ismeretlen olyan néma összpontosítással nézett rám, mintha macska lenne. – De miért? – tudakolta. Megvontam a vállamat. – Miért ne? – Mert semmi haszna sincsen – felelte. A haszna szót úgy mondta ki, mintha az valami szent dolog lenne,

mintha csak az érne valamit, aminek haszna van. – Na és akkor, mi van? – kérdeztem. Ahelyett, hogy válaszolt volna, a lány kissé balra hajtotta a fejét, majd elfordult tőlem. A kosárból kivette az egyik teli injekciós tűt, belenyomta a nyúl hátsó lábába, majd elengedte az állatot. – 623-as beoltva – szólalt meg hangosan. A rugalmas számítógép képernyőjén megjelent egy hullámzó vonal, és felvillant a zöld fény. A lány szavai azonnal megjelentek egy táblázatban. – Mi ellen oltod be őket? – kérdeztem. Vajon a nyulak milyen betegségeket hordozhatnak ezen a zárt hajón? – Erősebbek lesznek tőle. Egészségesebbek. Jobb lesz a húsuk – magyarázta, majd a sarkára kuporodott. Újra engem bámult. – Te a Kórházban laksz, igaz? Bólintottam. – A nagyapámat bevitték a Kórházba – folytatta. – Jobban van már? – Távozott közülünk. Ezt teljesen nyugodtan, a legcsekélyebb érzelem nélkül mondta, viszont a szeme nedvesen csillogott. – Sajnálom – próbáltam megvigasztalni. – Miért? – kérdezte. – Éppen ideje volt. – Hiszen te sírsz! A mocskos kezével megdörzsölte a szeme alatt az arcát. A keze sáros, zöld fülével kevert foltot hagyott maga után. Zavart arckifejezéssel bámulta az ujja végén csillogó könnycseppeket.

Meglepte, hogy a szeméből nedvesség szivárgott. – Nincs rá okom, hogy szomorú legyek – magyarázta az ujja végén remegő könnycseppnek. Érzelemmentes, tompa hangon beszélt. Pontosan tudtam, hogy el is hiszi, amit mond. Még akkor is, ha a teste szerint egészen más volt a valóság. A lány felkapta a kosarát, majd a lapos számítógépét kereste. Utánanyúlt, de az messzebb volt annál, mint gondolta. A vékony fólia kicsúszott a kezéből, és szinte lebegve odaesett elém. A képernyő tetején két szóra figyeltem fel: GENETIKAI VÁLTOZTATÁS. – Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem, és a szövegre mutattam. A lány habozás nélkül válaszolt a kérdésemre, amivel meglepett kicsit: – A genetikai átalakítás révén megváltoztatjuk a reproduktív géneket és az izomtömeget – kántálta ugyanazon az érzelemmentes hangon. – A termékenységet a terveink szerint 20 százalékkal, a megtermelt hús mennyiségét 25 százalékkal növeljük. – Akkor te nem is védőoltást adsz be nekik – figyelmeztettem, miközben belenéztem kifejezéstelen szemébe. – A genetikai állományukat manipuláljátok. Világos. Anyukám annak idején maga is genetikai kutató volt... Elhallgattam. Ez a lány még mindig azt hiszi, hogy én valamiféle torzszülött vagyok, a hajó fedélzetén lefolytatott, egyik tudományos kísérlet mellékterméke. – Figyelj rám! Nem az vagyok, aminek Ősfő nevezett. A Földről jöttem. Úgy értem, a Nap-Földről. Ott születtem. Engem is

lefagyasztottak, csak túl korán keltem fel. Anyukám pedig otthon a Fö... a Nap-Földön a genetikai kutatás szakembere volt. Az a dolog, amit belenyomtál a nyulakba... az nem védőoltás, hanem genetikai módosító anyag. Megváltoztatjátok a nyulak DNS-ét. Úgy bólogatott, mintha minden szavammal egyetértene, végül azonban így válaszolt: – Ősfő azt mondta, hogy fogyatékos vagy és nem érted a dolgokat. – De hát, én tényleg a Földről jöttem, bár most nem ez a lényeg! Amit mondani akarok, az az, hogy az ilyesmi nagyon veszélyes. A genetikai változást okozó anyagokkal nem szabad játszadozni. Még nyulakkal sem szabad kísérletezgetni főleg, ha meg akarjátok enni a húsukat. Hát, nem tudod, hogy mit művelsz velük? – Ősfő azt mondta, hogy védőoltás van bennük – felelte a lány. Megfordult és távolodni kezdett tőlem. – Hé, várjál már! Ne menj el! – kiáltottam. A kerítés miatt nem tudtam utánamenni. A lány megállt. Persze csupán csak azért, mert kiszemelt magának egy újabb nyulat. – Figyelj! Ott van a számítógéped. Nézd meg, mit ír! Ott van nagy betűkkel, hogy genetikai módosító anyagot fecskendezel be az állatokba. Bizony. Ott van – kiabáltam, és a képernyőre mutattam. Az ismeretlen lehajolt, és kíváncsian a képernyőre nézett, mintha szeretné kideríteni, hogy mégis, miről beszéltem itt az előbb. Furcsa, hiszen nem először látta az egyértelmű című táblázatot. – Nézd már meg, mi van oda írva! Ott, ni! Látod bárhol is a védőoltás szót? Lassan megcsóválta a fejét. A tekintete végigsiklott a képernyőn. – Akkor pedig...

Elhallgattam és vártam, hogy igazat adjon. Amikor viszont néma maradt, ismét megszólaltam: – Ez pedig azt jelenti, hogy nem beoltod a nyulakat, hanem megváltoztatod a DNS-üket. A lány tágra nyílt szemmel bámult rám. Egy pillanatig azt hittem, megértette, amit mondtam. – Jaj, dehogyis! – kiáltott fel végül. – Tévedsz! Ősfő mindent elmagyarázott. Ezek itt védőoltások. Az orrom alá tartotta az injekciókkal teli kosárkát. – Ettől egészségesebbek lesznek a nyulak. Erősebbek. Javul a húsuk. Tiltakozni akartam, de tágra nyílt, ártatlan és üres szemébe nézve megértettem, hogy nem lenne semmi értelme. Nem azért borzongtam meg, mert fáztam. A bőrömön közben megszáradt az izzadság. Ősfő uralma egyszerűen elképesztett. El sem tudtam képzelni, hogy ez a lány mitől ennyire tohonya. Hogy a csudában nem hiszi el azt, ami ott van az orra előtt? Talán azért, mert a tények ellentmondanak Ősfő szavának? Nem lehettem biztos abban, hogy valóban ez a félelmetes vénség a felelős a kirángatott hűtőládákért, egy dolog azonban nagyon is nyilvánvalóvá vált: ha ő az elkövető és a hajó teljes legénysége elvakultan felsorakozik a háta mögé, akkor a legcsekélyebb esélyem sincs arra, hogy szembeszálljak vele.

34. KOROS MÁSNAP REGGEL ÉSZREVETTEM az ajtóm alatt beszivárgó csillagfényt. Amikor ásítozva és nyújtózkodva kiléptem a szobámból, azt láttam, hogy Ősfő leengedte a navigációs térképet fedő fémfüggönyt, és feltárta a csillagként ragyogó villanykörtéket. – Hé! – csattant fel az idős férfi. A szobája bejárata mellett állt, és hátát a falnak vetve a fenti hamis ragyogást bámulta. Odajött mellém, amikor leültem a földre. Figyelmemet nem kerülte el a fémpadlón csattanó üveg hangja. Az irányítók gyártották az italt. Ősfő megpróbálta elrejteni a palackot, de elkésett vele. Mindketten a villanykörtéket bámultuk. – Néha elfelejtem, hogy milyen nehéz – szólalt meg a mesterem. – Hiszen már... nagyon régóta csinálom. Hatalmasat sóhajtott. Bár az ital éles, szúrós szaga ott lebegett a levegőben, Ősfő nem volt részeg. A palackra sandítottam. Kinyitották, de legfeljebb egy vagy két korty hiányzott belőle. Ősfő nem okozott csalódást. Még az italozásban is mértéket tart. – Tudom, hogy milyen nehéz – válaszoltam. – Dehogy tudod! – rázta meg a fejét. – Igazából fogalmad sincs róla. Csak most kezded megérteni. Neked... nem kellett olyan döntéseket hoznod, mint nekem. Nem kellett utána elviselned saját magadat. Miről beszélhet? Mit követhetett el?

Lényem egy része, mégpedig az, aki jól tudta, hogy milyen, ha valaki 16 éven keresztül Korosként él, nem pedig 56 éven keresztül Ősfőként, feltette nekem a kérdést: Mi volt az, amit meg kellett tennie? Hiszen nagyon is jól ismertem Ősfőt. Ami pedig ennél is fontosabb, tisztában voltam a feladattal. Azt is tudtam, hogy miért kellett végrehajtanunk. Hogy számunkra miért nincs különbség az élet és a szolgálat között. Mi az, amit meg kell tennünk. – Sokkal egyszerűbb volna, ha még élne a téged megelőző Koros. Törődhetne veled és felügyelhetné az Időszakot, én pedig odafigyelhetnék a... – Mire? – kérdeztem előrehajolva. – Minden másra. Mostanra feltápászkodott. A hamis csillagok fénye foltokat festett a testére. Nagyon öregnek látszott. Sokkal öregebbnek, mint amilyennek valaha láttam. Csakhogy nem az évek múlása tette ennyire vénné. – Gyűlölöm az Időszakot – vicsorogta. Egyértelmű volt a hangjából fröcsögő undor. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy miért, ám Ősfő még csak rám sem nézett. Ráadásul valami elnémított. Lehet, hogy azért gyűlöli az Időszakot, mert nincs senki, akivel pározhatna? Soha, egyetlen alkalommal sem voltam tanúja annak, hogy úgy nézett volna bármelyik nőre, ahogy régen Harley nézett a barátnőjére... Vagy ahogy én néztem Amyre. Lehet, hogy valamikor volt párja. Amikor eljött az ő Időszaka. Aztán az a nő meghalt. Lehetséges... Nagyot nyeltem. Nem mondhatnám, hogy korábban ne töprengtem

volna ezen a kérdésen. Sokat törtem a fejemet azon, hogy valójában Ősfő az én... – Ne legyél büszke! – harsant fel a hangja, amitől szétszaladtak a gondolataim. – Tessék? – Ne legyél büszke! Egyszerűen csak tedd, amit tenned kell, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem. Ősfőként semmire sem lehetsz büszke. A kérdésekre soha nincsen helyes válasz. Tartsd életben ezt a bandát! Nem számít, hogyan. Csak tartsd életben ezt a rohadt hajót! Felkapta a szinte teli üveget, és bezárkózott a sötét szobájába. A fémfüggöny újra eltakarta a hamis csillagokat, én pedig egyedül maradtam a sötétben. Egy órával később kezdődhetett az új nap. Ősfő is felbukkant a szobájából. A ruhája makulátlanul tiszta volt, akárcsak a tekintete. A lehelete illata ellen sem lehetett kifogásom. Úgy véltem, hogy nem itta ki az üveget. Mintha csupán álom lett volna a hazug csillagok alatti beszélgetés. Az idős férfi határozott léptekkel haladt az Irányító-szintre vezető fedélzeti ajtó felé. Sánta lépteinek zaja valósággal betöltötte a csarnokot. A némaságot csupán ez az egyetlen zaj törte meg. – Az egész tegnapi napot azzal a nap-földi lánnyal töltötted – szólalt meg végül, amikor felemelte a kerek ajtó fedelét. Megvontam a vállam. – Nincs időm arra, hogy ebben a pillanatban veled foglalkozzam. A hajó mindennél fontosabb. Azt viszont lefogadom, hogy semmibe vetted a legutóbbi feladatodat. Ugye, igazam van? Nem derítetted

ki, hogy mi a széthúzás harmadik oka? Lehajtottam a fejemet. Tényleg elfelejtettem. Mintha időtlen időkkel korábban kaptam volna azt a feladatot. Amikor felsandítottam, Ősfő a válla fölött hátrabámult. Nem nézett a szemembe. Nem tudhattam, mi jár a fejében, azt viszont biztosra vettem, hogy semmi jó. – Hát, rendben – szólalt meg végül. – Rendben? – Legyél csak állandóan a közelében – felelte. – Akkor majd saját szemeddel látod, hogy milyen zűrzavart okoz. Megfordult, és lement a kerek ajtón keresztül, magamra hagyott a kérdéseimmel, melyekről tudtam, hogy nem fogja megválaszolni. Azonnal elindultam a gravi-cső és a Tápláló-szint irányába. Ősfő engedélyt adott arra, hogy ejtsem a házi feladatot, és helyette Arnyvel töltsem az időmet, és eszem ágában sincs megkérdőjelezni a döntését. Orion ott ácsorgott a Feljegyzések Csarnokának verandáján. A hátával eltakarta Ősfő képét. Ezt látva önkéntelenül is vigyorognom kellett. Integetve siettem el mellette. Még soha nem láttam, hogy ilyen sokan lettek volna a kertben. Egyetlen szót sem hallottam, ám a bokrok között, a fák tövében, a szobor lábánál és az ösvény kellős közepén is lihegő és nyöszörgő alakok párzottak. Át kellett lépnem néhány összefonódott, izzadt testen ahhoz, hogy bejussak a Kórházba. A lift szerencsére üres volt. A szaga viszont egyértelműen mutatta, hogy nemrég itt is voltak néhányan. A Kóterban még nem indult útjára az őrület. Igaz, Victria és Bartie az egyik sarokban csókolódzott, a színjátszó csoport tagjai

közül pedig jó néhányan valósággal rátapadtak az üvegfalra, de a legtöbbjükön volt ruha. Félig-meddig arra számítottam, hogy Amy is pontosan úgy viselkedik, mint a többiek. Kicsit reménykedtem is ebben. Amikor azonban bekopogtam hozzá, kiderült, hogy más a helyzet. Felöltözve bámult ki az ablakon. – Ezekbe meg mégis mi ütött? Csak úgy egymásnak estek, mindenki szeme láttára... – suttogta, amikor bementem hozzá a szobába. – Elkezdődött az Időszak. – De hát... ez nem normális. Az ember nem viselkedik így. Ezek csak... párzanak. Nem ilyen a szerelem. Megvontam a vállamat. – Hát persze hogy párzanak. Éppen ez benne a lényeg. Életet kell adni az új szüleménynek. – De mindenki? Egyszerre mindenki? Minden embernek most jutott eszébe, hogy szexelni akar? Némán biccentettem. Lehet, hogy ennek a lánynak a szülei semmit sem meséltek az Időszakról. Pedig már elég idős ahhoz, hogy tudjon ezekről a dolgokról. Minden állatfajnak megvan a párzási időszaka. Ez az emberekre ugyanúgy igaz, mint a tehenekre, a birkára meg a kecskére. Amy felmordult. – Biztos tettek valamit a vízbe – mondta erőltetett nevetéssel, mintha viccnek szánta volna. Utána viszont ismét elsötétedett az arca. Olyan halkan folytatta, mintha főképpen önmagának bizonygatná a dolgot. – De ez akkor sem természetes. Nem válaszoltam neki. Egész egyszerűen képtelen voltam másra

gondolni, mint hogy mi lesz, amikor majd mi leszünk húszévesek. Akkor majd ránk jön az Időszak. Csak ránk. Kettőnkre. Amy mondott valamit. Megráztam a fejemet, hogy töröljem az agyamat megszálló gondolatokat. – Lejössz? – kérdezte. – Hova? – Lejössz velem, hogy meglátogassam a szüleimet? Vettem egy mély lélegzetet, majd megfontoltan kifújtam a levegőt. – Amy... a szüleid még mindig le vannak fagyasztva. – Tudom – felelte nyugodt, színtelen hangon. – Ennek ellenére látni akarom őket. Nem hiszem, hogy képes volnék anélkül őrködni odalent, hogy előtte ne nézném meg őket rendesen. Így aztán lementem vele. A Fagyasztó-szinten már égtek a lámpák. Először Amy lépett ki a liftből. Körülnézett. A tekintete végigsiklott az egyforma, négyzet alakú ajtók hosszú sorain. Utánamentem, amikor némán elindult az egyik folyosón. Az ujjait végighúzta a fémajtókon. A sor végére érve odafordult felém. – Azt sem tudom, hogy melyikben vannak – szólalt meg kétségbeesetten. – Mindjárt megnézem neked – feleltem. Megkerültem, és odamentem a sor végére állított asztalhoz. Felemeltem a rajta fekvő liffyt. – Mi a szüleid neve? – kérdeztem. – Maria Martin és Bob... vagyis Róbert Martin. Beírtam a nevüket a képernyőn megjelenő billentyűzettel.

– A 40-es és a 4l-es. Mielőtt visszatehettem volna a liffyt, Amy rohanni kezdett. Halkan számolta a szekrényeket. Végül megtorpant a szülei sorszámával jelölt két, egymás melletti ajtó előtt. – Akarod, hogy kinyissam? – kérdeztem. Azonnal biccentett, ám amikor kinyújtott kézzel közelebb léptem, megragadta a csuklómat. – Majd inkább én – kiáltotta, ám a végén nem mozdult. Csak állt és a zárt ajtókat bámulta.

35. AMY LÁTNI AKARTAM ŐKET.

A tekintetemmel végig akartam simítani anyu szeme körül a mosolygó ráncokat. Hozzá akartam szorítani sima arcomat apu borostás képéhez. Látni akartam őket. Csak hát, azt viszont semmiképpen nem akartam, hogy a szüleim helyett két lefagyasztott húskupac táruljon a szemem elé.

36. KOROS – AMY? Mind a kerten megpördültünk. A sor végén Harley állt. – Te meg mit keresel itt? – kérdeztem. A barátom hatalmas ásítással odajött hozzánk. – Őrködtem. Abban maradtunk, hogy őrködni fogok. Kettőtökön kívül senki más nem volt idelent. – Ma éjszaka majd én maradok lent – nyögtem ki bűntudatosan, mert jól láttam Harley szeme körül a sötét foltokat. – Dehogyis! – vigyorgott rám a festő. – Nem teheted. Ősfő felfigyelne rá. Én meg amúgy is egészen jól érzem magam idelent. Nyugi van, és senki nem zavar, amikor festek. Túlságosan jól ismertem Harley-t. Tudtam, hogy milyen megszállottan tud viselkedni. Valószínűleg ideje nagy részét a csillagok bámulásával töltötte ahelyett, hogy a fagyasztottakra vigyázott volna. Közelebb hajoltam hozzá, hogy Amy ne hallja. – De hát, a tablettáid... Nem csupán a kék és fehér színű nyugtatókról beszéltem, melyeket nem csak mi ketten, de a Kóter minden lakója szedett. Harley jóval többfajta gyógyszert kapott a kis „közjátékai” miatt, amióta csak... – Nem lesz semmi bajom – méltatlankodott. Bár nem lehettem egészen biztos abban, hogy hihetek neki, az Amy felé vetett pillantásából azonnal megértettem, hogy nem akar a lány jelenlétében erről a dologról vitatkozni.

– Miért nem jössz velünk? Amy megtalálta a szüleit – feleltem ezért. Harley habozott, szeretett volna visszatérni a csillagokhoz, amikor azonban meglátta a szememben csillogó aggodalmat, meggondolta magát. – Hát, persze – vágta rá, bár közben a zsilip felé vezető folyosó irányába pillantott. Aggódni kezdtem, amikor felfigyeltem a szemében felsötétlő ürességre. Lehet, hogy mohó vágyakozás ragyog a szemében? Legutóbb is ilyenfajta megszállottság áldozatává vált. – Ennyi elég volt nekem – szólalt meg Amy a hátam mögött. – Biztos vagy ebben? – kérdeztem. Némán bólintott. – De... nem akarod elhozni a ládádat? – kérdeztem, miközben egy pillantást vetettem a liflfyre. – Milyen ládámat? – Hát azt, amiben a lefagyasztásotok előtt összepakoltad a holmidat. A feljegyzések szerint te is, meg a szüleid is hoztak egyegy ládát.

37. AMY A SZÍVEM VADUL KALAPÁLT , amikor Harley társaságában Koros nyomába eredtünk az apró, fémnégyzetekkel borított folyosón. Nemsokára átértünk egy helyre, ahol mintha öltözőszekrények sorakoztak volna egymás mellett. Én aztán semmit sem csomagoltam az útra. Apu és anyu egyetlen szóval sem említette, hogy bármit is elhozhatok magammal. Koros kinyitotta az egyik szekrényt. Odabent tíz bőrönd nagyságú ládát helyeztek el. – Na, ezek azok – kiáltotta, miközben kihúzott három ládát. Harley-val együtt ott álltak mellettem, amikor megnyomtam az első láda kioldógombját. A teteje halk pukkanással nyílt ki. A csomag eddig légmentesen le volt zárva. Alighanem anyu ládáját nyitottam fel. Mihelyt felemelkedett a teteje, azonnal megéreztem anyu parfümjének illatát. Becsuktam a szememet, és mélyen beszívtam a levegőt. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt pontosan ugyanezt a csodálatos illatot éreztem, amikor anyukám ruháit magamra véve jelmezbált játszottam. Amikor azonban az orromon keresztül szívtam be a levegőt, ráébredtem, hogy csak a tartósító gáz keserű szagát érzem, anyu parfümjének illatát csupán a képzeletem idézte fel az elmémben. A holmik tetejéről kiemeltem egy halom átlátszó műanyagba csomagolt fényképet. – Az meg micsoda? – tudakolta Harley. – Az óceán.

A festő leesett állal bámulta a képet. – És az? – kérdezte Koros. – Az a kép akkor készült, amikor az egész család kirándulni volt a Grand Canyonban. Odanyújtottam a képet, és Koros átvette tőlem. Az ujja hegyével végigsimította a kőfalat, amelyikbe mély szakadékot vájt a Colorado folyó. Hitetlenkedő arckifejezését látva azt hihette volna az ember, hogy a fiú igazából nem akarja elhinni, hogy a szüleim és az én hátam mögött látszó táj nem csupán illúzió. – Az ott mind vízből van? – szólalt meg Harley. Egy olyan fényképre mutatott, amelyiken hétéves koromban homokvárat építettem a vízparton. Nevetni kezdtem. – Víz az egész, bizony! Csak hát, sós, ami elég undorító. Viszont a hullámok egyre csak jönnek. Fel és le. Ki és be. Apukámmal beugráltunk a hullámokba. Kipróbáltuk, hogy meddig sodornak magukkal, aztán a hullámot meglovagolva visszasodródtunk a vízpartra. – Az a rengeteg víz – mormogta Harley. – Mennyi víz! A többi kép nem volt annyira izgalmas. Elsősorban engem ábrázoltak. Csecsemőkoromban. Totyogó kisgyerekként, a nagyszüleim kertjében, a tök indái között. Első napom az iskolában. A bál estéje. Csillogó, fekete ruhát viseltem. Jason mellett álltam, aki átnyújtotta a búzavirág csokrát. Turkálni kezdtem a láda mélyében. Volt valami, amiről biztosan tudtam, hogy anyu semmiképpen nem hagyta volna a Földön. Amikor megmarkoltam az apró, kemény tárgyat, a szívem majdnem kihagyott egy ritmust. Kihúztam a kerek tetejű, bársony dobozkát a

ládából, és a tenyeremen egyensúlyoztam. – Az meg mi a csuda? – hallottam Koros hangját. Harley még mindig az óceánt bámulta. A dobozkában egy aranykereszt feküdt aranyláncon. A nagyanyám keresztje. Koros kacagni kezdett. – Na, nehogy már azt mondd, hogy te is azok közé tartozol, akik elhiszik azokat a tündérmeséket! A torkára forrt a nevetés, amikor a nyakamba akasztottam a keresztet. A tekintetem végig az övébe fúródott. – Ez a hajó az Isten Áldása nevet viseli – szólaltam meg, miközben megigazítottam a keresztet, hogy pontosan a mellem közepén feküdjön. – Ez a kifejezés csak annyit jelent, hogy jó szerencsével járunk – szólt Koros. Elfordultam tőle, és kibámultam a Fagyasztó-szint deres ajtaján. – Ennél sokkal többet jelent. Nagyot nyeltem, és visszaraktam a képeket a ládába. Kivéve azt, amelyiken a családommal együtt a Grand Canyonban vagyok. A kereszt előrelendült, amikor lehajoltam apu ládájához. Leginkább könyvek voltak benne. Némelyiket felismertem: Shakespeare összes művei, A zarándok útja, a Biblia, Galaxis útikalauz stopposoknak. Tíz vagy tizenkét könyv harcászatról, a túlélésről és természettudományokról szólt. Három könyv viszont valójában vastag, üres füzetnek bizonyult. Volt mellettük egy csomag Rotring ceruza is, még az eredeti zárt tasakban. Magamhoz vettem egy jegyzettömböt és három ceruzát. Rövid habozás után kivettem a ládából Szun-ce könyvét, A

háború művészetét. Még soha nem olvastam, de a címe alapján talán találok benne pár jó tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mi történjen a gyilkossal. Azzal, aki lekapcsolta az embereket a gépről. Gyorsan a jegyzettömb alá dugtam, és reméltem, hogy Koros nem figyelt fel rá, valamiért ugyanis határozottan úgy éreztem, hogy a mestere, az a vén fajankó felelős az egészért. Az a szörnyű balsejtelmem támadt, hogy ha majd elszabadulnak az indulatok, akkor egy szál magamban kell hadat viselnem Ősfő ellen. És aztán megláttam. A plüssmackóm. Felemeltem. A nyakába kötött nagy, kék masni most is csálén lógott. Az orrán igencsak megkopott a bársony, a jobb mancsa pedig szinte teljesen csupasszá vált, mivel csecsemőkoromban nem a hüvelykujjamat szopiztam, hanem a mackó mancsát. Magamhoz öleltem Borostyánt. Olyan valamire vágytam, amiről pontosan tudtam, hogy nem kaphatom meg a plüsstől és a játék bélésétől. – Nézd meg azt is! – szólított fel Koros, és felém tolta a harmadik ládát, miközben én lecsuktam apuét. Mélyen beszívtam a levegőt, és magamhoz szorítottam Borostyánt. A láda üres volt. – Hol vannak a cuccaid? – csodálkozott a hátam mögött álló Harley. Könnycseppek futottak végig az arcomon. – Apu egy percig sem hitte, hogy eljövök velük – mondtam halkan. – Semmit sem csomagolt be számomra, mert azt gondolta,

hogy nem fogom elkísérni őket az útra.

38. KOROS NEM LESZ SEMMI BAJ – szólaltam meg. – Van itt minden a hajón, amire csak szükséged lehet. Nem kell aggódnod a ruhád meg az ilyen dolgok miatt. Harley a karomra ütött. – Mi van? Amy magához szorította azt a szövetből készült állatot, és felkapta az írótömböt, a ceruzákat, a könyvet meg a fényképet, amit kiválasztott a szülei ládáiból. – Kész vagyok – szólalt meg színtelen hangon. Harley segített visszarakni a ládákat a szekrénybe. Közben végig sokatmondóan bámult, és a szemöldökét vonogatva Amy felé biccentett. Rá nem tudtam jönni, mit akarhat tőlem. Csatt! Husss! Bummm! Amy azonnal elejtette a kitömött állatot, a könyveket meg a ceruzákat. A fénykép lassan a föld felé lebegett, a ceruzák pedig hangosan csattantak. – Ismerem ezt a hangot – hördült fel, és már ott sem volt. Végigrohant a folyosón a lefagyasztott testek sorai felé. – Amy, várj! – kiáltotta Harley, én pedig máris a lány után vetettem magamat. Amy csúszva próbált megállni a 60-as sorszámú tárolók sora előtt. – Igyekezzetek! – sikoltotta. Befordultam a sarkon. A folyosó közepére kihúzott üvegládából

pára szállt a magasba. – Te voltál az? – kérdeztem, pedig nagyon is jól tudtam a választ. – Hogy a fenébe lettem volna? – vágott vissza érdes hangon a lány. Valósággal hadart. – Ő is úgy fog felébredni, mint én? A tartályra pillantottam. A benne fekvő nő magasabb és testesebb volt, mint Amy. Göndör haja és a bőre is sötétebb volt az enyémnél. A láda tetejére szerelt elektronikus egység fénye vörösen villogott. A fekete dobozkára pillantottam. Egyszerűen lekapcsolták a belső kapcsolóval. Egy ujjal megnyomtam a tele-gyöngyöm gombját. – A hívott fél: Doki. Most azonnal! – Mi az? – hallottam az orvos hangját a tele-gyöngyből. – Doki! Itt van még egy! Kiszedtek még egy tartályt! Gyere gyorsan! – Hogy micsoda? – Lent a Fagyasztó-szinten. Itt az egyik lefagyasztott. Egy nő. Kihúzták középre. Vörös a fénye! – Azonnal ott vagyok. Doki megszakította a kapcsolatot. Erősen reméltem, hogy valahol a közelben járhat. Ha éppen a Kórházban volt, percek alatt ideérhet. Ha viszont a városban vagy az Irányító-szinten, akkor jóval tovább tart majd. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Harley. – Valaki pontosan ugyanazt tette ezzel a nővel, amit velem is – magyarázta Amy. – Valaki lekapcsolt, és itt hagyott, hogy meghaljak. – Ő is fel fog ébredni? – tudakolta Harley.

– Nem tudom. Talán, ha visszakattintjuk a kapcsolót, és visszatoljuk a helyére... de nem tudom. Nem merek hozzányúlni. Nagyon egyszerűnek tűnik, de hát... – Ne hagyjátok, hogy felébredjen! – szólalt meg Amy halkan. – A fagyasztás szörnyű dolog, de még mindig jobb annál, mint ha egyedül marad az ember. Fájdalom nyilallt a szívembe. Amy még most is magányosnak tartja magát. – Koros? – kiabálta valaki. – Itt vagyok! – üvöltöttem vissza. – A tartály száma... Megnéztem, mi van a nyitott ajtóra írva. Doki rohanva érkezett hozzánk. Félrelökte Harley-t, miközben odahajolt az üvegláda fölé. Letörölte a felszínét eltakaró párát. – Csak nemrég került ki ide – állapította meg. – Szinte alig olvadt meg. – Az jó jel, ugye? Ugye, jó? – kérdezte Amy, miközben a tenyerét rászorította az üvegre. Mintha csak megpróbálna keresztültörni a jégen, hogy megszoríthassa a nő kezét. – Pontosan – vágta rá Doki. Ahogy arrébb mozdult, összeütköztünk. Hátrébb léptem. Az orvos a tartály fölé hajolt, és alaposan szemügyre vette az elektronikus dobozkát. Egy lifíyt rákapcsolt a dobozból kiálló egyik vezetékre, és leolvasta a képernyőn felbukkanó számadatokat. Nagyot nyögött, és én nem tudtam eldönteni, hogy elégedett vagy elszörnyedt nyögést hallottunk. Gépelni kezdett a liffy felszínén, majd leválasztotta a vezetékről, mielőtt visszakattintotta volna a

kapcsolót. A vörös helyét zöld fény vette át. Az üvegtartályt visszatolta a fagyasztókamrába. Becsapta az ajtót, és lehúzta a zárat. Mintha hideg fuvallat csapott volna le ránk. Ez volt az egyetlen nyoma annak, hogy a 63-as számú utas kikerült onnan. – Nincsen semmi baja – állapította meg Doki. – Éppen időben találtatok rá. – Figyeljetek csak! – hallottam meg Harley kiáltását. Meglepődve néztem hátra. Harley nem ácsorgott mellettünk, hanem arrébb sétált. Már nem is láttam, mert eltűnt a folyosóról. – Honnan tudtad, hogy itt van ez a nő? – kérdezte Doki. – Én hallottam meg – magyarázta Amy. Az idős férfi arcán ráncok jelentek meg, olyan erősen összpontosított. – Ez pedig azt jelenti, hogy bárki is tette, veletek egyszerre volt idelent. Amúgy, ti mit kerestek ezen a helyen? – Meg akartam mutatni Amynek a szülei ládáit – vágtam rá, mielőtt a lány megemlíthette volna, hogy a szüleit akartuk megnézni. Ebben a pillanatban ugyanis nagyon úgy éreztem, nem lenne szerencsés elárulni, hogy meg akartuk piszkálni a fagyasztóládákat. – Hé... figyeljetek csak! – zendült fel újra Harley kiáltása. Két sorral arrébb járhatott. – Nagyon nem tetszik ez nekem – folytatta Doki. – Az illető tisztában volt azzal, hogy ti is idelent vagytok. Tudhatta azt is, hogy meghalljátok, amikor csinál valamit. Hármótokon kívül járt itt bárki más is? Összenéztem Amyvel.

– Én senkit sem láttam – válaszolta. – Én sem. – Figyeljetek már! – üvöltötte Harley. – Mi van már? – bömböltem vissza. – Gyertek ide, a 20-asok sorába! Most azonnal! Doki elindult, ám Amy meg én jobban tudtuk, hogy mit kell tennünk. Azonnal futásnak eredtünk. Harley nem viccből kiabál ilyen kétségbeesetten. Valami nagyon nem lehet rendben odaát. Miután befordultunk a sarkon, egyből megértettük, hogy a festő miért bömbölt. A folyosó közepén egy másik tárolóegység feküdt. Csakhogy ez már megolvadt. A csillogó lében pedig már csak egy halott férfi lebegett.

39. AMY – Ó! – NEM AKARTAM HANGOSAN FELKIÁLTANI.

Csakhogy ismertem ezt a férfit. Mr. Kennedy anyukám munkatársa volt. Mindig is úgy véltem, hogy eléggé hátborzongató alak. Azok közé a vén fafejek közé tartozott, akik sohasem nősültek meg, és valamiért a fejükbe vették, hogy a magas életkoruk miatt nem számít, hogy perverz disznók. Állandóan megpróbált belesni anyu szoknyája alá, kivéve, amikor éppenséggel az járt az eszében, hogy leverjen valamit az asztalról, amit azután udvarias kislányként nekem kellett volna előrehajolva felvenni a padlóról, ha éppen bent jártam látogatóban a laboratóriumban. Anyu csak nevetett, ha szóba hoztam a dolgot, ám nekem cseppet sem tetszett az az elképzelés, hogy mit művelhetett otthon ez a Mr. Kennedy anyu térdhajlatának vagy az én fenekemnek az emlékén mélázva. Most pedig holtan lebegett előttem a fagyasztófolyadékban. A szeme tágra nyílt, és homályos bevonat borította. Sápadt, sárgás bőre leginkább átázott szivacsra emlékeztetett. Az álla elernyedt. A pofazacskója valamiért kiduzzadt, mintha két, apró, vízzel telt léggömb lebegett volna az állkapcsa fölött. – A 63-assal csupán a figyelmünket akarta elterelni – állapította meg Koros. – Hát, azt nem hinném – válaszolta a doktor. – Ez már jó ideje idekint van. Felnyitotta az üvegtartály tetejét. Harley és Koros segített neki

lerakni az üveglapot a padlóra. A doktor belemártotta az ujját a Mr. Kennedyt körülvevő folyadékba. – A víz hűvös, de már nem hideg. Valószínűleg tegnap kapcsolták le. Legkésőbb a mára virradó éjszaka során. Koros a szemembe nézett. Miközben mi ketten kacagva szaladgáltunk az esőben, Mr. Kennedy itt fulladt meg. Miközben az a pár a tóparti padon szeretkezett, ez a férfi éppen haldoklott. Amikor lehántottam magamról a nedves ruháimat, és beálltam a gőzölgő zuhanyba, majd a sötét mezőket bámulva elszunnyadtam, Mr. Kennedy elmerült a halál vizében. Eszembe jutott az is, hogy Harley lent volt, amikor itt járt a gyilkos. – De miért? – kérdeztem. A doktor írni kezdett a vékony számítógépbe. – A 26-os. A neve pedig... – Mr. Kennedy – vágtam a szavába. – Igen, tényleg – nézett rám az orvos meglepődve. – Ismertem azelőttről. – Aha, sajnálom – vágta rá, de igazából nem gondolta komolyan. Egyszerűen csak próbált udvariasan viselkedni. – Szóval, a 26-os... – Mr. Kennedy. – Mr. Kennedy fegyverszakértő volt. – Komolyan? – kérdeztem csodálkozva. De hiszen ez a férfi ugyanannál a részlegnél dolgozott, mint anyu. A legcsekélyebb mértékben sem sejtettem, hogy bármi köze lehetett a fegyverekhez. Mert anyunak nem volt. Ő genetikai kutatással foglalkozott. A DNS-t kutatta, nem fegyvereket.

A doktor bólintott. – A biológiai fegyverrendszerek szakértője volt. Itt azt látom, hogy részt vett egy olyan kormányprogramban, amelyik ökológiai bombákat akart kifejleszteni. – De hát, ki lehet a tettes? – kiáltotta Koros. – Ki kapcsolta le ezeket az embereket? Először William Robertsont, aztán a nőt, a 63-ast. Most meg ezt a fickót. – És engem – tettem hozzá. Koros a homlokát ráncolva meredt rám. – Két áldozat... és két véletlen megmenekülés – töprengett a doktor. – És az egésznek semmi értelme sincs – ráztam meg a fejemet. Azt az üres fagyasztókamrát kezdtem bámulni, ahol nemrég Mr. Kennedy feküdt. Körülötte hosszú sorokban húzódtak a parányi számozott ajtók. A gyilkos hány fagyasztótartályt fog még kiüríteni, mielőtt megállítjuk?

40. KOROS HARLEY ÉS ÉN DOKI KÉRÉSÉRE odatoltuk Mr. Kennedyt a zsilipkapuhoz. Amy azt mondta, hogy megvár minket. Én azonban pontosan tudtam, hogy igazából át akar menni a másik sorba, hogy megnézze a szülei ajtaját. Ellenőrizni kívánta, hogy azok még mindig zárva vannak-e. Doki kinyitotta a zsilip belső ajtaját. Harley és én letettük odabent a holttestet. Az ajtó bezáródott, hogy megvédjen minket a nyílt űr fogaitól. A festő tágra nyílt szemmel, valósággal rátapadt a kerek ablakra. Örömmel töltötte el, hogy ismét láthatja a csillagokat. Én viszont csupán Mr. Kennedy felpuffadt testét láttam magam előtt. A barátom felé fordultam, akinek ragyogó szemében csillagok milliárdjai szikráztak. Valósággal itta a látványt, megtöltötte velük a lelkét. Két tenyere rásimult az ablakra, és egy őrült pillanatig azt hittem, kinyitja az ajtót, hogy Mr. Kennedy után repülve megérinthesse a csillagokat. A külső zsilipajtó bezáródott, a csillagok fénye azonban továbbra is ott tündökölt a barátom szemében. – Még soha ilyen gyönyörű dolgot nem láttam – suttogta. – Na, persze! Lefogadom, hogy Mr. Kennedy egyetért veled – morogtam, de Harley nem törődött az ugratásommal. – Na, gyertek, fiúk! – szólt ránk aggódó hangon az orvos. A szeme körül elmélyültek a ráncok. Amy éppen az arcát törölgette, amikor visszaértünk hozzá. Újra

magához vette a kitömött állatot, a fényképeket, a ceruzákat és a könyveket. Mindent, amit az előbb elejtett a szekrények előtt. Doki megnézte magának a lány kezében tartott holmikat, de nem tett megjegyzést. Felkapott egy liffyt, és piszkálni kezdte. Úgy gondoltam, csak az időt húzza, felkészül arra, hogy végre megszólaljon, s elmondja, amit el akar mondani, de aztán rájöttem: az idősebb férfi valójában azon töprengett lázasan, hogyan is számoljon be minderről Ősfőnek. Megértettem azt is, hogy miért piszkálja annyit azt a liffyt. Időt akart nyerni, hogy kitalálhasson egy olyan magyarázatot, amivel én is egyetértek. Kihúztam magam. Korábban az orvos pillanatnyi habozás nélkül felhívta volna Ősfőt. Nemhogy nem törődött volna velem, még csak nem is gondolt volna rám. – Koros, tudom, hogy te tisztában vagy a helyzet súlyával – szólalt meg végül. – Amy és Harley, figyeljetek! Életbevágóan fontos, hogy senkinek se szóljatok minderről. Se Mr. Kennedyről, se a zsilipkapuról. Szúrós pillantást vetett Harley-ra. – Ne beszéljetek az itt fekvő emberekről! Arról pedig végképp ne, hogy a Kórház alatt van még egy szint! Mindennek titokban kell maradnia! Majd most, mindjárt, éreztem, hogy így lesz: Doki még mindig úgy vélte, hogy jelentenie kell Ősfőnek. A keze lassan elmozdult a tele-gyöngy irányába. Tessék! Megmondtam. – Nem kell szólnod Ősfőnek! – figyelmeztettem. – Kezeskedem Amyért és Harley-ért.

Csupán kissé kellett áthelyeznem a súlyomat ahhoz, hogy a két társam és az idősebb férfi közé kerüljek. Mindig is magas voltam, most pedig kifejezetten kihúztam magamat. Ahelyett, hogy meggörnyedtem volna, arra kényszerítettem a férfit, hogy felemelje a fejét, mert csak így nézhetett a szemembe. Rövid habozás után végül biccentett. – Te vagy a Koros. Ezalatt persze azt értette, hogy végül én tartozom majd elszámolással Ősfőnek. – Halacska meg én befogjuk a szánkat – szólalt meg Harley, és egy karral átölelte Amy vállát. – Miattunk nem kell aggódnod. Ennek hallatán Doki azonnal újra gyanakodni kezdett. – Lehet, hogy mégiscsak oda kéne szólnom Ósfőnek. Hogy kiderüljön, mit is gondol. – Nem! – szóltam rá. – Tessék? – Az én szavam is pontosan annyit ér, mint az övé. Fent már tombol az Időszak, és létrejön az én szüleményem. Doki, itt az ideje, hogy bennem is bízzál, ne csak Ősfőben. Én pedig azt mondom, hogy Amy és Harley rendben van. Nem számít, hogy mit tudtak meg, bízhatunk bennük. Azt mondom, ideje mennünk! Mielőtt az orvos megszólalhatott volna, még hozzátettem: – Először azonban látni akarom a liffydet. – A...? – A liffydet – ismételtem meg, majd kivettem mozdulatlan ujjai közül a digitális membrán-számítógépet. A szkenner beolvasta a hüvelykujjam lenyomatát és megengedte,

hogy Ősfő/Koros belépjen a rendszerbe. Gyorsan gépelni kezdtem. A liffy túlsó oldalát feketére vettem. Nem akartam, hogy bármelyikük is lássa, mit keresek. Próbáltam rájönni, hogy ki járt idelent, az alsó szinten. Az ajtók érzékelői a hüvelykujjak érintésére működnek. Nem lesz nehéz megtalálni az erre a szintre vezető ujjlenyomatok vonalát. Kiderítem, hogy ki járt a fagyasztókamrák között, ezen a folyosón. Megtudom, hogy ki ölte meg a tehetetlen áldozatokat. Cseppet sem nehéz a nyomába erednem. Amikor korábban ellenőriztük a szintet, nem tudtuk, hogy mikor járhatott itt a tettes. Akkor Doki is idelent volt, meg Ősfő és egy maroknyi irányító tudós is. Azóta viszont egyetlenegy valaki járt rajtunk kívül idelent, a Fagyasztó-szinten. Egyetlen név ragyogott itt előttem a képernyőn. Ősfőé.

41. AMY KOROS NEM MENT ODA A LIFTHEZ.

– Valamit még el kell intéznem – magyarázta. Komorrá és megfontolttá vált az arca, ahogy ott állt. Amíg ki nem húzta magát, fel sem figyeltem rá, hogy korábban mennyire meggörnyedt. Nemrég csak onnan tudtam, hogy ő a hajó kijelölt vezetője, mert a doktor és Ősfő elmondta. Ebben a pillanatban azonban, amikor ránéztem, egy mindenre elszánt vezetőt láttam magam előtt. Lényem egy része szeretett volna itt maradni ezen a szinten, hogy megvédjem a szüleimet attól, aki nagy ravaszul lekapcsolta a megfagyasztott embereket, mégpedig pont akkor, amikor mi mind itt voltunk vele egyazon szinten. Csak hát rájöttem, hogy Korosnak most egyedül kell maradnia idelent. Nem tudhattam, mire készül, de bíztam abban, hogy vigyázni fog a szüleimre. – Koros, azt hiszem, vissza kéne jönnöd velünk, hogy találkozzunk Ősfővel – figyelmeztette az orvos. – Ó, fogok én mindjárt találkozni vele – felelte Koros, és a liftbe nyúlva, a doktor orra előtt megnyomta a felfelé gombot. Hátrébb lépett a bezáródó ajtószárnyak elől. Az ajtó még be sem záródott, a fiú máris elfordult, és határozott léptekkel elindult végig a folyosón. – Azt hiszem, ma elég nagy az arca. Szerinted is? – kérdezte Harley könnyedén. Elképesztően vidám volt ahhoz képest, hogy épp az előbb dobott

ki egy holttestet a világűrbe. A doktor megköszörülte a torkát. Amikor megállt a felvonó, az orvos azonnal kirontott. Szemmel tartottam, és arra számítottam, hogy megnyomja a bal füle mögötti apró gombot. Beköpi Korost? De nem. Semmi ilyet nem tett. Egyszerűen csak továbbment. – Vissza akarsz menni a Kóterba? – kérdezte Harley, és megjátszott lovagiassággal odatartotta a karját. – Menjünk inkább le a kertbe! Koros már mutatta – feleltem. – Ó, megmutatta neked a kertet? – kérdezte a festő, és ferde mosoly ragyogott fel az arcán. Elindult végig a folyosón. – Nagyon nehéz helyzetbe került az a fiú – töprengtem. – Az egész hajón ő a legfiatalabb, ám ugyanakkor mégis valamiféle vezetőnek tekintik. El sem tudom képzelni, hogyan parancsolhatnám meg a nálam idősebbeknek, hogy megtegyenek valamit. Hogyan várhatnám el, hogy engedelmeskedjenek? Harley gyors pillantást vetett rám a szeme sarkából. – Te aztán tényleg furcsa jószág vagy, Halacska. – Miért? – vigyorogtam vissza rá. Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből. – Az jár a kis fejecskédben, hogy Koros milyen nehéz helyzetben van ezen a hajón. Pedig te vagy az a kis Halacska, aki kikerült a vízből. Felhorkantam. – Egyszerűbb Korosra gondolnom, mint önmagámra. Váratlanul könnycseppek jelentek meg a szememben, pedig nem

akartam ennyire őszintén kiönteni a lelkemet. Amikor leértünk az előcsarnok ajtajához, Harley szélesre tárta a bejáratot előttem, én pedig kiléptem a ragyogó napfénybe. Az orromat azonnal megütötte a könnyű eső utáni friss fű csodálatos illata. És hát a szex, a verejték mósuszszaga. – Ó cseszd meg! Hát nem elfelejtkeztem az Időszakról! – mordult fel Harley, amikor nekitántorgott egy félmeztelen pár. Azok ketten annyira belefeledkeztek a zaboládan ölelkezésbe és csókolózásba, hogy észre sem vették az ott álló fiatalembert. – Inkább menjünk be! – Ugyan már! Majd kikerüljük azokat a részeket, ahol sokan vannak. Kizárt dolog, hogy tovább kibírnám odabent. Az járt a fejemben, hogy soha többé nem fogom szeretni a zárt helyiségeket. Fiatal koromban, mielőtt lefagyasztottak volna, soha, semmi bajom nem volt a bezártsággal. Most viszont még idekint, a kert peremén is mintha csak szoros hevederek szorulnának a tüdőmre. Kipréselték belőlem a levegőt. A tekintetem önkéntelenül is végigsimította a távolban húzódó falakat, amelyek mintha a földbe akartak volna préselni. Becsuktam a szememet. Ha leállok a bezártság miatt bánkódni, akkor attól sokkal, de sokkal rosszabbul fogom érezni magamat. – Milyen jó a fény idekint – kiáltotta Harley, amikor elindultunk a Kórháztól elvezető ösvényen. – A francba, bárcsak elhoztam volna a festékemet! – Menj csak vissza érte! – néztem rá nevetve. – Hozd ide! Én megvárlak.

A fiatalember habozott. – Nem biztonságos. Most nem az. Eszembe jutott az a csőcselék, amibe az első kocogásom alatt szó szerint belefutottam. Nagyon is úgy tűnt, hogy most éppenséggel érdemes kint mászkálni. Ezeket az embereket ebben a pillanatban a legcsekélyebb mértékben sem érdekeltem. Ők most kizárólag egymásra figyeltek. – Komolyan mondom – győzködtem Harley-t, amikor észrevettem, milyen vágyakozó tekintettel nézett vissza a Kórház felé. – Odamegyek arra a búzatáblára. Senki nincsen ott. Mindenki a kertben van, vagy az úton. – Tessék visszajönni velem! – ellenkezett a festő. Megragadta a csuklómat, és a Kórház felé húzott, de én kiszabadultam a szorításából. – Semmiképpen nem akarok bemenni egy épületbe. Friss levegőre van szükségem. Menjél csak! – kiáltottam hangosan nevetve, és úgy integettem neki, mint egy kisgyereknek. – Nem lesz semmi bajom. Még mindig nem sikerült meggyőznöm, de a festékek ellenállhatatlan erővel vonzották az épület felé. – Legyél nagyon óvatos, Halacska! – mondta felettébb komoly hangon. Mosolyogva bólogattam. Harley rohanva elindult a Kórház felé, én meg jókedvűen mozgásba lendültem az ellenkezdő irányba, a mező felé. Igazam volt. Minél jobban eltávolodtam a kerttől, annál kevesebb ember járt a környéken. Az ösvény gyakorlatilag üresnek

bizonyult, csak a növénytakaró mögül felhangzó lihegés és nyöszörgés árulta el, hogy jó pár ember van még odakint a mezőn. Párok bújtak össze a fák között, és az ösvény mellett húzódó vizesárokban is. Próbáltam nem törődni velük. A frász kerülgetett attól, ahogy így nyíltan egymásnak estek. Tisztába voltam azzal, hogy amikor még a Földön éltem, legalább egymillió szeretkező embert láttam a tv-ben, de az távolról sem ugyanaz, mintha az emberek az orrod előtt másznak egymásra. – Ő az. Az ösztöneimnek engedelmeskedve megdermedtem. Utána viszont egyből azt éreztem, hogy rohannom kell. A puszta hanglejtés elég volt ahhoz, hogy tudjam, bárki is az, rólam beszél. Aggódva pillantottam hátra. Három férfi követett. Nagyjából olyan idősek lehettek, mint Harley. Kettőt közülük nem ismertem. Duzzadó izomkötegeik alapján nehéz fizikai munkát végző táplálók lehettek. Görcsbe rándult a gyomrom. A harmadikat ugyanis nagyon is felismertem. Luthe követett. Az a fafej, aki állandóan engem bámult, állandóan rám meresztgette a szemét a Kóterban. – Szia, torzszülött! – kiáltotta Luthe, amikor észrevette, hogy őt nézem. Gúnyos szívélyességgel integetni kezdett az ujjaival. A másik két férfi harsányan felkacagott. Jóval gyorsabban mentem tovább. Nem lehettem biztos abban, hogy a gabonatábla rejtekében nyöszörgő, lihegő, izzadt embertömeg törődne velem, ha segítségért kiabálnék. Valamiért erősen kételkedtem ebben.

A hátam mögött súlyos léptek dobogtak. Annak a három alaknak hosszabb volt a lába, mint az enyém, s ők is gyorsítottak, úgy jöttek utánam. – Nem igazán kell nekem a torzszülött – szólalt meg az egyikük. – Nekem viszont igen! – vágta rá Luthe. Na, ettől kezdve tényleg nem érdekelt, hogy mit gondol rólam az, aki lát. Futásnak eredtem. Hatalmas ugrásokkal rohantam, mivel valósággal tombolt bennem a pánik. Az egyik fickó káromkodni kezdett, és én egyből rájöttem, hogy most már nem babra megy a játék. Üldözőbe vettek. Belevetettem magamat a gabonatáblába, ám a magas búza lelassított. Ráadásul kétségbeesetten menekülve mély ösvényt tapostam üldözőim számára, egyszerűen csak a nyomomban kellett rohanniuk. Átugrottam egy lihegő pár fölött, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ott járok a közelükben. Nem tűnt fel nekik, hogy milyen nagy bajba kerültem. Hátranéztem, mert tudni akartam, hogy milyen távolságban vannak az üldözőim. Túl közel voltak, én pedig ostobán cselekedtem. Az összegabalyodott testek elgáncsoltak, melléjük zuhantam a gabonaszálak közé. Gyorsan továbbpördültem. A lány volt felül. Elködösült pillantást vetett rám, majd mosolyogni kezdett. Mintha csak hívogatni akart volna. Négykézláb elhátráltam. A hátam alatt elhajoltak és megdőltek a búzaszálak. Igyekeztem feltápászkodni, de nem voltam elég gyors. Először az egyik nagydarab tápláló vetette rám magát. Próbáltam felkelni, de a kétségbeesett rángatózásom csupán felizgatta. A földnek vetettem a hátamat, hogy letaszíthassam magamról. Elkapta az egyik, majd a másik csuklómat is, és a sonkányi mancsával

leszorított a földre. Most már a másik két pasi is ideért. A tápláló társa lecsapott a bokámra. Luthe leheveredett mellém a földre. Közelebb hajolt. Vigyorgó arca ott lebegett az orrom előtt. Rángatózva próbáltam ellenállni nekik. Valamennyien nevetni kezdtek. A mély, gyomorból jövő hangból teljességgel hiányzott a jókedv. A fejem még szabad volt. A meztelen pár felé fordultam, akikben az előbb megbotlottam. – Segítsetek! – kiáltottam. A felül lovagló nő ívben hátrafeszítette a hátát, és a csípőjét teljes erővel rászorította a férfira. – Segítsetek! – sikoltottam. A hanyatt fekvő férfi ugyan rám nézett, de a tekintete tompán csillogott. Álmodozva elmosolyodott. A nő végre felfigyelt rám. Felém fordult. – Csak az első alkalommal fáj – magyarázta, majd még vadabb lendülettel lovagolt az alatta fekvő alakon. A férfi hangosan nyöszörgött, a párja kéjesen nyögött, és a következő pillanatban már teljesen meg is feledkeztek rólam. Luthe félig rám feküdt. Letépte az ingemet. Káromkodni kezdett, amikor megpillantotta alatta a trikómat. Melltartó helyett kénytelen voltam ezt viselni. Azt is kettészakította. A ruhám széttépett maradéka a vállamra simult, ám a mellemet már semmi nem takarta. Bár a hajó legénységének közel a fele meztelenül tántorgott körülöttem, és az elméjüket teljesen elborította a párzási láz, én mégis elszégyelltem magamat azért, mert meztelen vagyok. És rémült.

Luthe fölém hajolt, és az arcát belefúrta a melleim közé. Próbáltam arrébb mászni, ám ő vágyakozva felnyögött, és az ágyékát erősen rászorította a csípőmre. Egyik kézzel keményen megszorította a mellemet, míg a másikkal valamit csinált a nadrágján. A karomat szorító tápláló mélyen hörögve kapkodott levegő után. Előrehajolt, és nyalogatni kezdte a karomat. Először csak játékosan, parányit harapott belém, ám ezt azonnal erősebb harapások követték. Ha annak idején Jason harapdált volna így, még élvezhettem is volna. A tápláló rám meredt, amikor sírva fakadtam. A tekintete teljesen üres volt. Mintha kiürült volna az elméje. Olyan kéjvágy hajtotta, mint egy tüzelő állatot. Luthe viszont egészen másként viselkedett. Fülig érő szájjal vigyorogott. Elővillantak a fogai. Attól a pillanattól szemmel tartott, hogy először beléptem a Kóterba. És ő nagyon is tudta, hogy mit tesz. Ezt azonnal elárulta a szeme. Ezek az alakok – a táplálók – pont úgy viselkedtek, mint az állatok, Luthe viszont nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinál velem. Egészen másként viselkedett, mint a többiek. Élvezte ezt a szörnyűséget. Reménytelen. A bokámat tartó férfi elkezdte lerángatni rólam a nadrágomat. Megpróbáltam fejbe rúgni. Azt hiszem, a sarkam el is találta a száját. Ismét felkiáltott, de most már nem a kéjvágytól, hanem a fájdalom miatt. Luthe közben rájött, hogy mire készült a cimborája,

és most már ő is rángatta a nadrágom. Amikor kinyitottam a számat, hogy üvöltsek, a karomat leszorító férfi fölém hajolt, és az ajkaimra szorította a pofáját. A nyelve belemélyedt a számba, nekinyomódott a szájpadlásomnak. Teljes erővel ráharaptam. Erősen szorítottam még akkor is, amikor próbálta volna kirántani a számból a nyelvét. Mikor végre elszabadult, a földre köptem a vérét és sikoltottam. – Halacska! Amy! – bömbölte valahol Harley halálra váltan. – Harley! – sikoltottam minden erőmet beleadva. – HARLEY! És a festő már ott is állt fölöttünk. Az állványával fejbe csapta a férfit, aki leszorított. Az állvány darabokra tört, ám Harley ekkor már ökölcsapások záporát zúdította az ellenfelére. Elengedtek. Összekuporodtam, mintha egy labda lettem volna. Átöleltem a térdemet, és fuldokoltam a könnyeimtől. A két tápláló elszaladt, ám Luthe elszánta magát a harcra. Úgy köröztek egymás körül, mint a zsákmányért civakodó keselyűk, és jól tudtam, hogy én vagyok az a tetem, amelyik kell nekik. Először Luthe ütött. Harley sokkal keményebben vágott vissza. A nagydarab fickó hanyatt zuhant, de nem veszítette el az eszméletét. Harley megragadta a csuklómat. – Gyere! Menjünk már! – kiáltotta, és talpra rántott. A nadrágom annyira kilazult, hogy lecsúszott a csípőmre. Egy kézzel megragadtam, miközben a másikkal Harley-ba kapaszkodtam. Futni kezdtem. Csak rohantam, szaladtam, mert jól hallottam egy férfi dübörgő lépteit a hátam mögött. Aztán elhallgatott a dübörgés, és már semmit sem hallottam, ám ennek ellenére tovább menekültem, tovább futottam. Úgy kapaszkodtam Harley kezébe, mintha ő lett volna a kötél, ami kihúzott az

őrvényből.

42. KOROS ORION AZT MONDTA, hogy tisztességes eszközökkel nem lehet megkerülni Ősfőt. Csak hát, korábban semmi okom nem volt arra, hogy aljas módszereket használjak. Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy ne tudnék szemét módon viselkedni. Mihelyt bezáródott a felvonó ajtaja, és Amy, Harley és Doki elindult vissza a Kórházba, azonnal bekapcsoltam a kezemben tartott liffyt. Először is áttekintettem a biometrikus érzékelők naplóját. Múlt éjjel a lift ajtaját Harley nyitotta ki. A barátom az egész éjszakát itt töltötte ezen a szinten. Korábban Doki is lent járt, majd később, mielőtt a napfényt adó lámpa bekapcsolódott volna, még egyszer visszajött kis időre. Csak pár percet töltött idelent. A neve és az én nevem között azonban még egy bejegyzés szerepelt.

ŐSFŐ/KOROS 7 óra 24 Én nem voltam itt lent kora reggel 7 óra 24-kor. Akkor pedig nem lehetett más, mint Ősfő. Ideje kideríteni, hogy hol lehet. Ez cseppet sem tűnt nehéz feladatnak. A hüvelykujjam érintésével bejelentkeztem a központi hálózatba, és előhívtam a tele-gyöngyök pontos elhelyezkedését ábrázoló térképet. Ráközelítettem az egyes helyiségekre. Doki ott volt az

irodájában. Bartie-t és Victriát a Kóter társalgójában találtam meg, mégpedig egész közel egymáshoz. Harley éppen a gabonatáblák felé haladt. A sebességét figyelembe véve, úgy véltem, rohan valahova. Vajon miért? Amy nem volt rajta a kijelzőn. Ő nem kapott tele-gyöngyöt, amit a rendszer bemérhetett volna. – Keresd meg Ősfőt! – parancsoltam a számítógépnek. Az egyik apró pötty kékké változott, és villogni kezdett. A mesterem tehát itt van. Ezen a szinten. A lefagyasztottak folyosóin túl, a szemközti falba vágott ajtó túloldalán. Ez lehet az a másik laboratórium, amiről Doki beszélt. Az ajtaja zárva volt, és egy percig sem lehettem biztos abban, hogy Ősfő beenged, ha kopogok. Orion viszont éppenséggel arról beszélt, hogy a szabályok nem vonatkoznak az ősfőkre. A mesterem sem engedelmeskedett az előírásoknak. Akkor pedig nekem miért kéne engedelmeskednem ? Megéreztem a fertőtlenítőszerek steril illatát, amikor beléptem a zsúfolt helyiségbe. Egyik oldalon fagyaszótartályok sorai takarták el a falat. Az átlátszó hengerekben buborékokkal teli, sűrű fagyasztófolyadékot fedeztem fel. A sűrű trutymóban testek lebegtek. Bár tudtam, hogy Ősfőt kéne megkeresnem, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, és alaposabban szemügyre vettem a zselés anyagot. A buborékokban lebegő, összegömbölyödött kis alakok torz babszemekre emlékeztettek. – Embriók. Ősfő rám talált. De nem haragudott. Sőt, igazából, mintha elégedettséggel töltötte volna el, hogy itt lát. Ha valami, ez éppen elég volt ahhoz, hogy még jobban dühbe guruljak.

– Ha földet érünk, majd mesterséges körülmények között elérjük, hogy megszülessenek. – Milyen embriók ezek? – kérdeztem. A zsebembe csúsztattam a liffyt, semmi okom nem volt Ősfő orrára kötni, hogy éppen őt kerestem. Főleg úgy nem, hogy ő bukkant rám előbb. – Állatoké. Éppen a nagymacskák csövét nézed. Azt hiszem, ezek itt jaguárok vagy talán hiúzok. Meg kell majd néznem. Nem igazán emlékeztem rá, hogy milyen állat a jaguár. Azt hiszem, olyasmi lehet, mint az oroszlán, ám nem sikerült pontosan felidéznem magamban, hogy milyen képeket láttam róluk a Feljegyzések Csarnokának lifíyjein. Az emlékek kezdtek egybemosódni. – Miért vannak itt? – A leszállásra készülünk. Nem tudhatjuk, milyen állatokra lesz szükségünk. Hogy mit kellett volna magunkkal hoznunk a NapFöldről. Lehet, hogy lesznek kártékony állatok is azon a bolygón, és akkor ragadozók kellenek, hogy megsemmisítsük őket. Rájuk szabadítjuk a Nap-Föld ragadozóit. Találkozhatunk olyan állatokkal is, amelyek megfelelnek ugyan a céljainknak, de új tulajdonságokra lesz szükségük ahhoz, hogy használhassuk őket. Megpróbáljuk majd a magunkkal hozott állatokkal keresztezni a célbolygó fajtáit, vagy összekeverjük a genetikai állományaikat. Nem érdekeltek ezek a nagy oroszlán-macskák. Azt akartam tudni, hogy legutóbb miért járt Ősfő a fagyasztókamrák csarnokában. Közvetlenül azelőtt, hogy újabb lefagyasztott alvó fulladt meg.

Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Ősfő otthagyott, és odasietett a helyiség túlsó végében álló asztalhoz. Ott csupán egyeden, félig üres üvegcsövet láttam. Ebben is embriók lebegtek a fagyasztófolyadékban. Jó pár apróságot láttam a zselében úszó buborékokban. Közelebb hajolva alaposabban is szemügyre vettem az egyik apró, babszemre emlékeztető embriót a magzatburokban. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy Ősfő feszülten figyel. Olyan erősen összpontosított valamire, hogy aggódó, mély ráncok jelentek meg a homlokán. Amikor farkasszemet néztünk, rezzenéstelen tekintettel bámult rám. – Miért jöttél le ide? – kérdezte végül. – Nem is gondoltam, hogy tudsz erről a laboratóriumról. Doki szólt róla? Megvontam a vállamat. Nem kívántam sem Dokit beköpni, sem magamat bemártani. – Nem mintha számítana. Már rég le kellett volna hozzalak ide. Neked csupán egyetlen Időszakod lesz a felkészülésre, utána a téged követő Korost kell majd betanítanod arra, hogy mi a dolga. – Miről beszélsz? – értetlenkedtem. Ősfő felvett egy jókora tűt a fagyasztócső melletti asztalról. Az injekció fémrésze legalább 30 centi hosszú volt, az átlátszó hengerben pedig nem kevesebb, mint hat deci folyadékot láttam. – Te is nagyon jól tudod, hogy a beltenyészet milyen súlyos veszélyt jelent a többnemzedékes űrhajók számára – magyarázta az öreg, miközben az injekciót berakta egy kosárba. Kiválasztott egy másik ugyanolyat, és odahelyezte az első mellé. – Elkerülhetetlen, hogy a csekély lélekszámú lakosság miatt végül túlságosan össze ne keveredjenek a vérvonalak.

A tartókban rengeteg injekciót fedeztem fel. Most egy másik polcról választott ki egyet. A tartályokra parányi, fekete-sárga címkét ragasztottak. Az Ősfő kezében lévőre ezt írták: képzőművész. – Ezt tudom – válaszoltam. – A Járvány korának Ősfője éppen ezért vezette be az Időszakot. Azért, hogy te, vagyis, Hogy mi befolyásolhassuk a szaporodást. – Igen, ez is része a dolognak – biccentett az öreg oda se figyelve, miközben újabb injekciókat válogatott ki. Mind a kosárba került. – Van azonban egy másik nehézség is. Nem csak azt kell megakadályoznunk, hogy a beltenyészet miatt ne szülessenek testben vagy lélekben torz utódok. A hajó célkitűzése annyira fontos, hogy minden nemzedékben szükségünk van zseniális, vagy legalábbis tehetséges emberekre. Most egy másik polcról vett le injekciókat. A csillogó tűk közelébe ragasztott címkén a „matematikus” feliratot fedeztem fel. Öt ilyen injekciót rakott a kosárba. – A hajó alapító atyái nem akarták, hogy együgyű földművesként töltsük el a célba érkezésig eltelő időt. Feltalálókra, művészekre, tudósokra van szükségünk. Olyan emberekre, akik önállóan gondolkoznak, és új folyamatokat meg dolgokat találnak ki a hajó és az új világ számára. Fejlesztők és feltalálók kellenek. A kosárba három „zeneművész” feliratú injekció, majd tíz „tudós: biológus” címkés injekció került. – Az évszázados utazás során rendkívül sokat fejlődtünk. Útközben találtuk fel a tele-gyöngyöket. Meg a liffyket. Jóval fiatalabb voltam nálad, amikor létrehoztuk a mostani gravi-

csöveket. A következő maroknyi injekciós tűre azt írták, hogy „tudós: fizikus”. Ebből öt vagy hat került a kosárba. Ősfő eltöprengett. Kettőt kiszedett a kosárból, és visszarakta őket az asztal túloldalán, a polcra. – Világos. Okos emberekre van szükségünk a hajón. Na de, mi köze van ennek mindahhoz, amit elmondtál? – kérdeztem. Az idős férfi feltartotta a kezében tartott injekciót. „Elemző”. Ezt olvastam rajta. – Minden egyes fecskendőben – magyarázta, és a kezében tartott injekciót az orrom alá nyomta – olyan különleges ötvözet van, amelyben összekapcsolódik a DNS és a ribonukleinsav. Kétfajta sejtből alkotott vegyület. Ha egy megtermékenyített nő petéjébe oltjuk ezt az anyagot, kötést hoz létre a magzat DNS-ével, és gondoskodik arról, hogy a majdan születendő gyermekben meglegyenek bizonyos hasznos tulajdonságok. Már nyitottam volna a számat, de Ősfő nem hagyott szóhoz jutni. – Amikor te leszel az Ősfő, elemezned kell, hogy mire van szüksége a hajódnak. Túl kevés a tudós a nemzetségedben? Csinálj többet! Több művészre van szükséged? Gondoskodj arról, hogy többen szülessenek! Rád hárul annak a felelőssége, hogy e hajó népe ne pusztán életben maradjon, de virágozzon. Úgy éreztem, csomóvá zsugorodik a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy egyetértek-e Ősfővel vagy sem. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy a hajót beltenyésztett idióták lepjék el. Ugyanakkor nem igazán tudtam azt sem elfogadni, ahogy Ősfő ipari módszerekkel hoz létre zseniket.

Közben az idős férfi az utolsó tűt is berakta a kosárba, majd rám nézett. Rendkívül komoly képet vágott, ám közben nagyfokú fáradtság is érződött rajta. Mintha egy lassan megolvadó viaszfigurát láttam volna magam előtt. – Jóval többször kellett volna hangsúlyoznom, hogy hiszek benned. Nagyszerű vezető lesz belőled. Egy szép napon. Legszívesebben mosolyogva köszönetet mondtam volna neki. Már nem is emlékeztem arra, hogy Ősfő mikor volt ennyire kedves hozzám. Ugyanakkor feltámadt bennem a gyanú, hogy az idős férfi pontosan azért olyan biztos abban, hogy nagyszerű vezető lesz belőlem, mert a megfelelő időben, mielőtt megszülettem volna, belém fecskendeztek egy nagy adag „vezetői” trutymót. De ha így történt is, nem tudhatom, hogy eleget kaptam-e abból a szerből.

43. AMY ÖSSZEGÖMBÖLYÖDVE FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON . Az állam rásimult a térdemre, a karommal átöleltem a lábszáramat. Borostyán, a mackóm, a mellem és a térdem között talált menedékre. Gombszeme és orra benyomódott a bordáim közé, de engem nem zavart. Harley nagy pohár hideg vizet hozott. – Annyira sajnálom! – szabadkozott. A bal szeme alatt olyan széles bíborvörös duzzadás látszott, mint a kisujjam. Amikor megérintette a kezemet, összerezzentem. Sírni akartam, meg üvölteni, de legfőképpen elbújni valahova. Ehelyett csupán összerezzentem, mert egy férfi olyan közel állt hozzám, hogy képes volt megérinteni. – Sajnálom! – ismételte meg a festő. Elhátrált, és leült az asztal melletti székre. Egészen messze foglalt helyet, a szoba túlsó végében. Csupán a szék peremére ült le, mint aki készen áll arra, hogy felpattanjon és megvédelmezzen. Persze most visszafogta magát. Erősen megszorította a szék karfáját, ezzel is jelezve, hogy nem fog hozzám érni. Felemeltem a fejemet. – Nem!... Vagyis... köszönöm, hiszen megmentettél! A fiatalember ingerülten megrázta a fejét. – Magadra hagytalak. Ostobaság volt. Hiszen tudtam, hogy javában tart az Időszak. Láttam ám, hogy tegnap óta eldurvultak a dolgok, mégis egyedül hagytalak.

– De hát, miért viselkednek így? – kérdeztem. Lelki szemeimmel még mindig ott láttam a mellettem párzó férfi és nő kiürült tekintetét. Egész egyszerűen elfordultak, amikor sikoltozni kezdtem. Még nagyobb erővel szorítottam magamhoz Borostyánt. Élveztem, ahogy gombszeme benyomódott a bordáim közé. Ostoba módon az járt az eszemben, hogy az új kék foltjaim egészen biztosan remekül kiegészítik a csuklómon éktelenkedő sérüléseket. Harley megvonta a vállát. – Az Időszak már csak ilyen. A Nap-Földön talán nem ez volt a helyzet? Az ember is csak egy állat. Nem számít, hogy mennyire civilizáltak vagyunk, ha elérkezik a párzási időszak, akkor párzani kezdünk. – De te nem tetted! Meg Koros sem. Nem mindenki viselkedik úgy, mintha elvette volna az eszét a kéjvágy. Harley a homlokát ráncolva töprengeni kezdett. A két szemöldöke között kitüremkedett a bőr. Arra a férfira emlékeztetett, aki az előbb rám mászott, neki volt ilyen széles, sötét homloka. Lenyomott a földre, és a csípőjét az enyémhez dörzsölte. Beletemettem az arcomat Borostyán barna, műszőr bundájába. Mélyen beszívtam dohos illatát. A karom kezdett begörcsölni a térdem körül. Nagy erővel szorítottam a lábszáramat. Boldogsággal töltött el, hogy erre még képes vagyok, mivel attól féltem, hogy a testem úgy hullana darabokra, mint a széleinél magasba emelt kirakós játék, ha nem tudnám így szorítani önmagamat. Harley nem vette észre, hogy a látszólagos nyugalmam ellenére valósággal remegek. – Ami azt illeti, a Kóter legtöbb lakója nem csinál bajt. Néhányan

ugyan kihasználják az Időszakot arra, hogy... eszement módon viselkedjenek... de a Kóter legtöbb betege nem annyira... – Eszement? – kérdeztem elcsukló hangon. – Ez ám a sors keserű fintora, ugye? Ez az egész felhajtás sokkal kevésbé bolondítja meg az őrülteket, mint a többieket. Lehet, hogy a dilibogyóink miatt. Nem véletlenül hívják őket nyugtatóknak. Amikor lenyugtatnak bennünket, nem engedik, hogy bolond módjára viselkedjünk. Lehet, hogy a kéjvágyat is lecsitítják bennünk. Hát, Luthe kéjvágyát cseppet sem tompították a tabletták. Az a szemétláda pontosan tudta, mit művel. A táplálók azonban magukon kívül voltak, ők valóban nem tudták, mit művelnek. Talán azért, mert eleve nincs túl sok eszük? Bármi miatt is jött rájuk ez a párzási láz, a táplálók habozás nélkül engedelmeskedtek a késztetésnek, pontosan ugyanúgy, mint az a nyuszis lány, aki még akkor is elhitte azt, amit Ősfő mondott neki, amikor a saját szemével látta a cáfolatot. Az igazat. A Harley-hoz és Luthe-hoz hasonló emberek távolról sem agyatlan idióták. Ők önmaguk urai maradtak. Ha úgy döntenek, akkor olyan kedvesen viselkednek, mint Harley. Vagy szörnyeteg módjára, mint Luthe. Harley közben tovább beszélt. Megpróbálta elterelni a figyelmemet. Ahogy ott szövegelt, azt a látszatot keltette, mintha a sok beszéddel helyre lehetne hozni a dolgokat. Csak hát, ez nem igaz. Nem volt igaz, és nem is lesz soha. Bárcsak magamra hagyna! Harley feltápászkodott. – Hozok neked még egy kis vizet! – Nem kell.

Egyedül akartam maradni. Azt akartam, hogy kimenjen, mert akkor végre elmerülhettem volna önmagámban. – De hát, én azt hiszem... – NEM KELL! – sikoltottam. A tenyerem megcsúszott izzadt karomon. Az ujjaim elindultak felfelé a könyököm fölé. A körmöm belemart a húsomba, mert nem akartam újra elveszíteni magamat. – Nem kell – suttogtam. – Könyörgöm, csak hagyj egyedül! Egyedül akarok maradni. – De hát... – Légy szíves! – suttogtam Borostyán szőrébe. Harley kiment. Hosszú időn keresztül labdává gömbölyödve feküdtem az ágyon. Becsuktam ugyan a szememet, ám a lelki szemeimmel mindent kínzó élességgel láttam. A karomon egyre jobban megfeszültek az izmok. Olyan erővel préseltem a lábamat a mellemhez, hogy megfájdult a keblem. A fájdalom azonban nem segített. Elég volt abból, hogy önmagamat ölelgessem. Azt akartam, hogy apukám öleljen magához. Hogy a fülembe suttogja, megöl mindenkit, aki bántani próbál. Anyukám puszijára volt szükségem. Arra, hogy a hajamat simogassa és megnyugtasson, hogy minden rendbe jön. Csak akkor fogom elhinni, hogy újra rendbe jöhetnek a dolgok, ha kettőjük közül mondja valamelyik. Nagy nehezen elernyesztettem az izmaimat. Az ujjaim és a bütykeim egészen kifehéredtek. Az ujjhegyeim bizseregni kezdtek, ahogy visszatért beléjük a vér. A karhajlatom locsogott az izzadságtól. Amikor végre kinyújtottam a lábamat, a két térdemből

ropogó és recsegő hangok hallatszottak. Egy hosszú pillanatig hanyatt feküdtem az ágyon, erről azonban eszembe jutott, hogy ugyanígy hevertem a Földön is, mire azonnal felpattantam. Olyan gyorsan, hogy közben megszédültem. Három hosszú lépéssel már ott is álltam az ajtó előtt. Remegő kézzel nyúltam a kilincs után. De azok az alakok még mindig odakint vannak. Odakint van az egész banda. Az izzadó, lüktető testek. A ritmikusan összecsapó, fel-le mozgó, nedves húsuk, az éhesen kiguvadó szemük és a taperoló tenyerük. Akkor is ki kell mennem, suttogtam magamnak. A kezem azonban továbbra is remegett. Lehajtottam a fejemet, és a homlokomat a hideg falhoz szorítottam. Lihegtem, mert olyan iszonyatos erőfeszítéssel járt, hogy ilyen közel kerültem a kintiektől elválasztó barikád pereméhez. Ide akartam hívni magamhoz Harley-t vagy Korost, de nem volt olyan fülhallgatóm, amivel elérhettem volna őket. Meg aztán, nem is számíthattam arra, hogy Harley minden alkalommal megment. Belecsaptam az ajtónyitóba. A két ajtószárny szisszenve félrehúzódott. Mielőtt eltűnhettek volna a falban, újra rácsaptam az érzékelőre, és az ajtószárnyak Ugyanolyan sebességgel, mint az előbb, máris a helyükre kerültek. Gondos útvonalat készítettem magamban. Elképzeltem, ahogy futni, rohanni, száguldani fogok. Olyan gyorsan, hogy senki ne érhessen utol. Láttam magam előtt a követendő útvonalat. Annyira világos volt, merre kell mennem, hogy akár vakon is végigrohanhattam volna az elképzelt vonalon.

A tenyerem rásiklott a gombra. Az ajtó azonnal kinyílt. Egeknek hála, senki nem volt a folyosón. Feltéptem a társalgó üvegajtaját, és összeszorított foggal átrohantam a bent lévők között, akiket amúgy is túlságosan lekötött az Időszak ahhoz, hogy felfigyeljenek a távozásomra. A nyakam valósággal lángolt, olyan sokszor és olyan erővel forgattam a fejemet. Tudnom kellett, hogy nem követ-e veszélyes ellenség. Becsusszantam az üres liftbe. Akkor és csak akkor mertem kifújni a levegőt, amikor megnyomtam a harmadik emelet gombját. Amióta kimenekültem a szobámból, csak most mertem teleszívni a tüdőmet. Csendes hálaimát suttogtam, amikor kiderült, hogy a fenti folyosón sincs senki. Miközben azonban elrohantam a bezárt ajtók előtt, lényem egy része rettegve várta, hogy valamelyik ajtó feltáruljon, és odabentről kiéhezett férfiak hordája törjön elő, akiknek étvágyát nem az evés csillapította volna. Egészen addig bennem tombolt a feszültség, míg be nem szálltam a másik liftbe. Lesüllyedtem a hajót elborító őrület szintje alá, ahol körbevett a Fagyasztó-szint halálos némasága. Csak meg akartam nézni, hol vannak. Ez minden. Némán bizonygattam magamnak, hogy tényleg ez minden. Először rohantam. Ahogy azonban közelebb kerültem hozzájuk, a lépteim ritmusa is lelassult. Már nem futottam. Egyre megfontoltabban lépkedtem. Puff... puff... Jól hallottam lépéseim tompa puffanását. A megfelelő sor elé érve egyszerűen megdermedtem. Némán bámultam messziről a két ajtót, a 40-es és a 4l-es feliratot. Ismét futásnak eredtem. Aztán térdre rogytam, és felemeltem a

kezemet, tenyerem rásimult a két ajtóra. Fogadni mernék, hogy úgy néztem ki, mint aki eksztázisba esve imádkozik valami szent dologhoz. Nem törődtem azzal, milyen látványt nyújthatok, üres testem belsejében ugyanis visszhangként verődött vissza kétségbeesett sikolyom. Nagyon sokáig térdeltem ott, lehajtott fejjel, égnek emelt kezekkel. Egyszerűen csak látni akartam őket. Komolyan, bizonygattam magamnak. Tényleg csak ennyit akarok. Felkeltem. Megragadtam a 40-es számú ajtó fogantyúját, becsuktam a szememet, a tenyerem rászorult a fémre és kirántottam a tartályt. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna a jégtömbre, sarkon fordultam, és feltéptem a 4l-es ajtót is. Ott voltak előttem. A szüleim. Vagyis... szóval, a testük ott feküdt előttem. A kék, foltos jégréteg alatt. Annyira hideg, dermesztően hideg volt idelent, hogy remegni kezdtem. A karom libabőrös lett. A jégkoporsókból száraz hideg áradt. Ujjaim végigsiklottak az üveglapon, ahogy a tenyeremet elhúztam anyukám arca felett. – Hiányoztok! – suttogtam. A leheletemtől bepárásodott az üveg. Gyorsan letöröltem. A tenyeremre vékony, nedves réteg tapadt. Leguggoltam, hogy az arcom egy magasságba kerüljön az övékkel. – Olyan nagyon hiányoztok! – kiáltottam. –Annyira... furcsa ez a hely. Nem értem az itt élő embereket és... nagyon félek. Rátok van szükségem. Annyira hiányoztok!

A jég azonban nem felelt. Apu felé fordultam. A jégrétegen keresztül is jól láttam az arcát borító borostát. Egészen kiskoromban hozzádörzsölte az arcát a csupasz pocakomhoz, én pedig visongtam a gyönyörűségtől. Mit nem adtam volna azért, hogy ezt újra átélhessem! Annyira jó lett volna érezni valamit. Bármit a hidegen kívül. Az üveg bepárásodott, és a jég sem volt kristálytiszta, ennek ellenére nagyon is jól láttam, hol van apu keze. A kisujjamat nekiszorítottam a hideg üvegnek. Elképzeltem, ahogy a kisujját rászorítja az enyémre pont úgy, ahogy meg szoktunk ígérni egymásnak valamit. Egészen addig nem jöttem rá, hogy bőgök, míg meg nem láttam a koporsó oldalán a könnycseppeket. – Apu, tehetetlen voltam. Nem tudtam felkelni, apu. Túl erősek voltak. Ha nem jött volna Harley... Elakadt a hangom. – Apu, azt ígérted, hogy meg fogsz védeni! Azt mondtad, hogy mindig ott leszel mellettem! Most van rád szükségem, apu. Legyél itt mellettem! Az öklömmel verni kezdtem a jeget kordában tartó hideg, kemény üveget. A kezemen felhasadt a bőr. A vérem borvörös mocskot kent szét az üvegen. – ANNYIRA HIÁNYZOL! – sikoltottam. Szerettem volna bezúzni az üveget, hogy addig dörzsöljem a borostás arcot, míg vissza nem tér bele az élet. Elernyedtem. Lekuporodtam a földre szüleim élettelen, dermedt teste alatt. Átöleltem a térdemet, és valósággal rázkódtam a száraz,

üres zokogástól. Csak a legnagyobb nehézség árán tudtam a túl ritka, túl gyenge levegővel megtölteni a tüdőmet. A kicsapódó víz hatalmas cseppje végigsiklott az üvegen, és hangos cuppanással az arcomra hullott. Eldörzsöltem magamon, és a kezem melege visszahozta belém az életet. De hát van kiút. Nem kell beletörődnöm ebbe a helyzetbe. Nem számít, hogy felébredtem, semmit sem jelent, hogy többé már nem rakhatnak vissza a fagyasztókamrába... Ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatom a szüleimmel. Felálltam. Nem néztem rá újra szüleim jéggé dermedt arcára, tekintetem a fejük fölé szerelt aprócska, fekete dobozra tapadt. Mind a kettőn zöld fény lüktetett. Ha felhajtom a fedőt, alatta ott van a kapcsoló. Nem lehet túl nagy feladat. Egy kattintás az egész. Ez minden, amit tennem kell. Aztán itt állok és várok. Kihúzom őket a dobozból, amikor majd felolvadnak, és akkor nem fulladnak meg. Segítek nekik kimászni a koporsójukból. Törülközőbe burkolom őket. Magamhoz ölelem a szüleimet, és ők visszaölelnek. Apu a fülembe súgja: – Most már minden a legnagyobb rendben lesz. – Olyan nagyon, de nagyon szeretünk – suttogja majd anyu. Ok az expedíció rendkívül fontos tagjai, suttogta egy halk hangocska az elmémben. Jól láttam az ajtók alján a zászlók sorát, a PMSZ, vagyis a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás jelképét. A szüleim egy olyan nagyszabású vállalkozás résztvevői, ami sokkal fontosabb nálam.

Anyukám a genetika szakértője. Zseninek tartják a biológia területén. Ki tudja, hogy milyenfajta élet vár ránk abban az új világban. Szükség van rá. Apu viszont... Ő egyszerűen csak katona. Semmi több. Harctéri elemző. A rangsorban csupán a hatodik. Ez azt jelenti, hogy előtte még van öt másik fontos egyenruhás. Nem ő az első. Azok öten majd vigyáznak arra az új világra. Apu pedig itt lesz velem. – Én vagyok a biztonsági tartalék – hallottam magamban a határozott, büszke hangját. Pontosan ezt mondta, amikor elújságolta nekünk, hogy milyen boldog mélyhűtött család lesz belőlünk. Tudni akarta, hogy feldobott-e a bejelentése. – Ez az én nagy feladatom. Ha valami baj van, én ott leszek, hogy helyre tegyem. Miféle nagyszerű biztonsági intézkedés! Azért volt szükségük apura, mert tönkremehet valami. Na de, mi van akkor, ha semmi nem megy tönkre? Meghagyom nekik anyut, és akkor talán nem fogják bánni, hogy visszavettem az apukámat. Rá ugyanis igazából nincs is szükségük. A kezem már meg is pihent az apu feje fölötti dobozkán. Az ujjam végigsiklott a tetejére erősített biometrikus érzékelőn. Sárga fény villant. Megtagadták a hozzáférést. Nem vagyok elég magas rangú ahhoz, hogy beavatkozzak. Nem vagyok elég fontos személyiség, így nem nyithatom fel a dobozkát, nem pattinthatom át a kapcsolót, és semmiképpen nem ébreszthetem fel aput. Viszont szétverhetném a dobozt. Lejátszottam a fejemben a jelenetet. Ahogy szikrázó szemmel, vadul lobogó hajjal addig ütöm ököllel a kis dobozt, míg az darabokra nem hasad, és akkor megnyomhatom a gombot, hogy felolvasszam az apukámat.

Olyan hihetetlenül ostobán néztem ki ebben a látomásban, hogy önkéntelenül elnevettem magamat. Hangos, hisztérikus kacagásom azonban nem tartott sokáig, mert ismét eluralkodott rajtam a könnyek nélküli zokogás. Nem ébreszthetem fel aput. Szükségük van rá. Tudom, hogy mennyire fontos, még akkor is, ha ezt nem akarom beismerni. Már az is ezt bizonyítja, hogy én egyáltalán itt vagyok. Nem engedtek volna feljönni az űrhajóra, ha az apukám nem lenne annyira fontos. Ő meg anyu pontosan tudta, mivel jár az, ha elszegődnek a hajóra. Emlékszem az első napra. Mind a ketten hajlandóak lettek volna végleg elválni tőlem, hogy ott lehessenek ezen az űrhajón. Apu pedig eleve hagyott nekem kiskaput, amin keresztül elsétálhattam volna mellőlük. Mielőtt lefagyasztották, magához ölelt. Örökre elbúcsúzott tőlem. Nem számított arra, hogy valaha látni fog. Semmit nem rakott a ládámba. Lemondott rólam, hogy egy szép napon majd egy másik bolygón ébredhessen fel. Nem vehetem el tőle ezt az álmot. Ha neki sikerült elköszönni tőlem, nekem is sikerül tőle. Ezen felül pedig annyira azért nem vagyok önző, hogy ne emlékeztem volna a saját fontosságomra. Vagyis arra, hogy cseppet sem vagyok fontos. Nem úgy, mint ők. Ha azon a bolygón nem teremnek meg a haszonnövények, vagy nem maradnak életben az állatok, akkor anyu majd intézkedik. Ha pedig az új helyen egy nagy halom gonosz földönkívüli vár ránk, apukám lerendezi őket. Akárhogy is néztem, igencsak nagy különbséget fedeztem fel az élő emberekkel teli bolygó meg a között a planéta között, ahol halál várt az érkezőkre.

Nem vehetem el tőlük a túlélés reményét. Nem pusztíthatom el az álmaikat. Nem ölhetem meg annak a bolygónak a majdani lakóit, amelyre csak vénségemre juthatok el. Jóval öregebb leszek, mint a szüleim. Hát, várni fogok. Kibírom azt az ötven évet, és akkor újra látom őket. Visszacsúsztattam a két tartályt a fagyasztókamrákba, bezártam az ajtókat, és némán elindultam vissza a felvonó és a magányos szobám irányába. Tudok várni.

44. KOROS MI EZ A ZAJ? – kérdeztem, mivel csak most figyeltem fel a köpülő hangra. Ősfő hátrapillantott a válla fölött. A zaj a jobb hátsó sarok felől jött. – Ott van a szivattyú. A vízrendszeré. Elkomorodtam. A vízfeldolgozó rendszer az Irányító-szinten működik, nem pedig itt. Eszembe jutottak azok a műszaki rajzok, melyeket Orion még Amy ébredése előtt mutatott. A harmadik szinten tényleg van egy másik szivattyú. – Igazi régiség – biccentettem. – Hát ezt meg honnan tudod? – csattant fel Ősfő, de nem törődtem vele. Odamentem a szivattyúhoz. Alaposan megnéztem magamnak. Az Irányító-szint szivattyújához képest egészen kicsinek tűnt. Ott volt mellette az irányító panel, afölött pedig egy csatlakozó cső. Az Irányító-szint szivattyúját arra használtuk, hogy újra feldolgozzuk, megtisztítsuk és elosszuk a vizet. Ez a berendezés itt egészen más célt szolgált. Valamit belekevertek vele a vízbe. Most is ott állt mellette egy üres vödör. Sűrű, szirupra emlékeztető váladék csillogott a belső falán. – Ez meg mire való? – kérdeztem. Ősfő olyan pillantást vetett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ennyire ostoba vagyok. – Mozgásban tartja a vizet.

– Nem! A vizet az Irányító-szint szivattyúja tartja mozgásban. Ez itt mire való? Az idős férfi elmosolyodott. Őszinte öröm csillogott a szemében, mintha büszke lenne arra, hogy átláttam rajta. – A szivattyú része a hajó eredeti szerkezetének. Az Isten Áldása meghatározott nagyságú. A megfelelő népsűrűséget úgy tudjuk fenntartani, ha kellő mennyiségű tápanyagot keverünk a táplálékba és a vízbe. Egy hektár eltart két embert. A hajó azonban még így sem tudna eltartani 3000 főnél többet. Éppen ezért gondoskodnunk kellett arról, hogy ne szaporodjunk el túlzottan. Észrevette, hogy tanácstalan arccal bámulok magam elé. – Születésszabályzásról beszélek. – Ezzel itt? – mutattam csodálkozva a csatlakozóra. Az idős férfi biccentett. – A szivattyú segítségével mindenki kellő mennyiségű fogamzásgátlót és vitamint kap. Közvetlenül belekeverve a vízellátásba, boldog az egész személyzet. Mit gondolsz, a táplálóasszonyok miért itattak mindig vizet veled, ha rosszul érezted magadat? Az Időszak kezdete előtt beszüntetjük a fogamzásgátlást, és hormonokat keverünk a vízbe. Ettől fokozódik a nemi vágy. A módszer különösen hatékonynak bizonyult a táplálók esetén. Eszembe jutottak Amy szavai. Arról beszélt, hogy az Időszak nem normális. Hát, nagyon is igaza volt. – Örülök, hogy ilyen dolgok iránt érdeklődsz – folytatta Ősfő. – Elégedetten látom, hogy kezdesz Ősfő módjára gondolkozni. Felvette a földről a vödröt. – Rendkívül fontos számomra az a tudat, hogy te bármire

hajlandó vagy azért, hogy boldogság várjon a hajóra és az emberekre. Bármire. Képes. Vagy. – Mert te az vagy? – kérdeztem elcsukló hangon. – Mindig is az voltam – vágta rá olyan elemi erejű meggyőződéssel, hogy semmi értelme sem lett volna megkérdőjelezni a szavait. – Életem minden egyes pillanatát arra áldoztam, hogy ez az űrhajó jobb hely legyen az itt élő emberek számára. Tudom, hogy nem értesz mindenben egyet velem, de a módszerem akkor is működik. – Minden egyes pillanatot? – kérdeztem. Éreztem, hogy megnő az arcom, mert felbőszített Ősfő önteltsége. Tudtam, mindezzel arra akart célozni, hogy én nem vagyok annyira odaadó, mint ő. – Minden egyes pillanatot. – Egészen pontosan, hogyan is gondoskodtál a hajó jólétéről akkor, amikor az előbb idelent voltál a Fagyasztó-szinten? Bölcs vezetőként mit műveltél ott? Erre azonnal kihúzta magát. – Nem tartozom neked számadással, kölyök. Pontosan tudtam, hogy működik ez a vénember. Nem volt nehéz kitalálnom, mivel lehet beszédre bírni. – Azt hittem, hogy a széthúzás második alapvető oka az erőskezű vezető hiánya. Mégis, hogyan tekintheted magadat erőskezű, határozott vezetőnek, ha nem vagy hajlandó a lényeges tudnivalókat megosztani az utódoddal? Valami megreccsent. Ősfő olyan erővel szorította magához a fecskendőkkel teli kosarat, hogy majdnem betört az oldala.

– Mi volna, ha elárulnád nekem, hogy szerinted mit csináltam odakint? – kérdezte. A hangsúlya alapján nem is annyira kérdésnek szánta, mint inkább fenyegetésnek. – Mi volna, ha inkább elmondanám, hogy szerintem mit nem lett volna szabad csinálni? Például nem kellett volna újabb embereket kirángatnod a fagyasztókamrából. Az a férfi meghalt. A nő is elpusztult volna, ha Amy nem fedezi fel időben. Ősfő lecsapta a kosarat. A tűk hangosan csattantak össze benne. – Azzal vádolsz talán, hogy kinyitottam a fagyasztókamrákat, és megöltem még egyet a bent fekvők közül? – Én csupán arra céloztam, hogy fenemód közel voltál, valahányszor meghalt idelent valaki. – Nehogy már ilyen baromságokat vágjon a fejemhez egy olyan kis senki, mint TEEE! – bömbölte a vénség. Őrjöngve elindult az ajtó felé, de a sérült lába miatt csak bicegni tudott. Megtántorodva nekizuhant az áttetsző váladékkal teli, hatalmas hengerek egyikének. Odabent megremegtek a buborékba zárt babszem alakú apróságok. – Micsoda vezető! – morogtam félhangosan. Ősfő kihúzta magát, és gyilkos pillantást vetett rám. – A széthúzás harmadik oka – kántálta hátborzongatóan színtelen hangon – nem más, mint az önálló gondolkodás. Egyetlen társadalom sem virágozhat, ha akárcsak egyvalaki is képes elhinteni a zendülés és a zűrzavar mérgét. Elfordult, de a válla felett továbbra is engem méregetett. – Ha pedig ez az önálló gondolat a hajó majdani vezetőjének a

fejében fogalmazódik meg, és ha a hajó majdani vezetője ilyen fröcsögő méreggel teli ostobaságot okád magából, ha van pofája engem vádolni azzal, hogy meggyilkolom a lefagyasztottakat, akkor csak imádkozni tudok a csillagokhoz, hogy ennél okosabb gondolatai is szülessenek abban az üres fejében, mielőtt meghalok, és átveszi az irányítást! – Tessék, már megint itt tartunk. Annyira jellemző rád ez a viselkedés. Bármiből ki tudod hozni, hogy milyen rohadtul pocsék vezető leszek – üvöltöttem magam is. – Csakhogy még mindig nem mondtad el nekem, hogy mit műveltél idelent. Arra sem adtál magyarázatot, hogy Mr. Kennedy miért fulladt meg ennek az ajtónak a másik oldalán. Az ajtóra akartam mutatni, de a kinyújtott kezemmel eltaláltam a fagyasztófolyadékkal és embriókkal teli csövet. Akaratlanul is akkora csapást mértem rá, hogy odabent a magzatok remegni kezdtek, mint gyümölcskocsonyában a gyümölcs. – Hogy te mekkora bolond vagy! – sziszegte a vénség. Valósággal kirontott a helyiségből. A lábát csúnyán beverte az ajtóba. Ahogy rohant, a hosszú tűk hangos csörgéssel kísérték minden lépését. – Lehet, hogy bolond vagyok – morogtam magam elé. – De akkor sem mondtad ki, hogy nem te vagy a tettes.

45. AMY EGY DOLGOT NAGYON SAJNÁLTAM.

Nem is tudom, hogy ez miért most jutott az eszembe. Csak hát vagy erre gondolok, vagy pedig arra. Az utolsó randevúnkon történt. Addigra már mindent elmondtam Jasonnek. Tudtára adtam, hogy nemsoká elmegyek. Mégpedig örökre. Azon az éjszakán kicsit korábban elbúcsúztunk egymástól. Ketten voltunk a szobájában. Együtt. Nagyon együtt. Most először... és... utoljára. Utána elvitt abba a túlárazott olasz étterembe. Az volt a neve, hogy Kis Sienna. Annyira csodálatos érzés fogott el, hogy elbőgtem magam, mivel nagyon is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy mindez véget ér. Mivel azonban nem vízálló sminket használtam, mindent elkentem a képemen. Kénytelen voltam felkelni az asztal mellől. A női WC előtt hosszú sorban álltak a lányok. – Jasonnel vagy itt? – kérdezte az előttem álló lány. Biccentettem. A csajt Erinnek hívták. Egy évvel korábban végzett, mint én. Nagyjából ennyit tudtam róla. – Tavaly darabokra törte a szívemet. Nem tudom, mitől ennyire menő. – Menő? – kérdeztem, miközben az arcomról még nem tűnt el a ráfagyott mosoly. – Menő. Ennyi csajnál. Ekkorra végképp eltűnt az arcomról a mosoly. – Esküszöm neked – folytatta Erin –, hosszú hónapokon

keresztül azt hittem, hogy egyedül én vagyok neki. Amíg együtt jártunk. Fogalmam sem volt, hogy közben Jillt és Stacyt is hajtotta. Csak akkor derült ki, miután szakítottunk. Úgy éreztem, mintha forró ólmot öntöttek volna le a torkomon. – Megcsalt téged? – Bizony ám, drágám – biccentett Erin. Utána viszont elnevette magát. – De az tavaly történt. Mostanra már tutira benőtt a feje lágya. Ti ketten olyan kis aranyosak vagytok együtt. Nagyon örülök, hogy neked sikerült jó útra téríteni a fickót. Kristen vagy, igaz? – Nem – válaszoltam színtelen hangon. – Amy vagyok. Ki a fene az a Kristen? Miért gondolta ez a ribanc, hogy Kristen a nevem? Jason talán Kristennél is nyomul, miközben velem jár? – Bocsika! – szabadkozott a csaj. Csak nem szánalom csillogott a szemében? Otthagytam a sorban. Rohadtul nem érdekelt az elkent sminkem. Amikor visszaültem az asztalhoz, Jason kedvesen nevetett, és ideadott egy szalvétát. Előtte megnyalta a csücskét, majd letörölte a szemem környékét. Az ujja hegyével végigsimította az arcomat, és a pillantása megakadt az ajkamon. Nekem pedig eszembe jutott, hogyan búcsúztunk el egymástól kicsit korábban, azon az éjszakán. Lényem egy része szerette volna megtudni, hogy ki a fene az a Kristen, meg hogy Jason mégis kinek küldött SMS-t az előbb, amikor nem engedte, hogy megnézzem a telefonját. A haverjaival valamilyen „nagy dobásról” beszéltek. Jövő szombaton óriási buli lesz. Amikor én már nem leszek itt.

Lényem másik fele viszont azt mondta, hogy ezzel elkéstünk, hiszen már... elbúcsúztunk egymástól. Nem lenne egyszerűbb abban hinni, hogy Jason az én kedvesem, nem pedig egy hűtlen szemétláda? Akkor és ott nem igazán gondoltam, hogy számít a dolog. Most viszont sajnáltam, hogy nem vertem ki belőle az igazat.

46. KOROS NINCS ITT A LÁNY – figyelmeztetett Harley.

A barátom a Kóter társalgójában ült. A távolban húzódó búzamezőket bámulta az ablakon át. Elindultam a szobák felé vezető ajtók irányába. – Ne fáradj vele! – vicsorogta Harley. – Azt akarja, hogy senki se zavarja. Már nyitottam volna a számat, hogy kiderítsem az okát, ám Harley így folytatta: – Ami azt illeti, én is pontosan ezt akarom. Amikor önkéntelenül megdörzsölte az arcát, észrevettem, hogy hatalmas sötét folt van az egyik szeme alatt. Emlékeztettem magam arra, hogy beszéljek Dokival, mikor kapta meg Harley utoljára a gyógyszereit. Nem a megszokott nyugtatója miatt aggódtam, azok nyugtalanítottak, amelyeket Doki csak a barátomnak adott. Ezek akadályozták meg, hogy rátörjön a búskomorság, ha szedte őket, nem viselkedett annyira őrülten. Így aztán egyedül léptem ki a Kórházból. Elhaladtam a Járvány korának Ősfőjét ábrázoló szobor mellett, de nem álltam meg. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még ő is lenézzen. Ehelyett egyből átmentem a Feljegyzések Csarnokába. Útközben rengeteg embert láttam. Még igencsak hevítette őket az Időszak. Úgy éreztem, mintha elöntené a torkomat az epe, ahogy eszembe jutott, hogy a viselkedésükért kizárólag Ősfő szivattyúja a felelős. Amikor odaértem a Feljegyzések Csarnokához, át kellett lépnem

a lépcsőn fetrengő pár fölött. Victria egy hintaszékben ült a verandán. A két tusakodó alakot bámulta, és időnként feljegyzett valamit apró, bőrkötéses jegyzettömbjébe. Igencsak meglepett, hogy nem Bartie társaságában találtam. Arra számítottam, hogy ők ketten ugyanúgy egymásnak estek, mint ezek itt a lépcsőn. Persze Ősfő mondta, hogy a hormonok a táplálókra jobban hatnak, mint a többiekre. Orion háttal állt nekem. Ősfő festményét bámulta. A hajó ura meredten szemlélte a Tápláló-szint messzeségbe nyúló síkját. Mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, Orion leemelte a festményt a falba vert kampóról, és a falnak támasztotta. – Te meg mit művelsz? – kérdeztem megdöbbenve. A Feljegyzések Csarnokának fala meztelennek tűnt Ősfő megjátszott rokonszenvet sugárzó arca nélkül. – Itt az ideje, hogy frissítsük kicsit a képet – felelte az idősebb férfi, majd felkapta a festményt, és eltűnt vele a csarnok belsejében. Mondjuk, ebben igaza is volt. Ez a festmény legalább egy évtizede itt lógott. A képen Ősfő haja még jórészt barna volt, a szeme tisztán csillogott, és a homlokán éppen csakhogy megjelentek az első ráncok. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az új kép. Hosszú ősz hajjal ábrázolja? Látszódni fog, hogy a sok év sántítás miatt meggörnyedt a válla? Persze lehet, hogy csak az ingerültség beszélt belőlem. Elképzelhető, hogy az eltelt évek fejedelmi méltósággal ruházták fel. – Szia! – szólalt meg Victria anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a könyvéről. Azóta nem beszélt velem, hogy Amy megérkezett, pedig

korábban egész közel álltunk egymáshoz, amikor még ott éltem a Kóterban. A lány mostanra eléggé megkeseredett. Sokkal gonoszabbnak tűnt, mint amilyen három esztendővel ezelőtt volt, amikor ő tizenhét, én pedig tizenhárom éves voltam. Victria volt életem első szerelme. Ebben a pillanatban nem tudtam volna megmondani, miért is voltam annyira oda érte. – Szia! Új könyvet írsz? Victria már legalább tucatnyi könyvet írt. Feltöltötte őket a liffyhálózatba. Remekműveket alkotott. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet ennyire tehetséges. Hősei elképesztő kalandokon mennek keresztül a Járvány idején. Tragikus kalandokon. A gyomrom ismét görcsbe rándult. Eszembe jutott, hogy a születése előtt alighanem „író” feliratú injekciót kapott Ősfőtől. – Hát, nem igazán – felelte, majd összecsapta a könyvet, és eltüntette rövid kabátja egyik jókora zsebében. Még most sem fordult felém, továbbra is az előttünk húzódó tökéletes, négyszögletes termőföldeket bámulta. Mindenütt szeretkező párok látszottak. A pillantásommal követtem a tekintetét. – Legyél óvatos, ha kimész közéjük! Nagyon rajtuk van az Időszak. Örültem, hogy Amy biztonságban van Harley közelében. Victria nem is nézett rám. – Luthe kísért át ide. Orion itt van. Ő majd visszakísér. Megvontam a vállamat. Amikor visszafordultam a fal felé, meglepődve láttam, hogy Ősfő régi festménye eltakart egy emléktáblát.

A Feljegyzések és a Kutatás Csarnoka Épült i. sz. 2036-ban. A PMSZ támogatásával Alatta viszont olyan betűket fedeztem fel, melyeket nem tudtam kiolvasni. A szöveget cirill vagy görög ábécével írták. Nem voltam biztos abban, hogy melyikkel. Alattuk viszont ezt láttam: „Ha meg akarsz értem valamit, figyeld a kezdetét, és kövesd a fejlődését.'’ Arisztotelész Az érthető feliratot további nyolc sor követte. Mindegyiket más nyelven írták. Kettőnek még az írásjeleit sem ismertem, csupán érthetetlen szimbólumokat láttam. Ennek ellenére nem volt nehéz kitalálni, hogy különböző nyelveken ugyanazt az idézetet vésték a táblába. – Milyen régi tábla! – fordultam Victria felé, akit szemmel láthatóan nem érdekelt a felfedezésem. – Tényleg ősöreg. Azóta itt van, hogy megépítették a hajót. A nő csak egy mordulással jelezte, hogy hallotta a szavaimat. Eltöprengtem a tervrajzokon, melyeket néhány nappal korábban Orion mutatott. Valamikor régen a Tápláló-szinten rendkívül komoly biológiai kutatómunka folyt. És a Feljegyzések és Kutatás Csarnoka lehetett az egésznek a központja. Közben a lépcsőn fetrengő páros továbbra is hangosan nyöszörgött és zihált.

Biztosra vettem, hogy a hajó építői nem rájuk gondoltak, amikor otthont teremtettek a feljegyzéseknek és a kutatásnak. Ősfő állandóan arról beszélt, hogy milyen jelentős fejlődésen mentünk keresztül. Meg akart győzni róla, hogy mennyire előnyös az egységes kinézetünk. Az erőskezű kormányzati módszereinket dicsérte. Most azonban szembesülnöm kellett ennek az Arisztotelész nevű valakinek a gúnyos szavaival. Egy csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy napjainkban a kutatás semmivel sem több puszta paráználkodásnál. Halvány gyanú támadt bennem a festmények lecserélésének időzítésével kapcsolatban. Másodszorra fordult elő, hogy Orion révén új dolgot tudtam meg a hajóról. Valójában mennyire is ismerem ezt az alakot? A Feljegyzések Csarnokán kívül szinte nem is találkoztam vele. Odabent is elsősorban a könyvek és az árnyékok között rejtőzködik. Szellemként jár a szavak és a digitálisan feljegyzett információk között. Hiába ismertem mindenkit személyesen a hajón, hiába tudtam a társaim nevét, hiába ismertem az arcukat, kételkedni kezdtem, hogy valójában mennyit is tudok róluk. Orion is bárki lehetett. – Gondolod, hogy ők ketten szeretik egymást? Victria hangja kizökkentett a töprengésemből. Nem rám nézett. A Feljegyzések Csarnokának lépcsőjén üzekedő párt bámulta, akik lassacskán befejezték a párosodást. – Nem – válaszoltam. – Undorító! – morogta Victria. – Nem képesek uralkodni magukon? Hát nem, gondoltam. Nem képesek rá.

– Orion azt mondja, hogy ilyen az emberi természet – folytattam, miközben az járt a fejemben, hogy a fickó téved. – Orion téved – ellenkezett Victria. Megdöbbenve néztem rá. – Ha ilyen volna az emberi természet, akkor én is azt tenném, amit ők – magyarázta Victria, és a lépcsőn ernyedten fekvő pár felé biccentett. Ó, cseszd meg! Igaza van! – De nem teszem. Nincs bennem... vágy, hogy így viselkedjek. Olyannal semmiképpen, akit... Elhallgatott, de én nagyon is ki tudtam találni, hogy mit akart mondani. Olyannal semmiképpen nem párzana, akit nem szeret. Alig egy héttel ezelőtt ingerült hördüléssel reagáltam volna az ilyen szavakra. A szerelem ugyanúgy nem létezett, mint az az „Isten”, akit Amy imád. A szerelemről pontosan ugyanabban az összefüggésben hallottam, mint azokról a vallásos tündérmesékről. A történetekből kiderült, hogy a Nap-Földön élő emberek a segítségükkel igyekeztek túltenni magukat azon, hogy távolról sem tökéletes világban éltek, amelynek megteremtésében ráadásul maguk is közreműködtek. Most viszont... – Sokkal jobb, ha megismerem, aztán elveszítem a szerelmet, mintha soha nem szerettem volna – folytatta a nő olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy idézetet hallottam. – Ezt írtad az új könyvedben? Victria nagyot szipákolt. Amikor kissé elfordult a hintaszékben, észrevettem, hogy mellette nagy halom könyv – igazi papírkönyvek, a Nap-Földről – hevert a verandán. Elkomorodtam. Orionnak

feljegyzőként azért ennél több esze is lehetne. Még a feljegyzők sem nyúlhatnak csak úgy az ősi könyvekhez. Ha Ősfő meglátja ezt... Odalent a lépcsőn a nő keze lassacskán rásimult meztelen hasára. Az ujjai enyhén belenyomódtak a bőrébe. Úgy tűnt, hogy valami láthatatlan, de annál értékesebb dologra vigyáz. – Gondolod, hogy legalább boldogok? – folytatta Victria, és fejével a két fekvő felé biccentett. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hozzátette. – Mert én soha nem vagyok az! – Na, figyeljetek! Most mindjárt felakasztjuk ezt a remek kis festményt – hallatszott Orion vidám kiáltása, ahogy felbukkant a Feljegyzések Csarnokából. A kezében tartott vászon annyira új volt, hogy még áradt belőle a friss festék szaga. Egyből Harley jutott eszembe. A feljegyző megfordult a festménnyel, hogy a helyére akassza. A kép mindjárt eltakarja az emléktáblát. Ránéztem, és elakadt a lélegzetem. Orion felém sandított, és mindentudóan elvigyorodott. A festmény nem Ősfőt ábrázolta. Hanem engem. – Ezzel az Időszakkal létrejön a te szüleményed – magyarázta a férfi, miközben a festmény hátára erősített dróthurkot beleakasztotta a kampóba, majd kiegyenesítette a kissé ferde vásznat. – Lassacskán itt az ideje, hogy Ősfő leköszönjön, és, te legyél az új vezető. Festett képmásom pontosan onnan pillantott alá az Isten Áldásává, ahol Ősfő is lógott. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Harley művét látom. Felismertem a stílusát, pedig nem is ültem modellt neki. Valószínűleg emlékezetből festett meg. Nyilván ezzel

magyarázható, hogy téves dolgok is felkerültek a vászonra. Nem én szoktam ilyen magabiztosan felszegni a fejemet, hanem Ősfő. És ugyanolyan határozott volt a testtartásunk, és egyformán tiszta fénnyel ragyogott a tekintetünk. Az ábrázolt alak nem is hasonlított rám. Harley tényleg ilyennek lát? Ez a kép nem engem ábrázolt. – Megdöbbentően jól sikerült a kép – állapította meg Victria. Kikászálódott a hintaszékből, és odaállt a hátam mögé. A vállam fölött a festményt bámulta. – Ilyen az igazi vezető – bizonygatta Orion. Igazi vezető? Hát nem! Egy igazi vezető tudná, hogy mit csináljon.

47. AMY MÁSNAP REGGEL LEZUHANYOZTAM . Aztán még egyszer. Hiába próbáltam azonban lemosni a csuklómról és a lábamról a zúzódásokat, egész egyszerűen képtelen voltam szabadulni az elmémet kitöltő emlékektől. Kint a mezőn már jóval kevesebben fetrengtek. Szinte alig. Az ember is csak egy állat, mondta Harley. Hát, az is! Ezt nagyon jól bebizonyította Luthe meg a két nagydarab tápláló. Meg az a férfi és nő, akik ott feküdtek közvetlenül mellettem, de észre sem vettek, sőt, még csak nem is érdekelte őket... Koros megcsókolt a kertben. Pont, amikor az Időszak megkezdődött. Vajon, igazi csókot kaptam? Vagy bármelyik nőstény ajka megtette volna? Lángra lobbant az arcom. Én nagyon is komolyan gondoltam azt a csókot. Ő viszont lehet, hogy nem. Rohadtul nem érdekelt, hogy annak idején milyen járvány csapott le a hajóra. Az sem számított, hogy milyen törvényeket vezetett be Ősfő. Normális emberi lények nem viselkednek így. Ez az Időszak természetellenes. Ugyanakkor egészen biztosan megvan a maga oka. Talán az váltotta ki, amit ettek. Esetleg valamilyen vegyi anyag keveredett az újrahasznosított levegőbe. Elképzelhető az is, hogy egyfajta betegségről volt szó. Az emberek csakis ezért viselkedtek úgy, mint a tüzelő állatok. Erről eszembe jutott, hogy mi volna, ha felkeresném a doktort. Neki tudnia kell, hogy ez így, ebben a formában nem normális

viselkedés. Orvosként bizonyára képes arra, hogy megállapítsa az embereket ilyen alantas viselkedésre kényszerítő kór okozóját. Aztán már csak egy lépés megszüntetni a bajt. Felpattantam, és elindultam az ajtó felé. Ahogy azonban felemeltem a kezemet, hogy megérintsem a nyitó felületet, remegni kezdtem. Hiszen bent biztonságban vagyok. Odakint viszont... Nem! Nem fogok rémült nyusziként itt rejtőzködni ezen a búvóhelyen! Pontosan azért akartam megkeresni a doktort, hogy bebizonyítsam, az ember igenis nem állat. Akkor pedig nem rejtőzködhetek állat módjára. A doktor viszont nagyon is jól elbújt. Nem volt sem a harmadikon, sem a másodikon. A földszinten a nővér azt mondta, hogy az elsőn keressem. – Nagyon sok a dolga! – kiáltotta utánam. Az első emelet folyosóján több tucat nő állt sorba. Jó páran kórházi köntöst viselve az ajtók mellett ücsörögtek. Egyértelműen arra vártak, hogy kinyissák a szobájukat. Mások viszont a hétköznapi ruhájukban és a bő szárú nadrágjukban voltak, s kezükben szépen összehajtott kórházi köntöst tartottak. Még nem volt alkalmuk átöltözni. Úgy tűnt, hogy ez az emelet a nőgyógyászati osztály. Mindegyik szobába beállítottak egy nőgyógyászati vizsgálóágyat. Szinte valamennyin feküdt valaki. Csodálkozva megtorpantam. Miért van ilyen nagy tömeg a nőgyógyászati osztályon? Ez a sok nő csak nem gondolja azt, hogy máris teherbe estek? Vagy mégis? Alig egy nap elteltével? Megcsóváltam a fejemet. Nem lehettem biztos a dologban. Egy

olyan űrhajón, ahol telefont építenek az emberek fülébe, ahol egy papírvastagságú műanyag fólia annyit tud, mint egy számítógép, cseppet sem elképzelhetetlen, hogy az ember lánya már ilyen rövid idő elteltével is pontosan tudja, hogy terhes-e vagy sem. A várakozók nem beszélgettek. – Állj a sor végére! – szólt rám egy ápolónő, és a kezembe nyomott egy összehajtogatott kórházi köntöst. – Ó, én csak azért vagyok itt, mert beszélni akarok a doktorral... – kezdtem, de aztán elakadt a hangom. Nyilvánvaló volt, hogy a doktor miatt jöttem ide, ugyanúgy, ahogy az összes többi nő is. A nővér türelmetlen pillantását látva magyarázkodni kezdtem. – Szóval, én nem a... izé... a nőgyógyászt keresem, hanem a másik doktort. Azt, aki fent szokott lenni a második emeleten. – Nekünk csak egy orvosunk van! – vágta rá a nővér. Most már felfigyelt a vörös hajamra és a sápadt bőrömre. – Ezek szerint, te nem az Időszak miatt vagy itt? – Nem! – Na, gyere! – legyintett hangos sóhajjal. Keresztülvezetett az előtéren. Kerülgettük az ott várakozó nőket. Jó páran felkapták a fejüket, és enyhe meglepődéssel néztek rám. Annak idején pont ilyen arcot vágtak az emberek, ha a buszon felfigyeltek egy furcsa alakra. Ám továbbra is csendben maradtak, úgy tűnt, hogy olyan nagyon nem zaklattam fel őket. – Csak egy doktor van erre a rengeteg páciensre? – kérdeztem az ápolónőt. – Vannak mellette ápolók meg a segédei. A tudósok közül néhányan éveken át a keze alá dolgoztak – felelte, majd ismét

nagyot sóhajtott. – Doki azonban nem választotta ki a helyettesét, egyik sem felelt meg neki. Nem igazán bízik az emberekben. Felötlött bennem, hogy mi köze van a bizalomnak ahhoz, hogy segítőket fogadjunk fel. De nem maradt időm, hogy rákérdezzek erre. A nővér megállt egy nyitott ajtó előtt, és a fejével jelezte, hogy menjek be. Beléptem. A doktor egy széken ült, közvetlenül egy nőgyógyászati vizsgálóágy két kengyele között. A páciens széttett lába a tartókra támaszkodott. Nagyon úgy véltem, hogy a nő cseppet sem örül majd annak, hogy csak úgy betörtem ide. – Jóságos egek! Bocsánat! – kiáltottam. A szemem elé kaptam a kezemet, és elfordultam. Mégis, mi ütött a nővérbe, hogy egy vizsgálat kellős közepén beenged a szobába? Hiszen itt éppen egy nagyon kellemetlen és bizalmas jellegű vizsgálat folyik! – Semmi baj – szólalt meg a doktor. – Miért kerestél? – Azt hiszem, hogy a hölgy nem örül annak, hogy én... – Semmi kifogása sincs ellened. Vagy zavar a lány? – kérdezte az orvos, és a nő térdei között felemelve a fejét a páciens szemébe nézett. – Ugyan, dehogy – felelte a fekvő alak. A hangja alapján, mintha csak unatkozott volna. Én viszont nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha nekem kéne égnek meredő, széttett lábakkal feküdnöm egy ilyen vizsgálóágyon, mégpedig úgy, hogy bárki láthatja a legtitkosabb alkatrészeimet, akkor bizony halálosan kikészülnék, ha így rámtörne valaki. Anyukám akkor vitt el nőgyógyászhoz, amikor elkezdtem komolyan járni Jasonnel. Odabent a vizsgálószobában életem

legkellemetlenebb félórája várt rám. Nagyon nem szerettem volna, hogy bárki is beállítson oda. Még a doktort, a nővért és a saját szülőanyámat is éppenhogy csak el tudtam viselni. Egy idegentől kikészültem volna. Ezt a nőt viszont a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, hogy ott álltam. Óvatosan kinyitottam a szememet. Az ismeretlen hűvös pillantással nézett fel rám. Cseppet sem zavarta, hogy én is ott vagyok. – Én... izé... Nehéz volt nem odafigyelni arra, amit a doktor művelt azzal az áttetsző trutymóval és a leginkább valamilyen kínzóeszközre emlékeztető fémtárggyal. – Akartam valamit kérdezni erről az Időszakról. – Hát, persze – biccentett az orvos. Közben azonban egy pillanatra sem állt meg a keze. Komolyan, nem tudna egy rövid szünetet tartani, amíg hozzám beszél? – Megváltoznak tőle az emberek? – vágtam rá hadarva. Szerettem volna a lehető leghamarabb kijutni ebből a szobából. – Ezt meg hogy érted? A fémtárgy megcsúszott. A nő elfintorodott, de csendben maradt. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a mennyezetet. Alaposabban megnéztem magamnak. Tekintete tompa fénye és az ernyedt testtartása miatt az a pár jutott eszembe, mely ott fetrengett mellettem, miközben megtámadtak. Egész egyszerűen nem volt természetes, ahogy viselkedtek... mint ahogy ez a nő is túlságosan beletörődőén fekszik itt. Jobban belegondolva, a folyosón látott rengeteg várakozóról sem feltételeztem, hogy teljesen

maguknál vannak. Ahogy türelmesen, csendben ücsörögtek odakint... szinte már kábultan. Ha ilyen rengetegen állnak sorba a nőgyógyászati vizsgálat előtt... Miért nem türelmetlenkedett senki? Miért nem beszélgettek? Normális emberek ilyenkor idegesek vagy ingerültek, és még az is előfordulhat, hogy aggódnak. Ezernyi érzelemre lehetne számítani odakint, nem erre a letargiára. – Mi a neved? – kérdeztem a fekvő alaktól. Kissé felém fordult, hogy jobban lásson. Biztos voltam benne, hogy mostanra már teljesen megfeledkezett rólam. Különösebben nem érdekelte, hogy én is itt vagyok bent. – Filomina – válaszolta színtelen hangon. Egyáltalán nem izgatta, hogy a doktor ott ügyködik a combjai között, miközben engem már a puszta látványtól is a frász kerülgetett. – Boldog vagy? – kérdeztem. Elég furcsa kérdés volt, de hirtelen semmi más nem jutott az eszembe. – Nem vagyok boldogtalan. – Amy, mit akarsz? – szólt rám a doktor. – Mintha nem is ember lenne – méltatlankodtam. – Doktor, hát nem veszi észre? Hiszen maga az orvos! Tudnia kéne, hogy ez nem normális! – Mi az, ami nem normális? – értetlenkedett a férfi, miközben a páciense visszahajtotta a fejét a párna kellős közepére. Üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Ha időnként nem pislogott volna, nem is lehetett volna tudni róla, hogy még él. – Hát, ez itt! – csattantam fel. – Ez a nő.

A doktor átlátszó zselés anyagot kent szét a nő hasán, utána lassan mozgatni kezdett rajta egy lapos kézi műszert. Először azt hittem, hogy ultrahanggal vizsgálja, de sehol sem láttam a képernyőt, ahol feltűnhetett volna a magzat elmosódott, fekete-fehér képe. Ehelyett halk csipogás hallatszott a kezében tartott berendezés tetején lévő parányi képernyő közepéből. ÁLLAPOT: OPTIMÁLIS HORMONSZINT TESTI TORZULÁS GENETIKAI VALÓSZÍNŰSÉGE: KÖZEPES SZELLEMI TORZULÁS GENETIKAI VALÓSZÍNŰSÉGE: KÖZEPES-MAGAS BELTENYÉSZET HATÁSA A GENETIKAI ÁLLOMÁNYRA: MAGAS

– Hát, Filomina, úgy tűnik, terhes vagy! – szólat meg az orvos, miközben elrakta a műszereit. A nő lelkesen felsóhajtott. Amióta bent voltam, ez volt az első valódi érzelemnyilvánítása. – Honnan tudja? – kérdeztem. – Ezt meg hogy érted? – csodálkozott az orvos, miközben az ágy mellett álló asztalka felé fordult. – Csak pár napja estek így egymásnak! Nem kellene néhány hetet várniuk, míg kiderül, hogy valaki tényleg teherbe esett-e? A doktor letörölte az áttetsző zselét Filomina csupasz hasáról, majd bekente valamivel. A szaga alapján dörzsölő alkohol lehetett. Előrehajolva kihúzott egy fiókot a nőgyógyászati ágy mellett álló kisszekrényből. Az injekció, amit kiszedett belőle, legalább olyan hosszú volt, mint az alkarom. A csillogó üveghengert borostyánszínű

folyadék töltötte ki. A végére parányi címkét ragasztottak. Láttam, hogy szöveget nyomtattak rá, de túl messze álltam ahhoz, hogy el tudjam olvasni. – A hormonszintje alapján igen jó az esélye a megtermékenyülésnek. Ha pedig eddig nem esett teherbe, ettől majd megtörténik. Picit fájni fog – fordult vissza Filomina felé, akit szemmel láthatóan nem érdekelt a figyelmeztetés. A nő hasába nyomta a tűt! Egészen mélyen beletolta. Úgy sejtem, a tű vége elérte a fekvő alak méhét. Elszörnyedve hátrahőköltem. A puszta látvány is elég volt ahhoz, hogy begörcsöljön a gyomrom. Filomina azonban csupán halkan felhördült a fájdalomtól, de közben a szeme sem rebbent. A doktor Filominába nyomta az üveghenger tartalmát. – Az az anyag megváltoztatja a magzatot – szólaltam meg elakadó hangon. Az orvos most már felém fordult, még mindig erősen tartotta a tűt. – Ettől erősebbek, jobbak lesznek a csecsemők. Kiszáradt a szám. Nagyon is jól emlékeztem, hogy mit mondott a „védőoltásokkal” kapcsolatban a nyulakat tenyésztő lány. – Akkor, ezek szerint ezért viselkedik olyan különösen az összes nő? Mert már a születésük előtt megváltoztatták őket? – Semmi ilyesmit nem tettem – felelte a férfi, miközben lassan kihúzta a tűt Filomina hasából. – Csupán új DNS-szakaszokat adtam az embriónak, amikkel a beltenyészet miatt meggyengült DNS-spirál részeit képes lesz pótolni. Nem változtattam meg a személyiségét.

– Ha megváltoztatja a DNS-t, a személyiség is megváltozik. Közben már kihúzta a tűt. Önkéntelenül is a nő sima hasán felragyogó vércsepp parányi drágakövét bámultam. Az orvos közben a szemetesbe dobta az injekciót, és most már rám összpontosított teljes figyelmével. – Amit láttál, az tökéletesen rendben van – magyarázta, gondosan kihangsúlyozva az összes szót. – Nincs itt kérem, semmi baj! A normális emberek pontosan ilyenek. – Ó, igen – tette hozzá érzelemmentes hangon Filomina. – Ez így rendben van. Minden rendben van velem. Kihátráltam a szobából. Alig találtam meg a kilincset. Valósággal kitántorodtam a folyosóra, ahol futásnak eredtem. A várakozók némán néztek rám, miközben elrohantam mellettük. Bár nagyon is jól tudtam, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdeklem őket, lélektelen tekintetüket látva elképzelhetetlenül elszörnyedtem.

48. KOROS „LIBBENJ-LEBBENJ, DENEVÉR, NINCSEN MESSZE MÁR A CÉL .”1 [1 Alice Csodaorszdgban. Az Őrült Kalapos verse (Kosztolányi Dezső fordítása).] – Tessék? – kérdeztem értetlen mosollyal. – Mondóka a Nap-Földről – magyarázta Orion, és újra a kezében tartott liffyt tanulmányozta. Nem gondoltam volna, hogy a Kóter társalgójában találkozom újra Orionnal. Ennek ellenére örültem, hogy itt van. Ritka barátságos arc. Harley tegnap este rám csörgött, és szólt, hogy helyettem is ő fog őrködni a fagyasztók szintjén. Kénytelen voltam szinte egész nap Ősfő mellett senyvedni. – Láttad Harley-t vagy Amyt? Orion megrázta a fejét. – Te amúgy mit művelsz itt? Azt hittem, nem szeretnéd, hogy Ősfő vagy Doki meglásson – mondtam. Orion nevetni kezdett. – Ó, emiatt ne aggódj! Biztosra veszem, hogy mindkettőjüknek sok a dolga. Az idősebb férfira nézve felmerült bennem, hogy a pillantásával sugallni akar valamit. Képtelen voltam rájönni, hogy mire célozhatott. Nagyot sóhajtott, és megint a liffyjét tanulmányozta. – A Nap-Földről származó szövegek egyszerűen lenyűgözőek – magyarázta, miközben ujjával újra és újra megérintette a képernyőt. Jó pár szövegen siklott keresztül. – Óvatosabban kéne viselkedned! Ha Ősfő rájön, hogy odaadtál

Victriának egy nap-földi könyvet... hiszen feljegyző vagy. Tudod jól, hogy a Nap-Földről származó könyvek nem kerülhetnek ki a Feljegyzések Csarnokából, és egyetlen tápláló sem láthatja őket. – Áthajoltam a válla fölött, mert látni akartam, mit olvas. – Ez meg mi a csoda? Orion felém fordította a liffyt, így jól láttam a háromarcú, szárnyas férfit ábrázoló rajzot. – Ez a történet a pokolról szól. A legalsó része színtiszta jégből van. Ekkor már nem a képernyőt bámultam, hanem a beszélőt. – Hogy van-e jogosultságom tudni mindezt? – kérdezte. – Emiatt ne aggódj! Van felhatalmazásom. Valósággal megdermedtem amiatt, ahogy ilyen könnyed hangsúllyal beszélt a jogosultságról és a felhatalmazásról. – Mit tudsz? – kérdeztem olyan halkan, hogy a társalgóban a többiek nem hallhatták. Hiszen Orion mutatta nekem azokat a műszaki rajzokat is, melyek elvezettek Amyhez. Most pedig erről a pokoli jégről beszél. Kihúzta magát. Túl közel került hozzám. Hátraléptem egyet, de odahajolt, és szinte a képembe vágta: – Mit tudsz te? – kérdezte válasz helyett. – Tudod, hogy a barátod vagyok?

49. AMY MIUTÁN BEÉRTEM A SZOBÁMBA , első dolgom volt, hogy rácsapjak az ablakredőnyöket összezáró szerkezet gombjára. A helyiség elsötétedett. Remek. Sötétre vágytam. Valaki kopogott az ajtómon. Nem törődtem vele. Akad ezen a hajón akárcsak egyetlen valaki, akivel beszélni akarok? – Amy? – hallottam Harley hangját. – Láttam, hogy bejöttél. Gondoltam, megnézem, mi van veled. – Minden rendben – üvöltöttem a zárt ajtó felé. – Nem igaz, nincs rendben. Nyisd ki az ajtót! – Nem nyitom. – Doki minden ajtót ki tud nyitni. Ha nem jössz ki, elmegyek érte. Felugrottam, és megnyomtam az ajtónyitó gombját. Ha volt ember, akivel nem akartam találkozni, akkor az az orvos volt. Harley belépett a szobába, és körülnézett. – Mi az már? – méltatlankodtam. – Semmi, csak hát azt hittem... hogy valaki van itt bent veled. Felhördültem. – Mégis kicsoda? Harley odament az asztalhoz, és leült a székbe. – Koros éppen itt lehetne. – Már miért akarna meglátogatni engem? – morogtam, miközben leültem az ágyra.

– Mert kedvel téged. A pillantásommal majdnem átdöftem, de úgy tűnt, őszinte meggyőződéssel beszélt. – Nem hinném, hogy itt bárki is kedvelne bárkit. Legalábbis nem úgy. – Ezt most miért mondtad? – kérdezte Harley őszintén meglepődve. – Hát, nem láttad tegnap azokat a pasikat? Az bizony nem „olyan” volt! Hanem... undorító! Ki előbb meg... Elhallgattam. Nem akartam beszámolni neki Filomináról. – Sajnálom, ami tegnap történt – folytatta, és tudtam, hogy ezt így is gondolja. – Az Időszak azonban véget ért. Nem fog megismétlődni a dolog. Kihallottam a hangjában tomboló haragot. Reméltem, én is a közelben leszek, amikor majd újra összefut Luthe-tal. – De ma mi történt? – folytatta. – Merre jártál? – A másodikon voltam – Harley várakozó tekintetét látva kénytelen voltam folytatni. – A nők ott... – Ó! A táplálók asszonyai – mosolygott a festő. – Azért jöttek, hogy megvizsgálják őket. – A frászt hozták rám. – Ugyan! Teljesen normális csajok. Végigfutott rajtam a hideg, ahogy Harley a normális emberekről beszélt. – Egyáltalán nem viselkedtek normálisan! – kiabáltam. – Normális emberek egészen másként reagáltak volna. Azok odalent nem is emberek, hanem agyatlan bábuk!

Harley megcsóválta a fejét. – Ezt csak azért mondod, mert egész idő alatt itt voltál benn a Kóterban, amióta felolvasztottak. Mi idebent mind ütődöttek vagyunk. A normális emberek olyanok, mint a többiek, odakint. Engedelmesen, nyugodtan, közös erőfeszítéssel dolgoznak. Mi vagyunk a kívülállók. Nem tudunk összpontosítani, nem megy nekünk a csapatmunka. Képtelenek vagyunk elvégezni a táplálók vagy az irányítók munkáját. Nem, mi aztán tényleg nem vagyunk normálisak. Nem véletlen, hogy mi szedjük a dilibogyót. Különben teljesen eldurranna az agyunk. Leesett állal bámultam. Nem tudhattam, hogy mi folyik itt a háttérben, de ezen a hajón minden annyira kitekert. Az épeszű embereket tartják bolondnak, és azokról, akik egyetlen épkézláb gondolatra sem képesek, azt mondják, hogy normálisak. Ami pedig az Időszakot illeti... Újra magam előtt láttam Luthe gúnyos pillantását, és feltört a torkomba az epe. – Hát nincs... az embereknek itt nincsenek érzelmeik? – nyögtem ki végül. – Ó, dehogynem! Vegyük például az adott helyzetet. Hogy én milyen éhes vagyok! Lejössz velem az étkezdébe? – Ne már! Komolyan kérdeztem. Ismeritek a szerelmet? Vagy csak az Időszak számít? Harley szeméből azonnal kihunyt a csillogó jókedv. – Nem igazán vagyok büszke arra, ami az Időszak alatt történt, ugyanakkor nagyon örülnék annak, ha odafigyelnél arra a tényre, miszerint én nem úgy viselkedtem, mint ők. – És egész pontosan, miért is nem? – kérdeztem ingerülten. –

Mégis, mi a fene van ezzel a hajóval? Mitől kezdtek el annyian kint, a nyílt utcán üzekedni, miközben mások a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták erre? A fiatalember piszkálni kezdte az íróasztalon fekvő jegyzettömb melletti ceruzákat, amiket apu ládájából hoztam fel ide. – Talán nem is vagy annyira okos, mint amilyennek tartod magad. – Akkor mondd, mit kellene tudnom! – Én voltam már szerelmes. Egyszer. Ezzel az egyszerrel állított meg. Ugyanis én is egyszer voltam szerelmes. Mind a ketten múlt időt használtunk. – Valószínűleg ezért nincsen rám semmilyen hatással az Időszak. Miért keresném más nő társaságát? – folytatta Harley, majd a tekintete lassan végigsiklott az ajtókeret köré festett, lassan lekopó növénydíszítésen. – Azt én festettem oda Kayleigh kedvéért. Kővé dermedtem. Még levegőt is alig mertem venni. Attól féltem, hogy a leghalványabb mozdulat, a legkisebb zaj félbeszakíthatja Harley gyónását. – Három évvel ezelőtt történt. Csupán kicsit voltam idősebb, mint amilyen Koros most. Kayleigh és én... nagyon összeillettünk. El sem lehetett volna képzelni ellentétesebb párost, de akkor is összeillettünk. Én a művészetért voltam oda, ő meg a gépekért és a mechanikus dolgokért bolondult. Miközben én festettem, Kayleigh kis gépeket bütykölt össze. – Mi történt? – kérdeztem, miután Harley elhallgatott. – Meghalt. A szó valósággal megdermedt a levegőben. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de ugyanakkor nem akartam még jobban

elkeseríteni Harley-t. A ruhám durva szövete hirtelen perzselni kezdte a bőrömet. Eszembe jutott, amikor az első éjszakán megtaláltam a szekrényben Kayleigh ruháit, megérintettem az ajtót szegélyező borostyánfüzért. Ahogy az ujjamat végighúztam a finoman megfestett leveleken, szinte magam előtt láttam a fiatal Harley-t. A kedvese hangos kacagással nézte. Kayleigh arcát nem tudtam elképzelni, de akkor is az ő ruháit hordom. – Kayleigh nem tudta elviselni ezt a hamis napot. Neki igazi égboltra lett volna szüksége, amilyenről te meséltél nekünk. Úgy érezte, hogy kelepceként szorultak rá a hajó falai. Mindannyian tudtuk, hogy egy szép napon célba érünk. És a mi nemzedékünk fog majd távozni a hajóról. Mi élünk azon az új földön. Harley felvette a mackómat az íróasztalról. Ahogy magához szorította, mintha csak Kayleigh-t tartotta volna a karjában. – Ő azonban nem tudott olyan sokáig várni. Nem kellett kimondania, hogy a szerelme öngyilkos lett. Tökéletesen meg tudtam érteni.

50. KOROS NEM AKARTAM ILYEN HANGOSAN DÖRÖMBÖLNI AMY AJTAJÁN . Mialatt kopogtam, Orion szavai jártak a fejemben. Harley nyitotta ki az ajtót. – Hol van Amy? – kérdeztem, miközben benyomakodtam mellette a lány szobájába. Amy az ágyán ült. Ezek ketten meg mi a fenéről beszélgethettek idebent? Négyszemközt. Amy szobájában. Az ágyán. – Te meg mit akarsz? – kérdezte a lány. Bár nem tűnt türelmetlennek, mégis önkéntelenül arra gondoltam, hogy a lehető leghamarabb szeretne szabadulni tőlem. Mert akkor újra bezárkózhatna Harley-val. A barátom besietett a fürdőszobába, és egy nagy pohár vízzel jött vissza. – Mitől vagy ennyire zaklatott? – tudakoltam. – Semmitől – legyintett Amy, és felhajtotta a vizet. Leültem a székbe, Harley pedig Amy mellé telepedett az ágyra. Bárcsak ne ide ültem volna! Akkor Harley-nak maradt volna a szék. – Miért akarná bárki megölni a lefagyasztottakat? – kérdeztem. Mindkettőjüket igencsak meglepte a kérdésfelvetés nyíltsága. Mostanra már nagyon elegem volt abból, hogy Oriontól nem kaptam válaszokat. – Ketten meghaltak. Halottak. Minden ok nélkül. – Mit mondott Ősfő, amikor megtaláltad? – nézett rám Harley.

Éppen elég hatásszünetet tartottam ahhoz, hogy ezek ketten megértsék, valami nincs rendben. Egyáltalán nem akartam titokzatosnak látszani, csupán arról volt szó, hogy nem tudtam, mit mondhatnék nekik. Hogy képtelen vagyok megbízni Ősfőben? Hiszen Harley mindig a barátságos nagyapa álarcában találkozott az idős férfival. Az ő szemében Ősfő igazi, bölcs vezető. Hogy a fészkes fenébe adhatnám tudtára, hogy a hajón élők közül elsősorban Ősfőt gyanúsítom a gyilkosságok elkövetésével? – Azt hiszem, először is arra kéne rájönnünk, hogy miért csaptak le a lefagyasztottakra – szólaltam meg végül. – Ez a legfontosabb. Erre a kérdésre kell összpontosítanunk. – Közben támadt egy ötletem. Felvettem a liffyt Amy asztaláról. Azonosítottam magamat, és lehívtam a tele-gyöngyök helyzetjelző térképét. – Ez itt a fagyasztók szintje – magyaráztam, miközben a térképet odaadtam Amynek. Az ujjunk összeért, és a bőréből áradó forróságot még jóval azután is éreztem, hogy elhúzta a kezét. – Az meg micsoda? – mutatott Amy a ragyogó kék pöttyre. – Érintsd meg! Amikor megérintette, a képernyőn felbukkant egy név. – Ősfő/Koros? De hát, te itt vagy. – Ami azt jelenti, hogy Ősfő van odalent – feleltem biccentve. – Mindenhez ugyanazt a hozzáférési engedélyt használjuk. Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a számítógép mindig egyformán kezel kettőnket? Amy keze ökölbe szorult. Majdnem összeroppantotta a liffy peremét.

– Tudom, hogy mi jár a fejedben – folytattam. – Csakhogy ő a laboratóriumban van. A fagyasztókamrákat viszont itt találod. Ezzel távolról sem sikerült megnyugtatnom. – Nézd csak! – kiáltotta Harley, miközben Ősfő pöttye keresztülhaladt a térképen, majd eltűnt. – Mi történt? – tudakolta meglepődve a lány. – Ott van a felvonó. Mindjárt felbukkan a táplálók szintjén. Gondoltam, örülnél ennek a térképnek. Amikor korábban beszkenneltem az ujjlenyomatodat, úgy állítottam be a rendszert, hogy te is tudd használni. Így szemmel tarthatod, hogy ki jár odalent. – Köszönöm – bólintott Amy. – Csak hát... ez így még nem lesz elég. Ott kell lennünk nekünk is. Egész idő alatt. Menjünk egyből le! – Felkelt, de elbizonytalanodott. – Most rögtön. Nem voltunk lent, hogy megvédj ük őket. Ezért ölték meg azokat az embereket! Azért, mert nem védtük meg őket. – Tévedsz! – válaszoltam hűvös, magabiztos hangon. – Azért haltak meg azok az emberek, mert egy gyilkos él közöttünk. Amy már nyitotta volna a száját, hogy tovább makacskodjon. Mindenképpen le akart menni a fagyasztók szintjére. Harley egy pohár vizet nyomott az orra alá. Én annyira belefeledkeztem a lány bámulásába, hogy nem is vettem észre, amikor a barátom felkelt, és újratöltötte a poharat a vízcsapnál. Amy kikapta a kezéből. – Ne vidd túlzásba a vízivást! – figyelmeztettem, mert eszembe jutott a fagyasztóknál elrejtett másik szivattyú. Amy az utolsó cseppig megitta a vizet. Amikor letette a poharat az asztalra, az arcbőre már nem lángolt, és újra teljesen megnyugodott a lélegzete.

Harley vonakodva leült az ágy legszélére. Készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon, és elszaladjon a következő pohár vízért. – Én továbbra is őrködöm, amikor csak lehet – magyarázta a lánynak, akinek a tekintete a semmibe révedt. Az jutott eszembe, hogy a barátom csupán azért akar újra lemenni oda, mert akkor odaállhat a csillagok felé vezető kijárat elé. Elképzelni sem tudtam, hány alkalommal nyithatta ki a zsilipet, csak azért, hogy a csillagok fényében gyönyörködhessen. Komor árnyék borult az elmémre. Hiszen Harley az egész éjszakát odalent töltötte. Könnyedén kihúzhatta Mr. Kennedy tartályát. Hagyhatta, hogy a férfi felolvadjon. Valósággal láttam a lelki szemeimmel, ahogy Harley ott áll a kiolvadó férfi fölé tornyosulva, és nézi, hogy megfullad. A lehetősége megvolt rá. De miért? Aztán újabb árnyék csatlakozott az előző komor árnyhoz. Suttogva arra emlékeztetett, hogy Harley a sötét időszakai miatt jóval több orvosságot igényel. És Doki legalább egy hete nem adhatta oda neki az adagját. A barátom talán egyetlen tablettát sem vett be a zűrzavar miatt. Mély lélegzetet vettem, hogy kiürítsem az elmémet. Harley nem gyilkos. Ugye, nem az? Nem... nem! Harley soha, de soha... – És... – kezdte volna Amy. Csip, csip-csip. A kezem pontosan abban a pillanatban érintette meg a tele-gyöngyöm gombját, amikor Harley is a füléhez kapott.

Egymásra néztünk. Nagyon ritka, hogy valakit ugyanakkor hívnak fel, mint a közelében lévőt. – Mi történt? – kérdezte Amy. A tekintete idegesen cikázott kettőnk között. Ekkor azonban már hallottam is a mély, idős hangot. – Az Isten Áldása valamennyi lakosához szólok. Rendkívül fontos bejelentést kell tennem.

51. AMY – MI TÖRTÉNT? – kérdeztem újra.

Mindkét fiú félrehajtott fejjel hallgatózott. Azonnal eszembe jutott, hogy legutóbb, amikor ugyanerre került sor, ellenem fordult mindenki a társalgóban. Görcsbe rándult a gyomrom, és éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Mi lesz, ha Koros és Harley is ellenem fordul? Hiszen rajtuk kívül nem maradt senkim. – Mi történt? – kérdeztem növekvő ingerültséggel. Koros egy legyintéssel elintézett, mintha egy tolakodó légy lennék. Harley felé fordultam, akinek az arcából csak úgy sugárzott az összpontosítás. Az arckifejezése alapján elképesztően fontos dologról lehetett szó. Megragadtam a könyökét, de egyszerűen lerázta magáról a kezemet. Koros dühös pillantást vetett rám. Nem akartam, hogy hirtelen meggyűlöljenek! El sem tudtam volna képzelni, hogy mit hallhatnak abban a pillanatban, de az nyilvánvaló volt, hogy valami szörnyűség történt. Nagyon komoly arccal bámultak maguk elé. Koros utána felém fordult. Elsötétült a tekintete. Nem akartam, hogy meggyűlöljenek. Nem fogom engedni, hogy utáljanak. Felkaptam Borostyánt az asztalról, és magamhoz szorítottam. Nem tudtam, hogy miért érzek rézízt, de aztán észrevettem, hogy ráharaptam az ajkamra. Megragadtam az üres vizespoharat, berohantam vele a fürdőszobába, és teletöltöttem. Öt másodperc alatt kiittam az egészet. Ismét teletöltöttem. Egy hajtással kiittam a pohár tartalmát. Nem is volt ostobaság, hogy Harley vizet itatott

velem. Tényleg megnyugodtam kicsit. Pontosan úgy éreztem magamat, mintha a verseny megkezdése előtt mélyen teleszívtam volna a tüdőmet levegővel. Visszamentem a hálószobába. Koros és Harley már nem a közérdekű bejelentést hallgatta. Engem néztek. Úgy tudtam! Már gyűlölnek. Bármit is mondott a fülükben a gomb, a végeredménye az lett, hogy megutáltak. Mivel pedig gyűlölnek, ugyanúgy ellenem fognak fordulni, ahogy a többiek is a Kóterban. Valami belemart a szemembe. Alig kaptam levegőt. – Mi történt? – kiáltottam fel. Nem bírtam tovább elviselni a feszültséget. – Hát, semmi jó – bökte ki Koros. – Ebben azért nem lehetsz biztos! – figyelmeztette Harley. Koros a barátja felé fordul. – Biztos, hogy nem jó! – Mi történt? – Ősfő közérdekű bejelentést tett. Már megint. Azt akarja, hogy mindenki menjen fel a Megtartó-szintre. Koros szája lebiggyedt. Az arcára kiült az aggodalom. – Hú, ez aztán izgalmas! – pattant fel Harley, és már el is indult az ajtó felé. – Mindig is tudni akartam, hogyan néz ki a Megtartó-szint. Hát, persze. A legtöbben sosem hagyhatták el ezt a fedélzetet. Már az is épp elég szörnyű volt, hogy a hajó foglya lettem, de az végképp nevetségesnek tűnt, hogy a börtönömön belül még lezártak bizonyos részeket.

Harley megnyomta az ajtó melletti gombot, és kiszökdécselt. Indultam volna utána, de megtorpantam, mert észrevettem, hogy Koros nem mozdult. – Valami nagyon rossz érzés fogott el – szólalt meg Koros. – Gyertek már! – harsogta Harley. … A két fiú egész úton veszekedett. Végigmentünk a Kórház mögötti ösvényen, elhaladtunk a Feljegyzések Csarnoka mellett, és ott jártunk a Tápláló-szintet körülvevő fémfal tövében. – Amy nem használhatja a gravi-csövet. Nincsen hozzá telegyöngye – magyarázta Harley. – De akkor hogy megy fel a Megtartó-szintre? – vágott vissza Koros ingerülten. – Felőlem akár itt is hagyhattok – válaszoltam. Talán tényleg az lett volna a legjobb. Majd szétrobbant a fejem, úgy éreztem, mintha vattával tömték volna ki. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni, pedig valami nagyon nyugtalanná tett. Valami, amit az előbb Harley mondott a tele-gyöngyökkel kapcsolatban. – Kizárt dolog! – kiáltotta Koros. Megremegett a keze, mintha meg akart volna ragadni, ám az utolsó pillanatban meggondolta volna magát. – Felviheted magaddal – töprengett Harley. Maga is kételkedett a javaslatában. – Felvihet? – kérdeztem. A festő elvigyorodott. – Bújjál oda szorosan Koroshoz, ő pedig majd felvisz magával a

gravi-csőben. – De hát... – dadogta Koros tűzvörös arccal. – Mutatom! – kiáltotta Harley. Megragadta a csuklómat, és odahúzott egészen közel Koroshoz. – Öleld át a derekát! Úgy bizony. Ügyes vagy! Állj közelebb hozzá! Közelebb! Koros, fogd két kézzel a csípőjét! Nem, igazán hozzá kell érned! Így! A festő a csípőmre szorította Koros tétovázó kezét. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Éreztem a fiú bőréből áradó termőföld és fú szagát. Nagyon kellemes illata volt. – Rosszul vagy? – kérdezte Koros. Bágyadtan rámosolyogtam. Nem tudtam, hogy az előbbi feszkó készített ki ennyire, vagy valami más miatt éreztem úgy, mintha egy vödör víz lötyögne a hasamban. A fenébe! De hiszen tényleg majdnem egy vödör vizet megittam. Belegondolva, az előbb valósággal vedeltem. – Add ki a parancsot a gravi-csőnek! – folytatta Harley teljesen hétköznapi hangon. Koros remegő kézzel megnyomta a füle mögötti gombot. – Belépést kérek a Megtartó-szintre! – szólalt meg hangosan. Utána Harley felé fordult. – Neked a városi gravi-csövet kell használnod. Rajtam kívül más nem mehet fel itt. Ősfő mostanra már bizonyára kinyitotta a Nagycsarnok bejáratát, hogy mindenki felmehessen. A festő türelmetlenül legyintett, és intett, hogy menjünk már. – Na, gyerünk, mire vártok! – kurjantotta. Valósággal belökött minket a tágas, átlátszó cső alá. Csupán egyetlen pillanatnyi időm maradt, hogy felnézzek.

Feltámadt körülöttem a szél, táncba kezdtek a tincseim. Éreztem, hogy besűrűsödik körülöttem a levegő. Utána viszont emelkedni kezdtünk. Koros karja megfeszült, és ösztönösen is szorosabban ölelt magához. Becsuktam a szememet, és hagytam, hogy erősen tartson. Bíztam benne. Biztonságban éreztem magam az izmos karjaiban. Egy pillanatig csak lebegtünk a körülöttünk süvöltő szél örvénylésében. Imbolyogtunk, akár a tengeren a bóják. Úgy éreztem, mintha az örvénylő szél lemérné a testsúlyunkat. Tulajdonképpen félnem kellett volna, ám Koros mosolygó arcára sandítva önkéntelenül is visszamosolyogtam. A szél felerősödött. Majdnem odalent hagytam a gyomromat, amikor valami a magasba rántott minket. Nyílegyenesen emelkedtünk. Egyre gyorsabban süvítettünk az átlátszó csőben. A szél a fejünkre tapasztotta a hajunkat. – Mi történik? – sikoltottam. Megpróbáltam felemelni a fejemet Koros válláról, hogy rendesen megnézhessem magamnak. – Ne aggódj! – kiáltotta a fiú. Szavai kolibriként suhantak el a fülem mellett. A szél olyan erős és hangos volt, hogy értelmetlen lett volna további beszéddel próbálkozni. Még erősebben magához ölelt, én pedig a mellére szorítottam az arcomat. És ez volt az a pillanat, amikor a bömbölő szél, a csapkodó hajam és a ruhánk susogása dacára is meghallottam a szíve dobogását. A cső felszállás közben követte a fal ívét. Magányos

nyílvesszőként suhantunk fel a hurrikán szíve felé. Odalent elmosódottan látszódtak a zöld mezők. Nagy nehezen hátrafeszítettem a fejemet, nyakizmaim csak komoly erőfeszítés árán tudtak szembeszegülni a rám nehezedő nyomással. Miközben felemeltem a tekintetemet, észrevettem a hatalmas síkság túlsó oldalán ragyogó színes lakókonténereket. Mindet magunk alatt hagytuk. A cső ekkor éles szögben felfelé haladva folytatta tovább az útját. Az irányváltás miatt hányingerem támadt, és teljesen elszédültem. Néhány másodpercre sötétség vett körül, miközben egy nyíláson keresztülsüvítve előbukkantunk a fejünk fölötti szint padlóján. Végre-valahára megálltunk. Könnybe lábadt a szemem. Teljesen elhomályosodott a látásom. Nagyon furcsán éreztem magam. Mintha beteg lennék. Nagyot nyeltem, hogy megszabaduljak a különös érzéstől. A szédülés nem múlt el. Nem tudtam eldönteni, hogy a gravi-cső miatt, vagy valami más lehet az oka. Eléggé lelassultam mostanára. Ólmos fáradtság tört rám. – Üdvözöllek a Megtartó-szinten! – szólalt meg Koros. – Itt élek.

52. KOROS AMY HŰVÖS UJJAIVAL ERŐSEN SZORÍTOTTA A KEZEMET . Olyan erővel fogta a kézfejemet, hogy az ujjaim hegye mostanra teljesen érzéketlenné vált. Igaz, ebben szerepet játszott a gravi-cső hideg levegője is. Nem bántam ezt a kis kellemetlenséget. Cseppet sem bántam. A lány alig kapott levegőt és egyre csak mosolygott. Bárcsak négyszemközt maradhatnék vele az Oktatási Központban! Akkor a füle mögé simíthatnám azt a néhány elszabadult tincset, és megcsókolhatnám a mosolygó ajkát. Az ajtó túloldaláról már most jól hallottam az emberek hangját. Mindenki más az Irányító-szintre vezető lejárón keresztül jutott fel erre a szintre. Amy szemébe néztem. Mintha vékony filmréteg borítaná a pupilláit. Ilyen lehet közvetlenül ébredés után. Amikor rámosolyogtam, visszamosolygott. Kézen fogva keresztülsétáltunk az Oktatási Központon, és beléptünk a Nagycsarnokba. Igencsak meglepődtem, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig foghatom a kezét. Amy azonban mosolyogva bámult maga elé, mintha elfelejtette volna, hogy még mindig fogom a kezét. Egyre többen gyülekeztek a Nagycsarnokban. Eddig nem vettem észre, hogy ennyire rászolgált a nevére. Szinte már mindenki felért. Az összekötő ajtón keresztül jöttek még páran. Felfedeztem végre Harley-t is. Mögötte Bartie és Victria közeledett. Harley ott maradt mellettük a feljáró közelében. Amikor észrevette, hogy még mindig fogom Amy kezét, jókedvűen rám kacsintott. A lány tágra nyílt szemmel bámulta a tömeget, mintha meg akarná jegyezni magának a

rengeteg ismeretlen arcot. A kiscsirkék módjára csipogó táplálók egymás közelségét keresték. Az irányítók tisztjei merev arckifejezéssel sorakoztak a falak mellett. Vajon mit tudhatnak? Ősfő egészen biztosan nem mondta el nekik előre, hogy milyen bejelentésre készül, ám ahogy ott sorakoztak, valami azt súgta, hogy olyan dolgokkal is tisztában vannak, amivel én nem. Lehet, hogy Doki tudja, miről lesz szó. Keresni kezdtem a tömegben, de sehol nem láttam. Alig akadt a csarnokban, aki ne égre emelt arccal ácsorgott volna. A fémernyőre szerelt „csillagok” ragyogtak és hunyorogtak. Az űrhajónkat jelképező vörös pötty maga is villogott. Már csak 49 év és 264 nap választott el minket a Centauri-Földet jelképező fénytől. Akkor majd hazaérünk. – Nézd csak, a csillagok! – kiáltotta a Tápláló-szint egyik földművese a mellette álló asszonynak. Jól hallottam a szavait. Most még jobban összetömörültek. Összeért a válluk, miközben a magasba meredtek. A nő keze védelmezőén simult a hasára. Ujjai valósággal rátapadtak a köldök alatti részre. Halkan suttogni kezdtek egymás fülébe. Közben azonban fél szemmel végig a ragyogó villanykörtéket bámulták, melyekről azt hitték, hogy a csillagok. Az a benyomásom támadt, hogy a Nagycsarnokot megtöltő tömeg kizárólag párokból áll. Jó pár olyan nőt fedeztem fel, aki mindkét kezét védelmezőén a hasára szorította. Közelebb hajoltam Amyhez, és hagytam, hogy a karunk összeérjen. Nem fogta meg újra a kezemet. Még néhányan jöttek felfelé a kerek bejáraton, végül már senki

nem közeledett. Mindannyian itt voltunk. Várakoztunk. Néhány irányító Ősfő ajtaja körül helyezkedett el. Szálfaegyenes háttal álltak. Időnként lopott pillantást vetettek a tömegre. A Kóter népe is egy kupacban állt. Kiabálásuk túlharsogta a többiek moraját. Amikor azonban alaposabban is megnéztem őket magamnak, felfedeztem, hogy Harley némán állt. Ahogy felfelé bámult, nem volt nehéz kitalálnom, a barátom rájött, hogy nem az igazi csillagokat látja. Ha valaki ugyanis csak egyetlenegyszer megpillantotta a valódiakat, azt már nem tévesztheti meg ez a nevetséges hamisítvány. Épp nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem Amytól, mit gondol ezekről a hamis csillagokról, amikor kinyílt Ősfő szobájának az ajtaja. A megjelenő alak az Ősfők hivatalos díszruháját viselte. A vastag gyapjúból készült, gazdag hímzéssel díszített köntös vállrészét dermedt csillagok, szegélyét dúsan növő zöld gabona ékesítette. A jelképek a fedélzeten élők reményeit fejezték ki. – Barátaim! – szólalt meg az idős férfi, pontosan úgy, ahogy ezt egy szerető nagyapától el lehetett várni. – Vagy nem is, inkább azt mondom, hogy kedves családom. A körülöttem álló táplálók felsóhajtottak, a nők a hasukat simogatták, és az emberükre mosolyogtak. – Rendkívül fontos oka van annak, hogy valamennyiőtöket idehívtam. Először is, meg akarom mutatni nektek a csillagokat. Széles ívben körbemutatott a kezével. Valamennyi szem abba az irányba fordult, ahová mutatott. Az összes jelenlevő pillantása megtapadt a ragyogó „csillagokon”.

– Látjátok a csillagokat követő elmosódott fényeket? – folytatta a vezetőnk. A táplálók lelkesen bólogattak. – Ezek azt mutatják, hogy milyen gyorsan mozog a hajónk. Valósággal száguldunk a világűrben az új otthonunk felé. Amyre sandítottam, ám ő kifejezéstelen arccal a fénylő pontokat bámulta. Ha jól láttam, nem jött rá azonnal a csalásra. Még nem tudta, hogy ezek a csillagok nem igaziak. Harley felé fordultam. A csarnok túloldaláról összevont szemöldökkel bámult rám. A homlokán mély ráncok jelentek meg. Ő már pontosan tudta, hogy csak színjáték ez az egész. – Ahogy azt ti is tudjátok, az ifjú nemzedék tagjaira vár a feladat, hogy lábukat megvessék a Centauri-Föld felszínén – folytatta mély hangon Ősfő. Most viszont elhallgatott és drámaian hatalmasat sóhajtott. – A helyzet sajnos az, hogy ez nem így lesz. A tömegben halk zsongás támadt. Az Isten Áldását jelképező parányi vörös fény távolodni kezdett a Centauri-Földtől. Visszafele mozgott a sínén. – Derék barátaim, a mi drága hajónk hajtóművei elfáradtak. Az Isten Áldása nem száguld olyan gyorsan, mint ezelőtt. A terveink szerint ötven esztendő múlva értünk volna célba. – 49 év és 264 nap múlva – üvöltötte egy hang. Egy emberként fordult mindenki az Ősfő szavába vágó Harley felé. Barátom holtsápadt arccal bámulta a vezetőnket. Sápadtsága csak kiemelte a szeme alatt sötétlő véraláfutást. Ősfő nagylelkűen elmosolyodott. – Pontosan, ahogy mondod. Arra számítottunk, hogy erre még a ti életetekben sor kerülhet, barátaim. Attól tartok azonban, hogy ez

már nem lehetséges. Nem lesz elég ötven év ahhoz, hogy eljussunk a bolygóra. – Mennyi kell? – kiáltotta Harley. Félelem csengett a hangjában. – Csak remélni tudjuk, barátaim, hogy a tudósok tévednek, és hogy a Centauri-Föld közelebb van annál, mint ahogy gondoltuk. – Mennyi kell? – 75 év múlva szállhatunk le – felelte Ősfő egyszerűen. – 25 évvel tovább tart az út, mint ahogy gondoltuk. A Megtartó-szinten dermedt csend támadt. Még 25 esztendő? Nem egyszerűen trottyos vénember leszek a leszálláskor... hanem halott. Észre sem vettem, hogy mikor ragadtam meg Amy kezét. Ő olyan gyengén szorította az ujjaimat, mintha ide sem figyelne rám. – 25 évvel később? – bömbölte Harley. Keresztülverekedte magát a tömegen, miközben elindult Ősfő felé. – Még 25 év? Bartie és Victria megragadta, és visszatartották. A barátom hatalmasat nyelt. Azt hihette róla az ember, hogy mindjárt elhányja magát előttünk. Hallottam, ahogy félhangosan mormogni kezdett: 74, 264... 74, 264... – Még huszonöt év – zendült Ősfő hangja, elnyomva Harley szavait. – Nagyon sajnálom, de ez ellen semmit sem tehetek. Túl késő már ahhoz, hogy ti meglássátok az új bolygót... de a gyermekeitek... Körülöttem minden nő keze megsimította a hasát. – A gyermekeink – fordult a mellettem álló nő a szomszédos férfihoz. – A gyermekeink látni fogják az új világot. Szavai futótűzként terjedtek tovább a teremben. Mintha

valamennyi táplálóasszony halkan beszélni kezdett volna a méhében fejlődő gyermekhez. Suttogya biztatták a kicsiket. Reményt akartak önteni beléjük. Saját magukkal nem is törődtek, csak a testükben lassacskán kifejlődő gyermekekre, meg azok jövőjére gondoltak. – Nem olyan iszonyatos tévedés, hogy 25 évvel elszámolták az évszázadokon át tartó utazás pontos hosszát, barátaim – magyarázta Ősfő, és jól láttam, hogy néhány tápláló egyetértően bólogatott. – De még mennyire az! – őrjöngött Harley. Kitépte magát Bartie és Victria szorításából. – Hazát ígértél nekünk, otthont. Azt mondtad, igazi csillagok várnak ránk, és most van képed azt vágni a szemünkbe, hogy mind meghalunk még azelőtt, hogy akárcsak egyetlenegy alkalommal olyan levegőt szívhattunk volna be, amelyet nem újra és újra felhasználtak kicseszett évszázadokon keresztül? – De a gyermekeink – szólalt meg az egyik táplálóasszony. – Rájuk vár a Föld. Ez éppen elég. – Nem elég! – kiabálta Harley. Már majdnem elért az első sorba. Egészen közel járt Ősfőhöz. – Soha nem lesz elég. Addig nem, míg igazi földet nem érezhetek a talpam alatt! Ősfő elindult a barátom felé. Máris ott állt Harley előtt. Begörbített ujjal odaintette magához. A festő, bár dühöngött, csak közelebb hajolt, hogy meghallgassa az idős férfi suttogó szavait. Az arcából azonnal kifutott a szín. Mintha egy szellemet bámultam volna. A szeme megtelt bánattal és halállal. Amikor Ősfő befejezte a suttogást, Harley kihúzta magát, lassan végignézett rajtunk, majd kirohant a Nagycsarnokból, lesietett a kerek bejáraton. A tömeg elnémult. Csendben hallgattuk dübörgő léptei zaját. Végül odalent is

csend támadt. Amyre pillantottam. Arra számítottam, hogy ő is őrjöngeni fog. Nem felejtettem el, milyen iszonyatos harag fogta el akkor, amikor megmondtam neki, hogy csupán ötven év múlva szállunk partra. Hogy érezheti vajon magát most, amikor megtudta, hogy 75 esztendő múlva léphetünk az új bolygó felszínére? A szívem hangosan lüktetett. Amikor felélesztik a szüleit, a leányuk valószínűleg nem is fog már élni. Amy pedig soha nem tud elbúcsúzni tőlük. Harag helyett azonban sápadt arccal bámult maga elé. A szemében sem mérget, sem dacot nem láttam. – Amy? – kérdeztem suttogva. Felém fordult. – Mit gondolsz erről az egészről? Sokáig nem felelt. – Olyan kis szomorú – mondta végül, de csekélyke érzelem sem csengett a hangjában. – Sajnálom, hogy így történt. Persze azért nyilván rendben mennek majd a dolgok. Érzelemmentes, tompa hangon beszélt. – Neked meg mégis mi bajod? – kérdeztem. – Semmi bajom sincsen – válaszolta. Pislogni kezdett. Tekintete a semmibe meredt. – Milyen szépek ezek a csillagok. – De ezek nem is igaziak! – sziszegtem a fülébe. – Hát, nem látod? – Olyan aranyos kis farkincájuk van, mint az üstökösöknek. Egész közel hajoltam hozzá. – De hát, te láttad az igazi csillagokat! Akkor tudnod kell, hogy ezek nem valódiak! Csak azért raktak rájuk csóvát, hogy úgy

tűnjön, mintha száguldanánk. – Ó, de hát, gyorsan megyünk – bizonygatta a lány. Ősfőre mutatott. – Ő mondta, hogy gyorsak vagyunk. Hátrább léptem, és alaposan megnéztem magamnak. Kissé meggörnyedve állt, beesett a válla, úgy tűnt, mintha a haja is a fejére tapadna. – Neked meg mi bajod? – kérdeztem újra. Nagyot pislogott. – Csitt legyen! – suttogta. – Beszél a vezetőnk. Döbbenten bámultam rá. A vezetőnk? A mi vezetőnk?! – Barátaim – folytatta Ősfő. – Tudom, hogy súlyos hírt közöltem veletek. Éppen ezért hoztalak fel ide mindannyiótokat, hogy láthassátok a csillagokat. Így elmondhatjátok a gyermekeiteknek, amikor majd megszületnek, hogy egy egész égbolt vár rájuk. Meséljetek nekik a világról, ami egyszer az otthonuk lesz! És az emberek éljenzésben törtek ki. Komolyan ujjongtak. Amy is.

53. AMY OLYAN FURCSÁN érzem magam.

Nem, ez egy cseppet sem vicces, inkább nagyon különös. Rohanj, figyelmeztette a testem az agyamat. Itt valami nagyon nincs rendben, úgyhogy fussál! Ha futsz, akkor majd jobban érzed magad. Normálisan. De hát, miért futnék? Hova rohanjak? Mi lenne az értelme annak? Csak úgy futkározni, ostobaságnak tűnik. Ezzel az erővel itt is állhatok. És várhatok. Mennyire lelassult a világ. Mintha vízben járnék. Mintha vízbe fulladnék. Az éljenzés magával ragadott. A boldogság meleg hulláma zúdult

rám. Csatlakoztam a kiabálókhoz. Boldogan zengett a hangom. Én is a tömeg részévé váltam. Koros fura képpel bámult rám. (Nem volt egy cseppet sem vicces, ahogy nézett, inkább nagyon is különös.) Ő nem ujjongott. El sem tudtam képzelni, hogy miért. – Te miért nem ujjongsz? – kérdeztem. Elég sokáig eltartott, mire végre válaszolt. Amikorra megszólalt, már majdnem el is feledkeztem a kérdésemről. – Nincs itt semmi, ami miatt örülnöm kellene. Ez meg mégis miről beszél? Miért kellene ok a boldogsághoz? Miért nem ujjong csak úgy... magától? Az emberek elindultak. A Megtartó-szint kezdett kiürülni. Némán figyeltem, ahogy távoztak. A tömeg mozgása miatt halk, dübörgő hang támadt a padlóban. Arra hasonlított, mint amikor kavicsot dob az ember a vízbe. Becsuktam a szememet, és a talpamon át próbáltam érzékelni a világot. Egy pillanatra eszembe jutott a Föld. Magam előtt láttam a hullámzó víz gyűrűit. Aztán az emlék elhalványult. Hiszen most itt vagyok. Itt. Nem pedig ott. Mi okom lenne a Földre gondolni? Koros megérintette a karomat. Kinyitottam a szememet. Mindenki más elment, kivéve Korost és Ősfőt. Meg engem. A fiú elindult az öregember felé. Megtorpant, hátrafordult és rám nézett. – Gyere már! – mondta. – Nem jössz velem? – Ó, dehogynem. Hát, persze.

A nyomába eredtem. Ősfő komor tekintettel fordult felém. A testem gyorsabban reagált, mint az agyam, a gyomrom görcsbe rándult, és hirtelen eluralkodott rajtam a rosszullét. Megtántorodtam. Mi ütött a lábamba? Miért nem akar közelebb menni Ősfőhöz? Miért kezdtem el zihálni? Miért lüktet a szívem? Miért nem kedvelem Ősfőt? Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon az elmém. Hiszen én odavagyok Ősfőért. Komolyan. Lehetetlen nem kedvelni őt. Hiszen ő az én vezérem. Összerezzentem, amikor meghallottam a hangos rikácsolást. Koros kiabált valamit. Ezek itt ketten az előbb beszélgetni kezdtek. Hunyorogva próbáltam az elhangzottakra összpontosítani. Valamiért mintha fontos lenne, hogy értsem őket. Úgy éreztem, hogy értenem kéne a szavaikat. Törődnöm kellene azzal, hogy mit mondanak. – Mit tettél? – harsogta Koros. Vajon miért kiabál? – Semmi olyat, amit egyszer majd te is ne tennél meg – vágott vissza vicsorogva az idős férfi. – Én sosem leszek olyan, mint te! Soha! Ez az egész hazugság! Tekintetemmel követtem a fiú felfelé mutató kezét. A csillagok irányába mutatott. Olyan kis aranyosak. Csillogó csillagok. Ragyogóak. Egyáltalán nem olyanok, mint odahaza. Mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet. Egy pillanatra levegő után kaptam. Milyen otthonra gondoltam? Hiszen ez itt az otthonom. Miért gondolnék más csillagokra? Itt vannak nekem ezek a csillagok. Ennyi éppen elég. Olyan aranyosak. Csillogóak. Kis

ragyogóak. – Ezzel mit akarsz mondani? – bömbölte a fiú, mire én is észbe kaptam, mert rájöttem, hogy már megint elkalandoztak a gondolataim. Jobban kéne figyelnem. Vagyis hát, miért is? Hiszen ennek az egésznek semmi köze hozzám. De igen, suttogta egy hang a fejemben. Már miért is, kérdeztem a hangocskától. Nem kaptam rá választ. … – Te pofátlan takony! – vicsorogta Ősfő, és egészen közel hajolt Koroshoz. – Megfosztanád őket a reménytől? Szükségük van ezekre a csinos kis csillogó... Felnéztem a csinos kis csillogókra. Tényleg csinik. Meg csillogók. Nagyot pislogtam. Miért lett ilyen csend? Ősfő és Koros is engem bámult. Talán mondanom kellett volna nekik valamit? Pont úgy bámultak rám, mint akik azt hiszik, hogy mindjárt megszólalok. De hát, mit mondhatnék? – Amy? – kérdezte Koros halkan. Ősfő szélesen elvigyorodott, csak úgy villogtak a fogai. A gyomrom ismét görcsbe rándult. A torkomon feltörő epe belemart a nyelvembe, ennek ellenére a szám két sarka elindult felfelé. Visszamosolyogtam rá. Az idős férfi közelebb hajolt. Megsimogatta

az arcomat. Amikor meg akart fogni, hirtelen elöntött a vágy, hogy elugorjak. Jaj, de kis buta vagyok. Hát, már miért kellene elugranom? Szépen egy helyben maradtam. Két kézzel megragadta az arcomat, és közelebb húzott magához. – Vedd le róla a kezedet! – vicsorogta Koros. – Hát, tényleg nem érted? – kérdezte Ősfő. Azt hittem, Koroshoz beszél és nem hozzám, de hát, közben az én szemembe bámult. – Az Isten Áldása népének egyszerű dolgokra van szüksége. Adj nekik néhány csillogó lámpást, és azt hiszik, a remény lángolt fel előttük. Amíg reménykednek, addig mindenre hajlandók. Akkor is dolgozni fognak, amikor nem akarnak. Akkor szaporodnak, amikor szüksége van rá a hajónak, és egész idő alatt mosolyognak. Ősfő még szélesebben elmosolyodott. A tekintete végig az enyémre tapadt. Olyan meleg, barna, megnyugtató szeme van. Visszamosolyogtam rá.

54. KOROS VALAMI NAGYON NEM STIMMELT .

Amy teljesen magán kívül

volt. – Mi bajod? – kérdeztem tőle. – Semmi – felelte pislogva. Tudtam, hogy le kell vinnem Dokihoz. Abban ugyan nem lehettem biztos, hogy megbízhatok az orvosban, de nem ismertem senki mást, aki segíthetett volna. És azt rohadtul tudtam, hogy Ősfőben semmiképpen nem bízhatok. Amyt a lehető leghamarabb ki akartam juttatni a Megtartószintről. Minél messzebbre kerül Ősfőtől, annál jobb. Már nyoma sem volt annak az ijedtségnek és izgalomnak, ami akkor fogta el, amikor idefele jövet felröppentünk a gravi-csőben. Nem igazán érdekelte a külvilág. Úgy jött utánam a Kórház kertjén keresztülvezető ösvényen, mint egy kiskutya. Maga elé meredt, és nem törődött a virágokkal vagy a Járvány korának Ősfőjével. Egyszerűen csak az orra elé bámult. Még abban sem lehettem biztos, hogy látja-e a szeme elé táruló dolgokat. A Kórház földszintjén legalább tucatnyian várakoztak. Az ácsorgók közel fele az idősek közül került ki. A többiek az aggódó fiaik és leányaik lehettek, akik behozták orvosi kezelésre szoruló apjukat és anyjukat.

– Mintha csak kihunyt volna – magyarázta egy férfi egészen közel hajolva a földszinti betegfelvételi részt irányító hurkás karú nővérhez. – Anyám már túl öreg ahhoz, hogy a gravi-csövet használja, de azért szóltam neki a gyűlésről. És az előbb találkoztunk is fent a Megtartószinten, ő meg teljesen kikészült tőle. A gyűléstől. Összezavarodott. – Egyáltalán nem zavarodtam össze – ellenkezett csikorgó hangon a háta mögött álló idős nő. – Kristálytisztán emlékszem mindenre. A csillagokra, meg a fénycsóvára mögöttük. Akkor láttam utoljára a csillagokat. Úgy húztam Amyt a hátam mögé, mintha csak egy kelekótya kisgyerek lenne, ám valójában én sokkal inkább zavarba jöttem nála. A hurkás karú ápolónő odabiccentett a fiatalembernek. – Nem a te hibád. Sok öreg teljesen összezavarodik idős korára. Külön kórtermeket rendeztünk be nekik, fent a harmadikon. Felküldöm oda, és Doki majd megnézi. – Köszönöm! – vágta rá mélységes hálával a fiatalember. Megfordult, váltott pár szót az anyjával, majd az ápolónő gondjaira bízta. A nőszemély megragadta az idős nő karját, és elindult vele a lift felé, abba az irányba, ahol Amyvel vártunk. – Te vagy a Koros. Az, amelyik nem halt meg – szólalt meg az idős asszony, amikor észrevett. – Ez pedig a torzszülött lányka, akiről Ősfő szólt nekünk. – Szia, néni! – mosolygott Amy, és kezet nyújtott az asszonynak. Ha mindeddig akár csak halványan kételkedtem volna, hogy valami baj van Amyvel, most megbizonyosodtam. Amy – az az igazi fiatal lány, akit megismertem – kibújt volna a bőréből a haragtól, ha

egy idős hölgy azt mondja rá, hogy torzszülött leányka. – Képzeld, azt mondják, beteg vagyok – magyarázta az idős hölgy Amynek. – Tetszik tudni, ez itt a Kórház – felelte a lány. Úgy hangsúlyozta a szavakat, mint egy kisgyerek. Világosan és magabiztosan beszélt. – Nem is tudtam, hogy beteg vagyok. – Te csak kicsit összezavarodtál, drága – bizonygatta az ápolónő. – A fejedben összekeveredett a múlt és a jelen. – Jujj, az nem jó! – sopánkodott Amy tágra nyílt szemmel. Az ajtószárnyak széthúzódtak, és mi mind beléptünk. Megnyomtam a második emelet gombját. A nővér elhajolt mellettünk, és megnyomta a harmadikét. – Mi van fent a harmadikon? – kérdeztem. Korábban felfigyeltem már arra, hogy Doki időnként felvitt oda betegeket. Általában az őszhajúakat. Ettől eltekintve semmi érdekeset nem fedeztem fel odafent, kivéve persze a titkos liftet. – Ott vannak a gyengélkedő idősek különleges kórtermei – magyarázta az ápolónő. – Néha megesik, hogy magatehetetlenné válnak, és olyankor befekhetnek oda. Nyugalomra és békességre van szükségük. A harmadikon megvannak ehhez a megfelelő gyógyszereink. Megveregette az idős nő karját. Az asszonyság rámosolygott a nővérre, de aztán elhalványult ráncos arcán a mosoly. Összevont szemöldökkel néztem rájuk. Miért tartjuk zárva a harmadik emelet kórtermeit, ha odabent csupán idős emberek pihennek? Az ajtó kinyílt, és feltárult előttünk a Kóter társalgója.

Kiléptem. – Nem feledkeztél meg valamiről? – kiáltott utánam a nővér. Amy továbbra is bent állt a felvonóban. Kifejezéstelen arccal bámulta az ajtók fölötti számokat. – Kettő – szólalt meg komolyan, miután sikerült felfognia, hogy melyik szám világít. – Igen – mordultam rá. – Gyere már! Megragadtam a csuklóját, és magam után húztam a társalgóba. Az elmebetegek közül néhányan már bent voltak. Sötét arccal bámultak ránk. A szemükben düh lángolt. Amy savanyúan elvigyorodott. Amikor a csuklójára pillantottam, zöld és bíbor színű zúzódásokat fedeztem fel sápadt bőrén. – Én voltam az? – kérdeztem, és az arcomhoz emeltem a csuklóját, hogy alaposabban megnézzem. – Nem – válaszolta egyszerűen a lány. A zúzódások nem voltak frissek. Egy napja, vagy még annál is korábban keletkeztek. – Mi történt? – Néhány férfi leszorított a földre – válaszolta. – De nincs semmi baj. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. – Néhány férfi leszorított a földre? És nincs semmi baj? – Nincs. – D-d-de hát... – dadogtam. Amy olyan pillantással nézett fel rám, mintha egész egyszerűen képtelen lenne felfogni, hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a heves érzelmeket.

– Téged tényleg nem érdekel? – kérdeztem. – Mi nem érdekel? – Ez a... ez az egész. – 366 – De, igen – válaszolta a lány. A hangjából csak úgy sütött az unalom. – Emlékszel arra, hogy szerezted ezeket a kék foltokat? – rángattam meg ernyedt csuklóját az arca előtt. A tekintete egy pillanatra a foltokra összpontosított, de aztán újra a semmibe meredt. Bólogatni kezdett. – Emlékezz vissza, hogy érezted magadat utána. Mit csináltál? – Emlékszem ám... sírtam volna? Jaj, de buta voltam. Ezért tényleg nem érdemes sírni. Minden annyira jó. Egész egyszerűen elfogott az őrjöngés. Elengedtem Amy csuklóját, és megragadtam a vállát. Csúnyán megráztam. A feje összevissza imbolygott a nyakán, mintha egy babát ráznék. De mindegy volt, milyen erővel rángatom, a fény egész egyszerűen nem tért vissza a szemébe. – Mi történt veled? – hörögtem, amikor elengedtem. – Semmi. Semmi bajom. – Valamit kitalálunk, hogy rendbe hozzunk. – Tényleg semmi bajom – válaszolta fakó hangon. A szeme élettelenül meredt rám. Keresztülvittem a folyosón, és bevezettem a szobájába. Megmondtam, hogy maradjon itt. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy engedelmeskedni fog a parancsomnak. Harley-t végül a tó túlsó partján találtam meg. Köveket dobált a

vízbe. – Mit súgott Ősfő a füledbe? – kérdeztem, amikor megálltam mellette. Nem is nézett fel rám. – Nem mondom el neked! – vicsorogta. Semmi kedvem nem volt elviselni Harley rossz kedvét. – Valami baj van Amyvel. – Mi történt?! – kiáltotta, és azonnal felkapta a fejét. – Az a lány... pont úgy viselkedik, mint a táplálók. – Mi? – hördült fel, de aztán rögtön visszafordult a tó felé. – Talán jobb is, hogy így alakult. – Ezt meg hogy érted? – Észrevetted, hogy a legcsekélyebb kifogásuk sem volt az ellen, hogy nem szállunk le? Csupán a hozzánk hasonló gyogyósokat zaklatta fel a bejelentés. Igen, észrevettem. Egyedül Harley tiltakozott harsányan, ő, aki látta a csillagokat. Biztosra vettem, hogy a Kóter kaptárként zúgott az új hírektől. A gyogyósok egyetlen pillanatig sem voltak boldogok. – Számítani lehetett rá – folytattam. – Mármint arra, hogy egyedül minket érdekel a dolog. Hiszen éppen azért vagyunk a Kóterban, nem igaz? Mivel mi nem tűrjük az útmutatást és nem követjük vakon a vezetőnket. Ezért kell nyugtató tablettákat szednünk. Miközben ezeket a szavakat mondtam, önkéntelenül is a Feljegyzések Csarnoka előtti gyepen üzekedő párra gondoltam. Ők nem ismerték a szerelmet, és nyilvánvaló volt, hogy halványlila

gőzük sincs a szomorúságról sem. – Amy talán így sokkal boldogabb lesz – töprengett Harley. – Azt hiszem, én is sokkal boldogabb volnék, ha nem az járna a fejemben egyfolytában, hogy a fenébe szabadulhatnék el erről a kicseszett hajóról. Már majdnem azt mondtam, hogy ne aggódjon, mert egyszer majdcsak odaérünk, de a szavak elhaltak a számban. Olyan űr támadt bennem, amit képtelenség lett volna kitölteni a szavaimban csengő hamis reménnyel. – De Amy nem ilyen volt! Sokkal inkább ránk hasonlított. Most meg pontosan úgy viselkedik, mint a táplálók. A barátom megvonta a vállát. – Igen, és? Ez csak azt jelenti, hogy a lány normális. Sokkal jobban jár így. – De én jobban kedveltem olyannak, amilyen régen volt – mondtam, inkább magamnak, mint Harley-nak. Ő felállt, és elindult az ösvényen. – Lemegyek a Fagyasztó-szintre, és őrködöm. Némán bámultam utána. Éppen azért mart annyira belém a szavaival, mert igazat mondott. Néha elfeledkeztem arról, hogy a legtöbb ember nyugodt, kiegyensúlyozott és cseppet sem bolond ezen a hajón. Túl sok időt töltöttem a Kóterban vagy négyszemközt Ősfővel. A legtöbbjüket nem aggasztották a csillagok, mint ahogy az sem, hogy késve érünk célba. És ők boldogabbak nálunk. De vajon Amy tényleg boldog lehet, ha ilyen üres marad? És én boldogabb lennék, ha nem azzal a tudattal kéne élnem, hogy a halálomig egy hajóba zárva kell léteznem?

Nem, ezek nem számítanak. Tisztában vagyok azzal, hogy Amy sosem választaná a vak ártatlanságot, még akkor sem, ha az felérne egy áldással. Valami vagy valaki rávette arra, hogy megváltozzon. Én pedig ki fogom deríteni, hogy ki a felelős ezért a változásért.

55. AMY SZOBÁMBAN ÜLTEM.

Kinyílt az ajtó. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte Koros. – Ülök a szobámban – válaszoltam. – Mit bámulsz? – A falat. – Miért bámulod a falat? Ez a Koros annyit kérdez. Odajött hozzám. Megragadta a kezemet. Az ujjával végigsimította a kék foltjaimat. – Gyere velem! – szólalt meg. Felkeltem. Elindult, én pedig a nyomába szegődtem. Mentünk egy darabig, aztán megálltunk. Koros megnyomott egy gombot. Kinyílt az ajtó. A nyomában beléptem. Odavezetett egy székhez. Leültem. – Amy – szólalt meg egy mély hang. Felnéztem, és észrevettem a doktort. Az ő szobájában voltunk. Az íróasztala túloldalán ült.

– Mi volna tehát a baj? Pislogtam egyet. – Semmi. Minden nagyon jó. – Nem jó minden! – üvöltötte Koros. A fiúra néztem. – Minden nagyon jó. Kék székben ültem. Kemény műanyagból készült. Milyen érdekes asztal van itt. Mindent nagyon szépen a helyére raktak a tetején. A ceruzák sorban követik egymást a tartójukban. – Mi történt veled? – üvöltötte Koros. Összerezzentem. Már el is felejtkeztem arról, hogy ő is itt van. Némán bámultam rá. Úgy vicsorgott, mint egy kutyus. Ezt annyira viccesnek találtam, hogy elmosolyodtam. – Semmi baja a lánynak, Koros – magyarázta az orvos. – Azt hiszem, csupán arról van szó, hogy túlságosan is hozzászoktál a pszichiátriai esetekhez. Talán jobb volna, ha több időt tökénél hétköznapi emberek társaságában. Azt javaslom, hogy... Hogy ez a doktor milyen sokat beszél! Tudtam ám, hogy beszél, mert járt a szája, és hang jött ki az ajkai közül. A szavait viszont nem értettem. Hangos csörömpöléssel kavarogtak a fejemben. Milyen klassz, egyenes szélű jegyzetfüzete van. Közelebb hajoltam, és az ujjam hegyével végigsimítottam az éleit. Nagyon sima volt. Annyira sima és éles, hogy a papír belehasított a bőrömbe. Az

ujjam végén parányi piros csík jelent meg. Nézze meg az ember, ennek a doktornak van egy másik jegyzettömbje is! Ott fekszik az asztal túlsó végén. Milyen aranyosan elrendezte a holmijait. Szimmetrikusan. Ez is milyen aranyos kis szó. Szim-met-ri-kus. Nagyon aranyos kifejezés. Ki is mondtam hangosan. – Szim-met-ri-kus. Bizony. Aranyos volt kimondva is. Koros úgy bámult rám, mintha megbuggyantam volna. Micsoda hülyeség, ha-ha. Hiszen éppen ő lóg itt állandóan a gyagyások között, mert azt hiszi, hogy az csuda vicces. Milyen szép kék színűek a falak. Olyan kis arik. Akár a ködös égbolt. Valami csörgött. Felkaptam a fejemet. A doktor barna dobozkát tett az asztalra. Tablettákat. Félrehajtott fejjel bámulni kezdtem a dobozkát. Az aljában rengeteg apró tabletta hevert összevissza. Pont úgy néztek ki, mint a finom cukorkák. A doktor Korossal beszélgetett. – Teljesen igazad van – mondta éppen a doktor. – Az állapota szokatlanul súlyos. Tényleg. Érte mostanában komolyabb sokkhatás, trauma? Fokozott szívtevékenység? Az ilyesmi miatt ugyanis néha sokkal erőteljesebb a hatás. – Minek a hatása? – kérdezte Koros igencsak hangosan. Az orvos nagyon különös képet vágott. – A hajó hatása. Meg kell értened, hogy nálunk egészen másként

mennek a dolgok, mint a Nap-Földön. Más orvosságokat használunk, mások az ételeink. Jóval több táplálékkiegészítőt és vitamint keverünk bele. – Vitaminokat – töprengett Koros. Felcsattant a hangja. – Például azokat, amelyeket Ősfő beleengedett a vízbe? – Iíígen – válaszolta az orvos. Olyan muris volt, ahogy elnyújtotta azt a szót. Vihogni kezdtem: hi-hi-hi-hi. Koros azonnal felém fordult. Rávigyorogtam. Nehogy már kihagyjam. – És hormonokat. Ősfő hormonokat is kevert a vízbe. Az Időszak miatt. Az orvos megcsóválta a fejét. – Az nem hatott volna rá. Hosszú időt vesz igénybe, amíg valakinek a testében felgyűlnek a hormonok. Több hétbe is beletelik. Csak egy hónap múlva érezhető a hatásuk. – Mostanában csak úgy vedelte a vizet – nézett Koros töprengő arccal a csuklómra. – És talán ott van az a trauma is, amit az előbb említettél. Nagyot pislogtam, mert rájöttem, hogy csomó idő eltelt. Egy pillanatra kíváncsi lettem, hogy mi történhetett az eltűnt idő alatt. Persze, igazából ez a legcsekélyebb mértékben sem számít. Hiszen semmi sem változott meg. Én is itt vagyok, ők ketten pedig még mindig beszélgetnek. … Pislogtam egyet. Úgy tűnik, kikapcsoltam kicsit.

… Pislogtam. Komolyan mondom, minden sokkal egyszerűbb, amikor így kilépek magamból. Annyira nehéz lett volna odafigyelni Koros és a doktor párbeszédére. Ők ketten nagyon ingerültek. Mitől lettek ennyire mérgesek? Minden nagyon jó. Koros nagyot csettintett az ujjával az orrom előtt. – Amy, Doki úgy gondolja, hogy gyógyszerre van szükséged – mondta hangosan és érthetően. – A lány zavarodott, nem süket – figyelmeztette a doktor. A fiú kinyújtotta a kezét, és felvette az orvos asztalán heverő üvegecskét. – Ezek nyugtató tabletták. Az idegeidre hatnak. Most beadok egyet, és meglátjuk, rendbe jössz-e tőle. Kinyitottam a számat. A tabletta megpihent a nyelvemen. Keserű íz öntötte el a számat. – Tessék lenyelni! – figyelmeztetett a doktor. Lenyeltem. – Emlékszel arra az éjszakára, amikor találkoztunk? – folytatta Koros. – A hűtőfolyadékban vergődtél. Végig próbáltál ellenállni nekünk. Lefogtalak, hogy Doki cseppenthessen a szemedbe, mert különben megvakultál volna. Most pedig itt ülsz és úgy nyeled a tablettákat, mint egy engedelmes kutya. Hát nem látod, hogy ez mennyire szomorú?

– Hát, nem – feleltem. Mégis, mi miatt lennék szomorú? – Mikor kezd már hatni a gyógyszer? – kérdezte az orvostól. – Nem tudhatom biztosan – felelte az idősebb férfi. – Ahogy mondtam, a mentális állapota sokkal szélsőségesebb a legtöbb táplálónál. Ha a gyógyszer egyáltalán hatni fog, még akkor is órákba telhet. – Ha? – kérdezte Koros. Majdnem megfulladt. … Zümmögő hangja lassacskán elhalkult, ahogy elnyelt a homály.

56. KOROS AMYT ÉJSZAKÁRA OTT HAGYTAM DOKINÁL.

Ehhez persze a lehető legcsekélyebb kedvem sem volt. Doki azonban intravénásán is beadott neki valamit, amitől a lány elveszítette az eszméletét. Valójában persze csak aludt. Semmi haszna nem lett volna annak, hogy alvás közben szemmel tartsam. Egész éjjel mászkáltam. Körbejártam a kertben a tavacskát is. Igazából csupán az elkerülhetetlent halasztottam. Találkoznom kellett Ősfővel. Hajnaltájt elindultam felfelé a gravi-csőben. A Megtartó-szint mostanra kiürült, ám a tömeg szaga ott maradt. Az izzadság és a termőföld szaga lebegett a levegőben. Ősfő a földön ült. Nem messze a szobája ajtaja mellől bámult fel a hamis csillagokra. – Büszke vagy arra, amit tettél? – vicsorogtam, mert eszembe jutott, hogy miről beszélt, amikor legutóbb ebben a helyzetben láttam. Még csak fel sem nézett rám. – Nem – mondta egyszerűen. – Hogy a fenébe voltál rá képes?! – üvöltöttem. – Hogyan hazudhattál nekik? – A szádat befogod! – vicsorogta most már ő is. Feltápászkodott, hogy a szemembe nézhessen. Ekkor éreztem meg a bűzt. Az éles, mindent átható szagot. A palackot sehol sem láttam, de tudtam, hogy valahol itt lehet a közelben. Mostanra

valószínűleg már kiürült. De miért? Miért most rúgott be? Hiszen elmondta nekik az iszonyatos igazságot, és az emberek még mindig szerették. Ez volt a diadal pillanata. Akkor meg, ugyan mit kellett italba fojtania? – Nem izs tudod, hodzs milyen érzés. De majd rájössz. Rá bizony – kán tál ta olyan közel hajolva, hogy a lehelete kiégette az orromból a szőrt. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a részeg fajankóval civakodjak. – Mi történt Amyvel? – üvöltöttem, és közel hajolva a szemébe néztem. Nem sikerült megijesztenem, ez egyértelmű volt, de én sem hátráltam meg előle. Ősfő szipákolt egy hatalmasat. Ilyen hangos, nedves zajt sosem adott volna ki magából, amikor józan. – Amy, Amy, Amy – gúnyolódott. – Eléd pottyan egy sápadt arcú torzszülött, és a pofátlanságod majd leveri a csillagokat az égről! Megfeledkeztél errül a hajórul. Meg arrul, hogy felesölég... hogy felelősséggel tartozól. Az utolsó szót valósággal üvöltötte. Minden szótagnál mellbe bökött az ujjával. – Mi a lány baja? – bömböltem. – Mi a te bajod? – vigyorogta gúnyosan. – És mi az én bajom? Mi a baja ennek az egész kicseszett hajónak? – Nyögd hát ki végre! Te voltál az? – Mi voltam én? – kérdezte gyanakodva. – Te adtál be neki valamit, amitől rosszul lett?

Nagyon is jól tudtam a vén disznóról, hogy nem riadna vissza az ilyesmitől. Mostanra már túl sok mindenre rájöttem. Az Időszak alatt rengeteg hormont adott be a táplálóknak, hogy kanosak legyenek tőle. Olyan moslékot nyomott az embriókba, amitől megváltozik a személyiségük. De vajon, mivel etette meg Amyt? És hogyan.? A vénség hátrahajtott fejjel, hangosan röhögött. Úgyhogy felpofoztam. Azonnal elhalt a röhögése. Az arcán egyből megjelent egy vöröslő folt. – Hát, te is megütöttél – sziszegte. Olyan bűzfelhő tőrt elő a torkából, hogy öklendezni kezdtem. – El sem tudod képzelni, menynyire hasonlítasz rá. Hátat fordítottam neki. Ettől a részeges bolondtól nem számíthattam válaszokra. … Mire visszaértem, Amy már felébredt. Többé-kevésbé. Szálegyenes háttal feküdt az ágyon. A karját maga mellé fektette. A lábujjai ugyanúgy az égnek meredtek, mint a tekintete, ami rátapadt a mennyezetre. Mikor kezd már el hatni végre az a gyógyszer? Eszem ágában sem volt azt a szót használni, amit Doki mondott. Ha... Felvettem a bogyókkal teli üvegecskét, és ütögetni kezdtem vele a lábamat. Ingerülten fel-alá jártam a parányi szobában. Végül leültem az asztalhoz, és kézbe vettem a rajta heverő liffyt. A tele-

gyöngyök térképe azt mutatta, hogy egyedül Harley tartózkodik odalent a fagyasztók szintjén. Mozdulatlanul állt a zsilipkapuhoz vezető folyosón. Kedvem támadt rácsörögni és szólni, hogy inkább a lefagyasztottakra vigyázzon, de egész egyszerűen nem maradt bennem annyi erő, hogy ismét veszekedni kezdjek. Nem lesz semmi bajuk odalent. Erős aggodalommal töltött el viszont, hogy a barátom valósággal belezúgott a csillagokba. Azóta nem viselkedett így, amióta Kayleigh meghalt. Doki akkor jóval több dilibogyót adott be neki. Amyre sandítottam. Vajon, mikor jön már végre rendbe azoktól a gyógyszerektől? Ha... Hátat fordítottam neki, és a falat bámultam, amire felírta az áldozatok névsorát. Már kiegészítette a listát, mert a falra felkerült a 63-as számú személy is, a nő, aki nem halt meg, meg a 26-os, a férfi, aki elpusztult. Csupán annyit írt ide, amennyit akkor tudott. A 63-as alatt azt olvashattam, hogy nő, fekete bőrű és életben maradt. A 26-os Theo Kennedyről meg, hogy férfi, fehér bőrű, a biológiai fegyverek szakértője és coloradói, meg hogy meghalt. Átnéztem a személyi adataikat a liffyben. Utána fogtam az ecsetet és a festéket, és újabb részletekkel egészítettem ki Amy fali listáját. A 63-ast Emma Bledsoe-nak hívták. A harmincnégy éves nő taktikusként dolgozott a tengerészgyalogságnál. Odaírtam Mr. Kennedy életkorát is. Hatvanhat éves volt. Nem feledkeztem el arról sem, hogy az utazási költségeit a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás biztosította. Hátrább léptem, és alaposan szemügyre vettem a falat. Számos

vonal kötötte össze egymással az áldozatokat, ám olyan nem akadt, ami mindenkihez elért volna. Mr. Robertson és Mr. Kennedy férfi volt. Amy viszont nő. Az életkoruk legkevesebb egy évtized különbséget mutatott. Egyikőjük sem született ugyanabban a hónapban. A közös pontok is meglehetősen gyengének tűntek. Emma Bledsoe nevét összekötöttem William Robertsonnal, lévén Emma tengerészgyalogos volt. Amy és Mr. Kennedy is Coloradóból származott. Amy nevénél habozni kezdtem. A falra nyomott ecsetből sűrű, fekete festék indult lefelé a falon. Végül rászántam magam arra, hogy összekössem kettőjük nevét. Undor fogott el, amikor meghúztam a vonalat. Annyira furcsa volt azt látni, hogy Amy neve összeköttetésben állhat a halott férfiéval. A négy áldozatnak azonban nem volt egyetlen közös pontja sem. A falon futó áthúzott vonalakból és firkálmányokból nem volt nehéz kitalálni, hogy Amy is ugyanerre a következtetésre jutott. Úgy tűnik, hogy a gyilkos minden megfontolás nélkül csapott le az áldozataira. Túl sok, ám ugyanakkor túl kevés adat nézett vissza rám. Nem tudtam mit kezdeni a jelentéktelen részletekkel, ugyanakkor semmi olyasmire nem bukkantam, ami miatt érdemes volt gyilkolni. Megfordultam, mert meg akartam kérdezni Amytől, hogy mit gondol. Ő azonban továbbra is a mennyezetet bámulta. Majd inkább akkor kérdezem meg tőle, ha már jobban van. Ha... Amikor visszatettem az ecsetet a lány íróasztalára, azonnal felfigyeltem a lapos, kék tárgyra. A jegyzettömböt Amy az apja ládájából vette elő. Az elmémben megszólaltak a riasztócsengők,

amikor kézbe vettem a könyvet. Ezen a viszonylag szűk hajón rendkívül nagy kincsnek számított a magánélet, és eddig tudatosan nem sértettem meg senkiét. Elvigyorodtam. Kivéve persze akkor, amikor betörtem Ősfő szobájába. Úgy tűnt, Amy hatására nagyon is sokféleképpen kezdtem különbözni a többiektől. Ősfő tanítása még mindig ott lebegett az elmémben. A különbözőség széthúzáshoz vezet. Úgy legyen. Erre a hajóra nagyon is ráférne egy kis széthúzás. A jegyzettömb első oldalán névsort találtam. Legfelül Ősfő neve állt. Amy minden egyes betűjét többször is átírta. A vastag betűkkel belevésett név valósággal ordított. A lány ráadásul aláhúzta, és vagy tucatnyi alkalommal bekeretezte. Alatta jött a „Doktor”, meg egy kérdőjel. Mellette jó pár apró benyomódást fedeztem fel. Úgy tűnt, hogy Amy a ceruza hegyével kopogtatta a papírt, miközben gondolkozott. Doki után sietve odavetett nevek és megjegyzések következtek. Ott voltam én, Harley (bár az ő nevét kihúzta), Luthe (olyan nagy erővel húzta alá, hogy a ceruza átszakította a papírt), „az a gonosz lány” (a megjegyzést egy csomó kérdőjel és egy savanyú képet vágó arc rajza vette körül), végül pedig Orion (őt is kihúzta). Csodálkozva bámultam a névsort. Ezek a nevek vajon mitől annyira fontosak, hogy Amy lejegyezte őket a kedvenc jegyzetfüzetébe? Megtántorodtam, amikor rájöttem a válaszra. A gyanúsítottak listája. Összeszorított szájjal néztem át újra a felsorolást. Amy úgy

döntött, hogy nem gyanakszik Harley-ra és Orionra. Bizonytalan volt, hogy mit gondoljon a „gonosz lányról” (Victria? Talán). Az én nevemet viszont nem húzta át. Tehát gyanúsítottnak tart, vagy legalábbis annak tartott, amikor elkészítette a listáját. Töprengeni kezdtem, hogy Harley mivel érte el azt, hogy kikerüljön a névsorból. Vajon mit kéne tennem ahhoz, hogy jó magam is ebben a megtiszteltetésben részesüljek? Ha majd felébred, bebizonyítom neki, hogy méltó vagyok a bizalmára. Ha... Ez is csak valamiféle erőpróba. És én csúfosan elbuktam rajta. Amy valamiért azt gondolja rólam, hogy nem vagyok elég jó. Pontosan ugyanúgy, ahogy Ősfő is azt gondolja, hogy csapnivaló vezető lesz belőlem. – Őööö... – nyöszörögte a lány. Az asztalra csaptam a könyvet és a ceruzát, és odarohantam az ágyhoz. Bágyadt mozdulattal dörzsölgetni kezdte az orrnyergét. Amikor leengedte a kezét, jól láttam, hogy a szemébe visszatért a fény. – Megöl ez a fejfájás – nyöszörögte, és becsukta a szemét. Néhány pillanat leforgása alatt sokkal több érzelemről tett tanúbizonyságot, mint az egész nap folyamán. – Mi történt? – nyöszörögte. – Mit gondolsz, mégis, mi történhetett? – Jóságos egek, fogalmam sincs! Arra emlékszem, hogy kaptatok egy közérdekű bejelentést. Aztán felvittél abban a nagy csőben. Azt egészen élveztem. Amikorra viszont beértünk abba a

hatalmas hodályba, ahol az a sok lámpa égett, ott már eléggé... zavart voltam. – Doki azt mondta, hogy ilyen hatást váltott ki belőled a hajó. Téged is elkezdett kikúrálni. Kaptál a nyugtató tablettákból. – A nyugtatókból? Ugyanabból a dilibogyóból, amit te és Harley, meg az összes gyogyós szed? Amy félretolt, és egyenes háttal felült. – Hát... igen. – A rohadt életbe! – sikoltotta. Egyszerűen kipattant az ágyból, és ökölbe szorított kézzel fel-alá járkált a szobában. – Ez a hajó úgy, ahogy van, el van szúrva! Nem vagyok bolond. Te sem vagy őrült, és Harley sem az! Befogtam a számat, mert félig-meddig hittem neki. Valamiért mégis úgy gondolta, hogy a hallgatásom az ellenkezés jele. – Mégis, hogy a fenébe történhetett meg, hogy te is, meg mindenki más is elhiszi ezeket a rohadt dolgokat ezen az átkozott hajón? Már miért kéne mindenkit megdugni, aki nem gyorsabb nálatok? Miért viselkedtek úgy, mintha agyhalott bábuk volnátok? Legfőképpen pedig, miért gondoljátok azt, hogy ez így helyénvaló? Megvontam a vállamat. A hajón mindig is ilyen volt az élet. Hogy a csudába lehetne mindezt elmagyarázni egy olyan lánynak, aki egy zűrzavaros, háborúk tépte világban nőtt fel, egy olyan helyen, ahol hétköznapi dolognak számított a különbözőség és hiányzott az erőskezű vezetés. El kéne magyaráznom, hogy csak így lehet működtetni egy normális társadalmat. Ez a béke ára. A mi világunk ugyanis nemcsak éppenhogy életben maradt, mint az övé, hanem virágzásnak indult és fejlődik, miközben a világűr végtelenjében egy

új bolygó felé száguld! Amy odavágtatott az asztalhoz, és felkapta a liffyt. – Hogy a francba kell bekapcsolni ezt a kurva abroszt? – üvöltötte, és ingerülten bökdösni kezdte az ujjával. – Ez a fólia olyan, mint egy számítógép, ugye? Találok benne információt a Földről? Mindjárt mutatok én neked igazi embereket. Most majd meglátod, hogy milyenek a normálisak! Beleütöm az orrodat abba, hogy mennyire elvarázsolt ez a hely! Rosszul próbálkozott. Ahogy keresztülhúzta az ujját a képernyőn, beélesítette ugyan a tele-gyöngyök kijelző térképét, amit odahívtam neki, de fogalma sem volt arról, hogyan lehetne hozzáférni a többi adathoz. Kopogtatni, majd döfködni kezdte a fóliát, végül ökölbe szorított kézzel ütötte és vágta. Az asztal lapja hangosan dübörgött. Felkeltem, odaléptem mellé, és óvatosan kivettem a liffyt a kezéből. Könnycseppek csillogtak a szemében. – Annyira elegem van az egészből – suttogta. – Ki nem állhatom ezeket az embereket! Elegem van ebből a világból. Nem tudok itt élni. Nem tölthetem az egész életemet ezen a helyen! Nem lehet. Nem fog menni. Hoppá! Ezek szerint csak felfogott valamit Ősfő odafent tartott beszédéből. Pontosan tudta, hogy csapdába került. Ugyanúgy, mint mi mind. Legszívesebben átöleltem, magamhoz szorítottam volna. Ugyanakkor nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ő pontosan ennek az ellenkezőjére vágyik. Miközben ez a lány szabad akart lenni, nekem egyre csak az járt az eszemben, hogy magamhoz szorítsam.

– Azt hiszem, tudok valamit, ami segíteni fog – szólaltam meg.

57. AMY KOROS FELETTÉBB TITKOLÓZÓ KÉPET VÁGOTT, amikor végigmentünk a Kórháztól elvezető ösvényen. Egyszerűen nem volt hajlandó elmondani, hogy mit forgat a fejében. Azt hiszem, emiatt tért vissza a jókedvem. Ez a srác pont olyan, mint egy kisgyerek. Szeretett volna eldicsekedni a barátainak az új játékszerével. Ez már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtkezzek a korábbi elmosódott, zűrzavaros, kábult emlékeimről. Már nem éreztem úgy, hogy nyakig vízben gázolok. A tó partján egy pár ücsörgött a padon. Vidáman integettek, amikor elmentünk mellettük. A nő ragyogó tekintettel, arcán a teljes boldogság kifejezésével bújt a férfi mellkasához. Jobb karjával átölelte a hasát, a férfi karja pedig a vállán pihent. Ahogy lehajtotta a fejét, rájöttem, hogy a méhében pihenő gyermekhez beszél, nem a mellette ülő férfihoz: – És minden csillagnak volt olyan kis farkincája. Ott huzigálták maguk után, miközben mind ránk világított. Meg rád. – Ősfő azt mondta, hogy nem nekem szánták – suttogta Koros, miközben a hátunk mögött elhalkult a pár csicsergése. Zavart pillantásomat látva magyarázni kezdett: – A Nagycsarnokban elhelyezett csillagokkal teli ernyő. Amikor rájöttem, hogy csupán villanykörtéket találtam, nem pedig igazi csillagokat, Ősfő azt mondta, hogy nem miattam van ott. Lesütötte a pillantását, és egész halkan folytatta: – Azon a napon ébredtél fel.

A szavai mintha elakadtak volna kettőnk között a levegőben. Mindketten úgy éreztük, hogy azóta egy örökkévalóság telt el. Koros fejével a padon ülő boldog pár felé biccentett. – Ősfő azt mondta, hogy a hamis csillagok rájuk várnak. – Ó, értem. Annyira jellemző arra a vén fajankóra, hogy még a csillagokat is az uralma alá akarta vonni. A segítségükkel akarta manipulálni a hajón élő embereket. Így amikor közölte velük, hogy nem élhetik meg a földet értést, az emberek legalább futó pillantást vethettek a csillagokra, és erről az élményről majd rengeteget mesélhetnek a gyermekeiknek. Hátrafordultam a padon ülő nő felé. A keze a hasára simult, és suttogó, lágy hangon a csillagokról mesélt a még meg sem született gyermekének. Megígérte neki, hogy ő majd egy bolygó égboltja alatt élheti le az életét. – Micsoda kegyetlenség! – csattantam fel. – Elhúzta az orruk előtt a külvilág mézesmadzagját, utána pedig az orrukra csapta a tetőt. Koros megrázta a fejét. – Ez nem egészen így van. Az emberek így majd mesélhetnek valami szépről a gyermekeiknek. Ilyen módon száll át a remény a következő nemzedékre. Hitetlenkedő pillantást vetettem a fiúra. – Te valamennyire egyetértesz Ősfővel, igaz? – Valamennyire. Szerettem volna vitatkozni vele. Az a vén fajankó elkényeztetett gyerekként viselkedik. Vadul dobálózik a játékaival. Csak az

ürügyre vár, hogy megtörjön minket. Guvadó szemmel lesi annak a jelét, hogy esetleg nem akarjuk a játékát játszani. Állandóan résen van. Pont olyan a szeme, mint Luthe-é. Egyáltalán nem segít az embereken. Koros téved, amikor ezt hiszi róla. Ősfő addig manipulálta a dolgokat, míg már senki nem törődött a ténnyel, hogy valamennyien halottak vagy vénségesen vének leszünk akkor, amikor a hajó végre eléri az új világot. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, Koros felkiáltott: – Megérkeztünk! Olyan büszkeség sugárzott belőle, hogy nem volt szívem kiábrándítani. Nem árultam el neki, hogy már jártam a Feljegyzések Csarnokában. Igaz, legutóbb alig álltam a lábamon. Beborított a sár, és bőgtem. Emlékszem a segítőmre, Orionra. Ha nem lett volna olyan kedves, egészen biztosan idegösszeomlást kaptam volna. A verandán álló hintaszékek egyike enyhén himbálódzott. Mintha éppen most kelt ki volna belőle valaki. Életnek azonban semmi nyomát nem láttam. Koros kinyitotta nekem az ajtót. Egy szempár villant fel előttem. Elmosolyodtam, mert arra számítottam, hogy Orionnal találkozom. Helyette azonban Koros festett képmása bámult le rám a téglafalról. – Ó! – kiáltottam, és kicsit közelebb léptem, hogy alaposabban is szemügyre vehessem az ajtó mellé függesztett új arcképet. Ősfő savanyú ábrázata helyett Koros képét akasztották oda. – Hát, izé – szólalt meg Koros szégyenlősen. Először azt gondoltam, azért hozott ide, hogy a festménnyel hencegjen. Jason egészen biztosan ezt tette volna a helyében. Ahogy azonban megnéztem magamnak a fiút, látszott rajta, annak

örült volna, ha észre sem veszem a festményt. – Menjünk beljebb! – folytatta. Kettőnkön kívül senki sem volt a sötét és néma Feljegyzések Csarnokában. Koros megmutatta a Föld hatalmas modelljét és az űrhajót. Ezeket már korábban is láttam. Úgy tettem, mintha érdekelne a dolog, de a falon felvillanó képek elterelték a figyelmemet. Amikor legutóbb itt jártam Orion társaságában, a falak nem mutattak semmit. Igazából nem is figyeltem oda rájuk. – Fali liffyk – magyarázta Koros, amikor észrevette, hogy nem rá figyelek. – Az Isten Áldása ezen dolgozott, amíg te aludtál. Rám vigyorgott, de én szinte észre sem vettem. Lenyűgözött a széles képernyőkön villodzó látvány. Egy folyamatábra a telegyöngyök működését szemléltette, mások pedig megmutatták a gravicsövek működési elvét. Remekműveket láttam. Felismertem Harley jó pár festményét. Úgy tűnt, hogy az ifjú művész különösen kedveli a díszhalakat. Számos képe ezeket a gyönyörű állatokat ábrázolta. A képernyőkön ezenfelül szobrok, edények, rajzok, kézzel hímzett paplanok látszottak. Az egyik liffyn hosszú felsorolást láttam. Amikor Koros megérintette a képernyőt, zene csendült fel az előtérben. Amióta felébredtem, most először éreztem úgy, hogy akár meg is szerethetném ezt a helyet. A legnagyobb jóindulattal sem állíthattam volna, hogy olyan, mint a Föld, de olyan remekműveket, találmányokat és élőlényeket láttam itt, amilyenek a Földön nem léteztek. Mindezt pedig azalatt alkották meg, míg én több nemzedék lábai alatt rémálmokkal küszködtem. Ugyanolyan keveset tudtak rólam,

amennyit én tudtam róluk. – Ez különös – szólalt meg a fiú, és a bütykével megütögette az egyik nagy falra szerelt képernyőt. – Mi az? – Ez a kép nem akar továbbmenni – felelte Koros. Ha nem láttam volna a feliratot – ÓLOMALAPÚ GYORSREAKTOR PROTOTÍPUSA fogalmam sem lett volna arról, hogy mit is látok. Nem mintha a név sokat segített volna. Továbbra sem tudtam, hogy mi lebeg az orrom előtt. – Lefagyott – folytatta a fiú. – Nézzük csak... Odalépett a falra szerelt, fekete dobozkák egyikéhez, és a hüvelykujját végighúzta az érzékelőn. – Parancsolj, Ősfő/Koros! – csipogta a számítógép. Körülöttünk megváltoztak a képek. Most a Földön készült felvételek keveredtek az Isten Áldása vívmányait bemutató képekkel. A Kórházat és a kertet ábrázoló kép helyét átvette a Monument Valley fényképe. Bár én sosem éltem ott, eszembe juttatta azt a helyet, tőle nyugatra, ahol az űrkutatási labor működött, egy óra autóútra Coloradótól. Ott találkoztam Jasonnel, és az volt az utolsó otthonom. – A legtöbb ember nem láthatja ezeket a képeket – magyarázta Koros, aki még mindig a makacs képernyővel küszködött. Azt akarta, hogy ne csupán a hajtómű vázlatrajza látszódjon. – Minden egyes új szülemény világra jötte után beindítjuk az iskolát. A gyerekek megnézhetik maguknak a Nap-Földet és az Isten Áldása modelljét. Ezeket idebent viszont nem láthatják. – De miért nem? – kérdeztem, és az ujjam hegyét lassan

végighúztam a Monument Valley-n, mielőtt az lassan átalakult. Most az egyiptomi szfinx nézett vissza rám. – Ősfő szerint nem vezetne semmi jóra, ha az emberek túl sokat foglalkoznának a Nap-Földdel. Szerinte a jövővel kell törődnünk, nem pedig a múlttal. – Te viszont mindent megnézhetsz. Koros összevont szemöldökkel bámulta a képernyőt. Egy pillanatra farkasszemet nézett a koreai Kim Dzsong II portréjával, de aztán a fénykép lassan elhalványult, és a helyét átvette az egyik régi amerikai elnök. Nem emlékeztem, hogy mi a neve. Az a kövér, nagy bajszos fickó. – Ez is része a kiképzésemnek. Az öreg azt akarja, hogy sokat tudjak a Nap-Földről. Akkor ugyanis megakadályozhatom azt, hogy újra elkövessük a régiek hibáit. Miért nem működik ez a rohadt képernyő? Szerettem volna a képébe vágni, hogy a Föld nem hibázott. Csak hát pontosan tudtam, hogy ez nem lenne igaz. Meg azt is a tudtára akartam adni, hogy Ősfő nagyon is bénán irányítja ezt a világot. Nem lehettem azonban még abban sem biztos, hogy mindez így igaz. Az űrhajón kialakult különös világ rengeteg titkot rejtegetett. Csomó mindennel egészen egyszerűen nem voltam tisztában. – Orion! – kiáltotta el magát Koros. – Lefagyott az egyik fali liffy! – Itt van Orion? – kérdeztem körülnézve. Meg mertem volna esküdni, hogy rajtunk kívül nincs itt senki más. Koros mögött lassan változtak a képek a falon. Az egyik régi elnök helyét átvette a másik.

– Ahogy az előbb mondtam, Ősfő azt akarta, hogy sokat tudjak a Nap-Földről. Rengeteg vezetőtök próbálkozott helyénvaló módszerekkel. Csak éppen nem sikerült rávenniük a népüket, hogy kövessék őket. Nézd meg őt például! Hátrasandítottam a képernyőre. – Kicsodát? Abraham Lincolnt? Koros határozottan bólintott. – Az Amerikai Egyesült Államok 16. választott elnöke. Ez az ország a Nap-Föld északi félgömbjén, az Atlanti- és a Csendesóceán között feküdt. Lincoln vezette az államot, amikor kitört a tagállamok közötti küzdelem, az amerikai polgárháború. – Igen, ezt én is tudom! – vágtam rá. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Koros olyan hidegen és távolságtartóan beszélt Abraham Lincolnról, hogy elbizonytalanodtam, vajon neki van igaza, vagy nekem. A szemem sarkából észrevettem, hogy valami megmozdult az ajtó közelében, az árnyékban. – Ősfő azt akarja, hogy én is olyan vezető legyek, mint Lincoln. Az elnök képe kezdett volna elhalványulni, de Koros megérintette a képernyőt, és Lincoln velünk maradt. Vártam, hogy folytassa. – Amikor eluralkodott a zűrzavar, és a szövetségi államok el akartak szakadni, Lincoln erőskezű vezetőként összetartotta őket. – Iiigeen. Hosszan elnyújtottam a szót, s közben az ajtó felé sandítottam, hogy Orion hallgatózik ott, vagy valaki más? Bárki rejtőzködik is az árnyékok között, miért nem jön elő, hogy beszéljen velünk?

– Amikor pedig az államok között fennálló ellentétek túl erősnek bizonyultak, Lincoln felszámolta a széthúzás okát. – Én... mit csinált? – Egynemzetiség. A háború azért tört ki, mert a különböző fajtájú emberek nem tudnak együttélni ugyanabban az országban. Lincoln visszaküldte a fekete faj gyermekeit az Afrika nevű földrészre, és a háború véget ért. Alig kaptam levegőt. – Te meg mi a francról beszélsz? Semmi ilyesmi nem történt! Koros megérintette a képernyőt. Lincoln arca szertefoszlott, és helyette egy szöveg jelent meg. A fiú hangosan felolvasta. A hangjában áhítat csengett: – 87 esztendővel ezelőtt ősapáink új országot alapítottak ezen a földrészen, mely arra az alapelvre épül, hogy minden ember egyenlőnek született. Most egy olyan könyörtelen polgárháborúba bocsátkoztunk, amelyben kiderül, mit képes elviselni a nemzet, ha az emberek nem egyenlőek. A háború nagy csataterén azért nézünk farkasszemet, hogy eldöntsük a nemzet, az osztatlan, békés nép jövőjét. E béke záloga, hogy egyformák legyünk. Nemzetünk erős lesz, ha egységesek és egyformák leszünk. A szöveg lassan továbbgördült a képernyőn. Koros mély lélegzetet vett, mintha folytatni akarná a felolvasást. – Állítsd meg! A fiú döbbent pillantást vetett rám. – Ez nem a gettysburgi beszéd! – csattantam fel. – Már hogyne volna az? – Pedig nem az.

– Miért, szerinted miről szól a gettysburgi beszéd? Lázasan töprengeni kezdtem. Megpróbáltam felidézni a tanultakat. – Az eleje tényleg így van. Viszont az a rész, hogy mindenkinek egyformának kellene lennie... na, az nincs benne. – Igen? És akkor pontosan hogy is szól ez a beszéd? – Izé... 87 esztendővel ezelőtt... hű... Figyelj, annak idején nem tanultam meg kívülről az egészet, de éppen elégre emlékszem, hogy tudjam, amit felolvastál, az kamu! Kételkedő pillantását látva magam is kénytelen voltam beismerni, hogy az érvelésem meglehetősen gyenge lábakon áll. Gondolatban jól bokán rúgtam magam. Hogy a fenébe jöhettem el a Földről úgy, hogy még ezt a fontos szöveget sem tudom? – Ez a változat... nos, ez alapvetően rasszista – kezdtem magyarázni. Úgy tűnt, Koros nem tudja, hogy mit jelent ez a szó. – Amit most felolvastál, az igazából a fajok elkülönítéséről szólt. A gettysburgi beszédben azonban semmi ilyen nem szerepelt. És ami azt illeti... Nézzél már a tükörbe! – A tekintetem végigsiklott Koros halványbarna bőrén, mandulavágású szemén, kiugró pofacsontján és sötét haján. – Te bizony a fajok keveredésének a gyermeke vagy. A fiú tökéletesen értetlenül nézett rám. Egész egyszerűen nem tudta felfogni, hogy a származásunk a személyes identitásunk része. Ő csupán azt látta, hogy a különbségek rosszak, és mindenki jobban jár, ha megszüntetik őket. Belém hasított a felismerés: ez Ősfő műve. A vénség akarja azt,

hogy a fiú így gondolkozzon. Mintha az ajtó irányából halk nevetést, kuncogást hallottam volna. Amikor villámgyorsan megpördültem, senkit sem láttam. A helyiségben csupán Koros állt. A fiú továbbra sem értette, hogy mi a bajom. Hogyan is érthetné? Hogyan tanulhatna a történelemből, ha egyszer megváltoztatták a múltat? Én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi történt valójában, de a tudásom nem elég mély ahhoz, hogy helyükre tegyem a dolgokat. Hisznek majd nekem, ha mégis megpróbálom?

58. KOROS AMY TOVÁBBRA IS INGERÜLTEN BÁMULTA A KÉPERNYŐT.

Ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint amikor idejöttünk. Hát, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Arra számítottam, hogy a múlt látványától majd jobb lesz a kedve. Megérintettem a képernyőt, mire Lincoln arca lassanként elhalványult. Az amerikai elnök ráncos képe és hosszú, zilált haja helyét átvette a német infláció idején készült felvétel. Az emberek talicskaszámra tolták az értéktelen pénzjegyeket. – Indulnunk kellene vissza! – csattant fel a lány. – Harley éppen elég ideje őrzi a fagyasztók szintjét. Most én jövök. Pedig még rengeteg minden akad itt, amit meg akartam mutatni neki. Ott vannak a könyvekkel teli helyiségek. Igazi könyvekkel, melyeket még a Nap-Földről hoztunk. A második emeleti kiállítóteremben a Nap-Föld remekműveit és műtárgyait mutatjuk be. Ott van például az az eredeti traktor is, amelyik alapján legyártottuk a sajátjainkat. A Tudományos Feljegyzések Tárában megnézhettük volna, hogyan fejlesztettük ki a tele-gyöngyök rendszerét meg a gravi-csöveket. Csak hát, ha Amy nem akarja látni ezeket, akkor semmi értelme ráerőltetni a látványosságokat. – Őt viszont ismerem! – kiáltotta váratlanul. A hangjában döbbenet keveredett csodálkozással. Félretolt, hogy jobban megnézhesse magának a képernyőn felbukkanó alakot. Én is megbámultam a fényképet, de nem tudtam, hogy ki lehet

rajta az a férfi. Egy idősebb fickó, életkora valahol félúton lehetett Doki és Harley kora között. Hiába volt sötét haja és szeme, akkor is furcsának és különösnek tűnt. Hát, igen. Nem pontosan olyan, mint mi. A külseje egészen egyszerűen... másmilyen. Az egyik lakókonténer előtt ücsörgött, s egy kövér újszülöttet tartott a kezében. Biztosra vettem, hogy a fickó nem lehetett különösebben fontos, hiszen akkor Ősfő rákényszerített volna arra, hogy megtanuljam az életrajzi adatait. – Ednek hívják. – Kit? – Őt a képen. Ed a neve. Akkor találkoztam vele, amikor lefagyasztottak. Egészen pontosan, ő volt az egyik fickó, aki lefagyasztott engem meg a szüleimet. Ez távolról sem tehette Edet olyan fontossá, hogy a képmása nem sokkal Abraham Lincoln után bukkanjon fel. Felemeltem a kezemet, és megérintettem Amy mellett a képernyőt. Ed fényképe kimerevedett. A következő érintésem után felbukkant a magyarázó szöveg is. – Edmund Albert Davis (ifjabb) – olvastam hangosan. – Az Isten Áldásán született első gyermek. A képen Edmund Albert Davis (idősebb) társaságában láthatjuk. Az apja az eredeti nap-földi legénység tagja volt. – Ismertem! – kiáltotta Amy. Félrehajtotta a fejét, és úgy bámulta idősebb Edmund Albert Davis képét, mintha a férfi itt állna előttünk, és hallhatná a szavait. – Fogalmam sem volt arról, hogy eljött a Földről, s elszegődött az Isten Áldásán. Én közben ifjábbik Edmund Albert Davisre gondoltam. Ő volt az

első emberi lény, aki beleszületett ebbe a kalitkába. Kíváncsivá tett. Milyen érzés lehetett olyan emberek között felnőni, akik még a Földön születtek? Milyen lehetett tudni, hogy ő sohasem láthatja azt, amit az öregek láttak? – Bárcsak jobban megismerhettem volna! – suttogta Amy. – Bár többet beszéltem volna vele! Milyen jó lett volna megkérdezni tőle, hogy miért lett a legénység tagja! Amikor találkoztunk, csak úgy áradt belőle a keserűség. Persze lehet, hogy csupán... Elhalkult a hangja. Bár a képre meredt, nem azt látta. Hirtelen elnevette magát. – Gondolj csak bele! Évszázadokkal ezelőtt találkoztam vele, most pedig összefuthatnék a leszármazottaival itt, ezen a hajón! Annak az embernek az utódaival, aki lefagyasztott! Ez milyen királyság volna! Felém fordult, és tágra nyílt a szeme. – Mi lenne, ha te is Ed egyik leszármazottja volnál? Az micsoda különös véletlen lenne! Nevetni kezdtem, mert ő is nevetett. – Lehet, hogy tényleg az vagy? – folytatta, és a tekintete ide-oda cikázott közöttem és a fali liffyn tündöklő kép között. – Hogy mi vagyok? – Ed leszármazottja? – Fogalmam sincs róla. – Na, ne már! – méltatlankodott a lány. – Ilyen fejlett számítógépes rendszer mellett egészen biztos, hogy valaki rögzítette a családfákat. Lefogadom, hogy Ősfőnek vagy annak az orvosnak megvannak a felmenőttek táblázatai. Hiszen ők ketten annyira

aggódnak a beltenyészet miatt. – A feljegyzéseket itt őrizzük. Hiszen ez a Feljegyzések Csarnoka – magyaráztam. Amy nem vette észre, hogy elmélyült a hangom. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy hiába találnánk meg Ed leszármazottait, én nem lennék közöttük. A születési adataim szigorúan titkosak. Ed utódainak családfáját egészen a nap-földiig visszakövethetjük, én viszont egyetlen nemzedéknyit sem mehetek vissza a múltba. – Na, ne csináld már! Nézzük meg, hogy Ed rokona vagy-e! – kiáltotta Amy. Megragadta a karomat. Még sosem volt ennyire izgatott, azóta hogy... vagyis hát, még sosem volt ennyire izgatott. Még ha csak egy pillanatra is, de teljesen megfeledkezett az aggodalmáról. Én pedig bármire hajlandó lettem volna, hogy ilyen lelkes maradjon. – Nem lesz túlságosan nehéz megtalálni a leszármazottait – szólaltam meg. – Biztosra veszem, hogy számos feljegyzés készült a fedélzeten született első gyerekről. Az ujjaim végigsiklottak a képernyő bemeneti részén. Megnyomtam az információs foltot. Begépeltem a kulcsszavakat. Amy lenyűgözve bámult. Még gyorsabban gépeltem. Az ujjaim összekeveredtek. A képernyő dühösen rám csipogott, nekem pedig újra be kellett írnom a keresőszavakat. Végre felragyogott az eredmény. Amy enyhén félrehajtott fejjel kezdte olvasni a felül megjelenő szöveget. – Ifjabbik Ed az idősebbik Ed fia volt... – mormogta halkan. A tekintete lassan lejjebb siklott. Hirtelen elkomorodott. Mintha

összezavarodott volna. Rám sandított, azt hittem, mindjárt kérdez tőlem valamit. Ehelyett visszafordult a fal felé, és halkan számolni kezdett. – Egy, kettő, három... Végre felém fordult. Ráncok jelentek meg a homlokán. – Tizenhárom nemzedék. Összesen tizenhárom nemzedék alkotja a családfát. Ifjabbik Edtől Benitáig tizenhárom nemzedéket jegyeztek fel. – Igen, és? Amy hátat fordított a képernyőnek, és fel-alá járkált a Nap-Föld modellje alatt. – Hány nemzedék születhet egyetlen évszázad leforgása alatt? Négy vagy öt? Akkor tizenhárom nemzedék élete nagyjából három évszázadot tesz ki, igaz? Biccentettem. – Viszont, itt van ez – mutatott a képernyő aljára. Benita neve alá apró betűkkel ezt írták: „Meghalt a Járvány idején. – Mikor volt a Járvány? – kérdezte Amy. – Nagyon régen – válaszoltam lassan. Megjelent előttem a Járvány időszakát ábrázoló szobor a Kórház kertjében. Az időjárás annyira megkoptatta, hogy már nem is lehetett kivenni az arcvonásait. – Milyen régen? – csattant fel a lány hangja. Idegessége rám is átragadt. – Jóval Ősfő előtt. Jóval az őt megelőző Ősfő előtt. – Akkor tételezzük fel, hogy nagyjából száz évvel ezelőtt. Ez

pedig azt jelenti, hogy Benita, a család tizenharmadik nemzedékének gyermeke... nagyjából háromszáz esztendővel azután született, hogy a hajó útra kelt. Csakhogy ő a Járványban halt meg... Arra a szörnyűségre pedig körülbelül száz évvel ezelőtt került sor. Ezek szerint a hajó egy jó évszázaddal hosszabb idő óta repül, mint ahogy eredetileg tervezték... – De hát, az űrhajónak 50 év múlva kéne célba érnie, mivel még csak 250 esztendeje repülünk – feleltem. Amy megtorpant, megfordult és a szemembe nézett. A tekintete valósággal belém fúródott. – És ebben biztosak lehetünk? – kérdezte. – Nézzük meg a Járvány utáni időszak feljegyzéseit! Ha megszámoljuk, hogy hány nemzedék született a Járvány óta, akkor talán rájövünk, hogy a valóságban milyen régóta tart a hajó útja. Hirtelen úgy éreztem, hogy iszonyatos súly nehezedik a vállamra. Megtántorodtam alatta, és velem együtt megtántorodott az egész hajó is. – A Járvány óta nem készültek ilyen feljegyzések. Most jut eszembe, Doki egyszer elmondta, hogy a Járvány alatt olyan sokan meghaltak, hogy utána már nem volt értelme folytatni a táblázatokat. – Az Időszak – suttogta Amy. Mintha csak magában beszélt volna. – Az Időszak a Járvány után kezdődött, ugye? – Összevont szemöldökkel meredt a semmibe. – Ez nem lehet a véletlen műve. Tizenhárom nemzedék született az indulás után. Benita idején kellett volna a hajónak célba érnie. Nagyjából három évszázad telhetett el addig. Utána viszont lecsapott a Járvány. Kezdetét vette az Időszak. És azóta nem készül feljegyzés az egymást követő

nemzedékekről... – És a fényképezést is betiltották – tettem hozzá. – Nem készültek fényképfelvételek a Járvány óta eltelt időszak alatt. Nincsenek képeink a hajóról. Kiskoromban lenyűgözött, amit a Járványról megtudtam. Ősfő ezzel a témával kezdte az oktatásomat. A szörnyűségről azonban nem maradtak meg fényképek vagy filmek. Napjainkban már csak az Irányító-szint tudósai készíthetnek fényképeket, de csakis azért, hogy így örökítsék meg a felfedezéseiket. – Valami történt a Járvány idején – töprengett Amy. – Valami olyan szörnyűség, hogy az arról készült valamennyi feljegyzést elpusztították. És azóta mindent, az Időszakot, az emberek viselkedését, mindent a Járványra lehet visszavezetni.

59. AMY KOROS MONDANI AKART VALAMIT, ám abban a pillanatban, amikor kinyitotta a száját, valósággal berobbant a Feljegyzések Csarnokának ajtaja. – Koros! – csattant Ősfő határozott, zord hangja. A fiú odaugrott az irányító panelhez. Azonnal eltűntek az otthonomat, az embereket és a helyeket ábrázoló tiltott felvételek. Az áruló családfákat elnyelte a sötét. A hajtómű lefagyott képmása is továbbsiklott. – Ezzel felesleges próbálkoznod – vicsorogta Ősfő. Egy ujjal megütögette a bal füle melletti gombot. – Pontosan szemmel tartom, hogy milyen fájlokat nyitsz meg. Mindig tudom, hogy mit nézegettél. – Bocsánat, uram! – vágta rá Koros önkéntelenül. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy csupán a szokás hatalmának engedelmeskedett. Azonnal megbánta, hogy ezt mondta. Kihúzta magát, és némiképpen visszanyerte az önuralmát. – De, mióta is figyelsz rám ennyire? Őszintén szólva, már az is meglepett, hogy törődsz velem. Amikor utoljára találkoztunk, olyan része... Döbbenten Ősfő felé fordultam. Részeg? Koros azt akarta mondani, hogy Ősfő berúgott? A vénség persze észrevette a mozdulatomat. Mégsem hozzám beszélt, hanem Koroshoz. – Az igazi vezető mindig a maga ura. Sosem részeg és sosem rendezetlen. – Na, most rám nézett. – Ha nem tévedek, előre megmondtam, hogy te komoly mértékben megzavarod a hajóm

működését. Úgy tűnik, nagyon igazam volt. – Semmi rosszat nem tettem! – kiáltottam. A hangomba leheletnyi pánik vegyült. Nem felejtettem el, hogy mivel fenyegetett. Ősfő megvetően legyintett. – Már az is elég, hogy itt vagy. Teljesen felzaklattad a... tanítványomat. Ezt az utolsó szót olyan undorral mondta ki, mintha a tanítványa nem lenne több egy idegesítő, hangosan vinnyogó kiskutyánál. Most újra Korost bámulta. – Ideje folytatni a tanulmányaidat. Az Időszak miatt nagyon sok dolgom volt, és hagytam, hogy ezzel a kislánnyal játszadozzál. Ha azonban olyan rohadtul ráérsz, hogy olyan dolgokat nézegetsz, amelyekről tudom, hogy megnézted őket, akkor tényleg eljött a pillanat, amikor sokkal hasznosabb dolgokra kell összpontosítanod. Elindult az ajtó felé. Koros ráharapott az ajkára. Nem tudta eldönteni, hogy kövesse vagy itt maradjon. – Várjon! Az idős férfi hátrafordult, amikor meghallotta a kiáltásomat, de nem jött vissza. – A rohadt életbe! Ugyan, mondjon már el pár dolgot nekem! – förmedtem rá, és felé indultam. – Maga is tudja, hogy itt néhány dolog nagyon nincs rendben. Már az Időszak is éppen elég szörnyű volt, és mostanra az orvos azt vette a fejébe, hogy megőrültem. Ugyanazokat a dilibogyókat kell szednem, amit Korosnak. Ez a hely pedig... – Ebből elég! – vágott a szavamba Ősfő hideg határozottsággal. – Figyelmeztettelek, hogy ne okozz bajt! Te viszont nem

engedelmeskedtél. – Azt hiszem erre a hajóra nagyon is ráfér egy kis zűrzavar! – Volt nemrég valaki más is, aki így gondolta. Többé nem teheti. Halotti csend támad a Feljegyzések Csarnokában. Koros felhördült. Ott álltam Ősfő előtt. Ősfő az ajtó előtt várakozott, én pedig a bolygó modellje alatt. Koros félúton helyezkedett el kettőnk között. Mintha ő lett volna az igazságért folytatott kötélhúzó versenyünk díja. – Gyerünk, Koros! – fordult a vénség újra az ajtó felé. – Mi történt a Járvány idején? – üvöltöttem. – Mi az, amit nem mond el nekünk? Hiszen maga tudja! Tudom, hogy tisztában van vele! Miért nem mondja el nekünk az igazat? Ez a kifakadásom végre elégnek bizonyult ahhoz, hogy megpördüljön, és három gyors lépéssel elém álljon. – Ezt a hajót titkokból építették. És titkokra van szükség a létezéséhez – vicsorogta. Parányi nyálcseppekkel borította be az arcomat. – Ha pedig nem fogod be végre a szádat, akkor majd megtudod, hogy mire vagyok képes, hogy megőrizzem a titkaimat. Menj vissza a szobádba! Szólok Dokinak, hogy gondoskodjon rólad. Gyerünk, Koros! A vénség bömbölését hallva Koros összerezzent, és Ősfő nyomába eredve kilépett az ajtón. Mielőtt az ajtószárnyak bezáródhattak volna, még egy gyors, bocsánatkérő pillantást vetett felém. Egyedül maradtam a poros makettekkel a sötétbe burkolódzó csarnokban. Csak akkor vettem észre, hogy ökölbe szorult a kezem, amikor kénytelen voltam ellazítani a karomat. Kinyújtottam az ujjaimat.

Remegtem a dühtől. Egy dolgot megfogadtam magamnak. Mindenáron ki fogom deríteni, hogy mit titkol mindenki elől Ősfő! Ha pedig megtudtam, akkor kiállok a főtérre, és hangos üvöltéssel mindent az emberek tudtára adok.

60. KOROS NEM ÉRT MEGLEPETÉS. Ősfő odavezetett a gravi-csőhöz, és felmentünk az Oktatási Központba. Leültem az asztalhoz, ám miközben a leckéztetésre vártam, a fejemben egymást kergették a gondolatok. Tudtam, hogy mi járhat Amy fejében. Azt hiszi, hogy gyáván követtem Ősfőt. A gazdája után ugrándozó, engedelmes kiskutyának tarthat. Jól láttam az arcán a csalódottságot, amikor otthagytam a Feljegyzések Csarnokában. Kénytelen vagyok hagyni, hogy gyengének tartson. Kénytelen vagyok lemondani arról, hogy felnézzen rám. Egy vezetőnek ugyanis ezt kell tennie. Még egy darabig tovább kellett játszanom ezt a játékot. Ősfő nem jöhetett rá arra, hogy nem vagyok buta vagy tudatlan. Elviselem a megvetését. Hagyom, hogy gyengének tartson. De nem ám örökké. Csak addig, míg össze nem omlik az a fal, ami megakadályozza, hogy én legyek ennek a hajónak a vezetője. Ősfő kezd megtörni. Ezt bizonyította, hogy őrjöngeni kezdett Amyvel. Mostanában nagyon hamar elveszítette a fejét. Az Időszak óta egyre erőszakosabban, egyre megfontolatlanabbul viselkedett. Repedések jelentek meg a jóságos, mosolyogó nagyapa álarcán. Kezdett előbukkanni a valódi énje. A kicsinyes, önző szörnyeteg. A hatalom megszállottja. Ahogy leállt vitatkozni Amyvel, egészen nevetségesen viselkedett. Ez a vén fafej minden erejével ragaszkodik a hatalomhoz. Nekem

pedig nem kell mást tennem, mint hogy kitágítsam ezeket a repedéseket. Nemsokára keresztüljutok ezen a falon, és kiderítem, hogy mit titkolt előlem ilyen hosszú időn át. Megtudom, miért nem akarta soha megosztani velem a hajó titkait. Bár Korosnak születtem, most először éreztem, hogy egy szép napon Ősfő lehet belőlem. A velem szembenálló vénség két ujjal megdörzsölte az orrnyergét. – Miért volt szükséged erre az információra? – Milyen információra? – A Nap-Föld történelmére, a hajtómű szerkezeti ábrájára és a Járványra. Mit kerestél? – kérdezte. Nem kiabált, de a hangjából iszonyatos feszültség érződött. – Miért fontos ez? – MERT ROHADTUL FONTOS! – bömbölte Ősfő, és mindkét öklével lecsapott az asztalra. Hűvös tekintettel néztem fel rá. Arra kényszerítettem magam, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Egy dolgot igenis megtanultam ma Ősfőtől. Ha hagyom, hogy elragadjanak az indulataim, akkor gyerekesnek és ostobának fogok látszani. Kiabálás helyett lassan, nyugodtan válaszoltam. Olyan világosan formáltam meg a szavaimat, mintha éppen valami nagyon egyszerű dolgot magyaráznék el: – Megszerzem mindazt, amire nem voltál hajlandó megtanítani. Egy napon nekem kell a hajó élére állnom. Ha nem árulod el, hogy mit kell tennem vagy mire van szükségem ahhoz, hogy jó vezető legyek, akkor majd magamtól jövök rá. És ha most csak itt állsz, és dühös vagy rám, mert választ kerestem mindezekre a kérdésekre,

akkor a hibát önmagadban kell keresned. Neked kellett volna felvilágosítanod ezekről a dolgokról. Ősfő először holtsápadttá vált, majd lángba borult az arca. – Arra sosem gondoltál, hogy minderre nagyon is jó okom lehet? Hogy nem véletlenül titkolózom előtted? – Nem – feleltem egyszerűen. – Kiskorom óta ismerlek. Semmit sem csinálhattam anélkül, hogy azt ne te akartad volna. Az elmúlt három évben meg egyenesen itt ültem veled. Mi okod lehetne arra, hogy bármilyen, a hajóval kapcsolatos információt eltitkolj előlem? – Úgy gondolod, mindent tudsz – vicsorgott a vén fafej. – Pedig csak egy hülye kiskölyök vagy! – Kezdesz szétesni – válaszoltam hűvösen. Félrehajtott fejjel néztem fel rá. – Már nem vagy a magad ura. Nézz csak tükörbe! Hiszen őrjöngsz. Nem vagy alkalmas arra, hogy te legyél az Ősfő. – És te talán az vagy? Most már teli torokból bömbölt. Éles üvöltése valósággal a fülembe hasított. Megvontam a vállamat. – Lehet valami abban, amire Amyvel rábukkantunk. Különben nem kezdtél volna ennyire őrjöngeni. Vajon mi lehet az...? Ősfőnek habzott a szája. Arra gondoltam, hogy Orion nagyon is tévedett. Nem alakoskodni kell a vén idióta előtt. Inkább fel kell dühíteni. Annyira, hogy kicseszettül őrjöngjön. – Nem hiszem, hogy a történelmi felvételek miatt gurultál dühbe. Azokat már korábban is mutattad nekem. Úgyhogy akkor a Járvány miatt titkolózol. Ősfő felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Belül még mindig dühöngött, a gyomrában izzott a tűz, de mostanra már visszanyerte

annyira a hidegvérét, hogy az arcára nem ült ki az őrjöngő indulat. – Nagyon régóta nem beszéltem erről senkinek. Felszisszentem. – Talán az engem megelőző Korosnak? Ősfő bólintott. – Magától halt meg, vagy te...? Nem bírtam rávenni magamat arra, hogy befejezzem a kérdést. – Többet akarsz tudni a Járványról? – kérdezte halk, félelmetesen érzelemmentes hangos. – Hát jó, akkor most mesélek neked a Járványról. Felpattant, aztán úgy állt, hogy ne kelljen a sérült lábára nehezednie. Mindkét öklét az asztalra szorítva valósággal fölém tornyosult. Nem tehettem mást, mint felemeltem a fejem, és hűvös tekintettel vártam a kinyilatkoztatást. – Akkor talán kezdjük azzal – szólalt meg végre hogy nem volt semmilyen Járvány.

61. AMY MIUTÁN KOROS MAGAMRA HAGYOTT a Feljegyzések Csarnokában, egy darabig egyedül álltam a sötétben. Nem tudhattam biztosan, hogy a fiú miért követte Ősfőt. Korosban megbíztam, ám a vén fafejt mindenre képesnek tartottam. Biztosra vettem, hogy Koros ugyanazt gondolta róla, mint én. Persze nem csak a fiúval törődtem. Mostanra már valósággal belém ivódott az aggodalom, a lüktető félelem. Valahogy meg kellett védenem a szüleimet. Mindenképpen meg kellett találnom a gyilkost. Rám tört a rémület újabb hulláma. A lábam remegni kezdett. Nem tudtam, hogy az izmaim futásra akarnak ösztönözni, vagy éppenséggel az a veszély fenyeget, hogy összeesem. – Amy? Ijedtemben felkiáltottam. – Orion vagyok – szólalt meg a férfi, és kilépett a Föld makettje mögött sötétlő árnyékok közül. – Itt voltál az előbb is? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy ott láttalak... Orion szégyenlősen rám mosolygott. – Tudod, szeretem a tele-gyöngyök kijelző térképét nézegetni. Észrevettem, hogy Ősfő is itt van a közelben. Nem nagyon jövünk ki egymással, ezért azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha visszavonulok, míg el nem megy. – Gyűlöl téged is, igaz? – kérdeztem. Orion bólintott. – Mit követtél el?

– Leginkább a létezésem gondolata bőszíti fel. – Hát, ezzel én is így vagyok. Orion hátrasimította a haját az arcából. A bőrén fehéren villant valami: a nyaka bal oldalán hosszú forradás látszott. – Van valami, amit már régen meg akartam kérdezni tőled – folytatta. – Láttam ám, hogy futottál. És... mi elől menekültél? Ezt kérdezte a nyúltenyésztő lány is, de biztosra vettem, hogy a feljegyző valami másra kíváncsi. – Nem is tudom – válaszoltam. – Viszont úgy érzem, hogy már elegem van a menekülésből. – Hát, igen – pillantott hátra Orion a Feljegyzések Csarnoka belseje felé. – Pont, mint nekem. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – morogtam, bár igazából sehol sem vártak rám. Viszont megfogadtam magamnak, hogy nem fogok itt meglapulni. Eszem ágában sem volt az elérhetetlen bolygók árnyékában menedéket keresni. – Látogass meg máskor is! – kiáltott utánam Orion. Nem voltam hajlandó arra, hogy futva tegyem meg az utat vissza a Kórházba. Hát, nem! Sétáltam. Nem engedtem meg magamnak, hogy a testem belépjen abba a zónába, ahol a mozgás kitörli az elmémből a gondolatokat. Lassú, megfontolt léptekkel haladtam, mert így a gondolataim kergethették egymást. Párás meleg fogadott a Kórház kertjében. A Földön azt gondoltam volna, hogy lóg az eső lába, csak hát, nem a Földön voltam. Ezen a helyen az eső a mennyezetre szerelt öntözőrendszerből hullott alá.

– Hagyjatok már békén! – szólalt meg a hátam mögött egy idős, női hang. – Fel tudok én menni egyedül is a lépcsőn. Kíváncsi arccal megfordultam. Ismertem ezt a hangot. Tudás és tapasztalat csengett benne. És tényleg, Steela állt ott. Az idős hölgy, aki szétzavarta a Város határán a táplálók csőcselékét. Amikor a felébredésem után először futni mentem. – Igen, anya – felelte fiatalabb kísérője, aki a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított az anyjára. Ugyanolyan színtelen hangon beszélt, mint Filomina, amikor találkoztam vele a nőgyógyászati vizsgálat során. Steela tekintete a szemembe fúródott. Tejjel kevert agyagra emlékeztetett az idős szempár színe. Egy pillanatig feszülten figyelt, aztán ráncos ajkán felragyogott a még ráncosabb mosoly. Elszíneződött, szabálytalan fogaira hagymadarabkák tapadtak. Az orromat megcsapta a hagyma szaga, ám a mosoly így is tetszett, mert a szívéből fakadt. – Anya! – ismételte a fiatalabb nő. – Fogd már be a szádat, kisszívem! – szólt rá jókedvűen az anyja. – Csak egy percet kérek. – Hát persze, anya – válaszolta a lánya. Olyan mozdulatlanul állt ott, mint a játék autó, amelyiknek lejárt a lendkereke. A legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy az anyja ilyen durván szólt rá. Szépen, nyugodtan ácsorgott mellette. – Örülök, hogy újra láthatom – szólaltam meg, és kezet nyújtottam. Steela szorítása erősebb volt annál, mint amire számítottam. – Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! Annyira utálom ezt a

helyet. – Anya – szólalt meg Steela lánya kedves hangon most már tényleg be kellene mennünk a Kórházba. Az idős nő arcán ellentétes érzelmek tükröződtek. Dac és beletörődés. – Anya – ismételte meg a lánya. Továbbra is kedvesen mosolygott. Annyira kiegyensúlyozott volt. Hátborzongatóan kiegyensúlyozott. – Jövök már! – csattant fel Steela. A hanglejtése alapján dühös gyerek is lehetett volna, ám a külseje elárulta, hogy csupán egy szomorú, idős néni áll előttem, aki már túl öreg ahhoz, hogy önállóan irányítsa az életét. – Majd én beviszem – ajánlottam fel, mielőtt meggondoltam volna a dolgot. – Úgy értem, amúgy is éppen oda tartok. Nagyon szívesen bekísérem. A fiatalabb nő pislogni kezdett. – Ha ez megfelel neked, any... – Igen, igen, megfelel. Menj innen! Steela a távozó lánya után nézett. – Rettenetesen szégyellem magam, hogy a saját édes lányom pont olyan, mint a többiek. Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek, kik is azok a többiek, de a néni megelőzött. – Azok az agyatlan idióták. Tizenkét éves koromban rám sütötték, hogy bolond vagyok. Aztán meg kiképeztek, hogy én irányítsam a mezőgazdasági termelést. Miközben a lépcsők felé vezettem, a tekintetével megsimogatta a

Kórház mögötti kertet. – Az a kert az én művem. Előttem csupán gaz meg bokrok nőttek ott. Azóta is szedem azokat a kis kék-fehér dilibogyókat. Semmi kifogásom ellenük. Inkább kapjam a gyogyósok bogyóit, minthogy olyan üres legyek, mint ők. Bárcsak a lányom is bolond volna! Lehet, hogy akkor jobban kedvelném. Üresek. Ez a szó nagyon is kifejezte a szörnyű valóságot. – Hallottam ám, hogy mit mondtak rólad a tele-gyöngyben – folytatta, miközben megragadta a karomat. Viharvert ujjaival meglepően nagy erőt tudott kifejteni. – Nem hiszem, hogy olyan vagy, amilyennek leírtak. – Azt hiszem, a néni a hajó egyik legokosabb embere. Felmordult. – Dehogy vagyok okos. Felemelte a fejét, amikor odaértünk a bejárati ajtóhoz. – Cseppet sem vagyok okos, hanem inkább rohadtul félek. Ez minden. Most már olyan erővel szorította az alkaromat, hogy a körmei belemélyedtek a bőrömbe, pont ott, ahol a legérzékenyebb volt. Le akartam fejteni az ujjait a karomról, de amikor ránéztem, rájöttem, hogy úgy kapaszkodik belém, mint egy mentőövbe. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy megfulladjon. – Mégis, mitől tetszik ennyire félni? Kifejezéstelen arccal meredt maga elé. – Én vagyok az egyik legutolsó. Felemelte a fejét, és észrevette, hogy értetlenül néztem vissza rá. – A szüleményem egyik legutolsó tagja.

A két ajtó félresiklott előlünk, és mi beléptünk. Steela egyre lassabban lépdelt. Pár lépés után meg is állt az előcsarnokban. – Innen senki nem jön vissza. – Ne tessék már butáskodni! – nevettem el magamat. – Én is kijöttem ma reggel. Steela tekintete végigsiklott a karomon. – Nem felejtettem el őket. Soha senkit nem felejtek el. Sunestrát, Everardot, az én Albie-mat... Az ő kedves, agyatlan családjuk mindegyiket bevágta ide, és soha senki nem tért haza. Aggódva ráharaptam az ajkamra. – Nem találkoztam velük idebent – szólaltam meg. Utána viszont eszembe jutott, hogy nem is olyan régen behozták ide azt a nénit, és az ápolónő felvitte. De vajon, hova? Odavezettem Steelát a recepciós pulthoz, és a torkomat köszörülve felhívtam magamra az ott ülő nagydarab asszonyság figyelmét. – Mi van? – kérdezte, és kemény, hideg pillantást vetett Steelára. – A lánya behozta a Kórházba – magyaráztam. A nővér bólintott, és feltápászkodott. – Majd felviszem a harmadikra. – De hát, nem is kérdezte meg, hogy mi a baja! A nőszemély a szemét forgatva felnézett az égre. – Mi bajod? – kérdezte meg Steelától. – Semmi – felelte Steela. – A lányod azt mondta, hogy összezavarodtál? – A lányom azt mondta, hogy én... – kezdte volna Steela, és az arcára kiült az aggodalom.

– Nem olyan vészes a helyzet – szóltam közbe, és megsimogattam a kezét. – Az idős emberek néha kicsit összezavarodnak. Nem kell aggódni miatta. – A nővérre meredtem. – Ezért viszont még senkinek sem kell bejönni a Kórházba. Ha gondolja, hazakísérem a nénit. – Mennyire voltál összezavarodva? – tudakolta unottan a nővér. Steela arca elkomorodott. Azonnal megértettem, hogy most már tényleg megijedt. Valóban rettegett. – Én... emlékeztem... – dadogta. – És mit hittél? Mire emlékeztél? – firtatta a nővér. Közben nem is nézett fel ránk, mert a liffyjébe gépelt valamit. – A csillagokra – suttogta Steela. Önkéntelenül is megszorítottam a kezét. – Korábban, amikor Ősfő azt mondta... – Elakadt a hangja. Nem is kellett befejeznie. – De hát... Most már minden figyelmemmel Steelára összpontosítottam. Erősödő remegése egyértelművé tette, hogy iszonyatos fontosnak tartotta azt, amit elmondani készült. Az ápolónő hatalmasat ásított. – Arra emlékeztem, hogy ez már megtörtént egyszer. Amikor terhes lettem a lányommal... – Dehogy történt meg – szólt közbe a nővér. – Csomó őszhajú beszél ilyesmiről. Összekeveritek a múltat a jelennel. Steela elvörösödött. – Ne akard már megmondani nekem, hogy mire emlékezhetek! – A klasszikus időskori zavarodottság esete. Az életkorral jár – állapította meg a nővér közömbös hangon. – Na, gyere velem! Kijött a pult mögül, és Steela karja után nyúlt, ő azonban még erősebben szorította a kezemet, és nem volt hajlandó megmozdulni.

– Hova akarja vinni? – kérdeztem. – Fel a harmadikra. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Le kéne váltanom Harley-t, aki lent őrködött. Összpontosítani kéne, hogy megoldjam a gyilkosság titkát, Steela vékony kis keze azonban annyira remegett. Az előbb megfogadtam magamnak, hogy nem fogom cserbenhagyni. Csak van még annyi időm, hogy egy darabig itt maradhassak mellette. Ezenfelül... felettébb szerettem volna tudni, hogy mi van azok mögött a zárt ajtók mögött. – Majd én felviszem oda – ajánlottam fel. Éreztem, hogy Steela valósággal megroggyant a megkönnyebbüléstől. – Nem lenne szabad... – Tényleg, szívesen. – Felhívom Dokit – felelte az ápolónő, és a keze elindult a bal füle irányába. – Ne fáradjon vele! Voltam én már korábban is odafent. Nem veszünk el út közben. Az ápolónő vonakodva ugyan, de bólintott. Egészen addig szemmel tartott minket, míg oda nem értünk a lifthez. Úgy éreztem, arra számít a némber, hogy megpróbálunk elmenekülni. Ehelyett megnyomtam a hívógombot, és megvártuk a felvonó érkezését. – Elszökhetünk – suttogtam Steelának. – Ismerem az egérutat. Ki tudom vinni innen úgy, hogy senki nem veszi észre. Ezt most vajon miért ajánlottam fel? Ha orvosi ellátásra van szüksége, akkor azt csak a doktortól kaphatja meg. Ugyanakkor viszont nagyon is jól láttam, hogy kialudt a Steelában lobogó tűz, és

a helyét átvette a rémület. A belőle sugárzó iszonyat kezdett engem is hatalmába keríteni. Steela megrázta a fejét. – Teljesen világosan látom önmagamat, ahogy ott álltam abban a Nagycsarnokban. Terhes voltam. A lányom születésére vártam. Közben a csillagokat néztem. Kristálytisztán látom magam előtt az egészet. De hát, ez lehetetlen, nem igaz? Az ápolónő azt mondta, hogy az öregek közül sokan összezavarodtak. Lehet, hogy az öregség ráment az agyamra. Azt hiszem, beszélnem kéne az orvossal. Kinyílt a lift ajtaja. Addig nem engedtem el Steela karját, míg mind a ketten be nem léptünk. Az ujjam egy pillanatig megtorpant a második emelet gombja fölött, de a rövid habozás után tovább siklott felfelé, és benyomta a harmadik emelet gombját. A gyomrom begörcsölt, amikor elindultunk. Mind a ketten csendben maradtunk. A lift nagyjából egy percen át emelkedett. Megtorpant. Az ajtó fölötti kijelző azt mutatta, hogy felértünk a harmadikra. – Maradj velem! – suttogta Steela, amikor feltárult az ajtó.

62. KOROS – HOGY ÉRTED AZT, HOGY NEM IS VOLT JÁRVÁNY? – kérdeztem. A fejemben őrülten kavarogtak a gondolatok. A Járvány volt az egyik legalapvetőbb dolog, amiről mindannyian tanultunk. Én is, meg a táplálók és az irányítók is. Valamennyien. A hajón minden gyerek első leckéje erről szólt. Arról, hogy szorgalmasan, közös erővel kell dolgoznunk, különben újabb Járvány csaphat le ránk. A betegségtől való félelem annyira beleivódott az életünkbe, hogy már akkor meditapaszt csapunk a kezünkre, ha csak felmerült bennünk a megbetegedés gyanúja. Ha valaki tüsszentett a hajón, arról Doki azonnal tudott. – Nem volt Járvány. Persze előfordultak megbetegedések a hajón, és őszintén mondom, hogy ezek közül némelyik kifejezetten súlyos volt, de nem csapott le ránk a gyilkos Járvány. – De hát, az elhunytak... még mostanra sem hevertük ki, hogy a Járvány megtizedelt minket. Hiába telt el olyan hosszú idő azóta, még mindig kevesebben vagyunk, mint ahányan eredetileg útra keltünk. Lelki szemeim előtt megjelentek a Város üres konténerei. A hajón még jókora terület várt megművelésre. Kevesen voltunk, pedig a Járvány óta nagyon sok idő telt el. Ennek ellenére, minden múltbéli eseménynél elevenebben élt az emléke. – Ezt éppen tőled tanultam. Azt mondtad, hogy a hajó lakosságának háromnegyede elpusztult a Járvány idején. A hangomba jókora adag vád vegyült. Igazából nem lett volna

szabad meglepődnöm. A szomszédos helyiség tetejére szerelt villanykörték ezer szónál ékesebben meséltek a hazugságokról. – Sokan meghaltak. De nem fertőzés miatt. – Ezt meg hogy érted? – üvöltöttem. Szerepet cseréltünk. Most Ősfő viselkedett hűvösen, én pedig a kétségbeesés és a pánik határán tántorogtam. Mi fog még kiderülni? Életem melyik fontos részéről tudom majd meg, hogy hazugság az egész? – Na, gyere! – sóhajtott hatalmasat az idős férfi, mintha legszívesebben semmit se mutatna nekem. Mielőtt meggondolhatta volna magát, felpattantam, és a nyomába eredtem. Kisiettünk az Oktatási Központból, átszeltük a Nagycsarnokot, és a kerek lejáraton keresztül leereszkedtünk az Irányítószintre. Ősfő cipője hangosan kopogott a csempével borított padlón. Sérült, csoszogó lába miatt még jobban érződött a sántítása. Nem törődött sem velem, sem az érkezését vigyázzállással köszöntő irányítókkal. Talán különös, de az Irányító-szint a fagyasztók szintjére emlékeztet, arra a helyre, ahonnan Amy jött. Errefelé nincsenek szálláshelyek. Az irányítók kivétel nélkül a Tápláló-szinten, a Városban élnek, s a gravi-csövön át jutnak fel ide. A fagyasztók szintjéhez hasonlóan itt is mindent fém borít. A szétágazó folyosókról laboratóriumok és irodák nyílnak. Némelyik ajtóra biometrikus érzékelőt szereltek, míg mások annyira régimódiak, hogy igazi, a Nap-Földön készült zárak vannak rajtuk. Az esetek többségében még csak nem is sejtem, hogy mi lehet az ajtók mögött. Ősfő sosem vette magának a fáradságot, hogy megtanítson

arra, milyen különös dolgokkal foglalkoznak a tudósok és az irányítók. Halványan emlékeztem arra, hogy az egyes beosztások fontosságát jól tükrözi az, hogy hol végzik a tevékenységeiket. A gravi-csőhöz legközelebbi irodák a legkevésbé fontosak. Az ott dolgozók az időjárás manipulálásával és a termőtalajminták ellenőrzésével foglalkoznak. A folyosón felfelé haladva egyre fontosabb kutatómunka folyik. Eddig legmesszebb is csupán félútig juthattam. Az ottani kutatók a központi világítótestünkkel foglalkoznak. Ősfő egészen a folyosó túlsó végéig vezetett. Ilyen messzire még sohasem jutottam idelent, ezek az ajtók mindeddig zárva maradtak előttem. Mivel jól ismertem a hajó tervrajzát, pontosan tudtam, hol vagyunk. Ez itt az Energiakutató Részleg volt. Itt azokat a magfizikai folyamatokat tanulmányozzák, melyek fontos szerepet játszanak az energiaközpontban. Úgy szoktuk mondani, hogy azon a helyen dobog a hajó hatalmas szíve. Az energiaközponton túl már csak a navigációs irányítóközpont fekszik. Ősfő szerint oda csupán a legmagasabb rangú irányítók mehetnek be. Azok, akik 49 év és 263 nap múlva leszállnak az Isten Áldásával... Vagyis hát, akarom mondani 74 év és 263 nap múlva. Bizony. 74 év múlva. Csessze meg... 74. Ősfő végighúzta a hüvelykujját az energiaközpont ajtaja mellé szerelt biometrikus érzékelőn. – Ősfő/Koros beléphet – hallatszott a kellemes gépi hang. Elbizonytalanodtam. Ilyen messzire korábban még sohasem jutottam. Ősfő azonban meg sem állt. A szemközti falon látható ajtó felé sietett. Amikor kinyitotta, meghallottam a hajó központi

egységének mély morgását. Végre-valahára látni fogom a hajtóművet. A motort. A tulajdonképpeni motorházban fullasztó hőség uralkodott. Meglazítottam a galléromat és feltűrtem a zubbonyom ujját, miközben Ősfő a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy esetleg nem érezné jól magát a hőségben. Körülöttünk mindenfelé tudósok rohangáltak. Némelyeknek üvegcsék, míg másoknak fémdobozok voltak a kezében. Szinte valamennyien liffyt gyűrtek a hónuk alá. A képernyőkön igencsak fontosnak tűnő táblázatok és diagramok látszódtak. – Ne maradj le! – förmedt rám Ősfő. Én viszont lemaradtam. Felemelt fejjel megtorpantam a terem közepén. A padlóba süllyesztve ott tornyosult előttem a hajtómű. Valami oknál fogva sohasem képzeltem, hogy a hajtómű itt lesz a motorházban. Persze tisztában voltam azzal, hogy itt van, ám eszem ágában sem volt eltöprengeni a jelentőségén. Ősfő leckéinek hála tudtam, hogy a hajtómű a maga kezdetleges alakjában nem más, mint egy urániummal fűtött atomreaktor. Az előttem tornyosuló tárgy leginkább egy kémcsőre emlékeztetett. Igaz, a hatalmas képződmény legtetejéből vastag fémcsövek serege ágazott el. A fejrészből kiindulva indaként tekeredtek a hajtómű testére. Újra és újra hallottam egy visszatérő hangot. Csörr-puff-csörr. Ilyen hangot ad ki magából a hajó dübörgő szíve. – Nagyon hangos – mordult fel Ősfő, amikor észrevette, hogy már nem figyelek a szavaira. – És nagyon büdös. Eddig nem is figyeltem fel a kenőanyagok és a tisztítószerek

különös, összekeveredő szagára. – Annyira gyönyörű. A vénség felhördült, majd még nagyobb összpontosítással meredt rám. – Egyáltalán nem gyönyörű – csattant fel, és a tekintete a szerkezet felé siklott. Színtelen hangon folytatta. – Ennél rondább tákolmányt soha életemben nem láttam. Tudod, hogy milyen fajta hajtóművünk van? – Nukleáris – válaszoltam. Ősfő erre a szemét forgatta. – Nem lehetne kissé pontosabban? Próbáld meg, hátha sikerül! – Ólomhűtéses gyorsreaktor? – kockáztattam meg, mivel eszembe jutott a Feljegyzések Csarnokában látott hajtómű vázlatrajza. Ősfő előhúzta a zsebéből azt az apró modellt, amelyet akkor láttam az íróasztalán, amikor beosontam a szobájába. Szétszedte a makettet, hogy láthassam a belső felépítését. A hajtómű valamilyen élőlényre emlékeztetett az erei és a testrészei miatt. Halkan zúgott benne az élet csörr-puff-csörrje. – Urániumot használunk – folytatta aztán. – A sugárzó anyag keresztülmegy a reaktoron, majd ide kerül... Kezével a kémcsőre emlékeztető hajtómű mellé szerelt parányi dobozra mutatott. A két készüléket csövek és drótok kötötték össze. – Az urániumot újra feldolgozzuk a nukleáris fűtés folyamatának túlsó végén. Elméletileg képesek vagyunk újra és újra felhasználni az urániumot. Így folyamatosan újratermeljük az

üzemanyagrendszerünket. A figyelmemet persze nem kerülte el a legfontosabb kifejezés. Mit jelent az, hogy „elméletileg”? – Talán nem ez történik idebent? – Az üzemanyag újrahasznosításának folyamata nem úgy működik, ahogy kezdetben gondoltuk – válaszolta Ősfő. – Az eljárás során nem csökkenhetett volna az uránium minősége. – Mert lecsökkent? – Le – biccentett a fejével. – Mi történt? Jól láttam, hogy szeretett volna másfelé nézni, de a pillantásom továbbra is a szemére tapadt. – Rövid választ akarsz? Hát, lelassultunk. Egyre lassabbak vagyunk. Kezdetben még elértük az eredeti sebességünk nyolcvan százalékát, aztán már csak hatvanat. Manapság néha képesek vagyunk megközelíteni a negyven százalékot, de általában ennél rosszabb a helyzet. – Szóval, akkor ezért csúszott el a hajó célba érése? Ezért kell még várnunk a megérkezéssel? Ősfő felhördült. Amióta beléptünk ide, a hajtóműhöz, most először mutatta ki az érzelmeit. – Arról a nevetséges 25 évről beszélsz? Bárcsak annyi lenne a lemaradásunk! Még félúton sem járunk. Ebben a pillanatban legalább 250 évvel le vagyunk maradva az eredeti tervekhez képest.

63. AMY A DOKTOR A HARMADIK EMELETEN VÁRT RÁNK. Érkezésünk cseppet sem lepte meg, ezért azt feltételeztem, hogy a földszinti dagadt nővér mégiscsak felszólt neki. Tudtam, hogy nem bízhatunk meg abban a ribancban. – Steela, hogy vagy? – kérdezte az orvos megjátszott szívélyességgel. – Amy, innen átveszem tőled. Menj vissza a szobádba! – Köszönöm, de inkább maradok – vágtam rá, mert megéreztem, hogy a néni erősen megszorítja a karomat. – Tessék? – kérdezte az orvos döbbenten. – Itt maradok Steelával. – De hát... – Azt akarom, hogy itt maradjon – szólalt meg a néni világosan és érthetően. Az orvos elkomorodott. – Itt maradok – jelentettem ki. A doktor összeszorította elfehéredő ajkait. – Rendben – nyögte ki végül. A kezében tartott liffyre pillantott. – A 36-os ágy szabad. A folyosóra nyíló harmadik ajtó felé fordult. Nem láttam mellette biometrikus érzékelőt. Helyette az orvos előhúzott egy jókora vaskulcsot a zsebéből. A tágas kórteremben tíz ágy sorakozott. Öt mindkét oldalon. Az orvos odavezette Steelát a leghátsó ágyhoz. Az összes többiben

feküdt már valaki. – Már vártunk ám téged – figyelmeztette Steelát. A hátamon végigfutott a hideg. A doktor halkan mormogva folytatta. – Sokkal egyszerűbb egyszerre elintézni az egész szobát. Fejével az ágy végén heverő szépen összehajtott kórházi köntös felé biccentett. Steela rám nézett. Nem akart elengedni. Én sem őt. Amikor a keze végül eleresztette az alkaromat, az olyan volt, mintha elköszöntünk volna egymástól. A férfi olyan közömbösen állt ott, mint akiben fel sem merül, hogy most el kéne fordulnia. A néni remegő kézzel kikapcsolta a zubbonya legfelső gombját. – Legyen már egy kicsit udvariasabb! – sziszegtem az orvosnak. Mivel szemmel láthatóan nem fogta fel, hogy miről beszélek, megfogtam a könyökét, és oldalra fordítottam. Miközben vártuk, hogy Steela átöltözzön, alaposan szemügyre vettem a doktort. Háttal állt nekem, és a fal melletti asztalon elhelyezett műszereket piszkálta. Esze ágában sem volt kilesni az öltözködő Steelát. Ugyan, miért tett volna ilyet? Hiszen a néni annyira öreg volt. Nem. A doktor egyszerűen elfelejtette, hogy Steelát esetleg zavarhatja, hogy egy férfi előtt kell levetkőznie. Az orvos nem tekintette érző, emberi lénynek a páciensét. Túl rég óta tetszelgett a doktor bácsi szerepében az együgyű táplálók között. Elfeledkezett arról, hogy milyenek az igazi emberek. – Kész vagyok – szólalt meg remegő hangon Steela. Felült a kórházi ágyra, a lábát nyílegyenesen kinyújtotta maga elé, s térdig betakarózott egy lepedővel. Amikor körülnéztem, jól

láttam, hogy a kórteremben fekvő többi beteg is pontosan ugyanezt tette. Csakhogy ők az „ostoba fajankók” közé tartoztak. Legalábbis Steela annak tartotta őket. Most azonban öntudatlanul mégis őket utánozta. A felső ruhája és a nadrágja szépen összehajtva hevert az ágy végében. A kórházi köntöst lényegesen vékonyabb szövetből varrták, mint a megszokott holmiját. Ebben az öltözékben kisebbnek, gyengébbnek, betegebbnek látszott. Valósággal üvöltött belőle a félelem. Jól láthatóan remegett, és fel sem merült bennem, hogy ennek a szobába befújt hideg levegő lenne az oka. – Az meg mi a csoda? – tudakolta, és a hangjából kiérződött a pánik. – Csak infúzió – felelte az orvos, miközben szétválogatta a csöveket. – Azért, mert... tápanyag van bennük. – Miért nem használják inkább azokat az egészségügyi tapasz dolgokat? – kérdeztem. – A meditapaszokkal csak az egyszerűbb dolgokat lehet kezelni. Például a fejfájást meg a hasmenést. Ez most lényegesen komolyabb beavatkozást igényel. – A többiek közül senki sem kapott három infúziót – állapította meg Steela. A kórteremben olyan csend lett, hogy szinte el is feledkeztem a többi páciensről. A többi ágyban fekvő vénségek bágyadt arccal bámulták a mennyezetet. Táplálók voltak. Steelának igaza volt. Ők csupán két infúziót kaptak. Egyet a bal kézfejükbe, egyet pedig a bal alkarjukba. – A harmadik különleges, mivel te magad is különleges vagy.

– Ostobaság. Az orvos halványan elmosolyodott. – Azért kell három, mert te vagy az egyetlen, aki egész életén át nyugtatókat szedett. Steela ráharapott az ajkára. Akárcsak Koros, ő is azért hitte azt, hogy őrült, mert a doktor egész életében ezzel mosta az agyát. Mostanra elbizonytalanodott. Ebben a pillanatban tényleg azt hitte, hogy itt a helye a többiek között. Azok között, akik a semmibe meredő tekintettel bámulják a mennyezetet. – De hát, még meg sem vizsgálta – szóltam az orvosra. – Tessék? – mormogta a doktor, de közben rám sem nézett. Steela karját dörzsölte be fertőtlenítőszerrel. – Tűket akar döfni a karjába, meg infúziókat, és közben nem is vizsgálta meg? Ezt mégis hogy képzeli? – kérdeztem mély, halk hangon. Vajon a doktor tudta, hogy akkor beszélek így, ha utána nagyon, de nagyon dühös leszek? – A földszinti ápolónő beszámolt az állapotáról. – Milyen állapotáról? – kérdeztem, és szinte keresztüldöftem a pillantásommal. Teljesen feleslegesen meresztgettem a szememet. A férfi rám sem nézett. Ezzel szemben Steela nagyon is odafigyelt kettőnkre. – A betegnek látomásai támadtak, összezavarodott. Pont úgy, mint itt mindenki más. Az orvos gyors mozdulatokkal a helyére döfte Steela bal karjába a két infúziót. Utána kezében a harmadik tűvel átment az ágy másik oldalára. Könyökhajlatban szúrta át Steela bőrét. A „különleges”

infúzió tűjét mélyen belenyomta a vastag, jól látható, kék vénába. Steela feljajdult a fájdalomtól. Az orvos az előbb azt mondta, hogy erre az adagra azért van szükség, hogy tápanyaghoz jusson, de ehelyett a cső végére erősített műanyag zsákba kezdett csöpögni a sűrű, sötét vér. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Nekiugrottam az orvosnak, és vállal oldalba taszítottam. Nekizuhant a falnak. Az alkaromat a torkára szorítottam. Nem voltam olyan magas, mint ő, de erőt adott a harag. – Maga meg mit művel? – üvöltöttem. – Azt mondta, hogy ez infúzió, pedig nem is az. Miért hazudik összevissza? Mit titkol előlünk? Ahogy elhallgattam, a kórterembe visszatért a csend. A másik kilenc beteg mozdulatlan arccal bámult maga elé, mintha fogalmuk sem lenne arról, hogy valami történt mellettük. A szemem sarkából jól láttam, hogy Steela csupán egyet pislogott, mielőtt ő is meredten maga elé bámult volna. Fogalma sem volt arról, hogy alig fél méterre tőle hangosan üvöltöztem. – Steela? – suttogtam. Semmi válasz.

64. KOROS VISSZAÉRTÜNK AZ OKTATÓ KÖZPONTBA, és én olyan élettelennek éreztem magam, mint a Feljegyzések Csarnokában függő játék űrhajó. Egyikünknek sincs olyan hajtóműve, amelyik lehetővé tenné, hogy tovább haladjunk az élet útján. – Kétszázötven év késésben vagyunk a tervekhez képest? – kérdeztem. A szavak visszhangot vetettek az elmémben. Kiszorították onnan a hajtómű ritmikus dübörgését, ami egészen eddig ott zengett a fülemben. Ősfő megvonta a vállát. – Nagyjából. Körülbelül százötven évvel ezelőtt kellett volna földet érnünk. Most viszont úgy tűnik, hogy még száz évig is eltart, amíg odaérünk. Talán. Már ha marad elég üzemanyagunk, és ha más nem megy tönkre. – Mi lesz akkor, ha valami más is elromlik? – Akkor a hajó magatehetetlenül lebeg majd a semmiben. Egészen addig, amíg ki nem hűl a belső reaktor, mert akkor kialszik a központi világítótest, és beköszönt a sötétség. Utána elpusztulnak a növények. Aztán mi mind meghalunk. A hajóban rendkívül ritkán fordult elő, hogy bárki egyedül lehetett, éppen ezért rendkívül nagy értéket tulajdonítottunk a magánynak, meg annak, ha volt egy parányi kis szobánk. Korábban nem fogtam fel, hogy az űrhajó fedélzetén milyen iszonyatosan magányosak vagyunk. Rajtunk kívül senki más nem létezett. Azelőtt

mindig is úgy éreztem, mintha előre kijelölt pályán haladnánk a két bolygó között. Bár nem érhettünk oda azonnal, mégis tudtam róluk, hogy ott vannak a láthatatlan zsinór két végén. Hát, nem ez a helyzet. Ha csődöt mondunk, senki sem fog a segítségünkre sietni. Nem mentenek meg minket. És amikor meghalunk, nem lesz, aki meggyászoljon. – Most már érted? – kérdezte Ősfő. A tekintete visszahozott a jelenbe. Némán bólintottam, bár igazából nem is fogtam fel a kérdését. – Ezért van szükség erőskezű vezetőre. Ezért kell vaskézzel irányítanod. Neked. A Járvány valójában nem egy fertőző betegség volt. Akkor szabadult el a pokol, amikor a hajó irányítója közölte az emberekkel az igazat, amikor megtudták, hogy milyen hosszú út vár még a járműre. Amikor kiderült, hogy nem csak ők, de a gyerekeik és az unokáik sem láthatják meg az új bolygót. Ráébredtek, hogy esetleg még az is megtörténhet, hogy sosem jutunk célba... A hajó majdnem elpusztult. Felemeltem a fejem, és Ósfőre néztem. Nedves hullámok torzították el, amit láttam. – Mi történt? – Öngyilkosságok. Gyilkosság. Lázongás és káosz. Zendülés és háború. Ha képesek lettek volna rá, lyukat martak volna az űrhajó falába. – Ez volt a Járvány? Ezért halt meg a hajó lakosságának a háromnegyede? Azok, akik megtudták az igazat? Ősfő bólintott. – És akkor egyetlen ember állt az élükre. A legerősebb vezető.

Ő volt az első Ősfő. Együttműködött a túlélőkkel. Megállapodtak egy hazugságban. Kidolgozták a Járvány történetét, hogy a következő szülemény elfogadja, miért csökkent le ennyire a lakosság száma. Ugyanezt mondták az azt követő szüleménynek is. – Hogyan maradtak életben? Hogyan maradhatott bárki is életben, ha tudta azt, amit Ősfő most elmondott nekem? Semmivé foszlott az úti cél elérésének lehetősége. A veszteség most még jobban sajgott, mint amikor először hallottam. – A legelső Ősfő észrevette, hogy a legtöbb túlélő ugyanabból a családból, illetve a terhes nők közül került ki. Az emberek bármit el tudnak viselni a gyermekeik kedvéért. Ezzel sikerült zavarba hoznia. Félrehajtott fejjel igyekeztem a helyükre tenni ezeket az információmorzsákat. – Azt mondod, hogy a túlélők közül sokan terhesek voltak? De hát, nem volt minden nő terhes abból a szüleményből? Ha mindez közvetlenül az Időszakuk után történt... Ősfő a szemét forgatta. – Azt hittem, a lánynak köszönhetően erre már rájöttél. A Járvány korának Ősfője vezette be az Időszakot. Korábban az emberek akkor párzottak, amikor kedvük szottyant. Néhány nő terhes volt, néhány pedig nem. A nemzedékek egymásba csúsztak. A Járvány Ősfője dolgozta ki az új módszert. Az Időszak bevezetése után mindenki egyszerre lett terhes. Azóta az Időszakuk után minden szüleménnyel közöltük, hogy ők nem láthatják meg az új világot, viszont a szívük alatt hordozott magzatuk oda fog érni. Ez éppen elég reményt ad arra, hogy ne szabaduljon el a pokol, és ne

kezdjenek el lázadozni. A gyermekeik érdekében hajlandóak elfogadni még egy nemzedéknyi csúszást. Utána pedig még egyet, aztán meg egy újabbat... – A fagyasztók szintjén elhelyezett szivattyú – töprengtem hangosan. – De hát, az már a hajó eredeti terveiben is szerepelt. Ősfő bólintott. – Pontosan. Arra használták, hogy a vitaminokat közvetlenül juttathassák a lakosság szervezetébe. A Járvány Ősfője azonban rájött, hogy másra is lehet használni... Gúnyosan elvigyorodva odament a túlsó falhoz, a csaphoz. Levett egy poharat a polcról, és megtöltötte vízzel. Visszajött, és a poharat odatette az orrom elé. Ránéztem a folyadékra. Tiszta volt, nyugodt és mozdulatlan. Nem úgy, mint én. Az első ösztönöm azt súgta, hogy hajtsam fel a nagy pohár vizet. Hiszen éppen a víz az az orvosság, amelyikkel a táplálók asszonyai megnyugtatták a gyermekeiket és megbékítették a felnőtteket. A felismeréstől tágra nyílt a szemem. – Nem csak hormonok vannak benne, igaz? – kérdeztem, és a pillantásom megtapadt az ártatlannak látszó folyadékon. – Van benne valami más is. Ősfő leült az asztal túloldalára. Kettőnk között falként tornyosult a pohár. – Phidusz a neve. – Micsoda? – Phidusz. A Járvány után fejlesztettük ki ezt a szert. – Mi a hatása? Ősfő mindkét kezét tenyérrel felfelé az asztal lapjára fektette.

Mintha kegyelemért vagy megbocsátásért fohászkodott volna. Persze ugyanezzel az erővel akár azt is gondolhatta, hogy ő maga a kegyelem forrása. – A Phidusz gondoskodik arról, hogy az emberek érzelmei ne kerekedjenek felül a túlélési ösztönükön. Kordában tartja a szélsőséges indulatokat, így az emberek többé nem okozhatnak olyan sok halált és pusztulást. Az epe feltört a torkomba. Ez így egész egyszerűen nem helyes. Amy milyen sokszor dühöngött a parányi szobájában fel és alá járva amiatt, mert úgy vélte, hogy nem normális, ahogy ezen a hajón élünk. Én meg csak nevettem rajta. Képtelen voltam felfogni, hogy miről beszél. Hát, mostanra minden világossá vált. Egy pillanatra mintha megvakultam volna. Olyan őrjöngő harag öntött el, hogy vörös szűrőn keresztül láttam a világot. – Ha ez a Phidusz benne van a vízben és kiöli az indulatainkat, akkor hogy a francba lehetek ennyire dühös? Két kézzel ragadtam meg az asztal peremét. Ujjaim rátapadtak a kemény, sima fára. Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy ráborítsam Ősfőre? – Felzaklattad magad? Miért? – Mert ez így nem helyes. Nem veheted el csak úgy egyszerűen az emberek érzelmeit! Nem irthatsz ki egy indulatot anélkül, hogy ne ölnéd ki az összes többi érzést is! Te vagy az oka annak, hogy a táplálók ennyire üresek! Te és ez a méreg! – A szer nem hat mindenkire. – Benne van a vízben! – őrjöngtem, és az öklömmel vertem az asztal lapját. A pohárban hullámzásnak indult a víz. – Mindannyian

vizet iszunk! Amikor Ősfő bólintott, hosszú, ősz haja halkan susogni kezdett. – A hajót nem irányíthatja kizárólag idiótákból álló legénység. A táplálóknak az a feladata, hogy morgás nélkül megtermeljék a táplálékunkat. De szükségünk van olyanokra is, akik gondolkoznak. Hozzád hasonló, értelmes emberekre. – A Kórház... – kiáltottam, és lázas dühvei gondolkozni kezdtem. – Az a sok „bolond”, aki bekerült oda. Holott nem is vagyunk bolondok. Csak nem hat ránk a vízbe került Phidusz. De hát, hogyan... Mielőtt Ősfő válaszolhatott volna, már rá is jöttem a válaszra. – A dilibogyók. A nyugtatószerek. Azok nem is ránk hatnak, hanem a Phiduszra. Nem engedik meg, hogy kifejtse bennünk a hatását. – Kreatív gondolkodókra van szükségünk – felelte Ősfő. – Elengedhetetlen, hogy megállj a saját lábadon. Tudósok kellenek, akik megoldhatják az energiaválságot, kijavítják a rendszer hibáit. Megadjuk nekik a szükséges géneket. Te magad is láttad a DNSreplikátorokat. Ha valaki különleges tehetséggel születik, megkapja a nyugtató tablettákat, hogy elkerülje a Phidusz hatását. Tiszta elméjű kortársakra van szükségünk. – Na és, mi a helyzet a művészekkel? – kérdeztem, mert eszembe jutott Harley, Bartie és Victria. – Nekik is megvan a maguk létjogosultsága. Szórakoztatják és lekötik a táplálókat. Hiába nincsenek érzelmeik, egy idő múlva még a majmok is unatkozni kezdenek. Némelyik művész pedig sokkal szélesebb látókörű, mint ahogy arra a kapott DNS-állománya

feljogosítaná. A hajtóművel kapcsolatos nehézségeket a több évtizedes intenzív kutatás dacára sem sikerült megoldanunk. Ugyanakkor nem tudhatjuk, milyen alakot ölt a kreatív alkotóerő. Ott van a barátod, Harley. Magzatként remek térérzékelést és rendkívüli vizuális érzékenységet kapott. Festő lett belőle. Ám ugyanezzel az erővel könnyedén lehetett volna tervezőmérnök is. Az sem kizárt, hogy ha a megfelelő irányba sikerült volna módosítani a vágyait, akkor tervezőként vagy mérnökként szolgálhatott volna. – Csupán sakkbábuknak tartasz minket. A cél által szentesített eszközöknek. Játékokat gyártasz, hogy folytatódhasson a játszmád. – Ez a játék nem más, mint az élet, te szerencsétlen! – vágott vissza Ősfő. Valósággal zengett a hangja. – Hát nem érted? Próbálunk életben maradni. Az Időszak nélkül az embereknek nem lenne miért élniük. A Phidusz nélkül őrjöngő haragjukban már darabokra szaggatták volna ezt a hajót. A DNS-replikátorok nélkül kivétel nélkül korcs idióták lennénk. Ez a rendszer elengedhetetlen ahhoz, hogy életben maradjunk! – Na de mi van akkor, ha az „agyatlan” táplálók egyike esetleg elég intelligens lenne ahhoz, hogy rendbe hozza a hajtóművet? – kérdeztem. – Csakhogy te olyan sok Phiduszt nyomtál bele, hogy képtelenné vált a gondolkodásra. Miért nem hagyjuk, hogy mindenki gondolkozzon? Miért nem szabadítjuk rá a hajó összes lakosát a nehézségek megoldására? Ősfő összevont szemmel bámult rám. – Hát máris elfelejtetted, mit tanultál? Mi a széthúzás három legfontosabb oka? – Az első a különbözőség – vágtam rá önkéntelenül.

Nem akartam az aljas kis játszmáját játszani, de a szokás hatalmának engedve azonnal feleltem. – És még? – Az erős vezető hiánya – mondtam, mert látni akartam, hová lyukadunk ki. – És az utolsó? Nagyot sóhajtottam. – Az önálló gondolkodás. – Pontosan. A Phidusz lehetetlenné teszi az önálló gondolkozást. Csak azok gondolkodhatnak, akiket kifejezetten ezért hoztunk létre, akik majd segítenek nekünk. Ez a legjobb mindenki számára. Az asztal fölé hajolt, és a mutatóujjával megkopogtatta a hideg fémlapot. A szemébe néztem. – Nagyon fontos, hogy megértsd, amit mondok – folytatta megfontoltan, és a tekintetével valósággal keresztüldöfött. – Ez a legjobb esélyünk az életben maradásra. Egy pillanatra elhallgatott. – Ez az egyetlen esélyünk.

65. AMY AZ ORVOS EGYSZERŰEN FÉLRELÖKTE A KAROMAT.

– Szeretném, ha megértenéd, mi folyik itt. – Miért, mi folyik itt? – kérdeztem színtelen hangon. A doktor hűvös pillantást vetett Steela üres testére. – Hát, csak ez. – Csak ez? Csak ez? – üvöltöttem. – Az a néni még egy perccel ezelőtt is igazi élő ember volt! Mit csinált vele? A férfi megkerülte az ágyat, és megpaskolta az egyik átlátszó infúziós zacskót. – Ez a folyadék rendkívül nagy sűrűségű Phiduszt tartalmaz. Ami kábítószer – magyarázta, mielőtt kinyithattam volna a számat. – Az emberek lelassulnak tőle. Eszembe jutott Filomina, meg Steela lánya és végül jó magam. – Maguk bedrogozták a hajót – suttogtam. – Hát a legtöbb embert – felelte vállvonogatva. – De miért? – Az orvostudomány csodákra képes – jelentette ki, és megnyomta az infúziós csomagot. – Ha felüti a fejét egy betegség, az orvostudomány meggyógyítja. Akkor is, ha történetesen a társadalom betegedett meg. – Maga gonosz – szólaltam meg nagy nehezen. Úgy tűnt, hogy az agyam csak azután tudta feldolgozni ezt a szörnyű tényt, hogy a szavak elhagyták a számat. – Gyakorlatias vagyok.

Lehajoltam, és megragadtam Steela kezét. Hideg volt és élettelen. – Mi történt? – kérdeztem, miközben elengedtem a kezet, és undorodva hátraléptem. Az orvos azonban nem törődött sem velem, sem a betegeivel. Az infúzióra összpontosított. – De hát, az előbb mondtam. A Phidusztól lelassulnak az emberek. Lenyugszanak. – Ezt meg hogy érti? – kiáltottam. Én is jól hallottam a hangomban a pánikot. – Azt hogy lenyugszanak? Hát, hogy megnyugodnak. Békésen viselkednek. Nem rendetlenkednek. – De hát, ő már nem mozog! – üvöltöttem. Valósággal zengett a kórterem. – Nem is pislog! Csak maga elé bámul! Érzelemkitörésemmel sikerült meglepnem az orvost. – Te komolyan nem fogtad fel, hogy Steela és ezek itt már semmire nem használhatóak? Sem őt, sem a többi őszhajút nem lehet használni. Fizikailag leépültek. Nem képesek úgy dolgozni, mint az ifjabb szülemények tagjai. Az agyukra sem számíthatunk. Olyan sokáig álltak a Phidusz hatása alatt, hogy eltorzult az elméjük. Még akkor is megnyomorodnak, ha közben Steelához hasonlóan szedik a nyugtatót. A neuronjaik elcsúsznak a Phidusz-részecskék mellett. Látomásiak támadnak. Nem tudják megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. Mások lázadozni kezdenek. Már nem hat rájuk a kábítószer. Akárhogy is nézzük, ezek az öregek csak terhet jelentenek a társadalmunkra. Így aztán kivesszük belőlük azt, amit még fel lehet használni.

Fejével a Steela vérével teli zacskó felé bökött. – Az ő DNS-e különösen értékes állományt tartalmaz. Intelligens és figyelmes volt. Talán képesek leszünk ezt újrahasznosítani. Ha pedig minden használhatót kitermeltünk az őszhajúakból, akkor elaltatjuk őket. Steela nem úgy nézett ki, mint aki alszik. Inkább mintha meghalt volna. Eszembe jutott a kiskutya, amit a szüleimtől kaptam nyolcéves koromban. Elkapta a parvovírust, és súlyosan megbetegedett. Anyu azt mondta, hogy az állatorvos kénytelen volt elaltatni. – Megöli őket? – suttogtam halálra válva. Az orvos megvonta a vállát. – Nézőpont kérdése. – Mi az, hogy nézőpont kérdése? – rikoltoztam. – Ezek az emberek vagy meghalnak, vagy életben maradnak. Nincsen átmeneti állapot vagy szürke zóna! – Zárt környezetben élünk – folytatta a férfi. – A hajónak el kell látnia önmagát. Már nem Steelát nézte, hanem engem. – Trágyára van szükségünk. Nagyot nyeltem, mert a torkomat elöntötte az epe. – Azonnal vegye ki belőle! – sikítottam. Az infúzió felé vetettem magamat. – Már késő. A szer benne van a szervezetében. Mégis kitéptem a tűt Steela karjából. A doktor nem hazudott. A tű hegyéről egyetlen csepp vér hullott alá. Semmi több. A zsák kiürült. Steela karja lecsúszott az ágy széléről. Észre sem vette.

– Amy! – figyelmeztetett hűvös hangon az orvos. – Jól figyelj rám! Azért mondom el, mert meg kell értened, hogyan is élünk az űrhajó fedélzetén. Látom, hogy megkérdőjelezed Ősfő döntéseit. Látom, hogy Korossal beszélgetsz. Nagy veszélynek teszed ki magadat, ha bajt keversz. Ősfő kegyetlen tud lenni. Nem csupán úgy szabadulhat meg tőled, hogy kihajít a világűrbe. Az az ember veszélyes. Hidd el nekem, Amy, Ősfő nagyon veszélyes! Jobban tennéd, ha a jövőben nagy ívben elkerülnéd. Felsóhajtott. Először merült fel bennem, hogy ez a kőszívű alak esetleg mégis érez valamit a páciensei iránt. – Amikor Koros odahozott hozzám, egyből láttam, hogy a Phidusz hatása alá kerültél. Az Isten Áldása fedélzetén Ősfő és én juttatjuk az anyagot az emberek szervezetébe. Ez a kötelességünk. Jómagam azonban, bár hiszek abban, hogy a Phidusz segít megőrizni a békét, távolról sem gondolom azt, hogy így a legjobb mindenkinek. Mélyen a szemembe nézett. – Ha azonban te zűrzavart okozol a hajón, Ősfő rám parancsol, hogy hozzalak fel ide a harmadikra. Én pedig belenyomom azt a tűt a vénádba. Te először kellemes melegséget érzel majd. Boldog leszel. Elégedett. A tekintete megállapodott Steelán. Én is odanéztem. A nő ráncos arcán halvány mosoly látszott. – A Phidusz először elandalítja az elmédet, aztán megnyugtatja a testedet. Ellazulnak az izmaid, és sokkal nyugodtabb leszel, mint korábban bármikor. Steela teste ernyedten feküdt a párnákon. A mosoly már

lefoszlott az arcáról. De nem azért, mert elszomorodott, hanem, mert a szája izmai már nem voltak képesek magasabban tartani az ajka két csücskét. – Olyan nyugalom fogja el a testedet, hogy a tüdődnek egy idő múlva már nem lesz kedve a levegőt pumpálni, a szívednek pedig dobogni. A tekintetem végigsiklott Steelán. Elképzeltem, hogy a mellkasa halványan ugyan, de még mozog. Be akartam beszélni magamnak, hogy nagyon halkan ugyan, de még dobog a szíve. Csak álmodoztam. Remegett a kezem, amikor lezártam a semmibe meredő szemét. – Ilyen a kegyes halál – folytatta az orvos. – Persze attól még halál marad. Ha Ősfő haszontalannak tart, vagy ami még ennél is rosszabb, zavaró tényezőnek... akkor rád is ez vár ám.

66. KOROS MÁR AZ AJTÓ TÚLOLDALÁRÓL MEGHALLOTTAM A ZOKOGÁST.

Végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn, az ajtószárnyak szétnyíltak előttem, én pedig máris beléptem a szobába. Csak a küszöb fölött kaptam észbe. De hiszen engedély nélkül léptem be valakihez. Ez azonban most cseppet sem számított. Csakis az érdekelt, hogy Amy ott fekszik az ágyán. Olyan vadul zokogott, hogy az egész teste remegett. – Mi a baj? – kiáltottam, és odarohantam hozzá. Felnézett rám. A szeme olvadt jádeként csillogott. Bégető hang tört ki a torkán, és odabújt hozzám. Átölelte a derekamat és a hasamhoz szorította az arcát, a forró könnyei átáztatták a ruhámat. Egy pillanatig tanácstalanul álltam. A lány valósággal rám tapadt. Nem tudtam, mihez kezdjek a kezemmel. Zokogás közben csuklani kezdett. Az ösztöneim szavának engedelmeskedtem. Átöleltem és magamhoz szorítottam. Erőt akartam adni neki, hogy fel tudjon kelni. Ősfő azt gondolta, hogy az erő a hatalom, szerinte a tökéletes vezető mindenkit engedelmességre kényszerít. Ahogy azonban magamhoz öleltem Amyt, rájöttem az egyszerű igazságra: a hatalom nem az, hogy mindenkit én irányítok. A hatalom erő, és ennek az erőnek az átadása a többieknek. A jó vezető nem az, aki másokat eltapos, hogy erősebb legyen, hanem az, aki hajlandó az erejét a többiek rendelkezésére bocsátani, hogy képesek legyenek megállni a saját lábukon.

Erre az igazságra vágytam azóta, hogy először közölték velem a tényt, arra születtem, hogy a hajó vezetője legyek. Az Isten Áldását nem úgy irányíthatom a legjobban, ha mindenkinél erősebb vagyok, ha rájuk kényszerítem az akaratomat vagy ha manipulálom a többieket. Ősfő nem vezető. Ő zsarnok. Egy vezetőnek nem bábukra van szüksége, hanem emberekre. Amy arrébb húzódott, és felnézett az arcomra. Szeme körül vörös foltok sötétlettek a sápadt bőrén. Vékony, vörös ereket pillantottam meg a szemében. Az orrából lassan elindult lefelé egy csepp takony. Gyorsan letörölte az arcát, amivel sikerült elkennie a könnyeket és a taknyot. Még sosem láttam ennyire gyönyörűnek. – Mi a baj? – kérdeztem újra, és leültem mellé az ágyra. Amy maga alá húzta a lábát, és a fejét nekitámasztotta a mellkasomnak. Abban a pillanatban megfeledkeztem a Phiduszról, megfeledkeztem Ősfőről és a rohadt hajó összes bajáról. Hirtelen elfogott az elemi erejű vágy, hogy odabújjak hozzá, és a könnyekkel együtt lecsókoljam az arcáról az összes gondját és baját. – Kiderítettem, mi történik a harmadik emelet zárt ajtói mögött – siránkozott. Úgy csuklott, hogy alig értettem a szavait. – Iszonyatos. Mindenről beszámolt. Amikor megemlítette a Phiduszt, én is elmondtam neki, amit Ősfőtől hallottam. – Akkor tehát ez történt velem – állapította meg –, amikor annyira lelassultam és zavarodottá váltam. A kábítószer hatása alá kerültem. Ugyanazt a szert adták be nekem, mint... Ismét zokogni kezdett.

– Mint Steelának. Némán bólintottam. Megragadta a karomat, és úgy szorította, ahogy valószínűleg az idős asszony szoríthatta az övét. – Koros, tennünk kell valamit! Ez így nem helyes. Nem tisztességes. Nem érdekel, hogy Doki vagy Ősfő mit gondol róluk, ezen a hajón emberek utaznak. A kábítószer bűnös dolog. Nem irányíthatod vele az embereket! Amy szeme a semmibe meredt. Tudtam, hogy már nincs itt velem. Lélekben fent járt a harmadik emeleten. – A kábítószer hatására engedelmes rabszolga lesz az emberből. Ősfő és Doki betegek, ha így akarják irányítani a hajót. Valahol az elmém legmélyén megszólalt egy halk hangocska. Igyekeztem a lehető legmélyebben elrejteni, nehogy Amy valaha is tudomást szerezzen róla. A kis hang azt bizonygatta, hogy Ősfő és Doki nem mindent csinált rosszul. Végül is van, ami... működik. A hajó évtizedeken át békésen haladt a maga útján. De aztán megjelent előttem Amy élettelen tekintete. Akkor nézett úgy rám, amikor a Phidusz hatása alatt állt. Teljesen más, ahogy most magához ölelt. Egészen mélyre lenyomtam a kis hangot. – És... jaj, ne! – Amy szeméből megint ömleni kezdtek a könnyek. – Csak most jut eszembe! A szüleim lent vannak a fagyasztók szintjén, és ma még nem is voltam náluk! Ki tudja, mi történhetett velük? Megpróbált feltápászkodni, de ahogy megragadtam a csuklóját, egyetlen gyenge rántás elég volt, hogy tántorogva visszazuhanjon az ágyra.

– Hogyan feledkezhettem el róluk? – jajveszékelte. A tenyeremmel két oldalról megfogtam az arcát. Kissé feljebb emeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Nyugodj meg! – mondtam, és igyekeztem annyi magabiztosságot préselni a hangomba, amennyit csak bírtam. – Harley egész nap odalent volt. Nem kell aggódnod miattuk! Enyém a következő őrség. Ott maradok egész éjjel. Amy szeme könnyekben úszott. Lesütötte a pillantását, de utána visszanézett rám. – Olyan haszontalan vagyok – vinnyogta. – Semmire sem vagyok képes. Csak itt rejtőzködöm és zokogok, mint egy kislány. Tessék, nézzél rám! Engedelmeskedtem, bár nem igazán hittem, hogy ő ugyanazt látja, mint amit én. – Annyira reménytelen az egész! Képtelen vagyok megmenteni a szüleimet, még csak nem is sejtem, hogy ki gyilkolja sorban a lefagyasztottakat, és itt van még ez a hajó is! Ez a legszörnyűbb az egészben. Az egész életemet úgy kell leélnem, hogy bedrogozott emberek vesznek körül, akik amikor megöregszenek, felmennek meghalni a harmadik emeletre, és utána trágyát csinálnak belőlük! Összeomlott. Pontosan úgy éreztem magam, mint amikor Doki a lány ébredésének éjszakáján felemelte és félretaszította Amy fagyasztótartályának darabokra hasadt üvegfedelét. Az egyik pillanatban még magam előtt láttam az egész lányt, utána repedések jelentek meg a szeménél és a remegő szájánál, majd széthasadozott. A kezével megragadta a homlokát, ujjaival megmarkolta a haját, a tenyerével ütni kezdte a fejét. Így akarta magát gondolkozásra

kényszeríteni. Oda sem figyelve a fájdalomra, rángatni kezdte a haját, hosszú szálakat tépett ki a fejbőréből. Odahajoltam, óvatosan arrébb húztam a kezeit, és lenyomtam őket, hogy újra az ölében feküdjenek. – Rájövünk a megoldásra – biztattam, és annyira lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek. – Ne add fel! Nem is vagy haszontalan. A pillantásom ekkor megállapodott a szemközti falon. Amy fekete festékkel oda írta fel az eddigi eredményeinket. – Éppenséggel te lehetsz az, aki majd leleplezi a gyilkost. Folytasd bátran, amit elkezdtél! Keresd meg az összefüggéseket! Odahajoltam az íróasztalához, és felkaptam a fekete festékkel teli edényt, meg az ecsetet. – Sikerülni fog! Amy az összefirkált fal felé fordult. Egy pillanatig sikerült arra összpontosítania. Utána viszont jól láttam, ahogy az elkeseredés és reménytelenség elöntötte az arcát. Mielőtt ismét összeomolhatott volna, felugrottam és odasiettem a falhoz. Magamra vontam a figyelmét. – Folytasd a nyomozást! – figyelmeztettem. – Próbálj rájönni arra, hogy mi a közös az áldozatokban! Fejemmel a fal felé biccentve jeleztem, hogy vizsgáljon meg mindenkit. – Ne felejtsd el, hogy te ugyan felébredtél, de életben maradtál. Lehet, hogy a gyilkos téged nem is akart kihúzni. Talán csak véletlen voltál, vagy valami ilyesmi. Te vagy az egyetlen, aki igazából nem illik ebbe a listába. Próbáld meg úgy áttekinteni az összefüggéseket, hogy magaddal nem foglalkozol! Csak rájuk

összpontosíts! Amy hosszú pillantást vetett a feliratokra, majd lassan biccentett. Felálltam, haboztam, aztán lehajoltam, és megpusziltam a feje tetejét. Amikor felnézett rám, a szívemet elöntötte a melegség. Bár még láttam a reménytelenség felhőjét az arcán, halvány mosolya azzal biztatott, hogy elképzelhető a közös jövőnk. – Lemegyek, és vigyázok a szüleidre. Pihenned kell! – mondtam. Megsimogattam az arcát, mire ő az ajkával megérintette a tenyeremet. – Nem lesz semmi baj – tettem még hozzá, és erősen reméltem, hogy hisz nekem. Erősen reméltem, hogy nekem lesz igazam.

67. AMY AZ UJJAIMAT BEMOCSKOLTA A FEKETE FESTÉK. Először átnéztem a gyanúsítottak listáját, de ott nem sok dolgom akadt. Vagy Ősfő a gyilkos, vagy Ősfő és a doktor együtt. D e miért? Ha rájövök, hogy mi hajtja a gyilkosokat, tudni fogom, mit kell tennem. Olyan sokáig bámultam a falat, hogy a szavak és a vonalak kezdtek összefolyni. Felírtam mindent, amit sikerült megtudnom. Akkor is, ha az információ nem tűnt fontosnak. Nem véletlenül ölték meg őket. Ősfő és Doki semmit nem bíz a véletlenre. Amikor elaludtam, a nedves ecset még mindig ott volt a kezemben.

68. KOROS A FAGYASZTÓK SZINTJÉN MÉLY CSEND FOGADOTT . A mindent átható némaság miatt úgy éreztem, mintha engedély nélkül bemerészkedtem volna valakinek az otthonába. – Harley? – kiáltottam. Hol a csudában lehet? Arra számítottam, hogy itt őrködik. Hogy a lefagyasztott alvókra vigyáz. Semmi nem törte meg a csendet. Elindultam a fagyasztórészleg folyosóin, nemsokára már kocogtam. Mire elértem a 70-es sorszámot, valósággal rohantam a sorok előtt. Harley nevét bömböltem. Pánikba estem. A gyomrom újra görcsbe rándult. Miközben hangosan dübörögtek a lépteim, csak egy dolog járt az eszemben: Mi van, ha a gyilkos most már az ébren lévőkre is lecsap? Amikor befordultam a sarkon, komolyan arra számítottam, hogy Harley holtteste fekszik majd vértócsába fagyva a padlón, azt gondoltam, hogy talán tetten érem a gyilkost. De nem volt ott semmi. Ostoba voltam. A barátom valószínűleg a zsilipajtónál van. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Amikor letöröltem az izzadságot a nyakamról, ujjaim véletlenül megérintették a telegyöngyöm gombját. Gyorsan megnyomtam. – A hívott fél: Harley – lihegem, miközben a zsilip felé futottam. Csip, csip-csip. A szívem valósággal zakatolt. Ha nem válaszol, visszamegyek a hűtőbe, szerzek egy liffyt, megkeresem és...

– Mi van már? – hallatszott Harley duzzogó, türelmetlen hangja. – Hol vagy? – bömböltem. – A fagyasztók szintjén. – Én is ott vagyok. Hol vagy pontosan? – A zsilipnél. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hát, persze. Még szép, hogy ott van a zsilipnél. Az előző rémületem miatt szégyenkezni kezdtem, aztán bazira dühbe gurultam. Befordultam az utolsó folyosóra, és már meg is láttam azt az idiótát. Az arcát valósággal rászorította a vastag, kerek ablakra. – Te meg mit művelsz? – kiabáltam. – Miért nem odaát vagy? Miért nem vigyázol rájuk? – Itt rohadtam lent egész nap! – üvöltötte Harley indulatosan. – A rohadt életbe. Kicseszettül unatkoztam, érted? – Ott vannak Amy szülei. Ott van a sok tehetetlen ember! Csak annyit kértem tőled, hogy ülj le melléjük és vigyázz rájuk! Hát, még ennyit sem bízhatok rád? Harley vicsorogva szembefordult velem. – Ne legyen már ekkora arcod! – harsogta. – Csak azért, mert egyszer te leszel Ősfő, még nem úgy ugrálok, ahogy te fütyülsz! – Ez nagyon gyenge duma! Meddig vártál ott mellettük, mielőtt idejöttél, hogy a csillagokat bámuld? Vártál egyáltalán valamennyit? Legalább vetted a fáradságot, hogy körülnézz, nincsenek-e véletlenül olvadozó hullák a sorok között? Ha jól emlékszem, legutóbb is akkor halt meg valaki, amikor te őrködtél. Harley rám vetette magát. Két kézzel megragadta az ingem gallérját, és nekilökött a falnak, szembe az ablakkal.

– Mióta dugdostad őket előlem? Mikor mutatta meg neked Ősfő őket? – Miről beszélsz? A csillagokról? – Igen, igen, igen. Még szép, hogy a rohadt csillagokról! – Csak pár nappal ezelőtt láttam őket. – Hazudsz! – hörögte a festő, és ismét nekivágott a falnak. Megpróbáltam kifordulni a szorításából. Hiába karmoltam bele a karjába, nem lazított a szorításán. – Mindig is ott csüngtél Ősfő nyakában. – Kénytelen voltam! – Ha láthatta volna a csillagokat, talán nem halt volna meg! Harley most már artikulálatlanul üvöltött, arcát teljesen eltorzította a harag, ugyanakkor könnycseppek csillogtak a szemében. – Te meg... kiről beszélsz? Próbáltam kitalálni, hogy miről kiabál velem. – Kayleigh-ről! – vinnyogta Harley fájdalomtól eltorzult arccal. Elengedett, én pedig kicsit arrébb csúsztam a hideg fémfalnak támaszkodva. – Kayleigh-ről. Talán, ha látta volna a csillagokat, nem adta volna fel. Hátratántorgott a zsilipkamra ajtaja felé. Mindkét tenyerét hozzányomta az ajtóhoz, és az arcát is rászorította az ablak üvegére. – Nem, nem, nem! – zokogta. – Mit nem? – kérdeztem nyugodt, hűvös hangon. Emlékszem, hogy legutóbb Doki hetekre bezárta Harley-t. Biztos volt abban, hogy követi Kayleigh példáját, és a halált választja. A nővérek nagyon odafigyeltek a barátom gyógyszereire. Doki minden alkalommal személyesen ellenőrizte, hogy bevegye a

kiszabott adagját. – Harley, miért nem jössz inkább velem? Én majd itt töltöm az éjszakát, te meg felmehetsz a szobádba, hogy kialudd magad. – Magadnak akarod az összesét, ugye? – kezdett el újra őrjöngeni. – Mi van? Dehogyis. Mintha csak szilánkokra hasadt volna az arca. – Tudom, nagyon jól tudom. Hiszen a haverom vagy. Ismerlek. Visszafordult az ablak felé. – De akkor is. Nincs ennek semmi értelme. Rohadtul semmi értelme. – Minek nincsen értelme? – Teljesen mindegy, hogy milyen sokat bámulom őket. Soha a büdös életbe nem érünk célba, igaz Koros? Sosem szállhatunk le erről a rohadék hajóról. Egész életünket a fémketrecben élhetjük le. Itt döglünk meg. 74 év és 263 nap. Túl sok... Kicseszettül túl sok... Ennél közelebb soha nem kerülhetek a külvilághoz, igaz? A képébe akartam vágni, hogy téved, de tudtam, hogy ez hazugság lenne. Ebben a pillanatban megértettem, hogy miért hazudik Ősfő, és mi célból vette rá az embereket arra, hogy a majdani földet érésben reménykedve neveljék fel gyermekeiket. Hiszen, ha nem hazudunk az embereknek, akkor mi okuk lenne arra, hogy éljenek? Ha életben maradunk, számít az, hogy ezt egy hazugságnak köszönhetjük? Harley-t megfosztották a partraszállás lehetőségétől. És ez a csapás kiüresedett, kétségbeesett emberi roncsot csinált belőle. A barátom lerogyott a padlóra. Ott volt mellette egy festővászon,

ám finom szövet takarta el. Egyszerűen nem volt szívem ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, mit fest, ehelyett inkább itt hagytam. Békén hagytam olyan közel a szabadsághoz, amennyire valaha is lehet. Nem én fogom elrángatni a csillagoktól. Visszatértem a fagyasztótartályok sorai közé. Összeszedtem egy ölnyi laboratóriumi köpenyt meg egy valahogy idekeveredett pokrócot, és a széles, nyitott teremmel szemközt fészket készítettem magamnak. Tudtam, hogy nem sikerül majd ébren maradnom, erősen reméltem azonban, hogy a közelségem elriasztja a gyilkost. Ha mégsem ez lenne a helyzet, akkor talán felriadok, ha meghallom a felvonó csengetését. Iszonyatos kimerültség tört rám. Rettenetesen fáradt voltam. Valósággal szétzúzott a hajó súlya, a csillagok, a reménytelenség, Phidusz, Amy és Harley. … A festékszag ébresztett fel. Harley, gondoltam. Nagy nehezen kibontakoztam az üres köpenyek öleléséből. Próbáltak visszahúzni, de végül csak sikerült kikeverednem közülük. – Harley? – kiáltottam zihálva. Hátat fordítottam a felvonónak, és feltárult előttem a fagyasztók csarnoka. Először azt hittem, vért látok. Közelebb lépve azonban megértettem, hogy valaki csupán vörös festéket használt. A sűrűn felkent réteg még nem száradt meg. Jó pár hűtőtartály ajtajára óriási X jelet festettek. Nem minden ajtóra került ilyen jel. Megérintettem a legközelebbit, az 54-es ajtót, és vöröslő ujjlenyomatot hagytam a

festékben. Végigpillantva ezen a soron, hat ajtón fedeztem fel az Xet. A következő sorban csupán hármat láttam, utána viszont tizenkettőt. Az első gondolatom az volt, hogy ez a gyilkos műve. Megjelölte, hogy legközelebb kiket akar felolvasztani. Megcsóváltam a fejemet. A gyilkos annyira bátor, hogy itt festegetett, miközben én a háta mögött aludtam? Nem, egészen biztosan Harley volt az. Persze sosem lehet tudni... Nesztelen léptekkel bejártam az összes helyiséget. Figyeltem, nem futok-e bele mégis valakibe. Megszámoltam a megjelölt ajtókat. Összesen harmincnyolcra került fel a jel. Semmi olyat nem találtam, ami a festő személyéről árulkodott volna. Lelki szemeimmel valósággal láttam a gyilkost, aki némán megjelölte áldozatai ajtaját, miközben én aludtam. Megcsóváltam a fejemet. A festék Harley-ra utalt. A barátom így vett elégtételt azért, hogy tegnap éjjel leüvöltöttem a fejét. Vagy talán csak rám akar ijeszteni, ki akar hozni a sodromból, netán egyszerűen csak ostoba. Egész biztosan ő csinálta. Lehetetlen, hogy a gyilkos ott ténfergett körülöttem, miközben én aludtam. Egyszerűen lehetetlen. – Harley? – kiáltottam. Semmi válasz. Rohanni kezdtem a folyosón. A zsilipkapu felé közeledve már messziről éreztem, hogy valami nincs rendben. A vékony szövetbe burkolt vászon eltűnt. Mindent összefröcsköltek festékkel. Egy pillanatra elfogott a rosszullét.

Olyan volt, mintha egy gyilkosság színhelyére érkeznék. A falra és a padlóra kent vörös festékről gondolhattam azt, hogy az áldozat kiontott vére. Vadul megráztam a fejemet. – Nem – suttogtam. Hiszen ha itt történt volna a gyilkosság, akkor Harley meghalt volna, a barátomnak pedig nyomát sem láttam. Valaki viszont szétverte a zsilipajtó melletti irányító dobozt. Lefeszítették a billentyűzet tetejét, és a bentről kirángatott vékony drótokat keresztülhúzták a zsilipkapu zárt ajtaján. Harley bent állt a zsilipben. A kezében tartotta a billentyűzet beviteli paneljét, már majdnem beírta a nyitó kódot. Verni kezdtem a belső ajtót. A barátom bágyadtan rám mosolygott. – Igenis közelebb kerülök hozzájuk – kiáltotta. – Neee! – üvöltöttem, és vadul csapkodtam az üveget. Harley a külső zsilipajtó felé fordult. Beírta a kód utolsó számjegyét is. A zsilip feltárult, és a barátomat kiszippantotta a világűr vákuuma. Egy pillanatra még visszanézett. Búcsúzóul rám mosolyodott. Utána a csillagok felé fordult. És nyom nélkül eltűnt. A külső zsilipajtó bezáródott. A kamrában nem volt senki. Harley távozott.

69. AMY AMIKOR FELÉBREDTEM, az ecset rá volt ragadva az arcomra. Harley mekkorát nevetne, ha így meglátna. Azt mondaná, hogy én vagyok a kifestett kis halacskája. Az ajtó mellett vörös négyzet villant a fényben. Az ennivalós dobozka melletti apró, téglalap alakú fémdobozka gombja. Amikor megnyomtam, kinyílott az aprócska ajtó, és egy jókora kék-fehér tabletta pottyant ki belőle. Tehát ezért van itt ez az ajtó. A nyugtató orvosság. A dilibogyó, ami megőrzi az elmém épségét. Undorodó pillantást vetettem a gyógyszerre. Majdnem elakadt a torkomban, amikor lenyeltem. Égető érzés jelezte, hogy hol tart éppen. Hányingerem támadt. A gyomrom felkavarodott. Elfogott az undor. Amikor megnyomtam az ennivalós ajtó melletti gombot, olyan szendvics bukkant elő, amiben a szeletek erősen hasonlítottak a tojásra, a nedvesen csillogó forró rétegről pedig kevéske jóakarattal akár azt is gondolhattam volna, hogy olvadt sajt. Egyetlen falatot bírtam legyűrni belőle. Annyira untam ezt a műkaját. Igazi ételre vágytam. A fal felé fordultam. Megfogadtam Koros tanácsát, s nem törődtem a saját nevemmel és az aláírt felsorolással. Mégis, milyen kapcsolatban állhatnék a gyilkossággal? Mi közöm lehetne nekem az egészhez? Ahogy lélekben kitöröltem a nevemet, azonnal felragyogott előttem az összefüggés. Olyan kristálytisztán láttam, mintha a szavakat más színű festékkel írtam volna oda.

A fegyveres erők. Minden áldozat, még az a nő is, aki nem halt meg, kivétel nélkül a fegyveres erőknek dolgozott. Taktikai szakértők, a támadó hadműveletek specialistái, a biológiai fegyverek nagymesterei voltak. Azért fagyasztották le őket, mert képesek voltak ölni. Végül, mégis őket ölték meg. De hogy jöttem a képbe én? Engem miért olvasztottak ki? Nekem semmi közöm nem volt ilyesmikhez. Koros mondott valamit, hogy engem talán nem is akartak kiolvasztani. Lehet, hogy csupán baleset volt, vagy félreértés. Baleset... Lehet, hogy a gyilkos valaki mást akart lekapcsolni... Valakit, aki a katonaságnál szolgált. Mint apu. Felpattantam, és zakatoló szívvel az ajtó felé rohantam. Minden világos és logikus, ha elfogadom, hogy a gyilkos apuval akart végezni és nem velem. Azokat pusztítja el, akiknek voltak harctéri tapasztalataik. Az ajtó feltárult, én pedig nekiestem Orionnak. Elhadartam egy bocsánatkérést, és oldalra léptem, hogy kikerüljem, és rohanjak tovább a fagyasztók szintje felé. El akartam mondani Korosnak, hogy mire jöttem rá. Orion azonban megragadta a csuklómat. Elképesztően kemény szorítása volt. – Engedj el! – csattantam fel. Pontosan úgy szorongatta a kezemet, mint azok az idióták, akik letepertek, mielőtt Harley megmentett. Az ujjai pontosan ugyanazokba a kék foltokba nyomódtak bele.

– Harley festette – szólalt meg, a szokásos lágy hanglejtésével. Abbahagytam a vergődést, mert észrevettem a másik kezében tartott, vékony szövetbe burkolt festővásznat. – Azt mondta, hogy adjam oda neked, amikor adtam neki pár drótot. – Mi ez? – kérdeztem kíváncsian. – Festmény. A tied. Orion elengedte a csuklómat, és a kezembe nyomta a vásznat. Mialatt a képet bámultam, a férfi eltűnt az árnyékok között. Visszamentem a szobámba, és a vásznat leraktam az íróasztalomra. Lefejtettem róla a borítást. Pár helyen beletapadt a még nedves festékbe. Sosem láttam ilyen gyönyörűt. Harley saját magát festette meg. Ott lebegett a vászon közepén, a háttérben az égbolt, s körbe-körbe a csillagok. Magasra emelt arcán földöntúli boldogság látszott. Széttárta a karját, mintha csak meg akarna ölelni. A bokája mellett parányi díszhal úszkált a csillagok között. Az ujjam remegett, amikor megérintettem Harley festett arcát. Gyorsan elhúztam a kezemet. Még nem száradt meg a festék. Az arckifejezése olyan volt, amilyennek csupán egyetlen alkalommal láttam. Akkor, amikor Kayleigh-ről beszélt. Valahol a festék alatt rejtőzött a magyarázata annak, hogy mire gondolt Harley, amikor nekem adta a képet. – Örökre elköszönt tőlem. Így aztán, amikor a következő pillanatban Koros berobbant a szobámba, és elmondta, hogy Harley öngyilkos lett, a legcsekélyebb mértékben sem lepődtem meg.

70. KOROS VOLT ITT VALAMI AMY KÖNNYEIN TÚL. A szavaimat hallva csak némán bólintott, mintha már tudta volna, mi történt. Önmagába fordult, de nem tört össze úgy, mint előző éjszaka. Hátralépett, hogy beengedjen a szobába. És akkor megláttam a bénultsága okát. – Harley – suttogtam. Remegni kezdett a kezem. – Orion hozta el nekem – szólalt meg a lány. – Harley... azt hiszem, közvetlenül azelőtt készítette, hogy... A festmény elképesztően valósághű volt. Amy el sem tudta képzelni, hogy milyen iszonyatos pontossággal adta vissza azt a pillanatot, amikor kinyílt a zsilip, és az űr magába szippantotta a barátomat. A haja szinte a fejére tapadt, az arcára kiült a meglepetés, és igen, a fájdalom. Ám egy futó pillanat erejéig, mielőtt a külső zsilipajtó bezáródott, és a hajó továbbment, hogy az űr kioltsa Harley életét, pontosan ezt az érzést láttam az arcán. Ezt a boldogságot. – Tied lehet a kép – folytatta Amy. – Te közelebb álltál hozzá, mint én. Nem is tudom, hogy miért nekem adta és nem neked. Ekkor vettem észre a Harley lába mellett úszkáló kis halat. Amy azt hitte, hogy Harley azért nevezte Halacskának, mert a vöröses-narancssárgás haja pont olyan színű volt, mint az a díszhal, amit a találkozásuk pillanatában festett. A barátom sohasem árulta el a lánynak, hogy miért éppen egy halat örökített meg. Amy azt

sem tudhatta, hogy Harley szobáját miért borították be a díszhalakat ábrázoló festmények. Pedig egyszerű a magyarázat. A halacska volt Kayleigh kedvenc állata. – Igenis neked szánta – magyaráztam. – Olyan valakire emlékeztetted, akit jól ismert. Némán álltunk egy darabig. Elmélyültünk a festményben, elmélyültünk abban, amit Harley tett, ahogy elhagyott minket. A barátom egyedül ment el. Akkor is egyenes háttal állt, amikor elrepült. – Rájöttem valamire! – kiáltotta Amy, és a falra mutatva visszarángatott a jelenbe. – Megtaláltam az összefüggést. Ezeknek az embereknek katonai szakképzettségük volt. Azokat ölték meg, akiknek volt harcászati tapasztalatuk. Alaposan szemügyre vettem a falat. – Az apukámat is a katonaság küldte fel az űrbe. Mi van, ha a gyilkos tévedésből húzott ki engem, helyette? – töprengett tovább remegő hangon. Vajon azért remegett a hangja, mert az apját féltette, vagy mert felzaklatta Harley halála? Lehet, hogy mindkettő szerepet játszott. – Amikor reggel felébredtem, valaki több tucat fagyasztókamra ajtaját megjelölte. Először azt hittem, Harley volt... de lehet, hogy a gyilkos jelölte meg a következő áldozatait... – Bejelölte apukám ajtaját is? – sikította Amy, és elejtette a jegyzettömbjét. – Nem... nem emlékszem – vágtam rá. Hiszen nem is néztem az apja ajtaját. Akkor Harley-t kerestem. – Menjünk és ellenőrizzük! – kiáltotta, és elindult az ajtó felé.

Csak annyi időre torpantam meg, hogy felkapjam a liffyt az asztaláról. Miközben végigrohantunk a folyosón, rányomtam a hüvelykujjamat, és begépeltem a beléptető kódomat. A számítógép csicseregni kezdett. – Parancsolj, Ősfő/Koros! – szólalt meg, amikor kinyílt a lift ajtaja. Útban felfelé lehívtam a képernyőre a tele-gyöngyök azonosító térképét. – Te meg mit művelsz? – kérdezte Amy. Az ajtó fölött ragyogó számokat bámulta. Hátrahúztam az időzítő kijelzőjét. Néztem a felbukkanó pöttyöket. Tudni akartam, hogy mikor, merre jártak az emberek. A térképen az előző éjszakát láttam. A Harley-t jelképező pötty lágyan villózott. Többnyire közvetlenül a zsilipkapu előtt volt, de néha mintha fel-alá járkált volna a folyosón. Egyszer még az egész Fagyasztó-szintet is megkerülte. Senki más nem járt azon a szinten. Egészen addig, amíg én is fel nem bukkantam. Felfedeztem magamat. Ott szaladtam. Aztán megálltam. A pöttyöm egybefolyt a Harley-éval. Emlékeztem, hogy egymás torkának ugrottunk. Akkor verekedtünk utoljára. Amy odaállt a hátam mögé, és a vállam fölött bámulta a képernyőt. A pöttyöm otthagyta Harley-t. Pislogva megközelítette a felvonót a fagyasztók szintjének előrészében. Harley nem mozdult el a zsilipkaputól. Vajon mivel foglalkozhatott az utolsó pillanatban? Festett? Terveket szőtt? Előretekertem az időzítőt. Hajnaltájban felbukkant Doki és Ősfő fénypontja. Nem maradtak sokáig. Azonnal átsiettek a

Fagyasztószint túloldalán kialakított laborba. Zavart pillantást vetettem Amyre. – Elaludtam – ismertem be. Vajon Doki és Ősfő észrevett odalent? Amy a fejét rázta. – Nem ők ketten voltak, igaz? A fagyasztótartályok közelébe sem mentek. Újra a képernyőt bámultuk. Az engem jelképező fénypötty nagy sebességgel mozgott fel-alá a sorok között. Akkor fedeztem fel a festett X-eket. Majd a pötty odament a zsiliphez. Ez vagyok én, ez pedig ő. Aztán Harley fénypontja eltűnt. Összeszorult a torkom. A tekintetem elködösült, amikor a barátom hirtelen eltűnt a térképről, hogy többé már ne is jöhessen vissza. Amy felhördült, és teleszívta a tüdejét levegővel. Csak jóval később fújta ki. Csupán ennyit mondott: – Ó! – Senki más nem járt odalent – állapítottam meg, amikor az ajtó kinyílt a harmadikon. – Nem lehetett más, mint Harley. – Harley egy pillanatra sem jött el az ajtótól, miután te lementél. Amy szemébe néztem, igaza volt. Harley egész egyszerűen nem festhette oda az X-eket. – Ez a dolog – mutatott a lány a liffyre – igazából nem is az emberek mozgását követi, hanem a fülükbe ültetett gombot, ugye? Bólintottam. – Engem például nem lát, igaz?

Megráztam a fejemet. – Na és, mi a helyzet Orionnal? Ő hozta fel nekem a festményt. Akkor pedig egészen biztosan járt lent. Ha lent volt, akkor neki nincsen gomb a füle mögött. Jól gondolom? A hosszú haja mindig eltakarja a fülét. Láttam, hogy sebhely húzódik a nyakán. Felér egészen a füléig. Le merném fogadni, hogy nincsen tele-gyöngye. Vagyis, akkor láthatatlan. És... ó... Amynek igaza van. Orion.

71. AMY A FOLYOSÓ VÉGÉN VALAKI BEZÁRTA AZ AJTÓT.

– De hát, akkor most...? – dadogtam. – Most akkor, mit tehetünk? Koros egyszerűen berúgta az ajtót. Túloldalt odalépett a lifthez, végighúzta a hüvelykujját az érzékelőn, megnyomta a gombot, és már suhantunk is lefelé, lefelé. Iszonyúan lassan ment a lift. Önkéntelenül is dörzsölgetni kezdtem a kisujjamat, olyan erővel, hogy megfájdult. Eszembe jutott az a sok ígéret, amit a kisujjunkat egymásba akasztva tettem apunak. – Mit csinálsz? – kérdeztem Korostól, miközben túljutottunk a földszinten is. – Ellenőrzőm a biometrikus érzékelők feljegyzéseit – magyarázta a fiú. Többször is megérintette a liffyt. – Harley tegnap délben jött le ide. Én sötétedés után. Doki és Ősfő ma reggel. Úgy tűnik, még mindig odalent vannak a másik laborban. De nézd csak! Semmilyen jel nem árulkodik arról, hogy Orion a hüvelykujjával azonosította volna magát a liftajtónál. Éppenséggel azt látom, hogy Ősfő használta innen fentről a liftet, miközben odalent volt a laborban. Odanyújtotta felém a liffyt. Valóban én is ezt láttam. Ősfő/Koros egyszer Doki után jelentkezett be, majd tizenöt perccel később újra belépett a rendszerbe. – Rájött arra, hogyan verheti át az érzékelőket – feleltem. Hihetetlen, hogy ez a lift milyen lassan cammog!

– Az lehetetlen – morogta a fiú, és zsebre vágta az összetekert liffyt. – A rendszer beszkenneli a DNS-edet. A módszer bombabiztos. A liftajtó kinyílt. Valósággal megcsapott bennünket a hideg. Többtucatnyi alvó tartályát húzták ki a folyosóra. Az üvegkoporsókat máris belepte a pára, nem láthattuk a bent fekvő testeket. A nyitott ajtókon ott láttuk a vérvörös X-eket. Korosnak igaza volt. A gyilkos jelet tett az áldozataira, felkészült az utolsó támadásra, egyetlen, könyörtelen csapással akart végezni az összes katonával. Én viszont csak egyvalakire gondoltam. – APUUU! – sikoltottam, és Korost félrelökve rohanni kezdtem a dermesztően hideg üvegkoporsók között. Odaértem a negyvenesek folyosójának végére. Középen ott feküdt apu fagyott teste. Odarohantam hozzá, letöröltem az arca fölül a párát, és egy pillanatra ránéztem. Megragadtam a hideg üvegtetőt. Éppen elég adrenalin tombolt bennem ahhoz, hogy képes legyek kiemelni, és odavágni a betonpadlóra. Mert pontosan ezt akartam. Hogy apukám felébredjen, hogy kitörjön a jég alól, és újra magához öleljen. Érezni akartam a melegét. Ezt akartam. A jéggé dermedt test feje mellé helyezett apró, elektronikus dobozkára néztem. Zöld lámpák világítottak, nem pirosak. Orion csupán kihúzta a tárolókat, de nem kapcsolta ki őket, ahogy engem kikapcsolt.

Tompa csattanás és sustorgó hang, ezt hallottam újra és újra. Koros végigrohant a folyosókon, megragadta és hatalmas erővel visszataszította a fagyasztókamrákba a kihúzott tárolókat. Egymás után mindegyik test visszakerült a helyére. Nagyot csattant, amikor bevágta utánuk az ajtót. Lassú, határozott mozdulattal visszatoltam apu fagyott testét a fagyasztókamrába, és behajtottam az ajtaját. A ráfestett vörös X mintha gúnyosan nevetett volna rám. Lehajtottam a kilincset, és szorosan rázártam az ajtót. Még egy utolsó pillantást engedélyeztem magamnak. Ott álltam a 4l-es számú ajtó előtt, majd futásnak eredtem, hogy visszatoljam a következő kihúzott áldozatot. Nem tartott sokáig. Valamennyi ajtót bezártuk, és az összes alvót visszatoltuk a biztonságot jelentő dermedtségbe. Orionnak viszont nyomát sem láttuk. – Ezt vajon miért tette? – lihegtem az erőfeszítéstől. Koros lélegzete sűrű felhőben lebegett az ajka előtt. – Az útjában voltam – felelte. Láttam az arcán, hogy csak most ébredt rá erre. – Nem tudta kinyitni az ajtókat, miközben én is ott feküdtem... a zajra felébredtem volna. A tartályok kihúzása sokkal nagyobb zörejjel jár, mint jelet festeni az ajtókra. Miután pedig ott volt a jelzés... pontosan tudta, hogy egyből felrohanok hozzád. Bőségesen volt ideje arra, hogy előhúzza a fagyasztóból azokat, akiket már megjelölt... – De hát, miért? – kérdeztem. – Mire fel ez az egész? Tudnia kellett, hogy azonnal lejövünk ide, ahol észrevesszük, hogy mit tett... Igazából nem is kapcsolta le őket. Csupán kihúzta a tartályokat. Koros töprengő arcot vágott. – Mintha próbára akart volna tenni minket.

– Ezt meg hogy érted? – Megmutatta, hogy mi a terve. Most pedig arra vár, hogy kiderüljön, mit teszünk mi. Hagyjuk őket leolvadni, vagy visszatoljuk a tartályokat. – Soha az életben nem hagynám felolvadni az apukámat! Koros komor pillantást vetett rám. – Nem hiszem, hogy téged akart próbára tenni.

72. KOROS – CSITT! – szóltam Amyre. – Hallottad?

– Micsodát? – suttogta, de intettem, hogy maradjon csendben. A halk, sustorgó, csörgő hang a gépház zajára emlékeztetett. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy itt is azt halljam. Két szinttel lejjebb voltunk, mint a hajtómű. – A laborból jön. Elindultam keresztül a fagyasztók szintjén. Amy aggódó pillantást vetett a háta mögé. – Nyitva hagyjuk az ajtót – ígértem meg, mivel tudtam, hogy nem akarja magára hagyni az apját. – Mi ez a hely? – kérdezte, amikor beléptünk a laborba. Mivel suttogott, alig hallottam a hangját, ugyanis a zaj idebent jóval hangosabb volt. – A labor – feleltem suttogva. Ez a hely mintha megkövetelné, hogy titokzatosan viselkedjünk. Ráadásul, nem felejtettem el, hogy a tele-gyöngyök térképe szerint Doki és Ősfő is idelent van. Már ha a térkép nem téved. A fal mellett maradtunk. – Láttam már ilyen tűket – mutatott Amy az injekciós fecskendők jókora hengereire, amiken ott volt azoknak a tulajdonságoknak a megnevezése, amelyekkel Ősfő fel akarta ruházni a hajó lakosságát. – Hát, ezzel foglalkoznak idelent. – És az micsoda? – mutatott a padlótól a mennyezetig érő, öles átmérőjű, borostyán színű folyadékkal megtöltött csőre. A sűrű

ragacsban parányi buborékok úszkáltak. Volt bennük valami. – Azok pont olyanok, mint a... Félrehajtott fejjel bámulta az apróságokat. – Embriók? A borostyán színű folyadékban lebegő hordalékra pillantottam. Meglepett, hogy Amy ilyen könnyedén azonosította. Életem során csupán egyetlen magzatot láttam, egy koraszülött tehenet. Az lényegesen nagyobb és véresebb volt ezeknél a parányi, kerek, kisujjnyi méretű buborékoknál. Még csak nem is hasonlított rájuk. Átvezettem a lányt a labor túlsó végébe. Mivel a helyiség itt éles kanyart vett jobb kéz felé, nem lehetett azonnal látni azt a hatalmas szivattyút, amit Ősfő első itt jártamkor mutatott. Ez a gépezet adta ki az erős sistergő és dübörgő hangot. Bekapcsolták a szivattyút. Remegett és borzongott, mintha hangosan tiltakozna az ellen, hogy Phiduszt és egyedül a csillagok a megmondhatói, hogy még milyen más anyagokat pumpálnak a vízrendszerébe. Ősfő ott állt a pumpa előtt. Kezében egy vödör áttetsző ragacsos folyadékot tartott. Doki vele szemben helyezkedett el. Megragadtam Amy karját, és visszahátráltunk a kanyarba. A két férfi nem vett észre bennünket. Egyelőre. Az ajkamra szorítottam a mutatóujjamat, Amy pedig bólintott. Mélyen meggörnyedve kilestünk a sarkon. Figyeltünk. Egy szék eltakarta őket, de legalább mi sem voltunk feltűnőek. – Sajnálom! – próbálta Doki túlharsogni a szivattyú hangját. – Nem lett volna szabad megengedned, hogy a lány is lássa! – bömbölte Ősfő, és rohanva elindult az orvos felé. Kacsázó járása

miatt a vödör táncolni kezdett. Doki idegesen figyelte. – Azt hittem, attól kezdve könnyebben kezelhető lesz. – Azt a lányt csak Phidusszal lehet kezelni. Miért adtál neki nyugtató tablettát? Ősfő letette a vödröt. – Ezek itt rólam beszélnek – suttogta Amy a fülembe. Doki mondott valamit, de mivel háttal állt nekünk, nem értettem. – Hát, ma éjjel elkapjuk, és felvisszük a harmadikra – válaszolta Ősfő. Felemelte a vödröt, és a tartalmát elkezdte beleönteni a pumpába. – Azt hiszem, hogy az... Az ősz öreg a földhöz vágta a vödröt. Az edényben mozgásba lendült az áttetsző folyadék, de mivel sokkal sűrűbb volt a víznél, a szirup nem ömlött ki a földre. – Tudod, mit? – hörögte Ősfő, és elindult Doki felé. – Rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolsz. Ha az előző alkalommal hallgattál volna rám, amikor ott volt az a másik, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. – Ezt meg hogy... – Nagyon is tudod, hogy értem! – bömbölte Ősfő. – Koros! Életben hagytad Korost! Amy visszarántott a karomnál fogva. Túlságosan is kihajoltam a sarkon túlra, mert hallani akartam, mit mondanak. – Semmi baja a fiúnak! – méltatlankodott Doki. – Nem erről a Korosról beszélek. Hanem a másikról. Doki érzelemmentes, hideg tekintettel bámult a vénségre. Nem

esett nehezemre kitalálni, hogy csak erőnek erejével képes visszafogni magát, összeszorított ajkai egészen elfehéredtek, és az állkapcsán megfeszültek az izmok. Ősfőt viszont a legcsekélyebb mértékben sem izgatta a másik reakciója. – Az előző Korost! Azt, akinek most kellene átvenni az irányítást. Akkor nyugállományba vonulhatnék, ahelyett, hogy életem alkonyán egy olyan suhanccal kelljen bajlódnom, akinek nagyobb az arca, mint az agya. – Azt parancsoltad, hogy vigyem fel a régi Korost a harmadikra, és én fel is vittem – vágta rá Doki dacosan. – De nem ölted meg, pedig azt is parancsoltam, igaz? – Azt hittem, hogy... a Phidusz... – Azt hiszem, neked kellene egy kis Phidusz a pofádba – vicsorogta Ősfő. – Még mindig őt véded? Még most is? Csak nem rejtegeted? – Azt gondoltam... – dadogta Doki. Hirtelen kicsinek és rémültnek látszott. – Eltűnt a tele-gyöngyök térképéről. Azt hittem, öngyilkos lett. Ősfő gúnyosan felröhögött. – De nem vetted a fáradságot, hogy ellenőrizd, igaz? Látod, hova vezetett mindez? Gyilkolják a lefagyasztottakat. Egy pedig felébredt közülük. – Koros meghalt, Ősfő. Esküszöm neked, hogy halott. Nem tudtam, hogy Ősfő hitt-e neki, vagy csak szerette volna elfogadni az orvos szavait. Megfordult, és újra felkapta a vödröt. – Az meg micsoda? – suttogta Amy, és fejével a szivattyú felé biccentett.

– Rákapcsolták a vízellátó rendszerre – válaszoltam, miközben a fejemben egymást követték a gondolatok. A vödörben pedig... Phidusz volt. Felegyenesedtem. Amy próbált visszatartani, de félretoltam. Nem engedhetem meg, hogy Ősfő tovább mérgezze az embereket. Nem hagyhatom, hogy még több Phiduszt öntsön a vízbe. El kell pusztítanom azt a szivattyút. Megragadtam a széket, ami mögött eddig rejtőzködtünk. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Ősfő vicsorogva, amikor megpillantott. A fejem fölé emeltem a széket. – Mi a fenére készülsz? – harsogta a vénség. Remegni kezdett a kezem. Hirtelen feltárult előttem a jövő. Én leszek a vezető, nem Ősfő. És nekem nincs szükségem Phiduszra. De tényleg Phidusz nélkül akarok uralkodni? Amy csuklójára gondoltam. A lassan lelohadó zúzódásokra. Azokra az összetűzésekre, amelyeknek a Kóterban voltam szemtanúja. Mi lesz, ha az egész hajó ugyanúgy fog őrjöngeni? Képes leszek Phidusz nélkül uralkodni? Ekkor azonban megjelent előttem Amy arca, amikor a kábítószer hatása alatt állt. Odavágtam a széket a pumpához. Csörömpölve nekicsapódott, de visszapattant róla a földre. A szivattyú zavartalanul tovább pöfögött. – Mit csinálsz? – rikácsolta Ősfő. – Megőrültél? Ugyanúgy, mint az előző Koros!

– Te mit csinálsz? – harsogtam vissza. – Tömöd beléjük a Phiduszt, igaz? Jöhet a kábítás és az agymosás következő fordulója? – ALKALMATLAN VAGYARRA, HOGY ŐSFŐ LEGYÉL! – süvöltötte Ősfő. Hosszú ősz haja zabolátlan táncba kezdett. Egész egyszerűen háborodottnak látszott. – Ha nem vagy képes erre, akkor nem vezetheted a hajót! Nem vagy elég erős ahhoz, hogy te legyél a vezető! Sosem leszel jó erre a feladatra! Csak három lépésre volt szükségem, hogy odaérjek elé. Az ökölcsapásom leterítette. Elejtette a vödröt, és hanyatt zuhant a földre. Vérzett az orra, az arcán vörös folt jelent meg, és felszakadt a kiszáradt bőre. Lehajoltam, megragadtam az inge mellrészét, és felrántottam a magasba. Meg akart szólalni, mire újra megütöttem, most azonban erősen szorítottam az ingét, így nem esett el. – Nem vagyok gyenge – figyelmeztettem. A hangom ugyan remegett, de nem a félelemtől, hanem a visszafojtott haragtól. – Éppen elég erős vagyok ahhoz, hogy tudjam, a Phidusz használata helytelen. Azért irányítod így az embereket, mert gyenge vagy! Ha erős volnál, nem a kábítószerekre bíznád a piszkos munka elvégzését! Nélkülük vezetnéd a hajót! Csak, amikor az utolsó szavakat is kimondtam, döbbentem rá, hogy halotti csend támadt a teremben. – Te meg mit tettél? – sikoltotta Ősfő. Nem velem kiabált, hanem Amyvel. Felkaptam a fejemet. Miközben én a vénembert ütöttem és vele üvöltöztem, Amy suttyomban megkerülte a pumpát, talált egy parányi ajtót az oldalán, ahonnan egész egyszerűen kitépte az

összes drótot. Most éppen a kezében tartott színes vezetékdarabokat bámulta. – Ez jó húzás volt – állapította meg mosolyogva.

73. AMY TALÁN SAJNÁLTAM VOLNA ŐSFŐT a betört orra és kivert fogai miatt, ha nem kezdett volna eleve úgy, mint egy gonosz és torz zsarnok. Figyelembe véve azonban, hogy már korábban is meg akart gyilkolni, és egy perccel ezelőtt azt az utasítást adta a doktornak, hogy vigyen fel a harmadikra, hát azt hiszem, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetem, hogy tőlem a legcsekélyebb együttérzésre sem számíthatott a vén fafej. Az orvos egyik kezét Koros vállára tette. – Koros, szükségünk van a szer használatára. A hajó működésképtelenné válik, ha nem tudjuk erős kézzel irányítani. Láttam a fiú arcán, hogy többé-kevésbé egyetértett az orvossal. – Ez nem igaz! – kiáltottam. Azt akartam, hogy Koros rám nézzen. Eszébe akartam juttatni, hogy a kábítószer megölte a lelkemet. – A méreg nélkül nehezebb dolgotok lesz, ez igaz. És igen, mindannyian könnyebben viselhetjük el, hogy egész életünkben nem pillanthatjuk meg a szabad eget, ha úgy telenyomjuk droggal az agyunkat, hogy egyeden épkézláb gondolatot sem tudunk majd megfogalmazni. Csakhogy ez nem élet, de nem ám. Rengeteg gyászos dolog történt... Koros szemébe néztem, és mindketten tudtuk, hogy Harley-ról beszéltem. – ...de a gyászba egy kis öröm is vegyült. Ez a két dolog csak együtt létezik. Koros eltántorgott a doktortól és Ősfőtől. Közelebb lépett

hozzám. – Én soha nem tudok olyan vezető lenni, amilyennek te szeretnél – magyarázta az idős férfinak. – És sohasem leszek olyan vezér, amilyennek te elképzelted. És emiatt sokkal jobb leszek. Ősfő egy gyors mozdulattal Doki felé fordult. – Gyerünk! – Gyerünk hová? – kérdeztem. Az orvos feszülten figyelte a vén gazember arcát. – Csinálunk egy másikat. Most másfajta DNS-replikátorokat használj! Megszabadulunk ettől a korcstól, és csinálunk egy másikat. – Hogy mit csináltok? – kérdezte Koros. Tágra nyílt a szeme. Úgy tűnt, hogy megijedt a saját gondolatától. Ősfő most a fiú felé fordult. – Te elcseszett seggfej. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ugyanabból az anyagból gyúrtak minket! – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Koros remegő hangon. – Te vagy az... az apám... – Kukucs, idenézz! – gúnyolódott Ősfő, és az injekciós tűkkel teli asztal irányába intett. Az asztal mellett tornyosult az a terebélyes, aranysárga folyadékkal teli henger. Az a folyadék, amelyik körülölelte a parányi embriókat. – Micsoda... a DNS-állományod egy részét beleinjekciózták anyámba? Ősfő őrjöngeni kezdett a csalódottságtól. – Neked soha a büdös életben nem volt anyád! Azonos vagy

velem! Az Ősfőket klónozzák. Ugyanaz a DNS-ünk, ugyanaz mindenünk. Semmi mást sem csináltam, mint hogy tizenhat évvel ezelőtt kivettelek a csőből, és beleraktalak egy növesztő hengerbe. – Mi ketten nem vagyunk egyformák – ellenkezett Koros undorodó arccal. – Az utolsó kis génünkig ugyanolyanok vagyunk, mint a minket megelőző valamennyi Ősfő. Én azonban pontosan tudtam, hogy Koros nem ilyesmire gondolt, amikor arról beszélt, hogy ő másmilyen. – Ezért van az, hogy egyforma a beléptető kódunk. Ezért van az, hogy a biometrikus érzékelő nem tud megkülönböztetni minket egymástól – morogta a fiú. Eszembe jutott a számítógépből felhangzó kellemes női hang, „Parancsolj, Ősfő/Koros!” A számítógép azért nem tudja megkülönböztetni egymástól Korost és Ősfőt, mert kettőjük között a legcsekélyebb különbség sincs. – Nem érdekel – folytatta a fiú jóval hangosabban, s rezzenéstelen pillantással nézte Ősfőt. – Számomra nem jelent semmit, hogy azonosak vagyunk. Én nem vagyok te, és nem fogok olyan döntéseket hozni, mint te. Nem érdekel, hogy mit tanultam tőled. Nem érdekelnek a szabályaid. Többé már nem engedelmeskedem neked! Halk léptek neszét hallottam a hátam mögül. Mindenkit annyira lekötött Koros és Ősfő vitája, hogy nem vették észre a sebhelyes nyakú férfit. Orion csendben kisétált az árnyékból. Lehajolt, hogy felvegye a földről a Phidusszal félig teli vödröt, amelyet Ősfő akkor

ejtett el, amikor Koros megütötte. Ahogy lehajolt, először a doktor pillantotta meg, aztán Koros, végül Ősfő. A vénség szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Itt van – suttogta olyan halkan, hogy alig értettem a szavait. A tekintete ide-oda cikázott az orvos és a vödröt emelő alak között. – Megesküdtél rá, hogy halott. – De hát, meg is haltam, Ősfő – felelte a vödrös alak. – A Koros, akit megalkottál, meghalt. Nincs többé. Én már nem Koros vagyok. Orionnak hívnak. Én vagyok a vadász. Az öregember már nyitotta volna a száját, hogy dadogjon, dühöngjön, őrjöngjön, de Orion elhallgattatta. Egyszerűen a vénség fejére öntötte a fél vödör ragadós Phiduszt. – Menjetek arrébb! Nehogy hozzáérjetek! – üvöltötte az orvos, amikor a sűrű, ragacsos folyadék megindult Ősfő testén lefelé. Orion mosolyogva arrébb lépett. Koros mintha oda akart volna ugrani, hogy segítsen Ősfőnek, de aztán megemberelte magát. A vénség arcát kezdetben még eltorzította a harag, ám a vonásai lassan elsimultak, ahogy a Phidusz beborította a bőrét. Csodálkozó gyermekként kissé félrehajtotta a fejét. Elgyengült a térde. Leült a földre. Maga elé nyújtotta széttárt lábát. Leengedte a karját a háta mögé, és megtámaszkodott. Az arcán lassú, önfeledt mosoly jelent meg. Nem sokáig maradt ott. Egy pillanatig földöntúli nyugalmat és békességet sugárzott. Még sosem láttam ennyire rokonszenvesnek. Aztán a tenyere megcsúszott a sima padlón, hatalmas csattanással hanyatt zuhant. Nem is próbálta megtartani magát. A tarkója akkorát csattant a csempén, hogy összerezzentem. A teste körül vértócsaként csillogott a Phidusz. Némán néztem, ahogy egyre

lassulóbb ütemben veszi a levegőt. Ősfő megnyugodott és meghalt.

74. KOROS – MEGÖLTED.

Orion rám nézett, és vigyorogni kezdett. Csak úgy sugárzott belőle az elégedettség. – Nagyon szívesen, nem kell hálálkodnod – felelte. Lényem egy része úgy érezte, nagyszerű dolog, hogy megölték Ősfőt. Elpusztult a zsarnoki diktátor. A könyörtelen elnyomó. Aki soha senkit, még engem sem tekintett embernek a hajón élők közül. Ugyanakkor csak vele töltöttem az elmúlt három évet. Mindenki másnál nagyobb szerepet játszott a nevelésemben. Ő volt az, akiről azt hittem, hogy bármilyen kérdés esetén nyugodtan fordulhatok hozzá. Most pedig egy nyálkás hulla lett belőle a padlón. Jó lett volna megkérdezni, hogy miért, de hát pontosan tudtam az okát. Nem tehettem arról, hogy a szememet döntötték a könnyek. Sosem volt apám. Ezt a szerepet leginkább Ősfő töltötte be. Orion letette a vödröt, s kinyújtott kézzel elindult felém. Gondolkodás nélkül megszorítottam, miközben a tekintetem még mindig Ősfő mozdulatlan testén pihent. – Tudtam, hogy az én oldalamon állsz! – lelkendezett Orion, s szilaj mozdulattal fel-alá rángatta a kezemet. – Nem lehettem biztos benne, hiszen túl sokáig éltél Ősfő árnyékában. Ráadásul cseppet sem úgy reagáltál arra, amikor kihúztam a fagyasztótartályokat, mint amire számítottam. Ennek ellenére sejtettem, hogy végül az én

oldalamra állsz. – A te oldaladra? – kérdeztem, miközben elhomályosult tekintetemmel most már nem a halott Ősfőt, hanem őt néztem. Mivel ez az idősebb férfi is Koros, gyakorlatilag a hajó új Ősfőjének is tekinthettük. – Amikor kinyitottam a számat, és elmondtam, hogy nem tetszenek az itteni dolgok, Ősfő elküldött Dokihoz. Ráparancsolt, hogy vágjon be a harmadik emeletre. Igaz, Doki? Doki némán bólintott. Felfigyeltem tágra nyílt szemére. Talán a döbbenettől, talán az iszonyattól vágott ilyen képet, nem tudnám megmondani. – Doki viszont a cimborám volt. Igaz-e, barátom? Az orvos ezúttal nem bólintott. Továbbra is Ősfő holttestét bámulta. – Azt gondoltam, hogy elegendő Phidusszal... – suttogta. Elfordultam tőle. A hajó orvosa mindig is szilárdan hitt abban, hogy bárkit meg lehet gyógyítani, ha kellő mennyiségű kábítószert pumpálnak bele. Fel sem merült benne, hogy az emberek netán erősebbek az orvosságoknál. – Nem engedhettem meg, hogy Ősfő megtaláljon. Ezért aztán megszabadultam ettől, itt... – magyarázta Orion, és odabökött, ahol a tele-gyöngyének kellett volna lennie. Úgy tett, mintha a körmét belemélyesztette volna a nyakába. Amikor kinyitotta a tenyerét, felfigyeltem a hüvelykujján végighúzódó sebhelyre. – Iszonyatos volt. Soha ilyen rettenetes dolgot nem tettem. Ki kellett tépnem a saját húsomból. A puszta kezemmel. Úgy éreztem, mintha a lelkemet téptem volna ki.

Csend támadt a helyiségben. A némaságot csupán a padlóra csöpögő Phidusz hangja törte meg. Orion folytatta a meséjét: – Miután Doki látta, hogy eltűnt a tele-gyöngyöm jelzése, és mivel Ősfő csak a legritkább esetben jött le a Megtartó-szintről... nem is volt annyira nehéz eltitkolni előlük az igazat. Az öreg feljegyzőt... sajnálatos baleset érte, én pedig beleolvadtam az új életembe. – Miért nem szólt erről soha egy szót sem? – kérdezte Amy, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le Dokiról. – Mert nem tudtam róla – suttogta Doki, és bocsánatkérő arckifejezéssel bámulta Ősfő holttestét. – Azt gondoltam... abban reménykedtem... hogy öngyilkosság... Végül felemelte a tekintetét, és Orionra nézett. – Aztán... a múltkor, éjszaka a Feljegyzések Csarnokában, akkor felmerült bennem, hogy az te lehettél. Elhallgatott egy pillanatra. – Csak hát, tizenhét év telt el... – Már akkor megtalálhattál volna, ha benyitsz a szomszédba. Tudod, az egész első évet rejtőzködéssel töltöttem. Elbújtam a falak mögé, ott aludtam a vezetékek és a csövek között. Azonban hamarosan rájöttem, hogy Ősfő még csak nem is keres. Nem volt más dolgom, mint hogy új nevet, új otthont szerezzek magamnak. Ez a sok idióta, akiket te hoztál létre, egyetlen kérdés nélkül elfogadott. Csakhogy közben végig gyötört a lelkiismeret-furdalás – folytatta, és most már engem nézett. – Hiszen tudtam, hogy mit művel Ősfő. Ezen a hajón rengeteg dolog helytelenül működik. A tekintete valósággal a szemembe fúródott.

– Amikor rájöttél, milyen hatása van a Phidusznak, azzal csupán a szörnyűségek legfelsőbb rétegét karcoltad meg. Tudsz már a hajó hajtóművéről? Némán bólintottam. – Remek – lelkendezett. – Akkor nyilvánvalóan tudsz a küldetésről is, ugye? – Milyen küldetésről? – kérdeztem. – A hajó igazi küldetéséről. A valódiról. – Ezt meg hogy érted? – szólt közbe Amy. Odalépett mellém, és megmarkolta a kezemet. Ugyanúgy erőt adott, ahogy én próbáltam neki, amikor sírnia kellett. – Sosem tetted fel magadban azt a kérdést, hogy miért is vagyunk itt? – kérdezte Orion tőlem. Még csak nem is törődött Amyvel. – Azért, hogy működtessük a hajót... – A hajót robotpilóta irányítja. Nélkülünk is gond nélkül eljuthatna a Centauri-Földre. – Akkor azért... – Hát, nem – vágott a szavamba Orion, mielőtt hallotta volna a feltevésemet. – Bármit is mondott neked Ősfő, az kivétel nélkül hazugság volt. A legtöbb dolgot eltitkolta előled, miután én ellene fordultam. Nem. Egyetlen oka van annak, hogy itt vagyunk a hajón, ezt az okot pedig ott, a túloldalon találod. Ujjával a fagyasztókamrák irányába bökött. Arra, ahol Amy szülei is feküdtek. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte újra a lány. A hangjából kiérződött a növekvő aggodalom.

– Azt legalább tudod, hogy miért vannak itt a lefagyasztottak? – Azért, mert szakemberek. Képesek átalakítani a bolygót, fejleszteni a környezetet és megvédeni minket. Orion megvetően szipákolt egyet. – Tényleg szakemberek. Annak a szakértői, hogyan kell elorozni azt a bolygót tőlünk. – Ennek semmi értelme sincs – vágtam rá, és még erősebben szorítottam Amy kezét. – Ők fogják a bolygót gyarmatosítani, nem mi! Rólunk szó sem volt. Amikor végül majd leszállunk, felhasználnak minket, mi leszünk a bolygó átalakításának a rabszolgái. Ha pedig ellenséges idegenek lesznek a bolygón, besoroznak bennünket katonának. Halálra dolgoztatnak, vagy egyszerűen csak megölnek mindenkit. Azért zárták be a mi ük-ük-üknagyszüleinket erre a hajóra, hogy rabszolgákat és katonákat tenyésszenek ki maguknak. Ez minden. Amy valósággal felhördült. – Hát, ezért akartad megölni a katonai múlttal rendelkező fagyasztottakat! Azt hiszed, hogy a katonák majd harcra kényszerítik a hajón született embereket! – Nem hiszem, tudom – bömbölte Orion. Annyira hasonlított Ősfőre, ahogy így üvöltött. – Ha pedig nem lesznek ellenségeink a bolygón, ha nem lesz kivel harcolnunk, akkor a katonai szakértelmüket felhasználva rabszolgamunkára kényszerítenek minket. Tökéletes tervet dolgoztak ki. Eldobható embereket tenyésztettek, miközben ők maguk aludtak! – És akkor, velem mi van? – suttogta kétségbeesett hangon Amy. – Amikor lekapcsoltál, egészen biztosan tudtad, hogy én nem

vagyok az apukám. Miért nem raktál vissza, mielőtt megolvadtam volna? Miért hagytad, hogy felébredjek? A férfi arcán lassú, gonosz mosoly jelent meg. A tekintetével majdnem átdöfött. Ökölbe szorult a kezem. Orion magasba vonta az egyik szemöldökét. – Amit tudok, az csak rám tartozik – pillantott utána Amyre. – Apukám sosem lesz rabszolgahajcsár – ellenkezett a lány. – Ha odalent ellenséges földönkívüliek volnának, akkor sem kényszerítene senkit a harcra. Orion megvonta a vállát. – És ebben tényleg biztos vagy? Mielőtt Amy bármit is mondhatott volna, még gyorsan hozzátette: – Akárhogy is nézem, jobb félni, mint megijedni. – Az ilyenfajta félelem azt jelenti, hogy apukámnak meg kell halnia! Orion a lány mellett Ősfő holttestére pillantott. Látszott rajta, hogy a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy embert kellett ölnie. – Hát, ha nem tetszik neked nálunk... – töprengett a férfi, majd odasietett a terem túlsó végébe, a hatalmas, fagyasztókamrákhoz. Kinyitotta az egyiket, és a karjával széles mozdulatot leírva a bent tátongó üresség irányba mutatott. – Akkor fagyaszd le magadat! Aludj, amíg oda nem érünk a bolygóra! Akkor majd rájössz, hogy milyen ember is valójában az apád! Töprengeni kezdett. – Feltéve, ha Koros meg én úgy döntünk, hogy apád még élhet a leszállás pillanatában.

– Te is ugyanolyan gonosz vagy, amilyen ő volt – sziszegte Amy, és Ősfő élettelen testére mutatott. – Figyelj, kislány, tudod, mi zavar téged valójában? – kérdezte Orion. – Hát, a kellemetlen tény, hogy Koros nagyjából mindennel egyetért, amit mondtam. – Dehogyis, én aztán... – kezdtem dadogva, amikor Amy rám nézett azokkal a csodálatos, vádló szemeivel. – Ezenkívül pedig, itt van még az a kellemetlen tény, hogy Koros nélkül soha eszembe sem jutott volna, hogy le is kapcsolhatnám őket. Amy a szája elé kapta a kezét. Utálattal telt meg a tekintete. Engem utált. – Ne higgyél neki! – könyörögtem. – Már miért ne? Komolyan beszélek. Nem jöttél rá, igaz? Pedig, jól mondom, nem, Koros? – vihogott Orion. Az járt az eszemben, hogy vajon mennyi mindenről tudhat. Ahogy belebámultam az arcába, felfedeztem a saját tükörképemet. Ugyanaz a DNS-állományunk, de nem vagyunk ugyanaz a személy. De talán a hasonló érzelmek, kétségek és félelmek beleszövődtek a megegyező kódunkba. – Miért nem mondod el a kislánynak? – folytatta a férfi. – Vagy azt szeretnéd, hogy én mondjam el? – Mit kell nekem elmondania? – tudakolta Amy. Egy pillanat alatt átértem oda, ahol a kárörvendő fickó állt a nyitott fagyasztó előtt. Ökölbe szorult a kezem. – Csinos kis jószág – suttogta Orion a fülembe. Annyira halkan beszélt, hogy sem Amy, sem Doki nem hallhatta a szavait. –

Felettébb vonzó. Ezért tetted? – Fogd be a szád! – vicsorogtam rá. – Ne hagyd, hogy az utunkba álljon! Pontosan tudtam, hogy számos logikus ok késztetett cselekvésre. Orion pontosan olyan háborodott volt, mint Ősfő. A sajátos módszerei, ahogy irányítani akart, legalább annyira embertelenek, mint ahogy egykori mesterem manipulált. Talán még nála is embertelenebb volt. Soha az életben nem fogom tudni lebeszélni arról, hogy legyilkolja a lefagyasztóttakat. Rászolgált a büntetésre már azért is, hogy ilyen sok ember halálát okozta. Mégsem ezek az okok vezéreltek, amikor belöktem az ipari fagyasztóba, és rázártam az ajtót. – Engedj ki innen! – üvöltötte. Elfordítottam egy kapcsolót. Ömleni kezdett a fenti tartályban tárolt fagyasztó folyadék. Orion feje eltűnt a kék szemcsékkel teli vízben. – Cseszd meg! – hörögte vizet nyelve. Körömmel esett az ajtónak. Az arcát egészen eltorzította az iszonyatos félelem. Amy odaállt mellém, az ajtó parányi ablakán keresztül bámulta Oriont. Amikor a férfi megpillantotta mellettem a lányt, hirtelen gonosz fények jelentek meg a szemében, már nyitotta a száját, hogy odakiáltson Amynek valamit. Erősebb fokozatra állítottam a szivattyút. A tartály még gyorsabb ütemben telt meg. Orion száját is elöntötte a folyadék. Fuldokolni kezdett. Az arca fölött összezáródott a kékesen csillogó víztükör. A pofazacskói kiduzzadtak, a szeme véreressé vált és kiguvadt. Egyik tenyerét az

ablakra szorította. A hüvelykujján jól láttam a fűrészes vonalú sebhelyet. Ujjlenyomatát ez az egyetlen dolog különböztette meg az enyémtől. – Fagyaszd meg, különben meg fog halni – figyelmeztetett Doki, s megvonta a vállát. – Amúgy is meghalhat, nem készítetted fel a fagyasztásra. Amikor Orion szemébe néztem, saját magamat láttam meg benne. Az öklöm lecsapott a jókora, szögletes, vörös gombra. A fagyasztókamra ajtaja alól parányi fehér gőzfelhő szállt a magasba. Orion arca az üvegre tapadt. A szeme kiguvadt. Többé azonban már nem láthatott minket.

75. AMY KOROS A PARÁNYI ABLAKON KERESZTÜL Orion fagyott arcát bámulta. A fiú mögé álltam, és hátulról átöleltem. Próbáltam elhúzni onnan. Amikor nem mozdult, csak úgy magamhoz szorítottam. – Hát, ennek annyi – állapította meg az orvos. – Hacsak nem olvasztod ki, akkor mostantól te vagy az Ősfő. Éreztem, hogy Koros összerezzen a karomban. Megcsóválta a fejét. – Majd azok az emberek mondanak ítéletet felette, akiket megpróbált meggyilkolni. Majd ha földet érnek. Apukámra gondoltam. Arra, hogy milyen bíró lesz belőle. A legcsekélyebb mértékben sem bántam azt, ami Orionnal történt. – Mégis, hogyan irányítsak egy emberekkel teli hajót? – kérdezte elvékonyodó hangon a fiú. – Ha lefoszlik róluk a Phidusz hatása, akkor rájönnek a hazugságokra. Mérgesek lesznek. Gyűlölni fogják Ősfőt, és persze engem is. – Nem fognak gyűlölni téged – suttogtam hátulról a fülébe. – Nagy élvezettel adják át magukat a haragjuknak, hiszen ez lesz az első érzés, amit valóban átérezhetnek. Utána viszont rájönnek majd arra, hogy más érzések is léteznek, és ennek nagyon, de nagyon fognak örülni. – Kitartasz mellettem? – suttogta a fiú. A lehelete bepárásította Orion arca előtt az üveget. – Örökre. …

Koros megnyomta a füle mögötti gombot, és közérdekű bejelentést intézett az egész hajóhoz, pontosan úgy, ahogy Ősfő is tette, amikor mindenkit figyelmeztetett, hogy félniük kell tőlem. Az első bejelentése meglehetősen egyszerűre sikeredett. Mintha csak gyerekekhez beszélne, elmondta nekik, hogy mostanáig kábítószer hatása alatt álltak. Felhívta az emberek figyelmét arra is, hogy lassan elkezdik visszanyerni a saját érzelmeiket. Azt javasolta, hogy igyekezzenek megőrizni a hidegvérüket, amikor elsőként élik át az érzelmeket. Erre mindenekelőtt a terhes nők figyelmét hívta fel. … A doktor könyörgött, hogy adjam vissza neki a szivattyú drótjait. – A hormonokat mindenképpen a vízben kell hagynunk – magyarázta meggyőződéssel. – Akkor nem kezdenek párzani a rokonaikkal. – A legtöbb ember elutasítja a vérfertőzést – feleltem hűvösen. – Ha majd magukhoz térnek a kábítószer hatása alól, elmeséljük nekik, hogy mi az a vérfertőzés. Felvilágosítjuk őket a következményeiről és arról, hogy a szex előtt kérjenek vérvizsgálatot. Ott vannak ezek a szkennerek, azok be tudják olvasni a DNS-t. A segítségükkel újra felrajzolhatnánk a családfákat. A drótokat Koros kezébe nyomtam. A doktor a fiú felé fordult. Koros hideg pillantást vetett az idősebb férfira. – Nincs több kábítószer – jelentette be. Ezzel lezárta a vitát. …

Később, miután a vastag kesztyűt viselő emberek felemelték és elvitték ugyanabba a zsilipkamrába Ősfő méreggel átitatott testét, ahonnan Harley is kikerült az űrbe, meg miután Doki berakta Oriont az egyik üres fagyasztótartályba, és miután sértetlenül visszakerültünk a szobámba, ahol Harley festménye figyelt minket, Koros ismét megszólította a hajó lakosságát. Második közérdekű bejelentésében megismételte Ősfő utolsó üzenetét. Mindenkit arra utasított, hogy menjenek fel a Megtartó-szintre. … Mielőtt magunk is felmentünk volna, beszéltünk az igazságról. – Harley-t az igazság ölte meg – magyaráztam. – Amikor meghallotta, hogy sosem fogunk leszállni a hajóról... – elakadt a hangom, és nem tudtam befejezni a mondatot. – A barátom képtelen volt az igazsággal együtt élni – mondta ki a végét Koros helyettem. – Tudnunk kellett volna, hogy nem Ősfő gyilkolta le a fagyasztottakat. Ő ugyanis tisztában volt azzal, hogy a gyilkosságok miatt rájöttél volna az igazságra, amit ugyanúgy el akart rejteni előled, ahogy mindenki más elől. Koros a tenyerére pillantott, majd felnézett Harley festményére. – Valamiért úgy érzem, hogy nem mondhatjuk el a teljes igazságot. Már majdnem megszólaltam, de a fiú a szavamba vágott. – Egy részem úgy érzi, hogy az igazság megöli őket. Mindenkit, ugyanúgy, ahogy Harley-val is végzett. Hiszen hatalmas, megrendítő erejű igazságot kell megtudniuk. Nem vághatjuk csak úgy a

képükbe. Hagynunk kell, hogy saját maguktól jöjjenek rá. __________ Koros egyedül ment fel a Megtartó-szintre. Odaáll majd az emberek elé, és elmondja nekik az igazság egy részét. Az emberek pedig életükben először érezni fognak valamit. Meghallják az igazat, de nem a teljes igazat. Megtudják, hogy most már Koros az Ősfő. És hogy a régi Ősfő meghalt. Beszámol nekik a Phiduszról, meg a vízbe kevert hormonokról. Elmondja, hogy mekkora hazugság volt az Időszak. A hallgatósága mérges lesz. Talán dühöngeni fognak. De nem tart sokáig, amíg rádöbbennek, hogy ezek bizony igazi érzések. Ebből tudni fogják azt is, hogy Koros azt tette, amit tennie kellett. Beszámol nekik a hajtóműről is, azt viszont nem árulja el, hogy mennyire lemaradtunk az eredeti tervekhez képest. Ha a többiek közül valakit érdekel a tudomány, a gépészet, a mérnökök tudása, az felmehet majd az irányítókhoz, hogy megnézze magának a hajtóművet. Bárki segíthet a tudósoknak megoldani ezt a nagy kihívást. Viszont nem mesél Orionról meg a fagyasztottakról. Ugyanakkor hazudni sem fog nekik róluk. Miközben a fiú elmond mindent a többieknek, amit lehet, én újabb és újabb lapokat tépek ki abból a jegyzettömbből, amit a szüleim hoztak a Földről. Rájuk írtam mindent, amit tudok. Félbehajtottam az oldalakat, és ott hagytam őket a Feljegyzések Csarnokában. Elolvashatja őket bárki, aki körülnéz odabent.

Nem fognak sokan keresgélni, nem igazán érdekli majd őket a tudás. Sokuknak nem hiányzik az igazság. Néhányan azonban kutatni fognak. Nem fogják elhinni az igazat. Másoknak viszont éppen erre lesz szükségük. Sóvárognak iránta. Mindenáron tudni akarják, és elfogadják olyannak, amilyen. _____________ Később Korossal majd a Feljegyzések Csarnokában dolgozunk. Amennyire csak lehet, helyre fogom állítani a meghamisított történelmet, és a Föld múltjáról szóló feljegyzéseket mindenki korlátozás nélkül megtekintheti. Koros pedig ráveszi a népét arra, hogy feljegyezzék a hajó lakosságának életét. Ugyanazt teszik, mint egykor régen. Így majd nem fogják úgy érezni, mintha csak elfelejtett árnyékok népesítenék be a világűr végtelenjében suhanó hajót. … Most kinyitom a kék jegyzettömbömet. Kézbe veszem a tollamat, és lassan leírom a megmaradt oldalra az első néhány szót. Kedves Anyu és Apu...

76. KOROS ANNAK A NAPNAK AZ ÉJSZAKÁJÁN ESZMÉLTEM RÁ AZ IGAZSÁGRA, amikor Ősfőt megölték, és Oriont lefagyasztottuk.

Nem számított, hogy a DNS-állományom teljesen megegyezett a két emberével, a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottam ugyanis rájuk. Amikor megtudták az igazat az űrhajóról, mind a ketten a maguk módján reagáltak rá, az egyikből diktátor lett, a másikból gyilkos szörnyeteg. Mi hárman egyformák voltunk. Ugyanazt a tudást kaptuk, ugyanabból a genetikai állományból formáltak bennünket, végül pedig ugyanazzal az igazsággal kellett szembesülnünk. Csakhogy az egyikőnk vaskézzel hazugságok mögé rejtette az igazat, a másik gyilkosságokkal akart mindent megváltoztató káoszt kirobbantani, én pedig... hát, én még nem jöttem rá teljesen arra, hogy mi is a teljes igazság. Az sem világos, hogy mit is teszek majd, ha végre tudom a válaszokat. Hazudtam a népemnek, amikor nem meséltem nekik Orionról? Helytelenül cselekedtem, amikor nem szembesítettem az embereket egy olyan igazsággal, ami ugyanúgy megölhetné őket, ahogy Harley-val is végzett? De vajon, jogom van ahhoz, hogy én döntsek a hozzáférhető igazságról? Hogyan dönthetne erről egy olyan alak, aki minden másnál jobban örült annak, hogy Orion nem árulhatta el az igazat Amynek? Különböznék-e bármiben is Ősfőtől vagy Oriontól, ha továbbra is hagynám, hogy hazugságban éljen?

A MÚLT: KOROS MERT VALÓJÁBAN EZ TÖRTÉNT.

Ez az igazság. Láttam a lányt, ahogy ott fekszik belefagyva abba az üvegdobozba. Annyira más volt, mint a többiek. Nagyon más. Én ugyan sohasem láthattam a Nap-Föld alkonyatát és napnyugtáját, de az összes ragyogó szín itt volt előttem a jégbe fagyott hajfürtök között. Sápadt bőre a kisbárányok gyapjára emlékeztetett. És fiatal is volt. Mint én. Soha nem fogja megérteni. Valamivel később visszamentem, hogy bámuljam és álmodozzak. Arra a rengeteg dologra gondoltam, amit elmesélhetne nekem a Nap-Földről. Az járt az eszemben, hogy a lány – eltérően a kicseszett hajó összes többi utasától – velem egykorú lesz, amikor majd rám jön az Időszak. És akkor nem leszek magányos. Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam a hangot. Egészen halkan suttogott az elmém legmélyén. Épp csak hogy észleltem. Nem is akartam törődni vele. A hangocska csupán egy dolgot akart tudni. Ezt kérdezte tőlem: Mi történne, ha lekapcsolnád? …

Először nem törődtem a kérdéssel. Csakhogy egyre hangosabban duruzsolt. Bizony, egyre hangosabban. A végén már bömbölt. Csupán azért hajoltam előre, és azért állítottam át Amy hideg feje fölött a dobozka kapcsolóját, mert el akartam hallgattatni ezt az üvöltést. Néztem, ahogy a zöld fény vörössé vált. A fejemben suttogó hang felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Vigasztalt és azzal biztatott, hogy a lány majd rám mosolyog, amikor megolvad a jég. Azt terveztem, hogy ott várakozom. Ott akartam ülni mellette, amikor majd nagyot ásítva kinyújtózik és kiszáll a ládából. Mellette akartam lenni, amikor kinyitja a szemét, amikor a szája szélén megjelenik a mosoly. Ehelyett viszont azt hallottam... ...hogy a hátam mögött Orion csoszog a sötétben. Ő is a fejében szóló hangra figyelt. Ezt persze akkor még nem tudtam. Esküszöm, fogalmam sem volt arról, hogy szemmel tartott engem. Ezért aztán odarohantam a lifthez, felmentem a kertbe és úgy tettem, mintha nem az előbb ébresztettem volna fel azt a lányt. Mintha nem hoztam volna vissza az életbe egy kapcsoló átállításával. Ekkor hangzott fel a riasztás. A szirénák sikoltása egybeolvadt Amy sikításával. Iszonyatos fájdalmak gyötörték. Később pedig rátört a szomorúság. Meg a gyász. Semmivé

foszlottak az álmai és a vágyai. Miattam foszlottak semmivé az álmai. Miattam. Amyt utána semmi sem vigasztalta meg. Nem tudhatta, hogy mennyire szeretem. Doki pedig értésemre adta, hogy a lány nem térhet vissza. Soha többé nem fagyaszthatják le. Ráadásul jól tudtam... nagyon is tudtam... Sosem fogom tudni elmondani neki az igazságot.

77. AMY SZEMBEN ÜLTEM A ZSILIPKAPUVAL . A hátamat nekivetettem a hideg fémfalnak. A tekintetem megtapadt az üvegen túl tündöklő csillagokon. Harley járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy mi minden történhetett vele a repülés és a halál közötti pár futó pillanat során. Mostanában gyakran járok ide. Ahogy az emberek kezdtek magukhoz térni, egyre több felfedező akadt közöttük. Bejárták a kerteket, bemerészkedtek a Kórházba, ahol elolvasták Victria könyveit, meghallgatták Bartie gitárzenéjét, megnézték maguknak Harley festményeit, melyek túlélték a művészt. Néhányan még a Feljegyzések Csarnokába is bementek. Akadtak közülük olyanok, akik az igazságtól tágra meredő szemmel jöttek ki onnan. Mostani rejtekhelyem azon kevés szegletek egyike, ahol még nem veszett el számomra teljesen a magány. Koros úgy vélte, nem lenne biztonságos bárkit leengedni erre a szintre, még akkor sem, ha néhányan máris tudtak a létezéséről. Egyetértettem vele. Nagyon nem szerettem volna, hogy bárki is Orion nyomdokaiba lépjen. Az apukám ajtajára festett X még mostanra sem tűnt el, pedig rengeteget mostam és súroltam. Koros úgy állította be a rendbe hozott kapcsolótáblát, hogy a megfelelő kód beütése után a külső ajtó egészen odáig nyitva marad, amíg akarom. Az üvegablakon keresztül mindaddig bámulhatom a csillagokat, ameddig jólesik. Igen messzire elkerültem otthonról, és ezen a helyen lehetek a legközelebb a szülőföldemhez.

Most is a csillagokat bámulom. Olyan rengetegen vannak. Sokkal többet látok belőlük, mint akkor, amikor még a Földön álltam. Hiába ragyognak azonban annyira közel egymáshoz az apró fényfoltok, pontosan tudom, hogy fényévekre vannak egymástól. A ragyogó égboltot nézve az jutott eszembe, hogy elég volna magasba emelt, kinyújtott karral megkavarni őket. A csillagok táncra pördülnének, hogy megérintsék egymást. A valóságban azonban irdatlan távolságra ragyognak tőlem. Olyan messze léteznek egymástól, hogy nem érezhetik a társaik melegét, pedig mindannyiukat lángoló anyag alkotta. Pontosan ez a csillagok titka, gondoltam. Végső soron, egyedül vagyunk. Nem számít, hogy milyen közelinek tűnsz, senki más nem érinthet meg. – Amy? Koros tornyosodott fölém. Egy pillanatra félelmetesnek tűnt. Olyan volt, mint egy keselyű. Bizonytalanul rámosolyodtam. – Örülök, hogy véget ért – szólaltam meg. Koros nem viszonozta a mosolyomat. – Igazi megkönnyebbülés számomra – suttogtam. – Azt hiszem, képes leszek hétköznapi módon élni idefent, így ugyanis nem kell minden pillanatban a szüleim miatt aggódni. Fúú, ez most nagyon hálátlannak tűnt, igaz? De ugye, tudod, hogy mire gondoltam? – Amy? A fiúra pillantottam. Komor arcot vágott. – Mi a baj? – kérdeztem megjátszott jókedvvel, s bár nevettem, a hangom hamisan csengett. – Történt valami?

Ökölbe szorult a kezem. Az ujjaim karomként karcolták végig a hideg fémpadlót. – Történt valami a szüleimmel? Nem is Orion volt a tettes? – Nem, nem erről akarok beszélni – felelte Koros, és ráharapott az alsó ajkára. – Miről van szó? Gyere, ülj ide mellém! A fiú azonban állva maradt. – El kell mondanom neked valamit – válaszolta olyan hangon, ami szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy bármit is akar mondani, az semmiképpen nem lesz jó. – Miről van szó? – vinnyogtam végre, mert már egész egyszerűen nem tudtam tovább elviselni az ideges hallgatását.

78. KOROS – ÉN KAPCSOLTALAK LE A GÉPRŐL.

79. AMY DOBBANT A SZÍVEM, EGYSZER, KEMÉNYEN , és aztán úgy éreztem, mintha a vér és minden érzés egyszerre távozott volna a testemből, és kiürültem, ugyanúgy lefagytam, ahogyan előtte. És semmit nem láttam, semmit nem éreztem. De ez sem igaz. Mert amikor erre gondoltam, újra éreztem, éreztem mindent. Nem láttam, nem lélegeztem, de nagyon is éreztem. És amit éreztem, nem volt más, mint a harag. Egy pillanatra elgondolkoztam – Nincs igazam: jobb lenne semmit sem érezni, mint érezni ezt –, utána viszont

már nem gondolkoztam. Üvöltöttem, de én magam sem értettem a számon kitörő szavakat. Ott álltam előtte. Nem emlékeztem arra, hogy mikor pattantam fel. Korosra vetettem magamat, bántani akartam. Nem számított, hogyan, mindenáron szenvedést akartam okozni neki. Talán ennyi is elég lesz. Az öklöm telibe talált. Tudtam, az ütésem inkább meglepte, mintsem fájdalmat okozott. Még akkor is, ha az arcán, az egyik szeme alatt máris felragyogott egy vöröslő folt. Az ujjaim karommá görbültek. A fiú azonban megragadta a két csuklómat, mielőtt újra rátámadhattam volna. Eltolt magától. Bele akartam rúgni, de a rövid lábam nem tudott megbirkózni a karja

hosszával. Csupán egy dolgot tehettem, minden dühömet beleadtam az üvöltésbe. – Bocsánat, bocsánat! – könyörögte Koros. Mi az, hogy bocsánat? Mit akar a bocsánattal? A bocsánat ide édeskevés. Amit... valaha... szerettem... az mostanra kicsúszott a kezemből. Amire valaha vágytam. Ami valaha voltam. – Meghalhattam volna! – sikoltottam. – Kis híján meg is haltam! – Nem tudtam – dadogta halálra váltan. – Nem sejtettem, hogy... a francba! Nem tudtam, hogy te... vagyis... Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis, miért. Csak hát, ennek a kérdésnek nem volt értelme. Mindent világosan kiolvashattam az arcából. Nem akart bántani. Nem akarta megakadályozni, hogy ismét találkozhassak a szüleimmel. Semmiképpen nem akart foglyul ejteni ebben a fémkalitkában. Csak éppen meggyilkolt. Ugyanolyan halott vagyok, mintha a Földön maradtam volna. Egyszerűen megölt. Nincs értelme megkérdeznem, hogy miért. Soha többé nem juthatok vissza a múltba. – El kellett mondanom neked az igazat. Na, ettől végre elhallgattam. A belsőmben valami hangos csattanással a helyére pattant. Nagyon fájt. Az igazság majdnem felőrölte a csontjaimat. Apu hazudott, amikor azt mondta, csak rajtam áll, hogy jövök-e

vagy sem. Ő döntött helyettem. Döntését mindennél ékesebb szavakkal bizonyította az üres bőröndöm. Jason hagyta, hogy azt higgyem, amit hinni akartam. Ezt az egész hajót pedig fémből és hazugságokból kovácsolták. Csupán félrevezetők és megtévesztettek éltek rajta. Kivéve Korost.

80. KOROS AMY ARCÁT MINTHA KŐBŐL FARAGTÁK VOLNA KI . Egyetlen repedést sem fedeztem fel rajta. Akkor sem volt ilyen dermedt és mozdulatlan, amikor lefagyva hevert. Zsebre vágott kezem önkéntelenül is összezáródott. A Phidusz szivattyújából kitépett vezetékek szúrni kezdték az ujjaimat. Amy arra számított, hogy eldobom őket. Tudom, hogy ezt szerette volna... csak hát, képtelen voltam rá. Nem a drótoktól volt nehéz a zsebem, hanem a hazugság súlyától. Csakhogy nem tudtam megszabadulni a fejemben zümmögő halk, idegesítő hangocskától, ami állandóan ezt kérdezte tőlem: Irányíthatod a hajót Phidusz nélkül? Attól tartottam, hogy a válasz a nem lesz. El kellene mondanom a félelmeimet Amynek. Gyónás gyanánt oda kellene adnom neki a kábeleket. Csakhogy ettől még jobban eltávolodna tőlem. – Amikor megtettem... amikor lekapcsoltalak... – próbáltam magyarázkodni, és a hangom élesen megszakadt a levegőben. Tizennégy éves korom óta nem történt ilyesmi. – Nem tudtam, hogy Doki nem tud visszarakni. Csak az járt a fejemben, hogy felébreszthetnélek, és akkor találkozhatnánk, beszélhetnénk, utána pedig mesélhetnél a Nap-Földről. Aztán elengedtelek volna. Ismét visszatérhettél volna a fagyasztóládába. Nem tudtam, hogy nem fagyaszthatlak le újra. Fogalmam sem volt arról, hogy a próbálkozásom kis híján az életedbe kerül. Hadarva soroltam a mentségeimet. Amikor a mondanivalóm

végére értem, szinte teljesen kiürültem. Amy egyetlen szóval sem válaszolt. Megérintettem az arcomat. Óvatosan végigsimítottam azt a helyet, ahol az előbb megütött. Fel fog duzzadni. Ha a lány magasabbra célzott volna, most hatalmas fekete folt éktelenkedne a szemem körül. – Annyira, de annyira sajnálom – folytattam. Amy tekintete a semmibe meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy a csapdaként ráboruló hajó fémfalát bámulta, vagy az ablakot, amin keresztül jól láthatta a kinti világegyetemet. – Tudom – válaszolta végül. Nem volt kifejezetten szívélyes biztatás, de ennél többre hiba lett volna számítanom. A falnak támaszkodtam mellette. Egy csavarfej belemart a hátamba, de nem törődtem vele. Lehet, hogy ennél közelebb már soha többé nem kerülhetek Amyhez. Nem ment arrébb. Úgy véltem, már ez is valami. – Egyszerűen csak találkozni akartam veled. Nem tudtam, hogy ezzel tönkreteszem az életedet. Csend támadt. Amy nem nézett fel rám.

81. AMY A ZSILIPKAPUN EGY – VÖRÖS – FESTÉKFOLTOT FEDEZTEM FEL.

Harley odatette az utolsó kézjelét. Elnéztem a festék fölött, keresztül a vastag ablakon. A csillagokat bámultam. Úgy tűnt, hogy odakint magányos, dermesztően hideg a világ. A tenyeremet kétoldalt az ablak mellé szorítottam az ajtóra. Idebent is magányos, dermesztő világ vett körül. – Nem akarok egyedül maradni – suttogtam. Hallanom kellett a saját hangomat ahhoz, hogy rájöjjek, milyen alapvető igazságot mondtam ki. Nem is annyira láttam, inkább éreztem, hogy Koros megmozdul a hátam mögött. Odalépett, elbizonytalanodott, aztán próbálta megfogni a kezemet. Elhúztam. Pont, mint Harley. Elszántan tovább bámultam a csillagokat. Vajon a festő még mindig itt lenne, ha inkább felénk nyújtotta volna a kezét, nem a csillagok irányába? Becsuktam a szememet, és mélyen teleszívtam a tüdőmet levegővel. Nem éreztem mást, csupán a fém szagát. A régi életem mindörökre véget ért. A levegőben soha többé nem fogom megérezni a nyár vagy a tavasz, az igazi eső vagy a hó illatát. Amikor kinyitottam a szememet, pontosan ugyanazt láttam, mint Harley abban a pillanatban, amikor távozott közülünk. Lehet, hogy a csillagok titkának semmi köze sincs a magányhoz. Hátranyúltam, és megtaláltam Korost. Ott állt egész idő alatt.

Megragadta a kezemet, de leráztam. Még nem álltam készen erre. Ugyanakkor... ha a földi életem tényleg véget ér, akkor a végét ígéret jelezze. Reménnyel teli legyen a vége. A kisujjamat Koros kisujjába akasztottam. Amikor megszorította az ujjamat, a benti világ már nem is tűnt olyan hidegnek. – Ott leszel mellettem? – suttogtam. – Mindörökre.

Köszönetnyilvánítás Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Penguin/Razorbill csapat minden tagjának. Az ő segítségüknek köszönhetem, hogy ez a könyv ennyire csili lett. Külön köszönet illeti Ben Schrankot és Gillian Levinsont, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a Túl a végtelenen pontosan olyan könyv legyen, amilyennek szántam. Ebben nagy szerepet kaptak kettőjük megfontolt szerkesztői beavatkozásai, kérdései és javaslatai. Szeretném kifejezésre juttatni hálámat Emily Romerónak, Erin Dempsey-nek, Courtney Woodnak és a Penguin marketingrészlegében dolgozó többi kiváló kollégának és elképesztően tehetséges tervezőszerkesztőimnek, Natalie Sousának és Emily Osborne-nak. Merrilee Heifetz nélkül sosem lehettem volna a Penguin-csapat tagja. Ő mutatott be a tökéletesen hozzám illő kiadónak. Nem sokra mehettem volna Jennifer Escott nélkül, aki mellém állította a legtökéletesebb irodalmi ügynököt. Mind a kettőtöknek mélységes hálával tartozom azért, hogy ilyen lelkesen kalauzoltatok a könyvkiadás világában! Egy író nem is álmodhat csodálatosabb dolgot annál, mint hogy a barátai között is írók legyenek. Robyn Campbell és Rebecca Carlson segített kikalapálni a Túl a végtelenen első vázlatát. Heather Zundel és Christina Farley hozzájárult, hogy az első változatot apró elemekre bontsam, melyekből sikerült újra, még jobban megírnom a történetet. Erin Anderson, P J Hoover és Christine Marciniak tudatosította bennem, hogy teljesen elkészültem

a Túl a végtelenennel. És azt, hogy ideje benyújtanom a kiadónak. Éveim haladtával jó pár iskolába sodort az élet. Legnagyobb örömmel az a hat esztendő töltött el, amikor a Burns Középiskolában taníthattam irodalmat. Valamennyi diákom tudtára szeretném adni, hogy kivétel nélkül mind a kedvenceim voltak. Nagyon köszönöm Charly White-nak a katedrámra festett hal képét, meg azt, hogy inspirációval szolgált Harley kidolgozása során. Köszönöm barátomnak és tanár kollégámnak, Laura Parkernek meg Jennifer Randolph barátomnak (aki aztán nem tanár, aminek felettébb örül), hogy támogattak írói pályafutásom során. Létezik három olyan ember, akik az első pillanattól kezdve sokkal jobban hittek bennem, mint én magam. Egy pillanatig sem gondolták, hogy a nevem nem jelenhet meg egy könyv címlapján. Szeretném kifejezni mélységes köszönetemet a szüleimnek, Ted és JoAnne Grahamnek, valamint a férjemnek, Corwin Revisnek. Köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm!

Az Isten Áldása eddig a hazugságok hajója volt. Most viszont eluralkodott odabent a káosz. Továbblapozva megtudhatjuk, hogyan folytatódik Amy és Koros utazása...

Egymillió nap A New York Times sikerlistáján szereplő Beth Revis Túl a végtelenen-trilógiájának második regénye.

1. KOROS – HÁT, EZ NEM LESZ KÖNNYŰ – suttogtam, miközben ott álltam az Isten Áldása Irányító-szintjén, a hajtómű felé vezető vastag fémajtó előtt. A fémen elmosódottan visszatükröződött az alakom. Az ajtóból Ősfő sötét szeme meredt rám. Pont úgy, mint amikor meghalt. És láttam Orion ajkának gúnyos mosolyát, ahogy élvezettel figyelte az idős férfi halálát. Azonban valahol a klónozott arcvonásaim és az előttem élt valamennyi Ősfő visszhangjainak rétege alatt egészen biztosan létezik valami, ami csakis én vagyok. Valami, amin senki mással nem kell megosztoznom. Amit hiába kerestek volna két szinttel lejjebb, a talpam alatt rejtőzködő embriók genetikai állományában. Legalábbis, szerettem volna ezt hinni. Végighúztam a hüvelykujjamat a biometrikus érzékelőn, mire az ajtó félresiklott előlem. Eltűnt a tükörkép, amelyikről nem tudtam elhinni, hogy valóban az enyém. Ahogy beléptem a hajtóműnek helyet adó terembe, az orromat azonnal megcsapta az ipari létesítmények jellegzetes szaga, a fém, a kenőanyagok és az égéstermékek bűzének keveréke. A falak megremegtek a csillaghajó hajtóművének tompa dübörgésétől. Emlékszem, valamikor azt hittem, hogy ez a csörr-bumm-csörr hang nagyon szép. A legmagasabb rangú irányítók vigyázzban állva vártak. A gépházban általában hatalmas volt a tömeg. Itt mindig rengetegen

sürögtek-forogtak, mert az irányítók kétségbeesett elszántsággal próbáltak rájönni arra, hogy mi nyomorította meg az ólomhűtésű gyorsreaktort. Ma azonban azt kértem, hogy találkozzon velem a hajó tíz legmagasabb beosztású irányítója. Utánam közvetlenül ők jöttek a rangsorban. A tisztekkel összehasonlítva kifejezetten ápolatlannak éreztem magamat. Kócos hajam túlságosan is hosszúra nőtt, és a ruháimat már régen újra kellett volna hasznosítani. A technikai részleg irányítói viszont gondosan vasalt zubbonyt és tökéletes szabású nadrágot viseltek. Öltözékük csupán hasonlított egymásra, ám nem volt egyenruha. A csillaghajó fedélzetén ugyan senki sem viselt egyenruhát, de Marae első irányító valamennyi alárendeltjétől megkövetelte az ápolt külsőt. Ez az elvárás különösen érvényes volt a legfőbb rangú irányítókra, akik kivétel nélkül ugyanazt a sötét színű öltözéket viselték, mint Marae. Vezetőjük a huszonéves nemzedék tagja volt. Néhány évvel született korábban nálam. A szeme körül azonban máris megjelentek a ráncok, és úgy tűnt, arcára végérvényesen ráfagyott a savanyú pillantás. A haját nem egyszerűen rövidre nyírták, de felül olyan egyenesre vágták, hogy nyugodtan lehetett volna vízmértéknek használni. Amy szerint az Isten Áldása fedélzetén mindenki hasonlított a másikra. Tekintve, hogy ugyanannak a szűk közösségnek a leszármazottai vagyunk, Amy a maga módján nem is tévedett. Marae-t azonban képtelenség lett volna bárki mással összetéveszteni. Aki ránézett, egyből tudta, hogy maga az első irányító állt előtte. – Ősfő – jelentette ki köszöntésképpen.

– Már mondtam neked, hívjál egyszerűen Korosnak. A fiatal nő még savanyúbb képet vágott. Az emberek abban a pillanatban elkezdtek Ősfőnek szólítani, hogy átvettem a szerepét. Jómagam mindig is tudtam, hogy egyszer én leszek az Ősfő, ám arra még a legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy erre ilyen gyorsan sor kerül. Ennek ellenére azért születtem, hogy betöltsem ezt a rangot. Azonos vagyok a feladatkörömmel. És bár én egyelőre képtelen vagyok Ősfőnek tekinteni magamat, azt nagyon is jól látom, hogy az irányítók tökéletesen elfogadták a rangomat. Most is vigyázzban álltak, Marae pedig arra várt, hogy folytassam. Csak hát... képtelen vagyok Ősfővé változni. Korábban valaki Amy füle hallatára szólított így. Felzaklatott, ahogy a lány szeme összeszűkült, és valósággal ledermedt a teste. Egy percig tartott csupán az egész, ám ez is elég volt ahhoz, hogy felismerjem, egész egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy újra olyan dermesztő távolságtartással nézzen rám. – Attól, hogy megtartom a régi nevemet, nyugodtan lehetek Ősfő – magyaráztam. Marae szemmel láthatóan nem értett velem egyet, de nem állt le vitatkozni. A többi főrangú irányító is engem nézett. Némán várakoztak. Szálegyenes háttal álltak előttem. Az arcuk kifejezéstelenül fordult felém. Tudom, tökéletesen formális viselkedésük részben annak köszönhető, hogy Marae igen komolyan vette az első irányító rangját. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a dermedt csend részben a múlttal magyarázható. Ezek az emberek jól emlékeztek Ősfőre. Még most is az ő elvárásainak igyekeztek

eleget tenni. Ez pedig azt jelentette, hogy én a legcsekélyebb szerepet sem játszottam abban, hogy ilyen fegyelmezetten engedelmesek. Megköszörültem a torkomat. – Azért... izé, azért jöttem ide hozzátok, legfőbb irányítók, mert beszélni akarok veletek a hajtóműről. Nagyot nyeltem. A szám kiszáradt és valami maró ízzel telt meg. Igazából elnéztem mellettük. Ha az arcukra néztem volna – valamennyien idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálam –, akkor egészen biztosan az inamba szállt volna a bátorságom. Inkább Arnyre gondoltam. Amikor először megpillantottam, szinte nem is láttam mást, mint a vízbe fagyott, színes tintaként kavargó, vörös hajtincseit, meg a sápadt bőrét, ami majdnem olyan áttetsző volt, mint a mozdulatlan testét körbeölelő jég. Most azonban egészen más arc jelent meg lelki szemeim előtt. A lány határozottan összeszorította a száját. Amikor mérges, jóval magasabbnak tűnik a valóságnál. Vettem egy mély lélegzetet, és elindultam Marae irányába. A nő mozdulatlan arccal nézett a szemembe. Egyenes háttal állt. Összeszorította a száját. Túlságosan is közel álltam meg hozzá. Arcizma sem rándult, amikor felemeltem mind a két kezemet és határozottan meglöktem a vállát. Olyan erővel taszítottam meg, hogy nekizuhant a háta mögött az irányítópultnak. A többiek arcán érzelmek villantak fel. Selby, a másodhajós zavartnak látszott. Buck, a kilencedik hajós összevonta a szemöldökét és az állán megfeszültek az izmok. Haile, a harmadhajós odasúgott valamit Jodee hatodhajósnak.

Marae azonban semmit sem tett. Ez nagyon is jól mutatta, hogy mennyire különbözött mindenki mástól ezen a hajón. Esze ágában sem volt megkérdőjelezni a jogomat arra, hogy fellökjem. – Miért nem estél el? – kérdeztem. Marae felegyenesedett az irányítópultról. – Nekitámaszkodtam a pultnak – válaszolta. Nyugodtan, érzelmek nélkül beszélt, de én azért észrevettem, hogy mennyire óvatossá vált. – Egészen addig hátráltál volna, míg valami meg nem állít. Ez a tehetetlenség törvénye – vágtam rá. Egy pillanatra becsuktam a szememet, és próbáltam felidézni magamban mindazt, amit erre a találkozásra készülve tanultam. – A Nap-Földön élt egy tudós. Isaac Newton. Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogyan kell kiejteni azt a nevet, amiben egymás után két „a” hang is van. Végül valami olyasmit nyögtem ki, hogy „Iszáák”. Biztosra vettem, hogy nem így kell mondani, de hát most nem a kiejtés volt a fontos. Ezenfelül nyilvánvalónak látszott, hogy a többiek pontosan tudták, kiről beszélek. Selby ideges pillantást vetett Marae-re. Tekintete egyszer, kétszer, háromszor is a parancsnoka természetellenesen mozdulatlan, maszkszerű arca felé villant. A többi vezető irányító is kizökkent az addigi jeges nyugalmából. Kevés kellett ahhoz, hogy keserűen felnevessek. Úgy tűnt, hogy mostanában csakis ilyesmivel foglalkozom. Próbáltam szétzilálni azt a szigorú rendet, amit Ősfő olyan nagy erőfeszítés árán hozott létre. – Na, ez a Newton, ő jött rá a mozgás törvényeire. Kicseszettül egyértelműnek tűnik mindaz, amiről írt, de hát... – folytattam,

miközben megcsóváltam a fejemet, mivel még most is döbbenettel töltött el, hogy mennyire egyszerűek Newton mozgástörvényei. Akkor meg, miért nem jutottak korábban soha az eszembe? Vagy Ősfőnek? Hogy a fenébe lehetséges az, hogy Ősfő megtanított a természettudományok alapjaira, de Newton meg az ő mozgástörvényei sohasem kerültek szóba? Vajon az öreg egyszerűen nem hallott róluk, vagy éppen ellenkezőleg, el akarta titkolni előlem ezt a fontos tudást? – A törvény egyik része nagyon is felkeltette a figyelmemet – kezdtem újra. Most már fel-alá jártam. Ezt a szokást Amytől vettem át. Mostanában rengeteg dolgot eltanultam tőle. Például, hogy mindent megkérdőjelezett. Egyszerűen mindent. Kérdéseim hosszú listájának legtetején ott volt az a gondolat, amit eddig egyszerűen nem mertem szavakba önteni. Egészen mostanáig. Addig a pillanatig, míg oda nem álltam az irányítók elé, miközben a hátam mögött döcögve zakatolt a hajtómű. Egy pillanatra becsuktam a szememet. A szemhéjam mögötti feketeségben ott láttam magam előtt a legjobb barátomat, Harley-t. Feltűnt előttem a világűr kietlen üressége, a zsilipkapu kinyílt, Harley teste pedig kizuhant az űrbe. Az ajkán halvány mosoly ragyogott fel. Közvetlenül azelőtt, hogy meghalt. – A világűrben nem hatnak külső erők – szólaltam meg végül. A hangom alig volt erősebb a hajtómű csörr-bumm-csörr zajánál. Egyszerűen nem létezett olyan erő, ami megakadályozhatta volna, hogy Harley három hónappal azelőtt kirepüljön a zsilipkapun. És

most, hogy kint volt az űrben, nem létezett olyan erő, ami véget vethetett volna a csillagok közötti örökkévaló lebegésének. Az irányítók némán, várakozó tekintettel bámultak rám. Marae összeszűkült szemmel figyelt. Esze ágában sem volt megszólalni. Rá fog kényszeríteni arra, hogy lépésről lépésre szedjem ki belőle az igazságot. Éppen ezért folytattam: – Ősfő elmondta nekem, hogy a hajtómű egyre csekélyebb hatékonysággal működik. Hogy több száz évvel lemaradtunk az eredeti ütemtervünk mögött. Arról is beszámolt, hogy rendbe kell hoznunk a hajtóművet, különben sohasem érjük el a CentauriFöldet. Megfordultam, és a hajtóműre néztem, mintha választ várnék a gépezettől. – Ugye, nincs is szükség erre? Igazam van? Nincs szükségünk üzemanyagra. Csupán annyi kellett belőle, hogy elérjük a megfelelő sebességet. Utána kikapcsolhattuk a hajtóművet. Hiszen a világűrben nincs súrlódás és nincs tömegvonzás sem. A pályára tett űrhajó egészen addig mozgásban marad, míg oda nem érünk a bolygóhoz. – Elméletileg – válaszolta Marae. Nem tudtam eldönteni, hogy miért volt ennyire bizonytalan a hangja. Talán mert gyenge lábakon állt az elméleti tudása? Vagy inkább nem tudta, hogy mit gondoljon rólam? – Ha pedig a hajtómű nem működik és hosszú évtizedek óta nem is működött, akkor a problémánknak nem annak kéne lennie, hogy túl gyorsan megyünk? Nincs igazam? Nem attól kell tartanunk, hogy egyszerűen elszáguldunk a bolygó mellett?

Most már egyértelmű volt a hangomból kicsengő bizonytalanság. Amiről beszéltem, az szöges ellentétben állt mindazzal, amit valaha tanultam. Amióta azonban Ősfő meghalt, folyamatosan a hajtómű meghibásodásával foglalkoztam. Az idős férfi számos dologra megtanított, ám ezek egész egyszerűen nem álltak összhangban mindazzal, amit a Nap-Földről hozott könyvekből olvastam. – A rohadt életbe! Miért nem az a bajunk, hogy mindjárt becsapódunk a Centauri-Földbe, mivel nem tudunk lelassítani? Hogy a fenébe történhetne meg, hogy céltalanul lebegünk a semmiben? Na, erre válaszoljatok! Úgy éreztem, mintha a hajtóműnek is szeme lett volna. Mintha a gépezet is engem bámulna. Alaposan megnéztem magamnak az irányítókat. Egyértelmű volt, hogy ezek az alakok kivétel nélkül – valamennyien – pontosan tudták, hogy a hajtómű meghibásodása legcsekélyebb kapcsolatban sem állt az üzemanyaggal és a gyorsulással. Egész idő alatt tisztában voltak ezzel. Semmi újat nem mondtam nekik, amikor megosztottam velük a következtetéseimet. Még szép, hogy az elsőszintű irányítók mindent tudtak Newtonról, a fizika törvényszerűségeiről meg a tehetetlenségi erőről. Még szép, hogy tisztában voltak ezekkel. Természetesen azt is pontosan felfogták, hogy Ősfő egyetlen szava sem volt igaz, amikor a túl kevés üzemanyagról és a világűrben lassan, bénán, sántítva haladó űrhajóról beszélt. Alighanem azt gondolták, hogy micsoda kicseszett bolond vagyok, mert másként gondolkodom. – Akkor pedig mit jelentsen ez az egész? – csattantam fel. A zavarodottságom helyét kezdte átvenni a düh. – Tényleg

meghibásodott a hajtómű? Tényleg kifogyófélben van az üzemanyag? Az űrhajó irányítói Marae-t keresték a tekintetükkel. A vezetőjük azonban némán nézett rám. – Mégis, mi oka volt Ősfőnek arra, hogy hazudjon erről nekem? – kiáltottam. Éreztem, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat. Talán arra számítottam, hogy az irányítók lelkesen bólogatva azonnal hozzálátnak a meghibásodások kijavításának, miután felhívtam a figyelmüket a valódi gondokra? Nem is tudom. Igazából az járt az eszemben, hogy szembesítem őket a felfedezésem tényeivel. Azzal, hogy a fizika törvényei szöges ellentétben állnak mindennel, amire Ősfő megtanított. Az viszont még álmomban sem merült fel bennem, hogy ideállok eléjük, elmondok nekik mindent, mire ők nem felém fordulnak, hanem az első irányító felé. – Ősfő valóban hazudott neked – szólalt meg Marae hűvös hangon. – Mert mi meg neki hazudtunk.