BÁLINT ÁGNES Labdarózsa MÓRA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1976
1. Az öreg kutya Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy kert. Annak a kertnek a közepén állt egy nagy-nagy labdarózsabokor, tele nagy-nagy fehér virágokkal. A labdarózsabokor árnyékában állt egy kis ház. Ajtajára az volt kiírva, hogy: Nem harapós kutya. Ezért aztán a kis házat mindenki csak kutyaháznak hívta. Meg azért is, mert egy öreg-öreg kutya lakott benne. Olyan öreg volt, hogy már csak lassan, döcögve tudott járni: döcc, döcc, döcc. Ezt az öreg kutyát úgy hívták, hogy Csibi. Akkor nevezték el Csibikének, amikor még egészen kicsi kutya volt, akkorka csak, mint egy zsömle. A színe is olyan volt, mint a szép, ropogósra sült zsömlének. De ez már régen volt. Csibi kutya azóta megőszült. És ha senki sem zavarta, akkor egész nap csak szunyókált. Egy szép napon, mikor Csibi kutya a labdarózsabokor tövében sütkérezett, Tyúkanyó jött a kerten át. Tyúkanyó hátul, a szemétdombnál lakott, olyan házacskában, amelyikbe létrán kellett fölmenni. – Ko-ko-ko-ko, szép jó napot, Csibi kutya! – kotyogott Tyúkanyó. Az öreg kutya erre kinyitotta a fél szemét, és megnézte, ki az. Mikor látta, hogy csak Tyúkanyó, újra lehunyta a szemét. Azt hitte, hogy Tyúkanyó majd szép csendesen kapirgál a fűben, és nem zavarja őt. Tyúkanyó azonban odaállt elébe, és azt mondta: – Mégiscsak furcsa, hogy egy ilyen vénséges vén kutyát Csibikének becézzenek, mint valami kis csirkét!
Az öreg kutya erre megint kinyitotta a fél szemét – de nem azt, amelyiket az előbb, hanem a másikat. Tyúkanyó pedig tovább kotyogott: – Csirke koromban engem is pipikémnek, csibécskémnek becéztek. De most már kikérném magamnak, ha valaki úgy szólítana, hogy: „Pipikém.” – Pipikém! – mondta erre az öreg kutya, mert kíváncsi volt, milyen az, ha a szelíd Tyúkanyó megharagszik. Rögtön megtudta, mert Tyúkanyó mérgesen rákiáltott: – Én már kinőttem a pelyhes korból, én már énekelhetem, hogy:
Kotkodács, kotkodács minden napra egy tojás. És ahogy engem nem illik Pipikének becézni, úgy egy ilyen öreg kutyát sem illik Csibikének hívni. Vénségedre igazán választhatnál valami szép, komoly nevet! Ezzel Tyúkanyó sarkon fordult, és elment kapirgálni a labdarózsabokor alá, mert arról a fehér szirmokkal együtt kis fekete bogarak is hullottak le a földre, és azokat a bogarakat Tyúkanyó szívesen fölcsipegette. Az öreg kutya nem látta a kis fekete bogarakat, mert az öregségtől már nagyon megromlott a látása. Ő csak a szép, fehér labdarózsákat látta a sötétzöld levelek között. – Mi volna, ha Labdarózsának hívnának? – kérdezte Tyúkanyótól. – Különös név egy kutyának – vélekedett Tyúkanyó. – Ha már vénségemre új nevet választok magamnak – mondta az öreg kutya –, akkor az szépen csengő név legyen. – Labdarózsa... Labdarózsa... – próbálgatta Tyúkanyó. – Szépen hangzik. Komolyan. – Nemcsak a hangzása miatt gondoltam erre – magyarázta az öreg kutya –, hanem azért is, mert fiatalkoromban nagyon szerettem labdázni. Azért is sütkérezem mindig itt, a labdarózsabokor tövében, mert ezek a labda formájú virágok a fiatalságomat juttatják eszembe. – Tulajdonképpen miért ne hívhatnának egy kutyát Labdarózsának? – tűnődött Tyúkanyó. – Szép, komoly név, nem úgy, mint a Csibi. – Ki is írom az ajtómra – mondta az öreg kutya. Azzal bement a házába, egy fehér kartonlapra ráírta, hogy: Labdarózsa, és odatűzte a Nem harapós kutya feliratú tábla alá. Délután, mikor ebéd utáni álmát aludta bent a jó hűvös szobában, Szidol cica sétált el a kutyaház előtt. Szidol cicáról senki sem tudta, hol lakik, és azért hívták Szidolkának, mert fekete bundája mindig úgy fénylett, mintha kifényesítették volna. – Ki lehet az a Labdarózsa? – állt meg Szidol cica az új névtábla láttán. – Utóbb is az öreg Csibi kutya elköltözött, és más lakik a házában. Vajon ki? Meg kellene nézni. Már csak azért is, mert hátha az új lakónál bödönszámra áll a vaj, a tejföl, a tejszín... Szidol cica nesztelenül beugrott az ablakon. Puha talpacskái nem ütöttek zajt, az öreg kutya azonban megérezte a macskaszagot, és nyomban kinyitotta a szemét. – Huh! – mondta mérgesen. – Téged meg ki hívott ide? – Senki – miákolt Szidol cica. – Azt akartam csak megnézni, ki költözött ide. Az ajtón ugyanis új nevet láttam kiírva. – Az az én új nevem – magyarázta az öreg kutya. – Nem vagyok már kölyökkutya, hogy Csibikének becézzenek. Ezért választottam új, komolyabb nevet. – Ez igazán nagy esemény – mondta Szidol cica. – Meg kellene ünnepelnünk. Nincs véletlenül egy kis tejszín vagy sajt a hűtőszekrényedben? Véletlenül volt tejföl is, sajt is. Így azután kellőképpen megünnepelték az új név választását. Igaz, az öreg kutya csak egy sonkacsontot rágcsált, mert félt, hogy a hűtőszekrényből kivett tejföltől megfájdul a torka. Szidol cica bezzeg annyi tejfölt, túrót evett, hogy mikor elköszönt az öreg kutyától, csupa fehér volt a bajsza. Kérdezte is tőle mindenki, akivel csak találkozott, hogy hol torkoskodott már megint. – Nem torkoskodtam – mondogatta Szidol cica. – Azt ünnepeltük meg, hogy az öreg kutya új nevet választott magának. Így estére már az egész kert tudta, hogy Csibi kutyát ezentúl Labdarózsának kell hívni. Megtudta Barbara, az a helyes, bogárszemű kisleány, aki ott lakott közel az öreg kutya házához; megtudta Ádámka, az a szőke kisfiú, aki nagyon szeretett autót javítani, egy fekete fülű kiskutya és ahány madár meg ahány béka volt a kertben, azok is mind hírül vették. Még a
méhecskék is azt zümmögték: – Csibi kutyát ezentúl Labdarózsának kell hívni.
2. Tűz, tűz! Gyönyörű szép tavaszi reggel volt. A kertben énekeltek a madarak, és minden ablakon besütött a nap. Labdarózsa korán felkelt, és sétálni ment. Az egyik bokor alatt egy kis gumibabát talált. Megszagolta: tejszaga volt. Ugyanolyan tejszaga, mint Dóra-Rékának, annak a helyes kisbabának, akit kocsin szoktak tologatni, mert még nemigen tudott járni. – Ezt csakis Dóra-Réka veszíthette el – állapította meg az öreg kutya. El is vitte a gumibabát oda, ahol Dóra-Réka lakott: egy szép nagy házhoz a kert közepe táján. Ez volt a legeslegnagyobb ház az egész kertben, ebben laktak a felnőttek és Dóra-Réka, mert ő még kicsi volt. Mire az öreg kutya odaért, Dóra-Rékát már kitették a napsütötte teraszra, a járókába. Ott gőgicsélt, hempergett, és nagyon megörült, mikor meglátta az öreg kutyánál a gumibabát. Boldogan nyúlkált feléje. – Ohó, kis bogaram, ezt előbb megmossuk! – mondta az öreg kutya, és a kerti csapnál jól megmosta a babát. Meg is törölgette, és szép tisztán adta oda Dóra-Rékának. Mert Dóra-Réka még mindent a szájacskájába vett: a játékokat, saját lábát, cipőjét, zokniját, és ha falevél hullott a járókába, azt is. A nagy háztól az öreg kutya elsétált az orgonasövényig. A sövényen túl, a kert sarkában állt egy ütött-kopott, régi piros autó. Olyan ócska volt már, hogy a kerekei is mind hiányoztak. Nem is a kerekein állt, hanem téglán, amit alátettek.
Ebben a régi autóban lakott Ádámka, az a kisfiú, aki nagyon szerette az autókat. Csinált is magának egy kék autót a régi kis kádjából meg egy régi, rossz babakocsiból. Ezt az autót gyakran kellett javítani. Aznap reggel Ádámka is korán kelt, és mikor az öreg kutya odaért, ő már megint az autóját javítgatta nagy kalapálással.
– Kipp-kopp, kipp-kopp! – kalapált Ádámka. Az ócska autó alatt volt egy kukoricalevélből fonott lábtörlő, azon aludt a fekete fülű, fekete orrú, fehér kiskutya. Ezt a kiskutyát Bakának hívták. Ő is fölébredt a nagy kalapálásra. Ahogy fölébredt, mindjárt elkezdett labdázni Ádámka piros labdájával. Hívta focizni az öreg kutyát. – Nincs most kedvem focizni, Baka – mondta Labdarózsa. – Még nem reggeliztem. Focizzál Ádámkával! – Ádám nem ér rá! – kiabált ki Ádámka a saját gyártmányú autója alól. – Ádám autót javít. – Hát csak javítgasd, én meg megyek reggelizni – szólt az öreg kutya, és elindult visszafelé. Baka kutya mérgében csúnyán csúfolódott: Csetlik-botlik a vén eb, szúnyog nála kövérebb. Szerencsére az öreg kutya nem hallotta meg. Hazakocogott, és reggelit készített magának: megette az előző napról maradt túrós palacsintát, ivott rá egy fél liter tejet, azután sült karaj csontját rágcsálta jóízűen. Egyszer csak nagy kotkodálást hallott: Kotkodács, kotkodács, lustálkodni nem szokás! „Ugyan kinek mondhatja ezt Tyúkanyó?” – kérdezte magában az öreg kutya. Nemsokára megtudta, mert Tyúkanyó már jött is nagy sebbel-lobbal, és izgatottan kiabálta: – Képzeld, Labdarózsa, Barbara nem akar felkelni! – Barbara nem akar fölkelni ? – csodálkozott az öreg kutya. – Hiszen már mindenki fölkelt! Jól ismerte Barbarát, aki szintén ott lakott a kertben, nem messze a labdarózsabokortól, egy fehér falú, piros tetejű házikóban. Ez a házikó eredetileg a hűtőszekrény doboza volt, de miután ajtót, ablakot vágtak az oldalába, és szépen befestették, szakasztott olyan lett, mint egy lapos tetejű kis ház. – Gyere, Labdarozsa! – kotyogott Tyúkanyó. – Mondd te is Barbarának, hogy keljen föl! – Megyek, máris megyek – mondta az öreg kutya, és félretéve a jóízű karajcsontot, elindult Tyúkanyóval Barbara házához. Barbara házán minden csukva volt: az ajtó és az ablakok. Bent a házban Barbara szeme is csukva volt. Pedig nem aludt, csak úgy tett, mintha aludna. És már az egész kertben mindenki tudta, hogy nem akar fölkelni. Rigó papa, aki ide-oda röpködött, mindenkinek elmondta. Mikor Baka kutya meghallotta, ő is rögtön Barbara házához szaladt. – Húzzuk ki az agyból, vakk, vakk, vakk! – csaholta. – Vagyunk itt elegen. – Nem rossz ötlet – mondta az öreg kutya. – Menjünk, húzzuk ki Barbarát az ágyból! Be is mentek, a csukott szemű Barbara azonban olyan erősen kapaszkodott az ágy rácsába, hogy nem bírták kihúzni. – Most mit csináljunk? – kérdezte Tyúkanyó. – Hagyjuk itt! – tanácsolta Rigó papa, és kirepült a nyitott ajtón. A többiek is mind sarkon fordultak, hogy elmenjenek. Barbara erre sírva fakadt. Természetes, hogy rémülten rohantak vissza hozzá. – Ne sírj, Barbara, ne sírj! – simogatta meg a haját az öreg kutya. – Kelj fel, öltözz fel, azután ha megreggeliztél, meglátogatjuk a levelibékát. Tudod melyiket? Azt a kicsi zöldet, amelyik ott lakik az orgonabokorban. Mind azt hitték, hogy Barbara ki fog ugrani az ágyból, akár a gumilabda. Barbara azonban továbbra is csak görcsösen kapaszkodott az ágy rácsába, és nem volt hajlandó fölkelni. – Ígérhetünk neki bármit – mondta Tyúkanyó bosszúsan. – Talán még táncoló földigilisztát
is. Akkor sem fog fölkelni. – Türelem – súgta oda neki az öreg kutya. – Én már kitaláltam valamit. – Mit? Mit? – kérdezte Rigó papa és Baka kutya egyszerre. – Gyertek ki, majd megmondom! Valamennyien kimentek a házikó elé, és kíváncsian körülállták Labdarózsát. – Azt találtam ki – mondta az halkan –, hogy kezdjünk itt kint valami olyan játékba, amit Barbara is szeret játszani. Majd ha meghallja, milyen jól játszunk idekint, nem lesz kedve ágyban maradni. – És mit játsszunk? – kérdezte Tyúkanyó. – Labdázzunk! – javasolta Baka kutya. Rigó papa azonban úgy emlékezett, hogy Barbara nagyon szeret tűz-vizet játszani. Ezt a játékot Tyúkanyó nem ismerte. Az öreg kutya elmagyarázta neki: – Eldugok valamit, és ti megkeresitek. Itt van például ez a szép, gömbölyű, sárga kavics. Ezt dugom el valami jó rejtekhelyre. Ha a rejtekhelytől távol kezditek keresni, azt kiabálom, hogy: „Víz, víz!” Ha odaértek, ahová elrejtettem, azt fogom kiabálni, hogy: „Tűz, tűz!” – Érdekes játék – jegyezte meg Tyúkanyó. – De nem lehetne inkább egy szem kukoricát eldugni? Szívesebben keresgélek kukoricát, mint kavicsot. – Jó legyen kukorica – bólintott Labdarózsa. – Most hunyja be mindenki a szemét!
Valamennyien behunyták a szemüket, az öreg kutya pedig kivett egy szem kukoricát Tyúkanyó kosarából, és eldugta egy kő alá, ami ott hevert a virágágyásban, Barbara ablaka alatt. Azután jó messzire elszaladt. – Most már kinyithatjátok a szemeteket! – kiáltotta. Erre mindenki kinyitotta a szemet, és nézte, hol a kukorica. Baka kutya a lábtörlő alatt kereste. Rigó papa a háztetőn. – Víz, víz! – kiabált Labdarózsa. – Hideg víz. Ebből tudni lehetett, hogy nincs ott a kukorica, ahol keresik. Barbara mindent hallott bent a házban, hallotta, hogy játszanak, de azért sem kelt föl.
Közben Tyúkanyó, aki mindig kapirgálva szokott keresgélni, odament a virágágyásba, mert ott jó puha volt a föld. Mikor a kőhöz ért, az öreg kutya elkiáltotta magát: – Tűz, tűz!
Bent a házban Barbara is hallotta a kiabálást. És amint az ablakra nézett, uramfia, csakugyan látott valami pirosat libegni-lobogni, ugyanúgy, ahogyan a kályhában libegneklobognak a lángocskák. „Nem is tudtam, hogy ehhez a játékhoz tüzet is kell rakni – gondolta Barbara. – Úgy látszik, másként játsszák, mint ahogyan én szoktam.” És mert nagyon kíváncsi volt, hogyan játsszák ezt a játékot a többiek, kimászott az ágyból, és úgy, ahogy volt, borzasan, pizsamában, kiszaladt a ház elé. – Ki rakott tüzet az ablakom alatt? – kérdezte. – Tüzet? Hol van itt tűz? – nézett rá az öreg kutya csodálkozva. És Barbara csakugyan sehol sem látott tüzet. A lángvörös tarajú Tyúkanyót látta csak, amint éppen kikapart egy szem kukoricát a kő alól. – Ez nagyon jó játék – mondta Tyúkanyó. – Játsszunk még! – Én is, én is! – jelentkezett Barbara. Az öreg kutya azonban szemrehányó pillantást vetett rá. – Pizsamában akarsz velünk játszani? Mosdatlanul? Borzasan? Barbara elszégyellte magát. Beszaladt a házacskájába mosakodni és fésülködni, de nagyon mérges volt magára, amiért nem kelt föl már régebben. Mennyit játszhatott volna már!
3. Békabújócska A kertkaputól jobbra meg balra orgonabokrok sorakoztak, teli nagy, lila virágfürtökkel. Az egyik ilyen lila virágú orgonabokorban lakott a levelibéka. Azon a délelőttön, mikor az öreg kutya eljött hozzá látogatóba Barbarával, éppen nagyon jókedvű volt, mert jól bereggelizett. Elhatározta hát, hogy Barbarával bújócskát fog játszani. De nem bújt ám el! Egyszerűen csak becsukta szép fényes, fekete szemét. Ha a szeme nem látszott, pontosan olyan volt, mint egy zöld levél. Barbara nem is látta meg. – Hol a levelibéka? – kérdezte az öreg kutyától. Az szimatolni kezdett. – Valahol itt kell lennie – állapította meg. – Nincs itt – rázta Barbara a fejét. – Nem látom. – Látni én sem látom – vallotta meg az öreg kutya – de a szimatom kitűnő, és az orrom azt mondja, hogy a levelibéka itt van előttünk. – Hol? – meregette Barbara a szemét. – Ha itt volna, látnám. Ismerem a békákat, az öntözőkannámnak is béka formája van. A levelibéka nincs itt. – De itt van – mondta a levelibéka vékony hangon. – Itt ülök az orrod előtt, hihihi! Barbara erre még jobban kimeresztette a szemét. Hiába, nem vette észre a békát, mert annak éppen olyan színe volt, mint a levélnek, amelyiken ült. Labdarózsának is az volt az érzése, hogy a levelibéka ott ül az orra előtt. Kicsit előbbre tolta hát az orrát, de vissza is kapta menten, mert hozzáért a levelibékához. A békák bőre pedig hideg. – Csakugyan itt van! – kiáltott Labdarózsa örvendezve. – Megtaláltam. Milyen kár, hogy nem hoztam el a szemüvegemet! Most már a levelibéka is elnevette magát, és kerekre nyitott szemmel ránézett Barbarára. – Itt a béka! – ujjongott Barbara. Mihelyt egymás szemébe néztek, ő is nyomban észrevette a békát a sok zöld levél között. Meg is akarta fogni, a béka azonban, hopp, átugrott egy másik ágra, másik ágon másik levélre, és megint eltűnt Barbara szeme elől. – Hol a béka? – kérdezte Barbara csodálkozva. – Az előbb még itt ült. Hova lett? – Itt vagyok, kukucs! – mondta a béka a másik ágon, és pislogott egy kicsit. – Ahá, már látlak! – mondta Barbara. – Miért másztál olyan magasra? – Hogy ne érj el – válaszolt a béka. – Ki nem állhatom, ha hozzám nyúlnak. Barbara lábujjhegyre állt, nyújtózkodott, de hiába. A levelibéka nagyon magasan ült. – Vedd le, Labdarózsa! – unszolta öreg barátját. – Dehogy veszem! – tiltakozott az öreg kutya. – Még most is libabőrös tőle az orrom. És hallhattad, hogy nem szereti, ha megfogják. – De én haza akarom vinni a kis házamba! – nyafogott Barbara. – Van sok légy a kis házadban ? – kérdezte a levelibéka az orgonabokor tetejéről.
– Dehogy van! – kiáltott Barbara. – Nem szeretem a legyeket. – Én sem – jegyezte meg az öreg kutya. – Ha elalszom, addig sétálgatnak az orromon, míg föl nem vernek álmomból. – Én meg csak ott érzem magamat jól, ahol sok a légy – mondta a levelibéka. – Én ugyanis abból élek, hogy legyeket fogdosok, és megeszem őket. Barbara elámult. – Hogyan tudsz te legyet fogni? – Roppant egyszerűen – mondta a levelibéka. – Ha mozdulatlanul ülök, a legyek azt hiszik, falevél vagyok, ideszállnak, én meg – hamm! – bekapom őket. – Szeretném látni – mondta Barbara. – Akkor maradj csendben, és várj! – szólt neki a béka. – Én meg addig szunyókálok egy kicsit – jelentette ki Labdarózsa, aki nem szeretett sokáig egy helyben álldogálni. Az orgonabokrok tövében talált egy jó napsütötte helyet, oda lefeküdt. Barbara csöndben figyelte a békát. Az csakugyan olyan mozdulatlan volt, mint egy falevél. A legyek mind oda is szálltak eléje. A levelibéka meg csak tátogatta a száját, és – hammhamm! – egyiket a másik után bekapta. Egy idő múlva Barbara megunta a légyfogást nézni, és hazament. Az öreg kutya meg majdnem délig aludt a bokor tövében. Nem zavarták a legyek, mert sorra összefogdosta őket a szorgalmas kis levelibéka.
4. Ki köszönt? Az öreg kutya nagyon szeretett sétálni. Esőben is, napsütésben is. Különösen akkor szeretett sétálni menni, ha Barbara is vele tartott. Ilyenkor kézen fogva lépegettek, és azt mondták: Sétálni, sétálni egy kis dombra lecsücsülni, csüccs! A csüccsnél mind a ketten egyszerre leguggoltak. Fölállni már nem álltak föl egyszerre, mert az öreg kutya, ha leguggolt, elég keservesen tudott megint talpra állni. Ezért Barbara abba is hagyta ezt a csücsülgetős sétát, és inkább azt mondogatta séta közben: Erre kakas, erre tyúk, erre van a gyalogút. Javában mondogatták ezt, mikor szembetalálkoztak Tyúkanyóval. – Jó reggelt Tyúkanyó! – kiáltott az öreg kutya. – Lám csak, éppen téged emlegettünk! – Szép jó reggelt, Labdarózsa! – fogadta a köszönést Tyúkanyó, miközben Barbarára nézett, és várta, hogy ő is köszönjön. Barbara azonban nem szólt semmit. – Ejnye-bejnye! – csóválta Tyúkanyó a fejét. – Barbarának talán bevarrták a száját? Barbarának ugyanis olyan szorosan össze volt csukva a szája, hogy úgy látszott, mintha csakugyan összevarták volna. – Vagy talán elfelejtett beszélni? – folytatta a kérdezősködést Tyúkanyó. – Nem hinném – mondta Labdarózsa –, hiszen még az imént együtt fújtuk azt, hogy: „Erre kakas, erre tyúk...” – Igen, igen – bólogatott Tyúkanyó. – Én is hallottam, még gondolkoztam is, hogy ez vajon nekem szól-e. Éppen ezért azt kell hinnem, hogy Barbara nem tud köszönni. – Kicsi még ő – próbálta mentegetni Barbarát az öreg kutya. Nagyot nevetett erre Tyúkanyó. – Kicsi, azt mondod? Ádámka még kisebb, mégis olyan hangosan köszön nekem mindig, hogy a kert túlsó végében is meghallani. Az öreg kutya Barbarára nézett, és várta, hogy mit szól ehhez. Barbara nem szólt semmit, csak csúnyán nézett. Tyúkanyó várt egy kicsit, azután fejcsóválva továbbment. Alig tűnt el a bokrok között, Barbarának mindjárt visszatért a jókedve. – Most mondjuk megint, hogy erre kakas, erre tyúk! – unszolta az öreg kutyát. – Jó, nem bánom – egyezett bele az öreg kutya. – Ha azonban legközelebb találkozunk valakivel, köszönj szép hangosan! Nem szeretnék megint szégyenkezni miattad. Alig haladtak pár lépést, szembetalálkoztak a postás bácsival, aki leveleket és újságokat hozott a nagy házba. Már messziről köszönt: – Jó reggelt kívánok! – Jó reggelt, postás bácsi! – mondta Labdarózsa udvariasan. Azután Barbarára sandított, várva, hogy a kisleány is köszönjön. Barbara azonban megint csak összezárta szorosan a száját, és nem szólt semmit. – Barbara, köszönj már! – súgta oda neki az öreg kutya. Barbara meg se mukkant. Labdarózsa borzasztóan röstellte a dolgot, és mert félt, hogy a postás bácsi is zokon veszi ezt, akárcsak Tyúkanyó, vékony hangon ő köszönt Barbara helyett: – Jó reggelt kívánok, postás bácsi!
– Jó reggelt, jó reggelt. De... milyen furcsa ma ennek a kisleánynak a hangja! – szólt a postás bácsi. – Olyan reszelős vagy milyen. Csak nem fáj szegénykének a torka? – De igen, azt hiszem, hogy a torka fáj – mondta az öreg kutya sietve, most már a megszokott, rendes hangján. – Mézet kell neki adni – ajánlotta a postás bácsi. – Finom jó mézecskét. Az minden orvosságnál többet ér. Azzal a postás bácsi elment a nagy táskájával. Barbara tovább akart sétálni. Labdarózsa azonban rosszkedvűen rászólt: – Nincs kedvem tovább sétálni veled, Barbara! Senkinek sem köszönsz, én pedig nem fogok helyetted köszöngetni. – Most már majd köszönök – ígérte Barbara. Így hát tovább sétáltak a virágzó bodzabokrok között. Mikor később szembetalálkoztak a postás bácsival, aki a nagy házból jött visszafelé, Barbara már messziről kiabálta: – Jó napot kívánok, postás bácsi! A viszontlátásra! – Ó, már nem reszelős a kisleány hangja! – állapította meg a postás bácsi. – Talán közben evett egy kis mézet? – Igen, evett – mondta az öreg kutya, és huncutul hunyorgott Barbarára. És mind a ketten jót nevettek. A postás bácsi is szerette volna tudni, min nevettek olyan jót, de nem árulták el neki.
5. Süti-süti pogácsát Egy szép tavaszi délelőttön Labdarózsa éppen a Kutyaújságot olvasta, amidőn Barbara házikója felől finom illatokat sodort feléje a szél. Az öreg kutya mozgatni kezdte orrát, és sorra vette az odaérkező szagokat. – Lisztnek a szaga. – Tejfölnek a szaga. – Tepertőnek a szaga. Tepertő? Ez nagyon érdekelte az öreg kutyát. A tepertőszag azt jelenti, hogy Barbara pogácsát süt. Letette a Kutyaújságot az asztalra, és sietve átment Barbarához. Barbara csakugyan pogácsát sütött. Egy kék szélű porcelán tálban gyúrta, gyömöszölte a tésztát. Nagyon szeretett tésztát gyúrni. Különösen olyan tésztát, ami nem ragadt. Ez a jó zsíros pogácsatészta sem ragadt a kezéhez. Egy kis szilvalekvár azonban a kezéről hozzáragadt a tésztához, és a tészta azon a helyen kicsit lila lett. Kérdezte is az öreg kutya: – Mi az a lila folt a tészta közepén? – Az? Az semmi – mondta Barbara, és gyorsan megfordította a tésztát. – De ott volt valami – mondta az öreg kutya, és egészen közel dugta orrát a tálhoz. – Mi volt az, Barbara? – Valami! – válaszolt Barbara mogorván. – Engem nem zavar ám az a kis maszat – mondta szelíden az öreg kutya. – Én akkor is megeszem a pogácsádat, ha gyúrtál bele egy kis valamit. – Csakhogy én nem adok neked pogácsát! – kiáltotta Barbara, akit bosszantott, hogy a máskor olyan vaksi öreg kutya észrevette a tésztába gyúrt kis foltocskát. – Úgysem adok neked pogácsát, majd meglátod! Az öreg kutya elszomorodott. Lehajtott fejjel ódalgott az ajtó felé. Közben olyan bánatos pillantást vetett Barbarára, hogy az megsajnálta. – Ne menj el, Labdarózsa! – szólt neki. – Csak tréfáltam. Mihelyt megsül a pogácsám, adok neked belőle.
– Sose vesződj a sütéssel! – mondta az öreg kutya felvidulva. – Megeszem én azt a jó zsíros tésztát így is. – De én meg akarom sütni – jelentette ki Barbara. – A kis villanytűzhelyemben akarom megsütni. Barbarának ugyanis volt egy kis villanytűzhelye, ami éppen olyan volt, mint az igazi, csak kisebb. Sütni sem lehetett vele, de Barbarát ez nem zavarta. Tepsibe rakta a kiszaggatott pogácsákat, a tepsit betolta a babatűzhely sütőjébe, és becsukta a sütőajtót. – Így ni! Most várjunk egy kicsit, amíg meg nem sül! – mondta elégedetten. Labdarózsának már összefutott szájában a nyál, annyira kívánta a jó zsíros, tejfölös, tepertős pogácsatésztát. De azért türelmesen várt. – Addig bújócskázzunk! – ajánlotta neki Barbara. – Jó, bújócskázzunk! – egyezett bele az öreg kutya. Barbara leguggolt egy szék mögé, és elkiáltotta magát: – Itt vagyok a szék mögött, keress meg! Az öreg kutyának csak hosszas szimatolgatás után volt szabad őt megtalálnia. Ha azonban egy perccel tovább szimatolt, mint ameddig Barbara türelme tartott, akkor a kislány már előbújt rejtekéből, és ragyogó képpel jelentette: – Itt vagyok! Miután Barbara már háromszor bújt el a szék mögé, és az öreg kutya háromszor tett úgy, mintha nem látná, hová bújt, úgy vélték, hogy a pogácsa már megsülhetett. Odamentek a babatűzhelyhez, és bekukucskáltak a sütőbe. A pogácsa szakasztott olyan volt, mint mielőtt a sütőbe rakták, ez azonban Barbarát egy csöppet sem zavarta. – Mondjuk, hogy megsült – mondta. – Szép piros. Látod, Labdarózsa, milyen szép barnapirosra sült a pogácsám? – Látom, látom – mondta hunyorogva az öreg kutya. – Most már adsz belőle? – Dehogy adok! – nézett rá Barbara felháborodva. – Először ki kell hűlnie. Vagy meg akarod égetni a szádat a forró pogácsával?
– Nem, nem akarom – mondta az öreg kutya megadással. – De mikor hűl már ki? – Bújócskázzunk még egy kicsit a szobában, azalatt kihűl. Mit tehetett az öreg kutya? Megint csak bújócskát játszott Barbarával. Minthogy azonban folyton a pogácsán járt az esze, Barbara hiába kiabált neki, hogy ide bújt vagy oda bújt. Labdarózsa mindig elfelejtette megkeresni. Végre-valahára Barbara így szólt: – Most már kihűlt a pogácsa, megeheted! Megörült az öreg kutya, szaladt ki a konyhába, hogy megegye a pogácsát a kis lila folttal együtt – ám a pogácsának híre-hamva sem volt. Eltűnt a tepsiből. – Ki ette meg? – rémült meg az öreg kutya. – Hova lett a pogácsám? – siránkozott Barbara. – A finom pogácsám! Ki ehette meg? – Egy másik kutya – szimatolt az öreg. – Míg mi a szobában bújócskáztunk, bejött ide egy másik kutya, és megette. Egy olyan kutya – szimatolt körbe –, amelyiknek kukoricalevélszaga van. – Baka kutya szokott kukoricalevélből font lábtörlőn aludni – mondta Barbara. – Igazad van! – kiáltotta Labdarózsa. – Megyek is, számon kérem tőle a pogácsát! Azzal hátrament a roncsautóhoz, az orgonasövény mögé. Baka kutya az autó alatt szundikált a kukoricalevél lábtörlőn. – Hallod-e, Baka öcsém! – kiáltott rá az öreg kutya. – Te etted meg a pogácsát? – Én – mondta Baka kutya álmosan hunyorogva. – Olyan jó szaga volt. És én úgy szeretem a pogácsát! – Akkor süss magadnak! – zsémbelt Labdarózsa. Baka kutya megrázta a fejét.
– Nem tudok én pogácsát sütni. Te tudsz? – Nem én! – mondta az öreg kutya. – Csak enni tudok. – Jó neked – mondta Baka kutya irigyen. – Neked Barbara mindig süt pogácsát. De nekem senki sem süt. – Tudod mit? – szólt hirtelen az öreg kutya. – Eztán, ha Barbara pogácsát süt, téged is meghívunk vendégségbe.
– Jaj de jó lesz! – örvendezett Baka kutya, és megnyalta a szája szélét. Labdarózsa pedig visszament Barbarához. Mire visszaért, Barbara már új pogácsatésztát gyúrt. Nagyon sajnálta ugyanis az öreg kutyát, hogy lemaradt a finom pogácsáról. És mert most már a keze sem volt lekváros, az új tésztán nem volt lila folt. – Ez igen, ez pogácsa! – dicsérte az öreg kutya. – Ezzel akár vendégeket is meg lehet kínálni. Legközelebb majd meghívjuk vendégségbe Baka kutyát, de minthogy ő már evett ma egy tepsi pogácsát, ezt most én eszem meg. – Váljék egészségedre! – mondta Barbara. Az öreg kutya nekiült a pogácsának, és annyit evett belőle, hogy éppen csak a babáknak maradt egy kevés.
6. A sárga nyelű kefe Volt Labdarózsának egy sárga nyelű hátmosó keféje, amit nagyon kedvelt. Jó hosszú nyele volt, ügyesen végig tudta dörzsölni vele a hátát, ha zuhanyozott. Az öreg kutya ugyanis meleg időben nagyon szeretett zuhanyozni. A zuhany a kertben volt, a gesztenyefa alatt. Csak meg kellett csavarni egy kis fémkereket, és fentről már zuhogott is a víz. Egy meleg májusi napon Labdarózsa kihozott a házból egy kék-zöld-sárga-lila csíkos törülközőt, egy rózsaszínű szappant és a sárga nyelű hátmosó kefét. Mindent lerakott a padra a zuhany mellé. Már éppen meg akarta csavarni a kis fémkereket, hogy zuhogjon a víz, mikor harsány kutyaugatást hallott: – Vekvekvek, vekvekvek! – Pfö, pfö, pfö! – hallatszott Szidol cica mérges fújása, prüszkölése a magasból. „Aha – gondolta az öreg kutya –, Szidolkát alighanem fölkergették az egyik hársfára. Megyek, segítek neki.” Szidol cica csakugyan az egyik hársfa ágai között kuporgott. A fa tövében ott ült Baka kutya, és mérgesen ugatott. – Irgum-burgum, mi történik itt?! – mordult rá az öreg kutya. – Semmi, csak fogócskáztunk – mondta Baka kutya megszeppenve, és úgy elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Szidol cica boldogan ugrott le a fáról.
– Köszönöm, hogy segítettél rajtam! – dorombolta hálásan. – Ez a kiskutya úgy fogócskázik, hogy közben csattogtatja a fogát. Kinek van így kedve játszani vele? Azzal Szidol cica elvonult, Labdarózsa pedig visszament a kerti zuhanyhoz. Rögtön látta, hogy baj van. – Hova lett a sárga nyelű hátmosó kefém?! – kiáltotta megdöbbenve. – Ki lophatta el? Szimatolni kezdett a pad körül, de a rózsaszínű szappannak olyan erős virágillata volt, hogy semmi más szagot nem lehetett tőle érezni. Szegény öreg kutya nem tudta, merre induljon el a hátmosó keféjét keresni. Arra jött Tyúkanyó. – Mit keresgélsz ott a pad körül, Labdarózsa? – kérdezte kíváncsian. – Valaki elvitte a kedvenc hátmosó kefémet – panaszolta az öreg kutya. – Csak tudnám, ki lehetett? – Előbb-utóbb kiderül – nyugtatta meg Tyúkanyó. – Majd mindenkit megkérdezünk, nem
látta-e. Elindultak, és mindjárt találkoztak is a postás bácsival. Megkérdezték, nem látott-e valakit sárga nyelű hátmosó kefével mosakodni. A postás bácsi, legnagyobb sajnálatára, senkit sem látott mosakodni, sem a sárga nyelű kefével, sem anélkül. És nem látta a sárga nyelű hátmosó kefét senki, akit útközben megkérdeztek. – Ne búsulj, Labdarózsa! – vigasztalta Tyúkanyó az öreg kutyát. – Gyere el hozzám, van otthon túróm, tejfölöm, sütök neked finom túrós lepényt, amilyet még nem ettél! Az öreg kutya nagyon szerette a túrós lepényt, szívesen hazakísérte hát Tyúkanyót. Tavasztól őszig Tyúkanyó a háza melletti fészerben szokott sütni-főzni. Ezt a fészert ő nyári konyhának nevezte. A tűzhelyben már égett is a tűz. – Ha segítesz habot verni, egykettőre elkészül a lepény. Az öreg kutya nem kérette magát: fogta a habverőt, felverte a habot, el is készült egykettőre a túrós lepény. Tyúkanyó tepsibe tette, azután kinyitotta a sütő ajtaját, hogy berakja a tepsit a forró sütőbe. – Jé, kígyó! – kiáltott meglepetten. – Hol? Hol? – ugrott oda az öreg kutya. – Ott, a sütőben. Ni, hogy tekeredik, ni, hogy kunkorodik! – De hiszen az az én hátmosó kefém! – szólt megrökönyödve az öreg kutya. – Azért tekeredik, azért kunkorodik, mert a nyele műanyagból van, a műanyag pedig a melegtől meglágyul. Kirántotta a sütőből a meglágyult nyelű hátmosó kefét, de mindjárt látta, hogy azzal ő többet nem fogja a hátát mosni. Mert a kefe nyele úgy összekunkorodott a forró sütőben, a szőre úgy megpörkölődött, hogy már semmire sem lehetett használni. El kellett dobni. – Ejnye, be sajnálom a szép, sárga nyelű hátmosó kefémet! – siránkozott Labdarózsa. – Csak tudnám, ki tette a te tűzhelyed sütőjébe! És miért? Tyúkanyó nem tudott mit felelni. Mindenesetre megsütötte a túrós lepényt, hogy az öreg kutyának legyen mivel vigasztalódnia. Már javában eszegették a finom süteményt, mikor egyszer csak Ádámka hangját hallották: – Tütü, tütü! – Ádámka jön autón – hegyezte fülét az öreg kutya. Kisvártatva meg is érkezett Ádámka a saját gyártmányú kedvencén, a kék autón. Kiszállt, odament a tűzhelyhez, kinyitotta a sütő ajtaját, és belenézett. – Hol a sárga autó? – kérdezte csodálkozva. – Itt nincs semmiféle autó – szólt rá Tyúkanyó. – Itt csak túrós lepény van. Azzal megkínálhatlak. Ádámka azonban nem kért túrós lepényt. Tanácstalanul topogott a tűzhely előtt, és egyre kérdezte: – Hol a sárga autóm? Hol a sárga autóm? Az öreg kutya tudta, hogy Ádámka mindennel autót játszik, és mindent annak nevez, amit talál: építőkockát, szappantartót, körömkefét...
„Vagy egy hátmosó kefét!” – gondolta az öreg kutya, és megkérdezte: – Mondd csak, Ádám barátom, hol találtad azt a sárga autót? – A padon – intett Ádámka a gesztenyefa felé, azután a sütőre mutatott. – Idehoztam a garázsba. – Miféle garázsba.– nézett körül Tyúkanyó. Labdarózsa nevetett. – Ádámka mindent garázsnak nevez, aminek lecsapható vagy felcsapható ajtaja van. – Hol a hosszú sárga autóm? – kérdezte Ádámka újra, és már sírásra görbült a szája. – A sárga autóval baj történt – mondta az öreg kutya az ő kedves, öreg hangján. – De majd elmegyünk az ABC-áruházba, és veszünk két új sárga autót: neked egyet és nekem egyet. Csak én nem autókázni fogok az enyémmel, hanem hátat mosni. – Én pedig ezután mindig belenézek a sütőmbe, mielőtt tüzet raknék – mondta Tyúkanyó, és adott Ádámkának egy nagy túrós lepényt, hogy ne sírjon a sárga autó után.
7. A reggeli Labdarózsa egy napfényes reggelen ott sütkérezett a háza előtt. Egyszer csak látja, hogy Szidol cica siet az úton. – Hová-hová, Szidolka? – kérdezte tőle. – Barbarához megyek – válaszolt a cica –, mert a rigók mondták, hogy nem eszi meg a reggelijét. Majd én megeszem helyette. Az öreg kutya felfigyelt. – Mit kapott ma reggelire ? – Ó, csupa finomságot: vajas kenyeret sonkával, körözöttes kiflit, tejszínhabos epret és tejet. Persze lehet, hogy valamit kifelejtettem. – Akkor is bőséges reggeli – mondta az öreg kutya. Már reggelizett ugyan, de olyan korán, hogy úgy érezte: megint tudna harapni valamit. – Veled tartok én is, Szidolka, nehogy kárba vesszen valami. Elindultak hát, és mentek, mendegéltek. Útjuk a nagy ház előtt vezetett el. A teraszon ott ácsorgott Dóra-Réka a járókájában. Mikor meglátta az öreg kutyát és Szidol cicát, örömében ugrálni kezdett, és azt kiabálta, hogy: – Lelele, lelele! – Dóra-Réka is szeretne sonkát enni – mondta Labdarózsa, aki kitűnően értette a kisbabák gügyögését. – Vigyük őt is magunkkal. Több száj többet tud enni. Azzal kivették Dóra-Rékát a járókából, kétfelől kézen fogták, és vezették Barbara háza felé. Dóra-Réka boldogan tipegett közöttük lábujjhegyen. Még csak lábujjhegyen tudott járni, és ha elengedték volna a kezét, hasra esett volna. De nem engedték el, hanem szép lassan elvezették Barbara házikójáig. A ház előtt, kerek, piros asztalkán ott volt a tálca a reggelivel. Barbara azonban nem az asztalnál ült, hanem a diófa ágára kötött hintán. Nagyon elcsodálkozott, mikor meglátta az öreg kutyát Dóra-Rékával és Szidol cicával az ő asztala felé menni. – Mit akartok? – kérdezte. – Hallottuk, hogy nem eszed meg a reggelidet – válaszolt az öreg kutya. – Majd mi megesszük helyetted, hogy ne vesszen kárba. Barbara elképedve nézte, hogy mindhárman odatelepedtek az ő kis asztalához. Hirtelen úgy érezte, hogy éhes. Eddig nem érezte, de most, hogy ennyien ültek az asztala körül, egyszeriben megkordult a gyomrocskája. – Várjatok! – kiáltotta, és leugrott a hintáról. – Én is akarok reggelizni! Mire azonban odaért az asztalhoz, Dóra-Réka már kiszemelte magának a sonkás kenyeret, és boldogan mondta: – Hö-hö-hö! – Sonkát kér – tolmácsolta az öreg kutya. – Dóra-Réka nagyon szereti a sonkát. – Én is szeretem – jelentette ki Barbara. – A sonkás vajas kenyeret szeretem a világon a legjobban! – Akkor miért nem etted meg? – kérdezte Labdarózsa. – Az egész kertben híre járt, hogy nem kéred a reggelidet. Azért is hoztuk el magunkkal Dóra-Rékát, mert ő nagyon szeret sonkás vajas kenyeret enni. Barbarának megnyúlt a képe. Már nagyon bánta, hogy nem ette meg a reggelijét. – Most már oda kell adnunk Dóra-Rékának a sonkás vajas kenyeret – mondta az öreg kutya. – Egész úton ennek örült. – Akkor egye meg – mondta Barbara megadóan. Odatartotta Dóra-Réka elé a sonkás vajas kenyeret, és Dóra-Réka olyan nagyot harapott belőle, hogy a kenyérnek tulajdonképpen csak a héja maradt.
– Ízlik neki – jegyezte meg Labdarózsa. – Az igazat megvallva, én is a sonka miatt jöttem – mondta Szidol cica röstelkedve. – De ha már Dóra-Réka annyira szereti, én beérem egy kis tejfölös túróval. Látom, az is van a tálcán. – Én meg bekapom ezt a körözöttes kiflit – szólt az öreg kutya, és hamm, bekapta a körözöttes kiflit. Barbara csak bámult, milyen gyorsan tüntetik el a vendégek az ő reggelijét. Már csak egy bögre tej árválkodott a tálcán, meg egy tálikában tejszínhabos eper. – Ezt én eszem meg – nyúlt Barbara a bögre és a tálika után. Dóra-Réka azonban olyan sóvárgó pillantást vetett a tejszínhabos eperre, hogy Barbarának nem volt szíve elenni előle. Inkább fogott egy kanálkát, és megetette Dóra-Rékát tejszínhabos eperrel. Miután a tálika kiürült, igazán nem maradt más ennivaló az asztalon, mint a tej a piros pettyes bögrében. Igen ám, de mindenki azt a bögrét nézte! – Úgy innék egy kis tejet! – mondta Szidol cica, szája szélét nyalogatva. – Én is – bólogatott az öreg kutya. – Kívánom a tejet erre a körözöttes kiflire. Dóra-Réka nem szólt semmit, csak nyúládozott a bögre után. Mit volt hát mit tennie Barbarának: csészéket hozott ki, és széttöltögette a tejet, hogy mindenkinek jusson. Neki is jutott, igaz, csak egy fél csészével. Azt mohón megitta, és elhatározta, hogy ezentúl sohasem megy hintázni reggelizés helyett.
8. Esik az eső Esett az eső. Az öreg kutya egy darabig nézte, hogyan áztatja az eső a háza előtti fűszőnyeget. „Jó ez a kis tavaszi eső – gondolta magában. – Ettől nő a fű. Ettől lesz minden szép zöld a kertben.” Miután így kigyönyörködte magát, bement a szobába, és lefeküdt a díványra. Már majdnem el is szunyókált, mikor kopogtak az ajtón. – Ki az ? – kérdezte az öreg kutya. – Én vagyok, Barbara – jött a válasz kintről. – Játszani szeretnék nálad. – Nagyon örvendek – tápászkodott fel az öreg kutya. – Tessék besétálni! Nyílt az ajtó, és Barbara besétált. Fehér pöttyös, piros esőkabát volt rajta, és fehér pöttyös, piros esőkalap. Az öreg kutya meg is dicsérte: – Milyen szép kabátod és kalapod van! – A kalapot hátul le lehet hajtani, hogy ne csurogjon a nyakamba a víz – magyarázta Barbara. Meg is fordult, hadd lássa a pajtása a lehajtható szélű kalapot. Labdarózsa azonban nem annyira a kalapot nézte, mint inkább azt, hogy a kalapról és a kabátról a szőnyegre csöpög a víz. – Vesd le gyorsan a kabátodat, Barbara! – szólt rá. – Csupa víz lesz a szép szőnyegem. – Nem vetem le – mondta Barbara, akinek nagyon tetszett a pöttyös kalap és kabát. – Nyugodtan levetheted – kezdte neki magyarázni az öreg kutya. – Idebent a szobában nem esik az eső. – Akkor sem vetem le! – makacskodott Barbara, és úgy, ahogy volt, vizes esőkabátban leült a székre. A széken volt egy kerek bársonypárna, az természetesen csupa víz lett az esőkabáttól. Az öreg kutya megcsóválta a fejét, és odament Barbarához. – Nagyon kérlek, vesd le a kabátodat. – Nem vetem! – mondta Barbara duzzogva. – Ha nem veted le, akkor menj ki! – szólt rá szigorúan az öreg kutya. – Ez a kabát és ez a kalap arra való, hogy esőben sétáljanak benne. Nem pedig arra, hogy összevizezzék vele a szobában a bútorokat. – Nem megyek ki – jelentette ki Barbara. – Én most itt akarok nálad játszani. – Jó, akkor maradj – hagyta rá végül is Labdarózsa. – De legalább a kalapodat hadd vigyem ki az esőbe! Az ilyen vízhatlan kalap csak ott érzi jól magát. Azzal lekapta Barbara fejéről a fehér pettyes, piros kalapot, saját fejébe nyomta, és kisétált az esőbe. Barbara úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott. Csak nézte az ablakon át, hogyan sétál az esőben az ő kalapja az öreg kutya fején. „Én is sétálni akarok!” – jutott hirtelen eszébe. Leugrott a székről, az ajtóhoz szaladt, és kiabálni kezdett: – Sétálni akarok, sétálni akarok! Labdarózsa, kérlek, hozd vissza a kalapomat, mert sétálni szeretnék!
– Igazán kedved van sétálni? – kérdezte az öreg kutya. – Mert csak akkor adom vissza a kalapodat, ha kijössz a szobából. – Kimegyek, kimegyek! – kiáltotta Barbara. – Akkor jó – mondta Labdarózsa. – Hozom az esernyőmet, és én is veled tartok. Visszaadta Barbarának a pöttyös kalapot, vette az ő hatalmas, lila esernyőjét, kinyitotta, és így indultak el sétálni. Mentek, mendegéltek a vizes bokrok között, és számolgatták, hány csigát látnak a fűben. A csigák ugyanis nagyon szeretnek esőben mászkálni. Dóra-Réka a nagy ház ablakából nézte őket. Integetett is nekik kézzel-lábbal, mert ő is nagyon szeretett volna velük sétálgatni. Neki azonban nem volt sem esőkabátja, sem esőkalapja. – Azért eljöhetne velünk – mondta Barbara az öreg kutyának. – Majd föléje tartjuk a te ernyődet. – Úgy is van – helyeselt Labdarózsa. Bementek hát Dórikáért, ráadták a csuklyás, piros anorákot, és beültették a kocsijába. Barbara tolni kezdte a kocsit, az öreg kutya pedig a kocsi mellett baktatott, és Dórika fölé tartotta a nagy, lila esernyőt. Barbara fölé nem kellett tartani, mert rajta vízhatlan kabát és kalap volt. Így mentek, mendegéltek hármasban, és énekeltek: Esik az eső, hajlik a vessző, haragszik a katona, mert megázik a lova. Dórika még nem tudott énekelni, ezért ő csak azt kiabálta, hogy: „Bebe-be! Bababa!” – méghozzá olyan hangosan, hogy amerre elhaladtak, a csigák ijedtükben mind visszabújtak a házukba.
9. A függőágy Ebédutánonként aludt az egész kert. Dóra-Réka a teraszon aludt a nagy, kerek járókában, letakarva egy nyuszimintás, rózsaszínű takaróval. Tyúkanyó a háza melletti bodzabokor tövében aludt, mégpedig úgy, hogy fejét a szárnya alá dugta. Szidolka valószínűleg az elvadult rózsabokorban aludt, ott, ahol a sűrű ágak között volt egy kis üreg, de látni nem lehetett őt a rengeteg rózsaszínű virágtól. Baka kutya a roncsautó alatt szunyókált hanyatt fekve, mind a négy lábát égnek nyújtva. Az öreg kutya addig kotorászott nagy ládájában, míg meg nem találta a függőágyat. Ezt csak meleg időben lehetett használni, mert hálóból készült, vagyis csupa lyuk volt, és két fa közé kellett felkötni. Minthogy Labdarózsa háza mögött állt két körtefa, e közé a két fa közé kötötte fel a függőágyat, azután belefeküdt és elaludt. Aludt, aludt, egyszer csak nagy zörgésre ébredt. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Barbara tolja az úton zörgő kerekű kis talicskáját. A talicskán keresztben feküdt egy kis kapa, egy kis ásó, egy kis gereblye. Ezek minduntalan leestek nagy koppanással. – Ejnye, ejnye, Barbara! – szólt az öreg kutya, megzavart álma miatt bosszúsan. – Miért nem alszol? – Mert nem vagyok álmos – mondta Barbara, és nagyot ásított.
– Úgy! Szóval nem vagy álmos! – nézett rá szúrósan az öreg kutya. – Bezzeg én álmos vagyok! Már alszom is, látod? Lehunyta a szemét, és úgy tett, mint aki alszik. Barbara egy darabig nézte, azután lábujjhegyen odalopakodott hozzá. Még sohasem feküdt függőágyban, és nagyon szerette volna kitapasztalni, milyen érzés lehet ott ringatódzni. Felmászott a kerti székre, a kerti székről pedig beszállt a függőágyba, az öreg kutya mellé. Abban a pillanatban az ócska, málló kötelű függőágy leszakadt. Az öreg kutya Barbarával együtt leesett a földre. – Égszakadás, földindulás! – kiáltott az öreg kutya. – A fejemen egy koppanás. Milyen kemény a föld! Alaposan megütöttem magamat. Barbara is megütötte magát, de nem mert sírni, mert ő okozta a bajt. – Most hol aludjak? – nézett körül az öreg kutya. – Ahá, tudom már! Barbara ágyában
fogok aludni. Azzal feltápászkodott. Barbara azonban megelőzte. Míg Labdarózsa a függőágy zsinegei közül próbált kikászolódni, Barbara gyorsan hazaszaladt, levetkőzött, belebújt a pizsamájába, és zsupsz! – már ugrott is be az ágyba. Fülig magára húzta a takarót, és várta, hogy jön-e az öreg kutya. „Majd ha Labdarózsa ideér, megmondom neki, hogy itt már alszanak” – gondolta magában. Mire azonban az öreg kutya odacammogott, ő már valóban aludt is. „Sebaj! – gondolta az öreg kutya. – Leterítek a fűre egy pokrócot, azon fogok aludni.” Pár perc múlva aludt ő is, mint a bunda. Talán még most is alszanak mindahányan, ha ugyan föl nem ébresztették őket a rigók.
10. Egy üveg kölni Az öreg kutya egyszer benézett a hűtőszekrénybe, és látta, hogy az majdnem teljesen üres. – Be kell vásárolnom – állapította meg. Leakasztotta hát a szegről a bevásárlótáskát, beletette a pénztárcát, és útnak indult. Útközben Tyúkanyóval találkozott. – Hová-hová, Tyúkanyó? – kérdezte az öreg kutya. – Megyek az ABC-áruházba bevásárolni. – Én is oda tartok, menjünk együtt! Így hát ketten mendegéltek. A kertkapunál utolérte őket Ádámka a saját gyártmányú kék autóján. – Tütü, tütü! – kiabált Ádámka, mert duda nem volt az autóján. Azután megkérdezte: – Hová mentek? – Bevásárolni – válaszolt Tyúkanyó. – Az ABC-áruházba. – Ádám is akar vásárolni – jelentette ki Ádámka. – Benzint. Kapni ott benzint? Ezt nem tudták neki megmondani. Mindenesetre felültek Ádámka autójára, mert így hamarább értek az áruházba. Útközben ők is segítettek Ádámkának „tütü”-t kiabálni, nehogy valakit elgázoljanak. Mikor odaértek az áruházhoz, Ádámka megkérdezett egy elárusító nénit, hogy kapni-e benzint. – Benzin nálunk nem kapható – mondta a néni sajnálkozva. – Akkor nem is megyek be – mondta Ádámka az öreg kutyának. – Ti vásároltok, én pedig autót javítok. Úgy is lett. Azok ketten bementek az áruházba, és bevásároltak. Az öreg kutya vett kolbászt, vajat, sonkát, sajtot, levesnek való húst és levesbe való csontot meg légyölő szert. Tyúkanyó csőtésztát vásárolt, és egy üveg orgonakölnit. Nagyon szép, cifra üvegben árulták a kölnit, dugója is üvegből volt. Tyúkanyó kihúzta a dugót, és megszagolta.
– Micsoda finom illata van! – mondta az öreg kutyának. – Szagold meg te is, Labdarózsa! Az öreg kutya megszagolta, de az ő orrát csiklandozta a virágillat, tüsszentett is tőle. Azután fizettek, és elrakták a szatyrukba, amit vásároltak. Tyúkanyó nem vette észre, hogy az ő szatyrán volt egy lyuk. Nem nagy lyuk, de minthogy hazafelé is Ádámka vitte őket autón, és az autó nagyon rázott, a lyukon keresztül a kölnisüveg kirázkódott a szatyorból. Senki sem vette észre, még akkor sem, mikor kiszálltak az autóból. Megköszönték Ádámkának, hogy hazafuvarozta őket, azután bement ki-ki a maga házába. Aznap délután Ádámka elhatározta, hogy kitakarítja saját gyártmányú kék autóját. Volt egy kis sárga vödre, abban hozott vizet, és nekiállt kocsit mosni. Mikor a kocsiszőnyeget kirázta, megtalálta a kölnisüveget. – Milyen szép üveg! – csodálkozott. Mikor pedig kihúzta az üvegdugót, és beleszagolt, még jobban elámult. – Mi lehet ez? Erős szaga van, mint a benzinnek, csak finomabb. Minthogy már úgyis fogytán volt az üzemanyag, fogta az üveget, és óvatosan megtöltötte kölnivel autója benzintankját, ami egy üres konzervdobozból készült. Utána boldogan szaglászott. – De jó szagú a tütüm! Az üvegben maradt még kölni. Ádámka szagolgatta egy darabig, azután kíváncsi lett, hogy milyen lehet az íze annak, ami ilyen jó szagú. Megitta hát a maradék kölnit. Nyomban meg is bánta, mert nagyon csípte a nyelvét meg a torkát. Később a hasa is megfájdult tőle. Annyira fájt, hogy le kellett feküdnie. Keservesen sírt. – Jaj, jaj, beteg vagyok, fáj a hasikám!
Rigó papa, aki ott lakott az orgonasövényben, meghallotta a sírást, és tüstént repült az öreg kutyához. – Nagy baj van, Labdarózsa! Ádámka beteg! Sír, jajgat, annyira fáj szegénykének a hasa. – Tyűha, ennek fele sem tréfa! – kiáltott az öreg kutya. Nyomban telefonált a doktor bácsinak. – Halló, halló, doktor bácsi, kérem, tessék jönni, mert Ádámkának fáj a hasikája! Pár perc múlva megérkezett a doktor bácsi. Igazi autón jött, amin igazi rendszámtábla is volt. Addigra már az öreg kutya is átment Ádámkához. – Mi baj, fiatalúr? – kérdezte a doktor bácsi. – Nagyon fáj a hasikám – mondta Ádámka. – Soha többet nem iszom olyan kis üvegből, amiről nem tudom, mi van benne... A doktor bácsi körülnézett, az öreg kutya körülszimatolt, és mind a ketten meglátták Ádámka ágya mellett a kölnisüveget. Üres volt. – Ebből ittál? – kérdezte a doktor bácsi. – Abból ittam. De máskor nem iszom. – Ne is igyál! – mondta a doktor bácsi. – Ha szomjas vagy, mindig csak pohárból igyál, tiszta vizet. – Nem voltam szomjas – nyögdécselt Ádámka. – Csak kíváncsi voltam. Jaj, jaj, jaj! Szerencsére a doktor bácsi hozott magával mindenféle gyógyszereket, meg injekciót is adott Ádámkának, hogy elmúljon a hasfájása. Azután megkérdezte, ki fogja Ádámkát ápolni, amíg betegeskedik. – Majd szólok Barbarának – mondta az öreg kutya. – Barbara nagyon szeret betegeket ápolni. Át is hívta Barbarát Ádámkához, mihelyt elment a doktor bácsi. Barbara nagyon sajnálta Ádámkát. Hozott neki egy bögre tejet, azután beborogatta a homlokát vizes zsebkendővel. Baka kutyára rászólt, hogy ne csaholjon olyan hangosan, hadd aludjék Ádámka. El is aludt hamarosan a kis beteg. Ezalatt az öreg kutya egyre azon töprengett, mi legyen a kölnisüveggel. Mit fog szólni Tyúkanyó, ha üresen kapja vissza? Végül is megtöltötte vízzel, szépen bedugaszolta, és elvitte Tyúkanyóhoz. – Nem vesztettél el valamit? – kérdezte tőle. – Ó, dehogyisnem! – sopánkodott Tyúkanyó. – Elveszítettem azt az üveg orgonakölnit, amit akkor vettem, mikor te a kolbászt. – Tessék, itt van – mondta az öreg kutya. – Úgy látszik, kiesett a szatyrodból. Tyúkanyó nagyon örült, hogy megkerült az elveszett kölni. Nem vette észre, hogy az üvegben csak víz van, mert éppen akkortájt nyíltak az orgonák.
11. Sír a baba Labdarózsa a ház előtt üldögélt egy fonott karosszékben, és azon töprengett, vajon miért olyanok a diófa virágai, mint a zöld hernyók. Egyszer csak keserves sírást hallott. Dóra-Réka sírt. „Ó, szegény Dórika! – gondolta az öreg kutya. – Már megint beverte valamibe az orrát.” Dóra-Réka ugyanis csak akkor szokott sírni, ha orrocskáját beleütötte a járóka szélébe, a faelefántba vagy más játékba. Dóra-Réka nagyon kényes volt az orrocskájára. „Megyek, megvigasztalom” – határozta el az öreg kutya. Tudta, hogy ebéd után mindenki alszik: Barbara is, Ádámka is, Szidol cica is, Tyúkanyó is, Baka kutya is, Rigó papa is. Odament hát a nagy ház teraszához, és azt mondta: – Ne sírj, Dóra baba! Katonadolog ez az egész! Dóra-Réka azonban torkaszakadtából bömbölt. Arcocskáján borsónyi könnycseppek gördültek le. Olyan keservesen sírt, hogy az öreg kutya nem bírta hallgatni. Elkezdett körbeforogni, hogy Dóra-Réka figyelmét elterelje a sírásról. Dóra-Réka csakugyan abbahagyta egy kicsit a sírást, és szájtátva nézte, hogyan forog körbe az öreg kutya. Igen ám, de szegény öreg elszédült a sok forgásban, meg kellett állnia. Erre Dóra-Réka újra kezdte a sírást. „Majd inkább ugrálok – találta ki az öreg kutya. – Dóra-Rékát az is mulattatja, és az ugrálástól nem szédülök.” Dóra-Rékát csakugyan mulattatta az ugrálás. Teljesen elfeledkezett a sírásról, mikor Labdarózsát ugrándozni látta. Eleinte csak bámult, azután kacagott, és még a kezével is tapsikolt hozzá. Hopp, hopp, ugrált az öreg kutya, hol két lábon, hol négy lábon. Már alig bírta szusszal. Nagyon szívesen abba is hagyta volna, ha nem félt volna attól, hogy Dóra-Réka szájacskája megint legörbül. Ugrált hát az öreg kutya, hopp, hopp, hopp, de már rettenetesen elfáradt. Szerencsére eszébe jutott a levelibéka. „Idehívom – határozta el. – Az olyanokat ugrik, hogy még! Biztosan tetszeni fog DóraRékának.” – Mindjárt jövök – mondta. – Addig ne sírj! – És már szaladt is az orgonabokorhoz. Igaz, csak amolyan öregesen szaladt, hiszen a sok ugrálástól alig állt a lábán. Dóra-Réka nagyon elszontyolodott, mikor látta elmenni az öreg kutyát. Mire azonban újra sírásra görbült volna a szája, az öreg kutya már jött is visszafelé. És nem egyedül jött ám! Ott ugrált mellette a fűben a zöld levelibéka. Úgy ugrált, akár egy kis zöld gumilabda: hipp-hopp, hipp-hopp, ide-oda, ide-oda. A béka nagyon tetszett Dóra-Rékának. Le nem vette róla a szemét. A béka meg őt nézte. „Milyen kis kövér! – gondolta magában. – Ha nem ugrálnék annyit, én is ilyen kövér volnék.” Ugrált is jókedvvel, hol előre, hol hátra, hol jobbra, hol balra, felugrott a járóka szélére, onnan a terasz korlátjára, onnan fel a diófa ágára, onnan megint le a járóka szélére, így ugrált körbe-körbe. Annyit ugrált, hogy Dóra-Réka teljesen elfeledkezett az orrocskájáról. Egyre csak azt mondogatta: – Bé! Bé! Bé! Bé! – Ez annyit jelent, hogy „béka” – magyarázta Labdarózsa a levelibékának. – Mindjárt gondoltam – mondta a béka. – Mikor kicsi voltam, én sem tudtam kimondani azt, hogy brekeke. Annyit mondtam csak, hogy br. – Bé, bé! – kiabált Dórika vidáman. – Bé, bé! – Olyan kedves ez a kisbaba, hogy átköltözöm hozzá! – jelentette ki a béka. – Itt fogok
lakni a diófának ezen az ágán, amelyik a járóka fölé nyúlik. Így legalább, ha beüti az orrát, rögtön el tudok kezdeni ugrálni. Olyan gyorsan, hogy talán még sírni sem lesz ideje.
Az öreg kutya elégedetten ballagott haza. Örömmel gondolt rá, hogy ezentúl, valahányszor Dóra-Réka beüti valamibe az orrát, nem neki kell ugrálnia. Majd megnevetteti ugrándozásaival a levelibéka. Vagyis Bé. A kis zöld Bé.
12. Hopp, Juliska! Az öreg kutya egyszer leesett a padláslépcsőről, és annyira megütötte a lábát, hogy nem is tudott ráállni. Barbara futott oda hozzá Szidol cicával, ők ketten támogatták be a szobába, a díványhoz. – Jaj, a lábam! – jajgatott Labdarózsa. – Mi lesz velem, ha velem bírok talpra állni ? – Majd én ápollak – vigasztalta Barbara. – Ádámka is milyen hamar meggyógyult, mikor én ápoltam. Az öreg kutya megnyugodott. Tudta, hogy nagyon gondosan fogják ápolni. Úgy is történt. Barbara mindennap sütött neki valami finomat, levesbe való csontokat főzött, fájós lábán cserélgette a borogatást, és újra meg újra elénekelte neki azt, hogy: „Gólya, gólya, gilice.” És milyen szépen kitakarította a szobát! Tyúkanyó, aki látogatóba jött az öreg kutyához, kérdezte is: – Ugyan ki csinált itt ilyen szép rendet? – Barbara takarított nálam – dicsekedett az öreg kutya. – És milyen gondosan ápol! – Ilyen gondos ápolás mellett hamar meg is gyógyulsz. Vasárnap születésnapi vendégség lesz nálam, remélem, ott már majd táncra is fogsz perdülni. Mikor elérkezett a vasárnap, Labdarózsa elment a születésnapi vendégségbe. Barbara kísérte el, bár Labdarózsa egyre mondogatta, hogy őt nem kell kísérgetni, semmi baja sincs már a lábának. – Meglátod, Barbara, ma még táncolok is veled! Barbarán szép, rózsaszín kockás ruha volt, hajában pedig jobbról-balról egy-egy fehér virág. Mondta is Tyúkanyó: – Nézzétek, milyen szép a mi kis Barbaránk! Mintha ő is egy virág volna a kertből. A vendégek, Ádámka, Szidol cica és Baka kutya a tornácon ültek egy padon, túrós táskát ettek. Barbara mindenkinek szépen köszönt, még Rigó papának is, aki nem a padon ült, hanem a bodzabokor tetejében. Ott ette a túrós táskát is. Az öreg kutyának Tyúkanyó kihozott a házból egy karosszéket, abba ültette. – Nem kell engem kényeztetni – mondta Labdarózsa. – Kutya bajom sincs már! Miután megették a süteményt, és megitták a tejecskét, Tyúkanyó énekelni kezdett: Hopp, Juliska, hopp, Mariska, hej, gyere vélem egypár táncba, hej, gyere vélem egypár táncba! Mindenki vele énekelt, Rigó papa fütyült, Ádámka pedig a taktust verte egy fakanállal. Labdarózsa talpra ugrott. – Gyere, Barbara, táncoljunk! Azután meghajolt, ahogy ilyenkor illik, és megkérdezte: – Szabad? – Szabad – mondta Barbara. Táncba kezdtek, a többiek meg énekelni kezdtek: Fordulj, bolha, csosszantóra, járjad a táncot régi módra! Járjad a táncot régi módra! Tyúkanyó meghatottan nézte, milyen szépen táncol az öreg kutya. – Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar táncra perdül az után a csúnya esés után? Ebben a pillanatban az öreg kutya véletlenül rátaposott Barbara lábára, méghozzá olyan
alaposan, hogy Barbara nem is tudott tovább táncolni. Le kellett ülnie. – Ó, be röstellem! – mentegetődzött Labdarózsa. – Igazán nem akartam! – Nincs semmi baj – mondta Barbara mosolyogva, pedig nagyon fájt a lába. Nem akart azonban bánatot okozni pajtásának. Szerencsére Ádámka felajánlotta, hogy hazaszállítja az autóján. – Én meg visszaadom az ápolást – mondta az öreg kutya. – Míg nekem fájt a lábam, te ápoltál engem; míg neked fáj a lábad, én ápollak téged. Ahogy mondta, úgy is tett. Míg Barbarának borogatni kellett a fájós lábát, addig ő járt a boltba tejért meg kifliért, délutánonként pedig mesét olvasott neki. Barbara a díványon fekve hallgatta a mesét Hófehérkéről, aki eltévedt az erdőben. Már előre örült, hogy Hófehérke nemsokára odaér a hét törpe házacskájához. De a mese egyszer csak abbamaradt. Csönd lett. Mikor a mese nem folytatódott, felnézett, és látta, hogy az öreg kutya elaludt a karosszékben. Mesélés közben bóbiskolt el.
„Nem baj – gondolta magában Barbara. – Úgyis tudom, hogy van tovább.” Halkan, suttogva elmesélte magának, hogyan került Hófehérke a hét törpe házába, hogyan evett minden tányérkából, hogyan ivott minden pohárkából. Mikor ideért, ő is szívesen ivott volna egy pohárkából tejet, de sajnálta emiatt felébreszteni az öreg kutyát. Ezért inkább ő is elaludt. Mire felébredt, már egyáltalán nem fájt a lába. Minthogy Labdarózsa még mindig bóbiskolt a karosszékben, szép csöndesen fölkelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, és hozott magának tejet. Öreg barátjának pedig egy tányérkán kolbászt készített az asztalra, hogy kellemes ébredése legyen.
13. Hinta-palinta Barbara nagyon szeretett hintázni. Kérlelt is mindenkit, aki elment a háza előtt, hogy hajtsa neki a hintát. Szidol cica sohasem ért rá a hintát hajtani, azt mondta, várják az egerek. Tyúkanyó is többnyire sietett, mert nála mindig sült-forrt valami a tűzhelyen. Ádámka ráért volna, de ő még kicsi volt ahhoz, hogy a hintát hajtsa. Egyedül az öreg kutyának volt ideje is, türelme is a hinta hajtásához. Mindig azért ő sem ért rá, hiszen neki is volt dolga otthon a ház körül, meg időnként boltba is kellett mennie. Barbara egyszer behívta magához. – Nézd, Labdarózsa, milyen szépen összeraktam a játékaimat! Az öreg kutya elámult. Olyan szép rend volt, hogy sehol egy elgurult gyöngyszemet sem lehetett látni. Minden baba a helyén ült, minden babaruha a babaszekrényben, a babaedények a kis konyhaszekrényben, az építőkockák a dobozukban. Még a limlom-papírdarabkákat is összeszedegette Barbara egy kosárba. – Olyan szép rendet raktál, Barbara – mondta az öreg kutya –, hogy ezért valami jutalmat érdemelsz. Mit szeretnél? – Hintáztassál! – kiáltott Barbara, és már szaladt is ki, hogy felüljön a hintára. Mikor pedig Labdarózsa meglökte a hintát, elkezdett énekelni:
Hinta-palinta, Karácsonyi Katica, régi dunna, kiskatona,
ugorj a Dunába! Már talán százszor is elénekelte, mikor arra töfögött Ádámka saját gyártmányú kék autóján. – Tütü, tütü! – kiabálta. Mögötte Dóra-Réka ült az autóban. Mikor meglátták, hogy Barbara hintázik, mind a ketten azonnal hintázni szerettek volna. Barbara azonban azt mondta nekik: – Ti most nem hintázhattok, mert ez az én jutalomhintázásom, amiért olyan szépen összeraktam a játékaimat. Igaz, Labdarózsa? – Igaz, igaz – mondta az öreg kutya – csak az a baj, hogy Ádámka is nagyon szeretne hintázni. Dóra-Réka is. Most mit csináljunk? – Nem tudom – motyogta Barbara tanácstalanul. Dóra-Réka már kézzel-lábbal kalimpált a hinta felé, Ádámka pedig odaállt Barbara mellé, és szorosan fogta a kötelet. – Mondjuk, hogy ez volt a jutalomhintázás egyik fele – szólt végül is Labdarózsa. – A jutalomhintázás másik felét pedig eltesszük addigra, mire feljön a hold. Ma korán kel, és meglátod, hogy majd hintázik veled. Az lesz ám csak érdekes! Barbara erre nyomban leszállt a hintáról, és kezdte nézni az eget, hogy mikor jön fel a hold. Minthogy azonban még délelőtt volt, jó sokáig kellett várnia. Előbb az öreg kutya DóraRékát és Ádámkát hintáztatta ebédidőig. Akkor ebédelni kellett. Azután aludni kellett. Azután uzsonnáztak. Uzsonna után egyszer csak meglátta Barbara a hold ezüstös tányérját a tujasövény fölött. – Labdarózsa, Labdarózsa, feljött a hold! – szaladt az öreg kutyához. – Nézd, milyen nagy és kerek! – Igen, ma telihold van – mondta az öreg kutya. – Ülj fel a hintára, és ha meglöklek, veled hintázik majd a hold is. Barbara felült a hintára, az öreg kutya pedig meglökte. Szállt a hinta föl-le, és a hold is szállt az égen föl-le. – Hintázik velem a hold! – csodálkozott Barbara. – Hogy lehet ez, Labdarózsa? Hiszen nem is ül a hintán. – Csak úgy látszik, mintha hintázna – magyarázta az öreg kutya. – Ami nagyon messze van, az mindig úgy látszik, mintha velünk együtt mozogna. Ha például ugrálsz, akkor a holdat is ugrálni látod. Barbara erre, hopp, tüstént leugrott a hintáról, hogy kipróbálja: csakugyan ugrál-e vele a hold. Amíg ő ugrándozott, az öreg kutya ült a hintára pihenni. Mert mi tagadás, alaposan elfáradt már a sok hintahajtásban. Barbara észre is vette. – Elfáradtál, Labdarózsa... ugye, elfáradtál? – Bizony, Barbara, elfáradtam. – Akkor menjünk aludni! Jó éjszakát kívántak egymásnak, és hazamentek: az öreg kutya az ő kutyaházába, Barbara pedig az ő babaházába. Ablakukból kinézve mind a ketten láthatták a holdat. A holdfényben Barbara szobája egészen megvilágosodott, és látni lehetett, hogy minden a helyén van: a babák, a játékok, a ruhák, a meséskönyvek. Elalvás előtt Barbara arra gondolt: „Milyen jó lesz holnap reggel ilyen rendes szobában felébredni!”
14. A dívány rugói Labdarózsa a díványon feküdt, és egy macskákról szóló könyvet olvasott. Nem sokat olvasott a könyvből, mert hamarosan elaludt. Alig aludt el, nyílott az ajtó. Barbara lépett be. Az öreg kutyát jött meglátogatni. Mikor látta, hogy alszik, csöndesen leült a karosszékbe, és várta, hogy felébredjen. Várakozás közben a díványt nézegette. Zöld bársonyhuzata volt a díványnak, és körös-körül rojtok lógtak le róla. „Jó volna ugrálni ezen a díványon – gondolta magában Barbara. – Kár, hogy alszanak rajta.” Szerencsére az öreg kutya nemsokára fölébredt, és amint Barbarát észrevette, mindjárt föl is kelt. – Hozok neked egy kis hideg sült húst – mondta, és kiment a konyhába. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Barbara máris felpattant a díványra, és ugrálni kezdett rajta: hupp, hupp, hupp. – Nyekk, nyekk, nyekk – nyögdécselt a dívány. – Nyekk, nyekk, nyekk... Barbara nem figyelt a dívány nyögdécseléseire... vagy talán nem is hallotta? Hangosan kacagott jókedvében. Nagyon élvezte az ugrálást. – Ó, ó! – mondta az öreg kutya, mikor bejött a konyhából a tálcával, a tálcán a tányérokkal és az ennivalóval. – Ó, ó, ugrálnak a díványomon! – I-gen, ug-rál-nak – lihegte Barbara. A nagy ugrálásban már alig kapott levegőt.
– Egyél inkább egy kis sült oldalast! – biztatta Labdarózsa. – Igen finom csontocskák
vannak benne. – Most én ug-rá-lok – mondta Barbara szuszogva, és tovább ugrált. Az öreg kutya leült a karosszékbe, és nézte, hogyan ugrál Barbara az ő díványán. Az ő öreg díványán, amelyiken olyan jókat szokott szenderegni ebédutánonként. – Nyekk, nyekk – nyögött a dívány panaszosan, mintha azt akarta volna mondani: „Jaj, a hátam, jaj, az oldalam, jaj, a rugóim!” „Bizony, a rugók... – gondolta az öreg kutya. – Ha leszakadnak, akkor az én díványom már nem lesz többé ruganyos, nem esik majd jó fekvés rajta.” Tudta, hogy a díványban belül rugók vannak. Azt is tudta, hogy a nagy ugrálástól ezek a rugók leszakadhatnak. Törte hát a fejét, mit csináljon. Sajnálta Barbara mulatságát megzavarni, de az öreg díványt is nagyon sajnálta. Végül felállt, és elindult az ajtó felé. – Hová mégy ? – kérdezte tőle Barbara, egy pillanatra abbahagyva az ugrálást. – Ki a rétre. – Minek? – Szöcskét keresni. Barbara nem tudta, mi az a szöcske, de nagyon szerette volna tudni. Leugrott hát a díványról, és szaladt az öreg kutya után, hogy megkérdezhesse: – Mi az a szöcske? – Olyan rovar, amelyiknek nagyon hosszú a lába, és nagyon nagyot tud vele ugrani. – Milyen nagyot? – kérdezte Barbara. – Mint én? – Nem, akkorát nem – ingatta fejét az öreg kutya. – De nekem az is elég. Meg a díványomnak is. – A díványodnak? – nézett rá Barbara csodálkozva. – Minek a díványodnak szöcske? – Hogy inkább az ugráljon rajta... Mert a szöcske sokkal, de sokkal kisebb, mint te... és ha egy szöcske ugrál a díványomon, akkor nem szakadnak le a rugói. Barbara felkacagott. – Ha egy szöcske ugrál a díványodon? Jaj de szeretném látni! – Én is – mondta az öreg kutya, és figyelmesen nézte a fűszálakat, nem ugrálnak-e közöttük szöcskék. Sajnos, hiába nézelődött, a magas fűben nem látott egyetlenegyet sem. – Jó volna, ha lekaszálnák már a rétünket – mondta Barbarának. – Akkor legalább lehetne látni, hol ugrándoznak a szöcskék. A magas fűben elbújnak, nem látszanak. Barbara nagyon sajnálta öreg barátját, amiért egyetlenegy szöcskét sem talált. – Tudod mit, Labdarózsa – fordult hozzá –, mondjuk, hogy találtunk egy szöcskét, jó? – Jó – egyezett bele az öreg kutya örömmel. Barbara lehajolt, úgy tett, mintha fogott volna egy szöcskét, azután kicsi markát szorosan összezárva indult vissza a kutyaházhoz. Odaérve bement, és úgy tett, mintha lerakott volna a díványra egy szöcskét. – Így ni – mondta elégedetten. – Most ugrál a díványodon egy szöcske. Látod, Labdarózsa? – Látom, látom – sietett mondani az öreg kutya. – És most már igazán egyél egy kis sült oldalast. Nagyon ízletes csontocskák vannak benne. Barbara evett egy kis sült oldalast, és a finom csontocskákat meghagyta az öreg kutyának. Evés után pedig még sokáig nézték, hogyan ugrál a szöcske játékból a díványon. Ezt a játékot legjobban a rozoga, vén dívány élvezte.
15. A pöttyös levél A postás bácsi egy napon levelet hozott Labdarózsának. – Ugyan ki írhatott nekem? – kérdezte csodálkozva az öreg kutya, és föltette szemüvegét, hogy hozzálásson az olvasáshoz. Barbara éppen arra tologatta babáit a babakocsiban. – Egy rokonom írt! – ujjongott az öreg kutya. – Kölyökkorom óta nem láttam, most meg még fényképet is küldött! Barbara megnézte a fényképet. Ugyanolyan ráncos homlokú, vén vizsla volt a képen látható, mint az öreg Labdarózsa. – Mit ír a rokonod? – kérdezte tőle. – Azt, hogy sokat gondol rám. És sokat mesél rólam a fiainak. Igazán kedves tőle, hogy írt nekem. Mikor Barbara látta, mennyire örül az öreg kutya a levélnek, elhatározta, hogy ő is ír neki levelet. Hazament hát, leült a kis kerek asztalához, elővette a kis kockás füzetét és a golyóstollát, és egy lapot teljesen teleírt. De betűket még nem tudott írni, csak pontocskákat. Sok kis fekete pontot írt a papírra, azután odavitte az öreg kutyához. – Nézd, Labdarózsa, írtam neked levelet! – Milyen jó napom van ma! – szólt az öreg kutya örvendezve. – Már a második levelet kapom. Mutasd, hadd olvassam el!
Újra feltette szemüvegét, és figyelmesen böngészni kezdte a levelet. Egyszer csak megcsóválta a fejét, és azt mondta: – Azt hiszem, hogy ezt a csupa pötty levelet csak egy hétpettyes katicabogár tudná elolvasni. Ezért azt ajánlom, hogy ha legközelebb levelet írsz, azt egy katicabogárnak küldd el. – Jó – mondta Barbara, és hazament. Megint leült a kis kerek asztalához, megint elővette a kockás füzetét meg a golyóstollát, és írt a katicabogárnak egy csupa-csupa pontocskákkal telipettyegetett levelet. Megírta neki, hogy fehér törülközőjén két sor katicabogár van, és fekete pöttyös, piros katicabogarak vannak a sárga pizsamáján is. Végül még azt is megírta, hogy kis háza ablaka körül virágzik a piros virágú futórózsa, és ez nagyon szép.
Miután az egész lapot teleírta, összehajtogatta, borítékba tette, azután visszament Labdarózsához, és büszkén mutatta neki: – Írtam a katicabogárnak! – Ohó, erre még bélyeget kell ragasztani! – figyelmeztette az öreg kutya. Mindjárt elő is keresett fiókjából egy szép piros bélyeget, azt ketten együtt ráragasztották a levélre, azután elsétáltak a kert kapujához, és bedobták a levelet a levélszekrénybe. Pár nap múlva, amikor Barbara reggel fölébredt, egy katicabogarat látott az ablakpárkányon. – Jó reggelt, Barbara! – üdvözölte a katicabogár. – Te vagy az a kisleány, aki levelet írt nekem? – Én vagyok – mondta Barbara. – Mindjárt gondoltam, mikor láttam a katicabogaras pizsamádat. – A törülközőmön is vannak katicabogarak – dicsekedett Barbara. – És mikor még kicsi voltam, és etetni kellett, volt egy katicabogaras etetőköténykém is, de az most már DóraRékáé. – Ideköltözöm hozzád, ha megengeded – szólt a katicabogár. – Ha már ennyi katicabogármintás holmid van, hadd legyen egy igazi, élő katicabogarad is!
Barbara nagyon megörült. Előkeresett egy üres gyufásdobozt, abba beletett egy piros rózsaszirmot, és azt mondta a katicabogárnak: – Ez lesz az ágyad. Ide teszem az ablakpárkányra, közel a futórózsa ágához. Ha álmos vagy, belefekhetsz. Mosakodásnál pedig használhatod a katicabogaras frottírtörülközőmet, mert nekem van másik. A katicabogárnak igen jólesett ez a szíves fogadtatás. Azóta is ott lakik Barbaránál. Sétálni mindig együtt járnak. Olyankor a katicabogár Barbara hajára száll, és mindenki azt hiszi, hogy katicabogaras csat van Barbara hajában. Csak Barbara tudja, hogy az nem csat, hanem igazi katicabogár. És még az öreg kutya is tudja, mert neki Barbara megsúgta.
16. Labdarózsa labdája A kis Baka kutya nagyon szeretett labdázni. Talált valahol egy kőkemény kis gumilabdát, azt hajkurászta egész nap. Mihelyt valakit észrevett, nyomban odavitte hozzá a labdát, és könyörögni kezdett: – Focizzunk! Focizzunk! Többnyire nem ért rá senki focizni vele. Tyúkanyó meg még meg is sértődött. – Éppen ilyesmire van nekem időm! Tudhatnád, mennyi dolgom van mindig: sütni-főzni, kapirgálni, a tojásokról gondoskodni... Olyanokkal focizzál, akiknek amúgy sincs egyéb dolguk. Mint például a vén Labdarózsának. Baka kutya erre fogta a labdát, és elrohant vele az öreg kutyához. – Focizzunk! – könyörgött. – Focizzunk, Labdarózsa! Fiatalkorában az öreg kutya nagyon szeretett focizni. Minden labdát kivédett. Valósággal repült a labda után, nem lehetett kicselezni. Megörült hát, hogy most megint focizhat egy kicsit. Igen ám, de most már öreg volt, és nem tudott úgy futni a labda után, vetődni sem tudott már úgy a labdára, mint régen. Baka kutya egymás után rúgta neki a gólokat. A huszonegyedik gól után azt mondta: – Veled nem érdemes focizni, Labdarózsa. Nagyon öreg vagy már. Azzal fogta a kis pattogós labdáját, és elszaladt Ádámkához, aki szintén nagyon szeretett focizni, ha éppen nem kellett autót mosnia vagy javítania.
Az öreg kutya magára maradt. Nagyon szomorú volt. Nem szólt semmit, csak álldogált ott lehajtott fejjel, és ha nem szégyellte volna, talán sírva is fakad. Barbara az ablakában ült, és mindent látott, mindent hallott. „Szegény öreg Labdarózsa! – gondolta magában. – Meg kellene vigasztalnom. De mivel?” Gondolkozott, gondolkozott, egyszer csak eszébe jutott valami. Kiszaladt a kertbe, egyenesen a nagy labdarózsabokorhoz. Letépett egy szép fehér labdarózsát, amelyik olyan gömbölyű volt, mint egy labda. Odavitte az öreg kutyához, és így szólt hozzá: – Gyere labdázni, Labdarózsa! – Öreg vagyok én már, Barbara – mondta Labdarózsa bánatosan. – Velem nem érdemes
labdázni. Nem tudok futni a labda után. – De én veled szeretnék labdázni – mondta neki Barbara, és megsimogatta a fülét. – Gyere, labdázzunk! Azzal feldobta a magasba a labdarózsát. A könnyű virággömb lassan szállt fel, és lassan lebegve ereszkedett alá. Az öreg kutya elkapta. – Most dobd ide nekem! – szólt Barbara elhátrálva. Az öreg kutya átdobta hozzá a labdarózsát. Szállt a virág puhán, könnyedén, nem pattogott olyan keményen, mint Baka kutya gumilabdája. Barbara visszadobta. Azután megint Labdarózsa dobta vissza őneki. Így labdáztak, játszottak, míg rájuk nem esteledett. Akkor Barbara azt mondta:
– Nekem most már vacsorázni kell mennem. Meg fürdeni. Meg aludni. Jó éjszakát, Labdarózsa, és köszönöm, hogy labdáztál velem! – Én köszönöm neked, Barbara, hogy labdáztál velem! – mondta az öreg kutya. – Nagyon szépen köszönöm! Barbara ezt már nem hallotta, mert hazaszaladt kezet mosni. „Tulajdonképpen nekem is zuhanyoznom kellene” – gondolta az öreg kutya. El is ballagott a gesztenyefához. A kerti zuhany alatt már ott állott a levelibéka. – Gyere, Labdarózsa! – brekegte vidáman. – Elférünk itt ketten is. Így azután ketten zuhanyoztak. Közben énekeltek: Ha én cica volnék, száz egeret fognék, de mert cica nem vagyok, egeret sem foghatok. Talán még most is énekelnének, ha a korán fekvő Tyúkanyó rájuk nem szólt volna, hogy maradjanak csöndben.
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: T. Aszódi Éva • Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Diósi Katalin • Műszaki szerkesztő: Sz. Huschit Katalin 49800 példány, 5,6 (A/5) ív, MSZ 5601-59 75.1078 – Kossuth Nyomda, Budapest Felelős vezető: Monori István vezérigazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (75.9389/8) IF 2507 – e – 7678
