Arthur C. Clarke, Gentry Lee - Bölcső

Arthur C.

Clarke Gentry

Lee BÖLCSõ

Budapest, 2012

A fordítás alapját képező kiadás: Arthur C. Clarké & Gentry Lee Cradle Warner Books, 1988

Fordította: Németh Attila Borító: Sallai Péter

http://www.scribd.com/fery_petrovics

TARTALOM

VESZÉLYEZTETETT FAJOK CSÜTÖRTÖK

6 16

A 447. CIKLUS

112

PÉNTEK

127

ÖSSZESZERELÉS ÉS TESZT

229

SZOMBAT

237

HAZATELEPÍTÉS

365

VASÁRNAP

374

E könyvet családjaink négy legfiatalabb gyermekének ajánlom, Cherene-nek, Tamarának, Robertnek és Patricknek. Életük legyen örömmel és csodákkal teli!

Veszélyeztetett fajok

A

SMARAGDSZÍN VÍZ bőszen ostromolja a fekete, vulkanikus sziklákat. Finom, fehér permet tölti be a levegőt az éles kőcsipkék fölött, ködös fátyolként lebegve, meg-megcsillanva a halványuló fényben. A messzeségben két sárga nap készül lenyugodni egy időben, úgy negyvenfoknyi távolságra egymástól. Egyszerre tűnnek el a horizont mögött. A földszoros másik oldalán, ahol a vulkáni sziklákat szelíd lejtő váltja föl, mely egyenletesen ereszkedik egy másik óceánba, a kékesfekete égre két telihold kúszik föl, miközben a napok alászállnak. Az ikerholdak fénye, bár gyengébb a nappali világosságnál, még mindig elég erős ahhoz, hogy táncoló árnyakat varázsoljon a tenger hullámaira a sziklacsúcsok tövében. Amint a két hold keleten a földszoros fölé emelkedik, mellettük lángra gyúl a láthatár, nagyjából húszfoknyira délre. Először valami távoli város fénykoszorújának tűnik, de pillanatról pillanatra erősödik, míg végül az egész eget betölti. Egy harmadik hold félelmetes karimája jelenik meg a horizont fölött, mikor két társa már tízfoknyira emelkedett. Másodpercekre elcsöndesedik minden a két óceánon, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva csodálná ezt a szemkápráztató látványt. A hatalmas, sárga hold, melynek arcán tisztán kivehetők a kráterek sebhelyei, oly komótosan emelkedik az égre, mintha csak birtokát járná be, és a smaragdszín óceánokat betölti rejtelmes, visszatükröződő

7

Arthur C. Clarke - Gentry Lee

fénye. Méretében százszorta meghaladja kisebb ikertársait, s szélesebb ívben szeli át az égboltot még az imént lenyugodott napoknál is. A sziklák tövében, a frissen érkezett hold árnyai közt hosszú, kígyózó test nyúlik ki a vízből, csaknem hatméternyire emelkedve a felszín fölé. A karcsú látomás a sziklák felé tekergőzik, mind előrébb lökve magát, s közben éles, trombitaharsogás-szerű hangja fölveri a kőrengeteg csendjét, s végigsüvít a földszoros fölött. Egy pillanattal később fölhangzik a válasz - vagy talán csak egy tompa visszhang - a másik tenger felől. A lény méltóságteljesen kiúszik a holdfénybe, hosszú, hajladozó nyaka kobaltkéken nyúlik ki szürke testéből, melynek csupán kis része emelkedik ki a vízből. A kék nyakú kígyó most ismét föllendíti a fejét, és immár arcát is bevilágítja a holdfény. Vonásai tekervényesek és összetettek, több sor ismeretlen szerepű nyílással. Mikor teljesen kinyújtózik, a lény arca eltorzul, és egész hangkavalkádot bocsát ki magából. A trombitaharsogásba ezúttal oboa- és orgonafutamok vegyülnek. Rövid szünet után tompán fölhangzik a válasz a földszoros túloldaláról, halkabban, ám ugyanolyan összetett melódiával. A kígyó észak felé úszik a part mentén. Mögötte a holdfényben fél tucat újabb tekergő nyak bukkan föl az óceánból. E lények valamivel kisebbek, nyakuk kobaltkékje kevésbé rikító. Csapatuk egyszerre mozdul, mintegy intésre, és máris hat trombitaszó száll kelet felé. A várt feleletet ismét szünet előzi meg, majd fölzengenek a halkabb válaszharsonák a sziklák túloldalán. A hat újonnan érkezett lény azon nyomban összefonódó dallamokból álló társalgásba kezd messzi társaival, mely lassan növekvő erővel szól, mígnem eléri elkerülhetetlen, fülsiketítő csúcspontját, hogy aztán váratlanul elnémuljon. Néhány pillanat múltán a sziklaszoros két oldalán az óceánok életre kelnek, megtelnek mindenféle méretű, nyüzsgő kígyókkal. Százával, sőt, ezrével bukkannak ki a vízből, ameddig csak a szem ellát; epekedve nyújtogatják hosszú nyakukat, tekergőznek, mintha körülnéznének, aztán csatlakoznak az énekhez. A keleti tenger kígyói valamivel kisebbek, mint nyugati rokonaik. Nyakuk kobalt helyett Bölcsõ

8

halványkék. Ezeket a halványkék kígyókat seregnyi apróbb lény is kíséri, nyakukon a bőr még halványabb árnyalatú, hangjuk pedig sipítozó, meg-megbicsakló - mintha pikulák és kristálycsengettyűk szólama keveredne. A smaragdóceánok vize áradva lódul előre, a nyugati oldalon a sziklafalra kapaszkodva, míg a keletin a lejtős földdarab egyre nagyobb részét nyeli el. Valamennyi hold együttes vonzóereje akkora dagályt kelt, mely végül teljesen elborítja a földszorost, egyesítve a két óceánt. Amint a vizek egyre közelebb húzódnak egymáshoz, a kígyók éneke pompázatos dallammá olvad össze, delejes szépségének kábulatába vonva a tájat. A vágyódás és a várakozás panaszos hangjai ezek, a hosszú ideje elfojtott, ám most a közelgő kielégüléstől felfűtött érzéki vágy egyetemes kiáltása. A Canthor hatalmas, hosszú nyakú kígyói a két óceán egyesülésekor fejezik be éves párzási szimfóniájukat. Ekkor ki-ki megkeresi élete párját az elvegyült vizekben. Minden canthori évben öt olyan éjszaka adatik meg nekik, melyen az árapály egyesült erői elnyelik a földszorost, és a különböző nemű kígyók egymásra lelhetnek. A szerelmi játékok és a bolondozás öt éjszakája ez, a megújulásé, a reményeké, majd az óceánok vize ismét kettéválik, és újabb egy év várakozás következik az újabb nagy áradásra. A legutóbbi gyülekezőkor megfogant, és aztán a keleti óceánban kikelt kicsinyek számára ez az esemény ugyanúgy jelent izgalmat, mint szomorúságot. Hisz most el kell váljanak játszótársaiktól - gyermekkoruk véget ért. Felerészüknek el kell hagyni anyjukat is, és csatlakozni azokhoz a kobaltkék felnőttekhez, akiket még életükben nem láttak. Eddig anyjuk társaságában töltötték napjaikat, most azonban, az ötödik éjszakán, át kell úszniuk apjukkal a földszoros fölött. Amint átérnek a nyugati óceánba, megkezdik útjukat a felnőttkor felé, s időközben nyakuk sápadt színe is lassan élénkebbé változik. Egy év múlva hangjuk már eléggé megöblösödik ahhoz, hogy izgató, igenlő válaszok csendüljenek majd szavára a párzási szimfóniában. *** 9


Évezredek telnek el a Canthor nevű bolygón. A változás erői összeesküdnek a gyönyörű, kék nyakú kígyók ellen. Először jégkorszak köszönt a világra, a sarkokon lefagyasztva a bolygó vízkészletének jelentős részét, mire a tengerek szintje süllyedni kezd. A napok száma, melyeken a nagy áradás elönti a földszorost, négyre csökken, majd háromra, végül pedig kettőre. A kígyók nemzedékek százai során beidegződött, bonyolult nászszertartása ötéjszakás udvarlás esetén igazán eredményes. Azon évszázadokon át, míg csupán két éjszaka áll rendelkezésükre, mind kevesebb és kevesebb kicsiny fogan meg. A canthori kígyók száma veszedelmesen lecsökken. Idővel a két nap sugárzása ismét erősödni kezd, és a Canthor jégkorszaka véget ér. A tengerszint újra megemelkedik, s a nászidőszak öt éjszakája is visszatér. A kígyók szimfóniája, mely szomorú dallamokkal panaszkodott a megfogyatkozott párzási idő kétségbeesett próbálkozásairól, újfent örömmel telik meg. Nemzedékeken át megint szaporodásnak indul a kígyónép. De a szépséges lényekre máris újabb veszély leselkedik. A Canthor távoli vidékén már vagy egymillió éve fejlődik egy másik értelmes faj; vad, zömök testű nép, csillapíthatatlan hatalomvággyal. A jégkorszak csak tovább ösztönözte evolúciójukat, egyedül a legerősebbeknek adva meg a túlélés lehetőségét, beszélve itt éppúgy szellemi, mint testi erőről, ily módon kikristályosítva a lények - nevezzük őket trolloknak - génállományát. A jég több ezer éves uralmát átvészelő trollok már agyafúrtabbak, könnyebben győzik le a környezet veszélyeit. Megtanultak szerszámokat készíteni, és a bolygó kínálta nyersanyagokat saját javukra fölhasználni. A Canthoron egyetlen lény sem múlja felül őket találékonyságban, ellenségük sem igen maradt. Így aztán benépesítik a bolygót, kapzsiságuk révén egyeduralkodóivá válva. A kék nyakú kígyóknak nem volt természetes ellenségük évek százezrein át. Ezért nem is alakult ki bennük a fenyegetettek védekező erőszakossága, területfoglalási ösztöne. Étrendjük elsősorban a canthori óceánok növényeiből és állataiból áll. A tenger valóságos bőségszaruként ontja magából az élelmet, így aztán a kígyók Bölcsõ

10

föl se figyelnek rá, amikor a trollok halászni kezdenek benne. Az ő szemükben azonban, hisz hódítási vágyuk nem ismer határokat, a kígyók mindenképp riválisoknak tűnnek az óceán kincseinek kiaknázásában, sőt, méretük és értelmük miatt akár fenyegetőnek is fölfoghatják létezésüket a túlélésükre nézve. Ismét elérkezett a nagy áradás ideje, a hosszú nyakú kígyók hímjei visszatértek vándorújukról, és most a hatalmas, vulkanikus sziklák tövében gyülekeznek. Alig pár százan vannak, nem úgy, mint a régi szép időkben, amikor megtöltötték a tengert egész a láthatárig. Az óriás telihold fölkel, ahogy évezredek óta teszi már, és követi két kisebb ikertársát az égboltra. Kezdetét veszi a párzási szimfónia nyitánya. Amikor azonban megérkeznek a hullámok, hogy lassan ellepjék a földszorost, a kígyók megérzik: valami nincs rendben. Egyre növekvő kakofónia lopódzik rejtelmes dalukba. Az izgalom a hangokkal együtt terjed a sziklafal két oldalán. Mikor az ár végre átbukik a vulkáni kőmagaslat pereme fölött, következne a szimfónia csodálatos, végső crescendója, ám a canthori éjszakát a kígyók panaszos jajgatása tölti be. A trollok óriási gátat építettek a földszoros sziklagerince mentén. Gondosan kiszámították a magasságát, hogy még a legtermetesebb kígyók se nyúlhassanak át fölötte. A kék nyakú lények, ha minden erejüket megfeszítik, megérezhetik párjuk közelségét, de meg nem érinthetik. A nagy áradás éjszakái szívfacsaró látványt nyújtanak. A kígyók mindkét oldalon testüket csapkodják a falhoz, hasztalan. Kétségbeesetten igyekeznek kapcsolatot teremteni párjukkal. Minden hiába. A gát kitart. A kígyók párzása elmarad. Végül mindkét nem egyedei visszatérnek a maguk óceánjába, mélységesen elszomorodva, hisz pontosan tudják, mit jelent ez a gát a jövőjükre nézve. Egynémelyikük csaknem öntudatlanra veri magát, a fal áttörésén fáradozva. E sebesültek a földszoros mindkét oldalán hátramaradnak gyógyulni, míg a többiek megkezdik szokásos éves vándorútjukat, mintha a párzás annak rendje s 11


módja szerint lezajlott volna; lassan, bánatosan elúsznak a Canthor két különböző szeglete felé. Két éjszaka telt el azóta, hogy a nagy áradás nem nyelte el az óceánok közti keskeny földsávot. Két öregebb hím (nyakuk még mindig forradásokkal teli a gyűlölt gát hiábavaló csapkodásától) lassan úszik egymás mellett a holdfényben. Föntről, az égből váratlanul különös világosság vetődik rájuk. Megállapodik a kígyók fölött, reflektorfénybe vonva őket, miközben szerencsétlenek a nyakukat tekergetve próbálnak rájönni, mi is történik. Egy pillanattal később a méltóságteljes nyakak előrelódulnak, és lecsattannak az óceán holdsütötte felszínére. A fölöttük lebegő fényből akkor egy tárgy tűnik elő, valami kosárféleség, és leereszkedik a vízbe. A két kígyót némán kiemeli a tengerből a levegőbe, mintha csak egy láthatatlan, égi halász hálója ejtette volna foglyul őket. A jelenet még egytucatszor megismétlődik, először a nyugati óceán kobaltkék nyakú lényeivel, majd a keleti tengert lakó, halványkék nyakú párjaikkal. Szisztematikusan gyűjtik össze valamennyi kimerült kígyót, melyek nem voltak képesek társaikkal nekivágni éves vándorújuknak. Magasan a Canthor fölött gigantikus, henger alakú űrhajó várja robotszolgái visszatértét. A harminc kilométer hosszú, utazó bolygó megnyílik a hazatérő, zsákmánnyal megrakott, nagyobb repülőgép méretű járművek előtt. A henger lassan forog, a Canthorral és óriási holdjával a háttérben. Még egy utolsó, lemaradt jármű tér vissza, a hatalmas hajó hátuljában kinyíló kapu fogadja, aztán egy darabig semmi sem történik. Végül a henger megfordul, és sok kis rakéta gyullad be. Másodperceken belül eltűnik szem elől, otthagyva a Canthort, más világok felé indul. Az egyenletesen hulló hó fehér leplével beborítja az erdőn át némán lépkedő férfit. Bőrökbe öltözött, hátán nehéz terhet cipel, egyik kezében pedig hatalmas dárdát. Torzon-borz, szőrös arcát hátrafordítja a többiek - családja - felé, és egy mordulással sietésre ösztönzi őket. Összesen öten vannak, egy csecsemő, akit az asszony a karjában visz, és két tizenéves gyermek. Utóbbiak szintén bőröket viselnek, Bölcsõ

12

akárcsak szüleik, hátukon hatalmas batyu himbálódzik. A fiúnál is dárda van. Közelebbről mindannyian megviseltnek, végletekig kimerültnek látszanak. Rövid időre kijutnak az erdőből, és egy tisztásra érnek, közepén befagyott tavacskával. A hó szakadatlanul esik, a földet már amúgy is borító nyolc centihez egyre újabbakat adva. Az apa megálljt int a családnak, és óvatosan megközelíti a tavat. Miközben a többiek összebújnak, hogy védjék magukat a hidegtől, a férfi durva szerszámot vesz elő batyujából, és miután letakarította egy kis körben a havat, vágni kezdi a jeget. Csaknem egy óra telik el így. Igyekezetét végül siker koronázza, mire boldogan fölmordul, és lehajol, hogy igyon a vízből. Elővesz egy bőrtömlőt, megtölti azt is, majd odaviszi a feleségének és a gyermekeknek. A tizenéves lány apjára mosolyog, szerető, csodáló mosollyal, mikor az feléje nyújtja a tömlőt. Arca fáradt, mély barázdákat vésett bele a nap, a szél és a hideg. Fölnyúl a tömlőért. Vonásait hirtelen félelem torzítja el, fölsikolt, és apja épp időben fordul meg ahhoz, hogy védje magát egy vicsorogva feléje vetődő farkastól. Izmos karja minden erejével üti félre az állatot, aztán a dárdája felé botladozik, melyet a tó mellett a földre rakott. Megragadja a fegyvert, és villámgyorsan megperdül, készen arra, hogy megvédelmezze családját. Három farkas támadt rájuk. Fia ügyesen hasba szúrta az egyiket dárdájával, de máris egy másik magasodik fölé. A gyermek védtelenül hever a hóban, még nem bírta kihúzni fegyverét előző támadója teteméből. Az apa kétségbeesetten veti magát előre, és dárdáját a fiát fenyegető farkasba döfi. De elkésett. Az éhes vadállat már rátalált a gyermek torkára, és erőteljes állkapcsainak egyetlen gyors csattanásával fölszakítja a verőeret. A barlangi ember megperdül, és az utolsó farkas felé fordul. Felesége vérezve hever a hóban, a csecsemő pedig védtelenül, anyjától úgy hatméternyire bömböl, nyakig bebugyolálva. Az utolsó farkas, tartva a nagydarab férfitól, támadást színlel, majd a csecsemőre ugrik. Mielőtt az apa bármit is tehetne, szájába kapva a kicsit elinal vele az erdő felé. 13


A fiatal lány megúszta sebesülés nélkül, de teljesen öszszetörte bátyja hirtelen halála és kishúga elrablása. A halott fiú kezét szorongatja, és csillapíthatatlanul zokog. Az apa szűz havat dörzsöl felesége sebeibe, aztán hátára emeli az asszonyt a nehéz batyukkal együtt. Néhányszor odamorog a lányának is, és az végre tétován föláll, újabb batyuba gyűjtögetve a család megmaradt holmiját. Mire leszáll az éj, a három túlélő eléri az erdő szélén nyíló barlangokat. Az apa már alig vonszolja magát feleségének és a család kevéske holmijának terhe alatt. Leül pihenni egy pillanatra. Lánya is lerogy mellé, fejét a férfi ölébe hajtva. Hang nélkül sír, és az apa gyengéden letörli könnyeit. Váratlanul éles fény vetődik rájuk föntről, s egy pillanattal később valamennyien öntudatlanul hevernek. Körülbelül négy és fél méter hosszú, másfél méter széles, kipányvázott fémkosár ereszkedik le a kísérteties, havas világításban, és puhán megpihen a földön, a három ember mellett. A kosár oldalai lenyílnak, fémszíjak tekergőznek elő, és körülfonják a testeket. Behúzzák őket a kosárba, melynek oldalai ismét fölcsukódnak, s a különös tárgy fölemelkedik a havas éjszakában. Pillanatokkal később a reflektorfény eltűnik, és a történelem előtti erdő élete visszatér a megszokott kerékvágásba. A Föld fölött némán lebeg az óriás henger, várva futárai visszatértét. Alant a bolygó egén szinte egy felhő sem látszik, és az óceánok hatalmas, kék foltjai ékkövekként csillognak a visszavert fényben. Közel a nappal-éjszaka vonalhoz a nap sugarai hatalmas kiterjedésű jégsivatagot rajzolnak ki, mely az Északi-sarktól kiindulva csaknem egy egész kontinenst elborít. Nyugat felé, az óceánon és egy teljesen fehér, északi szigeten túl a déli nap fénye újabb óriási szárazföldre vetődik. Ezt is nagyrészt jég borítja. A szárazföldnek csaknem kétharmadát lepi el dél felé, és csak ott tűnik el végleg, ahol a kontinens keskenyedni kezd, és egy másik tengerhez ér. Az óriás henger által szétküldött vadászsiklók visszatérnek bázisukra, és kirakodják zsákmányukat. Az apa, a sebesült anya és a tizenéves lány egy kisebb járműben vannak ötven-hatvan másik emberrel együtt, akiket nyilvánvalóan a világ legkülönbözőbb pontjain szedtek össze. Egyikük sem mozdul. Miután a sikló biztonságosan Bölcsõ

14

bedokkolt az anyahajóba, az ősembereket egy teherszállító a fogadóállomásra viszi. Ott rendszerezik és katalogizálják őket, aztán valamennyiüket elhelyezik egy hatalmas modulban, mely a földi környezetet reprodukálja. Magasan a bolygó fölött az utolsó felderítőszonda is visszatér az óriási hengerbe. Pillanatnyi szünet következik, mintha valami ismeretlen ellenőrzőlistát futnának végig, majd a hengerforma űrjármű eltűnik.

15


Csütörtök

1

A

NAPKELTE a parton érte őket. Valamikor az éjszaka folyamán hét kis kardszárnyú delfin1 vetette magát partra Deer Keynél, nyolc kilométernyire keletre Key Westtől. A tengermély erőteljes szörnyetegei - valamennyi háromnégy méter hosszú - tehetetlenül csapkodva hevertek a fövenyen. A sekély lagúna vizében további fél tucat kardszárnyú úszkált, az egész csapat láthatóan eltévedt, teljesen összezavarodott. E verőfényes márciusi reggelen hét órára meg is érkeztek Key Westből a bálnaszakértők, s szervezni kezdték a mentőalakulatot a helybéli halászokból és vitorlázó turistákból, hogy visszavontassák a megfeneklett állatokat a tengerbe. Amint a ceteket vízbe segítik, a következő feladat a csapat kicsalogatása lesz a Mexikói-öbölbe. Túlélésükre egyetlen esély volt csupán: ha sikerül visszaterelni őket a nyílt tengerbe. A riporterek közül Carol Dawson érkezett elsőként. Feltűnő, koreai gyártmányú kombiját az útpadkán állította le, közel a parthoz, és kiugrott, hogy fölmérje a helyzetet. A Deer Key-i lagúna félhold alakú tengeröblöt formázott. A két földnyelv végpontját összekötő képzeletbeli vonal csaknem egy kilométer hosszú lett volna. Azon kívül terült el a Mexikói-öböl. A hét kardszárnyú delfin középtájon úszott át 1 Pseudorca crassidens. Hírhedt rokonával, a nagy kardszárnyú delfinnel (Orcinus orca) ellentétben az emberre teljességgel veszélytelen.

17


a szoroson, és a tengertől a lehető legtávolabb vetődött partra. Nagyjából kilencméteres szakaszon szóródtak szét, a víztől úgy hétméternyire. A többiek a sekélyesben rekedtek, a parttól nem több mint harminc méterre. Carol a kombija hátuljához sétált. Mielőtt kivette volna nagy fotóstáskáját, meghúzta a nadrágját csípőjén tartó madzagot. (Gyorsan öltözködött reggel, mikor Key West-i hotelszobájában utolérte a hívás Miamiból. Melegítőjét sosem használta még munkaruhaként. A laza viselet elrejtette formás, kecses vonalú alakját, mely nem harmincnak, inkább húsznak mutatta.) A táskában több fényképezőgép is pihent, valamint videokamerák. Kiválasztott közülük hármat, pár M&M-drazsét dobott a szájába egy régi zacskóból, és elindult a partra. Miközben a homokon az embertömeg és a partra vetett cetek felé sétált, időnként megállt, hogy lefényképezze a színhelyet. Carol először egy férfit vett célba, aki a Dél-floridai Tengeri Kutatóközpont egyenruháját viselte. Az óceán felé fordulva állt, és a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázis Tengerfigyelő Szolgálatának két tisztjével beszélgetett. Vagy egy tucat helybéli önkéntes rajzotta körül őket, tartva a távolságot, de közben feszülten figyelve minden elhangzott szót. Carol odalépett a kutatóközpont emberéhez, és belekarolt. - Jó reggelt, Jeff! - üdvözölte. A férfi felé fordult. Egy pillanattal később a felismerés halvány mosolya suhant át arcán. - Carol Dawson, Miami Herald - hadarta a nő. - Az MOIban találkoztunk egy este. Dalé Michaelsszel voltam. - Hát persze, emlékszem - felelte a férfi. - Hogy is felejthetnék el egy ilyen gyönyörű arcot? - Pillanatnyi szünet után folytatta: - De mit keres itt? Amennyire én tudom, egy órával ezelőttig egy lélek sem sejtette, hogy ezek a kis kardszárnyú delfinek a partra vetődtek. Miami pedig több mint százötven kilométer ide. Carol fölnevetett, pillantásával udvariasan tudomásul véve és megköszönve Jeff bókját. Még mindig nem szerette ugyan, ha az emberek - különösen a férfiak - a külseje miatt jegyezték meg, de az idő múlásával kénytelen-kelletlen hozzászokott. Bölcsõ

18

- Egy másik sztori miatt már korábban Key Westbe jöttem. Dalé most reggel hívott föl, amint meghallotta az esetet. Föltarthatnám egy percre, hogy szakértői véleményt kérjek öntől? Fel is venném persze. Miközben beszélt, fölkapott egy videokamerát, egyikét a legújabb modelleknek, egy kisebb jegyzetfüzet méretű, 1993as SONY-t, és ezzel kezdetét vette dr. Jeff Marsden, „a Florida Keys legfőbb bálnaszakértőjének” interjúja. A kérdések a szokásosak voltak, Carol akár maga is megadhatta volna rájuk a válaszokat. Ms. Dawson azonban - jó riporter lévén - tudta, mennyit ér egy szakértő az ilyen helyzetekben. Dr. Marsden elmagyarázta, hogy a tengerbiológusok még mindig nem értik, miért vetik magukat olykor partra egyes cetfajok, bár az ilyen eseteknek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején megnövekedett száma mindenképpen megfelelő okot szolgáltat az alaposabb kutatásra: Szerinte a legtöbb szakember bizonyos fertőzéseket tesz felelőssé, melyek a csapat vezetőjét támadják meg. Az uralkodó elmélet azt vallja, e paraziták okozta betegségek összezavarják a cetek bonyolult navigációs rendszerét. Más szavakkal, a vezér valamiképp azt kell higgye, az egyetlen helyes út a parton, a szárazföldön át vezet; a többiek persze követik, hisz a csapatban szigorú a hierarchia. - Hallottam már olyan véleményt is, dr. Marsden, ami szerint a hasonló balesetek számának növekedését a környezetszennyezés okozza. Volna valami hozzáfűznivalója ehhez a vádhoz? Hogy a hulladékaink, valamint az akusztikus és elektronikus környezetszennyezés rongálta meg a bálnák igen finom navigációs rendszerét? Carol parányi videokamerájának képe egy gombnyomásra ráközelített Jeff Marsden ráncokba szaladó homlokára. A férfi nyilván nem számított ilyen veszélyes kérdésre korán reggel. Pillanatnyi töprengés után így válaszolt: - Történtek kísérletek annak megválaszolására, vajon mi az oka, hogy manapság több hasonló eset történik, mint a múltban bármikor. Legtöbb kutató arra az elkerülhetetlen válaszra jut, miszerint a bálnák környezetében állt be valamiféle változás az elmúlt félszáz év során. Innen aztán 19


már nem nehéz kikövetkeztetni, hogy valószínűleg mi is ludasak vagyunk a dologban. Carol érezte, remek anyaga gyűlt össze egy rövid tévébeszámolóhoz. Gyorsan, gyakorlott módon lezárta a beszélgetést, köszönetét mondott dr. Marsdennek, aztán átsétált a bámészkodókhoz. Egy perc sem telt belé, máris csapatostul jelentkeztek, hogy kiviszik a lagúnára, közelebbről is lefilmezni a zavarodott kis kardszárnyú delfineket. Újabb öt perc elteltével több fotódiszkje megtelt már, ráadásul az egyik ladikban stabilizáló lábakra állított videokamerájával saját magától is fölvett egy rövid magyarázó szöveget. Mielőtt elhagyta volna a Deer Key-i partot, Carol Dawson fölnyitotta kombija hátulját. Itt remek fotólabort rendezett be magának. Először visszatekercselte és leellenőrizte a videoszalagot, különös tekintettel arra, hallható-e saját beszédének hátterében a kardszárnyúak csapkodása. Azután a fotódiszkeket is kiszedte a gépekből, és berakta őket egy leolvasóba, megnézni, jól sikerültek-e a felvételek. Tetszettek neki. Elmosolyodott, lezárta a kocsi hátulját, és elindult vissza Key Westbe.

Bölcsõ

20

2

C

AROL a

modemen keresztül többször is átjátszotta a videofelvételt Joey Hernandeznek Miamiba, aztán máris egy-másik számot hívott. A Key West Marriott új kommunikációs csarnokának egyik privát fülkéjében ült. Előtte a képernyőn feltűnt a jelzés, hogy a hívott számmal a kapcsolat létrejött, kép azonban egyelőre nem érkezett. Aztán meghallott egy női hangot: - Jó reggelt, itt dr. Michaels irodája. - Jó reggelt, Bernice, itt Carol. Videón vagyok. A képernyő egy pillanat alatt kivilágosodott, és egy kellemes, középkorú nő arca jelent meg rajta. - Ó, helló, Carol! Szólok Dale-nek, hogy te vagy a vonalban. Carol elmosolyodott, miközben nézte, hogy Bernice megpördül a székén, és balra gördül, egy kapcsolótáblához. Előtte több billentyűzet sorakozott két nagy képernyőhöz kötve, egy sor lemezes meghajtóhoz, meg még valamihez, ami leginkább egy monitorba épített telefonra hasonlított. A kommunikációs panelnek nyilván nem jutott már hely a videotelefon mellett, ezért kellett Bernice-nek egy-másfél métert gurulni a székével, hogy jelezhesse dr. Dalé Michaelsnek, keresik, méghozzá videón, Carol, Key Westből. Dr. Dalé - Carolon kívül mindenki csak így hívta - mindent tudni akart, mielőtt beleszólt volna a kagylóba. Bernice-től jobbra és balra az asztal két oldalán polcrendszer emelkedett, melyen különböző méretű flopik Arthur C. Clarke - Gentry Lee 21

sorakoztak (az egyes polcokon kis címkék: ELOLVASANDÓ, ADATÁLLOMÁNY, illetve KIMENŐ LEVELEZÉS), mellettük magazinok és gyűrűs irattartók, melyek a számítógépek kinyomtatott adatmásolatait őrizték. Bernice megnyomott egy gombot a panelen, de semmi sem történt. Elnézéskérően pillantott Carolra a telefon fölötti képernyőn. - Ne haragudj! - Zavartnak látszott. - Talán valamit nem jól csináltam. Dr. Dalé a héten megint egy újabb rendszert installáltatott, és nem vagyok benne biztos... A két nagy monitor egyikére kiíródott egy üzenet. - Ó, jól van - folytatta Bernice, most már mosolyogva mégiscsak jól csináltam. Egy perc, és szabad lesz. Valaki van bent nála, de gyorsan elintézi, hogy láthasson és beszélhessen veled. Remélem, nem sértődsz meg, ha várakozásra kapcsollak. Carol bólintott, mire Bernice arca eltűnt a képernyőről. Rövid oktatófilm vette kezdetét az osztrigatenyésztésről. A legmodernebb berendezésekkel készült, gyönyörűbbnél gyönyörűbb víz alatti felvételek váltogatták egymást. A kísérőszöveget dr. Dalé mézédes hangja fuvolázta, és rámutatott, mi mindennel járultak hozzá az MOI (a Miami Oceanográfiai Intézet, melynek dr. Dalé Michaels alapítója és igazgatóhelyettese volt) felfedezései a tengergazdálkodás gyors fejlődéséhez. Carolnak nevethetnékje támadt. A narrátor beszéde alatt halkan, de a szövegközi szünetekben hangosabban Pachelbel „Kánon”-ja szólt. Ez volt Dalé kedvenc zeneszáma (annyira kiszámítható - Carol pontosan tudta, mi következik, ha a férfi Pachelbelt tett föl a CDlejátszóra a lakásán), mégis, furcsának tűnt neki a hegedűk finoman áradó melódiája, miközben a kamera növekvő osztrigákra közelített rá. Az előadás hirtelen félbeszakadt, és a képernyőn megjelent egy óriási iroda berendezése. Dalé Michaels egy he-verőn ült, szemközt modern asztalával, és a helyiségben látható három videomonitor egyikét bámulta. - Még egyszer jó reggelt, Carol! - szólt lelkesen. - Na, hogy ment? És hol vagy? Nem gondoltam, hogy már a Marriott szobáiba is szereltek videókat. Bölcsõ

22

Dr. Michaels magas volt, és karcsú. Szőke haja enyhén göndörödött, és még épp csak megkezdte visszahúzódását a halántékok fölött. Fölvillantotta szokásos mosolyát, mely csupán gyors rándulás volt, begyakorlott mozdulat, zöld szeme azonban melegen és nyíltan pillantott a nőre. - A szálloda kommunikációs termében vagyok - felelte Carol. - Az előbb küldtem el a sztorit diszken a Heraldnak. Jézusom, Dalé, én úgy sajnáltam azokat a szerencsétlen állatokat! Hogy lehet az, hogy annyira okosak, mégis így el tudnak tévedni? - Nem tudjuk, Carol - válaszolta Dalé. - De ne feledd, a mi fogalmaink az értelemről egészen biztosan különböznek a bálnák fogalmaitól. Különben is, nem meglepő, hogy bíznak a belső navigációs rendszerükben, még ha katasztrofális következményei lesznek is. El tudsz képzelni olyan helyzetet, amelyben figyelmen kívül kéne hagynod a szemed közvetítette információkat? Ez ugyanaz a dolog. Az érzékelőrendszerük hibájáról van szó. Carol egy pillanatig még hallgatott. - Azt hiszem, értem, mit mondasz - szólalt meg végül de akkor is fáj látni, hogy ilyen tehetetlenek. Na mindegy. Videóra is fölvettem mindent. Az új, integrált technika egyszerűen zseniális. A Marriottban nemrég installáltak egy nagyobb kapacitású videomodemet, így az egész nyolcperces anyagot alig két perc alatt eljuttattam a 44-es csatornához, Joey Hernandeznek. Odavolt érte. Ő csinálja a déli hírműsort, tudod. Ha egy mód van rá, nézd meg, aztán mondd el, mit szólsz! Carol pillanatnyi szünetet tartott. - Ja, és ha már itt tartunk, Dalé, még egyszer kösz a tippet. - Örülök, hogy segíthettem. - A férfi arca sugárzott. Imádta, amikor egyengethette egy kicsit Carol karrierjét. Csaknem másfél éve üldözte már a nőt céltudatosan, a maga bal agyféltekés, tudományos gondolkodásával, ám nem sikerült meggyőznie egy hosszú távú párkapcsolat kölcsönös előnyeiről. Legalábbis ő azt hitte, csak ennyi a probléma. - Azt hiszem, ez a bálna-sztori remek fedezék lesz folytatta Carol. - Tudod, aggódtam, hogy túlságosan nagy figyelmet keltek a teleszkópotokkal. Ráadásul, ha valaki meglát engem itt, a kincsvadász-mesém sem ért volna sokat. 23


Most azonban ürügyként felhasználhatom a cetkutatást. Mit szólsz hozzá? - Jól hangzik - válaszolta Dalé. - Mellesleg ma máshonnan is jelentették a kardszárnyúak szokatlan viselkedését... Fönt Sanibelnél egy kisebb csapat szintén partra vetődött, Marathontól északra pedig állítólag egy halászhajót támadtak meg. A tulajdonosa valami vietnami, ideges fickó. Emberrel kapcsolatos dolgokat sosem támadtak még meg kis kardszárnyúak. Te viszont talán fölhasználhatnád ezt az egészet. Carol látta, amint a férfi hirtelen fölpattan a heverőről, és gyors léptekkel róni kezdi az irodát. Dr. Dalé Michaels-be annyi energia szorult, hogy képtelen volt nyugodtan egy helyben ülni. Alig pár hónap, és negyvenéves lesz, mégis olyan lelkesedéssel és lendülettel veti bele magát mindenbe, mint egy tinédzser. - Csak arra kérlek, a haditengerészetnél nehogy valaki megszimatolja, hogy nálad van a teleszkóp - folytatta a férfi. - Ma reggel újra hívtak, és már a harmadik berendezést kérték. Azt mondtam nekik, a harmadik teleszkópot kikölcsönöztük kutatási célokra. Akármit is keresnek, az nagyon fontos lehet. - Megfordult, és a kamerába nézett. - És nagyon titkos. Ez a fickó, valami Todd hadnagy, ma reggel ismét emlékeztetett, ahogy kérdésre mertem nyitni a számat, hogy az egész a haditengerészet ügye, és semmit sem árulhat el belőle. Carol jegyzeteket firkantott egy kis spirálfüzetbe. - Tudod, Dalé - szólalt meg aztán én biztos voltam benne, hogy ebben a sztoriban óriási lehetőségek rejlenek, amint tegnap megemlítetted nekem. Minden arra vall, a haditengerészet valami szokatlan, nagyon titkos ügyön munkálkodik. Engem egész elszórakoztatott, amilyen amatőr módon Todd tegnap lerázott a telefonban, aztán követelni kezdte, áruljam el, ki adta meg nekem a nevét. Azt mondtam neki, a Pentagonból szivárgott ki a hír, hogy a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázison valami fontos program vette kezdetét, és ő, Todd is kapcsolatban van vele. Úgy látszott, beveszi. Meg vagyok győződve róla, hogy az a balfék itteni katonai sajtófőnök semmit sem tud az ügyről. Carol ásított, gyorsan szája elé kapva a kezét. Bölcsõ

24

- Hát, most már túl késő visszafeküdni. Azt hiszem, úszom egyet, aztán megkeresem azt a hajót, amiről beszéltünk. Mintha tű után kutatnék a szénakazalban, de lehet, hogy igazad lesz. Akárhogy is, a térképeddel kezdek. És ha tényleg elvesztettek errefelé egy cirkálórakétát, és most megpróbálják előkeríteni, az aztán nagy fogás lenne. Később hívlak. Dalé búcsúzásképp intett, és kikapcsolt. Carol elhagyta a kommunikációs termet, és a szállodaépület végébe sétált. Tengerre néző szobája volt az első emeleten. A Herald ugyan nem fizet az efféle luxusért, de úgy döntött, ez alkalommal megérdemel egy kis eleganciát. Miközben átöltözött feszes úszódresszébe, eltűnődött Dale-lel folytatott beszélgetésén. Soha senki nem jön rá - gondolta hogy mi ketten szeretők vagyunk. Vagy legalábbis szexpartnerek. Az egész kapcsolat olyan üzleti jellegű. Mintha csak együtt dolgoznánk, vagy ilyesmi. Semmi drágám meg édesem. Egy pillanatig tétovázott, aztán befejezte a gondolatot. Vajon én alakítottam így? - tette föl a kérdést magának. Majdnem kilenc óra volt már, az üdülőtelep ébredezni kezdett, amikor Carol kilépett a szobájából, és lement a szálloda parkjába. A partra már megérkezett a személyzet, most épp a nyugágyakat és a napernyőket hordták ki a strandra a koránkelőknek. Carol odasétált a fiatal vízimentőhöz (micsoda kinyalt szépfiú, gondolta gúnyosan, miközben figyelte, milyen kevélyen járkál kis őrbódéja előtt), és közölte vele, hosszan be akar úszni a tengerbe. A közelmúltban két szállodában elfelejtett szólni a strandőröknek, hogy fél mérföldre eltávolodik a parttól. Mindkét alkalommal minden tiltakozása ellenére „kimentették”, kínos jelenetet okozva. Ahogy belemelegedett a tempózásba, érezte, máris enyhül benne a feszültség, lazulnak a csomók, amik ideje nagy részében megkötötték. Bár a legtöbb embernek azt mondta, elhízás ellen tornázik rendszeresen, az igazi oka a reggelenkénti negyvenöt perces futásnak, úszásnak vagy sétának az volt, hogy enélkül nem bírta volna gyors tempójú életét. Csak egy-egy keményebb testgyakorlat után öntötte el a nyugalom, és tudott megbékélni a világgal. 25


Úszás közben Carol gondolatai rendszerint lustán kalandoztak egyik témáról a másikra. Ezen a reggelen visszaemlékezett a régi napokra, amikor a kaliforniai Laguna Beach közelében a Csendes-óceán hideg vizében tempózott. Akkoriban nyolcéves volt, és egy Jessica nevű barátnője születésnapi zsúrjára érkezett. A lányt a nyári focitáborban ismerte meg. Jessica gazdag volt. A házuk egymillió dollárnál is többe kerülhetett, és a kislánynak annyi játéka és babája volt, amennyi szinte már Carol képzeletét is meghaladta. Hmm - gondolta, miközben emlékezetébe idézte Jessica zsúrját a bohócokkal és a pónikkal. - Akkor még hittem a tündérmesékben. Még a veszekedések és a válás előtt... Órájának jelzése kizökkentette ábrándozásból. Megfordult a vízben, és visszaindult a part felé. Forduláskor a szeme sarkából megpillantott valami különöset. Alig húszméternyire tőle egy bálna uszonya hasította a vizet. Gerincén borzongás futott végig, ereiben meglódult az adrenalin. Aztán a tenger óriása eltűnt a víz alatt, és bár Carol perceken át taposta a vizet és fürkészte a láthatárt, többször nem bukkant föl. Tovább folytatta útját a part felé. Szívverése fokozatosan megint lelassult a különös találkozás után, és már azon járt az esze, mennyire csodálta világ életében a bálnákat. Emlékezett, a San Diegó-i oceanáriumban kapott egy játék bálnát hétéves korában. Hogy is hívták? Shammy. Shamu. Valahogy így. Aztán eszébe jutott egy korábbi élménye is, már vagy huszonöt év óta először. Öt-hat éves lehetett, a szobájában üldögélt, szülei kérésére lefekvéshez készen, és akkor bejött az apja, egy képeskönyvvel a kezében. Együtt leültek az ágyra, és a tapétának dőltek, melyen sárga virágok nyíltak. Az apja olvasott neki. Carol imádta, ha a papa magához ölelte, és úgy forgatta az ölében heverő könyv lapjait. Védve érezte magát, kényelmesen. Apja egy bálnáról mesélt neki, amely szinte már emberi volt, és egy Ahab kapitány nevű férfiról. A történetet ijesztő képek kísérték, különösen egy rémítette meg: egy hajót löködött rajta maga előtt az óriás cethal, s a hátából szigony állt ki. Miután az apja betakargatta, úgy tűnt, mintha habozna elhagyni a szobát. Egyre csak ölelgette és csókolgatta őt. Bölcsõ

26

Carol látta szemében a könnyeket, és megkérdezte, valami baj van-e. Apja csak megrázta a fejét, és azt válaszolta, anynyira szereti őt, hogy attól kell sírnia. Carol úgy elmerült az emlékeiben, nem is figyelte, merre úszik. Messze nyugatra sodródott az áramlattal, ahonnan már a szállodát is csak alig látta. Percekbe telt, míg megtalálta a helyes irányt, és ismét nekiindulhatott.

27


3

R

ICHARD TODD hadnagy türelmetlenül várta, hogy a programozóasszisztens elvégezze az utolsó javításokat is a dokumentumon. - Gyerünk már, gyerünk már! A megbeszélés öt perc múlva kezdődik, és nekünk más dolgunk is van addig. Szegény lányt láthatóan idegesítette a válla fölé hajló tengerésztiszt, miközben a monitoron dolgozott. Kijavított néhány helyesírási hibát az egyik oldalon, és megnyomta a lapemelőt. A képernyőn komputer rajzolta térkép jelent meg Dél-Floridáról és a szigetvilágról. Fényceruzájával megkísérelte követni Todd hadnagy instrukcióit, és kiemelni bizonyos általa meghatározott körzeteket. - Ez az - mondta végül a férfi -, most jó. Készen is vagyunk. Most nyomtassa ki nekem papírra. Mi a belépőkód? 17BROK01? Jó. És a szigorúan titkos adatbázisé? Rendben. A mai jelszó? - Matisse, hadnagy - válaszolta a lány, azzal fölállt, megkerülte a gépet, és kivette a férfi előadásának nyomtatott másolatát. Todd arcára kiült az értetlenség. - Francia festő volt - közölte vele a lány gúnyosan. - M-A-T-I-S-S-E, így írják, ha érdekli. Todd aláírta, hogy elvitt egy nyomtatványt, aztán egy darab papírra fölfirkantotta magának a Matisse nevet. Esetlenül köszönetét mondott a lánynak, a lehető legszemélytelenebbül, aztán elhagyta a szobát, és kisietett az épületből is, át az utca túloldalára. Bölcsõ 28

A haditengerészet tárgyalóközpontja a Key West-i bázis mellett állt. Vadonatúj, modern stílusú épület volt, egyike azon keveseknek, melyek megkísérelték megtörni a városképnek azt a monotóniáját, melyet a második világháború óta változatlanul fölhúzott, fehérre vakolt egyenpaloták keltettek. Todd hadnagy is az egyik ilyen jellegtelen, fehér épületben dolgozott, mint a Különleges Tervezőegység vezetője. Csapatával együtt voltaképp hibakeresők voltak a parancsnokság szolgálatában, kiváló rendszerszervezők, akik programról programra vándoroltak, attól függően, hol igényelték épp a segítségüket. Maga Todd huszonnyolc éves volt, agglegény, és lelkes katonája a haditengerészetnek. Littletonban nőtt fel, a coloradóbeli Denver egyik külvárosában, és Annapolis-ban végezte el a repülőmérnöki szakot. Ambiciózus volt, és türelmetlen. Úgy érezte, itt, Key Westben kívül került az események sodrán, és egy esélyre vágyott, hogy eltűnhessen innen, valahová, ahol igazán bebizonyíthatja merészségét. Egy fegyvertervező központba például, vagy egyenesen a Pentagonba. A tárgyalóterem ajtaján ez a felirat állt: SZIGORÚAN TITKOS - KETTÉTÖRT NYÍL. Todd hadnagy az órájára nézett. Egy perce maradt még 09.30-ig, a tanácskozás kezdetéig. Beütötte az alfanumerikus kódot a záron, aztán a közepes méretű tárgyalóterem hátuljába sétált, szembe a három nagy képernyővel. Az öt fiatalabb tisztből és a parancsnoki kar néhány tagjából álló hallgatósága már megérkezett. Baloldalt a kávéval és fánkokkal megrakott pultot állták körül. Vemon Winters alezredes egyedül ült a helyiséget valósággal kettészelő, hosszú tárgyalóasztalnál. A képernyők felé fordult, háttal a bejáratnak. - Jól van, jól van - szólalt meg, először körülpillantva a teremben, majd a digitális időjelzőre nézve az elülső fal bal fölső sarkában. - Lássunk hozzá! Készen áll, Todd hadnagy? A többiek is leültek az asztalhoz. Az utolsó pillanatban még egy magas rangú tiszt lépett be, s helyet foglalt a helyiség hátuljában. Todd megkerülte az asztalt, föllépett egy emelvényre, mely kis monitorral, valamint alatta egy beépített billentyűzettel volt fölszerelve. Winters alezredesre pillantott. 29


- Igen, uram - felelte. Bekapcsolta az emelvény számítógépét, aztán beütötte, hogy a szigorúan titkos adatbázisra van szüksége. Hosszú jelsor következett, a kód első része. Utána az interaktív monitor a napi jelszót kérte. Todd első próbálkozása nem járt sikerrel, nem emlékezett a betűk helyes sorrendjére. Keresgélni kezdett a zsebeiben a kis papírdarab után. A terem egyetlen másik billentyűzete a hosszú asztal közepén volt, Winters előtt. Míg Todd hadnagy az emelvényen szerencsétlenkedett, az alezredes elmosolyodott, beütötte a jelszót, aztán hozzáadta a saját személyi kódját. A középső képernyő tarkán életre kelt, és egy sárga ruhás, stilizált női figura jelent meg rajta egy zongora előtt ülve, háta mögött pedig két dámát játszó kisfiú. A vörös színek árja szinte kitört a képből. Matisse egyik festményének reprodukciója volt, az utolsó, nizzai évekből. A képernyő gyönyörűen visszaadta minden részletét. Todd hadnagy rémült arcot vágott. Néhány magas rangú tiszt fölnevetett. Winters lefegyverzően mosolygott. - Bámulatos dolgokra képes egy négyezerszer négyezres felbontású képernyő és egy szinte végtelen kapacitású adattároló együtt. - Csönd telepedett a teremre, aztán Winters folytatta: - Attól tartok, reménytelen bármiféle próbálkozásunk a fiatalabb tisztek szépre nevelésére ezen a bázison. Hát tessék. Folytassa! Bejuttattam a szigorúan titkos adatbankba, az új információ automatikusan felülírja majd a képet. Todd összeszedte magát. Ez a Winters tényleg fura egy figura- gondolta. Az admirális, a Key West-i bázis parancsnoka előző éjjel rendelte ide az alezredest a Panther rakéta roppant fontos ügyének kivizsgálására. Winters impozáns ismeretanyaggal rendelkezett a rakéták és a rendszerszervezés terén egyaránt, de ki hallott már olyanról, hogy egy ennyire fontos megbeszélést egy festmény képernyőre hívásával kezdjenek? Todd most bezongorázta a 17BROK01 kódot, és miután megszámolta a jelenlevőket, a kilencest. Pár másodperc alatt a terem egyik hátsó sarkában egy gép kinyomtatta a beszámolót, összerendezve, egymáshoz kapcsozva a lapokat, minden résztvevőnek. Todd Bölcsõ

30

egyetlen újabb gombnyomásra lehívta az első ábrát („Bevezető és háttér”, így nevezte el) a középső képernyőre. - Tegnap reggel - kezdte - gyakorlatot rendeztek az új Panther rakéta bemutatására az Atlanti-óceán északi részén. Egy repülőgépről indították útnak 07.00-kor, huszonnégy kilométernyire a labradori partoktól. A céltárgyat a Bahamák környékén kellett elérnie, egyik régi repülőgép-hordozónkat. Miután normális ballisztikus pályán megközelítette a célkörzetet, a Panthemek be kellett volna kapcsolnia saját rávezetőberendezését, mely a jelbeazonosító rendszer, az APRS segítségével működik. A rakéta, fölismerve a repülőgép-hordozót, ezek után manőverező sugárhajtóműveivel el kellett volna végezze a szükséges apró iránykorrekciókat, hogy végül becsapódjon az öreg hajó főfedélzetén. Todd megnyomott egy gombot az emelvényen, mire a bal oldali képernyőn megjelent a Labradortól Kubáig terjedő terület vázlatos térképe. - A rakéta végső kísérleti verziója volt ez - folytatta -, pontos mása a majdani kész modellnek, kivéve persze a vezérlő rádióvevőt és a robbanófejet. Ez lett volna minden idők leghosszabb gyakorlórepülése, demonstrálandó az APRS-be épített vadonatúj, 4.2-es szoftverváltozat képességeit. A rakéta tehát természetesen nem volt élesítve. A hadnagy fölvett egy fényceruzát az emelvényről, és ittott megérintette vele a kis monitort. A jelek azonnal föltűntek mögötte is, a nagy képernyőn, így a hallgatóság könnyedén követhette, miről beszél. - A képernyőn láthatják a tegnapi madár egymáshoz viszonyított tervezett és valóságos útját. Itt, durván tizenöt kilométernyire keletre Cape Canaveraltől, az akkor még normálisnak tűnő röppályán a vezérlés bekapcsolta a kamerákat. Néhány száz kalibrációs felvétel után, mely az APRS egyfajta önellenőrzése, terv szerint aktivizálódtak a végső irányítórendszer algoritmusai. Amennyire a távolsági mérésekből megállapítható, eddig a pillanatig semmi rendellenesség nem történt. A jobb oldali képernyőn most Florida déli részének és a szigetláncnak a térképe jelent meg, rajta bejelölve a célpont a Bahamák közelében. A két szélső monitor képe ettől kezdve 31


nem változott, Todd hadnagy csak a középsőn váltogatta szövegének lapjait előadása közben. - A repülőgép-hordozó elméleti pozíciója, ahol a kameráknak először keresniük kellett, itt, Eleutheránál volt, a Bahamák közelében. A keresőalgoritmus ettől a ponttól kezdve növekvő sugarú, koncentrikus körökben folytatja a kutatást, és ha hibátlanul működik, mintegy tizenöt másodperc alatt megtalálja a célt. Ennek - Todd a részletesebb térképen a pontozott vonalra mutatott - kellett volna lenni a helyes röppályának. Mindazonáltal - folytatta drámaian -, a mostanra már kielemzett mérési adatok tanúsága szerint úgy tűnik, a rakéta élesen elkanyarodott nyugat, a floridai partok felé, nem sokkal azután, hogy az irányítórendszer aktivizálódott. Csupán eddig a pontig tudtuk rekonstruálni a röppályát; ekkor körülbelül öt kilométernyire nyugatra volt Miami Beachtől, háromezer méteres magasságban. Ettől kezdve a mérési adatok rend-szertelenné, zavarossá váltak. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a célrairányító-berendezés a kapcsolat elvesztésekor működött. Kivetítve a rakéta feltételezhető további útját, ez a satírozott terület (mely magába foglalja az Evergladest, a szigeteket, és egészen Kubáig nyúlik) lehet az, ahol a madarunk becsapódhatott. Todd hadnagy egy pillanatra elhallgatott, mire Winters alezredes, aki eddig a fontosabb adatokat írta le egy jegyzetfüzetbe, azonnal fölszólalt, és átvette a megbeszélés irányítását. - Néhány kérdés, hadnagy, mielőtt tovább folytatná. Winters hivatalos hangnemben beszélt, sugárzott belőle a magabiztosság. - Először is, miért nem semmisítették meg a rakétát, amint letért a röppályáról? - Ezt nem tudjuk biztosan, alezredes úr. A vezérlő rádióvevőt és az önmegsemmisítő robbanótöltetet természetesen beépítették, direkt ebből a célból. Az irányváltoztatás azonban olyan váratlanul történt, olyan meglepetésszerűen, hogy eleinte mindannyian kissé lassan reagáltunk. Mikor elküldtük a parancsot, talán már kívül került az adónk hatósugarán. Csak annyit tudunk, hogy semmiféle robbanást nem észleltünk. Az egyetlen lehetséges magyarázat... Bölcsõ

32

- A kezelői hibákra majd később visszatérünk - szakította félbe ismét Winters. Todd a „hiba” szó hallatán elsápadt, és idegesen mocorogni kezdett az emelvény mögött. - Az utolsó értékelhető mérési adatok szerint hol lett volna a becsapódás pontos helye? És mennyi időnkbe telik, míg még valami használható információt kibányászunk az utána következő észlelések zűrzavarából? Todd hadnagy magában megjegyezte, hogy az alezredesnek jól vág az esze. Winters nyilván nem először vezet efféle nyomozást. Todd elmagyarázta neki, hogy ha a vezérlési program a továbbiakban nem változott meg, folyamatos meghajtás esetén a rakéta valahol Key Westtől harminckét kilométernyire délre kellett lezuhanjon. - Habár - tette hozzá az útirány a szoftver parancsára akár öt másodpercenként is megváltozhatott. És az utolsó öt beérkezett adatcsomagban kétszer meg is változott. Valószínűtlen tehát, hogy megállapodott volna, miután a kapcsolatunk megszakadt vele. Szerencsétlenségünkre a lehetséges összes útirány vektorait, melyeket az APRS előre kiszámol, a fedélzeti komputer őrzi, hisz az adatsugárzás korlátai miatt mi csak a ténylegesen kiválasztott adatokat kapjuk meg rádión. Most már emberek is vizsgálják az utolsó, hiányos mérési eredményeket, hátha rábukkanunk valami használható információra. A parancsnoki kar egyik tisztje megkérdezte, mi a valószínűsége annak, hogy a rakéta eljutott Kubába. Todd hadnagy azt válaszolta, „igen csekély”, aztán aktiválta az elektronikus képszerkesztőt, és a röppályát jelölő pontozott, villogó vonalat varázsolt a jobb oldali képernyő térképére. A villogó pontok Coral Gables mellől indultak el, Miamitól délre, majd keresztülvágtak Dél-Floridán, be a Mexikói-öböl fölé, a szigetláncon át, végül vissza az óceánba. - E vonal mentén indítjuk meg a kutatást. Hacsak a madarunk hirtelen meg nem gondolta magát, a hozzávetőleges útirány aligha változott, hisz nyilván ráállt valami célra. Mivel pedig bejelentések nem érkeztek lakott területek közelében észlelt szárazföldi becsapódásról, a rakéta valószínűleg vagy az Evergladesbe, vagy az óceánba zuhant. Todd hadnagy még előző este egyeztette Wintersszel a megbeszélés menetrendjét. Egyórásra tervezték, de a 33


számtalan kérdés megválaszolása másfélre nyújtotta. Todd mindent alaposan és precízen elmagyarázott, de láthatóan megrémítette az alezredes folytonos célozgatása egy esetleges emberi tévedésre. A hadnagy elismerte, hogy tétovázásukkal lekéstek a rakéta elpusztításáról, mikor az rakoncátlankodni kezdett, de emberei védelmére kelt, fölidézve a szokatlan körülményeket és a Pantherek korábbi, szinte hibátlan szereplését a gyakorlatokon. Azt is elmondta, a kutatójárműveket a lehető legjobb érzékelőberendezésekkel szerelik föl („köztük a Miami Oceanográfiai Intézet által kifejlesztett új óceánteleszkóppal”), és a következő napon már meg is kezdik a besatírozott terület felderítését. Winters rengeteg kérdést tett fel a rakéta különös viselkedésének lehetséges okaira vonatkozóan. Todd elmondta, hogy saját és az emberei véleménye szerint a hiba a szoftverben keresendő, a 4.2-es verzió valamelyik új vagy átírt algoritmusa zavarta össze mind az iránykoordinátákat, mind pedig a céltárgy előre betáplált adatait. Winters végül is elfogadta az álláspontjukat, de csak miután parancsot adott egy alapos hibaelemző eljárásra, melynek során föl kell tárni a történtekhez vezető minden lehetséges hardver-, szoftverés kezelői hibát. (Todd ez utóbbi kifejezésre ismét összerándult.) A megbeszélés vége felé az alezredes ismételten fölhívta a figyelmet az elhangzottak titkosságára, és leszögezte, hogy a Kettétört Nyíl akcióról a sajtó semmiféle értesülést nem szerezhet. - Alezredes úr - szólt közbe ekkor Todd. A hadnagyból a megbeszélés kezdetén még sugárzott a magabiztosság, mostanra azonban eltöltötte a nyugtalanság. - Uram, tegnap késő délután fölhívott egy újságíró, valami Carolyn vagy Kathy Dawson, hajói emlékszem, a Miami Héráidtól. Azt mondta, hallotta, hogy itt valami különleges munka folyik, és biztosan nekem is közöm van hozzá. Egy pentagonbeli forrásra hivatkozott. Winters a fejét csóválta. - Az ördögbe is, hadnagy, miért nem mondta ezt előbb? Hát nem fogta föl, mi történhet, ha kiszivárog, hogy az egyik rakétánk betévedt Miami fölé? - Szünetet tartott. - Mit mondott neki? Bölcsõ

34

- Semmit sem mondtam. Szerintem azonban szimatot fogott. Miután velem beszélt, fölhívta a sajtófőnökséget is. Winters kiadta a parancsot, hogy a Kettétört Nyíl nyomozás a legtitkosabban kezelendő, és minden érdeklődőről neki kell jelentést tenni. Aztán közölte a következő megbeszélés időpontját: másnap, pénteken, 15.00kor. Addigra (mondta Todd hadnagynak) látni szeretné a mérési adatok elemzésének eredményét, egy teljesebb listát a hiba lehetséges okairól, valamint egy összefoglalót a 4.2-es szoftver gyengéiről. Amikor Richard Todd hadnagy elhagyta a tárgyalótermet, pontosan tudta, ez az ügy meghatározó fontosságú további karrierjére nézve. Világossá vált előtte, hogy Winters alezredes máris megkérdőjelezte az ő alkalmasságát szolgálata ellátására. Todd úgy döntött, elfogadja a kihívást. Délután kisebb gyűlésre hívta össze csoportja beosztott tisztjeit. Elmondta nekik (mind zöldfülű zászlósok voltak, zsebükbe»'friss egyetemi diplomával, hátuk mögött egy gyorstalpaló tartalékos tiszti kiképzőprogrammal), hogy valamennyiüket könnyen fenékbe rúghatják. Aztán kiosztotta a feladatokat, amelyek az éjszaka jó részére ellátták őket munkával. Todd létfontosságúnak érezte, hogy teljesen fölkészülten érkezzen a következő megbeszélésre.

35


4

K

EY WEST büszke

volt új kikötőjére. Építése 1992-ben fejeződött be, miután a hajóutak szaporodása a turizmus rohamos növekedését eredményezte. A város régies stílusától élesen elütött modern szerkezete. A mólók leágazásánál, magas oszlopok csúcsán automata kamerák pásztázták területét. Ezek a kamerák és a többi elektronikus megfigyelőberendezés csupán egy részét képezték annak a bonyolult biztonsági apparátusnak, mely a tulajdonosok távollétében a hajókat óvta. A Hemingway-kikötő (természetesen Key West legnevesebb lakójáról nevezték el) másik újdonsága a navigációs ellenőrző központ volt. Itt voltaképpen egy automatikus forgalomirányító rendszert működtetve egyetlen ember is elláthatta utasításokkal az öbölben megforduló összes hajót, biztos kézben tartva az egyre zsúfoltabb vízi közlekedést. A kikötő Key West Bighton, a part egy korábban elhanyagoltabb szakaszán épült. Csaknem négyszáz hajónak adott helyet, és elkészültével még a város kereskedelmének jellege is megváltozott. A fiatalabb generációhoz tartozó üzletemberek, akik hajóik közelében akartak lenni, gyorsan fölvásárolták és fölújították a Caroline és Eaton utcai gyönyörű, XIX. századi házakat, melyeknek hátsó homlokzata a Pelikán sétánynak nevezett fövenyrészre nézett. Ötletes kis boltok, elegáns éttermek, sőt, kisebb színházak is nyíltak a környéken, zsúfolt, izgalmas légkört varázsolva a móló köré. Még egy új japán szálloda is épült, a Miyako Bölcsõ 36

Gardens, átriumában nevezetességével, a gyönyörű vízeséssel, melyet tarka madarakkal benépesített páfránydzsungel vett körül. Valamivel dél előtt Carol Dawson besétált a kikötőparancsnokságra, és a kerek információs pulthoz lépett a tágas csarnok közepén. Élénk világoslila selyemblúzt viselt, és fehér, bő pamutnadrágot, melynek szára egészen fehér tornacipőjéig leért. Jobb csuklóját két, kis rubinnal ékes arany karperec díszítette, blúza kigombolt nyakának V-jében pedig láncon, aranyfoglalatban egy hatalmas ametiszt himbálódzott. Szemkápráztatóan festett, mint egy jómódú turista, aki délutánra hajót akar bérelni. Az információs pult mögött ülő fiatal lány a húszas évei elején járhatott. Szőke volt, és egész csinos, azon a tipikus amerikai, „skatulyából kihúzott” módon, aminek első jellegzetes előfutára Cheryl Tiegs lehetett. Szemében a vetélytárs féltékenysége csillant, amint az újságírónő céltudatosan végighaladt a csarnokon. - Segíthetek? - kérdezte tettetett szívélyességgel, amikor Carol a pulthoz ért. - Szeretnék hajót bérelni a nap további részére - kezdte a nő. - Búvárkodni akarok egy kicsit, meg úszni, és talán egykét érdekesebb hajóroncsot is megnéznék a környéken. - Úgy tervezte, egy szót sem szól a bálnákról, míg a hajót ki nem választotta. - Hát, akkor a legjobb helyre jött - felelte a lány. A bal oldalán álló komputerhez fordult, és aktivizálta a billentyűzetet. - A nevem Julianne, és az egyik feladatom, hogy segítsek a turistáknak az igényeiknek megfelelő hajót találni. - Carol észrevette, a lány úgy beszél, mintha betanult szöveget fújna. - Van valami elképzelése az árral kapcsolatban? Bár a legtöbb hajó itt a Hemingwayen magántulajdonban van, rendelkezünk azért néhány bérelhetővel is, amik azt hiszem, megfelelnének önnek. Már amennyiben nincsenek lefoglalva. Carol megrázta a fejét, és pár perccel később kézhez kapott egy kilenc hajónevet tartalmazó számítógépes listát. - Ezek a szabad hajóink - fűzte hozzá a lány. - Amint mondtam, az árak meglehetősen eltérőek. 37


Carol szeme végigfutott a listán. A legnagyobb, legdrágább hajó az Ambrosia volt, egy tizenhat és fél méter hosszú jacht, mely napi nyolcszáz dollárba került, fél napra pedig ötszázba. A listán szerepelt még néhány közepes árfekvésű hajó, és két kisebb, nyolcméteres, melyekért az Ambrosia kölcsönzési díjának felét kérték. - Először az Ambrosia kapitányával szeretnék beszélni mondta Carol pillanatnyi tétovázás után. - Hová menjek? - Ismeri Homer kapitányt? - kérdezett vissza Julianne, és szája sarkában különös mosoly kezdett formálódni. - Homer Ashford - folytatta aztán lassabban, mintha ezt a nevet mindenkinek ismernie kéne. Carol keresgélni kezdett az emlékezetében. A név ismerősen cseng. Vajon hol hallhatta már? Valamikor régen, egy hírműsor kapcsán... A pontos emlékek még mindig nem jutottak eszébe, amikor a lány folytatta. - Szólok nekik, hogy odamegy. - Jobb oldalon a pult alatt hatalmas mennyiségű kapcsoló sorakozott, nyilván egy hangosbeszélő rendszerre kötve. Julianne átkattintotta az egyiket, aztán Carolhoz fordult. - Egy perc az egész - mondta. - Mi a hészak, Csulienn? - csattant egy mennydörgő női hang húsz másodperccel később. Idegenül csengett, a szavak ejtéséből ítélve német lehetett. Türelmetlenség érződött ki belőle. - Van itt egy hölgy, Greta, bizonyos Miss Carol Dawson Miamiból, és szeretne beszélni Homer kapitánnyal. Ki akarja bérelni a hajót délutánra. Pillanatnyi csönd után ismét fölhangzott Greta hangja: - Ja, rentpen, kültt át! - Julianne intett Carolnak, hogy sétáljon át a pult másik oldalára. Itt egy mélyedésben ismerős billentyűzet fogadta. Carol számtalanszor végigcsinálta már ezt a procedúrát, mióta 1991-ben bevezették az UAR-t (Univerzális Azonosító Rendszer). A billentyűzeten bezongorázta a nevét és a társadalombiztosítási számát. Eltöprengett, ezúttal vajon melyik azonosító kérdést teszi föl neki a gép. Születési helye? Anyja leánykori neve? Apja születési dátuma? A központi számítógép mindig véletlenszerűen választott ki egyet a memóriájában őrzött húsz állandó személyes adat közül. Ha az ember valaki másnak akarja kiadni magát, manapság igen nehéz dolga van. Bölcsõ

38

- Miss Carol Dawson, Miami Beach, Oakwood Gardens 1418,17-es lakás. - Carol bólintott. A szőke Julianne láthatóan élvezte a leendő kliensek leellenőrzését. - Mikor született? - hangzott a kérdés. - 1963. december 27-én - felelte Carol. Julianne arcán látszott, a helyes választ adta meg. De Carol valami mást is észrevett rajta, egyfajta vetélkedést, sőt gőgöt, amolyan „Hahaha, sokkal fiatalabb vagyok, mint te, most már biztosan tudom!” kifejezést. Általában nem foglalkozott ilyesmivel. Ezen a reggelen azonban valami okból kényelmetlenül érezte magát harmincéves bőrében. Már azon volt, hogy valamiképp kimutatja bosszúságát a nagyképű lány felé, de aztán gondolt egyet, és inkább megfékezte a nyelvét. Julianne utasításokkal látta el. - Menjen ki jobbra azon az ajtón, aztán tovább egyenesen, míg el nem éri a négyes mólót! Akkor forduljon balra, és csúsztassa be ezt a kártyát a kapu zárjába! A P, mint Péter állásban találja az Ambrosiát. Hosszú séta lesz, egész a móló végén kötött ki. De a jachtot el sem tévesztheti, a legnagyobb és leggyönyörűbb a Hemingwayen.

Julianne-nek igaza volt. Jókora sétájába került, hogy elérjen a négyes móló végéig. Útközben harminc különböző méretű hajó mellett haladt el, melyek a móló mindkét oldalán álltak. Aztán egyszer csak ott volt előtte az Ambrosia. Mire Carol ki tudta venni a kabin elejére írt vastag, kék betűs nevet, a délelőtti hőségtől és párától csurogni kezdett róla az izzadság. Homer Ashford kapitány elsétált, föl a hajópallón. Ötvenes évei derekán járhatott, hatalmas termetű férfi volt: legalább 180 centi magas, és nyomhatott vagy 120 kilót. Haja még sűrűn nőtt, de eredeti fekete színe már csak itt-ott bukkant fel a szaporodó ősz tincsek között. Homer kapitány eszelős tekintete leplezetlen, sikamlós élvezettel mérte végig Carolt. A nő is észrevette ezt, de csak undor támadt fel benne. Kis híján sarkon fordult, hogy visszamenjen a kikötőparancsnokságra, ám megállította magát, végiggondolva, milyen hosszú az út odáig, és ő máris milyen fáradt, ráadásul majd megsül. Homer kapitány, 39


testtartásából kiolvasva az ellenállást, kihívó vigyorát nagybácsis mosollyá szelídítette. - Miss Dawson, gondolom - szólalt meg, képmutató lovagiassággal kissé meghajolva. - Üdvözlöm az Ambrosiárú Homer Ashford kapitány és legénysége a szolgálatára áll. Carol kényszeredetten elmosolyodott. Ez a bohóc a rikító, kék hawaii ingében legalább nem veszi magát túl komolyan. Még mindig elővigyázatosan vette el a férfi kezéből a felkínált kólásdobozt, aztán követte végig a móló keskenyebb leágazásán. Lesétáltak a jacht fedélzetére. Óriási volt. - Julianne-től tudjuk, hogy ma délutánra keres magának hajót. A legnagyobb örömmel kivinnénk az egyik kedvenc helyünkre, a Delfin-zátonyhoz. Beszélgetés közben elérték a kormányosfülkét és a fedett kabinsort. Homer kapitány láthatólag beleélte már magát az üzletbe. Valahonnan közelről Carol fémes csengést hallott. Mintha súlyzók koccantak volna össze. - A Delfin-zátony csodálatos, magányos sziget - folytatta Homer kapitány -, tökéletes az úszáshoz, sőt, akár a meztelen napfürdőzéshez, már ha szereti az efféle szórakozást. Van ott egy elsüllyedt hajóroncs is, XVIII. századi, alig néhány mérföldnyire a parttól. Remek hely egy amatőr könnyűbúvárnak. Carol húzott egyet a kólájából, és egy pillanatra Homer-re emelte tekintetét. Gyorsan el is fordította megint. A férfi ugyanúgy vigyorgott, mint az előbb. Ahogy külön kihangsúlyozta a „meztelen” szót, Carol agyában a Delfinzátony képe csöndes trópusi paradicsomból szeretkezni, illetve leskelődni vágyók gyülekezőhelyévé módosult. Visszahőkölt Homer kapitány lágy érintése elől, miközben a férfi végigvezette a jacht hosszában. Ez az ember eszelős - gondolta. - Hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és azonnal sarkon fordulni. A fémcsendülések hangosabbá váltak, mikor elsétáltak a kabinsor ajtaja előtt, és elindultak a luxushajó orra felé. Carolban fölébredt az újságírói kíváncsiság; ez a hang anynyira nem illett a környezetbe. Már nem is figyelte Homer kapitányt, aki épp a jacht előnyös tulajdonságait ecsetelte. Mikor végre szemük elé tárult az Ambrosia elülső fedélzete, Bölcsõ

40

Carol meglátta, hogy valóban súlyzók keltették a zajt. Egy nekik háttal álló, szőke nő emelgette őket. Pompás teste volt, mondhatni lélegzetelállító. Valószínűleg gyakorlata vége felé járt már, erőlködve emelgette a súlyzókat a feje fölé. A vállából széthullámzó izmokon patakzott a veríték. Elöl-hátul mélyen kivágott tornadresszt viselt, melyet látszólag alig bírtak egybetartani vékony pántjai. Homer kapitány abbahagyta a hajó ismertetését. Carol észrevette, hogy a férfi megállt, és elragadtatott csodálattal, szinte transzba esve legelteti szemét a tornázó nő érzékien szép idomain. Az egész hely fura gondolta Carol. - Talán ezért kérdezte a lány, ismerem-e ezeket az embereket. A nő helyükre rakta a súlyzókat, majd fölkapott egy törülközőt;- Amikor megfordult, Carol úgy saccolta, harmincas évei vége felé járhat, de a maga atletikus módján még mindig igen csinos. Melle nagy és feszes, a tornadressz nem sokat takart el belőle. A szeme volt azonban a legfigyelemreméltóbb. A színe szürkéskék, és mintha egyenesen átnézett volna az emberen. Carol úgy érezte, első átható pillantása ellenséges, szinte már fenyegető. - Greta - szólt Homer kapitány, mikor a nő Carol mellett végre őt is észrevette -, ez itt Miss Carol Dawson. Lehet, hogy kibérel minket ma délutánra. Greta nem mosolyodott el, nem is mondott semmit. Letörölte az izzadságot a homlokáról, néhány mély lélegzetet vett, aztán a törülközőt a vállára terítette. Pózba vágta magát, úgy fordult teljesen Carol és Homer kapitány felé. Vállát hátratolva, kezét csípőre téve megfeszítette mellizmait. Keble minden egyes rándításra mintha a nyakáig húzódott volna. Kis gyakorlata közben fantasztikusan áttetsző szeme egyre Carolt méregette, aprólékos részletességgel térképezve föl testét és ruházatát. Az riporternő önkéntelenül is mocorogni kezdett. - Hát, helló, Greta! - üdvözölte; szokásos magabiztossága furcsamód semmivé foszlott ebben a kínos helyzetben. Örvendek. Jézusom - gondolta, miközben Greta egyre az ő kézfogásra nyújtott karját bámulta engedjenek ki innen! 41


Mintha valami idegen bolygóra kerültem volna, vagy lidérces álmot látnék! - Greta olykor szeret viccelődni a kuncsaftjainkkal szólalt meg Homer kapitány de ez ne riassza meg! A nő bosszantotta talán? Carolnak úgy rémlett, valamiféle szavak nélküli kommunikáció zajlik kettejük között, mert Greta egy idő után elmosolyodott. Elég gyenge műmosolyra sikeredett. - Ütföszlöm asz Amprosián! - mondta Greta, Homer kapitány első mondatát utánozva. - Remekül fokhja éreszni makhát. - Feje fölé emelte a karját, és Carolt bámulva ismét feszítgetni kezdte izmait. - Jöjjön el felünk a paraticsompa! tette még hozzá. Carol könyökén érezte Homer kapitány erős kezét, és a férfi maga felé fordította. Közben mintha mérges pillantást küldött volna Greta felé. - Az Ambrosia a legremekebb hajó Key Westben mondta a kapitány, visszaindulva a tat felé, és újra felöltve hivatalos maszkját. - Mindenféle kényelmi berendezéssel föl van szerelve. Óriásképernyős kábeltelevízió, CD-lej átsző térhatású hangszórórendszerrel, automata séf több mint százféle ínyencfogással a programjában, robotmasszázs. És senki sem ismeri úgy a szigeteket, mint Homer kapitány. Már vagy ötven éve búvárkodom és horgászom ezekben a vizekben. Megálltak a kabinsor bejáratánál, a jacht közepén. Az üvegajtón át Carol látta az alsóbb szintre vezető lépcsőket. - Nem jönne le megnézni a konyhát és a hálókabint? - kérdezte Homer kapitány, s hangjából ezúttal hiányzott a korábbi kétértelműség. Ügyes kaméleon volt, semmi kétség. Carol úgy döntött, mégiscsak hiba lenne bohócnak tartani. De hogy illik a képbe az az izompacsirta Greta vagy ki a csoda? - töprengett. - És egyáltalán, mi folyik itt? Miért viselkednek ilyen furcsán? - Nem, köszönöm, Ashford kapitány. - Carol fölvillanni látta a lehetőséget, hogy méltóságteljesen a távozás mezejére lépjen. Átadta a férfinak, ami a kólából megmaradt. - Eleget láttam. Csodálatos a jachtja, de attól tartok, túl drága egy magányos nőnek, aki csupán ki akarja pihenni Bölcsõ

42

magát délután. Azért köszönöm, hogy rám áldozta az idejét, és mindent megmutogatott. Elindult a mólóra vezető hajópalló felé. Homer kapitány szeme összeszűkült. - Hisz az árról még nem is beszéltünk, Miss Dawson. Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudnánk egyezni valami módon... Carol érezte, a férfi még korántsem tekinti befejezettnek a beszélgetést. Amikor föllépett a pallóra, Greta is megjelent, és Homer kapitány mellé állt. - Szolkálhatnánk némi írnifalófal asz újsákja számára - szólt bizarr mosollyal. - Falami szokatlannal. Carol rémülten fordult meg. - Szóval rám ismertek? - kérdezte teljesen fölöslegesen. A furcsa pár visszavigyorgott rá. - Akkor miért nem szóltak korábban? Homer kapitány csak rándított egyet hatalmas vállán. - Azt gondoltuk, talán inkognitóban utazik, vagy valami különleges szórakozásra vágyik, esetleg egy sztorin dolgozik... - Elhallgatott. Carol mosolyogva a fejét csóválta. Aztán búcsút intett, fölsétált a pallón, és a mólóra érve visszaindult a távoli kikötőparancsnokság felé. Kik ezek az emberek? - kérdezte magától megint. - Most már biztos, hogy valahol láttam őket. De hol?

Carol kétszer is hátranézett, hogy lássa, Homer kapitány és Greta figyeli-e. Másodszorra, amikor már vagy százméternyire járt, eltűntek a szeme elől. Megkönnyebbülve sóhajtott. Ez a találkozás kifejezetten megingatta magabiztosságát. Lassan sétált tovább. Lila strandtáskájából előhúzta a Julianne-től kapott komputeres listát. Még bele se pillanthatott, amikor bal felől telefoncsörgést hallott, és tekintete ösztönösen is arra tévedt. A telefon egy előtte álló hajón csörgött. Tagbaszakadt, harmincas férfi ült egy összecsukható székben a fedélzeten. Vörös baseballsapkát, fürdőnadrágot, sötét napszemüveget és bőrpántos szandált viselt; elmélyülten bámulta a kis televíziót, amely előtte állt 43


egy ingatag állványszerűségen. Egyik kezében egy szendvicset tartott (Carol még tíz méterről is tisztán látta, ahogy a majonéz kicsordul a kenyérszeletek közül), a másikban pedig egy dobozos sört. Semmi jel nem utalt arra, hogy a vörös sapkás meghallotta volna a telefoncsörgést. Carol felébredő kíváncsisággal közelebb lépett. A tévé kosárlabdameccset közvetített. Úgy a hatodik csörgés táján a férfi megeresztett egy halk kurjantást (szája természetesen tele a szendviccsel) a tizenöt centis képcső felé, belekortyolt a sörébe, aztán hirtelen fölugrott, és a telefonhoz sietett. Az a kormánykerék mögött helyezkedett el, a falra függesztve, a hajó közepe táján. A férfi szórakozottan játszadozott a kerékkel beszélgetés közben, de szemét egy pillanatra sem vette le a televízióról. Majd letette, ismét kurjantott, és visszatért a székéhez. Carol már a móló szélén állt, a hajó orrától alig pár centire, és az ülő férfitól sem több mint háromméternyire. Az azonban még mindig nem vette észre, teljesen belemerült a kosárlabdameccsbe. - Ez az! - ordított föl váratlanul, a játék kellemes fordulatát nyugtázva. Fölugrott. A hirtelen mozdulat megingatta a hajót, és az összeeszkábált állvány leomlott a televízió alatt. A férfi gyorsan előrenyúlt, még földet érés előtt elkapta a tévét, de közben elvesztette az egyensúlyát, és a könyökére zuhant. - A francba! - morgott az orra alatt, összerándulva a fájdalomtól. A fedélzeten feküdt, napszemüvege félrecsúszott a fején, de a kezében tartott kis készüléken zavartalanul folytatódott a játék. Carol nem bírta visszatartani a nevetését. Most először észrevéve, hogy nincs egyedül, Nick Williams, a Florida Queen tulajdonosa és kapitánya a hang irányába fordult. - Elnézést - szólalt meg Carol barátságosan épp csak erre jártam, és láttam, ahogy elesik... - Elhallgatott. Nicken nem látszott, hogy jól mulatna. - Mit akar? - mérte végig a nőt mogorva tekintettel. Fölállt, még mindig kezében tartva (és nézve) a televíziót, és megpróbálta az előbbi építményt újból összeállítani. Maradék egy szabad keze azonban, úgy tűnt, nem elég a munka elvégzéséhez. Bölcsõ

44

- Tudja - szólt Carol, még mindig mosolyogva -, én segíthetnék, ha nem sértené férfiúi büszkeségét. Húha - hűlt el Nick már megint egy erőszakos, magabiztos tyúk. Lerakta a tévékészüléket a fedélzetre, és elkezdte összerakni az állványt. - Nem, köszönöm - mondta. - Elboldogulok vele. - Aztán Carolt több figyelemre nem méltatva visszaállította a tévét a helyére, visszaült a székébe, és fölvette a szendvicsét meg a sörét. Carol jól elszórakozott mindazon, amit Nick láthatóan bosszantónak talált. Végigpillantott a hajón. Gazdájának nem lehetett erőssége a tisztaság. Mindenféle lomok, búvármaszkok, légzőpipák, adagolószelepek, törülközők hevertek a hajó orrában, sőt, rég megzöldült, félbehagyott dobozos ebédek maradványai. Az egyik sarokban valaki nyilván egy elektromos berendezést szerelt szét, talán hogy megjavítsa, aztán a munka közepén egyszer csak ott hagyta. A kormányállás fölé kifeszített kék vászontetőt két, különböző betűtípussal írt szöveg díszítette; az egyik a hajó nevét közölte, a másik pedig így szólt: KÖSZÖNÖM, HOGY NEM DOHÁNYZIK. A hajó egészében nem illett az áramvonalas, modern kikötőhöz, és Carol elképzelte, a többi tulajdonos milyen undorral sétálhat el nap mint nap a Florida Queen mellett. Hirtelen ötlet hatására a kezében tartott számítógépes listára nézett. Majdnem hangosan elnevette magát, amikor észrevette, ez a hajó is a felsorolt kilenc között van. - Elnézést - szólalt meg ismét, most már a bérlés feltételeire kíváncsian. Nick hatalmasat sóhajtott, és elfordította tekintetét a tévében zajló kosárlabdameccsről. Arckifejezése egyértelműen bosszús volt. Mintha azt mondta volna: „Mi az? Maga még mindig itt van? Azt hittem, befejeztük a beszélgetést. Menjen már innen, hadd élvezzem ki egyedül ezt a délutánt!” Carol, mint valami ebadta kölyök, nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy tovább bosszantsa ezt az arrogáns Mr. Williamst. (Úgy vélte, a számítógépes listán szereplő név és az előtte ülő férfi ugyanaz a személy, hisz a legénység 45


más tagja nem viselkedne ilyen magabiztosan és pökhendien más hajóján.) - Ki játszik? - kérdezte vidáman, mintha észre sem venné, hogy Nick meg akar szabadulni tőle. - A Harvard és a Tennessee - felelte a férfi nyersen, csodálkozva, vajon a nő tényleg nem ért-e a szóból. - Mennyi az eredmény? - kérdezett tovább Carol gyorsan, egyre jobban élvezve a játékot. Nick ismét megfordult, arcáról lerítt az elkeseredés. - 31: 29 a Harvardnak - mondta élesen -, és mindjárt vége az első félidőnek. - Carol nem mozdult, csak mosolygott, és pislogás nélkül állta a férfi ádáz tekintetét. - Az NCAAbajnokság első fordulója ez, mindkét csapat a Délkeleti Területi Csoportban játszik. Van még kérdése? - Csak egy - felelte a nő. - Szeretném kibérelni ezt a hajót délutánra. Maga Nick Williams? A férfi majd hanyatt esett meglepetésében. - Mii? - fakadt ki. Abban a pillanatban a Tennessee megint egyenlített, és Nick már nem is tudta, hova figyeljen. Néhány másodpercig a játékot nézte, aztán megpróbálta összeszedni magát. - Hisz nem is hívott föl Julianne... Ha valaki itt a Hemingwayen hajót akar bérelni, be kell jelentkeznie a pultnál, és... - Először egy másik hajót akartam megnézni. De nem tetszett. Úgyhogy visszafelé menet megálltam itt. Nick ismét a televíziót bámulta, és Carol kezdte elveszteni a türelmét. Már nem találta olyan szórakoztatónak a helyzetet. Legalább attól nem kell tartanom, hogy tapogatni kezd - gondolta. - Ez a fickó még annyi figyelemre se méltat, amíg rám sózza a hajóját. - Nézze - folytatta -, akarja, hogy kibéreljem ezt a teknőt délutánra, vagy nem? Véget ért az első félidő. - Hát jó... azt hiszem, igen - válaszolta Nick halkan, magában hozzátéve: de csak mert szükségem van pénzre. Intett Carolnak, hogy jöjjön le a fedélzetre. - Csak előbb hadd hívjam föl Julianne-t, megerősítésképp, hogy valóban ő küldte magát. Manapság sosem lehet tudni. Míg Nick leellenőrizte Carol személyazonosságát a kikötőparancsnokságnál, egy vidám, fiatal, húsz év körüli, Bölcsõ

46

fekete bőrű férfi sétált végig a mólón, és megállt a Florida Queennel szemben. - Hé, professzor - szólalt meg, amint Nick letette a kagylót -, rossz helyen járok talán? - Carolra mutatott. - Nem is mondtad, hogy ma a szépségnek, a divatnak és a gazdagságnak szenteled az idődet. Hűű! Micsoda ékszerek! És ez a selyemblúz! Menjek el inkább, és majd később mindent elmesélsz? - Carolra kacsintott. - Mihaszna fráter ez, angyalkám. Végül minden barátnője nálam köt ki. - Ne marhulj már, Jefferson - mordult rá Nick -, a hölgy kuncsaftjelölt. Te pedig elkéstél, mint mindig. Mit gondolsz, hogy szerezhetnék bérlőket a hajómra, amikor azt se tudom, a legénységem mikor szíveskedik fölbukkanni a láthatáron? - Professzor - a jövevény leugrott a fedélzetre, és odasétált Carolhoz -, ha tudom, hogy ilyen virágszálat rejtegetsz itt, már kora hajnalban lejöttem volna. Üdvözlöm, ifjú hölgyem, a nevem Troy Jefferson. Én alkotom a legénység oroszlánrészét ezen a bolondokháza hajón. Carolt kissé összezavarta Troy viharos belépője és a hasonló fogadtatás. Hamar alkalmazkodott azonban, és visszanyerte önuralmát. Mosolyogva elfogadta Troy kinyújtott kezét. A férfi nyomban közelebb húzódott, arca csaknem Caroléhoz ért. - Ejha! - távolodott el ismét vigyorogva. - Megesküdnék rá, hogy ez az illat egy Oscar de la Renta parfümé. Professzor, nem megmondtam? Jó fogást csináltál. Nos, angyalkám - bámult színlelt csodálattal Carolra -, el sem tudom mondani, mekkora öröm számomra, hogy egy ilyen szépséggel találkozhatok ennek a bárkának a fedélzetén. Rendszerint öreg hölgyeket kapunk ki, higgye el, igazán öregeket, akiknek csak... - Elég, Jefferson! - szakította félbe Nick. - Sok a dolgunk. Majdnem dél van már, és még legalább fél óra kell ahhoz, hogy kifuthassunk. Azt sem tudjuk, Miss Dawson-nak mik a szándékai. - Maradjunk a Carolnál - felelte az újságírónő. Egy pillanatig gondolkozott, az előtte álló két férfit méregette. Hát legyen - gondolta. - Ha ezekkel vagyok, igazán senki nem fog rám gyanakodni. 47


- Nos, a bejelentkezéskor azt mondtam, úszkálni és búvárkodni akarok. De ez csak részben igaz. Valójában ide szeretnék kimenni - strandtáskájából előhúzott egy összehajtogatott térképet, és megmutatott nekik egy nagyjából huszonöt négyzetkilométeres területet, mely Key West északi partjától indulva benyúlt a Mexikói-öbölbe -, bálnákat keresni. Nick homloka ráncokba szaladt. Troy Carol válla fölött a térképbe kukkantott. - Ezen a területen a közelmúltban számos rendellenességet észleltek a cetek viselkedésében - folytatta az újságírónő. - Ma reggel például Deer Keyn több is partra vetődött. Meg szeretném tudni, van-e valami összefüggés az események között. Lehet, hogy le is kell merülnöm, akkor pedig jó lenne, ha egyikük elkísérne. Gondolom, valamelyiküknek csak van búvárvizsgája, és a felszerelését is a fedélzeten tartja. A két férfi hitetlenkedve méregette. Carol úgy érezte, magyarázattal tartozik. - Voltaképpen... újságíró vagyok - vallotta be. - A Miami Heraldnak dolgozom. Ma reggel ott voltam a Deer Key-i esetnél. Troy Nickhez fordult. - Jól van, professzor, azt hiszem, a hölgynek komolyak a szándékai. Bálnák magánügyeit akaija kilesni a Mexikóiöbölben. Mit szólsz hozzá? Elfogadjuk a pénzét? Nick közönyösen vállat vont, és Troy ezt jóváhagyásként könyvelte el. - Rendben, angyalkám - mondta Carolnak -, fél óra múlva kész vagyunk. Mindketten letettük a búvárvizsgát, amennyiben szüksége lesz ránk. A felszerelésünket a fedélzeten tartjuk, és még magának is tudunk szerezni egyet. Menjen, fizessen Julianne-nél, aztán hozza a cuccait! Troy ezzel sarkon fordult, és a hajó orrában szétszórt elektromos alkatrészekhez sétált. Fölemelt egy szerkentyűt, melynek burkolatát részben lehántották, és játszadozni kezdett vele. Nick egy újabb doboz sört vett ki a hűtőből, aztán fölnyitotta a fedélzetbe épített szekrények ajtaját; mindenféle szerszám és egyéb felszerelés bukkant elő Bölcsõ

48

mögülük. Carol nem mozdult. Nick úgy húsz másodperc elteltével vette észre, hogy még mindig ott van. - Na - mondta elbocsátó hangsúllyal nem hallotta Troyt? Még fél óra kell, hogy elkészüljünk. - Megfordult, és a hajó tatjába sétált. Troy félbehagyta a szerelést, és fölnézett. Szórakoztatta a Nick és Carol közt érződő ellenségesség. - Mindig ilyen kedves? - kérdezte az újságírónő a távolodó férfi felé biccentve. Még mindig mosolygott, de hangjából kiérződött az ingerültség. - Van pár berendezés, amit magammal vinnék. Segítene a fedélzetre hozni őket?

Harminc perccel később Troy és Carol visszatért a Florida Queenre. A férfi vigyorgott, és a „Zippity-Do-Dah”-t fütyörészte, miközben egy kézikocsit húzott végig a mólón, majd a hajó előtt megállt vele. Egy félig rakott láda volt rajta. Troy alig várta, hogy meglássa Nick arcát, amint megpillantja Carol „pár berendezését”. Egészen izgalomba jött az események ilyetén alakulásától. Tudta, ez nem a szokásos délutáni hajókázás lesz. Újságírók, még ha sikeresek is (és Troynak józan paraszti esze hamar megsúgta, Carol nem mindennapi firkász), nemigen férhettek hozzá efféle berendezésekhez. Biztosra vette, az egész bálna-sztori csak figyelemelterelés. Egyelőre azonban nem akart szólni egy szót sem, úgy döntött, kivárja, mi sül ki a dologból. Troynak tetszett a magabiztos, fiatal nő. Viselkedésében nem volt semmiféle gőg vagy előítélet. És humorérzék is szorult belé. Mikor kinyitották a kombija hátulját, és Carol megmutatta a felszereléssel teli ládát, Troy bemutatót tartott, mennyire jól tájékozott az elektronika területén. Rögtön fölismerte az MOI betűjelet Dalé óceánteleszkópján, és még az óriási monitor- és adattároló egység hátlapján levő MOIIPL rövidítés jelentését is kitalálta. Mikor kérdőn a nőre nézett, az csak fölnevetett, és ennyit mondott: - Szükségem lesz egy kis segítségre, hogy megtaláljam a bálnákat. Mit mondhatnék még? Carol és Troy az egészet egy kézikocsira pakolta, aztán végighúzta a parkolón. A nőt először kissé megijesztette, a férfi milyen gyorsan rájött a berendezések eredetére, és 49


barátságos, puhatolózó kérdései is aggasztották (melyekre leleményesen ködös válaszokat adott; nagy segítségére volt az a tény is, hogy a férfit leginkább a műszerek működése érdekelte, ő viszont épp arról nem tudott egy mukkot sem). Beszélgetés közben aztán Carol lassan megkedvelte Troyt. Ösztönei azt súgták neki, szövetséges, és valószínűleg képes diszkréten kezelni a rábízott fontos információkat. Carol egyvalamit felejtett ki a számításból: a Hemigway kikötőparancsnokságának biztonsági ellenőrzését. Ez pedig egyike volt azoknak a páratlan szolgáltatásoknak, melyek eladhatóvá tették a drága horgonyzóhelyeket. Minden ki- és belépőnek át kellett haladnia egy a parancsnoksági épület melletti, komputerizált kapun. Éjjelente aztán nyomtatott lista készült az érkező és távozó személyekről, nevük mellé rendelve az áthaladások időpontjait. Ezek a listák a biztonsági szolgálat iratgyűjtőibe kerültek, óvintézkedésül, bármiféle gyanús vagy nyugtalanító eseményt jelentenének később. A kikötőbe érkező és azt elhagyó berendezéseket is szigorú ellenőrzésnek vetették alá, majd a biztonsági főnök külön naplóba vezette, megakadályozandó a drága navigációs és egyéb elektronikus műszerek lopásait. Carolt nem nagyon bosszantotta, amikor a bérleti díj kifizetése után Julianne megkérte, írja le egy űrlapon a lezárt láda tartalmát. Annál inkább ellenkezett, mikor a megjelenő biztonsági főnök, egy tipikus bostoni ír rendőr, aki délen vállalt nyugdíjas állást, közölte vele, ki is kell nyitnia, azonosítás végett. Hiába volt azonban minden ellenkezése, és Troy is hasztalan próbált segíteni. A szabály az szabály. Mivel a kocsi nem fért be a szomszédos biztonsági iroda ajtaján, a ládát a parancsnokság központi csarnokában nyitották ki. Pár kíváncsi nézelődő is köréjük gyűlt, köztük egy hatalmas termetű, barátságos, negyven év körüli asszony, valami Ellen nevezetű. (Troy jól ismerte; valószínűleg ő is hajótulajdonos, gondolta Carol.) Mind feszülten lesték, amint O’Rourke, a rendész gondosan összeveti a láda tartalmát a listán felsoroltakkal. Carol még mindig döbbenten lépkedett Troy mellett, amikor már a mólón húzták a kocsit a Florida Queen felé. Egyáltalán nem akart feltűnést kelteni, és most mérgesen vonta kérdőre magát: miért nem jutott eszébe a biztonsági Bölcsõ

50

ellenőrzés? Eközben Nick, miután elvégezte a kifutáshoz szükséges rutinfeladatokat, és kinyitott még egy sört, ismét belemerült a kosárlabdameccsbe. Imádott Harvardja vesztésre állt a Tennessee ellen. Meg se hallotta Troy fütyörészését, csak mikor „legénysége” és Carol már alig pár méternyire voltak tőle. - Jézusom - fordult hátra Nick -, már azt hittem, eltévedtetek... - Elnémult, amikor megpillantotta a kocsit és rajta a ládát. - Ez meg mi a lószar? - Miss Dawson felszerelése, professzor - felelte Troy széles vigyorral. Benyúlt a ládába, és először egy hengert húzott elő, mely tiszta üveglapban végződött, aztán egy túlméretezett zseblámpához hasonlító valamit a hozzá tartozó állvánnyal. Hatvan centi hosszú lehetett, és nyomott vagy hat kilót. - Erre például azt mondja, óceánteleszkóp. Fölerősítjük a hajó aljára, és mikor bekapcsoljuk, képeket közvetít erre a tévémonitorra, ugyanakkor el is raktározva azokat ebben a másik berendezésben, ami egyfajta felvevő... - Álljon meg a menet! - szakította félbe Nick parancsolóan. Végigsétált a hajópallón, és kétkedve a ládába nézett. Megcsóválta a fejét, aztán Troyról Carolra pillantott. - Jól értettem? Ez az egész felhajtás ahhoz kell, hogy egyetlen délután kihajókázzunk az öbölbe bálnákat keresni? Mogorván végigmérte Troyt. - Hová raktad az eszed, Jefferson? Ezt a rengeteg cuccot idő fölállítani, és máris elmúlt dél! Ami pedig magát illeti, nővérkém - folytatta Carol felé fordulva vigye a játékszereit meg a kincskereső térképét máshová! Tudjuk, mire készül, de nekünk ennél sokkal fontosabb dolgaink vannak. - Befejezte? - ordított Carol a férfira, miközben az viszszasétált a hajópallón a Florida Queen fedélzetére. Nick megállt, és félig felé fordult. - Nézze, maga seggfej - tört ki a nő, utat engedve a benne fölgyülemlett elkeseredésnek és haragnak -, természetesen joga van megtagadni tőlem a hajója használatát. De nincs joga megjátszani a mindenható úristent, és fenyegetni engem, csak mert nő vagyok, maga meg szeret szórakozni másokkal! - A férfi felé indult. Nick egy lépést hátrált a rá zúduló szóáradat elől. - Mondtam, hogy bálnákat akarok keresni, és el is hiheti, mert ez az igazság. Csöppet sem érdekel, maga mit hisz, mi 51


az utam célja. Ami pedig azokat a fontosabb dolgait illeti, az utóbbi órában el sem mozdult a kosárlabda-közvetítése elől, hacsak azért nem, hogy újabb sört bontson föl. Csak álljon félre az útból, és Troy meg én fél óra alatt fölszereljük a berendezést. Mellesleg pedig - fogta halkabbra Carol a hangját, kezdve szégyellni iménti kifakadását - már úgyis kifizettem a bérleti díjat, és tudja jól, milyen nehéz sztornózni az efféle komputerizált hitelkártyaszámlákat. - Juhú, professzor! - vigyorgott gonoszul Troy, és Carolra kacsintott. - Hát nem agyafúrt a kicsike? - Elhallgatott, aztán komolyra fordította a szót. - Nézd, Nick, szükségünk van a pénzre, mindkettőnknek. Én boldogan segítenék neki. Itt hagyhatjuk a fölös búvárcuccokat, ha szükséges a súlyelosztás miatt. Nick visszasétált az összecsukható székhez és a tévéhez. Megint belekortyolt a sörébe, és többet nem is nézett Carolra, se Troyra. - Jól van - mondta meglehetősen kedvetlenül. - Kezdjétek el! De ha egy órára nem áll készen a hajó a kifutásra, nincs üzlet. - Látóterét betöltötték a kosárlabdázók. A Harvardnak sikerült egyenlítenie. De ő már nem figyelte a meccset. Carol kifakadásán gondolkodott. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy tényleg alsóbbrendűnek tartom a nőket. Vagy még rosszabbnak.

Bölcsõ

52

5

V

alezredes remegett, amikor letette a telefont. Úgy érezte magát, mintha kísértetet látott volna. Almacsutkáját a szemétkosárba dobta, aztán a zsebébe nyúlt egy Pali Mailért. Gondolkodás nélkül fölállt, és átsétált a szoba túloldalába, a hatalmas erkélyablakhoz, mely a központi adminisztrációs épület füves udvarára nyílt. Az Egyesült Államok Légierejének bázisán épp véget ért az ebédszünet. A fiatal férfiak és nők tömege, mely eddig ki-be áramlott az étkezde ajtaján, lassan elapadt. Egyetlen magányos, fiatal zászlós üldögélt a füvön, és egy könyvet olvasott, hátát egy vastag törzsű fának vetve. Winters alezredes meggyújtotta füstszűrő nélküli cigarettáját, és mélyet szívott belőle. Gyorsan kifújta a füstöt, majd ismét mélyet lélegzett. - Hé, Indiana - mondta neki a hang két perccel ezelőtt -, itt Randy. Emlékszel rám? - Mintha valaha is elfelejthetné azt az orrhangú baritont. És aztán, válaszra sem várva, a hang mellé komoly arc társult a videoernyőn. Randolph Hilliard admirális az íróasztala mögött ült egy tágas Pentagonirodában. - Jó - folytatta -, most már látjuk is egymást. Hilliard rövid szünetet tartott, aztán előrehajolt, a kamera felé. - Örömmel hallottam, hogy Duckett téged bízott meg ennek a Panther-ügynek a kivizsgálásával. Meglehet, csúnya botrány lesz. Meg kell tudjuk, mi történt, gyorsan, és a 53

ERNON WINTERS


nyilvánosság teljes kizárásával. A miniszter is, én is számítunk rád. Mit is mondott válaszul az admirálisnak? Winters alezredes nem emlékezett, de feltételezte, hogy helyesen felelt. Az utolsó néhány szó azonban világosan ott csengett még a fülében: Hilliard admirális azt mondta, visszahívja őt a péntek délutáni megbeszélés után, újabb adatokért. Winters csaknem nyolc éve nem hallotta már ezt a hangot, mégis azonnal ráismert. És alig pár milliszekundummal később elárasztották az emlékek. Az alezredes még egyet szippantott cigarettájából, és elfordult az ablaktól. Lassan átsétált a szobán. Szeme végigsiklott a gyönyörű Renoir-festmény - „Deux jeunes fiiles au piano2 - finom nyomatán, irodája falának legremekebb díszén, de nem is látta. Pedig a kedvenc képe volt. Feleségétől és fiától kapta ajándékba a hatalmas reprodukciót negyvenedik születésnapjára. Rendszerint hetente többször megállt előtte, és megcsodálta a gyönyörű kompozíciót. A mai napirendbe azonban nem fért be a két, délutáni zongoraleckéjében elmerülő, méltóságteljes, fiatal lány. Vemon Winters visszaült az asztala mögé, és arcát a kezébe temette. Na tessék, már megint - gondolta. - Nem bírom visszatartani, most, hogy láttam Randyt, és hallottam a hangját. Körülpillantott, aztán elnyomta a csikket az íróasztalán álló nagy hamutartóban. Pár pillanatig céltalanul játszadozott két apró, bekeretezett fényképpel. (Az egyik egy sápadt, tizenkét éves fiút ábrázolt egy negyvenes évei elején járó, hétköznapi kinézetű asszony oldalán. A másik a Macska a forró bádogtetőn szereplőgárdáját mutatta a Key West-i Színjátszók 1993. márciusi előadása után; ezen Winters nyári, civil öltönyben látszott.) Kis idő múlva az alezredes félrerakta a fotókat, hátradőlt a székében, lehunyta a szemét, és megadta magát emlékei mindent elsöprő vonzerejének. Mintha tudatában függönyt vontak volna szét, egy tiszta, meleg éjszakán találta magát, csaknem nyolc évvel korábban, 1986 kora áprilisában. Az első, amit meghallott, Randolph Hilliard hadnagy izgatott orrhangja volt.

2

Két ifjú leány a zongoránál

Bölcsõ

54

- Pszt, Indiana, ébresztő! Hogy tudsz te ilyenkor aludni? Randy vagyok. Beszélnünk kell. Olyan ideges vagyok, mindjárt összecsinálom magam. Vemon Winters alig egy órája szenderedett el. Ösztönösen az órájára nézett. Mindjárt kettő. Barátja az ágya mellett állt, arcán fültől fülig érő vigyorral. - Még három óra, és támadunk. Végre Allah paradicsomába robbantjuk azt a bolond arab terroristavezért! A francba, öreg haver, ez itt a mi nagy pillanatunk! Ezért hajtottunk egész életünkben! Winters megrázta a fejét, lassan immár teljesen fölébredt. Egy pillanatba még beletelt azért, hogy rájöjjön, a USS Nimitz fedélzetén van, Líbia partjai előtt. Katonai karrierjének első bevetése vészesen közeledett. - Nézd, Randy - szólalt meg végül Winters (azon a csaknem nyolc évvel korábbi éjszakán) nem gondolod, hogy aludni kéne? Mi lesz, ha a líbiaiak holnap támadnak ránk? Készen kell álljunk. - A fenébe is, nem! - mondta barátja és tiszttársa, miközben segített neki fölülni, és a kezébe nyomott egy cigit. - Azok a nyomorultak sose támadnak meg olyat, aki viszsza tud ütni. Hisz terroristák. Csak fegyvertelen embereket képesek legyilkolni. Az egyetlen közülük, akibe szorult valamennyi kurázsi, az a Kadhafi ezredes, de az meg lökött, mintha bolondgombát evett volna. Ha őt elrobbantjuk a mennyországba, a csata véget ér. Különben is, úgy meglódult bennem az adrenalin, hogy akár harminchat órán át is könnyedén fönnmaradnék. Winters érezte, amint a nikotin átjárja a testét. Fölébredt benne az a mohó vágyakozás is, amely egy órával korábban álomba ringatta. Randy szinte levegőt sem véve beszélt. - Nem tudom elhinni, milyen átkozottul szerencsések vagyunk. Hat éven át töprengtem rajta, mivel emelkedhet ki a többi közül, mivel tüntetheti ki magát egy tiszt manapság, békeidőben. És most itt vagyunk. Valami marha elrejt egy bombát egy berlini klubban, és mi épp szolgálatban vagyunk a Földközi-tengeren. Ez „a megfelelő helyen, a megfelelő időben” tipikus esete. A francba! Gondold el, az évfolyamunkról hány kadét adná oda akár a mogyoróit is azért, hogy most cserélhessen velünk! Holnap elintézzük azt 55


az agyalágyultat, és máris úton vagyunk a századosi, sőt, talán az admirálisi kinevezés felé. Az egész csak idő kérdése, alig hét-nyolc évé. Wintersnek nem tetszett barátja ötlete, hogy a Kadhafi elleni akciót fölhasználhatják saját karrierjük érdekében. De nem szólt semmit. Máris mélyen elmerült saját gondolataiban. Ő is izgult, de nem egészen értette, miért. Hasonló volt ez ahhoz, amit középiskolás korában érzett, kosárlabdacsapatuk állami negyeddöntős mérkőzése előtt. Winters hadnagy azon töprengett, mennyire áthatja ezt az izgalmat a félelem, amikor az ember igazi csatára készül. Csaknem egy hete tervezték már az akciót. A hadseregnél megszokott dolognak számított, hogy fölkészítik a katonákat, aztán az utolsó percben lefújják a tervet. Ez azonban kezdettől fogva másnak látszott. Hilliard és Winters gyorsan rádöbbent, hogy a rangidős tisztek között szokatlan komolyság uralkodott el. A repülőgépek, rakéták és gépágyúk hosszadalmas, unalmas ellenőrzésekor a legkisebb rendbontást vagy tréfálkozást is szigorúan megtorolták. A Nimitz háborúra készült. Aztán előző nap, amikor egy normális gyakorlatot már illett volna lefújni, a kapitány összegyűjtötte a tiszteket, és elmondta, parancsot kapott, hogy hajnalban támadjanak. Wintersnek majd kiugrott a szíve, amikor a parancsnok eligazította őket a Líbia elleni teljes amerikai akció részleteiről. Utolsó feladatként vacsora után a pilótákkal át kellett vegye még egyszer a bombacélpontok sorát. Két repülőgép is indul a rezidencia ellen, ahol Kadhafi feltehetőleg gyanútlanul alszik majd. Az egyik pilóta teljesen önkívületben volt. Megtudta, hogy övé lesz az elsődleges célpont. A másik pilóta, az oregoni Gibson hadnagy csöndben, de alaposan készült a támadásra. Egyre a térképet vizsgálgatta Wintersszel, a líbiai légvédelmi állásokat memorizálva. Gibson panaszkodott, hogy száraz a szája, és több pohár vizet megivott. - A francba, Indiana, tudod, mi zavar engem? A röpcsis fiúk bent lesznek a csata közepében, mi meg itt maradunk, és az égvilágon semmi dolgunk nem akadhat, hacsak azok a bolond arabok el nem szánják magukat a támadásra. Hogy Bölcsõ

56

vehetnénk ki a részünket a harcból? Várj csak! Azt hiszem, kitaláltam valamit. Hilliard hadnagyból ki se fogyott a szó. Már három óra is elmúlt, és legalább kétszer átvettek mindent, amit csak tudhattak a támadásról. Winters élettelennek, gyengének érezte magát az alváshiánytól, Hilliard azonban bámulatos módon bírta a virrasztást, és csak úgy ömlött belőle a szó. - Micsoda remek ötlet! - folytatta, magában beszélve. - És meg tudjuk csinálni. Te ott voltál este a pilóták eligazításán, ugye? Szóval tudnod kell, ki melyik célpontot kapta. Vernon bólintott. - Akkor minden rendben. Fölragasztjuk a magunk „dögölj meg” címkéjét a Kadhafinak szánt rakétára. így valamiképp mégis csak részt veszünk majd a harcban. Vernonban nem volt annyi energia, hogy képes legyen lebeszélni Randyt őrült tervéről. Amikor közeledett a támadás ideje, Winters és Hilliard hadnagyok lementek a Nimitz hangárjába, és megkeresték Gibson hadnagy gépét. (Winters nem tudta, miért, de rögtön érezte, hogy Gibson lesz az, aki levegőbe röpíti Kadhafi búvóhelyét.) Randy nevetve magyarázta el az őrséget adó újonc zászlósnak, mire készülnek Vernonnal. Majdnem fél órájukba telt, mire ráakadtak a repülőre a többi között, és azonosították a rakétát, amit elsőnek lőnek majd ki Kadhafi udvartartására. A két hadnagy aztán majd tíz percig vitatkozott azon, mit írjanak arra a papírdarabra, amit utána fölragasztanak a rakéta oldalára. Winters valami mélyebbet akart, szinte már filozofikusát, mint: „így ér véget a terrorizmus zsarnokuralma.” Hilliard mindenáron igyekezett meggyőzni őt, hogy ez nem elég egyértelmű. Egy idő után Winters hadnagy jóváhagyta barátja némileg póriasabb változatát. „DÖGÖLJ MEG, ROHADÉK”, ez a felirat került a papírra, majd azzal együtt a rakéta oldalára. Winters kimerültén tért vissza hálóhelyére. Fáradtan, a másnapi események tudatában még mindig kissé nyugtalanul elővette saját Bibliáját, hogy elolvasson belőle néhány versnyit. Az indianai presbiteriánus fiú azonban ez alkalommal nem lelt vigaszra a Szentírásban. Megpróbált imádkozni is; először általánosabb imákat mormolt el, aztán 57


elkezdte szűkíteni a kört, mint ahogy máskor is csinálta élete kritikusabb pontjain. Kérte az Urat, hogy védelmezze meg feleségét és kisfiát, hogy legyen mellette ebben a nehéz pillanatban. Aztán gyorsan, gondolkodás nélkül hozzátette még, Kadhafi ezredesre és egész családjára hulljon a rettegés rakétaesője. Nyolc évvel később a Key West-i Haditengerészeti Bázis irodájában ülve Winters alezredes visszaemlékezett erre az imára és a megalázkodásra, amit közben érzett. Már akkor, 1986-ban, amint elmondta, furcsa zavarodottság vett rajta erőt, mintha istenkáromlást követett volna el, magára haragította volna az Urat. Rövidke órányi kínlódó alvás következett, rémséges szörnyekkel, vámpírokkal teli álmok gyötörték. Másnap hajnalban mintegy transzban figyelte, ahogy a repülők elhagyják az anyahajó fedélzetét. Szájában keserű, fémes ízt érzett, mikor gépiesen megrázta Gibson kezét, és sok szerencsét kívánt neki. Az eltelt évek során Winters egyetlen vágya az volt, bárcsak semmissé tehetné azt az imát. Meggyőződéssel hitte, Isten azért engedte meg, hogy az a rakéta kioltsa Kadhafi kislányának életét, mert így akarta megleckéztetni Winterst. Azon a napon - gondolta, miközben az irodában ült 1994 márciusának ezen a csütörtökén - szentségtörést követtem el, visszaéltem a bizalmaddal. Túlléptem hatáskörömet, és elvesztettem kiváltságos helyemet a te szentélyedben. Azóta sokszor könyörögtem bocsánatodért, de nem kaptam meg. Meddig kell még várnom?

Bölcsõ

58

6

V

ERNON ALLÉN WINTERS

1950. június 25-én született, azon a napon, amelyen Észak-Korea megtámadta DélKoreát. Apja, Martin Winters egész életében emlegette születési dátumának jelentőségét. Keményen dolgozó, mélyen vallásos farmer volt, Vernon születése idején kukoricát termesztett Indianában. Mikor a fiú elérte a hároméves kort, nővére, Linda pedig a hatot, a család otthagyta a farmot, és beköltözött Columbus városába, egy fehér falú házakkal teli, átlagos, harmincezres lélekszámú településre az állam déli részén. Vernon anyja elszigetelve érezte magát a farmon, különösen télvíz idején; társaságra vágyott. A földjükért szép pénzt kaptak. Az akkor negyvenéves Mr. Winters az összeg nagy részét félretette nehezebb napokra, és egy bankban vállalt munkát. Martin Winters büszkén vállalta amerikaiságát. Ahányszor Vernonnak a születéséről mesélt, a történet középpontjába mindig a koreai háború kitörése került, és az, ahogy Harry Truman elnök az egészet elmagyarázta a nemzetnek. - Már akkor gondoltam - mondta Mr. Winters -, ez nem lehet véletlen. A mi Urunk azért küldött téged épp aznap a világra, mert célja van veled. Méghozzá lefogadom, e gyönyörű, általunk teremtett ország védelmezőjének szánt... Az apa később is mindig gondoskodott róla, hogy a haditengerészet és a hadsereg futballmeccse az év egyik kulcsfontosságú eseménye legyen, a barátainak pedig léptennyomon azt mesélte, különösen, amikor a fiú már remek Arthur C. Clarke - Gentry Lee 59

tanulmányi eredményeket ért el: „csak győzzön választani a gyerek, melyik akadémiára jelentkezzen”. Vemont azonban sosem kérdezte meg. A Winters család egyszerű életet élt. Az apa meglehetősen sikeres volt, végül Columbus legnagyobb bankjának rangidős alelnöke lett. Társasági életük központjává a templom vált. Presbiteriánusok voltak, így vasárnapjaik nagy részét ott töltötték. Mrs. Winters vezette a vasárnapi iskolát. Mr. Winters egyházgondnok volt, és önkéntesen magára vállalta a templom anyagi ügyeinek intézését. Vernon és Linda segítettek megrendszabályozni a kisebb gyermekeket a vasárnapi iskolában, és ők tartoztak felelősséggel az óvodai és iskolatermi faliújságok bibliai idézeteiért is. Hétköznapokon Mrs. Winters varrogatott, szappanoperákat nézett, és olykor leült bridzselni a barátnőivel. Sosem dolgozott máshol, csak otthon. Férje és gyermekei elég munkát adtak neki. Figyelmes, türelmes szülő volt. Igyekezett mindenben gondoskodni csemetéiről, fáradhatatlanul vitte őket, ahová csak menni akartak. Vernon a középiskolában sportolni kezdett, futballozott és kosárlabdázott, mert ezt várták el tőle, de egyedül a baseballt szerette. Mindenben valamivel meghaladta az átlagot, ám kiugró tehetséget nem mutatott. - A mozgás nagyon fontos, különösen a sport - bátorította gyakran Winters úr, a bankár. - Az akadémiák arra sokkal inkább figyelnek, mint az osztályzataidra. Az egyetlen jelentősebb döntés, melyet Vernon egymaga hozott meg élete első tizennyolc évében, az volt, hogy kiválasztotta, melyik akadémiára jelentkezzen. (Mr. Winters összeköttetései révén előre elintézte fia bejutását bármelyik intézménybe. Vernont még arról is meg akarta győzni, hogy mindháromra egyszerre jelentkezzen, a biztonság kedvéért.) A columbusi középiskola harmadik osztályában a fiú átesett egy pályaválasztási képességvizsgáló (PKV-) teszten, és magas pontszámából egyértelművé vált, bármelyiket választhatja. Annapolis mellett döntött, és senki nem firtatta, miért. Ha mégis megteszik, azt válaszolta volna, kíváncsi rá, hogy festene haditengerész-uniformisban. Bölcsõ

60

Vemon életének következő évei meglepően egyenes vonalú fejlődést mutatnak, és ennek jelentősége különösen a korszak társadalmi válságainak tükrében válik egyértelművé. Wintersék órákon át imádkoztak Kennedy meggyilkolását követően, aggódtak a szomszédok Vietnamban harcoló fiaiért, kétségbeestek, amikor három negyedikes kitűnő tanuló nem volt hajlandó levágatni a haját, és ezért eltanácsolták őket az iskolából, no és az egyház szervezésében több gyűlésen is részt vettek, melyeken a marihuána rémségeit tárgyalták meg. Mindeme aggasztó dolgok azonban nem zavarhatták meg a család mindennapjainak harmóniáját. A Beatles és a Rolling Stones zenéje persze áttört a szigorú szabályok közé szorított Winters-kultúra falain, sőt, Vemon magnójából olykor még Bob Dylan és Joan Baez tiltakozó dalai is fölcsendültek, szövegükre azonban sem a fiú, sem a nővére nem figyeltek különösebben. Az élet olyan könnyűnek látszott. Vemon közeli barátai mind az övéhez hasonló családokból kerültek ki. Az anyák nem dolgoztak, az apák bankárok voltak, ügyvédek vagy üzletemberek, és csaknem valamennyien republikánusok (bár azért egy hazafias demokratát is maguk közé fogadtak). Hittek Istenben, a hazában és az egész litániában, melynek utolsó tétele az almás pite. Vernon „jó gyerek” volt, sőt, „kivételes gyerek”, aki először a templomban évente megtartott karácsonyi és húsvéti színielőadásokon hívta fel magára a figyelmet. Lelkipásztoruk tiszta szívéből vallotta, hogy ha a gyermekek újrajátsszák Krisztus születését és keresztre feszíttetését, az megszilárdítja a város felnőtteinek hitét is. És Pendleton atyának igaza volt. A columbusi presbiteriánus templom passióelőadásai az év fénypontjává váltak. Mikor a gyülekezet és meghívott barátaik meglátták gyermekeiket József, Mária és Krisztus szerepében, érzelmileg oly magas fokon élték bele magukat az eseményekbe, amilyet semmiféle más módszerrel nem sikerülhetett volna elérni. Pendleton atya minden alkalommal két gárdát is színpadra állított, így több fiatal vehetett részt a játékban; a sztár azonban mindig Vernon volt. Először tizenegy éves korában alakította Krisztus szerepét, a húsvéti ünnepségen, és a helyi 61


újság vallási hírei között megemlítették, hogy mikor elgyötörtén vonszolta maga után a keresztet, az „mindenki szívét rabul ejtette”. Karácsonykor Józsefet játszotta, húsvétkor pedig Jézust, több éven át, míg csak ki nem öregedett a szereplésből. Az utolsó két esztendőben, tizenhárom és tizennégy éves korában Szűz Máriát az Aszereposztásban a lelkész lánya, Betty alakította. Vernon és ő meglehetősen sok időt töltöttek együtt a próbák alkalmával, és ennek mindkét család szívből örült. A szülők nem tartották titokban, hogy nagylelkűen beleegyeznének, ha „az Úr akaratából” barátságuk valami tartósabb kapcsolattá nőné ki magát. Vernonnak tetszett, amikor az előadások alkalmával a figyelem középpontjába került. Betty mélyen átérezte játékuk vallási vonatkozásait (egész életében pillanatnyi megingás nélkül hitt Istenben), Vernonnak azonban csupán szülei büszkesége szerzett örömöt, valósággal itta magába dicséreteiket. A középiskolában magától értetődően csatlakozott a színjátszó körhöz, és aztán minden évben, minden darabban ő játszotta a főszerepet. Anyja támogatta apja bizonytalan ellenvetéseivel szemben, mert úgy érezte, a tapsok részben neki is szólnak. („Végül is, drágám - mondogatta -, nem hinném, hogy bárki is gyámoltalannak tartaná Vemont ezért, hisz mellette sportol is.”) Az 1968-as év nyarán, mielőtt megkezdte volna annapolisi tanulmányait, Vernon nagybátyja kukoricaföldjein dolgozott. Alig másfélszáz kilométernyire, Chicagóban a demokratagyűlés zavargásokba torkollott, ő azonban a nyugalmas, columbusi estéket Bettyvel töltötte, a haverokkal, beszélgetve és üdítőt iszogatva az autósbüfében. Mr. és Mrs. Winters olykor minigolfot vagy kanasztát játszott velük. Örültek, és büszkék voltak „tiszta, rendes gyermekeikre”, akik se nem hippik, se füvet nem szívnak. Mindent egybevetve Vernon utolsó indianai nyara szabályszerűen, felügyelet mellett, mégis igen kellemesen telt el. Az elvárásoknak megfelelően Annapolisban mintatanuló lett. Keményen megdolgozott érte, engedelmeskedett a szabályoknak, eszébe véste a professzorok minden szavát, és közben arról álmodott, hogy egyszer egy repülőgéphordozó Bölcsõ

62

vagy egy atom-tengeralattjáró parancsnoka lesz. Nemigen barátkozott, a nagyvárosi fiúkat túl nagyképűnek tartotta, ráadásul kényelmetlenül érezte magát köztük, hisz olyan hétköznapi dologként beszéltek a szexről. Ő még szűz volt, de ezt csöppet sem szégyellte. Egyszerűen csak nem kívánta telekürtölni vele a Haditengerészeti Akadémiát. Havonta többször is akadt azért randevúja, mikor a helyzet úgy alakult, de ezeken semmi különös nem történt. Miután egyszer, harmadéves korában a véletlen összehozta Joanna Carr-ral, a Marylandi Egyetem szurkolócsapatának vezetőjével, többször találkoztak még. Eleven, csinos, vidám, modern lány volt. Vernonból is a legjobbat hozta ki, megnevettette, ellazította. Együtt mentek el egy hétvégén a philadelphiai hadsereg-tengerészet mérkőzésre is. (Az akadémián töltött évek alatt Vernon minden nyáron és karácsonykor hazalátogatott Indianába. Olyankor Betty Pendletonnal is találkozgatott. Betty a középiskola elvégzése után beiratkozott egy közeli állami főiskolára, pedagógia szakra. Évente egyszer-kétszer, olyan különleges alkalmakkor, mint az első csókjuk napja vagy újév, együtt ünnepeltek, valami intimebb dolgot művelve, mint például egy kis óvatos petting - csakis ruhán át - vagy fekve csókolózás. E megszokott rutinon egyikük sem kívánt aztán változtatni.) Vernonhoz és Joannához a hétvégére csatlakozott még egy kadét, a fiú barátnak ugyan még nem nevezhető, de legközelebbi ismerőse, Duane Eller, meg a csaja a Columbiáról, egy Edith nevezetű, hihetetlenül harsány és erőszakos leányzó. Vernon sosem töltött még huzamosabb időt New York-i lány társaságában, de Edithet már elsőre is kifejezetten kiállhatatlannak találta. Heves Nixon- és Vietnam-ellenes nézeteket vallott, és úgy tűnt, annak ellenére, hogy barátja katonai pályára készül, az egyenruhásokat sem szívelheti. Az eredeti terv szerint a hétvége makulátlan, sőt kimondottan visszafogott szellemben telt volna, elvégre 1970-et írtak, amikorra az alkalmi szexuális kapcsolatok betörtek már a kollégiumok területére is. Vernon és Duane osztoztak az egyik motelszobán, míg a két lány egy másikon. A meccs előtti este pizzavacsorája közben azonban Edith folyton Joannát és Vernont sértegette („Ugra-bugra 63


kisasszony”, „Előre, keresztény katonák, Isten a mi oldalunkon áll!” meg ehhez hasonló kiszólásokkal), Duane pedig semmit sem tett a megfékezésére. Látva, Joannát mennyire idegesíti a másik lány, Vernon fölajánlotta, talán jobb lesz, ha ők ketten osztoznak majd egy szobán. A válasz készséges beleegyezés volt. Vernon addigi randevúikon semmiféle szexuális közeledési kísérletet nem tett Joanna felé. Figyelmes volt hozzá, néhányszor puszival búcsúzott el tőle, és a legutóbbi alkalommal szinte végig fogta a kezét. Mindig a lehető legilledelmesebben viselkedett, de egyébként sem maradtak szinte soha kettesben. Joanna tehát nem tudta, mire számíthat. Tetszett neki a csinos indianai kadét, és néhányszor eszébe is jutott, hogy randevúik esetleg valamiféle komolyabb kapcsolathoz vezethetnek, de Vernon még nem jelentett számára semmi különöset. Miután megtörtént a szobacsere (amelyet a részeg Edith csak tovább nehezített mindenkit megbotránkoztató, sikamlós megjegyzéseivel), a fiú körülményesen bocsánatot kért Joannától, és azt mondta, ha neki kellemetlen a helyzet, ő akár a kocsiban is elalhat. Szobájuk tipikus Holiday Innszoba volt, két franciaággyal. Joanna nevetett. - Tudom, hogy nem te tervelted ki az egészet - mondta. - Ha majd nem érzem biztonságban magam, átparancsollak a másik ágyba. Az első estén tévét néztek és elsörözgettek a szobában. Mindketten kissé kínosan érezték magukat. Lefekvés előtt néhány szinte már szenvedélyes csókot váltottak, nevetgéltek, aztán ki-ki ment a maga ágyába. A következő estén, hazatérve a mérkőzés utáni táncmulatságról, melyet a Haditengerészeti Akadémia rendezett egy belvárosi szállodában, Joanna és Vernon visszavonultak a szobájukba. Éjfél felé járt az idő. Átöltöztek farmerba, és a fiú épp a fogát mosta, amikor valaki bekopogott az ajtón. Joanna kinyitotta, és Duane Eller állt előtte, arcán fültől fülig érő, rettentő farkasvigyorral, kezét ökölbe szorítva valami apró tárgy körül. - Kibaszott jó ez a fű - mondta, a lány kezébe nyomva egy cigarettát. - Ki kell próbálnotok. - Azzal Duane egy újabb vad vigyorral gyorsan eltrappolt. Bölcsõ

64

Joanna eszes lány volt, de az meg se fordult a fejében, hogy barátja talán még sosem látott ilyesmit, nemhogy a szájába vette volna. Ő maga már vagy tucatszor szívott marihuánát az elmúlt négy év során, még a középiskola harmadik osztályában kezdve. Tetszett neki, ha az alkalmat és a társaságot megfelelőnek találta, de kerülte, ha nem bízott a körülötte levőkben. Vernonnal élvezte a hétvégét, és úgy gondolta, ez talán segít föloldani a fiú gátlásait. Vernon a marihuána fölkínálására bármely más helyzetben nemmel felelt volna, és nem csupán azért, mert elítélte a kábítószereket, hanem mert rettegett attól, hogy valami módon lelepleződhet, és kidobják az akadémiáról. De most itt volt vele ez a gyönyörű lány, ez a marylandi drukkervezér, s épp ő gyújtott rá a cigire, és kínálta oda neki. Joanna rögtön észrevette, hogy először szív füvet. Megmutatta neki, hogy kell bent tartani a füstöt, összelapítás nélkül fogni a cigarettát, és egy különleges csipesz (ezúttal az egyik hajcsatja) segítségével egészen végigszívni a csikket. Vernon azt képzelte, egyfajta részegség vesz majd erőt rajta. Meglepődött, hogy ehelyett inkább mind éberebb lesz. Legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak nekiállt az irodalomórán tanult-e a cummings-költeményeket szavalni. Aztán Joannával együtt nevetgélni kezdtek. Mindenen nevettek. Edithen, a futballon, a Haditengerészeti Akadémián, a szüleiken, még Vietnamon is. Úgy kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult. Őrjítő éhség fogta el őket. Dzsekit húztak, és kisétáltak a hideg decemberi éjszakába, hogy valami ennivalót keressenek. Kart karba öltve lépkedtek végig a fasorral övezett külvárosi utcán, és végül a moteltől úgy egy kilométernyire találtak is egy még nyitva tartó üzletet. Kólát vettek, meg burgonyaszirmot, Fritost, és Vernon legnagyobb meglepetésére egy csomag Ding Dongot. Joanna még a boltban kibontotta a burgonyaszirmos zacskót. Egyet Vernon szájába is rakott, aztán mindketten elégedetten „mmm”ögtek, és a pénztáros velük nevetett. A fiú, mint aki nem hisz saját ízlelőbimbóinak, úgy kóstolgatta a hajszálvékony krumpliszeleteket, míg a zacskó ki nem ürült, még jócskán útközben, vissza a motelba. Mikor a burgonyaszirmokkal végzett, Vernon egyszer csak dalra 65


fakadt, a „Maxwell’s Silver Hammer”-t énekelve a Beatlestől. Aztán Joanna is bekapcsolódott, és együtt fújták: „Bumm, bumm, Maxwell ezüst pörölye lecsapott a fejére...” A lány fölemelte a kezét, és játékosan megütögette a fiú fejét. Vernon egyszeriben gondtalannak, felszabadultnak érezte magát, mintha időtlen idők óta ismerné már Joannát. Karját a dereka köré fonta, és tüntetően megcsókolta, mikor besétáltak a motel kocsibejáróján. Apadión üldögéltek, körülöttük szétszórva a vásárolt rágcsálnivalók. Vernon bekapcsolta a rádiót. Egy klasszikus zenét sugárzó állomásra volt hangolva, javában szólt valami szimfónia. Vernont egészen megigézte a dallam. Életében először valósággal a fejében hallotta a zenekar egyes hangszereit külön-külön. Szinte látta maga előtt a színpadot, rajta a zenészeket, amint a vonót huzigálják hegedűjükön. Elbűvölte a zene, és izgalomba hozta. Elmondta Joannának, hogy úgy érzi, minden érzéke életre kelt. A lány örömmel fogadta Vemon kitárulkozását. Mikor a fiú föléhajolt, hogy megcsókolja, több volt, mint készséges. Ártatlanul, de egyre jobban belemelegedve csókolóztak, míg szólt a szimfónia. Aztán, mikor abbahagyták, és ettek egy kicsit, Joanna áthangolta a rádiót egy rock and roll állomásra. A műfajjal együtt megváltozott ölelkezésük tempója is. Az érzékeket ajzó, dübörgő hangok hatására csókjaik szaporábbá, szenvedélyesebbekké váltak. Izgalmában Vernon a földre döntötte Joannát, aztán már fekve csókolta, ahol érte, de ruháiktól még mindig nem szabadultak meg. Egészen elvarázsolta őket ébredező vágyuk. A rádióból fölhangzott a „Light My Fire” a Doorstól, és mire ez a dal véget ért, Vernon Allén Winters, az indianai Columbusból, az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájának harmadéves kadétja többé már nem volt szűz. „Haboztunk mert volt időnk, / A sárban fekszünk, nincs erőnk. / Bármit teszünk, elveszünk, / Máglyán ég el szerelmünk. / Gyere babám lobbants lángra!3 Vernon soha életében nem feledkezett még el önmagáról, de amikor Joanna végigsimított a farmer alól elődudorodó, duzzadt péniszén, mintha egy égig érő acél- és betonfal omlott volna 3

Földes László (Hobó) fordítása

Bölcsõ

66

le. Évekkel később még mindig csodálattal gondolt arra a vad szenvedélyre, ami akkor két-három percre hatalmába kerítette. Joanna szűnni nem akaró csókjai, a fű és a zene érzelmeket fölkorbácsoló ritmusa együtt túllendítették a küszöbön. Valósággal állattá változott. Még mindig a motelszoba padlóján fekve ráncigálni kezdte Joanna nadrágját; kis híján szétszaggatta, mire sikerült lejjebb tornásznia a csípőjéről. Aztán következett a bugyi. Félúton elakadt, mire Vernon durván lerángatta, s közben saját nadrágjából is próbált kiszabadulni. Joanna halk hangon igyekezett csillapítani a fiút, győzködve, hogy talán jobb lenne az ágyon. Hogy kényelmesebb lenne legalább a cipőt levenni, ne kelljen a bokájukra teke-redő nadrággal küszködve szeretkezniük. Vernon azonban messze járt. Hosszú évek visszafojtottsága képtelenné tette saját áradó vágya megzabolázására. Megszállottan törtetett a cél felé. Joannára mászott, arcán riasztóan komoly kifejezéssel. Először a lány megrémült tőle, de ez csak tovább növelte izgalmát. Vernon pár másodpercig küszködött (a „Light My Fire” eszelős, instrumentális részénél tartott épp), hogy megtalálja a megfelelő helyet, majd váratlanul, erőszakosan hatolt belé. Joanna érezte a lökéseit egyszer, kétszer, aztán a fiú testén reszketés futott végig. Az egész tán tíz másodpercbe se telt. A lány ösztönösen megértette, hogy ez lehetett neki az első alkalom, és az ebből fakadó öröm feledtette vele az ügyesség és a gyengédség hiányát. Vernon szó nélkül elaludt, ott, a padlón, Joanna mellett. A lány fölállt, az ágyhoz sétált, lehúzta róla a takarót, aztán Vernon ölébe kucorodott, és magukra terítette a pokrócot. Mosolyogva nyomta el az álom, miközben még egyre a mellette fekvő indianai fiú furcsa viselkedésén gondolkodott. Azt azonban tudta, most már különlegesek egymás számára. De hogy mennyire, az Joanna számára sohasem derült ki. Mikor Vernon az éjszaka közepén fölriadt, elöntötte a bűntudat. Képtelen volt megemészteni, hogy füvet szívott, aztán pedig valósággal megerőszakolt egy lányt, akit alig ismert. Elvesztette az uralmat önmaga fölött. Nem bírta megfékezni magát, és egyértelműen túllépett a helyénvalóság határán. Összerezzent, mikor arra gondolt, mit szólnának a 67


szülei (sőt, ami még rosszabb, Betty és Pendleton atya), ha látták volna, amit az imént művelt. A bűntudat aztán átadta helyét a rémületnek. Vernon maga elé képzelte, hogy Joanna teherbe esik, és neki ott kell hagynia Annapolist, feleségül vennie őt (Mit csinálhatna akkor? Mi más lehetne belőle, ha nem tengerésztiszt?), és persze mindent megmagyarázni a szüleinek és Pendletonéknak. Ráadásul az is eszébe jutott, hogy a motelre razzia csap le, és a rendőrök megtalálják a csíptetőbe fogott füves cigaretta csikkjét. Akkor előbb kábítószer-élvezetért kirúgnák az akadémiáról, és aztán derülne ki a lány terhessége. Vernon Winters most már igazán megrémült. Philadelphia külvárosában, egy motelszoba padlóján fekve, vasárnap hajnali háromkor imádkozni kezdett. - Édes Istenem - kezdte, először könyörögve saját magáért azóta, hogy a PKV-teszten átesett engedd megúsznom ezt, és ígérem, a legfegyelmezettebb tengerésztiszt lesz belőlem, akit valaha láttál. Egész életemet istenfélő hazám védelmének szentelem. Kérlek, segíts! Vernonnak végül sikerült ismét elaludnia. Álma azonban zavaros volt, nyugtalanító. Egyszer kadétegyenruhába öltözve látta magát, de a columbusi presbiteriánus templom színpadán. A húsvéti ünnepség zajlott, és ő játszotta Krisztust, maga után húzva a keresztet a Golgotára. Az alkotmány éles pereme keresztülvágta uniformisát, és Vernont nyugtalanította, hogy egy ellenőrzésen ezt szemére vethetik. Megbotlott és elzuhant, a kereszt, félelmét igazolva, még mélyebbre hasított. Látta, a karján vércsík fut végig. „Feszítsétek keresztre!” - hallotta álmában a kiáltozást mindenfelől. „Feszítsétek keresztre!” - ordította egy csapat a bámészkodók között, Vernon azonban hiába kereste őket, szeme nem látott át a jupiterlámpák erős fényén. Verítékben fürödve ébredt. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Aztán érzelmei ismét végighaladtak ugyanazon a skálán, amin korábban, éjszakai imádkozása idején: undorból csüggedésen át a rémületig. Joanna amint fölébredt, elhalmozta őt kedvességével és gyengédségével, Vernon azonban nagyon távolinak tűnt. Viselkedését azzal magyarázta, hogy aggódik a közeledő vizsgaidőszak miatt. Joanna párszor megpróbálta szóba hozni Bölcsõ

68

az éjszaka történteket, de a fiú minden alkalommal gyorsan témát váltott. Vernon végigszenvedte a késői reggelit, és az utat vissza College Parkba, Joanna diákszállására. A lány búcsúzáskor megpróbálkozott még egy jelentőségteljes csókkal, de a fiú nem viszonozta. Ő épp igyekezett elfelejteni az egész hétvégét. Annapolisi szobája magányában bűnbánóan ismét alkut ajánlott az Úrnak, csak ép bőrrel megússza ezt az incidenst. Vernon Winters kadét állta a szavát. Nemcsak soha többé nem találkozott Joanna Carr-ral (a lány néhányszor fölhívta, de nem érte el, két levele is megválaszolatlan maradt, végül föladta), de Annapolisban eltöltött utolsó tizennyolc hónapja alatt egyáltalán nem randevúzott senkivel. Minden energiáját a tanulásba ölte, és a kápolnát is szorgosan látogatta, hetente kétszer, ahogy azt az Úrnak megígérte. Kitüntetéssel végezte el az akadémiát, és első szolgálatára egy óriás repülőgép-hordozóra vezényelték. Két évvel később, 1974 júniusában, miután Betty Pendleton is elvégezte a főiskolát, és tanári diplomát szerzett, összeházasodtak a columbusi presbiteriánus templomban, ahol tucatnyi esztendővel korábban Józsefet és Máriát játszották. A virginiai Norfolkba költöztek, és Vernon azt hitte, az élete nyugodt mederbe terelődött végre. Hosszú utakra jár majd a tengereken, kettő között pedig rövid időt tölt otthon Bettyvel és majdan a gyerekekkel. Rendszeresen megköszönte az Úrnak, amiért megtartotta az alku rá eső részét, és életét annak szentelte, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének legkiválóbb tisztjévé váljon. A róla készült jelentések kivétel nélkül dicsérték megbízhatóságát és alaposságát. Parancsnokai nyíltan a szemébe mondták, egyszer admirális lesz belőle. De aztán jött Líbia. Vagy pontosabban a hazatérés a líbiai akció után. A Kadhafi elleni amerikai támadást követően ugyanis Vernon Winters számára az egész világ megváltozott.

69


7

C

nyugszékekben ültek a Florida Queen orrában, arccal előre, az óceán és a meleg tüzű délutáni nap felé. Carol levette lila blúzát, alóla előtűnt egy kék egyberészes fürdőruha, fehér pamutnadrágjától azonban nem vált meg. Troy csupán egy fehér szörföltözetet viselt, mely jó darabon elfedte gyönyörű fekete combját is. Teste sovány volt, és izmos, egészséges, de nem túlpumpált. Élénk hangon beszélgettek mindenféléről, közben fel-felnevettek. Mögöttük, a vászontető alatt Nick Williams Fred Exley könyvét az Egy rajongó feljegyzéseit olvasta. Olykor-olykor pár pillanatra fölnézett a másik kettőre, aztán visszatért olvasmányához. - Szóval miért nem ment főiskolára? - kérdezte Carol Troyt. - Hisz a képességei nyilván megvoltak. Fantasztikus mérnök lehetett volna magából. Troy fölállt, levette a napszemüvegét, és a korláthoz sétált. - A bátyám, Jamie ugyanezt mondta - felelte lassan, a néma óceánt bámulva. - De túlontúl vad voltam. Amikor végül elvégeztem a középiskolát, éhesen vártam már, hogy megismerhessem az életet. Szóval szedtem a sátorfámat. Pár évig az Államokat és Kanadát jártam. - Akkor ismerkedett meg az elektronikával? - kérdezte Carol. Megnézte az óráját, hogy lássa, mennyi az idő. - Az később volt, sokkal később - válaszolta Troy elmerengve. - Az a két év csavargás semmire sem tanított Bölcsõ 70 AROL ÉS TROY

meg, csak arra, hogy maradhatok életben egymagamra utalva. No meg hogy milyen fekete gyereknek lenni a fehérek világában. - Carolra pillantott, de nem vett rajta észre semmiféle reakciót. - Legalább száz különféle munkám volt - folytatta, tekintetét visszafordítva az óceánra. Dolgoztam mint szakács, kifutófiú, bárpincér, építőmunkás. Még úszást is tanítottam egy magánklubban. Voltam londiner egy üdülőszállóban, karbantartó egy golfpályán... - Troy fölnevetett, és megint megfordult, hogy lássa, figyeli-e Carol. - De szerintem úgysem érdekli ez magát... - Dehogynem - vágta rá a nő -, lenyűgöző ez a sokoldalúság. Épp azt próbálom elképzelni, hogy nézhetett ki szállodai egyenruhában. És ha Nick nagyfőnöknek igaza van, úgyis beletelik még tíz percbe, míg elérjük az úti célunkat. - Lejjebb eresztette a hangját. - Maga legalább beszél. A professzor nem mestere a társasági életnek. - Fekete bőrű londinernek lenni egy dél-mississippi üdülőszállóban megtanított sok mindenre - kezdett bele ismét Troy, arcán szétterülő mosollyal. Imádott az életéről mesélni. Szeretett a társaság középpontjába kerülni. - Képzelje el, angyalkám, tizennyolc évesen kacsintott rám a szerencse, és kerültem állásba a jó öreg Gulfport Innben, a tengerparton. Koszt-kvártély, plusz a borravaló. A világ tetején éreztem magam. Legalábbis, míg a londinerfőnök, egy Fish nevű, képtelenül apró termetű pasas ki nem kísért a barakkokhoz, ahol a társaim meg a konyhaszemélyzet lakott, és úgy mutatott be nekik, mint az „új nigger fiút”. Elejtett szavakból aztán rájöttem, a szálloda bajba került a vezetőség faji előítéletei miatt, és az én alkalmazásom erre született válaszul. A szobám épp a golfpálya tizenkettes szakaszára nézett. Volt benne egy kis priccs, egy falba épített ruhásszekrény, egy asztalszerűség, rajta hordozható lámpa, egy mosdó, hogy megmoshassam a fogam és az arcom; hat hétig éltem így. Az épület másik végébe jártam fürdeni, a közös zuhanyzóba, de amint oda beléptem, mindenki más eltűnt. Miamiban, a középiskolában szinte az összes tanuló vagy kubai volt, vagy fekete, vagy mindkettő. így aztán a fehérekről semmit sem tudtam. A könyvekből és a tévéből összeállítottam magamnak egy fantáziaképet, ami csinosnak, 71


értelmesnek, jól neveltnek és gazdagnak mutatta őket. Hah! Ez az álomkép gyorsan szertefoszlott. El se hinné, micsoda fazonok dolgoztak abban a szállodában. A londinerfőnök, Fish minden este együtt szívta a füvet a tizenhat éves fiával, Dannyvel, és arról álmodozott, hogy egyszer valamelyik kiürült szobában ráakad egy kalap pénzre. Életében egyetlen eredményt ért el: halála napjáig minden reggel jól megkefélte a kamrában Marie-t, a séf feleségét. Volt a londinerek között egy szegény, magányos lélek, akit Szent Johnnak hívtak, mert észlény szülei azt hitték, a „Szent” szabályos keresztnév. A szájában hat fog árválkodott, vastag szemüveget viselt, és a bal szeme alatt hatalmas duzzanat éktelenkedett. Szent John tudta, milyen csúnya, és egyfolytában attól rettegett, hogy a kinézete miatt egyszer elveszti az állását. Fish persze ezért könyörtelenül kihasználta őt, a legmocskosabb melókat sózva a nyakába, ráadásul a borravalója egy részét is rendszeresen elzsarolta. A többiek is kigúnyolták, ha alkalmuk adódott rá, idióta tréfáik céltáblájává tették. Egy éjszaka csöndben üldögéltem a szobámban, és egy könyvet olvastam, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Azt mondtam, szabad, mire Szent John nyitott be. Zavartnak, szinte már tébolyultnak látszott. Egyik kezében egy kis játékdobozt szorongatott, a másikban pedig egy hatüveges sörösrekeszt. Vártam pár másodpercig, aztán megkérdeztem, mit akar. Idegesen pillantott körbe, majd visszakérdezett, tudok-e sakkozni. Mikor mondtam, hogy igen, és hozzátettem, örülnék most egy partinak, Szent John szája a füléig húzódott, és valamit mormolt, mennyire boldog, amiért végre játszhat valakivel. Beinvitáltam, aztán játszottunk, beszélgettünk és söröztünk vagy két órán át. Kilencedik gyereknek született egy szegény, egyszerű, mississippi családba. Játék közben mintegy mellékesen azt is megjegyezte, kissé tétovázott, meg merjen-e kérdezni engem, hisz Fish és Miller azt mondták, egy nigger túl hülye a sakkhoz. Szent John és én barátok lettünk, legalábbis ahhoz hasonlók, arra a néhány hétre, amit ott töltöttem. A legmélyebb kötelék kapcsolt össze minket: mindketten kívülállók voltunk a Gulfport Inn személyzete által kreált Bölcsõ

72

furcsa társadalmi rendben. Szent John ismertetett meg a déli fehérek négerekkel kapcsolatos legtöbb tévhitével. - Troy fölnevetett. - Tudja, egy éjszaka még a fürdőbe is utánam jött, hogy saját szemével meggyőződjön róla, az enyém se sokkal nagyobb, mint az övé. Visszaült a nyugágyba, és megint Carolra pillantott. A nő mosolygott. Nehéz lett volna komoly arccal végighallgatni Troy történeteit. Olyan átéléssel és bájjal tudta előadni őket. A tető alatt Nick is félrerakta a könyvét, és a társalgást figyelte. - Aztán ott volt az óriás Farrell, egy huszonvalahány éves fickó, aki pont úgy nézett ki, mint Elvis Presley. Olcsó szesszel látta el a szállóvendégeket, hívásra testőrfeladatokat is vállalt, és a fogyóeszközkészlet fölöslegeit a nővére boltjában piacra dobta. Kibérelte a szobám egyik sarkát, hogy ott tárolja a piát. Micsoda figura volt! Nagyobb csoportok reggelije után a maradék narancsdzsúzokat a kancsókból üvegekbe töltötte, aztán újra eladta. Egyik reggel a szállodaigazgató rátalált a haliból nyíló helyiségek egyikében egy rekesznyire, és követelte, hogy mondják meg neki, mi folyik a háta mögött. Farrell elkapta a grabancomat, és kicipelt az épületből. Ott elmondta, üzletet akar ajánlani. Ha magamra vállalom a dzsúszok ellopását, ad nekem húsz dollárt. Elmagyarázta, hogy ha én ismerem be, velem nem történik semmi, mert a niggerek közismerten enyves-kezűek. De ha őt kapják rajta, elvesztené az állását... Nick kilépett a vászontető árnyékából. - Nem szívesen szakítlak félbe - szólt, hangjában gúnyos éllel -, de a navigációs komputer szerint elértük a kijelölt terület déli határát. - Visszaadta a térképet Carolnak. - Kösz, professzor - nevetett Troy -, azt hiszem, megmentetted a hölgyet attól, hogy lyukat beszéljek a hasába. - Oda sétált, ahol a láda tetejére fölállították a megfigyelőberendezéseket, a vászontető mellé. Bekapcsolta az áramellátást. - Hé, angyalkám, most már elmesélhetné, hogyan működik ez az egész. Dalé Michaels óceánteleszkópja minden fix beállításon három, jóformán egyidejű képet készített. Az elsőt a normális, látható fénytartományban, a másodikat ugyanarról a területről infravörösben, a harmadikra pedig egy 73


szonárjelek kivetítette, összetett ábrát rajzolt fel. Ez utóbbi alegység nem adott valami éles képet, csupán a tárgyak körvonalait mutatta meg. Ezzel szemben sokkal mélyebbre lehatolhatott, mint akár a látható fényű, illetve az infravörös érzékelők, és még akkor is használható eredményt produkált, ha a hajó alatt zavaros volt a víz. A teleszkóp szinte bármely vízi jármű aljára fölerősítve negyvenfoknyit tudott előre-hátra mozogni, eltérve a függőleges síktól, egy beépített kis motor segítségével. A megfigyelés rendjét általában egy előre beprogramozott terv szabta meg. Ennek részleteit, valamint a teleszkóp szükséges optikai határértékeit a rendszer mikroprocesszora őrizte, ám a kezelő bármikor változtathatott az adatokon a billentyűzetet igénybe véve. A beérkező adatokat a hajóra cipelt többi elektronikus berendezés hajszálvékony optikai kábeleken kapta meg. Ennek kötegei végigfutottak a hajó oldalán. Az előállított képeknek aztán mintegy tíz százaléka került (némi vázlatosabb javítgatás után) a képernyőre. Azonban a teljes mennyiséget elraktározta az a száz gigabites memóriaegység, mely a navigációs berendezés és a teleszkópot irányító szervomotoros vezérlés közé került. Az áramkörökön minden tíz millimásodpercben impulzus futott végig, a felvevő célirányát és a hajó pozícióját minden expozíció alkalmával eltárolva egyetlen óriási fájlba. A monitor mellett, a láda tetején, de épp átellenben a memóriaegységgel helyezkedett el a vezérlőpanel. Dr. Dalé Michaelst és az MOI-t ügyes találmányaik tették ismertté az egész világon, ugyanakkor ezeknek a zseniális berendezéseknek a kezelése korántsem volt egyszerű feladat. Noha Dalé megpróbálta Carolt megismertetni a rendszer működésével, még az indulása előtti éjszakán, Miamiban, de szinte teljesen hiába. Végül kétségbeesésében a férfi egy egyszerű mozaikprogramot táplált a mikroprocesszorba, mely szabályos darabonként föltérképezi a hajó alatti tengerkörzetet. Aztán az optikai jelfogókat normális hibaszűrési értékekre állította be, és Carol lelkére kötötte, hogy ne nyúljon semmihez. - Csak annyi a teendőd - mondta dr. Michaels, miközben gondosan elhelyezte a vezérlőpanelt a kombi csomagterében Bölcsõ

74

hogy megnyomd az indítógombot. Aztán takard le a billentyűzetet, nehogy valaki véletlenül is elbaltázzon benne valamit! Carol tehát egy mukkot sem tudott volna mondani Troynak arról, hogyan működik az egész. Odasétált mellé, kezét a vállára tette, és félszegen elvigyorodott. - Nem szívesen okozok csalódást, kedves érdeklődő barátom, de semmi többet nem tudok erről a berendezésről, mint amennyit már a felállításakor elmondtam. A működtetéséhez csak áram alá kell helyeznünk, amit már meg is tett, aztán megnyomni ezt a gombot. - Azzal lenyomta az INDÍT feliratú gombot a panelen. A színes monitoron azonnal megjelent a tiszta óceán képe, úgy tizenöt méternyire a hajó alatt. Megdöbbentően élesen látszott minden. Mindhárman elbűvölve figyelték, amint egy pörölycápa úszik át apró, szürke halak egész seregén, félelmetes suhanása közben százával nyeldekelve őket. - Amennyire én fölfogtam - folytatta Carol, míg a két férfi földbe gyökerezett lábbal tovább bámulta a monitort -, a teleszkóp-berendezés aztán már mindent önállóan végez, egy a szoftverben elraktározott, előre elkészített programot követve. Nyilvánvalóan itt a monitoron mi is látjuk azt, amit ő. Legalábbis a képek vizuális részét. Az ezzel egyidejűleg készülő infravörös és szonárfelvételeket a memória rögzíti. A barátom az MOI-nál (nem akarta őket még jobban fölizgatni Dalé nevének említésével) megpróbálta elmagyarázni, hogyan válthatnék át az infravörös vagy a szonárképre, de nem volt valami egyszerű. Az ember azt gondolná, elég megnyomni az „I” vagy az „S” gombot. Hát nem. Legalább egy tucat parancsot be kell táplálni, hogy a gép kiválassza a monitorba érkező megfelelő jelcsomagot. Troy csak bámult. Nemcsak az óceánteleszkóp nyűgözte le, hanem az is, ahogy Carol, a gépészetben és elektronikában igencsak járatlan nő, ösztönösen is rátapintott a dolgok lényegére. - Az infravörös jelfogó valószínűleg a hőkisugárzást érzékeli - mondta a férfi lassan -, hajói emlékszem középiskolai tanulmányaimra. De a víz alatti hőmérsékletváltozások mit árulhatnak el a bálnákról? 75


Ezen a ponton Nick Williams megcsóválta a fejét, és elfordult a képernyőtől. Ráébredt, hogy minden hiába, képtelen követni a mindinkább műszaki eszmecsere menetét, de nem szívesen ismerte volna be tudatlanságát Carol és Troy előtt. Azt azonban egy percig sem hitte, hogy a nő ezt az elektronikus csodamasinát a szokott vándorlási úttól elkóborolt bálnák fölkutatására hozta magával. Odasétált a kis hűtőszekrényhez, és kivett egy újabb sört. - Ezek szerint, hajói értem, a következő két órában körbekörbe mászkálunk majd a hajóval, míg maga bálnákat keres a képernyőn? Nick gúnyos megjegyzése egyértelmű kihívásként hangzott. Valósággal kettéhasította azt a meleg, barátságos viszonyt, amely lassan Carol és Troy közt kialakult. Az újságírónőt ismét földühítette Nick magatartása, és egész szólavinával vágott vissza. - Ez volt a terv, Mr. Williams, amit még Key Westben elmondtam magának. Troytól azonban azt hallom, maga afféle kincsvadász. Legalábbis az volt néhány éve még. És mivel úgy látom, sikerült meggyőznie magát, hogy én valójában kincset keresek, gondolom, szeretne ideülni mellém, és a képernyőt figyelni, nehogy véletlenül egy bálnát is elszalasszak. Vagy kincset, ahogy tetszik. Nick és Carol pár pillanatig némán bámulták egymást. Aztán Troy közébük lépett. - Nézd, professzor... és maga is figyeljen, angyalkám... nem is próbálom megérteni, miért akarjátok folyton átharapni egymás torkát, de kezd már elegem lenni belőle. Miért nem tudtok nyugton maradni legalább egy kicsit? Hisz végül is tette hozzá, előbb Nickre, aztán Carolra pillantva - ha merülésre kerül a sor, együtt kell mennetek. Egymástól függ majd az életetek. Úgyhogy elég legyen! Carol vállat vont, és bólintott. - Részemről rendben - mondta. De mivel Nicktől semmiféle válasz nem érkezett, megeresztett még egy megjegyzést. - Feltéve, ha Mr. Williams ráébred felelősségére, és elég józan marad egy merüléshez. Nick szeme mérgesen villant. Aztán odasétált a hajókorláthoz, és frissen kinyitott sörét drámai gesztussal a tengerbe öntötte. Bölcsõ

76

- Miattam nem kell aggódnia, kis szívem - szólalt meg erőltetett mosollyal -, tudok vigyázni magamra. A saját dolgával törődjön inkább!

Az óceánteleszkóp mikroprocesszora tartalmazott egy különleges riasztószubrutint, amely telefoncsörgéshez hasonló hangjelzéssel adta tudtul, ha valami a programban előre nem szabályzott szituáció állt elő. Carol kérésére Dalé Michaels személyesen változtatta meg a szokásos algoritmust, nem sokkal a Key Westre indulás előtt. A riasztó így most már jelzett minden a képmezőn áthaladó nagyobb testű élőlény, illetve a megfelelő méretű, tengerfenéken nyugvó, „ismeretlen” tárgy észlelésekor. Miután a férfi befejezte az apró változtatás logikai tervét, és elsőrendű fontosságú munkaként átküldte a szoftverrészlegnek programozásra és tesztelésre, Dalé magában elmosolyodott. Szórakoztatta, hogy ezzel Carol bűntársává válik. Ez a ravasz technológiai mesterfogás minden bizonnyal meggyőzi majd a nő útitársait a bálnakutató-mese őszinteségéről. Ugyanakkor a riasztó azt is jelzi, amit Carol valójában keres: az elkóborolt (és titkos) haditengerészeti rakéta kísérleti példányát - már amennyiben a hajó áthalad fölötte. Mindkét riasztóalgoritmus alapszerkezetét könnyű volt megérteni. Egy mozgó állat azonosításához elegendő kéthárom, töredék-másodperces időeltéréssel készült képet egymásra kopírozni (mindezt akármelyik hullámhossztartományban, bár a látható fény pontosabb eredményt szolgáltat), aztán összevetni az adatokat, feltételezve, hogy a látótér nagyobbik része változatlan maradt. Jelentősebb eltérések (képről képre vándorló, zárt ponthalmazok) egy nagyobb testű, mozgó élőlény jelenlétét sugallják. A látómezőbe került idegen tárgy meghatározására a riasztóalgoritmus kihasználta a teleszkóp adatelemző rendszerének kiterjedt memóriáját. A közel egy időpontban készült infravörös és vizuális képeket elraktározta, aztán végigfuttatott rajtuk egy durvább azonosító programot a mindkét hullámhosszrégióra érvényes formaparaméteregyeztető információállomány segítségével. E paramétereket hosszú évek aprólékos munkájával dolgozták ki az MOI-ban, 77


betáplálva minden normális dolgot (növényeket, állatokat, korallalakzatokat stb.), ami csak föltűnhet a tenger fenekén a floridai szigetvilág környékén. Mindenféle nagyobb tárgy, amely nem illeszkedik ebbe a meglévő adatbázisba, jelet kap, és a riasztó megszólal. Ez szükségtelenné tette, hogy az ember birkatürelemmel ott üldögéljen a képernyő előtt, és a megjelenő képeket fürkéssze. Még Troy is, aki saját bevallása szerint „tudásfüggőségben” szenvedett, és szinte csillapíthatatlan érdeklődéssel fogadott minden újdonságot, belefáradt egy idő után a monitor bámulásába, különösen, mikor a hajó mélyebb vizekre ért, és a képeken egyre kevesebb látszott. A teleszkóp aktiválása után úgy húsz perccel egy magányos cápapár szólaltatta meg a riasztót, rövid izgalmat keltve a fedélzeten, de aztán hosszú ideig semmi sem történt. Mikor a délután lassan már alkonyatba hajlott, Nicken egyre jobban úrrá lett a türelmetlenség. - Nem is tudom, miért hagytam rábeszélni magam erre az értelmetlenségre - dünnyögte maga elé. - Inkább előkészíthettük volna a hajót a hétvégére. Carol oda se figyelt Nick megjegyzésére, hanem még egyszer végignézte a térképet. Délről észak felé haladva átszelték már a területet, melyet ő és Dalé határoztak meg, és most lassan keleti irányba tartottak annak északi határán. A kutatási körzetet a férfi következtetései adták meg, melyeket a haditengerészet kérdései alapján vont le. Ha ő is föltesz néhányat, valószínűleg pontosabban körülhatárolhatta volna a területet, de nem akarta fölkelteni a gyanakvásukat. Carol tudta jól, amit most csinálnak, az olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban, ugyanakkor azzal is tisztában volt, megéri, hisz a tét nem akármekkora. Ha rátalálna egy titkos haditengerészeti rakétára, amely egy lakott terület közelében zuhant le, sőt, le is fényképezhetné... Micsoda fogás volna! Most azonban már ő is türelmetlenkedni kezdett, az induláskor érzett izgalom nyomtalanul eltűnt belőle a hosszúra nyúló délután során. Hamarosan meg kell fordulniuk, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek Key Westbe. Na mindegy - mondta magában belenyugvással legalább megpróbáltam. És ahogy apám mondta mindig: ha nincs kockázat, nincs nyereség. Bölcsõ

78

Egész a hajó orrában állt, amikor hirtelen fölhangzott a riasztócsengő a monitor melletti memóriaegység felől. Egy csörgés, kettő, aztán rövid szünet. Egy harmadik jelzés következett, és közvetlenül utána egy negyedik. Carol izgatottan rohant oda a monitorhoz. - Állítsa meg a hajót! - kiáltotta parancsolóan Nicknek, de elkésett. Mire a képernyő elé ért, a riasztó elhallgatott, és már semmit sem látott. - Forduljon meg, forduljon meg! ordította elkeseredetten, észre sem véve, Nick megint milyen dühösen bámul rá. - Igenis, kapitány - mondta a férfi, olyan erővel tekerve meg a kormánykereket, hogy Carol elveszítette az egyensúlyát. A monitor és a többi elektronikus berendezés lassan szánkázni kezdett alkalmi állványa széle felé; Troy mentette meg őket az utolsó pillanatban. A Florida Queen élesen irányt változtatott. Az óceán felszíne nyugodt volt, mégis egy kis hullám csapott át a korláton a fedélzet vízhez közelebb dőlő oldalán, térdtől lefelé eláztatva Carolt. Pamutnadrágja szára lábikráira tapadt. Fehér teniszcipője és zoknija teleszívta magát. Nick meg sem próbálta eltitkolni, milyen jól szórakozik. Carol már ott tartott, hogy nekiugrik, de a riasztó újabb csengése elvonta a figyelmét. Óvatosan egyensúlyozva a sikamlós deszkákon, miközben a hajó fölegyenesedett, meglátta a képernyőn, alattuk korallzátony húzódik. Még mélyebben pedig, alig kivehetően, három kis kardszárnyú delfin úszott, ugyanolyanok, amilyeneket reggel látott a Deer Key-i parton. Látszólag céltalanul keringtek. De ez még nem volt minden. A kiírt különleges kód arról árulkodott, hogy valahol a képmezőben vagy annak közeli környékén egy idegen tárgy is található. Carol nem tudta visszatartani izgalmát. Tapsolni kezdett. - Horgonyozzunk le, kérem! - kiáltotta, aztán fölnevetett. Látta, hogy Troy már le is dobta a horgonyt a fedélzetről. *** Pár perccel később Carol sietve bújt bele fölfújható mellényébe a hajó hátsó részén, a vászontetős kormányállás mögött. Maszkja és uszonyai leellenőrizve hevertek mellette 79


a fedélzeten. Troy segített föladni rá a beleépített levegőpalacktól súlyos mellényt. - Ne aggódjon Nick miatt! - mondta. - Ma egy kicsit harapós, talán mert a Harvard elvesztette a kosárlabdameccset, de azért még kitűnő búvár. Ráadásul a szigeteken a legjobb oktatónak is tartják. - Elvigyorodott. Elvégre pár hónapja engem is megtanított, pedig mi állítólag még úszni sem tudunk. Carol elmosolyodott, és a fejét csóválta. - Maga folyton viccel? - kérdezte. Szabad kezét becsúsztatta a mellény karlyukába; ez is megvolt. - Apropó folytatta halkan -, ahhoz képest, hogy ennyire profi, a barátja meglehetősen elaggott felszereléseket használ. - Bánta már, amiért saját búvárruháját a kocsiban hagyta. Dale-lel mindig abban merült; mindenféle újdonsággal föl volt szerelve, például automata lebegésszabályzóval meg egy tökéletesen a víz alatti kamera számára méretezett zsebbel. Miután azonban a kikötőparancsnokságon akkora hűhót csaptak az elektronikai berendezések miatt, úgy döntött, inkább nem csigázza tovább az érdeklődésüket modern mellényével. - Nick úgy gondolja, azok az újmódi cuccok túlságosan megkönnyítik a búvár dolgát. Ő szereti, ha az embernek kézzel kell beszabályoznia a lebegési szintet... így jobban tudatában van, milyen mélyre merült. - Troy végignézett Carolon. - Maga elég könnyű. Talán az öv önmagában is elég lesz. Szokott súlyokat használni? Carol megrázta a fejét, és dereka köré csatolta az övét. A kormányállást megkerülve Nick is hátrajött, maszkját és uszonyait a kezében hozva. Levegőpalackos mellényét és az ólomövét már fölvette. - Azok a maga bálnái azóta se moccantak odalent mondta. - Sose láttam még így egy helyen megmaradni őket. - Átadott a nőnek egy darab bagót. Carol bekente vele a maszk belső oldalát (a párásodást megakadályozandó), miközben Nick a háta mögé sétált. Megnézte a tartály mérőműszerét, ellenőrizte a szelepeket és a tartalékcsutorát, amit szükség esetén neki kellene használnia. A felszerelés átnézése közben Nick elbeszélgetett Carollal. Bölcsõ

80

- Maga a fizető vendég - kezdte, szinte már barátságos hangon -, szóval odalent nagyjából oda megyünk majd, ahová akarja. A merülés nem lesz nehéz, a tengerfenék mindössze tizenöt méterre húzódik alattunk. Mindazonáltal — Nick Carol elé lépett, és egyenesen a szemébe nézett - szeretném, ha egy dolgot megértene. Ez a hajó az enyém, így én tartozom felelősséggel a fedélzetére lépő emberek biztonságáért. Ez magára is vonatkozik, akár tetszik, akár nem. Mielőtt lemerülünk, szeretném, ha megígérné, hogy rám bízza az irányítást a víz alatt. Carol észrevette, Nick igyekszik diplomatikusan előadni a mondandóját. Még az is keresztülfutott az agyán, hogy a férfi egész jól fest a búvárruhában. Úgy döntött, nagylelkű lesz. - Megígérem - mondta. - De még valamit hadd jegyezzek meg, mielőtt lemerülünk. Ne feledje, riporter vagyok. Fényképezőgépet viszek magammal, és néha esetleg oldalba bököm majd, hogy menjen arrébb, mert belelóg a képbe. Előre kérem, ne sértődjön meg. Nick elmosolyodott. - Rendben - felelte -, megpróbálom nem elfelejteni. Carol fölhúzta az uszonyait és a maszkot. Aztán fogta a víz alatti fényképezőgép szíját, és átvetette a vállán. Troy segített összekapcsolni a hátán. Nick a fedélzet szélén ült, ott, ahol egy kisebb szakaszon hiányzott a korlát, a durván összetákolt létra mellett, melyet Troy az imént rakott ki. - Megnéztem, milyen a víz - szólt. - A felszín közelében elég erős az áramlás. Ereszkedjünk le a horgonykötél mentén, míg el nem éljük a feneket! Onnantól maga szabhatja meg az irányt. Nick háttal az óceánba bukott. Egy pillanattal később föl is bukkant, a vizet taposva. Carol viszonozta a feltartott hüvelykujj jelét (ami a búvároknál annyit jelent, minden rendben), és ő is leült az alacsony hajópalánkra. Troy segített neki még egyszer utoljára eligazgatni magán a mellényt. - Sok szerencsét, angyalkám! - mondta a férfi. - Remélem, megtalálja, amit keres. De legyen óvatos! Carol a szájába rakta a csutorát, nagy levegőt vett, aztán Nickhez hasonlóan háttal a vízbe bukfencezett. Az óceán hűsen ölelte körül napsütötte hátát. Néhány másodperc múlva csatlakozott Nickhez a horgonykötélnél, és mindketten 81


megismételték a feltartott hüvelykujj jelét. A férfi haladt elöl. A kezével kapaszkodva húzta magát lefelé, óvatosan, sosem engedve el teljesen a kötelet. Carol vigyázva követte. Bőrén érezte azt az erős áramlatot, melyet Nick említett. Belekapaszkodott, megpróbálta elrángatni a kötéltől, de neki is sikerült megtartania magát. Minden két, két és fél méter után Nick megállt, hogy kiegyenlítődjön a nyomás a fülében, és fölnézett, Carol gond nélkül követi-e. Aztán folytatta az ereszkedést. Nem volt sok látnivaló, míg el nem érték a korallzátony csúcsát. A teleszkóp képei olyan élesen mutatták, hogy teljesen félrevezették őket. A harsány színekben tobzódó, növényektől és állatoktól nyüzsgő zátonyt az automata fókuszos optikai rendszer úgy éreztette, mintha közvetlenül alattuk lenne. Tíz méter azonban hosszú út lefelé. Egy háromemeletes épület is elfért volna a Florida Queen alatt, anélkül hogy a hajó fenekét érintené. Amikor végül elérték a zátonyba fúródott horgonyt, Carol rádöbbent, hogy hibát követett el. Nem véste emlékezetébe a környező tengerfenék jellegzetességeit, így fogalma sem volt, milyen irányban keressék a delfineket. Rövid szemrehányást tett magának, amiért nem figyelte meg alaposabban a monitor képét. Na jó - gondolta aztán most már úgyis mindegy. Egyszerűen kinézek magamnak egy irányt, és elindulok arra. Mellesleg azt sem tudom, az a titokzatos tárgy merre lehet. A látási viszonyok nagyon jók voltak, tizenöt-húsz méter minden irányban. Carol állított kicsit a lebegési mélységen, aztán egy résre mutatott két korallépítmény között. Mindkettőt benőtték a moszatok és a tengeri rózsák. Nick bólintott. Karját oldalához szorítva, hogy csökkentse a víz ellenállását, Carol elrugaszkodott, és lefelé indult, uszonyaival hajtva magát, a rés irányába. Nick elismerően, sőt, csodálattal figyelte mozdulatait. Olyan méltóságteljesen suhant a vízben, mint a mellette cikázó sárga-fekete pillangóhalak. Nick nem faggatta ki Carolt különösebben arról, mennyit merült eddig, így nem is tudhatta, mire számítson. Nyugodtságából ítélve, és abból az otthonosságból, amivel a felszerelést kezelte, tapasztalt búvárnak sejtette, de most egyenesen páratlanul Bölcsõ

82

tehetségesnek bizonyult. Gretát kivéve Nick még nem látott nőt ilyen magabiztosan mozogni a vízben. A férfi rajongott a tengermély tarka, nyüzsgő, ugyanakkor békés világáért. Itt még semmit nem hallott a saját lélegzésén kívül. Körülötte a korallzátonyokon hemzsegett a rengeteg, elképzelhetetlenül bonyolult, szebbnél szebb élőlény. Alatta épp egy fűrészes sügér tisztálkodott egy gödör fenekén lapulva, s hagyva, hogy több tucat apró tisztogatóhal leegye róla a bőrén megtelepedett parazitákat. Egy pillanattal korábban Nick kis kerülője a tengerfenék felé fölriasztott egy a homokban rejtőző ördögráját. Ez az óriási hal, amit a szakértők mantának is neveznek, az utolsó pillanatban hullámzott elő búvóhelyéről, és erőteljes, veszedelmes farka épphogy csak elkerülte a férfit. Nick Williams otthon érezte magát a Mexikói-öböl vízi világának mélyén. Pihenni és elrejtőzni járt ide. Ahányszor csak megrémítették vagy összezavarták a felszíni események, tudta, itt nyugalmat és menedéket talál. Szokásos érzelmei ezen a merülésen azonban összevegyültek egy másik, szavakkal szinte kifejezhetetlen érzéssel, érzéskezdeménnyel, egy szinte meghatározhatatlan vágyódással, ami egy évekkel korábbi emléket is föltámasztott benne. Egy gyönyörű sellőlányt követett a zátonyok között, és a látvány megbizsergette. Úgy viselkedtem, akár egy kisiskolás gondolta egy pimasz fráter. Vagy még rosszabb. És miért? Azért, mert csinos? Nem. Azért, mert annyira él. Sokkal inkább, mint én.

Carol és Nick kétszer indultak útnak, két különböző irányba a horgonykötéltől, de sem a delfineket, sem más szokatlan dolgot nem találtak. Amikor visszatértek második sikertelen próbálkozásukról, a férfi az órájára mutatott. Már csaknem fél órája tartózkodtak a víz alatt. Carol bólintott, aztán fölemelte a mutatóujját, jelezve, még egy útvonalat szeretne kipróbálni. Rögtön megpillantották a delfineket, amint átúsztak a zátony egy kiszögellése fölött, mely egészen ötméternyire megközelítette a felszínt. Nick látta meg őket elsőként, és lemutatott. A három delfin hatméternyire alattuk és talán 83


harmincméternyire előttük úszkált. Még mindig lassan mozogtak, többé-kevésbé együtt maradva, ugyanolyan céltalanul, nagyjából köröket írva le, amint azt a képernyőn is látták. Carol intett Nicknek, hogy menjen az útból, és a fényképezőgépére mutatott. Tempózni kezdett a delfinek felé, egymás után készítve a fotókat, s közben gondosan figyelte a mélységmérőt, és igyekezett kiegyenlíteni a nyomást a fülében. Nick is leúszott mellé. A férfi biztos volt benne, hogy a delfinek észrevették már őket, de valami okból mégsem menekültek el. Nick vízben töltött évei során eddig mindössze egyszer látott ilyen állatot a nyílt óceánban, amely elfogadta egy ember közelségét. Az egy borját váró anya volt a Kaliforniai-félsziget egyik csendes-óceáni lagúnájában, s szülési fájdalmai minden ösztönös félelménél erősebbnek bizonyultak. Ezek a delfinek azonban még akkor is tovább köröztek lustán, amikor Carol már csak öt méterre járt tőlük. Mintha összezavarodtak volna, vagy el lennének kábítva. Carol lassabban haladt tovább, mikor látta, hogy a delfinek nem menekülnek. Újabb felvételeket készített. Természetes környezetükben elég kevés kép mutatta közelről őket, így kirándulását máris újságírói sikerként könyvelhette el. Ez a különös viselkedés azonban elgondolkodtatta. Vajon miért nem vesznek róla tudomást? És miért maradnak ilyen hosszan ezen az egy bizonyos helyen? Visszaemlékezett, mennyire meglepte reggeli úszásakor az a magányos bálna, és megint eltöprengett, vajon összefüggenek-e ezek a különös események. Nick a jobb oldalán úszott, úgy húszméternyire. Valami felé mutogatott a delfinek mögött, és intett Carolnak, hogy menjen oda hozzá. Az újságírónő elúszott a nagy termetű emlősöktől, és a férfi irányába indult. Rögtön meglátta, mi kelthette föl Nick érdeklődését. A delfinek alatt, kevéssel a tengerfenék fölött széles lyuk tátongott egy impozáns korallépítményben. Első pillantásra valamiféle víz alatti barlang bejáratának látszott. Carol éles szeme azonban fölfedezte, hogy az ajakforma rés pereme hihetetlenül sima és szimmetrikus, szinte azt sugallva, mérnöki tudás hozta létre. Magában nevetett ezen, miközben Nick mellé úszott. A Bölcsõ

84

káprázatos víz alatti világ és a delfinek furcsa viselkedése már a gondolatait is összezavarja. Nick lemutatott a lyukra, aztán saját magára, jelezve, hogy lemegy közelebbről megvizsgálni. Mikor nekilendült, Carol hirtelen késztetést érzett megfogni a lábát, és visszahúzni őt. Ahogy figyelte az elúszó férfit, röviddel később valami ismeretlen eredetű, mérhetetlen rettegés kerítette hatalmába. Minden ízében reszketve igyekezett leküzdeni magában ezt a furcsa érzést. Karja, lába lúdbőrözni kezdett, és mindent elsöprő vágy ébredt benne, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön, mielőtt még valami rettenetes dolog történne. Egy szempillantással később az egyik delfin megindult Nick felé. Ha a szárazföldön vannak, Carol kiabálhatott volna, de tizenöt méterre az óceán felszíne alatt nem könnyű messziről figyelmeztetni valakit. Nick gyanútlanul közelített a nyílás felé, amikor egyszer csak az egyik delfin félresöpörte, de olyan erővel, hogy teste a zátonynak csapódott, aztán visszapattant róla. A tengerfenéken állapodott meg, egy sima, homokos szakaszon. Carol gyorsan megindult felé, de közben fél szemmel folyton a delfineket figyelte. Nick szájából kiesett a csutora, és úgy látszott, nem is próbálja meg visszatenni. Carol melléúszott, és föltartotta a hüvelykujját. Nem érkezett válasz. Nick szeme csukva volt. Carol érezte az ereibe áramló adrenalint, miközben a cső végén himbálózó csutora után nyúlt, és a férfi szájába nyomta. Ököllel a maszkra csapott. Pár kínosan hosz-szú másodperc után Nick kinyitotta a szemét. Carol ismét megpróbálkozott a hüvelykujj-jellel. Nick megrázta a fejét, mintha pókhálóktól igyekezne megszabadulni, aztán elmosolyodott, és visszamutatott: minden rendben. Indult volna, de Carol lenyomta. Mutogatva tudtára adta, hogy maradjon nyugton, míg megnézi, minden csontja ép-e. Amilyen erővel a zátonynak csapódott, Carol semmi jóra nem számított. Még ha a felszerelése nem is sérült meg, a bőrét mindenképpen föltépte az ütközéskor az éles korall. Hihetetlen módon azonban úgy látta, sem Nicknek, sem a légzőkészüléknek nem esett baja. Néhány horzsolást talált csak, semmi mást. 85


A három kardszárnyú továbbra is ugyanazon a helyen körözött. Alulról fölpillantva rájuk Carol úgy érezte, őrszemekhez hasonlítanak, akik egy darabka óceánra felügyelnek. Ide-oda úszkálva mintegy kétszáz méter átmérőjű területet őriztek. Fogalma sem volt, az a delfin vajon miért hagyta félbe tevékenységét, és rohant bele Nickbe. Carol azonban semmiképp sem akart még egy hasonló ütközést megkockáztatni. Intett Nicknek, hogy kövesse, és elúsztak vagy harmincméternyire, egy a zátonyok közt húzódó homokos árokba. Carol úgy tervezte, amint meggyőződik a férfi sértetlenségéről, visszatérnek a felszínre. Azonban míg ő zúzott sebek után keresgélt, amiket előbbi sietős vizsgálata során esetleg nem vett észre, Nick fölfedezett két párhuzamos bemélyedést a homokban. Megragadta Carol karját, hogy megmutassa, mit talált. A mélyedések tanknyomokhoz hasonlítottak, és úgy hét-nyolc centi mélyek lehettek. Frisseknek tűntek. Egyik irányban a három bálna alatt, a zátonyban tátongó résnél értek véget, a másik oldalon pedig folytatódtak, amíg csak a szemük ellátott, nyomvonaluk a homokos árok kanyarulatait követte. Nick az utóbbi irányba mutatott, aztán elúszott arrafelé, döbbenten követve a nyomokat. Meg se fordult, hogy lássa, Carol kíséri-e. Az újságírónő gyorsan visszaóvakodott a réshez, már amennyire meg merte közelíteni (vajon csak képzelődött, vagy a három delfin valóban őt figyelte, miközben végigkúszott a tengerfenéken?), készített néhány felvételt, és megvizsgálta, a nyomok valóban a zátonyon ütött lyukból indulnak-e ki. A peremen mintha több mélyedéssort is látott volna összefutni, de nem maradt ott alaposabban körülnézni. Nem akart elszakadni Nicktől ezen a kísérteties helyen. Amikor megfordult, a férfit már így is csak alig látta. Szerencsére azonban ő is megtorpant, észrevéve, hogy Carol nem követi. Nick bocsánatkérő gesztussal fogadta, amikor utolérte. A homokos fenék egyszerre szikláknak adta át a helyét, és a nyomok itt eltűntek, de hamar rábukkantak a folytatásra vagy ötven méterrel távolabb. Az árok végül annyira elkeskenyedett, hogy legalább két méterrel följebb kényszerültek, ha nem akartak folyton az oldalfalak szikla- és Bölcsõ

86

korallnyúlványaiba ütközni. Hamarosan egy balkanyar következett, s a nyomok eltűntek egy párkány alatt. Carol és Nick megállt, egymással szembe fordulva lebegtek a vízben. Kézjelekkel társalogtak. Kis idő múlva úgy döntöttek, Carol megy le elsőnek megnézni, mi rejtőzik a párkány alatt, hisz mindenképpen le akarja fényképezni a nyomok eltűnésének helyét. Óvatosan úszott le az árok fenekére, mesterien kígyózva el a zátonyok kiszögellései közt. Ahol a nyomok eltűntek a szeme elől, már csak épp annyi helye volt, hogy hosszában letegye az egyik lábát. A sziklakiszögellés körülbelül negyvenöt centire húzódott a fenéktől, de semmiképp sem nézhetett alá anélkül, hogy az arcát vagy a kezét le ne nyúzza a sziklákon. Vigyázva becsúsztatta a kezét, arra, amerre a nyomok vezettek. Semmi. Közelebb kéne préselnie magát a kövekhez és a korallépítményekhez, hogy beljebb nyúlhasson. Miközben igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a bal combja hátulján megérezte egy korallfa szúrását. Aú - gondolta, de jobb kezét visszacsúsztatta a kiszögellés alá. - Úgy kell nekem. Ez emlékeztetni fog majd erre a rendkívüli napra. Sőt, jura napot is mondhatnék. Bizarrul viselkedő delfinek. Tanknyomok az óceán fenekén... Ez meg mi? Carol ujjai mintha egy kéthárom centi vastag fémrúd köré fonódtak volna. Annyira meglepődött, hogy azonnal visszarántotta a kezét, és gerincén áramütésként futott végig a borzongás. Szívverése is fölgyorsult. Igyekezett lassabban lélegezni, hogy szervezete megnyugodjon. Aztán elszántan visszadugta a kezét, és ismét kitapintotta a tárgyat. Vagy ez egy másik tárgy volt? Ezúttal is fémnek érezte, de szélesebbnek és négyágúnak: akár egy villa. Végigsimított rajta, és újra megtalálta az előbbi rúdformát. Kényelmes megfigyelőhelyéről Nick egyből látta, Carol talált valamit. A nő izgalma immár rá is átragadt. Leúszott hozzá, miközben Carol még mindig sikertelenül próbálta kikötözni a tárgyat. Helyet cseréltek, és most Nick nyúlt be a sziklakiszögellés alá. Először valami sima gömbszerűségbe ütközött a keze; akkora lehetett, mint a tenyere. Érezte, a gömb a homokban pihen, a hozzákapcsolódó rúd pedig pár 87


centivel fölötte. Nick megkapaszkodott, aztán húzni kezdte. Valamennyit elmozdult. Oldalt csúsztatta kezét a rúdon, és újból nekifeszült. Még néhány rántás, és a tárgy előbukkant a kiszögellés alól. Nick és Carol legalább egy percig lebegtek mozdulatlanul a homokban heverő aranyszínű fémtárgy fölött. A felszíne szemmel láthatóan sima volt, és az érintés is ezt igazolta. Az egész mintegy ötven centi hosszú lehetett. Semmi sem látszott megtörni tükörfényesre csiszolt felületét, ami azt sugallta, a tárgy valóban valamiféle fémből készült. A hosszú nyél két-három centi vastag rúd volt, ami egyik végén elhegyesedett, horogféleséget formázva. A horogtól tíz centire egy kis gömb vette körül a rudat szimmetrikusan, a sugara nem lehetett több öt centinél. A nagyobb gömb, melyet az előbb kitapintott, mikor kezét a kiszögellés alá dugta, tízcentis sugarú volt, és pontosan a rúd közepén helyezkedett el, szintúgy szimmetrikusan körülfonva azt. A gömbökön túl már semmi más nem törte meg a nyél egyenes vonalát, egészen a másik végéig, ahol is négyfelé ágazott, a Carol által fölfedezett villává. Az újságírónő körültekintően lefotózta a tárgyat, amint ott hevert a kiszögellés előtt. Még be sem fejezte, amikor Nick az órájára mutatott. Már csaknem egy órája voltak a víz alatt. Carol ellenőrizte a légtartály mérőműszerét, és látta, a mutató lassan a vörösbe ér. Intett Nicknek, és a férfi leúszott a tárgyért. Rettentő nehéz volt, Nick legalább tízkilósra becsülte. Ezek szerint nem is fogta semmi, amikor ki akartam húzni - gondolta. - Egyszerűen ilyen nehéz. A tárgy súlya csak tovább növelte izgalmát, amit még az arany szín megpillantása keltett föl. Noha sosem látott korábban ehhez a horgos-villás-gömbös izéhez hasonlót, arra jól emlékezett, hogy a Santa Rosa roncsáról fölszállított legnehezebb tárgyak mind aranyból voltak. Ezt pedig még azoknál is súlyosabbnak érezte. Jézusom - gondolta magában, miközben megszabadult néhány ólomnehezéktől, megkönnyítve ezzel a fölemelkedést még ha csak öt kiló tiszta arany is, az a jelenlegi unciánkénti ezerdolláros árfolyamon 160 000, és meglehet, ez még csupán a kezdet. Ahonnan ez a valami jött, ott többnek is kell lenni. Jól van, Williams. Megfogtad az isten lábát. Bölcsõ

88

Carol gondolatai hétmérföldes léptekkel száguldottak, miközben Nickkel a horgonykötél felé tempózott. Megpróbálta összegezni mindazt, amit az elmúlt órában látott. Azt máris meggyőződéssel vallotta, hogy az egész valamiféle kapcsolatban kell álljon a haditengerészet elkóborolt rakétájával... A delfinek viselkedése, az arany villa és horog, a tanknyomok az óceán fenekén. Egyelőre azonban fogalma sem volt, mi lehet az összefüggés. A visszaúton Carolnak eszébe jutott egy évekkel korábbi újsághír, mely szerint szovjet tengeralattjáró-nyomokra bukkantak az óceánfenéken egy svéd haditengerészeti kikötő előtt. Riporteragyában megfogalmazódott egy vad, mindazonáltal lehetséges elmélet, magyarázatul a látottakra. A rakéta talán a közelben csapódott be, és a víz alatt tovább sugározta a jelzéseit - gondolta. - Az elektronikus adás valahogy összezavarta a delfineket. És talán ugyanezt az adást fogták a szovjet tengeralattjárók. Meg persze az amerikaiak. Gondolatai egy pillanatra zsákutcába futottak. Szóval kétféle megoldás lehetséges - szőtte tovább az elméletét néhány tempó után, közben Nicket figyelve, aki kezében az aranyszín tárgyat szorongatva most érte el a horgonykötelet. - Vagy az oroszok tervét lepleztük le az amerikai rakéta ellopására, vagy a nyomok és az aranyvilla valamiképp egy amerikai terv részei, melynek során a nagyközönség fellármázása nélkül próbálják előkeríteni az elkószált madárkát. De nem számít, melyik az igaz. Mindkettő nagy sztorit jelent. De először is el kell vinnem azt az arany izét Dale-nek az MOI-ba, analizáltatni. Nicknek is, Carolnak is veszélyesen fogytán volt már a levegője, mikor elérték a felszínt a Florida Queen mellett. Hívták Troyt, hogy segítsen nekik kiemelni a mélyből hozott zsákmányt. Mindketten hullafáradtan másztak föl a hajóra. Ugyanakkor fölvillanyozták őket a délutáni felfedezések. Egymás szavába vágva meséltek. Troynak is volt azonban mondanivalója, mert míg Carol és Nick a nyomokat követték odalent, ő valami szokatlant látott a monitoron. Nick kivett pár sört és szendvicset a hűtőből, az újságírónő pedig ellátta combján a korall vágta sebet. Mindhárman nevetgélve elterpeszkedtek a fedélzeti nyugágyakban, úgy figyelték a 89


lenyugvó napot. Sok mindent kellett még megbeszélniük a Key Westig hátralevő kilencvenperces út alatt.

Bölcsõ

90

8

E

Z A bajtársias hangulat végig megmaradt köztük, míg a kikötőbe értek. Nick sem volt már olyan hallgatag. Egészen fölvillanyozta a remélhetően hatalmas mennyiségű elsüllyedt kincs első lelete, és kifejezetten szószátyárrá vált. Legalább kétszer elmesélte találkozásukat a delfinekkel. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ütközés a véletlen műve volt, a cet egyszerűen csak épp abba az irányba indult, és nem vette észre őt. - Lehetetlen - jegyezte meg gúnyosan, amikor Carol fejtegetni kezdte, szerinte a delfin szándékosan gázolta le, méghozzá azért, mert a zátonyon nyílt rés felé tartott. - Ki hallott már arról, hogy delfinek egy bizonyos területet őriznének az óceánban? Különben is, ha az elmélete helytálló, akkor miért nem öklelt föl az az állat úgy igazán, miért nem intézett el? Arról akar meggyőzni, hogy a delfinek egy víz alatti barlangot őriztek? És azt a gyenge kis lökést csupán figyelmeztetésnek szánták? - Jóízűen fölkacagott. - Hadd kérdezzek valamit, Miss Dawson - folytatta -, hisz maga a manókban meg a tündérekben? - Ahonnan én néztem - felelte Carol nagyon úgy tűnt, mintha szervezett ellenállásba ütközne. - Ezzel lezártnak tekintette a témát. Az igazat megvallva, kezdeti kitörései után Carol nem sokat beszélt, míg Key Westbe nem értek. Ő is izgatott volt, és attól tartott, ha jártatja a száját, akaratlanul is elárulja, milyen összefüggést sejt a látottak és az eltűnt haditengerészeti rakéta esete között. így aztán nem említette Arthur C. Clarke - Gentry Lee 91

sem a rátörő félelmet, mielőtt a delfin Nicknek rohant, sem az összefutó nyomokat a rés peremén. Ami a férfit illeti, ő meg volt győződve róla, hogy amit fölhoztak, az egy nagyobb kincs első darabja. Nem érdekelte, miért rejtőzhetett egy sziklakiszögellés alatt, egy különös nyomsor végén. A problémát azzal hessegette el, hogy valaki bizonyára megtalálta az elsüllyedt kincset évekkel azelőtt, aztán néhány jobb darabot megpróbált elrejteni. (De akkor miért frissek a nyomok? És mi hagyhatta őket? Carol legszívesebben nekiszögezte volna ezeket a kérdéseket, de aztán eszébe jutott, a saját érdekében jobb, ha a férfi továbbra is szilárdan hiszi, kincsre bukkantak.) Nick nem törődött az ellenérvekkel, sőt, még a tényekkel sem, ha azok cáfolni látszottak elméletét. Érzelmileg létfontosságú volt számára, hogy az arany villa egy nagyobb zsákmány előhírnöke legyen. És mint a legtöbb ember, Nick is könnyedén elaltatta egyébként eleven kétkedő szellemét, ha nagyon beleélte magát valamibe. Amikor Nick és Carol végre lecsendesedtek, Troy is belefoghatott saját történetébe. - Miután eltűntek a hajó alól, valószínűleg a nyomokat követve, aggódni kezdtem, és egyre gyakrabban sandítottam a képernyőre. Gondolhatja, angyalkám, azok a delfinek akkor már vagy egy órája úszkálták a maguk értelmetlen köreit, szóval velük nemigen törődtem. Troy kikászálódott a székéből, s föl-alá járkált Carol és Nick előtt. Sötét éjszaka volt; az északról érkező, alacsonyan függő felhők eltakarták a holdat, és a csillagok nagy részét is kioltották. A vászontető fölötti lámpa időnként kirajzolta Troy baltával faragott vonásait, ahogy kilépett az árnyékból, majd újra vissza. - Mivel magukat akartam megtalálni, visszavettem a riasztó érzékenységéből, ahogy mutatta, hisz a három delfin miatt folyton csöngetett. És most ezt hallgassa meg! Pár perccel később újabb jelzést hallottam. Lenéztem a monitorra, arra számítva, hogy valamelyikőjüket pillantom meg, de egy újabb delfint láttam, ugyanolyat, mint a másik három, alattuk úszkálva, pont az ellenkező irányba. Tíz másodpercen belül a régiek abbahagyták a körözést, leálltak, Bölcsõ

92

aztán követték az újonnan érkezettet. Baloldalt hagyták el a képernyőt, és többé nem tértek vissza. Troy annyira drámaian adta elő a történetet, hogy Nick hangosan fölnevetett. - Jézusom, Jefferson, te aztán tudsz mesélni! Gondolom, ezzel most azt akarod mondani, hogy a három delfin szolgálatot teljesített itt, az új fickó pedig új parancsokat hozott nekik. Vagy valami ilyesmi. Krisztusom, lassan már magam is hinni kezdek benne, hogy a delfinek szabályos katonai kiképzést kapnak! Nick elhallgatott egy pillanatra. Troy csalódott képet vágott, amiért Carol nem kelt a védelmére. - Nna - folytatta Nick, félresöpörve a témát, és rátérve arra, ami már vagy egy órája szüntelenül foglalkoztatta -, most beszéljük meg a fontosabb dolgokat! Fölhoztunk valamit az óceánból, ami valószínűleg egy rakás pénzt megér. Ha senkinek nincs rá perdöntő bizonyítéka, hogy a tárgy az övé, akkor a megtalálók tulajdonába kerül. - Nick először Carolra pillantott, aztán Troyra. - Még ha én vagyok is a hajó kapitánya, és én hoztam is föl azt a valamit a tengerfenékről, hajlandó vagyok a hasznot harmadolni. Elég tisztességesnek hangzik az ajánlatom? Meglehetősen hosszú csönd következett, aztán Troy válaszolt. - Hát persze, Nick, nekem tetszik. Williams elmosolyodott, és kinyúlt, hogy kezet fogjon Troyjal. Aztán Carolhoz fordult. - Egy pillanat - mondta a nő halkan, egyenesen Nick szemébe nézve, de a kezét nem fogadva el. - Ha már maga döntött úgy, hogy belekezd ebbe a témába, van még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. Itt nem egyszerűen egy pénzzé tehető tárgyról van szó. Fölmerül a tulajdonjog kérdése is. Ki tartja meg az arany szigonyt? Ki határozza meg, hogy megfelelő árat kínál-e érte a vevő? És vajon mit mondjunk, illetve mit ne mondjunk, ha kérdezősködnek? És ha valamelyikünk vagy esetleg mindhármunk újabb tárgyakat talál a tenger fenekén? Mindent megosszunk? Kikötés előtt minden pontban megegyezésre kell jussunk. Nick a homlokát ráncolta. 93


- Most már értem, miért volt olyan csöndben az utóbbi percekben. Az osztozáson gondolkodott. Félreismertem magát. Azt hittem, nem akar több bajt keverni... - Ki beszélt itt bajkeverésről? - vágott a szavába Carol, kissé megemelve a hangját. - Ha tudni akaija, csöppet sem érdekel a koszos pénze. Boldogan elfogadom a részemet, akármennyi jusson is nekem ebből a szigonyból, hisz kétségkívül rászolgáltam. De ha odalent újabb kincsekre bukkannak Troyjal, az a maguké lehet. Nekem valami más kell. Mindkét férfi figyelmesen hallgatta. - Az első és legfontosabb, hogy a sztori kizárólag az enyém, és ez a lehető legteljesebb titoktartást jelenti, ami a talált tárgyat illeti, valamint az esemény helyét és idejét... legalábbis, míg biztosan nem tudjuk, mindent alaposan kivizsgáltunk. A második: azonnal meg kell kapnom a tárgyat negyvennyolc órára, mielőtt bárki megsejtené a létezését. Azután a maguké lehet, és elvihetik fölbecsültetni az értékét. Hűha - gondolta magában Carol, látva Nick és Troy kutató pillantásait. - Ezt eltúloztam. Gyanakodni kezdtek. Jobb lesz visszahúzódni egy kicsit. - Persze - mosolyodott el lefegyverzően -, ezt csupán vitaindítónak szántam. A végső változatot együtt kell kidolgoznunk. - Hű, angyalkám - mondta nevetve Troy -, ez aztán szép kis szónoklat volt! Egy pillanatig már-már azt hittem, valami egész másra megy itt ki a játék, és maga az egyetlen játékos. Természetesen a professzorral együtt örömmel segítünk kidolgozni az egyezséget, nem igaz, Nick? A másik bólintott. Ugyanakkor már riasztotta éberségét Carol válaszának gondos fogalmazása és tisztán kiérezhető hevessége. A nő izgalmát nem érezte arányban a talált tárgy újságírói jelentőségével. Csak nem valamiféle vetélkedést akar szítani közöttünk? - töprengett. - Vagy mégiscsak félreértettem?

Mire a Florida Queen elérte a Key West-i kikötőt, kompromisszumos megoldásra jutottak. Nick péntek reggel magával viszi az arany szigonyt (mindkét férfinak tetszett a Bölcsõ

94

Carol adta név). Él egy idős asszony Key Westben, aki valóságos tárháza az elsüllyedt kincsekkel kapcsolatos információknak; ő biztosan meg tudja majd mondani a lelet értékét, és meghatározni az eredete helyét és idejét. Tanúsíthatja is, hogy a szigonynak birtokában voltak, abban az esetben, ha később bármi módon elvesztenék. Péntek délután aztán mindhárman találkoznak a hajón vagy a kikötő parkolójában, négy órakor. Nick odaadja a tárgyat Carolnak egész hétvégére. Mikor hétfőn reggel visszaadja a férfinak, onnantól kezdve ő felelős a biztonságos tárolásáért, majd pedig az eladásáért. Mindhárman közös tulajdonosai a szigonynak, Carol azonban a további leletek tulajdonjogáról lemond. Az újságírónő egy táskájában talált éttermi étlap hátoldalára írta föl megállapodásuk szövegét, mind aláírták, és ő megígérte, másnap hoz belőle két másolatot. Troy csöndesnek és levertnek látszott, miközben Carol berendezéseit pakolta vissza a ládába. Aztán a súlyos alkotmányt föltornászta a kocsira, és az egészet maga után húzva elindult a mólón. Carol mellette sétált. Kilenc óra lehetett, a kikötő már elcsöndesedett. A magasban világító, fluoreszkáló fények különös tükörképeket vetítettek a mólók deszkázatára. - Hát, angyalkám - szólalt meg Troy, amikor már közeledtek a kikötőparancsnokság épületéhez jó kis napunk volt. Igazán élveztem a társaságát. - Megtorpant, és a nőre nézett. Carol fekete haja nem mindenhol száradt még meg, és kissé kócosán állt, de az arca gyönyörűnek látszott a viszszaverődő fényekben. Troy félrekapta a fejét, kinézett a vízre, a hajókra. - Tudja, néha nagyon szemét az élet. Az ember véletlenül összefut valakivel, összebarátkozik vele, aztán puff, az illető már odébb is állt. Az egész olyan... olyan múlandó. Carol melléje lépett, és kinyújtózott, hogy arcon csókolja. - Tudja, maga is tetszik nekem - mondta, és elvigyorodott, vidámságot csempészve a beszélgetésbe, ugyanakkor tudtára adva Troynak, miféle barátságra számíthat részéről. - De föl a fejjel! Nincs veszve minden. Holnap újra láthat, és talán hétfőn is, amikor visszahozom az arany szigonyt. Karját a férfi karjába fűzte, úgy sétáltak vissza a mólón néhány lépésnyit, a megrakott kocsit maguk mögött hagyva. 95


- És ki tudja - nevetett Carol időnként lejárok ide a szigetekre. Egyszer megihatnánk valamit együtt, és közben elmesélhetne még néhány történetet. - Nehezen tudták kivenni százméternyi távolságból, de a Florida Queen vászontetős kormányállása fölött még égett a reflektor. Látom, a barátja, a professzor még mindig dolgozik. Nem erőssége a búcsúzkodás. Vagy, amennyire látom, az udvariasság bármely más szabálya. Carol megfordult, most a másik karját nyújtotta oda, és visszalépkedtek a kocsihoz. Szó nélkül haladtak át a látszólag kihalt kikötőparancsnokságon. Amikor a láda a helyére került a kombi csomagtartójában, Carol megölelte a férfit. - Maga jó ember, Troy Jefferson - mondta. - Minden jót kívánok!

Nick már menni készült, amikor Troy visszatért a hajóra. Egy kis sporttáskába pakolta össze a holmiját. - Elég ártatlannak néz ki, nem, Troy? Soha senki nem fogja gyanítani, hogy az óceán egyik legnagyobb kincse lapul benne. - Elhallgatott, aztán témát váltott. - Biztonságban bepakoltad a kocsijába? Jó. Fura egy csaj, nem? Ideges és agresszív, ugyanakkor mégis csinos. Vajon mi hajtja? Nick behúzta a táska cipzárját, aztán átsétált a vászontető túloldalára. - Csak a búvárcuccokat pakold el most. A hajóval ne törődj, majd holnap rendbe rakjuk. Haza akarok menni, és a gazdagságról álmodni. - Ha már szóba került a gazdagság, professzor - mondta Troy mosolyogva -, mi a véleményed arról a százdolláros kölcsönről, amit kedden kértem tőled? Azóta sem válaszoltál nekem, csak annyit, hogy majd meglátjuk. Nick határozott léptekkel sétált oda Troyhoz, és pontosan előtte állt meg. Nagyon lassan beszélt. - Már akkor készültem egy nagymonológra, amikor először kérted tőlem ezt a pénzt. De most itt vagyunk megint, a kunyeráló és az uzsorás, és hidd el, csöppet sem tetszik ez a helyzet. Odaadom azt a száz dollárt, Mr. Troy Jefferson, de ez az utolsó alkalom. Többször ne kérj kölcsön pénzt tőlem! A te úgynevezett találmányaid túl sokba kerültek már nekem. Bölcsõ

96

Troyt kissé meglepte Nick hangjának váratlan nyersesége. Ugyanakkor földühítette az utolsó mondat kétértelműsége. - Azt akarod mondani - kezdte halkan, visszafojtva haragját -, hogy hazudok neked, hogy a pénzt nem elektronikai alkatrészekre költőm el? Vagy esetleg azt, hogy szerinted egy tanulatlan feketebőrű semmi értelmeset nem képes föltalálni? Nick ismét szembefordult vele. - Kímélj meg jogosnak vélt faji háborgásaidtól! Itt szó sincs előítéletekről vagy hazugságról. Egész egyszerűen a pénzről beszéltem. A folytonos kölcsönkéregetésed elszarja a barátságunkat. - Troy már nyitotta a száját, de Nick leintette. - Hosszú napunk volt. És meglehetősen izgalmas is. Elmondtam, amit mondani akartam, és a témát ezennel befejezettnek nyilvánítom. Nick fölemelte a táskát, jó éjszakát mondott, és elhagyta a Florida Queent. Troy megkerülte a vászontetőt, és rendezgetni kezdte a búvárfelszerelést. Vagy tíz perccel később, mikor már csaknem elkészült, hallotta, a nevén szólítják. - Troy... Troy, te faty asz? - kérdezte egy akcentusos hang. A férfi kikukucskált a vászontető mögül, és megpillantotta Gretát; a mólón állt, az egyik fluoreszkáló világító-test alatt. Bár a levegő eléggé lehűlt már, rajta csupán egy tenyérnyi bikini volt, ami valamennyi csodálatosan kidolgozott porcikáját láttatni engedte. Troy szélesen elmosolyodott. - Nicsak, nicsak, Szuperkraut személyesen! Hogy az ördögbe vagy? Látom, a fantasztikus testeddel még mindig sokat törődsz. Greta is kipréselt magából egy mosolyszerűséget. - Homer, Ellen mek én kisepp partit renteszünk ma éjjel. Észrefettem, hoty mék mintik tolkoszol, és arra kontoltam, talán szífesen peszállnál, ha kész faty. - Könnyen lehet - felelte Troy, szaporán bólogatva. - Könnyen lehet.

97


9

U

RAM I STEN! Nem pihenhetnénk meg itt... örökké? Add meg nekünk kegyelmesen. Ez a csönd... ez a békesség...4 - A nő a csillagoknak, az égnek beszélt. Az öregember feje előrecsuklott a tolószékben; eltávozott belőle az utolsó lehelet. Hannah Jelkes mellétérdelt, hogy lássa, valóban eltávozott-e, aztán megcsókolta a feje búbját, és békés mosollyal újra fölnézett. A függöny legördült, majd pár másodperc múlva ismét fölemelkedett. A szereplőgárda gyorsan a színpadra gyűlt. - Jól van, ma estére ennyi elég. - A rendező, egy hatvanas évei elején járó férfi (feje tetején már ritkulni kezdett őszes haja) pattogva közeledett a színpadhoz. - Remek az alakításod, Henrietta, próbáld így megőrizni a holnapi nyitóelőadásra! Az erőnek és a sebezhetőségnek pont a megfelelő kombinációja van benne. - Melvin Burton fürgén fölugrott a színpadra. - Te pedig, Jessie, ha Maxine-t még csak egy hajszállal is bujábbra veszed, minket rögtön betiltanak. - Hadonászva megpördült, és együtt nevetett a nézőtér elején ülő két emberrel. - Jól van - fordult aztán vissza a színészekhez -, most pedig az egész banda irány haza, mindenki pihenje ki magát! Ma minden nagyon jól ment, jók voltatok. Ó, alezredes, itt tud maradni Tiffanival egy kicsit, miután átöltözött? Volna még néhány útmutatóm.

4

Tennessee Williams: Az iguána éjszakája (Szentkuthy Miklós fordítása)

Bölcsõ

98

Leugrott a színpadról, és visszasétált a nézőtér negyedik sorához, ahol két társa ült. Az egyik egy nő volt, még Melvinnél is öregebb, de nagyanyós szemüvege mögött szeme élénkzölden csillogott. Tarka, nyomott mintás ruhát viselt, tele a tavasz színeivel. A másik egy férfi, negyven körüli, megfontolt arcú, nyílt természetű. Melvin idegesen ült le melléjük. - Aggódtam, amikor végül Az iguána éjszakáját választottuk, mert túl nehéznek ítéltem a Key West-i közönség számára. Nem annyira ismert, mint A vágy villamosa vagy az Üvegfigurák. És bizonyos szempontból a karakterek legalább olyan idegenek, mint a Múlt nyáron, hirtelenben. De most már majdnem jó. Csak a Shannon és Charlotte közötti jeleneteket kéne rendbe tenni. - Megbántad már, hogy beiktattad azt a prológust? - kérdezte a nő. Amanda Winchester valóságos intézménynek számított Key Westben. Többek közt a színházi impresszáriók korelnöke volt az új életre keltett városban. Két új színházat is birtokolt a kikötő közelében, és legalább három különböző helyi színjátszó csoport neki köszönhette megalakulását. Imádta a drámákat, és mindenkit, aki az előadásukhoz hozzájárult. Melvin Burton pedig a kedvenc rendezője volt. - Nem én, nem, Amanda. Szerintem erősíti a darab mondanivalóját, ha az embereknek megadjuk az alaphangulatot, milyen frusztráló is lehet egy csapat baptista nőnek mutogatni Mexikót nyáron. A Charlotte és Shannon közötti szexjelenet nélkül pedig, abban a szűk, fülledt hotelszobában, nem vagyok benne biztos, hogy a közönség hihetőnek találja a kapcsolatukat. - Pillanatnyi szünetet tartott, elgondolkozott. - Huston is ugyanezt csinálta a filmjében. - Egyelőre az a jelenet egyáltalán nem működik - mondta a másik férfi. - Sőt, inkább már komikus. Az öleléseik olyanok, amilyeneket a bátyám ad a lányainak. - Türelem, Marc - felelte Melvin. - Valamit csinálnunk kell, különben az egész prológus fölösleges - erősködött Amanda is. - Marénak igaza van, az a jelenet ma egyenesen nevetségesnek tűnt. A probléma egy része az, hogy Charlotte úgy fest, mint egy gyermek. 99


Pillanatnyi szünetet tartott, csak aztán folytatta. - Tudod, annak a lánynak fantasztikus hosszú haja van, csak épp mi a feje tetejére tűzettük, hogy kihangsúlyozzuk prüdériáját és dekadenciáját. Persze igaz, nem is viselhetné egész nap leeresztve a forró mexikói nyárban. De mi lenne, ha akkor, Shannon szobájában leengedné? - Remek ötlet, Amanda. Számtalanszor mondtam már neked, bámulatos rendező lehetett volna belőled. - Melvin Marcra pillantott, és meleg mosolyt váltottak. Aztán viszszaült a székébe, és gondolkodni kezdett, mit is mondjon a szereplőinek, mikor kijönnek. Melvin Burton boldog ember volt. Élettársával, Marc Adlerrel már tizenöt esztendeje laktak egy tengerparti házban, Sugarloaf Keyben, Key Westtől körülbelül húsz kilométernyire keletre. Melvin csaknem egy évtizeden át a Broadwayn rendezett darabokat, de ilyen-olyan formában már az ötvenes évek közepe óta kapcsolatban állt a színjátszással. Mindig óvatosan bánt a pénzzel, így 1979-re szép kis summa gyűlt össze a bankszámláján. Az inflációtól tartva ekkor fölkeresett egy könyvelőt tanácsokért, egy közeli ismerőse barátját. Szinte első látásra egymásba szerettek. Marc akkoriban huszonnyolc éves volt, félénk, magányos, önbizalom nélkül sodródott New York City örvénylő világában. Melvin magabiztossága és színházban edződött, megnyerő fellépése új, addig ismeretlen távlatokat nyitott meg a fiatalember előtt. A nyolcvanas évek közepén az értékpiac föllendülésével Melvin vagyona csaknem egymillió dollárra gyarapodott. Életének más oldalai azonban nem alakultak ilyen jól. Az AIDS-járvány nem kerülte el a New York-i színházi világot sem, s ennek következtében mind Melvin, mind Marc sok régi jó barátjukat vesztették el. Lassan Burton karrierje is leáldozott, már nem tartozott a legkeresettebb rendezők közé. Egy éjjel, hazafelé menet a színházból Marcot kirabolta egy csapat tizenéves suhanc. Jól helybenhagyták, elvették az óráját és a tárcáját, aztán vérezve a sorsára hagyták. Miközben az elkeseredett Melvin ellátta barátja sebeit, agyában döntés született. Elköltöznek New Yorkból. Eladja a részvényeit, és vagyonát fixen jövedelmező üzletekbe fekteti. Vesznek egy házat valahol, ahol meleg van, és jobb a Bölcsõ

100

közbiztonság, ahol nyugodtan pihenhetnek, olvasgathatnak és úszkálhatnak kettesben. Ha lehetőség nyílik rá, talán a helyi színházi életben is elfoglalják a helyüket, de ezt csupán másodlagos fontosságúnak érezte. A legfontosabb az, hogy Melvin hátralevő életét együtt tölthessék. Burton egyik Key West-i vakációjukon futott össze Amanda Winchesterrel. Húsz évvel azelőtt egyszer rövid ideig együtt dolgoztak egy terven, amiből aztán sohasem lett semmi. Amanda elmesélte neki, nemrég alakított egy helyi amatőr színjátszó csoportot évi két Tennessee Williams-darab előadására. Megkérdezte, érdekelné-e Burtont a rendezésük. Melvin és Marc Key Westre költözött tehát, és építeni kezdték a házukat Sugarloaf Keyben. Mindketten rettentően élvezték a munkát a Key West-i színjátszókkal. A csoport tagjai mind egyszerű emberek voltak, lelkesek és komolyak. Néhányuk rendelkezett már némi színészi tapasztalattal is. Legtöbbjük azonban, a titkárnők, háztartásbeliek, boltosok, valamint a Haditengerészeti Légierőbázis tisztjei és sorkatonái, abszolút újoncnak számított, egyetlen közös vonással. Mindannyian dicsőségnek tekintették a szereplést, és ezért a lehető legjobbat igyekeztek kihozni magukból. Winters alezredes végzett először az átöltözéssel. Most egyenruháját viselte (egyenesen a bázisról érkezett a próbára), és kissé merevnek, bizonytalannak látszott. Leült az Amanda Winchesteré melletti székbe. - Igazán örülök, hogy megint itt látom - mondta az aszszony, megszorítva a férfi kezét. - A Gooperje5 tavaly ősszel nagyon jó volt. Winters udvariasan megköszönte a dicséretet. Amanda témát váltott: - Szóval, hogy mennek a dolgok a bázison? Valamelyik nap olvastam egy cikket a Miami Heraldban azokról a modern fegyverekről, amiket manapság a haditengerészet használ, a robot-tengeralattjárókról, a függőlegesen felszálló vadászgépekről meg a célkereső automatikával fölszerelt torpedókról. Úgy látszik, nincs határa az emberi leleménynek, ha új, erősebb és veszedelmesebb háborús játékszereket kell kiagyalni. Ön is részt vesz ebben? 5

Személy Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjában

101


- Csupán érintőlegesen - felelte Winters alezredes megnyerően, aztán, alig várva már a rendező észrevételeit, előrehajolt, hogy Melvint és Marcot is lássa. - Elnézést kérek, ha kissé erőtlen voltam ma - kezdte. - Elég nagy problémáink támadtak a bázison, és ez kicsit megosztotta a figyelmemet, de holnap minden rendben lesz... - Ó, nem - vágta rá Melvin, félbeszakítva őt -, egyáltalán nem erről akartam beszélni. Csak az az első jelenete Tiffanival... Á, már itt is jön. Menjünk föl a színpadra! Tiffani Thomas már majdnem tizenhét esztendős volt, a Key West-i középiskola harmadikos tanulója. Haditengerészgyerek lévén, mióta az óvodából kikerült, tizenegy év alatt hét különböző iskolába járt. Apja altiszt volt, nagyjából három hónapja vezényelték át Key Westbe. Melvin Burtonnek a középiskola drámaoktatója ajánlotta, amikor világossá vált, hogy Denise Wright nem játszhatja el Charlotte Goodall szerepét. - Eddig még semmit nem láttam tőle, csak próbákat - mondta a tanár Tiffaniról -, de gyorsan megtanulja a szövegét, és van benne valami, valami feszültség, ami elkülöníti a többiektől. Az is látszik rajta, hogy sokszor szerepelt már. Nem tudom, képes lesz-e fölkészülni három hét alatt, de messze ő a legesélyesebb. Tiffanit floridai osztálytársai aligha tarthatták szépnek. Arcvonásai túl szokatlanok voltak a legtöbb magakorabeli fiú ízléséhez képest. Olívazöld szeme tűnődve meredt a messzeségbe, sápadt arcát halvány szeplők borították, hosszú, vörös szempillája vége barnába fordult, és fejét csodálatos, aranybarna hajkorona keretezte. Tartása egyenes volt, nem olyan görnyedt, mint legtöbb osztálytársáé, ezért bámulói zárkózottnak tarthatták. „Feltűnő” - jelentette ki Amanda, amint először meglátta, tökéletesen jellemezve a lányt. Most egyedül állt a színpadon, rövid ujjú blúzban és farmerben, a két közeledő férfit figyelve. Haját lófarokba fogta össze hátul, ahogy apja szereti. Tiffani nagyon ideges volt. Aggódott, vajon mit akar mondani neki Mr. Burton. Véletlenül hallotta, amikor a Hannah Jelkest játszó anyagbeszerzőnő azt mondta valakinek, hogy Melvin akár ki is húzhatná a darabból Charlotte szerepét, ha „az új lány nem Bölcsõ

102

képes összehozni”. Olyan keményen dolgoztam ezért a fellépésért - gondolta Tiffani. - Ó, könyörgök, könyörgök, nehogy valami rossz hír legyen! Tiffani a lába elé meredt, amikor Melvin Burton és Winters alezredes mellé léptek a színpadon. - Nos hát - kezdte a rendező térjünk egyenest a tárgyra! Az első jelenet kettőjükkel a hotelszobában nem működik. Hogy őszinte legyek, valóságos katasztrófa. Valamit változtatnunk kell rajta. Melvin látta, Tiffani kerüli a tekintetét. Finoman megfogta az állát, és emelni kezdte, míg végül a pillantásuk összetalálkozott. - Rám kell nézz, gyermekem, mert most nagyon fontos dolgokat akarok elmondani! - Észrevette, a lány szeme megtelik könnyel, és a hosszú évek tapasztalata azonnal megsúgta neki, mi baj. Előrehajolt, és a fülébe suttogta, úgy, hogy senki más ne hallja: - Azt mondtam, változtatunk rajta, nem kihúzzuk a jelenetet. Szedd össze magad, és figyelj rám! Burton visszanyerte rendezői hangját, és Wintershez fordult. - Ebben a jelenetben, alezredes, a maga figurája, Shannon, és az ifjú Miss Goodall egy előjátékba kezdenek, amely aztán az éjszaka folyamán szeretkezésben végződik. Nem sokkal rá azonban lelepleződnek, in flagrante delicto,6 a zavarodott Miss Fellowes által. Ez határozza meg azt az elkeseredést, ami aztán Shannont Maxine-hez és Fred-hez kergeti Costa Verdébe. A jelenet azonban egyelőre nem működik, mert a nézők közül senki sem fog rájönni arra, hogy amit maguk művelnek, az előjáték. Megváltoztathatom a koreográfiát, könnyítve valamit a helyzeten: Shannon például már az ágyon fekhet, amikor észreveszi Charlotte-ot az ajtó mögött, a lány ruháját pedig egy kicsit átvariálhatjuk, hogy ne nézzen ki annyira gyereknek; de egyvalamit nem tehetek meg... Melvin elhallgatott, és egyikről a másikra nézett. Mindketten üres tekintettel bámultak vissza rá. - Na gyerünk, gyerünk, jöjjenek! - mondta a rendező, türelmetlenül intve jobb kezével. Aztán megint csöndesebbre 6

A bűn elkövetése közben

103


vette a hangját. Tiffani kezét a baljába fogta, Winters alezredesét pedig a jobbjába. - Maguk ketten szeretők ebben a darabban, egyetlen éjszakára. Elengedhetetlen, hogy a közönség elhiggye ezt, különben nem fogják teljesen megérteni, mi készítette úgy ki Shannont, akárcsak az iguánát. Shannon el van keseredve, mert ugyané vágyakozása miatt kitiltották a templomából... Mindketten figyeltek rá, de Melvin rendezői intuíciójával megérezte, még nem érte el őket. Támadt még egy ötlete. Megfogta Tiffani kezét, és az alezredesébe tette, majd hangsúlyozásul köréjük zárta a sajátját. - Nézzenek egymásra egy pillanatig! így jó. - Wintershez fordult. - Ő egy gyönyörű ifjú hölgy, nem igaz, alezredes? Pillantásuk egymásba kulcsolódott. - Ő pedig egy jóképű férfi, nem igaz, Tiffani? Most képzeld el, hogy ellenállhatatlan vágyat érzel, szeretnéd megérinteni, megcsókolni, meztelen hozzásimulni! Tiffani elvörösödött. Winters mocorogni kezdett. Melvin megesküdött volna, hogy látott valami kis szikrát, még ha gyorsan elillant is. - Nos, holnap este - folytatta Tiffanira nézve, miközben levette kezét az övékről - szeretném, ha ezt az érzést idéznéd az emlékezetedbe, amikor elrejtőzöl a férfi szobájában. Azt akarom, hogy a felfedezésedkor kirobbanjon belőled a vágy. Ön pedig, alezredes - azzal visszanézett a középkorú haditengerészeti tisztre ön egyrészt határtalanul kívánja ennek az ifjú lánynak a testét, másrészt szinte biztosra veszi, hogy azzal végképp romlásba dönti életét és lelkét. Két választás között őrlődik tehát, reménytelenül csapdába esve. Ne feledje, attól retteg, hogy Isten elpártolt öntől a bűnei miatt! Mindezek ellenére végül mégis megadja magát a vágynak, és újabb megbocsáthatatlan bűnt követ el. Tiffani és Winters alezredes jóformán ugyanabban a pillanatban döbbentek rá, hogy kezük még mindig egybefonódik. Futólag összenéztek, aztán zavartan, esetlenül elengedték egymást. Melvin Burton színészei közé csusszant, és karját a vállukra tette. - Most szépen menjenek haza, és gondolkodjanak el azon, amit mondtam! Holnap pedig jöjjenek vissza, és mutassák meg, mire képesek! Bölcsõ

104

Vernon Winters valamivel tizenegy óra előtt kanyarodott a háza elé Key West külvárosában. Az épület csöndes volt, egyedül a garázsban és a konyhában égtek a lámpák. Pontosan, ahogy a csillagok járnak - gondolta Vernon. - Hap tízkor az ágyba, Betty fél tizenegykor. Szinte maga előtt látta, ahogy a felesége bemegy a fia szobájába, mint minden este, és pár pillanatig elbabrál a paplannal és az ágytakaróval. - Imádkoztál? - Igen, hölgyem - feleli mindig Hap. Akkor az asszony egy jóéjszakát-puszit nyom a fiú homlokára, eloltja a lámpát, és kisétál a szobából, át a saját hálószobájába. Tíz perc alatt átöltözik pizsamába, megmossa a fogát és az arcát. Aztán letérdel az ágya mellé, könyökét a takaróra támasztja, és kezét összekulcsolja maga előtt. - Édes Istenem - kezdi hangosan, majd némán imádkozik egészen fél tizenegyig, lehunyt szemmel mozgatva ajkát. Öt perccel később már alszik is. Vernonon valami meghatározhatatlan nyugtalanság vett erőt, amikor átsétált a nappalin, a ház garázzsal szemközti oldalán elhelyezkedő három hálószoba felé. Valami mocorogni kezdett benne, valami, amit nem tudott pontosan körülírni, de vagy a premier előtti feszültséggel volt kapcsolatban, vagy azzal, hogy Randy Hilliard váratlanul ismét betört az életébe. Beszélni akart valakivel. Először Hap hálószobája előtt állt meg. Winters alezredes csöndben besétált a sötétben, és leült a fia ágyának szélére. Hap már majdnem elaludt, oldalra fordulva feküdt. Az ágya melletti kis éjjeli lámpa megvilágította profilját. Mennyire hasonlítasz az anyádra - gondolta Winters. - Még a cselekedeteidben is. Ti ketten olyan közel álltok egymáshoz. Szinte már betörőnek érzem magam a saját otthonomban. Kezét finoman Hap arcára tette. A fiú nem mozdult. Mivel is kárpótolhatnálak azért a rengeteg időért, amíg távol voltam? Winters gyengéden fölrázta a fiát. - Hap - mondta halkan én vagyok, az apád. Henry Allén Pendleton Winters a szemét dörgölte, aztán gyorsan fölült az ágyban. 105


- Igen, uram - vágta ki -, valami baj van? Talán a mama nincs jól? - Nincs - felelte az apja, aztán elnevette magát. - Akarom mondani dehogynem. A mama jól van. Nincs semmi baj. Csak beszélni akartam veled. Hap az ágya melletti órára nézett. - Ömm, hát jó, rendben, apa. Miről akarsz beszélni? Winters még egy pillanatig hallgatott. - Hap, elolvastad te azt a szövegkönyvet, amit hazahoztam nektek? A darabét? - Nem, uram. Nem igazán - felelte Hap. - Sajnálom, próbáltam, de nem ment. Azt hiszem, túl magas nekem. - Aztán fölvidult. - De alig várom már, hogy láthassalak holnap este. - Hosszú csönd következett. - Ömm, egyébként miről szól? Winters fölállt, és kinézett a nyitott ablakon. A szúnyoghálón túlról hallotta a tücskök halk ciripelését. - Egy férfiról, aki kikerül Isten kegyelméből, mert nem képes vagy nem akarja irányítani tetteit. Arról szól... - Winters gyorsan hátrafordult, és látta, hogy fia az órára pillant. Éles lelki fájdalom hasított belé. Kivárta, míg alábbhagy, aztán mély lélegzetet vett. - Hát, inkább majd valamikor máskor beszéljünk róla, fiam. Csak most látom, milyen késő van. Az ajtóhoz lépett. - Jó éjt, Hap! - mondta. - Jó éjt, uram! Vernon Winters elsétált a felesége szobája mellett, a harmadik hálószobához, a hall végén. Lassan levetkőzött, egyre inkább tudatára ébredve valamiféle betöltetlen vágyakozásnak. Egy röpke másodpercig arra gondolt, fölébreszti Bettyt, és vele beszélget, akkor talán... De tudta, azzal semmit sem érne el. Az nem az ő stílusa - mondta magának sohase volt. Már régebben sem, amikor lefeküdtünk egymással. Líbia, az álmok és az átsírt éjszakák után pedig ki is kárhoztathatta volna azért, mert saját hálószobát akart? Fehérneműre vetkőzve bújt az ágyba. A tücskök elringató melódiája átölelte. Különben is, neki ott van Isten, nekem meg itt az elkeseredésem. Középütt semmi sem maradt, kivéve Bölcsõ

106

Hapet. Úgy szeretkezünk, mint az idegenek, félünk minden újabb felismeréstől.

107


10

A

KOMMUNIKÁCIÓS terem öt perc múlva zár. A kommunikációs terem öt perc múlva zár. - A testetlen, felvételről szóló hang fáradtnak tűnt. Carol Dawson is elnyűttnek érezte magát. Dalé Michaelsszel beszélt a videotelefonon. Az asztalon fényképek hevertek szétszórva a képernyő és a videokamera alatt. - Jól van - szólt Carol azt hiszem, egyet kell értsek veled. A rejtély megoldásának egyetlen lehetséges módja a fotókkal és a teleszkóp felvevőegységével együtt visszamenni Miamiba. Sóhajtott, aztán ásított egyet. - Reggel rögtön felmegyek, a hét harmincas géppel, hogy az IPL minél előbb hozzákezdhessen a rögzített adatok kielemzéséhez. De ne feledd, időben vissza kell éljek, mert négykor kapom meg az arany szigonyt. Képes a labor földolgozni az adatokat pár óra alatt? - Nem az a neheze. Az elemzés és egy összefüggő elmélet fölállítása viszont nem egyszerű egy-két óra alatt. - Dr. Dalé Key Biscayne-i tágas, bérelt lakásának nappalijában ült egy kanapén. Előtte, a kávézóasztalkán egy gyönyörűséges, jádéból készült, zöld és fehér kockás sakktábla állt. Hat faragott figura volt még játékban rajta, a két király és négy gyalog, mindkét oldaltól kettő-kettő. Dalé Michaels szünetet tartott, és elgondolkodva nézett a kamerába. - Tudom, mennyire fontos ez az egész neked. Lemondtam a tizenegy órás megbeszélésemet is, hogy segíthessek.

Bölcsõ

108

- Kösz - vágta rá Carol automatikusan. Aztán magában mérgesen kifakadt. Miért van az - gondolta, miközben Dalé valami új MOIprogramról beszélt hogy a férfiak mindig megkövetelik a hálát a legkisebb áldozatukért is? Ha egy nő változtatja meg a napirendjét egy férfi miatt, az természetes. A férfinál ugyanez már fene nagy dolog. Dalé tovább duruzsolt. Épp azt ecsetelte lelkesen, az intézet a Pápua Új-Guinea körüli víz alatti vulkánokat akarja tanulmányozni. Hűű - mosolyodon el magában Carol, amikor ráébredt, mennyire idegesíti Dalé önző fecsegése tényleg szemét hangulatban vagyok. Még az hiányzik, hogy pimaszkodni kezdjek vele. - Hé - szakította félbe a férfit. Fölállt, és elkezdte öszszeszedegetni a szétszórt fényképeket. - Ne haragudj, de be kell fejezzük, mert bezárják a termet, és én is alaposan elfáradtam. Reggel találkozunk. - Nem akarsz lépni? - kérdezte Dalé, és a sakktáblára mutatott. - Nem, nem akarok - válaszolta Carol, hangjából kiéreztetve egy csipetnyi ingerültséget. - És lehet, hogy nem is fogok már. Bármelyik józanul gondolkodó játékos elfogadta volna a döntetlent, amit a múlt hétvégén fölajánlottam, és rég el is felejtette volna az egészet. A te istenverte természeted azonban nem képes elfogadni, hogy öt játszmából egyszer kiharcolhatok ellened egy döntetlent. - Köztudottan legtöbb ember a végjátékot hibázza el - felelte Dalé, tudomást sem véve a nő szavainak érzelmi tartalmáról. - De látom, fáradt vagy. Holnap a reptéren várlak, és elviszlek reggelizni. - Rendben. Jó éjt! - Carol kissé gorombán lecsapta a kagylót, aztán a fotókat a táskájába pakolta. Amint elhagyta a kikötőt, a fényképezőgépet és a filmet elvitte a Key West Independent sötétkamrájába, s majd egy órát töltött az előhívással és a felvételek tanulmányozásával. Az eredmények káprázatosak voltak, különösen a nagyítások közül néhány. Egyikükön tisztán látszott négy önálló nyomsor, melyek alig valamivel a rés pereme előtt olvadtak össze. Egy másik kép a három delfint olyan pózban örökítette meg, mintha épp elmélyülten beszélgetnének. 109


Carol végigsétált a Marriott Szálló tágas előcsarnokán. A bár szinte kihaltnak tűnt. A karcsú fekete zongorista egy régi Karén Carpenter-számot játszott, az „Isten veled, szerelem”et. Egy jóképű, harmincas-negyvenes éveiben járó férfi egy mutatós szőkét csókolgatott, jobbra, az egyik sarokban. Carol önérzetesen fölhúzta az orrát. Az a tyúk nem lehet több huszonháromnál - mondta magában valószínűleg a pasi titkárnője, vagy valami hasonlóan fontos személy. Miközben végighaladt a hosszú folyosón a szobája felé, elgondolkodott a Dale-lel folytatott beszélgetésén. A férfi azt mondta, a haditengerészet rendelkezik olyan kisebb robotszerkezetekkel - legtöbbjük az MOI eredeti tervei alapján készült amiktől esetleg a nyomok eredhetnek. Ez persze bizonyossá tette, hogy az oroszoknak is van hasonlójuk. Dalé a delfinek viselkedését, mint jelentéktelen dolgot, figyelmen kívül hagyta, de azt, hogy Carol nem kotorászott tovább a sziklakiszögellés alatt újabb leletek után, komoly hibának minősítette. Hát persze - döbbent rá az újságírónő a férfi mondatát hallva még egy kicsit igazán nézelődhettem volna. Tiszta lökött vagyok. Remélem, nem szúrtam el. Lelki szemei előtt újra lepergette a sziklakiszögellés körül történteket, hogy lássa, utalt-e valami is további eldugott tárgyakra. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, amikor futólag megemlítette, milyen remekül működött az új riasztóalgoritmus. Dalé hirtelen nagyon érdeklődővé vált. - Szóval a kódszám egész biztosan 101 volt? - kérdezte. - Igen - felelte ő -, ezért nem is lepett meg, amikor rábukkantunk arra a tárgyra. - Képtelenség - jelentette ki a férfi határozottan. - A szigony nem válthatta ki azt a kódot. Még ha a teleszkóp látómezejének határán helyezkedett is el, márpedig ez valószínűtlennek tűnik, tudva, mennyire távolodtatok el az árkot követve, akkor is túl apró ahhoz, hogy megszólaltassa az „idegen tárgy” riasztót. Különben is, hogyan vehette volna észre a berendezés a sziklakiszögellés alatt? - Dalé pár másodperces szünetet tartott. - Ugye az infravörös képeket meg se néztétek? Na mindegy, holnap előhozhatjuk azokat is a gépből, hátha meglátjuk rajtuk, mi is váltotta ki azt a riadót. Bölcsõ

110

Carol furcsán legyőzöttnek érezte magát, ahogy benyitott a szobája ajtaján. Ez csak a fáradtság - mondta magának, nem akarva elismerni, hogy a Dale-lel folytatott beszélgetés anyátlanította így el. Táskáját az egyik székre rakta, és nyúzottan a fürdőszobába sétált megmosakodni. Két perccel később már fehérneműre vetkőzve aludt az ágyban. Nadrágja, blúza, cipője és harisnyája egymásra hányva hevert az egyik sarokban. Álmában megint kicsi lány, kék-sárga csíkos ruháját viseli, amit szüleitől kapott hetedik születésnapjára. Carol az apjával járja a Northridge áruházat egy forgalmas szombat délelőtt. Elhaladnak egy nagy édességbolt előtt. Elengedi apja kezét, beszalad az üzletbe, és a pult üvegén át bámulja a sok csokoládét. A tejcsokiból formázott kis teknősökre mutat épp, amikor az üveg túloldalán álló férfi megkérdezi, mit akar. Álmában Carol nem éri föl a pultot, és pénz sincsen nála. „Hol van az anyukád, kislány?” - érdeklődik az édességboltos férfi. Carol a fejét rázza, mire az megismétli a kérdést. Ő lábujjhegyre áll, és nagy titokzatosan megsúgja a boltosnak, hogy az anyukája túl sokat iszik, de a papa azért mindig vesz neki cukorkát. A férfi elmosolyodik, de csak nem ad neki a csokoládéból. „És hol van a papád, kislány?” - kérdezi helyette. Carol az üvegen látja egy háta mögött álló, kedvesen mosolygó ember tükörképét két csokihalom között. Megpördül, arra számítva, hogy az apja az. De a mögötte álló férfi valaki más. Az arca groteszkül torz. Ő rémülten fordul vissza a csokoládék felé. A boltos rámolni kezdi az édességeket. Záróra. Carol sírni kezd. „Hol a papád, kislány? Hol a papád?” A kislány az álomban hangosan pityereg. Nagyra nőtt emberek veszik körül, és mind kérdezősködnek. Kezét a fülére szorítja. „Elment! - kiállja végül Carol. - Elment. Itt hagyott minket, elment, és most egyedül vagyok.”

111


A 447. ciklus

1

A

CSILLAGOKKAL teleszórt, mélyfekete háttérben a Tejút galaxisának leheletfinom fénypamacsait mintha egy zseniális művész helyezte volna el. Itt, a Külső Héj peremén, közel ahhoz, amit a Gyarmatosítók Szakadéknak neveznek, semmi sem árulkodik a mintegy huszonnégy fénymilliciklusnyira levő Kolónia nyüzsgő életéről. Félelmetes, néma csönd társul a pislogó csillagokkal kivert, fekete égbolt lélegzetelállító szépségéhez. Hirtelen a semmiből előtűnik egy apró, csillagközi futárrobot. Egy sötét, gömb alakú égitestet keres, és végül meg is találja. A műbolygó átmérője körülbelül öt kilométer, könnyen elvész szem elől az égboltozat hatalmas panorámájában. Telik-múlik az idő. Közelebbről már mozgolódás is látszik a felszínen. Puha, mesterséges fények világítják meg egy-egy részét. Önműködő szerkezetek dolgoznak a tárgy bizonyos pontjain, láthatólag megváltoztatva annak alakját. A külső építményeket lebontják, és egy távolabbi raktározóhelyre szállítják. Végül a kezdeti forma teljesen eltűnik, s ami marad, az mindössze két hosszú, párhuzamos, fémötvözetek alkotta sín. Mindegyik kétszáz méteres darabokból áll, a lebontott műbolygó alkatrészeiből épült föl. A sínek szélessége tíz méter, egymástól pedig nagyjából száz választja el őket. Tovább folytatódnak a raktárakba irányuló rendszeres szállítmányok, míg az összes használható anyag el nem fogy. A sínek ekkor már csaknem tizenöt kilométerre nyúlnak. Arthur C. Clarke - Gentry Lee 113

Most leáll a mozgás. A semmiből semmibe tartó sínek úgy függnek az űrben, mint valami hirtelen félbehagyott gigászi mérnöki vállalkozás néma mementói. Vagy mégsem? Egy tündöklő kettős csillag, a keleti égbolt két legragyogóbb fénypontja alatt egy folt jelenik meg. A folt addig nő, míg végül már uralja az ég egész keleti negyedét. Egy tucat, nem, tizenhat hatalmas csillagközi teherhajó ragyogó, villogó vörös fényekkel robotjárművek végtelen menetét vezeti ebbe a régióba. Az újonnan érkezettek körülveszik a kísérteties, semmibe vezető síneket. Az első teherhajó fölnyílik, és nyolc kis komp repül elő, aztán végighaladva a sor mentén mindegyik megáll a többi óriás szállítójármű egyike előtt. Némán várakoznak, míg mindenki el nem foglalja a helyét. Az utolsónak érkező jármű egy apró űrvontató; hosszú, karcsú tárgyat húz maga után, mely olyan, mint két összecsukott japán legyező a végén egymáshoz kapcsolva. Az egészet valami nagyon vékony anyag átlátszó védőburka veszi körül. Nyolc piciny, sebes hajócska kíséri, akárcsak a kolibrik, vezetve, óvva, ugyanakkor az állapotát is folyton ellenőrizve. Az ősi léghajókra emlékeztető hatalmas teherszállítók most fölnyílnak, és előtárják tartalmukat. Legtöbbjük sínalkatrészeket hozott, elképesztő tornyokban egymásra halmozva. Akis kompok kirakodják, és több kilométer hosszan csoportokba rendezik őket az elkészült szakasz két végén. Amikor ezzel már csaknem elkészültek, négy komp megközelíti az egyik még zárt teherhajót, és várja, hogy az óriási kapuk megnyíljanak. Ennek a szállítójárműnek a belsejéből nyolc szerkezet bukkan elő, párosával letámadva egy-egy kompot, gondosan darabokra szedik őket, és az alkatrészeket magukkal viszik a raktér sötétjébe. Néhány pillanattal később hosszú, ízekből álló gépezet úszik elő a nagy hajóból. Kiszabadulva a raktér szűkös korlátai közül gigászi, csaknem másfél kilométeres munkaplatformmá nyílik szét. Nagyjából minden száz méteren az alkotórészek egy kisebb, koordinált egysége tökéletesen szervezett, önálló tevékenységbe kezd. Ez az önműködő, sokoldalú építőrendszer egyike a Gyarmatosítók megbecsült technológiai kincseinek. Most teljes hosszában elhelyezkedik a sínek végén, és rengeteg Bölcsõ

114

apró manipulátora szedegetni kezdi az elemeket a különböző halmokból. Az érzékeny kezek és ujjak fürgén illesztik helyükre az új darabokat, majd atomhegesztőkkel egybeolvasztják őket. A sebességük lenyűgöző. Perceken belül elkészül egy teljes kilométer, és a hatalmas építőszerkezet továbbsiklik egy újabb alkatrészhalomhoz. A sínek most már csaknem másfél száz kilométernyire nyúlnak az űrben. Munkáját befejezve az építőrendszer újabb metamorfózison megy át. A platform két végén kezdve szétszedi magát, és a monolitikus struktúra lassan átadja helyét ezernyi apróbb, különálló egységnek. Ezek a kis, hangyaszerű gépezetek csapatostul körülvesznek egy-egy sínszakaszt. Gondosan ellenőrzik az összes méretét, valamint a hegesztések szilárdságát. Aztán, mintha jelre tennék, egyszerre emelni, hajlítani kezdik a négy sínvéget. Az építmény teljes hosszában egyre jobban meggörbül. A két hosszú, párhuzamos sín végül hatalmas kettős karikává alakul át, melynek átmérője több mint tizenöt kilométer. Az egész úgy fest, mintha egy vidámparki óriáskerék függene az űrben. A kettős gyűrű elkészültével az építőberendezés ismét megváltoztatja szerkezetét. Újonnan keletkezett nyúlványainak egy része megragadja a hosszú, karcsú tárgyat, amely két, végén összekapcsolt japán legyezőhöz hasonlít. A gyűrűk közelében helyezik el (csöppet sem meglepő, hogy hossza csaknem megegyezik az óriáskerék átmérőjével), kolibriszerű őreinek éber felügyelete alatt. A tárgyat észak-déli küllőként illesztik be. A kolibrik közül néhány ekkor láthatatlanul vékony kábeleket bocsát ki, és rögzíti velük a legyezők egy-egy szabad végét. A többi parányi gépmadár hálót sző a kerék közepén, és az óriás antennát összeköti a gyűrűk kelet-nyugati tengelyével. Immár állványzatához rögzítve az antenna lassan nyílni kezd, mind az északi, mind a déli végén. A közelebbi vizsgálódás megmutatja, hogy a kolibrik maguk bontogatják a leheletfinom, összehajtott szerkezetet. Egyre nagyobbra nyílik szét, míg végül már a gyűrűk által közrefogott terület egészét beborítja a hálók, a bordázat és a bámulatosan öszszetett mintázatok rendszere. Befejeződik a szerelés. 115


A kommunikációs komplexum most bonyolult önellenőrzést végez, miközben az építőegységek készenlétben állnak, hátha valami probléma adódik. A tesztek sikerrel zárulnak, az állomás működésbe léphet. A lakott világegyetemből érkezett robotkövetek órákon belül összeszedik a maradék fém alkatrészeket, és berámolják az egyik hatalmas teherhajóba. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy jöttek, az automata járművek eltűnnek az állomást körülvevő feketeségben. Csupán az impozáns kettős gyűrű árulkodik már az univerzum értelmes lakóinak jelenlétéről. A gigászi Külső Héj körül, melynek kétszázötvenhat szektora egyenként is sokkal nagyobb, mint maga a Kolónia, több mint ezer ehhez hasonló reléállomás épült a 446. Ciklus folyamán, abból a célból, hogy megkönnyítsék a körzetek egymás közötti kommunikációját. Ez volt az utolsó fejlesztés a legtöbb nehézséget okozó csoportban, közel a Szakadékhoz. Az építkezés többször is késedelmet szenvedett a legközelebbi, mintegy két fény-milliciklusnyira levő üzemből kikerült selejtek elfogadhatatlanul nagy mennyisége miatt. A problémák diagnosztizálására és kijavítására tett többszöri kísérlet után a telepet végül le kellett zárni, majd teljesen elölről kezdve újra összerakni. A terv befejeztének összkésése tizennégy milliciklus volt, pontosan annyi, amennyit a Mérnökök Tanácsa megjósolt a 446. Ciklus Nyilatkozatát kísérő elemzésében.

A nagy pillanat közeledtével a Kolónia szívében minden tevékenység leáll. Az utolsó nanociklusban nincs már se munka, se szórakozás. Még az űrkikötők is elnéptelenednek. Pontosan 446,9-kor a Vezetők Tanácsának kétszáz millicikluson át vitatott, az elkövetkező korszakra vonatkozó fejlesztési tervei bejárják majd a Kolónia valamennyi értelmes lények lakta világát. Az óriásadó a kellő pillanatban aktiválódik, és a 447. Ciklus Nyilatkozata pikociklusonkénti száztrillió bites sebességgel kiáramlik az űrbe. A berendezés kapacitása ennél természetesen sokkal nagyobb, de az információrátát csökkenteni kell a bonyolult kódoló- és hibaszűrő programok tempójához alkalmazkodva. A kódolás azért szükséges, hogy Bölcsõ

116

az adást csak a Kolónia különleges jelfejtő algoritmussal fölszerelt vevői foghassák. Az adatcsomagok belső értelmi ellenőrzése pedig jóformán nullára csökkenti a téves információk bekerülésének lehetőségét, még a legtávolabbi vevőállomások esetében is. A Géniusz Korában, a 371. és 406. Ciklus között megállapított rend szerint a Nyilatkozat adásának első mikrociklusa a teljes terv komplett összegzése. Ez öt, egyenként kétszáz nanociklusos részre bontva taglalja a Vezetők Tanácsának hatáskörébe tartozó témákat: igazgatás, információ, kommunikáció, közlekedés és felderítés. Egy négyszáz nanociklusos betervezett szünet után, mely alatt mindenütt pontosíthattak a vevőkészülékek beállításán, megkezdődik maga a 447. Ciklus Nyilatkozata. És csak megy, csak megy. Szünet nélkül tart húsz mikrocikluson át. Négy teljes mikrociklusnyi magyarázat ismerteti az öt fő témában végrehajtandó tervek részleteit. A Külső Héj Bizottság, a legtávolabbi gyarmatosított régiókat irányító csoport számára különösen érdekesek a felderítési programok. Ezek tartalmazzák a III. Állatkertkomplexumból a Külső Héj világaiba hazatelepítendő mintegy egymillió faj felsorolását. (A Nyilatkozat adása - ez a gazdag információáradat, mely lefordítható betűkre, képekre, hangokra és más érzékszervek által felfogható jelekre is, függően az azt fogadó lények természetétől és dekódereiknek fejlettségétől - jelenti az új kormányzati ciklus kezdetét. A központi irányításnak alárendelt helyi igazgatási szervek a Vezetők Tanácsának utasításai szerint állítják össze terveiket. Mindezt részletesen meghatározzák a Kolónia Államszövetségének törvényei.) A Nyilatkozat bejárja a Kolónia egész területét, valamint a Belső Héj közelebbi térségeit, a forgalmasabb közlekedési útvonalak mentén elhelyezett kommunikációs állomások segítségével. Ezek az állomások valójában olyan információközpontok, melyek kiterjedt könyvtárukban őriznek minden hivatalos üzenetet százciklusnyi időtartamig, az adásokat fölerősítve, aztán továbbsugározva a lánc következő szemének, úgy tíz fény-mikrociklusnyi távolságba. A Kolónia határait (és ennélfogva a Belső Héjét is) úgy módosította a 416. Ciklus Nyilatkozatának rendelete, hogy 117


azontúl minden, az igazgatási központtól három fény-milliciklusnál közelebbi világ hozzá tartozik. így aztán, mire a Nyilatkozat eléri a Kolónia peremén túli hatalmas Állatkertkomplexumot, mely három csillag tizenkilenc bolygóján terül el (közülük négy mesterséges), az üzenet háromszáz reléállomáson haladt már át. Az Állatkert Igazgatóbizottsága türelmetlenül várja az adást, a komplexum bővítésére vonatkozó kérdésükre érkező választ. Meglepetten fogadják, hogy ehelyett egy újabb hazatelepítési programot kell végrehajtaniuk. Egyszer, a 429. Ciklusban javasolták már az állatkert bővítését, az adaptív génsebészet 426. és 428. Ciklus között bekövetkezett áttörését, a mintapéldányok robbanásszerű elszaporodását ellensúlyozandó. Kérésüket akkor is megtagadták, és a Vezetők Tanácsa a túlnépesedési gondok megoldásaként a hazatelepítést ajánlotta. A 430. Ciklustól a 436-ig az Állatkertkomplexum lélekszámát sikerült nagyjából egy szinten tartani a szaporább egyedek példányainak rendszeres hazaszállításával eredeti világukba. A 437. Ciklustól kezdve azonban növekedni kezdett az érdeklődés az összehasonlító biológia tudományága iránt. Ezt egy ötödik életforma fölfedezése váltotta ki, melyet a Biológusok Tanácsa E-típusnak nevezett el; az újfajta lények a Külső Héj 28. szektorában tűntek föl. A területre irányított későbbi expedíciók aztán kimutatták, hogy a 28-33. szektorokban nemcsak az uralkodó E-típusú életforma van jelen, hanem meglepő módon vele együtt az A is. Első ízben tapasztalták a természetes evolúció nem A-irányú (a Kolóniáéval egyező, illetve ahhoz hasonló) elsődleges fejlődését. A vágy, hogy megértsék ezeket a szokatlan lényeket, veszélyeztetett egyedeket gyűjtő expedíciókat indíttatott velük a Külső Héj világaira a 440. és 441. Ciklusban, majd a 442-ben több bolygó is fölépült külön az E-típusú lények tanulmányozására. Az új egyedek többsége gyors szaporodásnak indult a III. Állatkertkomplexumban, ismét túlnépesedési és helyszűkeproblémákkal szembesítve az Igazgatóbizottságot. A gondokat csak tovább súlyosbította, hogy valamennyi gyorsan növekvő E-típusú fajt szigorúan el kellett különíteni egymástól. A 447. Ciklus tervezési folyamatának kezdetén Bölcsõ

118

ezért javasolták hát a komplexum kisebb kibővítését, ugyanakkor nemcsak egy negyedik, teljeséggel az E-típusnak szentelt állatkert fölépítését szorgalmazva, hanem a 14-es alatti agresszió-koefficiensű kolóniái és belső héjbeli lények végleges hazatelepítését is. Az Igazgatóbizottságot megdöbbenti a 447. Ciklus Nyilatkozatában foglalt külső héji hazatelepítési program mérete. A váratlan javaslat kiváltotta élénk technikai vita újból megerősíti a Külső Héj világairól származó lények hazaszállításának veszélyességét. A Bizottság próbaképpen szokatlan lépés mellett dönt - megküldi saját tervváltozatát a Vezetők Tanácsának. Vázlatukban rámutatnak, hogy az Etípusú életformákon a múltban számos genetikai kísérletet végeztek, ezért evolúciós képességeik bizonytalanná váltak; hogy a megfigyelés és az ellenőrzés eszközei a Külső Héjon nem megfelelők, ráadásul a csoport nagy részének agressziókoefficiensét még nem is sikerült pontosan meghatározni. Végül, még mielőtt elküldenék saját változatukat, az Igazgatóbizottság rádöbben, valaki nyilván a központban is fölvetette már ezeket az érveket a viták során. Akkor miért döntöttek mégis a hazatelepítés mellett? Ez talán egy újabb nagy ívű terv része, ami leértékeli a zoológiái információk fontosságát? Vagy a döntés csupán politikai jellegű, és a Második Hatalomtól érkezett üzenettel van összefüggésben?

119


2

A

KOLÓNIA törvényei szerint, melyek a fontos történelmi információk terjesztéséről és megőrzéséről rendelkeznek, a tanácsszintű szervezetek hivatalos kommentálja kíséri a 447. Ciklus Nyilatkozatának adását. A Külső Héj hazatelepítési tervében részt vevők érdeklődésére a Mérnökök Tanácsának alábbi jelentésrészlete tarthat számot: ...A Belső Héjon végrehajtott legkorábbi hazatelepítés szinte rögtönzésjelleggel zajlott le; egyszerűen nagy tömegekben visszaszállították az életformákat eredetük régióiba vagy egy közeli szektor hasonló körülményekkel rendelkező világára. Az elkábított lényeket összegyűjtötték állatkerti szállásaikon, óriás-teherhajókba rakodták őket, eddigi otthonukhoz hasonló körülmények közé, aztán új hazájukban kieresztették őket. E módszer tökéletesen meg is felelt a kisebb méretű, rövid távú transzportok esetében. Olcsó is volt. Jelentkeztek azonban olyan hiányosságok, amelyek tartós alkalmazásukat lehetetlenné tették. Mindenekelőtt a lények egyedfejlődése félbeszakadt a hazatelepítés során. Halálra rémítette őket az elszállítás, zavarokat okozott náluk az út alatt szükségszerűen lecsökkentett mozgásterük, amint pedig megérkeztek új otthonukba, a korábbihoz képest a legapróbb eltérések is fölingerelték őket. Emlékezetükben még az elektronikus Bölcsõ 120

törlés ellenére is megmaradt egy erős veszteségérzet, mely aláásta alkalmazkodókészségüket. Mindezen körülmények együttesen ahhoz vezettek, hogy a további törzsfejlődés során ugrásszerűen megnövekedett az adott lények agresszió-koefficiense, és jelentősen a későbbi tíztizenöt generációnál sem csökkent le... ...Az űrhajótervezés szemszögéből nézve a javasolt transzportoknak mind mérete, mind távja eleve kizárta kifejlett egyedek szállítását, különösen, hogy a biológiai és fejlődéstani problémákat még korántsem értettük meg. Amikor a 432. Ciklus Nyilatkozata nagyobb mérvű hazatelepítést hirdetett a Kolónián belül, illetve a Belső Héj világain, a Mérnökök Tanácsában eluralkodott a pánik, hiszen azt feltételezték, bolygóméretű szállítóeszközökre lesz szükség. Szerencsére a Biológiai és Fejlett Robotikai Mérnökök Bizottsága olyan javaslattal állt elő, amely szerint a jövőbeni transzportok felfüggesztett életműködésű zigótákat visznek majd, felügyelőként pedig újfajta, szuperintelligens robotokat alkalmaznak. A zigóta-technikával kapcsolatos néhány korai probléma után a módszert tökéletesítették, legalábbis ami a Kolóniában elterjedt A- és B-típusú életformákat illeti. Az utóbbi tíz ciklus során a hazatelepítések sikerességi rátája nagyon magas, még a bonyolultabb C- és D-típusok esetében is. Nem várható azonban ilyen jó eredmény a 447. Ciklus Nyilatkozatában foglalt tervektől. Nemcsak hogy a megcélzott fajok az Állatkertkomplexum legfrissebb és legkevésbé megértett lakói, de sok esetben a bolygó biológiai környezete, amelybe visszatelepítenék őket, a hatalmas távolságok folytán szegényesen dokumentált, mivel megfigyelőink minden háromnégyszáz milliciklusban csupán egyszer jutnak el oda. A fejlettebb E-típusú formáknak hihetetlenül rövid az élettartama, alig öt-hat milliciklus, ami azt jelenti, hogy ötven-száz generáció is leélheti az életét két ellenőrzés között... ...Mindent összevetve azonban fantasztikus kihívása ez a mérnöki szakmának. Sok szállítójármű jócskán elhagyja majd szokott infrastruktúrakörnyezetét, ezért 121


saját magának kell beszereznie a szükséges nyersanyagokat. A célvilágokon is megváltozhattak a körülmények, így az alkalmazkodókészség és az új információk gyors feldolgozása kritikus pontja lesz a tervezésnek. Az elektronikus komponenseknél több meghibásodásra számíthatunk a hosszú úton, ezért minél fejlettebb javítórendszereket kell kidolgoznunk, és lehetőleg széleskörűen kipróbálnunk... A Történészek Tanácsának jelentéséből pedig: Hasznosnak tűnik a Külső Héj hazatelepítési tervéhez kapcsolódó, többségében elítélő véleményünket azzal az emlékeztetővel kezdenünk, miszerint az összes közül a mi Tanácsunkban gyűltek össze a legrégebben aktív elmék. Két csoportunk is személyesen megélte a Géniusz Korát, és többgenerációs biológiai felfrissítés után még mindig köztünk vannak. Ennélfogva természetes tehát, hogy minden beterjesztett tervezetet annak tükrében mérünk fel, vajon milyen szerepet játszhat társadalmunk általános fejlődésében és/vagy stratégiájában. Ezzel egyáltalán nem azt az ifjúi lelkesedést kívánjuk letömi, amelyet felvillanyoz az újabb tudás megszerzésének lehetősége vagy egy nagy kaland ígérete; inkább szeretnénk perspektívába fogni a Kolónia törekvéseit, és fölmérni a vezetés álláspontbeli változásainak eljövendő hatásait... ...A javasolt hazatelepítési terv újabb lépést jelent annak a felelőtlen terjeszkedésnek a veszedelmes útján, mely véleményünk szerint a 416. Ciklus Határrendeletével vette kezdetét. Mi nem a tervezet részleteit kívánjuk elemezni, kiragadva azt a nagyobb történelmi összefüggésekből (ezt remekül elvégezte jelentésében a Mérnökök Tanácsa, a jelentősebb rövid távú kockázatok jó része pedig a Biológusok Tanácsának csatolt véleményében szerepel), hanem megpróbáljuk levezetni várható következményeit a rendelet szülte veszélyes kalandsorozat rövid áttekintésével... ...A terjeszkedési politika a felszínen mindig hangzatos jelszavakkal propagálja magát. Védelmezői Bölcsõ

122

rámutatnak, hogy a társadalmi változások a megszokottól eltérő események szolgáltatta új információk következményei; a terjeszkedés szükségszerűen ennek az új tudásnak a megszerzését célozza, és a segítségével születő perspektívaváltozások, melyek úgymond „új színben tüntetik föl a világegyetemet”, kényszerítik ki kultúránk helyes irányba tolódását. A történelem rendszerint egyetért a terjeszkedés híveivel, és kétségkívül ezért fogadta ezt a hazatelepítési javaslatot kitörő lelkesedés, csakúgy, mint más, korábbi felderítési terveket. Mindazonáltal az új információkkal járó előnyöknek is van határa, különösen, ha a határvidékek kutatása közben szerzett tudás káros társadalmunk alapvető szerkezetére, illetve ha legfelkészültebb szakértőink sem képesek megfejteni azt. Ezen esetekben a társadalomra gyakorolt hatás leginkább nyugtalanító, nem pedig gazdagító és lelkesítő, ily módon aláaknázva elismert intézményeink biztonságát. Tökéletes példa rá, mi történik, ha a terjeszkedésnek nem szab határt a józan ész, az utolsó harminc ciklus eseményei, melyek végül a 444. Ciklus közepén a Második Hatalomtól érkezett üzenethez vezettek. Az egészet a Határrendelet váltotta ki, mely megszabta a Gyarmatosítók fennhatósága alá tartozó területek méretét. A régi, központi Kolóniának nem voltak pontosan kijelölt határai. A jelentősebb fejlesztőmunkák nem távolodtak el két fény-milliciklusnál messzebbre az igazgatási központtól. A legkülső állandóan karbantartott állomás is csupán tíz fény-milliciklusnyira volt abban az időben. A 416. Ciklusban született rendelet rendszerbe foglalta az univerzum szomszédos területeit, négy koncentrikus világot hozva létre, magának a központi Kolóniának a sugarát is három fény-milliciklusra növelve. Három különálló Héj keletkezett így, melyek közül a külső foglalta magába a tizenkét és huszonnégy fénymilliciklusnyi távolság között elterülő régiókat. E Külső Héj ötvenezer föl nem derített csillagrendszert tartalmazott, ezerszer nagyobb területen, mint a régi, központi Kolónia. A 425-től a 430. Ciklusig tartó periódus alatt a Nyilatkozatokban meghatározott 123


feladatoknak csaknem a fele ennek a vidéknek a kutatásával foglalkozott. (Rá kell mutatnunk azonban, hogy eme öt ciklus során született egy elmélet, mely szerint tudásbázisunk túl sebes növekedése előre nem látható következményekkel járhat, ám a negativistákat, mert így nevezték őket, elhallgattatta a felfedezési láz mindenkit magával ragadó, kollektív örömmámora.) Aztán a 433. Ciklusban újfajta csillagközi szondáink, melyeket a Külső Héj megannyi világának tanulmányozására és osztályozására programoztunk be, egy hatalmas, ismeretlen eredetű, mozdulatlan űrhajóra bukkantak. Az azonnal, helyben végrehajtott óvatos kísérletek a jármű meghajtórendszerének bármely ismert faj technológiájával való beazonosítására nem jártak sikerrel. A legtöbb bizottság tiltakozása ellenére ekkor a Vezetők Tanácsa bevontattatta a rejtélyes űrhajót a Belső Héj egyik fejlettebb világának kikötőjébe. Ott kiállították, miközben részletekbe menően elemezték. A szondák kezdeti véleménye megerősítést nyert. A jármű nem a Kolónia határain belülről származott. A Mérnökök Tanácsa azt a következtetést vonta le, hogy a hajó építőinek technikai felkészültsége nagyjából megfelel a Gyarmatosítókénak a Géniusz Korának elején. De vajon mikor épült? És honnan jöhetett? És, ami a legfontosabb, ki építette? Visszahozva a halott űrhajót a civilizáció szívébe, a Vezetők Tanácsa azt érte el, hogy eredetének kínos tisztázatlansága többé nem hagyott nyugtot a Kolónia népének. A megszállott kutatás a legapróbb információmorzsa után tovább gyengítette kultúránkat. Egyre újabb pletykák röppentek föl a megválaszolatlan, nyugtalanító kérdések magyarázatairól. Az uralkodó vélemény azt tartotta, a jármű egy kolóniái gép prototípusa, melynek tömeggyártására aztán sosem került sor, és valamiképp a hivatalos Űrjárművek Enciklopédiájából is kitörölték. Ez az álláspont jól megfelelt a Gyarmatosítók azon elképzelésének, hogy magától értetődően fölötte állnak minden más életformának. Bölcsõ

124

Idővel talán az ismeretlen űrhajó kiváltotta kétségek és félelmek eloszlottak volna, ám a Vezetők Tanácsa feltámasztotta a nyugtalanságot egy bejelentéssel. A 434. Ciklus Nyilatkozatában szerepelt, hogy a Kolónia legjelentősebb új programja egy sor nagy teljesítményű vevőberendezés megtervezése, majd fölállítása lesz a Külső Héj területén. Acél: befogni és dekódolni minden értelemre utaló rádióadást, amely a Szakadékból eredhet. Ez egyértelműen arról árulkodott, hogy a vezetőség a néma űrhajót idegen eredetűnek tartja. A 435. és 436. Ciklusban kétségbeejtő hírek egyik hulláma a másik után csapott le a Kolónia lakóira. Először kiszivárgott, hogy rengeteg idegen adást dekódoltak. Ez alátámasztani látszott azt a széles körben elterjedt szóbeszédet, miszerint a galaxisban több hatalom is uralkodik, s nem egy a Kolóniánál sokkal fejlettebb. Ez a rémisztő elmélet suttogva terjedt vagy fél cikluson át, aztán végül a Csillagászok Tanácsa a rémhíreket cáfolandó bejelentette, a fogott üzenetek közül csupán maroknyit tulajdoníthattak egyetlen forrásnak, a Második Hatalomnak, melynek központja valahol körülbelül kétszáz fény-milliciklusra lehet. Nem sokkal ezután újabb döbbenetes felfedezéssel szolgáltak: egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Második Hatalom adásai egymástól százötven fény-milliciklusra elhelyezkedő pontokból erednek, ami több, mint a Kolónia teljes fennhatóságának háromszorosa! A 438. Ciklus és az Üzenet vétele között a Vezetők Tanácsa figyelmen kívül hagyta a javaslatokat, melyek az óvatosabb gazdálkodás mellett érveltek, míg ki nem derítik az idegen hajó felfedezésének minden rejtett hatását. Fejlődött viszont a kódtechnika, ez igaz, elsődlegesen azok megnyugtatására, akik fennen hangoztatták, a Második Hatalom minden adásunkat lehallgathatja. E programot a tömegek kedvezően fogadták, úgy érezték, végre megtettük az első lépést a helyes irányba. Ezzel egy időben viszont fölgyorsult a Külső Héj felderítése, mely végül az új, E-típusú életforma fölfedezéséhez vezetett, majd ennek következményeként a gyenge mentségek mögé bújtatott 125


veszélyeztetettegyed-begyűjtéshez. A kutatóprogram visszaszorítására és lelassítására irányuló javaslatokat figyelmen kívül hagyták. A 442. Ciklusban aztán az Állatkertkomplexum több mesterséges bolygót is legyártott, hogy rajtuk genetikai kísérleteket végezhessen az E-típussal. És akkor megérkezett az Üzenet a Második Hatalomtól. Annyira szimpla volt, annyira egyenes és annyira ijesztő. Legfejlettebb rejtjelalgoritmusunk szerint kódolták. Megerősítette, hogy mindketten tisztában vagyunk a másik létezésével, és kétoldalú kapcsolatfelvételt ajánlott. Semmi mást. Üzenet vége... ... Nem a Második Hatalom ellenséges szándékaitól félve tiltakozunk a Külső Héj további felderítése ellen. Épp ellenkezőleg. Mi, mint történészek, megalapozatlannak tartjuk az agresszivitásukkal kapcsolatos, egyre növekvő aggodalmat. Számtalan tanulmány rámutatott már, a magas agresszió-koefficiens nagy valószínűséggel megakadályozza bármely társadalom kitörését saját naprendszere korlátai közül. Elenyészően kicsiny tehát a valószínűsége, hogy egy hozzánk hasonlóan fejlett nép megőrizze esetleges korai támadó, területszerző jellegét. Mindezek ellenére egy olyan jelentős esemény, mint a Második Hatalom üzenetének vétele, inkább gondolkodásra kéne ösztökéljen bennünket, semmint a felderítő-tevékenység további növelésére. Energiáinkat az Üzenet társadalmunkra gyakorolt hatásainak tanulmányozására fordítsuk, ahelyett hogy elherdálnánk holmi hazatelepítési tervekre! Fontossági sorrendet kell fölállítsunk, hisz a terjeszkedés hívei, akik az új információk szerzését és a technikai fejlődést többre tartják, mint társadalmunk stabilitását, nincsenek tisztában törekvéseik kockázatos voltával...

Bölcsõ

126

Péntek

1

N

ICK WILLIAMS hajnali ötkor ébredt föl, és nem is tudott már újra elaludni. Agya lázasan dolgozott, visszavisszatérve az előző nap eseményeire, és az előtte álló nap lehetőségeit mérlegelve. Gyakran megtörtént ez vele középiskolás éveiben Virginiában, és később is, a Harvardon, különösen a nagyobb úszóversenyek előtt. Ha túlzott izgalmak érték, az agya nem volt képes kikapcsolni, egyszerűen nem hagyta aludni. Csaknem egy órán át feküdt még az ágyban, megpróbálva mégis álomba ringatni magát, s közben arról fantáziáit, hogy előző napi leletük csupán az első darabja egy nagyobb értékű kincsnek. Nick szeretett álmodozni. Lelki szemeivel mindig könnyedén maga elé képzelte az olvasott regények minden jelenetét. Most egy pillanatra maga előtt látta a Miami Herald fejléceit, melyek hírt adnak bámulatos kincstalálásáról Key West partjai mellett. Hat óra körül föladta minden reményét az elalvásra, és kiszállt az ágyból. Akis sporttáska a ruhásszekrény mellett hevert. Előhúzta az arany szigonyt, és megnézegette, amint azt már legalább négyszer-ötször megtette az éjszaka folyamán. Mi lehetett ez az izé? - kérdezte magától. - Kellett legyen valami haszna, hisz dísznek istenverte ronda. Megcsóválta a fejét. Amanda tudni fogja. Ha valaki megmondhatja, honnan való ez a tárgy, az ő. Nick átsétált a hálószobán az üveg tolóajtóhoz, és széthúzta a függönyöket. Hamarosan fölkel a nap. A kis Bölcsõ 128

erkélyen túl látta az öblöt és az óceánt. Bérlakása a harmadik emeleten volt, így semmi sem zavarta meg a csöndes part panorámáját. A víz fölött néhány barna pelikán suhant méltóságteljesen, csak az alkalmat lesve, mikor vágódhatnak a hullámok közé, zsákmányul ejtve a gyanútlanul a felszínhez közel úszó halakat. Nick figyelte, ahogy egy hetvenes pár lassan végigsétál a parton. Egymás kezét fogták, és halkan beszélgettek; az asszony néhányszor megállt, fölkapott egykét kagylót, és szatyrába süllyesztette. Nick hátat fordított az ajtónak, és lehajolt a farmerjáért, amit előző éjjel a padlóra dobott. Fölhúzta, és átsétált a nappaliba, magával cipelve a táskát is, benne a szigonnyal. Az aranyszín tárgyat óvatosan az asztalra helyezte, hogy majd alaposabban tanulmányozhassa, aztán belépett a helyiséggel egybefüggő konyhába bekapcsolni a kávéfőzőt és a rádiót. A könyvektől eltekintve Nick nappalijának berendezése semmiben sem különbözött a floridai tengerparti bérlakások százainak hasonló helyiségeiétől. A heverő és a fotel kényelmes volt, világos krémszínű, s a látványt élénkzöld, cserepes páfrányok tették teljessé. Két, vízimadarakat ábrázoló kisebb festmény díszítette az egyébként üres falakat. Világos bézsszínű, a szőnyeghez hasonló árnyalatú függönyök keretezték az erkélyre nyíló üvegajtót; kint nádbútorok álltak. A könyvek adták meg a lakás egyéni jellegét. A heverővel szemközti fal mentén, mely a nappalit a hálószobától választotta el, egy nagy, fa könyvszekrény terpeszkedett. Az erkély üvegajtajától majdnem egész a háló bejáratáig ért. A lakásban ugyan mindenütt máshol iszonyú rendetlenség uralkodott (a dohányzóasztalon napilapok és sportmagazinok gyűltek halomba, a háló- és a fürdőszoba padlóján ruhadarabok és használt törülközők hevertek szétdobálva, a mosogató dugig szennyes edénnyel, a mosogatógép ajtaja pedig félig nyitva, és az is tele volt), a könyvszekrény környékét mégis példás rend jellemezte. A négy hosszú polcon legalább négy-ötszáz könyv sorakozott, mind puhafedelű, jóformán kivétel nélkül regények, gondosan, kategóriák szerint elrendezve. 129


Minden csoport előtt, a polc peremén, öntapadós cédulákon állt a kategória meghatározása. Nick csütörtökön végzett a hajón az Egy rajongó feljegyzéseivel és már visz-sza is rakta a helyére (a „XX. századi amerikai, A-G” jelű polcra), William Faulkner többi könyve közé. Esti olvasnivalónak egy XIX. századi francia regényt választott, Gustave Flaubert-től a Bovarynét. Egyszer már olvasta ugyan, másodéves harvardos korában, és nem értékelte valami nagyra. Újabban azonban meglepetten látta a regényt különböző, minden idők tíz legjobb irodalmi művét felsoroló listákon, olyanok mellett, mint például Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Hmm. Talán először valamit nem vettem észre - mondta magának előző éjjel, és eldöntötte, még egyszer elolvassa. Képtelen volt azonban a százötven évvel korábbi, provinciális Franciaország részletes leírásaira koncentrálni. A szép Emma Bovary történetét követve, aki életének nevetséges egyhangúsága elől szerelmi viszonyokba menekül, míg végül a faluban ki nem pattan a botrány, újra és újra előtörtek saját emlékei. Nem tudott belemerülni az olvasásba. Agya egyre vissza-visszatért a sporttáskában rejtőző arany szigony nyújtotta lehetőségekre. Nick ide-oda forgatta kezében a tárgyat, miközben reggeli kávéját itta. Aztán támadt egy ötlete. Átsétált a másik hálószobába, amely a konyhával szemben, a mosókonyha mellett nyílt, és benézett a szekrénybe. Ruhák helyett egy ideje már mindenféle limlomot tartott benne. A sarokban négy hatalmas papírdoboz sorakozott, melyeket még beköltözésekor hozott magával, hét évvel ezelőtt. Azóta sosem nyitotta ki egyiket sem. Jól emlékezett azonban, valamelyikben kell lennie egy rakás fotónak, amiket a Santa Rosáról fölhozott tárgyakról készítettek. Talán ha azokat végignézem - gondolta, miközben igyekezett rátalálni arra a bizonyos dobozra a ruhásszekrény félhomályában észreveszek valami hasonlóságot ezzel a mostani tárggyal. Amikor megkerült a doboz, kirángatta a nappali közepére. A tartalma valaha rendezetten került bele, erről árulkodtak a gondosan fölcímkézett, fémgyűrűs gerincű irattartók. A papírok, fotók és újságkivágások nagy része azonban már kihullott a helyéről, és most áttekinthetetlen Bölcsõ

130

összevisszaságban hevert a doboz fenekén. Nick benyúlt, és kihúzott egy Miami Herald-cikket. Az idő megsárgította már, ráadásul az egyik sarokba gyűrődött. A címlap óriási fotóján öt ember állt, köztük Nick. Egy pillanatra megdermedt, és a képaláírásra bámult. Ilyen régen történt volna? - csodálkozott. - Majdnem nyolc éve már, hogy megtaláltuk a Santa Rosát. A szöveg szerint a kép a Neptune, egy búvároktató és mentőhajó legénységét mutatta, akik egy régi, elsüllyedt spanyol vitorlás, a Santa Rosa roncsaira bukkantak a Mexikói-öbölben, a Száraz Tortugáktól vagy huszonöt kilométernyire északra. Több mint kétmillió dollár értékű arany- és ezüsttárgy került elő, melyek ott hevertek föltornyozva a boldogan mosolygó öt ember előtt. A kép balról jobbra haladva Greta Erhardot, Jaké Lewist, Homer Ashfordot, Ellen Ashfordot és Nick Williamset ábrázolta. Ez még azelőtt volt, hogy elkezdtek enni - gondolta Nick. - Ellen Greta miatt evett, mert így kívánt vezekelni azért, ami Homerrel történik. Homer azért evett, mert megengedhette magának. Mint az életben bármi mást. Egyes emberek józanságát csak a korlátok őrzik meg. Tedd szabaddá őket, és azonnal megvesznek. Nick mélyebbre kotort a dobozban, azt a huszon-egynéhány fotót keresve, ami a Santa Rosáról fölhozott nagyobb aranytárgyakat mutatta. Négyesével-ötösével bukkant rá egy részükre, a többi látszólag reménytelenül eltűnt a rettentő papírkazalban. Valahányszor újabb képekre bukkant, gondosan megvizsgálta őket, aztán megcsóválta a fejét, tudomásul véve, hogy az arany szigony egyikre se hasonlít a legkevésbé sem. A doboz legalján Nick egy sárga, gyűrűs irattartót talált, gondosan átkötve egy gumiszalaggal. Először arra gondolt, ebben lesznek a Santa Rosa kincseiről készült maradék képek. Kihúzta, és sietve kinyitotta. Egy gyönyörű nő 8x11es képe csusszant ki belőle, és megállapodott a nappali padlóján. Ezt kézzel írt jegyzetek követték, képeslapok, néhány levél borítékostul, aztán vagy húsz lap ritkásan teleírt géppapír. Nick fölsóhajtott. Hogy lehet az, hogy nem ismerte meg ezt az irattartót? 131


A fényképen szereplő nőnek hosszú, fekete, elöl kissé deres haja volt. Sötétvörös pamutblúzt viselt, épp csak annyira szétgombolva, hogy kilátsszon a nyakát körülfonó tripla gyöngysor. A blúz vörösén élesen kirajzolódó kék tintával a kép jobb alsó szélén gyönyörű, szinte már művészi kézírással ez állt: „Mon Cher - Je t’aime, Monique”. Nick letérdelt, hogy fölszedje a dosszié szétszóródott tartalmát. Hosszasan nézegette az arcképet, szíve bolondul kalapálni kezdett, amikor visszaemlékezett rá, milyen gyönyörű is volt ez a nő. Aztán rendezgetni kezdte a gépelt lapokat. Az egyik tetején, csupa nagybetűvel, ez állt: „MONIQUE”, alatta: „írta Nicholas C. Williams”. Olvasni kezdte. ,A lét csodája a kiszámíthatatlanságában rejlik. Mindannyiunk életét visszavonhatatlanul megváltoztathatják előre teljességgel megjósolhatatlan események. Reggelente kilépünk az ajtón munkába, iskolába vagy bevásárolni menet, és száz esetből kilencvenkilencszer semmi sem történik velünk útközben, amire akár csak egy hónap múlva is emlékeznénk. Ezeken a napokon belesüppedünk az élet banalitásaiba, létezésünk egyhangú ritmusába. De mindig azt az egy varázslatos napot várjuk. Azon a napon jellemünk határozott formát nyer, fejlődésünk fölgyorsul, érzelmeink gyökeresen megváltoznak. Olykor, talán egyszer az életben, egész sor követi egymást ezekből a varázslatos napokból, egyik a másik után jön, annyira teli változással és kihívással, hogy az élmény teljességgel átformál bennünket, lelkünket elönti a határtalan öröm. Ez idő alatt gyakran elcsodálkozunk magának az életnek egyszerű, mégis hihetetlen csodáján. Itt következik egy ilyen varázslatos eseménysor története. Tavaszi szünet volt Fort Lauderdale-ben. Az úszószezon is befejeződött a Harvardon, és a nagybátyám, ajándékba huszonegyedik születésnapomra, kölcsönadta nekem floridai bérlakásának kulcsát néhány hétre, hogy kiheverjem a tanulás és az edzések kettős megerőltetését...” Nick már vagy tíz éve bele se nézett ezekbe a lapokba. Az első bekezdések elolvasása közben élénken emlékezetébe idéződött az írásukkor érzett örömmámor. Két éjszakával a parti előtt volt. Neki valami dolga akadt, ami későig eltartott, Bölcsõ

132

de megígérte, hogy korán reggel átjön. Nem bírtam aludni. Egy hete először töltöttük külön az éjszakát. - Gondolatai egy pillanatra megszakadtak, régi érzelmek kavarodtak föl benne; elszédült, enyhe hányingere támadt. Újra elolvasta az első bekezdést. - Még a fájdalom előtt volt. Az előtt a hihetetlen, istenverte fájdalom előtt. A rádió már vagy fél órája zenét közvetített. Nick hallotta, tudomásul vette, de egyik dalra sem ismert volna rá. Csupán a háttérben szóltak. Most azonban, amikor Monique-kal kapcsolatos emlékeinek legkeserűbb részéhez érkezett, a miami „WMIM klasszikus rock and roll állomás a 99,9-es URH-sávon, ne keresse tovább” belekezdett Cyndi Lauper szívszorongató, 1984-es slágerébe, a „Time After Time”-ba. Mintha a hangerő is észrevehetően megnövekedett volna. Nicknek le kellett ülnie, hogy levegőhöz jusson. Míg ez a dal meg nem szólalt, valahogy csak-csak megbirkózott Monique emlékével. Szinte minden éjjel ezt hallgatta azonban a magnón, miközben átautózott Fort Lauderdale-ből Palm Beachbe, hozzá, és még mindig kicsengett belőle mindaz a fiatalos rajongás, öröm, félelem és düh, ami az egész kapcsolatukat jellemezte. Nick többé már nem tudott uralkodni az érzelmein. Ahogy ott ült a he-verőn, és a dalt hallgatta, forró könnyek gyűltek a szemébe, aztán puhán végigfutottak az arcán. „...Az ágyamon fekszem, körülvesz a csend, és én rád gondolok... Rám zárult a világ fedele, menekülni nem tudok... Voltak meleg éjszakák, vagy csak álmodtam tán... Szétszórom az emlékeim, nap nap után.”

133


2

A

ZT MONDTAD, sokat akarok, de ennek vége már... Most múlnak a percek...” Brenda előrehajolt, és lehalkította a magnót. - Én vagyok az, Mr. Stubbs, esküszöm. Brenda Goldfine. Hát nem ismer meg? - Egy kék egyenruhát viselő öregembernek kiabált, aki egy kis, henger alakú toronyban üldögélt az út közepén. - Az ott a hátsó ülésen pedig Teresa Silver. Nem érzi túl jól magát. Kérem, nyissa már föl a sorompót, hadd menjünk be! A biztonsági őr lekászálódott magas székéről, és lassan kisétált Nick vén Pontiacja elé. Fölírta a rendszámot egy jegyzettömbbe, aztán odalépett a Brenda felőli ablakhoz. - Na jó, most az egyszer, Brenda, de tudod, ez szabályellenes. Minden, Windsor Cove-ba érkező, este tíz utáni látogatót előre jelezni kell. Az őr végre fölemelte a sorompót, és Nick behajtott a kocsijával. - Ez a fickó az agyamra megy - mondta Brenda, közben nagyot pukkantva rágógumijával. - Krisztusom, az ember azt hinné, övé az egész kóceráj! Nick hallott már Windsor Cove-ról. Vagy legalábbis olvasott róla. Egyszer, mikor a nagybátyjánál járt, a marylandi Potomacban, kezébe került a Town and Country magazin egy száma, abban talált egy cikket „Windsor Cove előkelőségeiről”. Most, miközben végighajtott Palm Beach

Bölcsõ

134

legfelkapottabb negyedének telkei között, lenyűgözte a mindenütt hivalkodóan jelen levő gazdagság. - Arra. Az Teresáék háza. - Brenda egy koloniál stílusú házra mutatott, az úttól úgy százméternyire. Nick rákanyarodott a hosszú, félköríves kocsibejáróra, aztán leparkolt a bejárathoz vezető ösvény végén. Bámulatos egy építmény volt. Kétszintes, a homlokzatot hat, legalább hatméteres fehér oszlop díszítette, középütt pedig egy pazar ajtó, mely fölött az íves üvegablakra festve fehér kócsag repült a gyapjas felhőkkel teli kék égen. Brenda a hátsó ülésre nézett, ahol eszméletlen barátnője hevert. - Nézd, azt hiszem, jobb lesz, ha ezt én intézem. Megyek, beszélek Mrs. Silverrel, és elmondom neki, mi történt, meg mindent. Különben nyakig ülnél a szarban. Néha kitörnek belőle az előítéletei. Mire Brenda az ajtóhoz ért, hogy becsöngessen, az már ki is nyílt. Egy vonzó nő jelent meg vörös selyemblúzban és divatos, bő szárú, fekete nadrágban. Nicknek eszébe jutott, biztos a biztonsági őr riasztotta. A beszélgetésből nem hallott sokat, de annyit látott, Teresa anyja kérdéseket tesz föl. Pár perc múlva Brendával együtt visszasétált az autóhoz. - Nem is mondtad, hogy még mindig nincs magánál - hallotta Nick az asszony meglepően rekedt hangját. Valamilyen akcentus is kiérződött belőle, talán európai. Tudod, Brenda, ez a legeslegutolsó alkalom, hogy veled elengedtem. Képtelen vagy vigyázni rá. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megpróbálod. - A hang mérges volt, mégsem bántó. Nick kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. - Ő az a fiú, akiről meséltem, Mrs. Silver - szólt Brenda. - Ha ő nincs, Teresa talán még mindig a parton feküdne. Mrs. Silver a kezét nyújtotta. Nick elfogadta, bár kissé kényelmetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, hogy kell kezet rázni egy nővel. - Ezek szerint az adósa vagyok, fiatalember - mondta Mrs. Silver nyájasan. - Brenda azt mesélte, maga mindenféle rémségektől megmentette Teresát. - Az utcai lámpák fénye játékosan táncolt szoborszerű arcán. Keze puha volt, érzéki. Nicket finom parfümillat csapta meg, egészen egzotikus. Az 135


asszony pillantása Nickébe kapcsolódott, rezzenetlenül, kíváncsian. - Igen, hölgyem - felelte a fiú esetlenül. - Úgy értem, szóval, túl sokat ivott, én meg arra gondoltam, a többi srác, akikkel volt, kezdett már megszédülni. - Elhallgatott. Az asszony még mindig őt bámulta, méregette. Nick érezte, izgatottság vesz rajta erőt, de nem tudta, miért. - Valakinek segítenie kellett rajta, én meg épp ott voltam... - A hangja erőtlenül elhalt. Mrs. Silver ismételten köszönetét mondott neki, aztán Brendához fordult. - A mamád biztosan nagyon izgul már érted, kedvesem. Itt kint megvárjuk, míg hazaérsz. Villantsd föl egyszer a bejárat fölötti lámpát, hogy lássuk, minden rendben! Brendán látszott, örömmel áll odébb. Elsietett a legközelebbi, körülbelül százméternyire álló ház felé. Csöndben figyelték a távolodó tizenhat éves lányt, mint tűnik el az éjszakában. Nick azon kapta magát, hogy lopva Mrs. Silver arcára pillantgat. Kezdett rádöbbenni, mit érez, és ez még idegesebbé tette. Jézusom, de gyönyörű nő! És fiatal. Hogy lehetne ennek a lánynak az anyja? Még mindig zavaros gondolataival birkózott, amikor meglátta a távolban felvillanni a fényt. - Jó - szólt az asszony, és mosolyogva Nick felé fordult -, Brenda hazaért. Most akkor térjünk rá Teresára. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán felnevetett. - Ó, majdnem elfelejtettem! Még be se mutatkoztunk egymásnak. Teresa anyja vagyok, Monica Silver. - Én pedig Nick Williams - válaszolta a fiú. Az asszony sötét szeme már megint őt kutatta. A táncoló fények bizonytalanná tették arckifejezését. Az egyik pillanatban olyan volt, mint egy manó, a következőben, mint a végzet asszonya, aztán pedig, mint egy egyszerű Palm Beach-i társasági hölgy. Vagy az egész csupán Nick képzeletében játszódott le? Nem állta tovább az asszony pillantását. Érezte, hogy elpirul, és elfordította a tekintetét. - A partról is magam cipeltem el a parkolóig - szólalt meg hirtelen, miközben a kocsi hátsó ajtajához lépett, és kinyitotta. Teresa addig annak támaszkodott, így most kis híján kiesett. De meg se moccant. Nick elkapta, aztán a lány Bölcsõ

136

karját a nyaka köré kanyarította. - Úgyhogy szívesen beviszem a házba. Már hozzászoktam. Szó nélkül sétáltak vissza az ösvényen a házhoz. Monica Silver haladt elöl. Nick figyelte az előtte lépkedő asszonyt. Könnyedén mozgott, mint egy táncos, tartása szinte tökéletes volt. Fekete haját hátul kontyba fogta. Nagyon hosz-szú lehet - gondolta a fiú örömmel, és maga elé képzelte, amint vízesésként leomlik az asszony gyönyörű hátán. Meleg, párás Palm Beach-i este volt. Nick megizzadt, mire a bejárathoz ért. - Megtenne nekem még egy szívességet? - kérdezte Mrs. Silver. - Fölvinné a szobájába? A férjem nincs itthon, és a személyzet is lefeküdt már. Azt pedig komolyan kétlem, hogy a leányzó a közeli jövőben képes lenne megmászni a lépcsőket, még ha én segítek is neki. Nick követte hát Mrs. Silver utasításait, végigcipelte Teresát az előcsarnokon, be a nappaliba, föl néhány lépcsőn az első pihenőig, aztán a bal oldali lépcsősoron föl az emeletre, végül be a lány hálószobájába. Hatalmas volt. A szobában egy óriási baldachinos ágy állt, egy nagyképernyős tévé egész szekrénnyi videokazettával, valamint egy akkora erősítő, amit akármelyik rockbanda örömmel elfogadott volna. A falak tele Bruce Springsteen-poszterekkel és fotókkal. Nick gyengéden lefektette Teresát az ágyra. - Köszönöm - mormolta a lány, jelezve, hogy legalább félig-meddig öntudatánál van. Anyja föléje hajolt, és megcsókolta. Nick egyedül hagyta őket, és visszament a földszintre, a nappaliba. El sem tudta hinni, hogy valaki egy efféle házban éljen. Hisz a nappali egyedül hatalmasabb volt, mint az ő szülőháza Falls Churchben. Végigjárta a helyiséget. A falakon eredeti festmények lógtak, a mennyezetről kristálycsillárok, az asztalokon és a falmélyedésekben pedig mindenféle műtárgyak sorakoztak. Ez már túl sok volt neki. Egész beleszédült. Vállán egy kéz érintését érezte, és önkéntelenül összerándult. - Te jó ég, maga aztán ijedős! - korholta Monica Silver. - Csak én vagyok az. 137


Nick megfordult, és ránézett. Vajon csak képzelődik, vagy tényleg megfésülködött, és újrasminkelte magát ez alatt a néhány másodperc alatt? Először látta őt teljes megvilágításban. A leggyönyörűbb asszony volt, akivel életében találkozott. A lélegzete is elakadt, és úgy érezte, szédül. Odakint a sötétben nem láthatta a bőrét. Most azonban le sem tudta venni a szemét az asszony meztelen karjáról, elegáns vonalú nyakáról. A bőre olyan sima volt, mint az elefántcsont. Leküzdhetetlen vágya támadt, hogy megérintse. Vigyázz magadra, Williams - figyelmeztette egy belső hang ha nem akarsz botrányt! Megpróbálta lecsillapítani magát. De semmi sem használt. Képtelen volt levenni szemét az asszonyról. Az közben valamit mondott neki. Valamit kérdezett. Ő nem is hallotta, annyira megszédítették a történtek, hogy egyáltalán itt lehet. Az asszony valahová vezette a házban. Nick képzelete elszabadult. Végül egy kis szobába jutottak, és az asszony leültette őt egy asztal mellé. - A legkevesebb, amit tehetek - mondta -, hogy valamivel meghálálom Teresa megmentését. Biztos éhes lehet. A ma esti partiról maradt pár finom falat. Nick a konyha melletti étkezősarokban ült. Baloldalt egy ajtó vezetett ki a teraszra, és azon túl a kertbe. A hatalmas úszómedence körül még égtek a lámpák. Látta a virágzó rózsákkal, nyugágyakkal, színes ernyőkkel, csavart lábú, fehér kovácsoltvas asztalokkal teli parkot - és el se bírta hinni, hogy ez mind igaz. Mintha egy másik világba került volna, mely csak a könyvek lapjain és a mozivásznon létezik. Monica Silver telerakta az asztalt ennivalóval. Füstölt lazacot, hagymát, kapribogyót, krémsajtokat, két különböző fajta kenyeret szedett elő, plusz egy tálban még egy másikféle halat is, amit Nick nem ismert föl. - Ez marinírozott hering - mondta az asszony mosolyogva, mikor észrevette a fiú értetlen arckifejezését. A kezébe nyomott egy borospoharat. Nick elvette, és akaratlanul is egyenest az asszony szemébe nézett. Azonnal megbénult. Gyengének, erőtlennek érezte magát, mintha az a két boszorkányos, mélybarna szem lassan beszippantaná saját birodalmába, a gazdagság, luxus és szépség világába. Térde Bölcsõ

138

összekoccant, szíve vadul kalapált, és érezte, hogy ujjai bizseregni kezdenek. Az asszony fehérbort töltött a poharába, aztán a sajátjába is. - Remek burgundi, Clos des Mouches - szólt, finoman koccintva Nickkel. - És most egy pohárköszöntőt! Csak úgy sugárzott. Nicket teljesen elbűvölte. - A boldogságra! - mondta. Több mint három órán át beszélgettek. Nick megtudta, hogy Monica Silver Franciaországban nőtt fel, apja egy kis, megélhetéséért küzdő szűcsmester volt Párizsban, és hogy férjét, Aaront (a nagy montreali szőrmekereskedők legnagyobbikát) a boltjukban ismerte meg. Tizenhét évesen a férfi viharos udvarlása levette a lábáról. Mr. Silver találkozásuk után alig hét nappal megkérte a kezét, és ő rögtön elfogadta, annak ellenére, hogy jövendőbelije húsz évvel idősebb volt nála. Montrealba költözött, és még be sem töltötte a tizennyolcat, amikor megtartották az esküvőt. Teresa kilenc hónappal később született. Nick elmesélte, hogy harmadéves a Harvardon, angolfrancia szakra jár, és ha megszerzi a bölcsészdiplomát, jogot fog tanulni, vagy valami mást, de mindenképpen elvégez még egy iskolát. Amint az asszony ezt meghallotta, átváltott saját anyanyelvére. A neve így hangzott: Monique. Nick nem értette ugyan minden szavát, de ez nem számított. A velejét fölfogta. Drámai hangsúlyozása és az idegen nyelv csupán tovább fokozta szépségének és a bornak kábító hatását. Időről időre Nick is megpróbálkozott a franciával. Szokásos zavarát nyomtalanul elsöpörte a hely és egyre szorosabbra fonódó kapcsolatuk varázsa. Hibáin együtt nevettek. Az asszony kedvesen kijavította, eleinte mindig hozzátéve: „mais vous parlez francais tres bien”. Később, ahogy társalgásuk személyesebbé vált (Nick arról beszélt, milyen nézet-eltérései támadtak az apjával; Monique pedig hangosan elgondolkodott azon, mit tehet egy anya a tizenéves lányával, ha nem akarja, hogy a saját kárán tanuljon), áttért a 139


tegező „tu” formára. Ez tovább csökkentette a távolságot kettejük között. És csak beszéltek, beszéltek hajnalig. Monique Párizsról mesélt, az utcák, a bisztrók, a múzeumok, a történelem romantikájáról. Nick mindent élénken maga elé képzelt, és szinte ott érezte magát a fény városában. Az asszony mesélt gyermekkori álmairól, arról, hogy egyszer majd ő is gazdag lesz... A fiú némán, elbűvölten hallgatta, arcán angyali mosollyal. Végül aztán Monique közölte vele, hogy ideje mennie, mert neki korán reggel teniszórája lesz. Három óra is elmúlt már akkor. Nick kifelé menet elnézést kért az alkalmatlankodásért. Az asszony nevetett, és azt mondta, ő remekül szórakozott. Az ajtóban aztán előrehajolt, és arcon csókolta a fiút. Nick szíve majd kiugrott a helyéből, mikor azok az ajkak hozzáértek. - Aztán hívj majd föl! - búcsúzott az asszony játékosan mosolyogva, és becsukta az ajtót a fiú mögött. Nick még legalább harminc órán át csak Monique-ra tudott gondolni. Képzeletben vele beszélgetett egész nap, álmaiban pedig a szeretője lett. Fölhívta egyszer, kétszer, háromszor, de mindannyiszor csak az üzenetrögzítője válaszolt. Harmadszorra megadta a telefonszámát és a címét, azzal, hogy az asszony hívja vissza, ha az ideje engedi. A Silverék Palm Beach-i villájában töltött éjszaka utáni második napon, dél felé, már kezdett lehiggadni, és rádöbbent, semmi értelme egy mindössze egyszer látott nő fantáziaképét imádni. Különösen, ha az a nő másnak a felesége. Délután kiment a partra röplabdázni néhány főiskolással, akikkel még a Floridába érkezése utáni első napokon találkozott. Éppen ászt szerváit, amikor mintha valaki a nevén szólította volna; érdes, akcentussal beszélő hang volt, teljességgel összetéveszthetetlen. Egy pillanatra azt hitte, álmodik. A homokon, alig tízméternyire tőle ott állt Monique. Élénkvörös-fehér csíkos bikinit viselt, hosszú, fekete haja kibontva omlott végig a hátán, és majdnem a derekáig ért. A játék abbamaradt. A barátai füttyögni kezdtek. Ő odasétált az asszonyhoz, halántéka lüktetett, lélegzete kétségbeesve kereste a kiutat összeszoruló mellkasából. Monique elmosolyodott, és karját a fiú karjába fűzte. Elmagyarázta, hogy Teresát hozta be Fort Bölcsõ

140

Lauderdale-be valami középiskolai összejövetelre, és ha már ilyen forróság volt... Végigsétáltak a parton, és beszélgettek, míg a nap le nem nyugodott a bérlakásokkal teli toronyházak mögött. Tudomást sem vettek a körülöttük rajzó fiatalokról. A langyos hullámok finoman cirógatták lábukat. Monique ragaszkodott hozzá, hogy Nick lakásán vacsorázzanak, így aztán elugrottak vásárolni; vettek tonhalat, paradicsomot, hagymát és majonézt szendvicsrevalónak. Ezeken kívül hideg sörből és burgonyasziromból állt még a lakoma. Deszszertként pedig szeretkeztek. Nick már az első csóknál kis híján elélvezett, és vágyakozásában ügyetlenül próbálta az asszonyt kihámozni a bikinijéből. Monique lelassította, gyengéden rámosolygott, szépen összehajtotta a levett fürdőruhát és köntöst (a fiú eközben már majd megőrült), s csak aztán feküdt mellé az ágyra. Mikor meztelenül csókolózni kezdtek, Nicket végképp hatalmába kerítette a vágy. Durván Moniquera hengeredett, aztán tekergetni kezdte a csípőjét. Az asszony először egy kicsit megijedt, aztán igyekezett valamelyest lecsillapítani a fiút, végül finoman magába vezette. Monique teste szinte maga volt a tökély. Gyönyörű, telt, peckesen álló mellek (kicsit meg lettek emelve, miután befejezte Teresa szoptatását, de ez Nicket, ha tudja, sem érdekli most), karcsú derék, gömbölyű, nőies fenék (nem az a fiús forma, ami a sovány nőkre jellemző), feszes, izmos, tornával edzett combok. De a bőre volt az, csodálatos, elefántcsont bőre, ami a fiút az őrületbe kergette. Olyan selymesnek és puhának érezte! Szájuk tökéletesen illett egymáshoz. Nicknek két nővel volt addig dolga, először egy drága prostival, akit karácsonyi ajándéknak kapott, mikor a Harvard úszócsapata rájött, hogy elsőéves egyetemista létére még mindig szűz, másodszorra pedig Jennifer Barnesszal a Radcliffe-ről, akivel második éve nagy részében együtt járt. Jennifer-rel csókolózás közben mindig összekoccant a foguk. Nem ez volt azonban az egyetlen nehézség a kapcsolatukban. A lány orvosnak készült, így a szexhez is jóformán klinikai szempontból közelített. Méreteket, időtartamokat és gyakoriságokat jegyzett föl, sőt, még a kilövellt anyag mennyiségét is. 141


Három „tervszerű együttlét” után Nick úgy döntött, ez így nem éri meg. Fölsóhajtott, amikor Monique-ba hatolt. Mindketten tudták, hamar vége lesz. Tíz másodperccel később Nick fölért a csúcsra, aztán elkezdett visszahúzódni. Monique azonban biztos kézzel megragadta a fenekét, nem engedte menekülni, aztán ügyesen odébb gördítette, hogy ő kerüljön fölülre. Nickből már minden erő elszállt. Eddigi csekély tapasztalata szerint az ejakulációt mindig visszahúzódás követte. Nem tudta, mit akar Monique. Az asszony lassan, magában egy klasszikus zenedarabot dudorászva himbálózott rajta előrehátra, miközben hüvelyének fala erősen szorította az ő elernyedt péniszét. Pár perc után körkörös mozgásba kezdett a medencéjével, egyre szaggatottabban lélegzett, és Nick legnagyobb meglepetésére érezte, hogy ismét megmerevedik. Az asszony szeme lecsukódott, ringásának ritmusa gyorsulni kezdett, egy-egy mozdulatára a fiúba kisebb fájdalom hasított. Nick most már megint úgy istenigazából izgalomba jött, és immár maga is besegített, lazán követve Monique mozdulatait. Az asszony előredőlt, csukott szemmel összpontosítva, de közben mosolyogva, az orgazmusára készült. Azt is örömmel érezte, hogy Nick ismét föltámadt. Tökéletesen időzítve (biztosan uralva a helyzetet) puhán lenyúlt, és ingerelni kezdte a fiú mellbimbóit, kézmozdulatait összehangolva csípője ringásával. Nicknek sosem nyúltak még a melléhez szeretkezés közben, így a dolog először megdöbbentette. A benne feléledő izgalom azonban minden gátat elsodort. Az asszony gyorsított az iramon, még meg is csipkedte, mikor észrevette (és megérezte) reakcióit. Amikor az örömteli megkönnyebbülés hullámai döntötték Monique-ot, Nickből egy hangos, artikulátlan kiáltás tört elő, és negyedórán belül másodszor is elélvezett. A gyönyör e pillanatában teljesen megfeledkezett magáról, állati hangon nyüszített, és a fáradt kielégültség ellenállhatatlan rángásai futottak végig testén. Zajos, önfeledt produkciója utólag kissé zavarba ejtette, de Monique gyengéd utójátéka biztosította róla, hogy minden rendben. Az asszony benézett a szekrénybe, elővette a fiú három fehér ingének egyikét, és fölhúzta. Alja majdnem a térdéig ért (Monique csupán 168 centi volt, míg Nick Bölcsõ

142

majdnem 190), és tökéletesen úgy nézett ki, mint egy utcagyerek, a csibészes mosolyával, hosszú hajával, férfiingbe öltözötten. Nick szavalni kezdte, mennyire szereti, de ő hozzá lépett, és ujját a fiú ajkára nyomta. Aztán gyöngéden megcsókolta, azt mondta, még föl kell szednie Teresát, alig egy percre beugrott a zuhanyzóba, utána fölöltözött, még egyszer megcsókolta a fiút, és kisétált az ajtón. Nick egész idő alatt meg se mozdult. Mikor egyedül maradt, elégedetten elszenderedett. Nem álmodott. A következő nyolc napban a világ tetején érezte magát. Mindennap találkozott Monique-kal, legtöbbször a Palm Beach-i villában, de néha nagybátyja lakásában is. Ha csak tehették, szeretkeztek, és mindig egy kicsit másképp. Monique tele volt meglepetésekkel. Másodjára például, amikor Nick elment hozzá, az asszonyra a ház mögött talált rá, meztelenül úszkált a medencében. Azt mondta, a személyzetnek szabadnapot adott. Perceken belül már a füvön hengergőztek. Viszonyuk nyelve a francia volt. Monique megtanította az ételek és a borok nevére. Megosztották minden tudásukat a francia irodalomról. Egy szenvedélyes éjszakán szeretkezés előtt is, után is André Gide La Symphonie Pastorale-járól7 vitatkoztak. Monique védelmébe vette a lelkészt, és nevetett, amikor Nick egyre a vak Gertrude ártatlansága mellett ágált. Egy másik estén az asszony ráerőltetett egy fekete mindenszentek napi maszkot, és egy fehér, testhezálló ruhát. így kellett végigennie a szokásos francia vacsorát, aztán előjátékként Jean Genet Le Balcon-jából 8 olvastak föl. És múltak a napok, mindegyik a szerelem mágiájába burkolózva. Egyszer, amikor Nick a villába érkezett, Monique bámulatos bundába öltözve fogadta: földig érő alaszkaifóka-prém kabát volt, kékróka gallérral és hajtókával, s az ujjakon is hasonló csíkok futottak végig a válltól a csuklóig. Ennél puhábbat Nick még életében nem érintett, még az asszony ingerlő bőre sem ért fel vele. Játékos kedvű szeretője a lehető legnagyobb fokozatra állította a

7 8

Pásztorének Az erkély

143


légkondicionálót, hogy fölvehesse kedvenc bundáját. Alatta persze semmit sem viselt. Aznap este szeretkezés után föladta Nickre férje egyik hódbundáját, de a kérdésre, hogy mit keres egy Palm Beach-i házban ennyi prém, egyszerűen csak annyit válaszolt: „Ezzel foglalkozunk, úgyhogy valamit tudnunk kell mutatni a barátainknak és ismerőseinknek, ha érdeklődnek.” A fiú minden egyes találkozásukkor egyre hevesebben bizonygatta szerelmét. Monique szokásos „je t’aime”-jével válaszolt, de Nick jövőt firtató kérdéseire sosem felelt. A Mr. Silverhez fűződő viszonyát sem volt hajlandó taglalni, csupán annyit mondott, a férje a munkájába szerelmes, és az év nagy részét Montrealban tölti. A Palm Beach-i házat leginkább Monique kedvéért vette meg, mert ő nem szerette a hideget, és élénkebb társasági életre vágyott, mint a montreali. Az asszony rendszerint karácsonytól húsvétig lakott itt; Teresa pedig (akinek tavaszi szünete nemrég véget ért, s visszautazott előkelő kanadai magániskolájába), amilyen gyakran csak tudott, lelátogatott az anyjához. Monique rövid, tömör válaszokat adott, ha a fiú jelenlegi életéről kérdezte. Szívesen mesélt azonban párizsi gyermekkoráról. Férjére sose mondott rosszat, a házaséletükre sem panaszkodott. Mégis kijelentette, hogy Nick mellett élte át élete legboldogabb napjait. Néha a barátairól is beszélt, de a fiú látni nem láthatta őket. Mindig egyedül voltak. Egy nap az asszony érte jött a Cadillacjén, és elmentek Key Largóra, hogy a fiú könnyűbúvárkodhasson egy kicsit a Pennekamp Üdülőpark zátonyos vizében. Mint mindig, Monique most is viselte a jegygyűrűjét. Ezen a napon Nick megfogadta, kicsikar valami választ a jövőre nézve, így aztán különösen dühítette a gyűrű állandó jelenléte. Megkérte az asszonyt, hogy vegye le. Ő udvariasan visszautasította, aztán, amikor Nick csak nem hagyta annyiban, fölmérgesedett. Megállította a kocsit az autópálya szélén, a szigetektől északra elterülő mocsárvidék mentén, és kikapcsolta a motort. Bölcsõ

144

- Nézd, én férjnél vagyok, ez tény - mondta határozottan , és ha leveszem a gyűrűt, akkor sem változik meg semmi. Szeretlek, semmi kétség, de te kezdettől fogva megértetted a helyzetemet. Ha többé nem bírod elviselni, akkor talán hagyjuk abba az egészet. Nicket megdöbbentette ez a kifakadás. A gondolat, hogy Monique elhagyhatja őt, megrémítette. Bocsánatot kért, és újra szerelmet vallott. Szenvedélyesen csókolgatni kezdte az asszonyt, aztán hátravetődött a hátsó ülésre. Most rögtön az övé kell legyen, közölte vele. Monique kissé kelletlenül mászott hátra hozzá, aztán szeretkeztek egyet a Cadillac hátsó ülésén. A nap további részében az asszony csöndes volt, elgondolkodó. Pénteken, pontosan egy héttel első találkozásuk után, Monique elvitte Nicket egy szabóhoz, mert másnapra elegáns vacsorát rendezett néhány barátja számára. Hát végre együtt mutatkozik majd vele. És - gondolta a fiú most aztán beszélnie kell a jövőnkről. Nicknek hétfő reggelre Bostonban kellett lennie, szülei pedig már szombat éjjelre várták Falls Churchbe, de azzal nyugtatta magát, hogy majd egész álló nap vezet (és egész éjszaka is, ha kell, ennyire fűtötte a Monique iránt érzett szerelme), nehogy lekésse a hétfő reggeli órákat. Reményekkel és álmokkal teli érkezett a Silver-villába szombat este. Elegánsan festett nyári szmokingjában, és a Monique-ot köszöntő mosolya is díjat érdemelt volna. Bár az inas ott állt az ajtóban, azért átadott az asszonynak egy csokor vörös rózsát, megcsókolta, és elmondta neki, szereti. - Hát persze - fogadta Monique könnyedén -, mint itt mindenki. - Bevezette a házba, és bemutatta a négy hasonlóan korán érkezőnek, mint „a fiatalember, aki egyik nap megmentette Teresét Lauderdale-ben”. Aztán kimentette magát. Nick később tudta meg, ez szokása volt; néhány közeli barátját korábbra hívta, hétköznapi öltözékben fogadva őket, hogy aztán úgy egy órával később, amikor már mindenki megérkezett, nagy belépővel jelenjen meg ismét. Monique méltóságteljesen sétált föl a lépcsőkön, és a fiú szeme félreérthetetlenül imádó pillantással kísérte. - Hát nem csodálatos? - kérdezte tőle egy ötvenes, petyhüdt, barna bőrű férfi, és egy martinit nyújtott oda neki. 145


A neve Clayton volt. - Egyszer egy egész hétvégét töltöttem vele a jachtjukon, míg Aaron Montrealban dolgozott. Azt hittem, egy kis félrelépéshez kellek neki. Fölnevetett. - De tévedtem. Egyszerűen csak társaságra vágyott, és én tudtam beszélgetni Franciaországról és Európáról. Jöjjön velem - azzal karját Nickébe fűzte hadd mutassam be a korábbra hívott csapat többi tagjának! Minden vendég roppant udvariasan bánt vele, de őt aggasztották a Monique-kal kapcsolatos kérdések. Elvégre ha valakinek egyáltalán nyilatkoznia kellett a kapcsolatukról, az az asszony volt. így aztán udvariasan, de tartózkodón válaszolgatott, nem bocsátkozva részletekbe. A bárnál az egyik nő, aki valami Jane-ként mutatkozott be, azt állította, ő Monica legrégebbi barátnője Palm Beachben. (Mind Monicának hívták, Nick azonban el sem tudott volna képzelni más nevet, mint Monique. Elgondolkodott, vajon tudják-e, mi folyik köztük, az asszony elmondta-e.) Jane a harmincas évei végén járt, kövér volt, a hangja rekedtes; sokat ivott, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Valamikor egészen csinos lehetett, de a túlzásba vitt élvezetek idő előtt elhasználták. Azok közé tartozott, akik beszélgetés közben folyton meg-megérintik partnerüket. Nicket ez idegesítette. Lassan megérkezett a többi vendég is. Jane és Clayton (pontosabban Clayton Poindexter III, Newportból, illetve most épp Palm Beachből. Mikor Nick megkérdezte tőle, mivel foglalkozik, azt felelte, „SEÉF”. A fiúnak persze fogalma sem volt, ez mit jelenthet. Clayton nevetve magyarázta el: „SEÉF, azaz Semmi Emberi Ésszel Fölfogható - ezzel takarózik minden ingyenélő”.), úgy tűnt, magukhoz ragadják a házigazda szerepét Monique távollétében. Bemutatták mindenkinek. Nick a Silver-villában eltöltött első óra során megivott három-négy martinit, és legalább hétszer töviről hegyire elmesélte Teresa esetét. Kezdett erősen becsípni. Az egyik szolga által odakínált tálcáról levett egy újabb martinit, és közben félhangosan dudorászott. A szesz följavította a hangulatát, egyre kellemesebben, vidámabban érezte magát. Épp a teraszon beszélgetett Monique lovaglótársával, egy Anne nevű, csinos, Bölcsõ

146

huszonéves nővel, amikor a nappaliból tétova taps hangzott fel. - Ez Monica - mondta Anne. - Menjünk, nézzük meg! Silverék koloniál stílusú rezidenciájának lépcsőházában a nappali padlójánál talán kétméternyivel magasabban következett egy pihenő; a lépcsősor ott kettévált, és két külön úton folytatódott az emelet felé. Monique a pihenőn állt, a tapsokat köszöngetve; egyszerű, tengerészkék, kötött ruhát viselt, amit mintha egyenesen tökéletes testére szabtak volna. A háta mélyen kivágott volt, a dekoltázs csaknem addig ért, ameddig gyönyörű haja (körbe is fordult, hogy mindent megmutasson a nagyjából negyventagú vendégseregnek), elöl pedig két keskeny anyagdarab futott le a vállától a derekáig, illendően elfedve ugyan a melleket, de azért rengeteg bámulnivalót szabadon hagyva. Királynője látványától elbűvölve Nick kissé tán túlságosan is hangos ujjongásba kezdett: - Bravó! Bravó! Monique azonban, mintha nem is hallaná, megfordult, és a lépcső teteje felé nézett. Nicknek legalább egy percébe tellett, mire rájött, mit is lát. Egy férfi - egy előkelő kinézetű, koraötvenes férfi, rajta minőségi, sárgásbarna szmoking, kisujján pedig egy képtelenül hatalmas zafírgyűrű - jött le a lépcsőn, és átölelte Monique derekát. Az asszony lábujjhegyre állt, és megcsókolta. A férfi elmosolyodott, és intett az udvariasan tapsoló társaságnak. Együtt sétáltak le aztán a nappaliba. Ki ez? - kérdezte magától Nick, és a válasz még az elfogyasztott ginek, vermutok és a benne kavargó érzelmek ellenére is azonnal megjött: Ez a férje, Aaron. De mit kereshet itt? És ő miért nem szólt nekem? Ezt pedig villámsebesen egy újabb gondolat követte: Hogy tehette ezt velem? Én imádom őt, ő imád engem, de ez most nagyonnagyon nem tetszik. Egész egyszerűen nem lehet igaz. Nick megpróbált lélegezni, de úgy érezte, mintha mellét legalábbis egy markológép súlya nyomná. Ösztönösen elfordult, nem nézte, ahogy Monique és Aaron kart karba öltve lesétál a lépcsőn. Hirtelen mozdulatának köszönhetően martinije maradékát Anne vállára löttyintette. Esetlenül próbált bocsánatot kérni. Immár teljesen összezavarodva a 147


bárhoz tántorgott, kétségbeesetten küzdve lélegzetért, és a mellét átszakítani akaró, dörömbölő szíve ellen. Nem. Nem. Ezt nem teheti meg velem. Itt valami tévedés lesz. Agya nem volt képes földolgozni a szeme által közvetített üzenetet. Gyorsan fölhajtott még egy martinit, környezetéről és a lelkét kínzó zűrzavaros érzésekről tudomást sem véve. - Ott van - hallotta az asszony hangját a háta mögül, azt a hangot, amely napok óta élete legértékesebb, legfontosabb darabja volt, a szerelem hangja. Ez egyszer azonban megrémítette. Nick megfordult, s ott állt előtte Monique és Aaron. - Végre megismerhetem hát ezt a fiatalembert, akiről már annyit hallottam - mondta. Aaron kedvesnek tűnt, barátságosnak, hangjában nyoma sem volt a hálán kívül másnak. A férfi a kezét nyújtotta. Monique mosolygott. Istenem, de gyönyörű! Még most is, amikor gyűlölnöm kellene. Nick gépiesen megrázta Aaron kezét, és némán elfogadta köszönetét, amiért egy nehéz helyzetből kisegítette Teresét. A fiú nem szólt semmit. Monique felé fordult. Az asszony nyújtózkodva arcon csókolta. Ó, azok az ajkak! Hogy vágyom rájuk még mindig! Miért? Miért? Mi lesz most velünk? Nick hirtelen rádöbbent, hogy könnyes a szeme. Uramisten. Mindjárt elbőgöm magam. Határtalan zavarában gyorsan bocsánatot kért, és kimenekült a teraszra. Most már patakokban folytak arcán a könnyek. Attól félt, hogy egyszer csak leül a fűbe, és bömbölni kezd, mint egy kisgyerek. Kínjában járni kezdte a parkot, leszegett fejjel, sikertelenül próbálkozva újra lélegzethez jutni. Egy kezet érzett a könyökén. Jane volt az, az utolsó emberi lény a földön, akit épp látni kívánt. - Pár perc múlva kijön magához. Először azonban Aaronnal végig kell futniuk a kötelező köröket. Tudja, milyen az, házigazdának lenni. - Cigarettára gyújtott. Nick érezte, rögtön elhányja magát. Gyorsan hátrafordult, hogy megkérje a nőt, oltsa el a cigarettát, de elveszítette az egyensúlyát. Talán az ital tette, talán az adrenalin, de az is lehet, egyszerűen csak túl sok volt neki ez egy napra. Nick körül Bölcsõ

148

forogni kezdett a világ. Önkéntelenül nekitámaszkodott Janenek. A nő félreértette, és fejét a vállához húzta. - Ugyan, ugyan - mondta. - Ne vedd úgy a szívedre! Ezek után is találkozhatsz majd Monicával. Aaron csupán egy-két napig marad itt, aztán megy vissza Montrealba, dolgozni. Mellesleg - tette hozzá kéjsóváran -, ha csak fele olyan jó vagy, mint amilyennek Monica mond, örömmel a szárnyaim alá veszlek, míg őt lefoglalja a félje. Nick ellökte magától, és hátrébb támolygott. Úgy érezte, mintha egy súlyos kalapáccsal ütötték volna arcul. Jane szavainak teljes jelentősége csak lassan jutott el a tudatáig, de akkor a harag és az elkeseredés elemi erővel tört felszínre. Micsoda? Micsoda? Tudja. Ez a hájas kurva tudja. Lehet, hogy mind tudják. Micsoda? Basszák meg! Basszák meg az egészet! Majd, szinte azonnal, amint gondolatban végigpörgette az este eseményeit, az jutott eszébe: Hogy fogok kijutni innen?Hol a kijárat? Miközben megkerülte a házat (eszébe sem jutott volna újra bemenni), valahonnan mélyről egy hang tört elő, egy hang, amit egyszerűen nem bírt magában tartani. A fájdalom üvöltése volt, a kétségbeesett vadállat akaratától független ordítása. A több ezer éves kulturálódás következtében csak ritkán hallhatunk ilyen hangot emberi lények torkából előtörni. Ez a hangos, esetlen üvöltés azonban, mely rendőrségi szirénaként hasított a Palm Beach-i éjszakába, Nicket valamennyire lecsillapította. Miközben a vendégek azt találgatták, mit is hallhattak az imént, a fiú bemászott 1977-es Pontiacjába, és elhajtott. Délnek indult, Fort Lauderdale felé. A szíve még mindig eszelősen vert, teste remegett az adrenalintól. Fejében összefüggéstelen gondolatok kóvályogtak. Agyában véletlenszerűen követték egymást a képek, mindenféle kapcsolódás nélkül. A montázs mindegyik darabjának Monique volt a főszereplője. Monique alaszkaifókabundájában, Monique piros-fehér strandköntösében, Monique a ma esti ruhájában (Nick összerezzent, mert lelki szemeinek épp a sarkából megpillantotta a lépcsőn lefelé lépkedő Aaront). Hát értelmetlen lett volna az egész? Csupán játék, semmi más? Nick túl fiatal volt még, nem ismerte az élet szürke árnyalatait. Számára csak fehér és fekete létezett. Valamit vagy csodálatosnak talált, vagy mocskosnak. 149


Monique vagy szenvedélyesen szerette őt, és hajlandó lett volna még kényelmes, jómódú életét is föláldozni, hogy hozzámehessen, vagy csupán kihasználta őt szexuális vágyainak kielégítésére, büszkeségének helyreállítására. Szóval - vonta le a végkövetkeztetést, mikor befordult a Fort Lauderdale-i ház elé csak egy újabb játékszer voltam neki. Mint a bundái meg a lovai meg a jachtjai meg a ruhái. Azért kellettem, hogy jobban érezze magát. Undorodott magától, iszonyatos depresszió lett úrrá rajta, ráadásul a martinik hatása múltán rémesen megfájdult a feje. Gyorsan összecsomagolt. Meg sem fürdött, nem is evett. Két bőröndjét lecipelte az autóhoz, a bérelt szmokingot ott hagyta az épület portáján, és útnak indult a 95-ös államközi autópálya felé. Pár kilométerrel előtte aztán leállította a kocsit a padkán, és engedélyezett magának egy-két könnyet. Ennyi volt az egész. Ekkor öltötte magára azt a külső, kemény, áthatolhatatlan burkot, ami aztán életének elkövetkezendő tíz évét jellemezte. Soha többé - mondta magában. - Soha többé nem hagyom, hogy egy szajha így bolondot csináljon belőlem. Nincs az az isten. Tíz évvel később, egy márciusi reggelen, Key West-i bérelt lakásában Nick Williams lustán játszadozott egy a dohányzóasztalkán heverő tömör aranytárggyal, s közben újraélte annak a rettenetes fájdalmát, amikor megpillantotta Monique-ot a félje oldalán. Vágyakozással, és immár az idők távlatából bosszúsan idézte emlékezetébe azt is, hogy az I-95öst elérve balra fordult, délnek, Miami és a szigetek felé, nem pedig jobbra, észak, Boston irányába. Akkoriban nem tudta volna megmondani, miért. Talán úgy érezte, a Harvard már csöppet sem számít, hisz Monique elhagyta, vagy inkább az életet akarta tanulmányozni a könyvek helyett. Nem értette meg, hogy azért érzi szükségét abszolút újrakezdeni mindent, mert nem mer önmagával szembesülni. Már vagy öt éve nem elevenítette föl ilyen élénken Monique emlékét. Ezen a reggelen első ízben sikerült távol tartania magától a felidézett érzéseket, ha mégoly kevéssé is, és az egész kapcsolatukat nagyobb perspektívában átlátnia. Ráébredt, hogy saját ifjonti, vak szenvedélye kergette a kínszenvedésbe, de azért korántsem tudta még Monique-ot sem fölmenteni. Az emlékek legalább nem mardossák többé Bölcsõ

150

annyira. Fölvette a szigonyt, és az ablakhoz sétált vele. Talán most minden elrendeződik - gondolta magában. - Itt egy új kincs. Ez az esemény segíthet levetkőznöm kamaszkori bizonytalanságom maradékát. Aztán eszébe jutott Carol Dawson. Bosszantotta a nő, ugyanakkor tettrekészsége csodálatot ébresztett benne. Nick, az örök álmodozó elképzelte, hogy a karjaiban tartja, elképzelte csókjának melegét és puhaságát.

151


3

C

AROL lenyűgözve

bámulta, ahogy a polip hosszú karjaival körülfonja áldozatát. - Képzeld csak el, milyen lehet az élet nyolc karral - szólalt meg Oscar Burcham. - Micsoda bonyolult felépítésű agy kell ahhoz, hogy ezt a rengeteg impulzust szétválogassa, azonosítsa, melyik melyik végtagból érkezett, aztán védekezésre vagy táplálékszerzésre koordinálja az összeset! Carol fölkacagott, és kísérőjére pillantott. Egy hatalmas, áttetsző üvegablak előtt álltak egy gyengén megvilágított helyiségben. - Ó, Oscar - mondta a csillogó szemű öregembernek -, te sosem változol. Egyedül te tekinted az élőlényeket bonyolult felépítésű mechanizmusoknak. Hát sosem gondolkodtál el rajta, vannak-e érzelmeik, alvás közben álmodnak-e, és vajon hogy képzelik el a halált? - Dehogynem - felelte Oscar felcsillanó szemmel. - Az emberi lények azonban még egymással is csak nehezen tudják megértetni érzelmeiket, a közös nyelv és a fejlett kommunikáció ellenére. Hogy foghatnánk föl akkor ésszel például egy delfin magányosságát? A magunk érzelgős módján emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, ami nevetséges. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Nem - folytatta aztán -, sokkal gyümölcsözőbb a tudományos kutatás olyan területeken, ahol megérthetjük a válaszokat. Hosszú távon, azt hiszem, ha megértjük ezeknek a lényeknek a működését, az jóval nagyobb valószínűséggel elvezethet bennünket az Bölcsõ 152

érzelmeikhez, mint mindenféle pszichológiai kísérletek, amiknek az eredménye számunkra szinte értékelhetetlen. Carol odahajolt hozzá, és szeretettel megcsókolta. - Te minden szavamat olyan komolyan veszed, Oscar. Még ha viccelődök is, te számon tartod a megjegyzéseimet. Elhallgatott és félrefordította a fejét. - Te vagy az egyetlen. Oscar döbbenten lépett hátra, aztán mindkét kezét Carol jobb vállára tette. - Már megint valami tüske van benned... Biztosra veszem... - Megértően nézett rá. - Tudod, ez egyáltalán nem áll jól neked. Sikeres, sőt, ünnepelt riporter létedre olyan nyavalyában szenvedsz, amit leginkább végletes elbizonytalanodásként lehetne leírni. Mi a baj? Csak nem összevesztél a főnökkel ma reggel? - Nem - felelte Carol, miközben a szoba túloldalán az akvárium egy másik részéhez léptek. - Azaz, mondjuk azt, igen. Tudod, milyen. Mindig ő a főnök. Dolgozom valami nagy sztorin lent Key Westben, erre Dalé kijön elém a reptérre, elvisz reggelizni, és közben részletesen elmagyarázza, mi most a teendő. Az ötletei persze majdnem mind jók, és én szívesen fogadom a segítségét minden technikai kérdésben, de ahogy beszél velem... Mintha legalábbis gyengeelméjű lennék. Oscar figyelmesen nézte. - Carol, kedvesem, ő mindenkivel így beszél, még velem is. Ezt nem sértésnek szánja. Csupán tökéletesen meg van győződve saját felsőbbrendűségéről, és egész életében nem szembesült még semmi olyasmivel, ami megváltoztatta volna a véleményét. A szabadalmai milliomossá tették, még mielőtt elvégezte az MIT-t. Carol türelmetlen volt, és csalódott. - Ezt mind tudom, Oscar, hidd el, tudom. De te már megint őt véded. Dalé és én legalább egy éve szeretők vagyunk. Mindenkinek azt meséli, mennyire büszke rám, mennyire ösztönzőleg hat rá az én eszem. De ha kettesben vagyunk, úgy kezel, mint egy félnótást. Ma még azon is leállt veszekedni, hogy mit reggelizzek. Az isten szerelmére, jelöltek már Pulitzer-díjra is, de a fickó, aki el akar venni feleségül, nem tart képesnek megrendelni a saját reggelimet! 153


Egy nagy, kristálytiszta vízzel teli tartály előtt álltak. Vagy fél tucat delfin úszkált benne körbe-körbe, néha a felszínre emelkedve levegőért. - Te még az elején eljöttél hozzám, és a véleményemet kérted - szólt az öreg csöndesen. - Én pedig azt mondtam, szerintem a lelketek nem illik össze. Emlékszel, mit válaszoltál? - Igen - bólintott Carol bánatos mosollyal. Megkérdeztem, az MOI vezető tudósai vajon mit tudnak az emberi lélekről. Sajnálom, Oscar. Már akkor megbántam. Olyan önfejű voltam akkoriban. Dale jó fogásnak látszott, és én csak a beleegyezésedet akartam... - Felejtsd el! - szakította félbe az öreg. - Tudod jól, hogy kedvellek. Egy tudóst azonban sose becsülj le! Né-hányan tette hozzá elgondolkozva - azért állítanak fel egyre újabb elméleteket, azért vetik bele magukat a kutatásba, hogy végül megfejtsék a mindenség értelmét. Még az úgynevezett lelket is. Vegyük például ezeket a delfineket - folytatta Oscar, gyorsítva beszédén, és közben észrevétlenül témát váltva. Már legalább egy évtizede próbáljuk föltérképezni az agyukat, különböző területeknek különböző funkciókat tulajdonítva, megkísérelve párhuzamokat vonni az emberi agy működésével. Elég szép sikereket értünk el. A beszédközpontot, amely éneküket szabályozza, körülhatároltuk, és az egész testet irányító mozgásközpontot is azonosítottuk. Sőt, a helyzet az, voltaképpen az emberi agy minden megfelelő részét megtaláltuk benne. Egy probléma azonban még mindig van, vagy nevezhetjük akár rejtélynek is. Az egyik delfin abbahagyta a körözést. Mintha őket figyelte volna. - Az agyuknak van egy elég nagy területe, amelyet semmiféle funkcióhoz nem sikerült hozzárendelnünk. Évekkel ezelőtt egy zseniális tudós, aki rögzítette a delfinek vándorlás közbeni énekét, majd a hangokat megpróbálta mozdulataikkal összevetni, arra a következtetésre jutott, hogy ez a hatalmas, föltérképezetlen agyterület egy multidimenzionális emlékezettár. Elméletében azt állította, a delfinek egész eseményeket tárolnak el itt, látványokat, hangokat, sőt, Bölcsõ

154

érzéseket is, aztán fölidézik őket unaloműzőnek vándorlás közben. A kísérleteink most igazolni látszanak ezt az elméletet. Carol elcsodálkozott. - Úgy érted, azon a területen elraktározhatják egy fontos esemény, például a borjadzás valamennyi érzékszervi lenyomatát, és aztán, ha unatkozni kezdenek a vándorlás alatt, egyszerűen újra lehívják? Hű! Ez fantasztikus. Én hadilábon állok a memóriámmal. Remek volna, ha valami módon célzatosan benyúlhatnék oda, és előhúzhatnám, amit akarok. Még az érzéseket is. - Fölkacagott. - Volt olyan, hogy nyáron nem tudtam fölidézni, milyen jól éreztem magam síelés közben, és elfogott a pánik, vajon ettől más lesz-e a következő tél. Oscar intett a delfinnek, mire az elúszott. - Csak óvatosan azzal - szólt. - Más embereknek is eszébe jutott már, milyen jó volna egy tökéletes emlékezet, mint mondjuk a komputereké. De próbálj csak elképzelni minket egy olyan multidimenzionális memóriával, mint amilyet a delfineknél feltételezünk. És gondold hozzá, mennyire ellenőrizhetetlenül kerül bele minden az emberi agyba. Igazából még az, hogy mire emlékezünk, és hogy mikor, az sincs az irányításunk alatt. Ez pedig problémát jelent. Talán egyenesen mozgásképtelenné válnánk. Egy dallam, egy kép, egy illat, sőt, egy sütemény íze is váratlanul fölidézhetné bennünk egy szeretett rokon halálának teljes emlékmásolatát. Újra lejátszódna előttünk szüléink fájdalmas veszekedése. Vagy esetleg a saját születésünk. Oscar egy pillanatra elhallgatott. - Nem - szólalt meg aztán -, az evolúció tudta, mit csinál. Nem tudott kidolgozni a memóriánkhoz egy belépési szűrőt, így aztán, hogy megvédjen minket, nehogy a tévedéseink vagy a múlt eseményei végezzenek velünk, késleltetett törlőberendezést kapott az emlékezetünk... - Carol Dawson. Carol Dawson. Kérjük, jelentkezzen az igazgatói iroda melletti tanácsteremben. A hangosbeszélő szétrombolta az MOI akváriumának csöndjét. Carol megölelte Oscart. - Örülök, hogy találkoztunk, Ozzie - mondta, és látta, a férfi összerezzen a becézett név hallatán. - Alighanem 155


elkészültek a képeim. Mellesleg, szerintem amit a delfinek memóriájáról mondtál, lenyűgöző. Szeretnék egyszer viszszajönni, és írni róla egy cikket. Talán valamikor a jövő héten. Csókolom a lányod és az unokádat. Carol annyira belemelegedett a beszélgetésbe Oscar-ral, hogy csaknem elfelejtette, miért is repült kora reggel Miamiba. Most azonban ismét föltámadt benne a kíváncsiság, miközben kocsival áthajtott az akváriumtól az MOI központi épületéhez. Dalé a reggelinél magabiztosan állította, hogy az infravörös felvételek föl fognak tárni valami érdekeset. - Hiszen - mondta logikusan következtetve - az idegen tárgyat jelző riasztó többször is megszólalt. A normál képen azonban semmi sem látszott. Ennélfogva tehát a riasztó az infravörös tartományt elemezve jelzett, hacsak nem az algoritmus hibásodott meg. Ez utóbbi persze valószínűtlen, mivel magam terveztem, kódolás után pedig a legjobb programozóim tesztelték le. Dalé szokatlanul izgatottnak tűnt, mikor Carol belépett a tárgyalóterembe. Az újságírónőnek már nyelvén volt az első kérdés, de a férfi üdvözlő mosolyát gyors fejrázás követte. Dalé két képtechnikussal beszélt éppen. - Jól van akkor, kész vagyunk? Mutassátok ennek a sorozatnak a képeit! Egyenként fogom kérni őket. - A technikusok elhagyták a helyiséget. Dalé Carolhoz lépett, és megszorongatta. - Nem fogod elhinni - mondta. - Micsoda fogás! Micsoda kibaszott fogás! - Lecsillapodott kissé. - De csak szép sorjában. Megígértem magamnak, hogy nem rontom el a meglepetést. - Egy székre mutatott a tárgyalóasztalnál, a nagy képernyővel szemben, aztán maga is leült. Megnyomta a távirányító gombját. Az ernyőn megjelent a három delfin képe, a hajó alatt, a zátonyok között. Tisztán látszott a rés is a jobb oldalon. Dalé Carolra nézett. - Látom - mondta a nő -, de mi ebben a nagy fogás? A víz alól is lefotóztam őket, azok a képek is vannak ilyen jók. Dalé visszafordult a képernyő felé, és még párszor lenyomta a távirányító gombját. A következő felvételek ráközelítettek a korallzátonyban tátongó lyukra, végül megállapodva a bal alsó sarokban egy apró, csillogó valamin. Dalé ismét Carolra pillantott. Bölcsõ

156

- Nekem is van ilyen nagyításom - mondta a nő elgondolkozva. - De képtelenség megállapítani, valóban vane ott valami, vagy csak a képfeldolgozás során keletkezett hibajel. - Elhallgatott. - Bár az, hogy két különböző technikával készült képen is ugyanott tűnik föl a fénypont, azt sugallja, az utóbbi feltételezés nem helytálló. Érdeklődve előrehajolt. - És most mi jön? A férfi nem bírta tovább visszafogni magát. Fölugrott, és járkálni kezdett. - Ami most jön - kezdte -, az a te belépőd lehet a Pulitzerfogadásra, New Yorkban. Megmutatom neked ugyanezt a képsort, de infravörös tartományban lefényképezve. Figyeld jól, különösen a rés közepét! Az első infravörös kép ugyanazt a területet mutatta a hajó alatt, amit az első, normál felvétel is. Ezen azonban láthatóvá váltak a hőingadozások. Tároláskor minden egyes pixelhez (önálló képpont) hozzárendelődött egy hőmérséklet, a letapogatóból beérkezett adatok alapján. Aztán a számítógép az azonos hőmérsékletű pontokat egymáshoz rendelte, és azonos színt adott nekik. Ez a folyamat az izotermális, azaz nagyjából egyforma hőmérsékletű területeket színkóddal jelölte meg. Ennek eredményeként az első képen a delfinek vörösen rajzolódtak ki, a korallzátony növényzete kéken, s az átlagos vízhőfok az egésznek borongós, szürke hátteret adott. Carolnak kis idejébe telt, míg hozzászokott a látványhoz. Dalé diadalittasan mosolygott. Mielőtt még Carol alaposabban megfigyelhetett volna két apró területet, egy vöröset és egy másik barnát valahol a zátonyban nyílt rés közepe táján, megkezdődött a ráközelítés. Néhány másodperc múlva a hasadék közelije világosan megmutatta, mi is izgatta föl annyira Dale-t. - Mondtam, hogy volt valami a hajó alatt - szólt a férfi, a képernyőhöz sétálva, és rábökve egy hosszúkás, barna foltra. Az a valami egy hengeres tárgy volt, mely egyik végén hegyes csúccsá keskenyedett. A ráközelítésnek köszönhetően a rés már csaknem az egész képernyőt betöltötte. Az infravörös felvétel minősége a nagyítások ellenére is tökéletes maradt. A lyukban három-négyféle színt lehetett megkülönböztetni, de csupán kettő, a barna és a vörös folytatódtak több egymás melletti pixelen át. 157


- Szűzanyám! - fakadt ki Carol, önkéntelenül is kiemelkedve a székből, és odasétált Dale-hez. - Az a barna izé az elveszett rakéta lehet. Egész idő alatt ott volt alattunk. - Fölkapta a távirányítót, és a képernyő felé intett vele. - De mi az a vörös terület? Úgy fest, mint az Alice Csodaországban Fakutyája. - Nem vagyok benne biztos - felelte Dalé. - Valószínűleg nem is túl fontos. Van azonban egy őrült ötletem. Méghozzá azon alapul, amiket te elmeséltél nekem a delfinek furcsa viselkedéséről. Lehetséges, hogy egy újabb állat feje, szemből, amint kifelé les a barlangból, vagy mi a csuda az a nyílás. Tessék, nézd meg ezt! Ha eltávolodok egy kicsit, egyetlen képre rakhatjuk a vörös izotermális részeket. Nézd meg, hogy a rés közepén levő és az őr-delfinek színe árnyalatra ugyanaz. Még ha tovább távolodok is, a két terület hasonló hőmérsékletű marad. No persze ez korántsem bizonyíték, de mindenesetre alátámasztani látszik az elképzelésemet. Carol gondolatai őrült vágtába kezdtek. Máris a következő lépést tervezte. A legfontosabb, megkaparintani azt a rakétát, mielőtt bárki más tudomást szerezne róla. Vissza kell térnie Key Westre, amilyen gyorsan csak lehet. Fölkapta retiküljét és a diplomatatáskát. - Ki tudna vinni valaki a reptérre, Dalé? Most rögtön. Föl akarom hívni megint azt a Todd hadnagyot, és egy kicsit ráijeszteni. Tudod, hogy óvatosságra kényszerítsem, és ezáltal még egy kis időt nyerjek. Elhallgatott, egyszerre millióféle dolgon járt az esze. - Innen nem hívhatom föl, egyből gyanakodni kezdene... Ráadásul egy hajót is kell szerezzek holnapra... Ó, erről jut eszembe, ugye van számomra egy-egy példányod ezekből a képekből? Dalé bólintott. - Van - mondta. - De először ülj le, és lazíts még egy kicsit! Még valamit akarok mutatni neked. Egyelőre nem tudom, valós jelenséggel állunk-e szemben, de ha igen... - Carol már ellenkezni kezdett volna, de volt valami a férfi viselkedésében, ami nyugalomra intette. Leült. Dalé magyarázni kezdte a nagyítóalgoritmusok elvét, elmondta, Bölcsõ

158

hogy lehet kiterjeszteni a képi információt, különböző színkódokat használva a könnyebb megértés érdekében. - Jól van, jól van - szólt közbe egy idő után Carol. - Térj a tárgyra! Pontosan tudom, mekkora lángelmék vagytok. Dalé visszahívta a képernyőre az első infravörös felvételt, azt, amelyen a hajó alatt köröző három delfin is látszott. - Ennek a képnek nem valami nagy a hőszemcsézettsége. A vörös területen például nem minden pixelnek azonos a hőmérséklete. Valójában egy-egy színt egy durván ötfoknyi hőtartományhoz rendeltünk hozzá. Ha azonban az izotermális területeket mindössze kétfoknyira csökkentjük, ezt a képet kapjuk eredményül. Ezen már tízféle színt lehetett megkülönböztetni. Sokkal nehezebben kivehetőkké váltak a formák, és a hamis adatpontok kifejezetten megnehezítették a kép áttekintését. Az egyik delfin orra környéke most egészen más színt kapott, mint az állat többi része. - A berendezés pontossága, mire a nyers színképadatok hőmérsékletté alakulnak, már akár egyfokos tévedéseket is megenged. Ha megint változtatunk a képen, immár az összefüggő izotermális területeken belül csupán egyfokos eltéréseket hagyva, az egész szinte értelmezhetetlen jelhalmazzá válik. Most húsz különböző szín jelöli az azonos hőmérsékletű helyeket, és mivel a zaj- illetve hibaszázalék megegyezik ezek magnitúdójával, valósággal lehetetlen kivenni az ismert tárgyak alakját, mint mondjuk a három delfinét. Ezt az egészet csak azért mondom el neked, hogy megértsed, amit most mutatni akarok, talán egyáltalán nem igaz. Mindazonáltal lélegzetelállító. A következőnek kivetített kép a tengerfenék közelije volt, mintha nem sokkal az árok fölött készült volna, amit Carol a nyomok eredetét keresve követett. Az ismerős párhuzamos vonalak alig látszottak az infravörös tartományban. A résnek épp csak a széle fért bele a képbe a bal oldalon. Az árok két felén néhol zöld foltokkal tarkított kék jelezte a zátonyokat. Carol zavart arckifejezéssel pillantott Dale-re. - Ennek a nagyításnak ugyanúgy ötfoknyi a fölbontása, mint a nagy képnek. így még semmi rendkívüli nem látszik. Újabb képet hívott be. - Itt sem, pedig a színárnyalatok számát megint tízre növeltük. De ezt nézd meg! 159


Másik felvétel került a képernyőre. Rettentő nehéz volt kivenni, hát még értelmezni. Húszféle különböző szín kötött össze jóformán véletlenszerűnek tűnő alakzatokat. Az egyetlen normális dolog a sziklaháttér volt, amin a korall és más tengeri élőlények tenyésztek. Mégis ezek a sziklák izgatták úgy föl Dale-t. - Na ezt akartam mutatni - mondta, az árok két oldalán magasodó falak felé intve. - A két zátonynak nem ugyanolyan a színe. Valamiféle ismeretlen és teljességgel megmagyarázhatatlan okból ezen az oldalon minden szikla sárgászöld. A másik zátony azonban, mindössze egy-két méterrel arrébb, tiszta sárga. Egyfokos a különbség. Na most, ha sárga foltok a sárgászöld területen is föltűnnének, és vice versa, akkor azt mondanám, a dolognak semmi jelentősége, és az egész csupán a megnövekedett hibaszázaléknak köszönhető. így azonban döbbenetes felfedezés. Carol semmit sem értett. Látta persze, az egyik zátony sziklái mind sárgászöldek, míg a szemköztiek sárgák, de ez mit sem jelentett neki. Megrázta a fejét. További magyarázatra volt szüksége. - Hát nem érted? - tört ki Dalé drámai hangsúllyal. - Ha ezek az adatok helytállók, akkor nagyon fontos dologra bukkantunk. Vagy van valami a zátonyon belül, ami egységesen melegebbé teszi a felszínét, vagy, bár elismerem, ez a változat meglehetősen hihetetlennek hangzik, az egyik alakulat valójában nem is zátony, hanem csupán annak akar látszani.

Bölcsõ

160

4

A

MANDA WINCHESTER háza

környékén szinte lehetetlen volt parkolóhelyet találni egy Key West-i munkanap kellős közepén. A Hemingway-kikötő új életre keltette a városnak azt a régi kerületét is, amelyben ő lakott, ám a parkolóhelyek számát szokás szerint alábecsülték. Az Eaton és a Caroline utcák mentén sorakozó újrafestett, renovált, XIX. századi épületek előtt jeleket festettek föl az útra: MEG NE PRÓBÁLJ IDE ÁLLNI, HA NEM EBBEN A HÁZBAN LAKSZ, meg ehhez hasonlókat, de mindhiába. A kikötő körüli boltokban dolgozók ott hagyták a kocsijukat, ahol tudták, lehetőleg elkerülve az őrzött parkolókat, a magas díjak miatt. Miután vagy tizenöt percig eredménytelenül keresgélt egy tenyérnyi helyet, Nick Williams úgy döntött, megáll odébb, egy üzlet előtt, és azt az egy háztömbnyi távolságot már gyalog is megteszi. Furcsa idegességet érzett. Ennek egy részét izgatottsága számlájára írta, de a bűntudattal nem tudott mit kezdeni. Amanda volt a fő támogatója az egykori Santa Rosa-expedíciónak, és Nick elég sok időt eltöltött nála, miután megtalálták a kincset. Amanda, Nick és Jaké Lewis mind meggyőződéssel hitték, hogy Homer Ashford triója másik két tagjával egyetemben valahová elrejtette a zsákmány egy részét, és a kelleténél kevesebbet fizetett nekik. Nick és Amanda megpróbálták rábizonyítani Homerre a lopást, de semmit sem találtak, ami alátámasztotta volna az elméletüket. Arthur C. Clarke - Gentry Lee 161

Ez idő alatt azonban egész jól összemelegedtek. Jóformán minden héten találkoztak, és Nick egyre inkább úgy tekintett Amandára, mint a nagynénjére vagy nagyanyjára. Egy évvel később aztán a férfi látogatásai abbamaradtak. Akkoriban még nem értette meg ennek igazi okát: Amanda túl heves természetű volt. És annyira szívesen vájkált mások életében. Számtalan nehéz kérdést tett föl Nicknek arról, mit is akar kezdeni magával. Ezen a reggelen azonban a férfinak nem maradt választása. Amandáról mindenki tudta, hogy a szigetek körül elsüllyedt kincsek szakértője. Élete két részre oszlott, kincs és színház, tudása pedig mindkettőről enciklopédikus méreteket öltött. Nick nem jelentette be magát telefonon, mert nem akart beszélni Amandának a szigonyról, csak ha hajlandó fogadni őt. így aztán kissé remegett, amikor becsöngetett a remekbe szabott ház tornácos bejáratánál. Fiatal, huszon-egynéhány éves lány nyitotta résnyire az ajtót- Igen? - kérdezte, óvatos kifejezésű arcát a résbe ékelve. - A nevem Nick Williams - mondta a férfi. - Szeretnék beszélni Mrs. Winchesterrel, ha lehet. Itthon van? - Hallgatott egy sort. - Régi barátja... - A nagymamám ma nagyon elfoglalt - szakította félbe a lány udvariasan. - Talán telefonon megbeszélhetne vele egy időpontot. - Csukni kezdte az ajtót, és Nick csak állt ott a tornácon, sporttáskája a lábánál. Akkor újabb hang hallatszott, fojtott párbeszéd kezdődött, és az ajtó szélesre tárult. - Atyaisten! - fogadta Amanda kitárt karral. - Egy jóképű fiatalember mindig szívesen látott vendég. Gyere, Nikki, egy puszit kérek! Nick kínosan érezte magát. Előrelépett, és kelletlenül magához ölelte az idős asszonyt. Amikor aztán kiszabadította magát, mentegetőzni kezdett. - Ne haragudj, amiért rég nem jártam nálad. Sokszor akartam, de mindig közbejött valami... - Semmi baj, Nikki, megértem én - szakította félbe Amanda kedvesen. Élénk tekintete meghazudtolta korát. - Gyere be, és meséld el, milyen ügyben jársz! Te jó ég, már több éve nem láttalak, azóta, hogy elkonyakozgattunk A Bölcsõ

162

vágy villamosa premierje után... - Bevezette egy helyiségbe, amely egyesítette magában a nappalit a dolgozószobával, és maga mellé ültette a kanapéra. - Tudod, Nikki, annál, amit te mondtál a Blanche DuBois-t játszó színésznőről, életemben nem hallottam találóbb véleményt. Teljesen igazad volt. Nem tudta máshogy eljátszani, csak mint elmebeteget. Annak a nőnek egyszerűen fogalma sem volt róla, mi az a szexuális étvágy. Nick körülnézett. A szoba alig változott az elmúlt nyolc évben, mióta utoljára itt járt. A mennyezet nagyon magas volt, több mint négy méter. A falak mentén könyvszekrények álltak, teli polcaik majdnem a plafonig értek. Az ajtóval szemben hatalmas olajfestmény uralta a szobát, Amandát és a férjét ábrázolta Cape Cod-i otthonuk előtt. A háttérbe egy vadonatúj, 1955-ös Ford lógott be. A képen az asszony sugárzóan szép volt, harmincas évei elején járhatott, a csuklónál és a nyaknál merészen díszített, fehér estélyi ruhát viselt. A férje fekete szmokingban állt mellette. Kopaszodó férfi volt, hajának maradéka rövid, szőke, a halántéknál őszes. Szeme melegen, barátságosan csillogott. Amanda megkérdezte Nicket, kér-e teát, és a férfi bólintott. Jennifer, az unoka kisietett a szobából. Amanda megfordult, és kezébe fogta Nick kezét. - Örülök, hogy eljöttél, Nikki. Hiányoztál. Időről időre a fülembe jut valami rólad vagy a hajódról, de ezek a másodkézből szerzett információk gyakran tévesnek bizonyulnak. Mivel foglalkozol? Még mindig folyton olvasol? Van barátnőd? Nick fölnevetett. Amanda semmit sem változott. Sosem köntörfalazott. - Nincs barátnőm - felelte a férfi -, a baj mindig ugyanaz. Aki elég intelligens, az vagy szemtelen, vagy lelkileg szegény, vagy mindkettő. Amelyik pedig elég érzékeny és gyengéd, az sosem olvasott még el egy könyvet sem. Valami okból Carol Dawson jutott Nick eszébe, és gondolkodás nélkül majdnem hozzátette: „kivéve, talán, egyet”, de még időben visszaszívta. - Nekem olyan nőre van szükségem, mint te - mondta helyette. - Nem, Nikki - felelte Amanda, hirtelen komolyra fordítva a szót. Kezét összekulcsolta, és egy pillanatra a semmibe 163


révedt. - Nem - ismételte halkan, aztán visszatért az erő a hangjába, amikor visszafordult a férfi felé. - Neked még én sem vagyok elég tökéletes. Jól emlékszem, mindig méltóságteljes, fiatal istennőkről ábrándoztál. Valahogy egybegyúrtad a kedvenc regényeidben szereplő nőalakok legjobb tulajdonságait kamaszkori álmaiddal. Mindig úgy éreztem, túl magas mércét szabsz nekik. Csak királylányok vagy hercegkisasszonyok lehettek. De azoknak, akikkel ténylegesen találkoztál, mindig a gyengéiket kerested, hétköznapiságuk, kiszámítható viselkedésük jeleit. Mintha csak abban reménykedtél volna, hogy tökéletlennek találod őket, résre lelsz a páncélzatukon, és így megindokolhatod érdektelenségedet. Jennifer meghozta a teát. Nick megint kínosan érezte magát. Elfelejtette már, milyen Amandával beszélgetni. Az asszony-folytonos érzelmi szondázása és kéretlen tanácsai különösen idegesítették ma reggel. Nick nem azért jött el hozzá, hogy a nőkhöz fűződő viszonyát boncolgassák. Témát váltott. - Be kell ismernem, az hozott ide - mondta, s közben lehajolt a táskájáért -, hogy tegnap kint jártam merülni, és találtam valami nagyon érdekeset. Gondoltam, te talán láttál ehhez hasonlót. - Előhúzta a szigonyt, és átnyújtotta Amandának. Az asszony majdnem elejtette, nem készült föl ekkora súlyra. - Atyavilág! - mondta, és sovány karja csak úgy reszketett az erőfeszítéstől, hogy megtartsa maga előtt az arany szigonyt. - Vajon mi a csudából lehet? Aranynak túl nehéz! Nick előrehajolt, és elvette a tárgyat. Tartotta, míg az idős asszony végigfuttatta tökéletesen sima felszínén az ujjait. - Sosem láttam még ilyesmit, Nikki. Elő se kell vennem a könyveket és a fényképeket, hogy összehasonlítgassam. Ez a sima felület semmiképp nem lehet a spanyol hódítók korának műve. Ez valami modern tárgy. Többet azonban nem mondhatok. Hol a csudában találtad? Nick csupán nagy vonalakban mesélte el a történetet, gondosan vigyázva rá, nehogy kulcsfontosságú információkat fecsegjen ki. Nemcsak a Carollal és Troyjal kötött egyezsége miatt döntött így; a kincsvadászok sosem bíznak meg senkiben. Azt az ötletét azonban megosztotta Amandával, Bölcsõ

164

miszerint valaki talán ideiglenesen rejtette el ezt a darabot, meg esetleg még néhányat. Nick erősködött, hogy ez tökéletesen megmagyarázná a tengerfenéki nyomok titkát is. - Az elméletedet elég valószínűtlennek tartom - mondta Amanda bár el kell ismerjem, magam se tudok jobb magyarázatot. Talán Miss Dawson kapcsolatai révén fényt deríthet ennek az izének az eredetére, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Közelről láttam valamennyi, az elmúlt száz év folyamán a szigetek környékén talált, jelentősebb kincset, vagy legalábbis a fotóját. Ha ma megmutatsz nekem egy újabb darabot, valószínűleg meg tudom mondani, melyik európai országban készült, és melyik évtizedben. Ha ez a tárgy egy elsüllyedt hajóról származik, az szinte biztosan valami modern hajó, esetleg második világháború utáni. Ennél többet nem segíthetek. Nick visszarakta az arany szigonyt a táskába, és menni készült. - Várj még egy percet, Nikki! - szólt Amanda, mikor a férfi fölállt. - Gyere ide egy kicsit! - Megfogta Nick karját, és a hatalmas festmény elé vezette. - Szeretted volna Waltert, Nikki. Ő is ilyen álmodozó volt. Imádott kincset keresni. Minden évben eltöltöttünk egy-két hetet a Karib-tengeren, egy jachton. Kincset keresünk, mondtuk másoknak, de valójában csak álmodoztunk együtt. Időről időre találtunk olyan tárgyakat a tenger fenekén, melyek rendeltetését nem értettük, és vidám elméleteket gyártottunk a magyarázatukra. Persze majdnem mindig kiderült, hogy az igazság sokkal prózaibb a mi kitalációinknál. Nick mellette állt, táskája a jobb kezében. Amanda feléje fordult, és kezét a férfi bal karjára tette. - De nem számított. Még az sem számított, hogy legtöbbször üres kézzel jöttünk föl. Mert mindig megtaláltuk az igazi kincset: az egymás iránt érzett szerelmünket. Valamennyiszer megfiatalodva, nevetve tértünk haza, köszönetét mondva azért, hogy az élet ismét megajándékozott bennünket egy héttel vagy tíz nappal, mely alatt együtt fantáziálhattunk, álmodozhattunk, és vadászhattunk a mesés kincsek után. Tekintete lágy, szeretetteljes volt. Hangja halkan csendült, de teli szenvedéllyel. 165


- Nem tudom, mikor jössz legközelebb, ha eljössz egyáltalán, Nikki, de van néhány dolog, amit egy ideje el akarok mondani neked. Ha tetszik, nyugodtan egy bölcselkedő vénasszony badarságainak minősítheted őket, de talán már nem lesz több esélyem, hogy beszéljek veled. Te mindazzal rendelkezel, amit Walterben szerettem: intelligenciával, fantáziával és érzékenységgel. De valami még sincs rendben. Egyedül vagy. Méghozzá szabad akaratodból. Kincs-álmaid, lelkesedésed... ezeket nem osztod meg mással. Nagyon elszomorít ezt látnom. - Egy pillanatra elhallgatott, és a festményre nézett. Aztán befejezte a gondolatot, mintha csak magában beszélne. - Mert mikor hetvenéves leszel, és visszatekintesz az életedre, nem a magányos eredményeid érdekelnek majd. Az érintések öröme jut eszedbe, azok az alkalmak, amikor gazdagabbá váltál azáltal, hogy megosztottad boldogságodat egy baráttal, vagy épp egy szerelmeddel. Ennek az életnek nevezett csodának csupán másokkal való kölcsönös megosztása képes megbékéltetni bennünket a halandóság gondolatával. Nick nem készült föl ilyen érzelemdús fogadtatásra. Azt hitte, csupán beugrik pár percre, megkérdezi Amandát, mit tud a szigonyról, és már indul is tovább. Visszagondolva rádöbbent, mennyire érzéketlenül bánt az asszonnyal az évek alatt. Amanda igaz barátságot kínált föl neki, és ő elutasította, teljesen kitörölve az életéből, amikor kapcsolatuk már nem felelt meg neki. Összerándult saját önzésének felismerésére. Lassan sétált végig az utcán, lustán megbámulva a méltóságteljes, öreg házakat, melyek több mint száz éve épültek. Mély lélegzetet vett. Egy reggelre túl sok volt már az érzelmekből. Először Monique, aztán Amanda. És úgy látszik, a szigony sem fogja megoldani minden gondomat. Furcsa, hogy az efféle dolgok mindig csapatostul jönnek. Rajtakapta magát, hogy azon tűnődik, sok igazság lehetett Amanda szavaiban. Elismerte, újabban elég magányosnak érzi magát. Eltöprengett, vajon ez a ködös elszigeteltség tényleg saját halandóságának egyre erősödő tudatával párosul-e. Hát valóban túljutott már életnek azon a szakaszán, melyet Thomas Wolfe így írt le: „Fiatalok voltunk, és tudtuk, Bölcsõ

166

sosem halunk meg”? Nicken rettentő fáradtság vett erőt, mikor lelépett a járdáról, és elindult a kis üzlet parkolója felé. Előbb látta meg a nőt, mint az őt. Vadonatúj, vörös Mercedes sportkupéja bal oldalán állt. Kis, barna papírzacskót ölelt magához, és a szomszédos kocsi ablakán kukucskált befelé. Nick 1990-es Pontiacja volt az. A férfi érezte, mint árad szét benne az adrenalin, haragot és bizalmatlanságot sodorva magával. A nő végre észrevette, épp mikor beszélni kezdett. - Nicsak, Greta, micsoda meglepetés! Ezt a véletlent, hogy pontosan ugyanabban az időben legyünk Key Westnek ugyanazon a pontján! - Ja, Nick, megismertem a kocsidat. Hoty faty? - Greta lerakta a papírzacskót a kocsija motorházára, és barátságosan közeledett a férfihoz. Vagy nem vette észre az üdvözlés gúnyos hangsúlyát, vagy egyszerűen nem törődött vele. Ujjatlan, sárga topot viselt, és feszes, kék rövidnadrágot. Szőke haját két kurta copfba fogta össze. - Ne játszd az ártatlant nekem, fráulein! - csattant fel Nick. - Tudom, hogy nem bevásárolni jöttél ide. - Szinte már ordított. Szabad karját lengetve hangsúlyozta ki minden egyes szavát, ugyanakkor Gretát is távol tartva magától. Nem szoktál te erre járni. Miattam jöttél ide. Na, mit akarsz? - Nick leeresztette a karját. Néhány járókelő megállt, és érdeklődve figyelni kezdte őket. Greta egy pillanatig csak bámulta őt kristálytiszta szemével. Semmi sminket nem viselt. Úgy nézett ki, mint egy kislány, az arcát behálózó ráncoktól eltekintve. - Mék mintikharakszol, Nick? Ennyi éf után? - Egészen a férfi mellé lépett, és mindentudóan az arcába mosolygott. Emlékszem ety éjszakára, majtnem öt éffel eszelőtt - folytatta játékosan amikor nem foltál ilyen mérkhes. Sőt, örültél nekem. Mekkértesztél, felet töltenék-e ety éjszakát, minten köteleszettsék nélkül, és én ikent monttam. Óriási foltál. Egy villanásnyi időre Nicknek eszébe jutott az az esős éjszaka, amikor megállította a mólót épp elhagyni készülő Gretát. Arra is emlékezett, mennyire kétségbeesetten vágyott már valakire, bárkire, egy érintésre.

167


- Az az apám temetése utáni nap volt - mondta élesen -, és az egész szart se jelentett. - Félrekapta a tekintetét. Nem bírta a nő átható pillantását. - Akkor nem íty éresztem - erősködött Greta ugyanazon a játékos, mégis érzelemmentes hangon. - Makampan éresztelek, mekíszleltem a csókotat. Nem intészhetet el észt etyszerűen annyifal... - Nézd - szakította félbe Nick immár szemmel látható ingerültséggel. - Mit akarsz tőlem? Semmi kedvem egész délelőtt ott ácsorogni, valami idióta, öt évvel ezelőtti éjszakán vitatkozva. Tudom, hogy szándékosan vártál itt rám. Miért? Greta egy lépést hátrált, az arca megkeményedett. - Nehész eset faty te, Nick. Szép parátsákosan elintészhetnénk mintent, ha nem lennél ilyen, hoty is montják, mekátalkotott sekkfej. - Egy pillanatra elhallgatott. - Homer kültött hosszát. Fan ety ajánlata. Látni akarja, mit találtatok teknap a tenkerpen. Talán mék társulhatnátok is. Nick diadalmasan fölnevetett. - Szóval mégiscsak igazam volt. Utánam jöttél. És most az a disznó társulni akar? Ha! A nagy francokat! Nem fogtok megint meglopni. Mondd meg a gazdádnak, vagy szeretődnek, vagy tudom is én, kinek, hogy az ajánlatával együtt tehet egy szívességet! És most, ha megbocsátasz... Meg akarta kerülni Gretát, hogy kinyissa a kocsija ajtaját, a nő erős keze azonban megragadta az alsókarját. - Naty hipát köfetsz el, Nick. - Tekintete megint az övébe mélyedt. - Natyon naty hipát. Etyetül nem tutot fékikcsinálni. Amit találtál, talán nem is ér semmit. Ha mékis, hatt költse el ő a pénzt. - Kaméleonszeme ismét színt váltott. - Jó mulatsák lenne mekint ettyütt tolkoszni. Nick beszállt a kocsijába, és beindította a motort. - Abból nem eszel, Greta. Hiába erőlködsz. Na, most már mennem kell. - Kitolatott a parkolóból, aztán végighajtott a keskeny utcán. A kincs megint központi helyre került a tudatában. Kis időre elkeserítette ugyan, amit Amanda mondott neki a szigonyról, a tény azonban, hogy Homer látni akarja, a hatalom érzését adta neki. De - kérdezte magától honnan tudta meg máris? Kinek járt el a szája? Vagy talán valaki meglátott minket? Bölcsõ

168

5

A

visszatért az irodájába egy a sajtófőnökséggel tartott megbeszélés után, titkárnője, Dóra feltűnően a Key West-i újságot olvasta. - Ühüm - szólalt meg a nő, magára vonva főnöke figyelmét. - Ezt a Vernon Winterst, aki ma este föllép a Key West-i Színházban, Az iguána éjszakája bemutatóján, talán ismernem kellene? Vagy talán él még egy ugyanilyen nevű ember a városban? A férfi nevetett. Szerette Dórát. Már majdnem elérte a hatvanat, fekete bőrű volt, és nagymama, több mint egytucatszorosan. Ráadásul a bázisnak azon kevés titkárnője közé tartozott, akik örömüket lelték a munkájukban. Mindenkit, még Winters alezredest is úgy kezelte, mintha a gyereke volna. - Szóval, miért nem szólt nekem? - kérdezte tettetett haraggal. - Mi van akkor, ha nem veszem itt észre? Már tavaly is mondtam, mindig előre szóljon, ha fellép. A férfi megfogta a kezét, és kicsit megszorította. - Szólni akartam, Dóra, de valahogy kiment a fejemből. Tudja, a haditengerészet nem nagyon szíveli színházi tevékenykedésemet, ezért aztán nem is reklámozom túlságosan a bázis területén. De magának és a férjének egykét héten belül szerzek jegyet. - Az asztalán tornyosuló üzenethalmokra pillantott. - Ilyen sok? Pedig alig két órára mentem el. Mindig csőstül jön az áldás. 169

MIKOR Winters alezredes


- Kettő közülük az igazán sürgős. - Dóra az órájára nézett. - Egy bizonyos Miss Dawson a Miami Héráidtól öt percen belül visszahívja, és az a Todd hadnagy is egész délelőtt kereste. Ragaszkodott hozzá, hogy még ebéd előtt beszélhessen önnel, különben nem képes kellően fölkészülni a délutáni megbeszélésre. Úgy látszik, egy elég hosszú üzenetet is hagyott a szigorúan titkos telemailen, még valamikor a délelőtt folyamán. Most éppen dühös rám, mert nem akartam megzavarni önt egyéb hivatalos teendői közepette, hogy átadjam az üzenetét. Valóban olyan fontos? Winters alezredes vállat vont, és kinyitotta irodája ajtaját. Vajon mit akarhat Todd? - gondolta. - Talán meg kellett volna nézzem a telemailt, mielőtt elrohantam a főnökkel beszélni. - Az összes többi üzenetet számítógépre rögzítette? kérdezte még, mielőtt becsukta az ajtót. Az asszony bólintott. - Jól van, beszélek Miss Dawsonnal, ha hív. Mondja meg Toddnak, hogy negyedóra múlva várom. - Leült az asztalához, és bekapcsolta a számítógépet. Aktiválta a telemail-alkönyvtárat, és látta, három új üzenet érkezett, az egyik SZIGORÚAN TITKOS jelzéssel. Winters alezredes azonosította magát, bezongorázta a titkos kódszót, és olvasni kezdte a Todd hadnagy által hagyott szöveget. Megcsendült a videofon. Pár másodperccel később Dóra csörgött át, és szólt, hogy Miss Dawson az. Mielőtt beszélgetni kezdtek volna, Winters alezredes beleegyezett a képkapcsolatba, és felvétel készítésébe is. Azonnal megismerte Carolt, látta már néhányszor a tévében. A nő elmagyarázta neki, hogy a Miami Nemzetközi Repülőtér kommunikációs rendszerén át hívja. - Winters alezredes - kezdte, nem vesztegetve az időt -, eddig meg nem erősített jelentést kaptunk arról, hogy a haditengerészet valami fontos és titkos dolgot keres a Mexikói-öbölben, Key West és az Everglades között. A sajtóembereik és egy bizonyos Todd hadnagy egyként tagadták az információt, és önhöz irányítottak tovább. A forrásunk azt is elmondta, és azóta állítása megerősítést nyert, hogy nagyszámú kutatóhajó jelent meg az öbölben ma, és önök még legmodernebb fejlesztésű óceánteleszkópokat is Bölcsõ

170

akartak bérelni a Miami Oceanográfiai Intézettől. Van valami hozzáfűznivalója mindehhez? - Természetesen, Miss Dawson. - Az alezredes felöltötte legmeggyőzőbb színészmosolyát. Az admirális reggeli eligazításán már alaposan begyakorolta a választ. Bámulatos, hogy teljed a pletyka, különösen ha a haditengerészet gonosz ármánykodásairól szól. Fölkuncogott. - Minden tevékenység csupán egy jövő hétre tervezett hadgyakorlat előkészítése. A kutatóhajókon szolgáló tengerészek egy része annyira elszokott már az ilyesmitől, hogy engedélyt kértek egy kis, hogy úgy mondjam, bemelegítésre. Ami pedig az MOI teleszkópjait illeti, a hadgyakorlaton kívánjuk fölhasználni őket, a víz alatti veszedelmek előrejelzésére. - Egyenesen a kamerába nézett. - Hát ennyi, Miss Dawson. Semmi különleges nem történik. Carol figyelte az alezredest a repülőtéri monitoron. Valaki másra számított, aki lefegyverzően mindentudó és magabiztos. Ennek a férfinak a szemében azonban szelídséget látott, olyasfajta érzékenységet, ami egy hivatásos katonatisztnél fölöttébb szokatlan. Hirtelen ötlete támadt. Egészen közel lépett a saját kamerájához. - Winters alezredes - szólt kedvesen -, hadd tegyek fel önnek egy hipotetikus kérdést. Ha a haditengerészet egy újfajta rakétát tesztel, és az egyik letér a pályájáról, esetleg sűrűn lakott területeket is veszélyeztetve, nem tartja valószínűnek, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva letagadná az esemény megtörténtét? A másodperc törtrészére Winters alezredes tekintete megváltozott. Szinte döbbentnek látszott. Aztán visszanyerte önuralmát. - Nehéz megválaszolni egy efféle hipotetikus kérdést mondta hivatalos hangon -, de elmondhatom, a haditengerészet azt az elvet vallja, hogy a nagyközönséget mindenről értesíteni kell. Csupán akkor folyamodunk cenzúrához, ha az információk közzététele jelentősen aláaknázná nemzetbiztonságunkat. Az interjú gyorsan véget ért. Carol elérte a célját. Az ördögbe! - mondta magában Winters alezredes, miközben Dóra bejelentette a kint várakozó Todd hadnagyot. 171


Számítanom kellett volna erre a kérdésre. De vajon honnan tudta? Valami csellel kiszedte talán Toddból vagy valamelyik másik tisztből? Esetleg Washingtonban jártéi valakinek a szája? Winters kinyitotta irodája ajtaját, mire Todd hadnagy viharzott be a helyiségbe. Vele együtt belépett egy másik hadnagy is, magas, fiatal, széles vállú, bozontos bajszú, aki Ramirez néven lett bemutatva, mint a Haditengerészeti Hírszerzés tisztje. - Elolvasta a telemail-üzenetemet? Mit gondol? Úristen, szinte hihetetlen, amit azok az oroszok csinálnak! Fogalmam sincs, hogy lehetnek ilyen átkozottul okosak. - Todd már majdnem ordított, és közben izgatott léptekkel rótta az irodát. Winters a férfi ugráló mozdulatait figyelte. Ez a fiatal hadnagy - gondolta - nagyon szeretne már előrébb lépni. Minden pórusából árad a türelmetlenség. De mit beszél itt össze az oroszokról? És miért van vele ez a mexikói izompacsirta? - Kérem, üljenek le! - mondta, és az asztalával szembeni két székre mutatott. Aztán szigorúan Todd hadnagyra pillantott. - Kezdje annak a magyarázatával, hogy mit keres itt Ramirez hadnagy! Ismeri a szabályzatot, épp a múlt héten volt eligazítás. Csak alezredesi és annál magasabb szinten hagyhatja jóvá bárki a legapróbb információ kiadását. Todd azonnal védekezésbe vonult. - Alezredes úr - kezdte -, szerintem itt hatalmas méretű nemzetközi incidensről van szó, ami túl összetett ahhoz, hogy a Különleges Tervezőegység és a Rendszerszervezés egyedül megbirkózzon vele. Ma reggel 8.30-kor üzenetet hagytam önnek telemailen, amelyben kértem, sürgősen hívjon föl, mert jelentős, új fejlemények következtek be a Kettétört Nyíl programban. Mikor még 10.00-kor sem jelentkezett, annak ellenére, hogy közben többször is megpróbáltam elérni, aggódni kezdtem az értékes idő elvesztegetése miatt. Fölvettem tehát a kapcsolatot Ramirezzel, és az emberei munkához láttak. Todd fölállt a székéből. - Uram - kezdte elölről, és hangja egyre izgatottabbá vált , talán nem fejeztem ki magam elég világosan a telemailBölcsõ

172

üzenetben. Bizonyítékunk van rá, hogy valaki utasítást adott a Panthernek az irányváltoztatásra, rögtön az APRS aktiválódása után. A telemetrikus adatok ellenőrzése közben észrevettük, a parancsszámláló egy két másodperces időszakra mintha megbolondult volna, nem sokkal a rakéta pályaeltérése előtt. - Nyugodjon meg, Todd hadnagy, és üljön vissza! Winterst nemcsak az idegesítette, hogy Todd egyszerűen semmibe vette a szabályzat utasításait, hanem az is, hogy nyíltan megvádolta őt, üzeneteire késlekedett a válaszadással. Az alezredes napja az admirálisnál, a légitámaszpont parancsnokánál kezdődött. Felvilágosítást kért a Kettétört Nyíl tervről. Winters tehát be se jutott az irodájába egykét percnél többre, míg vissza nem ért a sajtófőnökségen tartott eligazításáról. Amikor Todd ismét helyet foglalt, az alezredes nyugodtan folytatta: - Most pedig, kérem, kíméljen meg a hisztériájától és a személyes következtetéseitől! Csupán a tényeket akarom hallani, lassan, előítéletek nélkül. A maga néhány pillanattal ezelőtt elhangzott vádaskodásai nagyon komolyak voltak. Amennyiben kiderül, hogy alaptalanul vont le ilyen súlyos következtetéseket, alkalmassága a tiszti pályára veszélyben lehet. Na, kezdjen mindent az elején! A hadnagy szemében harag szikrája villant, de kinyitotta a jegyzetfüzetét. Mikor megszólalt, monotonul, gondosan hangsúlyozva beszélt, minden érzelem nélkül. - Pontosan 3.45-kor ma reggel - kezdte - fölébresztett Andrews zászlós, aki egész éjjel a Canaveralból, valamint a Bimini közelében állomásozó követőhajóról beérkezett távmérési adatokat tanulmányozta. Azt a feladatot kapta, vizsgálja meg a Panther rakétával történteket, és, ha a hiányos információk lehetővé teszik, határozza meg, miféle rendellenesség válthatta ki az irányváltoztatást. Azt gondoltuk, talán így sikerül rábukkannunk a probléma okára. Andrews zászlós voltaképpen detektívmunkát végzett. Mint ön is jól tudja, az összeköttetés sávszélessége korlátokat szab az átáramló adatmennyiségnek. A telemetrikus információk tehát csomagokban érkeznek, ami azt jelenti, hogy a madár irányváltoztatásakor fennálló körülményekre 173


vonatkozók csak percekkel később, a rendellenesség bekövetkezte után továbbítódtak a földre. A követőállomások addigra már többször megszakították, majd újra fölvették a kapcsolatot a rakétával. Andrews zászlós megmutatta, hogy a hézagos adatok között négy különálló eredmény jelentette a parancsszámláló állását bizonyos időpontokban. Ez a számláló valójában a szoftver része, mely minden alkalommal eggyel növekvő számot produkál, valahányszor a rakéta újabb utasítást kap. Először hinni sem akartunk a szemünknek. Azt gondoltuk, talán valaki tévedett, vagy a visszaalakítás során torzultak a jelek. Reggel 7.00-ra azonban összevetettük a két követőállomás adatsorát, és ez megerősítette korábbi észrevételünket. Alezredes úr, az APRS aktiválása utáni 1,7 másodperc alatt a parancsszámláló több mint háromszáz új üzenetet jelzett. Aztán a rakéta eltért a kijelölt útiránytól. Az alezredes egy kis spirálfüzetbe írogatott, míg Todd beszélt. Csaknem fél percébe telt még a jegyzetelés befejezése. Akkor fölpillantott Toddra és Ramirezre. - Azt akarja mondani tehát - szólalt meg gúnnyal terhes hangon -, hogy ez minden, amire a feltételezését építi a Szovjetunió beavatkozásáról? Ezért riadóztatta nekem a haditengerészet hírszerzését? Vagy van még valami más is? Todd zavartnak látszott. - Szóval maga valószínűbbnek tartja - folytatta Winters alezredes egyre emelkedő hangon -, hogy az oroszok ismerik vezérlőberendezéseink legújabb kódját, és nem egészen két másodperc alatt képesek háromszáz parancsot elküldeni, pontosan a megfelelő pillanatban, Florida partjai mellől, mint hogy valahol a 4.2-es szoftverben van egy hiba, amely felpörgetheti a parancsszámlálót? Úristen, hadnagy, használja már a fejét! Éjjelente nem lát kísérteteket? 1994-et írunk. A nemzetközi politika jóformán feszültségmentes. Azt hiszi talán, az oroszok annyira ostobák, hogy kockára teszik a békét egy kísérleti haditengerészeti rakéta eltérítésével? Még ha valamiképp meghatározott helyre irányíthatnák is, és később megkaparintva alaposan áttanulmányoznák, miért vállalnának ilyen képtelen kockázatot minimális haszonért? A két hadnagy egy szót se szólt az alezredes szónoklata alatt. A vége felé Ramirez egyre zavartabban kezdett fészBölcsõ

174

kelődni. Todd kisfiús önbizalma is elpárolgott, szórakozottan tördelte a kezét, és ropogtatta az ujjait. Winters hosszú szünet után folytatta csak mondókáját, határozottan, de a korábbinál kisebb ingerültséggel. - Tegnap pontosan megbeszéltük a teendőket, hadnagy. Ma kellett volna beszámolnia. Nézze meg még egyszer a 4.2es szoftvert; különösen az összekötő egységnél keresse hiba nyomát, ami esetleg teszteléskor is fölbukkant már! Talán valami nem stimmelt a parancsszámláló szubrutinnal, és azt az újabb változatnál sem javították ki. A ma délutáni megbeszélésen kérem a lehetséges okok listáját, amik a telemetrikus adatokra magyarázatot adhatnak, kivéve az idegen hatalmaktól érkezett utasítások elméletét. Aztán mutassa meg, hogy képzeli a meghibásodások elemzését és a lista leellenőrzését! Ramirez fölállt, és indulni készült. - Jelen körülmények közt, alezredes úr, úgy érzem, itt tartózkodásom kissé, öö, nem helyénvaló. Néhány emberemet már eligazítottam, és megkezdtük a nyomozást, hogy megállapítsuk, vajon volt-e a közelmúltban orosz katonai vagy civil mozgolódás a körzetben. Elsődleges fontosságot tulajdonítottam a feladatnak. E beszélgetés hallatán azonban úgy érzem, legjobb lesz, ha fölfüggesztem... - Nem feltétlenül - szakította félbe Winters alezredes. - Ezen a ponton már bonyolult magyarázatokra kényszerülne. - Végigpillantott a két fészkelődő hadnagyon. - Nézzék, nem kenyerem a megtorlás, nem írok jelentést magukról, bár mindketten meggondolatlanul, szabályellenesen döntöttek. Nem, hadnagy, folytassa csak az információgyűjtést, még hasznosnak bizonyulhat. De ne verje nagydobra! A felelősség az én vállamon nyugszik. Ramirez az ajtóhoz lépett. Látszott rajta, mennyire hálás. - Köszönöm, alezredes úr - mondta őszintén -, egy pillanatra már azt hittem, keresztet vethetek a csillagjaimra. Mindenesetre okultam az esetből. Winters tisztelgett a hírszerzőtisztnek, aztán a szintén menni készülő Toddot visszaintette a székébe. A Renoirfestmény elé sétált, és úgy tűnt, elmerül a tanulmányozásában. Amikor megszólalt, halkan beszélt, háttal állva a hadnagynak. 175


- Mondott valamit annak a Miss Dawson nevű riporternek a rakétáról, vagy esetleg ő említett magának ilyesmit a beszélgetésükkor? - Nem, uram, semmi ilyesmiről nem esett szó - jelentette ki Todd. - Még akkor is elég ködösen válaszolt, amikor megkérdeztem, mit hallott. - Vagy információhoz jutott valahonnan, vagy csak nagyon szerencsés - mondta az alezredes elgondolkozva, mintha csak magában beszélne. Közelebb lépett a festményhez, és képzeletben már hallotta is a fiatalabb nővér zongorajátékát. Ezúttal egy Mozart-szonáta hangjai csendültek föl a fülében. De nem a legmegfelelőbb idő volt ez a zenehallgatásra. A fiatal hadnagyocska rászolgált egy alapos megleckéztetésre - gondolta, és megfordult. - Dohányzik? - kérdezte, Todd felé kínálva a cigarettát, miközben egyet a saját szájába rakott. A fiatalember megrázta a fejét. - Én igen - mondta Winters, és meggyújtotta Pali Mailjét. - Még ha ezer és egy érv szól is ellene. Olyan emberek társaságában azonban rendszerint nem gyújtok rá, akik nem dohányoznak. Az egész csupán józan megfontolás kérdése. Winters az ablakhoz sétált, kinézett, és lassan fújta ki a füstöt. Todd zavartan nézte. - Most éppen - folytatta az alezredes -, különös módon, mégis rágyújtottam. És maga az oka. Tudja, Todd hadnagy - mondta, színpadiasán megpördülve -, a dohányzás megnyugtat. így jobban megbirkózom a haragommal. Egyenesen a férfi elé sétált. - Mert most épp majd megüt a guta, fiatalember. Ne értsen félre. Legszívesebben példát statuálnék magával, talán hadbíróság elé is állítanám, amiért nem követte az utasításokat. Maga kifejezetten arcátlan, túlontúl biztos a következtetéseiben. Veszélyes ember. Ha ne adj’ isten az előtt az újságírónő előtt is eljárt volna a szája, már repülne is kifelé azon az ajtón. De... - azzal Winters az íróasztala mögé lépett, és eloltotta cigarettáját - ...mindig is úgy véltem, nem szabad senkit egyetlen vétség miatt keresztre feszíteni. Az alezredes leült, és hátradőlt a székében. Bölcsõ

176

- Jobb, ha tudja, hadnagy, ezentúl próbaidősnek tekintem. Nem akarok több badarságot hallani holmi nemzetközi incidensről. Egyszerű eset ez: egy kísérleti rakéta meghibásodott. Maga csak végezze a munkáját gondosan és alaposan! Ne aggódjon, a jó pontokat is följegyzem. Látom magában az ambíciót és a tehetséget. De ha még egyszer így elveti a sulykot, személyesen húzom le a vécébe a személyi aktáját. Todd érezte, ideje odébbállni. Még mindig mérges volt, leginkább saját magára, de tudta, most nem szabad kimutatnia. Winters alezredest tehetetlen, vén trottynak tartotta, és gyűlölte, amiért így kioktatta. Egyelőre azonban nincs más választásom, mint hogy beletörődjek - mondta magában, miközben elhagyta az alezredes irodáját.

177


6

N

ICK videofonján

égett az üzenetjelző, amikor hazaért Amandától, a Gretával való találkozás után. A táskát a szigonnyal visszarakta a szekrénybe, és bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Julianne jelent meg a kis, hét és fél centis monitoron. Nick magában elmosolyodott. A lány a legapróbb üzeneteit is mindig képpel hagyta meg. - Sajnos rossz hírem van, Nick, a holnapi és vasárnapi tampai járatodat visszamondták. Állítólag az időjárásjelentés vihart jósolt. Azért nincs veszve minden, a foglaló a tiéd marad. - Pár másodpercnyi szünetet tartott. - Mellesleg Linda, Corinne meg én este elmegyünk Kétbalkezes Joe-hoz, meghallgatni Angié Leatherwoodot. Beugorhatnál te is. Meghívlak egy italra. A francba! - mondta magában Nick. - Kellett volna az a pénz. Troynak is. Gondolt egyet, és beütötte Troy hívószámát a videotelefon billentyűzetén, aztán várta, hogy a másik fölvegye a kagylót, és bekapcsolja a kamerát. - Á, helló, professzor! Mit művelsz te egy ilyen gyönyörű napon a trópusokon? - Troy humoránál volt, mint mindig. Nick sosem értette, hogy lehet valaki egyfolytában jókedvű. - Van egy rossz hírem meg egy rossz hírem, haver - felelte. - Először is, Amanda Winchester szerint a szigonyunk modem technika műve, tehát semmiképp sem származhat valami rég elsüllyedt kincsből. Én a magam részéről még nem vagyok teljesen meggyőzve. A szénánk azonban nem áll jól. Másodszor ugyanis, és ez rövidtávon Bölcsõ 178

alighanem fontosabb, a mai bérlőnk lemondta a fuvart. Semmi munkánk hétvégére. - Jaj - mondta Troy, és arca fintorba rándult. - Hát ez tényleg nagy gond. - Egy pillanatra úgy tűnt, nem jut eszébe semmi, amit mondhatna. Aztán mégis visszatért a jó öreg Troy, vidám mosollyal: - Hé, professzor, van egy ötletem. Mivel ezen a délutánon egyikünknek sincs semmi dolga, miért nem jössz át a Jefferson Szanatóriumba? Elrágcsálunk pár zacskó krumplit, és ledöntünk egy-két pofa sört. Különben is mutatni akarok valamit. - A szeme csillogott. Bármilyen más körülmények között Nick elutasította volna Troy ajánlatát, és a délutánt a Bovaryné olvasásával tölti. Reggel azonban már úgyis elege lett az érzelmekből, és tudta, most jót tenne neki egy kis vidámság. Elmosolyodott Troy vicces fickó. Az ő és sörösüveg társaságában eltöltött délután lehetősége csábítóan hangzott. Különben is, Troy már négy hónapja dolgozik neki, de szabadidejükben még egyszer sem ültek le beszélgetni. A hajón persze rengeteg időt töltöttek együtt, Nick azonban még sosem járt a másik lakásán. - Jól van - hallotta saját hangját -, megyek. Viszek kaját, de sört te szerezz! Húsz-harminc perc múlva ott leszek. Mikor Nick leállította a kocsiját Key West egy régebbi kerületének egyik kétszintes, favázas háza előtt, Troy is épp akkor érkezett. Nyilván valamelyik közeli boltba sétált el, mert hatalmas, barna papírzacskót cipelt, benne háromszor hat doboz sör. - Ez ki kell tartson estig - kacsintott Nickre, azzal bevezette a járdán a bejárati ajtóhoz. Egy cédula volt ráragasztva: PROF - EGY PERC ÉS JÖVÖK - TROY. A férfi levette a papírdarabot, és fölnyúlt egy keskeny párkányra az ajtó fölött a kulcsért. Nick sose töprengett el rajta, milyen lehet Troy lakása. Olyannak azonban biztos nem képzelte volna a nappalit, mint ami beléptekor fogadta. A szobában példás rend uralkodott, és berendezését leginkább nagyanyós stílusúnak nevezhette. A régi díványok és fotelek tarkabarka együttese, amit Troy a szomszédos házak lomtalanításakor gyűjtött össze (mellesleg nem volt köztük két egyforma, de ez őt csöppet sem zavarta a bútorokat csupán használati tárgyként kezelte, nem 179


dekorációként), négyszög alakba rendeződött egy hosszú, fa dohányzóasztal körül. Ennek lapján elektronikai és videomagazinok hevertek kusza halomban. A szobát egy hipermodern hifitorony uralta, melynek négy magas hangfalát gondosan úgy rendezték el, hogy fókuszuk a szoba közepére essen. Amint beléptek, Troy odament a CD-lejátszóhoz, és bekapcsolta. Zongorával és gitárral kísért, csodálatosan gazdag, fekete női hang töltötte be a helyiséget. - Ez Angié új lemeze - mondta Troy, Nick kezébe nyomva egy kinyitott sörösdobozt. Már a konyhában is járt, a hűtőnél, míg főnöke a szobában nézelődött. - Az ügynöke biztosra veszi, hogy aranylemez lesz. A Love Lettersnél se sokon múlt, de azon is keresett vagy negyedmilliót. És akkor még nem is számoltam a koncertturné bevételeit. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, ismerted őt - szólt Nick, nagyot húzva a söréből. Átsétált a szobán, a hifitorony mellé, ahol egy dobozban szép rendben ott sorakozott hatvan-hetven lemez. Legfölül, egy szétnyitott tokban a borítón egy gyönyörű, fekete nő képe látszott, puha ellenfényben. Hosszú, sötét koktélruhát viselt. Memories of Enchanting Nights, ’varázslatos éjszakák emlékei’, ez volt a lemez címe. - Kell még valamit tudnom Miss Leatherwoodról? - kérdezte Nick Troyra pillantva. - Ha kíváncsi vagy a véleményemre, fantasztikus egy nő lehet. Troy odasétált mellé. A nyolcadik számra állította a lejátszót. - Már azt hittem, sosem kérdezed meg - mondta széles vigyorral. - Ez a dal mindent elmond neked. - Nick leült az egyik furcsa formájú fotelbe, és hallgatni kezdte a halk balladát, a háttérben puhán lüktető ritmusszekcióval. A címe „Let Me Take Care of You, Baby” volt. Egy ügyes szeretőről szólt, aki az énekesnőt sokszor megnevettette. Összeillettek, nagyon jó barátok voltak. A férfi azonban nem tudta rászánni magát egy komolyabb kapcsolatra. Az utolsó versszakban aztán az asszony azt énekli neki, nyelje le büszkeségét, és engedje, hogy ő segítsen meghozni a döntést. Nick Troyra pillantott, és a szemét forgatva megcsóválta a fejét.

Bölcsõ

180

- Jefferson - szólt elképesztő figura vagy. Sose tudom, mikor mondasz igazat, és mikor lapátolod rám két kézzel a hazugságaidat. Troy elnevette magát, és fölkelt a díványról. - De professzor - tiltakozott -, hisz épp ettől olyan érdekes a dolog. - Elvette Nicktől a kiürült sörösdobozt. - Nehéz elhinned, ugye? - mondta még mindig mosolyogva, szemével a másikat fürkészve. - A te vicces, fekete hajóslegényednek meglepő dimenzióit ismerheted meg. Troy megfordult, és kisietett a konyhába. Nick hallotta, amint újabb sörösdobozokat pattint föl, és a burgonyaszirmot egy tálba önti. - Nos? - kiáltotta. - Várok. Mi az ábra? - Angié meg én öt éven át találkozgattunk - hallatszott Troy hangja a konyhából. - Az első randink idején csak tizenkilenc éves volt, és teljesen naivan szemlélte az életet. Egy este eljöttünk ide, nem sokkal azután, hogy beköltöztem, és egy Whitney Houston-lemezt hallgattunk, Angié pedig énekelni kezdett. Troy visszatért a nappaliba. A burgonyaszirommal teli tálat a fa dohányzóasztalra rakta, és leült a Nickhez legközelebbi fotelbe. - A többi már történelem, ahogy azt Hollywoodban mondják. - Meglengette a karját. - Bemutattam egy környékbeli éjszakai klub tulajdonosának. Egy éven belül megvolt a lemezszerződés, nekem pedig új gond szakadt a nyakamba. Egy nő. Én azonban nem tarthattam a lépést vele. - Troy tőle idegen némaságba burkolózott pár másodpercig. Szar ügy, ha a büszkeséged az egyetlen nő ellen fordul, akit életedben igazán szerettél. Nick meglepődve érezte, mennyire szíven üti Troy története. Előrehajolt a fotelben, és kezét könnyedén, megértőén barátja vállára ejtette. Troy gyorsan témát váltott. - És veled mi a helyzet, professzor? Hány megtört szív lóg a szekrényedben? Láttam, hogy méreget Julianne és Corinne, sőt, még Greta is. Miért nem házasodtál meg soha? Nick nevetett, és belekortyolt a sörébe. - Krisztusom, úgy látszik, ma ilyen az én szerencsém. Tudod te, Jefferson, hogy legalább a második vagy a mai 181


napon, aki a szexuális életem iránt érdeklődik? És az első egy hetvenéves öreglány volt. Nick megint kortyolt egyet. - Ha már szóba került Greta - folytatta -, reggel vele is összefutottam, de korántsem véletlenül. Várt rám, míg én Amandával beszéltem. Tudta, hogy találtunk valamit tegnap, és fölajánlotta, legyünk üzlettársak. Tudsz te erről valamit? - Hát persze - felelte Troy könnyedén. - Homer biztos rávette, hogy kémkedjen utánunk. Mikor tegnap este végeztem a hajónkkal, megpróbált belőlem is kipumpolni egy kis információt. Látta, mikor elmész azzal a táskával, és vagy kikövetkeztette, vagy már tudta is, hogy találtunk valamit. Én persze nem mondtam neki semmit, de nem is tagadtam. Ne feledd, Ellen látott Carolt meg engem, meg a látványos berendezéseinket a kikötőparancsnokságon. - Igen, tudom - mondta Nick -, és nem is akartam én ezt mindörökre eltitkolni. Csak azt remélem, megtaláljuk a kincs többi részét, ha létezik, mielőtt az a két minden lében kanál követni kezdene minket. Csöndben üldögéltek tovább, a sörüket iszogatva. - Csak sikerült kibújnod a válasz alól - szólalt meg végül Troy gonosz vigyorral. - A nőkről beszéltünk épp. Hogyhogy egy ilyen magadfajta jóképű, művelt, látszólag nem buzi fickónak nincs állandó barátnője? Nick gondolkodott egy pillanatig. Troy barátságos, jámbor arcát vizslatta, és végül úgy döntött, fejest ugrik a mély vízbe. - Nem tudom biztosan - mondta komolyan -, de valószínűleg én hajtom el őket. Mindig találok bennük hibát, így aztán mentségem is van rá. - Újabb ötlet cikázott át az agyán. - Talán egyenlíteni akarok. Te említettél itt összetört szíveket? Hát a legnagyobb abban a szekrényben az enyém. Kölyökkoromban apró darabokra cincálta egy nő, aki, meglehet, már nem is emlékszik rám. Troy fölkelt a fotelből, és a CD-játszóhoz sétált, kicserélni a lemezt. - Micsoda pár - szólt vidáman -, mindketten a női természet végtelen komplexitásával birkózunk. Bár maradnának mindörökre ilyen bolondosak, rejtélyesek és csodálatosak! Apropó, professzor - Troy arcára visszatért a Bölcsõ

182

megszokott vigyor -, azért hoztam szóba a témát, hogy figyelmeztesselek. Ha nem tévedek, az az újságíró hölgyike kivetette rád a hálóját. Szereti a kihívásokat, te pedig eddig csak visszautasítással szolgáltál, semmi mással. Hogy mást ne mondjak. Nick a benne fölhalmozódott energia kitörésével pattant föl a fotelből. - Megyek, hozok még egy sört, öregem. A legutóbbi pillanatig azt hittem, a lelkembe látsz, és megértesz engem. Most azonban mintha egy ostoba néger fickóval beszélnék, aki azt hiszi, a seggfej valami becézés. - A konyhába menet rövid időre elhallgatott, és fölkapott pár burgonyaszirmot. - Mellesleg - ordította Troynak két harsogó harapás között -, a telefonban azt mondtad, mutatni akarsz valamit. Az Angié Leatherwood-albumra gondoltál, vagy van még valami más is? Troy az előszobában várta, mikor visszatért egy újabb doboz sörrel. - Igen - mondta komoly arccal -, van más. Először azonban el akartam beszélgetni veled egy kicsit, hogy lássam... hát, nem is tudom biztosan, mit akartam látni, talán egyszerűen csak szerettem volna összeszedni az önbizalmamat. - Miről beszélsz? - kérdezte Nick kissé zavartan. - Erről, ni - felelte Troy, megkopogtatva egy bezárt ajtót az előszoba szemközti végében. - A kicsinyem. Már vagy két éve dolgozom rajta, többnyire egy szál magam, bár Angié művészlelkű öccse, Lanny, besegített néha. És most, szeretném, ha kipróbálnád. - Elmosolyodott. - Te leszel az alfa teszter. - Hogy mi?... Lemaradtam. Mi az az alfa teszter? - Nick a homlokát ráncolva próbálta megérteni barátja szavait. Az üres gyomorra lehajtott két sör máris kisebb, nem várt kábulatot okozott nála. - A találmányom - mondta lassan Troy, minden egyes szó után szünetet tartva - egy komputerjáték. Csaknem két éve dolgozom már rajta. És te leszel az első laikus, aki kipróbálja. Nick akkorát fintorgott, mintha egy különlegesen keserű grépfrútba harapott volna. 183


- Moi? - kiáltotta. - Azt akarod, hogy valami komputerjátékkal játsszak? Hogy én, aki még színjózanon sem vagyok képes rendesen koordinálni a szemem és a kezem, leüljek, és idegenekre lődözzek, bombákat dobáljak vagy golyókat gurigassak olyan iramban, amit csupán egy mai kamasz tud igazán élvezni? Jefferson, neked elment az eszed. Nick Williams vagyok, az a fickó, akit professzornak hívsz, aki leül, és elolvas egy könyvet, ha szórakozásra vágyik. - Jó, nagyon jó - felelte Troy, szívből kacagva Nick kifakadásán. - Te vagy a legtökéletesebb alfa teszter. Az én játékom nem kifejezetten a reflexekre épül, noha van benne egy-két rész, ahol felgyorsul az iram. Ez egy kalandjáték. Kicsit olyan, mint egy regény, kivéve, hogy kimenetelét a játékos befolyásolja. Széles közönséget célzok meg vele, és egy rakás technikai újdonságot építettem bele. Nagyon szeretném látni, hogy fogadod. Nick vállvonogatását beleegyezésnek vette, és kinyitotta az ajtót, melynek elméletileg egy tágas hálószobába kellett volna vezetnie. Ehelyett Nick pillantását a legkülönfélébb elektronikus berendezések minden zegzugot betöltő kavalkádja fogadta. Először úgy érezte, a helyiségben teljes zűrzavar uralkodik. Amint azonban kirázta fejéből a kábaságot, és pislogott párat, észrevette a rendszert a mérőműszerek, monitorok, kábelek, számítógépek és különböző szétszórt alkatrészek rengetegében. A szoba egyik végében egy szék állt, úgy háromméternyire egy hatalmas képernyőtől. A kettő között alacsony pult húzódott, rajta mindenféle billentyűzetek. Troy intett Nicknek, hogy üljön le. - A játék neve Űrkaland - szólt izgatottan -, és azonnal elkezdődik, amint betöltőm a diszkeket, és te készen állsz a billentyűzetnél. De van néhány dolog, amit még elmondanék kezdés előtt. - Letérdelt Nick mellé, és a billentyűzetre bökött. - Három nagyon fontos gomb van, amit ne felejts el játék közben. Először is, az X állítja meg az órát. Az indulás pillanatától kezdve a számlálón peregnek a másodpercek. Az idő múlásával pedig létfontosságú pontokat vesztesz. Ezen az egy módon állíthatod csak le az órát büntetés nélkül. Ha lenyomod az X-billentyűt, gondolkozhatsz egy kicsit. Bölcsõ

184

Még ennél is fontosabb az S. Ez teszi lehetővé, hogy kijelentkezz, azaz a te szavaiddal, elmentsd az állást. Egyelőre nem érted, amit mondok, mert életedben nem játszottál még bonyolultabb számítógépes játékot, de higgy nekem, a mentés nagyon fontos. Ha lenyomod az Sbillentyűt, az állás valamennyi paramétere bekerül egy egyedi felismerőrendszerrel rendelkező, speciális adatbázisba. így a jövőben bármikor lehívhatod az adott játszmát, és onnan folytathatod, ahol a mentés előtt abbahagytad. Ezen akár az életed múlhat. Ha egy kockázatosabb útvonalat választasz, és a figurád földobja a talpát, a mentésnek köszönhetően nem kell mindent elölről kezdened. Nick csak bámult. Sosem látta még Troyt ilyennek. Az igaz, meglepte már párszor társának szaktudása, amivel a hajón bármilyen elromlott elektronikus berendezést egykettőre megjavított, de legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy itthon is ugyanazzal foglalkozik, csupán kreatívabb módon. Most ez az egyszerű, mosolygós, fekete fiú beültette egy székbe egy óriási képernyő előtt, és olyan türelemmel magyarázott neki, mint egy kisgyereknek. Nick egyre izgatottabban várta, mi következik. - Végül - mondta Troy, kérdőn pillantva Nickre, vajon követi-e még - itt a H-billentyű, ha segítséget kérsz. Ha kifogytál az ötletekből, és nem tudod, mit csinálj, nyomd meg a H-t. A játék akkor ad pár tippet, hogy juthatsz tovább. De egyvalamire figyelmeztetnélek kell. A segítségkérés ideje alatt az óra nem áll meg. Vannak olyan helyek is a játékban, például a csaták, ahol a H-billentyű megnyomása végzetes következményekkel jár, mert akkor automatikusan beszünteted a védekezést. A H akkor a leghasznosabb, ha egy veszélytelen környezetben épp valami stratégián töröd a fejed. Még mindig mellette guggolva Troy átadott Nicknek egy kis spirálfüzetet, és egy intéssel arra biztatta, nyissa ki. Az első oldalon ez állt: „Parancsszótár”. Minden új oldal egy önálló címszót tartalmazott, olvasható kézírással, és leírta, az adott gomb megnyomása adott helyzetekben milyen következményekkel járhat. - Itt a többi parancs, összesen ötven - mondta Troy. 185


- De nem kell megjegyezned őket. Majd segítek. Ha már egy ideje játszol, magad is rájössz, mi mire való. A legtöbb fontos parancs egyetlen billentyű lenyomásával kiadható, van azonban, amelyikhez kettő kell. Nick átlapozta a jegyzetfüzetet. Megjegyezte, hogy az L annyit tesz, „körülnézni”. Annak meghatározásához azonban, hogy mivel nézzen körül, már egy újabb billentyű kell. Ha például az L-et 1 követi, az a szemet jelenti. Az L8 pedig ultraibolya-spektrométert, bármi legyen is az. Nick máris föladta. Barátjára pillantott, aki épp az utolsó ellenőrzéseket végezte valami berendezésen. Troy visszajött a székhez, és lenézett Nickre. - Nos - mondta -, azt hiszem, készen állsz. Van kérdésed? - Csak egy, uram és vezérlő csillagom - felelte Nick gúnyos szelídséggel. - Kaphatnék még egy sört, mielőtt kockára teszem férfiúi erényeimet a te bolond világodban?

Nick persze még korántsem állt készen a játékra. Mikor Troy betöltötte a három diszket, további tennivalók szükségeltettek, mielőtt a program elindult volna. Nick beütötte nevét, faji hovatartozását, korát és nemét, válaszul az óriási képernyőn megjelenő kérdésekre. Aztán fejét kíváncsian félrebillentve Troyra nézett, arcán fura kifejezéssel. - Most még ne kérdezz tőlem semmit - mondta a barátja. Nemsokára minden megvilágosodik előtted. A képernyőt egy gyönyörű, gyűrűs bolygó töltötte be; olyan volt, mintha egy a bíborokba szerelmes művész festette volna le a Szaturnuszt. Az égitest az egyik sarkvidék felől látszott. Gyűrűi leginkább egy célbadobós tábla köreire emlékeztettek. Közöttük időről időre fények villantak föl, jelezve, hogy a fény forrásául szolgáló csillag nem lehet messze. Gyönyörű kép volt. Az egyszerű, nyomtatott nagybetűs cím - ŰRKALAND, Troy Jefferson programja - a bolygóra vetítve tűnt fel három-négy másodpercre, és közben halk klasszikus zene hangjai töltötték be a szobát. Nick alig bírta legyűrni kuncogását, amikor Troy komolyan, öntudatosan beszélni kezdett az egyik hangszóróból. Bölcsõ

186

A hangfelvétel ismertette a játék kezdeti fölállását. A kalandkereső egy űrállomáson tartózkodik, mely poláris pályán kering a Gunna körül. Ez a bolygó egy idegen naprendszer tagja, a központi égitest egy G-típusú csillag, melyet az emberek Tau Cetinek hívnak. Alig tíz fényévnyire járunk a Földtől. - A Tau Ceti rendszerében nyolc elsődleges objektum kering - folytatta Troy hangja hat bolygó és két hold. Térképeket az állomás biztonsági főnökénél lehet beszerezni, bár egyes régiók nincsenek még teljesen földerítve. Kalandod kezdetén a kabinodban alszol, az űrállomás fedélzetén. Személyi vevődön megszólal a riasztó... A hang elúszott, helyét a riasztó pittyegése foglalta el. Az óriási ernyőn a kép egy űrkabin belsejét mutatta, melyet minden valószínűség szerint valamelyik sikeres fantasztikus filmből loptak. A jobb felső sarokban egy digitális óra látszott, mely nagyjából négy másodpercenként ugrott előre egy egységnyit. Nick elveszetten pillantott Troyra. Az azt javasolta, üsse le az L-et. Pár másodperc alatt megtanulta, hogy az iránygombokat használva a kabin bizonyos részeit közelebbről is megnézheti. Valahányszor ezek közül leütött egyet, a kép is megváltozott, alkalmazkodva az új nézőponthoz. Nick észrevette, hogy kis tévékészülékének képernyőjén zavaros fényfolt jelenik meg, és Troy utasításait követve addig közeledett felé, míg ki nem tisztult. Az immár éles képen egy fiatal nő látszott, hosszú, díszes, élénkvörös színű ruhában, mely csaknem a földig ért. Szinte anakronisztikusnak ható kis szobában állt, amelynek egész berendezése mindössze egy keskeny ágy, egy kis asztal és egy egyenes támlájú szék volt. Az asztal mögött, a mennyezet közelében nyíló egyetlen ablakon át nem sok fény szűrődött be a helyiségbe. Vastag, függőleges rácsok osztották többfelé az üveget. A kamera ráközelített az arcra. Nick előrehajolt a székében. - De... de hisz ez Julianne - szólalt meg döbbenten, épp mikor a nő is beszélni kezdett. - Nick Williams kapitány - mondta, a férfi legnagyobb meglepetésére -, sosem találkoztunk még, de bátorságának és 187


igazságszeretetének híre páratlan az egész Föderációban. Heather vagyok, Othen hercegnője. A Toom alkirályának beiktatása alkalmából rendezett nagy bálon a willenek fogságába estem, akik aztán az erődítményükbe hurcoltak magukkal, az Accutar bolygóra. Atyámnak, Merson királynak azt üzenték, hogy csak akkor engednek szabadon, ha átengedi nekik az Endelva körzet ércekben gazdag aszteroidáit. - Ezt nem szabad megtennie - folytatta a hercegnő komoran, miközben a kamera tovább közelített az arcára -, különben megfosztja népünket a hannától, halhatatlanságunk forrásától. Atyám máris ezen emészti magát, kiutat keres reménytelen helyzetéből. Húgom, Samantha elmenekült az Othenről legjobban kiképzett katonáink kis csapatával és nagy mennyiségű hannával. Abban sajnos nem vagyok biztos, engem akar-e kiszabadítani, vagy csupán atyám ellen készül lázadásra, amennyiben ő az Endelva-aszteroidák föláldozása mellett dönt. Samantha világ életében kiszámíthatatlan volt. Tegnap a willenek ultimátumot juttattak el atyámhoz. Egy hónapon belül döntenie kell, különben lefejeznek. Williams kapitány, kérem, segítsen! Nem akarok meghalni. Ha eljön értem, és megment, ígérem, hogy megosztom önnel az otheni trónt, és a halhatatlanság titkát. Örökké élhetünk, mint király és királyné. Az adás hirtelen véget ért, a kép eltűnt. Az ernyőn ismét Nick kabinja látszott, az űrállomás fedélzetén. A férfi kis híján tapsolni kezdett, de visszafogta magát, és mozdulatlanul ült. Troy valahogy nagyon is hihető Heather hercegnőt fabrikált Julianne-ből. De hogy került be a nevem a szövegbe? - csodálkozott. Számtalan kérdést szeretett volna föltenni, de a hatalmas képernyőn figyelmeztető jelzés villant föl emlékeztetőül, hogy bár ő nem tesz semmit, az idő halad. Nick megkereste az X-billentyűt, és lenyomta, mire a digitális óra leállt. Troy felé fordult. - Na és most mit csináljak? Troy alkalmankénti segítségével Nick fölszerelkezett az utazásra, megkereste az űrkikötőbe vezető utat, és bemászott egy apró komphajóba. Barátja erősködött ugyan, hogy esélye a túlélésre igen csekély a nyílt űrben, ha nem tanulmányozza tovább az állomás szolgáltatásait, ő mégis gyorsan fölszállt. Bölcsõ

188

Remekül szórakozott. A billentyűzeten leadott parancsokkal szabályozta sebességét és útirányát. A képernyőn látottak mindig pontosan követték utasításait, megteremtve az űrutazás tökéletes illúzióját. Sok más járművet is látott a monitoron, miközben célja, a Gunna bolygó felé manőverezett, de egyik sem közelítette meg az ő kompját. Aztán, alig valamivel kívül az égitest fennhatóságának határain, egy hegyes orrú gép gyorsan meglódult felé, és minden figyelmeztetés nélkül kilőtt rá egy halom rakétát. Nick nem menekülhetett. A képernyőt betöltötte a robbanások tüze, a komp darabokra szakadt. Aztán minden elsötétült, csak egy egyszerű felirat világított tovább fehéren, a monitor közepén: JÁTÉK VÉGE. - Jöhet egy újabb sör? - kérdezte Nick, meglepetten észlelve, hogy a figura halála csalódottsággal tölti el. - Azonnal, kapitány - felelte Troy. Együtt sétáltak át a konyhába. Troy kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett még két sört. Az egyiket Nicknek adta. A professzor még mindig a játék végkimenetelén töprengett. - Ha jól emlékszem, négy részleget jelöltek meg az űrállomás térképén - szólalt meg hangosan. - Én pedig csak kettőbe mentem el. Elmondanád nekem, mi van a másik kettőben? - Az étkezdét hagytad ki, és a könyvtárat - válaszolta Troy, megörülve Nick érdeklődésének. - Az étkezde nem túl fontos - tette hozzá nevetve bár eddig nem úgy ismertelek, hogy csak úgy evés nélkül nekivágsz egy útnak. A könyvtár azonban... - Ne is mondd - szólt közbe Nick. - Kitalálom. A könyvtárban mindent megtudhattam volna a willenekről meg az otheniakról, vagy hogy az ördögbe hívják őket; arról, ki él örökké, és mit is jelent pontosan az, hogy Toom alkirálya. - Megcsóválta a fejét. - Lám-lám, Troy. Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve. Fogalmam sincs, hogy képes valaki egy ilyet megcsinálni. És attól tartok, a javát még nem is láttam. - Ezek szerint kész vagy folytatni, professzor? - kérdezte Troy, a dicséretet széles vigyorral fogadva. - Előbb azonban egy jó tanács. Ha a könyvtárban vagy, tanulmányozd át az 189


Űrjárművek Enciklopédiáját, hogy legközelebb már fölismerd az ellenséges hajókat! Máskülönben sosem jutsz el a játék érdekesebb részéig.

A délután gyorsan eltelt. Nick úgy találta, remek módja a pihenésnek elmenekülni a Troy alkotta képzeletbeli világba. Pontosan erre volt szüksége Monique reggel kísértő emléke után. Troy látta, hogy Nick élvezi a játékot, és ez mámorosán boldoggá tette. Büszkeség töltötte el, és hite, miszerint az Űrkaland elrepíti a siker világába, újjászületett. Nick elvérzett még párszor, hiába keresve Heather hercegnőt. Egyszer leszállt egy Thenia nevű, feltérképezetlen bolygón, mire megjelent egy fekete bőrű, gyíkfejű férfi, és fölszólította, menjen el, ha nem akarja kísérteni a sorsot. Nick semmibe vette a figyelmeztetést, és egy terepjáróval elhagyta a kompot. Hajszál híján megúszott egy vulkánkitörést, de aztán foglyul ejtette és fölfalta valami nyúlós penészfolt, ami a leszállóhelytől nem messze tört föl a földből. Újabb reinkarnáció után Nick összefutott Samanthával, Heather hercegnő húgával, akit alig néhány jelenetében Julianne testes barátnője, Corinne játszott. Troy nem kis munkával elérte, hogy Susie Q-ra, a kilencvenes évek elejének híres pornókirálynőjére hasonlítson, sőt, a beállítások nagy részét a műfaj klasszikusából, A gyönyör kínjaiból vette. A régi és az új anyag ügyes keverése azt az illúziót keltette, mintha az ember egyenesen belecsöppent volna a Susie Q-filmbe, ahol bármely pillanatban megnyílhat előtte a gyönyörök kertje. Samantha, azaz Susie Q, azaz Corinne elcsábította Nicket, aztán leszúrta egy kis tőrrel, miközben ő meztelenül és várakozóan hevert az ágyon. Ezen a ponton a két férfi megkezdte az utolsó hatos csomag sör elfogyasztását, s a pornográf jelenetek és az alkohol kombinációja egyre cifrább szavakkal tűzdelte tele beszédjüket. - A francba! - kiáltotta Nick, könyörögve Troynak, ismételje meg azt a jelenetet, amelyben a meztelen Samantha Susie Q rámászik, és épp bekapni készül meredező péniszét. Soha az életben nem láttam, sőt, nem is hallottam olyan komputerjátékról, ahol az embert kis híján leszopják. Bölcsõ

190

Öregem, te meghibbantál. Zseni vagy persze, ezzel egyetértek, de egy kibaszott hibbant zseni. Mi az úristen vett rá, hogy szexjeleneteket rakj a játékodba? - Ugyan már, haver - nevetett Troy, karját Nick vállára téve, miközben áttámolyogtak a nappaliba -, az üzlet az üzlet. És itt, az Entertainment Software-ben - azzal fölkapott egy magazint az asztalról - azt írják, a komputerjátékok vásárlóinak hetvenkét százaléka, kibaszott hetvenkét százaléka barátom, tizenhat és huszonnégy év közötti hímnemű egyed. És tudod, mit szeret az a korosztály még, a játékok és a tudományos fantasztikum mellett? Természetesen a szexet. Hát nem látod magad előtt azt a gátlásos, tizenéves srácot, aki bezárkózik a szobájába ezzel a játékkal, és onanizál egy jót? - Troy egy ordítással lezökkent az egyik fotelbe, és verni kezdte a mellét. - Te megbolondultál, Jefferson - mondta Nick, a barátját figyelve. - Nem tudom, ezek után is egyedül merek-e maradni veled a hajón. Semmi kétség, bediliztél. Próbáld csak meg magad elé képzelni a kritikákat! Az Űrkalandban találkozhatsz Susie Q-val, a pornó királynőjével egy föld alatti kastélyban, a Vitt nevű aszteroidán. Erről jut eszembe, honnan az ördögből szerezted ezt a rengeteg filmjelenetet? - Sok-sok kutatással és kemény munkával, professzor - válaszolta Troy, immár kissé lecsillapodva. - Lanny és három barátja legalább ezerórányi filmet megnézett, míg a pontosan megfelelő klipeket kereste nekem. És persze az egész nem jöhetett volna létre az újabb adattárolási módszerek nélkül. Remek digitális verzióban rögzíthetnénk az Egyesült Államokban készült valamennyi filmet, és ennél a háznál nagyobb raktár nem is kellene nekik. Én is egyszerűen csak kihasználtam az adatbázis kapacitását. Nick összeroppantotta markában a sörösdobozt. - Csodálatos. Tényleg. De nem ismerem a szexpiacot. És miért kell a játék elején megadni a faji hovatartozást? Nem gondolod, hogy ez pár embert vissza fog riasztani? Sose láttam még olyan játékot, ami faji adatokat is fölhasznált volna. Troynak még részegen is sikerült egy pillanatra elkomolyodnia, sőt, elkomorodnia. 191


- Nézd, öregem - mondta határozottan -, a nem és a faj életünk részét képezi. Talán igaz, hogy az emberek a szórakozás kedvéért játsszák a komputerjátékokat, és nem szívesen szembesülnek bennük bizonyos témákkal, de az eredetiségemet azért el kell ismerd. A faji hovatartozás mindennapos ügy, és nekem úgy tűnik, ha tudomást sem veszünk róla, azzal csak rontunk a helyzeten. Aztán fölvidult. - Hé, professzor, az a gyíkember a Thenián ugye fekete volt? Te oda se bagóztál a figyelmeztetésére. De mi lett volna, ha fehér? Akkor megfordulsz, és visszahordod az irhádat a kompba? Amikor egy feketebőrű játszik, a Thenián fehér gyíkember várja. Ez így lett megírva, öregem. A forgatókönyvben huszonvalahány változó múlik a faji hovatartozáson. Nick arckifejezésén hitetlenség tükröződött. - Tényleg - erősködött Troy, azzal fölállt, és visszaindult a játszószobába. - Megmutatom. Nézd meg, hogy kezdődik a játék, ha fekete vagy! Nick követte Troyt. Kíváncsian várta a fejleményeket. Troy bekapcsolta a gépet, Nick pedig bezongorázta az adatait, csupán a faji hovatartozáshoz azt írta, fekete. Ezúttal, mikor a képbe beúszott a kabinjában álló tévémonitor, Heather hercegnő is fekete volt! Semmi kétség, Troy modellként Angié Leatherwoodot használta. - Az ördögbe! - szólalt meg Nick, a sugárzó Troyra pillantva. - Eszes egy fickó maga, Mr. Jefferson. - Fütyörészve sétált ki a szobából, ismét a fejét csóválva. Troy kikapcsolta a gépet, és utánasietett. - Jól van - kezdte Nick, mikor visszaértek a nappaliba, és leültek a díványra -, még egyetlen utolsó kérdés, aztán felejtsük el mára a játékodat. Hogy juttattad be a programba a nevemet? Annál tényleg eldobtam magam. - Eredetileg ez Lanny ötlete volt, egy filmből vette, ami egy logopédusról szólt. Az összes mellékszereplővel egy napon keresztül ismételtette az ábécé magán- és mássalhangzóit. A hangokat aztán egy úgynevezett audioanalitikus folyamatosító technikával fűztük össze. Troy fölnevetett. Láthatóan jólestek neki a dicséretek. Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. A Bölcsõ

192

fordítóprogram csupán egyszerűbb angol szavakat tud elolvasni. Ezzel lehet az egyetlen probléma, ha be akarunk törni a nemzetközi piacra. Nick fölállt. - Hát, kifogytam a dicséretekből. Mellesleg, létezik belőled több példány is? Fivér, nővér, ilyesmi? Mert akkor még időben figyelmeztetni kéne a világot. - Pillanatnyilag csak én - felelte Troy, és a távolba révedt. - Volt egy bátyám, Jamie, nálam hat évvel idősebb. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Egy autóbalesetben halt meg, mikor én tizennégy éves voltam. Bejelentését suta csönd fogadta. - Sajnálom - szólalt meg végre Nick. Egész elérzékenyítette barátja föltárulkozása. Troy azonban csak vállat vont, és elhessegette a kellemetlen emléket. Nick témát váltott. A hajóról beszélgettek, aztán Homerről és a legénységéről. Nick hirtelen az órájára nézett. - Jézusom! - mondta. - Már elmúlt négy óra. Nem Carol Dawsonnal kéne találkoznunk? Troy fölugrott a fotelből. - Dehogynem. Szép kis társak vagyunk mi. - Már megint vigyorgott. - Egész délután csak sörözgetünk meg játszadozunk. - A két férfi hosszan megölelte egymást. Az üres sörösdobozokat a szemetesbe dobták, aztán már indultak is ki, Nick kocsija felé.

193


7

C

AROL idegesen

ült a Marriott kommunikációs termében. Ujjaival az asztalon dobolt, miközben a videotelefon csörgését hallgatta. Aztán valami kattant, és megszólalt Nick hangja: - Jelenleg nem vagyok itthon, de ha... Carol sietve megszakította a vonalat, aztán csalódott, dühtől gúnyos hangon befejezte a mondatot: - De ha meghagyja a nevét, telefonszámát és a hívás időpontját, amint hazaérek, visszahívom. A francba! A francba! Tudtam, még indulás előtt föl kellett volna hívjam, Miamiból. Újabb számot tárcsázott. Bernice jelentkezett, és azonnal bekapcsolta őt (videón) dr. Dalé Michaelshez. Carol nem vesztegetett időt a köszönésre. - Képzeld el, nem találom azt az ostoba fajankót. Nincs a hajóján, és nincs is otthon. Senki se tudja, merre lehet. Inkább maradtam volna Miamiban, akkor legalább jól kialszom magam. Carol nem mondott el dr. Dale-nek sokat Nickről és Troyról, ám az előbbi esetében az sem volt túl hízelgő. - Mégis, mit vártál? - felelte Dalé. - Amatőrökkel akartál dolgozni, figyelemelterelésként. Miből gondoltad, hogy a megbeszélt időpont előtt bárhol is megtalálhatod őket? Az effajta fickók addig alszanak ügyeletes barátnőjük karjaiban, míg valami nyomós okuk nincs kiszállni az ágyból. - Dalé kuncogni kezdett. Bölcsõ 194

Carol különösmód idegesítőnek találta a férfi Nick szerelmi életére vonatkozó, megvető megjegyzését. Már tiltakozni kezdett volna, de meggondolta magát. - Mondd csak, Dalé - kezdte helyette -, teljesen biztonságos ez a vonal? Meglehetősen kényes részleteket kéne megbeszélnem veled. A férfi elmosolyodott. - Egyet se aggódj! Vannak érzékelőim, amik a legapróbb rendellenességre is azonnal jeleznek. Még ha a te készülékeden van is a poloska. - Jó - válaszolta Carol. Előhúzta jegyzetfüzetét, és végigfutott egy kézírásos listát. - Amennyire Arnie Webber tudja - mondta, fölpillantva a videokamerába semmilyen jogi szabály nem tiltja az állam tulajdonának kihalászását, amennyiben az rövid időn belül visszakerül törvényes gazdájához. Technikailag tehát nem követek el bűnt, ha fölhozom azt a rakétát. - Az első sort kihúzta a listán*.- De Dalé, idefelé a repülőn valami más is eszembe jutott. Ez az izé tulajdonképpen egyfajta távvezérelt lövedék. Mi van, ha fölrobban? Bolondság ilyesmi miatt aggódni? Vagy odalent több nap alatt a homok és sós víz hatástalaníthatta? Dalé fölnevetett. - Néha őrült vicces dolgokat mondasz, Carol. Biztos vagyok benne, hogy azt az új rakétát egyaránt tervezték légi és vízi használatra. Azt se hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt a homok kárt tehetett volna fontosabb alkatrészekben. Mindenesetre az a tény, hogy idáig nem robbant fel, azt sugallja, valószínűleg nem is volt robbanófejjel fölszerelve, azaz legfeljebb egy apró kis önmegsemmisítő töltettel, ez azonban a zuhanáskor könnyen tönkremehetett. A rakéta fölhozatalában nem látok túl nagy kockázatot. Én mégis inkább azt ajánlom, merülj le, készíts pár jó fotót, aztán állj ki a nyilvánosság elé. A rakétát fölhozni, és elrettentő példaként kiállítani szerintem már nem újságírás, hanem hazárdjáték. Ráadásul veszélyes is. Carol válasza nem késett soká. - Amint azt már a kocsiban is megmondtam, jogod van véleményt nyilvánítani. A haditengerészet beperelhetne azzal, hogy a képeim hamisítványok. A rakéta fizikai jelenlétét 195


azonban nem vitathatnák, ha az egész ország látná a tévében. Azt akarom, hogy hatalmasat robbanjon a sztorim. Újabb sort húzott ki a listáról. - Ó, igen, reggel elfelejtettem mondani, találkoztam itt egy másik hajóskapitánnyal is. Meglehetősen riasztó figura, egy hájas öregember, a neve Homer. Úgy látszott, rögtön rám ismer. Gazdag, nagy jachtja van, miegymás. Meg fura legénysége... - A vezetékneve Ashford? Homer Ashford? - szakította félbe Dalé. Carol bólintott. - Ezek szerint ismered? - kérdezte. - Persze - felelte Dalé. - Ő vezette azt az expedíciót, ami 1986-ban rátalált a Santa Rosa kincsére. Te is találkoztál vele, de úgy látom, elfelejtetted már. A feleségével együtt itt voltak az MOI díjkiosztó ünnepségén is, 1993 elején. - Dalé elgondolkodott. - Igen. Már emlékszem, te jó sokat késtél, mert Juan Salvador megfenyegetett. Meglep azonban, hogy elfelejtetted őket, különösen az asszonyt. Hatalmas, kövér nő volt, és egyenesen istenített téged. Lassan, de biztosan minden előkerült Carol memóriájából. Emlékezett már arra a bizarr estére, nem sokkal azután, hogy járni kezdett Dale-lel. Írt a Heraldba egy cikket a kokaincsempészekről, melyben azt sugallta, Juan Salvador, a városi tanács kubai származású tagja szándékosan gátolja a rendőrség munkáját. Aznap délben egy megbízható hírforrás fölhívta a szerkesztőséget, és közölte, Senor Salvador vérdíjat tűzött ki Carol fejére. A Herald testőrt rendelt ki mellé, és azt ajánlotta, változtassa meg szokásos napirendjét, ezzel is megnehezítve támadói dolgát. Az MOI-bankett estéjét azonban mintha ködön át látta volna. A testőr csupán három órája kísérgette, de ő máris bezárva érezte magát. A fenyegetés azonban még jobban aggasztotta. A fogadáson minden egyes arcot hosszasan tanulmányozott a bérgyilkosát keresve, várva, hogy valaki megtegye az első lépést. Most, tizennégy hónappal később, a szálloda kommunikációs termében ülve homályosan fölrémlett benne egy találkozás Homerrel (a férfi szmokingot viselt), és valami vidám, kövér asszonnyal, aki legalább húsz percen át nem tágított mellőle. A fenébe! - gondolta Carol. Bölcsõ

196

Már megint a memóriám. Rögtön meg kellett volna ismernem. Milyen bolond vagyok! - Jól van - mondta Dale-nek most már emlékszem rájuk. De hogy kerültek ők az MOI díjkiosztó bankettjére? - Azt a fogadást az intézet főbb támogatóinak tiszteletére rendeztük - felelte Dalé. - Homer és Ellen részt vettek a víz alatti jelzőőrök kitelepítési programjában egyrészt anyagilag, másrészt a férfi saját kis cége tesztelte le a prototípusok nagy részét, ott, Key Westben. Mellesleg kitűnő munkát végeztek. A legjobb sikerszázalékot hozták ki a berendezésekből, amit ember valaha látott. Ja, és maga Ashford mutatott rá, hogy lehet átvágni az MQ-6-ot... - Jó, jó - szakította félbe Carol, rádöbbenve, még mindig nem eléggé toleráns egy hosszadalmasabb előadás végighallgatásához. - Kösz az információkat. Most van háromnegyed négy. Lemegyek a kikötőbe, beszélek Nick Williamsszel, és kibérelem a hajóját holnapra. Ha bármi új adat fölmerül, fölhívlak este otthon. - Ciao! - búcsúzott Dalé Michaels, sikertelenül imitálva az olaszos kiejtést. - És kérlek, légy óvatos! Carol egy sóhajjal letette a kagylót. Eltöprengett, vajon érdemes lenne-e gondolkozni egy kicsit azon, mit is akarnak ők Dale-lel egymástól. Talán semmit. Most már. Eszébe jutott a rengeteg tennivaló. Becsukta jegyzetfüzetét, és fölkelt a székből. Most nincs idő - gondolta. - Nem érek rá Dale-ről gondolkodni. De amint egy kis lélegzethez jutok ebben az őrült rohanásban, megteszem.

Carol igencsak rossz hangulatban érkezett vissza másodszorra a kikötőparancsnokságra. Mikor az információs pulthoz lépett, szeme szinte izzott. - Kisasszony - szólította meg kötekedve Julianne-t -, negyedórával ezelőtt megmondtam már, négykor találkoznom kellett volna itt Nick Williamsszel és Troy Jefferson-nal. Most pedig, mint azt maga is láthatja, elmúlt fél öt. - Carol türelmetlen, nagy ívű karlendítéssel a digitális órára mutatott, szinte megparancsolva Julianne-nek, hogy ő is odanézzen. - Egymástól függetlenül mindketten 197


megállapítottuk, miszerint Mr. Williams nincs otthon folytatta. - Megadja nekem végre Mr. Jefferson telefonszámát, vagy csináljak jelenetet? Julianne-nek nem tetszett Carol fennhéjázó viselkedése. Csak azért sem engedett. - Mint már mondtam, Miss Dawson - szólt udvariasan, de érezhetően éles felhanggal -, a kikötő szabályzata tiltja a hajótulajdonosok és a legénység tagjai telefonszámának kiadását. Az magánéletük megsértése lenne. Ha ön a kikötőparancsnokságon keresztül kibérelte volna a hajót folytatta Julianne, élvezve saját dicsőségét -, akkor kötelességem lenne segíteni. De mint már megbeszéltük, semmiféle bejegyzés... - Az isten verje meg, tudom! - tört ki Carolból a méreg. A fotókat tartalmazó borítékot lecsapta a pultra. - Nem vagyok teljesen hülye. Ezt már tisztáztuk egyszer. Elmondtam, ma négy órára beszéltünk meg találkozót. Nézze, ha nem hajlandó segíteni, majd beszélek a főnökével, az igazgatóhelyettessel vagy akárkivel. - Hát jó - mondta Julianne, és szeme megvető szikrákat szórt. - Foglaljon helyet ott, és én megpróbálom előkeríteni... - Nem akarok leülni! - ordította Carol elkeseredetten. - Azonnal hívja ide! Nagyon sürgős ügyről van szó. Vegye föl a telefont, és... - Valami baj van? Talán segíthetek. Carol megpördült. Homer Ashford állt közvetlenül mögötte. Jobb oldalán, a mólókra nyíló ajtó előtt Greta meg egy rettentően kövér nő beszélgetett csöndesen. (Ez Ellen. Most már emlékszem rá - futott át Carol agyán.) Ellen rámosolygott. Greta keresztülnézett rajta. - Helló, Homer kapitány - fogadta nyájasan Julianne -, kedves, hogy így aggódik, de azt hiszem, minden rendben. Épp csak Miss Dawson nem hajlandó elfogadni a magyarázatomat a kikötőparancsnokság politikájáról. Meg akarja várni... - Talán ön segíthet - szakította félbe Carol kihívóan. - Négy órára találkozót beszéltem meg Nick Williamsszel és Troy Jeffersonnal, de nem jöttek el. Egészen véletlenül nem tudja Troy otthoni telefonszámát? Bölcsõ

198

Homer kapitány gyanakvóan mérte végig Carolt, aztán mindentudó pillantást váltott Ellennel és Gretával. Visszafordult Carol felé. - Nos, kétségkívül meglepetésemre szolgál megint itt látnom önt, Miss Dawson. Ma reggel is épp önről beszélgettünk. Reméljük, jól érezte magát a tegnapi szabadnapján. - Hatásszünetet tartott. - Most azonban az jutott eszembe, vajon miért jött vissza rögtön a rákövetkező napon. És jól hallottam, nagyon sürgős ügyben akar beszélni Williamsszel és Jeffersonnal? Az egésznek bizonyára semmi köze ahhoz a felszereléshez, amit tegnap a fedélzetre vitt, ugye? Vagy ahhoz a kis, szürke táskához, amelyet Williams őrizget este óta? Húha - gondolta Carol, mikor Greta és Ellen is megindult feléje. - Körül vagyok véve. Homer kapitány a Juliaone pultján heverő, lezárt borítékért nyúlt, de Carol megelőzte. - Ha megengedi, Ashford kapitány - mondta határozottan, eltolva a férfi kezét, és hóna alá csapva a borítékot. Lejjebb eresztette a hangját. - Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. - Fejével a két nő felé biccentett. - Kijönne velem egy percre a parkolóba? Homer hunyorogva méregette őt mélyen ülő, apró szemével. Aztán arca megint abba a kiállhatatlan, kéjsóvár vigyorba torzult, amit Carol már látott az Ambrosián. - Természetesen, kedvesem - mondta. Amikor elindultak az ajtó felé, hátrakiáltott Gretának és Ellennek: - Várjatok itt! Egy perc, és jövök. Szükség szüli a találékonyságot - gondolta magában Carol, miközben kikormányozta Homer Ashfordot az ajtón. Hát találj ki valamit, te tyúk! De gyorsan. Ebben a pillanatban. Megmászták a parkolóba vezető néhány lépcsőt. Ott Carol szembefordult Homer kapitánnyal, és arcára az összeesküvők titokzatossága ült ki. - Nem így akartam, arra gondoltam, jobb lesz a sztori, ha egyelőre még senki sem tudja, mit csinálok. Látom azonban, maga túl agyafúrt. Homer ostobán elvigyorodott.

199


- De kérem, lehetőleg minél kevesebb embernek mondja el! Esetleg a feleségének és Gretának, de másnak semmiképp se! A Herald az egészet meglepetésnek szánja. Homer zavart képet vágott. Carol közelebb hajolt, és már csaknem a fülébe suttogott. - A teljes vasárnapi magazinrovat az enyém április negyedik hetében. Hát nem hihetetlen? A munkacím: „Álmok a gazdagságról”. Olyan emberekről kell írnom, mint maga, Mel Fisher és az a négy floridai, akik egyenként több mint egymillió dollárt nyertek a lottón. Arról, hogy változtatja meg a hirtelen jött pénz az életünket. Úgy gondoltam, a kincsvadászokkal kezdem, elvégre az tarthat igényt a legnagyobb érdeklődésre. Carol látta, Homer kapitány elbizonytalanodik. Tudta, most már övé a siker. - Tegnap csak gyorsan körül akartam nézni a hajóján, hogy lássam, hogyan él, és mindez hogy mutatna fényképen. Egy kicsit megijedtem, amikor olyan gyorsan rám ismert. Úgy terveztem el azonban, hogy először Williamsszel megyek egy kört. - Carol fölnevetett. - Az MOI-tól szerzett kincskereső berendezésem őt teljesen elkábította. Még mindig meg van győződve róla, hogy azért mentem velük. Tegnap majdnem sikerült befejeznem vele az interjúmat, de ma még vissza kellett jönnöm pár apróság miatt. Homer Ashford tudatában megszólalt egy vészcsengő, amikor Carol Nick Williams elkábításáról beszélt. Még most sem volt biztos benne, hogy elhiszi a riporternő sztoriját. Magában elfogadhatónak tartotta, ám ugyanakkor fölmerült benne még egy fontos, megválaszolatlan kérdés. - Mégis, mit cipel Williams abban a táskában? - Az - kezdte Carol, megérezve a férfi hitetlenségét - egy semmiség. Fölvonta a szemöldökét, és megint nevetett. Vagy legalábbis majdnem. Tegnap délután fölszedtünk valami értéktelen, régi vacakot, hogy lefotózhassam a munka menetét. Megkértem, becsültesse föl nekem. Azt hiszi, valami csudabogár vagyok. Biztosan azért dugta abba a táskába, mert kínosan érzi magát miatta, és nem akarja, hogy bárki meglássa. Carol a könyökét finoman Homer kapitány bordái közé nyomta. A férfi a fejét rázta. Valahol mélyen úgy érezte, egy Bölcsõ

200

agyafúrtan kigondolt hazugságot akarnak megetetni vele. Az egész azonban olyan értelmesen összeállt, hogy sehol sem tudott belekötni. Homloka egy pillanatra ráncokba szaladt. - Ezek szerint majd beszélni óhajt velünk, ha azzal a másik kettővel végzett... Carol még nem tudta, de épp ebben a percben hajtott be Nick és Troy a kikötő parkolójába. Még mindig kissé részegek és jókedvűek voltak. - Nicsak, nicsak - mondta Troy, megpillantva a beszélgető Carolt és Homer kapitányt nem hiszek a szememnek. Mintha egymás mellett látnám a szépséget és a szörnyeteget. Miss Carol Dawson az, kedvenc hájas kapitányunk társaságában. Vajon mi a csudáról beszélgethetnek? - Nem tudom - felelte Nick, és elöntötte a pulykaméreg de majd én mindjárt utánanézek. Ha a nő át akar rázni minket... Szélsebesen leállította a kocsit egy parkolóhelyre, és már ugrott is kifelé. Troy utánanyúlt, és visszahúzta. - Inkább hagyd, hadd intézzem én! - mondta. - Talán a humor most a legjobb fegyver. Nick egy pillanatra elgondolkozott. - Igazad lehet - válaszolta aztán. - Menj előre!

Troy akkor sétált be a képbe, mikor Carol épp befejezte a társalgását Homer kapitánnyal. - Helló, angyalkám - kiáltott rá vagy negyven méterről mi újság? Carol föltartotta a kezét, jelezve, hogy hallja, de nem fordult még felé. - Szóval Columbia 2748, nem sokkal a Pelikán mulató után, holnap este fél kilenckor? - Úgy van - válaszolta Homer Ashford. Odabiccentett Troynak, azzal már indult is. - Várni fogjuk. Hozzon sok szalagot, mert hosszú történet lesz! - Szájával különös, kotyogó hangot adott ki. - És ne siessen, mert utána egy kis partit rendezünk. Homer már majdnem a lépcső aljára ért, mikor Troy Carolhoz lépett. - Helló, Homer kapitány, viszlát, Homer kapitány! 201


- mondta halkan, még mindig viccesre véve a figurát. Carolhoz hajolt, hogy arcon csókolja. - Helló, angyalkám... - Fúj! - húzódott el a nő. - Olyan a szaga, mint egy szeszfőzdéé. Nem csodálom, hogy az egész várost föl kellett forgatnom maguk után. - Meglátta a parkolón át közeledő Nicket is. Ott volt nála a táska. - Á, Mr. Williams, micsoda kellemes meglepetés! Kedves öntől meg a barátjától, hogy erre a kis időre elszakadtak a kocsmaszéktől. - Az órájára pillantott. - Ejha - folytatta lehető leggunyorosabb hangján -, úgy látom, újabban a késés divatos szokásának hódolnak. Lássuk csak, ha az ember negyedórát vár egy igazi professzorra, mennyit kell egy álprofesszorra várnia? - Elég ebből a komédiából, méltóságos kisasszony! - vágott vissza Nick mérgesen. Csatlakozott Carolhoz és Troyhoz, aztán kiszuszogta magát. - Nekünk is volna egykét kérdeznivalónk - folytatta aztán. - Mégis, miről diskurált azzal a seggfej Ashforddal? Nick hangjában fenyegetés érződött. Carol hátrahőkölt. - Ez igen - mondta -, egy tipikus férfias férfi. Mindig a nőre keni a felelősséget. „Ide figyelj, te ribanc”, kezdi, „felejtsd el, hogy késtem, felejtsd el, hogy arrogáns disznó vagyok, úgyis minden a te hibád...” - Hé, hé, hé! - avatkozott közbe Troy. Carol és Nick bőszen méregették egymást. Mindketten egyszerre kezdtek beszélni, de Troy megint közbelépett. - Gyerekek, gyerekek - mondta fontos mondanivalóm van. - Mindketten ránéztek. Troy kezét fölemelve csendet intett, aztán merev pózba helyezkedett, és úgy tett, mintha olvasna. - „Nyolcvanhét esztendővel ezelőtt a mi apáink új nemzetet hoztak létre ezen a kontinensen...9 Először Carol kapott észbe. - Troy - szólt, minden mérge ellenére is mosolyogva - ne csinálj magadból bohócot! A férfi azonban vállon öklözte Nicket. - Na milyen voltam, professzor? Jó Lincoln lennék? Eljátszhatja egy jóravaló, fekete fiú Lincolnt a fehér embereknek?

9

Részlet Abraham Lincoln gettysburgi beszédéből (Terényi István fordítása)

Bölcsõ

202

Kelletlenül Nick is elmosolyodott, s tekintetét a kövezett útburkolatra szegezte, míg Troy beszélt. Mikor megint csönd lett, engesztelő hangsúllyal fordult ismét Carolhoz. - Sajnálom, hogy elkéstünk - mondta, gondosan megválogatva szavait. - Megfeledkeztünk az idő múlásáról. Itt a szigony. Carol megértette, milyen nehezére eshetett a férfinak a bocsánatkérés. Nagylelkűen, egy halvány mosollyal elfogadta hát. - Egy kis időre tartsa még magánál! - mondta rövid szünet után. - Sok más dolgot is meg kell beszélnünk. - Körülnézett. - De ez nem a megfelelő hely, és nem a megfelelő pillanat. Nick és Troy is kérdőn néztek rá. - Nagyon izgalmas híreket hoztam - magyarázta Carol -, néhányat közülük elmondanak ezek a felvételek, amiket ma reggel hívtunk elő. A lényeg a következő: a teleszkóp az infravörös tartományban jeleket észlelt, melyek forrása egy vagy több, a hasadékban elhelyezkedő nagyobb tárgy. Nickhez fordult. - Talán még több kincs. A képek alapján lehetetlenség biztosat állítani. Nick a borítékért nyúlt, Carol azonban elhúzta. - Ne itt, ne most! Túl sok a szem és a fül körülöttünk. Higgyen nekem! Az első dolgunk most egy terv kiagyalása kell legyen. Ki tudnak vinni engem még egyszer, holnap korán reggel, kiemelni egy talán száz kiló súlyú tárgyat? Természetesen pénzért kérem. - Hű - füttyentett Nick -, száz kiló! Alig várom már, hogy lássam azokat a képeket. - Gyorsan józanodott. - Bérelnünk kell egy kotróhajót, és... - A teleszkóp nálam van még, használhatjuk megint - vetette közbe Carol. Az órájára nézett. - Mindjárt öt. Mennyi felkészülési időre van szükségük? - Három órára, maximum négyre - felelte Nick, fejben számolva. - Na persze, ha Troy is segít - tette hozzá. - Örömmel, barátaim - mondta Jefferson. - És mivel Angié foglalt egy asztalt nekem Kétbalkezes Joe-nál a fél tizenegyes műsorra ma este, szerintem találkozzunk ott, megbeszélni a holnapi program részleteit. - Ismeri Angié Leatherwoodot? - kérdezte Carol szemmel láthatólag lenyűgözve. - Én azóta nem láttam, hogy befutott 203


sztár lett. - Pillanatnyi szünetet tartott, aztán átadta a borítékot Nicknek. - Nézzék meg ezeket a képeket, de olyan helyen, ahol senki más nem láthatja őket! Az egész sorozat a hajó alatti területről készült, a merülésünk idején. Vannak köztük később kinagyított részletek is. Beletelik majd egy kis időbe, míg a szemük hozzászokik a színekhez. A barna tárgy vagy tárgyak azok, amiket keresünk. - Carol mindkét férfin látta, nagyon kíváncsiak a képekre. Elindult velük Nick kocsija felé. - Akkor hát este találkozunk Kétbalkezes Joe-nál, úgy negyed tizenegy körül. - Azzal már indult is a saját autója felé. - Öö, Carol, egy pillanat még! - állította meg Nick. Az újságírónő várt, míg a férfi, láthatóan zavarával küzdve, megpróbálta udvariasan szavakba önteni kérdését. - Elárulná nekünk, miről beszélt Homer kapitánnyal? - nyögte ki végül tapintatosan. Carol egy percig bámulta őket, aztán elnevette magát. - Akkor futottam össze vele, amikor a parancsnokságon magukat próbáltam elérni, fiúk. Tudni akarta, mit találtunk tegnap. Beadtam neki egy mesét arról, hogy a nyolc évvel ezelőtt a Santa Rosát megtaláló hajó legénységét interjúvolom végig. Nick undorodó arckifejezéssel fordult Troy felé. - Látod, Jefferson - kezdte eltúlzott hangsúlyozással -, mondtam neked, hogy meg fogja magyarázni. A két férfi még egyszer integetett Carolnak, majd ki-ki elindult a kocsija felé.

Bölcsõ

204

8

T

ODD HADNAGY - mondta az alezredes elkeseredetten kezdem azt hinni, a haditengerészet túlbecsülte az ön intelligenciáját vagy tapasztalatát, esetleg mindkettőt. Föl nem foghatom, miből feltételezheti továbbra is, hogy a Panthert oroszok térítették el eredeti útirányától, különösen a délután ismertetett újabb információk fényében. - De uram - ellenkezett makacsul a fiatalember -, az elmélet még mindig életképes. Hisz ön saját maga mondta a megbeszélésen, hogy egy jó hibaelemzés semmiféle ésszerű magyarázatot nem vethet el. A beszélgetés Winters szobájában zajlott. Az alezredes most az ablakhoz lépett, és kinézett. Már csaknem teljesen besötétedett. A levegő súlyosan, mozdulatlanul, párával telten ülte meg az utcákat. Délen az óceán fölött vihar tombolt. A támaszpont szinte teljesen kiürült. Winters végül az órájára pillantott, megeresztett egy sóhajt, és visszasétált Todd hadnagy felé. Mosolya pengeéles volt. - Jól figyelt, hadnagy. Csakhogy a kulcsszó a mondatban az volt: „ésszerű”. Nézzük a tényeket. Jól hallottam vagy sem, amikor azt mondta, hogy a telemetrikus adatok szerint a parancsszámláló már közvetlenül az indítás után, New Brunswick partjait elhagyva rendetlenkedni kezdett? A további út folyamán pedig, állítólag, még legalább ezer utasítás érkezett? Mégis, mivel magyarázná ezt az ön elmélete esetében? Az oroszok egy egész hajórajt szórtak szét

205


a rakéta útvonala mentén, csak hogy megzavarják a kísérletet, és megszerezzék a madarat? Winters alezredes immár közvetlenül a magasabb, fiatal tiszt előtt állt. - Vagy netán azt hiszi - folytatta gunyorosan, mielőtt Todd válaszolhatott volna hogy az oroszok valami új, titkos fegyvert fejlesztettek ki, ami a Mach 6-tal repülő rakétát kísérni képes, és közben még társalog is vele? Ugyan már, hadnagy, miféle „ésszerű” alapokra építi föl ezt a bizarr orosz-elméletét? Todd hadnagy nem adta föl. - Uram - felelte -, a többi lehetséges magyarázat sem valószínűbb, mint ez. Ön váltig azt állítja, a hiba a szoftverben keresendő, ugyanakkor a legtehetségesebb programozóink sem tudják elképzelni, hogy egy efféle nagyobb meghibásodásnak az összes külsőleg észlelhető jele két, ismétlem, két parancsszámláló meglódulása legyen. A telemetrikusan beérkezett valamennyi diagnosztikai adatot leellenőriztek, rendellenességet azonban nem találtak. Mellesleg az indítás előtti szemle szerint is minden tökéletesen működött, alig pár másodperccel a start előtt. És valami más is tudomásunkra jutott. Ramirez információkat szerzett Washingtonból, miszerint az orosz tengeralattjáró-flotta különös manőverekbe kezdett nem messze Florida partjaitól az elmúlt negyvennyolc órában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az én elméletem a válasz. De míg kielégítőbb magyarázatot nem találunk, például olyan belső meghibásodásra, amely mindkét parancsszámlálót megugratta, addig igenis meg kell fontolnunk egy szándékos, külső eltérítés lehetőségét. Winters a fejét rázta. - Jól van, hadnagy - válaszolta végül. - Nem adom parancsba, hogy húzza ki a listájáról. Azt azonban melegen ajánlom, a hétvégéjét szentelje a rakéta előkerítésének, valamint az esetleges hardver- vagy szoftverhiba azonosításának, amely okozhatta mind a parancsszámláló rendellenes működését, mind az eltérést a repülési iránytól. Lennie kell olyan magyarázatnak, ami nem feltételez jelentősebb orosz csapatmozgásokat. Todd fölállt, megkerülte Winterst, és az ajtó felé indult. Bölcsõ

206

- Egy pillanat! - szólt utána az alezredes, és szeme öszszeszűkült. - Azt hiszem, nem szükséges emlékeztetnem önt, hadnagy, kit is vonnak majd felelősségre, ha ez az oroszötlete kitudódik. - Nem, alezredes úr - érkezett a válasz. - Akkor leléphet - mondta Winters -, de azonnal tájékoztasson minden újabb fejleményről! Winters alezredes nagyon sietett. Rögtön Todd távozása után fölhívta a színházat, és szólt Melvin Burtonnek, hogy késni fog. Aztán elhajtott egy gyorsbüféhez, legyűrt egy hamburgert és egy adag sült krumplit, majd útnak indult a kikötő felé. Mire a színházba ért, a szereplők többsége már át is öltözött. Az ajtóban összefutott Melvinnel. - Gyorsan, alezredes, nincs egyetlen fölösleges percünk sem! A sminknek is elsőre kell sikerülnie. - Idegesen az órájára pillantott. - Pontosan negyvenkét perc múlva a szószéken kell állnia. Az alezredes megkereste a férfiak öltözőjét, levette haditengerész-egyenruháját, és fölöltözött az episzkopális papok zord, fekete-fehér ruhájába. Az öltöző ajtaja előtt Melvin masírozott föl-alá, gondolatban utoljára végigellenőrizve mindent. Winters alezredes a pulpituson állt, mikor a függöny felgördült. A szokásos premiernapi idegesség most is rátört. Elnézett színpadi gyülekezetének három padsora fölött, ki, a színház közönségére. Látta a feleségét, Bettyt, és a fiát, Hapet, a második sorban. Winters gyorsan oda-mosolygott nekik, mielőtt a taps elült volna. Akkor egy csapásra eltűnt belőle minden idegesség, és belekezdett Shannon monológjába. A rövid prológus gyorsan lement. A fények tizenöt másodpercre elhalványultak, a díszlet automatikusan megváltozott, és ő máris az utolsó bevezetőjelenetben találta magát, besétálva mexikói hotelszobájába, még mindig levele mondatait mormolva maga elé. Shannon/Winters leült az ágyára. Zajt hallott a szoba sarkából, és fölnézett. Charlotte/Tiffani volt az. Istennőhöz illő, vörösesbarna haja 207


leeresztve a vállán is túlért. Világoskék selyem hálóinget viselt, melyet, kissé szűk lévén, dús, hetyke mellei teljesen kitöltöttek. A férfi hallotta a szavait: „Larry, ó, Larry, végre kettesben lehetünk”, aztán a lány leült melléje az ágyra. Parfümje illata betöltötte a férfi orrlikait, keze átölelte a fejét. Ajkai az övének nyomódtak, követelőzőn, keményen, kutakodón. A férfi visszahúzódott. A lány ajka azonban követte, majd a teste is. Hanyatt zuhant. A lány rámászott, egyre csókolgatta, keble a férfi zakatoló mellkasának nyomódott. És ő lassan átölelte, a hátán fekve karjával körbefonta formás testét. A fények kialudtak néhány másodpercre, majd ismét meggyulladtak. Charlotte/Tiffani lecsusszant Wintersről, és melléfeküdt az ágya. A férfi hallotta nehéz légzését. Egy hang hallatszott: „Charlotte”. Aztán újra, és hozzá erőteljes kopogás társult az ajtón. „Charlotte, tudom, hogy bent vagy.” Az ajtó kivágódott. A két szerető fölült az ágyban. A fények újból kialudtak, és leereszkedett a függöny. Hangos, hosszan tartó taps zúgott fel. Vernon Winters alezredes kilökte az ajtót, és kitámolygott a szabadba. A színház oldalkijárata volt ez. Az ajtó, mely fölött egyetlen, ráégett bogarakkal tarkított, meztelen villanykörte világított, egy kis faemelvényre nyílt, ahonnan pár lépcső vezetett le a járdára. Winters lesétált, és megállt a színház vörös téglafala mellett. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Figyelte a vörös téglák előtt fölfelé kanyargó füstöt. A távolban villám villant, aztán rövid szünet után fölhangzott a mennydörgés is. Mélyen leszívta a füstöt, és közben megpróbálta tisztázni magában, mit is érzett Tiffani iránt az alatt az öt-tíz másodperc alatt. Vajon észrevették-e? töprengett. - Szerintem mindenkinek föl kellett tűnnie. Amikor átöltözött az első teljes felvonáshoz, áruló nyomokat talált az alsónadrágján. Tovább fújta a füstöt, és egyszer csak összerándult. És az a kislány! Uram, Istenem! Ő biztosan tudja. Éreznie kellett, hisz rajtam feküdt. Akarata ellenére is fölidéződött benne az izgalom, amikor Tiffani nekipréselte a testét. Lélegzése fölgyorsult. Aztán fölébredt a bűntudata. Uram, Istenem! - gondolta megint. Bölcsõ

208

Hát mi vagyok én? Egy mocskos vénember. Valami okból folyton Joanna Carr jutott eszébe, és egy csaknem huszonöt évvel korábbi éjszaka. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor beléhatolt... - Alezredes - hallott meg egy hangot. Megfordult. Tiffani álldogált az emelvényen, pólóban és farmerben, hosszú haja leengedve. Most elindult le a lépcsőn a férfi felé. - Alezredes - szólt megint rejtelmes mosollyal -, kaphatnék egy cigarettát? Winters döbbenten megdermedt. Egy szót sem szólt. Gépiesen a zsebébe nyúlt, és elővette Pali Mall-es dobozát. A lány kihúzott egyet, a körméhez kocogtatta, és a szájába dugta. Várt egy másodpercet, talán kettőt is. Aztán megint a férfira mosolygott. Winters végre észbe kapott, és előkotorta olcsó, eldobhatós öngyújtóját. A lány megfogta remegő kezét, úgy gyújtott rá, hatalmasat szippantva a cigarettából. Winters megigézve figyelte, ahogy leszívja a füstöt a tüdejébe. A száját nézte, aztán fehér nyakát, a légzés ütemére lüktető, formás mellét. Elragadtatottan figyelte, mint húzódnak össze rekeszizmai, mikor a füst előbodorodik öszszepréselt ajkai közül. Így álltak egy darabig, csöndben dohányozva, egyikük sem szólt egy szót sem. Az óceán fölött újabb villám villant, amit újabb dörgés követett. Valahányszor Tiffani a cigarettát a szájába vette, a megbabonázott Winters gépiesen követte minden mozdulatát. A lány mélyet, kitartót szippantott, és testében szétáradt az imádott nikotin. A férfiban csak homályosan tudatosultak zavaros gondolatai. Gyönyörű, olyan gyönyörű. Fiatal és friss, tele élettel. És az a haj! Megőrülnék érte, ha a nyakamat cirógatná... De ő már egyáltalán nem kislány. Fiatal nő. Éreznie kell, mi játszódik le bennem, hogy megigézett... Ugyanúgy dohányzik, ahogy én. Abszolút koncentrálással. Szinte simogatja... - Imádom a viharos éjszakákat - törte meg a csöndet Tiffani, mikor újabb távoli villám fénye gyújtotta föl az eget. Közelebb húzódott a férfihoz, és kinyújtott nyakkal a facsoport irányába kémlelt, mely elzárta előle a kilátást a viharfelhők felé. Teste alig érezhetően Winters alezredeséhez súrlódott. A férfit mintha elektromos áram járta volna át. 209


Szája kiszáradt. Testét elöntötte a vágy, egy olyan vágy, amivel jóformán még életében nem találkozott. Képtelen volt válaszolni. Helyette csak a mind közelebb tornyosuló viharfelhőket bámulta, és egy utolsót szívott a cigarettájából. A lány is befejezte az övét, és ledobta a járdára. Mikor szembefordult a férfival, és pillantásuk összefonódott, az utolsó füstkacskaringók még szája körül lebegtek játékosan. A lány a férfi felé fújta a maradékot, és Winters érezte ágyékában a vágy lüktetését. Önuralmát azonban nem vesztette el; némán sétáltak vissza a színházba.

A taps csak nem akart véget érni. Winters alezredes előrehozta a két nőt, akik Maxine-t és Hannah-t játszották, egy utolsó meghajláshoz, ahogy azt már előadás előtt megtervezték. A taps fölerősödött. A férfi megint az üres székekre meredt, ahol a szünet előtt még Betty és Hap ültek. A közönségből meghallott egy hangot, amint azt kiáltja: „Charlotte Goodall!”, és rögtönözni kezdett. A két nőt viszszavezette a többi szereplő alkotta sorba, aztán odalépett Tiffanihoz. A lány egy pillanatig nem értette. Aztán sugárzó mosoly terült szét az arcán, és megfogta a férfi kezét. Előresétáltak a színpad szélére, kezük szorosan összekulcsolódott. Rendkívüli pillanat volt ez a lány számára. Könnyeivel küzdött, mikor meghallotta az ismét erősödni kezdő tapsot. Oldalt lépett, és elegánsan meghajolt a közönség felé. Aztán örömében újra megszorította a férfi kezét, és együtt visszahátráltak a sorba. Melvin, Marc és Amanda a színfalak mögött nyüzsögtek, míg színészeik átöltöztek. Mindenfelől lelkes gratulációk hallatszottak. Melvin egészen eksztázisban volt. Elismerte, a próbák idején még táplált bizonyos kétségeket, de végül mindenki csodálatosan játszott. Bizalmasan közölte Wintersszel, hogy az ágyjelenet Tiffanival „remekül sikerült, nem is lehetett volna jobb”. Melvin valósággal kitáncolt az öltöző ajtaján. Winterst érzelmek miriádjai rohanták meg. Elégedettséggel töltötte el saját játéka és a közönség reakciója, ám ugyanakkor más, személyesebb ügyek is jártak a fejében. Mi történhetett Bettyvel és Happel? Miért mentek Bölcsõ

210

el a szünetben? Maga elé képzelte Bettyt, amint az ő ágyjelenetüket nézi Tiffanival. Egy pillanatra pánikba esett, úgy vélte, az asszony a közönség soraiból is megérezte, hogy a férje egyáltalán nem játszik - legalább annyira részese az eseményeknek, mint az általa alakított személy. Ami Tiffanival történt, arra nem volt képes magyarázatot adni, sőt, ha csak rágondolt, elöntötte a bűntudat. Míg visszavette haditengerész-egyenruháját, képzeletben újra megízlelte a lány csókjait a színpadi ágyban, érezte a kettejük közt kialakuló szexuális feszültséget, kint, dohányzás közben. Ennél a felismerésnél azonban nem ment tovább. A bűntudat keserű érzés, és legalább most, a nyitóelőadás estéjén nem akart szenvedni tőle. Amikor Winters alezredes kilépett a férfiak közös öltözőjéből, Tiffani várt rá. Haját megint copfba fonta, arcáról lesikálta a festéket. Újra olyan lett, mint egy kislány. - Alezredes - szólt, szinte már alázatosan megtenne nekem egy szívességet? Ő beleegyezően mosolygott. A lány intett neki, és együtt kimentek az öltözők előteréből nyíló tágasabb csarnokba. Egy vele egyidős, vörös hajú férfit pillantott meg, idegesen cigarettázva és járkálva. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Mellette egy kirívóan öltözködő, talán harmincas, barna nő álldogált, rágógumizva, és suttogva magyarázva valamit a férfinak. Az észrevehetően megnyugodott, mikor megpillantotta az egyenruhás alezredest. - Nos, uram - mondta Wintersnek, miután Tiffani bemutatta, mint apját -, örvendek. Nem ismerem valami jól a színészmesterséget, de néha azon aggódom, rossz hatással van a lányomra. - A feleségére sandított, Tiffani mostohaanyjára, és lejjebb eresztette a hangját. - Tudja, uram, sok a bolond, a buzeráns meg a hasonló, fura fickó, az ember nem lehet elég óvatos. De Tiff mondta nekem, hogy egy valódi haditengerésztiszt is szerepel, egy igazi alezredes. Először nem is hittem el. Mr. Thomas szemmel látható jeleket kapott mind Tiffanitól, mind a feleségétől. Túl sokat beszélt. - Magam is hivatásos tiszt vagyok - bökte ki azért is, mikor Winters nem szólt egy szót sem már csaknem huszonöt 211


éve. Tizennyolc esztendős sihederként vonultam be. Két évvel később ismertem meg Tiff anyját... - Papa - szakította félbe Tiffani megígérted, hogy nem hozol kínos helyzetbe. Csak kérd meg! Biztos vannak fontosabb dolgai is még. Az alezredes valóban nem készült föl rá, hogy megismerkedjen a lány apjával és nevelőanyjával. Sőt, eddig eszébe sem jutottak a szülei, pedig most, miközben Mr. Thomast hallgatta, minden a helyére került. Hisz Tiffani még csak harmadikos gimnazista. Hát persze, hogy otthon lakik gondolta. - A szüleivel. Mr. Thomas nagyon komoly arccal nézte őt. Egy másodpercre Wintersben föltámadt a pánikkal határos rémület. Nem, nem - száguldott végig az agyán nem mondhatta el nekik. Túl korai lenne még. - A feleségem és én bridzselünk - mondta Mr. Thomas. - Párosban, versenyeken. Ezen a hétvégén területi döntő lesz Miamiban. Holnap reggel indulunk, és csak vasárnap este jövünk haza. Wintersen kiütközött a zavara. Valahol elveszthette a beszélgetés fonalát. Vajon mi köze hozzá, mit kezdenek Thomasék a szabadidejükkel? A férfi végre a lényegre tért. - Fölhívtuk Mae kuzinját Marathonban, és megkértük, jöjjön el a lányunkért holnap, előadás után. Ez azonban azt jelentené, hogy Tiffani nem vehet részt a társulat részére rendezett partin. Tiff azt javasolta, talán ön hazakísérhetné őt az összejövetelről, és - azzal Mr. Thomas kedvesen elmosolyodott - apja helyett apja lenne, míg én bridzselek. Winters ösztönösen Tiffanira nézett. Egyetlen pillanatra beszédes kifejezés tűnt föl a lány szemében, mely tűzgolyóként rontott a férfi lelkének. Aztán máris visszaváltozott ártatlan kislánnyá, aki apjának könyörög, hogy elmehessen a partira. Az alezredes jól játszotta a szerepét. - Jól van, Mr. Thomas - válaszolta -, örömmel segítek magukon. - Atyáskodón vállon veregette a lányt. Megérdemel egy kis szórakozást, hisz keményen dolgozott érte. - Egy pillanatra elhallgatott. - De volna néhány kérdésem. Minden bizonnyal pezsgőt is fölszolgálnak majd, azonkívül az efféle mulatságok jócskán belenyúlnak az éjszakába. Bölcsõ

212

Meddig kell az ifjú hölgynek ágyba kerülnie? Mi a véleményük arról...? - Tegye nyugodtan, amit jónak ítél, alezredes úr szakította félbe Mr. Thomas. - Mae és én teljesen megbízunk önben. - A férfi kinyúlt, és megrázta Winters kezét. - Nagyon köszönjük. Apropó - tette még hozzá, mikor már menni készült volna -, remekül játszott, bár el kell ismerjem, kissé megijesztett, mikor a lányommal cicázott az ágyon. Az a buzeráns, aki a darabot írta, megveszekedett egy alak lehetett. Tiffani mostohaanyja is valami köszönetfélét mormolt rágógumija mellett, a lány pedig így szólt: - Viszlát holnap! Azzal mindhárman elsiettek. Az alezredes a zsebébe nyúlt egy újabb cigarettáért.

Betty és Hap mindketten aludtak, amikor tizenegy óra körül hazaért, de ő nem is számított másra. Puha léptekkel elsétált fia ajtaja előtt, aztán megállt Betty szobájánál. Megfontolt ember lévén másodpercekig latolgatta, felébressze-e feleségét, és magyarázatot kérjen-e tőle. Végül úgy döntött, megteszi. Legnagyobb meglepetésére idegességet érzett, mikor a sötétben az asszony ágyának szélére ült. Betty hanyatt fekve aludt. Paplanjára még egy pokrócot is terített, és mindkettőt a válláig fölhúzta. A férfi finoman megrázta. - Betty, kedvesem - szólt. - Megjöttem. Szeretnék beszélni veled. - Az asszony megmozdult. Winters ismét megrázta. - Én vagyok, Vernon - mondta halkan. A felesége fölült, és meggyújtotta az ágy melletti lámpát. Alatta kis kép lógott, rajta Jézus arca, az emberé, aki harmincéves korára bölcsebb volt sok öregnél, szakállasan, komor tekintettel, és feje körül fénylő glóriával. - Te jó ég - szólalt meg az asszony, homlokát ráncolva és a szemét dörzsölve. - Mi folyik itt? Valami baj van? - Betty sosem volt különösebben csinos. Az utóbbi tíz évben azonban már abszolút nem foglalkozott a külsejével, ráadásul vagy tíz kiló túlsúlyt is fölszedett.

213


- Nincs - felelte a férfi. - Csak beszélni akartam veled. Kíváncsi vagyok, miért mentetek el Happel az első felvonás után. Betty egyenesen a szemébe nézett. Sosem tudott hazudni, sőt, a tapintathoz sem volt túl nagy érzéke. Az életben mindent egyszerűnek látott, és őszintén ki is mondta, amire gondolt. Ha valaki szilárdan hisz Istenben és Jézus Krisztusban, nem lehet benne kétség. Semmiféle. - Vernon - kezdte -, gyakran elgondolkoztam már, vajon miért játszol ilyen fura darabokban. Sosem panaszkodtam ugyan, hisz Líbia és az óta a szörnyű esemény óta ez az egyetlen dolog, ami jó értelemben képes fölizgatni téged. - Ismét összeráncolta a szemöldökét, és arca előtt mintha egy felhő suhant volna el. Aztán tényszerű stílusban folytatta tovább: - Hap azonban már nem gyerek. Lassan fiatal férfi lesz belőle. És ha az apjától azt hallja, még ha csak egy darabban is, hogy Isten egy „hisztériás vénember”, egy „szenilis bűnöző”, az nem kimondottan erősíti a hitét. - Félrekapta a szemét. - És úgy gondoltam, legalább enynyire megzavarhatja az, ahogy azt a fiatal lányt ölelgeted. Mindent egybevetve - folytatta, visszapillantva a férjére, és összefoglalva mondanivalóját -, szerintem ebben a darabban nincs semmi érték, se erkölcs, egyáltalán semmi, amiért érdemes megnézni. Winters érezte, hogy haragja kirobbanni készül, de leküzdötte, mint mindannyiszor. Irigyelte Bettyt sziklaszilárd hitéért, azért a képességéért, hogy tisztán maga előtt látja Istent még napi tevékenysége közben is. Ő úgy érezte, gyermekkora óta nem fordul felé az Úr, pedig hosszú ideig, kétségbeesetten kereste a kapcsolatot vele. Néhány dologban azonban bizonyos volt. Az ő Istene együtt nevetne Tennessee Williams hőseivel, és szánakozna rajtuk. Azt azonban nem szeretné, ha kisgyermekekre bombák hullanának. Az alezredes nem vitatkozott Bettyvel. Testvéri csókot nyomott az arcára, és az asszony eloltotta a lámpát. Egy pillanatra azért elgondolkozott. Mikor is voltunk együtt utoljára? Három hete? De nem emlékezett már, pontosan mikor is. Sőt, arra sem, jó volt-e egyáltalán. „Bolondoztak” egy kicsit, ahogy Betty nevezte, valahányszor az asszony szükségérzete legyőzte szokásos érdektelenségét. Talán Bölcsõ

214

természetes ez a korunkbeli pároknál - gondolta Winters, mintegy védekezésképpen, miközben levetkőzött a szobájában. Elaludnia azonban nem sikerült, csak feküdt némán a sötétségben, a paplan alatt. Az a vágyakozás, amely először a darab alatt ébredt föl benne, aztán kint, a színház mögött megint, tovább szólongatta. Képekkel ajzotta. Ha lehunyta a szemét, újra látta Tiffani puha, kívánatos ajkait, ahogy lassan kifújja köztük a tüdejében maradt utolsó füstfelhőket. Szája még mindig érezte a szenvedélyes csókok ízét, amiket a lány kényszerített ki az ágyjelenetben. Aztán az a különös pillantás, amikor az apja megkérte őt, vigyázzon Tiffanira a partin. Vagy csak képzelte? Winters alezredes többször is forgolódni kezdett, megpróbálta elűzni agyából a képeket és az idegességet, ami ébren tartotta. De nem sikerült. Végül, hanyatt fekve, megértette, csak egyetlen módon szabadulhat meg a benne felgyülemlett feszültségtől. Először ugyan bűntudatot érzett, sőt, viszolygást, Tiffani alakja azonban csak nem tűnt el agyából. Kezét az alsónadrágba csúsztatta. A nap eseményeinek képei életre keltek, és a fantázia világában burjánzani kezdtek. A lány rajta feküdt az ágyban, mint a darabban is, de most ő is visszacsókolta. Aztán egy másodpercre elfogta a rémület, és megálljt parancsolt magának. Kétségbeesett vágyódása azonban nem hagyta nyugodni, és végül az utolsó gátak is átszakadtak. Kamasz volt megint, egyedül gazdag képzeletével. Agyában a kép megváltozott. Meztelenül feküdt egy franciaágyon, egy fényűzően berendezett, magas mennyezetű szobában. Tiffani lépett ki a kivilágított fürdőszobából, szintén meztelenül; hosszú, vörösesbarna haja vízesésszerűen omlott le vállán, elrejtve apró mellbimbóit. Vágyakozva utolsót szippantott cigarettájából, aztán elnyomta az ágy melletti hamutartóban. Szemét egy percre se vette le a férfiról, miközben lassan, szinte már szerelmesen kifújta a füstöt a száján. Bemászott Winters mellé az ágyba. A férfi érezte a bőre puhaságát, hosszú haja a nyakát és mellkasát csiklandozta. 215


A lány finoman, mégis szenvedélyesen megcsókolta, kezét a feje mögé csúsztatva. A férfi érezte az ajkain csábítóan végigsikló nyelvet. A lány hozzásimult, medencéjét az övéhez illesztve. Érezte, hogy beáll a merevedés. A lány kezébe fogta a péniszét, és enyhén megszorította. Az immár sziklaszilárdan állt. Újabb szorítás következett, majd a lány megemelkedett, és mélyen magába fogadta a férfit. Winters varázslatos, fülledt meleget érzett, és szinte azonnal elélvezett. Megdöbbentette álomképének kézzelfogható érzékisége. Valahol legbelül egy hang óvatosságra intette, és figyelmeztette, milyen következményekkel járhat, ha szabadjára engedi fantáziáját. De ahogy ott hevert kimerültén, magányosan külvárosi otthonában, eltaszított magától minden félelmet, minden bűntudatot, és elmerült a kielégülés utáni alvás semmihez sem hasonlító nyugalmában.

Bölcsõ

216

9

K

valóságos intézménynek számított Key Westben. Hemingway kedvenc bálja sikerrel idomult bele a város széleskörű és gyors evolúciójába, mi több, egyenesen annak szimbólumává vált. Sok idősebb polgár kis híján szélhűdést kapott, amikor elköltözött régi helyéről, a centrumból, át az új kikötőt övező hatalmas bevásárlóközpontba. Azt azonban el kellett ismerniük, hogy a jó szellőzésű, hatalmas teremben, melynek igazi színpada mellé még remek akusztika is társult, a Tiffany-lámpákat, hosszú fapultokat, keskeny, a padlótól a mennyezetig érő tükröket és Key West utóbbi száz esztendejének emléktárgyait ízlésesen helyezték el megint, visszaadva a bár régi hangulatát. Az is tökéletesen illett a képbe, hogy valahányszor viszszatért szülővárosába, Angié Leatherwood föllépett a Kétbalkezes Joe-ban. A tulajdonos, egy áttelepült, ötvenéves New York-i, bizonyos Tony Palazzo először Troy unszolására tett egy próbát vele, még tizenkilenc esztendős korában. Öt percig hallgatta, aztán szavait erőteljes gesztusokkal kísérve fölkiáltott: - Nem elég, hogy beállítasz nekem ide egy gyönyörű, fekete lánnyal, akitől a férfinépnek még a lélegzete is eláll, de ráadásul a hangja is olyan, mint egy pacsirtának. Mamma mia! Igazságtalan az élet. A lányom, Carla ölni tudna egy ilyen hangért.

217

ÉTBALKEZES JOE


Tony Angié legnagyobb rajongója lett, és ahol tudta, önzetlenül segítette a karrierjét. A lány ezt sosem felejtette el neki, ezért lépett föl mindig a Kétbalkezes Joe-ban, ha hazaérkezett. Ő már csak ilyen volt. Troy asztala az első sorban állt, középen, körülbelül háromméternyire a színpad szélétől. Nickkel együtt már ott is ült a kis kerek asztalnál, és épp végeztek az első pohár itallal, amikor Carol megérkezett, öt perccel fél tizenegy előtt. Elnézést kért, és valamit arról morgott, mennyivel könnyebb leparkolni Szibériában. Amint leült melléjük, Nick előhúzta a fotókkal teli borítékot, majd mindketten közölték az újságírónővel, hogy a képeket fantasztikusnak találják. Nick kérdezősködni kezdett a fotókról, míg Troy kerített egy pincért. Nick és Carol már fülig merültek a társalgásba a résben rejtőző tárgyakról, mikor az újabb italok megérkeztek. A férfi épp megemlítette, az egyik alakzat feltűnően hasonlít egy mai rakétára. Tíz óra harmincöt volt. A világítás hunyorogni kezdett, jelezve a műsor kezdetét. Angié Leatherwood maga volt a tökéletes előadó. Mint a legnevesebbek általában, ő sem felejtette el soha, hogy a közönség fizető vendég, nekik köszönheti a róla kialakult képet, a személyét körüllengő rejtelmességet. Az új lemez címadó számával kezdte: „Memories of Enchanting Nights”, aztán egy Whitney Houston-egyveleget adott elő, mintegy emlékeztetőként, hisz az ő csodás tehetsége ébresztett Angieben is vágyat az éneklésre. Aztán bemutatta sokoldalúságát, négy különböző ritmusú dalt elegyítve, egy jamaicai reggae-t, egy szelíd balladát első albumáról, a Lőve Lettersről, egy régi Supremes-slágert, a „Where Did Our Love Go?”-t, remekül imitálva Diana Ross stílusát, és végül egy erősen érzelmes, lendületes himnuszt, melyet apjának ajánlott: „The Mán with Vision”. Dörgő taps fogadta minden szám végét. Kétbalkezes Joe bárja tele volt, a harminc méter hosszú teremben még szabad állóhely sem igen akadt. Hét hatalmas videoernyő közvetítette Angié képét a helyiség legtávolabbi sarkába is, ahonnan a színpadig el se láttak. Ez az ő közönsége volt, valamennyien a barátai. Néhányszor Angié egészen zavarba jött, mikor a taps és a bravózás csak nem akart abbamaradni. Troyék asztalánál nem sok szó hangzott el a műsor alatt. Bölcsõ

218

Legfeljebb a kedvenc számaiknál tettek egy-egy megjegyzést (Carolé például Whitney Houston dala, a „The Greatest Lőve of All” volt), beszélgetni azonban nem beszélgettek. Az utolsó előtti számot („Let Me Take Care of You, Baby”) a „legkedvesebb barátjának” ajánlotta (Nick az asztal alatt bokán rúgta Troyt), és koncertjét végül a Love Letters legnépszerűbb dalával fejezte be. A közönség állva tapsolt, és hangosan kiabálva követelte a ráadást. Nick fölemelkedve a székről észrevette, a két erős ital kissé már a fejébe szállt, és egyébként is furcsa, érzelmes hangulat szállta meg, valószínűleg - noha ez nem tudatosult benne - az Angié által énekelt szerelmes dalok hatására. Az énekesnő visszatért a színpadra. Amikor az ováció alábbhagyott, lágy, simogató hangon megszólalt: - Mindannyian tudják, Key West különleges hely nekem. Itt nőttem föl, itt jártam iskolába. A legtöbb emlékem ehhez a városhoz fűz. - Szünetet tartott, szeme a közönséget pásztázta. - Sok dal kelt életre bennem emlékeket, és az őket kísérő érzéseket. De valamennyi közül a kedvencem a Macskák című musical legismertebb betétje. Nos, Key West, ezt neked éneklem. Elszórt taps fogadta, mikor a szintetizátorok elkezdték játszani a „Memories” bevezető részét. A közönség állva hallgatta tiszta, szárnyaló hangját. Ahogy belekezdett a dalba, Nick gondolatban 1984-be repült vissza, a washingtoni Kennedy Kulturális Központba, ahol apjával és anyjával először látta a Macskákat színpadon. Ekkor tért haza első ízben, megmagyarázni, miért is nem ment vissza a Harvardra a Floridában töltött tavaszi szünet után. Bárhogy próbálta azonban, csak nem volt képes belekezdeni a történetbe csalódott apja és összetört szívű anyja előtt. Annyit tudott csak mondani: „Egy nő miatt...”, aztán elhallgatott megint. Szomorú volt a találkozás. Falls Churchben jártakor fedezték föl, majd távolították el apja vastagbeléből az első rosszindulatú polipokat. Az orvosok optimistán nyilatkoztak, többévnyi nyugalmas életet jósoltak még neki, de kifejtették, hogy a vastagbélrák jóformán gyógyíthatatlan, és gyakran átterjed más szervekre is. Egy beszélgetés során hirtelen törékennyé vált apjával Nick megígérte, Miamiban befejezi a tanulmányait. Az idős férfinak ez azonban csupán csekély 219


vigaszt adott, hisz ő a Harvard egyenruhájában álmodta meg fiát. A Macskák Kennedy központbeli előadását Nick nemigen találta szórakoztatónak. A közepe felé elgondolkozott, a közönségnek vajon mekkora része ismerheti a forrásul szolgáló mű szerzőjét, T. S. Eliotot, a költőt, aki nemcsak bálványozta e házi négylábúakat, és örömét lelte viselkedésük megfigyelésében, de egyik versének első soraiban ezt írta: „Ha már kiterült az éj a város egén, mint az elkábított beteg a műtőn...10 De mikor az öreg nősténymacska kisétált a színpad közepére, szépsége ráncokká olvadt szét, és belekezdett dalába életének „legszebb napjairól”, Nick is megrendült, mint bárki más a közönség soraiban. Soha meg nem értette, miért, de úgy érezte akkor, Monique énekel, öregkorában. És mikor a fájdalmasan tiszta szoprán a dal csúcspontjára ért, ő sírva fakadt ott, Washingtonban; némán könnyezett, gyorsan letörölgetve a szeméből kipergett cseppeket, nehogy szülei észrevegyék. - „Nézz rám... Kicsit érints meg némán... Maradj még, szelíd emlék... Színes, hajdani nyár...11 Angié hangja Kétbalkezes Joe-nál korántsem hatott rá olyan erővel, mint az a washingtoni szoprán. Az énekesnő mégis ugyanazzal az átéléssel adta elő a dalt, kifejezve annak minden szomorúságát, aki számára már lezárult az élet örömeinek korszaka. Nick szeme sarka megtelt könnyel, és egy csepp le is csordult az arcán. Carol a színpad rávetülő fényeiben látta a férfi arcán végigfutó könnycseppet, a sebezhetőségre nyíló ablakot, és maga is egészen megrendült. Első alkalommal mozdult meg benne valami, valami vonzódásféle ez iránt a távoli, magányos, de mégis furcsán attraktív férfi iránt. Ó, Carol, milyen más is lenne minden, ha egyszer életedben nem viselkednél olyan meggondolatlanul! Ha hagynád a férfinak, hogy neki is meglegyen a saját, külön pillanata a magányra, szenvedésre, gyengédségre, vagy akármit érezzen is; később, egy nyugodtabb időben aztán elbeszélgethetnétek róla. Az efféle pillanatok megosztása 10 11

T. S. Eliot: J. Alfréd. Prufrock szerelmes éneke (Kálnoky László fordítása) Romhányi József fordítása

Bölcsõ

220

erősítheti két ember közt a kapcsolatot. Neked azonban muszáj volt vállon veregetned Nicket még a dal vége előtt, mikor még tán maga sem jött rá, hogy könnyezik, és meg kellett törnöd elmélyültségét. Mint egy betolakodó. És ami még ennél is rosszabb, a férfi gúnyosnak látta a mosolyodat, nem rokonszenvezőnek, és akár egy megrémült teknőc, az est hátralevő részére visszahúzódott a páncéljába. Ezek után már bármilyen barátságos gesztust hazugságnak vett volna. Troy nem figyelt föl rá, mi zajlott le Carol és Nick között. Meglepődött hát, amikor az utolsó taps után megfordult, leült, és megpillantotta barátja ellenségesen meggörbített vállát. - Hát nem csodálatos volt, angyalkám? - kérdezte Caroltól. - Na és te, professzor? Először hallottad őt énekelni? Nick bólintott. - Remek volt - hagyta rá, de hangjában rosszindulat érződött. - Szomjas vagyok. Lehet itt valami italt kapni? Troy kissé megsértődött. - Bocsánat szegény fejemnek! - mondta. - Sajnálom, hogy a műsor ilyen sokáig igénybe vett. - Megpróbált jelezni a pincérnek. - Ennek meg mi a baja, angyalkám? - fordult aztán Carolhoz. Az újságírónő vállat vont. Aztán, föl akarva vidítani a társaságot, Nick felé hajolt, és megveregette a férfi alkarját az asztalon. - Hé - szólt -, csak nem mérgesítő tablettákat vett be? Nick gyorsan visszahúzta a kezét, és valami érthetetlen választ mormolt. Elfordult, és meglátta az asztalukhoz közeledő Angie-t. Automatikusan fölállt, mire Carol is, Troy is követte példáját. - Fantasztikus volt - gratulált az újságírónő, kicsit talán túl hangosan, amint Angié hallótávolságba ért. - Kösz... Helló! - lépett az énekesnő az asztalukhoz, és megfogta a széket, melyet Troy húzott elő neki. Pár pillanatig még nagylelkűen fogadta a mindenfelől érkező gratulációkat. Aztán leült, és elmosolyodott. - Maga csak Carol Dawson lehet - mondta könnyedén, az asztal fölött a riporternő felé hajolva. Angié élőben még gyönyörűbbnek hatott, mint a képe a lemezborítón. Bőrszíne inkább sötétbarna volt, mintsem fekete. Sminkje, a világos rózsaszín rúzst is beleértve, inkább 221


csak halványan asszisztált természetes szépségének. Fogai tökéletesek voltak, mosolygáskor szívesen ki is villantotta őket, figyelemfölkeltés céljából. Szépsége mögött azonban ott rejtőzött egy nő a maga teljességében. Egyetlen fénykép sem adhatta vissza a belőle áradó természetes melegséget. Azonnal muszáj volt megszeretni. - Maga pedig biztos Nick Williams - folytatta Angié, kezét Nick felé nyújtva. A férfi még mindig állt, feszengve, bizonytalanul, noha mindenki más letelepedett már. - Troy sokat mesélt magáról az utóbbi napokban; úgy érzem, mintha máris barátok lennénk. Azt állítja, maga minden arra érdemes könyvet elolvasott már. - Ez azért túlzás - felelte Nick, de láthatóan megörült annak, hogy a nő fölismerte. Kissé ellazulni látszott, és végre leült. Újabb megjegyzésre nyitotta a száját, de Carol a szavába vágott. - Saját maga írta azt a gyönyörű dalt a vak emberről? - kérdezte, pedig Angié még el sem helyezkedhetett rendesen a széken. - Én nagyon személyesnek éreztem. - Igen - felelte Angié kedvesen; csöppet sem látszott rajta, hogy Carol agresszív viselkedése dühítené. - A legtöbb dalt másoktól veszem át, de néha magam is írok egyet. Ha valami megihlet. - Röviden Troyra mosolygott, aztán folytatta. Apám bámulatos, szeretettel teli ember volt, születésétől fogva vak, mégis, különösmód tökéletesen megértette a világot. Az ő türelme és irányítása nélkül valószínűleg sose merek elkezdeni énekelni. Tudja, gyermekkoromban túl gátlásos voltam, túl lámpalázas. Apám azonban mindannyiunkat meggyőzött arról, hogy különleges képességekkel rendelkezünk. Elmondta, Isten minden embernek ad valamit, ami egyedül csak benne van meg, s az élet egyik legnagyobb öröme ennek a tehetségünknek a felfedezése és kifejlesztése. - És azt a másik dalt, a „Let Me Take Care of You, Baby”-t, tényleg Troynak írta? - bökte ki Nick, mikor Angié még be sem fejezte előző mondatát. Ezzel tönkretette azt a bensőséges hangulatot, amit a nő apja szeretetteljes bemutatásával keltett. Nick a széke peremére húzódott, és valami okból nagyon izgatottnak, nyugtalannak tűnt. Troy Bölcsõ

222

ismét elgondolkozott, vajon mi zajlott le közte és Carol közt, mi tette barátját ilyen feszültté. Angié Troyra pillantott. - Azt hiszem - szólt vágyakozó mosollyal -, bár eredetileg csupán egy játékos kis számnak szántam, könnyed kommentárnak a szerelmi játékokról. - Egy pillanatra elhallgatott. - De nagyon is valós problémáról szól. Néha nehéz egy sikeres nő élete. Sok mindenbe... - Ámen, ámen - vágott közbe Carol, nem törődve azzal, hogy Angié még korántsem fejezte be mondanivalóját. Carol kedvenc témája volt ez, így természetesen megragadta az alkalmat. - A legtöbb férfi nem bírja elviselni, ha egy nő a legcsekélyebb mértékben is sikeres, és reflektorfénybe kerül. - Egyenesen Nickre szegezte tekintetét, és úgy folytatta. Még most, 1994-ben is léteznek íratlan szabályok, amiket követni kell. Ha tartós kapcsolatot akar a nő egy férfival, három dolgot nem szabad csinálnia: tudtára adni, hogy okosabb, mint ő, elsőként szexuális ajánlatot tenni, és, ez a legfontosabb, több pénzt keresni nála. Ezeken a területeken a legtörékenyebb egy férfi önérzete. És ha azt aláássuk, még ha csupán tréfálkozva is, mindennek vége. - Úgy hallom, maga igazi szakértő - felelte Nick gúnyosan. Csak úgy sugárzott belőle az ellenségesség. Vajon fölmerült valaha is az egyenjogúsodott nőkben, hogy a férfiakat nem a képességeik riasztják meg, hanem az a mód, ahogy ezt előadják? A kapcsolatoknak nem az árt meg, amit az életben elérnek. Az ismeretségi körömhöz tartozó legtöbb ambiciózus, agresszív nő - ekkor egyenesen Carolra nézett mindent megtesz azért, hogy férfiakhoz fűződő minden viszonyát egyfajta versengéssé változtassa. Egy pillanatra sem érezheti mellettük a férfi a patriarchális társadalom illúzióját. Mintha szándékosan kasztrálni akarnák őket... - Na tessék - csapott le Carol diadalmasan. Könyökkel oldalba bökte Angie-t, aki ugyan mosolygott még, de lassan teljesen zavarba ejtette a társalgásból kiérezhető gyűlölet. - Ez a bűvös szó. Valahányszor egy nő vitatkozni próbál, és nem fogad el egyből valami eredendő férfiigazságot, máris ráfogják, hogy biztos legszívesebben kasztrálná a világ öszszes hímjét... 223


- Elég legyen már! - szólt közbe Troy határozottan, a fejét csóválva. - Ideje témát váltani. Azt hittem, legalább egyetlen estére képesek megbékélni egymással, de így nem fog menni. - A gond az - folytatta Carol, immár Angié felé fordulva, és figyelmen kívül hagyva Troy kérését -, hogy a férfiak félnek. A nyugati világban gyakorolt kényuralmukat veszélyeztetik ugyanis azok a nők, akik nem akarnak csupán mezítlábas csecsemőgyárak lenni. Amikor a Stanfordon tanultam... Elhallgatott és megfordult, mert hallotta, hogy egy szék a padlót karcolva odébb csúszik. - Ne vegye sértésnek, Miss Leatherwood - állt föl Nick, kezébe fogva a széket -, de most el kell mennem. Nagyon élveztem a műsorát, és nem venném a lelkemre, ha miattam elromlana ez a gyönyörű este. Továbbra is sok sikert kívánok, és remélem, egyszer meglátogat minket a hajónkon is. Troyhoz fordult. - Reggel nyolckor találkozunk a kikötőben. Végül Carolra pillantott. - Magával is, ha még mindig menni akar. Mesélhet nekünk a stanfordi idiótákról kint az öböl közepén. Nick nem várt választ. Fölkapta a borítékot, és a tömegen át a kijárat felé indult. Az ajtóhoz közeledve meghallott egy hangot: - Nick! Ó, Nick! Ide! - Julianne volt az, egy közeli, poharakkal és hamutartókkal teli asztaltól integetett neki. Őt, Corinne-t és Lindát legalább fél tucat férfi fogta gyűrűbe, de Julianne most félrehessegette őket, és előhúzott egy üres széket. Nick odasétált.

Harminc perccel később alaposan elázott már. Julianne lábának időnkénti érintései, Corinne hatalmas melleinek látványa (most ugyan lefedte őket, de a férfi jól emlékezett még a délutáni játékra), valamint a cigarettafüstön át Carolra vetett pillantások be is gerjesztették rendesen. Az isten verje meg, Williams! - gondolta, még mikor leült Julianne-ék közé. - Már megint elszúrtad. Itt volt a tökéletes alkalom, hogy levedd a lábáról. Ki tudja, meddig juthattatok volna. Fél órával később azonban már csak Aiszóposz rókájáéhoz hasonló gondolatok jártak a fejében. Úgyis túl agresszív Bölcsõ

224

nekem. Híres. Erőszakos. Túl kemény dió. Az ágyban meg biztos jéghideg. Veszedelmes boszorka. Azért csak nem vette le róla a szemét. Az Angié műsorára behordott plusz székeket most eltisztították az útból, és kezdetét vette a tánc. Az est további részét egy lemezlovas vezényelte egy színpad melletti fülkéből; az emberek vagy vonaglani kezdtek a változatos ritmusú, legfrissebb slágerekre, vagy csak bámulták a nagy képernyőkön pergő videoklipeket, esetleg beszélgettek, hisz a zene nem szólt fülsiketítő hangerővel. Nick körül legtöbben a kikötőből jöttek. Mikor rövid időre elhallgatott a zene, és a férfi leküldött egy újabb gyors tequilát, Linda Quinlan odahajolt hozzá. - Ugyan már, Nick - mondta -, áruld el a titkotokat! Mit találtatok tegnap Troyjal? Semmi különöset - válaszolta Nick, visszaemlékezve egyezségükre, ugyanakkor meglepetten tapasztalva, hogy szívesen beszélne róla. - A pletyka mást mond - szólt közbe az egyik férfi az asztal mellett. - Mindenki tudja, hogy reggel elvittél valamit Amanda Winchesterhez. Na gyerünk, ki vele, mi volt az! Csak nem egy újabb, kincsekkel megrakott hajót találtatok? - Talán - felelte Nick, arcán részeg vigyorral -, meglehet. Megint erős ösztönzést érzett, hogy elővegye a fényképeket, és elmesélje a történetet, de uralkodott magán. - Nem beszélhetek róla - mindössze ennyit mondott. Abban a pillanatban két tagbaszakadt, rövid hajú, haditengerész-tiszti egyenruhát viselő fiatalember indult meg Nickék asztala felé a terem másik végéből. Egyikük sötét bőrű volt. Spanyolos. Határozottan, szinte már pimaszul közeledtek, és érkezésükre az asztalnál mindenki elhallgatott. A fehér hadnagy Julianne vállára tette a kezét. - Jól van, gyönyörűm - mondta merészen -, itt a haditengerészet. Mit szólnál hozzá, ha te meg a barátnőd - Corinne felé biccentett, mire Ramirez odalépett a lány mögé - eljönnétek velünk táncolni egyet? - Köszönjük, nem - mondta Julianne nagyon udvariasan, és még mosolygott is hozzá. Todd lenézett rá. Épp csak egy kicsit ingadozott, de a szeméből látni lehetett, hogy jó pár poháron túljutott már. 225


- Azt akarod mondani, inkább itt ültök ezekkel a helybéli tahókkal? Pedig a jövő admirálisaival rophatnátok egyet. Julianne érezte, a férfi szorítása erősödik a vállán. Végigpillantott az asztaltársaságon, megpróbált tudomást sem venni róla. Toddnak nem tetszett a visszautasítás. Levette a kezét Julianne válláról, és Corinne melleire mutatott. - Krisztusom, Ramirez, igazad volt! Ezek tényleg eszméletlenek. Nem szeretnél elveszni köztük? - A két hadnagy durván felröhögött. Corinne kínjában mocorogni kezdett. Linda Quinlan barátja fölkelt a székéről. Nicken kívül ő volt az egyetlen férfi az asztalnál, aki erőben fölvehette a versenyt Todd-dal és Ramirezzel. - Nézzétek, fiúk - kezdte józanul -, a hölgy igazán kedvesen mondott nemet. Semmi szükség őt vagy a barátait sértegetni... - Figyelj csak, Ramirez! - szakította félbe Todd. - Ez az alak azt állítja, mi sértegettünk valakit. Mióta sértés az, ha az ember megcsodálja egy nő csöcsét? - Magában kuncogni kezdett saját elmésségén. Ramirez jelzett, hogy menjenek, de Todd leintette. A részeg Nick egész este közel állt a kirobbanáshoz. - Tűnj el innen, seggfej! - szólalt meg most, halkan, de határozottan. Nyugodtan ült tovább Julianne mellett. - Kit hívtál seggfejnek, te buzifej? - vágott vissza dühödten Todd hadnagy. Ramirez felé fordult. - Attól tartok, muszáj lesz lecsavarnom ennek a pimasz fráternek a fejét. Nick azonban megelőzte. Gyorsan fölemelkedett, és iszonyú erővel Todd arcába vágott. Az ütéstől a férfi hátrazuhant, rá egy italokkal megrakott asztalra. Az asztal darabokra tört, és Todd a padlón landolt. Nick utánaindult, Ramirez azonban visszahúzta, és mikor a férfi válaszul megint meglendítette az öklét, egyszerűen lökött rajta egyet. Nick amúgy is bizonytalan lábai fölmondták a szolgálatot. Hátraesett, rá Julianne-re; egy újabb asztal borult föl. A terem másik végéből Carol, Angié és Troy látták az összetűzést, és a zűrzavar közepén fölismerték Nicket. - Húha! - szólt a fekete férfi, azzal fölugrott, és barátja segítségére sietett. Bölcsõ

226

Carol a sarkában loholt. Mikor odaértek, a klub két kidobóembere már akcióba lépett. Nick és Julianne tagjaikat szétválogatva tekergőztek a földön, és Todd is lassan föltápászkodott. A verekedés hevében a boríték kinyílt, és néhány fénykép kicsúszott belőle. Ramirez fölszedte őket a földről, és mivel az élénk színek fölkeltették érdeklődését, nézegetni kezdte a felvételeket. A legfölsőn tisztán látszott a hasadékban megbúvó, barna rakéta. - Hé - szólt oda a tántorgó Toddnak -, ezt nézd meg! Mi az ördög lehet? Carol azonnal közbelépett. Elsétált Ramirez mellett, kikapta a kezéből a borítékot meg a képeket, aztán, mielőtt a férfi bármit szólhatott volna, fölkiáltott: - Jaj, ne, Nick, én ezt nem hiszem el! Hogy tudod mindig így leinni magad? - Letérdelt Williams mellé, és szabad kezébe fogta a férfi fejét. - Ó, kedvesem - folytatta, miközben Nick hitetlenkedve bámulta őt -, hisz megígérted, hogy abbahagyod! A tömeg megkövültén figyelte, hogy Carol szájon csókolja a férfit - valójában persze csak azért, nehogy megszólaljon. Troy is csak bámult. - Troy! - kiáltotta Carol egy pillanattal később, miközben Nick igyekezett összeszedni magát. - Troy, hol vagy? Gyere, segíts! - Troy odasietett, és talpra rángatta Nicket. - Most szépen hazavisszük - jelentette be a nő a közönségnek. Troyjal megfogták a férfi egy-egy karját, és elindultak a bár ajtaja felé. Elhaladtak a tulajdonos mellett. Carol közölte vele, hogy másnap bejön, és rendezi a számlát. Aztán kicipelték Nicket az utcára. Ahogy lassan távolodtak a Kétbalkezes Joe-tól, Carol megfordult, és látta, az emberek egy része az ajtóig követte őket. Ramirez és Todd, utóbbi még mindig az arcát dörzsölgetve, legelöl álltak, arcukon zavart kifejezéssel. - Hová visszük, angyalkám? - kérdezte Troy, mikor hallótávolságon kívülre értek. - Azt se tudjuk, hol parkolt le. - Nem érdekes - válaszolta Carol -, csak tűnjünk el szem elől. A hármas esetlenül jobbra fordult, be abba a sikátorba, mely Az iguána éjszakáját játszó színház mögött húzódott. 227


Az előadás egy órája ért véget. A színház mögött balra volt egy kis beépítetlen telek. Carol megálljt parancsolt, szemben egy kisebb facsoporttal, és visszapillantott, vajon nem követik-e őket. Nagyot sóhajtott, és elengedte Nicket. Öntudatlanul a Ramireztől visszaszerzett borítékkal törölte le arcáról az izzadtságot. Nick már szinte teljesen magához tért. - Fogalmam se volt - mormolta Carolnak -, hogy így érez irántam. - Dehogy érzek - vágta rá a nő. Eltolta magától a férfi kezét, és behátrált az üres telekre. Nick nem fogta föl a helyzetet, és tovább ment utána. - Álljon meg! - kiáltott rá Carol mérgesen. - Álljon meg, maga részeg disznó! Megpróbálta a karját előrenyújtva visszatartani, de a férfi meg se torpant. Mielőtt Troy megmozdulhatott volna, Carol a szabad kezével jól arcon csapta Nicket. A férfi megdöbbenésében elvesztette lába alól a talajt, és orra bukott a fűben. Carol még mindig füstölögve letérdelt mellé, és átfordította. - Soha, soha ne próbáljon meg erőszakoskodni velem! - ordította. - Semmiféle körülmények között! - A borítékot Nick hasára dobta, és gyorsan fölegyenesedett. Troyra nézett, undorral megcsóválta a fejét, és elsietett a sikátorban.

Bölcsõ

228

Összeszerelés és teszt

A

keresősugara alatt olyannak látszanak, mint parányi, összetekert rugók, a végükön kis farokkal. Mikor aztán vízbe vagy más folyadékba kerülnek, megnyúlnak, és szempillaszerű, alig néhány ángström hosszúságú kinövések jelennek meg a farkon, mozgékonyságot biztosítva számukra. Több milliónyi fér be belőlük egyetlen csepp vízbe, és egy lézerberendezés állandó megfigyelés alatt tartja őket, számlálgatva, válogatva. Mikor a számlálással végzett, a szétválasztott folyadék kisebbik részét kiszippantják a fémtartályból, s egy csatornán keresztül egy újabb folyadékba kerül be. Ez smaragdzöld színű, és egy palackforma, csőrös pohár tartalmazza. A kis rugók kinyújtóznak, és szétszóródva vándorolni kezdenek az edényben. Külső szerkezetek időről időre megkeverik a zöld folyadékot, a poháron belül pedig parányi érzékelők regisztrálják a hőmérsékletet, nyomást, valamint az elegy pontos kémiai és elektromos tulajdonságait. Néhány paramétert nem találnak abszolút tökéletesnek. Apró szelep nyílik meg a pohár fenekén, és új anyag lövell be a zöld oldatba. Folyamatos mérések figyelik az adalék eloszlását. Az oldat végre tökéletes, egyensúlyi állapotba kerül. Minden készen áll. Fölülről több ezer apró golyócska hullik bele az edénybe. Néhányuk a felszínen marad, de legtöbbjük különböző mélységekbe süllyed. Mindegyik Z ELEKTRONMIKROSZKÓP

Bölcsõ

230

golyócskában bonyolult mérnöki munka rejtőzik, bámulatosan miniatürizált változatban. Külső felszínüket érzékelők borítják, melyek most a környező folyadékban rugók után kutatnak. A szenzorokhoz csatlakozó nagyfrekvenciájú adó fölveszi velük a kapcsolatot, és közelebb csalogatja őket. Hamarosan ezrével veszik körül a golyócskákat. Most a rugókat a szivacsos felszínen megbúvó, apró szerkezetek begyűjtik, és tartályokba rakodják, melyeket aztán belőnek a golyó központi üregébe. Ott egyetlen fekete, alaktalan folt vár, külsejét folyton változtatva; áttetsző anyaga ismeretlen ingerek hatására áramlik ide-oda. A foltot sárga szirup veszi körül, kitöltve az üreg többi részét. Az első rugó kicsusszan tartályából, rögtön keresni kezdi a foltot, majd megtalálva beléhatol. Egy pillanatig még látni, ahogy a központ felé halad. Aztán mindössze néhány milliszekundum alatt alkotórészeire bomlik, megsemmisül. Újabb rugók érkeznek az üregbe szabályos időközönként, és a behatolás után mind megpróbál elérni valami különleges pontot. Végre egyikük sikerrel jár, és a folt színe élénkvörösre vált. A szivacsos külső rétegből gyorsan enzimek érkeznek a sárga szirupba, kissé zöldre változtatva azt. A megmaradt rugók eltűnnek, láthatóan a golyócska anyagába oldódnak bele. Kisvártatva az egész építmény nyúlni kezd, és miniatűr meghajtószerkezetet bocsát ki a smaragdzöld folyadékba. Gondosan elkerülve a veszedelmesebb helyeket csatlakozik a megtermékenyült golyók sorához, melyek egyenként haladnak át egy áttetsző hártyán a pohár aljában. A golyócskákkal teli folyadék végigáramlik egy keskeny csövön, és végül egy félig zárt tartályba ér, melynek mérete nagyjából az előbbi edényéhez hasonló. Ebben az áttetsző üvegben egy gépi, kanálszerű tárgy merül el időnként, kihalászva a gömböcskéket. Fölemeli és megmártja őket az üvegbe zárt nehéz gázban. A golyócskák pillanatokon belül fölnyílnak, héjuk föloldódik, és csupán a sárgás szirupban úszkáló vörös foltok maradnak a tartályban. A szirup lassan növekedni kezd, betölti az üveget az átáramló folyadék fölött, míg végül a vörös foltok közti összes teret elfoglalja. Mikor a smaragdzöld oldat sugara 231


elvékonyodik, majd teljesen eltűnik, a szirup zselészerű anyaggá szilárdul, és elzárja a folyadék korábbi be- és kiáramló nyílását. Az üvegben több ezer vörös folt ágyazódott be a sárgászöld kocsonyába. Rajtuk semmiféle változás nem figyelhető meg. Telik az idő. Az üvegben abbamarad minden aktivitás. Néha gépszondák ereszkednek bele a korábbi nyílásokon át az anyagba, annak stabilitását méricskélve. Végül az üveget eltávolítja helyéről egy targoncára emlékeztető robot. Futószalagra rakja, több tucat, másféle objektumokat (kék pálcikák, bíbor csillagok és vörös dobozok lebegnek bennük a sárgászöld zselében) tartalmazó tartállyal együtt, mely egy óriási, csaknem három centi átmérőjű, körkörös sütőbe szállítja őket. Itt az üvegeket vigyázva fölhevítik. A tartály anyaga szinte azonnal elpárolog. Ezt követően egy pár testetlen manipulátorkar hihetetlenül vékony, kötőszövetből álló burkot von a kocsonyatömbök köré. Kis idő múlva az egész egységet automata berendezések kihúzzák a-sütőből, és aranyszínű, többrétegű fémhártyába csomagolják, mely minden körülmények közt védelmet nyújt majd neki a környezetével szemben.

A hipergolikus hajtóanyagok elvegyülnek és azonnal belobbannak, tüzet okádva ki a rakéta fúvókáján. A karcsú jármű lassan emelkedni kezd, mindjobban fölgyorsul, míg végül elképesztő sebességgel száguld már. Mielőtt elérné röppályája csúcspontját, a rakétafokozat leválik a különös, paraboloid-forma rakományról, majd apró motorok gyulladnak be a repülő bumeráng alján. A pálya legmagasabb pontján az egész csomag hirtelen fölrobban, és látszólag semmivé foszlik. Darabkák százai hullanak azonban a bolygó felszíne felé, kavargó összevisszaságban. A közelebbi vizsgálat megmutatja, valamennyi, robbanásból visszamaradt törmelék aranyszínű, fémes tárgy, műanyag burokba csomagolva. A héjhoz apró, érzékelőkből és hajtóművekből álló egység csatlakozik, a leereszkedés során szükséges parányi irányváltoztatások végrehajtására. A műanyagtörmelékek különös hibridbolygóra hullanak; nyilvánvalóan mesterségesen állították elő, a sok, egymással Bölcsõ

232

éles ellentétben álló felszíni alakulatból, valamint a több tíz kilométeres magasságból is feltűnő felhőkombinációkból ítélve. Elszórtan különböző színű tavak helyezkednek el a tájban, de körülöttük éppúgy megtalálható sivatag és füves puszta, mint kopár hegyek és kanyonok. A bolygó mintegy egynegyedét összefüggő felhőtakaró borítja. A felhők emitt fehérek és gyapjasak, amott barnák és sűrűek. Némelyikük gyorsan mozog, épül, változik. Mások szinte állnak, mintha odaszögezték volna őket az égboltra. Az egyik műanyag tartály ködös, kék felhőrétegen át egy smaragd tengerbe hullik. Héja a felszínen marad, de az aranyszínű fémtárgy tíz métert süllyed, a fenékig. Egy-két napon át nem változik észrevehetően. Aztán a gömb tetején nyúlványszerűség kezd formálódni. Lassan növekszik, végül már olyannak tűnik, mint valami drágakő. Ekkor átalakuláson megy keresztül. A nyúlvány külső részén a kemény fémfelület megpuhul, és egyre inkább szerves hártyára kezd emlékeztetni. Bár egyelőre még vastag, anyaga sűrű, ám időnként kidudorodik, mintha belül nagy mozgolódás folyna. Végül egy vékony, fekete pálca, egyfajta szonda tör át a felszínen, és nyúlik ki a smaragdzöld óceánba. Aztán megjelenik egy második, egy harmadik, mind ugyanolyan, mint az első, csupán az oldalukon elhelyezkedő berendezések térnek el egymástól rendkívüli mértékben. Egyszer csak valami nagyobb test feszül neki a membránnak, egyszer, kétszer, és végül átszakítja. Micsoda különös szerkezet! Nagyjából öt centi hosszú, áramvonalas forma, melyet két, egymással összekötött, de különálló rész alkot. Az elülső kúpszerű, a hátsó pedig hosszú, karcsú, és vége csúccsá hegyesedik. Az orrából kimeredő három szondaszerűségen kívül a testből még négy összecsukható nyúlvány, illetve kar emelkedik ki, kettő-kettő a két alkotórész két oldalán. Odaúszik egy közeli víz alatti növényhez, karjait szorosan sima testéhez szorítva. Ott sokoldalú végtagjai kibomlanak, és megkezdődnek a vizsgálatok. Apró berendezések döbbenetes kavalkádja lepi el a növényt pár másodpercre, aztán a lény odébb úszik. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg minden elé kerülő növénynél. Végül aztán ráakad egyre, ami „tetszik neki”, ollói eltávolítják egyik nagyobb levelét. A 233


lény apróra összehajtogatja, és visszaindul vele az arany membrános tárgy felé. A különös gyűjtögetőhöz egy társ csatlakozik, önmaga pontos mása, valamint két kövér hal, sok-sok lábbal és karral. Ez utóbbi kettős eliramodik oldalra, és alakítgatni kezdik a tengerfeneket. Napok telnek el. A szondákkal rendelkező lények szünet nélkül dolgoznak, mind több és több különféle növényt és állatot hordva vissza bázisukra. A lábas halak eközben a rendelkezésre álló homokból, sziklákból, kagylókból és élő szervezetekből csaknem ezernyi apró, zárt, négyszögletes házacskát alakítanak ki a fenéken. Ők sem pihennek meg soha. Következő feladatuk valamennyi vörös foltot egyenként kihordani az arany bölcsőből új otthonaikba. Ha volna nálunk mikroszkóp, most láthatnánk, hogy a foltok belseje máris formálódni kezdett, egész testüknek lassan határozott, állandó alakot kölcsönözve. Csakhogy még mindig nagyon-nagyon aprók. Miután a vörös foltok és kocsonyás védőburkuk gondosan el lettek helyezve, a gyűjtögetők minden útjuk során megállnak mellettük, és ott hagyják zsákmányuk egy részét. Ugyanakkor a lábas halak, a négyszögletes házacskák tervezői és megépítői átlátszó, igluszerű kunyhók kialakításába fognak, egy másik faj embriói számára.

Egy évvel később holdfény esik a smaragdszínű tó felszínére. Több száz mohó, izgatott, tekergő nyak emelkedik ki a vízből, némelyik élénkkék, mások halványabbak. A fejek erre-arra forognak, s legalább két tucat különféle mélyedés és nyílás látható rajtuk. A nyakak hol ebbe az irányba nyújtóznak, hol abba. A néma kígyók keresnek valamit. A hold felől bizarr alakú hajó közeledik a vízen. A fiatal kígyók testéhez mérten hatalmas, ikertornyai két és fél méterre emelkednek ki a vízből, és körülbelül két méterre abból a négyszögletes, ötméteres oldalhosszúságú platformból, mely a jármű alját képezi. Ennek felső része egyenetlen, hullámos, kráterekkel borított. Az alkotmány könnyedén úszik a vízen. Amikor a hajó a kígyók közé ér, megáll. A lények két csoportra oszlanak nyakuk színe szerint, aztán rendezetten Bölcsõ

234

fölsorakoznak a jármű két oldalán. A hajóból zene csendül, egyetlen h-hang, fuvoláéra emlékeztető. Gyorsan megismétlik a kétoldalt sorakozó lények. Aztán egy második hang szólal meg, szintén fuvolaszerű, és a jelenet megismétlődik. Órákon át folyik a zeneóra, végül már egész akkordokat váltogatnak. Végül a kígyók kifogynak a szuszból. A gyakorlat a királyi, kék nyakú kígyók zenekarának hangversenyével fejeződne be, de a próbálkozás fájdalmas kakofóniába fullad. Bent a hajóban minden hangjegyet, minden mozdulatot, a fiatal lények minden válaszát gondosan megfigyelik és följegyzik. A jármű zseniális szerkezete az eredeti bölcső kulcsfontosságú irányítóegységein alapul. Bár az aranyszínű fémburok darabkái (csakúgy, mint a hosszú, fekete pálcák és a kövér, lábas halak alkatrészei) is megtalálhatók a hajót vezérlő számítógépben, a felépítmény jelentősebb részét mégis a smaragdzöld tó fenekén talált, szerves és szervetlen anyagok alkotják. A hajó igazi énektanár, szinte tökéletes szintetizátor, ugyanakkor olyan mikroprocesszorokkal fölszerelve, melyek nem csupán tárolják a tanítványok minden válaszát, de szoftverük lehetővé teszi a tanítási módszerek kísérletező váltogatását. Ez az igen fejlett robot azonban, melyet a kígyózigóták köré csomagolt mesterséges intelligencia szinte kizárólag a leszállóhely környékén talált kémiai anyagokból alkotott meg, maga is megfigyelés alatt áll, a távoli kezelőszemélyzet által. A teszt egyelőre kezdeti stádiumában tart, de biztatóan alakul. A zenetanárnak ez már a harmadik kifejlesztett változata. Ez tűnik a kígyózigótákat a Canthorra visszajuttató bölcső átváltozásaiban a leggyengébb láncszemnek. Az első rettenetes kudarcot vallott: az embriókból kifejlődtek ugyan a fiatal egyedek, ám a robot képtelen volt megtanítani őket az énekre és a párzási rituálé többi részére. A második már jobban sikerült: megismertette a kígyókkal az udvarlási szimfóniát, és meg is született a lények új generációja. Ők azonban már képtelenek voltak megtanítani utódaikat az énekükre. A Kolónia legjobb biomérnökei tanulmányozták a problémát. Miután a kígyók és más hasonló lények növekedésére vonatkozó, több kvadrillió bit adatot 235


átvizsgálták, különös kapcsolatra bukkantak a szülők által nyújtott dédelgetés és aközött, hogy a későbbiekben felnövő egyed maga képes lesz-e megtanítani saját utódait. A lények első hat hónapjáért felelősséggel tartozó mesterségesintelligencia-csomagot átdolgozták, egyfajta anyapótlékot is beleépítve. Ennek egyetlen feladata az volt, hogy bizonyos időközönként ölelje át, dédelgesse a kígyófiókákat. Az alrendszerek tesztje biztatóan zárult; ez az apró változtatás immár képessé tette a felnőtt kígyókat utódaik tanítására. A demonstráció több mint négy millicikluson át tart. A periódus végén példátlan sikerről számolhat be a kutatócsoport. Erős, kreatív természetű, csaknem huszonötezer példányt számláló kígyónemzetség tölti meg a mesterséges tó vizét. A jövőbeli szaporodásnak csupán az élettér szűkössége szabhat határt. A teszt túlélőit végül az Állatkertkomplexum egy másik körzetébe szállítják át, és a cantheri kígyók fölkerülnek a zigóta-hazatelepítésre kész fajok listájára.

Bölcsõ

236

Szombat

1

A

TELIHOLD a nyugodt óceán fölé emelkedik. Troy a sugarakat bámulja, amint megcsillannak a mozdulatlan vízfelszínen. Angié jelenik meg, és elé áll. Feszes, fehér, egyrészes fürdőruhát visel. Derékig ér neki a víz. Int a férfinak, és ő megindul befelé a nedves homokban. Mezítláb van, és ő is fehér fürdőnadrágot visel. A víz meglepően meleg. Angié énekelni kezd. Csodálatos hangja elborítja a férfit, amint közelebb húzódik hozzá. Összeölelkeznek és csókolózni kezdenek. Aztán a nő elhúzódik, de bátorítón a férfira mosolyog. Troy érzi, hogy erőt vesz rajta a vágy. Hirtelen szirénahang hasít az éjszakába, lerombolva a táj nyugalmát. A tenger rögtön nyugtalanná válik, a hullámok tetején fehér tarajok jelennek meg. Troy riadtan megfordul, és kinéz a partra. Semmi rendkívülit nem lát. Visszapillant az óceánra. Angié eltűnt. A távolban, a láthatáron mintha egy szökőár csúcsát látná. A sziréna ismét fölüvölt, és Troy a holdfényben megpillant egy nagy, alaktalan tárgyat lebegni egy közeli hullám hátán. Elindul felé. A szökőár tisztán kivehető már a távolban, s betölti a láthatár felét. A tárgy egy fölpuffadt test: fekete férfi vörös, ujjatlan pólóban és farmerben. A sziréna egyre hangosabban üvölt. Troy átfordítja a testet, és az arcába néz. A bátyja az, Jamie.

*** Bölcsõ

238

Troy Jefferson fölpattant az ágyban, szíve veszettül vert, agya kereste az utat az álmokból a valós világba. Valahol lakása falain túl sziréna vijjogott. A hangmagasság-változásból rögtön kitalálta, egy rendőr- vagy mentőautó húzhatott el az utcán. Megrázkódott, és kimászott az ágyból. A digitális óra 3.03-at mutatott. Troy kisétált a konyhába. A hűtőhöz lépett, és kitöltött magának egy pohár grépfrútlevet. Addig fülelt a távoli szirénára, míg hangja teljesen el nem halt a messzeségben. Akkor visszaindult a kisebbik hálószobába, ahol aludt. Az előtérben újabb szirénahang állította meg, még hangosabb, mint az előző. Egyenesen feléje közeledett. Néhány másodpercig szinte úgy tűnt, közvetlenül az ajtaja előtt szól, és ez élénken emlékezetébe idézett egy másik sziréna-bőgést, egy másik éjszakán. Szíve ismét meglódult. - Jamie - suttogta csak úgy maga elé -, Janiié. Miért kellett meghalnod? Troy még ennyi év után is tisztán maga előtt látta annak az estének az eseményeit. Egyetlen kép sem fakult semmit. Az elején még hárman voltak, Jamie, Troy és az anyjuk; csöndesen ültek a vacsorához terített asztalnál, és sült csirkét ettek krumplipürével. Jamie nemrég érkezett haza Gainesville-ből a tavaszi szünetre, és legalább egy órát töltött még evés előtt azzal, hogy tizenöt éves öccsének futballsztorikat mesélt, meg az egyetemi élet viszontagságairól. Troynak egész gyermekkorában Jamie volt a példaképe. A fiú jóképűségéhez, értelméhez még hihetetlen fizikai erő is társult. Ennek eredményeként másodéves korában futójátékosként bekerült a Floridai Aligátorok csapatába, és mindenki titkos esélyesnek tartotta rá, hogy a következő szezonban megkapja a sport-újságírók díját. Troynak nagyon hiányzott Jamie, amikor először elment az egyetemre, de az azóta eltelt tizennyolc hónapban hozzászokott a távollétéhez, s csupán szünidei hazalátogatásait várta nagyon. - No, öcskös - mondta Jamie, befejezve a vacsorát, és elmosolyodott -, veled meg mi lesz? Megint vége egy negyedévnek. Elég jók a jegyeid ahhoz, hogy űrhajós lehess? - Elmennek - felelte Troy, eltitkolva büszkeségét.

239


- A társadalomtudományokból kaptam csak négyes fölét, mert a tanárom szerint Amerika-ellenes álláspontra helyezkedtem a Panama-csatorna ügyében. - Azt hiszem, néha egy-egy négyes igazán becsúszhat - nevetett Jamie. Látszott rajta, mennyire érdekli öccse sorsa. - De lefogadom, Burford egyet sem kapott a kilencedik osztályban. Valahányszor Troy visszaidézte magában azt a végzetes estét, pontosan emlékezett Guion Burford, az első fekete bőrű amerikai űrhajós nevének említésére. Iszonyú fájdalmat jelentett számára, ha egyből arra gondolt, hogy tartotta karjaiban haldokló bátyját, ezért legtöbbször elsőként egy korábbi időpontot idézett fel, amikor Jamie még boldog volt, és élt. A halála előtti év nyarán, egy forró, párás, augusztus végi napon Jamie Jefferson harmadszor járult már az edzője elé, hogy kétnapos haladékot kérjen tőle. El akarta vinni Troyt megnézni az űrrepülőgép indítását. Az előző két alkalommal a férfi hevesen ellenkezett, mondván, fontos edzéseket nem szabad kihagyni, de kereken meg sem tagadta az engedélyt. - Maga ezt nem értheti meg, uram - mondta Jamie határozottan harmadik, és egyben utolsó megbeszélésük kezdetén. - A kisöcsémnek nincsen apja. Valóságos matematikai zseni, a pályaalkalmassági teszteken a lehető legjobb eredményeket produkálja. De szüksége van egy példaképre. Tudnia kell, hogy a sporton kívül másban is bizonyíthatnak a feketék. - Az edző végül is megadta Jamienek az engedélyt, de csak azért, mert érezte, a fiú mindenképpen elmenne. Megállás nélkül hajtott végig egész Floridán rozoga Chevrolet-jével, fölvette az öccsét Miamiban, aztán máris indultak vissza, észak felé, és csak négy órával később, Cocoa Beachnél tartottak pihenőt. Az éjszaka közepén értek oda. Jamie holtfáradtan leállította a kocsit egy hétemeletes üdülőépület mellett, a part leggyönyörűbb részén. - Jól van, öcskös - mondta -, próbálj egy kicsit aludni! Troy azonban le sem hunyta a szemét. Túlságosan izgatott volt, egyre a másnap estére tervezett start járt az eszében, az űrrepülőgép nyolcadik indítása, ráadásul éjszaka az első. Mindent elolvasott Burfordról, amit csak talált, és persze a Bölcsõ

240

legénység küldetéséről. Folyton arról fantáziáit, hogy a jövőben vannak, és ő, Troy Jefferson az az űrhajós, akit ki fognak lőni. Elvégre Burford maga az élő bizonyíték rá, a dolog lehetséges, fekete ember is följuthat a társadalmi ranglétra legfölső fokára, népszerű hőssé válhat, az egész csupán intelligencia, személyiség és munkakedv kérdése. Napfelkeltekor Troy kimászott a kocsiból, és lesétált a közeli strandra. Nagy csönd volt. Rajta kívül csak néhány járókelő és kocogó járt arra, eltekintve azoktól a fura kis homoki rákoktól, amiknek pici pálcikákon forgott a szeme ide-oda, és oldalazva szaladgáltak. Északon látott néhányat a legénység nélküli rakéták kilövőhelyei közül, a Cape Canaveral-i Légierőbázison, de lelki szemei előtt az űrrepülőgép magasodott rajtuk. Elgondolkodott, vajon Burford mit csinálhat ebben a pillanatban. Mit evett reggelire? A családjával van, vagy űrhajóstársaival? Jamie dél körül ébredt föl, és a délutánt együtt töltötték el a parton, nevetve, a hullámverésben játszadozva. Aztán vettek pár hamburgert, és nekiindultak a hátralevő félórányi útnak a Kennedy Űrközpont felé. Jamie addig győzködött egy megszállott Aligátor-szurkoló, Melboume-ben élő űrkutatási szakembert, míg szerzett két belépőt a VIP-megfigyelőhelyre. Nem sokkal alkonyat előtt értek oda. Hat kilométernyire tőlük várakozott a kilövésre kész, lenyűgöző járműegyüttes, mely az óriási, narancssárga üzemanyagtankból, a ráerősített visszatérőegységből és kétoldalt egy-egy szilárd hajtóanyagú segédrakétából állt. Megkezdődött a visszaszámlálás. Troy soha nem élt még át nagyobb élményt, mint amikor azon az estén az űrrepülőgépet fölszállni látta. A hangszórókból áradó visszaszámlálást hallgatva minden félelemtől mentesen, mohón és várakozva figyelt. Csak amikor a hajtóművek begyulladtak, vörös-arany ragyogással és vastagon kavargó fehér füstfelhőkkel töltve be a floridai eget, akkor ijedt meg egy kicsit. Később aztán a hosszú, karcsú lángnyelveket meglovagló, lassan, méltóságteljesen fölemelkedő, hatalmas űrhajó látványa és a megmagyarázhatatlan, apró durranásokkal teli, döbbenetes, állandó dübörgés (melynek oka természetesen az volt, hogy hat kilométerről a rakéták beindításának hangja körülbelül húsz másodperccel később ért a fülébe, mint szemébe a kép) 241


együtt már igazán libabőrössé tette. Szemébe könnyek szöktek, egész teste bizsergett. Több mint egy percig tartott nála ez az érzelmi túltöltöttség. Bátyja, Jamie mellett állt, szorosan fogva a kezét, háta lassan ívbe hajlott, ahogy mind magasabbra és magasabbra követte a lángot tekintetével. Végül az utolsó szikra is kialudt feje fölött, az éjszakai égen. A start után ismét a kocsiban aludtak. Jamie aztán reggel kirakta Troyt az orlandói buszpályaudvaron, és visszaindult Gainesville-be, a futballedzésére. A fiatal Troy egészen új embernek érezte magát, mintha az élmény átformálta volna tudatát. A következő héten minden hírt meghallgatott a repülésről. Burford az ő hőse volt, az új bálványa. Két negyedéven át szinte beletemetkezett a tanulnivalóba. Volt már célja. Elhatározta, űrhajós lesz. Mit-sem sejtett még arról, hogy alig hét hónappal később, egy márciusi estén újabb meghatározó élmény éri, ezúttal azonban rettenetes és mélységesen megrázó, teljességgel kitörölve tudatából az űrrepülőgép startjakor érzett örömet. Azon a bizonyos estén Jamie nyolc óra körül megállt az öccse ajtajában, mielőtt elindult volna. - Átmegyek Mariához, öcskös - szólt. - Talán elmegyünk egy moziba. Maria Alvarez tizennyolc éves volt, de még mindig csak másodikos gimnazista. Több éve együtt járt már Jamie-vel. Little Havanában lakott kubai családjával és nyolc testvérével. Troy megölelte a bátyját. - Örülök, hogy itt vagy, Jamie. Annyi mindent meg akarok mutatni neked! A suliban csináltam egy fejhallgatót... - Mindent látni akarok - vágott a szavába Jamie. - Mindjárt holnap reggel. Most ne maradj fönn soká! Az űrhajósoknak rengeteget kell aludniuk, hogy mindig éberek legyenek. - Elmosolyodott, és kisétált Troy szobájából. Ekkor beszélt vele életében utoljára. Troy sosem emlékezett vissza pontosan, mi is ébresztette föl azon az éjszakán. Anyja hangos zokogása belevegyült a közeli szirénák ricsajába, felejthetetlen, rémisztő hangzavart okozva. Troy az ajtóhoz viharzott, aztán ki a kertbe; nem volt rajta más, csak a pizsamaalsója. A mentőautó szirénája egyre közelebbről szólt. Anyja a kapuhoz vezető ösvény végében Bölcsõ

242

állt, egy a ház előtti utcán, Jamie Chevrolet-je mellett heverő, sötét test fölé hajolva. Az asszonyt három rendőr és vagy fél tucat kíváncsi bámészkodó vette körül. - Valahogy - hallotta az egyik rendőr hangját, miközben pánikba esve próbálta kitalálni, mi történhetett - hazahajtott még a kocsijával. Hihetetlen, hisz annyi vért vesztett. Legalább négyszer lőtték hasba... Az anyja megint hangosabban kezdett jajveszékelni, és Troy abban a pillanatban megértette, mi történt, és fölismerte a hátán heverő testet. Kirázta a hideg, levegőért kapott, aztán térdre rogyott bátyja feje mellett. Jamie küszködve lélegzett. Szeme nyitva volt, de úgy tűnt, mintha a semmibe meredne. Troy a kezébe fogta bátyja fejét. Lenézett a hasára. Piros pólóját átitatta a vér, és még mindig folyamatosan csordogált kifelé, valamivel az ágyéka fölött. Elborította a farmerjét, a földet, mindent. Troy érezte, hogy elfullad, és öklendezni kezdett. Semmi sem jött föl. Forró könnyek öntötték el a szemét. - Valószínűleg egy bandaháború áldozatául esett, Mrs. Jefferson - duruzsolt tovább a rendőr. - Minden bizonnyal tévedésből. Hisz valamennyien jól tudjuk, Jamie nem barátkozott ilyen alakokkal. - Megérkeztek az újságírók. Fényképezőgépek vakui villantak. Még több sziréna közeledett. Jamie szeme elhomályosult. Lélegzésnek sem látszott rajta semmi jele. Troy a melléhez szorította bátyja fejét. Ösztönösen megértette, hogy meghalt. Zokogás tört föl belőle. - Nem - nyöszörögte. - Nem. Az én bátyám nem. Jamie nem. Ő sose bántott senkit. Valaki vigasztalni próbálta, vállon veregette. Troy hevesen lerázta magáról a kezeket. - Hagyjanak békén! - ordította szipogva. - A bátyám volt. Az egyetlen bátyám. - Pár pillanat múlva visszafektette Jamie fejét a földre. Aztán kétségbeesésében maga is mellé roskadt. Tíz évvel később, 1994 márciusának egyik reggelén, körülbelül fél négykor, Troy Jefferson otthon feküdt álmatlanul, magányosan a lakásában, eltelve annak a pillanatnak az iszonyú emlékével, amikor Jamie meghalt. Megint rátört a veszteség érzése. És ismét tisztán ráébredt, hogy kamaszkori 243


álmainak nagy része is meghalt akkor. Föladta továbbtanulási terveit, s többé már űrhajós sem akart lenni, mert mindez Jamie emlékéhez kötötte. Valahogy végigbukdácsolt a középiskolán a bátyja halálát követő három évben. Ehhez azonban anyjának, az iskolának és a városi elöljáróságnak minden erőfeszítésére szükség volt, mert ő legszívesebben soha többé be nem tette volna a lábát abba az épületbe. Amint leérettségizett, elhagyta Miamit. Vagyis inkább elmenekült. Elmenekült a történtek elől, és összetört álmai elől. Vagy két éven át ide-oda vándorolt Észak-Amerikában; fiatal, magányos, fekete férfi, megfosztva szeretettől, barátságtól; aki valamit keres, hogy betöltse vele a benne lakozó űrt. Végül elvetődtem Key Westbe - gondolta aztán ezen a márciusi hajnalon, és visszabújt az ágyába még egy-két órát aludni. - És valamiért letelepedtem itt. Talán már épp ideje volt. Vagy csak megtanultam, hogy az élet megy tovább. Valamiképp, bár a seb sosem gyógyult be teljesen, túltettem magam Jamie emlékén. És megtaláltam az elveszett Troyt. Legalábbis remélem. Hirtelen eszébe jutott az álom, amit olyan durván megszakított a sziréna hangja. Angié gyönyörű volt a holdfényben, a fehér fürdőruhájában. Akkor most intézzük el ezt a befejezetlen ügyet - nevetett magában, és Angié képére koncentrálva elaludt megint.

Bölcsõ

244

2

J

Ó REGGELT,

angyalkám! - fogadta Troy széles vigyorral a Florida Queenhez közeledő Carolt. - Kedve támadt pecázni? - Kiugrott a hajóról, aztán visszakiáltott Nicknek, aki hátul motoszkált valamivel, a vászontetős kormányállás mögött. - Megjött, professzor! Kimegyek a parkolóba, és behozom a cuccát. - Carol odaadta neki a kocsikulcsokat, és a férfi elindult a kikötőparancsnokság felé. Carol egy darabig a mólón járkált, aztán Nick végre előbújt. - Jöjjön le a hajóra! - mondta, meglehetősen mogorván, miközben egy súlyos csörlőláncot tisztogatott egy sötét rongydarabbal. Rémesen érezte magát. Szörnyű másnaposság tört rá. Még mindig az előző estén gondolkozott. Carol egy darabig nem szólt. Nick abbahagyta a lánc pucolását, és várt. - Nem is tudom, hogy mondjam el - kezdte a nő határozott, mégis kedves hangon -, de fontos lenne közölnöm, mielőtt még lemegyek. - Megköszörülte a torkát. - Nick - szánta el végre magát -, nem magával akarok merülni ma, hanem Troyjal. Nick kötekedőn pillantott rá. A tűző napon állt, a feje lüktetett. - De Troy... - kezdte. - Tudom, mit akar mondani - vágott a szavába Carol. - Neki nincs akkora tapasztalata, és ez veszélyesebbé teszi a merülést. - Egyenesen Nick szemébe nézett. - Ez engem nem érdekel. Nekem kettőnk helyett is elég tapasztalatom Arthur C. Clarke - Gentry Lee 245

van. De szeretnék Troyjal merülni. - Várt néhány másodpercig. - Ezek után, ha nem akarja... Most Nick vágott Carol szavába. - Jól van, jól van - mondta, és elfordult. Meglepődve tapasztalta, hogy sértődöttséget és haragot érez. Ez a nő még mindig dühös rám - mondta magában. - És én még azt hittem... Nick odébb sétált, vissza a kormányállás túloldalára, hogy befejezze a kis, bérelt teherdaru fölkészítését. A szerkezetet még az éjjel szerelték föl Troyjal. Mivel más útjaikon már többször használták, a munka egyszerű volt, nem akadt nagyobb probléma. Carol lemászott a fedélzetre, és a fotókról készült másolatait a kormány melletti pultra rakta. - Hol a szigony? - kiáltott hátra Nicknek. - Reggel eszembe jutott, hogy megnézném még egyszer. - Baj. alsó fiók, a navigációs berendezés alatt - érkezett a gyors, pontos válasz. Az újságírónő kivette a szürke táskát, kinyitotta, és előhúzta belőle az arany szigonyt. A hosszú, középső szakaszánál fogta meg. Valamiért olyan fura érzés bizsergett végig rajta. Visszarakta a tárgyat a táskába, aztán még egyszer előhúzta. Újra kitartotta a kezében. Valami még mindig nem stimmelt. Carol visszaemlékezett a pillanatra, amikor megragadta a nyelet a víz alatt, és ujjait most ismét lassan körülzárta körülötte. Ez az - mondta magában. - Vastagabb lett. Megforgatta a tárgyat a kezében. Mi bajom van nekem? - gondolta. - Elment az eszem? Már hogy lehetne vastagabb? Gondosan még egyszer megvizsgálta. Ezúttal úgy rémlett neki, mintha a villa fogai megnyúltak volna, és egyáltalán, az egész tárgy súlya megnőtt. te jó ég! Lehetséges volna? - döbbent meg. Elővette a magával hozott fotókat. A szigonyról valamennyit a víz alatt készítette. Mégis biztosra vette, a tárgy két tekintetben is megváltozott felfedezése óta. A nyél rúd-ja vastagabbnak tűnt, a villa fogai pedig hosszabbnak. - Nick! - szólalt meg hangosan. - Nick, ide tudna jönni? - Épp a közepén vagyok valaminek - jött a barátságtalan hangú válasz a kormányállás mögül. - Fontos? Bölcsõ

246

- Nem. Akarom mondani, igen - felelte Carol. - De várhat, míg lesz egy szabad perce. Az agya szélsebesen kombinált. Két lehetséges magyarázat van - gondolta végig logikusan. - Vagy megváltozott, vagy nem. Ha nem, akkor bennem van a hiba, mert én határozottan vastagabbnak érzem. De hogy változhatott volna meg? Vagy saját magától, vagy valaki más megváltoztatta. De ki? Nick? Hogy tudná ő...? Nick lépett oda hozzá. - Igen? - szólalt meg távolságtartó, csaknem rosszindulatú hangon. Láthatóan nem tetszett neki valami. Carol átadta neki a szigonyt. - Nos? - kérdezte mosolyogva, és várakozón figyelte a férfit. - Mi az, hogy nos? - kérdezett vissza az, teljesen megzavarodva, és korábbi szóváltásuk miatt még mindig mérgesen. - Nem veszi észre a különbséget? - folytatta Carol, a szigony felé bólintva. Nick fejjel lefelé fordította, ahogy az előbb a nőtől is látta. A napfény megcsillant az aranyszínű felszínen, és bántóan a szemébe tűzött. Pislogni kezdett. Aztán egyik kezéből a másikba vette a tárgyat, és több oldalról is jól megnézte. - Azt hiszem, nem értem - szólalt meg végre. - Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az izé valamiképp megváltozott? Maguk közé tartotta. - De igen - válaszolta az újságírónő. - Hát nem érzi? A közbülső rúd vastagabb, mint csütörtökön volt, és a villa fogai, vagy micsodái is megnyúltak egy kicsit. És nem gondolja, hogy az egész nehezebb lett? Nicket tovább kínozta a fejfájása. Carolról a szigonyra pillantott, aztán vissza a nőre. Amennyire meg tudta állapítani, a tárgy mit sem változott. - Nem, nem gondolom - mondta. - Szerintem olyan, mint volt. - Szerintem csak szeret ellentmondani - kötötte Carol az ebet a karóhoz, visszavéve a szigonyt a férfitól. - Tessék, nézze meg a képeket! Figyelje meg a villafogak arányát az egész rúdhoz viszonyítva, aztán nézze meg most élőben! Megváltozott. 247


Volt valami Carol magatartásában, ami szüntelenül idegesítette Nicket. A nő mindig úgy gondolta, neki van igaza, a többiek pedig csak tévedhetnek. - Ez nevetséges - vágta a szemébe Nick, szinte már üvöltve -, nekem meg fontosabb dolgom is van ennél. - Pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta. - Hogy az ördögbe változhatott volna meg? Az isten szerelmére, de hiszen fémből van! Mégis, mit képzel? Maga szerint nő? A francba! Megcsóválta a fejét, és sarkon fordult. Pár lépés után aztán visszanézett. - A képek különben sem megbízhatóak - mondta, immár nyugodtabb hangon. - A víz alatti felvételek mindig eltorzítják a tárgyakat... Troy közeledett, a kézikocsin Carol holmijait húzva. Már a másik kettő testhelyzetéből is, anélkül hogy a szavaikat hallotta volna, megállapíthatta, megint egymás torkának estek. - Ejnye-bejnye - mondta, mikor közelebb ért hát egy pillanatra sem hagyhatom magukat egyedül? Ma reggel mi a veszekedés tárgya, professzor? - Ez a te állítólagosán intelligens riporter barátnőd azt állítja - felelte Nick, szemét le nem véve Carolról, és atyáskodó hangon beszélve -, hogy a mi kis szigonyunk megváltoztatta az alakját. Gondolom, az éjszaka. A dolog mikéntjének magyarázatával persze egyelőre még adósom. Légy szíves, mivel nekem úgysem hisz, magyarázd el neki, a fénytörés vagy mi a csuda hogy torzítja el a víz alatti felvételeket! Carol könyörgőn fordult Troyhoz. - De hát megváltozott! Esküszöm. Tisztán emlékszem, milyennek éreztem először, és most más. Troy lepakolta a kézikocsit, épp az óceánteleszkópot cipelte át a Florida Queen fedélzetére. - Angyalkám - mondta, és megtorpant, szemrevételezve a szigonyt, amelyet a nő tartott maga elé két kézzel. - Azt nem tudom, megváltozott-e vagy sem, de egyvalamit mondhatok. Maga nagyon izgatott volt, amikor megtalálta, ráadásul a víz alatt. Ilyen körülmények közt még Bölcsõ

248

én sem bíznék a saját memóriámban, hogy vajon ugyanolyannak éreztem-e. Carol a két férfira pillantott. Már épp folytatta volna a vitát, de Nick hirtelen témát váltott. - Tudta, Mr. Jefferson, hogy a kliensünk, Miss Dawson az ön szolgálataira tart ma igényt a búvárkodásnál? Ugyanis nem hajlandó velem merülni. - Hangja keserűen csengett. Troy meglepetten nézett Carolra. - Ez igazán kedves, angyalkám - mondta csöndesen -, de tényleg Nick a szakértő. Én alig jutottam túl a kezdő stádiumon. - Tudom - felelte Carol mogorván, még mindig az előző társalgás eredménytelenségén bosszankodva. - De olyasvalakivel akarok merülni, akiben megbízom. Aki felelős emberként viselkedik. Eleget értek kettőnk helyett is a könnyűbúvárkodáshoz. Nick haragosan pillantott Carolra, aztán sarkon fordult, és otthagyta őket. Forrt benne a méreg. - Gyerünk, Jefferson! - szólt vissza. - Már úgyis megengedtem a méltóságos asszonynak, hogy kedve szerint legyen. Ez egyszer. Készítsük föl a hajót, aztán szereljük föl gyorsan a teleszkópját!

- Apám tízéves koromban vált el anyámtól - mesélte Carol Troynak. A nyugágyakban ültek, a hajó orrában. Miután átvették néhányszor a merülés szabályait, Carol megemlített valamit az első vitorlázóélményéről, amikor a hatodik születésnapját az apjával egy halászhajón töltötte, és ezzel hosszú beszélgetés vette kezdetét, kettőjük gyermekkoráról. Rettenetes volt a válás. - Visszaadta Troynak a kólásdobozt. Azt hiszem, maga bizonyos szempontból szerencsésebb volt, hisz egyáltalán nem is ismerte az apját. - Kétlem - felelte Troy komolyan. - Kiskorom óta boszszankodtam azon, hogy egyeseknek anyja is, apja is van. A bátyám, Jamie persze megpróbált segíteni, de azért mindent nem pótolhatott. Direkt úgy válogattam meg a barátaimat, hogy mindegyikükkel otthon együtt élt az apja. - Elnevette magát. - Emlékszem egy fekete srácra, Willie Adams volt a neve. Az apja otthon élt ugyan, de az egész 249


család ki nem állhatta. Idősebb férfi volt, hatvan felé járt akkoriban, és nem dolgozott. Csak ült a tornácon naphosszat a hintaszékében, és sört vedelt. Valahányszor átmentem Willie-ékhez játszani, találtam valami kifogást, amivel kiosonhattam kicsit hozzá, és leülhettem mellé. Willie ezt nem szerette, nem értette, miért hallgatom olyan szívesen az öreg szerinte dögunalmas, ezeréves sztorijait. Mr. Adams megjárta a koreai háborút, és szeretett mesélni a barátairól, a csatákról, és különösen az ottani nőkről, meg az ő állítólagos trükkjeikről. Egy szó, mint száz, mindig tudni lehetett, ha Mr. Adams belekezdeni készült valamelyik meséjébe. Olyankor maga elé meredt, mintha valami igen távoli tárgyra összpontosítana, és-azt mondta, inkább magának, mint bárki másnak: „Ki vele, izibe!” Aztán belekezdett a történetbe, de úgy, mintha egy könyvből idézne: „Visszavertük az észak-koreaiakat a Jaluig, és a zászlóaljparancsnokunk azt mondta, már csak idő kérdése, mikor adják meg magukat. Jól éreztük magunkat, arról beszélgettünk, mit csinálunk majd, ha hazajutunk az Államokba. És akkor megindult Kínából az a fene nagy sárga sereg...” Troy elhallgatott. Kibámult az óceánra. Carol könnyen maga elé képzelte mint kisfiút, amint a tornácon üldögél kínosan feszengő kis barátjával, Willie-vel, és egy öregember meséit hallgatja, aki reménytelenül elveszett a múltban, mégis, Troy számára apja helyett apját jelenti. A férfihoz hajolt, és megérintette a karját. - Szép így elképzelni - mondta. - Nem is tudja, menynyire boldoggá tehette azt az öregembert azzal, hogy meghallgatta a történeteit. A kormányállás vászonteteje mögött üldögélt egymagában Nick Williams egy harmadik nyugágyban. A Bovary-nét olvasta, közben hasztalanul próbált tudomást se venni a fejét hasogató macskajajról, és a fülébe jutó szófoszlányokról. Beprogramozta a navigációs berendezést, hogy automatikusan vigye vissza őket a csütörtöki merülés helyszínére, úgyhogy tennivalója nem igazán akadt. Szívesen elbeszélgetett volna Carollal és Troyjal, de a nővel lezajlott korábbi vitája miatt nem csatlakozhatott hozzájuk. Bölcsõ

250

Legegyszerűbb, ha tudomást sem vesz róluk. Különben még kiderül, hogy ő is csak egy az idióták közül. Egyébként a könyvet is élvezte. Azt a részt olvasta, amelyben Emma Bovary mindenestül beleveti magát a Rudolph Boulanger-val folytatott viszonyba. Maga előtt látta az asszonyt, ahogy kisurran a házból apró falujukban, és szinte repül a mezőkön át, kedvese karjaiba. A múltban többnyire, ha egy fekete hajú, gyönyörű hősnőről olvasott, automatikusan Monique-ot képzelte a helyébe. Érdekes módon azonban az olvasás közben szeme előtt megjelenő Emma Bovary Carol Dawsonnak volt szakasztott mása. Ráadásul ezen a reggelen több ízben is, amikor elmerült Flaubert Emma és Rudolph szenvedélyes szerelmét ecsetelő leírásaiban, magát képzelte a francia dzsentri-agglegény szerepébe. A hajót irányító automatikus navigációs berendezés egy egyszerű adóvevőből állt, valamint egy mikroprocesszorból. Az egész világot körbefogó szatellitlánc segítségével a processzor szoftvere hajszálpontosan megállapította a jármű helyzetét, aztán követte az előre beprogramozott kormányzóalgoritmus utasításait, egészen a kijelölt célig. Útközben a műholdakkal fönntartott kétoldalú kapcsolat szolgáltatta mindig a legfrissebb információkat. Amikor a Florida Queen egy kilométerre megközelítette a csütörtöki merülés helyét, a berendezés sípolni kezdett. Nick a műszerpulthoz lépett, és átkapcsolt kézi vezérlésre. Carol és Troy fölkeltek a székükből. - Ne feledje - mondta a nő -, a merülésünk elsődleges célja lefotózni és fölhozni azt a valamit, amit csütörtökön láttunk abban a lyukban. Ha utána elég időnk marad, visszamehetünk a sziklakiszögelléshez, ahol a szigonyt találtuk. Carol odasétált az óceánteleszkóphoz, és bekapcsolta a monitort. Alig egy-két méternyire állt Nicktől. Azóta nem váltottak egy szót sem, hogy elhagyták Key Westet. - Sok szerencsét! - mondta most a férfi csöndesen. Carol ránézett, hogy vajon komolyan gondolja-e, vagy megint gúnyolódik. Nem tudta megállapítani. - Köszönöm - felelte semleges hangon. 251


Troy Carol mellé lépett a monitornál. Az újságírónő kivette a fényképeket a borítékból, hogy segítségükkel megtalálhassák a pontos horgonyzóhelyet. Pár percig utasításokkal látta el Nicket a teleszkópon át látottak alapján, időről időre korrigálva a hajó útirányát. Végre az alattuk elterülő tengerfenék csaknem pontosan úgy festett, ahogy csütörtökön, amikor a kis kardszárnyú delfineket látták. De volt egy nagy különbség. - Hová tűnt a lyuk a zátonyban? - kérdezte Troy ártatlanul. - Nem igazán látom a monitoron. Carol szíve gyorsabban kezdett verni, miközben megpróbálta a képernyőn kirajzolódó domborzatot összevetni a fényképekkel. Hol az a rés? - kérdezte magában. - Nem tűnhetett el csak úgy egyszerűen. A hajó közben odébb sodródott a merülés helyétől, és Nick visszakormányozta. Ezúttal Troy kidobta a horgonyt. Carol még mindig nyomát sem látta a csütörtöki résnek. Nem értette. - Nick - szólalt meg végül -, segítene nekünk? Lent volt velem, együtt láttuk azt a lyukat. Lehet, hogy én és Troy eltévesztettük a helyet? Nick kilépett a kormányállás vászonteteje alól, és a monitorra bámult. A látvány őt is zavarba ejtette. De több más tereptárgy is mintha másképp nézett volna ki, mint a múltkor. - Én sem látom a lyukat - mondta -, de talán csak a megvilágítás teszi. Legutóbb délután jártunk itt, most pedig délelőtt tíz óra van. Troy Carolhoz fordult. - Talán mégis Nickkel kéne lemerülnie. Ő már járt ott, látta a rést, és a sziklakiszögellést is megtalálja. Én csupán a képeket láttam. - Nem - vágta rá gyorsan Carol. - Magával akarok merülni. Nicknek valószínűleg igaza van. A más megvilágítás miatt nem látjuk a rést. - Fölkapta a víz alatti fényképezőgépet, és a kormányállást megkerülve a hajó tatjába sétált. - Induljunk! - mondta. - Minden rendben lesz. Troy némán megvonta a vállát Nick felé, mintha csak azt mondaná: „Én megpróbáltam”, és az újságírónő után sietett. Bölcsõ

252

3

D

mondta Ramirez nagyon nagy bajba keveredhetünk! - Nem értem, hogyan - felelte Todd hadnagy. - Egyáltalán miért is kéne bárkinek is megtudnia? A rendszert végül is a haditengerészet építette ki, elsősorban a saját hajói részére. Épp csak mindenki más is használhatja. Annyit kell tennünk csupán, hogy fölütjük a gépnaplót, és az ő azonosítókódjukhoz kapcsolt összes adatot kiolvassuk belőle. Akkor megtudhatjuk, hol vannak. Nem nehéz. A saját hajóinkkal számtalanszor megcsináltuk már. - De aláírtunk egy egyezményt, miszerint a haditengerészet csak abszolút élet-halál kérdés esetén nyúlhat hozzá a magánregiszterekhez - ellenkezett Ramirez. - Egyszerűen nem törhetünk föl szatellitfájlokat csak azért, mert mi ketten azt hisszük, egy bizonyos hajó illegális úton jár. Ehhez a parancsnokság beleegyezése kell. - Nézd, Roberto - vitatkozott Todd hevesen -, mit gondolsz, ki adna nekünk erre engedélyt? Nincsenek nálunk a fotók. Csak a te állításod, hogy láttad őket. Nem. A saját szakállunkra kell dolgoznunk. Ha tévedtünk, soha senkinek nem kell megtudnia. De ha nem, elkapjuk azt a disznót, és mindketten hősök leszünk, akkor pedig senki nem húzhatja ránk a vizes lepedőt. Ramirez pár másodpercig hallgatott.

253

E RICHARD -


- Nem gondolod, hogy legalább Winters alezredest értesítenünk kellene? Végül is az egész Panther-ügynek ő a főparancsnoka. - Eszedbe ne jusson! - vágta rá gyorsan Todd hadnagy. - Hallottad őt tegnap a megbeszélésen. Azt hiszi, máris túlléptük a hatáskörünket. Semmit se szeretne jobban, mint beleszarni a renoménkba. Féltékeny ránk. - Látta, Ramirez még mindig nem döntött. - Mondok neked valamit - folytatta -, fölhívjuk őt, miután megtudtuk, hol az a hajó. Ramirez hadnagy a fejét rázta. - Az már nem számít. A hatáskörtúllépés akkor is áll. - A francba! - fakadt ki Todd elkeseredésében. - Mondd, mit csináljak, és én megteszem. Nélküled. Vállalok minden felelősséget. - Elhallgatott, és Ramirez szemébe nézett. - A rohadt életbe, én ezt nem értem! Szerintem nektek mexikóiaknak nincs vér a pucátokban. Te vagy az egyetlen, aki a saját szemeddel láttad a rakétát a fotón, de... Ramirez szeme összeszűkült. Hangja megkeményedett. - Ebből elég, Todd. Megszerezzük az adatokat. De ha balul üt ki a dolog, saját kezűleg tekerem ki a nyakad. - Tudtam, hogy végül megegyezünk - felelte Todd hadnagy, és mosolyogva követte Ramirezt a vezérlőpulthoz.

Winters alezredes még egy hatos kóláscsomagot rakott a jégre, aztán lecsukta a hűtőláda fedelét. - Valami mást? - kiáltott ki az ajtón feleségének és a fiának. - Mielőtt kiviszem a cuccot az autóba? - Nem, uram - érkezett a válasz a kocsibejáró felől. Az alezredes fölkapta a hűtőládát, és kicipelte a szúnyoghálós ajtón. - Fűű! - nyögte megkönnyebbülten, mikor berakta a nyitott csomagtartóba. - Egy tucat embernek elég lenne ennyi étel-ital. - Bárcsak velünk jönne, uram! - mondta Hap. - A legtöbb apa ott lesz. - Tudom, tudom - válaszolta Winters. - De anyád elkísér. Nekem pedig próbálnom kell még estére. - Sietve megölelte a fiát. - Különben is, Hap, megbeszéltük már egyszer. Újabban nem érzem jól magam az efféle egyházi összejöveteleken. Bölcsõ

254

Szerintem az igazi vallás Isten és az egyén közt nyilvánul meg. - Nem mindig gondolkoztál így - szólt közbe Betty az autó másik oldaláról. - Sőt, régen szeretted az egyházi piknikeket. Labdáztál, úsztál, és egész este együtt nevettünk. - Hangjába csipetnyi keserűség vegyült. - Gyere, Hap! - tette hozzá pillanatnyi szünet után. - Nem akarunk elkésni. Köszönd meg apádnak, hogy segített pakolni! - Kösz, apa. - Hap bemászott a kocsiba, és Winters becsukta az ajtót mögötte. Integettek egymásnak, amikor a Pontiac kihátrált a kocsibejáróról az utcára. Miközben elhajtottak, Winters agyán átfutott egy gondolat: Többet kéne foglalkoznom vele. Szüksége van rám. Ha nem törődöm vele, hamarosan túl késő lesz. Megfordult, és visszasétált a házba. A hűtőszekrénynél megállt, és kinyitotta az ajtót. Öntött magának egy pohár narancslevet. Ivás közben lustán körbepillantott a konyhában. Betty máris eltakarította a reggeli edényeket, berakta őket a mosogatógépbe. A pultot lesikálta. A reggeli újság gondosan összehajtogatva az asztalon hevert. A konyha tiszta volt, minden a helyén. Mint az életében. Az asszony irtózott mindenféle rendetlenségtől. Winters visszaemlékezett egy reggelre, mikor Hap még pelenkát hordott, és a virginiai Norfolkban éltek. A legényke kitartóan csépelte az asztalt, aztán a keze egyszer csak megcsúszott, és Betty csésze kávéja, valamint a tejszínes kancsó a földre repült. Mindkettő eltört, és elég szép disznóólát csinált a konyhából. Betty hirtelen abbahagyta az evést. Mire visszaült, a rántottája jéghidegre hűlt, de a balesetnek már a legkisebb nyoma sem látszott, se a padlón, se a szekrények alján, sőt, még a szemetesben sem (minden apró darabkát gondosan berakott a nejlon betétzsákba, aztán az egészet kivitte a kukába). A hűtőtől nem messze kis plakett lógott a falon, rajta egyszerű betűkkel ez állt: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen...12János 3:16”. Vernon Winters mindennap látta ezt a plakettet, de már vagy hónapok, sőt, talán évek óta nem olvasta el rajta a szöveget. 12

Károli Gáspár fordítása

255


Ezen a bizonyos szombat reggelen azonban egészen megrendítette. Betty Istenére gondolt, aki nagyon is emlékeztet az ő gyermekkori Istenére; csöndes, nyugodt, bölcs öregember, fönt üldögél valahol a mennyországban, mindent megfigyel és mindent tud, várja az imáinkat, hogy válaszolhasson rájuk. Annyira egyszerű, gyönyörű ez a kép. - Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy - szólalt meg, viszszaemlékezve a templomban százszor, ezerszer elmondott imádságra -, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is... És tőlem mit kívánsz, öreg? - gondolta Winters, és magát is megdöbbentette tiszteletlensége. - Nyolc éven át hagytál hányódni. Nem törődtél velem. Próbára tettél, mint Jóbot. Vagy talán büntetésnek szántad. A konyha-asztalhoz sétált, és leült. Megint belekortyolt a narancslébe. De elnyertem a bocsánatodat? Még nem tudom. Mindez idő alatt egyszer sem adtál nekem félreértelmezhetetlen jelet. Minden imádságom, minden könnyem ellenére sem. Egyszer ugyan - idézte emlékezetébe közvetlenül Líbia után, akkor talán... Visszaemlékezett arra a napra, amikor félálomban hevert a strandon, hanyatt fekve, lehunyt szemmel, egy nagy, kényelmes törülközőn. A távolból hallotta a hullámokat és a gyermekek hangját. Néha még Hapét vagy Bettyét is ki tudta venni közülük. A nyári nap melegen, nyugtatóan sütött. Egy fénysugár vetődött a szemhéjára. Kinyitotta a szemét. Nem látott sokat, mert elvakította a napfény, és valami fémes tárgyról még egyenesen rá is tükröződött. Kezével elernyőzte a szemét. Hosszú hajú, talán egy év körüli kislány állt fölötte, és őt bámulta. A csillogás a haját összefogó fémfésűtől eredt. Winters lehunyta a szemét, aztán megint kinyitotta. Most már jobban látta. A kislány kissé megemelte a fejét, mire a csillogás eltűnt. Még mindig őt bámulta azonban, teljesen kifejezéstelen arccal. Csak pelenka volt rajta. A férfi első pillantásra látta, hogy külföldi lehet. Talán arab - gondolta, visszabámulva mandulaalakú, mélybarna szemébe. A kislány se nem mozdult, se egy szót nem szólt. Csak figyelte a férfit, kíváncsian, könyörtelenül, mintha a mozdulatait észre se venné. - Helló! - szólította meg Winters csöndesen. - Ki vagy? Bölcsõ

256

A kis arab lány semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Pár másodperccel később azonban hirtelen a férfira szegezte az ujját, és nagyon mérges arcot vágott hozzá. Winters összerázkódott, és hirtelen fölült. Gyors mozdulata megijeszthette a kislányt, mert elpityeregte magát. A férfi feléje nyúlt, de ő elhúzódott, megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A fejét valami éles dologba üthette, mert csordogálni kezdett belőle a vér, és lassan a vállára csöpögött. Már az esés is megrémítette, de most ehhez társult saját vérének látványa; a kislány keservesen zokogni kezdett. Winters ott toporgott körülötte; saját feltörő félelmével küzdve, tehetetlenül nézte, ahogy a homok beissza a vércseppeket. Valami felismerhetetlen gondolat cikázott át az agyán, és úgy döntött, fölemeli az arab kislányt, és megvigasztalja. Az elkeseredetten viaskodott vele, vakmerően, és korához mérten meglepő erővel, végül sikerült is kiszabadulnia. Megint elesett, és fejsebéből újabb vörös vércseppek záporoztak a világosbarna homokra. Hisztériázni kezdett, annyira sírt, hogy még a lélegzete is elakadt, arcára rémülettel vegyes harag ült ki. Megint Wintersre mutatott. Pillanatokon belül két barna kar csapott le az égből, és fölemelte a kislányt. Wintersben első ízben tudatosult, hogy mások is vannak körülötte, méghozzá jó sokan. A férfi, aki a kislányt fölkapta, valószínűleg az apja lehetett; alacsony, zömök arab férfi volt, a húszas évei közepén járhatott, és élénkkék fürdőnadrágot viselt. Védelmezőn szorította magához a gyermeket, és olyan arcot vágott, mintha legalábbis ökölharcra számítana, közben pedig kétségbeesett, ifjú feleségét vigasztalta, akinek szipogása elvegyült a kislány megszállott óbégatásával. Mindkét szülő vádlón nézett Wintersre. Az anya egy törülközővel szétmázolta a vért a kislány fején. - Nem akartam bántani - szólt Winters, már beszéd közben megértve, hogy szavait könnyen félreértelmezhetik. Elesett, és valamibe beütötte a fejét. Én csak... - Az arab pár lassan elhátrált tőle. Winters a többiekhez fordult, ahhoz a tucatnyi emberhez, akik a kislány sírását hallva gyűltek köré. Mind furcsán bámultak rá. - Nem akartam bántani - ismételte hangosan. - Én csak... - Elhallgatott. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, és lehullottak a homokba. 257


Istenem - gondolta sírok. Nem csoda hogy ezek az emberek itt... Meghallotta még valakinek a sírását. Betty és Hap, úgy látszik, akkor értek oda hozzá, amikor az arab pár elhátrált a vérző kislánnyal. Mikor meglátta a vért apja kezén, az ötéves Hap könnyekben tört ki, és arcát anyja csípőjébe fúrta. Csak sírt és sírt. Winters a kezére pillantott, aztán az őt körülvevő emberekre. Ösztönösen lehajolt, és tisztogatni kezdte a kezét a homokkal. Fia sírása szolgált aláfestésként hiábavaló kísérleteihez. Ahogy-ott térdelt a homokban, Winters alezredes a feleségére nézett, először az események kezdete óta. Az asszony arcán leplezetlen rémületet látott. A férfi támogatásért fordult hozzá, de Betty szeme fátyolossá vált, és ő is térdre rogyott, vigyázva, nehogy közben valami baja essék bele kapaszkodó, síró fiának. Imádkozni kezdett. - Édes Istenem - mondta lehunyt szemmel. A tömeg lassan szétoszlott; néhányan odamentek az arab családhoz, hátha segíthetnek valamiben. Winters tovább térdelt a homokban, megrendítették saját tettei. Betty végül fölállt. - Jól van, jól - csitítgatta kisfiát nincsen semmi baj. - Egyetlen további szó nélkül óvatosan fölemelte a strandtáskát, a törülközőket, és elindult a parkoló felé. Az alezredes követte. Otthagyták a strandot, és visszahajtottak Norfolkba, ahol laktak. És ő soha nem kérdezte meg tőlem, mi történt - gondolta Winters a konyhaasztalnál ülve, nyolc évvel később. - Még azt se hagyta, hogy én elmeséljem. Legalább három évig. Mintha ki akarta volna törölni az emlékezetéből. Mostanában elvétve már célozgat rá. De beszélgetni még mindig nem beszélgettünk róla. Végzett a narancslevével, és rágyújtott egy cigarettára. Közben eszébe jutott Tiffani és az előző éjszaka. Egyszerre ébredt föl benne a félelem és a vágy, mikor a mai estére gondolt. Ugyanakkor különösmód imádkozni támadt kedve. És most, édes Istenem - kezdett bele hát már megint próbára teszel? Váratlanul tudatára ébredt saját haragjának. Vagy csak nevetsz rajtam? Nem elég neked, hogy elpártoltál mellőlem, Bölcsõ

258

hogy magamra hegytál? Talán meg sem elégszel addig semmivel, míg végképp meg nem alázkodom előtted. Megint úgy érezte, rögtön elsírja magát. De kitartott. Szétnyomkodta cigarettáját, és fölállt az asztaltól. A hűtőszekrény oldalához sétált, és levette a bibliai idézettel díszített plakettet a falról. Már-már a szemétbe dobta, de pár másodpercnyi tétovázás után mégis inkább az egyik fiókot választotta.

259


4

C

AROL gyorsan

úszott az árok fölött vagy kétméteres magasságban. Közeledtek az utolsó kanyarhoz. Csinált néhány fényképet, miközben Troyra várt, aztán lemutatott a balra forduló nyomokra, és újra úszni kezdett, immár lassabban, az egyre keskenyedő hasadékban a felé a bizonyos sziklakiszögellés felé tartva. Itt semmi sem változott. Intett Troynak, hogy maradjon le, aztán leereszkedett az árokba, óvatosan, épp úgy, ahogy Nickkel is csinálta. Alaposan átvizsgálta a kiszögellés alatti üreget. Semmit nem talált. Jelzett Troynak, aztán egy újabb gyors fotósorozat után elindultak visszafelé, a nyomokat követve, a hajó alatti terület irányába. Korábban már negyedórán át hiába kutattak ott a csütörtökön látott rés után. Rejtelmes módon eltűnt. A nyomok, bár korántsem olyan tisztán, még mindig egy csokorba futottak össze ott, ahol alig két nappal korábban a lyuk volt. Carol megböködte a zátonyt, még meg is bontotta egy-két helyen (ezt persze lelkes környezetvédőként egyáltalán nem élvezte, de hát tudta, a lyuknak ott kell lennie), ám a rést nem találta meg. Ha Troy maga nem látta volna, először a teleszkóp monitorán, azután pedig a képeken, most az egészet Nick és Carol gazdag képzeletének tulajdonítaná. Amint Carol mélyen gondolataiba merülve jobbra fordult, az árok fő vonalába, visszatérőben a kiszögellés felől, nem vigyázott eléggé, és gyengén hozzáért egy a zátonyból kinövő koralldarabhoz. Szúrást érzett a kezén. Lenézett, és látta, Bölcsõ 260

hogy vérzik. Ez furcsa - gondolta -, hisz épp csak hozzáértem. - Gondolatai visszafutottak tíz perccel korábbra, amikor durván lökdöste arrébb a moszat- és koralldarabokat, a rés keresése közben. - De az még csak meg se karcolt... Egy vad ötlet fogalmazódott meg agyában. Egyelőre izgatottan meggyorsította tempóit a hosszú árok mentén. Troy nem bírt lépést tartani vele. Hosszú út volt, de Carol négy-öt perc alatt megtette. Miközben a társára várt, ellenőrizte a tartály levegőkészletét. Fölfelé tartott hüvelykujjal jeleztek egymásnak, mikor Troy megérkezett, aztán Carol megpróbálta elmagyarázni az ötletét kézjelekkel, de sikertelenül. Végül bátran kinyúlt, és megragadott egy darab korallt. Carol látta, hogy Troy szeme tágra nyílik, és arca grimaszra torzul a maszk alatt. Szétnyitotta a tenyerét. Sehol egy vágás, egy karcolás, semmi vér. Troy döbbenten úszott oda mellé, és vizsgálta meg az előbb megzavart koralltelepet. Ő is megérintette, sőt, a kezébe fogta egy darabját, mégsem vágta meg magát. Mi folyik itt? Carol most már javában bontotta el a zátonyról a korallt és a hínárt. Troy döbbenten figyelte, ahogy egy nagy darab egyszerűen lehámozódik, lecsusszan, akár a takaró... Csupán milliszekundumokkal azelőtt hallották meg a hatalmas VUUSS-t, hogy megérezték volna a húzást. Szédítő mélység nyílt meg mögöttük a zátonyban, és a környékről mindent, Troyt, Carolt, halcsapatokat, mindenféle növényeket, valamint iszonyatos mennyiségű vizet szippantott be. Az áramlás nagyon gyors volt, ám a csatorna keskeny, így mindketten nekiütődtek olykor-olykor a falának, amely mintha fémből lett volna. Gondolkodásra nem maradt idő. Úgy száguldottak előre, mint valami vízicsúszdán, egyszerűen csak azt várhatták, mikor ér véget az útjuk. A sötét alkonyi félhomálynak adta át a helyét, és az áramlás érezhetően lelassult. Vagy hatméternyire elválasztva egymástól Carol és Troy most már megpróbálták kitalálni, mi is történik. Mintha egy hatalmas, kör alakú tartályt kerülgettek volna egy gyűrűben,' körbe-körbe, minden kilencvenfoknyi fordulat után kapuféleségeket hagyva el. A víz három méter mély lehetett. Carol a hátára fordult, és fölpillantott. Hatalmas építményeket vett észre maga fölött; anyaguk fém vagy műanyag lehetett, és közülük néhány 261


mozgott is. Troyt nem látta sehol. Megpróbálta elkapni a tartály peremét, hogy egy kis pihenőhöz jusson, de hiába. Még mindig az áramlás bizonyult erősebbnek. Háromszor-négyszer is megfordultak a hatalmas tartály körül, anélkül hogy egymást egyáltalán látták volna. Troy észrevette, a halak és növények lassan eltűnnek, azt sugallva, valamiféle válogató eljárás vette kezdetét. Az áramlat hirtelen megerősödött, s ő előrelódult és lefelé, a víz alá, majd át egy félig nyitott kapun, még mélyebb sötétségbe. Egyszer csak világosság jelent meg a felszín fölött, az iram újra lelassult, és akkor valami a jobb karjára kulcsolódott. Troy körülbelül harminccentire kiemelkedett a vízből. A derengésben nem látta pontosan, mi fogta meg őt, de nagyon erősnek érezte. A valami mozdulatlanul tartotta. Troy maga mögé pillantott, és az áramlásban megpillantotta Carol bukdácsoló testét közeledni. Szabad kezével lenyúlt érte. A nő megérezte az érintését, és azonnal kétség-beesetten belekapaszkodott. Összeszedte magát, kidugta a fejét a vízből, és igyekezett elérni Troy levegőben lógó testét. Sikerült neki megtartani magát a rohanó áramlásban. Visszatartotta a lélegzetét, és egyetlen pillanatra a maszkokon keresztül összetalálkozott a tekintetük. Akkor, megmagyarázhatatlan módon, a férfi csuklóját szorító valami kiengedett. Mikor visszakerültek a vízbe, az áramlás már nem volt olyan erős. Különösebb nehézség nélkül sikerült egymásba kapaszkodva megmaradniuk. Vagy tizenöt másodperccel később teljesen lelassult a víz folyása. Egy medencébe kerültek, ami leginkább egy tágas szobához hasonlított, a víz pedig láthatatlan nyílásokon át elszivárgott a helyiség túlsó végében. Az utolsó csöppek is eltűntek. Carol és Troy döbbenten és kimerültén próbáltak fölállni. Carolnak csupán nagy nehezen sikerült. Troy fölsegítette, aztán a csutorájára mutatott. Lassan, óvatosan kivette a szájából, és beleszagolt a környező levegőbe. Szippantott egyet, aztán még egyet. Amennyire meg tudta állapítani, minden rendben volt vele. Vállat vont, és hasonló vakmerőséggel a maszkját is levette. - Hellóóó! - ordította idegesen. - Van itt valaki? Vendégek érkeztek. Bölcsõ

262

Lassan Carol is levette a maszkját, s szájából ki a csutorát. Arcára kábult kifejezés ült ki. Mindketten körülnéztek. A mennyezet vagy háromméternyire húzódott fölöttük. A helyiség méretei különben nagyjából megegyeztek egy átlagos kertvárosi ház nappalijáéval. A falak azonban igencsak szokatlannak tűntek. Nem simák voltak, a megszokott derékszögekben kapcsolódva egymáshoz, hanem nagy, görbe felületekből álltak össze, konkávokból és konvexekből felváltva, melyeket vörösre, illetve kékre festettek. Carol gondolkodás nélkül járkálni kezdett, persze csak lassan, amennyire a búvárfelszerelés engedte, és fényképeket készített. - Öö, egy pillanat, Miss Dawson - szólt Troy tétova mosollyal. Lehúzta békalábait, és a nő után indult. - Mielőtt még több képet csinálna, angyalkám, legyen olyan drága, és magyarázza el egy tanulatlan, szegény fekete fiúnak, hogy hol a francban van. Vagyis hát utoljára a hajó alatt úszkáltunk, valami lyukat keresve. Azt hiszem, megtaláltam, de meg kell mondjam, az már kissé nyugtalanít, hogy hívatlanul beállítottunk valakihez, akit még csak nem is ismerünk. Szóval pihenni hagyná magában még néhány percig az újságírót, és elmagyarázná, miért olyan fenemód higgadt? Carol épp egy kék, konkáv falelem előtt állt. Szemmagasságban két vagy három rovásjel látszott rajta, valamennyi kör vagy ellipszis. - Ez meg vajon mi lehet? - gondolkodott hangosan. Hangja tompán, távolian szólt. - Carol! - Troy ezt már szinte kiáltotta. - Hagyja abba! Hagyja abba azonnal! Nem sétálgathatunk itt csak úgy, mintha egy új házat szemrevételeznénk. Beszélnünk kell. Hol vagyunk? Hogyan jutunk ki innen, hogyan jutunk haza? Haza; ugye tudja még, miről beszélek? Egy biztos, az én otthonom nem a tenger fenekén van, kétórányira a parttól. Megragadta az újságírónő vállát, és megrázta. Carol lassan föleszmélt kábulatából. Lassan körülhordozta tekintetét a helyiségben, aztán visszapillantott Troyra. - Jézusom! - szólt. - Meg a francba! - A férfi látta rajta, reszket, és odalépett, hogy átölelje. Carol intett neki, hogy hagyja békén. - Jól vagyok. Legalábbis majdnem. 263


- Vett pár mély lélegzetet, és elmosolyodott. - Mellesleg, azt hiszem, ez itt az évszázad sztorija lesz. - Megint körülnézett a helyiségben. - Öö, Troy - mondta, szemöldökét összeráncolva -, hogy kerültünk be ide? Nem látok ajtót, se nyílást, se semmit. - Jó kérdés - felelte Troy. - Nagyon jó kérdés, de azt hiszem, tudom a választ. Szerintem ezek a bolondul kipingált falak mozognak. Azt hiszem, még a víz alatt láttam őket a mostani helyükre csúszni. Szóval a teendőnk csak annyi, hogy toljuk félre őket, aztán keressük meg a kivezető utat. - Megpróbálta beékelni a kezét egy vörös és egy kék elem közötti résbe. Nem járt sikerrel. Carol otthagyta Troyt, és esetlen búváröltözékében lassan elindult a fal mentén. Hamarosan megállt, és mindent levett, kivéve a fürdőruháját. Úgy látszott, szándékában áll megvizsgálni és lefényképezni a falak minden egyes darabkáját. Troy is megszabadult levegőtartályaitól és felfújható mellényétől, fémes csattanással ejtve az egészet a fémpadlóra. Egy darabig a nőt figyelte. - Carol, ó, Carol! - szólalt meg végül, és arcán hatalmas, művi vigyor terült szét. - Lenne olyan kedves elmondani, mit csinál épp? Úgy értem, angyalkám, talán segíthetnék. - Keresek valamit, amire az van írva, „Egyél meg!” vagy „Igyál meg!” - felelte a nő ideges kacajjal. - Hát persze - mormogta maga elé Troy -, ez abszolút nyilvánvaló. - Hát nem emlékszik az Alice Csodaország bánra? kérdezte Carol a helyiség túlsó végéből. Talált egy hosszú, keskeny kidudorodást, ami az egyik vörös panelből előmeredve leginkább kilincsre emlékeztetett. Intett a férfinak, hogy menjen oda. Kettesben megpróbálták elfordítani a kilincset. Semmi sem történt. Carol csalódottan küszködött vele tovább. Troy mintha a pánik első jeleit vette volna észre az arcán, miközben a nő ide-oda kapkodta tekintetét a falakon. Kihúzta magát, és katonás vigyázzba állt. - „Tente baba, tente, ne bőgj, anyja szentje, ne tüsszögj már, ne üvöltözz, odaváglak én a földhöz, adta teremtette.13 13

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Kosztolányi Dezső fordítása)

Bölcsõ

264

Carol egészen megrökönyödött, már azt hitte, Troynak hirtelen elment az esze. - Ezt a Szív Királynő mondta épp, azt hiszem. - A férfi fölnevetett. - De nem vagyok benne biztos. Még ötödik osztályban kellett megtanulnom egy színielőadásra. Carol megnyugodott, és minden félelme ellenére ő is nevetni kezdett. Fölnyújtózott, és arcon csókolta Troyt. - Csak vigyázzon, vigyázzon - mondta az csillogó szemmel -, mi fekete férfiak könnyen begerjedünk! Carol belékarolt, és együtt sétáltak tovább a falak mentén, kijáratot keresve. Troy viccelődése kissé megnyugtatta. - Nyolcadikban volt egy fekete tanárom, aki azt mondta, hogy az Alice története rasszista. A mese egyik legjelentősebb pontjának tartotta, amikor Alice egy fehér nyúl nyomába ered. Azt mondta, egy rendes fehér lány se követ-ne egy fekete nyulat semmiféle lyukba. - Megtorpant egy újabb vörös panel előtt. - Lám csak, lám - mondta. - Ez meg itt mi? A vörös panel messziről ugyanolyannak látszott, mint a fal többi része. Közelebbről, mondjuk egy méterről azonban mindenféle, apró fehér pontokból álló jelek tűntek elő rajta. Közepén egymás mellett több négyszög alakú ábra sorakozott. - Hé, angyalkám - szólt Troy, találomra nyomkodni kezdve a jeleket -, nem gondolja, hogy ez gyanúsan hasonlít egy billentyűzetre? - Tovább folytatta a nyomkodást. Carol is csatlakozott hozzá. Úgy érezték, mintha csak játszanának. Legalább egy percig álltak a vörös panel előtt, minden egyes bekeretezett négyszöghöz odanyomva az ujjukat. Carol hirtelen hátralépett, megfordult, és elindult a helyiség másik végébe. - Hová megy? - kiáltotta utána Troy, és a nő, mikor megfordult, hogy válaszoljon, csaknem fölbukott a földön heverő búvárfelszerelésében. - Támadt egy őrült ötletem - mondta. - Nevezheti női intuíciónak is, vagy telepátiának. - Odaért ahhoz a panelhez, amelyen a kilincset találták. Most könnyedén lenyomta, és szinte azonnal nyikorgást hallott. Rémülten ugrott hátra, amikor az egész panel eltűnt a szeme elől, föltárva egy akkora nyílást, amin akár egy kamion is átfért volna. Troy is mellé lépett, és mindketten bebámultak a sötétségbe. 265


- Az istenit! - nyögte a férfi. - Csak nem gondolja, hogy bemegyünk oda? Carol bólintott. - Dehogynem, és be is fogunk. Troy kíváncsian pillantott rá. - Mégis, miért ilyen biztos benne? - Mert ez az egyetlen innen kivezető út - felelte Carol. Troy még egyszer, utoljára körülnézett a különös, girbegurba, színes falú helyiségben. Megértette Carol szavaiban a logikát. Mély lélegzetet vett, megfogta a nő kezét, és együtt beléptek a fekete alagútba.

Mögöttük már csak alig látszott az elhagyott helyiségből kiáradó fénypászma. A koromfekete folyosón nagyon lassan, óvatosan haladtak előre. Troy egyik kezét a falon tartotta, a másikkal pedig Carolét szorította. Az állandó félelmektől és balsejtelmektől nehéz légzésük visszaverődött az ívelt falakról. Nem beszéltek. Troy kétszer is elénekelt néhány sort egy népszerű slágerből, hogy csillapítsa idegességét, de Carol mindkétszer elhallgattatta. Ő a fülét hegyezte, hátha meghall a sajátjaikon kívül valami más zajt is. Aztán egyszer csak megszorította a férfi kezét, és megállt. - Figyelje! - szólt suttogva. Troy visszatartotta a lélegzetét. Teljes volt a csönd, csupán valami nagyon halk, azonosíthatatlan hang duruzsolt a távolban. - Zene - folytatta Carol. - Azt hiszem, zenét hallok. Troy minden erejét megfeszítve próbálta kivenni a hangokat, de azok épp csak elérték a hallásküszöb értékét. Semmire nem jutott. Megrángatta Carol kezét. - Szerintem csak a maga fejében szól - közölte. Gyerünk! Befordultak, és mögöttük a fény elenyészett. Már vagy tíz perce járták az alagutat. Carol csüggedni kezdett. - Mi van akkor, ha nem is vezet sehova? - kérdezte Troytól. - Annak semmi értelme - vágta rá a férfi. - Egy ilyet céllal épít az ember. Nyilvánvalóan összekötőfolyosó. Elhallgatott. Bölcsõ

266

- Ki építhette? - tette föl Carol a kérdést, amely már elindulásuk óta motoszkált mindkettejük fejében. - Egy újabb jó kérdés - válaszolta Troy. Aztán kis tétovázás után így folytatta: - Szerintem az Egyesült Államok haditengerészete. Biztos valami szigorúan titkos, tenger alatti laboratóriumba csöppentünk, amiről senki sem tud. Na persze - tette hozzá, de csak gondolatban, mert nem akarta fölidegesíteni Carolt ugyanúgy csinálhatták az oroszok is. Abban az esetben igazán nagy szarban vagyunk. Ha az oroszok ekkora titkos laboratóriumot építettek Key Westtől egy köpésnyire, nem lesznek túl boldogok, ha... - Nézze, Troy! - szólalt meg Carol izgatottan. - Fényt látok. Valaki mégiscsak van itt. Az alagút kétfelé ágazott. A bal oldaliban valami gyenge világosság derengett. Még mindig fogva egymás kezét Troy és Carol fürgén arrafelé indult. A férfi szíve mind gyorsabban vert. Carol szinte berobbant az új helyiségbe. Arra számított, hogy végre fölfedezik őket, titokzatos kalandjuk véget ér, és mindenre magyarázatot kapnak. Ehelyett, amint körülpillantott a kis, ovális szobában, melynek falait ugyanazok a bizarr panelek borították (épp csak ezek nem kékek és vörösek voltak, hanem barnák és fehérek), elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. - Mi ez a hely? - kérdezte Troyt. - És hogy fogunk kijutni? A férfi a helyiség közepén állt, fejét egészen hátrahajtva. Az ívelt mennyezetet bámulta, ami döbbenetes magasságban, fejük fölött kilenc-tíz méternyire húzódhatott. - Azannya - ámuldozott -, tágas egy hely, az már igaz! A szobát megvilágító tompa fény a mennyezetbe ágyazott áttetsző táblákon át (valószínűleg üvegkristályból lehettek) áradt be. A falat alkotó barna és fehér panelek csupán három méter magasra nyúltak, de ennyi is megakadályozta, hogy Carol és Troy átkukucskáljanak a túloldalukra. Szabadnak is érezték magukat, meg nem is. Először ott volt az alagút, most pedig ez a luk, mint egy kis lakás kis gyerekszobája; már-már erőt vett rajtuk a klausztrofóbia. Ugyanakkor a katedrálishoz illő mennyezet a szabadságot hirdette. 267


- Nos? - kérdezte Carol, némiképp türelmetlenül, miután végigvárta, hogy Troy alaposan megvizsgálja a szobát. A férfi megfigyelte, itt a barna és fehér panelek görbülete sokkal kisebb, mint az első helyiségben, ennél fogva együttesük inkább hasonlít egy normális falhoz. - Sajnálom, angyalkám - felelte -, de elfelejtettem a kérdést. Carol a fejét csóválta. - Egyetlen kérdés van csupán, Mr. Jefferson. Nemrég még épp maga tette föl nekem. - Az órájára pillantott. - Tizenöt perc múlva emberi számítás szerint elfogy a levegőnk. Ha nem tévedek, Nick barátunk máris aggódni kezdett. Nekünk meg még mindig semmi ötletünk... Mit csinál? Félbeszakította mondókáját, amikor Troy lehajolt, és meghúzott egy kis fogantyút a szoba sarkában, az egyik barna panelen. - Ezek fiókok, angyalkám - szólt, miközben a fal legalsó része több centiméternyivel kijjebb csúszott. - Mint egy ruhásszekrény. - Az első fölött kinyitott egy második fiókot is. - És valami van is bennük. Carol is odament megnézni. Benyúlt a második fiókba, és kihúzott egy rozsdabarna, teniszlabda nagyságú gömböt. A felszíne nagyon érdekesnek tűnt. Nem sima volt, egyenletes, hanem főleg az egyik oldalon rovátkák borították, és apró dudorok, mint egy távirányító gombjai. Carol megnézegette a gömböt a gyenge fényben. - Láttam már valami ilyesmit - mondta. - De hol? Gondolkodott pár másodpercig. - Megvan! - jelentette be aztán, megörülve az előkerült emléknek. - Teljesen olyan, mint a Mars modellje a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban. - Akkor a Föld az enyém - vágta rá Troy, és előkapott egy kisebb, többségében kék gömböt, amit a legfölső fiókban talált. Egy darabig csak álldogáltak a félhomályban, a kezükben tartott labdaszerűségeket nézegetve. - A francba! ordított föl végül Troy, megpördülve, és a mennyezetre bámulva. - A fene egye meg! Akárki vagy is, ebből elég! Gyere elő, mutasd magad! Csak a visszhang válaszolt neki. Semmi mást nem hallottak. Mivel nagyon szeretett volna már tenni valamit, Bölcsõ

268

Carol folytatta a szoba átkutatását. Egy közeli, barna panelben talált még három fiókot. Míg az elsőt próbálta kinyitni, Troy játékosan egy kijáratnak látszó, sötét nyílás felé hajította a labdáját. Az koppanva egy fehér panelnek ütődött a nyílás peremén, és zuhanni kezdett a padló felé. Mielőtt azonban leért volna, visszafordult, mintha csak valami láthatatlan erő fölfelé húzná, és végül megállapodott a szoba közepén, körülbelül másfél méteres magasságban. Pörögni kezdett. Troy szeme tágra meredt. Odasétált, s kezét a gömb és a távoli mennyezet közé dugta, madzagot keresve. Semmi sem történt. A Föld-gömb tovább forgott, és közben lassú kört írt le a levegőben, a szoba közepén. Troy kissé meglökte. Erre elmozdult, de amint a férfi elvette a kezét, ismét visszatért korábbi helyére, folytatva előbbi mozgását. Troy megfordult. Carol háttal állt neki, sikertelenül kutatott újabb fiókok után. A Mars-gömböt még mindig a bal kezében tartotta. - Öö, Carol - szólt lassan Troy. - Ide tudna jönni egy kicsit? - Persze - felelte az újságírónő, még mindig háttal. - Jézusom, Troy, ezek a fiókok tele vannak mindenféle... - Ekkor fordult meg, és megpillantotta a szoba közepén lebegő Föld-gömböt. Összevonta a szemöldökét. - Ez ügyes - mondta bizonytalanul igazán ügyes. Nem tudtam, hogy bűvésztrükköket is ismer. - Elhallgatott. Észrevette ugyanis a zavart kifejezést Troy arcán. Közelebb lépett, hogy jobban megnézze magának, mi történik. Mindketten szótlanul álltak legalább tíz másodpercen át, és csak nézték a levegőben keringő-forgó kék labdát. Aztán Troy elvette Caroltól a Mars-gömböt, és fölhajította a távoli mennyezet felé. Az fölrepült, majd zuhanni kezdett, teljesen normálisan, míg a padló közelébe nem ért. Ott, akárcsak az imént a kék, a barna gömb is életre kelt, és irányt változtatott. Végül másfél méteres magasságban állapodott meg, lassan forogni kezdett, és nyomába szegődött a másik, Földet szemléltető labdának. Carol megszorította Troy karját. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. Végül mégis sikerült összeszednie magát. - Valamiért ez az egész a frászt hozza rám - szólt. - Azt hiszem, szívesebben venném, ha egy hernyó kérdezné meg 269


tőlem: „Hát te kicsoda vagy?” Akkor legalább fogalmam lenne róla, mivel állok szemben. Troy megfordult, és visszavezette Carolt a részben kinyitogatott fiókokhoz. - Egyszer összefutottam egy szakállas pasival, amikor még stoppal jártam az országot - kezdte, előhúzva egy kosárlabda nagyságú gömböt, melyet harántcsíkok, valamint vörös és narancssárga foltok díszítettek. Szinte oda se figyelve két kézzel lódította át a válla fölött ezt a törpeJupitert. Carol lenyűgözve figyelte, mint csatlakozik keringő társaihoz a szoba közepén. - Egy lerobbant, vén furgont vezetett, és marihuánás cigiket szívott zsinórban. Először beszélgettünk egy kicsit. Ő kérdezősködött, én meg felelgettem neki. De alig egy-két mondat után mindig közbevágott, és így szólt: „Fiacskám, szart se tudsz te.” Mindenre ez volt a válasza. A történet mesélése közben Troy módszeresen kiürítette mind a hat fiókot. A talált tárgyakat a szoba közepére hajította. Nem is mindegyiket figyelte, és azokat is csak úgy, mintha mindennapos jelenséget látna. Az új gömbök pontosan követték társaik példáját. Végül a Naprendszernek csaknem teljes, működő modellje alakult ki a szoba közepén, másfél méternyire a padló fölött. - Egy idő után ráuntam a dologra, és csöndben maradtam. Kilométereken át egyikünk sem szólt egy szót sem. Tiszta, gyönyörű éjszaka volt, és ő egyre csak a csillagokat kémlelte, fejét kilógatva az ablakon. Egyszer, mikor visszahúzta, újabb bagóra gyújtott, aztán nekem is odanyújtotta, és kimutatott az égre. „Ők tudják, fiacskám, ők tudják”, mondta. Kilométerekkel később, amikor kirakott, hozzám hajolt, és én megláttam az eszelős tekintetét. „Ne felejtsd el, fiacskám”, suttogta, „te szart se tudsz. De ők mindent.” Mikor Troy befejezte a mesét, Carol odalépett mellé, és két maréknyi apró darabkát szedett elő az utolsó fiókból. Ragacsos kis valamik voltak. Lerázta őket a kezéről, és azok a helyiséget megkerülve a Szaturnusz és az Uránusz gyűrűivé álltak össze. Carol elképedve meredt Troyra. - Van ennek a bizarr sztorinak egyáltalán valami értelme? - kérdezte. - Azt viszont, meg kell mondjam, csodálom, Bölcsõ

270

mennyire nem érdekli itt ez az egész. Én a magam részéről mindjárt becsinálok. És ez nem túlzás. Troy a levegőben lebegő miniatűr bolygókra mutatott. - Ez, amit itt látunk, számunkra úgyis megmagyarázhatatlan. Vagy mindketten meghaltunk, vagy átkerültünk egy másik dimenzióba, vagy valaki egyszerűen az agyunkkal szórakozik. - A nőre mosolygott. - Ha mindenáron tudni akarja, angyalkám, én is be vagyok szarva. De mint az a vén, eszelős hippi, én is csak egyre azt mondogatom magamnak: „Ők tudják.” És ez valahogy megnyugtat. Halk, csusszanó hangot hallottak, és vakító fénysugár tört be a szobába két szétnyíló panel között, kevéssel a kijárat mellett. Carol automatikusan hátrébb húzódott, és arcát a kezébe temette. Először Troy is hátraugrott, de aztán elernyőzte a szemét, és tovább figyelt. A panelek közti nyílás egyre szélesebbre tárult, míg végül már félméternyi lehetett. A szoba kezdett megtelni fénnyel. Troy egy óriási, ragyogó gömböt látott átlebegni a nyíláson. - „Itt jön a Nap, du-tá-dudú... Itt jön a Nap - énekelte idegesen. - És most már... minden rendben...14- Még néhány taktust eldúdolt a dalból, mire Carol kinyitotta a szemét. - Jézusom! - szólalt meg. A fényes gömb, akkora, akár egy jókora strandlabda, helyére csusszant a rögtönzött planetáriumban, és a szobát elárasztotta sugaraival. A forgó, keringő bolygók felé fordított oldala valósággal föllángolt a fényözönben. Carol dermedten állt, arcán könnyek csurogtak hangtalan. Nem tudott se megszólalni, se megmozdulni. A lába földbe gyökerezett. Troy is megrémült ugyan, de azért nem bénult így le. Alig egy pillanattal később azonban valami olyasmit látott meg a kijáratban, amitől megfagyott a vér az ereiben. A szíve majd kiugrott a helyéről; pislogni kezdett, hogy megbizonyosodjon róla, nem a képzelete játszik vele a Nap-modell izzó ragyogásában. Ösztönösen Carol és az imént látott valami közé helyezkedett, mintegy védelmező páncélként állva a nő elé. - Ne mozduljon - suttogta -, látogatónk van. 14

The Beatles: Here Comes the Sun

271


- Micsoda? - kérdezte Carol, még mindig dermedten a döbbenettől. Troy megragadta az újságírónő karját, és néhány lépésnyit jobbra mozdította. Hátranézett a válla fölött, és ismét megpillantotta azt a valamit. - Ott, a kijáratnál - mondta, és megfordult, többé már nem bírva elrejteni rémületét. Carol szemén látszott, hogy rátalált a Troyt pánikba ejtő jelenésre. Fogalma sem volt, mi lehet az, de nagynak látszott, egyértelműen fenyegetőnek, ráadásul semmihez sem hasonlított, amit életében valaha is látott vagy elképzelt. Behatolt a szobába. A nő hallotta Troy eszelős, összefüggéstelen kiáltásait, de értelmük nem jutott el a tudatáig. Ismét arra a valamire nézett, és az agya nem bírta tovább. Száját-sikolyra nyitotta. Először semmi sem jött ki rajta. Térdre rogyott. Sikoltozást hallott, valahonnan nagyonnagyon távolról. Tudata azt súgta neki: „Te sikoltozol” - de ezt képtelen volt elhinni. Valaki másnak kell lennie. Az a valami megindult felé. Testének központi tömbje ekkor épp két és fél méteres lehetett, de alakját és méretét szüntelenül változtatta, miközben áthömpölygött a helyiségen. Bármi volt is, Troy és Carol belelátott, sőt, egyes részein keresztülhatolt a pillantás. Egy átlátszó burokhártya feszült az egyfolytában kavargó, többnyire áttetsző, belső folyadéktömeg körül, mely minden mozdulatnál erre-arra lódult. A valami úgy változtatta a helyét, mint egy amőba, anyagának egyszerű előrehömpölygetésével, de mindezt elképesztő sebességgel hajtotta végre. Külső felülete alatt ittott apró, fekete pöttyök látszottak, melyek szakadatlanul sürögtek-forogtak, nyilván a mozgást eredményező alakváltozásokat felügyelve. A test középpontja táján vagy fél tucat szürke, áttetsző anyagdarab lebegett, nagyjából harminccentis oldalú négyzetek. Korántsem ez a test hatott azonban a legijesztőbben. Felső részéből tucatnyi rémületes végtagszerűség meredt elő, legtöbbjük hosszú és karcsú, melyek úgy álltak ki a folyton lüktető amőbából, mint tűk a tűpárnából. Mintha ez a hatalmas, áttetsző rémség egyfajta szállítóeszköz lenne, amely, legalábbis ezen az útján, egy csapat pillanatra sem nyugvó pálcát vett volna föl rakományként. Utóbbiak azért Bölcsõ

272

hatottak annyira rémisztőén, mert valamennyi tűkben, kezekben, kefékben, fogakban, sőt, kardokban és pisztolyokban végződött. Carol képzelete mindezt úgy fordította le, hogy támadója egy nehéz, páncélozott harckocsi, mely képes egy pillanat alatt alakot változtatni, ráadásul néma csöndben mozog. Troy oldalt mozdult, megpróbálva lecsillapítani félelmét, és visszanyerni lélegzetét, miközben a valami egyértelműen Carolt vette célba. Leghosszabb toldaléka, egy vöröses műanyag szerszám, mely két rövid ágra bomlott nem messze a központi testtől, hirtelen legalább egyméternyit megnyúlt, és alig tizenöt centire az újságírónő szemétől állapodott meg. Carol fölsikoltott, és félreütötte, de az egyből visszapattant a helyére. Troy lekapta a Jupiter-gömböt a levegőből, és teljes erőből a valami közepébe vágta. Az alaktalan tömeg az ütéstől megtorpant, és azonnal visszavonta nyúlványait. Alig egy pillanattal később azonban máris újraszervezte önmagát, és a gömböt valamiképp akadálytalanul átengedte testén. Mielőtt a túloldalon a Jupiter földet ért volna, újra fölemelkedett, és visszatért korábbi helyére a Naprendszermodellben. A valami most megállt. A szoba közepén terpeszkedett el, pálcika-nyúlványai minden irányba tekeregtek. Úgy tűnt, mintha mérlegelné a helyzetet. Troy bátran megragadott egy kefeszerűségben végződő nyúlványt, és megpróbálta letépni a központi testről. A rögzítés pontján az anyag egyből megvastagodott, megerősítve a kapcsolatot. Troy egyvalamit mindenesetre elért. Az az izé most az ő nyomába eredt. Óvatosan, figyelve, a valami tényleg követi-e, ugyanakkor folyamatosan szemmel tartva a veszedelmes, kétágú, vörös árbocot, Troy a kijárat felé oldalazott. Mikor támadójukat már jó darabon maga után csalta, intett Carolnak, hogy húzódjon hátra. Aztán a nyílás felé lódult, kis híján fölbukva egy hosszan előrenyújtott pálcában. A valami nem tétovázott. Megdöbbentő sebességgel öszszetömörítette magát. Felületének legnagyobb része most a padlóhoz tapadt, így gyorsabban, hatékonyabban mozoghatott. Nyúlványait mintegy utazó pozícióba csukta össze, és kiviharzott az ajtón. 273


Carol egyedül maradt, még mindig a padlón térdelve. A Naprendszer-modell kissé jobbra, a feje fölött forgott. Még vagy egy percig nem mozdult. Szórakozottan figyelte csupán a keringő bolygókat, és Troy távolba vesző, futó lépteit hallgatta. Mikor már hosszú ideje néma csend vette körül, fölegyenesedett. Néhány kis, lassú lépést tett meg, megbizonyosodva róla, hogy semmi baja, aztán a panelek közt nyíló kijárathoz sétált. Az ajtó egy folyosóra nyílt, mely mindkét irányban a távolba veszett. Troy jobbra indult, mikor a szobát elhagyta. Miután eszébe jutott a fényképezőgépe, és visszament néhány felvételt készíteni a keringő bolygókról, Carol a férfi nyomába eredt, szintén jobbra fordulva. Lassan sétált végig a sötét alagúton, sűrűn hátra-hátranézve, az elhagyott helyiségből kiáradó fénycsík biztonságát keresve. Feje fölött most közel húzódott a mennyezet. A folyosó egyszer csak kettéágazott, de mindkét oldalon sötétség honolt. Carol hallgatózni kezdett. Fülét megint mintha zene ütötte volna meg, de nem sikerült rájönnie, honnan hallatszik. Ezúttal a bal oldali folyosót választotta. Az hamarosan elkeskenyedett, és mintha visszafordult volna abba az irányba, amerről jött. Már majdnem sarkon fordult, ám ekkor két határozott zajt hallott meg: az egyik egy puffanás volt, amit kisvártatva súrlódásszerű hang követett, valahonnan elölről és jobbról. Lassan szedve a levegőt, és félelmét nagy lelkierővel kordában tartva Carol arrafelé indult a sötétben. Körülbelül hat méterrel odébb alacsony ajtóra bukkant a jobb oldalon. Kissé lehajolt, és bekukucskált. A derengésben különös alakokat és szerkezeteket pillantott meg egy újabb kis szobában, melynek falait szintén a már jól ismert színes, girbegurba panelek borították. Összegörnyedve belépett az ajtón, és fölegyenesedett. Néhány panelben puha fények gyulladtak föl, amint lába a helyiség padlójához ért. Érkezése két-három hangot is kiváltott egy hangszerféleségből. Orgonaként szólt, és meglehetősen távol állhatott a magas, ívelt katedrálismenynyezet alatt, mely most ismét láthatóvá vált. Meglepődve megállt. Pár másodpercig nem mozdult. Aztán óvatosan földerítette új környezetét. Bölcsõ

274

Ebben a helyiségben a falpanelek élénk színűek voltak, bíborban és aranyban pompáztak, minden eddiginél tekervényesebb görbületekkel. Carolon kívül három ismeretlen rendeltetésű tárgy állt még a szobában. Az egyik íróasztalra hasonlított, a másik egy alacsony, hosszú padra, mely azonban egyik vége felé teljesen elkeskenyedett, a harmadik pedig egy nagyon magas telefonpóznára, amelynek teteje és alja között tizenhat vékony húr feszült, az oszlop fölső egyharmadánál egy széles gyűrűn átvetve. Carol maga is átfért volna a húrok között. Az aranyszínű fémből készült gyűrű több méterrel a feje fölött volt, majdnem a panelek peremével egy vonalban. Megragadta az egyik húrt, és érezte, hogy rezeg. Tompa, halk hangot adott ki. Carol elhátrált, aztán megpróbálta megpendíteni. Lágy hang szólalt meg, egy hárfáéhoz hasonló. Carol rádöbbent, hogy egy hangszer belsejében áll. De hogy játsszon rajta? Több percen át járta a szobát, mindhiába keresve bármilyen, vonóhoz hasonlító tárgyat. Tudta, lehetetlen volna úgy megszólaltatni a hárfát, hogy közben körülötte kell rohangásznia, egyenként pengetve a húrokat. Odasétált az íróasztalhoz. Gyorsan megértette, ez is zeneszerszám. Ez sokkal ígéretesebbnek látszott. Az asztal hosszában mélyedések futottak, összesen hatvannégy, nyolc sorban és nyolc oszlopban. Minden egyes billentyű lenyomása más hangot produkált. Bár Carol öt éven át tanult zongorázni gyermekkorában, a feladat nehéznek tűnt: eljátszani a „Csendes éj” -t egy különös íróasztalon. Először meg kellett találnia a szükséges hangokat, egyenként lenyomkodva a billentyűket. Miközben a zeneszerszám kezelését tanulta, többször megcsodálta az általa kiadott gyönyörű, kristálytiszta hangokat. Ezek leginkább a xilofonéra emlékeztettek. Carol perceken át próbálkozott az asztal előtt. Végül sikerült hiba nélkül a „Csendes éj” egy teljes versszakát eljátszania. Elégedetten elmosolyodott, és kissé megnyugodott. Időközben a távoli, nagy orgona (melyet már belépésekor is hallott, és most rájött, valahol a katedrális egy magasabb pontján helyezkedhet el) is játszani kezdett. Carolon végigfutott a hideg, egyrészt a muzsika gyönyörűségétől, másrészt, mert ez emlékeztette rá, milyen 275


bizarr világba hatolt is be. Mit játszik ez az orgona? kérdezte magától. - Olyan, mint valami nyitány. - Hallgatózott még néhány másodpercig. - De hisz... ez egy bevezető a „Csendes éj”-hez! És milyen kreatív! Az orgonához több más hangszer is csatlakozott, mindegyik valahonnan a mennyezet felől szólt. Valamennyi együtt adta most elő a „Csendes éj”-t, amit az imént Carol oly nagy fáradsággal lepötyögött az íróasztal billentyűzetén. A gyönyörű muzsika bezengte a katedrálist. Carol fölnézett, aztán behunyta a szemét. Lassan, pörögve táncolni kezdett. Amikor ismét kinyitotta a szemét, mindkettő előtt egy-egy apró optikai műszerhez hasonló valami lebegett, alig egy-két centi távolságban. Carol rémülten megdermedt. Az amőba zajtalanul a háta mögé osont, míg ő az íróasztalon jenéit, és türelmesen várt, nyúlványait szétbontogatva, míg a nő meg nem fordult. Most nagyjából egy magasságúak voltak, és az áttetsző test legközelebbi pontja alig karhossznyira lehetett Caroltól. Az újságírónő mozdulatlanul állt, lélegezni is alig mert, és egyszerre öt-hat nyúlvány is megindult feléje. Egy apró ásószerszám kevés bőrt kapart le meztelen válláról. A kard néhány hajszálát vágta le. Az egyik hosszú pálca végéről egy kicsiny szalag a csuklójára tekeredett. Egy sörtecsomó, akkora, mint egy fogkefe feje, végigsimított a mellén, megcsiklandozva mellbimbóját a fürdőruhán át, majd körbejárva a nyakába akasztott fényképezőgépet. A nőt annyiféle érzés járta át egyszerre, hogy el is vesztette az események fonalát. Lehunyta a szemét, és megpróbált valami másra koncentrálni. Egy tűszúrást érzett a homlokán. Az egész nagyon gyorsan lezajlott, egy percbe sem telt bele. A valami visszavonta nyúlványait, hátrált egy métert, és távolabbról is szemügyre vette őt. Carol várt. Újabb húsz másodperc múlva a pálcák összecsukódtak, mint mikor a valami Troy nyomába eredt, és az amőba elhagyta a szobát. Carol hallgatózni kezdett, de már megint néma csönd vette körül. Elhátrált az íróasztaltól, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Körülbelül egy perc után a bíbor és arany panelek megmozdultak, és lassan félresiklottak. Kicsire összecsukódtak, és halmokba tornyozták magukat. Aztán a Bölcsõ

276

zeneszóba körüli folyosók omlottak össze, és rendezték darabjaikat csinos kis rakásokba. Carol egy hatalmas csarnokban találta magát, mely fölé a katedrális mennyezete borult. A távolban megpillantotta különös ellenfelét; az amőba hajladozó nyúlványokkal átsiklott egy huszonöt méternyire levő ajtón, és gyorsan eltűnt a szeme elől. Körülnézett. Troynak nyomát sem látta. A falak tejfehérek voltak, anyagtalanok, kissé unalmasak a korábbi szobák színes panelkavalkádjához képest. A csarnokból egymással szemben két ajtó nyílt. A hangszereket leszámítva, amelyek abszolút oda nem illő dolgokként csoportosultak az egyik sarokban, csak egyetlen berendezési tárgyat látott. Ez egy kisebb szőnyegdarabnak látszott a bal oldali falnál. A legtávolabbi oldalon pedig mintha hatalmas ablak nyílt volna az óceánra. Carol még ilyen messziről is azonosítani tudott néhány előtte elúszó halat. Először is odasietett az ablakhoz. Mikor már nagyjából a fele utat megtette, és pontosan az ajtók közé ért, pár másodpercre megállt, és lefényképezte a csarnokot. Különös módon a kis szőnyeg nem ott volt, ahol emlékezett rá .Mintha vele együtt elmozdult volna. Nagyon lassan közelítette meg. Fura élményei, mióta őt meg Troyt beszippantotta a tengerből ez az apparátus, érthetően körültekintővé tették. Amint közelebb ért, látta, a padlón heverő tárgy egyáltalán nem szőnyeg. Fölülről nézve bonyolult szerkezet tárult föl benne, mintha csak modern elektronikai csípek összetett hálózata lenne. Felszínén különös spirálok és geometriai alakzatok tekeregtek; Carol számára nem jelentettek semmit, de azokra a fraktálképekre emlékeztettek, amiket dr. Dalé mutogatott meg neki egy éjjel a lakásán. A tárgy szimmetriája elég egyszerű volt. Valójában mind a négy negyede ugyanazt mutatta. Nagyjából két méter hosszú lehetett, egy méter széles, és öt centi vastag. Uralkodó színe a palaszürke volt, bár tartalmazott élénkebb árnyalatokat is. A nagyobb alkotórészeket mintha terv szerinti színkóddal látták volna el. Carol megfigyelte, hogy az azonos alkatrészek mindenütt egyformán vörösek, sárgák, kékek, illetve fehérek. A színek harmóniája döbbenetes volt, azt sugallva, hogy a tervezők esztétikai szempontokat is figyelembe vettek. 277


Carol letérdelt a szőnyeg mellett, és még alaposabban átvizsgálta. Felszíne roppant összetett volt. Minél közelebbről nézte, annál több részlet került a szeme elé. Ez rendkívüli - gondolta. - De mi az ördög lehet? És hogy mozoghatott? Vagy azt talán csak képzeltem? Kezével óvatosan megérintette. Finom csiklandozást érzett, a legenyhébb áramütéshez hasonlót. Egyik kezét alácsúsztatta, és fölemelte egy kicsit. Nehéz volt. Megint kihúzta a kezét. Vágya, hogy elmeneküljön ebből a furcsa világból, most már legyűrte kíváncsiságát. Fölülről lefényképezte a szőnyeget, és az ablak felé indult. Néhány lépés után gyorsan balra fordult, még egy pillantást vetve a szőnyegre. Az ismét megmozdult, tartotta a távolságot Carollal. Az újságírónő tovább folytatta útját az ablak felé, közben a szeme sarkából egyre a szőnyeget figyelte. Mikor megtett újabb három métert, látta, a szerkezet a középvonala mentén ívbe hajlik, és a hátsó része megindul előre. Fél másodperccel később az eleje is meglódult, és a közepe ismét a padlóra huppant. Ez a manőver még vagy hatszor-nyolcszor megismétlődött, míg a szőnyeg egy vonalba nem ért Carollal. Helyzetét feledve az újságírónő elnevette magát. Szervezete még mindig telítve volt adrenalinnal, és idegessége sem múlt el, mégis humorosnak találta, hogy egy színes szőnyeg úgy mozogjon, mint egy araszoló hernyó. - Hah - szólalt meg Carol hangosan -, lebuktál. Most aztán tartozol egy magyarázattal. Választ persze nem várt a megjegyzésére. Mégis, rövid idő elteltével a szőnyeg viselkedése megváltozott. Először apró rezdülések futottak végig a felszínén, elölről hátra. Miután párszor ügyesen megfordította a hullámok haladási irányát, következő trükként az elejét leszorította a padlóra, mintha csak szívókorongok tartanák, a végét pedig a magasba emelte. Ily módon talán két méter magas lett. Úgy látszott, Carolt bámulja. Az újságírónő megdöbbent. - Hát, végül is én akartam - mondta aztán hangosan, még mindig a szőnyeg trükkjeinek hatása alatt. Most mintha intett volna neki, hogy menjen oda az ablakhoz. Nekem elment az eszem - gondolta Carol. Teljesen. Troynak igaza volt. Talán már meg is haltunk. A Bölcsõ

278

szőnyeg most ívben meghajlott, és bukfencezni kezdett az ablak felé. Carol követte. Ez őrület - gondolta, miközben látta, a szőnyeg valamiképp áthatol az ablakon, ki az óceánba. - És még Alice hitte azt, hogy Csodaországba került. A szőnyeg a vízben játszadozott, a közelében elúszó halakat lökdösve, és egy a zátonyon megkapaszkodott tengeri sünt ingerelve. Végül visszatért a csarnokba, és fölegyenesedve megállt. Egy kevés víz csöpögött a padlóra, amikor gyors hullámokat futtatott végig magán, széltébenhosszában egyaránt, így szárogatva felületét. Ezek után Carol elé állt, és egyértelműen intett neki, biztatva, lépjen át ő is az ablakon, az óceánba. - Ide figyelj, egyetlen lapos haverom! - mondta a nő, magában kuncogva, és a szavakat keresgélve. Most már egészen biztos, hogy megőrültem - cikázott végig rajta a gondolat. - Itt állok, és egy szőnyeggel társalgók. Legközelebb talán már válaszolni is fog. - Egyelőre hülye még nem vagyok - folytatta. Megértem, hogy az óceánba akarsz átcsalogatni, de van néhány apróság, amit még... A szőnyeg a szavába vágva gyorsan megint kilibbent az ablakon. Párszor odakint is átbukfencezett, aztán újra visszatért Carolhoz. Ismét megrázta magát, majd mereven megállt, mintha csak azt mondaná: „Látod, milyen könnyű?” - Mint már kifejtettem - kezdte elölről a nő -, lehet, hogy megőrültem, de kész vagyok elfogadni, valami mágikus módon át tudok jutni az ablakon. A gond csupán annyi, hogy kint víz van, és abban én nem lélegezhetek. A búvárfelszerelésem nélkül, amit valahol a ti labirintusotokban hagytam el, meghalok ott. A szőnyeg nem mozdult. Carol megismételte a mondókáját, körülményes kézmozdulatokkal magyarázva a sarkalatos pontokat. Végül elhallgatott. Rövid várakozás után a szőnyeg tevékenykedni kezdett. Aztán vigyázva megközelítette a nőt, bámulatosan terjedve szét minden irányban, csaknem megkétszerezve eredeti méretét. Carol ezúttal meg sem lepődött túlságosan. Ezen a ponton már semmi sem lendíthette volna ki a nyugalmából. Még egy rugalmas szőnyeg sem, ami most embermagasságban összezárult, kúp alakot formázva. 279


Carol pár lépést elhátrált előle. - Ó, ne - mondta -, attól tartok, értem. Levegőburkot csinálsz nekem, amiben lélegezhetek. - Egy pillanatig mozdulatlanul állt, gondolkodva és a fejét csóválva. - Miért is ne? - szólalt meg aztán. - Hisz ez se képtelenebb, mint az eddig történtek. A feje körül bezárult szőnyeggel Carol lehunyta a szemét, és egyenesen az ablak felé indult. Mély lélegzetet vett, amikor puha műanyag érintését érezte a testén. Hirtelen mindenütt víz vette körül, kivéve nyaktól fölfelé, ahol a légbuborék védte. Nehezen tudta fegyelmezni magát, de azért csak kiegyenlítette a nyomást emelkedése minden két, két és fél méterén. Aztán még egy nagy levegőt vett, és megindult a felszín felé. A szőnyeg az utolsó méteren le-foszlott róla, épp mielőtt kibukkant volna a vízből. A Florida Queen ötvenméternyire lehetett. - Nick! - ordította Carol, ahogy a torkán kifért. - Nick, ide! - Teljes erőből úszott a hajó felé. Egy hullám átcsapott a fején. Megint meglátta a jachtot, és ezúttal egy alak körvonalait is a fedélzeten. A férfi a korláton kihajolva fürkészte a mélységet. - Nick! - kiáltotta ismét Carol, mikor sikerült elég erőt összegyűjtenie. Ezúttal a férfi meghallotta, és megfordult. Carol integetni kezdett.

Bölcsõ

280

5

N

ICK FIGYELEMMEL kísérte a monitoron Carol és Troy minden mozdulatát elindulásuk után, amikor még a hajó alatt kutattak az eltűnt rés után. Hamar belefáradt azonban körbe-körbe úszkálásukba, s visszatért nyugágyába, a regényéhez. Onnantól kezdve csak ritkán sétált a képernyőhöz őket keresve, de nem látott semmit; Carol és Troy biztos elmentek kivizsgálni, mi van még a sziklakiszögellés alatt. Nick újra a monitorra pillantott, amikor végzett a Bovarynéval. Kissé meglepte a dolog, hogy a rés újra tisztán látszott a Florida Queen alatt. Aztán eszébe jutott, valószínűleg igaza volt, a rejtélyt tényleg csupán a megváltozott fényviszonyok okozták. Ezt látszott megerősíteni, hogy a pontosan a feje fölött tűző nap is sokkal kisebbnek láttatta a zátonyon ütött lyukat, mint amilyen két nappal korábban volt. Ekkor apróbb munkákba kezdett a hajón, és csupán karórája pittyegése riasztotta, azt jelezve, hogy Carolnak és Troynak nem lehet több, mint ötpercnyi levegője. Nick megint az óceánteleszkóp képét kezdte vizsgálgatni a monitoron. Carolnak és Troynak semmi nyomát nem látta a hajó alatt. Idegeskedni kezdett. Remélem, figyelik az órájukat - gondolta. Eszébe jutott, hogy már régóta eltűntek a képről, ráadásul nem is látta őket közelebbről megvizsgálni a rést, voltaképpeni elsődleges céljukat. Alattomosan terjedt szét benne a nyugtalanság, amint teltek a percek. Arthur C. Clarke - Gentry Lee 281

Csak egyetlen magyarázat lehet - gondolta, küzdve az agyát elárasztó rémképekkel. - Régóta elmentek már, tehát biztosan találtak valami érdekeset a sziklakiszögellés alatt. Vagy valahol másutt. Egy pillanatra maga elé képzelte, hogy Carol és Troy hatalmas kincsre bukkant, teli a csütörtöki, furcsa szigonyhoz hasonló tárgyakkal. A másodpercmutató mintha egyre gyorsabban körözött volna. Már csak egy perc, és elfogy a levegőjük. Nick idegesen pillantott ismét a monitorra. Semmi. Érezte, a szíve gyorsabban kezd verni. A mutató már a pirosban járhat - gondolta. - Még ha takarékosan bántak a levegőjükkel, akkor is fogytán lehet. - Nicknek egy pillanatra átsuhant az agyán egy műszerhiba esélye, de aztán hamar eszébe jutott, mindkettőt személyesen ellenőrizte, amikor reggel a hajóra jött. - Különben is, igazán valószínűtlen, hogy mindkettő egyszerre menjen tönkre... Valami baj lehet odalent. Egy újabb perc telt el, és Nick ráébredt, semmiféle tervet nem eszelt ki arra az esetre, ha nem bukkannak föl időben. Agya gyorsan végigfutott a lehetőségeken. Két különböző megoldás közül választhat. Fölveheti a saját felszerelését, és utánuk mehet, keresni kezdve őket a rés és a sziklakiszögellés közt húzódó árok mentén. Vagy feltételezheti, hogy izgalmukban Carol és Troy egyszerűen megfeledkeztek a kijelző szemmel tartásáról, és ennek eredményeképp ott kellett felszínre bukkanniuk, ahol épp elfogyott a levegőjük. Ha lemerülök utánuk - gondolta akkor se biztos, hogy időben megtalálom őket. Egy pillanatra önvád töltötte el, amiért nem készült föl kellőképp erre az eshetőségre. Most értékes percekbe telne saját búvárfelszerelésének ellenőrzése. Ez eldönti a kérdést. Azt kell feltételeznem, hogy valahol a környéken bukkantak felszínre, és most elcsigázva lebegnek a vízen. Még egyszer a képernyőre pillantott, aztán a hajó korlátjához lépett. Az óceánt figyelte. Egyre erősebben hullámzott. Két társának semmi nyomát nem látta. Nick bekapcsolta a motort, és fölhúzta a horgonyt. Gondolatban gyorsan fölmérte, merre is lehet az a sziklakiszögellés, aztán alacsony fordulatszámon, lassan elindult arra. Balszerencséjére a kormány mellől nem láthatta a teleszkóp monitorát, a vászontető pedig hátrafelé gátolta a kilátásban. Folytonos mozgásban volt tehát, a kormánykerék, Bölcsõ

282

a képernyő, és a hajó két oldala között. Félelmével és reményvesztettségével együtt nőtt a haragja is. Öt perccel túl járt már azon az időn, amikor Carol és Troy levegőtartalékjainak ki kellett merülnie. Az ördögbe! - gondolta, még mindig nem fogadva el a katasztrófa lehetőségét. - Hogy lehettek ilyen gondatlanok? Tudtam, nem kéne őket együtt elengednem. Egy darabig még magát szidalmazta, aztán Carol ellen fordult. Hagytam, hogy ő szabja meg a feltételeket. Hát most majd megkapja tőlem a magáét, csak találjam meg őket! Élesen balra fordította a hajót. Mintha egy hangot hallott volna. Az oldalsó korláthoz szaladt. Fogalma sem volt, merről jöhetett a hang. Két-három másodperc elteltével újra meghallotta. Arra fordult, és megpillantott egy integető figurát. Visszaintett, aztán a kormánykerékhez lépett, és megváltoztatta a hajó útirányát. Az egyik fiókból előhúzott egy erős kötelet, és a létra egyik rögzítőlábához kötözte. A végét odadobta Carolnak, mikor a hajó melléje ért, és ő üresbe rakta a motort. Az újságírónő könnyedén elkapta a kötelet. Miközben behúzta, Nick szeme a közeli vizeket fürkészte, Troy után kutatva. Nem látta sehol. Carol most érte el a létrát. - Nem fogja elhinni... - kezdte levegőért kapkodva, miközben lábát az első fokra tette. - Hol van Troy? - szakította félbe Nick, az óceánra mutatva. Carol még eggyel följebb lépett a létrán. Látszott rajta, hogy kimerült. Nick megfogta a kezét, és behúzta a hajóba. A nő remegő lábakon állt meg előtte. - Hol van Troy? - ismételte Nick erélyesen. Carolra pillantott. - És mi történt a maga felszerelésével? Carol mély lélegzetet vett. - Én... nem tudom... hol van Troy - hebegte. Beszippantott minket... - Nem tudja?! - ordította Nick, eszelősen pásztázva tekintetével az óceánt. - Lemerülnek, aztán maga följön a felszerelése nélkül, és nem tudja, hol a társa! Miféle...? Egy kisebb hullám csapódott a hajónak. Carol épp fölemelte a kezét, hogy tiltakozni kezdjen Nick kirohanása ellen, de a jármű hirtelen mozdulata leverte a lábáról. Térdre 283


esett, és összerándult a fájdalomtól. Nick fölötte tornyosult, még mindig ordítva. - Nos, Miss Tökéletes, legjobb lesz, ha viharsebesen előáll valami magyarázattal! Ha nem találjuk meg Troyt hamar, meghal. És akkor a maga istenverte hibájából hal meg! Carol ösztönösen összehúzta magát a megtermett férfi dühös kirohanására. Fáj a térde, fáradt, és ráadásul ez az ember a képébe ordibál. Hirtelen nem bírta tovább. - Fogja be a pofáját! - ordította. - Fogja már be, maga seggfej! És tűnjön el innen! - Karja úgy járt, mint a cséphadaró; Nicket először lábon, aztán gyomron találta. Magának fogalma sincs semmiről - folytatta Carol, amint lélegzethez jutott. - Szart se tud semmiről. Arcát a kezébe temette, és sírni kezdett. Abban a pillanatban egy rég elfeledett emlék idéződött az agyába. Ötéves öccse hisztérikusan zokogva támadt neki ököllel. Ő is csak kézzel védekezhetett. „A te hibád volt, Carol - kiabálta az öccse -, miattad ment el!” Az újságírónő visszaemlékezett a szeméből előszökő, forró könnyekre. „Nem igaz, Richie, nem igaz. Nem az én hibám volt.” A hajón is a könnyein át nézett föl most Nickre. A férfi elhátrált tőle, értetlen arcot vágva. Carol megtörölte a szemét, és mély lélegzetet vett. - Nem az én hibám volt - jelentette ki határozottan. Nick a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse, de ő ellökte magától. - Sajnálom - mormolta a férfi, miközben Carol talpra állt. - És most, kérem, fogja be a száját, és figyeljen! - folytatta a nő. - Elmondom, mi történt. A hajó alatti zátony egyáltalán nem zátony volt... Ó, istenem... Itt van! Nick látta, hogy Carol arcára kiül a döbbenet. Az újságírónő mögéje mutatott, a hajó másik oldala felé. A férfi arra fordult. Először nem is vett észre semmit. Aztán meglátott egy különös, lapos tárgyat, ami leginkább egy szőnyegdarabra hasonlított. A szőnyeg végigaraszolt a hajón, a teleszkópmonitor felé. Nick elfintorodott, és zavartan fordult vissza Carol felé. Míg az újságírónő beszélt, a szőnyeg valahogy fölmászott a hajóra. Mire belefogott volna magyarázatába, az már a képernyő előtt állt, a teleszkóp által a hajó alatt készített Bölcsõ

284

felvételeket tanulmányozva. Nem maradt idő hosszas fejtegetésekre. - Mi a franc ez? - szólalt meg Nick, és elindult, hogy megfogja különös látogatójukat. Mikor a keze egy-két centire lehetett a szőnyeg felületétől, ujjai végén erős áramütést érzett. - Aú! - kiáltott föl, és hátraugrott. A kezét rázogatta, és hitetlenül nézegette. A szőnyeg továbbra is ott állt a képernyő előtt. Nick Carolra pillantott, mintha valami segítséget várna. A nő azonban szórakoztatónak találta a jelenetet. - Ez a valami csupán egyetlen ok, amiért a merülésünk váratlan fordulatot vett - mondta, meg sem próbálva segíteni. - De ne féljen, nem bántja magát. Az én életemet is megmentette. Nick fölkapott egy halászhálót a kormányállás vászontetejét tartó állvány mellől, és óvatosan ismét a szőnyeg közelébe lopakodott. Amint közelebb ért, vendégük mintha felé fordult volna. Nick előrevetődött a hálóval. A szőnyeg határozottan taszított rajta egyet, és a férfi elvesztette az egyensúlyát. Nekiesett a monitornak. Carol hangosan fölnevetett, visszaemlékezve az első találkozásukra. A szőnyeg átugrott a teleszkóp adatfeldolgozó egységéhez, és szorosan köré tekeredett. Nick a fedélzeten heverve figyelte ténykedését, és hitetlenkedve a fejét csóválta. - Egyáltalán mi a fene ez az izé? - ordította Carolnak. A nő melléje lépett, és nagyvonalúan a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse. Előbbi nevetését próbálta jóvátenni így. - Halványlila sejtelmem sincs - felelte. - Először azt hittem, valami hipermodern haditengerészeti robot. De egyszerűen túl fejlett, túl intelligens. - Szabad bal kezével az égre mutatott. - Ők tudják - tette hozzá mosolyogva. Ez a megjegyzés aztán eszébe juttatta Troyt, és elkomolyodott. Odasétált a hajó oldalához, és lenézett az óceánra. Nick már a monitor előtt állt, alig karnyújtásnyira a szőnyegtől és az adatfeldolgozó egységtől. Innen olybá tűnt, mintha titokzatos vendégük egy része behatolt volna a berendezés belsejébe. Nick pár másodpercig döbbenten figyelte, hogy a digitális diagnosztikus kijelzők egymás után megbolondulnak. 285


- Hé, Carol! - szólt. - Jöjjön, ezt nézze meg! Ez az átkozott izé műanyagból van, vagy miből. Carol először oda se nézett. - Nick - mondta aztán, mégis visszafordulva -, mi lesz Troyjal? - Amint kiebrudaljuk ezt az istenverte besurranót innen, szisztematikusan átkutatjuk az egész körzetet - felelte a férfi a vászontető alól, ahol most a konyhaeszközök közt válogatott. - Esetleg le is merülök, és megpróbálom megtalálni. Nick fölkapott egy nagy, műanyag fogantyús hússzurkáló villát, és megpróbálta a szőnyeget lefeszegetni az adatfeldolgozó egységről. - Én nem tenném a maga helyében - figyelmeztette Carol. - Ha végzett, úgyis elmegy. De elkésett. Nick beledöfte a villát a szőnyegbe, sőt, azon át a berendezés burkolatát is fölhasította. Egy pukkanás hallatszott, és apró, kék szikra futott végig a hússzurkálón. A férfi messzire repült. A riadójelzések elhallgattak, az adatfeldolgozó egység digitális kijelzője elsötétült, és az óceánteleszkóp monitora füstölögni kezdett. A szőnyeg leugrott a fedélzetre, és hullámzani kezdett, ugyanúgy, mint abban az ablakos csarnokban, az óceán fenekén. Egy pillanattal később két riadójelzés hangzott föl a navigációs berendezés felől, nemcsak azt közölve, hogy a hajó helyzete nem meghatározható, de azt is, hogy a memóriának az a hozzáférhetetlen része, amely a műholdas kapcsolathoz szükséges paramétereket tárolta, letörlődött. Nick értetlen képpel álldogált a hangzavar és a füst kellős közepén. Jobb karját masszírozta a csuklótól föl a vállig. - Egész lebénult - közölte meglepetten. - Nem érzek semmit a karomból. A szőnyeg tovább folytatta hullámzását a fedélzeten, miközben Carol fölkapott egy vödröt, kihajolt vele a korláton, megmerítette, és lelocsolta a monitort. Nick nem mozdult. Még mindig ugyanott állt, arcán kétségbeesett grimasszal, a karját csipkedve. Carol a maradék vizet rá öntötte. - A francba - köpködött, ösztönösen hátrahőkölve. - Ezt meg miért csinálta? Bölcsõ

286

- Mert meg kell találnunk Troyt - felelte az újságírónő, a hajó vezérlőpultjához lépve. - Nem várhatok magára naphosszat. Hagyja a fenébe azt a szőnyeget... meg a karját! Egy ember élete forog kockán. Carol megnövelte a hajó sebességét. Ekkor a szőnyeg újra fölegyenesedett, megpördült, és a korlát felé lendült. Nick megpróbálta visszatartani, de az egy szempillantás alatt már be is ugrott a vízbe. Miközben Carol egyre nagyobb sugarú köröket írt le a hajóval, Nick a Florida Queen oldalánál állt, és tekintetével Troyt kutatta.

Egy órával később belátták, semmi értelme tovább folytatni a keresést. Többször is bejárták már az óceán számításba jöhető körzetét (persze elég nehézkesen, hisz a navigációs berendezés többé nem működött), ám Troynak nem akadtak nyomára. Miután meggyőzte magát, hogy a karjának semmi baja, Nick még a búvárruháját is felöltötte, és utolsó kísérletként végigjárta oda-vissza a rés és a sziklakiszögellés közti útszakaszt. Eredmény: semmi. Nick agyán átfutott a gondolat, hogy ő is benéz abba a bizonyos résbe, de Carol vad története egyre hihetőbben hangzott, így aztán nemigen akart semmiféle bizarr, tenger alatti laboratóriumba bekerülni. Azt is tudta, ha ő eltűnik, Carol sosem talál vissza egyedül Key Westbe, a navigációs berendezés segítsége nélkül. Miközben a területet járták, az újságírónő elmesélte merülésének egész történetét. A férfi meg volt győződve róla, hogy Carol jócskán kiszínezi a részleteket, de logikai bukfencet sehol sem talált. Ráadásul nemrég maga is szemtől szemben állt a szőnyeggel, a Florida Queen fedélzetén, így aztán magában el kellett ismernie, Carol és Troy talán tényleg hajmeresztő kalandokba bonyolódott valamiféle víz alatti építmény belsejében, és az ott látott technológiához hasonlót még életükben nem láttak. Azzal a magyarázattal azonban már nem értett egyet, miszerint földönkívüliekkel akadtak volna össze. Valószínűtlennek tartotta, hogy az első kapcsolat ilyen hétköznapi körülmények közt jönne létre. Azt ugyan készséggel elismerte, a szőnyeg sokoldalú működése 287


fölfoghatatlan rejtély számára, de nem tartotta magát tudományosan elég fölkészültnek, ezért nem jelenthette ki kategorikusan, hogy nem emberkéz műve. Ami azt illeti - gondolta, miközben távcsővel a visszatérésükhöz szükséges, betájolandó tereptárgyakat kereste a láthatáron micsoda tökéletes fedezék! Ha akár az oroszok, akár a saját haditengerészetünk félre akarnának vezetni... - A gondolat közepén hirtelen megakadt, mert fölismerte, ha igaza van, és valóban ember teremtette dolgokkal találkoztak, akkor is veszélyben lehetnek még. - De miért engedték el Carolt? És miért nem foglalták le a hajómat? Nick a távolban egy kis szigetre bukkant, amit fölismert, és arrafelé vette az irányt. A fejét csóválta. Ez az egész olyan zavaros. - Szóval nem hiszi el, hogy igazi E.T.-kkel találkoztunk? - lépett mellé Carol. - Nem tudom - felelte a férfi lassan. - Egy ilyen állítást elhamarkodottnak érzek. Elvégre, ha földönkívüliek szállták meg a Mexikói-öblöt, arról már tudnunk kellene. Évente egyszer-kétszer áthaladnak erre aktív szonárral rendelkező tengeralattjárók vagy hajók. - Az újságírónőre mosolygott. - Szerintem maga túl sok fantasztikus könyvet olvas. - Épp ellenkezőleg - válaszolta Carol, fürkésző tekintettel méregetve a férfit. - A legmodernebb technológiákat valószínűleg jobban ismerem, mint maga. Írtam egy cikksorozatot a Miami Oceanográfiai Intézetről is, és láttam a tudomány legfrissebb vívmányait. De semmi, abszolúte semmi nem hasonlított ehhez a szőnyeghez vagy az óriás amőbához. Annak esélye, hogy a magyarázat nem fantasztikus alapokon nyugszik, nagyon kicsi. - Pillanatnyi szünetet tartott. - Különben is - folytatta aztán -, talán a laboratórium nem régóta van itt. Esetleg most épült föl, vagy most szállították ide. Carol megjegyzéseit hallgatva Nick megint észbe kapott. Máris kezdi - gondolta. - Annyira biztos magában. Olyan nagyképű és vetélkedésbolond. Majdnem, mint egy férfi. Elismerte, ezek a tulajdonságok mind rá is jellemzőek. Ráadásul a nőnek egyvalamiben kétségkívül igaza van. Bölcsõ

288

Gyakrabban került kapcsolatba a fejlett technikával, mint ő. Nick úgy döntött, kivételesen nem száll vitába vele. Társalgásukban hirtelen szünet állt be. Carol is egyre érzékenyebben reagált beszélgetésük fordulataira. Rögtön észrevette, hogy Nick arca megfeszül, amikor ő azt mondta, többet tud a fejlett technológiákról. Húha - villant át az agyán. - Ugyan már, Carol, légy egy kicsit tapintatosabb és figyelmesebb! Úgy döntött, témát vált. - Mennyi idő' még, míg elérjük a kikötőt? - kérdezte. Csütörtökön nagy izgalmában nemigen figyelte meg, meddig tartott a visszaút. - Kicsivel kevesebb, mint két óra - felelte Nick. Aztán fölnevetett. - Ha el nem tévedek. Kézi vezérléssel már vagy öt éve nem közlekedtem errefelé. - És mit fog mondani, ha visszaérünk? Nick rá pillantott. - Kinek?... Miről? - kérdezte. - Tudja. A merülésünkről. Troyról. Egymásra bámultak. Végül Nick törte meg a csendet. - Én arra szavaznék, ne mondjunk semmit... míg... míg biztosat nem tudunk - fejezte be halkan. - Ha Troy később előkerül, semmi baj. - De ha mégsem... - Carol hangja elcsuklott - Akkor, Mr. Williams, mindketten nagy szarban vagyunk. - Lassan fölfogták helyzetük komolyságát. - Ki hinne el valaha is egy ilyen őrült mesét? - szólalt meg Nick egy percnyi csönd után. - Még a fotóival együtt sincs elegendő perdöntő bizonyítékunk. Manapság az ember számítógéppel olyan fényképet állít elő, amilyet csak akar. Emlékszik tavaly arra a gyilkossági ügyre Miamiban, ahol hivatalosan elfogadtak egy fényképet alibiként? Aztán előkerült az az adatfeldolgozó berendezés, és kipattant a botrány? - Szünetet tartott. Carol figyelmesen hallgatta. - Azonkívül bárki építette is azt a micsodát, talán ebben a pillanatban már bontja is szét veszett iramban. Különben miért hagytak volna futni minket? Nem, én azt mondom, váljunk vele. Legalább huszonnégy órát. Addig kigondoljuk a stratégiát. Carol beleegyezően bólintott. 289


- Azt hiszem, egyetértek magával, de nem egészen azért, amiért gondolja. - Tudatában volt, újságírói énje nem venné jó néven, ha idő előtt kiszivárogna szenzációs leletük híre. Csak remélhette, hogy ambíciója nem befolyásolja majd a döntését Troyjal kapcsolatban. - De Nick - tette még hozzá elgondolkozva ugye nem hiszi, hogy veszélybe sodorhatjuk Troyt, ha nem szólunk a hatóságoknak? - Nem - felelte a férfi habozás nélkül. - Gyanítom, ha meg akarnák ölni, már megtették volna. Vagy megteszik hamarosan. Carol nem kívánta tovább folytatni a társalgást. A hajókorláthoz sétált, és kibámult az óceánra. Troyra gondolt, és őrült kalandjukra, mikor beszippantotta őket a rés. A férfi segített neki kitartani. Ehhez nem fér kétség. Csak az ő humora tartotta benne a lelket. És még talán az életét is megmentette, amikor magára vonta annak a valaminek a figyelmét. A mulatságos külső mögött egy barátságos, érzékeny ember rejtőzött - gondolta. - Mindig figyelmes volt. És mintha nagy adag fájdalmat hordott volna a szívében. Vajon mitől? Egy pillanatra Carol meggyőzte magát, a férfinak nincs semmi baja. Hisz neki is segítettek elmenekülni. Aztán elgondolkozott, vajon miért nem találkozott vele többé odalent. Agyába kétség fészkelte be magát. Összerezzent. A fenébe! Nem tudhatjuk, mi történt vele. Megint ez a bizonytalanság. Gyűlölöm a bizonytalanságot. Nem tisztességes. Nagy szomorúság, egy a múltból előkerült, mély és kétségbeejtő érzés vett erőt Carolon. Tehetetlennek érezte magát, kicsúszott a kezéből az irányítás. Szeme könnyekkel telt meg. Nick lépett oda mellé, de egy szót sem szólt. Látta a könnyeket a nő szemében, de nem fűzött hozzá semmi megjegyzést. Csupán egy pillanatra a kezére rakta a kezét, aztán elvette megint. - Troyjal lassan jó barátok lettünk - mondta Carol, elrejtve valódi érzéseit. Hirtelen azonban a vágy, hogy elmondja, mit érez igazán, legyőzte szokásos önvédelmi mechanizmusát. Lenézett a vízre. - De nem ezért vagyok most ilyen ideges. A bizonytalanság miatt sírok. Nem bírom a bizonytalanságot. Elhallgatott, a szemét törölgette. Bölcsõ

290

Nick nem szólt. Nem értette egészen, amit a nő mondott, de megérezte, hogy valami különleges dolog készülődik kettejük között. Szelíd hullámok nyaldosták a hajó oldalát. - Ez a gyermekkoromat juttatja eszembe, azután, hogy apám elhagyott minket - folytatta a nő halkan. - Folyton azzal hitegettem magam, visszajön. Mind a hárman, Richie, anyám és én is azt mondogattuk egymásnak, ez csak ideiglenes állapot, egyszer csak újra belép az ajtón, és azt kiáltja: „Megjöttem!” Éjjelente sokáig nem tudtam elaludni, figyeltem, mikor hallom meg a ház elé kanyarodó autó hangját. Bőségesen ömlöttek már a könnyei, végigcsurogva arcán, és lehullva elkeveredtek az óceán vizével. - Valahányszor elvitt bennünket vacsorázni vagy valami szombati programra, segítettem anyámnak a szépítkezésnél, kiválasztottam a ruháját, és megfésültem. - Egy pillanatra elfulladt a hangja. - Miután búcsúzáskor megöleltem apámat az ajtóban, mindig odavittem a mamához, és megkérdeztem tőle: „Hát nem gyönyörű?” Hat hónapon át ment ez így. Addig sosem éreztem ehhez foghatót. A bizonytalanság belülről rágta a lelkemet, beteggé tett. Könyörögtem apának, adjon a maminak még egy lehetőséget. Richie még azt is fölajánlotta, megveszi neki a szomszédos házat, hogy legalább egymás közelében lehessünk. - Carol komoran elmosolyodott, és nagy lélegzetet vett. - Aztán apám elvitte anyámat San Franciscóba, egy hétvégére. Annyira izgultam. Harminchat órán át repesett a szívem, biztosnak láttam a jövőt. Én voltam a legboldogabb tízéves lány az egész San Fernando-völgyben. Aztán vasárnap este anyám hullarészegen jött haza. Szeme megdagadt, a szempillafesték elkenődött, rémesen nézett ki. Megállás nélkül elmasírozott Richie és énköztem, és fölment a szobájába. Mi hárman kint maradtunk apámmal, összeölelkeztünk, és sírtunk. Abban a pillanatban éreztem, itt mindennek vége. Carol kissé megnyugodott, de a könnyei még mindig potyogtak. Könyörgő szemmel Nickre pillantott. - Annyival könnyebb lett volna, ha egyetlen sírással ki tudom ezt adni magamból. De nem. A bizonytalanságban mindig reményt láttam. Így aztán mindennap, minden 291


istenverte nap a szívem újra összetört. - Carol megint szétmázolta a könnyeit. Aztán kibámult az óceánra, és teljes erőből elkiáltotta magát: - Azonnal tudni akarom, vagy legalábbis minél előbb, mi történt Troyjal! Ne kelljen soká várnom, mert azt nem viselem el. Nick felé fordult. A férfi kitárta a karját. Carol egyetlen szó nélkül mellébe temette az arcát. Nick szorosan magához ölelte.

Bölcsõ

292

6

N

ICK FÖLNYÚLT Troy lakásának ajtaja fölé, és a párkányon rálelt a kulcsra. Még egyszer bekopogott, aztán óvatosan benyitott. - Halló - kiáltotta van itt valaki? Carol követte őt a nappaliba. - Nem is tudtam, hogy ennyire közeli barátok - szólalt meg, miután élvezettel megszemlélte Troy tarkabarka bútorgyűjteményét. - Én talán soha senkinek nem mondtam el, hol tartom a kulcsomat. Amit Nick keresett, az nem a nappaliban volt. Végigsétált az előszobán, el az elektronikai berendezésekkel telezsúfolt, nagyobbik hálószoba mellett, be a kisebbik, igazi hálóhelyiségbe. - A helyzet az - kiáltotta vissza Carolnak, aki megállt az első hálószoba előtt, és most szájtátva bámulta a minden sarkot kitöltő számítógép-kavalkádot -, valójában én is csak tegnap jártam itt először. Úgyhogy nemigen tudom, hol lehet... Ez az, azt hiszem, találtam valamit! - Fölkapott egy komputeren kinyomtatott lapot Troy éjjeliszekrényéről, ahol egy papírnehezékkel lefogva hevert. Az 1994. január 15. dátum állt rajta, és nagyjából húsz nevet tartalmazott, címmel, telefonszámmal. Carol az előszobában várta. A férfi gyorsan átfutotta a lapot, aztán megmutatta neki. - Nem sok minden van rajta. Elektronikai és szoftvercégek telefonszámai és címei. Angié Leatherwood Arthur C. Clarke - Gentry Lee 293

néhány száma, amik, gondolom, a turnékon élnek. - Az egyik sorra mutatott. - Ez lesz az anyja, Kathryn Jefferson, Coral Gables, Florida. De a cím mellett nincs telefonszám. Carol elvette a papírt Nicktől, és maga is átnézte. - Sose hallottam, hogy másról beszélt volna, mint Angié, az anyja vagy a bátyja, Jamie. Se barátokról, se más családtagokról. Valahogy az a benyomásom támadt, hogy az anyját se látogathatja gyakran újabban. Magának mesélt már más családtagjairól? - Nem - felelte Nick. Besétáltak a játszószobába, és a férfi, miközben elhaladt a berendezések mellett, szórakozottan megcsavargatott néhány kapcsolót. Aztán megállt, elgondolkozott. - Akkor tehát csak Angié marad. Most rögtön elmondjuk neki, aztán várjuk... Carol is, Nick is megdermedt, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását-csukódását. Egy másodperccel később Nick hangosan, de bizonytalanul fölkiáltott: - Halló, akárki az, itt vagyunk a hálószobában! Válasz nem érkezett. Halk léptek hallatszottak csupán az előszobából. Nick ösztönösen is védelmezőn Carol elé húzódott. Egy pillanatra rá Troy lépett be a szobába. - Lám csak, lám - szólt széles vigyorral -, micsoda meglepetés! Betörőket fogtam az otthonomban. Carol odarohant hozzá, és karját a nyaka köré fonta. - Troy - kezdte; a mondatok szaggatottan törtek föl belőle -, istenem, de jó, hogy újra látom! Merre járt? Rémesen ránk ijesztett. Azt hittük, meghalt. Troy viszonozta Carol ölelését, és Nickre kacsintott. - Ez igen, micsoda fogadtatás! Korábban is el kellett volna már tűnnöm párszor. - Kinyújtotta a karját, hogy megrázza Nick fölkínált kezét. Egy pillanatra elkomolyodott az arca. - De ha jobban meggondolom, egy ilyen alkalom éppen elég. Carol odébb lépett, és Troy megpillantotta kezében a számítógépes listát. - Már éppen értesíteni akartuk a családját... - kezdte a nő. Troy a papírért nyúlt, és Carol észrevett a jobb csuklóján egy karkötőt, amit még sosem látott. Széles volt, majdnem négy centi vastag, és úgy tűnt, mintha huszon-egynéhány láncszemét szétlapított aranyrögökből készítették volna. - Ezt Bölcsõ

294

meg hol szerezte? - kérdezte Carol, megemelve a férfi csuklóját, hogy jobban lássa az ékszert. Nick nem bírta tovább türtőztetni magát. Mielőtt Troy válaszolhatott volna az újságírónő kérdésére, ő is beszállt a társalgásba. - Carol szerint - mondta - utoljára egy tenger alatti laboratórium folyosóján tűntél el a szeme elől, nyomodban egy kétméteres amőbával. Mégis, hogy az ördögbe szöktél meg? Az egész körzetet átkutattuk utánad... Troy fölemelte a kezét. Élvezte, hogy ő minden figyelem középpontja. - Barátaim, barátaim! Egy pillanat türelmet, ha lehet! Hamarosan mindent elmesélek, de előbb létszükségleteimet kell kielégítenem. - Sarkon fordult, és besétált a fürdőszobába. Nick és Carol jól ismert zajt hallottak. Vegyetek ki sört a hűtőből, és menjetek be a nappaliba! kiáltotta Troy a csukott ajtó mögül. - Élvezzük ki az életet! Két perccel később Nick és Carol a nappali legszélesebb heverőjén ültek. Troy belerogyott a szemközti fotelbe. Nick nagyot húzott a söréből. - Egyszer volt, hol nem volt - kezdte Troy kópés vigyorral -, volt egyszer egy kis fekete srác, úgy hívták, Troy Jefferson. Ez a fickó, miközben a barátaival búvárkodott, csaknem két teljes órára eltűnt egy furcsa épületben, az óceán fenekén. Amikor szerencsésen kikeveredett víz alatti kalandjából, az Egyesült Államok haditengerészetének békaemberei mentették meg, akik véletlenül épp arra kószáltak. Nem sokkal ezután a kis Troyt egy katonai helikopter visszaröpítette Key Westbe. Ott kihallgatták, megkérdezve, miért úszkált a Mexikói-öbölben, miért egy szál egyedül, és miért tizenöt kilométernyire a legközelebbi szigettől. Egy órával később elengedték, bár egyetlen szavát sem hitték el. Troy hol Nickre, hol Carolra nézett. - No persze - tette hozzá immár komolyabb hangon -, egyáltalán nem azt meséltem el nekik, ami valójában történt. Az igazságot semmiképp nem hitték volna el. Carol előrehajolt ültében. - Szóval a haditengerészet szedte föl. Azután, hogy mi elmentünk. - Nickhez fordult. - Valami okból minket követhettek. 295


A rakéta tehát mégis ott kell legyen - gondolta. - De hová tűnhetett? Vajon megtalálta a haditengerészet? És egyáltalán, mi közük lehet ahhoz az őrült laboratóriumhoz? Az egésznek semmi értelme... - Legalább egy órán át kerestünk - mondta Nick. Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért olyan hamar abbahagyták a kutatást Troy után. - Bennem föl se rémlett, hogy esetleg odabent lehetsz, abban az isten tudja micsodában. És persze nem várhattunk rád éjszakáig. Minden elektronikus műszerünket kikészítette valami fura szőnyegszerűség, ami a tengerből mászott ki. Úgyhogy navigációs berendezés nélk... - A mondat közepén elhallgatott, és Troyra nézett. Sajnálom, barátom. - Szót se róla - felelte Troy vállat vonva -, én is ugyanígy csináltam volna. Legalább most már tudom, hogy összefutottatok mesém egyik bizarr szereplőjével. De ugye őrökbe nem botlottatok bele? Ezek nagy, átlátszó zseléhegyek, olyanok, mint egy amőba, közepükön kis dobozkával, a tetejükről pedig kivehető pálcák hajladoznak mindenfelé. Nick a fejét rázta. - Őr? - kérdezte gyorsan Carol, a homlokát ráncolva. - Miért hívja azt a teremtményt őrnek? - Őr, felügyelő, vagy ahogy tetszik - felelte Troy. - Ők azt mondták nekem, ezek a valamik vigyáznak a hajó fontos rakományára. - Fölfigyelt barátai üres tekintetére. - És ez visszavezet az első kérdéshez - folytatta. - Ők adták nekem ezt a karperecet. Valami kétoldalú kommunikációs eszköz. Meg se próbálnám elmagyarázni, hogy működik, de tudom, ők hallgatnak és figyelnek, néha pedig üzeneteket küldenek nekem, amik nagy részét persze meg sem értem. Carolt a hallottak megdöbbentették. Gondolatban ez a már amúgy is bonyolult történet újabb dimenziót kapott. Kérdések százai rajzottak fejében, és nem tudta eldönteni, melyikkel kezdje. Közben Nick fölállt a kanapéról. - Na várj csak egy percet! - szólt, kétkedő és kissé zavarodott arcot vágva. - Jól hallottalak? Azt mondtad, valamiféle idegenek megajándékoztak egy kommunikációs Bölcsõ

296

karpereccel, aztán szabadon engedtek? A haditengerészet pedig fölszedett, és visszahozott Key Westbe? Krisztusom, Jefferson, neked aztán van fantáziád! De tartogasd inkább a komputerjátékod számára! Légy szíves, mondd el az igazat! - De hisz azt mondom - felelte Troy. - Komolyan... - Hogy néztek ki? - vágott közbe Carol a vérbeli újságíró hangján. Retiküljéből előkapott egy kis magnetofont, akkorát, mint egy töltőtoll. Troy előrenyúlt, és kikapcsolta. - Egyelőre, angyalkám - mondta -, erről senki más nem tudhat... Mellesleg nem is láttam őket. Csak az őröket meg a szőnyegeket. De ezek szerintem csak robotok, valamiféle gépezetek. Intelligensek, igen, de valami más irányítja őket... - Jézusom - vágott közbe Nick -, ezt te komolyan gondolod? - Lassan úrrá lett rajta a kétségbeesés. - Ez a legelképesztőbb badarság, amit életemben hallottam. Őrök, szőnyegek, robotok. Elvesztettem a fonalat. Kik azok az ők? És mit keresnek ők az óceánban? És miért adták neked ezt a karkötőt? - Fölkapta a heverő egyik díszpárnáját, és a szemközti sarokba vágta. Carol idegesen fölnevetett. - Nick nem az egyetlen, aki így érez, Troy. Én lent voltam magával, mégis, el kell ismerjem, elég nehezemre esik követni a történet fonalát. Talán be kéne fejezzük a közbeszólásokat, hogy nyugodtan végigmondhassa. Én elmeséltem Nicknek, mi történt abban a naprendszeres szobában, addig, hogy maga kirohant, nyomában a valamivel, vagy őrrel. Legyen szíves, kezdje el innen, és logikus rendben mondjon el mindent! - Nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyesmi, mármint logikus rend, angyalkám - felelte Troy, és ő is felnevetett. - Az egész epizód nem valami logikus. Na szóval, az az őr végül csapdába ejtett egy zsákutcában, és valahogy elaltatott az egyik pálcájával. Az egész olyan, mintha álmodtam volna, de közben tudom, hogy ezek az álmok maguk a valóság. Emlékszem, kölyökkoromban éreztem egyszer ilyet, egy verekedés alatt, mikor agyrázkódást kaptam. Tudtam, hogy élek, de mindenre csak nagyonnagyon lassan reagáltam. A valóság eltompult körülöttem, minden távolabb húzódott tőlem. 297


Szóval, akkor egy másik őr is megjelent (ugyanolyan test, de belőle másféle pálcák meredtek elő), és bevitt en-gém valami orvosirendelő-szerűségbe. Nem tudom pontosan, mennyi időt tölthettem el ott. Kinyújtóztattak a padlón, és mindenféle szerkentyűvel megpiszkáltak. Az agyamat mintha szupersebességre kapcsolták volna, de az egyes gondolatokra nem emlékszem. Csak képekre. Újraéltem például, amikor a bátyám, Jamie a floridai állami bajnokságon negyvenöt méterről rohant be a labdával a gólvonal mögé. Aztán a csuklómra rakták a karperecet, és az a határozott érzésem támadt, hogy valaki beszél hozzám. Nagyon halkan, sőt tán valami idegen nyelven, de időről időre megértettem egy-egy szavát. Elmondta - folytatta Troy, izgatott, távolba révedő arckifejezéssel -, hogy amit mi laboratóriumnak nevezünk, az valójában egy másik világból érkezett űrhajó. Nagyjából kényszerleszállást hajtott végre a Földön, és most a javításokhoz időre van szükségük. Ők, azaz a hajó építői a segítségünket kérik, az enyémet és a tiéteket, megszerezni a javításhoz szükséges egyes dolgokat. Csak akkor folytathatják az útjukat. Nick a földön ült, éppen Troyjal szemben. Mind Carol, mind ő izgatottan hallgatta a fekete férfi minden szavát. Legalább fél percig ültek még szótlanul, mikor Troy befejezte a történetét. - Ha ez így igaz - szólalt meg végre Nick -, akkor mi... Valaki hangosan bekopogott. Mindhárman összerezzentek ijedtükben. Pár másodperccel később a kopogás megismétlődött. Troy az ajtóhoz ment, és résnyire kinyitotta. - Hát itt vagy, te kis szaros - hallott meg Carol és Nick egy mogorva, mérges hangot. Homer Ashford kapitány nyomult be az ajtón. Először nem vette észre a többieket. - Megegyeztünk, és te átvertél. Már két órája megjöttél... A szeme sarkából ekkor vette észre, hogy mások is vannak a szobában. Hátrafordult, és kiszólt Gretának, aki még nem lépett be a házba. - Ezt kapd ki! - mondta. - Nick Williams és Miss Dawson is itt van. Nem csoda, hogy nem találtuk a szállodában. Greta követte Hómért a nappaliba. Tiszta, kifejezéstelen pillantása egy másodpercnél többet egyikükön sem időzött. Bölcsõ

298

Carol arra gondolt, mintha lenézően villant volna a szeme, de biztos nem lehetett benne. Homer az újságírónőhöz fordult, hangja ezúttal sokkal civilizáltabban csengett. - Láttuk magukat visszatérni a kis kirándulásukról két órakor - mondta vérszomjas vigyorral. - De valahogy Troyt hiányoltuk. - Carolra kacsintott, aztán Nick felé fordult. Talált ma is valami értékesebb csecsebecsét, Williams? Nick nem is próbálta titkolni a tényt, hogy ki nem állhatja Hómért. - Hát persze, kapitány - felelte, gúnyosan kihangsúlyozva az utolsó szót. - Elhiszi, ha azt mondom, hogy valóságos hegyre bukkantunk, mely arany- és ezüstrudakból áll? Pontosan olyan, amilyen egyszer a hajónkon is volt, úgy nyolc évvel ezelőtt, amikor a Santa Rosáról fölhoztuk. Emlékszik? Legalábbis mielőtt Jake-kel beleegyeztünk, hogy maga meg Greta rakodják ki az egészet. Homer hangjában tömény rosszindulat csendült. - Azon nyomban be kellett volna perelnem magát becsületsértésért, Williams. Az betapasztotta volna azt a fene nagy pofáját mindörökre. A bíróságon egyszerűen csak hagytam, hadd nyeljen. De most már elég a dumából, mert különben egy nap könnyen meglepődhet! Miközben Nick és Homer felváltva különböző sértéseket vagdostak egymás fejéhez, Greta úgy járta körbe a nappalit, mintha csak a saját lakásában lenne. Tudomást sem vett a társalgásról, sem az őt körülvevő többi emberről. Feszes, fehér, ujjatlan pólót viselt, és kék haditengerész-rövidnadrágot. Járás közben magasra lendítette a karját, hátát kihúzta, két melle peckesen állt. Carol érdeklődve figyelte minden mozdulatát. Greta megállt, és végiglapozgatta Troy CD-lemezgyűjteményét. Aztán kihúzta Angié Leatherwood új albumát, a borítón az énekesnő fotójával, és megnyalta a száját. Ez a pár jól beleillene valami pornográf regénybe - gondolta Carol, miközben Troyt hallgatta, aki azt mondta épp Homernek, sok dolga akadt délután, de később át fog menni hozzá. - Vajon mi az ő történetük? - töprengett. - És hogy illik a képbe Ellen? - Visszaemlékezett rá, hogy estére beígért nekik egy interjút. - De most már egyáltalán nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rájuk. 299


- Fölhívtuk, mert szólni akartunk, hozza magával a fürdőruháját is ma este - fordult hozzá Homer kapitány. Carol azonban nem hallotta a mondat első felét, mert akkor még a szobában páváskodó Gretát figyelte. - Elnézést - felelte udvariasan. - Megismételné, amit az előbb mondott? Attól tartok, elkalandoztak a gondolataim. - Azt mondtam, korábban is jöhetne, úgy nyolc óra körül ismételte Homer. - És hozza magával a fürdőruháját. Van egy remek, nem mindennapos úszómedencénk. E beszélgetés közben Greta Nick mögé lépett, és gyorsan köréje kanyarította mindkét karját. A figyelő szemekkel mit sem törődve megcsavarta a férfi mellbimbóit a pólóján át, és mikor az fölszisszent, elnevette magát. - Mintik szerettet észt, nem ikhasz, Nikki? - szólt, utána azonnal eleresztve Nicket. Carol látta a harag villanását Homer szemében. Nick valamit mondani akart, de Greta már ki is sétált a bejárati ajtón. - Aztán fölhívj ám, ha itt végeztél! - mondta a kapitány Troynak, megszakítva a kínos csöndet. - Pár dolgot meg kell beszélnünk. - Az idősebb férfi esetlenül megfordult, és minden további szó nélkül követte Gretát a Troy háza előtt parkoló Mercedes felé. - Na, hol is tartottunk? - kérdezte Troy szórakozottan, miközben becsukta az ajtót utánuk. - Te - hangsúlyozta Nick - épp mesés sztoridat adtad elő nekünk arról, miben kérik segítségünket a Földön rekedt, szerencsétlen idegenek az űrhajójuk megjavításához. Ne kímélj minket, jöhet a poén. De előbb én a magam részéről jó néven vennék még egy kevés magyarázatot. Fogalmam sincs, higgyek-e egyáltalán a te eszelős tündérmesédben, de egyet el kell ismerjek: roppant kreatív. Ami azonban jelen pillanatban leginkább aggaszt, annak semmi köze holmi űrlényekhez. Az a két igencsak valóságos szemétláda érdekel, akik az előbb mentek el. Mit akartak? És mennyiben lehet közük a mi mostani kalandunkhoz? - Egy pillanat, Nick! - szólt közbe Carol. - Mielőtt eltérnénk a tárgytól, tudni szeretném, Troy E.T.-jei miféle segítséget várnak tőlünk. Egy telefont? Egy új űrhajót? Most erre koncentráljunk, Homerrel és a maga Greta barátnőjével Bölcsõ

300

pedig foglalkozzunk később. - Ez utóbbi megjegyzését játékos évődésnek szánta. Nick humorosan is fogta föl, és sértődést tettetett. Aztán bólintott, jelezvén, egyetért Carol javaslatával. Troy előhúzott a zsebéből egy darab papírt, és mély lélegzetet vett. - Először is, meg kell értenetek, egyelőre az üzenetek helyes értelmezésében nem vagyok teljesen biztos. Ezt az egyet azonban, melyben a tőlünk igényelt dolgok szerepelnek, megismétlik minden félórában. Kilencven perce nem találok a listámban több hibát, úgyhogy most már bizonyosra veszem, hogy jól állítottam össze. A lista hosszú, és én beismerem, nem is mindenről értem, miért kellhet nekik. Lefogadom azonban, hogy mindketten érdekesnek fogjátok találni. Troy olvasni kezdte kézzel írott listáját. - Egy angol értelmező szótárt akarnak, nyelvtankönyvet, és ugyanezt még négy jelentősebb nyelvből; egy állat-és növénytani enciklopédiát; egy átfogó világtörténelmi leírást; a Föld jelenlegi politikai és gazdasági viszonyait elemző statisztikát; összehasonlító elemzést a jelentősebb, létező vallásokról; legalább három fontosabb napilap legutóbbi két teljes évfolyamát; tudományos és technikai szaklapokat, köztük a fegyverrendszereink leírását, a már bevetettekét és a még csak tervezettekét egyaránt; egy művészeti enciklopédiát, ahol lehetséges, videó- és audiomelléklettel; huszonkét kiló ólmot és huszonhét kiló aranyat. Nick füttyentett, mikor Troy befejezte. Carol elkérte a papírt, és a válla fölött átkukucskálva Williams is elolvasta még egyszer, minden egyes tételt külön megemésztve. Egyikük sem szólt semmit. - Akár hiszitek, akár nem - tette hozzá még Troy egy perccel később -, az első nyolcat nem is nehéz beszerezni. Hazafelé bementem a Key West-i Közkönyvtárba, és a tagdíj befizetése ellenében már állítják is össze nekem a szükséges információkat CD-lemezen. A nehézségek a lista végén kezdődnek. Itt szükséges a ti segítségetek. Troy egy pillanatra elnémult, hogy lássa, Nick és Carol tudja-e követni. 301


- Nézzük csak... Jól értettelek? - Nick föl-alá járkált a szobában, kezében a listával. - Amit te akarsz, vagy amit ők akarnak, ha így jobban tetszik, az, hogy térjünk vissza a laboratóriumukba, űrhajójukba, vagy az isten tudja mijükbe, ezekkel az információkkal, plusz az ólommal és az arannyal? Troy bólintott. - Na de huszonhét kiló arany? Az legalább egymillió dollár. Honnan a csudából szereznénk meg? És különben is, mihez kezdenének vele? Troy elismerte, ezekre a kérdésekre nem tudja a választ. - De van egy olyan érzésem - tette hozzá megint csak az alapján, amit az üzeneteikből kiszűrtem, hogy ha csak részben teljesítjük kívánságaikat, már az is nagyban megkönnyíti a dolgukat. Úgyhogy, gondolom, végezzük el, amit tudunk, és reméljük, elég lesz ennyi is. Nick előre-hátra himbálta a fejét. - Tudja, Carol - mondta, miközben visszaadta neki a listát - soha, a legvadabb, lidérces álmomban sem tudtam még ehhez hasonlóan bonyolult és eszelős tervet kiagyalni. Ez az egész annyira hihetetlen és fantasztikus, hogy egyszerűen muszáj fejet hajtani előtte. Egyszerűen zseniális. Troy elmosolyodott. - Ezek szerint segíteni fogtok? - kérdezte. - Azt nem mondtam - válaszolta Nick. - Még mindig rengeteg kérdésem van. És természetesen Miss Dawson nevében nem beszélhetek. De, még ha az egész csupán játék is, az irgalmas szamaritánust alakítani egy idegen űrhajó legénysége előtt csábító lehetőség.

A következő fél órában Carol és Nick ezernyi kérdést szegezett Troynak. A Homerre és Gretára vonatkozóakat a férfi annyival ütötte el, hogy még csütörtök éjjel megállapodott velük, informálja őket a Florida Queen fedélzetén zajló eseményekről, egy rövid lejáratú kölcsön fejében. Azt is megjegyezte továbbá, soha nem állt szándékában betartani az alkut, mert hisz köztudott, mekkora gazemberek ők is. Nick nem elégedett meg maradéktalanul Troy magyarázatával. Úgy érezte, barátja nem mondja el a teljes igazságot. Bölcsõ

302

Valójában minél többet kérdezett, annál több kétely merült föl benne a sztorival kapcsolatban. De mi más választásunk van? - kérdezte magától. - Azt a szőnyeget a saját két szememmel láttam. Ha ő maga nem is E.T., vagy legalábbis azok kreálmánya, akkor csak valami nagyon fejlett robot lehet, akár a miénk, akár az oroszoké. Miközben tovább kérdezősködött, Nick tapasztalt agyában lassan körvonalazódni kezdett egy másik változat; őrült és valószínűtlen, semmi kétség, de megmagyarázza az utóbbi három nap eseményeit, méghozzá a Troy űrhajós-változatával vetekedő józansággal. Tegyük föl, hogy valami módon Troy meg az a mocsok Homer az oroszoknak dolgoznak. Ez az egész pedig csupán jól kigondolt álcája egy titkos találkának, amelyen illegális információk cserélnek majd gazdát. Homer pénzért bármit megtenne. De Troy miért csinálná? Troy részvétele az amerikai titkok kiszolgáltatására szőtt tervben volt Nick elméletének gyenge pontja, de meggyőzte magát, hogy barátjának sok pénzre lehet szüksége komputermütyürjei beszerzéséhez. Szinte jelképes járandóságából ennyit nem tehetett félre gondolkodott tovább Nick. - Szóval tegyük föl, Troy diszkjei titkos katonai adatokat tartalmaznak a listán szereplő sok marhaság helyett. Akkor az arany lehetne az ő fizetsége. Vagy valaki másé. Nick még néhány kérdést föltett ez utóbbi tételre vonatkozóan. Troy azzal védekezett, nem érti tökéletesen az üzeneteket, amiket ők küldenek neki a karperecen át arról, mire is kell nekik az ólom meg az arany. Csak arról mormogott valamit, hogy ezeket az elemeket a legnehezebb transzmutációval előállítani, aztán részéről a témát be is fejezte. Ami Carolt illette, ő mindinkább meggyőződött Troy történetének igazáról. Az, hogy a férfi nem tudott minden kérdésre válaszolni, csöppet sem zavarta, sőt, csupán fantasztikusabbá tette az egész mesét. Ha mindenre rögtön képes felelni, az jobban fölkeltette volna a gyanakvását. Kritikus újságírói hozzáállása ellenére érdekelte és el is bűvölte az az ötlet, hogy a másik világról érkezett, szuperintelligens idegeneknek az ő segítségére van szükségük. 303


Carol véleménynyilvánításainál legalább olyan fontos szerepet játszottak ösztönei, mint az ésszerű gondolkodás. Mindenekelőtt megbízott Troyban. Alaposan megfigyelte, amikor a kérdésekre válaszolgatott, de a legapróbb jelét sem vette észre annak, hogy hazudna. Nem kételkedett benne, Troy hiszi is, amit mond. De hogy igazat beszél, vagy valójában az általa támogatott E.T.-k manipulálják, ez már más lapra tartozott. Mégis, mi lehet a céljuk? - töprengett. Mi hárman nem sokat tehetünk értük. Még az általuk kért információk is, a fegyver-rendszerektől eltekintve, ártalmatlan semmiségek. Egy időre félretette annak lehetőségét, hogy a barátja, Troy, az idegenek bábjává vált. Azt azonban látta, Nick egyre inkább gyanakszik. A férfi különösnek tartotta, hogy a haditengerészet három búvárja éppen arra járt, amikor az egyik szőnyeg a felszínre segítette Troyt. És aztán az a beszámoló is a kihallgatásról, annyira zavaros volt, Nicket egészen fölidegesítette. - Krisztusom, Jefferson - fakadt ki - vagy nagyon kurta, vagy csak istentelenül lassú az emlékezeted. Azt mondod, a haditengerészet csaknem egy óráig tartott őrizetben, ugyanakkor alig emlékszel a kérdésekre, és arról sincs fogalmad, egyáltalán miért hallgattak ki. Ezt én nem veszem be. Troy maga is kezdett megdühödni. - A francba, Nick, mondtam már, hogy fáradt voltam! Elég megrázó élményen mentem át. A kérdéseiknek semmi értelmét nem láttam. És egész idő alatt úgy éreztem, mintha egy kis hang szólongatna belül, a fejemben. Nick Carolhoz fordult. - Azt hiszem, kezd megváltozni a véleményem. Nem akarok részt venni ebben a játékban, bármilyen ígéretes is. Homer és Greta idegesítenek, de velük magam is elbánok, ha kell. Másrészről viszont a haditengerészettel nem húznék ujjat. Biztos nem véletlenül követtek minket. Az már borzasztóan valószínűtlen lenne. Talán Troy tud valamit erről, de az is lehet, hogy nem. Fogalmam sincs. Valami azonban bűzlik itt, az biztos. Fölállt, és indulni készült. Carol intett neki, hogy üljön le, és mély lélegzetet vett. Bölcsõ

304

- Nézzék - kezdte halk hangon -, be kell valljak valamit. Úgy látom, ez rá a legmegfelelőbb idő. Nem delfineket keresni jöttem Key Westbe. - Nickre pillantott. - És nem is kincsekért. Egy pletykát jöttem kivizsgálni, miszerint egy vadonatúj haditengerészeti rakéta elkóborolt egy gyakorlaton, és a Mexikói-öbölbe zuhant. - Pár másodpercnyi szünetet tartott, hogy leülepedjen, amit mondott. - Valószínűleg már korábban is el kellett volna mondanom. Csak sose találtam meg rá a megfelelő pillanatot. Igazán sajnálom. - És azt hitte, a rakétája ott van a résben - mondta Troy pár másodperccel később. - Ezért jött vissza tegnap. - Föl akarta hozatni velünk, hogy nagy hírverést csapjon az esetnek - tette hozzá Nick, de a nő árulása fölött érzett mérgét valamelyest tompította a nyilvánvalóan őszinte bocsánatkérés. - Mindvégig fölhasznált bennünket. - így is mondhatjuk - hagyta rá Carol megadóan -, de mint újságíró, nem így látom. - Fölfigyelt a szoba levegőjében vibráló feszültségre. Nicken különösen látszott, hogy nehezen uralkodik magán. - De most már ez nem számít. - folytatta. - A fontos belőle csak az, hogy megmagyaráztam a-haditengerészet jelenlétét a környéken. Az utóbbi két napban többször is érdeklődtem náluk titkos akcióik felől, melyeknek célja kétségkívül az elveszett rakéta előkerítése. Tegnap este az a mexikói hadnagy alaposan megvizsgálhatta a résben heverő, szivar alakú tárgy felvételeiről készült nagyításokat. Kétségkívül valaki levonta a kézenfekvő következtetéseket. - Nézze, angyalkám - szólalt meg Troy egy rövid csönd után -, én rakétáról semmit sem tudok. Jelen pillanatban azt próbálom megemészteni, miért hazudott nekünk. Biztosan megvolt rá a jó oka. De tudni akarom, hajlandó-e segíteni, összeszedjük-e együtt a cuccokat az E.T.-k vagy idegenek vagy tudom is én mik számára. Mielőtt Carol felelhetett volna, Nick ismét fölállt, és az ajtó felé indult. - Farkaséhes vagyok - jelentette be -, és át akarom gondolni az egész helyzetet. Ha meg nem sértlek, Troy, én most elmegyek vacsorázni, aztán este visszajövök a válaszommal. 305


Carol rádöbbent, hogy ő is az éhhalál küszöbén áll. Hoszszú, fárasztó nap volt mögöttük, és ő reggel óta nem evett szinte semmit. Aggódott amiatt is, ahogy Nick a vallomására reagált. - Mit szólna hozzá, ha csatlakoznék? - kérdezte a férfit. Az csak vállat vont, mintha azt mondaná: „Ha tetszik.” Carol megölelte Troyt. - Találkozzunk az én szállodaszobámban, a Marriottban, fél nyolc körül. Nekem úgyis át kell öltöznöm a három elmebeteggel tartandó interjúmra. Adhatnának nekem támpontokat. Vicce nem enyhített a szoba légkörén. Troy láthatóan aggódott valami miatt. Arca nagyon komoly volt, szinte már szigorú. - Professzor - fordult Nickhez halk, de határozott hangon , tudom, nem válaszoltam meg minden kérdésedet. De a helyzet az, még a sajátjaimra sincs mindig feleletem. Egyet azonban biztosan tudok. Semmi ehhez hasonló nem történt még a Földön. Legalábbis az írott történelem során nem. A lények, akik ezt az űrhajót építették, nálunk annyival fejlettebbek, mint mi mondjuk a hangyákhoz vagy a méhekhez képest. Ők mégis tőlünk hármunktól kértek segítséget az űrhajójuk megjavításához. Ha azt mondanám, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben, kolosszálisán alábecsülném a helyzetet. Jó lenne, ha még hetekig vagy hónapokig vitatkozhatnánk ezen. De nem lehet. Fogytán az időnk. A haditengerészet hamarosan rájuk talál, sőt, talán már meg is történt, és az valószínűleg rettenetes következményeket vonna maga után a Föld valamennyi lakójára nézve. Ők a tudtomra adták, hogy teljesíteniük kell a küldetésüket, meg kell javítsák az űrhajót, hogy folytathassák az útjukat, még akkor is, ha céljuk elérése érdekében be kell avatkozzanak a Föld életébe. Tudom, mindez hihetetlenül hangzik, sőt, egyenesen abszurdnak. De búvár barátaimtól máris elkezdem gyűjteni a fölös ólomsúlyokat, a könyvtárból pedig elhozom az információs diszkeket. Akár segítetek, akár nem, én holnap hajnalban kimegyek az űrhajójukhoz. Nick figyelmesen tanulmányozta Troyt a beszéde alatt. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha nem is a barátját hallaná, hanem valaki vagy valami mást, aki vagy ami őt Bölcsõ

306

csupán szócsövéül használja föl. Gerincén végigfutott a hideg. A francba! - gondolta. - Lesz, ami lesz, most már úgyis nyakig benne ülök a balhéban. Intett Carolnak, hogy jöjjön, azzal kilépett az ajtón.

307


7

A

korábban is mondtam - a hang fáradtnak, unottnak hallatszott a barátaimmal mentünk ki merülj)i, Nick Williamsszel és Carol Dawsonnal. Carolnak valami gondja támadt a cuccával, és úgy döntött, inkább visszamegy a hajóra. Előtte egy különösen érdekes zátonyt találtunk, amire, féltünk, többé nem bukkannánk rá soha. Úgy határoztam hát, hogy lent maradok, és megvárom, amíg visszajön. Mikor végül, fél órával később fölmerültem, a hajónak nyomát se láttam.” A magnó kikapcsolt. A két hadnagy egymásra nézett. - A francba, Ramirez, te beveszed ennek a disznónak a dumáját? Akár egy szavát is? - A másik a fejét rázta. - Akkor mi a fenének engedted el? Ez a fekete szarjankó egy órán át ült ott, és bolondot csinált belőlünk, nevetséges válaszokat adva a kérdéseinkre, erre te fogtad magad, és elengedted. - Nem tarthatunk bent senkit mindenféle bizonyíték nélkül - felelte Ramirez, mintha csak a szabályzatból idézne. - Az óceánban úszkálni, tizenöt kilométernyire a legközelebbi szigettől, furcsa ugyan, de semmiképp sem büntetendő. Ramirez látta, hogy társának arca elsötétül. - Mellesleg egyetlenegyszer sem bonyolódott bele. Mindannyiszor ugyanazt a történetet adta elő. - Ugyanazt a baromságot, ugye így értetted? - Richard Todd hadnagy hátrabillent a székén. A két férfi egy kis tárgyalóasztal mellett üldögélt, egy régi, vakolt falú szobában. Bölcsõ 308 HOGY MÁR

A magnó az asztalon állt közöttük, egy üres hamutartó társaságában. - Még ő maga sem hitte el a saját meséjét. Csak ült ott, magabiztos vigyorral azon a fekete képén, mert tudta, úgysem húzhatunk rá semmit. - Todd visszazökkentette a széket mind a négy lábára, és szavait aláhúzandó verni kezdte az asztalt. - Egy tapasztalt búvár öt percig nem marad lent egyedül, nemhogy harmincig. Túl sok veszély leselkedhet egy magányos emberre. Ami pedig a barátait illeti, mi a frászért hagyták ott? - Most fölállt, és a levegőben kaszált tovább a kezével. - Majd én megmondom neked miért, hadnagykám. Mert tudták, hogy neki kutya baja, ugyanis egy orosz tengeralattjáróra várt! A francba, mondtam, hogy valamelyik új hajóval kéne kimennünk! Annak a szuper elektronikus érzékelőivel talán bemérhettük volna a ruszkik merülőforralóját. Ramirez unottan az üveg hamutartóval játszadozott, miközben Todd kiselőadást tartott neki. - Te tényleg azt hiszed, hogy azok hárman az oroszokkal állnak kapcsolatban? Nekem ez kissé vadnak tűnik. - Hát én bármibe lefogadom - felelte Todd. Máskülönben az egésznek semmi értelme. Ahány mérnökkel csak beszéltünk, mind határozottan állítja, nincs az a meghibásodás, ami egyszerre eredményezné a rakéta eltérését az útiránytól, és a követőállomáson fogott távmérési adatok rendellenességeit. Ergo, a ruszkiknak kellett eltéríteniük. Todd egyre jobban belelovalta magát elméletének előadásába. - Az oroszok tudták, szükségük lesz valami helyi segítségre, hogy megtalálhassák a rakétát az óceánban, így aztán fölbérelték Williamst meg a bandáját keresőbrigádnak. Azt tervezték, az egyik tengeralattjárójukkal fölszedik majd a madarat. Azt a Dawson csajt is bevonni az akcióba mesteri lépés volt részükről; az ő kérdezősködése lelassította a mi kutatómunkánkat, hisz sokkal inkább foglalkoztatta a parancsnokságot a sajtó véleménye. Ramirez hadnagy fölnevetett. - Mindig rettentő meggyőzően érvelsz, Richard. De továbbra sincs fikarcnyi bizonyítékunk se. Én sem hiszem el inkább Troy Jefferson sztoriját, mint te, ő azonban több okból is hazudhatott, melyek közül csak egy tartozik a mi 309


hatáskörünkbe. Mellesleg van még egy alapvető probléma a magyarázatoddal. Miért vállalnának az oroszok ennyi kockázatot egyetlen Pantherért? - Te meg én, sőt, még tán Winters alezredes sem ismerheti annak a rakétának a teljes történetét - vágott vissza Todd. Lehet, hogy valami egészen újfajta fegyver hordozására fejlesztették ki, amiről mi még csak nem is hallottunk. A haditengerészetnél régi divat hamis névvel és tartalommal futtatni egy programot, az igazi cél titokban tartása érdekében. - Elhallgatott, és gondolkozni kezdett. - De nekünk most nem az oroszok motivációja a legfontosabb. Itt egy összeesküvésről van szó. A mi feladatunk pedig azt lefülelni. Ramirez nem válaszolt rögtön. Tovább lökdöste a hamutartót az asztalon körbe-körbe. - Attól tartok, én már nem így látom ezt - szólalt meg végül, egyenesen Todd szemébe nézve. - Nem látok bizonyítékot semmiféle összeesküvésre. Hacsak Winters alezredes nem rendelkezik a munka folytatásáról, én a magam részéről a nyomozást befejeztem. - Az órájára nézett. - Legalább a szombat estém és a vasárnapom megmarad a családom számára. - Fölállt, és indulni készült. - És ha szolgálok bizonyítékkal? - kérdezte Todd, meg se próbálva leplezni társa iránt érzett undorát. - Az Winterst is meggyőzi - válaszolta Ramirez ridegen. Én már éppen elég kockázatot vállaltam ebben az ügyben. Nem veszek részt semmiféle további akcióban, csak ha arra felsőbb utasítást kapok.

Winters egyáltalán nem bízott benne, hogy talál valami megfelelőt. Normális körülmények között messzire elkerülte az üzletközpontokat, különösen szombat délutánokon. Ám miközben a díványon hevert, és az NCAA egyik kosárlabdameccsét nézte, kezében egy sörrel, eszébe jutott, mennyire örült, amikor Helen Turnbull, a Maggie-t alakító színésznő néhány szokatlan, csempéből készült edényalátéttel ajándékozta meg a Macska a forró bádogtetőn premierje után. Bölcsõ

310

- Régi, szép szokás ez színházi berkekben, mely manapság sajnos kiveszni látszik - mondta a tapasztalt művésznő, amikor megköszönte neki -, de én még mindig szívesen ajándékozok apróbb tárgyakat a bemutató után azoknak, akikkel élveztem együtt dolgozni. Az üzletközpont tömve volt szombati bevásárlókkal, és Winters alezredes úgy érezte, kirí a tömegből, mindenki őt figyeli. Perceken át kószált céltalanul, mielőtt egyáltalán azt kigondolta volna, miféle ajándékot vesz. Valami egyszerűt, természetesen - mondta magában. - Semmi olyasmit, amit félreérthet. Csak egy kedves emléktárgyat. Gondolatban ismét maga előtt látta Tiffanit, ugyanúgy, ahogy előző éjjel is, közvetlenül elalvás előtt. A kép most, a nyüzsgő tömeg közepén azonban szégyenérzettel töltötte el, ezért hát idegesen fölidézett egy másikat, ezúttal jóval elfogadhatóbbat, a kislány Tiffaniról, miközben ő az apjával beszél. A haja - gondolta, visszaemlékezve a copfjaira. Veszek valamit a hajába. Besétált egy ajándéküzletbe, és megpróbált eligazodni a falakat beborító, asztalokra fölhalmozott ezernyi limlom között. - Segíthetek? - Winters majd fölkiáltott ijedtében, amikor egy eladólány megszólította a háta mögül. Megrázta a fejét. Ezt meg miért csináltad? - kérdezte aztán magától. - Hát persze hogy szükséged lesz segítségre. Különben sose találsz semmit. - Elnézést, kislány - szólt szinte üvöltve a visszavonuló eladó után azt hiszem, mégiscsak a tanácsát kérném. Ajándékot szeretnék venni. - Winters megint úgy érezte, mintha mindenki őt figyelné. - Az unokahúgomnak - tette hozzá gyorsan. Az eladólány barna hajú volt, húsz év körüli, egyszerű arcára kiült a buzgóság. - Gondolt már valamire? - kérdezte. A haja hosszú volt, mint Tiffanié. Winters egy kicsit megnyugodott. - Mondjuk - válaszolta. - Gyönyörű, hosszú haja van. Mint magának. Mit vehetnék neki, valami egészen rendkívülit? Születésnapja lesz. - Megint rátört az a különös nyugtalanság, de az okát nem értette. - Milyen színű? - kérdezte a lány. 311


Winters nem értette. - Még azt se tudom, mit akarok - felelte zavart arccal hát a színét se mondhatom meg. Az eladólány elmosolyodott. - Az unokahúga haja, milyen színű? - magyarázta lassan, mintha valami szellemileg visszamaradotthoz beszélne. - Ó, hát persze - nevetett Winters. - Vörösesbarna, rozsdabarna - mondta. - És nagyon hosszú. Ezt már mondtad - suttogta benne egy hang. - Úgy viselkedsz, mint egy bolond. Az eladólány intett neki, hogy kövesse, és hátrasétáltak a bolt végébe. Egy kis, kerek üvegvitrinre bökött, amelyben mindenféle formájú és méretű fésűk sorakoztak. - Ezekből remek ajándék lenne az unokahúga számára - mondta. Ezt a szót: „unokahúga”, olyan különös hangsúllyal ejtette ki, ami megriasztotta Winterst. Vajon tudhat valamit? Csak nem a barátnője? Vagy talán ott volt az előadáson? Mély lélegzetet vett, és lecsillapította magát. Ismét megdöbbentette érzelmeinek csapongása. Az egyik kisebb polcon két gyönyörű, egymáshoz illő fésű hevert, gerincén arany díszítéssel. Az egyik ahhoz is elég nagynak látszott, hogy megtartsa azt a dús, csodálatos hajkoronát akár a tarkó fölött kontyba fogva. A másik, kisebb fésű pedig tökéletesnek tűnt mint hajdísz. - Azokat kérem - mondta a lánynak -, az arany díszítéssel. Díszcsomagolásba, legyen szíves! A rátermett eladólány benyúlt a vitrinbe, és kivette a fésűket. Megkérte Winterst, váljon egy percet, míg becsomagolja őket. Azzal eltűnt a bolt hátuljában, és a férfi magára maradt. A szünet végén az öltözőasztalán hagyom majd - gondolta. Fölidézte Tiffani képét, amint belép az öltözőbe, egyedül, és a tükörre ragasztott névtábla alatt megtalálja az ajándékot. Winters elmosolyodott, mikor maga elé képzelte a reakcióját. Abban a pillanatban egy nyolckilenc éves kislányát vezető asszony súrlódott hozzá. - Elnézést - mondta a nő, körül se nézve, aztán lányával együtt fogdosni kezdték a falon függő húsvéti kosárkákat. Bölcsõ

312

Az eladólány befejezte az ajándék csomagolását, és a komputerizált pénztárgép mögé állt. Amikor Winters odaért, átadott neki egy kis kártyát, melynek bal felső sarkába ezt nyomtatták: „Boldog Születésnapot”. A férfi csak bámulta egy darabig. - Nem - szólalt meg végül. - Nem kell kártya. Azt majd az írószerboltban veszek. - Készpénz vagy hitelkártya lesz? - kérdezte a lány. Winters egy pillanatra pánikba esett. Nem is tudom, van-e nálam elég pénz - jutott eszébe. - A hitelkártyás fizetést pedig hogyan magyaráznám meg Bettynek? Kinyitotta a tárcáját, és megszámolta a pénzét. Aztán a lányra mosolygott, és így szólt: - Készpénz, kérem. - Rájött ugyanis, hogy csaknem ötven dollár van nála. A számla mindössze harminckettő volt. Winters alezredesben öröm áradt szét, és szinte kilibbent a boltból. Korábbi idegessége teljesen eltűnt. Még fütyörészni is elkezdett, miközben kilökte az ajtót, és elhagyta a bevásárlóközpont zárt, légkondicionált világát. Remélem, tetszenek majd neki a fésűk - mondta magában. Aztán ismét elmosolyodott. - Biztos tetszeni fognak.

313


8

N

ICK A CHABLIS utolsó cseppjeit is Carol poharába töltötte. - Én nem hiszem, hogy alkalmas lennék az újságírásra - mondta. - Úgy érzem, ott a siker titka az alattomos természet. Carol egy darab roston sült törpeharcsát vett a villájára némi karfiolkörettel, és a szájába rakta. - Semmiben sem különbözik a többi munkától. Mindenhol óhatatlanul fölmerül egy-egy etikai kérdés, és az sem ritkaság, hogy az ember magánélete és hivatása ellentmondásba kerül. - Lenyelte a megrágott falatot, csak azután folytatta. - Péntek este már épp el akartam mondani mindent magának meg Troynak, de mint tudja, a helyzet másképp alakult. - Ha elmondja - tolta félre Nick a tányérját, jelezve, hogy részéről befejezte az étkezést -, akkor minden egészen másképp alakul. Tudatosul bennem a vállalkozás veszélye, és valószínűleg én megyek le magával. Akkor pedig, ki tudja, mi történhetett volna. - Volt már rosszabb esetem is. - Carol belekortyolt a borába. Le akarta már zárni ezt a témát. A maga módján. Miután elvégeztem a Stanfordot, leszerződtem a San Francisco Chronicle-höz. Éppen Lucas Tiptonnal jártam, amikor kitört a Warrior-gyógyszerbotrány. Én persze fölhasználtam az ő kapcsolatait, hogy minél egyénibb megvilágításba helyezhessem a sztorimat. Lucas ezt sosem

Bölcsõ

314

bocsátotta meg nekem. Úgyhogy hozzászoktam már a problémákhoz. A szakmámmal járnak. Egy pincér lépett az asztalukhoz, és kávét szolgált föl. - És most, hogy immár harmadszor is túlestünk a bocsánatkéréseken - jegyezte meg Carol -, remélem, visszakanyarodhatunk a fontosabb témákhoz. Meg kell mondjam, Nick, a maga orosz-elméletét meglehetősen légből kapottnak tartom. Az egészben a leggyengébb láncszem Troy. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ő kém legyen. Ez abszurdum. - Maga szerint tehát hihetőbb a sztori, ha egy a Mexikóiöböl fenekén rejtőzködő, javításra szoruló, idegen szuperűrhajóról szól? - vágott vissza Nick megátalkodottan. Különben is, az indítóok pofonegyszerű. Pénz. Látta, ugye, azt a rengeteg elektronikus mütyürt a komputerszobában? - Talán Angié egy hét alatt megkereste rá a pénzt a fellépéseivel - felelte Carol. Átnyúlt az asztal fölött, és kezét Nick alkarjára tette. - Kérem, ne háborodjon föl, de vannak olyan kapcsolatok, ahol a nő teremti elő az anyagiakat. És Angié szereti őt. Szerintem tétovázás nélkül bármikor kisegítené. - Akkor miért akart Troy tőlem kölcsönkérni, aztán csütörtök éjjel pedig Homer kapitánytól? - Az ördögbe is, Nick, nem tudom. - Carolon kezdett elhatalmasodni a csalódottság. - De nem is érdekes. Nem tudom elképzelni az események olyan alakulását, már ha csak meg nem ölnek, hogy vissza ne menjek a tengerre holnap Troyjal. Bármi legyen is az igazság, a sztori szenzációs lesz. Meglep, hogy maga ennyit tétovázik. Azt hittem pedig, igazi kalandortípus. Carol egyenesen Nick szemébe nézett. A férfi úgy érezte, mintha valami biztatást látna fölcsillanni az újságírónő rezzenéstelen pillantásában. Lenyűgöző asszony, semmi kétség - gondolta. - És most kötekedni akar. Láttam azt a tekintetet. - Visszaemlékezett, milyen jó érzés volt délután a karjában tartani. - Az agresszív felszín alatt egy teljesen más személyiség rejtőzik. Gyönyörű és intelligens. Az egyik percben kőkemény, a másikban pedig sebezhető, mint egy kislány. Nick megértette, minden esetleges további kapcsolata Carollal azon múlik, most segít-e Troy-nak. Az 315


asszonyt nem érdekelték az olyan férfiak, akik nem mertek kockázatot vállalni. - Az voltam valamikor - válaszolta végül. Megpörgette ujjai közt az üres borospoharat. - Nem tudom, mi történt velem. Minden valószínűség szerint párszor falba vertem a fejem, és ez tett óvatosabbá. Különösen, ha emberekről van szó. Azt azonban el kell ismernem, hogy ha megpróbálom távolabbról, kívülállóként szemlélni az eseményeket, ezt az ügyet egyértelműen rendkívülinek érzem. Carol végzett a borával, és a poharat visszaállította az asztalra. Nick hallgatott. A nő dobolni kezdett ujjaival az asztallapon, és elmosolyodott. - Nos - szólalt meg, végigmérve a férfit még egyszer, és fölemelve a kávéscsészét -, meghozta a döntést? Nick elnevette magát. - Jól van, jól van, megteszem. - Most ő nyúlt ki, és érintette meg Carol karját. - Nem is egy okból. - Jó - hagyta rá a nő. - És most, hogy végre megszületett a döntése, mi lenne, ha segítene nekem fölkészülni a Homer kapitánnyal és legénységével készítendő interjúmra? Mennyit ért az a kincs, amit a Santa fosáról fölhoztak? És ki volt az a Jaké? Úgy kell tennem, mintha komolyan érdekelne a sztori. Carol lerakta töltőtoll-magnóját az asztalra, és bekapcsolta. - Hivatalosan valamivel több mint kétmillió dollárt számoltak. Jaké Lewis és én egyenként tíz százalékot kaptunk, Amanda Winchesternek megtérítették a befektetett összeget, plusz még huszonöt százalékot kapott a haszonból. Homer, Ellen és Greta tartotta meg a többit. - Nick elhallgatott, de Carol intett neki, hogy folytassa. - Jaké Lewis volt felnőttkorom egyetlen közeli barátja. A legremekebb fickó, őszinte, szorgalmas, értelmes és hű. És persze teljesen naiv. Úgy belezúgott Gretába, mint kamionba a gyorsvonat. Az a nő behálózta, aztán alaposan kihasználta a saját céljaira. Nick félrefordította a fejét, kinézett a kis, tengeri ételekre specializálódott étterem ablakán, az alkonyodó égen és a víz fölött suhanó sirályokat bámulta. - Azon az éjszakán, amikor visszatértünk a nagy fogással, Jaké és én megegyeztünk, hogy egyikünk mindig ébren marad. Már akkor is volt valami furcsa a Homer-Ellen-Greta trióban. Nem éltek ugyan még együtt, de én mégsem bíztam Bölcsõ

316

bennük. Míg aztán Jaké őrt állt, Greta letámadta, és félholtra kefélte. „Ünneplésként”, mondta később szerencsétlen, mikor bocsánatért esedezett, amiért elnyomta az álom. Fölébredésemkor ugyanis a kincsnek már több mint a fele hiányzott. Nickben csak úgy forrt a rég eltemetett indulat. Carol figyelmét nem kerülte el heves reakciója. - Jake-et a pénz nem is érdekelte. Még le is akart beszélni engem meg Amandát arról, hogy bíróságra vigyük az ügyet. Hát ilyen fickó volt ő. Emlékszem, egyszer azt mondta: „Hé, Nick, barátom, kétszázezret így is zsebre rakunk, a többire meg nincs bizonyítékunk. Legyünk hálásak ezért, és éljük az életünket!” Homer átverte, Greta pedig nagy ívben szart a fejére, de őt mindez nem dühítette föl. Nem több mint egy évvel később feleségül vett egy Winter Havenbe való vízisíbajnoknőt, vett egy házat Orlandóban, és munkába állt mint repülőgépmérnök. Odakint lassan elhalványult a fény. Nick mélyen elmerült emlékeiben, minél pontosabban igyekezve fölidézni nyolc évvel korábbi jogos felháborodását. - Sosem értettem meg őket - mondta Carol halkan. Kikapcsolta a magnót. Nick visszafordította a fejét, ránézett, arcán incselkedő fintorral. - Mármint - folytatta az újságírónő - a maga Jake-jéhez hasonló embereket. Végtelen az alkalmazkodóképességük. Nem dédelgetnek szívükben semmi gyűlöletet. Bármi történik velük, csak lerázzák magukról, mint a vizet, és élik tovább az életüket. Vidáman. Most őt öntötték el az érzelmek. - Néha azt kívánom, bárcsak én is ilyen lehetnék. Akkor nem kéne félnem. Egy darabig egymást nézték az egyre halványuló fényben. Nick a kezét Caroléra tette. Már megint itt van az a sebezhető kislány. - Érezte, ahogy valami összeszorítja a szívét. - Egy nap alatt kétszer is megmutatta nekem. - Carol - szólalt meg gyengéden meg akarom köszönni magának ezt a délutánt. Amiért megosztotta az érzéseit velem. Mintha egy egészen új Carol Dawsont láttam volna. - Azt is látott - felelte a nő mosolyogva, és védőpajzsa ismét a helyére került. - Csak idővel derül majd ki, nem követtem-e el óriási baklövést. - Lassan kihúzta a kezét a férfié alól. - Pillanatnyilag azonban szólít a kötelesség. 317


Vissza a három díszpintyhez. Miféle laborjaik vannak, és mit művelnek bennük? - Tessék? - kérdezett vissza Nick, láthatóan zavartan. - Egy barátom, dr. Dalé Michaels a Miami Oceanográfiai Intézettől, azt mondta, hogy Homer kapitánynak és Ellennek van valami csúcstechnológiát felhasználó miniüzeme a környéken. Nem emlékszem rá pontosan, ő minek nevezte... - Biztosan téved - vágott közbe Nick. - Már legalább tíz éve ismerem őket, de másfelé nem jártak, mint Homer észveszejtő kéjlakában, meg az Ambrosián. Most Carol zavarodott össze. - Dalé információi mindig helytállóak. Nemrég mondta, egészen pontosan tegnap, hogy az intézet automata őrszemeit-az utóbbi öt évben Homer Ashford tesztelte, és a jelentései... - Egy pillanat, egy pillanat! - Nick előrehajolt az asztal fölött. - Nem vagyok biztos benne, hogy tudom követni. Kezdje elölről! Ez valami nagyon fontos dolog lehet. Carol ismét belefogott. - Az MOI fejlesztőinek legfrissebb termékei úgynevezett víz alatti őrszemek, lényegében robotok, melyek a tengerfenéki farmokat védik a tolvajoktól csakúgy, mint a nagyobb halaktól és cetektől. Dalé azt mondta, Homer anyagiakkal támogatja a kutatást, a prototípusokat pedig leteszteli... - A gazember! - Nick fölpattant. Majd szétrobbant az izgalomtól. - Hogy is lehettem ilyen hülye? Hát persze, hát persze! Ezúttal megint Carol veszítette el a fonalat. - Megosztaná velem is, miről motyog? - Természetesen - felelte Nick. - Most azonban sietnünk kell. El kell mennünk hozzám egy régi térképért, és egy új navigációs berendezésért a hajónak. Útközben majd mindent elmagyarázok. ***

Bölcsõ

318

Nick bedugta karját a leolvasóba, és a garázsajtó kinyílt. Pontiacjával a neki fönntartott helyre állt. - Ezek szerint - mondta épp Carolnak - pontosan tudta, hogy nem találhatunk semmit. Hagyta átkutatni a házát, sőt, az egész telket, amit az új villája számára vett, Pelican Pointnál. Semmit sem találtunk. Mert akkor még az egész lent volt valahol, az óceán fenekén. - A vízben körülnéztek az új birtok körül? - Igen. Jake-kel lemerültünk, egyik nap ő, a másikon én. Találtunk egy nagyon érdekes, víz alatti barlangot, de a Santa Rosa kincsének nyomát se láttuk. Tőlünk viszont ötletet kaphatott. Lefogadom, hogy oda rámolta a cuccot egy-két évvel azután, hogy Jaké odébbállt. Addigra már úgy érezte, biztonságban van. És persze, betegre is aggódta magát, hogy valaki esetleg rábukkan a kincsre kint, az óceánon. Látja? Minden stimmel. Még a víz alatti őrszemek ügye is. Carol bólintott, és fölkuncogott. - Mindenesetre értelmesebben hangzik, mint az az ötlete, hogy Troy az oroszoknak dolgozik. - Kinyitották az ajtókat, és kiszálltak a kocsiból. - Na és mit gondol, menynyit rejtettek el? - kérdezte Carol a lift felé menet. - Ki tudja? - válaszolta Nick. - Talán hármat loptak el az ötből. - Egy pillanatra elgondolkozott. - Még mindig kell legyen egy nagy rakás, különben Greta rég odébbállt volna. A liftajtók kinyíltak, és Nick belépve megnyomta a harmadik emelet gombját. Carol nagyot sóhajtott. - Mi a gond? - kérdezte a férfi. - Elfáradtam - mondta az újságírónő. - Úgy érzem magam, mintha egy egyre gyorsabban és gyorsabban pörgő ringlispílen ülnék. Annyi minden történt az utóbbi három napban. Nem vagyok benne biztos, sokkal többet elviselnéke. Szeretnék végre lélegzethez jutni. - Varázslatos napok - mondta Nick, miközben kiszálltak a liftből. - Varázslatos napok ezek. A nő kíváncsian pillantott rá. Nick elnevette magát. - Később majd elmagyarázom egy régi elméletemet mondta. Bepötyögött egy számsort ajtajának apró billentyűzetén, és a zár kioldott. Nick túljátszott lovagiassággal állt félre, hogy előreengedje Carolt. Az újságírónőt odabent rémes összevisszaság fogadta. 319


A lakás romokban hevert. A nappaliban, a konyhától nem messze Nick valamennyi felbecsülhetetlen értékű regénykötete szétszórva hevert a padlón, a heverőn és a székeken. Úgy festett, mintha valaki egyenként levette volna őket a polcról, jól megrázta (talán elrejtett papírlapokat keresve), aztán keresztülhajította a szobán. Nick félrelökte Carolt, és végighordozta tekintetét a pusztításon. - A francba! - szólalt meg. A konyhát is fölforgatták. Minden fiók kihúzva. Lábasok, serpenyők és evőeszközök hevertek mindenfelé a pultokon és a földön. Nick jobb oldalán, az emléktárgyakat tartalmazó kartondobozokat kihúzgálták a hálószoba közepére. Tartalmukat jórészt a padlóra ürítették. - Miféle hurrikán tombolt itt? - kérdezte Carol, miután végignézett a földúlt helyiségeken. - Nem gondoltam, hogy erőssége a háztartás, de ez azért nevetséges. Nick nem tudott nevetni Carol megjegyzésén. Megnézte a másikhálószobát, és azt is fölforgatva találta. Akkor viszszatért a nappaliba, és elkezdte fölszedegetni kedves regényeit, szépen összerendezgetve őket a dohányzóasztalkán. Összerándult, mikor rábukkant megviselt Camus-kötetére, az Idegenekre. A könyv gerince tönkrement. - Ez nem vandálok műve - szólalt meg, mikor Carol melléje térdelt, hogy segítsen. - Akik ezt tették, valamit kerestek. - Észrevette már, hogy valami hiányzik? - kérdezte az újságírónő. - Nem - felelte Nick, fölemelve egy újabb, megcsonkított borítójú könyvet, és megrázta a fejét. - De a disznók jól tönkrevágták a könyvtáramat. Faulkner-gyűjteményét egy fotelba hordta össze. - Látom már, miért csodálja magát annyira Troy - mondta Carol. - Valóban az összeset olvasta már? Nick bólintott. Az újságírónő fölemelt egy könyvet, ami beesett a tévéállvány alá. - Ez miről szól? - Magasra emelte. - Sose hallottam róla. Nick éppen újabb tucatnyi könyvet halmozott föl a dohányzóasztalkára. - Ó, az fantasztikus egy regény - válaszolta lelkesen, egy pillanatra meg is feledkezve a feldúlt lakásról. - Az egész Bölcsõ

320

történet a főbb szereplők közti levélváltásból bomlik ki. A XVIII. századi Franciaországban játszódik, ahol egy magas társadalmi pozíciót betöltő, unatkozó pár azzal igyekszik megerősíteni a kettejük közti bizarr kapcsolatot, hogy részletesen elmesélik egymásnak viszonyaikat. Természetesen másokkal. Nagy botrányt kavart a könyv Európában. - Hát, nem úgy hangzik, mint az átlagos Romana-regények - jegyezte meg Carol, igyekezve elraktározni a könyv címét emlékezetében. Nick fölállt, és átsétált a kisebbik hálószobába. Elkezdte átvizsgálni a kartondobozok tartalmát. - Innen hiányoznak dolgok - kiáltott ki Carolnak. A nő abbahagyta a könyvek pakolását, és átment a hálószobába. - A Santa Rosa kincséről készült összes fotóm, sőt, az újságkivágások is eltűntek. Ez furcsa - mondta. Carol már mellette guggolt, a dobozok előtt. Szemöldöke ráncokba szaladt. - A szigony még a hajón van? - Igen - felelte a férfi. Hirtelen abbahagyta a papírok lapozgatását. - Az elektronikai alkatrészek között, a legalsó fiókban. Gondolja, hogy van valami összefüggés? Az újságírónő bólintott. - Szerintem azt keresték. Nem tudom, miért, ez csupán egy megérzés. Nick fölvett egy nagy, sárga dossziét a padlóról, és viszszarakta az egyik dobozba. Egy fotó esett ki belőle, és pár gépelt lap. Carol elkapta a fényképet, míg Nick a papírok után vetette magát. Alaposan megnézte, és elolvasta rajta a francia dedikálást. Meglepődve tapasztalta, hogy féltékenység hasít belé. - Gyönyörű - szólalt meg. Észrevette a gyöngyöket. - És nagyon gazdag is. Nem úgy tűnik, mintha a maga típusa lenne. Átadta Monique képét Nicknek. A magára erőltetett nemtörődömség ellenére a férfi elvörösödött. - Ez már nagyon régen volt - mormogta, miközben sietősen visszagyömöszölte a fotót a dossziéba. - Igazán? - kérdezte Carol, szemét le nem véve róla. 321


- Pedig olyan korunkbélinek látszik. Nem lehetett annyira nagyon régen. Nick zavarba jött. Még néhány apróságot visszarakott a dobozokba, aztán az órájára pillantott. - Jobb lesz, ha indulunk, különben lemaradunk a Troy-jal megbeszélt találkozónkról. - Fölállt. Carol tovább térdelt a padlón, nyugodtan nézve föl rá. - Hosszú történet - mondta a férfi. - Egyszer majd elmesélem az egészet. Carol oldalát fúrta a kíváncsiság. Követte Nicket ki a lakásból, vissza a liftbe. A férfi még mindig nyugtalannak látszott. Telitalálat - gondolta magában. - Azt hiszem, fölfedeztem Mr. Williams természetének kulcsát. Egy nő az, akit Monique-nak hívnak. - Elmosolyodott, amikor Nick intett neki, szálljon ki elsőnek a liftből. - És semmi kétség, igazán szereti a könyveit.

Carol szobájának a Marriottban két bejárata volt. Természetesen meg lehetett közelíteni az előcsarnokból induló folyosón át. Volt azonban egy másik ajtaja is, amely a parkra és az úszómedencére nyílt. Mikor reggel futni vagy úszni ment, Carol mindig ez utóbbit használta. Most Nickkel halkan beszélgetve az előcsarnok felől közeledtek. Már majdnem az ajtóhoz értek, amikor a nő előhúzta azonosítókártyáját. Éppen beillesztette volna a leolvasóba, ám ekkor különös hangot hallottak a szobából: mintha fém ütődne fémhez. Mielőtt Carol megszólalhatott volna, Nick szája elé tett ujjal jelzett neki. - Maga is hallotta? - suttogta az újságírónő. A férfi bólintott, aztán jelbeszéddel megkérdezte, van-e a szobának másik bejárata. Carol rámutatott a folyosó végén nyíló, a parkba vezető ajtóra. Pálmafák és trópusi bokrok sorakoztak a Marriott úszómedencéjének keleti oldalán. Nick és Carol letért a kiépített ösvényről, és a szoba ablakaihoz lopóztak. A lécroletták zárva voltak ugyan, de alattuk egy résen át beláthattak. Először teljes sötétség fogadta őket. Aztán az egyik falon megvillant egy magányos zseblámpa fénysugara. Abban a pillanatban láthatóvá vált egy alak körvonala a tévékészülék mellett, de nem ismerték föl, ki az. A zseblámpa Bölcsõ

322

ismét meggyulladt, és fénye elidőzött a folyosóra nyíló ajtón. El volt reteszelve. A fölvillanó fénysugárban Carol azt is észrevette, hogy a ruhásszekrény fiókjait valaki kihúzgálta. Nick Carol mellé mászott a virágágyban, egészen az ablak alá. - Maradjon itt, és figyeljen! - súgta. - Én hozok valamit a kocsiból. Aztán nehogy fölfedezzék! - Azzal megszorította az újságírónő vállát, és eltűnt. Carolt mintha ez ablakhoz szegezték volna. A zseblámpa fénye még egyszer fölvillant, és a távolabbi ágyon szétszórt elektronikus alkatrészekre vetődött. Carol bárhogy igyekezett, képtelen volt kivenni, ki tarthatja kezében a lámpát. Hirtelen tudatára ébredt az idő múlásának. Ösztöne azt súgta, a behatoló menni készül. Ráébredt, mennyire védtelen, ahogy ott kuporog az ablak alatt. Gyerünk már, Nick! mondta magában. - Siessen, ha nem akarja, hogy fölaprítsanak! Az alak a szobában a parkra nyíló ajtó felé indult, aztán megállt. Carol érezte, hogy gyorsul a pulzusa. Abban a pillanatban ért vissza Nick, kifulladva. Kezében egy emelőrudat szorongatott, amit a kocsi csomagtartójából hozhatott. Carol intett neki, álljon az ajtóhoz, mert a behatoló ki fog jönni. Aztán meglátta, a figura a kilincsre rakja a kezét, és belelapult a földbe. Nick az ajtó mögött állt, fölkészült rá, hogy iszonyatosat vágjon az első kilépő fejére. Az ajtó kinyílt, Nick keze ütésre lendült. - Troy! - sikoltotta Carol a virágágyból. A férfi pont időben ugrott hátra, épphogy csak elkerülve a lesújtó emelőrudat. Carol egy pillanat alatt talpon termett. Odarohant a döbbent Troyhoz. - Jól van? - kérdezte tőle. A férfi szeme tágra nyílt a rémülettől. - Jézusom, professzor - mondta, a Nick kezében himbálódzó emelőrúdra pillantva -, majdnem megöltél! - A francba, Jefferson - tört ki Nick; szervezetében még mindig pezsgett az adrenalin -, miért nem szóltál, hogy te vagy az? És egyáltalán, mit kerestél Carol szobájában? - Vádlón pillantott barátjára.

323


Troy visszahátrált a szobába, és meggyújtotta a villanyt. Teljes romhalmaz fogadta őket, akárcsak Nick bérlakásában, amikor Carol először átlépte a küszöböt. Az újságírónő Troyhoz fordult. - De hát mi az ördögért... - Nem én csináltam, angyalkám - szakította félbe a férfi. Becsszóra. - Troy egyikükről a másikra pillantott. - Üljetek le! - mondta. - Egy pillanat alatt elmagyarázom. Carol tekintete eközben a szobát fürkészte. - A fenébe - szólt mérgesen -, az összes fényképezőgépem és filmem eltűnt! És jóformán az egész teleszkópberendezés, beleértve az utóátalakító egységet is. Dalé megöl ezért. Belenézett az egyik üres fiókba. - A seggfejek az első merüléskor készített fotóimat is elvitték. Egy nagy borítékban voltak ennek a fióknak a jobb oldalán. Carol leült az ágyra, kissé kábultan. - Az összes filmet ellopták, amit odabent lőttem el. Enynyit az én szenzációs sztorimról - tette még hozzá. Nick megpróbálta vigasztalni. - Ki tudja, talán előkerülnek. Ráadásul az első merülésről megvannak még a negatívjai is. Carol a fejét rázta. - Az nem ugyanaz. - Egy pillanatig gondolkozott. - Az ördögbe - fakadt ki aztán -, magamnál kellett volna tartanom a filmeket, amikor elmentem Troyhoz. - A két férfira nézett, aztán kicsit mintha fölvidult volna. - Na mindegy - mondta. - Holnap is nap lesz. Troy még mindig türelmesen várta, hogy sort keríthessen a magyarázatára. Most intett Nicknek, üljön le Carol mellé az ágyra. - Megpróbálom röviden összefoglalni - mondta. - A tények: nagyjából hét óra körül értem ide. Korán jöttem, mert módosítani akartam valamit a tévékészülékén. Mindjárt elmagyarázom, miért. A szállodai személyzet úgysem adta volna ki nekem a kulcsot, hát lesétáltam ide, és átráztam a kártyaleolvasót. - Elmosolyodott. - Nem gond ez olyasvalakinek, aki tudja, hogy működnek az efféle ketyerék. Na szóval, amint a zöld lámpa fölvillant, és a retesz kiengedett, hallottam, a parkra nyíló ajtó becsapódik. Valaki volt a szobában, miközben én a Bölcsõ

324

zárral bíbelődtem. Csak egy pillanatra láttam az illetőt, amint lóhalálában elrobog az épület sarka felé. Megtermett férfi volt, nem esküdnék meg rá, hogy felismerném. Nehezen mozgott, mintha valami súlyosat cipelne. - Az óceánteleszkóp egy darabját - helyeselt Carol. - Folytasd! - tette hozzá Nick. - Mi történt azután? Hallani akarom, mit műveltél Carol szobájában, sötétben. Lefogadom, hogy erre is lesz valami jópofa magyarázatod. - Egyszerű az egész - válaszolta Troy. - Attól féltem, a rabló vagy rablók visszatérhetnek. Nem akartam, hogy észrevegyenek. - Bámulatos vagy, Jefferson - közölte Nick. - Az a fajta fickó vagy, aki meggyőzi a rendőrt, hogy csak azért lépte túl a megengedett sebességet, mert azt akarta, kitartson a benzinje a következő kútig. - És a rendőr még hinne is neki - tette hozzá Carol. Mind nevettek. Kezdett fölengedni bennük a feszültség. - Jól van - mondta Nick. - Most meséld el, mit csináltál a tévével! Egyáltalán, hogy fértél hozzá? Ezek a szállodai készülékek mind riasztóval vannak fölszerelve. - Úgy van - felelte Troy -, de azt elég egyszerű kikapcsolni. Kétségbeejtően primitív. Valami okostojás eladta a szállodáknak az ötletet, hogy a riasztóval megvédhetik a cuccaikat. A betörők azonban egykettőre rájönnek a rendszer működésének mikéntjére, aztán pedig már csak meg kell venniük az áramkör-adatlapokat, és máris semlegesítették a riasztót. Troy körülpillantott a helyiségben. Aztán az óráját nézte hosszasan. - Nézzük csak - mondta aztán. - Üljetek le ezekbe a székekbe! Innen jobban fogtok látni. Nick és Carol zavart pillantásokat váltottak, de aztán engedelmeskedtek. - És most - folytatta a férfi meglepően komoly hangon - kétségbevonhatatlanul bebizonyítom, hogy az idegenekről mesélt történetem színigaz. Ezen a karkötőn keresztül közölték velem, hogy a járművükből kisugároznak egy rövid tévéprogramot, egészen pontosan hét harminckor. Amennyiben helyesen értelmeztem az utasításaikat, és jól 325


oldottam meg minden változtatást, ez a készülék venni fogja az adásukat. Bekapcsolta a tévét, és a 44-es csatornára állította. Csak a statikus zavar hangyái nyüzsögtek a képernyőn. - Hát ez remek, Troy - jegyezte meg Nick. - Ez a program sikeresebb lesz, mint a szappanoperák vagy a videoklipek. Ennek nézéséhez még kevesebb intelligencia szükséges... Váratlanul megjelent egy kép. A világítás gyenge volt, Carol mégis egyből magára ismert. Háttal állt a kamerának, ujjai egy asztalnak látszó valami felületén táncoltak. A „Csendes éj” nagyzenekari változata hangzott fel, többek közt valami orgonaszerű hangszeren. - Ez a zeneszóba, amiről beszéltem - mondta Carol Nicknek. - Biztos annak az őr-lénynek volt egy videokamerája is a sok szerkentyűje közt. A tévékép rögtön átváltott Carol szemének közelijére. Öt másodpercen át ezek a gyönyörű, rémült szemek csaknem az egész képernyőt betöltötték. A nő kettőt pislogott, aztán a kamera visszahúzódott, és immár az egész alakot megmutatta szemből, ahogy ott áll, és ijedten vacog a fürdőruhájában. Carol megrázkódott, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor az őr nyúlványai végigvizsgálták. Most mindezt újra végigélhette a videón, néhány részt még lassítva is. Az egyik képsor bemutatta a sörték vándorútját végig a mellkasán, útközben megsimítva előremeredő mellbimbóit. Ó, istenem! gondolta Carol. - Észre se vettem, hogy így állnak. Talán a félelemtől. Mocorogni kezdett. Furcsán zavarban érezte magát Nick előtt. Ekkor változott a helyszín. A következő képen már Troyt látták, amint hanyatt fekszik a padlón valahol, és annyi drót meg kábel áll ki belőle, hogy egészen úgy néz ki, mint a liliputiak által lekötözött Gulliver. A kamera körbepásztázta a helyiséget. Két őr állt az egyik sarokban. A felsőtestükből kimeredő nyúlványok még csak nem is hasonlítottak egymásra, törzsük azonban egyformán amőbaszerű volt, amilyet Carol és Troy már ismert. A szoba másik végében egy pár szőnyeg állt egymás mellett. Mozdulataikból úgy tűnt, mintha beszélgetnének. Nick, Carol és Troy legalább tíz másodpercig figyelhették őket, a kamera nem mozdult Bölcsõ

326

tovább. A szőnyegek aztán láthatóan befejezték a társalgást, és különböző irányokba eliramodtak. Az adás utolsó képei Troy fejét mutatták, a hozzá csatlakozó több száz érzékelővel. Aztán a képernyőn ismét csupán a futkározó hangyák látszottak. - Hűha! - nyögte ki Nick egy pillanattal később. - Nem lehetne kérni egy visszajátszást? - Fölállt az ágyról. - Óriásit alakított - fordult Carolhoz de attól tartok, a jelenetét egy kicsit meg kell vágnunk, ha nem akarunk korhatáros filmet. Az újságírónő fölnézett, és enyhén elvörösödött. - Sajnálom, Nick, de nem lenne magából túl jó komikus. Különben is, itt van már egy nekünk - Troy felé biccentett -, és ez épp elég. - Az ágy melletti órára pillantott. - Most, azt hiszem, negyedóránk van még, hogy terveket gyártsunk. Több semmiképp. Nekem pedig át kell öltöznöm. Nick, miért nem mesél a barátjának a döntéséről és arról, mi történhetett a Santa Rosa kincseivel, miközben én átvedlek? Fölkapott egy blúzt, egy nadrágot, és elindult a fürdőszoba felé. - Hé, egy pillanat! - tiltakozott Nick. - Azt nem kéne kiokoskodnunk, ki tört be a lakásomba és a maga szállodai szobájába? Carol megállt a fürdőszobaajtó előtt. - Összesen két lehetőség jöhet számításba - mondta. - Vagy a haditengerészet, vagy a mi beteges barátaink az Ambrosiáról. Akárhogy is van, hamarosan minden kiderül. Egy pillanatig még ott állt, és csintalan mosoly jelent meg az arcán. - Szeretném látni, rájönnek-e, hogy lehetne ellopni Homer aranyát. Még ma éjjel. Mielőtt még holnap reggel kihajóznánk, találkozni az idegenjeinkkel.

327


9

C

AROL ÉS TROY még egyszer, utoljára átvették a részleteket, aztán az újságírónő az órájára nézett. - Már-nyolc harminc van - szólt. - Ha sokkal többet kések, még gyanút fognak. - Nick Pontiacja mellett állt a Pelican Resort parkolójában; ez egy étterem volt, körülbelül fél kilométernyire a Pelican Point-i Ashford-villától. - Hol lehet? - bosszankodott. - Már negyedórája végeznünk kellett volna. - Nyugalom, angyalkám - felelte Troy. - Először ki kell próbálni az új berendezést. Vészhelyzet esetén nagyon fontos lehet, és én még sosem használtam ilyesmit azelőtt. - Biztatóan megölelte a nőt. - Eredetileg a barátai fejlesztették ki az MOI-nál. - Miért kellett nekem egy ilyen marha ötlettel előállnom? - mormolta maga elé hangosan Carol. - Hová tetted az eszed, Dawson? Elvesztetted a...? - Hallani? - Szakította félbe Nick eltorzult hangja. Mintha egy kút mélyéről érkezett volna. - Igen - válaszolta Troy egy gyűszűforma kis adóvevőbe beszélve. - De nem valami tisztán. Milyen mélyen vagy? - Ismételd! - hallatszott Nick hangja. - Nem értettem egészen. - Igen, hallunk téged! - ordította Troy, gondosan ejtve minden egyes szót. - De nem valami tisztán. Lassan és érthetően beszélj! Milyen mélyen vagy? - Kábé két és fél méterre - érkezett a válasz. Bölcsõ 328

- Menj le ötre, és ott próbáld meg újra! - mondta Troy. Hadd lássuk, működik-e a barlang legmélyebb részében is! - Ő hogyan csinálja? - kérdezte Carol, miközben várták, hogy Nick leéljen. - Vadonatúj technika, a csutorába építik be - felelte Troy. - Kilégzés közben kell beszélni, különben nem működik. A beépített adóvevőhöz még egy kis fejhallgató is tartozik. Balszerencsénkre ez nem szuperál három méternél mélyebben. Majdnem egy perccel később Carol és Troy meghallott valamit, nagyon halkan, még csak föl sem ismerték benne Nick hangját. Troy fülelt egy darabig. - Nem vesszük az adást, Nick. Túl nagy a jelveszteség. Gyere vissza! Carolt elengedem. - Troy megnyomott a készüléken egy kis gombot, ami mostantól ezt az utolsó üzenetét ismételgeti. Átadta a kommunikációs egységet Carolnak. - Jól van, angyalkám - mondta -, kész. Kilenckor merülünk le a vízbe, és ha minden jól megy, fél órával később jövünk ki. Foglalja le őket a kérdéseivel! Legkésőbb fél tizenegykor aztán lépjen le, és hajtson egyenesen Nick lakásához! Ott várjuk a másik kocsival. - Fölvonta a szemöldökét. - És remélhetőleg az arannyal is. Carol mély lélegzetet vett, és Troyra mosolygott. - Félek - ismerte be. - Inkább mennék vissza a szőnyegek és az őrök közé, mint ahhoz a hármashoz. - Kinyitotta az autó ajtaját. - Komolyan gondolja, hogy jobb, ha Nick kocsijával megyek? Nem kezdenek el akkor gyanítani valamit? - Ezt már kétszer is átvettük, angyalkám - felelte Troy nevetve. Finoman betuszkolta a nőt az autóba. - Úgyis tudják már, hogy barátok vagyunk. Különben is, szükségünk van a kombijára a búvárfelszerelések, a hátizsákok, az ólom meg az arany miatt. - Becsukta az ajtót, és leheletfinom csókot nyomott az újságírónő arcára a nyitott ablakon át. Vigyázzon magára, angyalkám! - mondta. - És ne vállaljon semmiféle fölösleges kockázatot! Carol beindította a motort, és visszatolatott a parkoló közepére. Integetett Troynak, aztán ráfordult a sötét útszalagra, mely a mocsáron át a sziget vége felé vezetett. 329


Világosság egyedül a csaknem teli, púpos holdtányérból eredt, mely máris a fák fölé emelkedett. Jól van, Dawson - gondolta magában Carol. - Most aztán benne vagy a sűrűjében. Csak maradj nyugodt és éber! Nagyon lassan vezetett. Gondolatban többször is átfutotta az este tervezett programját. Aztán eszébe jutott Nick. Úgy ragaszkodik bizonyos dolgokhoz. Akárcsak én. Még mindig gyűlöli Hómért és Gretát, amiért átverték. Alig várja, hogy lemehessen az aranyért. - Elmosolyodott, miközben ráfordult a Homer Ashford háza előtt húzódó, köríves behajtóra. - Remélem, tényleg maradt még neki valamennyi. Alig nyomta meg a csengőt, Homer máris nyitotta az ajtót, és üdvözölte őt. - Késett - duruzsolta behízelgő hangján. - Már azt hittük, nem is jön. Greta a medencében van. Átöltözik, és csatlakozik hozzá? - Köszönöm, Homer kapitány, de úgy döntöttem, inkább nem úszom ma este - válaszolta Carol udvariasan. - Hálás vagyok az ajánlatáért, de végül is én most munkaügyben járok. Szeretném elkezdeni az interjút, amint csak lehet. Esetleg még vacsora előtt, ha senkinek nincs kifogása ellene. Homer bevezette Carolt egy gigantikus társalgóba, és megállt a hatalmas koktélpult előtt. Mögötte a falon gyönyörű, fából kézzel kifaragott, úszó Neptunusz-alak függött. Carol fehérbort kért. Homer megpróbálta rábeszélni valami erősebbre, de nem járt sikerrel. A társalgó egyik végében biliárdasztal állt. A másik oldalon üveg tolóajtó nyílt egy fedett kis teraszra, mely aztán betonozott járdában folytatódott. Carol szótlanul követte Hómért, nagyjából húszlépésenként bele-belekortyolva a borába. A járda óriási fák között kanyargott, majd egy kivilágított nyári lak mellett is elhaladt, és végül kétfelé ágazva körülölelte a hatalmas úszómedencét. Valójában két medence volt. Carol előtt egy klasszikus, négyszögletes formájú terült el, mérete akár egy versenyuszodáé, és erős reflektorok világították meg mindenünnen. Egyik végén egy csúszda volt, meg egy kis vízesés, mely mesterséges hegyecskéről bukdácsolt alá. A túloldalon, a másik medence és az óceán irányában egy süllyesztett Bölcsõ

330

pezsgőfürdő következett, ugyanazzal a kék csempével kirakva, mint nagyobb társa. Az egészet okosan úgy tervezték, hogy az áramlás látszatát keltse. És valóban, a vízesésből a nagy medencébe zúduló víz mintha átfolyt volna a pezsgőfürdőbe, hogy onnan kis patak formájában haladva tovább elkacskaringózzon a ház felé. A második medence kerek volt, és sötét. Carol bal oldalán húzódott, a telek határán, közel egy kisebb építményszerűséghez, amely talán öltözőül szolgálhatott. Greta a négyszögletes medencében úszott. Oda-vissza falta a hosszokat, erőteljes teste ritmusosan mozgott a vízben. Carol, aki maga is remekül úszott, pár másodpercig le se tudta venni a szemét Gretáról. - Hát nem fantasztikus? - sétált oda hozzá Homer. Csodálatát le sem tagadhatta volna. - Nem is lenne hajlandó enni, ha előtte nem mozoghatna. Ki nem állhatja a hájat. A férfi világosbarna hawaii inget viselt, valamivel sárgásabb árnyalatú nadrággal. Lábára barna papucscipőt húzott, kezében pedig hatalmas pohár italt tartott, tele jégkockákkal. Nyugodtnak látszott, sőt, barátságosnak. Carol arra gondolt, beillene valami nyugalmazott bankárnak vagy gyárigazgatónak. Greta megállíthatatlanul rótta tovább a hosszokat. Homer Carol fölé tornyosult, és az újságírónő kezdte már kellemetlenül érezni magát. - Hol van Ellen? - kérdezte, a megtermett férfi felé fordulva, ugyanakkor néhány lépést elhátrálva tőle. - A konyhában - válaszolta Homer. - Imád főzni, különösen vendégeknek. Ma este az egyik kedvencét készíti el. - Majdhogynem pajkosan csillant a szeme. Odahajolt Carolhoz. - Megígértette velem, hogy nem árulom el, mi lesz a vacsora - suttogta cinkosan de annyit elmondok, igen erős afrodiziákum. Ööhh - utálkozott magában Carol, amikor megcsapta Homer lehelete, és közben a férfi kéjsóvár kuncogását hallgatta. - Hogy is felejthettem el, mennyire undorító ez az alak? Vajon komolyan azt hiszi... - Carol félbeszakította gondolatmenetét. Emlékeztette magát, hogy a sok pénzzel rendelkező emberek gyakran elveszítik valóságérzéküket. 331


- Talán van nő, aki kedvezően reagál. Hisz annyi mindent nyerhet a dologgal. Kis híján öklendezni kezdett, olyan undorítónak találta a Homerrel folytatott szexuális kapcsolat puszta gondolatát is. Greta befejezte az úszást. Kimászott a medencéből, és megtörülközött. Csupa fehér dressze olyan volt, akár egy átlátszó celofánburok. Carol még távolról is tisztán kivehette a nő hatalmas melleinek minden részletét, csakúgy, mint ágyékánál a fanszőrzet sötét foltját. Akár meztelen is lehetett volna. Homer Carol mellé állt, szemérmetlenül bámulva a feléjük induló Gretát. - Nem hoszott ruhát? - szólt a nő, mielőtt odaért hozzájuk. Tekintetével mintha lyukakat fúrt volna Carol koponyájába. Az újságírónő megrázta a fejét. - Sajnálom - folytatta Greta. Homer ászt remélte, fersenyeszhetünk. - Különös arckifejezéssel nézett a kapitányra, amit Carol nem értett meg teljesen. - Imátja a nőket fetélkedni látni. - A végkimenetel úgysem lehet kérdéses - válaszolta Carol. Mintha Greta egy pillanatra megfeszült volna. Könnyedén megverne - tette hozzá. - Gyönyörűen úszik. Greta mosollyal fogadta a bókot. Szeme végigfutott Carol testén. Meg sem próbálta eltitkolni, hogy épp fölméri a másik adottságait. - Petikh jó teste fan asz úszáshosz - mondta. - Pár a fenekénél mekh a compján talán kissé túl sok a sír. Tornásznia kéne... - Miért nem mutatjuk meg Miss Dawsonnak a másik medencét? - vágott közbe Homer. - Mielőtt bemész, és átöltözöl. - Azzal megindult az óceánhoz legközelebb elhelyezkedő kis kabinszerűség felé. Greta szó nélkül követte. Carol belekortyolt a borába. Ki tudja, mi folyhat itt - gondolta. - Már vagy nyolc éve egyiküknek sem kell dolgoznia. Csak embereket hordanak ki horgászni, és a saját szórakoztatásukra merülnek le néha. - Undor és elkeseredés különös elegye vett erőt rajta. - így persze mindenfélét kitalálnak unaloműzőnek. Pillanatokkal azután, hogy Homer belépett a kabinba, reflektorok sora gyulladt föl a második medence alján. A férfi sürgetőn intett, és Carol beoldalazott az építménybe. Egy Bölcsõ

332

lépcsősoron vezették le. A föld alatt egész kis folyósó futott körbe a nagy üvegakvárium körül, amit az imént a sötétben második úszómedencének nézett. - Most épp hat cápánk van - büszkélkedett Homer azonkívül három okkink, egy tintahalpárunk, és persze még vagy száz különböző közönségesebb állat- és növényfajunk. - Okki? - kérdezte Carol. - Ez amolyan becézett formája az oktopusznak, a polipnak - magyarázta Homer önelégült, magabiztos vigyorral. - Természetesen nem hivatalos, de hisz manapság már mindenki ezt használja. Greta arcát az üvegfalnak nyomva állt. Egy simarája-pár úszott el előtte. A nő mintha várt volna valamire. Körülbelül húsz másodperc telhetett el, amikor egy szürke cápa jelent meg. Mintha észrevette volna Gretát: megállt, figyelte, feje másfél méternyire lehetett az üvegtől. Carol megpillantotta hosszú, éles fogait, és rádöbbent, egykék cápa az, az emberevő nagy fehér cápa kisebb, ám nem kevésbé veszedelmes rokona. - Ez Greta kedvence - mondta Homer. - A neve Timmy. Greta valahogy beidomította, hogy felismerje őt az üvegen át. - Homer még néhány másodpercig figyelte. - Néha be is megy, és úszik vele. Persze csakis cápaetetés után. A hal mozdulatlanul lebegett a vízben, üres tekintettel bámulva Greta irányába. A nő ritmusosan dobolni kezdett ujjaival az üvegen. - Ez most igazán érdekes lesz - közölte Homer, odasétálva Greta mellé. - Azt fogja látni, amit a biológusok tipikus pavlovi reflexnek neveznek. Cápánál sosem láttam még ilyesmit. A hal egyre izgatottabbá vált. Greta gyorsítani kezdte a tempót, a cápa pedig csapkodni kezdett a farkával jobbrabalra. A nő hirtelen föliramodott a lépcsőkön. Mikor elrohant mellette, Carol a tekintetét nagyon távolinak érezte. Homerre pillantott, magyarázatot várva. - Jöjjön csak közelebb! - intett a férfi. - Ezt nem szabad kihagyni. Greta maga gondozza a nyulakat. Timmy pedig mindig nagy műsort csinál. Carol nem tudta biztosan, Homer miről beszél. Élvezte azonban az akvárium gyönyörű látványát. Kristálytiszta 333


tengervízzel töltötték meg, melyet nyilvánvalóan rendszeresen szűrtek és tisztítottak. Több szivacs- és korallfélét is észrevett, tengeri sünöket és rózsákat. Valaki rettentő fáradság és költségek árán rekonstruálta itt a Key West melletti korallzátonyok világát. Hirtelen egy hosszú botra szúrt, lefejezett, fehér nyúl tűnt föl az akvárium átellenes végében. Artériáiból még mindig fröcskölt a vér. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. A vízbe került vértől megvadult cápa támadott, és szerencsétlen nyúlnak a felét rögtön leszaggatta. Másodszorra aztán megkaparintotta a többit is, sőt, a rudat is elroppantotta. Carol hevesen visszahőkölt, és elfordította a fejét. A váratlan mozdulattól bora végigömlött a blúzán. Megpróbálva nyugalmat erőltetni magára a táskájába nyúlt, egy zsebkendőt keresett, hogy fölitassa vele a nedvesség nagyját. Egy szót se szólt. Tökéletesen látta a cápa támadását, és a rémülettől szervezete még mindig tele volt adrenalinnal. Szép kis előjáték a vacsorához, mondhatom - gondolta. - Hogy nekem ez még nem jutott eszembe! Dawson, ezek a figurák tényleg betegesek. Homer még mindig az iménti izgalmak hatása alatt állt. - Hát nem fantasztikus látvány? Ez a nyers, vad erőszak. Csupán az ösztönöktől irányítva. Sosem unom meg. Carol követte őt, föl a lépcsőkön. - Jó kis műsor volt, Greta - hallotta Homer hangját, amikor kiléptek a kabinból. - Pont előttünk kapta el. Két harapással. Bimm-bamm, és a nyúl már el is tűnt. - Tutom - felelte Greta. Kezében búvárszemüveget tartott. A rúd maradéka a földön hevert, mellette. - Innen föntről mintent láttam. - Közben egyre Carolt bámulta, megpróbálva kipuhatolni a reakcióját. Az újságírónő kerülte a tekintetét. Nem akarta Gretának megadni azt az örömet, hogy meglássa rajta az undort. - Greta a másodperc tört részére időzít mindent - folytatta Homer, miközben visszasétáltak a házba a kerten át. - Egy órával korábban a húsvágó deszkára rögzíti már a nyulat. Aztán, mikor Timmy készen áll, csak... Carol igyekezett nem is figyelni rá. Nem akarom hallani

Bölcsõ

334

- mondta magában. Az órájára nézett. - Tíz perccel múlt kilenc. Gyerünk, fiúk! Igyekezzenek! Nem vagyok benne biztos, hogy még egy órán át kibírom ezeket az alakokat. *** Nick és Troy csöndesen úsztak végig a part mentén a holdfényben. Gondosan elpróbálták már a tervet. Nem használnak lámpát, míg el nem érik azt a kis öblöt Homer birtoka mellett, és ott is csupán három méternél mélyebben. Troy halad majd elöl, a riasztórendszer nyomát keresve, melyet a kezeslábasának zsebeibe tömködött szerszámokkal fog hatástalanítani. A hírhedt robotőrszemeket is ő figyeli. Nick követi őt az egyelőre fölfúvatlan ballasztgömbökkel, melyek az aranyat segítenek majd a felszínre vinni. Gyalog tették meg az utat a Pelican Resort parkolójától, a tengerparton, búvárruhában, hátizsákokkal, míg körülbelül százméternyire meg nem közelítették a Homer birtokát körülvevő vastag kerítést. Akkor lerakták a ruháikat tartalmazó zsákokat, és a vízbe merültek. Sétájuk alatt Troynak többször is gondja támadt a szerszámaival, ezért végül úgy döntött, néhányukat nem viszi magával. Öt perc késéssel érkeztek tehát az indulási pontra. Már lemerülni készültek, amikor Nick rá nem jellemző, izgatott visítást hallatott, és megragadta Troy vállát. - Remélem, az a rohadt arany ott lesz - mondta. - Alig várom már, hogy lássam az arcukat, miután meglovasítjuk. Ideje volt elindulni. Troy és Nick a sötétségben kézen fogva merültek másfél méter mélyre. Ott megálltak, megvárták, míg fejükben kiegyenlítődik a nyomás, aztán továbbindultak. Három méteren Troy bekapcsolta a lámpát. Gyors tájékozódás után úszni kezdtek a Homer birtokával határos öböl közepe felé. Troy haladt elöl. Minden nehézség nélkül megtalálta annak a természetes alagútnak a bejáratát, mely a víz alatti barlanghoz vezetett. A terv szerint Nick odakint várt, míg Troy a riasztóberendezés után kutatott. A sziklák összezárultak a feje fölött. A víz alatti bejárat körülbelül másfél méter széles lehetett, és egy méternél valamivel magasabb. Troy a bal oldali falon rögtön rábukkant egy 335


odaerősített fémdobozra, egy többé-kevésbé rejtett helyen. Mikor megvizsgálta, fölfedezte, hogy két lézersugarat bocsát ki, egymástól nagyjából egyméternyire. Az alagút szemközti falán voltak az érzékelőlemezek, csakúgy, mint a riasztó elektronikája. Troy vigyázva odaúszott, elővette a csavarhúzóját, és leszerelte a burkolatot. A berendezés nagyon egyszerűnek bizonyult. Ha valamelyik lemezre nem érkezik meg a túloldalon kibocsátott sugár, kioldódik egy relé. Ha mindkét relé kioldódik, a riasztóáramkör bezárul. Tehát a jelzés csak akkor szólal meg, ha a behatoló elég nagy, és mindkét sugarat egyszerre megszakítja. Troy magában elmosolyodott, miközben próbaképpen elhúzta a kezét az egyik lemez előtt. Aztán az egyik relét zárt állásba rögzítette. Hogy megbizonyodhasson munkájának sikeréről, többször ki-be úszott a kapun, egy időben megszakítva mindkét sugár útját. Utána visszatempózott Nickhez, és feltartott hüvelykujjal jelzett neki. Ötvenméternyi természetes alagúton haladtak át, mire elérték a barlang száját. Ahol a keskeny folyosó kiszélesedett, Troy megint intett Nicknek, maradjon le, ő pedig bement csapdákat keresni. Nick hagyta, hogy a lába leereszkedjen az alagút padlózatára, és bekapcsolta a saját zseblámpáját. Tökéletesen védtelennek érezte magát. Az alagút olyan keskeny volt, hogy manőverezésre alig maradt hely. Elgondolkozott, vajon hogy nézhet ki egy víz alatti robotőrszem. Nem szívesen hagynám itt a fogam - futott át rajta hirtelen a gondolat. Félelem telepedett rá; eloltotta a lámpát, és lenézett világító számlapú búvárórájára. Figyelte, ahogy a fényes másodpercmutató egy teljes kört tesz meg. Megpróbált megnyugodni. Troy már három perce elment. Mi tarthat ennyi ideig? - kérdezte magától. - Biztosan talált valamit. Újabb perc telt el. Aztán megint egy. Nick egyre nehezebben gyűrte le a benne gyülemlő páni félelmet. Mit csinálok, ha nem jön vissza? Már épp úgy döntött, ő is beúszik a barlangba, amikor megpillantotta Troy lámpájának közeledő fényét. A férfi intett neki, és ő követte. Fél percen belül egy sekélyebb részen találták magukat, ahol a víz csak egyméteres volt. Fölálltak, békalábaikat a sziklák közé ékelve, nehogy a hullámzás leverje őket a lábukról. Bölcsõ

336

Nick kivette szájából a csutorát, és maszkját hátravetette. Mielőtt megszólalhatott volna, Troy a szája elé rakta az ujját. - Nagyon halkan beszélj! - szavai alig hallatszottak. - Hangérzékelőket is elrejthettek itt. A barlangot Troy lámpáján kívül semmi nem világította meg. Fejük fölött azonban, a sziklamennyezet legmagasabb pontján két elkülönülő, fluoreszkáló foltot láttak. Maga a barlang szabálytalan oválist formázott, melynek legnagyobb hosszúsága harminc méter volt, legnagyobb szélessége pedig tizenöt. A mennyezet átlagosan egy méterrel emelkedett a vízszint fölé, ám ahol most ők álltak a sekélyesben, ott legalább hat méterre fölnyúlt. - Nos, professzor - folytatta súgva Troy -, van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy ebben a barlangban nincs egy fia kincs sem. A jó hír pedig, hogy két újabb alagút vezet tovább innen; mindkettőt emberkéz építette, és mélyen benyúlik Homer kapitány birtoka alá. - Egy pillanatra elhallgatott, és a társára nézett. - Nekivágunk? Nick az órájára nézett. Kilenc óra húsz. Bólintott. - A rohadék jó halom pénzt ráköltött erre a helyre. Talán még többet lopott tőlünk, mint hittem. - Nick állított valamit a búvárfelszerelésén. - A bal oldali alagúttal kezdünk. Mint eddig is, én megyek előre, nehogy meglepetés éljen minket. - Troy végigpásztázta a fénysugárral a mennyezetet. - Fura egy hely. De gyönyörű. Mintha egy másik bolygón járnánk, nem igaz? Nick újra fölvette a légzőmaszkot, és szájába illesztette a csutorát. Hátrabukfencezett a tengervízbe. Troy követte, aztán megmutatta az utat az első, emberkéz vájta alagút felé. Ez a barlang szemközti falán nyílt, úgy három és fél méterrel a víz alatt. Közönséges csatornacsövekből csinálták. Átmérője másfél méter volt, nagyjából azonos méretű a barlangot az óceánnal összekötő természetes alagútéval. Troy óvatosan indult el benne. Oda-vissza úszkált, egyik faltól a másikig, néhány méter hosszan átvizsgálva mindent. Mégis csaknem elvétette a hosszúkás, karcsú riasztót. Két csőszakasz érintkezésénél építették be a mennyezetbe, és Troy teljesen véletlenül pillantott csak föl, alig egy másodpercnyire attól, hogy megszólaltassa. 337


Ennek a berendezésnek már más volt a működési elve. Egy kamera vagy más optikai érzékelő bizonyos időközönként képeket készített a padlózat egy négyzetéről, melyet alulról, a betonon keresztül átvilágítottak. Láthatóan a riasztóban valamiféle adategyeztető algoritmus működött, mely összevetette az egymás után készült felvételeket, és egy veszélyesnek minősíthető eltérés esetén megszólaltatta a jelzést. A legbonyolultabb berendezés volt, amit Troy valaha látott, és gyorsan fölfedezte benne az óceánteleszkóphoz hasonló vonásokat. Ez azt jelenti, hogy ezt is az MOI fejlesztette ki - gondolta. - Jobb lesz hát óvatosan hozzányúlni. Lefogadom, a kamera háborgatására is megszólal a riasztó. Nick az alagút oldalához úszott, nehogy útban legyen, és onnan figyelte, ahogy Troy megpróbálja fölnyitni a dobozt, az optikai berendezés elmozdítása nélkül. A riasztó majdnem ötcentis vastagsága miatt ugyanilyen széles hézag húzódott körben a két csodarab között. Az alagút többi részén a csatlakozásokat alaposan összebetonozták. Itt azonban egy rés tátongott a falban. Különös - gondolta Nick. Lustán ráirányította zseblámpája fénykévéjét a résre, nem számítva másra, csak csupasz sziklafalra. - Ez meg mi az ördög? - csodálkozott, mikor a sugár egy fémtárgyra vetődött, ami leginkább egy fémrácsra emlékeztetett. A rács egy régi vasúti sínpáron feküdt. Alaposabban megvizsgálta. Látott még egy hajtóműszekrényt meg néhány tárcsát, de fogalma sem volt, mi célt szolgálhat ez az egész. Troynak eközben sikerült eltávolítania a burkolatot a riasztódobozról a kamera elmozdítása nélkül, és most azon igyekezett, hogy megértse a belső berendezések működését. Hű! - gondolta. - Ez túl bonyolult ahhoz, hogy öt perc alatt megfejtsem. Ha elszigetelem a riasztót, már annak is elégnek kell lennie. Víz alatt nem könnyű dolgozni, Troynak azonban vágott az esze, és a műszerek elrendezése is könnyen érthető logikát követett. Végül megtalálta a riasztót, és hatástalanította. Utána még hosszú másodpercekig vizsgálódott, megpróbálva megérteni a többi áramköralegység feladatát. Bölcsõ

338

Nick meg akarta mutatni Troynak, amit a résben látott, amíg azonban a riasztó bonyolult szerkezetével küzdő barátját figyelte, újra aggasztani kezdte az idő múlása. Csaknem háromnegyed tíz volt már. Elkapta Troy pillantását, és az órájára mutatott. A barátja kelletlenül félbehagyta vizsgálódását, és továbbindult az alagútban. Harminc méterrel később balra elhaladtak egy tengeralattjárókon használatos ajtóra hasonlító valami mellett. Mind Troy, mind Nick megpróbálták elforgatni a zárszerkezet kerekét, de a hatalmas, súlyos szerkezet meg se moccant. Troy mutogatva elmagyarázta Nicknek, hogy kísérletezzen tovább, míg ő továbbúszik még egy kicsit. A Santa Rosa kincséből megmaradt aranyrudakra és egyéb tárgyakra körülbelül harminc méterrel odébb bukkant rá. Maga az alagút is hirtelen véget ért itt egy sziklafalban. Ez előtt hevertek szétszórva a különböző arany- és ezüsttárgyak, harminc-negyven centis rétegben borítva a járat padlóját. A kincset meg sem próbálták elrejteni, egyszerűen csak halmokba gyűjtötték az alagút betonján. Troy magán kívül volt. De hisz ez rengeteg! - gondolta. - Elég az idegeneknek. Elég Nicknek. Még talán Carolnak és nekem is marad valami. Visszaúszott Nickért. A férfi ujjongani kezdett, amikor meglátta a jól ismert mosolyt Troy arcán. Mint a villám, úszott az alagút végébe. Mikor odaért, egy-két percet csupán azzal töltött, hogy a kincset kerülgette, fölvett minden újabb forma tárgyat, aztán visszaejtette a halmokra. Atyavilág! - lelkendezett magában Nick, miközben Troyjal pakolni kezdtek a ballasztgömbökre erősített zsákokba. - Most az egyszer igazam volt. Legalább ötven kilót nyomnak csak az aranyrudak. Még a merülés előtt megegyeztek, hogy csupán a rudakat viszik föl, amennyiben persze elegendő van belőlük. Csak azoknak lehetnek biztosak az aranytartalmában. Még ha oda is adunk huszonhetet Troy barátainak, marad nekünk több mint húsz. - Gyors fejszámolást végzett. - Az legalább három-százezer dollár fejenként. Nem rossz. Öröm és izgalom töltötte el. Alig bírta visszatartani magát. Legszívesebben énekelni, táncolni, ugrándozni kezdett volna. Hát mégiscsak igaza volt. A disznók tényleg 339


ellopták a kincs nagy részét, és ő most visszalopja. Nincs még egy olyan boldogság, mint ha az ember elégtételt vesz egy régi sérelméért. Főleg ha ilyen agyafúrtan teszi... Nick a szívében máris ünnepelt. Ez az ő napja volt. Pillanatok alatt megtöltötték a zsákokat. Mindketten úgy érezték, mintha kifogyhatatlan energiatartalékokkal rendelkeznének. Mikor befejezték az aranyrudak összerámolását, Troy lemutatott az alagút padlójára. Nick lenézett az ott heverő többi értéktárgyra. Mindet el kéne vinnünk - gondolta. - Semmit se kéne hagyni Homernek és Gretának. Egyáltalán semmit. Más szempontokat is figyelembe kellett venniük azonban. A zsákok jóformán megteltek már, és így is épp eléggé nehezek voltak. Nick visszaindult az óceán felé, maga mögött húzva ballasztgömbre függesztett aranyterhét. Troy a nyomában. Mikor elhaladtak a kerek ajtó mellett, a fekete férfi ismét elgondolkozott a két csőszakasz közt megbúvó riasztóberendezés áramkörein. Vajon a többi mire szolgálhat? Hirtelen visszaemlékezett, hogy egy elektronikai magazinban olvasott olyan késleltetőkről, melyek újraindítják a rendszert, leválasztva a működésképtelen egységet. Mostanra már a Troy által hatástalanított áramkört hibásnak nyilváníthatta a riasztó logikai processzora, ebben az esetben pedig vagy helyettesítette egy tartalékkal, vagy egyszerűen elszigetelte a berendezés többi részétől. Akárhogy is - fűzte tovább a gondolatot ez azt jelenti, hogy a rendszer ismét működőképes lehet. Elkésett. Nick beúszott az optikai érzékelő látómezejébe, és az alagút teljes hosszában lámpák gyulladtak föl. Egy fémkapu kezdett csukódni mögötte és arannyal teli zsákja mögött. Troy kétségbeesett erőfeszítéssel lökte magát előre, hogy átjusson, mielőtt a rács teljesen bezárul. Aranyrudakkal teli zsákja azonban ott maradt a kapu túloldalán. Nick figyelte, ahogy az elveszett csomag lassan lesülylyed a padlóra. Átnyúlt a rácsokon, megpróbálta kihúzni. Nem járt sikerrel. Megrázta a kaput. A fém szilárdan tartott. Dühösen és kétségbeesetten kezdte püfölni öklével a rácsot. Mikor egy kicsit leállt, hogy kilihegje magát, különös zümmögés ütötte meg a fülét, valahonnan a távolból. Megfordult. Tekintetével Troyt kereste, de nem látta őt sehol. Bölcsõ

340

Troyt kifárasztotta sprintje a záródó kapun át. Kifulladva leereszkedett a padlózatra a barlang legmélyebben fekvő részében, félúton a két ember vájta alagút között. Néhányszor mélyet szívott a csutorán át, aztán ellenőrizte levegőkészletét. Még vagy tíz percre lesz elég. Egy darabig figyelte, amint Nick jobb felé, csaknem a látóterén kívül eredménytelenül próbálja átráncigálni az ő elvesztett zsákját a rácson. A francba - gondolta Troy csalódottan bárcsak gondolkoztam volna! Akkor biztos rájövök... Balról különös hangot hallott. Kíváncsian odaúszott a másik alagút bejáratához, egyenesen egy robotőrszem orra elé. Bár kezdetben még tizenöt méter volt közöttük, a gépezet célkereső rendszere egyből ráállt Troyra. A férfi a rémülettől és a csodálattól egy darabig mozdulni sem tudott, meg se próbálta elkerülni a sebesen közeledő, lövedék formájú minitengeralattjárót. Az őrszem egy méter hosszú volt, a középrészen harminc centi széles. Amikor már csak két és fél méterre lehetett, lassan betöltött, aztán kilőtt egy aprócska, ám annál erősebb szigonyt, alig nagyobbat egy konyhakésnél. Troynak épphogy sikerült elhajolnia. A szigony mellette csapódott a falba. Adrenalin áradt a férfi szervezetébe; kiúszott a barlang közepére. Az őrszem nem követte rögtön. Ehelyett bemanőverezte magát az óceán felé vezető, természetes alagút nyílásába, ekképp elvágva az esetleges menekülés útvonalát, majd lassan körbefordulva szisztematikusan végigvizsgálta a sziklacsarnokot. A pokolba - gondolta Troy miért nem tűntem el innen, míg volt rá valami esélyem? Elgondolkozott, Nick vajon még mindig a kapunál van-e. Az őrszem most fogta látóterébe a másik férfit. Az lassan úszott a kijárat felé, mögötte a zsák arany. Nem vette még észre, hogy Troyjal nincsenek egyedül a barlangban. Mire meglátta az őrszemet, már csak négy-öt méterre lehetett tőle, könnyű célpontot nyújtva a szigonypuskának. Troy figyelte, ahogy a gép megtölti a fegyvert. Ó, nem! - kiáltott föl gondolatban. - Vigyázz, Nick! Semmit sem tehetett. Ezután olyan gyorsan követték egymást az események, hogy Nick és Troy nem is tudta, mi történik. A fekete férfi később úgy emlékezett, valami hirtelen, meleg bizsergést 341


érzett a csuklóján, aztán mintha egy fénykéve, lézersugár vagy plazmalövedék vágódott volna ki a karkötőjéből, néma mozdulatlanságba bénítva az őrszemet. Nick csak annyit tudott visszaidézni, hogy az őrszem már éppen tüzelni akart, amikor figyelmét egyszer csak Troy felé fordította, majd pedig visszahőkölt, mintha valami eltalálta volna. Bármi történt is, a gépezet nem mozdult többet. A két férfi azonnal átúszott a barlang sekélyebb részébe. Egy időre megint biztonságban voltak.

Carol hitetlenkedve ízlelgette a kövér, zamatos osztrigákat. Ellen az asztal másik végén ült, szemben vele, és sugárzott a büszkeségtől. - Parancsol még egy kicsit, kedveském? - kérdezte mosolyogva, és fölemelte az osztrigapörköltet tartalmazó, hatalmas edényt. Most szedek egy második tányérral is - gondolta Carol. - Ha ehhez hozzávesszük még a Nickkel evett törpeharcsát... Greta rosszul lenne, ha hallaná. Magában elmosolyodott, és. bólintott Ellennek. Legalább egyvalamit megtudott ma este. Ellen fantasztikusan főz. Csak ne lenne ilyen szomorú az élete - tette még hozzá gondolatban, miközben kikanalazott egy újabb adag pörköltet, teli a legendás apalachicolai osztrigákkal. Homer személyesen válaszolt valamennyi kérdésre a húszperces interjú során, még vacsora előtt. Ha valamelyiket kétértelműnek vagy kényesnek találta, mint például mikor Carol említést tett azokról az állításokról, melyek szerint a kincs egy részét ők hárman ellopták és elrejtették, ránézett Gretára, mielőtt felelt volna. Nem csoda, hogy Ellen folyton eszik. Ő itt a fölösleges harmadik. - Ez a pörkölt felséges - dicsérte Carol. - Elkérhetném esetleg a receptjét? Ellen ragyogott az örömtől. - Természetesen, kedveském - felelte -, nagyon szívesen. Carol visszaemlékezett, mit is mondott Dalé Ellen viselkedéséről az MOI fogadásán, és elgondolkozott, vajon valóban van-e valami szexuális összetevője is annak a melegségnek, melyet az asszony magából áraszt. Én Bölcsõ

342

mindenesetre nem veszem észre - döntött végül. Szerencsétlen asszony csupán magányos és aggódó természet. Cseppnyi szexuális feszültséget sem érzek benne. - Egész este maga kérdezgetett minket, Miss Dawson - szólalt meg Homer. - Most mi lenne, ha mi tennénk föl párat? - A férfi meglepően udvariasan és szelíden viselkedett a bizarr, vacsora előtti cápaetetés óta. Néha még normálisak is lehetnek - gondolta Carol. - Különben rég nem élnének. De ki tudja, mikor bukkan föl megint Mr. Hyde? - Ja - helyeselt Greta. A vacsora alatt most először intézte szavait egyenesen Carolhoz. - Homer ászt montta, maka toktor Téllel jár. A szeretője, ikasz? Te aztán nem sokat köntörfalazol, Greta. Carol igyekezett kitérő választ adni. - Dalé Michaels és én nagyon jó barátok vagyunk. Sok időt töltünk együtt, társaságban is, munka közben is. - Okos emper - mondta Greta. Azok a víztiszta szemek Carolra meredtek, és a száj sarkában mosoly játszadozott. Mit akar ezzel mondani? Riasztócsengő éles vijjogása szakította félbe a beszélgetést. Carol rögtön tudta, valami baj történt. - Mi az ördög ez? - kérdezte ártatlan arccal, miközben tovább folytatódott a fülsértő sivítás. Homer és Greta fölpattantak az asztaltól. - Elnézést - mondta a kapitány -, ez a betörésjelzőnk. Talán csak meghibásodott. Megyünk, megnézzük. Kisiettek az ebédlőből, magára hagyva Carolt és Ellent, s eltűntek egy folyosón. Követnem kell őket, és megtudni, mi folyik itt - gondolta Carol. Szíve száguldó gondolatai ritmusára vert. Egy pillantást vetett az órájára. Öt perccel múlt tíz. - Mostanra már végezniük kellett. - Kimegyek a mosdóba - mondta Ellennek. - Ne fáradjon! - tette még hozzá, amikor az asszony magyarázni kezdte volna az utat. - Biztosan megtalálom magam is. Gyorsan végigsétált a folyosón, fülelve, hátha meghallja Homer vagy Greta hangját. Nagyon halkan mozgott, s hamarosan már a ház túlsó végében járt. Az utolsó ajtó résnyire nyitva állt. 343


- Egy pillanat, és éles lesz a kép - hallotta Homer hangját. Szünet következett. - A francba - kiáltott föl hirtelen a férfi -, mintha az aranyrudak máris eltűntek volna! Nagyón gyorsan kellett mozogniuk... A kép viszont csak nem akar kitisztulni. Tessék, nézd meg te is! - Ja - szólalt meg Greta. - A rutakh eltűntek, úty látszik... Te Homer, asz arany natyon nehész. Talán a tolfajok ott rekettek asz alakútpan... Timmy majt mekkeresi őket. - Az elintézné a rohadékokat. Homer ideges nevetését hallva végigfutott a hideg Carol hátán. Lassan visszahátrált, míg az előcsarnokba nem ért. A folyosó vége felől ajtócsapódást hallott. Ezek most elengedik a cápákat. Jézusom! Figyelmeztetnem kell Nicket és Troyt. Besétált a legközelebbi fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és kinyitotta a vízcsapot. Aztán lehúzta a vécét, és leszedte a blúza alá ragasztott kis adóvevőt. Szájához emelte a miniatűr berendezést. - SOS, SOS - szólt bele. - Tudják, hogy ott vannak. Lépjenek le! Még egyszer elmondta az üzenetet, aztán megnyomta a gombot, ami tovább ismétli majd a szöveget. Melegen remélem, hogy működik ez az átkozott szerkentyű - gondolta. Visszacsúsztatta a blúza alá az adóvevőt. Miközben a ragasztószalagot nyomkodta rá, véletlenül a tükörbe nézett. A szíve kis híján megállt, A nyitott ajtóban Ellent látta, amint őt bámulja; vészterhes tekintete arra utalt, hogy mindent látott és hallott. Tett egy lépést Carol felé. - Maradjon csak ott, Ellen! - szólt rá az újságírónő. Fölemelte a kezét. - Magával nincsen semmi bajom. - A kövér asszony tétovázott. - Homer és Greta úgyis csak kihasználja - tette hozzá Carol gyöngéden. - Miért nem hagyja faképnél őket, és kezd önálló életet? Ellen arcára haragos kifejezés ült ki. Szeme elkeskenyült, arcbőre kipirult, és hatalmas ökleit fenyegetően emelte Carol felé. - Magának semmi köze ahhoz, mit kezdek én az életemmel - mondta ellenségesen. Megint tett egy lépést Carol felé. Az újságírónő megragadta maga mellett a súlyos, fém törülközőtartót, és teljes erejéből megrántotta. A rúd kilazult Bölcsõ

344

a falból, két barackszínű törülköző és a végéből a fadugó a linóleumpadlón landolt. Carol megforgatta fegyverét a feje fölött. - Ne akarja, hogy megüssem! - mondta. - Álljon szépen félre az utamból! Ellen azonban csak jött tovább. Carol gondosan célzott, aztán nagyot csapott a jobb vállára. A megtermett asszony összecsuklott. - Greta - sikoltotta rettenetes hangon Greta, segíts! Még mindig a törülközőtartó rúdját lóbálva Carol óvatosan megkerülte Ellent, és az ajtó felé hátrált. Amint kiért az előcsarnokba, futva megindult a társalgó felé, a bejárati ajtó irányába. A bárpultnál járt, amikor valaki hátulról megragadta. Carol fölbukott, és orrát keményen a szőnyegbe verte. Megpróbált kiszabadulni Greta szorításából, de a feladat lehetetlennek tűnt. Mintha gúzsba kötötték volna. Orrából néhány vércsepp gördült ki, és a szőnyegre csöpögött. Mindketten nehezen szedték a levegőt. Carolnak végre sikerült megfordulnia, szembe Gretával, többre azonban nem tellett az erejéből. A másik erős karja a földhöz préselte mindkét csuklóját. Greta előrehajolt, míg arca már csak pár centire volt Carolétól. - Mekprópált kereket oltani, ja? Mékis, hofa esz a naty sietsék? Volt valami vadállati Greta pillantásában. Az ösztöneire hagyatkozva Carol fölemelte a fejét, és szájon csókolta a nőt. A döbbenettől egy pillanatra gyengült támadójának szorítása. Carolnak csak ennyi kellett. Minden erejét összeszedve tenyere élével halántékon csapta Gretát. A nő megbénult. Carol lelökte magáról, és eliramodott az ajtó felé. Miközben leszáguldott a lépcsőkön, máris az esélyeit latolgatta. Greta pillanatokon belül megint magához tér - gondolta. - Nem lesz időm kinyitni a kocsiajtót. Jobban járok, ha futok. A német nő alig tizenöt méternyire mögötte lihegett, és gyorsan dolgozta le hátrányát. Carol ráfordult az útra, mely Homer házától a Pelican Resort felé vezetett. Már tíz éve hetente háromszor eljárok futni. De most először futok az életemért. Megpróbált gyorsítani. Greta még mindig 345


közeledett. Carol biztos volt benne, hogy pillanatokon belül utoléri. Egyszer mintha a kezét is érezte volna, amint a blúza után kap. Kétszáz méter után azonban Greta kezdett lemaradni. Mikor már vagy fél kilométernyire járt Homer házától, Carol végre hátra mert nézni a válla fölött. Üldözője láthatóan kínlódva követte, ötvenméternyire leszakadva. Carol úgy érezte, újra megtelik energiával. Sikerülni fog - gondolta. Megszököm előle. Greta immár sétára lassított. Egy idő után Carol is, de csak amikor már majdnem az étteremhez ért. Még akkor is hátra-hátrafordult, üldözőjét keresve a holdfényben. Most hívok egy taxit - gondolta és elmegyek Nick lakására. Remélem, ők is meghallották a figyelmeztetésemet, és biztonságban kiértek. Gretát már nem is látta. Megállt, a szemét meresztgette. Biztos visszafordult - gondolta. Míg az utat figyelte, két erős kéz ragadta meg a vállát. Megpördült, és egyenesen Richard Todd hadnagy nevető szemébe nézett.

Bölcsõ

346

10

S

ZÁNDÉKOSAN várt, míg az összes többi színész elhagyja az öltözőt. A csomag maga nem volt feltűnő, nem nagyobb egy szappannál, fehér papírba burkolva, bordó szalaggal átkötve. Azt sem tudhatod, tényleg ő küldte-e gondolta Winters, miközben kibontotta a szalagon a csomót. Az alezredest eltöltötte a várakozás. Ma este még jobb volt az előadás. És az ágyjelenetben egy pillanatra megérezte Tiffani nyelvének érintését az ajkán. Ezt igazán nem kellett csinálnia - mondta magának, elhessegetve magától a bűntudat minden maradványát. Keze remegett egy kicsit, mikor kinyitotta a csomagot. Egyszerű, fehér doboz volt. Benne egy ezüst öngyújtó, nem túl díszes, de szép, s a külső oldal alján benne a monogram: V. W. Szíve zakatolni kezdett. Tehát ő is érzi. Winters alezredes ágyékában felébredt a vágy. Képzeletébe idézett egy képet alig három-négy órával a jövőből. Hazavitte Tiffanit, és most az ajtajuk előtt csókolóznak. „Nem akar bejönni?” - kérdezi a lány... - „Mert csinos vagyok... oly csinos vagyok... és nemcsak csinos, de eszes és víg...15” - Hallotta, ahogy Tiffani énekelve közeledik a folyosón. A lány belökte az öltöző ajtaját, és megpördült. A haját magasra tornyozta, alóla előtűnt nyakának elegáns íve. Az alezredestől kapott fésű arany díszítése tökéletesen harmonizált a haj barnásvörösével. 15

West Side Story

347


Fehér ruha volt rajta, mélyen kivágott, amely a vállakat szinte teljesen szabadon hagyta, csupán két keskeny szalag tartotta. - Nos? - kérdezte a lány széles, lelkes mosollyal. Ismét körbefordult. - Mi a véleménye? - Gyönyörűen nézel ki, Tiffani - felelte a férfi. Olyan kiguvadó szemmel bámulta, hogy a lány elvörösödött. - Ó, Vemon - sóhajtott föl, egy csapásra megváltoztatva a hangulatot -, ezek a fésűk csodaszépek! - Kihúzott egy cigarettát a férfi öltözőasztalon álló csomagjából, és meggyújtotta az új öngyújtóval. Mélyet szippantott, pillantása Wintersébe kulcsolódott, aztán lerakta a cigarettát a hamutartóba. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg duruzsolta. Odasétált a férfihoz, és kézen fogta. - Ez az este már eddig is gyönyörű volt. - Bal kezét Winters tarkójára tette, és fölhúzódzkodott, hogy megcsókolja. A férfi úgy érezte, a szíve mindjárt fölrobban, s ahogy szétárad benne a vágy, mikor a lány ajkai puhán az övéinek nyomódtak. Lejjebb eresztette a fejét, hogy a szájuk még könnyebben összeérjen. Aztán átkarolta a lányt, és testét a magáéhoz szorította. Winters alezredes azt hitte, belefullad ennek a csóknak a gyönyörébe. Sosem érzett még ehhez fogható vágyat. Biztosan érezte, reggel akár a halált is szívesen fogadná, ha ez a csók egészen addig tartana. Egy pillanatra, amint teljesen alávetette magát az öröm, a szerelem és a vágy élvezetének, minden gondja és bánata eltűnt. Semmi mást nem akart, csak ölelni Tiffanit, valamiképp bebújtatni a saját bőre alá, és az egész univerzumot kirekeszteni kettejük világából. Melvin és Marc érkezett az öltöző elé az alezredest keresve. Nem lopakodva közeledtek, még csak nem is jöttek különösebben csöndesen, de sem Tiffani, sem Winters nem hallotta őket. A két férfi ott állt a nyitott öltözőajtóban, és figyelte az ölelkezőket. Összenéztek, aztán ösztönösen egymás keze után nyúltak. Saját tapasztalatukból tudták, milyen nehéz elfogadtatni egy az átlagostól eltérő szerelmi kapcsolatot. Tiffani és Winters végül abbahagyták a csókolózást, és a lány fejét a férfi mellébe fúrta. Háttal állt az ajtónak. Winters kinyitotta a szemét, s meglátta Melvint és Marcot. Elsápadt, Bölcsõ

348

de a rendező intett egyet, valami ilyesmit jelezve: „Minden rendben, nekünk ehhez semmi közünk.” Melvin és Marc figyelmesen vártak néhány másodpercig, hogy úgy látsszon, mintha csak a csók után érkeztek volna. Az alezredes megveregette Tiffani vállát, és atyáskodva megfordította. - Remek volt az előadás, alezredes - szólalt meg Melvin, és belépett az öltözőbe. - A te alakításodról már nem is beszélve, ifjú hölgyem. - Szünetet tartott. Marc egyetértően mosolygott, és Tiffani öntudatlanul is igazgatni kezdte a ruháját. - Egy bizonyos Todd hadnagy vár odakint önre, alezredes - tette hozzá Melvin. - Azt mondja, sürgős ügyben. Megkért, hogy siettessem önt, amennyire lehet. Winters arca ráncokba gyűrődött. Mi a csudát keres az az alak itt? - gondolta. - Szombat este van, és tíz óra is elmúlt. - Köszönöm, Melvin - szólt. - Mondja meg neki, mindjárt kint leszek. A rendező és a barátja sarkon fordultak, és elhagyták az öltözőt. Tiffani a korábban meggyújtott cigarettáért nyúlt, mely annyira leégett már, hogy csaknem kibillent a hamutartóból. Szippantott belőle, aztán átadta Wintersnek. - Láttak minket csókolózni? - kérdezte idegesen. - Nem - hazudta Winters. Máris rádöbbent azonban, mennyire megvalósíthatatlan álmot dédelgetett. Drága kicsi Tiffani - gondolta. - Az én tizenéves szeretőm. Most szerencsénk volt. De nem áltathatjuk magunkat. Előbbutóbb valaki meglát minket. A lány szemébe nézett, és észrevette benne a kamaszos szenvedély lángját. Érezte, ágyékát ismét elönti a forróság. Lenyúlt, és erővel magához vonta a lányt. És ha valaki olyan lát meg minket, aki nem ennyire megértő - gondolta, míg az újabb csók végigbizsergette szájának minden apró izmát az beláthatatlan veszélyeket vonna maga után.

Winters a földre dobta cigarettáját, és eltaposta. Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Azt akaija mondani, hogy mindhármukat letartóztatta? És a bázison tartja őket fogva? Todd hadnagy zavart képet vágott. 349


- De uram, hát nem érti? Egy egész halom fényképet lefoglaltunk. Közülük hármon tisztán kivehető a rakéta. És van még kilenc, ami a fekete fickót mutatja valami víz alatti építményben, az óceán fenekén. Pont ahogy gondoltam. Mi többre lehet még szükségünk? Ráadásul rajtakaptuk őket, amint visszatértek egy merülésükről, a hátizsákjaikban huszonhét kilónyi aranyrúddal. Huszonhét kilóval! Winters alezredes sarkon fordult, és elindult a színház felé. - Menjen vissza a bázisra, hadnagy! - mondta utálkozva. Öt perc múlva én is ott leszek. Láthatóan Melvin és Marc már csak Tiffanira és rá vártak, hogy bezárhassák az épületet, és elmehessenek a partira. - Föl tudná vállalni a lányt, Melvin? - kérdezte Winters. Áll a bál a bázison, és úgy látszik, csak én csinálhatok rendet. - Beszélgetése Todd-dal teljesen kijózanította, többféle értelemben is. Először, emlékeztette az őt körülvevő világra, mely a színházon kívül létezik, arra a világra, amely nem veszi jó néven, ha egy negyvenhárom éves haditengerészeti tiszt szexuális kapcsolatot folytat egy tizenhét esztendős gimnazista lánnyal. Másodszor, Todd megdöbbentő bejelentése, miszerint őrizetbe vett három civilt, köztük egy jól ismert újságírót, ráébresztette arra, hogy az utóbbi napokban Tiffani elterelte a figyelmét munkájáról. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez a dolog így elfajuljon gondolta. - Mostantól kezdve a hadnagy egyetlen lépést sem tehet az engedélyem nélkül. ^ - Sajnálom, Tiffani - szólt atyai hangon. Magához ölelte a lányt, és megcsókolta a feje búbját. - Amint tudok, én is megyek a partira. - Siess, ha nem akarod lekésni a pezsgőt! - mondta Tiffani mosolyogva. Melvin lekapcsolta a villanyokat az épületben. Négyesben sétáltak ki az ajtón. Winters majdnem egy egész háztömbbel odébb parkolt. Intett Tiffaninak, mikor az beszállt Melvin kocsijába. Vajon megérted-e valaha is, kislány - gondolta milyen közeljártam ma ahhoz, hogy eldobjak magamtól mindent? Lelki szemei előtt megjelent egy huszonnégy évvel korábbi, hideg éjszaka, Philadelphia mellett, amikor elvesztette az eszét, és Bölcsõ

350

valósággal megerőszakolta Joanna Carrt. Winters beindította a Pontiacját, és kikanyarodott a járda mellől. Pedig olyan könnyű lenne - gondolta - egyszer az életben megfeledkezni minden szabályról és kötöttségről. Csukott szemmel fejest ugrani a mély vízbe. - Visszaemlékezett az Istennel azon az éjszakán kötött megállapodására. - Szóval a rád háruló részt betartottad. Gondolom. Belőlem tiszt lett, megbecsült ember. És gyilkos. Összerándult. Befordult a hivalkodó Miyako Gardens mellett, és a bázis felé indult. Nagy erőfeszítéssel elűzte agyából a Tiffanira, Joannára és a szexre irányuló gondolatokat. Nem elég, hogy itt van nekem ez a lány, még egy felfuvalkodott hadnagyocskát is mellém rendelnek, aki lábbal tiporja a civil lakosság személyiségi jogait, egy légből kapott ötletét bizonyítandó... Winters alezredes lefékezett egy piros lámpánál. Lassan leülepedett benne mindaz, amit Toddtól hallott. Jézusom! Még én is bajba kerülhetek. Jogtalan behatolás. Alaptalan letartóztatás. Az egészet ráverhetik Toddra... - Áthajtott a kereszteződésen. Gépiesen a szájába tett egy cigarettát, és meggyújtotta. - Tehát bocsánatot kell kémem. De a fenébe is! Az a Dawson nő újságíró. Rosszabb már nem is lehetne. Megérkezett a bázisra. Intett a biztonsági őrnek, aztán arrafelé fordult, ahol Todd szerint a három embert tartják fogva. Egy egyszerű, fehérre vakolt épület előtt állt meg, mely egy kisebb dombocskán terült el, négy-öt méterrel a normál utcaszint fölött. Egy ideges Roberto Ramirez hadnagy várakozott az út szélén. Kezében két nagy, vastag borítékot tartott. Most megfordult, és bekiáltott valamit az ajtón. Pillanatokon belül megjelent Todd. Gondosan bezárta az ajtót, lejött a lépcsőn, és odasétált a másik két tiszthez. Ramirez ekkor már a fényképeket mutogatta Winters alezredesnek. Rövid, de heves hangvételű társalgás kezdődött.

- Szóval mi történt azután, hogy megkapták az üzenetemet? fordult Carol a két férfihoz, amint Todd becsukta maga mögött az ajtót. Nem sokat beszélgethettek magukban, mióta 351


Todd és Ramirez letartóztatta őket a Pelican Resort parkolójában. - Troy máris húzta volna a csíkot - nevetett Nick. - Én azonban azt hittem, a figyelmeztetése csak a robotőrszemre vonatkozik. Mivel pedig az már percek óta meg se moccant, úgy véltem, biztonságban vagyunk. Még mindig bosszantott az aranyrudakkal teli másik zsák elvesztése, úgyhogy visszasiettem a kapuhoz. Annyira igyekeztem valami módon átráncigálni a cuccot a rácsok közötti résen, hogy minden másról meg is feledkeztem. Hirtelen éreztem, Troy hátraránt. Másodpercekkel később két-három cápa, köztük egy kék, csattant neki keményen a kapunak. Azt hittem, az egész alkotmány menten darabokra esik. - Azok a cápák igazán rusnya dögök voltak, angyalkám - vetette közbe Troy. - És nagyon ostobák. A legnagyobb vagy tucatszor nekiment még a rácsnak, mielőtt föladta. - Az arannyal teli zsákot persze rögtön szétmarcangolták. Sőt, még egy-két rudat is lenyeltek. Ennyire közelről azonban nem volt kedvünk mulatni a látványon. - Nick megborzongott. - Ha lehunyom a szemem, még mindig látom a kék cápa tőlem alig egyméternyire villogó fogsorát. Valószínűleg évekig kísérteni fog álmaimban. - Az óceán felé vonszoltam Nicket. Nem akartam közelebbről megismerkedni azokkal a fenevadakkal, és egyáltalán nem bíztam benne, hogy a kapu épségben kibír még egy támadást. Rekordidő alatt kiértünk. Arra persze egyikünk se számított, hogy a kocsinál az Egyesült Államok haditengerészetének fogadóbizottsága vár minket. - Troy szünetet tartott. - Ennek a Todd nevű figurának vajon mi baja lehet velünk? Biztos azt hiszi magáról, valami kemény legény. Lehet, hogy csak azért orrolt meg, mert a professzor tegnap este padlóra küldte? Carol elmosolyodott. Bal kezét Nick combjára fektette, és ott is tartotta, amíg beszélt. - Todd egyike azoknak, akik az elveszett rakétát keresik. Biztosra veszem, hogy ő és az emberei törtek be Nick lakásába és az én hotelszobámba. Máskülönben nem vesznek őrizetbe minket. Bölcsõ

352

- Mégis, milyen indokkal tartanak fogságban? érdeklődött Nick. Kezét Caroléra tette. - Tudtommal nem törvénybe ütköző, ha valaki aranyrudakat hord magánál egy hátizsákban. Állampolgári jogaink közt nem szerepel, hogy tiltakozhatunk az efféle eljárás ellen? - Dehogynem - felelte Carol. Megszorította Nick kezét, aztán visszahúzta a sajátját. - De mint újságíró, kalandjainknak ezt a fejezetét különösen érdekesnek tartom. Ramirez hadnagy szemmel láthatóan nagyon ideges. Alig akarta megengedni Toddnak, hogy kérdéseket tegyen föl nekünk, míg Winters alezredes meg nem érkezik. És a kényelmünkről is feltűnően igyekezett gondoskodni. Mintegy végszóra, az ajtó kinyílt, és besétált a három haditengerésztiszt. Winters jött elöl, a két hadnagy mögötte. Nick, Carol és Troy szürke, fém előadótermi székeken ültek, egy falakkal leválasztott helyiség bal oldalán, mely várószobaként szolgált az épület hátsó traktusában elhelyezkedő irodák számára. Winters a szemközti, szürke asztalhoz lépett, és nekitámaszkodott. - Vemon Winters alezredes vagyok - szólalt meg, s közben szeme egyikükről a másikra vándorolt. - Amint azt Miss Dawson jól tudja, a bázis rangidős tisztjei közé tartozom. Jelenleg egy titkos akció parancsnokságát bízták rám, melynek neve Kettétört Nyíl. - Elmosolyodott. - De önöket biztosan az foglalkoztatja, miért kerültek ide, a bázisunkra. Winters kinyújtotta bal kezét, mire Ramirez átadta neki azokat az infravörös nagyításokat, melyek legnagyobb részletességgel mutatták a rakétát. A három őrizetes felé lobogtatta a fotókat. - A Kettétört Nyíl terv egyik célja egy haditengerészeti rakéta előkerítése, amely valahol a Mexikói-öböl fölött veszett el. E fényképek láttán Todd hadnagy arra a következtetésre jutott, hogy önök tudják, hol lehet a mi rakétánk. Ezért kísérte be önöket, kikérdezés céljából. Winters hangja a magasba csapott, karja hadonászni kezdett. - Biztosan nem kell önöket emlékeztetnem, hogy a legmodernebb fegyverrendszerek, melyek segítenek megőrizni hazánk szabadságát és... 353


- Kíméljen meg minket színpadra illő, hazafias beszédeitől, Winters alezredes - vágott közbe Carol. Nagyon jól tudjuk, hogy egy elveszett rakétát keresnek, és azt hiszik, mi találtuk meg. Sajnálom. Igaz, ma azért mentünk ki, de képtelenek voltunk újra rálelni. - Fölállt. - És most figyeljen rám egy percig! A maga buzgómócsing hadnagya meg az emberei több törvényt hágtak át egyetlen nap alatt, mint amennyit a két kezemen összeszámolhatnék. Nem elég, hogy elraboltak minket, de betörést követtek el, és földúlták az én hotelszobámat és Mr. Williams bérelt lakását is. Azonkívül fényképeket és értékes berendezéseket tulajdonítottak el. - Lesújtó pillantással mérte végig Winterst. - Remélem, jó okkal rángattak ide be minket, különben esküszöm, mindhárman hadbíróság elé kerülnek. Ramirezre pillantott. A hadnagy toporogni kezdett. - Addig is - folytatta Carol -, kezdetnek szolgálhatnának egy hivatalos, írott bocsánatkéréssel, ami mellé visszaadják eltulajdonított holmijainkat, és kellőképp megtérítik az okozott károkat. Ezenkívül mostantól fogva szeretném, ha hozzáférhetővé tennék számomra a Kettétört Nyíl akció összes aktáját. Amennyiben nem teljesíti a követeléseinket, máris fölkészülhet rá, hogy a Miami Herald következő kiadásában az Egyesült Államok haditengerészetének gestapós módszereiről olvashat. Húha - gondolta Winters. - Nem lesz könnyű ügy. Ez az újságírónő a „blöffölj és fenyegess” játékot játssza. Gondolkodás közben elővett egy cigarettát. - Megkérhetném, hogy ne dohányozzon idebent? zökkentette ki töprengéséből Carol. - Ki nem állhatjuk a füstöt. A fenébe az ilyen agresszív nemdohányzókkal! A Pali Mailt visszadugta a csomagba, és az egészet a zsebébe. Carol hirtelen támadása egy pillanatra kilendítette egyensúlyából, de most lassan sikerült végre összeszednie magát. - Nézze, Miss Dawson - kezdte egy percnyi csönd után. Elfordította a fejét, az ajtó irányába. - Megértem, hogy a történtek meglehetősen fölizgatták. Elismerem, az embereink jogtalanul léptek föl, bizonyítékok után kutatva az önök lakásán. Ámbár... - Winters elhallgatott, és visszafordult Nick, Carol és Troy felé. - Ámbár - ismételte -, a vád önök Bölcsõ

354

ellen hazaárulás. - Várt, míg mindegyikük fölfogja ezúttal az ő fenyegetését. - És gondolom, fölösleges kihangsúlyoznom, Miss Dawson, hogy ez nagyon súlyos vád. Ez esetben még az újságírás sem lehet kifogás. - A hatás kedvéért ismét szünetet tartott. Hangja még szigorúbbá vált. - Ha bármelyikük tud valamit a rakéta hollétéről, és ezt az információt kiadta bármely más kormány képviselőjének, különösen annak, amelyiknek érdekei legélesebben állnak szemben a mieinkkel, az hazaárulás. - Miféle drogot szív maga, alezredes? - vágott vissza Carol. - Elismerjük, hogy a rakétáját kerestük, de ez még nem jelenti, hogy kémek lennénk. Semmiféle bizonyítéka nincs ellenünk. - Nickre pillantott. A férfi csodálattal figyelte színjátékát. - Egyszerű újságíró vagyok, aki megszagolt egy sztorit. A maga hazaárulás-elmélete hatalmas marhaság. - Na persze - szólt közbe Todd hadnagy, nem bírva tovább visszatartani magát. - Akkor hol készültek ezek a képek? - Megmutatta a fotót, amelyen Troy teljes búvárfelszerelésben az első, piros-kék falú, víz alatti teremben áll. Aztán megfordult, és a szemközti sarokban heverő hátizsákokra mutatott. - És mit keresett a maga két barátja este a tengerben huszonhét kilónyi arannyal? - Jól van, öreg - fakadt ki Troy túlzott elkeseredéssel. Tett egy lépést előre, Todd hadnagy felé. - Jól van. Ha már ilyen szépen kitalálta, minek is tagadnánk? Megtaláltuk a rakétát, és eladtuk az oroszoknak huszonhét kiló aranyért. - Kimeredő szemmel bámulta Toddot. - Most a madárkájuk egy tengeralattjáró fedélzetén útban van Moszkva vagy mit tudom én mi felé... Ugyan már, ne vicceljen! Hát eny-nyire hülyének néz minket? Todd hadnagyban fölment a pumpa. - Te kormos képű disznó... - hördült föl, de Winters alezredes közéjük ugrott. Gondolkodási időre volt szüksége. Todd kérdései ugyanis megválaszolatlanul maradtak. De még ha választ kapnak is, nehéz lesz megmagyarázni, a fényképek alapján miből jutott a hadnagy az összeesküvés feltételezésére. Ráadásul neki valahogy le kell védeni alárendeltjeit is, az egész nyomozócsoportot. Ha most elengedem őket - gondolta -, azzal elismerem, hogy hibát követtünk el... Ramirez valamit 355


mutogatott neki. Kifelé intett a fejével. Winters először nem értette, mit akar, de Ramirez megismételte a mozdulatot. - Egy perc türelmet - szólalt meg az alezredes. Ramirezzel kisétált a lépcsőket záró pihenőre, Toddra bízva Nicket, Carolt és Troyt. - Mit akar, hadnagy? - kérdezte. - Alezredes úr - kezdte Ramirez -, nekem az életem a haditengerészet. Ha most elengedjük őket, hivatalos kihallgatás nélkül... - Teljes mértékben egyetértek - vágott a szavába Winters. - Legjobban azt szeretném, ha meg nem történtté tehetném az egészet. De nem lehet. így aztán szabályszerűen és alaposan kell végigcsinálnunk mindent, nehogy később magyarázkodnunk kelljen. - Egy pillanatra elgondolkozott. Mennyi ideig tart összeszerelnie a videó- és audioberendezéseket egy hivatalos kihallgatáshoz? - Nagyjából fél óráig - felelte Ramirez. - Maximum háromnegyedig. - Akkor csinálja! Amíg dolgozik, én összeállítom a kérdések listáját. A fenébe! - mondta magában Winters, miközben figyelte, ahogy Ramirez gyors léptekkel a bázis másik végén elhelyezkedő irodája felé indul. - A végén még tényleg egész éjjel itt leszek. - Tiffanira gondolt, az elszalasztott lehetőségre. - Jobb lesz, ha fölhívom, és elmagyarázok neki mindent, míg összekészülünk. Hirtelen föltámadt benne a harag Todd hadnaggyal szemben. Ami téged illet - gondolta ha ezt megússzuk, személyesen gondoskodom róla, hogy átvezényeljenek a lehető legrohadtabb helyre.

Tizenegy is elmúlt. Todd hadnagy az ajtó közelében állt. Kezében gumibotot lóbált. Az este folyamán egyszer már jó hasznát vette a Pelican Resort parkolójában, amikor Nicket segítette be vele az autóba. A férfinak még azóta is sajogtak a hurkák a hátán. - Mennyi ideig tart még ez? - kérdezte Troy. Az asztal mellett állt. - Nem mehetnénk haza inkább? Holnap aztán kipihenten visszajönnénk, és folytathatnánk a társalgást... - Hallottad az utasítást - válaszolta Todd. Érezhetően áradt belőle a káröröm. - Most előkészítenek egy hivatalos Bölcsõ

356

kihallgatást. Ezúttal jobb lesz, ha végre elmondják az igazat. Todd a tenyerét csapkodta a gumibottal. Troy a társai felé fordult. - Jól van, csapat - szólt kacsintva. - Szerintem lépjünk le innen! Gyűrjük le ezt a tökfejet, aztán nyomás! - Meg lehet próbálni, szarjankók - vágott vissza Todd. Nyomaték kedvéért gumibotjával az egyik üres fémszékre csapott. - Semmi sem esne jobban, mint ha azt jelenthetném, hogy szökni próbáltatok. Nick nem sokat szólt, mióta Winters és Ramirez elmentek. Most a szoba túlsó végéből Toddra nézett. - Tudja, mi idegesít az egészben a legjobban, hadnagy? kérdezte fogvatartójuktól. - A magához hasonló alakok - folytatta, nem várva választ -, akik hatalmat szerezhetnek akár a világ fölött is. Vegyük például magát. Amiért a kezében vagyunk, már rögtön azt hiszi, valaki lett. De higgye el nekem, ugyanolyan szaros kis senki, mint azelőtt. Todd meg sem próbálta elrejteni utálatát. - Nekem legalább fehér emberek a barátaim - felelte gúnyosan. - Ejha! - kapcsolódott be Troy is a szóváltásba. - Azt hiszem, a mi kedves Todd hadnagyunk igazi fanatikus. A fajgyűlölet élő szobra. Kíváncsi vagyok, vajon a „nigger” szó szerepel-e a... - Fiúk, fiúk! - vágott közbe Carol, mikor Todd megindult Troy felé. - Most már elég legyen! Csönd támadt a helyiségben. Troy visszasétált a barátaihoz, és leült a székére. Egy perccel később odahajolt Nickhez és Carolhoz. Miközben nekik suttogott, az arany karkötőt is a szájához illesztette. - Tudjátok - szólt -, ha nem lépünk le innen hamarosan, lehet, hogy egész éjjel itt tartanak. Tökéletesen el tudok képzelni egy három-négy órán át tartó kihallgatást. Ez pedig azt jelenti, hogy a haditengerészet ér holnap reggel elsőként a merülési helyre. - De mit tehetnénk? - kérdezte Carol. - Csak valami csoda intézhetné el, hogy minket most kérdezősködés nélkül elengedjenek. 357


- Úgy van, angyalkám, csoda - mondta Troy vigyorogva. Valóban az kellene. Egy jó kis régimódi csoda. Mondjuk egy jó tündér. - Miről sugdolóztok ott, szarjankók? - Az egyre bőszebb Todd hadnagy elindult a hosszú helyiség nyugati végében nyíló mosdó felé. - Abbahagyni! És meg ne próbálkozzatok semmivel! A külső ajtó zárva van, és nálam a kulcsa. - A mosdó ajtaját se csukta be maga után. A piszoárig szerencsére már nem lehetett belátni. A kisebb helyiség hátsó részét nem világította meg lámpa. Mikor Todd befejezte a vizelést, jobb oldalában különös érzés ébredt, mintha ezernyi apró tű böködné. Zavarodottan fordult a sarok felé. Amit aztán ott megpillantott, attól jeges rémület vágtatott végig a gerincén. A sarok sötétjében elrejtőzve ott állt valami, ami leginkább egy kétméteres répára emlékeztetett. Az alak vastagabbik vége négy, a padlón nyugvó, hártyás tányéron egyensúlyozott. Karok nem látszottak rajta, de körülbelül a földtőr másfél méternyire, az ismeretlen célt szolgáló, kavargó, kék spagettitömeg alatt négy függőleges, egyenként harminc centi hosszú nyílás sorakozott az arc helyén. Mindegyik nyílásból valami különös tárgy lógott ki. Troy később elmagyarázta Nicknek és Carolnak, hogy ezek érzékelők, és a répa ezekkel lát, hall, szagol és ízlel. Todd hadnagy azonban nem sokat vizsgálódott. Ijedtében fölkiáltott, és gyorsan kihátrált a mosdóból. Még azzal sem foglalkozott, hogy visszadugja a péniszét, vagy fölhúzza a sliccét. Amikor a furcsa, narancssárga izé megjelent immár a mosdó kivilágított ajtajában, a hadnagy azt hitte, őt üldözi. Egy másodpercig csak bámulta, megkövültén, mozdulatlanul. Aztán, mikor a répa valóban megindult felé, sarkon fordult, kinyitotta a kulccsal a bejárati ajtót, és hanyatt-homlok kimenekült. Balszerencséjére megfeledkezett a nyolc betonlépcsőről, és lebucskázott rajtuk. A második fokba keményen beütötte a fejét, aztán már öntudatlanul gurult tovább. Hanyatt fekve állapodott meg az épület előtti járdán. Carol Nickhez bújt, amikor a répát először meglátta. Aztán mindketten Troyra néztek. Ő csak mosolygott, és magában dudorászott: Bölcsõ

358

- „Ha látsz hullócsillagot... kívánj gyorsan egy nagyot!16 - Olyan unott képpel meredt a világba, hogy egy kis időre Nick és Carol is megnyugodott. Amikor azonban Todd hadnagy kiviharzott az ajtón, és a répa feléjük fordult, a józan ész cserbenhagyta őket. - A csudába! - szólt Troy széles vigyorral. - Én tényleg a jó tündérre számítottam. Azt hittem, ő majd gazdaggá tesz, sőt, fehérré. - Jól van, Jefferson - mondta Nick. Arca úgy festett, mintha az imént nagyot harapott volna egy citromba, - Légy szíves, magyarázd el, mi ez az izé itt előttünk! Troy először lassan a sarokba sétált, és fölszedte a hátizsákokat. - Ez, professzor - felelte, és egyenesen a répához lépett -, valami olyasmi, amit mi holografikus kivetítésnek nevezhetnénk. - Kezét keresztüldugta a narancssárga testen. - Valahol az univerzumban még tán ehhez hasonló, igazi lények is élnek, de most ők csupán ezt a képet küldték, hogy segítsenek nekünk megszökni. Nick és Carol még Troy magyarázatát hallva sem akartak közelebbi ismeretségbe kerülni a mozdulatlan répával. Hátukat a falnak vetve oldalaztak az ajtó felé. - Ne féljetek! - nevetett Troy. - Nem bánt. A jobb szélső nyílásból kilógó érzékelő igazán zavarba ejtő formájú volt. Carol nem tudta levenni róla a szemét. Úgy festett, mintha egy csöpögős mézzel teli lépet szúrtak volna egy mazsorett pálcájára. - Azzal vajon mit csinál? - kérdezte Carol, visszamutatva, miközben Troy előtt kislisszolt az ajtón. - Nem tudom, angyalkám - válaszolta a férfi de jó kis mulatság lehet. Nick és Troy csatlakoztak Carolhoz a lépcsőpihenőn. Nagyjából egyszerre látták meg Toddot. Meglepte őket, hogy a férfi öntudatlanul hever a lépcső alján. A feje vérzett. - Nem kéne segítenünk? - töprengett Carol hangosan, miközben Troy megindult lefelé. - Szó sem lehet róla - vágta rá gyorsan Nick.

16

Részlet a Walt Disney-féle Pinocchióból

359


Troy Todd fölé hajolt, és tetőtől talpig alaposan megvizsgálta. Aztán finoman arcul legyintette a megtermett férfit. A hadnagy meg se moccant. Troy a barátai felé kacsintott, a lépcső tetején. - A professzornak igaza volt, öreg - szólt, elvigyorodva. Te tényleg egy szaros kis senki vagy. - Hát megcsókoltam - közölte Carol kacagva. - Hogy micsoda? - döbbent meg Nick. Troy vén Ford LTD-jével hajtottak a Hemingway-kikötő felé. A bázisról kijutva két és fél kilométert gyalogoltak Troy lakásáig ezért a kocsiért. Carol a fekete férfi mellett ült elöl, Nick pedig a hátsó ülésen a hátizsákokkal, melyek az aranyat és az információs diszkeket tartalmazták. Carol hátrafordult. - Megcsókoltam. - Megint fölnevetett, mikor Nick undorodva húzta el a száját. - Mégis, mit tehettem volna? Az a nő erősebb, mint egy férfi. Egészen a padlóhoz szögezett. Volt valami kétértelműség abban, ahogy fölém hajolt... - Hű, angyalkám! - csapott Troy bal kezével a műszerfalra. - Maga aztán bámulatos. Na és mit csinált erre szuperkraut? - Gyengült a szorítása a csuklómon. Épp csak egy pillanatra. Szerintem elgondolkozott, vajon visszacsókoljone. - Fúj! - szólt Nick a hátsó ülésről. - Menten rosszul leszek. - Szóval utána jól fejbe vágta, és elszaladt? - kérdezte Troy. Carol bólintott. Troy szívből fölnevetett, aztán ismét elkomorodott. - Vigyázzon magára, angyalkám, ha még egyszer összefutnak! Greta nem szeret veszíteni. - De ami őt illeti, egyvalamiben téved, Carol - jegyezte meg Nick. - Greta egyáltalán nem szereti a nőket. Szex terén csak férfiakban utazik. Carol a férfi szavait önelégültnek, sőt, kifejezetten idegesítőnek találta. Troyhoz fordult hát. - Miért van az, hogy a férfiak mind azt hiszik, ha egy nő vonzódik hozzájuk, ezzel egy időben semmiképp nem vonzódhat egy másik nőhöz? Vajon ez is a hímek velük Bölcsõ

360

született felsőbbrendűségi komplexusának egy újabb bizonyítéka? - Nem várt választ. Megint hátrafordult, és Nickhez intézte a szavait. - És amennyiben fölkeltettem a kíváncsiságát, a válaszom nem, nem vagyok leszbikus. Megrögzötten hiszek a heteroszexualitás örömeiben, és ebben bizonyára közrejátszik középosztálybeli családi hátterem is. Azt el kell ismernem azonban, hogy néha nagyon belefáradok a férfiakba, és az ő majomkodó erőfitogtatásukba. - Hé - csitította Nick -, én nem veszekedni akartam. Csupán azt jegyeztem meg... - Jól van, jól van - szakította félbe Carol, kissé ellazítva -, semmi baj. Azt hiszem, kicsit túl hamar fölkapom a vizet. Pár másodpercre elhallgatott. - Mellesleg, Nick - folytatta aztán -, van a dologban még valami, amit nem egészen értek. Homer kapitány miért rejtegette a maradék kincset ennyi munka árán, hosszú éveken át? Miért nem szabadult meg tőle, amilyen gyorsan csak tudott? - Többféle okból - felelte a férfi. - Nem utolsósorban attól félt, valaki leleplezi, és akkor felelnie kell a bíróság előtt tett hamis esküjéért. De így kijátszhatta az adóhatóságot is, az aranynak idővel tovább nőtt az értéke, és ami a legfontosabb, ha Gretával egyszer valami történik, máris kevesebb felé kell osztani a hasznot. Persze kisebb mennyiségeket valószínűleg egyszer-másszor pénzzé tett, biztosan egy közvetítőn keresztül. De sosem annyit, amennyivel fölhívta volna magára a figyelmet. - Látja, angyalkám - szólt közbe Troy ezért nem hívhatja ki most sem a rendőrséget. Mert akkor mindent be kellene vallania. Pedig lefogadom, hogy eszi a méreg. Troy lefékezett egy lámpás kereszteződésben, és várt a zöldre. Jobbról egy másik autó érkezett melléjük, és Carol közömbösen arra pillantott. Egy Mercedes volt. Később Carol úgy emlékezett, mintha az idő jóformán megállt volna abban a pillanatban. A következő perc minden egyes másodperce lassított felvételként pergett le a szeme előtt. Homer kapitány kocsiját Greta vezette, és most visszabámult Carolra. Homer mellette ült, az öklét rázta, és valamit ordított, amit az újságírónő nem hallott a csukott ablakokon át. Carol minden figyelme Greta lenyűgöző szemére irányult. Sosem látott még egy tekintetben ennyi 361


gyűlöletet. Egy pillanatra elfordult, hogy figyelmeztesse Troyt és Nicket. Mikor visszanézett, látta, Greta egy pisztolyt szegez egyenesen rá. Három dolog történt jóformán egyszerre. Carol lebukott, Troy a piros lámpa ellenére behajtott a kereszteződésbe, majdnem belerohanva egy gyorshajtóba, Greta pedig elsütötte a fegyverét. A golyó betörte a Carol felőli ablakot, és a Troy melletti ajtóba fúródott, csodálatosmód elkerülve mindkettőjüket. Az újságírónő bekuporodott a műszerfal alá. Igyekezett leküzdeni a rátörő pánikot, és ismét lélegzethez jutni. Vad üldözés kezdődött. Fél tizenkettő volt Key Westben, szombat éjjel, a villanegyedben nem sok autó járt. Troy Fordja nem vehette föl a versenyt a Mercedesszel. Greta még kétszer került melléjük, és a furgont elárasztotta golyókkal. Ablakok törtek, de a bent ülőknek nem esett bántódásuk. Nick hátul a padlóhoz lapult. - Menj be a belvárosba, ha tudsz! - ordította Troynak. - A forgalomban talán lerázhatjuk őket. Troy is lekuporodott a kormány mögött, már amennyire tudott. Alig látta az utat. Úgy vezetett, mint egy ámokfutó, ide-oda kanyarogva a négysávos út teljes szélességében, eszelősen dudálva a szembejövőkre. így teljesen kiszámíthatatlanná vált Greta számára. - Hol vannak a zsaruk, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk? - fakadt ki Troy hangosan. - Mániákusok lövöldöznek Key West kellős közepén, és egyetlen kékruhás sincs ilyenkor a környéken! Nick javaslata után Troy hirtelen fékezve megpördült az úton, és megindult az ellenkező irányba. Greta erre nem készült fel. Beletaposott a Mercedes fékjébe. A kocsi megcsúszott, beleütközött egy parkoló autóba, de máris folytatódott a hajsza. Hirtelen egyetlen jármű sem maradt előttük, és a Mercedes egyre közeledett. - Ajaj - jegyezte meg Troy, újabb támadástól tartva. Hevesen balra rántotta a kormányt, végigsuhant egy sikátoron, be egy parkolóba, onnan pedig vissza egy keskeny utcába. Pár pillanattal később gyors elhatározástól vezérelve Bölcsõ

362

befordult egy kocsibejáróra. Hirtelen azon kapták magukat, hogy fényárban úsznak, és Troy rátapos a fékre. - Mindenki kifelé! - ordította. Míg Nick és Carol próbáltak rájönni, vajon mi történik, Troy odanyújtotta a kocsikulcsot egy vörös egyenruhába öltözött, magas férfinak. - Csak inni szeretnénk - mondta. Meghallották a Mercedes gumijainak csikorgását. - Azok az emberek pedig - fordult hangosan az őket körülálló fél tucat kíváncsiskodóhoz, köztük két londinerhez meg akarnak ölni minket, fegyver van náluk. Greta és Homer elkéstek, már nem menekülhettek. Troy a Miyako Gardens szálló bejárata elé kanyarodott, és immár a Mercedes mögé is beérkezett egy újabb kocsi. Greta hátramenetbe kapcsolt, nekitolatott a Jaguar lökhárítójának, aztán megpróbált elpréselődni Troy Fordja mellett. A fekete férfi és az egyenruhás londiner fedezékbe ugrott, amikor a Mercedes nekiütközött a furgon nyitott ajtajának, és irányíthatatlanná válva belecsapódott a kocsibejáró közepén álló kis parkolójegy-kiadó bódéba. Miközben Nick és Carol is kikászálódott a kocsiból, négy biztonsági ember máris körülvette Gretát és Hómért. Troy odasétált a barátaihoz. - Nem esett bajotok? - Carol és Nick is a fejét rázta. Troy szélesen elmosolyodott. - Ezzel alighanem leráztuk őket mondta. Carol megölelte. - Fantasztikus ötlet volt ide jönni! - lelkendezett. - Mégis, miről jutott eszébe? - A madarakról - válaszolta Troy. - Madarakról? - rökönyödött meg Nick. - Mi a fenéről beszélsz, Jefferson? - Nos, professzor - mondta Troy, kinyitva az elegáns szálló ajtaját, aztán követve barátait a nyitott átriumba -, amikor utoljára majdnem elkaptak minket, rádöbbentem, hogy most biztos megölnek, amiért elloptuk az aranyukat. Aztán eszembe ötlött, vajon tényleg vannak-e madarak a mennyországban. Merthogy anyám mindig azt mondta. - Troy - szólt rá Carol mosolyogva -, ne szórakozzon velünk! Térjen a tárgyra! 363


- Máris, angyalkám - felelte a férfi. - Nézzen csak körül! A Miyako Gardens átriuma egy csodálatos madárházat foglalt magába, melynek finom szemű hálója négy emelet magasságba emelkedett, az áttetsző üvegtetőig. Színpompás madarak százai kergetőztek a liánok és pálmafák közt, igazi trópusi hangulatot varázsolva a szálloda halijába. - Mikor eszembe jutottak a madarak - Troy nem bírt magába fojtani egy eszelős kacajt -, rájöttem, nem járunk messze a szállodától, és egyszeriben készen állt a fejemben a terv. Egy darabig csak álltak ott hármasban, és a körülöttük zsibongó madárházat bámulták. Carol volt középen. Kinyújtotta kezét a két férfi felé.

Bölcsõ

364

Hazatelepítés

A

SMARAGDZÖLD óceán fenekén némán pihen az űrhajó. Különös, halszerű lények ússzák körül, megszemlélik az égből érkezett látogatót, aztán folytatják saját útjukat. Az utolsó ellenőrzések folynak. Mikor azoknak vége, egy ajtó nyílik ki a hajó aljának közelében, és egy körülbelül nyolc centiméteres átmérőjű fémgömb jelenik meg a nyílásban. A gömb egy hosszú, keskeny lapra van lerögzítve. Az egészet apró lánctalpak hajtják le egy rámpán, aztán tovább, a homokos tengerfenéken. A lapos jármű és terhe eltűnik a távolban. Hosszú idő elteltével a különös, mozgó lap visszatér a hajóhoz, az aranyszínű gömb nélkül. A rámpa visszacsúszik az űrjármű falába, az ajtó bezárul. A hajó előkészül a fölszállásra. Nem sokkal később hatalmas teste emelkedni kezd a vízben, egészen, míg el nem ér a felszín közvetlen közelébe. Akkor átalakítja magát, szárnyakat tol ki, kormányozható vezérsíkokat és más berendezéseket. Amikor fölbukkan a vízből, már teljesen úgy néz ki, mint egy repülőgép. Lélegzetelállító sebességgel emelkedik az ikernapok fényében fürdő égbe. Pillanatok alatt eléri az orbitális sebességet. Az atmoszféra fölött pályára állva visszavonja áramvonalas nyúlványait, és még egyszer, utoljára megkerüli a Canthor bolygót. A megfelelő pontra érve aztán a jármű fölgyorsít, és ismét visszatér a csillagközi űr jéghideg

Bölcsõ

366

sötétségébe. A harmadik szállítmányt is célba juttatta, kilenc maradt még hatvan milliciklusos küldetésének végéig. Eltelik a hatvanból három. A következő bolygó csupán hat rendszerrel odébb van, szintén teli óceánokkal, és egyetlen, szokatlan stabilitású sárga nap körül kering. Itt kell elhelyeznie a negyedik bölcsőt, a csillagtól számított harmadik égitesten, melynek napja körüli keringési periódusa oly gyors, hogy tizennégyet fordul egyetlen milliciklus alatt. Mielőtt a célhoz érne, az űrhajó tesz egy kitérőt. Mélyen belemerül az új rendszer leghatalmasabb bolygójának hidrogénben gazdag légkörébe, kettős eredményt érve el. A központi csillaghoz viszonyított sebessége jelentősen lecsökken, mivel kinetikus energiájának jó része hővé alakul, másrészt pedig megújítja kémiai nyersanyagkészletét, melyből az út során szükségessé váló pótalkatrészeket készítheti el. Miután kilépett a sűrű atmoszférából, a csillagközi vándor kényelmesen, hatszáz nanociklus alatt teszi meg a hátralévő távolságot. Közeledés közben a központi komputer automatikus programot futtat le, melynek célja annak megállapítása, hogy a bolygón a három ciklussal korábban végzett teljes körű mérések óta megváltoztak-e valamilyen módon a körülmények. Mivel valamennyi bölcső tartalma egyedi tervezőmunka eredménye, azon környezet adatai alapján létrehozva, melyben a zigótáknak fejlődniük és szaporodniuk kell, bármiféle jelentősebb változás drasztikusan lecsökkentené a hazatelepített faj túlélési esélyeit. A számítógép parancsára egész sor távérzékelő berendezés lép működésbe, hogy visszaigazolja a tervezésnél fölhasznált információk helytállóságát. A műszerek azonban, a tervekkel ellentétben, negatív választ adnak. A környezet megváltozott. Nem olyan jelentősen, mintha egy igazán fejlett civilizáció alakította volna át meghatározott céllal. Az adatok inkább azt sugallják, hogy az utóbbi egy-két ciklus során megszületett valamiféle helyi értelem, és az formálta át többé-kevésbé a bolygó felszínét és légkörét. Ahogy a távérzékelő berendezések folytatják vizsgálatukat, még szokatlanabb dolgokat fedeznek fel. Mesterséges holdak keringenek ezrével a bolygó körül. Az itt 367


kifejlődött lények tehát már az űrbe is kiléptek. Riadó szólal meg a hajó központi komputerében. A zigótákat és a bölcsőt nem úgy tervezték, hogy kapcsolatba kerülhessenek egy másik értelmes fajjal. A Kolónia zseniális mérnökei azonban számítottak rá, hogy a tucatnyi célbolygó közül legalább az egyik jelentős változásokon ment át a legutolsó teljes körű felmérés óta eltelt három ciklus során. A programba beépítettek egy váratlan helyzetekkel is megbirkózó alprogramot. Ez tulajdonképpen gondosan megvizsgálja a bolygón előállt új körülményeket, azok lehetséges hatását a kulcsfontosságú túlélési paraméterekre, és végül, feltételezve, hogy a hatás nem kifejezetten káros, ami új információt csak lehet, azt átülteti a bölcső üzembe helyezése után a hazatelepített egyedek oktatásáért felelős elektronikus infrastruktúrába. Az alprogram egyik speciális szubrutinja foglalkozik az űrhajózásig fejlődött, új civilizáció lehetőségével. Az első lépés az egyik keringő műhold vizsgálata, megállapítandó annak technikai színvonalát. A csillagközi űrhajó nagy gonddal megfelelő pozícióba helyezkedik, hogy találkozzon az egyik ilyen berendezéssel, mely többé-kevésbé egy helyben lebeg a bolygófelszín egy pontja fölött. A memóriában tárolt szupergyors kommunikációs algoritmusokkal föltérképezi a műhold parancs- és információsugárzási frekvenciáit. Utasításokat mégsem sikerül adnia neki, és ez vagy összetett védelmi kódokat enged sejteni, vagy csupán a válaszmechanizmus túl lassú. Mivel nem sikerült kapcsolatot létesíteni, és így az újonnan fölfedezett faj technikai fejlettsége nem meghatározható, a program következő lépésként a műhold „elfogását” javasolja, amennyiben ez nem jár nyilvánvaló veszéllyel. Az űrhajó logikai áramkörének ez a része heves vita tárgyát képezte a Mérnökök Tanácsában, még a tervezési időszakban, néhány ciklussal korábban. A tapasztaltabbak közül sokan úgy vélték, kockázatos egy ilyen visszacsatolás beépítése, hiszen egy paranoid kultúra elképzelhetően olyan pusztítóeszközökkel szereli föl mesterséges holdjait, amelyeket nem könnyű azonosítani és hatástalanítani. A galaxis történelmének tényei alapján azonban végül megállapították, hogy a legtöbb primitív civilizáció eltörli a Bölcsõ

368

háborúskodást és az agressziót, még mielőtt kilépne az űrbe. Ennélfogva egy világosan azonosítható támadó vagy védelmi mechanizmus hiánya esetén engedélyezhető a műhold óvatos elfogása és szétszerelése. Abban mindenki egyetértett, hogy az e „fordított mérnöki munka” eredményeként születő információmennyiség, mely segít behatárolni az újonnan felfedezett faj technikai fejlettségét, rendkívül értékesnek bizonyulhat a visszatelepítés kockázatának fölmérésekor. Hatalmas, távirányított manipulátorkarok nyúlnak elő az űrhajóból, megragadják a hírszerző műholdat, és behúzzák egy boltozatos mennyezetű csarnokba. Ott azonnal hadseregnyi apró elektronikus robot támad rá, szondákkal és műszerekkel lepve el felszínét. Több trillió bitnyi adat áramlik be a hajó komputerének fő tárolóegységébe. Az űrjárók technikailag nem túl fejlettek. Valójában, vonja le az algoritmus a végkövetkeztetést, meglepő, hogy egyáltalán képesek voltak ilyen mennyiségű mesterséges holdat pályára állítani. Robbanás tépi föl a csarnok falait. Intézkedések sorozata veszi kezdetét bámulatos gyorsasággal, a hajó védelmi rendszere igyekszik megakadályozni a tűzgolyó rohamos növekedését, mely a műhold önmegsemmisítő szerkezetének nukleáris detonációjakor keletkezett. A robbanást az ismeretlen technika hamar elfojtja, de addigra már a csillagközi jármű szerkezetében jelentősebb károk keletkeztek. Bonyolult önellenőrző műveletek futnak végig a hajó szerkezetén. A károk részletes számítógépes elemzése azt mutatja, hogy a fennmaradó nyolc bölcső célba juttatásának valószínűségét nagyban növelné, ha a küldetés ideiglenes felfüggesztésével helyben nekilátnának a hibák kijavításának. Ehhez mindössze egy biztonságos kikötőre van szükség, ismert környezetben. A központi komputer a lehetőségeket figyelembe véve úgy dönt, legalkalmasabb a célbolygó egyik sekélyebb óceánfeneke lenne.

Az űrhajó leereszkedik az atmoszférába, ismét kibocsátva testéből az áramvonalas vezérsíkokat. Gyors süllyedése közben útját egy lövedékforma jármű keresztezi, mely 369


nemrég vált le egy nagy magasságban szálló repülőgépről. Az űrhajó megközelíti a rakétát, és fölveszi a sebességét. Fölfogja a kisugárzott távmérési adatokat, és összeveti a mesterséges hold korábban elraktározott adásaival. Az űrhajó komputere hatalmas kapacitását igénybe véve megpróbálja megfejteni az apró rakéta parancsnyelvének kódját. Végül sikerrel jár, és a csillagközi vendég immár képes befolyásolni a lövedék pályáját. Az űrhajó utasig a a rakétát, hogy közölje vele vezérlési szubrutinjait. Másodpercenként műveletek kvadrillióit végrehajtva az intelligens számítógép a jármű szívében kikövetkezteti a célzóberendezés alapelvét. Az algoritmusba beprogramozza egy új célpont képét, közel ahhoz a helyhez, ahol az űrhajó is leszállni készül. A két repülő szerkezet szinte egyszerre csapódik be a Mexikói-öböl vizébe. Egymástól három kilométernyire állapodnak meg a tengerfenéken. Az hatalmas űrhajó nagy gonddal kódolt hibaelhárító szoftvere, amely a műhold fölrobbanása után azonnal átvette az irányítást, most négy különböző dologba kezd bele egyszerre. Az egyik processzor végigkutatja az adatarchívumokat, hogy kiderítse, a bolygó melyik honos életformája lódult így neki az evolúciós létrán, és hódította meg a világűrt ilyen elképesztő gyorsasággal. Ezzel párhuzamban megindul annak értékelése, milyen hatással lehet ez az időközben kialakult értelem a hazatelepített zigóták túlélési esélyeire. A föltett kérdések között az is szerepel, mit tehet az űrhajó az embriók sikeres csíráztatásának és növekedésének valószínűsítése érdekében. A központi komputer egy harmadik processzora elvégzi a jármű állapotának alapos, részletekbe menő vizsgálatát, beleértve a javítási módszerek kidolgozását és a szükséges anyagok számba vételét. A negyedik jelentősebb szubrutin a kis, lapos robotok munkáját hangolja össze, melyek kirajzanak az óceánba, először is ellenőrizni, hogy a közelben lezuhant rakéta sértetlen-e, és biztonságban elszállítható-e a hajóhoz, másrészt pedig katalogizálni a közvetlen környezet teljes flóráját és faunáját, hátha szükségessé válik az álcázás. A szőnyegek további elemzés céljából beszállítják a lövedéket, ez azonban semmiféle jelentősebb újdonsággal nem szolgál. A rakéta és a korábbi mesterséges hold közötti Bölcsõ

370

építési hasonlóságok egyszerűen elraktározódnak az adatarchívumokban. A párhuzamos kárfelmérés végeredménye szerint a javításokhoz szükséges valamennyi eszköz és nyersanyag rendelkezésre áll, kivéve a megfelelő mennyiségű aranyat és ólmot. Sajnos ezeket a transzmuterben is igen fáradságos és időigényes előállítani. Ha valami módon elegendő aranyat és ólmot találhatna, az űrhajó három helyi napon belül ismét elhagyhatná ezt a bolygót. Ha azonban a két anyagot magának kell előállítania, vagy nyomelemekként kivonnia a környező óceánból, a javítások teljes ideje akár ennek tízszeresére is elhúzódhat. A másik két processzor is hasonlóan érdekes konklúziókat von le. Nagyban támaszkodva a hét ciklussal korábbi veszélyeztetettfaj-begyűjtési körút adataira, két különböző állattípus - egy szárazföldi és egy vízi - egyikéből alakulhatott ki az evolúciós robbanás során a jelenlegi űrhajózó civilizáció ilyen rövid idő alatt. A komputer szerint, ha a szárazföldi, emberforma lények túlélték korábbi mélypontjukat (ekkortájt vittek magukkal állatkertjeik számára több példányt is a Kolónia hajói), és nem haltak ki, sokkal jobb eséllyel indulhattak a világűr meghódítása felé, különösen az Állatkertkomplexumokban velük elért kísérleti eredmények tükrében. De ha valóban azoknak a két lábon járó, agresszív lényeknek az utódai a mostani űrhajósok, figyelmeztet a processzor, akkor a zigóták életben maradási esélyei jócskán megcsappannak. Hacsak nem hajt végre jelentős változtatásokat a bölcsőn, vagy legalább egy millicikluson át titokban tartható az emberek előtt a hazatelepítettek létezése. A küldetés szempontjából még aggasztóbbak azok a következtetések, melyek szerint a földönkívüli hajót is nagy valószínűséggel igen hamar fölfedezi a célbolygó intelligens, ám potenciálisan veszélyes lakossága. Persze amennyiben fölfedezik, és fenyegetve érzi magát, gyorsan fölszállhat, és újabb kikötőt kereshet a javítások befejezésére, de jelen állapotában az űrbe kilépni meglehetősen kockázatos volna. Elküldhetné persze a saját robotjait is a bolygó érclelőhelyeire, hogy így bebiztosítsa biztonságos útját a legközelebbi, nehézfémekben gazdag égitestig. 371


Mindenesetre amennyiben a rosszindulatú földlakók idő előtt fölfedezik őket, az szinte biztosan a zigóták pusztulását jelenti, már ha azokról kiderül, hogy földön kívüli eredetűek. így aztán először is az űrhajó leellenőrzi, aztán a leszállóhelytől a lehető legtávolabb elrejti a Földnek szánt bölcsőt. A szőnyegek kijelölnek egy meglehetősen elhagyatott helyet, hat-hétszáz méternyire az óceánfenéken. A kis, lapos robotok elhelyezik az aranyszínű fémbölcsőt egy sziklakiszögellés alatt. Hogy a felfedezés valószínűségét még tovább csökkentse, az űrhajó külső burkolatát a környezetéhez idomítja. Bonyolult számításokat és elemzéseket követően a központi komputer úgy dönt, a siker esélye nagyban növelhető, ha delfinek vagy emberek segítségével próbálja meg előteremteni a szükséges aranyat és ólmot, csakúgy, mint a bölcsőbe táplálandó új információkat. Az űrhajó tehát elvégzi az elvégezhető javításokat, aztán hozzákészül egy esetleges gyors fölszálláshoz, és kommunikálni kezd a földlakókkal. A zoológusok által hét ciklussal (körülbelül százezer földi évvel) korábban gyűjtött adatok azt mutatják, hogy a delfinek és az emberek nagyjából egyenlő eséllyel indultak az intelligencia kifejlesztésének útján. A korábbi kutatás gazdagabbnak, összetettebbnek ítélte a delfinek nyelvét. Rövid tanulmányozás után a zoológusok ennek főbb szabályait rögzítették az archívumokban. A régi adatok alapján az űrhajó fölveszi a kapcsolatot a delfinekkel, ám ugyanakkor megkezdi kidolgozni az emberekkel történő kapcsolatfelvétel forgatókönyvét is. Mivel a delfinek az eltelt idő alatt lényegében nem változtak, az első kísérlet részben sikerrel zárul: az állatok megértik a hívó jeleket, de az üzenetek megzavarják őket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak. Két kisebb delfincsapat végül mégis megérti az űrhajó által az óceánba sugárzott adást, és megindul annak forrása felé. A földönkívüli jármű robotjai gondosan megvizsgálják őket, az egyik rajnak még az elfogott rakéta képét is megmutatják, hogy kiderüljön, fölismerik-e. A végeredmény egyértelműen azt mutatja, a delfinek nem lehetnek űrutazók. Maradnak tehát az emberi lények, velük kell fölvenni a kapcsolatot, tőlük kell megszerezni az aranyat, ólmot és a Bölcsõ

372

kívánt információkat. A delfinekkel a hajó beszünteti a kommunikációs kísérleteket. Mielőtt kidolgozhatná a kapcsolatfelvétel módját, a véletlen remek alkalmat kínál. A delfinekkel folytatott utolsó párbeszéd alatt három emberi lény jelenik meg a környéken. Hihetetlen szerencsével megtalálják az elrejtett bölcsőt, és magukkal viszik a szárazföldre. A jármű számítógépe elővigyázatosságból ideiglenes változásokra utasítja a bölcsőt a nagyobb védelem érdekében, és gyakoribb rendszerellenőrzést kér; egyelőre azonban aggodalomra semmi ok. Az emberek nem fedezik föl a kapcsolatot a tárgy és az űrhajó között. A bölcső a zigóták fejlődésének korai szakaszában meglehetősen teherbíró formát vesz föl. Az, hogy az emberek birtokába került, még akár előnyként is felfogható; a benne elhelyezett vevők például lehallgathatják párbeszédeiket, aztán az információt továbbsugározhatják az anyahajónak, így megkönnyítve e lények nyelvének elsajátítását. A központi komputer immár csak azzal foglalkozik, hogyan vegye föl a kapcsolatot az emberekkel, a bölcső és a további küldetés veszélyeztetése nélkül. Már éppen a földi arany- és ólombányák lerohanását tervezi, amikor - a nyelvet már részben megértve - rádöbben, az a három lény, akik megtalálták a bölcsőt is, talán visszatér a közeibe. A processzorok kutatni kezdenek a legmegfelelőbb módszer után, mellyel segítségre bírhatják őket. Az űrhajó még saját belső berendezését is átalakítja az emberek fogadására. Amennyiben sikerrel jár, nagy valószínűséggel folytatni tudja útját, zigóták millióit hazatelepítve, de közben mégsem okoz nagyobb zűrzavart a Földön. Ez volt az eredeti terv is.

373


Vasárnap

1

A

FLORIDA QUEEN hajnali két óra után hagyta el a kikötőt, és kihajózott a Mexikói-öbölbe. Carol és Troy egymás mellett álltak a korlátnál, miközben Nick kikormányozta a jachtot a mólók közül. - Nos, angyalkám - szólalt meg a férfi már eddig is rengeteg hihetetlen élményben volt részünk, nem igaz? De be kell valljam, egy kicsit aggódom, mit fogunk találni ezúttal a merüléseink helyén. - Azt hittem, tudja, mi vár ránk, Troy - mondta Carol, a férfi karperecére mutatva. - Hát ők nem mondanak el mindent? - Ők sok mindent elmagyaráznak. Ráadásul már sokkal jobban értem az üzeneteiket. Csak azt honnan tudhatnám, valóban az igazat mondják-e? - Időnként veled is ugyanez a bajunk - jegyezte meg Nick a vászontető alól. A hajó már csaknem kiért a nyílt óceánra. Key West fényei gyorsan halványultak mögöttük. - A végső számvetésnél, különösen, ha csupa értelmetlenséggel szembesülünk, a kérdést csakis a bizalom döntheti el. Ha a logikára hivatkozva megkérdezném magamtól, miért jövök ki az éjszaka közepén a Mexikóiöbölbe, ólmot, aranyat meg információkat cipelve magammal, valami földönkívülieknek, akik azért álltak meg nálunk, hogy kijavítsák az űrhajójukat... Carol nevetve szakította félbe. 375


- A legutóbbi napok eseményeit fölösleges is lenne logikus szemszögből vizsgálni. Troy erre már rég rámutatott. Itt most nincs helye a logikának. És, ami azt illeti, nem is a bizalomról van szó. - Elhallgatott, fölnézett a csillagokra. - Sokkal inkább hitről. Troy átölelte Carolt, és elmosolyodott. - Egyetértek, angyalkám. Elvégre mi szart se tudunk. Csak ők. Carol ásított. A hajót néma csönd vette körül. Mindenki halálosan elfáradt. Miután a biztonságiak körülvették Hómért és Gretát a Miyako Gardensnél, a rendőrséget is kihívták. Azok aztán tíz percen belül megérkeztek, de úgy tűnt, a kérdéseikből sohasem fogynak ki. Carolnak, Nicknek és Troynak külön-külön írásos tanúvallomást kellett tenniük. Homer és Greta semmit sem ismertek el, annak ellenére, hogy a biztonságiak két pisztolyt koboztak el tőlük, és a hozzájuk tartozó golyók maradványait megtalálták Troy kocsijában. Homer fölhívta az ügyvédjét, és úgy készült, öthat órán belül óvadék fejében úgyis kiengedik. Mikor hármasuk végre a kikötőbe ért (gyalog tették meg az utat a szállodától, mert a rendőrség lefoglalta Troy autóját, mint bizonyítékot), vállukon a hátizsákokkal, Troynak eszébe jutott, hogy még nem kötötte be az új navigációs berendezést. Talán mert túl fáradt volt, vagy mert a válla fölött átkukucskáló két barátja idegesítette, rettentő sokáig tartott a szerelés, majd az új processzor verifikációja. Carol és Nick közben utánanéztek, biztosan van-e három komplett búvárfelszerelés a fedélzeten. Az a kettő, amit a férfiak este viseltek, még mindig a haditengerészet birtokában volt. Nick úgy emlékezett, elegendő tartalékot halmozott föl a hajón, hogy jusson a tampai csoport minden tagjának, a Florida Queen eredeti hétvégi bérlőinek. Jól tudta, de az egyik csutora légszelepe nem működött rendesen, ezért ki kellett cserélni egy pótalkatrészre. Miközben elsétáltak a szállodától a kikötőig, Nick, Carol és Troy megegyeztek, hogy mindhárman részt kívánnak venni a randevún az űrhajó szuperintelligens lényeivel. Nem találtak más ésszerű megoldást. A hajót természetesen biztonságban lehorgonyozhatták. És hármuk közül egyikük Bölcsõ

376

sem bírta volna ki, hogy lemaradjon kalandjuk végkifejletéről. Nick bezongorázta a merülési hely koordinátáit a navigációs processzorba, és bekapcsolta a robotpilótát. Látta, hogy Carol megint ásít. Ez ragadósnak bizonyult. Ahogy hosszú, megnyugtató ásításba kezdett maga is, rádöbbent, mennyire elfáradt. Megkerülte a kormányállást, és egy áttekinthetetlen felszereléshalomból előhúzott két gumimatracot. Az egyiket rögtön fújni kezdte tüdőből. Carol is hátrament a hajó tatjába, amikor az első matrac már csaknem fölfúvódott. A vászontető fölötti lámpa megvilágította az arcát. Még akkor is gyönyörű, amikor fáradt - gondolta Nick. A másik matracra mutatott. Carol lehajolt, fölszedte, és elkezdte fújni. - És sokoldalú. Sose láttam még nőt, aki ennyi mindenhez értett volna. Nick végzett matraca fölfúvásával, és leterítette a hajó aljában. Carol már fáradt, úgyhogy őt is kisegítette. Aztán fogott pár törülközőt, és összegyúrta őket párnának. - Muszáj aludnunk egy keveset - mondta Carolnak, mintegy magyarázatként. - Kábán nem lehet merülni. Carol bólintott, aztán visszasétált a vászontető pereméhez. - Mit szól hozzá, ha először Nick és én szundítunk egyet? - kérdezte Troytól. A férfi jóváhagyólag visszamosolygott rá. - Ébressze föl valamelyikünket, vagy mindkettőnket akár, egy óra múlva - folytatta -, már ha használni akarja valamelyik matracot. - Azzal megfordult, és elindult hátra. Öö, Troy... - szólt még vissza. - Igen, angyalkám? - felelte a férfi. - Tudja, honnan jöttek ők? - Az égre mutatott. Nem sok csillagot lehetett látni, a ragyogóan világító, púpos hold miatt. Jóval túl járt már a zenitjén, ereszkedni kezdett nyugaton. Troy is fölpillantott, és legalább egy percig gondolkodott. - Nem, angyalkám - válaszolt aztán. - Azt hiszem, próbálták nekem elmondani, többször is, de nem értettem meg őket. Az azonban biztos, hogy egy másik csillagról érkeztek. Troy odasétált Carol mellé, és arcon csókolta. - Jó éjszakát, álmodjon szépeket! - mondta. - Talán megkérdezheti őket magukat, miután fölébredt. 377


Honnan jöttetek? - kérdezte magában Carol. - És miért épp itt szálltatok le, ezen a helyen, ebben az időben? - Elernyőzte szemét a holdfény elől, és minden figyelmét az ég legerősebben világító csillagára, a Szíriuszra összpontosította. - Valahol ott kering az otthonotok, egy másik nap körül? Anyátokkal, apátokkal, testvéreitekkel? Létezik nálatok szerelem, óceánok, hegyek, zene? Vágyódás, magányosság és halálfélelem? Valami általa érthetetlen okból könnyek futották el a szemét. Elkapta tekintetét az égről, és visszatért a gumimatracokhoz. Nick már el is nyújtózott az egyiken. A hátán feküdt, szeme csukva. Carol leheveredett mellé. Aztán kinyúlt, és kezét a kezébe fogta. Az ajkaihoz húzta, puhán megcsókolta, és visszaejtette a férfi mellkasára.

Nick zavaros álmot látott. Egy hatalmas, nyilvános könyvtár halijában állt. Húsz emeletet megtöltöttek a könyvek. Látta a fölsőbb szintekre futó csigalépcsőket. - Maga ezt nem érti - mondta a hosszú pult mögött álló könyvtárosnak. - Nekem ezt mind el kell olvasnom, még ezen a hétvégén. Különben nem tudok fölkészülni a hétfői dolgozatra. - Sajnálom, uram - felelte a félénk könyvtáros, másodszor is végigfutva Nick listáját -, de ezek közül jelen pillanatban egyik sincs bent. Nick pánikba esett. Fölnézett a hihetetlenül magas menynyezetre, és a többemeletnyi magasságban föltornyozott könyvekre. Aztán megpillantotta Carol Dawsont a harmadik szinten, a korlátnak dőlve és olvasgatva. Rémülete alábbhagyott. Ő ismerni fogja azokat a könyveket - gondolta álmában. A lépcsőhöz rohant, és sietve megindult fölfelé. Teljesen kifulladva ért oda Carolhoz. Az egyik könyvet olvasta épp, ami az ő listáján is szerepelt. - Jaj de jó - szólt lihegve -, amint megláttam, tudtam, semmi vész. A nő furcsán nézett rá. Minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak bedugta a kezét a férfi farmerjébe, és megragadta a péniszét. Nick azonnali reakciója az volt, hogy előrehajolt, és meg akarta csókolni. Carol azonban a fejét rázta, és elhátrált tőle. A nyomába eredt, elcsípte, nekinyomta Bölcsõ

378

a korlátnak. A nő szabadulni igyekezett. Nick erősen testéhez szorította a testét, és végre sikerült megcsókolnia. A korlát ekkor kidőlt, és ők zuhantak, zuhantak. Fölébredt, mielőtt még elérte volna a könyvtár csarnokának kőpadlóját. Teljesen fölrázta magát. Látta, Carol érdeklődve figyeli. A nő feje a két kezén pihent, a könyökére támaszkodva. - Jól van? - kérdezte, amint a férfi kinyitotta a szemét. Nicknek pár másodpercébe telt, hogy egészen magához térjen lidérces álmából. Szíve még mindig sebesen vert. - Azt hiszem - mondta. Carol tovább bámulta. - Miért néz így? - kérdezte tőle. - Hát - kezdte az újságírónő -, arra ébredtem, hogy álmában beszél. Mintha még a saját nevemet is hallottam volna párszor. Persze talán csak képzeltem. Ha meg nem sértem, gyakran beszél álmában? - Nem tudom - válaszolta Nick. Zavartan fölnevetett. - Még soha senki nem reklamált. - Még Monique sem? - kérdezte Carol. Szeme egy pillanatra sem vált el Nickétől. Látta a férfin, azon gondolkodik, miféle válasz lenne a legmegfelelőbb. Már megint erőszakoskodsz - szólalt meg benne egy hang. - Hadd haladjon minden a maga ritmusa szerint! Nick félrekapta a tekintetét. - Nem aludtunk együtt túl sokszor - mondta halkan. Hosszú szünet következett. - Ráadásul - tette hozzá, viszszafordulva Carol felé -, az tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon fiatal voltam, ő pedig valaki másnak a felesége. Míg aludtak, Troy eloltotta a lámpát a vászontető fölött. Arcukat most csupán a hold fénye világította meg. Tovább nézték egymást némán. Nick nem sokat mesélt Carolnak Monique-ról, mégis többet, mint amennyit életében bárkinek is, beleértve a szüleit. Carol tudta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül őszintén válaszolnia a kérdésére. Megint a hátára fordult, és odanyújtotta a kezét Nicknek. - Hát itt vagyunk mi, Mr. Williams. Két magányos vándor az élet tengerén. Mindketten túl a harmincon. Legtöbb barátunk és osztálytársunk megállapodott már, egy kertvárosi házban él, két gyerekkel és egy kutyával. Mi miért nem? Miben különbözünk tőlük? 379


A hold lenyugvóban volt már az égen. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett, a szemközti horizonton egymás után tűntek föl a csillagok. Nick mintha egy hullócsillagot is megpillantott volna. Többé nem bujkálhatok az érzéseim elől. Nick maga elé képzelte a jövőt. Milyen is lenne, ha Carollal élné le az életét? Ő úgysem hagyná. De ha kimondanám, legalább tisztáznám a helyzetet. - Amikor nála jártam péntek délelőtt - kezdett végre a válaszába Nick -, Amanda Winchester azt mondta, én álmaim asszonyát keresem, egy abszolút tökéletes nőt. És hogy az egyszerű halandók közt képtelen vagyok párt találni. Föltámasztotta a fejét, és Carolra nézett. - Szerintem azonban másról van szó. Azt hiszem, azért nem kezdek bele újabb kapcsolatba, mert félek a visszautasítástól. Tényleg ezt mondtam volna? - csodálkozott el Nick, megdöbbenve viselkedésén. Azonnal megbánta a fecsegését. Védekező pozícióba helyezkedett, fölkészült egy komolytalan, közönyös válaszra. De nem jött. Carol csöndben maradt, elgondolkozott. Csak nagy sokára szólalt meg. - Én másképp védekezem, mint maga - mondta. Biztonsági játékot játszom. Olyan férfiakat választok, akiket csodálok és tisztelek, intellektuális társamnak tekintek, de semmi szenvedély nem él bennem irántuk. Mikor olyasvalakivel találkozom, aki megszólaltatja bennem a bendzsókat és a harangokat, elszaladok. Mert félek - tette hozzá gondolatban. - Félek, hogy legalább annyira megszeretem, mint az apámat. És ha még egyszer úgy elhagyna valaki, mint ő, azt nem élném túl. Nick kezét érezte az arcán. Gyengéden simogatta. Odanyúlt, megfogta a kezet, és megszorította. A férfi oldalt fordult a matracon, hogy jobban láthassa őt. Carol érezte, az alkalomra vár, hogy megcsókolja. Még egyszer megszorította a kezét. A férfi lassan, tétován közelítette száját az övéhez. Gyengéd, becéző csók volt, nyílt vágyakozás nélküli, finom, művészi, kérdező csók, mely éppúgy jelenthette egy kapcsolat kezdetét, mint egy egyszeri csodát, amikor két magányos ember életútja összetalálkozik. Carol bendzsókat és harangokat hallott. Bölcsõ

380

2

W

INTERS egyedül

állt a fedélzeten, némán cigarettázva. A hajó nem volt nagy, csak egy átalakított halászbárka, viszont annál gyorsabb. Négy óra után hagyták el a dokkot, de máris csaknem utolérték a szökevényeket. Az alezredes a szemét dörgölte, és ásított. Fáradt volt. Kifújta a füstöt az óceán felé. A keleti horizonton már sejteni lehetett a hajnal fényeit. Nyugatra, a hold irányában, mintha egy másik hajó halvány fényeit látta volna. Ezek a fiatalok megbolondultak - gondolta magában, miközben visszaidézte az éjszaka eseményeit. - Mi az ördögnek szöktek meg? És vajon ők lökték le Toddot azon a lépcsőn? Annyival könnyebb lett volna minden, ha megváljék a kihallgatás végét. Visszaemlékezett Ramirez hadnagy arckifejezésére, amikor félbeszakította Winters telefonbeszélgetését a feleségével, Bettyvel. - Elnézést, alezredes - mondta. Kapkodva szedte a levegőt. - Jöjjön gyorsan! Todd hadnagy megsérült, és a három őrizetes megszökött. Megmondta a feleségének, fogalma sincs, mikor ér haza, aztán Ramirezzel együtt visszasétált az adminisztrációs szárnyba. Útközben egész idő alatt Tiffanin járt az esze, azon, milyen nehezen tudta megértetni a lány tizenhét éves fejével, hogy miért nem hagyhat itt csapot-papot a parti miatt. - Hisz bármelyik nap, bármelyik éjjel dolgozhatsz, Vernon - erősködött Tiffani. - De most az egyszer lehetünk Arthur C. Clarke - Gentry Lee 381

csak együtt. - Máris túl sok pezsgőt ivott. Később, mikor Winters közölte vele, hogy valószínűleg reggelig el sem szabadul a bázisról, így meg kell kérje Melvint és Marcot, vigyék őt haza, a lány megmérgesedett. Többé nem nevezte a férfit Vernonnak. - Jól van, alezredes - mondta akkor kedden este találkozunk a színházban. A telefon kattant, és Winters szívébe belehasított a fájdalom. A francba - villant az eszébe ezt elszúrtam. Elképzelte, hogy beugrik a kocsijába, megfeledkezik Toddról és Ramirezről és a Panther rakétáról is, a partira hajt, és Tiffanit a karjába kapja. De nem tette meg. Bármekkorának érezte is vágyát, a kötelességtudat erősebbnek bizonyult. Ha az égiek is úgy akarják - vigasztalta magát akkor újra fellángol majd a szenvedély. De bármily csekély tapasztalattal rendelkezett is szerelmi téren, tudta, ez nem így van. Legfontosabb az időzítés. Ha a kritikus pillanatban elvész a lendület, a szenvedély nyom nélkül elhamvad. Ramirez már korábban hívta a bázis orvosát, és a férfi nem sokkal kettejük után érkezett az épülethez. Míg ott álldogáltak, Ramirez arról győzködte Winterst, hogy kétségkívül bűntény történt; Todd nem esett volna ekkorát, csak ha lökik, sőt, egyenesen ledobják a betonlépcsőn. A doktor vizsgálata közben a hadnagy egyszer csak mocorogni kezdett. - Csúnya agyrázkódást szenvedett - szólt az orvos, miután megnézte Todd szemét. - Valószínűleg gond nélkül rendbe jön, de reggel iszonyatosan fog fájni a feje. Addig is bevisszük a gyengélkedőbe, és összevarrjuk a homlokán a sebet. Winters az egészből semmit nem értett. Miközben az egyik szomszédos szobában várta türelmesen, hogy az orvosok és ápolónők befejezzék a hadnagy összeöltögetését, megpróbálta kitalálni, mi okból támadhatott a férfira Nick, Carol és Troy, s miért akartak megszökni. Az a Dawson nő okos és sikeres. Miért tenne ilyet? - Eltöprengett, vajon nem keveredtek-e bele valami nagyszabású droghadműveletbe. Az legalább megmagyarázná az aranyat. De Todd és Ramirez drogoknak semmi nyomára nem akadt. Akkor meg mi a frász folyik itt? Bölcsõ

382

Todd hadnagyot egész idő alatt ébren tartották. Csupán helyi érzéstelenítéssel csökkentették a fájdalmait. Mégsem tudott világos válaszokat adni az orvos kérdéseire. - Ez gyakran kíséri az agyrázkódásokat - mondta később a férfi Wintersnek. - Az elkövetkező egy-két napban még könnyen ilyen maradhat az állapota. Két óra körül, közvetlenül azután, hogy Todd fejét összevarrták és bekötözték, az alezredes és Ramirez hadnagy úgy döntött, mégiscsak kikérdezi, mi történt vele. Winters képtelen volt elfogadni a válaszát, habár a férfi kétszer is megismételte szóról szóra. Todd ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a mosdóban egy függőlegesen fölszabdalt arcú, kétméteres répa rejtőzött, és vizelés közben rávetette magát. Sikerült kimenekülnie, de az óriászöldség nem tágított a nyomából. - És mégis, ez az izé... - Répa - segítette ki Todd. - Ez a répa hogyan támadt magára? - fejezte be Winters. Jézusom - gondolta ez az ember megháborodott! Elég volt egy kis ütés a fejre, és a kényes egyensúly fölborult. - Nehéz pontosan leírni - felelte Todd hadnagy lassan. - Tudja, négy mütyür lógott ki neki azokból a függőleges nyílásokból a fején. Mind elég rémesnek látszott... A doktor lépett hozzá, és félbeszakította a magyarázatát. - Uraim - szólt a tőle telhető legjóindulatúbb mosollyal a páciensemnek most pihennie kell. A kérdéseik minden bizonnyal várhatnak holnapig. Winters alezredes visszaemlékezett, milyen rémülettel figyelte, amint Todd hadnagyot egy kerekes ágyon áttolták a műtőből a gyengélkedőbe. Amint hallótávon kívül értek, Ramirezhez fordult. - Mi a véleménye minderről, hadnagy? - Alezredes úr, nem vagyok járatos az orvostudományban... - Tudom, hadnagy. Nem is orvosi véleményt kértem. Tudni akarom, mit gondol erről a... hmm, répa-ügyről. A fenébe is! - gondolta Winters. - Hát tényleg annyira nincs fantáziája, hogy semmi reakciót nem váltott ki belőle Todd meséje? 383


- Uram - válaszolta Ramirez ez a répa-dolog számomra érthetetlen. Nem csodálom. Winters magában elmosolyodott, és belepöckölte cigarettáját a vízbe. A kis kormányálláshoz sétált, és ellenőrizte a navigációs berendezést. Már csak tíz kilométernyire járhatnak a menekülőktől, és a távolság rohamosan csökken. Visszavett a gázból, és üresbe tette a motort. Nem akarta jobban megközelíteni a Florida Queent, míg Ramirezt és a másik két tengerészt föl nem ébreszti. Úgy becsülte, még negyven perc lehet a napkeltéig. Winters ismét fölnevetett, emlékezetébe idézve, Ramirez mennyire nem mert megjegyzést fűzni Todd répa-meséjéhez. Ennek ellenére a fiatal dél-amerikai jó tiszt. Az egyetlen hibája, hogy hallgatott Toddra. Eszébe jutott, milyen gyorsan szervezte meg Ramirez ezt az utat, az átalakított halászhajót választva a sebesség és az álcázás szempontjából. Kiugrasztotta az ágyából két agglegény, tengerész emberét a hírszerzésnél, aztán állandó kapcsolatot létesített a halászhajó és a bázis között, hogy minden pillanatban tudják a Florida Queen helyzetét. - Követnünk kell őket. Nincs más választásunk - mondta Ramirez hadnagy magabiztosan Wintersnek, miután megállapították, hogy Nick hajója két óra körül elhagyta a Hemingway-kikötőt. - Különben sosem bizonyíthatjuk be a letartóztatásuk indokoltságát. Winters kelletlenül beleegyezett, és Ramirez kezébe vette a szervezést. Az alezredes aztán aludni küldte a többieket, míg ő kidolgozta a tervet. Pofonegyszerű. „Jól van, emberek, jöjjenek velünk, és válaszoljanak a kérdéseinkre, különben vád alá helyezzük magukat az 1991-es zendülési törvény értelmében.” A motort üresbe rakva most elindult, hogy fölébressze Ramirezt és a többieket. Le akarta tartóztatni Nicket, Carolt és Troyt, amint a nap fölkel. A szél hirtelen irányt változtatott, és Winters megtorpant, hogy ellenőrizze, nem várható-e időváltozás. A hold felé fordult. A levegőt egyszeriben melegebbnek érezte, szinte forrónak, és eszébe jutott egy másik éjszaka, Líbia partjai mellett, nyolc évvel korábban. Életem legrémesebb éjszakája - gondolta. Egy pillanatra megingott határozottsága, és elgondolkozott, vajon nem követ-e el újabb hibát. Bölcsõ

384

Aztán trombitaszó ütötte meg a fülét, majd talán négy másodperccel később egy hasonló, halkabb hang. Körülnézett a nyugodt óceánon. Semmit se látott. Most már seregnyi trombitát hallott, aztán a visszhangjukat, valamennyit határozottan nyugat felől. Az alezredes erőltetni kezdte a szemét. A hold lenyugvó tányérja előtt mintha egy csapatnyi kígyó táncolt volna a hullámok közt. Bement a kormányállásba a távcsövéért. Mire visszatért a hajókorláthoz, valóságos szimfónia zengte körül. Honnan jöhet ez a csodálatos zene? töprengett, de aztán teljesen maga alá gyűrte a dallam elbájoló szépsége. Erőtlenül állt, a korlátnak támaszkodva, feszülten figyelve. Érzelmekben gazdag muzsika volt, vágyódás áradt belőle. Winterst visszaröpítette a múltba, emlékei világába, majd onnan egy egészen más bolygóra, más korba, ahol a büszke, méltóságteljes, kék nyakú kígyók rövid, éves párzási időszakuk kezdetén e dallal hívták magukhoz párjukat. Lenyűgözte a zene. Szeme megtelt könnyel. Végre gépiesen megemelte a távcsövet, és élesre állította benne azokat a holdfényben táncoló, hullámzó formákat. A kísérteties jelenések tökéletesen átlátszóak voltak. A hold sugarai akadálytalanul áthatoltak rajtuk. Miközben a víz fölött táncoló, ritmusra előre-hátra hajladozó, ezernyi nyakat figyelte, és hozzá hallgatta a canthori párzási szimfónia egyre erősödő hangjait, szeme előtt a kép elmosódott, és megesküdött volna, hogy szemben, a víztükör fölött, vágyódó dalával őt csalogatva, Tiffani Thomast látja. Szívét teljesen összetörte a zene a lány képéhez kapcsolódva. Ilyen erősen még sohasem érezte, hogy valamit elveszített. Igen - mondta magában, miközben Tiffani tovább hajlongott a távolban, integetve neki jövök. Bocsáss meg, Tiffani drágám! Holnap meglátogatlak. És akkor... Abbahagyta belső monológját, és megtörölgette a szemét. A dallam csúcspontjára ért, a canthori kígyók párzási táncának kezdetét jelezve. Winters ismét belenézett a távcsőbe. Tiffani képe eltűnt. Amikor állított az élességen, Joanna Carr jelent meg előtte, kurtán elmosolyodott, aztán ő is eltűnt. Egy pillanattal később az arab kislányt látta meg, a virginiai 385


strandról, mintha a hold előtt táncolt volna. Vidámnak látszott. Aztán az ő képe is szertefoszlott. A muzsika teljesen körülölelte. Ez itt már az egekbe emelő teljességig átélt, mindent elsöprő gyönyör himnusza volt. Még egyszer szeme elé kapta a távcsövet. A hold lassan lenyugodott. Miközben elmerült az óceán vizében, a táncoló kígyók félreérthetetlen képet rajzoltak ki fénylő korongja előtt. Winters tisztán látta feleségét, Bettyt, és a fiát, Hapet. Mindketten szeretetteljes mosollyal néztek vissza rá. Addig el sem tűntek a szeme elől, míg a hold egészen el nem süllyedt az óceán habjaiban.

Bölcsõ

386

3

C

a búvárfelszerelésével küszködött. - Segítsek, angyalkám? - kérdezte tőle Troy. Odalépett mellé a hajnal előtti derengésben. Ő már teljesen készen állt a merülésre. - Az oktatás első órái óta nem volt rajtam ilyen förmedvény - szólt Carol, kényelmetlenül igazgatva magán a régimódi búváröltözetet. Troy szorosabbra húzta az ólomövet az újságírónő dereka körül. - Csak nem fél, angyalkám? - Carol nem válaszolt. - Mert én igen. A pulzusom a normális kétszerese lehet. Végre úgy látszott, Carol is elkészült. - Tudja, Troy, még az utóbbi három nap után is csak nehezen bírom fölfogni, hogy mindez valóban megtörténik velünk. Képzelje el, ha ezt mondjuk az újságban olvasná. „Mikor visszaindultunk az idegen űrhajóra...” - Hé, ide, gyorsan! - kiáltotta Nick a kormányállás másik oldaláról. Carol és Troy a hajó orrába sétált. Nick kelet felé bámult. Kisebbfajta távcsövet adott át Carolnak. - Látja azt a fényt ott a távolban, attól a szigettől egy picit balra? Carolnak erőltetnie kellett a szemét. - Aha - felelte. - Na és? Nem gondolja ésszerűnek, hogy az óceánon rajtunk kívül más hajó is jár? AROL

387


- Dehogynem - mondta Nick. - De az a fénypont már negyedórája nem mozdul. Csak egy helyben áll. Miért jönne ki egy halászhajó, vagy éppenséggel akármi más... - Css! - hallgattatta el Troy. Ujját a szája elé rakta. Figyeljetek - suttogta -, mintha zenét hallanék. Társai némán álltak a fedélzeten. Mögöttük a hold alábukott az óceánba. A hullámok halk csapkodásából lassan kibontakozott egy dallam, akár egy szimfónia zárótétele, egy teljes zenekar előadásában. Vagy fél percig hallgatták. A muzsika csúcspontjára ért, kissé elhalkult, aztán váratlanul elhallgatott. - Gyönyörű volt - jegyezte meg Carol. - És furcsa - tette hozzá Nick, az újságírónő mellé lépve. De honnan az ördögből jöhetett? Valaki az új erősítőjét próbálgatja? Te atyaúristen, ha a hang tíz-tizenöt kilométerre is elér, milyen erővel szólhatott ez közvetlen közelről? Troy kissé félrehúzódva állt a korlátnál. Mintha nagy igyekezettel összpontosítana valamire. Hirtelen két társához fordult. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik - szólalt meg de szerintem ez a zene adta meg a jelet a merülésre. Vagy talán figyelmeztetésnek szánták. - Remek - mondta Carol. - Már csak épp ez hiányzott a lelki nyugalmamhoz. Egy figyelmeztetés. Mintha nem lennénk már így is éppen elég idegesek. Nick átölelte. - Hé, hölgyem - mondta nehogy most hagyjon cserben minket! Miután annyit magyarázott az életben egyszer adódó, nagy lehetőségekről... - Tényleg induljunk! - szólt rájuk Troy türelmetlenül. Aggódó, ráadásul nagyon komoly képet vágott. - Egyre sürgetőbbek az üzeneteik. Troy komolysága az egész trió hangulatát megváltoztatta. A továbbiakban némán kötözték le az ólmot, aranyat és az információs diszkeket tartalmazó ballasztzsákok száját. A keleti horizont világosodni kezdett. Már csak negyedóra maradt a napkeltéig. Munka közben Carol észrevette, hogy Nick esze máshol jár. Mielőtt elhagyták volna a hajót, odalépett a férfihoz. - Jól van? - kérdezte csöndesen. Bölcsõ

388

- Igen - felelte a férfi. - Csak azon gondolkodom, vajon teljesen elment-e az eszem. Nyolc éven át töprengtem, mihez kezdek majd, ha megkapom a kincsből a nekem járó részt. Most pedig kész vagyok odaadni az egészet valami isten tudja honnan érkezett földönkívülieknek. - Carol-ra nézett. Három ember nagyon sokáig elélhetne ennyi aranyból. - Tudom - felelte a nő, és gyorsan magához ölelte. - El kell ismerjem, nekem is eszembe jutott. De valójában ennek egy része Amanda Winchesteré, egy másik Jaké Lewisé, és a legnagyobb az adóhivatalé... - Elvigyorodott. - Különben is, ez csak pénz. Semmiség, ha ahhoz méri, hogy mi vagyunk az egyedüliek a Földön, akik kapcsolatba léptek az űrből érkezett látogatókkal. - Remélem, igaza van - mondta a férfi -, és nem arra az érzésre ébredek holnap reggel, hogy valami rettentő hibát követtem £\. Ez az egész ügy annyira bizarr, tényleg már arra kell gondoljak, elment az eszem. Még azt sem tudjuk, barátságosak-e ezek az idegenek... Carol arcára húzta a légzőmaszkot. - Az összes választ talán sose kapjuk meg - mondta. Megfogta a férfi kezét. - Gyerünk, Nick! Troy érkezett elsőként a vízbe. Nick és Carol követte. Még merülés előtt megegyeztek, hogy Carol viszi a lámpát, és vezeti a csoportot. Ő volt a legmozgékonyabb, hisz a két férfi egy-egy zsákot vonszolt maga után. Mivel aggódtak, hogy nem találják meg az űrhajót, bonyolult kutatási tervet dolgoztak ki. Félelmük azonban alaptalannak bizonyult. Kilenc-tíz méternyire a Florida Queen alatt, szinte pontosan azon a helyen, ahol csütörtökön a rést találták, fény világított. Carol rámutatott, és arra indultak. Mikor közelebb értek, látták, a világosság egy három méter magas és hat méter széles, négyszögletes felületből árad. Semmi mást nem tudtak kivenni azon az anyagon vagy szöveten túl, melyen át a puha fény kisugárzott. Carol tétovázott. Troy megállás nélkül úszott tovább, bele a világító négyszögbe, ballasztzsákját maga után húzva. Mindenestül eltűnt. Nick és Carol várt. Az újságírónő egyre növekvő feszültséget érzett. Gyerünk már, Dawson - gondolta te jössz. Hisz jártál már itt. Mély lélegzetet vett, és beleúszott az anyagba. Mintha valami műanyagszerű 389


ért volna az arcához, aztán máris egy fedett alagútban találta magát. Gyors áramlat szippantotta jobb felé. Lesiklott egy kisebb csúszdán, és végül egy sekély medencében állapodott meg. Kikászálódott, aztán lassan hámozni kezdte magáról a búváröltözetet. Troy körülbelül háromméternyire állt a medence szélétől. Egy őr már át is vette tőle a zsákját, kinyitotta, és most ügyesen válogatta szét egymástól az aranyrudakat, az ólomsúlyokat és az információs diszkeket. Amint Carol szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta, hogy az őr elkezdi pakolni az aranyat egy kis, talán harminc centi magas, lánctalpas raklapra. Amint ezzel végzett, újabb két apró járműre fölrakta a diszkeket és az ólmot. Egy szőnyeg, amely eddig szinte észrevétlenül támaszkodott a falnak, ekkor fölemelkedett, láthatóan bekapcsolta a raklapok meghajtását, aztán kiterelte őket egy folyosóra. Carol levette a maszkját, és végre megszabadult felszerelésének többi részétől is. Egy közepes méretű helyiségben volt, hasonlóban azokhoz, amilyeneket legutóbbi merülése során látott. A girbegurba falak elemeit feketére és fehérre festették. A medence bal oldalán egy kis ablak nyílt az óceánra. A mennyezet ezúttal alacsony volt, alig méternyire húzódott a feje fölött, és Carolt már-már elfogta a klausztrofóbia. Hát itt vagyok megint - gondolta Csodaországban. De most aztán jó sok fényképet készítek. Lefotózta a szőnyeg és a három raklap menetét, amint kikanyarodnak a szobából. Aztán optikát cserélt, és vagy egy tucat közeli felvételt készített a Troy mellett álló őrről. Ugyanolyan amőbaszerű teste volt ennek is, mint az előző napinak, de a fölső végéből csupán öt nyúlvány meredt elő. Valószínűleg külön erre a feladatra specializálták, hogy elvegye tőlük a hozott anyagokat. Troy az újságírónő mellé sétált. - Hol van Nick? - kérdezte. Úristen! - gondolta Carol, amint megfordult, és visszanézett a csúszdára és a medencére. - Majdnem elfelejtettem. - Megszidta magát, amiért nem várta meg a férfit. - Pedig ő még nem is járt itt lent... Bölcsõ

390

Nick megtermett teste irányíthatatlanul csapódott a csúszda egyik oldalától a másikhoz, aztán nagy csobbanással megállapodott a medencében. A súlyos zsák utánazuhant, és alaposan el is találta, alig valamivel a veséje fölött. Nagy nehezen talpra kászálódott, visszaesett, újra megpróbált fölállni. Búvárfelszerelésében, a vékony gumiszalaggal a csuklójához rögzített zsákkal leginkább ő látszott világűrből érkezett látogatónak. Carol és Troy a hasukat fogták nevettükben, amikor kimászott végre a medencéből. - Jól van, professzor! - kiáltotta a fekete férfi. Előrenyújtotta a kezét, hogy segítsen. - Jó kis műsor volt. Kár, hogy nem vettük videóra. Nick kivette szájából a csutorát. Lélegzetért kapkodott. - Ezer kösz, hogy egyáltalán megvártatok - morogta. Körülnézett. - Egyáltalán, mi ez a hely? Az őr eközben oldalról óvatosan megközelítette, és egyik nyúlványával máris a zsák után nyúlt. - Egy pillanat, te rém! - szólt rá Nick, elfojtva félelmét. - Hadd szedjem össze magam! Az őr azonban rá se hederített. Egy késszerű nyúlvány elvágta a zsákot Nick csuklójához rögzítő madzagot. Aztán fogta, és az egészet szőröstül-bőröstül, aranyostul-ólmostul bekebelezte áttetsző bőrén át. A zsák továbbra is sértetlennek látszott, a kis, négyszögletű ellenőrződobozok között; az őr megfordult, és kisietett. Ugyanazon az ajtón át távozott, amin korábban a szőnyeg és a raklapok is. - Szívesen - szólt utána Nick, amint a különös lény zsákmányával együtt eltűnt a szemük elől. Aztán levette búvárfelszerelését, és odasétált Troyhoz. - Jól van, Jefferson, itt te vagy a főnök. Most mit csináljunk? - Nos, professzor - felelte a másik amennyire meg tudom mondani, a mi feladatunk véget ért. Ha akarjátok, visszaöltözhetünk, és kiugorhatunk azon az ablakon át. Kevesebb mint öt perc alatt visszaérnénk a hajóra. Ha jól értettem az üzeneteiket, a mi idegen barátaink hamarosan odébbállnak. - Azt akaija mondani, hogy ennyi? Mehetünk? - kérdezte Carol. Troy bólintott. - Akkor ez a leginkább túllihegett semmi első szexuális próbálkozásaim óta. 391


Nick közben keresztülsétált a szobán, el a medencétől és társaitól. - Hová mész? - kérdezte Troy. - Jópofa kis belépti díjat fizettem - közölte vele Nick. - Úgyhogy a legkevesebb, hogy kicsit körül is nézzek. Carol és Troy követte. Aszóba túlsó végén léptek ki egy falelemek közti résen át. Rövid, sötét, fedett folyosón találták magukat. A másik végén fényt láttak. Újabb helyiségbe érkeztek. Ez kerek volt, és sokkal hatalmasabb. Fönt ugyanaz a magas katedrálismennyezet látszott, ami annyira tetszett Carolnak legutóbb. Ez a helyiség nem volt üres. Közepén egy óriási, áttetsző henger terpeszkedett, körülbelül nyolc méter magas, és alapjánál három méter széles. Egész hadseregnyi narancssárga cső és bíborszínű kábel kötötte össze a mögötte a falba épített gépekkel. A hengert világoszöld folyadék töltötte meg, és ebben különböző magasságokban nyolc aranyszínű fémtárgy lebegett. Alakjuk is sokféle volt. Az egyik tengeri csillagra emlékeztetett, a másik egy dobozra, a harmadik keménykalapra. Az egyetlen hasonlóság köztük egységesen aranyszínben fénylő burkolatuk volt. Közelebbről megfigyelve a hengert, a folyadékban vékony hártyák különültek el. Ezek a teljes magasságból minden egyes arany tárgynak leválasztottak egy szeletet. - Jól van, zsenikém - mondta Nick Troynak, miután már legalább egy perce bámulták a hengert. - Most már elmagyarázhatnád, mi ez az egész. Carol mintha a fotósok paradicsomába tévedt volna. Majdnem ellőtte már mind a százhuszonnyolc felvételt, amit egyetlen minidiszken tárolni lehet. Mindenféle szögből lefényképezte a hengert, közelről a folyadékban lebegő arany tárgyakat, és most fogott neki a gépeknek. Troy magyarázatát várva azonban ő is leállt. - Hát, professzor... - kezdte a fekete férfi. Homloka ráncokba szaladt a nagy koncentrálástól. - Amennyire én ki tudom venni abból, amit elmondanak nekem, ez az űrhajó sorban végiglátogat egy tucat bolygót a galaxisnak ebben a felében. Mindegyiken ott hagyják a hengerben látható arany tárgyak egyikét. Ezek apró embriókat vagy magvakat Bölcsõ

392

tartalmaznak, amelyeket genetikailag tenyésztettek ki az adott bolygó körülményei közti túlélésre. Carol odasétált hozzájuk. - Szóval ez a hajó bolygóról bolygóra jár, és mindenütt ledobja a maga kis, magvakkal vagy mikkel teli csomagját? Ez valami galaktikus spermabank? - Olyasmi, angyalkám, csakhogy egy ilyen konténerben állati és növényi magvak is vannak. És még igen fejlett robotok is, amelyek ápolják és gondozzák a növekvő csírákat, egészen felnőttkorukig. Akkor aztán már maguktól is elboldogulnak a kifejlett lények. - És mindez egy ilyen kis csomagban? - kérdezte Nick. Megint a henger folyadékjában lebegő, lenyűgöző tárgyakra nézett. Szerette az arany színét. Váratlanul eszébe jutott az arany szigony. Elképzelte, hogy az arany felszín mögött ezernyi apró embrió nyüzsög, és maga elé képzelte a jövőt. Volt valami félelmetes a földi körülményekhez genetikusán kitenyésztett lények gondolatában. És mi a helyzet, ha nem barátságosak? Nick szívverése fölgyorsult, amint ráébredt, mi zavarja őt tudat alatt attól az első pillanattól fogva, hogy hinni kezdett Troy idegenekről szóló meséjében. Először is, miért épp a Földön álltak meg? Igazából mit akarnak tőlünk? - Fejében egymást kergették a gondolatok. - De ha a szigony a Földnek szánt, igen fejlett lényeket tartalmaz, akkor már egyáltalán nem számít, barátságosak-e. Előbb-utóbb nekünk úgyis befellegzik. Carol és Troy nagy általánosságokban arról beszélgettek, egy fejlett civilizáció hogyan gyarmatosíthat magvakkal idegen bolygókat. Nick nem is figyelt rájuk. Nem szólhatok egyiküknek sem. Ha az idegenek megtudják, mit tervezek, megakadályozzák. Jobb lesz, ha hamar végigcsinálom. - Troy - hallotta Carol hangját, miközben az újságírónő belekezdett egy újabb képsorozatba a hengerben lebegő tárgyakról -, vajon csak véletlen, hogy a csütörtökön talált szigony annyira hasonlít ezekre a magtartályokra? Nick nem várta meg Troy válaszát. - Elnézést - vágott közbe hangosan. - Elfelejtettem valami nagyon fontosat. Vissza kell mennem a hajóra. Itt várjatok meg! Rögtön visszajövök. 393


Kirohant a teremből, végig a folyosón, és be a szobába, ahonnan az ablak nyílt az óceánra. Jól van - mondta magában most már semmi sem állíthat meg. Nem is bajlódott a búvárfelszereléssel, nagy levegőt vett, és kiugrott az ablakon. Attól félt, a tüdeje fölrobban, mielőtt a felszínre ér, de sikerült. Fölmászott a létrán a fedélzetre. Nick azonnal az elektronikus alkatrészek polcai alatti legalsó fiókhoz lépett. Benyúlt, és kivette az arany szigonyt. Érezte, hogy a nyele alaposan megvastagodott. Legalább kétszer akkorára nőtt már, mint amikor először a kezében tartotta. Carolnak igaza volt. A fenébe is, miért nem hallgattam rá már akkor? Teljesen kihúzta a tárgyat a fiókból. Háta mögött a nap már fölkelni készült. A hajnali fényben látta, a szigonyon még sok minden megváltozott. Nehezebb volt. Villás végének ágai megvastagodtak, és csaknem összenőttek már. Ráadásul a két gömb közül a nagyobbikban, az északi pólusnál kis lyuk nyílt, melyen át valami puha, zselészerű anyag látszott. Nick óvatosan vizsgálgatta. Hirtelen erős karok fonódtak a mellkasára és egész felsőtestére, kényszerítve, hogy dobja el a szigonyt. - Csak semmi meggondolatlanság! - hallott egy enyhén akcentusos hangot. - Lassan forduljon meg! Nem bántjuk, ha együttműködik. Nick megfordult. Winters alezredes és egy soha korábban nem látott, kövér tengerész állt előtte búvárruhában. Ramirez hadnagy még mindig lefogta hátulról. A szorítás lassan gyengült, és a férfi végül elengedte Nicket, lehajolva a szigonyért. Átadta Wintersnek. - Köszönöm, hadnagy - mondta az alezredes. - Hol vannak a társai, Williams? - fordult aztán Nickhez. - Lent a rakétámmal? Nick először nem válaszolt. Túl sok minden történt egyszerre. Nem tudta, mit kezdjen Wintersszel, hogy vigye most vissza a szigonyt az űrhajóra. Amint megérezte rajta a változásokat, már biztosra vette, ez is egyike a magvakat tároló konténereknek. Winters a szigonyt tanulmányozta. Bölcsõ

394

- És ennek az izének mi a szerepe? - érdeklődött. - Hisz egész sor fotót csináltak róla. Nick gyors fejszámolást végzett. Ha ezek túl sokáig föltartanak, Carol és Troy elhagyja a hajót, akkor pedig az idegenek fölszállnak. - Mély lélegzetet vett. - Egyetlen esélyem van csak: az igazság. - Winters alezredes - kezdte kérem, nagyon jól figyelje, amit most mondani fogok. Fantasztikusnak hangzik majd, sőt, talán abszurdnak, de ez az igazság. És ha velem jön, mindent bebizonyítok. Talán az egész emberiség sorsa múlik azon, amit mi az elkövetkező öt percben teszünk. - Szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. Valami okból Wintersnek eszébe jutott a Toddtól hallott nevetséges répamese. A Nick arcáról sugárzó őszinteség hatására azonban tovább figyelt. - Folytassa, Williams! - csak ennyit mondott. - Carol Dawson és Troy Jefferson jelenleg egy szuperfejlett földönkívüli faj űrhajóján tartózkodnak, pontosan a mi hajónk alatt. Az idegen jármű bolygóról bolygóra jár, embrióállapotú lényeket tartalmazó csomagokat helyezve el mindenütt. Ezeket a lényeket genetikailag tenyésztették ki az adott bolygó körülményei közti túlélésre. Az az arany tárgy a kezében egyfajta bölcső, amely a Földnek szánt lények ideiglenes otthona. Vissza kell juttatnom az idegenekhez, mielőtt elmennek, különben az emberiség talán nem éri meg a holnapot. Winters alezredes úgy nézett Nickre, mintha valami eszelőst vizsgálna. Szóra nyitotta a száját. - Ne! - fojtotta belé Nick a szuszt. - Hallgasson végig! Az űrhajó mellesleg azért szállt le itt, mert javításokat kellett elvégeznie. Úgy gondoljuk, a rakétájukat is az idegenek találták meg. Mi tulajdonképpen így keveredtünk az ügybe. Nem is tudtunk a bölcsőben rejtőző lényekről. Megpróbáltunk tehát segíteni. Az idegeneknek a javításokhoz többek közt aranyra is szükségük volt. Tudja, csak három napjuk maradt... - Jézus Krisztus! - ordította Winters. - Tényleg azt várja, hogy elhiggyem ezt a baromságot? Ez a legőrültebb, legvalószínűtlenebb sztori, amit életemben hallottam. Maga meghibbant. Bölcsők, idegenek, akiknek arany kell a 395


szereléshez... Gondolom, legközelebb már azt mondja, ők két méter magasak, és úgy néznek ki, mint egy répa... - Négy függőleges nyílással az arcuk helyén? - tette hozzá Nick. Winters körülpillantott. - Maga mondta el neki? - kérdezte Ramirez hadnagytól, de az megrázta a fejét. - Nem - folytatta Nick hirtelen, mikor látta, az alezredes teljesen összezavarodott. - Az a répa nem idegen volt, legalábbis nem az űrhajót készítő szuperintelligenciák közé tartozott. Azt csak holografikusan kivetítették... Winters alezredes dühösen legyintett. - Nem hallgatom tovább ezt a sületlenséget, Williams. Legalábbis nem itt. Azt akarom tudni, mit tudnak maga meg a barátai a rakétánk hollétéről. Hajlandó szabad akaratából átjönni a mi hajónkra, vagy megkötözzük? Csaknem kétméternyire a fejük fölött egy tízlábú, pókszerű, mintegy tíz centi testátmérőjű lény mászott ki észrevétlenül a kormányállás vászontetejének szélére. Előbb három antennát nyújtott ki a férfiak felé, aztán leugrott, egyenesen Ramirez hadnagy nyakába. A férfi hatalmasat ordított a társalgásban időközben beállt csöndbe. Térdre rogyott Nick mögött, és kotorászni kezdett a fekete valami után, mely mintha mintát akart volna venni a nyakából. Egy másodpercig senki se mozdult. Aztán Nick fölragadott egy hatalmas fogót a pultról, és rácsapott egyszer, kétszer, sőt, harmadszor is a pókra, míg az végre elengedte Ramirez nyakát. A négy férfi dermedten figyelte, ahogy a fedélzetre hullik, és gyorsan odaszalad a bölcsőhöz, amelyet Winters alezredes időközben letett, hogy segíthessen a hadnagynak. Ott méretét tizedére csökkentette, és eltűnt a nagyobbik gömb tetején tátongó lyuk puha, zselészerű anyagában. Ez a massza aztán pillanatokon belül megszilárdult, és eggyé olvadt a bölcső felszínének többi részével. Winters szóhoz sem jutott. Ramirez keresztet vetett. A tengerész úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. - Esküszöm, hogy az igazat mondtam, alezredes - szólalt meg Nick nyugodtan. - Csak annyit kell tennie, hogy lejön velem, és megnézi a saját szemével. A búvárfelszerelésem Bölcsõ

396

odalent hagytam, mert minél előbb föl akartam érni ezért. De lemerülhetünk együtt, az utolsó szuperáló tartályommal; majd megosztozunk a levegőn. Wintersszel forgott a világ. A tízlábú pók volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy érezte magát, mint aki belépett az Alkonyzónába. Sose láttam, de még csak nem is hallottam hírét ilyesminek életemben - gondolta. - És alig fél órával ezelőtt vad hallucinációim támadtak, zenekísérettel. Talán én veszítem el lassan a valóságérzetemet. Ramirez hadnagy még mindig térdelt. Mintha imádkozna. Vagy ez lenne a jel, amit Istentől vártam? - Rendben van, Williams. - Az alezredes meglepődve hallotta saját hangját. - Magával megyek. De az embereim itt várnak a hajóján, amíg visszatérünk. Nick fölkapta a szigonyt, és átszaladt a kormányállás másik oldalára, előkészíteni a búvárfelszerelést.

Carolnak és Troynak másodperceibe telt, míg fölfogták Nick hirtelen távozását. - Ez fura volt - szólalt meg végül az újságírónő. - Mit gondol, mit felejtett el? - Fogalmam sincs - vont vállat Troy. - De remélem, siet vissza. Nem hiszem, hogy sok időnk volna még a felszállásig. Akkor pedig ők mindenképpen kidobnak minket. Carol egy pillanatig gondolkodott, aztán visszafordult a henger felé. - Tudja, Troy, azok az arany valamik tényleg nagyon hasonlítanak a mi szigonyunkra. Azt mondta... - Nem sikerült válaszolnom, angyalkám - szakította félbe Troy. - De igen, igaza van. Ugyanaz az anyag. Én is csak akkor értettem meg, amikor ma lejöttünk ide, hogy az a tárgy, amit az első merülésünkön találtunk, a Földnek szánt magvak csomagja volt. Ők talán próbálták már közölni velem, csak én nem értettem meg. Carol csak bámult. Odasétált a hengerhez, és arcát a burkolatnak nyomta. Inkább üvegnek érezte, mint műanyagnak. - Szóval igazam volt, mikor azt hittem, vastagabb és nehezebb lett... - mondta, legalább annyira magának, mint 397


Troynak. - És abban a szigonyban jobb növények és állatok csírái vannak? Troy válaszként csak bólintott. Most valami mozgás kezdődött a hengerben. A folyadékszeleteket elválasztó, vékony hártyák drótszerűségeket növesztettek ki magukból, melyek körülfonták az arany tárgyakat. Carol betöltött a gépébe egy újabb diszket, aztán körbejárta a hengert, meg-megállva a jobb pozíciókban, lefotózva a folyamatot. Troy lenézett a karkötőjére. - Semmi kétség, angyalkám. Az E.T.-k határozottan indulni készülnek. Azt hiszem, mennünk kéne. - Várunk, ameddig tudunk - kiáltotta vissza Carol a helyiség másik végéből. - Ezek a fényképek felbecsülhetetlen értékűek lesznek. - Most már mindketten különös zajokat hallottak a falak mögül. Ezek nem voltak túl hangosak, mégis idegesítően hatottak rendszertelenségük és teljes idegenségük miatt. Troy nyugtalanul járkálva hallgatta őket. Carol odalépett hozzá. - Különben is - mondta Nick arra kért minket, itt várjuk meg. - Hát ez remek - felelte Troy -, csak aztán ők is várjanak. - Tőle szokatlanul idegesnek látszott. - Nem akarok a fedélzeten lenni, mikor a fiúk itt hagyják a Földet. - Ugyan már, Mr. Jefferson - szólt rá Carol hisz kettőnk közül maga a nyugodtabb természet. Csigavér! Az előbb épp maga mondta, hogy indulás előtt kiteszik a szűrünket. Elhallgatott, és kutatva mérte végig Troyt. - Mit tud, amit én nem? A férfi hátat fordított neki, és elindult a kijárat felé. Carol utánarohant, és megragadta a karját. - Mi van, Troy? - kérdezte. - Mi a baj? - Nézze, angyalkám - felelte a férfi, de nem nézett Carolra -, nekem is csak egy perce esett le a tantusz. Még mindig nem tudom pontosan, miről van szó. Remélem, nem követtem el egy rémesen nagy... - Miről beszél? - szakította félbe Carol. - Egyetlen szavát sem értem. - A Földnek szánt csomag - nyögte ki a férfi. - Emberi csírák is vannak benne. A fák, rovarok, füvek és madarak magvai mellett. Bölcsõ

398

Carol Troy elé állt, próbálta megérteni, mi idegesíti a férfit ennyire. - Amikor ők nagyon-nagyon régen egyszer már itt jártak - kezdte Troy, az aggodalomtól ráncokba gyűrődött arccal -, mintát vettek a különböző fajokból, és elvitték magukkal haza. Ott aztán genetikai módszerekkel tökéletesítették őket, és most végül elérkezett az idő, hogy visszatérjenek a Földre. A mintapéldányok közt emberek is voltak. Carol szívverése fölgyorsult, amikor megértette, mit akar közölni Troy. Hát erről van szó - mondta magában. Szuperemberek vannak a csomagban, amit találtunk. Nem csak jobb virágok és bogarak, de jobb emberek is. Carol első reakciója mégsem a rémület volt. Elfogta a kíváncsiság. - Láthatom őket? - kérdezte izgatottan. Troy nem értette. A szuperembereket, vagy tudom is én, hogy hívják őket... magyarázta. - Láthatom őket? Troy a fejét rázta. - Hisz,még csak apró zigóták, angyalkám. A kezében is milliárdnyinál több férne el. Semmit se látna. Carolt azonban nem lehetett lebeszélni. - De ezeknek a fickóknak olyan lenyűgöző technikai eszközeik vannak. Talán mégis... - Elhallgatott. - Egy pillanat, Troy! Emlékszik arra a répára a bázison? Holografikus kivetítés volt, és valahogyan a hajó adatbankjának információi alapján alkották meg. Carol visszasétált Troy mellől a helyiség közepére. Fölemelte a karját, és fölnézett a kilenc méter magasban húzódó mennyezet felé. - Ide figyeljetek, akárkik vagytok is! - szólalt meg jó hangosan. - Szeretnék valamit kérni tőletek. Mi vállaltuk a rizikót, hogy elhozzuk, ami nektek a javításokhoz kell. Legalább valami kis fizetséggel háláljátok meg! Szeretném látni, milyenek lehetünk majd egy napon... A bal oldalon, nem messze a hengerrel összeköttetésben álló zömök masináktól két falrész félrecsúszott, egy folyosót tárva föl. A másik végén fény látszódott. - Gyerünk! - kiáltotta oda Carol diadalmasan Troy-nak, aki már megint mosolygott, a nő magabiztosságát csodálva. Nézzük meg, mit mutatnak nekünk ezek a szuperidegenek! 399


A rövid folyosó végén egy halványan kivilágított, négyszögletes szobát találtak, melynek egy-egy oldala hat méter lehetett. A szemközti falnál, a látványnak szürreális jelleget kölcsönző kék fényben fürödve nyolc gyermek állt a Föld sugárzó modellje körül. Ahogy Carol és Troy közeledtek, fölismerték, valójában nincs ott semmi, csupán a levegőbe eléjük kivetített képek bonyolult sorozatát látják. Minden részlete olyan aprólékosan lett azonban kidolgozva, hogy az ember el is felejtette, csupán egy hologram előtt áll. A gyermekek négy-öt évesek voltak. Mindannyian csupán vékony, fehér ágyékkötőt viseltek, mely nemi szerveiket takarta. Négy közülük lány volt, négy pedig fiú. Kettő fekete, két kaukázusi, kék szemmel és szőke hajjal, két keleti, és az utolsó páros, szemmel láthatóan ikrek, mintha magukban egyesítették volna az emberiség minden válfaját. Carolnak egyből föltűnt a szemük. Mind a nyolc gyermeknek nagy, átható pillantású, fényes szeme volt, mely az előttük csillogó földgolyóra tapadt. - E bolygó kontinensei - szólalt meg a fekete fiú valamikor egyetlen hatalmas földtömeget alkottak, mely pólustól pólusig nyúlt. Relatív értelemben ez nem volt túl régen, mindössze kétszázmillió évvel ezelőtt. Azóta az egyes földtömegeket hátukon hordozó kéregdarabok mozgása teljesen átformálta a felszínt. Itt látható például, amint az indiai szubkontinens elválik az Antarktisztól, százmillió évvel ezelőtt, és megindul az óceánon át, míg végül össze nem ütközik Ázsiával. Ez az ütközés és az ezt követő kéregmozgások gyűrték föl a Himaláját, a bolygó legmagasabb hegyláncát, jelenlegi formájára. A kisfiú beszéde közben a Föld elektronikus modellje előtte bemutatta az általa leírt változásokat. - De vajon mi okozza a kéreglemezek és a földrészek egymáshoz viszonyított elmozdulását? - kérdezte a szőke hajú kislány. - Pszt - súgta oda Carol Troynak. - Hogyhogy angolul beszélnek, és ismerik a bolygónk földrajzát? Troy szinte csalódott pillantással mérte végig, és kezével körkörös mozdulatokat tett. Hát persze - jutott Carol eszébe máris földolgozták a diszkeket. Bölcsõ

400

- ...és ez az aktivitás löki föl a kéreg alatt kavargó magmát. A földrészek így lökődnek el egymástól. Van még kérdés? - A fekete kisfiú mosolygott. Az előtte forgó modellre mutatott. - Ez fog történni a földrészekkel a következő ötvenmillió év során. Amerika tovább halad nyugat felé, eltávolodva Afrikától és Európától, az Atlantióceán területét sokszorosára növelve. A Perzsa-öböl teljesen bezárul, Ausztrália áthalad az Egyenlítőn, és csatlakozik Ázsiához. A Kaliforniai-félsziget és a Los Angeles körüli terület leszakad Észak-Amerikáról, és észak felé indul a Csendes-óceánban. Ötvenmillió év múlva érkezik meg az Aleut-szigetekhez. A gyermekek lankadatlan figyelemmel nézték a változó Földet. Amikor a kontinensek mozgása abbamaradt, a keleti fiú kissé kijjebb lépett a csoportból. - A Brian által most leírt földrészvándorlás jelenségét féltucatnyi más égitesten is megfigyeltük már, ezeknek felszínét nagyrészt folyadék borítja. Holnap Sherry részletesebben is elmagyarázza a bolygók belsejében egymásra ható erőket, melyek következtében a tengerfenék folytonos mozgásban van. Egy őr kivetített képe jelent meg balról, eltávolította a földgolyót és még néhány azonosítatlan kelléket. A kisfiú türelmesen várt, míg elkészül, aztán folytatta: - Most Darla és David megosztják velünk többnapi munkájuk eredményét. Ők szolgáltatják a zenét, míg Miranda és Justin előadják az általuk koreografált táncot. A keverék ikrek izgatottan fordultak tanulótársaikhoz. A lány beszélt. - Amikor először hallottunk a felnőttek szerelmi szokásairól, és a változásokról, melyeken a pubertás időszakában mindannyian átmegyünk, David és én megpróbáltuk elképzelni, milyen lehet fölfedezni magunkban egy minden eddig ismertnél erősebb, új vágyakozást. Kettőnk látomása egy rövid zenei kompozíció alakját öltötte, és egy táncét. Mi ,,A szerelem táncá”-nak neveztük el. A két gyermek leült a csoporttól távolabb, szinte egész a kép szélén, és gyorsan mozgatni kezdték ujjaikat, mintha egy képzeletbeli írógépet kopogtatnának. Kellemes, fantáziadús, szintetizált dallam töltötte be a helyiséget. A szőke fiú és a 401


keleti lány táncolni kezdtek a kör közepén. Először egymástól teljesen külön mozogtak, mintha tudatában sem lennének a másik jelenlétének, elmerültek saját tevékenységükben. A fiú letérdelt, és fölvett egy gyönyörű virágot: vörös és fehér színei reszkettek a holografikus képen. A lány tánc közben egy nagy, világoskék labdát pattogtatott. Egy idő után észrevette a fiút, és közeledni kezdett hozzá, félszegen odakínálva neki a labdát. Egy darabig egymásnak dobálták, de a fiút semmi más nem érdekelte, csak a játék. Ez varázslat - gondolta Carol, miközben a gyermekek méltóságteljes, pontos lépésekkel táncoltak előtte. Csodálatosan csinálják. De valami nincs rendben. Túl rendesek, túl zárkózottak. Hol a feszültség, a vetélkedés? Mindezek ellenére mélyen megindította a jelenet. A gyermekek együtt, csoportként léteztek, harmóniájukból látszott, mindent együtt csinálnak. Gesztusnyelvük nyílt volt, félelem nélküli. Semmiféle komplexus nem szabott gátat tanulási vágyuknak. A tánc folytatódott. A zene elmélyült, ahogy a fiú lassan fölfigyelt partnerére, a lány pedig minden találkozásuk előtt földíszítette haját virágokkal. Mozgásuk is megváltozott, korábbi vidám ugrándozásuk finoman kétértelmű mozdulatoknak adta át a helyét, melyek fölébresztették és bizsergették bimbózó nemi vágyukat. A kis táncosok megérintették egymást, eltávolodtak, aztán ölelésben forrtak össze. Carolt ez elbűvölte. Mennyivel más lehetett volna az életem - gondolta ha én is tudtam volna mindezt ötéves koromban. - Visszaemlékezett gazdag barátnőjére a focitáborban, Jessicára Laguna Beachből, akivel néhanapján azóta is találkozott. - Jessica mindenben elöl járt, mindig első akart lenni. Ő már lefeküdt fiúkkal, amikor nekem még meg sem kezdődött a vérzésem. És tessék, mi lett belőle. Három házasság, három válás, pedig még csak harminc éves. Carol próbálta visszaterelni el-elkalandozó figyelmét a táncra. Hirtelen eszébe jutott a fényképezőgépe. Alig készített egy-két felvételt a gyermekekről, amikor a háta mögül zajt hallott. Nick közeledett a folyosón, és kezében a szigonyt hozta. Bölcsõ

402

A férfi szóra nyitotta a száját, de Troy a szája elé rakta az ujját, és a táncolókra mutatott. Most megváltozott a tempó. A két keverék gyermek automatára állíthatta zeneszerszámait (mintha az előző dallamok közül ismételgetett volna néhányat, de egyre újabb hangszereket fölvonultatva, és egyre bonyolultabb hangfűzéssel), s csatlakozott a táncoló szőke fiúhoz és keleti lányhoz. Carol első benyomása az volt, most a pár és barátaik közti kapcsolatot mutatják be. Aztán Nick éles hangja megtörte a varázst. - Mi a csuda folyik itt? - kérdezte. Amint megszólalt, az egész kivetített kép eltűnt. Az összes gyermek, a tánc, a zene, egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni. Carolt meglepte saját csalódottsága, sőt, haragja. - Na, ezt szépen elintézted - jegyezte meg. Nick társai komor arcára nézett. - Jézusom - szólt, föltartva a bölcsőt -, micsoda fogadtatás! Én majd a nyakam töröm, hogy időben visszaérjek ezzel az^ átkozott izével, ti meg játsszátok a sértődöttet, amiért félbeszakítottam valami mozielőadást. - Csak hogy tudja, Mr. Williams - felelte Carol -, amit mi néztünk, az nem egy közönséges mozielőadás volt. Azok a táncoló gyerekek ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, amit a maga szigonya is tartalmaz. - Nick cinikus pillantást vetett felé. Mondja el neki, Troy! - Igaza van, professzor - erősítette meg a fekete férfi. - Mindenre rájöttünk, amíg te fönt jártál. Az ott a kezedben a Földnek szánt csíracsomag. A benne lévő zigóták egy része a Carol által szuperembereknek nevezett lényeké. Ezek genetikailag továbbfejlesztett emberek, mindenben sokkal jobbak, mint te vagy én. Az imént látott srácok is közéjük tartoztak. Nick szemmagasságba emelte a bölcsőt. - Én magamtól is rájöttem, hogy ez az izé magvakkal van tele. De miféle emberi csírákról dumálsz itt össze? - Troyra pillantott. - Csak nem komolyan beszélsz? Troy bólintott. Mindhárman feszülten figyelték a szigonyt. Carol néha még vissza-visszanézett oda, ahol az előbb a szupergyermekek képe látszott. - Még mindig olyan valószínűtlen az egész - tette hozzá Nick -, de hát az utóbbi napok után... 403


- Szóval mit is felejtett el, Nick? - szakította félbe Carol. - És miért hozta vissza a szigonyt? - Nicktől nem érkezett válasz. - Mellesleg - mosolyodott el az újságírónő -, lemaradt a legfantasztikusabb műsorról. - A szigonyt felejtettem el - válaszolta végre Nick. Eszembe jutott, míg a hengerben lebegő arany tárgyakat nézegettem, hogy hátha a mi nagy kincsleletünk is egy csíracsomag. És aggódni kezdtem a dologgal járó veszélyek miatt... Hirtelen orgonamuzsika hangjai szakították félbe a beszélgetést; a dallam az elhagyott nagyobb helyiségből hömpölygött feléjük a folyosón át. Nick és Carol Troyra pillantott. A férfi a füléhez rakta a karkötőt, mintha belehallgatna, aztán széles vigyor ült ki a képére. - Azt hiszem, ez volt az ötperces figyelmeztetés - mondta. - Legjobb lesz, ha hamarosan elhúzzuk a csíkot. Sarkon fordultak, és visszasétáltak a folyosón át a hengert rejtő helyiségbe. Mikor odaértek, Carol és Troy döbbenten pillantott meg egy kék-fehér búvárruhás alakot a terem túlsó végében. A férfi áhítattal térdelt a henger előtt. - Ó, igen - szólalt meg Nick ideges nevetéssel -, majd elfelejtettem. Winters alezredes is lejött velem...

Az alezredes egész jól érezte magát a vízben, annak ellenére, hogy már vagy öt éve nem merült le. Nick mellette tempózott, szájában Winters légzőkészülékének tartalékcsutorájával. Bármennyire sietett is Nick, tudta, az alezredes jóformán kezdőnek számít, így nem sürgette. De aztán, mikor az sokadszorra is megtagadta, hogy vele együtt beússzon a fénylő négyszögbe, megdühödött. Még egy nagyot szívott a tartalékcsutorából, majd megragadta Winters vállát. Mutogatva elmagyarázta neki, hogy ő most keresztülúszik a műanyagburkon, vagy akármi van is a fény előtt, az alezredes pedig döntse el, követi-e vagy sem. Winters kelletlenül odanyújtotta Nicknek a kezét. Ő azonnal megfordult, és keresztülhúzta az alezredest az idegen űrhajót az óceántól elválasztó hártyán. Winterst halálra rémítette sebes útja a csúszdán. Rövidesen beleszédült a pörgésbe, és így a medencében is Bölcsõ

404

meglehetősen nehezére esett a fölállás. Nick addigra már kiugrott a vízből, és izgatottan barátai keresésére indult volna. - Nézze - szólt, mihelyt sikerült magára vonnia az alezredes figyelmét -, most pár percre egyedül hagyom. - A szoba túlsó végében nyíló ajtóra mutatott. - Azon a falon túl leszünk egy nagy, magas mennyezetű helyiségben. - Azzal elsietett, kezében a hajóról hozott különös aranytárggyal. Winters egyedül maradt. Óvatosan kihúzódzkodott a medence peremére, és módszeresen a többi mellé rendezte levetett búvárfelszerelését. Körülnézett a szobában, fölfigyelve a fekete és fehér falrészek egyenetlenségeire. Ő is zavaróan közelinek érezte a mennyezetet. Most Williams szerint - gondolta - egy idegen űrhajó fedélzetén vagyok, amely útja közben megállt a Földön. Eddig azonban, eltekintve attól az ügyes kis bejárattól, amit nem volt időm alaposabban megvizsgálni, semmi nyomát nem látom földönkívüli eredetnek... Következtetései logikájától eltelve megindult a szemközti fal felé, és kilépett a sötét folyosóra. Minden maga-biztossága elpárolgott azonban, amint belépett a terembe, ahol a zöld folyadékban lebegő arany tárgyakkal teli, óriási henger állt. Fölnézett a magasban húzódó boltozatos katedrálismenynyezetre. Aztán a hengerhez lépett. Winters számára a kapcsolat Nick szigonya és a hengerben lebegő tárgyak közt első pillantásra világossá vált. Ezek újabb csíracsomagok lehetnek - gondolta amiket más világoknak szánnak. Kétméteres répákkal meg isten tudja még mikkel telepítik be a fél galaxist. Az alezredes körbesétálta a hengert, mint egy alvajáró. Tudatában folyamatosan újra és újra lejátszódott az a jelenet, amint a pókszerű lény összezsugorodik, és beleugrik az arany szigonyba. Tehát igaz. Igaz, amit a tudósok beszélnek a csillagok közötti más életformák létezéséről. - Egy pillanatra megtorpant, a falakból áradó különös zajokat hallgatta. - És mi csupán egy vagyunk Isten számos gyermeke közül. Orgonamuzsika szólalt meg valahol a magasban, hasonló Carol „Csendes éj”-koncertjéhez, de a dallam más volt. Win405


terst a templomi zenékre emlékeztette. Ösztönösen cselekedett. Letérdelt a henger előtt, és kezét imára kulcsolta. A zene betöltötte a termet. Winters gondolatban egy rövid liturgikus ének bevezetőjét hallotta, melyet tizennyolc éven át minden egyes vasárnap előadtak a columbusi presbiteriánus templomban. Lelki szemeivel ismét tizenhárom esztendősnek látta magát, Betty mellett ült a kórustagok díszes ruhájában. Rámosolygott a lányra, és együtt álltak föl. Köszönjük az Úrnak az Ő áldásit. A kórus elénekelte az első sort, és Winters agyát megtöltötték gyermekkorának emlékképei, amikor még ártatlan és mit sem sejtő közelségben élt atyai Istenével. Ez az Isten ott lakott az ágya fejénél a falban, házuk teteje fölött a levegőben, a Columbus egén lustán úszó, nyárdélutáni fellegekben. Őhozzá imádkozott nyolcéves korában, azért, nehogy apja megtudja, ő gyújtott tüzet a Smithék házával szemközti üres telken. Tízévesen aztán könnyezve tartotta ölében kimúlt spánieljét, és ugyanehhez a mindenható Istenhez könyörgött, fogadja be kutyája lelkét a mennyországba. A húsvéti ünnepség előtti éjszakán, mikor a tizenegy éves Vernon először készült eljátszani Őt életének utolsó óráiban, maga után vonszolva a keresztet a Golgotára, nem bírt elaludni. Ahogy telt-múlt az idő, a fiú egyre jobban rettegett, hogy másnap el fogja felejteni szövegének valamennyi sorát. De tudta jól, mit kell tennie. Benyúlt a párnája alá, és elővette az Újtestamentumot, amelyet éjjel-nappal ott őrzött. Kinyitotta Máté evangéliumának 28. részénél, ahol azt írja: „...tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket...17 Ennyi elég is volt. Akkor elmondott még egy imát, hogy álom jöjjön a szemére. Barátságos, atyai Istene varázslatos képeket küldött neki, melyeken elbűvölte a hallgatóságot a másnapi előadáson. így megnyugodva Vernon végre elaludt. Dicsérjük az Ő irgalmas tetteit. A himnusz második sora csendült fülébe, és a kép átváltott a marylandi Annapolisra. Fiatalember volt immár, a Haditengerészeti Akadémia utolsó két évét végezte. Az agyát 17

17 Károli Gáspár fordítása

Bölcsõ

406

betöltő képek mind ugyanazon a helyen készültek, az egyetemi városrész központjában elhelyezkedő, gyönyörű kis protestáns kápolna előtt. Vagy kifelé sétált rajtuk, vagy befelé. Hóban, esőben és nyárutói melegben. Teljesíti ígéretét. Alkut kötött Istennel, valóságos üzletet: ha te megteszed ezt, én megteszem amazt. Többé már nem volt egyoldalú a kapcsolatuk. Az élet megtanította a fiatal indianai tengerészkadétot, hogy az Úrnak cserébe valamit föl kell ajánlani, ha azt akarja, Ő is segítsen neki. Két éven át Vernon rendszeresen eljárt a kápolnába, legalább hetente kétszer. Igazából nem imádkozni járt oda, ő egy világi Istennel alkudozott, aki a New York Timest és a Wall Street Journalt olvassa. Elbeszélgettek. Vernon emlékeztette Őt, hogy a maga részéről szigorúan tartja a megállapodást, és megköszönte az Úrnak az együttműködést. Joanna Carr-ról azonban soha többé nem esett szó. Ő többé nem számított. Ez az egész ügy immár csak Vernon Winters kadétra és Istenre tartozott. Mert Ő a mindenségnek pásztora. Az alezredes öntudatlanul csaknem a padlóig hajolt, mikor fejében fölhangzott a himnusz harmadik sora. Nagyon is jól tudta, életének melyik állomása következik. Először Líbia partjai mentén találta magát, mikor azokkal a rettenetes szavakkal halált kívánt Kadhafi egész családjának. Isten úgy változott, ahogy Winters hadnagy komolyodott. Akkor épp valami trösztvezér volt, egy nagy nemzet elnöke, admirális, bíró; távoli alak, aki a nagy szükségben mégis mindig elérhető. Elvesztette azonban mindent megbocsátó, jó természetét. Szigorúvá és ítélkezővé vált. Egy arab kislányt megölni sem ugyanaz persze, mint leégetni egy üres telket. Winters Istene most már minden tettéért külön felelősségre vonta őt. És voltak olyan súlyos bűnök, olyan rettenetes gaztettek, amik után az ember heteket, hónapokat, sőt, éveket tölthet arra várva, hogy Ő egyáltalán meghallgassa, amint kegyelemért könyörög. Az alezredes emlékezetében újra lepergett az a jelenet, amikor a heverőn ülve feleségével együtt nézték a líbiai bombázás videóra vett híranyagát. Az asszony olyan büszke volt rá. A CBS híreinek minden adását fölvette, ami az észak407


afrikai beavatkozással foglalkozott, aztán a hazatérését követő napon az egészet levetítette neki. Ekkor fogta föl Winters tettének teljes rettenetét. Amikor a kamera végigpásztázott az ő gépeiről elindított rakéták által végzett szörnyű pusztításon, hányingerrel küzdve kitántorgott a friss, éjszakai levegőre, egyedül, és napkeltéig kint kóborolt. Őt kereste. A következő három évben még vagy tucatnyiszor végigcsinálta ezt, egész éjszakákat töltött sétával és imádkozással, s reménykedett benne, hogy Ő látja, hallja. Feje fölött a csillagok és a hold mindig elbűvölték. De azoktól nem nyerhetett bocsánatot, nyugalmat zaklatott lelkének. Atya, Fiú s Szentlélek egymaga. Így vált Vernon Winters számára Isten feketeséggé, űrré. Azokon a későbbi ritka alkalmakon, amikor imádkozni próbált, soha többé nem kapott semmiféle jelet. Csak sötétséget látott, ürességet. Eddig a pillanatig. Ahogy ott térdelt a henger előtt, fülében fölcsendült a doxológia utolsó sora, és ő imádkozni kezdett Istenhez, bocsássa meg kétkedését, vágyakozását Tiffani Thomas után, és életének egész céltalanságát. Lelki szemei előtt mintha fényrobbanás zajlott volna le. Isten beszélt hozzá! Végre jelet kapott! Nem egészen az a jel volt, amire számított, nem annak bizonysága, hogy Ő megbocsátott, és elfogadta az alezredes bűnbánatát, de annál valami sokkal jobb. A fényrobbanás egy csillagból eredt, egy világméretű kemencéből, ahol hidrogénből héliumot sütnek. Amint fejében a kamera távolodni kezdett, bolygók tűntek föl előtte, egyiken-másikon az értelem nyomaival. A távolban újabb csillagok sorakoztak, s körülöttük újabb bolygók. Milliárdnyi csillag csak ebben a galaxisban, és akkor ott vannak a gigantikus űrökön túl a további csillagok és bolygók, s ez így megy tovább ember számára elképzelhetetlen távolságokig. Winters teste beleremegett az örömbe, és szemét elárasztották a könnyek, amikor rádöbbent, Isten megválaszolta az imáit. És nem is egyszerűen csak azt közölte vele, hogy megbocsát. Nem, a mindenségnek ez a pásztora, aki egy fölfoghatatlanul hatalmas univerzum milliónyi világán öleli magához gyermekeként az öntudatra ébredt vegyületeket, aki valóban mindenható és mindenütt Bölcsõ

408

jelenlevő, túl is teljesítette az imában kérteket. Megmutatta Wintersnek a mindenben jelenlevő egységet. Ő nem csupán a Tejút galaxisának egyik spirálkarján elhelyezkedő, mindennapos kis sárga csillag jelentéktelen, kék bolygóját igazgatja. Az Ő hatalmas birodalmának minden atomja, minden elemi részecskéje kapcsolatban áll minden másikkal. Miközben Nick Winters alezredes felé lépkedett, a falak mögül hallatszó hangok ereje és sűrűsége egyaránt növekedni kezdett. A henger túloldalán, az ellátógépek közelében kinyílt egy ajtó, és két, araszoló hernyó módra mozgó szőnyeg jelent meg. Őket két őr követte, aztán négy lánctalpas raklap. Ez utóbbiak építőanyagokat szállítottak. Az őrök két-két raklapot vezettek el különböző sarkokba, és mindkét oldalon megkezdték egy rögzítőpillér összeállítását a henger számára. A két szőnyeg Nick elé állt a helyiség közepén. A keskenyebbik végükre emelkedtek, és testükkel az óceánra nyíló ablak felé hajoltak. - Azt mondják, ideje mennünk - szólt Carol, amikor Troyjal Nick mellé érkezett. - Értem én - felelte a férfi. - Csakhogy én még nem akarok menni. - Troyhoz fordult. - Van ezen a játékon egyáltalán X-gomb? - kérdezte. - Most ugyanis jó hasznát venném egy kis gondolkodási időnek. Troy fölnevetett. - Nem hiszem, hogy kaphatsz, professzor. És nem is lehet a játékot elmenteni vagy újrakezdeni. Nick úgy meredt maga elé, mintha mélyen gondolkozna. A szőnyegek tovább hajlongtak. - Gyerünk, Nick! - ragadta meg Carol a férfi karját. - Menjünk, mielőtt még feldühödnek! Nick hirtelen megindult az egyik szőnyeg felé, és odanyújtotta neki az arany bölcsőt. - Tessék - mondta -, vidd ezt, és tedd a többi közé, a hengerbe, ahová tartozik! A szőnyeg visszahúzódott, és tetejét jobbra-balra ingatta. Aztán két függőleges szélét összecsukta, és Nickre mutatott.

409


- Ezt a gesztust a karkötő nélkül is értem - jegyezte meg Troy. - A szőnyeg azt akarja, vidd vissza a szigonyt a hajódra. Nick bólintott, aztán egy darabig csöndben maradt. - Ez az egyetlen? - kérdezte Troyt, de a fekete férfi nem értette. - Ez az egyetlen Földnek szánt csíracsomag? - Gondolom - felelte Troy pillanatnyi tétovázás után. Zavartan nézett Nickre. Közben a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Mikor Winters alezredes is csatlakozott a kis csoporthoz, az őrök és a raklapok már bőszen építkeztek a sarkokban, a falak mögül elmozdított berendezések nyikorgása hallatszott, az orgonamuzsika pedig egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált. Ráadásul a fejük fölött valami puha, hajlékony takaró nyílt szét, és lassan ereszkedni kezdett a hengerre. Winters alezredes leplezetlen csodálattal pillantott körül. Szíve még mindig ujjongott sorsának szerencsés alakulásán, így nem is igen figyelt a mellette zajló beszélgetésre. - Muszáj ezt magukkal vinniük - mondta Nick komolyan Carolnak és Troynak. - Hát nem értitek? Most, hogy tudjuk, emberi csírák is vannak benne, még az eddiginél is fontosabb. A gyermekeink életéről van szó. - De hiszen ők olyan gyönyörűek, olyan okosak voltak! - ellenkezett Carol. - Maga nem látta azt, amit mi. Nem hiszem el, hogy azok a gyermekek bárkit vagy bármit bántani tudnának. - Nem akarják ők a pusztulásunkat - vitatkozott vele Nick. - Az egyszerűen megtörténik. A szőnyegek ugrándozni kezdtek. - Tudom, tudom - mondta Nick, és ismét feléjük nyújtotta a bölcsőt. - Azt akarjátok, hogy elmenjünk. De először, kérlek, hallgassatok meg! Mi segítettünk nektek, most én kérem a segítségeteket. Attól tartok, ami ebben a csomagban van, fölboríthatja bolygónk kényes egyensúlyát. Az eddigi fejlődésünk meglehetősen lassú volt, teli megtorpanásokkal. Majdnem ugyanannyi lépést tettünk meg visszafelé, mint előre. Akármi is van ebben, az fenyegeti a haladásunkat. Vagy egyszerűen meg is állítja. A teremben a nyüzsgés továbbra sem csökkent. Nick szónoklata a türelmetlen szőnyegeknél látszólag semmiféle Bölcsõ

410

reakciót nem váltott ki. Ezek most felváltva megindultak a kijárat felé, majd visszatértek, arra az esetre, ha az ostoba emberek még mindig nem értenék meg az üzenetüket. Nick könyörgően pillantott Carolra. Az újságírónő visszanézett rá, és elmosolyodott. Pár másodperc elteltével a férfihoz lépett, és kézen fogta. Pillantásuk rövidke időre ismét találkozott, aztán Carol beszélni kezdett, és Nick új kifejezést vett észre az arcán, amely közeljárt már a csodálathoz. - A helyzet az, hogy igaza van - fordult az újságírónő a két szőnyeghez. - Nem gondoltátok eléggé át a küldetésetek lehetséges következményeit. Előbb vagy utóbb az általatok hozott embriók és a bolygó őslakossága kapcsolatba kerülnek egymással, és máris kész a katasztrófa. Ha a csíracsomagot a szuperemberek fejlődésének korai szakaszában találják meg, a földiek szinte biztosan az elpusztítása mellett döntenek. De hogy is reagálhatnának másként? A fenyegetés valódi mértéke nem ismert előttük, ugyanakkor könnyen fölfogható, hogy egy szuperintelligencia által genetikailag kitenyésztett lény milyen problémákat okozhat a bolygó korábbi lakóinak. Troy valamivel Nick és Carol mögött állt, figyelmesen hallgatva az újságírónő szavait. Körülötte folytatódtak a start előkészületei. Az őrök és a raklapok befejezték a rögzítőpillérek szerelését, melyek a felszálláskor kell majd megakadályozzák a hengerben föllépő esetleges vibrációkat. Az arany bölcsőket már nem lehetett látni, a takaró csaknem a padlóig leereszkedett. - ...Szóval ha nem viszitek vissza magatokkal ezt a csomagot, hogy esetleg elhelyezzétek egy másik, értelmes élet nélküli bolygón, az csak fölösleges vérontást eredményezhet. Vagy a csíráitok pusztulnak el még teljes kifejlődésük előtt, vagy a hozzánk hasonló őslakosokat nyelik el, ha mindjárt meg nem ölik, a ti kitenyésztett szuperembereitek. így végül minden áldozatos munkátok kárba vész. Carol elhallgatott, és figyelte, ahogy furcsa kötelek nyúlnak elő a henger aljából és tetejéből, végigtekergőznek a levegőben, aztán a szoba sarkaiban fölállított pillérekhez rögzülnek. A szőnyegek egyre izgatottabbá váltak. A két őr befejezte a start előtti ellenőrzések felügyeletét. Hirtelen a négy ember felé fordultak, és megindultak előre. 411


Carol még jobban megszorította Nick kezét. - Talán igaz, hogy a mi természetes fejlődésünk lassú, és egyáltalán nem kielégítő - folytatta, és a hangjába egyre több félelem vegyült, ahogy a rémisztő őrök mindinkább közeledtek. - És az is minden bizonnyal igaz, miszerint az ember, akár egyénként szemléljük, akár csoportként, követ el hibákat. Ám az elbíráláskor vegyétek figyelembe azt a tényt, hogy a minket eredményező folyamat maga is tökéletlen volt, de rendelkeztünk annyi előrelátással, vagy nevezhetitek akár szánalomnak is... - Megállj! - ordított föl Troy. Kitépte a bölcsőt Nick kezéből, és egyenesen a fenyegetően közeledő őrök elé ugrott. Alig néhány centire volt csak két pörgő rúdtól, melyek végére vágóéleket illesztettek. - Megállj! - kiáltotta még egyszer. Csodálatos módon minden tevékenység leállt. A szőnyegek és az őrök megdermedtek, a falakból áradó zörejek elhallgattak, még az orgonamuzsika is elnémult. - Mindannyiunk közül - folytatta hangosan, fejét hátrahajtva, szemét a magasba szegezve - én tudom a legtöbbet a küldetésetekről. És én is veszíthetem a legtöbbet, ha elálltok ettől a részétől. Mégis egyetértek a barátaimmal. Troy levette a karkötőjét, aztán drámai mozdulattal mind azt, mind a bölcsőt beledugta az egyik őrbe. A keze mintha egy tál forró kenyértésztába merült volna. Elengedte a két tárgyat, és visszahúzta. Az őr nem mozdult. A karkötő és a bölcső ott maradt, ahová Troy dugta, a lény belsejében. - Kezdettől fogva fölismertem, hogy a tőletek kapott karperec különleges erőkkel, tehetségekkel ruház föl, melyeknek azelőtt nyoma sem volt bennem. Semmi pontosabbat nem tudtam, mégis megértettem, ezt szánjátok jutalmamul a segítségemért. Arra gondoltam, végre, végre Troy Jeffersonból is lehet valaki ezen a világon. Elsétált a bámuló Winters alezredes előtt, aki az eseményeket a keleti bölcsek nyugalmával szemlélte, s odaállt Nick és Carol mellé. A helyiségben teljes némaság uralkodott. - Amikor a bátyám, Jamie meghalt - szólalt meg Troy ismét, halkabban -, megesküdtem, mindent megteszek azért, hogy emlékezetes nyom maradjon utánam a társadalom arcán. Két éven átjártam az országot, időm nagy részét Bölcsõ

412

álmodozással töltve. De minden álmom ugyanarra a végkifejletre jutott. Fölfedezek valami földrengetően új dolgot, és egyik napról a másikra gazdag, híres ember leszek. Troy gyorsan megcsókolta Carolt, és rákacsintott. - Szeretem, angyalkám - szólt. - És téged is, professzor. Azzal sarkon fordult, és a letakart hengerhez lépett. - Amikor elmentem innen csütörtök délután, any-nyira izgatott voltam, alig bírtam magammal. Folyton azt hajtogattam: „A francba, Jefferson, itt a nagy alkalom. Te leszel az egész rohadt világ történetében a legfontosabb ember.” Szünetet tartott. - Ebben az utolsó három napban azonban megtanultam valami nagyon lényegeset - folytatta. - Valamit, ami legtöbbünknek soha eszébe se jut. Mégpedig, hogy a cél eléréséért vívott küzdelem fontosabb, mint a cél maga. A legértékesebb, amit az ember álmodozás, tervezés vagy munka,közben megtanul, nem pedig ezeknek az eredménye. Nektek is ezért kell most megtennetek, amire a barátaim kérnek benneteket. Tudom, hogy ti, E.T.-k megpróbáltatok mindent megmagyarázni az utóbbi pár percben, a karkötőn keresztül, amit egy életre ajánlottatok föl nekem, arról, hogy a hazatelepített, új emberek csupán egy merészebb és csodálatosabb korba vezetnek át bennünket, primitív lényeket. Ez talán igaz. És abban is egyetértek, hogy elkelne nekünk egy kis segítség, mert tele vagyunk előítéletekkel, önzéssel és még egy sor más rossz tulajdonsággal. De nem helyes, ha egyszerűen az ölünkbe hullajtjátok a válaszokat a problémáinkra. Ha nem szenvedhetjük végig saját megjobbításunk folyamatát, ha nem magunk győzzük le saját gyengéinket, alapvető változás nem következhet be a természetünkben. Nem válunk igazán jobbakká. Csupán másodosztályú polgárok leszünk, az általatok elképzelt és megtervezett jövő közkatonái. Úgyhogy vigyétek vissza a tökéletes embereiteket, és hagyjátok, hogy a saját erőnkből jussunk valamire! Rászolgáltunk erre az esélyre. Miután Troy befejezte, néhány másodpercig még semmi sem mozdult a helyiségben. Aztán a vele szemben álló őr oldalt lendült, és nekiiramodott. Troy támadásra számított, a 413


lény azonban eltűnt a hengerhez legközelebbi kijáratban. Testén át még mindig látszott a karkötő és a bölcső. - Jól van, csapat - rikoltotta Troy vidáman. Nick és Carol összeölelkezett. Troy megfogta Winters alezredes kezét. Kilépve még egyszer megfordultak, és viszszanéztek a teremre. Ekkor, utoljára, valamennyien saját emlékeik tükrében látták a helyiséget. Ismét fölhangzottak a zajok a falak mögött. A szőnyegek, raklapok és őrök lassan kisorjáztak a letakart henger melletti ajtón.

Még csak három-négy perce érhettek vissza a hajóra, amikor alattuk hirtelen kavarogni kezdett a víz. Mind a négyen furcsán csöndben voltak. Ramirez hadnagy csalódottan rótta a fedélzetet, hiába próbálva bárkiből is választ kicsiholni, mi történt lent, a víz alatt. Még Winters alezredes sem akart tudomást venni a jelenlétéről, kérdéseire csak a fejét rázta, vagy kurtán felelgetett. Biztosra vették, az űrhajó indulni készül. Föl sem merült bennük, hogy esetleg odébb megy a közelükből, nem lódítva nyakon őket a felszállásakor keltett hullámokkal. A víz még néhány percen át kavargott. Mindannyian árgus szemekkel kutatták a jármű legapróbb nyomát. - Nézzék! - kiáltott fel egyszerre izgatottan Winters alezredes, egy óriás, ezüst madárra mutatva, mely az alacsonyan álló reggeli naptól negyvenöt foknyira szárnyalt a magasba. Először csak lassan emelkedett, aztán gyorsulni kezdett. Nick, Carol és Troy szorosan fogták egymás kezét, úgy nézték ezt a félelmetes látványt. Winters is odalépett hozzájuk. Fél perccel később az űrjármű eltűnt a felhők között. Semmiféle hangját nem hallották. - Fantasztikus - mondta Winters alezredes.

Bölcsõ

414

Szerzőnkről 1 Arthur C. Clarke Angol író, akit a Stanley Kubrickkal közösen készített 2001. Űrodisszeia című 1968-as film tett világhírűvé, pedig akkor már maga mögött tudhatott több mint egy tucat önálló kötetet és számos elbeszélést. Ez utóbbiak egyike, az 1951-ben megjelent „Az őrszem” adta a forgatókönyv ötletét. Clarké 1917-ben született, majd iskoláit elvégezve matematikából és fizikából doktorált. Tagja lett a Brit Bolygóközi Társaságnak, és 1945-ben tanulmányt tett közzé geostacionárius pályára állított műholdak lehetséges szerepéről a telekommunikációban. A tudományok mellett kezdettől fogva érdekelte a fantasztikus irodalom is, és mivel az olvasás nem elégítette ki, hamarosan saját történetek kiagyalásába kezdett. Első szárnypróbálgatásai fanzinokban jelentek meg, majd a második világháború végén, amikor leszerelt a brit légierőtől, profi magazinokhoz is bekopogtatott. Elsőnek a „Kibúvó” című novellája látott napvilágot az amerikai Astoundingban, 1946-ban. Önálló kötettel öt évvel később jelentkezett először, ez a Prelude to Space volt, egy regény. Életének legfontosabb mérföldköve, a 2001 könyv formájában is megjelent, és a hatalmas siker hatására három folytatást is írt neki. Ezek közül az elsőt, a 2010-et szintén megfilmesítették. 1956 óta Srí Lankán élt. A ’80-as évek végén egy betegség tolószékbe kényszerítette, és munkabírását is lecsökkentette. Ennek köszönhetően mind gyakrabban vette igénybe szerzőtársak segítségét. 1986-ban megalapította azt a saját magáról elnevezett díjat, amely évente pénzjutalomban részesíti a legjobb új angol SF-regényt. 2000-ben lovaggá ütötték. 2008 márciusában bekövetkezett halála nagy alakjától fosztotta meg a világ SF-társadalmát, de a hátrahagyott irodalmi örökséget tovább élvezhetjük, sőt újabb, magyarul még ismeretlen kötetek kiadása is várható.

Szerzőnkről 2 Gentry Lee

1942-ben született amerikai űrhajózási mérnök és író. A pasadenai Sugárhajtási Laboratóriumban a NASA megbízásából olyan projekteken dolgozott, mint 1968-76 között a Marsot kutató Viking-, majd ezt követően a Jupitert felderítő Galileo-program. Forgatókönyvíróként működött közre Carl Sagan Kozmosz című tévésorozatában, majd egy játékfilm terve hozta össze Arthur C. Clarke-kal. A hollywoodi szuperprodukcióból végül nem lett semmi, az ötletek azonban regényformába öntve megjelentek 1988-ban, ez a Bölcső. Clarké és Lee nem hagyták abba a közös munkát, előbbinek Hugó- és Nebula-díjas Randevú a Rámával című művéhez írtak három folytatást, a Ráma II-1 (1989), a The Garden of Rama-1 (1991) és a Rama Revealed-et (1993)Később önállóan még két regényt publikált, amelyek mondhatni ugyanabban az univerzumban játszódnak, bár nincs közös szereplőjük a .Ráma-könyvekkel. Ezek a Bright Messengers (1995) és Double Full Moon Night (1999) címekre hallgattak. Legutóbbi kötete, a The Tranquility Wars (2000) naprendszeri környezetben játszódó kalandos űropera. Az ezredforduló óta ismét inkább tudományos vonalon kamatoztatja tehetségét, többek között a Phoenix Marsmissziót felügyelte, és a Discovery csatornán is feltűnt egy ismeretterjesztő műsor szereplőjeként.

Arthur C. Clarke, Gentry Lee - Bölcső

Recommend Documents