Alain Viullemin - A diktátor avagy a megjátszott isten

ALAIN VUILLEMIN A diktátor avagy a megjátszott isten a francia és az angol regényben (1918–1984) Pierre Brunel el szavával Nagyapámnak, Louis Brunetnek 1943. március 17-én letartóztatták, 1943. szeptember 20-án halálra ítélték, 1944. április 17-én kegyelemben részesítették, majd deportálták, 1945. április 18-ig az oranienburg– sachsenhauseni koncentrációs tábor foglya volt, a 63208-as azonosítási számot viselte Tartalom

EL SZÓ BEVEZETÉS I. A történelmi alak 1. Az ókori diktátor 2. Az újkori diktátor 3. A totalitárius diktátor II. A diktátor megnevezései 1. A fogalom jelentésváltozásai 2. Amir l hallgat a nyelv 3. A jelenség észlelése III. A mitikus alak 1. A hatalom mitológiái 2. Az smítosz 3. A diktátor archetípusa IV. Az irodalmi alak 1. Regényelméletek 2. A fikció realitása 3. Az igazság keresése ELS RÉSZ A DIKTÁTORALAK SZÜLETÉSE I. A szimbolikus halál 1. Az elfajzott lét 2. Bels átalakulás 3. A személyiség összeomlása II. Az újjászületés 1. A misztikus ábrázolás 2. A mítosz felszínre törése 3. Beavatás a mélységbe III. A h s ébredése 1. Megosztott identitás 2. Törekvés az embert felülmúló emberségre 3. A megdics ülés érzése IV. A szabad szellem

1. A szabadság illúziója 2. A szabadság-kór 3. A szabadság halála V. A profán intuíció 1. Az ifjú diktátorok 2. A diktátorn k 3. A hétköznapi autoritarizmus 4. A nagy emberek MÁSODIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK TERJESZKEDÉSE I. A figura megalkotása 1. A misztérium színrevitele 2. A személyiség hiánya 3. A tekintet hatalma II. A profetikus kinyilatkoztatás 1. Az eretnek kinyilatkoztatás 2. Az apokaliptikus ihlet 3. Millenarista törekvések III. A szimbolikus jel 1. A széttört jel 2. A jelek hatalma 3. Egy perverz szimbolizmus IV. A diktátori ige 1. A hamis nyelvezet 2. Egy pesszimista felismerés 3. Embertelen végzet V. Az él mítosz 1. Az elfeledett vallások 2. A n i istenségek 3. Az si istenségek HARMADIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK DIADALA I. A hatalom kultusza 1. A törvény hajnala 2. A beszédaktus 3. A nyelv árulásai II. A kegyetlenség akarása 1. A kegyetlenség misztikuma 2. Ritualizált misztikum 3. A kegyetlenség depolitizálása III. Hatalom az id fölött 1. A megvalósult forradalom 2. A múlt eltörlése 3. Az újra fellelt öröklét IV. A forradalmi jelenség 1. A szabadság megsz nése 2. Forradalmi vonások 3. A totalitárius forradalmak V. A jöv ábrázolása 1. A politikai fikciók

2. Az utópisztikus regények 3. A tudományos utópiák NEGYEDIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK PUSZTULÁSA I. A bukás akarása 1. Egy könyv születése 2. A szándékos titokzatosság 3. Halvány jelek II. A hatalom magányossága 1. Idegen egy nép körében 2. A hatalom mint próbatétel 3. A felvállalt magány III. Az engesztel áldozat 1. Az ölés aktusa 2. Felfüggesztett ítélet 3. Az áldozat jelentése IV. A semmi vonzásában 1. Paradox vizsgálódás 2. Teológiai értelmezések 3. Részletes magyarázatok V. A pusztítás istenei 1. A katasztrófa forgatókönyvei 2. Az újrakezdett történelem 3. A megpecsételt sors ÖTÖDIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK FELTÁMADÁSA I. A történelmi örökség 1. Az si hagyomány 2. Szemantikai kontaminációk 3. Az intézmény hanyatlása II. A Napóleoni példa 1. A mítosz filozófiája 2. Egy embert fölülmúló lény 3. Egy csodálatos titok III. A Sztálin-jelenség 1. A szám zöttek tanúvallomása 2. A történelem demiurgosza 3. A titkárság diktatúrája IV. A fasizmus folytonossága 1. A sokarcú jelenség 2. A Führer alakja 3. A Holokauszt ideje V. A nemzetközi alakváltozatok 1. Amerikai diktátorok 2. Afrikai diktátorok 3. Az ázsiai diktátorok ÖSSZEGZÉS I. A mitikus testamentum 1. Az eretnek testamentum 2. A természetfeletti felmagasztalása

3. Egy eredeti m II. A profetikus látszat 1. Az id k eljövetele 2. Az apokaliptikus ihlet 3. Az ördögi jelenlét III. Az archetípus megsejtése 1. A mélység zsarnokai 2. Láthatatlan archetípusok 3. Egy központi elképzelés IV. Az etikai kérdésfeltevés 1. Egy riasztó képesség 2. Az emberiség pere 3. A szabadság pere A ROMÁN MÍTOSZ I. A szám zetés próbatétele II. A román diktátor Fordította: Vaszócsik Christa A fordítást lektorálta: Farkas Jen és Tóth András György

© A magyar fordítás joga a Palamart Kiadóé, 2000

A kötet a franciaországi Université d’Artois Tudományos Tanácsának és a budapesti Francia Intézet Kosztolányi Programjának támogatásával jelent meg ISBN 963 86146 0 9 A m eredeti kiadása: Le dictateur ou le dieu truqué dans les romans français et anglais de 1918 à 1984, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989

A borítón: Jérôme Tisserand: Du monde ou De la volonté de puissance (1989), c. festménye (olaj, 100 cm × 80 cm.). Fotó: Robert César Du monde ou de la volonté de puissance c. festményén a metafizikai ihletés fest , Jérôme Tisserand, politikai vagy ideológiai vonatkozások nélkül törekszik felidézni az önkényuralom illúzióit. A festményt 1988-ban kiállították Párizsban a Grand-Palais-ban. Jérôme Tisserand 1948-ban született Nantes-ban, tanulmányait a Toulouse-i Szépm vészeti F iskolán végezte. 1972 óta Párizsban él. Nemzetközi hír fest , számos kritikus méltatta festészetét, köztük

Pierre Brisset, Gérard Xuriguera, Pierre Cardin, Yasse Tabuchi, Michel Roquebert és Xavier Bordes.

EL SZÓ

Korunk lidércnyomásos hangulata elevenedik meg Charlie Chaplin híres filmje, A diktátor képsorain. Adenoid Hynkel, Tománia diktátora és Benzino Napoli, Baktéria diktátora egyértelm en a történelem két szörnyetegét jelenítették meg benne, akik a film készítésének idején, 1940-ben, pusztító hatalmuk teljében voltak. Az irodalom nem igazán nyújt számunkra e filmmel egyenérték alkotást. Mint ahogy Alain Vuillemin rámutat, egyetlen francia vagy angol irodalmi m sem született A diktátor címmel, kivéve Francis de Miomandre egy rövid elbeszélését, amely 1926-ban jelent meg egy minden függ séget elutasító folyóiratban, a Les Œuvres Libres-ben. Pedig a modern irodalomban igen s r n találkozunk a diktátor leny göz , egyszersmind visszataszító alakjával, amir l pusztán e könyv gazdag bibliográfiáját szemlélve is meggy z dhetünk. A szerz igen nehéz felderít munkára vállalkozott, bátorság kellett ahhoz, hogy erre a területre merészkedjen, és kitartás, hogy el is id zzön itt. Hiszen az irodalmi kutatás igazi kaland, amelyb l sohasem kerülünk ki teljesen sértetlenül. A lista meglehet sen vegyes. David Herbert Lawrence A tollas kigyója vagy Albert Camus A bukása a XX. század klasszikus alkotásai, Michel Tournier olyannyira ellentmondásos A rémkirály c. regénye elnyerte a Goncourt Akadémia díját, George Orwell 1984-e és Anthony Burgess Earthly Powers-e (Földi hatalmak) világszerte elismert m vek. Ám a szerz rávilágít az olyan m vek fontosságára is, amelyekr l nem állíthatnánk ugyanezt, példaként említsük csak Michel Rachline Le Bonheur Nazi ou la mort des autres (A Náci Boldogság avagy mások halála) vagy Georges The Portage to San Cristobal of A. H. (A. H. átszállítása San Cristobalra) cím m vét. Ami nem azt jelenti, hogy Alain Vuillemin tanulmánya egyenl ségjelet tenne e regények közé, ez irodalmilag vétkes eljárás volna. Ellenkez leg: a szerz szándéka az, hogy az elfogadott értékeléseket felülvizsgálva friss, szabad tekintettel szemlélje ezt a hatalmas irodalmi termést, amely elbátortalanítana mindenkit, aki kevésbé megszállottja a témának. Váratlanul olyan analógiák bukkannak föl, amelyekre álmunkban sem gondoltunk volna. Arra gondolok például, hogy ugyanaz a titokzatos és profetikus ihlet vonul végig A tollas kígyó Don Ramon Carrascojának költ i himnuszain, A rémkirály Abel Tiffauges-ának baljós feljegyzésein vagy a Le Bonheur Nazi (…) cím m ben Melchior Pelvisnek tulajdonított ördögi leveleken. Még ha e töredékek jelentése zavaros is marad, a szervez elv ugyanaz, és azt sugallja, hogy mindez valamiféle diktatúra-regénynek a része. E tanulmány elolvasása után fel is tesszük a kérdést: vajon ezek az áltörténelmi vagy fiktív diktátoralakok köré épített történetek nem alkotnak-e egyetlen nagy könyvet? Tulajdonképpen ebben áll az összehasonlító irodalomtudomány módszere: egymáshoz kapcsolva tanulmányoz más-más irodalomhoz, nyelvhez tartozó szövegeket. Alain Vuillemin nem korlátozza magát az angol és a francia irodalomra: nem hagyja ki sem Zamjatyinnak, az ellenutópia úttör jének Mi c. m vét, sem pedig Ignazio Silone La scuola dei dittatori (Diktátorok iskolája) c. regényét, amely a fasizmus virágkorában született; érzékenyen figyel a szövegek közti árnyalatnyi különbségekre; mégis közelíti ket egymáshoz, és egy magasabb szint , mesterségesnek cseppet sem mondható szintézist kutat.

A diktátor avagy a megjátszott isten a szó legtágabb értelmében vett komparatista munka. Ezen azt értem, hogy nem csupán egy összehasonlító irodalomtudományi munkával van dolgunk, hanem a dolgozat módszere is alapvet en komparatista. Miért mondom ezt? Engedtessék meg nekem, hogy némi indiszkrécióval néhány szót ejtsek a szerz r l és a m születésér l. Alain Vuillemin nem az az ember, akit kissé lekicsinyl en „tiszta” irodalmárnak szoktunk nevezni. Irodalmi tanulmányaival párhuzamosan (a modern irodalom tanára, két doktorátusa van), politológiai tanulmányokat is folytatott, az utóbbi években pedig az informatika irodalmi kutatásokban való alkalmazásának egyik szakért jévé vált. Ez utóbbi és fontos szakágtól most eltekintek, jóllehet szerepe volt e könyv anyagának összeállításában. Ám nyilvánvaló, hogy A diktátor avagy a megjátszott isten c. tanulmányában kifejez dik egy olyan politikai kultúra, amely különösen szerencsésen fonódik össze az irodalmi kultúrával. Hitlert, Mussolinit saját írásaikból is ismerjük. Sztálint az általa ihletett m veken keresztül láthatjuk, de közvetlen beszámolókból (Victor Serge) vagy olyan elméleti m vekb l is, mint Jean Ellenstein L’Histoire du phénomène stalinien (A Sztálin-jelenség története) c. könyve. De mit számítanak a könyvek! Ebben a tanulmányban a szerz történelmi tudata jut kifejezésre. Alain Vuillemin kétszer is visszavezet minket a diktatúra ókori eredeteihez, a római köztársaság els korszakának szigorúan szabályozott rendkívüli joghatóságától egészen a diktatúra olyan elfajzott formáiig, mint a kés bbi Julius Ceasar vagy Augustus hatalmáig (nem beszélve a továbbiakban kialakuló, ezeknél is visszataszítóbb diktatórikus hatalmakról). Ráébreszt minket a történelem egyik jelent s megtorpanására, arra a hiátusra, amely elválasztja Rómát a diktatúrák korává vált XX. századtól. Ám ez a hiátus nem gátolja meg a szerz t abban, hogy az ötödik részben néhány oldalon ne írjon Napóleonról mint néhány modern regény f szerepl jér l. A történelem kerekét visszaforgatva Alain Vuillemin a diktátor egyféle el történetét, indoeurópai eredetét is megleli. Emlékeztet arra, hogy a szó töve „deik/dik”, ami a nyelvész E. Benvéniste szerint azt jelenti, hogy „a szó hatalmával rámutat arra, aminek lennie kell”. Azt is felidézi, hogy bár a szó az indoeurópai örökségb l származik, a fogalom politikai tartalmát az etruszkoktól kapta, vallási korlátait pedig az italiótáktól. Itt utalnom kell a tanulmány létrejöttének körülményeire. Felkérésemre Alain Vuillemin vállalta, hogy megírja a Dictionnaire des mythes littéraires c. kisenciklopédia „Diktátor” szócikkét. A kisenciklopédiát a Sorbonne Összehasonlító Irodalomtudományi Kutató Központjának munkaközössége készítette. Egy szerencsés véletlen folytán ezt a nagy lélegzet m vet szinte A diktátor avagy a megjátszott isten c. könyvvel egy id ben jelenteti meg a Rocher Kiadó. A szócikk alapján tehát megszületett egy impozáns disszertáció, amelynek átdolgozása és tömörítése révén lát ma napvilágot ez a tetszet s könyv. Nem azért emlékeztetek e tényekre, hogy hangsúlyozzam a könyv egyetemi berkekb l való származását (Alain Vuillemin nem tartozik azok közé, akik pironkodnának ezért), hanem azért, hogy még világosabban érzékeltessem, milyen komoly intellektuális er feszítés áll mögötte. A „mítosz” szó A diktátor avagy a megjátszott isten c. munkában különböz , egyaránt érvényes összefüggéseiben fordul el . Ám a vallási értelme marad az alapvet , és nem véletlen, hogy olyan tekintélyes személyeket is említ a szerz , mint Carl Gustav Jung, Georges Dumézil vagy Mircea Eliade. Alain Vuillemin tézise az, hogy „az önkényuralom felvirágzása a vallási hitek elvilágiasodásából következik”. A diktátor istennek tartja magát,

és mások is istennek tekintik t. De ez az isten „csak egy megjátszott isten, beteg vagy perverz, vagy, ha úgy tetszik, egy álisten, egy politikai isten.” A cím második része Pierre Suragne kevéssé ismert Le Dieu truqué (A megjátszott isten) cím regényéb l származik, amelyet 1974-ben adtak ki a „Fleuve noir” sorozatban. Ám jóval túl vagyunk azokon a kalandokon, amelyeket az „izé”-nek vagy „micsodá”-nak nevezett Aimé Jules François Marie Dupon él át egy névtelen bolygón, ahol a különös lények, a „Moor’woks”-ok a „nagy szeretett lényként”, a legendákban megjósolt, várt istenként tisztelik t. A diktátor elfoglalja az isten helyét, még akkor is, vagy talán f leg akkor, amikor maga tagadja Isten létét. Nietzsche árnyéka vetül e látomásra: „Minden isten halott: azt akarjuk immár, hogy az embert fölülmúló ember éljen.” A közvetlen vonzerején túl a regényirodalom értelme az, hogy visszatalál a mítosz útjára, és belülr l világít meg egy jelenséget, amely nem egy tiszta, egyszer hatalomátvétel. „Egy visszataszító, zavarba ejt (…) deus absconditus tovább él a megrészegült, s t rült Hitlerben”, írja a The Portage (…) c. regényében George Steiner – aki maga is jelent s komparatista. Egészen más szinten, Quezaltcoatl vagy Pán isteni jelenléte nyilvánul meg A tollas kígyó c. regény Don Ramon Carrascójában. A modern diktátor-regény csak annyiban tárgya a mítoszkritikának, amennyiben maga is igen b ven merít a mítoszból. Alain Vuillemin hangja a könyv elejét l a végéig visszafogott, higgadt, ám szigorú. Érthet : a téma mindannyiunkat érint. Amikor ezeket a sorokat írom, a burmai nép lázad egy új diktátor ellen. Mit hoz a jöv ? És legf képp: biztosak lehetünk-e abban, hogy nem veszünk részt valamiféleképp a „megjátszott isten” imádásában? Ne tévesszen meg minket a látszat: visszafogottsága, tudományos szigora, tökéletes rendezettsége mögött ez igen szenvedélyes könyv. Vészkiáltás, amely az atomkorban arra szólít fel minket, hogy kerüljük ki a jöv csapdáit és cáfoljuk meg Michel Rachline könyvének állítását: „Mindannyian nácik vagyunk.”

Pierre Brunel az összehasonlító irodalomtudomány professzora, a Paris-Sorbonne Egyetem Francia Irodalmi Intézetének igazgatója

el z

tartalom

következ

BEVEZETÉS

Lehet, hogy a XX. századot a „diktatúrák koraként”[1] fogja emlegetni az utókor? Mindenesetre a történészek és olykor az újságírók századunk hatvanas éveit l ezt sugallják, például George Hallgarten Dämonen oder Retter (Démonok vagy szabadítók), Pierre Thibault L’Âge des dictatures (A diktatúrák kora), Heinz Sabais Götter, Kaiser, Diktatoren (Istenek, császárok, diktátorok), Arthur Conte Les Dictateurs du XXe siècle (A XX. század diktátorai) cím m vében. Az els világháború, a központi hatalmak összeomlása, valamint a bolsevik forradalom 1917-es gy zelme Oroszországban forradalmi és ellenforradalmi mozgalmak iszonyatos hullámait szabadította rá 1918 és 1939 közt Európára – tán csak Franciaország és Nagy-Britannia maradt érintetlen. Azóta pedig világszerte jöttek létre diktatórikus rendszerek. A két világháború közt Oroszországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában, Görögországban és a balti országokban megszület , hol forradalmi, hol reakciós önkényuralmi rezsimek egy olyan folyamatot indítottak el – mint azt A. Conte az említett könyvében kimutatja –, amelyet nem tartóztathatott fel a fasizmus és a nácizmus 1945-ös összeomlása sem. A totalitarizmus – amelynek a kommunizmus és a fasizmus csupán két ellentétes, s talán egymást kiegészít megjelenési formája – azóta is folyamatosan terjed, míg különféle neveken és különböz doktrínák nevében meg nem hódítja szinte az egész világot. Ebben a folyamatban a diktatúra eszméje rehabilitálódott – anélkül egyébként, hogy a népek ennek mindig tudatában lettek volna. Mussolini, Franco, Hitler szédít karrierje Európában, Sztáliné vagy Brezsnyevé a Szovjetunióban, Mao Ce-tungé és Csang Kaj-seké Kínában, Peroné vagy G. Vargasé DélAmerikában, Idi Amin Dadáé vagy Sékou Touréé Afrikában olyan mély nyomokat hagyott a közelmúlt történelmében, hogy úgy látszik, a XX. század végére a szolgasors igen szokványos emberi állapottá vált. A modern média azáltal, hogy emberközelbe hozta a hatalmi gépezetet, álcázni iparkodott az önkényuralom e folytonos továbbterjedését, amit mellesleg még ma is sok történész és politológus vitat. Bármilyen történelmi tapasztalatokkal járt is a hosszabb-rövidebb ideig tartó diktatúrák uralma, hozzájárultak egy leny göz , modern politikai mitológia létrejöttéhez. A diktatúra fogalma ismét szakralizálódott. A szociológus Jean-Pierre Sironneau figyelemre méltóan elemzi ezt a jelenséget a nácizmussal és a sztálinizmussal kapcsolatban a Sécularisation et religions politiques (Szekularizáció és politikai vallások) c. könyvében, míg A. Conte a már idézett m vében csak áttekintést ad e jelenség napjainkban tapasztalható számtalan megnyilvánulási formájáról. Világos érvelése igen egyszer állításokra vezethet vissza. E sötét id kben a világon mindenütt az er szak a törvény. Szerte a világon új diktátorok, új, gondviselés küldte „megváltók” bukkannak fel, hogy szinte minden országban magukhoz ragadják a hatalmat, hogy k irányítsák az eseményeket, s helyreállítsanak egy állítólag fenyegetett rendet. Ezek az új vezet k – vezérek vagy próféták –, akiket a sors jelölt ki, akiket titokzatos aura vesz körül, s akiknek rendkívüli mozgósító ereje, „karizmatikus hatalma”[2] van, úrrá lesznek a szerencsétlenségeken, megszüntetik a káoszt, üdvösséget ígérnek. A diktátorok a történelem végs értelmez elvévé válnak. Úgy t nik, mérhetetlen hatalomvágy, „a hatalom akarása” m ködik mindenütt, aminek eljövetelét Friedrich Nietzsche már századunk hajnalán megjósolta A morál genealógiájához és az 1901-ben posztumusz megjelent Der Wille zur Macht (magyarul Az értékek átértékelésében) c. kötetben. Vélhetnénk, a diktátorok a nietzschei embereszmény megtestesülései – legalábbis ezt állítják

magukról, és a társadalom ezt általában el is hiszi. Olyanok vagy olyannak látszanak, mint a többi bálvány, a többi uralkodó isten, amelyek a semmib l bukkannak el , hogy legy zzék a rosszat, megvalósítsák a titokzatos gondviselés homályos céljait, és népeket váltsanak meg. Szélhámosság? Szemfényvesztés? Karikatúra? Tévedés volna a hatalom megszemélyesítésének zavaros folyamatára vagy akár puszta politikai ámításra redukálni a közelmúlt diktatúráinak történetét. Az önkényuralmak reneszánsza komplex vallási hitek elvilágiasodásának következménye, de erre épphogy csak kezdünk felfigyelni. A diktátorok hatalma egy titokzatos hitvalláson alapul, és most, századunk végén, nehéz felmérnünk, mekkora tekintélyük is volt a nagy diktátoroknak diadaluk csúcsán. Egyre több történész, szociológus és filozófus gondolja úgy, hogy a fasizmus, a kommunizmus, a totalitarizmus különböz formái tulajdonképpen politikai, profán, világi vagy anyagi jelleg vallások hirtelen túlburjánzásának tekinthet k, amelyben kibogozhatatlanul keverednek a hamis hitek, a valószer illúziók és a nyilvánvaló hazugságok. Talán az új vallások létrejötte egyik jellemz je korunk politikai világának, melyet a két világháború közti id szak óta uralnak a nyugtalanító diktátor-figurák. Természetük és jelent ségük pedig mind a történészek írásaiban, mind az írók vallomásaiban homályban marad, valahol a vallási, a szellemi élet és a politikum határmezsgyéjén. Az írókat mindez már idejekorán aggasztani kezdte. Pierre Mac Orlan La Cavalière Elsa (Elsa lovas), D. H. Lawrence Aaron’s Rod (Áron vesszeje) és Jean Giraudoux Siegfried et le Limousin (Siegfried és a limousini ember) c. m ve 1922-ben jelent meg. 1926-tól már hemzsegnek a diktátorok az angol és a francia irodalomban, gondoljunk csak a francia drámára, azon belül Jules Romains A diktátorára, vagy az angol regényre – D. H. Lawrence A tollas kígyó, Aldous Huxley Pont és ellenpont, Herbert George Wells The Autocracy of Mr. Parham (Mr. Parham diktatúrája), Clive Staples Lewis The Hideous Strength (Az iszonyatos er ) c. regényeire, vagy ismét csak a francia novellára, nevezetesen Francis de Miomandre Le Dictateur (A diktátor) c. írására. A spanyol polgárháború és a második világháború, s f képp a haláltáborok 1945-ös leleplez dése egy id re diszkreditálja az irodalomban a fasizmust és a nemzeti szocializmust, de 1960-tól ismét folyamatosan visszaköszönnek ezek a témák olyan rendkívül összetett m vekben, mint Michel Tournier A rémkirály, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…), G. Steiner The Portage (…) c. regénye. A Sztálin-jelenség ábrázolása nem szenved hasonló törést: Victor Serge els tanúságtétele, a S’il était minuit dans le siècle (Ha eljönne az éjfél e században) után folytatja a leleplezést Arthur Koestler Sötétség délben, G. Orwell 1984, Anthony Burgess 1984–1985, Dalos György 1985, Doris Lessing Canopus in Argos: Archives (Canopus Argosban: a Levéltár), Raymond Abellio La Fosse de Babel (Bábel gödre) c. regénye. Majd Jean Marie Gustave Le Clézio (Les Géants) (Az óriások), Patrick Grainville Les Flamboyants (A lángolók), Sony Labou Tansi La Vie et demie (Másfél élet) és L’Etat honteux (Szégyenletes állapot), John Updike Konspiráció, A. Burgess Earthly Powers (Földi hatalmak) c. m ve pedig szinte a legtöbb országra kiterjeszti ítéletét. Olyannyira, hogy a szabadság, „a demokrácia (…) szinte csodává válik”.[3] A. Conte 1984-ben megjelent Les Dictateurs du XXe siècle c. könyve, amely részben újságcikk-összeállítás, részben politikai esszé, pontosan erre, az 1918–1984 közötti id szakra terjed en próbálta megragadni e jelenség lényegét, amely alapján a XX. század ismét a „diktátorok klasszikus századának”[4] tekinthet . Maga a korszak önkényuralmi, és ezt már a történészek és a politológusok is sejtik. Az írók viszont igen korán megérezték. Ennek köszönhet , hogy ebben az irodalomban olykor igencsak eltávolodnak egymástól a diktatúrák pusztán történelmi víziói, valamint a róluk szóló irodalmi átköltések vagy nyomozási kísérletek.

Ezek a francia vagy angol regények leginkább azt leplezik le, mekkora szélhámosság rejlik a diktátorok megistenülési szándékában. Az els világháború óta a diktátorok végs megoldási kísérletei leggyakrabban hullahegyekben öltöttek formát, és miután az írók annyi „hazugságot, megaláztatást, gyilkosságot, deportálást, kínzást láttak”,[5] néhány ritka kivételt l eltekintve nem dicsérhetik az elvetend t, s nem kelhetnek védelmére. Elutasítják azt. A diktátor, amennyiben isten, a legjobb esetben is csak egy beteges vagy perverz m isten lehet, vagy ha úgy jobban tetszik, „megjátszott isten”,[6] politikai isten. Ám e „megjátszott isten” romlottságát sokféleképp lehet értékelni. Néhány író számára a diktátor tökéletes anarchista: „sem Isten, sem Úr, csakis én”[7] – mondja Antonin Artaud a Héliogabale ou l’anarchiste couronné (Héliogabal avagy a megkoronázott anarchista) c. m vében. Minden szabad, mindenre van indok, és minden diktatúra egyforma. Más regényírók elutasítják ezt a felfogást. Igaz, hogy „Isten halott”,[8] de az emberek bálványokat alkotnak maguknak, mert a világot rettenetes és titokzatos „Urak”[9] irányítják, állapítja meg J. M. G. Le Clézio a (Les Géants) c. m vében. A keresztény vagy zsidó-keresztény ihletés szerz k számára viszont Isten él, bár nem látják a „határozottan kivehet Istent”,[10] hogy J. Updike Konspiráció c. regényének szavaival éljünk. A diktátorok ennek megannyi eltévelyedései, és ezek a csinált, profán istenek ezernyi áttétellel utalnak a rejtett Istenre. A diktátorok rült istenek, a diktatúrák profán és világi teokráciák, megtéveszt küls ségeiket az írók újra és újra leleplezik. A lappangó b völet térnyerése felmérhet azon, hogy az angol és francia irodalomban századunk során egyre n a diktatúraábrázolások száma. Hipotézisünk fényében a számtalan regény, novella, elbeszélés, leírás és parabola – s nem állíthatjuk, hogy a teljes jegyzéket összeállítottuk volna – szinte mindazon elképzelhet , tartós vagy kérészélet , nyílt vagy álcázott helyzetet leírja, amelyben „egy fels bb lény rendelkezik az alsóbbrend ek életével”.[11] Ezek a regények mindig ugyanazt a történetet mesélik, ugyanazt az egyetlent, amely különböz változatokban örökösen ismétl dik: a felmagasztalt diktátoralak szent, szakrális vagy természetfeletti történetét. Ezekben a fiktív m vekben a diktátoralak új politikai mítoszként jelenik meg, mint egy titokzatos és abszolút hatalom, azaz a diktátori hatalom modern, kollektív ábrázolásainak összessége, amely, bár a képzelet szülötte, mégis szimbolikus. Ilyen körülmények között az összehasonlító elemzésnek els sorban az a feladata, hogy e m vek összevetésekor ne a különbségeket, hanem inkább a m vekben kitapintható rejtett, megfoghatatlan és meghatározhatatlan összefüggéseket emelje ki, amelyek gyakran túllépnek az els olvasásra felfedezhet , nem a lényeget érint hasonlóságokon, s ugyanakkor nagyon el is maradnak t lük. Ilyen értelm vizsgálódásunk csalódást kelthet az irodalomtörténészekben, s talán az eszmetörténészek elvárásainak sem felel meg tökéletesen. Ezek a képzetek és leképezések akkor is léteznek. Kézzelfogható bizonyíték rá a jelent s mennyiség irodalom, amelynek ez a kétségkívül archetipikus diktátoralak a f hivatkozási pontja, bár általában álcázottan van jelen. A diktátor árnyéka nem pusztán az angol és a francia irodalomban jelenik meg, hanem rávetül e századvég emberiségének jöv jére is. Ám miel tt az elemzésbe fognánk, tudnunk kell, hogy milyen távoli múltból hagyományozódott ránk ez a figura, mennyire meghatározója a nyelv – ugyanaz a nyelv, amelyet a modern írók is használnak –, valamint, hogy a még csak felületesen ismert politikai mitológia milyen rendkívül sokrét nek mutatja azt a diktátoralakot, amely 1918 és 1984 között a francia és angol irodalom lenézett vagy jelentéktelennek tartott részében öltött testet.

I. A történelmi alak

A történészek többsége szerint a diktatúra eszméje Rómában született meg Kr. e. 509-ben, a köztársaság bevezetésekor: súlyos válság esetén ideiglenesen visszaállítják a régi monarchikus tekintélyt, amelyet „dikatúrának” („dictaturia”) neveznek. Ezzel valójában egy régi, Etrúria más népeinél akkoriban még mindig él szokást vettek át. A diktatúra intézményének megalkotása tehát a Római Köztársaság létrehozásának pillanatában a fels bb hatalom egy igen si felfogásának az újjáéledését jelenti. E hatalom eredetét máig homály fedi, fejl dését pedig csak a Kr. e. VI. század óta ismerjük. Számos tudományos munka vizsgálta már a diktatúra intézményének fejl dését és a diktatúrák történetét, ám magukkal a diktátorokkal csak igen kevés foglalkozott, említésre méltóak közülük a következ k: Alphonse Séché: Le Dictateur (A diktátor, 1924); J. Brainville Les Dictateurs (A diktátorok, 1935), Gustav Bychowsky Dictators and Disciples from Caesar to Stalin (Diktátorok és tanítványok Caesartól Sztálinig, 1948); H. Sabais: Götter, Kaiser, Diktatoren (1965); A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle (1984). Viszont egyik m sem idézi fel a diktátoralak történetét, pedig ahhoz, hogy megértsük, milyen képzettársításokat kelt napjainkban, talán nem haszontalan gyorsan felvázolnunk e történet f bb állomásait a diktátoralak ókori születését l kezdve napjainkig.

1. Az ókori diktátor

Hol és mikor t nt föl az els diktátor? A Vocabulaire des institutions indo-européennes (Az indoeurópai intézmények szókincse) c. m vében Emile Benvéniste egy olyan, sok feltételezésen alapuló elemzést ad, amely a „diktátor” szó gyökerének eredeti jelentését az indoeurópai vallási és politikai intézmények egy archaikus, talán a Kr. e. III. évezred el tti alapjára vezeti vissza. Benvéniste etimológiai elemzése szerint az indoeurópai népeknél az lehetett „diktátor”, akinek hatalmában állt kinyilvánítani a dix-et, az, aki megmutatta a többieknek „szóval (…), a tekintély erejével azt, aminek lennie kell”.[12] Ez a fennhatóság nem keverend össze a királyéval, hiszen a rex eredetileg a f pap, „akinek hatalmában állt kijelölni a városok helyét, s meghatározni a jogszabályokat”.[13] Ám semmit nem tudunk e két fogalom kapcsolatáról, nem tudjuk, hogy a dix és a rex a fennhatóság egymással ellentétes vagy egymást kiegészít felfogásainak felel-e meg, s azt sem tudjuk, miképpen utalhatnak – mint ahogyan azt Georges Dumézil sugallja a Les Dieux souverains des Indo-Européens (Az indoeurópaiak f istenei) c. munkájában – az uralkodói funkció kettéosztására, amelyre a szerz az ókori népek mitológiáival kapcsolatos kutatásai alapján következtet, s amely jellemz lehetett az indoeurópai társadalom feltételezett hierarchikus struktúráira. Az els rómaiak számára a diktatúra csupán egy rendkívüli joghatóság volt, amelyet válságos helyzetben vezettek be, hogy ideiglenesen visszaállítsák azt az abszolút, politikai, vallási és katonai hatalmat, amellyel a régi etruszk királyok rendelkeztek. A kivételes intézményt eredetileg a közjó érdekében tett intézkedésként fogták fel, s nélkülözhetetlennek tartották ahhoz, hogy válságos helyzetben, küls fenyegetés vagy bels viszály esetén az állam és a haza megmeneküljön. A római nép története a Város alapításától c. m vében Titus Livius bevallja, nem tudja, mikor és hogyan vezették be az els diktatúrát. A történelemben T. Larcius lehetett az els diktátor, akit a rómaiak a latinok és a tarquiniaiak elleni veszedelmes háború idején, Kr. e. 501 körül ruháztak fel rendkívüli hatalommal. Ett l kezdve mintegy három évszázadon át gyakran neveztek ki diktátort, különösen olyankor, amikor plebejuslázadásokkal kellett szembenézni. Ám a diktatúra ezen formája mégsem vált

általánossá, és a pun háborúk után el is t nt. Eszméje mindazonáltal igen er teljesen, még a legújabb korban is rányomta bélyegét a politikai intézmények történetére. A Kr. e. I. század diktátorai nem tekinthet k e köztársasági hagyomány folytatóinak. k mindenekel tt hadvezérek, akik a polgárháborúkat kihasználva próbálták legitimálni és tartóssá tenni személyes hatalmukat, amelyre sarcok, szám zések és vérfürd k révén tettek szert. A Római Köztársaságban Kr. e. 130-tól 30-ig bizonytalanság és bels er szak uralkodik, ezt bizonyítja intézményeinek gyengülése is. Sulla diktatúrája 82-t l 79-ig, Julius Caesar „örökös diktatúrája” 44-ben, Augustus principátusa 31-ben egy új politikai rendszer, a cezarizmus folyamatos uralomra jutását jelzi. Ebben a rendszerben a diktátor, bármi legyen is a címe, a Köztársaság új megalapítójának szerepében tetszeleg, holott valójában egy abszolút katonai hatalmat vezet be, amely közelebb áll a hellenisztikus és a keleti monarchiákhoz, mint a régi köztársasági diktatúrákhoz. Bárhogyan legyen is, a principátustól a dominátusig és a császárságig a cezarizmus egy különösen fontos politikai hagyományt teremt, amelynek – számtalan átmeneti formán át – távoli örököse az orosz cár és a német császár uralma a XX. század hajnalán, egészen 1917-ig, illetve 1918-ig. A diktátor alakjának egyik els , kiforrott formája tehát már az ókortól kezdve létezik. Archaikus, indoeurópai eredetének még fellelhet néhány nyoma a Római Köztársaság alapítóinak fölfogása szerinti ideiglenes diktatúra intézményében. Ám a diktátorok hatalmának természete teljesen megváltozott, amikor Julius Caesar bevezette az els „örökös diktatúrát”. A diktátor caesari fogalma szinte tökéletes ellentéte az eredeti, köztársasági fölfogásnak. Ezért is ítélték el a rómaiak: az „Antonia de dictatura tollenda” törvény, amelyet Kr. e. 44-ben szavazott meg a szenátus, örökre el kívánta törölni a diktatúrát. Ám csupán a szót átkozták ki. Mivel az intézményt eltörölték, a „diktátor” és a „diktatúra” szavak kiestek a köznapi használatból, viszont a Kr. u. I. századtól más címek, mint a princeps, a caesar és az imperator jelölték a teljes politikai hatalom birtokosát. Ennek következtében hatalmas, közel két évezredes r tátong a diktátor alakjának történetében a Kr. u. I. és a XX. század közt, ami viszont nem jelenti azt, hogy az önkényuralom kevésbé lett volna elterjedt a diktatúrák e két kora között. Egyeduralmi rendszerek mindig is voltak, még akkor is, ha lényegük folytonosan más-más ruhát öltött – mint ahogy ezt kiválóan bemutatja G. Hallgarten a Dämonen oder Retter és H. Sabais a Götter, Kaiser, Diktatoren c. m vében. A diktátoralak régi és modern változatán kívül léteznek még egy kevéssé ismert császárfigurának megfelel köztes formák is, amelyekre a jelenlegi francia vagy angolszász politikatudomány igen kevés gondot fordított, holott számos történelmi regény utal rájuk, mint például H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham vagy Hubert Monteilhet Néropolis c. m ve.

2. Az újkori diktátor

A történelemben tehát a diktatúrák hagyományosan a köztársaságok létéhez köt dnek, vagyis az ókortól a köztársasági rendszerek újkori felbukkanásáig diktatúrákkal nemigen találkozni, önkényuralommal viszont igen. Innen ered a XVII. és XVIII. századi európai forradalmi mozgalmak ellentmondásossága. Angliában Cromwell a katonai kormányával, Franciaországban Robespierre a jakobinus diktatúrájával és Napóleon a Konzulátusával majd a Császárságával új zsarnoktípusokként t nnek föl. Nehéz róluk eldönteni, hogy az utolsó felvilágosult despoták voltak-e, tehát egy hanyatló királyi abszolutizmus utolsó példányai,

vagy ellenkez leg, az els diktátorok, azaz az újkori diktatúrák els megtestesít i és megnyilvánulási formái. Anglia a XVII. században olyan forradalmak és diktatúrák hazája lett, amelyek emlékét számos angol regény rzi A. Huxley Pont és ellenpont c. könyvét l H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham c. m véig. Cromwellt, miután 1640-ben a forradalom segítségével megszerezte a hatalmat, 1653-ban „A három királyság, Anglia, Skócia és Írország örökös Protektorává” nevezték ki az „Instrument of Governement”-ban, Anglia els írott alkotmányában. Ezzel gyakorlatilag az 1649-t l 1660-ig fennálló Angol Köztársaság diktátora lett, s maradt is egészen 1658-ig. Cromwell, aki ügyes politikusként vagy rafinált álszentként szívesen hivatkozott Isten akaratára saját céljai eléréséhez, az eltelt id távlatából az angol történelem egyedülálló személyiségének t nik: a puritán és kegyetlen, ám mégis vallásos tisztasággal átf tött zsarnokság valamennyi feloldhatatlan ellentmondása találkozott benne. Sok történész szerint Cromwell valójában nem tudta megoldani a kor Angliájának bels gondjait, s diktatúrája a monarchia 1660-os visszaállításától napjainkig számos szerz számára a szellemi és politikai sötétség különlegesen gy löletes korszakát jelenti. Hasonlóan rettenetes volt Franciaországban az 1793 szeptemberét l 1794 júliusáig tartó jakobinus terror. 1793 júliusában a jakobinusok eltávolították a girondistákat az alkotmány alapján létrehozott Közjóléti Bizottságból. Az események arra kényszerítették Robespierre-t, aki mindenki számára biztosítani akarta „a szabadság és az egyenl ség békés élvezését”,[14] hogy 1793 szeptemberében bevezesse a terrort. Nyilatkozataiban nemcsak a végletes hazaszeretettel indokolta az er szak alkalmazását, s nem is csak a „szabadság zsarnokságával”, amit beszédeiben oly szívesen emlegetett, hanem f képp az „erénnyel”, amely, a jakobinusok szerint – Saint-Justt l Robespierre-ig – az igazán népszer kormány alapelve. A 2. év thermidorjának 6. napján (1794 július 27-én) letartóztatott, s másnap kivégzett Robespierre utolsó leheletéig tagadta, hogy diktátor lett volna. Tetteit a lehet legellentmondásosabban ítélte meg az utókor. Anatole France 1912-ben megjelent, Az istenek szomjaznak c. regénye is tanúsítja, hogy a jakobinus diktatúra tartósan rányomta bélyegét a francia politikai életre. Emléke – s itt elég csupán A. Koestler 1951-ben kiadott The Age of Longing (A vágyakozás kora) c. m vét felidéznünk – a franciák világképében változatlanul a forradalom legellentétesebb irányzatait testesíti meg. Nem kevésbé ellentmondásosan jelenik meg a m vekben a napóleoni kísérlet. P. Barbet L’Empereur d’Eridan (Eridan császára), Henri Viard La Bande à Bonaparte (Bonaparte bandája) c. m vét nem számítva, a XX. századi francia írókat, legalábbis Joseph Delteil Il était une fois Napoléon (Volt egyszer egy Napóleon) c. regényének 1983-as megjelenéséig nem nagyon érdekli Napóleon. Az angol regényírókat viszont, gondolunk itt Gilbert Keith Chesterton The Napoleon of Notting Hill (Notting Hill Napóleona, 1904), A. Burgess Napoleon Symphony (Napóleon-szimfónia, 1974) c. m vére, ugyancsak elb völte ez a „jelentéktelen kis korzikai, (aki) önerejéb l magasabbra kapaszkodott, mint Charlemagne”.[15] Napóleon, aki államcsínyt hajtott végre a VIII. év Brumaire havának 18. napján (1799. november 9-én), és aki 1799-ben kikiáltotta a Konzulátust, majd 1804-ben a Császárságot, mégsem volt más, mint a hatalmat er vel magához ragadó közönséges diktátor, akit er szakkal ztek el 1814-ben. Ám a Mémorial de Sainte-Hélène-ben, amelyet részben diktált E. de Las Cases-nak, kijelentette, hogy diktatúrája szükséges volt a forradalom örökségének meg rzéséhez. Ez ügyes taktikai lépés volt, még ha csak annyit ért is el, hogy kés bb az eszme újra feléledhetett, mint ahogy azt A. Burgess igen tárgyilagosan megállapítja a Napoléon Symphonie c. m vében. Ennek ellenére az Els Császárság véglegesítette a Forradalom és az Els Köztársaság bukását, s egy újabb hagyományt alkotott, a

bonapartizmust, amelynek – egyes szerz k szerint – a XX. század végi gaullizmus még mindig él folyománya. A XX. század er szakéhségén elmélkedve A. Koestler The Age of Longing c. regényének egyik szerepl je ezt mondja: „ez a pestis bizonyára a XVIII. században kezd dött, ha nem még el bb(…)”.[16] A XVII. és XVIII. század forradalmai sok tekintetben még mindig él nek tekinthet ek, legalábbis korunk politikai magatartásában, még akkor is, ha csak emlékek, szimbólumok vagy irodalmi hivatkozások szintjén maradtak fenn. S t a modern diktátorok, Lenint l Sztálinig, szándékosan e forradalmak örököseinek állították be magukat. A. Koestler nagyon pontosan utal erre a The Age of Longing c. m vében. Mennyiben lehet igazolni ezt az állítást?

3. A totalitárius diktátor

A XX. század elején a diktatúra új formái t nnek fel Európában. Az els világháború után Oroszországban, Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és a balti államokban kitört forradalmakban és ellenforradalmakban megszületik a korlátlan uralom elve, a „totalitarizmus”, amelynek sokáig vitatott létét és jellegét illet en a századunk végére kezd megegyezés születni, miszerint a sztálinizmust, a fasizmust és a nácizmust egyetlen történelmi jelenség megannyi, egymást kiegészít változatának tekintjük. A híres „sztálini jelenség” kifejezésen Jean Ellenstein L’Histoire du phénomène stalinien (A sztálini jelenség története) c. könyvének megjelenése óta egy, immár a történészek s a politológusok által is elfogadott terminológia szerint a szovjet rezsim 1924 és 1953 közti valós m ködését értjük. A sztálini jelenség, függetlenül attól, amit egy ideig hihettünk, nem Sztálinnal született, s nem is t nt el vele 1953-ban. Lenin ösztönzésére a Szovjetek Köztársasága 1917-ben bevezette a „proletárdiktatúrát”, amely a szó szoros értelmében ugyanolyan volt, mint minden egyéb diktatúra, s ezt 1917 és 1921 között a hadikommunizmus csak hangsúlyosabbá tette. Számos történész (Boris Souvarine, Isaac Deutscher, Gérard Walter) elemzése meger síti, hogy amikor 1924-ben Lenin meghalt, az orosz kommunista pártapparátus már a Szovjetunió egész területén megszervezte a merev bürokratikus hatalmat, amely a képmutatáson, a besúgáson, a kínvallatáson, a tisztogatásokon és a deportálásokon alapult. A jelenség túlélte a desztalinizációt is, amint azt A. Szolzsenyicin A GULAGszigetcsoport c. könyve is bizonyítja, és Sztálin továbbra is, legalábbis egyik életrajzírója, I. Deutscher szerint, a „par excellence diktátor”[17] jelképe maradt. Vajon Sztálint az Oroszország történelmét jellemz , évszázadokra visszanyúló despotizmus-hagyomány örökösének kell tekintenünk? Esetleg, mint ahogy azt megpróbálta elhitetni, „minden id k és minden nép legnagyobb vezére”[18] volt? Vagy ellenkez leg, a XX. század sajátos totalitárius kórjának a kifejez dése? Ezeket a kérdéseket már mind feltették, s Sztálin pályafutása legalábbis elgondolkoztat azon, hogy milyen hatalom érvényesül a modern társadalmak egyre nagyobb részében. Ugyanezt a kérdést vetik fel a különböz fasiszta rendszerek is, amelyek értelmezései és definíciói meglehet sen ritkán esnek egybe. Az els olaszországi „fascio” 1919-ben történt megalapításától kezdve a „fasizmus” szóval különböz mozgalmakat és rezsimeket jelöltek, amelyek gyakran nagyon távol álltak az eredeti jelenségt l. A barna forradalmakban, amelyek

1922-ben Olaszországban, 1928-ban Portugáliában, 1933-ban Németországban és 1936-ban Spanyolországban törtek ki, új vezet k t nnek fel, „vezérek”, „ducék”, „führerek”, „dutorok”, „caudillók”, „conducatorok”, akiknek hatalma pusztán személyes vonzer n, adottságon vagy karizmán alapul. Minden a vezért l ered, legyen az akár Mussolini, akár Hitler, Franco vagy De Oliveira Salazar. A vezér abszolút, egyetlen, az egyedüli hatalom, az egyetlen ember, aki „megtestesíti az Eszmét, s aki egyedül ismeri végs célját”.[19] Az ilyen „karizmatikus vezérek”[20] személyéhez köt d hatalmat Max Weber már 1919-ben elemezte a Politik als Beruf (A tudós és a politikus) c. rövid esszéjében. Szerinte ez a hatalom a nép áhítatából fakad, s egy titokzatos hitvalláson nyugszik. E hatalomban kifejez dik egy „tekintély, mely rendkívüli személyes varázson alapszik”,[21] csodaszámba men kiválóságon, s t egyfajta profetikus vagy mágikus adottságokon, mely eme kivételes lények vonzerejének sajátja. M. Weber tartott az ilyen személyiségek hatalomra jutásától. Egy évszázadnyi történelem tanúsítja, hogy az általuk keltett b völet vezetett a nácizmushoz, a hitlerizmushoz, a második világháború legrettenetesebb mészárlásaihoz és népirtásaihoz. Ha volt ember, aki abszolút hatalommal rendelkezett, az valószín leg Hitler volt, de elég újraolvasni A. Schwarz-Bart Igazak ivadéka vagy M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. könyvét, hogy felmérhessük, mennyire elítéli a közvélemény a fasizmust és a nácizmust. Számos történész szerint a sztálinizmus és a fasizmus csupán különböz változatai egy a XX. századra jellemz átfogóbb jelenségnek, az ideológiáktól viszonylag független „totalitarizmusnak”. A totalitarizmus, amelynek kifejez dése – A. Burgess 1984–1985 c. regényében szerepl definíció szerint – „az egyén tervszer és filozófiailag indokolt, teljes és abszolút alárendelése a közösségnek”,[22] úgy látszik, „lényegében különbözik a politikai elnyomás egyéb formáitól, az önkényuralomtól, a zsarnokságtól és a diktatúrától”,[23] állapítja meg Hannah Arendt a Le Système totalitaire (A totalitárius rendszer) c. m vében. Mivel részben a modern társadalmak szervez dési módjának átalakulása hozta létre, a totalitarizmus talán azzal magyarázható, hogy az emberi lélekben különös hajlam és egyfajta esztelen igény van az alávetettségre. Ám valójában még nincs egyetértés a totalitarizmus természetét és eredetét illet en, és senki nem tudja pontosan, mit is kell érteni a szón. Ez a bizonytalanság késztet bennünket arra, hogy az írók értelmezéseiben ne tételezzünk fel lényeges különbséget a „totalitáriusnak” nevezett jelenségek között, legyen szó akár a hétköznapi basáskodás banális, általános megjelenési formáiról, akár a legrettenetesebb diktatúrákról. Kétségtelenül hiba volna egy kalap alá vennünk Hitler, Sztálin, Robespierre, Cromwell, Caesar vagy Sulla diktatúráját – ett l már Jean-William Lapierre is óva intett Le Fondement du pouvoir politique (A politikai hatalom alapja) c. esszéjében. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a legrégibb id kt l kezdve voltak olyan emberek, akik okkal vagy ok nélkül úgy hitték, hogy egy abszolút hatalom elvét testesítik meg. E hit vallási gyökerei az emberemlékezet el tti múltba vesznek. Azt azonban láthatjuk, hogy a diktátor alakja lassan, s szinte folyamatosan formálódott ki az id k folyamán, az ókortól napjainkig, és hogy hosszú fejl dése eredményeképpen a „diktátor” kifejezés számos, egymással szöges ellentétben álló jelentést kapott, s t maguk a diktátorok is különböz értelemben használták. A fogalom története magyarázatot ad az egymást követ értelmezésekre, s talán hatott a szó történetére is.

II. A diktátor megnevezései

Akár régi vagy modern, akár történelmi vagy irodalmi formában t nik fel a diktátor a m vekben, alakja e regényesnek szánt szövegekben els sorban metaforikusan jelenik meg. Ám e metaforák rettenetes szavakból állnak, amelyek már önmagukban is gyilkolnak, „eltiporják a világot, (…), elaltatják a szellemet (…), üldöznek”.[24] E szavak mögött, állapítja meg J. M. G. Le Clézio a (Les Géants) c. m vében, „gy lölet, megvetés, kegyetlenség van”,[25] valamint „hatalom, er , er szak”.[26] E „zsarnok-szavaknak”,[27] teszi hozzá J. M. G. Le Clézio, titokzatos, ám hatékony hatalmuk van. Orwell 1984 c. regényének „újbeszélje” is bizonyítja, hogy a hivatalos idióma mennyire lerombolhat egy nyelvet, megronthat egy eszmét, és leigázhat egy népet. Lehullik-e majd egyszer e szavakról az álca? J. M. G. Le Clézio úgy véli, hogy nem. Mennyit árulhat el mégis a „diktátor” szó története ezekr l az átértelmezésekr l és jelentésátvitelekr l?

1. A fogalom jelentésváltozásai

Számos történelmi okra vezethet vissza, miért nem lehet egyértelm en használni e szót. A dictator, oris f név eredetileg szakrális cím volt, s si, etimológiai jelentései egy, már a rómaiak idejében feledésbe merült istenségfelfogást riznek. A francia és az angol nyelv a római vallási és politikai intézmények szókincséb l kölcsönözte e szót, amelyb l szóképzéssel viszonylag kiterjedt szócsaládok keletkeztek, ám ezekben a szócsaládokban már alig lelhet k fel a fogalom eredeti jelentései. A franciában a dictateur (diktátor) szó családja egy nagyrészt már elavult középkori alapréteget, valamint egy neologizmusokban b velked újkori szókészletet tartalmaz. A dictateur szó 1213-ban bukkan fel a latin dictator f név fordításaként, néhol ditere vagy diteor alakváltozatban, egy ismeretlen szerz Li fet des Romains compiles ensemble de Sallustre et de Suetone et de Lucan (Krónika a rómaiak dolgairól Sallustius, Suetonius és Lucanus írásai alapján) c. kompilációjában. A dictature (diktatúra) szóval csak 1422-ben találkozunk el ször Alain Chartier Le Quadrilogue invectif (Fedd beszélgetés)c. m vében, ugyanakkor változatai, a dictatorie és a dictaturie, valamint a dictatoire melléknév, amelyeket P. Bersuire alkotott Titus Livius A római nép története a Város alapításától c. m vének fordításában, már nem használatosak. Olykor még a dictatorat és dictatoriat szavakkal jelölték a diktátor által kormányzott államot, a dictatorien melléknév inkább a diktátori tulajdonságra utalt, a dictame f név, amelyen valaha az „erkölcsi tudat parancsát” értették, teljesen elt nt a köznapi használatból. A szó modern családja a XVIII. században alakult ki. Els tagja a dictatrice f név, amellyel kezdetben a diktátor feleségét, majd 1750 körül már minden, abszolút hatalommal rendelkez n t jelölnek. 1777-ben a dictatorial melléknévvel gazdagodik a szócsalád, valamint az abból képzett dictatorialement határozószóval, amelynek jelentése: diktatórikusan. A XIX. század végén a diktat német jövevényszó, a XX. században pedig a contre-dictateur és az anti-dictateur neologizmusok kerülnek be a beszélt nyelvbe, amelyekkel a diktátor ellenfeleit jelölik, majd a dictatoriser f névi igenév „diktatúrát rákényszeríteni” értelemben, az ennek megfelel dictatorisation f névvel, valamint a dictatorialiser f névi igenév, amely inkább ezt jelenti: „a diktatúrához csatlakozni”. Ezek a szavak a modern politikai szóhasználat részét képezik, s már egyáltalán nem érzékelhet si, vallási eredetük.

Az angol nyelv közvetlenül a latinból kölcsönözte a dictator szót, amely el ször R. Hidgen Polychroniconjának 1387-es, John of Trevisa-féle fordításában szerepel. A dictatory viszont a francia dictatorie megfelel je, s 1533-ban került a franciából az angol nyelvbe Titus Livius A római nép története a Város alapításától c. m vének P. Bersuire-féle fordításával, s ugyanez mondható el az 1553-ban felbukkanó dictature szóról is, ám 1586-tól a dictatorship (diktatúra) változat is bekapcsolódik a versenybe. A dictatorlike (diktátor jelleg ) szóval 1581-ben találkozunk, a dictate f nevet pedig 1594-ben alkotják meg (jelentése: „parancs” vagy „az, amit egy kinyilatkoztatás diktál”). A XVII. században újabb szóalkotásokra vagy kölcsönzésekre kerül sor: 1623-ban a dictatrix (fr. dictatrice), 1626-ban a dictamen (a franciában ua.), 1642-ben a dictatorian (fr. dictatorien), 1644-ben a dictatoring (diktátorkodás) jelenik meg. A XVIII. és a XIX. században ezekhez csatlakozik a dictatorial (fr. dictatorial), 1701-ben, 1784-ben a dictatress (fr. dictatrice), 1788-ban a dictatorily (fr. dictatorialement) és 1797-ben ennek változata, a dictatorially, 1856-ban a dictation a „diktatúra gyakorlása” értelemben, 1863-ban a dictatorialism a „rendszeres diktátori gyakorlat” jelölésére, 1866-ban a dictatorat (fr. dictatorat), 1876-ban pedig a dictatorialness, amely a parancsoló, arrogáns fellépést jelölte. Végül a XX. században is felt ntek újabb neologizmusok: to dictatorise (a fr. dictatoriser jelentésében), dictatorisation (fr. dictatorisation) és dictatorialisation (fr. dictatorialisation). Megállapíthatjuk, hogy az angol nyelv igen szélesen értelmezi a diktatúrát, és talán a franciánál valamivel árnyaltabban is, ám éppúgy elhalványult benne a jelenség eredeti, vallási aspektusa, mint a franciában. A latinban mindemellett érzékelhet ek maradtak a szó vallási konnotációi, mégpedig a Kr. e. 509 körüli, azaz Róma alapításának feltételezett idejéb l való beiktatási és lemondási formulákban: dicere dictatorem (diktátort kinevezni), abdicere dictatorem („lemondani a diktátori címr l”). A diktatúrára vonatkozó olyan jogi kifejezések, mint a dictator, oris (vagy dicator), azaz a diktátor vagy a magisztrátus, amely a diktatúrát – dictatura, ae (vagy dicatura) – gyakorolja, a dictatrix, icis a diktátornak tulajdonított fennnhatóság, és egy melléknév, a dictatorius, a, um, (fr. dictatorial) diktátori, amely néha azt az embert is jelöli, „aki diktátor volt”, a római köztársasággal foglalkozó történészek szerint még régebbi vallási hiedelmek nyomát rzik. A dictator, oris szó dic- töve egy indoeurópai deik-/dik- gyökb l származhat, amelynek általános jelentése a nyelvész E. Benvéniste szerint „a szó tekintélyével rámutatni arra, aminek lennie kell.”[28] A „-t” gyakorító képz a diktátor által végrehajtott cselekvés ismétl désének képzetét hangsúlyozza. Más szóval: a diktátor az, aki kimondja a dix-et, azaz a szó erejével el ír, erélyesen és tekintéllyel mutat vagy mond ki valamit. Talán e szógyök valós értelme az egyetlen, ami fennmaradt a római köztársaság születésekor már rég elfeledett indoeurópai történelmi hagyományból, s meglehet, a „diktátor” szó töve immár let nt vallási és politikai hiedelmek utolsó, mégis szinte változatlan maradványa. Mi marad meg a diktátorok elfeledett istenségéb l az indoeurópai népeknél? Mint ahogy azt a francia, angol és latin politikai szóhasználat összehasonlító vizsgálata mutatja, nehéz fellelni azt a jelentést, amelyet eredetileg a diktátoralak képviselhetett a Kr. e. VI. századi latin intézményekben. A szó és az eszme a kezdetekt l fogva a szakralitás érzetéhez kapcsolódik, viszont miután egy ideig isteni vagy majdnem isteni hatalmat jelölt, a szót és magát az intézményt már az ókorban elítélték és diszkreditálták.

2. Amir l hallgat a nyelv

A szó ókori diszkreditálása még napjainkban is érezteti hatását. F. de Miomandre Dictateurjét nem számítva, a modern regényekben ritkán találkozni a „diktátor” szóval. Mintha a kortárs írók valamilyen homályos okból tartózkodnának a használatától, holott amit jelöl, az mindenütt jelen van. Amennyiben egy adott szó használatának van politikai jelentése, akkor e szó kerülése is jelent valamit. Hogyan értsük ezt az elutasítást? A szövegekben miért helyettesítik oly gyakran ezt a kifejezést rokon értelm szavakkal, eufemizmussal vagy metaforával? Ritkán találni példát annál teljesebb anarchiára, mint ami a szakért k közt uralkodik e kifejezés értelmezésében. Elfelejtettük középkori értelmét, „diktáló személy, írnok, jegyz , íródeák”, amely pedig a franciában és az angolban is el fordul, s csak a régi, a Római Köztársaság intézményeinek leírásaiban szerepl „rendkívüli tisztségvisel ” jelentését rizzük. Modern értelmezései olyan pontatlanok, hogy G. Hallgarten az Histoire des dictatures (A diktatúrák története) c. m vében úgy véli, hogy „a „zsarnok” és a „diktátor” fogalmának jelenleg ugyanaz a jelentése”:[29] azt az embert jelöli, aki visszaél a hatalommal, miután azt – törvényesen vagy nem törvényesen – megszerezte. Ez igen homályos definíció. Ráadásul az angolban a „dictator” szóval jelölnek minden uralkodót vagy kormányzót, akinek szava törvény, tehát a diktátort az angolok talán inkább törvényhozónak tekintik, semmint egy alkotmányos hatalom birtokosának. A kifejezés végül is mindkét nyelv mai használatában, általában, de nem hivatalosan, minden olyan személyre alkalmazható, aki bármely területen abszolút hatalomra tör. Sarkítva: a diktátor „a másik”,[30] mindenki, akit elátkozunk és akit gy lölünk, mert elutasítjuk jogtalannak tartott hatalmát. A szó konnotációi pedig meglehet sen világos magyarázatot adnak arra, miért választották helyette a történelem diktátorai az eufemisztikus Vezér, Vezet , Leader, Duce, Dutor, Führer, Conducator vagy Caudillo címeket. Ilyen körülmények között bármivel felruházható a diktátor alakja, következésképp a diktátor szót az írók inkább körülírják, s nem használják, mint azt például P. Grainville Les Flamboyants (A lánglelk ek) vagy Sony Labou Tansi La Vie et demie c. m vei is bizonyítják. A diktátor szó helyett használt kifejezések mindegyikére jellemz , hogy bennük a diktátor alakja egyszerre jelenvaló és távollev , anélkül, hogy valaha is teljesen bizonyosak lehetnénk létezésében. A regényekben a diktátor hagyományosan úgy jelenik meg, mint „hódító”, „mester”, „herceg”, „h bérúr” vagy „pártfogó”. Ez a „Nagy Egyes”[31] a modern hatalmi hierarchiában átváltozik, „intéz ”, „kormányzó”, „technokrata”, „igazgató”, „tábornok”, „tábornagy”, „elnök” vagy „f titkár” lesz. Vallási téren a diktátor „beavató”, „megváltó”, „bálvány”, „fétis”, esetleg „pápa”, „inkvizítor”, „hitehagyó” vagy a „legyek ura”.[32] Gyakran csupán ragadványnéven emlegetik a „világ nagyjait”, mint például „khédive”,[33] vagy egy sajátos tulajdonságukkal nevezik meg ket: „a Nagy Testvér”[34] vagy a „lovas ember”.[35] Olykor nevük kezd bet i („N”,[36] „A. H”[37]), keresztnevük („Napóleon”), vezetéknevük („Hitler”, „Mussolini”) vagy fed nevük („Sztálin” = acél) alakul át a diktátor szó szinonimájává. Ám ez az gyakorlat nem teljesen egyértelm , az azonos vagy közelít értelm kifejezések egyike sem elegend egy diktátor jellemezésére, ami megnehezíti a diktatúrákat megidézni szándékozó regények beazonosítását. E jelenség parttalan. A gondviselés küldte vezet k szeretik a tömjénezést. Sztálin apoteózisa az SZKP 1934-es, XVII. kongresszusán bizonyítja, hogy milyen túlzásokhoz vezethet a személyi kultusz. A tömjénez k számára Sztálin „legendás alak”, „szeretett vezér”, „zseniális gondolkodó”, „a világ proletariátusának vezet je” volt. A kongresszus alatt, meséli B. Souvarine, „reggelt l estig szakadatlan hozsánna zúgott az »acélkolosszus«, a »nagy pilóta«, a »nagy mérnök«, a »nagy építész«, a »legnagyobb teoretikus«, a »legjobb leninista«, más

szóval a legjobbak legjobbika felé (…). A fels fok kötelez vé (vált).”[38] Az író Manès Sperber erre utalva emlegeti Et le buisson devint cendre (És elhamvad a bokor) c. m vében „minden id k legnagyobb vezérét”,[39] az egyetlen „tévedhetetlen vezért”,[40] a „világ proletariátusának vezet jét”,[41] a „forradalom zseniális irányítóját”.[42] Bár a „diktátor” szó nem szerepel a szövegekben, egyfajta abszolút metaforává válik. Bármely más kifejezés képes újabb címeket, újabb azonosságot adni a diktátoralaknak, és számtalan áttétellel, jelentésátvitellel, jelentésváltozással visszautalni e „tabura”, a tiltott vagy cenzúrázott szóra. A szó nem szerepel, de a számtalan eufemizmussal, szinonimával vagy metaforával jelölt valóság marad. Emiatt másképp észleljük a diktatórikus jelenségeket. Vajon szándékos-e ez a hozzáállás? Feltehet leg igen. S az is elképzelhet , amit Jean-Pierre Faye a Langages totalitaires (Totalitárius nyelvek) és George Steiner a Language and Silence (Nyelv és csend) c. m vében sugall elemzéseivel, vagyis hogy a nyelvezetnek is megvan a maga zsarnoki természete, amelyb l a szó és a beszéd diktatúrájának számtalan formája fakad, függetlenül a hirdetett filozófiától vagy ideológiától.

3. A jelenség észlelése

A diktátor alakjának átvitt értelm , közvetett megnevezései tehát nem semlegesek. Akár elhagyással, akár hasonlattal, jelentésmódosítással vagy jelentésátvitellel változik meg a szavak értelme, igenis jelentéssel bír az, hogy a diktátort azonos értelm , mégis más kifejezéssel jelöljük vagy idézzük meg. Hogyan értsük meg, hogyan elemezzük s értelmezzük ezt a jelenséget? Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a diktátorok a hatalom emberarcú képvisel i. Bárhogy értékeljük is hatalma legitimitását, a diktátor, személyében vagy személyiségében, mindenképp a tekintély megtestesít je, él allegória, egy absztrakt hatalomfelfogás megszemélyesít je. A diktátor f név, a szinonimái, a bel le képzett szavak és a helyette álló szóképek mindennek csupán megközelít körülírásai. S ebb l a bizonytalanságból ered, hogy az abszolút tekintély e képvisel jét mindig más kifejezéssel jelölik vagy jelenítik meg, mint ami a saját megnevezése volna. Talán a nyelv sajátossága ez a csalás, ami esetleg magyarázatot ad arra a tényre is, hogy minden diktátor többé- kevésbé „az utánzás és a színlelés királya”,[43] mint a P. Grainville Les Flamboyants c. regényében szerepl „ felsége, az rült tábornok-király, Tokor Yali Yulmata”.[44] A diktátor alakjából a nyelv már a kezdet kezdetén allegorikus figurát formált, amely folyamatosan változik, és állandóan egyre hazugabb, egyre megtéveszt bb s egyre csalárdabb küls mögé bújik. Más szempontból azt is vizsgálhatjuk, milyen szókészlettel, kifejezésekkel fogalmazzák meg az írók azon gondolatot, hogy a diktatúra különböz formái között lényegi egység létezhet. Igen sok regényt ihletett ez a meggy z dés, legjobb kifejtését valószín leg D. H. Lawrence A tollas kígyójában találjuk. Don Ramon Carrasco, Mexikó olyannyira várt megváltója szerint „valamilyen úton-módon a világot szervesen egyesíteni kell az emberek világává (…), és minden misztérium tulajdonképpen egyetlen misztérium, csak az emberek kénytelenek ezt különképpen látni (…), az Élet Fája egyetlen fa, amint azt tudjuk is, amikor lelkünk kinyílik a legvégs virágzásban. Akkor mi (…) egyetlen misztériumban osztozunk.”[45] A szóban forgó életfa Don Ramon Carrasco szerint az él lények, a jelenségek és az események közti

borzalmas és titokzatos egységet szimbolizálja. Eszerint ugyanaz a szellem, a „világ szelleme”[46] vezeti „a Föld beavatottjait (…), minden egyes nép Els Embereit (…), a világ arisztokratáit”.[47] A népek ugyan párhuzamos vagy széttartó utakon járnak, de a hiedelemrendszer és a világkép azonos. Kell, hogy legyen valami értelme annak, hogy a képek, asszociációk, fordulatok m r l m re minduntalan felbukkannak, átalakulnak, lefokozódnak, lerombolódnak és újjászületnek. Mi lehet e jelenség oka? Érezzük, hogy minden jel, de „minek a jele?”,[48] kérdi M. Tournier A rémkirály c. regényében. Hogyan kell értelmeznünk a megannyi ellentétes jelentéssel terhelt szimbólumot? Amikor D. H. Lawrence A tollas kígyó c. m vében prófétának, megváltónak nevezi diktátorszerepl it, olyan legitimitást kölcsönöz nekik, amely elfedi hatalomvágyuk aggasztó aspektusait. Szinte hajbókolásnak tekinthet az, hogy nem nevezi „diktátornak” ezeket a regényalakokat, holott minden jel diktátor voltukra mutat. Ám fordított helyzetben vajon nem az olvasó becsapásának vagy önámításnak számít, amikor J. Giraudoux vagy A. Burgess „diktátorokat” mutat be a Siegfried et le Limousin, illetve a Napoleon Symphony c. regényben, miközben olyan képzeletbeli személyeket teremtenek, akiknek ambíciói sosem léteztek és sosem fognak létezni alkotóik képzeletén kívül? A hallgatás beleegyezés, ám a beszéd vagy a szöveg azt jelenti, jegyzi meg L. Casamayor a Le Prince c. m vében, hogy engedünk „a kett s örömnek, vagyis szemléljük a rosszat, s közben kiszolgáltatjuk magunkat neki”.[49] A diktátor szó olyannyira ijeszt , hogy szidalommá, a legnagyobb sértéssé s a legdurvább szitokká vált, következésképp, sajnos igen gyakran olyanokat illetnek vele, akiket nem kellene, s nem alkalmazzák olyanokra, akiket valójában illetne. A diktátor megnevezésének tehát számtalan módja van. A diktátoralak jelentéstartalmát örökösen változtatják az egyre szaporodó új titulusok, szóképek, allegorikus vagy analógiás megnevezések. A szót nem írják le, a valóság változatlan, ami a nyelvhasználatban külön életet biztosít a diktátor figurájának. Ez mind ideológiai, mind erkölcsi, mind politikai értelemben befolyásolja „jelentéses valóságát”.[50] Hogyan fejthetjük meg értelmét az egyes esetekben? A ritkán megnevezett, ám mindig jelenlév diktátoralak nyelvi megjelenítésének természete rendkívül zavaros. A szavak a lehet legárnyaltabban le tudják írni küls jellegzetességeit, ám igen gyakran elhallgatják legaggasztóbb jellemvonásait. Ezen paradoxonok és bizonytalanságok következményeként a nyelvhasználat, a nyelv, a stílus, az írásmód mindmind egy álnok, rettenetes, talán könyörtelen diktatúra alkotóelemei, ami már csak azért is veszélyes, mert ez a diktatúra általában nem tudatosul. „Ebben a tényben senki sem kételkedett. Az emberek beszéltek, s azt hitték, hogy ha beszélnek, szabadok. Viszont tudták, hogy a nyelv szavait már megölték”[51] állapítja meg J. M. G. Le Clézio a (Les Géants) c. m vében. Ha egy irodalmi szövegben, tudományos m ben vagy kritikai tanulmányban leírjuk a „diktátor” szót, nem lehetünk biztosak benne, hogy leleplezzük magát az alakot, mert azonnal kisiklik a meghatározás alól; ám e szó kerülése sem vezet célra. Mit válasszunk hát: a hallgatást vagy a hazugságot?

III. A mitikus alak

A diktátorokat D. H. Lawrence A tollas kígyójától P. Grainville Les Flamboyants c. m véig gyakran ábrázolják olyan új istenekként, akik egy kaotikus világban harcolnak az ellenséges hatalmakkal. A diktátor alakja mitológiai forrásokból is táplálkozik, s úgy látszik, e regényekben a régi istenek különös bálványokká, mindenható istenségekké vagy homályosan meghatározható isteni lényekké válva különféle tekintélyfelfogásokat képviselnek. Ám az írók nem érzékelik pontosan e mítoszok természetét, még akkor sem, ha J. Updike Konspirációjának diktátora, az afrikai Kús Köztársaság, a „Noire”[52] néhai legendás országának elnöke, a híres Hakim Félix Ellellou tábornok ráébred arra, hogy „a kormányok alapvet en mitikus képz dmények”.[53] Hakim Félix Ellellou ebb l semmiféle következtetést nem von le, csupán arra a meggy z désre jut Updike regényének ezen a pontján, hogy a kés bbiekben vezet i és prófétai szerepet kell betöltenie népe körében. Filozófusok, szociológusok, történészek a század kezdete óta kutatják, mi a jelent sége a politikai diktatúrák és a teokráciák implicit azonosításának. Csak néhány írást idézünk ezzel kapcsolatban: G. Burdeau Mythologies du Pouvoir (A hatalom mitológiái) c. tanulmányát, A. Sauvy Mythologie de notre temps (Korunk mitológiája) és André Reszler Mythes politiques modernes (Modern politikai mítoszok) c. m veit, Carl Gustav Jung Psychologie und Religion (Lélektan és vallás), Aufsätze zur Zeitgeschichte (Dolgozatok a történelemr l) c. m veit, Mircea Eliade alapos elemzéseit az Aspects du mythe (A mítosz aspektusai), A szent és a profán, a Traité d’Histoire des Religions (Értekezés a vallások történetér l) c. m veiben, s végül J.-P. Sironneau e tekintetben kiváló, Sécularisation et religions politiques c. tanulmányát. Fölvet dik a kérdés, amelyet D. H. Lawrence közvetetten már 1926-ban megfogalmazott A tollas kígyó c. regényében, s amelyet 1952-ben már nyíltan tett fel A. Koestler a The Age of Longing, 1970-ben pedig Michel Tournier A rémkirály c. regényében: milyen mértékben transzponál a kortárs irodalomban ábrázolt megistenülés-álom egy olyan igazi diktátor-mitológiát, amely egy els dleges politikai vagy vallási mítosz köré, egy alapító vagy archetipikus, seredeti, mitikus „diktátoralak” köré épül.

1. A hatalom mitológiái

Nem tagadható, hogy a diktatúrák jelent s politikai mitológiát hoztak létre. A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. m ve csupán összefoglalja e politikai mitológia számos, napjainkban világszerte észlelhet megnyilvánulásait. Történészek emlékeztetnek rá, hogy a két világháború között saját propagandaapparátusuk szóhasználatában Mussolini maga „a megtestesült géniusz”,[54] Hitler a „Gondviselés eszköze”,[55] Sztálin pedig a „történelem demiurgosza”[56] volt. Az életrajzírók rámutattak, hogy els sorban e három diktátor volt önnön mítoszának kovácsa, s a hatalom megszemélyesítése, amely immár napjaink politikai életének jellemz jévé vált, csupán feler sítette e mítoszokat. Léteznek „hatalom-mitológiák”,[57] a társadalmak hisznek a hatalomban, szükségük van arra, hogy egy, a vezet ik személyében megtestesül hatalom alá tartozzanak. A legtöbb ember számára a politikai és társadalmi jelenségek feldolgozhatatlanok és feldolgozatlanok maradnak. Ebb l az alapvet értetlenségb l születnek az új politikai vallások. A hatalom megszerzéséhez – figyelembe véve a tömegek politika iránti érdektelenségét – a diktátorok gyakran kénytelenek voltak a propaganda modern technikáihoz folyamodni, s a sajtó, a rádió, a mozi, a televízió felhasználásával megalkotni azt a népszer személyiséget, aki közelebb áll a hatalomról elfogadott képzethez, és épp ezért alkalmasabb arra, hogy csatlakozásra buzdítsa

a tömegeket. A hatalom szakralizálódik, mesterségesen megalkotott titokzatos aura övezi, amelyet a nagy tömeggy lések során nyilvánosan is szentesítenek. Ha ez a vállalkozás sikerül, a diktátor lassanként a hatalom él megtestesít jévé válik. Nem marad más dolga, mint szabadon kiaknázni legendáját, „mitologizálni saját létét”,[58] hogy új, személyes politikai mítoszt alkosson, „egy fikciót (…), egy szándékosan téves képet a társadalmi vagy történelmi valóságról”.[59] Tudatosan hamisít tehát, és mítoszát módszeresen rákényszeríti egy egész népre. A Sztálin-mítosz példája mutatja, hova vezethet a személyi kultusz túlburjánzása. 1924-t l 1953-ig Sztálin és közvetlen környezete tudatosan kidolgozott egy hamis misztikát, amelynek talán semmi köze nem volt a szovjet diktátor valódi személyiségéhez. Sztálin, aki bálványozói szerint „minden nép atyja, a történelem legnagyobb szelleme, minden dolgozó barátja és vezet je, az emberiség szikrázó napja, a szocializmus éltet ereje”,[60] egyfajta istenpótlékká vált, „titokzatos és mindenható istenséggé”.[61] A hivatalos ünneplések h st faragtak bel le, egy kivételes, embert fölümúló lényt, aki „mindent tudott, mindent látott, mindent el re látott és el re megmondott, s akinek erejével haszontalan lett volna dacolni akár csak gondolatban vagy a legtitkosabb érzelmek szintjén is”.[62] Az ekképp istenített szovjet diktátornak diktatúrája meger sítéséhez elegend volt kihasználnia e mítosz érzelmi erejét. A történészek kutatási eredményei alapján már képet alkothatunk arról, mennyire hatásos volt ez a szinte államvallássá emelt „mitikus kábítás”.[63] A Hitler-mítosz is a népi vallásosságra épült. Hitler könyve, a Mein Kampf, leleplez kitételeket tartalmaz e tárgyban: „Annak, aki meg akarja nyerni a tömeget, ismernie kell a kulcsot, amely a szívek kapuját nyitja”,[64] írta már 1925-ben a majdani diktátor. Ez a kulcs, a „meggy z dés ereje, amely egyedül képes abszolút hitet adni az elveket illet en, s fanatikus elszántságot ezek gy zelemre viteléhez”.[65] Mivel meggy z dése volt, hogy „a nagy néptömeg kevéssé fogékony az elvont eszmékre”,[66] Hitler nyíltan vallotta, hogy egy népet legkönnyebben az érzelmein keresztül lehet megfogni, és hogy a nép reakcióinak titkos mozgatórugói az érzelmekben keresend k. A hitet nehezebb megingatni, mint az értelmet, és úgy tartotta, „a nagy tömeg, (…) könnyebben hagyja megrontani szívének legbens bb rostjait (…): érzelmeinek primitív egyszer ségében könnyebben áldozatává válhat egy nagy hazugságnak, mint egy kicsinek”.[67] A szakralitás érzetének kihasználása a diktatúra egyik mozgatórugójává válik, s nem is tudnánk Hitlernél világosabban megindokolni a Führerkultuszt, amelyet utóbb a nemzeti-szocialista rezsim tett rendszerré. A hatalomnak a modern társadalmakban megfigyelhet általános szakralizálása a sztálini kommunizmustól a hitleri fasizmusig számtalan köztes mozgalmon és jelenségen át el segítette az új profán vallások terjedését. A nácizmussal és a sztálinizmussal kapcsolatban J.-P. Sironneau a Sécularisation et religions politiques c. könyvében meggy z en mutatja be, hogyan alakult ki az évszázad folyamán az a diktátor-mitológia, amely 1918 el tt gyakorlatilag nem létezett. Kétségtelen, hogy kifejl dése rendkívül összetett folyamat volt. Annyi bizonyos, hogy több mitizáló folyamat során számtalan új mítosz vegyült a két világháború között létrejött f bb történeti mítoszokba. Mit jegyeztek fel ebb l az írók?

2. Az smítosz

Meg kell állapítanunk, hogy a regényírók nincsenek teljesen tisztában e politikai mítoszok tényleges mibenlétével. A mindennapi nyelvhasználatban a mítosz gyakran mindazt jelöli, ami a valósággal szemben áll, és a legtöbb író megelégszik ezzel az értelmezéssel. Még M. Tournier is csupán homályos és rendkívül vitatható definíciót javasol a Le Vent Paraclet (A Szentlélek fuvallata) c. m vében: „egy alaptörténet (…), amelyet már mindenki ismer”.[68] Pedig amennyiben elismerjük, hogy a mítosz legtágabb értelmében egy olyan elbeszéléstípus, „amelyben isteni vagy démoni hatalmak szerepelnek”,[69] vagyis egy isten vagy bármely más természetfeletti lény, valamint elfogadjuk, hogy a diktátornak isteni vagy isteninek tartott természete van, e feltételezések fényében minden valódi vagy fiktív diktátor-életrajz tisztán mitikus elbeszélés, egy természetfelettinek tartott lényr l szóló szent történet. Így tehát ezek a politikai mítoszok politikai vagy profán köntösbe öltöztetett, valójában vallási mítoszok, amelyek hatalmas mitológiákká szervez dnek, s hogy e mitológiák jelentését megérthessük, meg kellene találni az eredeti mítoszt, az ideális vagy elvont smítoszt, amely láthatatlan vagy ismeretlen sstruktúrájukat alkotja. Hogyan találhatnánk rá e mítoszra sállapotában? Az els világháború következtében tömegesen létrejött új politikai mítoszok kibogozhatatlan szövevénnyé burjánzottak. Az 1917ben Oroszországban szület bolsevik mítoszok 1918-tól szovjet mítoszokká váltak, majd 1924-t l Sztálin-mítoszokká, hogy aztán, 1953 után, egymást kizáró posztsztálini és neosztálini mitológiák szülessenek bel lük. A hitleri és náci mítoszok, amelyek 1933-ban gy zedelmeskedtek Németországban, igen hamar beolvadtak a különféle fasiszta mítoszokba, rendkívül zavaros egyveleget alkotva. Az egymással ellentétes mítoszoknak ez az együttese egész Európában elterjedt a spanyol polgárháború idején, 1936-tól 1939-ig, majd 1945-ben a második világháború vége eltörölte ket. Az 1947 és 1953 közti els hidegháború egybeesett a sztálini mítoszok virágzásával, amelynek csúcspontja a kommunizmus gy zelme volt a kontinentális Kínában. Az 1973-as válság felélesztette a hitleri és a fasiszta mítoszokat, s neonáci, illetve újfasiszta mítoszokká alakította át ket. Azóta, legalábbis a nyolcvanas évek írói úgy látják, mintha mindezek a mítoszok egyetlen olyan, hatalmas diktátor-mitológiává olvadnának össze, amely viszonylag független napjaink történelmét l, s amelynek els ismert történelmi változata végül is A római nép története (…) c. m egy igen rövid passzusában található, ahol is Titus Livius kijelenti, hogy „a legrégibb történetírók szerint Titus Larcius volt az els diktátor”.[70] Valóban rátaláltunk volna a mítosz eredeti formájára? Ez az eszményi, eredeti alapmítosz talán soha nem is létezett. Ha osztjuk Gilbert Durand-nak a Figures mythiques et visages de l’œuvre (Mitikus alakok és a m arcai) c. m véhez írt bevezet ben megfogalmazott véleményét, ez az alapmítosz csak látensen, embrionális állapotban lelhet fel az összes jelenlegi, múltbeli vagy jöv beni diktátor-mítosz melegágyánál vagy – ki tudja – konvergálási, illetve kiindulási pontjában. Ebben a perspektívában, amelyet nyilvánvalóan M. Eliade és C. G. Jung munkái ihlettek, e mítoszok mindegyike csupán egy adott kifejezése, elszigetelt, töredékes, befejezetlen variánsa annak a végs mítosznak, melyet mindannak az összessége alkot, amit bármely korban és országban bármely diktátorról és bármely diktatúra kapcsán eddig elmondtak, leírtak vagy állítottak, illetve amit a jöv ben mondhatnak, írhatnak és állíthatnak róluk. A regények bizonyára csak tökéletlenül, részleteiben ragadhatják meg „minden lehetséges álom konvergenciáját”,[71] amelyben „minden egy titokzatos pont felé emelkedik, hömpölyög, (…), egy gyülekezési pont felé, amely a teljes egységet jelenti, a központot, ahonnan minden ered, és ahova végül minden vissza akar térni, hogy belevesszen…”[72] Senki nem fog ilyen mítoszra lelni, ám veszélyes vonzer t jelent a „megsokszorozott, az elragadtatottságig, a látnokságig fokozott”[73] élettapasztalat ígérete. Ez az álom lehet ennek a hatalmas világi mitológiának a megragadhatatlan és kiapadhatatlan sforrása.

Az smítosz keresése nagyratör vállalkozás. Feltéve, hogy sikerülne Claude Lévi-Strauss Mythologiques (Mitológiák) c. m vének példájára a hatalmas irodalmi anyagban megjelölni az összes, diktátorokra vonatkozó mítoszt, azonosítani állandó struktúráikat, valamint lefejteni róluk az ismétléseket és a dagályosságot, akkor is csak néhány illékony, morzsányi részletét láthatnánk az elvont si mítosznak, amely mesterségesen épül fel az összes konkrétan létez mítosz feltételezett metszéspontjában. Ez a módszerében önkényes, tárgyában pedig vakmer vizsgálódás talán mégis lehet vé tenné, hogy megragadjuk az egységet a töredezett mítoszban, hiszen e mítosz szövevényei, csatlakozási pontjai, elágazásai, elhajlásai és csökevényei ugyanarra a központi mitikus diskurzusra utalnak, amely „nem a diktatúrára, hanem a diktátorra, egyetlen ember személyes hatalmára”[74] vonatkozik. Ez a magyarázatkísérlet még a legjobb esetben sem mentesülne a mítosztól, annak csupán egy új variánsa lenne, amely másképp aktualizálja a mitológia egészének implicit vagy explicit tartalmát. Diktátorok bukkannak fel a semmib l, gy zedelmeskednek, majd elt nnek. Mintha homályos egységet éreznénk e modern mítoszok grandiózus univerzumában, amelyben a diktátorok új istenekké akarnak válni, legalábbis a kollektív képzelet számára. A diktátorokról írt regényeket áttekintve úgy érezzük, hogy ezeknek a kevéssé ismert mítoszoknak, különbségeik ellenére közös, ám még nagyrészt ismeretlen az eredetük. A feladat nehézsége megtalálni ezt a titokzatos forrást. Esetleg az emberi tudat gyökereinél keresend , amint azt C. G. Jung már 1921-ben sugallta?

3. A diktátor archetípusa

A képzeletnek általában van valóságmagja. A hatalom fogalma nehezen felfogható absztrakció, és ezt a politikai eszmék rendkívül hosszú története is alátámasztja. Az emberi képzelet tehát hajlamos arra, hogy a hatalom eszméjét olyan képzetekkel helyettesítse, amelyeknek leggyakrabban nincs túl sok közvetlen kapcsolatuk az átélt eseményekkel és tényekkel. Vajon a diktátor alakja is hasonlóképpen születik? Amennyiben igen, tanulmányozása egyfajta általános „archetipológia”[75] kereteibe tartozik, valamint sokkal mélyebb antropológiai struktúrák kutatását feltételezi, amire az írók gyakran ráéreztek, éppúgy, mint egyes filozófusok és történészek. Valóban, számos író megérezte, hogy léteznie kell egy archetipikus diktatórikus istenségnek. D. H. Lawrence már 1926-ban így írta le A tollas kígyó c. regényében: „ az egyetlen dolog, ami fölötte áll minden emberi er nek, de ugyanakkor maga is er , ami messze túlhalad minden tudást (…), az ember isteni volta”.[76] Don Ramon Carrasco és Don Cipriano Viedma e lény letéteményesének hiszi magát e regényben. H. G. Wells hasonló jelenséget ír le 1930ban, a The Autocracy of Mr. Parham c. m vében: Mr. Parham egy természetfölötti szellem befolyása alá kerül, elragadja „az Uralkodás Szelleme (…), a történelem szele, amely Sargont, Nagy Sándort, Dzsingisz kánt, Napóleont megihlette”.[77] Ez lehet ugyanaz a spirituális lényeg, az a látszólag örök, univerzális és megváltoztathatatlan, egyfajta er , impulzus, „az id kútjainak mélyér l el bukkanó eredeti, emberi eszme”[78] – mint írja P. Grainville az 1976-os Les Flamboyants c. könyvében –, amely kiapadhatatlan forrásokban tör fel a lét mélységeib l, s amely egy meghatározatlan cél felé, egy homályos, bizonytalan, szédít megvilágosodás keresésére ragadja a kis és nagy diktátorokat. Eszerint minden egyes m

diktátoralakjának szívében fellelhetünk egy, a hatalom szükségletével kibogozhatatlanul összekeveredett vallásos törekvést. C. G. Jung megpróbálta meghatározni ennek a titokzatos hatalomnak a pszichológiai természetét. 1921-ben Lélektani típusok c. m vében, átvéve az „archetípus” szót, amellyel régebbi szerz k egy kezdeti, eredet és el zetes minta nélküli formát jelöltek, kiterjeszti meghatározását, s egy „ si képre”[79] alkalmazza, „egy a tudattalanban létez eredeti képre”.[80] Szerinte az archetípusok az emberi képzelet állandóinak felelnek meg, közvetlen pszichikai adottságok, „tudattalan mentális tevékenységek akaratlan megnyilvánulásai”,[81] amelyek a képzetek, hitek és eszmék forrásainál találhatók. Ebb l az si képb l erednek a mítoszok. A kollektív tudattalanban felfedezett archetípusok közül C. G. Jung meghatároz egyet, „a Mana-személyiség archetípusát”,[82] az er s ember archetípusát, amely a történelem során gyakran a h sökben vagy megistenült emberekben testesül meg, és amelyb l az uralom és a tekintély fogalma eredhet. Ez eredményezheti a történelmi személyiségek mítoszi méretekre való felnagyítását. A diktátor identitását keres ember, aki csak akkor érezheti létét személyesnek és autentikusnak, ha enged az „uralkodó archetípus”[83] b völetének anélkül, hogy számot adna magának róla, vagy gyakran kifejezett akarata ellenére. Az egyénre mint magánemberre rátelepedik egy politikai személyiség, egy kreált vagy elképzelt mitikus személyiség, amely él mítosszá változtatja a diktátort. D. H. Lawrence megállapítása szerint a diktátor így „éppúgy ember vagyok, mint egy testet öltött kinyilatkoztatás”.[84] A hatalmi álmok az emberi képzeletnek a közvetlenül ábrázolhatatlan archetipikus alapstruktúrájából fakadnak. Talán ez a kifejezhetetlen érzet mutatkozik meg a fanatikus hitvallásokban, legendákban, krónikákban, proféciákban vagy apokaliptikus víziókban. A politikai mítoszok, mint egy zenei téma megannyi variációi, egy igen régi archetípus fennmaradásáról tanúskodnak, „az indoeurópai Mágikus uralkodó…”[85] archetípusáról, a „Félelmetes Uralkodóról”,[86] a „megkötöz istenr l”,[87] akit G. Dumézil azonosított, s M. Eliade is megtalált az indoeurópai kultúrkör egészében. Létezik-e diktátor-archetípus? A kortárs írók, pszichológusok és filozófusok elszórt, ám egybecseng észrevételei azt sugallják, igen: a tudat gyökereinél megtalálható egy seredeti figura, amelynek él , konkrét, szimbolikus kifejez dései a diktatúra-mítoszok. Ám amennyiben helyes ez a feltevésünk, mi lehet a mélyebb értelmük az akaratról és a hatalomról sz tt mitikus álmoknak? A XX. században a diktátor alakja a modern mítoszokban robbanásszer en megsokszorozódik. Bár történelmi hamisítás vagy misztifikálás volna, ha összemosnánk Hitler vagy Mussolini diktatúráját Mao Ce-tungéval vagy Sztálinéval, mindazonáltal ezek a mítoszok mégis mindig és mindenütt bálványokként, istenekként mutatják be a diktátorokat, mint valami abszolútum földi kifejez déseit, amelyek köré vágyott vagy rettegett politikai univerzum szervez dik. Mit jelenthet ez „az élet egészét befolyásoló és embereket vak eszközökként használó fels bb lénybe vetett hit”[88]? Ha létezik efféle hatalom, el kell-e fogadnunk, hogy csak azért létezik, mert hiszünk benne? Ez a csodás szinkretizmus valóban csupán azt a homályos érzést fejezi ki, hogy ezekben a diktatúrákban a hatalom si gyökerekkel, archetipikus, mitikus kiindulóponttal rendelkezik? Ez esetben minden regény ennek az egy smítosznak az átköltése, variánsa, viszont talán fennáll az a veszély, hogy inkább csak a diktátoralak politikai és történelmi jellegét emeljük ki a m vek elemzésekor, s elhanyagoljuk mitikus, pontosabban mitologikus megnyilvánulásait, f képp, ha azok csökevényesek vagy áttételesek.

IV. Az irodalmi alak

Számos könyvben, riportban, mesében, elbeszélésben, regényben, krónikában és novellában megtalálható – áttételesen és töredékesen – a diktátoralak történelmi és mitikus háttere. Ezekben a szövegekben hol központi, hol mellékszerepben, hol a háttérben t nnek föl e rettenetes alakok, körvonalaik homályosak, ám létük vitathatatlan. Hangsúlyosan irodalmi ábrázolásokkal van dolgunk. J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. m ve a gondolkodásra, a társadalomra, s az egész civilizációra kiterjeszti uralmukat. A. Burgess Earthly Powers, és R. Abellio La Fosse de Babel c. m ve metafizikai magyarázatot vagy igazolást keres rájuk, G. Orwell 1984, A. Huxley Ape and Essence (Majom és lényeg), D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. regénye végtelen távlatokba vetíti jöv jüket. Mennyiben homogének ezek az alakok? Mennyiben tekinthet k ezek a rendkívül különböz m vek „többé-kevésbé felvállaltan mitológiai feldolgozásoknak”,[89] amelyek a diktátorok politikusi viselkedését megalapozó „képi univerzáliafélék – archetípusok és archetipikus képek”[90] játékából jönnek létre? Ezek az emlékezet el tti képek mindenütt megtalálhatóak, csak nehéz azonosítani ket. A kortársak m veiben a diktátor archetípusa természetesen számos, ám igencsak demitologizált vagy deszakralizált megjelenési formában él tovább, és ezek a változatok szinte kivétel nélkül az irodalom és a politikum rendkívül elmosódó határán helyezkednek el. A regény talán újra rátalál a mítoszra, de, mint ahogy azt a formák burjánzása, az egymásnak ellentmondó kifejezésmódok és a kétértelm szándéknyilatkozatok sugallják, annyi elképeszt mellékösvényen jut el hozzá, hogy sosem lehetünk biztosak abban, igazán megragadhatók-e minden egyes esetben a mítosz pontos körvonalai és autentikus megnyilvánulásai.

1. Regényelméletek

Az említett jelent sebb írók olyannyira homályos regénydefiníciót javasolnak, hogy manapság, mint azt A. Burgess megállapítja a The Novel Now (A regény ma) c. írásában, „a regény-fogalom érvényes bármely prózában írt, bizonyos terjedelmet elér és a fikcióba sorolható m re”.[91] A. Koestler The Age of Longing c. m ve el szavában ezt írja: „a regény (…) jelent s terjedelm , prózában írt elbeszélés, többé-kevésbé bonyolult cselekménye a valós élet mintájára kitalált személyeket és cselekményt mutat be”.[92] Az igazat megvallva kevés írónak volt gondja arra, hogy definiálja a regényt, amikor nekilátott a diktatúra valamilyen aspektusának az elemzéséhez. Ebb l következik, hogy az általunk tárgyalt irodalomban meglep en sok m fajváltozattal találkozunk, amelyek többsége ambiciózusnak semmiképp sem nevezhet , egynéhányuk keresettnek mondható, némelyikük pedig teljességgel szokatlan. Ez az irodalmi termés b velkedik a „jórossz könyvekben”,[93] hogy G. Orwell egyik kifejezésével éljünk. Temérdek háborús elbeszélés, kaland- vagy kémregény, krimi, sci-fi szemlélteti futólag vagy szilánkokban, terjeng sen vagy egysíkúan az önkényuralmi jelenségeket. E széles körben olvasott m vek többnyire csiszolatlan regényfogalomra épültek,

különösebb esztétikai vagy formai igényesség nélkül. Vajon ezek a m vek a regénym faj alantasabb, népszer , vulgáris, irodalmon kívüli vagy irodalom alatti változatai volnának? Hatalmas gondolat- és kliséraktárat alkotnak az irodalom perifériáján, amelyb l az „igazi”, a „magas” irodalom témákat és motívumokat merít. Például egy rövidke orosz sci-fi, E. Zamjatyin 1920 körül írt Mi c. regénye, amelyet Oroszországban betiltottak, ám 1924-ben az Egyesült Államokban kiadtak, mint azt ma már tudjuk, igen er sen hatott olyan nagy írókra, mint A. Huxley, G. Orwell, A. Burgess, és talán hozzájárult ahhoz is, hogy a század elején magának az utópiának a fogalma is átalakult az irodalomban. Már csak ezért a dokumentumértékért sem hagyhatjuk figyelmen kívül a számtalan hasonlóan elnagyolt m vet. A regény azoknak a szövegeknek az esetében mutatkozik igazán hathatós nyomozási eszköznek, amelyek szerz i a m vészi utat választják. Az Aaron’s Rod, a Kangourou (Kenguru), A tollas kígyó c. regényeiben D. H. Lawrence ugyan azt írja le, ami számára e világ törvényének t nik, az er t, a hatalom akarását, „a hatalomösztönt”,[94] mégis igen nagy tehetséggel a m faj szinte minden forrását felhasználja, hogy felkutassa e törvénynek a tudat és a tudattalan titokzatos határán húzódó árnyéksávjait. A XX. században a regény tulajdonképpen privilegizált m vészi forma marad, jegyzi meg A. Koestler a The Age of Longing el szavában, mivel e különös, ezerarcú m faj lehet vé teszi, hogy az emberek felfedezzék „magukat saját cselekedeteik indítékainak töredékes ismerete révén”.[95] Ám a regény el ször is m vészeti kérdéseket vet fel, emlékeztet rá A. Camus is, akinek A pestis, A bukás, A szám zetés és az ország c. m vei többréteg alkotások – mint ahogy azt az író is megjegyzi m vei kommentárjában –, amelyekben a stílus pontossága, a mesteri kifejezésmód, a formai tökéletességre való törekvés mind együtt lép fel a „világ embertelensége”[96] ellen. A. Huxley Pont és ellenpont c. regényét l J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. m véig többek között M. Tournier A rémkirály, A. Burgess Napoleon Symphony, P. Grainville Les Flamboyants c. m ve példázza, hogyan használják az írók a m vészetet a diktatúra alapjainak leleplezésére. Vannak besorolhatatlan alkotások is, amelyekr l nehéz megállapítani, hogy valóban regények-e, annyira szabálytalanul csapong bennük a fantázia. A. Artaud Héliogabale ou l’anarchiste couronné, J.-P. Rosart Le Roi Bissextile (A szök évi király) c. írása két lázadó kiáltás, két poétikus, és szinte a szó legteljesebb értelmében szürrealista reflexió a hatalom er szakosságáról és, talán még inkább, az olyan rültek „cselekv anarchiájáról”,[97] akiknek „felvett szerepei (…) kicsúsznak minden racionális elemzés alól”.[98] Szinte ugyanilyen rült és vad lendület ihleti Sony Labou Tansi La Vie et demie és L’Etat honteux c. m veit, amelyekben „néhány szóban, néhány bajban”[99] összefoglalást kapunk az afrikai diktatúrák reménytelen abszurditásáról. Vajon ezek a regények úttör jelleg próbálkozások? Netán eljövend , egyel re meg nem írt diktátor-könyvek el futárai? Vagy ellenkez leg, zsákutcák, kudarcok, medd próbálkozások a mértéktelenség ábrázolásának újabb formáival? Néhány elszigetelt állatmese, G. Orwell Állatfarm, A. Huxley Ape and Essence, Vercors Tropikomédia, P. Boulle Majmok bolygója c. m ve jelzi, miként próbál a szatíra is új utakat törni, hogy elítélje a modern barbárságot. Semelyik kifejezési forma sem élvez els bbséget a korlátlan hatalom ábrázolásában, feltéve, hogy a szavak, a regények egyáltalán képesek visszaadni a tapasztalt borzalmakat. Vagyis nagy gondban lennénk, ha pontosan ki akarnánk jelölni az irodalom e típusának határvonalait. El kell-e hát fogadnunk, hogy ezek a regények, az elnagyoltaktól a kristálytisztán kidolgozottakig vagy egyediekig, valójában egyt l egyig, olykor el- és megismételt, olykor konvergens vagy divergens tapogatózások, amelyek szeretnék megragadni a diktatúrák

valóságát? Annyi bizonyos, hogy a diktátoralak nem hagyja magát túl szoros irodalmi konvenciókba zárni.

2. A fikció realitása

Az angol írók egyébként a regény szó helyett szívesebben használják a fikció szót, ezzel is hangsúlyozva az irodalmi alkotás képzeletbeli, nem valós jellegét. A regényírás lényege, hogy megpróbálunk a valóságtól eltér , ám ahhoz viszonylag közel álló helyzeteket elképzelni, s következtetéseket levonni bel lük, amelyek, az írók reményei szerint, gondolkodásra késztetik az olvasót. Mégis ritka az olyan regény, amelynek formája ne ingadozna a két ellentétes, realista és jelképes kifejezési módok közt. A regényekben megjelen diktatúrák valóságh sége az írók szándékai szerint változó. Cristopher Isherwood Isten veled, Berlin, Richard Hughes Róka a padláson c. m ve megelégszik azzal, hogy leírja az önkényuralom felfelé ívelését a harmincas években. André Malraux A remény, R. Warner Aerodróm, Jean-Paul Sartre A fal, A. Koestler Sötétség délben c. regénye mélyebbre ás a kor történelmébe. André Schwartz-Bart Igazak ivadéka, Agnès Chabrier La Vie des morts (A halottak élete), valamint Louis Malle-Patrick Modiano Lacombe Lucien c. m ve megpróbálja a lehet legh ebben rekonstruálni a történelmi valóságot. Mindegyik szerz pontos, a valóságos eseményekhez lehet legközelebb álló képet kíván adni, úgy akarják leírni, ahogyan átélték ket. Kissé átírt helyzetekkel, fiktív személyekkel, kitalált cselekményekkel találkozunk ezekben a regényekben, ám a történelmet illet en az írók csak igen kevés szabadságot engednek meg maguknak. Ez vitathatatlanul nagyfokú hitelességet és valószer séget eredményez. De vajon valóban lehet vé teszik ezek a látszólag realista tanúságtételek, hogy bepillantsunk a diktátorok legbels természetébe? Elegend -e leírni vagy rekonstruálni a történelmi valóságot vagy e valóság fonákját ahhoz, hogy mindent elmondjunk, feltárjunk és elmagyarázzunk? A jelképes és mitologikus kifejezésmód használata, amely olykor, bizonyos regényekben szisztematikussá válik, kérdésessé teszi tehát, hogy kideríthetjük-e valaha is a hatalomvágy titkát. William Golding A legyek ura c. regényében igen konkrét szimbólumokhoz folyamodva írja le az uralkodási ösztön megjelenését, ám nem világít rá annak eredetére. Az író pusztán megállapítja a mások fölött való uralkodás igényének létét, ám nem magyarázza meg azt. Marcel Schneider a Le Guerrier de pierre (A k harcos), M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, P. Grainville Les Flamboyants, Christian Charrière La Forêt d’Iscambe (Az iscambe-i erd ) c. m veikben „öles léptekkel haladva a mítoszok és az önkívület útján”[100] sokkal messzebbre jutnak a hatalomvágy titkos mozgatórugóinak a keresésében, ám kutatásuk éppoly hiábavaló. E szerz k számára a hatalom utáni vágy az illúzió hatalmából születik, s ez az illúzió csorbítatlanul rzi titokzatosságát. Nincs bizonyosság, s a szimbólumok használata, az elbeszélés szétesése, a forma töredezettsége A. Huxley Szép új világ vagy J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. m vében egyaránt alapvet tehetetlenségre utal. Vajon titkos harmónia rejt zik a talány mögött? Csak a zene fejezhetné ki a diktátor fogalom tünékenységét, megfoghatatlanságát és anyagtalanságát. M. Tournier A rémkirály c. regényében bonyolult, meglehet sen koherens, olykor igen szerencsés ellenpontozásos

rendszer idézi fel Karlheinz Stockhausen és Johann Sebastian Bach et djeinek mintájára „kidolgozással, strettóval, kontrapunkttal, inverzióval, ellentémával, kódával, tükörszerkezettel stb.”[101] azt, amit M. Tournier a hatalom „fóriájának”[102] nevez. A. Burgess inkább a szimfónia grandiózus formáját próbálja meg rákényszeríteni a szövegre – Ludwig von Beethoven Eroicájától ihletve –, azért, hogy a „heroikus akkordoknak köszönhet en”[103] dúr hangnemben ragadhassa meg a napóleoni h s lényegét a Napoleon Symphony c. m vében. A. Huxley Pont és ellenpont c. regényében a kísérlet a moll hangnemet ellentételez néhány futó akkordra korlátozódik, Anthony Powell a The Music of Time (Az id zenéje) c. m vében viszont hatalmas, polifon struktúrát alkot. Ebben a regény-építményben egy nemzedék története, a cselekményszálak egymásba fonódása, a sorsok keresztez dése megannyi ürügy arra, hogy végtelen sok variációban idézze fel a szerepl k hatalomálmainak rezonanciáit. Eközben a regényekben a zene privilegizált allegóriává válik, amely a hatalom lényegének meghatározhatatlanságát, megfoghatatlanságát sejteti. Hol kezd dik hát a fikció, s hol végz dik a realitás ezekben az írói világokban? Nem közömbös, hogy a szerz milyen kifejezési formát választ, realista ábrázolásra törekszik vagy a felidézés áttételes módjaira hagyatkozik. A magas esztétikai követelmények mindig magukban foglalnak egy, a leggyakrabban ki sem mondott ítéletet a regény igazi, tényleges hatalmáról, amellyel a hatalom megnyilvánulásait ábrázolja. Nem egy újabb illúzió ez is? A bújtatott vagy visszafogott kifejezési formák jelentéstartalma netán szegényesebb, mint a sziporkázó vagy lebilincsel változatoké? Esetleg másutt kellene keresnünk az „igazság útját”?[104]

3. Az igazság keresése

A diktátorokra vonatkozó végs igazság keresése néhány regényt az „abszolút alkotás létrehozására irányuló kísérletté”[105] tesz, amelyben a képzelet, az irodalmi m a hatalom eszméjének igen hatékony felderít eszköze. „Ha meg akarjuk ismerni egy ember lelkét, képzeljük el, hogy korlátlan hatalom kerül a kezébe, hogy mindig minden akadály nélkül érvényesítheti akaratát”[106] – írja M. Tournier a Péntek (…) c. regénye elején. Ám az efféle próbálkozásokban a szerz k politikai, filozófiai és esztétikai szándékai igen gyakran inkább egymás ellen hatnak, ahelyett, hogy összhangban er sítenék egymást. Mindennem elkötelezettség nélkül is mindig jelen van a m vekben az erkölcsi és politikai szándék. Minden regényben, emlékeztet G. Orwell a Why I Write (Miért írok?) c. írásában, fellelhetünk „politikai célzatot”,[107] el feltevéseket, ideológiai el ítéleteket. Akár f szerepl je a diktátor a m nek, akár a háttérben szerepel, jelenléte sejteti a hatalomra és az önkényre vonatkozó választásokat, állásfoglalásokat, filozófiai elveket. Egyetlen regény sem mentes ezekt l az állásfoglalásoktól, s hogy szándékosak vagy önkéntelenek-e, az egy igen egyszer morális kérdéshez vezet, amelyet M. Butor tesz fel esszéiben: el kell-e fogadnunk „a mindenkori hatalmasokkal szembeni csendes szervilizmust?”[108] Az írók igen sokféleképpen reagáltak erre a kérdésre. D. H. Lawrence-t, Robert Brasillach-ot, Pierre Drieu la Rochelle-t leny gözi a „nagy ember h si lelke el tti meghajlás”,[109] ám Albert Camus, G. Orwell, A. Malraux mindig emlékeztettek arra, mekkora árat fizetünk a szabadság feladásáért. Ezzel szemben mások, például V. Serge, A. Koestler vagy Paul Nizan nem foglaltak állást ilyen egyértelm en: az az érzésünk, hogy k ingadoztak az elfogadás és a lázadás között.

Ezeket a történeteket „titokban az ontológia rugói mozgatják”,[110] mégis ritkán esik meg, hogy az írók világosan kifejtenék az ket ihlet metafizikai elméleteket. Pedig a diktatúra eszméjének fert zésével szembesül szerz k gyakran próbálták felfedni ezen eszme filozófiai ellentmondásait. H. G. Wells The Holy Terror (A szent terror), Rex Warner The professor (A tanár), P. Nizan Az összeesküvés, A. Koestler The Age of Longing, A. Burgess Earthly Powers c. m ve csak néhány a legambiciózusabb és legkevésbé sikeres próbálkozások sorában. Ezek az inkább harcos, semmint elméleti fogantatású m vek megpróbálják elmagyarázni az önkényuralom születését, a diktátorok személyiségét, a diktatúra technikáit. Legtöbbjüket viszont gyakorlatilag olvashatatlanná teszi a tézis örökös ismételgetése. Camus a Sziszüphosz mítoszában írja: „Nincs gy löletesebb, mint a tézisregény, mint az olyan m , mely bizonyít…”[111] „…Az eszme a gondolat ellentéte”[112] – vallja az író –, és bár néhány szövegre, például A bukás c. regényre nem érvényes ez a kritika, számos súlyos m kíván egészében megragadni valamely újabb zsarnokság-elméletet, miközben, mivel nem eléggé tisztázott filozófiai gondolkodásból született, csak terméketlen közhelyeket ismételget. A politikai szöveg m vészetté való átlényegítésének is megvannak a maga korlátai, aminek számos író a tudatában is volt. A formai kísérletek nem kevésbé vitathatók, mint a politikai elemzésre tett próbálkozások vagy a filozófiai megalapozásra tett er feszítések. A zenei próza keresése A. Burgess Napoleon Symphony c. m vében, a színházi formáké A. Huxley Szép új világ, s a költ ieké D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében arról tanúskodik, hogy a regény képtelen behatolni az „okok talányos világába”.[113] J. M. G. Le Clézio így ír err l a (Les Géants) c. m vében: az írók átadják magukat az „egyetlen szabad er , (…) a szó mámorának”,[114] beszélnek, írnak, hisznek, mert beszélnek, mert írnak és mert elhiszik, hogy szabadok; ám a szavak elárulják ket, a lehulló maszkok alól „újabb maszkok bukkannak el ”,[115] más „romboló kreatúrák (…) beszélnek helyettük”.[116] Az „alávetettség és öntudatlanság”[117] figurái nem leplez dnek le, a költészet, a formai kísérletezés csak szétrobbantja a regényformákat, s a megismerésnek csupán illúzióját kelti. Az irodalom nem semleges. Legyen akár politikai, metafizikai vagy esztétikai célja, az irodalmi alkotás hatalmas, türelmes és elszánt er feszítéssel törekszik „megtépázni a (zsarnokok és a hatalmasok) nevét (…), letépni a maszkjaikat”.[118] Ez az idézet rávilágít arra, mit kell értenünk az írók elkötelezettségén. Nem annyira elkötelezett írók k, mint inkább magukkal ragadók, nincsenek igazi bizonyosságaik, ám arra buzdítják olvasóikat, hogy gondolkozzanak el az abszolút hatalom létjogosultságán, azon, amit A. Conte a Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében így hív: „a korunk minden politikai elemzését uraló evidencia, hogy a XX. század a diktátorok kora”,[119] vagyis a tény, hogy a népek sorsa és jöv je fölé egy ellen rzés nélküli uralom n , amelynek látszólag lehetetlen ellenállni. Regénynek tekinthet k-e még ezek az irodalmi formába öntött vizsgálódások? A. Huxley Ape and Essence c. m ve forgatókönyv, amelyet jóval állítólagos írója, William Tallis halála után találnak meg, Jean Cau Un Testament de Staline (Sztálin egy testamentuma) c. m ve napló, személyes dokumentum, amelyet úgymond maga Sztálin írt, s egy nyugati újságíró emelt el a Kremlb l. Pierre Gripari La Vie, la mort et la résurrection de Socrate-Marie Gripotard (Socrate-Marie Gripotard élete, halála és feltámadása), M. Rachline Le Bonheur Nazi (…), Robert Merle Mesterségem a halál c. m ve olyan könyvek vagy elbeszélések, amelyek egyetlen m fajba sem sorolhatóak, hacsak nem a „baljós feljegyzések” közé, M. Tournier A rémkirályával egyetemben. A diktátor jelenlétére általában igen rejtetten utalnak e m vek, m faji hovatartozásukat felettébb nehezen tudjuk meghatározni, s úgy t nik, a besorolásukra tett minden kísérlet bukásra van ítélve. Szétrobbanni látszik a m faj, tétovázik, megtagadja önmagát, mintha a diktátor alakjának egy végs kifejezését keresné, ami magyarázatot ad

folytonos változására. Mintha mesévé, kitalációvá vagy fikcióvá, szakadatlan politikai és irodalmi variációkká gyöngülne a mítosz, s közben veszélyes illúziókat szülne arról a leleplez er r l, amelyet a regényírók oly szívesen tulajdonítanak alkotásaiknak. Ezek a regények valójában csupán a képzelet szülöttei, s t, olykor teljesen valószer tlen elbeszélések, még akkor is, ha „ez a képzelet beleillik valahol valamilyen valóságba”.[120] Mit ér e regényírók azon törekvése, hogy megpróbálják egy pillanat, egyetlen m erejéig valamiféle egységes képbe foglalni ezt az olyannyira hatalmas és megfoghatatlan alakot?

***

A történelem, a nyelv, a mítosz és az irodalom határmezsgyéjén oly nehezen megragadható diktátoralak lassú, egy évszázada tartó el térbe kerülésér l talán azért nem vettünk tudomást sokáig, mert ez a jelenség bizonyos értelemben zavarba ejti ítél képességünket. Kritikusok és esszéírók olykor félreismerték, olykor egyenesen lenézték azt a fajta hatalmas, szétszórt, a szó szoros értelmében vett testamentumot, amelyet ezekben a szövegekben találunk. Az istenek vagy az Isten halála nem jelenti szükségképpen a szakrális halálát is. Elemzéskor, valamint a XX. sz.-i filozófiák fényében kiderül, hogy e regények többsége csupán deszakralizált mitikus történet, amelyben különféle „mitológiai alakokon”[121] keresztül mégis minduntalan el bukkan a szakrális. Ez a tény elismerteti, de egyszersmind el is veti azt a gondolatot vagy meggy z dést, miszerint a diktátorok hatalma emberfölötti, s t isteni természet vagy lényeg . A vizsgálódás azzal a jelen munkában vállalt kockázattal jár, hogy hozzájárulhat lelkiismeretünk megnyugtatásához. Ám nem árt megkísérelni a közelebb jutást „az emberi hatalom talányának”[122] mélyebb igazságához, olykor engedve a vitathatatlan, „évszázados misztifikációnak”.[123] Valóban nagyon ellentmondásos ez a különös szakralitás-érzés, és ennek az írók gyakrabban voltak tudatában, mint hinnénk. Hogyan elemezzük ezeket az ellentmondásokat? A vizsgált irodalomban és a róla szóló diskurzusban is összecsapnak a különböz elméletek, részben azért, mert – mint ahogy azt Bernard-Henri Lévy megállapítja a La Barbarie à visage humain (Emberarcú barbárság) c. esszéjében, nemigen akarjuk elfogadni, hogy „A Hatalom maga (volna) a Szakrális megtestesülése”.[124] Amennyiben csak feltevésként elfogadjuk is, hogy a regényekben felt n különféle zsarnok-szerepl k egyazon alakra utalnak, amely egy, ám egyszersmind több is, mert sokféle arcot, alakot, formát tud ölteni, még mindig nem tudjuk, miként ragadjuk meg a hamis látszatok és az öntudatlan csalások közötti bels és titkos rendet, szem el tt tartva, hogy „csak a hatalom birtokosainak szolgálatában létezhet a diskurzus hatalma”.[125] Igaz, a diktátor alakja rendkívül képlékeny fogalomként, mint egy különösen alaktalan, s talán teljességgel megfoghatatlan létez van jelen ezekben a m vekben. Ám minden fenntartásunk ellenére az is igaz, hogy a sokféle alakváltozaton és rárakódott rétegen keresztül viszonylag megragadható és leírható a mitikus vagy archetipikus alak, f leg, ha az elemzéshez olyan írók m veit választjuk, akiknek valóban sikerült létrehozniuk „a legborzasztóbb rendetlenségb l (…) egy alak rendszerét”,[126] mégha valódi természetét illet en habozásra is kényszerülünk. Az érvrendszer metafizikai és filozófiai síkon igen szövevényes. Láttuk, hogy az említett m vekben a diktátorok személyét az igazi istenekkel vagy az Istennel szemben álló, hamis, megjátszott istenalakokra tett számos közvetlen vagy közvetett utalással ábrázolják. Ezekben

a m vekben a diktátoralakok az Istenhez viszonyítva öltenek testet, vagyis olyan burkolt vagy egyértelm ellentétpárokon alapulnak, amelyeket a szerz knek az Istenr l alkotott képzete határoz meg. Tehát egy alapvet ellentmondással állunk szemben, s ebb l születik a diktátoralak. Vagy az Istenbe vetett hitnek van saját igazolása, s a „megjátszott isteneknek” nincs, vagy nem létezik az istenhit, s akkor a megjátszott istenek sem léteznek. Vagy azt feltételezzük, egy nyilvánvaló tautológiával, hogy a „megjátszott isten” egy autentikus isten ellentéte, vagy azt, hogy Isten nem létezik, és a megjátszott istenek sem léteznek, hacsak nem a néphitben. Ebben az istenség-felfogásban a „megjátszott” jelz átvitt értelemben az életer nek halálvággyá, s t ha úgy tetszik, a szabadságösztönnek hatalomvággyá való átlényegülését érzékelteti. E hipotézis segítségével megérthetjük azokat a homályos kapcsolatokat, amelyek az írók vagy a szerepl k által hol „vallásinak”, hol „mitikusnak” érzékelt jelenségek között léteznek. A mítoszhoz és a mitikus jelenségekhez tartoznak azok a vallások, amelyeket nem ítélünk vagy hiszünk autentikusoknak. A vallásihoz tartoznak azok a mítoszok, amelyek igazi vagy hamis vallásokkal keverednek. A „vallás” olyan mítosz, amelyet elfogadunk, a „mítosz” pedig olyan vallás, amelyet nem fogadunk el. Ebb l következik az engedelmességet és a hatalom akarását, illetve velejáróját, a mindennem leigázó akarat elutasítását megalapozó tiltások és ellentmondások hálószer szövedéke, és ebben a szövevényes tagadás- és ellentmondásrendszerben örökösen feloldódik és újjászületik a mitikus tulajdonságokkal rendelkez , er teljesen dialektikus alak. Ebben a perspektívában a „megjátszott isten” kifejezés azt jelenti, hogy a diktátor csupán egy ember, és valószín leg igen átlagos ember, akinek egész léte hazugságra, csalásra épül, arra a hitre vagy meggy z désre, hogy egy ember „istenné”, minden és mindenki fölött álló lénnyé válhat, olyanná, akinek minden megengedett, aki teljes szabadsággal rendelkezik. A metaforikusan „megjátszott isteneknek” nevezhet alakok elemzése már csak azért is bonyolult feladat ezekben a szövegekben, mert minden szerepl egy metafora, hiszen ezek a szerepl k mindig allegorikus megszemélyesít i a hatalomról alkotott felfogásoknak, melyek rendje és jelentése nemcsak önkényes és mesterséges konvenciókon alapul. „Minden a szimbólumokban rejlik”,[127] állapítja meg M. Tournier A rémkirály c. regényében, ám el fordul az is, teszi hozzá rögtön, hogy a jelkép „ezernyi, immár mit sem jelent jelentésre esik szét”.[128] Sem filozófiai, sem politikai vagy esztétikai kritérium alapján nem lehet pontosan felmérni ezekben a regényekben, hogy melyek a legszignifikánsabb aspektusaik. Egyik vagy másik szempont kiemelésével esetleg túlzottan megcsonkítjuk és elhanyagoljuk a többit, kockáztatva, hogy szem el l tévesztjük a diktátoralak körvonalait és mélységét. Hogyan küzdjük le ezeket az ellentmondásokat? Hogyan leljünk fel az irodalmi fikció és a politikai fikció találkozásánál néhányat az emberi képzelet talán egyik els , archetipikus figurájának mélystruktúráiból? A diktátor archetípusáról a modern regény szinte fenomenológiai leírást ad. A diktatúra jelenségei Franciaországban és Angliában is számos könyvet ihlettek. Ám bizonyos mennyiség m összevetése után azt tapasztalhatjuk, hogy ugyanazt az egy történetet mesélik, a diktátorok folyamatos, széttöredezett és végtelenszer ismételt történetét. A helyzetek változnak, a díszletek és a maszkok átalakulnak, ám a szándékok ugyanazok maradnak, s ha lefejtjük e szövegekr l a regényes burkukat, láthatjuk, hogy csupán álcázott mitikus elbeszélések. Az elbeszélésekb l összeáll egyféle „archetípusi forgatókönyv”,[129] „a Világ Urának egyfajta fiktív biográfiája”.[130] Ezért a vizsgált m vekre ezután már nem tekinthetünk úgy, mint regényekre, minthogy nem támaszkodhatunk csak e regényekre ahhoz, hogy eljussunk ehhez a „forgatókönyvhöz”. Ez a többszöri átolvasással rekonstruálható forgatókönyv pedig, amely el kell ismernünk, meglehet sen elvont, minden törekvésünk ellenére sem lehet több egy újabb elméleti, eszményi, s nem kevésbé önkényes és vitatható

mítosznál. A mítosz-álom a végtelenségig folytatódhat, miközben eredetije már elt nt, átmeneti változatai mind megfoghatatlanok, végs variánsa pedig örökre elérhetetlen marad. Mit fed fel mégis ez a mitikus álom a diktátorok képzelt és történelmi sorsáról, az archetipikus alak születését l és kifejl dését l kezdve fénykoráig, megsemmisüléséig, s a regényekben történ folytonos újjászületéséig? [1]Thibault: L’Age des dictatures (Paris 1971), 1. [2]M. Weber: Tanulmányok (Budapest 1998), 158. [3]A. Conte: Les Dictateurs du XX[e] siècle (Paris 1984), 513. [4]Id. m , 50. [5]A. Camus: Actuelles (Paris 1950), 118. [6]P. Suragne: Le Dieu truqué (Paris 1974), 1. [7]A. Artaud: Héliogabale ou l’anarchiste couronné (Paris 1979), 109. [8]F. Nietzsche: A vidám tudomány (ford. Romhányi Török Gábor, Budapest 1997), 251. [9]J.M.G. Le Clezio: (Les Géants). (Paris 1973), 161. [10]J. Updike: Konspiráció (Budapest 1997), 121. [11] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron (Paris 1980), 345. [12] E. Benveniste: Le Vocabulaire des institutions indo-européennes (Paris 1969), II. k. 108– 109. [13] Id. m , 9. [14] G. Walter: Robespierre (Paris 1961), I. k. 432. [15] A. Burgess: La Symphonie-Napoléon (Paris 1977), 126. [16] A. Koestler: Les Hommes ont soif (Paris, 1973), 427. [17] I. Deutscher: Staline (Paris 1967), 521. [18] B. Souvarine: Staline. Aperçu historique du bolchevisme (Paris 1977), 481. [19] A. Bullock: Hitler, a study in tyranny (London 1975), 157.: „The Leader incorporates the Idea and alone knows its ultimate goal” [20] M. Weber: Tanulmányok. (Budapest 1998), 162. [21] Id. m . 158. [22] A. Burgess: 1984–85 (Paris 1979), 20. [23] H. Arendt: Le système totalitaire (Paris 1972), 203. [24] J.M.G. Le Clezio: (Les Géants) (Paris 1973), 130. [25] Id. m , 127. [26] Id. m , 130. [27] Id. m , 167. [28] E. Benveniste: Le Vocabulaire des institutions indo-européennes (Paris 1969), II. k. 109. [29] G. Hallgarten: Histoire des dictatures de l’Antiquité à nos jours (Paris 1961), 7. [30] M. Rachline: La Bonheur nazi ou la mort des autres (Paris 1975), 8. [31] A. Koestler: Sötétség délben (ford. Bart István, Budapest 1998), 177. [32] W. Golding: A legyek ura (Budapest 1998). [33] P. Modiano: La Ronde de nuit (Paris 1969). [34] G. Orwell: 1984 (Budapest 1996), 8. [35] Lásd: P. Drieu La Rochelle, L’homme à cheval (Paris 1943) [36] A. Burgess: Napoleon Symphony (London 1977). [37] G. Steiner: The Portage to San Cristobal of A. H. (London 1981). [38] B. Souvarine: Staline. Aperçu historique du bolchevisme (Paris 1977), 481. [39] M. Sperber: Et le buisson devint cendre (Paris 1979), 553. [40] Id. m , 555. [41] Id m , 555.

[42] Id. m , 555. [43] P. Grainville: Les Flamboyants (Paris 1976), 25. [44] Id. m , 38. [45] D. H. Lawrence: A tollas kígyó (ford. Gaál Andor, Budapest, 1929). II. k. 28–30. [46] Id. m , 29. [47] Id. m , 28. [48] M. Tournier: A rémkirály (Budapest 1983), 112. [49] L. Casamayor: Le Prince (Paris 1966), 14. [50] M. Tournier: id. m , 302. [51] J.M.G. Le Clezio: (Les Géants) (Paris 1973), 165. [52] J. Updike: Konspiráció (Budapest 1997), 10. [53] Id. m , 172. [54] M. Gallo: L’Italie de Mussolini: 20 ans d’ ère fasciste (Paris 1972), 266. [55] J. Fest: Hitler (Paris II. k. 1973), 470. [56] I. Deutscher: Staline. (Paris 1967), 605. [57] G. Burdeau: Mythologies du pouvoir (in Projet, 120. sz. Paris 1977), 1161. [58] J. Fest: Id. m , II k. 175. [59] A. Stern: Les fictions et les mythes en histoire (in Diogène, 42. sz., Paris 1963), 113. [60] I. Deutscher: id. m , 605. [61] J. Jevtusenko, in: I. Deutscher: id. m , 611. [62] I. Deutscher: id. m , 606. [63] A. Koestler: Nyílvessz a végtelenben, 277!!! [64] A. Hitler: Mein Kampf (Paris 1934), 337. Lásd magyar fordítását: Harcom, ford. Kolbay Pál, Lindtner Antal, Szakáts István, Budapest, 1935. [65] A. Hitler in A. Bullock: Hitler: a study in tyranny (London 1975), 71.: ‘absolute faith in the ideas put forward, combined with an indomitable zest to fight for and defend them…’. [66] A. Hitler: Id. m , 337. [67] Id. m , 230. [68] M. Tournier: Le Vent Paraclet (Paris 1977), 183–184. [69] N. Frye: Anatomie de la critique (Paris, 1969), 171. Lásd: A kritika anatómiája, Budapest, 1998. [70] Titus Livius: Histoire romaine. in Historiens Romains. Paris, 1968, I. k., 122. Lásd: A római nép története a város alapításától, Budapest, 1982. [71] G. Steiner: Le Transport de A. H. (Paris-Lausanne, 1981), 94. [72] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe. Paris, 1980, Lattès, 281. [73] P. Grainville: Les Flamboyants. Paris, 1976, Seuil, 228. [74] A. Bullock: Hitler: a study in tyranny (London 1975), 13.: ’not dictatorship, but the dictator, the personal power of one man’. [75] G. Durand: Les Structures anthropologiques de l’imaginaire (Paris 1973), 41. [76] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 247. [77] H. G. Wells: La Dictature de Mr. Parham (Paris 1930), 145–146. [78] P. Grainville: Les Flamboyants (Paris 1976), 195. [79] C. G. Jung: A lélektani típusok (ford. Bodrog Miklós, Budapest 1989), 86. [80] C. G. Jung: L’Homme à la découverte de son âme (Genève 1975), 311. [81] C. G. Jung, Ch. Kerényi: Introduction à l’essence de la mythologie (Paris 1974), 108. [82] C. G. Jung: Dialectique du moi et de l’inconscient, (Paris, 1973), 236. lásd még Álom és lelkiismeret (ford. Bodrog Miklós, Budapest 1996), 37., és Az archaikus ember (ford. Linczényi Ildikó, Budapest 1995), 74. [83] G. Durand: Les Structures anthropologiques de l’imaginaire (Paris 1973), 156. [84] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 117.

[85] M. Eliade: Képek és jelképek (ford. Kamocsay Ildikó, Budapest 1997), 117. [86] Id. m , 126. [87] Id. m , 127. [88] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe (Paris 1980), 42. [89] G. Durand: Figures mythiques et visages de l’œuvre (Paris 1979), 11. [90] Id. m , 9. [91] A. Burgess: The Novel Now (London 1971), 16.: ’The term ’novel’ has, in fact, come to mean any imaginative prose composition long enough…’ [92] A. Koestler: Les Hommes ont soif (Paris, 1973), 9. [93] G. Orwell: „Good bad books”, in The Collected Essays. Journalism and Letters. London 1974, IV. k., 37–41. [94] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 365. [95] A. Koestler: Les Hommes ont soif (Paris 1973), 10. [96] R-M. Alberes: Histoire du roman moderne (Paris 1967), 7. [97] A. Artaud: Héliogabale ou l’anarchiste couronné (Paris 1934), 97. [98] J-P. Rosart: Le Roi Bissextile (Paris 1979), 64. [99] Sony Labou Tansi: L’Etat honteux (Paris 1985), 5. („en quelques »maux«” – lefordíthatatlan szójáték, a fr. „maux” jelentése rossz, baj, fájdalom, azonos hangzású a „szavak” jelentés „mots” szóval. A ford.) [100] P. Grainville: Les Flamboyants, 33. [101] M. Tournier: Le Vent Paraclet, 125–126. [102] M. Tournier: A rémkirály, 98. [103] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 379. [104] A. Camus: A bukás (Budapest 1983), 582. [105] R-M. Alberes: Histoire du roman moderne (Paris 1967), 442. [106] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke (Budapest 1981), 6. [107] G. Orwell: Why I write. in The Collected Essays. Journalism and Letters (London 1974), I. k., 26.: ’political purpose’. [108] M. Butor: Essais sur le roman (Paris 1972), 160. [109] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 367. [110] M. Tournier: Le Vent Paraclet, 174. [111] A. Camus: Sziszüphosz mítosza, In Sziszüphosz mítosza. Válogatott esszék, tanulmányok (ford. Vargyas Zoltán, Budapest 1990), 307. [112] Id. m , 307. [113] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 49. [114] J.M.G. Le Clezio: (Les Géants), 18. [115] Id. m , 311. [116] Id. m , 129. [117] Id. m , 133. [118] Id. m , 30. [119] A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle (Paris 1984), 520. [120] Sony Labou Tansi: L’Etat honteux, 5. [121] M. Eliade: Initiation, rites, sociétés secrètes (Paris 1976), 281. [122] B-H. Levy: Le Testament de Dieu (Paris 1979), 54. [123] Id. m , 7. [124] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain (Paris 1977), 168. [125] Id. m , 51. [126] Id. m , 224. [127] M. Tournier: A rémkirály, 349. [128] Id. m , 351.

[129] M. Eliade: Initiation, rites, sociétés secrètes, 143. [130] H.G. Wells: The Holy Terror, (London, 1939), 202.: ’The imaginary biography of the Lord of the World’. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

ELS RÉSZ A DIKTÁTORALAK SZÜLETÉSE

Észrevétlenül születik meg a diktátoralak, és a regényekben nem feltétlenül kapunk választ eredetének kérdésére. Az irodalmi m vekben sohasem derül ki, mikor bukkantak fel a hatalom akarásának csírái. Az autoriter magatartás a mindennapi életben hétköznapi jelenség, s alig van irodalmi m , amely ne ábrázolná valamely, mégoly visszafogott megnyilvánulási formáját. Ivy Compton-Burnett életm ve, hogy csak egy szerz t említsünk, figyelemre méltó példa arra, hogy bármely szerepl b l, bármilyen helyzetben és bármilyen környezetben autoriter figura válhat. Csak megfelel körülmények kellenek hozzá. Leleplezik-e ezek az írások a hatalomvágy rosszul ismert vagy tudattalan forrásait? Egyáltalán nem biztos. A hatalom akarása általában úgy jelenik meg a szövegekben, mint az egyik szerepl lelkének vagy jellemének már felépített vagy kialakult adottsága. Kevés író vállalta a kockázatot, s próbálta meg leírni a diktátoralak születésének els állomásait. A látszat ellenére nem teszi ezt meg R. Dahl sem az Egy igaz történet c. kurta novellájában, amelyben megkísérli rekonstruálni 1889 egy barátságtalan délutánját, Hitler születésének körülményeit az ausztriai Braunauban, ugyanis az elbeszélés véget ér, amint a leend diktátor el ször felsír. Még az olyan m vek is, mint Nancy Mitford The Blessing (Az áldás), J.-P. Sartre Egy vezér gyermekkora, W. Golding A legyek ura vagy Didier Martin Les Petits maîtres (A kis urak) c. regénye, amelyekben a diktátorok gyerekek vagy kiskamaszok, sokkal inkább a hatalomvágy közvetlen megnyilvánulási formáit idézik fel, semmint tulajdonképpeni genezisét. Ám az ezekben a m vekben leírt tapasztalat eleve kétséges. Nyilvánvaló az elhivatottság érzete – bár még nem körvonalazódik pontosan. Kezdetét veszi az átalakulási folyamat. Új magatartásformák t nnek fel. Megszületik a diktátor. Milyen lelki gyötrelmeken át vezetett az útja addig, hogy „él istennek” érezze magát?

I. A szimbolikus halál

Hogyan határozzuk meg a kiindulási pontot? Talán meghökkent állítás, de a történelem nagy diktátorainak nincs történetük. Erre a váratlan megállapításra Pierre Rentchnick, A. Haynal és P. De Sénarclens jutott 1978-ban Sztálinnal és Hitlerrel kapcsolatban, a politikusokról írt igényes pszichológiai-életrajzi megközelítés m vükben, amelynek címe: Les Orphelins mènent-ils le monde? (Az árvák vezetik a világot?). A fenti állítást történészek is meger sítik. Sztálin gyermek- és ifjúkoráról is „csak néhány hajdani ismer s óvatos vallomásaiból tudunk valós, de hasznavehetetlen tényeket”,[131] vallja be B. Souvarine a Staline. Aperçu historique du bolchevisme (Sztálin. A bolsevizmus történelmi áttekintése) c. könyvében. Hitler is szándékosan ködösítette múltját – jegyzi meg Joachim Fest a Hitler c. m vében –, összemosta az életére vonatkozó nyomokat, s minden publikációt letiltott e tárgyban. Tehát a történelem egyáltalán nem segít. Az irodalomban ezzel szemben b ven találunk uralkodó-alakokat. Ám Roger Nimier Les Epées (Kardok) c. regényének François Sanderse, R. Merle Mesterségem a halál c. könyvének Rudolf Langja, vagy M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m vének Frédéric Marelle-je meglehet sen középszer diktátorok, s eltörpülnek Hitler vagy Sztálin

mellett. J.-P. Sartre az egyetlen, aki 1939-ben az Egy vezér gyermekkora c. kisregényében megpróbálta elképzelni egy leend francia vezér, Lucien Fleurier személyisége kialakulásának állomásait. E rövid, igen szikár m vön kívül egyetlen regény sem mutatja be azt, hogyan alakult ki a hatalom akarása egy nagyformátumú politikai diktátorban. M. Tournier Péntek (…) c. könyve ebb l a szempontból túl egyedi ahhoz, hogy meggy z lehessen, ugyanis „Robinson Király”[132] teljes magányban él szigetén. Még D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényér l is megállapíthatjuk, hogy a diktátor, Don Ramon Carrasco diktatúrája helyett inkább egy diktátorn , Kate Leslie-Forrester diktatúráját írja meg, s azt, hogyan alakul át Kate a mexikói panteon istenn jévé. Az említett kiváló m vek nemigen találják a kór igazi okát. Mikor indul meg a h s a lejt n? Mennyiben fedi fel az igazi diktátorok tényleges gyötrelmeit az introspektív megközelítések által felidézett szörny bels összeomlás? Miért írják le a regényh sök ezt az élményt törésként, afféle szimbolikus, spirituális halálként, s miért élik meg az ezt megel z kezdeti nyugtalanságot szédületként, s t egyfajta bels önpusztítási élményként?

1. Az elfajzott lét

Az egyéni lét elfajzásának jelensége szinte minden regényben megtalálható. Ám az ábrázolt gyötr désben és életuntságban sok író szerint csupán a korra jellemz , globális válsághangulat fejez dik ki. A kezdeti zavar megnyilvánulási formái igen változatosak: nyugtalanság, állandósuló, újfajta szorongás, árnyalatnyi diszharmónia. Az els tünetként jelentkez nyugtalanságot lehetetlen koherensen ábrázolni. Els olvasásra alig látunk közös vonást a különböz megnyilvánulási formái között – mint Kenneth Toomey túlzott érzékenysége A. Burgess Earthly Powers c. m vében, Lucien Fleurier nyugtalan zavarodottsága J.-P. Sartre Egy vezér gyermekkorában, Spandrell krónikus életuntsága A. Huxley Pont és ellenpontjában, Gilles Gambier kiábrándultsága vagy Lamballe állandó tétovázása P. Drieu La Rochelle Gilles, illetve P. Modiano La Rond de nuit (Éjszakai rjárat) c. regényében, Francois Sanders rajongása R. Nimier Les Épées és a Le Hussard Bleu (A kék huszár) c. m veiben, vagy Frédéric Marelle agresszív izgatottsága M. Rachline Le Bonheur Nazi(…) c. regényében. S talán nem fedezhetünk fel több egyezést akkor sem, ha felidézzük M. Ouine homályos érzéseit (Georges Bernanos Ouine tanár úr c. regényében), Lord Windmerpool z rzavaros id szakait (Anthony Powell A Dance (…) ciklusában), Don Ramon de Carrasco hiányérzetét (D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében), Abel Tiffauges hangulatváltozásait (M. Tournier A rémkirályában), valamint Jean-Baptiste Clamence-nek a valósághoz való viszonyulását (A. Camus A bukás c. m vében). Ám e szerepl k kés bbi sorsa mégis azt bizonyítja, hogy ebben az els , homályos, meghatározhatatlan nyugtalanságban, anélkül, hogy tudnák, már a diktátoralak jelentkezik. Ezek a jelek nem állnak össze egységes egésszé. „Semmi különös, valami levertség, ha már meg kell neveznem: sehogyan sem találtam korábbi jókedvemet”[133] – magyarázza JeanBaptiste Clamence A. Camus A bukás c. regényében. Ennek a kedélyváltozásnak egyébiránt nincs azonnali jelentése. „Minden embernek vannak b nös hajlamai”[134] – állapítja meg M. Tournier a Péntek (…) c. m ben, és az élet úgy folyik tovább napról napra, mint korábban, ugyanakkor növekv idegenségérzet járja át, s egy olyan érzés, hogy immár az „élet felszínén [él] (…), sosem a valóságban”.[135] A korábbi harmóniát disszonancia váltja fel, repedés,

észrevehetetlen hasadás keletkezik. „Kortársaimmal való kapcsolataim látszólag épp olyanok voltak, mint azel tt – magyarázza Jean-Baptiste Clamence –, s mégis valahogy finoman meglazultak.”[136] Semmi nem változott, mégis minden megváltozott. Az élet néha ugyanazzal a könnyedséggel folytatódik, ám a leend diktátorok már figyelik önmagukat. Tompa szorongást éreznek, rájönnek, hogy mások, mint aminek hitték magukat, s még csak tudat alatt, de keresni kezdik identitásukat. Elindulnak a lejt n. Ennek a folyamatnak az állomásait rekonstruálja Camus A bukás c. regényében a vezekl bíró, Jean-Baptiste Clamence tanúvallomásán keresztül. Mint kiderül, összetett folyamatról van szó. „Igen kevés emberi lény lehetett természetesebb nálam – meséli Jean-Baptiste Clamence. – Tökéletes egyetértésben éreztem magam az élettel.”[137] Addig, amíg nem kezdte figyelni önmagát, élete hosszú, folyamatos sikersorozat volt: „mindig eltelve, sose jóllakottan”[138] élt – mondja maga. Ám azután, hogy elkezd tisztán látni, már nem tetszik neki tulajdon természete. Múltbeli apró események, jelentéktelen esetek jutnak az eszébe. Egyre nyugtalanabbá válik. Kutatni kezdi a dolgok lényegét, de nem leli örömét ebben a keresésben, amelynek során felfedezi önnön hiábavalóságát, hajdani hibáit, alapvet kétszín ségét és kétarcúságát. Jó lelkiismerete a kudarcot álcázta, egész életén át „egy kett s el jellel”[139] élt, ahogyan azt minden további pontosítás nélkül megfogalmazza. Személyes bukásának els stádiuma az, hogy rájön: lénye és személyiségjegyei mindig is alapvet en különböztek. Tehát a kezdeti nyugtalanság meghatározhatatlan marad, s ráadásul számos m ben megállapíthatatlan, mikor jelentkezik el ször. Talán a századunkra jellemz életuntsággal magyarázható ez a jelenség? Hiába próbálnánk egységes képet alkotni e nyugtalanságról, amelyet ugyan árnyalatnyinak és jelentéktelennek érzünk, valójában egy sokkal jelent sebb folyamat els stádiuma. Ezt a stádiumot a leend diktátorok nem elemzik minden esetben, és nem is feltétlenül ugyanúgy élik meg.

2. Bels átalakulás

A jövend diktátor személyisége megváltozik. Elveszti szabadságérzetét, boldogtalannak érzi magát, s bár e nyugtalanság születését nem elemzik részletesen, legalább arra rámutat néhány író, hogy h se egyre inkább elnyomottnak, elszigeteltnek és elidegenedettnek érzi magát életének ezen szakaszában. A zavart állapotot nem mindig tudatosan élik meg a regényh sök. P. Drieu La Rochelle Gilles c. m vében Gilles Gambier, R. Nimier Les Epées c. regényében François Sanders tárgyilagos elemzést ad err l az életérzésr l. Velük ellentétben Lucien Fleurier és Jean-Baptiste Clamence, Sartre Egy vezér gyermekkora, illetve Camus A bukás c. regényében, mintegy ködben élik át ezt a korszakot. Ám szinte mindegyik m ben a levertség és a titokzatos predesztináció, s t a sötét végzet érzete uralkodik el ezeken az embereken. A saját maga felett töpreng Spandrell – A. Huxley Pont és ellenpont c. regényében – meg van gy z dve arról, hogy mindaz, ami vele történt, valamiféleképpen el re meg volt írva. Ugyanezt érzi Kate Leslie-Forrester is D. H. Lawrence A tollas kígyó c. m vében. Rövid, száraz, ám találó megjegyzések jelzik, hogy ez az el érzet alattomosan elhatalmasodik rajta. Egy elviselhetetlen teher titokzatos érzete, egy „fenyeget végzet”[140] nehezedik Kate Leslie-

Forrester kedélyére, eleinte csak id nként, azután szinte állandó jelleggel. Ez a gyötr nyugtalanság félelmet kelt benne, amelyen sem értelme, sem akarata nem tud úrrá lenni. Mindez végül megrémíti és nyomasztja, de zavarodottsága tovább n . R. Nimier Le Hussard Bleu c. m vének végén François Sanders a következ szavakkal foglalja össze a benne lezajló folyamatot: „Élni, még élni kellene egy ideig azok között. Minden, ami emberi, idegen számomra”.[141] A h sben gyökeret ver a másság érzete. Az „kicsinyes emberi ügyek”[142] már nem érdekelték többé Kate Leslie-Forrestert A tollas kígyóban, s úgy t nik, még kevésbé Jean-Baptiste Clamence-t Camus A bukás c. m vében, már ha hitte egyáltalán valaha is, „hogy az emberi ügyek komolyak is lehetnek”.[143] Mindez g gb l történik? Kate Leslie-Forrester mindenkit mérhetetlenül taszítónak érez, mindenkit l irtózik, Jean-Baptiste Clamence pedig legalábbis mélyen megvet mindenkit, hamis közlékenysége ellenére is. A másoktól való eltávolodás azt jelzi, megváltozott a másokról alkotott képük, miközben egyre inkább önmagukba zárkóznak. De még ez az önmagukba zárkózás sem egyértelm , amit Jean-Baptiste Clamence be is vall, amikor a hosszú, fájdalmas önvizsgálat végeztével észreveszi, hogy a mások iránti undor az esetében a „saját maga iránti undorral”[144] magyarázható. A másoktól való viszolygás titkos önutálatra utal. Hova vezet az, ha a másik ember léte elveszti értelmét? M. Tournier ad erre egy lehetséges választ a Péntek (…) c. m vében. Akár egy lakatlan szigeten maradunk magunkra, akár a névtelen és arctalan tömegbe olvadunk, a magány, a többiek hiánya vagy érdektelenné válása ugyanarra az eredményre vezet, állapítja meg ugyan a Le Vent Paraclet c. esszéjében: lemarja, lecsupaszítja a lét és az élet alapjait. A magány ugyanúgy „megöl és meg rjít minket”,[145] akár napjaink tömegtársadalmának magányos sokadalmában, akár tényleges izoláltságban egy szigeten vagy egy „üvegkalickában”[146] élünk. E folyamat kísér jelenségeit és következményeit ábrázolja M. Tournier a Péntek (…) c. regényében, s úgy véli, hogy egy igen gyakori állapotot világít meg. Ebben a m ben az allegória csupán eszköz. Robinson Crusoé megpróbáltatásai és az az elembertelenedési folyamat, amelynek magára maradottságában áldozatul esik, rávilágítanak arra, hogy mit élhetnek át másutt mások, amikor az abszolút hatalom b völetébe kerülnek. A magány, továbbá az, hogy a másik ember léte elveszti értékét, nemcsak a „dolgok megismerhet ségét teszi kérdésessé”[147] – hogy a regény szavaival éljünk –, hanem „alapjaiban támadja meg a dolgok létezését”,[148] elemberteleníti Robinson Crusoé-t, feltárja el tte az önmagába zárkózásra való rendkívüli képességét, s lerombolja identitásérzetét. A diktátoralak személyiség-foszlányaiban, e h sök tudatában kialakul valamiféle gyötr és meghatározhatatlan nyugtalanság. Hogy pontosan mi ez, arra a m veket összevetve sem igen sikerül definíciót találnunk. Minden leend diktátor a saját hajlamait követi, s a kérdés, legalábbis ezekben az írásokban, megválaszolatlan marad. Ám e kezdeti szakasz végére lezajlik a bels átalakulás, kikristályosodnak bizonyos predeterminációk, a szerepl k sorsa más irányt vesz, s beindul egy visszafordíthatatlan folyamat.

3. A személyiség összeomlása

A személyiség szétesése komoly megpróbáltatás azoknak a potenciális diktátoroknak, akik ezt a jelenséget felismerik önmagukban. Személyiségük alapja omlik össze. Történetük nem

merül ki abban, hogy mintegy kábulatban végigélik az elembertelenedés folyamatát, s eközben tehetetlen áldozatnak érzik magukat. Mintegy megsz nnek érzékelni az életet. A szó szoros értelmében meghalnak a normális élet számára. Állíthatjuk-e, hogy ez esetben egy si vallási élményt élnek át profán és töredékes formában? D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében elszórt jelzések sora mutatja, miképpen közelíti meg ezt az állapotot Kate Leslie-Forrester. A válság a Don Ramon Carrasco elleni merénylet után következik be: Kate lelövi az egyik támadót, s ezzel megmenti Don Ramon Carrasco életét. Az eset borzalommal tölti el Kate-et. Bár jogos önvédelemb l cselekedett, mégis gyilkosságot követett el, és „mintha azok a közös szálak, amelyek összekötötték az emberiséggel elszakadtak volna”.[149] Az emberöléssel megszegte az életet védelmez törvényeket, megszegte a legf bb törvényt, kilépett az emberi világból. Ennek eredménye hosszú napokig tartó teljes tompultság. Úgy érezte, hogy megsemmisült, hogy vak és nem ura önmagának, mintha „elmerült volna ebbe az üres közönybe, amely olyan volt, mint maga a halál”,[150] mintha „lelke és életakarása eltávozott (volna) t le, beleveszett valami sivatagba”.[151] rt érzett magában. „Sohasem volt még ennyire egyedül, sohasem volt még ilyen gyönge, ilyen tökéletesen mentes minden vágytól”,[152] mintha a bels er , a szellemi energia, az erkölcsi tartás omlott volna össze benne. Nem marad más számára, mint a belenyugvás és az a halvány remény, hogy lelke talán nem oldódik fel teljesen ebben a különös, él halott állapotban. Ehhez képest az Egy vezér gyermekkora c. m ben J.-P. Sartre szándékosan ironikus témakezelése elvonttá teszi Lucien Fleurier zavarodottságát. Lehet, hogy ez a metafizikai szédület gyengébben jelentkezik, ha alaposabban elemezi a h s? Lucien Fleurier serdül korának vége felé öngyilkossággal kísérletezett, mint „minden igazi „vezér” szembekrült az öngyilkosság kísért gondolatával”.[153] A heves krízis identitáskereséssel kezd dik: a „Ki vagyok?”[154] folytatása egy megállapítás: „a lét csupán illúzió”;[155] egy következtetés: „Én nem is létezem!”;[156] a félelem: „megsemmisülök”;[157] a meglepetés: „az illúzió makacs volt”;[158] a gyötrelem: a lét bizonytalanságának bizonyítására szüksége volt egy „Cselekedetre (…), egy valóban kétségbeesett tettre, amely eloszlatja a látszatokat, és vakító fénycsóvával világít rá a mindenség nem-létezésére.”.[159] A szerz iróniája homályos zavarrá fokozza le az egzisztenciális szorongást. Néhány mozzanat viszont a jelenség hevességér l árulkodik: „Lucien nem leplezte maga el tt, hogy a kétségbeesés mélypontjára került (…). A válság (…) olyan er s feszültséget idézett el Lucienben, hogy attól kezdett tartani (…), eltörik, akár az üveg”.[160] Lucien Fleurier súrolja a nem-létet, de nem lépi át azt a bizonyos küszöböt. Vajon Spandrell átlépte-e ezt a küszöböt A. Huxley Pont és ellenpont c. regényében, amikor f bel tte magát, miután elragadtatottan meghallgatta Beethoven Heilige Dankgesang eines Genesenen an die Gottheit c. vonósnégyesét, amely számára az abszolútumot szimbolizálta? Igaz, nem sokkal el tte egy furkósbottal agyonverte Everard Webleyt, a Brit Fajvéd k vezet jét. Emberi felel sségtudata vajon megroppan-e? Vagy a gyilkosság, majd az öngyilkosság, e tettek társadalmi megítélésének semmibevétele netán azzal magyarázható, hogy kifejl dött benne egy szörny betegség, a „szellem rákja”,[161] amely az Isten megtalálására való képtelenségb l született? Jelet követelt az Istent l, mert már nem tudta: „jelen volt az Isten, csak elrejt zött”,[162] vagy esetleg nem is létezik. Végs élménye kimondhatatlan marad, ám annyit tudunk, hogy ez az ember, aki apátiája ellenére képes gyilkolni, már öngyilkossága el tt „ördöggé vagy halott angyallá”[163] vált, mint ahogy azt Mark Rampion megjegyzi. Huxley más íróknál mélyebben elemzi a filozófiai és teológiai

okokat, s a nihilizmust, a hitvesztést, a reménytelenséget azon válság alkotóelemeinek tartja, amelyben megszületik, s szinte azonnal meg is hal a kis diktátor. Túl nagy merészség volna azt állítani, hogy ezek a gyenge akaratú emberek ugyanazokat a gyötrelmeket élik át, mint amelyeket a történelem nagy diktátorai megismerhettek. Spandrell csupán félresikerült diktátor, Lucien Fleurier elvetélt diktátor, Kate Leslie-Forrester pedig jellegtelen diktátorn . Ám a rémületben és a színlelt kívülállásban mindannyian ugyanazt a válságot, a szimbolikus halálnak ugyanazt az élményét élik át. Lényük mintha tökéletesen feloldódna. Többé már nem azok, akik voltak, de még nem váltak valaki mássá. Ebben a bizonytalanságban némelyikük öngyilkos lesz. De már megsemmisült néhány szabály, leomlott néhány határ, s megindult a metamorfózis, a diktátorrá válás folyamata. A kezdeti fázisban nincs semmi, amit grandiózusnak nevezhetnénk, ám a diktátoralak körvonalai már kirajzolódnak, egyel re mintegy hiányként, az egyénnek az r iránti vonzódásaként. Kétségtelen, hogy ezek még nem specifikus megnyilvánulások, ám a szinte rituális, spirituális halál egy elszakadási folyamatnak felel meg, amelyet mély nyugtalanság el z meg, s amelyre a válság dönt fázisában egy egzisztenciális szédületként megélt érzés nyomja rá bélyegét. H seink átléptek egy morális küszöböt, túljutottak egy határon, s felsejlik egy másféle értékrend. Egy ember immár nem érzi magát emberi lénynek, „más” lett, megtapasztalta a kétségbeesést, ezt a „megbocsáthatatlan b nt”,[164] és szétesett a lelke, lénye és szelleme. Vajon minden diktátor átélte ezt? A próbatétel, melyet az írók szimbolikus megjelenítéssel idéznek fel azt jelzi, hogy egy szerepl , egy lény, aki korábban semmilyen jellegzetes tulajdonsággal nem rendelkezett, más emberré lett. Elszakadt a többiekt l, kilépett a köznapi világból, értékrendje megváltozott, s tudata annyira átalakult, hogy immár semmi sem fontos számára, teljes közönybe süllyedt. Ekkor érvényesülni kezdhet a mítosz hatalma. A diktátor-jelölt nincs tudatában annak, hogy diktátori hatalomra vágyik, megtapasztalta a szakrálist, amelynek a tilalmait megsértette, s ez személyiségének rémíszt visszafejl désével jár. Ily módon elszakad a valós élett l, de egyszersmind talán meg is találja „minden pusztításon túl (…), az élet gyökereit”[165] – mint ahogy azt D. H. Lawrence sugallja A tollas kígyóban. A válság tehát dönt tényez , s ez a spirituális, talán beavatásérték halál a feltámadás ígéretét hordozza magában.

II. Az újjászületés

Ez az apátia-fázis, ha el is húzódik néhány m ben, nem tart sokáig. Egy ember metaforikusan meghalt az élet számára, s ezzel párhuzamosan egy másik síkon megszületik egy új, egyel re rejtett lény. A folyamatban van egy pillanat, amikor a megsemmisülésben „megremeg valami új”.[166] Vajon a semmi érzését l való félelem miatt? Átléphetetlen küszöbhöz érnek e h sök, egyfajta abszolút tilalmat kellene megszegniük, amit, legalábbis személyes történetük ezen állomásán, egyikük sem mer megtenni. Erre a pontra véletlenül éreznek rá. Robinson Crusoé M. Tournier a Péntek (…) c. regényében félelemmel és remegéssel éli át azt a percet, amelyben megérzi, hogy meg kell törnie a b völetet, mert rádöbben, hogy „ezen a színtelen helyen élet és halál olyan közel volt egymáshoz, hogy elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, az akarat egy percnyi elernyedése, s máris bekövetkezik a végzetes átlendülés egyik partról a másikra”.[167] Kate Leslie-Forrester eszmélése is hasonló D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében. is talál bens jében egy kis lángot, mely „valahol lelke középpontjában lobbant

fel”,[168] felfedezi lelkének szikráját, amely a túlélés elkeseredett vágyától lángra kapott. Elkezd dik szellemi feltámadása, egy új kategorikus imperatívusz érvényesül: „újra kell születnünk”,[169] „újra kell születni”.[170] És a leend diktátorok, miután a szédületnek ebben az állapotában átadták magukat az emberi lélek sötét mélységeinek, s miután titokban, az élett l félve, talán meghalni kívántak, a haláltól félve újra élni akarnak. Egy új lény született bennük, valahol a „földi s a földöntúli életben”.[171] Beléptek egy mítosz és a diktátoralak világába. Milyen misztikus, filozófiai vagy mitikus fogalmakkal ábrázolják az írók ezt az újjászületést?

1. A misztikus ábrázolás

Vannak diktatúrák, amelyek a szentség eltorzított formáit öltik magukra. A diktátorok és ellendiktátorok, mint például Rieux doktor és Jean-Baptiste Clamence Camus A pestis, illetve A bukás c. regényében vagy Lucien Fleurier és Antoine Roquentin Sartre Egy vezér gyermekkora és Az undor c. m veiben, esetleg Bev Jones és M. Pettigrew A. Burgess 1984– 85 c. regényében vajon egyformán érzékelik-e egy transzcendens, abszolút és behatárolható entitást? A szóban forgó tapasztalatot homályos animizmus jellemzi D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében. A világegyetem eleven, az élet fuvallata járja át, a sötétség él, magyarázza Don Ramon Carrasco Don Cipriano Viedmának. A világot titokzatos lények népesítik be, ismeretlenek, ám mindenhatóak, s csak a néhány beavatott pillanthatja meg ket. A Semmi nem megsemmisülés, ellenkez leg: lények születnek a nem-létb l, metafizikai síkon transzcendencia és immanencia keveredik a „lét és élet magjában”,[172] amelyet Don Ramon Carrasco felfedezni vél a „dolgok mélyén”,[173] minden pusztításon túl. Mintha saját bens jében, a „mélyen lenn a tenger fenekén”[174] szunnyadna összetekeredve egy titokzatos tudat, amely akár örökre rejtve maradhatna, s amely csak ezekre az elkeseredett próbálkozásokra vár, hogy megnyilvánulhasson. Felébred-e a diktátoralak? Don Ramon Carrasco vajon rátalál-e élete derekán, mint Lilly az Aaron’s Rod c. regényben a „maga Szent Lelkére”?[175] E lélek felbukkanását költ i képekkel ábrázolja az író. A feneketlen mélységekb l, lénye legmélyéb l áradni kezd az „er ”,[176] hogy lángba borítsa a sötétséget. A titokzatos „lény” átalakult, egy új élet veszi kezdetét. A kezdeti stádiumokat a szerepl k gyakran eksztázisban élik meg. Don Ramon Carrasco után Don Cipriano Viedma is megismeri az egzaltáció pillanatait, amikor úgy érzi, szelleme feloldódik az univerzumban, egyfajta halálálomban vagy abszolút öntudatlanságban „belevész a Életbe”,[177] ahol „már semmi nincs, semmi olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni”.[178] Vajon a lét teljességét fedezi fel az örökkévalóság e perceiben? A dolgok titokzatos értelmét pillantja meg ezekben a kiváltságos pillanatokban? Err l, a sötét miszticizmusba vezet kapukról sosem beszél. Ám a láthatatlan birodalomból visszatérve úgy érzi, hogy az abszolút keresése közben, a többi beavatottal együtt eljutott a végs valósághoz, a „tudáson túli misztériumhoz”.[179] Helyzete megváltozik. Ezután egy kényszerít er parancsolja neki, mint Don Ramon Carrasconak is, hogy vetk zze le spirituális és mentális lényét, majd olvassza fel egy „tüzes kemencében”,[180] ahonnan egy új lény fog kilépni. Eljutott oda, „ahonnan már nincs tovább, oda, (…) ahol az ébrenlét és az alvás egy és ugyanaz”.[181] Ez az elmondhatatlan, misztikus élmény vajon a megtérés vagy a perverzitás kezd pontja?

Ebben a pillanatban d lne el a diktátorok sorsa? Egyes írók, például D. H. Lawrence és M. Tournier ezt sejtetik. Sartre, aki talán inkább filozófus volt, mint regényíró, határozottan ezt állította, s sz kszavú filozófiai érvekkel igazolta is 1945-ben, Az egzisztencializmus c. könyvében. A metafizikai hipotézis szerint, amennyiben elfogadjuk Sartre téziseinek regénybeli megfogalmazását, a diktátorok és ellen-diktátorok ugyanabban az öntudatra ébredésben, ugyanabban a megvilágosodásban részesülnek. Ugyanabban a rettenetes extázisban ugyanazt az egzisztenciális undort ismeri meg Lucien Fleurier az Egy vezér gyermekkorában és Antoine Roquentin Az undorban. A lét hirtelen abszurdnak, jelentéktelennek, értelmetlennek t nik. „A létezés egyszer en csak »ottlét«”,[182] magárahagyottság magyarázat és indoklás nélkül. Ez az alapvet élmény „a Lét kulcsa”.[183] Antoine Roquentin elfogadja ezt a helyzetet, az embertársaival való szolidaritást választja, és elhatározza, hogy könyvet ír, amely sejthet en Az undor lesz. Lucien Fleurier megállapítja az Egy vezér gyermekkora c. regényben, hogy ott, ahol addig kereste magát, nem találhat önmagára, és bár léte maga az esetlegesség, önállóan vagy önkényesen elhatározza: „jogom van létezni”.[184] Ebben a pillanatban, metafizikai gyávaságból és rossz elvt l vezérelve vált olyan vezérré, olyan „söpredékké”,[185] mint akiket Az undorban és Az exisztencializmusban elítélnek, mert ezek olyan személyek, akik hamis létet találtak ki maguknak, és akik a korlátlan szabadságban önszántukból mondtak le a totális szabadságukról. Vajon O’Brien az 1984-ben, M. Pettigrew Burgess 1984–85 c. m vében, Jean-Baptiste Clamence A bukásban ugyanúgy élték át az „abszolút élményét: az abszolútot vagy az abszurdot”,[186] amelyet Antoine Roquentin ír le Sartre Az undorjában – csak eltér következtetéseket vontak le bel le? Antoine Roquentin, miután meggy z dik arról, hogy „önmagától semmi, még egy cáfolhatatlan Isten-bizonyíték sem tudja megmenteni”,[187] a szabadságot és a tudatosságot választja. Lucien Fleurier az Egy vezér gyermekkorában vagy Don Ramon Carrasco A tollas kígyóban ezzel szemben azt hiszi, hogy megszabadul ett l az élményt l, ha eltitkolja maga el tt az élmény kitörölhetetlenségét anélkül, hogy felmérné az esetleges következményeket. Magukra találtak ezek a h sök, vagy éppenséggel elvesztek?

2. A mítosz felszínre törése

Az abszolútum-érzés, ahogyan átélik és elmesélik, valójában sokkal inkább színleltnek t nik, mintsem valóságosnak, legalábbis a leend diktátorok esetében. Erre utal, hogy annyira különböz személyiségek, mint Kate Leslie-Forrester A tollas kígyóban és It’ van vagy Laineux C. Charrière La forêt d’Iscambe c. m vében szinte ugyanazokkal a szavakkal számolnak be róla. Mindenki az abszolútra törekszik, olyannyira, hogy a diktátorok és ellendiktátorok, legalábbis bizonyos mértékben, mintegy egymást használják ellenbizonyítékként. Ám ahelyett, hogy a valóság autentikus, tiszta ismeretére jutnának, ködös, homályos és zavart tudatuk rémképekbe, fantazmagóriákba vagy illúziókba süllyed. Kérdés, hogy ez az élmény csupán jelzi a mítosz betörését a leend diktátorok tudatába, vagy pedig már annak az átalakulásnak az érzése is a mítoszba ágyazódik, amelyet például Kate Leslie-Forrester él meg? Lényének legmélyén olykor felizzik az élet egy szikrája, fellobban egy kis tétova láng. Olyan, mint egy remegés, lassú megrázkódás, törékeny jelenlét vagy mint egy visszafojtott lélegzet, amely tétovázik, hogy el törjön-e. Ezt az érzést hasonlatok és metaforák fejezik ki. Lezárul a múlt, új élet kezd dik, kinyílt „a létezés szelíd virágzása”,[188]

vállalva az azonnali elhervadás kockázatát. Azután felgyorsul a folyamat. Alapjaiban változik meg Kate Leslie-Forrester személyisége. „Nem csak a gondolkodása, maga a teste, a vérének összetétele is megváltozott”[189] – jegyzi meg D. H. Lawrence. Rettenetes megrázkódtatás volt ez, valóságos „szörny hullámzó tusakodás vérében, ami magát a lényét valami más lénnyé változtatta”.[190] Kate Leslie-Forrester újjászületik, de a zavaros képek el törése talán nem mást fejez ki, mint tudata alámerülését egy mer ben fiktív képzetvilágba. Ha akár csak részleteiben is elfogadjuk a képzelet m ködésére vonatkozó elemzéseket, melyeket Sartre megkísérelt átemelni A fal c. m vébe, s amelyeket a L’Imaginaire (A Képzeletbeli) c. esszéjében fejt ki, akkor Lucien Fleurier-t, Robinson Crusoét és Kate LeslieForrestert azon emberek közé kell sorolnunk, akik fokozatosan elvesztik valóságérzetüket, és tudatuk egy képzetvilágba menekül vagy zárkózik be. A mítosz lassan bekúszik a tudatukba. A valós világról alkotott képük részben eltörl dik, már nem látnak tisztán, hanem, mint Kate Leslie-Forrester, rültként álmodoznak „fölolvadnak valami öntudatlanságban”.[191] Minden átcsúszik a fikcióba. Mindazt, amit éreznének, mindazt, amit gondolnának, többé nem „érezhetik, s nem gondolhatják másképp, mint képi formában”[192] – írja Sartre. Egy mágikus, titkos világba szippantja be ket a felvillanó vagy lassan t n képek olykor fantasztikus, olykor kaotikus, szédít áramlata, amelynek k maguk a forrásai, s egyben els , önmagukat kábán megadó áldozatai. Áltatja magát a tudat: saját bukása rántja le, miután meggy z désévé vált, hogy el fogja érni az autentikusságot, s miután önként elhatározta, hogy „mindent, amit felfog, képzeletbelivé változtat”,[193] valahogy úgy, mint ahogy azt Sartre az álom kapcsán kimutatta L’Imaginaire c. esszéjében. Immár létezik valami, ami egyébként nem létezne, s ez a folyamat, teszi hozzá M. Tournier a Péntek (…) c. regényében, szorosan hozzátartozik a természethez s magához a létezés fogalmához. „De mit jelent az, hogy létezni?”[194] – teszi fel Robinson Crusoé a kérdést naplójában, a „Log-bookban”, s válaszol is rá: „Azt jelenti: kint lenni, sistere ex”.[195] Nem érezzük bonyolultnak ezt a látszólag filozófiai érvelést. Alapfeltevése egyszer . Csak az létezik, ami önmagán kívül található, következésképp mindaz, amit bels nek érzünk vagy fogunk föl, nem létezik. „A gondolataim, képzeteim, álmaim nem léteznek”[196] – foglalja össze Robinson Crusoé. „Az egészet az teszi bonyolulttá – teszi hozzá –, hogy ami nem létezik, mindent megtesz létezésének bizonyítására. Minden nemlétez nagy, közös er feszítéssel vágyik a létezésre. Mintha centrifugális er lökné kifelé mindazt, ami bennem gomolyog: képeket, ábrándokat, terveket, káprázatokat, vágyakat, rögeszméket”.[197] Még ha nem is túl meggy z ez a Robinsonnak tulajdonított elemzés és introspekció, legalább leírja a beinduló önámítás egy aspektusát, amely talán magában foglalja a többit is. A felvázolt hipotézisek azonban vitathatóak. El ször is okkal feltételezzük-e, hogy minden diktátor tudata ugyanolyan módon esik bele az illúzió alig észlelhet csapdáiba? Másodszor, biztosak lehetünk-e abban, hogy az összehasonlító elemzések valóban feltárják a hatalomvágy legels megnyilvánulásait? Harmadszor pedig nem nyilvánvaló-e, hogy maga a tézis és mellesleg az ellentézis is szintén a mítosz részei? A látszólag még hiányzó, ám mégis régóta jelen lév diktátoralak talán már meg is alapozta hatalmát, csak elváltoztatja magát, nehogy támadás érhesse.

3. Beavatás a mélységbe

A villámszer megvilágosodások, melyek a misztikus várakozásokat és a mégoly hamis abszolútum-élményeket kísérik, az örökkévalóság vagy inkább a pillanatnyiság ösztönös megérzését tükrözik. Ezt meger síti D. H. Lawrence is Don Ramon Carrascóról szólva, aki himnuszai írásakor vagy éneklésekor belép a „Az id tlen Jelenbe, mely egyáltalán nem ismer id t”.[198] Az id múlásának érzete megsz nik. „Nincsen El tt és nincsen Után, csak Most van”.[199] Netán egy régi beavatási élményt él meg Don Ramon Carrasco, olyat, amelyhez más szerepl k is eljutnak, csak más utakon? La Forêt d’Iscambe c. m vében C. Charrière kijelenti, hogy valóban létezik ilyen „beavatás a mélységbe”.[200] Akarjanak bár rég let nt kultuszokat felújítani, mint Don Ramon Carrasco, vagy egy régi tradíciót meg rizni, mint Kuno és Giva M. Schneider Le Guerrier de pierre c. m vében, új szektát alapítani, mint God Manning A. Burgess Earthly Powers vagy Scorpio Murtlock A. Powell Hearing Secret Harmonies (Titkos Harmóniák) c. regényében, vagy térjenek vissza egy regresszív, archaikus mentalitáshoz, mint Martillimi Lopez Sony Labou Tansi l’Etat honteux vagy mint Tokor Yali Yulmata P. Grainville Les Flamboyants c. m vében, mindegyik író hangsúlyozza, hogy h se mintegy megvilágosodik a halálból az életbe való átmenetkor, jobban mondva akkor, amikor a halál és az azt megel z megsemmisülés-érzet átalakul a feltámadás, a spirituális újjászületés érzetévé. Más valóság kerül napvilágra, a diktátor módján „a szellem ragyogásává alakítva a sötétség radikális változását”.[201] Ezek a szerepl k, természetesen életük más-más pillanataiban, belépnek egy új univerzumba, egy másik világba, amelyben a létértelmezés új principiumai érvényesülnek, mint megannyi kétségbevonhatatlan bizonyosság. Ám az, amire ezekben a különös beavatásokban fény derül, ritkán jelenik meg gondosan felépített doktrína formájában. Mintha csak arról volna szó, hogy ezek az emberek valamilyen lelki gyötrelmet éltek át, ki-ki a maga módján, de minden esetben valóban komoly gyötrelmeket, és jellemük megedz dik a megpróbáltatásokban. Úgy t nik, némelyikük talán azért válik képessé a kés bbiekben olyan új beavatási élmények átélésére, amelyek a többi emberi lény számára ismeretlenek vagy elérhetetlenek, mert egy beavatást már elszenvedtek. Túlléptek volna a halandóság állapotán? A szerepl k az els rituális próbatételek során, olykor fantasztikusan változatos körülmények között mind ugyanazt a legtisztább értelemben vett „örök és misztikus”[202] passiót élték át. Ezt a passiót, a halálnak és a feltámadásnak az útját, amelynek már csak az intenzitása is elválasztotta volna e szerepl ket az emberi közösség többi tagjától, korábban – mítoszként – más, embert fölülmúló vagy isteni lények járták végig, sejteti a legtöbb idézett író. Talán D. H. Lawrence foglalja össze a legtalálóbban ezt a gondolatot: „Isten, (aki) meghalt (…). nemrég még aludta álmát és a láthatatlanok fürösztötték testét a Feltámadás Vizében”.[203] A beavatással járó megrázkódtatás, meglehet, si rítusokat ismétel meg. A diktátorok a szentség és az istenség egy elfeledett fogalmához találnak vissza. De következik-e ebb l, hogy mindannyian ugyanazt élik át? A beavatás-szindróma, amely a mitológiai hivatkozásokra épített regényekben nyilvánvaló, a politikai jelleg és profán m vekben feloldódni látszik. Bár az is meglehet, hogy Lucien Fleurier nyugtalanságát Sartre Egy vezér gyermekkora c. m vében, a Herceg szorongását és Lamballe zavarát L. Casamayor Le Prince, illetve P. Modiano La Ronde de nuit (Éjjeli rjárat) c. regényében, Jérôme Ligner félelmeit N. Avril Les Gens de Misar (Misari emberek) c. könyvében, vagy Adrienne Mesurat leküzdhetetlen szomorúságát J. Green Adrienne Mesurat c. regényében nem azonos jelenségek váltják ki. Ezek a nyugtalanságok, gyötrelmek, a rossz közérzet, a misztikus elhivatottság-érzet homályos megjelenési formáira, vagy pontosabban egy vagy több, egyébiránt igen meghatározhatatlan beavatási szindrómára utalhatnak, amelyek összessége szinte teljes kórképét adja a bels átalakulás egyfajta, szinte

beteges tünetcsoportjának, amit más helyzetekben és más irodalmi m vekben is megfigyelhetünk, s mindez nem feltétlenül köt dik a diktátoralakhoz. A szindróma-fogalom a szándékolt kétértelm ségével jól mutatja, hogyan maradnak fenn a modern, profán világban – elszegényedett, deszakralizált és egyre kevésbé kimunkált beavatási folyamatok révén – egy si „beavatási Misztérium nyomai”.[204] Ezek a beavatási motívumok nyíltan vagy rejtetten számos regényben megtalálhatók, mintegy azt sugallva, hogy sok író szerint a leend diktátorok csak akkor válhatnak valóban diktátorrá, ha el bb bemerészkednek egy másik világba, veszélyes helyzetekbe kerülnek, de sikeresen kiállják a kemény próbákat. Ekkor eszmélnek rá az élet ízére, s eltökélt szándékuk, hogy „addig alakuljanak, változzanak, míg el nem vezetik a (bennük rejl ) lehet ségeket – minden lehet séget – a kiteljesedéshez”.[205] Úgy hiszik, meghódítottak egy igazságot. Lehet, hogy ezután már voltaképp csak álomból álomba zuhannak?

Mennyiben újrakezdések ezek a kezdetek? Abban az érzelemhullámban, amely Lucien Fleurier-n lesz úrrá, nincs semmi szakrális. M. Tournier A rémkirály c. regényének Abel Tiffauges-át csak az a különös meggy z dés mozgatja, hogy emlékezet el tti eredetekkel rendelkezik, „hogy az gyökerei valamiképpen az id k legsötétebb éjébe nyúlnak vissza”.[206] Kate Leslie-Forrestere ezzel szemben egy titokzatos jelenlétet érez magában, amelyet „lénye legmélyén nem ismer, és nem tud urrá lenni rajta”.[207] Úgy látszik, félbemaradt a pokolra való alászállás. Fény t nt föl a sötétségben a lét és a semmi határán: törékeny, ám olthatatatlan láng. Új reménység támad, új élet kezd dik, immár egy „láthatatlan bels csillag”[208] világítja meg a sötétséget. Egy új hit fénye? Valódi, misztikus érzés, esetleg csak pszichopatologikus delírium vagy egy igen régi, s újra átélt extatikus élmény? Nem tudni. Ám úgy t nik, a leend diktátorok e válság során döbbenek rá sorsuk értelmére, mintha megvilágosodtak volna számukra az élet és a halál titkai, mintha bens jük valamely felderítetlen bugyrában egy ismeretlen helyre értek volna, a bels feltámadás és megújhodás különös fészkébe. Ebben az élményben születne meg a mindenhatóság jöv beni érzése? A szimbolika homályos marad, ám a mítosz, egyel re anélkül, hogy konkrét formát öltött volna, hellyel-közzel már kifejti vonzerejét. A különféle beavatások révén e szerepl k fokról-fokra hatolnak be a diktátoralak képzelt univerzumába. Úgy gondolják, rátaláltak a saját útjukra. Hova vezeti ket ez a kaland?

III. A h s ébredése

A személyiség átalakulásának els szakaszáról, amelyben a diktátoralak körvonalazódni kezd, J.-P. Sartre csak tömör leírást ad A fal c. kötet Egy vezér gyermekkora c. kisregényében. Más, politikaibb ihletés írások, mint M Rachline Le Bonheur Nazi (…), M. Tournier A rémkirály, P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval (A lovas) c. regénye vagy az olyan mitologikusabb ihletés m vek, mint például D. H. Lawrence A tollas kígyója, H. de Montherlant Les Bestiaires (A gladiátorok), illetve P. Grainville Les Flamboyants c. alkotása már pontosabb interpretációval szolgálnak. Alapvet változás zajlott le. Egy új lény, egy h s születik, aki félig ember, félig isten. Mivel lénye legmélyén szörny megpróbáltatásokat állt ki, amelyekben össze is roppanhatott volna, ám gy ztesen került ki bel lük, a diktátor, illetve

ebben a stádiumban inkább még csak leend diktátor, „ugyanaz”, azaz „önmaga” marad, egy hétköznapi ember, épp olyan, mint a többi emberi lény, ám egyszersmind „más”, különleges, kivételes lény, természetfölötti vagy a többi embert l mer ben különböz individuum. Legalábbis ez lesz a bels meggy z dése. Ám az azonosság és a különböz ség dialektikája igen összetett: „Az énem formája, mint leg sibb énem”,[209] és a két én összeütközésbe kerül, vallja be Don Ramon Carrasco Kate Leslie-Forresternek D. H. Lawrence A tollas kígyó c. m vében. Mindazonáltal elfogadja ezt a kett s identitást, mintha ezentúl épp csak annyira érezné, hogy „beavatottként”[210] létezik a mindennapi életben, amennyire azt érzi, hogy „mássá” vált, másmilyen lénnyé, amelynek létében régi lényének fel kell oldódnia. Félemberfélisten, aki egy él isten rangjára emelkedik, vagy legalábbis ezt hiszi. Vajon a szó szoros értelmében vett „h s” született? Mennyire hiteles, mi lehet a valóságtartalma e h ssé válási folyamatnak, amelyet a kiválasztottság egyre er söd érzése, valamint sok hatalmon lév diktátor esetében ember-mivoltuk egyre makacsabb tagadása gerjeszt, melyeket a végletekig fokoz az egyre ádázabb akarat, hogy megalkossák magukban az istenség bels és talán teljesen hamis képzetét?

1. Megosztott identitás

Az új lényb l, a „második én”[211]-b l következ kett s identitás érzése ritkán jelentkezik azonnal. Igen gyakran épp csak megfogan a leend diktátorban az a meggy z dés, hogy hirtelen vagy lassanként egy másik lét vagy egy másik, az eredeti „én”-t l idegen, transzcendens vagy természetfeletti er letéteményesévé válik. De a gyakran megmagyarázatlan kiválasztottság-érzés, amely sok leend diktátoron urrá lesz, az egyre fokozódó bizonyosság, miszerint az sorsa és az emberiség sorsa titkon összefügg, talán egyik els jele az új, emberen túli vagy ember feletti, isteni vagy h si élet feltárulásának. Nemigen tudni, mikor és miben fejez dik ki az az érzésük, hogy „hívják ket a csúcsok”.[212] Az irodalmi m vek minden diktátoralakjában megszólal ez a hang, ám a kiválasztottság érzése gyakran mintha már a hatalom akarásának legels megnyilvánulásai el tt élne bennük, mintha annak homályos, egyel re határozott jelentés nélküli el jele volna. Érvényes ez JeanBaptiste Clamence esetére is A. Camus A bukás c. regényében. A bukás el tt látszólag semmi sem utalt arra, hogy a sors vezekl bírónak szánta. Néha mégis olyan érzése volt a boldogság és jólét közepette – vallja be –, hogy „személy szerint kiválasztott, minden emberek közül, erre a tartós és állandó sikerre”,[213] amelyb l szerinte az élete állt, mintha valamiféle fels bb rendelkezés engedélyezte volna tökéletes boldogságát. Azután a helyzet megváltozik, de kiválasztottság-érzete változatlan marad. Mintha egy másik, nem kevésbé fels bb és éppoly megmagyarázatlan rendelkezés vetné szándékosan a mélybe, tulajdonképpen anélkül, hogy magatartása alapvet en megváltozott volna. Jean-Baptiste Clamence kijelenti: „hívtak, mert valóban hívtak”.[214] Ezt továbbra is így érzi. Átalakulása, elhivatottsága vagy mestersége el re elrendeltetett, a sorsa meg volt írva. Elég egy jelentéktelen eset, a nevetés, amely véletlenül üti meg fülét egy este, hogy kikristályosodjon a sorsa, anélkül, hogy ott és akkor számot adna magának err l. Épp ily véletlenül fedezi fel embert fölülmúló ember küldetését Abel Tiffauges M. Tournier A rémkirály c. regényében. , aki sokáig vakon és süketen ment el a sokatmondó jelek mellett, 1938. január 3-án hirtelen felfedezi – meséli baljós feljegyzései elején –, hogy különbözik

felebarátaitól, hogy más, mint a többi ember. Többször is bizonyosságot szerez róla, hogy az ég nem üres, és titkos egybeesés, sötét cinkosság van személyes sorsa és az események, a dolgok általános menete között. Ez volna tündér-természete, amely – mint írja – szörny kreatúrává teszi, egy látszólag ide-oda hányódó és a körülmények által túlhaladott szörnnyé, míg sorsa örökt l fogva, emlékezet el tti id kt l úgy rendeltetett, hogy újra eszközévé váljék a sötétség egyféle régi, germán hatalmának, amelynek titka talán W. Goethe A rémkirály (Die Erlkönig) c. balladájában rejlik. M. Tournier regénycímének mitológiai vonatkozása távolról sem véletlen, ellenkez leg: azt jelenti, hogy Abel Tiffauges egy másik kiválasztott, egy újabb, a „sors által kijelölt” lény, aki arra rendeltetett, hogy Németországban haljon meg, miután egy igen különös és igen régi kalandot élt át vagy élt meg újra. A kiválasztottság érzése egy rejtett törésb l fakad. Legyen szó akár M. Tournier A rémkirályáról, akár A. Camus A bukás c. regényér l, sem Abel Tiffauges, sem Jean-Baptiste Clamence nem érzik magukat teljes embernek. Személyiségük id legesen vagy tartósan meghasonlik, pedig éppenhogy „saját és egyetlen egyediségükre”[215] törekedtek. Ez a lelki meghasonlás olykor igen régi kelet is lehet. Mindig is megvolt például D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényének Don Ramon Carrascójában, aki születését l fogva „önmagában megosztott”,[216] mint minden félvér, mivel egyik barátja, Julio Toussaint szerint, benne a spanyol és az indián vér keveredik. Ez az „összekeveretség” magyarázná Don Ramon Carrasco – és talán az összes, állítólag messianisztikus reményt l vezetett vagy vezérelt diktátor – er feszítését arra, hogy egy másik lényt, az „emberben lev Istenséget”[217] dics ítsen és magasztaljon önmagában? Egy másik, tisztább és testetlen „én” lép a megtestesült és elidegenedett „hamis-én”[218] helyébe, feltéve, hogy nem egy hamis, elképzelt és idealizált „én” kerekedik felül a valódi, ám meghasonlott vagy felbomlott „én”-en. Az identitásnak ez a dialektikája, ahogy számos diktátor vagy leend diktátor megéli, nem mentes az ellentmondásoktól. Vajon kifejez-e mást is, mint a kölcsönzött entitásba vagy személyiségbe való meghatározatlan menekülést, amikor egy olyan h sr l van szó, mint Don Ramon Carrasco? A h sök mintha mély kábulatból ébrednének, tudósítanak A tollas kígyó c. regény himnuszai. A szövegek szerint olykor új, szület félben lév istenek els , vázlatos alakjai, olykor pedig olyanok, mint régi, elfeledett istenek halvány emlékképei. Bármilyenek is ezek az istenek, úgy t nik, b verejük ellenállhatatlan, és ez már a kezdet kezdetén a kiválasztottság er teljes, bár még homályos érzését ülteti el számos szerepl ben. Vajon a titokzatos istenek keltik ezt az érzést, vagy ellenkez leg, az ember legbens bb bens jében zajló önistenítés és önámítás következménye, ám az ember e folyamat mellékhatásaival és végeredményével nem vet számot az út elején?

2. Törekvés az embert felülmúló emberségre

Többé nem ember az emberek világában – sok regényben így mutatkozik meg a bels meghasonlás folyamata, még miel tt bármilyen álideológiai vagy álmitológiai konstrukció igazolni próbálná megjelenését. A szerepl ben felébred a leend diktátor. Már h s volna? Mindenesetre több regényben már nem érzi magát emberi lénynek. Vajon sikerül-e neki, hogy „több mint emberi”[219] vagy „kevesebb mint emberi”[220] legyen azáltal, hogy kinyilvánítja ezt az si fels bbrend ségi érzést?

Anélkül, hogy fantasztikus és tudományos-fantasztikus regényeket idéznénk – kezdve P. Suragne Le Dieu truqué c. m vével, amelyben ál-fels bbrend lények akarják leigázni az állati sorba kényszerült emberiséget –, számos más, kevésbé extrém szövegben is megfigyelhet , hogy a már kialakult autoriter jellem els ként abban nyilvánul meg, álcázottan vagy nyíltan, hogy bevallottan vagy titokban elvet mindent, ami emberi. Err l tanúskodik Pierre Garin nyílt utálata A. Malraux Hódítók c. regényében, Spandrell megvet viselkedése A. Huxley Pont és ellenpontjában, Lucien Fleurier nagyravágyása J.-P. Sartre Egy vezér gyermekkora c. kisregényében, François Sanders g gje R. Nimier Le Hussard bleu (A kék huszár) vagy Les Épées c. regényeiben. Ezek a leend diktátorok s diktátorocskák különbnek hiszik magukat másoknál, a többiekt l tartott szimbolikus távolság esetükben a kiválasztottság jele. Már nem hiszik magukat „ugyanannak”, még ha nem tudják is, hogy kicsodák-micsodák, vagy mivé fognak válni. Érezzük, szület ben a hatalomvágy, ám a heroikus tettre való elhivatottságnak még nincs jele, mintha a diktátor alakja ebben a stádiumban még csak hiányként létezne. Ám ezek a diktátorok már nem úgy viselkednek, mint emberi lények, megtagadták ember-mivoltukat, és – anélkül, hogy elismernék és tisztában volnának vele – más eszméket vallanak, amelyeknek semmi közük a normális emberi természethez. A folyamatnak ezt az els szakaszát ritkán elemzik az írók. D. H. Lawrence igen töredékesen vázolja fel A tollas kígyó c. regényében Kate Leslie-Forrester bels drámájának megidézésekor. Kate-et, aki elszigetelten él egy idegen országban, a magányt kedvel életmódja és az emberek iránti „mélységes és feneketlen utálata, (szinte) undora”[221] készíti fel az emberiségb l való kiszakadásra. A kiváltó tényez k: a Don Ramon Carrasco elleni merénylet, amelynek tanúja, s az egyik támadó halála, amiért közvetlenül felel s. A reakciója azonnali: „Mintha azok a aközös szálak, amelyek az emberiséghez kötötték, elszakadtak volna. Kicsinyes emberi ügyek nem érdekelték többé”.[222] Minden er feszítés, hogy másokhoz szóljon, hogy – akár csak látszólagos – kapcsolatot teremtsen más emberekkel, kudarcba fullad. Az elszakadás teljes. Egy id re teljesen megsz nt önazonosság-tudata, minden összeomlott benne. E pillanatban nagyon sebezhet , ám ugyanakkor egy fels bbrend élet van kialakulóban benne, amelyben nincs helye többé a köznapi lét kicsinyességeinek és középszer ségének, ahol megváltozik minden dolog „mértéke”,[223] ahol az abszolút mértéktelenség a mérték. A. Huxley Pont és ellenpont c. regényében Mark Rampion indulatosan hányja Spandrell vagy Philip Quarles szemére a mértékvesztést, az emberinek ezt a megvetését, hogy megfeledkeznek arról, aminek a „teljes, tökéletes egyensúlynak”[224] kellene lennie, az egyedüli értéknek, amelyen az emberi természetnek vagy sorsnak alapulnia kellene. Ezek a vádak egy mélyen humanista hitvalláson alapulnak. Az egyetlen igazság, amelynek van némi értéke, jelenti ki Mark Rampion, az emberi igazság, amelyet akkor fedezünk fel, ha élünk, „egész valónkkal, mindenestül”.[225] Márpedig énünk megvetése valamely fens bb eszmény nevében azt jelenti, hogy megpróbálunk többek lenni, mint amik természett l fogva vagyunk, hogy szántszándékkal megcsonkítjuk azt, ami valójában vagyunk, s hogy igyekszünk – abban a hiszemben, hogy létünk folyamatos elutasításával érvényesíthetjük identitásunkat – „mások” lenni, nagyon mások, mint amik voltunk, és mint amik szerettünk volna lenni. „Próbálj meg több lenni, mint ember: mit érsz vele? Kevesebb leszel az embernél. Mindig…”[226] – állapítja meg Mark Rampion. A h si álmok az identitásérzés összeomlásával kezd dnek. Az embert fölülmúló tettekre való elhivatottság, legalábbis némely esetben, csakis az emberi értékek elpusztításával juthat kifejezésre.

Ám nem biztos, hogy a diktátorrá váláshoz elegend így vagy úgy eltávolodni mindattól, ami emberi. A Pont és ellenpont c. regény Mark Rampionjának szavaiból ítélve A. Huxley ennél többet állít. „Ha megpróbálsz több lenni, mint ami természett l vagy – jegyzi meg –, (…) megölsz magadban valamit.”[227] Aki ezt teszi, többé nem emberi lény. Egy „nem-emberi”[228] lénnyé, jó vagy rossz irányban „elfajzott lénnyé”[229] válik. A leend diktátor elhivatottságérzete eszerint nem volna más, mint egy kezd d perverzitás álcázott vagy mitologizált kifejezési formája?

3. A megdics ülés érzése

Don Ramon Carrasco mégis egyfajta megtérésre hivatkozik D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében. Az emberekben, ismételgeti himnuszaiban, ott a szikra, az isteni hatalom „szunnyadó, elfojtott, (…) vagy eltaposott”[230] része. A fels bbrend szellemek feladata felfedezni és kiteljesíteni azt. Ebben gyökerezik „fels bbrend sége és isteni volta”.[231] Ilyen megfogalmazásban az elhivatottság, az istenség felé vezet bels lendület nem más, mint önistenítés és önheroizálás. Mennyiben alapja ennek a heroikus megdics ülés-érzésnek a megtestesíteni vélt s ezért rekonstruált, kidolgozott vagy átértelmezett, mesterséges vagy megjátszott isten-alak egyel re még bens bbnél is bens bb megjelenítése? A h s a hagyományos mitológiákban félisten: félig emberi, félig isteni lény, átmenet az emberek és az istenek között. Az emberek világában egy testet öltött isteni kinyilatkoztatás. Ilyen h s Don Ramon Carrasco D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében. Azt állítja magáról, hogy kinyilatkozatás és ember egy személyben, egyszerre Don Ramon Carrasco és Quezaltcoatl isten, s „elfogadja ezt a kett s identitást”,[232] mert, mint mondja, „a leg sibb Pán él bennünk és t nem szabad megtagadnunk”[233] Meglep és sokatmondó érvelés. Abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat kiejti, Don Ramon Carrasco embernek és istennek hiszi magát, de könnyen meglehet, hogy sem egyik, sem másik, meglehet, már beleveszett a „nemlét forgatagába”,[234] mivel nem vált istenné, csak megjátszhatja az istent. Istenségfelfogását, mint mondja, a klasszikus mitológiából és Pán isten si mítoszából kölcsönzi, amelyet – szavai szerint – Quezaltcoatl isten egzotikus mítosza alapján értelmez újjá, vagy fordítva. Vallásos vagy annak mondott meggy z désének szintesége nem kérd jelezhet meg. Don Ramon Carrasco meg van gy z dve arról, hogy cselekedeteivel és gondolataival olyasvalami hívévé szeg dik, amit „Istenségnek”[235] vél, de ami valójában nem más, mint zavarosnál is zavarosabb szinkretizmus. Vajon ez az új h s már életre hívta magában a diktátoralakot? Ez az ember, aki úgy hiszi, hogy a másféle életet keresve a túlvilág felé halad, s aki valóban egy új szövetséget, „új kapcsolatot”[236] akar teremteni a nép és Isten között, vajon nem sétál-e bele egy körmönfont önámító csapdába, amelyet akaratlanul is állított magának? „Nem tudok Istent találni a kifejezés régi értelmében”[237] vallja be. Az „Isten”, akit keres, nem „Isten”. A felesége, Donna Carlotta, úgy látja, ez a bajok forrása: „Azt hiszem, is meg rült”[238] – mondja férjér l. Úgy látszik, az eltorzult, elfajzott, ám ekkor talán még nem tudatosan „megjátszott” istenségképnek az elfogadása motiválja majd titkon zavaros hitvallásait; mintha „a következetlenség reménytelen összevisszaságába”[239] tévedne, mintha azáltal, hogy egyszerre igényli és utasítja el a hitet, többé nem lenne képes hit nélkül hinni abban, amit hisz anélkül,

hogy hinne benne. Ez a téveszme indokolja majd a saját hit szükségességét, és ez lesz a forrása az új mitikus ábrázolásoknak. A. Huxley Pont és ellenpont c. regényében Spandrell-lel szemben Mark Rampion ezért ítéli el szenvedélyesen a kisebb-nagyobb diktátorok hazugságon alapuló létét, a „hatalmas hazugságot”,[240] amelyet a diktátorok gyakran nem is tudatosítanak magukban. Sokak szélhámosságáról vagy képmutatásáról van szó: nem érik be ember voltukkal, megpróbálnak többek lenni, s eközben valahogyan megsz nnek emberi lények lenni, minthogy képtelenek teljes mértékben azonosulni önmagukkal. Többé semmivel sincs él kapcsolatuk, mert sikerült lerombolniuk, felforgatniuk létüket, és mert kötelességüknek érzik – egyébként nem feltétlenül egy konkrét ideológiára vagy vallásra hivatkozva –, hogy így cselekedjenek, mert „így akarja az önkényesen elképzelt absztrakció, amit kineveztek istenüknek”.[241] Valójában nem tesznek mást, mint hogy „kitalál(nak) egy ördögöt”.[242] Teljességr l, tökéletességr l és tisztaságról álmodnak, miközben óhatatlanul – Mark Rampion elemzése szerint – egyfajta erkölcsi ráknak, „a lélek absztrakt rákdaganatának”[243] lesznek öntudatlan vagy akaratlan áldozatai. Egy álnok téveszme áldozatai: önigazolásként még önmaguknak is hazudnak önmagukról. E jelenség tragikus és elfajzott megtestesít je a Dosztojevszkij Ördögök c. regényében szerepl Nyikolaj Sztavrogin. Ne bízzanak a hamis h sökben, figyelmeztetett a XIX. században Th. Carlyle, R. Emerson és F. Nietzsche. Jó példa erre Don Ramon Carrasco D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében, Everard Webley és egy kissé Spandrell is A. Huxley Pont és ellenpont c. m vében. Ki tudja, a történelem nagy diktátorai talán mindig is csak afféle „ál-h sök”[244] vagy „negatív h sök”[245] voltak, akik a felemelkedés reményében kisajátították maguknak valamely profán vagy misztikus kultusz küls ségeit.

Netán egy új, modern, politikai vagy mitikus h s alakja körvonalazódik a kortárs irodalomban? S. Hook és J. Campbell e h s számtalan megjelenési formáját próbálták meg leírni a The Hero in History (A h s a történelemben) és a The Hero with a Thousand Faces (Az ezerarcú h s) c., 1943-ban, illetve 1953-ban megjelent esszéikben. Az ábrázolt figura legalábbis figyelemre méltó hamisítványa a h s alakjának. Annyi bizonyos, hogy sok diktátor azért fedez fel magában misztikus elhivatottságot, s állítja be vagy hiszi is magát új, embert fölülmúló h snek, kiválasztottnak, mert úgy érzi, megpillantott magában egy „isteni képet, teremt t és megváltót, aki ott rejt zik mindegyikünkben, s csak arra vár, hogy felismerjék, s így újra életre kelhessen”.[246] Ebb l a bels meggy z désb l születhetnek a diktátormítoszok, amelyekben ki ilyen, ki olyan utat jár be, ám az a néha bevallatlan és gyakran elhallgatott vágy, hogy istenné legyenek, a hatalomvágy egyik összetev je, Ph. Sellier Le Mythe du Héros (A h s mítosza) c. m ve szerint konstans jellemz je egy központi „heroikus mítosznak”.[247] Minden diktátornak megvan a maga külön története, még ha csak a hangoztatott vagy álcázott mitológiai hivatkozások elferdítése által is, ám ezek mind visszavezethet k egy heroikus „monomítoszra”,[248] amelynek általános szövete, „egyetemes mitológiai témája”[249] e h sök sokrét kalandja. A mítosz rejtekútjai dacára e regényes átdolgozások közös, rejtett referenciája egyetlen történet, amely mindig ugyanaz, s mindig más, és amelyet J. Campbell nagy vonalakban rekonstruálhatónak vél a The Hero (…) c. m vében. Az „ugyanaz” és a „másik” közti ellentétet az illúzió oldja fel. Minden diktátor egy másik, idealizált, istenített identitást kovácsol vagy talál ki magának, amelynek alapja az az elgondolás, hogy azért marad továbbra is „ugyanaz”, mert „másikká” vált, ez a „másik” azonban arra törekszik, hogy „ugyanannak” adja ki magát. Tehát, mint ahogy azt P. Drieu La

Rochelle írja a L’Homme à cheval c. regényében, „a h s alakja az isten alakját idézi”.[250] De ez az alak maszk. Egy vagy több hérosz-modellt l kölcsönzött külseje teljes egészében a képzelet szüleménye, és lassan elt nik mögötte a h s igazi arca. Az új, embert fölülmúló emberség-állapot jele ekkor „az elhivatottság, hogy átadja hitét az emberiségnek”,[251] politikai téren és a képzelet síkján egyaránt. Immár ez lesz a diktátor bevallott küldetése.

IV. A szabad szellem

Bárhogyan jelentkezik is a leend diktátorok hite vagy „hitpótléka”,[252] amely I. Silone La scuola dei dittartori c. regénye szerint a szület ambícióik szerves alkotórésze, ez a türelmetlen megistenülési vágy egyben heves szabadságvágyuk megnyilvánulása is. A diktátort magával ragadja a szándék, hogy szabaddá tegye magát, lerázzon magáról minden köteléket és minden félelmet, s ezzel megszerezze vagy elbitorolja az új értékek teremtésének jogát. Célja, hogy létrehozzon vagy ismét felfedezzen egy új morált, „a morál (egy másik) genealógiáját”, még akkor is, ha annak a h snek a mintájára, akit Nietzsche szólít meg az Így szólott Zarathustra c. m ve elején, „ rületre és önkényre lel immár a legszentebb szentségben is, hogy szabadságot raboljon…”[253] A diktátorok merik dics íteni a szabadságot. Merészen követelik a mesés szabadságot, az „elidegeníthetetlen szabadságot”[254]: az Isten elleni lázadás, az Istennel való szembeszállás szabadságát, azt, hogy „szabadnak (t njenek) Isten el tt és az emberek el tt”.[255] A történelem diktátorai egyébként mindig erre a szabadságra hivatkoznak. Mussolini is azt állította, hogy harcolni akar minden ellen, ami eltiporja az embert, beleértve Istent is, hogy kibontakoztathasson „mindent, ami felmagasztalja, naggyá teszi az egyént, és több szabadságot ad neki”.[256] Hitler, jegyzi fel Rauschning, azért akarta eltörölni az évezredes politikai elnyomást, hogy megalkossa a „szabad embert, a világ mértékét és középpontját, a teremt embert, az Isten-embert”.[257] E tekintélyelv szabadságfelfogások paradoxona, hogy a diktatúra csak csorbíthatja a szabadságot. A hasonló kijelentéseket hallva végül a „szabadság” szó jelentését illet en is kétségeink támadnak. Vajon kiüresedett a diskurzus, és a teljes szabadságról sz tt álmokat csak egy zavaros, meghatározatlan szabadság-élmény szüli, a „szabad szellem” pedig, aki azért akarja magát szabadnak tudni, mert bizonyos körülmények között elnyomottnak vagy elidegenedettnek érezte magát, csak akkor érezhetné, hogy felszabadult, hogy ledobta a szabad akaratát gátló béklyókat, ha valójában lemondana a szabadságáról?

1. A szabadság illúziója

El ször is: létezik-e egyáltalán emberi szabadság? Többek között D. H. Lawrence is föltette magának ezt a kérdést. Érvelése egyébként paradox jelleg . Attól, hogy az emberek szabadnak hiszik magukat, még nem azok, jelenti ki Don Ramon Carrasco A tollas kígyó c. regényben. Legfeljebb egy másik úr szolgái. A szabad akarat, a szabad ítélet csupán illúzió, s akkor járnánk el bölcsen, ha levetk znénk a csapongó „szabadság érzését”.[258] Ez a kijelentés csak diktátori cs rés-csavarás lenne, vagy akaratlan beismerése annak, hogy az emberek által

megálmodott szabadságfogalomnak semmi köze ahhoz, amit a diktátorok védenek, hirdetnek vagy megkövetelnek? Don Ramon Carrasco abból indul ki, hogy „Nincsen szabadság!”.[259] Ezt többször is elismétli Kate Leslie-Forresternek, meggy z dését szentenciaszer megállapításokból merítve: „a szabadság nem más, mint a láncok kicserélése”,[260] „az ember egyik uralmat cseréli fel a másikkal”[261] „senki sem lehet saját ura”,[262] Nem tud róla, hogy azon kívül, hogy „az embernek végül is Istent kell keresnie”[263] létezne más egyéni szabadság; a népek mindig legfeljebb az egyik szolgaság igájából a másik szolgaság igájába kerülnek, s még Mexikó XIX. századi felszabadítói, Porfiro Diaz vagy Benito Suarez is csupán eszmék rabszolgái voltak. Példái alapján az emberek csak annyit tehetnek, hogy elnyomót váltanak. Don Ramon Carrasco még nem tagadja a szabad akarat meglétét. Ám ez a szabadság csalóka látszat. Állítása szerint sokáig próbálta meggy zni önmagát a szabad akarat létezésér l. Hosszú id n át úgy hitte, cselekedhet a saját belátása szerint, egészen addig, amíg botlásai és tévelygései rá nem ébresztették tévedésére. Ezért vonja le a következtetést: „Nekem nincs magam útja. Senkinek sincs egymagában.”[264] Tehát senki sem szabad. Mégis érezhet bizonyos fejl dés D. H. Lawrence regényeiben az 1922-ben megjelent Aaron’s Rod c. m t l az 1926-os A tollas kígyóig. Az Aaron’s Rod c. regényben Lilly arra buzdítja Aaront, hogy vállalja a felel sséget, legyen „önmaga”, mert tartozunk magunknak azzal, hogy „birtokoljuk önmagunkat, és hogy egyedül mi vagyunk önmagunk urai”,[265] és mert önmagunkon kívül nem létezik „semmilyen Isten”,[266] semmilyen cél, amely felé törekedhetnénk. Ezt mondva voltaképpen az „önmeghatározás legfels bb aktusára”[267] hivatkozik, amely Nietzsche Ecce homo c. m ve szerint a szabadság kifejezése lenne, annak a „szabadságösztönnek”,[268] amelyet Nietzsche a „hatalom-akarás” kifejezésen ért A morál genealógiájához c. m vében. Önmagunk lenni, felel snek lenni, csak saját, független akarattal bíró, sorsát és egyediségét beteljesít „szabad akarat szabaddá lett urának”[269] lenni – ezt a mámorító ideált állítja Lilly Aaron elé, ez az ideál az, amelynek megvalósítására az embereknek törekedniük kellene. A szabadság eme beteljesülése látszólag megfelel a Nietzsche hirdette elképzeléseknek, ám lehet, hogy alapvet en különbözik t lük. Ez utóbbi feltevést er síti meg D. H. Lawrence Lilly és Aaron utolsó vitájának végén. Lilly meggy z dése szerint az életnek csak két nagy mozgatója van: a „szerelem és a hatalom”,[270] a szeretet vagy az uralkodás. Mivel a szeretet akarása csupán illúzió – „baromság”[271] –, Lilly azt tanácsolja Aaronnak, hogy szilárdan ragaszkodjon a hatalom hajtóer ihez, teljesítse be a hatalomösztönb l fakadó mély és aktív vágyakat, amelyeket magában érez. El kell fogadni a hatalmat, jelenti ki, hozzá kell járulni, hogy a „hatalom ösztönzése (…), a hatalom akarása”[272] kiáradhasson. Ebben tévedett a német filozófus. A hatalom akarása, amelyet Nietzsche egyébként nem tekintett a hatalmasok sajátjának, merthogy éppenséggel „a szellem érett szabadságá”-nak,[273] tudatos és tiszta szabadságnak kellene lennie, nem pedig önkényes, szabálytalan és impulzív szabadságnak, ez a „hatalom-akarás”, Lilly szerint, csupán egy újabb „szeretet-akarás”,[274] szenvedés-akarás. D. H. Lawrence tézise igen kategorikus. A diktátorok ugyan valamilyen töredékes nietzscheizmusra hivatkoznak, ám ambícióiknak, uralmi álmaiknak és a szabad akaratról és mások szabadságáról hangoztatott elképzeléseiknek semmi közük a Nietzsche-féle alkotó és emancipáló „hatalom-akarásához”. A diktátor esetében az emberi szabadság a szó köznapi értelmében nem létezik, hiszen a diktátor kizárólag a szabadság megsemmisítésére törekszik. D. H. Lawrence álláspontja mind az Aaron’s Rod, mind A tollas kígyó c. regényben egyértelm . A szabadság csalóka és ingatag. Vajon mit l ilyen törékeny?

2. A szabadság-kór

A szabad akaratról való lemondás valójában még a szabad akarat gyakorlása. A szabadság problémája az, hogy tökéletesen szabadon csak abban dönthetünk, hogy szabadok legyünk-e vagy sem. Néhány író, mint Burgess és Camus, minduntalan visszatér m veiben ehhez a problémához. A diktátorok szabadon álmodnak a szabadságról, s szabadon semmisítik meg azt. Ennek a folyamatát ábrázolja Camus A bukás és Burgess Earthly Powers c. m ve. Az írók metafizikai magyarázatot is keresnek rá, amelyet gyakran morális és teológiai kategóriákká fogalmaznak át. A diktátorok téves nézeteket vallanak a szabadságról, mindkét m ben elfordulnak az úgynevezett „kegyelem”-t l, s a b n ízét és a rossz zavaros gyönyöreit választják helyette. Vajon a kegyelmet elutasító diktátor az „igaz ember”? Camus A bukás c. regénye ezt sejteti, legalábbis a kisstíl diktátorok esetében. A szabadságról beszélve Jean-Baptiste Clamence kirohanást intéz minden értelmiségi, filozófus, moralista és író ellen, akik csak képmutatásuk miatt nem erényesek, és akik gondolataikkal és írásaikkal szándékosan irtják a szabadságot, mert nem kérnek bel le, és mert „csak a b nben hisznek, sohasem a kegyelemben”.[275] Mivel a vallás kiment a divatból, ezek a zavart elmék, akik titokban a szolgaság hívei, már el sem tudják képzelni, hogy egy fels bbrend Isten szíves és hathatós „kegyelmet” adhatna, és úgy biztosíthatná természetfeletti segítségével az embernek üdvösségét, hogy közben tiszteletben tartja az ember szabad akaratát a morális jelleg választásokban. Ezek az „erényes sátánimádatot”[276] valló humanisták – mivel, természetesen, még mindig számolnak a „kegyelemmel”,[277] hangsúlyozza Jean-Baptiste Clamence –, valójában teljes megbocsátást követelnek, abszolút könyörületet, „az igent, az odaadást, a létezés boldogságát…”,[278] azt, hogy afféle kegyelmi állapotba kerüljenek, ám kockázat, ellenszolgáltatás, fenntartások és megkötések nélkül. Amennyiben ezt a fajta kegyelmet nem nyerhetik el, Camus kifejezésével élve, inkább választják „a hatalommal és a korbáccsal kötend brutális firgyet”,[279] inkább lemondanak err l a kegyelemr l, mint hogy igazán magukra vállalnák a kockázatát. A diktátorok, miközben elfordulnak a kegyelemt l, mértéktelen g gben tobzódnak, és ezzel a szigorú ortodoxia szerint halálos b nt követnek el. E b n természetére és jelent ségére igyekszik rávilágítani Burgess Earthly Powers c. m vében a leend kardinális, Don Carlo prédikációja, amely a könyv narrátora, Kenneth Toomey szerint, nem mentes bizonyos eretnek tanoktól sem. A b n már nem a rossz. A b n, mondja Don Carlo, tudatos cselekedet, akaratlagos és szabad tett, amellyel egy emberi lélek úgy dönt, hogy szakít a jóval, és szembeszegül Isten akaratával. Ez kihágás, magyarázza, elmozdulás a rossz felé, a rossz akaratlagos vagy látszólag akaratlagos megvalósítása. „Ez, teszi hozzá, azt is bizonyítja, hogy Isten hibátlannak alkotta az embert, ám szabadnak arra, hogy hibázzon”[280] és nem kevésbé arra, hogy megátalkodott képességénél fogva összekeverje a hamisat az igazzal, a jót a rosszal, a hazugságot az igazsággal. Ám a b n Don Carlo felfogásában els sorban egy abszolút emberi tett: teljesen szabad, egyéni vagy kollektív, olykor tömeges választás – mint a háborúk és a diktatúrák esetében –, s még akkor is ilyennek tekintend , ha egyszersmind lázadás, az isteni fennhatóság elutasítása is. A rossz ezzel szemben természetfeletti, egy eleve létez entitás, az emberen kívül álló hatalom vagy abszolút er , egy „végzetes, láthatatlan, ám a m veiben megmutatkozó

géniusz”[281] produktuma. Ez a géniusz azoké az Isten teremtette szellemeké, kiknek ura Lucifer, „akinek neve fényviv volt”,[282] és aki a „Gonosz”,[283] az „Isten – és az ember – ellensége”,[284] az „Ördög”. A rossz létezésének az a magyarázata, amelyet Don Carlo fejt ki prédikációjában, f bb vonalaiban tökéletesen megfelel az ortodoxiának. Az eretnekség akkor jelentkezik, amint Don Carlo az emberi szabadság meghatározásába fog. Anélkül, hogy kifejezetten cáfolná az eredend b n dogmáját, közvetve vitatja azt. A rossz, természetesen, er sebb, a rossz a „Sötét Hatalmakban van, amelyek gyötörnek minket”,[285] ám az ember szabad, szabadon választ a jó és a rossz között, jóllehet szabad akarata igen vékony szálon függ, az eredend b n pedig a rosszra hajlamosítja, ugyanis miben állna a választás, miben állna ez a morális szabadság, ha csupán a jó létezne? Az érvelés Burgess korábbi, az 1984–85 és a The Clockwork Testament (Mechanikus testamentum) c. regényekben felvetett gondolatmenetét folytatja. A gondolatmenet végkövetkeztetését Don Carlo vonja le: a rossz örök, s ha már egyszer a rosszra esett a választás, és ezt a választást nem lehet visszavonni, még „maga Isten is csak azon az áron semmisíthetné meg (a rosszat), ha megtagadná t lünk a szabad akaratból való cselekvés jogát”.[286] Camus A bukás és Burgess Earthly Powers c. regényén kívül másokat is idézhettünk volna, például G. Bernanos L’Imposture (A csalás), G. Greene Hatalom és dics ség (ford. S tér István, 1984), C. S. Lewis The Hideous Strength vagy Camus A szám zetés és az ország c. regényét. A címek magukért beszélnek. A teljes szabadság szörny paradoxon. Szinte mindegy, minek nevezzük: „kegyelem”, „b n”, „szabad akarat”, „rossz” vagy „lázadás”. Az emberi szabadság csak úgy létezik, fejti ki Camus A lázadó ember c. m vében, ha magában foglalja saját tagadását, állítása viszont tagadja létét. A teljes szabadság képtelenség, a diktátorok mégis erre a teljes szabadságra törekszenek.

3. A szabadság halála

Bárhogyan értelmezzék is az írók a diktatúra-mítoszokat, a m vekben a szabadság olyan próbatétel, amellyel a diktátoroknak szembe kell nézniük. A diktátorok a törvények fölé helyezik magukat. A szabadság végs fokára törekedve a teljes következetlenségig és inkoherenciáig fokozzák ellentmondásait, s ezzel a tébolyba és az abszolút hatalom illúziójába kergetik önmagukat. Ezt a tébolyt és illúziót a politikai hatalom gyakran rettenetes valósággá lényegíti át. Camus regényíróként és filozófusként is megpróbált bepillantani ebbe az örvénybe. Hogyan képzelik, hogyan értik és hogyan élik meg „korunk h sei”[287] ezt a felfoghatatlan szabadságot? A szabadság, „amelyet (…) nem lehet elképzelni”,[288] nem feltétlenül fájdalmasan születik vagy jelentkezik els ízben – tanúsítja Jean-Baptiste Clamence Camus A bukás c. regényében. Eleinte csak egy homályos benyomás vagy érzés, amely, úgy véli, mindig is uralta t, s amelyet adottságai is el segítettek: meggy z beszédmód, helyes viselkedés, el nyös küls . Sosem volt szüksége arra, hogy megtanuljon élni, mondja. Egész élete a kimondhatatlan harmónia jegyében zajlott. Az önbecsülés tiszta öröme hatotta át, és az az érzés, – még az életét romba dönt híres „nevetés” el ttr l –, hogy ennyire egyszer és teljes emberként tudott létezni. Akkoriban bizonyos reggeleken úgy érezte, hogy egy kicsit embert fölülmúló ember, „királyfi vagy (…) ég csipkebokor”[289] más szóval „Isten”. Saját kifejezésével élve éveken át „lebegett”[290] a csúcsok, az élet, a többi ember fölött, ott, „ahol az erény csak

önmagából táplálkozik”.[291] El ször volt szabad, teljesen szabad. A hatalom, a mások feletti közvetlen uralom els formáját már megismerte. Ez tette boldoggá, s vallomása szerint ismét erre a boldogságra vágyik. A bukás c. regény a szabadságtudatra ébredés nehéz folyamatát meséli el, vagy inkább azt, hogyan alakul át a kezdeti öntudatlanság romboló uralkodási szenvedéllyé. Jean-Baptiste Clamence, jóllehet azt hitte, hogy mindig is szabadon élt, és hatalom volt a kezében, ráébred, hogy valójában maga is megijedt a szabadságától. A bukás elismerése? Egy olyan „szabad szellem” illúzióvesztése, aki csak reménytelenségében ismeri fel magát? A lázadó ember és A bukás c. m vek közti párhuzam is meger síti, hogy a szabadság „átváltozásának” vagy „átértékelésének” gondolata közvetlenül Nietzsche Aforizmáiból és Az értékek átértékelése c. írásából származik. Jean-Baptiste Clamence ahelyett, hogy aszketikus életmóddal harcolna a helyzet ellen – ami emancipálódásának feltétele volna, mint Nietzsche hirdeti A morál genealógiájához c. m vében –, inkább a megadást, a szolgaságot választja, ám ezt a szolgaságot úgy állítja be, mint „az igazi szabadságot”.[292] holott ez annak csupán „elvont és ártalmas árnyéka”.[293] Kihívásként megélt szabadsága a teljes megsemmisüléshez vezet. Szándékosan választja azt, hogy a „söpredék söpredéke”[294] legyen. Ebb l, vallja be névtelen beszélget társának, újabb gyönyöröket és különös boldogságot merít. Élete nem változott, továbbra is szereti önmagát és kihasználja a többieket, miközben halálosan örül szabadsága halálának. Camus A szám zetés és az ország c. elbeszélésgy jteményének Egy hitehagyott vagy egy zavaros elme c. novellája egy másik, sajátos példával szolgál a szellemi zavarodottságra, arra a „zagyvaságra”,[295] amelyhez széls séges helyzetekben a szabadság megtagadása vezet. Mondhatnánk klinikai esetet ábrázol. A sziklaomladékok között rejt zköd , tébolyodott misszionárius, miután a barbár nép, amelynek megtérítésére jött, elfogta és megkínozta, azért várja a sivatagban, Taghâza városától egyórányi járóföldre a helyére érkez új misszionáriust, hogy megölje. Megbéklyózott és egyszersmind mindenható, ahogy ott delirál magányosan és némán, ugyanis a barbárok kivágták a nyelvét. A borzalmak és szenvedések áttérítették „az igazi hit kegyetlen napfényére”.[296] Megtagadott mindent, amiben addig hitt, immár kész meghalni a gy löletért és a hatalomért, szabad elhatározásból vált e rettenetes város gy lölköd polgárává. Hiszi, hogy csak a rossz uralkodik, és „csak a rossz uralkodhat (…) feltétel nélkül”.[297] Csak a gonoszság vitathatatlan. Burgess fordított utat jár be az Earthly Powers és a The Clockwork Testament c. regényekben, de ugyanerre a következtetésre jut. Miután meggy z dött arról, hogy a jó csupán álomkép, a „zavart elme” meg rült, megfosztotta magát szabad akaratától, lemondott a szabadságáról. Melyik az a pillanat, amikor a diktátor elveszíti szabad akaratát? Sem Camus fentebb tárgyalt m vei, sem egyetlen más írás nem jelzi ezt a pillanatot. Mindig és mindenütt homályosan írják le a leend diktátorok szabadság- és identitástudatának elvesztését, valamint az ezzel járó hatalomvágy megszületését. Egy dolog biztos, legalábbis az imént elemzett íróknál: az emberek szabadok, és mindig szabadon gyakorolják ítélkezési szabadságukat, szabadon csatlakoznak az abszolút szabadság illúzióihoz vagy térnek ki el lük. Ez még a legbárdolatlanabb diktátorokban is felsejlik vagy tudatosul egy adott pillanatban. Talán épp ez szabadságuk elidegenítésének tragikus paradoxona.

Bár a filozófusok és az eszmetörténészek nem szívesen ismerik el, mégis léteznek hatalomelv szabadságfelfogások – ezt a vádat mondja ki az irodalom. Az írók újra és újra

felfedezik, hogy egyesek a „szabad, nagyon is szabad szellemek”[298] közül valóknak hiszik magukat. Azok közé a nagyon er s szellemek közé sorolják magukat, akik úgy képzelik, megszabadultak az istenekt l, és nincs szükségük a hitre, akik azt gondolják, hogy a hitetlenkedés és a hitetlenség árán elérték azt, amit F. Nietzsche A morál genealógiájához c. m vében a végs titoknak nevez, s ami „a „secretum”, (vagyis hogy) „semmi nem igaz, minden megengedett”.[299] Ezt a végs titkot csak néhány beavatott ismerheti. E titok határozza meg mind a teljes szabadságot, mind a hatalom akarását, mind pedig az er sebbek uralmát. Ám ezekt l az úgynevezett „szabad szellemekt l,” teszi hozzá szinte azonnal Nietzsche – és ez az, amir l sok kommentátora és magyarázója megfeledkezik –, „mi sem idegenebb… mint épp a szabadság”.[300] A mindenre kaphatóság nem szabadság, az er s szellemek pedig eltévednek az egymásnak ellentmondó következtetések labirintusában – foglalja össze Camus A lázadó ember c. m vében –, mivel, ha igaz volna, hogy semmi sem igaz, hogy semmi sem tilos, akkor semmi sem volna szabad. Nietzsche a legnagyobb függ séget választotta: „Ha nem tesszük Isten halálát nagy lemondássá és örökös gy zelemmé, melyet önmagunk fölött aratunk, megfizetünk e veszteségért.”[301] A diktátorok viszont, Camus szerint, „a vak szörny szabadságát”[302] választják. Féktelen önkényességükben engednek a pusztító illúziónak, elkorcsosítják mindazt, ami az írók többsége szerint „a szabadság rettenetes és titokzatos adománya”.[303] Kellemetlen beismerni, de nehezen kerülhetjük el azt, hogy hagyjuk áltatni magunkat, hogy minket is rászedjen a diktátorok rémiszt csalása, amely „elkötelezettségük teljes szabadságát”[304] álcázza. A regények csupán ábrázolják e csalás ezeregy félreismert vagy álcázott kifejez dési formáját.

V. A profán intuíció

Az írók a legkülönböz bb szituációkban felfedezni vélik a diktátoralak csíráit. A hétköznapi életben az autoriterizmus a hatalom és az er szak olyan banális formáiban jelentkezik, hogy már észre sem vesszük, s valószín leg nincs olyan irodalmi m , amelyben ne találnánk halvány utalást rá. Kezdve I. Murdoch The Bell (A harang) c. regényét l G. Bernanos Ouine tanánúr c. m véig, J. Green Adrienne Mesurat c. m vét l R. Lehmann The Ballad and the Source (A ballada és a forrás) c. regényéig, A. Powell A Dance to the Music of Time (Tánc az id zenéjére) c. regényciklusától M. Druon Finom famíliák c. regényéig láthatjuk, hogy az irodalom b velkedik az olyan szerepl kben, akik készek kihasználni a mások fölötti hatalom vagy a tekintély valamely formáját anélkül, hogy viselkedésüket bármiféle politikai vagy vallási meggondolás indokolhatná. Az isteneknek nyomuk veszett. A m vekb l elt nik a szakralitás dimenziója. A sötét hatalomösztön szerény, jelentéktelen, s t nevetséges embereket kerít hatalmába, hogy szörny kis zsarnokokká vagy kegyetlen despotákká változtassa ket. Valóban felhígul a diktátoralak ezekben a regényekben? Vagy ellenkez leg, az írók anélkül, hogy kimondottan erre törekedtek volna, a szakrális afféle profán intuíciójára találtak rá – dacára annak, hogy e kifejezések látszólag ellentmondanak egymásnak –, és ez az intuíció szintén a hatalomvágy ismeretlen, tudattalan és letagadott forrásai közé tartozik? Amikor egy regényben nincs magyarázat vagy mentség arra, hogy az egyik szerepl megköveteli magának a másik feletti hatalmat, az önkény teljessé válik. Az ilyen szerepl nek kölcsönzött fels bbrend ség igen közel áll ahhoz, amelyet az istenségeknek tulajdonítunk. Ez az ember az adott emberi közösségben olyan szerepet tölt be, mint egy fels bbrend isten. Hatalmát magán e hatalmon kívül semmi nem legitimálja. Ezek a diktátorocskák – tirannusok vagy despoták –, nem mások tehát, mint névtelen istenségek. Ezekben a m vekben is a

diktátoralak jelenik meg. Számos regény, dráma és színdarab tulajdonképpen a deszakralizált mítosz állhatatos és alattomos megnyilvánulását ábrázolja, s mindig ugyanazt az egy történetet meséli el: a kis „házi” diktátorok egyetlen és változatlan, végtelenszer elismételt történetét. Profán megjelenésük megnehezíti felismerésüket, ugyanis ezekben a m vekben bármelyik h stípus alakját magukra ölthetik.

1. Az ifjú diktátorok

Vajon gyerekek lehetnek-e diktátorok? Meglep nek t nhet a kérdés. A gyermekkor általában az az id szak, amikor teljesen ki vagyunk szolgáltatva a feln tteknek. Mégis el fordul ennek az ellenkez je is. N. Mitford The Blessing, J.-P. Sartre Egy vezér gyermekkora, W. Golding A legyek ura, D. Martin Les Petits maîtres c. m ve bemutatja, hogyan válhatnak gyermekek vagy serdül k kis diktátorokká, „igazi kis szörnyetegekké”,[305] vagy, ha jobban tetszik, valóságos ördögfiókákká, kis vezérekké vagy urakká. N. Mitford a The Blessing c. regényében egy elb völ „ördögfiókát”[306] ábrázol, nem minden humor nélkül. Ez az „angyal”, Sigismond de Valhubert, egy gyermek, akinek szülei, Charles Edouard de Valhubert és Grace Allingham külön élnek, pedig még mindig szeretik egymást. Felváltva nevelik Sigismondot. A fiú nem találja kellemetlennek helyzetét. Párizsban apja francia szeret i becézgetik, Londonban anyja angol hódolói kényeztetik, és „eltökéli, hogy amíg csak tehet ellene valamit, sohasem fogja hagyni, hogy anyja és apja ismét együtt éljenek”.[307] Ett l kezdve kisebb-nagyobb csínyei mind ezt a célt szolgálják, míg Edouard és Grace rá nem jönnek, hogy „egy kis Borgiát nemzettek”.[308] A szül k, akik végre kibékülnek, két nevel szándékú pofont kevernek le Sigismondnak, ám ez a megoldás nem változtat azon, hogy e regény aranyos angyala a hatalom akarását képviseli, annak csíra-állapotában. J.-P. Sartre az Egy vezér gyermekkora c. kisregényében leírja, hogyan fedezi fel egy gyermek, hogy a „parancsoláshoz való joga” „olyasféle dolog, mint a körök és a háromszögek”,[309] olyan, mint egy matematikai posztulátum vagy egy vallási dogma. A tömör kisregényben végigkövethetjük, hogyan bontakozik ki az apja, a sikeres iparos, M. Fleurier nyomdokaiba lép Lucien Fleurier autoriter személyisége. Lucien álmodozó gyermek, kissé lusta és meglehet sen közömbös az t körülvev emberekkel szemben, ám úgy tesz, mintha szorgalmas lenne és szeretné a környezetében él ket. Serdül ként szívesen feledkezik bele végtelen álmodozásaiba, amelyek során egyre növekv szorongással keresi identitását. Egy pillanatra az öngyilkosság is megkísérti, annyira üresnek érzi a létet. Ám miután Bergère, a ragyogó esztéta elcsábítja, akkora szégyent érez, hogy elhatározza, igazi férfi lesz. Szeret t kerít magának, csatlakozik egy széls jobboldali szervezethez, a „Camelotokhoz”, agresszív antiszemitizmust hirdet, megver egy zsidót. Átalakulása lezárul, amikor a párizsi boulevard Saint-Michel egyik kávéházában, a „La Source”-ban egy szép napon rádöbben, hogy joga és kötelessége vezérré válni. Elgondolja jöv jét: mérnök lesz, feleségül vesz egy tiszta lányt, apja örökébe lép. Immár igazi férfi, „hivatott »vezér« a franciák között”.[310] Gyermekkora véget ért, s esetében a szabadság félresiklott. Ha a körülmények megengedik, a gyerekek igazi vademberként viselkednek. Err l ír W. Golding A legyek ura c. különös kalandregényében. Egy angol iskolásokat szállító repül gép kényszerleszállást hajt végre egy lakatlan szigeten. Egyetlen feln tt sem éli túl a balesetet, s a

gyerekek magukra maradnak. Egyik jük, a mélyen liberális Ralph ösztönzésére eleinte egy ideális és igazságos közösséget próbálnak kialakítani. Bár egyhangúlag t választották vezérnek, Ralph hamarosan a rivális Jack gy lölködésének célpontja lesz, aki csak azért törekszik a vezéri tisztségre, mert neki vezérnek kell lennie. Az utópia anti-utópiává torzul. Az er szakos és brutális Jack a félelem és terror légkörét teremti meg a szigeten. Minthogy Ralph és barátja, Piggy, nem hajlandóak alávetni magukat a terrornak, Jack szándékosan megöleti Piggyt, majd hajtóvadászatot rendez, hogy bekerítsék Ralphot. Már majdnem elkapják a kimerült fiút, s valószín leg meg is ölnék, amikor egy hadihajó érkezése véget vet e kegyetlen játéknak. A történet egy meglehet sen sötét parabola arról, hogyan süllyedhet az emberi szív gonoszságba, s ezzel rámutat arra, hogy a diktatúra végül is nem más, mint igen primitív ösztönök eluralkodása. Az ifjú diktátorokról szóló m vek közül lássuk végül D. Martin Les Petits maîtres c. m vét. Az elbeszélés visszájára fordítja a feln ttek és a gyerekek közti hatalmi viszonyt, bár igazán nem válik világossá a regényben, hogy a szóban forgó „kis urak” valójában nem kis feln ttek, és fordítva, a feln ttek vajon nem csupán nagyra n tt gyermekek-e. Ugyanis mintha felcserél dnének a szerepek abban a világos, ám egyedülálló ábrázolásban, amely a szerepl k közötti párhuzamrendszerre épül. Pedig a cselekmény sovány. A történet egy zsarnokállamban játszódik, amelynek ugyan a francia a nemzeti nyelve, ám amelyet sehol sem nevez meg az író, amely sehol nincs, de mindenütt lehet. Egy tanítót, a negyvenéves Patrick Hélier-t, akit különböz elvi eltévelyedésekért már másodszor ítéltek el mintegy tíz hónapja, egy nap különös börtönbe szállítják át egy afféle utolsó próbatételre. A szokatlan történetet Patrick Hélier inkább kíváncsi tanúként, mintsem passzív áldozatként meséli el. Egy különös házba zárják, egy olyan intézetbe, amelyet az „igazi urak”[311] (hat teljesen normális, könyörtelen és ártatlan, tizenegy és tizenöt év körüli fiú), irányítanak, igazgatnak és felügyelnek a látszólagos fél-szabadság és a szervezett besúgás rendszerében. E rettenetes függésben Patrick Hélier a saját b rén tapasztalja meg sajátos logikájukat és naiv csínyeiket. Elhatározza, hogy megszökik. Az elbeszélés ezzel az elhatározással zárul. Vajon rávilágít-e ez a regény az autoritarizmus néhány kevéssé evidens és fölöttébb nehezen elfogadható aspektusára? Az imént tárgyalt m vek – N. Mitford The Blessing, J.-P. Sartre Egy vezér gyermekkora, W. Golding A legyek ura és D. Martin Les Petits maîtres c. regénye – viszonylag elszigeteltek a kortárs irodalomban, ám valamiképp megújítják az isteni gyermekek si mítoszait. Mivel ezekben a m vekben a gyermekkor a hatalom akarásának legközvetlenebb formáit szimbolizálja, a bennük ábrázolt gyermek-diktátorok tulajdonképpen olyanok, mint afféle gonosz és mindenható profán istenek, gyermek-istenek vagy egyéb ifjú istenségek. Kérdés, hogy e regények esetleg nem a diktátoralak új képeit, új ábrázolásmódjait teremtik-e meg.

2. A diktátorn k

Csak a férfiak privilégiuma volna az autoritarizmus? C. G. Jung ezt állítja a Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewussten (Az én és a tudattalan kapcsolatai) c. írásában, ám lehet, hogy ez csupán el ítélet, ugyanis cáfolatként ott van azoknak a politikusn knek a leny göz karrierje, akik az utóbbi évtizedekben miniszterelnökként vezették országukat, mint például 1966-tól Indira Gandhi Indiában, 1969-t l Golda Meir Izraelben vagy 1979-t l

Margaret Tacher Nagy-Britanniában. S regényekben is találunk olyan rendkívül er s személyiség n ket, akik érvényesíteni tudják akaratukat. C. S. Forrester Az afrikai királyn c. regényében Rose Soyer, R. Brasillach La Conquérante (A hódítón ) c. m vében Brigitte Lenoir, F. Mauriac Anyaistenében Félicité Cazenave és M. Duras Un Barrage contre le Pacifique (Gát a Csendes-óceánon) c. m vében az anyák megzabolázhatalan lények, más diktátorn k pedig, például Brigitte Pian F. Mauriac A farizeus c. regényében, még nyugtalanítóbbak. A n iességét eszközként használó diktátorn a rosszindulatú n i istenségek megfelel jének tekinthet . Az ilyen típusú n b l zsarnok anya vagy n vér, a szenvedélyességével mindent elpusztító szeret vagy feleség válik. A zsarnok anyák és nagyanyák esetében nem tudjuk megállapítani, hogy elhalt-e, vagy ellenkez leg, betegesen túlteng bennük az anyai ösztön. Jung Von der Wurzeln des Bewusstseins (A tudat gyökereir l) c. könyve szerint ezek a szörnyeteg-anyák egy „anya archetípus”[312] öntudatlan áldozatai, ebb l fakad brutális hatalomvágyuk, amely gyermekeik és önmaguk elpusztításához vezet. Ezekben a kegyetlen lényekben Jung szerint az ókori mitológiák és vallások leg sibb anya-isteneinek néhány negatív aspektusa testesül meg. A kegyetlen isten-szül k egyik reinkarnációja Félicité Cazenave F. Mauriac Anyaisten c. regényében. Az írónak egy el z , A könyörületes csók c. m vében, amelyben el ször szerepelt a Cazenave-család, az anya, Félicité Cazenave, kijelentette: „Ha Fernand megházasodik, a menyem meghal”.[313] Fernand Cazenave ennek ellenére megházasodik, s az Anyaisten c. regény els lapjai a fiatal feleség, Mathilde Cazenave agóniáját írják le. Félicité legy zte Mathilde-ot, rávette Fernand-t, hogy költözzön el a feleségét l. Mathilde meghal, Félicité azt hiszi, gy zött, s ezentúl minden úgy lesz, mint régen. Ám Fernand-ban megszólal a lelkiismeret, s a Cazenave-ok élete – anyáé és fiáé – kölcsönös sértegetések, viták, színlelések, számítások, gyilkos megjegyzések sorozatává válik. Ebbe Félicité végül belehal. Fernand nem szabadul fel, anyja emlékének rabja marad. Az „anyadémon” t is elpusztította. Az „anyaisten” megannyi változatával találkozunk a regényekben – saját gyermekeik s rokonaik legnagyobb szerencsétlenségére –, gondoljunk csak Mrs. Lindsay-re C. Isherwood All the Conspirators (Minden összeesküv ) c. regényében, Mrs Jardine-ra R. Lehmann The Ballad and the Source c. m vében, Mme Rezeau-ra, a nyugtalanító Folcoche-ra H. Bazin trilógiájában: La Vipère au poing (A marokra fogott vipera), La Mort du petit cheval (A lovacska halála), Cri de la chouette (Huhogás). Olykor nem a gyermekét terrorizáló anya, hanem egy er szakos n vér tölti be a a személyiséget megalapozó vagy elfojtó feln tt szerepét. Ez a témája L. P. Hartley trilógiájának: The Shrimp and the Anemone (A rák és a tengeri rózsa), The Sixth Heaven (A hatodik mennyország), Eustace and Hilda (Eustace és Hilda). A gyermek, a serdül , majd ifjú Eustace nem tud megszabadulni a zavaros, szinte vérfert z szeretett l, amelyet n vére, Hilda iránt érez. Az els kötet elején leírt szimbolikus jelenet egyb l rávilágít e kapcsolat tragikumára. A vakáció alatt, egy Anglia keleti partján lév fürd helyen, Hilda megmutatja Eustace-nak, hogyan eszi meg a tengeri rózsa a garnélarákot. Az érzékeny, félénk fiúcska lesz az a garnélarák, aki nem tud ellenállni a tengeri csillag, Hilda vonzerejének. Hilda nem szándékosan árt öccsének, de a felel s Eustace öngyilkosságáért, mert tudatosan istenné tette magát testvére tudatában. Más példákat is említhetnénk, Chloé és Serge Gary esetét L. Tchérina L’Amour au miroir (Szerelem a tükörben) c. regényében, vagy Virginie estét Y. Berger Le Sud (Dél) c. m vében, amelyben Virginie a vérfert zést l sem riad vissza, hogy fivérét, a narrátort, könyve befejezésére ösztönözze. Más regények szenvedélyesen szerelmes n alakjai habozás nélkül hágnak át minden tilalmat, csak hogy uralkodhassanak valakin. Err l szól J. Green Roncsok c. m ve is. A f szerepl ,

Philippe Cléry, nem szereti feleségét, Henriette-et – aki egyébként csalja t egy régi szeret jével –, s úgy tesz, mintha nem tudna sógorn je, a háztartás vezetését ellátó, s az igazi hitves szerepét betölt Eliane heves szerelmér l. Eliane, bár gyenge, haszontalan és mulya férfinak tartja, mégis szenvedélyesen szereti sógorát, s n vére halálát kívánja, hogy teljesebben birtokolhassa Philippe-et. Egy este Philippe gyámoltanul bevallja neki, hogy egyszer hagyott a Szajnába fúlni egy segítségért kiáltó n t, elszaladt, ahelyett, hogy kimentette volna. Eliane egy rövid dühkitörés, szitkozódás után a férfi karjaiba veti magát. Philippe teljesen a n hatalmában kerül, „már lehetetlen volt, hogy (Philippe) legy zze t”,[314] és „nem mert elszakadni t le”.[315] A férfi lelkiismeret-furdalását és gyengeségeit kihasználva Eliane korlátlanul kielégítheti hatalomvágyát. Mi történhet ezután velük? Talán némi képet alkothatunk err l, ha elolvassuk L. Guilloux Fekete vér c. regényét, amelynek h se, Cripure, egy rettenetes amazon férje. Az el bbiekben tárgyalt típusok vajon csupán esetleges határesetei a diktátoralaknak? Nem állíthatjuk, hogy a n k nem válhatnak diktátorrá, csupán azért, mert n k. Diktátorrá válásuknak nincs akadálya. Ráadásul egy n mindig rendelkezik azzal a lehet séggel, hogy n i voltát sajátosan értelmezve annak segítségével nyomjon el a környezetében bárkit. A regényekben pusztulást hozó lényekként szerepelnek a diktátorn k, a zsarnok anyák, az er szakos n vérek, a szenvedélyes szeret k vagy feleségek. A Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewussten (Az én és a tudattalan kapcsolatai) c. írásában Jung egy archetipikus férfialakra vezeti vissza ket. Ne zavarjon meg bennünket, hogy léteznek n i diktátorok. Akár férfiakról, akár n kr l van szó, a diktátorokat ugyanaz az er s gy lölet hatja át. Ezt a tételünket ugyan cáfolja a regényíró J. Bourin a „L’AN 2004, Le Futur immédiat” (2004, A közvetlen jöv ) c. kötetben megjelent rövid novellájában, a Quand les femmes régentent le mondeban (Amikor a n k kormányozzák a világot). Bourin szerint a jöv a n ké. Az emberiség több évezredes boldogságát nem a férfiak, csakis a n k biztosíthatják, megalakítva a kormányzón k világbizottságát. Vajon igazolni fogja-e a történelem ezt a hipotézist?

3. A hétköznapi autoritarizmus

Sokféle történettel, a helyzetek végtelen sok változatával találkozunk e m vekben, mégis meglehet sen összefügg képet kapunk az autoritarizmusról. Az írók személyiségét l függetlenül a hatalmi és alávetettségi viszonyok az idézett regényekben az emberek közti önkéntelen vonzódásból vagy gy löletb l, szeretetb l vagy elutasításból fakadnak. J. Green, I. Compton-Burnett, J. Gracq vagy I. Murdoch számos m ben ábrázolja e viszonyok születését. A regényeikben szerepl kisebb-nagyobb formátumú diktátorok nemigen hódolnak be az imént megidézett diktátorn knek, s úgy t nik, ugyanolyan gyilkos, ártalmas és alattomos hatalomösztönök vezérlik ket. Sokféleképp lehet embereket tönkretenni egy vidéki kisvárosban is: ennek egy széls séges esetét mutatja be J. Green az Adrienne Mesurat c. regényében. A történet a század elején La Tour L’Eveque városkában játszódik. Mesurat úr szenilis és korlátolt, zsarnoktermészet öregember, aki tizenöt éve elvesztette feleségét, s azóta visszavonultan él házában két gyermekével, Germaine-nel és Adrienne-nel. Germaine nagyon beteg. Zsarnok apja el l, aki súlyos betegsége ellenére normális életvitelre kényszeríti, egy menhelyre szökik. Adrienne

egyedül marad Mesurat-val, aki megtudva, hogy az ábrándos lány beleszeretett az egyik szomszédba, Dr. Maurecourt-ba, szobafogságban tartja lányát. Egy este, a szokásosnál hevesebb szóváltás után, Adrienne, félig-meddig akaratlanul, lelöki apját a lépcs n. Az apát másnap reggel holtan találják, a lány mégsem szabadul apja zsarnokságából. Dr. Maurecourt, akinek bevallja, hogy ölte meg az apját, eltaszítja t magától. Adrienne magányba zárkózik, lassan elsorvad: hiába halt meg az apja, kegyetlenségével már végleg tönkretette t. A gyermekkorban megélt gy lölet, kegyetlenség, képmutatás kiváltja a hatalmi és alávetettségi attit dök kialakulását. I. Compton-Burnett szinte minden m ve, a Man and Wives (Férjek és feleségek), Elders and Betters (Id sebbek és jobbak), A House and its Head (A ház és ura), Daughters and Sons (Leányok és fiak), egészen a The Mighty and their Fall (A hatalmasok és bukásuk) c. regényig a diktatúra ilyen alattomos fajtáit tárgyalja. Férfiak és n k, szül k és gyermekek, fivérek és n vérek, nevel n k és házitanítók, inasok és társalkodón k kommentálják a század eleji angol nagypolgárság fagyos otthonaiban zajló szerelmeket és a házasságtöréseket, vérfert zéseket és b ntetteket, gyilkosságokat és csecsem gyilkosságokat, amelyek okozója a házi minidespoták irigysége, zsarolása, mohósága, hatalomvágya. Ebben a zárt világban az élet leghétköznapibb helyzeteiben, a csapongó érzések és szenvedélyek közepette a zsarnokság szüli a szenvedést és a borzalmat. Az észrevétlenül gyakorolt diktatúrának vannak más, még zavarosabb formái, amelyek ugyancsak a természetfelettit idézik meg. Ilyen például az I. Murdoch és J. Gracq m veiben b ven szerepl sötétlelk csábítók titokzatos, megmagyarázhatatlan és megmagyarázatlan hatalma. I. Murdoch The Flight from the Enchanter (Menekülés a varázsló el l) c. regényében leírja, hogyan éli meg egy fiatal lány, Annette Cockeyne, azt a hatalmat, amellyel az üzletember Misha Fox mindenkit megbabonáz. Az író The Bell c. m ve szintén egy hasonló esetet ír le, amelyben Paul Greenfield nem kevésbé nyugtalanító, sötét személyisége b völ el mindenkit. Ám talán J. Gracq érezteti legjobban az Un Beau ténébreux (Egy titokzatos szép férfi) c. regényében a tényt, hogy az „élet «elrontásának» a képessége”[316] éppoly veszélyes lehet annak, aki rendelkezik ezzel a képességgel, mint annak, aki az áldozata. A regény egy szállodában játszódik, a bretagne-i tengerparton. A nyaralók élik a maguk életét, mígnem egy új vendég, Allan Murchison érkezése teljesen fel nem bolygatja a kis közösséget. A ragyogó és vonzó egyéniség Allant az teszi kivételessé, hogy látszik rajta, gyötri valami. Az alkalmi közösség befogadja, bár igazán senkivel sem kerül szoros kapcsolatba. J. Gracq kifejezésével élve, önkéntelenül is „a sors embere”[317] lesz, aki akaratlanul felszínre hozza a környezetében megbúvó, rejtett konfliktusokat. Eredetisége és idegensége miatt valójában mindenki a halálát kívánja, s a vakáció végén Allan meg is mérgezi magát, hogy semlegesítse azt az alattomos rontást, amely hatalmába kerített minden szerepl t, s amely a tragikus végkifejletet okozta. Akár a legrangosabb irodalmi m vekben, akár a legsilányabb ponyvákban fogalmazódik meg, a teljhatalomra való törekvés egyetemesnek t nik. A hatalom akarásával mindenütt találkozunk, s bár az ábrázolt helyzetek eltér jelent ség ek, ez a nagyságrendi különbség nem jelenti feltétlenül azt, hogy a diktatúrák természete is változna. Ezek szerint el kell fogadnunk, hogy a hétköznapi életben bármilyen formában megjelenhet az autoritarizmus? Egyes írók szerint igen.

4. A nagy emberek

Valóban kevéssé valószín , hogy kisebb dimenziókban más volna a hatalom természete, mint a nagy diktatúrák esetében. Példa erre M. Druon Finom famíliák c. regénye, amely azt írja le, hogyan teszi tönkre és kergeti öngyilkosságba a mindenható bankár, Schoudler báró saját fiát, François-t, pusztán azért, hogy helyreállítsa atyai tekintélyét. G. Duhamel La Chronique des Pasquier (A Pasquier-család krónikája), J. Romains Les Hommes de bonne volonté (Jószándékú emberek), A. Powell The Music of Time, C. P. Snow Strangers and Brothers (Idegenek és testvérek) vagy R. Hughes The Human Predicament (Az emberi dilemma) c. regényciklusa azt ábrázolja, milyen kíméletlen harc folyik a hatalomért a francia, illetve az angol társadalomban. E m vekben a nagy emberek, akiknek alakját például B. Poirot-Delpech is felvázolja Les Grands de ce monde (A világ nagyjai) c. regényében, igen gyakran profán istenekként jelennek meg, olyan parvenü, illetve er szakos diktátorokként, akik a modern id k új uraivá szeretnének válni. Ha valaki az angol politikai élet hagyományait figyelmen kívül hagyva csinál karriert Angliában, csak parvenü „gentleman” válhat bel le. Ezt a tanulságot vonhatjuk le A. Powell hatalmas regényciklusa, a The Music of Time egyik szerepl jének, Lord Widmerpoolnak a sorsából. Az els kötet, az A Question of Upbringing (Nevelés kérdése) narrátora Lord Widmerpool iskolatársa volt az etoni „public school”-ban. Widmerpool esetlen gyermek, az osztály nem fogadja be alacsony származása miatt. Ám az elszenvedett megaláztatásokból olyan tomboló energiát merít, amely fokozatosan el hozza nem mindennapi intrikusi képességét. Üzletember, majd politikus, alsóházi képvisel a Furnish a Room (Berendezkedés) c. regényben, majd a Temporary Kings (Pünkösdi királyok) c. regényben már a f rend és a Lordok Házának tagja. Egy keleti állammal kapcsolatos botrányban kompromittálódik, felesége pedig, Lady Widmerpool, nem természetes halállal hal meg, ami miatt h sünk kénytelen szám zetésbe vonulni: az Egyesült-Államokba utazik. A Hearing Secret Harmonies (Titkos Harmóniák) c. kötetben visszatér Angliába, hogy a szektaalapító Scorpio Murtlock karizmatikus hatalmát kihasználva újra karriert csináljon. Ám maga esik áldozatul Scorpio Murlock különös b verejének, s miután az teljesen hatalmába keríti, a hidegt l és a kimerültségt l hal meg egy rituális szertartás során. C. P. Snow a Strangers and Brothers c. regényciklusában ál nagy embereket mutat be, jóllehet nem annyira egy-egy életpálya végigkövetése a célja, mint inkább az, hogy bemutassa, milyen sokféle formában nyilvánul meg a hatalom kora angol társadalmában. A Strangers and Brothers c. regényciklusa egy fiatal ügyvéd, Lewis Eliot (kés bb Sir Lewis Eliot) történetét meséli el. Az életrajz egy hatalmas társadalmi freskóhoz szolgál ürügyül, az ügyvédek világán kívül bemutatja az oktatás, a közigazgatás, a tudomány és a politika területén uralkodó erkölcsöket is. A The Masters (A professzorok) c. regényben az író a cambridge-i egyetem egyik kollégiumába vezet be bennünket, s egy egyetemi tanári kinevezést megel z intrikák szövevényét tárja fel. The Conscience of the Rich (A gazdagok lelkiismerete) c. m egy nagy angol-zsidó bankot mutat be, a The Affair (Az ügy) c. regény egy botrányos igazságtalanságot idéz fel, amelyet egy kommunista nézetekkel vádolt egyetemi tanárral szemben követnek el, a Corridors of Power (A hatalom folyosói) egy megzsarolt koronaminiszter viselkedését elemzi. Az írót nem annyira a személyek érdeklik, mint inkább a hatalom gépezete, a változás mechanizmusa s a döntési folyamatok mozgatórugói. Eközben a diktátor alakjának egy új, korunkra jellemz megnyilvánulási formájára világít rá, azokra a társadalmi rendszerb l fakadó kényszerít er kre, amelyek az irányítókat és irányítottakat tudtuk nélkül összekötik. A névtelen diktátort, akit e regényfolyamok más és más szituációkban ábrázolnak, legtömörebben talán L. Casamayor mutatja be igen rövid, Le Prince c. elbeszélésében. A m

egy nyugdíjba vonuló, kiábrándult francia f tisztvisel gondolatait tárja elénk. Mivel hatalmát egyik napról a másikra elvesztette, a volt állami f korifeus úgy érzi, elviselhetetlen névtelenségbe taszították. A hivatalától való végleges búcsú pillanatában rádöbben, hogy senkiben nem hagy emléknyomot valódi személyiségér l. A legjobb esetben is „egy nével s f névvel fognak hivatkozni rá, ahol is a nével a sokféleségnek a leganonimabb oldalát fejezi ki”.[318] Ez a csalódott fejedelem nem szuverén, mindenható személy volt, hanem csak a hatalmas rendszer egyik fogaskereke és egyben áldozata. Amíg körülvette a hatalom küls jegyeinek látszatburka, talán nem is önmaga volt – t n dik az exkorifeus –, hanem egy álarc, „egy maszk, amelyet most valaki másnak adtak, hogy a szerepet megszakítás nélkül játssza tovább, egy maszk, amely többet ér, mint az arc”.[319] Az alattomos er szak igazi jele immár az az elhatározás, hogy nem veszünk tudomást „a másikról, arról, aki engedelmeskedik, arról, aki elszenvedi a dolgokat”.[320] L. Casamayor Le Prince c. m vének fejedelme a modern hivatali despotizmus alattomos, közvetett kegyetlenségét ábrázolja. Ez azt jelenti, hogy a politikai hatalmasságok, a törtet politikusok, az ambiciózus parvenük vagy csalódott potentátok talán csak afféle minidiktátorok, akiknek nem sikerült érvényesülniük? A világ tele van velük, állapítja meg J. Buchan a The Courts of the Morning (A reggel el kertjei) c. regényében: „A politikai és az üzleti életben, az irodalom vagy a m vészetek terén találunk bel lük mindenfélét. Az egyik embernek az az álma, hogy hazájában diktátor legyen, a másik arra törekszik, hogy rátegye kezét tíz-húsz nagyvállalatra, vagy hogy a fél világ pénzpiacát ellen rzése alá vonja, megint más le akarja rombolni a festészet hagyományait, hogy maga váljék az új m vészet pápájává.”[321] Az irodalomban a hatalomösztön egyetemes er ként jelenik meg.

Mi történik a diktátoralakkal ezekben az alkotásokban? G.. Bernanos parabolájából, az Ouine tanár úrból megérthetjük, hogyan fordul ki magából a hatalomösztön. Az öreg, csúf, köszvényes Ouine úr a halála el tt bevallja, hogyan érte el élete végére, csúfságának köszönhet en, hogy egy egész artois-i falura kiterjessze hatalmát, s minden lakosára kifejezetten rossz hatást gyakoroljon. Mindenkit rosszra, irigységre, b nre ösztönöz, s így a betegágyából, titokban „Istenhez méltó szórakozást”[322] biztosított magának – „mert szórakozik az ilyesmivel”.[323] G. Bernanos nem téved. A diktátoralak felszínessége, ábrázolásainak váratlansága, az, hogy olvasáskor úgy érezzük, a hatalmi jelenségek átláthatók, nem jelenti azt, hogy ezekben a regényekben megváltozott volna a diktátor alakja. Az alak mitikus struktúrája változatlan. A minidiktátorok valójában kis „megjátszott istenek”. Ahogy azt Ouine úr esetében láttuk, szerencsétlen sorsú emberekben is kibontakozhat a hatalom akarása, mintegy láthatatlan gondviselésként, „mely szándékaiban éppen olyan kiszámíthatatlan, éppen olyan megmásíthatatlan, mint a másik Gondviselés”.[324] Jelentéktelen szerepl kb l éppúgy el törhet, mint rendkívül karakteres, nagy hatalommal rendelkez emberekb l. A hatalomvágy kifejez dési formái visszájukra fordulnak, hagyományos, mitikus megnyilvánulásai elcsökevényesednek vagy átalakulnak, s inkább irodalmi, mintsem pszeudovallási vagy pszeudopolitikai formában jelentkeznek. Az írók a hatalom akarásának mindig csak a születését vagy a pusztulását helyezik a szakrálisnak vélt területeken kívülre. A szakralitás érzése megmarad, csupán áthelyez dik. Ha figyelmen kívül hagynánk a diktátoralak e fejezetben tárgyalt aspektusait, ezzel talán legsajátosabb megnyilvánulásaitól fosztanánk meg, azoktól, amelyek esetleg elvezetnek bennünket si, mitikus valójukhoz.

***

Megszületett egy újabb istenség. Vajon ez a „megjátszott isten” els epifániája? Vagy a hatalom-álom els megnyilvánulásai a szokásos vallási és politikai hatalmi jelenségek el zetes gyengülését jelzik? Annyi bizonyossá vált e m vek alapján, hogy gy lölettel és er szakkal mindenütt találkozhatunk, hogy az engedelmeskedni akarás és az uralkodni akarás kölcsönösen megteremtik egymást. Ezért számos regényben bizonyos titokzatosság övezi a diktátoralak születésének, vagy inkább reinkarnációjának körülményeit. A diktátor rejtetten fejl dik ki. Olyannyira különböznek egymástól az egyes diktátor-szerepl k, annyira más minden helyzet, annyira meglep ek a történések és váratlanok a következmények, hogy képtelenek vagyunk megragadni a diktátor kialakulásának kiváltó okait, sarjadzását pedig még kevésbé. És ha a szakrális valóban az, ami „elkülönült, tilos, más”, míg a profán ezzel szemben az, ami „banális, megengedett, köznapi”, akkor a hatalom akarásának melegágya talán a szakrális és a profán közti határok folytonos megsértése, valamint az érzelmek és impulzusok ebb l fakadó állandó rendszertelensége. E m vek töredékesen és szimbolikusan, az irodalmi kifejezési formák végtelen variálásával egy transzgresszió történetét beszélik el. Egy ember, akit eleinte semmi nem indít erre különösebben, szörny élményt él át, mintha az, aki valaha is „új mennyország” építésére kényszerült – hogy Nietzsche A morál genealógiájához c. m vében leírt szavaival éljünk –, csak „tulajdon poklából”[325] meríthetett volna er t hozzá. Iszonyatos gyötrelmek közepette meghal egy ember, és megszületik egy isten. Újjáteremt dik egy mítosz. Újjáéled egy archetípus. Akár próféta, akár reformátor, a diktátor immár az istenség része. De err l még meg kell gy znie a többi embert is. [131] B. Souvarine: Staline. Aperçu historique du bolchevisme. 29. [132] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 8. [133] A. Camus: A bukás, in Regények és elbeszélések, 533. [134] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 59. [135] A. Camus: id. m , 538. [136] Id. m , 555. [137] Id. m , 524. [138] Id. m , 526. [139] Id. m , 562. [140] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 40. [141] R. Nimier: Le Hussard bleu (Paris 1962), 332. [142] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 103. [143] A. Camus: A bukás. in Regények és elbeszélések. 561. [144] Id. m , 554. [145] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, Budapest, 1981. [146] Ibid. [147] Id. m , 64. [148] Id. m , 64. [149] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 103. [150] Id. m , II. k. 103. [151] Id. m , II. k. 104. [152] Id. m , II. k. 104. [153] J.-P. Sartre: Egy vezér gyermekkora (Budapest 1959), 33. [154] Id. m , 29.

[155] Id. m , 30. [156] Id. m , 30. [157] Id. m , 30. [158] Id. m , 30. [159] Id. m , 32. [160] Id. m , 33. [161] Id. m , 68. [162] Id. m , 84. [163] Id. m , 94. [164] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 53. [165] D. H. Lawrence: A tollas kígyó I. k. 129. [166] Id. m , II 29. [167] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 132. [168] D. H. Lawrence: A tollas kígyó II. k. 104. [169] Id. m , 87. [170] Id. m , 88. [171] M. Tournier: Péntek, avagy a Csendes-óceán végvidéke, 135. [172] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. 35. [173] Id. m , I. k. 87. [174] Id. m , I. k. 267. [175] Id. m , II. k. 117. [176] Id. m , I. k. 249. [177] Id. m , II. k. 189. [178] Id. m , II. k. 188. [179] Id. m , II. k. 22. [180] Id. m , I. k. 307. [181] Id. m , II. k. 189. [182] J.- P. Sartre: Az undor, (ford. Réz Pál, Budapest 1968), 181. [183] Id. m , 178. [184] J.- P. Sartre: Egy vezér gyermekkora (ford. Justus Pál, Budapest 1959), 102. [185] J.- P. Sartre: Az exisztencializmus (ford. Csatlós János, Budapest 1991), 77. [186] J.- P. Sartre: Az undor, 178. [187] J.- P. Sartre: Az exisztencializmus, 84. [188] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 88. [189] Id. m , II. 251. [190] Id. m , II. 251. [191] Id. m , II. 121. [192] J.-P. Sartre: L’Imaginaire, (Paris, 1982), 215. [193] Id. m , 215. [194] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 155. [195] Id. m , 155. [196] Id. m , 155. [197] Id. m , 155. [198] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 237. [199] Id. m , I. k. 243. [200] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 218. [201] Id. m , 65. [202] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 162. [203] Id. m , I. k. 275. [204] M. Eliade, Initiation, rites, sociétés secrètes, 11.

[205] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 209. [206] M. Tournier: A rémkirály, 205. [207] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 299. [208] Id. m , II. k. 187. [209] Id. m , II. 116. [210] Id. m , I. k. 310. [211] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 46. [212] A. Camus: A bukás, in Regények és elbeszélések, 523. [213] Id. m , 525. [214] Id. m , 559. [215] D.H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 362. [216] D.H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 94. [217] Id. m , II. 205. [218] R. Laing: The Divided Self (London 1960), 94. [219] A. Huxley: Pont és ellenpont. (Bukarest, 1968), 454. [220] Id. m , 453. [221] D. H. Lawrence: A tollas kígyó II. k. 33. [222] Id. m , II. k. 109. [223] Id. m , II. k. 103. [224] A. Huxley: Pont és ellenpont, 452. [225] Id. m , 448. [226] Id. m , 450. [227] Id. m , 448. [228] Id. m , 452. [229] Id. m , 455. [230] D.H. Lawrence: A tollas kígyó, II. 247. [231] Id. m , II. k. 247. [232] Id. m , II. k. 116. [233] Id. m , II. k. 116. [234] R. Laing: The Divided Self, 93. [235] D. H. Lawrence: A tollas kígyó II. 205. [236] Id. m , I. k. 230. [237] Id. m , I. k. 120. [238] Id. m , I. k. 228. [239] Id. m , I. k. 151. [240] A. Huxley: Pont és ellenpont, 449. [241] Id. m , 474. [242] Id. m , 451. [243] Id. m , 482. [244] A. Reszler: Mythes politiques modernes (Paris, 1981), 179. [245] Id. m , 178. [246] J. Campbell: Le héros aux mille et un visages (Paris 1978), 39. [247] Ph. Sellier: Le Mythes du Héros (Paris 1973), 1. [248] J. Campbell: Le héros aux mille et un visages (Paris 1978), 28. [249] Id. m , 28. [250] P. Drieu La Rochelle: L’Homme à cheval (Paris 1943), 235. [251] A. Hitler: Mein Kampf, 346. [252] I. Silone: L’Ecole des dictateurs (Paris 1981), 37. [253] F. Nietzsche: Így szólott Zarathustra (ford. Kurdi Imre, Budapest 2000), 32. [254] H. Bonnier: un prince (paris 1973), 283.

[255] Id. m , 283. [256] B. Mussolini in M. Gallo: L’Italie de Mussolini: 20 ans d’ère fasciste. 124. [257] A. Hitler: in Milza: Fascismes et idéologies réactionnaires en Europe (1919–1945) (Paris 1969), 39. [258] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 105. [259] Id. m , I. k. 105. [260] Id. m , I. k. 107. [261] Id. m , I. k. 106. [262] Id. m , I. k. 107. [263] Id. m , I. k. 107. [264] Id. m , I. k. 106. [265] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 325. [266] Id. m , 361. [267] F. Nietzsche: Ecce homo. (ford. Horváth Géza, Budapest é.n.), 17–18. [268] F. Nietzsche: A morál genealógiájához.(ford. Vásárhelyi Szabó László, Veszprém 1998), 41. [269] Id. m , 26. [270] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 359. [271] Id. m , 359. [272] Id. m , 366. [273] F. Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi. Könyv szabad szellem embereknek (ford. Romhányi Török Gábor, Budapest 2000), 11. [274] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 366. [275] A. Camus: A bukás. in Regények és elbeszélések, 592. [276] Id. m , 591. [277] Id. m , 592. [278] Id. m , 592. [279] Id. m , 592. [280] A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres (Paris 1981), 180. [281] Id. m , 178. [282] Id. m , 177. [283] Id. m , 379. [284] Id. m , 178. [285] Id. m , 180. [286] Id. m , 379. [287] A. Camus: Théâtre, récits, nouvelles, (Paris, 1962), 2006. [288] A. Camus: A bukás, in Regények és elbeszélések, 549. [289] Id. m , 525. [290] Id. m , 526. [291] Id. m , 521. [292] Id. m , 593. [293] A. Camus: A lázadó ember (ford. Fázsy Anikó, Budapest 1999), 330. [294] A. Camus: A bukás. In Regények és elbeszélések, 595. [295] A. Camus: A hitehagyott vagy egy zavaros elme In Regények és elbeszélések (Budapest 1983), 27. [296] Id. m , 43. [297] Id. m , 40. [298]F. Nietzsche: A morál genealógiájához, 78. [299] Id. m , 78. [300] Id. m , 283.

[301] A. C: A lázadó ember, 89. [302] Id. m , 89. [303] A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres, 177. [304] J.-P. Sartre: L’Existentialisme est un humanisme (Paris 1970), 81. [305] D. Martin: Les Petits maîtres (Paris 1983), 53. [306] N. Mitford: Le Cher ange (Paris 1952), 33. [307] Id. m . 242. [308] Id. m , 324. [309] J.- P. Sartre: Egy vezér gyermekkora, 102. [310] Id. m , 103. [311] D. Martin: Les Petits maîtres, 291. [312] C. G. Jung: Les Racines de la conscience, (Paris 1971), 101. [313] F. Mauriac: A könyörületes csók. In A t zfolyam. A könyörületes csók (Budapest 1936), 120. [314] J. Green: Epaves (Paris 1978), 311. [315] Id. m , 311. [316] J. Gracq: Un beau ténébreux (Paris 1945), 61. [317] Id. m , 165. [318] L. Casamayor: Le Prince (Paris 1966), 40. [319] Id. m , 37. [320] Id. m , 98. [321] J. Buchan: Le Camp du matin (Paris 1963), 143. [322] G. Bernanos: Ouine tanár úr (ford. Füzeséry K., Budapest 1947), 235. [323] Id. m , 235. [324] Id. m , 234. [325] F. Nietzsche: A morál genelógiájához, 59. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

MÁSODIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK TERJESZKEDÉSE

A kutató számára újabb kérdés, hogy miképp terjeszti ki hatalmát a diktátor. A diktatúrák történetében számos esetben a csalás is szerepet játszott a diktátorok felemelkedésében. 1938ban az olasz író, Ignazio Silone a La scuola dei dittatori c. m vében filozófiai dialógus formájában fejtette ki „a diktatúra tudományát vagy m vészetét”,[326] amelyre a diktátorok ösztönösen ráéreznek. Valóban léteznek technikák a tömegek leigázására és a hatalom megszerzésére, amelyeket az angol és francia regények már igen korán leírtak. Ezek a leírások nem valamiféle új zsarnokság-elméletet fogalmaznak meg, hanem inkább a diktatúrához vezet szokásos eseménysor igen tömör vázlatai. A keret, a szerepl k, a körülmények, a statiszták, valamint az ideológiai hivatkozások változnak, a forgatókönyv viszont – a váratlan fordulatoktól eltekintve – azonos. Mintha mindig ugyanaz a rituálé ismétl dne. Felbukkan egy apostol, „egy semmib l jött vándor”,[327] akit homályos, messianisztikus reménység hajt. Azt állítja, hogy egy titokzatos hatalom küldötte, üdvösséget hoz, kinyilatkoztatásban részesült. A stílus alapvet en vallásos, az elhivatottság viszont kitaláció. Hitler ezt be is vallotta 1924ben, amikor a pere végén kijelentette: „A diktátornak született ember azért lesz diktátor, mert akarja, nem pedig azért, mert kényszerítik rá. Senki nem áll mögötte, maga ösztönzi magát.”[328] Ezek szerint a hatalom-kultusz alapjában véve hamis. Semmi sem igazolja. A diktatúrák továbbra is szaporodnak, világszerte új politikai vallások indultak burjánzásnak ebben a magát vallásosnak kikiáltó modern korban, és a diktátoralak egyaránt elárasztja az irodalmat és a történelmet a legkülönböz bb személyek, üzenetek, jelek, diskurzusok és furcsa mítoszok által, amelyek mind azt az illúziót igyekszenek kelteni, hogy a diktátorok valódi él istenek.

I. A figura megalkotása

Megszületett hát a diktátor, akit kizárólag a hatalom érdekel. De ezt a hatalmat még meg is kell szereznie. I. Silone La Scuola dei dittatori c. regényében Mr. Dupla Vé észak-amerikai diktátorjelölt. Azért jön Európába, hogy Mussolini, Hitler és Sztálin híres diktatúráinak kialakulását tanulmányozza. Politikai tanácsadója és szürke eminenciása, Pickup professzor, valamint Cinikus Thomas, az európai demokrata, hosszú beszélgetésben elemezik a diktatórikus törekvések sikerét vagy bukását meghatározó tényez ket. Több feltételnek kell egyidejüleg teljesülnie. El ször is, jelenti ki Pickup professzor, „a diktátorjelöltnek hinnie kell önmagában”.[329] Azután az is szükséges, teszi hozzá Cinikus Thomas, hogy megtörténjen „a vezér azonosulása a tömeggel”,[330] vagyis hogy azonossá váljanak a leend diktátor és milliónyi alattvalója „ideális énjének törekvései”,[331] hogy az a tekintélyelv, amelyet a diktátor kíván megtestesíteni, találkozzon a legfels bb hatalomnak azzal a fogalmával, amelyet a tömeg kész elismerni. Végül pedig, – folytatja Cinikus Thomas, le kell zajlania annak az irracionális kikristályosodási folyamatnak vagy szublimációnak, amely az „átlényegült (…) kiválasztottat”[332] a hatalmas kollektív alávetettség-szükséglet termékévé teszi. A legfontosabb mozzanat a hétköznapi, ám privilegizált személyként föltüntetett egyén

felmagasztalása. Ez választja el a diktátorlétre predesztinált embereket a többiekt l. Amennyiben az el feltételek adottak, a teljhatalom megszerzéséhez már csak az kell, hogy a diktátor úgy lépjen föl, mint a hatalom azon sajátos formájának jele, szimbóluma vagy él képe, amelynek a nép titokban behódolni vágyik. A saját személyiségéb l kiindulva egy sajátos személyiséget kell felépítenie – ez hatalmának meghatározó feltétele. Kivételessége tehát abban áll, hogy egy olyan, „valóban mitikus alak”[333] benyomását kelti, aki olykor látható, máskor láthatatlan, ám mindig jelenvaló és hatalmas, mindenütt érzékelhet és mindenütt cselekv , legalábbis azon a képzelt politikai univerzumon belül, amelynek felépítésére és m ködtetésére törekszik.

1. A misztérium színrevitele

Már tudjuk, hogy nincs öncélúbb tevékenység, mint a történelem diktátorainak komédiázása – ezt Chaplin a Diktátor c. filmje már 1940-ben bebizonyította. Legyen szó Mussolinir l, Hitlerr l vagy Sztálinról, filmek, fényképek, az archívumok anyagai illusztrálják, hogy mindegyikük személyiségét egy meghatározott funkció érdekében építette fel saját propaganda-apparátusa: képviselnie kellett a „megtestesülés”[334] misztériumát, ki kellett fejeznie a „kiválasztottságot”,[335] dagályos szerepjátszással vállalnia kellett, hogy a meggy zés érdekében összemosson dolgokat, vagy akár ellent mondjon önmagának. E magatartás legjellegzetesebb példája Mussolini. A. Huxley Pont és ellenpont c. regényének egyik szerepl je, Everard Webley, Mussolini karikatúrája, a „Sunday Pictorial” egyik pillanatfelvételén a londoni Hyde parkban, egy júniusi szombaton zöldbe öltözve, karddal az oldalán, Bucephalus nev fehér lova nyergéb l mennydörg szónoklatot intéz az ezernyi szabad angolhoz, a híveihez, akik kifogástalan és impozáns alakzatban sorakoznak fel el tte. Ez a jelenet pontosan megegyzik az 1922 és 1939 közt hatalma teljében lev Mussolini egyik kedvenc „él képével”. Az ironikusan szenvedélyes ábrázolás leleplezi azt az affektált pózt, amelyet Nagy-Britanniában O. Mosley utánzott, jóllehet sikertelenül. Az író igen jól ráérzett a lényegre: „a ripacskodás nem csupán második természete (volt)”,[336] írta Mussolinir l egyik életrajzírója, D. Mack Smith. Feltehet en ez volt természetének meghatározó vonása, az ember maga pedig, hangsúlyozták a kortársak és a történészek, rendkívüli „színész, szimuláns, exhibicionista”[337] volt, aki számára a kormányzás f leg abból állt, hogy legyen a Duce, és annak is lássák. legyen az a vezet , vezér vagy „cirkuszi idomár”,[338] akit az olaszok akartak. Diktatúrája pedig az irodalom és a történelem tanúsága szerint egy óriási, iszonyatos politikai-történelmi álarcosbálnak látszik, amelynek a „Duce” csupán legf bb maszkja és szerepl je volt. A Hitler-jelenség grandiózus és wagneri aspektusait ehhez képest ezerszer túlf töttebbnek, de ugyanakkor megfejthetetlennek érezzük. Az állandó extázisban leledz , frenetikus szónok, a hevesen gesztikuláló és er szakosságán uralkodni képtelen Hitler széles körben népszer sített képe, amely a Chaplin-féle diktátor, Adenoid Hynkel brutális és groteszk viselkedését idézi, mintha felcserélné szabály és a kivétel közti viszonyt, állítja J. Fest történész. Hitlernél fegyelmezettebb embert el sem lehetne képzelni, „görcsösen fegyelmezett”[339] volt. Mint J. Fest kifejti, a „Führer” élete csupán színpadi fellépésekb l állt, rendkívül feszült, módszeresen s aprólékosan felépített élet volt. Saját személyével, látványos parádék és ünnepélyes ceremóniák szakadatlan sorával magasztalta fel azt az elképzelést, amelyet a

hatalomról és „magáról a „Führer” fogalmáról”[340] alkotott. maga a különféle álöltözetek alatt csupán ennek a fogalomnak volt él , megfogható és látható illúziója. Mindig magányosan, mindig elszigetelten állt a militáns alattvalók és a párthívek hatalmas gy r jében, saját nagysága és kegyetlen magánya rabjaként. A teatralitás igénye lénye legmélyét is megérintette. A lényeget tekintve „Európa legnagyobb komédiása”[341] volt, s ezt maga is hangoztatta. Egész életében csakis a képmutatás világában érezte jól magát, amelyben mindig ugyanazt az idealizált és stilizált, h si szerepet játszotta, a „Führerét”, a történelem legnagyobb diktátoráét. A Sztálin-jelenséget ehhez képest igen haloványnak érezzük V. Serge S´il était minuit dans le siècle, A. Koestler Sötétség délben, M. Sperber La Baie perdue (Az eldugott öböl) és R. Abellio La Fosse de Babel c. regényében, jóllehet ezek az írók – korábban mindannyian a kommunista párt hívei vagy legalábbis szimpatizánsai – tisztán látták, hogy 1929-t l kezdve Sztálin személyének módszeres tömjénezésében milyen hihetetlen fordulat következett be, amire J. Cau az Un Testament de Staline c. m vében hívja fel a figyelmet. Sztálin egyik életrajzírója, I. Deutscher foglalja össze a legfrappánsabban a dominánssá váló érzést: „Az volt a felt n az Els Titkárban” – írja monumentális Sztálin-monográfiájában, „hogy valójában semmi felt n nem volt rajta”.[342] A megjegyzés érvényes a következ id szakra is. Sztálint hihetetlenül tömjénezték, ám maga csak ritkán jelent meg a nyilvánosság el tt, szinte sosem beszélt, rendkívüli adottsága révén kiválóan tudott hallgatni. Azzal, hogy miközben saját személyét látszólag háttérben tartotta, tekintélyét állandó és érzékelhet közelségbe hozta, még jobban kiemelte hatalmának személytelen és könyörtelen jellegét, ez az ércmaszk lett Sztálin egyik leghatásosabb fegyvere. Figurája antifigurának számított, hiszen fordított tükörkép volt, amely viszont nem kevésbé fiktív, mint más diktátorok tüntet magamutogatása. Mussolini, Hitler és Sztálin autoriter személyiségét rögzíti N. Naldini Fascista, Joachim Fest Hitler: Eine Karriere (Hitler: egy karrier) és Jean Aurel Staline cím , archív felvételek alapján készült filmje. A m fajban a legmeglep bb dokumentum Pierre Barbet-Schroeder Général Idi Amin Dada c. filmje. A rendkívüli portréfilmet 1974-ben forgatták a tiszavirágélet , 1971-t l 1979-ig fennálló II. Ugandai Köztársaság elnökér l, Al-Hadji Idi Amin Dada Feldmarschall tábornagyról. A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. könyve az 1980-as évekt l kezdve állítja össze a diktátorok leny göz en sokszín albumát. Többféle diktátori személyiség létezik, ezernyi módon lehet a tekintély egy bizonyos képzetét képviselni. A történelmi hitelesség és a regényes vallomások mégis egybecsengenek. A diktátorok maszkja, akár hagyományos, akár szokatlanul újszer , mindenképpen kényszerít erej . E maszkok hajlamosak átalakulni „kielégíthetetlen fétisekké”,[343] egyre többet követelnek a színészt l, egyre több áldozatot, egyre több lemondást, egészen a személyiség teljes feladásáig.

2. A személyiség hiánya

Érdekes-e egyáltalán a diktátor személye? A történész J. Fest meglehet sen szókimondóan fogalmaz Hitler jellemét elemezve: „figurája (…) csupán személyiséghiányát hordozta körbe egy maszk alatt, egy olyan rendezésben, amelyet tökéletesen uralt, és amelyet soha senki sem kérd jelezett meg”.[344] A megállapítás ugyanígy érvényes Sztálinra is, elég csak B.

Souvarine-ra, I. Deutscherre és J. Ellensteinre hivatkozunk. Életrajzírói kijelentik, hogy t is hasonló szándék vezette, nevezetesen az, hogy soha ne szolgáltassa ki, soha ne fedje fel, soha ne árulja el magát. „Titkára, B. Bazsanov szerint Sztálin senkit sem avatott be legtitkosabb gondolataiba.”[345] Netán a kifürkészhetetlenség lenne a nagy diktátorok személyiségének alapvet jellegzetessége, továbbá az, hogy néha váratlan fordulatokkal „a személytelenség (egyfajta) végpontját”[346] érik el? Hitler személyének szakralizálása a misztérium egy olyan vágyán alapult, mely el ször híveit jellemezte. Herman Rauschning Die Revolution des Nihilismus (A nihilizmus forradalma) c. m vében egy öreg, militáns nemzeti-szocialistát idéz a harmincas évekb l, aki megdöbbent tanúságot ad a Hitler felé irányuló hit természetér l és intenzitásáról: „A Führer személyének egyre inkább a titokba, a titokzatosságba kell húzódnia. Váratlan tettekkel, ritka szónoklatokkal kell megnyilatkoznia, leginkább olyankor, amikor a nép sorsa dönt fordulópontjához érkezik. Egyébként háttérbe kell vonulnia, mint az alkotónak alkotása mögé, hogy növelje a titokzatosságot és ezzel együtt cselekvési terét. Fellépését már csak ritkasága is nagy eseménnyé fogja tenni. Egyetlen nagy vezérnek sem kellene elkopnia a kormányzás hétköznapi robotjában. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy, a nép számára kritikus pillanatban a vezér halálának villámcsapásszer hatása lenne. Eljöhet a nap, amikor majd fel kell áldozni a Führert, hogy m vét beteljesítsük. (…) Csak akkor fog egészében megnyilvánulni Hitler mágikus hatalma, amikor valóban mitikus alakká válik.”[347] Ezek a kijelentések szinte meggy z désb l fakadnak. Bármennyire vitathatók is egyébként a H. Rauschning idézte vallomások, Hitler rendkívüli, magával ragadó ereje valóban els sorban közönsége elvárásainak köszönhet . Személyének elhalványulása és személyiségének háttérbe állítása alapfeltétele volt annak, hogy fenntarthassa tekintélyét: ezt várta el t le a tömeg. Hitler diktatúrája kialakulhatott volna-e az említett elvárások megléte nélkül is? Csak akkor érthetjük meg a diktátor meghökkent karrierjét és magyarázhatjuk meg személyes meggy z erejének csodálatos hatalmát – jelenti ki A. Bullock a Hitler: a study in tyranny (Hitler: tanulmány a zsarnokságról) c. m vében –, ha elismerjük, bármennyire ódzkodunk is ett l, hogy Hitlernek 1938 és 1941 között, legnagyobb politikai gy zelmei idején, a német közvélemény nagy részét sikerült meggy znie arról, hogy személyében egy kiemelked individuumra, „egyedülálló »Führerre«”[348] lelt, egy kivételes emberre, akit „a Gondviselés küldött, (hogy) elvezesse a népet az Ígéret Földjére”.[349] A kor egy messiás-alak megjelenésére várt. A politika mint hivatás c. tanulmányában Max Weber már 1919-ben elméletet állított fel e messiás karizmatikus vonásairól. „Korunk csodája az, hogy önök rám találtak az emberek milliói közt! És hogy én megértettem önöket… Ez Németország szerencséje!”[350] – jelentette ki egyik beszédében Hitler, és szavai az id múlásával olyan jelentéssel telít dtek, amely az adott pillanatban elkerülhette hallgatói figyelmét. Személye voltaképpen elhanyagolható. Talán a diktátornak és a tömegnek ez a fajta szoros azonosulása a magyarázat arra, hogy a regényírók és a történészek rendkívüli nehézségekbe ütköznek, amikor a nagy diktátorok személyiségét próbálják megfejteni. Természetesen álcázásról csak akkor beszélhetünk, ha például az olyan különösen személytelen diktátor, mint amilyennek Hitler látszott, rendelkezik egy mégoly csekély álcázni való személyiséggel. Ezt a kérdést ismét csak a történész J. Fest veti fel számos megfigyel vallomására alapozva és bizonyítékok garmadájával alátámasztva Hitler c. könyvében és korabeli dokumentumokból készített Hitler: Eine Karriere c. filmjében. „Hitlernek – jelenti ki J. Fest a Führer személyiségének nagyságát illetve középszer ségét elemezve – nem volt olyan titka, amely messzebb vezetett volna kézzelfogható

jelenléténél”.[351] Azon kívül, hogy honfitársai hataloméhségének nyers tükre volt – mint azt George Steiner írja a The Portage (…) c. regényében –, személyes léte szinte teljesen feloldódni látszik saját doktrínájának állandó építgetése, játszása közben, s szerepét minden körülmények között igyekezett „megfoghatatlan, személytelen, szinte absztrakt (…) figuraként”[352] játszani. Bár az „ocsmány, mennydörg énkultusz”,[353] elhatalmasodott rajta, mégis ez lehet személyiségének kulcsa. Merev álarcai mögött a diktátor egész életében az a nevetséges és jelentéktelen „szegény ördög”[354] maradt, amilyen emlékezete szerint fiatalkorában, a nagy, 1929-es gazdasági válság idején és tulajdonképpen az els világháború el tt is volt, mint ahogy azt szívesen emlegette is beszédeiben. Személyiségének alapja a felmagasztosulás elkeseredett igénye volt, az a kényszer, hogy mintát találjon, egy „alakot”,[355] amellyel olyannyira azonosulhat, hogy azután felépíthesse magában annak a hódító Messiásnak az iszonyatos személyiségét, akit nem titkoltan „Krisztus riválisaként állít honfitársai szívében”.[356] Hitler Mein Kampfja alapján egy amerikai orvos, Walter Langer már 1943-ban írt egy sokáig zárolt jelentést The Mind of Adolf Hitler címmel. Ebben rendkívül mélyreható pszichológiai és pszichoanalitikai elemzést nyújt a diktátorról, olyannyira, hogy mint a legvalószín bb kifejletet megjósolta a Führer öngyilkosságát, amely 1945-ben be is következett az ostromlott f városban, „az embert fölülmúló ember eszméjéhez való h ségb l”.[357] Ezzel szemben Sztálin motivációiról semmit sem tudunk. Semmi információnk nincs róla, és meg kell állapítanunk J. Ellensteinnel, B. Souvarine-nal és I. Deutscherrel, hogy „Sztálin semmilyen szöveget nem hagyott hátra, amely lehet vé tenné, hogy megértsük tetteinek mélyebb értelmét”.[358] Ezért róla még inkább a titokzatos, szakrális vezér képe alakult ki a tömegekben, akikt l megkövetelte, hogy imádják és tömjénezzék. Legyen szó akár a hitlerizmusról, akár a sztálinizmusról, az egyéniség látszólagos elt nése gondosan álcázott, ám a diktátorok önistenítéséhez szervesen hozzátartozó politikai szándékból fakad.

3. A tekintet hatalma

A diktátorok tehát álarcot viselnek. A maszkok többféle arckifejezést mutatnak, s ezek groteszk vagy baljós aspektusát mind Mussolinivel, mind Hitlerrel kapcsolatban megragadta például Chaplin A diktátor c. filmje, Peter Blume 1937-es az Örök Róma és Karl Richter 1941-es Adolf Hitler c. festménye. A filmekben és a karikatúrákon a diktátor alakja szinte csak az arcában összpontosul, az arc pedig a tekintetében, mely hallucináló vagy bárgyú, de mindig valami nyugtalanító vagy démoni árad bel le, mint ahogy azt Robert Waite is megállapította a The Psychopatic God: Adolf Hitler (A pszichopata Isten: Adolf Hitler) c. könyvében K. Richter Hitler-portréjának elemzésekor. A vak vagy inkvizítori tekintet ezeken a képeken a hatalom és az uralkodás els dleges jelévé válik. Orwell 1984 c. regényének híres „NAGY TestVÉR szemmel tart”[359] feliratú plakátja túlzás nélkül ábrázolja azt, hogy a század nagy diktátorai saját portréikat és képmásaikat miképpen tudták felhasználni politikai oktató célokra. A szenvedélyes tekintet átalakul a hatalom akarásának központi szimbólumává. Hogyan lehet ezt a tekintetet érzékelni, megélni és elviselni? A diktátorok tekintetének veszélyes hatalmat tulajdonítanak. „Kerülje a tekintetét. Azt mondják, különös fényben ragyog”[360] mondja Emmanuel Lieber Hitlerrel kapcsolatban G. Steiner The Portage (…) c. m vében, Hitler tekintetének különös hatalmára utalva. Mindazok

– emlékeztet a történész A. Bullock –, akik Hitler közelébe kerültek, e tekintetnek „egyfajta hipnotikus er t”[361] tulajdonítottak, amely dacolt mindenféle elemzéssel, és amellyel állítólag élete utolsó pillanatáig rendelkezett. Anélkül, hogy vitatná e tényt, amelyet a regényíró M. Rachline is többször felidéz a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, J. Fest inkább azt emeli ki, hogy a szemtanúk állítása szerint miként változott meg ez a tekintet a második világháború els nagy katonai vereségei után a F parancsnokság bunkerében. A korábban oly mozgalmas arc kifejezéstelenné vált, a dülledt szem, amely valaha úgy csillogott, merev és fénytelen lett, a valaha oly elbátortalanító tekintet ekkor már befelé fordulónak t nt, és – néhány, 1944 végén és 1945 elején készített fénykép alapján – arra a merev tekintetre emlékeztetett, amelyet K. Richter már 1941-ben megragadott Adolf Hitler c. olajfestményén. Mintha a vereségek lassan elhasználták volna azt az energiát, amelyet „személyisége stilizálására fordított”,[362] mintha hirtelen eltört volna egy bels rugó, mintha, miként W. Langer is feltételezte a diktátorról készített pszichológiai mérlegében, közvetlen kapcsolat létezett volna a küls események és feltételezett érzelmeinek bels fejl dése között, amelyr l tekintete árulkodhatott. Hitler tekintélye mégis mindvégig vitán felül állt, legalábbis közvetlen környezetében. Ezt meger sítik a diplomaták, miniszterek és családtagok vallomásai, amelyeket J. Fest és A. Bullock is idéz. Aki személyesen találkozott a Führerrel – fénykorában, de bukásának hónapjaiban is – azonnal személyes magnetizmusa hatása alá került. Senki sem állhatott ellen hatásának, mintha sikerült volna „lerombolnia mindazok valóságérzékét”,[363] akik találkoztak vele. Ez a képessége a távolba is hatott. M. Rachline eredeti beszámolók alapján megpróbálta érzékeltetni ezt a mechanizmust a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, és a beszámolókat gondosan fel is sorolja regénye függelékében, azt bizonyítandó, hogy nem feltételezésr l van szó. H se, Frédéric Marelle, a történet során el ször Berlinben pillantja meg Hitlert, 1927 júliusában, egy söröz ben. A leend diktátor háromméternyire megy el mellette. „Hitler (volt); már elment; láttam a szemét, láttam Krisztust!”[364] – kiáltja Frédéric Marelle. Másodszor egy nyilvános gy lésen látja Münchenben, 1929 februárjában. Hitler beszélni készül. Még miel tt beszélni kezdett volna, pusztán a tekintetével megbabonázta közönségét, mondja Frédéric Marelle, „legy zött minket”.[365] Mindenkit megbabonázott. Senki nem állhatott ellent. Hitler egyik legelszántabb ellenfele és kritikusa, Otto Strasser is ezt vallja Hitler és én c. könyvében. Mekkora szerepe lehetett mindebben az önszuggesztiónak? A leírt élmény vallási természet , ám akár autentikus, akár fiktív beszámolóról van szó, a megbabonázó hatalom misztériumát általában a valódi vagy feltételezett, már behódolt szemtanúk elb völt tekintetén keresztül ragadják meg és ábrázolják a regényekben. Ennek az alapvet ellentmondásnak figyelemreméltó illusztrációja M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényének egy epizódja, amelyben Frédéric Marelle-nek 1928 szeptemberében váratlanul módja nyílik a Hitlerrel való találkozásra, a híres obersalzbergi rezidencián, a bajorországi Berchtesgadenban. Amikor Rudolf Hess bevezeti egy hatalmas dolgozószobába, Frédéric Marelle-t elfogja a rémület. Adolf Hitler egy hatalmas üvegajtóval szemben áll, s merengve az Alpok csúcsait nézi. Frédéric Marelle egyedül marad Hitlerrel. A Führer megfordul, szótlanul ránéz. Frédéric Marelle megkövül, „megbénítja, átsüt rajta, örökre elb völi a tekintet” – meséli; „amikor meghalok, szememet lecsukva ezt a szemet fogom látni; fénye, ragyogása, ereje megb völ, Hitlerhez köt, kiszolgáltat neki…”[366] Adolf Hitler néhány banális szót intéz hozzá, majd ismét az üvegajtó felé fordul. A beszélgetésnek vége. Frédéric Marelle hátrálva megy ki, némán a meghatottságtól. Beteljesedett a sorsa. Megtért. Vajon a látens behódolás felszínre hozásán vagy sietettetésén kívül volt-e közvetlen hatása a diktátor tekintetének ebben az esetben?

Sokat elárul, ahogyan M. Rachline szerepelteti ezeket az egymást követ Hitler-portrékat Le Bonheur Nazi (…) c. regényében. A portrék sora azt a folyamatot érzékelteti, ahogyan az egyént és a tömegeket fokozatosan hatalmába kerítette a Führer tekintetér l szóló mítosz. D. Pélassy a Le Signe nazi (A náci jel) c. m vében azt írja, hogy mindez talán azért történhetett meg, mert a diktátorhoz meghökkent en közel álló arc, anélkül, hogy beszélget partnerei észrevették volna, titkos „azonosulási szükségleteik legmegfelel bb kielégítése”-ként[367] m ködött. Enélkül a szinte hipnotikus tekintet nélkül, amely „látó istennek” tüntette fel, és azok nélkül a ráirányuló tekintetek nélkül, amelyek „tisztánlátó istenként” érzékelték, a diktátort nem fogadták volna el „él isten”-ként. G. Orwell 1984 c. regényében a Nagy Testvér portréi nagyméretben valósítják meg ezt az eljárást. Ki építi fel a diktátor-szerepet? A diktátor vagy a tömeg? A diktátorok vagy a többiek? A válasz összetett. Az igazi diktátor számos történész szerint, és az elénk tárt történelmi bizonyítékok gyakran cáfolhatatlanok, egyben mesteri hazudozó is. A ravaszság és a tettetés egyaránt politikai fegyvertárába tartozik. Sztálin mesterien élt mindkét fegyverrel, Hitler a maga módján még elméletileg is megindokolta használatukat, de ezt egyetlen ellenfele sem ismerte fel id ben. Ezzel kapcsolatban a Mein Kampf számos részlete a ténylegesen megtörtént események fényében olvasva valójában a politikai hazugságról szóló traktátus. F tézise kertelés nélkül, szintén kimondja: minél nagyobb a hazugság, minél „hallatlanabb az arcátlanság”,[368] annál nagyobb az esély arra, hogy az emberek elhiggyék! A tömeg, mivel képtelen felismerni diktátorainak tökéletes csalásait, érzelmei primitív egyszer ségében hagyja magát kihasználni, és „könnyebben lesz egy nagy hazugság áldozata, mint egy kicsié”.[369] Ám a tömegek is cinkosak. I. Silone La scuola dei dittatori c. regényében határozottan fogalmaz. Nem elég a csalás, nem elegend ek a propaganda trükkjei, „a fétis ereje – mondatja Cinikus Tamással – csupán az t imádók szellemében található”.[370] Ez a titok nyitja, amit a görög szerz k igen régen megértettek, s megállapították, hogy „nem a zsarnok hozza létre a rabszolgákat, hanem a rabszolgák a zsarnokot”.[371] A magyarázat a tömegek vágyálmaiban rejlik. Az önszuggesztió, valamint a vezérekben és diktátorokban való hit elkeseredett igénye nélkül, semmilyen szuggesztió, semmilyen ámítás, politikai vagy vallási méreg, az illúzió semmilyen formája nem vezetne sikerre. Magukra öltve szerepüket a diktátorok csupán egy látens mítoszt, nyílt vagy közvetett kollektív vágyakat testesítenek meg. A francia vagy angol regények mindazonáltal csak néhányat ábrázolnak e mítosz számtalan változata közül.

II. A profetikus kinyilatkoztatás

Az 1918-tól 1984-ig tartó korszak kis és nagy diktátorainak, akár f szerepl ként, akár csak tébláboló statisztaként vettek részt e század történelmében, legfontosabb törekvésük az volt, hogy egy álarcot, egy „abszolút, képzeletbeli személyt”[372] építsenek fel, amely ezerfélének látszik, s amellyel többé-kevésbé azonosulhatnak, amint ezt A. Conte is igyekszik példákkal bizonyítani a Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében. Egyébként igen ritkán fordul el a történelemben, hogy a diktátorok azonnal és nyíltan új, él istenként mutatkozzanak be. A deszakralizációnak és a „világ elistentelenedésének”[373] a korában a diktátorok egyaránt rizkednek a nyíltan politikai nyelvezett l és az autentikusan vallási diskurzustól is, ám talán csak azért, hogy néhány hangzatos ígérettel és tudatosan táplált kétértelm gondolatokkal saját hasznukra fordíthassák az „elveszett Isten után”[374] keserg ket, a messianisztikus és

millenarista várakozásokat, amelyek sohasem apadnak el az üdvösséget kolduló tömegek lelkében. Ebb l következik, hogy az irodalomban eltérés tapasztalható a történelmet, politikát idéz szövegek (ezekben tisztán kirajzolódnak a diktátor-szerep kialakítását szolgáló mesterkedések), valamint a metafizikai, vallási ihletés m vek között (ezek si mintákat követve marasztalják el a profetikus kinyilatkoztatás hazug jellegét). Az efféle ígéret „a legszörny bb csalás”,[375] írja M. Sperber az Et le buisson devient cendre c. m ben az ég csipkebokor legendája kapcsán. Fennmaradását egy homályos millenarizmus biztosítja, amelynek az ókorban kezd d történetét M. West a The Clowns of God (Isten bohócai) c. m vében vázolja fel. A diktátor alakjának különféle változatai csupán e történet örök újraírását szemléltetik a regényekben, amelyekben a sokrét üzenet a szerz i szándéktól függ en hol profetikus, hol apokaliptikus vagy misztikus.

1. Az eretnek kinyilatkoztatás

A szóban forgó kinyilatkoztatás eretnek. Akár mellékesen, akár központi szerepben t nik föl A. Burgess Earthly Powers, Morris West The Clowns of God D. H. Lawrence A tollas kígyó, Roger Murail La Secte (A szekta) vagy A. Camus A bukás c. regényében, leegyszer sített vallási szónoklat-formulákat idézve a hatalomvágyat dics íti, a diktátor alakját magasztalja, és ezzel igazolja az új kultuszok elburjánzását. E próféták új isteni igét hirdetnek, új hitet, amely egy varázslatos mindenség-képre és a földi, anyagi és szellemi üdvözülés ígéretére épül. A hirdetett, beígért üdvözülésre a földön fog sor kerülni. Netán si vágy tükröz dik e földi mennyország várásában? „Évezredeken keresztül kísértette az emberi képzeletet egy földi paradicsom eszményképe, amelyben az emberek a testvériség állapotában, törvények és állati robot nélkül élhetnek együtt”,[376] er síti meg G. Orwell az 1984 c. regényében. Szinte ideális utópia formájában látjuk megvalósulását H. G. Wells Emberistenek c. regényében. Kérdésesebb alakot ölt A. Huxley Szép új világ c. m vében, talán azért, mert ez a túlságosan mesterséges boldogság nem eléggé meggy z , ismeri el Mustapha Menier beszélget társai, Vadember John és Bernard Marx el tt. A földi paradicsom csak ideiglenes abban a túl tökéletes társadalomban, amelyet idealista és pacifista tudósok próbálnak meg létrehozni P. Boulle Les Jeux de l’esprit (A szellem játékai) c. regényében, mivel az átlagemberek szeretnek civakodni, és túl irracionálisak ahhoz, hogy elégedettek lehessenek. Ez a tökéletes világ A. Burgess 1984–85 c. regényének Angliájában épp hogy csak beköszönt, a dolgozók legnagyobb örömére, ám a módszerek zavarba ejt ek. Végül visszaállítják ezt a világot a Nagy Testvér- és a Nagy N vér-féle diktatúrák utáni megújhodó Angliában, ígéri a Kis Testvér az óceániai népnek Dalos György 1985 c. m vében, amely Orwell 1984 c. regényének folytatása. Itt földi, tehát anyagi üdvösségr l van szó. A regények jelent s részében véget ért a „népekre er szakolt misztikus víziók kora”,[377] hogy M. Fowler szavaival éljünk A. Burgess 1984–85 c. regényéb l. A boldogság fenntartásához els sorban a stabilitást kell biztosítani, vélik A. Huxley Szép új világának igazgatói és ellen rei, tehát termelni kell, hogy fogyasszanak az emberek, és fogyasztani kell, hogy termelhessenek. A termelési funkciók hierarchizálásától a termékek szabványosításáig, a társadalom egyensúlya ezekt l a jelent s gazdaságpolitikai szempontoktól függ. Burgess 1984–85 c. m vében a dolgozók Egyesült Királyságát uraló

szakszervezetisek és közgazdászok is ugyanígy ítélik meg a helyzetet. Számukra is a fogyasztás a fontos, jegyzi meg Bev Jones, bármi legyen is a tárgya, a lényeg, hogy olyasmit fogyasszanak, ami a lehet legtöbb embernek könnyen emészthet örömforrásul szolgál. Ett l még csak szembeszök bb, milyen ínségben tartják a proletárok tömegeit G. Orwell 1984 és Dalos Gy. 1985 c. m vében. Ezekben a regényekben a diktátorok igazi célja nem az, hogy megvalósítsák a boldogságot, hanem az, hogy megteremtsék közeli eljövetelének illúzióját. Ez a földi és anyagi üdvösség azonban szellemi természet nek mutatja magát. Perrault atya a bölcsesség uralmát kívánja meg rizni a földön James Hilton A kék hold völgye c. regényében, Scorpio Murtlock a harmónia uralmát szándékszik kiterjeszteni a földre A. Powell A Dance to the Music of Time c. regényciklusában, Il-Kwong Yong a békét és a szerelmet akarja elhozni R. Murail La Secte (A Szekta) c. regényében. P. Boulle Les Jeux de l’esprit c. m vében pedig arról álmodoznak a hatalmat átvev rült tudósok, hogy „a világ az istenség felé törekedjen, nem mintha egy isten teremtette volna a világot, hanem ellenkez leg, mintha a világ teremtené Istent”.[378] Jevgenyij Zamjatyin Mi c. regénye óta a tudományra és a tudásra épül utópiák ezt az új korszakot hirdetik, ezt igyekeznek a szerz k szándékai szerint igazolni vagy cáfolni, olykor a lázadó szerepl k (például A. Burgess 1984–85 c. regényében Bev Jones) kényszer pszichiátriai kezelése árán. Nem kívánatosabb-e, gondolja D-503 J. Zamjatyin Mi c. regényében, a paradicsom megteremtésén munkálkodni, és egy „jóérzés és tökéletesen kiismerhet Isten”[379] vagy esetleg egy titokzatos Isten szolgálatába állni, mintsem tilalmait áthágva gyászos tévelygésekbe veszni és titkos céljai árulójának t nni? D-503 választott. Szerelme, I-330, viszont elutasítja ezt az utat, mint kés bb Bev Jones is. Melyiküknek volt igaza? A földi, anyagi és szellemi üdvösség profetikus ígéreteit, amelyek elferdítve vagy meghamisítva nem vallási, hanem inkább politikai és morális kategóriákkal írhatók le, rendkívül veszélyesnek érzik az írók. Mint azt A. Burgess nyíltan megfogalmazza az 1984–85 c. regényében, az írók nem azért leplezik az ígéretekben rejl szélhámosságot, mert ezek az ígéretek az utópiákból akarnak valóságot csinálni, hanem azért, mert hozzájárulnak a diktátor alakjának felmagasztalásához. A tömegek készségesen bed lnek a csalásnak. Az eredmény pedig egyaránt katasztrófális R. Murail La Secte, A Burgess Earthly Powers, G. Orwell 1984, A. Burgess 1984–85, Dalos György 1985 vagy A. Huxley Szép új világ c. regényében. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezekben a szövegekben a közeli megváltás profetikus meghirdetése gyakran apokaliptikus is.

2. Az apokaliptikus ihlet

A szóban forgó új próféták a tömegeket megszólítva tétovázás nélkül alkalmazzák János Jelenések könyve óta a vallási hiedelmek és eszmék történetében bevett szimbolikus és apokaliptikus kifejezései formákat, mint ahogy M. West The Clowns of God c. regényében Jean-Marie Barrette hamis próféciájában a Krisztus dics séges második eljövetelére való felkészülést hirdeti. R. Murail La Secte c. könyvében Il-Kwong Yong a föltámadott Krisztus eljövetelét, D. H. Lawrence A tollas kígyó c. m vében Don Ramon Carrasco pedig a prekolombiánus istenek visszatértét jósolja meg. Más m vek h sei is azt akarják elhitetni a hiszékeny tömegekkel, hogy k a „jöv ígéretének”[380] letéteményesei, mint teszi azt az Nagy Egyes A. Koestler Sötétség délben c. regényében, vagy a „boldogság ígéretének”,[381] mint az

új urak M. Sperber trilógiájában (Et le buisson…, Plus profond que l’abîme, La Baie perdue). Az apokaliptikus stílust idézi A. Camus A hitehagyott vagy egy zavaros elme c. m vének monológja, ezt illusztrálják enigmatikusan M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében a „Másiknak” tulajdonított énekek, végül patetikusabb formában D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében a Quezaltcoatl istenhez intézett himnuszok. Egy új „szövetség” fog beteljesedni, amelynek állítólag megújult, gy zedelmes és rettenetes „misztikus testét”, mint a szövegekb l közvetetten kiderül, az egyházak, a szekták és a birodalmak alkotni majd. Mint e m vekben láthatjuk, D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényének profetikus kinyilatkoztatásaitól az olyan ködösebb próféciákig, amilyeneket M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, vagy A. Camus A hitehagyott…c. m vében találunk, a diktátoralak a „Mindenható”[382] „megtestesít je”; ezt a „szellemet”, ezt a „tüzet”, ezt a „hatalmat”[383] egy ismeretlen isten, mindenható „sötét Nap”[384] sugározza egész testében: „szívében”, „kebelében” és „ágyékában”.[385] Ezek alapján a diktátor valamiféle újabb misztikus politikai alak, amelyet a nyelvben már meglev antropomorf ábrázolások táplálnak. A rejtett motívumok, amelyeket csupán a szövegek számítógépes elemzése tárhat fel, s amelyek az emberi testrészeket jelöl hétköznapi terminusok és kifejezések szokatlan b ségére, halmozására épülnek – „fej” („head”), „test” („body”), „has” („belly”), „kebel” („breast”), „szív” („heart”), „ágyék” („loins”), „kéz” („hands”), „láb” („feet”) – végül szinte tapintható létet kölcsönöznek a Quezaltcoatl-himnuszokban az „új testben”[386] „eljövend Isten”[387] alakjának, akit él testében, dics ségében és fenségében személyesít meg prófétája, Don Ramon Carrasco.[388] Ez az ábrázolási mód, amelyr l nem tudjuk, hogy szándékos volt-e, egyedülálló dimenziókat tulajdonít e próféciában a hatalomvágy leplezett és kinyilvánított uralmának. D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében a diktátoralak misztikus testének látomása Quetzacoalt isten hagyományos, színpompás ábrázolásainak a mintájára ragyog fel. Ez a kép a színek gyakoriságának és változó intenzitásának – a sötétebb, vagyis a „fekete” („dark”) és a kék („blue”), valamint a világosabb színek, a „fehér” („white”), a „sárga” („yellow”), a „piros” („red”), a „barna” („brown”), az „ezüst” („silver”) – nyilvánvaló kontrasztjára épül. Azonban nincs mindig így, és bár ugyanez a megjátszott istenség-alak éppúgy diadalmaskodik A. Camus A hitehagyott… cím írásában a misszionárius zavaros monológjában, a sorozatos ismétlések és inkantációk analóg rendszeréb l szület megnyilatkozások, »epifániák« elszíntelenednek és a „kegyetlen nap”[389] sugarai alatt, A. Camus eme utolsó novellájában, talán a h s akarata ellenére, visszavezetnek a könyörtelen „fétis” lidércnyomásos képéhez, a szavak gyakorisága szerinti növekv sorrendben az „arcához”, „szájához”, „nyelvéhez”, „szeméhez”, „fejéhez”, a „kett s baltafejhez”,[390] mely a második világháború alatt Franciaországban az si frank kétél harci bárd fasiszta vagy fasizáló szimbóluma volt. Ám ezek a közvetett ábrázolások csupán „lírai álarcai”[391] az er szaknak és a borzalomnak, emlékeztet szenvedélyesen M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, a Másik Énekében, amelyet szintén számítógép segítségével elemeztünk. A diktátor alakjának „igazi arca”[392] és igazi „teste”,[393] vagyis, szenved , gennyes, rút, „szétroncsolt arcú”[394] „kísértete”[395] mögött javíthatalan áldozatok várnak egy „diderg Nap”[396] alatt. A beharangozott szövetség mer hazugság, hangsúlyozza Fritz Steiner, alias M. Prost Frédéric Marelle-nek. A félelemkelt , morbid, apokaliptikus szimbolumtárból kölcsönzött képek hivatottak illusztrálni a hazugságot: a „Halál”, „ rület”, „Kísértetek”, a pusztító „F úr”, az Apokalipszis egy másik lovasa, a diadalmaskodó hazugság szimbóluma, a skarlát asszony, a „Levágott mell asszony”,[397] azaz a hamis vallások bálványimádó népeinek egy másik

szimbóluma. A diktatúra maga a halál. Aki behódol b völetének, aki a „betege” lesz, aki elkapta ennek a „Barna Pestisnek”[398] a „vírusát” vagy „fert jét”, veszélyes, „halálos”, „ragályos” betegségekt l „fert zésekt l”, „lázaktól”, „gyulladásoktól”, „hányásoktól”, „lázálmoktól”, „sebekt l” fog szenvedni. S ezek a „gennyes”, „vérz ” sebek, amelyek a „beteg” „testeket” „marják”, vagy a még „ártatlan” „haldoklókat”, „pestiseseket”, „leprásokat”, „kolerásokat”, „rákosokat” pusztítják, nem mások, mint a megjövendölt diktatúra-kép elemei. A napszimbolikából szíves örömest eredeztetett, hol egy hatalmas és gy zedelmes, hol egy sápadt és lassan haladó nappal azonosított diktátoralak tehát nyakatekert lírai és eszkatológikus küllemet ölt magára ezekben a látszólag profetikus, ám valójában sokkal inkább allegorikus, mintsem valóban misztikus ál-szentkönyvekben. A „Titok”[399] titok marad. Még ha átlényegülnek is „saját misztériumukban”[400] az említett m vekben, ezek a „próféták”, ezek a „diktátorok” csupán az „üres” vagy a „rejt zköd ” messiások „halandó hírnökei”.[401] Nagyon vigyáznak arra, hogy ne áruljanak el magukról túl sokat, mert így könnyebb elhitetni a tömegekkel, hogy k a várt istenek.

3. Millenarista törekvések

Az abszolút hatalomvágy leg rültebb álmai nyernek új, isteni dicsfényt, „üdvösség- és reménykeres kké”[402] min sítve a hamis prófétákat vagy a diktátorokat, akik gátlástalanul kihasználják hallgatóságuk látens messianisztikus és millenarista várakozásait. Wilson D. Wallis Messiahs: Christian and Pagan, (Keresztény és pogány messiások) és Messiahs: Their Role in Civilisation (A Messiások és szerepük a civilizációban) cím tanulmányaiból, valamint Henri Desroche szótárából, Dieux d’Hommes. Dictionnaire des messianismes et millénarismes de l’ère chrétienne (Az emberek istenei. A keresztény kori messianizmusok és millenarizmusok szótára) is láthatjuk, hogy az ókortól kezdve mennyire elterjedtek voltak ezek a várakozások. E probléma aspektusait az írók csak felszínesen ábrázolják, például M. West a The Clowns of God c. regényében. Mindazonáltal tévedés volna alábecsülni a várakozás jelent sségét, véli J.-P. Sironneau a Sécularisation(…) c. könyvében. Az eljövend királyságra, az elveszett aranykorra való várakozás a szociológus Sironneau szerint minden diktatúra felemelkedésének egyik elengedhetetlen, társadalmi el feltétele. Hogyan idézik fel a regények ezeket a reményeket vagy elkeseredéseket? Az elveszett paradicsom utáni nosztalgia a keresztény hit szerves része. J. Zamjatyin Mi c. regénye és Huxley Szép új világa után Burgess sem feledkezik meg emlékeztetni erre 1984– 85 c. m vében. Sok író számára viszont ezeknek a reményeknek és várakozásoknak a f forrása a kereszténység, azaz Krisztus vallása, a „Felkenté”, a Messiásé, akit Isten azért küldött, hogy képviselje t az emberek el tt, és megmentse az embereket, és akit a zsidó hagyomány még mindig vár, de aki a keresztény hagyomány szerint már eljött, és újra el kell jönnie, az id k végezetén, Krisztus második eljövetele során. Zamjatyin egyértelm en fogalmaz Mi c. regényében a „paradicsom si legendája”[403] kapcsán, ahogy azt a költ R-13, D-503 régi barátja igyekszik feleleveníteni egy „paradicsominak”[404] nevezett versben. Ezt a verset a költ a Krisztus utáni IV. évezred ideális univerzumát uraló Egyetlen Állam vallásának tiszteletére írta. A rossz elt nt. Ez a legenda, jelenti ki R-13, „mi vagyunk”.[405] Aktualitása nyilvánvaló: „Az ember láncokra vágyott. Megtaláltuk a módját annak, hogy

visszaadjuk a boldogságot a világnak (…) Igen, segítettünk Istennek örökre legy zni az ördögöt.”[406] Megvalósultak az emberiség céljai. Az Egyetlen Állam egy új „millenium”, „ezer esztendeig”[407] való uralkodás, csak éppen Krisztus nélkül. Jóllehet Ádám és Éva b ne miatt a földi paradicsom elveszett, az emberek arra rendeltettek, hogy újra meghódítsák azt, legalábbis R-13 így vélekedik. Elt ntek a szabad akarat, az önálló döntés képességének borzalmai, „ez az egész bonyodalom a jó és a rossz körül”,[408] amelyet Ádám és Éva Isten akaratával szembeszegülve kikövetelt magának. R-13 levonja a következtetést: „Eljött a Paradicsom, ismét (…) ártatlanok lettünk, mint Ádám és Éva”.[409] Alig marad el ett l D-503 lelkesedése. Szerinte is visszajöttek „az istenek ide, a földre, hozzánk”,[410] ebbe az Egyetlen Államba. „Az istenek olyanná lettek, mint mi, tehát mi istenek lettünk”[411] – gy zi meg magát. Az utópia az a keret tehát, amelyben az eszkatológia, vagy legalábbis annak illúziója megvalósul. Huxley Szép új világ c. regényében a világ igazgatóinak szándéka Mustapha Mond értelmezésében nem sokban különbözik ett l. „Az emberek boldogok”[412] – mondja Mond a XXV. század világában, az új korszak 632. évében. Biztonságban vannak. Nem félnek az öregségt l. Nem ismerik a szenvedést. Hisznek a jólét fenntarthatóságában, és nem ismerik „az Id t, a Halált és Istent”.[413] E világrend igazolására elég ez a boldogság, amely igen követel z úr, teszi hozzá Mustapha Mond. Noha Isten hiányzik bel le, a világoknak ez a legjobbika megközelíti azt, amit ez az igényes adminisztrátor a tökéletességnek tart. Az elveszett, de újra megtalált, mesterséges paradicsomok sérülékenyek. Míg Zamjatyin Mi c. regényében a Jótev annak szenteli életét, hogy valóra váltsa az „ srégi paradicsomálmot”,[414] individualista és lázadó rültek, a „Méfiszek”,[415] megpróbálják lerombolni az ideális Egyetlen Államot. D-503 beárulja összeesküvésüket, ezt követ en legy zik és „normalizálják” ket. A. Huxley Szép új világa viszont nem ismer ellenséget, ám a Vadember felfedezése azért megzavarja e világ óram szer m ködését. Öngyilkosságba zik Johnt, a Vadembert, az t felfedez Bernard Marxot pedig egy szigetre szám zik, ahova óvatosságból deportálják mindazokat, „akik valamilyen okból túlságosan tudatosak lettek ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a közösségi életbe”.[416] Orwell 1984 c. regényében, a Nagy Testvér Angliájában is ett l, a „sajátélet-nek”[417] nevezett excentrikus individualizmustól tart legjobban a Párt, amely egy id re gy zedelmeskedik 1985 tavasza és sze között Dalos 1985 c. m vében, miel tt egy újabb Nagy Egyest, a leend Kis Testvér vissza nem szorítja. Ezek a meghódított vagy újrahódított aranykorok nem sérthetetlenek. Még ha be is teljesednek ezek a vasálmok, és akár ezer évig tartanak is, mint ahogy azt J.-P. Andrevon L’Anniversaire du Reich de Mille Ans (Az Ezeréves Reich évfordulója) c. rövid novellájában meséli a C’est arrivé mais on n’a rien su (Megtörtént, de nem tudtunk róla) c. kötetben, ideje lejár, az ezeréves királyság nyomtalanul elt nik, és egy elképedt emberiség ébred az új világ els napjára. Nincs kétségesebb, mint ez az ezeréves királyságra utaló próféciaáradat. „A millenarizmus els sorban az elnyomottak vallása”.[418] Kérdés, hogy ezek a csoportok felszabadulnak-e az elnyomás alól, ha megrázzák magukat és felkelnek, hogy egy új Messiást vagy Anti-Messiást kövessenek, aki valamiféle Ígéret Földje felé szándékszik vezetni ket, és aki azt ígéri nekik, hogy a legnagyobb áldozatok árán felállítja „itt és most (…) az igazság királyságát”.[419] Az író M. Sperber nemmel válaszol Et le buisson(…) c. regénye elején. Ezt a reményt túl sokszor csalták meg „hazugsággal, aljassággal, megaláztatással, hatalomvággyal”,[420] írja La Légende du buisson br lé c. m vében. Történelmileg a millenarizmus nem más, mint egy bukássorozat története. Az pedig, hogy a millenarizmus a velejéig elfajzott a modern politikai vallásokban, a kortárs regényírók szerint csupán végs kifejlete e tendenciának.

A kortárs regények hemzsegnek a prófétáktól. E próféták bálványokat törnek szét, és régi kultuszokat állítanak helyre, mint A. Powell Hearing Secret Harmonies c. m vében Scorpio Murtlock, vagy D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében Don Ramon Carrasco; új szektákat alapítanak, mint A. Burgess Earthly Powers c. m vében God Manning vagy IlKwong-Yong R. Murail La Secte c. regényében; az apokalipszist hirdetik, mint Jean-Marie Barette M. West The Clowns of God vagy Jean Drameille R. Abellio La Fosse de Babel c. regényében. Prédikálnak, mennydörögnek, jövendölnek, „b nr l, megbánásról”[421] beszélnek, hangoztatva, hogy „eljött a nap, hogy felépítsük az új királyságot”.[422] A. Burgess Man of Nazareth (Názáreti ember) és M. West The Clowns of God c. m vei azonos, de olykor ellentétes kifejezésekkel emlékeztetnek arra, hogy ezeken a szerepl kön keresztül az irodalom egy másik id tlen hagyományt újít meg, a „hamis Krisztusokét és a hamis prófétákét”.[423] Ez a hagyomány, amely talán egykorú a vallások születésével, a Krisztus el tti VIII–VI. században vált ismertté a Közel-Keleten, az Ótestamentumban pedig azokban a heves összecsapásokban ölt testet, amelyek Ésaiástól Malakiásig jellemzik a Próféták könyvét, s amelyekben az autentikus „író próféták” állnak szemben a „hazugságot prófétáló próféták(kal) (…) a kik az szívök csalárdságát prófétálják”.[424] Az örökkön elítélt és örökkön fölmagasztalt diktátori prófétizmus, amelyet a millenáris hiedelmek tartanak fenn, csupán modern, profán, ám nem kevésbé veszélyes folytatása ennek. Ezt igazolja R. Aron tárgyilagos, 1950-ben írt kommentárja R. Crossman Le Dieu des Ténèbres (A sötétség istene) c. könyvének utószavában: „Régóta tudjuk: annak a szemében, aki hisz a prófétában, a próféciákat semmi sem cáfolja meg”.[425] Emiatt hódítanak teret a diktátoralak és alakváltozatai is. A diktátorok próféciája a kortárs regényekben valójában nem új ige hirdetése, hanem csak emlékeztetés.

III. A szimbolikus jel

Miután a diktátor sikeresen elhiteti a tévelyg emberekkel, hogy a rémület új prófétája, egy új kinyilatkoztatás hordozója, „akit az ég választott (…), hogy hirdesse az akaratát”,[426] mint Hitler írta a Mein Kampfban, hajlamos beszédeiben önmagát a legitimáció jelének, él szimbólumnak feltüntetni, amely a diktatúra törvényességének tökéletes igazolása. A megfogalmazás lehet világi, a mögöttes tartalom továbbra is vallási. A diktátorral egy prófécia teljesedik be. Léte ígéret. Uralma jelzi dics ségét, s az emberiség egész története csak az eljövetelének lassú el készítése volt. Ebben a képzelt szimbólumrendszerben karizmatikus dicsfénye csak újabb, apokaliptikus „dics jel”,[427] a megújított szövetség misztikus és titokzatos záloga. Számos regény sugallja, hol millenarista és messianisztikus, hol történelmi és politikai felhanggal, hogy minden diktátor zavarba ejt , ám vitathatatlan mágikus funkciót tölt be, amelyet egyszerre álcáznak és fednek fel rendkívül változatos misztikus megnyilvánulásai. A francia politológus, D. Pélassy, a kortárs politikai életben igyekszik kimutatni és felfejteni e titokzatos mechanizmust Le Signe nazi c., még befejezetlen tanulmányában. Bármilyen legyen is egy diktátor, teátrális személyiségének színtelen vagy ellentmondásos küls ségei ellenére meghatározott szerepet tölt be diktatúrája szimbolikus univerzumában, állítja D. Pélassy. Mindenekel tt a diktátor rejtett, ám alapvet „szimbolikus funkciókat”[428] gyakorol, amelyek meghatározzák a diktatórikus hatalmi viszonyokat. Ebben a perspektívában a diktátoralak els dleges „jel”, központi és alapvet megjelenítés, amely a

személyhez képest centrális vagy decentrális, ám mindig hatalmának sarokköve. a „f mágnese a csoportnak”,[429] amelyet megpróbál uralni, „a jelek fonadékában él igazi szimbólum”[430] igyekszik lenni, hogy diktatúráját érvényre juttassa. A. Conte Les dictateurs du XXe siècle c. könyve összefoglalja e szimbolizmus csodás b ségét. G. Steiner The Portage (…), M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) vagy M. Tournier A rémkirály c. regénye talán mélyebbre hatolnak ebbe a veszélyes, széttöredezett világba, mely talán sokkal jelentéstelibb és strukturáltabb, mint gondolnánk.

1. A széttört jel

Nem könny meghatározni ennek a privilegizált jelnek a pontos helyzetét. Mint már említettük, az írók hajlamosak regényeikben összevegyíteni mindazt, amit a történészek és a politológusok általában szétválasztanak. Milyen hasonlóságok, különbségek, s t, esetleg tényleges analógiák léteznek azon jelenségek között, amelyeket jobb híján hitleri, sztálini, diktátori jelnek nevezünk? Nem mentes a paradoxontól az, amit D. Pélassy „Führer-jelnek”[431] – más szóval hitleri jelnek – nevez Le Signe nazi c. tanulmányában. Amennyire felt n és nagyhangú Hitler történelmi és filmbeli személyisége, mely hitelesen jelenik meg J. Fest Hitler: Eine Karriere c. filmjében, groteszkül Ch. Chaplin A diktátorában és ördögien H. Roach The Devil with Hitler (Hitlerrel az Ördög) c. filmjében, jelenléte általában épp annyira „hiányzó” jelenlét az ezernyi regényben, amelyet ihletett. Ezerféleképp idézik, mutatják be, leplezik le, utálják, ítélik el, gy lölik, gyalázzák, pocskondiázzák, ám ritkán írják le és még kevésbé ábrázolják a rá jellemz kérkedéssel együtt, amelyr l annyi történész írt már. Habár beszédei rendkívül veszélyesek voltak, erre G. Steiner utal is a The Portage (…) c. regényében, furcsa mód Hitler mégis rendkívül szótlan ezekben a könyvekben. A m vekben egyetlen író sem meri megszólaltatni. G. Steiner The Portage (…) c. regénye az egyetlen szöveg, amely egy rövid véd beszéd erejéig átadja neki a szót a Harmadik Birodalom bukása után harmincöt évvel. A Harmadik Birodalom megélt valóságával, s azzal ellentétben amit D. Pélassy konkrétan kimutat Le Signe nazi c. tanulmányában, a francia és az angol regényekben ez a „Führer-jel” egy különös módon jelenlév és különös módon távoli, „üres” jel. Árnyalatnyi eltéréssel hasonló megfigyelést tehetnénk a kommunista vagy a sztálini jel irodalmi pályafutásáról a Sztálin-jelenség ihlette emigráns irodalomban. Sztálin személye is csak a háttérben jelenik meg V. Serge S’il était minuit dans le siècle c. m vében, A. Koestler Sötétség délben és M. Sperber Et le buisson (…), Plus profond que l’abîme, La baie perdue c. regényeiben. V. Serge regényében Sztálin árnyék, vigyázó szem; A. Koestler regényében lesújtó kar, és f leg egy kromolitográfia; M. Sperber Et le buisson(…) c. m vében pedig neve és ragadványneve van jelen, „az acélember, az új kor, az acélkor embere, akinek egy neve van (…), egyetlen neve: Sztálin”.[432] Ezzel együtt mindenütt az abszolút bizonyság, a központi figura. R. Abellio szerint a zsenialitásba hajló középszer sége érzékelhet jele a „valódi (…), megfoghatatlan és immanens és (…) éppen ezért láthatatlan hatalomnak”,[433] amely a sztálini és a kommunista rendszereket jellemezte, s amely túllicitálva a többi diktatúra tendenciáit, még jobban elmélyítette azokat. Ennek az interpretációnak nem mond ellent még J. Cau 1956os Un Testament de Staline c. könyve sem, amelyben az író szerint végig egy alaktalan fantáziaszülemény-Sztálin beszél, egyes szám els személyben.

Ám ebben a szimbolumrendszerben és ezekben a regényekben a Sztálin-jelenség alakváltozatai egy kezdeti, üres jelb l fakadnak, amely mint egy jelentését veszített jelkép vés dik az íróknak a sztálinizmusról és a kommunizmusról alkotott felfogásába. Ez a jel ráadásul számos szerz szerint csupán szimmetrikus tükörképe a nácizmusban és a fasizmusban jelenlév másik, nem kevésbé alapvet és éppolyan pregnáns szimbolikának, az „egyedülálló és tökéletes, a par excellence jelnek”,[434] a náci vagy hitleri „Führer-jelnek”. Ez arra enged következtetni, hogy ebben az ellentmondásos, szimbolikus univerzumban létezhet egyfajta kanonikus jel, egyfajta diktátor- vagy „totalitarizmus-paradigma”-jel,[435] és a diktátorok, bárhol és bárkik legyenek is, egyszer en csak ezt variálják. Ezt állítja Saul Friedländer kritikus is a Reflets du Nazisme c. könyvében M. Tournier A rémkirály és G. Steiner The Portage (…) c. regénye alapján. Következésképpen bár nem minden diktatúra egyforma, és nem minden ideológia azonos, mindenféle diktátor-jelenség a „szimbolikus univerzumának megfejtésével”,[436] jelentéseinek elemzésével és a tudattalanra ható mechanizmusok gondos feltárásával érthet meg. A kortársak képzeletvilágában történ folyamatos átalakulásokkal így terjed id ben és térben a meghatározatlan diktátoralak, az egyes közösségeken belül és az egész világon. Terjedése pedig olyan képzeleti tevékenységnek köszönhet , amelyet S. Friedländer Reflets du Nazisme c. könyvében kifejtett véleménye szerint nem redukálhatunk a szokásos kategóriákra. Az érvelés vitatható, ugyanis az következik bel le, hogy minden diktatúrát „meghatározatlan totalitárius szörnnyé”[437] mosunk egybe, viszont megvan az az el nye, amelyet M. Tournier és G. Steiner is kihasznált, nevezetesen, hogy felhívja a figyelmet azoknak a közvetett meggy zési módszereknek a természetére, amelyeket felhasználva a diktátorok megpróbálnak egyedülálló jeleknek látszani.

2. A jelek hatalma

Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Mint S. Friedländer is megjegyzi, az említett íróknak nem az a gondjuk, hogy igazolják a diktatúrák titkos rendjébe vetett hitet, hanem inkább az, hogy rámutassanak e hit veszélyére. M. Tournier A rémkirály, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regénye egyértelm figyelmeztetéseket tartalmaz: „A jelek er sek (…), küls hatásra könnyen elszabadulnak”[438] – mondja Herbert Von Kalterborn A rémkirály c. regényben. „Az Id Jele (…), a legfels bb jel, a Horogkereszt”[439] – jelenti ki Melchior Pelvis a Le Bonheur Nazi (…) c. m ben. Az eredeti jelentésükb l kiforgatott, eltorzított, kifordított jelek egy sajátos, néha meglep világ-, történelem- és hatalomfelfogást alapoznak meg ezekben a szövegekben. Bár a diktatúrák kritikusai és az írók nem elemezték ezt a kérdést, valószín leg ráéreztek arra, hogy a diktatúrákban a képek, szimbólumok és érzelmek nagy er t képviselnek. M. Tournier A rémkirály c. regényében, gróf Herbert Von Kalterborn tábornok képzeletében minden beszél, még a császári zászló fekete, fehér és piros színeiben játszó porosz táj is, mert „a hideg szigorúsága az erkölcs szigorát jelképezi, mert az erd k kopársága a szent életre emlékeztet, mert a szél söpörte ég tisztasága a hitt l megvilágosult lélek tisztaságát idézi”.[440] A valóságos, fizikai világnak megfelel egy másik, erkölcsi, képzeletbeli és szimbolikus világ, amely rejtett inverzió-, szimmetria- és ellentétkapcsolatokra épül. E kapcsolatok áttetsz sz r ként állnak a valóság és a létez k között. Jelek, figurák, csillagok, emblémák, keresztek,

szimbólumok, jelvények, lobogók, címerek, zászlók, sasok csapnak össze, nyüzsögnek és szikráznak ezen az apokaliptikus égen. Káprázatos fényben ragyognak, ezernyi ellentétes jelentésre töredeznek, ám a túlterheltség, a telítettség miatt végül már semmit sem jelentenek, hacsak nem egy új apokalipszis eljövetelét. Vajon amikor M. Tournier újra felfedezi a szimbolika és a heraldika kapcsolatát A rémkirály c. regényében, talán más értelemmel és lélekkel ruházza föl a diktátoralakot, mint ahogy azt S. Friedländer sugallja a Reflets du Nazisme c. könyvben? Ez az alapja Herbert Von Kalterborn tábornok történelemfilozófiájának is. „Az az igazság – magyarázza Abel Tiffauges-nak –, hogy a Harmadik Birodalom az els naptól kezdve a szimbólumoknak, az eseményeket teljhatalommal irányító szimbólumoknak a terméke”.[441] Az 1918-as vereség, Vilmos császár lemondása, a Weimari Köztársaság, az infláció s a rákövetkez id szak, a szégyen és a hanyatlás kora, Hitler 1923-as müncheni államcsínykísérlete, fogsága, 1933-as kancellárrá választása, a második világháború kitörése 1939-ben, az oroszok elleni háború 1941 júniusától és a küszöbön álló újabb vereség 1944 júliusában, amikor a tábornok Abel Tiffauges-zsal beszél, mindez jel. „Mindez szimbólum, rejtjel, vitathatatlanul az”,[442] mivel „minden a szimbólumokban rejlik”,[443] mindent a szimbólumok révén lehet megmagyarázni, megérteni, megvilágítani. Rejtett fatalizmus, vak, hatalmas és természetfeletti kauzalitás érvényesül a történelemben. Az események rejtett, majdhogynem természetfeletti jelentését e titokzatos jelek megfejtésével bet zhetjük ki, ám ehhez nincs megoldókulcsunk. Ez magyarázza a jelek mindenhatóságának illúzióját, ez igazolja az önalárendelés rejtett formáit és dics íti allegorikusan a diktátor alakját. Márpedig nem szabad elhinnünk, mint azt sokan teszik, hogy ezek „a jelek mindig ártalmatlan és vérszegény absztrakciók”.[444] Korántsem azok. A jelek nagyon is veszélyesek. Nagy er vel, nagy hatalommal rendelkeznek. Kivételes körülmények között az is megtörténhet, folytatja gondolatmenetét M. Tournier A rémkirály c. regényében, hogy egy jel már nem engedi, hogy hordozzák, „elválik a szimbolizált dologtól”,[445] felfalja, magára veszi saját jelentéseinek terhét. Miután már semmi sem húzza le, „a szimbólum az ég ura lesz”.[446] Így történhetett meg, hogy a legismertebb, a legszentebb emberi szimbólumot, azt, amely e regényben Herbert Von Kaltenborn számára a par excellence embléma, a legnagyobb áldozaté, vagyis a keresztre feszített Krisztust lecserélték a horogkeresztre, és „ez az egyensúlyát veszt , önmaga körül forgó pók (…) fenyegeti mindazt, ami akadályozza mozgásában”[447] – folytatja M. Tournier abban a magával ragadó magyarázatban, amelyet a tábornok szájába ad. A történelem homályából el bukkant, Krisztus el tti id b l származó alapjel, az acélvirág, a „négy, fenyeget en az égre mered , a mélységek felé kérd en lehajló ágával, (…) amely a térbe akaszkodik, hogy kiszolgáltassa nekünk”,[448] meg fogja ölni Krisztust, jósolja Melchior Pelvis M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében. A horogkereszt megcselekszi, jelenti ki, mert „úgy fog megszólalni az emberek lelkében, mint a vezér Legfels bb Szava a csordához”,[449] mert rendkívüli alakja az emberiség és a szabadság a náci univerzumban történ halálának kizárólagos szimbólumává fogja tenni – illetve tette. Új utak nyílnak. „A náci Németországban minden beszél”[450] – állítja M. Tournier és M. Rachline is. Ebben a szörny , szimbolikus univerzumban a tettek, gesztusok, rítusok, ceremóniák, ünnepek, beszédek, szavak, szimbólumok, képek azt fejezik ki vagy azt akarják kifejezni a mételyez apoteózisban, hogy a plasztikus, mágikus és elfajzott jelek abszolút hatalommal rendelkeznek a tömegek, a történelem és a hit fölött. Ennek ismeretében ma más szemmel nézzük a hitlerizmust. Vajon valóban sikerült a mélyére hatoltunk?

3. Egy perverz szimbolizmus

A leíratlan és kimondatlan diskurzussá emelt szimbolizmusnak a politikában való alkalmazása sok veszélyt rejt magában. Hitler, a m faj egyik mestere, a Mein Kampf-ban egyébként világosan kifejtette véleményét a jelek hatalmáról s a jelekkel való manipulálásról. A jelek alkalmazását a politikaelmélet elemévé teszi, mert alkalmasak a „tömegek lelkének irányítására”.[451] Kimondja az alapelvet: „mindezen esetekben az ember szabad akaratának meggyengítésér l van szó”.[452] Nyilvánvalóvá teszi céljait: „térítésr l van szó”.[453] Megjelöli eszközeit: „még er teljesebb hatással bír a kép minden formájában, beleértve a filmet. Az embernek még kevésbé kell használnia az értelmét”.[454] G. Steiner The Portage (…), M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) és M. Tournier A rémkirály c. regényei bemutatják, milyen szörny következményekkel jár ez a politikai, a tudományos és a m vészeti életben. Azért, hogy a valóságot káprázatos díszletekkel álcázza, és hogy a diktátor alakját „heraldikai figurává”[455] stilizálja, a Harmadik Birodalomban a politika szublimációvá, „fenséges színpadi hatások sorozatává”,[456] szemfényvesztéssé válik. M Tournier és M. Rachline idézett regényeikben leírják a grandiózus felvonulásokat, gigantikus ceremóniákat, kolosszális parádékat, amelyeknek az a céljuk, hogy „a résztvev k elmerüljenek a tömegeksztázis kéjében”.[457] Közös éneklések, zászlók, gy lések, ünnepségek, díszmenetek, zászlóavatások, grandiózus felvonulások, mindezek az er fitogtatások hatalmas tömegeket mozgósítanak, elb völik a tekinteteket, megbabonázzák a képzeletet, és olyan szemtanúk szerint, akiket nemigen gyanúsíthatunk részrehajlással, megbénítják a kritikai vagy véleményez szellemet. A rituálé szilárdabbá teszi a diktatúrát. A rituálé a Párt kongresszusának nürnbergi ünnepségein, minden év szeptemberében hág fel csúcspontjára, amikor „egész hadseregek vonulnak fel (…) zászlók, jelvények, hadilobogók szélt l fodrozott és tajtékos hatalmas tengere. Éjjel a fáklyák fejezik be ezt a felmagasztalást.”[458] A díszünnepségen, amikor a Führer el relépett a tiszti dísztribünön, egyszerre százötven fényszóró gyúlt ki, és emelt a tömeg fölé „fénykatedrálist, amelynek nyolcezer méter magas pillérei a bemutatott misztérium kozmikus jelent ségét tanúsítják”.[459] Senki sem tudta kivonni magát e látvány hatása alól. Egy ilyen világban a m vészetnek nincs más lehet sége, állapítja meg M. Rachline, minthogy propaganda eszközévé váljék. Nem lehet a gondolkodás, a meditáció vagy az álmodozás forrása, és még kevésbé törekedhet arra, hogy megmutassa a láthatatlant, adja el Frédéric Marelle a regény elején, felsorolva a kor propagandájának frázisait. A m vészet cselekvés: „A M vészet igen határozott vállalkozás az Állam, a Párt, a Doktrína szolgálatában”.[460] Feladata, hogy szavakkal, rajzokkal, képekkel vagy hangokkal, röviden „jelekkel” fejezze ki a diktátor és a diktatúra politikai eszméit. Véletlenül sem késztet gondolkodásra, ellenkez leg, „a Dogma ábrázolásával”[461] megbénítja azt. Nem kell álmodozásra késztetnie, ellenkez leg, cenzúráznia kell az álmokat vagy látszólag megszüntetni ket azáltal, hogy helyükbe állítja a „valóságot, úgy ahogy van, azaz: a Törvényt, a Rendet és a Hazát, amelyek a vezér kezében egyesülnek”,[462] vagyis Hitlerében. M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében Frédéric Marelle ezáltal teljes mértékben igazoltnak látja perverzióit.

Mindenben az a lényeg – és erre Ch. Chaplin is rámutatott A diktátor c. filmjében –, hogy a leny göz szemfényvesztésben a diktatúra gigantikus díszszemlévé válik, óriási, örökös parádévá, amelyet teljes egészében azért találtak ki, hogy különböz álcák alatt, de hatalmas tömegek el tt és a rezsimek „dagályos magamutogatásával”[463] a diktátor alakjának hallatlan misztériumát celebrálják. A hatalom kultusz, a politika liturgia, „az érzelem (…) a hatalom alapanyaga”,[464] a diktatúra pedig színház, amelyben dramatizálhatják, kiélezhetik, az er szak tet pontjáig növelhetik, s egy megb völt néppel elhitethetik mindazt, amiben a hitet a Führer hasznosnak találja. Tömeger szak? D. Rougemont svájci író, akinek tanúvallomását D. Pélassy idézi a Le Signe nazi c. könyvében, meggy z en írja le az elb völés mechanizmusát: „(…) megértettem. Ezt csak egyfajta különös borzongással lehet megérteni (…) Amit most érzek, bizonyára az, amit szent borzalomnak neveznek. Azt hittem, (…) valamilyen politikai megmozduláson vagyok. De itt a kultuszukat celebrálják, liturgia folyik, egy vallás nagy, szakrális ceremóniája, amely nem az enyém, és amely eltipor, és sokkal nagyobb er vel taszít engem, még fizikailag is, mint ez a sok rettenetesen feszült test. Én egyedül vagyok, k pedig mind együtt”.[465] Lázálom? „Szerettük a hazugságot”[466] – mondja Frédéric Marelle. Ezek szerint a saját trükkjeib l táplálkozik a náci vagy más diktátori jelek hatalma? Az idézett regények a hatékonyabb leplezés érdekében valójában Hitler néhány, a Mein Kampfban kifejtett gondolatával ellenkez álláspontot képviselnek. Valamiféle igazi, újszer kritikai elméletet vázolnak fel irodalmi szinten a náci jelr l és annak különös meggy z erejér l. E megközelítést veszi át vagy egészíti ki R. Abellio La Fosse de Babel, A. Schwartz-Bart Igazak ivadéka, Romain Gary La Danse de Gengis Cohn (Dzsingisz Cohn tánca), Christiane De La Mazière Le Rêveur casqué (A sisakos álmodozó), P. Modiano La Ronde de nuit és La Place de l’Etoile (Csillag tér) és P. Gripari La Vie, la mort et la résurrection de Socrate-Marie Gripotard c. regényében, valamint számos, nem francia irodalmi m , regény és film, például Ernst Von Salomon Die Geächteten (Az elátkozottak), G. Grass A bádogdob, Luchino Visconti Az istenek bukása, Jerzy Kosinski A festett madár, Liliana Cavani Az éjszakai portás, Louis Malle és P. Modiano Lacombe Lucien és Hans Syberberg Hitler, eine Film aus Deutschland (Hitler, egy film Németországról) c. alkotása, amelyeket S. Friedländer említ Reflets du Nazisme c. könyvében. A b völet térnyerése? Megérteni akarás? Szándékos hazugság? S. Friedländer egyenként vizsgálja meg mindegyik feltételezést, ám összegzés helyett csupán kérdést tesz fel: vajon ezekben a m vekben nem a diktátoralak újabb átalakulásainak, új változatok születésének lehetünk tanúi? Sosem árt, ha a diktátor egy istenségt l származtatja hatalmát. Ez er síti tekintélyét, legitimizálja diktatúráját, misztériumba burkolja és szentséggel övezi személyét. Ebben a hamis teodiceában személye egyedülálló „gyújtópont”[467] lesz, „az értelem érzékelhet manifesztációja”,[468] „a lehet legfantazmagórikusabb világ jele”[469] és szimbóluma. Ez a plasztikus, sokszín jel hatalmas megjelenít er vel rendelkezik. A legváltozatosabb és legtitkosabb kerül kkel kier szakolja a tömegek fenntartás nélküli beleegyezését a hatalom legalattomosabb formáinak alkalmazásához. Egyébiránt még kidolgozásra és pontosításra vár a szimbolikus jelek e sajátos kategóriájának szemiológiája és szemiotikája. Még egy olyan tartalmas könyv is, mint A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. m ve, csupán tökéletlen képet ad e szimbolizmus gazdagságáról. Pedig itt is és másutt is minden jel, itt talán még inkább – állapítja meg M. Tournier A rémkirály c. regényében a Harmadik Birodalom hieroglifákkal telehintett világáról, amelyben szerepl i mozognak. Abel Tiffauges kalandjai egy végs látomással zárulnak, a Dávid csillagéval („csak egy hatágú aranycsillag forgott lassan a fekete égben”[470]). A csillag a gyalázat és a haláltáborból menekült zsidó fiúcska, a kis Efraim dics ségének szimbóluma, akit Abel Tiffauges hiába próbál megmenteni. M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regénye is hasonlóképpen végz dik, ugyanilyen

kétértelm en, nevezetesen azzal, hogy Frédéric Marelle nyugodtan várja a náci „Igazság”[471] közeli megújulását. G. Steiner The Portage (…) c. m vének szintén hirtelen szakad vége, egy megkezdett mondattal, a befejezést az író az olvasóra hagyja. Világos a tanulság. A diktátor alakja, akár jel, akár személy, akár er , tovább rzi titkát a XX. század végén.

IV. A diktátori ige

A diktátor olykor imposztornak érzi magát abban a szakadatlan, kitartó er feszítésben, hogy „Isten Akaratának”,[472] az id k beteljesedése jelének t njék, mint például J. Updike Konspiráció c. regényének narrátora is, a rettegett tábornok, Hakim Félix Ellellou, Kús Köztársaság megvesztegethetetlen elnöke. J. Updike is elismeri, hogy ritka az ilyen vallomás, majd Hakim Félix Ellellou leend riválisának és legy z jének, Michaelis Ezanának szájába adja azon észrevételét, miszerint az igazi „karizmatikus szlogenek gyártói”[473] szinte mindig azt hiszik, vallásos hevület hajtja ket, és ezt magukra nézve általában autentikusnak ítélik. Ám a vita csak áthelyez dik. Egy igazság ellentéte tartalmaz még egy igazságot. Habár a világ számtalan politikai vallása, amelyeket A. Conte tárgyal a Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében, csupán a hagyományos vallások átköltése és kifordítása, ezek a világi vallások mégis tovább örökítik a szentség nehezen meghatározható érzését, a történelem egyfajta változatlanul teológiai felfogását. H. Sabais számos bizonyítékkal szolgál erre a Götter, Kaiser, Diktatoren c. könyvében, amelyben megkísérli számba venni az ókortól kezdve az ismert közel-keleti és európai hatalomkultuszokat. Következtetésképp ismerve S. Friedländer Reflets du Nazisme c. m vének megállapításait, már semmi újat nem mond számunkra például G. Steiner, amikor a The Portage… c. regényében Emmanuel Lieberrel azt mondatja, hogy Hitler bizonyára az új „Ige”,[474] a második megtestesült Messiás, az újabb, pusztítást és hazugságot hirdet Antikrisztus. Ez az „Ige”a forrása annak a döbbenetes hatásnak, amelyet a diktátorok a népre gyakorolnak. Ennek másik megnyilvánulása az, hogy a diktátor alakja a kezdetekt l folyamatosan egyre elterjedtebbé vált. Mennyiben világítják meg G. Steinernek a diktátori ige természetér l írt gondolatai azt, amit sok más író is mond a diktátorok nyelvezetét alkotó szavak, jelek, szövegek titokzatos erejér l?

1. A hamis nyelvezet

A diskurzus diktatúrájának rejtett formái a nyelv alapvet en metaforikus természetéhez köt dnek. Az utóbbi évtizedek nyelvészeti kutatásai igyekezték rendszeresen kimutatni, hogy a metaforikus nyelv sikerrel alkalmazható politikai célokra. J.-P. Faye Langages totalitaires c. könyvében hosszan és olykor nehézkesen elemzi azokat retorikai folyamatokat, átalakulásokat, hangsúlyokat, ingadozásokat és eszköztárat, amelyek a totalitárius ideológia térhódítását kísérték Németországban 1919 és 1939 között. Az írók általában közvetlenebbül gondolkodnak. A szavak erejében bíznak. J. M. G. Le Clézio azt állítja a (Les Géants) c. regényében, hogy „az igazi harc a szavakban zajlik”.[475] M. Rachline a szavak feltételezett erejét mint megannyi „harci fegyvert”[476] akarja felhasználni a diktatúrák ellen. „Mágikus

erejük”[477] van a szavaknak, állítja Hitler a Mein Kampf-ban. Hogyan hat ez a szavaknak tulajdonított hatalom? Annak, aki rá akarja kényszeríteni az akaratát a világra, nem nehéz elferdítenie a szavak értelmét, meghamisítania a nyelvet azért, hogy bekebelezze a gondolatokat, ugyanakkor nem nehéz „új rabláncot, új hatalmat”[478] alkotnia, hogy bármilyen tömeget bárhol és bármikor meggy zzön bármely diktatúra kívánatos voltáról, és ezzel az emberek szenvedélyeit átgyúrja „a hangyatársadalmak törekvéseivé”.[479] Ehhez elegend ek a megfelel diskurzus és a köznép „meger szakolásának” sajátos módszerei. J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regénye említ néhány receptet és f bb technikát. Számos gondolkodó is írt könyvet e témáról: Y. Tashy L’Art d’influence, Hachet Souplet La Genèse des instincts (Az ösztönök születése), E. L. Manson Le Maniement des hommes (Az emberek manipulálása), Georges Bohn Le Grégarisme (A nyájszellem), Gabriel Tarde Les Lois de l’imitation (Az utánzás törvényei), Vauce Packard La Persuasion clandestine (A titkos meggy zés) Maurice Mégret L’Action pschychologique (A pszichológiai hatás), Jacques Ellul Propagande (A propaganda), Serge Tchakhotine Le Viol des foules par la propagande politique (A politikai propaganda mint a köznép meger szakolásának eszköze) Georges Bohn és George Hardy La Foule (A tömeg) és David Riesman La Foule solitaire (A magányos tömeg) címmel. Az eljárás kimondott célja: „legy zni az ellenállásokat”.[480] Az eredmény: „megsz nt a gondolkodás, (mert) a nyelv Urai nem várnak gondolatokat rabszolgáiktól”.[481] A diktatúrák már jelen vannak, itt lapulnak, a nyelvezetben bujkálnak. Ha új diktatúrát akarunk kitalálni, nem kell mást tenni, mint kifordítani magából a nyelvet. A „zsarnoki, a gy löletes szavak”,[482] az Urak nyelvezetének szavai nem ártatlanok, „szeretnek ölni”.[483] Gyilkolnak, szidnak, ugatnak, b gnek, felcsattannak, megsüketítenek, mellbe vágnak, hasogatnak, elárulnak, becsapnak, üldöznek, elnyomnak, elpusztítanak, „eltiporják a világot”,[484] beoltanak gy lölettel, a fény, a szépség, az élet, a szerelem helyébe lépnek, létrehoznak egy „második természetet, amelynek minden eleme kitaláció (…) egy új világot”,[485] a diktatúrák hermetikusan zárt világát. Mindent megfert znek. Mindent belaknak, „ami mozog, ami él, mindent, ami beszél, ami álmodik”.[486] „Titkos hatalom, amely behatol mindenbe, mindenbe és mindenkibe”,[487] amely számokká, impulzusokká, villámokká, robbanásokká, parancsokká, rendeletekké, utasításokká változtatja az emberi nyelv szavait, „zajjá, amit az emberek a szájukkal keltenek”,[488] ezekbe az elnyomott szavakba „egy fura, perverz fluidumot lehelve, amely kiszolgáltatja ket”[489] a gondolat és a nyelv láthatatlan urainak, az igazi diktátoroknak. A (Les Géants) c. regény szerint talán már nem is állítható meg az Urak nyelvének térhódítása. És mégis, ha hajlandók volnánk rébuszokban gondolkodni, írni, cselekedni, mi mindent lehetne „mondani vagy tenni a szavakkal”[490] a zért, hogy fellázadjunk, kiáltsunk, beszéljünk, harcoljunk a gy lölet és a reménytelenség ellen, „azoknak a szavaknak a ravaszságai ellen (amelyek) nem akarják ezt a szabadságot!”[491] Történeteket mesélhetnénk, számtalan történetet, hogy elszabadulhassanak, a Néma Bogo nev kisfiúét, a lányét, akit Nyugalomnak, az ifjúét, akit pedig Masinának neveznek. Képekben tobzódó verseket írhatnánk, mint az a lány, akit már nem hívnak Nyugalomnak, még miel tt a gondolatok kihalnának, miel tt a kifáradt szavak kihunynának „mint a csillagok, hirtelen, hangtalanul, sötéten hagyva az eget”.[492] Vagy csak egyszer en beszélhetnénk, halkan, fojtott hangon, „olyan gyenge, halk, hangtalan”[493] szavakkal, hogy beszédünkkel szétárasszuk a „másik nyelvet, a leigázott vágyakét”,[494] hogy azokat gáncsoljuk el a szavakkal, akik le akarták igázni ket, és így végül sikeresen leromboljuk az Urak abszolút nyelvezetét, még az agyakban is, ahol megformálódik. Vagy legalább megtanulhatnánk felismerni ezt a nyelvezetet. A (Les Géants)

c. m ben J. M. G. Le Clézio nem tudja, melyik lehet séggel kellene élni. Az igazi diktátorokat egyik módszer sem aggasztaná. Hallgassunk J. M. G. Le Cléziora: „Az emberek azt hiszik, hogy szabadok. Azt hiszik, hogy k választják meg szavaikat és gondolataikat. Az emberek azt hiszik, hogy a nyelvük az övék, és hogy senki sem tudja, mit gondolnak. Azt hiszik, hogy biztonságban vannak. Azt hiszik, hogy hermetikus burkukba semmi sem hatolhat be. Ezt képzelik. Ám testükön átlát a nyelv Urainak tekintete”,[495] hisz k „ismerik azokat a szavakat, amelyeket ki kell ejteni, hogy meghódítsák a lelket”,[496] a szavakat, amelyek idegenné tesznek, rombolnak és ölnek.

2. Egy pesszimista felismerés

A felismerés tehát radikálisan pesszimista. „Valóban lehetetlen szabadnak lenni”[497] – folytatja J. M. G. Le Clézio. Szabadok szeretnénk lenni, azt hisszük, hogy szabadok vagyunk, és nem tudjuk, hogy nem vagyunk azok, hogy szavak mozgatnak minket, hogy „benne voltunk (…) mindenben, de anélkül, hogy tudtuk volna”.[498] És a szavak, a hétköznapi f nevek és melléknevek mellett sokkal inkább azoknak a tárgyaknak, „NEVEKNEK”,[499] mozaikszavaknak, szlogeneknek, szimbólumoknak, termékeknek, tárgyaknak, cégéreknek, üzeneteknek a csapdáit, a „karmait (…), tapadókorongjait, állkapcsait”[500] vádolja, amelyeket a nyelv és a gondolkodás Urai találnak ki folyton-folyvást. Beszélünk, „csak szavakkal beszélünk, és nem vagyunk szabadok”,[501] mert beszéd közben nem érzékeljük a szavak rettenetes és alattomos elnyomó hatalmát. Ezek a jelek mindenütt ott vannak. „Festett képek (…), kép-hazugságok”,[502] az evidencia víziói a retinákon, a tévéképerny kön, a mozivásznakon, a hirdet táblákon, a plakátokon, az újságok lapjain, a folyóiratok képein, a papírhulladékon, a csomagolóanyagokon, az ajtófeliratokon, tet antennákon, homlokzatokon, építkezési területek deszkakerítésein, tartóoszlopok vasszerkezetén, járm vek karosszériáján, az utak aszfaltján, a napos strandokon, a csillagos égen és a felh kön is. Borússá teszik az emberek gondolatait, elsivatagosítják a földet, befelh zik az eget, mindenütt „csapdákat (állítanak) tapadókorongjaikkal, ollóikkal, csápjaikkal”,[503] szüntelenül lekötik az emberek figyelmét, lefoglalják gondolataikat, elfedik a valóságot a vak tekintetek el l egy el re kigondolt forgatókönyvvel. Afféle „filmmel, amelyben az emberek színészek, a nap, a hold és a neoncsövek a fényszórók, az erd k, a partok és a szigetek pedig egy papírmasé díszlet elemei”,[504] amelyet szándékosan azért alkottak meg a hang, arc és vágy nélküli zsarnokok, hogy hadat üzenjenek a világnak, és rabszolgasorba taszítság az embereket. Az író er teljes képeket használ. k a „piócák”,[505] alaktalan szörnyek, „leskel d vérengz k”,[506] melyek mohón gy zni és falni akarnak, ott lapulnak kieresztett karmokkal és kifent agyarakkal az árnyékba húzódva vagy a fényben sziporkázva, figyelik az elhaladó zsákmányt, készen arra, hogy titkos rejtekükb l el ugorjanak, harapjanak, üssenek, öljenek vagy felfaljanak. Senki nem menekül el lük. Akarjuk látni ket? Ezek az üzenetek végül is mindenütt ott vannak a szemünk el tt, folytatja J. M. G. Le Clézio. Csak meg kell állni, szétnézni és hallgatni. „Csak k voltak valóságosak itt, csak k rendelkeztek hatalommal. Keresztül-kasul a térben, piros, lila, fehér fények, kopogó zajok, a hangszóróból áradó zene és szavak zaja, hatalmas alakok, amelyek elzárták az utat, eltorlaszolták az eget, gépek, amelyek

folyvást repültek és úsztak”.[507] Mindig is léteztek. Mindig is itt voltak, már jóval „azel tt, hogy megszülettem volna, jóval szívem els dobbanásai el tt – folytatja tovább J. M. G. Le Clézio –, az els naptól kezdve itt voltak, (…) már benn voltak legbens mben, anélkül, hogy tudtam volna, kis, horgas jelekkel sejtjeim belsejébe jegyezve”.[508] Titkon a személyiség alkotórészeivé váltak, alattomosan beléplántálták „az ember elleni gy löletet, a lenézést, a rabszolgaságot”,[509] és tudta nélkül fondorlatosan lerombolták benne még legtitkosabb gondolatait is. A szavak és jelek láthatatlan hatalmának természetét körülíró metaforáknak se szeri, se száma a regényben, amelyeket a társadalmi, az emberi, az erkölcsi, a politikai, a katonai, az ásványi, a növényi, az állati, az elektronikai, a mechanikai, a fizikai, az informatikai kategóriák közötti hasonulások alapján alkot meg az író. Teljes a determináltság. Semmi sem véletlen. A lét nem más, mint kondicionálás. Az, amit társadalomnak hívunk, itt csak egy „hatalmas motor, amelyben minden fogaskerék, minden hajtórúd pontos terv szerint mozog”.[510] A jelek mindenfel l áradó fluidumok, impulzusok, utasítások, parancsok, amelyeket titokzatos és távoli, folyton rejt zköd , ismeretlen és elérhetetlen Urak adnak. Az Urak el re tudják, hogy kinek mit kell csinálnia. El re meghatározták „a rovarnépek mozgásait és vágyait”,[511] és el re megteremtették a számtalan „jelet minden engedelmesked sejtnek, a vakoknak, a teljesen egyforma rovaroknak, akik a földön menetelnek fel s alá, akik szinte nem is halnak meg, annyira egyformák, és akik mindannyian ugyanazt gondolják, ugyanazt teszik, ugyanazt mondják”[512] az id kezdetét l, az id k végezetéig, a tér és a teljhatalom jeleib l alkotott építmény egyik végét l a másikig. J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regényében az uralkodók nyelvére, a diktátorok beszédére jellemz jelek elemzése kifjezetten irodalmi színezet . Mindazonáltal talán leleplez néhány meglehet sen rejtett meggy zési módszert. Annyi bizonyos, hogy „a szavaknak nem tetszik, ha szabadok vagyunk”,[513] a diktátorok pedig nem mondtak le arról a lehet ségr l, hogy ezt kihasználják. A „szavak, gesztusok, jelek, színek, s t a csend is”[514] olyanok – teszi hozzá az író –, „mint a pókméreg, mint a leveg ben tenyész métely. Nem nagyon tudunk védekezni ellenük”.[515] Az egyik szerepl , a kisfiú, Bogo, a Néma, mindezek ellenére az ellenállást választja. Mivel amúgysem szerette a szavakat, és mindig a szavak ellen harcolt, egy nap „elhatározta, hogy nem beszél többé”.[516] Csendje, tökéletes némasága a legy zött, de meg nem tört szabadság életerejének utolsó jele.

3. Embertelen végzet

A nyelv e mindenhatósága révén a diktátor alakja mindent betölt a (Les Géants) c. m ben. Meghódít mindent és behatol mindenbe, amit a nyelv közvetít, „mindenbe, ami mozog, mindenbe, ami él (…), a fájdalmakba, a szenvedélyekbe, a szépségbe, a szerelembe, az aggódásba, a vágyba, a zenébe, az istenekbe, a titkokba (misztériumokba)”,[517] s t a csöndbe is, az író mégsem beszél e hatalom alapjairól, sem pedig természetér l. Ez a hatalom van, és ez minden. Senki nem látta megszületni, senki nem látja majd elt nni, senki nem tudja, mit akar, és talán valójában nem is akar semmit. Csak van, eredet, magyarázat és igazolás nélkül. Céltalan, mozdulatlan, az emberi nyelven innen és túl létezik, mintha örökkévalósága maga után vonná változhatatlanságát. Embertelen végzet, jóllehet ebben a regényben nem igazán látszik természetfölötti eredet nek. J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. m ve a hatalomvágy

egy újabb metaforája, egy újabb, rendkívül eredeti változata a diktátoralaknak, amelyet sok más írótársa hagyományosabban és filozófiai alapon magyaráz, gondolunk itt például A. Huxley Ape and Essence, A. Burgess 1984–85, The Clockwork Testament és Earthly Powers, valamint G. Steiner The Portage (…) c. m vére. A. Huxley Ape and Essence c. regénye parabola, amelynek történelmi és spirituális jelentését az olvasók nem mindig érzékelik azonnal. Valóban: eleve eretnekség- és sátánizmus gyanúsak azok az eszmék és doktrínák, amelyeket Beliál f vikáriusa egy realista és racionális hit nevében hirdet. A m ben az ótestamentumi Deuteronomium-nak [Mózes V. könyvének] a bálványimádás csábításai elleni intéseire is találunk utalásokat, ám ezeknek az utalásoknak a célja az intések kiforgatása. Ha a rossz mindenütt ott van, ha minden emberre örök kárhozat vár, mindannyian örökre elvesztek, mindannyian „züllöttek és romlottak, lényük minden porcikájában”,[518] ha az emberiség egész története, közel száz ezer év óta azt tanúsítja, hogy Beliál ellenségesen viselkedik az emberekkel szemben, mindez azért van, jelenti ki Beliál f káplánja, mert „az emberek kénytelenek voltak azt tenni, amit a bennük lév Beliál diktált nekik”,[519] ugyanis megszállta ket a Sátán, elhagyták Istent, más hangokra hallgattak, más bálványokat szolgáltak, és mindez kell képpen bizonyítja a f káplán állításának hihet ségét. „Bélial a véretekben van”[520] – fejezi be a f káplán, az Ördög, az az alapvet en gonosz lény, amelynek kísért szavai mégsem tesznek egyebet, mint teljesítik Istent l rábízott rettenetes feladatukat, sugallja Poole professzornak ez a különös f pap. Ez az értelmezés A. Burgess több regényében is kirajzolódik, így a Gépnarancs, a The Clockwork Testament, az 1984–85, az Earthly Powers, a Man of Nazareth c. m vekben. Számos más szerz m vében is felbukkan, például H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham, C. S. Lewis The Hideous Strenght, J. Updike Konspiráció vagy Sony Labou Tansi La Vie et demie c. regényében. Az Ó- és Újtestamentumból átvett tézis teológiai szempontból hagyományosnak tekinthet . A rossz az Ördög m ve, a teremtés els napjától egészen az utolsó ítéletig fennmarad, semmit sem tehetünk ellene, foglalja össze A. Burgess az Earthly Powers c. m vében. A szabadság abszolút szabadság, mert Isten megadta „teremtményeinek a választás szabadságának titokzatos és rettenetes adományát”.[521] De az ember a világba való belépésekor, a hagyományos keresztény felfogás szerint, „az eredend b n« állapotában”[522] van, más szavakkal: születését l kezdve hajlamos arra, hogy vétkezzen, hogy engedjen a kísértéseknek, elbukjon az „ördögi ügyesség és ravaszság el tt, szépnek fogadva el a csúnyát, igaznak a hamisat, jónak a rosszat”.[523] Az er szak, az autoritarizmus, a diktátori diskurzus ennek megnyilvánulásai. Másik tünete a nyelv állandó romlása, abban az értelemben, hogy a nyelv egyre inkább korlátozza az értelmet és a gondolkodást, amit nem csak az 1984–85 c. regényben ítél el az író, hanem a Mechanikus narancs és a The Clockwork Testament c. regényekkel is illusztrál. Az embereknek meg kell tanulniuk felismerni mindezt. Sematikusan összefoglalva A. Burgess m veinek tanulságát, ez volna az emberi élet értelme. G. Steiner következtetései erkölcsi szempontból nemigen különböznek ett l a The Portage… c. regényben, ám metafizikai érvelése másképpen provokál és ösztönöz. A rossz a „szavakból” ered. Ezzel magyarázható a holokauszt és azon túl talán minden diktatúra. A „szó (egyetlen] ura”,[524] a szavak igazi ura az, aki úgy játszik a szavakkal, ahogyan akar: táncoltatja, átejti, gyilkolásra buzdítja, megrészegíti az embereket a bosszúval vagy az er szakkal, gy löletet okád, népeket irt ki, és „»egyetlen«, (…) gy löletben kiejtett szóval (…) megsemmisíti a világot, mint ahogy egyetlen szó is elég volt megteremtéséhez”.[525] Ez az „úr” volt Hitler, „A. H.”, mondja Elie Baruch és Emmanuel Lieber. „Egy pokoli szózat hordozója volt, akinek szavai az élet gy löletét fröcsögték”,[526] mondja Emmanuel Lieber. „A halál szózatát [hozta] számunkra és a világnak”,[527] ismétli Elie Baruch, és ki tudja, vélekedik

ugyan , talán „azt az imát hordozta, a másik Kaddisht, amelyr l nem merünk beszélni (…), amelynek százkilencven szótagja, úgy mondják, elhozza a halált és az id k végét”.[528] Netán Elie Baruch volt a teremtés felfoghatatlan és érthetetlen fonákja, amit Isten rejtélyes módon megengedett – állítja Emmanuel Lieber. Vagy pedig, mint ahogy azt Frédéric Marelle még nyomatékosabban kifejti M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m vében, egy megtestesült szó lett volna az oka mindennek, egy „szó, (amely) nem húsból van, hanem vérb l”,[529] egy kimondott, halálos és hazug, ám nem kevésbé vádló szó, mely felfed egy bizonyos tényállást? Ebb l következik rendkívüli meggy z ereje. M. Rachline Le Bonheur Nazi…, G. Steiner a The Portage (…) P. Modiano La Ronde de nuit, és M. Tournier A rémkirály c. regénye is az utóbbi megközelítést sugallják, s ezzel mer ben új diktatúraértelmezést honosítanak meg az irodalomban, állapítja meg S. Friedländer a Reflets du Nazisme c. könyvében. Honnan a diktátori ige rendkívüli meggy z ereje? A metafizikai jelleg magyarázatot figyelmen kívül hagyva, netán magában az emberi nyelv korlátaiban kell keresnünk a forrását, mint ahogy azt J. M. G. Le Clézio sugallja a (Les Géants) c. regényében? Vagy az „evilági Sötétség (titokzatos) Urainak”[530] felfoghatatlan és meghatározhatatlan hatalmában, mint ahogy azt A. Burgess állítja a The Wanting Seed (A magtalan), The Clockwork Testament és Earthly Powers c. regényeiben? Vagy a „Légi Hatalmak Hercegének”,[531] Belzebúbnak és Azazelnek, Molochnak és Mammonnak, Lucifernek és Beliálnak vagy az Ördögnek mindenható uralmában a jelenné vált jöv kben, mint ahogy azt A. Huxley feltételezi az Ape and Essence c. regényében? Akár istentagadók, akár hív k, ezek az írók egyazon következtetés felé hajlanak: a diktátor elfajzott szava maga a »megtestesült ige«, az istenség megnyilvánulása, akkor is, ha leny göz messiási jövendölés formájában jelenik meg, mint G. Steiner The Portage … c. regényében, vagy ha ál-politikai és ál-prófétikus »szent« halandzsákban, mint J. Updike Konspiráció vagy P. Grainville Les Flamboyants c. m vében. A történelem csak a „megtestesült szó” közvetítése. Az irodalom megsejti néhány széttöredezett, t n aspektusát, feltéve, hogy valóban mindent elmondtunk róla, és „valójában nem alkottunk délibábot [magunknak] a szavakból”,[532] mégpedig azért, mert a szavak nem függetlenek, mert a „szavak nem ártatlanok”,[533] mert egyetlen szó sem képes visszaadni vagy legalábbis megidézni a diktátoralak álcázott valóságát.

Az ige cselekvés: „visszájára fordított imádás, szavak, nézetek”,[534] oly mértékben, hogy az emberek és a népek nyelve eltorzul a diktatúrák üres ege alatt, sugallja J. M. G. Le Clézio a (Les Géants) c. m vében. Egy átkozott nyelvezet kora jött el, a Hatalmasok nyelvéé, a gondolatok és a nyelv Hatalamasainak a kora. Beszéd, jelek, szavak – ezek is romboló, gy löletes, perverz, gyilkos teremtmények, amelyek a lárma és az er szak közepette arról tanúskodnak, hogy fennmaradnak a nyelvre jellemz elnyomó effektusok, ám anélkül, hogy észrevennénk, anélkül, hogy tudnánk, s t anélkül, hogy szükségszer en meghamisítanának valamely „igehirdet ” vagy hatalmi diskurzust. J. M. G. Le Clézio ez ellen emel szót a (Les Géants) c. regényben. Orwellt politikai, Burgesst erkölcsi és filozófiai szempontból aggasztja ez, mint kiderül az 1984 c., illetve az 1984–85, a Mechanikus narancs, a The Clockwork Testament, a The Wanting Seed és az Earthly Powers c. regényekb l. D. H. Lawrence A tollas kígyó-ban, A. Artaud a Héliogabal ou l’anarchiste couronné, J.-P. Rosart a Le Roi Bissextile c. m vében inkább esztétikai, fantasztikus vagy szürrealista hatásokra törekszik. M. Tournier A rémkirály, P. Modiano a La Ronde de nuit, M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. regényeikben a téma allegorikus és szimbolikus aspektusait aknázza ki. G. Steiner The Portage (…) c. regénye – mint arra S. Friedländer felhívja a figyelmet a Reflets du Nazisme c. könyvében – a nyelv Urainak diskurzusára jellemz történelmi, szellemtörténeti és teológiai

jelentéseket világítja meg. A diktatúrák kibontakozása egy hatalmas metafizikai dráma része, amely nem az, melyet a diktátorok szeretnek hirdetni, hanem talán a világ teremtése óta az egész emberiség drámája. Bármilyen baljós legyen is, a diktátor világteremt er , új isteni „Ige”, veti fel Emmanuel Lieber G. Steiner The Portage (…) c. regényében. A diktátor Istennek az emberekhez intézett szózata, egy megtestesült ige, amely viszont Krisztus igéjének az ellenpontja, és amely arra is képes, hogy egy szóval, egyetlen igével, egyetlen „kijelentéssel”, „mely egyedülálló a nyelvek titkos gazdagságát adó szavak tengerében”,[535] elpusztítsa a teremtést, lerombolja Isten „szavát”.[536] A legutóbbi m ben újabb összefüggésben t nik fel a diktátoralak. A diktátor, bármilyen küls vel jelenjen is meg, Isten mindenhatóságának egy újabb kifejezése, Isten közvetítésének egy újabb formája a történelemben, melyet egy tragikus összecsapáson keresztül élünk meg. Azt viszont nem sikerül megtudni e regényekb l – kezdve G. Steiner The Portage (…) c. m vén –, hogy ez az összecsapás közvetlenül a diktátor személyével, vagy inkább egy elérhetetlen és titokzatos Isten akaratának zavarba ejt megnyilvánulásával zajlik-e.

V. Az él mítosz

A hatalomvágy fent elemzett túláradása néha olyan újrakezdésnek tekinthet , amely nem vezethet vissza a diktátoralak korábbi kifejezési formáihoz. És itt ismét kiderül, hogy az írók megérzései jóval megel zték a filozófusok és szociológusok elméleti és politikai elemzéseit. Bizonytalan a szakrális érzete és az önkényuralom közötti kapcsolat jellege. Kett sségeit és ellentmondásait nem oszlatja szét J.-P. Sironneau vagy A. Reszler sem, akik a Sécularisation (…), illetve a Mythes politiques modernes c. munkáikban megkülönböztetik egymástól a diktatúrákat, az önkényeskedést, a politikai vallásokat, a politikai mítoszokat és a világi ideológiákat. Egyedülálló értelmet és súlyt nyer tehát az, hogy az irodalomban 1918 és 1984 között fokozatosan feltámadnak a vallástörténetb l olykor már több évezrede elt nt mitológiák, és egyre n azon regények száma, amelyekben a diktátor fennen hirdeti, hogy elfeledett istenségeket vagy isteneket testesít meg. D. H. Lawrence prekolombiánus vagy totemisztikus mitológiákra hivatkozik A tollas kígyó c. m vében. J. Updike a Konspiráció, Sony Labou Tansi a La vie et demie és P. Grainville a Les Flamboyants c. regényeikben afrikai és animisztikus isteneket idéznek fel; J. Green a Varuna c. m vében indo-európai és védikus isteneket szerepeltet; M. Schneider germán és gall isteneket a Le Guerrier de pierre, C. S. Lewis klasszikus és kelta isteneket vonultat fel a The Hideous Strenght c. regényében. Az is megesik, hogy a m ben szerepeltetett mitológia vagy mítosz teljes mértékben a fantázia szüleménye, mint például P. W. Lewis a The Human Age c. regényciklusában. Az írók eltér en indokolják a vallásos és mitológiai keretek alkalmazását, egy dolog azonban közös e m vekben: az az elképzelés, hiedelem vagy meggy z dés, hogy továbbra is a szakrális irányítja a világot. A diktátorok Istennel vetélkednek. Újra szakralizálják a hatalom alapjait. A hatalom akarása isteni igényként jelenik meg, és az „emberek lelkében aktív mítosszá”[537] vált vagy ekként feltámadt diktátoralak befolyása nem várt fordulatokat vesz. A diktátorok istenek, vagy istenhez hasonló lények, de legalábbis az istenek mitológikus jelleg megtestesülései. Vajon mit jelenthet a diktátoralak irodalmi megjelenítésének robbanásszer elterjedése?

1. Az elfeledett vallások

A mitológiai hivatkozások el ször olyan regényekben t nnek fel, amelyekben a diktátorok egy elfeledett vallás prófétáinak vallják magukat. A hatalom akarása itt az si, az id k kezdetéb l feltámadó istenségek tekintélyének fényében tetszeleg, de a diktatúrák természete ett l még nem lesz pozitívabb. A diktátor-jelenségeket már nem tisztán politikai jelenségekként érzékeljük, ám ett l még nem válnak vallási jelleg vé. Esetenként tétova feltevésekbe bocsátkozunk eme átültetések jelentését illet en, aszerint, hogy egzotikus istenekre, európai vagy indo-európai istenségekre, esetleg keresztény vagy keresztényként bemutatott alakokra utalnak. Az ókor istenei meglehet sen sötéten és grandiózusan térnek vissza Mexikóban, D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében, miután az ír turistan , Kate Leslie-Forrester találkozik a mexikói tábornokkal, Don Cipriano Viedmával és egyik nagybirtokos arisztokrata barátjával, Don Ramon Carrascoval. A két férfi a régi tolték isten, Quezaltcoatl kultuszát akarja helyreállítani – szó szerinti fordításban „az értékes tollú Kígyóét”.[538] Kapcsolatba kerülve a két férfival Kate úgy érzi, hogy élete új értelmet nyert. Don Ramon valóban azt hiszi, hogy „az él Quezaltcoatlot”[539] testesíti meg, Don Cipriano pedig az „Él Huitzilopochtlit”,[540] a „gy zedelmes Napot”,[541] aki a prekolombiánus vallásban a t z és a háború istene volt. Különböz okokból mindketten felajánlják Kate-nek, hogy Malintzi istenn vé vagy Itzapalotl istenn vé lényegülve lépjen be a mexikói panteon istenei közé. A regény végén, amikor Quezaltcoatl vallását nemzeti vallásnak nyilvánítják, k hárman már nem emberek, hanem isteni lények, az si totemistenségek él megtestesít ivé váltak. Egy abszolút hatalom kialakulását vagy hanyatlását bármely hagyomány, mitikus jelleg irodalmi m bemutathatja, amely egy isten születésér l vagy haláláról szól. Err l D. H. Lawrence regénye explicit és hangsúlyos állásfoglalást tesz, melynek értelme, mint azt Don Ramon Carrasco nagy hévvel magyarázza Don Cipriano Viedmának, hogy minden mítosz összefügg, és „a világnak valahogyan szerves egységet kell alkotnia”.[542] Ez a bizonyosság indokolja a feledésbe merült régi kultuszok felélesztését, ez a feltétele annak, hogy minden nép megváltást nyerjen, hogy a világ újra rátaláljon „Thor és Wotan és Igdrasil-fa”[543] szellemére, Teutatész, Hermész, Mitra, Brahma, Astharoth istenekre és a kínai mitológia sárkányaira. Perzsiától Kínáig, Indiától a Földközi-tengerig ugyanazt a misztériumot fejezik ki a mítoszok: annak az istennek a misztériumát, akit maga Don Ramon Carrasco nevez „ismeretlen Istennek”,[544] és aki mindenhová új megváltókat, új beavatottakat küld, hogy azok helyreállítsák az si kultuszokat. E mítoszok mindazonáltal ellentétes jelentésekkel bírnak. Így van ez például a kelta mitológiákra való utalások esetében. A tollas kígyó c. regényében D. H. Lawrence arra törekedett, hogy a druidák országában újra megtalálják a misztériumnak ezt a régi értelmét. A. Powellnek ez nemigen sikerül A Dance to the Music of Time c. regényciklusában, annak is utolsó kötetében, amely a Hearing Secret Harmonies címet viseli, és amelyben Scorpio Murtlock szertartásai a pusztában magányosan álló k tömbök körül nem utalnak semmilyen konkrét kultuszra. A megidézett istenségek nem feltétlenül rosszindulatúak. Morgána tündér, e régi kelta tengeristenség kegyes és együttérz J. Green Varuna c. regényében, míg C. S. Lewis The Hideous Strenght c. m vében Merlin varázsló, a tündérek országának ura, a jónak és Ransomnak a szolgálatába állítja hatalmát, Ransom pedig nem más, mint „Pendragon”, a f isten, az Artúr-mondakör fantasztikus lényeinek fejedelme. Ezzel szemben a gall istenek,

Taranis, Teutatész, Cernunnos továbbra is rületet és rémületet keltenek M. Schneider Le Guerrier de pierre c. regényében, ugyanis „a világ Fejedelme”,[545] a Sátán az, aki mozgatja ket – tájékoztat a regény narrátora. És „a Sátán ellen”,[546] „a fekete Oyarsa”,[547] az „agyafúrt Eldil”[548] ellen jön harcolni a földre, egy meglep félpogány, félkeresztény szinkretizmusban Maleldil, Zeus-Jupiter-Oyarsa, Kronosz-Szaturnusz-Lurga, Árész-Mars-Malacandra, Aphrodité-Vénusz-Perelandra, Gaia-Tella-Thulcandra, Hermész-Merkúr-Thot-Viritrilbia és a többi, C. S. Lewis által elképzelt „eldila”[549] a Csendes bolygó, a Perelandra és a The Hideous Strenght c. regényeiben. D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regénye esetében sejtésünket már maga a cím is meger síti. A sas és a kígyó F. Nietzsche Így szólott Zarathustra c. m vében az Isten halálát hirdet Zarathustra attribútumai, aki próféta és az Antikrisztus el futára. S valóban, Don Ramon Carrasco maga az Antikrisztus, „becsvágyó Antikrisztus”,[550] akit a mexikói egyház is annak kiált ki, és akit emiatt katolikus hitvese, Dona Carlotta gyilkosnak és elkárhozottnak nevez. Dona Carlotta kifejti Kate Leslie Forresternek, hogy férje „éppen ellenkez véglet felé igyekszik, mint Jézus. A büszkeséget és a hiuásgot magasabb polcra akarja emelni, mint magát Istent”,[551] és „azt akarja, hogy imádják. Isten akar lenni”.[552] Ez az „Antikrisztus” vagy „Antekrisztus”, akinek Nietzsche – mint több helyen is elismeri A tragédia születése, az Így szólott Zarathustra és Az Antikrisztus. Átok a kereszténységre (ford. Csejtei Dezs , 1993) c. m vében – nem tudja igazi nevét, az Újtestamentum apostolai, Szent János és Szent Pál számára maga a kísért , „a b n embere, a veszedelemnek fia”,[553] a Sátán, aki „fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek (…) mondatik (…) Isten gyanánt mutogatván magát”.[554] Az idézett irodalmi m vekben ez az Antikrisztus építi fel ördögi, rettenetes uralmát. A totemistenségek, antik istenek, ördögi alakok tehát titokzatos kapcsolatban állnak egymással. Esetleg csak utat nyitnak „a számtalan isten el tt, akik az emberiség éjszakájának mélységes mélyén énekelnek”?[555] Az idézett m vekben rendkívül heterogén utalásokkal találkozunk, melyek mindazonáltal egyenl ségjelet tesznek a vallásos diktátorok által emlegetett szakrális érzés természete és az istenség fogalmának néhány, a vallások történetéb l ismert régi formája között. Meddig terjednek ezek a hasonulások és azonosítások?

2. A n i istenségek

A hatalom akarása valóban nem csak az istenek el joga. R. Haggard (She, ford. Csepreghyné Rákosi I., 1888) c. regényciklusától P. Benoit L’Atlantide, J. Green Moira, J. Joubert L’Homme de sable (A homokember) vagy M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. regényéig a férfiak által csodált vagy félt nagy istenn k létezése cáfolja C. G. Jung tételeit az „er s férfi jól ismert archetípusáról”,[556] err l „a kollektív férfialakról”, aki páratlan és férfias, és aki „az emberiség története során a h s, a vezér, a varázsló, a »medecine-man«, a szent, az uralkodó (…) alakjában”[557] nyilvánul meg. A n k is kegyetlenül vissza tudnak élni hatalmukkal, ha túl n iesek vagy túl kevéssé n iesek. Gyakran a sors eszközei, mint ahogy azt szimbolikusan ábrázolják a regényekben szerepl kegyetlen n i isteni lények, anyaistenn k és kétnem istenségek.

Ezek az istenségek szívesen rejt znek banális küls mögé. Így vázolja fel J. Green a Moira c. rövid regényében a fiatal lányt, Moira Dare-t, aki kétségbeesésbe kergeti a hozzá közeled férfiakat, és aki nem nyugszik, amíg meg nem rontja a túlságosan tiszta Joseph Dayt. A téma elcsépelt, a cím szokatlan. Mint arra J. Green is felhívja a figyelmet el szavában, hogy a görög mitológiában a boldogságot és a boldogtalanságot osztó három istenn t, a sors istenn it nevezték Moiráknak. Moira Dare tehát nem csak egy érdekes bonyodalom okozója J. Green szerint, hanem természetfölötti lény, az ironikus és kegyetlen sors jelképe. J. Joubert L’Homme de sable c. regényében egy másik Moira villan fel, de valójában nem az okozója a becsvágyó építési vállalkozó, Simon Urbain bukásának. Ezzel szemben, állítja Jung a Mélységeink ösvényein c. könyvében, R. Haggard (ford. Csepreghyné Rákosi I., 1900) Ayesha (ford. Csepreghyné Rákosi I., 1988)), Ayesha and Allan (Ayesha és Allan), The Daughter of Wisdom (A bölcsesség leánya) és P. Benoit L’Atlantide (Az Atlantisz) c. regényeiben a két királyn , Ayesha és Antinea portréiban testet ölt az, amit anima-alaknak nevez. Ez az archetípus-alak különleges módon testesül meg „She”, a „sz z istenn ”[558] nagyszer allegóriájában, akir l sem Horace Hollis, sem Allan Quatermain nem tudják eldönteni, hogy vajon Kirké, Ízisz, Aphrodité, Astarté vagy Vénusz-e. Talán lenne „a természet lelke (…), a világ titkos szelleme, az egyetemes anyaság”,[559] amely a Von der Wurzeln des Bewusstseins c. m ben úgy magával ragadja Jungot? „Kelljen bár ezerszer is megváltoznom – jelenti ki Horace Hollynak –, ugyanaz leszek más formában is, és bármennyire is elt nni látszanék, mégis újra felbukkannok majd”.[560] Vajon bukkan fel ismét P. Benoit Atlantide c. regényében? Antinéa királyn , „Neptunusz unokája, Atlantisz lakóinak utolsó leszármazottja”[561] hasonló, nem kevésbé könyörtelen és kegyetlen istenségnek bizonyul. Ha elfogadjuk Jung Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewu – sten (Az én és a tudattalan kapcsolatai) c. m vében kifejtett álláspontját, mindketten az úgynevezett „mana személyiséget”[562] képviselik, amely természetfölötti képességekkel, mágikus er vel és ismeretekkel rendelkezik, és egy másik, sokkalta jelent sebb archetipikus alakból ered, „az egyetemes Nagy sanya egyszerre anyai és uralkodói alakjából”,[563] amelynek a Jung Von der Wurzeln des Bewusstseins c. m vében leírt anyaarchetípus az egyik alkotórésze vagy egyik ered je. Annyi bizonyos, hogy ez az egyetemes anyafigura t nik fel M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. regényében, egy nagyszer , mindenható szül -istenség képében. M. Tournier Robinson Crusoé kalandjait dolgozza át, árnyalatnyira megváltoztatva D. Defoe (Robinson Crusoë, Robinson Crusoë utolsó kalandjai) regényalakja nevének helyesírását. A hajótörött Robinson Crusoé a szigetet elnevezi Speranza szigetének, és kormányzójává, tábornokává, f papjává teszi magát. Robinson Crusoé összeomlik, valóságérzékelése megváltozik, s végül meggy z désévé válik, hogy a sziget megkett z dött, hogy létezik egy másik, természetfeletti sziget, amelynek maga körül érzi szinte testi, védelmez , anyai jelenlétét. Speranza már nem az a föld, amelyet uralni vélt, hanem egy személy, egy „szigetfeleség”,[564] amely, miután Robinson megtermékenyíti, magára ölti egy „sziget-anya”[565] anyaságának valamennyi attribútumát. Hallucinációk? M. Tournier a Péntek vagy a Csendesóceán végvidéke c. regényébe átemelte Spinoza Etikájának egy tételét, amint azt a Le Vent Paraclet c. esszéjéb l tudjuk. Ám, ha nem is említi egyéb forrásait, Speranza fantasztikus szigete, ez a „Föld-anya”[566] egyedülálló példánya egy „ sanyának”,[567] egy rossz- vagy jóindulatú, véd szül istenségnek. Igen közel áll ahhoz a „Nagy Anya”[568] alakhoz, akir l Jung a Von der Wurzeln des Bewusstseins és a Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewussten c. m veiben ír.

E nagy istenn k n i aspektusai mindazonáltal megváltoznak az olyan istenségeknél, amelyekben férfiasság és n iesség keveredik. A tudományos-fantasztikus m vek hemzsegnek a különféle „mizander”,[569] vagyis férfigy löl teremtményekt l. Ezek a m vek a valk rök, fúriák, amazonok, bacchánsn k vagy a lemnosziak si mítoszát veszik át számtalan változatban és rendkívül csökevényes formákban. A férfias temperamentummal rendelkez lények mellett sokkal nehezebben értelmezhet személyek is felt nnek, mint például Péntek M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. regényében. Péntek, Robinson Crusoé társa, valóban különös jellemz vel bír. „Vénuszi”[570] tulajdonsága vagy létmódja nem egészen emberi, és zavarba is ejti Robinson Crusoét, míg rá nem jön, hogy Péntek „Vénusz eljövetelét”[571] szimbolizálja. Péntek, fedezi fel Robinson Crusoé, Vénusszal azonosul, az araukán indián testében reinkarnálódott Vénusz istenn , egy hímn s istenség, kett s és egyetlen entitás, egyszerre férfias és n ies, anélkül, hogy kizárólag férfias vagy kizárólag n ies volna. Ebben az értelemben – kommentálja M. Tournier – a regény jelentéshálójának az egyik vezérszála, talán a középpontja, az istenség egységének vagy alapvet egyediségének szimbóluma, él jele az összeolvadt férfi és n i alakban. A sajátosan n ies hatalmak misztériuma mindazonáltal rejtély marad ezekben a regényekben, még akkor is, ha a m vekben keveredni látszik az általában vett hatalom misztériumával. Akár kegyetlen isteni lényekként, akár uralkodó istenségekként, akár fels bb vagy köztes hímn s létez kként jelennek meg, R. Haggard Ayesha c. regényét l M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. m véig, ezek az istenn k igencsak hasonlítanak a nagy istenek hagyományos ábrázolásaihoz. Netán az írók esetleges rejtett el ítéleteit jelzi a jelenség? A diktátoralak mégis egyedi modellt talál magának bennük, s így szokatlan átalakulások kiindulópontjai lehetnek. Ám bármennyire is elragadóak ezek a képek, tekinthet k-e afféle végs önt formának?

3. Az si istenségek

Néhány m , J. Green Varuna, H. de Montherlant Les Bestiaires és D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regénye valóban feltesz egy dönt kérdést: amennyiben a diktátorok isteneket vagy istenn ket testesítenek meg, és amennyiben minden mitológia istenei és istenn i, legalábbis az írók szemében, valamiféleképp egyenérték ek, és mindannyian képesek arra, hogy kölcsönösen átolvadjanak egymásba, a modern diktátorok miért ne testesíthetnék meg a leg sibb istenségeket? Az eredet kutatása áthelyez dik. D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regénye egyedülálló példa erre. Jóllehet álcázva, de az élet Nietzsche hirdette dionüszoszi felfokozása igen er sen áthatja ezt a regényt. Quezaltcoatl, Huizilopochtli, Malintzi, Itzapapalotl istenek és a regényben említett többi prekolombiánus isten talán egyt l egyig „Dionüszosz”[572] isten alakváltozatai. Dionüszosz vagy még inkább „a halhatatlan Pán arca, ki isten és ördög egy személyben”,[573] az ókori Pán isten tovább él A tollas kígyó c. regényben, latin és görög nevein, és nem hagyja, hogy tagadják jelenlétét. „A leg sibb Pán adta lelkembe ezt a kell-t – vallja büszkén Don Ramon Carrasco”,[574] Don Ramon Carrasco lelkének igazi vezet je tehát Pán vagy Dionüszosz, az igazi kulcsa az istenek és istenségek közt fölállított egyenl ségeknek és megfeleléseknek. E regényben tehát Dionüszosz marad az egyetlen isten, akiben hinni kell, mint F. Nietzsche írta a Túl Jón és Rosszon c. m vében, ez a nagy Rejt zköd , „aki a

kísértések istene… aki nem szól olyan szót, amelyben ne lappangana ott a csábítás egy szempontja és tekintete”,[575] aki „ a látszáshoz való értésben is remekel,” – írta a filozófus, „s nem Az, ami , hanem Azoknak, akik követik egy kényszerrel több, hogy mind közelebb és közelebb tóduljanak hozzá, hogy mindinkább belülr l és mélyebbr l kövessék (…) Dionüszosz isten, ama nagy Kétértelm és Kísért isten…”,[576] az archetípus-isten, akinek leplezett jelenléte kétségbevonhatatlan D. H. Lawrence A tollas kígyójában. Mindazonáltal Nietzsche egy másféle istenségre gondolt. Az Így szólott Zarathustrá-ban található, Dionüszosz és Wotan közötti párhuzamokra hivatkozva Jung az állítja a Psychologie und Religion c. könyvében, hogy az ismeretlen és mindenható isten, akire a filozófus utal, valójában a germán vagy skandináv mitológia Wotan istene. „Kétségbevonhatatlan bizonyítékokat találhatunk arra, írja Jung, hogy az az isten, akire el ször gondolt, valójában Wotan volt”.[577] Wotan, vagy A. Rosemberg Le Mythe du XXe siècle (A huszadik század mítosza) c. könyve szerint Wotan-Odin a nácik értelmezésében a régi germánok „vezér-istene”[578] volt, a diktátor vagy a földi monarcha prototípusa, továbbá a „beteg isten”[579] modellje, amelyre tudat alatt vagy burkoltan még Hitler is hivatkozott egyik amerikai életrajzírója szerint (R. Waite: The Psychopathic God: Adolf Hitler, A pszichopata isten: Adolf Hitler). Más m vekben az uralkodó más archetípusai jelennek meg: „Tyr”,[580] akit C. S. Lewis idéz meg a The Hideous Strenght c. regényében, vagy „Tiwaz”,[581] egy germán és skandináv isten, aki sibb, mint Odin isten, és akinek léte, G. Dumézilnek a Les Dieux souverains des Indoeuropéens c. könyvében kifejtett nézete szerint olyan elfeledett uralkodó istenségpárokra vezethet vissza, akiknek a Védákban lelhetünk nyomaira. A. Huxley a Szép új világ c. regényében „szóma”[582] (az eredetiben „soma”) névvel illeti azt a hallucinogén anyagot, amely a világok legjobbikában megadja az állampolgároknak az abszolút teljesség érzetét. A Rig-Védában „Soma” egyszerre egy isten és az istenek szent italának neve, mely extázist vált ki azoknál, akik megisszák. Ez az ital A. Huxley számára a diktatúrák által létrehozott mesterséges paradicsom letargikus boldogságának szimbóluma. J. Green Varuna c. regényében egy másik, még sötétebb és fenyeget bb védikus istenség t nik fel. Varuna isten az ég istene s egyben a mágia istene is. „Varuna az éjszakai ég, amely beburkol, foglyul ejt, visszatart, megláncol (…). A mindenség, amely ügyel arra, hogy mindenkinek megbosszulja a b nét, és felügyel arra, hogy minden sors beteljesedjen”.[583] Ám Varuna isten jelenléte ebben az írásban igen visszafogott. Egy másik regény, H. de Montherlant Les Bestiaires c. m ve ezzel szemben a mindenhatóságnak és a hatalom akarásának legbrutálisabb aspektusait emeli ki, azokat, amelyeket a Rig-Véda másik uralkodó istene, Mitra testesít meg, Varuna kiegészít je, akinek osztozik attribútumaiban is az indiai és iráni mitológiákban. Vajon ezek a távoli, a Kr. e. III. és II. évezredb l való indoeurópai és védikus istenségek volnának Dionüszosz, Wotan-Odin és a modern diktátorok sei? Hová vezet az si istenségek rejtett jelenlétének kutatása? Dionüszosznak, Wotan-Odinnak, Mitra-Varunának és sok más istenségnek a megfelel je az indoeurópai mágikus uralkodó si archetípusa – állapítja meg G. Dumézil és M. Eliade. Ez a „Félelmetes Uralkodó”[584] mindenütt jelenlév , végtelenül sok átváltozásra képes, és hatalmas alkotóer vel teremt új kifejezési formákat és illúziókat. Azok az istenek, akikre például D. H. Lawrence, A. Huxley, J. Green, H. de Montherlant hivatkozik, ennek az si istenségnek az európai és indoeurópai vallások történetében ismert, kései változatai. Lehet, hogy a kortárs diktátorok ebb l az archaikus uralomfelfogásból elevenítenek fel valamit, és emelik modernebb politikai és vallási kategóriákba?

A nyomozás soha nem fog befejez dni. Minden felhasznált mítosz, minden képzeletbeli lény, minden elfeledett hagyomány okot adhat a folytatásra, és eredeti spirituális és mitikus jelentéseit l függetlenül támasszá vagy kiindulóponttá válhat ahhoz, hogy megidézzük egy abszolút hatalom születését, virágzását és hanyatlását. Rátaláltunk volna a diktátoralak vezérfonalára? Ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak. Az istenek végül is elvesztik identitásukat a folytonos ötvözésekben. Esetleg D. H. Lawrence-nak van igaza, amikor A tollas kígyó c. regényében azt állítja, hogy „a misztérium ugyanaz, de az emberek különböz szemmel látják”?[585] Ugyanaz az si, sötét és mindenható isteni lény fejez dött volna ki az olyannyira különböz istenségeken keresztül, mint amilyenek Thor, Teutatész, Cernunnos, Wotan, Mitra, Varuna, Quezaltcoatl, Pán vagy Dionüszosz? Vagy ellenkez leg, azt kell feltételeznünk, hogy ezek az istenek, bármennyire megingathatatlanok és ellentétesek voltak is a múltban, ha a vallástörténetet nézzük, nem egy, hanem több alakra vezethet k vissza, amelyek olyanok, mint a „játszma igazi irányítói, az igazi diktátorok”,[586] ahogy azt C. Charrière sugallja La Forêt d’Iscambe c. könyvében? Valójában semmi sem kétértelm bb, mint ez a mitológia. A diktátor alakja sosem látott mitológiai lények mögé bújik, ám ezeket az ábrázolásokat az írók rögtön el is utasítják. Az istenek álcázott visszatérése is meger síteni látszik F. Nietzsche félelmét, amelynek Az értékek átértékelése és a Vidám tudomány c. m veiben adott hangot: „Isten halott”, (…) „a keresztény Istenben való hit hiteltelen lett”,[587] ám isten halála nem jelenti a szakrális halálát. Ellenkez leg, a szakrális mindenütt újjáéled a világban, és még a legemancipáltabb népek is kitartóan hisznek a lehetetlen üdvösségtanokban. Az idézett m vek ezerféleképp igazolják, hogy a keresztény vallás látható agóniája korunk társadalmaiban a vallási vagy pszeudovallási hiedelmek meglep megújulásával jár együtt, amelyek hol profán és köznapi, hol mitologikus és grandiózus kategóriákban fejez dnek ki, befolyásuk mértéke pedig vitalitásról és szívósságról tanúskodik. Istent semmiképpen sem képzelhetjük el ezeken a sz r kön és torzító prizmákon át. Minderr l hosszan vitáztak egyes teológusok, az ún. „Isten-halál teológusai”, például D. Bonhöffer az Ellenállás és megadás c. m vében, H. Cox The Secular City (A világi város) és G. Vahanian a The Death of God (Isten halála) c. írásában. Lehet, hogy ezek a folyamatosan újjáépített és újjáteremtett mítoszok és mitológiák csak egy spiritualitás nélküli kor spiritualista illúzióit fejezik ki?

***

Megjelent egy diktátor. Honnan bukkan el ? Korlátlan hatalomról álmodik. Er s és hatalmas. Egy új, látható királyság eljövetelét hirdeti. Egy „zsarnok Isten”[588] nevében maga köré gy jti a tömegeket, hogy betöltsék nagyszer sorsukat. A doktrína hitelessége lényegtelen. Karizmája viszont b völetbe ejt. Beszéde, személye, léte a benne rejl titokzatos „Istenség, mely puszta akarás”[589] megfogható jelévé válik. Hívei bálványozzák, ellenfelei gy lölik, ám a „gy lölet olyan, mint az imádat”,[590] a vonzer nek pedig nem lehet ellenállni. Tömegek mozdulnak meg, „mert hisznek”[591] ebben a rendkívüli lényben, aminek következménye, hogy a dráma kollektívvá válik, hogy az elszenvedett vagy kiváltott események felgyorsulnak, el segítve a diktátor alakjának elburjánzását, az egész társadalom fölé emelkedését. A diktátor befolyása univerzálissá válik, még akkor is, ha a vallás és a politikum közti kötelékek lazulni látszanak. Talán a politika válik vallássá a diktatorizált társadalmakban, úgy, hogy a kett

között új kölcsönös megfelelés jön létre, a diktatúrák pedig természetüknél fogva teokráciákká alakulnak át. Ámbár az is lehet, hogy a teokráciák mindig is diktatúrák voltak. E diktatúráknak a diktátorok immár elismert isteneik, politikai és vallási téren is a hatalom egyetlen „meghatározó alakjai”.[592] Megszervezik vagy újjászervezik a hatalom kultuszát, felelevenítve az alapmítoszokat, vagy újakat találva ki. A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében számtalan példával szolgál erre. A személyiség megalkotása, az üzenet, a díszlet felépítése, az ige alkalmazása, a propaganda minden elképzelhet eszköze felsorakozik, hogy megteremtse a hatalom rettenetes és abszolút mivoltának illúzióját. Ám nem ez az igazi misztérium. A misztérium sikeressége nem annyira az alkalmazott módszerek szakszer ségét l vagy ravaszságától függ, melynek komoly történelmi hagyományai vannak, hanem inkább a tömegek „mély és kifürkészhetetlen behódolásának”[593] érthetetlen rejtélyét l. A politikai vallások hazugságok, az autentikus vallások évezredek óta tudják és bizonyítják ezt. Vajon az emberi képzelet és szorongás milyen mélységeib l merítenek a „politikai spiritualitás”[594] eme különös, regresszív formái? [326] I. Silone: L’Ecole des dictateurs (Paris 1981), 239. [327] G. Steiner: Le Transport de A. H., 138. [328] A. Hitler in A. Bullock: Hitler: a study in tyranny (London 1952, 1975), 117.: ’The man who is born to be a dictator is not compelled; he wills it. He is not driven forward, but drives himself.’ [329] I. Silone: L’Ecole des dictateurs, 98. [330] Id. m , 99. [331] Id. m , 100. [332] Id. m , 100. [333] H. Rauschning: La Révolution du nihilisme (Paris 1939), 87. [334] J. Cau: Un Testament de Staline (Paris 1956), 60. [335] J. Fest: Hitler (Paris 1973), I. k., VIII. [336] D. Mack Smith: Mussolini (Paris 1985), 145. [337] Id. m , 145. [338] M. Gallo: L’Italie de Mussolini: 20 ans d’ère fasciste, 209. [339] J. Fest: Hitler. II. k., 172. [340] Id. m , II. k., 166. [341] Id. m , II. k., 171. [342] I. Deutscher: Staline. (Paris 1967), 284. [343] L. Casamayor: Le Prince (Paris 1966), 38. [344] J. Fest: Hitler, I. k., 239. [345] I. Deutscher: Staline. 284. [346] R. Abellio: La Fosse de Babel (Paris 1967), 284. [347] H. Rauschning: La révolution du nihilisme, 87. [348] J. Fest: Hitler, I. k., 239. [349] A. Hitler In A. Bullock: Hitler: a study in tyranny, 410.: ’a man of genius raised up by Providence to lead into the Promise Land’. [350] A. Hitler, In D. Pelassy: Le Signe nazi (Paris 1983), 69. [351] J. Fest: Hitler, II. k., 470–470. [352] Id. m , I. k., 240. [353] A. Bullock: Hitler: a study in tyranny. 805.: ’an ugly and strident egotisme’. [354] J. Fest: Hitler, I. k., VIII. [355] W. Langer: The Mind of Adolf Hitler (New-York–London 1972), 146. [356] Id. m , 160.

[357] Id. m , 212. [358] J. Ellenstein: Histoire du phénomène stalinien (Paris 1976), 182–183. [359] G. Orwell: 1984 (ford. Szíjgyártó László, Budapest 1989), 7. [360] G. Steiner: Le Transport de A. H. 62. [361] A. Bullock: Hitler: a study in tyranny, 377. [362] J. Fest: Hitler, II. k., 353. [363] Id. m , II. k., 248. [364] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, (Paris 1975), 46. [365] Id. m , 163. [366] Id. m , 117. [367] D. Pelassy: Le Signe nazi, (Paris 1983), 167. [368] A. Hitler: Mein Kampf, 230. [369] Id. m , 230. [370] I. Silone: L’Ecole des Dictateurs, 146. [371] Id. m , 99. [372] A. Conte: Les Dictateurs du XX[e] siècle, (Paris 1984), 504. [373] J. Freud, in J- P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques (La Hague 1982), X. [374] R. Abellio: La Fosse de Babel (Paris 1962), 90. [375] M. Sperber: Et le buisson devint cendre (Paris 1979), 330. [376] G. Orwell: 1984, 226. [377] A. Burgess: 1984–85 (Paris 1979), 226. [378] Boulle: Les Jeux de l’esprit (Paris 1971), 58. [379] J. ZamIatinè: Nous autres (Paris 1979), 55. [380] A. Koestler: Sötétség délben, 47. [381] M. Sperber: Et le buisson devint cendre, 7. [382] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 208. [383] Id. m , I. k. 207. [384] Id. m , I. k. 173. [385] Id. m , II. k. 141. [386] Id. m , I. k. 276. [387] Id. m , I. k. 276. [388] Don Ramon Carrasco: a szerepl neve kett s, mitikus és szoláris utalás az egyiptomi és zsidó mítoszokra: egyrészt az egyiptomi napisten, a rendszerint napkorongot hordozó emberként ábrázolt „Amon-Râ” neve szótagjainak a felcserélésére épül anagramma, másrészt egy, a regényben kifejtett transzpozíció: „Carrasco” „egy vadon tenyész bokor, amely a spanyol mocsarakban él”, ami talán az Istent jelöl „ég csipkebokorra” utal. (lásd: D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 56. [389] A. Camus: A hitehagyott vagy egy zavaros elme. In Albert Camus: Regények és elbeszélések (Budapest, 1983), 43. [390] Id. m , 35. [391] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 153. [392] Id. m , 10. [393] Id. m , 152. [394] Id. m , 12. [395] Id. m , 151. [396] Id. m , 151–152. [397] Id. m , 153. [398] Id. m , 12. [399] P. Gripari: L’incroyable épopée de Phosphore Noloc (Paris 1964), 278. [400] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, 482.

[401] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 237. [402] J.-P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 478. [403] J. ZamIatinE: Nous autres, 71. [404] Id. m , 72. [405] Id. m , 71. [406] Id. m , 71. [407] János apostolnak mennyei jelenésekr l való könyve 20, 4. [408] J. ZamIatinE: Nous autres, 71. [409] Id. m , 71. [410] Id. m , 78. [411] Id. m , 79. [412] A. Huxley: Szép új világ (Budapest 1996), 193. [413] Id. m , 123. [414] J. ZamIatine: id. m , 212. [415] Id. m , 168. [416] A. Huxley: id. m , 200. [417] G. Orwell: 1984, 93. [418] J- P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 487. [419] G. Steiner: Le Transport de A. H., 245. [420] M. Sperber: Et le buisson devint cendre, 8. [421] A. Burgess: L’Homme de Nazareth (Paris 1977), 21. [422] Id. m , 22. [423] M. West: Les Bouffons de Dieu (Paris 1981), 461. [424] Jeremiás próféta könyve, XXIII, 26 [425] R. Aron in R. Crossman. Le Dieu des Ténèbres (Paris 1965), 294. [426] A. Hitler: Mein Kampf, 111. [427] János apostolnak mennyei jelenésekr l való könyve XII, 1. [428] D. Pelassy: Le Signe nazi (Paris 1983), 8. [429] Id. m , 8. [430] Id. m , 8. [431] Id. m , 60. [432] M. Sperber: Et le buisson devint cendre, 565. [433] R. Abellio: La Fosse de Babel (Paris 1962), 363. [434] D. Pelassy: Le Signe nazi (Paris 1983), 75. [435] S. Friedlander: Reflets du Nazisme (Paris 1982), 128. [436] D. Pelassy: Le Signe nazi (Paris 1983), 11. [437] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 128. [438] M. Tournier: A rémkirály, 350. [439] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 240. [440] M. Tournier: A rémkirály, 361. [441] Id. m , 352. [442] Id. m , 351. [443] Id. m , 349. [444] Id. m , 350. [445] Id. m , 350. [446] Id. m , 351. [447] Id. m , 351. [448] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 240. [449] Id. m , 240. [450] D. Pelassy: Le Signe nazi, 10.

[451] A. Hitler: Mein Kampf, 474. [452] Id. m , 472. [453] Id. m , 473. [454] Id. m , 468. [455] J. Fest: Hitler, II. k., 166. [456] Id. m , II. k., 170. [457] M. Rachline: id. m , 190. [458] M. Tournier: A rémkirály, 353. [459] Id. m , 354. [460] M. Rachline: id. m , 53. [461] Id. m , 53. [462] Id. m , 53. [463] J. Fest: Hitler. II. k., 163. [464] A. Bullock: Hitler: a study in tyranny, 390. [465] D. de Rougemont In D. Pelassy: Le Signe nazi, 127. [466] M. Rachline: id. m , 381. [467] D. Pelassy: Le Signe nazi, 60. [468] Id. m , 9. [469] Id. m , 236. [470] M. Tournier: A rémkirály, 429. [471] M. Rachline: id. m , 392. [472] J. Updike: Konspiráció ( ford. !!! Budapest 1997), 80. [473] Id. m , 181. [474] G. Steiner: Le Transport de A. H., 60. [475] J. M. G. Le Clézio: (Les Géants), 306. [476] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 406. [477] A. Hitler: Mein Kampf, 111. [478] J. M. G. Le Clézio: id. m , 166. [479] Id. m , 30. [480] Id. m , 235. [481] Id. m , 133. [482] Id. m , 167. [483] Id. m , 174. [484] Id. m , 130. [485] Id. m , 32. [486] Id. m , 170. [487] Id. m , 165. [488] Id. m , 301. [489] Id. m , 127. [490] Id. m , 310. [491] Id. m , 128. [492] Id. m , 302. [493] Id. m , 316. [494] Id. m , 306. [495] Id. m , 167–168. [496] Id. m , 131. [497] Id. m , 16. [498] Id. m , 16. [499] Id. m , 29. [500] Id. m , 27.

[501] Id. m , 17. [502] Id. m , 19. [503] Id. m , 57. [504] Id. m , 32. [505] Id. m , 26. [506] Id. m , 28–29. [507] Id. m , 47. [508] Id. m , 26. [509] Id. m , 26. [510] Id. m , 30. [511] Id. m , 30. [512] Id. m , 33. [513] Id. m , 158. [514] Id. m , 127. [515] Id. m , 158. [516] Id. m , 149. [517] Id. m , 163. [518] A. Huxley: Temps Futurs (Paris, 1982), 78. [519] Id. m , 90. [520] Id. m , 113. [521] A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres (Paris 1981), 177. [522] Id. m , 67. [523] Id. m , 180. [524] G. Steiner: Le Transport de A. H., 138. [525] Id. m , 60. [526] Id. m , 60. [527] Id. m , 138. [528] Id. m , 140. [529] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 160. [530] A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres, 472. [531] A. Huxley: Temps Futurs, 88. [532] J- P. Rosart: Le Roi Bissextile (Paris 1979), 19. [533] J. M. G. Le Clézio: (Les Géants), 174. [534] Id. m , 315. [535] G. Steiner: Le Transport de A. H., 60. [536] Id. m , 60. [537] M. Tournier: Le Vent Paraclet, 188. [538] J. Soustelle in: J. Lopez-Portillo: Quetzacoatl (Paris 1978), 13. [539] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 160. [540] Id. m , II. k. 125. [541] J. Soustelle in: J. Lopez-Portillo: id. m , 22. [542] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 28. [543] Id. m , II. k. 29. [544] Id. m , II. k. 149. [545] M. Schneider: Le Guerrier de pierre (Paris 1969), 108. [546] C. S. Lewis: Voyage à Vénus!!!. (Paris 1967), 151. [547] Id. m , 185. [548] Id. m , 165. [549] C. S. Lewis: Cette hideuse puissance (Paris 1967), 152. [550] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 29.

[551] Id. m , I. k. 229 [552] Id. m , I. k. 229–230. [553] Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez írt második levele 2, 3. [554] Id. m , 2, 4. [555] M. Rachline. Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 60. [556] C. G. Jung: La Dialectique du moi et de l’inconscient (Paris 1973), 226. [557] Id. m , 226. [558] R. Haggard: Elle (Paris 1983), I. k., 199. [559] R. Haggard: Aysha (Paris 1986), 178. [560] R. Haggard: La Fille de la sagesse (Paris 1981), 208. [561] P. Benoit: Atlantis. (ford. Tonelli S., Budapest, 1925), 96. [562] C. G. Jung: La Dialectique du moi et de l’inconscient. Paris, 1973, Gallimard, 225. [563] Id. m , 227. [564] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, (Budapest 1981), 219. [565] Id. m , 219. [566] G. Deleuze in M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 272. [567] Id. m , 272. [568] C. G. Jung: Les Racines de la Conscience (Paris 1971), 89. [569] Lásd C. Veillot: Misandra (Paris 1974) [570] M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 277. [571] Id. m , 279. [572] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, 481. [573] Id. m , II. k. 109. [574] Id. m , II. k.. 109. [575] F. Nietzsche: Túl Jón és Rosszon (ford. Tatár György, Budapest 1995), 142. [576] Id. m , 142–143. [577] C. G. Jung: Psychologie et religion. Paris, 1974, Buchet-Chastel, 52. [578] G. Durand: Les Structures anthropologiques de l’imaginaire (Paris 1973), 156. [579] W.H. Auden in R. Waite: The Psychopatic God: Adolf Hitler (New-York 1977), 2. [580] C. S. Lewis: The Hideous Strengh (London 1945), 203. [581] G. Dumezil: Les Dieux souverains des Indo-européens (Paris 1977), 197. [582] A. Huxley. Szép új világ, 52. [583] J. Green: Varouna (Paris 1976), 8. [584] G. Dumezil: in M. Eliade: Képek és jelképek (ford. Kamocsay Ildikó, Budapest 1997), 117. [585] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 205. [586] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 318. [587] F. Nietzsche: A vidám tudomány (ford. Romhányi Török Gábor, Budapest 1997), 251. [588] A. Camus: A hitehagyott vagy egy zavaros elme. In: Albert Camus: Regények és elbeszélések, 42. [589] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 205. [590] B-H. Levy: Le Testament de Dieu (Paris 1979), 13. [591] M. Weber: Le Savant et le politique (Paris 1963), 103. [592] Id. m , 104. [593] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 367. [594] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 78. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

HARMADIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK DIADALA

Úgy t nik, a diktátoralak profán elvárások és vallási törekvések ördögi körébe záródott. A diktátorok mindenhatók, mert természetfölöttinek hiszik ket, és csak azért hiszik, hogy természetfölöttiek, mert mindenhatónak vélik ket. Ez a hit a diktatúrák alapja, s egyben átka is. Az illúzió valóban közrejátszik az abszolút hatalom születésében, ám az abszolút hatalom maga is eme illúzió kiváltója és forrása. Amint leleplez dik ez az alaphazugság, a »megjátszott istenek« hatalma összeomlik. Következésképpen minden abszolút hatalomnak folyamatosan er sítenie kell magát, különben megsemmisül, minden diktátor kénytelen örökös gy ztes lenni, különben elsöprik. „az Isten: hatalom”,[595] állapítja meg G. Orwell 1984 c. regényében. Hacsak nem tagadja meg önmagát, ami olykor azért megtörténik, egyetlen diktátor sem képes elviselni a bukás fenyeget lehet ségét. Tehát minden ügyességét, hatalmának minden forrását fel kell használnia, hogy mindenáron megakadályozza hatalma összeomlását. Az a kép – puszta fantazmagória vagy rettenetes valóság –, amelyet a diktátorok alkotnak a hatalomról, emészt bálvánnyá alakul át, amelynek új formáit B-H. Lévy mutatja be La Barbarie à visage humain c. tömör esszéjében. A diktátorok közvetítésével a hatalom válik az igazi úrrá, az „új Fejedelemmé”,[596] a népek csordájának új „Pásztorává”,[597] a nem teremtett teremt vé vagy a „nem alkotott démiurgosszá”,[598] amely nélkül a társadalom önmagában semmi. Ez a hatalom, az „anyagtalan Fejedelem”[599] vagy „a Világ másik neve”[600] az igazi »megjátszott isten«. A diktátorok csupán maszkok. A hatalmat semmiféle transzcendencia nem korlátozza, s az áldozatok számára rettenetes következményei vannak. A diktátoralak diadalmaskodik, felszínre kerül fonákja: a rossz és a semmi, mintegy igazolja a gy löletet, az er szakot, a fanatizmust. Aki ellenáll, azt meg kell ölni vagy meg kell téríteni, vagy ha úgy tetszik, átnevelni, mint Winston Smith-t G. Orwell 1984 c. regényében vagy Bev Jones-t A. Burgess 1984–85 c. m vében. Elszabadul a kegyetlenség, és megpróbálja megállítani a történelmet. Talán ebben a kegyetlenségben kell látnunk az emberiség jöv jét, mint tette azt számtalan író A. Huxley-tól D. Lessingig.

I. A hatalom kultusza

Mit keresnek a diktátorok? A hatalmat, a tiszta hatalmat, az „ rült hatalmat”,[601] mert a „hatalom célja a hatalom”,[602] mert a hatalom isten, vagy inkább – mint arra Winston Smith rádöbben G. Orwell 1984 c. regénye végén, hosszú átnevelése után végre elfogadva a „hatalom szó”[603] jelentését –, „AZ ISTEN: HATALOM”.[604] A t mondat a teljes azonosságról árulkodik. Az egyenl ségjel, amelyet az írók általában a diktátorok és az istenek közé tesznek, G. Orwell m vében a hatalomfogalmak és a mindenható istenekben való hit sokkal mélyebb azonosságára utal. A hatalom nem azért szakralizálódik újra, hogy politikamentessé és politikán kívülivé váljon, hanem ellenkez leg, azért, hogy tovább fokozódjék a „politika [egyfajta] abszolutizálásában”,[605] amelynek – J.-P. Sironneau Sécularisation (…) c. könyvében kifejtett nézete szerint – széls séges megnyilvánulási formái

a totalitárius náci vagy sztálini rendszer. A hatalom a politikának és ezeknek a politikai vallásoknak egyetlen forrásává válik, metafizikai téren abszolút, örök és univerzális entitássá alakul, bármilyen illuzórikusak legyenek is alapjai, vagy talán épp azért, mert illuzórikusak. Gyakorlati síkon puszta létével legitimálja „az elvet, hogy a cél szentesíti az eszközt”,[606] filozófiai és álideológiai síkon pedig igazol minden csúsztatást, minden áthallást és minden elképzelhet fogalomzavart a politikai és a vallási jelenségek feszületén. Ez a hatalom táplálja a hatalomkultuszokat, korunk világi vallásait, az új totalitárius politikai jelenségeket. Ám az e jelenségekhez oly szorosan köt d szakralitás-érzet alárendel dik a fels bb, talán legfels bb alaknak – akire e századvégen B-H. Lévy mutatott rá La Barbarie à visage humain c. könyvében –, aki tudniillik a „Hatalom”,[607] az „Úr”,[608] „az evilági Fejedelem”.[609] Ebben az ijeszt , illuzórikus világban a diktátorok csupán az törvényének, igéjének és misztériumának megtestesít i.

1. A törvény hajnala

A régi gondolatot meglehet sen sarkítva fogalmazza át B-H. Lévy a La Barbarie à visage humain c. polemikus esszéjében. Az igazi, az egyetlen diktátor, a „barbárság alakjainak”[610] és a „totalitarizmus más alakjainak”[611] egyetlen forrása az „Úr”, „az Úr minden állapotában”,[612] akit úgy határozhatunk meg, mint a „törvény meghatározásának és kimondásának”[613] hatalmát. A diktátor a „Törvény hajnala”.[614] A „Törvény”annak kimondása, hogy mi jogtalan és mi jogos, mi megengedett és mi tilos – ez a diktátoralak els dleges megnyilatkozása és legteljesebb kifejez dése. Az irodalom számos példával szolgál erre. Alátámasztják-e ezek a példák B-H. Lévy megérzéseit? „A. H.” (azaz Adolf Hitler) utolsó szavai G. Steiner The Portage (…) c. regényében valóban meger síteni látszanak e hipotézist. Semmilyen különbség nincs, jelenti ki „A. H.”, az doktrínája és a zsidó nép doktrínája között. Az törvénye az Ótestamentum és a Tóra kegyetlen Istenének „érctörvénye”.[615] 1910 és 1914 között tanulta a Männerheim intézetben egy kiugrott paptól, egy volt rabbitól vagy talán egy rabbi fiától, Jákob vagy Jahn Grillt l, hogy „Isten népe”, mint saját népe is, „kiválasztott nép”[616] volt, az els , amelyet Isten kiemelt a tisztátalan népek z rzavarából, hogy „századokon és századokon át egyetlen törvény, egyetlen faj, egyetlen sors”[617] részese legyen. Szerinte Isten, a Sínai-hegy Istene volt az els diktátor. A diktátorok voltaképpen kiválasztottak, próféták, akiket Isten a többiek fölé emel, mint Mózest, ahogy Mózes öt könyve (vagy a Tóra) meséli, szövetséget kötve velük és örökre felszentelve ket, hogy hirdessék „Törvényét”, parancsait és az üdvözülés feltételeit. „A. H.” nem talált ki semmi újat. Minden meg van írva a szent könyvekben, még akkor is, ha az próbálkozása csupán paródiának vagy nevetésre késztet karikatúrának tekinthet . A diktátorokat talán mindig is efféle prófétáknak tartották. A törvényt kihirdet diktátor alakja nem csupán a héber hagyomány sajátja, hanem úgy látszik, a kezdetekt l fogva megtalálható azokban a különböz európai vallási hagyományokban, amelyekb l az ókori Rómában megszületett a diktátor intézménye. Mint azt E. Benvéniste a Vocabulaire des institutions indo-européennes c. munkájában egy leny göz filológiai és etimológiai levezetés alapján kijelenti, a „-dix”, a sárja és aitáliai indoeurópai népek felfogásában „szó szerint (…) az igazságot parancsoló el írás”,[618] mely igazságnak a diktátor a végrehajtója vagy alkotója.

az, aki diktálja a „törvényt”, aki egy adott id szakban és a beiktatásakor rituálisan meghatározott feltételekkel, szava tekintélyénél fogva megmondja, hogy „minek kell lennie, és minek nem kell lennie”. Ám jóllehet az emberek szemében a törvény forrása, a törvény »hajnala«, mégsem t le származik a törvény. A jelekb l olvasó jósok és augurok közvetítésével, illetve megérzései révén jut el hozzá az istenekt l, a diktátor maga csak tolmácsa ennek az inspirációnak. Szavai és tettei csak az isteni sugallat esetleges kifejezései, s kijelentései, a „törvények”, amelyeket hivatalában hozott, a népek hite szerint mindig is csupán az istenek akaratát fejezték ki. Ezek szerint a modern diktatúra-felfogások nem egyebek, mint a régi, keleti és nyugati hagyományok karikatúrái? Ezt sugallja J. Cau 1956-ban, a desztalinizáció évében Un Testament de Staline címmel megjelent rövid szatirikus írása, amely inkább pamflet, mint regény. Az egyes szám els személyben írt m ben „Én, Magam, Sztálin”,[619] másnéven Soso vagy Koba hitvallásának alapja az abszolút nihilizmus: Sztálin gyakran mondogatja, hogy „Isten (…) nem létezik.”[620] Ebb l egyértelm következtetéseket vonhatunk le. Ezen az „Istent l elfeledett”[621] helyen, azaz a sztálini kommunista világban, egyedül , Sztálin a „törvény”. Egyedül a „Jó és a Rossz ura”,[622] egyedül dönt a „B nr l”.[623] „Én” döntök, egyedül „én”, ismételgeti. mondja meg, „ez és az rossz”,[624] hozza létre a rosszat vagy esetleg teszi hasonlóvá az erényhez, ha metafizikai és uralkodói kedve úgy kívánja. Ám ha „minden Sztálinban van, és Sztálin van mindenben”,[625] ezzel nem gyengíti, hanem valójában er síti az Istenre való utalást. Azt állítja magáról, hogy olyan, mint az ortodox hagyomány „rettenetes és féltékeny Istene”,[626] és ezt az állítását azonnal megindokolja. Sokat töprengett azon, „hogyan szervezte meg Isten idelenn a diktatúráját”,[627] és nem kellett mást tennie, jelenti ki, mint átvenni szándékait és fondorlatosságát. Kultusza és – kockáztatja meg e szót – „Egyháza” kiépítésének sincs más célja. A fiktív Sztálin-könyvben a Sztálin-jelenség összességében csupán színjáték. Ki tudja, tán a Szovjetunió történelmében is csak egy hatalmas csalás volt. A sztálinizmus és a hitlerizmus összevetéséb l G. Steiner The Portage (…) c. regényét l J. Cau Un Testament de Staline c. m véig a hatalom újabb kultuszainak egyik els dleges szerepe bontakozik ki. A politikai és a profetikus diskurzus összemosása, a diktátoralak átemelése a szakrális hagyományos vagy új kategóriáiba azt jelenti, hogy kihasználjuk a szó erejében rejl titokzatos és alattomos er szakot, amely leginkább az általánosan elfogadott vallási doktrínák sajátja. S jelenti a fortélyosan megszerzett uralmat is az értelem fölött, a képességet „az emberi lélek elváltoztatására”,[628] de leginkább azt jelenti, hogy a diktátoralak, anélkül, hogy a tömegek ennek tudatában volnának, egy mondhatni vallási törvény erejével ruházza föl a diktatúra alapeszméjét.

2. A beszédaktus

Talán túlzásnak érezzük, amikor a The Portage (…) c. regényében G. Steiner egyenesen pokoli hatalommal ruházza fel h sének, Hitlernek gy lölett l fröcsög szavait, vagy amikor J. Cau kijelenti Un Testament de Staline c. m vében, hogy J. Sztálin az él „Ige”[629] volt. Holott az etimológia is meger síti ezt a feltételezést. A diktátort a kezdetek óta úgy értelmezték, mint „aki beszél”, ugyanis a „deik” gyök, amelyhez az indo-európai „diktátor” „dic-” töve kapcsolódik, mint azt E. Benvéniste írja a Vocabulaire des institusions indo-européennes c.

m vében, egy „beszédaktust”[630] jelöl. A modern diktátorok is „beszél diktátorok”, k is „a nyelv urai”,[631] mint azt J. M. G. Le Clézio állítja a (Les Géants) c. regényében. Ám a nyelv, az ige, amelyet a diktátorok használnak, sokkal veszélyesebbnek, hazugabbnak és rombolóbbnak bizonyul. Ebben a tekintetben G. Steiner említett regénye sajátosan, inkább teológiai érvekkel magyarázza az G. Orwell 1984 c. regényének az újbeszédét, az Angszoc rezsim bikkfanyelvét. Más nyelvpolitikáról van szó, mint amire Orwell gondolt, a diktátorok más módszerekkel csapják be a tömegeket. Nincs alattomosabb, írja G. Steiner, „A. H.”, vagyis Hitler álprofetikus szavainál. Beszédeiben és nyilatkozataiban „az Ige az élet szikrája volt”[632] – és a gy löleté –, de a halál és a hazugság szikrája is. Emmanuel Lieber, a regény egyik „A. H.”-t üldöz zsidó ítél bírája mondja: „Nyelve nem hasonlítható semmilyen más nyelvhez. Ez a baziliszkusz nyelve, százfelé csapó és heves, mint a láng.”[633] Egy másik aktivista, Emmanule Lieber társa, Gédéon Bénasseraf azt mondja, hogy A. H. „azt tette a szavakkal, amit akart”,[634] hogy „» « is (…) a szavak ura volt”.[635] Ismerte a „pokol nyelvtanát”,[636] er sebben „zengette a szavakat”,[637] mint az igazság és az élet, félre tudta vezetni velük az embereket. De A. H. nem az „Ige” volt, jegyzi meg Emmanuel Lieber, hanem a vér és az irtózat szava, amely mérget fakaszt az emberekb l, de Isten megengedte, hogy létezzen, bár nem értjük, miért engedte. J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regénye kifejti ezt a gondolatot. A hazugság rejtett er szakot és korrupciót takar, amelyek egyszerre nyelven felüliek és nyelven belüliek. A szavakat, írja J. M. G. Le Clézio a regénye elején, azért kaptuk, hogy „engedelmeskedjünk (…), hogy rabszolga-filozófiákat írjunk”.[638] A nyelv meg van rontva, a nyelv az „Urak” – a „diktátorok” – a „gondolat Urainak”[639] a kezében van. Ezek az „Urak” a saját kényükrekedvükre formálják a nyelvet. Újabb és újabb megnyugtató, megnyer , csalárd szavakat találnak ki, amelyek mindig „rettenetesebbek, gyorsabbak és kegyetlenebbek, mint a régiek voltak”.[640] Ezt azért tehetik meg, mert k, a „nyelv Urai”[641] vagy a „Világ Urai”[642] tudják, mely szavakat kell kimondani, hogy hatalmukba kerítsék a lelkeket, tudják, melyekkel „vonzanak (…), hódítanak”[643] és melyekkel „rombolnak, parancsolnak, átkoznak”.[644] E szavak, jelz k, mondatok, szónoklatok mögött valójában – írja J. M. G. Le Clézio – „hatalom, er , er szak”[645] rejt zik. Az Urak nyelve, ez a kemény, könyörtelen nyelv így igyekszik az emberek nyelvének helyébe lépni, „belakni az emberek nyelvének minden szavát, és elferdíteni azokat”.[646] Függetlenül attól, hogy ki beszél, kizárólag e beszéd perverz terjedése kényszeríti rabszolgalétbe a tömegeket. Ezért olyan veszélyes a nyelv kiforgatása. A szavak elárulják az embereket. „A szavak felfedik a félelmet, az alávetettség és az öntudatlanság legy zhetetlen félelmét”,[647] csapdába ejtik a gondolatot, mintha minden szó valami olyasmit tartalmazna, amit J. M. G. Le Clézio „rombolásjelnek”[648] nevez. Mivel ez a szavak bels hatalma, az emberi nyelv sajátja, és mert a diktátoroknak – az „Uraknak” – hatalmuk van a szavak felett, az „Ige” – a nyelv vagy a szavak a (Les Géants) c. regényben – a hatalom megnyilvánulása, a transzcendencia egy újabb formája lesz. Honnan ered ez a hatalom? Nem tudjuk. Mit akar? Ezt sem tudjuk, feleli az író. A metafizikai vagy filozófiai kérdések nem tudják megfogni lényegét. Egyszer en csak „van”. Az eltiportság-érzésre utal a regény egyik mondata: „a nyelv egyszer en parancsol, el bukkan a rejt zköd napból, sugaraival megvilágít minden létez t és beléjük oltja hatalmát”.[649] Másképpen fogalmazva a szó mindenható, azonban egyszerre deszakralizált és deszekularizált ige.

Mit érnek hát azok a szavak, amelyekkel le akarjuk leplezni a diktátoralak diadalmas hatalmának megnyilvánulási formáit? A diktatúrákban a szó cselekedet, legyen akár személytelen, mint J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. m vében, vagy személyes, mint G. Steiner The Portage (…) c. regényében. A diktátor a beszéddel, a nyelvvel, a beszédmóddal, a szavakkal teremti meg a diktatúrát. a „szavak ura”,[650] a „szó ura”,[651] egy „pokoli beszéd”[652] ura, neki hódolnak a század kinyilatkoztatott vagy lappangó új politikai vallásai. Több regény és tanulmány leplezi le a hatalomkultuszok ezen funkcióit: az „Ige” hatalmának a hirdetése, a diktátorbeszéd tekintélyének meger sítése, ugyanakkor gyilkos hazugságának álcázása.

3. A nyelv árulásai

Az is lehet, hogy ezek a hatalomkultuszok csupán egy titokzatos, irrealitásokból sz tt valóságot takarnak, „egy fantazmagória puszta semmijét”,[653] amely csak képzeletben, csak az emberek és a tömegek tudattalanjában létezik, mint állítja B-H. Lévy az 1977-ben írt La Barbarie à visage humain c. könyvében. G. Orwell 1984 c. regénye, amelyet 1949-ben írt már teljes egészében erre a meggy z désre épült. „Nagy Testvért soha senki nem látta. (…) Nagy Testvér az az álarc, amelyben a Párt a világ számára megmutatkozik”.[654] A diktatúra minden, a diktátor semmi, a hatalom misztérium, egy „zavarba ejt és rettenetes rejtély”.[655] Ám ez a misztérium tisztán politikai mesterkedés, amellyel megakadályozzák, hogy a tömegek megismerjék a társadalom igazi természetét – állapítja meg Winston Smith a regény végén. Ebb l következik – folytatja a gondolatot Dalos György az 1985 c. regényében – az Angszoc haszna: megszervezi a Nagy Testvér kultuszát, a Gy lölet kultuszát, hogy fenntarthassa a kétséget, és saját érekei szerint kijátszhassa az ellentmondásokat, hogy a körülményeknek megfelel en a diktátor alakját és ennek a hatalomnak a képvisel it hol jelenlev vé tegye, hol eltávolítsa, és másnak mutassa ket, mint amik valójában. Vagyis ha hatalomról van szó, a nyelv árulónak bizonyul. Ezt B-H. Lévy állapítja meg idézett m vében, az 1984 egy rövid dialógusa pedig meger síti. Létezik a Nagy Testvér? – kérdezi megtörten Winston Smith O’Brient l, a kínzókamrában, az Óceániai Szeretet Minisztériumában. Természetesen létezik, feleli O’Brien. Ugyanúgy létezik, mint én? – kérdi Winston Smith. „Te nem létezel”,[656] torkolja le O’Brien. A Nagy Testvér létezése, abban az értelemben, ahogyan azt Winston Smith érti – s ez az, amit O’Brien bebizonyít –, tulajdonképpen csak egy nominális állítás, ugyanis az Angszoc doktrínája szerint „a valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt”.[657] A szofizmus nem számít. O’Brien ugyanazt mondja, amit B-H. Lévy hosszan fejteget esszéjében: amit az elméletekben és az elemzésekben hatalomnak hívunk, az mindenek el tt csak a róla alkotott képzeteink révén létezik, valamint a szavak által, amelyekkel megnevezzük. A hatalom, akár abszolút, akár megosztott, azért létezik, mert azt mondják, hogy „van”, s els sorban a diktátorok azok, akik szüntelen azt hangoztatják, hogy missziójuk, küldetésük a hatalom megszerezése és gyakorlása, még akkor is, ha ezzel el is veszíthetik. A „hatalom” megszemélyesül. Allegóriává változik. Filozófiai értelemben vett szubsztanciává lesz, elszakad a diktátorok személyét l. Ez a diktátorok alapvet szélhámossága, amelyre a regényírók a század eleje óta többször is rámutattak.

Mi sem természetesebb, mint hogy egy s ugyanazon regényen belül a diktátoralak arcai összekeverednek, összemosódnak. Az egyes regényekben láttatott domináns vonásai közvetlenül vagy közvetetten azoknak az ellentmondásoknak a következményei, amelyek az író „látásmódjában” rejlenek: ahogyan a hatalmat látja, ahogyan felépíti a hatalom „ábrázolását”. A hatalom olykor az uralkodásban és elnyomásban nyilvánul meg, közismert attribútumokkal rendelkezik, fenségesen trónol egy meghatározott helyen, lényegében a történelem egy „Titánjának”[658] személyével azonosul, aki meg tudja rizni hatalmát. Olykor – s ez meglehet sen régi gondolat, amelyet már E. de La Boétie is kifejtett az 1576-ban írt Le Contre-Un ou le Discours de la servitude volontaire ( Egy ellen avagy Értekezés az önkéntes szolgaságról) c. írásában –, a hatalom csupán a hozzájárulás és a behódolás síkján nyilvánul meg, láthatatlan és elvont, nem rendelkezik semmiféle attribútummal, nincs „trónusa, sem kijelölt helye”.[659] A hatalom maga a fátum. Nem azonos senkivel, az elnyomást pedig nem egy mindenható diktátor gyakorolja, hanem az elnyomottságra törekv tömegek zavaros szolgaság- és alávetettség-vágyából fakad. A különféle diktatúra-értelmezések közötti átmeneteket, mellyekkel a század irodalmában találkozhatunk, rekonstruálni próbálja Winston Smith részben kudarcot valló törekvése, hogy feltárja a hatalom titkát. A valóság összetettebb. Egy „Úr sohasem (…) teljesen az, aminek állítja magát”.[660] Az, hogy egy autoriter hatalom taktikából nem fedi fel magát, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Ilyen formájában nagyobb kockázat nélkül részesül a titokzatosság presztízséb l, és abból a tagadhatatlan el nyb l, amelyet támadhatatlan, mert láthatatlan helyzete biztosít számára. Következésképp a névtelen diktátoralakok a legveszélyesebbek. És az is igaz, ha egy politikai hatalom hiúságból vagy nagyravágyásból kitartóan mutogatja magát, még nem feltétlenül er s is. A politika gyakran színlelés. Résen kell tehát lennünk, s nem kell csodálkoznunk, ha áttételesen számos regényben rábukkanunk a hatalom különböz fortélyaira. Nem csak az írók bizonytalanok, hanem a politikaelméletben és az ideológiákban is elmosódnak a határok a diktátorok és a diktatúrák, az emberek és az úgymond általuk irányított rezsimek között. Ám a diktatúráknak csak használt, hogy a folyamatos ötvözések miatt félreismerték ket, hogy a hatalmát gyakorló diktátoralak megítélése pedig két széls séges felfogás között ingadozik, amelyek közül a hagyományos az egyén szerepét részesíti el nyben, az újabb pedig a struktúráét. Szeretnénk a század eleji regényírókkal együtt azt hinni, hogy elegend leleplezni a modern hatalomkultuszokban rejl ámítást ahhoz, hogy eloszlassuk b verejét. A XX. század végén az írók és a filozófusok már sokkal józanabbul látják a helyzetet. A hatalom mindenütt ott van, a hazugság is, és mindenütt „a Hatalom ugyanazon alakjaival, az interpretációban pedig egyez mérték csalással”[661] találkozunk, jegyzi meg B-H. Lévy már idézett esszéjében „a Pásztorról és nyájáról”.[662] Orwell 1984 c. regényében Winston Smith ennek a szélhámosságnak az áldozata. Története vajon hány millió politikai rab sorsát szimbolizálja?

Orwell figyelmeztetése egyértelm . Az Angszocban a diktatúra örökkévaló: „Ezt tedd gondolataid kiindulópontjává”[663] – teszi hozzá O’Brien. „Ha el akarod képzelni a jöv t – mondja O’Brien Winston Smithnek –, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos”.[664] Kegyetlen kép! A. Burgess sem kevésbé pesszimista az 1984–85 c. regényében, bár a jöv szerinte egy engedékeny diktatúráé, egy ravaszabbul ható totalitarizmusé, amely azonban ugyanolyan korlátozó, és éppannyira bizarr és misztikus. A közelmúlt történelme csak meger síti ezeket az el érzeteket. Elvakultság, halálos illúzió azt hinni – írja A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. könyve elején –, hogy az autoriterizmus önmagától kimúlhat.

Semmi sem történik spontánul. A diktatúrák diadala – amely a szerz szerint a világ országainak közel háromnegyedében volt tapasztalható 1984-ben – félelmetes politikai jelenség, „korunk egyik legrettent bb valósága”.[665] Ezzel a valósággal szembe kell néznünk, még akkor is, ha nehezen tudjuk kimutatni okait, akkor is, ha nem tudjuk pontosan megragadni sajátos vonásait. F leg azért, mert a hatalomkultuszok jelenlegi virágzása arra mutat, hogy a XXI. század a diktátorok újabb százada lesz. A. Conte monumentális elemzésével csak segíteni akart, hogy „jobban lássuk az ördögöt”,[666] megpróbálta letépni róla álarcait. A regényírók, Franciaországban éppúgy, mint Angliában, 1918 óta ugyanerre törekedtek. A diktátor maga az ördög, eredeti jelentésében a Sátán, az Ellenfél, az, aki rivalizálni mer Istennel, és aki skrupulusok nélkül tetszeleg az isteni Törvény, Szó, és Hatalom küls ségeiben. A mitológiai és vallási szinkretizmusnak az a rendkívüli kétértelm sége, amellyel az írók a diktatúrák különböz megnyilvánulási formáit ábrázolják, nem ad választ a kérdésre: az irodalmi m vekben leleplezett jelenségek milyen mértékben tekinthet k csupán álcának, fiktív konstrukcióknak, amelyek mögé a politika továbbra is sötét titkokat rejt?

II. A kegyetlenség akarása

A terror általános J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regényében, homályos P. Mac Orlan La Cavalière Elsa c. könyvében, brutális A Huxley Ape and Essence, rejtett D. Lessing Canopus in Argos: Archives, barbár Sony Labou Tansi La Vie et demie, lidérces P. Grainville Les Flamboyants, racionalizált A. Koestler Sötétség délben, módszeres G. Orwell 1984 c. m vében, végül teljessé válik D. Rousset Les Jours de notre mort (Halálunk napjai) és rültté M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében. A modern kor kegyetlenül barbár, állapítja meg A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében. Úgy látszik, a borzalom mindenütt megtöri a diktatúrák utolsó ellenfeleit is, a szabadság mindenütt megsemmisül az öldöklésekben. A XX. században, melyet sokan el szeretettel neveznek a „szabadság aranykorának”,[667] alapelvvé emelkedett a kegyetlenség, mely a nyolcvanas években a totalitárius teokráciák különös teológiai erényévé vált. A diktátor hivatala újra szakralizálódik a borzalomban és az er szakban. Talán M. Rachline-nak van igaza, aki azt állítja, hogy „az ember jöv jét a kegyetlenség”[668] elszabadulásában kell látnunk? Talán nincs veszélyesebb a hatalomról alkotott el ítéleteknél, feleli G. Orwell. „Az üldözés célja az üldözés”.[669] Az igazi hatalom célja pedig – mint O’Brien magyarázza Winston Smithnek az 1984 c. regényben a hónapokig tartó kínzás végén –, nem a népek boldogítása, hanem a tömegek eltiprása, összeroppantása és elpusztítása, az, hogy mások élete örökös „fájdalom és megalázkodás”[670] legyen. A Túl Jón és Rosszon c. m vében F. Nietzsche arra szólított fel, hogy vizsgáljuk felül a kegyetlenség növekv istenítésével kapcsolatos véleményünket. A század történelme és az olyan elméleti és antropológiai tanulmányok, mint R. Girard La Violence et le sacré (Az er szak és a szentség) vagy J.-P. Sironneau Sécularisation(…) c. munkája bizonyítják, hogy a kegyetlenség fogalma változik. E változás irányáról I. Deutscher is eligazít minket egy tanulmányában, amelyet Orwell 1984 c. regényének „kegyetlenségmiszticizmusáról”[671] írt, s amely a Heretics and Renegades (Eretnekek és hitehagyók) c. kötetben jelent meg: a XX. században a kegyetlenség fogalma átalakul, racionalizálódik és újra szakralizálódik, egy sajátos, átgondolt, ritualizált és rendszeresített misztikumpótlékká lényegül át.

1. A kegyetlenség misztikuma

Orwell regényében egyértelm ek O’Brien szavai: az er szak, a kínzás, az üldöztetések szerepe az Angszoc rezsimben az, hogy megszilárdítsák a „Párt misztikumát”.[672] A szándék politikai. Mindenekel tt az a cél, hogy a szándékos kegyetlenkedéssel a legmegalázóbb alávetettségbe kényszerítsék az egyént és a tömegeket, készen arra, hogy szükség esetén valamiféle végleges megoldással elpusztítsák ket. Elfojtani a leggyengébb ellenállást is, megakadályozni minden olyan kísérletet, amely egy ellenhatalom létrehozására irányul, megsemmisíteni mindazokat, akik esetleg nem egy, de több kormányt is alakíthatnának, ez volt I. Deutscher szerint Sztálin igazi célja a hosszú perés tisztogatási sorozattal, amelynek köszönhet en 1936 és 1953 között meger sítette hatalmát a „nép ellenségeivel” szemben. Orwell 1984 c. regénye csak ezt a tendenciát nagyítja fel és túlozza el. A M. Sperber Et le buisson (…) c. regényében szerepl Herbert Sonneck, V. Serge S'il était minuit dans le siècle c. m ve Rodionja vagy Ryjikje, de leginkább A. Koestler Sötétség délben c. m vének Nyikoláj Rubasova képviseli legtisztábban azokat a régi forradalmárokat, akiket ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak, megszégyenítettek, és kegyetlen fizikai és erkölcsi kínzással kényszerítettek arra, hogy a megrettent és elbutított tömegek el tt „apokaliptikus b nöket”[673] valljanak be. Nyikolaj Rubasov e típus tragikus útjának minden állomását végigjárja. A végén egyfajta tanulságot von le a történtekb l, s ez a teljes beletör dés és a lemondás. Az öreg rebellis felhagy a harccal. Mindazonáltal amikor a regény végén meghal, nem biztos, hogy valóban megértette bukása okait. Az 1984 c. regénybe illesztett esszé, „Az oligarchikus kollektivizmus elmélete és gyakorlata”, sokkal mélyebbre hatol a politikai elemzésben. Már nem tesz különbséget az egyénnel szembeni er szak – ennek célja az ellenzék megtörése – és a kollektív er szak között, melynek célja a népek fölötti uralom meger sítése. Az úgynevezett „értekezés” állítólagos írójának, Emmanuel Goldsteinnek tulajdonított tétel maró szókimondása „egészséges”,[674] hogy A. Burgess szavával éljünk. „1984-ben”, az Angszoc alatt, a „háború” jellege megváltozik. Az egymást elpusztítani képtelen hatalmak, Kelet-Ázsia, Eurázsia és Óceánia er egyensúlya azt eredményezi, hogy a hadiállapot állandósul a „nem-háború” és „nem-béke” légkörében, mint Orwell írja: „Valószín leg pontosabbak lennénk, ha azt mondanánk, hogy a háború, azáltal, hogy folytonossá vált, megsz nt létezni”.[675] Megváltozott a célja is. Már nem az ellenfél megsemmisítése a cél, hanem a társadalom hierarchikus struktúráinak meg rzése a „háborús hisztéria (…) állandó és egyetemes”[676] voltának fenntartásával. Ezért egy hamis világképet hoznak létre: az áldozatok számára kegyetlen világot, amely viszont létfontosságú azok számára, akik hasznot húznak bel le. Csak el kell olvasnunk A. Conte, Les dictateurs du XXe siècle c. munkáját: századunk végén kevés ember és kevés nép áll ellen a nyomásnak és az elnyomás modern módszereinek. Ám a diktátorok, azon túl, hogy a saját hasznukra fordítják a militarizált társadalmakban látensen létez irracionális törekvéseket, leginkább még mindig úgy tehetik korlátlanná hatalmukat, ha fizikailag megsemmisítik mindazokat, akik ellen mernek állni, s t azokat is, akik elkövetik azt a hibát, hogy hisznek bennük, és alávetik magukat nekik. Ezt az utóbbi taktikát követte a harmincas és negyvenes években Hitler és Sztálin, a hetvenes és nyolcvanas években pedig Mengisztu Hailé Mariam Etiópiában, Pol Pot Kambodzsában, M. Obote Ugandában. A

kegyetlenség, amely célszer és praktikus, a „b n törvénye”,[677] ahogy A. Camus nevezi A lázadó ember c. írásában, a politika végs kifejezésformájává válik. R. Merle az auschwitzi haláltáborról írt könyve, Mesterségem a halál, jól érzékelteti „a német [és más nemzeti] történelem fél évszázados er szakosságának és fanatizmusának”[678] arányait. Még sok, ugyanennyire szívbemarkoló m vet idézhetnénk E. Wiesel La Nuit (Az éjszaka) c. könyvét l Sony Labou Tansi L’Etat honteux c. regényéig, ha be akarnánk mutatni, mennyire kegyetlen volt szinte valamennyi néphez „az éhség és a vér kora”.[679] Igen beszédes A. Koestler egyik sztálinizmusról írt regényének címe: The Age of Longing. Az istenekhez hasonlóan a diktátorok is szomjaznak az er szakra, a diktatúrákat hullahegyek jelzik, ugyanis a cél szentesíti az eszközt. A vérengzéseknek és a népirtásoknak se szeri, se száma. Vajon ez csak azért van így, mert mint A. Conte állítja Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében, elszaporodtak a diktatúrák, és mert végre ideje volna elfogadnunk, hogy a „despotizmus elválaszthatatlan az emberi sorstól”?[680] Ezt a nyersen megfogalmazott tézist különböz áttételes formákban számos irodalmi m ben fellelhetjük. De talán vannak egyéb okai is az autoritárius jelenségek fennmaradásának, olyanok, amelyeket kevésbé közvetlenül érzékelnek az írók és a történészek.

2. Ritualizált misztikum

A diktatúrák fennmaradása talán valóban vallási okokkal magyarázható. Legalábbis ez a meggy z dése az antropológus R. Girard-nak. La Violence et le sacré c. könyvében számba veszi, hogy a számtalan áldozatrítus milyen kapcsolatot teremt az er szak és a szakrális között. Egységesnek látva az efféle rítusokat, Orwell 1984-ével illusztrálja, hogyan használhatják fel ezt a alaper szakot – amely a primitív, de minden társadalomban jelenlév vallások sajátja – a modern diktatúrákban a diktátorok, „a szuper-zsarnokságok (…) urai, akik cinikusan állandóvá teszik konfliktusukat azért, hogy biztosíthassák a szándékosan megtévesztett népek fölötti hatalmukat”.[681] A transzcendessé tett vagy ritualizált er szak el re eltervezett vagy spontán alkalmazása megteremti a társadalmi egyetértést. Az Angszoc példája, amellyel R. Girard bemutatja, milyen szerepe és funkciója van bizonyos vallásokban az er szaknak, rávilágít arra is, hogyan m ködnek és maradnak fenn a diktatúrák. Fennmaradásukat a kegyetlenség és a barbár rítusok biztosítják. Ezek a rítusok rejtett társadalmi és vallási jelentésüknél fogva hasonlóak a kétes hír , véresszomjas istenségeknek vagy ezek politikai megfelel inek bemutatott vezekl , engesztel vagy gyakran áldozati rítusokhoz. Ezekb l a kevéssé ismert rítusokból ered a lelki tortúra. Zamjatyin is rámutat erre Mi c. m vének egyik különösen jöv be látó részében. A vétség, a megbocsáthatatlan és megfellebbezhetetlen abszolút b n maga a szabadság, az „átkozott szabadság”,[682] ez a b nös ösztön, amely az embereket lázadásra készteti. E b n miatt kell az emberiségnek b nh dnie, ugyanis vétkezik az új, hatalomra került istenekkel szemben, ami halálos fenyegetésként nehezedik a diktatúrákra. Err l árulkodik – amennyiben a fiktív beszámolók érzékeltethetik mindazt, amit oly sok politikai rab átélt századunkban – egyes irodalmi h sök párhuzamos, és mégis eltér sorsa, gondoljunk csak A. Burgess 1984–85 c. regényében Bev Jones, J. M. G. (Les Géants) c. m vében a Nyugalomnak nevezett lány, M. Sperber Et le buisson(…) vagy A. Koestler Sötétség délben c. regényében Vaszilij, Nyikoláj Rubasov, valamint G. Orwell 1984

c. m vében Winston Smith alakjára. Megkínzatásuknak nem vallomások kicsikarása a célja, a „vallomásokat” diktálják nekik, a „b nök” bevallása csak formalitás. Viszont valódi a kínzás, a célja pedig arra kényszeríteni az eretnekeket, hogy engedelmeskedjenek, hogy „fizessenek meg”,[683] hogy hajoljanak meg a diktátorok el tt, és ismerjék el azok abszolút fens bbségét. De ha elfogadjuk azt, amit Orwell az 1984 c. regényében állít, nevezetesen, hogy minden tett már el zményeiben bennfoglaltatik, hogy „minden cselekedet következményei benne vannak magában a cselekedetben”,[684] akkor már nem elegend az elnyomás és a megbánás. A szándék egyenérték a tettel, minden ártatlan ember öntudatlan b nös. A tragikus el kép Joseph K. története Kafka A Per c. m vében. Ilyentén megváltozik az elszenvedett vagy kiszabott szenvedés jelentése. A vezeklés anticipációvá válik. Az 1984-ben O’Brien egyértelm en fogalmazza meg az Angszoc álláspontját. Elviselhetetlen a gondolat, hogy megmaradhat az ellenállás tétova szándéka, legyen az bármennyire titkos és tehetetlen. Az eretnekségeket és az elhajlásokat még azel tt kell legy zni és megsemmisíteni, miel tt megmutatkoznának. G. Orwell 1984 és Dalos Gy. 1985 c. regényében ez az értelme az örökösen, generációról generációra egyre kifinomultabban újrajátszódó drámának, amelynek Winston Smith emblematikus áldozata. „Az Isten: hatalom”[685] – emlékezteti t O’Brien, és legalább annyira, amennyire megbünteti egy tényleges b ntettért, a „Nagy Testvér” (Big Brother) elleni lázadásáért, ugyanez az O’Brien szándékosan fel is áldozza ennek az „istennek”, a „Hatalomnak” az oltárán, mintha arról volna szó, hogy el zzék rendkívüli rosszindulatát. Winston Smith kínvallatása mint vezekl rítus egyben a rettenetes isten kiengesztelésére szolgál. A cél, folytatja O’Brien, felépíteni a gy lölet és az er szak világát, a borzalom és az abszolút terror univerzumát, amelyet a hatalom részegsége ural. A hatalom pedig folyamatosan n az ártatlan, ám egyetért áldozatok szükségszer feláldozásával, akiket milliószámra és tízmilliószámra ajánlanak fel a holokausztban a diktátoralaknak. R. Girard felmérve Orwell regényének jelent ségét, említett tanulmányában tömören felvázolja az ilyen fels bbrend er szak általános elvét. Úgy látszik, ez az er szak-elmélet jellemz a századvég politikai gondolkodására, alapja pedig az a gondolat, miszerint csak a b nbaknak tekintett áldozatok legyilkolásával lehet meg rizni a diktatúra stabilitását. Egyébként Gletkin is ugyanezt mondja 1940-ben A. Koestler Sötétség délben c. regényében Nyikoláj Rubasovnak, amikor történelmi ismeretei alapján megállapítja, hogy „az emberiségnek mindig szüksége volt b nbakokra. A b nbak mindig is nélkülözhetetlen intézmény volt”.[686] A diktátoroknak „hasznos jelképeket kell kitalálniuk”,[687] teszi hozzá Gletkin, amelyekkel igazolhatók a háborúk, a mészárlások, az üldözések, genocídiumok, holokausztok és a megsemmisítés más rítusai. A regények, J. Zamjatyin 1920 körül írt Mi c. m vét l G. Orwell 1949-ben megjelent 1984éig vagy J. M. G. Le Clézio 1973-as (Les Géants) c. regényéig, ugyanarra a borzalomra figyelmeztetnek: a diktatúrák terrorból táplálkoznak, s a terror a diktatúrák velejárója. A rendkívüli er szak elszabadulása a diktatúrában távolról sem aberráns politikai jelenség, hanem megvan a saját racionalitása. Akár szükségb l, akár számításból, a diktátor szempontjából arról van szó, hogy kényszerrel és er szakkal kikényszerítse a vallásos hit pótlékaihoz való megtérést. Ezekben az esetekben a halál és a szenvedés mindig a „bálványimádás és egy lefokozott szentség”[688] bevezetését célozza, egyszóval azt, hogy a félelem és a rémület révén a diktátor tiszteletet és f leg félelmet kelt bálvánnyá váljék.

3. A kegyetlenség depolitizálása

Borzalmat kelt az, hogy az egész bolygó hozzászokik a kegyetlenséghez, ám még szörny bb – amennyiben a szörny ség fokozható – annak a veszélye, ami a XX. század végén már mindenütt jelen van, hogy az orvostudomány és a biológia fejl désének következtében a kegyetlenség orvosi, mondhatni technikai vagy tudományos formát ölt – mint arra A. Conte is felhívja a figyelmet a Les Dictateurs au XXe siècle c. könyvében. A III. évezred elején, mint már tudjuk, az orvosok és a tudósok jelent s hatalommal rendelkeznek majd. Ezt Huxley már 1932-ben megjósolta Szép új világ c. regényében. M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. m vében emlékeztet a tudomány els történelmi-politikai alkalmazására, a III. Birodalom kísérletére, hogy az orvostudományt az eugenika szolgálatába állítsa. A. Burgess a Gépnarancs c. regényében a tudomány alkalmazásának más változatait képzeli el, kiváltképp a pszichiátria területén. A kegyetlenkedés, mint látjuk, átkerül az orvostudomány területére, depolitizálódik és deszakralizálódik. Következésképp vajon kevésbé vezérlik politikai szándékok? Míg Zamjatyin egyáltalán nem pontosítja Mi c. regényében, hogy az Egyetlen Világállam Jótev je miként biztosítja államában a harmóniát, Huxley nagy gondot fordít arra, hogy a Szép új világ c. regényének már els lapjaitól kezdve meglep részletességgel leírja azokat az eljárásokat és kiskapukat, amelyekkel a Világállam ellen rei biztosítják az állam stabilitását és azonosságát. Az alapelv egyszer . A diktatúra egyén feletti uralma már a keltetéssel elkezd dik. Egy szép napon az emberiség örökös konfliktusaiba belefáradt emberek, tudósok, orvosok, biológusok úgy határoztak, hogy egyszer s mindenkorra átveszik Isten és a Teremtés szerepét. A kegyetlenségnél és a brutalitásnál lassabb, ám végtelenül biztosabb módszerekkel, az ektogenezis, a klónozás és más génmanipulációs technikák alkalmazásával, sikerül „társadalmasított emberi lényekként”[689] lefejteniük a csecsem ket. A biológiai tudományok segítségével sikerült megvalósítaniuk „az emberi termékek standardizálását”.[690] E standardizált lényeket sorozatban tudják el állítani, egyforma csoportokban, egy „minden próbát kiálló eugenikus rendszer keretében”.[691] Sikerült véghez vinniük az emberek lelkében és testében, még azok születése el tt, az egyetlen „igazán forradalmi forradalmat”.[692] Ebb l a világból hiányzik az er szak, ám az iszonyat csak dimenziót váltott. E világ irányítói ugyanazokat a politikai célokat hajszolják. Csupán áthelyezték a kegyetlenséget az élet kezdeti id szakába. Nem alaptalan a félelem. M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében emlékeztet arra, hogy az elmebetegek, fogyatékosok és degeneráltak „gyöngéden és jóindulattal” végzett fizikai megsemmisítését l (1939-t l 1941-ig), az iszonyatos orvosi kísérletekig (1933-tól 1945-ig), melyeket mindenféle megszorítás nélkül, gátlástalanul folytattak él embereken a koncentrációs táborokban, milyen rettenetes történelmi valósága volt Hitler faji politikájának, amelyet a Faj mítosza nevében folytatott a III. Birodalomban. M. Rachline mintegy a jöv szimbólumaként mutatja be h sét, Frédéric Marelle-t, és orvossá, „tábori orvossá”[693] teszi, kiemelve ezzel a nácizmus egyik legkegyetlenebb s egyben egyik legaktuálisabb aspektusát. Frédéric Marelle a regényben egyike a kor elátkozott orvosainak, akik ahhoz a „privilegizált világhoz tartoztak, amelyben a jöv beni fajt kísérletezik ki, ahhoz a világhoz, amelyben a dics ített, új istennek ajánlott Faj”[694] átengedte magát az élveboncolásnak. A doktrína és a szóhasználat révén a közjóért való munkálkodássá és orvosi munkává sminkelt kegyetlenség meglep módon vallási aktus maradt, állapítja meg M. Rachline dokumentumokra és történelmi bizonyítékokra támaszkodva. Vakság volna azt hinni, hogy ez a kísértés elt nt.

Valódi fenyegetésr l van szó. Az orvostudomány, a biológia, a pszichológia fejl dése a század folyamán az elnyomás új eszközeivel szolgál a diktátoroknak. Az átnevelési módszerek, amelyeket A. Burgess említ Gépnarancs c. regényében, a kondicionálásra és „az emberi lélek manipulására”[695] szolgáló eljárások, amelyeket B. F. Skinner ír le a Walden Two (Walden kett ) c. m vében – s az 1984–85 c. könyvében A. Burgess hosszan kommentálja az amerikai regényírót –, csak néhány példa ezekre az új eszközökre. Márpedig ha a nácizmus, a fasizmus „balesetek”[696] voltak a XX. század történelmében, amint azt M. Rachline írja a Le Bonheur Nazi (…) c. könyve el szavában, az ilyen jelenségek létezése kétségtelenül az emberi élet értékelésének általános zavaráról tanúskodik. A század közepén fölvetett orvosi vagy orvosbiológiai téma talán csak el re jelzi az újabb és ravaszabb politikai diskurzust a másként gondolkodók modern, civilizált, pszichiátriai és neuro-pszichiátriai kezelési módjairól. A kegyetlenség rítusai így semlegesebb és látszólag kevésbé politizált tudományos kategóriákba helyez dtek át. Amint morális vagy társadalmi szempontból legitimnek fogadjuk el ezt a gyakorlatot, minden megkülönböztetés, minden kirekesztés és a kegyetlenség valamennyi álcázott vagy leplezett formája igazolható. Újra minden szabad lesz. Ehhez csak megfelel érvrendszert és meggy zési technikákat kell kidolgozni. Milyen arcokat ölt a jöv ben a kegyetlenség? A genetikai manipulációktól, amelyek magát a faj lényegét képesek lerombolni, s amelyeket Huxley ábrázolt a Szép új világ és a Brave New World Revisited (Visszatérés a szép új világba) c. m veiben, a b nöz k megel z vagy gyógyító kezeléséig, amelyet A. Burgess ír le 1984–85 és Gépnarancs c. regényeiben, azokon a kegyetlenkedéseken át, amelyeket M. Rachline mesél el a Le Bonheur Nazi (…) c. m vében, a diktátorok kegyetlenségvágya a század folyamán állandóan változott. Célkit zése viszont minden id ben változatlan. Mindig az a célja, hogy az emberiség nevében és formálása ürügyén „hamis morál, vallások, törvények nélkül szabad folyást engedjen annak, hogy ember az embert lenézze”,[697] mint írja M. Rachline az idézett regényében. Mit ígér a jöv ?

A totális mértékvesztés elárulja, mi a szerepe a kegyetlenségnek. Az er szak, mivel szükségszer , átlényegül borzalommá. A terv kezdetben taktikus, ezt I. Silone magyarázza el a La scuola dei dittatori c. m vében. Lényege a bálványimádás légkörének, a „kegyelmi állapotnak”,[698] a hatalom meghódítását lehet vé tev nyugtalanságnak és tévelygésnek a fenntartása. Ezen múlik a diktatúrák id tállósága. Az er szakot már nem fojtják el, a kegyetlenség és a szentség összekeveredik, a mindenhatóvá vált diktátor megszegi a legvégs tilalmakat is. Vad, vérengz , pusztító istenné alakul át. A diktátor annak él megtestesülése, amit R. Otto az istenség „mysterium tremendum”-nak [a rettent titok érzetének][699] nevez A szent c. könyvében. A diktátor az abszolút kegyetlenség paradox és rettenetes misztériuma. „ rjöng ” isten, a „wut” istene, „Wotan archetípusa”[700] etimológiai értelemben is, mint azt Jung megállapítja a Psychologie und Religion c. könyvében. Talán a személyében kikristályosodott látens er szakot szabadítja fel diadala pillanataiban? Hatalma a rémületben, a rettenetben, a páni félelemben nyilvánul meg, mivel mások szenvedése az istenségének a jele, tehát fennmaradásának garanciája. A kegyetlenség a diktátor alakjának alkotóeleme, minden történelmi példa ennek egy-egy variánsa. Ha nem utasítjuk el a szakrális és az er szak közötti lényegi azonosságot, látnunk kell, hogy e jelenségek kialakulását egy si, emlékezet el tti illúzió befolyásolja – jelenti ki R. Girard a La Violence et le sacré c. munkájában. Ez az illúzió indítja örökt l fogva „az embereket [arra], hogy magukon kívülre vetítsék er szakosságukat, istenné tegyék (…), amelyért már nem felel sek, és amely kívülr l kormányozza ket”.[701] Ez a diktátorok hatalomvágyának paradoxona, és egyben talán folytonos irodalmi metamorfózisuk titka.

III. Hatalom az id fölött

A régmúltból örökölt, kortalan diktátoralakot, amelyet az ókorban több száz év alatt dolgoztak ki a Kr. e. V. és I. század között, közel két évezredig, a Kr. u. I.-t l a XX. századig elfedték a császári és monarchikus intézmények. Ez a diktátoralak az újkorban, a XVII. századtól kezdve különböz variánsokban újjászületett, és végül a XX. században számtalan formában diadalmaskodott. Ám úgy látszik, nem fogott ki rajta az id . Soha nem sz nt meg „a hatalom emberének istenítése”.[702] A diktátorok még véletlenül sem az emberi történelem átmeneti balesetei, mint ahogy G. Hallgarten állította az 1961-es Histoire des Dictatures de l'Antiquité à nos jours c. könyvében, épp ellenkez leg, több ezer éves politikai és vallási hagyományokból táplálkoznak, s erre H. Sabais is rámutatott 1965-ben a Götter, Kaiser, Diktatoren c. m vében. A hatalom kísértése örök. A hatalmi jelenségek megszületése óta semmi nem változott. Ha belegondolunk, Orwell is ezt állítja 1984 c. regényében. A tiltott Könyv elején, melyet Winston Smith olvas, megállapítja, hogy a történelem kétségtelenül mindig ismétl dött, a „társadalom lényegi felépítése (…) sohasem változott meg”,[703] és hogy valószín leg az sid k óta „egyetlen történelmi változás sem jelentett sokkal többet, mint az urak nevének változását”.[704] Ezzel igazolja a diktatúrák id tállóságát, ám felveti a kérdést a történelem értelmér l is. G. W. Hegel 1818-ban, történetfilozófiai el adásaiban nem akart mást látni a történelmi folyamatokban, mint a szabadság diadalát. 1949-ben Orwell nem akar mást látni a kortárs történelemben, mint a diktatúrák diadalát. Regényében az emberi hatalomnak immár nincs egyéb célja, mint önmaga állandósítása. A id fölötti mindenhatóságot rájuk ruházva talán illuzórikus hatalmat kölcsönzünk a diktátoroknak, ám k maguk is arra törekednek, hogy újraalkossák a történelmet, eltöröljék az id t és belépjenek az örökkévalóságba.

1. A megvalósult forradalom

„Nem az a fontos, amit az emberek tesznek, sem az, amit gondolnak (…) hanem az, amit be kell teljesíteniük a bennük lév szükségszer ség alapján, vegyük csak Marxot (…). Tanulmányozza csak Hegel Fenomenológiáját…”,[705] szól Sztálin monológja V. Serge S’il était minuit dans le siècle c. könyvében. Kemény szavak ezek, még akkor is, ha egy képzeletbeli Sztálinnak tulajdonítják. Eszerint Marx és Hegel tévedett. A XX. században már nem a szabadság a történelem célja, hanem az emberiség teljes elidegenítése – ezt tükrözi Koestler Sötétség délben, Orwell 1984, Burgess 1984–85, Dalos 1985, Huxley Ape and Essence c. m ve. Mit jelenthet egy diktatúrában a történelem, amikor a propaganda eszközeivel bármelyik diktátor filozófiát, metafizikát és politikát kovácsolhat a múlt meghamisításából? A csalásnak határtalan méreteket kölcsönöz Orwell fagyos humora. „A múlt változtathatósága az Angszoc f tétele”[706] – olvassa Winston Smith Emmanuel Goldsteinnek az oligarchikus kollektivizmusról szóló könyvében. A történelem megállt. A forradalom beteljesedett. Az emberiséget megmentették, s az Angszoc alatt a világ egy új korba lépett, amelyben minden

esemény, minden kisebb-nagyobb baleset csak azért történhet vagy történhetett meg, mert a Nagy Testvér akarta, el készítette és kigondolta, és minden csak arról tanúskodik, hogy ez a diktátor kizárólagos, cselekv mindenhatósággal uralja az eseményeket. Ez az az ígéret vagy eszkatológiai illúzió, amelyen végs sorban az óceániai társadalom egésze nyugszik, mutatja ki Emmanuel Goldstein. Az Angszoc politikai szervezete azon a hiedelmen alapul, hogy a diktátor, a Nagy Testvér mindenható, a Párt pedig tévedhetetlen. De mivel a valóságban a diktátor nem mindenható és a Párt sem tévedhetetlen, „fáradhatatlan rugalmasságra van szükség a tények kezelésében”.[707] Örökösen helyre kell igazítani a történelmet, hogy fennmaradhasson a diktatúra csalhatatlan mindenhatóságának dogmája. Burgess is megjegyzi az 1984–85 c. regényében, hogy ezek az ideológiai tézisek filozófiai alapon nyugszanak. „Kétségtelen, hogy kifinomult intellektusok oligarchiája kormányozza Óceániát” – írja az Angszoccal kapcsolatban. „Ez az oligarchia szolipszista filozófiát vall”.[708] Meglep nek t nhet, hogy a diktatúrával kapcsolatban említi ezt a kifejezést: a „solus ipse”, az „önmaga,” vagyis a szolipszizmus az eszmetörténet egy igen régi doktrínája, amely azt feltételezi, hogy semmilyen valóság nem létezhet a valóságot számontartó tudat határain kívül. Elfogadva ezt a posztulátumot, a múlt vagy jelen eseményeknek nincs más létmódjuk, mint az, amit az emberek érzékelése és emlékezete kölcsönöz nekik. Ezt mondja ki Burgess, amikor kijelenti, hogy „a valóság teljesen mentális”.[709] Ám a kollektív szolipszizmus, amelyre Orwell O’Brien személyén keresztül utal az 1984 c. regényében, sokkal koherensebb, teszi hozzá Burgess, mint amit ezen hagyományosan értettünk. Az „individuális én” nem létezik, miután az Angszoc alatt az individualizmusnak nincs többé jelentése. Csak az „Istenhez hasonló (…) kollektív én”[710] létezik, amely anyagtalan és ellen rizhetetlen, amelynek „logikusan (…), amennyiben ez a valóság, mindent magában kell foglalnia, beleértve az id t is”.[711] Burgess szavával élve, Orwell minden leleménye a síkváltásban áll, amely logikai alapon, de a józan ész ellenében, és jól megkonstruált metafizikai indoklással teszi igazolhatóvá a köz- és egyéni vélemény manipulálásának minden formáját. Csak hinni kell. Bármennyire is bonyolultak a fentebb idézett szofizmák, a m vekben mégis tükröz dik egy bizonyos id felfogás. Ilyen értelemben Emmanuel Goldsteinnak az autoritarizmus elméletér l és gyakorlatáról szóló híres Könyve az 1984 c. regényben egyértelm en kimondja: a cél az, hogy „megállítsák a történelem folyamát”.[712] Emmanuel Goldstein szerint végs fokon az örökkévalóságra való törekvés magyarázza az Angszoc politikai, filozófiai és ideológiai felépítményét. Nem is fogalmazhatnánk egyértelm bben: „a hierarchikus társadalom állandósítására irányuló törtekvés”,[713] „a szabadságnélküliség (…) állandósítása (…) a tudatos cél”.[714] Ezért tartják fenn Eurázsiában a „neobolsevizmus”, Kelet-Ázsiában a „halálimádat”, Óceániában pedig az „Angszoc” politikai és társadalmi struktúráit. A korábbi totalitárius jelenségekhez, az Emmanuel Goldstein által idézett német nácizmushoz és az orosz kommunizmushoz képest alapvet a különbség. A XX. századi teoretikusoknak és politológusoknak köszönhet en az új uralkodó csoportok megértették, hogy csak egy bizonyos világnézet fenntartására van szükség, és hogy uralmuk dönt tényez je „magának az uralkodó osztálynak a szellemi attit dje”.[715] Az uralmi helyzet meg rzése azért nehéz, mert a vezet k tudatát a pillanatonként változó politikai kényszer ségek szerint folyamatosan alakítani kell, ám anélkül, hogy k ezt észrevennék. Erre szolgál az „emlékezet kordába szorítása”,[716] azaz a „múlt (…) napról napra folyó meghamisítása”.[717] Még számos filozófiai, metafizikai és ideológiai tézist idézhetnénk, ám ennek a különös történetfilozófiának az alapja változatlan. A diktatúrák gy zedelmeskednek vagy

gy zedelmeskedni fognak, és minden diktatúra arra törekszik, mint azt Orwell 1984 c. regénye is bizonyítja, hogy „egy megválasztott id pontban befagyassza a történelmet”.[718] Vajon ez csak álom, egy megvalósíthatatlan álom, mint ahogy Winston Smith mondja O’Briennek? B. Souvarine, I. Deutscher és J. Ellenstein Sztálinról írt könyvei tanúsítják, hogy a sztálinizmus 1924 és 1953 közötti története ennek az álomnak halvány, de hatásos el képe volt.

2. A múlt eltörlése

Ha politikai filozófia épül arra a meggy z désre, miszerint a valóság az aktualitás, az aktualitás pedig az abszolút igazság – ahogy azt Winston Smith fölfedezi az 1984-ben –, és az Abszolút nem változhat, akkor el kell fogadnunk, hogy „ami ma igaz, annak mindig is igaznak kellett lennie”.[719] Ha az axiómát felállítottuk, a múlt eltörlése és a jelen követelményei szerinti átformálása nem jelent többé nehézséget. Az Angszocban az IgazságMinisztérium, azaz a „Minigaz”,[720] ezer más hatáskör mellett ezzel is foglalkozik, hogy az óceániai társadalomban biztosíthassák az „igazság” teljes gy zelmét… A szórakoztatással, tájékoztatással, neveléssel és a m vészetekkel foglalkozó IgazságMinisztériumnak épülete leny göz , és ennek szimbolikus jelent sége van. Az épület óriási, piramis alakú, ragyogó fehér betonépítmény, csupa-ablak falaival háromszáz méter magasan emelkedik a lepusztult és szétbombázott London fölé. A homlokzatára írt három jelmondat magában foglalja az Angszoc filozófiájának lényegét: „A HÁBORÚ: BÉKE – A SZABADSÁG: SZOLGASÁG – A TUDATLANSÁG: ER ”.[721] Ezernyi hivatalnok dolgozik itt, a szimbolikus világközepén, ahol az Angszoc metaforikus igazsága kovácsolódik, köztük Júlia és Winston Smith is, alantasabb beosztásban vagy felel s állásokban, és itt vannak „valahol, teljesen névtelenül, (…) az irányító agyak, akik ezt az egészet összehangolták, s kidolgozták azt a politikát, amely szükségessé tette, hogy a múlt bizonyos töredékeit meg rizzék, más darabjait meghamisítsák, illetve egyes részeit pedig egyszer en eltöröljék”.[722] Ezen a tiltott, zárt, a profán környezett l elszigetelt helyen a múlt jelenné válik, a jelen múlttá, a történelem hazugsággá és a hazugság igazsággá. A történelem átalakításához elegend egy tucatnyi ember, köztük Tillotson, Syme, Ampleforth, Winston Smith (akiket viszontlátunk Dalos Gy. 1985 c. regényében is). Sajátos feladatot látnak el az irattári osztályon. Cs postán érkez , rövid üzenetek jelzik a tévedéseket, sajtóhibákat, elírásokat, téves idézeteket vagy kihagyásokat, amelyeket ki kell javítani egy adott beszédben, nyilatkozatban vagy a Nagy Testvér napiparancsában, s mindezt a történelmi pontosság érdekében. Úgy kell kiigazítani vagy szükség szerint átdolgozni minden pontatlanná vált archív anyagot – ezt illusztrálja Ogilvy elvtárs fiktív életrajza –, hogy úgy t njön, Nagy Testvérnek minden egyes alkalommal sikerült el re megjósolnia azt, ami bekövetkezett. A kijavított dokumentumot, könyvet, jelentést, újságcikket, beszédet, pamfletet, plakátot, prospektust, hangfelvételt, filmet, fényképet, stb. bevonják, retusálják, újranyomják és terjesztik, az eredeti megjelenési dátummal, anélkül, hogy utalnának a változtatásra. Ezt az eljárást az irodalom és a dokumentáció minden elképzelhet m fajára alkalmazzák, amely valamiféle politikai vagy ideológiai jelentést hordozhat. A folyamatos javítás, átdolgozás, dokumentálás és ellendokumentálás szisztematizálja a propaganda technikáit, és ezt az úgynevezett irattári osztályt egy csodás mítoszgyártó üzemmé teszi.

A mítosz dialektikája világosabbá válik. Amint végrehajtanak egy változtatást az irattári osztályon, azonnal el is felejtik. Ennek köszönhet , hogy miután végrehajtottak egy változtatást, soha többé, semmilyen esetben sem lehet bebizonyítani, hogy hamisítás történt. Az Angszoc uralma alatt a történelem óriási „palimpszeszt (…), amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált”.[723] Az egész óceániai társadalom a mítoszban él, vagy inkább a leülepedett mítoszok egymásra rakódott, egymással oly ellentétes és oly gyakran változtatott s átstrukturált rétegeinek együttesében, olyannyira, hogy Óceániában az igazságot már sejteni sem lehet. „A múlt nemcsak változott, hanem állandóan változott”[724] – állapítja meg Winston Smith. Az apró eseményekt l a nagy katasztrófákig az események eredeti dátuma vagy egymáshoz való viszonya már régóta a legcsekélyebb jelentéssel sem bírt, még annyival sem, amennyivel a közvetlen hazugság esetében rendelkezhetett volna. Nem arról volt szó, teszi hozzá Winston Smith a tettetett naivitás és a valódi zavar egyfajta keverékével, hogy „egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal”.[725] Megtagadják a valódi történelmet, ám a „tagadás”[726] és a „tagadás tagadásának”[727] sajátos játékával a történelem egyre hamisabb változatait kovácsolják össze az 1984 c. regényben, ami történelmileg er síti meg a diktátoralak képzelt valóságát, egy olyan valóságot, amelyet V. Serge, a szület sztálinizmus egyik tanúja, a S’il était minuit dans le siècle c. regény írója, még csak homályosan sejthetett meg 1930-ban. Nincs más igazság, mint a diktatúrák megjátszott igazsága? Visztonyítási pontok nélkül a diktatúrák propagandájának eget ver szélhámossága rejtve marad az el tt, akinek azt el kell viselnie. Orwell és Burgess idézett regényei arról tanúskodnak, hogy IgazságMinisztériummal és „irattári osztállyal” vagy azok nélkül, de mindenképpen megváltozik a diktatúrákban az igazság definíciója. Példa erre Winston Smith kapitulációja. Elfogad mindent, azt is, hogy a múltat megváltoztatták és azt is, hogy a múltat nem változtatták meg. Egy árulkodó kép teszi egyértelm vé a lezajlódó folyamatot: „Milyen könny az egész! Csak meg kell hódolni, s minden egyéb magától következik. Olyan ez, mint amikor az ember ár ellen úszik, amely folyton visszaveti, bármely keményen küzd, s aztán hirtelen elhatározással megfordul, és együtt úszik az árral, ahelyett, hogy ellenszegülne. Semmi sem változott, csak a saját magatartása.”[728] Winston Smith visszanyerte józan eszét, meggyógyult, végre feln tt az Angszoc igazságához.

3. Az újra fellelt öröklét

Azt meglehet sen tisztán látjuk, hogy milyen gyakorlati el nyökkel járnak ezek a hamisítások a diktátorok számára, ám kevésbé értjük az indítékokat: „Azt értem, HOGYAN csinálják, de nem értem, hogy MIÉRT”[729] vallja be Winston Smith. Netán az írók nem merik felfedni legbens bb meggy z désüket? Vagy azért a bizonytalanság, mert olyan politikai valóságokat próbálnak elénk vetíteni, amelyek még nem következtek be? Bárhogy is van, Orwell nem válaszol a Winston Smith-t gyötr kérdésre. Dalos György sem ad választ e kérdésre az 1985 c. m vében. Talán A. Huxley Ape and Essence c. regényében található, ha nem is a legmeggy z bb, de mindenképpen a legprovokatívabb magyarázat-kísérlet. A félrevezetés alapjai talán vallási és metafizikai jelleg ek, derül ki Orwell 1984-éb l. Mit is állapít meg Winston Smith? Azt, hogy „az rültség jele (…) ma talán az, ha valaki azt hiszi, hogy a múlt megváltoztathatatlan”,[730] hogy „minden homályba veszett”,[731] hogy „minden

beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak”.[732] Ezek a megjegyzések a tudatzavar keltésére utalnak, a kifejezés legkeményebb, orvosi értelmében. A valóság nem létezik többé. Elfedi egy fátyol, az aberráció és az illúzió köde. Referenciák és id beli hivatkozási pontok hiányában – ugyanis a múlt minden nyomát eltörölték vagy megváltoztatták –, az emlékek körvonalai is veszítenek élességükb l, s az érzékelés folyamatai is összekuszálódnak. A regény vége felé a szerepl még érzékeinek, látásának, hallásának, tapintásának fizikai tapasztalatait is kétségbe vonja. Ekkor hódol be teljesen. A diktátor elérte célját. Winston Smith mindent elfogad, eltévelyedésében az id beteljesedett. Orwell rült világában az id beliség, mint meghatározatlan realitás, ha egyáltalán van benne realitás, egyetlen id tartamra korlátozódik, amely még inkább megfoghatatlan, pillanatnyi és örökkévaló, tünékeny és id tlen. A csodálatos múlt, az elképzelhetetlen jöv és a bizonytalan jelen minden elképzelhet különbsége és ellentmondása elmosódik abban a csökevényes tudatban, amelyet Winston Smith meg riz. Megvalósult az „eszkaton”, a történelem befejez dött, elérte végs céljait, vagy azt, ami azoknak felel meg. Dalos György 1982-ben Németországban megjelent Neunzehnhundertfünfundachtzig (Magyar kiadása 1985, történelmi jelentés, 1990) c. regénye Orwell 1984 c. m vének a folytatása. A történet szerint különböz XXI. századi dokumentumok alapján egy névtelen eurázsiai történész által 2085-ben írt történelmi m Orwell regényét szövi tovább onnan kezdve, ahol Orwell abbahagyta. Winston Smith életben maradt. Azzal ellentétben, amit Orwell sugall az 1984 c. regényben, Dalos m vében a Nagy Testvér valóban létezik, és hosszú betegség után 1984. december 10-én meghal. Halála durva örökösödési vitát vált ki. Testvére, a Nagy N vér veszi át a hatalmat, de t 1985 márciusában kidobja az ablakon a mérsékeltebb lázadók pártja. Ám ez a londoni tavasz nem tart sokáig. „A Nagy Testvért egészen addig az abszolútumba helyezték”,[733] halála pedig az óceániai társadalom teljes összeomlásához vezet, olyannyira, hogy 1985. szeptember 2-án egy proli, a fekete és muzulmán külföldi analfabéta, Muhammad Stanley ragadja magához a hatalmat. Az új, iszlám forradalom csak négy napig tart. 1985. szeptember 6-án az „Egyes számú Névtelen”[734] fellázad, ideiglenes kormányt alakít, és ismét hatályba lépnek az Angszoc tézisei. Az új diktátort hamarosan elnevezik „Kis Testvérnek”.[735] Winston Smith ismét börtönbe kerül. Helyreáll a diktatúra egy pillanatra megingatott örökkévalósága. Vajon a diktatúráknak az id felett aratott látszólagos diadalát egy olyan tisztázatlan tartalmú predesztinációval magyarázhatjuk, amelynek létét az emberek nem szívesen ismerik el? Egy 1948-ban, Orwell 1984 c. regénye el tt néhány hónappal megjelent utópia, Huxley Ape and Essence c. m ve szerint igen. „Beliál tény, Moloch tény, az ördögi megszállottság tény.”[736] Ez a meggy z dése a Föld Urának, Beliál f vikáriusnak, aki 2108-ban, a XXII. században, a harmadik világháború után több mint száz évvel a még mindig rádióaktivitás pusztította Kalifornia Prímása. Csak egy fels bb hatalom, egy idegen, ám cselekv és mindenható tudat, „Beliál kegyelme”,[737] A. CAMUS: A hitehagyott vagy egy zavaros elme. In id. m , 38. az „Ördög”[738] akarhatott „puszta kedvtelésb l és örökt l fogva örök kárhozatra ítélni minden él t”.[739] Ez az egyetlen elfogadható magyarázat, állítja Huxley, s ezt bizonyítja az emberiség egész történelme. „Az Istentelenség Szelleme”,[740] „az Emberi Faj Ellensége”[741] gy zedelmeskedett. Ez történelmi tény, amelyet b ségesen demonstrál eredménye, az Apokalipszis iszonyatos valósága. Az eszkatológiai téma, amely Orwell és Dalos fentebb tárgyalt regényében mentes minden erkölcsi és spirituális felhangtól, A. Huxley Ape and Essence c. m vében visszanyeri vallási és teológiai jellegét. A diktatúrák bevégzik a történelmet, vagy ennek az illúzióját nyújtják, hiszen a diktátorok az abszolút „él Rossz”[742] megbízottjai.

Hol a tévedés? Hol az igazság? A diktatúra volna az ember végs célja? A diktatúrák létez valóságok, emlékeztet kíméletlenül A. Conte a Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében, s bár nem egészen osztjuk Huxley végletes téziseit, fél , hogy a diktátorok végül is az egész emberiséget meggy zik, hogy „az egyetemes szenvedés, az általános lealacsonyodás és a tömeges pusztulás”[743] a történelem végs beteljesedése. A hazugság a maga módján valósággá fog válni. Ez vajon valóban elkerülhetetlen? Senki nem menekülhet az id el l. A diktatúrák tünékenyek, s ezt a diktátorok nagyon is jól tudják. Még az Angszoc diktatúrája is, amelyet Orwell öröknek ábrázolt regényében, „1985ben” – Dalos 1985 c. m vében – néhány hónap alatt összeomlik,. A diktatúrák csupán emberi vállalkozások, a számukra kiszabott id tartam rövid, aminek végs határa a halál és a megsemmisülés. A. Conte írja a Les Dictateurs du XXe siècle c. könyvében: „Egy diktátor mindenek felett uralkodhat – kivéve az id t. Legf bb ellensége az id .”[744] Ezt a bizonyosságot könnyen feledteti korunk diktátorainak diadala, gondolunk itt a mértéktelenül ambíciózus Hitlerre, aki azt állította magáról, hogy „ezer évre szóló (…) ígéretet”[745] hirdet, vagy példa rá a demiurgoszi öntudattal rendelkez Sztálin, aki nyilatkozataiban hirdette, hogy „magát a történelem anyagát”[746] formálja. Minden hatalom magában foglalja az irracionális vágyat az örökkévalóságra. A diktátornak az az álma, hogy az id n is úrrá legyen, s e célból folyamatosan meghamisítja a múlt és jelen eseményeinek összefüggéseit. rült ambíció? Vagy az id eltörlésének a szándéka? Orwell 1984 c. regénye, írja Burgess az 1984–1985 c. m ve kommentárjában, az id feltörlésének „metaforikus, (…) megvalósíthatatlan vágya”.[747] Olyan egyértelm ez? Az id érzékelése egy totalitárius társadalom képzelt valóságában teljesen átalakul. Az emlékezetb l feledés, a fejl désb l visszafejl dés, a teljesítményb l illúzió lesz. A totalitárius id mer ben más, semmi köze nincs a megszokott emberi id höz. Egy els és utolsó „Id ”, örök és örökt l való, nincs kezdete, tartama, megszakítása és vége. A diktátor alakja egy másik id dimenzióba vetít dik, egyfajta „ontológiai Id be”,[748] „id tlen Jelenbe”[749] pillanatba, amely részben talán a régi primitív vallások mitikus idejéhez hasonlít, mint azt D. H. Lawrence sugallja A tollas kígyó c. regényében. Ebb l következik a szakralitás illúziója. Eszerint az emberiség egész, valós vagy meghamisított történelme örökt l fogva csak a diktátorok jelenlegi eljövetelét készítette el , és sid k óta nem volt más, mint epifánia, egy újabb szent történet, a hamis istenek „negatív teofániáinak”[750] végtelen sorozata, amelyet végre lelepleznek a regények.

IV. A forradalmi jelenség

A diktátorok, miután k határozzák meg, hogy mit szabad és mit nem, félelmetes hatalommal rendelkeznek. Kedvük szerint döntik el, hogy mi a behódolás és mi a lázadás, mi tilos és mikor szegjük meg a tilalmakat. Ebben az értelemben a diktátor alakja a szent, a tiltott érzésén alapul, s mint ilyen kétségtelenül a modern politikai gondolkodás egyik legf bb mítoszának bizonyul, amelyr l F. Chatelet és E. Pisier-Kouchner Les Conceptions politiques du XXe siècle (Politikai felfogások a XX. században) c. könyve csak vázlatos áttekintést ad. A számtalan regény nem tekinthet kidolgozott politikaelméleteknek. Az írók általában nem megérteni akarják az autoritarizmust, hanem elítélik b neit vagy rámutatnak a következményeire. Ennek ellenére mindegyik regény, még ha akaratlanul is, tartalmaz valamilyen implicit autoritáselméletet. Mit tárnak fel ezek a szövegek a forradalmi vagy totalitárius kifejezési formáik ellenére hétköznapivá vált, megvalósult diktatúrák politikájáról?

1. A szabadság megsz nése

Mikor kezd megsz nni a szabadság? Mint I. Compton-Burnett, C. P. Snow, A. Powell és J. Green m veiben is láttuk, az elnyomás nem kizárólag a stabil politikai társadalmakban létezik. Ellenkez leg, a diktatúra már a társadalom kialakulásának kezdeti szakaszában is kimutatható, a hatalom, a tehetetlenség és a függés számtalan banális, hétköznapi megnyilvánulásában. A hatalmi ösztön olykor nagyon korán megmutatkozik. Ezt tanúsítja Lucien Fleurier élete J.P. Sartre Egy vezér gyermekkora c. m vében, vagy Lord Windmerpool karriertörténete A. Powell A Dance to the Music of Time c. regényciklusában. W. Golding A legyek ura és N. Mitford The Blessing c. regényét l I. Compton-Burnett, C. P. Snow, M. Edelman és M. Druon regényciklusaiig számtalan, kezdetben ártalmatlan szerepl vel találkozunk, akik a legkülönfélébb körülmények hatására kegyetlenné, despotikussá, hatalomsóvárrá és er szakossá válnak. Az ambíció általános jelenség, a hatalom ízét bárki és szinte minden emberi környezetben megízlelheti. „A világ tele van megalománokkal”[751] – vonja le a következtetést Sandy Arbuthnot J. Buchan The Courts of the Morning c. regényében. Az említett regények egyetlen témája a „nagy hatalomösztön”[752] els , nyers, apolitikus megnyilvánulása. Ez a hatalomösztön D. H. Lawrence Aaron’s Rod c. m vének Lillyje szerint számtalan alá- és fölérendeltségi viszonyban árad szét századunkban, ami 1922-ben, a m megjelenésekor, éppen csak elkezd dött. Az azóta napvilágott látott regények e viszonyok egyedi megnyilvánulási formáit ábrázolják. Mellesleg ezek a diktatúra-ábrázolások szinte ugyanazt ismételgetik. A regények cselekményének e szempontból nincs túl nagy jelent sége. Az emberi társadalom mindenütt vad dzsungelnek bizonyul, amelynek er szakosságát rosszul leplezik a civilizált konvenciók. A szerepl k indirekt módon osztják és kapják a sebeket. Egyesek diszkrét kerül utakon gyakorolják a hatalmat, mások megtapasztalják a tehetetlenséget, és szinte mindenki t ri a szenvedést, a megpróbáltatásokat. Habár az írók néha iszonyatos összecsapásokról számolnak be. I. Compton-Burnett igen mélyre ás le a hatalom gyökereinek feltárásakor, egészen az „emberi kegyetlenség, az alávetettség vagy a csendes h siesség forrásaiig”.[753] Az általa ábrázolt emberi társadalomból hiányzik az erkölcsi tekintély és a nagyság, az elfojtott konfliktusokat a szabadságtól való félelem és a hatalom szenvedélye táplálja. Talán ebben kell látnunk a nehezen felismerhet , a mindenütt jelenvaló autoritarizmus egyik alapsémáját, amelyb l a diktátoralak még a legdemokratikusabb politikai társadalmakban is megszülethet. Az imént említett tendenciák önmagukat er sítik. Ha az elnyomás túl sokáig tart vagy túl sok szenvedéssel jár, az ellenállás megtörik, az emberi méltóság megsemmisül, s végül az áldozatokat a reménytelenség és a beletör dés saját lealacsonyodásuk kovácsaivá, saját pusztulásuk okozóivá teszi. Az újra és újra tapasztalható alávetettség egyrészt egyesek hatalomvágyával, másrészt a többség függ ségigényével magyarázható. A nagy diktátort, üzletembert, szektaalapítót vagy prófétát embertömegek fogják önszántukból követni. „Minden ember azt mondja, hogy vezért akar”,[754] magyarázza Lilly Aaronnak D. H. Lawrence regényében. Mindenki alá akarja vetni magát egy nagyobb léleknek, hogy az vezesse és „ön is, Aaron, szükségét érzi annak, hogy alávesse magát valakinek. Ön is szükségét érzi annak, hogy engedjen egy h siesebb léleknek, hogy átadja magát”.[755] Ebb l

az igényb l táplálkozik az autoritarizmus kezdetleges tömegpszichológiája, amely létrehozza a diktátorok politikai hatalmát. Az idézett regények csupán töredékes képet adnak arról, hogy a tekintély miként alakul át autoritarizmussá. Nem kapunk általános érvény képet vagy elméleti magyarázatot a hatalomvágy és a tehetetlenség, a rejtett függésvágy találkozásáról. Bár nem szeretjük bevallani, a diktatúra nagyon elterjedt jelenség. Hogyan, miképp alakul bizonyos körülmények között forradalmi jelenséggé?

2. Forradalmi vonások

A diktatúra és a forradalom valóban egymást kizáró fogalmak? „Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megvédjen egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson”[756] fejti ki O’Brien az 1984 c. regényben. V. Serge S’il était minuit dans le siècle, Koestler Sötétség délben, Orwell 1984, Burgess 1984–85, Dalos 1985 c. regénye sok elfogadott koncepciót megkérd jelez. Ezek a regények valóban forradalmi jelenségekként mutatják be a diktatúrákat, amelyek reakciós vagy ellenforradalmi aspektusaik ellenére, vagy azoknak köszönhet en – ez új gondolat a XX. században – a túl sikeres forradalmak gy zelmét szentesítik. J. Giraudoux Siegfried et le Limousin c. m vét l V. Serge S’il était minuit dans le siècle, P. Nizan Az összeesküvés, A. Koestler Sötétség délben, P. Grainville Les Flamboyants, J.-P. Rosart Le Roi Bissextile, Sony Labou Tansi L’Etat honteux vagy J. Updike Konspiráció c. regényén át J. Romains Les Hommes de bonne volonté c. ciklusának 07 Octobre (07 Október) c. regényéig az írók nemigen tudják, ki robbantja ki a forradalmakat. Háború, politikai zavargások, erkölcsi vagy spirituális válság esetén a társadalom atmoszférája megváltozik, a tekintélyt megkérd jelezik, a hatalom megd l és elburjánzik az er szak, állandósul a z rzavar. Olyan autoriter viselkedésmódok válnak általánossá, amelyek addig kiszorultak a társadalom politikai életéb l, a szellemi forrongás pedig felkészíti a társadalmat a hirtelen változásokra. Jöhet bárki – olyasvalaki is, akit egy órával korábban még senki sem ismert, példa erre Télet diktátor J.-P. Rosart Le Roi Bissextile c. regényében –, a felkelt tömeg felismeri magát benne, és „szó szerint egy ellenállhatatlan kollektív igény egyedi termékévé”[757] alakítja át. Ett l kezdve a lázongások, a zavargások, a felforgató tevékenység, az államcsínykísérletek a forradalmi er szak jeleivé válnak. Ez az er szak rombol és épít, alkalmas a régi rend lerombolására és egy új rend felépítésére is. A hatalom megszerzésére tett er feszítések természetesen ellenreakciókat váltanak ki. A forradalom magában foglalja önmaga tagadását, és ez a forradalmi és az ellenforradalmi elv közötti ellentmondás a történelem igazi mozgatója, fejti ki Orwell az Angszoc kapcsán 1984 c. regényében. sid k óta „háromféle ember élt a világon: a felül, a középen és alul lév ”.[758] Az els é volt a hatalom, a második arra törekedett, hogy megszerezze a hatalmat, a harmadik arról álmodozott, hogy eltörölje azt. Az egyes csoportokat hol így, hol úgy nevezték, és sokféleképpen osztályozták ket. Az egyes csoportok célja teljesen összeegyeztethetetlen a másik kett ével. Ez az oka annak, hogy „a társadalom lényegi felépítése (…) sosem változott meg”.[759] A hierarchia viszonyai még er teljes forradalmi áramlatok és látszólag visszafordíthatatlan, jelent s változások után is helyreállnak, „mindig visszaáll ugyanez a

képlet”.[760] A diktatúrák megbuknak, a diktátorok – a hatalom birtokosai – maradnak, és bármilyenek legyenek is a társadalmak, minden zavargásban csupán a változatlan társadalmi struktúra egyedi megjelenésformái változnak. Orwell 1984 c. regényét l Burgess 1984–85 c. m vének kommentárjáig, az írók újra és újra megkísérlik értelmezni a diktatúra és a forradalom fogalmát. Teljesen mindegy, hogy progresszív vagy reakciós ideológiára hivatkozik-e egy forradalom vagy egy diktatúra. A forradalmak lényege nem változik meg a diktatúrákban, a diktatúrák a forradalmak végs gy zelmének megjelenése formái. Dalos 1985 c. regénye csak meger síti ezt a állítást. A forradalmak csírájukban magukban hordozzák az „egyénnek a kollektívval szembeni teljes és abszolút, szándékos és filozófiailag koherens alávetettségének”[761] álmát. A régi forradalmi jelszavak, az „erény”, a „boldogság”, a „szabadság”, az „egyenl ség”, a „testvériség” jelentésüket vesztik. Ezzel szemben „a hatalom más kérdés, a hatalomnak, igen, annak van értelme”[762] – írja A. Burgess az 1984–85 c. m vében. Az írók szerint korunk forradalmai egyre mohóbban vágynak a tiszta hatalomra, s éppenséggel „a szabadságnélküliség és az egyenl tlenség állandósítása (…) a tudatos céljuk”,[763] nem pedig a múlt századok utópiáinak megvalósítása. A perspektívának ez a megmerevedése teszi a diktatúrákat forradalmi jelenségekké, amelyeket akkor nevezhetnénk valóban gy ztesnek, ha egy diktátor tudatos stratégiája segítségével megszilárdíthatná helyzetét, megállíthatná a történelmet és örökkévalóvá tehetné hatalmát. A forradalmak diktatúrákhoz vezetnek, a diktatúrák azonosulnak a forradalmakkal, a diktátorok forradalmi eszmék megtestesít ivé válnak. Talán A. Koestler The Age of Longing c. regényének Pontieux professzorával együtt azt kell feltételeznünk, hogy a történelem saját tagadásainak a tagadásával éri el céljait, vagy ugyanazon szerz Sötétség délben c. regényének forradalmár Rubasovának a véleményét kell osztanunk, aki szerint „a „forradalmi filozófiával” való zsongl rködés csupán a diktatúra megszilárdítását szolgálta”.[764] Ez utóbbi esetben a forradalom dialektikájának túlhajtása nem annak az uralmát hirdeti-e, amit B-H. Lévy Le Testament de Dieu (Isten testamentuma) c. m vében a XX. század végi „totalitárius forradalomnak”[765] nevez?

3. A totalitárius forradalmak

A diktátorok többnyire meghamisítják a forradalmat, jegyzi meg A. Koestler a Sötétség délben c. m vében: „gy zött a forradalmunk”,[766] magyarázza Rubasov Ivanovnak, de „mindent maga alá temettek a romok”.[767] A történelemben el ször gy zött a véres, „totális eszme”.[768] A forradalom hazájában mintha megváltozott volna a diktatúra természete, a totalitarizmus uralja ezt az id szakot, még akkor is, ha a többértelm beszédmód, a különféle definíciók és eltér értelmezések a be nem avatottak számára bonyolulttá teszik megértését. Maga a „totalitarizmus” kifejezés ritkán fordul el a regényekben, csak A. Huxley használja a Szép új világ 1946-ban írt el szavában. Orwell az 1984-ben csupán „oligarchikus kollektivizmusról”[769] beszél. Burgess 1984–85 c. regényében „autoritarizmust”,[770] „szociális zsarnokságot”,[771] „állami despotizmust”[772] emleget. A. Camus A bukás c. m vében csak a „szolgaság”[773] uralmát emlegeti. Ezek a kifejezések nem utalnak egyértelm n az egyéni szabadság teljes megszüntetésére. Valószín leg Mussolini alkotta meg

a totalitarizmus szót annak az eszmének a megnevezésére, amely szerint a „minden”, a totalitás, teljesen fölötte áll a részeknek, s erre építette a fasizmus államfelfogását: „A fasizmus számára minden az Államban öszpontosul, és semmi emberi vagy szellemi nem létezik (…) az államon kívül. Ebben az értelemben a fasizmus totalitárius…”.[774] Azóta a „totalitárius szónoklattan”,[775] illetve totalitarizmus-ellenes változata meglehet sen kitágította a fogalom határait, olyannyira, hogy a Le Testament de Dieu írójával, B-H. Lévyvel együtt „totalitáriusnak nevezhetünk minden eszmét, amely az egyént kizárja vagy korlátozza”.[776] És talán senki sem tudja, mit jelent az a szó a köznapi használatban, holott egyre több történész tartja a totalitarizmust a század uralkodó politikai jelenségének. A diktátor tehát a „mindenné” válik, és Orwell negatív utópiája, az 1984, Burgess szerint „a totalitarizmus megvalósíthatatlan ideálja, amelyet az emberek által létrehozott rendszerek ügyetlenül [utánoznak]”.[777] Huxley Szép új világa egy hamisan jóindulatú totalitarizmus veszélyeire figyelmeztet; Koestler Sötétség délben és M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m ve azt mutatja be, mi történt Németországban és Oroszországban, amikor hadjáratot indítottak a szabadság ellen, eltörölték a szabadságjogokat és elpusztították a szabad akaratot, s még a „lelket is manipulálták”.[778] Ezekben az alkotásokban a diktátor fogalma mértéktelenül kitágul, és „bármely örökkévaló, mindenható, mindentudó és mindet irányító emberi entitással”[779] azonosulhat, mert szimbolikusan képviselheti a mindenkit l minden szinten megkövetelt vak engedelmességet. J. Zamjatyin Mi, A. Burgess The Wanting Seed, A. Sillitoe Travels in Nihilon (Nihiloni utazások) c. m ve mellett még számos utópia és sci-fi született a jelen és a jöv totalitarizmusának szinte minden lehetséges formájáról. A. Camus A bukás c. regényében nem minden szarkazmus nélkül adja az emberi természetr l filozofáló Jean-Baptiste Clamence szájába a következ gondolatot: „mindenki rákényszerül, hogy uralkodjék, vagy hogy kiszolgálják. Mindenkinek szüksége van rabszolgákra”.[780] A két világháború közti boldog békeid k illúziói szétfoszlottak. A filozófusok és az írók tudják, hogy a totalitarizmus olyan, „mint egy kísértés, ki nem h lt láva, amely teljes erejéb l felizzik, amint korlátlanul megteheti”.[781] A totalitárius társadalmakat jellemz rendkívüli hatalom-koncentráció a rettenetes kegyetlenségvágyból fakad, legf bb eszköze a teljes terror. „A totalitárius uralom ideális alattvalója”[782] egy lelkileg teljesen lerombolt lény. A lényegét tekintve valóban más ez a totalitárius forradalom, mint az elnyomás más formái, a zsarnokság, a despotizmus, a hagyományos diktatúra? Megítélésünk szerint csak mennyiségi a különbség, s az írók totalitarizmus-értelmezései sokkal többet árulnak el személyes ideológiai el ítéleteikr l, mint a nagyrészt még mindig ismeretlen jelenségr l. Rátapintottak-e az írók a „totalitárius paradigma”[783] lényegére? Mindenesetre kétértelm en, ellentmondásosan, meghatározhatatlanul ábrázolják. Egyedül a metaforáik er sek, hatásuk maradandó. Burgess számára Orwell 1984 c. könyve „továbbra is szorongásaink apokaliptikus kódexe”,[784] amely az emberiség legsötétebb félelmeit szimbolizálja. Vajon a történelmi realitás túllép-e a fikción? A diktatúrák szélhámossága már a tekintélyviszonyok elsajátításával kezd dik, ami talán megmagyarázza, miért érezte olyan sok diktátor úgy, hogy személye „mély azonosságot fejez ki a kor szellemével és tendenciájával”.[785] A regények alapján úgy látszik, a diktátoroknak tulajdonított hatalom XX. századi alakváltozatai a hétköznapi autoritarizmustól a forradalmi jelenségekig egyazon valóságból fakadnak, a „folytonos háborúból, amelyben mindenki mindenki ellen harcol”.[786] A diktatúrák egyetlen törekvése az, hogy megvalósítsák a „hatalom akarásának világát, s semmi mást”,[787] legyen ez bármennyire is ésszer tlen. Ebben a hatalom-akarásban csak fokozatbeli különbségek vannak, az egyes megnyilvánulási

formákat csak az id választja el egymástól, nem pedig természetük. A diktátoralak si ábrázolása új változatokkal gazdagodik, ám mindegyik ábrázolás „a földi abszolútum ugyanazon folytonos keresésér l”[788] tanúskodik. Ez az abszolútum a hatalom. Vagy netán a hatalom abszolút illúziója?

V. A jöv ábrázolása

A jöv r l szóló könyvekben másképp jelenik meg a politikai gondolkodás. Ezekben a m vekben a történelem fiktív történelem, az írók megpróbálnak a jöv be látni, szabad utat engednek képzeletüknek. Csak úgy hemzseg a diktátoroktól és a diktatúráktól ez a nehezen besorolható sci-fi irodalom. Sok m vet foglal magába, a tudományos jelleg regényekt l az utópisztikus m vekig, ám ezek az általában nehezen meghatározható m fajú alkotások zavaros doktrínákat tartalmaznak, s ritka közöttük az igazán sikerült m . A múlt vetíti bennük el re a jöv t. Meglehet, az emberiség holnap az elnyomás még rettenetesebb formáit ismeri meg. Úgy látszik, a szabadság elítéltetett, Isten hiánya e jövend világokban a gonosz istenek ijeszt elszaporodását eredményezi. Új ábrázolások gazdagítják a diktátoralakot, ám a diktatúrák alapját képez vallásos vagy spirituális attit dök nem változnak. A diktatúrák itt is csaláson alapulnak, a diktátorok pedig „megjátszott istenek”, attól függetlenül, hogy a közeli, a távoli vagy a meghatározatlan jöv be helyezik ket.

1. A politikai fikciók

A m vek els csoportjában, amely inkább politikai fikció, semmint jöv kép, a totalitarizmust közvetlen fenyegetésként érzékeljük. Ám ez a fajta regény igen gyorsan elavul, ugyanis egy adott korszakot vetít ki benne a nagyon is közeli jöv be. Az elképzelt eseményekre hamar rácáfol a valóság. Az sem egyértelm en biztos, hogy a jöv diktátorai feltétlenül az ismert történelmi mintákat másolnák, Mussolini, Hitler rendszerét vagy a neosztálinizmust. A harmincas években, legalábbis Angliában, szinte divattá vált a jelen átírása: egy másik jelent képzeltek el egy mer ben fiktív közelmúltból kiindulva. J. C. Squire If it had happened otherwise: Lapses into imaginary history (Ha másképp történt volna: bepillantások egy képzelt történelembe) c. könyve a fiktív történelem rekonstruálására példa. E könyvr l meg sem emlékeznénk, ha nem tartalmazná a második világháborús szerepe miatt kés bb ismertté és tiszteltté váló személyiség, W. S. Churchill az If Lee had not won the battle of Gettysburg (Ha Lee nem nyerte volna meg a gettysburgi csatát) c. novelláját egy lehetséges északamerikai diktatúráról. Az If I were a Dictator (Ha diktátor lennék) c. kötetben J. Maxton, S.-J. Ervine, J. Huxley, Lord Raglan, Lord Dunsany írásait olvashatjuk arról, mit tennének, ha váratlanul abszolút hatalommal ruháznák fel ket. A m fajnak nem lett folytatása. De érdemes megemlíteni két elbeszélést, az els szatirikus, Lord Dunsany tollából, The Pronouncements of the Grand Macaroni (A Nagy Makaróni rendeletei) alcímmel, a másik a tudós J. Huxley ugyancsak If I were a Dictator c. filozofikusabb m ve, amely egyszerre ítéli el a szovjet Oroszországot, a náci Németországot és a fasiszta Olaszországot. A hitlerizmus

csak néhány humorisztikus m vet ihletett Franciaországban – R. Fallet Ersatz (Pótlék), A. Spiraux Hitler, ta maman t’appelle (Hitler, hív a mamád), G. Guicheteau Hitler et Staline montent en ballon (Hitler és Sztálin léghajóra száll) és J-E. Genvrin Hitler et son ami Concombre (Hitler és barátja, Uborka) c. regényét, amelyre a La Manche csatorna túloldaláról S. Milliga Adolf Hitler, my part in his downfall (Hogyan vettem ki részemet Adolf Hitler megbuktatásában) c. könyve felel bizonyos mértékben. Más, f leg nevesebb angol írók továbbra is aggasztónak látják a diktatúra veszélyét. A. Wilson The old Men at the zoo (Öregurak az állatkertben) c. regényében az 1961-es év Angliáját véve kiindulópontnak különböz társadalmi rendszereket ütköztet Nagy Britanniában, a londoni állatkertben, melyek összecsapásából egy hitleri diktatúra kerül ki gy ztesen. Burgess is attól tart az 1984– 85 c. regényében, hogy a nyugtalanító Lawrence ezredes, alias Charles Ross, a „Szabad NagyBritanniának”[789] nevezett mozgalom vezet je „Isten iránti kötelességb l”[790] valamiféle „hitlerihez hasonló hatalomátvételre”[791] törekszik. L. Deighton még pesszimistább SS-GB. Nazi-Occupied Britain 1941 (SS-GB. A náci megszállás Nagy-Britanniában 1941) c. regényében: az 1940-ben legy zött Angliát elfoglalják, W. S. Churchillt kivégzik, VI. György királyt megölik. Fosztogatások, megtorlások, deportálások következnek. Talán Kanadából és az Egyesült Államokból jön majd a segítség, ahol Conolly ellentengernagy a „szabad NagyBritannia” elnökének nyilvánította magát… Egy esetleges franciaországi neosztálinista rendszer ijeszt kilátásait két francia író is ábrázolta. J. Dutourd Mascareigne ou le schéma (Mascareigne avagy az ábra) c. regénye egy harcos kommunista, Emmanuel Mascareigne viharos karrierjét vázolja fel, akit képvisel nek választanak, majd Giscard d’Estaing miniszterelnökké nevezi ki a francia baloldal 1978 márciusi választási gy zelme után. Saját szája íze szerint értelmezve a „francia szocializmus”[792] „francia modelljét”,[793] Emmanuel Mascareigne brutálisan lát hozzá a franciák által várt társadalmi változások levezényléséhez. A sztrájkokat a hadsereggel töretik le, a zendüléseket vérbe fojtják, bal- és jobboldali értelmiségieket deportálnak, bebörtönzik Jean-Paul Sartre-ot, G. Marchais-t szám zik, F. Mitterrand-t házi rizetben tartják, Giscard d’Estaing-t letartóztatják, majd a Yeu-szigeti kastélyba zárják. Kikiáltják a „Francia Szocialista Köztársaságok Szövetségét”,[794] elfoglalják Belgiumot és Svájcot, annektálják a Rajna-vidéket, visszahódítják Algériát és integrálják Québec-et. Három hónapnyi eufória és kétévnyi hatalombitorlás után hirtelen következik be a bukás. 1980 júliusában a szenátusban, a Bourbon-palota négyoszlopos termében meggyilkolják Emmanuel Mascareigne-t. Giscard d’Estaing-t visszahelyezik hivatalába. Minden visszatér a régi kerékvágásba. A „fejlett nyugati szocialista demokrácia”[795] visszaalakul „haladó liberális demokráciává”.[796] Nem nagyon különbözik ett l Maurice Goldring La République populaire de France 1949–1981 (A Francia Népköztársaság 1949–1981) c. m vének mondanivalója. De Gaulle tábornok hatalmon marad az 1944-es felszabadítás után, ám 1949. június 12-én Charleville-ben megöli t egy flamand bérgyilkos, Van Eyck, amiért a flamandokra és vallonokra szakadt Belgiumot felosztják Franciaország és Hollandia közt. Az országban eluralkodik a rémület. Az 1949. július 14-ére szervezett választásokon összeomlik de Gaulle tábornok pártja, az RPF. A FKP válik a politikai élet meghatározó erejévé. Egy nemzeti unió jellemezte eufórikus id szak után a FKP, amelyet Maurice Thorez vezet igen tehetségesen, eltávolítja a korábban kormányf nek kinevezett Jacques Soustelle-t, és két év alatt, 1949-t l 1951-ig bevezeti a francia színezet sztálinizmust, amely egészen 1981-ig, tehát 30 éven át tart, Maurice Thorez, majd WaldeckRochet és végül Georges Marchais irányítása alatt. Ám az általános gazdasági helyzet, amely sohasem megnyugtató, 1977-t l egyre súlyosbodik. Hosszú politikai és társadalmi válság vezet 1981. május 10-én egy másik, Massu tábornok által végrehajtott államcsínyhez, amelynek következtében Georges Marchais elmenekül, François Mitterand szám zetésbe vonul, Franciaország pedig végre felszabadul.

Az imént elemzett m vek esztétikai értéke igen csekély. Meglehet sen különböz történelmi eseményekb l indulnak ki, ám mindegyik alkotás ugyanazt az aggodalmat tükrözi. A demokráciák veszélyben vannak. „Semmi akadálya annak, hogy egy új Hitler bukkanjon fel Európában”,[797] állapítja meg A. Burgess 1984–85 c. m ve elején. Semmi akadálya annak, hogy Franciaországban vagy Angliában esetleg egy diktátor kerüljön hatalomra. Továbbá azt is joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez megtörténne, ez a diktatúra akár igen rövid id alatt is a történelem újabb iszonyatos fejezetévé válna.

2. Az utópisztikus regények

Az utópisztikus regények hangvétele rendkívül pesszimista. A századel illúziói túlhaladottak. Amennyiben a jelent a totalitárius államok jellemzik, a közeli vagy távoli jöv még rettenetesebb poszt-totalitárius korszak lesz. H. G. Wells Quand le dormeur s’éveille (Amikor az alvó felébred) c. írásában el re megjósolt, s 1924-t l J. Zamjatyin Mi c. regényének hatására kialakult utópia negatív utópiává válik A. Huxley Szép új világ, G. Orwell 1984 és D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. regényeivel. Immár atópiák, disztópiák, kakotópiák ábrázolják a legrosszabb elképzelt világokat, leplezik le illúzióikat, szörny ségüket és állandó fenyegetésüket. Biztosítható-e az egyes ember boldogsága a társadalmi élet aprólékos szabályozásával? A kérdést, amelyet az orosz J. Zamjatyin már 1920-ban felvetett Mi c. regényében, A. Huxley átveszi Szép új világ c. m vében, s egy jó szándékú és jóléti társadalmat épít diktatúra paradox következményeit kísérli meg ábrázolni, egy olyan társadalmat mutat be, amelyben a politikai cél a társadalmi stabilitás. Az író feltételezése szerint a világ 2500 körül tökéletes társadalommá válik, ellen rök irányítása alatt egyesül, akiknek az a feladata, hogy minden áron meg rizzék a társadalmi rendet. A tudomány vívmányait arra használják, hogy az állampolgárokat felkészítsék és kondicionálják termel i és fogyasztói szerepükre a túltermelésre és túlfogyasztásra ítélt világban. A boldogság problémáját megoldották, ugyanis a boldogság titka az, hogy „az emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi rendeltetésüket”,[798] a hatalom kultusza pedig az álmodott világok e legjobbikában végül is egyenérték lesz a társadalom kultuszával, mivel a diktátor általában azonosul e társadalmi rendszer alapelveivel. A korlátlan hatalmat nem tekinthejtük inkább a szenvedés okának? Ez G. Orwell 1984 c. regényének ijeszt látomása. A világ G. Orwell jóslata szerint 1984-re „az elnyomók és elnyomottak”,[799] a düh, a megalázás és a gy lölet iszonyatos világa lesz, „a hatalom húrjának vég nélküli feszítése”.[800] Nem számít, kié a hatalom, fedi fel a lényeget O’Brien Winston Smith el tt, a „Nagy Testvér”, Óceánia diktátora talán nem is létezik, talán nem más, mint egy álarc, amellyel a hatalmon lév párt a tömegek elé lép. A társadalmi rendet „csak a hatalom, a tiszta hatalom”[801] gyakorlása tartja fenn. S még e „Lehet Világok Legrosszabbikának”[802] a három nagyhatalomra, Óceániára, Eurázsiára és Kelet-Ázsiára való felosztása is csak azt a célt szolgálja, hogy egyszer s mindenkorra megszilárdítsa azt a világot, amely „a gy zelem világa (…) és a terror világa is”,[803] amelyr l el sem képzelhet , hogy egyszer véget ér.

Megvalósul-e valaha ez a rémálom? G. Orwell 1984 c. regénye valóban csupán a totalitarizmus megvalósíthatatlan, elgondolhatatlan ideálja, ahogyan A. Burgess gondolja? Vagy ellenkez leg, „nem határozták-e el sötét zsarnokok, hogy a világot csak rabszolgák fogják lakni”,[804] mint J. M. G. Le Clézio állítja (Les Géants) c. regényében? „Az élet az utópiák felé halad”[805] – idézi A. Huxley Szép új világ c. regénye mottójában Ny. Bergyajevet. „A jöv már elérkezett”[806] – ismétli A. Burgess az 1984–85 c. m végén. A világhatalmat már az emberek elnyomására használják, „már csak egy pillanatnyi szabadság marad”[807] – írja J. M. G. Le Clézio a (Les Géants) c. regényben. A Gépnarancsban Alex, a La Folle semence (Az rült mag) c. regényben Tristram Foxe, az 1984–85 c. m ben Bev Jones, a (Les Géants) c. regényben a néma Bogo, a fiatalember és a Nyugalom nev lány mindannyian egy olyan civilizáció áldozatai, amelyben az er szak megszokottá vált. Ezek a m vek igen közeli jöv t mutatnak be, akár megadják a dátumot, akár nem. Vajon túléli-e a szabadság? Más jelleg lesz-e az elnyomás a jöv ben, mint a múltban volt? A. Sillitoe a Travels in Nihilon c. regényében az abszurdig túlozza a z rzvart: Nil, a hajdani Dasmakóniának, Nihilon szigetének elnöke, a Nihiloni Köztársaság népének Szabadkapitalista Demokratikus és Szocialista Diktatúrájában gyakorolja hatalmát. A forradalom, amely Nil elnök bukását okozza e „nihilista paradicsom romjain”[808] egy „Új Nihilon”[809] megszületéséhez vezet Mella királyn uralma alatt. „A nihilizmus már eleve örök”[810] a nihiloni királyság „nihilista földjén”[811] – vonják le a következtetést a tényleges felbujtók, a forradalmat kirobbantó három angol turista, Ada, Jaquiline Sulfer és Benjamin Smith. A jöv olyan lesz, mint a múlt. Az illúziók szertefoszlottak. A mai rémálom mindenütt halállal fenyegeti a szabadságot.

3. A tudományos utópiák

A tisztán tudományos-fantasztikus m vek, amelyek kevésbé nyugtalanítóak, ugyanakkor kevésbé egyértelm ek is, fenntartások nélkül bíznak a tudomány fejl désében. Az ihlet mitikus méreteket ölt. Új mítoszok születnek. Az r régóta álmodott és rövid ideje megélt meghódítása fokozza a hatalom érzését. Az ember „a csillagok és az r urává”[812] lesz. Számtalan birodalmat alapít. Ebben a csodás jöv ben a diktatúrák meta-totalitáriusok lesznek, olyan mértéktelenül nagyok. Az rkorszak mitológiáiban az emberi hatalom átalakul. Szinte természetfölöttivé válik, azokat pedig, akik gyakorolják, gyakran ábrázolják természetfölötti, isteni vagy demiurgoszi lényekként. Ezek a halhatatlan, sérthetetlen, olykor láthatatlan embert fölülmúló emberek, akik olyan rendkívüli képességekkel rendelkeznek, amelyek felmentik ket a normális emberi sors kellemetlenségei alól, fenyegetést jelentenek az emberiség számára. O. Stapledon az Odd John (Furcsa John) c. regényében a hatalom urai „a homo sapienst l különböz biológiai fajt”[813] alkotnak, minthogy „egy új és transzcendens szellemi megvalósulás lehet ségét”[814] testesítik meg. Hasonló példákat találunk H. G. Wells Men like Gods (Emberistenek), R. Thévenin Les Chasseurs d’hommes (Embervadászok), H. J. Proumen Le Sceptre volé aux hommes (Az emberekt l ellopott jogar), G. Lebas Jean Alorg, le premier surhomme (Jean Alorg, az els embert fölülmúló ember), B. R. Bruss L’Apparition des surhommes (Az embert fölülmúló emberek születése), G. Charmesson Le Crépuscule des surhommes (Az embert fölülmúló emberek alkonya) c. regényében, valamint a Superman mítoszának amerikai és

nyugat-európai sikerében. Megvalósulni látszik F. Nietzsche megállapítása: „Minden isten halott: azt akarjuk immár, hogy az embert fölülmúló ember éljen”.[815] Ám az embert fölülmúló ember ijeszt , mert feláldozhatja az emberiséget egy tévesen természetfelettinek hitt hatalomvágynak, talán csak az istenek egy újabb visszatérését jelzi. Új vallások fognak születni. Néhányat közülük bemutat B. Aldiss Perilous Planets (Veszélyes bolygók), M. Moorcock The Mad God’s amulet (Az rült isten amulettje), C. S. LEWIS A csendes bolygó, Perelandra, The Hideous Strenght, D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. m ve. Teokratikus diktatúrák születnek. G. Klein Le Gambit des étoiles (Csillagcsel), M. Jeury Le Seigneur de l’histoire (A történelem ura), G. Henneberg La Naissance des dieux (Az istenek születése), P. Pelot La Nef des dieux (Az istenek hajója), M. Limat Les Presque dieux (A majdnem-istenek) különféle változatokat mutatnak be. E m vek közül, talán G. Klein Le Gambit des étoiles c. regénye kivételével, egy sem éri el az amerikai sci-fi világainak kidolgozottságát, gondoljunk csak A. E. Van Vogt The World of A (A világa), I. Asimov Az alapítvány, N. Spinrad The Iron Dream (Vasálom) vagy B. F. Skinner Walden Two c. m vére. Az általában futószalagon készült regények unalomba fúlnak, jóllehet az írók megpróbálják újjáformálni a diktátoralakot, ennek ellenére szokatlan paradigmája marad eme silány történeteknek P. Suragne szórakoztató Le Dieu truqué c. m ve, a csak „Hogyishívják”ként[816] emlegetett nyugalmazott f könyvel , Aimé Jules François Marie Dupon (sic!) története, aki véletlenül kerül át egy névtelen bolygóra, amelynek különös lakói, a „Moor’wok”-ok mint a „nagy szeretettet”[817] tisztelik, az istent, akit legendáik megjósoltak. A diktátorok jöv je beleíródik az emberiség jöv jébe, fantasztikus perspektívák nyílnak meg el ttük. Isten és Ördög ezután galaktikus hatalmak közvetítésével csap össze egymással. O. Stapledon Starmaker (Csillagcsináló) c. regényének utazó narrátora egy pillanatra közel kerül a Csillagcsináló titkához. A Csillagcsinálót két entitás alkotja, ezek közül az egyik jóindulatú, a másik gonosz, ellentétük leküzdhetetlen. A Csendes bolygó és a Perelandra c. m vekben bemutatott rendkívüli viszontagságok után C. S. Lewis The Hideous Strenght c. regényének h sei legy zik az ördögi hatalmakat. Ezzel szemben D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. m vében a jó er k buknak el. E regényben a Canopus, a Sirius és a Puttoria birodalom többirányú konfliktusa határozza meg Shikasta, a Föld bolygó történetét, okozza pusztulását, amely Zarlem, „Shammat Ellen re és teljhatalmú Ura”[818] akarata szerint történik: az ártalmas bolygónak sikerül megrontania a földlakók szellemét. E m vek újabb genezist írnak le, újabb mitológiát találnak ki. A diktatúrák kozmikus dimenziót nyernek, ultra vagy metatotalitáriusokká válnak. Ám ezek a kozmogóniai mítoszok semmit sem magyaráznak meg, a diktátorok története nem zárul le velük. A Gonosz fog-e gy zedelmeskedni? „A bens mben már tudtam, hogy a kegyetlenség az egész kozmoszban jelen van”,[819] mondja O. Stapledon Csillagcsinálója. A tudományosfantasztikus irodalom mítoszaiban vagy rémálmaiban az embert fölülmúló emberek kora, az istenek birodalma, uralma, a jöv id k beteljesedése, mint látjuk, egyáltalán nem jelenti a diktatúrák végét.

A történelem megismétl dik majd. A diktátoralak új formákat ölt. A hatalom akarása továbbra is uralja a világot. Újabb mítoszok születnek, az elnyomás újabb eszközei jelennek meg. Új, hamis vallások hódítanak. „A jövend korok nagyszer látomása”[820] az „emberi szabadság legrettenetesebb tagadásává”[821] lesz, amit csak el tudunk képzelni. Senkinek nem lesz többé „szabad választása semmiben”.[822] Véglegessé válik az elidegenedés és az

egyenl tlenség. A jöv diktátorai minden valószín ség szerint „az emberi történelem leghatalmasabb zsarnokai lesznek”.[823] A lényeget összefoglalva ez a szörny üzenet bontakozik ki az irodalomnak ebben az igen kevéssé ismert ágában. Talán épp azok a jóslatok valósulnak majd meg, amelyek napjainkban a legvalószín tlenebbnek t nnek.

***

A diktátor gy z, az álom rémálommá válik. A diktátorok „gy zelmének világában”,[824] a reménytelenség korában a pokol száll le a földre, írja Sony Labou Tansi a La Vie et demie c. regényében. Az ijeszt „halálvágy”[825] mint „gyökeres, felderíthetetlen baj”[826] iszonyatos teokráciákká alakítja át a diktatúrákat, amelyek a hatalom eszméjének új kultuszára épültek. E világokban a hatalmat istenítik. Számtalan kegyetlen rítus kényszeríti az embereket az imádására, a terror letisztítja, a rémület szublimálja, a vadság kidomborítja. E rendszereket áthatja a borzalmas er szak, amelynek D. Rousset Les jours de notre mort, G. Steiner The Portage (…), M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m ve csak igen halvány transzpozíciója vagy illusztrációja. A mértéktelenség testetlenné teszi a diktátort. A „megjátszott isten”, a hatalmas isten már nem egy személy, nem a diktátor vagy a „mélység ura”,[827] hanem maga a hatalom, „a borzalmas, b nös hatalom”,[828] a „tiszta hatalom”,[829] amely olyannyira tiszta, hogy B-H. Lévy a La Barbarie à visage humain c. könyvében azt írja, hogy az írók képzeletében született totalitárius utópiákban már nincs is „ellen-hatalom, amely ne volna a megújított Hatalom végs képe”.[830] A diktátor archetípusa testetlenné válik. Talán épp az az utolsó fortélya, hogy egy olyan hatalom képében jelenik meg, „amely anélkül m ködik, hogy megmutatkozna, lát anélkül, hogy látnák, s azáltal hat, hogy nem ölt alakot”,[831] mint például A. Huxley Szép új világában, J. M. G. Le Clézio (Les Géants), vagy G. Orwell 1984 c. regényében. A mítosz feloldódik. A diktátorok elvesztik arcukat, és úgy érezzük, mindegyikükben egy zavarba ejt „deus absconditus”[832] rejt zik, egy titkolt vagy leplezett isten, amelyet egy sor tilalom és mentális megszorítás miatt sem elgondolni, sem megnevezni nem lehet. „A világ rossz szelleme”[833] volna ez a titokzatos isten? Az említett regények ezt a gondolatot sugallják. [595] G. Orwell: 1984, 291. [596] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 177. [597] Id. m , 15. [598] Id. m , 77. [599] Id. m , 27. [600] Id. m , 27. [601] G. Mechoulam: Le Pouvoir fou, les racines de la puissance (Paris 1982), 3. [602] G. Orwell: 1984, 290. [603] Id. m , 291. [604] Id. m , 305. [605] J.- P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 260. [606] A. Koestler: Sötétség délben, 165. [607] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 236. [608] Id. m , 152. [609] Id. m , 241.

[610] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 133. [611] Id. m , 169. [612] Id. m , 43. [613] Id. m , 50. [614] Id. m , 45. [615] G. Steiner: Le Transport de A. H., 238. [616] Id. m , 238. [617] Id. m , 238. [618] E. Benveniste: Vocabulaire des institutions indo-européennes, II. k., 109. [619] J. Cau: Un Testament de Staline. Paris, 88. [620] Id. m , 30. [621] Id. m , 68. [622] Id. m , 58. [623] Id. m , 61. [624] Id. m , 58. [625] Id. m , 57. [626] Id. m , 88. [627] Id. m , 89. [628] G. Steiner: Le Transport de A. H., 239. [629] J. Cau: Un Testament de Staline, 101. [630] E. Benveniste: Vocabulaire des institutions indo-européennes, II. k., 108. [631] J. M. G. Le Clézio: (Les Géants), 127. [632] G. Steiner: Le Transport de A. H., 119. [633] Id. m , 60. [634] Id. m , 137. [635] Id. m , 137. [636] Id. m , 40. [637] Id. m , 138. [638] J.M.G. Le Clézio: (Les Géants), 17. [639] Id. m , 237. [640] Id. m , 166. [641] Id. m , 167. [642] Id. m , 31. [643] Id. m , 131. [644] Id. m , 128. [645] Id. m , 130. [646] Id. m , 169. [647] Id. m , 133. [648] Id. m , 128. [649] Id. m , 163. [650] G. Steiner: Le Transport de A. H., 138. [651] Id. m , 138. [652] Id. m , 60. [653] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 32. [654] G. Orwell: 1984, 230. [655] B-H. Levy: id. m , 35. [656] G. Orwell: 1984, 286. [657] Id. m , 275. [658] J. Cau: Un Testament de Staline, 86. [659] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 29.

[660] Id. m , 25. [661] Id. m , 23. [662] Id. m , 15. [663] G. Orwell: 1984, 288. [664] Id. m , 295. [665] A. Conte: Les Dictateurs du XXe si ècle, 518. [666] Id. m , 518. [667] Id. m , 465. [668] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 23. [669] G. Orwell: 1984, 290. [670] Id. m , 294. [671] I. Deutscher: Heretics and Renegades (London 1955), 35. [672] G. Orwell: 1984, 232. [673] I. Deutscher: Staline (Paris 1967), 381. [674] A. Burgess: 1984–85, 79. [675] G. Orwell: 1984, 220. [676] Id. m , 205. [677] A. Camus: A lázadó ember, 56. [678] R. Merle: Mesterségem a halál (ford. Gera György, Budapest 1997), 346. [679] G. Steiner: Le Transport de A. H., 248. [680] A. Conte: Les Dictateurs du XXe si ècle, 465. [681] R. Girard: La Violence et le sacré (Paris 1974), 388. [682] J. Zamiatine: Nous autre, 71. [683] A. Koestler: Sötétség délben, 261. [684] G. Orwell: 1984, 35. [685] Id. m , 291. [686] A. Koestler: Sötétség délben, 235. [687] Id. m , 236. [688] A. Camus: Lázadó ember, 187. [689] A. Huxley: Szép új világ, 16. [690] Id. m , Szép új világ, 18. [691] Id. m , 19. [692] Id. m , 14. [693] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 189. [694] Id. m , 190. [695] A. Burgess: 1984–85, 109. [696] M. Rachline: id. m , 7. [697] Id. m , 227. [698] I. Silone: L’Ecole des dictateurs (Paris 1964), 132. [699] R. Otto: A szent (ford. Bendl Júlia, Budapest 1997), 22. [700] C.G. Jung: L’ Âme et la vie. Paris, 1965, Buchet-Chastel, 446. [701] R. Girard: La Violence et le sacré (Paris 1974), 204. [702] A. Conte: Les Dictateurs du XXe si ècle, 454. [703] G. Orwell: 1984, 222. [704] Id. m , 223. [705] V. Serge: S’il était minuit dans le si ècle (Paris 1976), 193–194. [706] G. Orwell: 1984, 236. [707] Id. m , 235. [708] A. Burgess: 1984–85, 48. [709] Id. m , 20.

[710] Id. m , 50. [711] Id. m , 50. [712] G. Orwell: 1984, 238. [713] Id. m , 229. [714] Id. m , 224. [715] Id. m , 229. [716] Id. m , 236. [717] Id. m , 236. [718] Id. m , 225. [719] A. Burgess: 1984–85, 16. [720] G. Orwell: 1984, 9. [721] Id. m , 10. [722] Id. m , 50. [723] Id. m , 47–48. [724] Id. m , 90. [725] Id. m , 49. [726] V. Serge: S’il était minuit dans le si ècle, 193. [727] Id. m , 193. [728]G. Orwell: 1984, 305. [729] Id. m , 91. [730] Id. m , 91. [731] Id. m , 43. [732] Id. m , 49. [733] G. Dalos: 1985. (Paris 1983), lásd 1985, történelmi jelentés, 1990. [734] Id. m , 137. [735] Id. m , 137. [736] A Huxley: Temps futurs, 102. [737] Id. m , 101. [738] Id. m , 102. [739] Id. m , 77. [740] Id. m , 104. [741] Id. m , 111. [742] Id. m , 106. [743] Id. m , 103. [744] A. Conte: Les Dictateurs au XXe si ècle, 502. [745] G. Steiner: Le Transport de A. H. 238. [746] A. Koestler: Sötétség délben. (eredetiben 82.) [747] A Burgess: 1984–1985, 62. [748] M. Eliade: A Szent és a profán (ford. Berényi Gábor, Budapest, 1987), 61–62. [749] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 245. [750] M. Eliade: Az örök visszatérés mítosza (ford. Pásztor Péter, Budapest 1993), 153. [751] J. Buchan: Le Camp du matin (Paris 1963), 143. [752] D. H. Lawrence: Le Verge d’Aaron, 365. [753] E. Jaques: Ivy Compton-Burnett. In J. Ruer: Le Roman en Grande-Bretagne depuis 1945 (Paris 1981), 113. [754] D. H. Lawrence: Le Verge d’Aaron, 367. [755] Id. m , 367. [756] G. Orwell: 1984, 290. [757] I. Silone: L’Ecole des dictateurs, 100. [758] G. Orwell: 1984, 222.

[759] Id. m , 222. [760] Id. m , 203. [761] A. Burgess: 1984–85, 20. [762] Id. m , 18. [763] G. Orwell: 1984, 224. [764] A. Koestler: Sötétség délben, 185. [765] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 16. [766] A. Koestler: Sötétség délben, 89. [767] Id. m , 89. [768] Id. m , 22. [769] G. Orwell: 1984, 203. [770] A. Burgess: 1984–85, 44. [771] Id. m , 20. [772] Id. m , 82. [773] A Camus: A bukás. In: A. Camus: Regények és elbeszélések, 535. [774] B. Mussolini, in C. Polin: Le Totalitarisme (Paris 1982), 7. [775] F. Chatelet, E. Pisier-Kouchner: Les Conceptions politiques du XXe si ècle (Paris 1981), 767. [776] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 92. [777] A. Burgess: 1984–85, 62. [778] Id. m , 109. [779] Id. m , 50. [780] A Camus: A bukás, 534. [781] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 16. [782] H. Arendt: Le Système totalitaire (Paris 1972), 224. [783] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 128. [784] A. Burgess: 1984–85, 62. [785] J. Fest: Hitler, I. k., IX. [786] C. Polin: Le Totalitarisme (Paris 1982), 122. [787] F. Nietzsche: Az értékek átértékelése (ford. Romhányi Török Gábor, Budapest 1994), 91. [788] P. Drieu La Rochelle: L’Homme à cheval. Paris, 1973, Gallimard, 229. [789] A. Burgess: 1984–85, 181. [790] Id. m , 190. [791] Id. m , 190. [792] J. Dutourd: Mascareigne ou le schéma (Paris 1977), 89. [793] Id. m , 89. [794] Id. m , 150. [795] Id. m , 99. [796] Id. m , 187. [797] A. Burgess: 1984–85, 81. [798] A. Huxley: Szép új világ, 19. [799] G. Orwell: 1984, 294. [800] Id. m , 296. [801] Id. m , 290. [802] A. Burgess: 1984–85, 64. [803] G. Orwell: 1984, 295. [804] J.M.G. Le Clezio: (Les Géants), 31. [805] NY. Bergyajev: In A. Huxley: Szép új világ, 5. [806] A. Burgess: 1984–85, 299.

[807] J.M.G. Le Clezio: id. m , 29. [808] A. Sillitoe: Travels in Nihilon (London 1971), 245.: ’nihilist paradise’. [809] Id. m , 230.: ’New Nihilon’ [810] Id. m , 242.: ’nihilism was already eternal’ [811] Id. m , 229.: ’Nihiland’. [812] G. Klein: Le Gambit des étoiles (Paris 1980), 150. [813] O. Stapledon: Rien qu’un surhomme (Paris 1974), 56. [814] Id. m , 121. [815] F. Nietzsche: Így szólott Zarathustra, 99. [816] Suragne: Le Dieu truqué (Paris 1974), 24. [817] Id. m , 108. [818] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta (Paris 1981), 396. [819] O. Stapledon: Le Créateur d’Etoiles (Paris 1979), 228. [820] V. Hugo In A. Huxley: Temps futurs. 154. [821] A. Burgess: 1984–85, 18. [822] G. Orwell: 1984, 233. [823] G. Klein: id. m , 154. [824] G. Orwell: 1984, 295. [825] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain 9. [826] Id. m , 32. [827] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 18. [828] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. 229. [829] G. Orwell: 1984, 290. [830] B-H. Levy: id. m , 30. [831] Id. m , 92. [832] G. Steiner: Le Transport de A. H., 184. [833] A. Camus: A hitehagyott vagy egy zavaros elme. In id. m , 38. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

NEGYEDIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK PUSZTULÁSA

A diktátorokat végül legyilkolják, vízbe fojtják, megégetik, lefejezik, megmérgezik, leszúrják, lelövik, a megtorlás során az összes lehetséges halálnem el fordul a m vekben. Sony Labou Tansi La Vie et demie c. regénye übüi szatíra módjára leplezi le korunk Afrikájának politikai erkölcseit. Ha Obramoussando Mbi, alias Loanga, alias Yambo, a Katalamalanáz Köztársaság alapító elnöke s els Isteni Vezet je, uralkodói nevén Marc-François Matéla-Péné, majd kés bb mint felsége I. Cézama meg is éri a bibliai százharminchárom évet és kilenc hónapot, utódát, Mouhahantso táborokot, azaz Gyengédszív Henriket féltestvére KataranaMouchatana öli meg, akit Lágyszív Jánosnak vagy Lágyszív János Oszkárnak is hívnak. Lágyszív János Szívtipró János néven t zhalált hal, s hatalmát fiára, Patatrára, azaz K szív Jánosra hagyja. Ez utóbbit azután saját fia, Szívtelen János öli meg, akit viszont anyja, a Szentszív Victoriánának is nevezett Ranomayivana mérgez meg. Az anyát azonnal felakasztja az öreg Kenka Moussa tábornok, azaz Trópusi Félix, akit homályos körülmények között egy ismeretlen vált fel, egy bizonyos Soprouta, azaz Mallot, a Tigrisfi, aki öngyilkos lesz, hogy átadja helyét Mariane-de-la-Croix tábornoknak, az utolsó Isteni Vezet nek, akinek uralkodása alatt a Katalamalanáz Köztársaság teljesen megsemmisül. Szédületes sebességgel, kegyetlen kivégzésekkel történnek a hatalomátvételek, mintha minden kínt csak a diktátorok számára találtak volna ki. Ám ett l maga a diktátoralak nem semmisül meg. A diktátorok meghalnak, a hatalom és az archetípus marad, a pusztulás újraalkotássá lényegül át, mintha a diktátorok halála távolról sem rombolná, hanem épp ellenkez leg, újjáteremtené a mítoszt.

I. A bukás akarása

Vannak diktátorok, akik lemondanak a hatalomról, mint az ókori rómában Quinctius Cincinnatus Kr. e. 459–458-ban. Ezt tette 1918-ban Közép-Keleten T. E. Lawrence, „Arábia koronázatlan királya”, majd 1945-ben Angliában W. S. Churchill, a gy ztes Nagy-Britannia miniszterelnöke és honvédelmi minisztere – már amennyiben valóban diktátornak tekinthetjük, mint azt néhány író teszi –, s tán az önként lemondók közé sorolhatjuk Ch. de Gaulle-t is, a szabad Franciaország vezet jét és a IV. Köztársaságot megel z , 1944 és 1946 közötti Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányának els elnökét is, aki 1946-ban mondott le a hatalomról. Ezeket a személyiségeket talán túlságosan is er ltetett hasonlatok tüntetik fel ilyen színben néhány kisebb jelent ség m ben. Példaként említhetjük J. Buchan The Courts of the Morning c. regényét (T. E. Lawrence), J. Higgins A sas leszállt c. könyvét (W. S. Churchill) és C. Gavin Traitor’s Gate, F. Forsyth A Sakál napja, és M. Goldring La République populaire de France 1949-1981 (Francia Népköztársaság 1949-1981) c. regényét (Ch. de Gaulle). Vitathatatlan, hogy autoriter személyiségekr l van szó. Mindazonáltal kérdés, hogy igazi diktátorokként szerepeltek-e Franciaország és Nagy-Britannia történetében. Érdemes föltennünk ezt a kérdést, mert ezek a regények a diktátoralak tündöklése helyett talán épp viszonylagos gyengülését írják le. Egyértelm választ azonban nemigen tudunk rá adni. T. E. Lawrence bevallja ezt A bölcsesség hét pillére c. könyvében. Veszélyesnek tartotta

önmagát az átlagemberekre, mint írta, „csalása”[834] és „hamissága”[835] miatt. Ezért is egyedülálló a kortárs történelemben és irodalomban A bölcsesség hét pillére, a Lázadás a sivatagban és a The Mint (A vagyon) c. regényeibe foglalt vallomása, jóllehet csak „puha” diktátor volt. A tisztánlátásra, a tisztaságra és a vezeklésre tett er feszítései vajon mit árulnak el a hatalom akarásáról vagy a rombolni akarásról, err l a nyugtalanító „Akaratról”, amely, mint írja, „mindig ott leselkedett (…), idegesen várva, mikor törhet el ”,[836] s amelynek talán dönt szerepe volt abban, hogy Lawrence utóbb a hatalom minden formájáról lemondott?

1. Egy könyv születése

Az 1919–1920-ban az oxfordi All Souls College-ban tartott el adássorozat alapján többszöri nekifutásra, 1919 és 1922 között megírt könyv, A bölcsesség hét pillére vitatott m . Annyit értekeztek a memoáríró T. E. Lawrence álmairól és hazugságairól, hogy végül számos róla szóló tanulmányban elfeledkeztek a beszámoló talán legalapvet bb jellegzetességér l, nevezetesen arról, hogy ez a könyv, ez a „gy zelem”[837] iszonyatos élmények epikus és olykor patetikus feldolgozása, felértékelése és magasztalása. S jóllehet T. E. Lawrence nem ír meg mindent „a történet[em]ben elmondott bajok”-ról,[838] tiszteletet érdeml er feszítéssel harcol 1918 és 1922 közt az ösztönei ellen, és boncolgatja saját indítékait, kétségeit és ellentmondásait. T. E. Lawrence nem fecsérel túl sok szót arra, milyen indítékok vezették az ottomán birodalom elleni arab forradalomban. Jegyzetfüzetei, mint írja, tele voltak lelkiállapotának elemzésével, grandiózus vagy homályos álmokkal, skrupulusokkal és aggodalmakkal, amelyeket az átélt helyzetek keltettek benne. Szinte semmit sem árul el valódi meggy z désér l. Talán, mint bevezet jében sugallja, indítéka a szabadság álma volt, amely „a második az emberi hitek között”,[839] és amely oly emészt , hogy minden energiáját elnyelte? Talán a bevallott és ugyanakkor bevallatlan vágy, „hogy híres legyen”[840] volt a másik ok? Hiszen irtózott attól, hogy kitudódik: titokban tetszik neki, hogy ismert ember – mint írja harmincadik születésnapján, 1918 augusztus 16-án. Vagy a harci kedv sarkallta, a „harcos vágy (…), hogy megnyerjük a háborút”,[841] a vágy, hogy felülkerekedjen a rendkívüli helyzetekben, amelyekbe akaratlanul keveredett? Valami más volt a legszemélyesebb, dönt indítéka, amely, állítása szerint, kitartó, „rejtett ösztönzés”-ként”[842] a két éves kaland minden egyes órájában benne munkálkodott. Mint a m epilógusában írja, err l hallgat a könyvében, bár ez volt a leger sebb az indítékok között, még akkor is, ha ez az indíték semmissé vált – s itt utal Ahmed sejk, a regény ajánlásában szerepl „S. A.” halálára, amely jóval azel tt bekövetkezett, hogy az arabok visszahódították volna Damaszkuszt a törökökt l, 1918. október 1-én. Az a tény, hogy T. E. Lawrence – számításból vagy szeméremb l – hallgatott titkos indítékáról, részben megmagyarázza, miért ítélték meg t olyan széls ségesen és ellentmondásosan. Legendája, szándékától függetlenül, A bölcsesség hét pillére c. könyv kiadásánál korábban született. T. E. Lawrence hirtelen bukkant el a névtelenségb l és lett országos hír író Angliában, 1919 szeptemberében, amikor egy amerikai újságíró, a szenzációhajhász L. Thomas el adásokat tartott Londonban arábiai és palesztinai haditudósítói tapasztalatairól. Filmekkel és fényképekkel illusztrált beszámolóinak hatalmas sikere volt. T. E. Lawrence egyik életrajzírója, J. Béraud Villars a Le Colonel Lawrence ou la

recherche de l’absolu (Lawrence ezredes vagy az abszolútum keresése) c. könyvében írja róla, hogy ebben az évben valószín leg volt „a Brit birodalom legtöbbet fényképezett, megfestett, megmintázott személyisége”.[843] Bár nem akarta, hogy így történjen, T. E. Lawrence nem akadályozta meg nevének és hírének kihasználását, s t az is lehet, állapítja meg J. Béraud Villars, hogy mivel kedvelte a misztifikációt, szórakoztatta „ezt a szardonikus szellemet a gondolat, hogy megalkossa saját legendáját, sagáját, mítoszát”.[844] A nagy hírverés viszont felkavarta életét és befolyásolta sorsát is. Bevallott hiúsága ellenére T. E. Lawrence valóban szemérmes ember volt. Ennek bizonyítékát is adja 1922. augusztus 30-án, amikor egyszer katonaként áll be az angol hadseregbe, el ször John Hume Ross, majd Thomas Edward Shaw álnéven, mely utóbbit 1927-ben törvényesítették. Pedig korábban, 1918-ban E. Allenby tábornok ezredessé nevezte ki, 1919-ben személyesen V. György tüntette ki a Bain-rendjellel, 1921-ben pedig W. S. Churchill D. Lloyd George utolsó kormányának gyarmatügyi minisztereként kérte fel, hogy legyen politikai tanácsadója. Éles a váltás. 1922-re T. E. Lawrence már megkapta a legnagyobb elismeréseket. A konzervatív pártban biztos politikai karrier állt el tte. Álszerénység nélkül tarthatott igényt a legmagasabb kormányzati állásokra. Ám mindezt elutasította. Nem kételkedhetünk elhatározásának szilárdságában és elkötelezettségének állhatatosságában. Döntését a The Mint c. m ben kínszenvedésként mutatja be, ám 1923 márciusában és 1925 júliusában meger síti döntését, és egészen 1935 áprilisáig kitart mellette. Egyetlen csaló sem hozott volna ekkora áldozatot csak azért, hogy hitelessé váljék. Elvesztette volna az árnyékát, mint ahogy állították róla? Azok az er feszítések, amelyek árán A bölcsesség hét pillére c. könyvet írta, átírta és javítgatta 1919 és 1922 között – egyébként G. B. Shaw baráti és lelkes segítségével – igencsak hasonlítanak egyfajta pokolra szálláshoz. Lawrence törékeny ember volt, s bár akarta eldönteni, hogy mit mond s mit nem mond el magáról, könyve kétségtelenül többet árul el, mint amennyit els olvasásra felfogunk bel le. Lehet, hogy a könyv írása és átírása során olyan keser élményeket elevenített fel magában, amelyeket sem feldolgozni nem tudott, sem pedig beszélni nem akart róluk.

2. A szándékos titokzatosság

A titok szándékosan titok marad. „Ezeken az oldalakon nem az arab mozgalom története olvasható, hanem az enyém ebben a Mozgalomban”,[845] fogalmaz A bölcsesség hét pillére c. könyvéhez írt els bevezet jében T. E. Lawrence. Vagyis egyértelm en kijelenti, hogy az elbeszélés középpontjában maga az író áll, vagy inkább valódi személye, az az „énje”, amilyennek látta magát. Ki is volt valójában? Milyen személyiségre következtethetünk tépel déseib l, lelki összeroppanásából és nekibuzdulásaiból? Igazi bels ellentmondás gyötri, s ezt maga is könyörtelen éleslátással állapítja meg. Mint A bölcsesség hét pillére c. könyv IX. fejezetében írja, tudatában volt a benne rejl és a személyiségét uraló „együttes er knek és lehet ségeknek”,[846] és azon vágyak erejének, amelyek a cselekvés bizonyos túlf tött pillanataiban nyersen, mérték s ellen rzés nélkül törtek el bel le. „… Csak a jellegük rejtezett el le[m]”[847] – teszi hozzá. Többször is bevallja, hogy van valami a lelkében, egy „láthatatlan én”,[848] melyet sosem sikerült megragadnia. Ám „saját magam sértetlen fellegvára”[849] körül akarata ellenére mindig olyan ösztönzések, hajlamok, hajlandóságok ólálkodtak, amelyek a szó bibliai értelmében „valódi

vadállattá”[850] tették. Könyve, A bölcsesség hét pillére, ennek a vadállatnak csak a „rühes b re, megszáradva, kitömve és négy lábra állítva, hadd bámulják meg az emberek”.[851] Ez az er teljes kép jól tükrözi a szerz tudathasadását és a bukás érzését is, minthogy a hozzá közel állók vallomása szerint a könyv megírását végs bukásként érzékelte. Milyen mérték volt, hogyan és miért történt ez az összeomlás? Err l sehol sem ír, ám szemérmessége ellenére, s annak ellenére, hogy kitartóan tagadja, talán mégis err l vall a könyv a szenvedéseir l szóló VI. fejezete. Amikor a törökök 1917-ben elfogják a Palesztinától északra es Derában, Hauran f városában, egy napon és egy éjszakán át fogva tartják egy barakkban, majd a helybéli diktátorhoz viszik, Dera béghez, aki megveretteti, megkínoztatja és meger szakoltatja – vérz roncsként szabadul a fogságból. Valószín leg ez az esemény indított el egy folyamatot, de nem biztos, hogy T. E. Lawrence ennek már akkor tudatában volt. Ám ez a megpróbáltatás – s ezt illet en egybehangzóak a vallomások –, megroppantotta akaratát. 1922-ben, az említett epizódnak szentelt fejezet végén be is vallja: Derában visszavonhatatlanul elveszett „sértetlensége(m) fellegvára”.[852] 1918-ban egy ideig csak bels gyengesége mentette meg a szellemi öngyilkosságtól. Talán ebb l fakadt az a különös makacssága, amellyel 1922-ben újra beállt a hadseregbe, melynek gy lölte szellemét, fegyelmét, s talán ebb l fakad az áldozathozatal szinte morbid igénye is, amely ebben a makacsságban megmutatkozik. De mindez csak feltételezés. A bölcsesség hét pillére c. m hagiográfiája vad önkritikával keveredik, amelyet iróniaként kell értékelnünk, ha figyelembe vesszük, hogy ez az írás, amely az 1916 és 1918 közötti közel-keleti háborúról szóló memoárként vagy haditudósításként jelent meg, valójában 1920 és 1922 között készült annak a legendának az alapján, amelyet L. Thomas 1919 és 1920 között sz tt a zseniális vezér, a híres Arábiai Lawrence alakja köré, aki megrögzött civilb l véletlenül lett katona, lovasai élén gy zelemre vitt egy népet, amely nem a saját népe volt, majd a gy zelem pillanatában visszavonult, visszatért hazájába, a névtelenségbe és az árnyékba, miután sokáig egy Kipling-regény h séhez méltóan a háttérb l látott el tanácsokkal idegen hatalmasságokat. Ez az eredeti mítosz, s ha figyelmesen olvassuk, A bölcsesség hét pillére c. könyv cselekménye úgy épül föl, hogy folytonosan összecseréli a szálakat, s ezáltal állandóan megtéveszti az olvasót, életének és személyiségének egy részét tökéletesen elrejti a félhazugságok és féligazságok kibogozhatatlan szövedéke mögé. T. E. Lawrence jó színész volt. Voltaképpen egyedül abban lehetünk biztosak, mire újraírta a m vet, addigra meggy z désévé vált, hogy „minden hatalom (…) rossz, mivel a célok igazságtalanok és rútak, [hogy] immár nem akart többé parancsolni, s t cselekedni sem akart”.[853] Ezt bizonyítja 1922 utáni élete. A diktátoralak valahol Derában hullik szét, egy novemberi napon, 1917-ben, amikor a cserkesznek álcázott Lawrence török fogságba esik. Legalábbis maga ezt szeretné elhitetni olvasóival. Ez az esemény váltotta volna ki neuraszténiáját? Vagy ellenkez leg, csak azért ecseteli élvezettel szenvedéseit és megaláztatását egy egész fejezeten keresztül, hogy elterelje a figyelmünket az ennél nyomósabb okokról?

3. Halvány jelek

Ami a részleteket illeti, sok a kétségünk. Vitathatatlan, hogy T. E. Lawrence 1916 és 1918 között rendkívüli kalandokat élt át a Közel-Keleten, s megkínzatását súlyos krízisként élte meg. Az is vitathatatlan, hogy az err l adott beszámoló A bölcsesség hét pillére c. könyvben mintegy feloldódik az általánosabb érvény cselekményben, azoknak a politikai és történelmi eseményeknek a menetében, melyeknek az író tanúja volt. Nem tudjuk, mi vezette arra, hogy egy nap drasztikusan és véglegesen visszautasítsa a hatalom minden kísértését. Talán eligazíthat regényének egy meglep hiányossága, amelyre J. Béraud világít rá említett biográfiájában. T. E. Lawrence szándékosan minimalizálta, mondhatni elkente „az éget vallási kérdést, amely ezeknek az eseményeknek a hátterében állt, hiszen a muzulmán világban minden a vallás hatalma alá tartozik, legyen szó akár a politikáról, akár a háborúról vagy az emberek magánéletér l”.[854] Ezek szerint vallási természet okokkal magyarázhatjuk az író tépel déseit, „introspektív kérdéseinket”,[855] „metafizikai nehézségeinket”[856] – ahogy T. E. Lawrence fogalmaz? A bölcsesség hét pillére c. könyv teológiai magyarázata igen tömör: „Lázadásunk végrehajtása meger sítette bennem a nihilista magatartást”[857] – írja T. E. Lawrence. Ennyire közömbös lett volna? A vallási elmélkedés nem hiányzik könyvéb l: a régész, akit kétségtelenül elb völt a muzulmán civilizáció, aki bolondult az arab nyelvért és kultúráért, és a háború el tt egy nagy m vet készült írni hét nagy keleti városról, a „bölcsesség hét oszlopáról, Kairóról, Bagdadról, Damaszkuszról, Szmirnáról, Alepr l, Konstantinápolyról és Medináról, könyve elejére tudományos értekezést helyez a sémi népek által tisztelt „tagadás istené”-r l.[858] Feltehet leg azért vágott bele ebbe a kalandba, hogy mondhatni fenomenológiailag elemezze az arab és beduin népek vallásfelfogását, amely nélkül, mint írja, nem érthet meg az arab lázadás. A sivatagi nép hite túl megfoghatatlan és túl ösztönös ahhoz, hogy az európai szellem azonnal megértse. Mégis ez a különös, egyszer hit váltotta ki a vallási rajongásnak azt a hullámát, amelyet T. E. Lawrence látott felemelkedni, majd lecsendesedni Damaszkusz bevételének pillanatában. Aki egy kicsit is ismeri a muzulmán kultúrát és gondolkodásmódot, az tudja, mi lehetett T. E. Lawrence titkos terve. Könyvében másnak akar látszani, mint ami valójában volt: egyszer összeköt tiszt az arábiai Faiszal király mellett. Közvetetten és észrevétlenül egyfajta abszolút személyiségnek, egy új „Mahdinak”, egy új, titkos „Imánnak” láttatja magát, akit isteni ihlet vezérel. Egy új isteni törvény, egy újabb „üzenet” hirdet jének, a tévedhetetlen vezet nek akar látszani, aki az id k végezetén (az els világháború után) igazi szellemi megújhodást hoz az igazak, a muzulmánok számára, megteremtve számukra az eladdig ismeretlen igazság és szabadság korát. Mindez a végr l szóló elmélkedésnek tekinthet . Számára a koráni hit öt pillérének a mintájára felépített A bölcsesség hét pillére szent könyv, tanításainak summája. Az arab lázadás politikai mozgalma egy si iszlám vallási hagyományban gyökerezik, amely történelmileg egyidej magának az iszlámnak a születésével. T. E. Lawrence ezt sugallja könyvében, ám anélkül, hogy magát a kifejezést használná. Vállalkozása, kezdve saját legendájának rekonstruálásával, voltaképpen visszaélés. Ezért fogalmaz olyan kétértelm en a cselekményét megannyi közvetett vallomásként és figyelmeztetésként meg-megszakító, rendkívül homályos kommentárjaiban. Tekintélye csupán „képmutatás”[859] volt, álnok vezérsége „b n”,[860] mártíriuma „észrevétlen hamisság”.[861] Ez az ember, aki megváltói tisztaságról álmodott, csupán „istentelen cselszöv ”[862] volt, aki szívesen burkolózott a „csalás köpenyébe”.[863] Az arab lázadásban a körülmények véletlen összejátéka kölcsönzött neki bizonyos szerepet. A háború után a véletlenek újabb sorozatának köszönhet en terjedt el vezéri hírneve. Ebben a megvilágításban A bölcsesség hét pillére – amelyet azért írt, mert nem volt más vágya az életben, mint hogy

„valamilyen elképzelhet formában megtalálja önmaga teljes kifejezését”,[864] mellyel nekiláthatna „kitalálni egy küldetést, és aztán nyitott szemmel elpusztulni a maga(m) készítette bálványért”[865] – csupán egy eksztatikus utazás leírása. Az út egy nagyon szabadon újraformált diktátoralak lelkébe vezet, akit nem minden gúny nélkül úgy mutat be, mint aki látszólag lemond a diktátor-szerepr l. T. E. Lawrence könyvében végig érezhet valamilyen er , ihlet, egy elfojthatatlan elhivattottság-érzet, egyfajta magával ragadó, ám ösztönös, kinyilatkoztatott vallás, amely individuális és intuitív, nincs írásba foglalva, de nem is szóbeli, amelyet talán az „üres sivatagi szél”[866] fejez ki, vagy a titkos, „él szó”,[867] amelyet T. E. Lawrence emleget az arabok és a beduinok Istene kapcsán. Isten – a keresztények Istene, a szabadság Istene – hiányzik a könyvb l. De minden sorában jelen van az iszlám Istene, az „Alávetettség”[868] Istene. Ez az „arab Isten”[869] vagy ennek európai szemmel látott és átlényegített bálványimádó kísértése volt talán az a hamis isten, az a „Mindenhatóság”,[870] amelynek T. E. Lawrence képtelen volt ellenállni feltételezhet puritán neveltetése ellenére, vagy éppen amiatt. Nem tudjuk. De ezt a meggy z dést vagy lidércnyomást szüntelenül megidézi könyvében, anélkül, hogy többet elárulna róla. Megsz nik-e a diktátoralak befolyása, ha egy megbuktatott vagy visszavonult diktátor azt állítja, megbánta b neit? Az igazi diktátorok, Hitler G. Steiner The Portage (…) és Sztálin J. Cau Un Testament de Staline c. m vében nem mutatnak megbánást, nem sajnálnak semmit. Ha valódi diktátor volt is a hadjárat idején, T. E. Lawrence vajon képes lett volna igazán nagy diktátorrá válni? A bölcsesség hét pillére, a Lázadás a sivatagban és a The Mint c. könyveiben olvasható vallomása – bár számtalanszor átdolgozta – nem elégíti ki az olvasót. Mint idézett m vének utószavában bevallja, a gy zelem, Damaszkusz 1918-as bevétele világossá tette számára, hogy vállalkozásának motivációi elvesztették jelent ségüket, többek között az is, amely a legfontosabb volt számára, és amelyr l makacsul hallgat. 1921-ben nem akarta elárulni, mi vezette valójában erre a rendkívüli kalandra. Inkább belevész egyfajta morális labirintus útveszt ibe, amelyben az „egymásután felgy r z szégyenteljes motívumok megsemmisítik, vagy megduplázzák”[871] az el ttük járókat. A bölcsesség hét pillére c. könyv talán csak egy olyan ember gyötr dését tükrözi, akit megkeserített, hogy átengedte magát az elragadtatásnak, mely „vonakodó bálványból is Istent formál”,[872] mely megpróbálja „az Ismeretlent az Isten elé”[873] helyezni, és akit bántott, hogy engedett egy belülr l maró „b nbak gondolatnak”,[874] mely az emberek Istenhez szóló csendes imáiból táplálkozott. Talán ez volt a levezekelhetetlen b ne. Talán ez volt a kísértés, mely durván átformálta, és amely „kollektív figurává, egyfajta maszkká”[875] redukálta, mely mögött minden emberi érzés elsorvad. A diktátoralak tönkretette, ám maga a diktátoralak nem semmisült meg a pusztulás és a bukni akarás folyamatában.

II. A HATALOM MAGÁNYOSSÁGA

A hatalom elszigetel, a korlátlan hatalom pedig teljesen elszigetel. D. H. Lawrence ezt már 1926-ban megállapítja A tollas kígyó c. regényében, amikor Don Ramon Carrasco mexikói kultusza kapcsán gyanúsnak nevezi a nép váratlan lelkesedését. Az imádatban valami titkos, a lélek mélyén rejt z , ám érezhet elragadtatás nyilvánul meg, amely független Don Ramon Carrasco személyét l. Montes elnök majd Don Ramon Carrasco is szenved ett l, jegyzi meg

Kate Leslie-Forrester, de ez „mindig így volt, bárkinek a kezében volt is a hatalom”[876] – f zi hozzá. Akárcsak Castor J. Buchan Le Camp du matin, Jaime Torrijos P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval vagy Prado Roth tábornok J. Audiberti La Poupée (A baba) c. regényében, Don Ramon Carrasco is tudja, hogy magányra van ítélve, „elvesztett magányra”,[877] mintha maga a hatalom mindig és mindenütt ösztönös bizalmatlanságot, azonnali ellenségességet, spontán gy löletet ébresztene minden diktatúrával vagy diktatúrateremt kísérlettel szemben. A látszólag banális megállapításnak más a jelent sége ezekben a regényekben. Arra utal, hogy az írók szerint a diktátoroknak hosszabb-rövidebb ideig tartó, rendkívül veszélyes beavatási szertartásokat, rituális próbatételeket kell kiállniuk. A hatalom gyakorlásából következ magány, amelyet felvállalnak, elfogadnak vagy visszautasítanak, végs állomása a beavatásnak. E próbatételeket a diktátorok azért szenvedik el, hogy a többiek valamiféleképp elfogadják ket elnyomójuknak. Hol álomként, hol valóságként élik meg az embertársaktól való eltávolodást, a fölébük emelkedést, vagyis a teljes elszigeteltséget, és ezt az elszigeteltséget hol megváltásként, hol pusztulásként érzékelik, ám az egyik esetben se derül ki, hogy a diktatúra vége egyben jelenti-e a diktátoralak pusztulását is.

1. Idegen egy nép körében

Így van ez a kínzó magányérzettel is, amely T. E. Lawrence-en lett úrrá A bölcsesség hét pillére c. könyve szerint. Bevezet jében azt írja, hogy az arabok közé kerülve csak úgy tudta átvenni sajátos mentalitásukat, hogy teljesen lemondott a saját személyiségér l. A háború két évének fizikai megpróbáltatásai ráébresztették, az az ember, aki úgy veszti el személyiségét, hogy új személyiségre nem tud szert tenni, iszonyatosan magányos lesz. Mennyiben járult hozzá magányossága a politikai, morális és szellemi felel sségvállalásához? A bölcsesség hét pilléréb l nem tudjuk meg egyértelm en, hogy T. E. Lawrence milyen szerepet játszott az arab mozgalom 1916 és 1918 közötti fejl désében. Minden bizonnyal nagy volt a befolyása és a tekintélye, legalább akkora, mint az önbizalma. Bár a törökellenes arab lázadás kirobbanását megel z titkos tárgyalásokban nem vett részt, tudott arról, hogy ezt a lázadást piszkos eszközökkel provokálták ki. Tudta, hogy a brit kormány nevében tett ígéretek szándékos hazugságok voltak, és azt is érzékelte, hogy helyzetének kétértelm sége miatt is csak holmi hitetlen csaló. Nem volt „joga élethalálharcba vinni az arabokat azok tudta”,[878] írja err l. Mintegy önigazolásul megfogadta, hogy a vallási mozgalmat kihasználva az arab lázadást saját sikere eszközévé teszi, és vakmer ségével gy zelemre vezeti, hogy a szövetséges nagyhatalmak, Franciaország és Anglia kénytelenek legyenek elismerni az arab követelések jogosságát. Ebb l fakadt abszolút magányossága. Vajon azonnal felmérte e magány minden következményét? Azt állítja, döntése percében, 1916 júniusában, valahol a sivatag közepén, tudatában volt annak, hogy vállalnia kell a parancsnoki tisztével járó felel sséget. Ekkor csak a harcok során történ öldöklésre gondolt. Ám 1918 januárjában a tafilai csata után az ellenség sebesültjeit sorsukra hagyták a hóban és a hidegben, és a kegyetlen háború során az parancsára végeztek ki török foglyokat a tafasi mészárlás megtorlásául. Eltökéltsége és az indokolhatatlan kegyetlenségek miatt meghasonlott önmagával. Csak a kaland végén, 1918 októberének elején, a damaszkuszi kórház halottai és haldoklói között döbbent rá, hogy „bárki, aki diadalra segíti a gyöngék lázadását uraik ellen, annyira bemocskolva kerül ki

bel le, hogy utána nincs módja, hogy újra tisztának érezhesse magát”.[879] Diadala megtörte, gy zelme csak keser séget okozott, mert látta, hogy a harc végére „ki volt szíva bel lünk minden erkölcsiség, minden akarater , minden felel sségérzet”.[880] Megítélése szerint a hatalom, még ha csak befolyásként gyakorolta is, mint a háború után, már csak levezekelhetetlen csalás volt. E bemocskolódás okai vajon egyedül „a háború különös hatalmában [keresend k], amely mindegyikünknek kötelességévé tette a lealacsonyodást”?[881] T. E. Lawrence ezt állítja. De a hatalom egyben szabadság is, még akkor is, ha ez a szabadság a nemlét szabadsága vagy a szabadságról való lemondásé. Márpedig T. E. Lawrence többször is megjegyzi, hogy senki nem kényszerítette, saját akaratából hozta meg döntését, és hogy az angol hadseregben a felettesei mindig meghagyták neki a választás szabadságát. Ez részben magyarázatot ad tétovázására, beszámolójának homályos pontjaira és ellentmondásaira. T. E. Lawrence megismerte a hatalom ízét. Megismerte a teljes szabadságot is. Magányában, a lemondásban és a teljes elkülönülésben a transzcendencia kett s élményét élte meg, a mások feletti hatalomét és a saját maga feletti szabadságét, ám e kett t soha nem sikerült összeegyeztetnie. Emiatt érezheti a történteket bukásnak. Ezért unt vagy fáradt bele a „szabad akaratba, és még sok minden másba is”,[882] mint bevallja, emiatt félt attól, hogy „egyedül van, s a véletlen, a hatalom vagy a bujaság szeleire bízza üres lelkét, amelyek azt elragadják”,[883] mert nem volt elég ereje ahhoz, hogy magányos kalandja során ellenálljon ezeknek a kísértéseknek. Akárhányszor olvassuk is el A bölcsesség hét pillérét, T. E. Lawrence politikai kalandja végképp megfejtetlen marad. Beavatottja volt a hatalom misztériumának. Megismerte a hatalom magányosságát. Nem mondott el róla mindent. Nem is rejtett mindent véka alá. Nem is viselt el bel le mindent. Elpusztította t a diktátoralak, amely egy „eluralkodó gy zelemvágy”[884] formájában bontakozott ki benne. Gy zelme eszerint bukás volt, beavatása pedig átok.

2. A hatalom mint próbatétel

Nem mindenki lesz diktátor, aki az akar lenni, ám akinek sikerül, nem tud könnyen lemondani a hatalomról. A hatalom elszigeteli a diktátort. Új univerzumba vezeti, a hatalom akarásának világába, ám egyszersmind véglegesen ki is zárja az emberi világból. Nincs visszaút. A felemelkedés, amely beavatás, egyben kizárás vagy jogvesztés is, mely a bels megsemmisülés érzetét kelti. T. E. Lawrence err l számol be A bölcsesség hét pillére c. könyvében. Más írók irodalmibb s talán letisztultabb változatokkal szolgálnak, gondolunk itt L. Casamayor Le Prince, D. Martin a Le Prince dénaturé (Az eltorzult herceg) és H. Bonnier az Un Prince (Egy Herceg) c. regényére. L. Casamayor Le Prince c. rövid m ve attól eredeti, hogy egy kizárási rítus leírásán keresztül a beavatási rituálé egy részének tanúi lehetünk. A regényben egy bukott herceg beszél, aki épp kézhez kapta a lemondatási határozat másolatát. Kimondták rá a halálos ítéletet, beteljesedett a balsorsa, véget ért a karrierje. Váratlan magányában rájön, mit jelent bukása: „másokkal beszélni annyit tesz, mint hivatalban lenni, magunkkal beszélni annyi, mint nyugdíjban lenni”,[885] állapítja meg. „Embertársai cselekedete kizárta t”,[886] és attól a pillanattól kezdve, amelyben ez a kizárás beteljesedett, meg is sz nt létezni. Már nem

Herceg, de talán még mindig a valaha nagyhatalmú diktátor. Utolsó óráiban rendkívül tisztán látja a múltat. Olyannak látja magát, amilyen volt: el bb ragyogó fiatal f hivatalnok, azután kiváló állami f tisztvisel , aki magányossá vált, mert lefoglalta a hatalomért való harc. Ezt a magányt vállalni tudta, mert id közben azzá is vált, ami szerepe szerint volt. Bár végs veresége bizonyos keser séggel tölti el, a hatalom gyakorlásába való beavatása sikerrel járt. D. Martin Le Prince dénaturé c. m vében megszólaló herceg látszólag hasonló, s t, talán azonos helyzetben van. Közép-Európa egy képzeletbeli birodalmának ugyancsak fiktív választófejedelemségében magára marad, remény és segítség nélkül. Fellázadt a császára ellen, a császár csapatai most a várát ostromolják. Küszöbön a végs ostrom. A herceg tudja, hogy amint befejezi emlékiratát, már csak néhány perce marad az életb l. is kirekesztett, ám zárta ki saját magát. Uralkodása kezdetén arról álmodozott, hogy lesz „az elképzelhet legjobb uralkodó”,[887] de, mivel túl hamar kellett szembenéznie a hatalom magányával – mindössze tizenöt éves volt, amikor herceggé koronázták –, nem állta ki a próbát. Beavatása valójában kizárás volt. Nem készült fel az udvari intrikák és a féktelen ambíciók tombolására, következésképp tanulóidejét kudarcok kísérték. Bár tisztában volt azzal, hogy méltatlan e tisztségre, „a halált és a lemondást is”[888] elutasította. Régensrendszert vezetett be, ennek értelmében nagybátyjára, Manuel hercegre bízta a kormányzást. Az összeomlás elkerülhetetlen volt. A herceg nemes szándékai ellenére azért hal meg legy zöttként, mert nem fogadta el sem a hatalmat, sem a magányt. Az Un Prince c. regényében H. Bonnier extrémebb környezetben ábrázolja a beavatás és a kizárás ellentétes folyamatait. A szokatlan történet cselekménye a két világháború között, pontosan 1918. november 11-e és 1939. szeptember 2-a között játszódik. Egy ismeretlen, akit azonnal „Hercegnek” nevez mindenki, a fegyverletétel napján egy kis provence-i faluban, La Loubière-ben telepedik le, volt bajtársa, Charles birtokán, aki az karjaiban halt meg. Ezen az elhagyatott helyen h akar maradni a Nagy Háború halottjaihoz, mindazokhoz, akikkel együtt szenvedett a négy év alatt a lövészárkokban, akik mellette haltak meg, a névtelen halállal vívott mindennapos küzdelemben elfáradva, és akik továbbra is haldokolnak az „bels egén”.[889] Ezért a „Herceg” egy sajátos vallást vezet be az isten háta mögötti vidéken, amely nagyrészt a civilizáció el tti, si kultuszokból merít, hogy ezzel még szorosabbra kösse a holtak és az él k különös szövetségét. Ám hatalma közvetlen környezetén kívül csupán az elhunytak fölött érvényesül. Amikor 1939 szeptember 2-án újra kitör a háború, már csak egy halott nép fölött uralkodik, amely örökre k be dermedt az elnéptelenedett faluban, ahonnan a városba költöztek az emberek. A halál visszahódította birodalmát. E hajnalon a Herceg hatalma nevetségessé, magánya pedig teljessé válik. A történelmi hercegekkel szemben, kommentálja L. Casamayor a Le Prince c. m ve elején, a mai fejedelmeknek csak kevés követ jük van, ám sok a riválisuk: „egyetlen egy (…) fog kiemelkedni, egyetlen egy fog maradni (…) egyetlen egy fog uralkodni”,[890] és természetesen nem mindenki gy z a magány felett. „Az az egy, akinek [ez] sikerül (…) sosem adja ki a titkát”.[891] Err l tanúskodik L. Casamayor Le Prince, D. Martin, Le Prince dénaturé, H. Bonnier Un Prince c. m ve. Ám nem is mindegyik fejedelem tekinthet áldozatnak. A magány nem elkerülhetetlen átok, s nem feltétlenül megszentelés. Milyen történelmi vagy irodalmi példa alapján dönthetnénk egyik vagy másik állítás mellett?

3. A felvállalt magány

G. Steiner The Portage (…)c. m vét l M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényéig megannyi m emlékeztet arra, hogy legalább egy diktátor, Hitler azt hirdette, hogy a történelem rettenetes harc, ám elengedhetetlen ahhoz, hogy kiválasztódjék a tiszta „h s”,[892] a leger sebb, a gondviselés vagy az er szak által az egyetlen, egyedüli Führernek „rendeltetett ember”.[893] Ezt hangsúlyozta a Mein Kampfban és beszédeiben is. Mennyiben volt sikerének, diadalának és bukásának feltétele a végs , szinte heroikus magány, amely szerinte a nagy emberek sajátja? A Mein Kampf – amelyet 1925-ben azért írt, hogy betet zze az egy sötét Gondviselés vezérelte messianisztikus Führer legendáját, aki az adott körülmények között isteni helyet kap az általa létrehozott különös univerzumban –, ideológiai tézisek és nagyravágyásról tanúskodó kijelentések özönét l elárasztva hordozza a magány dicséretét; s e dicséret egyúttal egy igazi hatalom- és diktatúra-elmélet. A kiindulópont egyszer . Az élet harc, az emberek könyörtelen összecsapása. Csak a legjobbaknak sikerül felülkerekedniük, és csak a legjobbak közül kikerül egyetlen gy ztes diadalmaskodhat, az, aki „rendelkezik a szükséges adottságokkal”,[894] a ravaszsággal, a brutalitással vagy a kell ügyességgel. Ez a felfogás, ez a „természeti törvény”,[895] ha jól meggondoljuk, megváltoztatja a politikum természetét. A leend diktátor számára a hatalom magányossága a vállalkozás végs célja, szentesítése és diadala lesz. Nem fél a magánytól, s t, megköveteli magának, és a kiválasztottság jelévé változtatja. A kiválasztottság igazolása a hatalom, a politika pedig egy titkos, de könyörtelen beavatás színtere, amely felszenteli az egyetlen és igazi diktátort, az autentikus Führert, s félreállítja annak riválisait. A hatalom magányos gyakorlását Hitler 1933-tól kezdve rendszerré tette. Miután megválasztották a II. Birodalom kancellárjává, minden német állami intézményre kiterjesztette azokat a vezetési módszereket, amelyeket pártja élén kipróbált: oszd meg és uralkodj, hozz létre több döntéshozó szervet ugyanarra a feladatra, aprózd fel a felel sséget, hogy a végletekig feszítsd az antagonizmusokat, szíts konfliktusokat és állítsd szembe egymással a különböz csoportokat. Körülötte vad harcok dúltak a vezet k között, de ura volt a helyzetnek, volt az úr abban a káoszban, amelyben mindenki kizárólag az személyére és tekintélyére hivatkozott, és „ha volt valaha ember, akinek abszolút hatalma volt – jegyzi meg a történész A. Bullock – ez az ember bizonyára Adolf Hitler volt”.[896] A magány hatalmának egyik alapja, hatalma pedig magányának feltétele volt. Err l nem kevesebbet jelentett ki a Mein Kampf-ban, mint hogy „doktrínája a személyiségen alapul”,[897] s ebb l ugyanott le is vonta a következtetést: „a legjobb alkotmány és a legjobb államforma az, amelyik természetes módon [biztosítja] (…) a vezet fontosságát és a vezér befolyását.”[898] Közvetlenül ebb l következik a vezér kétségbevonhatatlan tekintélyén és egyszemélyes felel sségén alapuló államról alkotott elképzelése, ugyanis kizárólag magánya felfokozásában látta hatalmának teljes kibontakozását. Véleménye a vereség láttán sem változott. Csak az akarata számított. Az emberi kapcsolatok világából kizárva az els , 1942-es vereségek után többé nem jelenik meg a nyilvánosság el tt. Elszigetel dik, csönd és megvetés veszi körül, mégis 1945-ig kitart saját abszolút fels bbrend ségébe vetett, arrogáns meggy z dése mellett. Noha a valóság sorozatosan meghazudtolta, a tények azt mutatják, hogy minden 1943 és 1945 között elszenvedett csapás úgy látszott, növelte energiáit, és er sítette a végs sikerbe vetett hitét, miközben a valóság ennek ellenkez jét bizonyította. Fáradt volt, kimerült, ezer betegség gyötörte, húzta az egyik lábát, az egyik karja remegett, s a visszaemlékezések szerint igen gyakran lett úrrá rajta „kínzó melankólia”[899] és „mély depresszió”.[900] De megroppant fizikai állapota ellenére meggy z ereje, akaratereje és vitalitása a régi maradt. Életének ezt az utolsó id szakát gyors

leépülés jellemezte, ennek ellenére, mint arra számos történész rámutat, „ebben a leépülésben végre el t nt a hamis látszatoktól lecsupaszított igazi természete”.[901] Felmerül a gyanú, hogy viselkedésével, magányának végs kig való fokozásával Hitler talán csak letisztogatta saját diktátor-érmének hátoldalát, amelyet felemelkedése és kezdeti gy zelmei idején a fejoldal eltakart a kívülállók szeme el l. Jóllehet irodalmi jelenlétük jóval jelentéktelenebb, Sztálin vagy Mao Ce-tung sokkalta nagyobb területen és hosszabb ideig voltak élet és halál urai. Erre utal A. Malraux Az ember sorsa, R. Abellio La Fosse de Babel és G. Steiner The Portage (…) c. m ve. Ám még megírásra vár e diktátorok regénye, az említett vallomások nem „fedik fel az ember, az emberek és e kor lényeg”.[902] Melyik író érhetne fel valaha is a magánynak, a vigasztalanságés az elhagyatottság-érzésnek arra a fokára, amelyre a diktátorok elmerészkedtek?

A hatalom magányossága olykor megváltó er is lehet – például amikor a diktátor visszautasítja a magányban gyakorolt hatalmat, mint T. E. Lawrence A bölcsesség hét pillére c. könyvében. Máskor romboló er , nevezetesen akkor, ha a tényleges diktátor már észre sem veszi ezt a hatalmat, mint azok a bukott vagy legy zött hercegek, akik H. Bonnier Un Prince, L. Casamayor Le Prince és D. Martin Le Prince dénaturé c. regényeiben szerepelnek, megint máskor pedig egyetemesen pusztító er , amikor például a diktátor – az »igazi« diktátor – megadja magát a vigasztalanságnak, mint J. Cau Un Testament de Staline c. regényének Sztálinja vagy mint Hitler G. Steiner The Portage (…) c. m vében. Következésképp ez a magány csírájában éppúgy tartalmazza a diktatúrák pusztulásának bizonyosságát, mint jöv beni újjáéledésük ígéretét. Minden felemelkedés bukás. Az írók szinte egybehangzóan vallanak err l, bár egyikük sem meri pontosan feltérképezni a mértékvesztésnek ezt a formáját – talán csak J.-P. Rosart kivétel a Le Roi bissextile vagy A. Artaud a Héliogabale ou l’anarchiste couronné c. m vével, bár ez a két író inkább költ i, mintsem regényírói eszközökkel él. A diktatúra gyakorlása abszolút elszigeteltségre ítéli a valódi vagy fiktív diktátorokat. Kiszorítja ket az emberek világából. A diktátorok néha akaratuk ellenére tapasztalják meg az „abszolút világhoz-nem-tartozást”,[903] amelyet az énérzet és a mások iránti érzet elvesztése, az „énvesztés”[904] jellemez, amit H. Arendt „fájdalmasnak”[905] nevez a totalitarizmusról írott Le Système totalitaire (A totalitárius rendszer) c. tanulmányában. Úgy látszik, a diktatúrák a magányon és az elszigeteltségen túl reménytelenségen alapszanak, amely az emberiség egyik legalapvet bb és legfájdalmasabb élménye, s ami a XX. században, teszi hozzá H. Arendt, a tömegek hétköznapi tapasztalata. Ez a vigasztalanság lehet a diktátoralak kulcsa. A diktátorok ebbe buknak bele.

III. Az engesztel áldozat

Mint már említettük, a diktátor kalandja tragikus véget ér. J.-P. Rosart Le Roi bissextile c. regényének bizarr diktátorkirályát, Télet-t, kidobják az ablakon. Tokor Yali Yulmatát, a lánglelk diktátort, megölik P. Grainville Les Flamboyants c. regényében. Castor, az olifai Gran Seco kormányzója szintén gyilkosság áldozata lesz J. Buchan Le Camp du matin (A reggel tábora) c. m vében, P. Drieu La Rochelle L’homme à cheval c. m vében pedig leszúrják Bénito Ramirezt, Bolívia kormányzóját. Elsa Grünbergnek, a bolsevik forradalom

legendás alakjának P. Mac Orlan La Cavalière Elsa c. regényében elvágják a torkát. Emmanuel Mascareigne-nyel revolver végez J. Dutourd Mascareigne ou le schéma c. m vében. A XX. században a gyilkosság hétköznapi aktussá válik. Noha az iménti felsorolás nem kimerít , mégis egy fontos momentumról árulkodik. A történelem nagy diktátorai hiányoznak bel le. Sztálin természetes halállal hal meg A. Koestler The Age of Longing c. könyvében. Ami Hitlert illet, nem hal meg G. Steiner The Portage …c. m vében, hanem egészen az 1970-es évekig él valahol az amazóniai dzsungel mélyén. Éles határ választja el a két igazi diktátort a fiktív diktátoroktól, mivel egyesek meghalnak, mások meg tovább élnek, s t feltámadnak. A helyzet paradox volta azonban nem változik. A diktátor halála, legyen er szakos vagy természetes, nem jelenti feltétlenül a diktatúrák meggyengülését vagy elt nését. Az egyének meghalnak, a hatalmi struktúrák viszont sértetlenek maradnak. N. Avril egyedülálló regénye, a Les Gens du Misar (Misar népe), a diktátorok tízévenkénti rituális kivégzésének ötletére épül, ez biztosítja ugyanis a diktatúra fennmaradását. A diktátoralak egyszer en csak állapotváltozáson megy keresztül. A halál ebben az utóbbi alkotásban és talán az összes említett regényben nem annyira a diktátoralak végét jelenti, mint inkább átalakulását vagy újabb változatát jelzi. A merényletek nem politikai, inkább vallási aktusok. Nem b ntettek, hanem áldozatbemutatási kísérletek. A mindenhatóság küls jegyeiben tetszelg emberek funkciójukból és helyzetükb l ered en halálra vannak ítélve. A mindenhatóság akarása magában hordozza büntetését. Ezek a gyilkosságok áldozatbemutatások, vagy ha úgy tetszik, R. Girard La Violence et le sacré c. könyvének szavaival élve, áldozati rítusok, amelyek látszólagos aberráltsága rejtett racionalitást takar.

1. Az ölés aktusa

Nem biztos, hogy egy diktátor gyilkosainak mindig olyan metafizikai skrupulusai volnának, mint amilyenekek A. Camus A lázadó ember c. esszéjében az ölés aktusával járnak. Arra ellenben b ven találunk példát, hogy a politikai merénylet esetében megváltozik magának a gyilkosságnak a fogalma. „Gyilkolni nem csak annyi, mint ölni…”,[906] fedezi fel Csen A. Malraux Az ember sorsa c. m vében, amikor els gyilkosságát készül elkövetni. Egy diktátor meggyilkolása, mint bármely más b ntett, megindokolható, ésszer vé tehet , és ha a morál és az értelem már nem segít, azonnal igazolható valamilyen doktrínával. Ám az igazolások a körülményekt l és a kortól függ en változnak, és nem tudni, hogy a regényekben a diktátor megölése valóban misztikus tett, mint ahogy azt A. Malraux Az ember sorsa c. regénye sugallja, szent és homályos rítus, mint N. Avril Les Gens du Misar c. regényében vagy kimondottan rült gesztus, mint J. Buchan Le Camp du matin c. könyvében. A terrorizmus valóságos misztikává alakul A. Malraux Az ember sorsa c. m vében. A regény arról szól, hogy Csen, a fiatal kínai terrorista, csak olyan ideológiákat tud elfogadni, amelyek azonnal tettekre válthatók. A híres, 1927-es felkelés el estéjén megöl Sanghajban egy alvó fegyverkeresked t. Ezzel a kegyetlen tettel belép az ölés világába. Nem is hagyja el azt többé. Többé nem menekülhet e borzalom és saját z rzavara el l, csak úgy, hogy ismét rült tettekre vállalkozik: egy teherhajó elfogására a kiköt ben, egy városi rend rörs ostromára, egy páncélvonat elleni külvárosi támadásra. S legf képp, merényletet követ el Csang Kaj-sek tábornok, Sanghaj katonai diktátora ellen. Ez utóbbi vállalkozásban leli halálát saját bombája felrobbanásakor. Csang Kaj-sek viszont megmenekül. A. Malraux Az ember sorsa c. regényében egy diktátor elleni sikertelen merénylet történetét is leírja. A merényletet az teszi

érdekessé számunkra, hogy egy fanatikus rajongó követi el, akit egy „politikai hit”,[907] egy „misztikum”[908] vezérel, és akinek meggy z dése, hogy a diktátor megölésével nem b ntettet követ el, hanem a maga választotta „isteneknek”[909] „áldoz”.[910] Az áldozataiban megtestesül rossz mindenhatóságába vetett hite teljeséggel felmenti t, és az üdvösség iszonyatos illúzióját nyújtja számára. Az el bbi példával szemben N. Avril Les gens de Misar c. regényében ünnepélyes, rituális tett a diktátorok kivégzése. A sivatag közepén található különös, világtól elzárt városban a társadalmi rang ára a szolgalelk ség. Jerôme Ligner harminc év óta az els külföldi, aki eljut Misarba. Egy helyi történésznek, Tarmicarnak tulajdonított, misari történelmi enciklopédiát lapozva megtudja, hogyan határozta el Misar egyik régi kormányzója, Belzeren, hogy a kormányzói méltóságnak eggyé kell válnia a funkcióval, és meg kell sz nnie méltóságot visel személy halála esetén. Az új alkotmány, amelyet maga hirdetett ki hatalomra kerülésekor, e méltóság viselésének id tartamát tíz évre korlátozza. Ha letelik a tíz év, minden kormányzót rituálisan és nyilvánosan fel kell áldozni, miután titokban kijelölték utódját a beavatottak közül. Így biztosítható a város stabilitása. Ez a kegyetlen rítus a diktátoralak részét képezi, vagyis Misar mindenható kormányzói csupán feláldozásra váró áldozatok. Leend hóhéraik fölött uralkodnak épp akkora teljhatalommal, mint el deik, ám csakis addig a pontosan kijelölt napig, amelyen a tömeg ellenük fordul, és megöli ket. Ez az a ritualizált és intézményesített véres paktum, amely biztosítja a megingathatatlan rendet, Misar népének büszkeségét. Talán épp azért, mert öntudatlanul megszegte aez el z , de titkosabb szövetséget, kell meghalnia egy olyan szerepl nek, mint J. Buchan Le Camp du matin c. könyvének Castorja, akit éppen egyik régi fegyvertársa, Romanès öl meg látszólag rült aktust végrehatjva. Miután az angol kalandor, Sandy Arbuthnot elrabolja, hogy csökkentse Castor diktátortanoncnak a latin-amerikai Olifai Köztársaság feletti hatalmát, maga Castor is hirtelen megváltozik. Átáll a másik táborhoz, segíti Sandy Arbuthnot terveinek végrehajtását: egy új „Bolivár, a szabadság harcosa”[911] lesz bel le. Ezt megel z en felkelést szított, és Olifa hivatalos kormányának leghalálosabb ellensége volt, most annak legszilárdabb támasza lesz. Ám elfelejtette, hogyan „játszott a lelkekkel”,[912] els híveivel, Lariatyval, Larbert-rel, Romanès-szel, akik meghasonlanak e pálfordulás miatt. S ha Castor halálával Sandy Arbuthnot vagy Lord Clanroyden részben meg is váltja magát a szabadság h s véd inek szemében, az t meggyilkoló Romanès is bosszút áll, „az elátkozottak bosszúját”,[913] azokét, akik követték Castort els eltévelyedésében. Az imádat gy löletté válik. Az „istent”,[914] aki ezen emberek lelkének titkos szentélyében lakott, megölik. Romanès tébolyodott, ugyanakkor irracionális tette büntetés is, ami egyenl egy bálvány megölésével, és az egyezség áthágásának megtorlásával. A. Malraux Az ember sorsa, N. Avril Les Gens de Misar, J. Buchan Le Camp du matin c. regényében a diktátorokat megölik, vagy kísérletet tesznek megölésükre. Ám ezek a sikeres vagy sikertelen merényletek már nem gyilkosságok, hanem szent aktusok, amelyekkel az áldozatokat titokzatos istenségeknek ajánlják fel. Ezeknek az eltévelyedett embereknek az sökt l örökölt útja csakis a halálba vezethet, a diktatúrák pedig talán csak emberáldozatokra épül véres vallások. Hogy is van ez pontosan?

2. Felfüggesztett ítélet

Akár hatalmuk teljében vannak, akár már megbuktak, a diktátorok csak felfüggeszett ítételet kaptak, az általuk elkövetett gyilkosságok pedig nem holmi áldozatok. Ám tényleges funkciójukat nem könny megfejteni. Az írókat ritkán érdekli a végkifejlet borzalma. A történetnek ez az oldala tisztábban jelenik meg az olyan regényekben, amelyek távoli országok diktatúráit idézik meg, lehet leg Európán kívülieket, még akkor is, ha korban hozzánk közel állnak. A. Malraux Az ember sorsa c. m vének cselekménye 1927-ben Ázsiában, J. Buchan Le Camp du matin c. regénye az 1920-as évek Latin-Amerikájában, N. Avril Gens de Misar c. regénye pedig az 1960-as vagy az 1970-es években a misztikus keleten játszódik. A nehezen értelmezhet ség része a rítusnak. Az áldozatok talán abban a három regényben a legellentmondásosabbak, amelyeket az 1970-es évek afrikai eseményei ihlettek, azaz Sony Labou Tansi La Vie et demie, P. Grainville Les Flamboyants és J. Updike Konspiráció c. m vében. Sony Labou Tansi La Vie et demie c. regényének egyik váratlan epizódja, az Lágyszív János Oszkárnak is nevezett Szívtipró János önkéntes mártíriuma a régi közép-afrikai törzsi monarchiák hagyományaiból kölcsönzött rítusok emlékének a feldolgozása. Hasonló rítusok jelentését kutatja például R. Girard a La Violence et le sacré c. könyvében. A Katalamanáz Köztársaság névadója és Isteni Vezet je, a Szívtipró Jánosnak is nevezett Lágyszív János Oszkár els áldozatának, Chaidana apjának, Martialnak átkától üldözve egy nap elhatározza, hogy öngyilkos lesz: elevenen elégetteti magát. Környezetében senki sem veszi komolyan elhatározását. „Nyilván szórakozni akar”[915] – gondolják. Jó esetben egy újabb tréfát eszelt ki, rossz esetben pedig egy cselt. De az Isteni Vezet kémjeit l félve mindenki gondosan ügyel arra, hogy ill fájdalmat és részvétet mutasson – mert az a meggy z désük, hogy „a férfi be akarja ket csapni”.[916] Négy éjszakán át dics ítik, tömjénezik, isznak és táncolnak. A kijelölt napon, általános meglepetésre, Szívtipró János végrehajtja tettét, nevetve hal meg a lángokban, hogy saját magától megmentse népét. Halála senkit sem sújt le annyira, hogy vele együtt akarjon meghalni. Fia, Kamachou Patatra lesz az utóda, aki a K szív János nevet veszi fel. Az egyéves nemzeti gyász után a diktatúra ugyanúgy m ködik, mint azel tt, vagyis Szívtipró János áldozatának nem volt értelme, hacsak nem az, hogy csökevényes vagy álcázott formában megismételt egy nagyon régi politikai és vallási rítust, amely magában foglalja az uralkodó valós vagy szimbolikus halálát, és nem kevésbé rituálisan szentesíti egy afrikai királyság végét és egy másiknak a kezdetét. Hasonló rítust ír le P. Grainville a Les Flamboyants c. m vében, amikor a történet vége felé egy forradalom megdönti Tokor Yali Yulmata, az rült diktátor hatalmát. Minden összeomlik. Néhány óra alatt, 1973. augusztus 8-a és 9-e között, a nép, amely néhány hónapja még bálványozta uralkodóját, legyilkolja a király híveit, és megostromolja a királyi palotát. Az elfogott Tokor Yali Yulmatát megkímélnék, de azt követeli, hogy elbúcsúzhasson a tömegt l. Ütött az órája, és életének legalább ez a pillanata nem lesz csalás! „az rült tábornok-király, Tokor Yali Youlmata! – üvölti szaggatott mondatokban, elkeseredve – (…) a király! A nagy rült Pávián! A királyok királya! A tellurikus uralkodó! Az emberi nem dísze! A trópusok Caligulája!… (…) a föld nagy, tüzes szíve!”.[917] Majd felszólítja a dermedten álló lázadókat, hogy öljék meg, tépjék szét, ontsák vérét, nyúzzák meg, belezzék ki, zúzzák szét, „ugorjanak a torkának”.[918] Két lövéssel leterítik. Öngyilkosság? Gyilkosság? Egy el írt áldozat beteljesítése? A diktátor szavai átkot szórnak, de beszéde varázslás is, és ilyetén felcserél dnek a szerepek. A diktátor hozta létre az egységet önmagával szemben, s mint Szívtipró János Sony Labou Tansi La Vie et demie c. m vében, Tokor Yali Yulmata is végigjátssza szerepét. Úgy látszik, ez az ára a hatalomnak.

A diktátor halála mégsem zárja le P. Grainville Les Flamboyants c. m vének történetét. A nép levezette dühét, ám a bálványt nem pusztította el, az utálatból ismét tisztelet lesz. Tokor Yali Yulmata áldozott a rítusnak. A nemlétben megdics ül, lesz az „Hourla des Diorles királya”,[919] „pánmetamorfózisa”[920] beteljesül. Legy z i barbár temetésben részesítik. Testét feldarabolják, fejét egy elhagyott hegycsúcson lév üregbe helyezik, törzsét egy erdei fa tetejére akasztják, medencecsontját és lábát egy folyóba dobják, beleit kiteszik a szavannába, hogy a vadállatok felfalják, szívét mélyen beássák az Hourla földjébe, hogy szétterjedjen, mindenütt el törhessen, mint „kezdet és vég, forrás, hús és gyümölcs, ritmus és er , anyag, lélek és szellem”.[921] Immár az egész univerzum az „freskója, beszéde, dagályossága, rültsége”.[922] A b nh dés rítusát az engesztelés és a szerepek tisztázásának rítusa követi. A diktátoralakot titokban rehabilitálják a szétszórás szent rítusaival, amelyek tehát egy titkos „politikai-rituális programra”[923] utalnak, arra, amir l R. Girard is ír La Violence et le sacré c. könyvében. Egy rend összeomlott, lezárult egy válság, elkezd dhet hát az er szak egy újabb ciklusa. A hagyományokkal és a barbár animizmussal való szakításról is szól J. Updike Konspiráció c. regénye. Kús országának alkotmányosan megválasztott királyát, akit halálra és megbélyegzésre ítélt a Forradalmi és Katonai Legfels bb Tanács, Wanjiji urát, IV. Edumu királyt, akinek „eleven testében oly ragyogón öltött alakot Isten”,[924] és akit Félix Hakim Ellelou ezredes lemondásra kényszerített, egy nagy fehér tógába burkolva kivezetik a szent f város, Istiqlal f terére, hogy kivégezzék. Halála el tti beszédében fellebbez az emberekhez és az istenekhez. Wang országának isteneit hívja, álljanak bosszút vádlóin: „Wanjiji si törvényét hívom istenítéletre: végezzen ki engem, aki vádol! Ha a démon er t ad az karjának, b ne, végigvándorolva karján, lelkét fogja nyomni eztán. Ha pedig erejét veszti, élhetek tovább, és akik a wanji nyelvet bírják, eleven Urukon keresztül szólhatnak az sök isteneihez!”[925] A kihívásra Félix Hakim Ellellou ezredes elveszi a hóhértól a pallost, és saját kez leg fejezi le az öreg királyt, megtisztítva országa földjét a kezében tartott karddal, végrehajtva a „megtisztulás szent aktusát”.[926] Ezzel egy régi rítust követett. Ám Félix Hakim Ellellou ezredes IV. Edumu király átkának áldozata lesz, is elveszti hatalmát. Utódja és riválisa, Dorfu elnök életben hagyja, hiszen Afrikában „egy eleven ember sokkal kisebb valóságos fenyegetés, mint egy halott mártír”[927] Végre megszakad a hagyomány, és az életben hagyott Félix Hakim Ellellou ezredes nizzai szám zetésében nyugodtan írhatja emlékiratait. Sony Labou Tansi La Vie et demie és P. Grainville Les Flamboyants c. regényét l J. Updike Konspirációjáig a modern afrikai diktatúrák egészen vagy részben a diktátoroknak azt az si utját járják végig, amelyet R. Girard a La Violence et le sacré és a La Route antique des hommes pervers (A romlott emberek si útja) c. könyvében rekonstruál. Ezek a diktátorok csupán áldozatok. Anélkül, hogy tudnák vagy sejtenék, csak si rítusokat ismételnek meg, amelyeket egy tragikus áldozat zár le. S mindezt azért, hogy életük árán biztosítsák a rítus és a diktatórikus társadalmi rend fennmaradását. Ez lehet az engesztel áldozatok rejtett funkciója.

3. Az áldozat jelentése

A diktátorgyilkosság vagy a diktátor öngyilkossága tehát áldozatok, mitikus aktusok, rítusokon alapuló szent tettek, amelyeknek ismert vagy alig ismert fokozatait N. Avril, P.

Grainville, Sony Labou Tansai és J. Updike idézett m veikben ábrázolják. Véres dráma zajlik le. N. Avril Les Gens de Misar c. m vében ez a dráma örökösen megismétl dik, mint egy homályos vétek, egy eredend b n levezeklése, mivel minden kormányzó egyben rituális gyilkosa el djének és közvetít jének. Az áldozat nem egyértelm . Az egyik szerepl t megölik, de nem egészen tudjuk, kit áldoznak fel. Egy diktátort, egy önkéntes áldozatot vagy egy megváltót? E rítusok és mítoszok születésér l meglehet sen kategorikus hipotéziseket állít fel P. Girard az említett könyveiben, és ezek a kijelentések elhallgatják az er szak és a szent kétértelm játékának bizonyos szembet n jeleit. Sony Labou Tansi La Vie et demie, P. Grainville Les Flamboyants, J. Updike Konspiráció, P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval, J. Buchan Le Camp du matin, P. Mac Orlan La Cavalière Elsa, J. Dutourd Mascareigne ou le schéma c. m vében diktátorokat vagy diktátorn ket ölnek meg. Olyan embereket tehát, akik elfogadták a trónraemelés és a vezeklés titkos rítusainak rettenetes követelményeit, hogy akaratukat mindaddig rákényszeríthessék a többiekre, amíg a többiek nem fordulnak ellenük. Személyes felel sségük mind erkölcsi, mind metafizikai síkon teljes. A. Malraux Az ember sorsa c. könyve üdvözít nyersességgel mondja ki: Csen gyilkos, aki öl vagy áldozatot mutat be, ám kiszemelt áldozata, Csang Kaj-sek tábornok, még nagyobb gyilkos. Ennek bizonyítéka, hogy a regény végén, a lázadás leverése után a fogságba esett lázadókat elevenen égetteti el. A „diktátor”[928] diktátor marad, akár sikerül t megölni, akár nem, s még akkor is, ha látszatra egy áldozati rítushoz hasonló aktus áldozata. Bonyolultabb a helyzet, ha a feláldozott diktátor korábban el dje feláldozója volt. Ez egyáltalán nem képtelenség. Európában a távoli ókorban valószín leg voltak olyan rítusok, amelyekkel N. Avril Les Gens de Misar c. regényében találkozunk. Oidipusznak, Laiosz thébai gyilkosának mítosza a már elfeledett hagyomány egy kés i, irodalmi változata lehet. R. Girard a La Violence et le sacré c. könyvében beszámol arról, hogy egy hozzánk közelebb es korban ugyanilyen rítusokat gyakoroltak Afrikában. Valami effélére utal a közelmúlt történelmében az elaggott államf k elleni acsarkodás, gondolunk itt Spanyolországban 1975ben F. Franco, 1980-ban Jugoszláviában J. Tito, a Szovjetunióban pedig 1982-ben L. Brezsnyev, 1984-ben J. Andropov, 1985-ben Sz. Csernyenko esetére. Ezek a valós vagy szimbolikus rítusok az átmenet és a befejezés, a vezeklés és a megújítás kett s rítusai. N. Avril Les Gens de Misar c. regényében a diktátor II. Méram kivégzése nem csupán egy el z , azonos tett levezeklése. Az t megöl , az áldozatot bemutató új diktátor, illetve ebben az esetben diktátorn , Kleinia, olyan rítust hajtott végre, amely már magában hordozza azt is, amelynek id vel majd maga lesz az áldozata. Az üldöz k tehát egyben áldozatok is, és ezt feltehet en k is tudják. Misar kormányzói és az uralkodó diktátorn , Kleinia is tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi vár rá. Mégis elfogadják ezt a rettenetes sorsot, de az nem derül ki, hogy melyek ennek az elfogadásnak a titkos motivációi és rejtett mozgatórugói. „Mi sem értjük”[929] – feleli titokzatosan Kleinia Jérôme Lignernek. A hagyomány si, Misar pedig a szó vallási értelmében egy földi város, amely minden kormányzójától megköveteli, hogy változtatás nélkül megismételje a hagyományos rítust. A kormányzók hatalmának az a célja, hogy „ügyeljen arra, hogy minden folytatódjon”[930] az si, sérthetetlen törvény szellemében. Nem sokban különbözik ett l Sony Labou Tansi La Vie et demie c. m vében a Katalamalanáz Köztársaság Isteni Vezet inek helyzete, P. Grainville Les Flamboyants c. regényében Yali országáé, vagy J. Updike Konspiráció c. m vében Kúsé. Ezek a vezet k csupán b nbakok, egyformák és felcserélhet k, akiket látszólag azért ölnek meg a beteg és diktatórikus társadalmakban, hogy egy meghatározhatatlan egyéni hibájukért b nh djenek, valójában viszont azért, hogy

felmentsék a közösséget, amely vakon alávetette magát egyetlen személy tekintélyének. A számos mitológiai vagy álideológiai indok mellett az lehet az ilyen áldozatok valódi értelme, hogy megszabadítják a többieket a b ntudattól. A diktátorok, elfogadva azt, hogy megölik vagy kivégzik ket, megváltókká válnak, ám nem az emberi nem, hanem az er szak isteneinek megment ivé, „az üldöz k istenéé (…), vagyis azé az istené, akit szinte mindenki magáénak mondhat”[931] vonja le a következtetést R. Girard a La Route antique des hommes pervers c. m vében. Jóllehet a fentebb elemzett m vek képzeletbeli helyszíneken, a mitikus Keleten vagy Afrikában játszódnak az id n kívül, egy id tlen jelenben, a bennük megidézett diktatúrák új ekvivalenciákat állítanak fel. A diktatúrák vallások, mégpedig barbár vallások, amelyeknek része az emberáldozat, s ez alól a diktátorok sem menekülhetnek, hiába tüntetik fel magukat mindenható bálványnak. A diktátoralak önmagába zárul, s hogy fennmaradhasson ezekben a diktatúrákban, az egyes diktátorok feláldozásából táplálkozik. Vajon az európai történelmi jelenségekre is érvényes lehet mindez? Talán valami ilyesmit tükröz az a félelem, amelyet Frédéric Marelle és társai fejeznek ki M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m vében: „minket is fölfal a szörny, amelyb l születünk”.[932]

A kezdetek magukban hordozzák a végkifejletet. A diktátor-halált leíró m vekb l ugyanezt a végkövetkeztetést vonhatjuk le. A halálnak nincs „más arca, csak a halál”.[933] A halál a hatalom feltétele, a diktátorok csak azért vannak uralmon, mert kés bb majd megölik ket, csak azért mindenhatók, mert majd eljön kivégzésük perce. Felfüggesztett ítéletet kaptak: felkoncolásra, leölésre váró áldozatok, akiket kitesznek a nép haragjának, az ég bosszújának vagy az általuk megtestesíteni és szolgálni próbált istenségeknél hatalmasabb istenek haragjának. Haláluk áldozat, szent aktus, egy végs , rituális tett, azoknak a titokzatos beavatásoknak a végs beteljesülése, amelyekkel az írók a diktatúrákat azonosítják. Ez a rítus végleg elvágja a diktátorokat az emberi világtól. N. Avril Les Gens de Misar c. regényében Belzeren, Méran és Boler önszántukból esnek át rajta, P. Drieu la Rochelle L’Homme à cheval c. m vében Don Bénito Ramirez tudatosan készül rá, s J. Dutourd Mascareigne ou le schéma Emmanuel Mascareigne-je vagy P. Grainville Les Flamboyants c. m vében Tokor Yali Yulmata sem kerülheti el. Autentikus áldozatok ezek? Napjainkban igen csökevényes formában vagy állapotban emlékeztetnek minket az si id k emberisteneinek rituális megölésére, aminek ellentmondásosságát R. Girard fejtette ki La Violence et le sacré c. könyvében. Ezek az istengyilkosságok »megjátszott istenek« ellen irányulnak, ám csak újraszülik a hamis istenséget. Kleinia története N. Avril Les gens de Misar c. regényében és Jaime Torrijosé P. Drieu La Rochelle L’homme à cheval c. m vében nem csak azt illusztrálják, hogyan éri el a diktátoralak, hogy még a rossz is az fennmaradását segítse a diktatúrában. Megbuktatásuk véres rítusai az újra-felavatás titkos rítusait is tartalmazzák. Az egyén meghal, de a diktatúrát rehabilitálják, és amennyiben igaz, hogy „az er szak (…) alkotja a szent igazi szívét és titkos lelkét”,[934] mint R. Girard állítja, akkor a diktátor személyén elkövetett er szakot valójában egy b nbakszer áldozaton hajtják végre. Hiszen a diktátor különösen b nös, mivel „mindenkinek az alteregója”.[935] Pozíciójánál vagy privilegizált funkciójánál fogva áldozzák fel, hogy az egységes és b nös tömeget felmentse a diktatúra megteremtésének elviselhetetlen felel ssége alól.

IV. A semmi vonzásában

És ha a semmi volna a transzcendencia feltétele? Mi van, ha a diktátorokat a totálisan pusztító vállalkozásokra sarkalló hatalmi és önmeghaladási igények végül is csak egy abszolút paradoxonnal magyarázhatók, egy revelációval, amely nem is reveláció, vagy egy beteges, megjátszott, s mégis autentikus misztériummal? Ezt sejti meg kalandjai végén Frédéric Marelle M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, miután Horst Wessel, Helmut Fischer, Melchior Pelvis rituális próbatételeken át egy olyan „Misztikus Tudás”,[936] „kinyilatkoztatott tudás”[937] beavatási szertartásaiba vezetik, amelyr l a történet végén kiderül, hogy „haszontalan tudás”.[938] Felnyílt végre a szeme? Egyáltalán nem biztos. Inkább megtagadja magától a tisztánlátást. Fiktív emlékiratainak utolsó soráig „igazi náci”[939] marad, mintha a diktátor alakjának vonzereje a józan észt is megtagadva még mindig hatna rá alapvet nihilizmusával, tátongó ürességével és azáltal, hogy mindenféle értelmet nélkülöz a semmi szörny és félelmetes állításán kívül. Hatalom-akarása nem alkotni, hanem „pusztítani akarás”.[940] Tökéletesen példázza azt a szédít önpusztítási ösztönt, amelyben F. Nietzsche – az 1887–1888-as jegyzetei és kéziratai szerint – a „semmi akarását”[941] látta beteljesedni, s amely szerinte el reláthatóan a XX. és a XXI. század sorsát meghatározza. Ebb l eredhet M. Rachline regényében Frédéric Marelle reménytelen hite és vallása. A nagy történelmi diktátorok és az ket követ tömegek, bármi volt is doktrínájuk, talán a végs kig követték ezt a vonzer t. Noha számtalan m ezerféleképp mesél az egyes esetekr l, az írók ritkán próbálnak filozófiailag és fenomenológiailag is igazán mélyre hatolni, kivéve néhány olyan könyvet, mint M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, R. Abellio La Fosse de Babel és M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m ve.

1. Paradox vizsgálódás

A jó író, állítja M. Tournier a Le Vent Paraclet c. esszéjében, semmit nem tesz hozzá a létez dolgokhoz. A valóságot írja le, azt ünnepli, dics íti, de nem alakítja át. Nem tesz mást, mint hogy felfedi annak kiaknázhatatlan gazdaságát. Ám mégis ezzel ellenkez állításra épül Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. regénye, amelyben azt kutatja, milyen romboló hatása lehet a Robinson Crusoé által megtapasztalt teljes magánynak. A regény némileg paradox módon azt fürkészi, mit jelenthet az ember lelkében a semmi akkor, amikor az embertársak vigasztaló vagy megnyugtató jelenlétét l megfosztott lényt magával ragadja a mindenhatóság szédülete. Hogyan ábrázolja az író ezt az élményt? Ez a semmi mennyiben és miért tekinthet – anélkül, hogy M. Tournier ezt kifejezetten elismerné – a nemlét felfedezésének, s t a lét abszolút feloldódásának? Éppúgy, mint D. Defoe Robinson Crusoë c. regényében, melyre M. Tournier a Le Vent Paraclet c. esszéjében is hivatkozik, a semmi hirtelen jelenik meg a Péntek vagy a Csendesóceán végvidéke c. m ben is. Robinson Crusoé önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. A vihar, a hajótörés, az „Isten ujja”[942] vagy M. Tournier tolla veti akarata ellenére Spéranza lakatlan szigetére, az embertelen magányba, és fosztja meg mások jelenlétét l. Életben marad vagy belehal? Univerzumában r keletkezik: az embertársak hiánya, a „Másik ember struktúrájának”[943] folyamatos elt nése. Milyen el relátható és el reláthatatlan hatásai lesznek ennek tudatára és személyiségére? A metafizikai téma a filozófiai kutatás eszközévé teszi D. Defoe népszer Robinson Crusoë-jának irodalmi mítoszát, hogy feltárja a „sziget-élet

alapállapotát”,[944] azokat a változásokat, amelyet a „az embertársak »kizárása«”,[945] a létezésnek ez a kibicsaklása okozhat egy emberi lénynél. Mint M. Tournier is kijelenti a Le Vent Paraclet c. írásában, ez a kutatás teszi ezt a különleges mítoszt a nyugati irodalom egyik legelevenebb mítoszává. Bármilyen mesterkélt is a kényszer helyzet, változatos reakciókat vált ki Robinson Crusoéból. Miután sokáig hiába reménykedik abban, hogy elhagyhatja a szigetet, és nagy er feszítések árán épít egy hajót, amelyet a „Menekülés” névre keresztel, ám szerencsétlenségére nem sikerül vízre bocsátania, átadja magát a reménytelenségnek. Értelme elhomályosodik. Úgy érzi, az emberek és Isten is elhagyták t. Káromolja Istent, „a Gondviselés rendelése ellen lázadó szavak”[946] tolulnak ajkára. Túl kegyetlen számára a megpróbáltatás. Átadja magát az elkeseredésnek, és bárgyún, dögletes g zökbe merülve az elállatiasodás halálközeli állapotába süllyed. Agyát elhomályosítják a posvány, a folyós iszap mérges kig zölgései, azé a poshadó vízé, amelybe szeret mozdulatlanul és minden földi kötelékt l megszabadulva belemerülni, valahányszor elviselhetetlennek érzi elkeseredését. A többi ember hiánya összedönti személyisége törékeny, finom építményét. Megpattan benne egy rejtett rugó, és ett l el ször lealacsonyodik, majd irgalmatlanul kiszolgáltatottá válik „a téboly sötétségének”.[947] Ebben az értelemben „a posvány a veresége, a káros szenvedélye”,[948] az a hely, ahol nyilvánvalóvá válik, konkrétan és metaforikusan is, mennyire magába tud fordulni és mennyire teljes lehet hanyatlása. Hova vezetne mindez, ha nem támadna fel benne még egyszer az életvágy? Ezután az er s kontraszt miatt nagy súlya lesz annak az izgatottságnak, amellyel Robinson Crusoe ismét kézbe veszi a sorsát, hogy a haláltól vagy az rülett l fenyegetve ellenálljon a semmi rettenetes vonzerejének. Új korszak kezd dik. Látszólag kibékül Istennel, naplót vezet, a Log-book-ot, naptárt kezd, naponta olvassa a Bibliát, rendkívül meglepetten, amiért nem sejtett gazdagságokat fedez fel benne, melyekb l jámborul mindig új energiát meríthet. Épít magának házat, templomot, er dítményt, hatalmas élelmiszertartalékot halmoz fel, és azt akarja, „megköveteli, hogy körülötte ezentúl minden megméressék, bebizonyíttassék, megindokoltassék, matematikaivá, racionálissá váljék”.[949] Chartát állít össze, alkotmányt hirdet, büntet törvénykönyvet ír, kinyilvánítva ezzel uralmát az átkeresztelt, felfedezett, felmért, feltérképezett, irányított, megm velt szigeten, amelyet új erkölcsi rend ural, és amely magán viseli „Ura és Parancsolója bélyegét”.[950] Péntek érkezése és a másik ember jelenlétének a felismerésével járó megrázkódtatás kell ahhoz, hogy Robinson megértse az üresség elleni harcának esztelenségét. Próbálkozása, hogy rekonstruáljon egy világot, amelyb l mások szükségképpen hiányoznak, nem nyújthatott oltalmat számára. Politikája csupán egy újabb esztelenség, újabb manifesztációja annak, hogy a semmi hatalmában tartja szellemét. A történet zárása nem ad választ az alapkérdésre. Némi habozás után Robinson Crusoé visszautasítja a lehet séget, hogy elhagyja a szigetet. Immár nem tudja elviselni a többi ember brutalitását, amit a „Whytebird” fedélzetén ismét tapasztalnia kell. Az angol goelette vizet és élelmet vesz fel, és magával viszi Pénteket is. A semmi gy zedelmeskedett Robinson élete fölött. Az emberi világ lealacsonyító és halálos z rzavara helyett ez a talán bölccsé vált diktátor inkább az „id tlen végvidék”[951] der s örökkévalóságát választja, mert hite szerint már megsejtette az oda vezet utat.

2. Teológiai értelmezések

A bálványok alkonya más, kevésbé absztrakt és filozofikus, viszont konkrétabb és álnokabb kifejezési formákat ölt a fény és a sötétség harcában, amely A. Camus A bukás, F. Tristan Naissance d’un spectre (Egy kísértet születése), M. West Les Bouffons de Dieu (Isten bolondjai), A. Burgess Earthly Powers valamint R. Abellio Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts (Felnyílott Ezékiel szeme) és La Fosse de Babel c. regényét uralja. A lét és a semmi fentebb leírt dialektikája teológiai vagy ezoterikus kategóriákká transzponálódik. A diktátor Ördög vagy Antikrisztus, Lucifer, Sátán vagy a Démon. A gondolat nem újkelet . Legsajátosabb újraértelmezését talán R. Abellio La Fosse de Babel c. könyve, a Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts c. regény folytatása nyújtja. R. Abellio regényeiben az ördög els sorban Lucifer, aki részt vesz a világ felperzselésében, és aki „fényt akar hozni”[952] a mélységekbe, ahol a fény éppen azért válik lánggá, mert nem fényként fogadják. Az ördög azon kívül f leg egy ember, Jean Drameille, a filozófiától megcsömörlött hajdani filozófiatanár. Már nem akar írni, hanem egy politikai és vallási világforradalomnak a prófétája, s t kirobbantója akar lenni, amelyet hite szerint ez a század vár Sztálin halála óta, s amit „papi kommunizmusnak”[953] nevez. Vállalkozása spirituális jelleg . Barátja, az író Pierre Dupastre, a történet narrátora is meger síti, hogy Jean Drameille, akit bámulatba ejt a sztálini és a kínai kommunizmus a marxizmus metafizikai megújítására törekszik. Ki akarja söpörni az ideológiáját, át akarja alakítani doktrínáit, el akarja fogadni minden magyarázatát, hogy csupán egy végs , apokaliptikus látomáshoz maradjon: „mindenki harca mindenki ellen mindenki tudatában”.[954] Az eredmény zavaros. Jean Drameille-nek azért nem sikerül a vállalkozása, mert „Drameille-ben volt valami Luciferb l”,[955] állapítja meg Pierre Dupastre, olyan ügyesen és olyan er vel tudta meggy zni az embertársait. A bukáskor azonban rá kell ébrednie, hogy „a luciferi r halottak népéb l áll”,[956] mindazoknak az áldozatoknak és cinkosoknak a seregéb l, akiket ez a diktátor letartóztatott, megöletett vagy legyilkoltatott. De az ördög R. Abellio szerint Sátán is, az anyag teljessége és a „szellem üressége vagy passzivitása”.[957] Az emberek ellensége, aki bevádolja ket Isten el tt, vagy aki a diktátorok ítél széke elé állítja ket, és aki szintén a La Fosse de Babel c. könyvben arra hivatkozik, hogy a világon „a Sátánnal olyannyira átitatott Isten burjánzott el, hogy a mártírokat és a b nöz ket már meg sem lehet különböztetni egymástól”.[958] De Sátán Pirenne, a m egy másik szerepl je is, a rideg és brutális skommunista, akit az író L. Berijáról, Sztálin belügyminiszterér l mintázott, s akit a regény cselekményének feltételezett idejében, 1954ben, Sztálin halála után végeztek ki. Mint Pierre Dupastre emlegeti, „Sátán-Pirenne”[959] annak idején, 1945-ben, kevéssel a Felszabadulás után gyilkosságra bujtotta fel a narrátort (a Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts c. regényben). Pirenne a narrátor megítélése szerint egy újabb sátán, azon hitetlen kalandorok közé tartozik, akiket „felfaltak, (…) vagy akik maguk is a marcangolók sorába tartoznak, akik saját maguk számára halottak, de kétszeresen is él k, s a vereségeken és a végeredményben legy rt kétségbeesésen túl ismerik az örök életer csodáját”,[960] mely az alapvet en gonosztev eszmék sajátja. Az els megközelítésben teológiailag igen ortodox értelmezés Pirenne tagadó, romboló aspektusait emeli ki. Ez az alak, akit R. Abellio különösen sátáninak ábrázol a La Fosse de Babel c. regényben, nem más, mint „az érzékek és a szellem véget nem ér szétszaggatásának”[961] figurája, a mindenki létében fellelhet r kísértésének egy újabb variációja. Az ezoterikus és gnosztikus elmélkedésekkel tudatosan vegyített teológiai interpretációk kétesek, kissé hiteltelenek a La Fosse de Babel és a Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts c.

m vekben. De a központi gondolat változatlan. E regények írója szerint az ördög több mint egy személy, Pirenne, Jean Drameille vagy maga Pierre Dupastre, több mint démon, Lucifer vagy Sátán. A Démon, az Ördög maga a tisztátalan és rosszindulatú szellem, a Rossz abszolút princípiuma, egyfajta tisztán ördögi struktúra, „egyedülálló struktúra”,[962] amelyben a másodlagos, hiányos struktúra, az „egymással ellentétes és egymáshoz kapcsolódó el jel (…) két, elválaszthatatlan részelem: Lucifer és a Sátán”[963] találkozik és egybeolvad. E fantazmagórikus univerzum démonai valóságosak. Megvan a maguk szerepe. Részei Isten tervének. Az emberek mélyítette „Bábel gödrében”[964] az „elérhetetlen Isten utáni”[965] csillapíthatatlan vágyat jelentik. S ebben a világban, a hatalom és a szabadság új útjain, amelyeket az író felderíteni igyekszik ebben a két regényében, az olyan luciferi értelmiségiek képzeletében, mint Jean Drameille és Pierre Dupastre, ezek a démonok „Isten hallgatásának”[966] kifejez dései, a semmi alakváltozatai, a lét vagy a teljes öncáfolat tiszta, emberi vagy természetfeletti szabadságának szimbolikus manifesztációi. Az ördög mint Lucifer, Sátán vagy Démon, személy, elv vagy hatalom mindenütt jelen van R. Abellio Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts és La Fosse de Babel c. m vében. A kisebbnagyobb diktátorok csupán hol tisztán látó, hol vak eszközei. A cél és rendeltetés nélküli univerzumban az ördög minduntalan visszatérni látszik a kezdethez. Mint ahogy azt Pierre Dupastre megjegyzi a La Fosse de Babel c. m végén, az ördög hamarosan újrakezdi történetét, hogy még magasabbra törjön, és hogy kétségtelenül még nagyobbat bukjon. Ez az ördög azt sugallja, hogy mindenkiben jelen van a rejtett törekvés a semmire, „el ször a (…) megváltás, majd a megsemmisítés kísértésére”.[967] Ez a mozzanat koherenssé teszi e m veket. A semmi, vagy mint R. Abellio nevezi, az Ördög létezésébe vetett hit az író szavaival élve a „korlátlan hatalom igényének”[968] egyik kulcsává válik. Vajon elegend -e önmagában ez az egyébiránt meglehet sen hagyományos hipotézis, vagyis valamennyi vallás egységének a feltételezése, illetve politikai szinten történ közeli egységesítésük megjóslása?

3. Részletes magyarázatok

A fentebb vázolt filozófiai paradoxonok J. Cau Un Testament de Staline c. m vét l G. Steiner The Portage (…) c. regényéig számos írónak okoznak problémát, ha eltöprengenek a semmi iránti vonzódáson, amely, úgy látszik, jellemz a diktatúrák „tiszta b ntetteinek”[969] elkövet ire. Ezek a regények a diktátorokat szólaltatják meg: Sztálin, és Hitler egyes szám els személyben mesélnek magukról, felsorolják b ntetteiket és felidézik múltjukat. Ám e vallomások rövidek, és szinte semmi lényegeset nem árulnak el a diktátorokról. Sokkal érdekesebbek P. Modiano La Ronde de nuit, R. Merle Mesterségem a halál, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m veiben a kevésbé tekintélyes és nem olyan nagy formátumú, ám b beszéd bb „kis” diktátorok vallomásai. Hellyel-közzel nagyon zavaros magyarázatokkal találkozunk. Alexandre Stavisky állítólagos fiának, a személyiség nélküli Lamballe-nak a megszállás idején játszódó történetét meséli el P. Modiano La Ronde de nuit c. regényében. Talán csak valami homályos vágy, hogy mintaszer áruló legyen késztette arra, hogy a rend rség egy magánnyomozó irodának álcázott szervének szolgálatába belépve, majd a párizsi ellenállók „Árnyék Lovagjai” nevet visel hálózatába beférk zve kiszolgáltassa el ször az Árnyék Lovagjainak vezet it, majd merényletet kövessen el a Gestapo egyik vezet je, a „Le Khédive”-nek nevezett Henri

Normand ellen. Nem sikerül h ssé válnia. A merénylet meghiúsul. Rend rök és ellenállók keresik t Párizsban, hogy végezzenek vele. Ez a kissé faragatlan fiú túl könnyelm és szórakozott ahhoz, hogy „igazán aljas”[970] legyen, és egyáltalán nem gonosz. Eleinte, mint mondja, semmi különösebb vonzalmat nem érzett a rossz iránt. Más volt az alaptermészete, kisiklása pedig észrevétlenül történt. Jellemgyengeségét, az erkölcsi er hiányát egy betegség, az erkölcsi leépülés, a lélek egyfajta lassú rothadása magyarázza. Öntudatlanul lép testvére és mintaképe, Iskairóti Júdás nyomdokaiba hitványságával és becstelenségével, anélkül, hogy illúziói volnának aljasságát és közvetlen jöv jét illet en. Ezzel szemben Frédéric Marelle-t, a háborodott gyilkost, akinek „példás” életér l M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében számol be, könyörtelen, tébolyult, vad gy lölet, a kegyetlenség hideg szenvedélye, rült pusztítási ösztön zi a feneketlen, iszonyatos mélység felé, amely, mint mondja, az „abszolút boldogság, a náci boldogság, a halál”[971] mélysége. Ez a halál mások halála, az osztott és megsokszorozott halál, az „édes Halál”,[972] amelyet annak a misztériumnak a láthatatlan kegyelme ural, amelyben osztoznak a hóhérok és az áldozatok, és amelyben, mondja, „azok, akik meghaltak, halálukban azt a boldogságot fejezték ki, amelyet a gyilkosok éreztek a gyilkolás közben”.[973] Az abszolút tisztaság tükrét, a halált, a másik ember elpusztítását, a másik ember megölését egy végs adománynak érzi, a legnagyobb áldozatnak, önfeláldozásnak azok részér l, akik semmi mást nem adhatnak, mint saját halálukat. A gyilkosság, teszi hozzá, a „létszükséglete”.[974] Ebb l merítette Auschwitzban, a „Mennyországában”,[975] a személyes pokol testi és lelki örömeit, amelyekkel átlépett az éjszaka kapuin. Érvelése beteges poézisról tanúskodik. Kívülr l nézve M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében Frédéric Marelle közönséges hóhér, „aljas ember”,[976] ocsmány gyilkos. Voltak még gy löletesebb b nöz k is. Egy utalás talán hiányzik M. Rachline bibliográfiájából, amelyet a Le Bonheur Nazi (…) c. m véhez csatolt. Ez egy történelmi személy vallomása, R. Hoess, „korunk leglevetemültebb tömeggyilkosának”[977] Kommandant in Auschwitz c. önéletrajza, amelyet R. Merle használt fel a Mesterségem a halál c. regényében. R. Hoess olyannak mutatja be magát ebben a dokumentumban, mint írja, „amilyen voltam, amilyen vagyok”.[978] Úgymond részrehajlás és öntetszelgés nélküli önarckép. Neki is volt „szíve”.[979] Állítása szerint sosem volt az a „vadállat, kegyetlen szadista (…), emberi lények millióinak a gyilkosa”,[980] aminek a nagyközönség szívesen képzelte. Nem volt más, mint egy „öntudatlan kerék”[981] a hitleri rendszer rettenetes és hatalmas gyilkológépezetében, a kötelességteljesítés áldozata, és áldozat, mert a náci eszméknek szentelte személyét és személyiségét. A gyilkolás „kellemetlen munka volt”,[982] mondatja vele R. Merle a Mesterségem a halál c. m ben, olyan feladat, amellyel sosem értett egyet, de amelyet buzgón és hatékonyan végzett, túl buzgón ahhoz, hogy a nehézségek elcsüggesszék. Rendkívüli lelkiismeretessége miatt egyre felel sségteljesebb beosztást kapott a dachaui, sachsenhauseni és auschwitzi koncentrációs táborokban. Cinikusságával és személytelen hangvételével az autentikus beszámoló sokkoló hatást vált ki. De nem ad magyarázatot választásaira lelki életének e rideg számvetésében. R. Merle sem keres magyarázatot a Mesterségem a halál c. m ben. A halál, az élet elpusztítása, mások megsemmisítése és olykor önmagunk feláldozása a nácik vallomásaiban azonos a diktatúrával, illetve egy új vallással. A P. Modiano La Ronde de nuit, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) és R. Merle Mesterségem a halál c. regényében szerepl diktátorok mintha meg volnának gy z dve arról, hogy mások halálában találják meg saját identitásukat. E regények legalábbis ezt sugallják. A regények a maguk kegyetlenségében mutatják be a tényeket, de semmit sem tudnak mondani a „lélek rákjáról”,[983] a szerepl ket

mardosó bels , érthetetlen és megragadhatatlan betegségr l. Ezek az emberek egy rettenetes elembertelenedés végs határára értek. Az írók ezt megállapítják, de nem értik. Az említett regényekben Isten jelenléte elhalványul. Hallgatása valóban a hiányát jelzi? Eltér helyzetek, eltér körülmények, eltér cselekmény, de mindegyik regényben a semmi vonzása gy zedelmeskedik az élet teljességén. Az emberi élet és sors elveszti eredeti tartalmát, mindenütt csak a „semmi hangjai”[984] hallatszanak – azok számára, akik hallani akarják. Az emberek Istent l és az emberekt l elhagyatva érzik magukat, mint Robinson Crusoé a szigetén M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke c. m vében. Elfordulnak Istent l és az emberekt l, mint teszi azt Drameille és Pirenne R. Abellio La Fosse de Babel c. regényében, vagy Isten és az emberek esküdt ellenségeinek vallják magukat, mint Rudolf Lang (R. Merle Mesterségem a halál c. könyvében) – a kisebb-nagyobb diktátorok Istent ölik meg. Isten meghal ezekben a könyvekben, megölik vagy feláldozzák t a modern „Leviatánoknak”, más, „Fels bb Isteni és Emberi Hatalmaknak”;[985] ezek örök visszatérése ugyanazokban a regényekben felborítja a diktatúrákról való erkölcsi vizsgálódást. A vég visszautal a kezdetekre. A század és az évezred végén az írók tudják, hogy a diktatúrák a nihilizmusra épülnek, hogy a diktátor nem „Teremt ”,[986] hanem „Pusztító”[987] és „Megsemmisít ”,[988] aki az „ördögöt tekinti példaképének”,[989] és aki ki akarja „ zni Istent (…) a teremtésb l”.[990] A mindenhatóság akarásának megsemmisít ereje valóban rettenetessé válik. Ez az oka minden katasztrófának. A pusztítás az emberi történelem végs célja lesz, amit olykor titkolnak, olykor viszont önhitten be is vallanak. Tagadják az élet transzcendentális alapját, csak a „kivételes ember”[991] akaratát ismerik el. Minden hiábavaló, minden hamis és minden értelmetlenné válik abban a „sötét elragadtatásban, ahol megsemmisül ég és föld”.[992] Érvénytelenítik a társadalom életét szabályozó alapelveket, és ett l láthatóvá válik a diktátorok és diktatúrák tragikus sorsa, a totalitárius vállalkozások látható céltalansága, még ha Isten halálának hirdetése sok író meggy z dése szerint nem annyira az Istenbe vetett hitet rombolja le, mint inkább azokat a „homályos és téves doktrínákat”,[993] amelyeket a diktátorok fogalmaznak meg róla. Az ateista írók számára meglehet sen közömbös téma a hív , zsidó vagy keresztény szerz ket arra készteti, hogy a diktátor alakját Isten alakjára vezessék vissza. A diktátor eszerint metafizikai síkon ennek az Istennek „a fordítottja: a rossz és a semmi”.[994] A diktatúrák csupán el készítik a közeli „nagy visszatérést Istenhez”,[995] a diktátorok megsemmisít hatalma pedig ebben a távlatban nem egyéb titokzatos eszköznél.

V. A pusztítás istenei

A második világháború után törés tapasztalható az írók témaválasztásában. Amikor 1945-ben a japán Hirosimát és Nagaszakit elpusztították az atombombák, világossá vált, hogy az emberi nem immár képes teljesen megsemmisíteni önmagát. A vezet k bizonyságát adták annak, hogy háború idején nem haboznak ezeket a rettenetes fegyvereket is bevetni. Azóta az emberiséget állandóan fenyegeti a „kölcsönös pusztítás orgiájának rövid, de er teljes végs szakasza”.[996] A történelem és az irodalom új korszakba lépett. G. Orwell 1984 c. m ve az atomháború után játszódik. A. Huxley Ape and Essence, C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. regénye e háború távolabbi következményeit vetítik el re. D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. m ve elkerülhetetlen kitörését jósolja, szerinte a XX. századnak esélye van arra, hogy a történelemben, amelyet már senki sem ír meg, a „Pusztítás százada”[997] legyen. Az

esetleges nukleáris konfliktus a mindenhatóság legf bb kifejez désévé válik, ami rendkívül ijeszt vé teszi ezt a fenyegetést. Már tudjuk, hogy bármelyik diktátor beindíthatja az egyetemes kataklizmát, s az apokalipszis percében a pusztítás rettent istenévé lényegülhet át, vagyis legújabb félelmeink visszakanyarodnak az si mítoszokhoz. Az említett regényekben a diktátor talán a végs katasztrófa jele és ígérete. Hogyan képzelik el az írók e katasztrófa forgatókönyvét, következményeit és szabályozó er it?

1. A katasztrófa forgatókönyvei

Már feledésbe merült, hogy az irodalomban H. G. Wells írt el ször nukleáris robbanásról a The World Set Free (Elszabadult világ) c. m vében. A Párizst 1914-ben elpusztító robbanás még csak vízió. Az azóta eluralkodó félelmek nyomán a majdani nukleáris háborúról számos kezdetleges vagy kidolgozott forgatókönyv született. 1950 táján atombomba hullt a nagy-britanniai Essexben található Colchesterre, majd mintegy százat dobnak le Oroszország, Európa és Észak-Amerika jelent sebb ipari központjaira. „Körülbelül azóta szüntelenül háború volt”.[998] Ennyit tudunk meg az „1950-es évek Nagy Nukleáris Háborújáról”,[999] amelyet Orwell képzelt el. Burgess ennek a történetnek a fonalát veszi fel az 1984–85 c. m vében: „Nem tartják számon, mennyi atombombát dobtak le Nyugat-Európa, a két Amerika és a Szovjet Birodalom ipari központjaira”,[1000] de – teszi hozzá az író – „olyan iszonyatos volt a pusztítás, hogy (…) közös egyetértéssel lezárták az atomkorszakot”.[1001] Mivel a nukleáris háború elpusztította a szervezett társadalmakat, a vezet elit rájön, hogy a konfliktus folytatása hatalmát veszélyezteti. Bár egyik fél sem tudja elpusztítani a másikat, a háborúskodást folytatják, korlátozott eszközökkel és hagyományos fegyverekkel, talán más formában, ám nem kevésbé valóságosan. Az 1980-as évek nukleáris válsága ehhez képest igen rövid ideig tart J. Hackett The Third World War. A future history (A Harmadik Világháború. A jöv történelme) és The Third World War. The untold story (A Harmadik Világháború. Amit eddig nem tudtunk róla) c. regényeiben. A két politikai-fantasztikus m ben brit f tisztek egy csoportja számol be az eseményekr l. A háború 1985. augusztus 4-én, szombaton tör ki, 0 óra 44 perc 47 másodperckor. A szovjet csapatok elözönlik Nyugat-Európát, a Rajna mögé szorítva a NATO csapatait. Augusztus 15-én az amerikaiak partraszállása lehet vé teszi a nyugati er k ellentámadását. A háború kiterjed a leveg re, a tengerekre, az egész Földre Közép-Amerikától a Közel-Keletig, és Afrika déli részét l a Távol-Keletig, továbbá az rre is. 1985. augusztus 20-án 10 órakor egy orosz interkontinentális rakéta lerombolja Anglia közepén Birmingham városát. Pusztító ellencsapásként 10 óra 35-kor négy amerikai és brit rakéta megsemmisíti a belorussziai Minszket. 1985. augusztus 22-én kihirdetik a t zszünetet, ám a Szovjet Birodalom felbomlik. Ukrajna, Kazahsztán és az ázsiai köztársaságok kiválnak. Keleten kezdetét veszi a szabadság uralma… D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. m vének els kötetében ezzel szemben véletlenül tör ki a háború. „Egy szerkezet meghibásodott, és porig rombolta a nagyvárosokat.”[1002] Robbanások pusztítják a tengereket, óceánokat, a szigeteket, a városokat, „gyilkos sivatagot teremtve ott, ahol azel tt ezerarcú, találékony élet pezsgett”.[1003] Pestis, mérgek, sugárzások és számos más kémiai vagy biológiai fegyver pusztítja a földet. „Nem lesz többé semmi, csak

a halál és a pusztulás hatalmas síkságai.”[1004] Az emberiség kipusztul. Az emberek milliárdjaiból csupán néhány megrendült és eltompult ember marad életben véletlenül valamely menedék védelmében vagy néhány a fert zött vízt l és talajtól távol es vidéken. Így idézi fel a XX. századi „Pusztulást”[1005] Shikasta azokban a fiktív levéltári dokumentumokban, amelyekkel D. Lessing kiegészíti elbeszélését. Egyébként mindegy, hogyan zajlik le egy ilyen atomháború. A világháború „el bb vagy utóbb biztosan még egyszer ki fog törni”[1006] állapítja meg Burgess. Az emberiség 1945 óta a kataklizmát várja. Mi lesz utána, ha valóban bekövetkezik?

2. Az újrakezdett történelem

Semmi nem változik, és minden más lesz. A katasztrófa másnapján a történelem újra kezd dik. Elég csak elolvasnunk A. Huxley Ape and Essence, C. Charrière La Forêt d’Iscambe és D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. regényét. Amennyiben a pusztulás nem teljes, a túlél k továbbra is háborúskodni fognak, és ugyanazokat a tévedéseket fogják elkövetni, mint el deik. Huxley Ape and Essence c. regényében már a nukleáris háború utáni id szakban vagyunk. A pusztulástól csodával határos módon megmenekült filmforgatókönyv szerint a harcoló felek által megkímélt Új-Zéland egy évszázad múltán, 2108 körül expedíciót indít, hogy felderítsék, mi lett Észak-Amerikából. A kontinensen csak romokat találnak. A „Dologról (…), a harmadik világháborúról”[1007] csupán homályos, de borzalmas emlékek vannak az ott él knek. A régi társadalmi struktúrák felbomlottak, és egy különös Proletár-demokrácia született, amely valójában egyfajta sátáni teokrácia, élén egy F -Vikáriussal. Az Ördögöt, Beliált vagy Molochot imádják, mint mindenható istent, aki rájuk mérte a csapást. A sugárfert zött túlél k „nyomorultak, torzak (…) és a kipusztulás vár rájuk”.[1008] A szabadság mint olyan megsemmisült. Az emberiség el fog t nni. Majmok foglalják el a helyét, amint a sugárzástól elbutult és elhülyült utolsó túlél k is kiszenvednek. Ezzel szemben az élet újrakezd dik C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. regényében. Elszórtan hatalmas vidékek menekültek meg, mintha „egy egyébiránt rettenetes és pusztító Isten itt-ott megkímélte volna a földet csapásaitól”.[1009] A két évszázaddal korábbi katasztrófa mély sebeket ejtett. Párizs elpusztult. Az éghajlat megváltozott. Sok mutáns születik. Franciaország északi részét áthatolhatatlan dzsungel, Iscambe erdeje borítja. A Forradalmi Harc Szervezetének és a Nép Forradalmi Mozgalmának tagjai tovább ölik egymást a Loire-vidék kihalt városaiban. Marseille, amelyet nem értek csapások, a hajdani rendet folytató diktatúra és a Népi Bizottság, az els titkár f városa lett. Az „Acélmarsall”[1010] hatalmas területek korlátlan ura, és kegyetlenül üldözi mindazokat, akik meg merik kérd jelezni bürokratikus hatalmát. A régi civilizáció elt nt. A „hideg hatalom”[1011] ellenben megingathatatlan. Újból megszületik a rettegés. Ugyanazok az okok ugyanazokhoz az okozatokhoz vezetnek, ugyanaz a „gy lölet, ellenségesség, értelmetlenség és egyet nem értés”[1012] születik újjá. A Canopus in Argos: Archives c. m alapján úgy látszik, D. Lessingnek ez a meggy z dése. Az emberi történelem szánalmas történet, a „kölcsönös pusztítás (végnélküli) orgiája”.[1013] A pusztulás zárja le a hosszú regresszív folyamatot, amelynek során az emberiség háborúról

háborúra haladva tér vissza a teljes barbársághoz. Ellenhatásként az apokalipszis túlél i ismét önmaguk lehetnek, és talán lehet vé válik számukra, hogy „boldogan éljenek, testben és lélekben egészségesen”,[1014] mert túl kevesen lesznek ahhoz, hogy folytassák a háborúskodást. Ezt követ en ismét a téboly kerekedik felül. A XX. század háborúja, ahogy azt Shikasta történetének 3014. számú fejezete bemutatja, megismétli a korábbi, a 3012. fejezetben elmesélt pusztító évszázad eseményeit. A két esemény között a történelem megismételte önmagát. Semelyik eshet séget sem zárhatjuk ki. Természetesen nem biztos, hogy az események úgy fognak lezajlani, ahogyan D. Lessing a Canopus in Argos: Archives, C. Charrière a La Forêt d’Iscambe vagy A. Huxley az Ape and Essence c. m vében. Az alaphang mindenesetre nagyon pesszimista. A rémálom megismétl dik, semmilyen tartós tanulságot nem vonunk le bel le. Miért nem?

3. A megpecsételt sors

A történészek vagy a politikusok számos magyarázattal állnak el . Ám ha G. Orwell 1984, D. Lessing a Canopus in Argos: Archives, C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. m vét olvassuk, meg kell állapítanunk, hogy mindegyikben ugyanaz a meggy z dés tükröz dik: az emberiség sorsa meg van pecsételve. A háború vonzereje, a diktatúrák elszaporodása, az egyre kegyetlenebb kormányzási módszerek pusztulásra ítélik az emberiséget. A háború már nem a régi. Nincs mögötte sem ideológiai, sem anyagi ok. G. Orwell 1984 c. regényében csak azért nem vetnek véget a háborúnak, hogy fennmaradhasson az Angszoc. A háborút örökkévalóvá teszi a „félelem és a gy lölet folyamatos terjesztése (…), s ezt ellensúlyozza az áhítat, melynek egyetlen tárgya az egyedüli védelmez és megment ”,[1015] a Nagy Testvér, a diktátor – írja Burgess az 1984–85-ben. A téma más formában merül föl a Canopus in Argos: Archives c. regényben. D. Lessing szerint az els és a második világháború egy újabb, még nem egészen egyértelm en észlelhet százéves háború, a „XX. századi háborújának”[1016] intenzív, rohamszer szakasza volt. Egy esetleges harmadik világháború csak ennek a lezárása lenne. Ám ezt a háborút, vagy ezeket a háborúkat sem indokolja semmi, hacsak nem magának a háborúnak a vonzereje. A rettenetes században a háború az oktalan er szak végs stádiuma. A diktatúrák mint tünetek vagy szöv dmények csak az intézményesült er szakot juttatják kifejezésre. Céljaik azonban ellentmondásosak. A Canopus in Argos: Archives c. m ben a diktatúrák halálos harca végül katasztrófához vezet. Orwell ezzel szemben elképzelhetetlennek véli a teljes pusztulást, az 1984 c. regényében az Angszoc, az Újbolsevizmus és a Halálimádat célja nem más, mint a szabadság hiányának és az egyenl tlenségnek a fenntartása. C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. m vében viszont a diktatúrák egy elkeseredett föllángolásban próbálják megakadályozni, hogy az emberiség ismét arra a „nukleáris útra”[1017] lépjen, amely egyszer már majdnem a civilizáció megsemmisüléséhez vezetett. A diktatúrák ennek ellenére mindenütt egymás elpusztítására törekednek, semmit sem vesztenek önhittségükb l, az „ rült hübriszb l”.[1018]

Az emberek közötti kapcsolatban az alávetettségi viszony válik dominánssá. A fanatizmus, a gy lölet, az er szak kizárja a megértést. A káderek kiemelésének technikája, a politikai nevelés módszerei, az elnyomás eszközei egyre tökéletesebbé lesznek. A „szabadság” szót elfelejtik. Úgy alakítják az ízlést, a hitet, az érzelmeket, a szokásokat, az attit döket, mutatja be Orwell az 1984-ben, hogy uralkodhassanak a tömegeken. G. Orwell után negyven évvel D. Lessing szintén úgy látja a Canopus in Argos: Archives c. m vében, hogy a hazugság, a propaganda, a lelkiismeretlen er szak lesznek a kormányok eszközei. A totalitárius utópia valósul majd meg, szemben a néhai utópiákkal. Ezt a kort a „hatalom mámora” fogja uralni, „amely állandóan növekedni fog”,[1019] a teljhatalom, a „tiszta hatalom” vagy a „hatalom hatalma”, a végs diktátor hatalma, vagy pedig maga a „Hatalom”, amelyet bálványoznak, istenítenek, s amely „Isten”[1020] lesz, saját létének és pusztulásának alfája és ómegája. Talán hiába tesszük fel a kérdést. „Amikor egy eljövend világháborúra gondolunk – jegyzi meg A. Burgess – igen hamar beleununk okainak kutatásába, mivel bármi okot adhat rá”.[1021] A világ a szabadság teljes megsemmisítése felé tart. Ez lesz hát az emberi történelem „kegyetlen és aljas vége”,[1022] mint azt D. Lessing sejteti a Canopus in Argos: Archives c. regényében? A fejezetünkben tárgyalt írásm vek csupán elrettent víziók. A pokol küszöbön áll. A világra pusztulás vár. A diktátorok lesznek az iszonyatos katasztrófa ügynökei. Az irodalom apokaliptikussá válik. „Nincsenek határok. Mindenki képes bármire, szó szerint bármire”[1023] – jelenti ki A. Huxley. Már nem lehet kizárni a teljes megsemmisülés lehet ségét. A. Huxley Ape and Essence vagy D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. regénye szerint az emberek egy elképzelhetetlen esemény küszöbén állnak, amelyben, teszi hozzá A. Huxley, „önmaguk pusztítják el magukat, elpusztítva a világot, amelyben éltek”.[1024] Ez a tanulság vonható le e m vekb l. Míg valaha csak az istenek rendelkezhettek ehhez fogható pusztítóer vel, napjainkra az emberek is szert tettek erre az er re, s ezzel egyidej leg teljessé vált az önpusztítás szabadsága. A mítoszok immár a valóságot ábrázolják. A diktátorok esetleg akaratuk ellenére is apokalipszist robbantanak ki. Ezzel beteljesedik Nietzsche megállapítása, miszerint egyes „emberek az egész emberi faj fölé [helyezik magukat], és ezért a célért feláldozzák minden felebarátukat”.[1025] A pusztítás istenévé válva a diktátoralak kiteljesedik, az emberiség sorsa megpecsétel dik, a történelem pedig többé nem ad lehet séget arra, hogy az írók tanúskodjanak err l.

***

Elképzelhet mindezek mellett a diktátoralak teljes pusztulása? „A halálnak nincs egyéb arca, mint a halál”[1026] – feleli titokzatosan M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében. A mítosz üzenete – a legvázlatosabbtól a legkidolgozottabbakig, a legrégebbiekt l a legújabb változatokig – valójában alig változik. A semmi vonzása ellenállhatatlan, a hatalomvágy halálos betegség: a kárhozat rettenetes akarása, amely arányban áll a hatalmas csalással. Ez a „legy zhetetlen hidra”,[1027] „csúszómászó”,[1028] „selyemállkapcsú szörny”[1029] elnyeli az embereket, és a mélybe sodorja a diktátorokat egy rituális „végs áldozatban”,[1030] amelyben lelkük, ha van nekik, örökre elkárhozik, akár a szörny kollektív katasztrófa árán is. A diktátorok meghalnak, a diktatúrák összeomlanak, de az autoritarizmus misztériuma fennmarad. Az imént elemzett tanúvallomások csak megingatják az archetípust. Egy adott

diktátor halála, mind a regényekben, mind a valóságban, csak egy romló, múlékony, történeti vagy eseti megjelenését tünteti el az anyagtalan, örök és univerzális diktátoralaknak, amelyb l, mondhatni, a megújhodás és a feltámadás szinte szakrális, titokzatos életereje árad. A diktátoralak inkább áthelyez dik és átalakul, mintsem elpusztulna vagy elt nne. A pusztítás az utolsó rítusa a „megjátszott istenek” mítoszának. Lehet ez a pusztítás teljes? A. Huxley radikális pesszimizmusról tanúskodik az Ape and Essence c. regényben: ha valami még hatalmasabb nem gátolja meg, soha egyetlen diktátor sem „tud ellenállni a kísértésnek, hogy a végs kig vigye a rosszat”[1031] egy végs apokalipszisben. Hacsak nem az a rossz rendeltetése, hogy mindig, örökké fölülkerekedjen – ez utóbbi lehet ségre hajlik Orwell az 1984 c. regényében –, mely esetben viszont „minden (…) folytatódni és rosszabbodni fog (…) mindig rafináltabb formában”.[1032] Az eszkatológiai misztérium változatlan. Az emberiség elítéltnek érzi magát. Meg tudja-e majd óvni magát a diktátorok „hübriszét l”,[1033] az önteltség rült kísértését l? [834] T.E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére (ford. Schöpflin Aladár, Budapest 1935), II. k., 273. [835] Id. m , II. k., 131. [836] Id. m , II. k., 291. [837] T.E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére, I. k., 4. [838] Id. m . k., 3. [839] Id. m . I. k., 3. [840] Id. m , II. k., 290. [841] Id m , II. k. 411. [842] Id. m , II. k. 411. [843] J. Beraud Villars. Le Colonel Lawrence ou la recherche de l’absolu (Paris 1955), 307– 308. [844] Id. m , 308. [845] T.E. Lawrence in J. Beraud Villars. Id. m , 334. [846] T.E. Lawrence. A bölcsesség hét pillére, II. k., 290. [847] Id. m , II. k., 290. [848] Id. m , II. k., 294. [849] Id. m , II. k., 290. [850] Id. m , II. k., 292. [851] Id. m , II. k., 292. [852] Id. m , II. k., 139. [853] T.E. Lawrence in J. Beraud Villars: id. m , 347. [854] J. Beraud Villars: id. m , 337. [855] T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére. I. k. 13. [856] Id. m , I. k., 13. [857] Id. m , II. k., 164. [858] T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére, 17. (A „God of Negations” fejezetcím nem szerepel az 1936-ban kiadott Les Septs piliers de la sagesse cím francia fordításban, sem az 1973-as újrakiadásban. A szerz megj.; a magyar kiadásban a fejezetcím megtalálható. A szerk.) [859] T. E. Lawrence: id. m , II. k., 276. [860] T. E. Lawrence: id. m , II. k., 51. [861] Id. m . II. k., 272. [862] Id. m ,. II. k., 271. [863] Id. m . II. k, 210.

[864] Id. m , II. k., 272. [865] Id. m , II. k., 273. [866] Id. m , I. k., 16. [867] Id. m , I k., 15. [868] Az „Iszlám” szó „Isten alá vetettséget” jelent. [869] T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére, I. k. 16. [870] Id. m , II. k., 96. [871] Id. m , II. k. 276. [872] Id. m , II. k. 273. [873] Id. m , II k. 273. [874] Id. m , II.. k. 273. [875] C. G. Jung: Dialectique du moi et de l’inconscient. Paris, 1973, Gallimard, 120. [876] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 104. [877] P. Drieu La Rochelle: L’Homme à cheval (Paris 1973), 120. [878] T.E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére, I. k.. [879] Id. m , II. k., 409. [880] Id. m . I. k., 27. [881] Id. m , II. k., 409. [882] Id. m , II. k. 239. [883] Id. m , II. k. 239. [884] Id. m , I. k., 27. [885] L. Casamayor. Le Prince (Paris 1978), 36. [886] Id. m , 140. [887] D. Martin. Le Prince dénaturé (Paris 1976), 56. [888] Id. m , 167. [889] H. Bonnier: Un Prince (Paris 1976), 21. [890] L. Casamayor: id. m , 65. [891] Id. m , 65–66. [892] A Hitler: Mein Kampf, 344. [893] Id. m , 506. [894] Id. m , 505. [895] Id. m , 506. [896] A. Bullock: Hitler: a study in tyranny, 381. [897] A. Hitler: Mein Kampf, 442. [898] Id. m , 447. [899] J. Fest: Hitler, II. k., 353. [900] Id. m , 353. [901] Id. m , 353. [902] J. Cau: Un Testament de Staline, 10. [903] H. Arendt: Le Système totalitaire, 226. [904] Id. m , 229. [905] Id. m , 225. [906] A. Malraux: Az ember sorsa (ford. Réz Pál, Budapest 1969), 10. [907] Id. m , 136. [908] Id. m , 189. [909] Id. m , 10. [910] Id. m , 10. [911] J. Buchan: Le Camp du matin, 155. [912] Id. m , 526. [913] Id. m , 527.

[914] Id. m , 80. [915] Sony Labou Tansi: La Vie et demie, 141. [916] Id. m , 141. [917] P. Grainville: Les Flamboyants, 303–304. [918] Id. m , 304. [919] Id. m , 307. [920] Id. m , 314. [921] Id. m , 314. [922] Id. m , 314. [923] R. Girard: La Violence et le sacré, 156. [924] J. Updike: Konspiráció, 12. [925] Id. m , 77. [926] Id. m , 83. [927] Id. m , 303. [928] A. Malraux: Az ember sorsa, 14. [929] N. Avril: Les Gens de Misar (Paris 1975) 143. [930] Id. m , 152. [931] R. Girard: La Route antique des hommes pervers (Paris 1985), 224. [932] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 373. [933] Id. m , 337. [934] R. Girard: La Violence et le sacré, 52. [935] Id. m , 117. [936] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 230. [937] Id. m , 255. [938] Id. m , 337. [939] Id. m , 402. [940] F. Nietzsche: Az értékek átértékelése, lásd Az európai nihilizmus c. tanulmányt. [941] Id. m . [942] M. Tournier: Le Vent Paraclet, 212. [943] G. Deleuze in M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 265. [944] M. Tournier: Le Vent Paraclet, 227. [945] G. Deleuze in M. Tournier: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 266. [946] M. Tournier Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke, 35. [947] Id. m , 49. [948] Id. m , 59. [949] Id. m , 78. [950] Id. m , 67. [951] Id. m , 307. [952] R. Abellio: La Fosse de Babel (Paris 1984), 23. [953] Id. m , 43. [954] Id. m , 25. [955] Id. m , 66–67. [956] Id. m , 635. [957] Id. m , 239. [958] Id. m , 31. [959] Id. m , 65. [960] Id. m , 31. [961] Id. m , 9. [962] Id. m , 22. [963] Id. m , 238.

[964] F. Kafka, in R. Abellio: La Fosse de Babel, 9. [965] R. Abellio: id. m , 9. [966] Id. m , 19. [967] Id. m , 637. [968] Id. m , 242. [969] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 151. [970] Modiano: La Ronde de nuit (Paris 1969), 41. [971] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 348. [972] Id. m , 72. [973] Id. m , 324. [974] Id. m , 323. [975] Id. m , 328. [976] Id. m , 398. [977] R. Merle: Mesterségem a halál, (ford. Gera Gy. Budapest 1955, 1997), 353. [978] R. Hoess: Le Commandant d’Auschwitz parle (Paris 1959), 254. [979] Id. m , 257. [980] Id. m , 257. [981] Id. m , 256. [982] R. Merle: Mesterségem a halál, 352. [983] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 151. [984] Id. m , 84. [985] Th. Hobbes In A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres, 472. [986] Id. m , 178. [987] Id. m , 178. [988] Id. m , 177. [989] R. Abellio: La Fosse de Babel, 238. [990] G. Steiner: Le Transport de A. H, 231. [991] C. Lefort: Un homme de trop (Paris 1976), 1. [992] A. Camus: A lázadó ember, 16. [993] Th. Hobbes in A. Burgess: Les Puissances des Ténèbres. 472. [994] G. Steiner: Le Transport de A. H., 60. [995] A. Burgess: La Folle semence (Paris 1973), 155. [996] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 388. [997] Id. m , 105. [998] G. Orwell: 1984, 40. [999] A. Burgess: 1984–85, 13. [1000] Id. m , 13. [1001] Id. m , 13–14. [1002] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 116. [1003] Id. m , 236. [1004] Id. m , 236. [1005] Id. m , 112. [1006] A. Burgess: 1984–85, 300. [1007] A. Huxley: Temps futurs, 60–61. [1008] Id. m , 106. [1009] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 66. [1010] Id. m , 165. [1011] Id. m , 212. [1012] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 393. [1013] Id. m , 388.

[1014] Id. m , 116. [1015] A. Burgess: 1984–85, 17. [1016] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 106. [1017] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 165. [1018] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 274. [1019] G. Orwell: 1984, 295. [1020] Id. m , 291. [1021] A. Burgess: 1984–85, 303. [1022] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta, 303. [1023] A. Huxley: Temps futurs, 108. [1024] Id. m , 100. [1025] F. Nietzsche: Notes et aphorismes in Ainsi parlait Zarathustra (Paris, 1963), 428. [1026] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 337. [1027] Id. m , 405. [1028] Id. m , 405. [1029] Id. m , 405. [1030] Id. m , 336. [1031] A. Huxley: Temps futurs, 153. [1032] G. Orwell: 1984, 295. [1033] D. Lessing: Canopus en Argos: Archives 1. Shikasta. Paris, 1981, Seuil, 274. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

ÖTÖDIK RÉSZ A DIKTÁTORALAK FELTÁMADÁSA

Kezdetben voltak az istenek. Egyedül az istenek kezében volt a hatalom, a hatalom bennük testesült meg. A hatalom szent volt, az er szak teljes, nem volt különbség a vallás és politika között. Mindennek távoli öröksége a modern diktátorok tekintélye. Ezt a feltételezést 1965ben egy német történész, H. Sabais fejtette ki a Götter Kaiser Diktatoren c. m vében. A tézisnek, bármennyire is vitatható mind vallástörténeti, mind politikatudományi szempontból, megvan az a haszna, hogy felhívja a figyelmet az si hatalomkultuszok és a legújabb politikai vallások sokáig nem is sejtett kapcsolatára. A diktatúra fogalma valóban a szédít régmúltba nyúlik vissza. A diktátorok azonosítása a megment istenekkel, valamint a „korlátlan uralom teológiája”[1034] valóban az indoeurópai népek störténetének egyik elfeledett öröksége. Eredete egy si archetípusra vezethet vissza, bár nem tudjuk pontosan, hogy milyen utakon, és ez a „Rettenetes Uralkodó (…), az indoeurópai Mágikus Uralkodó”[1035] archetípusa vitathatatlanul kapcsolatban áll a karizmatikus hatalommal. A diktátor a kezdetek óta az istenek és az emberek közötti közvetít , akit politikai, vallási, hadi funkciókkal ruháztak föl. mondhatta ki a „dix-et”,[1036] és a kizárólagosan nekik tulajdonított abszolút hatalom miatt a gátlástalanság legf bb istenévé, „par excellence gátlástalanná vált (…), aki semmit sem tisztelt, aki magáévá [tette] a »hübrisz«”[1037] minden formáját, a legszörny bbeket is. Ez a hiedelem, úgy látszik, még mindig változatlanul él, emlékét számos utalás rzi. Múlt és jelen egybecsengenek. A történelem mintha mindenütt visszatalálna a mítoszhoz. Hogyan érezték ezt meg az írók? Hogyan világítják meg a fenti elemzések azt, ahogy a diktátor alakjának ciklikus struktúrája id r l id re újra el bukkan a kortárs irodalomban?

I. A történelmi örökség

Ugyanaz lelkesítette Caesárt, Cromwellt, Bonapartét, mint t, véli álmodozásaiban Mr. Parham H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham c. regényében. Nem véletlenül veszi egy kalap alá ket. A modern diktátorok az ókori diktátorok örökösei. A múlt tovább él, még ha csak igen rövid történelmi utalásokban is, a diktátoralak leg sibb állapota mindmáig fennmaradt, legalábbis az irodalomban és az írók kollektív emlékezetében. Ám a folyamat nem egyértelm . Nem biztos, hogy az olvasók megértik a rejtett utalásokat. Ráadásul meglepetéssel tapasztaljuk, hogy a történészek mennyire hajlamosak elhallgatni az diktatúra ókori intézményének vallási aspektusait. Olvassuk csak el G. W. Hallgarten: Dämonen oder Retter, J. Ellul Histoire des institutions (Az intézmények története) vagy J. Gaudemet Les Institutions de l’Antiquité (Az ókori intézmények) c. könyvét. Úgy látszik, err l a kérdésr l még nem készült szintézis. A tárgy vázlatos kifejtése a módszer jellegéb l adódóan a diktátor egy hipotetikus alakjának rekonstrukciója lenne, tehát a diktátor nem úgy jelenik meg benne, mint ahogy a múltban valóban létezett, hanem inkább úgy, ahogy jelen aggodalmainkból kiindulva elképzeljük vagy kivetítjük. Mi maradt fenn si, történelmi alapjából? Hogyan alakult át az eredeti hagyomány? Hogyan világít rá alakjának rekonstrukciója a modern kori újjáéledésére?

1. Az si hagyomány

Mit tudunk az si hagyományról? Az egyetlen bizonyosságunk az, hogy a történelemben igen régi jelenség a politikai és a vallási tekintély összetévesztése. A Római Köztársaság alapítói szemében, Kr. e. a VI. században, a diktátor hétköznapi ember, aki tisztsége id tartama alatt mégis szent félelmet keltett. Ha régi konzultársai nem is, a nép úgy tekintett rá beiktatása pillanatától kezdve, mint egy él istenre, s t talán egy si istenként fogták fel, amennyiben, mint jeleztük, az indoeurópai intézmények egy jellegzetes tekintélyfogalmát személyesítette meg. A „dictator, oris” (diktátor) szó gyökere és a bel le képzett szavak, „dictatura, ae” (diktatúra), „dictatrix, -icis” (a korlátlan uralkodás), „dictatorius, a, um” (az, aki diktátor volt), az indoeurópai Deik/-Dik t re utal, amelynek általános jelentése – E. Benvéniste Le Vocabulaire des institutions indo-européennes c. munkájában kifejtett álláspontja szerint –, „a szó tekintélyével való rámutatás arra, aminek lennie kell”.[1038] Mégpedig azzal a megszorítással, hogy a szabályok kimondása, a jog megszabása a „rex”, a király feladata, azé, aki „meghúzza a vonalat, a követend utat, és aki ugyanakkor megtestesíti a jogot”.[1039] A „rex” volna ezek szerint a vallási uralkodó, pap és törvényhozó, a „dix” pedig a politikai uralkodó, varázsló és harcos. Mint a Mitra-Varuna vagy Jupiter-Fides páros, talán k is a „rettenetes Uralkodó”[1040] és a „Jogász Uralkodó”[1041] párost alkotják, amelyet G. Dumézil fedezett fel az indoeurópaiak uralkodó istenei között. Mindenesetre az indoeurópai világ nyugati és keleti végében mindössze a római és a szanszkrit nyelvben kimutatott „rex” és „dix” maradt meg a Kr. e. III. és II. évezred sitáliai és sárja népeinek vallási hiedelmeib l, akik valószín leg az V. és IV. évezredben Közép-Európában kialakult, majd azután lassan Ukrajna déli részér l egyrészt Nyugat-Európa, másrészt pedig Kelet-India felé vándorolt törzsek leszármazottai. E népek politikai és vallási intézményeir l semmit sem tudunk. Ám a „diktátor” szó etimológiai jelentése egy elfeledett istenség-felfogást riz, amely egy személyt bizonyos körülmények között természetfeletti tekintéllyel felruházott lénnyé, az emberek fölötti istenné tesz. Ez az eredeti isten azonban homályban marad, és hagyományának (újjá)születése és hanyatlása csak annyit jelez, hogy a régmúlt id kt l fogva létezett a diktátor alakjának egy els dleges, pontosan körvonalazott állapota, amely a Kr. e. V. században még élénken élt az oscusok és a sabinok körében, majd a Kr. e. II. századtól kezdve elkorcsosult a latinoknál. A római diktátor ismereteink szerint els sorban az etruszk uralom öröksége. A Kr. e. VIII. században a Földközi-tengeren át keletr l érkez etruszkok egészen a IV. századig lakták Latiumot. Egyesítették a latin népeket, Kr. e. 575 körül megalapították és saját monarchikus rendszerükbe olvasztották Róma városát, melynek mai nevét is az etruszk városalapító rítus szerint adták. Az etruszk király els sorban vallási és katonai vezet , nem vonható felel sségre, sérthetetlen, és szinte minden hatalommal rendelkezik. A Város életének egészét irányítja, egész életre szóló tekintélye van, „imperiummal”, a legf bb politikai hatalommal rendelkezik, „rex sacrificulus”, „az áldozatok királya”, akinek tisztsége az istenek követelte engesztel áldozatok bemutatása. Ám hatalma szorosan személyéhez kötött. Nem egy intézményesített hatalom okán uralkodik, hanem mágikus adottságainak köszönhet en, amelyeket felismerési rítusok során állapítanak meg. Ez utóbbiak érvényességüket csak az utolsó vallási ceremónia, az „inauguratio” által nyerik el, amely a „fas”, a sors, az isteni akarat körébe vonja az új királyt. Az így értelmezett és – mint tudjuk – a Közel-Keletr l származó

királyságnak mint intézménynek valószín leg semmi köze sincs a királyság etruszk hódítás el tti helyi – indoeurópai vagy itáliai – formáihoz. Az etruszk uralom Kr. e. 509-ben összeomlik, a valóságban csak Kr. e. 470 körül, a római köztársaság alapítói ugyanis ekkortájt ismerik fel annak szükségességét, hogy az itáliai városokban akkoriban létez intézmény mintájára, válsághelyzet esetén, legalább id szakos jelleggel, részben visszaállítsák a régi monarchikus tekintélyt. Bármi legyen is a megnevezése, „Magister populi” (a „Nép Vezet je”), „Praetor maximus” („Nagy Praetor”) vagy „Prodictator” („Diktátorhelyettes”), a római „rendkívüli diktátor” – az etruszk „Zilax”[1042] és az oscus „meddis-tuticus”[1043] mintájára – a volt konzulok közül választott, ünnepélyesen beiktatott magisztrátus, akinek feladata veszély esetén megmenteni a hazát. A konzulok javaslata alapján a szenátus nevezi ki hat hónapra, és nem választható újra. A „rendkívüli diktátor” vagy „dictator optima lege” birtokában van a „postestas”, azaz a magisztrátusok hagyományos hatalma, a „juris dictio”, vagyis a törvényhozás joga, valamint az „imperium”, a hadseregek parancsnoklásának a joga. Ediktumai a sors döntései, szava orákulum, határozatai a „nument”, az istenek szent akaratát fejezik ki. Vallási hatalma viszont a madárjóslat végrehajtására és a jelek olvasatára korlátozódik. Személye szent, ám csak részben és csak ideiglenesen. Egyedül a hivatalban lév konzulok ítélhettek a jóslatok érvényességér l és a diktátort beiktató rítusokról. Ha e rítusok során valamely vallási el írást megsértettek, a konzuloknak elegend volt ezt kijelenteni, hogy érvénytelenítsék a diktátorválasztást, és a diktátornak ez esetben le kellett mondania. Ha pedig a diktátor elkövette azt a b nt, hogy királyságra tört, „sacer”-nak, azaz átkozottnak nyilvánították. Az átkozottnak nyilvánított diktátort bárki megölhette. Talán ezért is mondott le a legtöbb rendkívüli diktátor (mint L. Quinctius Cincinnatus, M. Aemilius Mamercinus, T. Larcius Rufus), amint úgy ítélte meg, hogy teljesítette megbízatását. Ki volt az els diktátor? Titus Livius bevallja, hogy nem tudja. A Köztársaság kezdeteit l Karthágó bukásáig a diktatúra intézménye vitathatatlan szolgálatokat tett Rómának, és az eredetileg kevéssé használatos „dictator, oris” f név végül is kiszorította a politikai szóhasználatból a többi elnevezést. Az indoeurópai örökségb l pusztán csak a szó maradt meg, a fogalom politikai tartalma az etruszkoktól való, vallási korlátozásai pedig az italiótáktól. Ami a fogalom ellentmondásait illeti, ezek csírájukban magukban foglalják a diktátor értelmezésének kés bbi változatait. A fogalom egyedülálló módon és meglepetésünkre a XX. századi Franciaországban rehabilitálódik 1958-ban, az V. Köztársaság létrehozásakor. Bár gyakran megfeledkezünk róla, a római történelem és a római történetírók valószín leg hatást gyakoroltak Ch. de Gaulle gondolkodására, 1940-t l 1946-ig, amikor a Szabad Franciaország Vezet je volt, valamint 1959 és 1969 között a francia köztársasági elnök szerepér l alkotott elképzeléseire. Ez segít megítélnünk F. Forsyth The Day of the Jackal (A Sakál napja) vagy C. Gavin Traitor’s Gate (Az áruló kapuja) c. m vében olvasható, a gaullista doktrína pontos hatását firtató, gyakran igazságtalan megjegyzéseit.

2. Szemantikai kontaminációk

Az intézmény a Kr. e. III. századtól kezdve, miután a rómaiak meghódították a Földközitenger vidékét, megváltozott. A diktátor nem hagyhatta el Itáliát. Márpedig Róma nagyhatalommá vált, és egy hatalmas birodalom kormányzása megköveteli, hogy

folyamatosan fenntartsák a szorongató központi hatalmat. Egy új monarchikus eszme t nik föl, amely f leg a hellenisztikus, valamint a keleti politikai gondolkodás hatására a diktatúra, a zsarnokság, a despotizmus és a heroizmus fogalmának azonosításában mutatkozik meg. A diktatúra azonos volna a zsarnoksággal? G. W. Hallgarten ezt állítja említett könyvében. Ám a zsarnokság valójában egy korábbi jelenség, amely a VII. század elején születik, és a VI. század folyamán el is t nik. El ször az ázsiai görög gyarmatvárosokban, Khioszban, Epheszoszban, Milétoszban fejl dött ki, s csak azután jutott el Magna Grecia más városaiba: Szürakuszába, majd Korinthoszba, Megarába s t még Athénbe is. Kés bb, a IV. és a III. század folyamán Thesszáliában, Szicíliában és Spártában éledt újjá. Jóllehet a „»zsarnok« és a »diktátor« fogalmak napjainkban ugyanazt a jelentik”,[1044] a zsarnok eredetileg nem volt diktátor. A görögök a „zsarnok” nevet általában a városállam olyan vezet jére aggatták, aki nem az intézményesített keretek között szerezte meg hatalmát, hanem er szakkal bitorolta el. A legitim királlyal ellentétben, aki alattvalói egyetértése mellett és alkotmány szerint, azaz rítusok és szokások olyan együttese alapján kormányozta népét, amely korlátozta örökl d és isteni jogú hatalmát, a zsarnok egy lázadó párt alkalomszülte vezet je volt, aki er szakkal ragadta magához a hatalmat, és aki azután, hogy kormányozhasson, az emberi törvények és a bírák fölé helyezte magát, ám anélkül, hogy isteni törvényben keresett volna támaszt. A zsarnok illegitim bitorló volt, a diktátor ezzel szemben egy id legesen visszaállított legitim hatalom jogos, de ideiglenes gyakorlója. Bonyolult kapcsolatok vannak tehát a despotizmus és a diktatúra eszméje között. Els jelentésében a „despotizmus” szó a ház urának tulajdonított tekintélyt jelöli. Az ókori világban ez abszolút tekintély. Nem a „despota” személyéb l árad, hanem egy házi istenségb l. A „házi t zhely ura”,[1045] egy saját, egységes rituálék nélküli családi kultusz forrása. E kultusznak a ház feje egyedüli tolmácsolója volt, mint írja N. Fustel de Coulange La Cité antique (Az ókori város) c. könyvében. Ez a tekintély ugyanakkor csakis házi keretek között érvényesült, következésképp, mint Arisztotelész írja Politikájában, „nincs azonosság a háziúr hatalma (…) és a politikai vezet hatalma között”.[1046] Az el bbi a minden politikai jogtól megfosztott emberek fölött érvényesül, akik lényegében ki vannak zárva a városállam kultuszából, a második viszont szabad polgárokon, akik részt vehettek a nyilvános kultuszokban. Tehát, legalábbis eredetileg, a despota nem zsarnok, és még kevésbé diktátor. Milyen mértékben található meg mégis a tekintélynek ez az els megnyilvánulása az ókori diktatúrák politikai életében? Annyi bizonyos, hogy a despotizmusnak és a diktatúrának eleinte egyetlen közös pontja sincs, ám azóta a köznapi használatban ez a két szó igencsak összekeveredett az önkényes hatalomformák megnevezésében. A heroizmus fogalmának hatását még nehezebb körvonalazni. Amikor Sulla Kr. e. 82-ben elnyeri a Szenátustól a „Félix” elnevezést, ami annyit tesz, hogy „az istenek kedveltje”, ezzel új, a hellenisztikus politikai felfogásokból kölcsönzött hagyományt vezet be Rómában. A görögök szerint a „hérosz” olyan ember, aki az emberi sorsból kiemelkedve istenné vagy félistenné vált. Hitük szerint ez történt a görög városállamok alapítóival. A névadó söknek ezt a kultuszát felújítva, Nagy Sándor is megkövetelte Kr. e. 331 és 323 között, hogy mindenki istenként tisztelje és imádja, így kívánva személye körül egyesíteni birodalmának különböz népeit. A Kr. e. I. században e példa hatására vezette be hasonló kultuszok csíráit Rómában Marius, Sulla és Pompeius. Törekvésüket folytatva Julius Caesar annak minden el nyét lefölözhette: el ször „hérosznak” kiáltatta ki magát Kr. e. 46-ban, majd 44-ben „divus”-nak, azaz „istennek”, és ezzel bevezette a császári apoteózis eszméjét.

A birodalom terjedése, a gazdasági és társadalmi változások, valamint politikai és vallási következményeik vajon kell képpen érzékeltetik az eszmék VI. és I. század közötti fejl désének jelent ségét? E korszakban a monarchia valaha elutasított eszméje lassanként rehabilitálódik, a diktatúra egy rövid id re letisztult fogalma új jelentéstöbbletekkel gazdagodik. Kezdik összetéveszteni a diktátorokat, zsarnokokat, despotákat és héroszokat, ami el készíti a terepet az újabb embert fölülmúló emberré válási törekvéseknek. Tehát magában az ókorban található a zsarnokság-, despotizmus- és diktatúra-fogalmak modern egyvelegeinek eredete. A köztársaság vége felé a „diktátor” szó már a diktatúra egy demagóg felfogását jelöli, amely szinte teljesen ellentétes az eredeti köztársasági elképzeléssel. A modern világ totalitárius elképzeléseinek néhány forrását talán ebben a hagyományban kell keresni.

3. Az intézmény hanyatlása

A Római Köztársaság közel száz alkalommal folyamodott a diktatúra intézményéhez Kr. e. 509 és 211 között. Ez id alatt egyetlen államcsíny-kísérletet említenek az évkönyvek, a decemvirekét, akiknek feladata volt 451 és 449 között a jog kodifikálása. Hatékony intézmény volt tehát a diktatúra? A történelem azt bizonyítja, hogy jelent sége folyamatosan csökkent, amit egyrészt az okozott, hogy a rendkívüli diktatúra eredetileg túl nagy hatalmat jelentett, másrészt, hogy egyre többször került sor rendes diktatúrára, valamint, hogy megváltozott az örökös diktatúra fogalmának jelentése. A tisztség teszi az embert, ám emberek töltik be a tisztséget. Titus Livius A római nép története… c. m vében kiemeli Quinctius Cincinnatus példáját, aki 460-ban konzul volt, majd kétszer is kinevezték diktátorrá, és aki „tizenhat nap múlva lemondott a diktatúráról, amellyel hat hónapra bízták meg”.[1047] Az a rendkívüli az esetében, hogy második kinevezésével megsértették az újraválaszthatatlanság elvét. Nem kevésbé kétértelm egy másik portré is, az, amelyet N. Fustel de Coulanges Furius Camillusról fest már idézett könyvében. „Éppannyira pap, mint amennyire harcos (…), ifjúkorát a vallási rítusok tanulmányozásával töltötte (…). Magisztrátusként nyilvános áldozatbemutatásokat végzett, bíráskodott, vezette a hadsereget. Egy nap diktátorrá választják. (…) Biztos a sikerben, mivel minden jóslatot megtudakolt, és az istenek minden parancsát teljesítette (…). Amikor a rómaiak biztosak abban, hogy az istenek mellettük állnak, és egy isten sem védi már az ellenséget, rohamra indulnak és beveszik a várost [Veiest]. Ilyen tehát Camillus. A római tábornok olyan ember, aki csodálatraméltóan tud harcolni (…) de aki szilárdan hisz a jóslatokban…”[1048] Ötször választják diktátorrá, és 396 és 367 között a régi királyi hatalmat állítja helyre Rómában. A portré, amelyet N. Fustel de Coulanges 1864-ben festett róla, a modern diktátor szinte minden jellemz vonását magában foglalja. Mint az iménti példa is mutatja, a rendkívüli diktatúrának megvoltak a veszélyei. Már 304-ben döntés születik arról, hogy a jöv ben semmiféle fellebbezés nélküli tisztséget nem hoznak létre, és Kr. e. 211-t l 82-ig a római szenátus egyetlen diktátort sem nevez ki. Egy másik tényez is gyengíti a diktátori intézmény jelent ségét. Kr. e. 363-tól 202-ig a rómaiaknak szokásává válik, hogy „rendes diktátorokat” állítanak, „immunito jure”, aki ideiglenesen katonai, polgári vagy tiszteletbeli funkciókat kap. Egy provincia kormányzására nevezik ki („rei gerundi causa”) vagy egy hadjárat vezetésére („belli gerundi causa”). A

közönséges diktátor csupán konzuli hatáskörökkel felruházott f vezér. Ami a „seditionis secundae causa” diktátorokat illeti, k csak helyettesek, akik a konzulságot gyakorolják a konzulok távolléte, akadályoztatása esetén, vagy ha azok gyanúba keverednek. Számtalan formális tisztségre is kineveznek rendes diktátorokat: az ünnepségek, a játékok („ludis faciendis”) vagy a népgy lések („comitiis habendis”) irányítására, nagy veszedelmek idején, s t, hogy szeptember idusán a kapitóliumi Minerva templom falába verje az év elteltét jelz szöget („clavi figendi causa”) és sorolhatnánk. A különleges diktatúrák sokasodása minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy gyengült a rendkívüli diktatúra intézménye, hiszen fél volt, hogy a puszta formalitásokra tékozolt cím már nem ébreszt kell tiszteletet, tehát mint J.J. Rousseau írja a Társadalmi szerz dés-ben, hogy, „a szükségben kevéssé tartanak majd t le, és hozzászoknak ahhoz, hogy a diktátori titulust haszontalan címnek tartsák, amelyet hiábavaló ceremóniákon alkalmaznak csak”.[1049] Ezért a diktátor fogalmának jelentése a Kr. e. I. század folyamán teljesen megváltozik. Valóban, amikor Julius Ceasar ötször is diktátorrá nevezteti ki magát Furius Camillus példáját követve (miel tt a szenátussal magának adományoztatná Kr. e. 44-ben az „örökös diktátori” címet), csupán a legitimitás látszatával ruházza föl az er szakkal érvényesített zsarnokságot. 63 óta „Pontifex Maximus”, ötször „konzul”, 48-ban alkotmányozó hatalommal felruházott „Diktátor”, „legibus scribundis et reipublicae constituendae” („hogy törvényeket alkosson és újjászervezze az Államot”), 46-ban tíz évre kinevezett „diktátor”, 45-ben „Imperator”, 44-ben „örökös diktátor” – mindezzel Caesar gyakorlatilag visszaállította a régi monarchikus hatalmat. Így hívatta magát: „Caesar Imperator Dictator Quartum Consul Quintum” (azaz, „Caesar Császár Négyszeres Diktátor és Ötszörös Konzul”). Immár kezeiben egyesült gyakorlatilag minden vallási, politikai és katonai hatalom. A rómaiak el tt új államalapítóként, új Romulusként jelenik meg, mint egy isteni lény, akit az istenek jelöltek ki azért, hogy a politikai és vallási élet minden területén helyreállítsa a rendet, és hogy kultuszát Romulus Quirinus valamint Venus Genitrix (Nemz Vénusz) istenn kultuszához kapcsolja. A vallás és a jog csak a zsarnokságot legitimizálja. Ennek politikai és birodalmi örökségét mondja magáénak a század elején, 1922 és 1942 között a „Ducismo” a fasiszta Olaszországban. Noha Mussolini mindenki másnál jobban csodálta Caesart, a fasizmus csupán karikatúrája volt a caesári diktatúrának. Mussolini nagyravágyása ugyanakkor az elbizakodottság groteszk bevallása is volt, mint I. Silone rámutat a La Scuola dei dittatori c. regényében. D. H. Lawrence már az Aaron’s Rod c. m vében ráérzett erre. Minden bizonnyal ilyen értelemben kell értenünk a számos egybehangzó utalást, amelyeket A. Huxley Pont és ellenpont, H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham vagy J. Romains Cette grande lueur à l’Est (Nagy fényesség Keleten) c. regényében olvashatunk. Meglehet sen kétértelm vé teszik a szövegeket a diktatúrák kevéssé ismert történetére való utalások, amelyek egybemossák vagy összekeverik a különböz diktatúra-felfogásokat. Márpedig a Kr. e. VI. század diktátora és az I. század diktátora, mint látjuk, alig-alig hasonlít egymásra. Az els egy laikus tisztségvisel , akit a társai választanak és neveznek ki, a második egy demagóg, aki érvényesülése érdekében ügyesen kihasználja a népi babonákat. Talán az intézmény magában foglalta tulajdon ítéletét is? A rendkívüli diktátor ideiglenesen isteni lény, mivel kinevezték diktátorrá, és a szó egybeesett az eszmével. A rendes diktátor alsóbbrend tisztvisel volt, a szó si értelmében egyáltalán nem diktátor, ekkor tehát a szó már kezdett elválni az eszmét l. Az örökös diktátor zsarnok, aki azért ékeskedik a „diktátor” titulussal, mert isteni természet nek vallja magát. A diktatúrák története tehát a törvény fokozatos megszegésének a története: az eredeti alkotmányos törvény szinte minden olyan tilalmát áthágják, amelyek eredeti célja éppenséggel a visszaéléseknek és a törvény esetleges módosításának a megakadályozása volt. Mégis kérlelhetetlenül végbement a változás. Caesar örökös diktatúrája, majd Augustus és Tibérius „Principátusa” és „Dominátusa” annak a lassú

folyamatnak az állomásai, amely során létrejött az új monarchikus hatalomforma: a Császárság. Ennek a folyamatnak csak következménye és szentesítése az, hogy a Kr. e. I. századtól mell zni kezdték a „diktátor” szó használatát, jóllehet a szóra vonatkozó tilalom semmit sem változatott az intézmény realitásán. A diktátorokat császárok követik, akik kezdetben azzal hivalkodtak, hogy nem királyok, nem diktátorok és még kevésbé zsarnokok. Ám ez csak porhintés volt. A hatalom egészét birtokolták századokon át, egészen a modern id kig. Ám az új császári hagyomány dinasztikus volta, leszármazás vagy adoptálás útján történ örökl dése talán gyökeres különbséget tesz a császár és a diktátor fogalma között. Részben ez a különbség indokolja, miért zárjuk ki a diktátoroknak szentelt tanulmányból azoknak a m veknek az elemzését, amelyekben fiktív vagy történelmi császárokról van szó. Talán feleslegesnek vagy nem ide valónak t nhetett, hogy visszatértünk a régmúlt korok diktátorainak történetéhez, mégis fontosnak tartottuk megtenni. A diktátori intézmény története egyrészt rávilágít azoknak a történelmi utalásoknak és emlékmorzsáknak a pontos jelentésére és jelent ségére, amelyekkel az egyes regényekben találkozhatunk, H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham c. m vét l J. Delteil Il était une fois Napoléon (Volt egyszer egy Napóleon) c. regényéig. Másrészt segít megértenünk, hogy a diktátor alakja, története során valamiféleképp folytonosan önmagából táplálkozott, saját hamvaiból született újjá, és legtávolabbi eredete óta mindig valamely már elfeledett, korábbi állapotára hivatkozott. Ebben az értelemben H. G. Wellsnek igaza volt a The Autocracy of Mr. Parham c. regényében: valóban mindig ugyanaz a hév, ugyanaz az ösztönzés hajtja az oly különböz személyiségeket, mint az ókorban Sargon, Nagy Sándor vagy Caesar, az újkorban Cromwell vagy Napóleon, illetve a közelebbi múltban Mussolini és Hitler. Ebb l a szisztematikus rekonstrukcióból, amelyet, úgy t nik, mind a mai napig egyetlen történész sem tett meg, mindezen túl az is kiviláglik, mennyire kétértelm minden múltra vonatkozó utalás. Amikor egy író rekonstruálja a diktatúrák történetét, vagy amikor csak utal rá, mint feltételezetten ismert történetre, egy illékony mitikus rekonstrukciót vázol fel, amelyet elfeledett emlékek zavaros morzsáiból kiindulva alkot meg. A diktatúrák történetének egy újabb képzelt változatát hozza létre olykor egyetlen utalásba s rítve. Így a diktátoralak eredete az irodalomban egy id tlen múlt ködös homályába vész. Ám az ókortól kezdve létezik a diktátoralak si állapota, amely maga is átdolgozások és egymást ciklikusan követ feltámadások eredménye. A diktátor egy si isten, amelynek eredeti istensége homályban marad, amikor a rómaiak bevezetik vagy inkább megújítják a diktatúra intézményét. A köztársasági diktátor olyan ember, akit tisztsége egy id re kiemel eredeti helyzetéb l, hogy a „fas”, a vak sors eszköze legyen. Ám az els rómaiak szemében a diktatúra létrehozása feltételezte a diktátor természetfeletti lénnyé, mitikus h ssé válását, ezért vallási, erkölcsi, politikai tilalmak akadályozták meg azt, hogy ez az istenné válási folyamat túlfejl dhessen. Ám a politikai és vallási szokások változtak, az si hiedelmek leomlottak, a szentség értelmezése átalakult. Az erkölcsök gyengülése teszi – Titus Livius szerint –, hogy a köztársasági diktátorok nem mindig tartották tiszteletben azokat az intézményeket, amelyeket védeniük kellett. Az istent l rendelt diktátorok arra törekedtek, hogy a népi ájtatosságot kihasználva meger sítsék tekintélyüket, és az utolsó örökös diktátor nagyjából mindazt megtestesíti, ami a köztársasági erények ellentéte. Meggyilkolják tehát, „miután kitették a nép megvetésének”.[1050] Testét a Rostrum lábainál elégették, és a „a diktatúrát örökre eltörölték”.[1051] A diktátorok kezdeti természetfölötti tekintélye tehát már az ókorban teljes kiátkozottsággá változott. Mi maradt ebb l a modern felfogásokban? A mítoszok egy els , meglehet sen hagyományos csoportjának emléke számtalan történelmi utalásban t nik fel a kortárs regényekben, és a valóságban is, kezdve azzal, hogy B. Mussolini is erre az örökségre hivatkozott a fasizmus kezdeti diadalmas id szakában. „Történelmi non sens volt, [ám] úgy t nik, a félrevezetés sikerült”,[1052] jegyzi meg I. Silone La Scuola dei dittatori c. m vében. A

dics múlt igazolta a jelen diktatúráját. Az, ha valaki a diktatúrák valamely régi hagyományára hivatkozik, mennyiben tükrözi vajon a diktátoralaknak egy feltételezett emlékezeten túli fennmaradását, és mennyiben jelenti inkább feltámadását új, modern változatainak zavaros, mert történelminek beállított álcájában?

II. A Napóleoni példa

Vajon Napóleon volt az els modern diktátor? Érdemes feltennünk ezt a kérdést. A napóleoni mítosz, amelynek J. Tulard a Le Mythe de Napoléon (A napóleoni mítosz) c. könyvében követi sorsát a XIX. századi európai irodalomban, Franciaországban megújul 1912-ben, L. Boy L’Âme de Napoléon (Napóleon lelke) c. könyvének kiadásakor és 1921-ben E. Faure Napoléon c. könyvével. A szület filmm vészet új lendületet adott a mítosznak, 1925-ben A. Gance készített filmet, amelynek forgatókönyvét E. Faure Napoléon c. könyve ihlette. A forgatókönyv címe: Napoléon vu par Abel Gance. Épopée cinématographique en cinq époques. Première époque: Bonaparte. (Napoléon Abel Gance szerint. Mozgóképszínházi eposz öt részben. Els rész: Bonaparte.) E forgatókönyv alapján három film készült. Az els , a Napoléon vu par Abel Gance c. némafilm 1926-ban. A második, 1934-ben, már hangosfilm volt Napoléon Bonaparte címmel. A harmadik szintén hangosfilm, egy 1971-es, még mindig A. Gance által készített átdolgozás, címe: Bonaparte et la Révolution (Bonaparte és a Forradalom). L. Boy a L’Âme de Napoléon c. könyvében el futárt lát Napóleonban. Minden korábbi nagy ember az eljövetelét hirdette, pedig el képe „ANNAK, akinek el kell jönnie, és aki talán már nincs messze”.[1053] E. Faure Antikrisztusnak tekinti Napoléon c. m vében. Burgess 1974-ben írt Napoleon Symphony c. regényében Napóleon „minden zsarnok és minden hódító közül a legnagyobb”,[1054] J. Delteil pedig 1983-ban az Il était une fois Napoléon c. regényében mint „a »hatalom akarásának« megtestesít jét”[1055] említi. A valós történelmi alak feledésbe merült, a regényekben újjászöv dik az idealizált h s alakja és karrierje. Mindebb l következ en esetleg a diktátor modern alakjának egyik els megnyilvánulását kell látnunk benne?

1. A mítosz filozófiája

Pedig Napóleon alakjában látszólag nincs semmi új. A. Burgess Napoleon Symphony c. regényét l J. Delteil Il était une fois Napoléon c. m véig a személyér l alkotott általános felfogás megfelel a mítosz filozófiájának. A regényekben Bonaparte változatlanul kivételes ember, h s, szörnyeteg, diktátor. H s volt. De élt-e a valóságban egyáltalán ez a „h s”? Csak utalunk arra az eszel s érvelésre, amelyet 1909-ben a Comme quoi NAPOLEON n’a jamais existé (Miszerint NAPÓLEON sosem létezett) c. rövid m írója, G. Davois egy bizonyos képzeletbeli J.-B. Pérèsnek tulajdonít. Már a címbeli állításból következik a meglehet sen ironikus szerz szerint, hogy mindazok, akik Napóleonról írtak, „a XIX. századi mitológiát történelemnek vették”.[1056] J. Delteil ezzel szemben szaggatott mondatokban és homályos képekben érzékelteti említett

regényében, hogy Napóleon azon „H sök” közé tartozott, akiknek az volt a szerepük és küldetésük, hogy „kibontsák a zászlót, a történelmet, a Bibliát. A lelkesedés szárnyát adják a tömegeknek. Lépjenek túl a valóságon a misztérium lovascsapatával. A végtelennel pecsételjék meg az epizódot.”[1057] Mi a h s? – kérdezi ezzel szemben Burgess a Napoleon Symphony c. regényében. „Rendkívüli tulajdonságokkal megáldott ember, aki gondolkodása és tehetsége erejénél és nagyságánál fogva túllép másokon”,[1058] akinek léte, pályafutása vagy sorsa valamiféleképp a tiszta akarat közvetlen képe? A Napoleon Symphony c. regény, amely teljes egészében követi L. Van Beethoven Eroica szimfóniájának szerkezetét, e zenei szimbolikával próbálja megragadni az alakból a „lényeg lényegét”.[1059] Ám az író a regénye végén bevallja, hogy ezek az úgynevezett h sök talán csak a képzeletben léteznek. „Szörnyeteg”[1060] volt, állítja E. Faure, „véreskez zsarnok”,[1061] emlékeztet A. Burgess. J. Delteil szerint „a Rossz és a Jó közötti semleges lelkek közül való”,[1062] aki égett a hatalomvágytól és a nagyfokú szadizmus kegyetlen álmát kergette. Az idézett regényekben Napóleon vadember. „Számára minden zsákmány”[1063] – jegyzi meg J. Delteil az Il était une fois Napoléon c. regényében. Habár A. Burgess és J. Delteil lelkesedéssel, az epika, néha pedig a tündérmese eszközeivel mesélnek róla, Napóleon hódításai mindkét regényben csupán háborúk, harcok, csaták és öldöklések monoton sorozataként jelennek meg. „Meger szakolni, lemészárolni, (…) ez volna élete igazi rendeltetése”[1064] teszi fel a kérdést J. Delteil. A. Burgess megjegyzése szerint Napóleon lelkét „álmok és vérfürd k”[1065] lakták. Ám feltehet leg pontosan ebben rejlett az ereje. „Az er , Uraim – feleli kísértete a síron túlról a Napoleon Symphony c. regényben –, a hatalom lényegében a rosszra való képességen alapul.”[1066] Ezt példázza a napóleoni kaland. F képp „diktátor”[1067] volt, mondatja A. Burgess a Napoleon Symphony c. m ben az Ötszázak Tanácsa egyik tagjával a Brumaire havának 18. napján történt államcsíny során. J. Delteil sem tagadja ezt idézett regényében, de inkább arra koncentrál líraian és lelkesülten, hogyan lett a nagyravágyó korzikai kisember itáliai konzul, egyiptomi pasa, francia császár majd moszkvai satrapa. Burgess pontosabban rekonstruálja a Császársághoz vezet út állomásait, és Napóleon hatalmi rendszerének kialakulását. A regény elején egy rövid el játékban megemlíti, hogy a Direktórium idején a köztársasági eszmék már elhalványultak. Az Els Konzul és a két másik konzul beszélgetése során fölmerül a Cromwell Angliája és Napóleon Franciaországa közötti párhuzam, amely T. Carlyle H sökr l, a h sök tiszteletér l és a h siességr l a történelemben (ford. Végh A., 1900) c. munkája óta már hagyományos témává vált. A Lucien nev fivérével folytatott vita emlékeztet arra, hogy valaha, a Forradalom idején, mindketten a királyság megdöntéséért harcoltak, nem pedig azért, hogy azt lealjasodott és képmutató formában visszaállítsák. Ám ez csak rövid utalásként szerepel a m ben. Az írók mint tényt említik az egyeduralom visszaállítását, ám okait nemigen elemzik, mert más foglalkoztatja ket. T. Carlyle szerint – J. Delteil egyébként neki ajánlja Il était une fois Napoléon c. regényét – a h s mint király, vagy az szóhasználatában kormányzó, „a heroizmus »összes« formájának az esszenciája és összefoglalása”.[1068] Csak így válhat a legnagyobbá a nagyok között. Cromwellnek ez sikerült. Napóleon szintén kivételes ember, de h snek hamis h s, „az utolsó Nagy Emberünk”,[1069] mint írja T. Carlyle ironikusan. A. Burgess és J. Delteil elítélik, ám lényegében semmit sem mondanak róla.

2. Egy embert fölülmúló lény

Hol rejlik Napóleon embert fölülmúló emberségre? A lelkében, mint ahogy L. Bloy sugallja? Az álmaiban, mint J. Delteil véli? Esetleg a lényege volt ez az embert fölülmúló emberség, mint ahogy A. Burgess gondolja? Az 1912-ben írt, de feltehet leg már 1872-óta érlel d L’Âme de Napoléon c., már-már költ i esszéjében L. Bloy próbálta megfejteni a mesés h s szerencsétlen sorsának szimbolikus jelentését. A szerz t egyszerre lelkesíti és zavarja a Napóleon személye körüli bizonytalanság, mindazonáltal már írása elején felruházza t „a legels joggal (…), annak a jogával, hogy igazán saját lelke legyen, amely nem is lehetett volna senki másé”.[1070] Ám mindezt nehéz elképzelni, teszi hozzá rögtön L. Bloy, és megkísérli feloldani ezt a paradoxont. Jóllehet Napóleon a franciák Császára, a Nyugat Császára, egyszer en és abszolút módon „A CSÁSZÁR”,[1071] az id k végezetéig, jószerivel semmit sem tudunk róla. Gy lnek a könyvek és a dokumentumok, ám minél többet tudunk róla, „annál inkább rájövünk, hogy rendkívüli ember volt”.[1072] És ez minden. Ez a „rendkívüli ember”[1073] csak a lelkét mondhatta magáénak, de ez a túláradó lélek magába szívta az egész emberi nemet. Ebben a nagy emberben, ebben a „legf bb Vezet ben összegz dött minden lélek”,[1074] amely megel zte, vele egy id ben élt vagy követte t. Ebben a lélekben, L. Bloy meglátása szerint, mindig ugyanaz a láthatatlan isteni fuvallat fejez dik ki. Ez lehet legendás nagyságának félelmetes titka. Hacsak nem álmai csodálatos erejének köszönhet ez a titokzatosság. „Napóleon álmot hord a szívében”[1075] – írja J. Delteil. Ez a nagyszer és véres álom a szerz szerint a Kelet meghódítása, Ázsia bekebelezése és India megszerzése. Viselkedésére és sorsára a magyarázat: „Hüvelyk Matyi álma, hogy Nagy Sándor nyomdokaiba lépjen”.[1076] Eszerint a hódító Napóleon a képzeletének áldozata. Azt hisszük, Európában vannak tervei, holott valójában a Kelet b völte meg. Az itáliai hadjárat hallatlan sikerei, a mesés egyiptomi expedíció, az oroszországi vereség megmagyarázhatatlan és megmagyarázatlan fatalitása – mind csak az indiai álom konok hajszolásának eredménye. Hódításainak hátterében ez az álom állt, tetteinek ez volt titkos mozgatórugója, „az alapeszme, amely köré élete lírai és tragikus egységbe rendez dött”.[1077] Történetére J. Delteil szerint a Kelet varázsa ad magyarázatot, az írók és a költ k ezért próbálják újra és újra megfejteni e b völet természetét. Hova vezet ez a kísérlet? L. Bloy a L’Âme de Napoléon c. m vében elismeri, hogy „Napóleon megmagyarázhatatlan”.[1078] Egyedülálló rejtély. Burgess is elutasítja az írók és történészek sorozatos „héroszcsináló, (…) héroszleíró, (…) héroszzeng ”[1079] próbálkozásait. Napóleon anyagtalan jelenlét, épp ez magyarázza eredetiségét. Léteznie kellett, ám soha senki sem fogja megtudni, ki is volt valójában. Ezért az a feladatunk, írja Burgess a Levél az olvasóhoz c. részben, hogy felidézzük, nem pedig az, hogy magyarázni próbáljuk. Talán az rület és az elbizakodottság volt személyiségének lényege? A Napoléon Symphony c. regényben „N” szellemének önboncolgatása váratlanul kudarcba fulladnak. Neki sem sikerül meghatároznia, „milyennek látta »önmagát«”[1080] Van benne valami megfoghatatlan, valami, ami több és kevesebb is, mint a h s funkciójának lényege. Vajon mi lehet az? A Napoleon Symphony, az Il était une fois Napoléon és talán még a L’Âme de Napoléon c. regény sem ad kielégít választ. Nem magyarázza meg a franciák els Császárának kivételes, szinte embert fölülmúló ember tulajdonságait. Sem álomkerget lelke, sem hatalomálmai, sem h si vagy délibábos lényege nem elegend magyarázat. A mítosz letisztul, alaktalanná, szinte

éterivé válik. Vajon sikerül elfeledtetnie, hogy Napóleon mindent összevéve mindig is csak katonatiszt és katonai diktátor volt?

3. Egy csodálatos titok

E hatalomvágy rejtett indítékait övez bizonytalanság teszi, hogy élete csodálatos titkot látszik hordozni. „Élete sokkal inkább költ i csoda, mintsem politikai”,[1081] írta E. Faure 1921-ben, Napoléon c. könyvében. L. Bloy L’Âme de Napoléon c. m vében merész feladatra vállalkozik: Napóleon életének spirituális jelentését próbálja megfejteni. J. Delteil Il était une fois Napoléon c. regényében azt írja róla, hogy „Nietzsche öltete volt”.[1082] Burgess árnyaltabban fogalmaz a Napoleon Symphony c. regényében. Mennyiben volt tudatában ez a lélek saját szabadságának és sorsának? A L’Âme de Napoléon és az Il était une fois Napoléon c. regényekben egy kívülr l, személytelenül megrajzolt Napóleont látunk, majd a Napoleon Symphony c. m árnyaltabb módon bels monológgal idézi meg t, mint egy „él szellemet”.[1083] Ez a nietzschei értelemben vett szuverén egyéniség egész élete mint a legnagyobb fokú önmeghatározás tette szerepel mindegyik m ben. Talán „ az egyetlen ebben a b völetben, aki tudja, hova megy…”[1084] – f zi hozzá J. Delteil. Önazonossága részben ebben az ellentétben keresend . Az Il était une fois Napoléon, valamint a Napoleon Symphony c. m vek úgy épülnek fel, hogy a lehet leghatározottabban sugallják és rekonstruálják a kivételes emberek, a nietzschei „szabad szellemek”[1085] talán leküzdhetetlen ellentmondásait. E szabad szellemek azok, akiknek „van egy megnyilatkozó és rejt z lelke, és akiknek végs céljaiba senki sem láthat bele egykönnyen, akiket bevallott és elhallgatott indítékok vezérelnek, amelyeket senki sem fürkészhet ki …”.[1086] A Napoleon Symphony c. regényben „N” árnya talán a h siségnek ezt a felfogását illusztrálja. De mi a valóság? A „szabadság teljességét”[1087] testesítette meg, írja J. Delteil. „Sorscsapás”[1088] volt, válaszolja Burgess. Milyen volt szabadsága? Az Il était une fois Napoléon c. m vében J. Delteil felsorolja a napóleoni korszak nagy beruházásait: Napóleon építtette az anvers-i és a flessingue-i kiköt ket, a dunkerque-i, le havre-i és nizzai létesítményeket, a tours-i, roanne-i és lyoni hidakat, a Bordeaux-tól Bayonne-ig, a Mayence-t l Metzig és a Pireneusoktól az Alpokig vezet utat, uralma alatt készült el a polgári törvénykönyv, épült fel Párizs mai m emlékeinek egy része stb. „tisztította meg a Forradalmat, (…) teremtett rendet a Káoszban…”[1089] Ebben az értelemben az alkotó szabadság nagystíl megtestesít je volt. Ám a zsarnok, hogy fenntarthassa hatalmát, kénytelen volt folytonosan harcolni a népek szövetsége ellen. Alkotásai talán évszázadokig fennmaradnak, de amit épített, Európa romjaira építette. Mit ér a „vérszomjas tigris”,[1090] a „vérben hemperg Caligula”[1091] pusztító szabadsága? Élete, emlékeztet regényében A. Burgess, csupán katonai táborok, csaták és mészárlások sora volt. A m ben „N” megjegyzi: „Senki sem szabad igazán”,[1092] de nem fejti ki b vebben ezt az állítását. E regények alapján azonban nem tudjuk eldönteni, hogy ez a „kis korzikai isten”,[1093] ez a „jöttment kis korzikai”,[1094] aki egymaga „magasabbra emelkedett, mint Nagy Károly”,[1095] aki el tt minden akarat meghajolt, és aki végzetes figuraként jelent meg a történelemben, ok, magyarázat és igazolás nélkül, nem volt-e mindennek ellenére a balsors eszköze. Századának

meghatározó alakja volt, ezt az írók is elismerik. De valóban a „történelem sodrával”[1096] szemben haladt? Nem csak egy isteni vagy természetfölötti akarat kifejez dése volt? Lángelméje misztikába merül, írja J. Delteil a regénye végén. Nem „a Természet, hanem a Természetfeletti »gyermeke«” volt.[1097] Misztériuma er t, nagyságot és ellenállhatatlan hatalmat sugall, ám mindez talán nem annyira saját személyiségéb l fakad, mint inkább abból az érzésb l, amelyben A. Burgess és J. Delteil is osztozik, nevezetesen abból, hogy Napóleon önkéntelenül – bármilyen szerepet is kellett játszania – csak azt tette, amire eleve rendeltetve volt. Bármennyire rendkívüli személyiség, mégis csupán a végzet eszköze volt. Sorsa változatlanul foglalkoztatja az írókat, mivel volt az els hódító, aki a modern id kben egyetemes monarchiát akart teremteni. Meglep en aktuális Nietzsche 1887-es felhívása: „gondoljuk csak meg, hogy milyen problémáról is van szó: Napóleonról az embertelen és embert fölülmúló ember szintézisér l…”[1098] Újjászületne a mítosz?

A napóleoni mítoszok változatlanul élénken élnek, de Napóleon megítélése változik. L. Bloy már 1912-ben megállapítja L’Âme de Napoléon c. regényében, hogy személyiségét feloldhatatlan titokzatosság veszi körül. E. Faure 1921-ben, a Napoléon c. esszéjében úgy ábrázolja, mint az utolsó ókori embert. A. Gance, 1926-ban, 1934-ben és 1971-ben készült filmjeiben háromszori nekifutással és megkapó tömörítésekkel inkább fantasztikus, mintsem politikai történetet kerekít róla. A. Burgess ezzel szemben azt próbálja érzékeltetni 1974-ben írt Napoleon Symphony c. regényében, hogy mennyire „ rült, a semmibe vezet vállalkozás”[1099] volt, amit tett. J. Delteil viszont 1983-ban az Il était une fois Napoléon c. m vében megkísérli rehabilitálni a „cselekvés nagy lírikusát”.[1100] A látomások váltják egymást, a h s fogalma átalakul, s a diktátoralak új visszfényekkel gazdagodik. Vajon meg is változik? „Az élet egy elillanó, könny álom”,[1101] „ rült, aki hisz a történelemben”,[1102] ezek a gondolatok, amelyeket magától Napóleontól és A. de Chateaubriant-tól idéz ajánlásként J. Delteil, rávilágítanak regénye szándékaira. Egy homokszem megállította a „hatalomvágytól ég ”[1103] ember sorsának kerekét. A történelem nem ad magyarázatot, de a költészet, a varázslat, a mágia igen. Nem az a fontos, fejti ki Burgess az olvasóhoz írott levélben, hogy elbizakodottan és akkurátusan rekonstruáljuk egy rövid pályafutás apró részleteit, hanem az, hogy megpróbáljuk visszaadni tiszta energiáját, „zenei ellenszólamát »énekelni«”,[1104] mint afféle szellemi szint ösztönzést. A regény, a zene, a mítosz a történelem fölébe kerekedik. A m alkotások a diktátoralakot, akár az er ltetettséget is kockáztatva, a diktatúra id ben sokkal közelebbi és igen eltér tapasztalatai alapján rekonstruálják.

III. A Sztálin-jelenség

1917-ben Oroszországban kitör a történelem egyik legvéresebb forradalma. A nyomorúságtól és szenvedést l elcsigázott orosz nép nem akar tovább háborút a császári Németországgal. A februári forradalom megdönti II. Miklós cár uralmát. Hatalmi r keletkezik. Az államigazgatás szétesik, a hadsereg szétzüllik, zavargások törnek ki, hallatlan z rzavar uralkodik. Egy újabb forradalom, az Októberi Forradalom elsöpri Lvov herceg és A. Kerenszkij törékeny köztársaságát. Lenin mederbe tereli a forradalmi áradatot: bevezetik a proletárdiktatúrát, a hadikommunizmust, aláírják a békeszerz dést Németországgal,

visszaverik a külföldi támadásokat és leverik az ellenforradalmat. Gy zedelmeskedik a bolsevizmus, a kollektivizmus, és világszerte úgy vélik, hogy a bolsevik forradalom egy általános forradalom el szele. Forradalmi zavargások törnek ki Németországban, Magyarországon, Olaszországban, ám a Vörös Hadsereg lengyelországi veresége 1920-ban és az 1921-es rigai szerz dés lelohasztja a reményeket. A Szovjetunió a szocializmus ostromlott vára lesz, s elszigeteltsége igen hosszú ideig megakadályozza, hogy a külföldi megfigyel k figyelemmel követhessék a rendszer fejl dését. 1924-ben Lenin halála után Sztálin szerzi meg a hatalmat. Hatalma meger sítése érdekében habozás nélkül kihasználja a nép körében általános vallásos várakozásokat. Kialakul a személyi kultusz. Európai értelmiségiek egész generációja enged a „szovjet mítosz b vös aurájának”.[1105] Csak lassanként tárja a hitetlenked népek elé a Sztálin-jelenség igazi arcát az 1936-os spanyol polgárháború, majd az 1937-es moszkvai perek, a háború utáni tisztogatások 1947-48-ban és a sztálinizmus 1956os elítélése, amelyre az SZKP[1106] XX. kongresszusán kerül sor. A „vörös isten”,[1107] akiben a megvalósult szocialista forradalom csodája testesült meg, a „profi forradalmár”,[1108] a „történelem demiurgosza”,[1109] szintén csak „a sötétség istene”[1110] volt. A diktátoralak sosem látott történelmi és forradalmi vonásokkal támadt fel, amelyek közel fél évszázadon át eltakarták valódi lényegét. Hogyan született meg ez a jelenség?

1. A szám zöttek tanúvallomása

Különböz nemzetiség , 1934 és 1940 között Franciaországba és Angliába menekült alkotók, nevezetesen V. Serge orosz író, A. Koestler magyar újságíró, M. Sperber osztrák regényíró írták le saját tapasztalataik alapján e forradalmi illúziók végét. F m veik, V. Serge 1939-ben francia nyelven kiadott S’il était minuit dans le siècle c. m ve, A. Koestler 1940-ben angolra fordított Sötétség délben, valamint M. Sperber 1949-ben megjelent Et le buisson (…) c. regénye, amelyet kés bb két másik kötet követett, a Plus profond que l’abîme (Mélyebb a szakadéknál) és a La baie perdue, igen kritikusan rajzolják meg a sztálini diktátor portréját. Eszerint Sztálin mint diktátor a forradalom hamis h se, éppannyira a forradalom meghamisítója, mint amennyire el készít je vagy eredménye. Melyik volt Sztálin igazi arca? A kortársak számára az orosz forradalom egy új korszak kezdetét jelezte, megvalósította az egyenl ségen alapuló, osztály nélküli társadalom álmát. Az angol regényíró, R. C. Hutchinson 1938-ban kiadott Testamentum (ford. Ruzitska M., 1941) c. m ve is ezt tükrözi Anton Scheffer gróf és barátja, a fest Alekszej Otraveskov történetén keresztül. Ám a választott id szak (1917–1925) nem tette lehet vé, hogy éreztesse azt a rettegést, amely kés bb uralkodik el Oroszországban, és amelyet V. Serge mutat be S’il était minuit dans le siècle c. regényében. E m szerint a forradalmat elárulták, eltorzították, kiforgatták. Bolsevikot, kommunistát, trockistát, menseviket, anarchistát, minden rend és rangú forradalmárt megvernek, letartóztatnak, deportálnak, szám znek vagy kivégeznek. Összeomlik a tökéletesen szabad társadalom álma. „Koba, a Párt vezet frakciójának a vezére egyben a Párt meghamisítója is”.[1111] A tökéletes társadalom helyett „diktatúra született, amelynek lényege az er szak és hazugság”,[1112] bár igazi arca még épp csak felsejlik e regényekben a második világháború el estéjén. Sztálin a forradalom egyik el készít je volt. A. Koestler utal erre a Sötétség délben c. regényében, amikor Rubasov egy, a Párt els kongresszusán készült fényképen felismerve

Sztálint, megidézi az „Nagy Egyes” múltját, azt az id t, amikor egy maroknyi ember el készítette az emberi történelem legnagyobb forradalmát. V. Serge is mint a forradalom egyik el készít jét említi Sztálint a S’il était minuit dans le siècle c. regényében. Rijyk, a regény egyik megtörhetetlen ellenzéki szerepl je, hevesen kifakad „Koba-DzsugasviliSztálin”[1113] ellen, aki 1904-t l a párt tagja, „1907-ben banditizmus miatt kizárják a pártból, opportunista 1917-ben, opportunista 1923-ban”,[1114] és aki id közben mindezek ellenére „A Vezér”,[1115] a „Párt erejének egyedüli egyesít je”,[1116] a rettegett „F titkár”[1117] és az új forradalmi állam hatalomszomjának megtestesülése lett. A propagandagépezetnek sikerült a forradalmi eszme megtestesít jévé nemesítenie Sztálint. M. Sperber Et le buisson (…) c. regényében fennkölt hangnemben vall err l. Vasso Militch, a jugoszláv kommunista vezet letartóztatása után azzal menthetné meg az életét, ha elmondaná, hogyan valósították meg tökéletesen a szocializmust a Szovjetunióban „a forradalom legnagyobb teoretikusa és gyakorlati kivitelez je irányításának köszönhet en”.[1118] Vasso Militch nem hajlik meg a „világ proletárjainak vezére”,[1119] a „tévedhetetlen vezér”,[1120] „minden id k legnagyobb vezére”,[1121] a „nagy pilóta”,[1122] a „forradalom zseniális pilótája”[1123] el tt. Kivégzik. A groteszkül ható dicsér jelz k valóságosan tükrözik a diktátorhoz intézett dicshimnuszok dagályosságát és fellengz sségét. A Forradalom a zseniális vezérben testesült meg, ám tartalma megváltozott. Sztálin uralma alatt véget ért a felkelések, lázadások és forradalmak kora. Sztálin netán egy újabb Napóleon volt, mint azt Orwell az 1944-ben megjelent, Állatfarm c. m vében sugallta? 1925-t l kezdve a „mindenki forradalma átfordul néhányak ellenforradalmába mindenki ellen”.[1124] 1939-t l Franciaországban és Angliában az emigráns írók m vei, V. Serge S’il était minuit dans le siècle és A. Koestler Sötétség délben c. regénye lerántják a leplet a Sztálin-jelenségr l. Talán a forradalom eleve arra rendeltetett, hogy elárulják?

2. A történelem demiurgosza

Amikor 1937-ben az SZKP XVII. kongresszusán a történelem új demiurgoszaként dics ítették Sztálint, valójában már lecsengett a történelem átalakításának szándéka. Ezt bizonyítják V. Serge, A. Koestler, M. Sperber vallomásai. Az álom rémálommá változott. Az írók megállapítják, hogy a forradalom, az eszme elbukott, de igazán egyikük sem magyarázza meg a bukás okait. 1917-ben és 1918-ban rendkívüli lelkesedést váltott ki az orosz forradalom. Lendülete ellenállhatatlannak látszott, és úgy t nt, hogy a történelem az elkerülhetetlen világforradalom felé halad. Franciaországban, Olaszországban zavargások törtek ki. Németországban K. Liebknecht és R. Luxemburg vezetésével felkelést robbantott ki a Spartacus Szövetség, Magyarországon Kun Béla szerezte meg a hatalmat. Új világ volt szület ben. De a felkelések és forradalmak sorozata váratlanul megszakadt. R. Luxemburgot és K. Liebknechtet meggyilkolták, Kun Béla a Szovjetunióba menekült. Ám a keleti fény ett l nem halványult el. A „Világforradalom”[1125] talán „a század legnagyobb mítosza”[1126] lett. Hatását számos regény tükrözi: P. Mac Orlan La Cavalière Elsa, L. Aragon A bázeli harangok, P. Nizan Az összeesküvés, A. Malraux Hódítók, Az ember sorsa, R. Abellio La Fosse de Babel c. regénye.

Az emberek világszerte készen álltak arra, hogy „életüket adják egy olyan ügyért, amely nem csapja be ket”,[1127] és amelynek ígéretét a sztálinizmus hordozta. Kegyetlenül kellett csalódniuk. A történelmet csináló forradalmárok közül senki sem sejtette, hogy a mozgalom mennyi „vargabet t ír le”[1128] „hosszú útja során”. R. Warner The Professor (A professzor), G. Orwell 1984, V. Serge Les Révolutionnaires (A forradalmárok) c. regényciklusa, A. Koestler Sötétség délben, Érkezés és indulás, The Age of Longing c. regényei, M. Sperber Et le buisson(…), Plus profond que l’abime, La Baie perdue, J-P. Sartre Les Chemins de la liberté (A szabadság útjai) c. regényciklusa, R. Abellio Les Yeux d’Ezéchiel se sont ouverts és La Fosse de Babel c. m vei a különböz nemzetek – oroszok, németek, magyarok, lengyelek, osztrákok, bulgárok, csehek, Jugoszlávia és a balti országok – pártkatonáinak történetét írják le. Mártíriumuk véres állomásait rekonstruálják, ugyanis e h söket a Párt nevében magukra hagyták, kizárták, letartóztatták, bebörtönözték, megalázták, megkínozták és kivégezték. A kegyetlenség a hatalom eszközévé vált, s elképzelhetetlen méreteket öltött – írja A. Conte a Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében –, véresen megcáfolta az els forradalmárok rült reményeit. A történelem „gúnyosan vigyorgó, nagy orákulum”[1129] – mondatja A. Koestler Rubasovval a Sötétség délben c. regényében. Milyen titokzatos hatalom nyilvánította ki akaratát ezekben az eseményekben? Nem volt könny észrevenni a mételyt. „Arra ítéltettem, hogy ne értsem? Hogy ne tudjak semmit?”[1130] – kiált fel Rodion, V. Serge S’il était minuit dans le siècle c. regényének egyik szerepl je. Szándékos volt a hazugság. Aki nem hitt vakon a Pártban, annak nem volt helye a Pártban, emlékeztet A. Koestler a Sötétség délben c. regényben. A Párt testesítette meg a Történelem akaratát, vezet je pedig tévedhetetlen tolmácsa volt ennek az akaratnak. Ha a körülmények úgy hozták, a „történelmi szükségszer ség”[1131] arra kényszerítette a Párt tagjait, hogy e szükségszer séget habozás nélkül „kiszámított hazugsággá”[1132] változtassák. A mítosz csak 1956-ban, a desztálinizáció idején omlott össze, és még akkor is csak részben. R. Abellio La Fosse de Babel c. regénye is ezt er síti meg. Id közben a Sztálin-jelenség története a tisztogatásoktól a koncepciós perekig és az önkéntes vallomásokig annyira összekuszálódott, hogy kétséges, sikerül-e valaha is kideríteni az igazságot. Mégis nehezen tudjuk elképzelni, mit is jelentett az októberi forradalom. S. M. Eisenstein filmjéb l némi fogalmat alkothatunk róla. Az orosz forradalmat valóban a küszöbön álló világforradalom ígéretének tekintették. Az emigráns írók számára, akik tanúi és áldozatai voltak, a forradalom sorsa egy árulás története. Meddig terjedt a csalás?

3. A titkárság diktatúrája

A történészek határozottan fogalmaznak. A Sztálin-jelenség már Sztálin el tt létezett, és nem t nt el halálával. A. Conte meger síti ezt Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében: „nem Sztálin találta ki a Gulágot. Lenin találta ki. Vitathatatlan, hogy az, aki létrehozza a pokol els táborait”[1133] 1920 nyarán, a Fehér Tengert l a Volga folyó partjáig. 1922-ben, amikor a jövend diktátort kinevezik az SZKP f titkárává, a Szovjet Köztársaság már diktatúra, s t talán teokrácia. Ám Lenin karizmatikus vezet volt, Sztálin pedig csupán a titkársági diktatúra hivatalnoka. Sztálinnak sikerült felépítenie egy „kancsuka-szovjet államot”, amelynek igazi arcát viszont hosszú id n át eltakarta a személyi kultusz.

A „titkársági diktatúra”[1134] kifejezés 1924 körül t nik föl Moszkvában, s jelzi Sztálin növekv befolyását kezdve a legfels vezetést l a Kommunista Párt teljes apparátusáig. V. Serge S’il était minuit dans le siècle és L’Affaire Toulaev (A Tulajev-ügy) c. regénye hitelesen mutatja be vezetési stílusát. A F titkár cinikusan kézi vezérlésre kapcsolt, hogy uralkodhasson, visszavonta felvállalt kötelezettségeit, egyeseket gyengített, másokat er sített, fölbontotta a szövetségeket, kijátszotta az összeesküvéseket, eltávolította riválisait, „biztosan megérezte társaiban a lehetséges árulókat”,[1135] röviden, volt a Párt „Els Szám Vezet ”je.[1136] Az ellenzéknek semmi reménye nem volt, mivel az „Els Ember minden szálat a kezében tartott, cinkosává tette a pártbürökráciát, amely szolidáris volt vele”[1137] – jegyzi meg A. Koestler a Sötétség délben c. regényében. 1925-ben, az SZKP XIV. kongresszusán Sztálin bebetonozza hatalmát. Ett l kezdve Oroszország egyetlen ember diktatúrája. A hatalom eszköze „a kancsuka-szovjet állam”[1138] volt: a terror, a feljelentések és a deportálások a bürokrácia részévé lettek. Vassal és kancsukával évtizedeken át kényszermunkára ítéltek egy egész népet. Orwell, 1944-ben, az Állatfarm c. regényében, kíméletlen szatírát ír a szocializmus szovjetunióbeli szervezésér l. A „népek atyja”[1139] határtalanul kegyetlen volt. Könyörület nélkül elpusztított mindenkit, aki megpróbált ellenállni, vagy akár csak ezzel gyanúsították. A „Gulág országa”,[1140] amelyet 1974-ben A. Szolzsenyicin A GULÁG szigetcsoport c. könyvében mutatott be, a diktatúra radikalizálódásának széls séges megnyilvánulása volt. S’il était minuit dans le siècle c. regényében V. Serge már 1939-ben felfedte a megtorlás titkos térképét: Csernoé, Jelkin, Kosztrov, Tarasszov, Tabidze – „néhány helységnév a háromezer névb l, (…) mely a Sarkkör és a Kun-Lun hegy között található szétszórva a szélrózsa minden irányában, a Tien-San hegy, a Pamír, a Kara-kum sivatag között, a finn határnál húzódó karéliai Onyega-tó, és az Ohotszki- és Bering-tenger között…”,[1141] csak néhány a „Z/K”[1142] rémuralma alatt álló háromezer helységb l, ahol leromlott egészség szerencsétlen emberek milliói és tízmilliói haltak meg a sztálini totalitarizmus „formálódó istenének”[1143] martalékaként. J. Cau 1955-ben kiadott Un Testament de Staline c. pamfletje alig-alig túloz, amikor bemutatja a diktátort övez személyi kultusz groteszk dagályosságát. Sztálin mint egy szenvedélybeteg, megkövetelte, hogy szüntelenül tömjénezzék. „Hruscsov szerint maga Sztálin használta fel az összes elképzelhet eszközt, hogy saját személyét dics íttethesse”,[1144] számol be I. Deutscher. Tömjénez i szó szerint „Isten helyettesévé”[1145] tették. H s, embert fölülmúló ember, zseni, „legendás alak (…), acéloszlop, a nagy pilóta, a nagy mérnök, a nagy építész, a nagy mester”.[1146] „Zseniális, a legzseniálisabb ember (…), bölcs, a legbölcsebb”[1147] – teszi hozzá B. Souvarine. Sztálint „az emberiség halhatatlan Vezéreként”[1148] ünneplik a szónoklatok: „a népek atyja, a történelem legnagyobb zsenije, minden dolgozó barátja és vezet je, az emberiség sugárzó napja, a szocializmus éltet ereje”.[1149] Ennyi nagy szó már zavarba ejti az embert, e szavaknak mégis olyan hatásuk volt a tömegre, mint egy vallásnak. Cáfolhatatlan bizonyítékul szolgálnak erre M. Sperber Et le buisson (…) c. regényében Mirin elvtárs tettei, nyilatkozatai és meggy z dése éppúgy, mint A. Koestler Sötétség délben c. m vében Gletkiné vagy V. Serge S’il était minuit dans le siècle c. m vében Fedosenko elvtársé. A Sztálin-jelenségnek nevezett m vallás kialakulásában – amely egyébként paradox jelenség, ugyanis egy ateista diktátor istenítéséhez vezetett – együttesen hatott a kényszer és a hazugság, a titkársági diktatúra, a kancsuka-szovjet állam létrehozása és a személyi kultusz túlhajtása. Tipikusan bizánci kultusz: az embernek istenné való átlényegítése. Sztálint afféle bálvánnyá tették az elmaradott néptömegek számára, akik megítélésük szerint még nem voltak elég iskolázottak ahhoz, hogy imádandó vezér nélkül boldogulhatnának. Sajátosan

sztálinizmusra jellemz jelenséggel állunk szemben? Az orosz történelem tele van diktátorokkal, jegyzi meg A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében. I. Deutscher Sztálin c. könyvében és B. Souvarine Staline. Aperçu historique du bolchévisme c. könyvében úgy mutatják be Sztálint, mint a régi cárok, Rettegett Iván és Nagy Péter vezetési módszereinek örökösét. A kortárs írók tehát csak egy csalás megismétlésének voltak a tanúi. Biztosak lehetünk-e abban, hogy a „sötétségnek ez az istene” századunk végére elvesztette varázserejét?

Az utókort kísérti Sztálin emléke. Valóban volt az emberiség „legnagyobb sorscsapása”,[1150] mint G. Steiner sugallja The Portage… c. regényében? Az írók többsége nem ennyire kategorikus. Egyszer en megállapítják, hogy 1917-ben egy új „vörös isten” született Kelet-Európában, amelyet egy tragikus forradalmi hullám emelt a hátára. Ez az isten egy ideig szembeszállt az ellenséges „barna istenekkel”, majd maga is átalakult a „sötétség istenévé”. Nevezhetjük-e azt a kultuszt is megjátszott kultusznak, amely Sztálint övezte a Szovjetunióban és világszerte? „Minden korszaknak – jegyzi meg A. Koestler Hiéroglyphes (Hieroglifák) c. könyvében – megvan a maga vallása és f reménysége, és a »szocializmus«, egy homályos, határozatlan értelmezésében a XX. század reménysége volt”.[1151] A „sztálinizmus”, a „kommunizmus”, a „marxizmus-leninizmus”,[1152] a „lenini-sztálini kommunizmus”[1153] a messiási tapasztalat tagadásai voltak. Holott a diktátoralak jelenkori feltámadása ebb l a messiás-képb l táplálkozott, amint azt a legújabb elemzések egybehangzóan meger sítik, gondoljunk csak a filozófus B-H. Lévy La Barbarie à visage humain, a szociológus J.-P. Sironneau Sécularisation(…) c. m vére. A helyreállított „papi kommunizmus”,[1154] amit R. Abellio ábrázol a Les yeux d’Ezéchiel se sont ouverts és La Fosse de Babel c. regényeiben, annak a szinte vallási ígéretnek és örökségnek a képe, amelyet a kommunizmus vagy a kínai sztálinizmus talán a XXI. században fog megvalósítani. Sztálin árnyéka, még ha el is feledték és el is ítélték, továbbra is sötétségbe borítja az emberiség történelmét. „A XX. századot tovább kísérti Sztálin és a sztálinizmus”,[1155] állapítja meg A. Conte Un Tsar au Kremlin (Egy cár a Kremlben) c. novellájában. Sztálin m vét még rehabilitálhatják. Még nem tudjuk, hogyan fognak rá emlékezni a jövend nemzedékek.

IV. A fasizmus folytonossága

A XX. század nemcsak a Sztálin-jelenség miatt nevezhet a történelemben a „sötétség korszakának”.[1156] Az els világháború végén létrejött liberális demokráciák rövid élet ek. Oroszországban a bolsevik forradalom sikere, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia katonai veresége, valamint a központi hatalmak összeomlása 1917 és 1939 között forradalmi és ellenforradalmi válságok példátlan sorát vonja maga után. Ezt a helyzetet súlyosbítja az 1929-es gazdasági válság. Mussolini már 1922-ben létrehozza Olaszországban az els totalitárius államot. Hitler 1933-ban lesz a nemzeti-szocialistává vált Németország kancellárja, Franco 1939-ben, hosszú polgárháború után szerzi meg a hatalmat Spanyolországban. A második világháború el estéjén Franciaország, Nagy-Britannia, a skandináv országok, Svájc, Belgium és Hollandia kivételével szinte minden nagy európai országban tekintélyuralmi rendszer van, hol haladó, hol reakciós. A két világháború közötti id szakban szinte mindenütt új vezet k kényszerítették rá magukat a népekre, s alkalmazták

módszeresen a diktatúra technikáit és istenítették magukat a propaganda-gépezettel. A kezdetben hamis új politikai mitológiák profán vallásokat szülnek, amelyek képesek emberek millióit fanatizálni s a pártszínek szerinti barna, vörös vagy fekete istenek szolgálatába állítani. Az új istenek egyes esetekben óriási hatalommal rendelkeznek. 1942 szén Hitler befolyása az Atlanti-óceántól a Volga partjaiig, az Északi-fok szikláitól a Líbiai sivatagig terjedt. Ez alapjaiban változtatta meg a diktátoralakot. Hogyan jelenik meg a diktátoralak az új ábrázolásokban? Miképpen érzékelték eredeti mivoltát és folytonosságát az írók azon a változaton keresztül, amelyet ma a fasizmus jelenségének hívunk?

1. A sokarcú jelenség

A „barna istennek” számos arca van. A történész P. Milza írja Le Fascisme au XXe siècle (A fasizmus a XX. században) c. könyvében, hogy „nem »egy« fasizmus van, hanem több”,[1157] amelyek nemzedékekt l és országoktól függ en egymást követik vagy párhuzamosan léteznek. Vagyis amit általában „fasiszta jelenségeknek” nevezünk, korántsem egységesek. A különféle fasizmusoknak az irodalomban, a regények képzelt panteonjában hol gy zedelmes, hol megdöntött, hol bukott istenek vagy diktátorok, „Vezet k”, „Ducék”, „Führerek” felelnek meg. A Mussolini által bevezetett új stílusú diktatúrát egy ideig bizonyos érdekl déssel szemlélték Franciaországban és Nagy-Britanniában. Ezt bizonyítja Romains 1945-ben megjelent, a Les Hommes de bonne volonté (Jóakaratú emberek) c. ciklusba tartozó Cette grande lueur à l’Est (Ez a nagy csillogás Keleten) c. regénye, valamint 1922-ben D. H. Lawrence Aaron’s Rod, majd 1928-ban A. Huxley Pont és ellenpont valamint 1930-ban H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham c. regénye. Még a szocialista nézeteket valló H. G. Wells is azt írta, hogy „egészében véve a fasizmus nem volt rossz dolog, inkább egy rossz »jó dolog« volt, és Mussolini rányomta bélyegét a történelemre”.[1158] De ez a csodálat 1939-re szertefoszlott. H. G. Wells The Holy Terror c. m ve arról szól, hogyan válik a világ urává Rud Witlaw, akit dajkája már gyermekkorában „szent borzalomként” emleget. Az efféle, mára már szinte olvashatatlanná vált regények els sorban azt ábrázolják, hogyan vetélt el Mussolini mítosza az 1930-as évek Angliájának politikai életében. Annál aggasztóbb az a pozitív kép, amely Hitlerr l alakult ki a kortársak képzeletvilágában. Meg sem próbáljuk felsorolni azokat a m veket, amelyek a nácizmus és a hitleri mítosz hatására íródtak. Érdekes paradoxon, bár az agresszív propaganda némi magyarázattal szolgál, hogy azok az írók, akik a hitleri kísérlet tanúi voltak, nem figyeltek fel e kísérlet sajátosan irracionális mozzanataira. Hitler már 1927-ben bejelentette a Mein Kampfban, hogy célja egy Führer-, egy „Diktátor”-elvre[1159] és f képp a tömegek vallásos érzelmeinek tudatos kihasználására épül új, nemzeti-szocialista rendet rákényszeríteni Németországra és Európára. Miután 1945-ben, a Harmadik Birodalom összeomlásakor fény derült a náci b ntettekre, s ezekr l olyan m vek is beszámoltak, mint R. Merle Mesterségem a halál és M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényei, M. Tournier tovább mélyítette a korrajzot A rémkirály c. m vében, majd végül G. Steiner új, határozottan teológiai értelmezéssel állt el a The Portage… c. regényében.

Ezzel szemben az irodalomban találkozunk bukott diktátorokkal is. A fasizmus nem korlátozódott Olaszországra és Németországra, és nem t nt el 1945-ben. A. Huxley 1928-ban kiadott Pont és ellenpont c. regénye két szerepl , Everard Webley és Spandrell alakján keresztül a XX. századi angol politikai élet egyik eredeti figuráját idézi fel, Sir Oswald Mosley-t, aki 1931-ben megalapította a „British Union of Fascists”, azaz a Fasiszták Brit Szövetsége nev pártját. Még 1979-ben is ennek a Szövetségnek az emlékét idézi meg A. Burgess 1984–85 c. regénye Franciaországban a fasizmus fert z hatása a Francia Néppárt J. Doriot általi megalapításában nyilvánul meg, a francia fasiszták szórványosan jelennek csak meg P. Nizan, L. Aragon és J.-P. Sartre regényeiben. Csak a háború után áll össze egy regényciklus-szer ség a rend elveszett reir l R. Nimier Les Epées és Le Hussard bleu, P. Modiano La Place de l’Etoile és La Ronde de nuit, C. Malbosse Le Soldat traqué (Az zött katona) és C. De La Mazière Le Rêveur casqué (A sisakos álmodozó) c. m veivel, amelyek bizonyítják, hogy Franciaországban maradtak a fasizmusnak kiaknázatlan irracionális lehet ségei. Egymást követik a gy ztes vagy bukásra ítélt fasiszta és nemzeti-szocialista diktátorok, ám nem hasonlítanak egymásra. Tetteiket és beszédeiket elemezve valójában alig találunk közös pontot Mussolini, Franco, Horthy, a portugál Salazar, a román Antonescu vagy a norvég Quisling között. De valamennyien ugyanazt a tekintélyfelfogást er sítik: a diktátor, a vezér kezében összpontosul minden, tekintélye korlátlan, akarata az alkotmány alapja. Ez az elv a két háború között kétséges praktikák egész sorához vezetett, melyek a hatalom kényszer imádatán alapultak. Ezt a hatalom-imádatot a filozófusok és a szociológusok hol „világi vallásnak”[1160] nevezik, mint R. Aron 1943-ban, hol „politikai vallásnak”,[1161] mint J.-P. Sironneau 1982-ben, s ezzel közvetve elismerik, hogy a fasizmus nem ideológia, hanem inkább a mitológia vagy a mitológiák világába tartozik. Hogyan láthatták az írók e jelenséget eredetinek?

2. A Führer alakja

Jó példa erre Frédéric Marelle története M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében. Maga Hitler is megnyer volt, különös varázsával, személyes vonzerejével, megmagyarázhatatlan karizmájával gyakran már els látásra leny gözte az embereket. A történészek egybehangzóan állítják ezt, bár nem nagyon tudják, minek köszönhette Hitler ezt a vonzer t, szavai varázserejének, egy titokzatos adottságnak vagy egyszer en csak rendkívülien hatásos alakoskodásának. El ször is „páratlan ékesszólással megáldott ember volt”,[1162] emlékeztet G. Steiner a The Portage… c. regényében. A német történész, J. Fest Hitler, eine Karriere c. filmjéb l, amelyet részben archív dokumentumok alapján készített 1977-ben, megtudjuk, hogyan hatott Hitler szinte demiurgoszi személyisége. A film számos jelenete mutatja, amint Hitler belép egy terembe, súlyos léptekkel, fürkészve, mintha magába akarná szívni a hely atmoszféráját. A szónoki emelvényhez érve lassan, tétován kezd beszélni. Hangja tompa és színtelen, szavai személytelenek. Majd a szónoklat dagályosabbá, a hang élesebbé válik, rekedt, szenvedélyes szavak pattognak, felkavarják és megrázzák a hallgatóságot, elszabadítják a szenvedélyeket és fanatizálják a tömegeket. „Minden nagy esemény, mely felforgatta a világot, a beszédb l ered, nem pedig írásokból”[1163] – írta a Mein Kampfban. Ezt bizonyítja a Harmadik

Birodalom története is. G. Steiner a The Portage… c. regényében ezt a tömör megállapítást veszi át, b víti ki és tárgyalja magasabb irodalmi és bölcseleti szinten. Mivel magyarázható a Führer intuíciós képessége? Vajon Hitler, mint azt beszédében 1936 márciusában kijelentette, egyszer en csak követte „egy alvajáró biztonságával az utat, amelyet [kijelölt számára] a Gondviselés”?[1164] A Mein Kampf is nyilvánvalóvá teszi, hogy A. Hitler úgy érezte, messiási megbízatása van, a vezér szerepére hivatott. a „szükséges adottságokkal felruházott”[1165] Führer, aki arra rendeltetett, hogy népét vezesse. Azóta a történészek sokat tárgyalták személyiségének „karizmatikus” vonásait. A német szociológus, M. Weber 1919-ben a Politik als Beruf c. m vében vezette be ezt a kifejezést az olyan a vezet k tekintélyének a jelölésére, akik magukat istent l vezéreltnek vallják. „Vonzer ”, „isteni adottság” jellemzi az ilyen embereket, és „karizmatikus hatalmat”[1166] biztosít nekik, amely a nép rokonszenvéb l született, de amely csak saját b verején nyugszik. Ilyen karizmatikus vezet volt Hitler is. Pusztán csalás és hazugság volt a célja vállalkozásának? Az angol történész, A. Bullock Hitler: a study in tyranny c. tanulmányában felhívta olvasói figyelmét arra, hogy A. Hitler milyen tehetséges képmutató és cinikus volt. Ügyes színészként rendkívüli módon uralkodott érzelmein, és képes volt arra, hogy amint kimondott valamit, meg is legyen gy z dve annak igazáról, anélkül, hogy elkötelezné magát rá. Ravaszság és fanatizmus, számítás és látszólagos szinteség olyan kibogozhatatlanul keveredett benne, hogy nem tudhatjuk, mennyire tudatosan használta ki Hitler saját temperamentuma irracionális vonásait. H. Schacht, mint A. Bullock idézi, kitart amellett, hogy „minden, amit tett, józanul ki volt számítva”.[1167] Miel tt elfogadnánk Hitler mítoszát, nem kellene elfelejtenünk, hogy azt maga Hitler találta ki és táplálta. Híres képessége, hogy leny gözzön másokat, mint M. Rachline is sugallja a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, nagyrészt az emberek eszeveszett alávetettségvágyából fakad, mindazok vágyából, akik követ i voltak, és tévesen hittek benne.

3. A Holokauszt ideje

P Gascar Le Temps des morts (Halottak ideje), D. Rousset Les Jours de notre mort, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) A. Chabrier La Vie des morts (A halottak élete) c. regényeinek már a címe is árulkodó: mióta a második világháború végén fény derült a koncentrációs táborok borzalmaira, a fasizmust és a nemzeti-szocializmust immár a haláleszmével társítjuk. A fasiszta diktátorok pedig, amennyiben valóban istenek, immár szinte kivétel nélkül minden író szemében a pusztítás, az er szak, a kegyetlenség és az rület istenei. Mint A. Conte írja a Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében, csak egy „született diktátor”[1168] mondhatta azt, hogy „a könyörület egy másik évszázadból való” és hogy „Egy vezér számára minden jó, f leg az, ami a legrosszabb (…). A rendkívül természet szellemekre nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint az átlagemberekre (…). Egy államférfinak kötelessége a csalás, a hazugság, a gyilkosság (…). Ezen a földön csak az er számít: az ember minden elért célját éppannyira köszönheti különös képességeinek, mint durvaságának…”[1169] Ha igaz az, hogy „a háború fölmagasztalta a nemzeti-szocializmus alapelvét, ami a „Führerprinzip”, tehát szó szerint a „vezérelv”,[1170] akkor a második világháború ihlette irodami m vek ennek az elvnek megannyi sajátos bizonyítékai. Ilyenek

tehát a frontharcosok vallomásai: például H. Bates Jó széllel francia partra, C. S. Forester The Ship (A hajó), N. Monsarrat Three Corvettes (Három korvett) c. regénye, az ellenállóké: Vercors A tenger csendje, A. Koestler Érkezés és indulás, a foglyoké, mint R. Guérin Les Poulpes (Polipok) c. regénye, a megszállás krónikái, J. Dutourd Au Bon Beurre ou dix ans de la vie d’un crémier (A Jó Vajhoz avagy egy tejárus életének tíz esztendeje), F. Nourissier Allemande (A német n ) c. regénye és a deportálásokról szóló beszámolók D. Rousset Les Jours de notre mort, A. Schwartz-Bart Le Dernier des justes (Az utolsó igaz ember), E. Wiesel La Nuit c. m ve, valamint a háborús emlékek J.-P. Sartre Les Chemins de la liberté c. regényciklusától P. Modiano Place de l’Étoile, La Ronde de nuit, Les Boulevards de Ceinture (A gy r s körutak) c. regénytrilógiájáig vagy M. Tournier A rémkirály és M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényéig. A koncentrációs táborok rendszerének kegyetlensége csak a második világháború végén vált teljesen ismertté. O. Wormser-Migot Le Système concentrationnaire nazi (A náci koncentrációs táborok rendszere), E. Kogon Der SS Staat (Az SS állam) c. könyve adminisztratív és történelmi oldalról mutatják be, H. Arendt Le Système totalitaire c. könyve politikai jelentéseit elemzi, D. Rousset pedig L’univers concentrationnaire (A koncentrációs táborok világa) c. könyvében az ott tapasztalt barbárságot ábrázolja. M. Tournier 1970-ben kiadott A rémkirály c. regényének oldalain a gyakran letagadott világ megrázóan jelenik meg koncentrációs- és haláltáboraival, központjaival, f városaival, alprefektúráival, d l ivel, falvaival, elosztó központjaival. „Schirmeck, Natzviller, Dachau, Neuengamme, BergenBelsen, Buchenwald, Oranienburg, Theresienstadt, Mauthausen, Stuthof, Lodz, Ravensbrück…”,[1171] és Katowice, „Auschwitz (…). Az Anus Mundi, … a fert hatalmas metropolisza, a szenvedésé és a halálé”,[1172] amely felé mindenünnen konvojokban érkeztek a vérszomjas és kegyetlenségre mohón vágyakazó, rettenetes istennek „Holokauszt”[1173] formájában felajánlott áldozatok. Az öldöklésekért és mészárlásokért felel s „barna isten” beteg, „pszichopata isten”[1174] volt – veti fel az amerikai történész R. Waite The Psychopatic God: Adolf Hitler c. könyvében. „Vele [A. Hitlerrel] a felfoghatatlan és a meghatározhatatlan területére érünk”.[1175] Néhány regényíró megpróbálta megérteni a jelenséget, áthágva egy sereg kimondatlan tilalmat, amelyeket S. Friedländer elemzett Les Reflets du Nazisme c. könyvében. R. Merle például az auschwitzi tábor egyik f parancsnoka, R. Hoess, az emberségéb l kivetk zött katona vallomásait emeli át Mesterségem a halál c. m vébe. M. Rachline pedig még messzebbre hatol az éjszaka mélyére a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében Frédéric Marelle történetével. Könyvét pokoli formába önti, semmit nem szalaszt el abból az örömb l, amit egy hóhér érezhet gyilkolás, er szaktétel, rablás, mészárlás közben. Honnan ez a romlott felmagasztalása „a selyemállkapcsú szörnynek, aki a fasizmus hálóját szövi körénk”?[1176] Ugyanilyen kérdéseket tesz fel G. Steiner The Portage…c. regénye is, amelyben a történet lezáratlan marad. Hitler talán Isten öldökl csapása volt, viszont tevékenységének jelentése, a „náci pszichózis”[1177] értelme és aberrációja továbbra is rejtély marad. Mások halála lett volna Hitler egyedüli programja? Hívei szemében „megment , Megváltó”[1178] volt , idézi fel J-P. Sironneau Sécularisation (…) c. könyvében. M. Rauschning Die Revolution des Nihilismus c. m vében kifejtett véleménye szerint „médium”[1179] volt, ám egy majdnem ördögi médium, aki a diktátoralak legiszonyatosabb vonásait testesítette meg. „Egy különös, visszataszító (…) »deus absconditus« van jelen a mániákus, s t rjöng Hitlerben.”[1180] A semmib l indult és a semmibe érkezett, miután csodálatos hatalmat halmozott fel. Az „új hit istene”[1181] ördög, Sátán lett a kortársak szemében, az Ellenség vagy az új Szabaót. De ki volt valójában ez az isten?

„Mi tehát a fasizmus?”[1182] kérdezi M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regénye el szavában. Ezernyi tanulmány, több száz regény és több tucat film próbálta már megválaszolni ezt a kérdést. A fasizmus, a nemzeti szocializmus és a neofasizmus, bár mozgalomként elt ntek vagy ellehetetlenültek, továbbra is központi hivatkozási pontjai az angol és francia politikai életnek, annak ellenére, hogy tagadják vagy elhallgatják a kortársak. Vajon egyszer puccs-technikákká fokozódnak le, mint láttuk C. Malaparte Technique du coup d’État (Az államcsíny technikája) c. könyvében? Pusztán a hatalom megszerzésére irányuló próbálkozásról van-e szó, melyet misztikus vállalkozásnak akarnak beállítani, mint I. Silone tartja La Scuola dei dittatori c. regényében? Vagy ellenkez leg, a politikai praktikákon túl új politikai vallások el törését juttatják kifejezésre, mint J.-P. Sironneau gondolja Sécularisation(…) c. könyvében? Történészek és teoretikusok továbbra is vég nélkül vitatkoznak természetér l és jelent ségér l. Írók egész generációja engedett e szörnyeteg „barna isten”[1183] b völetének, amelynek a fasiszta vagy félfasiszta diktátorok csupán ocsmány változatai, mutattak rá a kritikusok, idézzük csak D. Caute The Fellow Travellers (Útitársak), A. Hamilton The Appeal of Fascism (A fasizmus vonzereje), J. Ruehle Literatur und Revolution (Irodalom és forradalom) c. könyvét. A kérdés kérdés marad. Senki nem tudja igazán, mi a fasizmus, de a fasizmus, a „fasizmusok”, J.-P. Sironneau szerint újabb vallási jelenségek, bálványimádások, melyek kialakulása arról tanúskodik, hogy a modern társadalmakban válságos id szakokban továbbra is megmaradt az elkeseredett igény, hogy a szentet profán céloknak rendeljék alá. E jelenségek azt jelzik, hogy változatlanul igen primitív, archaikus, hamisan deszakralizált politikai és vallási elképzelések élnek a korlátlan uralomról, amelyeket alig ismerünk, és amelyek épp ezért rendkívül veszélyesek.

V. A Nemzetközi alakváltozatok

Világszerte számos más „gonosz kis zsarnokság”[1184] van, amelyekben a diktátoralak csodálatosan változatos formákban születik újjá. E diktátorok kegyetlensége nem marad el a nagyokétól. A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében megkísérli összeírni a legf bbeket. D. H. Lawrence A tollas kígyó, J. Audiberti La Poupée, G. Greene Szerepjátszók, A. Malraux: Az ember sorsa, P. Grainville Les Flamboyants, J. Updike Konspiráció, R. Ruark Something of Value (Egy értékes dolog), P. Boulle Híd a Kwai folyón, J-P. Faye Yumi c. regénye ábrázol néhányat közülük. Netán a diktátoralak határesetei ezek, vagy ellenkez leg, ezekben a m vekben maga a diktátoralak jelenik meg a különböz egyéb jelenségek határvidékén? Léteznek-e valamelyik távoli országban olyan módozatai a hatalom akarásának, amelyek teljesen idegenek lennének az európai felfogásoktól? Ezekre a kérdésekre egyik regény sem ad választ. A képzeletbeli világ ezen geopolitikai terében a mítosz gyakran a történet fölébe kerekedik, és az ismeretlenb l elfogadott, ismert világ lesz. A diktátorok újabb rült istenekké válnak, akik talán színesebbekm vagy épp ellenkez leg, jellegtelenebbek, mindenesetre igen közel állnak az európai elképzelésekhez, mindegy, hogy az író a képzeletbeli diktatúrát Amerikába, Afrikába vagy Ázsiába helyezte.

1. Amerikai diktátorok

Amerika az ellentétek kontinense: északon a szabadság földje és az Emberi Jogok Nyilatkozatáé, délen a „forradalomé, vagy inkább a diktatúráké, amelyeket id r l id re forradalmak enyhítenek”.[1185] Hamisabb képet nem is festhetnénk róla. J. Dos Passos m veit l F. Fitzgerald vagy S. Lewis regényeiig a kortárs amerikai irodalomban nincs hiány diktátorportrékban. Mégis, a tudományos-fantasztikus m veken kívül és talán A. Burgess Earthly Powers c. regényének kivételével egyetlen francia vagy angol író sem ábrázol északamerikai diktátort. Mintha valamiféle rejtélyes tilalom akadályozná, hogy elképzeljünk egy esetleges észak-amerikai diktatúrát. Mintha az autoritarizmust csakis az angol-szász gondolkodásmódtól gyökeresen eltér megnyilvánulásként képzelhetnénk el, amely a legrosszabb vagy talán a legjobb esetben is csak latin-amerikai, s t, az Antillák néhány szigetét tekintve afro-amerikai lehet. Ebben a regényvilágban egy észak-amerikai diktatúra csak jöv beli rémálom. Egyetlen irodalminak mondható szöveg, az egyébként hosszú id n át az Egyesült-Államokban élt A. Burgess Earthly Powers c. m ve idéz meg 1981-ben egy tipikusan amerikai jelenséget, amely viszont politikai téren kisebb horderej . Az rült prédikátor, God Manning létrehozza, majd elpusztítja az „Isten Gyermekei” elnevezés szektát a Mojave sivatag szélén, valahol Kaliforniában. Az esemény, amelyr l a narrátor, Kenneth Toomey számol be, a „Nép Temploma” szekta tragikus kollektív öngyilkosságának átültetése, amely 1978 végén történt a guyanai Jonestownban. A tragédiáról szóló beszámoló egyáltalán nem kérd jelezi meg az észak-amerikai társadalom alapvet en liberális jellegébe vetett hitet. Észak-Amerika, mint a diktatúrák ellenfeleinek menedéket és védelmet adó föld, erkölcseinek újabb fejl dése ellenére továbbra is a szabadság hazája az európai tudat számára. Dél-Amerika ezzel szemben a diktatúrák földje. Csak úgy nyüzsögnek az indiánf nökök, Caudillo-k, diktátorok W. S. Churchill Savrola, D. H. Lawrence A tollas kígyó, F. de Miomandre Le Dictateur, J. Buchan Le Camp du matin, G. Greene Hatalom és dics ség, P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval, J. Audiberti La Poupée, R. Debray L’Indésirable (A nemkívánatos személy) c. regényében. A puccsokat és forradalmakat mindazonáltal nem az indián mágikus mentalitás a spanyol gyarmatosítóktól örökölt elnyomó rendszerek elleni lázadása szüli, mint M. M. Asturias, A. Carpentier vagy G. Marquez m veiben, hanem inkább a bennszülött népek erkölcsi romlása, akiket ez a gyarmatosítás „európai eszmékkel teli félspanyol”[1186] népekké alakított át. Ha hihetünk D. H. Lawrence A tollas kígyó vagy P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval c. regényének, a fehér emberek szelleme rombolta le a szabadságszeretetet, alacsonyította le az embereket és fojtotta meg az indián szellemet. Ha úgy t nik, hogy a „déli féltekén átok ül”,[1187] kiszorult a világból és kirekeszt dött a történelemb l, ez azért van, mert Latin-Amerika ezekben az írásokban csupán a néhai gyarmati Európa torz tükre. E latin-amerikai diktatúrákkal szemben áll Dr. F. Duvalier G. Greene Szerepjátszók c. m vében is megjelen eredeti afro-amerikai, haiti diktatúrája, és kisebb mértékben Pédonisse és Budu szigeteinek diktatúrái P. Gripari L’Incroyable équipée de Phosphore Noloc (Phosphore Noloc hihetlen vállalkozása) c. regényében. A Szerepjátszók c. m , a Macoutes bácsik országában tett utazás választ keres arra, „miért nem szabad úgy megítélnünk egy színes diktátort, mint ahogyan egy fehérr l ítélkeznénk”.[1188] Dahomey istenei tovább uralkodnak Haiti szigetén a Vudu kultusz, a mágia, a babonák és boszorkányságok révén. A rabszolgák vallásának a hatalma teszi a haiti diktátort teljhatalmú úrrá, köztársaságát pedig a „rendezetlen világ”[1189] rendezetlenné válásának újabb példájává – amit egyébként a haiti író

J.-S. Alexis ábrázol Compère Général Soleil (Nap tábornok-koma) c. regényében. Itt és az Atlanti-óceán mindent l elzárt mesés szigetein, Budun és Pédonisse-on – amelyeket a Franciaország által gyarmatosított és megtérített feketék és félvérek népesítenek be (err l P. Gripari ír L’Incroyable équipée de Phosphore Noloc c. regényében) –, fennmaradt a Vudukultusz, hogy felváltsa a sziget régi, fehér urainak katolikus hitét. Így azután Amerikának ez a része a távoli, ellentmondásos és különösen zavarba ejt Afrika visszfénye lesz. A nagy, er s és szabad angolszász Észak-Amerika-mítosszal szemben tehát a gyenge, szétszaggatott, elnyomott Dél-Amerika-mítosz áll. Az északról hiányzó diktátorok ott hemzsegnek délen. Jó lenne ezt hinni. Ám a megnyugtató sztereotípiát megcáfolja S. Lewis It Can’t happen here (Ilyesmi nálunk nem történik), J. Dos Passos Manhattan Transfer (Manhattani átszállás), F. S. Fitzgerald A nagy Gatsby (The Big Gatsby, ford. Máthé Elek, Budapest 1971), B. F. Skinner Walden Two c. regénye, és méginkább a történelmi el zmények, az „erd diktátorai”,[1190] számos észak-amerikai gyarmatváros XIX. századi alapító és törvényhozó h sei, G. Rapp, J. H. Noyes, valamint Ann Lee Anya, egy shaker közösség „Messiásn je”.[1191] Az imént említett ábrándkép csak a történelem délibábja, Amerikában talán északon sincs több szabadság, mint délen.

2. Afrikai diktátorok

Afrika ezzel szemben a látomásszer diktatúrák kontinensének bizonyul. Az ugandai Idi Amin Dada marsall rjöngését l, amelyr l P. Barbet-Schroeder készített filmet, a középafrikai I. Bokassa marsall-császár vagy az Egyenlít i Guinea elnöke, F. Nguema tombolásáig a titokzatosság nimbusza övezi a kortárs Afrika új, istent l rendelt vezet it. Az új diktátorok megjelenése vajon egy még nem elemzett „afrikai betegség”[1192] megnyilvánulása, amelyet a gyarmatosítás és a gyarmati uralom alól való felszabadulás irodalma már el re megsejtett, még miel tt a függetlenség korának írásai tragikusan meger sítették volna? A fekete hatalom irracionalitása vajon a gyarmatosítás el tti Afrika törzsi berendezkedésére vezethet vissza? Mintha erre érzett volna rá R. Haggard (She) és Allan Quatermaine c. 1887 és 1923 között írt regényciklusaiban, amelyek a fehér és a fekete világ afrikai találkozását ábrázolják. R. Haggard a cselekmények hátterében kiemeli az afrikai hatalom kegyetlenségének fatalitását és megváltoztathatatlanságát, amelynek mintegy szimbolikus el jele „She” alakja. Az (She) vagy az Ayesha c. m ben „She vagyis „ ” – „az, akinek engedelmeskedni kell”,[1193] vagy „az, aki parancsol”[1194] – egy kelet-afrikai fekete törzs, az amahaggerek mindenható fehér királyn je. E nép „sz z istenn je”[1195] teljhatalommal bír, törvénye szent, és aki azt megszegi, arra azonnali büntetés vár. Természetfeletti képességeivel talán egy kifürkészhetetlen isteni akarat eszköze, amely képes megbolygatni a világ rendjét? A három angol kalandor, Léo Vincey, Horace Holly, Allan Quatermaine nem tud ellenállni a királyn bájának, rabul ejti ket felkavaró szépsége, és talán még inkább az a varázs, amit rajta keresztül a kétarcú, fehér és fekete, primitív és kegyetlen Afrika gyakorol rájuk. A gyarmati kor utáni id kben egyre nagyobb a kett sség. A gyarmati uralomtól való megszabadulás hol békés, hol er szakos eseményeit idézi A. Gide Kongói utazás, G. Greene A kezdet és a vég, (ford. Ungvári Tamás, 1962), A. Memmi Something of Value, N. Monsarrat The Tribe that Lost its Head, (A törzs, amely elvesztette vezérét) D. Lessing Children of

Violence (Az er szak gyermekei), A. Paton Cry, the Beloved Country (Sírj, édes hazám) c. regénye. E folyamat végére, a régi gyarmatosító hatalmaktól, Nagy-Britanniától, Franciaországtól, Belgiumtól, Spanyolországtól és Portugáliától függetlenné vált Afrika az er szak, a rablás és a tombolás földjévé vált. Ezt ábrázolja P. Grainville Les Flamboyants c. regénye. Az rült tábornok-király, a „trópusok Caligulája”,[1196] Tokor Yali Yulmata barokk diktatúrájával Közép- és Nyugat-Afrika rjöngésbe zuhan. A dühöng Tokor, az „ rült király”,[1197] véres és haszontalan hadjáratot indít a Yali országának északi részén letelepedett néptörzs, a diorlék ellen, hogy megtudja, ki is titokzatos fétisük, „a legendás isten, akit még senki sem láthatott”.[1198] Valójában a diktátor a „fétiscsináló”,[1199] egy modern varázsló, megalomániája pedig miszticizmus. A cselekmény forradalomba torkollik, Tokor király mégis gy zedelmeskedik a végén: halálával a diorlék Hourlájának királya lesz, „Yali országának (…) toteme”.[1200] Diktatúrája visszatalált „egyfajta mély afrikaiság”[1201] meghökkent forrásaihoz. Idi Amin Dada vagy I. Bokassa talán ennek a jelenségnek voltak történelmi megnyilvánulásai. Katamalanázia kegyetlen közösségi köztársasága, amelyet a kongói Sony Labou Tansi úgy ábrázol La vie et demie c. regényében, mint a természetes vadsághoz és barbársághoz való visszatérést, meger síti a „szabadság (…) sajátos értelmezését”.[1202] Afrika a kárhozat és az „ártó függetlenségek”[1203] földje lett, ahol az új afrikai istenek karneválja mintha megölte volna a „függetlenség napkorongjait”,[1204] a függetlenség álmait. Úgy t nik, az egész kontinens egy szörny rombolási szédület örvényében sodródik. „Nem égetik a diktatúrát, a diktatúra éget” írja Sony Labou Tansi. „Amint ezt választottuk, már nincs megállás. Nincsenek enyhébb formák, csak lépcs fokok, amelyek elnyelik önt, elnyelnek minket.”[1205] Amit a L’Etat honteux c. regényben szerepl névtelen fogoly eufemisztikusan, ám nem minden keser ség nélkül az új Afrika „szégyenletes történelmi helyzetének”[1206] nevez, azt kisebb-nagyobb világokban más francia vagy angol nyelven íródott új-afrikai m vek is ábrázolják, például az afro-angol-amerikai J. Updike Konspiráció, a dél-afrikai P. Abrahams Ékesítse koszorú, a nigériai W. Soyinka The Interpreters (Tolmácsok) a szintén nigériai C. Achebe A nép fia, az elefántcsontparti A. Kourouma Les Soleils des Indépendances (A függetlenség Napjai) és a mali Y. Ouologuem Le Devoir de violence (Az er szak kényszere) c. regénye. Talán Afrika „bal lábbal lépett a történelembe”,[1207] s ennek újabb vonásait mutatja be Ph. Alexandre Vie secrète de MONSIEUR LE (A ÚR titkos élete) c. regénye? Talán az afrikai kontinens képtelen volt szembenézni a függetlenség kihívásával? Múltja pont arra ítélte volna, hogy emberségesebb föld legyen, mint a többi. „Ember az, aki tudja kezelni a szabadságát”,[1208] írja Sony Labou Tansi. Sajnos Afrika földjén az új istent l rendelt vezet k mindenütt gy lölik az emberiséget, tagadják az emberi méltóságot, és üldözik a szabadságot. Mekkora lesz holnap „a titokzatos, kiismerhetetlen, vad Afrika jelent sége”,[1209] amely valaha a gyarmati iga alatt nyögött, s amelynek egyszer még ismét a szabadság szimbolikus földjévé kellene válnia?

3. Az ázsiai diktátorok

Egy fiktív levélben, amelyet az Ayesha c. regény narrátora, Horace Holly ír az (She) írójának, R. Haggardnak húszéves afrikai és ázsiai bolyongás után, India határvidékér l,

megvallja neki, hogy „vissza (kíván) térni Közép-Ázsiába, ahol szert lehet tenni a bölcsességre, amennyiben ez lehetséges e a világon”.[1210] Talán az ázsiai kontinens a szabadság utolsó menedéke? Épp ellenkez leg. A regényekben, J. Hilton A kék hold völgye és A. Malraux Hódítók c. m vét l A. Burgess The Malayan Trilogy (Maláj trilógia) és J. Hougron La Nuit Indochinoise (Indokínai éj) c. m véig, ismeretlen civilizációival Ázsia inkább „valami sötét és rossz dolog”[1211] fészkének t nik. És sajnos leginkább nyugtalanságot, értetlenséget és ellenségességet váltanak ki ezekben az írókban. Ázsia els sorban úgy jelenik meg, mint rendkívül aggasztó spirituális uralmi jelenségek hazája. J. Hilton 1933-ban kiadott A kék hold völgye c. regényében egy brit konzul, Hugh Conway akaratlanul nyomára lel a luxemburgi misszionáriusnak, Perrault atyának, aki 1719 körül t nt el India, Kína és Tibet határvidékén. Perrault atya a világtól távol a szentség más érzésével találkozott az ismeretlen hegységek között rejt z Shangri-La völgyben, és áttért egy szemlél d életmódra. Miután helyreállított egy tibeti kolostori közösséget, amelynek a „Nagy Lámája”[1212] lett, az aszkézisnek köszönhet en olyan titokzatos képességekhez jutott, mint például az öregség késleletetése. 250 éves korában elraboltatja Hugh Conwayt, hogy rábízza mind ezt az örökséget, mind pedig Shangri-La sorsát, hogy meg riztesse vele a kincset, „a bölcsességet, amelyre az embereknek szükségük lesz, ha elmúlik a lelkesedésük”.[1213] Hugh Conwaynak sikerül megszöknie, de Perrault atya rült víziói tovább kísértik, ami a spiritualitás e formájának ördögi erej rontását jelképezi. A szent és a felfoghatatlan sejlik fel A. Malraux Hódítók c. m vében is. Ebben a regényben Ázsia évezredes álomból ébred. Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek összecsapása elkezd dött, a bolsevik internacionálé megpróbálja fellázítani Kantont. Ám a hazátlan kalandorok, akik odagy lnek, hogy a Forradalom ügyét szolgálják, a svájci Pierre Garin, a francia Meunier, a német Klein, és az oroszok, Borogyin, Nyikolajev és Szemjonov nem értik, miben áll legf bb ellenfelük, a Kuomintang egyik vezére, a fegyveres felkelést ellenz , tiszteletre méltó CsengDai hatalma. A népével együttérz „kínai Gandhi”,[1214] Cseng-Dai az igazság fegyverével akar gy zni, nem pedig er szakkal. Tekintélye mindenekel tt morális, márpedig „a morális er Keleten olyan valóság, olyan alap, mint ez a szék vagy ez az asztal”,[1215] ismeri el Meunier. Cseng-Dai talán egy szent ember? A materialista Pierre Garin szerint csupán félelmetes monomániás, „… Mosolyaival és mandarinhoz méltó kecses modorával, gondosan eltakargatott istenének szolgálatában …”[1216] áll, ám mítosza, legendás tekintélye és titokzatossága nem is kevéssé próbára teszi az Internacionálé erejét. Az Internacionálé mégis gy zedelmeskedik, közvetett hatalmak segítségével, az 1949-es kínai forradalom sikerével. De Kína ébredésének Mao Ce-tung is lökést adott, s talán az övé a következ évezred. Rá vár, hogy „megalapítsa a világ új idejét”[1217] és el készítse a diktatúra terjedését, ami, mint írja R. Abellio La Fosse de Babel c. regényében „az egész föld számára a cél, a megkoronázás, az abszolút kezdet”[1218] és a történelem egyedülálló eseménye. Mi történt ezekkel az ázsiai mítoszokkal? A második világháború, a függetlenségi háborúk, a vietnámi és a kambodzsai háború óta Ázsia közvetetten vagy közvetlenül folyton háborúban áll a nyugati világgal. Paradox módon mégis tovább él néhány m ben a birodalom utáni nosztalgia – bár ebben a faji g g is szerepet játszik –, gondolunk itt J. Masters Nightrunners of Bengal (Bangladesh lázadói), vagy Bhowani Junction (Bhowani csomópont] c. regényére, amelyek cselekménye az 1949 el tti Indiában játszódik, vagy például J. Hougron La Nuit Indochinoise c. ciklusának az 1954 el tti Indokínáról szóló köteteire. Más m vek, A. Malraux Az ember sorsa, G. Orwell Tragédia Burmában, P. Boulle maláj trilógiájából a Híd a Kwai folyón, A. Sillitoe Az ajtó kulcsa, J-P. Faye Yumi c. regénye már nem ennyire egyértelm érzelmeket fejeznek ki. A függetlenedés nehézségei, a nacionalizmusok föltámadása, a

kommunizmus térnyerése, a japán imperializmus, a feloldhatatlan értetlenség Kelet és Nyugat között szórványos mítoszok forrásai maradnak. A fenti elemzéseket finomítani kellene, mégis feltehetjük a kérdést, létezett-e valaha a szabadság Ázsiában? A. Conte megkérd jelezi ezt Les Dictateurs du XXe siècle c. m vében. Szerinte „az abszolút despotizmus elválaszthatatlan Ázsiától”,[1219] példa erre az északvietnámi Ho Si Minh és Phan Van Dong, a dél-vietnámi Ngo Dinh Diem, az észak-koreai Kim Ir Szen, a dél-koreai Syngman Rhee és Park Chung-Hee, az indonéz A. Szukarno, a kambodzsai Pol Pot, a Fülöp-szigeteki F. Marcos, valamint Mao Ce-tung. Kategorikus és pesszimista kijelentés ez. A. Conte szerinte Ázsiában semmi nem változott az si id k óta. Az abszolút rend álmát J. Lévi ábrázolja Le Grand Empereur et ses automates (A Nagy Császár és bábui) c. m vében. Kína els császára, Cs’In Cse Huang Ti próbálta ezt rákényszeríteni alattvalóira Kr. e. a III. században, s még a XX. században is a „totális diktátor modellje”.[1220] A. Conte szerint ezt a totális diktátort testesíti meg Teng Hsziao-ping a modern Kínában. „…Hát ki szabad itt?”[1221] – kérdezte már 1928-ban Pierre Garin A. Malraux Hódítók c. regényében. Ázsia már nem az eszményi bölcsesség otthona, hanem az uralom, az elnyomás és a fenyegetettség földje. Az európai imperializmus, még ha hódítóként lép is fel, a despotizmus olyan formáiba ütközik itt, amelyeket gyökeresen különböz nek érzünk, amelyekben az istenség érzése elváltozni vagy feloldódni látszik. Talán a diktátoralak végs határaihoz értünk a mitikus Ázsiában?

A fejezetünkben említett regények sorrendje nem véletlen. A szabadság Európában született, Észak-Amerikában fennmarad, Dél-Amerikában csorbul, Afrikában meghal, Ázsiában pedig felbomlik. A világ Uraival, „a hazugság és a gonoszság uraival”[1222] minden kontinensen találkozunk. A diktatúra, bár Ázsiában sötét, Afrikában kifürkészhetetlen, Dél-Amerikában rituális, Észak-Amerikában pedig elképzelhetetlen, mégis mindenütt ugyanazon az ámításon alapul. A diktátorok mindenütt másnak állítják be magukat, mint akik valójában, és mindenütt vallási hiedelmek segítségével teremtik meg fens bbségüket. „Soha nem léteztek náluk óvatlanabb népek, mivel hittek a hamis prófétákban”[1223] állapíthatjuk meg A. Conte-tal. A diktátorok rült istenek lennének? Nihilista istenek? A. Sillitoe ezt a meggy z dését fejezi ki Travels in Nihilon c. regényében, amelynek cselekménye a mindenütt és sehol sem található Nihilonia képzeletbeli szigetén játszódik, amelyen Cronacia békés szocialista köztársasága és Nihilon vad nihilista köztársasága osztozik. Más kontinensek diktátorai, akár képzeletbeliek, akár valós személyek, sajátosan közel állnak az európai diktátorokhoz. Esetleg csak ez utóbbiak a történeti és földrajzi különbségekkel színesített alakváltozatai?

***

A diktátoralak rendkívül elterjedt, jelen áttekintésünkben nemigen tudjuk érzékeltetni nagyságát és mélységeit. A két évezredes lappangás után óriási diktátori mitológia épül századunk során a régi hatalomkultuszok laikussá válásával. Az ókor sötét isteneib l új, er szakos és kegyetlen istenségek tömegei jönnek létre, akik barnák vagy feketék, ha fasiszta, vörösek, ha kommunista nézeteket hangoztatnak, és tarkák vagy színtelenek, ha különböz egyéb ideológiákra hivatkoznak. A doktrínák keveset számítanak, mintha az er szak isteneit

sosem kellett volna elkend zni. A tekintély felmagasztalódik. Az emberi képzeletben a diktátorok ismét nagy uralkodó istenekké válnak, új földi abszolútumokká, amelyek köré új, olykor vágyott, olykor félt totalitárius vagy diktatórikus politikai univerzumok szervez dnek. Példátlan a világi vagy profán vallásoknak ez a robbanásszer terjedése. Arra kell következtetnünk bel le, hogy a valláspótló forma els dleges funkciója, hogy álcázza az er szakot és az elmaradhatatlan kegyetlenséget? Ideológiák és filozófiák laicizálják a diktatúra eszméjét, vallási alapjai mégis megmaradnak, és tovább folytatódik a megjátszott istenek mítosza. Mit jelez ez? Hova vezet a növekv hatalomvágy? Mi a hatalomálmok végs titka? Az írók nem tudják, csak eltöprengenek rajta, megpróbálnak tanúskodni az elmondhatatlanról, megkísérlik, még ha nem is használ, elérni a „legrendíthetetlenebb kritikai tisztánlátást”.[1224] Mindez igazolja az irodalmat. De megrendíti-e vajon a diktátoralakot? [1034] G. Dumezil: Les Dieux souverains des Indo-Européens (Paris 1977), 207. [1035] M. Eliade: Képek és jelképek, 120–122. [1036] E. Benveniste: Le Vocabulaire des institutions indo-européennes,. II. k., 109. [1037] R. Girard: La Violence et le sacré, 151. [1038] E. Benveniste: Le Vocabulaire des institutions indo-européennes, II. k., 109. [1039] Id. m , II. k., 14. [1040] G. Dumezil: Les Dieux souverains des Indo-Européens, 79. [1041] Id. m , 79. [1042] L. Homo: Les Institutions politiques romaines (Paris, 1970), 38. [1043] Id. m , 38. [1044] G. W. Hallgarten: Histoire des dictatures, 7. [1045] N. Fustel De Coulanges: La Cité antique (Paris, 1982), Durand, 102. [1046] Aristote: La politique (Paris 1977) I. 7, 47. [1047] Titus livius in Historiens romains. Paris, 1968, I, 218. [1048] N. Fustel De Coulanges: La Cité antique (Paris 1982), 230–231. [1049] J-J. Rousseau: A társadalmi szerz dés (ford. Mikó I. és Szentmarjay F., Budapest 1958), 172. [1050] Titus Livius in Historiens romains. Paris, 1968, I. 638. [1051] Id. m , t. I, 638. [1052] I. Silone: L’École des dictateurs, 129. [1053] L. Bloy: L’Âme de Napoléon (Paris 1966, 1983), 13. [1054] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 304. [1055] J. Delteil: Il était une fois Napoléon (Paris 1983), 223. [1056] G. Davois in L. Geoffroy-Chateau: Histoire de la monarchie universelle. Napoléon ou la conquête du monde (1812–1832) (Paris 1983), 388. [1057] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 191–192. [1058] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 355. [1059] Id. m , 362. [1060] E. Faure: Napoléon (Paris 1983), 64. [1061] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 131. [1062] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 244. [1063] Id. m , 175. [1064] Id. m , 211. [1065] A. BURGESS: La Symphonie Napoléon, 50. [1066] Id. m , 273. [1067] Id. m , 70. [1068] T. Carlyle: Les Héros. Le Culte des Héros et l’Héroique dans l’Histoire. Paris, 1888,

Collin, 307. [1069] Id. m , 381. [1070] L. Bloy: L’Âme de Napoléon, 29. [1071] Id. m , 17. [1072] Id. m , 13. [1073] Id. m , 15. [1074] Id. m , 35. [1075] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 222. [1076] Id. m , 201. [1077] Id. m , 173. [1078] L. Bloy: L’Âme de Napoléon, 13. [1079] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 360. [1080] Id. m , 362. [1081] E. Faure: Napoléon, 9. [1082] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 223. [1083] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 13. [1084] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 206. [1085] F. Nietzsche: Túl Jón és Rosszon, lásd II. Fejezet. 27–39. [1086] Id. m , 27–39. [1087] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 207. [1088] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 378. [1089] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 265. [1090] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 236. [1091] Id. m , 146. [1092] Id. m , 309. [1093] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 244. [1094] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 126. [1095] Id. m , 126. [1096] Id. m , 249. [1097] Id. m , 380. [1098] F. Nietzsche: A morál genealógiájához, 22. [1099] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 379. [1100] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 191. [1101] N. Bonaparte, in J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 163. [1102] A. de Chateaubriant, in J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 191. [1103] J. Delteil: Il était une fois Napoléon, 172. [1104] A. Burgess: La Symphonie Napoléon, 362. [1105] A. Koestler: A jógi és a komisszár (ford. Hruby József, Budapest 1994), l. 160–175. [1106] SZKP: Szovjet Kommunista Párt. [1107] J. RUehle: Literature and Revolution (London 1969), 42. [1108] B. SouvarinE: Staline. Aperçu historique du bolchevisme, 93. [1109] I. Deutscher: Staline, 605. [1110] R. Crossman: Le Dieu des Ténèbres (Paris 1965), 5. [1111] V. Serge: S’il était minuit dans le siècle, 210. [1112] Id. m , 230. [1113] Id. m , 235. [1114] Id. m , 235. [1115] Id. m , 243. [1116] Id. m , 243. [1117] Id. m , 186.

[1118] M. Sperber: Et le buisson devint cendre, 556. [1119] Id. m , 555. [1120] Id. m , 555. [1121] Id. m , 553. [1122] Id. m , 555. [1123] Id. m , 555. [1124] V. Serge: S’il était minuit dans le siècle, 215. [1125] M. Ferro: L’Occident devant la révolution soviétique (Paris 1980), 3. [1126] Id. m , 4. [1127] M. Sperber: Et le buisson devint cendre, 125. [1128] A Koestler: Sötétség délben, 81. [1129] Id. m , 19. [1130] V. Serge: S’il était minuit dans le siècle, 230. [1131] A Koestler: Sötétség délben (eredetiben 166.) [1132] Id. m , (eredetiben) 180. [1133] A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle, 188. [1134] B. SouvarinE: Staline. Aperçu historique du bolchevisme, 8. [1135] V. Serge: S’il était minuit dans le siècle, 194. [1136] A Koestler: Sötétség délben, 10. [1137] Ua. (eredetiben 189.) [1138] B. SouvarinE: Staline. Aperçu historique du bolchevisme, 8. [1139] I. Deutscher: Staline, 605. [1140] A. I. Szolzsenyicin: A GULÁG szigetcsoport (ford. Szente L. 1. 2 k. München, 1976– 1976). [1141] V. Serge: S’il était minuit dans le siècle, 195. [1142] Lásd A. I. Szolzsenyicin. [1143] R. Aron in R. Crossman: Le Dieu des Ténèbres 301. [1144] I. Deutscher: Staline, 606. [1145] Id. m , 621. [1146] B. SouvarinE: Staline. Aperçu historique du bolchevisme, 481. [1147] Id. m , 481. [1148] J-P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 442. [1149] I. Deutscher: Staline, 605. [1150] G. Steiner: Le Transport de A. H., 248. [1151] A. Koestler: Hiéroglyphes (Paris 1955), 471. [1152] J-P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 355. [1153] Id. m , 355. [1154] R. Abellio: La Fosse de Babel, 213. [1155] A. Conte In J-C. Averty, Boulle, J. Bourin et al: L’An 2004. Le Futur immédiat (Paris 1985), 123. [1156] A. Huxley: Temps futurs, 101. [1157] P. Milza: Le fascisme au XXe siècle. La liberté en question, 104. [1158] H.G. Wells: The Shape of Things to come (London 1933), 138. [1159] A. Hitler in A. Bullock: Hitler: a study in tyranny, 117. [1160] R. Aron In J-P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 205. [1161] Id. m , 6. [1162] G. Steiner: Le Transport de A. H., 33. [1163] A. Hitler: id. m , 467. [1164] A. Hitler in A. Bullock: id. m , 375. [1165] A. Hitler: id. m , 505.

[1166] M. Weber: Le Savant et le politique (Paris 1963), 102. [1167] H. Schacht in A. Bullock: id. m , 380. [1168] Id. m , 137. [1169] A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle, 137. [1170] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 245. [1171] M. Tournier: A rémkirály, 410. [1172] Id. m , 410. [1173] G. Steiner: Le Transport de A. H., 250. [1174] W. Auden, in R. Waite: The Psychopatic God: Adolf Hitler (New-York 1977), 2. [1175] A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle, 138. [1176] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 405. [1177] W. Reich: La Psychologie de masse du fascisme (Paris 1972), 54. [1178] R. Caillois in J-P. Sironneau: Sécularisation et religions politiques, 294. [1179] H. Rauschning: La révolution du nihilisme, [1180] G. Steiner: Le Transport de A. H., 184. [1181] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres (Paris 1975) 117. [1182] Id. m , 8. [1183] J. Ruehle: Literature and Revolution (London 1969), 42. [1184] A. Burgess: 1984–85, 79. [1185] J. Buchan: Le Camp du matin, 39. [1186] D.H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 81. [1187] P. Drieu La Rochelle: L’Homme à cheval (Paris 1973), 225. [1188] G. Greene: Les Comédiens (Paris 1977), 180. [1189] Id. m , 427. [1190] A. Reszler: Mythes politiques modernes (Paris 1981), 191. [1191] Id. m , 191. [1192] D. Coussy in D. Coussy, J. Bardolph, J. durix, J. Sevry: Anthologie critique de la littérature africaine anglophone (Paris 1983), 13. [1193] R. Haggard: Elle, I. k., 95. [1194] R. Haggard: Aycha et Allan (Paris 1982), I. k., 8. [1195] R. Haggard: Elle, I. k., 95. [1196] P. Grainville: Les Flamboyants, 303–304. [1197] Id. m , 13. [1198] Id. m , 38. [1199] Id. m , 86. [1200] Id. m , 86. [1201] Id. m , 311. [1202] Sony Labou Tansi: La Vie et demie (Paris 1979), 126. [1203] A. Kourouma: Soleil des Indépendances (Montréal 1968), 11. [1204] Id. m , 136. [1205] Sony Labou Tansi: id. m , 137. [1206] Sony Labou Tansi: L’Etat honteux (Paris 1985), 125. [1207] Id. m , 126. [1208] Id. m , 126. [1209] Sony Labou Tansi: La Vie et demie, 164. [1210] R. Haggard: Elle, I. k., 8. [1211] J. Hilton: Les Horizons perdus (Paris 1973), 279. [1212] Id. m , 203. [1213] Id. m , 217. [1214] A. Malraux: Hódítók (ford. Németh Andor, Budapest é.n.), 33.

[1215] Id. m , 65. [1216] Id. m , 115. [1217] R. Abellio: La Fosse de Babel, 377. [1218] Id. m , 377. [1219] A. Conte: Les Dictateurs du XXe siècle, 339. [1220] Id. m , 370. [1221] A. Malraux: Hódítók, 221. [1222] Sony Labou Tansi: L’Etat honteux, 19. [1223] A. Conte in J-C. Averty, Boulle, J. Bourin et al: L’An 2004. Le Futur immédiat, 126. [1224] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 7. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

következ

ÖSSZEGZÉS

Az angol és a francia regényben, tehát ezekben a kimondottan fikcionális m vekben a diktátoralak felvázolt metamorfózisa köré szervez d mítoszok képzelet szülte ábrázolásokból állnak össze, hiszen irodalmi alkotásokról van szó. Ugyanezt elmondhatjuk az uralmi koncepciókról és a diktátor-istenekr l, amelyekre ez a sajátos mitológia hivatkozik. Ám a leírt megjátszott istenalakok bármennyire irreálisak is, tartalmaznak egy valóságmagot, vagyis a képzelet szülte kétértelm valóságot, s az írók azt írják le, hogy mekkora er vel hat ez a varázs az emberi szellemre, a legkülönböz bb társadalmi közegekben és helyzetekben. Attól függetlenül, hogy kísérletünk „a soha meg nem írt könyv összeállítására”[1225] az írásm vek összevetése útján önkényes jelleg volt, a tanulmányozott alkotók végül is mindig ugyanazt az egy történetet mesélik el, a diktátoralak misztikus történetét; az elemzésünk végére viszont már nem tudni, hogy ez a diktátor politikai vagy vallási alak-e. Ám ez az eljárás lehet vé teszi a regénynek, hogy leleplez legyen, és vádat emelhessen a diktátor alakjában rejt zköd „megjátszott isten” ellen. E m vekben a félrevezetés nem kizárólag az irodalmi konvenció, sem pedig a szerz k misztifikáló vagy demisztifikáló szándékai szerint történik, hanem inkább a vallás és a politikum meghamisításának sokkal mélyebb, kett s folyamatából ered, amelynek forrása, mint láthattuk, irodalmon kívüli. Nem könny nyomon követni e kevésbé ismert mitológia szinkretikus vonásait. A közhiedelemmel szemben „a huszadik század, melynek barbár lázálmára a 30-as évek sajnos nem kimerít példát nyújtanak, nem nevezhet ateista századnak”[1226] – emlékeztet B-H. Lévy Le Testament de Dieu (1979) c. könyvében. Ez a század nem tagadja az Istenbe vetett hitet, hanem átalakítja vagy eltorzítja azt, de a maga módján ez is egy vallásos kor, amelyet él , pogány, világi, politikai, profán és materiális vallások tömkelege ural. Mint J-P. Sironneau rámutat a Sécularisation (…) c. könyvében: több diktátor is kihasználta azt, hogy a politikum nevetségessé teszi a vallás-fogalmat, de magát a vallást majmolja, ezzel pedig el idézi a bálványimádást ezekben a pogány vagy új-pogány jelenségekben. A történelem során, bármennyire is hangoztatták ártatlanságukat, több nép is áldozatául esett ennek és egyúttal cinkosa volt, annyira „er s mozgatóer az önbecsapás igénye”[1227] – állapítja meg A. Koestler a The Age of Longing c. könyvében. Ilyen értelemben a hatalom vágya, vagy inkább a „nem hatalmassá, hanem mindenhatóvá”[1228] válni akarás nem annyira a fels bbrend ség iránti, mint inkább egy titkos, egyéni vagy kollektív isten-lét iránti vágy bizonyítéka. Amit az írók er feszítései feltárnak a diktátorok bels valójában zajló folyamatokról, írja A. Artaud a Héliogabale ou l’anarchiste couronné c. m vében, nem más, mint „az aberrációnak és a józan rületnek az alapoknál kezdett és a vallási mánia legmagasabb fokára emelt képe, az összes emberi ellentmondás, az alapelvben való ellentmondás kifejezése…”[1229] A „megjátszott istenek” olyan álarcot és sminket viselnek, hogy minden lehetséges módon becsapják embertársaikat. Csak egy lehet ség van: teljesen elutasítani ket. „Egy nap Isten leszek”,[1230] err l szól a diktátorok álma. A felfuvalkodottság és a mértékvesztés egyben a teljes nihilizmus megtestesülése. Bizonyíték rá A. Sillitoe Travels in Nihilon c. m ve. A vallási értelemben vett diktátor az emberek, az istenek és Isten esküdt ellensége. Nem tüntetheti fel magát egy titokzatos, mindenható istenség tolmácsának, megnyilvánulásának s t reinkarnációjának sem. Az isteni megjelenéssel való visszaélés valójában csak egy eltévelyedett, megátalkodott, szentségtör lázadástól feszített ember m ve. Vajon azt hiszi,

önmaga lehet akkor, ha kivetk zik magából? Amit elkövet, az csak a törvények legmagasabb rend áthágása. Ez az ember csak egy hamis Messiás, akit „az egyszerre metafizikai és játékos kísértés hajt, hogy olyan legyen, mint Isten, hogy legyen Isten”,[1231] és akit éppen ez az eltévelyedést veszejt el, állapítja meg S. Friedländer a Reflets du Nazisme c. könyvében. A hiedelmek elmúlnak, a diktátorok meghalnak, a diktatúrák ólomszín ege mégsem marad üresen. Habár a diktátorokból jelentéktelen peremfigura lesz, amelyet a tudatlanság, a felejtés vagy az elvakultság a tudattalan homályába szorít vissza, mégis számos megkopott mítosz, szétmállott szimbólum és mitológiai foszlány titokban ápolja emlékét az irodalomban, az emberiség kollektív emlékezetében. E jelek mozgósító ereje továbbra is jelent s. A bálványok alkonya csak látszólagos, és folytonos szimbolikus alakváltozatok jelzik az új hajnalokat és az új szövetségeket. Az archetipikus figura, amelyr l annyit beszélünk, s amelyt l annyira tartunk, bármikor újjászülethet. Ebben a tekintetben a kortárs regényirodalom aggasztó, félreismert mítikus testamentumot tartalmaz, amelyben „minden szimbólum és parabola”,[1232] amelyben minden azt sugallja, mint B-H. Lévy tartja a La Barbarie à visage humain c. m vében, hogy a diktátor alakja, ez „a megnevezhetetlen alak, amelyet mégis folyton megnevezünk”[1233] újra fel fog t nni, sorsszer en, soha nem látott, eddig ismeretlen formákban, hogy ismét birtokába vegye az egyént és a különböz népeket. Ám a feltámadás e borzalmas lehet sége egyben annak a teljes szabadásgnak a jele is, hogy az ember elveszejtheti magát. „Az ember szabad, – emlékeztet A. Burgess az 1984–85 c. regényében –, s nem csak abban, hogy személyes ítéletei szerint cselekedjen, hanem (…) f leg (és talán ebben áll emberi mivoltának lényege), abban is, hogy szabadsága révén józan belátása ellenében is cselekedhet”.[1234] A diktátoroktól az anti-diktátorokig minden egyes ember szabadságát próbára teszik a diktatúrák. Az irodalmi alkotások csak e szabadság számtalan csorbulását ábrázolják. Valóban sóvárogva kell hát keresnünk „a szolgaság kényelmét, akár úgy, hogy valódi szabadságként tüntetjük fel”,[1235] mint ahogy A. Camus kérdi nem minden irónia nélkül A bukás c. m vében? A diktátor, akár tetszik, akár nem, „egy ember, aki ellopta a szabadságot”[1236] vallja P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval c. regényében. A diktátor ördögi hazudozó, pontosítja G. Steiner The Portage…c. m vében, könyörületesnek álcázott hitetlen, akinek tragikus sorsa csak hiábavalóságáról árulkodik, mivel ezeknek a lényeknek, legalábbis ahogy a taglalt m vekben bemutatásra kerülnek, akármilyenek is, semmi sincs a hatalmukban, csak a teljes pusztítás és az önpusztítás, beleértve még a saját magukról alkotott képük megsemmisítését is. Ezek a könyvek valójában mindig csak bukott létüket, elkárhozott sorsukat és olykor váratlan megváltásukat mesélik el.

I. A mitikus testamentum

Meddig vihetjük az összehasonlítást az egy eddig ismeretlen diktátori testamentum szent írásainak tekinthet m vek és a testamentumi hagyomány szent könyvei között ebben az irodalomban? P. W. Lewis The Human Age c. regényciklusától P. Drieu La Rochelle L’Homme à cheval vagy D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. m véig, olyannyira változatos m veken keresztül, mint G. Orwell 1984-e, V. Serge Les Révolutionnaires-e vagy P. Grainville Les Flamboyants c. regénye, valóban különösebb belemagyarázás nélkül (mivel a szerz k felvállalják) is találunk a kor fogalmaiból felépített „apostolkodást” H. G. Wells The Autocracy of Mr. Parham c. regényében,[1237] „credót” M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c.

m vében,[1238] „himnuszokat” D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében,[1239] „baljós feljegyzéseket” M. Tournier A rémkirály c. m vében,[1240] „gy lölet-litániát” G. Steiner The Portage… c. m vében,[1241] „fordított Bibliát” E. Wiesel Az eskü c. regényében.[1242] Az utánzatok, plágiumok, kölcsönzések, átértelmezések és ferdítések miatt ez a mitikus testamentum, amely az eretnekségek tárháza, nem úgy jelenik meg, mint egy „Szent Könyv”, hanem mint különösen sokszín szövegek gy jteménye, amelyben mégis egy szinte egybehangzó meggy z dés fejez dik ki, az, hogy új, változatos kötelékek szöv dnek a népek és diktátoraik között. Ez a testamentum, amelynek hiába is próbálnánk kihámozni kanonikus állapotát, még ellentmondásosabban emeli ki a diktátor alakjának mitikus vonásait, függetlenül a kifejezési formáktól, legyenek azok történelmiek, költ iek vagy fantasztikusak.

1. Az eretnek testamentum

A diktátorirodalom egy alig ismert politikai ponyvairodalomban eredezik. A Mein Kampf c. könyvet, melyet A. Hitler 1924-t l kezdve a német nemzet politikai testamentumának nevezett, Hitler esetében az els állapotnak tekinthetjük. Ugyanakkor S. Lang és E. Von Schenck 1948-as Le Testament nazi-je 1948-ban és M. Borman 1959-es Le Testament politique d’Hitler-e eme els szakasz kés i történelmi folytatása. A vonulat irodalmi területen, és G. Steiner The Portage (…) c. 1979-ben megjelent regényében, az A. H.-nak nevezett szerepl utolsó szavaival végz dik. Hasonló párhuzamot állíthatnánk fel J. Sztálinnal kapcsolatban J. Cau Un Testament de Staline c. regényéb l kiindulva. Az eretnek testamentum egyedüli teremt i a diktátorok lennének? A történelem és a mítosz közötti feltételezhet kapcsolatot nem egyszer bizonyítani. J-P. Sironneau Sécularisation (…) c. írása is arra utal, hogy a nagy diktátorok mítosszá alakításában közrejátszó tényez k és jelenségek rendkívül összetettek. Csak alig néhány aspektusukat sejthetjük. Az A. Hitler és J. Sztálin alakját övez mítoszok, melyekben immár elvész valódi személyiségük, széleskör elvárásoknak felelnek meg. Ám a pártos szellem írásm veken kívül, amelyeket a diktátorok ösztönözhettek, vagy közvetlenül ihlettek, a képzeletbeli testamentum f képp e m vek ellenében és a szerz k akaratán kívül öltött testet. A. Hamilton The Appeal of Fascisme, J. Harrison Les Réactionnaires, D. Caute The Fellow Travellers és R. Crossman Le Dieu des Ténèbres c. m ve is bizonyítja, számos értelmiségit és írót is elkápráztatott a szovjet illetve a hitleri mítoszok illúziója a „rózsaszín évtizedben” (1920–1930), illetve a „barna évtizedben” (1930–1940). Ezek szerint tanúvallomásaik ennek az illuziónak a lebilincsel erejét bizonyítanák, a mítosz pedig mindenütt megtalálható lenne militáns krónikáikban. Hol kezd dik a mítosz hatása? Számos történésznél felülkerekedik az az érzés, hogy a diktátor kivételes lény, egyfajta embert fölülmúló ember, aki „rendkívüli akarater vel és egyfajta mágikus ösztönnel megáldott”[1243] alak, meghaladja a értelmezhet ség határát. Pedig semmi sem vitathatóbb, mint a történelmi nagyság fogalma, emlékeztet J. Fest Hitler cím könyve el szavában. Ha A. Hitler 1938-ban baleset vagy merénylet áldozata lett volna, kevesen haboztak volna a német állam egyik legnagyobb emberét látni benne, azt, akinek sikerült rehabilitálni országát. Bizonyára hamar feledésbe merült volna agresszív er szakossága, a Mein Kampf megírása, valamint expanzionista politikája. „Min síthetjük t nagynak?”[1244] teszi fel a kérdést J. Fest, vagy el kell-e ismernünk, hogy a nagy ember csak

egy félreismert diktátor, akinek nem sikerült beteljesíteni sorsában rejl lehet ségeket? Egy élet eseményeinek rekonstruálása magától értet d en önkényes. A legtudósabb történetíró lelkében is felbukkanhat az irracionalitás. Akarva-akaratlanul a legkisebb életrajzi munka is hozzájárulhat ahhoz, hogy vagy igazoljuk a diktátor törekvéseit, vagy elítéljük „patetikus és véres sarlatánságát”,[1245] s talán emiatt alapvet en kétértelm minden diktátorokról szóló történetírói munka. Milyen mértékben válik újra mitikussá a múlt az olyan m vekben, mint P. Modiano La Place de l’Etoile, M. Tournier, A rémkirály vagy G. Steiner The Portage (…) c. regénye? Egy, a perverzitás beteges felmagasztolása jegyében megszületett új irodalom, – állítja M. Rachline a Le Bonheur Nazi (…) c. regényében –, az 1960-as évek kezdete óta arra törekszik, hogy az abszurd ítélkezést és a felesleges magyarázkodást kiiktatva jobban megvilágítsa a „civilizált emberi tudat rejtett oldalát”.[1246] A célkit zésében vonzó vállalkozás mindazonáltal gyanús. Az említett m vek, a hitlerizmus megannyi tükröz dései valójában mind „regénycsapdának”[1247] tekinthet k, mondja M. Rachline. A történelem csak ürügyként szerepel bennük. A valósághoz való hasonlóság nem több hasonlóságnál. A fikció meg rzi jogait, az írók pedig, Rachline szavaival élve, a „regényírók szabadságával”[1248] nyúlnak a történelmi igazságokhoz. Ördög zési kísérlet vagy be nem vallott kísértés? Reflets du Nazisme c. értekezésében S. Friedländer kiváló elemzést nyújt az eljárás kétértelm ségér l. A múlttal való szakítás csak látszólagos, a diktátoralak körvonalai megmaradnak az esztétikai megjelenítésben, melynek eredménye f leg az, hogy a diktátorok saját régebbi politikai és történelmi testamentuma retrospektíve egy új, képzeletbeli testamentummal gazdagodik. Mit gondoljunk e kortörténeti szövegek kapcsán a történetiség eme délibábjáról? Les mythes hitlériensjében F. Perroud már 1935-ben jelezte az új mítoszok betörését a kor politikájába. S. Friedländer Reflets du Nazisme c. 1982-es esszéjében rámutatott a mítosz legfrissebb alakváltozataira. C. Jelen L’Aveuglement (Elvakultság, 1984) c. m vében még épphogy csak elkezdte tanulmányozni a szovjet mítosz születését Franciaországban 1917 és 1920 között. Hátra van még annak a megírása, hogyan alakultak ki ezek a politikai mítoszok, amivel talán sikerül majd új megvilágításba helyezni e paradox testamentum mondanivalóját.

2. A természetfeletti felmagasztalása

E testamentumban igen változatosak a mítosz megjelenési formái. Bizonyos m vekben megtörténik, hogy költ ivé és profetikussá válik az el adásmód (D. H. Lawrence A tollas kígyó vagy M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m vében), amikor a realista és személytelen elbeszélés megszakad, és szent, személyes és természetfeletti el adásmóddá válik. E részeket kívülr l jött „sugallat” lengi be. Vajon mit árul el a mítosz születésér l? A természetfeletti felmagasztalásában a szentség eltorzulása nyilvánulna meg? M. Tournier A rémkirály c. regényében Abel Tiffauges elbeszélései erre utalnak. A szerepl – egy „emberev szörnyeteg”, „emberev szörnyeteg-mágus”,[1249] „korunk legnagyobb fórikus h se”[1250] – elemzi magát. A szerz vallomása szerint (Le Vent Paraclet), a „bábállapotban lev perverziók nyüzsgése (…), ezernyi lehetséges perverzió csillagköde”,[1251] amelyben „a fória kialakul, inverzión esik át, álruhát ölt, tükröz dik, felfokozódik”,[1252] a tanúskodva meghasonlás és a sötétség titokzatos hatalmáról. A „fória” fogalmát, amely az író szerint

regényének egyetlen és igazi témája, morális és metaforikus értelemben kell venni. M. Tournier nem mást jelöl vele, mint amit Abel Tiffauges személyes perverziójának nevez, a tudattalanján és a viselkedésén eluralkodó szörny dialektikát: hogy „szolgáljon és leigázzon, szeressen és gyilkoljon”.[1253] A regény mozgatórugói nem történelmiek, hanem erkölcsiek és szimbolikusak. Ezek a baljós feljegyzések azt firtatják, hogy egy szörnyetegszer lénynél hogyan jelentkezik a „rossz” és az erkölcsi érzék eltorzulása. Egyúttal allegórikus módon azt is vizsgálják, hogy bizonyos körülmények között miképpen bukkan fel néhány si mítosz egy eltévelyedett lélekben vagy tudatban. M. Rachline elutasítja ezt a hamis költ iséget Le Bonheur Nazi (…) cím könyvében. Az idealizáló folyamatok alapjául teljes áltatás szolgál; ezt kívánja bizonyítani egy másik ihletett mágus-szerepl nek, Melchior Pelvisnek tulajdonított levelekkel. A hitleri doktrína néhány központi gondolata köré – ilyen például a vezér alapelve, a „Vezet Legf bb Szavának”[1254] fels bbsége, s az új politikai és vallási világrend eljövetele – épített szenvedélyes episztolák egy rettent titkot árulnak el a beavatottaknak: „Isten nem létezik”[1255] és „a világ Fejedelme Hitler! Küldetését az emberek között az új biblia, a Mein Kampf határozza meg!”[1256] Híveire a megtisztulás lelkesít feladata, a Világforradalom vár. A miszticizmusra való hivatkozás viszont cinikus tervet takar. Bár Melchior Pelvis úgy mutatja be Hitlert, mint Istent, a nácizmust pedig mint kinyilatkoztatást, a doktrína labirintusa szándékosan úgy van mégis felépítve, hogy az úgynevezett beavatottak pont eleget tudjanak ahhoz, hogy öljenek vagy meghaljanak érte, de nem oly mértékben, hogy valaha is el kelljen töprengeniük fölötte. Csupán maszkokat imádnak. E mítoszok varázsa csaláson alapszik, ezért törekszik arra ez a hamis mágus, hogy akadályozza a megértést. Baljós leveleiben ama hihetetlen mérték ámítás leleplez dik le, melyen feltételezhet en a diktátori mitológia nyugszik. Az említett részletek mintha mélységesen nyugtalanító benyomást keltenének. Miért? G. Steiner The Portage (…) c. rövid írása tökéletesen fejére állítja az eddig ismertetett néz pontot. A hazugság és a tettetés alapelvvé lép el a diktátoralak b verejének a magyarázatában, amelynek az író teológiai igazolását adja könyvében. „Mindennek, ami Istent l jön, mondatja Emmanuel Lieberrel, van egy másik oldala is, melyen a rossz és a semmi uralkodik (…) Így van ez az Igével is, a beszéd képességével (…) Amikor Isten megteremtette az Igét, lehet vé tette az ellenkez jét is (…) A nyelv sötét oldalán pokoli szózatot alkotott…”[1257] „A. H.”, az öregember, vagy inkább ocsmány szellem, az apokalipszis után harminc évvel felbukkan a pokolból, és e hatalom birtokosa. Emberi álarc mögé bújt pokoli lény, aki képes egyetlen szóval megsemmisíteni a teremtést, és „feloldani”[1258] mindazt, amit Isten szava alkotott. A hatalom vágya a megtévesztés szándékával párosul. E hazug testamentumban egy „ördögi hazudozó”,[1259] egy kegyetlen, gonosz és beteges isten beszél. Mit hirdet? „A. H.” tartózkodik attól, hogy elárulja. A kétség fennmarad, egészen a végs kinyilatkoztatás idejéig. Egyetlen bizonyosság marad: minden szövetség egy ilyen „megjátszott istennel” nem más, mint átverés. Bármennyire hamis is, ez a testamentum létezik. Rendelkezik a mítosz realitásával. Immár helye van, még ha vitatott is, a történelemben és az irodalomban. Bárhogyan is ítéljük meg, egy bizonyos eszmerendszert hordoz magában. Mi a szerepe? A benne foglalt hazugságok összefonódó irányai mennyiben mutathatják meg nekünk mindennek ellenére „az igazság útját”?[1260]

3. Egy eredeti m

Az említett m vek közül kit nik eredetiségével A. Camus A bukás c. m ve. Címe, „A bukás” az Ótestamentumból, a Teremtés könyvéb l való. H sének, Jean-Baptiste Clamence-nak a neve és „vezekl ” mivolta egy sor szójátékon keresztül az Újtestamentumra utal és Keresztel János prédikációjára, amely Máté Evangéliumában olvasható. Mestersége „bíró” – ez ellenben kacsintás az Ótestamentumra és különösen a Bírák könyvének második bevezet jére. Egyértelm ek a vallási források. Mire következtethetünk ebb l a szöveg mondanivalóját illet en? A. Camus kategorikusan fogalmaz az elbeszélés szándékairól a könyv összefoglalójában: „A bukás férfiszerepl je számításból tesz vallomást (…). Lelke modern, vagyis nem tudja elviselni, hogy ítélkezzenek fölötte. Tehát igyekszik lefolytatni saját perét, de csak azért, hogy jobban ítélkezhessen mások fölött.”[1261] srégi téma újszer megfogalmazásban. A ki zetés el tt a Teremtés könyvében egyedül Istené az erkölcsi megismerés privilégiuma. Isten törvényét megszegve és vétkezés útján kikövetelve a jogot, hogy maga döntsön arról, mi a jó és mi a rossz, Ádám és Éva megszerzi a tudást, ám elkövetik az eredend b nt, amely magában foglalja az összes többit, s ez lesz az els merénylet Isten fennhatósága ellen. A bukásban hasonló dolog történik. Jean-Baptiste Clamence megismétli az els kevély cselekedetet. Ugyanazzal a követeléssel áll el , megfordítva a gondolatmenetet, másokat akar alávetni saját ítéletének. Úgy hiszi, ha csak lelke legmélyén is, de a jó és a rossz abszolút bírája lehet. Az eredeti Bukás tovább terjed. Megismétl dik az els lázadás története. „Korunk h se”[1262] egy újabb „lázadó ember”: „olyan ember, aki nemet mond”[1263] Istennek, és az, aki egyszerre titokban és nyíltan hivatkozik a legrégibb bibliai magyarázatokra, melyek err l a viselkedésmódról szólnak. Nehezebb értelmezni a Máté Evangéliumára vonatkozó számos, akár textuális hivatkozást is, melyet A bukás c. regényben fellelhetünk. A. Camus egyébiránt szigorúan elítéli regénye f szerepl jét. A prófétácska sok másikhoz hasonlóan semmit sem hirdet. A valóság ennél összetettebb. Keresztel János prédikációja az Új Testamentumban az üdvözülést hirdeti, vagyis „meghirdeti a mennyeknek országát”,[1264] azaz metaforikusan: eljön Isten országa. János el készíti az Úr útját. B nbánatra és megtérésre szólít fel, az Isten felé fordulásra, hogy a b nök megvallásával új életet kezdjünk. Jean-Baptiste Clamence-nak ezzel szemben semmilyen vallása nincs. A pokol elcsábította t. A „Szám zetés”[1265] idejét hirdeti, a kárhozat és a megszállottság idejét. Clamence is megbánásra szólít fel, de csak azért, hogy még inkább lesújtson embertársaira, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, egy furcsa nyilvános gyónást tegyen, amely kitér in és árnyalatain keresztül fokozatosan és észrevétlenül az emberiség elleni könyörtelen vádbeszédbe csap át. Ez az „üres próféta”,[1266] mivel b nbánata révén mindenható bírává emeli magát, beteljesíti a próféciát. „Atyaistenné”[1267] lett. Kiforgatja a bibliai szöveg megváltó szándékát. Modern hitvallásában a hazugság diadalmaskodik. Ez a hamis próféta a maga módján egy korábbi hagyomány tanúja, akir l most lefújták a port. Az Ótestamentum bírái nemcsak igazságot osztanak, hanem kormányozzák is a népet. A „kis bírák” csak rövid említést érdemelnek, míg a „nagy bírák” felszabadító h sök. „Karizmájuk” van, sajátos kegyelemben részesültek, Isten választotta ki ket az üdvösséget hozó megbízatásra. Izrael megtalálta Istent a sivatagban, letelepedett az Ígéret Földjén, és az Ótestamentum könyvei a hitszegései és megtérései sorozatát mesélik el. Az elnyomás minden egyes alkalommal az istentelenség büntetése, a felszabadulás pedig az Istenhez való megtérés és egy bíró közbenjárásának a következménye. A bírák tehát azoknak a tanúknak a

közösségébe tartoznak, akik az Ó- és az Újtestamentumban az Istenbe vetett reménységr l és Isten mindenhatóságáról vallanak. Ezzel szemben A bukás c. regényb l Isten hiányzik, mivel már nem divatos. Az örömhír, amelyr l Jean-Baptiste Clamence vall, a „törvény”,[1268] amelyet hirdetni szándékozik az emberek között nem más, mint az Istenben való hit ellehetetlenülésének kétértelm „örömhíre”a „nihilizmus lázától ég kor”[1269] sivatagában. A „vezekl bíró”[1270] hamis bíró. Lázadása mítosszal váltja fel a metafizikát. „A szakrális”[1271] abban az értelemben, ahogy A. Camus A lázadó ember c. írásában használja, nyilván továbbra is b völetbe ejti, bár mondanivalójának egésze tagadja az isteni igét. Még folytathatnánk A bukás c. regény vallási jelentésének magyarázatát. Maga A. Camus jelölte ki ennek határait: „A vezekl bíróm (…)? Egy cseppet sem keresztény”[1272] – jelentette ki. A szövegben a mítosz a Biblia figyelmes olvasatából fakad. Isten hiányzik, de a szent könyvek üzenete meg rz dött, és a bel le fakadó, az „erkölcstelen vallás és a könyörületes sátánizmus”[1273] közti finom játék ebben az egyedülálló elbeszélésben átalakítja a diktátor alakját Isten fordított, keser és kaján másává. Ebben a mitikus testamentumban összekuszálódik a diktátor alakja. A hatalmas apokrif irodalomból semmilyen egység, semmilyen világos bölcselet nem bontakozik ki. Valósága vitatható, autentikussága kétes, egysége meghatározhatatlan. Több mint kétértelm ek az említett vallási és szellemi tapasztalatok. Ezek a bizonytalan történelmi rekonstrukciók, képzeletbeli krónikák, a kutató vagy filozófiai elmélkedést tartalmazó kísérletek egy valóságos jelenséget írnak le: az él és materiális vallás új formáinak térnyerését a kortárs társadalmakban, amire J.-P. Sironneau próbált magyarázatot adni a Sécularisation (…) c. könyvében. A történelem viszont csak ürügy. A m vek sokszín sége leplezi a világi vagy politikai, „profán istenekhez”[1274] való igen zavaros köt dést. A mítikus cselekményszálak mindenütt jelen vannak. Egy örökké csalatkozó és mindig megújuló várakozás fejez dik ki, talán annak az eljövetelére, akit A morál genealógiájához c. m vében F. Nietzsche olyannyira kétértelm en nevezett a „Megváltónak”,[1275] a jöv emberének, aki saját szabadságát áldozza a hatalom akarásának, s aki „Isten és a semmi legy z je”.[1276] A reménység, melyet a B-H. Lévy által a Le Testament de Dieu-ben elítélt megannyi mai politikai mítosz, megannyi világi vallás meger sít, vajon azt az állandóságot, a „kegyetlenség egyre fokozottabban szellemivé és »istenivé« tételét”[1277] írja-e le, mely F. Nietzsche szerint végigvonult egész történelmünkön? Ennek a borzalma hajlamos összemosódni a világ teremtésével a mitikus testamentumban. Meglehet, gonoszsága eredend . Talán egy „Elemi Csalás”[1278] a mitológiai felépítmények alapja. Még ha erre rá is éreznek az írók, nem sikerül tisztázniuk, és sok regényük szerepl inél a hatalom akarása rejtett és visszatér motiváció marad csupán.

II. A profetikus látszat

„Ideje már”,[1279] „eljött az id ”,[1280] „közel az id ”,[1281] „elérkezik az id ”,[1282] „közel a világ vége”,[1283] mondják a regényírók. A megjátszott istenek visszatérte talán azt jelenti, hogy a diktátor alakja a kiteljesedés küszöbén áll? D. H. Lawrence A tollas kígyó, C. S. Lewis Earthly Powers, M. Tournier A rémkirály, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényeiben a realista, személytelen elbeszélés megszakad és személyes, profetikus szövegrészeknek ad helyet, amelyek az új id k eljövetelék hirdetik, az emberek és egy újraéledt istenség megújított szövetségének az idejét. Ezekben az egyébként meglehet sen ritka részletekben a

diktátorok prófétákká alakulnak át, és amilyennek látják, olyannak is ábrázolják magukat. Bár ezek hamis próféták, s regényes próféciájuk többnyire rendkívül kétértelm látnoki képességr l tanúskodik. A kérdés az, hogy mennyiben jóslat ez a profetikus hír, mennyiben látnoki, apokaliptikus és talán ördögi?

1. Az id k eljövetele

A próféciákban megnyilatkozó istenségek alapvet en különböznek egymástól. Talán ugyanaz a titokzatos sugallat járja át Don Ramon Carrasco költ i himnuszait D. H. Lawrence A tollas kígyó, Abel Tiffauges baljós feljegyzéseit M. Tournier A rémkirály vagy a Melchior Pelvisnek tulajdonított sátáni leveleket M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m vében, mégis általános mondanivalójuk zavaros marad. Gyakran elég nehéz kihámozni, hogy ezek a vallási áltestamentumok mire figyelmeztetnek vagy milyen jelenségeket sejtetnek. M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényének Frédéric Marelle-je szerint a gy lölet, a háború, a kegyetlenség a világ teremtése óta szerepelnek a Szentírásban. Hevesen támadja a zsidókat: „Ti vagytok a rasszizmus (…), ti vagytok a háború (…), ti vagytok a Gy lölet (…)”,[1284] fakad ki egy gy lölködési rohamában, „szent könyveitek között nincs olyan rész, amely ne az ellenszenvetekr l szólna; ne arra buzdítana titeket, hogy elkülönüljetek a többiekt l, hogy a világ uraivá legyetek”,[1285] teszi hozzá, s végül arra a következtésre jut, hogy a Teremtés, az Exodus, a Számok és a Deuteronomium, a többi szent könyv a gy lölet eredend evangéliuma, mindenfajta gy lölet sforrása. Az Ótestamentum félelmetes Istene el képe az összes olyan vállalkozásnak, amelyben a vallás átalakul „a Hatalommá, Törvénnyé, Er vé, Szervezetté, amely kisajátítja Istent, hogy létrehozza bel le vezérét, Führerét…”[1286] A kereszténység sem kerülheti el ezt a végletes ítéletet, hiszen Frédéric Marelle szerint a kereszténység a judaizmus egyik elfajzott formája, s a zsidó-keresztény hagyományra való hivatkozások kétértelm ségei a diktatúra megannyi igazolásává válnak. Az újkori diktátoroknak ezeket „csak le kell koppintaniuk, s egy-két szót kicserélniük”,[1287] hogy a csalás olyan jelentéseket kölcsönözzön a testamentumi szövegnek, amelyekkel az nem rendelkezik. A regényekben szerepl profetikus diskurzus hasonló eljárásról tanuskodik. Az új próféták, akik mindenütt felbukkannak, hogy új szektákat vagy új vallásokat alapítsanak, érvényesülésük érdekében csak arra törekednek, hogy természetfeletti színben t njenek fel. Minden nép, minden ország, minden kor rendelkezik potenciális megváltókkal, akiknek természete és sorsa a történelmi körülmények szerint változik. De „Isten csak egyetlenegy van és a megváltók ennek az egy Istennek a fiai”[1288] – jelenti ki D. H. Lawrence A tollas kígyóban. A „Másik éneke”,[1289] az olykor pontos, olykor zavaros isteni szózat, amit a modern korban a próféták hallanak, s átvesznek, –foglalja össze M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében – egy valós egységet, egyfajta hatalmas szent „Könyvet” alkotnak, amely apokrif és képmutató, de viszonylag homogén, amelyben „az ige nem megtestesül, hanem vérré válik”.[1290] Ez jelentené az egységet, ám a szavaknak kölcsönzött er csak annyiban hat, amennyiben talányosnak és érthetetlennek t nik, s ebb l fakad a próféciák szándékos titokzatossága.

Ugyanaz a csalás lelhet hát fel az említett profetikus írások mélyén, s ennek els és legjobb meghatározását az Újtestamentumban találhatjuk, ahol Szent Pál rámutat az Antikrisztus tetteire. Mivel Jézussal akar szembehelyezkedni, akárcsak Don Ramon Carrasco A tollas kígyóban, a diktátor elorozza a prófétaságot, megteremti saját kultuszát, saját liturgiáját és más fajta „cselekedetekkel képmutató jelképekkel és csodákkal” áll el .[1291] Az emberek és Isten ellensége, „a b n embere, a bukott lény, az Ellenfél, aki fölébe emeli magát mindannak, ami Isten nevét viseli vagy vallás, annyira, hogy maga ül be Isten szentélyébe, Istenként viselkedik”.[1292] Sátán valahogy megkaparintotta magának az Újtestamentum örökségét, hogy kihasználja az egyének és a tömegek hiszékenységét. Ebb l a szenszögb l D. H. Lawrence A tollas kígyó, A. Camus A bukás, J. Fowles The Magus, L. Murail La Secte és C. S. Lewis Earthly Powers c. regényét talán Szent Pálnak A Thessalonikabeliekhez II levelének kommentárjaiként foghatjuk fel. Megállapíthatjuk, hogy a Biblia, az Ó- és az Újtestamentum a modern kor hamis prófétáinak els dleges forrása és mintája. A szent szövegek önkényes értelmezése viszont, az új próféciák kiötlése ugyanarról a szentségtör szándékról, ugyanarról az istentelen beszédr l tanúskodik, amelyet a Biblia a leg sibb id k óta elítélt. Az új id k eljövetelének a hirdetése mindig az si ítélet megismétlése lenne?

2. Az apokaliptikus ihlet

Nem kevésbé kétértelm az apokaliptikus ihlet. A halál és a pusztulás különös látomásai kísérik a profetikus kinyilatkoztatásokat, és ezek az apokaliptikus utalások, amelyeket D. H. Lawrence egyszer en csak megemlít A tollas kígyóban, s amelyek G. Orwell 1984 és Dalos Gy. 1985 c. m veiben viszonylag szórványosak, sokkal er teljesebben jelennek meg P. Grainville Les Flamboyants-jában, kimondottan fantasztikusak Sony Labou Tansi La Vie et demie c. regényében és egyenesen borzalmasak M. Tournier-nál A rémkirályban vagy G. Steiner The Portage (…), valamint M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. m veiben. A történelmi valóság azonban gyakran a legsötétebb fikciót is felülmúlja, a regényekben viszont az új istenek közelg uralkodásának ábrázolása els sorban egy rémálom és egy félelmetes átok kifejez désének bizonyul. Az élet, a halál, a teremtés, a pusztítás szorosan összekapcsolódik. Az élet a halál el képe, a halál az élet folytatása D. H. Lawrence A tollas kígyó c. regényében, ahol a halál nem igazi halál, ahol a halottak élnek, ahol, mint Don Ramon Carrasco állítja, „Nincsenek holt halottak!”[1293] A halál többé nem a pusztulás, nem az élet megszakadása. A halottak élnek, különös életet élnek azokon a helyeken, „ahol a halottak élnek és az él k halottak”,[1294] ahol nem ismernek nyugalmat, üvöltenek a gy lölett l, a föld bugyraiban vonszolják magukat, követik az él k mozgását, megostromolják a napot. A pusztulás nem megsemmisülés, hanem újrateremtés, M. Rachline regénye, a Le Bonheur Nazi (…) pedig beteljesíti a pusztulás ígéretét azáltal, hogy a nihil gy zelmét hirdeti. Élet és halál összemosódik az ábrázolásokban, és a halál uralmának megidézése alapjában véve nem más, mint alattomos felszólítás az öngyilkosságra és a pusztításra. A holokauszt ártatlan áldozatainak lemészárlása talán ennek a beteljesedése volt? „Talán én voltam a hamis Messiás, az El futár?”[1295] jelenti ki az A. H.-nak nevezett személy G. Steiner

The Portage (…) c. m vében. E. Wiesel La Nuit, R. Merle Mesterségem a halál, A. Chabrier La Vie des morts, M. Tournier A rémkirály, A. Schwartz-Bart Igazak ivadéka, M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) és G. Steiner említett regénye felidézi a megsemmisít és a koncentrációs táborokba deportáltak millióinak halálba vezet útját. A terrortól lélekben és fizikailag megsemmisült emberek, akik a halál küszöbére már él halottként értek, „elátkozott lelkek, akik a semmi világában bolyonganak, lelkek, akik arra ítéltettek, hogy generációkon át bolyongjanak a térben…”,[1296] az állandóan fenyeget , megismételt, rájuk osztott, megsokszorozott halálra ítélve, a holokauszt áldozatai megélték a diktatúra ígéretét, miel tt elgázosították, megégették, megkínozták, megölték s ezer különféle módon meggyilkolták ket. Még a felejtés is a borzalom újabb forrásává válik a számok és a „t zbe és gázba vetett nevek”[1297] monoton litániájában, amelyet Emmanuel Lieber szaval el G. Steiner The Portage (…) c. m vében. A túlél k, miként E. Wiesel La Nuit, D. Rousset Les Jours de notre mort, F. Wetterwald Les Morts inutiles c. m veiben is, megpróbálták elmondani, mi volt ez a halál. A történtek embertelensége mégis kifejezhetetlen. Vajon „holnap itt az apokalipszis”?[1298] Néhány eljövend diktátor gyilkos rülete megnyithatja az atomháború korát, az atomhalálét és az apokaliptikus pusztulásét. A teljes, egyetemes megsemmisülés lidércnyomása megújította az utópikus regényt, és J. Zamjatyin Mi c. regénye óta a hagyományos utópiák anti-utópiákká, negatív utópiákká alakultak át. A. Huxley Szép új világ, G. Orwell 1984, A. Burgess 1984–85, Dalos Gy. 1985, A. Sillitoe Travels in Nihilon c. m vei a szabadságjogaitól észrevétlenül megfosztott emberiség lassú erkölcsi romlását festik le. P. George Dr. Folamour, N. Shute Az utolsó part, D. Lessing Canopus in Argos: Archives c. regénye az emberi nem véletlen vagy szándékos teljes megsemmisülését írják le. A zsarnokság új technológiáival felszerelkezett államok kiterjedése és ereje növekszik, az emberiség pedig egyre rettenetesebb diktatúrák felé halad: „Orwell meggy z dése, hogy a valós világ, lázas és beteg képzeletének világával ellentétben még hatalmasabb és sokkal rosszabb „kakotópiák” felé halad”[1299] jegyzi meg A. Burgess az 1984 c. regény kapcsán. Talán túlzott a regényírók pesszimizmusa, mégis meg kell vizsgálni, hogy évezredünk végén, talán mindenütt, nem jár-e a prófécia a megvalósulás útján, ahogy azt A. Conte feltételezi Les Dictateurs au XXe siècle c. könyvében. Akár képzeletbeliek, akár nem, a profetikus látomások igen régi s-keresztény vagy zsidókeresztény hagyományokat újítanak meg. A nagy üldöztetések és széls séges er szak korszakaiban egy kett s üzenet bontakozik ki: a szabadság meghalhat, s újjászülethet. A veszély az, hogy immár „az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hittük”,[1300] emlékeztetett A. Huxley a Szép új világ c. regénye 1949-es el szavában. Hogyan kerülhetjük el, hogy megvalósuljanak? Mit tegyünk, hogy a szabadság álmai ne változhassanak többé rémálommá? Ez a próféciák közös vészkiáltása, ebben áll az írók rendkívüli aggodalma.

3. Az ördögi jelenlét

Ezekben a regényekben mégis minden jel, vagy jel akar lenni, még akkor is, ha igen gyakran ezek a jelek már semmit sem szimbolizálnak, ha a szimbólumok pontos jelentés nélküli „diabólumokká”[1301] válnak. Egy rosszindulatú természetfeletti hatalom, egy „Úr”,[1302] a „Sötétség Fejedelme”[1303] forgatja fel a jelképrendszert, és az teremtményei lennének a

diktátorok. Hogyan ábrázolják az írók a „Mélység urainak”[1304] ördögi jelenlétét, kiket hol Úrnak, hol Ördögnek, hol Sátánnak neveznek? A diktatúrák ördögi természetébe vetett hit még mindig er s. M. Rachline Le Bonheur Nazi (…) c. regényében a diktátor az Apokalipszis lovagja, a Rossz elképeszt szimbóluma: „Mohón zabálja zsigereiteket, és szenvedésetek visszhangja hallatszik mályvaszín ajkai közül, nevetve üli meg a titkait hordozó lovát”[1305] – írja M. Rachline. A diktátor, a hívei és a cinkosai valóban ördögi lények ebben a m ben, természetfeletti szellemek, „fejedelmek, akik egy olyan Fejedelemnek engedelmeskednek, akit szintén a szellemek világa irányít”.[1306] A diktátor maga az ördög, a megkísért , a megrontó, a világ fejedelme vagy átka, egy ártó, gyilkos, gonosz hatalom els dleges birtokosa, s a diktátúrákkal foglalkozó irodalom az gy zelmeit és bukását ábrázolja. De még a diktátorok alkonyai is csupán rövidélet ek. Ezek a fejedelmek nem halnak meg, egyszer en csak elhalványulnak egy id re, hogy azután annál er sebben térhessenek vissza. A Rossz elpusztíthatatlan. Eljön a nap, amikor újra felbukkan a Sötétség Fejedelme, hogy újra meger sítse örök uralmát az emberek fölött. G. Greene Hatalom és dics ség c. regényét l I. Murdoch The Bell c. m véig a Rosszat mindenütt úgy fogják fel, mint egy természetfeletti hatalmat, amely meg rzi az ördög hagyományos képét. Démonkísérete körében az ördög „legf bb foglalatossága továbbra is az, hogy „birtokba vegye az emberi lelket, hogy lesújtson rá”,[1307] és hogy elveszejtse azt. Olyan teológiai fikciók, legyenek pápista-ellenesek vagy nem, mint B. Moore Chatolics, M. West The Clowns of God, A. Burgess Earthly Powers c. regényei, tétovázás nélkül rámutatnak arra, hogy az ördög jelen van Szent Péter trónján, s papok, kormányzók, tábornokok és rend rök serege segíti. Ez a demonológia túlburjánzóvá válik C. S. Lewis A csendes bolygó, Perelandra és The Hideous Strenght c. regényeiben, s talán még inkább P. W. Lewis The Human Age: Childermass, Monstre Gai és Malign Fiesta c. regényciklusában. „A Pokolból nézve, állapítja meg C. S. Lewis nem minden gúny nélkül, a Föld története épphogy csak elkezd dött. Végre (…) megtestesül a pokol.”[1308] Egy ocsmány, démoni, ördögi hatalom érvényesül mindenütt, mindenütt érezhet a „Sötétség Fejedelme, Sátán (…), Belzebúb (…)”[1309] jelenléte, emlékeztet A. Burgess Earthly Powers c. regénye egy Th. Hobbes Léviathanjából vett idézettel. Visszatér-e a sötétség, az üldöztetések és az iszonyat kora? P. Modiano, M. Rachline és G. Steiner várják a „Messiást, az igazi Messiást, az új Szabaótot, akinek Isten engedélyezi a szörny tetteket”.[1310] G. Steiner The Portage (…) c. regényében Éliás és Zakariás régi próféciáit megújítva hirdeti a hamis Messiás visszatértét: „A sötétség óráján megjelenik a Földön egy kivételes ékesszólású ember (…). Eljön egy ember, és szája izzó kemence, nyelve pusztító kard. Ismeri a pokol nyelvtanát, amit mások is megtanulnak majd t le.”[1311] A. Hitler, J. Sztálin ilyen démoni lény volt, kísért , hazug, pusztító, „a rossz kvintesszenciája, a megtestesült pokol”.[1312] Eljöhet a nap, amikor a Sötétség Fejedelme végleg felállítja uralmát, véli M. Rachline Le Bonheur Nazi (…)-ban. Valóban, ha valaha is megtörténik a nukleáris világvég, az utolsó diktátor, aki ezt kirobbantja, az igazi értelemben vett Sátán lesz, Isten és az emberi nem utolsó ellenfele, a Rossz örök érvény megtestesít je. Senki nem láthatja el re a jöv t. Annyi bizonyos, hogy C. S. Lewis The Hideous Strenght c. regényét l R. Abellio La Fosse de Babel c. m véig számos író úgy tekint a diktátorokra, mint megszállottakra, akiket a Rossz szelleme ural, az „Úr”, az „Ördög”, „Sátán”, „Illés t zokádó hétfej Bestiája”.[1313] A diktátor az az istentelen lény, akit János Apokalipszise ábrázol, „a hamis próféta, aki a Fenevad szolgálatában csodatételekkel téveszti meg az embereket”.[1314] A modern regény talán csak továbbírja ördögi történetét.

A diktátor alakja tehát, akár profetikus, akár csupán hamisan profetikus, ugyancsak kétértelm . Számos író csak „silány id k üres prófétáját”[1315] látja benne, ám több regényben már önmagában az is profetikus jelleg , hogy a diktatórikus próbálkozások mögött megérezni a szorosan hozzájuk tartozó vallásos félrevezetést. „Nagy b n játszani az angyalt, ha valaki szörnyeteg”[1316] – állapítja meg a Gondvisel Útikalauz, K szív János, Sony Labou Tansi La Vie et demie c. regényében. B n? Vagy ördögi megnyilatkozás? „Isten próbára tesz minket. Látni akarja, hogy képesek vagyunk-e uralkodni a Rossz sugallta ösztönökön, megölni magunkban a Sátánt”[1317] jelenti ki Akiba Drumer, E. Wiesel La Nuit c. regényének egyik szerepl je. A diktátor az ördög, a gonosztól származó els dleges szimbólum, a szabadság legf bb próbatétele, a folyamatos kísértés, hogy kibújjunk a felel sség alól. „Egyszerre vagyunk Isten és az Ördög, miközben nem vagyunk egyik sem”[1318] – írja A. Burgess The Wanting Seed c. regényében. A Jó, a Rossz igencsak összekeveredve található meg az emberben. Az ebb l fakadó ellentmondások talán magyarázatot adnak e látszólagos próféciák feloldhatatlan kétértelm ségére.

III. Az archetípus megsejtése

Bels felszabadulásának útjára lépve, C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. regényének h se, It’van, felfedezi, mennyire „meg van béklyózva, mennyire gúzsba van kötve az ember, mennyire akadályozható és manipulálható, anélkül, hogy tudná”.[1319] Rettenetes hatalmak, a mélység titokzatos zsarnokai játszanak az emberekkel, teljesen uralmuk alatt tartják és arra késztetik ket, hogy mindig ugyanazokat a kalandokat éljék meg, ugyanazokat a sorsokat ismerjék meg, s ugyanazoknak az illúzióknak adják át magukat. „És százszorosan is furcsák, magyarázza társának, Anne-nak, a bens nkben létez figurák, akik a játékszabályokat diktálják, a valóságos diktátorok, akik egyetemes viselkedésmódokat kényszerítenek ránk (…) Mindenütt és mindig ugyanazokat.”[1320] Milyenek ezek a figurák? Vajon a diktátor, „a keménykez ember (…) archetípusának”[1321] el érzetét fejezik-e ki, amelynek megnyilvánulásait C. G. Jung fellelni vélte „az emberiség egész történetében, a h s, a vezér, a varázsló (…) az uralkodó számos aspektusában”?[1322] Sok írásm meger síteni látszik e tetszet s feltételezést, de nem hajlandó az eredetét a vizsgálni. Miért testesítenék meg a diktátorok a kollektív tudattalan egyik domináns jellemz jét, amelyr l ebben az irodalomban a m vek alapján nehéz eldönteni, hogy seredeti, virtuális vagy legvégs alalkváltozatával van-e dolgunk?

1. A mélység zsarnokai

A m vekben igen gyakran találkozunk azzal a gondolattal, hogy a diktátor egyfajta válasz a történelem kezdeteir l érkez homályos jelzésekre. Számos utalás és hivatkozás társítja a diktatórikus jelenségeket archaikus vallási vagy politikai elképzelések fennmaradásával vagy újjáéledésével. Eszerint a diktatúra a barbár korokhoz való visszatérést jelentené, s még a modern id kben is számos, látszólag elfeledett de még mindig jelenlév si hiedelem, régi hatalom és homályos egység nyilvánul meg és uralja az emberi lelket.

A múlt elmosódó láthatárától kezdve a jöv végtelen rjéig „egy id k mélyér l feltör , si, emberi gondolat”[1323] a primitív világok misztériumait látszik életre kelteni. Az emberiség legvisszamaradottabb részei továbbra is a diktatúrák alatt élnek. „Egy inkább az ösztön, mintsem az értelem révén er s, si, átható és homályos tudat”[1324] ösztönzi Don Ramon Carrasco er feszítéseit D. H. Lawrence A tollas kígyójában, Scorpio Murtlockét A. Powell A Dance to the usic of Time c. regényciklusának utolsó részében (Hearing Secret Harmonies), Tokor Yali Yulmatáét P. Grainville Les Flamboyants c. m vében arra, hogy si animista, druidikus vagy totemikus kultuszokat újítsanak fel. A szentség igen régi értelmezései maradnak fenn ezekben a zavaros hiedelmekben, és a diktatúra látszólagos örökkévalósága e könyvekben a történelem el tti id k bárdolatlan, vad, primitív emberiségének a továbbélését illusztrálják. Mivel nincs olyan eszme, amelynek ne lenne történelmi el zménye, a diktátoralak gyökereiben elfeledett felfogások töredékeit találjuk, elt nt hitek morzsáit, s annyira si mitikus hagyományok maradványait, hogy már-már veleszületett, eredeti és örökkévaló jellemz knek t nnek. A régi istenek nem t ntek el. Meglehet, ismét birtokukba veszi a népeket Thor, Hermész, Wotan, Pán, Mitra, Quezaltcoatl, az összes istenség, amelyet D. H. Lawrence A tollas kígyóban felsorol, és amelynek sok más regényben számtalan kevésbé ismert istenség a megfelel je. Még a legújabb világi vallások is, profán vagy laicizált köntösben „él vagy si archetípusokat és szimbólumokat”[1325] vesznek át, amelyek az emberi lelket alkotó homályos késztetéseket szimbolizáják. Wotan, „a Wotan archetípus”,[1326] pontosan az az „ si germán adottság”[1327] lehet, amelyb l kiindulva a nácizmus Németországi térhódítása megérthet lenne, legalábbis C. G. Jung Aufsätze zur Zeitgeschichte c. tanulmánya szerint. A lefokozott, megkopott, eltorzított istenek, folytonos metamorfózisaik ellenére éppen csak a nevüket változtatták meg, jelenlétük állandósult, az egyes emberek és a tömegek tudattalanjába merülve, mint megannyi maradványa annak az si vallási mentalitásnak, amelyb l a diktatúrák származnak. Ezek az istenségek a szövegekben összeolvadnak és asszimilálódnak, mintha a regényírók képzeletében kizárólag egy kezdeti istenség egyedülálló, de még hatalmasabb, még sibb átváltozásai lennének. Létezik vajon az istenek valamiféle történelem el tti, közös prototípusa? Sok vallástörténész ezt gondolja. M. Eliade Képek és jelképek c. könyve szerint, Varuna, Odin, Wotan, Jupiter a „Félelmetes Uralkodó”[1328] archetípusából származnak, a „megkötöz Istent l”,[1329] amelyet G. Dumézil azonosított, s amelynek nyomait az indoeurópai mitológiák nagy részében megtalálhatjuk. Az állandó rettegés fenntartásával „Mágikus »eszköztára« igen gazdag: mindenütt jelenvaló, vagy legalábbis villámgyorsan képes a helyét változtatni (…) de leghatásosabb varázsfegyvere mégis az, hogy képes megvakítani, megsüketíteni, megbénítani ellenfeleit…”[1330] és ez a képessége archetipikus: a feledésbe merült isten a legf bb hatalom primitív felfogását képviseli, amely M. Eliade szerint jellemz lehetett az indo-európai vallási rendszerekre. E hipotézis tükrében a történelmi diktátorok által az id k folyamán létrehozott intézmények egész története az „indoeurópai Mágikus Uralkodó”[1331] archetípusából magyarázható. Azonban semmi nem jelzi azt, hogy az archetípusnak ez az els ismert, leírt történeti stádiuma ne lenne egyben még sibb, bár teljesen elfeledett vallási hagyományok kés i, elhalványult, utolsó szakasza. Az alvó istenek ébredése tehát egy igen régi archetípus fennmaradását tükrözi, amelynek az írók megsejtik rendkívüli rejt zköd képességét. A rejtélyes hatalmakban való si hitek és igen homályos archetipikus entitások így legalábbis egyfajta irodalmi feltámadást érnek meg. Kérdés, hogy az archetípus hatása az esetleg teljesen mitikus múlt újra felfedezésére korlátozódik-e.

2. Láthatatlan archetípusok

Az archetípusoknak, hangsúlyozza C. G. Jung, nincs meghatározott tartalmuk. Nem is annyira meghatározott motívumokról, megszabott ábrázolásokról van szó, mint inkább hajlamokról, melyek arra késztetnek, hogy ilyen motívumokat és ilyen ábrázolásokat képzeljünk el. A diktátor alakja, amely a semmib l ered, de mindenütt jelen van örökké megújuló formákban, úgy t nik el , mint a „hajlamok, bizonyára tudattalan, ám nem kevésbé aktív, él formák együttese, amelyek minden psychében jelentkeznek”.[1332] Ez az archetípus a korlátlan hatalommal kapcsolatos eszmék és hiedelmek els dleges, örök és egyetemes forrása. Az írók által felhasznált mítoszok rávilágítanak a korlátlan hatalom természetére; e mítoszok létrejötte a „birodalom alapító archetípusába”[1333] vetett hit révén magyarázható. Minden úgy történik ebben az irodalomban, mintha „minden egy titokzatos pont felé emelkedne és tartana egybe, (…) a teljes egység pontja felé, afelé a központ felé, ahonnan minden ered, és ahova végül is minden megtérni vágyik, hogy ott egy álomképek nélküli álomba merüljön…”[1334] Minden ahhoz az eszméhez vezet, hogy egy diktátor korlátlanul rendelkezhet mások felett, a „dix” vagy valamely más mágikus hatalom révén, s még ha medd is ez a gondolat, olyan el ítéleteket, attit döket, elképzeléseket gerjeszt, melyek egyfajta torzító prizmává válnak, s ezáltal megtörnek minden tapasztalatot, minden érzékelést, minden meggy z dést. A politikai, gazdasági, szociológiai vagy történelmi jelenségek ismerete, vagy inkább félreismerése meghatározóvá válik e mitológia kidolgozásában. A diktátor alakjának egyik kezdeti, eredeti forrása ebben a folyamatban található, amely „az emberi képzeletvilág egyik alapvet archetípusából fakad”.[1335] Igen gazdag ez a forrás. A ma már kibogozhatatlan politikai és vallási hiedelmek közös alapját az egymásra épül történelmi tapasztalatok hozták létre. Nem elég, hogy a diktátor archetípusa „az emberiség a leg sibb id kig visszanyúló élményeinek hordalékává”[1336] válik, valahányszor a diktátor-jelöltek a lényük legmélyén rátalálni vélnek egy let nt örökség parcelláira; de ráadásul létrejön egy sajátosan titokzatos egyetértés, hallgatólagos cinkosság, titkos összejátszás a diktátor fennen hangoztatott törekvései és a diktatúra alávetettjeinek rezignált magatartása között. E tekintetben igen nyersen fogalmaz M. Rachline idézett (Le Bonheur…) regényében: „Mindannyian nácik vagyunk, természetünkr l árulkodnak a tetteink, amelyek egyáltalán nem valamely reflexió eredményei, hanem tudatalattink szinte sikolyai, melyek kés bb tettekké válnak.”[1337] A barbárság az emberi sors szokványos állapota, és azért van mindenütt jelen a diktátor, mert minden egyes emberben megtalálható az elnyomás kísértése. Csak éppen er teljes tiltások torzítják megjelenési formáit, s akadályozzák, hogy józanul tisztában legyünk a létezésével. A szakrális súlypontja áthelyez dik. A diktátor alakját bárki ezerféle módon megalkothatja, felépítheti, felfedezheti és kitalálhatja gondolatai mélyén, és olykor, tudatán kívül, tetteiben. De „ezek a lelkünk mélyén él képek iszonyatosak – állapítja meg C. Charrière La Forêt d’Iscambe c. regényében – Arra kell kényszeríteni ket, hogy nyugton maradjanak, különben eltorzítják a küls világot, mivel rátapadnak az általunk vizsgált tárgyakra és emberekre. De ez a mi hibánk (…), hiszen akkor t nnek el , amikor elfeledkezünk a jelenlétükr l…”[1338] A felejtésnek alapvet szerepe van a mitológiai színeváltozások megjelenítésében. A titkos hatalomvágy továbbra is megnyilvánul a képzelet m ködésében, csak éppen kreatív,

egyszerre áltató és feltáró képábrázolás révén. A politika mítoszba emelése, a hajlam, hogy saját magunkban vagy magunkon kívül megjátszott isteneket képzeljünk el, a vallási szimbolizmus inkább látszólagos, mint valódi gyengüléséb l fakad, mint C. G. Jung vallja: „ismét felfedezzük az isteneket, (de) pszichikai tényez k formájában, azaz a tudattalan archetípusaiként”[1339] (Studien über dem Archetypus). Ezek az archetípusok nem mások, mint újabb istenek, csak éppen névtelenek és deszakralizáltak. A diktátor egyedi, de sokoldalú alakja a hatalom megjelenítéseinek állandó forrása. Folyton új mítoszok törnek el arról a szimbolikus helyr l, amely valahol az emberi képzeletben található, az egyéni tudat és a kollektív tudattalan határán. A múlt súlya vajon elégséges magyarázat-e eme mitológia örökkévalóságára?

3. Egy központi elképzelés

Hézagosan ismerjük csak azokat az el képeket és kötöttségeket, amelyek az egyének rejtett életére hatnak. Ebb l következik, hogy az archetípus eredete és célja viszonylag meghatározatlan. A diktátor alakja talán rendelkezik önálló létezéssel, melynek mintha nem lenne sem kezdete, sem vége, mert maga tulajdon kezdete és vége. Bár ez utóbbi vonása a regényekben jórészt lappangó, kimondatlan és marginális. Milyen tudatos vagy tudattalan mélységekben gyökerezteti a diktátor ezeket a bizonyosságokat? „A hatalom ösztönének (…) saját magában van a központja, nem keres küls támpontot valamilyen Istenben, vagy valamilyen szeretett lényben, hanem fékezhetetlenül, saját magából kiindulva hat”[1340] – állapítja meg Lilly D. H. Lawrence Aaron’s Rod c. regényében. A be nem vallott vágy, hogy valamikor, valahol megvalósulni lássuk a teljhatalom akarásának valamely végs , teljes változatát, folytonos er s d és csökken mozgást szül, amelyben e teljhatalom-vágy különböz kifejezési formái mind felbukkannak, az egyszer formától a összetettig, a töményt l a határozatlan körvonalúig, a közömböst l az er szakosig. Minden jel szerint a diktátor alakja továbbra is kreatív, továbbra is finomul és átalakul, anélkül, hogy gyengülne vagy kisebbítené magát, még akkor is, ha olykor a megkopottság és a hanyatlás benyomását kelti. Az irodalmi m vek tehát csak illusztrációként szolgálnának azokhoz a leírásokhoz, melyekkel Nietzsche ábrázolta a hatalomvágyó világot Az értékek átértékelése c. m vében: „Ez a világ hatalmas er , kezdet és vég nélkül, rendíthetetlen er mennyiség, amely soha nem lesz se kisebb, se nagyobb, (…) [hanem] meghatározott er meghatározott térben, amely egy, s ugyanakkor sok er és er hullám játéka, emiatt felhalmozódik, amott kisimul, er k viharzó, örvényl tengere, csillapul s árad, mindörökre”,[1341] vagyis örökösen megalkotja és lerombolja önmagát, látszólag cél nélkül, hacsak nem önmaga örökkévalóságára törekedve. Regényeinkben e törekvések csak a lehet ség szintjén maradnak. A képzelet építményeir l van csupán szó, amelyekben víziók és csalóka álmok sora váltja egymást. Történészek, életrajzírók próbáltak beszámolni a legnagyobb diktátorok kiemelked , meglep pályafutásairól, ám egyik jük sem nyújt vegytiszta portrét egy adott diktátorról. Mégis, az egymást metsz , átfed , egymásra rakódó elbeszélések, a képzelt vagy történelmi diktátorok összes valós vagy fiktív sorsai a diktátorok életének egyfajta „eredeti vagy végs (…) alaptörténetét”[1342] alkotják, közös, mesés sorsot, amelyben minden könyv, minden írás,

minden vallomás új kiindulási pontnak, új kalandnak, új és új útiránynak felel meg. A szövegek összességének vizsgálata lehet vé tenné, hogy megérezzünk valamit a diktatúra megsokszorozott létéb l, amelyet Tokor Yali Yulmata király is megsejt P. Grainville Les Flamboyants c. regényében. Ebben az összegzésben a diktátor alakja lenne az sarchetípus, az eddig taglalt egyes mítoszokban megtalálható minden zavaros hatalomvágy kezdete és beteljesedése. A diktátornak ez az archetípusa azonban az irodalmon kívül marad. J. Romains A diktátor (ford. Zilahy Lajos, 1927), I. Silone La scuola dei dittatori c. m veit színpadon játszották, V. Saville és Ch. Chaplin Diktátor c. filmjeit moziban. F. De Miomandre Le Dictateur cím , egy folyóiratban közölt rövid elbeszélésén kívül az francia és az angol irodalomban nincs olyan regény, amely „A diktátor” címet viselné. Hiszen az implicit tilalom révén bizonyos távolságot tartanak nyelvi szinten, a teljhatalom álmait viszont mindig gátak közé szorítják, elfojtják; ez a látens cenzúra egyfajta kínos érzést szül, mely bizonyára nem ismeretlen a kritikusok rossz lelkiismerete el tt, ha olyan regénnyel szembesülnek, mint például M. Rachline (Le Bonheur…) m ve. Annak ellenére, hogy a valóságot tagadják vagy elhallgatják, a lidércnyomás továbbél. S t sok írónál ez a fajta elutasítás zavaros tetszelgést, valamilyen beteges elragadtatást vált ki, ami független az ideológiai hovatartozástól vagy elvi elkötelezettségt l, mintha ennek az archetípusnak a vonzereje annál nagyobb lenne, minél szigorúbb a rá vonatkozó tiltás. A diktatúrák tagadása bizonyára jó módszer arra, hogy megvédjük magunkat a diktátor figurájának befolyásától, viszont arra is lehet séget ad, hogy kiszolgáltassuk magunkat neki. Vajon ennek felismerése valóban egyet jelent-e az ellenállás kezdetével? Merre halad a diktátor figurája? „A Nagyurak gondolatai olyan hatalmasak, hogy nem látjuk át ket – állapítja meg J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regényében. Mit üzennek? Mit akarnak?”[1343] Minden jel szerint a diktátor archetípusa saját beteljesedése felé tör, viszont a megnyilvánulásait meghatározó alapelvek ismeretlenek. De talán csak az összehasonlító mitológiakutatás illúziója, hogy azt a benyomást kelti, mintha az emberi képzeletnek lennének meghatározói. A távoli múlt örökségeként ránkmaradt diktátor tehát az egyik seredeti archetípus lenne, egyszerre megingathatatlan és változó, mely a legtöbb hatalom-mitológiában megtalálható. Furcsa paradoxon, hogy ez az archetipikus alak a Jung által adott szinte összes definicióját beteljesíteni látszik a regényekben. Mi lehet a pontos természete? A vallástörténész M. Eliade egyértelm en kijelenti: az archetípusokat a vallástörténetben találjuk meg, a pszichológusok és irodalomkritikusok csak megközelít változataival találkoznak”.[1344] Talán a mítoszoknak a modern regényben tapasztalható leromlása ad magyarázatot azokra a nehézségekre, amelyekbe az alapok kutatásakor ütközünk? Ha igaz C. G. Jung feltételezése, s az archetípusok minden szimbólum forrásai, azoknak lehetséges formái és el képei, hogyan ismerhet fel igazi természetük, hiszen ezek meghatározásuknál fogva spontán, tudattalan, ismeretlen és megismerhetetlen tendenciák?

IV. Az etikai kérdésfeltevés

Vajon vita nélkül „el kell fogadnunk a hatalmat mint indítékot, felel sségünk teljes tudatában”,[1345] mint ahogy Lilly állítja D. H. Lawrence Aaron’s Rod c. regényében? Az egész kortárs regényirodalom rámutat arra, hogy mi történik, amikor „emberek a világ tudományát, intelligenciáját, hatalmát arra használják, hogy mások fölött uralkodjanak”.[1346] A hatalomvágy századunkban az élet és a teremtés képessége helyett mindvégig a halál, a pusztítás, az rület és a megsemmisítés riasztó képességére való vágynak bizonyult. A diktátor alakja a „szörny séges szabadság-tagadást”[1347] képviseli, de ez a tagadás létezik, s különös kihívást jelent, amely talán teljes egészében mozgósítja az emberi felel sségtudatot. Ha az egyetlen érvényes kérdés valóban az, mint A. Camus kijelenti A lázadó emberben, hogy „a világ lévén olyan, amilyen, tudjuk, miképpen viselkedjünk benne”,[1348] akkor ez az etikai kérdésfeltevés mennyiben készíti el a diktátorok, a diktatúrák és az emberi szabadság megnyirbálásának az elmarasztalását?

1. Egy riasztó képesség

J. Giraudoux Siegfried et le Limousin c. m vét l egészen R. Abellio La Fosse de Babel c. regényéig egyértelm , hogy az apoteózisok nem tartósak. A m vekben az abszolút hatalom tragédiája egyhangúan ismétl dik, s a diktátorok többségének tragikus sorsa implicit módon ítéletet hordoz magában. Nem megfellebbezhetetlen azonban az írók ítélete. Mint Nyikolaj Rubasov A. Koestler (Sötétség délben), vagy P. Drameille R. Abellio (La Fosse de Babel) regényében, a diktátorok gyakran reménykednek „a történelem majdani feloldozásában”[1349] és abban, hogy a végs ítéletet talán nem az emberek hozzák. Ahogy J. Cau az Un Testament de Stalineban felidézi a sztálini jelenséget, az a történelem brutális revíziójának meglep példája. 1934-ben Sztálint a személyi kultusz úgy állította be, mint a Szovjetunió vezet i közül „a legjobbak legjobbját”.[1350] Az 1939-es német-szovjet paktum hatására a Sztálin a demokráciák ellensége lesz és A. Hitler szövetségese, a német agresszió viszont a civilizáció bajnokává és a „a demokrácia példaképévé”[1351] avatja t, legalábbis W. S. Churchill háborús beszédeiben, majd a második világháború végén a nyugati országokban a „sötétség istenévé”[1352] változik, a szocialista táborban pedig „az emberiség szikrázó napjaként”[1353] jelenik meg. Közvetlenül 1953-ban bekövetkezett halála után elkezd dik a desztálinizáció, amely 1956-ban Ny. Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán elmondott könyörtelen vádbeszédéhez vezet „a terror és (…) Sztálin diktatúrája”[1354] ellen. Elítélték „megalomániáját”,[1355] b ntettei számban, nagyságban és id ben A. Hitlerénél is nagyobbnak bizonyultak, mint G. Steiner emlékeztet rá keményen The Portage (…) c. regényében. Mindazonáltal elképzelhet , jegyzi meg a történész B. Souvarine, ezekkel a nagy diktátorokkal kapcsolatban „még nem hangzott el az utolsó szó arról, hogy az emberek emlékezetében mi marad meg róluk pozitív vagy negatív vonásként”.[1356] Félreérthet bb viszont az a tudományos munkákon, pszichológiai vizsgálatokon és történelmi tanulmányokon alapuló kísérlet, amely A. Hitler rehabilitálását célozza. Err l tanuskodik S. Friedländer Reflets du nazisme c. könyve. Sok m ben érz dik egy elfojtott izgalom újra felt nése annak kapcsán, hogy mi kerül elmondásra és mi marad kimondatlan a német diktátor, a „sápadt b nöz ”[1357] kétes nagyságáról. A német történész, J. Festet követ en M. Rachline emlékeztet arra Le Bonheur Nazi (…) c. m vében, hogy „az ellenfelei kitartóan úgy ábrázolták, mint eszel s rültet (…) mániákust, és természetesen, mint az emberiség

történelmének legszörny bb b nöz jét”.[1358] Márpedig a regény f szerepl je, Frédéric Marelle szerint A. Hitler ezzel szemben minden id k legnagyobb politikusa: „A semmib l indult, és a Birodalom kancellárjaként halt meg (…). A német hadsereg káplárja volt, de néhány hét alatt leigázta az európai birodalmat a tábornokai véleményére nem hallgatva, megvalósítva a legnagyobb hódítók álmát (…). Végül mindenfel l körülzárva, bunkeréb l irányítva a háborút, f városa közepén (…), a dics séges halált választja (…) és a feltámadást hirdetve elt nik a lángokban.”[1359] M. Rachline elismeri, hogy sehol sem látott írásban hasonló apológiát, ám az, hogy képes ilyet elképzeli azok után, amit például a történész J. Fest mondott A. Hitler paradox nagyságáról, nem kevésbé árulkodik arról, hogy az írót valóban leny gözi a Rossz. Feloldhatatlan dilemma. „Elévültnek tekinteni b neiket? Megbocsátani? Honnantól és mikortól? …”[1360] kérdezi a filozófus B-H. Lévy Le Testament de Dieu c. könyvében. Említett regényében G. Steiner megvonja az emberekt l a jogot, hogy ítélkezzenek A. Hitler fölött. „A vádlott, a közönséges vagy sajátosan megszabott jogi normákon felül áll”[1361] mondja az egyik szerepl , Dr. Röthling. A diktátor erkölcsi és politikai felel ssége abszolút, a büntet jogi és jogi felel sség alóli mentessége is abszolút. Az elkövetett kegyetlenség olyan hatalmas, hogy minden szankció fölött áll, nincs elképzelhet jóvátétel, és semmiféle el írás nem alkalmazható rá. Ezek az ellentmondások meghaladják az emberi értelmet, és részben talán a tehetetlenség tényével magyarázható az, hogy az ítél bíróknak tilos „A. H.” személyéhez nyúlniuk G. Steiner említett regényében: „megkínzása, felakasztása, mondja egyikük, Gédéon Bénasséraf, egyenl lenne azzal az állítással hogy „A. H.” megfizethet egyik tettéért, ami egyenl b nei egy milliomod részének az eltörlésével. Ha felakasztjuk, a Történelem húz egy vonalat. A számla rendezve lesz. Még hamarabb fogják elfelejteni.[1362] Világos G. Steiner meggy z dése. A történelmet nem lehet elítélni, csak a tényeket megállapítani. Ha van utolsó ítélet, azt nem az emberek hozzák meg, és teljességgel hiábavaló azzal próbálkozni, hogy meghatározzuk egy diktátor felel sségének és b nösségének mértékét. Mégis az írókra vár az a nehéz feladat, hogy olyan fogalmakkal tudósítson e perr l, amely elérhet minden olvasó számára, mint ahogy azzal G. Steiner is megpróbálkozott The Portage (…) c. regényében. S más szerz k is megtették más diktátorokra és más diktatúrákra vonatkozóan, például J. Updike A konspiráció, C. Achebe Le Démagogue, Sony Labou Tansi La vie et demie, L’Etat honteux és Les Sept vies de Lorsa Lopez c. regényben A vita viszont kimeríthetetlen, s az ítélet bizonytalan, talán azért, mert ebben az ügyben, mint Jean-Baptiste Clamence emlékeztet rá A. Camus A bukás c. regényében, egy személyben mindenki ártatlan és b nös, vádlott és vádló, bíró és ügyfél.

2. Az emberiség pere

Számos író kiterjeszti vádiratát az emberiség egészére, mint A. Camus A bukás c. regényében szerepl Jean-Baptiste Clamence. Homályos kapcsolat köti a diktátorokat a többi emberhez. „Egyetlen nagy gondolat, bármilyen szentnek és bármilyen emelkedettnek t nik is, sem valósulhat meg a néptömegek ereje nélkül”[1363] – állította A. Hitler a Mein Kampf c. könyvében. A néptömegek cinkosok, és az emberi felel sségnek e kiterjesztése

eredményeként, ellentmondva egymásnak, a felel sség feloldódik s egyszersmind súlyosbodik. A tömeg kimondatlan felszólítások, gyáva vágyak és bevallatlan elvárások hordozója. „A nácizmus felemelkedése és tettei számos más ember, talán milliók aktív részvételével, kezdeményezésével valósult meg”[1364] – állapítja meg egy jogász, Rolf Hanfmann G. Steiner említett regényében. M. Rachline még pontosabban fogalmaz: „Hitler hatalma a nép akaratából származott.”[1365] Minden diktátor a népét képviseli, minden nép magára kell, hogy ismerjen diktátorában: „Hitler egyesített minket, de általa magunkat fedeztük föl, szenvedélyeinket, reményeinket, törekvéseinket”,[1366] er síti meg a Le Bonheur Nazi (…) regényben Frédéric Marelle. A tömeg fellángolásai, a megmozdulások, a kollektív áldozás rituáléi a népeket saját leigázásuk kivitelez ivé és eszközeivé teszik. A diktátorok ki is jelentik és fennen hangoztatják: a hatalom, amelyet uralkodóként birtokolnak, alattvalóik általános akaratából származik, tehát mindenkinek a felel ssége teljes mértékben közrejátszik, legyen az bármenyire csekély és rövid élet , abban a pillanatban, amikor egy politikai helyzet meginog, a fejl dés visszafordíthatatlanná válik, ahol egy egész nép tehetetlenségre kényszerül. A felel sségérzet mindazonáltal felhigul az 1939-t l 1945-ig tartó háborúról írt krónikákban, például olyan m vekben, mint C. Isherwood Isten veled, Berlin, R. Hughes Róka a padláson és A fából faragott pásztorlány, J.-L. Curtis Les Forêts de la nuit, F. Nourrissier Une Histoire française (Francia történet), J. Dutourd Au Bon Beurre ou dix ans de la vie d’un crémier, J.-L. Bory Mon village à l’heure allemande c. regények. Az események anélkül következnek be, hogy igazán érintenék a mindennapi életet. A tömeg tétlen marad a háború láttán, néma, tehetetlen, közönyös is a diktátorok sorsával szemben. A diktatúra nem az világuk, a „többieké”, akik el idézik a forradalmakat és a diktatúrákat, akik er s rezsimeket hoznak létre, vagy akik harcolnak azok ellen, elpusztítják vagy helyreállítják azokat. Mivel mindenki mindenért felel s, már senki semmiért nem érez kötelezettséget. A diktátor, aki hasonsz r és mégis más, egy idegen jelenlét, amelyet elviselnek, de nem akartak. M. Rachline szerint „az emberiség láthatatlan és sötét lelke”,[1367] s még valószín bb, hogy egy másik „énünk”, aki legtöbbször „ismeretlen el ttünk”,[1368] az egyes emberek torzított, fintorgó álarca, amellyel az emberiség egyszerre azonosítja, illetve nem azonosítja magát. Az elfogadás és tagadás kett sségének van erkölcsi velejárója: mivel fel is ismerik magukat a diktátorban és nem is, az emberek egyszerre érzik, és nem érzik magukat felel snek, részt vesznek, és nem vesznek részt a diktatúrában, elismerik, és nem ismerik el b nösségüket. A. Camus A bukásban erkölcsi síkon elemzi „a b ntudat elviselhetetlen átkát”[1369] JeanBaptiste Clamence hidegen mérlegel vallomásain keresztül. Az emberiség b nös, de tagadja b nösségét, ismétli Jean-Baptiste Clamence, akinek bizonyítékai az emberi természet radikálisan pesszimista felfogásán nyugszanak. A hatalom és az uralkodás igénye univerzális, véli Jean-Baptiste Clamence, szerinte „minden embernek szüksége van rabszolgára”,[1370] azért, hogy „minden ember tanúja lehessen mások b neinek”.[1371] Akár akarják, akár nem, az emberek közvetetten felel sek a b nökért, a népirtásokért, amelyekben mindazonáltal közvetlenül ártatlanok. Ez az ellentmondás teszi, hogy mindannyian b nösek, de mindenki megköveteli ártatlanságát, mindenki meg akarja úszni az ítélkezést, az ítéletet és a kiszabott büntetést. Jean-Baptiste Clamence szünet nélkül perli a többieket, vezekl bíróként, azért vádolva magát, hogy jobban vádolhasson másokat, s ezzel védje ártatlanságát. Az ember b nös voltát elismerik, az uralkodás szenvedélyét azonban egyszerre elmarasztalják és megértik, a diktatúrákat meg elítélik és felmentik, miközben a felel tlenség érzetének a felel ssége változatlan.

Eme érvelésnek vagy szofizmáknak a helyessége talán csak az ítél képesség egyfajta torzulásából származik, amit ritkán ismernek el ilyen szintén az írók. Léteznek viszont annyira gy löletes diktatúrák is, hogy maga a próbálkozás arra, hogy megvitassuk diktátoraik felel sségét, azonnal az eltitkolt cinkosság gyanújába kevernek, mintha a diktátorok tettei kiváltotta borzalom ellenállna minden elemz er feszítésnek, minden kritikai próbálkozásnak, mintha rögtön immorális vagy amorális attit d gyanúja sújtaná azt, aki józan értékelést akar adni róla.

3. A szabadság pere

Ki kell hát iktatni a szabad akarat, a szabad vizsgálódás szellemét? A kényszer nélküli cselekvés vagy gondolkodás joga és képessége annyi nyílt vagy rejtett megszorítást szenved el, hogy „a jöv már itt van”, jelenti ki A. Burgess 1984–85 c. regényében.[1372] A diktátorok és a diktatúrák pere vajon nem a szabadság kudarcainak a pere is egyben? Egy álom mozgatja a diktátort, a türelmetlen vágy, hogy megismerje az abszolút, totális, elidegeníthetetlen szabadságot, annak a szabadságát, hogy saját ura és saját bírája legyen, hogy tulajdon akarata legf bb bírája és önmaga legf bb meghatározója legyen. Ilyen szempontból teljes a diktátor felel ssége; A. Hitler magára is vállalta 1924-ben müncheni perében: „A diktátornak született ember – jelentette ki a bíróság el tt, amely els államcsínykísérletéért kívánta elítélni –, azért lesz diktátor, mert az akar lenni, nem pedig azért, mert kényszerítik rá. Senki sem ösztönzi, saját magát ösztökéli (…).”[1373] Tehát elindul egy gyakran kérlelhetetlen, fatális gépezet, amit T. E. Lawrence elemez igen figyelemreméltóan A bölcsesség hét pillére c. könyvében, már amennyire hihetünk neki. T. E. Lawrence azt állítja, különös késztetést érzett már a kezdetekt l, hogy folyamatosan küzdjön önnön felszabadítsáért mindenfajta kötöttség alól. Számos cselekedetének és különös vállalkozásának ez a késztetés volt az indítéka. Azonban „a vágy, hogy eme eszményképért harcba szálljunk – vallja – szinte valóságos lidércnyomássá n tt lelkünkben (…). Ebb l hitet merítettünk, önszántunkból rabszolgákká lettünk, saját magunkat megbilincseltük (…). Kéretlenül lemondtunk saját akaratunkról, erkölcsi normáinkról és felel sségünkr l.”[1374] T. E. Lawrence vallomása szerint ez lenne a szabadság megcsonkításának kezdeti fázisa, amelyet épp a szabadság kétségbeesett akarása vált ki. Míg a diktátor „szabad ember, a világ mértéke és közepe, teremt ember, Isten-ember”[1375] szeretne lenni, a teljes szabadságra való igénye a népek teljes leigázásához vezet. A diktátor szabadságának semmi sem szab immár határt, gyökeresen tagadja mások szabadságát, a szolgaság és az elnyomás minden formáját igazolja, egészen a legszéls ségesebb szabadságig, a gyilkolás szabadságáig. G. Orwell 1984 és Dalos Gy. 1985 c. regénye ennek a következményeire mutat rá „az eltiprók és eltiportak világa”,[1376] az Angszoc ábrázolásával, amelyet a folyton növekv hatalomvágy ural, amelyben a szabadság-élvezet legtisztább formája egybeesik a szabadság teljes megsemmisítésével a hatalom és az alávetettség vágyában, s mindez éppúgy áll a hóhérra, O’Brienre, mint áldozatára, Winston Smithre. A hatalomvágy, a „hatalom, bármelyik legyen is”[1377] gyakorlása az emberi tettek egyetlen mozgatórugója, és ez, kommentálja szarkasztikusan A. Burgess az 1984–85 c. regényében, „annyira nyilvánvaló, hogy gondolni sem érdemes rá”.[1378] Ám ha a világ törvénye a hatalom

akarása, vagy inkább néhányak teljhatalom-akarása, le kell-e attól még tennünk róla, hogy elítéljük az abszolút szabadságról szóló álmokat? Mindennek ellenére fejlett szabadságtudattal találkozunk néhány kivételezett szerepl nél, példa erre A. Burgess 1984–85-ében Bev Jones, G. Orwell 1984-ében Winston Smith, C. S. Lewis The Silent Planet c. regényében Elwin Ransom. Hiábavaló illúzió lenne a szabadságba vetett hit? A. Camus A bukásban „felszólítja az istenadta népet, hogy vesse alá magát a hatalomnak, és keresse alázatosan a szolgaság kényelmét, akár úgy, hogy valódi szabadságként tünteti fel.”[1379] A. Malraux A hódítók c. regényében Garin épp megfordítva teszi fel a kérdést: „világéletemben a szabadságért rajongtam! … Hát ki szabad itt? Mindenki függ valakit l (…) a tömegekt l, t lem, másoktól?…”[1380] „Mi hát az ön „emberi szabadsága”? „Mihez képest szabadság? Milyen cselekvésre vonatkozik?”[1381] – kiált fel A. Burgess 1984–85 c. regényében. A szabadságnak nevezett „céda”[1382] kiszenved századunk végén, állapítja meg M. Rachline említett m vében. Még sorolhatnánk az idézeteket, de ezzel is csak meger sítenénk a per kétértelm ségét, mely perben a szabadság csak azért kerül vád alá, hogy megvédjék, a szabadságot csak azért követelik magukénak, hogy leigázzák, és csak azért ismerik el, hogy eltorzítsák. De vajon mindezek a következetlenségek nem egy olyan emberi szabadság lényegéb l fakadnak-e, mely még a kudarcot vallásban is szabad? A teljes szabadság vágya tehát túl gyakran vezet teljes elidegenedéshez, az írók pedig gyakran megpróbálták elemezni ezt a talán alapvet ellentmondást, kezdve R. Warner The Cult of Power c. könyvét l egészen A. Camus A lázadó emberé-ig, vagy B-H. Lévy La Barbarie à visage humain c. tanulmányáig. A szabadság tudata azonban csak viszonylagos. Az írók tudva-tudják, hogy „az emberi ártatlanság nevében elhúzódó lázadásból egy alapvet torzulás folytán felszínre kerül az általános b nösség gondolata.”[1383] Az emberi szabadság esend , ám minden ember felel s érte, és ha csorba esik rajta, minden ember b nös. Ez a vita végeláthatatlan A számos ábrázoláson, melyet az írók nyújtanak a „mérhetetlen hatalomösztönnek való engedelmességr l”,[1384] mély aggodalom szüremlik át. Felel séggel tartoznak-e a diktátorok vagy sem? Elkerülhetetlenek-e a diktatúrák vagy sem? B nös-e az emberiség vagy sem? G. W. Hallgarten L’Histoire des Dictatures és A. Conte Les Dictateurs du XXe siècle c. könyve mutatja, mindenütt lefolytatták a diktátorok perét, mindenütt és mindig vádolják ket, a perek mégis szinte mindig és mindenütt kudarcba fulladtak. A vád alá helyezett, bár felel sségre nem vonható diktátorok elkerülik a büntetéseket, a megtorlásokat és igen gyakran a vádakat is. Szembesülve azzal, amit S. Friedländer a „totalitárius paradigma”[1385] névvel illet, az írók hozzákezdenek a harchoz „az ellen, aki magának a Gonosznak a megtestesülése, a sötétség princípiuma, amely a legrettenetesebb elnyomással fenyegeti az emberiséget”,[1386] ámde a harc kimenetele kétes, mivel nem sikerül vitathatatlanul megosztani a felel sséget. Az etikai kihívással szemben „az íróknak és a hozzá hasonlóknak nem voltak javaslataik a megoldásra”[1387] – vallja A. Koestler The Age of Longing c. könyvében. A diktátor semlegessé tett, bár el nem zött alakja az irodalom nem rehabilitálja nyíltan, s nem ítéli el gyökeresen. Az ítélet függ ben marad. A per nincs lezárva. Egyébként is, valóban az írók feladata lenne lezárni ezt a pert?

***

A kortárs regényeket olvasva mintha semmi vagy szinte semmi nem változott volna az Ókor óta. Mindig is voltak emberek, akik szándékosan, vagy öntudatlanul, megpróbáltak Isten vagy az istenségek és az emberek közé állni, hogy saját vágyukat a teljhatalomra isteni követelésnek állíthassák be. Mindig is ugyanaz a dühös követelés, a lázadásnak ugyanaz a borzalmas kiáltása, a reménytelenségnek ugyanaz a rémes üvöltése er síti meg, és nyilvánítja ki koronként „a gy zedelmes abszolút Szellem eljövetelét”,[1388] rettenetes uralmát egy olyan „Lénynek, akinek szelleme egyaránt (magában foglalja) az anyagi és a szellemi civilizációt”.[1389] Mintha az emberiség történetében mindig is felülkerekedett volna a diktátorok isteninek vagy természetfelettinek beállított természetébe vetett irracionális hit, amely igazolta feltételezett fels bbrend ségüket, és ez a tulajdonképpen politikai meggy z dés, amely talán archetipikus, különös módon profetikus jelleget öltött az irodalomban, anélkül, hogy egyetlen írónak is igazán sikerülne világossá tennie végs etikai, metafizikai és eszkatológikus jelentéstartalmát. Jóllehet az írók többsége érzékeli a diktatúrákban a hatalmat hazug módon igazoló elveket, a diktátorok meg rzik titkukat. Ha M. Tournier-nek az a meggy z dése A rémkirály c. regényében, hogy valahol „biztosan létezik egy abszolút alfa-omega jel”,[1390] a misztériumot magában rejt abszolútum-kód, akkor a veszély talán abban áll, hogy belenyugszunk a tudatlanságba és nem kételkedünk, amint azt M. Rachline is érzékelteti Le Bonheur Nazi (…) c. regényében, f leg, ha a titok igazából nem is titok és „egész egyszer en azért nincsen kinyilatkoztatva (…) mert nem létezik”,[1391] L. Casamayor legalábbis felteszi a kérdést Le Prince c. m vében. Az biztos, hogy a politika, mint minden anyagi vallás, tartalmaz hamis rejtélyeket és valódi áltatásokat, de ez a benyomás talán részben annak köszönhet , hogy létezik „egy üresen maradt hely”,[1392] egy végs ellentmondás, amely a diktátoralak sajátja, és amely nem ad helyet „sem racionális értelmezésnek, sem erkölcsi felel sségnek”.[1393] Emiatt a különös összeférhetetlenség miatt semmilyen leírás, semmilyen magyarázat nem képes megfejteni e titokzatos alak jelentését. Miért? – kérdi G. Orwell 1984 c. regényében. Miért léteznek megjátszott istenek? Miért „áldozzák fel olyan sokan egyéniségük egy részét egy mindenható, ám egyedüli (…), kegyetlen (…), és er szakkal teljes istennek”,[1394] teszi fel a kérdést továbbá B. H. Lévy Le Testament de Dieu c. könyvében. Az írók képtelenek ezt felfogni. k fikció és mítosz segítségével irodalmi köntösben ábrázolják azt, hogy minden hatalom, legyen az bármilyen, elképzelhetetlenül sok bálvány, fétis és tabu segítségével tartja fenn magát. Olykor igen mélyre ásva keresik „az igazi indítékot, a soha nem firtatott ösztönt”,[1395] amely magyarázatot adna a hatalomvágyra, a függ ség-igényre, az ellenállói magatartásra. Csak azt fedezik föl, mint A. Koestler The Age of Longing c. m vében Vardi professzor, hogy „az önbecsapás igénye er teljes mozgatóer ”,[1396] amit J-P. Sironneau Sécularisation (…) c. könyvében is megtalálunk. A hatalom világi és politikai vallásai, újkelet kultuszai a szellemi vizsgálódás, az abszolútum iránti vágy illúzióját keltik, de a szentségnek ez a fajta eltorzulása csupán a politikai gondolkodás csökevényes formáihoz vezet. Mit jelez ez az alapvet csalás? Arra kell-e következtetnünk, amit B-H. Lévy Le Testament de Dieu c. tanulmánya sugall, hogy a diktatúrák és az új totalitárius jelenségek leleplezésével ez az irodalom a maga módján hozzájárul ahhoz, hogy feltegyük „végre, a vallásosság kérdését, amely talán a huszadik század végének kulcskérdése lesz”,[1397] s mely talán a regényekben el relátott kor legf bb problematikájának bizonyul majd? Megkérd jelez dik a történelem, a politika és az irodalom. A fikció továbbra is el kel helyet foglal el a regényekben, a történelem viszont csak ürügy, s a regényírók szabadsága, amellyel a valós eseményeket kezelik, gyakran arra szolgál, hogy elutasítsák a hatalomról szóló bevett

értelmezéseket. „A történelem semmire sem szolgál, állapítja meg A. Koestler The Age of longing c. m vében, tele van olyan analógiákkal, amelyek bármit bizonyítani tudnak, de az ellenkez jét is.”[1398] Talán az irodalom sem való semmire. G. Orwell 1984 c. negatív utópiájában Winston Smith nem tudja végigolvasni Emmanuel Goldstein híres könyvét. Semmilyen elmélet, semmilyen társadalom-politikai hipotézis nem tud magyarázatot adni az Angszoc és a Nagy Testvér uralmára. Bármilyen formát öltsön is, ez a vizsgálódás kudarchoz vezet. „Ti nem tudtok semmit (…). A világegyetem kulcsa az istenek kezében van, és azt soha nem fogják az embereknek adni”,[1399] jegyzi meg J. M. G. Le Clézio (Les Géants) c. regényében; G. Steiner is belenyugszik The Portage (…) c. regénye befejez részében abba, hogy „kétség övezze ezeket a titkokat, egészen a végs kinyilatkoztatás idejéig”.[1400] A diktátorok létezése, akár megjátszott, akár nem, rejtély marad. Valójában még a diktátoralak metaforikus úton történ definiálása („megjátszott isten”) is megváltoztatja magát a figurát. Mert a meghatározás az összevont hasonlat révén a „diktátorok” és a „megjátszott istenek” között bizonyos hasonlóságot állít fel, ugyanakkor behelyettesítést is jelent; s ezért ez a csábító és talán találó metafora nyilvánvaló eltávolodást és torzulást okoz az eredeti, a politika eszközeivel megfogalmazott kérdés, és az erre vallási értelemben ajánlott vagy inkább felvázolt megoldás között. A vizsgálódás súlypontja áthelyez dik, de az eljárás magában a mítoszban is rögzül. Felfedi-e ez a vizsgálódás – sajátos módon – a módszert, mellyel az írók által elképzelt egymást követ , akár töredékes leírások elérik, hogy a diktátor alakja az összes említett könyvben szüntelenül fejl djön az emlékeztet k, ismétlések és visszautalások, az archetípus vagy archetipikus „els dleges modellre történ megannyi tudatos vagy tudat alatti utalás”[1401] révén? Vajon ez az „örök archetípus” nem más-e, mint „a kegyetlenség egyre fokozattabban szellemivé és »istenivé« tétele, amely a történelemben megfigyelhet …”, ahogy Nietzsche hitte A morál genealógiájához c. tanulmányában?[1402] Tévednénk, jegyzi meg A. Reszler Mythes politiques modernes c. könyvében, ha semmibe vennénk a szerepét „a hatalom elméletének és gyakorlatának alkotóelemeként”,[1403] és még inkább, ha félreismernénk a kortárs irodalomra gyakorolt hatását. A diktátor még mindig él , rendkívül veszélyes alakja továbbra is a szabadság teljes elidegenítésének folyamatos kísértését szimbolizálja, éppúgy, mint régen. Az egész XX. századi történelem err l tanúskodik. A huszadik század irodalma, néhány kivételt l eltekintve, tulajdonképpen egyetlen hatalmas tiltakozás a diktátor ellen: megpróbál szembeszegülni vele a „legtartósabb, legkitartóbb, legállhatatosabb elutasítás”[1404] révén, amelyre az írók eddig képesek voltak. Eközben a szerz k regényr l regényre legitimálták a szinte mindannyiuk által makacsul kifejezett és ismételgetett szándékot, hogy „az emberi szabadságot hívják segítségól azért, hogy az ember meg tudja valósítani és fenn tudja tartani az emberi szabadság uralmát.”[1405] Viszont semmi sem igazolja ezt a meggy z dést, hacsak nem a bizonyosság, amelyr l Winston Smith vall O’Briennek G. Orwell 1984 c. regényében: az emberek el bb-utóbb rájönnek, kicsodák is a diktátorok, el bb-utóbb észreveszik, hogy „van valami a világegyetemben, – nem tudom, mi: valamiféle szellem, alapelv”,[1406] egy olyan ellenálló er , amelyet egyetlen diktátor sem lesz soha képes legy zni. [1225] G. Steiner: Le Transport de A. H., 96. [1226] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 115. [1227] A. Koestler: Les Hommes ont soif. Paris, Calmann-Lévy, 1951, (rééd. 1973), 284–285. [1228] A. Malraux: Az ember sorsa, 220. [1229] A. Artaud: Héloiglobale ou l’anarchiste couronné (Paris 1934, 1979), 67. [1230] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 194. [1231] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 138.

[1232] M. Tournier: A rémkirály, 123. [1233] B-H. Levy: La Barbarie à visage humain, 32. [1234] A. Burgess: 1984–85, 98. [1235] A Camus: A bukás In. id. m , 593. [1236] P. Drieu La Rochelle: L’homme à cheval (Paris 1943, 1973), 122. [1237] H. G. Wells: La Dictature de Mr. Parham, 151. [1238] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 13. [1239] Lásd: D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 270. és XV. Fejezet: ’The Written Hymns of Quetzacoatl’ (’Quetzalcoatl írott himnuszai’), I. k. 302–312. [1240] M. Tournier: A rémkirály Budapest, 1983, Európa 7. [1241] G. Steiner: Le Transport de A. H. (Paris-Lausanne 1981), 245. [1242] E. Wiesel: Le Serment à Kolvillàg (Paris 1973), 11. [1243] J. Fest: Hitler, I. k., IX. [1244] Id. m , I. k., XVI. [1245] F. Nietzsche, In J. FEST: Hitler, id. m , II. k., 466. [1246] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 9. [1247] Id. m , 413. [1248] Id. m , 413. [1249] M. Tournier: Le Vent Paraclets, 115. [1250] M. Tournier: A rémkirály, 142. [1251] M. Tournier: id. m , 119. [1252] Id. m , 126. [1253] Id. m , 122. [1254] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 240. [1255] Id. m , 242. [1256] Id. m , 241. [1257] G. Steiner: Le Transport de A. H., 60. [1258] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 71. [1259] G. Steiner: Le Transport de A. H., 247. [1260] A. Camus: A bukás In: id. m , 593. [1261] A. Camus: Théâtre, récits, nouvelles (Paris 1962), 2006. [1262] Id. m , 2002. [1263] A. Camus: A lázadó ember, 23. [1264] Máté evangéliuma 3, 2. [1265] A. Camus: Théâtre, récits, nouvelles, 2030. [1266] A Camus: A bukás In: id. m , 593. [1267] Id. m , [1268] Id. m , [1269] A. Camus: A lázadó ember, 16. [1270] A Camus: A bukás In: id. m , 512. [1271] A. Camus: A lázadó ember, 31. [1272] A. Camus: Théâtre, récits, nouvelles, 2002. [1273] Id. m , 2024. [1274] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 10. [1275] F. Nietzsche: A morál genealógiájához, 47. [1276] Id. m , 47. [1277] Id. m , 30. [1278] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 53. [1279] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, I. k. 164. [1280] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 18.

[1281] Id. m , 148. [1282] Id. m , 253. [1283] M. Tournier: A rémkirály, 351. [1284] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 126. [1285] Id. m , 126. [1286] Id. m , 125. [1287] Id. m , 129. [1288] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 50. [1289] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 149. [1290] Id. m , 160. [1291] Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez írott második levele II, 9. [1292] Id. m , II, 4. [1293] D. H. Lawrence: A tollas kígyó, II. k. 43. [1294] Id. m , II. k. 203. [1295] G. Steiner: Le Transport de A. H., 241. [1296] E. Wiesel: La Nuit (Paris 1958, 1973), 63. [1297] G. Steiner: Le Transport de A. H., 65. [1298] J. Ruer, in J. Ruer et alii: Le Roman en Grande-Bretagne depuis 1945. 49. [1299] A. Burgess: 1984–85, 74. [1300] Ny. Bergyajev in: A. Huxley: Szép új világ, 5. [1301] M. Tournier: A rémkirály, 351. [1302] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 152. [1303] Id. m , 345. [1304] Id. m , 18. [1305] Id. m , 152. [1306] Id. m , 345. [1307] A. Burgess: 1984–85, 73. [1308] C. S. Lewis: Cette hideuse puissance (Paris 1981), 99. [1309] Th. Hobbes in. A: Burgess: Les Puissances des Ténèbres, 472. [1310] G. Steiner: Le Transport de A. H., 251. [1311] Id. m , 60. [1312] Id. m , 247. [1313] Id. m , 87. [1314] János Jelenések könyve 19, 20. [1315] A. Camus: A bukás In: id. m , 87. [1316] Sony Labou Tansi: La Vie et demie, 146. [1317] E. Wiesel: La Nuit, 76. [1318] A. Burgess: La Folle semence. (Paris Laffont), 20. [1319] C. charriere: La Forêt d’Iscambe, 318. [1320] Id. m , 318. [1321] C.G. Jung: La Dialectique du moi et de l’inconscient (Paris 1978), 226. [1322] Id. m , 226. [1323] P. Grainville: Les Flamboyants, 195. [1324] D.H. Lawrence: A tollas kígyó, II. 241. [1325] M. Eliade: Képek és jelképek, 40. [1326] C. G. Jung: Aspects du drame contemporain (Paris 1948), 91. [1327] Id. m , 91. [1328] M. Eliade: Képek és jelképek, 117. [1329] Id. m , 126. [1330] Id. m , 118.

[1331] Id. m , 119. [1332] C.G. Jung: Les Racines de la conscience (Paris 1971), 94. [1333] A. Reszler: Mythes politiques modernes, 13. [1334] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 231. [1335] G. Durand: Les Structures anthropologiques de l’imaginaire (Paris 1973), 27. [1336] C. G. Jung: Complexe, Archétype, Symbole (Paris 1961), 35. [1337] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 9. [1338] C. Charriere: La Forêt d’Iscambe, 262. [1339] C. G. Jung: Les Racines de la conscience (Paris 1971), 37. [1340] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 365. [1341] F. Nietzsche: Az értékek átértékelése, 166–167. [1342] G. Durand: Figures mythiques et visages de l’œuvre (Paris 1979), 34. [1343] J.M.G.Le Clézio: (Les Géants), 245. [1344] M. Eliade: Képek és jelképek, 35. [1345] D.H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 365. [1346] J.M.G.Le Clézio: (Les Géants), 30. [1347] A. Burgess: 1984–85, 18. [1348] A. Camus: A lázadó ember, 12. [1349] A. Koestler: Sötétség délben, 103. [1350] B. Souvarine: Staline. Apercu historique du bolchevisme, 481. [1351] Id. m , 13. [1352] R. Crossman: Le Dieu des Ténèbres (Paris Seghers), 5. [1353] I. Deutscher: Staline, 605. [1354] J. Ellenstein: Histoire du phénomène stalinien (Paris Grasset), 204. [1355] Hruscsov In: B. Souvarine: Staline. Apercu historique du bolchevisme, 595. [1356] B. Souvarine: Staline. Apercu historique du bolchevisme, 603. [1357] J. Fest: Hitler, II. k., 464. [1358] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 283. [1359] Id. m , 284–286. [1360] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 257. [1361] G. Steiner: Le Transport de A. H., 181. [1362] Id. m , 88. [1363] A. Hitler: id. m , 111. [1364] G. Steiner: Le Transport de A. H., 183. [1365] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 274. [1366] Id. m , 147. [1367] Id. m , 147. [1368] Id. m , 265. [1369] A Camus: A bukás. In: id. m , 518. [1370] Id. m , 534. [1371] Id. m , 589. [1372] A. Burgess: 1984–85, 299. [1373] A. Hitler in A: Bullock: Hitler: a study in tyranny, 117.: ’He wills it. He is not driven forward, but drives himself’. [1374] T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére, I. k. 24. [1375] A. Hitler In P. Milza: Fascismes et idéologies réactionnaires en Europe (1919–1945), 39. [1376] G. Orwell: 1984, 34. [1377] A. Burgess: 1984–85, 223. [1378] Id. m , 223.

[1379] A Camus: A bukás in: id. m , 593. [1380] A. Malraux: Hódítók, 221. [1381] A. Burgess: 1984–85, 18. [1382] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 215. [1383] A. Camus: A lázadó ember. [1384] D. H. Lawrence: La Verge d’Aaron, 366. [1385] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 128. [1386] Id. m , 135. [1387] A. Koestler: Les Hommes ont soif (Paris, 1951), 508. [1388] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 177. [1389] M. Rachline: Le Bonheur Nazi ou la mort des autres, 241. [1390] M. Tournier: A rémkirály, 69. [1391] L. Casamayor: Le Prince, 66. [1392] S. Friedlander: Reflets du Nazisme, 130. [1393] Id. m , 130. [1394] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 20. [1395] G. Orwell: 1984, 240. [1396] A. Koestler: Les Hommes ont soif, 285–286. [1397] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 78. [1398] A. Koestler: Les Hommes ont soif, 187. [1399] J.M.G.Le Clézio: (Les Géants), 167. [1400] G. Steiner: Le Transport de A. H., 251. [1401] A. Reszler: Mythes politiques modernes, 209. [1402] F. Nietzsche: A morál genealógiájához, 30. [1403] A. Reszler: Mythes politiques modernes, 8. [1404] B-H. Levy: Le Testament de Dieu, 8. [1405] J-P. Sartre: Mi az irodalom? (ford. Nagy G., Vígh Á., Budapest 1970), 196. [1406] G. Orwell: 1984, 297. el z

tartalom

következ

el z

tartalom

A ROMÁN MÍTOSZ (Melléklet)

I. A szám zetés próbatétele[*]

A francia, a román és a frankofón irodalom bizonytalan határmezsgyéjén létezik egy kevéssé ismert szám zetés-irodalom. Az ide tartozó írók közül közismertek a leghíresebbek, Tristan Tzara, Isidore Isou, Eugène Ionesco, Émile Cioran nevei, akiket amint felkapott a hírnév, azonnal magukénak vallottak egyik vagy másik irodalom történészei és kritikusai. Számos más, gyakran mindkét irodalom által kivetett kisebb írónak viszont nem ismerjük a nevét, ilyen a teljesség igénye nélkül Oana Orlea, Vintil Horia, Petru Dumitriu, Tudor Eliad, Georgeta Horodinc és még sokan mások, Madeleine Cancicovtól Ana Novacig, akik pedig szintén szül földjüket elhagyni kényszerült franciául író szerz k.

Regények: Oana Orlea Un Sosie en cavale (Paris, Seuil, 1986); Vintil Horia Persécutez Boèce (Lausanne, L’âge d’Homme, 1987); Petru Dumitriu La Moisson (Paris, La Table Ronde, 1989); Tudor Eliad Peste à Bucarest (Paris, Ergo Press, 1989) és Georgeta Horodinc La Saison morte. Une histoire roumaine, (Paris, Ramsay, 1990) c. regényében

Ezek az önszántukból távozott vagy hivatalosan kiutasított írók és írón k, akik hazájukban átélték a letartóztatást, zaklatást, üldöztetést vagy a börtönt, kíméletlen vádiratban számolnak be azokról a körülményekr l, amelyek az adott pillanatban Románia elhagyására késztették ket. Fájdalmas vallomásuk a végs , 1986 és 1990 közötti id szakban igen változatos formájú és ihletés m vekben látott napvilágot: O. Orlea Un Sosie en cavale (Menekül hasonmás) c. regénye 1986-ban, V. Horia Persécutez Boèce (Üldözzétek Boetiust) c. m ve 1987-ben, P. Dumitriu La Moisson (Az aratás) és T. Eliad Peste à Bucarest (Bukaresti pestis) c. könyve 1989-ben és G. Horodinc La Saison morte. Une histoire roumaine (Holt évad. Egy román történet) c. regénye 1990-ben. E szerz k a francia kritikusok részér l általában csupán tiszteletbeli elismerést kaptak, és m veik annyira különböz ek, hogy nemigen foglalhatók egy csoportba. Közös vonásuknak tekinthet viszont, hogy egyetlen témáról szólnak nyíltan vagy burkoltan: a szám zetésr l. Ezek a m vek vallomások. Álcázott gyónások, már amennyiben szerepl ikben a szerz k mutatkoznak meg. Tehát ilyen értelemben kell olvasnunk és megfejtenünk a vallomásokat ahhoz, hogy legalább részben megértsük a szerz ket, miért kellett a szám zetést választaniuk. Bár úgy t nik, merész összevetésekre vállalkozunk, módszerünk az életrajzi kutatások megkerülésével is rámutathat, hogy a kényszer eltávozás kalandja, ahogy az egyes írók

megélik, miképpen lesz a regényeikben egyfajta fájdalmas, kiközösítésként, vezeklésként és megcsonkításként megélt beavatási próbatétel megfelel je. Fájdalmas történetek ezek. Nem lehet könny szívvel elhagyni a szül földet. A kirekesztés hirtelen történik O. Orlea Un Sosie en Cavale és V. Horia Persécutez Boèce c. regényében, hosszadalmasabb P. Dumitriu La Moisson és G. Horodinc La Saison morte c. m vében, amelyek szinte önéletrajzi emlékiratok, valamint T. Eliad Peste à Bucarest c. könyvében, amely egy rövid id re Bukarestbe hazalátogató emigráns útinaplója. A kirekesztést mindenki megszenvedi, és a megpróbáltatás azért is t nik elviselhetetlennek, mert egyfajta alattomos, profán és indokolatlan kiközösítéshez hasonlít. Az utazás mint döntés csak a folyamat lezárása. A szerz k nem mindig magyarázzák el, hogy mi késztette ket e döntésre. Könny kitalálni O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében, melynek címe egy kivételes helyzetre utal. A h sn , Léontine azért menekül külföldre, mert szerencsétlenségére túlságosan is hasonlít az államf feleségére. Tökéletes hasonmásként az a munkája, hogy egy esetleges merénylet esetén t öljék meg, nem pedig az államf igazi feleségét. T. Eliad Peste à Bucarest c. regénye a kísértés más formáit ábrázolja. A m ben olvasható anekdotikus történetek szerepl i teljesen átlagos román emberek. A kivándorlás egyeseknél pusztán meggondolatlan lépés, még akkor is, ha korábban már hosszan fontolgatták, példa erre Titus Pop „ifjúkori rültsége”.[1407] Másoknál egy pillanatnyi „eltévelyedés”[1408] eredménye, mint Spiridon Sterian, a híres zenész esetében, aki hirtelen utazik el 1947-ben, a „Román Szocialista Köztársaság”[1409] új érájának hajnalán. Megint máskor viszont hivatalosan történik, példa rá a két zsidó származású román, Victor Diacon és felesége Rachel esete: „a lehet leglegálisabb”[1410] emigráció Izraelbe. Az is el fordul, hogy az emigráció a politikai önvizsgálat hosszú folyamatának józan és reményvesztett konklúziója. Ezt példázza P. Dumitriu La Moisson c. regénye narrátorának a története. A Párt volt f muftija, aki túlságosan köt dött a rendszer kegyvesztett „Negyedik emberéhez”,[1411] „titkos üldöztetés”[1412] áldozatának érzi magát, akit az ország közelg „politikai földrengésekor”[1413] elkerülhetetlenül le fognak tartóztatni, és el fognak ítélni. Számára az egyetlen kiút a szökés. Csak többéves tétovázás után, 1960 januárjában szánja rá magát. Mint megannyi honfitársa, kiknek lelki szenvedéseit e regények elénk tárják, is Franciaországba menekül, ahol nem érzi, hogy igazán befogadnák. Könyve, a La Moisson c. regény egy történet, amelynek az „átadója”,[1414] egy kísérlet arra, hogy „hangosan kimondjon mindent, amit megértett és megtanult”,[1415] G. Horodinc La Saison morte c. m ve ezzel szemben a menekülés küszöbén szakad meg, amikor is h sn je, a történet névtelen mesél je szintén kegyvesztett lesz: egy sokkal alacsonyabb szint beosztásban azzal kompromittálja magát, hogy meg rzi a disszidens szerz , volt szerelme, Emil Kahn kéziratát. A regény végén is magányosan útra kel „a ködben…”,[1416] anélkül, hogy befejezné vallomását. Az említett m vek közül tulajdonképpen egyik sem zárul le. A történetek egyt l-egyig befejezetlenek. Az ábrázolt megpróbáltatásnak nincs vége. Régi viszontagságokat mesélnek el, amelyeket vagy a meghatározatlan múltba vetítenek, mint V. Horia Persécutez Boèce és O. Orlea Un Sosie en cavale c. regényében, vagy ellenkez leg, a román aktualitásba szövik, mint T. Eliad Peste à Bucarest vagy P. Dumitriu La Moisson és G. Horodinc La Saison morte c. m vében. Mintha mindegyik alkotást ugyanaz a szándék szülte volna, mintha mindegyik patetikus er feszítéssel azokat a tépel déseket és kétségeket akarná felidézni, amelyeket a szerz k akkor éreztek, amikor lassan tudatára ébredtek, mennyire elnyomó és tekintélyelv a fennálló politikai rendszer. P. Dumitriu La Moisson, T. Eliad Peste à Bucarest, G. Horodinc

La Saison morte c. regényei olykor maró humorral adják vissza mindezt. A m vekben ábrázolt kiközösítés-érzés egy valóságos kiátkozáshoz hasonlít, amelynek története minduntalan megismétl dik, úgy, hogy ezek az írások mindannyiszor csak „a kezdetei egy másiknak”[1417] egy másik elbeszélésnek, amelyet folyton újrakezdenek, és emlékezetbe idéznek, és amelyben a szám zetés egy ellenállhatatlan kísértés helyszíne és kifejez dése.

*

A szám zetés egyben vezeklés is. V. Horia (Persécutez Boèce) Thomas Singuranjától, O. Orlea (Un sosie en cavale) Léontine-jáig, T. Eliad (Peste à Bucarest) P. Dumitriu (La Moisson) és G. Horodinc (La Saison morte) m vének narrátorán át e regények f szerepl i úgy mutatkoznak be, mint áldozatok, szerencsétlenek, akiket homályos okokból, igaztalanul üldöznek honfitársaik. Egyes írások elemzik is az elkövetett hibát vagy b nt. V. Horia Persécutez Boèce c. regényében Thomas Singuran a fogda rök szemében „b nöz ”.[1418] Megtagadta az együttm ködést. „Disszidens”, egyfajta eretnek, akinek „közönye ugyanolyan b nnek számít, mint bármely másik”.[1419] V. Horia szerint a paradoxon az, hogy börtönbüntetésre ítélik, majd deportálják a szerepl t, valahova Románia belsejébe, annak az országnak a mélyére, ahol minden a visszájára fordul, ahol „ellenséges falak közé zárni valakit, leláncolni és gúzsba kötni egyet jelent a szám zetéssel”,[1420] ahol a börtön, „a test és a lélek általi elidegenítés”[1421] nem más, mint a „külföld”[1422] és a szám zetés tükörképe. Ebben rejlik az „évszázad pestise”,[1423] az a pestis, amely Bukarestben és másutt is pusztított, V. Horiánál éppúgy, mint T. Eliadnál, akinek Peste à Bucarest c. könyvében a b ntudat és a lázadás érzése érvényes lesz a románnak születés átkára is. Radikális ítéletet mond: „Román az, aki életében legalább egyszer már szégyellte, hogy román”,[1424] azaz, akit rákényszerítettek, hogy lepaktáljon a Rosszal, ráálljon a kompromisszumra, aki elfogadta, hogy lelkét megcsonkítsák, és hogy a szabadság legyen „az egyetlen dolog, amelyr l már leszokott”,[1425] és aki azt hiszi, hogy „másutt jobb”,[1426] miközben kínozza a dor,[1427] a szül föld utáni nosztalgia. A téma éles gúnnyal átitatott. Valamivel álcázottabb formában jelenik meg V. Horia Persécutez Boèce c. regényében, amikor Thomas Singuran, a fennálló rezsim által kitaszított disszidens, aki Boetius mintájára a filozófiában keres vigaszt, elgondolkozik a román társadalom hanyatlásán. Egyfajta apokaliptikus történelemfilozófiát képzel el, amelyben az emberiséget „elnyeli a tömeg”,[1428] és amelyben „a hanyatlás egyik els fázisában az embert felváltja a milicista”,[1429] azaz az elkötelezett „militáns”, a harcos „pártmunkás”.[1430] Márpedig, mint Thomas Singuran megjegyzi, nem minden gúny nélkül, „harcolni annyit tesz, mint megsz nni létezni, elválni a létt l, hirtelen fellázadni a „teljesség” ellen”,[1431] az ellen az érzés ellen, hogy „teljes” emberek lehetünk tetteinkben, gondolatainkban és érzéseinkben. Ez nem csak a románok problémája, amit T. Eliad akaratlanul is elismer a regénye végén, amikor a narrátor, Viorel Gold elfogadja, hogy „az európai pestist l fert zött ember, akit rendkívüli szerencsétlenség ért”.[1432] A kolera, a pestis mindenkiben benne van, Romániában, egész Európában. A földön mindenütt jelen van a szám zetés. P. Dumitriu is keser en jegyzi meg La Moisson c. regényében, ráébredve, hogy nyugati beszélget társai, akik olyan „erényesek, hibátlanok, feddhetetlenek, makulátlanok, hogy sosem engedtek a kísértésnek, sem a fenyegetésnek, sem saját gyengeségüknek, sem a fél Európa fölötti fél évszázados

zsarnokságnak (…), nem, k sem ítélkezhetnek felette”.[1433] Ámde ett l az író még nem érzi magát kevésbé b nösnek. Talán ez a vallomás tárja fel az egyik rejtett jelentést, amellyel a Romániát végleg elhagyó írók számára a szám zetés megpróbáltatása id vel kiegészült, hiszen nekik „tudniuk kellett volna, milyen ez a világ, mi az értelme, merre tartunk”.[1434] A távozás mellett döntöttek, s ezzel úgy érezték, hogy másutt választ találnak majd az életük értelmével kapcsolatos kérdéseikre. A kivándorlás megfosztotta ket ett l az illúziótól. Ez nyilvánul meg a dor okozta szenvedésekben. Vezeklésük így értelmezhet .

*

A büntetés nem más, mint a bels tépel dés és a er szakos megcsonkítás érzete. Ritka az olyan emigráns, akinek sikerül elfelejtenie az országot, ahol született, még akkor is, ha a „civilizáció máza”[1435] eltávolítja t le. Persze vannak, akik „francia parfümökbe oldják románságukat, német félmosolyokba (rejtik) olaszságukat, si ottománságukat felcserélik az Újvilág, Amerika végzetes optimizmusával,[1436] – ez is egyik módja annak, hogy álcázni próbálják fájdalmukat – jegyzi meg T. Eliad Peste à Bucarest c. regényében. Ezzel szemben mások nem tudják legy zni a „honvágyat”,[1437] tehát különféle kibúvókat találva visszautaznak Romániába, még akkor is, ha a megtorlás kockázata fenáll. Willika vagy Rita Cross gyermeki szeretetb l jön vissza anyja vagy apja halálos ágyához; Rachel nem tudja megszokni az izraeli életet és egy depressziós id szak után inkább visszaindul; Ludovic azért tér vissza Párizsból, mert hiányoznak neki a Kárpátok csúcsai; a francia Catherine férje pedig, Sylvester Novac minden este kimegy Párizsban a Gare de l’Est-re, hogy végignézze, amint elindul a bukaresti vonat, mert marja a honvágy,[1438] hiányzik neki a szül földje. A bukás a legrettenetesebb büntetés. Azoknál, akik mindennek ellenére külföldön maradnak, még er sebben jelentkezik ugyanez a nyugtalanság. T. Eliad széls séges példát idéz fel Peste à Bucarest c. regényében. Bogdana el ször egy franciához megy feleségül, majd egy angolhoz, akivel a brit f városban él. Excentrikus karakterének köszönhet en a londoni fels körök kedvence lesz. Ahelyett, hogy álcázni próbálná „románságát”, Bogdana épp ebb l teremti meg báját: „eltúlozza, a legapróbb részletet el térbe állítja”[1439] mindazt, aminek révén az életben és férje, az író Ellior Leeds könyveiben egzotizmusával felt nést kelt n lehet: „a román N , az Asszony (…), a perzsel , tomboló, boszorkányos, titokzatos (…), az elviselhetetlenségig szép, vad, örökkön idegen”.[1440] Ez az excentrikusság lesz balszerencséjének az okozója. A n ösztönös vonzereje rabul ejt egy fiatal brit arisztokratát, Lord Mathesont, ez pedig újabb válással jár, valamint egy újabb útrakeléssel, ezúttal egy ausztráliai szám zetés felé, ami után azonban már soha többé nem hall senki Bogdánáról. Nehéz alkalmazkodni egy másik társadalomhoz, egy másik nyelvhez, idegen szokásokhoz. T. Eliad és P. Dumitriu saját tapasztalatai alapján számol be említett regényeikben arról az alapvet (valódi vagy színlelt) értetlenségr l, amellyel a legtöbb nyugati ember kezeli az idegent. Valóban, bárkit, aki a „pestis” és a diktatúra dúlta országból érkezik, többnyire tartózkodással fogadnak. Ez legalábbis P. Dumitriuban nagy felháborodást vált ki, amelynek hangot is ad La Moisson c. regényében, feltárva a borzalmas megpróbáltatást: „Mindenki tudja – fakad ki nem minden irónia nélkül a szerz –, nagyon könny végleg otthagyni az

embernek a hazáját, nagyon könny kettétörni életútját. Elég könny öngyilkosnak lenni.”[1441] A szerz k úgy élik meg az emigrációt, mint öncsonkítást, mint egyfajta önpusztítást, amely során végül nem tudni, a személyiség melyik fele pusztul el: a jobbik vagy a rosszabbik? Talán valamiféle hipotetikus választ nyújthat az az önigazolási kísérlet, melyet T. Eliad Peste à Bucarest c. m vében ecsetel. Az író a könyv el szavában elmondja, miért írta regényét. Lefolytatta saját perét. Be kellett idéznie „élete tanúit, (bizonyítandó, hogy) valóban élt”.[1442] Saját magát vádolja. Vétke, helyrehozhatatlan b ne az volt, hogy tétovázott „a beolvadás és a különböz ség fenntartása”[1443] között. Nem tudott megszabadulni az örökségt l, melyet azok hagytak rá, akik ugyanígy döntöttek, az összes barátja, a „szándékos öncsonkítók”,[1444] akik éppolyan szánnivalók, mint , mert elszakadtak szerelmükt l, „szétzúzták a tudatukat”,[1445] megszakadt a szívük, elveszítették a barátságot, a boldogságot, a józan eszüket, a hitet, a reménységet, az emlékezést, az életet. Egyetlen újság sem adta hírül azoknak a névteleneknek a nevét, akik megcsonkították magukat. A parabola jelentése mindenesetre homályos marad. T. Eliad nem fejti ki b vebben gondolatát. Az emigrációt magától értet d en egyfajta transzgresszióval azonosítják a regényírók. Az emigráció alanyai egyfajta szent tilalmat hágtak át. Az elutazás önmegtagadás, próbálkozás volt, hogy másvalakivé alakuljanak át, anélkül, hogy sikerült volna „külföldivé” válniuk. Ennek az identitásválságnak a felidézése maga a „vezeklés”[1446] és az elkövetett hibák után járó büntetés.

*

Ez az irányzat nem mentes egyfajta vallásos érzülett l, amennyiben a m vekben az emigráció gyakran patetikus hangnem ábrázolása beavatási szertartás jelent ségével bír. G. Horodinc regényének n i narrátora, P. Dumitriu és T. Eliad m vének narrátorai úgy mesélik el e szertartás lassú kezdeteit és megannyi állomását, ahogy azt számos román emigráns átélte a legkülönfélébb körülmények között. Thomas Singuran alakja Horia Persécutez Boèce és Léontine-é O. Orlea Un Sosie en cavale c. regényében két egyedi példa a szertartásra. A regények mintha csak az általa képviselt „egyedüli utat”[1447] írnák le. Mintha csak egyetlen, szerteágazó beszámolót alkotnának, „az Elbeszélést”,[1448] egy archetipikus elbeszélést, amely számtalan történetb l áll, „a valóság történeteinek koszorújából”;[1449] s amelynek a románok kalandjai (akiket T. Eliad név szerint is említ regényében, elmeséli történetüket és dicséri bátorságukat a Peste à Bucarest-ben) csak vázlatai és variánsai lennének. A szomorú tapasztalatként megélt, gyökeres elszakadásként elszenvedett vagy ellenkez leg, kényszer ségként felvázolt emigráció „a jelen világból”,[1450] a „Félelem”[1451] országából egyfajta „felszabadulássá”[1452] alakul. Bár az írók fiktív szerepl ket ruháznak fel az említett érzelmekkel, a regények mégis árulkodnak talán néhány indítóokról, amely az arra ösztönözte ket, hogy fellázadjanak és írjanak, V. Horia azért, hogy „legy zze a szenvedést”,[1453] O. Orlea „azért, hogy bizonyítsa magának és másoknak (…) hogy még mindig küzd”,[1454] G. Horodinc P. Dumitriu és T. Eliad pedig, hogy tanúságot tegyen a Rossz létezésér l. Az irodalomra való rátalálás és elhivatottságuk bizonyítása nem más, mint elkeseredett szabadságvágyuk megnyilvánulása.

A lázadás része a román nyelv megtagadása is. Paradoxnak t nhetnek a francia nyelven való írás okai. E. Cioran elsorolt néhányat 1949-ben, Précis de décomposition (A bomlás kézikönyve) c. m vében. Egy román ember számára, legalábbis E. Cioran szerint, a francia „az a nyelv (…) amely természete, túlzásai, igazi énje és nyomorúsága révén (a román nyelv) ellenpólusa. Merevsége és megszorításai révén (…) aszkézisnek”,[1455] az emberi lét tökéletesítésére tett er feszítésnek tekithet . Mivel elfogadták a természetükt l, bels lényükt l oly idegen kötöttségeket, elszánták magukat arra, hogy közvetlenül franciául írjanak és publikáljanak, ezek az írók, ki-ki a maga módján, a választásban felfedezhette elkötelezettsége, megpróbáltatásai és emigrációja értelmét.

II. A román diktátor

A. Sillitoe Travels in Nihilon, P. Bruckner Le Palais des Claques és Oona Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében

A történészek és a szociológusok egyetértenek abban, hogy a huszadik század a diktatúra kora. Nem átmeneti jelenség a két világháború közötti (1918-tól 1939-ig) új tekintélyuralmi rendszerek kialakulása Európában, amelyek némelyike forradalmi volt, más esetben reakciós. A fasizmus és a nácizmus 1945-ös összeomlása egyáltalán nem jelentette a tekintélyuralmi rendszerek korának a végét. A. Conte 1984-ben, Les Dictateurs du XXe siècle c. monumentális m vében a világ 169 országában nem kevesebb mint 132 diktatúrát számolt össze. A hosszabb-rövidebb ideig tartó diktatúrák mély nyomokat hagytak a népek emlékezetében, és Olaszországban Mussolini, Spanyolországban Franco, Németországban Hitler, Szovjetunióban Sztálin, Kínában Mao Ce-tung, Argentínában J. Peron, valamint Afrikában Séku Turé vagy Idi Amin Dada ragyogó karrierje leny göz mitológiát teremtett. Úgy látszik, a sötétség új korszakában az er szak a világot irányító törvény lett. Saját állításuk szerint, a sors által kijelölt, titokzatos „aurával” övezett és titokban megistenülésre vágyó új „megváltók” teremnek szüntelen a világ szinte minden országában, hogy feláldozzák magukat, megmentsék népüket, és a diktatúra újabb formáit vezessék be. A hatalom fogalma újra szakralizálódik. A diktatúra ismét magyarázattal szolgálhat az eseményekre. Mindenütt m ködésbe lépett az ellensúlyozhatatlan hatalomvágy, a titokzatos „hatalom-akarás”, amelynek huszadik századi térnyerését Nietzsche el re megjósolta. Legalábbis ez a benyomásunk a kortárs történelem diktátor-karrierjei által ihletett több száz regény, ezernyi könyv és tízezernyi munka láttán. A francia vagy angol írók érdekl dését még Románia is felkeltette, melyr l pedig látszólag megfeledkezett a nyugati irodalom és történelem. R. Vercel 1934-ben megjelent Capitaine Conan (Conan kapitány) c. regénye a világháború keleti frontjának eseményeir l szól. A cselekmény egy része pedig 1918-ban és 1919-ben játszódik Bukarest környékén, a „Vörösök”[1456] ellen, mintegy felidézve, hogy I. Ferdinánd király országának milyen „forradalmi veszélyekkel” kellett szembenéznie közvetlenül az I. világháború után. Ezzel szemben 1939-ben a Rharaud testvérek L’Envoyé de l’Archange (Az Arkangyal küldötte) c. regénye a fasizmus II. Károly királysága alatti, 1930-tól 1940-ig tartó térhódítását idézi fel. Egy másik, sokkal kés bbi regény, amelyet 1983-ban adtak ki, R. Camus Roman Roi (Királyregény) c. m ve igen h en rekonstruálja egy képzeletbeli Karóniai Királyság történetében a konzervatív, reakciós vagy haladó diktatúrák 1918 és 1948 közötti

romániai krónikáját. Három másik m igen különböz szándékkal, más-más ihletéssel és hangnemben született: az angol A. Sillitoe-tól az 1971-ban kiadott Travels in Nihilon (Utazások Nihilóniába), a francia regényíró P. Brucknert l az 1986-ban megjelent Le Palais des Claques (A pofonok palotája), és a szintén 1986-ban kiadott Un Sosie en Cavale c. regény egy francia nyelven író román szerz O. Orlea[1457] tollából. A téma változik. A diktátorok már nem diktátor-tanoncok vagy diktátor-jelöltek. A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényének Nil elnökét l P. Bruckner Le Palais des Claques c. m vében szerepl Gondran elnökig vagy O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényének Kouty elnökéig ezeket a diktátorokat már beiktatták, elismerték, és például Kouty elnök már több mint 40 éve hatalmon van. Ám ezek a regények nem egyformán mutatják be a történelem diktátorait és diktatúráit. Nil elnök pontos portréját senki nem látta A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényében. Senki nem biztos abban, ki is valójában Kouty elnök O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében. Még Gondran elnöknek is van egy hasonmása P. Bruckner Le Palais des Claques c. regényében, akivel talán egyszer sajnálatos módon a környezete és az alattvalói összecserélték t. A teljhatalommal felruházott, ám a végtelenszer felcserélhet diktátorok egyéniségüket elveszítik – mintha csak mindegyikük „a másolat másolata lenne, amelyet a végtelenségig ismételnek: egészen a nemlétig”.[1458] Ezzel az si megérzéssel más irodalmakban is találkozunk, Latin-Amerikában G. Garcia Marquez Száz év magány vagy A. Carpentier Rendszerek és módszerek c. m vében, az Egyesült Államokban D. Karp One (Egy) c. regényében, vagy Angliában H. G. Wells The Holy Terror c. könyvében. Ám ami ezekben a könyvekben csupán utalás szintjén marad, A. Sillitoe Travels in Nihilon, P. Bruckner Palais des Claques, O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében norma, s t törvény lesz. Nem definiálható a diktátor eredetisége, igazi identitása, hiszen olyannyira igyekszik, hogy minden körülmények között álcázza egyéniségét, amivel meg is védi magát embertársaitól és jobban le is tudja igázni ket. Ezek a diktátor-képek vagy diktátor tükörképek – még ha történelmiek is – feltehet en csak álarcok. Identitásuk kérdése meglehet sen bonyolult. Mi is pontosan a helyzet? Mennyiben sikerül A. Sillitoe-nak, P. Brucknernek és O. Orleának ábrázolni a kivételesnek, azonosnak és gyökeresen különböz nek tekintett diktátor egyfajta stípusát, archetípusát?

*

A diktátorok szívesen mutatkoznak kivételes lényeknek, a hétköznapi emberek felett álló személyeknek. Létfeltételük, s t egész létük valamiféle homályos, ámde egyedi, id tlen és örök, vagy legalábbis ilyennek tekintett és ábrázolt elv megtestesülése. Nil, Kouty és Gondran elnökök nem mentesek ett l a gyarlóságtól. Ez igazolja számukra a kivételesség és a másokfelett-állás érzetét, valamint azt, hogy igényt tartanak népük vezetésére. Azért k az emberek vezet i, vagy azért hiszik annak magukat, mert kivételezetteknek érzik magukat, akik valamiféleképpen erre rendeltettek. Eközben egy régi nemzeti hagyomány, a „conducator” nyomdokaiba lépnek, amelyre R. Camus emlékeztet Roman Roi c. regénye bevezet jében: Karónia, az Oroszország, Lengyelország, Magyarország és Bulgária közti kis királyság els uralkodója eszerint 940-ben „Sz rös Mihály unokája volt, Eszement Gábriel, a bász nép harmadik keresztény nagyvajdája, a voldávok „conducatora” és a ruszének cára”,[1459] aki 939-ben legy zte I. Pétert vagy Petárt, a bolgárok cárját. Távoli örökösei lesznek II. Román és I. Péter király, Pál kormányzó és a modern Karónia gyengébb vagy er sebb diktátorai, akiket a regény megidéz: Gabriel Nomarek (alias N. Codreanu), Warholmeck marsall (alias Antonescu), Tibor Tsehüp vagy Gabriel Zumthor (alias Gh. Gheorghiu-Dej). A hagyomány

továbbra is jelen van. A. Sillitoe Travels in Nihilon, O. Orlea Un Sosie en Cavale és P. Bruckner Le Palais des Claques c. regénye kimondatlanul is erre hivatkozik, miután az írók m veik cselekményét egy képzeletbeli Romániába helyezték, függetlenül attól, hogy milyen neveket és elnevezéseket használnak. A különlegesség-érzet, vagyis az a tudat, hogy alapvet en más, mint a többi ember, teljesen áthatja Gondran, Kouty és Nil elnökök beszédét és viselkedését. Nem szeretnénk hosszan elid zni a titulusok dagályos és hamisan ékesszóló jellegénél, amelyeket például Gondran elnök ruház önmagára, amikor beszédet intéz népéhez a tévében: „Szeretett elnökötök, Imádott Vezéretek, Hatalmas Kapitányotok, Zseniális Vezet tök…”[1460] Ez csak a bevett retorika, az 1920-as évek óta sajnos világszerte szinte mindenütt elterjedt személyi kultusz öröksége. Gondran elnököt talán nevetséges színben tünteti fel, ám e retorika nem jelenti azt, hogy az elnök kis országát ne irányítaná vasmarokkal: „ maradt az úr otthon”,[1461] jegyzi meg P. Bruckner. Az országban a „bossz, góré, diri”,[1462] ismételi e nagyszer elnök, aki szívesen t zdeli tele beszédét ismétlésekkel és szinonimákkal, s minden helyzetben gondosan ügyel arra, hogy újra és újra meger sítse tekintélyét, mivel legitimitásának önmaga az egyetlen, els és abszolút forrása, és az „egyetlen én”[1463] is, aki szerinte minden helyzetben képes a megfelel intézkedéseket hozni. az elnök, mert pályafutása egy kivételes pillanatában tudott „találkozni a Történelemmel”,[1464] és akik kivételes jellemük vagy temperamentumuk okán felismerik magukban a képességet arra, hogy bizonyos reménytelennek t n helyzetekben egyetlen mozdulattal vagy szóval megfordítsák az események folyását. Nem áll ett l nagyon távol Kouty elnök meggy z dése O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében. „Én, Kouty vagyok az egyetlen, az egyedüli”[1465] irányítója az országnak, kiált fel dühében és aggodalmában, amikor felesége, Aimée betegsége súlyosbodik, ami majdnem megrengeti hatalma alapjait. is, mint népének fia és atyja, egyetlen forrása saját legitimitásának, azzal a különbséggel, hogy a népe által ráruházott tekintélyben osztozik felesége is. A regény diktátora nem megkett zött, hanem „duális”, egy „kivételes Pár”,[1466] amelyet persze egy férfi és egy n alkot, ám ezek egyetlen entitássá olvadnak össze, a „fenséges Párrá”,[1467] amelyet az egész nép számára úgy állítanak be, mint „az örök élet modelljét…”[1468] Aimée vagy Bien-Aimée (a francia nevek jelentése: szeretett és h n-szeretett – a ford. megjegyzése), Kouty elnök társa ugyanazokkal az attribútumokkal van felruházva, mint : szintén „Egyetlen”,[1469] s része az örök, si és halhatatlan diktátorpárnak, mely minden ember élete fölött uralkodik ebben a különös országban. A diktátorok második f attribútuma az örökkévalóság. Le Palais des Claques c. regényében P. Bruckner csak vázlatosan utal az örökkévalóság-érzetre, amikor Gondran elnök, rövid svájci visszavonultság után, mint mondja „népe baráti nyomásának engedve”[1470] visszatér a hatalomba. A diktátor, akinek hatalmát valaha azért vitatták, mert meg akarta változtatni a világ rendjét, önmaga utóda lesz, és a régi rend visszatér. A boldogság is. Ez a megoldás valójában nem megoldás, inkább a diktatúrák örök visszatérésér l szóló makacs mítosz sokadik változata a kortárs irodalomban. A tézist egészen másképp, sokkal fantasztikusabban veszi át O. Orlea Un Sosie en Cavale-jában. A Ceremóniamester, aki titokban a h sn , Léontine elleni összeesküvés-sorozat egyik szervez je elárulja, hogy ebben a diktatúrában sosem volt valódi a diktátor-pár. A közel negyven éve egymást követ Kouty-k és Aimée-k sosem tudták, hogy sem Kouty, sem Aimée nem létezett, és hogy mindegyikük csak azért volt Aimée vagy Kouty, „mert a Bien-Aimée hasonmások sorozata volt, és (mert) Kouty is egy tökéletes Kouty hasonmásainak sorozata (volt)”.[1471] Negyven éve, mióta a rendszer létrejött és megszilárdult, mindannyian csupán „egy örök Pár egymásba ágyazott, kifogyhatatlan hasonmásai”[1472] voltak. Nem volt eredeti, els pár, és

utolsó pár sem lesz. Kouty elnök és felesége, Bien-Aimée diktatúrája örök. A hasonmások által ez az ideális pár biztosítja „a rendszer folytonosságát”.[1473] Az okfejtés eredeti, bár el zményét megtalálhatjuk a nyugati irodalomban H. G. Wells The Holy Terror c. regényében, valamint A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényének vége felé is, amikor Mellát, Took, a volt republikánus elnök lányát Nihilon Királyn jévé koronázzák Nil elnök bukása után, s úgy dönt, hogy nem változtat a létrejött z rzavaron. Az eredmény egyáltalán nem várat magára. A korábbi diktatórikus állapot újjászületik, mivel Nihilonban „örökkévalóvá vált a nihilizmus a nép körében és az intézményei elveiben”,[1474] f zi hozzá A. Sillitoe. Ez a fajta diktatúra abszolút, és f képp örökkévaló, mivel az elnyomás már nem egy személy, a diktátor létén alapul, akinek a kezében minden hatalom összpontosul, hanem egy gazdasági, politikai és társadalmi rendszer tartósságán, amelyben a viszonylagosan szétszórt hatalmi tényez ket egy kaszt vagy egy kedvezményezett réteg sajátítja ki. A történelem tehát csak ismétli önmagát. Nem csak arról van szó, hogy a diktatúrák tartósak, hanem arról is, hogy az ket megrázó válságok viszont egyáltalán nem tartósak. Gondran elnök szám zetése csak néhány óráig tart P. Bruckner Le Palais des Claques c. regényében, a szabadság illúziója igen gyorsan szertefoszlik A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényében, és úgy t nik, semmi sem veszélyezteti igazán Kouty elnök mindenhatóságát O. Orlea Un Sosie en Cavale c. m vében. Ezek a diktatúrák azért t nnek örökkévalónak, mert úgy mutatják be ket, mint megváltoztathatatlanokat, a diktátorok pedig lényegileg egyformának t nnek, hívják bár ket Gondrannak, Koutynak vagy Nilnek, a valóságban azonosak, mert mindegyikük ugyanannak a modellnek az álcázott megjelenítése, álruhás ábrázolása, és különféle maszkok és küls k mögé bújt áttétele. A modellt könnyen felismerhetjük a történelemben Gh. Gheorghiu-Dej és N. Ceaucescu diktatúráiban. Ugyanaz a diktatórikus jelenség, ugyanaz a politikai hagyomány található az említett írásokban, hol el térben, hol a háttérben. Az említett diktátorok hasonlítanak egymásra, mert egyek, olyannyira egyek, hogy feltehetnénk a kérdést, melyet A. Sillitoe és O. Orlea állásfoglalása is sugall, miszerint sosem határozzák meg igazán Nil vagy Kouty elnök személyazonosságát: vajon nem mindig ugyanabból a m b l, ugyanabból az archetipikus figurából ered-e minden diktatúra és szöveg. Ezek a kivételes, örök és változatlan diktátorok, Kouty elnökt l Nil elnökig számos olyan attribútummal rendelkeznek, amelyekkel rendszerint az istenségeket ruházzuk fel. Ezek az elnökök autokraták, mindenhatóként ábrázolt uralkodók, antropomorf ábrázolásai, él , szinte istenné tett szimbólumai annak, amit a XX. század végén a népek teljhatalomnak hisznek. Ebben az értelemben már nem teljesen normális emberi lények, miközben mégis emberek maradnak, ami számos egyéb ellentmondást szül az említett írásokban. Err l árulkodik O. Orela könyvének címe, Un Sosie en Cavale. Ezek a diktátorok, mindenható elnökök, akik egyetlennek állítják be magukat, paradox módon olykor tökéletes hasonmásokkal rendelkeznek. Gondran elnök óvatosságból hoz létre egyet, feltételezve, hogy merényleteket akarnak elkövetni ellene. Kouty elnök és társa, Bien-Aimée bizalmatlanabbak, és többtucatnyi hasonmásuk áll készenlétben. Az agyafúrtabb Nil elnök, kevéssel bukása el tt közel egymillió „hasonmással” rendelkezik, mert kormányzása idején nap mint nap, minden egyes beszéde alkalmával megannyi tiszteletreméltó, minden gyanú felett álló állampolgár fényképét hozatta le az újságban, mint Nil elnök hivatalos arcképét. Így tehát a végtelenségig sokszorozódnak ezek a tükörképek, egyesek tökéletesen hasonlók, mások teljesen eltér ek, míg csak a diktátor személyazonossága teljesen érzékelhetetlenné nem foszlik a regényekben. El fordul, hogy a kiválasztott hasonmás tökéletes, vagy majdnem tökéletes. Ez történik P. Bruckner Le Palais des Claques c. regényében, ahol az a szegény földm ves, akit Gondran

elnök „saját maga másolatává”[1475] emel, a legapróbb részletig hasonlít rá, olyannyira, hogy Adélaïde, Gondran elnök felesége is összetéveszti vele egy este, igen sajátos körülmények között, ami egyszerre bosszantja, s meg is nyugtatja az igazi Gondrant az utánzat min ségét illet en! A cél pontosan meghatározott: létrehozni a diktátor tökéletes másolatát, egy valóságos „szinonimát, egyenérték hasonmást, alteregót”,[1476] aki képes helyettesíteni az elnököt a ceremóniákon és a különböz nyilvános megjelenések alkalmával. Kouty elnök is hasonló dolgokkal foglalkozik, amióta hajszál híján menekült meg Aiméevel együtt egy merénylett l. Az egymást váltó hasonmások alkalmazásával egyszer en azt az illúziót keltik, hogy legy zték az id t: örök fiatalságot biztosítanak ezzel maguknak. Sokkal ravaszabb az az eljárás, amelyet A. Sillitoe írt le Travels in Nihilon c. regényében. Igaz, politikai lépés, melyet azért tesz Nil elnök, nehogy túlságosan kiszolgáltassa magát másoknak: maga egyfolytában „álarcot”[1477] hord, amelyet csak szökése pillanatában vesz le, így könnyen megmenekül üldöz i el l. Egyben metafizikai lépés is, mivel úgy t nik, Nil elnök a titokzatosságra rájátszva egy üres „szám”[1478] akart maradni, puszta jel, látens vagy virtuális jelenlét, amelyet azonnal tovább álcáz, amint felmerül a veszély, hogy a feltételezett portrék árulkodnak róla. Az aprólékosan kidolgozott módszer azt is sugallja, hogy Nihilon minden „becsületes” polgára, akinek a fényképét ilyen módon felhasználták, Nil elnök megannyi tényleges hasonmása vagy változata, tehát Nihilonban a diktátor figurája titokban mindenkiben ott lakozik. Mégsincs veszélyesebb egy diktátor számára, mint ha van hasonmása. A hasonmások könnyen riválisokká válhatnak. Ez Kouty elnök egyik lidércnyomása O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében, fogdmegjei egészen Franciaországig üldözik Aimée egyik legtökéletesebb hamisítványát, Léontine-t, aki az egész külvilágnak elárulhatja, micsoda csaláson alapul nagyrészt a diktátor hatalma. Gondran elnök keser en megtapasztalja e veszélyt, P. Bruckner Le Palais des Claques c. regényében, amikor távollétét kihasználva az egyik minisztere meggy zi hasonmását, hogy ragadja magához a legf bb tisztséget. A visszatér elnököt majdnem börtönbe vetik a hasonlóságtól megtévesztett hívei. Akkora a z rzavar, hogy rendeznek a hasonmások között egy versenyt, meséli P. Bruckner metsz humorral. A trónigényl k közül az igazi elnököt páratlan b beszéd sége révén akarják azonosítani. A csalót így nyilvánosan megszégyenítik és visszaküldik az ekéjéhez. Csakhogy P. Bruckner olyan fordulattal meséli el ezt az epizódot, hogy az elbeszélésnek ezen a pontján már nem tudni, hogy az igazi vagy a hamis Gondran közül melyiket is ismerték el legitim elnöknek. A kétség megmarad, és az író nem von le ebb l egyéb tanulságot. Egészen másképp történik ez O. Orela és A. Sillitoe regényében. O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében Bien-Aimée egyik hasonmása, Léontine megszökik, mert már nem tudta vállalni, hogy egy másik személyt képviseljen, és még csak nem is annyira azért, mert felfedezte, hogy minden kiválasztott hasonmás sorsa, hogy a kegyben állás változó id tartama után egész életére bezárják a világtól elzárt Trois-Ormes Apátságba, mint inkább azért, mert rájön, Bien-Aimée és Kouty talán sosem léteztek. A pár léte a legnagyobb csalás. A részlet apránként, csonka vallomásokban, Léontine sejtései és a Ceremóniamester, a Színészn és Joachim néhány bizalmas közlése révén leplez dik le. Egyébként zseniálisan volt felépítve a dolog. „Léontine hitt a Ceremóniamesternek, nem kételkedett abban, hogy Bien-Aimée-vé vált.”[1479] Pedig épp ellenkez leg, Léontine, aki intuitívabb vagy intelligensebb volt, már régen rájött, hogy csupán „a másolat másolatának a másolata…”,[1480] és hogy sorsa halál vagy elzárás lesz. Szökése mindazonáltal kevesebbet számít a regényben mint az a gondolat, hogy egy pár színész, akiket gátlástalan környezetük manipulál, egy egész népet áltathat. Az eljárás az identitás lényegét tagadja. Az elbeszélésben csak a hazugság igaz. Ebben a diktatúrában az „ugyanaz” mindig „más”, a mást pedig a

szerepjátszó hasonmások adják, akik azon vannak, hogy „ugyanazt”, a diktátort, azaz a hivatalban lév „hasonmást” hamísítsák, anélkül, hogy ez teljességgel sikerülne, azaz annyira azért mégis, hogy megzavarják az nép ítél képességét, és megtévesszék. O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében rejt zködések végtelen játékából fakad az elidegenítés. Ennek eredményeképp – mondja kiábrándultan Léontine –, „a pár halála semmin sem változtathat…”.[1481] A gyilkosság csak a látszat elpusztítására tett kísérlet lenne. Tehát még a kivételes lényeknek is lehetnek hasonmásaik, ráadásul olyan h ek, hogy az megtéveszti az embereket P. Bruckner regényében, vagy összezavarja ket O. Orlea Un Sosie en Cavale c. m vében, esetleg olyan sok van bel lük, mint A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényében, hogy végül nem lehet kideríteni, ki is volt a diktátor. A diktátor tükörképei a megsokszorozódással le is fokozódnak egészen a zavaros anonimitásig. Ez eredményezi, hogy már nem tudni, ki helyettesít kit. A. Sillitoe regényében a hatalmon lév Nil elnök legf bb attribútuma a folyamatosan viselt álarc. Ezzel vajon azt sugallja az író, hogy egy igazi diktatúrában a diktátor talán egy kicsit mindenki, illetve, hogy bárki is lehet?

*

Kétségtelenül nem szabad túl nagy összefüggést keresnünk a diktatúrák irodalmi, és ráadásul igencsak fiktív ábrázolásai között. Mégis, meg kell állapítanunk, hogy a szóban forgó regények diktátor portréi eredetiségük végletes hangoztatása és individualitásuk elkeseredett tagadása között ingadoznak, és ezt leginkább A. Sillitoe Travels in Nihilon c. m vében tapasztaljuk. Vajon teljes ellentmondásról van itt szó, vagy az írók azon meggy z désér l, hogy egy diktátornak természetéb l adódóan gyökeresen másmilyennek kell lennie, olyan valakinek, aki az emberi világon kívül, vagy afölött helyezkedik el, vagy legalábbis olyan csalónak, misztifikátornak vagy hatalombitorlónak, aki ezt akarja elhitetni magáról? Vitathatatlan, hogy A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regényében Nil elnök bizonyos értelemben pusztán csaló, aki folyton arra törekszik, hogy álcázza igazi kilétét. Soha senki nem látta az arcát, sosem mutatkozott nyilvánosan és soha egyetlen fényképészt nem bíztak meg azzal, hogy bármilyen portrét is készítsen róla. Nem más , mint maszk, vagy egy maszk-sorozat. Következésképp magában a csalásban található a csalás viszonylagos autentikussága, s nem pedig az átverésben, amelyet álcázni próbál, miután egyetlen igazi arc, egyetlen abszolút igazság nem rejt zik a maszk mögött. Részben ugyanezt jelenthetjük ki O. Orlea Un Sosie en Cavale c. regényében szerepl Kouty elnökr l is. És miután így semmi sem igaz, a hatalom meger sítése érdekében minden szabad. A diktátor elnyomó politikája indoklásaképp merényletet szervez saját személye ellen, mint Kouty elnök az Un Sosie en Cavale c. regényben vagy forradalmat szít, hogy állandósítsa „nihilista paradicsomát”,[1482] azaz örökkévalóvá tegye a diktatúrát. A cél érdekében csupán az áldozat szerepét kell magára öltenie. Nil elnök tehát nagy politikusnak bizonyul A. Sillitoe regényében, ám legf képp egy különlegesen módszeres ámítóként, ha nem is rendkívül ravasz diktátorként. „Még a szervezetlenséget is igencsak megszervezték”[1483] jegyzi meg egyik ellenfele, a Professzor, kormányzási módszereir l és az ország általános politikai helyzetér l Richard Lope-nak, s kihívja t, találjon annál nemesebb célt a világon, mint az a makacsul folytatott terv, hogy

Nihilonban létrehozzák az „aprólékos gonddal szabályozott káoszt”.[1484] A forradalom gy zelmével a látszólag legy zött diktátor szándékai mit sem változtak. Ellenkez leg: elérte titkos célját. Tudva, hogy nem kerülheti el sorsát, elfogadta azt, ám maga határozta meg bukása körülményeit, hogy bizonyíthassa: tana, a „nihilizmus”,[1485] az halála után is fenn fog maradni. Ez így is történik a regény végén. Diktatúrája abszolút, ám figyelemreméltóan hatásos ámítás. Hozzá képest Kouty elnök csak áltatott ámító, aki nagyban áldozata is saját illúzióinak, Gondron elnök pedig, jó adag ravaszsága ellenére is igen kezdetleges ámítónak bizonyul P. Bruckner Le Palais des Claques c. regényében. Ezekben a m vekben a diktátorok áltatók, vagy csalók, ám még inkább hatalombitorlók, akik mások leigázása érdekében különösen gyorsan képesek bármilyen alakot vagy identitást magukra ölteni. Az átváltozás módjainak egész skálája létezik. P. Bruckner Le Palais des Claques c. regénye übüi bohózat. Sokkal baljósabbnak t nik O. Orlea Un Sosie en Cavale c. m vében az ál elnök-pár, amelyet a nemlétez Kouty elnök és Bien-Aimée hasonmásai alkotnak. Ám a diktátorok arcképcsarnokában valószín leg vitathatatlanul Nil elnök a legcinikusabb, a „született nihilista”,[1486] aki er ltetett forradalmi attit dbe merevedve az „ésszer ség szörnye”,[1487] egy „Istengy löl ”[1488] és a „tiszta káosz”[1489] létrejöttén munkálkodó kormány feje lesz, amely még a legideiglenesebb rendet is szisztematikusan lerombolja. Árnyalnunk kell a diktatúrák valóságát kutató kísérleteket. A. Sillitoe Travels in Nihilon, P. Bruckner Le Palais des Claques és O. Orlea Un Sosie en Cavale c. m vei regények, a képzelet szülte elbeszélések. Elég könny az íróknak úgy beállítani m veikben a diktatúrákat, mint csalásokat, a diktátorokat pedig mint csalóka visszfényt, a trónbitorlás vagy politikai ámítások szülte illúzió termékét. A diktatórikus jelenségek megélt valósága végtelenül összetettebb. Nem biztos, hogy az igazi diktátorok nem teljesen mások, mint az említett regényekben ábrázolt visszfényeik.

A történelem háttérbe szorul A. Sillitoe Travels in Nihilon, P. Bruckner Le Palais des Claques és O. Orlea Un Sosie en Cavale c. m vében. A burleszk, a szatíra, a groteszk még a tragikumon is túltesznek az elképzelt diktatúrák e fantasztikus megidézéseiben, amelyek írói a diktatúrákat a hol Karóniának, hol Damaszkóniának, hol pedig Nihilon országának nevezett vagy egyáltalán meg sem nevezett fiktív Romániába helyezik. Mégis mindegyik m ben jelen van a valóság, a közelmúlt politikai aktualitása. Nil, Gondran és Kouty elnökök portréi román diktátorok vonásait elegyítik, G. Gheorgiu-Dejt l N. Ceau escuig – nem nehéz beazonosítani ket – ám az európai diktatúrák és diktátorok más képeivel, más tükröz déseivel is kapcsolatba hozhatók. A. Sillitoe Travels in Nihilon c. regénye a távoli országokba tett utazások J. Swift Gulliver utazásai c- m ve óta él hagyományához csatlakozik. P. Bruckner Le Palais des Claques c. bohózata ellenállhatatlanul felidézi A. Jarry Übü királyát. O. Orlea Un Sosie en Cavale c. beszámolója F. Kafka A per vagy A kastély c. m vének nyomasztó hangulatát idézi. Mindegyik szöveg esetében számba vehetnénk, mely irodalmi vagy történelmi hatások játszhattak közre megszületésükben. Lenne értelme a vállalkozásnak? Nem biztos, hogy ezek a tükörképek, e képzelt diktátor-szerepl k konkrét személyekre utalnak. A három m b l kivonható központi gondolat az, már amennyiben e m vek kölcsönösen rávilágíthatnak egymásra, hogy a „diktátor” egy identitás nélküli ember, egyszeri vagy többszörös entitás vagy „alak”, amely mindenkiben jelen van, anélkül, hogy bárkivel is azonosulna. Ez tesz minden diktátort, minden „elnököt” olyan különleges emberré, akire a többiek úgy tekintenek, mint egyetlenre, azonosra vagy másra. Ebb l fakad a tekintély és a

fennhatóság els dleges ábrázolása. A diktátorok szerepe talán csak az, hogy hordják az „álarcot”,[1490] mint sugallja A. Sillitoe. Tehát a kis vagy nagy diktátorok végtelenül megsokszorozott és halványuló tükörképeiben az igazi diktátor, a valódi „diktátoralak” nem egyik vagy másik személy, bármi legyen is a rangja, hanem a „rendszer”: „Szeretett elnökötök, Imádott Vezéretek, Hatalmas Kapitányotok, Zseniális Vezet tök…”[1491] vagyis Gondran elnök paternalista köztársasága Pascal Bruckner Palais des Claques-jában, „Nihilon Népi Kapitalista Köztársasága”,[1492] vagy Kouty elnök és Aimée baljós Köztársasága O. Orlea Un Sosie en Cavale-jában. A diktatúra el ször is kollektív jelenség. O. Orlea egyik szerepl je, a Ceremóniamester igen jó magyarázatot ad rá: „az emberek igazolni kívánják alávetettségüket azzal, hogy ránk ruháznak egy képzeletbeli hatalomtöbbletet”.[1493] Pontosan a diktátorok feltételezett mindenhatóságába vetett hit alapozza meg a népek fölötti hatalmukat. A tényállás világos, a regényekben szerepl képzelt diktatúrák a valós, megélt diktatúrákról vallanak. Ez okozza egyébiránt e m vek kett sségét is. A képzeletbeli diktátorok Kouty elnökt l Gondran vagy Nil elnökig, csupán fiktív személyek. Tehát semmik. Azok a magyarázatok, amelyeket a diktátori jelenségekre vonatkozóan vetnek fel vagy sugallnak e regényírók, nem tudnak igazán számot vetni ezzel. Számos el ítélet és implicit el feltevés torzítja a róluk alkotott képet, s bár Románia a rettegett vagy vágyott diktatúrák újabb földjévé válik a nyugati irodalomban, a regények kétségtelenül sokkal közvetlenebb félelmeket fogalmaznak meg. Hiba lenne elhanyagolni a tényt, hogy P. Bruckner és A. Sillitoe francia és angol írók, O. Orlea pedig a francia kultúrával er sen átitatott regényírón . A diktatúrák, amelyeket elképzelnek nem románok, hanem franciák vagy angolok. Egy önkéntelen nyelvbotlás is meger síti ezt A. Sillitoe Travels in Nihilon c. m vében: egy nihiloni állomásf nök, az t megszólító külföldi turistának, Jacqueline Sulfernek azt válaszolja: „jól fizetett, boldog, józan és keményen dolgozó brit, akarom mondani nihiloni hivatalnokok vagyunk”.[1494] A regényekben tükrözött politikai valóság talán nem annyira román, mint inkább francia és angol. [*] A tanulmány el ször az Euresis. Cahiers roumains d’études littéraires, (Bukarest, Editions Univers 1993/1–2. sz.) c. folyóiratban jelent meg. [1407] T. Eliad: Peste à Bucarest 124. [1408] Id. m , 289. [1409] Id. m , 289. [1410] Id. m , 273. [1411] P. Dumitru: La Moisson. 289. [1412] Id. m , 292. [1413] Id. m , 292. [1414] Id. m , 300. [1415] Id. m , 244. [1416] G. Horodinc : La Saison morte. 327. [1417] P. Dumitru id. m , 404. [1418] V. Horia: Persécutez Boèce. 35. [1419] Id. m , 35. [1420] Id. m , 13. [1421] Id. m , 15. [1422] Id. m , 16. [1423] Id. m , 12. [1424] T. Eliad id. m . 297. [1425] Id. m , 49. [1426] Id. m , 277.

[1427] Id. m , 272. [1428] V. Horia id. m , 112. [1429] Id. m , 112. [1430] Id. m , 112. [1431] Id. m , 112. [1432] T. Eliad id. m . 313. [1433] Dumitru id. m . 373. [1434] Id. m , 368. [1435] T. Eliad id. m . 12. [1436] Id. m , 15. [1437] Id. m , 272. [1438] Id. m , 252. [1439] Id. m , 195. [1440] Id. m , 195. [1441] P. Dumitru id. m . 275. [1442] T. Eliad id. m . 14. [1443] Id. m , 15. [1444] Id. m , 16. [1445] Id. m , 15. [1446] P. Dumitru id. m . 215. [1447] V. Horia i. m. 14. [1448] G. Horodinc i. m. 91. [1449] P. Dumitru i. m. 91. [1450] Id. m , 215. [1451] O. Orlea: Un Sosie en cavale. 87. [1452] V. Horia i. m. 102. [1453] Id. m , 77. [1454] O. Orlea i. m. 59. [1455] Lásd E. Cioran: Précis de Décomposition (Paris 1949). [1456] R. Vercel: Capitaine Conan (Paris 1934, 1973), 222. [1457] O. Orlea: Cantacuzène [1458] O. Orlea: Un Sosie en Cavale, 145. [1459] R. Camus: Roman-Roi, 15. [1460] P. Bruckner: Le Palais des Claques 14. [1461] Id. m , 12. [1462] Id. m , 65. [1463] Id. m , 65. [1464] Id. m , 63. [1465] O. Orlea: id. m , 217. [1466] Id. m , 216. [1467] Id. m , 229. [1468] Id. m , 229. [1469] Id. m , 192. [1470] P. Bruckner id. m , 111. [1471] O. Orlea: id. m , 192. [1472] Id. m , 192. [1473] Id. m , 193. [1474] A. Sillitoe: Travels in Nihilon, 242. [1475] P. Bruckner id. m , 90. [1476] Id. m , 65.

[1477] A. Sillitoe id. m , 230. [1478] Id. m , 230. [1479] O. Orlea id. m , 192. [1480] Id. m , 145. [1481] Id. m , 114. [1482] A. Sillitoe id. m , 230. [1483] Id. m , 61. [1484] Id. m , 61. [1485] Id. m , 228. [1486] Id. m , 228. [1487] Id. m , 215. [1488] Id. m , 231. [1489] Id. m , 231. [1490] Id. m , 230. [1491] P. Bruckner id. m , 14. [1492] A. Sillitoe id. m , 15. [1493] O. Orlea id. m , 146–147. [1494] A. Sillitoe id. m , 29. el z

tartalom