Régine Deforges A pokol körei Regény 1942-1944
MAGYAR KÖNYVKLUB
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Régine Deforges: 101, avenue Henri Martin Fayard, 1993 © Éditions Ramsay, 1983 © Librairie Arthème Fayard, 1983 Hungarian translation © Takács Márta, 2002
Camille lányomnak
AZ ELSŐ KÖTET RÖVID TARTALMA 1939 kora őszén, egy Bordeaux környéki családi szőlőbirtokon, Montillacban, boldogan él Pierre Delmas, felesége, Isabelle Delmas, három lányuk, Françoise, Léa és Laure meg a hűséges házvezetőnő, Ruth. A tizenhét éves, feltűnően szép Léa az apjára hasonlít, a föld és a szőlő szeretetét is tőle örökölte. Nem adná semmiért a birtokot, ahol felnőtt, s ahol együtt gyerekeskedett a pincemester fiával, Mathias Fayard-ral, aki titokban szerelmes belé. 1939. szeptember 1. Roches Rlanches-on, a Delmas család barátjának, Raymond d’Argilatnak birtokán Laurent d’Argilat és unokahúga, Camille d’Argilat eljegyzését ünnepük. Jelen van Léa nagynénje, Bernadette Bouchar- deau a fiával, Luciennel, és két nagybátyja: a családban forradalmárnak, sőt lázadónak titulált Adrien Delmas, a dominikánus pap, és Luc Delmas, az ügyvéd három gyerekével, Philippe-pel, Corinne-nal és Pierre-rel. Léa két udvarlója, Jean és Raoul Lefèvre is részt vesz az ünnepségen. Mindenki boldog, egyedül Léa nem örül a többiekkel, ugyanis szerelmes Laurent-ba, s nem tudja elviselni, hogy a fiú nem őt, hanem a bájos Camille-t jegyezte el. Ezen az estén tűnik fel Léa életében az elegáns, cinikus, magabiztos és gyanúsan kiismerhetetlen François Tavernier, s ezen az estén érkezik a hír, hogy kitört a háború. Elrendelik az általános mozgósítást. Léa bosszúból eljegyzi magát Camille bátyjával, Claude d’Argilat-val. Laurent és Camille esküvőjét a mozgósítás miatt a tervezettnél korábban tartják meg. A szertartáson a kétségbeesett Léa is jelen van. Az ő esküvőjének időpontját is kitűzik, de megbetegszik. Háziorvosuk, Blanchard doktor hosszabb időre ágyba parancsolja, ezért az esküvőt el kell halasztani. Vőlegénye, Claude is bevonul, s az első ütközetben elesik. Léa Párizsba megy, két nagynénjénél, Lisa és Albertine Montpleynet-nél lakik. Itt újra találkozik Camille-jal, Laurent-nal, aki a Hadügyminisztériumban teljesít szolgálatot, és François Tavernier-vel. Ez utóbbit gyűlöli, ugyanakkor vonzódik is hozzá. Megismerkedik egy különös, nyugtalanító, megalkuvásra hajlamos homoszexuális íróval, Raphaël Mahllal, és egy fiatal német zsidó nővel, Sarah Mülsteinnel, aki a nácik elől menekült Párizsba. Laurent-t is a frontra vezénylik. Mielőtt elmegy, megkéri Leát, hogy vigyázzon a törékeny egészségű Camille-ra, aki gyermeket vár. Nem sokkal később Léa és a betegeskedő Camille menekülni kénytelen Párizsból a megszállók elől. Drámai körülmények között, több bombatámadást átvészelve vergődnek a menekültek áradatában. Léa épp teljesen reménytelen helyzetben van, amikor egy városka határában véletlenül találkozik Mathias Fayard ral, akivel eltölthct néhány boldog órát, majd nem sokkal később összeakad François Tavernier-vel, aki megismerteti a testi szerelem gyönyöreivel. A békeszerződés aláírása után a két nő végre hazavergődik Montillacba, ahol megszületik Camille fia, a kis Charles. A montillaci házat üresen találják: a szülésnél egy Frederic Hanke nevű német tiszt segédkezik. Charles születésének napja a Delmas család életében a mély gyász napja: ekkor temetik Léa anyját, Isabelle-t, aki egy bombatámadás alatt kapott sérüléseibe halt bele. Léa apja, Pierre 7 Delmas, fájdalma elől az őrületbe menekül. Közben német tiszteket szállásolnak a házukba, folyik a birtokok kifosztása, minden bizonytalanná válik, nélkülözés és ínség köszönt rájuk. A család minden gondja Léa vállára nehezedik. Léa és Camille a Debray házaspárnál találkozik Laurent- nal, aki előbb német fogságba kerül, de megszökik, és a Debray házaspár bújtatja. Laurent csatlakozik az ellenálláshoz. Nemcsak a falvak lakói, hanem a családok tagjai között is egyre gyakrabban vannak összezördülések a meggyőződéses pétainisták és a szabadságért küzdő ellenállók között. Léa ösztönösen az utóbbiakhoz húz, s anélkül, hogy felfogná a veszély nagyságát, futárszolgálatot vállal:
leveleket, üzeneteket kézbesít az ellenállási mozgalom harcosainak. Nővére, Françoise közben beleszeret a házukban elszállásolt német tisztek egyikébe, Otto Kramer hadnagyba. Léának Mathias Fayard-ral van bonyolult viszonya, s ez jól jön a fiú apjának, Fayard pincemesternek, aki meg akarja szerezni a Delmas-birtokot, s úgy gondolja, hogy ez könnyen fog menni, ha a fiatalok összeházasodnak. Mikor ezt Léa megtudja, szakít Mathiasszal, aki ezután jelentkezik kötelező munka- szolgálatra, s Németországba utazik. Léa titkos üzenetekkel Párizsba megy Adrien nagybátyja megbízásából, így rövid időre megszabadul az otthoni nyomasztó gondoktól. Ezúttal is Lisa és Albertine Montpleynet-éknél lakik. Idejét részben az ellenállóknak szóló üzenetek továbbításával tölti, részben beleveti magát a megszállt Párizs nagyvilági életébe. François Tavernier társaságában a híres Maximban, az Ami Louis-nál vagy Andrieu-ék titkos éttermében igyekszik elfelejteni, hogy háború van. Találkozik Sarah Mülsteinnel - tőle tudja meg, hogy valóban léteznek a koncentrációs táborok -, és Raphaël Mahllal, aki aktívan tevékenykedik a legsötétebb kollaboránsok köreiben. Léának a szórakozásban, evésben-ivásban és szeretkezésben egyaránt kitűnő partnere François Tavernier, de nem tarthat soká ez a viszonylag könnyű élet, mert Montillacban szükség van rá. A pénzhiány, az idősebb Fayard telhetetlen mohósága, apja ingadozó elmeállapota s a d’Argilat családot sújtó fenyegető intézkedések hazaparancsolják. Egyedül néz szembe a gondokkal, nincs kire támaszkodnia. Egy veszélyes illegális megbízás teljesítése közben majdnem lebukik, de Adrien nagybátyja óvatosságának köszönhetően a Toulouse városa alatt húzódó pincerendszerbe menekítik, ahol találkozik Laurent-nal, és végre az övé lesz. Másnap egy újabb megbízatást teljesít, majd épp hazafelé tart, amikor elkapják, s a hírhedt SS-tiszt, Dohse és komisszárja, Poinsot kezdik vallatni. Csak nagybátyja, Luc Delmas közbelépésének köszönheti, hogy elengedik. Közben a húga, Françoise megszökik Montillacból, mert apjuk, Pierre Delmas nem engedi, hogy feleségül menjen Otto Kramerhez. Françoise távozását az amúgy is beteg apa már nem tudja elviselni, s reggelre holtan találnak rá. Temetésén a rendőrség által körözött Adrien Delmas-n és Laurent d’Argilat-n kívül jelen van Luc Delmas és François Tavernier is. A szertartás után szétszéled a család. Léa Camille-jal, a kis Charles-lal és Ruthtal Montillacban marad. Ismét egyedül kell szembenéznie a bizonytalan jövővel.
8
ELŐHANG Meleg volt az idő 1942 szeptemberében, de huszadikáról huszonegyedikére virradóra esni kezdett, s az évszakhoz képest hideg szél söpört végig a Garonne torkolatán és onnan fel véges-végig a Garonne folyón. Egész nyáron heves, néha fagyokkal kísért viharok nyugtalanították a szőlősgazdákat. Közepes termés ígérkezett. A Saint-André-katedrális órája hajnali négyet ütött. Az Há erődítmény egyik cellájában Prosper Guillou és fia, Jean arra ébredtek, hogy dörömbölnek az ajtón. Feltápászkodtak a sötétben, gyorsan könnyítettek magukon, egyik a másik után, majd leültek a szalmazsákjukra, várták, hogy felgyulladjon a villany, s megérkezzen a kávénak nevezett bögrényi meleg, barna víz. Jean Yvette-re gondolt, a feleségére, akit a Boudet laktanyába internáltak. Még júliusban hurcolták el őket. A saját birtokukon tört rájuk a Gestapo meg a rendőrség hajnali öt órakor. Újra lejátszódott előtte a jelenet, ahogy letartóztatták a szüleit meg azt a kommunista házaspárt, Albert és Elisabeth Dupeyront, akik a bordeaux-i ellenállók szabadcsapatainak szánt fegyverekért jöttek. Gabriel Fleureau, a bútorasztalos előbb felüvöltött, aztán felébredt, és talpra ugrott. így ment ez minden éjjel, mióta Poinsot brigádjából két gazember vallatta őt. A jobb kezén gondosan eltörték az összes ujjait, de ő mégsem beszélt. Aurore-ra gondolt, akibe szerelmes volt, belőle merítette minden bátorságát. Ez a lány hozta el mindig a Saliniére rakpartra a röpiratokat, melyeket aztán Bergue és ő teijesztett. Nem tudta, hogy a lányt is letartóztatták-e. Óvatosan megmozgatta összeroncsolt ujjait... René Antoine morogva ült fel a szomszéd szalmazsákon. Őt a tízéves kis Michel képe gyötörte: ahogy a fiúcska kitárt karokkal felé fordult, és azt kiabálta: „Papa!”, s közben őt és a gyerek anyját, Héléne-t elhurcolták, s bebörtönözték a boudet-i kaszárnyába. Nem tudott szabadulni ettől a képtől. Nem kétséges, hogy a fegyverkészletet, amit Bégles-ben, a kertjében rejtegetett, feljelentés alapján találták meg a németek. René Castérának is ugyanez volt a véleménye. Apját, anyját és Gabriel fivérét július 8-án, őt magát 14-én tartóztatták le. A család már két év óta rejtegetett zsidókat, ellenállókat, és segítette a bebörtönzöttek hozzátartozóit. Akárcsak René Antoine, ő se tudott semmit a családjáról. Egy másik földszinti cellában Albert Dupeyron a húszéves Camille Perdriau-ba igyekezett lelket önteni. így legalább addig nem gondolt fiatal feleségére, Elisabethre, akit vele egy időben tartóztattak le. Alexandre Pateau keze ökölbe szorult, ha arra gondolt, hogy bántak el feleségével, Yvonnenal a négyéves kisfiúk szeme láttára. Mindketten az ellenállásban dolgoztak, és Saint-Andréde-Cognacban, a saját házukban ütöttek rajtuk. Előbb Cognacba, majd az Ha erődítménybe szállították őket. Raymond Bierge folyton azon gondolkodott, ki lehetett az a gazember, aki besúgta, hogy ő és a felesége, Félicienne nyomdai munkákhoz szükséges anyagokat, rejtegetnek, és közben reménykedett, hogy a kisfiúkra a nagymama vigyáz. 9 emlékezetében az A lángom Jean Vignaux azon csodálkozott, hogy milyen élesen megmaradt a lány... az elragadó Léa Delmas, akibe legjobb barátai, Jean és Raoul Lefevre szerelmesek voltak. Mikor utoljára látta, éppen a Montillac felé vezető úton pedálozott hazafelé. Hogy lobogott a haja... A cellákban egymás után felgyulladtak a lámpák, a rabok hunyorogtak, szemüket dörzsölték, aztán lassan felkeltek. Már tudták... már az előző este óta tudták... A mérignaci táborban egész éjjel tombolt a szél, s az ajtók alatt meg a deszkaréseken át
fütyülve tört be a zsúfolt barakkokba. A rabok a kényelmetlen vaságyon hevertek, az ócska szalmazsákokon, s nem bánták, hogy kapnak egy kis friss levegőt. Hajnali öt óra volt, de már nem tudtak aludni. Lucien Valina Cognacból került Mérignacba, s ezen a hajnalon három gyermekére gondolt, főleg a kis Serge-re, aki épp most lett hétéves... és Margot nagyon elkényeztette. Jaj, milyen kegyetlenül hajították fel őket arra a kisteherautóra a németek! Vajon most hol lehetnek? Gábriel Castéra az apjára, Albert-re gondolt, akit néhány órával korábban még megölelhetett, de aztán jöttek érte, elhozták s bezárták ide, ebbe a barakkba, mely valamivel távolabb van a többiekétől. Elviselhetetlen volt látni, hogy csorogtak végig a könnyek az apja arcán. Még jó, hogy ott van René, az öccse, akit nem vittek el... Jean Lapeyrade szíve összeszorult, ha ránézett René de Oliveriára meg arra a fiatalemberre, akinek a nevét se tudta, de aki fél éjszakákon át harmonikázott, hogy leplezze a félelmét. Milyen fiatalok! És ez a fiú folyton azt húzza, hogy „Berte, hol vagy? Berte hol vagy?” „...És a gyereket ne neveld gyűlöletre és megtorlásra!” - írta közben Franc Sanson a feleségének. A táborban szokatlan zűrzavar támadt. Hirtelen kivágódott az ajtó, Raymond Rabeaux látta, hogy a Wehrmacht egy teherautója áll meg az udvaron, körötte vagy tucatnyi katona, zöldszürke foltos uniformisban. Meglepte, hogy milyen nyirkos és hűvös a levegő. Még elég sötét volt. Éjjel esett. A katonák kezében hintázó viharlámpák világították meg a hatalmas víztócsákat. A németek a kapuval szemben felállítottak egy géppuskás lövészüteget. A harmonika elhallgatott. Már tudták... már az előző este óta tudták... Rousseau igazgató helyettese egy német tiszttel beszélgetve közeledett a barakkhoz. - Aki a nevét hallja, lépjen ki, kérem, siessenek, s ne várakoztassák meg ezeket az urakat. Espagnet, Jougourd, Castéra, Noutari, Portier, Valina, Chardin, Meiller, Voignet, Eloi... A foglyok egymás után előléptek, a katonák lökdösték őket, míg végül sorba rendeződtek, sapkájukat mélyen a fejükbe húzták, és felhajtották a kabátgallérjukat. - Indulás, szálljanak fel a teherautóra! Jonet, Brouillon, Meunier, Puech, Moulias... Franc Sanson a huszonévesek ruganyosságával elsőnek ugrott fel a platóra. A táborban már elterjedt a hír. A foglyok titokzatos utakon mindenről értesültek, s most ott álltak a barakkok ablakaiban. Először csak egy, aztán kettő, végül száz és ezer kezdte dúdolni az Intemacionálét. És egyre hangosabban énekeltek, hangjuk szinte beburkolta a távozni készülőket, hogy legyen bátorságuk és erejük megőrizni méltóságukat. Nem számított többé a sár, az eső, és nem számítottak az üvöltő őrök, sem a félelem: mindez eltörpült a reményt ígérő hangok áradatában. Reggel hét óra volt. Kigördültek a teherautók a Boudet kaszárnyából, az Há erődből és a mérignaci táborból. Ráfordultak a souges-i útra. Amikor az út szélén járó asszonyok meglátták a konvojt, keresztet vetettek, a férfiak pedig levették a sapkájukat. Az autók a katonai gyakorlótér előtt lassítottak. A ponyva alatt a foglyok gondolataikba mélyedve már csak befelé figyeltek, s nem érdekelte őket a négy katona, akik rájuk fogták lövésre kész fegyvereiket. A hepehupás úton guruló teherautó olykor akkorákat rántott rajtuk, hogy egymásnak estek, de ezzel se törődtek. Megálltak. A katonák 10 szétnyitották1 a ponyvát, s intettek a bent ülőknek, hogy ugorjanak ki. - Schnell... Schnell... Aussteigen... A foglyok egy csapatba verődve szinte összebújtak, és önkéntelenül számolni kezdtek. Hetven... Hetvenen voltak... Hetven ember, akik már az előző este óta tudták, hogy meg kell halniuk. Párizsban merényletet követtek el egy német tiszt, egy bizonyos Kari Oberg ellen, aki az SS és egyben a rendőrség parancsnoka volt. Megtorlásul Helmuth Knochen egy kétszáz nevet 1
Gyorsan... gyorsan... szálljanak le!
tartalmazó listát követelt. A compiégne-i és romainville-i táborból negyvenhat fogoly érkezett, a bordeaux-i Gestapo részéről pedig Wilhelm Dohse egészítette ki a listát. - Gabriel!... - René!... A Castéra testvérek egymás nyakába borultak. Eddig mindketten azt hitték, hogy legalább a másik életben maradhat... Aztán egy kövér tiszt állt meg a foglyok előtt, és felolvasott valamit, nyilván az ítéletet. De kit érdekelt ez!... Hirtelen egy fiatal éneklő hang, majd a hozzá csatlakozók nyomták el a német hangját: Allons enfants de la patrie le jour de gloire est arrivé contre nous de la tyrannk l’étendard sanglant est lévé...' Szemben álltak az ellenséggel, s először csak félénken, aztán egyre harsogóbban énekelték a dalt. A németek nem értették a súlyos szavakat, de tudták, hogy a didergő nyájból valamikor ezek hatására lett bosszúért kiáltó tömeg. Minden ötödik méternél állt egy cölöp, összesen tíz sorakozott a homokos lejtőn, s magától állt eléjük az első tíz fogoly. Odakötözték őket a cölöphöz, de egy se hagyta, hogy a szemét bekössék. Reszkető, öreg pap tipegett eléjük, megáldotta őket, aztán a kivégzőosztag a helyére állt. Egy vezényszó, egy kattanás... eldördült az első sortűz... A testek megremegtek, aztán lassan összeroskadtak... Az ének egy másodpercre elhallgatott, hogy aztán annál harsányabban belehasíthasson a kora reggeli csendbe. Aux armes, citoyens...2 Eldördült a hetven lövés. A homokos lejtőn már korábban megásták az árkot, melybe most az elítéltek holttestét hajigálták. Elállt az eső. Sápadt napsugarak csillantak meg a talajon. Gomba- és fenyőillat keveredett a puskapor szagával, és vér szivárgott a cölöpök lábánál összegyűlt esővíztócsákba, melyeket lassan kezdett magába szívni a homok. A katonák teljesítették a feladatot. Elindultak visszafelé. Kilenc óra volt. Mindez a bordeaux-i körzetben, a souges-i rekettyés közelében történt, 1942. szeptember 21-én.
11
A foglyok, a francia nemzeti himnuszt, a Marseillaise-t éneklik, melynek szövegét és zenéjét Rouget de Lisle francia katona, költő és zeneszerző írta 1792-ben. Az itt idézett néhány sort a magyar kortárs Verseghy Ferenc műfordításában közöljük, mely nem szó szerinti fordítás, de az eredeti hangulatát jól tükrözi. Ébredj hazádnak bajnok népe, Ragadd ki híres kardodat! Nevednek esküdt ellensége Dühödve hozza láncodat. 2
Első fejezet Pierre Delmas halála után testvére, Bernadette Bouchardeau igyekezett kézbe venni a ház ügyeit. A derék asszony jóakaratához nem fért kétség, de ahhoz sem, hogy alkalmatlan volt egy Montillachoz hasonló birtok irányítására. Órákig ült a bátyja íróasztalán szétszórt papírok előtt, és sóhajtozva panaszkodott Camille d’Argilat-nak, aki felajánlotta, hogy segít neki: - Édes Istenem, mi lesz velünk? Semmit nem értek ezekből a számokból. Meg kell kérdezni Fayard-t... - Pihenjen le, asszonyom, majd én átnézem, és megpróbálom tisztázni a dolgokat... - Köszönöm, kis Camille, maga nagyon rendes - sóhajtotta Bernadette, és felállt. - Léa is összeszedhetné már magát - tette hozzá, miközben levette a szemüvegét -, én is szenvedek, mégis igyekszem erőt venni magamon. Camille elfojtott egy mosolyt. - Mert bizonyára maga az erősebb - mondta. - Ez kétségtelen - bólintott Bernadette Bouchardeau. „Milyen ostoba ez a nő!” - gondolta Camille. - Jó éjszakát, gyermekem. Ne feküdjön le túl későn. Az asszony zajtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Még hallani lehetett nehézkes lépteit a lépcsőkön - a tizedik foknál szokás szerint reccsent egyet -, végül csend lett. Aludt a ház. Hideg novemberi szél csapkodta süvöltve a falakat, s néha meglobbantotta a lángnyelveket a kandallóban. Camille a szoba közepén állt, és csak nézte, de nem látta a lobogó lángokat. Egy fahasáb hirtelen eltört, parázsló szilánkokat lövellt a szőnyegre, és szikrázva összeroskadt. Camille előbb hátraugrott, aztán felkapta a vascsipeszt, és összekapkodta a parazsakat. Szorosabbra kötötte háziköntösén az övét, és leült Pierre Delmas íróasztala mellé. Fél éjszakán át megállás nélkül dolgozott, még arra se szakított időt, hogy a fejét megmozgassa, vagy megmasszírozza kicsit a nyakát. Hajnali hármat ütött az óra. - Te még mindig fent vagy? - rontott be a szobába Léa. - Akárcsak te - válaszolta Camille gyengéd mosollyal. - Én azért jöttem, hogy valami könyvet keressek magamnak. .. - És bevetted a pirulákat, amiket Blanchard doktor felírt? - Igen. De csak arra jók, hogy napközben elbutítsanak... - Hát mondd meg neki, és kérj tőle mást. Aludnod kell! - Szeretnék, de félek is. Amint elalszom, azonnal megjelenik az orléans-i ember, az arca csupa vér. Odajön hozzám, megpróbál elkapni, és azt mondja: „Miért öltél meg engem, kis kurva? Na gyere, szépségem, gyere, most megmutatom, milyen jó ölelkezni egy halottal. Szereted az ilyesmit, tudom. Vagy nem?... Te kis szemét, azt bezzeg szeretnéd, te dög, te...” - Hagyd abba! - kiáltotta Camille, és a két vállába kapaszkodva rázni kezdte Léát. - Hallgass! A lány rémülten nézett rá, aztán kezét a homlokára szorítva néhány lépéssel odébb leroskadt a bőrkanapéra. 12 - Te ezt nem értheted... Szörnyű... főleg amikor azt mondja: „Vége a játéknak. Megkeressük az apádat, nézd, ott vár minket... ő meg a barátai, azok a férgek”... - Hallgass... - „...meg a drága mama.” És én megyek utána, a mama után kiáltozva. Camille letérdelt, átölelte Léát és ringatni kezdte, éppúgy, mint a kis Charles-t szokta, ha felsírt, mert rosszat álmodott. - Nyugodj meg. Ne gondolj rá többet. Ketten öltük meg őt... te és én. És tudod, Adrien bácsi azt mondta, hogy a helyedben ő is ezt tette volna.
Csak azért mondta, mert jó akart lenni hozzám... Te hallottál már olyat, hogy... egy dominikánus... megölhet egy embert? - Ha nincs más választása, akkor... akkor igen. - Ezt mondta Laurent és François Tavernier is. De én meg vagyok győződve róla, hogy Adrien képtelen lenne rá... - Elég, beszéljünk másról. Kezdek tisztán látni apád számlái között. Hát nem valami fényes a helyzet... Nem értem, hogy számolt Fayard... Azért kitarthatunk, ha összehúzzuk magunkat. - És hogy képzeled, hogy még jobban összehúzzuk magunkat? - kiáltotta Léa, és felállt. Már hetente csak egyszer eszünk húst, és milyen húst! Ha nem lennénk ennyien, akkor talán... de így... Camille lehajtotta a fejét. - Tudom, hogy súlyos terhet jelentünk nektek. Később megadom, amit hármunkra kellett költened. - Nem vagy normális, nem erről beszéltem! - Tudom - sóhajtotta Camille szomorúan. - Ó! Ne vágj ilyen képet! Neked nem lehet semmit mondani... - Bocsáss meg. - Nincs mit megbocsátanom, te épp eleget dolgozol ebben a házban... és sokszor helyettem, mint most is. Léa széthúzta a függönyöket. A hideg fényű hold megvilágította a kavicsos utat s a szél kergette őszi faleveleket. - Gondolod, hogy sokáig tart még a háború? - kérdezte. - Már mindenki normálisnak tartja, hogy a vichyi kormány együttműködik a németekkel... - Nem, Léa, nem mindenki! Nézz körül egy kicsit. Csak itt, a közvetlen környezetünkben is ismersz legalább tucatnyi embert, aki harcol ellenük... - Mi egy tucat a százezrekkel szemben, akik nap mint nap azt üvöltik, hogy „Éljen Pétain”? - Nemsokára ezren és százezren leszünk, akik azt üvöltjük, hogy nem! - Ezt én már nem hiszem... a többség csak a hasára gondol, meg arra, hogy ne kelljen fáznia. - Hogy mondhatsz ilyet? A franciák még mindig a vereség hatása alatt vannak. Még nem ocsúdtak fel. De a Pétain iránti bizalom egyre csökken, szétporlad. Valamelyik nap még Fayard is azt kérdezte tőlem: „Nem gondolja, asszonyom, hogy egy kicsit messzire ment az öreg?” Pedig Fayard... - Csőbe akart húzni. Ismerem jól, sunyi fráter. Ki akarta szedni belőled, hogy mit gondolsz. Aztán, ha szüksége lesz rá, felhasználja ellened. MUNKA, CSALÁD, HAZA - neki csak ez számít. - Nekem is, de én másképpen értem... - Ne feledd, neki egyedül egy a fontos: Montillac. Meg akarja szerezni Montillacot. És nem retten vissza semmitől, ha erről van szó. Ráadásul meggyőződése, hogy Mathias miattam ment el innen. - Van benne valami, nem? - Nem, nem igaz! - kiáltotta Léa dühösen. - Sőt! Én megpróbáltam visszatartani. Nem az én hibám, hogy semmit nem akart megérteni, hogy nagy pénzek reményében inkább elment Németországba ahelyett, hogy itt maradt volna dolgozni Montillacban. - Túlzol, drágám, hiszen tudod, hogy miért ment el... - Nem! - ...azért, mert szerelmes beléd! - Az is valami? De ha szeretne, ahogy te mondod, akkor itt maradt volna, nem? Itt maradt volna, segített volna nekem, és megakadályozná, hogy az apja meglopjon minket. - Csatlakozhatott volna De Gaulle-hoz is, de hogy elment, azt megértem. - Túl elnéző vagy. -
Nem hiszem. Értem őt, mert szerelemről van szó... Én nem is tudom, mit tettem volna Mathias vagy Françoise helyében... Talán azt, amit ők... - Ostobaságokat beszélsz. Te soha nem hagytad volna, hogy egy német gyereket csináljon neked... ahogy a szegény Françoise-nak az az Otto Kramer... - Ne beszélj így a nővéredről. - Nem a nővérem. Miatta halt meg a papa. - Nem igaz, Blanchard doktor azt mondja, hogy már évek óta fáradt volt a szíve, s hogy anyád hiába könyörgött neki, nem volt hajlandó kezeltetni magát. Ezt te is tudod. - Semmit nem akarok tudni. Ha Françoise nem megy el, még élne! - kiáltotta Léa, és arcát a két kezébe temetve zokogni kezdett. Camille csendben figyelte, hogy rázkódik a két válla, aztán ösztönösen hozzáhajolt volna, hogy megsimogassa, de visszatartotta magát... „Hogy tudja Léa ennyire figyelmen kívül hagyni mások érzelmeit?” - futott át rajta. „Ebben van az ereje - mondta egyszer Laurent. - Csak a pillanatra figyel. Előbb cselekszik, és csak azután tesz fel kérdéseket. S ennek nem az intelligenciahiány, hanem a túltengő vitalitás az oka.” Léa végre abbahagyta a sírást, és felnézett Camille-ra. - Ne bámulj így rám - mondta. - Inkább menj és feküdj le. Nem tudod, hogy nézel ki... - Igazad van, fáradt vagyok. De te is, neked is aludni kéne. Jó éjt. Camille odalépett hozzá, és megcsókolta. Léa hagyta, de közömbös maradt és nem viszonozta. A fiatalasszony nem szólt semmit, csendben kiment a szobából. Léa haragudott rá is, magára is. Egy nyaláb száraz szőlővenyigét dobott a tűzre, kivett a könyvespolc alsó szekrényrészéből egy skót kockás takarót, amivel az apja szerette betakarni magát, beleburkolózott, lehevert a díványra, és eloltotta a lámpát. Nem sokáig nézte a lángokat. Hamarosan elaludt. Apja halála óta gyakran töltötte a bőrdíványon az éjszakát. Szerette ezt a helyet, itt sohasem kísértették a visszatérő sötét árnyak. Arra ébredt, hogy fázik. „Le kellene hoznom a pehelypaplanomat” - gondolta. Kinézett az ablakon, és hirtelen úgy érezte magát, mint aki egy hófelhőbe pottyant. Óriási köd volt odakint. De a szürke fátyol mögött már sejteni lehetett a napsütést. „Szép idő lesz!” - mondta halkan. Aztán meggyújtotta a tüzet, s néhány percig melegedett mellette. Amikor az óra ütni kezdett, gépiesen számolt. Tíz... tizenegy! Tizenegy óra van!... Hát miért hagyták, hogy ilyen sokáig aludjon? A konyhai kandallóban nagy lánggal égett s jó meleget árasztott a szőlővenyige. Szépen megvilágította a nagy helyiséget, melyet egyébként még homályban tartott volna a köd, mely sehogy sem akart felszállni. A kék viaszosvászonnal borított asztalon már csak Léa üres bögréje állt, mellette a szalvétájába tekert illatos briós. Léa egy ínyenc mozdulatával letört belőle, és beleszagolt. „Ezt Sidonie sütötte” - gondolta. A tálaló egyik sarkában megtalálta a kék zománcos kávéskannát. Töltött a kávéból. Ennek is csak a neve volt kávé, de tejjel szerencsére nagyjából rendbe lehetett hozni az ízét. Evés közben azon tanakodott, milyen nap is lehet, hogy briós került az asztalra. Amikor felnézett, megkapta a választ, mert a falnak támasztva ott volt a szám: 11. November 11. Sidonie a maga módján 14 ünnepelte a 14-es világháború végét. Léa mosolyogva vállat vont. „És mikor lesz vége a mostani háborúnak?” - kérdezte magában. Már több mint két éve tart!... Ma 1942. november 11-e van, és Franciaország még mindig kettészakítva... Igaz, egyre kevesebben vállalják a kötelező munkaszolgálatot Németországban, inkább elmenekülnek a hegyek közé vagy az erdőkbe, ahol bandákba verődve parancsnokot keresnek maguknak, és a legtöbbször a környező lakosság látja el őket élelemmel, bár néha rabolnak is... Laurent d’Argilat ellenálló sejtjének éppen az az egyik feladata, hogy összeszedje ezeket az engedetleneket, és beépítse őket az ellenálló hálózatba... Laurent... -
Léa az apja temetésén látta őt utoljára. Csak felesége, Camille látogathatta meg egyszer Toulouse-ban. Léa akkor majd meghalt a féltékenységtől. „És mi lehet Tavemier-vel? Igazán adhatna hírt már magáról. Elvégre a szeretőm, vagy nem? Miatta éltem rémületben napokon át, mert féltem, hogy terhes lettem tőle. Vaklárma volt, de közben megértettem egy kicsit Françoise zavarodott lelkiállapotát... Nála nemsokára megszületik az a kisbaba...” Françoise nemrég levelet írt Léának, és kérte, hogy feltétlenül legyen mellette, amikor a kicsi megszületik. Léa úgy bezárkózott fájdalmába és gyűlöletébe, hogy nem is válaszolt. - Camille, Léa, Ruth, Bernadette! - kiabált Laure a konyhába rontva. - Mi történt? - ugrott fel Léa. - Ki kiabál így? Te vagy az, Laure? - futott be Ruth is a konyhába. A lány úgy lihegett, hogy egy ideig szólni sem tudott. A másik ajtón ekkor lépett be Fayard, mögötte a felesége. - Nem hallották?... - Mit? Beszéljenek már végre! - mondta Ruth. - A németek... - Mi? A németek?... - kiáltotta Léa. - Igen. Elfoglalták a szabad zónát - vágta rá Laure. Léa visszarogyott a székére. Szemben vele Camille ült, a kis Charles-t szorongatva. Léa észre se vette, hogy mikor jött le ő is. A gyerek azt hitte, hogy a felnőttek valami játékot játszanak, és harsányan felnevetett. - Mi a rádióban hallottuk - jegyezte meg Fayard.
Második fejezet A Montpleynet kisasszonyok lakása sokat változott Léa párizsi tartózkodása óta. Tulajdonképpen két nagy lakás volt ez, melyek egy lépcsőfordulóról nyíltak, de odabent egy ajtóval összenyitották őket. Régen még volt élet ezekben a szobákban, most a hideg uralkodott mindenütt. A két kisasszony és a házvezetőnő csak azt a négy szobát lakta, melyekben valamelyest lehetett fűteni. Úgy döntöttek, hogy összehúzzák magukat. A folyosó végéről nyíló három szobát és Albertine lakását nem használták; a kályhák hidegek voltak, a bútorokat letakarták, sőt még a zsalugátereket is becsukták. A nem lakott területet csak úgy emlegették, hogy „a hideg lakás”, és be sem tették oda a lábukat. - Értsd meg, Léa, nem hagyhattuk őt egyedül, betegen abban a szállodában, anyád soha nem bocsátotta volna meg nekünk - mondta könnyeit törölgetve Lisa Montpleynet. - Nem is kell ilyen húrokat pengetni, elég, ha annyit mondunk, hogy teljesítettük rokoni és keresztényi kötelességünket - tette hozzá szárazon a nővére, Albertine. Mindhárman a kis szalonban álltak, feldúltan, nyugtalanul, és Léa csak nehezen tudta leplezni a haragját. Néhány napja ijedt hangú levelet kapott Albertine-től - s mivel ez a hang igazán nem volt jellemző rá, Léa amilyen gyorsan csak tudott, Párizsba utazott. Sajnos akkora volt a torlódás a vasutakon, hogy jó fél napot kellett várakoznia a bordeaux-i Saint-Jean pályaudvaron. Mikor végre megérkezett, Estelle, a derék házvezetőnő a nyakába borult, és látszott, hogy nagyon megkönnyebbült. - Végre, végre megjött, Léa kisasszony... - Mi történt, Estelle, és hol vannak a tantikák? Csak nem betegek? - Jaj, Léa kisasszony, ha tudná... - Csakhogy itt vagy, Léa — jött elő Lisa is, és összehúzta magán a bundáját, amit házi ruhájára kapott fel. Aztán Albertine is megjelent, mögötte pedig egy férfi lépett ki az ajtón, orvosi táskával a kezében. - Akkor holnap, doktor úr, a viszontlátásra. Léa csodálkozva figyelte a három nőt. - Mondjátok meg már végre, hogy ki beteg itt! - A nővéred, Françoise - válaszolta Albertine. Léa először szólni sem tudott, aztán a meglepődés után dühbe gurult, és olyan kemény szavakat használt, hogy Lisa sírva fakadt. - Léa, Léa, te vagy az - hallatszott ekkor egy gyenge hang, aztán nyílt az ajtó, és belépett Françoise. Domborodó hasát rosszul takarta a vállára borított pokróc. Albertine odaugrott hozzá: - Hát te miért keltél fel? Most tiltotta meg a doktor! Françoise mintha nem is hallotta volna, kitárt karokkal elindult Léa felé. A pokróc lecsúszott róla, s ekkor látszott csak, a szűk hálóingben, hogy milyen sovány, s ugyanakkor óriásira nőtt a hasa. 16 Egymás nyakába borultak. - Ó, Léa, köszönöm, hogy eljöttél! Léa bekísérte nővérét a szobájába, mely alig volt valamivel melegebb, mint a kis szalon. Françoise lefeküdt, megfogta Léa kezét, a szájához emelte, és halkan suttogta: - Hát eljöttél... - Ugyan, nyugodj meg, drágám, ez nem tesz jót neked - mondta Albertine, miközben megigazította a párnáit. - Tévedsz, nénikém, a boldogság nem tesz rosszat az embernek. Léa, mesélj el mindent.
Mindent, ami azóta történt Montillacban. A két testvér még két óra múlva is elmerülten beszélgetett. Léa ébren volt, de sehogy sem akarózott otthagyni a puha ágyat. Még heverészett egy kicsit. Felkelni és öltözködni ebben a hidegben... rágondolni is rossz. Ó, bár a meleg ágyban maradhatna a tél végéig... a háború végéig... Eszébe jutott, hogy milyen boldog volt este, amikor Françoise-zal felidézték a közös gyerekkori emlékeket, és elcsodálkozott. Néhány percig valamiféle cinkosság volt közöttük, amit régen soha nem tapasztalt. Teljesen átadták magukat a találkozás örömének, igaz, hogy arról, ami mindkettőjüket a legjobban foglalkoztatta, nem beszéltek, gondosan kerültek minden olyan témát, ami Françoise gyermekéhez és jövőjéhez kapcsolódhatott. Kopogtak. Estelle hozta a reggelit. Letette a tálcát egy kis asztalra. - Micsoda? Ez kávé?... És igazi cukor? - kiáltotta Léa, és felült. - Most először, vagy három hónap óta először... Léa kisasszony tiszteletére... Mülstein asszony egyik barátjának köszönhetjük... hajói emlékszem, valami író... - Raphaël Mahl? - Igen, ez az, így hívják! Egy olyan rossz külsejű úr. Nemrég láttam őt a Deux-Magots teraszán: egy fiatal német tiszttel üldögélt, bizalmasan átölelte a vállát, és sustorgott a fülébe. Mindenki szégyenkezve elfordult tőlük. Léa nem tudott elfojtani egy mosolyt, amit persze Estelle nem nagyon értett. - Elmeséltem ezt a jelenetet a kisasszonyoknak, és mondtam nekik, hogy nem kellene többet fogadni nekünk ezt az urat - folytatta aztán. - De Lisa kisasszony azt mondta, hogy én mindenben csak a rosszat látom, hogy Mahl úr egy tökéletes gentleman, s neki köszönhetjük, hogy nem haltunk még éhen. Albertine kisasszony még hozzátette, hogy nem kell leragadni a látszatnál. Mit gondol erről, kisasszony? - Nem eléggé ismerem én Mahl urat, Estelle. De azért azt tanácsolom, s ezt a tantikáknak is meg fogom mondani, hogy óvatosnak kell lenni ezzel az emberrel. - Bekészítettem a meleg vizet a fürdőszobába, a fali melegítőt is bekapcsoltam. Nem jól fűt, de jobb a semminél... - Köszönöm, Estelle, rám fér egy fürdő. - Fürdő!... Már hónapok óta nem volt megtöltve a kád. A kisasszonyok hetente egyszer eljárnak a közfürdőbe. - Ó, de megnézném őket, szerintem le se mernek vetkőzni, hogy a vízbe menjenek... - Ez nem szép dolog, kisasszony... gúnyolódni a nénikékkel... Nagyon kemény az élet errefelé. Fázunk, folyton éhesek vagyunk. És félünk is. - Mitől félnek? Mi történhet itt? - Ki tudja? Emlékszik, kisasszony, arra a hölgyre az első emeleten? Tudja, akinél néha teázni szoktak a kisasszonyok. - Lévy asszonyra gondol? - Igen. Nohát, egyszer csak jöttek a németek, és elvitték. Pedig beteg volt. Kirángatták az ágyából éjszaka, és ahogy volt, hálóingben, elvitték. Albertine kisasszony értesítette is Tavemier urat... - Tavernier-t? - ...és kérte, hogy nézzen utána, mi történt vele. - És? Mit mondott? - Hogy előbb Drancyba szállították, aztán más néhány ezer személlyel, főleg nőkkel és gyerekekkel együtt, elhurcolták Németországba. És amióta Lévy asszony elment, a lakását elfoglalta valami színésznő, aki nagy életet él, és német tiszteket fogad. Pokoli ricsajt csapnak... És az ember nem mer panaszkodni, mert fél a megtorlástól. - Mikor volt itt Tavernier utoljára? - Talán három hete. Ő erősködött nagyon, hogy a nénjei fogadják be Françoise-t.
Léa érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Tehát François törődött a nagynénjeivel és Françoise-zal... - Na, itt hagyom, kisasszony, megyek, azt hiszem, ma délben lesz hal a piacon. Ha nem megyek időben, a végén csak halszálkát kapok. Léa gyorsan megmosdott, kék gyapjúszövet ruhát és fekete szvettert vett fel, rá kabátot, aztán vastag talpú cipőbe bújt, így ment a nővére szobájába. Françoise az ágyában ült, ágykabátban és rózsaszín kendőbe burkolva, az arca kipihent volt, szépen megfésülködött, s mosolyogva várta Léát. - Jó reggelt. Jól aludtál? - kérdezte. - Én már hónapok óta nem aludtam ilyen jól, mint ma. Ezt neked köszönhetem. Léa nem válaszolt, megcsókolta. - Jó, hogy itt vagy... Hamar rendbe fogok jönni. Ott akarok lenni Henri de Montherlant A halott királyné című darabjának a premieijén. - Mikor lesz? - December 8-án a Comédie Française-ben. - December 8-án! Hát az holnapután lesz! - Na és? A baba több mint egy hónap múlva esedékes, én már jól érzem magam. A gyerekvárás nem betegség. Majd meglátod, ha te is így leszel. - Remélem, soha. - Miért? Hiszen csodálatos gyereket várni attól az embertől, akit szeretünk. Léa arca zárkózott lett, Françoise megértette, hogy túl messzire ment. Elpirult, és lehajtotta a fejét. Aztán minden bátorságát összeszedte, és remegő hangon folytatta: - Tudom, hogy most mit gondolsz. Én igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem szabad szeretnem Ottot. De nem sikerült. Mindent szeretek benne, hogy szép, hogy szereti a zenét, hogy tehetséges, bátor, még akkor is, ha német. Egyetlen vágyam van csak, hogy vége legyen a háborúnak. Próbáld megérteni. Léa nem tudott nyugodtan gondolni erre a helyzetre. Valami mélyről jövő tiltakozás volt benne, szinte sokkolta őt ez a szerelem. Ugyanakkor tudta és értette, hogy ennek a két embernek köze van egymáshoz. Ha nem német lenne, akkor most lehetne egy kedves és vonzó sógora. - Mondd, mit fogsz csinálni ezután? - kérdezte. - Amint engedélyt kap Otto a feljebbvalóitól, és visszajön Berlinből, összeházasodunk. Ígérd meg, hogy ott leszel az esküvőmön. Könyörgök, ígérd meg... - Minden a pillanatnyi helyzettől függ. Ha a szüret idején vagy ha tavasszal lesz, akkor nem tudok ott lenni. - Majd megoldod... - mondta mosolyogva Françoise. Örült, hogy nem határozott visszautasítás volt a válasz. - Otto csodálatos, mindennap ír nekem, és nagyon nyugtalan miattam és a baba miatt. Frederic Hankét bízta meg, hogy vigyázzon rám. Emlékszel rá, ugye? Ő segítette világra Camille kisfiát. - Aha, s váratlan helyzetben mindig helyettesíteni tudja a bábát. Léa ezt olyan gonosz iróniával mondta, hogy Françoise nem tudta visszatartani a sírást. Léa elszégyellte magát. Talán még bocsánatot is kért volna, ha nem lép a szobába Albertine. - Léa, telefonod van... 18 Hát te, Françoise, csak nem sírtál? Mi van veled? - Semmi, nénikém, csak... fáradt vagyok. - Halló, ki beszél? - Biztos, hogy maga Léa Delmas? - Igen, én vagyok. És maga kicsoda? - Hát nem ismer meg? Rossz a füle? - Nem. De mondja meg, ki beszél, különben leteszem a kagylót. - Látom, heves, mint mindig. Na, csak erőltesse meg egy kicsit az agyát.
Semmi kedvem erőlködni, és nincs kedvem ehhez az ostoba viccelődéshez. Ne tegye le! Emlékezzen csak... Bordeaux... és egy újság: La Petit Gironde, Sainte-Eulalietemplom, rue Saint- Genés... - Raphaël!... - Hát, beletelt egy kis időbe... - Ne haragudjon, de szörnyen utálom az ilyen titokzatos telefonokat. Honnan tudja, hogy Párizsban vagyok? - Mindig jól értesült vagyok, ami a barátaimat illeti... Inkább azt mondja meg, mikor találkozhatunk. - Fogalmam sincs. Csak most érkeztem. - Ötkor elmegyek magukhoz, és megteázunk. Ne aggódjon, mindent viszek. Elég, ha a vizet odateszi... - Na de... - Hogy vannak a kisasszonyok, a kedves tantikák?... Adja át nekik tiszteletteljes üdvözletemet. A viszontlátásra, kedvesem, örülök, hogy újra láthatom. Raphaël Mahl letette a kagylót, Léa elképedve hallgatott. Honnan tudta meg? Tetőtől talpig megborzongott, rosszullét környékezte. Lisa bangja térítette magához: - Ne álldogálj ott a jéghideg előtérben, drágám, meg fogsz fázni. - Régen járt erre Raphaël Mahl? - kérdezte halkan. - Nem is tudom... talán két hete. - És látta itt Françoise-t? - Nem, ő talán rá egy nappal jött ide, és azóta ki se tette tőlünk a lábát. De miért kérdezed? - Mert Raphaël Mahl telefonált, és fogalmam sincs, honnan tudhatja, hogy Párizsban vagyok. - Valami véletlen folytán... - Vele kapcsolatban semmi nem lehet véletlen. Lisa vállat vont, és széttárta a kaiját, jelezve, hogy ő igazán nem tudhatja. - Ja, el is felejtettem, délután feljön teázni. - De hát semmink nincsen! - Azt mondta, hogy csak vizet nem hoz, egyébként mindenről ő gondoskodik. Amikor a szalonban az óra az ötöt ütötte, megszólalt a bejárati ajtó csengője. Estelle szokás szerint habfehér kötényt kötött maga elé, és úgy nyitott ajtót. Raphaël állt előtte, s alig látszott ki a szalagokkal átkötött csomagok mögül. - Jöjjön gyorsan, Estelle, segítsen, különben az összes nyalánkság a szőnyegre borul. Estelle mogorván elvette tőle a csomagokat. - Raphaël, maga nagyszerű! - Léa! Hosszan nézték egymást, mint akik egy perc alatt szeretnék összegyűjteni a másikon történt változások minden részletét, s csak aztán indultak el egymás felé. Mindenben különböztek - más volt az életfelfogásuk, mást gondoltak a szerelemről és a barátságról -, mégis erős baráti vonzalom fűzte össze őket, s nem is küzdöttek ellene. Különös volt Raphaël létezése ebben a kapcsolatban. Ez az áruló, hazug, tolvaj, ez a rendőrségi besúgó, ez a Gestapóval összekacsintó kollaboráns, aki félzsidó létére alkalmanként cikkeket írt a legszélsőségesebb antiszemita lapoknak, ahogy ő fogalmazta meg egyszer, „énjének azt a részét vitte ebbe a barátságba, melyet nem lepett el a rothadás”. Úgy viselkedett Léával, mintha a bátyja lenne, akinek az a feladata, hogy az élet minden szennyétől megvédje a kis húgát. - Édes barátnőm, hogy tudja minden alkalommal így elbűvölni szememet s lelkemet a szépségével? Léa felnevetett, kicsit rekedten, azzal a jellegzetes nevetéssel, ami a férfiakat általában -
zavarba hozta, a nőket meg idegesítette, aztán két oldalról arcon csókolta az írót. - Biztos, hogy helytelen, de örülök, hogy újra láthatom - mondta. - Miért kell egy mondatban kellemeset és kellemetlent is mondani? Na jó, elnéző vagyok, és csak a kellemeset hallom meg, azt, hogy örül. Mit is mondott, amikor megjöttem? Hogy nagyszerű vagyok? Elegáns, nem?... Amire a legbüszkébb vagyok, az a cipőm, nézze! Nem rossz, ugye? Egy vagyont adtam érte. Hermés-nél csináltattam, mérték után! - És honnan szerzett ennyi pénzt? Kirabolt egy öreg dámát, eladta testét egy rózsaszín képű, kövér német kapitánynak? - Majdnem eltalálta. De hát mit akar, kedvesem, az ember a maga mértékével teremti meg a maga boldogságát, és gyakran a pénz az ő kis maga-mértéke... Ha azt veszem, hogy pénz nélkül a boldogság, szóval az a szegényes kis boldogság, amivel engem gyanúsítani szoktak, megszökik előlem, hát úgy döntök, hogy lesz pénzem, hogy megszerzem... Manapság mi sem könnyebb. Minden eladó: a test, a lelkiismeret, minden. Én az egyiket is, másikat is árulom, ahogy a körülmények megkívánják, sőt, ha a vevő nagyvonalú, mindkettőt egyszerre. - Maga undorító. - Tudja, a Jó olyan tökéletlen, hogy nem tud érdekelni. Nagy hiba, bájos barátnőm, azt mondani, hogy az ember értelmes lény... A gondolkodás képessége még nem ész. Egyébként mindig az volt a meggyőződésem, hogy gyönyört találni az ésszerű dolgokban a középszerűség alapelve. Egyszer meg kell írnom A középszerűség dicséretét. Nagy visszhangja lenne az irodalomban... De míg e remekmű elkészültére várunk, engedje meg, hogy tiszteletemet tegyem a kisasszonyoknál és a kedves nővérénél. Françoise szobájában, pompás hímzett abroszra terítettek az ünnepi teáskészlettel. - Maga kifosztotta az összes párizsi cukrászdát - kiáltotta Léa, mikor belépett a szobába, s meglátta a sokféle süteményt az asztalon. - Nem is hiszi, milyen nehéz volt mindezt összeszedni: ezeket az aprósüteményeket a rue Saint-Sulpice-en vettem, Lamoureux-nél, a krémeseket a rue Sèvres-en, Guerbois- nál, a csokoládés szeleteket természetesen Bourdaloue-nál, a normandiai vajasok Galpintől valók a rue du Bacról, a többit pedig „a hajdani királyok királyi udvari szállítóitól”, Debauve-tól és Gallais-től szereztem be. - Ó, a háború előtt mi is tőlük vásároltunk - sóhajtotta Lisa, és sóvárogva nézte a kínálatot. - Ami pedig a teát illeti - folytatta Raphaël, miközben elővett a zsebéből egy kis dobozt -, ezt a barátaim egyenesen Oroszországból hozták nekem. Csodálatos, illatos tea. Majd meglátják... - Mahl úr, maga elkényeztet bennünket... Nagyon kedves. Ennyi finom dolog... Mivel háláljuk meg? - Azzal, hogy megeszik, hölgyeim. Néhány percig csak ettek. Senki nem beszélt. Először Françoise jelentette ki, hogy már egy falat se megy le a torkán. Utána Albertine és Raphaël. Csak Lisa és Léa faltak tovább. Olyanok voltak, mint két neveletlen kölyök, ragadt a kezük, s a szájuk körül csokoládé- és cukornyomok árulkodtak mohóságukról. Raphaël mennydörgő kacagására hirtelen abbahagyták a lakomázást, és körülnéztek, mintha attól féltek volna, hogy valaki elviszi előlük a maradékot. - Nem szégyelled magad, Lisa? - kérdezte tettetett szigorúsággal Albertine. A kisasszony skarlátvörös lett, és lehajtotta a fejét. 20 - Ha nem szólok, mindent felfalsz, és eszedbe se jut szegény Estelle... - folytatta kíméletlenül Albertine. - Olyan éhes voltam. Bocsáss meg. Igazad van, viszek neki egy tányérral. Nem kell haragudni rám... annyira jó volt - tette hozzá még, olyan szánni való képpel, hogy mindenkiből, Albertine-ből is kitört a nevetés. Késő este volt, mire Raphaël Mahl szedelőzködni kezdett. Léa kikísérte az ajtóhoz. - Találkoznunk kell kettesben. Együtt ebédelhetünk holnap?
Nem tudom. Félek magától... Nem hiszem, hogy olyan rossz, mint amilyennek mondja magát, ugyanakkor különös riadalom van bennem, és valami azt súgja, hogy gyanakodnom kell magára. - Ó, milyen igaza van, kedvesem. Soha nem gyanakodhat eléggé rám. Mondtam már magának, hogy az ember senkit nem árul el oly nagyon, mint épp azokat, akiket szeret? Tudja, hogy én bele vagyok bolondulva a Szentírásba, és biztos nem csodálkozik, ha azt mondom magának, hogy nekem Júdás a kedvenc figurám, a bátyám, a barátom, az alteregóm. Ő, aki által minden rossz megtörténhetett, akinek nem volt választása, csak végrehajtotta azt, ami meg volt írva. Ó... ő volt a bandában a legintelligensebb, az intellektuel, s neki kellett elárulnia azt, akit szerelemmel szeretett. Igen, Júdás, a tanítvány, Júdás, az áruló az idők végezetéig kárhozottá lett a tett által, melyre öröktől fogva kijelöltetett. Ez igazságtalanság, nem gondolja? - Nem tudom, Júdás engem soha nem lelkesített. - Elég helytelen. Ő az egyetlen igazán érdekes a tizenkettő közül, Jézus kis barátját, a szép szeretőt, az angyalképű Jánost kivéve. Mert hiszen maga is tudja, hogy mindannyian őrülten pederaszták voltak... - Maga az őrült... - ...és a pederaszta. - ...ha a nénéim hallanák a maga istenkáromló szövegét, kitiltanák innen... - Akkor elhallgatok, imádom az öreg hölgyek társaságát. Egyedül a vénlányok elviselhetők a női nem képviselői között. Persze maga kivétel, és szép barátnője, Sarah Mülstein is. Jut eszembe, nem tud róla valamit? Időtlen idők óta nincs hírem felőle. Szóval ide akart kilyukadni... Léa émelyegni kezdett, a szája íze megkeseredett. Gyorsan és ridegen rávágta: - Nekem sem. - De maga fázik! Milyen lehetetlen alak vagyok, hogy visszatartom ebben a hidegben. Menjen be, melegedjen meg a nővére szobájában. Ismeri a leendő férjét? Nagyon kulturált ember, szép jövő vár rá. Egy ilyen házasság nagyon hasznos a mai időkben. Nagybátyja, a dominikánus áldását fogja-e adni rá? Léa torka összeszorult a félelemtől. - Te jó ég, vacognak a fogai... és milyen sápadt... Ez az én hibám, én hoztam a rosszat magára... Még a végén lázas lesz. Raphaël gyengéden megfogta a lány csuklóját. - Ne nyúljon hozzám, nagyon jól vagyok - kiáltotta Léa, s vadul elrántotta a kezét. - Akkor holnap, szép barátnőm, délelőtt felhívom. Most pihenjen, szüksége van rá. Nincs jó idegállapotban... -
Harmadik fejezet Másnap Léa elment hazulról, mert nem akarta, hogy Raphaél otthon találja. Rossz éjszakája volt, folyton arra gondolt, hogy Raphaél szavaiban fenyegetés volt, igen, mintha a barátait és a családját fenyegette volna. Elhatározta, hogy értesíti Sarah Mülsteint és a nagybátyját, Adrien Delmas-t. Aggódott, mert fogalma sem volt, hol találja meg őket, s attól is félt, hogy valami baklövést követ el. Hol lehet most Sarah és a dominikánus? Ki tudhatja? Talán François. Természetesen François Tavernier. Utoljára Léa apjának temetésén találkoztak, s François akkor megadta a címét, hogy ha szükséges, megtalálhassa, vagy üzenetet hagyhasson, de kérte, hogy a címet ne írja fel, inkább tanulja meg. Léa, aki akkor azt gondolta, Tavernier biztos arra vár, hogy Párizsba siessen, és elmenjen hozzá, sürgősen elfelejtette a címet... Mit is mondott? Mi is volt az a cím?... Az biztos, hogy az Étoile mellett van... valamelyik sugárút... az avenue... ejnye... érezte, hogy a nyelvén van a szó... egy császárkori tábornok vagy marsall a sugárút neve: Hoche, Marceau, Kiéber... Kiéber, ez az! Avenue Kiéber... 32. Felkelt, hogy felírja, nehogy megint elfelejtse, aztán azonnal elaludt. Csak azt gondolta még, hogy „holnap el kell égetni azt a papírt”. Szép idő volt, de hideg. Léa gyors léptekkel elindult a boulevard Raspailon a SèvresBahylone kereszteződés felé. Pompás nercbunda volt rajta, a fején kis kerek nerckalap, s lábán prémes csizma, ami kicsit nagy volt ugyan, de jó meleg. Françoise-tôl kapta kölcsön a drága holmikat. Kevés járókelő volt az utcán, mind szegényesen öltözöttek. Sokan megfordultak az elegáns fiatal nő után, aki láthatólag fittyet hányt a hidegre és a korlátozásokra. Léa élvezettel simult arcával a selymes szőrmébe, s nem is vette észre a megvető, gyűlölködő tekinteteket. A Gallimard könyvesbolt előtt lelassította a lépteit. A barna fiatalember, aki úgy szerette Marcel Aymé regényeit, épp a kirakatot rendezgette. Találkozott a tekintetük, és a fiú megismerte; elmosolyodott, felemelt egy könyvet, és Léa felé fordította: Raphaël Mahl írta. Gide - ez volt a címe. Tehát tanulmányt írt a neves íróról... Ez a véletlen „találkozás” felidegesítette Léát, és most megszaporázta a lépteit. Elment a ház előtt, ahol Camille és Laurent lakott, s melyet valamikor 1940. júniusában hagytak el. Közönyösen nézett fel az ablakokra. A Lutétia Szálló homlokzatán náci zászlók, jelszavak díszelegtek. A szokásosnál is kétségbeejtőbb volt ez a látvány egy ilyen szép napos délelőttön. A főbejárathoz vezető lépcsőkön néhány férfi ácsorgott. Beszélgettek, középen két német tiszt állt, őket vették körül a többiek, és köztük volt... nem, ez lehetetlen. Léa átment a szálloda oldalára, hogy megnézze, jól lát-e, s a csapat elé érve lassított. Nem tévedett. François Tavernier állt ott, és láthatólag a lehető legnagyobb barátságban volt a németekkel. Léa hirtelen alig tudott megállni a lábán, elöntötte a fájdalom. Még a könnye is kicsordult, s végigpergett az arcán, nem tudta visszatartani. Milyen megalázó: sírva fakadni egy ekkora gazember és társai előtt. - Ni csak, milyen csinos kis dáma, de úgy látszik, nagy bánata van - szólt az egyik német tiszt, amikor észrevette Léát. François Tavernier arra nézett, amerre a férfi mutatott. Nem igaz... Hiszen ez ő! Ő az egyetlen nő, aki akkor is gyönyörű, ha sír. 22 uraim, ő a húgom. Elveszett a kiskutyája, egy kis uszkár. Nagyon - Bocsássanak meg, érzékeny teremtés. - A kutyafáját - szellemeskedett az egyik civil, és meglapogatta Tavernier hátát. - Már meghint egy hódítás, mi? Bravó, kedves barátom, jó az ízlése. Micsoda üde virágszál! Szégyellhetné magát, hogy egyedül birtokolja ezt a szépséget. .. Hozza el valamelyik ebédünkre... - Feltétlenül. Uraim, elnézést... A viszontlátásra. Lerohant a lépcsőn, karon fogta Leát, és magával húzta.
Könyörgök, vágjon természetes arcot, mert ezek néznek minket. Percekig nem szóltak, csak mentek, keresztezték a rue du Cherche-Midit, aztán felkanyarodtak a rue d’Assas-ra. - Engedjen el, tudok menni egyedül is. François elengedte. - Szeretetre méltó, mint mindig - jegyezte meg. - Örülök, hogy nem változott semmit, és azt is örömmel konstatálom, hogy az anyagi helyzete jelentősen javult. Remek a bundája. Léa vállat vont, és nem válaszolt. - Igaz, nem illik egy ilyen fiatal lányhoz. Csak a feketéző kereskedők szeretői vagy feleségei, néhány színésznő meg azok a kis tyúkok mernek ilyet viselni, akiket kitartanak a németek. Léa elpirult, és igazán szánalmas kifogást talált, amit meg is bánt egy pillanattal később. - Nem az enyém, a nővéremtől vettem kölcsön. François elfojtott egy mosolyt. - Mit csinál Párizsban?... És miért sírt az imént? - Nem fontos! A férfi megállt, karon ragadta, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Nem tudja, maga kis ostoba, hogy nekem minden fontos, ami magát érinti? Miért nyugodott meg ezektől a szavaktól? Szelíden kiszabadította magát François markából, és továbbindult. A Luxembourg kert kerítése mellett megálltak. - Jöjjön, menjünk be, ott nyugodtabban tudunk beszélni - mondta Tavernier. A medence körül gyapjúsálakba bugyolált gyerekek kergetőztek, és iszonyúan ricsajoztak. Távolabb a mamák és nagyanyák topogtak, kezüket dörzsölgetve a hidegben. - Na, most mondja el, miért jött Párizsba. - A nővérem, Françoise miatt. Nincs jól... - Hát ez nem természetellenes az ő állapotában. - Ez igaz. De a nénéim olyan nyugtalanok voltak, hogy felültem az első vonatra, és... Azt hiszem, nem maradok soká. Ha eljövök Montillacból, mindjárt félni kezdek, hogy valami baj történik, míg nem vagyok ott. - Van valami híre Laurent d’Argilat-ról? - Nincs. A souges-i kivégzés, vagyis szeptember 21-e óta nincs. - Én nem sokkal azután láttam őt. Nem tudta megbocsátani magának, hogy nem menthette meg őket - mondta Tavernier, és megint belekarolt Léába. - Mit tehetett volna? - Laurent jól ismeri a mérignaci tábort, ahonnan a németek összeszedték őket. - Hogy ismerheti azt a környéket? - A maga apjának temetése után Laurent-t elfogták. Bordeaux-ban belekeveredett valami razziába. Minden konkrét ok nélkül internálták Mérignacba. Pár nap múlva megszökött, de készített egy pontos térképet a táborról, amit persze magával vitt, mondván, hogy még fontos lehet. Amikor meghallotta, hogy a párizsi merénylet miatt megtorlásul hetven, véletlenszerűen kiválasztott embert fognak agyonlőni, Lasserre abbé és a sejt néhány más tagjának társaságában megpróbált akcióba lépni. Azt tervezte, hogy feltartóztatják a vesztőhelyre tartó kamionokat, az őröket leütik, és az embereket kiszabadítják. De az utolsó pillanatban parancsot kaptak: letiltották az akciót. - Honnan jött a parancs? - Nem tudom. Talán Londonból. - Ez lehetetlen. - A politikában gyakran előfordul, hogy abszurdnak tűnő döntéseket kell elfogadni - fordult szembe Tavernier Léá- val, majd hirtelen hozzátette: - Szeretném megcsókolni. - Addig nem, míg el nem mondja, hogy miféle kapcsolatban van a Lutétia szállodabeli „barátaival”. -
Erről nem beszélhetek. Magának is és nekem is jobb, ha nem tud ezekről a dolgokról. Megrázó élmény volt, hogy ilyen társaságban láttam viszont. Ráadásul épp magát akartam megkeresni, épp arra a címre igyekeztem, amit megadott nekem. - Az avenue Kiéber 32.-be?... - Igen. - Hát akkor mondjon köszönetét a „német barátaimnak”, ahogy maga nevezi őket, mert ha nincs ez a találkozás, szépen besétál az oroszlán barlangjába. Onnan aztán nem tudtam volna kiszabadítani... Sem a jó kapcsolataim, sem Otto Abetz barátsága nem lett volna elég hozzá. - Abetz... a német nagykövet, igaz? - Igen, emlékezzen csak vissza arra a palotára, ahol maga is találkozott vele, és ahol olyan jót táncoltunk. Csak nem felejtette el azt a táncot? Rákönyököltek az ápolt pázsit és a medence fölé emelkedő mellvédre, háttal a zenepavilonnak. Szemben, a fák fekete ág-bogai mögött megbújó Szenátusi Palota olyan volt a téli fényben, mint egy alvó kastély. S mint az őrzők, úgy hajoltak fölé a nagy fák, s ágaik fenyegetőn - vagy talán könyörgőn - meredtek az égre. Egy kertész csoszogott el mögöttük, répával, gyökérrel, póréhagymával megrakott talicskát tolt. A keréknyikorgásra hátrafordultak. - Mit csinál itt ez az ember ezzel a sok zöldséggel? - kérdezte Léa csodálkozva. - Maga nem tudta, hogy a Luxembourg kert átalakult konyhakertté? - Nem rossz ötlet - jegyezte meg Léa olyan komoly képpel, hogy François-bol kitört a nevetés. - Nem, valóban nem rossz, csak az a kérdés, ki húz hasznot ebből a konyhakertészetből. De még mindig nem mondta meg, miért akart felkeresni engem. - Most mindent olyan zavarosnak érzek. Mondja, ki maga? A németek embere, vagy a franciáké? Otto Abetz vagy Sarah Mülstein barátja? - Még korai erre válaszolnom. Egy biztos, én soha nem fogok ártani magának. Nekem mindent elmondhat. Magához ölelte a lányt, és körbecsókolta jéghideg arcát. Léa hirtelen érezte, hogy mióta meglátta őt a Lutétia Szálloda előtt, csak erre a pillanatra várt. És amikor az ajkuk találkozott, boldog melegség árasztotta el, s egész testével a férfi testéhez tapadt. - Te, te kis állat, te kis nőstény, nem változtál semmit. Hogy élhettünk ilyen soká egymástól elszakítva? - suttogta François, miközben keze már a pulóver alatt volt, felcsúszott Léa mellére, mely egyszerre volt hideg és forró... Ujjai már a mellbimbót simogatták. - Philippe! Marianne! Ne nézzetek oda! Hát ez undorító... a gyerekek előtt!... Nem szégyellik magukat? - kiabált rájuk egy korosabb nő, aki az egyik kezével hatalmas gyerekkocsit tolt maga előtt, a másikkal két, négy-öt éves gyereket rángatott maga után. A csókolózók összerezzentek, rájuk néztek, de nem is látták őket, csak mosolyogtak. A nő lehajtotta a fejét, és meg- szaporázta a lépteit. - A hölgynek igaza van, ez a hely nem a legmegfelelőbb... Menjünk ebédelni Marthe Andrieu-höz, nincs messze ide az a kis fészek. - Marthe Andrieu? - Tudja, neki van az a titkos étterme a rue Saint-Jacque- son... A kert kijáratánál 24 egy civil ruhás francia rendőr elkérte a papírjaikat. Rutinellenőrzés volt. Nem kérdeztek semmit, szó nélkül továbbengedték őket. - Kit kereshetnek ezek? - kérdezte Léa, miközben átmentek a boulevard Saint-Michel másik oldalára. - Terroristákat, zsidókat, kommunistákat, gaulle-istákat... - És ha elkapják őket, mit tesznek velük? - A rendőrségtől függ... Általában igyekeznek megszabadulni tőlük. Átadják őket a Gestapónak, azok meg, attól függően, hogy kiről van szó, megkínozzák, deportálják vagy -
megölik őket. - Ha Sarah-t elfognák, mit csinálnának vele? - Mikor legutoljára találkoztam vele, egy olyan ellenálló csoportnál dolgozott, mely a zsidók szabad zónába juttatásával foglalkozott. - És most? - Most elszántabban, mint valaha. Nagyon féltem őt. Ha kiderülne róla, hogy az ellenállásnak dolgozik, megkínoznák, és ahogy én ismerem, nem beszélne, úgyhogy meghalna. Tavernier lehajtotta fejét, összeszorította a száját, és sietni kezdett. Léa a karjába kapaszkodva kettőt lépett, míg ő egyet; csak így tudta felvenni a ritmusát... Látta, érezte, hogy milyen feszült, s aggódott miatta. Á hideg szél arcukba kergette a port a rue Soufflot felől. Egy csapat egymást lökdöső diáklány futott el mellettük. - Mee kellene őt találnunk. - Kit? - Sarah-t. Féltem őt. Raphaél Mahl tegnap nálunk teázott. Érdeklődött, hogy tudok-e róla valamit. - Ebben nem látok semmi fenyegetőt. Régóta ismerik egymást, és maga is tudja, hogy Sarah nagyon elnéző vele szemben. - Én is, én is elnéző vagyok Raphaéllel. Bárhogy hadakozom ellene, szórakoztat és megnevettet. De most... most úgy éreztem... hogy magyarázzam meg... most nem volt önkontrollja. Igen: nem tudta kontrollálni énjének rosszabbik felét. Éreztem, ugye megérti?... Éreztem... Nem tudom másképp kifejezni magam. - Nem mondott valami mást is, ami megijesztette? Léa lehajtotta a fejét, érezte, hogy nem tudja megmagyarázni szorongását. Bizonyos volt benne, hogy Raphaël miatt valami iszonyatos dolog fog történni Sarah-val... - Megkérdezte, hogy nagybátyám, Adrien áldását fogja-e adni Françoise és... - ...és Sturmbahnfuhrer Kramer házasságára - segítette ki őt Tavemier. - Egyébként ez a házasság a húga számára tökéletes lesz. Nincs harmonikusabb egy zenerajongó házaspárnál. Egy baj van csak, hogy Kramer nemcsak muzsikus, hanem SS-tiszt is. És meg kell mondanom magának, hogy a feljebbvalói nagyra tartják, bár mindig gyanakszanak, hogy csak azért lett önkéntes, hogy ne okozzon csalódást beteg apjának, aki Heinrich Himmler SS-főparancsnok barátja. Apjának egy másik barátja, Paul Hausser, az SS-tisztképző iskola alapítója erősen támogatta, pártfogolta őt annak idején. Kramer neki köszönheti, hogy napjában több órát tölthetett muzsikálással. Én meglepődtem, amikor hallottam, hogy elveszi a maga nővérét. Az öreg Kramer soha nem fogja beleegyezését adni ehhez a házassághoz. - De mi lesz akkor Françoise-zal? Közben megérkeztek Marthe Andrieu titkos étterméhez, s Tavernier-nek szerencsére nem kellett válaszolnia erre a nehéz kérdésre. Éppolyan kedvesen fogadták őket, mint legutóbb, csak a háziasszony jött eléjük kisírt szemmel. - Mi történt, Marthe? Csak nem hagymát vágott? - Nem, François úr - törölgette könnyes szemét az asszony -, René miatt... - Mi van vele? Úgy látom, itt van, és nagyon jól van... - Csak ezek el akarják küldeni Németországba. René közeledett hozzájuk egy tállal a kezében. - Mama, nyugodj meg, a vendégek kérdezősködni fognak, hogy mi történt... - Mit érdekel engem, hogy mit csinálnak a vendégek, nem akarom, hogy elmenj. Tavernier odalépett az asszonyhoz, és megfogta a két vállánál. - Na, jöjjön velem a konyhába, és mondjon el mindent. Bocsásson meg, Léa. - Tessék, erre, kisasszony, addig elvezetem az asztalukhoz - engedte előre René Léát.
A lány egy pohár bor mellett várakozott, közben körülnézett, s azon merengett, kik lehetnek azok az emberek, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy ilyen helyen étkezzenek. Mióta legutóbb Párizsban járt, szédületesen felmentek az árak. Jól öltözött, nem túl fiatal, jól táplált emberek ültek az asztalok körül. A nők többsége kalapot viselt, és az arcukon valami elviselhetetlen hiúság és önelégültség tükröződött. A székek támláján szövetkabátok és szőrmebundák... Léának eszébe jutott, hogy a nővére bundájával ő is ezekhez hasonlít, és ezt utálatosnak találta. Talán el is ment volna, ha nem jön vissza gondterhelt arccal Tavernier. - Valami baj van? - Hallotta, hogy Renét behívták kötelező munkaszolgálatra. Azt tanácsoltam neki, hogy menjen el. - Komolyan beszél? - Nagyon komolyan. Ha nem jelentkezik, a rendőrség idejön, és az nagyon kellemetlen lesz a szüleinek. - De megpróbál tenni valamit az érdekében, ugye? - Igen, megpróbálok. De ez egyre nehezebb lesz. A németek erre a negyedévre kétszázötvenezer embert követelnek, és ugyanennyit 1943 első negyedére. Tavernier gyorsan körülnézett, és még halkabban folytatta. - Beszéljünk másról. Hogy van Camille? - Jól. Nagyon sokat segített nekem Montillac irányításában. - És Fayard, a pincemester, rendesen végzi a feladatát? Letett arról, hogy megszerezze a birtokot? - Nem beszél róla, de gyanakszom, hogy nem... Az az érzésem, hogy minden mozdulatunkról tud, kémkedik utánunk. Ha Mathiasról kérdezem, furcsán néz rám, és morogva elfordul. Nem bocsátja meg nekem, hogy a fia elment Németországba. Elfogyasztották a szarvasgombát tojással; mennyei volt, Marthe mindig remekül készítette. És ekkor különös pár lépett a szobába. Egy középtermetű, durva arcú, de intelligens tekintetű férfi, prémgalléros kabátban, s egy igen elegáns asszony, aki pompás párducbőr bundát viselt, fején magas, széles, fekete bársonyturbánnal. Marcel és Marthe eléjük sietett, és figyelmesen leültették őket. A nő túlzottan előkelősködő biccentéssel megköszönte a helyet, és egy könnyed mozdulattal lecsúsztatta magáról a bundát. Tökéletes fekete ruha volt rajta, és a nyakán egy többsoros igazgyöngy füzér pompázott. Léa nem tudta levenni a szemét erről a hullámzó csodáról. - Léa!... Léa... - Igen... - mondta, és abbahagyta a szemlélődést. - Ne bámulja őket így... - szólt rá Tavernier. - Marthe! A szakácsnő útban egy másik asztal felé megállt mellettük. - Parancsol valamit, François úr? - Igen, a számlát, de gyorsan. - De hát még be se fejeztük! - mondta Léa. - Valami baj van, François úr? - Nem, kedves barátnőm, csak elfelejtettem, hogy van egy fontos találkozóm... ami talán nem közömbös a maga fia számára sem - tette még hozzá a hangját lehalkítva. - Ja, akkor... - sóhajtotta az asszony, s már sietett, is a konyha felé. 26 - François, megmagyarázná végre, hogy... - Már késő... A prémgalléros férfi kitárt karral megindult az asztaluk felé, s megállt François előtt. - Ha jól látom, ez itt Tavernier úr... Igaza volt Héléne- nek. Látom, hogy maga is ismeri a legjobb címeket, ha idejár. De mellé írhat a noteszába egy másikat is: az enyémet. Nem akarok dicsekedni, de Párizs legjobb konyhája az enyém... Mindennap legalább húsz barátomat fogadom, és remélem, hogy ön is csatlakozik hozzájuk. Szívesen látom a
kisasszonyt is, természetesen. A férfi meghajolt Léa felé, aki egyszerű bólintással felelt. Marthe letette a számlát az asztalra. - Már mennek is, Tavernier úr? - Igen, van még egy fontos találkozóm - felelte Tavernier, és néhány bankjegyet tett az asztalra. A férfi közben szintén a zsebébe nyúlt, és egy kis kartonlapot nyújtott felé. - Tessék, ez a névjegyein. Jegyezze meg a címemet: rue de Presbourg 19. Aki ma valamit is számít Párizsban, mind megfordul nálam... A társaság krémjével találkozhat az asztalomnál. Jöjjön és üdvözölje a feleségemet. Nem bocsátaná meg, ha csak így elmenne... Tudja, hogy Hélène milyen makacsul és kitartóan tud haragudni. - Ó, uram, csak nem gondolta egy percig is, hogy nem tisztelgek Párizs legszebb asszonya előtt? Máris megyek. Tavernier kezét Léa kezére tette, és halkan megkérte: - Várjon, kedvesem, csak egy pillanat... Léa kelletlenül visszaült. - Tessék, fogyassza el addig - tett elé Marthe egy tányér süteményt. Tavernier ezalatt ott hajlongott a nő előtt. Léa nevetségesnek találta, ahogy meggörnyedt s ahogy mosolygott. Ő, akire inkább a hűvös távolságtartás és az irónia volt jellemző... most milyen alázatos képet vág... Na, végre elhatározta magát, úgy látszik, elköszön. Eszébe jutott, hogy valaki vár rá... - Látom, nem vesztegette az időt - mondta François, amikor visszalépett az asztalukhoz. - Marthe hozta... - Nem szemrehányás volt... - Még szép. Ha látta volna magát, ahogy tette a szépet annak a vén tyúknak... - Ne ilyen hangosan. Nagyon igazságtalan a hölggyel. Jöjjön! A bejáratnál összetalálkoztak Marthe-tal és Renével, aki az anyját vigasztalta. - René, beszélhetek magával egy percig? - Természetesen, François úr. Bementek egy kis szobába, ahol René és Janette kisfia aludt, s mely egyben a sonkák, kolbászok, konzervek és cigarettafélék raktára is volt. A plafonig értek a kincsekkel megrakott dobozok. - Megkérhetem, hogy adjon át egy üzenetet azoknak, akik most abban a barátoknak fenntartott kis szobában vannak? - Ó, azért ültettem oda őket, mert magára hivatkoztak, François úr... - Jól tette. Szólítsa Jacques Martel urat. Egy barna hajú, szabályos arcú ember fog jelentkezni. Mondja neki, hogy nem megy jól az üzlet... Ugye rendbe hozta azt az ajtót, ami a cselédlépcső felé vezet?... Tudja, ott a két kínai paraván között. - Igen. Én magam csináltam meg, nehogy kérdéseket tegyenek fel... - A lépcső is el volt torlaszolva. Felszabadította a pince felé vezető kijáratot? - Igen, minden a helyén van, még a por és a piszok is, amihez nem is nyúltam. - Rendben van, René, most először használni is fogjuk azt a kijáratot. Négyen vannak, igaz? - Igen. - Jól van. Kétpercenként távozzanak. Menjen, csak nehogy meglássa valamelyik vendég. Mindannyiuk biztonsága függ ettől. Főleg arra vigyázzon, hogy Michel úr és a barátai ne sejtsenek semmit. Nehogy gyanítani kezdjék, hogy mi folyik itt néha... - Ne nyugtalankodjék, uram, még a szüleim se tudnak semmit. Csak Janette sejt valamit. - Tőle nem félek. De azért a kicsit elküldeném innen. - Erre én is gondoltam, el is küldöm, amint lehet. - Menjen, René, és ne felejtse: Jacques Martel. Ő induljon másodiknak.
Az ember azt hinné, hogy magáról De Gaulle-ról van szó... Tavernier nem felelt, de cinkos, vidám fény gyulladt a tekintetében. Először René lépett ki a raktárszobából, aztán François, de előbb még gyengéden megsimogatta az alvó kisfiú fejét, aki a keresztfia volt. Marthe és Léa a konyhában várakoztak, s közben szilvapálinkába mártogatott kockacukorral igyekeztek helyrebillenteni lelkiállapotukat. Csillogó szemük arról árulkodott, hogy többször is megtöltötték kockacukorral bélelt kupicájukat a kitűnő Limogne környéki itallal. Tavernier megállt a konyhaajtóban. Léa épp arról fecsegett, hogy Hélène milyen botrányosan kacsingatott őrá. Odament hozzá, karon fogta, s hiába tiltakozott, a hátsó kijárathoz vezette, majd ki, a lépcsőfordulóra. - Engedjen el, beszélni akarok azzal a nővel. Nem vette észre, milyen arcátlanul nézett magára? Kifejezetten kellemetlen volt. Pedig látta, hogy nincs egyedül. Milyen pofátlan!... Nagy nehezen leértek a lépcsőház előterébe. Léa bájos és mulatságos volt így, a kis kerek kalapjában, becsípve, pálinkától kipirult arccal, s François nehezen tudta megőrizni a komolyságát. - Szavamra mondom, jelenetet csinál! Maga féltékeny! - Féltékeny, én?... Kire?... Mire? - Rám... úgy tűnik. - Magára!... Teljesen megőrült! Még hogy magára!... Nevetséges! Igazítsa a vágyait a realitásokhoz, uram... Maga összetéveszt engem azokkal a nőkkel, akiket általában megtisztel a társaságával. Féltékeny!... Én!... Ne nevettessen... A férfi vadul magához rántotta. - Hallgass, kicsim, mert ostobaságokat fogsz beszélni... Az ember ilyenkor túl sok mindent kimond. Bánom is én, hogy féltékeny vagy-e. Bár az igazat megvallva, jobban szeretném, ha nem lennél az. Léa makacs képet vágott, közben ide-oda hintázott, egyik lábáról a másikra állva, de nem próbált kiszabadulni François öleléséből. Megnyalta a szája szélét. Ez a kis mozdulat úgy hatott, mint valami jel, François érezte, hogy hatalmába keríti a vágy, amint Léa szorosan hozzásimul. A szájuk mohón egymásra tapadt, s úgy csókolták egymást, ahogy csak nagy szerelemben csókol az ember, vagy hosszú absztinencia után. Léához nem nyúlt férfi az apja temetése óta, és azon a napon is François volt az, akivel szeretkezett. Most lihegve belekapaszkodott, s minden csóknak apró sikoltásokkal adott külön hangsúlyt. Már teljesen besötétedett, Tavernier nekidönthette volna a bejárat melletti piszkos falnak, s átfutott rajta, hogy szerencsére a kapu zárva van, csak hát minden pillanatban hazajöhet valaki, vagy éppen a titkos étteremből indulhat haza egy-egy vendég. Nagy nehezen kiszabadította magát a lány öleléséből. - Jöjjön, itt nem maradhatunk. Menjünk hozzám. - Nem... most akarom... A lépcsőház felől hangokat hallottak, ez valamelyest magukhoz térítette őket. Léa nem tiltakozott tovább, hagyta, hogy François magával vigye. Mikor reggel felébredt, fájt egy kicsit a feje. Nyögdécselve nyújtózkodott a gyűrött lepedőn, aztán felült, körülnézett, s vállára húzta a gyapjútakarót. Elnevette magát, amikor meglátta, 28 mekkora rendetlenség van körülötte. Érdekes hely! Padlástér, barlang vagy valami sivatagi ember sátra. Az ágy két oldala mellett vaskos, mélyvörös bársonykárpitok lógtak a mennyezeti gerendákról. Egyébként Léa még soha életében nem látott ilyen széles ágyat. Szemben, a hatalmas faragott kandallóban fahasábok ropogtak. A padlót mindenütt szőnyeg borította, rajta szétszórva párnák és ruhadarabok. A lángok mozgó árnyékokat vetettek a mennyezeti gerendákra. Csak ott volt világos, ahová a tűz fénye vetődött, egyébként minden homályba borult, a szoba falai is elmosódtak a sötétségben. -
Mintha belógattak volna a térbe s időbe... - mondta Léa fennhangon. De a csend, melyet csak a lángoló fahasábok pattogása zavart meg olykor, meglepte, s visszarántotta a valóságba. - Milyen gyönyörű így - hallatszott ekkor egy hang a homályból. - François? Hol bujkál? Nem látom. Erre fény gyulladt egy opálzöld lámpaernyő alatt. Tavernier könyvekkel s iratokkal megrakott íróasztala mögött ült. Felállt, és az ágyhoz lépett. Hosszú, szegett aljú háziköpeny volt rajta, mely különös módon kiemelte arcának durva vonásait, olyan volt benne, mint egy mongol kán. - Mit csinál ebben a jelmezben? - Jaj, Léa... és én még azt hittem, elkábítom ebben a dekadens öltözékben... Elhibáztam. - Honnan van ez a holmi? Nekem tetszik. - Évekkel ezelőtt hoztam Kabulból. Egy afgán hercegtől kaptam ajándékba. Magas rangú politikusok hordtak ilyet különféle szertartások idején. Nagyon meleg, a legkegyetlenebb időjárástól is megvéd. Itthon ezt hordom télen a háború eleje óta. - És ezeket a kárpitokat is a hideg ellen lógatta az ágy mellé? - Igen. S mikor így berendezkedtem, eszembe jutott, hogy lám, felnőtt körülmények között végre megvalósítottam azt a környezetet, amire gyermekkoromban a legjobban vágyódtam. Tudja, nálunk, a nagyapámnál az ebédlőasztalra rá volt terítve egy nagy, földig érő szőnyeg, én bebújtam alá, és arról álmodoztam, hogy beduin vagyok, hun harcos, háborúzó nagyúr vagy rabszolga-kereskedő... Léa olyan csodálkozó szemmel nézett rá, hogy elnevette magát. - Miért néz így, akkor még kisfiú voltam, olyan, mint a többiek... - Gondoltam - nevette el magát Léa is. - Csak olyan nehéz magát kisfiúnak elképzelni. - Látja, ebben is különbözünk, mert nekem nem nehéz elképzelni magát kislányként, igaz, hogy az nem is volt olyan régen. François leült Léa mellé, és olyan gyengéden nézett rá, hogy a lány szinte meghatódott, önkéntelenül hozzá bújt, orrát a férfi orrához nyomta, és halkan azt mondta: - Szeretem a szagát... Tavernier szelíden magához ölelte. Léa még soha nem mondott ilyet, ez a pár szó felért egy szerelmi vallomással. A „Szeretem a szagát” érzéki sóhajában benne volt a szerelmes nő hangja is, aki azt suttogja: „szeretlek”. De nem akart élcelődni, tudta, hogy törékeny ez a pillanat, s azt is, hogy Léa kiszámíthatatlan, ezért inkább hallgatott, élvezte a varázslatot, mely egymáshoz láncolta őket. Megszólalt a telefon. Léa összerezzent, és felült. - Te jó ég, éjszaka van! Nyugtalanok lesznek a tantikák! - Dehogyis, már telefonáltam nekik, hogy velem van. - De jó! - mondta Léa, és felkelt. Meztelen volt, de nem törődött vele. - Nem veszi fel a telefont? - Nem, ma senkinek nem vagyok itthon. - De hátha fontos, kérem, vegye fel. François engedelmeskedett, mert látta, hogy Léa szorong, de mire felvette, senki nem volt a vonalban. - Milyen sápadt, nem kellene így megrémülni. - Igaza van, ostobaság. - Készítek magának egy jó meleg fürdőt. - Fürdőt?... - Igen, tudom, hogy manapság ritkán tesznek az emberek ilyen nagylelkű ajánlatot a barátaiknak. Meleg fürdő!... Ne higgye, hogy nálam sokszor előfordul, de talán most van egy -
kis meleg víz a tartályban. Nézze meg az ember, hát maga fázik!... Borítsa magára ezt a kasmírkendőt, megeresztem a vizet, és meggyújtom a gázmelegítőt. Mikor visszajött a fürdőszobából, Léa felhúzott térdét átölelve ült a szőnyegen. François leült mellé, s hátát a kandallónak támasztotta. - Nincs egy cigarettája? A férfi nyújtózva épp elérte zakója zsebét, és kihúzott belőle egy nagyon szép cigarettatárcát. - Angol cigaretta... nem baj? - kérdezte. Léa nem válaszolt, kivett egyet, s rágyújtott a darabka parázsról, amit François a csípővasba szorítva odanyújtott neki. - Köszönöm - mondta Léa, s lehunyt szemmel szippantott egyet. Tavernier is rágyújtott. Egy ideig csendben füstöltek. - Ki volt az az ember, akivel Marthe-nál beszélt? - kérdezte Léa. - Egy veszélyes, nagyon veszélyes, aljas gazember - válaszolt François egy kis csend után, - Pedig úgy látszott, nagyon jóban vannak. - Látszólag, ez igaz. Nem tehetek másként. Kénytelen vagyok ilyen alakokkal is összejárni. - Nem értem. - Jobb is. De elmondom, ki ez az ember. Mendel Szkolnyikovnak hívják, hontalan, orosz származású, valami rigai textil- vagy szövetkereskedő családból származik. Ez az úr a cári világban udvari fegyverszállító volt, aztán forradalmár, majd elhagyta Oroszországot, s Németországba ment, de amikor rájött, hogy a németek milyen sorsot szánnak a zsidóknak, családjával együtt Hollandiába szökött. Később Brüsszelben bukkant fel, de ott piszkos bankcsődügyletek miatt hamarosan körözni kezdték. Megkímélem a részletektől. Valami enyhe büntetést kapott, és utána engedélyezték, hogy Franciaországban telepedjen le. Itt elvált a feleségétől, és 1934-ben létrehozott a fivérével egy textilféleségeket adóvevő társulást. A rue Aboukiron működtek, de nem ment jól az üzlet, csalás miatt még körözték is, míg végül kitört a háború, s Michel néven akkor sodródott bele igazán mindenféle zavaros és gyanús üzleti ügybe. 1940-ben, miután felmérte a hontalanok és a zsidók helyzetét, elkezdett dolgozni annak a rendőrfelügyeletnek, melynek a zsidók szemmel tartása volt a feladata, ugyanakkor üzletelés céljából kapcsolatba lépett a német hatóságokkal is. Novemberben kezdte, és nagyon rövid idő alatt felvirágzott, kitűnően ment az üzlet. Az új kliensek is igen elégedettek voltak vele... - Komolyan mondom, mintha csak beszámolót tartana... - Ha untatja... - Dehogy, folytassa csak, jó kiképzés ez nekem... - Új kapcsolatainak köszönhetően megúszta az árellenőrzéseket meg a francia rendőrséget, de kemény csapásként érte, amikor 1941 májusában az ő üzletét is zsidó vállalkozásnak minősítették, úgyhogy jobbnak látta feloszlatni az egészet. Persze ez nem akadályozta semmiben... nyugodtan tovább folytatta üzelmeit... Közben jöjjön, kész a fürdő. Léa felkelt. Bementek a fürdőszobába. Ledobta magáról a kendőt, és belépett a kádba. - Jaj de jó... François a kád szélére ült, s tovább beszélt, közben le nem vette róla a szemét. - Ebben az időben találkozott egy másik kereskedővel, aki ugyancsak a német beszerzési hivataloknak szállított. 30 Vele is üzletelt. Egyébként ez az illető egy német nő volt, bizonyos Elfrieda, akit itt Héléne-nek szólítottak. A férje zsidó kereskedő volt. Ebből a találkozásból egy fantasztikus szélhámos vállalkozás és mindenféle más üzletelés is született. Ezek ketten összevásároltak mindent, ami eladható: krumplit, szövetet, gyógy- és illatszereket, könyveket, prémeket, szóval bármit, amit csak felkínáltak nekik, s aztán mindent eladtak a megszállóknak vagy azoknak, akik meg tudták fizetni. Hamar felküzdötték magukat a legjelentősebb szállítók közé. Ekkoriban érkezett Párizsba Fritz Engelke, az SS-adminisztráció központi szolgálatának Hauptsturmführere, aki Appert tábornok avenue Marceau-i rezidenciáján rendezkedett be.
Ettől kezdve Michel és Hélène kolosszális üzleteket csinált. És végre volt az SS-nek egy beszerzési hivatala, melynek közvetítésével ettől kezdve maga is részt vehetett a francia árukészlet fosztogatásában. Szkolnyikov megkérte Otto Abetzet, jelöljön ki egy embert, aki bemutatja őt Engelkének. Néhány jó üzlet és néhány pompás ebéd után a két férfi jó barátságba keveredett, s a feleségek, akik mindketten németek, szintén elválaszthatatlan barátnők lettek, így lett Szkolnyikovból az SS hivatalos áruszállítója. Nos, most már tudja, ki ez az ember. Érdekes, nem?... Léa szeme csukva volt, François folyton őt nézte, míg beszélt. Azt hitte, elaludt. Kinyújtotta a kezét, és elsimított egy fürtöt a homlokáról. Léa kinyitotta a szemét. - Ne nézzen így rám. Inkább mosdasson meg. Emlékszik még arra, amikor Orléans-ban megfürdetett a bombázások alatt? - Hallgasson. - Miért? Sokszor gondolok arra az első alkalomra. Először haragudtam érte... - És most? - Ez attól függ, milyen napom van. Szappan nincs? - Feláldozom magának az utolsó Guerlain szappanomat. François kivett a fiókból egy finom szappant, és kibontotta a papírjából. - Mutassa, hadd szagoljam... Hmmm... de jó... Mi ez? Nem valami férfias illat... - adta vissza Léa a szappant. - Valóban. Tévedtem, ez Shalimar. De az se rossz. François beszappanozta a vizes szivacsot, és elkezdte vele dörzsölni a lány fehér vállát. - Biztos valamelyik szép barátnőjének a kedvenc illata - mondta Léa fanyarul. - Atyaisten! Hogy maga milyen féltékeny fajta, sajnálom a férfit, akinek majd a felesége lesz. - Örüljön, hogy nem maga lesz az. - Azt maga sose tudhatja, drágám. - Nagyon csodálkoznék. Ahhoz nem szeretem eléggé. Ostobaság! De milyen fájdalmat tud okozni ez a kis nőszemély... - Na! Finomabban... letépi rólam a bőrt... - Bocsásson meg, elkalandoztak a gondolataim. - Szép, mondhatom. Itt ülök a két keze közt, és maga másra gondol - morogta Léa, és duzzogva a víz alá merült. François utánanyúlt, s mit se törődve avval, hogy minden csupa víz lesz, ölbe kapta, bevitte a szobába, s vadul a földre szórt párnákra dobta. - Maga megőrült... meg fogok fázni... adjon egy törülközőt. .. A férfi nem válaszolt, egyetlen mozdulattal letépte magáról hosszú ruháját, s ott állt a lány fölött terpeszben, meztelenül, előremeredő vaskos hímvesszővel. Léa testén kéjes borzongás futott végig, és egyik kezét szétnyíló combjai közé tette. François térdre rogyott, szétnyitotta a görcsbe szoruló ujjakat, és az ajkát szorította a helyükre. A behatoló nyelv simogatására Léa teste előrelendült, hogy még jobban odakínálja magát. Olyan hevesen tört rá a gyönyör, hogy felüvöltött, és belekapaszkodott François hajába, aki sajnálkozva felemelte a fejét, de mikor látta, hogy Léa nem a fájdalomtól, hanem gyönyörtől kiált, felemelkedett, ráfeküdt, és lassan, gyengéden belehatolt. Arra ébredtek, hogy fáznak. Gyorsan visszabújtak az ágyba a takarók alá, és mélyen aludtak reggelig.
Negyedik fejezet Mindig nagy öröm volt, ha jelentkezett a postás. Ha Léa levelet kapott, befészkelte magát az előtérben álló nagy fotelba, a lábát felhúzta, a vállára kendőt terített, és nagy műgonddal nyitotta fel a borítékot... Drága Léa! Itt ülök most a nagy szalonban az íróasztalnál, magad előtt látod, ugye? Csak most odatoltuk az íróasztalt a kandalló közelébe, hogy egy kis meleget is éreztünk. Odakint már feketék a szőlőtőkék, alacsonyan járnak a felhők, mintha már havazás készülődne. Az utóbbi hetekben ritkán sütött a nap errefelé. Bouchardeau asszonnyal karöltve megpróbáltunk rendet teremteni a számlák halmazában, de jó néhány ponton megakadtunk és feladtuk, mert nincs elég információnk. Fayard elvállalta, hogy kézbe veszi a dolgokat. Sajnáljuk, hogy nem vagy itt. Utolsó leveled olvasása után kicsit nyugtalanok lettünk Françoise állapota miatt. Reméljük, hogy szép kisbabája születik, és hamarosan meglátogatnak bennünket is ezen a baljós vidéken. Nincs egy gyermeknél szebb ajándék, és nincs nagyobb reménység. Charles, aki most itt játszik mellettem a szőnyegen, csodálatos. Mindennap elbűvöl bennünket a felfedezéseivel. Szépen fejlődik. Folyton az apjáról és rólad mesélek neki, nehogy elfelejtsen, s ha jöttök, felismerjen titeket. Közeledik a karácsony. Amint elalszik a kicsi, Ruth és én nekilátunk nagy titokban, s fából meg maradék rongyokból mindenféle játékot fabrikálunk neki. Milyen kár, hogy nem lehetünk együtt... Kaptunk híreket L.-ról. De hogy hol tartózkodik, arról fogalmunk sincsen, csak azt tudjuk, hogy jól van, sikerült teljesítenie a vállalt feladatokat, s napról napra többen vannak, akik velük dolgoznak. Adj hírt mielőbb Françoise állapotáról. Szeretettel csókol Camille és a kis Charles Léát még mindig felidegesítette Camille gyengédsége, optimizmusa, a mindenáron megőrizni kívánt reménykedés meg a szenvedélyes, szinte misztikus imádat, ami a fiához kötötte. Tehát Laurent jól van... Meg kellene elégedni ezekkel a hírekkel is... Léa tudta, hogy Laurent továbbra is naplót vezet, s amikor csak lehetősége van rá, részletekben elküldi írásait Camillenak, csak hát persze nagyon kockázatos ezeket kézről kézre adni. Igen, meg kell elégedni az ilyen soványka hírekkel. Legfeljebb annyit tehet még, hogy megpróbál a Párizsban megszerezhető délnyugati újságokból kihámozni valamit. Léa minden, úgynevezett „terrorista” akció mögött Laurent kezét látta: ha felrobbantottak egy hidat, Laurent volt, ha megtámadtak egy járőrt, Laurent tette, s ha rabokat szabadítottak ki valahol, Laurent biztosan benne volt... Gondosan összehajtogatta a levelet, aztán felugrott, odament a rádióhoz, és bekapcsolta. Megpróbálta beállítani Londont. - Ne olyan hangosan, kisasszony... meghallják... - szólt rá Estelle. - Jaj, hallgass, Estelle... így nem lehet Londont megtalálni. - Hiszen tudja, hogy tilos... 32 tilos, meg kell fulladni ebben az országban. Na, itt van... Megvan! - Mostanában minden Menjen, szóljon a nénikéknek. Estelle kendőjébe burkolózott, és fejcsóválva kiment a szobából. Hallani lehetett, hogy még az előszobában is morog. „Ma van a francia ellenállás 857. napja. A hazáért, a becsületért! Itt franciák szólnak franciákhoz. ” Jaj, mit csinál Albertine és Lisa? Elszalasztják az elejét... 857 nap, rettenetes!... S ami a legrosszabb, hogy mindenki tartósan berendezkedett ezekre az időkre. Szép lassan meg-
szokták, hogy hideg van, hogy órákig kell sorba állni egy darabka kenyérért, hogy hetente csak egyszer lehet mosakodni, hogy vajat és húst már csak a feketepiacon lehet vásárolni, s folyton németekbe ütközik az ember az utcán... No jó, egyesek néha-néha fellázadnak, mint például azok az asszonyok, akik nemrég konzervdobozokkal törték be az ECCO áruház kirakatait. Estelle, aki ott volt, azt mesélte, hogy még soha életében nem félt úgy, mint akkor. „Ha látták volna, hogy verték a rendőrök azokat a szerencsétlen nőket. Mint a vadállatok. Rossz volt nézni. Még szerencse, hogy van egy barátnőm a közelben, és elmenekültem hozzá. Azt hiszem, egy nő meg is halt, egyet meg, úgy mondják, Németországba hurcoltak. Mondja, Léa kisasszony, lehetséges, hogy ez megtörténjen?” Mit lehetett erre mondani? „A szovjetek továbbterjeszkednek a déli övezetek felé. A VII. olasz hadosztály teljesen fegyvertelen a zord orosz téllel szemben, visszavonulásuk inkább összeomlásnak mondható. ” „Végre egy jó hír”, sóhajtotta Léa. De mit csinálhatnak Lisáék?... Soha nem szokták elszalasztani a közvetítést... - Jaj, istenem... ez rettenetes - rontott be ekkor Lisa a szalonba. Levegő után kapkodva levetette magát az egyik füles fotelba, mely nagyot reccsent a súlya alatt. - Mi van veled? Lisa mutatóujjával az ajtó felé bökött, és nagy nehezen kinyögte: - A nővéred... Françoise... - Mi? Mi van vele? - Jön a baba! - Jaj, megint kezdődik, és megint az én nyakamba szakad minden. Mint amikor Camille szült... előbb Camille... most meg Françoise... megint jön egy baba, kikerülhetetlenül... úgy látszik, végre megtaláltam a hivatásomat: bábaasszony... - Jaj, kedvesem, kapcsold már ki azt a rádiót, széthasad a fejem. - Értesítettétek az orvost? - Igen, jönni fog. De könyörgök, menj be Françoise- hoz... téged akar... Szegény Françoise... Folyton sírt és idegeskedett, mióta meglátogatta őt Frederic Hanke, Otto Kramer barátja. Léa is Frederictől tudta meg, hogy a német felettesek nem engedélyezték Kramer és Françoise házasságát, s mivel Kramer erősködött és tiltakozott, egyszerűen kiküldték a keleti frontra. Távozása előtt még átadott Federicnek egy Françoise-nak szóló levelet. Ebben azt írta, hogy szereti, s arra kérte, legyen bátor, viselkedjen egy katonafeleséghez méltón, s ne tegyen semmit, ami veszélyeztethetné a gyermekük életét. Egyébként Kramer könyörögve kérte az apját, hogy járjon közbe házassága érdekében barátjánál, Himmlernél. Frederic Hanke Léa előtt nem titkolta, hogy az idősebb Kramer is erősen ellenzi ezt a házasságot. - Mi lesz akkor Françoise-zal? - kérdezte tőle Léa. - Anyagilag nem lesz problémája. Megígértem Ottonak, hogy gondoskodom róla, vigyázok rá. Sem ő, sem a gyereke nem fog nélkülözni. - De én nem erről beszélek, hanem a helyzetről: majd az áll a gyerek papírjaiban, hogy „az apja ismeretlen”. - Tudom, de mit csináljunk? - Léa, siess már, vár a nővéred - szólt be a szalonba Albertine. 33 Szellőzetlen és izzadságszagú volt a szoba. Françoise rémült tekintettel vonaglott az ágyban. Léa leült mellé. Ez lenne a testvére, akivel egy lendületből felszaladt a Szépkilátóig, akivel bújócskát játszott a verdelais-i kálvárián, akivel együtt fürdött a Garonne-ban, akivel annyit játszott és vitatkozott?... Françoise felnézett rá, s a szeme, a tekintete most az apjukéra hasonlított. Ezt Léa olyan elviselhetetlennek érezte, hogy lehajtotta a fejét. - ...és Otto nincs itt. Ha tudnád, hogy félek... Megígérte, hogy itt lesz velem... Miért hagyott
el engem? Françoise hirtelen felült, és idegesen belekapaszkodott Léa karjába. - Nem fontosabb neki a gyereke, mint a Führer?... Pedig Hitler nem szereti őt, ezt Otto maga mondta nekem... hát akkor... akkor miért nincs itt, amikor a gyereke születik? - Nyugodj meg. Nem az ő hibája. A háború miatt van, engedelmeskednie kell... - De azt mondta nekem... - Ne gondolj rá többet... Françoise olyan élesen felsikoltott, hogy Léa hátrahőkölt. - Ne gondoljak rá!... Hogy képzeled? Felejtsem el, hogy' a gyerekemnek nem lesz apja... hogy az egész családban ujjal mutogatnak majd rám... a lányanya... egy boche szeretője... a szajha... a kurva... - Hallgass már!... Most ne gondolj erre... Ó, a doktor úr, hát itt van! - Jól van, kis asszonyka, hát eljött a nagy pillanat? Az orvossal együtt lépett a szobába Albertine és Lisa is. Léa kihasználta az alkalmat, és meglépett. Az előtérben megszólalt a telefon. Felvette. - Halló, Léa? - Igen. - Itt Raphaél. Azonnal találkoznunk kell. - Lehetetlen, épp most szül a nővérem. - Bízza a természetre, maga nélkül is meg fog szülni. Azonnal látnom kell. - Ilyen komoly? - Nagyon. - Na jó, akkor jöjjön. - Nem mehetek. - De hát miért? - Mert veszélyes elmondani telefonon. Félóra múlva a rue Dauphine 16. szám alatt leszek, van ott egy kis étterem, nem valami bizalomgerjesztő, de a három Raymond nővérnek remek konyhája van. Könyörgök, jöjjön el. - Rendben van, odamegyek. Léa letette a kagylót, sikerült elültetni benne a félelmet. - Ki volt az? - kérdezte Lisa. - Egy barátom. El kell mennem. - Most? - Igen, engedj elmenni, nagyon fontos... - És... és a nővéred? - Nincs szüksége rám, vannak elegen körülötte. Ha Tavernier telefonálna, mondjátok meg neki, hogy a rue Dauphine 16.-ban lévő étterembe mentem Raphaël Mahllal. - Raphaëllel... - Igen. Ne felejtsd el, rue Dauphine 16. És ne nyugtalankodj, időben itthon leszek. - Mit mondjak Albertine-nek? - Magyarázd meg neki... Léa felhúzta prémes34csizmáját, amit egyébként Raphaël segítségével tudott csak megvenni. - Vidd Françoise bundáját - mondta Lisa. - Az jó meleg. Léának nem volt kedve többé abban a bundában járni, de nem akart vitatkozni, szó nélkül belebújt, fejébe nyomta a kis kerek prémsapkát, és ment. - Gyere korán haza - ölelte meg őt Lisa az ajtóban. Jeges szél fújt a rue de l’Universitén. Csak a bolond járt ilyenkor az utcán. Léa léptei hangos visszhangot vertek a kihalt, sötét utcákon. Úgy érezte, hogy követik, ezért nagyon sietett, és kifulladva ért a rue Dauphine-ra. Semmi
fény nem jelezte a Raymond kisasszonyok éttermét, de azért benyitott. Ez lehet az? - kérdezte magában... Válaszul ételszag ütötte meg az orrát. Rosszul világított, apró helyiségbe lépett. A pénztárgépen egy nagy testű, tigriscsíkos macska szunyókált, egy másik Léa lábához dörgölőzött. Keskeny lépcső vezetett föl az emeletre. A lépcső tetején fehér kötényes asszony jelent meg, magas volt és kerek, mint egy óriási hordó. Szürke haját kontyba csavarta. Elindult lefelé. - Jó napot, kisasszony, keres valakit? - Igen, Mahl urat keresem. - Mahl úr még nincs itt, de van foglalt asztala. Tessék, jöjjön... Az asszony végigment a fenti termen, Léa követte. A konyhaajtóhoz közeli zugban, egy fehér abrosszal leterített kis asztal mellé leültette. Egy másik nő, aki nagyon hasonlított az előbbihez, odalépett Léához és erős auvergne-i akcentussal megkérdezte: - Kér valamit inni, míg várakozik? Léa tétova arcát látva büszkén hozzátette: - Még mindig sokféle aperitiffel szolgálhatunk... - Akkor egy portóit kérek. - Igaza van, a portói kitűnő... Léa körülnézett. Minden asztalnál ültek, csupa jól öltözött, halk beszédű, jámbor külsejű ember; a Raymond nővérek úgy beszéltek velük, ahogy a törzsvendégekkel szokás. Családias volt a hangulat. - Tessék, kisasszony, itt a portói. - Köszönöm. Léa lassan iszogatott, kicsit nyugtalan volt, még magában se mert azon tanakodni, hogy miért is hívta ide Raphaël. Ahányszor nyílt a konyhaajtó, hangos éneklés szűrődött be a terembe. - Van itt egy fiú, valami kezdő operaénekes... - mondta Raphaël Mahl, akinek érkezését Léa nem is vette észre. - Nagyon bájos fiú... - Miért késett? De hiszen... maga megsebesült?... Keskeny vérpatakocska csordogált lefelé Raphaël szemöldöke alól a szájzuga felé. - Semmiség, volt egy kis vitám, akkor szereztem be ezt a... - hadarta Mahl, és véres zsebkendőjét ráborította a sebre. Az egyik Raymond nővér odalépett hozzá. - Ó, Mahl úr... - Pszt, hallgasson. Könyörgök... Ne hívja fel rám a figyelmet... Azért a nő néhány pillanat múlva mégis egy langyos vízbe mártott zsebkendővel tért vissza. - Hagyja, nem fontos... Ám a nő szigorú tekintete előtt meghajolt, és hagyta, hogy letörölgesse a nedves vászonnal az arcát. Léa nyugtalanul figyelt őket. Közben odalépett hozzájuk a másik nővér, hogy felvegye a rendelést. - Ma egy auvergne-i tálat tudok ajánlani, vagyis sertéshúst burgonyával és káposztával, de van báránybecsinált, hurka, nyúlpaprikás... - Mit szeretne, Léa? - Auvergne-i tálat. 35 - És maga, Mahl úr? - Ugyanazt. Van még abból a bourgogne-i borból? - Hát persze. - Akkor abból kérünk egy üveggel, de pincehideg legyen... - Tudom, uram, ismerem a vendégeim ízlését. És előételnek egy tál felvágottféle jó lesz? - Nagyszerű. Míg várakoztak, hallgattak, de amikor megérkezett a bor, Léa megkérdezte:
Megmondaná végre, miért hívott ide? Raphaël nem válaszolt, aprókat kortyolva kiürítette a poharát. Az arca feszült és sápadt volt. Úgy nézett Léára, mintha csak most vette volna észre, hogy ott van. - Léa, én egy iszonyú... egy piszok gazember vagyok. - Ezt tudom. - Nem, nem igazán tudja. - Azt mondja meg, miért akarta, hogy idejöjjek. - A Gestapo le fogja tartóztatni Sarah-t. Léa egy másodpercig nem is értette, miről van szó, aztán hirtelen kiült az arcára a rémület, s a szája íze megkeseredett. - Mondja, mit csinált?... Ugye nem maga volt?... Mondja, hogy nem maga volt!... Raphaël a poharát dörzsölgetve olyan arcot vágott, mint egy gyerek, aki valami rosszat csinált, és nem tudja, hogy ússza meg a dolgot. - Nem az én hibám... nem tehettem másként... Léa undorodva nézett rá. - Mi az, hogy nem tehetett másként?... Magyarázza meg! - Kicsit hosszú és bonyolult történet. A lényeg az, hogy engem arannyal való üzletelés miatt letartóztatott a Gestapo. Azt mondták, hogy „fátylat rá”, ha együttműködöm velük, azaz ha kapnak tőlem apróbb információkat a sajtóról, a könyvkiadókról... - És ha nem?... - Akkor kiadnak a francia rendőrségnek mindenféle kihágásom miatt, vagy elküldenek valamelyik koncentrációs táborba a származásom miatt... - Erre azt gondolta, inkább küldjék Sarah-t... - Valójában nem ez történt. Eleinte csak az NRF folyosói pletykáiról számoltam be, meg amit azokban a kávéházakban hallottam, melyeket főleg értelmiségiek látogatnak. Ők meg cserébe szemet hunytak az én kis üzleteim fölött. Tudja, mostanában sokat lehet keresni, ha az ember elég ravasz... - .. .és ha elég nagy gazember. - Ne ítéljen elhamarkodottan... - Régóta dolgozik nekik? - Valamivel több mint egy éve... de nem folyamatosan. A semleges övezet megszállása után egyre követelőzőbbek lettek. Úgy egy hónappal ezelőtt beidéztek, és közölték, hogy fel kell derítenem, kik azok, akik segítik a zsidókat, hogy Spanyolországba szökhessenek. „Ez magának nem lesz nehéz, hiszen mint zsidó könnyen beszivároghat valamelyik ellenálló alakulat tagjai közé. Találja meg őket szépen, s mi majd elfelejtjük, hogy kicsoda is ön...” Ez világos beszéd. Mit kellett volna tennem? - Megszökni! - Megszökni?... Hova?... Maga nem ismeri ezeket, kegyetlen, kíméletlen, de csodálni való fajta. Világuralomra születtek, ellentétben a zsidósággal, mely, ahogy Mózes mondotta, romlott és hazug fajta... - ...és ennek maga illusztris példánya. - Kétségtelen, az én viselkedésem hű képet ad erről... Csak nagyon kevés embernek van bátorsága elmenni 36 a legvégső következményekig. Bennünk, legtöbbünkben nincs semmi nagyság, miközben a németek között a nagyság természetes, veleszületett dolog. Ők ezt felfogták, s ez formál belőlük hősi népet... - Érdekel is engem, hogy van-e a németeknek érzékük a nagysághoz, az én szememben a német ellenség! Ezek megszállták a hazámat, s én egyedül arról a pillanatról álmodom, amikor végre kiűzik őket Franciaországból és minden más országból is. Egyébként rosszul megy a maga német barátainak Oroszországban. Ideje volna talán taktikát változtatnia. - Beszéljen halkabban. Majd gondolok rá, ha eljön az ideje. De addig is, ők a győztesek. Ha -
ők nincsenek, már rég börtönben lennék. - Ott lenne a helye. Térjünk vissza Sarah-ra. Mit csinált? Azt hittem, nem is tudja a címét. - Nem is tudtam. De miközben a kis üzleteimmel bíbelődtem, beleakadtam a szervezetükbe, csak épp nem tudtam, hogy abban van benne ő is. Különben nem volt nehéz kapcsolatba kerülnöm velük, csak el kellett terjesztenem mindenfelé, hogy veszélyben vagyok, s a legrövidebb időn belül el kell hagynom Franciaországot. Egy nap épp valami borzasztó rosszat ebédeltem egy belleville-i zsidó étteremben, amikor odaült mellém egy kölyök, és azt mondta, menjek el a Selecthez a Champs-Elysées-re, és keressem Bobyt. Volt valami homályos emlékem a hellyel és névvel kapcsolatban, úgy sejtettem, hogy ez a Boby pincér lehet ott. Volt idő, hogy elég gyakran jártam a Selecthez, főleg szombatonként, úgy hét óra tájban. Micsoda zsibongás van ott! Mekkora zűrzavar és lárma! A legkülönbözőbb korú őrültek nyüzsögnek az asztaloknál, és gátlás nélkül, feneküket rázva, kényeskedve, kisminkelve flörtölnek a kis kitartott fiúkákkal, egyezkednek a tarifákról, az ölelkezés áráról... Olyan rossz hírű az a ház, hogy a megszállók be se tehetik oda a lábukat, megtiltották nekik. Szóval a legideálisabb hely, hogy ott üzeneteket hagyhasson az ember. A kölyök megadott nekem egy jelszót, hogy azzal keressem azt a bizonyos Bobyt. Hát képzeljen el egy tüneményes kis teremtményt: kerek arcú, gömbölyű, gyermekhangú... - Kíméljen meg a részletektől. - ...üde... szóval egy kis ékszer... Na, szóval megmondtam neki a jelszót, erre azt mondta, kövessem. Lementünk a pincébe. Beszélgettünk. Nem nagyon adtam ki magam. De úgy látszott, hogy a kérdéseire adott válaszaim így is kielégítették. Aztán azt mondta, hogy ő csak egy kis láncszem, és nem ismeri a többieket, de menjek el másnap délben, kezemben egy Párizs-térképpel a Fouquet bárba, s legyen egy vörös szegfű a gomblyukamban. így tettem. Egy nagyon elegáns úr ült le mellém, felajánlott egy italt, s azt mondta, hogy utána menjünk el ebédelni egy barátnőjéhez a rue de la Tourba. Hívtunk egy taxit, s elmentünk egy pompás lakásba, ahol ott volt Sarah. Egymás karjába estünk. Mindenre számítottam, csak erre nem, hogy ennyire benne van... Azt már korábban is tudtam, hogy a Gestapo keresi, ezért kérdeztem magától, nem tudja-e a címét. Figyelmeztetni akartam... - Még mindig nem értem... - Mondtam, hogy' bonyolult. Kétségtelen, bizonyos dolgokat el akartam mondani a németeknek, csupa olyasmit, aminek nem lehet komoly következménye, de nem volt szándékomban embereket feljelenteni. - Csodálkoztam volna is... Maga aljas... - Nem, nem annyira, mint hiszi. Sarah-nak mindent el tudtam mondani, bevallottam neki, hogy miképpen kerültem hozzá. Nem látszott, hogy csodálkozna, igazán nagyszerű asszony. Ezzel együtt nagyon csodálkoztam, amikor megölelt, és azt mondta: „Kis Raphaél, hát maga semmit nem változott.” Abban egyeztünk meg, hogy várunk huszonnégy órát, és csak azután értesítem a rendőrséget. - Hát akkor? Minden rendben. Volt ideje elmenekülni valami biztonságos helyre. - Dehogy, minden rosszul sült el! A németek ugyanis gyanút fogtak és követtek. Mire lementem az utcára, már ott vártak a ház előtt. Jaj, édes barátnőm, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam nyakam közé a lábamat... - Hát maguk nem esznek? — lépett ekkor az asztalukhoz fejcsóválva 37 az egyik Raymond nővér. - Bocsásson meg, úgy belemerültünk a beszélgetésbe... - Azt észrevettük... - recsegte szigorúan a nő. - Tessék, Léa, vegyen. - Nem vagyok éhes. - Vegyen erőt magán. Nagyon feltűnő, ha nem eszik, aztán máskor majd engem se akarnak kiszolgálni. Márpedig nekem szükségem van erre a helyre.
Raphaél példát mutatott, és falni kezdett. - ...És mit mondtak magának a németek? - Meg akarták tudni azoknak a nevét, akikkel abban a lakásban találkoztam. - És megmondta?... - Annyira meglepődtem, hogy... - Ócska fráter. - Csak sértegessen, az a legkönnyebb. Mit csinált volna a helyemben? - És aztán?... Felmentek Sarah-hoz? - Nem, mert azt mondtam nekik, hogy Sarah két napon belül átadja nekem azoknak a listáját, akiket a közeljövőben át akarnak szöktetni Spanyolországba. - És ezt elhitték? - Pillanatnyilag úgy tűnik, igen, de engem mindenesetre betuszkoltak a kocsijukba, és elvágtattunk a boulevard Flandrinra. Ott viszont teljesen megnyugodtam, mikor megláttam, hogy az íróasztal mögött egy barátom, Rudy de Mérode ül. Jó néhány üzletet nyélbe ütöttünk mi ketten a háború elején. Mérode nagyon fontos ember. - Na és mit mondott magának? - A főnökei azt várják tőlem, mondta, hogy bizonyítsam be a hűségemet, s számítanak rá, hogy negyvennyolc órán belül átadom nekik ennek az ellenállási csoportnak a teljes névsorát. - Erről már értesítette Sarah-t? - Nem. Tegnap óta követnek. Hiába próbáltam lerázni őket. Ők törték össze a képemet a Sévres-Babylone metró- megállójában. Nos, azért kértem, hogy jöjjön el ide, mert meg akarom kérni, hogy értesítse Sarah-t. - De hát hogyan?... A rue de la Tour nagyon messze van ide... - Nem ott van, nem oda kell menni, hanem a rue Gué- négaud 31.-be. - Már megint nem értem. - Mikor a rue de la Tourban találkoztunk, azt mondta, hogy nem lakik már ott. Valami barátja, aki az Egyesült Államokba emigrált, otthagyta neki a lakását, úgyhogy már vagy egy hónapja elköltözött, mert az volt az érzése, hogy a rue de la Tour-beli házat figyelik. - Mindezt elmondta magának? Egyszerűen nem értem. Ki hiszi el, hogy maga nem adta meg ezt a címet a németeknek? - Megadhattam volna. És nem is tudom megmondani, miért nem adtam meg. Szeretem Sarah-t vagy talán inkább az emlékét, az emlékeket, igen, amikor még együtt iszogattam vele mindenféle montparnasse-i bárban... - Megjött az auvergne-i, fogyasszák egészséggel - tette le eléjük az illatos tálat az egyik testes Raymond nővér. Megvárták, míg visszamegy a konyhába, s épp folytatni akarták a beszélgetést. - Ne mozduljon... - mondta Raphaél sápadtan. - Most lépett be az a két ember, aki követett engem. Még nem vettek észre minket ebben a zugban. Álljon fel szépen, és menjen ki a konyhába. A konyha végében van egy ajtó, ami az udvarra nyílik. Menjen át az udvaron, lesz majd egy átjáró, ami egy másik udvarba vezet, onnan pedig egy folyosó nyílik, a végén van egy másik ajtó, s azon át kiér a rue Nevers- re. Menjen jobbra, a rakpartok felé, balra az első utca lesz a rue Guénégaud. Nézzen jól körül, hogy nem lát-e valami gyanúsat. De járjon normálisan, ahogy szokott. Ha nem lát senkit, menjen be a 31-es számú házba, fel a harmadik 38 emeletre, és csöngessen háromszor. Sarah fog ajtót nyitni. Mondja meg neki, hogy tűnjön el, de azonnal. Sok szerencsét. Léa kérdőn nézett Raphaëlre. „Bízhatom-e magában?” - ezt kérdezte a tekintete. Raphaël Mahl lehajtotta a fejét. Léa felállt, vállára terítette a bundáját, s elment a két esőkabátos férfi mögött, akik háttal álltak neki. Az egyik Raymond nővértől halkan megkérdezte: - Merre van a toalett? Nem várta meg a választ, hanem ment tovább a konyha felé. Mikor elsietett a szakácsnő meg
az operaénekes-jelölt mellett, ujját az ajka elé tette, és gyorsan kiment az udvarra. Bent az étteremben nyugalom volt. A két esőkabátos nem mozdult, Raphaël pedig nekilátott az auvergne-i tálnak. A rue Nevers nagyon sötét volt. Óriás patkányok futottak szét Léa lábai előtt. Majdnem fel is sikoltott. Jeges szél fújt a rakpart felől. Kihalt és csendes volt az utca. Megpróbált úgy menni, hogy ne kopogjon a cipősarka. A kezét ökölbe szorította, s a bundája zsebébe dugta. Minden neszre ügyelve, félelemtől remegő gyomorral elindult a rue Guénégaud felé. Ekkor a Pont-Neuf felől hirtelen felbukkant egy autó, s reflektor nélkül nagy tempóban igyekezett a rue Dauphine felé, majd hirtelen csikorogva fékezett, mire Léa, Raphaël figyelmeztetését feledve, befordult a rue Guénégaud-ra, s rohanni kezdett. Az autó elindult hátrafelé, befarolt a rue Guénégaud-ra, elhagyta a menekülő lányt, aztán néhány méternyire megállt, kivágódott az ajtaja, kiugrott belőle egy férfi, és elállta az útját. Léa felsikoltott. Egy kéz vállon ragadta. - Ne féljen, én vagyok. Szálljon be a kocsiba. Léa tiltakozás nélkül beszállt. François Tavernier volt az. Elindultak, át a rue de la Seine-nen, és a rakparti kereszteződésnél megálltak valami festőgaléria előtt. - Hova a csudába futott? - Mikor meghallottam ezt az autót, megijedtem. - És mit csinált Mahllal? - Raphaël tudja, hol van Sarah. A Gestapo Sarah nyomában van, elindultam, hogy értesítsem... - És miért nem Mahl indult el?... - Mert két alak követi, most is ott vannak az étteremben. Én a hátsó ajtón léptem meg. - Érzem, hogy itt nem stimmel valami. És maga is érezte, különben nem hagyott volna nekem üzenetet. - Lehet, de most szólnunk kellene Sarah-nak. - Hol van most? - Itt, a rue Guénégaud 31.-ben. - Ezt a címet Mahltól tudja? - Igen. - Hát akkor Isten legyen velünk. Maradjon itt, és ha lát valakit közeledni, tűnjön el. Ha nem jönnék vissza húsz percen belül, menjen haza. - Nem, én is magával megyek. - Szó se lehet róla... - Hallgasson, csak az időt vesztegetjük... François magához ölelte, és Léa csak annyit mondott halkan: - Félek. Aztán kibontakozott az ölelésből, s elindult a rue Mazarin felé. - Ne, ne arra - mondta Tavernier. - Inkább a rue de la Seine-en és a Jacques-Callot-n menjünk. így pont rálátunk a rue Guénégaud-ra. François előhúzott a zsebéből egy revolvert. Léa egy kicsit megnyugodott. Csendes, hideg éjszaka volt. Siettek. Zajtalan s fénytelen világ vette körül őket, valószerűtlen volt az egész, ugyanakkor a csend a vihar előtti fenyegető nyugalomra emlékeztetett. 39 Megálltak a Pont-Neuf régi passzázsának elején, előttük üres volt az útkereszteződés. Tettek néhány lépést előre... Aztán minden nagyon gyorsan történt. Felbukkant egy autó, aztán még egy, aztán egy harmadik; a rue Mazarin, a rue Guénégaud és a rakpart felől jöttek. Tavernier betuszkolta Léát az egyik kapualjba. Az autókból civil ruhás, fegyveres alakok ugráltak ki, belökték a 31-es számú ház kapuját, néhányan bementek, néhányan pedig kint maradtak, s készenlétben tartott fegyverekkel figyelték az üres környéket. Aztán sikoltást hallottak. Segélykiáltásokat. Valakit kilódítottak az utcára. Egy nő volt,
összegörnyedve tántorgott, aztán kiegyenesedett és nekirugaszkodott... Rákiáltottak. A nő feléjük rohant. Lövés dördült. Ekkor megpördült a saját tengelye körül... és lassan összeroskadt. François alig tudta visszatartani Léát. A férfiak odafutottak. A nő felült. A járdán csorgó vére nem látszott az éji sötétben... Puskatus csattant... aztán még egy. Leütötték. Törékeny, fehér női kéz emelkedett fel védekezőn, szinte nevetségesen a földről. Léa felnyögött, Tavernier befogta a száját. Újabb ütés csattant. A kéz lehanyatlott. A férfiak felemelték az összevert testet. Az egyik a vállánál, a másik a bokájánál fogta. A nő hosszú, földet söprő fekete hajára vér és por tapadt. Rádobták az egyik kisteherautóra. Felparázslott egy cigaretta, valamelyik férfi rágyújtott a megerőltető munka után. Aztán újra felberregtek a motorok, s becsapódtak az ajtók. Utána csend. Senki és semmi nem mozdult. Senki nem hallotta meg, hogy összevertek egy asszonyt.
40
Ötödik fejezet Léa egy újszülött sírására ébredt. Álmában Montillacban volt, és Laurent-nal sétáltak, gyengéden összekapaszkodva. Semmi más nem létezett. A háború valahogy megsemmisítette a szerelmük elé tornyosuló akadályokat, s már nem is emlékeztek rá, ahogy ott sétáltak a szélesen elterülő vidék fölött, ahonnan nem ért el hozzájuk semmi zaj. Amikor Léa felriadt, az anyját hívta. Az arca csupa könny volt. A csecsemő a szomszéd szobában abbahagyta a sírást. Az ajtóban Estelle állt, tálcával a kezében. Hozta a reggelit. - Jó reggelt, Léa kisasszony. - Jó reggelt, Estelle. Hány óra van? - Mindjárt tíz. Csak nem felejtette el, hogy ma este ünnepiünk? - Ünnepiünk?... - Ma van december 31-e, szilveszter! És ma lesz a kis Pierre keresztelője is. Úgy tudom, maga lesz a keresztanyja. - A kis Pierre?... Tényleg, most már van egy kis Pierre-ünk is. És hogy van Françoise ma reggel? - Sokkal jobban. Tegnap már tett néhány lépést. De megyek, mert, ha nem sietek, nem lesz sütemény... Léa felkelt, s rávett a hálóingére egy pulóvert, arra meg egy gyapjúszövetből készült pongyolát, és belebújt a jó meleg szövetpapucsába. Mikor meglátta magát a szekrényajtó tükrében, fanyarul megállapította, hogy nem kapna nagydíjat az eleganciája, de legalább nem fog fázni. Fogat mosott, megkefélgette a haját, azután nekilátott a reggelinek. Nagyokat harapott a fekete kenyérből, pedig kemény volt, mint a kő... Megint az álmára gondolt... de ezt az emléket hirtelen elsöpörte egy másik... az a borzalmas éjszaka, amikor Sarah Mülsteint letartóztatták. Tavernier könnyen szerzett híreket Sarah felől, mégpedig egyenesen Helmut Knochentől. Megtudta, hogy a Sarah Mülsteint a rue des Saussaies-re hurcolták, ott kellett megvárnia, hogy kihallgassák. A sebeit bekötözték, állítólag nem voltak nagyon súlyosak, bár senki nem láthatta őt. Knochen azt mondta, jól fognak bánni a fogollyal. Tavernier arcán valószínűleg látszott, hogy nem győzték meg a német tiszt szavai. - Mióta Dannekert elhelyezték, azóta nem olyan brutális a zsidó terroristák kihallgatása. Helmut Knochen 1940. június 14-én érkezett Párizsba, s akkor vette át a „Sonderkommando” vezetését. Ez a harminckét éves értelmiségi fiatalember egy szerény tanár fia volt, filozófiából szerzett doktorátust, s előbb maga is tanár volt, aztán a német hírügynökséghez került, ahol a francia, belga és holland sajtóval kellett foglalkoznia. 1933-ban csatlakozott az SA-hoz. Elég magas, sovány ember volt, kevés mosolyú, barna hajú, kicsit kopaszodó. Alig telt el egy év, s máris bejáratos volt a jobb francia társasági körökbe, felkapták, mert művelt volt és szellemes. Tavernier is valamelyik párizsi szalonban ismerkedett meg vele. A két férfi homlokegyenest ellenkező okokból kereste egymás társaságát. Knochen kertelés nélkül elmondta Tavemiernek, hogy azért jár előszeretettel társaságba, mert olyan ügynököket keres,41akikről feltételezi, hogy megbízható információkkal szolgálhatnak a vichyi kormány politikus személyiségeiről, de az ország iparáról, sőt természetesen az ellenállásról és annak vezetőiről is. Tavernier látszólag érdeklődött Knochen munkája iránt, s így sok részletet megtudott arról, hogyan is működik Franciaország-szerte a remekül felépített és megszervezett Gestapo. Bármilyen különös, Helmut Knochen a bizalmába fogadta, igaz, ez részben a Gestapo és a német követség közötti ellentétnek volt köszönhető. Tavernier-t ugyanis gyakran fogadta Otto Abetz, a német követ, ő pedig mindent elmesélt Knochennek, amit ott hallott, mit sem törődve
azzal, hogy igaz-e vagy csak pletyka. Ezeket a beszámolókat a német látszólag rezzenéstelenül, de valójában nagy élvezettel hallgatta. Még egy kis megvető ránc is feltűnt ilyenkor a szája szögletében. Ő volt hát az a férfiú, aki néhány hónap alatt létrehozott egy olyan szervezetet, amitől még a német katonaság is tartott, s akitől most Sarah sorsa is függött. - Ne aggódjon, személyesen fogom figyelemmel kísérni a pártfogoltja ügyét... - mondta Tavernier-nek. De François azért aggódott, csak nem erősködött túlságosan, mert félt, hogy árt vele, ha Knochen megérzi, milyen fontos számára az ügy. Sarah ekkor már tíz napja volt a rue des Saussaies-n. Kopogtak. - Szabad - mondta Léa. Françoise lépett a szobába. Ragyogott. Az arca kipihent volt, karján az újszülött. - Már mindenképpen látni akart a keresztfiad - mondta, és odanyújtotta a pólyást Léának, aki ügyetlenül átvette, s nagyon hamar vissza is adta az anyjának. - Nagyon édes, de félek, hogy leejtem. Olyan apró... - Nem is apró! Három kiló hússzal született... A legszebb kisbaba a világon. Ugye szerinted is az apjára hasonlít? Ez a kérdés felingerelte Léát. - Tudod, nem néztem meg soha eléggé az apját - vonta meg a vállát. Françoise lehajtotta a fejét, megható volt, ahogy ott állt, karján a csecsemővel. - Ne haragudj - mondta Léa -, nem akartam kellemetlen lenni. Na menj, hagyj öltözködni, különben nem leszek kész a keresztelőre. Hánykor lesz? - Háromkor. Léa egy pillanatig még mozdulatlanul állt a becsukódó ajtó mögött. Aztán megint vállat vont, ledobta a háziköntöst az ágyra, s vacogva felöltözött. Soha nem fogja megszokni ezt a hideget. Mit gondolna erről az egészről a mama? Mit tett volna a bölcs Isabelle Delmas hasonló helyzetben? Vállalná-e, hogy egy német katona gyerekének a keresztanyja legyen csak azért, mert a leendő kis keresztény éppen az unokaöccse? Hogy Frederic Hanke, mint az apa legjobb barátja, vállalja, rendben van... Mikor Françoise megkérte, hogy legyen a kisfiú keresztanyja, Léa még tele volt Sarah letartóztatásának borzalmas emlékével, szinte sokkos állapotban volt. Szép kis látvány lesz, ahogy az Aquinói Szent Tamástemplomban ott áll majd a keresztelőn, s német tisztektől körülvéve tartja a keresztelőkút fölé a gyermeket. Tavernier- nek azt mondta, hogy a legszívesebben nem vállalná, de ezt ő egyáltalában nem helyeselte. A tragikus éjszaka óta minden délután találkoztak. Azon az éjszakán Tavernier is ott aludt a rue de l’Universitén, a „hideg lakásban”, méghozzá titokban. Olyan nagy volt akkor a zűrzavar, hogy a Montpleynet kisasszonyok egyedül Françoise-zal voltak elfoglalva, s bár a szülés szerencsére gyorsan lezajlott, a baba nem sokkal Léáék érkezése előtt jött a világra. Ki törődött akkor Tavernier-vel? Léa ezekben a napokban szinte elfelejtette a gondjait: François Tavernier a legjobb, leggyengédebb és legtürelmesebb barátnak bizonyult. Léa mindennap fogadkozott, hogy beszél vele bizonyos42dolgokról, aztán mindig csak annyi történt, hogy behívta őt a szobájába, a nyakába borult, és... És nem is kellett mondania semmit, François tudta, érezte, hogy nem szeretkezni akar, hanem csak hozzábújni, a szagát, a melegét érezni s így maradni órákig, a szíve dobogását és a szavait, a kedves, megnyugtató szavait hallgatni. Olyan jó volt vele félelem nélkül, békességben. Léának nem volt ereje megzavarni ezt a törékeny boldogságot mindenféle kérdéssel, kétellyel, melyekre François talán nem is válaszolna. Csak azt mesélte el a dráma után néhány nappal, hogy mekkora borzalmat és félelmet keltett benne Raphaël Mahl.
Pedig ebben az esetben tévedett, kedvesem. Raphaël- nek nem volt szerepe Sarah letartóztatásában. Ezt Léa nem akarta elhinni. Egyébként az emlékezetes rue Dauphine-i vacsora óta semmit nem tudott róla. Léa egy fotelba gömbölyödve fennhangon olvasta a két nagynéninek Camille egyik levelét. A hölgyek egyenes derékkal, merev tartással ültek előtte egy-egy támlás széken. Édes Léám! Képzelheted, itt mennyire sajnáljuk mindannyian, hogy nem lehettünk ott Françoise kisfiának keresztelőjén. Kicsit csalódottak voltunk, hogy legutóbbi leveledben nem írtál részletesebben a kicsiről. Mondd meg Françoise-nak, hogy szeretettel gondolunk rá. Holnap neki is írok. Charles nagyon örült az ajándékodnak, és állandóan azt a pulóvert hordja, amit a Montpleynet kisasszonyok kötöttek neki. Alig lehet lekönyörögni róla. Ezt, légy szíves, mondd meg nekik is. Az asztalos a napokban fejezte be a már-már használhatatlanná vált hangár ajtó javítását. Amint lesz egy kis pénzünk, néhány tetőcserepet is ki kell cserélnünk, folyton huzat van a padláson. Itt most esik. L-ról már tíz napja semmi hírem. Szeretettel ölel Camille A keresztelő sokkal barátságosabb légkörben zajlott le, és jobban sikerült, mint hitték. Először is kellemes meglepetés volt a rue de l’Université lakói számára, hogy a keresztapa, Frederic Hanke civilben érkezett, és rengeteg ajándékkal. A keresztelő előtt mindenkit meghívott egy kis étterembe ebédelni. Az ebéd kellemes volt, mondhatni vidám, és Hanke kifejezetten kedves volt mindenkihez. Szeretettel beszélt Camille d’Argilat-ról s arról a megható érzésről, ami mindig elfogta, ha eszébe jutott, hogy ő segíthette világra a kisfiát. Azt mondta, hogy megszerette Montillacot s azt az egész környéket, s hogy szívesen élne ott a háború után. Léának úgy tűnt, mintha most látná először, mintha most ismerte volna meg, persze lehet, hogy ezt csak azért érezte, mert nem volt rajta egyenruha. Még az is eszébe jutott, hogy ha nem lenne német, el tudná képzelni őt az udvarlói között. Ezen maga is meglepődött s elmosolyodott. Fél háromkor hazamentek a kis Pierre-ért és Estelle-ért, s háromkor az Aquinói Szent Tamás-templomban a pap megkeresztelte a babát: - Pierre Otto Frederic, én téged megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. François Tavernier hat óra körül érkezett. Mindenki a bölcső körül állt éppen. Pezsgőt ittak az újszülött egészségére. François is koccintott velük, de estére, amikor is a család egy kis mulatsággal akarta megünnepelni az új esztendőt és az újszülöttet, már nem fogadta el a meghívást. Hanke és Tavernier addig még soha nem találkoztak. Françoise bemutatta őket egymásnak. Néhány banális mondat után Tavernier megkérte Léát, hogy hadd beszélhessenek négyszemközt. - Tud adni nekem egy kulcsot a „hideg lakás”-hoz? - kérdezte, amikor bementek Léa szobájába. - Minek? 43 - Előfordulhat, hogy ma éjszaka hirtelen nem lesz más választásom, csak az, hogy idejöjjek. - És miért nem a saját lakásába megy? - Ma este itt lesz dolgom a kerületben, szükségem van egy közeli menedékre... - Nem akarja megmondani, hogy miért? - Nem... - Idegesítő, hogy magáról soha nem lehet semmit megtudni. Hagyja, hogy a legrosszabbakat feltételezzem a dolgairól. Ki biztosít engem arról, hogy nem maga jelentette fel Sarah -
Mülsteint? Ez a támadás olyan váratlanul érintette François-t, hogy először nem is reagált, aztán megrándult az arca, elsápadt, s hirtelen elöntötte a düh. Léa látta ezeket a változásokat, és hátralépett, de nem olyan gyorsan, hogy elkerülhetett volna egy pofont. A legnagyobbat, amit valaha kapott. Megtántorodott, fejjel nekiesett az ágy támlájának, s eleredt az orra vére. A következő pillanatban Tavernier mellette termett, karon ragadta, s úgy megszorította, hogy felsikoltott. - Ilyen dolgokat többé sose mondjon nekem, Léa - sziszegte. Olyan fenyegető volt az arca, hogy Léa a szabadon maradt kezét védekezőn fölemelte. Ez a gyermeki mozdulat egy kicsit feloldotta François feszültségét. - Mindent megteszek, hogy Sarah-t kiszabadítsam a Gestapo karmai közül. Még odáig is elmegyek, hogy megpróbálom megszöktetni. - Mikor? - kiáltotta Léa. Tavernier elképedve nézett rá. - Maga valóban bizarr kis figura. Az imént kimutatta, hogy egy cseppet se bízik bennem, azt meg elhiszi, hogy meg akarom szöktetni Sarah-t? - Merthogy erre képes, azt elhiszem. Ehhez jól jönnek a megszállókkal kötött kapcsolatai. - Ezúttal nincs szándékomban ezeket igénybe venni, inkább az ellenállókra, Sarah mozgalmi szervezetének embereire számítok. - Ismeri őket? - Néhányat közülük igen... Egyébként itt fogunk összejönni. Mondja meg a tantikáknak, hogy maradjanak a szobájukban, s hogy ne tegyenek fel kérdéseket. - De miért itt? - Mert ennek a lakásnak védelmet biztosít Otto „menyasszonya” s a birodalom egyik tisztjének gyermeke. Az első emeleten pedig Rippen tábornok szeretője lakik... tehát ez a ház a megszálló hatóságok szemében úgy ismeretes, mint olyan hely, ahol németbarátok laknak. Következésképpen nem figyelik annyira. - Értem. A tantikkal elintézem, de mi legyen Françoise- zal? - Neki aztán végképp nem szabad sejteni semmit... Mondja, Léa, igazán meg akarja menteni Sarah-t? - Ez a leghőbb vágyam. - Helyes. Akkor a következő lesz a feladata: holnap felkeres három vagy négy embert, és üzeneteket ad át nekik. Vagy egy óra hosszat tartott, míg Tavernier betanította Léának az üzeneteket, álneveket, jelszavakat és a jeleket, melyek egymás felismerését szolgálják. - Semmit ne felejtsen el. Holnap este itt találkozunk, és beszámol róla, mit végzett. Van biciklije? - Itt nincs. - Majd megpróbálok szerezni egyet, ez lesz az én újévi ajándékom. Van valami szín, amit kedvel? - Nekem mindegy, egyébként az én biciklim kék. - Jó, akkor kék lesz, a kék pompás szín, elűzi a balsorsot. Maga pedig az élő reménység lesz azon a kék biciklin. 44 - Érdekes ezt magától hallani. Adrien bácsikám is ezt mondta nekem egyszer. - Na látja, Adrien és én sok mindenben hasonlítunk. Tavernier ölbe kapta Léát, és letette az ágyra. - Most legyen szíves, kérjen bocsánatot, amiért azt hitte, hogy áruló vagyok. - Hagyjon békén, már szinte nem is élek, mióta az a borzalom történt Sarah-val... Tavernier nem figyelt rá, a száját kereste. Léa nem tiltakozott. François, mikor végre szájon csókolta, érezte, hogy az arca csupa könny.
Addig nem akarom, míg Sarah nem szabad - tolta el magától Léa. François felállt, rendbe hozta a ruháját. - Ad egy kulcsot? - Megyek, keresek egyet - mondta Léa, és kiment. Néhány pillanat múlva visszajött. - Csak zajt ne csináljon... - adta át a kulcsot. - Nem biztos, hogy még ma éjjel visszaadom. Egyébként a lépcsőfordulónál meg fogja találni a biciklit meg egy igazolványt. És holnap ne feledje: Trinité január 3-án este tízre összejövetelt hirdet a rue de l’Université 19. harmadik emeletén. Vautrin, Homais, La Rochelle és Bataille bajtársaknak súlyos kérdésben kell határozni Simone Mingot-ra vonatkozóan. Mindegyiküknek felmutatja egy-egy elsőosztályú metrójegy felét, mire ők megmutatják a másik felét. Legyen óvatos, kicsim, s ha a legkisebb vészjelet vagy gyanús dolgot észleli, azonnal lépjen le. Addig is menjen ünnepelni. Holnap új esztendő kezdődik. Remélem, együtt fogjuk tölteni... Tavernier gyengéden megcsókolta Léát. Léa visszament a családhoz. Szomorú volt, hogy François nem maradt velük. Odakint havazni kezdett. Másnap reggel a lakás bejárata előtt állt a műbőr nyeregtáskával is felszerelt, pompás kék bicikli. A Montpleynet kisasszonyok nagyon csodálkoztak, hogy a kézbesítő nem csöngetett, de Léa ezt azzal ütötte el, hogy biztosan újévi ajándék. Mondhatta is, hiszen a jó Télapó még néhány tábla tejcsokoládét is mellékelt az ajándék bicikli mellé. A hó nem maradt meg, szép idő volt, csak elég hideg. Léa közölte, hogy kipróbálja a biciklit, és nem jön haza ebédre, kihasználja a jó időt. Meleg hosszúnadrágot és két vastag pulóvert vett magára, prémes csizmába bújt, a fejére pedig gyapjúturbánt húzott. Végül a François-tôl kapott rövid bundát vette magára, a kezét pedig puha nyúlszőr kesztyűbe bújtatta. -
45
Hatodik fejezet Talán még sose látta olyan szépnek Párizst, mint ezen a téli reggelen, 1943. január 1-jén. A levegő tiszta volt, könnyű és hideg. A Voltaire rakpart öreg kövei vidáman meg-megvillantak a simogató napfényben. Léa megállt a pont Royalon, s egy ideig nézte a Szajna szürke vizén az aranybarna csillanásokat meg a lefelé úszó fekete teherhajókat. Őt is, mint Párizs minden szerelmesét, végtelen nyugalom és békesség szállta meg a szeme elé táruló panoráma előtt, s azon vette észre magát, hogy egy rég feledett gyermekkori ima szavait mormolja: „Én Istenem, neked ajánlom e napot, akár boldog lesz, akár boldogtalan, és minden legyen úgy, ahogy te akarod, de add, hogy míg az öröklét felé közeledem, Hozzád is közelebb kerüljek.” A lelke megtelt bizakodással. Felült a biciklire. Olyan kihalt volt minden, mintha egy elhagyott városban karikázott volna. Emberi zaj se hallatszott, bármerre fordult. Végül is nem bánta, sőt élvezte ezt a furcsa magányt, így legalább könnyebben felkészülhetett a feladatra, amivel François Tavernier bízta meg. Hiába volt sokszor teljesen érthetetlen ennek az embernek a viselkedése, Léa mégsem tudott igazán gyanakodni rá. Meggyőződése volt, hogy ha valaki, hát egyedül Tavernier az, aki segíteni tud Sarah-n. A place Sainte-Opportune-on Léa a metrólejárat rácsához láncolta a biciklijét, és elindult a rue de la Ferronnerie felé. Megállt egy nyomorúságos kávézó előtt, melynek kirakatüvege kék festékkel volt lemázolva. Belökte az ajtót. Émelyítő, nyirkos fűrészpor és savanyú bor bűze keveredett a rossz dohány és a kávézacc szagával. Mintha valami mocsaras, kékes színű világba lépett volna, melyben zöld arcú lények mozgolódnak. A bádogpult mögött, a poros és üres üvegek között egy testes, csillogó rádiókészülék trónolt, s divatos ragtime zenét sugárzott. A pult mögött kövér, borostás arcú, kócos, csipás kocsmáros üldögélt. Az ingujját felgyűrte, szájában félig elszívott cigaretta lógott. - Nincs semmi innivaló, ma alkoholmentes nap van - rivallt rá Léára. - Én csak valami meleget szeretnék, mondjuk egy kávét - mondta Léa, és a pult elé lépett. - Kávét!... Hallják ezt?... Tán egy kis tejjel, nemde?... Meg egy kis cukorral... miért is ne? Négy-öt vendég ült az asztaloknál. Engedelmesen felröhögtek. Léa elpirult. Jól kezdődik! A kocsmáros figyelmesen nézte őt. - Na, mivel szimpatikus nekem, kaphat egy kis teát... maga az a fiatal lány, akinek a fél metrójegyekkel van találkája? - súgta oda aztán gyorsan. Léa meglepve hátrább lépett. - No, azért nem kell mindjárt menekülni, kisasszonka, a tea nálunk se rosszabb, mint másutt manapság... - folytatta a férfi fennhangon, és Léa elé tett egy nagy, párolgó bögrével. Léa megfogta a bögre fülét. - Ne maradjon itt — mondta halkan a kocsmáros. - Azok közül, akiket keres, az egyiket letartóztatták... Na tessék, igya meg... - mondta megint fennhangon. - Igya már! - súgta. - Az ég áldja meg, néznek... Léa megnedvesítette az ajkát, a tea nagyon forró volt, de nem olyan rossz, mint várta. A kocsmáros hangosan46felröhögött. - Na látja... látja, hogy meg lehet inni... Menjen el a Saint-Eustache-templomba, épp mise van, senki nem fog felfigyelni magára... - morogta a foga között aztán. - No nézd csak, René úr, mivel szolgálhatok, hogy megünnepeljük az új esztendőt? - A szokásossal... A házigazda tartalékából. Boldog új évet, kisasszony, akar inni velem egyet? - Na de... - Vigyázzon! Megharagszom, egy ilyen szép nő sosem utasíthatja vissza a nagy Renét, igaz-
e, Juju? - Hinni kell neki, kisasszony, mert aki nagyon ellenáll, nem biztos, hogy megéri a másnap estét. - Jól van, Juju, igazi nagy marha vagy... A telefonodat megcsináltattad már? - Már vagy két napja... - Hát akkor tartsd melegen nekem ezt a kicsikét, megyek és telefonálok egyet. Mindjárt jövök, aranyom. Léa tétován hátrálni kezdett. A széptevő nevetve vállat vont. - Na most menjen, de gyorsan. Ez a fickó is nekik dolgozik. A Saint-Eustache-templom Szent Szűz-kápolnájában talál egy embert, aki a Puliié Gironde-ot olvassa, az illető meg fogja mondani magának, hogy mit kell tennie. Nem tartozik semmivel, a tea a ház ajándéka... Menjen már, és boldog új évet... - Magának is... boldog új évet - mondta Léa, és igyekezett nyugodtan kinyitni az ajtót. Hogy hogyan találta meg a biciklijét, hogy igazodott el a Les Halles környéki kis utcákban, s hogy talált el a templomba néhány perc alatt - maga se tudta. Újév első napján a templom tele volt hívőkkel, főleg nőkkel. Buzgón énekeltek, furcsa kis párafelhők röppentek ki az éneklők ajkai közül. A Szent Szűz-kápolna előtt volt még néhány üres térdeplőhely. Léa szívdobogva leereszkedett az egyikre, képtelen volt gondolkodni. Épp elkezdődött az áldoztatás, a hívek többsége elindult az oltárok felé. Egy férfi térdelt Léa mellé, s fejét a két kezébe temette. Kopott kabátjából kilógott egy újság. Leának eszébe jutott egy pillanatra az a nyári este, amikor Poinsot emberei követték Bordeaux-ban, s a piacé du Grand-Théátre-on menedéket keresve megállt egy újságosbódé előtt. Mikor meglátta a Petite Gironde egyik számát, abban a pillanatban tudta, hova kell mennie. Most a térdeplő férfi felé fordította a fejét. Fiatal ember volt, szakállt viselt, de ez sem öregítette. Hasonlított egy kicsit... de nem, ez lehetetlen... csak képzelődik. - Léa... Valaki nevén szólította. Vajon meg kell-e fordulni most?... Nem, hiszen éppen ez a fiatalember szólt, a Petite Gironde-dal. Akkor?... - Még ne mozdulj, én megyek ki előre. Te meg menj haza azonnal a rue de l’Université-re. - Haza? - Igen, az az egyetlen, nagyjából biztonságos hely. Miután a férfi eltűnt, Léa elszámolt húszig, aztán ő is kiment a templomból. Mire hazaért, a rue de l’Universitén már javában ünnepelték Jean Lefevre érkezését. Jean Léa gyermekkori játszópajtása volt. Mindenki tudta, hogy ő meg a fivére, Raoul gyerekkoruk óta szerelmesek voltak Léába. Egymás nyakába borultak. A család még az asztalnál ült. Pezsgőt bontottak, koccintottak az új évre, a háború végére és a fiatalember váratlan érkezésének örömére. Csak jó húsz perc elteltével tudtak elvonulni s Léa szobájában végre kettesben maradni. - Gyorsan, gyorsan, nincs sok időnk. Jobban szerettem volna, ha nem te vagy az ott a templomban - mondta Jean, és magához ölelte Léát. - Én meg örültem. Ha nem én vagyok ott, talán soha nem találkozunk. - Ez igaz, de nagyon veszélyes utakon jársz. 47 - Tudom. És most mit kell tennem? Menjek el a többi találkozóra? - Semmiképp. Mióta letartóztatták Simone Mingot-t... - Simone Mingot-t? Sarah-t? - Igen, de a legtöbbünk ezen a néven ismeri. Miután letartóztatták, a sejt tagjai, ahogy ez előre látható volt, szétszéledtek. De hát ennek ellenére mindegyikünk ott körözött a régi levélládánk körül. így találkoztam Trinitével... - Azaz Francois-val?
...G mondta, hogy meg kell próbálkozni Simone kiszabadításával, s kérdezte, benne vagyok-e. Azonnal beleegyeztem. Erre azt mondta, hogy egy fiatal nő fog újabb hírekkel szolgálni a dologról január 1-jén. Minden jól ment, de ma hajnalban megtudtam, hogy letartóztatták az egyik társunkat, aki tudja a címemet. Épp csak annyi időm volt, hogy felöltözzem. A háztetőn át szöktem ki az utcára. A Gestapo emberei már a lépcsőházban voltak... Még jó, hogy nem volt hó. Nekem csak az járt az eszemben, hogy Trinitét értesíteni kell. Két címe is volt nálam. Egyiken se találtam. Azért mégis elindultam a szokott találkozóra, a rue Ferronnerie-re. Megyek, hát egyszer csak, a boulevard Sébastopolon mellém gurul egy taxi. „Vautrin!” - kiált rám az utasa. - Á, szóval te vagy Vautrin? - kérdezte Léa. Jean mintha nem hallotta volna, folytatta. - „... arcizmod se ránduljon, csak menj a rue Ferronnerie- re. Ott kérdezd meg a kocsmárostól, hogy merre van a Trinité-templom. Erre ő azt fogja mondani, hogy eltévesztetted a kerületet, mert errefelé csak Saint-Eustache-, Saint- Leu- meg Saint-Merri-templom van. Ja? Mondod te erre, lenne szíves megmutatni nekem, merre induljak el a Saint- Merri felé? Erre a derék pasas kimegy veled az utcára, hogy megmutassa, s közben te megmondod neki, hogy jönni fog egy nagyon szép fiatal lány, akinek sötétszőke hullámos haja, ibolyakék szeme van.”...No, erre én azonnal rákérdeztem, hogy csak nem egy kedves barátnőnkről van-e szó? „De igen, róla beszélek” - válaszolta, mire én majdnem elájultam. Trinité - mert ő volt az - rám szólt, hogy „...ez nem a legalkalmasabb pillanat a rosszullétre. Azt kell mondanod a kocsmárosnak, hogy ez a lány, aki a kocsmájába látogat, azonnal menjen utánad a SaintEustache-templomba, te ott fogod várni a Szent Szűz-kápolnában, egy Petite Girondeszám is lesz nálad. Mikor találkoztok, azonnal a Montpleynet kisasszonyok lakására mentek. Érthető?”..,Hát ez történt. Jean és Léa sokáig hallgattak. - És most? Most mit kell tennünk? - Míg nem jön további utasítás, várnunk kell. - Akkor menjünk vissza a többiekhez, furcsának fogják találni, hogy ilyen sokáig együtt vagyunk. Míg ők bizalmas beszélgetésben voltak, betoppant a keresztapa is, egy doboz csokoládéval lepte meg keresztfiának anyját, és egy Otto Kramertől származó levéllel, melyben az állt, hogy hamarosan megkapja az engedélyt a házasságkötésre. Françoise ragyogott a boldogságtól. Léa elsápadt, mikor meglátta Frederic Hankét, de már nem léphetett vissza, nem lehetett elkerülni a bemutatkozást. Karon fogta Jeant, s rámosolygott a németre, aki ezúttal is civilben volt, s kezet nyújtott neki. - Boldog új évet, Frederic. Engedje meg, hogy bemutassam egy gyermekkori barátomat, Jean Lefevre-t. Jean, bemutatom Françoise kisfiának keresztapját: Frederic Hanke. Ha Léa nem csíp a karjába, Jean talán elárulja az ijedségét. Szólni nem tudott, csak elsápadt, s reszketett a karja, amikor kezet nyújtott. Frederic ezt nem vette észre, nyugodtan kezet szorított vele. - Jó napot, uram, örülök, hogy találkozhatok Françoise és Léa egy barátjával. Boldog új évet. Köszönöm a jókívánságot, Léa. Szívből remélem, hogy az elkövetkezendő esztendejük jobb 48 lesz, mint az előző volt. - Köszönöm, Frederic. Jean, akarsz egy igazi kávét? - Hát persze - sóhajtotta Jean. Nem tudta, hogy viselkedjen. Frederic Hanke fesztelenül közelebb lépett hozzá: - Önök a Delmas-birtok közelében laknak? - Igen, elég közel, anyám birtoka Cadillacban van. - Bizonyára ön is részt vesz a gazdálkodásban... -
Ó, hogyne. Milyen szerencsés, hogy ilyen szép vidéken él. Én azt remélem, hogy ha egyszer vége lesz a háborúnak, a két nép, az öné s az enyém egyesül, eggyé válik... Mielőtt Jean válaszolhatott volna, Léa közbelépett: - Amikor a kapitány Montillacban időzött, beleszerelmesedett a mi szőlővel borított lankáinkba... Kis idő múlva Frederic Hanke végre indulni készült. - Elnézést, hogy megzavartam az ebédjüket, de csak most volt időm tiszteletemet tenni és elmondani jókívánságaimat. Huszonnégy órán belül vissza kell térnem, megint szolgálatban leszek. Françoise, ha szüksége lenne rám, tudja, hol keressen. Viszontlátásra, kisasszonyok, viszontlátásra, Léa, viszontlátásra, uram. Mindenki megkönnyebbült, amikor elment. - Már azt hittem, soha nem fog elkotródni - sóhajtotta Léa, és az egyik fotelbe vetette magát. - Miért nem jött át hozzám valaki megmondani, hogy itt van? - Nem jutott eszembe - hajtotta le a fejét Françoise. - Úgy örültem Otto levelének, hogy... - Ugyan, gyerekek, ennek nincs semmi jelentősége, hi- szén ez a fiatalember igazán nagyon rendes, kedves és jól nevelt - kiáltotta vidáman Lisa. - Nagyon rendes! Folyton ezt hallom, bármerre járok: „Nézze csak, Dupont asszony, az a tiszt kinyitotta előttem a metróajtót. Igazán rendes ember!... Úgy ám... nem olyan, mint a mai francia fiatalok, akik lökdösődnek, nekimennek az embernek, és még csak bocsánatot se kérnek. Kommunisták... ócska suhancok, s még csodálkozunk, hogy elveszítjük a háborút... pedig a fordítottján kellene csodálkozni. Én mondom magának, drága asszonyom, ha egy nép elfordul az Istentől, akkor igaza van Istennek, amikor ő is elfordul attól a néptől, és megbünteti... vezekelnünk kell, és fel kell jelenteni a rossz franciákat, akik a londoni rádiót hallgatják, akik nem engedelmeskednek Pétain marsallnak, annak a szent embernek, aki feláldozta magát, hogy megmentse Franciaországot...” - Léa! Hagyd abba! - kiáltotta Françoise. - „Bizony, Durand asszony, magának igaza van. Tudja, valamelyik nap találkoztam egy régi szomszédasszonyommal, egy zsidó nő, tudja... no és nem fogja elhinni, nem volt rajta a sárga csillag! Gondolhatja, nem tartottam vissza magam, szóvá tettem a dolgot, helyeselt is körülöttem mindenki. Ő meg a szégyentől vörösen elment, asszonyom...” - Elég volt! - Jól van, jól van, Albertine néni. Bocsáss meg, osztom a véleményedet: a németek igazán rendesek! - Így van, ha tetszik, ha nem. Úgy teszel, mintha elfelejtenéd, hogy ők a győztesek, s azt tehetnék velünk, amit akarnak. Ezzel szemben és a merényletek ellenére továbbra is korrektek és türelmesek... - Csak itt-ott agyonlőnek néhányunkat megtorlásul. Csak épp Isten tudja, hová deportálják a nőket és a gyerekeket... - A terroristákat! - A gyerekek terroristák?... - Hallgass, Léa! Ne beszélj gyerekekről! - sikoltotta Françoise, és zokogni kezdett. Zavart csend lett. 49 - Gyere a szobámba, Jean. - Ez egy elfogadható háború - mondta éles hangon Lisa. Rendes körülmények között egy ilyen kijelentést mindenki nevetségesnek tartott volna. Most csend lett, Léa vállat vont, és Jeannal együtt kiment a szobából. Alig lépett kettőt, amikor csöngettek. A két fiatal szívdobogva összenézett. Léa a szobája felé mutatott. Megvárta, míg Jean becsukta maga mögött az ajtót, s csak akkor nyitotta ki az előszobaajtót. - Hála istennek! Itthon van! - lépett be François Tavernier, és magához ölelte. -
Léa megkönnyebbült. Boldogan simult a férfi karjába. - Úgy féltem... - suttogta Tavernier. - Amikor megtudtam, hogy Sarah egyik társa elárult bennünket, már magát is letartóztatva láttam... soha nem bocsátottam volna meg magamnak... Lefévre itt van? - Igen. Miért nem mondta, hogy róla van szó? - Én is az utolsó pillanatban tudtam meg. Hol van? - A szobámban. Menjünk be, még mielőtt Lisa tanti kijön, hogy lássa, ki csöngethetett... - Megyek, de előbb csókoljon meg. Bent a szobában Jean Lefevre az ágy szélén ülve, fejét a két tenyerébe hajtva várta Léát. Amikor felnézett, a szeme könnyes volt. François Tavernier figyelmesen az arcába nézett. - Léa, hagyjon minket magunkra. Mikor kettesben maradtak, megkérdezte: - Van valami híre a csoport többi tagjáról? A fiatalember a fejét rázta. - Azonnal el kell mennie Párizsból. Hoztam papírokat, tessék. A neve Joël Lemaire, született 1920. október 10-én, születési helye Vandée, La Tranche-sur-Mer. Apja Jean Lemaire, földműves, anyja Thérèse Peyon, foglalkozásnélküli. Szüleinek egyetlen fia, a szülei két éve meghaltak, amikor egy viharban felborultak csónakjukkal Sables-d’Olonne-nál. Maga Aiguillonban halászmesterséget folytat. Mindez és még néhány információ le van itt írva. Mielőtt elmegy, tanulja meg, aztán semmisítse meg ezt a papírt. Este felül a vonatra Poitiers felé, ott átszáll, és elmegy La Rochelle-be. Legyen óvatos, arrafelé gyakoriak az ellenőrzések. La Rochelle-ben próbáljon találni valami járművet Luchon és Aiguillon felé. Aiguillonban menjen el a Halásztanya nevű ivóba, és keresse azt az embert, akinek a neve Jean-Marie, a Vitéz. Mikor találkozik vele, mondja, hogy „Itt sokkal jobb levegő van, mint a párizsi metróban...” Erre ő azt válaszolja, hogy „Az igaz, főleg a Triniténél pocsék a levegő”. Attól kezdve aztán az ő utasításait kövesse. Mindent megértett? - Igen. - Rendben. Adok tíz percet, hogy megtanulja ezt a pár nevet... Van elég pénze? - Most nincs... - Fogja, ezer frank. Jean egy kézmozdulattal el akarta hárítani. - Nem utasíthatja vissza, egyébként ez a pénz Londonból való. Itt írja alá, ez a rend. Jean zsebre tette a pénzt, és aláírta. - Uram, kérhetek még valamit? - Természetesen. Miről van szó? - Nem szeretném, ha Léa belekeveredne ebbe a dologba. Tavernier úgy nézett Jeanra, hogy a fiú elpirult. - Én se. De már késő. Már nincs visszaút. - Ezt nem hiszem. Mondja meg neki, hogy menjen haza Montillacba. - Megteszem, ami tőlem telik, de Léa mindenképpen segíteni akar a barátnőjén... Nyílt az ajtó. Léa volt az. - De sokáig tart... Befejezték? Bejöhetek?... François, én nem értem, mi történt itt... De tudni 50 akarom, mit tehetünk Sarah-ért. François erősen a lány szemébe nézett, és sokáig nem válaszolt. Aztán csak annyit mondott: - Sarah-t megkínozták. Léa odaugrott hozzá, és az öklével ütni kezdte a mellét. - Hazudott!... Hazudott nekem! - kiabálta. - Azt mondta, hogy jól fognak bánni vele... hogy hála a maga jó kapcsolatainak, mert ugye, jóban van a boche-okkal, rendesen bánnak vele... és most kiderül, hogy megkínozták!... Ez a maga hibája... Soha nem bocsátom meg, érti? Maga
miatt tartóztatták le... Maga egy' féreg... egy féreg... - Hallgass... elég volt! - kiáltott rá Jean, és maga mellé rántotta Léát. - Hagyd, hogy megmagyarázza. - Ezen nincs mit magyarázni... nekik dolgozik, ez világos. Láttam, amikor együtt nevetgélt velük a Lutétia Szálló előtt - kiabálta Léa, miközben igyekezett kiszabadítani magát Jean szorításából. François sápadt volt, feszült, s keze fejével megtörölt egy mély karmolást az arcán. - Hazudtak nekem. Sarah nem a rue Saussaies-n volt, hanem átvitték az avenue HenriMartinre. Nem tudtam, hogy ma reggel már késő. Miután Sarah-t letartóztatták, elkapták a sejt két másik tagját is. Az egyikük beszélt, és ez magyarázza meg azt, ami történt. - És mindezt kitől tudja? - kérdezte Jean. - Sarah egyik barátjától, Raphaël Mahltól. Léa felcsattant: - Raphaël!... Na látja, akkor biztos... - ...hogy ő jelentette fel? Nem, biztos vagyok benne, hogy nem ő volt. Nem mintha nem lenne rá képes, hanem azért, mert tudja, hogy Sarah az én pártfogásom alatt áll, ugyanakkor tart tőlem, mert azt is tudja, bármikor elintézem, hogy egy órán belül letartóztassák. - De akkor meg honnan tudja Raphaël, hogy Sarah-t nem a rue Saussaies-re, hanem az avenue Henri-Martinre vitték? - Egy nála sokkal nagyobb varangytól, akinek időnként dolgozni szokott, a neve Frederic Martin, más néven Rudy Mérode, sőt Rudy de Mérode. - No és mit mondott ez a bizonyos Rudy? - Igazán tudni akarja? - Igen. - Mérode nevetve mesélte Mahlnak, hogy a cimboráival hogy kényszerítettek egy fiatal zsidó nőt arra, hogy megfürödjön. - Hogy megfürödjön? - Igen. így nevezik a kádban történő kínzást. Ezt az új módszert, ha jól tudom, egy belga ötlötte ki... Ha férfi az áldozat, akkor megelégszenek azzal, hogy benyomják a fejét egy jeges vízzel teli medencébe vagy mosóteknőbe, s addig tartják úgy, míg fuldokolni kezd, akkor kiemelik, majd újra visszanyomják, míg végül beszélni kezd. - Ez iszonyat! - De ha nő az illető... - Hagyja abba! - kiáltott fel Jean Lefevre. Tavernier végignézett rajta, s kicsit ironikus, de ugyanakkor sajnálkozó is volt a tekintete. - Amikor maga belevetette magát ebbe a kalandba, fiam, csak a romantikus oldalát látta, ám van ennek a játéknak másik oldala is: ott megkínozzák, megölik, megerőszakolják az áldozatot, s a gyerekeket elküldik meghalni a megsemmisítő táborokba. El kellett volna olvasnia a Mein Kampfot, fiatalember. Abban Hitler kancellár már rég leírta a zsidó probléma megoldását. Ha Léa tovább akarja játszani a hősnőt, tudnia kell, milyen sors várhat a hősnőkre, ha elkapják őket. Ami Sarah-t illeti, ő tudta, mit kockáztat... Átvitték a „betegszobába”, hogy „ápolják” a sebeit: a Saussaies-ről átvitték az avenue Henri-Martinre. Először csak kihallgatták, ez még korrektül ment, aztán, mivel eljött az ebéd 51 ideje, bezárták egy fémszekrénybe, tudják, amolyan öltözőszekrénybe, ahová az irodák, üzemek dolgozói a ruhájukat szokták akasztani. Ezek olyan alacsonyak és keskenyek, hogy nem lehet bennük teljesen kiegyenesedni, de leülni se. Az ebéd vagy három órán át tartott... Mikor megjöttek, jóllakottan, spiccesen, tréfálkozva, s kinyitották a szekrényajtót, Sarah nem tudott kilépni, ki kellett segíteni, mert úgy megmerevedtek a lábai. Elvonszolták a fürdőszobába... Olyan gyenge volt, hogy nem tudott egyedül levetkőzni. Mérode, pezsgőspohárral a kezében, szakértő szemmel méregette, s megállapította, hogy milyen szép...
Léa leült az ágy szélére. Tavernier kíméletlenül folytatta. - ...aztán megkérte a helyi főnököt, Christian Masuy-t, hogy hagyják vele egyedül néhány percre. Masuy nevetve beleegyezett, és segédeivel együtt távozott. Sarah nem mozdult, egy kis vér szivárgott át a sebét borító kötésen. Rudy simogatni kezdte a mellét, s azt mondta, hogy ha kedves lesz hozzá, akkor közbelép az érdekében. Erre a szíves ajánlatra Sarah felnevetett, amit a mi Don Juanunk nagyon rossz néven vehetett, mert saját bevallása szerint pofon vágta, aztán újra és újra pofozta, mert Sarah tovább nevetett, de hiába. Dühösen behívta a kollégáit. Ott helyben hátracsavarták a karját, bilincsbe verték, és mindannyian megerőszakolták. Ezután néhány perces cigarettaszünetet tartottak, majd a bokáját is összekötözték, s mint egy labdát, elkezdték ide- oda gurítani őt egymás között. „Majd fogsz beszélni, te szajha!” „Na, beszélsz vagy nem?” De mivel egy szót se szólt, abbahagyták ezt a játékot, s Masuy belógatta a kádba. Az első kiáltást a jéghideg víz csalta ki belőle. Masuy erre benyomta a fejét a víz alá, bizonyára azért, hogy ne kiabáljon. Néhány perc múlva a víz Sarah sebe miatt pirossá változott. Két óra hosszat küzdöttek vele, hiába. „Mekkora bátorság van ebben a nőben!”, mondta másnap Rudy Mérode Raphaël Malh-nak... Ő aztán nekem mondta el a történteket, méghozzá olyan megrendült, kétségbeesett hangon, amit nem lehet megjátszani... No, hát ilyen a fürdőszobai kínzás és vallatás. Ráadásul a derék urak nagy élvezettel el is mesélik... Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta. - Nézzen rám, Léa. El tudja képzelni, hogy én ezeknek a cinkosa vagyok? Léa gyámoltalanul nézett vissza rá, az ajka remegett, olyan volt, mint egy nyolcéves kisgyerek, aki igazságtalanságot, gonoszságot tapasztalt a világban, s nem érti. - Válaszoljon, Léa. El tudja képzelni? Léa felállt, és François nyakába borult. Ő magához ölelte... beleszagolt a hajába, a nyakába, aztán, mikor az ajkuk összeért, s érezte Léa könnyeinek sós ízét, boldogan lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Jean elkeseredett tekintetével találkozott. „Szegény fiú, ő is szerelmes ebbe az elviselhetetlen kamasz lányba...”, gondolta, s gyengéden lefejtette magáról Léa ölelő karjait. - Holnap Sarah-t visszaviszik a rue Saussaies-re. Meg fogom tudni, hány órakor. Tudjuk az útvonalat. Hárman közülünk leállnak a megfelelő pontokra. - Szeretnék az egyik lenni közülük - mondta Jean. - Nem, édes öregem. Magának rosszul áll a szénája, menjen csak el ma este. Búcsúzzon el Léától. Itt hagyom magukat, adják át tiszteletteljes üdvözletemet a tantikáknak. Egyedül maradtak és zavarban voltak. Léa szólalt meg először: - Még meg se kérdeztem, mi van Raoullal. Hogy van? Merre van? - Egy közös barátunktól úgy tudom, hogy tavaly nyáron megszökött Németországból, de azóta semmit se hallottam felőle. - Szegény Raoul... milyen jól megvoltunk mi hárman. Emlékszel még, mekkorákat fürödtünk a Garonne-ban? És a biciklizésekre a dombok között?... - Akkor még szerettél minket... Montillac is nagyon megváltozott nélküled. Azt mondják, hogy a házatok be van zárva, mindenki begubózott. Az ablakokat zárva tartják. Mikor Ruth és Camille néha elmennek otthonról, mintha igyekeznének lábujjhegyen járni. S úgy tűnik, folyton várnak valamire... mintha azzal töltenék az életüket, hogy várnak... Mióta Mathias 52 elment Németországba, Fayard nem szól egy szót se. Időnként felbukkan a szőlőben, és kiad néhány utasítást. Újabban az a szokása, hogy éjszakánként lámpával a kezében körsétát tesz a környéken. És úgy bánik a feleségével, mint egy kutyával. - És Laurent? - Nagyon régen láttam, de a sejtjük működik, az egyik legaktívabb ott délnyugaton. Az összes kemény támadásban benne vannak. Jó lenne, ha nem kapnák rajta... a németek nem imádják, gondolhatod. Laurent nagyon merész, képes minden védelem nélkül fényes nappal
meglátogatni a fiát és a feleségét. Szerettem volna mellette dolgozni, de Trinité azt mondta, itt van rám szüksége, Párizsban... Emlékszel még arra, mikor lementünk az erdőbe?... - Mindez olyan messze van most, tudod, nagyon öregnek érzem magam. És félek, ha tudnád, hogy mennyire félek. - Nem látszik rajtad - mondta halkan Jean, és magához ölelte őt. - Nem változtál semmit, csak még szebb lettél. Például a nézésed... Igen, a tekinteted megváltozott, kicsit keményebb lett, és nyugtalanabb. Vissza kellene menned Montillacba, itt hagyni ezt az egészet. Szép nyugodtan várni és a szőlővel foglalkozni... míg vége lesz a háborúnak... - Nyugodtan várni!... te valami más korba képzeled most magad, drága barátom. Várni, mire? Hogy tovább fosztogassák ezt az országot, hogy megkínozzák a barátainkat, üldözzék Laurent-t és Adrien bácsit? Ha tétlenül várunk, ezek soha nem fognak innen eltakarodni. Én nem tudok várni, élni akarok, érted, élni, és nem akarom ezeket itt látni. Majd ha elmennek Montillacból, Ruthtal és Sidonie-val nagy háztartást fogunk vezetni, és élünk. Ó, ha tehetném, tűzzel tisztítanám meg azt a házat... Françoise, aki semmit nem értene az egészből, azt mondaná: „De hiszen megvolt már a tavaszi nagytakarítás!...” Tudod, az elején azt mondogattam magamban, hogy hozzá kell szokni a jelenlétükhöz. Ez a normális egy vesztett háború után. Jaj a legyőzőtteknek!... Aztán lassanként, ahogy Camille-jal beszélgettem, meg hallgattam a londoni rádiót, s főleg amikor láttam, ahogy a rokonaim, a szomszédaink mind meghajolnak, meghunyászkodnak előttük, szégyelltem magam. És most, ha eszembe jut, mit tettek Sarah-val, legszívesebben fegyvert fognék, és úgy mennék ellenük. - Ez nem a nők dolga. - Ócska, régi mondás... Nem ez lenne az első eset, hogy a nők is részt vesznek egy háborúban. - Nem szeretném, ha történne veled valami... Kopogtak. Françoise nézett be az ajtón. - Albertine néni kérte, hogy keresselek meg titeket. Választ se várva visszahúzódott. - Mennem kell - mondta Jean. - Üdvözöld helyettem a Montpleynet kisasszonyokat. Hagyj egy kicsit magamra. Meg kell tanulnom a papírjaimat meg Trinité utasításait. - Csókolj meg, és néha adj hírt magadról, ha tudsz... Összeölelkeztek. Léa előtt hirtelen megjelent az az utolsó, 1939-es nyár: Montillac, a terasz, a régi szép idő, amikor csak az volt a problémájuk, hogy aznapra milyen szórakoztatójátékot találjanak ki maguknak. Nem hallották, hogy nyílik az ajtó, s belép Tavernier. Egy pillanatig mosolyogva nézte a két összeölelkező fiatalt, és csendben kiment a szobából. - Szeretlek, Léa. - Tudom, szeress nagyon, szükségem van rá. - Ahogy ismerlek, nem hiányoznak körülötted a szerelmes udvarlók... mindjárt itt van a te Tavernier-d... - Csak nem vagy féltékeny?... Ez nem a legalkalmasabb idő, hogy megbeszéljük... - Igazad van. De én is olyan vagyok, mint Raoul. Nem tudom elviselni, hogy egy másik férfi is udvaroljon neked. - Te és a bátyád mindig is nagyon ostobák voltatok - suttogta gyengéden Léa. 53 - Isten áldjon, Léa. - Isten áldjon téged is, Jeannot. Vigyázz magadra. Még egy utolsó csók, aztán Léa visszament a családhoz. Tíz perccel később Jean Lefevre is távozott. A család mostanában a kis szalonban ebédelt, mert takarékoskodni kellett a tüzelővel. Míg a tálalásra várak, Albertine és Lisa a londoni rádió személyeknek szóló üzeneteit hallgatta. „A rák találkozni szeretne a kígyóval. Még egyszer: A rák találkozni szeretne a kígyóval. ”
,Álmodozva követtem a magányos ösvényt. Még egyszer: Álmodozva követtem a magányos ösvényt. ” „Maurice és barátja kellemesen töltötték a karácsonyt, és sokat gondoltak a két virágzó mimózára... ” - Örülünk neki - mondta Lisa kedvesen mosolyogva.
54
Hetedik fejezet Léa már több mint egy hete nem kapott hírt François Tavernier-ről, s egyre jobban haragudott rá. Vajon börtönben van-e még Sarah? És Jean eljutott-e Aiguillonba? Raphaël hallgatása is idegesítette. Nem bírta tovább a bizonytalanságot, elhatározta, hogy elmegy a rue Saussaiesre. A német tiszt nem gyanakodott, mikor elé vezettek egy „Szép, fiatal és látszólag félénk leányt... „Sarah Mülstein...” Úgy látszott, mond neki valamit ez a név... „Ó, igen, az a zsidó nő, akit sebesülten hoztak be... Nem, ő már nincs itt. Átvitték az Henri-Martin 101.-be. Talán ott tudnak mondani róla valamit, de ha nem, akkor csak jöjjön vissza, kisasszony, meglátom, mit tudok tenni... Ugyan, nem tesz semmit. Természetes, hogy az ember ha tud, segít egy ilyen kedves kisasszonynak”... Léa megköszönte. Kint az utcán eloldozta a biciklijét, amit bemenetkor egy oszlophoz kötött, s elindult az avenue Marignyn, aztán fel a Champs-Élysées-n. A Rond Point-nél egy dobogóra helyezett zárt fülkéből rendőr figyelte a nem létező forgalmat: néhány biciklit, itt-ott egy autót meg a gyalogosokat, akik vékony kabátjukat fázósan összehúzva siettek valamerre. A szitáló hideg eső miatt csúszós volt az úttest. Távolban az Étoile-on, mint valami gúnyos szimbólum, emelkedett az ólomszürke ég felé a Diadalív. Léa nem akart arra menni, csüggedten befordult az avenue Montaigne-re. Egyre jobban esett az eső. Az avenue Henri-Martinen a ház előtt futó vaskerítés rácsához csatolta a biciklijét. Az arra járók nemigen figyeltek rá. A kapuboltozat alá érve levette a sapkáját, megrázta a haját, aztán egy zsebkendővel megtörölgette esőtől nedves arcát és lábszárát. Mikor befejezte, meglepődve nézett körül. Nyugodt, polgári környék volt ez, nem mutatta semmi a német jelenlétet. Lehetetlen, hogy itt olyan szörnyűségeket kövessenek el, amilyenekről Tavernier beszélt. Elment a portásfülke mellett. Nagy, üvegezett szárnyas ajtó vezetett az épület belsejébe. Bizonytalanul megállt a csupa márvány hall közepén. Jobbra tőle gyönyörű, széles falépcső futott föl az emeletre, sötétbarna fakorlát szegélyezte. Lent büszke arcú kariatida támasztotta meg a lépcsőket, hatalmasan előredomborodó keblén a kifényesedett terület jól mutatta, hogy az arra járók keze mely részén szokta megérinteni. Szemben, egy üvegezett ablakon át bőséges fény áradt a magasból a liftet körülvevő míves kovácsoltvas kalitkára. A földszintről két széles, lekerekített fa lépcsőfok vezetett egy dupla szárnyas ajtóhoz, melyre egy kis réztábla volt szögezve. „Francia Gazdasági Szolgálat. Beszerzési Hivatal.” Vajon ez mit jelent? Úgy emlékezett, mintha Sarah-t a földszintre vitték volna. Mintha ez a két szó is mondott volna valamit. François is valami beszerzési hivatalról beszélt. De mikor és mit mondott róla? Léa fáradtan, dermedten leült az emeleti lépcső aljára, s fejét a kariatidának támasztotta. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó egyik szárnya, s egy láthatatlan kéz kipenderített rajta egy embert. A szerencsétlen elvesztette az egyensúlyát, s a bejárat előtti kövezeten összerogyott. Bár arra viszonylag sötét volt, Léa látta, hogy a férfi két keze hátra van kötve, az arca dagadt, s csorog róla a vér. Összekente a fehér és aranysárga márványlapokat. Szinte ugyanabban a pillanatban két másik férfi lépett ki az ajtón. Nevetve gombolgatták a kabátjukat. A fiatalabbik belerúgott a kövezeten heverő testbe, mely megrándult, de utána55nem mozdult. - Na, csak állj fel, gazfickó! Most, hogy már mindent elmeséltél, nincs szükség rád. Visszaviszünk Fresnes-be. - De megígérték... - emelkedett fel a fogoly. - Mit ígértek? — röhögött a másik kettő. - Hogy békén hagyják a feleségemet és a lányomat... - Megígérték... megígérték... itt mindenki folyton mindent megígér, aztán mi kapjuk a szemrehányásokat a főnöktől.
Jaj, ne!... Ez nem lehet igaz! - üvöltötte a fogoly. Na, állj fel... a főnök egyáltalában nem biztos benne, hogy mindent elmondtál. Felrángatták a szerencsétlent. - Én esküszöm maguknak, hogy mindent elmondtam, mindent megadtam, a neveket, a kódokat, mindent... mindent... - zokogta. - Elég volt! Kint vár a kocsi... ne nyavalyogj, mint valami nőszemély, csak felhívod magadra a figyelmet. Egy férfi ne sírjon, ettől undorodom... Felállni! - Állj fel, te szemét! - mordult rá a másik is. - Csak nem képzeled, hogy ölbe veszünk egy besúgót? A zokogás hirtelen abbamaradt. Léa összekuporodva behúzódott a faszobor mögé, s nézte ezt a lényt, aki már elvesztette minden emberi méltóságát. Nézte, ahogy feltérdel, aztán feltápászkodik, testsúlyát előbb az egyik, majd a másik lábára engedve, s végül inogva megáll. Iszonyú és szánalmas látvány volt. Úgy összeverték, hogy az egyik szemét nem is tudta rendesen kinyitni, az alsó ajka lefittyedt, fel is hasadt, a nyakán fojtogatás lila nyomai éktelenkedtek, hátrakötözött kezeinek mutatóujjairól hiányoztak a körmök. Lassan elindult hóhérai előtt, aztán visszafordult, megállt az idősebbik előtt, és az arcába köpött. Abban a pillanatban megvillant egy pisztoly a társa kezében. - Hagyd csak, Bemard, boldog lenne, ha leütnéd... Végül rugdosások és ütlegelések közepette a fogoly és kísérői eltávoztak. Léát a lift hangja rezzentette fel döbbenetéből. Egy ugrással felpattant, ideje volt. Két elegáns nő szállt ki a liftből. Nevetgéltek. Ugyanakkor két elegáns úr érkezett, s becsengettek a Beszerzési Hivatal ajtaján. Egyikük se vette észre a vérfoltokat a kövezeten. Léa úgy állt a lépcső alján, szemben az ajtóval, mint akit megbűvöltek. „El kell mennem innen”, gondolta, de mozdulni se tudott, mint aki valami újabb eseményre vár, s akkor majd megérti, nem is azt, amit látott, hanem azt, hogy miért kellett ilyet látnia. Erezte, hogy nem szabad tovább maradni. Még senki nem vette észre, hogy ott áll. Le kellene lépni mielőbb, mert ha nem, elkapják, s ugyanaz a sors vár rá is, mint Sarah-ra vagy arra a nyomorultra, aki az imént összeesett az előtérben. De még mindig dermedten állt, s nem hallotta, hogy nyílik az üvegajtó. Mikor mégis elindult, hogy elmenjen, észrevette, hogy egy jól öltözött, alacsony, sovány, sötét hajú, gondosan fésült ember erősen méregeti. Vaskos szivart sodorgatott idegesen az ujjai között, és zöldeskék szeme volt. - Valakit keres, nemde? Segíthetek, kisasszony? A hang udvarias volt, Léa torka mégis összeszorult. - Csak nem ijedt meg tőlem. Fél? Olyan rettenetes képem van? Nem, rázta a fejét Léa, és megpróbálta összeszedni magát, hogy valami épkézláb feleletet adjon. Tekintetük a csillogó réztáblácskán találkozott: „Beszerzési Hivatal”. Léának megint eszébe jutott, hogy ezt egyszer, valamikor hallotta Tavernier szájából is. - Úgy hallottam, hogy itt nemesfémet is vásárolnak... - Pontosan. Van valami eladó ékszere? - Igen. Családi ékszerek... - Értem, kisasszony. Nehéz időket élünk, az ember néha kénytelen megválni olyan tárgyaktól is, melyekhez egyébként 56 ragaszkodna. Parancsoljon, jöjjön, meglátjuk, mit tehetek önért. Saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, s előreengedte Léát. Odabent a nagy előszobában, ahonnan több ajtó is nyílt, sokan voltak: az imént látott két, tiszteletre méltó úron kívül két másik férfi, mindkettőnek fegyver lógott a vállán, és három fekete ruhás nő, akik az egyik sarokban ültek és sírtak. Szemben velük, a földön egy fiatalember ült, a keze s lába össze volt kötözve. A fején piszkos kötés... Olyan volt, mintha aludna. A másik sarokban hangosan nevetgélt egy szőrmebundás asszony, mellette cselezett hajú, kitartott fiúja Ült. Az egyik ajtón kipenderítettek egy fiatal lányt. A ruháját félig leszaggatták róla, s hiába -
tiltakozott, az előcsarnok felé vonszolták. Mindenki úgy tett, mintha nem látta volna. Léa visszafordult. - Mi megy itt? Kik ezek az emberek? És mit csinálnak ezzel a nővel? És egyáltalán, ki maga? - Igaz, bocsásson meg, elfelejtettem bemutatkozni: Christian Masuy a nevem, a Francia Gazdasági Szolgálat igazgatója vagyok. Itt az igazolványom. Ami pedig ezeket a személyeket illeti, nekik valami eladnivalójuk van... akárcsak magának. Szíveskedjen velem jönni az irodámba, odahívatom a titkáromat is... Tágas, világos helyiség volt Masuy irodája. A földig érő ablak az avenue Henri-Martinre nyílt. A hatalmas íróasztalon egy nő és két kislány bekeretezett fényképe állt. Dohányzóasztal és néhány öblös bőrfotel állt a szoba másik sarkában. Kellemes meleg volt. - Üljön le, kérem. Kér valamit inni?... Egy pohárka pezsgő talán jót tenne... Helyezze magát kényelembe. Vegye le a kabátját... jaj, hiszen csupa víz, még a végén megfázik... Itt ugyan nincs túl meleg, de hát tudja, ilyen háborús időkben... Várjon csak, megpiszkálom a tüzet. - Köszönöm, nem fontos, nem fázom. - Na, legyen okos, ezt azért vegye le... Most megváltozott a hangja. Léa engedelmeskedett. Közben belépett a szobába egy ötvenes, bajuszos, kopaszodó, bozontos szemöldökű, világoskék szemű férfi. - Jó napot, uram. Hívatott? - Jöjjön csak, Humbert. Bemutatom a kisasszonynak... Mi is a neve? - Delmas. - Nagyszerű, Delmas kisasszony. Delmas kisasszonynak volna néhány eladó ékszere. Megnézzük... De addig is csináljon valamit a tűzzel, meg kell fagyni... - Pedig a radiátorok is melegek, uram... - Ne vitatkozzon, tegye, amit mondtam. Míg Humbert a kályhával volt elfoglalva, Masuy előhozott egy üveg pezsgőt. - Az ablakban tartom, nem tudok jobb hűtőt ebben az évszakban... - Nem, én nem kérek, köszönöm - mondta Léa. - Ha nem iszik velem, azt sértésnek veszem. A legjobb üzleteket mindig asztalnál kötik, egy pohár jó ital mellett. Léa megadóan nyúlt a pohár után. Reszketett a keze. - Egészségére s arra, hogy ez a 43-as esztendő sok hasznot hozzon magának. Meglátja, jó üzleteket fogunk kötni, sok pénzt fogunk keresni... - Egészségére, uram. De én nem akarok mindjárt üzletet kötni, elég tapasztalatlan vagyok. Egyelőre csak néhány apró ékszertől akarok megválni, meg néhány ezüsttárgytól, ezzel szeretnék segíteni a családomon... - Itt vannak a kérdéses tárgyak? - Nem, mert nem tudtam, mi a módja a dolognak, még a címben se voltam biztos... - Apropó, a cím! Honnan tudta ezt a címet? Úgy, szóval ez a fő probléma, ezt akarta megtudni az első perctől kezdve. Léa nyelt egyet, igyekezett kitalálni valamit. - Egy barátnőm említette, hogy van egy ilyen hivatal az Henri-Martinen, de már nem is emlékszem, milyen apropóból... 57 - Humbert, befejezte a tűzélesztgetést? - Igen, uram. A titkár ki akart menni, de ekkor valaki belépett az ajtón, és visszalökdöste, olyan hirtelen, hogy még arra se volt ideje, hogy tiltakozzon. Masuy reflexei gyorsabbak voltak. Mire a betolakodó az íróasztala elé ért, ő már előrántott pisztollyal várta. - Lám csak, Christian, már meg se ismeri a barátait?
A barátaim nem szoktak így rám rontani. Örülj, hogy nem kaptál egy golyót a szemed közé. Jó céllövő vagyok. - Bocsáss meg. - Mi több, hajói emlékszem, megmondtam neked, hogy többé nem akarok veled dolgozni. - De most nem is erről akarok beszélni, hanem a barátnőmről, aki itt van... - Miket beszélsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a lány a te barátnőd? Léa alig tudott magához térni... Raphaél itt!... Ezek szerint követte őt? - Randevúm van vele. - Igaz ez, Delmas kisasszony? - Igen... de nem láttam sehol, mit tehettem, nem tudtam mit csinálni... A zöldeskék szem hol az egyikre, hol a másikra villant gyanakodva. - Én tisztességes fiatal lánynak néztem magát, és kiderül, hogy egy ilyen alakkal találkozgat, mint ez a Mahl!... Nem találok szavakat. Léa a rendkívül feszült hangulat ellenére hangosan felnevetett, mert Masuy szinte szóról szóra ugyanazt mondta Mahlra célozva, mint annak idején Richard Chapon. Tény, hogy Raphaélnek sehol nincs valami jó híre. - Sok éve ismeijük egymást. Tanácsokat szokott adni nekem üzleti ügyekben. - És máig is jó kapcsolatban maradtak!... Az apró termetű ember olyan őszintén csodálkozott, hogy most már Léa és Raphaél egyszerre nevették el magukat. Ez a vidámság felidegesítette Masuy-t, és öklével az asztalra csapott. Erre nem számítottak, Léa visszafojtotta a nevetést, aztán megjegyezte: - Szegény Raphaël, rád még itt is gyanakodnak, ez érdekes! - Van okuk rá! - nevetett Mahl. - Jól ismernek... Nem igaz, Masuy? Nem bírom tovább, hadd üljek le... - Hagyd abba, nevetséges vagy! - Tudom én azt, nagyon jól tudom... De ettől a világtól legalább annyira undorodom, mint magamtól... Hát akkor jobb, ha az ember nevet, nem? Ha látnád, milyen a képed! Egy perccel ezelőtt vörös volt, most meg, tessék, teljesen zöld! Gyakrabban kellene nevetned, az jót tesz az arcszínnek. Nézz az én szép barátnőmre, az ő arca a jó humorától ilyen szép rózsaszín. Na de tegyük félre a tréfát, mi üzletről akarunk veled tárgyalni. Tudod, hogy engem figyel a francia rendőrség meg a te gestapobeli haveijaid, s emiatt nem tudok foglalkozni a saját gyümölcsöző üzleteimmel. De azt is tudod, hogy nekem a barátság szent dolog, s ha jó szolgálatokat tehetek a barátaimnak, nem szoktam tétovázni. így aztán amikor Delmas kisasszony említette, hogy van néhány eladó gyémánt ékszere, mindjárt rád gondoltam. Az állítólagos gyémántok hallatán Léa egy pillanatra lehunyta a szemét. - Gyémántok? - kérdezte Masuy, és visszaült a helyére. - Én azt hittem, hogy csak néhány apróságról van szó. Természetesen azokat is átveszem, ha ezzel szolgálatot tehetek egy ilyen bájos hölgynek. De hogy gyémántok!... Mikor nézhetném meg az anyagot? - Előbb meg kell győznöm a családomat, hogy rám bízhatják őket. Masuy cinkosan rákacsintott. - Értem, tökéletesen értem, kisasszony. Csak jöjjön vissza mielőbb. De egyedül. Ezt a férget ne hozza magával... - Jaj, kedves Christian, 58 hogy te milyen haragtartó vagy! Volt néhány kis félreértés közöttünk, semmi több... és ezért duzzogsz már isten tudja, mióta... - Amit te „kis félreértésnek” nevezel, az nekem több mint egymillió frankomba került. - Nem volt szerencsém, átráztak. De ha létrejön ez az üzlet Delmas kisasszonnyal, meg fogsz bocsátani nekem. Léa felállt, indulni akart. Masuy udvariasan felsegítette a kabátját. - Viszontlátásra, kisasszony. Várom a látogatását. Na, menj te is, Raphaël, és ne feledd, minél ritkábban látlak, annál jobb rád nézve. -
Ó, engem mindenki félreismer - sóhajtotta melodrámába illő képpel Raphaël, amikor kilépett az ajtón. Az előszobában most sokan várakoztak. Többségük állva. Néhányan azonnal az ajtóhoz tolakodtak. - Masuy úr, megbeszéltük, hogy eljövök... - Meggondoltam magam, Masuy úr, odaadom magának fél áron... - Könyörgök, uram, nem tud valamit a férjemről? - Mi lesz velem? Letartóztatták a fiamat. - Uram, azt mondta, jöjjek el, és mondjam meg önnek, ha valami gyanús dolgot tapasztalok a szomszédaimnál. Angol beszédet hallottam kiszűrődni tőlük, valaki angolul beszélt... ez gyanús, nem? - Türelem, uraim, mindenki sorra kerül. Léát elfogta az undor és a félelem. Miféle hely ez? És miért szorítja Raphaël olyan erősen a karját? Annyira, hogy fáj... Léa felnézett rá, és tiltakozni akart. Most meg mit néz arra? Nem. Az a nő ott, avval a dagadt arcával... csapzott fekete hajával... nem lehet... - Terelje el Masuy meg a többi ember figyelmét - sziszegte a foga között Raphaël. Léa felkiáltott, táskája a földre esett, s minden kiömlött belőle. - Ó, semmiség - mondta Masuy udvariasan, és lehajolt -, mindjárt segítünk. Szedjük csak össze ezt a sok apróságot... Léa sose hitte volna, hogy ennyi minden van a táskájában. A férfiak összeszedték a holmikat, s vörös képpel feltápászkodtak. - Jaj, nagyon köszönöm, uraim, nagyon köszönöm. - Ezt is megtaláltam, Léa, a rúzsa, tegye el ezt is - ugrott mellé Raphaël. - Na de... - Nehezen kapartam elő, a pad mögött volt... Léa hirtelen megértette, és betette a táskájába a kis rudat, melyről biztosan tudta, hogy nem az övé. Már elállt az eső. Léa leoldotta a biciklijét a kerítésről, felült rá, s Raphaél Mahllal mit se törődve elindult. - Ejnye! Várjon meg! Mahl egy versenybiciklivel volt, hamar utolérte. Mikor már mellette karikázott, rászólt: - Ne meneküljön így előlem, rengeteg mondanivalónk van egymásnak... - Hagyjon engem békén, semmit nem akarok magával együtt csinálni. - Téved. Mindenekelőtt köszönettel tartozik nekem. Ha nem lépek közbe, lehet, hogy azóta már megismerkedhetett volna Masuy barátom módszereivel. - Hogy maga jól ismeri a módszereit, abban nem kételkedem... - Gondoljon, amit akar. Egyébként tiszta őrültség volt csak úgy besétálni az oroszlán barlangjába. De mi a fenét akart odabent? Igaz, amire Masuy célzott, azokkal az ékszerekkel? - Legalább annyira, mint a maga gyémántjai. Ki kérte rá, hogy egy ilyen mesét kitaláljon? Most ez az alak újra látni akar. - Jól ismerem őt. A gyémánt a szenvedélye. Ez az egyetlen, amivel el lehet terelni a figyelmét, hogy ne tegyen fel más, túlságosan is célzott kérdéseket. Léa, 59 könyörgök, ne menjen ilyen gyorsan, én már nem vagyok húszéves, nem tudom ezt a tempót tartani. - Jót tesz ez magának, úgyis sokat eszik, már olyan kövér, mint egy háború előtti disznó. - Kegyetlen. Ezzel együtt, nyugodtan kell beszélnem magával. - Hát így, biciklin, az avenue Henri-Martin közepén, ez igazán ideális, itt nem kell félni, hogy indiszkrét hallgatózók kifigyelnek bennünket. Nem igaz? - Igaza van, de én már alig kapok levegőt. Még mielőtt megállnánk, azt mondja meg nekem, mit keresett ezen a helyen? -
Ugyanazt, amit maga. Meg akartam tudni, mi van Sarah-val. Néhány percig csendben pedáloztak. Mire kiértek a Trocadéróra, megint eleredt az eső. - Jöjjön, álljunk be valahova. A bicikliket egy fatörzshöz erősítették, és befutottak a legközelebbi kávézóba. Kevesen voltak. Leültek az egyik asztalhoz. - Éhes vagyok - mondta Léa. - Jegye van? - Van néhány, miért? - Mert ez az egyetlen módja, hogy ehessen valamit. És szerencséje van, mert itt ehető az étel. Pincér, legyen szíves! Egy fehér kötényes öreg pincér csoszogott elő. Húzta az egyik lábát. - Mit parancsol a hölgy s az úr? - A kisasszony éhes, van menüjük? - Az attól függ... - Jegyünk van... - Azt elhiszem... mert anélkül aztán semmi ennivaló nincs. - És ha adok jegyet meg még egy kis ezt-azt, akkor kaphatunk valami jobb ebédet? - Tökéletesen megértett, uram, és minél jelentősebb az a kis ez-az, annál bőségesebb lesz az a tál. - Ez szégyenletes... - sziszegte Léa. - Hallgasson, nem kell felingerelni - mondta halkan Raphaél - Van magánál egy kis pénz? Mert én most rosszul állok. Léa benyúlt a zsebébe, és kivett néhány gyűrött bankjegyet. - Elég lesz? - Azzal együtt, ami nálam még maradt, elég. Raphaél a pincér elé csúsztatta az összeget, aki fürgén elsüllyesztette a köténye alatt. Aztán kiment a konyhába, és hallani lehetett, ahogy' hangosan odakiált a szakácsnak: - Egy menü lesz, de diétás... Léa felállt, és a helyiség közepén álló kályhához ment melegedni. Levette magáról az átnedvesedett kabátot, és ráterítette egy székre, amely a nyitott kályhaajtó közelében állt. Egy pillanatig attól félt, hogy Raphaël is utána jön, de látta, hogy rágyújt, nyugodtan üldögél, és elgondolkodva fújja a füstöt. Léa is elmerengett: „Ha Raphaëlnek nincs köze Sarah letartóztatásához, ahogy Tavernier állította, akkor mit keresett abban a házban? Ugyanakkor tény, mert a saját szememmel láttam, hogy mialatt én a többiekkel a holmijaimat szedegettem a földről, ő Sarah közelébe sündörgött, beszélt hozzá, és Sarah át is adott neki valamit... biztosan a rúzst. Láthatólag fel se merült benne, hogy Raphaël jelenthette fel...” - Kisasszony, tálalva... - Köszönöm. Az asztalon egy félig telt vaslábos párolgott, igaz, hogy ami benne volt, az erősen hasonlított egy kismacskához, de jó illata volt. - Csempészett nyúl... pecsenye... — súgta a pincér, miközben a tányérokra tálalt. Akár nyúl volt, akár60 nem, jó íze volt, és a bor is jó volt. - Lehet, hogy módomban van Sarah-t kiszabadítani... - Hogyan? Raphaël körülnézett. Lassanként megtelt a helyiség. A környékbeli hivatalnokok idejártak ebédelni. - Siessen az evéssel, túl sokan vannak... Majd elmondom valami nyugodtabb helyen. Körülöttük nevetgélve jöttek-mentek a törzsvendégek, lökdösődtek, tréfálkoztak egymással. Az ő asztalukhoz is leült két fiatal nő. Kis muffjuk és színes kötött sapkájuk volt, úgy -
festettek, mint két kis vidám bohóc. Esőkabát volt rajtuk, nem áztak át. Levetették, és egy fogasra akasztották. A korlátozások meg az alacsony fizetés ellenére jól öltöztek, csinosak voltak. Léa egy pillanatig irigykedve nézte őket, aztán a saját szürke ruhájára nézett, amit anyjának valami régi szövetruhájából alakítottak át. Ez nem kerülte el Raphaël figyelmét: - Így is nagyon elegáns, olyan, mint egy okos kis egér. Bár ez a kép egyébként nem jellemző magára. De tudja, ezzel a hosszú, sűrű, élénk színű hajával, ha másképp öltözne, még rosszfélének néznék... - Inkább néznének rosszfélének, ahogy maga mondja, mint hogy így nézzek ki, mint az Üdvhadsereg szürke nővérei. Fel kellett volna vennem a rózsaszínű angórapulóveremet. - Ezt szeretem a nőkben, hogy a legnehezebb helyzetekben is képesek kiválogatni a kosztümhöz megfelelő színű sapkákat, táskákat és cipőket. Mint a gyerekek: először sírva fakadnak egy barátjuk keserves sorsa miatt, és két perccel később már a rongyaikról fecsegnek. Csendben fejezték be az evést. Most már sokan voltak a helyiségben, és nagyon nagy volt a zaj. Raphaël kérte a számlát. Elállt az eső. Sápadt napsugarak igyekeztek áttörni a felhőkön, s megcsillantották a faágakról csöpögő vízcseppeket. Léa elindult a biciklik felé. - Hagyja a bicikliket, most nem lesz rájuk szükségünk. - Miért? - Mert olyan helyre viszem, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Ez a kerület tele van a német és francia rendőrség különböző besúgóival. Ki tudja, nem követtek-e... Egy temetőben sokkal könnyebb lenne békésen elbeszélgetni. - Egy temetőben? - Igen. Látja ott azt a nagy falat?... Ott, szemben. Az a Passyi temető. Ilyenkor nem jár ott senki. Ne vesztegessük az időt, jöjjön. Sarah élete függ tőle... Ez hathatós érv volt, Léa elindult. A bejáratnál Raphaël megállt egy virágosbódé előtt, és vett egy csokor ibolyát. - Csak hogy hitelesebbek legyünk... - mondta. - Én most járok először párizsi temetőben - mondta Léa. Körülnézett. Mindenütt kövek, kőből az utak és a föléjük magasodó mauzóleumok is. A portásfülkéből lányos képű fiatal fiú nézett ki, és gyanakodva méregette őket. Raphaël karon fogta Léát. - Ne féljen, ez a gyerek az egyik szeretőm. Nem veszélyes, csak csodálkozik, hogy nővel vagyok. Míg beszélt, befordultak az egyik jobb oldali útra. Léa csodálkozva nézelődött. - Milyen gőgös épületek ezek a sírboltok! Nézze ezt itt. Hihetetlen. Ki fekszik itt? - Egy különös nő, bizonyos Marié Baskircsev. Tüdőbajban halt meg, huszonnégy éves korában. Festő volt. Halála után kiadták a naplóját és a magánhasználatra szánt feljegyzéseit. Egyszer majd el kell olvasnia... A víztócsákat kerülgetve már jó mélyen bent jártak a sírok között. Raphaél, miközben a különféle sírokat mutogatta, folyton azt figyelte, hogy nem követi-e őket valaki. Aztán végre lerogyott az egyik útszéli sír kőszegélyére. Levette a kalapját, és megkönnyebbülten felsóhajtott. 61 - Na! Most adja ide nekem azt a rúzst. Abban le van írva, hogy éjszaka hova lesz elzárva Sarah, meg az is, hogy kit kell megkenni. - Megkenni? - kérdezte Léa a táskájába kotorászva. - Hát persze, csak nem hiszi, hogy belső cinkosok közreműködése nélkül ki lehet szabadítani őt Masuy karmai közül? - Nem tudtam... Én azt hittem, hogy a sejt tagjai meg fogják támadni ezt a hivatalt, és... - A csoport tagjait letartóztatták.
Mindenkit? Igen, kettőt kivéve. Kíváncsi rá, hogy kik azok? Ismeri őket? Nem, nem! Jobb is. Ezt jobban szeretem. Egyébként nem én adtam fel Sarah-t, saját magát adta fel, óvatlan volt. Ellenben a csoport többi tagját az én információimra alapozva kapták el. Léa ezen nem csodálkozott, ennek ellenére úgy érte őt ez a vallomás, mint valami ütés. Elsápadt. Raphaél azt hitte, rosszul lett. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámogassa. Léa hátralépett. - Hozzám ne nyúljon, mert kiabálok! Iszonyodom, érti? Maga... - Gyorsan, tegyen úgy, mintha az ajkát festené... - De... - Fogadjon szót, az ég áldja meg!... Egy gyászruhába öltözött pár bukkant fel az úton. Jól megnézték őket, amikor elmentek mellettük. - Ne haragudjon, de nekem már mindenki gyanús. Adja ide azt a rúzst. - És honnan tudjam, hogy ezt nem foga felhasználni Sarah ellen? - Édes kicsikém... Adja ide. És közben figyelje a környéket. Azzal hátat fordított, kinyitotta a tubust, aztán egy gyufaszál segítségével idegesen kigöngyölt belőle egy kis papírost. Léa az ibolyacsokrot szagolgatva lesben állt. Mikor Raphael elolvasta az üzenetet, elgondolkodott. - Nos? - Nos, ha ez sikerül, rámehet a bőröm... ha nem... akkor is. Egyébként... mindegy... ha játszunk, tegyünk fel mindent egy lapra... Úgyis szorul a hurok... Egyszer úgyis elkapnak. Akkor meg mindegy, hogy franciák vagy németek... - Ha itt tart, akkor minek még feljelenteni másokat? - Jöjjön, menjünk tovább, ne ragadjunk le itt. Tudja, édes barátnőm, az olyasfajták, mint én, nem nagyon bátrak, főleg ha meglengetnek előttük egy fényes, hegyes vágószerszámot, amit egy orvosi táskából emelnek elő. Ha meglátok egy ilyen sebészholmit, egy ilyen szikét, és főleg ha leírják nekem, hogy mire is volnának szívesek használni, az kifejezetten megrendít. Hogy elég meggyőző legyen a fenyegetés, egyszer elhurcoltak egy pincébe a boulevard Lannes-on, és ott megmutattak nekem egy szerencsétlen alakot, aki lent fetrengett a földön, s akinek kivágták a... a szemhéjait... És mivel továbbra se beszélt, kilátásba helyezték neki, hogy levágják az orrát, lyukat vágnak az arcán... de a fülét... azt hiszem, a fülét akkor már levágták... - Miért mesél el nekem ilyen borzalmakat? Ilyeneket csak egy szánalmas, romlott képzeletű író tud kitalálni... - Drágám, mindent mondhat rám, hogy vén pederaszta vagyok, piszkos zsidó, kollaboráns, spicli, tolvaj, de hogy szánalmas író vagyok, azt soha. A tehetségem az egyetlen, ami jó bennem, azt ne gyalázza. - Köpök a tehetségére, ez nem hatalmazza fel arra, hogy ilyen borzalmakat fantaziáljon nekem a németek állítólagos kínzásairól. - Ki mondta magának, 62 hogy ilyeneket csak a németek követnek el? Léa döbbenten nézett rá, még az ibolyacsokor is kiesett a kezéből. Raphaél felvette a tócsából, amibe belehullott, és csendben megjegyezte: - Szegény kislány! Hát mit gondol maga? Ezt az országot már jó két éve megszállták. Pétain, Laval és társaik együttműködést követelnek. Egyesek valóban együtt is működnek. Néha nem is a saját jószántukból, ez igaz, de előfordul, hogy épp az ilyenekből lesz a legkegyetlenebb... - Micsoda? - Az előbb, amikor eljöttünk az avenue Henri-Martinről, nem vett észre egy szép magas fiút, -
aki épp bejött a házba? - Nem, nekem nem volt kedvem szép fiúkat nézegetni. - Kár, pedig hasznos lehetett volna. Próbáljon visszaemlékezni, félreállt, hogy magát kiengedje. - Ja, igen... talán. Igen, már emlékszem. Kicsit hasonlított Mathiasra, egy gyerekkori pajtásomra. - Na ugye. Fel tudja idézni az arcát? Rokonszenves, szép szemű, szép szájú... - Hova akar kilyukadni? - Ez a szimpatikus ifjú tűzoltó volt Párizsban. Nem volt ellenálló, inkább csak szimpatizáns, aki a bisztrókban nem titkolta, hogy mit gondol a háborúról, a megszállásról vagy akár Londonról. Egy nap az italospultnál valaki beszélgetésbe elegyedett vele. Hamarosan mindketten meglehetősen németellenes kijelentéseket tettek. Az a férfi, aki Lescalier-nak mondta magát, közölte vele, hogy egy belga ellenálló csoporthoz tartozik, s fegyverekre volna szüksége, melyeket jó áron megvenne. Ez a derék tűzoltó megígérte, hogy a következő héten újra találkozik vele. És szerzett neki vagy öt revolvert, igaz, nem újakat, de még jól működnek. - És hogy szerezte őket? - Egy barátja révén, aki a saint-oueni kaszárnyából szerezte. Lescalier adott neki kétszáz frankot, és kérte, hogy hozzon neki még néhányat. Megadta a telefonszámát, hogy hívja fel, ha sikerül... És a mi tűzoltónk néhány nap múlva találkozót adott neki a Bastille-nál, azzal, hogy két barátja is elkíséri, és átadják a fegyvereket. Alig érkezett meg a három fickó, letartóztatták s egyenesen abba a szállodába kísérték őket, ahol az Abwehr, az elhárítok tanyáznak. Persze ott találták a jó Lescalier-t, vagy ha jobban tetszik, Masuy-t. Maga ezen a néven ismerte meg, ugye?... Masuy 1940 óta az Abwehr ügynöke. Igen tehetséges, pillanatok alatt felméri az embereket. Ezt a mi tűzoltónkat két perc alatt sorsdöntő választás elé állította: vagy vállalja, hogy ezentúl a németeknek dolgozik, vagy deportálják. Persze a fiú egy percig se tétovázott. Még aznap este szabadon engedték. - És értesítette a feljebbvalóit? - Nem. Visszament a kaszárnyába, mintha mi sem történt volna. Ám a feljebbvalói gyanút fogtak, és kihallgatták. Mindent bevallott, kivéve azt, hogy milyen feltételekkel engedték szabadon. Kapott egy hónap zárkát. Ezalatt Masuy többször is meglátogatta, és vitt neki cigarettát. Amint szabadult, mint afféle jól nevelt ember, visszaadta a vizitet, s elkezdett havi kétszáz frankért dolgozgatni Masuy-nak. Azóta sok mindent elkövetett, s ma Masuy legbizalmasabb embere, a jobbkeze. Segít neki a vallatásokban, méghozzá igen aktívan. Ne felejtse el a nevét: Bernard Fallot-nak hívják. - Ő a szikés ember? - Ezt nem mondtam. Túl sokat akar tudni. így is épp eleget hallott már. Még valamit azért elmondok: a pasas könnyen enged a zsarolásnak, nem kell hozzá nagy fenyegetés... - Még mindig nem mondta el, hogy képzeli Sarah-t kiszabadítását. - Igazán tudni szeretné? - Igen. - Nem mondom el. Ha netán letartóztatják, beszélni fog... - Na de... 63 - Természetesen. Ha letartóztatják, biztosan beszélni fog, ez csak idő, eszközök és mérték kérdése. Csak azt mondom el, amit magától kérek... Nézze csak, ez az a síremlék, ahová a virágot szántam. - Kit temettek ide? - A neve Pauline Tarne. Persze ez a név nem mond magának semmit... Leszbikus költőnő volt szegény. Maurras csak úgy emlegette, hogy „Baudelaire húga”. Colette is szépen írt róla... fiatalon pusztult el, megölte az alkohol és a drog. Renée Vivien néven publikált...
Raphael letérdelt, s becsúsztatta az ibolyacsokrot a síremléket körülvevő kerítés alatt. - Imádkozz értem, elfeledett kis húgom... - suttogta, aztán továbbra is térden állva folytatta: Léa, most nagyon figyeljen. Ha minden jól megy, Sarah két nap múlva szabad. De nagyon rossz állapotban van. Holnapután fél négykor legyen a temetőkapu előtti virágosbódéban. Meg fog állni előtte egy taxi, az ernyője ki lesz feszítve... sárga és szürke csíkos... Maga kijön a bódéból, és segít kiszállni egy mély gyászba öltözött hölgynek. Ez lesz Sarah. Kifizeti a taxit, aztán karját nyújtja a hölgynek, és bevezeti a temetőbe. A fiatal fiú, akit az imént a kapusfülkében látott, odamegy magukhoz, és felajánlja a segítségét. Szépen elindulnak azon a lépcsős úton, ami egyenesen idevezet, Renée Vivien sírjához. - Miért kell felmennünk a lépcsőkön? - Mert arra rövidebb az út, és a sír mögé vezet, ahol találtam egy kriptát, amelynek nyitva van az ajtaja. Érdeklődtem, évek óta senki nem látogatja. A fiú egészen odáig kíséri magukat. Maubisson család... ez van a kapu fölé írva. Benyitnak, bemennek. Megolajoztam a kulcslyukat, és csináltattam kulcsot. Itt van. Ezt kell majd használnia. Léa elvette és zsebre tette a kulcsot. - Lesz némi élelem, orvosság és takaró a kis kápolnában. Helyezze el Sarah-t a lehetőségekhez képest kényelmesen. - Jobb helyre nem tudná elrejteni? Nincs más mód? Raphael Mahl tehetetlenül széttárta a karját. - Gondoltam a fiúbordélyra is, ahova járok, de az nem biztonságos, titokban elég sok német látogatja. Pillanatnyilag nem tudok jobb helyet ajánlani. Léa ingerülten körülnézett. - És maga a szöktetés rendben van? - Nem mondhatnám. - Mi az, hogy nem mondhatnám? - Az a név, amit Sarah felírt nekem, nem valami biztató, egy szánalmas kis alak, és fogalmam sincs, mit tudok vele kezdeni. Azt se tudom, lefizethető-e... - Akkor meg minek eltervezni ezt a hátborzongató színjátékot? Nem is biztos, hogy sor kerül rá... - Ne haragudjon. Nekem nincs semmi gyakorlati érzékem. De ezt a menedékhelyet igazán jól megszerveztem. Megígérem, hogy idehozom, két napon belül itt lesz... ebben a... - Holtan. - Nem, élve!... Amikor elhelyezte, adja oda neki a kulcsot, és kösse a lelkére, hogy zárja magára. Mondja meg, hogy még az éjszaka folyamán elvisszük őt innen. Éjfél körül kopogást hall... - De hát addigra meghal félelmében egy nő ide bezárva, fél éjszakán keresztül... - Sarah nem olyan nő, aki fél. Főleg nem fél egy sírboltban, még ha kísértetek járnak, akkor se... - Fogja be a száját, miket beszél... - Miért, Masuy fürdője tán jobb? - Nem, akkor inkább a Maubisson család sírboltjának kísértetei... - Na ugye. Szeretem, amikor ilyen ésszerűen gondolkodik. - Ne gúnyolódjon. 64 - Megértette, amit mondtam? - Igen. De mondok még valamit. Ha Sarah nem jön ki onnan, vagy ha kijön, és újból elfogják és letartóztatják, én akkor kizárólag magát teszem felelőssé, és meg fogom ölni. De legalábbis... akkor legalábbis én fogom feljelenteni... Raphaël végtelenül gyengéden nézett rá: - Hogy a bosszúja tökéletes lesz, abban egy pillanatig sem kételkedem.
Nyolcadik fejezet A rue de l’Universitén szokatlan nyugtalanság fogadta Léát. Még le se vette a kabátját, amikor Françoise odaugrott hozzá, megfogta a két kezét, és elkezdett vele körbe-körbe forogni. Gyermekkoruk egyik kedves játéka volt ez. Léa megpróbálta visszahúzni a kezét, de a nővére erősen fogta. - Pörögj, pörögj velem, kérlek... Léa végül engedett: kinyújtott karral sebesen aprózta lépteit, és pörögtek, pörögtek, egyre vadabbul, s közben aprókat sikkantottak, ahogy kislánykorukban tették. Minden összemosódott körülöttük, eltűntek a falak, már nem érezték a párizsi hideget, sem a nyomasztó, szürke időt! Félig lehunyt szempilláik előtt megjelent a montillaci táj, a kedves, meleg terasz, s alatta a végtelen mezők. Anyjuk hangját hallották, ahogy rájuk szól: „Françoise, Léa, hagyjátok abba, el fogtok szédülni, elestek!” Igen, szédülni, elszédülni! Hogy ez a bódulat elkergesse az utolsó napok félelmeit és szörnyű képeit... És nem hallgatni többé a vichyi rádiót, ahol szirupos hangok reggeltől estig a Munkáról, Családról, Hazáról szónokolnak, nem nézni többé a metróban meg a polgármesteri hivatalok kapuin az agyonlőtt túszok listáit, nem találkozni többé sárga csillagot viselő öregekkel, gyerekekkel. Nem képzelni el, hogy sikoltozhat Sarah a kínzások alatt... Nem hányódni többé tehetetlenül... és egyedül, jaj, olyan egyedül... Laurent... Bárcsak örökké tartana ez a pörgés! Csak ne szakadnának szét többé ezek az összekapaszkodó kezek... És legyen üres... legyen üres az ember feje... csak gyorsan, gyorsabban... még gyorsabban... - Álljatok meg! Elestek! Françoise és Léa sírva és nevetve elszakadtak egymástól, s az előszoba két vége felé repülve a földre zuhantak. Lisa Françoise-hoz szaladt, Albertine Léa fölé hajolt. - Megőrültetek, gyerekek, össze is törhettétek volna magatokat. - Jaj, istenem! Micsoda forgás volt!... Még soha nem pörögtünk ilyen gyorsan. Hol vagy, Léa? Semmit nem láttam, minden elhomályosodott... És még mindig minden forog körülöttem. Te fel tudsz kelni? Léa nem mozdult. Hanyatt feküdt az egyik sarokban, az arca nem látszott, mert a haja beborította. Albertine megfogta a vállát, és rázni kezdte, aztán elsimította a haját. Léa arca sápadt volt, és csupa könny. A szeme csukva. Mintha elájult volna. - Lisa, szaladj, hozd a repülősót! - Miért, hiszen jól vagyok... - mondta Lisa. - Nem is neked, te ostoba, hanem Léának! Az öreg hölgy nagy keservesen felegyenesedett, s amilyen gyorsan tudott, elsietett, aztán letérdelt Léa mellé, óvatosan megemelte a fejét, s az orra alá tartotta a repülősót. Az orrcimpák néhány pillanat múlva utálkozva megrándultak, aztán megindult a rendes légzés. Közben Françoise is felállt végre, de még mindig bele kellett kapaszkodnia a komódba, hogy el ne dőljön. Lassan múlt el a szédülés. - Oóó! Végre egyszer én nyertem, előbb keltem fel, mint te. Na, rajta, igyekezz! Léának esze ágában se volt felkelni, még mindig forgott vele a világ. 65 Minden puha volt, csendes, dehogy akart felkelni... Françoise leguggolt mellé, és megfogta a kezét. - Léa, hallgass ide, Otto holnap itt lesz! Végre összeházasodhatunk. Léa émelyegni kezdett, de Françoise olyan sugárzó, boldog arccal nézett rá, hogy igyekezett eltitkolni rosszullétét, ami talán sikerült is. - Örülök, hogy minden rendbe jön - mondta. - Frederic hozta a hírt. Otto a kiemelkedő frontszolgálatért jutalmul kapta meg az engedélyt.
Boldog lesz, hogy láthatja a fiát! Françoise olyan boldog volt, hogy észre se vette a többiek kényszeredett mosolyát. - Milyen szép nap ez a mai! Léa az ajkába harapott. - Tejó ég, itt a szoptatás ideje... Françoise felállt, az arca ragyogott. Futott a szobájába. - Jobban vagy? - kérdezte Lisa Léától. - Hogy szédültem... Léa felült, s néhány pillanatig az ajtófélfába kapaszkodott. - Milyen boldog a nővéred! Léa a nagynénjére nézett, s tekintete nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy mit gondol Françoise érzelmeiről. Lisa igyekezett elterelni a figyelmét. - Nézd csak, levelet kaptál. Németországból... - Miért nem mondtad előbb? Léa kikapta kezéből a borítékot, besietett a kis szalonba, és leült az egyik fotelre. Nézte a borítékot. Mathias! Mathias Fayard! A montillaci pincemester fia, a régi játszótárs, akiből oly hirtelen lett felnőtt férfi, s aki feleségül akarta venni őt... Mathias emléke szagokat idézett fel benne: az őszi erdő, a présben cuppogó szőlő illatát, a Garonne folyó szagát nyáron, amikor „halszagú” a víz, a saint-macaire-i barlangok meg a mohafoltos verdelais-i kálvária különös szagát és fönn a padláson a széna meg a szeretkezések utáni veríték izgató illatát... Vékony vonalú, apró betűs, szabálytalan írása volt: Szépséges Léa! Apámtól tudom, hogy Párizsban vagy, ezért küldöm oda ezt a levelet. Tudatni akarom veled, hogy nemsokára szabadságot kapok. Nagyon remélem, hogy mire megérkezem, te is visszamész Montillacba. Boldog vagyok, hogy mindenki akarata ellenére Németországot választottam. Ez a bátor nép egységesen felsorakozik vezére mögé, és biztos a győzelemben. Tizennyolc és hatvan év között minden német harcol, városon, falun, egész Európában, le Afrikáig, mindenfelé. És az üzemekben, gyárakban meg a mezőkön idegenek dolgoznak, olyanok, mint én is. Tavasszal a sereg folytatja a keleti hadműveleteket, s még a nyári hónapok előtt német zászlók fognak lobogni Moszkva és minden nagy orosz város fölött. A németek a legjobb katonák a világon. Semmi és senki nem győzheti le őket. A német hadsereg a kommunistákat feltartóztató bástya. Áldozataik nélkül elpusztulna a nyugati civilizáció. Mi elvesztettük a háborút, mert nem láttuk, honnan támad a veszély. Most csatlakoznunk kell hozzájuk, hogy elháríthassuk a veszedelmet... Én a legjobb tudásom szerint megteszem, amit tudok, mert hiszem, hogy a világbékéért munkálkodom. El sem tudod képzelni, mennyire nélkülöznek itt az emberek... Csak jegyre adnak élelmet és ruhaneműt, de senki nem tiltakozik. Alig várom, hogy mindent elmesélhessek neked. Apám azt mondja, hogy nem volt jó a szüret. Úgy látszik, leromlott a szőlő, mert nincs elég munkáskéz... Míg szabadságon leszek, segíteni fogok. De sajnos, rövid időt kaptam... nincs kedvem egy büntetőtáborban találni magam, orosz foglyokkal összezárva. Milliószámra halnak meg ott az éhségtől, meg a betegségek végeznek velük... 66 Nagyon szeretnélek megölelni, de ne mondj le semmiről miattam. Most befejezem, a viszontlátásig Mathias „A hülye!”, gondolta Léa. Dühösen gombóccá gyűrte a levelet, és elhajította. Hogy lett Mathiasból ilyen áruló! Miféle erő sodorta el? Léa sokkal inkább döbbent volt, mint felháborodott. Mi történhetett? Mindenképpen szerette volna megérteni...
Szólt a telefon. Françoise nagy nehezen előjött, karján a csecsemővel. - Halló... rosszul hallom... ki van a telefonnál?... Ki?... Fayard? Ó, maga az?... Nem értem, rosszul hallom... Mondja gyorsan, meg fog szakadni a vonal!... Mi? Lehetetlen! Mondja még egyszer! Ó, nem!... Léa, Léa, ne üldögélj ott a fotelben, gyere gyorsan, segíts! Közben Albertine és Lisa is megjelent. - Mi történt? Miért kiabálsz így? - kérdezte Albertine. - Kisasszony, kérem... kérem, ne szakítsa meg a vonalat! Ne szakítsa meg! Halló, halló... Fayard, még itt van? Halló... Hova vitték őket?... Bordeaux-ba?... Értesítették Delmas ügyvéd urat?... Akkor értesítsék! Halló! Halló!... Ne szakítsák meg... - Ne bőgj! Azt mondd meg, mi történt! - kiáltotta Léa. Françoise úgy zokogott, hogy nem tudott beszélni. Léa, akárcsak gyerekkorukban, megmarkolta a hajánál fogva, és rángatni kezdte. - Beszélj! - Laure... - Micsoda? Laure? - Igen, Laure-t és Camille-t letartóztatták. - Letartóztatták... De miért? És ki? - A Gestapo. Odamentek értük Montillacba, érted? Ma reggel. Téged és Camille-t akarták, de te nem voltál ott... erre elvitték Camille-t és Laure-t... Lisa és Albertine sikoltása még sokáig visszacsengett Léa fülében. Dühösen ellökte magától a karjába kapaszkodó Françoise-t. Káromkodni szeretett volna, de igyekezett uralkodni magán. Sarkon fordult, feltépte a nagy szalon ajtaját, ahol nem fűtöttek, ahol hideg volt, és félhomály Az ablakhoz sietett, és homlokát a jéghideg üveglapra szorította. Rövidesen érezte, hogy féktelen dühe apadni kezd, s átadja helyét a tehetetlenségnek s a zavarnak. Teljesen elgyengült. Most mi lesz? Nézte az utcát. Szemben, a kapualjban egy ember topogott, s néha felnézett, épp arra az ablakra, ahol Léa állt. „Lehet, hogy most rajtam a sor”, gondolta fáradtan és minden indulat nélkül. Mit akarnak ezek a kis Laure-tól, aki rajongva szereti a marsallt, aki kitette a pianínóra a nagy hazafi fényképét? És mit akarnak a békés Camille-tól? Talán rájöttek, hogy röpiratokat. és illegális újságokat terjeszt? Csak nehogy Laurent-t is letartóztassák! Laurent!... Lekuporodott az ablak előtt a jéghideg padlóra, és sokáig ott gubbasztott. Arra tért magához, hogy két kéz feltámogatja, s a fény felé vonszolja. Talán a papa, aki felfedezte, hogy' elaludt odafönn a padláson. Most magához öleli, és odaviszi a mamához: Nocsak, óriásbébi!... Milyen jó volt óriásbébinek lenni! Micsoda boldogság! Igen, most bemennek a házba. Mindenki ott van! Hogy félt, hogy sose fogja többé látni őket! De miért olyan kicsi mindenki?... Kicsinyek... kicsinyek... És miért van ilyen köd? Ez el fogja tüntetni őket... Nem! Ne!... Nem tűnhetnek el!... Most nem!... Hiszen ott volt Laure, Camille, Sarah! Igen, Sarah!... Léa felült. Feszült arcok vették körül. - Megijesztettél minket... - Jobban vagy, drágám? - Feküdj vissza, pihenned kell! - Orvost kellene hívni. 67 - Édes Lisa néni, nem vagyok beteg. Semmiség az egész. Françoise, mit mondott neked Fayard? - Megmondtam már... - És nem csináltak semmit? - Tiltakoztak. Ruth nem akart elszakadni Laure-tól. Ezért őt is elvitték. - És a kis Charles? - Őt Camille Bernadette Bouchardeau-ra és Fayard asszonyra bízta.
Hova hurcolták őket? Bordeaux-ba. Ne nyugtalankodj, lehet, hogy csak félreértés. Ki fogják engedni őket. Te is tudod, hogy nem félreértés. Mindig is tudtad, hogy Camille és én futárok vagyunk, leveleket közvetítünk, röpcédulákat és újságokat terítünk... - Ez nem olyan nagy dolog... - Ennél kisebb vétségekért is főbelövés jár. - Luc bácsi most is olyan jóban van a németekkel? - Gondolom... elvégre a lánya közülük választott magának férjet. - Őt kell megkeresni. Ő talán ki tudja hozni őket. - El is megyek hozzá. - Ne! - sikoltott Françoise. - Ne te, ez nagyon veszélyes lenne. Nem akarom. - Ha ilyen jól tudod, akkor adj valami tanácsot, mi legyen? - Ne torkolj le... Otto nem olyan, mint ők. Holnap itt lesz. Segíteni fog, biztos vagyok benne. Az előző napon egy német autó ellen merényletet követtek el, mely két halottat s két sebesültet követelt. Emiatt ezen a napon két órával korábban kezdődött a kijárási tilalom. Az este hosszú és kibírhatatlan volt. Léa és Françoise hiába próbálták felhívni telefonon Luc Delmas-t. Folyton azt a felvilágosítást kapták, hogy a vonal meghatározatlan ideig foglalt lesz. A rádióval se volt szerencséjük, nem tudták fogni Londont, és ha mégis sikerült, úgy zavarták, hogy egy szót se lehetett érteni. Ráadásul nem sokkal éjfél után a kimerült és szorongó nőket légiriadó kényszerítette az óvóhellyé alakított pincébe. Odalent találkoztak a ritkán látott szomszédokkal. Ők is sebtében magukra kapott ruhákban, pokrócba burkolózva topogtak. Estelle levitt magával egy termoszra való hársfateát is. A termosz mindig ott állt az éjjeliszekrényén, gondolta, most jó lesz akár az idegek megnyugtatására, akár a hideg ellen, de hiába kínálgatta, mert az emberek nem törődtek a hideggel, elgyötörtén, csendben várták, hogy vége legyen a riadónak. Egyedül Françoise csecsemője jelezte hangos sírással, hogy nem tetszik neki a helyzet. Szerencsére az egész nem tartott soká. -
68
Kilencedik fejezet Másnap Léa elhatározta, hogy megkeresi François Tavernier-t. Már korán reggel felpattant a kék biciklire, és elindult. Otthon nem találta. A rue Saint-Jacques-beli titkos éttermet is felkereste, de a tulajdonosnő, Marthe Andrieu akkor látta őt utoljára, amikor együtt jártak náluk. A derék asszony megkínálta Léát egy csésze levessel, és „ilyet még nem evett!” felkiáltással rávette, hogy fogadjon el egy szál jó kolbászt. Aztán megölelte, megcsókolta, s megígérte, ha találkozik Tavernier-vel, megmondja neki, hogy ki kereste. Léa a meleg levestől s a kedves fogadtatástól mindjárt sokkal jobban érezte magát. Ment tovább, keresztül-kasul az utcákon, nem tudta, merre. Napok óta először nem esett az eső, jólesett a téli napsütésben karikázni... Előző este, a légiriadó után nem tudott elaludni, folyton az elmúlt napok eseményei jártak a fejében. Szeretett volna rendet teremteni a gondolataiban. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Elviselhetetlen és tűrhetetlen képek jelentek meg a szeme előtt: Laure-t látta megerőszakolva, Sarah-t, ahogy a fejét benyomják a „fürdőbe”, aztán folytatódott a borzalom, Camille-t megkínozták, Laurent-t és Adrient agyonlőtték, Sidonie-t lefejezték, Ruthot megfojtották, a kis Charles-t meggyilkolták, s végül Mathias és Fayard felgyújtotta Montillacot. Hiába próbált olvasni, a sorok összefutottak a szeme előtt, és megint jöttek ezek a pokoli képek. Egy idő múlva nem bírta tovább, felkelt, és hajnalig fel-alá járkált a jéghideg szobában, mezítláb. Kora hajnalban megint megpróbálta felhívni Bordeaux-t, de akárcsak este, hajnalban sem sikerült. Egyszer csak a Szajna túlpartján, a Trocadérónál találta magát. A tér végében a magas, szürke falak a Passyi sírkertben eltemetett holtakra vigyáztak. „Mit keresek én itt?” - villant fel Léában a kérdés. Lihegve megállt a söröző előtt, ahol néhány napja együtt ebédelt Raphaël Mahllal. Egy csapat fiatal - a táskájuk után ítélve - gimnazista lármázott a bejárat előtt. „Akaratlanul” is meglökdöstek három arra járó német katonát. De a hátuk mögött összenevettek, és a győzelem V betűjét mutogatták egymásnak. Ez a gúnyos képpel felmutatott tiltott jel feloldotta a szorongást, mely a söröző előtt elfogta Léát. Szinte vidáman lépett a helyiségbe. Amikor odabent meglátták ezt a mosolygó, csillogó szemű, a csípős hidegtől piros arcú szép lányt, a pult mellett két férfi elfüttyentette magát. Léa egy laza mozdulattal levette a sapkáját, dús haja a vállára omlott. - Oóó! - sóhajtotta egy gimnazista. - Tudod mit, én leszek Tarzan, te meg Jane... Tarzan felvágott egy kicsit, sovány, szemüveges fiú volt, igaz, Léa ezzel a kibomló hajjal valóban olyan volt, mint a vadon lánya. - Meg van őrülve? Miért hívja fel magára a figyelmet? Azonnal menjen innen! „Ez meg honnan bukkant elő megint? És miért rontja el az örömömet, már úgyis olyan ritkán ér ilyesmi” - gondolta ingerülten Léa. - Ugyan már, Raphaél... Az író, mintha nem is hallotta volna, karon fogta, és vitte kifelé, s a metróba vezető lépcsők felé sietett vele, A peronon körülnézett, hogy nem követte-e őket valaki, aztán nagyon 69 sóhajtva lerogyott az egyik padra. - Mi van magával? Megmagyarázná? - kérdezte dühösen Léa. - Majdnem elrontott mindent... Randevúm volt Sarah szöktetése miatt. Szerencsére nem látta meg. - Ki? Ki nem látott meg?... Miért, ismer engem az illető? - Felületesen, de maga nagyon tetszik neki. - Nem értem. Kiről beszél? - Masuy-ról.
Masuy?... Igen. Sokáig gondolkodtam, és rájöttem, hogy csak ő segíthet rajtunk. Ezt a pofátlanságot! Drága barátnőm, egy franciának semmi nem lehetetlen. Hogy csinálta? A gyémántokról fecsegtem neki. Az enyémekről?... Nem. Más gyémántokról, magát nem akartam belekeverni ebbe a históriába. Léa csak nehezen tudott elleplezni egy mosolyt. - És sikerült? - Most van találkám vele, hogy megmutassam a mintát, s ha még mindig benne van, akkor otthagyjam neki előleg gyanánt. - És ha nem? - Ismerem őt, képtelen ellenállni egy nyolckarátos gyémántnak, pláne ha a szökés után a párjában is reménykedhet. - És hogy szerezte be őket? - Hosszú történet. Egy biztos, ha ezt lebonyolítom, azonnal el kell tűnnöm innen. - Tehát semmi nem változik, ami a holnapi temetői randevúnkat illeti? - Talán nem. Ha van valami probléma vagy változás, akkor a temetői fiú... emlékszik rá, ugye?... - Hát persze. - ...odamegy magához, és odaadja ezt. - Raphaël elővette a zsebéből Montherlant legutolsó regényét, és kitépett belőle egy lapot. - Nézze meg... Ezt fogja átadni magának, és közben megmondja, mit kell tennie. Na. Most mennem kell. Metróval menjen. - És a biciklimmel mi lesz? - Adja ide a lakatkulcsot, még ma a Gallimard könyvesbolt elé viszem. Ott lesz kikötve. - Ha gondolja, hogy így jobb... - Igen, gondolom. Menjen metróval, már jön is. És ne felejtsen átszállni a Motte-PicquetGrenelle-nél. Léa nem szerette a metrót, mert a nap minden órájában zsúfolt volt. Mint afféle vidéki lány, utálta a szagát, nem szerette a tömeget, és főleg folyton úgy érezte, hogy élve el van temetve. Bent a kocsiban néhány német katona próbált észrevétlenné válni, s ebben némileg segítette őket a párizsi tömeg, mely egyszerűen átnézett rajtuk. A Sèvres-Babylone megállónál épp egy kommunista röpcédulákat osztogató férfit tartóztatott le a francia rendőrség. Egy német katona kezet rázott az egyik rendőrrel. Fent az utcán sütött a nap, gyerekek egyensúlyoztak a járdaszélen, és a Lutétia Szálló homlokzatán még mindig ott lengedeztek a német zászlók. - Te soha nem vagy itthon, amikor kell. Hol voltál? - fogadta Léát Françoise rosszkedvűen. - Van valami hír Laure-ról és Camille-ról? - Igen. Luc bácsi telefonált. Annyit sikerült elérnie, hogy Poinsot Laure-t kiadta neki. Újabb rendelkezésig ő lesz felelős érte. Poinsot azt mondta Luc bácsinak, jobban tennéd, ha te is hazamennél, hogy a forma kedvéért téged is kihallgathassanak. - És Ruth? És Camille? 70 - Ruthtal nincs probléma, őt nem gyanúsítják semmivel. Ő is Luc bácsinál van. - Camille? Françoise lehajtotta a fejét. - Őt átszállították az Há erődbe. Ma este fogják kihallgatni, vagy talán holnap... - Camille nem lesz képes ellenállni, ha vallatni kezdik... Laurent-ról és Adrienről van valami hír? - Semmi. Keresi őket a bordeaux-i rendőrség. -
Azt én is tudom. Most mit akarsz tenni? Elmész Bordeaux-ba? Nem tudom. Néhány napig még nem, az biztos. François Tavernier-ről semmi? Semmi. De valaki telefonált neked. Egy nő, valami Marthe... Marthe!... Egy barátnőd? Nem, dehogy... egy... kereskedő... Nézd, majd elfelejtettem, adott nekem egy kis kolbászt. Add ide! — kiáltotta mohón Françoise. Jobban mondva eladott - javította ki magát Léa. Még akkor is csodálom. Mutasd! Léa kivette a táskájából az újságpapírba tekert csomagot, és átadta a nővérének, aki sóvár képpel azonnal kibontotta. - De gyönyörű! Ezer éve nem láttam ilyen szép szál kolbászt. Estelle, ide nézz! Léa hozta... - Édes Jézusom! Milyen pompás! Kisasszonyok, jöjjenek, nézzék csak! Albertine és Lisa is lelkendezve nézegették a kincset. December 31. óta összesen két alkalommal került egy kis hús az asztalukra. - És mit mondott? - Kicsoda? - Marthe! - Ja, hogy délután négy órakor a rue Mouffetard-i piacon lesz. - És ott hol? - Azt hiszem, a Saint-Médard-templomnál... Jó ötlet... Saint-Médard-templom. Léa még soha nem járt arra, fogalma se volt, hol lehet... Nem baj, ez mindenesetre azt jelenti, hogy valamit tud Tavernier-ről. - Na, örülök, hogy jó hírrel szolgálhattam. Látom, egészen megkönnyebbültél - mondta Françoise. - Még valami... Néhány perc múlva újra láthatom Ottot. - Csak nem idejön? - Dehogynem - mondta Françoise. - Elvégre joga van látni a fiát. - Igen. És nekem meg jogom van őt nem látni. Úgyhogy már megyek is. - Léa, igazán nem vagy kedves. Otto nagyon szeret téged, szomorú lenne, ha nem találkozhatna veled. - Ház nézd, ez engem mérhetetlenül nem érdekel. A szeretőd honfitársai... - Össze fogunk házasodni... - ...letartóztatták Camille-t, üldözik, keresik Laurent-t és Adrient, sőt engem is, kegyetlenül megkínozzák a barátaimat, másokat arra kényszerítenek, hogy áruló módon az ő piszkos céljaikért dolgozzanak, s együttműködjenek velük. Te egyedül azt tudod nekem mondani, hogy az a boche, a te németed, szomorú lesz... Nem veszed észre, hogy hiányzik belőled a legelemibb tartás? - Nincs jogod így beszélni velem, Otto nem olyan, mint azok. És amit egyesek itt véghezvisznek, azt ő éppúgy elítéli, mint te... - Gyerekek, nyugodjatok meg, és ne kiabáljatok így, meghallják a szomszédok! - Köpök a szomszédokra, Lisa tanti, köpök rájuk! Ordítani tudnék, ha azt hallom, hogy az ő Ottoja nem olyan, mint a többi!... Pontosan ugyanolyan: mindenre képes a 71 Führerért... - Nem igaz... - De igaz, vagy még soha nem hallottad őt beszélni! És nem azt hányom én a te német barátaid szemére, hogy megnyerték a háborút, hanem azt, hogy bebizonyították nekünk a gyávaságunkat. Itt van egy nép, amelyet a félelem az országutakra kergetett, amely csordában vonult, mint az oktalan állatok, s most meghunyászkodva cammog az istállóba. Mindezt pedig azután, hogy elhitte, amit egy agyalágyult vénember sutyorgott, egy Pétain, aki hagyta, hogy egész családokat deportáljanak, hogy ártatlan embereket, túszokat kivégezzenek - köztük jó -
néhány olyan korút, mint Laure -, aki miatt egy olyan derék fiú, mint Mathias, elveszti a fejét, és egy olyan okos ember, mint Luc bácsi, eladja a becsületét... - Léa, ne beszélj így a nagybátyádról! - csattant fel Albertine. - Pedig ki kell mondani! Túl sok mindent elnézünk és elfogadunk... Csengettek. Léa abbahagyta. - Te jó isten, most miattad nem tudtam megfésülködni! Hogy nézek ki... - sikoltotta Françoise, és eltűnt a szobájában. Léa is a sajátjába szaladt, és magára zárta az ajtót. Albertine és Lisa fáradtan kiment a konyhába. Megkérték Estelle-t, hogy nyisson ajtót. Odakint már türelmetlenkedtek, Újabb csengetés hallatszott. - Ni csak, hát megérkeztek... Estelle egy óriás termetű, német rendőrjárőri ruhába öltözött férfival találta szembe magát. 3 - Wohnt Mme Françoise Delmas hier? - kérdezte Estelle kerekre meredt szemmel nézett föl rá, aztán megrázta a fejét. A férfi folytatta. 4 - Ich komme in Auftrag von Kommandant Kramer. - Françoise kisasszony, Françoise kisasszony, tessék kijönni! - kezdett kiabálni Estelle. Françoise közben kicsit rendbe hozta az arcát meg a haját, s most ragyogó arccal jelent meg az ajtóban. - Otto!... Bénultan megtorpant az óriás előtt, aki sarkát összevágva üdvözölte őt. - Madame Delmas ? - Igen. - Herr Kommandant Kramer hat eine Mittellung für Sie. Erschickt Ehnen einen Wagen um fünf Uhr. Er bitte Sie, ein Abendkleid anzuziehen. Am frühen Nachtmittag werden Ihnen ein paar Modelle Vorgeführt. Aufwiedersehen, Mme Delmas.5 Újabb bokacsattogtatás. Françoise, ajkán ostoba mosollyal, mozdulatlanul állt. Estelle becsukta az ajtót.
72
3
Itthon van madame Françoise Delmas?
4 Madame Delmas-t keresem, Kramer parancsnok megbízásából. 5 Kramer parancsnok úr üzenetét hoztam. Öt órára egy autót fog küldeni önért. Arra kéri, hogy estélyi ruhában legyen. Kora délutánra iderendelte a szabókat, akik majd bemutatnak önnek néhány modellt. Viszontlátásra, madame Delmas.
Tizedik fejezet Léa, rosszkedvűen és összefagyva, valamivel négy előtt érkezett a Saint-Médard-templom elé. Biciklivel elég sokat kellett volna keringenie a hidegben, de még így is szívesebben ment volna két keréken, mint metróval, csakhogy nem lehetett, mert Raphael nem tartotta be ígéretét, és nem vitte vissza a biciklijét. A Monge megállónál kiszállt a metróból, s onnan gyalog ment. Persze megint elkezdett esni az eső. Körülnézett. Sehol egy ismerős arc. Törékeny öregasszonyok topogtak a hentesüzletek meg a tejcsarnokok előtt. Szürke tömeg. Rezignált arccal araszoltak előre a rozoga esernyők alatt. Négyet ütött az óra. Egy kövér ember lépett ki a templomból, és kulcsra zárta maga mögött a kaput. Léa tanácstalan volt, nem látott senkit, elkezdte követni azt az embert, egészen a rue de l’Arbaléte-ig. A sarkon, a zöldségesnél két nő veszekedett az utolsó kiló krumpliért. A rue de Fepéede- Bois végén Léa tett egy félfordulatot, és összeütközött egy nővel. - Ó, bocsásson meg, asszonyom... Jaj S… Marthe Andrieu volt az, Léa alig ismerte meg, mert fekete kendőt kötött a fejére. - Kicsit lejjebb, ha jobbra fordul, van egy bisztró, az unokatestvéremé. Menjen be, és mondja, hogy Monteuqből jön, ebből tudni fogja, hogy baráttal van dolga. A kávézóban jó idő volt. A helyiség közepén öntöttvas kályha árasztotta a meleget, a tetején rézforraló gőzölgött. Sehol nem volt hely, az asztalok körül meglett korú férfiak ültek, kártyáztak és dominóztak. A földre szórt fűrészpor kásás kupacokba sűrűsödött a kék mintás kövezeten. A pult mögött egy férfi törölgette a bádogot, feltűnően dús, őszülő bajusza volt, és a sapkáját a fején tartotta. Két fiatalember állt előtte. Léa megvárta, míg kiszolgálja őket, s csak akkor ment oda hozzá. - Jó napot, kisasszony. Mivel szolgálhatok? - Monteuqből jöttem - mondta Léa, és köhentett. A férfi egy pillanatig gyanakodva nézett rá, de aztán kedvesen rámosolygott. - Minden hazai vendéget szívesen látok. Látom, nem tesz jót magának a párizsi levegő, már meg is fázott- Készítek egy jó kis békebeli grogot, jó lesz? - Adjál mindjárt kettőt, öcsém. - Marthe! Téged meg mi szél hozott erre? Mi újság van tegnap óta? - Hát újság, az nem sok van, Jules. Összefagytam, végig- álltam nem tudom, hány átkozott sort az üzletek előtt. Aztán, mondom magamnak: gyerünk csak be az én jó unokaöcsémhez, hadd adjon egy korty innivalót. - Nahát, nahát, Marthe, szóval az iváson járt az eszed. - A mai időkben bizony nem szabad elszalasztani a lehetőséget, az ember szerezzen egy kis örömöt magának, ahogy tud, nem igaz, kisasszony? - De bizony, asszonyom. Jules benyúlt a pult alá, és elővett egy címke nélküli üveget, majd kitett a bádogra három hasas üvegpoharat. Félig megöltötte mindegyiket az ámbraszínű itallal, aztán eléggé el nem ítélhető könnyelműséggel három kockacukrot és egy-egy karika citromot adott hozzá. - Ez nagyon jó a megfázásra. Marthe, add már ide azt a vízforralót. De meg ne égesd magad 73 mondta, és egy törlőrongyot nyújtott az unokanővérének. - Mi van ebben, ólom? De nehéz - mondta Marthe, mikor letette a vízzel tele edényt. - Jó erős lesz - szagolt a poharakba Jules, miközben öntötte a forró vizet. Aztán csak a kanalak koccanása hallatszott a poharak oldalán, ahogy kavargatták a párolgó italt. - Egészségére, kisasszony - mondta a bisztrótulajdonos. - A tiedre is, Jules! - Egészségükre - emelte meg a poharát Léa.
De forró... Persze, így jó. Én várok egy kicsit, ha megengedik. Ezután Jules végre az asztalokhoz ment. - Megtudott valamit Francois-ról? - Igen, a fiam révén azt üzeni, hogy ne kövessen el semmi könnyelműséget. Pillanatnyilag nem tud találkozni magával, s ha akar valamit üzenni, mondja meg nekem, én majd közvetítem. A fiam odahaza vár rám, ő megint találkozni fog vele. „Ne kövessen el semmi könnyelműséget”... Messziről könnyű ezt mondani... és Sarah-nak holnap szüksége lesz rám, hacsak Raphael nem áruló, és nem csapott be mindkettőnket... Most mit csináljak?... Mit üzenjek neki?...” - Hajlandó egy levelet elvinni? - Hát persze. - Csak nincs nálam íróeszköz... - Majd kérek Jules-től. Addig igya meg a grogot, megsértődik, ha otthagyja. Léa engedelmesen megitta. Még mindig forró volt, de már elviselhető. És milyen erős... Fél pohár után kellemes meleg járta át a testét. Mire Marthe hozta a papírt, tollat, borítékot és az üveg tintát, Léa szinte mámoros volt. Bemártotta a tollat a tintásüvegbe, s már írt is: Kedves barátom, Camille ugyanabba a helyzetbe került, mint S. Luc nagybátyám, akit maga is ismer, azt tanácsolja, hogy menjek haza. Mit tegyek? A nővérem vőlegénye megérkezett, és Raphael is foglalkozik Sarah ügyével. Mit gondol, bízzak benne? Adjon mielőbb hírt magáról. Öleli Léa Borítékba tette a levelet, s átadta Marthe-nak. - Elfelejtette leragasztani - mondta az asszony, és megnyalta a boríték ragasztós szélét. Amint tudok valamit, értesíteni fogom. - Mondják meg neki, hogy nagyon fontos, hogy mindenképpen találkoznom kell vele. - Szegény gyermekem, megteszek mindent, ami tőlem telik. Igya meg már azt a grogot, aztán siessen, mert mindjárt kezdődik a kijárási tilalom. Metróval jött? - Igen. - Jobban tenné, ha gyalog menne vissza. A maga korában az alig egy óra. Menjen ki a Szajnáig, és a parton menjen haza. Na, isten áldja... - Viszontlátásra, Marthe, viszontlátásra,Jules, köszönöm az erősítőt, mindenütt érzem a melegét, szárnyakat adott... - No lám, erre való... Váljék egészségére. Elállt az eső, de hideg volt. Hála a grognak, Léa nem érezte. Már majdnem sötét volt. Sehol nem égtek a lámpák, s nagyon kevés ember járt az utcán. Nyomasztó volt. Léa futni kezdett. Lihegve állt meg a Saint-Julien-le-Pauvre parknál. Feketén magasodott a Szajna fölé a NotreDame sötét tömege. Néhány pillant múlva továbbment, de már nem futott. Eszébe jutott Otto Kramer és Françoise. Még rágondolni is rossz volt, hogy együtt kell lennie velük. Már vagy húsz perce életbe lépett a kijárási tilalom, amikor befordult a rue de l’Universitére... A kapu mellé kötve megtalálta a biciklijét. Ez jó jel volt. Raphaël végül mégis megtartotta a szavát. Elkötötte a biciklit, és bement a házba. Alig lépett egyet, valaki hátulról karon ragadta. Léa elfojtott egy sikolyt. - Léa kisasszony?...74Ne ijedjen meg, Raphaël barátja vagyok. Üzenetet hoztam tőle. Ne jöjjön el holnap a temetőbe! - És nincs semmi, amit át kellene adnia nekem? - Ó, majdnem elfelejtettem, itt van az a bizonyos oldal abból a könyvből. A fiú meggyújtott egy szál gyufát, hogy Léa jobban lássa a papírt. - Ne mozduljon ki otthonról, ez a legfontosabb. Hírt fog kapni arról a személyről, aki miatt aggódik. Van valami üzenete Raphaël úr számára? - Nincs, azt hiszem. Minden rendben? -
Nem tudom. Csak Raphaël úr kedvéért adtam át ezt az üzenetet, meg azért, mert ez mégis szórakoztatóbb, mint a temetőt őrizni. - Hogy hívják? - A maga számára Violette vagyok. Kedves név, nem? Raphaël adta nekem. Tetszik? - Ó, hogyne - mondta Léa, és majdnem elnevette magát. A lakásban nyugalom volt. A Montpleynet kisasszonyok a párizsi rádiót hallgatták. Valami klasszikus hangversenyt közvetítettek. A kis szalonban kellemes meleg volt. - Camille-ról semmi hír? - Semmi, de Laure és Ruth telefonáltak. Ók két nap múlva visszamehetnek Montillacba. Léa bement a szobájába, és átöltözött. Néhány perc múlva visszajött: hosszú, fehér pulóver s egy anyjától örökölt hosszú, skót kockás szoknya volt rajta. Vastag posztócipője igazán nem volt elegáns, csak jó meleg, viszont a haja, amit gondosan kikefélt, úgy ragyogott az arca körül, mint valami különös ékszer. - De szép vagy, kedvesem - kiáltott fel Lisa. - Milyen jó dolog a fiatalság... Használd ki, drágám, hiszen olyan rövid... - Hát, ha te azt hiszed, hogy manapság jó fiatalnak lenni... - Igaz, a te generációdnak nincs szerencséje - jegyezte meg Lisa, és tovább kötögetett. - Françoise már elment? - Igen. A Maximnál esznek. Ott mutatja be őt a vőlegénye a feletteseinek - mondta Albertine megjátszott könnyedséggel. - Titeket nem sért, nem bánt ez a helyzet? Lisa felállt, és rátett egy lapát szenet a tűzre, közben remélte, hogy majd a testvére válaszol a kérdésre. Alberti ne felnézett, az arcvonásai szigorúan megfeszültek, csak jóságos kék szeme volt tele könnyel. Ez olyan ritkán esett meg vele, hogy Léa zavarba jött. Az öreg hölgy levette a szemüvegét, és ügyetlenül törölgetni kezdte. - Nem jó szó erre, hogy bánt, sokkal több ez annál. De a szégyenen... és te tudod, hogy milyen nagy szégyen... akár túl is tennénk magunkat, ám ha arra gondolunk, hogy milyen jövő vár erre a szerencsétlen lányra... jobb nem is gondolni rá. - Ő kereste magának... - Ne légy rosszindulatú, veled is előfordulhatott volna... - Soha! Soha nem szerettem volna bele ellenségbe... - Úgy beszélsz, mint egy romantikus gyerek. Talán nem történt volna meg mindez, ha anyátok él... - Kérlek, ne beszéljetek a mamáról... - Miért ne beszéljünk róla? Azt hiszed, a mi fájdalmunk kisebb a tiednél?... Mi a gyermekünket veszítettük el benne, hiszen mi neveltük. És folyton szemrehányásokat teszünk magunknak, hogy nem vigyáztunk Francoise-ra. Talán ha nem vagyunk olyan önzők... és Montillacban maradunk... - Akkor ugyanez történik... - Lehet, de mivel nem voltunk ott, lehetőség sem volt rá, hogy a dolgok a mi közreműködésünkkel másképpen történhessenek, ezért megbocsáthatatlan, hogy nem voltunk jelen, s nem volt módunk megvédeni lányunk gyermekét saját magával szemben. 75 Kövér könnycseppek csorogtak végig Albertine ráncos arcán. - Édes kis tantikám, bocsáss meg, én vagyok a hibás, nem akartalak megríkatni. Lisa, gyere, segíts megvigasztalni. De Lisa, akit szintén feldúltak nővére könnyei, nem volt olyan állapotban, hogy meg tudta volna őt vigasztalni. Erre Léa is sírni kezdett, s ekkor lépett a szobába Estelle, aki teríteni szeretett volna. - Kisasszonykák!... Az ég szerelmére, mi történt? Mi van magukkal? -
Semmi - mondták ők kórusban, a szemüket törölgetve. A derék Estelle azt hitte, valami titkot rejtegetnek előle. Sértődötten megterített. A vacsora komor hangulatban zajlott. A londoni adást zavarták. Léa korán ágyba bújt. A következő nap végtelen hosszúnak tűnt fel a számára. Folyton a telefon, az utcára néző ablakok és a bejárati ajtó között futkározott. Semmi, semmi más, csak a csend... Legfeljebb a csecsemő sírt fel néha, akit Estelle dajkált ezen a napon, ugyanis Françoise nem jött haza éjszakára. Ebéd után Léa kiment a hallba, s befészkelte magát egy fotelba. Az újságokat lapozgatta, de nem tudott olvasni. Már sötétedett. Végre, hosszú órák után valaki csengetett. - Ki az? - Raphaël, nyissa ki gyorsan! Léa remegni kezdett, a torka összeszorult, de engedelmeskedett. Raphaël nem volt egyedül. Egy gyászruhás, lefátyolozott arcú nőt támogatott. - Egyedül vannak? - Igen. Ma később van kijárási tilalom. Nénéim színházba mentek, Estelle meg a kicsivel van... - Remek. Léa nézte a nőt. - Sarah? - kérdezte tétován. - Igen. Gyorsan - mondta Raphaël. - Menjünk be a lakásba, nem bírja soká, rosszul van. - De miért hozta ide? Veszélyes... - Hirtelen kellett határoznom, majd megmagyarázom, A lényeg az, hogy él. Léa egy lámpással a kezében mutatta az utat a sötét folyosón, és bevezette őket a saját szobájába. Raphaël végtelen gyengéd mozdulattal lefektette Sarah-t az ágyra, s felhajtotta a fátylát. - Jaj, nem! - nyögte Léa, és kezét a szája elé kapta. Átázott kötés fogta körül Sarah homlokát, az egyik szeme csukva volt, a szája felhasadt, s duplájára dagadt, de a legborzasztóbb az a két mély égési seb volt, amely sápadt arcát csúfította el mindkét oldalon. - Cigarettával égették - mondta Raphaël tompa hangon. Léa könnytelen szemmel lehajolt, és figyelmesen megvizsgálta barátnője arcát, közben szó nélkül levette róla a fekete fátylas kalapot, majd kigombolta a kabátját, és Raphaël segítségével lefejtette róla. - Nézze, a kályhába be van készítve a fa, csak meg kell gyújtani. Gyújtsa meg, Raphaël, aztán menjen ki a fürdőszobába, van ott egy kis elektromos kályha, hozza be. Utána tegyen fel vizet a konyhában. A lángok magasra csaptak, és hirtelen világosságot teremtettek. Léa karba font kézzel fel-alá járkált a szobában. Sarah követte a tekintetével. Egyetlen szót nem váltottak egymással. Nemsokára jött Raphaël a meleg vízzel, letette az ágy mellé. Tiszta törlőrongyot is hozott. Csendben, óvatosan meztelenre vetkőztették a beteget. Sarah egész testében reszketett. - Hozza be a fürdőszobából a lavórt és a szivacsot. Ezután lemosták Sarah 76 agyonkínzott testét, óvatosan kikerülték az összeégetett mellbimbókat, és finom, apró mozdulatokkal tisztították meg a hasán, combján és a lábán ejtett csúf sebeket, melyeket még a rue Guénégaud-n kapott. Amikor hasra fordították, Sarah akaratlanul is nyöszörögni kezdett. A háta merő seb volt. Soká gyötörhették, míg ilyen lett. - Menjen vissza a fürdőszobába, és nézze meg, van-e kötszer a gyógyszeres szekrényben. Hiába állították az ágy mellé az elektromos fűtőtestet, Sarah-t rázta a hideg. - Csak ezt találtam. Egy kis üveg jód és néhány tekercs géz volt Raphaël kezében, átmenetileg ezekkel kellett -
beérniük. Mikor elkészültek, egy Albertine-től elcsent hosszú, finom batiszt hálóinget adtak a betegre, utána megitatták teával, s Lisa gyógyszerkészletéből belediktáltak egy szem nyugtatót. Hamarosan elaludt. Léa és Raphaël leült a kályha elé a szőnyegre. Raphaël elővett egy doboz angol cigarettát. Rágyújtottak, és halkan beszélgetni kezdtek. - Mi történt? Mahl mélyet szippantott, csak azután válaszolt. - Ahogy Masuy megígérte, a második gyémánt után valóban szabadon engedte Sarah-t. De milyen állapotban... Csaknem halálra kínozták ezek az állatok, hogy valamit kicsikarjanak belőle. Beláttam, hogy a tervem túl veszélyes és bonyolult a temetővel, mást kellett kitalálni. - De miért kellett azonnal elrejteni Sarah-t, ha egyszer maga Masuy engedte szabadon? - Mert nem kell sok idő, hogy rájöjjön a turpisságra... ugyanis a második gyémánt hamis. - No persze... - Lent hagytam a taxiban ezt az özvegyi gyászruhát. Mikor kiszabadult, ráhúztam... Emlékszik még arra a lakásra a rue de Rivolin? Egyszer ott laktam átmenetileg... - Igen. - Nem adtam vissza a kulcsát a tulajdonosának, amikor elküldték kicsit „nyaralni” Németországba. Gondoltam, használni fogom. - És? - ...és amikor odaérkeztünk, látom, hogy egy autó áll a ház előtt. Masuy autója! Gyorsan megfordultam az ájult Sarah-val... Olyan állapotban volt, hogy szó se lehetett a temetőről. Nem volt hova mennem. Ekkor arra gondoltam, hogy itt, maguknál... - Őrült szerencsénk volt. Beleütközhetett volna Françoise vőlegényébe. Mit mondhattunk volna ennek a kitűnő tisztnek, ha az ajtóban találkozik valakivel, aki egy megkínzott zsidó nőt támogat? - Valamit biztos kitaláltam volna. Idejön ma este az az ember? - Nem hiszem. Úgy tudom, a nővérem összeköltözik vele. Valamelyik szállodában fognak lakni, magával viszi a gyereket is. De persze bármelyik pillanatban betoppanhat. Ez előfordulhat... Arról nem is beszélve, hogy Sarah jelenléte komoly kockázatot jelent a nagynénéimnek is. - Tudom, de most... pillanatnyilag... mi mást tehetünk? Sarah még jó néhány napig nem lesz szállítható. - Jó néhány napig!... Ráadásul Masuy tudja, hogy mi ismerjük egymást, ezt maga elfelejtette? Nem hiszem, hogy sok időbe kerül neki megtudni, hol lakom. És ha idejön, mindenkit letartóztatnak... - Erre is gondoltam. Ha megtudja a maga címét, azt is megtudja, hogy a nővére német tiszteket fogad. Abban a percben sokkal óvatosabb lesz, ismerem őt... - Remélem, igaza van, mert én biztosan nem viselném el azt, amit Sarah... nem lenne elég bátorságom. Magának se, ha nem tévedek... - Mondtam már, hogy a magamfajta alakok gyávák, nem bírják a fizikai fájdalmakat... - Pszt! Hallja? Ezek a nénikéim. Megjöttek. Ha bemennek a szobájukba, magának el kell tűnnie. 77 - Csakhogy én nem megyek el! Hova menjek? Nincs egyetlen hely sem, ahova mehetnék. Hadd aludjak itt egy éjszaka. Holnap Violette idehozza mindazt, amire szükségem van. - Ő honnan tudja, hogy maga most idejött? - A rue de Rivoli előtt kellett várnia rám. Látta, hogy a piacé des Pyramides-nál megfordulok, s megyek a Pont- Royal felé. Futott mögöttem. A rakpartnál megálltam, s megmondtam neki, hova megyek. Holnap idehozza a ruháimat. - Olyan biztos volt benne, hogy itt maradhat?
Raphaél fáradtan felállt, és legyintett: - Nem voltam én biztos semmiben... Léa most nézte meg először figyelmesebben... Milyen rossz arca lett! És hájas... ettől olyan nehézkes a mozgása, meg is kopaszodott, a szája egyik sarka meg-megrándult, és a keze szép hosszú keze volt - remegett. Úgy látszott, mindennel leszámolt. Kihúzta magát, és elindult. - Rendben van, megyek. - De ostoba! Mit képzel? Maradjon ma éjjel. Holnap majd meglátjuk. Csak ne mocorogjon. Várjon, hozok egy pokrócot. Éjjel Léa egy percet sem tudott aludni. Folyton felkelt, hogy megnézze Sarah-t. Nyugtalanul figyelte, néha a homlokára tette a kezét, magas láza volt, időnként összefüggéstelenül beszélt, és sokat hánykolódott. Léa többször is megpróbálta Raphaëlt felébreszteni, de ő a pokrócba csavarva úgy aludt a szőnyegen, hogy nem lehetett magához téríteni. Még nem volt hat óra sem, amikor Léa nem bírta tovább, felvette ócska, de jó meleg házi ruháját, és kiment a konyhába vizet melegíteni. Maradt egy kis pörkölt kávé abból a csomagból, amiből akkor főztek, amikor Frederic Hankét köszöntötték az új esztendő alkalmából. Léa önző módon úgy döntött, hogy igazán megérdemli azok után, ami az utóbbi napokban történt. Óvatosan kávét töltött a darálóba, leült a hokedlire, két térde közé szorította a darálót, és tekerni kezdte. Hamarosan bódító illat csapta meg az orrát. Montillac jutott az eszébe... mikor a szakácsnő megkérte, hogy inkább daráljon ahelyett, hogy a karamellkrémet meg a birsalmasajtot dézsmálná... S ahogy meggörnyedve tekerte a darálót, hirtelen döntötték a könnyek, úgy elkezdett zokogni, mint Orléans bombázása idején azok a halott anyjuk mellett topogó, elárvult gyerekek. Hajladozott előre-hátra, ahogy a gyerekek szoktak, egész testét rázta a zokogás, mindene fájt. Aztán hatot ütött a konyhai óra. Megijedt. Megpróbált felegyenesedni. Egy sötét alak állt a konyhaajtóban. Kiáltott volna, de elfojtotta. A daráló kicsúszott a térdei közül, a konyhakőre esett, és fémes csörömpölés törte meg a ház csendjét. A sötét alak közeledett. - Ó, François! Álltak egymással szemben, mozdulatlanul. A lakásban csend volt, senki nem mozdult. François Tavernier gyengéden elsimította Léa előrehulló haját, és két mutatóujjával megsimogatta az arcát... Léa lehunyta a szemét, és egy kicsit megnyugodott. - Bocsásson meg. Pokrócába burkolózva Raphaël Mahl lépett a konyhába. - Maga mit keres itt? Raphaël válaszolni akart, de Léa megelőzte: - Megengedtem, hogy ma éjjel itt aludjon. Nem volt hova mennie... - Gondolom, nem is volt más választása. És Sarah? - Itt van, az én szobámban. Tavernier elismerő és csodálkozó pillantással nézett Raphaëlre. - És mióta? - Tegnap este óta. Raphaël hozta ide. - Köszönöm, öregem. 78 Hogy van Sarah? - Rosszul - válaszolt most Raphaël. - Orvost kell hívni hozzá. - Lehetetlen! - kiáltott Léa. - Még feljelentene... - Vállalni kell a kockázatot. Megyek és megkérdezem - mondta François. - Azalatt söpörjön össze a kőről egy kis kávét, innék egy csészével... - Egy pillanat... Maga hogy jött be ide? - Maga adott nekem kulcsot - mosolyodott el Tavernier. - Igaz, bocsásson meg.
Azonnal elindultam, amint megtudtam, hogy mindenáron látni akar. Sarah miatt, igaz? Igen, meg azért is, hogy... Azt majd elmondja később. Most megnézem Sarah-t. És ne feledje a kávét. Raphaël, segítsen összeszedni - hadarta Léa. - Sietnünk kell, Estelle mindjárt felkel. Néhány percig csendben szedegették a kávészemeket. - Söprű nincs, hogy a darált kávét összeszedjem? - kérdezte Raphaël. - Ott van a takarítószekrényben, nyissa ki. Raphaël a szekrény felé menet elzárta a gázt a víz alatt, mert már lobogva forrt, aztán összesöpörte a darált kávét. Léa közben megdarálta a maradékot, s míg nézte a tüsténkedő írót, elmosolyodott: - Úgy mozog, mintha egész életében ezt csinálta volna... - Drágám, én a lelkem mélyén igazi nő vagyok, kérdezze csak meg a szeretőimet - húzta a szavakat affektálva Raphaël. - Ne komédiázzon, most nincs itt az ideje. - A nevetésnek mindig itt van az ideje, kedvesem. Ezekben a szomorú időkben különösen. Mert sem maga, sem én nem tudjuk, élünk-e még holnap. - Ne beszéljen így! - Csak nem fél, szép gyermekem? Pedig a maga bátor lovagja iderohant egyetlen hívására... Milyen szép, amikor így elmosolyodik. Soha másnál nem láttam ilyen kedves, meleg mosolyt. Ó! Szerelem... ifjúság, hogy irigylem magát. Léa tovább mosolygott, és vállat vont, aztán felállt, és beöntötte a darált kávét a kávéfőző szűrőjébe. - Ez még nem elég - mondta közben -, darálnom kell még egy kicsit. - Hagyja, majd én. Szeretek kávét darálni. Maga menjen, és nézze meg Sarah-t. François az ágy szélén ült, és a beteg kezét simogatta. - Hogy van? - kérdezte halkan Léa. Tavernier nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Léa letérdelt az ágy mellé, és figyelmesen nézte barátnője arcát. Verítékezett a homloka. Sápadt arcán riasztóan vöröslött a két égett seb. - François! Ugye nem hal meg? Tavernier megint nem szólt, de ránézett, s Léa soha nem felejti el, hogy könnyek csillogtak a szemében. De hát miért is csodálkozott ezen? Látott már más férfiakat is sírni: apja, Laurent és Mathias is sírt előtte... s az is megrendítette, de nem ennyire. Felállt. - Idehívom Dubois doktort. - Ki az a Dubois doktor? Megbízhat benne? - Maga is ismeri, ő járt annak idején Camille-hoz, amikor terhes volt. Talán még Párizsban van. - Emlékszem rá. Remek ember. Hívja fel. Léa csak néhány percig volt távol. - Szerencsénk van. Egész éjjel a kórházban volt, most érkezett haza. Nehezen értette meg, miről van szó. Nem részletezhettem. De aztán azt mondta, idejön. Emlékezett Camille-ra meg rám. Hány óra? - Fél hét. 79 - Atyaisten! Estelle már biztosan felkelt. Ha Raphaëlt a konyhában találja, én nem is tudom... Estelle és Raphaël, kávéscsészével a kezükben, egymással szemben üldögéltek a konyhában, és úgy beszélgettek, ahogy régi ismerősök szoktak. - Ó, maga az, kisasszony. Képzelje, azt hittem, itt halok meg, mikor megláttam az író urat a fehér kötényemben. Épp reggelit akart készíteni. Aztán szerencsére megmagyarázta a dolgot. - Megmondtam Estelle asszonynak, hogy lekéstem az utolsó metrót, s maga megengedte, hogy a nagy szalonban aludjak. -
Ahol akár meg is fagyhatott volna. Mondja, Estelle, mit tud Françoise-ról, hazajön ma? Hát persze. Ma jön el a vőlegénye is, hogy tiszteletét tegye a kisasszonyoknál. Léa és Raphaël nyugtalanul összenéztek. - És mikor? - Mintha Albertine kisasszony azt mondta volna, hogy délután... De Léa kisasszony, maga igazán takarékosabban bánhatott volna a kávéval... egy kis cikóriát is tehetett volna bele... az még a gyomornak is jót tesz - mondta Estelle. - Bár igaz, hogy így meg jobb - nyalta meg a szája szélét, miközben letette a csészét az asztalra. Sóhajtott egy nagyot, és felállt. - No, ebből nem élünk meg. Csak fecsegek, pedig már rég sorba kellene állnom a hentesnél. Ma bárányhús lesz, ha jól tudom. Megyek, és magamra kapok valamit. A kisasszonyok nem szeretik, ha háziköntösben megyek ki az utcára. Mikor végre kiment, Léa gyorsan tálcára tett egy csésze kávét, Raphaël pedig addig szaglászott, míg talált egy felbontott csomag kétszersültet, s büszkén azt is a tálcára tette. Zaj nélkül belopóztak Léa szobájába. Szó nélkül itták a kávéjukat, s nézték a szerencsétlen, nyöszörgő Sarah-t. Nem volt magánál. Mindhárman összerezzentek, amikor csengettek. Tavernier előkapta a revolverét. - Nyisson ajtót, Léa! De gyorsan! Léa engedelmesen elindult. - Ki az? - kérdezte hangosan. - Doktor Dubois. Hogy megváltozott! Nagyon megöregedett. - Jó napot, Delmas kisasszony. Kellemetlen látvány vagyok, igaz? Magamnak is. Reggelente, amikor belenézek a tükörbe, mindig megkérdezem: „Ki ez a vénember?” Persze maga is megváltozott. Szebb, mint valaha. Na de hagyjuk... Miért hivatott ide olyan titkolózva? Csak nem egy angol ejtőernyőst rejteget? - Jöjjön, doktor. És kérem, beszéljen halkabban, a nénikéim még alszanak... - Hogy vannak a hölgyek? - Köszönöm, jól - suttogta Léa, és kinyitotta a szobaajtót. - Te jó isten! - mondta halkan az orvos, amikor meglátta Sarah-t. - Ki tette ezt? - Azok, akiket se mi, se maga nem szeret, kedves doktor úr - lépett az orvos mellé Tavernier. - Uram?... Ó, már tudom!... Maga hozta egyszer reggelire azokat a remek croissant-okat... Míg beszélt, máris Sarah égési sérüléseit vizsgálta. - Mivel követték el ezt a szörnyűséget? - Cigarettával - válaszolta Raphaél. - Gazemberek! És mikor történt? - Vagy tíz napja. - Szegény asszony. Uraim, kimennének? - Szeretnénk bent maradni. A Montpleynet kisasszonyok nem sejtik, hogy itt vagyunk. Sőt azt sem tudják, hogy Sarah itt van... - Értem. Akkor forduljanak el. Delmas kisasszony, segítsen felültetni... így, nagyon jó... Most tartsa őt ebben a helyzetben. Hát, nem kímélték, annyi bizonyos. Adja ide a táskámat, 80 kisasszony, van benne egy kis fémdoboz... igen, azt... köszönöm. Bekente krémmel Sarah hátát, és bekötözte. Aztán az intimebb testrészek következtek. A combok belső oldalán is súlyos égési sebeket talált, ezek még régebbiek voltak... - Tudtak vele beszélni? - Eddig nem - mondta Léa. - Felismert, de csak összefüggéstelen szavakat mondott. - Magas láza van. Ez a kínzások, de legalább annyira az érzelmi megrázkódtatás következménye. Most kap egy injekciót és este egy másikat. Ettől délutánra valamicskét ja-
vulnia kell. Aztán majd az idő megteszi a magáét... - Soká fog tartani? - kérdezte Léa. - Minden az általános állapotától függ. Egy-két hét. - Egy-két hét!... Ez lehetetlen! Nemcsak a nénikéim miatt, hanem mert a Gestapo hamar rá fog jönni, hogy hol van... - Én semmit nem tehetek, gyermekem. Egy biztos, két- három napig egyáltalán nem szállítható. Jobb lenne, ha bevallaná a nénjeinek. Léa kétségbeesetten lerogyott az egyik fotelba. - És három nap múlva? - kérdezte Tavernier. - Akkor el tudom rejteni a kórházban, az osztályomon... amíg nem tud járni, ott lehet... Tessék, ez az orvosság csökkenti majd a fájdalmait. Háromóránként tíz csepp. Este visszajövök... és bátorság - simogatta meg Léa haját -, minden rendben lesz. Magának már van egy kis ápolónői gyakorlata. Gondoljon csak d’Argilat asszonyra... - Az más volt, akkor még nem volt itt a Gestapo. - Ez igaz, de akkor is az életét kockáztatta, hogy megmentse másnak az életét. Még ma este visszajövök. Viszontlátásra, uraim... és kisasszony... Léa halkan becsukta az előszobaajtót, és tehetetlenül nekitámaszkodott. - Jó napot, drágám. Hallottam az ajtócsukódást. Valaki itt volt? Ilyenkor? Albertine jött ki az előszobába. Házi ruhában volt, vállát vastag, puha kék kendő borította, a fejét is bekötötte egy fehér kendővel, s igyekezett alágyömöszölni ősz hajtincseit. Ahogy ott állt, a lakásban uralkodó hideg ellen felvértezve: több réteg meleg holmiba burkolva, egyujjas kesztyűjét húzogatva, olyan volt, mint a fagyoskodó Franciaország megtestesítője. Lisával ellentétben, Albertine soha nem panaszkodott a megszállás okozta kellemetlenségek miatt. Többször is kijelentette, hogy más emberekhez képest ők még mindig kiváltságos helyzetben vannak, s ezt sose szabad elfelejteni. Lisa morgott is, amikor Albertine élelmiszert vitt fel a kis Pierre keresztelőjére hozott lakoma maradékából a legfelső emeleten bujkálóknak. Soha nem beszéltek róla, de Léa tudta, hogy Albertine meglehetős ellenszenvvel fogadta a sok „ajándékot”, amit csak Françoise kiváltságos helyzetének köszönhettek. Azt is tudta, hogy fél Otto Kramer látogatásától, mellyel hivatalosan is el akarja fogadtatni, hogy Françoise és ő összetartoznak. Albertine majd elsüllyedt a szégyentől, amikor a közeli gyógyszertárban két vevő a kollaboránsokra tett megjegyzéseket, és közben mindketten őt nézték. Azóta is folyton eszébe jut ez a szó, hiszen ő is hallotta, miket mond a kollaboránsokról a londoni rádió. A háború elején, mint sokan mások, Albertine is nagy csodálója volt Pétain marsallnak, de amikor látta, hogy mit enged meg magának a vichyi kormány a zsidókkal szemben, elfordult tőle. Lévy asszony letartóztatása volt az utolsó csepp a pohárban, hiszen ott született a házban, és jól ismerte őt. Lisa és Estelle még mindig bíztak a marsallban, akárcsak a női bridzsklub tagjai, akikkel kéthetente továbbra is összejöttek a boulevard Saint-Germainen. Albertine egy idő óta nagyon elszigetelődött. - Nézz rám, Léa, és mondd el, mi történik itt. Mi van veled, kicsikém? Úgy nézel ki, mint egy fészkéből kihullott madárfióka... - Nénikém, szeretnék beszélni veled. Menjünk a szobádba, nem tudom egy perc alatt elmesélni. 81 Húsz perccel később Albertine berontott Léa szobájába. Tavernier és Raphaël kicsit nyugtalanul néztek rá. - Mindent elrendeztem - súgta Léa. - Sarah maradhat addig, míg Dubois doktor el nem tudja szállítani. Az idős hölgy csendben nézte ezt a nemrég még szép női arcot. Egyre jobban elsápadt, mozdulni se tudott a döbbenettől és iszonyattól. Mikor végre elfordította a tekintetét, valami különös, vékony kislányhangon megkérdezte François Tavernier-től:
Uram, hogyan lehetséges ez? Tavernier nem válaszolt, csak odalépett hozzá, gyengéden megfogta a vállát, s a szoba egy távoli sarkába vezette. - Szeretném megköszönni, amit Mülstein asszonyért tesz. De fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy Sarah-t keresi a Gestapo, s hogy mindenkit letartóztathatnak, akit itt találnak... - Tudom, uram, de mint keresztény és mint a hazája becsületéért felelősséget érző ember, a kötelességemet tagadnám meg, ha nem adnék menedéket. Egyelőre nem fogom megmondani Estelle-nek, Françoise-nak, de a húgomnak se. Majd Léával felváltva virrasztunk mellette. És bezárjuk a szobát. Ma délután, amikor látogatóba jön hozzánk Kramer parancsnok, különösen óvatosnak kell lennünk. - Ha megengedi, én is jelen leszek a látogatás ideje alatt. Ismerek néhány magas rangú személyt a felettesei közül, s ez talán eltereli a figyelmét arról, ami gyanús lehetne a számára. - Magának kapcsolatai vannak magas rangú német katonai körökkel? - csodálkozott Albertine. - Igen, de erről csak annyit mondhatok, hogy utasításom van rá - mondta halkan François. - Utasítása? Ezt nem értem. - Annál jobb. Egyet ne felejtsen: a maguk számára egyszerűen üzletember vagyok, és Léa udvarlója. Ezt Kramer hadnagynak el kell hinnie ma délután, tehát úgy beszéljenek velem. Albertine figyelmesen nézte a férfi arcát: különös, erőteljes vonások, borostás arc, vastag száj, szép szem, biztonságot s erőt sugárzó, okos tekintet... Közvetlen egyszerűséggel kezet nyújtott. - Azt teszem, amit kér, uram - mondta, és megszorította Tavernier kezét. - Megbízom önben. François egy kis cinkos mosollyal meghajolt, aztán tisztelettel megcsókolta Montpleynet kisasszony kezét. - Ugyan már, kedves uram! A szép asszonyok kezét kell így csókolgatni, nem az ilyen vénlányokét... - Édes kis tantikám, te csodálatos vagy! Te és a vénlányok! Nevetnem kell! Te mindnyájunknál fiatalabb vagy - ugrott Albertine nyakába Léa. - Vigyázz, elesem. Na, engedj, mennem kell, átöltözöm. Épp kilépett a szobából, amikor megszólalt az ajtócsengő. Egy hosszút s két rövidet csengetett valaki. Mozdulatlanná merevedtek, csak Raphaël szólalt meg nagy nyugodtan: - Ez Violette! Hozza a ruháimat. Egy hosszú, két rövid, ebben egyeztünk meg. Kinyithatom, kisasszony? Albertine végigsimította a homlokát. - Tegye, amit jónak lát, uram, én úgysem értem, mi folyik itt. Jobb, ha én megyek is... Raphaël Léához fordult, mielőtt ajtót nyitott: - Bemehetek egy másik szobába átöltözni? Nem akarom, hogy Sarah lásson... - Menjen Françoise szobájába. Jobbra a harmadik ajtó... De vigyázzon, itt jön Estelle. Léa odaszaladt az idős házvezetőnőhöz, és hiába tiltakozott, maga után húzta a konyhába. Raphaël végre ajtót nyitott. Egy nagy kofferral a kezében belépett Violette. - Jó napot a hölgyeknek, uraknak. Jó napot, Raphaël úr. Elhoztam, amit tudtam. Épp jókor, mert alig hagytam el82a ház sarkát, máris ott voltak a fritzek. - A festékeket se felejtetted el? - Ne aggódjon, minden itt van. - Köszönöm, kicsikém. Nem követtek? - Ne vicceljen... Olyan pióca még nem született, akit Violette ne rázott volna le, ha akarta... - Búvóhelyet találtál? - Igen, a... - Na, ezt majd később elmondod. Most gyere, segíts öltözni. -
Ez lesz az első alkalom, Raphaël úr, amikor azt kívánja tőlem, hogy öltöztessem fel röhögött a fickó. Raphaël Mahl belökdöste Françoise szobájába, és gondosan bezárta maguk mögött az ajtót. Léa és Tavernier kettesben maradtak. Vágyakozva nézték egymást. - Nagyon kívánlak. - Én is, de mit tehetünk? - Menjünk a „hideg lakásba”. - De ott nagyon hideg van. - Felmelegítelek. - Nem hagyhatjuk itt Sarah-t. - Alszik. Gyere! Egymásba kapaszkodva átsiettek a lakás fűtetlen részébe. Bementek egy elsötétített, jéghideg szobába. Léa némi tapogatózás után meggyújtotta az egyik alacsony asztalkán álló kis lámpát. A székek, a kanapé és minden bútor vászonleplekkel volt beborítva. A szőnyegeket is feltekerték, s a fal mellé fektették. Iszonyú hideg volt. François szorosan magához ölelte Léát, s így, egymáshoz tapadva vonszolták egymást a kanapé mellé, aztán rázuhantak. Alig mozdultak, csak csókolóztak és szerelmes szavakat suttogtak. - Úgy megijedtem, amikor Marthe megüzente, hogy keresel... - Én meg azt hittem, hogy többé soha nem jössz... - Hiányoztál, kis ringyó, bizony, nagyon hiányoztál... szünet nélkül rád gondoltam, dolgozni se tudtam... - Hallgass, csókolj meg... ölelj... Tavernier keze nem maradt tétlen, ujjai megtalálták az utat a kabát és az ing alatt, tenyerét végighúzta a meztelen bársonyos bőrön. Léa összerezzent a hidegtől és a gyönyörtől. Hasát türelmetlenül szeretője felé tolta. Már nem félt, elfelejtette a Gestapót, a kínzásokat, a halált, Sarah-t, Camille-t, Laurent-t, nem létezett semmi más, csak a vágy, hogy tegye magáévá végre ez a férfi, akinek minden érintése boldogság volt. Amikor François belé hatolt, összekulcsolta a hátán a lábát, mint aki jobban érezni akarja, hogy az övé. Fogva tartotta, mint egy rabot... Az ölelés végén egymás rabjai voltak, de túl fáradtak és túl boldogok ahhoz, hogy szabadulni akartak volna. Mikor a hidegtől végre feleszméltek, rendbe hozták magukat, és visszamentek a fűtött lakrészbe. Csak a kanapéra borított fehér lepel őrizte ölelkező testük nyomát. Zaj nélkül lopóztak be Léa szobájába. Sarah még aludt. Már nem volt olyan szürke az arca, s a lélegzése is szabályosabb volt, mint az előző napon. François és Léa egymás kezét fogva nézték. - A szeretőd volt? - kérdezte Léa gyengéden. - Ez nem tartozik rád, édes szívem, s ma már nincs semmi jelentősége. A legjobb barátaim egyike... Nekem a világon talán a legtöbbet jelenti, ha ő valamire tart engem... - És ha én? - Maga? Maga más, hiszen még gyerek. Sem a háború, sem ez az eset - mutatott Sarah-ra nem faragott még felnőttet magából... 83 - Azt hiszem, téved. Magának ez megfelelő, kellemes... hogy csak egy valamelyest még felelőtlen gyereket lásson bennem, egy kedves kis állatot, melyet egy felnőtt, egy olyan igazi, nagy férfi, amilyennek magát képzeli, könnyedén használhat, ha épp egy szeretni való és alkalmazkodó testre van szüksége. Én egy húszéves nő vagyok, maga pedig még nem olyan öreg. Mondja, hány éves? Tavernier mosolyogva nézte őt. - Valóban, főleg ebben a nem túl erotikus öltözetben az embernek kedve lenne leteperni. -
Ó, istenem! El is felejtettem, hogy ez a borzalmas házi holmi van rajtam. Megyek és átöltözöm... Léa pulóverben s egy piros angórakardigánban jött vissza, amelyet Lisa kötött nemrég. Rövid, pliszírozott szoknyája nem takarta el egészen formás lábát. A legfinomabb fekete selyemharisnyáját vette fel. Gyönyörű fénye volt. Amikor visszament a szobájába, François Sarah ágya szélén ült. Beszélgettek. - Gyere, drágám - mondta Sarah. Érezni lehetett a hangján, hogy még nagyon szenved. Léa egy bizonytalan mozdulatot tett. - Jöjjön már, eddig senkit nem hívott magához, maga az első... Sarah kinyújtotta a kezét. - Gyere ide mellém. Léa engedelmesen leült a beteg mellé: - Úgy látom, jobban vagy, ennek nagyon örülök. - François beadta nekem a cseppeket. Mindent köszönök, amit értem tettél... - Ugyan, ez semmiség. De ne fáraszd magad a beszéddel. - Beszélnem kell. François megoldja, hogy a Gestapo ne jöjjön ide. - De hogyan? - Nem fontos. Tégy meg mindent, amire kér. - Na de... - Ígérd meg. Léa rosszkedvűen bólintott. - Mikor fog megbízni bennem? - kérdezte François. - Majd ha felnőttnek néz. - Most ne vitatkozzanak. Itt csak egyvalaki gyanús, és az Raphaël! - De hiszen ő mentett meg téged! Sarah nem tudott válaszolni. Még nem volt olyan erős, mint hitte, elvesztette az eszméletét. Tavernier kirohant a fürdőszobába, egy megnedvesített törülközővel jött vissza, s a beteg fájó homlokára tette. A friss hideg magához térítette, elmosolyodott, és halkan megköszönte. - Nem beszélek, takarékoskodnom kell az erőmmel. Aztán elaludt. - El kéne tüntetni Raphaëlt, nehogy kellemetlenségeket okozzon - mondta Tavernier. - Csak nem akarja megölni? - kérdezte elkerekedett szemmel Léa. - Odáig azért nem mennék, de néhány napra semlegesíteni kéne, hogy Sarah és maga is biztonságban legyenek. - Mit akar tenni? - Van egy ötletem, felajánlok neki egy „mézeshetet” ezzel a Violette-tel. - Hogy érti ezt? - Úgy értem, szép tudatlan, hogy ő meg ez a hímringyó egy bizonyos ideig felelőtlenül a tiltott gyönyörnek szentelhetik napjaikat, s erre a kis időre legalább kilép a képmutató szédelgő és besúgó szerepéből. - És ha nem fogadja el? - Nem lesz választási lehetősége. Vannak itt lent embereim, majd elvitetem velük egy álomszép helyre... 84 Halkan kopogtak az ajtón. Egy meglehetősen nagydarab, kövér asszony lépett a szobába. A fején szakszerűen redőzött turbánt viselt, erősen ki volt festve, szürke kosztümszoknya, rózsaszín blúz és egy elég szép rókabunda volt rajta. Magas sarkú, de gumitalpú cipő volt a lábán, amiben elég bizonytalanul járt. - Raphaél!... - Nem rossz, ugye? Majdnem bedőltek, mi? Sajnos, kicsit meghíztam, amióta legutoljára -
rajtam volt ez a kosztüm. Új fűzőre lenne szükségem... Na, milyen? Léa vállat vont. - Szegény Raphaél, hát nevetséges - sóhajtotta. - Nem találtam más lehetőséget, hogy megléphessek az urak elől... Tavernier elindult az ajtó felé. Közben még visszaszólt: - Bocsássanak meg egy pillanatra. Nagyon jó az álruhája, drága barátom, remek. - Hova ment? - kérdezte Raphaél gyanakodva. - Nem tudom. Biztos átment Albertine tantihoz - hadarta Léa. — És hol van Violette? - A maga kedves nővérének a szobájában vár rám. Holnap lesznek újabb híreim Sarah számára. Majd meglátom, hogy vihetem ki Párizsból. Magát fogom értesíteni... Mikor Tavernier visszajött, Raphaél búcsúzott: - Viszontlátásra, Léa, látom, jó kezekben hagyom magukat - mondta, és Tavernier-re mutatott. - Amint tud, azonnal adjon hírt magáról - intett Tavernier. - Számíthat rám. Vigyázzon a barátnőnkre. És ha felébred, öleljék meg helyettem... Léa kikísérte az előszobába, ahol az ajtó előtt már ott állt Violette a nagy bőrönddel. Raphaél még egyszer megölelte Léát: - Vigyázzon magára, legyen óvatos, és főleg soha ne menjen vissza az avenue HenriMartinre. A földszinten négy férfi várta őket. Mikor meglátták a párocskát, karon fogták és a kocsibejáróban várakozó autóba tuszkolták őket. Egyetlen hangos szó nem esett. A két barát nem tanúsított ellenállást. Aztán Tavernier is elment, de megígérte, hogy három órán belül visszatér, hogy amikor Otto Kramer meglátogatja a családot, jelen lehessen. - Ja, fogja ezt is - mondta, s egy barna borítékot nyújtott át Léának. - Ebben a zűrzavarban elfelejtettem, hogy postás is vagyok. Hirtelen elkomolyodott, és hozzátette: - Azt tanácsolom, hogy ha elolvasta, égesse el. Biztos utakon érkezett, de most, hogy a kezébe adom, maga máris veszélyben van. Aztán minden további kommentár nélkül eltűnt a lépcső- fordulóban. Léa! Légy óvatos. Nem akarom, hogy miattam valami bajod történjen. Camille szenvedése elviselhetetlen a számomra, s az egyetlen vigaszom, hogy téged szabadnak tudlak. Nagyon gondold meg minden lépésedet, és soha ne határozz semmiben, mielőtt nem beszéled meg F. T.-vel. Félek. Nem a saját életemet féltem, arról már rég lemondtam, a tetteim lehetséges katasztrofális következményeitől félek. Megőrülök, ha arra gondolok, hogy Camille-t talán ebben a pillanatban is azért kínozzák, vallatják, hogy kiszedjenek belőle rólam olyan információkat, amikről nem is tudhat. Camille letartóztatásával csapdát állítottak nekem, s csak a barátaim meggyőző erejének köszönhetem, hogy nem sétáltam bele. Semmit nem tehetek érte... meg kellene támadni az Ha erődöt... Minden erőmmel azon vagyok, hogy belekerüljek egy ilyen akcióba. Camille letartóztatása veszélyes ellenséget faragott belőlem. Megtanultam ölni. Oda tudok ütni, ahova kell, s ma már nem állíthatom, 85 hogy ez nem szerez örömet. Mindennap többen vagyunk. Sokan a kötelező munkaszolgálat elől szöktek el, és hozzánk csatlakoznak. Mindennap hatékonyabbak és mozgékonyabban vagyunk, de ennek az az ára, hogy nő a beszivárgás veszélye. Az akcióink száma is egyre nő. Nem is tudom, hogy fogunk visszazökkenni a mindennapi életbe. Pedig azért van minden megmozdulásunk, hogy újra békés, nyugodt életünk legyen, békésebb, mint valaha volt, ha ez lehetséges... Camille végtelen szerelméről vall nekem azzal, hogy nem beszél, te óvatosságoddal bizonyítsd
nekem érzelmeidet. Csókollak Laurent Ui. Nem küldöm el ezzel a levéllel a naplómat. Nem szeretném, ha elégne. Tudod, hogy neked el kell égetned MINDENT, ami tőlem származik! Léa lassan összecsavarta a levelet, mint egy gyújtósnak szánt papirost, és a kályhában lobogó tűz fölé tartotta. Nézte, ahogy szétporlad, s nem engedte el, csak akkor, amikor már az ujját nyaldosták a lángok. Annyi aggodalom és szorongás volt benne, hogy nem gondolt és nem érzett semmit. Ebben a pillanatban talán csak az segíthetett volna rajta, ha François ölelő karjába menekülhet.
86
Tizenegyedik fejezet Otto Kramernek nem tűnt fel, hogy Léa és Albertine soha nincsenek egyszerre jelen a kis szalonban, ahol a Montpleynet kisasszonyok a rájuk jellemző udvariassággal fogadták mint unokahúguk vőlegényét. Françoise se vette észre, mert végtelenül boldog volt, hogy újra együtt lehet szerelmével. Persze a figyelemelterelésben nagy része volt Tavernier-nek is, aki ezúttal a nagyvilági kozmopolita szerepében tündökölt, és hol humoros, hol kihívó szövegekkel terelte magára a figyelmet. Beszélt - persze németül! - a véget érni nem akaró háborúról, a korlátozásokról, a feketepiacról, mely - ezt ugye, be kell látni - kétségtelenül lehetővé teszi az emberek számára, hogy túléljék a keserves időket, beszélt Aragon legutolsó regényéről, Az omnibusz utasairól, Léáról, akibe persze szerelmes - sajnos reménytelenül! -, meg a kis Pierre-ről, aki, jaj, milyen békésen szundít az anyja ölében, s nem kétséges, hogy a legszebb kisbaba a világon. 6 - Das ist genau meine Meinung! - jelentette ki a gyermek apja. Léát idegesítette ez a fecsegés. Álnok ártatlansággal közbeszólt: - És az esküvő? Mikor lesz? Françoise elpirult, és fanyarul válaszolt: - Amint Otto megkapja az engedélyt a Führertől, ami nem késhet soká, mert az apja már beleegyezését adta. - Ennek nagyon örülök, drágám, ez mindkettőtöknek boldogság. De azt hiszem, tilos a németek és franciák között a házasságkötés, vagy rosszul tudom? Kramer láthatólag kezdte kényelmetlenül érezni magát. - Nem mindig... - Annál jobb, akkor nemsokára esküvőre megyünk. Léa a német tiszt felé fordult. - Remélem, hogy a maga kapcsolatainak köszönhetően bordeaux-i barátaik szabadon fogják engedni Camille-t. - Françoise már említette nekem a dolgot... És telefonáltattam is a Gestapo-főnökségre, ma estére várok választ. - Mit hallok? D’Argilat asszonyt letartóztatták, és ezt nekem nem is említette? - kiáltott fel Tavernier ártatlan képpel. - Jaj, kedves barátom, az utóbbi időben olyan ritkán láttam... - És mikor történt ez? Már régen?... - Mi január 10-én tudtuk meg. - Mivel vádolják? - Azt akarják megtudni tőle, hol van a férje. Ebben a percben Albertine jelent meg derűs arccal, teáskannával a kezében: - Hoztam még egy kis forró teát, a másik már biztosan kihűlt - mondta. Ez volt a megbeszélt jel. Most Léának kellett felváltani Albertine-t Sarah ágya mellett. - François, jöjjön velem egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit - mondta Léa, miközben kifelé indult a szalonból. 87 Luc, lépéseket Sarah aludt. Léa itt, a szobájában mondta el Tavemier- nek, hogy nagybátyja, tett Camille ügyében. Amikor látta, hogy a férfi milyen gondterhelten mered maga elé, halkan megkérdezte: - Olyan súlyos a helyzet? - Nagyon - mondta Tavernier, - Mit gondol, Camille tudja, hol van a férje? - Természetesen nem. Ha tudná, nekem elmondta volna. 6
Nekem is ez a véleményem
Hát, ezen csodálkoznék. Léának a lélegzete is elakadt. - Hogy merészel ilyet! Csak nem feltételezi, hogy képes lennék feljelenteni Laurent-t? - Milyen lobbanékony! Eszemben sincs. De azt soha nem tudni, hogy viselkedik az ember, ha megkínozzák. - Én inkább meghalnék, de nem mondanék semmit Laurent-ról. François gonoszkodva, gúnyosan folytatta: - Nem kételkedem a bátorságában, kedves, de jól ismerem ezeket az urakat. Meghalni egyszerűbb, mint elviselni a kínzásokat. Mindenkinek van egy gyenge pontja, s ha azt a hóhér megtalálja, az ember képes a neki legdrágább lényt is elárulni. Van, akit meg kell erőszakolni, van, akit kasztrálni kell, vagy a szemét kinyomni, hasát felvágni, másnak elég, ha nem hagyják aludni. Vannak olyanok, akiket kígyókkal, rovarokkal tökéletesen ki lehet borítani, mások akkor kezdenek beszélni, ha gyermekeik megkínzásával fenyegetik őket... - Nem hiszek magának. Tudom, hogy vannak emberek, akik semmiképp nem beszélnek... - Előfordul, de nagyon ritkán. A legbátrabbak inkább öngyilkosok lesznek, ahogy a bordeaux-i Auriac professzor, talán maga is ismerte, akit a híres Poinsot vallatott, s ő az első ilyen „kihallgatás” után végzett magával. - És Sarah, ő nem beszélt? - Mit tud maga erről? Léa megint elnémult. Előbb Sarah-ra nézett, aztán közelebb lépett Tavernier-hez, és az arcába köpött. - Hogy mer így beszélni arról, akinek a véleménye, ahogy nemrég mondta, a legtöbbet jelenti a maga számára? Undorító alak! - Nem, csak realista. - Igaza van - hallatszott egy halk hang az ágy felől. Léa és François egyszerre ugrottak oda hozzá. - Igaza van. Ha még egy napig tart, ha még néhányszor megérintenek ezek az ocsmány gazemberek, biztos, hogy beszélek. Nézd, Léa, a testi szenvedéshez, azt hiszem, hozzá lehet szokni, de a megaláztatásokhoz, amikor az embert megkötözik, megerőszakolják, és a legszörnyűbb perverziókra kényszerítik... amikor azzal fenyegetik, hogy ráengednek egy megvadult szelindeket, ha továbbra is makacsul hallgat... az rettenetes... Ha Raphaëlnek nem sikerül kimenekíteni engem Masuy karmai közül, hát beszélek... anélkül, hogy akartam volna... - Ezt többet ne mondja, Sarah. Egy pillanatig sem kételkedtem a bátorságában. Hülye vagyok, amiért okot adtam a kételkedésre, pusztán azért, hogy Léának leckét adjak... És most mennem kell. Este megint eljön Dubois doktor, addigra visszajövök... Sarah... kérem, ne sírjon. Nem akartam megbántani. - Nem bántott meg... csak eszembe jutott az egész... Most menjen, és jöjjön vissza hamar. És hozzon hírt arról is, mi lett Raphaéllel. - Érte ne aggódjon, biztonságban van, és jól érzi magát... Viszontlátásra. Miután Tavernier elment, Sarah ki akart menni a fürdőszobába. Léa kitámogatta. Sarah felsikoltott, amikor meglátta magát a mosdó fölötti tükörben. - Szörnyeteget csináltak belőlem! 88 Léa kereste a szavakat, de nem tudott mit válaszolni. Szégyellte magát utólag is, hogy valamikor irigyelte Sarah szépségét. Rettenetes volt látni, ahogy a könnyek végigcsorogtak a véres égési sebek gödrei körül. - Hagyj magamra egy kicsit - kérte Sarah. Léa engedelmeskedett. És ebben a pillanatban kopogtak. Nem az Albertine-nel megbeszélt kopogás volt. - Ki az? -
Elmegyünk - kiáltotta vidáman Françoise az ajtón át. - Szeretnénk elbúcsúzni tőled. Léa gyorsan rádobta az ágyra az ágyterítőt, és szaladt, hogy kinyissa az ajtót. - Magadra zárod az ajtót? - Akaratlanul magamra zártam, úgy fájt a fejem... - És most már jobb egy kicsit? - kérdezte udvariasan Otto Kramer. - Talán, köszönöm. Csak lehevertem pár percre - sóhajtotta Léa, és a világ legtermészetesebb mozdulatával kilépett a szobából, s becsukta maga mögött az ajtót. Hála istennek hamar elbúcsúztak. Léának meg kellett ígérnie, hogy néhány napon belül elmegy hozzájuk ebédre. Amikor visszament a szobájába, Sarah-t már újra az ágyban találta. Elaludt. Léa leroskadt az egyik fotelbe. Néhány perc múlva ő is aludt. Dubois doktor, Albertine és François Tavemier hangjára ébredt. Szégyenkezve állt fel, s a szemét dörzsölte. - Bocsánat, elaludtam. - Észrevettük — mondta kedélyes hangon a doktor. — Nem szép egy betegápolótól... - Igazán sajnálom. Mi a véleménye? Hogy van Mülstein asszony? - Amilyen jól csak lehet. Szerencsére erős szervezete van. Két nap múlva lábra tud állni... Már bejelentettem őt az egyik mentőszolgálatunknak holnaputánra. A beteg hivatalosan a maga nagynénje lesz, aki váratlan rosszullét miatt kórházi kezelésre szorul. Minden rendben lesz. Az egyik barátomhoz kerül, aki részt vesz az ellenállásban, azonkívül az égési sérülések specialistája. - Köszönöm, doktor - mondta François. - Azt mi már elintézzük, hogy onnan valahogy eljuttassuk Mülstein asszonyt Svájcba vagy Spanyolországba. Mit gondol, mennyi ideig tartják a kórházban? - Maximum öt napig. Sem az ő, sem a barátaim biztonsága nem enged meg többet. - Tehát január 18-án kell mennie? - Igen. 18-án reggel jön érte a mentő. A nagynéni így távozhat legegyszerűbben a kórházból, és arra a címre viszik majd, amit önök megjelölnek. Ezután fog bejönni Delmas kisasszony, hogy meglátogassa és hazavigye a „nagynénjét”. - Csak nem kell ezalatt nekem is végig bent lennem a kórházban? - kérdezte Albertine. - Ez a feltétele, hogy a tervünk sikerüljön. Ebben a pillanatban Sarah feléjük fordult. - Szégyellem, hogy ennyi kellemetlenséget okozok - mondta halkan. Nem értette, hogy miért kezdett el mindenki nevetni. - Ne nyugtalankodjon, gyermekem - mondta Albertine -, maga ne gondoljon másra, csak a gyógyulásra. Nekem az lesz a legnehezebb, hogy nyugtalanná kell tennem Lisát. És hogy hazudnom kell neki. - Pedig az a fontos, hogy Lisa kisasszony legyen az első, aki észreveszi, hogy ön rosszul van - mondta az orvos. - Tudom, doktor úr, de nekünk soha, kicsi gyermekkorunk óta soha nem volt titkunk egymás előtt. Barátságtalanul hideg, párás idő köszöntött Párizsra. Léa François karjába kapaszkodva vacogva nézte az utcát. Az üzletek előtt végtelen hosszú sorokban álltak89 a háziasszonyok, s topogva igyekeztek a lábukat felmelegíteni. Minden úgy történt, ahogy eltervezték. Sarah rendbe jött egy kicsit, s aztán valami ismeretlen helyre távozott. Léa Lisát ápolgatta, mert ő valóban megbetegedett attól a puszta ténytől, hogy a nővére kórházba került... Mathiastól levél érkezett, azt írta, hogy bent járt Bordeaux-ban, hogy Françoise telefonált Luc bácsinak, hogy Camille-t nemsokára szabadon engedik, és Léa is nyugodtan hazamehet Montillacba, mert Kramer parancsnok felelősséget vállalt érte. Ennyi jó hírtől Léa életkedve és vidámsága is visszatért valamelyest. François Tavernier kijelentette, -
hogy ezt meg kell ünnepelni, s meghívta őt ebédre a Chataígnier- hez. Épp e kitűnő helyre igyekeztek. Útközben, amikor elmentek a Gallimard könyvesbolt kirakata előtt, önkéntelenül lelassították lépteiket. Abban a pillanatban kivágódott a bolt ajtaja, s Raphaël Mahl ugrott eléjük. - Léa, François! - Maga mit keres megint Párizsban? - kérdezte szárazon Tavernier. – Ha jól emlékszem, utolsó találkozásunkkor beleegyezett, hogy szépen elutazik délre. - Ne haragudjon, drága uram, de az az utazás csak néhány napig tartott. - Azt hittem, hogy Masuy keresteti magát! - mondta Léa. - Már nem. Közben, nekem köszönhetően, megkaparintott egy igen jelentős aranykészletet. Azóta megint üzlettársak vagyunk. - Azok után, amit az a gazember Sarah-val tett, maga képes volt...? - Drága Léa, ő megbocsátotta nekem, hogy részt vettem a mi kedves barátnőnk elszöktetésében, és hogy becsaptam. Én pedig cserébe elfelejtettem, miféle kegyetlenkedéseket kellett elviselnie a szerencsétlen Sarah-nak. - Elfelejtette! Léa pofon vágta volna, ha Raphaël nem kapja el a kezét. - Nem volt más választásom - mondta közben, s a hangja megkeményedett. — Vagy ez van, vagy kapok egy golyót a hasamba. Márpedig, szép gyermekem, fáj, ha golyó repül az ember hasába. - Most már újra bohóckodott. - Úgy bizony... De nyugodjon meg, magának nincs félnivalója, Masuy már tud a családja német kapcsolatairól, és sokkal óvatosabb annál, semhogy belekössön egy olyan lányba, akinek a barátja Tavernier úr, hiszen ő meg bejáratos a Lutétia Szállodába... meg a német nagykövetségre... Léa elsápadt, érezte a szavak mögé rejtett fenyegetést. Nem ámította magát tovább. - Egyébként, kedves François, ha nem biztosított volna nekem s Violette-nek olyan pompás ellátást, soha nem bocsátottam volna meg, hogy erőszakkal fogva tartatott minket. Abban pedig biztos vagyok, hogy az elhárításnál működő barátai, valamint barátunk, őexcellenciája Otto Abetz egyaránt megkülönböztetett érdeklődéssel figyelték volna az ön enyhén szólva ellentmondásos tevékenykedését. De mivel úgy viselkedett, mint egy körültekintő és óvatos világfi, s nemcsak gazdagon terített asztalt, jó borokat készíttetett a számunkra, hanem mindezt olyan helyen, ahol az irodalmat s a zenét se hiányolhattam... szóval mindezeket figyelembe véve elnéző voltam, és elfelejtettem szóba hozni önt... - Feltételezem, hogy ezt most meg kell köszönnöm - vetette közbe François hidegen. - Ó, nem, ezt nem kívánom. - Azt persze tudja, hogy záros határidőn belül le fogják tartóztatni... vagy megölik. - Talán. Tudja, bele kell nyugodni a változtathatatlanba: a halál soha nem véletlen. - Maga teljesen bolond és nevetséges. Raphaël Mahl abbahagyta a bohóckodást, s a tekintete hirtelen igazi fájdalmat tükrözött. - Ha tudnák, milyen furcsa ez nekem... Maguk még tudnak nevetni azon, hogy bolond vagyok, de én már csak szenvedek magamtól! Mahl barátságosan intett a fiatal eladónak, aki a könyvesbolt kirakatában a könyveket rendezgette. Léa is ráismert, ő is odaköszönt. - Milyen bájos fiatalember!... Nem hallották Cocteau legutóbbi mondását? Ez a fiú mesélte 90 nekem: Ül a költő meg Auric úr Valentin kisasszony bisztrójában. Auric meséli, hogy egy zsidó panaszkodott neki, amiért kötelező viselnie a sárga csillagot. „Vigasztalja meg - vágta rá Jean -, mondja neki, hogy a háború után majd nekünk kell műorrot viselnünk.” Még mindig humoránál van a drága költő, ugye? Tavemier-nek arcizma se rándult, de Léa minden igyekezete ellenére elnevette magát. Haragudott magára. - Nevessen, kislány, jól áll magának, ha nevet... Nevetni kell, mielőtt sírni kezd az ember.
No, viszontlátásra, szép gyermekem, Isten óvja. Jó napot, uram, remélem, mi nem találkozunk többé - vetette oda François-nak, s közben belökte a könyvesbolt ajtaját. Mielőtt belépett volna, még visszafordult, s szelíden rájuk nézett: - Köszönöm, amit Sarah-ért tettek. Szótlanul mentek a rue de Cherche-Midiig. A Chataignier tömve volt. A tulajdonos a helyükre vezette őket, mellettük egy hosszú, tizenkét személyre terített asztal állt. - Remélem, nem lesznek túl zajosak a szomszédaink - morogta Tavernier. - Bármekkora ínyenc vagyok, nem szeretem az ilyen helyeket - nézett körül Léa. - Én sem, de ez ne vegye el az étvágyát. Szeretném, ha ma kettőnkön kívül mindent elfelejtene. Önző vagyok, s azt akarom, hogy ma csak az enyém legyen. - Rendben van. Igyunk bordeaux-i bort - sóhajtotta Léa -, otthoni illatokra vágyom. Az italos néhány perc múlva hozta is a fenséges italt. A konyha is éppolyan nívós volt, mint a bor. Ahogy az elején megállapodtak, csak érzelmes dolgokról és könnyed témákról beszélgettek: divatról, táncról, utazásról. Arról álmodoztak, hogy ha majd vége lesz a háborúnak, együtt fognak utazgatni... közben a lábuk az asztal alatt összefonódott. Egy nagy csapat vendég ment el mellettük. Vidám arcú, nagyhangú férfiak, csinos, feltűnően öltözött nők. Leültek a nagy asztalhoz. Nem sokkal később egy széles arcú, okos tekintetű. atlétatermetű férfi telepedett közéjük, vaskos szemüveget viselt. - Ki ez az ember? - kérdezte Léa. - Egy figyelemre méltó férfiú, aki eltékozolja magát. Ő Jacques Doriot, a Francia Néppárt megalapítója... a fasiszta Doriot pártja. - Akkor jó éttermet választott, mondhatom. - Ez igaz. Vége volt a békés hangulatnak. Szó nélkül fejezték be a vacsorát. Kint az utcán Léa továbbra is tartózkodó volt, Tavernier mégis belekarolt. - Ne duzzogjon, kis szívem, hiszen már nem sok időt tölthetünk együtt. - Mit mond? - Holnap hajnalban elutazom. - Hova? - Nem mondhatom meg. - Soká lesz távol? - Nem tudom. - Nem hagyhat egyedül... - Pedig mennem kell, és maga olyan lány, aki meg tudja védeni magát. - Sarah is olyan volt. És nézze meg, mit csináltak vele. Ideges rángás futott végig Tavernier arcán. De mégsem vallhatta be, hogy majd belepusztul, amiért itt kell hagynia Léát Masuy-nak és bandájának kényére-kedvére. Átkozta magát, hogy szerelmes lett ebbe a bakfisba. Fölösleges kockázat volt ez a szerelem. Már azóta érezte a veszélyt, mióta Montillacban újra találkoztak egy rövid időre. Utána nem akart Léára gondolni, ami egyébként nem esett túlzottan nehezére, hiszen a háború kezdete óta még a legokosabb lányok sem voltak túlságosan tartózkodók. Lerázták magukról a konvenciókat, élni akartak, míg lehet, s csaknem olyan könnyen adták oda magukat, mint 91 Léa. De most, hogy újra találkoztak, s Léa megint más volt, erősebb s ugyanakkor törékenyebb, megint feléledt benne ez az érzés, melyért különben nem rajongott, mert az volt a véleménye, hogy nem jó semmire, legfeljebb arra, hogy bonyolultabbá tegye az ember életét. - Miért nem mond semmit? - Mit mondjak? Mahlnak igaza van: a nővére német kapcsolatai védelmet jelentenek, legalábbis addig, míg Kramer Párizsban van. Én a maga helyében visszamennék Montillacba, mégpedig legalább három okból: először is a jó dominikánus meg a maga drága d’Argilat-ja a
közelben van... - Honnan tudja? - Tudom... Másodszor, Camille d’Argilat-nak szüksége van magára, és harmadszor, nem hagyhatja, hogy a birtoka egyedül annak a Fayard nevű pincemesternek a kezében legyen. - Ha Adrien és Laurent olyan közel vannak, miért nem tettek lépéseket Camille érdekében? - Bármit lépnének, csak súlyosbítanák Camille helyzetét. Ugyanis az Há erődből lehetetlen megszökni, ellentétben a mérignaci táborral, ahonnan könnyű meglépni. - De én úgy tudom, hogy már el kellett engedniük őt... - Nem. Ezt későbbre halasztották. - Miért? - Nem tudom... Valószínűleg azért, hogy Laurent-t valami meggondolatlan lépésre késztessék. Azt remélték, hogy megtörik az ereje. Világos, hogy Camille nem beszélt. Vagy azért, mert nem tud semmit, vagy azért, mert valóban ilyen bátor. - Képes rá. Szelídnek, félénknek látszik, de a legelszántabb és legmakacsabb lény, akit ismerek. - A férje szerencséjére. Léa idegesen megrántotta a vállát. - Biztos vagyok benne, hogy nem tud semmit Laurent- ról... Azt hiszem, elfogadom a tanácsát, hazamegyek Montillacba... Közben befordultak a rue de l’Universitére. - Feljön? - kérdezte Léa a ház előtt. - Nem mehetek, találkoznom kell valakivel. Megpróbálok visszajönni még a kijárási tilalom előtt... Ha már nem találkoznánk, kérem, ne haragudjon rám... - Legyen csak nyugodt, nem fogok haragudni. Léa érezte, hogy a válasz sértette Tavernier-t, s egy pillanatig örült is ennek, de aztán nagy ürességet érzett. Behúzta maga után a férfit a kapualjba, és a mellére borult. - François... Tavernier gyengéden befogta a száját a tenyerével: - Ne mondjon semmit. Maradjon így, hozzám simulva, ne mozduljon. És csókoljon meg... Ezen az éjszakán Léa hiába várt rá.
92
Tizenkettedik fejezet Drága Léa! Kiszabadultam a pokolból. Legutoljára a Gestapo rue du Médoc-i épületében vallattak Dohse jelenlétében, utána a pince egyik zárkájába löktek. Ez olyan alacsony helyiség, hogy nem tudtam felállni benne. A nedves földet szétszórt szalma, emberi ürülék és hányadék borította: iszonyú volt. A szomszédos zárkából üvöltéseket hallottam... Egy férfinak a heréit szakították le... Egy nő is nyöszörgött szünet nélkül valahol... Én a rémülettől és a fáradtságtól összeestem, és nem tudom, hány napot töltöttem, el ott félig alvó állapotban, lázban vacogva, étlen-szomjan. És a szükségemet én is ott végeztem el a földre, mint az állatok. Amikor Dohse rájött, hogy még ha akarnék, se tudnék mondani semmit, átvitetett az Ha erődbe. Negyvenfokos lázzal három napot a gyengélkedőben töltöttem, most egy cellában vagyok, három másik nővel együtt. Mondhatnám, luxuskörülmények között. Itt fel lehet állni, lehet mosakodni, és az ember beszórhatja magát poloskairtó porral. Sőt, az emeletes ágy tetején ülve az ablak rácsain át ki lehet látni a városi háztetőkre is. Reggel kapunk „kávét”, kétszáz gramm kenyeret, tízkor adnak levest, négykor megint levest s néha uzsonnát a Vöröskereszttől, rendszerint kétszer sültet, aminek avas- olaj-íze van. És éljük a börtönéletet: terjednek az üzenetek a,, rácsrádió”-n, de híreket cserélünk vasárnap a misén is, s boldogok vagyunk, ha hozzájutunk egy agyonfaragott ceruzához, egy darab tiszta papírhoz, s főleg ha találunk valakit, aki kézbesíti egy levelünket. .. Eddig ketten is meglátogathattak. Először Jean és Raoul anyja, Amélie Lefévre járt itt, azután meg Ruth, aki az én kis Charlesomról mesélt nekem. Minden pillanatban rá gondolok, ő ad erőt, hogy tartani tudjam magam. L.-ről semmi hírem.. Nem tudom, mi lesz velem, nem tudom, mikor szabadulok innen. Az egyetlen, amit tudok, hogy a közeljövőben megint elvisznek „kihallgatásra”, s én nem. tudom, hogy bírom majd a gyötrést, a pofonokat és a sötétzárkát. A társaim remek nők: Odile tizennyolc éves, röpiratok terjesztéséért került ide; Elisabeth kommunista, a férjét 1942. szeptember 21 -én agyonlőtték; Héléne-t, akinek a férje a maquisard- okhoz csatlakozott, azért jelentették fel, mert angol repülősöknek adott szállást. Együtt valahogy elviseljük a legsötétebb órákat is. Ha valami történne velem, kérlek, legyen gondod a kis Charles- ra, hiszen nekem ő a világon a legdrágább. Ne haragudj, hogy ilyen apró betűkkel írtam, de a papír itt aranyat ér. Vigyázz magadra. Nagyon szeretlek. Isten óvjon. Camille Léa egy pokrócot tekert maga köré, és lassan felállt, a levelet az ágyára ejtette. Iszonyodva és hitetlenkedve rázta a fejét. - Hogy juthattunk idáig? - kérdezte hangosan. Úgy érezte, hogy a szobája összeszűkült, s falai úgy veszik körül, mint egy börtön. Keze fejével megdörzsölte a szemét, s ekkor határozta el végleg, hogy visszamegy Montillacba. Ott legalább helyben van, találkozhat Mathiasszal, Amélie Lefèvre-rel, a Debray házaspárral, s megbeszélhetik, mit lehetne tenni Camille kiszabadítása érdekében. Kicsit megnyugtatta, hogy ezt végre eldöntötte. De még mielőtt elmegy, beszélnie kell Otto Kramerrel. 93 Aztán kopogtak, Közben hallotta, hogy a lakás másik végében szól a telefon. Valaki felvette. jött Estelle azzal, hogy Françoise keresi. Ez egyszer jókor. Léa felvette a telefont, és elfogadott másnapra egy vacsorameghívást. Aznap este a kis szalonban vacsoráztak, utána Léa leült a kandalló elé, és a lángok fényénél felolvasta Camille levelét. A három nő csendben hallgatta, egyszer sem szakították félbe. Amikor Léa letette a levelet, Lisa és Albertine a szemét törölgette. Estelle is hangosan szipogott. Egyikük sem tudott kötni vagy hímezni, a kézimunka az ölükben pihent. Léa felállt, és bekapcsolta a rádiót.
Rövid keresés után megtalálta Londont. Ezen az estén, 1943. január 15-én este kilenc órakor nem nagyon zavarták az adást, egész jól lehetett hallani. „Most egy munkásember fia fog szólni önökhöz, akinek apját 1917-ben meggyilkolták a németek. Ő maga régi harcosa a francia vidéknek, s társa volt a rabságban a Cháteaubriantban kivégzett huszonhét vértanúnak. Nyolc hónapi kínzás után, 1941 júliusában szökött meg a németek börtöneiből. Most tehát Saint-Dénis küldötte, Femand Grenier beszél... - Franciák! Miután megjártam Fontevrault és Clairvaux börtöneit, s kilenc hónapot töltöttem együtt Charles Michellel, Guy Môquet-val és Châteaubriant mártírjaival, miután részt vettem az ellenállás folytonos életveszéllyel járó napi küzdelmeiben nemcsak vidéken, hanem Párizsban is, miután megtanultam, mi az éhezés, a nélkülözés, s én is átéltem ugyanazokat az erkölcsi és szellemi kínokat, melyeket bilincsbe verve is hajlíthatatlan népünk nap mint nap elviselni kénytelen, mindezek után nemrég Londonba jöttem, hogy mint a Francia Kommunista Párt központi bizottságának küldötte beszámoljak De Gaulle tábornoknak a mi tizenkétezres tagságunk csatlakozásáról; átokéról, akik a gyárakban, a francia szabad harcosok soraiban, a partizáncsapatokban, az egyetemeken, de a Reich fogolytáboraiban is, Nantes-tól Strasbourgig, Lille-től Marseille- ig, a terror ellenére mindennap kockára teszik életüket a gyűlölt hitleri megszállók elleni küzdelemben. ” Az egyre erősödő recsegés miatt néhány percig teljesen érthetetlen volt a szöveg. Lisa rémülten forgatta a szemét; - Hallottátok?... De Gaulle tábornok befogadja a kommunistákat! Teljesen megbolondult! A kommunistákat! - Hallgass - szólt rá hidegen Albertine te nem tudod, mit beszélsz. Franciaországnak szüksége van mindenkire, aki harcolni akar. Pillanatnyilag nincsenek sokan. - Ez nem ok arra, hogy bárkivel összeálljunk! - Hallgass már, most jobban lehet érteni. „...a francia tömegek, mindazok, akik harcolnak, akik ellenállnak, akik remélnek - és ők megszámlálhatatlanul sokan vannak —, mondhatom tehát, hogy egész Franciaország De Gaulle mellett áll, aki akkor sem vesztette el a reményt, amikor minden összeomlott, s ez ma már történelminek mondható érdeme; igen, a franciák De Gaulle mellett és az ellenállás egyre népesebb csapatai mellett állnak, azokkal tartanak, akik szent háborút folytatnak Franciaországban a hazáért és a szabadságért... ” A recsegés megint elnyomta Fernand Grenier hangját. Léa kicsit továbbtekerte a gombot, aztán vissza. Estelle kihasználta az alkalmat, és rádobott néhány fahasábot a tűzre. Albertine egyet visszavett. - Már alig van fánk, takarékoskodni kell vele - mondta. „Francia barátaim, gyötrelmeitek iszonyúak, bátorságotok csodálatra méltó, és nagy bennetek a reménykedés. Köszöntsétek örömmel a Vörös Hadsereg minden egyes győzelmét, és lelkesedéssel üdvözöljétek a Brit Légierő támadásait éppúgy, mint az amerikai hadsereg tankjait és ágyúit. Tartsatok ki! Legyetek szolidárisak egymással, és segítsétek egymást. Makacsul és hősiesen lépjetek fel a megszállókkal szemben. Testvériség és bátorság irányítsa tetteiteket!. .. ” Ezúttal végleg elnyomott mindent a recsegés. 94 A négy nő csendesen megitta a maradék meleg teát, aztán aludni mentek. Másnap, amikor Léa a vacsorára készülődött, különösen nagy gonddal öltözködött. Egy derékban húzott, elől mélyen dekoltált, vékony, fekete gyapjúszövet ruhát vett fel, amit François Tavemier-től kapott ajándékba. Drága holmi volt, Jacques Fath előkelő szalonjából való, s ez volt az első alkalom, hogy felvehette. A haját feltűzte, és a Camille-tól kapott gyöngysort tette a nyakára. Természetesen megint kölcsönkérte Albertine kis rókabundáját. Françoise-tôl kapott egy selyemharisnyát, melyen hátul egyenes csík futott végig. Most ezt
vette fel, mert a csík kihangsúlyozta lábának szép vonalát. Az Etoile-ig metróval ment. Françoise-ék lakása az avenue de Wagramon volt. Léa az első pillanattól fogva utálta. Valami orvostól bérelték, aki jobban szerette a Côte d’Azur levegőjét, mint a párizsit. - Biztos egy zsidó - mondta róla Françoise. Léa ingerült lett a megjegyzéstől. - Egy biztos - folytatta Françoise -, ez a lakás nem hasonlít a gazdagságukat inkább elrejteni igyekvő bordeaux-i polgári otthonokhoz. Itt, épp ellenkezőleg, minden nagyon is látszik. Talán túlságosan is... - Nekem is ez a véleményem - nevetett Otto Kramer -, de nem volt időnk, gyorsan kellett valami lakás... Hogy maga milyen elegáns, Léa! Jöjjön a gyerekszobába, mindjárt meglátja, milyen remekül van a maga kis keresztfia. Nagy és világos helyiség volt a gyerekszoba. Frederic Hanke ült a kicsi mellett, s a bölcsőjét ringatva próbálta megnyugtatni, mert éppen sírt. - Láthatják, éhes ez a gyerek - fogadta őket az alkalmi dada. - Ó, Léa, de jó, hogy itt van. Nem próbálná latba vetni keresztanyai tekintélyét? Léa megemelte a kicsit, de szinte azonnal vissza is tette a bölcsőbe, és rászólt: - Most aztán légy jó, és aludj... Mindenki megdöbbenésére a gyerek elhallgatott, és becsukta a szemét. - Bravó! Micsoda tekintély! Gyakrabban eljöhetne, mert sem az anyja, sem én nem tudjuk így elhallgattatni! - Erről majd később beszélünk... Előbb azonban szeretnék egy szívességet kérni magától: mielőbb vissza akarok menni Montillacba, de az igazolványom, amivel át tudtam járni Bordeaux-ba, lejárt. Léa elővette és átadta a kártyát, melyen a saját fényképének egy részét teljesen elfedte a hitleri sast ábrázoló pecsét. - Holnap csináltatok magának egy újat. Igaz, nemigen fogják kérni, mert a déli zóna megszállása miatt nem lesz szükség tovább a demarkációs vonalakra. - Tudom - mondta Léa, szomorúbb hangon, mint szerette volna. - Jaj, ne haragudjon, fájdalmat okoztam... De eljön a nap, amikor hazája újra szabad lesz, amikor nemzeteink egyesülnek és összebékülnek... Léa nem válaszolt, de a két német tiszt könnyen kiolvashatta a tekintetéből, hogy azt gondolja: soha. Közben átmentek az ebédlőbe, és leültek a pompásan terített asztal mellé. - Csak mi négyen leszünk? - Baj? Arra gondoltunk, hogy nem lenne kedve a honfitársaim társaságához... - Köszönöm. Ez így nagyon jó. Léa valóban félt, hogy egyenruhás német tisztek között találja magát, ezért most kifejezetten megkönnyebbült, és jókedvre derült. Ráadásul Otto is, Frederic is civilben volt. - A kedvenc ételeidet készíttettem el - mondta Françoise kedves mosollyal. - Mit? Mondd el gyorsan! - Majd meglátod, te kis ínyenc. A lehető legjobb hangulatban zajlott az étkezés, s Léa minden fogás után95áradozott egy sort Françoise figyelmességéről meg arról, hogy mennyire ízlett az étel. A háborúról egyetlen szó sem esett. Zenéről, irodalomról, moziról és színházról beszélgettek. A kávét a szalonban, a kandalló mellett fogyasztották el. Françoise elküldte a cselédet, és maga szervírozott. Lassan, csendben kortyolgatták a kávét, s közben a tüzet bámulták. Később Otto felkelt, és a zongora mellé ült. - Főleg ez a hangszer volt a döntő, emiatt vettük ki ezt a lakást - súgta Françoise a húgának. Megszűnt az idő. Egy jó óra hosszat nem voltak németek és franciák, győztesek és
legyőzöttek, nem volt más, csak a zene, mely határok nélkül testvériségben egyesíti az embereket. Az utolsó akkordok után sokáig hallgattak, egyikük sem akart visszazökkenni a valóságba. Végül Léa törte meg a csöndet. - Köszönöm, Otto, ebben a néhány percben béke volt, igazi béke - mondta, s a hangja őszintén csengett. Kramer meghatottan felállt, Léához lépett, és megcsókolta a kezét. - Köszönöm, hogy eljött. Ezek után Léa nyugodtan megkérdezhette, tud-e valamit a „Camille-ügy”-ről. Otto Kramer egy ideig hallgatott. Hosszú percekig komoran merengett. Mikor végre mégis úgy döntött, hogy beszél, akkor Frederichez fordult: 7 - Scholl ich him allés Sagen? - Igen. - Akkor elmondom, hogy Frederic és én nagyon aggódunk d’Argilat asszony miatt. Bizonyára tudja, hogy feljelentés alapján tartóztatták le. Azzal gyanúsítják, hogy összekötő ügynökként működött a férje és az ön nagybátyja, a dominikánus Delmas atya között, akik mindketten az ellenállásnak dolgoznak, és mind a Gestapo, mind a francia rendőrség körözi őket. D’Argilat asszonynál olyan röpcédulákat találtak, melyek arra biztatják a fiatalokat, hogy csadakozzanak a maquisard-okhoz. Ez már magában is elég lett volna a letartóztatásához. Dohse ráadásul azzal is gyanúsítja, hogy ugyanahhoz az ellenálló sejthez tartozik, amelynek Laurent d’Argilat is tagja... - Ez ostobaság! Camille-t nem érdekli más, csak a gyereke, és nem ért semmit a politikából. Ráadásul gyenge az egészsége, és semmi hírt nem kapott Laurent-tól... már hónapok óta. - Kedves Léa, ne nézzen engem ilyen ostobának. Amikor Langonban voltam, tízesével kaptuk a Camille d’Argilat asszonyra meg a magára vonatkozó feljelentőleveleket. Frederic és én rengeteg ilyet megsemmisítettünk, pedig jó néhány közülük igen pontos értesüléseket tartalmazott. Amíg csak egy kis levélkézbesítésről van szó a zónák között, az ember szemet hunyhat. De amivel most d’Argilat asszonyt vádolják, amellett nem lehet csak úgy elmenni, az akár halállal is büntethető. A barátnője kitűnő sakkfigura Dohse kezében; ő most abban reménykedik, hogy Laurent és vele az egész ellenállási csoport könnyelmű lépéseket fog tenni annak érdekében, hogy Camille d’Argilat-t kiszabadítsa. Szerencsére úgy tűnik, ők maguk sem hiszik, hogy ez az asszony tud valamit a férje munkájáról vagy arról, hogy hol tartózkodik... Ilyen körülmények között a kihallgatásokat biztosan óvatosabban vezetik. Főleg mivel tudják, hogy a maga nagybátyját, Luc Delmas-t miféle családi kapcsolatok fűzik Németországhoz. Léa lelki szemei előtt hirtelen megjelent Sarah Mülstein elgyötört tekintete. - Én tudom, hogy a maga gestapobeli barátainál mit jelent a kihallgatás, és tudom azt is, hogyan bánnak a foglyaikkal. - Ezt én helytelenítem a legjobban, higgye el. De magának ezekről a dolgokról nem lenne szabad tudni. A jövőbeli nyugalma érdekében kérem, felejtse el. Léa dühösen felpattant: - Felejtsem el?... Azt meri mondani, felejtsem el, amit a maga honfitársai férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel szemben 96 nap mint nap megengednek maguknak? Tudja, hogy Guy Moquet mindössze tizenhét éves volt, amikor agyonlőtték, és tudja, hogy múlt szeptemberben Sougesban hetven ember meggyilkolásával toroltak meg egy párizsi merényletet? De mondok mást, ott van a nagynénéim öreg barátnője, akit elhajtottak valamelyik táborukba, s aki azt zokogta, amikor elvitték: „Uraim, itt valami félreértés van, én francia vagyok, a férjem elesett a 14-es háborúban, s a fiamat bebörtönözték, mert Franciaországért harcolt.” 7
Mindent elmondhatok neki?
Françoise könnyes szemmel elkapta Léa egyik karját, úgy könyörgött: - Hallgass, kérlek, hallgass! - Ne nyúlj hozzám! Engedj el! - Léa, én megértem magát, de a háború ilyen, sem maga, sem én nem tehetünk ellene. Az egyetlen, amit megígérhetek, hogy mindent, ami nem ellenkezik a katonai tisztességemmel, megteszek d’Argilat asszony érdekében. De arra kérem, hogy mind a saját, mind a családja biztonsága érdekében mások előtt ne beszéljen soha úgy, ahogy az imént. - Megesküszik, hogy nem fogja felhasználni Camille ellen, amit most elmondok arról, amit Camille várfogságáról tudok? - Szavamat adom - mondta Otto Kramer rövid gondolkodás után. - Beszélhetünk négyszemközt? Françoise felállt. - Jöjjön, Frederic, úgy látszik, zavarjuk őket. Kicsit idegesítő volt a hamis könnyedség, amit Françoise hangjából és mozdulataiból érezni lehetett. Gyerekkorában is ilyen sértődékeny volt, akkor is ugyanígy viselkedett, amitől Léa mindig dühbe gurult, apjuk pedig játékosan gúnyolódott rajta. - Nem rólam szól, amit mondani akarok, azért gondoltam, hogy... - Nem kell magyarázkodni - szakította félbe Léát Françoise, és Frederickel együtt kivonult a szobából. - Szegény barátom, hogy tudja elviselni ezt a nőt? - Hagyják abba, úgy pörölnek egymással, akár két kamasz lány - mondta jóindulatú mosollyal Otto Kramer. - Inkább üljön le ide, szembe velem. - Tessék, elmondom. Kaptam levelet Camillé-tól. Azt írta, hogy napokig bezárva tartották egy pincében, ahol még felállni sem tudott. Dohse három alkalommal vallatta. Mivel semmit nem tudott kihúzni belőle, egy olyan szennyes, fertőzött zárkába küldte, hogy belebetegedett. És mi vár rá legközelebb? Bouscat börtönőreinek nincs jó hírük... Bordeaux-ban azt mondják, hogy vannak napok, amikor a vastag falakon is áthallatszik a foglyok üvöltése. Könyörgök, lépjen közbe, nehogy Camille ezeknek az alakoknak a kezébe kerüljön. - Én éppúgy megvetem ezeket az „alakokat”, mint maga. A hadsereg nem szereti a Gestapót. Sajnos egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, sőt rendőri hatáskörük ránk is kiterjed. Pedig higgye el, hogy a megszállt országok közül Franciaország szenved a legkevesebbet. Ami pedig d’Argilat asszonyt illeti, én nem tudtam, hogy így bántak vele. Nekem azt állították, hogy elfogadható körülmények között van, ezek szerint hazudtak nekem. De ha ilyen kegyetlen körülmények között tartják, annak ellenére, hogy ismertek a jó kapcsolatai, akkor Dohse, úgy látszik, mégis meg van győződve arról, hogy fontos dolgokat tud. - De én megesküszöm magának, hogy tévednek: Camille-nak fogalma sincs róla, hogy Laurent mit csinál. - Ezt ő mondta magának? - Nem, de mi együtt éltünk, ha lett volna valami híre Laurent-ról, nekem azonnal elmondta volna. - Léa, én nem akarom megbántani magát, de amikor valaki illegális akciókban vesz részt, azt nem kürtöli szét. Az ellenállók, ahogy maga nevezi őket, nagyon óvatosak, s gyakran mi csodáljuk őket a legjobban... 97 - Ebben nem hiszek. Camille tudja, hogy bennem megbízhat, s hogy én kész vagyok... Léa elhallgatott. - Ne féljen, folytassa. Én nem ítélem el őket, hiszen ha én lennék a helyükben, ugyanazt tenném, amit a nagybátyja vagy a barátnőjének a férje: harcolnék tovább. De mint háborút viselő német katonának, nekem kötelességem őket ebben megakadályozni. Ha mi letartóztatunk embereket, agyonlövetjük a bombamerényletek végrehajtóit, kivégezzük a túszokat, bebörtönözzük a röpiratok terjesztőit és azokat is, akik angol repülősöket
rejtegetnek, vagy titkos adóvevők segítségével kapcsolatot teremtenek Londonnal, akkor mindez - a fegyverszünet ellenére - a háború folytatása. Ezért nekem nincs mit pirulnom. De amikor a Gestapo brutálisan megkínoz egy asszonyt, akiről csak feltételezi, hogy ellenálló, akkor szégyenkezem. Még akkor is, ha ezt a piszkos munkát a leggyakrabban a soraikba jelentkező franciákkal végeztetik el. Tudja-e, hogy amikor még Langonban voltam, kétszáz fizetett francia ügynök növelte a Gestapó- nak és kiegészítő csapatainak erejét? 1941 óta, mióta a Dohse vezette bordeaux-i Gestapo parancsnoksága egyesült Poinsot csapatának megbízottaival, a honfitársai igazán jól, hogy ne mondjam, buzgón tevékenykedtek. - Hallgasson! - Ez is a szomorú valóság része. Gondolja, hogy nekünk olyan nagyon kényszeríteni kellett bármire is a francia vezető tisztviselőket, polgármestereket vagy a rendőrséget? Engedelmeskedtek azok a saját államfőjüknek, Pétain marsallnak, aki együttműködésre szólította fel nemcsak őket, hanem minden franciát. Ők jártak el szabályosan, törvényszerűen... A maguk marsallja törvényesen került hatalomra, ha jól tudom... - A becsület a háború folytatását kívánta volna... - És mivel? Ne felejtse el, hogy a francia hadsereg néhány nap alatt vereséget szenvedett. Léa elfordította a fejét, hirtelen az orléans-i utat látta maga előtt, a borostás, rongyos, piszkos katonákat, akik eldobálták fegyvereiket, hogy gyorsabban futhassanak, s akik kirabolták az elhagyott házakat, és nem engedték fel autóikra a menekülő civileket... - Visszatérve d’Argilat asszonyhoz. Nekem nincs sok hatalmam, de azt a keveset, ami van, megpróbálom bevetni az érdekében, ennyi az, amit ígérhetek. Ha sikerül kihozatnom őt abból az erődből, tegyen meg mindent, hogy békében maradjon, mert biztosan figyeltetni fogják, méghozzá sokkal alaposabban, mint a letartóztatása előtt. Ha nem sikerül, s valami ballépést követek el, akkor nemcsak a hitelemet veszítem el, hanem ki vagyok téve annak, hogy visszaküldenek a keleti frontra. Nem magam miatt félek ettől a lehetőségtől, hanem Françoise és a fiam miatt. Nem szeretném úgy magukra hagyni őket, hogy nem rendeztem a helyzetüket. Léa felállt. - Köszönöm - mondta, aztán az ajtóhoz sietett, és úgy kiáltotta: - Françoise! Françoise! Frederic! Bejöhettek. - Meg vagy te őrülve, miért kiabálsz így, felébreszted Pierre-t! Másnap Léa nemcsak a kért igazolványt kapta meg, hanem egy Bordeaux-ba szóló elsőosztályú vonatjegyet is, két nappal későbbre. Ezt a két napot pihenéssel töltötte. Moziba és színházba ment nővérével, Françoise-zal, s vigasztalta a két nagynénit, akik siránkoztak, hogy hazamegy. Búcsúzkodás közben egy François Tavernier-nek szóló levelet hagyott Albertine-nél azzal, hátha megjelenik véletlenül a rue de l’Universitén. Nem sajnálta, hogy elhagyja Párizst.
98
Tizenharmadik fejezet Bordeaux-ban a Saint-Jean pályaudvaron legnagyobb meglepetésére Mathias várta a peronon. Léa azonnal észrevette őt, amikor a vonat megállt. Magasabbnak, erősebbnek tűnt fel, mint régen, s csaknem kopaszra nyíratta a haját. A fiú odasietett hozzá, két oldalról arcon csókolta, az egyik kezével felkapta a bőröndjét, a másikat pedig idétlenül lóbálta, mint aki nem tudja, hol is kezdje, mintha az elmúlt idő hosszúságát latolgatná. Aztán megfordult, és vitte a csomagot egészen a langoni vonatig. Felszálltak, s elhelyezkedtek az egyik kupéban. Mathias megfogta Léa kezét, de a lány visszahúzta. - Szeretnék elsőnek átadni egy nagyon jó hírt: Camille asszonyt kiengedték az Ha erődből. - Otthon van? Mathias egy kicsit zavarba jött. - Nem. Átvitték a mérignaci táborba... - És te ezt nevezed jó hírnek? - Igen, mert a táborban az emberek szabadabban mozoghatnak, az őrök mind franciák, és ismerem a parancsnokukat. - Engem nem érdekel, hogy ismered-e vagy nem, én azt akarom, hogy engedjék szabadon Camille-t. - Légy türelmes, foglalkoznak vele, már csak napok kérdése. Hidd el, nem volt könnyű kiszabadítani Dohse karmai közül, kellett vele alkudozni valamennyit... - Alkudozni? Micsoda? Te... te ismered azt a gazembert? - Hogy gazember, az túlzás. Ő csak a munkáját végzi egy olyan városban, mint Bordeaux, ahol csak úgy nyüzsögnek a kémek, a kommunista terroristák és a ravasz szélhámosok, akiknek nincs más céljuk, mint a zavarkeltés és az összetűzések kirobbantása. - Tudod te, hogy mit beszélsz? - sziszegte Léa a fogai között, hogy a szomszédok ne hallják. Villámokat szórt a tekintete. - Biztosan tudom, hogy ha Camille és te nem változtattok a magatartásotokon, és továbbra is az ellenállás felé kacsingattok, ki fognak végezni titeket. Márpedig én nem akarom, hogy téged kivégezzenek. Léa vállat vont, és behúzódott a kupé sarkába. Megható volt Mathias naiv és brutális szenvedélye, ugyanakkor megrémült, ha arra gondolt, mi mindent tehetett már eddig is ez a fiú. Most, ahogy ránézett, olyannak látta, mint aki mindenre képes, akár árulásra is. És mit csinálhat a németek közt? Léa úgy látta, jobb, ha más témát keres, s előbb a szőlőre, majd a montillaci házra terelte a szót, aztán elaludt. Amikor leszálltak, Léa boldogan fedezte fel az állomáson a kék biciklit, amit Mathias a sajátjával együtt elhozott. A gyenge szembeszél ellenére ő érkezett előbb a birtokukat jelző kis fehér sorompóhoz. Egy másodperc töredékéig fülelt, hogy hátha meghallja az apja hangját. A nagy, kőpadlós konyhában vacsora várta. Száraz szőlővenyige lobogott a feketére égett kandallóban, s megcsillantotta a fehérre meszelt falon lógó lábasokat és nyeles rézserpenyőket. A kék viaszosvászonnal leterített asztalon ezúttal ünnepi edényekkel terítettek. Léa 99 Ruth követte a azonnal észrevette, hogy a szalonból a kandalló elé hozták a nagy foteleket. tekintetét, és mindjárt magyarázattal szolgált: - Nincs elég tüzelőnk, nincs fa, nincs szén... Nem tudunk még egy helyiséget fűteni. Kihasználjuk a konyha melegét, hiszen a tűzhelybe a főzés miatt amúgy is be kell gyújtani, aztán a vacsorához bedobunk egy nyaláb szőlővenyigét a kandallóba, hogy a szemnek is legyen egy kis öröme. Ebben a hidegben a konyha az egyetlen kellemes helyiség a házban. Nemigen van kedvünk fölmenni a szobákba. Az ágyban még a melegítőpalackokkal együtt is hideg van. Én még csak elviselem valahogy, elvégre elzászi lány vagyok, de a húga meg a
nénje szenvednek eleget. Össze is fagyott a kezük-lábuk. Nekem csak a kezem van oda, mert sokszor kénytelen vagyok jéghideg vízben mosni vagy mosogatni. Szegény Ruth, aki házvezetőnőnek és tanítókisasszonynak jött a házba, most egy rossz szó nélkül vállalta a mindenes cseléd szerepét. Léa a nyakába borult, mint régen is, mint mindig, amikor hazatért, és Ruth meghatottan becézgette őt. - Napsugaram, kicsikém... kis vadócom... de boldog vagyok, hogy hazajöttél - mondta, amikor végre szóhoz jutott - Montillac nélküled nem Montillac. Emlékszel még, mit mondott az édesapád? Léa a fejét rázta. - Azt mondta, te vagy ennek a háznak a lelke, hogy nem lenne ilyen, ha te nem lennél, s ha egyszer örökre elmész, elvész belőle a lélek... - Ez nem fog megtörténni, és a papa ezt tudta. Van ebben a földben és itt a falak közt valami, ami éppúgy hozzám tartozik, ahogy a karom, a fejem meg a szívem, valami, ami nélkül nem tudnék élni. Ahányszor elmegyek, mindig attól rettegek, hogy többé nem térhetek vissza, s ahányszor visszajövök, elönt a boldogság, s olyan erősnek érzem magam, hogy szinte meglepődöm. - Ez az igazi szerelem, kicsikém... Amikor Bernadette Bouchardeau is lejött a konyhába, asztalhoz ültek. Szárazbab volt a menü, és Fayard jóvoltából csirkecomb. Közben Léa mesélt egy kicsit Párizsról, aztán Ruth arról a napról, amikor Camille-t, őt és Laure-t letartóztatták. Léa nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, amely még a Saint-Jean pályaudvaron elfogta. Egyelőre nem találta az ő régi kedves Montillacját. Ez a dermesztően hideg ház nem az ő otthona. Eleget fázott és éhezett, most már melegre, nyárra, napfényre és érett gyümölcsökre vágyott... Laure nagyon megváltozott, megnőtt, kész nő lett belőle. Charles is megnőtt, folyton körülöttük totyogott, és nagyon hasonlított az anyjára. Léát bántotta, hogy a tudta és beleegyezése nélkül, szinte a háta mögött mindenki megváltozott. Montillac is más volt, hiába mozogtak benne az emberek a megszokott módon. Átrendezték a bútorokat, Ruth se volt olyan fürge, eleven, mint régen, s az arca is ráncosabb lett... Ruth épp felkapta a kis Charles-t, hogy aludni vigye, amikor kivágódott az ajtó. Egy rövid bundás, nagy bajuszú férfi lépett be rajta. Sapkáját mélyen az arcába húzta. Koffert tartott a kezében. - Csukja be gyorsan az ajtót, bejön a hideg - rivallt rá Bernadette Bouchardeau. A férfi engedelmeskedett. - Ki maga? Mit kíván? - kérdezte Bernadette. - Este van, ilyenkor nem illik csak így beállítani az emberhez. A férfi nem válaszolt, körülnézett, mint aki végre otthon érzi magát. Léa felkelt. Még a szívverése is elállt. - Uram, lenne szíves válaszolni - folytatta Bernadette. - Ki maga? - Hallgass, nénikém... Isten hozott, Laurent. Egy pillanatra mindenki megriadt, aztán egyszerre akarták köszönteni és ölelgetni a vendéget. Ruth erőszakkal a karjára akarta tenni a kis Charles-t, de a kicsi rémülten kiabált, hiszen ezt a bozontos bajuszt nem ismerte... Léa igyekezett megnyugtatni a társaságot. 100 - Legyetek csendben. Nem szeretném, ha Mathias és Fayard feljönnének a nagy kiabálásra. Asztalhoz ültek, és ettek egy keveset. Laurent hol Léát, hol a kis Charles-t nézte. A gyerek elmerülten játszott a kandalló előtt, mert persze nem fektették le ezen a kivételes estén. - Tavernier-től tudom, hogy ma este már itt talállak, Léa. Gondolom, a hatóságok beleegyezésével érkeztél, s így talán engedélyt kapsz rá, hogy meglátogathasd Camille-t. Szeretnék rád bízni egy levelet. Kérlek, add át neki... Holnap lesz egy elég fontos találkozóm Bordeaux-ban...
Bemadette gondosan kikapart még egy kanálra való babot a lábasból. Laurent nehezen tudta elhitetni vele, hogy nem éhes. Evés helyett inkább letérdelt a kis Charles mellé, aki nagy kegyesen elfogadta az új játszópajtást. A végén még azt is eltűrte, hogy Laurent fektesse ágyba. Mikor már mindenki lefeküdt, Léa és Laurent szorosan egymáshoz simulva üldögélt a kandalló padkáján. Léa boldog volt. Nevetve megsimogatta Laurent bajuszát, aztán a mellére húzta a férfi kezét. Laurent erre olyan merev lett, mint egy kőszobor. Léa keze visszakalandozott az arcára. - Megöregedtél - súgta. - Te is. De még mindig szép vagy. Igazi nő, igazi dáma lett belőled. Ezt Tavernier is megállapította. Elmondták egymásnak, mi minden történt velük, mióta nem találkoztak. Hosszú órákon át beszélgettek. Laurent és Adrien nem maradhatott Toulouse-ban, mert Lécussan az embereivel kerestette őket. Limousinba menekültek, ahol ellenállók és szimpatizánsok fogadták be őket, így aztán hol egy padláson, hol egy juhistállóban aludtak, ahogy a véletlen hozta. Ezt a körzetet az ellenállás részéről egy bizonyos Raoul nevű régi kommunista tanító felügyelte, aki 1941 februárjában vonult illegalitásba, miután előbb Combes parancsnok emberei, majd a Gestapo is körözni kezdték. Adrien Delmas két hónap után titokban visszament Bordeaux-ba, mondván, hogy ott hatékonyabb munkát végezhet, mint az erdőkben. Laurent még maradt. Ő a fiatalok katonai kiképzésével foglalkozott, és csapatával a polgármesteri hivatalok és adóhivatali pénztárak ellen intézett támadásokat. Hivatalos pecséteket, kitöltetlen személyazonossági kártyákat, pénzt s a túlélésükhöz szükséges élelmiszerjegyeket vittek el ezekről a helyekről. - A háhorú útonálló banditát faragott belőlem - szokta mondani Laurent. Nem csatlakozott a kommunistákhoz, sőt gyakran voltak vitái az illegális kommunista párttal. Annyira, hogy egyre gyakrabban foglalkozott a gondolattal, hogy inkább visszamegy Toulouse-ba, s valahogy elintézi, hogy elküldjék Londonba, majd Észak-Afrikába. Inkább harcolni akart. Már épp el is döntötte, hogy megy, amikor megtudta, hogy Camille-t letartóztatták és az Ha erődbe zárták. Még aznap otthagyta a limousini maquisard-okat, s Toulouse-ban felvette a kapcsolatot a régi sejtjével. Ők azt tanácsolták, hogy menjen Bordeaux-ba, majd megszerveznek neki egy találkozót Grand-Clément-nal. - Nála kötött papa biztosítást! — kiáltotta Léa. Valóban, de Grand-Clément volt a bordeaux-i körzet civil és katonai szervezetének parancsnoka is. A főnök, ahogy emlegetni szokták. Ez annál is inkább meglepő volt, mivel még 1940-ben is rokonszenvezett a vichyi kormánnyal, s ezt nem is titkolta. Igaz, nem ő volt az egyetlen, aki bizonyos ideig bízott Pétain marsallban. Toulouse-ban azt mondták Laurent-nak, hogy ha Bordeaux-ba érkezik, menjen el a Bertrand kávéházba, és keresse Dávidot, aki Londonból jött, még 1942 augusztusában ejtőernyővel dobták le Cháteauroux közelében. Laúrent- nak Lucius néven kell majd neki bemutatkoznia. Dávidot a londoni rádió üzeneteiben értesítették Laurent érkezéséről. A találkozót másnapra szervezték meg. Mikor Laurent befejezte a beszámolóját, Léa megmutatta Camille101levelét. Laurent megrendültén olvasta végig, s Léa csodálkozott, hogy nem érzett semmi féltékenységet. Elmondta, hogy beszélt Otto Kramerrel, aki megígérte, hogy segít. Furcsa módon nem említette, hogy Mathias hazajött, és miféle új kapcsolatai vannak a városban. Csak annyit mondott el még, hogy Camille-t átvitték Mérignacba. - Holnap látogatási nap lesz, úgyis elmegyek hozzá, tehát írj neki, ha akarsz, valahogy biztos megoldom, hogy átadhassam neki. - A, nem, mégse fogadhatom el, túl veszélyes.
Azért csak írd meg, ha nagyon figyelnek, legfeljebb nem adom át. Megyek, hozok papírt és tintát. Amikor visszajött, Laurent már az asztal mellett ült. Léa gyöngéden a vállára tette a kezét. - Ne nyugtalankodj. Laurent felnézett rá, aztán Léa hasához szorította az arcát. Sokáig maradtak így mozdulatlanul. Végül Léa összeszedte magát: - Megyek, lefekszem. Ruth megágyazott neked a papa szobájában. Remélem, nem lesz túl hideg, melegítőpalackot is tett az ágyba... Holnap mikor akarsz kelni? - Nem túl korán. Délután háromkor lesz a találkozóm. - Akkor aludj jól. Viszontlátásra holnap - mondta Léa, és olyan szelíden csókolta meg Laurent arcát, mintha a húga lett volna. - Léa... Léa, nincs semmi baj... ne félj... csak egy rossz álom... Laurent ébresztgette őt. Hallotta, hogy kiabál, azért rontott be a szobájába. Léa álmodott, félig felült az ágyában, csorogtak a könnyei, s mint annyiszor, most is annak az embernek a sötét árnyával küzdött, akit Orléans-ban megölt. De most ennek a férfinak társa is volt: Masuy, Sarah megkínzója, aki egy tekergő kígyókkal teli lavórral közeledett felé. Léa felébredt, az arca csupa könny és veríték volt, de a lámpafényben Laurent arca hajolt fölé. - Könyörgök, gyere ide, feküdj le mellém, úgy félek. Amint összesimultak, Léa azonnal elaludt, mint egy gyerek. Másnap megkérte Laurent-t, maradjon fent az emeleten, míg megnézi, hogy Fayard és a felesége nincsenek-e a közelben. A féltékeny és éles szemű Mathiastól is tartott. És igaza volt. Este, amikor megérkeztek, Mathias letette a csomagokat, aztán tapintatosan eltűnt, s többé nem jelentkezett. Most, amikor Léa lement a konyhába, persze ott találta. Ruthtal beszélgetett, aki éppen befejezte a reggelijét. Léa mind a kettőt megölelte, és jó reggelt kívánt. - Remekül nézel ki - mondta Mathias. - Kipihent az arcod, pedig tegnap ugyancsak későn feküdtél le. Léa azonnal támadva védekezett: - Akkor fekszem le, amikor akarok. - Ne haragudj, ezt csak úgy mondtam... Léa megenyhült. - Nagyon rosszul aludtam, szörnyű lidércnyomásos álmom volt. - Este majd főzök hársfateát -mondta Ruth -, az mindig jót tett neked. - Tudod, hogy a hársfatea már gyerekkoromban se tett jót nekem... - Jaj, persze, persze, összetévesztettelek Francoise-zal. Neked a narancsvirágtea volt jó... Kérsz pirítóst? - Hagyd csak, majd megcsinálom magamnak... - Van egy kis kávé is a főzőben... - Köszönöm, Ruth. Beszéd közben Léa kenyeret vágott, aztán felszúrta egy villára a szeletet, s a tűzhely platnijára tette. - Kérsz te is? - kérdezte Mathiast. - Nem, köszönöm, 102 én már reggeliztem. Tessék, hoztam neked vajat. - De hiszen ez egy egész havi adagod! - Ne félj, majd szerzek másikat. Mathias leült Léával szemben, és nézte, hogy eszik. A lány arca hirtelen elkomorodott. - Mi bajod van? - Camille-ra gondolok, semmit nem tudok vinni neki egy kis lekváron meg néhány ruhadarabon kívül. -
Én is gondoltam erre. Hoztam egy kosarat, tele minden jóval... Vaj is van benne? Vaj, cukor, sütemény, felvágott, pástétom, sőt még szappan is. Zseniális vagy! Tudom - morogta a fiú a mellét kidüllesztve. Léa elnevette magát. - A tábort két órakor nyitják, tehát tizenegykor vonatra kell ülni. Nincs sok idő. Léa a kandallón álló órára pillantott. - Felmegyek és öltözöm, gyere értem félóra múlva. Amikor Mathias elment, Léa gyorsan telerakott egy tálcát Laurent-nak. Ő is el volt ragadtatva a vajtól. Arra már nem volt idejük, hogy megbeszéljenek egy randevút Bordeaux-ban, már csak azért sem, mert Laurent nem tudta, mikor kell találkoznia Grand-Clément-nal. így hát elbúcsúztak. Amikor Léa elkészült az öltözködéssel, hozzásimult. - Légy óvatos, ne vállalj fölösleges kockázatokat - mondta Laurent. Léa megvonta a vállát, és kiment a szobából. Camille levele a jobblábas cipője talpában volt. -
103
Tizennegyedik fejezet Léa foltos gyapjúkesztyűbe bújtatott keze szorosan fogta a nehéz kosár fülét. A tömeg topogva várakozott a mérignaci tábor kapujához vezető, szögesdróttal szegélyezett, sáros úton. Férfiak, de főleg asszonyok alkották a sort, várták a kapunyitás pillanatát. Vacogva topogtak a vékony, rossz ruhákban, lehajtott fejjel, mint akik szégyellik, hogy ott kell állniuk. Hirtelen meglódult a tömeg: kinyitották fakapu egyik szárnyát. A kapu fölött is szögesdrótok meredeztek. A görnyedt hátak fölegyenesedtek, az emberek készülődtek... és szaporábban vert a szívük. Léa áttette a kosarat a másik kezébe. A menet lassan megindult, mindenki papírokat tartott a kezében. Egy csomagokkal megrakott nő leejtette a papírjait. Senki nem sietett a segítségére. Végre Léára került a sor. Már sajnálta, hogy elküldte Mathiast. Az őr egy pillantást vetett a személyazonosságát igazoló kártyára, aztán intett, hogy a másik igazolványával menjen a bejárat melletti barakkba. Ott egy asztalnál átvizsgálták a kosarak, táskák és más csomagok tartalmát, s felírták a látogató és a látogatott nevét. Ezután egy függöny mögött testi motozás következett. A nőket egy női őr vetkőztette. Léa mereven tűrte, hogy az idegen kezek végigtapogassák a kabátját, aztán a ruháján keresztül a testét. - Vegye le a cipőjét. Léa boldogan lehunyta a szemét. Milyen jó ötlet volt, hogy a vonat mellékhelyiségében kivette a levelet a cipőjéből. Most nyugodtan átnyújtotta a cipőt a nőnek. - Nem kell rám haragudni. Vannak, akik ide dugdossák a leveleiket - mondta, és visszaadta a cipőt. - Most mehet. Léa felemelte a kosarát. A kesztyűjét nem vette le. A levél a bal tenyerében volt. Már jó néhány lépést megtett a sáros úton, s még mindig nem hitte el, hogy sikerült. Csak akkor tért magához, amikor valaki véletlenül nekiment és meglökte. Tehát ez itt a mérignaci tábor, amiről annyit beszélnek. Cseréptetejű fabarakkok, vagy tíz épület, körben szögesdrót kerítés és megfigyelőtornyok-.. Néhány fogoly szabadon jön-megy. Az egyik barakkot erre az alkalomra beszélővé alakították: a nők s a férfiak egymástól elkülönítve, a helyiség két sarkába tömörítve várakoznak. A nők vannak kevesebben. A vaskályhában lobog a tűz. Léa megáll az ajtóban. - Becsukni, az ég szerelmére! - ordítja egy férfihang. Léát az egyik őr belökdösi, és becsukja az ajtót. - Kit keres, kicsike? - D’Argilat... Camille d’Argilat-t. - Jönni fog, ne nyugtalankodjon. Már elmentek érte a betegszobába. A betegszobába! Tehát még mindig beteg! - Léa!... Jaj, Léa! Milyen törékeny, s milyen sápadt, iszonyúan lefogyott, a haja fénytelen, a keze forró... de a szeme... a szeme ragyog a boldogságtól, hogy végié megint találkoznak... Összevissza csókolják egymást, a könnyeik összefolynak, sós ízüket az ajkukon is érzik. - Hogy van Charles? - Jól van - súgja Léa -, és hoztam levelet Laurent-tól. 104 érzi, hogy a gyenge test majdnem összeroskad. Az egyik fogoly nő Míg átöleli Camille-t, segítségével leültetik a fal mellett álló padra. - Ilyen állapotban jobb lett volna ágyban maradni - jegyzi meg az egyik női őr. - Nem - próbálja összeszedni magát Camille. - Semmi az egész, már jól vagyok. Boldogan veszi magára a vastag sálat, amit Ruth kötött neki. Ezt a pillanatot használja ki Léa, és a kezébe csúsztatja a levelet. - Ezt küldi Laurent. Camille elpirul, és remegve szorítja markába az összehajtogatott papírt.
Köszönöm! - mondja, aztán köhög. Léa a homlokára teszi a tenyerét. Tüzes. Neked lázad van, őrültség volt felkelned. Ne pörölj velem. A betegszobában tilos a látogatás, ha ott maradok, nem találkozhattam volna veled. És légy szíves, ne mondd meg Laurent-nak, hogy beteg vagyok. - Orvos látott? - Igen, tegnap. Minden héten egyszer jön. Mesélj nekem Párizsról, a tantikákról, Francoiseról meg a kisfiáról... Szép a kicsi? És Léa beszélt, beszélt, Camille boldogan hallgatta. Amikor lejárt a látogatási idő, úgy érezték, hogy még nem is beszélgettek. Camille még megkérte Léát, hogy a legközelebbi alkalommal is jöjjön el, aztán zokogni kezdett. - Úgy félek, hogy nem fogom tudni tartani magam - mondta. Léa most már karját lóbálva, kosár nélkül ment ki a táborból: „Ki kell innen hozni Camille-t”, csak ez járt a fejében. Mathias karikázott mellé: - Kisasszony, elvihetem valahová? Milyen kedves, hogy visszajött érte! Bordeaux és Mérignac között ritkán járnak a villamosok. De ez nem lehet akadálya, gondolta Léa, hogy elmenjek a Chartrons rakpartra, a Bertrand kávéházba. - Elvinnél Luc bácsihoz? - Hát persze. Soká maradsz? - Fogalmam sincs, talán egy vagy két órát. Találkozzunk hat órakor abban a kávéházban, ami a place Grand-Théâtre sarkán van. - Ahogy akarod. Léa felült a biciklivázra. Nem volt kényelmetlen Mathias karjaiban utazni. Útközben Camille helyzetéről és egészségi állapotáról beszélgettek. Nem kell sokáig a táborban maradnia, állította Mathias, sőt Rousseau táborparancsnok megígérte, méghozzá neki, személyesen, hogy míg bent van, addig is igyekeznek enyhíteni a kényelmetlenségeken. Léát megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el, s bár még lettek volna kérdései, hirtelen elhallgatott. A Chartres fasorban, Delmas-ék háza előtt megálltak. Léa bement a házba, várt néhány percig a fehér márvánnyal kövezett hallban, azután elindult a közeli Chartrons rakpartra. Megint eleredt az eső. A rakpart néptelen volt, csak néhány sötét árnyalak sietett összegörnyedve a szitáló jeges esőben. Léa lelassította lépteit, hogy amikor elmegy a kávéház előtt, megláthassa Laurent-t. Nem keltett feltűnést, amikor bement: az egyik asztalnál kártyáztak, de föl se néztek, csak egy alacsony, jámbor tekintetű, pocakos felszolgáló bámulta, amint egyenesen a pult felé igyekezett. Rajta és a kártyázókon kívül senki nem volt a teremben. A kis ember becammogott a pult mögé: - Mit óhajt, kisasszony? - Daviddal szeretnék találkozni - mondta egy szuszra Léa. A derűs arc megmerevedett. - Talán rossz helyen jár, kisasszony, itt nincs semmiféle David. - Én pedig biztos vagyok benne, hogy van, a barátaimnak ma délután négykor itt van vele randevújuk. 105 - Az lehet, de én nem tudok róla. Léa hirtelen végtelen fáradtságot érzett, úgy látta, hogy ettől az embertől nem fog megtudni semmit, ezért fogta magát, és leült az egyik asztalhoz. - Kérem, adjon egy kávét. Rossz kávét kapott, de legalább meleget. A tulajdonos eltűnt a hátsó helyiségben. Néhány perc múlva Laurent lépett Léa asztalához. - Megőrültél, mit csinálsz itt? -
Téged várlak. Gyere, itt nem maradhatsz. Léa nem tiltakozott, ment utána a bár mögötti szobába. Ablaktalan helyiség volt: egy vetetlen ágy, egy fehér faasztal, egy szekrény s néhány kávéházi szék volt minden bútorzata. Két férfi volt a szobában. Amikor beléptek, fürkésző tekintettel fogadták őket. - Igen, ő az - mondta Laurent, és maga elé tolta Léát. - Megbízhatnak benne, Fortunát és én gyakran dolgoztunk vele. - De minek jött ide? Őrülten veszélyes... Léát idegesítette a két férfi gyanakvó tekintete. És ki az a Fortunát, akiről Laurent beszél? Léa nem ismert ilyen nevű embert. Mind a hárman nevetségesek, olyan képet vágnak, mint az összeesküvők. Aztán az alacsonyabbik ismeretlen végre elmosolyodott. - Hagyd békén, látod, hogy fél. Még hogy fél!... De hát... ha nekik örömet szerez, hogy úgy kezeljék, mint egy gyönge nőt... Az alacsonyabb barna, aki az imént beszélt, megkérdezte: - Miért kérte, hogy találkozhasson Daviddal? - Mert tudtam, hogy Laure... - Neveket itt ki ne mondjon! - Mert tudtam, hogy... a barátomnak találkozója van vele itt. - És ki mondta meg ezt magának? Léa fáradtan felsóhajtott: - Természetesen ő. - Így van? - fordult a kérdező ridegen Laurent felé. - Igen. - Eszébe se jutott, hogy ez nagy könnyelműség? Mert ha igen, akkor igaza van - mondta a férfi, és elnevette magát. - Ne haragudjon ezért a vallatásért, kisasszony. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Aristide vagyok, és íme, ő Dávid. Magát hogy szólíthatom? Léa gondolkodás nélkül rávágta: - Exupérance. 8 - Exupérance érdekes név - mondta Aristide. - Majdnem úgy hangzik, mint az „espérence” ... jó választás. Laurent cinkos mosollyal nézett Léára. Ő tudta, honnan ered ez a név, hiszen a „kis szentet” valamikor együtt nézegették a verdelais-i bazilika ereklyetartójában. - Találkoztam Camille-jal, és átadtam neki a leveledet. - Hogy van? Léa úgy döntött, hogy nem tartja be az ígéretét. - Camille beteg, mielőbb ki kell őt onnan hozni. Laurent mindkét kezével megmarkolta az egyik szék támláját, de különben nem látszott rajta, hogy aggódik. - Aristide úgy gondolja, hogy vakmerőség lenne meglátogatni Grand-Clément-t - mondta. Azt mondja, nem bízik benne. - Nincs igaza - jelentette ki David, aki addig egy szót se szólt. - Én ismerem Grand-Clémentt, együtt kerestük meg és készítettük elő azokat a helyeket, ahol az ejtőernyősök földet érhetnek, s a titkos fegyverraktárakat is együtt rendeztük be. Megbízható ember. Nem tudom, 106 hogy Aristide mit tud felhozni ellene, de tény, hogy soha nem akart találkozni vele. - Ide hallgass, David, most nem fogok vitatkozni veled a te Grand-Clément-ondról. Lehet, hogy igazad van, és megbízható, de sokat beszél, túlságosan feltűnő életet él, és túl sokat üzletel. Itt már mindenki úgy tudja, hogy Grand- Clément „úr” az ellenállás „nagy vezére”. Nem értem, mi ütött a párizsiakba, hogy ezt a paprikajancsit nevezték ki a B2-es régió felelősévé. Talán csak a Gestapo nem tudja még. -
8
Espérence = remény.
Túlzol! Mindenkinek megvan a maga harcmodora. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de valami azt súgja nekem, hogy ez a tengerésztiszt, aki régen királypárti volt, most meg bejáratos Rocque ezredeshez, valami kellemetlen szerepet fog játszani az életünkben. - Ugyan már, rémeket látsz... Léa csendben hallgatta őket, és mulatott, hogy miket kell. megtudnia „a papa biztosítójáról”. Megpróbálta felidézni, milyen benyomást tett rá az a hajdani és egyetlen találkozásuk. Úgy emlékezett, hogy magas, jó megjelenésű ember, és épp az a bizonyos üzletembertípus, akit Bordeaux-ban szeretni szoktak. Semmi igazán feltűnő... - És mi lenne, ha én találkoznék vele? Három szempár szegeződött rá. - Nekem már volt dolgom vele. - Hogyhogy? - kérdezte Aristide. Léa elmesélte, hogy egyszer átadott neki bizonyos, az apja biztosítási papírjai közé rejtett dokumentumokat. Aristide figyelmesen hallgatta, de nem mondott semmit. Talán nem is rossz ötlet, gondolta. - Mikorra beszélték meg azt a találkozót? - Holnapra, nála, egy órával a kijárási tilalom előtt. - Akkor le lehet mondani a megbeszélt találkozót - mondta Dávid. - Ha kell, én vállalom. - Rendben, mondd le. - De nekem ma este haza kellene mennem Montillacba. Telefonálnom kell, különben nyugtalanok lesznek odahaza. És még egy barátommal is találkozóm van, akivel együtt akarok visszamenni Langonig. - Erre most nincs ideje. Majd valaki telefonál a családjának. A barátja meg belátó lesz és vár. Magát egy emberünk messziről kísérni fogja, végig a Verdun fasoron, és megvárja. Jó, ha van valaki, aki a védelmét biztosítja. Maga csak annyit kérdezzen Grand-Clément-tól, hogy hajlandók-e segédkezet nyújtani Camille d’Argilat szökéséhez. Léa néhány másodperce már nem figyelt, látszott, hogy erősen jár az agya, valami másra gondol. - Ez lehetetlen. Ha ezt kérdezem Grand-Clément-tól, aki, mint maguk mondják, túl sokat beszél, akkor mindenki megtudja, hogy maguknak segítek, s én is gyanúba keveredem. Ráadásul ha sikerül, és Camiile-t megszöktetjük, az azt jelenti, hogy mint szökevény, szegény kénytelen lesz a háború végéig bujkálni. Ez nem jó megoldás, nemcsak Camille rossz egészségi állapota miatt, hanem a kisfia miatt sem. - Igaz! - mondta Aristide. - Mit tanácsol? - A magam nevében megyek el hozzá, és úgy könyörgök neki, az emberségére hivatkozom... - De hiszen ő tudja, hogy maga belekeveredett az ellenállásba, hiszen egyszer már átadott neki dokumentumokat - mondta Dávid. - Erre is gondoltam. Majd megjátszom a kelekótya nőszemélyt, akinek fogalma sincs, milyen fontos feladatot teljesített. - Azt hiszem, igaza van. Dávid, szóljatok Csákányfejnek, hogy amint a kisasszony elindul innen, kísérje őt tisztes távolból. Exupérance, magának nem kell ide visszajönnie, túl veszélyes lenne. 107 Közben Dávid kiment a szobából. - Elboldogulok, meglátja - mondta Léa. - Nem tudom, hagyhatom-e, hogy ekkora kockázatot vállalj miattam - jegyezte meg Laurent. - Nem is miattad, hanem Camille miatt teszem. Az volt a különös, hogy ezt őszintén mondta, meg is állapította magában, hogy mióta végigkínlódták azt a drámai menekülést Párizsból, felelősnek érzi magát a fiatalasszonyért. Laurent szó nélkül magához ölelte. -
Dávid visszajött. - Csákányfejű elrejtőzött odakint, és vár. Ha valami nincs rendben, ne a sapkáját vegye fel, mikor kijön Grand- Clément-tól, hanem kösse be a fejét ezzel a sállal. Ha Csákányfej így látja, beavatkozik. Mindaddig kísérni fogja, míg maga az ajka elé nem teszi a mutatóujját, így, amivel azt jelzi, hogy most már biztonságban van. Rendben? - Hát persze... azért ez nem olyan bonyolult... - Holnap déltől várni fogom a Régent-ben, a piacé Gambettán. A tulajdonos lépett a szobába: - Minden rendben, mehet a kisasszony. Léa intett a többieknek, és elindult a férfi után, aki szabadkozott: - Ne haragudjon a fogadtatásért, kicsikém, de én ezt az utasítást kaptam... Léa válasz helyett a legbájosabb mosolyával nézett rá, és bólintott. Odakint már majdnem sötét volt. Gyenge fények szűrődtek ki a kapuk és ajtók alól, de az ablakok és a kirakatok sötétek voltak. Az utcai lámpák sem égtek. Hideg, párás idő volt. Még jó, hogy a Verdun fasor nem volt túl messze a Chartrons rakparttól. A 34-es szám előtt több autó is parkolt, s elegánsan öltözött emberek siettek be a házba. Léa habozott, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat a látogatásra. Mindegy. Ha már itt van, bemegy ő is. Csöngetett. A szobalány nyitott ajtót, és szó nélkül hátralépett, hogy bemehessen. - Maga itt, kedves barátnőm?... Léa odafordult, és azonnal tudta, ki az, pedig félt, hogy nem fogja felismerni. Ezek szerint ő sem felejtette el azt a régi látogatást. - Mit óhajt? - Beszélnem kell magával. - Ez most nem a megfelelő pillanat, láthatja, hogy épp egy baráti összejövetel van, jöjjön holnap. - Nem lehet, életbe vágó dologról van szó - suttogta Léa drámai hangon. - Csak maga segíthet. Grand-Clément arcán önelégült mosoly jelent meg. - Higgye el, kisasszony, nincs más vágyam, mint hogy segíthessek egy ilyen bájos gyermeken, de rosszkor jött... - Könyörgök, kérem, rövid leszek... - Na jó, jöjjön a dolgozószobámba. Drágám - mondta egy fiatal nőnek, aki épp feléjük közeledett -, akadt egy kis dolgom, csak néhány perc, kérlek, fogadd te addig a vendégeket. Bevezette Léát abba a szobába, ahol egyszer már járt. Léa mindent bevetett, hogy meghassa, meggyőzze és lenyűgözze. A végén Grand-Clément kijelentette, hogy akiért ilyen szenvedéllyel és ennyi szeretettel könyörögnek, azt hamarosan szabadon kell engedni. - Nem hamarosan, hanem azonnal! - Mégis mit képzel? Magát hallgatva az ember azt hihetné, hogy a németek csak az én utasításomra várnak, hogy elengedjék a foglyaikat... - Biztos vagyok benne, hogy önnek ez sikerülni fog. - Jöjjön vissza holnap 108 úgy négy óra körül, addigra megtudom, mit tehetek - mondta GrandClément, és felállt. A bejárati ajtónál a szobalány épp egy magas úrról segítette le a kabátját. - Luc bácsi! - Léa! Mit csinálsz te itt? Azt hittem, Párizsban vagy a nénéidnél. - Azért jöttem, hogy megkérjem Grand-Clément urat, segítsen kiszabadítani Camille-t a mérignaci táborból. - Maga ismeri ezt a lányt? - kérdezte a házigazda.
Ez a lány tavaly elhunyt Pierre fivérem gyermeke. D’Argilat asszony az egyik barátnője. Mióta a fiatalasszony férje eltűnt, ők és az egyik húgom együtt élnek Langon mellett. Én is jól ismerem Camille d’Argilat-t, kiváló asszony. Hálás lennék, ha tenne érte valamit. - Drága ügyvéd úr, megígértem az unokahúgának, hogy ami tőlem telik, megteszem. - Köszönöm, uram. - Viszontlátásra, bácsikám. - Hova mész? Még ma vissza akarsz menni Montillacba? Hiszen nincs már vonat a kijárási tilalom előtt. Ha akarsz, alhatsz nálunk. - Köszönöm, bácsikám, de még van egy találkám a barátaimmal. - Ahogy akarod. Minden rendben Montillacban? - Igen, bácsikám... Viszontlátásra, uram. - Viszontlátásra, kisasszony, holnap várom. Remélem, jó hírekkel szolgálhatok. Már teljesen besötétedett. Léa nem vette le a sapkáját. Most azt kell megnézni, hogy Mathias ott van-e még a piacé du Grand-Théátre-on. Ott volt. Dühös volt. - Honnan jössz? Miért húztál csőbe? Nem voltál a nagybátyádnál, nem látott ott senki. Hol voltál? - Majd megmagyarázom. - Hé, szerelmespár! Zárok. Tíz perc múlva kijárási tilalom... - kiáltott rájuk a kávéház tulajdonosa. - Jól van, megyünk már. Mi baja lesz, ha vár még egy kicsit?... Utálom, ha lekezelnek sistergett Mathias. - Sajnálom, uram, záróra van. Egy férfi álldogált az ajtófélfának támaszkodva, kezét esőkabátja zsebébe mélyesztette, s le nem vette a szemét Léáról. Csákányfej volt az, Léa teljesen megfeledkezett róla. Jelzett neki, ahogy megegyeztek. - Jó éjt mindenkinek - mondta a férfi, és távozott. - Most hova menjünk? - kérdezte Léa, amikor kiléptek a nedves, hideg éjszakába. - Előbb mondd el, hol jártál, míg én itt vártam rád időtlen idők óta. - Majd később elmondom, ha olyan kíváncsi vagy rá. Most megfagyok és éhen halok. - Ruth és a húgod hal meg a nyugtalanságtól... - Nekik telefonáltak. Te tudod, hogy hova megyünk? Nem kapott választ. Szó nélkül mentek perceken át. Sötét volt. Mathias előhúzott a zsebéből egy elemlámpát, s odaadta Léának. Végigmentek a Tournay fasoron, majd egy templom közelében befordultak egy kis utcába. Az utcáról csúszós, meredek lépcsők vezettek egy üvegezett ajtóhoz, melyre nagy, kontúrját vesztett betűkkel ki volt írva, hogy Száló, így, egy l-lel. Mathias a biciklijével belökte az ajtót, mely vadul megrántotta a fölé akasztott rézcsengőt. Odabenn alig volt valami fény. A helyiségben macskavizelet, hagymaleves és olcsó kölnivizek édeskés illata keveredett. - Micsoda bűz van itt - súgta Léa. Mathias vállat vont. - Ki az? - rikácsolta egy hang. Valahol a szoba mélyén felparázslott egy égő cigaretta. 109 - Én vagyok, Ginette asszony. Fenntartotta a szobámat? - A, te vagy az, picinyem. Szerencsés fickó vagy, tízszer is kiadhattam vóna, de aszontam magamnak folyton: nem lehet, hogy egy ilyen derék fiú, mint ő, az utcán találja magát! A kurva annyát!... Csak nincs veled valaki? Egy kövér asszony alakja bontakozott ki a homályból. Léa még soha nem látott ilyen kövér nőt. Erősen festett arcán elkenődött a szempillafesték. A fekete foltos, dagadt ábrázatban megmegcsillantak apró szemei. Okos, de gonosz tekintete volt. -
A kopott bársonypongyolába bújtatott formátlan alak lassan csoszogott feléjük elnyűtt papucsában. Léa, mint egy ijedt gyerek, hátrálni kezdett. - Ginette asszony, ez az a lány, akiről már meséltem magának. Az én gyerekkori barátnőm... - Hű! A hülye parasztját...! Azt nem mondtad, hogy ilyen szemrevaló a kismadár, én azt hittem, valami múmiaképű nyamvadék. Ilyen husi mellett nem kell túl gyakran egyedül elsütnöd a... - Ugyan, Ginette asszony... - Mi az, hogy ugyan... jogom van eemondani a véleményemet. Szavamra, olyan ez a fickó, mint egy szerelmes kandúr. Nem fogom megbotránkoztatni a szüzikédet, bár ha eenézem ezeket a pillogókat, nem csodálkoznék, Ha má eeveszítette vóna az ártatlanságát. Igaz-e, kicsikém? Egy ilyen tapasztalt csoroszlyának, mint én, nem lehet lódítani. Léa elkerekedett szemmel hallgatta a szóáradatot; nem is értette egészen, mert a nő amellett, hogy bordeaux-i akcentussal beszélt, még hadart is. - Ginette asszony, kérem... - Ne kérj engem semmire, te kis kanilegény... Én béketűrő vagyok, de a végin még kihozó a sodrombó. Csak bókoltam neked ehhez a kis donnához, és nem feebőszíteni akartalak... épp ellenkezőleg. Nem tudom, ezek után ki tarthat vissza, hogy megmondjam neked: köpök a pofátokra. Azt a szentséges... - Mathias, nem lenne jobb, ha elmennénk? - kérdezte Léa. - Úgy látom, Ginette asszonynak nincs kedve fogadni bennünket. - Milyen szépen tud társalogni ez a te bájos kis galambod. „Úgy látszik, Ginette asszonynak nincs kedves fogadni bennünket.” Nem errű van szó, kicsikém. Hanem arró, hogy itt van ez a csámpás, aki engemet ostoba tehénnek néz, mer ugye szó nékű olajra lép, aztán egyszer csak beront ide a biciklijévé meg „ a gyerekkori barátnőjévé”! Cselesen meg akarja játszani, hogy nem emlékszik rá, meg hogy nem komoly a dolog... Pedig hát azza nem tudja le az odú árát. Szóval, ha itt akartok hunyni, tessék meghosszabbítani a bérletet, ha nem, akkor húzzátok el a csíkot. - Tessék, asszonyom, ez az összes pénz, ami nálam van. Elég lesz? - kérdezte Léa hidegen, és elővett néhány bankjegyet a táskájából. A kövér perszóna megszámolta, és zsebre tette. - Mondhatom, szerencsés vagy - vetette oda aztán Mathi- asnak. - Tudod az utat... - Igen, köszönöm. Mathias felkattintott egy kapcsolót. Egyetlen meztelen körte fénye világította meg némileg a folyosót, melyen végigmentek. - Hét, taknyos! Itt hagytad a biciklidet. Visszamentek érte. A szoba hideg volt, sötét és nyomasztó. Léa tehetetlenül megállt a szoba közepén, és nem bírta tovább: sírva fakadt. Mathias mindent elviselt, csak a könnyeket nem. Átölelte Léát, de ő ellökte magától. - Hozzám ne érj! - sziszegte. Ledőlt az ágyra, lerúgta a cipőjét, s magára húzta a kék tollpaplant, mely oda nem illő fényűzésnek hatott a nyomorúságos szobában. - Visszajövök - mondta 110 Mathias. Léa nyugtalanul felült: nem hagyhatja itt egyedül ezen az undorító helyen... evvel a szörnyű kövér nővel, akitől retteg... - Ne félj. Keresek valami ennivalót. Tíz perc, és itt vagyok. Míg Mathias távol volt, Léa végig a paplan alatt gubbasztott. - Még megfulladsz — rántotta le róla a fiú, amikor visszatért. - Gyere, mert kihűl a leves. Ha szíveskedne idefáradni, kisasszony, tálalva van... Ez hihetetlen! Honnan szerzett ilyen zsúrkocsit ilyen patyolatfehér terítővel? És ezek a
luxusszállodához méltó ezüst evőeszközök?... S még mi minden: egy üveg Margeaux, fonott vesszőkosárban, egy másikban négy apró fehér cipó, aztán hideg csirkesült, saláta, csokoládékrém, no és a levesestálban gőzölgő csirkeleves. Léa alig tudott magához térni. Azt hitte, ismeri ezt a fiút, de lám csak, egyre titokzatosabb dolgai vannak. Van-e még valaki Bordeaux-ban, aki ilyen menüt varázsol elő tíz perc alatt, kijárási tilalom után? - Honnan hoztad ezt? - Nem innen, az biztos. Van egy barátom, aki a közelben pincér egy szállodában. Bordeaux színe-java odajár enni. - De hiszen ez nagyon drága lehetett. Azt hittem, nincs pénzed. - Nincs is. Hitelbe kaptam. No, asztalhoz. Ne bámészkodj, gyere enni. Léa elkezdte enni a levest, de aztán letette a kanalat. - Mondd, miért mentél el Németországba? - Ez kiábrándított, mi? Nem tudod elviselni, hogy az erősebbek oldalán állok. Tudom én, mert mióta hazajöttél Párizsból, kerülsz engem... Azt képzelted, hogy mindig csak Laurent d’Argilat és Adrien Delmas fog parancsolni? Hogy szó nélkül Hagyjuk megerősödni a kommunistákat? - Se Laurent, se Adrien nem kommunista.. - Lehet, de ugyanolyan terroristák, mint azok. - Szegény Mathias, te tisztára megőrültél... Azt persze természetesnek tartod, hogy embereket megkínoznak. - A zsidó csőcseléket kínozzák meg. - És mondjuk Camille neked zsidó csőcselék? - Ha egy kicsit jobban figyel, akkor nem megy hozzá akárkihez! - Gazember! - Na látod, gazember!... Nem mindig beszéltél így velem. Mathias Léa felé nyújtotta a kezét. - Ha hozzám érsz, soha többé nem teheted be a lábadat Montillacba. Soha. A fiú elsápadt. Most nem „gyermekkori barátnőjével”, hanem a földbirtokosnővel állt szemben, akinek a földjét ő és az apja művelik. Léa most először beszélt vele ilyen hangon. Mert ő csak egy munkás! Egy háziszolga! Olyan arccal küldi el őt, ahogy valami márkinő küldheti el az inasát. - Elfelejted, szegény lányka, hogy a „te Montillacodon” jelzálog van, s ha az apám meg én otthagyunk téged, áron alul kell eladnod, mert nem lesz más választásod. - Undorító, amit mondtál. Azt hittem, hogy te ugyanúgy szereted azt a földet, mint én. - Az ember nem tudja túl sokáig szeretni, ami nem az övé. A csuklójánál fogva elkapta Léát, az ágyra rántotta, s ráült a combjára, nehogy mozogni tudjon. Szabad kezével kigombolta a nadrágját, s kiszabadította meredező hímvesszőjét. - Ne, Mathias, hagyjál! - Ne akard elhitetni velem, hogy ezt már nem szereted! Mathias felgyűrte a lány szoknyáját, és lerángatta róla a nadrágot. Léa kapálózott, hánykolódott, arcul köpte, s összeszorította a combját... Erre a fiú tiszta erőből pofon vágta. Léa ajka felhasadt, a vér végigfolyt a nyakán. Felüvöltött... Mathias szétfeszítette a combját, 111 és belé hatolt. Léa iszonyodva nézte. Fájt nagyon. Még soha nem érzett ilyet. Iszonyú félelem fogta el. A párna átnedvesedett a könnyeitől. - Elég, Mathias!... Elég... fáj... - Ide hallgass. Most szépen abbahagyod a nyávogást. Minden eszközöm megvan hozzá, hogy amikor csak akarlak, jól megkeféljelek: mindenről tudok, a levelekről, az üzenetekről, amiket a kék biciklin szállítottál... igen, mindent tudok. És sok barátom van a Gestapónál. A
kezemben vagy. Úgyhogy jobb, ha okosan viselkedsz. Vissza fogok menni Németországba, s ott maradok, míg el nem tapossuk a férgeket, aztán szép nyugodtan hazajövök, elveszlek feleségül, és mi ketten leszünk Montillac urai... Én türelmes vagyok... Teljes súlyával ránehezedett Léára, szinte beleásta magát, és az ajkát kereste. Léa összeszorította a száját. Minden tagja reszketett. - Szeretlek, Léa, szeretlek! - hörögte Mathias. Aztán ráborult Léára. Élvezett. Hosszú percek múlva kicsúszott belőle. Véres volt. Léa magára húzta a paplant, és úgy maradt, mozdulatlanul. Mathias megsimogatta az arcát. Léa nem szólt, csak eltolta a kezét. A fiú sokáig szó nélkül nézte őt, s mikor látta, hogy elaludt, vagy talán csak úgy tett, eloltotta lámpát.
112
Tizenötödikfejezet Léa ébredt fel először. Fájt a hasa. Odakint szép idő lehetett, mert a csúf vörös függöny hasadékain át betört a napfény, s megvilágította a szakadt, kék virágos papírtapétát. Az ággyal szemben álló nagy tükörben meglátta magát és az alvó Mathiast. Felült, s a karórájára nézett. Tizenegy óra volt. Nagy nehezen felkelt. A szoba jéghideg volt. Nehezen szánta rá magát, de végül mégis megmosakodott, és vacogva felöltözött. Mathias megfordult az ágyban. Léa egy percig mozdulatlanul állt, aztán keresni kezdte a táskáját az ágy alatt. Véletlenül meglökte a zsúrkocsit. A poharak összeütődtek, de Mathias tovább aludt. A folyosó végén egy sárga arcú, csenevész alak söprögetett. Félig elszívott, kialudt szivar lógott a szájában. Léát gyönyörű kék ég fogadta odakint, nyoma sem volt a tegnapi szitáló esőnek. Szinte tavaszias szél söpört végig a szomorú, szűk utcákon. A Notre-Dame-templomban éppen delet harangoztak. Léa futásnak eredt, végig a rue Montes- quieu-n, át az Intendance udvarán, s csak egy percre állt meg, amikor el kellett engednie egy villamost. Végül lihegve állt meg a Régent kávéház előtt. Jó néhány asztal körül német tisztek ültek. Őrült ez a Dávid, hogy éppen itt adott randevút. Léa megadóan belépett a helyiségbe. Mindjárt felfedezte őt, egy Petite Gironde-ot olvasott. Boldognak látszott, szinte megfiatalodott. - Hallotta a jó hírt? Léa a fejét rázta. - Leningrád felszabadult, tegnap mondta be a londoni rádió. Aristide és én sírtunk, mint a záporeső, amikor hallottuk, ahogy Jacques Duchesne rekedt hangon bemondja... Gondolja csak el! Tizenhat hónapja megszállva tartották... Nem látszik, hogy nagyon örülne... - Másról van szó. Szörnyen fáj a fejem... Nagyon jó hír. A férfi figyelmesen az arcába nézett. - Hát az igaz, hogy nem néz ki olyan jól, mint tegnap. Voltak problémái? - Nem, minden jól ment. - És Grand-Clément? - Megígérte, hogy mindent megtesz, ami tőle telik. Ma délután négyre újra elmegyek hozzá. - Nagyszerű. Szólok Csákányfejnek, hogy ő is legyen ott. Ne felejtse el, ha baj van, a sálat tegye a fejére. - Nem kér inni valamit, kisasszony? — lépett hozzájuk a pincér. - Nem... vagy igen... nem tudom. - Reggelizett? - Nem, de nem vagyok éhes. Kérek egy ásványvizet, és ha lehetne, egy aszpirint... - Majd megnézem, kisasszony. Egy csapat zajongó fiatal robbant be a terembe. Léa azonnal észrevette, hogy Dávid tartása megmerevedett, pedig nem volt támadó a fiúk viselkedése. A pincér visszajött a vízzel s a kistányérra helyezett gyógyszerrel. - Szerencséje van, a főnökasszony táskájában volt aszpirin. 113 - Köszönje meg a nevemben. - Mennyivel tartozunk? - kérdezte sietősen Dávid. - Egy pohár kristályvíz, a bor... hat frank. - Tessék,.. Siessen, Léa, le kell lépnünk innen. Léa felállt, és ment Dávid után. Kint a férfi karon fogta, és gyorsan befordult vele a rue Judai'que-ra. - Miért jöttünk el ilyen sietve?... A fiúk miatt? - Igen.
De miért? Kívánom, hogy soha többé ne találkozzon velük. Mind Poinsot emberei voltak. Ezek? Én azt hittem, diákok! Érdekes diákok, mondhatom. Jobban értenek a bothoz, mint a francia nyelvhez... Veszélyes, gátlástalan kis bugrisok. Boldogan megölnek vagy megkínoznak akárkit, ha megfizetik őket. - Mondja, miért itt adott nekem találkát? - Mert az ilyen ellenséges környezetben az ember nagyobb biztonságban van. Na, itt mindjárt elválunk. Mit csinál addig, míg nem kell Grand-Clément-hoz mennie? - Sétálok, jó idő van, aztán esetleg elmegyek moziba. De inkább azt mondja meg, mit kell tennem, ha eljöttem Grand-Clément-tól. - Elmegy a Saint-Jean pályaudvarra, és vonatra ül. De előbb menjen az újságosbódéhoz, egy asszony áll majd előtte, kezében egy francia borokról szóló ismertetőfüzettel. Maga odalép mellé, s azt mondja, hogy „Ma késik a párizsi vonat”, mire ő azt válaszolja: „Nem hiszem.” Ezután számoljon be neki arról, mi történt, utána pedig szálljon fel a langoni vonatra. - És ha valami oknál fogva nem tudok időben az állomásra érni? - Azt megtudjuk Csákányfejtől, aki mindenhova elkíséri magát. De az utasítás az, hogy minél hamarabb menjen haza. - Utasítás? - vonta össze a szemöldökét Léa. - Igen, mert akár akarja, akár nem, most már ehhez a sejthez tartozik, és engedelmeskednie kell, a saját maga és a többiek érdekében. Aristide ebben nem ismer tréfát. - És hol van Lau... Lucius? - Elutazott. Nemsokára hírt fog kapni róla. Viszontlátásra, Exupérance. Sok szerencsét. - Viszontlátásra, Dávid. - A barátnőjét holnap szabadon engedik. Léa nem akart hinni a fülének. Lehetetlen, Grand-Clément biztos csak ugratni akarja. - Hogyan? - A Gestapo arra a meggyőződésre jutott, hogy d’Argilat asszony nem tud semmit a férje tevékenységéről, s azt sem tudja, hogy hol tartózkodik. Maga nem tud róla véletlenül valamit? Léa ettől a váratlan kérdéstől zavarba jött. Maga sem tudta, hogyan, de uralkodott magán, s ártatlan hangon, csodálkozó arccal felelt: - Hogy én? Nem. Az apám temetésén láttam utoljára. Grand-Clément arcán nem látszott semmi. - Lám csak, óvatos ember, éppolyan, amilyennek nálunk lennie kell. - Nálunk? - Igen, nálunk, az ellenállásban. - De hiszen az ellenállás nagyon veszélyes dolog lehet! - kiáltott fel Léa, arcán félelemmel vegyes csodálkozással. Olyan jól játszott, hogy Grand-Clément büszkén kihúzta magát. - Nagyon - mondta -, de a haza felszabadulása a tét! Léa nem akarta tovább játszani a hülyét, elege volt. - Hány órakor szabadul Camille d’Argilat? - kérdezte. - A délelőtt folyamán. Kocsival kell várni, mert a betegség nagyon legyengítette. Engedelmével, a nagybátyjának is szóltam, s ő megígérte, hogy a rendelkezésükre bocsátja az 114 autóját. Azzal aztán haza is vihetik. - Jól tette, mindent köszönök. De hogy sikerült ezt elérnie? - Az igazat megvallva, nem kellett sokat tennem érte. Amikor sikerült bejutnom a táborparancsnokhoz, ő azonnal közölte velem, hogy parancsot kapott, miszerint tizenkét foglyot, köztük d’Argilat asszonyt, családi okokból szabadon kell engednie. Lehet, hogy ez igaz? Végül is lehetséges. Léa nem faggatózott, megelégedett ezzel a magyarázattal. Közben Grand- Clément már búcsúzott: -
Remélem, hogy legközelebb kellemesebb körülmények között találkozhatunk - mondta. Léának már eszébe sem jutott az elmúlt éjszaka, szinte táncolva sietett végig a Verdun fasoron. Gyönyörű téli délután volt, simogatóan sütött a nap. Elhatározta, hogy felmegy Luc Delmas-ékhoz, megmosakszik, és megszabadul az éjszaka piszkaitól... Ekkor gondolt először arra, ami az éjszaka történt. Mathias, aki gyermek- és kamaszkorában játszópajtása volt, számára nem létezett többé: „meghalt” annak az undorító prostituáltnak a szállodaszobájában. Mert soha nem fogja megbocsátani, ami történt. Hogy valóban veszélyes-e rá nézve Mathias Fayard, és ha igen, mennyire, azt Léa még nem tudta felmérni. Pillanatnyilag úgy érezte, hogy mindenre képes lenne, de nem tudta, mekkora hatalma van még fölötte. Egy biztos: amíg nem látni tisztán a birtok ügyében, addig nem lehet Montillacból elküldeni, arról nem is beszélve, hogy mindent elmondhat a Gestapónak, amit róla tud. Jó meleg volt Luc Delmas ügyvéd úr ebédlőjében, de az ebéd, amit a hűséges öreg szakácsnő eléjük tálalt, ugyanolyan unalmas és ízetlen volt, mint a háború előtt. Léa a nagybátyja és unokatestvére, Philippe között ült, s egyre rosszabbul érezte magát. Philippe végre elvégezte a jogot, és most éppen apja mellett dolgozott mint ügyvédbojtár. - Nagy szerencse, hogy papa jóban van a prefektussal, különben Camille akár hónapokig is börtönben maradt volna. - Mondd, te ügyvéd létedre normálisnak tartod, hogy valakit, aki nem csinált semmit, csak úgy fogva tartsanak? - Ő ugyan valóban nem csinált semmit, de a férjét égen- földön keresi a rendőrség... - Melyik? A francia vagy a német? - Jól tudod, hogy itt a két rendőrség együttműködik. - Nehéz lenne nem észrevenni... - Ne vitatkozzatok, gyerekek. Léa, én nagyon helytelennek tartom a viselkedésedet. Mi itt, Bordeaux-ban mást se teszünk, csak igyekszünk követni a kormányfő irányelveit. Aki másképp viselkedik, árt a haza érdekeinek. Pétain választása megmentette Franciaországot a széthullástól, a kommunista anarchiától, nem beszélve a sok ezer megkímélt emberi életről... - Luc bácsi, te elfelejted az agyonlőtt túszokat, a megtorlásokat? Legutóbb is tizenkét embert gyilkoltak meg... - Ez a moszkvai és londoni sugallatra terjedő banditizmus szomorú következménye. - Bácsikám! Azt mered mondani, hogy Adrien bácsi és Laurent d’Argilat... Luc Delmas hirtelen felpattant, s úgy lökte ki maga alól a széket, hogy felborult. Dühösen az asztalra dobta a szalvétáját: - A bátyámról egy szót sem akarok hallani. Számomra ő halott. Ami pedig Laurent d’Argilatt illeti, nem értem, mi történt vele, végül is jó katonatiszt volt. Jó éjt, sikerült elvenned az étvágyamat. Luc Delmas kisietett az ebédlőből, s becsapta maga mögött az ajtót. - Ezt nem kellett volna, nem fog aludni egész éjszaka. - Nem árt neki egy kis álmatlanság. Legalább elgondolkodik azon, hogy mit fog csinálni a háború után. Mert a németek elvesztik ezt a háborút. - Jaj, szegénykém! Arra még várni kell. Jobban tennéd, ha inkább az udvarlóiddal foglalkoznál, és nem olyan témákkal, ami a férfiak dolga. - Ó, szegény Philippe! Mindig ilyen ostoba voltál. Csak az apád szemével tudod látni a világot! Pierrot bezzeg más. Meg is szökött innen. Most már Philippe is elsápadt, és felállt. - Szerencséd, hogy nem a papa előtt beszéltél Pierrot-ról, mert most kidobott volna. Léa megvonta a vállát. - Hol van most Pierrot? - kérdezte. - Börtönben. Spanyolországban. -
Börtönben? A papa majdnem belehalt, amikor megtalálta a szobájában a levelét, melyben bejelentette, hogy Észak-Afrikába akar menni, és ő is elkötelezettje lesz a... - Persze te ilyen dolgot soha nem tettél volna... - Hiába gúnyolódsz. Adrien bácsi rossz példája nélkül soha nem ment volna el az öcsém. Szerencsére letartóztatták, még mielőtt Marokkóba ért volna... - Szerencsére! - Igen. Papának vannak Madridban ismerősei. Megígérték, hogy repatriálják. - De ő megint el fog menni... - Csodálkoznék. Nem könnyű meglépni egy jezsuita kollégiumból, főleg ha az apa külön felhívja az atyák figyelmét arra, hogy vigyázni kell az esendő ifjúra. - A jól ismert kiváló módszerekkel! - A mai időkben nincs más választás, drágám. Te is inkább a pincemesteretek fiáról vehetnél példát! - Mathiasról? - Igen, a Fayard fiúról, aki származása ellenére helyesebben viselkedik, mint sokan közülünk. - Aha, szóval ő jól viselkedik. Nevetséges vagy, szegény öregem. De tudod, megváltozott már a világ. A mai fiatalok már nem így gondolkodnak. Az olyanok, mint te, lassan őskövületek lesznek, szerencsétlen túlélők. - Nagyon tévedsz, az ilyen őskövületeknek köszönhetitek, hogy ez az ország még létezik. - Ezt te létezésnek nevezed, a német csizmák talpa alatt? És a német csizmatalpakat nyalva?... - Látom, te figyelmesen hallgatod a londoni rádióban ágálókat. Ezek a semmittevők a Britszigetek védelmében folytatják felforgató tevékenységüket. - Te elfelejted, hogy Angliát naponta bombázzák? - A piszkos angolokat nem lehet elégszer bombázni... És folytatták, és megint elölről kezdték, s már észre sem vették, hogy ugyanazt a vitát kezdik újra, ugyanazokkal az átkokkal és érvekkel. Léa már szívesen elment volna aludni, de izgatta az, amit Philippe Mathiasról mondott. - Mire céloztál Mathiasszal kapcsolatban? - Csak arra, hogy amit Németországban látott, szöget ütött a fejébe, s ahelyett, hogy udvarlással töltötte volna az idejét, olyan emberré képezte magát, akire számítani lehet. - Mit értesz ezen? - Bonyolult lenne elmagyaráznom. Majd meglátod. Most már késő van. Holnap korán kezdek. Jó éjszakát. A szobád Corinne-é mellett van, hiszen tudod. Mielőtt felmész, ne felejtsd el a villanyt eloltani. - Jó éjt. Léa még sokáig ült az asztalra könyökölve, és gondolkodott. Egyre növekvő aggodalommal találgatta magában, hogy vajon mit akart mondani Philippe Mathiasszal kapcsolatban. Másnap reggel Luc Delmas és Léa együtt mentek el Camille-ért a mérignaci táborba. A fiatalasszony olyan gyenge volt, hogy az egyik őr ölben vitte az autóig. Néhány adminisztratív formaság után végre elhagyták a tábort. Csak egy-két kint sétáló fogoly tekintete követte őket. Hideg volt, és megint 116esett. Camille szó nélkül figyelte, ahogy kinyitották előttük a szögesdrótokkal körülfont kaput. Olyan kimerült volt, hogy nem érzett semmi örömöt. -
Tizenhatodikfejezet Camille szinte nem is érzékelte a környezetét, úgy letaglózta a láz, s még ahhoz is alig volt ereje, hogy a fiát magához ölelje. Blanchard doktor megállapította, hogy agyrázkódása és tüdőgyulladása van. Csaknem három hétig élet-halál között lebegett. Ruth, Laure és Léa felváltva ültek az ágya mellett, s kétségbeesve nézték, hogy emészti a láz szegény, lesoványodott testét. Blanchard doktor naponta jött, s megtett mindent, ami tőle telt, de sokszor arra gondolt, hogy tán az ő gyógyszereinél még az a kilencnapos ájtatosság is többet használ, amit az áhítatos Bernadette Bouchardeau kezdett el a verdelais-i Szent Szűzkápolnában. Pedig egy öreg ateista számára elképesztő volt az ilyen gondolat. Február közepén Camille láza egyik napról a másikra leesett. Lassanként kitisztult az agya is, de azért a beszéd még nehezére esett, s olyan gyenge volt, hogy Ruthnak kellett etetnie. De március első napjaiban már egyedül kanalazta a húslevest. Blanchard doktor meghatottan figyelte, s megállapította, hogy túl van az életveszélyen. Camille ekkor már el tudta olvasni Laurent leveleit s a néhány naplótöredéket, ami eljutott hozzájuk. A levelek visszaadták az erejét; féltő gonddal őrizgette őket az ágya mellett álló kézimunkakosarában. Léa Camille hosszú betegsége alatt egyszer sem hagyta el Montillacot. Hogy Laurent miket írt, arról semmit nem tudott, és Mathiasról sem kapott híreket. Vajon visszament-e Németországba? Egyébként a Fayard házaspár egyre tartózkodóbban viselkedett, nem beszéltek a „kastély” lakóival, s ha nagy ritkán összetalálkoztak valahol, legfeljebb „jó napot” vagy „jó estét” kívántak. Március végén Camille pokrócba csavarva kiülhetett a napra. Fölszedett néhány kilót, de még mindig ijesztően sovány és gyenge volt. Ruth könnyedén ölbe kapta, és úgy vitte le a nyugágyig. Montillacban egyre szorongatóbb volt a pénzhiány. Léa Laure-ral együtt bement Cadillacba, s meglátogatták Rigaud urat, apjuk jegyzőjét, aki azt tanácsolta, hogy adjanak el egy kis darab földet a birtokból. Nem titkolta, hogy ez sem lesz könnyű, mert mostanság nemigen vesznek földet, s ha sikerül is vevőt találni, áron alul kell megegyezni. - És ha jelzáloggal terhelnénk a fenyvest? - kérdezte Laure. - A maguk birtoka már így is súlyosan terhelt mindenféle jelzáloggal. Nem tudom, megengedhetem-e, hogy elzálogosítsák az egész vagyonukat... - Ha lenne más lehetőségünk, nem jöttünk volna ide tanácsot kérni... akkor nem lennénk itt kiáltotta Léa. - Tudom, gyermekem, tudom. Nézzék, a szüleik jó barátaim voltak, annyit tehetek, hogy a barátságunk emlékére megelőlegezek maguknak egy összeget, aztán majd megadják, amikor rendeződnek az örökséggel kapcsolatos ügyeik. Léa már épp vissza akarta utasítani az ajánlatot, de Laure megelőzte: - Nagyon köszönjük, Rigaud úr, köszönettel elfogadjuk. - A pénzt és az aláírni való papírokat jövő pénteken személyesen elviszem Montillacba. És még valami: ne feledjék, hogy ha földet akarnak eladni, vagy ha újabb jelzálogban gondolkodnak, ahhoz a másik nővérüknek és Laure gyámjának, Luc Delmas-nak a 117 beleegyezése is szükséges. - Ez valóban elengedhetetlen? - kérdezte Léa. - Bizony. Hiszen Laure még kiskorú. Amikor hazafelé pedáloztak, Léa úgy érezte, hogy egy biciklista, méghozzá valaki, akit futólag látott már a fasorban, követi őket. Camille kiszabadulása óta nem ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, figyelik. - Állj meg - vetette oda a húgának. Laure meglepődve engedelmeskedett.
Mi történt? Üljünk le egy kicsit, elfáradtam. Leültek az út szélén a fűbe. A biciklista szó nélkül elment mellettük. Jól öltözött fiatalember volt. Az arca homályos emlékeket ébresztett Léában. - Láttad te már ezt a fiút? - kérdezte a húgától. - Igen, a langoni postán, amikor feladtam a csomagot Albertine néninek, mellettem állt. - Szólt hozzád? - Nem, csak mosolygott rám. És tegnap is, amikor összetalálkoztunk Verdelais-ben. De... Léa nyugtalan lett, s kérdőn nézett Laure-ra. - Csak nem gondolod, hogy...? - De igen. Én is láttam már néhányszor ezt az arcot, csak nem emlékszem, hol. Camille hazatérése óta most először mentem el otthonról... Megvan! Már emlékszem! A Régent- ban láttam, Bordeaux-ban, amikor egy csapat vele egykorú fiúval együtt bejött oda... nagyon lármásak voltak. - Biztosan szünet volt az iskolában. - Szünet? Márciusban? - Miért ne, mindjárt itt a húsvét. - Nem hiszem. Nagyon kell figyelnünk. Ez a legrosszabbkor jött, épp holnap akartam elmenni Réole-ba. - Miért? - Azt nem mondhatom meg, de szeretném, ha segítenél nekem. Laure szó nélkül a nővérére nézett. Mióta Camille-t, Ruthot s őt elvitte a Gestapo, s mióta a füle hallatára mondták a francia rendőrök, hogy megvannak az eszközeik arra, hogy bárkit szóra bírjanak, összezavarodott. Megszűnt a Pétain iránt érzett lelkesedése. Szívesen segített Léának, hogy feltűnés nélkül átjusson a demarkációs vonalon. - Azt teszem, amit mondasz... Másnap a két nővér fecsegve, nevetgélve sétált be a saint- macaire-i hentes házának udvarába, a bicikliket falnak támasztották, s bementek a boltba. A hentes kitörő örömmel fogadta őket. - Nahát! A kis Delmas lányok! Ritkán látom így együtt magukat, kedveseim. Aztán halkabban, hogy csak ők hárman hallják, még hozzátette: - Egy szép darab húst eltettem Camille asszonynak, ez is segít majd valamit, hogy erőre kapjon. Jobban van már? - Valamivel. Köszönöm, Robert. Ha maga nem lenne, nem ehetnénk ilyen gyakran húst Montillacban. Nemsokára megadjuk a tartozásainkat is. A jegyző úr biztosított egy kis pénzt a számunkra. - Emiatt ne nyugtalankodjanak, Léa kisasszony. Majd később... ha vége lesz ennek a kurva háborúnak. Nézze, nem vagyok gazdag, de van mit a tejbe aprítanom. Hanem ma kellene nekem néhány húsjegy is. - Van nálad élelmiszerjegy, Laure? - Igen... Laure odahajolt Léához: - Láttam őt az imént. Nézd, nincs egyedül, egy másik fiú kíséri. - Robert, kérem, nézzen ki az utcára, de ne nagyon feltűnően, aztán mondja meg, hogy 118 ismeri-e azt a két fiatalembert, akik ott állnak a gyógynövényszaküzlet előtt. A hentes kimért léptekkel az ajtóhoz ment, s kezét a kötényébe törölgetve megállt a küszöbön. - Nem. Nem ismerem őket, csak látásból. Gyakran rohangásznak erre. Elég gyanús alakok, és a mai időkhöz mérten túl jól öltözöttek. - Laure! Te tudod, hogy mit kell tenned. Robert, kimehetek a hátsó bejáraton? - Tessék, kisasszony. Hadd eresszenek gyökeret ezek a csirkefogók. Onnan, ahol állnak, nem lehet belátni az udvarra. -
Amikor Léa a demarkációs vonal mellett álló kis őrházhoz ért, látta, hogy nincs leeresztve a sorompó. Azért mégis megállt, és leszállt a bicikliről. Egy öreg német katona jött elő a bódéból. - Ó, a kék biciklis kisasszony! De rég ment át errefelé. De most már meg se kell állni. Szabad az átjárás! Jó utat. Hát persze. Léa teljesen elfelejtette, hogy február vége óta nincs demarkációs vonal a két zóna közt. Camille és a maga megnyugtatására döntött úgy, hogy elmegy Réole-ba, s megkérdezi a Debray házaspárt, van-e valami hírük Laurent-ról. Egyúttal azt is meg akarta tudakolni, hogy nem szeretnének-e ők üzenetet küldeni valakinek. Ruth szerette volna lebeszélni erről az útról, neki ugyanis Léa megmondta, hogy valószínűleg figyeltetik Montillac lakóit. Ruth attól félt, hogy ez a látogatás nemcsak Léára, hanem a Debray házaspárra is veszélyt hozhat. Léa erre azt válaszolta, hogy ezt maga is jól tudja, de mégse járja, hogy ilyen hosszú ideig ne tudjanak semmit Laurent-ról. Ruth végül mit tehetett: lemondón, de azért eltitkolhatatlan szorongással figyelte, hogy karikázik el reggel „az ő” két kislánya. Léa sebesen száguldott lefelé a Réole előtti lejtőn. Két katonai kisteherautó jött vele szemben, győztesen hadonászó német katonák integettek rajta. Ez a találkozás szinte megbénította. Az emelkedőn fölfelé már tolta a biciklijét, és egyre rosszabbul érezte magát. Amikor átment a place Gabriel- Chaigne-en, látott egy csomó embert, akik mind nagyon izgatottak voltak, s hirtelen elhallgattak, amikor elment mellettük. Alig tett még néhány lépést, amikor az egyik férfi utolérte, s anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta: - Menjen a place Saint-Pierre-re, onnan a rue de la Glacière-re. Ott várjon meg. Ez a zömök termetű, munkásruhát és kék tengerészsapkát viselő ismeretlen olyan ellentmondást nem tűrő hangon szólt hozzá, hogy Léa gondolkodás nélkül engedelmeskedett. A rue de la Glaciére-i ház rácsos kapuja nyitva állt. Léa bement a kertbe. Pár másodperc múlva ott volt az ismeretlen is. - Maga a montillaci kastélyból jön, igaz? - Igaz. - Felismertem. Mit akar csinálni Réole-ban? Hogy jön hozzá, mi köze hozzá? - gondolta Léa. - Nem tartozik magára. - Ne ilyen magas lóról, kérem, szeretném, ha elkerülne bizonyos kellemetlenségeket. - Miféle kellemetlenségeket? - Például hogy a németek letartóztassák... Léa érezte, hogy a félelem máris elsöpörte a bátorságát. - Miért tartóztatnának le? - kérdezte halkan. - Most tartóztatták le két jó barátomat, maga is ismeri őket. - Debray-ékről beszél? - Igen. Nana... kicsike, nehogy már rosszul legyen... - ugrott közelebb a férfi. Elkapta Léát a karjánál fogva, és leültette a lépcső aljára. - Simone - kiáltotta -, hozz egy pohár vizet! Nyílt az ajtó, s kezében a pohár vízzel fiatal nő állt a küszöbön. - Mi történt, Jacques? - kérdezte. - A kisasszony a Debray házaspár barátja... rosszul lett. 119 - Ó, szegényke... Na igyon, tessék. Léa remegő kézzel elvette a poharat. Nehezen nyelt, mellé is csörgött néhány csepp víz. - Mi történt? - kérdezte, amikor végre meg tudott szólalni. - Ne üljön itt - mondta Simone -.jöjjön be a házba. Gyengéden felsegítette, s egy nagy konyhába vezette. A tűzhelyen káposztaleves főtt. Leültek az asztal mellé. - Mi történt? - kérdezte elszánt hangon Léa.
Feljelentették őket. Ma hajnalban vagy húsz német katona és francia civil gazember körbefogta a házat. Egy régi pajtásom, aki a szőlőjébe igyekezett, s épp arra vitt az útja, észrevette őket, s elrejtőzött. Látta, hogy az egyik civil egy szócsőbe kiabálva felszólította a házaspárt, hogy jöjjenek ki a házból. Két lövés volt rá a válasz. Erre a boche-ok úgy elkezdtek lövöldözni, mint a bolondok. Mikor abbahagyták, mindent elborított a kék füst. Két civil, pisztollyal a kezében, behatolt a házba. Hamar visszajöttek, először Debray asszony testét vonszolták elő. Hálóingben volt, kibomlott ősz haja csupa vér, s a földet söpörte. Neki támasztották egy fának, aztán visszamentek a házba. Debray urat a hónaljánál fogva hozták. Ő még küzdött, kapálózott. Csupa vér volt az arca. Letették a felesége mellé. Szegény, előbb megölte a feleségét, azután golyót eresztett a szájába, de elvétette. - Iszonyat. De miért történt ez? - Rajtuk keresztül mentek az üzenetek Londonba. Az előző héten ledobtak nekünk ejtőernyővel egy kitűnő minőségű rádiófelszerelést. A kezelője másnap érkezett vonattal. - Őt is letartóztatták? - Nem, ő nem itt lakott. És amint kiderült, hogy mi történt, azonnal elmenekítették őt innen a duras-i oldalra, az erdőbe. - Aztán? Mi történt azután? - Azután? A civilek és néhány katona átkutatta és feltúrta a házat. A könyveket, bútorokat és a rádiófelszerelést kidobálták az ablakon. Aztán kirohant az egyik civil, és Debray-t, aki ráborult felesége testére, rángatni kezdte. A barátom jól látta a rejtekhelyéről, hogy rázkódott a szegény ember válla a zokogástól. No, ezek lefejtették a sebesült öregembert az asszony testéről, és vadul rázni kezdték: „A listát!... Hol a lista?... Beszélni fogsz, vén seggfej...” Ezt kiabálták. De hát szét volt lőve a szája, egy hang nem jött ki belőle. Erre ezek a férgek visszadobták a földre, és gurítani kezdték úgy, hogy folyton rúgtak rajta egyet. Az volt a legszörnyűbb, hogy Debray nem is védekezett, mint aki alig várja már, hogy megkapja a halálos rúgást. Aztán a németek megfogták a két testet, és feldobták őket az egyik kisteherautójukra. „A két kisteherautó... idefelé jövet valószínűleg velük találkoztam. Milyen győzelemittasan integettek azok a német katonák. Lehet, hogy az egyiken ők is ott voltak” - gondolta Léa. - Aztán német parancsszavak pattogtak, s néhány perc múlva lángba borult a ház. A barátom kihasználta a gomolygó füstöt, s megszökött a búvóhelyéről, majd egyenesen idejött hozzám, s elmondta, mi történt. Utána körbejártuk a bajtársakat, mindenkit értesítettünk. Kopogtak, nyílt az ajtó, és egy rendőr lépett a konyhába. Léa bénultan nézett rá. - Ne ijedjen meg, kisasszony. Ő is közülünk való. - Albert, a kisasszony a dominikánus unokahúga. Épp Debray-ékhez igyekezett. Az atya beszélt róla, biztosan emlékszel... - Ezt jól megúszta, szépségem. Ezek otthagyták a ház körül néhány emberüket, egyrészt, hogy elkergessék a környékről a kíváncsiskodókat, másrészt, hogy a gyanús személyeket letartóztassák. Elkapták az írnok Manuelt is, még jó, hogy a polgármester, aki kiszállt a tűzvész színhelyére, garanciát vállalt érte, s mivel semmit nem sejt róla, hát még jóhiszeműen is tette. - És az igaz, hogy Debray úr meghalt? - A kollégák azt mondják, hogy igen. Micsoda szerencse, hogy néhány nap óta senki nem aludt náluk a barátok120 közül. Mondja, Terrible, beszélhetnénk négyszemközt? A két férfi kiment. - Terrible kicsoda? - kérdezte Léa. - Asztalos és csodálatos alak. Ő hozta el az adó-vevőt Debray-ékhez - mondta Simone. - Maga is ellenálló? Simone elnevette magát. - Nagy szavak... Néhány helybeli és környékbeli asszonnyal üzeneteket, na, néha fegyvereket is közvetítek. Olykor elrejtünk egy-egy repülőt, máskor néhány zsidó gyereket. És meleg -
levest adunk annak, aki késő éjjel érkezik... ejtőernyővel... - Nem fél? - Nem, az ember nem gondol rá... És tudja, olyan férfiakkal, mint Albert Rigoulet és Terrible, az ember biztonságban érzi magát. - Még azután is, ami most történt? - Ilyen a sors. Akinek rádió adó-vevő készüléke van, tudja, mit kockáztat, s a Debray házaspár ezt mindenkinél jobban tudta. Én csak azon csodálkozom, hogy hívő ember létükre nem iszonyodtak az öngyilkosságtól. - Nem volt más választásuk - mondta Terrible, aki épp belépett az ajtón. - Debray úr soha nem beszélt volna, ha megkínozzák, de azt nem tudta volna végignézni, hogy megkínozzák a feleségét. Ha van Isten, tudom, hogy megbocsát neki. Mondd csak, Simone, nem tudsz nekünk valami innivalót adni? - Igazad van, a sok borzalom miatt elfelejtettem - mondta Simone, és kiment. Nemsokára visszajött egy üveg borral és négy pohárral. - Három is elég, Rigoulet-nak vissza kellett mennie a rendőrségre. Simone töltött. Csendesen iszogattak. Terrible végül letette a poharát az asztalra, s nagyot csettintett a nyelvével. - Ez még mindig az a jó Pied-de-Bouc? - Bizony. Nemes bor, igaz? - Kisasszony, most, hogy már tudja, kik vagyunk, megmondaná, miért akarta meglátogatni a Debray házaspárt? Ők tudták, hogy odamegy? - Nem tudták. Egy barátomról szerettem volna hírt kapni tőlük, vagy megkérdezni, hogy el tudják-e érni őt. - Ki az a barát? Léa tétovázott. Melyik nevét mondja? - Laurent d’Argilat. - Ismerem. - Tudja, hogy hol van? - Igen. - Vigyen el hozzá. - Ez lehetetlen, de üzenetet szívesen átadok neki. - Mondja meg neki, a felesége jobban van, de még nagyon gyenge, azt is mondja meg, hogy a házunkat s bennünket figyeltetnek, s hogy mielőbb adjon hírt magáról. - Átadom az üzenetét. Azt mondja, hogy figyeltetik a házat? És abban biztos, hogy ide nem követték? - Egészen biztos vagyok benne. De mennem kell, nem maradhatok el soká. - Elvinne cserébe tőlem egy üzenetet? - Mi legyen az? - Saint-Pierre d’Aurillacban, a templomtól nem messze van egy kávézó. Szőlőlugas van előtte. Keresse ott Lafour- cade-ot. Meg fogják mondani, hol találja. Ha megtalálta, mondja meg neki, hogy „a Hostens kutya jobban van”. - „A Hostens kutya jobban van?” - Ő tudja, hogy ez mit jelent... S ezt ne felejtse el megmondani Barie-éknak 121sem. - Értettem. - Köszönöm, kisasszony, nagy szolgálatot tesz nekünk. Mondja, van neve az ellenállásban? Ha lenne valami, amit szeretnék tudatni magával... - Exupérance. - Mint a verdelais-i szent. Ezt a nevet először a nagybátyja szájából hallottam. - Adrien bácsitól? Ó hogy van? Tud róla? - Remekül. Gyakran kíséri a Spanyolországba igyekvőket.
Nem tudja, hogy Lucien unokatestvérem vele van-e? Lulu? A bombakészítő, aki rászereli a bombákat a sínekre?... Hát persze. Kérem, mondja meg a nagybátyámnak, hogy nagyon fontos lenne találkoznom vele. Nagyon fontos. - Megmondom. De most menjen. Legyen óvatos. Ha valami nem megy, ha valamire szüksége van, írjon lapot az asztalosműhelybe, és a szövegben legyen benne, hogy „Nem csukódnak jól az ajtók”. Na, isten vele. Mikor Léa megérkezett Saint-Macaire-be, s a hátsó ajtón belépett Robert hentes konyhájába, látta, hogy rajta kívül ott van Mireille, a felesége, aztán a sógora és persze Laure. Ültek az asztal körül, és báránysültet ettek. Léa szájában összefutott a nyál. - Látom, nem unatkoztok nélkülem - mondta. - Számítottunk rád - mutatott Laure egy érintetlen terítékre. - És azok? Nem vették észre, hogy elmentem? - Nem. Mikor Mireille kenyérért ment, én is kimentem vele, s amikor elmentünk előttük, hangosan megköszöntem, hogy meghívtak ebédre - mondta Laure. - Persze aztán messziről kísértek minket. Azóta megint lesben állnak. Találkoztál a barátaiddal? Léa szemét elfutotta a könny, de aztán sikerült uralkodnia magán. Megdörzsölte a szemét. Mireille felállt, odament hozzá, és magához ölelte. Ez az anyai mozdulat elgyengítette, és kitört belőle a sírás. A hentes ügyetlenül téblábolt körülöttük. - Úristen! Hát mi történt? Mit tettek magával, kicsikém? - Velem semmit... semmit... Letartóztatták a barátaimat... és... és meghaltak... - Meghaltak! - Mind a ketten? Léa egy kicsit megnyugodott, de még mindig sírva mesélte el, ami történt. Utána sokáig hallgattak. Robert hangosan kifújta az orrát. Általában vörös volt az arca, de most szürke lett. Hatalmas öklével az asztalra csapott. - Egyszer megfizetnek még ezért ezek a szemetek. Léa kisasszony, nagyon kérem, maga ne keveredjen bele ezekbe a dolgokba. A barátai... az persze más, hiszen a fiukat megölték, nem volt vesztenivalójuk. De Laure kisasszony, Camille asszony és maga... maguk még fiatal nők, hagyják csak ezt az olyan vén marhákra, mint én, akik nem tudtuk megállítani őket 1940-ben, hadd próbáljunk inkább mi tenni valamit. - Azért mi is itt vagyunk, főnök - mondta az ugyancsak fiatal sógor. - Jó, jó, de ti férfiak vagytok. - Mindig ugyanaz az elcsépelt szöveg - sóhajtott Mireille. - Azért, mert nem viselünk fegyvert, mi, nők is legalább akkora kockázatokat vállalunk, mint ti. Hasfájást kapok tőled. - Ne húzd fel magad, nem így értettem. - Mégis az volt az értelme, hogy egy nő kevesebbet ér, mint egy férfi, egy nő csak arra jó, hogy kitörölje a kölykök fenekét, helytálljon a boltban meg a konyhában, felmossa a követ, és időnkét cicázzon veletek! Ami persze nem akadályozhatja meg abban, hogy alkalomadtán fegyvereket rejtsen el, vagy a ti angoljaitokat bújtassa. Mert olyankor te meg a barátaid mindig a nőkhöz folyamodtok. E kis házastársi torzsalkodásnak köszönhetően tudta meg Léa, hogy Robert is az ellenállásnak 122 dolgozik. Ettől úgy megkönnyebbült, hogy megint nagyon éhes lett. - Lenyűgöző, hogy mit művelnek itt mind a ketten, de közben kihűl a hús... kár lenne érte. - Na, erről van szó - mondta a hentes. - Attól, hogy mi éhen halunk, nem fognak feltámadni azok a szegény emberek. Együnk. De esküszöm, hogy megbosszuljuk őket. Három nappal később Léa levelet kapott François Tavernier-től. Látszott, hogy a levelet kibontotta, majd visszaragasztotta a rendőrség. Léa bement a dolgozószobába, és ott olvasta el François széles, dőlt betűs írását. -
Édes, kedves Léa! Nem mondhatja, hogy nem gondolok magára, mert láthatja, ritka szabad perceimet arra pazarolom, hogy magának levelet írjak. Szeretnék gratulálni célratörő, remek üzleti érzékéhez. Ugyanis tegnap este Párizsban, Otto Abetz asztalánál volt szerencsém megkóstolni a maga kitűnő montillaci borát. Egy korty karakteres, mégis egyszerű, üde csoda volt... és kis elhajlás az édesebb ízek felé. Mondhatom, ez a bor úgy hasonlít magára, mintha a fivére lenne. Hálás vagyok, hogy kereskedik vele. Ha ez így megy, magából igazi üzletasszony lesz, akit agyonnyom a munka meg a felelősség, s aki ki se mozdul a szőlejéből, ad vitám aetemam. Egyébként tetszik nekem magáról ez a kép. Amint elegem lesz abból, hogy magát csak így a távolból kortyolgassam, nem fogom elszalasztani az alkalmat, hogy Montillacba menjek, és ott helyben megkóstoljam. Készüljön fel erre, és legyen óvatos. Bók és csók François Ui. Hallottam Debray-ékről. Léa mozdulni se tudott. Hogy került Montillac bora Párizsba? S hogy tálalhatták fel Otto Abetz asztalára? Azonnal Mathias és Fayard jutott az eszébe. Hogy merészeltek ilyet tenni? Úgy érezte, megalázták, kollaboránsnak nevezték... Nem akart szembeszállni Fayard-ral, pánikba esett még a gondolatától is, előbb inkább levelet írt Tavernier-nek, melyben szemére hányta szűkszavúságát, egyben arra kérte, hogy írjon részletesebben a dologról, és adjon tanácsot. Öt oldalt teleírt, mert ha már belefogott, nem felejtett el hírt adni mindenről és mindenkiről. A jegyző betartotta az ígéretét, s pénteken elhozott egy nagyobb összeget, amiből Léa kifizette, amivel Fayard-nak tartozott, de a borüzletet nem említette. Fayard szó nélkül zsebre vágta a pénzt. Léa csak ült apja dolgozószobájában, s nézte a dombok oldalán zöldbe boruló szőlőt meg a széles a mezőt. Valamikor Mathiasszal együtt futkároztak ezen a tájon, bebújtak az illatos üres hordókba, felmásztak a magas szénásszekérre, amelyet lassan cammogva vontatott Larouet és Caoubet, a két ökör, és fölöttük fecskék cikáztak, kék volt az ég, s a szekér szelíden ringatta őket. Gyermekkorának e békés korszakában Mathias mindig jelen volt, ezért többé nem idézheti fel ezeket az emlékeket fájdalom s az elszakadás gyötrelme nélkül... François nem válaszolt a levelére. Léa elhatározta, hogy átnézi az elszámolásokat meg a számlákat. Tisztán akart látni, tudni akarta, hogy adhatott el Fayard bort a maga hasznára. Táncoltak a számok a szeme előtt. Hogy mérkőzzön meg ezzel a Fayard-ral, aki már nyilván évek óta folytatja a kis üzérkedéseit? Hogy leplezze le, hol találhatja meg a hibát? Kimerült a hiábavaló számolgatásban, és senki nem volt a házban, aki segíthetett volna rajta, már csak azért sem, mert elhatározta, hogy nem mondja el senkinek François felfedezését. Ahányszor egyedül maradt, elfogta valami titkos rémület, folyton úgy érezte, hogy Mathias foglyul ejtette. Pedig Mathias hallgatott. De minél inkább hallgatott, Léában annál nagyobbra nőtt a félelem. Ezen az áprilisi estén hirtelen sötétedett. Egész nap esett, s hideg északi szél tépázta a széles fasor fáit. A kandallóban szőlővenyige lobogott. Léa és Laure a tűz közelében álló kis kerek asztalnál kártyázott, Ruth varrogatott, Camille kötött, Bernadette Bouchardeau pedig korán felment, és lefeküdt. A szobát egyedül a lobogó lángok világították meg, 123s fényük olyanná varázsolta a kandalló közelében ülő nők csoportját, mint egy La Tour-festmény figuráit. A szélrohamoktól néha pattogni kezdett a venyige, majd elcsendesedett, s csak az óra tiktakoló hangja, a nők halk beszéde és nevetése hallatszott. Békés, családias hangulatot tükrözött ez a kép. Mesz- sze volt a háború. Aztán egy viharos szélroham befütyült az ajtó és ablak résein át. Camille összerázkódott, ölébe ejtette a kötését, és összehúzta magán a vállkendőt. Mindenki az ajtó felé nézett, és látták, hogy résnyire nyitva van. Biztosan a szél... Camille, bár még gyenge volt, felállt, hogy
becsukja az ajtót, s már majdnem a kilincsen volt a keze, de visszarántotta, mert az ajtó hirtelen kivágódott. A kandalló mellett mindenki mozdulatlanná dermedt. Egy férfi állt az ajtóban, csuromvizes ruhában. Egy másik férfit támogatott. Lábával visszarúgta az ajtót, s belépett. - Gyorsan... segítsenek! Camille, menj odébb, és ülj le, útban vagy. Ruth és Laure, gyertek, segítsetek! A férfi a két nő segítségével leültette társát az asztalra. Aztán egyenesen a villanykapcsolóhoz sietett, látszott, hogy ismerős ezen a helyen. Felgyújtotta a villanyt. - Lucien! - sikoltotta Laure és Léa egyszerre. - Nagyon sok vért vesztett. Ruth, hozza ide a gyógyszeres dobozt. - Igen, atyám. - Adrien bácsi! - Kedveseim, most nincs időnk meghatódni. Léa, te elmész Verdelais-be Blanchard doktorért. - Nem lenne jobb telefonálni inkább? - Nem. Én nem bízom a telefonban. - Rendben van, megyek. - A Szépkilátó felé menj, nem akarom, hogy Fayard-ék megtudjanak valamit. Fényt láttam kiszűrődni az ablakaikon. Egy óra múlva megérkezett az orvos, és átkozta „ezt az istenverte időt”. - Ezért majd később felelsz Isten előtt, de előbb foglalkozz ezzel a fiúval. Blanchard doktor levette kopott esőkabátját, s odalépett Lucienhez, akinek a kezét hatalmas véres kötés takarta. Óvatosan levette róla. - Te jó isten. Mi történt ezzel? - Bomba volt... - Mi a fenét csináltál te egy bombával? - Bombát készített... - szólt közbe Adrien. Ez elégséges válasz volt, a doktor ezután már nem kérdezett semmit. Alaposan megnézte a roncsolt kezet. - Kórházba kell vinnem. - Lehetetlen. Azok azonnal értesítenék a rendőrséget és a Gestapót. - A jobb kezének vége... amputálni kell. Adrien Delmas elsápadt. - Biztos vagy benne? - Tessék, nézd meg. Ez már csak egy massza, egy püré... - Jaj, ne. Szegény gyerek! Megkeresem az anyját - suttogta Ruth. - Ne! Semmiképp ne, a húgom zokogna, sikoltozna, felverné a szomszédokat. Félix - fordult a doktorhoz -, mi segítünk, mondd, hogy mit kell tennünk. - Szó se lehet róla, én nem vágom le a fiú kezét! Utoljára a háború alatt, 17-ben amputáltam. Egyetlenegyszer! Nem vagyok sebész, egyszerű vidéki orvos vagyok. - Tudom, de most nincs lehetőség. Ha a Gestapo karmai közé kerül, addig fogják kínozni, amíg elárulja a társait, aztán megölik. Blanchard végignézett 124 a körülötte állókon, régi barátain, aztán ránézett az ájult fiúra, aki a szeme előtt nőtt fel. Elvérzik, ha nem történik valami. - Rendben van. Akkor fohászkodjatok, hogy ne remegjen a kezem. Még jó, hogy magammal hoztam az orvosi táskámat. Forraljatok vizet! Remélem, a szikém nem rozsdás. Ruth, Adrien és Léa, ti fogtok segíteni. Camille, maga menjen és feküdjön le, ne álldogáljon itt. Laure, foglalkozz vele. Léa mindenét odaadta volna, ha nem kell jelen lennie. Mégis úgy tartotta unokaöccse orra elé a kloroformos tampont, hogy nem remegett a keze. Soha nem felejtette el a csontba mélyedő
fűrész szörnyű hangját. Lucien kétszer is nyöszörögni kezdett a műtét alatt. Aztán Blanchard doktor bekötözte a sebet. Ez a húszéves fiú ezen az éjszakán elvesztette a jobb kezét és a bal keze két ujját. Amikor másnap délelőtt felébredt, anyja, nagybátyja és Blanchard doktor hajolt fölé. Látszott, hogy aggódnak. Ő mosolygott. - Már el is felejtettem, milyen egy jó puha ágy. Bernadette Bouchardeau elfordult, és sírva fakadt. Mikor hajnalban megtudta, mi történt, mindenki csodálta, hogy milyen nyugodtan fogadja a hírt. Azt hitték, kiabálni fog, elájul, de nem volt jelenet, csak annyit mondott, miközben csorogtak a könnyei: - Istennek hála, él! Lucien ki akarta nyújtani kezét az anyja felé. - Mama... - Ne mozogj, fiam. Sok vért veszítettél. Teljes nyugalomra és pihenésre van szükséged mondta Blanchard doktor. - Súlyos a seb a kezemen, doktor? Mindenki lehajtotta a fejét. Bernadette felnyögött. - Miért hallgattok? Ekkor kezdte érezni, hogy milyen nehéz az a kötés. Megpróbálta a kezét felemelni... Milyen furcsa az alakja ezzel a nagy kötéssel. Léa az ajtó mögött állt, s amikor Lucien felüvöltött, úgy érte őt a hangja, mint egy lövés. Egész éjjel az ágya mellett állt, és törölgette homlokáról a verítéket. S most azt üvölti: NEM!... NEM!... NEM! NEM! NEM!
125
Tizenhetedik fejezet Adrien Delmas kétségbeesetten járkált fel-alá „a gyerekek szobájában”, s olyan érzés gyötörte, melynél rosszabb nem érhet egy papot: elvesztette a hitét. A háború kezdete óta küzdött a kételyei ellen. Gyóntatójának is beszélt erről, mielőtt illegalitásba vonult, de ő azt mondta, Isten épp azért küldi a megpróbáltatásokat, hogy a hitét próbára tegye. A dominikánus, az Úristent szolgálva s bizonyítva iránta érzett szeretetét, sok megpróbáltatást kész volt elviselni, de ezen a napon elege lett a meddő imákból és a szavakból, melyek számára már rég elvesztették eredeti értelmüket. Bántó naivitásnak érezte ezt a viselkedést, és ostobának, kártékonynak, szellemileg tisztességtelennek találta azokat az embereket, akik egész életüket arra áldozzák, hogy egy hiú ábrándot szolgáljanak. A nagy katolikus mesterek: Pascal, Ráncé, Szent Ágoston, Avilai Szent Teréz, Bossuet most eszébe se jutottak, nagy zavarában nem gondolt rájuk, akiknek kiemelkedő intelligenciája az ő képességeihez nem volt mérhető... De hiszen ők is mind tévedtek, és megtévesztettek másokat. Mit számítanak hiú és hiábavaló szavaik, ha az ember egy megcsonkított gyerekre néz? Mit tudnak válaszolni egy anya néma, szemrehányó tekintetére? Jaj, hová lettek most azok a kedves, vigasztaló szavak, melyeket oly könnyen elő tudott hívni magából, amikor a spanyol forradalom sebesültjei fölé hajolt? Jaj, minek élni, ha nincs vigasztalás? Lucien az ő hibájából lesz örökre nyomorék. De... vajon valóban az ő hibája-e, hogy ez a fiú csatlakozott az ellenálláshoz? Adrien arra gondolt, hogy ha engedelmeskedik feljebbvalóinak, és békességben tölti napjait a dominikánus rendházban, nincs ez a veszélyes példa Lucien előtt. Persze érezte, hogy ez sem biztos: talán nem is az ő elkötelezettsége befolyásolta a fiút. A farmon, ahol a maquisard-ok búvóhelye volt, hosszú téli éjszakákon sokat beszélgetett fiatal csapatával. Eleinte nem voltak sokan, talán csak egy tucatnyian, aztán csatlakozott hozzájuk még néhány ember, akik a kötelező munkaszolgálat elől menekültek. Azóta már vagy harminc fiatalember van a farmon, s egyedül ő felel értük. Nemcsak katonai parancsnokuk, hanem erkölcsi támaszuk is. Az ő lelki szenvedéseit persze a maquisard-ok soha nem vehették észre. Még azt is kevesen tudták róla, hogy pap. De mindannyian csodálták szerevezőtehetségét, óvatosságát s azt, hogy a körülményekhez képest kényelmes és biztos menedéket teremtett a csapatának. Jól ismerte a környéket, a környéken lakókat, mindig tudta, melyik ajtón lehet bekopogni, honnan lehet pénzt, ennivalót vagy segítséget kérni, sőt megszerezte a szabadkőművesek támogatását is, akik angol kapcsolataikat felhasználva ejtőernyős akciókat szerveztek, így jutottak ruhákhoz és fegyverekhez. Reggeltől estig épp elég munkát adtak az adóhivatali pénztárak és polgármesteri hivatalok elleni támadások, a különféle szabotázsakciók megszervezése és végrehajtása, a röpcédulák és illegális sajtótermékek terjesztése, hamis papírok beszerzése, a zsidó családok Spanyolországba segítése. De éjjel, a végtelen hosszú éjszakákon Adrien az Evangélium olvasásával gyötörte magát, és Istennel vitatkozott, aki elhagyta őt. Ezen az éjszakán ébren volt, csak hajnaltájt aludt egy keveset, és nyomasztó álmai voltak. Mit csináljon most Luciennel? Egy biztos, Montillacban nem maradhat soká, veszélyes lenne. Visszavigye a táborba? Legfeljebb két-három hónap múlva. Küldje el Spanyolországba? Lehet róla szó, de126bonyolult, és arra is várni kellene. Az utóbbi időben sok átkelőt letartóztattak... Meg kell látogatni Bertrand atyát Toulouse-ban, neki jó kapcsolatai vannak svájci szerzetesekkel... Kopogtak. - Én vagyok, Adrien bácsi. - Gyere be, és ne haragudj, hogy tegnap ilyen váratlanul megszálltunk benneteket. Még mindig idemenekülsz, ebbe a szobába? Léa elmosolyodott.
Egyre ritkábban. Én már felnőttem, tudod... Tudom. És te, Adrien bácsi, te is azért jöttél ebbe a szobába, mert szomorú vagy? Adrien tiltakozni akart, de Léa felemelte a kezét, s megállította: - Ne is próbáld tagadni, látom én. Ismerlek. Ilyen kicsi korom óta figyellek... Most nem látom a szemedben azt a fényt, amely minden embert hozzád vonzott, amiért olyan szívesen köréd gyűltek a hívek... - Szigorú vagy... - Lehet, de haragudnék magamra, ha másképpen beszélnék veled. Iszonyú, ami Luciennel történt, de nem a te hibád. Lucien választott így. Ahogy Camille, Laurent és én is választottunk. - Csak nem azt akarod mondani, hogy én nem hatottam rád? Hiszen én küldtelek el annak idején Párizsba. - Na és? Nem történt velem semmi. - Ne kísértsd a sorsot. Épp elég korodbeli fiút és lányt láttam meghalni Spanyolországban és mostanában itt is. Szállj ki ebből. - Nem lehet, már késő. Tudod, mi a nevem az ellenállásban? - Exupérance!... - Igen, mint az a kis szent, akit te úgy szerettél, emlékszel még? Én is szeretem, s ezt neked köszönhetem. Ilyen védelem mellett nem kockáztatok semmit. Adrien önkéntelenül elmosolyodott. - Sokáig maradsz Montillacban? - Nem, veszélyes lenne. Lucien jelenléte is épp elég lesz. Amint jobban lesz egy kicsit, neki is mennie kell innen. - De hova? Mit fog csinálni szegény? Nyomorék... A dominikánus elfordította a fejét. - Épp ezen gondolkodtam, mielőtt bejöttél. - Bernadette néni azt mondja, bárhova is kell mennie, ő vele megy. - Más se hiányzik! Az én drága nővérem a maquisard-ok között! - Mondd, Adrien bácsi, te milyennek láttad Camille-t? - Egész jól néz ki. Bátor asszony. Osztom Félix véleményét, rendbe fog jönni. - Ha Laurent betoppanna, szerintem azonnal meggyógyulna. Adrien derűs meglepődéssel nézett rá. - Nocsak, már nem vagy szerelmes belé? Léa elpirult. - Ennek ahhoz nincs köze... - Nem szabad többé úgy gondolnod rá, nős, családapa, és szereti a feleségét. Léa hangulatváltozása nem kerülte el Adrien figyelmét. - Látom, továbbra is makacsul ellenállsz az erkölcsi tanácsoknak. Ne nyugtalankodj, nem akarok kellemetlenkedni, csak szívesen megóvnálak egy kiábrándulástól. De van valaki, aki nagyon érdeklődik irántad, és egy idő óta sokat beszél rólad... - Ki az? - Nem is sejted? 127 Leának nem volt kedve a találós kérdésekhez. - Nem. - François Tavernier. Hogy lehet, hogy nem gondolt rá? Megint elpirult. - Mondd gyorsan, bácsikám, mikor beszéltél vele? - Talán két hete Bordeaux-ban, telefonon. - Még Párizsban volt? -
Igen. Miért hívott? És mit mondott rólam? Nem válaszolt a levelemre. Milyen türelmetlen vagy. Azt hittem, ki nem állhatod. Jaj, könyörgök... Banális dolgokról beszéltünk. Érdeklődött a család iránt... Ez minden? Nem. Megpróbál meglátogatni téged húsvét után. Húsvét után! Mikor lesz az... Mondom, hogy türelmetlen vagy! Ma április tizedike van, húsvét pedig huszonötödikén lesz. Léa olyan zavarban volt, hogy nem is próbált Mathiasról beszélni. Egy autó közeledett a fasorban. Megállt. Aztán ajtócsapkodást hallottak, és férfihangokat. - Nézd meg gyorsan, ki az! Ha a Gestapo, el vagyunk veszve. Léa kirohant a folyosóra, s kinézett az ablakon. Nem, ez nem lehet igaz! Mit keres itt ez az ember? Feltépte az ablakot, és kikiáltott: - Megyek! Visszafutott „a gyerekek szobájába”. - Nem, nem a Gestapo, de lehet, hogy nem járunk sokkal jobban... - Bemegyek Lucien szobájába - mondta Adrien, és felállt. Léa, még mielőtt kiment volna, beszaladt Camille-hoz, s gyorsan elmondta neki, mi történt. Ruth közben már bevezette a vendéget a szalonba. - Léa! Milyen öröm ilyen környezetben újra látni magát! - O, Raphaél... milyen kellemes meglepetés! - Drágám!... Tudtam, hogy boldog lesz, hogy újra látja öreg barátját. Léát elöntötte a düh, de mosolyt kényszerített az ajkára. Raphael semmiképp nem veheti észre, hogy fél. A vendéget három fiatalember kísérte. A falakon lógó képeket nézegették. Az egyik épp a Léa anyját ábrázoló festményt tanulmányozta. Léát elöntötte a rémület, a keze ökölbe szorult, de igyekezett uralkodni magán. A fiatalember most szembefordult vele. Ő volt az, aki Cadillacban és Saint-Macaire-ben is talán őket figyelte. Léa közelebb lépett hozzá: - Jó napot, uram - mondta. - Mintha találkoztunk volna már valahol. A környékről való? - Lehetséges, kisasszony. A nagyszüleim langoniak. - Akkor talán ott láttam magát, talán valamelyik piacnapon. Mi a neve? - Maurice Fiaux. Léa elfordult tőle, és most Raphaëlhez lépett, kézen fogta, és elindult vele. Kimentek a kertbe. - Jöjjön, megmutatom magának Montillacot. Közben elmondhatja, mi szél hozta erre. - Tudja, hogy nekem voltak problémáim bizonyos személyekkel, akiket maga is ismer, tehát el kellett jönnöm, nem tesz most jót nekem a párizsi levegő. Eszembe jutott, milyen kellemes napokat töltöttem Bordeaux-ban 1940 júniusában, s hogy vannak kapcsolataim a helyi sajtóval és a szomszédos Spanyolországgal. Egyszóval azt mondtam magamban: Bordeaux!... Miért is ne? Bevallom, tegnap estig maga nem is jutott az eszembe. Tegnap ebéd előtt beültem ezekkel a kedves fiúkkal a Régent-ba egy pohárkára, amikor betoppant az ő egyik jó pajtásuk. Elkezdtek128 beszélgetni, s közben a maguk birtokának neve is megütötte a fülemet. Megkérdeztem, hogy vajon a Delmas család birtokáról van-e szó, s mondták, hogy igen. így tudtam meg, hogy azzal a fiatalemberrel maga együtt gyerekeskedett Montillacban, sőt gyerekkori barátok. Erre mondtam neki, hogy szeretnék találkozni magával, s ő felajánlotta, hogy idekísér. Nos, így kerültem ide. - Mathias is itt van? - Igen, csak elszaladt a szüleit üdvözölni. Nem zavarja, hogy elfogadtam a fiú ajánlatát? - Egyáltalán, sőt meg fogom köszönni neki, hogy ekkora örömet szerzett nekem... -
Milyen szép hely ez, kedvesem! Ha itt lakhatnék, soha nem vágyódnék el innen. Micsoda béke, nyugalom!... S ez a harmónia föld és ég között! Úgy érzem, itt remekműveket tudnék írni. Raphaël a terasz párkányára könyökölve nézte a határtalan tájat, melyet rendezett szőlősorok uraltak. - Mintha ceruzával és vonalzóval rajzolták volna... - sóhajtotta elmerengve. - Túl korán jött, úgy három hét múlva az egész szőlő ezüstössé, aztán zsenge zölddé válik, majd virágba borul... Nézze, itt jön Laure. Raphaél, engedje meg, hogy bemutassam a húgomat. - Jó napot, kisasszony. Most tehát már ismerem az összes, azaz a három montillaci Gráciát. Laure felnevetett, s ez idegesítette Léát. - Nézd csak, ott van Mathias és Camille... Megkértem Fayard-t, hogy nyissa ki a borospincét, s kínáljuk meg a borunkkal kedves vendégeinket... - Jól tetted, Laure. Jöjjön, Raphaél, kóstolja meg a híres Cháteaux-Montillacot - mondta vidáman Léa. Palástolni próbálta aggodalmát, mely Mathias nevének említésekor fogta el. Szóval vissza mert jönni... A Raphaélt kísérő három fiatalember szó nélkül követte őket a pincéhez, ahol Camille, Mathias és az apja beszélgettek. Léa megölelte s arcon csókolta Mathiast; úgy tett, mintha semmi se történt volna közöttük, s mintha nem vette volna észre, hogy a fiú állkapcsa megrándul. - Nem szép tőled, hogy csak most jössz, előbb is eljöhettél volna... - Igaza van Léának - szólt közbe Camille -, meg akartam köszönni magának, amit a kiszabadulásom érdekében tett. - Nem az én érdemem, igazán keveset tettem. - Ne mondjon már ilyet, még talán most is ott lennék, ha maga nincs... - Épp akkor jött el onnan, amikor sok minden megváltozott, kényelmesebb lett. Például azóta már tusolási lehetőség is van... - mondta Mathias egyik barátja. - Ez nagyon érdekes - mondta szárazon Léa. - És mikor lesz fodrászszalon vagy mozi? A fiatalember elvörösödött, a másik kettő pedig felröhögött. Raphaél igyekezett másfelé terelni a beszélgetést. - Gyerünk, gyerekeim, kóstoljuk meg végre azt a bort. Fayard talpra állítgatta a tálcára borogatott poharakat, s szertartásosan töltött. - Ez még csak kétéves, de ízleni fog... - Még Párizsban is ezt isszák - vetette közbe Léa. Fayard meg se rezzent. Mindenki csendben ajkához emelte a poharát. A harmadik kör után Léa odalépett Mathiashoz, és halkan a fülébe súgta: - Gyere ki! Beszélni akarok veled. Mikor odakint megcsapta a friss, illatos levegő, futni támadt kedve. Mathias futott utána. Léa hirtelen megállt: - Azt hittem, visszamentél Németországba. - Meggondoltam magam. Itt többet használhatok. - S miért hoztad ide Mahlt meg a barátait? Nem akarlak többet látni. 129 - Azt hittem, örülni fogsz neki. Úgy viselkedett, hogy azt gondoltam, jó ismerősök vagytok. Léa vállat vont. - És a többiek? Azok is jól ismernek engem? - Nekik van autójuk, ők ajánlották fel, hogy idehoznak... - Nekem nem rokonszenvesek. - Nem baj. Nekem megfelelnek. És neked is az az érdeked, hogy úgy tégy, mintha... - Mit művelsz te ezekkel? -
Velük dolgozom. Vajon mit jelent ez? Nem szabad pánikba esni, nyugodtnak kell látszani, Lucien és Adrien élete függ ettől. S ki tudja, nem kötött-e Raphaél valamiféle alkut a párizsi Gestapó- val, hogy megtalálja Sarah-t. Léa a legbájosabb mosolyával felnézett Mathiasra, és karon fogta. - Mesélj! Mivel foglalkozol? Olyan ártatlanul nézett fel rá, hogy a fiú zavarba jött, s elfordította a fejét. - Üzletelek. - Remélem, a te érdekedben, hogy nem olyasféle üzletekkel foglalkozol, mint Raphaél. Bosszantana, ha megtudnám, hogy feketézésért köröznek - mondta, és továbbra is bájosan mosolygott. - Miattam ne nyugtalankodj. Nincs semmi hasonlóság köztem és egy olyan „vén tanti” között, amilyen a barátod. Én a bordeaux-i borászok és a müncheni, berlini és hamburgi borkereskedők közt közvetítek üzleteket. Tudod, hogy hány német kedveli a mi borainkat? Egyébként a legtöbb, Gironde környékén szolgálatot teljesítő magas rangú német tiszt már a háború előtt is üzleti kapcsolatban volt ennek a vidéknek a birtokosaival. Én a kisebb birtokosokat hozom össze a német kereskedőkkel. - No és megy az üzlet? - Nagyon jól megy. Az üzlet az üzlet, és ha van háború, ha nincs, az emberek továbbra is szeretik a bort. - Megtiltom neked, Mathias, hogy akár csak egy üveg montillaci bort is eladj ezeknek. Érted? Megtiltom. Léa nem tudott uralkodni magán. Szavai szárazon pattogtak. Ismét úgy álltak szemben egymással, mint az ellenségek. Sápadtak voltak, s úgy figyelték egymást, mint az ugrásra kész dühös macskák. Úristen! De szép ez a lány, ha haragszik: remegnek az orrcimpái, szaporán veszi a levegőt, izgatóan emelkedik és süllyed a két melle. Mathias a legszívesebben magához ölelte vagy leteperte volna. - Ha feleségül veszlek, annak fogom eladni a bort, akinek akarom! Raphaël lépett ki a borospincéből, és hevesen integetett nekik. Aztán ugrándozva elindult feléjük, és kiabálni kezdett: - Léa, Léa, isteni a bor! Abba kell hagynom, mert már spicces vagyok. Kedves Raphaël! Léa a legszívesebben megölelte volna. Mikor az író odaért hozzájuk, kinyújtotta a kezét. - Hát ezt nem hittem volna. Azt gondoltam, több kell ahhoz, hogy a fejébe szálljon - mondta Léa. - Ne higgyen ilyeneket, édes barátnőm! Az ember öregszik! Például a háború előtt bármit megettem, nem ártott és nem látszott, de nem ám. Most? Ha egy kicsit zsírosabb az étel, vagy ha egy kicsivel jobban megöntözöm, mindjárt felszedek néhány kilót!... De hát... az ember már nem lesz soha olyan, mint fiatalember korában. Raphaël széttárta a kabátja két szárnyát, hogy megmutassa a pocakját, s Léa nem tudta megállni nevetés nélkül. - Nevessen, nevessen csak, de majd meglátja... Most még büszke a feszes kis mellére, a lapos hasára meg a formás fenekére! De csak várjon, néhány év meg három-négy kölyök... aztán... 130 akkor majd beszélhetünk róla... - Csak nem képzeli, hogy sajnálni fogom magát e néhány fölös kiló miatt most, amikor a legtöbb franciának összébb kell húznia a nadrágszíját? Vegyen példát róluk, egyen marharépát. - Jaj! A halálomat akarja? Milyen fura alak! Léa el is felejtette, ki is valójában Raphaél Mahl. - Hát, maga egy kivégzőosztag előtt is képes lenne tréfálkozni és megnevettetni az embert. -
Raphaél tekintete meglágyult, s kicsit szomorú lett. - Ennél kedvesebb bókot nem is mondhatott volna: halál előtt nevetni és megnevettetni. Ígérem magának, hogy emlékezni fogok erre. Aztán újra a mesterkélt, elkényeztetett hangján folytatta, miközben félrehúzta Léát: - Van valami híre Tavernier-ről? Látja, ez az ember számomra nagyon zavarba ejtő. Egyesek szerint nagy barátja a németeknek, mások London emberének mondják. Maga mit gondol? - Nézze, ne komolytalankodjon. Tavernier-t én Párizsban láttam utoljára. Azóta eltűnt az életemből. Én itt mindentől távol vagyok, és annyi a dolgom, hogy nincs időm ilyen kalandorokkal foglalkozni. Inkább arról meséljen, mi van magával... Engedjen el! - Ne nézzen teljesen hülyének, kedvesem, mert téved. Azt hiszi, nem vettem észre, hogy az az ember szerelmes magába, s hogy a viszonyuk egyáltalában nem mondható plátóinak? - Nem értem, mit akar ezzel mondani. - Azt hiszi, elfelejtettem, hogy bánt el velem Tavernier? - Lehet, kedves uram, hogy megmentette a maga életét... - Lehet... De akkor se szeretem, ha így bánnak velem. - Ugyan, Raphaél, ne legyen ilyen gyanakvó. Észre se vették, hogy jó messzire eltávolodtak a háztól, csak mentek, oda se figyelve, a Szépkilátó felé vezető úton. A többiek nem mentek utánuk. Egyedül voltak. Mahl megállt, körülnézett, hirtelen fáradtnak, öregnek látszott. - Milyen jó lehet itt élni. Milyen jól hatna rám ez a táj, hogy tudnék dolgozni! Soha nem volt ilyen helyem, nem ismertem ezt a boldogságot: írni, békében lenni magammal és köröttem a természettel. Miért van az, hogy engem a rossz erők irányítanak, s meggátolják a teremtő erőfeszítéseket? Pedig minden azon múlik, az erőfeszítésen, még akkor is, ha hiábavaló. Az erőfeszítésben mindig van öröm. A könnyen megvalósuló produkció mit sem ér. Belőlem sajnos hiányzik az a fajta lelkesedés, ami a nagy írók sajátja... Mennyi kétségbeesés él ebben a látszólag felületes, tisztességtelen és gátlástalan emberben! Ahányszor szóba jött ez a téma, hogy’ nem lett belőle nagy író, jóllehet, folyton erről álmodozott, Léa mindig akaratlanul gyöngédséget érzett iránta. - Nézze ezeket a földeket meg az erdőt! Az ember és műve eltűnik egy csapásra, de a föld megmarad, létezik, mintha mi sem történt volna. Itt nyilvánvalónak látszik, hogy a végtelen szemszögéből tekintve az ember mily haszontalan. Haszontalan és középszerű. Egy nap majd megírom A közép- szerűség dicséretét - de lehet, hogy ezt már mondtam magának. Azzal töltöm az időmet, hogy elmesélem a könyveimet, melyeket soha nem írok meg. Jó, mi? Hacsak... hacsak nem csinálok egy antológiát mindazon borzalmakból, melyeket az ember elkövetni képes. Kimeríthetetlen téma. De az ember kiválósága abban áll, hogy képes kihozni a borzalmakból a szépséget... Az egyik ok, ami a leginkább akadályoz engem abban, hogy higgyek Isten jóságában s abban, hogy figyel, ügyel ránk, és mindent tud rólunk a legapróbb részletekig, az az én saját létem. Mindig azt mondom, hogy ha Isten olyan jó lenne, nem engedte volna, hogy én megszülessek, vagy ha már igen, akkor hogy ilyen legyek, amilyen vagyok. Néha az egész testem egy nagy, teli könnyzacskó, s nem tudom kiüríteni, mert nem elég a két szemem, hogy ennyi könny kicsorogjon rajta. S míg ezt mondta, sírva fakadt. Ez a látvány már kifejezetten elviselhetetlen volt. - Most megvet, ugye? Igaza van. De soha nem vetett meg úgy, ahogy 131 én megvetem magamat. És jobban szeretem, ha megvet, mint ha sajnál... Na, menjünk, még azt fogják hinni a barátaim, hogy valami összeesküvésen törjük a fejünket. - Miért jött ide, Raphaël? Az író elővett egy zsebkendőt, megtörölte a szemét, és csak azután válaszolt. - Mondtam már, látni szerettem volna. - Más oka is van... - Talán valamit megtudni? Mi lett Sarah barátnőnkkel?
Léa megmerevedett. - Nem!... Ne gyanakodjon, nem azért jöttem, hogy róla szerezzek információkat, ezt csak megkérdezem. Jó lenne hírt hallani felőle, mert ő egyike azoknak, akiket nagyon szeretek. - Nem tudok róla semmit. - Remélem, sikeresen megúszta. Mondja, maga teljesen megbízhatónak tartja ezt a Mathias Fayard nevű barátját? „Hát erről van szó!” - gondolta Léa. - Nem jobban, mint maga. - És igaza van - mondta Raphaël szemrebbenés nélkül. - A barátai meg vannak győződve róla, hogy maga az ellenállásnak dolgozik. Én az ellenkezőjét állítottam nekik. De úgy gondolom, nem hittek nekem. - Miért mondja ezt nekem? - Mert nagyon szeretem, és fájna, ha történne magával valami. Ezt olyan egyszerűen mondta, hogy nem lehetett kételkedni az őszinteségében. Léa belekarolt. - Raphaël, most minden olyan bonyolult. Itt van ez a beteg Camille, a folyton sápítozó nagynéném, az unatkozó húgom, Fayard-ék, akik arra a percre várnak, amikor lecsaphatnak Montillacra, s tudja, nagyon egyedül vagyok közöttük. Csak Ruthra tudok támaszkodni. - Hiszen ott van a családja Bordeaux-ban. - Azt szeretném, hogy a lehető legkevesebb dolgom legyen velük. - És a nagybátyja, a dominikánus? Léa elengedte Raphaël karját. - Maga biztosan hallotta, hogy a nagybátyám eltűnt, s hogy a Gestapo keresteti. - Ó, igen, elfelejtettem!... Ne haragudjon. Mintha láttam volna őt nem sokkal Bordeaux-ba érkezésem után. Nagyon megváltozott, meg aztán nem volt rajta a megszokott ruha... - Amikor mi először beszéltünk róla, maga akkor már ismerte őt? - Én is hallgattam a prédikációit. Szerettem, ahogy a kegyelemről vagy a Szent Szűz iránti vallásos tiszteletről beszélt. Akkoriban szerettem volna, ha bemutatnak neki, de aztán ez elmaradt. Nagyon sajnáltam. - Tehát ő nem ismeri magát. - Nem. - Kár, érdekelné olyan valaki, mint maga. - Ki tudja, egy nap talán találkozunk... Az élet oly különös. - Én elmondhatatlanul szeretem őt, és nagyon hiányzik. Apám temetése óta nem találkoztam vele. - Bordeaux-ban meséltek nekem arról a temetésről. Furcsa, hogy sem őt, sem a barátnője férjét nem tartóztatta le akkor a Gestapo. - Ezt Luc bácsinak köszönhették. - Kétségtelen, hogy Delmas ügyvéd úr pozíciója, a lánya házassága egy magas rangú német tiszttel és hát ugye a maga húgának közeli házassága Otto Kramerrel olyan kapcsolatokat jelentenek a megszállókkal, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. - Eleget szégyenkezem ezek miatt. - Ez, látja, olyan dolog, 132 amit nem kellene illetéktelen fülek előtt megismételni. - De feltételezem, hogy maga majd sietve megismétli, nem? - Látja, megint téved. Tudja, hogy én érdekember vagyok, de mondja, abból mi hasznom lenne nekem, ha árulkodnék a rokonszenveiről? Hiszen mindenki tudja, hogy maga kikhez húz. Ha még angolokat vagy ellenállókat rejtegetne!... Na de nem erről van szó. Mert ugye valóban nem ez a helyzet... igaz? Léa nevetett. - Jól tudja, hogy maga lenne az utolsó, akinek elmondanám.
És igaza lenne. Kart karba öltve, nevetve tértek vissza a ház előtti udvarra, ahol Camille, Laure, Mathias és a három fiatalember álldogált. - Na végre! - kiáltotta az egyik fiú. - Nem tudtuk, hova tűntek, merre kószálnak. Mennünk kell, várnak ránk. - Igaz, igaz, teljesen elfelejtettem... Hát, kedves Léa... köszönöm a szíves fogadtatást. Ha Bordeaux-ban jár, ne felejtsen el meglátogatni. A Majesticben lakom. Nagyon kellemes szálloda, régi bútorokkal van berendezve... - Hosszabb ideig marad Bordeaux-ban? - Attól függ, sikerül-e néhány cikket elhelyeznem a Petite Gironde-nál vagy a France-nál. Hacsak... - Hacsak? Raphaél Mahl nem válaszolt. Kezet csókolt Camille-nak, s Laure-t két oldalról arcon csókolta. A fiatalemberek udvariasan elköszöntek, s a három nő öleléssel búcsúzott Mathiastól. Adrien Delmas még aznap éjjel elhagyta Montillacot. De előtte még elmondta Léának, hogy fegyverek vannak elrejtve a verdelais-i kálvária hetedik stációjának kis kápolnájában, mégpedig a bejárattól jobbra levő repedt kőlap alatti üregben. - Ne menj oda, ne nézd meg, csak vészhelyzetben. Tíz puska és húsz pisztoly van ott. A pisztolyt te is tudod kezelni. - Remélem. - Rendben van. Van egy géppuska és néhány gránát is. Azokhoz ne nyúlj. - Mikor jössz vissza? - Amint Félix jelzi, hogy Lucien életveszély nélkül szállítható. Addig is légy fokozottan óvatos. Ez a mai látogatás a legnyugtalanítóbb, annál is inkább, mert az ellenség is a helyszínen van. - Az ellenség? - Igen, az öreg Fayard. Ő jól ismeri a környék minden zegét-zugát, folyton őrjáratozik, s mivel egyszerűen hozzátartozik a vidékhez, szinte fel sem tűnik senkinek. A három fiút, akik Mathiasszal idejöttek, a mieink jól ismerik. Az egyiket halálra is ítéltük, s nemsokára végre is hajtjuk az ítéletet. - Mit csinált? - Feljelentések, erőszak, nemi erőszak, a legkülönfélébb kínzások, gyilkosságok száradnak a lelkén. Tudom, hogy saját kezűleg ölt meg egy zsidót, hogy aztán kirabolja. Gyerekkora óta ismerte a szerencsétlent... - Úgy beszélsz róla, mintha te is személyesen ismernéd. - Ennek a fiúnak az anyja mindenes volt az egyik orvos barátomnál Bouscat-ban. A fiú házasságon kívül született, nem volt apja, s a barátom sokat foglalkozott vele. De csak bosszúsága volt miatta... Amikor jöttek a németek, ez a gyerek mindjárt felajánlkozott nekik valami kis fizetésért. Először testőr volt, aztán lassan megjárta a lépcsőfokokat, egyre feljebb lépett. Ma Poinsot, Dohse meg Luther alkalmazza... Nagyon eredményes munkát végzett egy akcióban, amikor október 19-ről 20-ára virradóra „az idegen zsidóktól kellett megtisztítani a környéket”. A rendőrség segítségével részt vett hetvenhárom zsidó férfi, nő és gyermek letartóztatásában, akiknek többségét aztán deportálták. Azokat az öregeket 133 is kifosztotta, akikhez az anyja szabad idejében takarítani járt. Jó munkát végzett... Annyira, hogy Luther parancsnok személyesen gratulált neki. És ezek után volt bátorsága elmenni a barátom házába, az anyjához, s ott gúnyos hangon mesélte neki, hogy mennyire féltek a „zsidrancok”, amikor éjjel kirángatta őket az ágyból. A barátom majdnem megölte, mint valami gonosz állatot. Iszonyú dühös volt, de végül is megelégedett annyival, hogy a szó szoros értelmében kirugdosta a házból. A fickó a ház előtt átkozódott, és fogadkozott, hogy megöli. Azt javasoltam a barátomnak, költözzön el Bordeaux-ból, de nem akar, azt mondta, itt a helye... -
Melyik az a fiú a három közül? Maurice Fiaux-nak hívják. Lehetetlen! Nem néz ki ilyen vadállatnak. Hát épp ez a félelmetes benne, hogy ilyen csinos arcú, derék fiatalember külseje van. És Mathias tud ezekről a dolgokról? Nem. Ő még újonc, még nem bíznak meg benne. Ahhoz bizonyítania kell... Mit akarsz ezzel mondani? Ha majd feljelent, megkínoz, meggyilkol valakit... Már elkezdte. Néhány hét, és tökéletes gazember lesz belőle. Helyrehozhatatlanul. - Hogy megváltoztál, Adrien bácsi... Régen arra kértél, hogy imádkozzam... Azt mondtad, hogy még a leghaszontalanabb teremtményekben is ott rejtőzik valahol az ártatlanság... most meg... az ember azt hinné, már nem hiszel semmiben, Istenben sem. Léa minden szava úgy vágott a dominikánus lelkébe, mintha késsel hasogatták volna. Elfordult, ellenőrizte a fegyverét, aztán a szemébe húzta baszk sapkáját, fogta az ócska kis vulkánfíber bőröndjét, melyben néhány ing, könyv s némi elemózsia lapult, s elindult az ajtó felé. Léának ekkor volt egy váratlan gesztusa. Váratlan, főleg olyan valakivel szemben, aki már elveszítette a hitét. Letérdelt a nagybátyja elé, s halkan azt mondta: - Áldj meg engem, kérlek. Adrien egy másodpercig tétován nézett rá, aztán megáldotta. Amikor keze keresztet rajzolt a szívének oly kedves gyermek feje fölött, megkönnyebbült. Lehajolt, felsegítette Léát, és megcsókolta. - Ezt köszönöm neked - suttogta, aztán elindult a fekete éjszakába. -
134
Tizennyolcadik fejezet Meghívtam Maurice Raux-t ebédre. Léa döbbenten kiejtette kezéből a tejeslábast. A tej szétfolyt a kövezeten. - Jaj, de ügyetlen vagy! - kiáltotta Laure. - Az összes tejünk kárba veszett. A következő pillanatban két akkora pofont kapott, hogy hátracsuklott a feje. Könnyes lett a szeme, aztán előbb csodálkozva, majd kitörni készülő haraggal nézett a nővérére. - Mi ütött beléd?... Megőrültél? Ez fájt. - És fog még jobban is, ha nem mondod le... - Jogom van meghívni ide, akit akarok. - Nincs! - De hát miért? Ha jól tudom, nem te vagy Montillac egyetlen örököse! - Tudod te, ki az a Maurice Fiaux? - Tudom, amit eddig is tudtunk, hogy vele figyeltettek minket az ellenállás miatt. De ez nem azért volt... - Mi az, hogy nem azért volt? Laure lehajtotta a fejét, megtörölte a szemét, aztán újra Léára nézett. Arcán vörösen kirajzolódtak Léa ujjnyomai. - Mert engem követett... - mondta halkan. - Téged? - Igen, engem!... Nem csak te tetszel a fiúknak. Már én se vagyok az a kicsi lány, aki a háború előtt voltam. Felnőttem. - Na, várj csak, őrizzük meg a nyugalmunkat. Hogy tetszel a fiúknak, abban nem kételkedem. De csak nem hitted el, amit ez a fickó mesélt neked?... Találkoztatok? - Igen, ma reggel, Langonban. Kedves, vidám, jól nevelt... A nagyszüleinél van itt vakáción... Húsvét után visszamegy Bordeaux-ba. Dolgoznia kell, hogy támogathassa az anyját. Léa égnek emelte a szemét. - Hát ez nagyon megható!... És mivel foglalkozik ez a derék jó fiú? - Azt nem tudom... Vagyis nem értettem jól... Az üzleti életben tevékenykedik. - Az üzleti életben. Ezt a legegyszerűbb mondani, minden elfér mögötte. Majd én mindjárt elmondom neked, hogy mivel foglalkozik a te szívkirályod. A Gestapónak dolgozik. - Nem hiszem. - Én sem akartam elhinni... Adrien bácsi mondta. Ez a Fiaux több embert megkínzott. Csapdába estél, amikor meghívtad, s nemcsak magadat, minket is komoly veszélybe sodortál. Arra nem gondoltál, hogy itt van Lucien?... S hogy mi történne, ha felfedeznék?... Laure elsápadt. Csak állt, és idétlenül lóbálta a kezét, aztán kábán nekitámaszkodott a konyhaszekrénynek, s megint elsírta magát. Léa megsajnálta, odament hozzá, s a vállára tette a kezét. Erre a gyengéd mozdulatra a sírásból hangos zokogás lett. - Én ezt nem tudtam! - Laure, Léa, mi van veletek? Mi történt? - kérdezte Camille, aki ekkor lépett be a konyhába. - Ez a kis hülye meghívta Maurice Fiaux-t holnap ebédre. 135 - Ó, istenem! Néhány percig csak Laure fel-felcsukló zokogását és a falióra tiktakolását lehetett hallani. Camille törte meg a csendet. - Siránkozással nem megyünk semmire. Megoldást kell keresnünk. - Kértem már, hogy mondja le. - Csak azt ne! Akkor tudná, hogy gyanakszunk rá. Csak maradjon a meghívás, nem is árt. Épp ezzel bizonyíthatjuk, hogy ő téved, nem igaz, amit rólunk feltételez. - Megfeledkezel Lucienről. -
Nem. Rá is gondolok. Őt el kell vinni innen. De még nem gyógyult meg. Tudom. És akkor?... Gyere, van egy ötletem. Te meg holnap úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s mintha mi elhittük volna, hogy ez a Fiaux rendes fiatalember, akivel barátkozni lehet - mondta Camille Laure-nak, és magával húzta Léát. - Igen, igen - rebegte a szegény kislány. A két nő közben kisietett a házból, s elindultak az északi dombok felé. - Gyere, menjünk a szőlőbe, ott biztosabb, hogy nem hallgat ki senki. Óvatosan lépkedtek, Camille Léa karjába kapaszkodott. Verőfényes áprilisi nap volt, s a ragyogásban olyan élesen kirajzolódtak a kálváriadombon a szőlősorok, a rügyező fák és Sidonie házának körvonalai, hogy az ember azt hihette, ha kinyújtja a kezét, talán meg is érintheti őket. - Hogy van az, hogy ez a béke nem érinti meg az embereket? - kérdezte Camille, és lelassította lépteit. - Inkább az ötletedről beszélj. - Lucient Sidonie-nál kell elrejteni. - Igazad van! Nála, a padláson! - Benne meg lehet bízni, utálja a németeket. - Bár a háza túl közel van Montillachoz... - Épp azért. Soha nem jutna eszükbe, hogy ilyen közel keressenek rejtekhelyet. Léa gondolkodott. - Talán igazad van. Ha nem Sidonie-ról lenne szó, azt mondanám, hogy az nem elég, ha valaki utálja a németeket. De Sidonie más... - Gyerünk, menjünk be hozzá. Otthon van, mert füstöl a kéménye. Sidonie házából az egész környéket szemmel lehetett tartani, és bizonyos napokon akár a tengerig is elláthatott az ember - legalábbis Sidonie szerint. Az öregasszony most is, mint mindig, örült a látogatásnak, s megkínálta őket az elmaradhatatlan likőrrel, amit nem lehetett visszautasítani. - Jaj, Camille asszony, mennyire örülök, hogy egészségesnek látom. De te, kis Léa, te rosszul nézel ki. Beteg vagy? Csak nem hozzád ment kétszer is a jó Blanchard doktor? Láttam ám... Ha Sidonie kiállt a háza elé, mindent látott, ami a montillaci ház körül történt. - Nem, Sidonie, a doktor Lucienhez jött. - Szegény kicsikém! De én azt hittem, hogy ő beállt a maquisard-ok közé... - Súlyosan megsebesült. Most már jobban van, de nem maradhat Montillacban, mert nagyon veszélyes lenne. Viszont ahhoz még gyönge, hogy visszamenjen a bajtársai közé. Szeretnénk megkérdezni tőled, hogy vállalnád-e őt egy- pár napra. Elrejtenéd-e a padláson? - Nem kell azt kérni, magától értetődik! - De tudnod kell, hogy ha véletlenül rájönnek a németek, te is komoly veszélybe kerülsz. - Ezzel most nem kell törődni. Mikor hozzátok? - Ma éjjel. - Rendben van. Ki 136 tud még róla, hogy idejön? - Ha sikerül eltitkolnunk az anyja elől, akkor csak mi hárman tudjuk. - Járni tud? - Azt hiszem, de a ciprusok alatt kell jönnünk, és arra sokkal rosszabb az út... - Majd elétek megyek. A konyhakerttől számított harmadik szőlősornál fogok várni. Léa kiitta a poharát, s megölelte Sidonie-t. - Köszönöm, köszönöm... - Nincs mit, kicsikém... azt hitted, hagyom, hogy egy gyerek a jó Pierre úr családjából a -
piszkos boche-ok kezébe kerüljön? Hazafelé Camille és Léa alig pár szót váltottak. Otthon Camille csak annyit mondott: - Laure-nak egy szót se erről a látogatásról. - Azt hiszed, hogy Laure elárulná Lucien rejtekhelyét? - Egy szerelmes lányra gyanakszom én, nem Laure-ra...- Léa értetlenül nézett rá. - Te komolyan azt hiszed?... - Mindenre fel kell készülni. Laure unatkozik. A barátai Bordeaux-ban vannak, hozzánk nem jár senki. Érthető, hogy nem hagyta hidegen, mikor ez a fiú udvarolni kezdett neki. De majd meggyőzzük... én majd beszélek vele. Sötét éjszaka volt, enyhe szellő fújdogált. Három sötét alak óvakodott végig a ciprussoron. - Bírod még, drágám? Nem fáj nagyon? - suttogta egy aggódó hang. - Nem, mama... menni fog. - Pszt! Hallgassatok! Mintha jönne valaki. Mozdulatlanná merevedtek. - Guggoljatok le. Kavicsok reccsentek, apró száraz gallyak pattantak; a szőlőt szegélyező úton valaki súlyos, határozott és egyenletes léptekkel ment el a közelükben. Aztán lassan eltávolodott. - Lucien, Léa, ki volt az? - Fayard. Néha körbejárja a szőlőt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Én ezt nagyon nem szeretem... - És miért nincs vele a kutyája? - kérdezte halkan Lucien. - Valóban... ez különös, bár most nem volt baj... - Maradjatok csendben, még a végén meghallja. Néhány percig mozdulatlanul álltak, aztán beléptek a szőlőtőkék közé. - Na végre, már azt hittem, történt valami! Bernadette asszony!... Magának nem kellett volna jönnie... - Ne féljen, tudok hallgatni! - Értem, Bernadette asszony... megértem... - Siessünk, elfáradtam — mondta Lucien, aki Léa és az anyja karjára támaszkodott. Egy ideig csendben mentek. - Sidonie, köszönöm, hogy befogadja s elrejti a fiamat. - Ez természetes, asszonyom. Értesítettem Blanchard doktort. Már tudja, hogy Lucien itt lesz nálam. Holnap eljön, hogy kezelje a megfázásomat... - Jaj... jaj, Istenem! - kiáltotta Bernadette. Lucien majdnem összeroskadt. - Nagyon fáj, életem? - Nem... nem, mama... csak a kezem, egy kicsit... semmi baj... - Mindjárt ott leszünk. A szerény nappali szobában Sidonie terített asztallal és egy kis ennivalóval várta őket. A szerény vacsorát egy gyertya s a kandallóban lángoló fahasábok fényénél fogyasztották el. - Anyám, te most menj vissza, s ígérd meg, hogy csak akkor jössz el, ha Blanchard doktor vagy Sidonie jelzi, hogy megteheted. - De kicsikém... - Mama, ha engem elkapnak, meg fognak kínozni, s én elárulom a bajtársaimat... Annyit, de 137 annyit szenvedtem, hogy újabb kínokat már nem tudnék elviselni. Megérted, ugye? Bernadette Bouchardeau sírva lehajtotta a fejét, s könnyektől nedves zsebkendőjét gyűrögette. - Azt teszem, amit akarsz. - Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád - mondta Lucien, és vaskos pólyába kötött karjával átölelte őt. - Ne aggódjon, Bernadette asszony, vigyázni fogok az én kicsikémre. - Ne segítsünk föl a padlásra? - kérdezte Léa.
Ne, köszönöm. Viszontlátásra, Léa, vigyázz magadra. Viszontlátásra, Lucien - mondta Léa, és óvatosan megölelte. Odakint szemerkélt az eső. Nagyon sötét volt, s a két nő a szekérnyomokban botladozva haladt előre. Montillacig egy szót se szóltak, s hazaérve is szó nélkül ölelték át egymást a lépcső alján, mielőtt felmentek a szobájukba. Bernadette, mintha súlyos terhet hordozott volna, nehézkesen kapaszkodott fel a lépcsőn. Léa becsukta a ház ajtaját, és a biztonsági reteszt is rátolta, aztán bement a szalonba, hogy megnézze, rendesen becsukták-e az ablakokat. A rutinszerű mozdulatok közben arra gondolt: „Minden este ugyanazt csinálom, amit apa: megnézem, hogy jól becsukták-e az ablakokat meg az ajtókat. De a dolgozószobába fölösleges volt bejönnöm, hiszen mielőtt elindultunk a Szépkilátóhoz, itt már jártam. De ni csak... Ejnye, a kis lámpát persze elfelejtettem leoltani!” - Jaj! A kandalló előtt, melyben még néha fel-felparázslottak a fahasábok maradványai, Camille és François üldögélt, és békésen társalogtak. Léa dermedten megállt az ajtóban. François egy ugrással mellette termett, s olyan szorosan magához ölelte, hogy fájt. Hát itt van!... Eljött... Léa most már nem félt, François meg fogja védeni... - Jól van, itt hagyom magukat. Ugye látja, hogy Léa mennyire örül a viszontlátásnak... mondta Camille, és felállt. - Köszönöm, Camille, tudom, hogy nagyon fáradt, mégis velem töltötte az idejét, köszönöm. - Ruth a madaras szobában már megágyazott magának. Léa majd megmutatja. Jó éjt... -
Mohón, hitetlenkedve nézték egymást, felfoghatatlan volt a gyönyörűség, hogy újra együtt vannak. Tavernier nagy kezével tapogatva körberajzolta Léa arcát, nyakát, aztán mutatóujjával a száját. Léa hagyta, s figyelte, hogy a finom érintés nyomán hogy árasztja el a gyönyör. Aztán François ajka előbb megérintette, majd birtokba vette az ajkát. Hosszú volt a csók, mindketten beleremegtek. A szép, erős kezek lassan lefejtették Léáról a ruhát... Mikor a harisnyáját sodorta le a lábáról, s lehajolt, Léa megsimogatta a nyakát, aztán a vállára támaszkodva lépett ki a cipőjéből. Pillanatok alatt meztelen volt, csak a lassan kihunyó parázs halvány fénye világította meg a testét, mely kecses volt, mégis sugárzott belőle valami vad erő, és törékeny volt, mégis elpusztíthatatlannak tűnt. François előbb a lábát, aztán fölé hajló arcát nézte elbűvölve. Közben Léa őt is vetkőztetni kezdte, de ügyetlenül, mert türelmetlen volt. François elmosolyodott, eltolta a kezét, s egy pillanat alatt ő is meztelen volt. Nem szégyellte előremeredő férfiasságát. Karjába vette és az öreg kanapéra fektette Léát, oda, ahol kislánykorában az apjához bújt vigasztalásért, ha bánata volt. Ez a pillanat, a bőrdívány szaga és érintése felidézte benne a gyerekkori perceket. Hirtelen kinyitotta a szemét. Most François hajolt fölé, és a nevét suttogta. - Gyere - mondta Léa. Sokáig szeretkeztek, vágyuk újra és újra feléledt. Hajnalban kimerültén, sajgó testtel elaludtak, de álmuk rövid volt. Mikor világosodni kezdett, felriadtak. Tántorogva, nevetve, mámorosán öltözködtek. Léa betuszkolta François-t a madaras szobába, amit csak a vendégeknek szoktak kinyitni, aztán magukra zárta 138az ajtót. Megint letépték egymásról a ruhát. Bevetették magukat az ágyba, s bebújtak az óarany színű selyemmel bevont paplan alá. Egymáshoz simulva azonnal elaludtak. - Léa, Léa... ébredj... De hát hol van Léa? Laure dörömbölt az ajtón. - Jó reggelt, Camille, nem láttad Léát? Mindjárt dél van, és Maurice nemsokára itt lesz. - Jó reggelt, Laure. Ma még nem láttam. Biztos lement a konyhakertbe. - Nem, ott sincs, megnéztem. Nem lehet messze, mert a biciklije itt van... Lehet, hogy a
barátjánál van, aki tegnap este érkezett?... Nem találod különösnek az ilyen embereket, akik minden bejelentés nélkül csak úgy beállítanak az éjszaka közepén? - Tavernier úr mindig különös ember volt... - Bocsáss meg! Megfeledkeztem a lágy tojásról, otthagytam... - mondta Laure, és elfutott. Amint elment, Camille halkan kopogott a madaras szoba ajtaján. - Tavernier úr, mindjárt dél van, fel kellene kelni... - Köszönöm, d’Argilat asszony, máris kelek... Ébredj, szerelmem. Léa kinyitotta a szemét, és nyújtózkodott. - Álmos vagyok... - Édesem, fel kell kelni, dél van. - Dél?... Léa egy ugrással kint volt az ágyból. - Gyorsan, nincs egy perc vesztegetni való időnk sem. Laure vendége bármelyik percben itt lehet. - Majd vár egy kicsit. - Jaj, én nem szeretném, ha várna. De maga!... Maga nem maradhat itt. - Miért? Csak nem szégyell engem? - lökte vissza az ágyra Léát François. - Ne hülyéskedjen. Ez most fontos. Hol a szoknyám?... És a harisnyám sincs meg... a cipőm se... segítsen már! - Tessék, ezt találtam. Léa kikapta François kezéből a kombinéját. - Siessen, öltözzön, én megyek és átöltözöm, aztán idejövök magáért. A férfi megpróbálta még egyszer elkapni, de Léa megszökött előle. Amikor visszajött, egy anyjától örökölt rövid, kék szövetruha volt rajta, Ruth alakította rá. A haját kontyba tűzte. François is megborotválkozott, s épp a nyakkendőjét kötötte. - De szép vagy! - mondta, miközben belebújt a zakójába. - Maga meg nagyon elegáns... mintha csak Londonból öltözködne... - Ez már provokáció... én nem mennék el idáig. De tudja, Párizsban is vannak remek szabók, csak meg kell fizetni őket... Mondj valamit erről a vendégről, aki miatt mindannyian ilyen állapotba kerültetek. Léa röviden elmesélte, hogy mit mondott Fiaux-ról Adrien, s azt is, hogy még mit tudott meg róla és a bandájáról. Aztán beszélt Mathiasról és Raphaël Mahl látogatásáról is. - Ez a Raphaël még él? - vetette közbe François. - A legnagyobb mértékben... De mind közül a legrosszabb ez a Maurice Flaux, akit Laure mára meghívott. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha nem találkoznak. Érted? - Mindenekelőtt azt kellene tisztáznunk, hogy tegeződünk-e vagy magázódunk. - Veled jobban szeretnék magázódni — mondta Léa az ajkát nyújtva. Valaki futva jött föl a lépcsőn. Szétugrottak. Léa kinyitotta az ajtót. - Megyek már. - Mondd neki, hogy terítsen nekem is... - Na de... - Tedd, amit mondtam! - Laure, te vagy? 139 - Igen! - Tavernier úrnak is terítettetek? - Hát persze. Léa becsukta az ajtót. - Maga megőrült... s ha rájönnek... - Mire? Mire jönnek rá? - Hogy maga az ellenállásban van...
Mondja már! Léa toppantott. - Ne idegesítsen! Mégis hogy mutassam be? - Mondja azt, hogy párizsi üzletember vagyok, aki bordeaux-i kollégákat jött meglátogatni, s ha már erre jártam, benéztem, hogy köszöntsem a családot. - De ha Fiaux találkozik Raphaëllel... - Raphaël miatt ne aggódjon, ő saját magára nézve a legveszélyesebb. Jöjjön, kis szívem, alig várom, hogy megnézzem, mire hasonlít leginkább egy bordeaux-i francia gestapós. A lépcső alján Laure-ba ütköztek. - Most érkezett meg... Léa, én nem tudom elhinni, amit róla mondtál. - Pedig ez az igazság, kis húgom. Ne feledd, hogy most a te viselkedésedtől függ az életünk s az életed. - Tudom - sóhajtotta Laure. - Hol van Lucien? Camille azt mondja, hogy tegnap éjjel elment. - Nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt voltak a barátai, meglátogatták. De gyerünk, fogadjuk a vendéget... Ja, bemutatom neked egy párizsi barátomat: François Tavernier. - Jó napot, kisasszony. - Jó napot, uram. Együtt léptek a szalonba, ahol már ott volt Camille, Ruth és Bernadette Bouchardeau. Ruth épp édes montillaci borral töltötte meg a poharakat. - Csakhogy itt vagytok! - kiáltotta Bernadette megjátszott könnyedséggel. - Ha nem jöttök, nélkületek ittunk volna... - François, engedje meg, hogy bemutassam magának Laure barátját, Maurice Fiaux urat... Maurice, bemutatom régi párizsi barátunkat, Tavernier urat, akit Bordeaux-ba szólít az üzlet, de volt olyan kedves, és meglátogatott minket. - Jó napot, uram, magáé ez a kocsi itt a ház előtt? - Igen... így is lehet mondani... bordeaux-i üzlettársam adta kölcsön, hogy eljöhessek ide. - Szőlőben utazik, uram? - Én mindennel foglalkozom, ami eladható, legyen az bor, nemesfém, szövet, selyem vagy különféle élelmiszerek... - Akkor nem lehetnek nehézségei az engedélyek beszerzésével... - Nem. Vannak jó kapcsolataim kormánykörökben. Vichy- ben gyakran együtt ebédelek Pierre Lavallal... néha Párizsban is. Egy kis alkalmazkodás, és... de hiszen érti, hogy mit akarok mondani, ugye? Nagyon jó üzleteket lehet csinálni. Maurice Fiaux elgondolkodva itta ki a borát. François mosolyogva jegyezte meg, hogy a montiliaci bor jobb Montillacban, mint Párizsban. - Gyorsan asztalhoz - mondta ekkor vidáman Laure -, különben összeesik a felfújt... Jaj, az az ebéd!... Léa nagy ínyenc volt, de nem hitte volna, hogy egy ebéd olyan hosszú ideig tarthat. Nem volt étvágya, nem tudta megenni a tányérjára szedett csirkét. Viszont sokat ivott. Igaz, Maurice Fiaux is épp eleget. Tavernier ügyesen a fiatalember foglalkozására terelte a szót. Fiaux eleinte óvatos volt, de a bor segített, s hamarosan mesélni kezdett a prefektúrán végzett munkájáról. - Megvizsgálom, hogy helyes-e a letartóztatásra kijelölt zsidók nálunk nyilvántartott lakcíme... s hogy a 140 család teljes létszáma van-e feltüntetve a papírokon. Tudja, ez bizalmi állás, ugyanis vannak rendőrök, akiknek ugyanez lenne a munkájuk, de ők egyeseket futni hagynak - jelentette ki elégedetten. Léa majdnem rákiáltott, de érezte, hogy valaki az asztal alatt megérinti a lábát. François volt, aki közben mosolyogva a fiatalemberhez fordult: - Dicséretére válik ez a hivatástudat. Ő, ha minden fiatalember olyan lenne, mint maga!... Bizony, akkor Franciaország Németország segítségével nagy és erős országgá lehetne. - Nem kell, hogy sokan legyünk. Elég egy maroknyi elszánt ember is ahhoz, hogy eltávolítsa -
a zsidó csőcseléket. - És tudja, hova viszik őket? - kérdezte jámbor képpel Laure. - Azt hiszem, Drancyba, onnan pedig német munkatáborokba, de tőlem akár a pokolba is küldhetnék őket, nekem aztán tökéletesen mindegy. - És a gyerekek, ők is ott dolgoznak a munkatáborokban? - kérdezte halkan Camille. - Nem, asszonyom, őket emberiességből elválasztják az anyjuktól. Amikor Fiaux a „zsidó csőcseléket” említette, Léa Sarah összeégett arcára gondolt, s szinte hallotta rekedt hangját, ahogy azt mondta: „A nácik meg akarnak ölni minket... mindannyiunkat... beleértve az asszonyokat és gyermekeket is...” Nagyon megkönnyebbült, mikor Fiaux végre felállt. - Bocsánatot kérek, de most már mennem kell, várnak... Van egy kis ügyünk... - tette hozzá, és kurtán felnevetett. Elköszöntek tőle, mindenki túláradóan kedves volt. Laure egészen az autójáig kísérte. Odabent senki nem szólt egy szót sem. Amikor Laure visszajött, Ruth nyakába borult és zokogott. - Nem akarom látni többet, nem... Látni sem akarom - zokogta. Camille, Léa és Tavernier lassan lesétáltak a teraszra. Hallgattak. A nedves és illatos áprilisi szél megcibálta a hajukat, mintha sötét gondolataikat próbálta volna elkergetni. Délután betoppant Blanchard doktor, hírt hozott Lucienről. A lehetőségekhez képest jól van, mondta, aztán félrevonta Léát, és a kezébe nyomott valamit. - Ezt a levelet Raoul és Jean Lefévre küldi. - Léa arca felragyogott. - Raoul és Jean?... Találkozott velük? - Igen. - Hogy vannak? - Kitűnően. Ha találkozni akar velük, jöjjön el holnap hozzám a rendelési idő alatt. Léa felbontotta a levelet. Szívünk királynője, csak az a tudat éltet bennünket, hogy rád gondolhatunk. Megbolondít bennünket, hogy itt tudhatunk a közelünkben. Követelő vágyakozás gyötör mindkettőnket, olyannyira, hogy látni akarunk. Gyere hát gyorsan, türelmetlenül, szorongva várunk. Odaadó rabszolgáid: J. és R. Léa elmosolyodott. - Valami jó hír? - kérdezte Tavernier. - Emlékszik még arra a fiúra, aki a Saint-Eustache-templomban várt rám, hóna alatt egy Petite Gironde-dal? - Jean Lefèvre? - Igen. Ezt a levelet ő és a fivére, Raoul írták. Úgy örülök!... Azt hittem, hogy Raoul megsebesült, vagy megölték, amikor megszökött. - Biztos, hogy ők írták a levelet? - Igen. Nemcsak hogy az ő írásuk, hanem ráadásul Blanchard doktor kézbesítette. Azt mondja, nála vannak mind a ketten, s holnap meglátogathatom őket. - Ne menjen el! - Miért? 141 - Nem tudom. Valami nem tetszik nekem. - Miért? Természetes, hogy látni akarnak... Oly sokat van együtt bizonyos párizsi barátaival, hogy már mindenütt gazembereket sejt. - Bizonyára igaza van. De rossz érzésem van. Jöjjön, sétáljunk egyet a maga híres kálváriadombján, ahol gyerekeskedett. Léa elpirult, mert eszébe jutottak azok a nem túl gyermeki játékok is, melyeket Mathiasszal folytatott.
François észrevette. - Mondja csak, kis ledér, játszott maga még ott mást is a bújócskán kívül? - Menjünk föl a fenyves felé, akkor kikerüljük a Szépkilátót. Amint látókörön kívül estek, s eltakarták őket a fák, összekapaszkodtak, s úgy ereszkedtek lassan lefelé a kálváriadombról. Minden stációnál megálltak, s felnéztek az apró kis kőkápolnákra. A hetedik előtt is elmentek, de Léa nem szólt semmit. A meredek út végén elérték a temetőt. A kapu nyitva volt, bementek. Léa szemrehányást tett magának, mert rég nem látogatta meg a szülei sírját. Pedig a sír nem látszott gondozatlannak. Fehér ciklámenek virítottak rajta, anyja kedvenc virágai. Biztosan Ruth ápolta a sírt, ő járt el ide rendszeresen. Léa letérdelt s imádkozott. Alig néhány perc múlva puskalövés dördült. - A tér felöl jön - kiáltotta Léa, és felugrott. Rohanni kezdett a sírok között, csúszkált, botladozott a köveken, a kavicsos utakon. François meglepődött, hogy milyen gyorsan szalad. - Léa... várjon meg! De Léa rohant tovább, ki a kapun s le a verdelais-i templomhoz vezető lépcsőkön. A templomnál megállt. Minden csendes volt, túlságosan is. A téren senki sem járt, ami szokatlan volt ilyenkor napközben. Mikor Tavemier utolérte, újabb lövés dördült. A férfi elkapta Léa karját, és nem engedte tovább. - Ez a Gestapo - súgta, és a két, fekete pótkocsis autóra mutatott, mely Blancou kisasszony rövidáruüzlete előtt állt. Ekkor egy lovas kocsi közeledett. François a falhoz lökte Léát, de ő kicsit előrehajolt. - Ez Blanchard doktor rozoga bintója... - Biztos benne? - Az egész környék ismeri. - Te jó Isten! Abban a pillanatban, amikor Tavernier is fölegyenesedett, a ló gyorsabb ügetésbe fogott. - Doktor... doktor... A kocsi ment tovább, nagy kört tett a téren, és megállt a rövidáruüzlet melletti háznál. Abban a percben az egyik fekete autó ajtói kivágódtak, s előretartott fegyverrel kiugrott belőlük három civil ruhás alak, majd minden sietség nélkül kiszállt egy német tiszt is, aki egyenesen Blanchard doktor felé ballagott. A doktor a legnagyobb nyugalommal épp a lova gyeplőjével bíbelődött. François óvatosan hátrálni kezdett, s húzta magával Léát is... Felmentek egy lépcsőn, mely arra a kis terecskére vezetett, ahol a halottak emlékműve áll. Hasra feküdtek a homokban. Erről a helyről jól látható volt a tér s a jelenet is, melynek tehetetlen szemlélői voltak. Az idős doktor most végre megfordult, a német tiszt szavait nem lehetett érteni, csak valami zavaros, ugató hang szűrődött fel oda, ahol Léa és François hasalt. Blanchard mozdulataiból azt lehetett kivenni, hogy „fogalma sincs”. Biztos nem úgy válaszolt, ahogy kellett volna, mert két férfi nekiesett, és puskatussal verni kezdték. Léa fel akart ugrani, de Tavernier visszarántotta a földre. Ezután minden felgyorsult. Az orvos házából lövések dördültek. Aztán kilépett egy 142 fiatalember, a két kezét görcsösen a mellére szorítva, de alig tett néhány lépést, összerogyott, s elterült az orvos mellett, akinek fehér haját ekkor már pirosra festette a vér. - Ez Jean! - nyögte Léa. Ekkor valaki sikoltozni kezdett: az orvos házvezetőnője jött ki a házból, s amikor meglátta gazdáját a földön, oda akart szaladni hozzá. Egy sebesült férfi szaladt mögötte feltartott kézzel, az ő arca is csurom vér volt. - Raoul!...
Két civil fegyveres vissza akarta lökdösni a házvezetőnőt a házba, de ő belekapaszkodott az orvosba, akit egy életen át szolgált és szeretett. Csak akkor engedte el, amikor visszarugdosták... de aztán újból visszafordult. Ekkor a háta mögül lövés hallatszott... A nehéz test elernyedt. A férfi, aki lőtt, sapkát hordott. Léa feje a földre csuklott. - Nem! A homok elfojtotta a kiáltását. De a doktor szörnyű kiáltása elhallatszott hozzájuk: - Marie!... Marie... Blanchard segíteni akart a házvezetőnőn, s fel akart kelni, de kapott egy ütést a nyakára, és visszaroskadt. Két ember fölemelte, és betették az egyik autó pótkocsijába. Aztán Jean következett. Raoult belökdösték, ő még a saját lábán ment. Becsapták az ajtókat, felbúgtak a motorok, s a két kocsi, füstfelhőt hagyva maga után, elrobogott a Saint-Mai- xant felé. Ekkor egy német katonákkal megrakott kisteherautó bukkant fel, és robogott utánuk. Igazán elővigyázatosak voltak. A felkavart por lassan ereszkedett le a földön heverő Marie testére. A ló meg se moccant. Léa hányt. Még mindig a kis téren feküdtek, ahol a halottak emlékműve állt. Az emlékművel szemben levő érembolt tulajdonosa futva igyekezett feléjük, közben a szeme folyton körbejárt: - Látták?... Látták, mi történt? Mások is körbefogták őket. - Megsebesült ez a lány? - Nem. De volna szíves egy kis vizet hozni valaki? - Hát persze, mindjárt... A kereskedő a temető nyomós kútjáról hozott vizet egy bádog virágtartóban. Léa egy fának támaszkodva állt. Már nem hányt. Arcát szinte felismerhetetlenné tette a ráragadt homok és a könnyek ragacsos keveréke. - Látták?... Látták? - kérdezte a kereskedő, s letette melléjük a bádogedényt. Aztán otthagyta őket, s elfutott Blanchard doktor háza felé. François belemártotta zsebkendőjét az edénybe, és lemosta Léa sáros arcát. - Szomjas vagyok. Léa háromszor is ivott a nyomós kútnál, de most már a tenyeréből. - Miért nézte tétlenül?... Hagytuk, hogy a szemünk láttára megöljék, letartóztassák őket... - Nem tehettünk semmit... Nyugodjon meg. - Nem akarok megnyugodni, sőt... üvölteni akarok... - Pedig az egyetlen, amit tehet, hogy visszanyeri az önuralmát és a hidegvérét. - Ha lett volna nálunk fegyver... - De nem volt, és ketten voltunk tíz, de lehet, hogy húsz ellen. Fegyverrel vagy fegyver nélkül, mindegy... nem lett volna semmi esélyünk, az viszont biztos, hogy mészárlást provokálunk, s utána letartóztatnak minket. Léa arca csupa könny volt, s a fejét egyre hevesebben ütögette egy fatörzshöz. - Lehet... de legalább tettünk volna valamit. 143 - Elég! Betöri a fejét! Inkább azon gondolkodjon, hogyan értesítheti azokat, akiket esetleg letartóztathatnak. A Lefèvre fivérek is beszélhetnek. Az illegalitás első számú szabálya, hogy amikor valakit letartóztatnak, a sejt többi tagja változtassa meg a lakhelyét... Léa úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett. - Lucien! Gyorsan... Futni kezdett a kálvária felé, vissza se nézett a térre, ahol már nyüzsögtek az emberek. Még mindig futva elérte a hetedik stáció kápolnáját, s bement. Tavernier utána.
Segítsen. Emeljük fel azt a repedt kőlapot. François engedelmeskedett. A kőlap alatti rejtekhelyen zöld ponyvába tekerve ott feküdtek a puskák, gépfegyverek, pisztolyok, gránátok és a muníció. - Micsoda arzenál! - Rittyentett elismerőleg Tavernier, és felemelte az egyik géppisztolyt. Ez egy Sten, közelharcban jó kis fegyver, de ügyetlen kézben nagyon veszélyes. Mit csinál? - Látja, kiveszem a puskákat. - Hagyja, csak nem akarja fényes nappal Montillacba vinni őket? - De... - Nincs de. Tegyen egy-egy gránátot minden zsebébe, én magamhoz veszek két revolvert és három csomag golyót. Ha kell, visszajövök a többiért éjszaka... Tegyük vissza a követ. Gondosan visszacsomagolták a fegyvereket, és lezárták a rejtekhelyet. François még a lábnyomaikat is elsöpörte néhány falombbal. Aztán megölelte Léát, és megcsókolta. - Hagyjon, most ez nem jó pillanat... - Pszt! Hallgasson, valami zajt hallok... Remek céltábla voltak, ahogy ott álltak az ajtóban. - Gyerünk... lehet, hogy tévedtem. Köröttük minden csendes volt, sehol senki. De ki tudja?... A stáció minden kápolnája rejthet valamit vagy valakit... Felmentek a táj fölé magasodó három hatalmas keresztig. François felnézett a két latorra, és megjegyezte: - Mindig azon tanakodtam, hogy mi jobb, ha kötéllel vagy ha szögekkel feszítik keresztre az embert... Léa elengedte a kezét. - Nem gondolja, hogy jobb lenne máskorra halasztani az efféle tanakodásokat? Kiértek az erdőből, elmentek a régi bánya mellett, s a szemük elé tárult a montillaci ház, a terasz, a melléképületek: a birtok. Önkéntelenül megálltak mind a ketten. - Minden olyan, mint lenni szokott... Maga mit gondol? - kérdezte Léa. - Ki tudja?... Lehet, hogy bent a házban várnak ránk. Majd én előremegyek. - Nem! Nem akarom... Jöjjön, François - mondta Léa, és újra belekarolt. - A Szépkilátónál megállunk, ha valami történt, Sidonie tudni fogja. - Sidonie? Ó az, akinél az unokatestvére, Lucien, bujkál? - Ezt ki mondta magának? - D’Argilat asszony. Sidonie kutyája ugatva szaladt eléjük, s körülugrálta őket. Amikor beléptek, Sidonie épp visszatette régi vadászpuskáját az asztalra. - A kutya örült, hallottam az ugatásából, de azt is meg- éreztem belőle, hogy nem vagy egyedül. - Ő jó barát. Nem láttál semmi gyanúsat Montillac- ban? - Nem. Csak akit délben vendégül láttatok... Ez az úr volt? - Nem, ő éjjel érkezett, mialatt mi itt jártunk. - Érdekes, nem hallottam... De mi az, te sírtál? - Jaj, Sidonie! - borult az öregasszony vállára Léa. - Mi baj van, kicsikém? 144 - Ezek... ezek megölték Marie-t... és... letartóztatták Blanchard doktort... - Istenem! - ...és Raoult... és Jeant... - Asszonyom, nincs vesztegetni való időnk, Luciennek el kell mennie, itt nincs biztonságban. Sidonie lassan eltolta magától Léát, és leroskadt az egyik székre, kapkodva, szaporán vette a levegőt, egyik kezét a mellére szorította, a másikkal a konyhaszekrényre mutatott. François megértette. Kinyitotta a felső ajtót, és az egyik polcon megtalálta az orvosságosüveget, melyre -
gondosan rá volt írva: „Rosszullét esetén 10 csepp”. - Adjon vizet! Léa felemelte a mosogatón álló cserépkorsót, és öntött a felé nyújtott pohárba. - Igyon - mondta François, miután belecsepegtette a gyógyszert, és megpróbálta szétfeszíteni az asszony száját. Odakinn a kutya halkan nyöszörgött, és az ajtót kaparta. - Ugye nem hal meg? - Dehogy, nézze... máris jobb, nem fullad annyira. De mi ez a zaj? Fejük fölött, két gerenda közt résre nyílt a padlásfeljáró tolóajtaja. - Lucien! - kiáltotta Léa. - Hozd be kintről a létrát. - Hagyja, majd én - mondta Tavernier. Gyorsan behozta, s a nyílásnak támasztotta. Lucien segítség nélkül lejött rajta. - Mindent hallottam. Maga Adrien bácsikám barátja, igaz? - Igen. jobban van, asszonyom? Le kellene feküdnie. Sidonie hagyta, hogy az ágyához vezessék. François óvatosan lefektette. Lucien odament hozzá, és homlokon csókolta. - Sidonie, soha nem felejtem el... Mindent köszönök. - Menjen, meneküljön, menjen már... - De nem azonnal, meg kell várni, míg besötétedik. Léa és én elmegyünk Montillacba, szerzünk egy autót, és hívunk orvost Sidonie-hoz... - Miattam nem érdemes... Elég, ha megkérik Ruthot, hogy ha lehet, töltse itt az éjszakát. - Ahogy gondolja, asszonyom. - Hamar gyertek vissza. Úgy érzem, mintha csapdába estem volna, nincs lehetőségem a védekezésre - mondta Lucien. Már vagy tíz perce mentek, és egy szót sem szóltak. Szemük kutatva fürkészte az utat, melyet alig világított meg a kocsi kékre mázolt reflektora. - Hova megyünk? - Saint-Pierre-d’Aurillacba, a barátaimhoz - mondta Léa. - Ők is benne vannak az ellenállásban? - Igen. - És kicsodák? - Egy régi tengerész és a fivére.. .Te jó isten, hol vagyunk? Semmit se látok... Talán Gaillardnál lehetünk... Igen, ez az. Nemsokára ott leszünk. Elhagyták a falut, s egy ideig szántóföldek között vezetett az út, aztán megint házak tűntek fel előttük. - Megállunk azon a kis téren, a templom mögött. A La- fourcade kávézó a másik oldalon van, szemben a halottak emlékművével. Léa néhány perc múlva visszajött. - Siessenek, várnak bennünket. Átmentek az út másik oldalára, a kávézó utcai bejáratához két lépcsőn kellett felmenni. Odabent, a rosszul világított helyiségben néhány faasztal és -szék állt, s egy feketébe öltözött, ötvenes nő ment eléjük. 145 - Gyertek csak, gyermekeim. Érezzétek otthon magatokat... Ó, szegény kicsikém!... Mi történt magával? - Egy robbanószerkezetet kezeltem, s szétszaggatta a kezemet... - Ó, szerencsétlen. Na gyere, ülj le. Jeannot, adj inni a vendégeknek. Vörösbort ittak. A két fiú, Jeannot és Maxime majd felfalták tekintetükkel az asztal sarkánál ülő szép lányt, aki élvezettel itta apjuk borát. François Tavernier elmesélte, mi történt Verdelais-ben.
Mi is hallottunk róla, egy levélfutárunk hozta a hírt, aki éppen ott volt... Maga ismerte őket, ugye, kisasszony? - Igen... mióta élek... Engem Blanchard doktor segített a világra... Raoul és Jean pedig...a háború előtt ők voltak a legjobb barátaim... Nem is értem... - Elárulták őket. Amikor Blanchard doktor elment a betegeihez, abban a pillanatban megjelent az a két fekete autó. Az egyikben volt három civil és egy német tiszt. Távolabb egy katonákkal megrakott teherautó is vesztegelt nagy titokban... Talán mondanom se kell, hogy a környék minden lakója elbarikádozta magát odahaza. Aztán jött egy másik pótkocsis autó, amit egy fiatalember vezetett. Kiszállt, és csengetett a doktor kapuján. Valaki ajtót nyitott neki, de hogy odabenn mi történt, azt nem tudjuk. Csak két lövést lehetett hallani... - Azt már mi is hallottuk, arra figyeltünk föl. - Hát akkor a többit már tudják. - Hova vitték őket? - kérdezte Léa. Maxime elfordította a fejét, a testvére, Jeannot válaszolt. - Bouscat-ba, a Gestapo-székházba. - Mind a hármat? - Igen. - De hiszen sebesültek! - Köpnek rá... a férgek!... Belökik őket egy sarokba, és hagyják, hogy elpusztuljanak. - Nem lehetne tenni valamit? - Pillanatnyilag nem. - Jaj! - Ne veszítse el a bátorságát, Exupérance, egy nap megfizetünk értük - mondta Maxime. Addig is elrejtjük a maga sebesültjét. Ápolni fogjuk, és átsegítjük Észak-Afrikába. - Ezzel elég sok lesz a kiadásuk - mondta Tavernier. - Tegyék el ezt a pénzt. - Uram - mondta az asszony -, mi ezt nem pénzért tesszük. - Tudom, Lafourcade asszony, hogy amit maguk tesznek, nem lehet megfizetni, de lesz itt vasúti költség, az orvos is pénzbe kerül... Na de könnyelműség itt rostokolnunk, gyerünk... - Igaza van, menjenek még a kijárási tilalom előtt. François meghajolt Lafourcade asszony előtt. - Asszonyom, megengedi, hogy megcsókoljam? - Mi az hogy! Megtisztel vele, uram - nevetett az asszony, és cuppanós csókokat nyomott François arcára. - Vigyázzon nagyon Lucienre - mondta Léa, és ő is megcsókolta. - Semmit se féljen... jó kezekben lesz. Jeannot kiment, hogy megnézze, szabad-e az út, aztán az autóig elkísérte őket. Léa François-hoz simulva feküdt, de nem tudott elaludni. Folyton a délutáni véres jelenetet látta maga előtt. Szemrehányást tett magának, hogy fegyver nélkül keltek útra. Valaki elárulta őket... De hát ki tudhatta, hogy a Lefevre fivérek Blanchard doktornál vannak?... Hiszen ő maga is csak a dráma előtt egy órával szerzett róla tudomást... Mit is mondott Maurice Fiaux?... „Várnak... van egy kis ügyünk”... Léa majdnem biztos volt benne, hogy ő ölte meg Marie-t, s ő lőtte hasba Jeant. Ez volt az a kis „ügy”, amiről olyan önelégülten beszélt. Gyilkos, mondta róla 146 Adrien is. És ez a gyilkos szemet vetett a húgára... Laure-t mindenképpen el kell küldeni Montillacból. Léa tudta, hogy Laure-t, annak ellenére, amit megtudott róla, rabul ejtette ez az alak. Egy német után most egy gestapós... Más se hiányzik... Pierre Delmas biztosan forog a sírjában. Nagy nehezen elaludt. - Léa... Léa... ne féljen semmitől... Itt vagyok. Megint a szokásos lidércnyomás?... - Igen... Állandóan üldöznek az orléans-i tűzvészben... Segítségért kiáltok... senki nem jön... és aztán egyre többen vannak, akik mind engem akarnak megölni... és most... most Maurice -
Fiaux is köztük volt... Mert ő volt az, aki... ugye? - Igen, azt hiszem... - Hogy ölhet valaki ilyen szenvtelenül? Maga nem találja ezt különösnek? - Különösnek?... Nem... Ismertem én Spanyolországban és most már itt, Franciaországban is sok embert, aki képes ilyesmire. - És maga? Maga képes lenne?... - Ha rákényszerülnék... - Csinált már ilyet? A férfi arca megrándult, s ez nem kerülte el Léa figyelmét. - Igen, ha szükség volt rá. - És ugyanilyen szenvtelenül? - Szenvtelenül? Nem, elszántan. Igen. Hiszen maga is elszánt volt, amikor... - Az nem ugyanaz! Az más volt! Ő meg akart ölni minket! Nem volt más választásom. - Egyetértek, de ha megint hasonló helyzetbe kerülne, megint megtenné, és most már tudná, hogy öl, hogy bizonyos esetekben bizonyos embereket megöl. Egyszerű ez. - Iszonyú, amit mond... most ehhez a gyilkoshoz hasonlított engem. - Ismerje el, hogy ha lehetősége lenne rá, megölné ezt az embert. Léa elgondolkodott. - Igen. - És mikor ezt tenné, egy érzelem vezérelné, amit bosszúnak nevezünk, Fiaux viszont szenvtelenül, a legteljesebb közönnyel öl. - Ez képtelenség! - Igen, képtelenség. Ezen az éjszakai órán én már kész vagyok bármit mondani, olyan álmos vagyok. - Mondhatom, szép, hogy csak az alvásra gondol... - Na, gyere csak, mindjárt megmutatom, hogy nem csak az alvásra gondolok! Camille háromszor is felkelt az éjjel, s megitatta a kis Charles-t, aki már napok óta lázas volt. „Erős megfázás”, mondta még az előző napon Blanchard doktor. Most végre aludt a kicsi, de látszott, hogy nagyon gyenge. Camille nem tudta levenni róla a szemét. A gyerek Laurent is ilyen lehetett: ugyanazok a fintorok, ugyanaz a szőkeség és törékenység. Vajon mikor láthatja újra? Míg betegen feküdt, minden ébredéskor abban reménykedett, hogy Laurent hajol az ágya fölé. Elkezdett fel-alá járkálni a szobában, remélte, hogy így talán oldódik a szorongása, és sikerül másfelé terelni a gondolatait... Holnap megmondja Bernadette-nek, hogy a fiát el kellett vinni Sidonie házából. Lesz nagy sírás, ezt tudta jól, és félt is ettől a jelentettől. Pedig hogy szerette volna megkímélni ezt a kicsit ostoba nőt a fájdalomtól. Léa kérte meg, hogy ő közölje a hírt, s nem tudta visszautasítani a kérését. „Mert éppúgy szeretem őt, mint Charles-t”, mondta néha. Camille gondolkodó nő létére nem értette, miért szereti ilyen szenvedélyes odaadással Léát. „Szeretem nézni, ahogyan él, mindent sokkal intenzívebben él meg, mint én. Féltem őt, jobban, mint Laurent-t, talán azért, mert ő is nő, és én jobban tudom, mi mindent tehetnek meg egy nővel, főleg amióta megismertem a Gestapo sötétzárkáját és az Há erődöt. Amint kihúzza a lábát Montillacból, mindjárt a legrosszabbtól félek... Akárcsak François Tavernier, ő is attól fél, hogy egyszer elveszíti.” 147 Egy koppanásra lett figyelmes, összerezzent, valaki kavicsot hajított a behúzott spalettára. Camille leoltotta a gyerekágy mellett égő kis lámpát, és az ablakhoz lépett. Óvatosan megnyitott a spalettát, s kilesett a keskeny résen... Lent... lent az udvaron egy férfi állt, csak az alakját látta. - Camille... - lihegte az ismeretlen. Kié ez a hang?... Szédülés fogta el, a szíve hevesen vert. Sovány ujjai görcsösen kapaszkodtak az ablakpárkányba.
Camille - ismételte az ismeretlen. Semmi kétség... ez ő!... Egy pillanat alatt elmúlt a rosszulléte, az ajtóhoz rohant, lefutott a lépcsőn, át a sötét ebédlőn, és kilökte a nehéz, zsalugáteres ajtót. Laurent szó nélkül a nyakába borult. Laurent d’Argilat és François Tavernier csaknem három év után most találkoztak először. Léát jobban megrázta ez a találkozás, mint gondolta volna. Valahogy bántó volt együtt látni ezt a két embert. Laurent a szakállával, hosszú hajával meg a nyűtt ruhájában úgy nézett ki, mint egy csavargó az elegánsan öltözött Tavernier mellett. Most Laurent-t lehetett volna kalandornak nézni. Halkan beszélgettek négyesben a „gyerekek szobájában”. Bezárkóztak, Léa kulcsra zárta belülről az ajtót. Camille és ő megegyeztek, hogy még Laure-nak és Bernadette-nek sem mondják meg, hogy Laurent a házban van. Zord, hideg idő volt. Igazi nagypénteki idő. - Hol van Charles? - kérdezte Léa. - Kint játszanak Laure-ral. Ha láttad volna, milyen képet vágott ez a kicsi, amikor a meglátta az apját ezzel a szakállal... De most legalább már megismerte. A két férfi eddig félrehúzódva beszélgetett, de most visszaültek közéjük. - Tavernier és én úgy döntöttünk, hogy az lenne a legjobb, ha Laure-ral együtt egy időre eltűnnétek Montillacból. - És Charles? - kérdezte Camille. - Természetesen ő is. - Egyetértek, de hova menjünk? - Párizsba. - Párizsba?! - kiáltották egyszerre. - Igen, ott kisebb a veszély, hiszen ott van Françoise, sőt Tavernier is, aki valamiféle védelmet is tud szervezni körétek. - És te hova mész, Laurent? - Még ma éjjel elutazom. Itt a közelben száll le majd a repülő, ami Londonba visz, s onnan Észak-Afrikába megyek. Camille megtántorodott. - Megöleted magad - mondta, és felzokogott. - Ha itt maradok, akkor is megölhetnek. De talán jobbak az esélyeim, ha elmegyek... - Akkor... akkor menj. Léa az ágyra dobált párnák között ült, s a homlokát ráncolta. Tavernier közelebb húzódott hozzá. - Mosolyogjon már, gyönyörűm, különben igazán azt kell hinnem, hogy még mindig szerelmes ebbe a romantikus hősbe - súgta a fülébe. - Menjen a fenébe! - Ne duzzogjon, még a végén észreveszik. - Nem érdekel! - Megint úgy viselkedik, mint egy gyerek, pedig komoly a helyzet. Hallja, mit mondok?... Na jól van. Menjen és hívja fel a Montpleynet kisasszonyokat. - Miért? 148 - Hogy megkérje őket, legyenek szívesek befogadni magukat egy kis időre. - Mindannyiunkat? A gyerekkel együtt? - Igen. Ha ma nem toppan be a Gestapo, s megússzuk a letartóztatást, akkor holnap azonnal bemegyünk Bordeaux- ba, és szépen felszállunk a párizsi vonatra. - De lehet, hogy Laure nem akar jönni. - Majd meggyőzik őt, drágám. Elsősorban neki kell innen elmennie. Többet nem találkozhat Fiaux-val. -
Értem... Megyek, telefonálok. Mondja azt a tantikáknak, hogy Camille nincs jól, el kell vinni egy specialistához... s olyan állapotban van, hogy el kell őt kísérni. - Jó... és Laure? - Mondja, hogy Laure unatkozik egyedül, és akkor nem is fog hazudni. - Párizsban látjuk egymást? - kérdezte halkan Léa. - Ahányszor csak lehetséges, szívem. - Rendben van, telefonálok. Velem jön? - Nem. Még beszélnem kell Laurent-nal. Aztán Bordeaux-ba megyek. - Maga már most, azonnal bemegy Bordeaux-ba? - Igen, megpróbálok híreket szerezni a barátairól, és megveszem a helyjegyeket. Léa egész nap Laure-t őrizte a szalonban. A lány összekuporodott egy fotelben, és sírt. - Mondd meg végre, hogy miért sírsz folyton! Laure nem válaszolt, csak még jobban sírt. Tavernier telefonált, hogy csak másnap déltájban tud értük menni, addigra legyenek indulásra készen. Ruth belátta, hogy jól teszik, ha elmennek, s erről végül Laure-t is sikerült meggyőzni. - Aztán ne aggódj - mondta Ruth Léának -, vigyázok mindenre... Sidonie-t is idehívom, itt majd összeszedi magát. Csak azt ígérd meg, hogy gyakran írsz, és nem hallgatsz el semmit. Bernadette Bouchardeau a fia távozása miatt kesergett, és nem érdekelte, mi van körülötte. Este tízkor Laurent kibontakozott Camille öleléséből, még egyszer, utoljára megcsókolta alvó kisfia homlokát, és elindult a sötét éjszakába. Léa kísérte el az országútig; a terasz alatti ösvényen mentek, hogy Fayard-ék házát kikerüljék. Az árokból egy férfi ugrott elő, és elemlámpájával rájuk világított. -Jól van, maga az - mondta. - Siessünk, már megérkezett a repülőgép. A férfi a bokrok közül előrántott két biciklit. Laurent homlokon csókolta Léát. - Vigyázz magadra és rájuk - mondta. Léa átölelte, nem akarta elengedni, de Laurent gyengéden eltolta magától. A két férfi szó nélkül eltűnt a sötét éjszakában. -
149
Tizenkilencedik fejezet Százkilencvenöt halott!... Százkilencvenöt halottat követelt Bordeaux-tól 1943. május 17-én a szövetségesek bombatámadása. Mekkora gyönyörűséggel ismételgette újra meg újra ezt a hírt Hérold Paquis a párizsi rádióban. A vasútállomás és környéke megint súlyos károkat szenvedett, a vonatok se jártak rendesen. „Még jó, hogy időben elindultunk” - gondolta Léa. Óriási tolongás! Húsvét előtt, nagyszombaton karon ülő gyerekekkel, csomagokkal, kosarakkal megrakodva tolongtak az emberek a párizsi gyors körül. Ki tudja, hogy szerezhetett François Tavemier négyük számára egy elsőosztályú kupét? Kész csoda volt, hiszen még az első osztály folyosói is tömve voltak. Camille nem akart velük menni az étkezőkocsiba, azt mondta, jobb, ha a gyerekkel a helyén marad. Amikor Léa körülnézett az étkezőben, ő is sajnálni kezdte, hogy nem maradt a helyén, s nem volt jó neki az ennivaló, amit Ruth készített össze a számukra. A vendégek többsége német tiszt volt, kívülük még néhány férfi és nő ült az asztaloknál, látszott rajtuk, hogy tehetősek. Többen is felfigyeltek, amikor a két csinos lány végigment az asztalok között. Átadták élelmiszerjegyüket a pincérnek, s egy nem túl ízletes háborús ebédet kaptak érte. François jót nevetett, amikor látta, mekkora csalódást okozott a menü. Léa gyakorlatilag az egész ebédet a tányérján hagyta. Laure Párizsban hamar megvigasztalódott, örült, hogy újra találkozhat Albertine-nel, Lisával és Françoise-zal, s hogy végre láthatja nővére kisfiát. Léa hamar észrevette, hogy Estelle és a két nagynénje milyen fáradt, s megállapította, hogy hirtelen megöregedtek. Mióta megérkeztek, François Tavernier csak egyszer ebédelt a rue de l’Universitén, akkor is mindjárt elsietett az ebéd után. Blanchard doktor halálát Ruth írta meg az egyik levelében. Öngyilkos lett, nem tétovázott: akárcsak a Debray házaspár, ő is úgy gondolta, hogy inkább meghal, de nem beszél. Raoul és Jean Lefèvre-t az Hâ erődben tartották fogva. A kínvallatást egyikük sem kerülhette el. Tavernier még a bordeaux-i vasútállomásra menet, a taxiban mondta el, mit tudott meg róluk. Mindkettőt elvitték a route de Médoc 197.-be, ahol Jeant is egyre brutálisabban vallatták s kínozták. Hogy amúgy is súlyos sérülései s iszonyú fájdalmai vannak, azzal természetesen nem törődtek. Mivel egyik sem beszélt, egy pincehelyiségbe hurcolták, és szorgalmasan tovább verték őket. Hóhéruk egy idő múlva le is állt, mert attól félt, hogy belehalnak... Blanchard doktor, akinek megparancsolták, hogy kezelje és ápolja Jeant, sikeresen kioperált belőle egy golyót, mely úgy látszik, nem okozott életveszélyes sérülést. Még azon az éjszakán, amikor ez történt, a doktor öngyilkos lett. Egy ciánkapszula segítségével végzett magával. Ezt már Tavernier is csak néhány nappal később tudta meg. Laure soha többé nem beszélt Maurice Fiaux-ról. A Gallimard könyvesbolt kirakatában már csak néhány kifakult címlapú könyvet világítottak meg a lámpák. Léa felvágatlan könyvek sárgult lapjait pergette odabent, csupa olyan szerzőt talált, akiknek soha a nevét se hallotta. Az eladó, akárcsak a háború elején, most is odalépett hozzá. Golfnadrágot150 viselt, és vastag kreppgumi talpú cipőt. - Ezt a könyvet ne vegye meg, kisasszony, nem éri meg... - Már nincs semmi olvasnivalóm, nem tudom, mit vegyek. Hogy lehet, hogy csaknem üres a kirakatuk? - Tudja, manapság mindent el lehet adni. Csaknem az egész tartalékunkat eladtuk, és még nem sikerült új könyveket beszereznünk... - De hát hogy van ez? - A franciák most elkezdtek olvasni. Mit is tehetnének egyebet? Nem lehet mindennap
moziba menni, hát olvasnak. - És mit olvasnak? - Mindent, ami csak megjelenik: Homéroszt, Rabelais-t, Spinozát, egyházi szerzőket... mit tudom én... De van itt valami a maga számára. Az ilyenfajta újdonságokat csak a régi jó vevőknek ajánljuk. Mit szólna Marcel Aymé legújabb regényéhez? - Maga nagyon szereti ezt a szerzőt... - Nagyon. Nézze, beleteszem ebbe a zacskóba, hogy mások ne is lássák... - Mi a címe? - A faljáró. Léa magához szorította az értékes kötetet, s elindult hazafelé. Végre lesz egy este, amikor jó könyv mellett alszik el. A tantikák könyveit már mind végigolvasta, sőt újraolvasta. Léa még soha nem unatkozott annyit Párizsban, mint most. Camille folyton a gyerekével volt elfoglalva, a nagynénik az élelmezés problémáival küszködtek, Laure hol Françoise nővérüknél töltötte az idejét, hol a különféle bárokat és teaszalonokat látogatta, Estelle pedig jajgatott, mert mindig fájt a lába... Leának nagyon hiányzott Montillac. Attól is félt, hogy Fayard valami kárt tesz otthon, annak ellenére, hogy Ruth és Sidonie ott vannak, s vigyáznak a birtokra. Közeledett a július, és Léa egyre többet gondolt arra, hogy semmi kedve az egész nyarat Párizsban tölteni. Fullasztó ez a város. S mi lesz még augusztusban?... Persze ha François Tavernier többet törődne vele, ha arra is gondolna, hogy szórakoztassa egy kicsit... de nem!... Tavernier úr eltűnt. Hogy hol van? Ki tudja... Lehet, hogy Londonban, a barátaival... vagy Berlinben? Bajos lenne megmondani... Léa csinos volt, s folyton megfordultak utána a férfiak, de úgy el volt foglalva a saját gondolataival, hogy ezt észre sem vette. Amikor hazaért, letette a könyvét az előszobában álló konzolra, épp egy elegáns férfikalap mellé. Ezek szerint a nénikéknek látogatójuk van: - Végre itt vagy! Gyere csak! Tavernier úr már legalább egy órája vár rád. Léa legszívesebben odafutott volna hozzá, de uralkodott magán, és nem vetette magát Tavernier karjaiba. - Ó, Tavernier úr, maga nagyon elnéző ezzel a gyerekkel... - Lisa néni, én már nem vagyok gyerek, azonkívül nem érdekel, hogy Tavernier úr elnéző-e velem vagy sem. - Micsoda jellem! Úgy látszik, nem tett jót magának a párizsi levegő... - nevetett Tavernier. - Nem bizony... unatkozom. - Ettől féltem. Jöjjön velem egy kis vidéki túrára. - Most? Hiszen mindjárt öt óra... - Nem megyünk messzire... negyedóra az egész... - És azt mondja, vidékre... és negyedóra?... - Majd meglátja... ráadásul kevesen ismerik azt a csodás, vad vidéket... Persze negyedóránál hosszabb időbe került, míg arra a helyre értek, ahová Tavernier igyekezett. Kanyargott egyik utcából a másikba, s közben szitkozódott. Aztán végül megállt egy utcasarkon, és előhalászott egy térképet. - Na, nézzük csak... ez itt a rue Chateaubriand, a rue du Loup-Pendu... ja,151 persze! Itt a rue de la Vallée-aux-Loups, erre lesz... - Megmondaná végre, hogy hova megyünk? - Fákat veszünk. - Fákat veszünk? - Megígérték nekem, hogy kapok dugványt abból a fából, amit még Chateaubriand ültetett. - És mit akar vele csinálni? - Nem én... egy német barátom, aki lelkesedik a francia irodalomért, és nagy csodálója
Chateaubriand-nak. Ő kért meg, hogy ha tehetem, szerezzek neki egy dugványt... - Maga nem normális... - Telefonáltam doktor Savoureux-nek, aki a nagy író valamikori birtokán lakik. Azt mondta, nem én vagyok az első, aki ilyesmit kér, s hogy van most egy egész rendes kis vörösfenyője... - És manapság nincs más gondja, mint hogy facsemetéket szerezzen be a német barátainak? kérdezte Léa, hangjában a lehető legnagyobb megvetéssel. - Ez a barátom nem akármilyen német, és ez a vörösfenyő sem akármilyen fa... És gondoljon csak bele, ez annak a fának a dugványa, amit a legnagyobb odaadással és szeretettel maga Chateaubriand ültetett. - Mintha csak Raphaël Mahlt hallanám! Ő is ilyen meghatottan, könnyes szemmel beszélt nekem Chateaubriand- ról, sőt, még egy könyvet is adott nekem tőle. - A Ráncé életét, mi? - Honnan tudja? - Nem nehéz kitalálni, ha az ember egy kicsit is ismeri Raphaëlt... És elolvasta? - Megpróbáltam... De bevallom, untatott! Egy szerzetes élete a XVII. században... Az autó csendben továbbgördült a magas fák szegélyezte hegyi úton. Az összehajló ágak eltakarták az eget, s a kocsi lehúzott ablakain át meglegyintette őket a meleg, párás tengeri szél. - Nyomasztó ez a táj. Mi is a neve? - Farkasvölgy, igen, Vallée-aux-Loups. - Hát ez az, az embernek összeszorul a torka... Megálltak egy vadszőlővel befuttatott ház előtt. A kapuban egy testes asszony állt, s mintha őket várta volna. - Jó napot. Ha jól sejtem, Tavernier úr? - Igen, asszonyom. Jó napot. - Marie Savoureux vagyok. A férjem nagyon sajnálja, de Párizsba kellett mennie, ezért engem bízott meg, hogy fogadjam magukat, s hogy a nevében bocsánatot kérjek. - Ez nagy baj... - Higgyék el, őt is nagyon bántotta, de nem tehetett mást. Fáradjanak beljebb... Kisasszony... - Bocsásson meg, bemutatom Delmas kisasszonyt... - Milyen bájos gyermek... A férjem sajnálni fogja, hogy nem lehetett itt... Léa elmosolyodott, és belépett a házba. Tehát ez volt a nagy író lakhelye! Belülről minden ingatagnak, törékenynek látszott, s Léának az volt ez érzése, hogy a falak egy pillanat múlva talán már nem is tudják megtartani a falon lógó képeket, s hogy a padló beszakadhat a lépteik alatt. - Miért, mit gondolt, mit fog itt találni? - kérdezte halkan Tavernier, amikor észrevette, milyen csalódás ül ki az arcára. - Nem tudom... valami különösebbet, fontosabbat... ez a szalon akár Montillacban is lehetne ... Ó! François, látja ezt a gyepet? Ezeket a fákat?... - Ugye szép, kisasszony? A férjem és én minden erőnkkel azon vagyunk, hogy fenntartsuk az eredeti állapotot, hogy olyan legyen, amilyennek ő szerette... Ha van kedvük, mindjárt körbejárjuk a parkot, és megmutatom magának a fákat, melyeket a saját kezével ültetett. De előbb jöjjön velem 152egy kicsit, Tavernier úr... Bocsásson meg, kisasszony, mindjárt visszajövünk... Egy papírhalmazokkal teli asztalon Léának feltűnt egy bőrkötéses könyv, melybe valaki apró, fehér papírfecnikkel jeleket tett. Léa elolvasta a könyv címét. Síron túli emlékiratok. Leült és belelapozott. Már jó ideje olvasta, amikor meghallotta Távernier hangját: - Léa... itt van? - Itt. - Bocsásson meg. Sokáig tartott? Mit olvas?
Léa nem válaszolt, csak odanyújtotta neki a könyvet. - No látja, ez az az írás, amit nem mernék ajánlani magának, csak ha már elolvasta a Ráncé életét... - De ez nem is hasonlít ahhoz. Ebben a részletben, amit most olvastam, elmondja a gyermekkorát, s épp erről a helyről, Vallé-aux-Loups-ról beszél nagy szeretettel... Vajon itt halt-e meg, ahogy szerette volna? - Sajnos nem! Szép tudatlan... Chateaubriand-nak már nem volt ideje, hogy idemenekülhessen a maga ültette fák sötét lombja alá... Csodálatosan szép este volt. Nagyot sétáltak a parkban, s lassan közeledtek a zöldbe borult lombos fákkal körülölelt házhoz. - Ne arra menjen - szólt Savoureux asszony Léának, aki legelöl ment. - Miért? Nem rossz ez az ösvény... - Nem is azért, csak épp a kivégzés helyéhez közeledünk. .. - A kivégzés helyéhez?... - kérdezte Léa, és megállt. - Igen, itt, a fal túloldalán, az erdőben lőtték agyon a németek a túszaikat... Még most is fülemben van a lövések hangja... Azóta a férjem és én elkerüljük a parknak ezt a részét. Szó nélkül mentek vissza a házba. Nem sokkal később elbúcsúztak, s François Tavernier, hóna alatt a kis vörösfenyővel, kilépett a házból. A kocsi lassan, csendesen gurult a külváros utcáin. Sokáig mentek így. Néhol férfiak golyóztak a kapuk előtt, itt-ott asszonyok kuporogtak a földszinti lakások küszöbén, és míg fél szemmel az utcán játszó gyerekeiket figyelték, fürgén kötögettek. Füst- és ételszag kavargott a levegőben. Beszédfoszlányok, olykor nevetés, kiabálás szűrődött ki a bisztrókból meg a nyitott ablakokon át, s valahol egy pillanatra minden más zajt elnyomott Edith Piaf hangja. A kertekben fehérnemű száradt, az úttest közepén kutyák aludtak; már nem féltek az autóktól, a háború erről rég leszoktatta őket. Csak amikor majdnem elütötték őket, az utolsó pillanatban tápászkodtak fel méltatlankodó tekintettel. Az ebéd utáni szieszta ideje volt ez, a semmittevés ideje, amikor az eget bámulva álmodozik az ember. Aztán a kis családi házak ritkulni kezdtek, s mindjárt több lett a sokemeletes bérház meg a kávéház. A nyitott ablakokon át most már rádiózenét visszhangoztak a falak. Biciklin vágtató fiúk húztak el mellettük s előttük. Vége volt a vidékies hangulatnak, közeledtek a nagyvároshoz. Az Orléans-i kapunál nagy fehér táblákon gótikus betűk emlékeztették a járókelőt a német jelenlétre. Léa és François alig váltottak néhány szót, mióta Vállée-auxLoups-ból elindultak. - Hol ebédeljünk? - kérdezte végre François. Azonnal észrevette, hogy Léa zavart és tétovázik. Lassított, és megállt a járda mellett. - Tudom, mire gondol, szívem. Felejtse ezt el egy időre. Sem a félelem, sem a könnyek nem támasztják fel a halottakat. .. Most ne gondoljon a bosszúra, még nincs itt az ideje... Sírjon, kicsikém... jobban szeretem, ha sír, mint ha némán ül itt mellettem. Ha nem szól, fegyvertelen vagyok. Nem tudja, mit adnék azért, hogy vidámnak és gondtalannak lássam... és mit adnék azért, hogy boldogok legyünk. Léa, maga erős és bátor, ne hagyja magát. Küzdjön, erős lány, ki fogja bírni! Léa hagyta, hogy François hangja elringassa. Azt se bánta volna, ha Tavernier csalódik. Nem bánta, hogy nem erős, nem bátor, hogy csak egy gyenge lány, aki belesodródott egy nagy 153 felfordulásba, messze az álmaitól, vágyaitól, s most itt áll, szemben egy új világgal, amelyet nem ért, de olyan elemi ösztönöket szabadított fel benne, melyek minden gyengeségét elsodorják. Mióta Orléans-ban megölte azt az embert, Léa tudta, hogy hihetetlen életerő lakik benne, s tudta, hogy ha úgy hozná a sors, képes lenne újra ölni. De most, amikor François karjába simulva sírt, nem akart bátor lenni. Egy szegény kislány volt csak, aki vigasztalásra szorul. - Na, jobb már?... Fújja ki az orrát.
Léa engedelmeskedett. - Hogy tud még szebb lenni ilyen kisírt szemmel, ilyen megvert kiskutya képpel? Léa elmosolyodott, és tenyerét Tavernier szájára tette. - Éhes vagyok - mondta. Tavernier hangosan felnevetett. - Ha azt mondja, éhes, már nem is aggódom. Sietnünk kell, ha még a kijárási tilalom előtt oda akarunk érni valahová. Akarja, hogy a rue Saint-Jacques-ra menjünk a barátainkhoz? - Ó, az jó lenne... Marthe-ot legalább úgy szeretem, mint a konyháját... A rue Saint-Jacques-on sokan voltak, de a barátoknak fenntartott ebédlőnek berendezett hálószobában nem volt senki. Marthe és a menye meglepődve felkiáltottak, amikor meglátták őket. - François úr! Léa kisasszony! De nagy öröm, hogy újra itt vannak! - Mi hír a fiáról? Marthe óvatosan körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki elrejtőzött a falra akasztott csillogó serpenyők mögé, és suttogva válaszolt: - Dordogne-ban van egy maquisard csapatnál. Azt hiszem, kemény hely, de jobban megéri, mint Németország... A korlátozások ellenére most is remek volt a vacsora. Mint mindig. - Pedig olyan nehezen kapom a zsírban tartósított szárnyast, mintha szemcseppentővel mérnék... - nevetett Marthe. Léa, aki már többet ivott a kelleténél, ezen jót nevetett, mert elképzelte, hogy bukkannak elő egy szemcseppentőből a hatalmas kacsák és libák. Tavernier bármilyen olcsó szóviccre, akármilyen híg bohóckodásra képes lett volna, hogy Léa még néhányszor így felnevessen. Ha együtt voltak, bolondos kamasznak érezte magát. Egymás után mesélte a legújabb vicceket és Sacha Guitrynek, a humor mesterének a megszállókat bíráló szellemességeit. És Léa nevetett, nevetett... - Ez a jó, a gondtalan ifjúság - mondta Marthe Andrieu, amikor a desszertet hozta. Összekapaszkodva, utolsónak hagyták el a titkos éttermet. A rue Saint-Jacques sötét volt s néptelen. A Luxembourg kert felől rózsaillat áradt feléjük. Léa megállt, hátravetette a fejét, s egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy jobban érezze a tünékeny illatot. Úgy elengedte magát, hogy Tavernier keze szabadon bolyonghatott a blúza és a szoknyája alatt, ő hagyta, nem tiltakozott, s amikor François arra a bizonyos érzékeny, nedves területre ért, megint lehunyta a szemét. Tavernier Léa tudta nélkül egy nagyobb összeget hagyott Ruthnál, hogy fizesse ki belőle Fayard bérét meg annak a négy vagy öt munkásnak a járandóságát, akik folyamatosan dolgoztak a szőlőben. A derék Ruth először nem akarta elfogadni, míg végül Tavernier azzal győzte meg, hogy ha elfogadja, Léa egy időre megpihenhet, s nem fogják gyötörni Montillac legsürgetőbb gondjai. Laurent-nak is adott némi pénzt Tavernier, természetesen kölcsön, azzal, hogy majd a háború után megadja. Camille hol a Tuileriák kertjébe, hol a Luxembourg kertbe vitte sétálni a kisfiát. Néha a kis Pierre és Françoise is velük ment, s két-három alkalommal Otto Kramer is csatlakozott hozzájuk. Ilyenkor Camille mindig kitalált valami randevút, ahová feltétlenül el kellett sietnie. Beteg volt, ha meglátta 154 azt a német egyenruhát. És Kramerrel különösen kellemetlen volt a helyzet, mert Françoise miatt kezet kellett fogni vele, ezt nem kerülhette el. A tapintatos német tiszt hamar megérezte, hogy milyen érzelmeket ébreszt, s néhány alkalom után többé nem ment Françoise után. Camille a londoni rádióból tudta meg, hogy Laurent baj nélkül megérkezett Észak-Afrikába. Léa a vallée-aux-loups-i látogatás óta oldottabb és vidámabb volt. Belevetette magát Chateaubriand Síron túli emlékezések című művébe, s François Tavernier nagy derültségére folyton csak rá esküdött, rá hivatkozott. Tavernier egyébként szinte mindennap meglátogatta
Léát. Laure nagyon megváltozott, rá se lehetett ismerni. A legutolsó divat szerint öltözött, nyíltan dohányzott, a legjobb angol cigarettákat szívta, s folyton bálba és divatos bisztrókba járt. Neki köszönhették, hogy egy idő óta változatosabb lett a napi étrend. Hol vajat, hol kávét, cukrot, krumplit szerzett. Hogy honnan volt rá pénze, mikor mindenki tudta, hogy egy kiló vaj már 350, a kávé pedig 1000 és 2000 frank között van a feketepiacon?... Ha kérdezték, hanyagul azt válaszolta: - Üzletelek. Összehozok embereket... Mondjuk, az egyik selyemharisnyát adna vajért, egy másik tíz kiló vajat adna húsz pár gyapjúharisnyáért. Ha összejön az üzlet, jutalékot kapok érte... Laure azt is elhatározta, hogy folytatni fogja a tanulmányait, s megkérte a Montpleynet kisasszonyokat, hogy erre az időre náluk maradhasson. Természetesen beleegyeztek. Laure bemutatta Léának új barátait, csupa semmirekellő, cinikus, neveletlen fiatal fickót. A legidősebb is legalább két évvel volt fiatalabb Laure-nál, viszont mindegyik jobb körökből származott, jómódú orvosok, tanárok, ügyvédek voltak a szüleik. Ez a csapat örömmel befogadta Laure-t, mert kedvesnek, csinosnak találták, ő viszont élvezte azt a könnyelmű életmódot, amit a fiúk folytattak. A háborúról soha nem beszéltek, az tabutéma volt. Nem tudták, kicsoda Hitler, De Gaulle, vagy hogy mi a Gestapo vagy az ellenállás, legalábbis úgy tettek. Az volt a véleményük, hogy mindez nem rájuk tartozik, hanem a szüleikre, elvégre ők csinálták az egészet, másszanak ki belőle, ahogy tudnak. Megvetették a felnőtteket. Ha elvesztették a háborút, most ne szóljanak egy szót se, ne szidják a fiatalokat, ne neveljék őket, ne is említsék többet a francia gloire-1, de a németek nagyságát se... Mindegy volt nekik, hogy a jobb- vagy a baloldal hangját hallják. Ültek a Champs-Elysées vagy a Saint-Germaindes-Prés kávéházi teraszain, és nem vettek tudomást a megszállókról, átnéztek rajtuk. Szerencséjük volt, a német katonák egyelőre elnézőek voltak velük, mert nagyon fiatalok voltak. A háború a végletekig fokozta szegény Lisa Montpleynet- ben az információéhséget. Mindent tudott: hogy a németek meghátráltak Oroszországban, hogy bezártak bizonyos metróállomásokat, hogy hányán haltak meg a szövetségesek bombázásai következtében, hogy megint felment a vaj ára, s hogy mi a legújabb sláger. De azt is tudta, hogy lemondott Mussolini, tudta, mikorra tervezik a legközelebbi partraszállást, és természetesen meghallgatta a londoni rádióban Jacques Duchesne-t, amikor a Franciák franciákhoz című adásban felolvasta egy lengyel férfi vallomását a zsidó mészárlásokról. Pedig gyötrelmes volt meghallgatni ezt a tanúvallomást: „...a tábor Belzec városától tizenöt kilométerre délre volt. Kerítés vette körül, mely párhuzamosan futott a tőle körülbelül tízméternyire futó vasúti sínektől. Egy keskeny, alig egy méter széles átjáró vezetett a tábor bejáratától a vasúthoz. Délelőtt tíz óra körül egy tehervonat állt meg a tábor előtt. Abban a pillanatban az őrök, akik a tábor másik végében álltak, elkezdtek a levegőbe lődözni, és megparancsolták a zsidóknak, hogy szálljanak fel a vonatra. Ezzel óriási pánikot keltettek a foglyok között, de megelőztek minden bizonytalankodást és lázadási kísérletet. A zsidók megindultak az imént említett keskeny átjáró felé, és feltuszkolták egymást az első vagonra, mely az átjáró előtt állt. »Közönséges tehervagon volt, melyre 155 tájékoztatásul ráírták, hogy férőhely 6 ló vagy 36 ember számára.« A padlót vagy öt centiméter vastagon leöntötték oltatlan mésszel, de a zsidók nagy sietségükben s félelmükben mindezt észre sem vették, s vagy százan feltolakodtak a vagonba; addig igyekeztek, míg a szó szoros értelmében lehetetlenség volt még valakinek bepréselni magát. Egymáshoz lapítva álltak mindannyian. Ekkor az őrök még néhányat derékon kaptak, és a többiek feje fölött lökdösték őket be a vagonba. így még vagy harminc embert begyömöszöltek, nőket, férfiakat vegyesen. Rettenetes látvány volt, néhány asszonynak kitörték a nyakát. Képzelhetik, milyen
iszonyú jelenet volt. Százharminc személyt lökdösték fel így az első vagonba, majd rájuk csukták a tolóajtót, s lelakatolták. Ezután a vonat egy kicsit előbbre ment, s az átjáró elé gurult a következő vagon, s megint az előbbihez hasonló jelenet következett... Hatszáz tábori foglyot zsúfoltak fel erre a szerelvényre. Mire a vagonok megteltek, a tábor kiürült. A vonat útnak indult. Mentek egy ideig, de a tábortól körülbelül negyven kilométernyire, nyílt mezőn megállt a vonat, és vagy hat-hét napig ott állt, a vagonokban szinte légmentesen elzárt emberekkel. Mikor a kirendelt sírásó szakasz végre odaérkezett, s kinyitották az ajtókat, már senki nem élt, a testek már csak abban különböztek, hogy melyik indult oszlásnak előbb. Megfulladtak. Az oltatlan mésznek az az egyik tulajdonsága, hogy ha vízzel érintkezik, klórgázt fejleszt. Ahányszor könnyítettek magukon a vagonokba zsúfolt emberek, ez a kémiai reakció természetesen mindig újra és újra bekövetkezett. A vagonban utazók tehát a fejlődő klórgáztól fulladtak meg, ráadásul az oltatlan mész, amin topogtak, csontig roncsolta-égette a lábukat. ” - Iszonyat! - kiáltotta Lisa, s befogta a fülét. - Hogy engedheti a jó Isten, hogy ilyen dolgok megtörténjenek? - kérdezte Estelle, s bár máskor nevetségesnek tűnt volna, ahogy elképedve a mennyezet felé fordította az arcát, most senki nem nevetett. - És hogy lehetséges, hogy egy lengyel ellenálló magára vegye a hóhérok egyenruháját, és közönyös nézője legyen egy ilyen halálos végű eseménysorozatnak? - kérdezte halkan Albertine. - Még az elején azt írta, meg kellett tennie, hogy mint szemtanú, megcáfolhatatlanul tanúskodhasson a civilizált világ előtt - mondta Laure. - Nem értem, miért oltatlan mésszel... - merengett fennhangon Léa. - Egy hét alatt anélkül is megfulladtak volna... A londoni rádió bemondója folytatta: „... Vannak, akik azt hiszik, hogy Franciaország kedvezményes elbánásban részesül, mások talán azt gondolják, hogy ilyesmi még soha nem fordult elő ebben az országban. Ilyen szervezett embermészárlás. .. Pedig elég csak arra gondolni, hogy bántak a zsidókkal Drancy, Compiègne vagy Vélodrome d’Hiver táboraiban. Elég csak a szívet tépő jelenetekre gondolni, amikor a zsidó asszonyoktól elszakították a gyermekeiket, vagonokba terelték őket, és még csak el sem búcsúzhattak a családjuktól - főleg Lyonban játszódtak le ilyen jelenetek... Elég felidézni a csendet, mely a zsidók tömeges letartóztatását kísérte, s mindjárt kiderül, hogy nincs olyan vidék, mely ne lenne érintett. Mi lett ezekkel az asszonyokkal, gyerekekkel és öregekkel? Ok is elmentek, ahogy a németek óvatosan körülírják, „keletre”? Jó lenne, ha a zsidó ügyekkel foglalkozó francia hivatalnokok végre megértenék, hogy ahányszor végrehajtják a kapott utasításokat, Lvov és Varsó német hóhérainak nyújtanak segédkezet, a németek cinkosaivá, bűntársaivá szegődnek. ” Csend volt. Mindenki zavartan, szégyenkezve hallgatott. - Az ember azt hihetné, hogy ez egy németellenes propaganda - mondta végre Léa. - Nincs nép, mely ilyen borzalmakat tudna elkövetni. - Csak jusson eszedbe Blanchard doktor, Jean és Raoul - torkolta le őt Laure. - Az nem ugyanaz. 156Az ő esetükben a németek letartóztattak bizonyos embereket, akik ellenük harcoltak, de itt az akciót olyan nők, gyermekek és férfiak ellen követték el, akiknek szerintük nem kellene létezniük... És ez az, amit én nem értek. Miért? - Természetesen azért, mert zsidók. - És szerinted ez elégséges ok ahhoz, hogy koncentrációs táborokba küldjék, hogy meggyilkolják őket? - Nem, persze hogy nem... - És mi akadályozza meg őket abban, hogy holnap megöljék a vörös hajúakat, a púposokat
vagy az öregeket? - Isten kezében vagyunk, gyermekeim - mondta remegő hangon Lisa. - A zsidók Istene ezúttal nem figyel oda túlságosan - gúnyolódott Léa a tantikák nagy megbotránkozására. Lisa és Estelle nem vallották be, de ők a párizsi rádiót hitelesebbnek tartották a londoninál, amit különben is folyton zavartak, s ezért nagyon fárasztó volt hallgatni. Bár tilos volt rádiót árulni, a Montpleynet kisasszonyok mégis tudtak venni egyet Estelle-nek. A szolgálatukban eltöltött idő huszonötödik évfordulóján megajándékozták egy rádióval. A készülék a konyhába került, s azóta Estelle húsz órakor soha ki nem hagyta volna, JeanHérold Paquis-nak az esti krónikában elhangzó „vezércikkét”. S bár a ház úrnői többször is rászóltak, s megmondták neki, hogy ez az ember a németek szolgálatába szegődött, s hogy a kommunistákra, a zsidókra és a gaulle-istákra szórt átkai kifejezetten rosszakaratúak és felháborítóak, Estelle mégse tudott ellenállni, és mindig „visszatekerte a rádiót”, hogy még egyszer hallhassa, amint Paquis zengő hangon így fejezi be szónoklatát: „Anglia is romba dől majd, akárcsak Karthágó!” Mindenki tudta, hogy az ilyen kijelentéseket a megszállók sugalmazzák, de sok hallgató zavarba jött, amikor Paquis a „bolsevik fenyegetés”-ről mennydörgött, vagy nagy ügyesen a szövetségesek bombázásaira célzott. Míg Estelle-nek Paquis volt a gyöngéje, Lisa Philippe Henriot-ért rajongott, mert ő „remekül csevegett”, és „igen kulturált” volt. O, ez „a gyönyörű, komoly, telt hang”, amit ez az ember oly kiválóan, szinte művészien tudott használni... Ösztönös tehetség volt, s egyaránt fel tudta izgatni a vidékiek és bizonyos párizsi körök képzeletét. S milyen cinikusan, ugyanakkor milyen művészien „forgatta meg a kést” a legyőzött áldozatok sebeiben! Jó példa volt erre az a szónoklata, melyet 1943. július 4-én mondott el a párizsi rádióban, és amelyre sokan hivatkoztak, amikor a lelkiismeretüket akarták megnyugtatni: „A derék gaulle-ista hazafiak és híveik még mindig meglepetést váltanak ki belőlem. Mind azt hiszi magáról, hogy ő a hazafiasság egyedüli, rettenthetetlen védelmezője. (...) A németek egy totális győzelem után foglalták el Franciaországot. Ne m felejtem el hogy ezek az urak azt állítják, őket soha nem verték meg, s hogy Pétain marsallnak nem lett volna szabad aláírni a fegyverszünetet. Hagyjuk e nevetséges kijelentéseket, melyek ugyanazoktól származnak, akik 1940-ben a Garonne és a Pireneusok között nagy rémületükben reszketve figyelték, vajon nem fogják-e a németek visszautasítani ezt a fegyverszünetet, melyet ma elvetnek és megtagadnak. Nekünk nem voltak csapataink, nem voltak fegyvereink, nem voltak repülőink; a németek Angouléme és Valence előtt álltak; az országutakon menekülő katonák és civilek hömpölyögtek, s úrrá lett mindenütt rettenet... Nos, mindazoknak, akiknek egyébként azóta sem hallottuk a hangját, akkor kellett volna megszólalniuk s hangjukat felemelniük. E megkésett szájhősök hangoskodása most kifejezetten rosszul hat, és teljesen logikátlan. (...) Mert, kérdezem én, miért van az, hogy ők, akik elfogadhatatlannak tartják, hogy az ellenség, mely legyőzte őket, megszállja ezt az országot, megkönnyebbüléssel fogadnák, ha az a nép árasztaná el birodalmukat, mely azt ígérte, hogy segít, s ehelyett kiszipolyoz bennünket? Miért oly felháborító a szemükben, ha ellenségük, a német veszi el készleteinkből, amire szüksége van, s miért dörzsölik elégedetten a tenyerüket, ha azt látják, hogy barátaik, az angolok és amerikaiak teszik rá kezüket az észak-afrikai élelmiszerkészletekre? (...) 157 Nem értem. A hazám sorsa nekem is fáj. Mint minden legyőzött, én is szenvedek a vereség miatt. De tudom, hogy bármilyen keserves ez a megpróbáltatás, sajnos, természetes! Legyőzőink soha nem mondták, hogy a barátaink, ezzel szemben önök elfogadnak egy erőszakkal ránk tukmált barátságot, s nem érzik rosszul magukat? (...) így jutottunk el oda, hogy egy amerikai a döntőbíró a francia vezetők konfliktusaiban; hogy az angol király tette rá kezét a franciák gyarmataira; hogy Churchill és Roosevelt nem ismerik el francia földön a francia szuverenitást, és ez év július 4-én, az amerikaiak függetlenségi
ünnepén - mely ráadásul annak emlékét is felidézi, hogy Franciaország mennyi segítséget nyújtott Amerikának, hogy elűzze az angolokat -ez a két rivális egyetért abban, hogy bennünket rabszolgasorsba kell kényszeríteni. Ezalatt itt »lent« a szabadságuktól megfosztott franciák nem emelik fel hangjukat, hogy tiltakozzanak a honfitársaik s nagyvárosaik ellen intézett légitámadások ellen. (...) A katonai kudarc csak egy megpróbáltatás volt, mely a győzők bevallása szerint is érintetlenül hagyta a becsületünket, míg közben a másik oldalon a becsületünket árverezik el azok, akik a védelmezőinknek kiáltják ki magukat. (...)” Lisát elbűvölték Philippe Henriot heti szónoklatai, s Albertine minden meggyőző erejére szükség volt, hogy megértse: ez az ember csak azért beszélhet ilyen nyíltan az országot „átmenetileg megszállva tartókról”, mert az ő szócsövük. Azt is nehezen fogta fel, hogy akik nem fogadják el azt az állítást, hogy Franciaországot legyőzték, még nem feltétlenül a terroristák vagy a gaulle-isták cinkosai csupán azért, mert ezt állítják róluk a megfigyelésektől rettegő és lelkűk mélyén nácibarát franciák. Lisát mindig csak hosszú viták után sikerült meggyőzni - egészen Philippe Henriot következő megszólalásáig. Szerencsére Albertine Mont- pleynet egyelőre nagyobb hatással volt rá, mint a párizsi rádió hangjai... „A Rádió Párizs hazudik, a Rádió Párizs hazudik...” - dúdolták halkan a házban mindenfelé. Léa, Camille és Laure a londoni adást hallgatták, annak ellenére, hogy Lisa és Estelle folyton rettegtek, hogy a rosszakaratú szomszédok feljelentik őket. Majdnem mindennap meghallgatták a híreket, és Laure még a divatos slágereket közvetítő műsorokat is bekapcsolta. Ugyanakkor - akárcsak a hozzá hasonló fiatal lányok és fiúk többsége — Laure nem vette készpénznek, amit akár az egyik, akár a másik adón hallott.
158
Huszadik fejezet François Tavernier és Camille d’Argilat mindig is kedvelték egymást, s ez az utóbbi időben kezdett valamiféle cinkossággá átalakulni. Léa ezt rosszul tűrte. Nem mintha féltékeny lett volna Camille-ra, aki nem volt annyira csábító, hogy a riválisa lehetett volna, csak elviselhetetlennek találta, hogy ahányszor megjelent, ők ketten hirtelen elhallgattak. Tehát voltak bizonyos megbeszélnivalóik, melyekből őt kizárták. Mit jelenthet ez a titkolózás? Végül megtalálta a választ, amikor egy nap, séta után ő emelte ki a kis Charles-t a gyerekkocsiból, s észrevette, hogy egy darabka papirost szorongat a kezében. Óvatosan elvette és széthajtogatta. Az illegális, gaulle-ista Liberation című lap egy darabja volt. Mit keres ez a gyerek kezében? Charles nyugtalanul izgett-mozgott a karján, le akart menni a földre. Léa már épp letette volna, amikor észrevette, hogy különös hangot ad a gyerek nadrágja. Gyorsan levette róla a kezeslábast... Kapkodva vett ki a kis nadrágból néhány összehajtogatott újságot, aztán, mintha futott volna, olyan lihegve vetette hanyatt magát az ágyán. Charles felmászott mellé, és a haját simogatta. - Anyád nem normális, teljesen megőrült! És ha most Françoise csomagolt volna ki innen az újságok közül?... Csak gondolj bele!... Ez épp elég ok arra, hogy mindannyiunkat deportáljanak, beleértve téged is!... - lihegte, és közben magához ölelte s megcsókolta a kisfiút. - Hát ti itt vagytok? - lépett be épp ekkor a szobába Camille. - Na, szép!... szóval flörtöltök... - Hát igen, más se jár az eszünkben. Csukd be az ajtót. Mondd csak, mióta merészeled belekeverni őt is? - Mibe? Nem értem, miről beszélsz. - Nem érted? Szerinted normális erre fektetni, ebbe csomagolni a gyereket? - kérdezte Léa, és meglengette Camille orra előtt az újságokat. - Hogy találtad meg? Egyébként jó kis rejtekhely, nem? Ezt a vakmerőséget! Léa soha nem hitte volna, hogy Camille ilyen merész. - Még hogy jó rejtekhely!... De hát meg is ölhették volna, ha... Camille elsápadt. - De hiszen ő nem tehet róla... - Ez biztos! Na és? Camille-t utólag elfogta a rémület. Leült az ágyra, és magához ölelte a kisfiát. - Azért nekem is elmondhattad volna. De persze a magányos hősnőt játszod. Eszedbe sem jutott, milyen nyugtalan lenne Laurent, ha tudná, hogy illegális újságot terjesztesz? - Tudja. - Hogyhogy tudja? - Az ő révén kerültem kapcsolatba azzal a sejttel, amely ezzel a munkával megbízott. Léa kételkedve nézett rá. - Ezt nem hiszem el. - Pedig ez az igazság. Laurent-nak szüksége volt egy megbízható emberre. Természetes, hogy rám gondolt. 159gyereked van! Hozzám kellett volna fordulnia! - Ez hülyeség, neked - Szerintem arra gondolt, hogy neked úgyis épp elég tennivalód van. - Mióta itt vagyok, még semmi dolgom nem volt ezekkel az emberekkel. Egyébként egészen jól érzem magam így. Nem akarom, hogy engem is letartóztassanak, mint Raoult és Jeant, nem akarok úgy meghalni, mint Blanchard doktor, és nem akarom kivégzőosztag előtt végezni. Könyörgök, ne hozz ide többé illegális újságokat. Túl sokan járnak ebbe a lakásba. - A mai kivételes helyzet volt. Általában azonnal meg szoktam szabadulni tőlük. - És ma miért nem?
Mert a kapcsolatom nem jött el a találkozóra, és nem mertem bedobni egy szemétkosárba. És François? Ugyan, François... Camille nem tudott jól hazudni, hamisan csengett a hangja, de Léa úgy tett, mintha hinne neki. Aznap estére Tavernier meghívta valahová vacsorázni, tőle majd megtudja, mi ez az egész... Még csak azt kell addigra kitalálni, milyen ruhát vegyen fel, egyelőre ez a legfontosabb. 23 Léa többé nem akart gondolni a harcolókra, a kollaboránsokra, de halott és eltűnt barátaira sem, egyszerűen szórakozni akart, őrülten vágyódott egy kis élvezet és öröm után. Nem történt semmilyen különös esemény, ami erre az útra terelte volna, csak elfáradt, és nagyon szeretett volna élni. Lehet, hogy a testvérei voltak rá ilyen hatással, akik csak a pillanatnak éltek? François Tavernier-t meglepte ez a változás, de titokban meg is könnyebbült. Elvégre ez a lány, amióta csak ismerte, folyton félelemben élt. Amikor rájött, hogy Léa odahaza, Bordeaux környékén milyen komolyan belekeveredett az ellenállás ügyeibe, s megtudta, hogy Montillacot és lakóit állandó megfigyelés alatt tartják, kifejezetten félt, s ez csak fokozódott, amikor Raphaël Mahl is tiszteletét tette a birtokon, s amikor egymás után tartóztatták le a család barátait. Ezért is sürgette, hogy menjenek Párizsba. Sajnos, olyan szerencsétlenül alakult a helyzet, hogy minden hónapban el kellett utaznia. Most, hogy több napra visszajött Párizsba, végre foglalkozhatott egy kicsit Léával, s nagy élvezettel nézte, hogy végre él egy kicsit. Léa megváltozott, első találkozásuk óta személyisége kibontakozott, szépsége kiteljesedett. „Ha az ember tart a bosszantó kellemetlenségektől, az ilyen nőktől jobb elmenekülni.” Tavernier úgy látszik, nem félt, sőt elébe ment a kellemetlenségeknek. Nyilván ezért egyezett bele, hogy Léát a Maximhoz vigye vacsorázni, pedig eleinte igyekezett mindenféle ürüggyel lebeszélni róla: - Már nem olyan jó a konyhájuk, azonkívül tele vannak németekkel. - Nem érdekel - válaszolta Léa. - Olyan helyre akarok menni, ahol látom az emberek arcán, hogy jól érzik magukat, s jól szórakoznak. Semmi módon nem lehetett lebeszélni. Léa tehát a Maximra gondolt, és ezért nem foglalkozott tovább Camille illegális újságjaival, inkább a vacsorára készült. Laure-nak hála, vásárolt egy csodaszép vörös muszlinruhát. Françoise és a nagynénik azt akarták, hogy ha már ruhát vesz, a legjobb helyre, a Chanelhez vagy a Fathhoz menjen, de azoknál minden olyan drága volt, hogy végül nem náluk vette meg. Hosszú fekete sálat és egy még alig hordott, elegáns fekete szandált vett fel hozzá. - Csodaszép vagy! - kiáltotta Camille, aki segített az öltözködésnél. - Csak téged fognak nézni a férfiak. Léa hirtelen felkapott egy illegális újságot. - Mit akarsz vele? - kérdezte Camille. - Megtréfálom őket. Becsúsztatok egy Liberationt a sok Paris-Soir, l’Oeuvre, la Gerbe, le Pilori és Nouveau Temps közé. Camille elmosolyodott. 160 - Bolond vagy! - Nem árt, ha egy kicsit érzik a fenyegetést, mely még ott is eléri őket, ahol a legnagyobb biztonságban érzik magukat. Tudod, a Maximnál nem tartanak semmitől, az egy ilyen hely! - Nem értelek. Azt hittem, hallani sem akarsz többé ezekről a dolgokról. - Na és? Megváltozott a véleményem. Mikor François Tavernier megérkezett, Léa épp belecsúsztatta az újságot fekete szarvasbőr táskájába. François nagyon elegáns volt, de gondterheltnek látszott. - Komolyan a Maximnál akar vacsorázni? - Jobban, mint valaha. -
Hát akkor... - sóhajtotta Tavernier - menjünk. Csak azt ne mondja, hogy a halálba megyünk... A férfi furcsán nézett rá, de mintha mulatott is volna rajta. - Hát, a halál ott is jelen van, mint mindenütt. De azért meghalni ennél pocsékabb helyen is lehet. - Jaj, egy csöppet se vicces... - Nem is akartam tréfálni... Hanem nagyon csinos ebben a ruhában... Nem is látszik meg rajta a vér... - François, hagyja abba, ne rontsa el az örömét. - Hagyd csak, Camille, az úr fekete humora nem tudja elrontani a kedvemet... - Helyes! Ne is hagyja magát befolyásolni. Biztos, hogy remek estét fogunk együtt tölteni. Jó éjt, Camille. Ölelje meg helyettem a kis Charles-t. - Jó éjt, jó szórakozást. Odakint egy autó s a sofőr várt rájuk. A híres étterein bárjában bambuszrúdra akasztva sorakoztak a sötétbarna falapokra erősített napi- és hetilapok. Néhány úr egy pohár ital mellett kényelmes fotelekben terpeszkedve lapozgatta a napisajtót. Léa kivette a táskájából az illegális lapot, gondosan kisimítgatta, és egy könnyed mozdulattal a Je suis partout legutolsó száma alá csúsztatta, pontosan Robert Brasillach, Lucien Rebatet, Claude Jantet és Georges Blond cikkei alá. Ezután elégedetten körülnézett, és elindult François Tavernier után, aki már az asztaluknál várta. Egy német tiszt gálánsán kitért az útjából, s Albert, a főpincér sietve az asztalhoz vezette. - Ez az asztal megfelelő lesz, Tavernier úr? - Hogyne, Albert, tökéletes... Léa leült, teljesen feloldódott, az arca boldog volt, kis mosoly derengett az ajkán. - Olyan arcot vág, mint egy kismacska, miután titokban belenyalt a tejbe, vagy mint egy kiskölyök egy csínytevés után. - Ééén? - kérdezte Léa ártatlan képpel. - Én csak el vagyok ragadtatva, hogy itt lehetek, ennyi az egész. De maga is, nem? Biztosan itt ül egy csomó barátja is... vagy tévedek? A főpincér letette eléjük az üveg pezsgőt, amit François már előbb megrendelt. - Igyunk a szépségére... - Kedves barátom, engedje meg, hogy én is ugyanarra mondjak pohárköszöntőt... - lépett melléjük egy férfi. Léa azonnal felismerte. Mikor először találkoztak, akkor is François-val ült egy étteremben... De most ez az úr nem elnyűtt tweedöltönyt viselt, hanem szmokingot. És vaskos szivarból pöfékelt. Nem lehetett kikerülni. François hidegen mosolygott, s megemelte a poharát. - Tavernier úr, a feleségem meg van győződve róla, hogy maga haragban van vele... - De hát miért gondol ilyet Szkolnyikov asszony? - Azért, mert még mindig nem jött el hozzánk vacsorázni. - Egy hivatalos meghívásra vártam. Szkolnyikov harsányan felnevetett. - De hiszen manapság nem kell teketóriázni. Tudja mit, holnap este hétkor várjuk, természetesen a kisasszonnyal együtt... A kisasszony nagyon bájos... - Attól félek, nem tudom szabaddá tenni magam... 161 „Michel úr” ajkáról egy a pillanat alatt eltűnt a mosoly. - Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog szabaddá tennie magát. Számítok magukra. Okvetlenül... hétkor... rue Presbourg 19. Aztán megint mosolygott, és hozzátette: - Hélène nagyon fog örülni! Tehát holnap! François keze ökölbe szorult az asztal alatt. - A barátja felesége nagyon csinos, nézze csak, integet magának - jegyezte meg Léa. -
Hélène Szkolnyikov felékszerezve ült az asztaluknál, s gyűrűktől csillogó kezével hevesen integetett feléjük. - Meg ne halljam, hogy ezt a disznót a barátomnak nevezi - mondta Tavernier, miközben ő is visszaintett az asszonynak. - Ő talán nem is az, de a felesége... - Megint el akarja kezdeni? - Kik vannak velük? 23 - Engelke kapitány és a szeretője. - O Hélène szép barátnője? Na, nézze meg az ember, lazítson egy kicsit. Ne vágjon ilyen arcot, ne rontsa el az estémet. Nem az én hibám, ha olyan emberekkel találkozunk, akiket nem szívesen lát. Tavernier arca úgy megkeményedett, hogy Léa megijedt, s attól félt, tán elfelejti, hol is vannak, és mindjárt leken neki két nyaklevest. Óvatosan hátrább húzódott, és a legártatlanabb hangján csak annyit mondott: - Ne veszekedjünk. Olyan jól érzem magam... Nem iszunk egy kortyot? Tavernier felemelte a poharát, és kiitta. Egy pincérgyerek odaugrott hozzájuk, és sietve újra töltött. Jó néhány férfi és nő bámulta őket, látszott, hogy megfogta őket Léa szépsége, fiatalsága, könnyedsége s nem utolsósorban egyszerű toalettje. Léa nem hordott semmi ékszert, merészen kivágott ruhája fölött csak meztelen válla ragyogott. Különösen egy fiatal, gyönyörű fehér ruhát viselő nő figyelte őt kicsit cinkos, játékosan gunyoros tekintettel. Léa ismerte őt valahonnan. - Ki ez a nő? - Corinne Luchaire. - Csinos és rokonszenves. Kivel van itt? - Apjával, Jean Luchaire-rel meg néhány újságíróval. - Ismeri őket? - Nem. - Kár, nekem nagyon szimpatikus ez a lány - mondta Léa, és fesztelenül visszafordult az asztal felé. - Választott már, kisasszony? - kérdezte ekkor a főpincér. - Valami nagyon drágát szeretnék választani. Ez a gyerekes kifakadás megmosolyogtatta Tavernier-t. Eltűntek arcáról a komor ráncok. - Egyen kaviárt. - Nagyon jó, kaviárt eszem. - Én is - mondta Tavernier. - Igen, uram, és utána?... - Halat ennék. - Van nyelvhal, aranykeszeg és lazac sóskával - Nagyon finom, ezt merem ajánlani, kisasszony. - Nyelvhalat kérek. - Igenis, kisasszony. És162 az úr? - Én szívesen megkóstolom azt a lazacot. - Nem bánja meg, uram. - És mondja az italosnak, hogy pezsgővel folytatjuk. Rendben? - Igen, uram. A bejárat felől hirtelen hangzavar szűrődött be hozzájuk, aztán megjelent egy szakállas öregúr, aki Alphonse de Chateaubriand-hoz hasonlított, s egy újságot lobogtatva a kezében odarohant Jean Luchaire asztalához. Az újságíró megkérdezhette tőle, hogy miért ilyen izgatott. A másik haragosan válaszolt és leült. Néhány ideges szófoszlány eljutott Léáék asztalához is.
...terroristák menedéke... mindenütt ott vannak... kommunisták... gaulle-isták... vörös csőcselék... mindet agyonlőni... kíméletlenül... ez az ócska papír... a megfelelő újságok... szégyen és gyalázat... A többiek próbálták megnyugtatni. De az idős úr felkelt, s átadta az újságot egy tekintélyes külsejű kövér embernek. - Tessék, nézze meg, ha nekünk nem hisz. A kövér ember belelapozott az újságba, aztán forgatta er- re-arra, és látszott, hogy nem érti a dolgot. - Ez a lap, uram, amit most a kezében tart, ez egy gaulle- ista lap, amit bűnös kezek csúsztattak a tisztességes sajtótermékek közé. - Jacques! - kiáltotta hisztérikus hangon a kövér ember asztaltársa. - Azonnal hajítsa el azt a... A férfi rémülten elengedte a papírlapokat, melyek lassan, forogva földet értek, méghozzá éppen Engelke kapitány lába előtt. Mindenki elhallgatott. Csak a zenekar játszott tovább egy lassú valcert rendületlenül. Léa alig tudta visszatartani a nevetést. Megvetően nézte az urakat, akik a botrány előtt fél perccel mosolyogva, magabiztosan és könnyedén csevegtek a német tisztekkel, most viszont lerítt az arcukról a gyávaság és a puhányság, megmutatták igazi énjüket. Undorító látvány volt. Engelke minden bizonnyal élvezte a rémült várakozást, ezért lassan szedegette össze a széthullott újságlapokat. - Libération - mondta aztán fennhangon. S nem törődve a teremben uralkodó feszültséggel, elolvasott néhány sort. - Nagyon érdekes. Maguk ismerik? - kérdezte Szkolnyikovéktól, s odanyújtotta nekik is. Léa még az asztaluktól is látta, hogy remeg az üzletember keze, amikor az újság után nyúl. A zenekar elhallgatott. - Nem töltene nekem egy kis pezsgőt? - kérdezte Léa derűsen, szinte nevetve. A nagy csendbe szinte belerobbant a hangja. Mindenki feléjük fordult. Corinne Luchaire-t mulattatta a dolog, derűsen Léára nézett, aztán kitört belőle a nevetés, és feléjük emelte a poharát. Léa győztes képpel szintén felemelte a magáét, és biccentett. A két játékosan szemtelen fiatal nő feloldotta a hangulatot, mások is nevetni kezdtek. Engelke, mint afféle jó játékos, szintén velük nevetett, Szkolnyikov nagy megkönnyebbülésére. - Igazán bájos ez a két ifjú hölgy, él bennük a párizsi szellem és kedély... - mondta az SSkapitány, és gombóccá gyűrte az újságot. Tavernier alig tudta visszafojtani derültségét. - Maga csinálta ezt a rossz viccet ezzel a szegény öreggel, igaz? - kérdezte. - Nem értem, miről beszél... - Kis szörnyeteg! Mindegy, nekem úgy tetszik, ahogy van. Különben őrült könnyelműség volt. Ennél kevesebbért is lecsukják az embert. Nézze, meghozták a kaviárt... A főpincért két pincérfiú kísérte, ők hozták egy-egy tálcán a kaviárt, amit a főúr személyesen szervírozott. Léa akkora étvággyal s oly mohón esett neki az ételnek, hogy Tavernier-n kívül mindenki más szégyenkezett volna miatta. De ő épp ellenkezőleg, kifejezetten élvezte 163Léa érzékiségét. Izgatta és szórakoztatta. - Kis ringyó - mondta érzelmesen, aztán maga is nagyot kanalazott a kaviárjából. E baráti sértés nem kerülte el Léa figyelmét. Tetszett neki, hogy már szinte minden gesztusával kizökkentheti Francois-t megszokott ironikus modorából. Egy kicsit mindig nyugtalan volt mellette, de azt is tudta, hogy biztonságban van, s mégis szabadnak érezte magát. Volt ennek a megfejthetetlen embernek egy íratlan, különös, ugyanakkor szigorú becsületkódexe. Léa felfedezte, hogy másokkal szemben rendkívül toleráns. „Nincs benne -
gyűlölet” - gondolta. Erről eszébe jutott egy beszélgetés, ami még apja és Adrien bácsi között zajlott le. A spanyol polgárháborúról volt szó: „Én mindkét táborban oly sokszor tapasztaltam a gyűlölet pusztító erejét, hogy azt vettem észre, már magam is csaknem áldozata vagyok, s én is gyűlölni kezdek minden embert. Aztán felfedeztem a két oldalon állók bűntetteiben a démon bélyegét, és megsajnáltam őket; az áldozatokat éppúgy, mint a hóhérokat.” Léa akkor még gyerek volt, s nagyon megfogta a „démon bélyege” kifejezés, a letörölhetetlen jel, mely az embert visszafordíthatatlanul gonosznak mutatja. Francois-nál is ugyanazt a kicsit 23mint amit a dominikánusnál tapasztalt. A kiábrándult elnézést, megbocsátást vélte felfedezni, megbocsátást, ami benne nem volt meg. Mert Léa néhány embert még mindig szeretett volna a legrafináltabb kegyetlenséggel elpusztítani. De most itt, a lámpaernyők rózsaszín fényétől megszépülten, egy pohár pezsgő s egy gazdag lakoma mellett csak a pillanatnak akart élni, s nem kívánt mást, csak hogy ez a férfi, aki ott ült vele szemben, a karjába vegye. - Vigyen táncolni. - Hogy is állhatnék ellen egy ily sóvár kérelemnek? - állt fel François mosolyogva. Amikor Engelke kapitány asztala elé értek, Taverníer köszönésképpen intett a fejével Hélène Szkolnyikov felé, aki ezt hasonló biccentéssel viszonozta. Léa teljesen elengedte magát szeretője karjában, s az emberek gyönyörködve nézték őket. Odakinn nagy csend volt. A hold lágy fénnyel vonta be a place de la Concorde obeliszkjét. Bár már kijárási tilalom volt, Léa erősködött, hogy menjenek gyalog. A Tuileriák kertje és a Champs-Élysées felől füvek s virágok illatát sodorta feléjük az éjszakai szellő. Valahol dalolni kezdett egy éjjeli madár, egy másik válaszolt rá. Lassan, nyugodtan keresztülballagtak az üres téren; olyan csend volt, hogy hallani lehetett a lépteiket. A hídon megálltak, és hallgatták a Szajna csobogását. A folyó, mint valami habos fekete szalag, szinte mozdulatlannak látszott két kőpartja között. Érezni lehetett a víz szagát. A korlátnak támaszkodtak, ajkuk és testük egybeforrt, mámorosán ölelték egymást az éjszaka csalóka védelmében, s átengedték magukat a vágy hullámainak. Sokáig imbolyogtak a sokszor megénekelt folyó fölött. Velük voltak az istenek, mert egyetlen járőr vagy ellenséges jármű sem zavarta meg boldogságukat. Másnap Léa elmondta Camille-nak, hogyan csúsztatta be az illegális újságot a Maxim vendégeinek szánt lapok közé. Mikor azt is elmesélte, milyen képet vágtak a derék urak, Camille úgy nevetett, hogy utána már nem volt bátorsága megszidni Léát a stikliért. - Bernadette nénéd telefonált tegnap este. Meg akarta mondani neked, hogy Lucien szerencsésen megérkezett, s hogy a lehetőségekhez képest az egészsége is rendben van. Pierrot-t hazavitték Bordeaux-ba a rendőrök, s ha jól hallottam, Delmas ügyvéd úr egy szigorú jezsuita intézetbe akarja adni a fiút. - Erről tudok, az unokatestvérem, Philippe már említette. Szegény Pierrot... Raoulról és Jeanról semmit nem mondott Bernadette? - De igen, az anyjuk nem kap semmi hírt felőlük. Szegény kibérelt egy kis lakást Bordeauxban, s mindennap elmegy az Ha erődhöz, de soha nem engedélyezik a látogatást. Még azt sem tudja, hogy egyáltalában ott vannak-e. Elment a prefektus úrhoz, aki megígérte, hogy tájékozódik a két fiú sorsa 164 felől, és közbenjár érdekükben a megszálló hatóságoknál. Most ebben reménykedik. - Jobban tette volna, ha egyenesen a német illetékesekhez megy, nem pedig egy olyan franciához, aki Vichyből kapja az utasításokat. - Igen, talán... Ezek olyan bonyolult dolgok, a prefektus biztosan azt hiszi, hogy lojálisan cselekszik... - Lojálisan? És kihez lojálisan? - Nem tudom... de hát ő végül is egy köztisztviselő... - Köztisztviselő!... Aki gondos és szabályszerű listát vezet a deportált zsidókról, beleértve a gyerekeket is.
Tudom. Mikor Mérignacban voltam, a nők másról se beszéltek, csak erről... És hol lehetnek ők most?... Szomorúan elhallgattak mind a ketten. - Mondtam már, hogy nem akarok oda elmenni! - Léa, még egyszer mondom, nekem el kell mennem, nem tehetek mást, és kérem, tegye meg nekem a szívességet, hogy elkísér. - Hogy még egyszer látnom kelljen ezeket a csirkefogókat, tolvajokat, gyilkosokat, akiktől hányni tudnék? Nem, ezt nem tudnám elviselni. - Rendben van. Ha nem teszi meg értem, tegye meg saját magáért. - Ezt hogy értsem? - Úgy, hogy az urak előtt nem ismeretlenek a maga nagybátyjának és barátainak viselt dolgai. A Gestapo már rég szívesen kihallgatná magát... - Ezt már mondta! - Néhány hónappal ezelőtt... De a helyzet napról napra változik, és nem csodálkoznék, ha egy nap magam miatt is nyugtalankodnom kellene. - Miért? - Mert azzal fognak megvádolni, hogy nem vagyok korrekt velük szemben... Léa elsápadt. - François!... Csak nem azt akarja mondani, hogy le fogják tartóztatni? - kiáltotta. - Drágám, csak nem fájna magának? - Ne játsszon velem! Jól tudja, hogy... - Mit tudok jól? - Semmit! Maga egyszerűen idegtépő! Jól van, elmegyek. François magához ölelte, olyan szorosan, hogy szinte fájt. - Köszönöm. Ha magát ott látják, szívem, azt fogják gondolni, legalábbis remélem, hogy nem merészkedne az oroszlán barlangjába, ha a legkisebb mértékben is köze lenne az ellenálláshoz. - És ha épp az ellenkezőjét gondolják? - Akkor elmondunk egy röpke imát, és gyorsan eltűnünk. - Hogy öltözzek? - Egyszerűen. Nem akarom, hogy azokhoz a luxustyúkokhoz hasonlítson. Vegye föl azt a hosszú ruhát, amit a napokban varrogatott... láttam. Elkészült vele? - Igen, hála Camille-nak, aki segített felszegni. Én nem vagyok valami ügyes a varrásban. Na, megyek, felveszem, nem tart soká. - Nézze, hoztam valamit. Tűzze a ruhájára ezeket az orchideákat. - De szépek, köszönöm. -
Gyönyörű... kisasszony, maga gyönyörű! Igaz, Hélène? A kisasszony elragadó, annak ellenére, hogy ilyen egyszerű ruhát visel. Miért nem hord ékszereket, kedvesem? - Mert nincsenek, asszonyom. - Hogyan? Egy ilyen szép fiatal lánynak, mint maga... De hát mit gondol, Tavernier úr? Maga nem szokott garasoskodni a nőkkel. Szégyellhetné magát. 165 - Igaza van. De szükségem van a maga tanácsára, hiszen olyan remek ízlése van. - Ez igaz. Éppen holnap jön hozzám az ékszerész a rue de la Paix-ről. Néhány új modellt fog bemutatni nekem... Jöjjön el... szívesen látom - mondta hízelgő hangon... - De mi az, valami baja van? - Semmi, egy kis nyilallás a kezemben. Nem komoly, csak egy régi sebesülés nyoma... Új vendégek érkeztek, s a háziasszony otthagyta őket: - Ó, Fritz!... Mindig örülök, ha eljössz hozzánk... -
Én is boldog vagyok, Hélène, hogy itt lehetek. Bátorkodtam magammal hozni Oberg tábornokot, aki szívesen emlékszik arra a csodálatos vacsorára, melyet Michel és te adtál barátom, Heinrich Himmler Reichsführer tiszteletére. Oberg összevágta a bokáját, és meghajolt. - Asszonyom... - Isten hozta, tábornok. Léa körülnézett, s egy csöppet sem igyekezett leplezni megdöbbenését. 23Tavernier. - Mondja, miért csípett belém az imént? - kérdezte - Érdekes... gondolkodnom kell... Ja? Igen... jobb lenne, ha nem tenné a szépet annak a nőnek a szemem láttára... François Tavernier hangosan felnevetett, aztán leemelt két pohár pezsgőt az egyik, italokat kínáló pincér tálcájáról. - Tessék, a maga egészségére!... Tudja, hogy ellenállhatatlan?... Léa egy pillanatig álmodozva forgatta a poharat az ujjai között, aztán hirtelen kiitta. - Adjon gyorsan egy másikat. Tavernier már nyújtotta is. - Ez valóban igen „látogatott” hely... Nekem már csak Raphaël Mahl hiányzik. De nézze csak, ki van ott. Tavernier körülnézett. A pazar szalon tele volt drága bútorokkal, márkás képekkel, értékes régi szőnyegekkel. Ebben a luxuskörnyezetben ékszerektől roskadozó, feltűnően festett, csinos nők fecserésztek, köröttük merev tartású, fekete vagy zöld egyenruhás, magas rangú tisztek domborítottak, mellükön csillogó kitüntetésekkel, de volt két-három divatosan öltözött szépfiú, néhány testes üzletember és néhány, szmokingban is gyanús képű alak a társaságban. Michel Szkolnyikov szmokingja olyan gyűrött volt, mintha előző este óta le sem vette volna magáról. Épp egy zselézett hajú, alacsony fekete férfival beszélgetett. Mindketten vaskos szivart szívtak. Az apró ember most megfordult. A szeme szürkészöld... Léát nézte, aki hátrahőkölt. - Ki ez az ember? - kérdezte Tavernier. - Masuy - sóhajtotta Léa. Tavernier kicsit elsápadt, de a hangja nyugodt volt: - Á! Szóval ő az! Nem ismertem. De nagyjából ilyennek képzeltem. - Félek, idejön. - Ne aggódjon. - Kedves Delmas kisasszony! Micsoda meglepetés, mekkora öröm, hogy itt látom. Találkozott-e azóta a mi kedves barátunkkal, Raphaél Mahllal? És tudja-e, hogy milyen disznó módon elbánt velem? - Nem... Én akkor elég hamar hazautaztam... azóta nem láttam. - Pedig nekem azt mesélték, hogy Bordeaux környékén látták. Maga is arrafelé lakik, ha nem csalódom... - Igen... - Hát, ha találkozna vele, 166 mondja meg, hogy gondom lesz rá. Ami pedig magát illeti, kisasszony, ha bármiben segítségére lehetek, ne habozzon. A címemet tudja. Sajnos az a helyzet, hogy ha el szeretne adni valamit, bizony elég nehéz lesz. Talán hallotta már, hogy a felvásárlóirodát bezárták... azaz nem teljesen, de... - Szíveskedjenek az asztalhoz fáradni... Jókor jött ez a vacsorára hívó szó, így Léának már nem kellett Tavernier-t bemutatnia. Az asztal ezüstöktől és kristálypoharaktól csillogott. Egymást követték a rafinált módon összeállított tálak, s bőséggel folytak a legjobb évjáratú borok. A többség nem evett, hanem zabáit. A desszert maga volt a tobzódás. A vendégek hatalmas tapsviharral fogadták a csemegéket: a nagy kosarakban elrendezett különféle gyümölcsöket, az ezüsttálcákra -
halmozott süteményeket, a pompás tortákat, végül a fagylaltokat, sörbeteket és krémeket. Léa az asztalfő közelében ült, kiemelt helyen, s mellette, szalvétával a nyakában, Szkolnyikov kedvenc kutyája foglalt helyet. Az eb engedelmesen megkóstolt minden fogást, amit gazdája szertartásos mozdulatokkal elé tálalt. Egyébként mindig az asztalánál ebédelt, s a vendégek versengve udvaroltak neki, hogy elnyerjék a gazdája jóindulatát. Léa úgy unatkozott, hogy még félni is elfelejtett. Eleinte nem szerette ezt a szomszédságot, de aztán kezdte élvezni, mert a kutyával nem kellett beszélgetni. Nem így a másik szomszédjával, egy kis jam- peccal, aki csak ruhákról, divatos bárokról tudott beszélni, meg arról, hogy milyen nehéz jó angol cigarettát szerezni... François Tavernier a háziasszony balján ült, de folyton csak Léát nézte, s közben egyszavas válaszokat adott Hélène Szkolnyikovnak, aki ezt hamar észrevette. - Jaj, drágám, maga olyan szórakozott. Csak nem csavarta el a fejét ez a kicsike? Nem rossz, de olyan kis csiszolatlan... Tavernier kicsit elmosolyodott. - Még nagyon fiatal - mondta. - Ó, annyira azért nem... - húzta el duzzogva a száját Hélène, aztán jobb oldali szomszédjához, Oberg tábornokhoz fordult. A jelenlevők szinte kizárólag üzletről és adásvételről beszélgettek. Léa bármilyen nagy ínyenc volt, alig evett valamit. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy vége legyen a vacsorának. Ezt a kis jampec is észrevette. - Úgy látom, unatkozik. Ha kívánja, vacsora után elviszem egy olyan kabaréba, amilyet még soha nem látott... Rendben? - Nem, köszönöm, nekem ez elég volt mára. - Ó, látom, attól fél, olyan helyre vinném, ahol ugyanolyan emberekkel találkozna, mint ezek, itt! Hát nem... oda csupa fiatal jár, és a legdivatosabb amerikai zenét hallgatják. - Akkor ez valami tiltott hely lehet, azt hiszem. - Tiltott, de az ember kivágja magát, ha arra kerül a sor. Tudja, én szerzem be nekik a lemezeket meg a cigarettát. Itt Szkolnyikovnál mindig találkozom valakivel, aki épp azt árulja, amire szükségem van... Maga mivel foglalkozik? És kinek a tyúkja? - Az enyém - szólalt meg egy hang a hátuk mögött. A fiú hátranézett, aztán felállt: - Bocsásson meg, uram, nem tudtam. - Semmi baj. Velem jön, kis kokott? Léa elvörösödött a dühtől. Ő is felállt. - Mi ütött magába, hogy így szólít? - sziszegte. - Miért nem vágta pofon ezt az ostoba fickót, amikor tyúknak merte nevezni? - Úgy meglepődtem, hogy eszembe sem jutott. - Ez az én hibám, elvégre én hoztam ilyen emberek közé, helytelen volt. Bocsásson meg, többé nem fog előfordulni. - Én azt hittem, hogy elengedhetetlen a jelenlétem... - Annyira nem, hogy el kelljen viselnie ezt a társaságot. Mindig elfelejtem, hogy kik ezek... hogy ilyeneket csak a háborúk termelnek ki magukból... - Most azt mondja meg inkább, fontos volt magának, hogy itt legyek, vagy nem? 167 - Fontos volt. Szkolnyikovot megnyugtatja, ha egy ilyen gyönyörű lánnyal lát. Ez illik a rólam alkotott elképzeléséhez. - Nemsokára megyünk? - Igen, rögtön a kávé után, amit a szalonban fognak szervírozni. Majd azt mondom, hogy csak éjfélig van kimenője... - Gondolja, hogy elhiszik? - Mondtam nekik, hogy jó családból való fiatal lány, s hogy a tiszteletre méltó nagynénjeinél
lakik. Amikor búcsúztak a háziaktól, Hélène még rájuk szólt: - Aztán ne felejtsék el, drágám... holnap délelőtt... tizenegykor - fuvolázta, miközben François felé nyújtotta kézcsókra a kezét. - Holnap, és köszönöm ezt a szép estét. - Maga elmegy hozzá holnap? - kérdezte Léa, miközben a kocsiba szállt. - Igen, és veszek magának valami ékszert. - De nekem nem kell, nem akarom. 23 vagyok, s nincs semmi ékszere. - Nem értenék meg, hogy itt egy nő, akibe szerelmes - Ez egy csöppet sem érdekel. Engem is ilyen páváskodónak akar látni, mint ezeket a drágakövekkel borított vén nőket?... - Nem kell mindjárt túlozni. Egy szép ékszer soha nem csúfít el egy csinos nőt. Egy járőr megállította őket a képviselőház előtt. Ugyanabban a pillanatban megszólaltak a légvédelmi szirénák. A tiszt egy pillantást vetett az igazolványaikra, aztán azt tanácsolta, hogy minél előbb menjenek valami védett helyre. Az imént még kihalt boulevard Saint-Germain hirtelen megtelt a metróállomások védelmét kereső, siető alakokkal. Léa nem akart lemenni oda, inkább haza szeretett volna menni a rue de l’Universitére. - Majd otthon lemegyünk a pincébe - mondta. A ház udvarán előbb a Montpleynet kisasszonyokkal találkoztak, aztán Estelle-lel. Mögöttük Camille jött nagy sietve, ölében a kis Charles-lal. Valahol a távolban már leestek az első bombák. - Ma Boulogne felöl jönnek - jegyezte meg az egyik lakó. A földön kuporogva vagy kis, szétnyitható tábori székeken ülve, félálomban várták a riadó végét. Léa szorosan François-hoz simult a homályban, és hagyta, hogy a férfi gyengéden simogassa. Gyönyörüket a légiriadó vége szakította félbe. Nem tartott soká. Albertine felajánlotta, hogy Tavernier aludjon a szalonban a díványon, s ezt ő köszönettel el is fogadta. Mikor már mindenki lefeküdt, François besurrant Léához, aki mohó szenvedéllyel szinte rávetette magát. François is megtette, ami tőle telt... Már hajnalodott, amikor François visszaosont a szalonba. Lerogyott a díványra, és mély álomba merült. Ezen az éjszakán húsz ember életét oltotta ki a szövetségesek bombatámadása. Július 14-én a Párizs külterületét ért bombázás vagy száz emberéletet követelt. Jean-Hérold Paquis felbőszültén szónokolt az éter hullámain át. Párizsban fülledt meleg volt, Léa úgy érezte magát, mint egy börtönben. Tavernier is elutazott, s egyre nehezebben viselte a távollétét. Hetente két-három alkalommal - néha Camille-jal, máskor nélküle - röpcédulákat, illegális újságokat és hamis papírokat szállított a közvetítők által megadott címekre. A legritkább esetben találkozott kétszer ugyanazzal a közvetítővel. Felkészült rá, hogy esetleg követik, s hamarosan párját ritkító ügyességgel tudott felszívódni a nagyáruházak tömegében vagy elveszni a metró utasai között. Mindig a lejáratok közelében szállt fel, vagy az első, vagy az utolsó kocsiba, hogy egyetlen pillantással felmérhesse, jön-e utána valaki, s ha kell, az utolsó pillanatban is kiléphessen 168 a vagonból. De a legjobban biciklivel szeretett járni, igaz, hogy akkor meg folyton leszólították mindenféle betegesen bókmániás fiatalemberek. Egy nap az Opera megállóban az utolsó pillanatban betolakodott a kocsijukba egy fiú, s jól meglökte őt, miközben hirtelen rácsukódott a metróajtó. Két kívül rekedt üldözője az öklét rázva, fenyegetőzve rohant az induló szerelvény után, de az egyre gyorsult, s a két férfi pillanatok alatt eltűnt az utazók szeme elől. Mindenki úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Léa ránézett az akaratlanul is hozzá simuló fiatalemberre, és alig tudott elfojtani egy kiáltást. A lihegő, izzadságszagú, félelemtől reszkető, sápadt fiú Pierrot volt. Közben a metró lassított, s begurult a Chaussée- d’Antinre. Léának itt kellett kiszállni. Amikor megálltak, kézen fogta unokatestvérét, s húzta maga után. Pierrot először meglepődött, nem akart
mozdulni, aztán végre felismerte: - Te vagy az, Léa... - Ne szaladj. Karolj belém, be fogunk menni a Galéries Lafayette-be. Mióta követtek? - Nem tudom. Már a Chátelet-nél el akartak csípni. - Tehát már kétszer kicsúsztál a kezükből... Szép teljesítmény olyan valakitől, aki nem ismeri a párizsi metrót. Mióta vagy Párizsban? - Tegnap este érkeztem, a tantikákhoz igyekeztem volna... - Azt hittem, hogy kollégiumában vagy, a jezsuitáknál. - Ott is voltam, csak megszöktem. Nem akarom tétlenül várni a háború végét... - Vigyázz, beszélj halkabban... Apád meg fog pukkadni mérgében. - Bánom is én. Undorodom tőle és a bátyámtól is. Teljesen behódoltak a marsallnak meg a boche-oknak. - És most mi a szándékod? - Nem tudom. Mivel a kollégium itt van Párizs mellett, rád gondoltam. Apám célzásaiból arra következtettem, hogy kapcsolatban vagy az ellenállással... - Ez túlzás. Ha erre gondolsz, jobb, ha Adrien bácsihoz fordulsz. - Szerettem volna, de nem tudja senki, hol keressem, vagy nem akarják megmondani. - Mit csináljak veled? Van egy ötletem. Kiléptek az áruházból, és elindultak a Havre-Caumartin metróállomás felé. Odalenn kibírhatatlan meleg volt, kész megkönnyebbülés volt feljönni az Étoile-nál. Elindultak gyalog a Champs-Élysées-n. - Meg jó, hogy rendesen vagy öltözve. - Papa az egész ruhatáramat felújíttatta. - Szerencse. Jól fogsz mutatni Laure barátai között. Ezen a szép nyári délutánon sokan sétáltak a Champs-Élysées-n, s a kávéházak teraszain együtt ültek a párizsiak meg a megszállók, csak éppen úgy tettek, mintha nem látnák egymást. Pierrot és Léa bementek a Pam Pariihoz. Lent a Piano bárban vagy húsz, zavaros tekintetű fiú és lány vette körül a zongoristát; ujjaikkal s lábukkal verték a zene ritmusát. Léa és Pierrot türelmesen megvárták a szám végét, aztán Léa odalépett a csapathoz. - Te itt? Erre inni kell! - kiáltott fel egy fiú, aki még szinte gyerek volt, s megölelte Léát. - Jó napot, Roger. Hogy vagy? Nem láttad Laure-t? - Mit akarsz? - kérdezte egy hang a homályból, a szerelmi saroknak nevezett fotelek irányából. Laure közeledett hozzájuk, a száján elkenődött a rúzs. - Töröld le... - mondta Léa, és odaadta neki a zsebkendőjét. - Köszönöm. - ...és nézd meg, kit hoztam... - Pierrot! - kiáltotta Laure, és odaszaladt hozzá. Pierrot olyan döbbent képet vágott, hogy a többi fiú harsány nevetésben tört ki. - Laure?... - Igen, én vagyok. - Soha nem ismertelek volna meg - mondta Pierrot, miközben magához ölelte s megcsókolta. Léa félrehúzta őt, s megmagyarázta a helyzetet. 169 - Luc bácsi most biztosan szörnyen dühös - nevetett Laure. - Most jól figyelj - mondta Léa a húgának -, csak hogy tudd, mit kell tenned: nyolc óra körül mindannyian eljöttök a rue de l’Universitére, nevetgéltek, pusmogtok, sugdolóztok, ahogy szoktatok. így, ha figyelik is a házat, rátok majd ügyet sem vetnek. Én most hazamegyek, felkészítem Albertine-t, s megnézem, minden rendben van-e otthon. Ha valami baj van, kinyitom a nagy szalon ablakát, ami azt jelenti: hátra arc... - ...és mehetünk mind Roger-hoz. Értettem.
Minden rendben ment, és Camille-nak sikerült Philippe Dorieux névre olyan hamis papírokat szerezni, melyek szerint a fiú Libourne-ból való. Ezekkel nyugodtan elmehet Poitiers-ig, mondták: ott majd a hálózat helyi sejtje foglalkozik vele. Piacnapra beszélték meg a randevút, a Notre- Dame-la-Grande bejárójában. A jelszó ez lesz: „Ismeri a Sainte-Radegondetemplomot?” Erre Pierrot-nak azt kell válaszolnia: „Nem, de a Saint-Hilaire-t ismerem.” Egy hét alatt már negyedszer fordult elő, hogy Párizs szirénázásra ébredt. Az emberek pillantok alatt a pincében és a metróban voltak. Léa a szobájában maradt, pedig a rádió és az 23 hogy ha szirénáznak, meneküljenek az újságok mindennap figyelmeztették a város lakóit, óvóhelyekre. Az engedetlenek közül ilyenkor mindig sokan meghaltak. Meleg volt, előző nap reggeltől estig kóválygott felettük a vihar, de végül nem tört ki. Léa kikönyökölt az ablakon, s közönyösen figyelte az égboltot kutató fénynyalábokat. A repülőket keresték, melyeknek távoli, tompa moraját jól lehetett hallani. Hirtelen utálni kezdte ezt a sok magas házat, melyek eltakarták előle az eget, s nem is azért, mert megfosztották a fényes látványtól, hanem azért, mert akár egy börtön falai, elkerítették a végtelen teret. - Én itt megfulladok - suttogta. Lelki szemei előtt megjelent a Montillacot körülölelő hatalmas táj, ahol a távoli tengeren rajzolódik ki a horizont vonala, ahol csendesek az éjszakák, s ahol a nyári hőségtől felforrósodott föld nehéz illatot áraszt, ha ráhullik néhány csepp eső. Míg erre gondolt, boldogan lehunyta a szemét. Három nappal később jegyet váltott a bordeaux-i vonatra. Egy héttel később Camille és a kisfia is utána ment.
170
Huszonegyedik fejezet Még mindig nagyon meleg volt. A naplemente óráiban Camille és Léa mindennap biciklire ült, s lement a Garonne-ra fürdeni. A Langonnal szemben fekvő parton szerettek leheveredni. Még ilyenkor is csak széles karimájú szalmakalapban tudták elviselni a hőséget. Charles-t is magukkal vitték, aki egy vesszőből font ülésen, „Léa tanti” háta mögött trónolt, és nem félt, sőt teljes biztonságban érezte magát. Camille az uzsonnát, egy üveg friss limonádét, szalvétákat és könyveket szállított a csomagtartójára kötött kosárban. A két fiatal nő egyformán jól úszott, s szerettek versenyezni. Ki ér át előbb a másik partra? ez volt tét. Néha nehezítették a játékot: például útközben le kellett merülni a víz alá, s fel kellett hozni néhány kavicsot a folyófenékről, de abban is versenyeztek, hogy melyikük tud tovább a víz alatt maradni, vagy hogy ki tudja minél hamarabb megkerülni a hídpillért ott, ahol a legveszedelmesebb az áramlás. A gyorsasági versenyt mindig Léa nyerte, de Camille volt az, aki tovább bírta a víz alatt. Charles úgy úszott, mint egy kis kutya. Mindennap külön komédia volt kihozni őt a vízből. Fürdés után kifeküdtek a napra, s alig beszéltek, élvezték az életet, jól érezték magukat, s szinte félálomban lebegtek, míg csak a gyerek követelőző kiabálása fel nem rázta őket. Ilyenkor minden békés volt, csak a sirályok lármáztak, a fecskék csiviteltek, néha kamasznevetés hallatszott a távolból, de azt is hamar elnyomta a közeli viadukton átrohanó vonat zakatolása. Ezek mind otthonos, megnyugtató zajok voltak... Anélkül, hogy megfogadták volna, egyetlen szót sem ejtettek az ellenállásról, sem Pierrot-ról, aki az egyik sejthez csatlakozott, és ki tudja, merre ment... Képletesen szólva, zárójelbe tették ezeket a napsugaras folyóparti délutánokat, s azt szerették volna, ha örökké tartanak... Laurent-ról jó híreket kaptak, megtudták, hogy végre csatlakozott Leclerc ezredeshez. François is üzent, hogy szeptemberben néhány napra Montillacba érkezik. Lucien eljutott Svájcba, de üzenetében arról semmit nem szólt, hogy milyen állapotban van. Adrienről is tudták, hogy Bordeaux és Toulouse között teljesít szolgálatot, s ott segít, ahol szükség van rá. Jean és Raoul még mindig az Há erődben raboskodtak, de az édesanyjuk kéthetente meglátogathatta őket. Mathiast viszont még egyikük se látta, pedig a szülei szerint „igazi úr” lett belőle. Léa nagyon félt a Fayard-éktól, nem akart találkozni velük. Távollétében Ruth, Sidonie és Bernadette jó munkát végeztek, s keményen bántak a pincemesterrel, aki újabb rohamra indult a birtok megszerzése érdekében, méghozzá erőszakosabban, mint valaha. Ruth azt mondta neki, hogy ha sokat jár a szája, elkergeti. A szüret jónak ígérkezett, s úgy látszott, hogy a háború is hamarosan véget ér. Léa a könyökére támaszkodva figyelte, amint egy fiú a langon part felől egyenesen feléjük úszik. Gyors, rugalmas csapásokkal közeledett, s hamar partot ért. Nem messze tőlük elterült a parti fűben. Néhány percig ott maradt mozdulatlanul, kicsit kilihegte magát, aztán lassan felült s megfordult. Léa előtt elsötétült az ég, a teste kihűlt. - Jó napot - lépett melléjük Maurice Fiaux. Camille összerezzent. Ijedten felemelte a fejét. 171 - Jó napot - mondta tompa hangon. - Szép nyarunk van, igaz? Gyakran jönnek ide? Én az idén először vagyok itt... annyi a munkám Bordeaux-ban, hogy el se tudják képzelni... Mikor jöttek vissza? Azóta kétszer is jártam Montillacban, de sehol senki... Kiröppentek a madárkák... - Párizsban voltunk a nagynénéinknél. - Tudom - mondta Fiaux szárazon. Camille elfordította a fejét. - Laure nem jött vissza magukkal? - kérdezte Fiaux szelídebb hangon.
Nem. Szívesebben maradt Párizsban. Ott vidámabb az élet, inkább neki való a világ. Tudja, Laure soha nem szeretett vidéken élni, unatkozott Montillacban. - Megértem. De nem mehetett volna Bordeaux-ba Delmas úrhoz, a nagybátyjához? Ő igazán jelentős ember, sok barátja, sok jó kapcsolata van... - Csak egy kicsit szigorú, nem engedné úgy szabadjára őt, mint a nénikéink Párizsban. - Tudja, kedves Léa, egy idő óta Bordeaux-ban is nagyon megváltoztak az erkölcsök. Már az is nagyváros lett. Ott is tudnak szórakozni az emberek. Bejöhetne egyszer, hogy körülnézzen. 23 az úr lelkiállapotának... A barátját, Raphaél Mahlt is meglátogathatná, jót tenne - Mahl még mindig itt van? És miért van rossz lelkiállapotban? - Ó, hiszen ismeri... Belehabarodott egy kis kölyökbe, aki persze megcsalja, veri, és elszedi az összes pénzét. Na és persze emiatt csinált néhány marhaságot... - Milyen marhaságot? - Kicsit messzire ment a gyanús üzletek szervezésében. A rendőrség le is tartóztatta. Hála jó kapcsolatainknak, mi ki tudtuk hozni, de a zsaruk folyton rajta tartják a szemüket. Ez se volna baj, ha nem próbálna minket is átrázni... Léa nem tudott egy mosolyt elfojtani. Átkozott betyár ez a Raphaél! - Maga ezen nevet? Pedig nem olyan nevetséges... Engem persze nem érdekel, én ugyanezt tenném a helyében, megérné, de a többiek nem így gondolják... a minap is le akarták ütni... nehéz volt őket meggyőznöm, hogy ez az alak még hasznos lehet, és komoly szolgálatokat tehet nekünk, s meg is fogja tenni, hogy mentse a bőrét. - De ez undorító! - kiáltotta Camille. - Mit akar, asszonyom, ilyen a háború. Mahl tudja, hogy egyesek milyen szerepet játszanak az ellenállásban, tudja, kik és hogyan segítik a terroristákat és a zsidókat. A Terrible-ügyben is hasznunkra vált. - A Terrible-ügyben?... - Hát nem tudja? Mindenütt erről beszélnek a környéken. A Gestapo csinált egy jó fogást La Réole-ban. Először letartóztatták Gaucher kapitányt a pályaudvaron, amint épp egy adó-vevőt szállított a csomagjában, néhány nappal később, augusztus 19-én pedig megcsípték Adois-t... Nem mond semmit ez a név magának? - Nem. - Pedig a La Réole-i asztalos fedőneve. Léa belemarkolt a fövenybe, nehogy felkiáltson. Kényszerítette magát, hogy tovább kérdezzen: - És mi köze van Raphaél Mahlnak La Réole asztalosához? Derék barátunk igazán nem vonzódik a fizikai munkához. - Nem, de annál inkább a szabadkőművesekhez. - Ezt nem tudtam. - Mi megtudtuk, hogy Párizsban tagja volt egy páholynak, aztán még a háború előtt kizárták hűtlen kezelés miatt, vagyis hát sikkasztásért, de néhány testvérrel megmaradtak a kapcsolatai. Ezen a szálon voltak összeköttetései La Réole- ban is, s így tudhatta meg, miféle tevékenységet folytat az172 asztalos, Jacques Terrible. - És Raphaél jelentette fel őt? - Nem kellett neki, már mások megtették előtte. - És másokat is letartóztattak? - Igen, de a neveket már elfelejtettem. Ha érdekli, összeírhatom a listát. - Ne fáradjon, csak úgy kérdeztem. - És agyon is lőtték őket? - kérdezte Camille. - Nem, hiszen ezekből sok információt lehet kiszedni a hálózat tevékenységéről, nevezetesen az ejtőernyős leszállásokról, titkos fegyverraktárakról, hamis papírokról, arról nem beszélve, hogy náluk fut össze egy sor titkos információ, s ők szervezik meg a zsidók elszállásolását, és -
azokét is, akik megszöknek a kötelező munkaszolgálat elől. - Akkor hát hol vannak most? - A toulouse-i Saint-Michel börtönben. S mindezt csak most tudták meg ennek a gazfickónak a szájából, pedig már két nappal ezelőtt letartóztatták őket... A langoni templom harangja hetet ütött. - Úristen! El fogok késni... Jó éjt... majd egyik nap meglátogatom magukat... Néhány csepp víz rájuk fröccsent, amikor Fiaux belegázolt a vízbe, de nem mozdultak. - Mama, mama... én is mehetek fürdeni, mint az az úr? Camille felkapta a gyereket, és a szívéhez szorította. - Jaj, fáj... - kiáltotta a kicsi. Camille megcsókolta a barna arcocskát. - Igen, kicsim... mehetsz fürdeni. Camille és Léa e nyomasztó találkozás után napokig ki se mozdultak Montillacból, pedig nem beszéltek össze. Vége volt a jó kis fürdőzéseknek. Mint akiket összevertek, csak vergődtek, és még egymással sem tudtak beszélni arról, amit Fiaux-tól hallottak. A kimerülésig dolgoztak a konyhakertben: felszedték a krumplit, leszedték a zöldbabot, öntöztek és kapáltak, de nem beszéltek. Este holtfáradtan, tönkrement kézzel mentek haza, de örültek a fáradtságnak, mely elnyomta nyugtalanságukat. Esténként, vacsora után, amikor a lemenő nap rózsaszínre festette a bordeaux-i dombokat, Léa a szőlőben kószált. Az egész testével, szívével, bőrével szerette ezt a dús földet, melyből az ember keze gazdagságot és szépséget teremtett. Ez eddig mindig elbűvölte. De a Fiaux-val történt átkozott találkozás óta nem érintette meg ez az érzés. Csak bolyongott az ösvényeken, s nem talált olyan helyet, ahol elgyötört lelke megszabadulhatott volna a félelemtől. Minden elvesztette a varázsát. Sem a verdelais-i kálvária, sem a félig földbe vájt kis gerbette-i viskó, sem a saint-macaire-i templom s a tengerészek Szűz Máriája nem adta vissza békéjét. Hosszú biciklitúrákat tett, elkarikázott olyan helyekre is, Langoiran és Targon felé vagy a másik parton Villandraut, Bazas irányába, ahol senki nem ismerte... de ez sem használt. Folyton a fülében volt a Gestapo-ügynök hangja, s maga előtt látta az arcát, mely egy kicsit Mathias arcára is emlékeztette: „A Terrible-ügy nagyon hasznos volt a számunkra... Adois... nem mond semmit magának ez a név?... Ez a La Réole-i asztalos fedőneve...” És bár Maurice Fiaux szavaiból kiderült, hogy nem Raphaël Mahl jelentette fel Jacques Terrible-t, Léa mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Mahl nem ártatlan az ügyben, ahogy nem volt ártatlan Sarah Mülstein ügyében sem. Ahányszor ez eszébe jutott, mindig kiverte a veríték a félelemtől: nem tudott uralkodni rajta, rosszul volt, lépni sem tudott. Ez az ember legközelebb talán őt fogja a Gestapónál feljelenteni. Tud eleget, vagy ki tud találni bármit ahhoz, hogy Léa egyszer csak a médoci út pincéiben vagy az Ha erődben találja magát... Vagy egy kivégzőosztag előtt... Léa szinte látta, érezte, ahogy ráemelik a gépfegyvereket... s hallotta a saját hangját, ahogy könyörög a gyilkosainak... Ilyen hangulatban talált rá Tavernier. Egymáshoz simulva bámulták a napfelkeltét. A domboldalt leheletnyi rózsaszínnel kevert aranyos fényesség borította. 173 Már ötödik napja együtt ébredtek. Fáradtan, boldogan, egymást átölelve, ámulva s mindig ugyanazzal a hitetlenkedő izgalommal fogadták a hajnallal kelő boldogság ígéretét. Tavernier jelenléte, simogató keze elűzte az undok rettegést. Karjában Léa csak nevetett a Gestapón s az olyan alakokon, mint Raphaël Mahl vagy Maurice Fiaux. A háború rég elsöpörte az előítéleteket, s már Bernadette Bouchardeau sem csodálkozott, hogy Léa egy szobában alszik valakivel, aki nem a férje. Igaz, hiába is tiltakozott volna, mert Léa elszánt volt és határozott. Viselkedéséből mindenki megértette, hogy a legkisebb célzást
sem tűrné el. így hát senki nem tett megjegyzéseket. Ezen az őszi reggelen, míg a ragyogó napfelkeltét nézték, Tavernier még nem akarta bevallani, hogy hamarosan ismét el fog utazni. Pedig nagyon nyugtalanította, hogy Léa egyedül marad. Tudta, hogy a Gestapo Adrien nyomában van. Nemrég Toulouse-ban a dominikánus épphogy csak kicsúszott a ráküldött kopók karmai közül. Dohse előbb-utóbb Montillacba is el fogja küldeni az embereit, hogy Léát mint közeli rokont letartóztassák, s akkor őt is vallatni fogják, mint mindenkit, akiről gyanítják, hogy köze van az ellenálláshoz. Eddig is csak hihetetlen szerencséjének és néhány23 befolyásos pártfogójának köszönheti, hogy ez nem történt meg. Ráadásul Montillacban van Camille d’Argilat, akit nemrég a férje miatt már letartóztattak, nem is beszélve Blanchard doktorról, akiről mindenki tudja, hogy bejáratos volt a kastélyba; mindez magától értetődőn ide fogja vezetni a bordeaux-i Gestapo főnökeit. Tavernier az előző este mindkét nőnek adott hamis papírokat, azzal, hogy sose lehet tudni, mikor lesz szükség rájuk, és azt tanácsolta, hogy feltétlenül tartsanak rendszeres kapcsolatot Françoise-zal, és egy időre tartsák távol magukat az ellenállástól, mert valószínűleg figyelik minden lépésüket. Egyáltalán, a lehető legnagyobb óvatosságra intette őket, s megjegyezte, hogy talán nem ártana, ha lenne fegyverük, persze csak akkor, ha van hova rejteni. Este bejelentette, hogy elmegy. Léa büszkeségből nem említette, hogy egyre több anyagi gondja van a birtok miatt, nem beszélt Mathias viselkedéséről és arról sem, hogy a végén még feleségül kell mennie hozzá, ha meg akarja tartani Montillacot. Tavernier viszont azt hitte, hogy az a pénz, amit Ruthnak adott, meg amit Léa a jegyzőtől kapott, kitart tavaszig. Nem akarta megbántani, ezért inkább nem hozta szóba a pénzügyeket. Jó melegen felöltöztek, összebújtak egy nagy esernyő alatt, s még egy utolsó sétát tettek a szőlőben. A Szépkilátó felé mentek, és benéztek Sidonie-hoz is. Hazafelé megszaporázták a lépteiket, mert erős szél kerekedett, aztán rákezdett a mindenhová behatoló, sűrűn permetező eső. Messziről olyan volt, mintha a montillaci házat szétmorzsolnák az égen rohanó nagy, fekete felhők. Olyan fenyegető volt a látvány, hogy Léa szíve összeszorult. Az idén, úgy látszik, korán beköszönt a csúnya idő. Minden a korai, szigorú tél közeledtére figyelmeztetett. A ház közelében, a zöld füvén piros foltocska mozgott, s közeledett feléjük, lassanként gyerekformát öltött, s már látták, hogy a kis Charles szalad feléjük. Csak egy pillanatig nem nézett rá az anyja, s máris megszökött. Gyorsan futott, ahogy a kis lába bírta, s Léa karjába vetette magát. - Jaj, még fellöksz, te kis gazfickó - kiáltotta Léa, és forogni kezdett vele az esőben. François arra gondolt, hogy mennyire nem illik ez a felszabadult nevetés és sikongatás a fenyegető, sötét égbolthoz, pedig úgy látszik, mégis azt mondja ez az ég, hogy „nézd csak, az élet folytatódik”. Mert folytatni kell az életet. Ma még esik, de holnap?... Milyen szépek ők ketten, Léa is úgy nevet megint, mint egy kisgyerek! Múltak a napok, s Léa úgy érezte, hogy mióta François elment, egy percre sem állt el az eső. Nem volt hideg, de az egész 174 környéket nyálkás köd borította. Ez a köd szétrohasztja a szőlőt. Léa az apja íróasztalánál ült és könyvelt, ami kész gyötrelem volt a számára. De most szünetet tartott, s hogy kiszakadjon a számsorok monotóniájából, Pierre Dac egy sanzonszövegét, a Lili Marléne-t kezdte másolni. A dalt december 5-én este közvetítette a londoni rádió, Mireille, a saint-macaire-i hentes felesége gyorsírással lejegyezte a szövegét, aztán átírta, és kölcsönadta Léának. Mikor elkészült a másolással, felállt, s az egész hosszú dalt lelkesen elénekelte. - Bravó - szólalt meg a szoba sarkából Camille, és tapsolt. - Nem is hallottam, hogy bejöttél. - Mert teljesen átélted ezt a dalt. Úgy énekelsz, mint egy igazi sztár.
Gondolod? Mi újság? Semmi. Mindig csak esik, esik... Átnézted Fayard könyvelését és elszámolásait? Igen, és nem találtam semmi szabálytalanságot, vagy nem értek hozzá igazán... Kérdezd meg Rabier urat. A papa könyvelőjét? Ugyan, ő már teljesen szenilis. Emlékezz csak vissza, hogy tavaly mennyi hibát követett el az adóbevallásnál, s hogy mennyi időt elvesztegettem a langoni adóhivatal pénztárosával, aki nem akart tudni semmiről... - Jó, jó, emlékszem... Nem lehetne felvenni bizonyos időre egy könyvelési szakértőt Bordeaux-ból? - Nincs pénzem! Nézd ezt a halom számlát... Nincs miből kifizetnem. A bank a hét eleje óta már kétszer küldött felszólítást. Léa csüggedten lerogyott az íróasztal mellett álló karosszékbe. Camille odament hozzá, és megsimogatta a haját. - Ha tudnád, mennyire bánt, hogy semmiben nem segíthetek neked... - Könyörgök, csak ezt ne mondd... Néhány percig hallgattak. - Gondolkodtál már a karácsonyi ajándékokon? - emelte fel a fejét Léa. - Igen. Ez lesz a legszegényebb karácsonyunk... de Ruth talált odafönn a padláson egy pedálos kisautót. - Az az enyém — mondta Léa a birtokos hangján. Camille nem tudta megállni nevetés nélkül. - Oda tudnád adni Charles-nak? - Hát persze - nevetett Léa is, és kicsit elpirult. - Ruth már vett piros festéket, és át fogja festeni. Kopogtak. Albert volt az, a saint-macaire-i hentes, lihegve, ziláltan állt meg előttük. - Mi történt? - sikoltotta egyszerre a két nő. A férfi úgy lihegett, hogy nem tudott válaszolni. - Csak nem a fia?... Albert a fejét rázta. - Akkor ki? Beszéljen már! - Delmas atyát letartóztatták. - Ó, istenem! - mondta Camille, és a könyvespolcnak dőlt. Léa végtelen hidegséget érzett. - Honnan tudja? - Ma korán reggel egy bajtársam, aki La Réole mellett tanár, és a szabadkőműves Buckmaster sejtjéhez tartozik, bejött a hentesüzletbe, s ő kért meg, hogy értesítsem magukat. - És ő honnan tudja? - Egy La Réole-i rendőrtől, aki már látta Delmas atyát Terrible-lel, és felismerte. De azt mondja, hogy a Gestapo nem tudja, mekkora fogást csinált, mert a nagybátyját teljesen véletlenül fogták el egy razzián Bordeaux-ban. Bizonyára elengedték volna, ha nincsenek nála kitöltetlen személyazonossági kártyák. Azok közül, akik letartóztatták, az egyik rendőr, aki szintén az ellenállásnak dolgozik, értesítette a La Réole-i kollégát. - Ha egy rendőr felismerte, akkor mások is felismerhették, és beköphetik175 a Gestapónál, hogy kicsoda. - Nagyon megváltozott a külseje, de ez persze megtörténhet. Amint megtudjuk, hol van, megpróbáljuk megszöktetni. Mostantól csak azért imádkozhatunk, hogy ne beszéljen. Még ma éjjel elszállítjuk a dohányszárítóba rejtett fegyvereket. A Lafourcade testvérek fognak segíteni. - És mi, mi nem tudunk segíteni valamiben? - De igen, van két angol pilótánk, akiknek két nap múlva menni kell. Mostantól Viot mellett -
nincsenek biztonságban. El tudják rejteni őket? - Gondolja, hogy itt nagyobb biztonságban vannak? - kérdezte Camille. - Mi Fayard-éktól félünk, és minden okunk megvan rá... - Vállalni kell a kockázatot, Camille asszony. Még ma este elhozzuk őket. A Szép kilátó felől fogunk jönni. Majd én elintézem, hogy addig meg legyek híva az én jó öreg Fayard barátomhoz egy pohár borra. így rendben lesz? - Rendben, Albert. Az iroda melletti kis szobába visszük őket. Lomtárnak használjuk, nem jár be oda soha senki. Lent van a földszinten, ami23 azért is jó, mert könnyebb kiengedni őket, ha gyorsan kell elhagyniuk a házat - mondta Léa. - Köszönöm. Ha valami gyanúsat észlelnek, hívjanak fel Saint-Macaire-ben, s mondják, hogy „Ma nem jó húst adott, kemény volt”, és akkor nem hozom el az angolokat. - S hogy tudhatunk meg valamit Adrien bácsikámról? A hentes felvonta a vállát. - Grand-Clément-hoz nem fordulhatunk, őt még augusztusban letartóztatták, aztán szabadon engedték, s azóta sok embert letartóztattak közülünk. A mérignaci táborban és az Ha erődben dolgozó informátorunkat elvesztettük. Az újoncainkkal pedig most nagyon óvatosnak kell lennünk. Jelen pillanatban az egyetlen kapcsolatunk ez a bordeaux-i rendőr. Ha ő megtud valamit, azonnal hívja La Réole-t. - S mi lenne, ha bemennék Bordeaux-ba? - Csak azt ne! Egy családban elég egy letartóztatott... - Talán Luc Delmas úr közbeléphetne... - jegyezte meg Camille. - Ő kollaboráns, semmit nem fog tenni Adrienért... Emlékezz csak vissza, egyszer azt mondta nekem, hogy számára Adrien halott.
176
Huszonkettedik fejezet Láthatod, hogy engedékenyek vagyunk... választhatsz... a köztörvényesekhez vagy a politikaiak közé akarsz kerülni?... Úgy értem, akikről tudjuk, hogy kommunisták, szabotőrök és mindenféle más terroristák. - Azt hittem, hogy ez egy massza, hogy nem tesznek különbséget közöttük. - Eleinte így volt, ez igaz, de aztán rájöttünk, hogy a kis kerítők, kitartott fiúk és feketézők hasznosak lehetnek a számunkra. Hogy ne fertőzzék meg őket a vörösök meg a gaulle-isták, különválasztottuk őket, s ha információkra volt szükségünk - és ez Poinsot ötlete volt -, egyiket-másikat belöktük a politikaiak közé. Elképesztő, hogy mi mindent kibeszél hat-hét összezárt férfi egy éjszaka alatt... Nem tudod elképzelni. - Nagyon is jól el tudom képzelni. Na de ez nem túl vonzó... Mást nem tudnak ajánlani? - Nemsokára összejön egy Németországba induló zsidó konvojunk... ha van kedved csatlakozni hozzájuk... betehetünk a zsidók közé... - Ez sem lelkesít... nem vonzó számomra egy ilyen utazás, visszatérés nélkül... - Na, akkor határozd el magad. - Nem lehetnék egyedül egy cellában? - Mást nem üzensz? Szőnyeggel, telefonnal és fürdőszobával, mi? - Ó, igen, ez nagyon jó lenne... - Na, elég. Ne nézz hülyének minket... a főnök nagyon rendes... de ha rajtam múlna, kapnál két golyót a tarkódba... vagy a seggedbe, bár amilyen disznó vagy, azt még élveznéd is... - A nagyöblű kaliberekről nekem más fogalmaim vannak. Egy szigorú jobbegyenes Raphaël Mahlt egyenesen az iroda sarkában álló irattartó szekrényhez repítette, ami fémből volt. Reggel óta vallatták a régi cimborák, s már szinte péppé zúzták a száját. A legmegátalkodottabb Maurice Fiaux volt, aki úgy verte, mintha valami személyes leszámolnivalója lett volna vele. Érdekes, hogy Raphaël, aki addig gyávának hitte magát, szinte mulatságosnak tartotta, hogy laposra verik. Pedig keményen odavágtak neki gestapós kis barátai. Egyedül Mathias Fayard nem vett részt a viadalban. Különösen viselkedett... Egy idő óta zord volt, ingerlékeny, s mindig talált valami ürügyet, hogy ne kelljen részt vennie a letartóztatásokban, de főleg a vallatásokat kerülte. Raphaël Mahl kínlódva feltápászkodott, s arra gondolt, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy Léa gyerekkori barátjának lelkiállapotán tűnődjön. Léa!... Részben Léa miatt került ide. - Azt hiszem, inkább a köztörvényesek közé mennék - mondta, még mielőtt elájult. Zökkenésekre tért magához. Egy autóban ült, amelyet egy német katona vezetett, mellette német tiszt, a háta mögött is német katona ült, és persze Maurice Fiaux... Jól körülvették. Az Há erőd impozáns kapuja előtt a virágárus, akinél még előző este vásárolt, gyorsan bezárta a butikját... Átadták a német őröknek. Maurice Fiaux is otthagyta, vissza se fordult. Rablajstromba vették, és felkísérték az első emeletre. Bevezették egy szobába, ahol rácsos korlát választotta el az érkezőket a felvételt intéző hivatalnokoktól. A falon francia, spanyol és német nyelvű felirat 177 mögött három szólította fel az új rabot, hogy álljon arccal a falnak, és ne beszéljen. A korlát nagy asztal és szekrények, ez volt a szoba bútorzata. A szomszéd szobából írógép kattogása hallatszott. Ezt a monoton zajt Raphaël Mahl végtelenül utálatosnak találta. Sosem állhatta az irodák légkörét, már a Gallimard könyvkiadóban is mindig gondosan elkerülte a titkárságot. „Üldöz a bürokrácia”, gondolta. A korlát mögött ülő hivatalnok elmerülten rótta gótikus betűit. Raphaëlnek, aki a felirat tiltása ellenére hátrafordította a fejét, eszébe jutottak a papi iskolában, a jó atyáknál végigkínlódott írásórák és a körmösök. Összerázkódott. Sem a nevét, sem a házi feladatát nem tudta soha leírni olyan -
szép, kerek betűkkel, ahogy a tanárai kívánták. Az egyik hivatalnok felállt, s álmatag képpel elkérte tőle a papírjait. Mintha észre sem vette volna, hogy néz ki az arca. - Van önnél pénz, uram? Az őr, aki egy pillanatra sem tágított mellőle, odalökdös- te a korláthoz. Raphaël lehajtotta a fejét. - Kérem az óráját, nyakkendőjét és az ékszereit is, ha vannak. Mindezeket visszakapja, uram, 23 amikor távozik. A hivatalnok gondosan kitöltött egy nyomtatványt az új fogoly személyi adataival, aztán kinyitotta a pénztárcáját, kivette a pénzét, megszámolta, visszatette a pénzt a tárcába, és felírta, mekkora összeg van benne. - Egy aranyóra, arany karkötővel... arany pecsétgyűrű... gyémánttal. - .. .írja, hogy nagy gyémánttal... - ...nagy gyémánttal... arany karlánc... egy nyaklánc és egy medál aranyból... Raphaël egy kis szúrást érzett a szíve táján, amikor átadta a medált. A keresztelőjére kapta, s furcsa módon azóta is hordta. Szeretett visszagondolni a gyerekkorára, amikor ketten is kényeztették: kicsit bolondos nagyanyja, aki imádta őt, meg a nagybátyja, aki nagy tévelygő volt, de bájos ember. - A nyakkendőt,.. Raphaël levette. Fájt kibontani a vérrel átitatott csomót. A hivatalnok mindent beletett egy papírzacskóba, aztán elé tette a kitöltött nyomtatványt, hogy írja alá. Nyílt az ajtó, és durván belökdöstek három férfit a szobába. Sokkal rosszabb állapotban voltak, mint Raphaél. Az egyiknek teljesen szétverték a kezét, és a szeme úgy bedagadt a veréstől, hogy ki se tudta nyitni. Vakon tapogatózott. - Wir bringen Ihnen Terroristen. Sie haben das Auto eines Offiziers gesprengt. Einer von den beiden muss wohl Engländer sein... alles was er bei dem Verhör stage, war: „Piss off filthy huns, go and fuck you.”9 Raphael nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. - ...dem Leutnant, de Englisch versteht, hat dies absolut nicht gefallen und er hat ihn draufhin selbst verhört.10 11 - Hat er geantwortet? 12 - Nein, wenn er nicht sehne, machte er schlechte Witze. Az angol egyre rokonszenvesebb volt Mahlnak. Normális időkben biztosan csinos kisfiú lehetett, ez feldagadt szája, eltorzult arca és lehunyt szeme ellenére is látszott. 13 - Hat er Papiere? 14 - Nein... Alles was er bei sich hatte, ist das. A német őrmester a földre dobott egy fényképet, amely nagyon csinos nőt ábrázolt. Raphaél nagyot sóhajtott. „Megint egy heteroszexuális!” - gondolta, s elfordult. A három közül kettő, az178 angol és az egyik fogoly nagyon fiatal volt, tán húszévesek lehettek, a harmadik sokkal idősebb volt náluk. Sűrű haja és nagy, tömött bajusza volt, az utóbbi most tele volt vér-, bors- és sófoltokkal. Homlokán és a szája körül mély ráncok futottak. Okos 9 Terroristákat hoztunk. Felrobbantották egy tiszt autóját. Az egyik biztosan angol, mert amikor kihallgattuk, nem mondott semmi mást, csak azt, és azt is angolul, hogy: „Szarok rátok, boche-ok, menjetek a picsába.” 10 A hadnagy úr ért angolul, és nem szereti az ilyesmit, ezért személyesen kezdte kikérdezni. 11 Vannak papírjai? 12 Nem, ha mm pofázott, akkor nevetgélt. 13 14 Nincsenek... ez minden, ami nála volt.
tekintetét leszámítva úgy festett, mint egy Garonne környéki paraszt. Az egyik szeme csukva volt. „Ezek, úgy látszik, parancsba kapták, hogy nyomják ki a fél szemünket, vagy vakítsanak meg egészen” - gondolta Raphaël. Közben az őr, aki továbbra is mellette állt, rászólt, s a kijárat felé lökdöste: 15 - Los, kommen Sie... beeikn Sie sich, es ist zu Ende. - A neve, uram? - kérdezte a hivatalnok a parasztkülsejűt. - Alain Dardenne. Raphaël megállt. Ez a hang emlékeztette valamire. A német katona a vállára tette a kezét. 16 - Worwarts! Átkísérték egy szomszédos szobába, mely hasonló volt az előzőhöz, s ott megkérdezték, hogy kommunista, szabadkőműves, ellenálló vagy gaulle-ista-e. Minden kérdésre nemmel válaszolt. Aztán, hogy zsidó-e?... Igen, mondta, félig. Az anyja révén?... Nem, az apja révén. A hivatalnok, aki elképesztően hasonlított az előzőhöz, látszólag elégedett volt a válaszokkal, átnyújtotta neki a kiegészített nyomtatványt, és borzalmas kiejtéssel azt mondta: - Viszontlátásra, uram. Ekkor az őrök lelökdösték Raphaël Mahlt egy csigalépcső szabálytalan lépcsőfokain, s akkorákat lódítottak rajta, hogy szinte futva ment keresztül az őrök szobáján, onnan pedig ki egy folyosóra, melynek igen magasan volt a mennyezete, s vagy tucatnyi ajtó nyílt belőle. Ezek voltak a „fogadó”-cellák. Az őr kinyitotta az 5-ös ajtót, és - bár ennek már nem volt semmi értelme - gorombán belökte a cellába. Mahl sokáig csak állt, lehajtott fejjel, s amikor végre fölegyenesedett és körülnézett, kitört belőle a nevetés. Ezzel szinte egy időben felordított a fájdalomtól, mert megfeledkezett dagadt állkapcsáról és összezúzott ajkáról. Nagyon magasnak látszott ebben a keskeny cellában, mely nem lehetett szélesebb egy méter harmincnál, s a magassága valamivel kevesebb három méternél. Fából ácsolt emeletes ágy állt benne. A két fekhelyre dobott pecsétes szalmazsák hányadék- és penészszagot árasztott... Raphaël ledőlt az alsó ágyra, magára tekerte a rossz takarót, s mielőtt elaludt, még azt gondolta: „Ezek szerint sikerült őt letartóztatniuk...” Raphaël két napon át nem kapott enni, csak a vizeskancsóban álló rozsdás vizet itta. „Ezzel a diétával vissza fogom nyerni a régi alakomat” - gondolta. A harmadik napon reggel hatkor megjelentek érte. - Kifelé! Bevezették egy szobába, ahol teljesen le kellett vetkőznie. A zsebeit a szeme láttára kiürítették, majd a ruháját meg a cipőjét visszaadták, s ráparancsoltak, öltözködjön fel. Semmije, az égvilágon semmije nem maradt, se igazolványa, se pénze, se egy notesza, de még egy kis ceruzacsonkja se... semmi. Kapott egy szakadt takarót, egy edényt, amiből ehet, egy horpadt bádogbögrét, egy kanalat, az elkobozott tárgyainak listáját s egy kártyát, amin rajta volt a lajstromszáma, a cellája száma és a foglalkozása. Mostantól ő volt a 9793-as számú fogoly. Ezután az őr szerény javaival együtt betaszigálta egy ovális csarnokba, melynek közepén hatalmas kályha állt, kéménye a hallt megvilágító üvegablakon át vezetett a szabadba, ez volt első, amit észrevett. Körös-körül háromemeletnyi cella, a folyosókon 179 csak az egymástól nagyjából kétméternyire nyíló nehéz, sötét ajtókat lehetett látni. Mindegyiken nagy, fekete számok voltak, meg egy kis tábla, melyre színes - vörös, zöld, sárga - címkék voltak ragasztva. Ezekre írták fel a cellába zárt foglyok számait. Minden ajtón volt kémlelőnyílás. - Megállni! 15 16
Gyerünk, jöjjön... siessen... befejeztük. Menjen!
Az őr megállt a 85-ös cella előtt. Egy társa hatalmas kulccsal kinyitotta az ajtót. Odabent elég sötét volt. A cella két oldalán a falnál vigyázzállásba merevedett emberek álltak. Hatan voltak. Raphaël volt a hetedik. Amint becsukódott az ajtó, odarohantak hozzá. - ó, szegény öregem, ezek a gazemberek piszkosul elintéztek téged... - Az én nevem Kéradec Loïc, breton vagyok... Pont- Avenból... tengerész. És te? - A nevem Fernando Rodriguez... spanyol vagyok. - Én... Dédé Desmotte, Bordeaux-ból. - Georges Rigai, én is Bordeaux-ból, diák vagyok.23 - Az én nevem Marcel Rigaux... munkás vagyok a kikötő hajóépítő telepéről. - Doktor Lemaítre, orvos, Libourne-ból. Engedje, hogy megvizsgáljam... úgy látom, nem lesz túl komoly. Az orvost leszámítva, aki negyven körül lehetett, mindannyian fiatalok voltak, nagyon fiatalok. - Raphaél Mahl vagyok. író és újságíró, Párizsból... - Jaj, hogy elkényeztetik itt a tagokat! Egy író! Na, majd mesél nekünk mindenféle történeteket - mondta Dédé affektálva. - Örülünk, hogy megismerhettük, tessék, tegye le a holmiját - mondta az orvos, és az ajtó melletti kis zugra mutatott. Ezen a kis elkülönített helyen volt a repedt mosdó, s fölötte egy polcon bögrék, kanalak, szappan, fogkrém és egy nagy doboz rovarirtó szer. Raphaél feltette a bögréjét és kanalát. Fogkrémje és fogkeféje nem volt. A foglyok visszaültek a két ágyra, és hallgattak. Aztán helyet csináltak Mahlnak is, aki végre körülnézett. A boltíves cella a hepehupás padlótól számítva körülbelül két és fél méter magas volt, és talán négyszer két méteres lehetett. Nyolc négyzetméter hét embernek... - Csak két ágy van? - Igen - válaszolta Rigaux. - Este összetoljuk őket, és szalmazsákokat dobunk a földre. Eddig hatan szorongtunk, most majd jobban összehúzzuk magunkat. Raphaél elmosolyodott a kedves szavakon. - Na, mesélj... mi hír van odakint? - kérdezte az iíjú Loi'c. - Hogyhogy mi hír? - Jaj, hát odakint... hé, blablabla... beszélj! - hadarta Dédé Desmotte. - Bocsássatok meg... de nincs gyakorlatom. Mit akartok tudni? - Ugyan már... a háborút... hol tartanak? - Hát a németek nem állnak jól... - Ezt tudjuk - mondta a spanyol. - Hagyd őt beszélni. - Cianót, Mussolini vejét kivégezték... - Hurrá! - De Gaulle és Churchill találkoztak Marrákesben... - Hurrá! - A szövetségesek partra szálltak Anzióban... 180 - Hurrá! - Berlint már több mint százszor bombázták... - Hurrá! - Kölnben fejszével végeztek ki francia ellenállókat. Ezt a hírt súlyos csend követte. - Megengeded, hogy a többieket is értesítsük? Raphaél csodálkozva nézett rájuk. - Mit gondolsz... nekünk is van saját rádiónk... Úgy hívják, rácsrádió. - És hogy működik?
Majd meglátod este, villanyoltás után. Akkor mind a nyitott ablakhoz tódulunk és figyelünk. A földszintiek az első emeletieket hívják, azok a másodikat, ők meg a harmadikat. Az udvari fal remekül rezonál. A hírek persze nem mindig pontosak. Részben az újonnan érkezőktől kapjuk őket, részben a látogatóktól, mert ha ritkán is, de minket is lehet látogatni, és végül azoktól a bajtársainktól is kapunk híreket, akiket visszahoznak a vallatásról vagy kihallgatásról. Aztán jön a koncert. - A koncert? - Igen... nem hinnéd, hogy még hivatásosaink is vannak. Ez jobb, mint a Rádió Párizs. Vannak portugál, lengyel, spanyol, cseh, angol, sőt még orosz énekeseink is. - És a németek ezt hagyják?... - Tudod, ők legalább úgy unatkoznak, mint mi, és a zene szórakoztatja őket. Egy nap még azt is láttam az ajtó hasadékán át, hogy az őrködő altiszt sírni kezdett valami melankolikus portugál dal hallatán... Csak akkor marad abba a koncert, amikor jön az őr, és nagyokat rúg az ajtókba. - Sok őr van éjszaka? - Nem, csak hárman vannak, emeletenként egy, ők egész éjjel köröznek, és van még egy altiszt, aki itt ül egy asztalnál, szemben a mi cellánkkal. - Látogatókról is beszéltél az imént... mindenkinek joga van látogatót fogadni? - Általában igen, havonta egyszer tíz percre, csütörtöki napon. Magát már elítélték? kérdezte az orvos - Nem. - Akkor magának nincs joga hozzá. Csak akit már elítéltek, az fogadhat látogatót, a gyanúsítottak nem. - És levelet kaphatnak? - Kaphatnak, persze, cenzúrázva... Kaphatnak, de ritkán tudják elintézni, hogy kaphassanak. Én például eddig nem tudtam hírt adni magamról a feleségemnek... fogalma sincs róla, hogy élek-e még, vagy már meghaltam... 17 - Aufstehen! Aufstehen! Hajnalonta mindig ordítva közeledett az éjjeliőr, s közben vadul rugdosta az ajtókat. Mikor elment előttük, felgyújtotta a villanyt. A cellák villanykapcsolói a folyosói oldalon voltak. A boltívben felfüggesztett körte sápadt fényt árasztott. Az emberek lassan feltápászkodtak. Raphaél felegyenesedett, megborzongott, ritkás haja az égnek állt. - Mi történt? - Ébresztő van. Siess, nem sokáig hagyják égve a villanyt. - Miért? - kérdezte Raphaél vakarózva. - Külön a mi bosszantásunkra, na menj... csipkedd magad. Mahl morogva felkelt, minden tagja fájt. A földre dobált szalmazsákok nem voltak valami puhák. - Menj odébb, hadd tolják helyre az ágyakat. Raphaél behúzódott az egyik sarokba, míg Loïc és Dédé széttolták az ágyakat, és rájuk hajigálták a gondosan betakart szalmazsákokat. A bejárat mellett egymásra rakosgatták a ruháikat meg az otthonról kapott takarókat, s az egészet leborították egy virágos ágy terítővel. Ez a virágos anyag valahogy nem illett 181a környezetbe. A folyosón már hallani lehetett a közeledő felügyelőket, akik hozták a „kávét”... Ezen a napon Loïc volt a napos, kitett két edényt a küszöbre. Közben mindannyian vigyázzba álltak, s várták, hogy az altiszt elhúzza a három reteszt, és megfordítsa a zárban a kulcsot. A német felügyelő egy pillantással felmérte, hogy minden és mindenki a helyén van-e - ezalatt az őr rájuk emelte a puskáját -, aztán megnyugodva hátralépett, s átengedte helyét a hatalmas fazéknak, amit két fogoly cipelt. Az egyik belemerítette merőkanalát a kotyvalékba, és tartalmát -
17
Felkelni! Felkelni!
belelottyantotta az egyik edénybe. Társa a másik edénybe néhány felszeletelt kenyeret tett. Alig csukták be az ajtót, mindenki Loïc felé nyújtotta a bögréjét, s ő töltött. A napos szétosztotta a kenyeret, nagyjából kétszáz gramm jutott fejenként. Ez volt az egész napi adag. Raphaël társai néhány falat kenyér után mohón kortyolták a főzetet, mely csak azért ért valamit, mert meleg volt. Az íze és a szaga rettenetes volt. - Eleinte rossz, de meg lehet szokni - mondta az orvos Raphaëlnek, aki nem tudott enni, pedig marta a gyomrát az éhség. - Majd megszokom... Muszáj. De ma nem megy...23 ha valaki szeretné... tessék... - Adja Loïcnak. Ő a legfiatalabb, és mindig éhes - mondta a doktor. - Mindig neki adjátok a maradékot... ez nem igazság! - kiáltotta Dédé. - Ne pofázz, majd elosztjuk - mondta Loïc. Raphaël Mahl soha nem hitte volna, hogy ilyen kemény az élet egy börtönben. Pedig olyan helyre került, amit a foglyok „jó cellának” neveztek. Egy idő múlva nem bírta tovább az összezártságot, a férgeket, a hideget, a váratlanul semmiségeken kirobbanó vitákat, a büdös marharépaleveseket meg azt, hogy nem írhatott s nem olvashatott. Bár beszélgetni szeretett volna, de nem volt kivel. Mióta érkezése után három nappal az orvost és a diákot elvitték egyesek szerint Németországba -, és két fiatal kommunista munkást hoztak helyettük, a társalgás színvonala érezhetően mélyre süllyedt. Elképesztő volt ezeknek az embereknek a naivitása. Teljesen irreális képzeteik voltak a háborúról. Két hét múlva Raphaël közölte az őrökkel, hogy szeretne beszélni a börtönigazgatóval, aki várakozása ellenére fogadta őt. Elkísérték a tusolóba, és megborotválták (micsoda luxus!), aztán a parancsnok elé vezették. Maurice Fiaux és egy barátja, Raymond Fumier is jelen volt. - Megteszem, amit kérnek, csak hozzanak ki onnan. - Talán nem elégedett a nagyságos úr a szállodával?... a komforttal?... - Nem, nagyon csalódtam. Panaszom van a vezetésre... - Panaszkodhatsz, azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk... nem igaz, Raymond? - Dehogyisnem... —Ki akarok menni innen. Lehet vagy nem lehet? - Ez az igazgató úrtól függ, ugye, nem tőlem - mondta Fiaux. - Az igazgató úrnak van egy kis mondanivalója számodra. Nem igaz, igazgató úr? - Természetesen. Bizonyára sok mindent hallott, Mahl úr, mióta nálunk van... - Rajta, mondd csak... biztosan izgalmas lehet. - Rendben, de mielőtt felhasználják az információimat, engedjenek ki innen. Maurice Fiaux intett a fejével az igazgató felé. - A szavamat adom, Mahl úr. Hallgatjuk. Az elmúlt két hét alatt Raphaél apránként valóban összeszedett bizonyos információkat a bebörtönzöttekről, nemcsak a cellában, hanem a séták alatt is, hamar megtudta, hogy az elkapott „köztörvényesek” közül ki tartozik az ellenálláshoz, és megismert olyan foglyokat, akikről a német hatóságok még nem tudták bizonyítani, hogy angol pilóták. Most kíméletlenül felsorolta őket, azon a néven, amelyen bejegyezték őket a fogolylistára. - Nem találkozott véletlenül 182 kedves barátnőjének, Léa Delmas-nak a nagybátyjával? - Őt életemben egyszer láttam, még a háború előtt, Párizsban, amikor a Notre-Dame-ban prédikált, akkor is messze álltam a szószéktől... meg aztán, azóta megváltozhatott. - Kár... jó kis jutalom vár arra, aki letartóztatja. - Igen, kár. Az igazgató elégedetten dörzsölgette a tenyerét. - Bravó, Mahl úr. Igen-igen sajnálom, hogy elhagy bennünket. .. jó munkát végeztünk volna együtt... Raphaël köszönt, felállt, s menni akart. Fiaux az ajtóig kísérte, és ott megfogta a csuklóját. - Még nem válhatunk el azonnal...
Hogyhogy? Hiszen megígértétek. Raphaël megpróbált erőszakkal kimenni. Maurice Fiaux könyörtelenül visszalökte a szoba közepére. - Én nem ígértem neked semmit- Az igazgató úr ígérte... - De te is egyetértettél vele! Intettél a fejeddel... láttam. - Rosszul láttad. Raphaël odaugrott Maurice-hoz, nyakon ragadta, és fojtogatni kezdte. - Fumier! Raymond Fumier előrántotta a revolverét, és egyetlen csapással leütötte Mahlt. A lesoványodott test a földre rogyott. Nagyon megverték. - No, elég - mondta egy idő után Fiaux kifulladva -, ne verjük agyon, a főnöknek még szüksége lesz rá. Rágyújtottak, és a főnökkel beszélgetve türelmesen várták, hogy a fogoly magához térjen. Raphaël úgy tíz perc múlva felült, és kezét a tarkójához emelte. Valami meleg, nedves dolog csörgött át az ujjai között. Iszonyodva nézte meg a tenyerét. - Raymond egy kicsit durva volt, belátom, de úgy szorongattál, hogy nem volt más lehetősége. Még egy pillanat, és megfojtasz, édes öregem... anélkül, hogy meghallgattad volna az ajánlatomat. - Mondd! - De legyél udvarias, jó? Nincs értelme ravaszkodnod... vagy megteszed, amire kérlek, vagy a távoli Lengyelországban találod magad... hacsak... hacsak nem terjesztem el inkább a házban, hogy te adtad fel a pilótákat, a... - Volna képed megtenni? - Majd még zavarba jövök... egy ilyen alakkal, aki meg akart fojtani! Raphaël kínlódva felállt, és lerogyott egy székre. - Mit akarsz, mit tegyek? - Na végre! így szeretlek... amikor ilyen szelíd és megértő vagy. Adj neki egy cigarettát... na, jól van... most pedig ide hallgass. Dohse arra gondol, hogy véletlenül talán már rég letartóztattuk az ellenállás egyik oszlopát, Delmas atyát. Toulouse és Bordeaux Gestapofőnökei mindent megadnának, ha a kezük közé kaphatnák. Az ajánlatom a következő: visszamégy a celládba... - Ne, csak azt ne... könyörgök... - Várj. Azt mondom: visszamész a celládba, mondjuk három-négy napra. Tudod, hogy sétára szép sorban kiengednek minden foglyot. Te is kint leszel, meg a társaid. Az a fontos, hogy figyelmesen megnézz minden foglyot. Nesze, itt van néhány fénykép azokról, akik bennünket érdekelnek. Maurice Fiaux vagy húsz - régi és újabb - fényképet szórt le az igazgató íróasztalára. Raphaél Mahl két arcot ismert fel közülük, az egyik Kéradec Loïc volt. Nem szólt semmit. Az utolsó fotó Adrien Delmas-t ábrázolta, borotvált arccal, dominikánus öltözetben. „Hogy megváltozott” - gondolta Raphaél. - Nézd meg jól őket... A főnök biztos benne, hogy néhányan itt vannak bent közülük. Van-e jobb búvóhely egy börtönnél? Nem igaz?... Mahl nem válaszolt, úgy tett, mint aki teljesen elmélyed a képek tanulmányozásában. 183 - Felismered őket? - Ha itt vannak, akkor nem probléma. - Tudtam, hogy számíthatok rád. - És én? Én számíthatok rátok? Ki biztosít arról, hogy utána nem hagytok itt megrohadni? - Értelek, csak akkor nevezed meg őket, ha már kikerülsz innen. - Így már rendben... És hova visztek akkor? - Nézd, az első időt a mérignaci táborban kell töltened. Fogadhatsz látogatót, kaphatsz -
levelet, és annyi könyvet kapsz, amennyit akarsz. Aztán választhatsz. Vagy velünk dolgozol továbbra is, vagy elmész Németországba, önkéntes munkára. - És a mérignaci tábort nem lehet elkerülni, feltétlenül oda kell mennem? - Igen, ez így logikus. Majd megmagyarázom, hogy megértsd: nincs elég terhelő adatunk ellened, ami indokolttá tenné, hogy az Ha erődben tartsunk, viszont mivel nem bízunk meg benned, megfigyelésre Mérignacba kerülsz. Ezt a cellatársaid és a többiek is meg fogják érteni. Nem lesz feltűnő. Mert ha megtudják, hogy vamzer18 vagy, hát nem adok egy petákot 23 az életedért. Érted? Raphaël vállat vont, de nem válaszolt. - Négy nap múlva visszajövünk és meglátogatunk. Az igazgató úr aláírja a szabadlábra helyezésedet. - Nem vihetnének betegszobába? - Hogyisne! A cellában ezek az ütésnyomok bizonyítják majd a legjobban, hogy mekkora hős vagy... Mikor az őr gorombán belökdöste a cellába, Raphaël elesett, és a társak lába elé gurult. Az ajtó becsukódott, s a többiek fölé hajoltak. - Az állatok!... Jól elbántak vele. Loïc egy nedves ruhával letörölgette Raphaël arcát és fejsebét. - Betegszobára kellene küldeni... Fernando, hívd ide az őrt. - Nincs értelme... nem akarják... - A barmok! - A franc egye meg, hogy már nincs itt a doki. - Hagyd ezt... inkább adj tiszta törülközőt. Loïc turbánszerüen rátekerte a törülközőt a sebre, és lefektette Raphaëlt az egyik ágyra. - Köszönöm - mondta ő, aztán eszméletlen mély álomba merült. Vacsorához rugdosták az ajtót, amikor felriadt. Iszonyú fejfájása volt, nem tudott felkelni a piszkos szalmazsákról. - Talpra, te! - ordította az altiszt. - Nappal tilos a fekvés! Raphaël megpróbált engedelmeskedni, és sikerült is felülnie. Forgott vele a világ. - Látja, hogy beteg. - Ez? Nem beteg... csak lusta... Felállni! Raphaël felállt, soha nem hitte volna, hogy képes ekkora erőfeszítésre. - Na látjátok... nem beteg. Amint az ajtó becsukódott, a sebesült elájult. Másnap Raphaël már jobban volt valamivel. Elvitték a betegszobába, és bekötözték a fejét. „Most hasonlítok Apollinaire-re” - mondta magában, míg visszakísérték a cellájába. Délután az emelet összes lakóját sétára kísérték. Szép idő volt, de hideg. A foglyok ugráltak, lármáztak, akár a gyerekek. Ritkán volt lehetőségük a sétára. De az őrök néhány rúgással nagyjából rendet teremtettek közöttük. Tíz perc múlva vége volt a sétának. Raphaël senkit nem ismert fel közülük. Harmadnapon, kora délután 184 kiabálást hallottak a folyosóról: - Dohanzók! Dohanzók! Ez azt jelentette, hogy azok a rabok, akiknek az ajtaján nem sárga vagy vörös címke volt, libasorban kimehettek az udvarra „dohányozni”. Kint félkörbe álltak, az altiszt szétosztotta közöttük a cigarettát, amit a Vöröskereszttől kaptak, majd az egyik rabnak tüzet adott, amit az a cigarettájáról továbbadott a többieknek. Ez jó alkalom volt az üzenetek át- és továbbadására is. Raphaël a falnak támaszkodva kéjjel szívta a cigarettáját. Csípte a szemét a keserű, fekete 18
vamzer - olyan áruló személy, akit a rabok mellé zárnak, hogy vallomásokat szedjenek ki belőlük.
dohány, de sajgó fejének, érdekes módon, jót tett. Élvezte ezt a néhány percet, könnyűnek érezte magát. Amikor kilépett az udvarra, azonnal észrevette őt. „Nahát, azt hittem, vörös címkéje van” gondolta. A parasztkülsejű, akárcsak Raphaël, a többiektől félrehúzódva dohányzott. Barázdált arca most nyugodt volt, úgy látszott, hogy sebesülése már nem gyötörte annyira. Raphaël néhány lépéssel közelebb ment hozzá. Találkozott a tekintetük. - Befejezni! Befejezni! - ordította az altiszt. Még egy utolsó mohó szippantás, és a dohányzók beledobták csikkjeiket egy vízzel félig telt edénybe, aztán engedelmesen sorba álltak. A dohányzás csak tíz percig tartott. Mahl félreállt, hogy utat engedjen a parasztkülsejűnek. - Csak ön után, atyám - suttogta. Az illető akaratlanul is összerezzent. Tehát amitől félt, bekövetkezett: felismerték. Amikor Adrien Delmas a „fogadó”-irodában meglátta Raphaël Mahlt, el volt készülve a legrosszabbra. De mivel nem történt semmi, azt hitte, hogy az író nem ismerte meg... Most meg nem értette, hogy ha megismerte, miért nem adta föl, hiszen Bordeaux-ban is, Párizsban is annyi embert feljelentett már. És most miért hozta nyíltan a tudomására, hogy felismerte? Szimpátiából?... Vagy valami veszélyre figyelmeztette?... Esetleg az egész csak valami árulás?... Az utóbbi látszott a legvalószínűbbnek. A dohányzás tíz perce alatt Adrien Delmas azt az üzenetet kapta, hogy át fogják szállítani a mérignaci táborba, és onnan megszöktetik. Egész éjjel nem tudott aludni. Raphaël Mahl sem aludt. Nem elég, hogy fájt a fejsebe, a férgek is gyötörték, véresre vakarta magát. Mégse veszítette el a kedvét: folyton arra gondolt, hogy nemsokára szabadul. Rendben van, egy ideig a mérignaci táborban lesz, de ez nem nyugtalanította, mert jól ismerte azt a helyet, sőt az igazgatót is; ott már ellesz valahogy. Loïc horkolt álmában. Raphaël sajnálta a kölyköt, mert mindig nagyon kedves volt hozzá, sőt, mintha kifejezetten szerette volna. De hát nem volt választása. Különben is meg volt győződve róla, hogy nem véletlenül csúsztatták a fiú fényképét a többi fotó közé... Két nappal később érte jöttek. Ugyanaznap éjjel Loïcot elvitték Bouscat-ba. Mivel Fiaux és barátai csodálkoztak, hogy csak ilyen sovány zsákmányhoz, mindössze egyetlen áldozathoz jutottak, Raphaël azt mondta nekik, hogy az első alkalommal már mindenkit felsorolt, aki érdekes lehet számukra. A breton fiún kívül nem ismert fel senkit, mondta. Egy szóval sem említette Adrien Delmas-t. A mérignaci táborban Rousseau, az igazgató, írnoknak osztotta be: neki kellett felírni az érkezők és távozók adatait. A francia rendőrnek, akinek ez lett volna a feladata, úgyis ezer más munkája volt. Raphaël külön engedéllyel estig az irodában maradhatott. Ez a felvételi barakk volt az egyetlen hely, ahol viszonylag jól fűtöttek. Mikor vége volt a munkának, Raphaël Mahl fogott egy széket, egy sarokba húzódott, hogy ne hallja a többiek beszédét, s elmerülten olvasott. A könyveket Maurice Fiaux-tól kapta. Különös véletlen, hogy ez a kis patkány véletlenül a kedvenc könyvei közül is elhozott néhányat, többek között Pepys Emlékezéseit Milyen öröm újra együtt lenni vele! De a drága Stendhal is az asztalán volt, a Lucien Leuwen, és Balzac Elveszett illúziókja, Rousseau Vallomásai meg 185 Victor Hugo... Már csak Chateaubriand hiányzott Raphaël boldogságához. Igaz, ő mindig jelen volt a lelkében, a szívében... Még egy zsebatlaszt és a Bibliát várta türelmetlenül. Ezeket kérte Maurice Fiauxtól, és egy füzetet, amibe érlelődő nagy regénye tervét szerette volna felvázolni. Amint kijut innen, gondolta, olyanfajta portrékat fog írni, mint La Bruyère... Már szinte maga előtt látta a különböző típusokat: világfiak, divatmajmoló ficsúrok, a könyv és a színház emberei, politikusok, üzletemberek... rendőrök, kéjencek, miért is ne, no és az egyház... Jó ötlet ez... Amint meglesz az a füzet, még tökéletesítheti... Nagy írónak lenni!... Belelátni az emberekbe,
szeretni mindenkit!... Raphaël már a Nobel-díjat is szinte a magáénak érezte... Szeretőjével, a drága Jeannot-val is ki fog békülni. Vége az éjjeli mulatóknak, az alkoholnak meg a kis hímringyók- nak... Különös volt Raphaël szerelmi élete. Mindig ellenállhatatlannak tartották, soha nem utasították vissza, de soha nem szerették szerelemmel. Mindenkit elbűvölt, s akit csak megkívánt, maga mellé fektetett; a csókot s az ölelést soha nem kellett nélkülöznie, sőt néha még a kéjes sóhajokat sem, de sose hallhatta a vak és gyermekien őszinte szerelem kiáltásait. 23felkelt mellőlük, megtört a varázs. Valaki, Megigézte partnereit, de soha nem szerették. Amint akivel egy fél éven keresztül egy ágyban aludt, egyszer azt mondta neki álmodozó hangon: „Valahol pótolhatatlan vagy...” És ez volt a legnagyobb bók, amit életében kapott. Pedig olyan sok elfojtott szerelem lappangott a szívében. Talán ezért rágta a lelkét valami titkos és rettenetes keserűség, amit hiába igyekezett frivolitással leplezni vagy elsöpörni... Ennek most vége, ezentúl a saját műveivel akar foglalkozni. Ha egyszer kijut innen, találni kell egy olyan helyet, ahol az alkotómunkának szentelheti magát... Montillac jutott az eszébe... Látta magát, ahogy a végtelen szőlőföldek felé fordulva üldögél a teraszon, és mereng... miért ne írna Léának? Ennek a kicsi lánynak jó szíve van, biztosan nem tagadná meg a kívánságát. Egyébként meg is érdemelném, gondolta Raphaël. Egy szavamba kerülne, és a drága ellenálló, a dominikánus nagybácsi nagyon rosszul végezné... Raphaël maga sem értette, hogy miért nem árulta be ezt az embert, akit tulajdonképpen nem is ismert. Végül is az ő hibájuk, gondolta... Nem látta tisztán, miféle módszerekkel dolgoznak Maurice Fiaux és a társai... ha titkolóznak, boldoguljanak egyedül... Raphaël kezében mindenesetre volt még egy kártya, amit alkalomadtán kijátszhatott. A dominikánus tevékenységének olyan részleteit is ismerte, melyekről Poinsot-nak és a Gestapónak fogalma sem lehetett. Ki kell várni a végét, a kellő pillanatot. Addig is írni fog Léának, kér tőle könyveket, ennivalót, s megkéri, jöjjön és látogassa meg. Álmodozásából új foglyok érkezése rázta fel. Felállt, és elővette az érkezettek listáját. A szolgálatban levő rendőr átadta neki a foglyok személyazonossági kártyáját. Moreau Pierre, langoni lakos, Legarde Jacques, bordeaux-i lakos... és Dardenne Alain, dax-i lakos... Raphaël felnézett. A tekintetük találkozott, de arcizmuk se rándult. - A következőt. Raphaël folytatta a munkáját. Maurice Fiaux néhány nap múlva megjelent, s elhozta a térképet meg a Bibliát. - Nézd, hoztam egy pipát is neked. Manapság egyre nehezebb cigarettát szerezni. - Köszönöm. - Hogy megy a munka? - Elég jól. De már unok az egyszerű nép fiaival érintkezni, tudod, mindegyikben megvannak a mi hibáink, de a mi értékeink nélkül... - Elfelejted, hogy az én anyám mosónő volt. - Lehet, de a gazdája neveltetett. Téged pedig a hajlamaid arra terelnek, hogy kiszakadj abból a társadalmi környezetből, ahonnan az anyád való, és nagyon igazad van. Én utálom a francia nép egyszerű gyermekeit, 186 ezekből is itt úgy bomlik ki az ostobaság, mint virág a szemétdombon, és utálom a követelőző természetüket, s hogy nincs bennük kíváncsiság. A nép, ugye, mint mondják, mindig erényekkel van felékesítve, mely erények belőlünk hiányoznak. Pedig ez képtelenség. Sem ezek az erények, sem a mi képességeink nincsenek meg bennük. Hidd el, nincs sok különbség egy gazdasági cseléd meg a tehén között, amit naphosszat őriz. - Jól beszélsz... Nos, láttál valami érdekes dolgot, mióta itt vagy? - Olyat, amit te is ne tudnál, nemigen. Üzletelnek a csomagokkal, és titokban leveleket csempésznek, persze vannak cinkosaik az őrök között... Egyes foglyok olykor több órára is eltűnnek, meglátogatják a feleségüket vagy a barátnőjüket...
Na igen, ezekről tudunk... nem fedeztél fel olyasmit, hogy kapcsolatuk van a kinti ellenállókkal, vagy nem ismertél fel itt helyben ellenállókat? - Nagy ez a tábor, még nem volt alkalmam minden barakkba ellátogatni. Megkönnyítené a feladatomat, ha több könyvet hoznál. Árusítanám őket, s ezzel az ürüggyel egyszerűbb lenne bemennem a barakkokba. - Nem rossz ötlet... majd megemlítem Poinsot-nak, s ha beleegyezik, jövő héten kapsz egy ládára valót. - De ne hozz nehéz olvasmányokat, itt nagyon alacsony a nívó. Viszont hozz egy-két gyapjúholmit meg egy pár jó cipőt, mert megfagyok. Egy kis felvágottat, száraz süteményt, konyakot is szívesen vennék. - Nana! Itt mindenért meg kell dolgozni. Minden információért kapsz egy-egy nyalánkságot vagy egy kis gyapjúholmit. —Jó... jól van na... milyen fukar vagy... - Nem vagyok fukar, csak óvatos. Nyisd ki a füled meg a szemed, azt suttogják a bordeaux-i bisztrókban és szalonokban, hogy letartóztatták az ellenállás egy fontos személyiségét, egy fiút... - És ki lenne az? - Tudd meg... már mindenhova spicliket küldtek, de egy se jött vissza használható értesülésekkel. - Valaki ebből a régióból? - A főnök nem tud róla, de nem hiszi, hogy innen való. Ha olyan ismert személyiség lenne, mint Delmas atya, akkor valaki már rég feljelentette volna. - Az biztos. - Na jó, ezzel nem megyünk semmire, csak beszélünk, beszélünk, a meló meg nem halad. Viszlát... Ja igen! Elfelejtettem... most nem jut a neve eszembe, mindent elfelejtek... biztos a fáradtság teszi... Tudod, az a tengerész, aki a cellátokban volt... - Loïc? - Igen... a szerencsétlen nem bírta a kihallgatást... gyenge, törékeny fickó volt... három nap alatt meghalt a kis hülye anélkül, hogy egy árva szót szólt volna, pedig szerintem nem is tudott túl sokat... Képzelheted, mekkora ribilliót csaptak az Há erődbeliek. Ordítottak a fickók, ordítottak... annyira, hogy az igazgató erősítést hívott. A legizgágábbakat sötétzárkába küldték. Képzeld, nem volt elég zárka! Tudják ám, hogy fejelentetted fel őt, tudsz róla? Nem szívesen lennék a helyedben... Míg Maurice Fiaux beszélt, Raphaélnek arcizma se rándult, meg se mozdult. A legszívesebben rávetette volna magát erre a varangyra, de tudta, hogy Maurice Fiaux csak erre vár. Nagyon hideg volt, de beleizzadt a nagy igyekezetbe, hogy uralkodjon magán. - Én se lennék szívesen a te helyedben. Azzal Mahl sarkon fordult, és elindult a barakkja felé. Nappal tilos volt az ágyakon heverészni. Büntetés járt érte. Raphaél mégis lefeküdt, és lehunyta a szemét. A többiek, akik a kályha körül ülve kártyáztak, a fejüket csóválták, de ő nem törődött velük. Adrien Delmas olvasott. Most lassan becsukta a könyvet, levette a szemüvegét, felállt, s elindult az ágyon fekvő felé, aki valami váratlan impulzustól hirtelen 187 összerándult. Lábát enyhén összehúzta a görcs, nehezen vette a levegőt, és sápadt arca piros foltokkal volt tele. A dominikánus odament hozzá. Ahogy közeledett, az ágyból savanyú szag áradt felé, s eszébe jutott, hogy ugyanezt a szagot lihegték felé a spanyol halálraítéltek is a kivégzés előtti éjszakán: ez a rettegés, a félelem szaga. Mit mondhattak neki? Mivel fenyegethették, hogy ilyen állapotba került? Már egy hete közös barakkban éltek, de Adrien atya még egyszer sem látta őt ilyen állapotban. - Valami baja van? Segíthetek valamiben? -
Raphael kinyitotta a szemét, és megrázta a fejét. Csak menjen el innen!... Ha még egy szót szól, idehívja a felügyelőt, hogy szóljon az igazgatónak, és feladja. „Tőlem függ, hogy élni fog-e vagy meghal”, gondolta Raphael. Ettől a gondolattól enyhe erekciója támadt. Többször megfigyelte, hogy ha valamiféle pusztító hatalma volt valaki fölött, akkor mindig előállt ez a merevedés. S bár mélységesen perverz volt, érdekes módon az ilyen helyzeteket nem akarta kihasználni, inkább mulatott, és lemondott róluk. 23 kihasználta, hogy félelmet keltett a Talán öt-hat alkalommal fordult elő, hogy mégis montmartre-i lebujokban felcsípett fiatal fiúkban, akik még elég kezdő hímringyók voltak, s kényszerítette őket, hogy a szeszélyeinek engedelmeskedjenek. Egyszer a szemináriumban is megtörtént, hogy kényszerítette az egyik nála fiatalabb kispapot, aki tiltott könyveket olvasott, hogy szopjon neki, különben beárulja... Volt egy pap, aki nagyon hasonlított Adrien Delmashoz: ugyanilyen magas, erős, átható tekintet, szép hang, erős, nagy kéz... Mikor Raphael szeminarista volt, Delmas már prédikált a Notre-Dame-ban... Úristen, csak menne el!... - Segíthetek? - Hagyjon békén! - ordította. A kiáltásra mindenki felfigyelt, az emberek abbahagyták a beszélgetést. Adrien lehalkította a hangját: - Azt hiszem, tudom, mire gondolsz... Nem fogok neked semmi olyat mondani, amit hasonló esetekben szokás... Nem fogok mást mondani, csak azt, hogy akármit tettél is, meg fogom bocsátani, s hogy e nyomasztó gyanakvás állapotában is imádkozni fogok érted. Raphaël felült, galléron ragadta az ágy szélén ülő, parasztruhába öltözött alakot: - Fogd be a pofád, piszkos csuhás... kitörölheted... az imáiddal meg a bocsánatoddal... - Uralkodjon magán, mindenki minket néz. - Csak nézzenek a seggfejek, a nyomorultak! - Hallgasson, vagy kínos percei lesznek. - Na, csak jöjjenek... gyerünk... gyertek, kicsikéim... gyertek, nézzétek meg Raphaël tatát... megbaszlak mind, ahogy vagytok... Ketten közülük felálltak. Raphaël nem látta, ki volt az, aki ököllel orrba vágta, sem azt, aki leütötte. Mikor magához tért, a dominikánus hajolt fölé, és az arcát mosta, épp elkészült vele. - Már megint maga - sóhajtotta fáradtan. - Pihenjen, mindjárt elviszik a betegszobába. - Muszáj?... Ne haragudjon, az imént furcsán viselkedtem... Rossz hírt kaptam. A verekedésben eltört az orra, és kificamodott a válla. Maurice Fiaux és Mathias Fayard meglátogatták őt a betegszobában. Mindketten hoztak egy láda könyvet. - Itt vannak a könyvek. - Köszönöm. - Rousseau úr mondta, hogy itt vagy, mert szétveretted a pofádat, s hogy ha nincs ott egy bunkó paraszt, lenyelhetted volna a keresztleveledet. - Ez azért túlzás... 188 - Megtudtál valami újat? - Nem sokat. A hármas barakkba beloptak egy rádiót, és esténként Londont hallgatják. A táborban fogva tartott kommunisták titokban újságot szerkesztenek és terjesztenek. - Szereztél belőle példányt? - Igen, ott van a zsebemben. Fiaux kivette Raphaël kabátzsebéből a sokszorosított újságot, s gyorsan átfutotta. - Mindig ugyanazok a baromságok!... Más nincs? - Nincs. Ha ellenállókat kerestek, inkább az Ha erődben kellene körülnéznetek. - Biztos, hogy nem hallgatsz el semmit? A főnöknek van egy olyan érzése, hogy nem
mondasz el mindent. - Mi érdekem fűződne ahhoz, hogy elhallgassak bármit is, ha már egyszer elszegődtem kollaboránsnak? Nem tudok kitalálni nektek egy álparancsnokot az ellenállás részére... - Pedig kitartóan híresztelik... Egyébként ha visszamész a barakkodba, lesz társaságod: Marcel Rigaux és Fernando Rodriguez... mond ez neked valamit?... Egy cellában voltál velük az Há erődben... Raphaél összerezzent. - Ne hagyjatok velük. Fiaux úgy tett, mintha ezt nem hallaná. Aztán hamar elmentek. Mathias egy árva szót nem szólt. Már este volt, vacsoraidő. Mahlt visszavitték a barakkjába. Rigaux és Rodriguez volt az első két ember, akiket meglátott. Rigaux odament hozzá. - Á, Mahl! Nem hittem, hogy itt találkozunk. Ekkor kivágódott a cella ajtaja, s a küszöbön megjelent Rousseau, az igazgató, mellette Dohse s mögöttük vagy egy tucat katona, akik fegyvereiket a rabokra fogták s vártak. - Uraim, Dohse parancsnok úr kíván szólni önökhöz. - Köszönöm, igazgató úr. Uraim, rövid leszek. Tudomásunk van róla, hogy egy igen veszélyes terrorista rejtőzik önök között. Kötelességük leleplezni őt. Ha elmulasztanák, kénytelenek leszünk túszokat ejteni. Remélem, értjük egymást. Van három napjuk, uraim. Ha ezt a határidőt túllépik, minden második napon agyonlövetek öt túszt. Uraim... jó éjt... jó étvágyat. Rousseau és a németek távozása után sűrű csend borult a cellára. Csak a kantinos törte meg, mikor megjelent az edényeivel. Ezúttal senki nem tolakodott a levest osztó napos körül, senki nem szidta a lötty minőségét, és senki nem tett tréfás megjegyzéseket a leves tartalmára. Mikor befejezték az evést, Marcel Rigaux és Fernando Rodriguez néhány rabot maga köré gyűjtött. Raphaél nem vette le a szemét Adrienről. Tudta, hogy rettenetes belső küzdelmet él át most: ha feladja magát, megmenti az ártatlan túszokat. De tud-e majd hallgatni a kínvallatások alatt? Mahl tudta, hogy a helyében ő nem mozdulna, hallgatna, mert a saját bőre fontosabb, mint ezek a nyomorultak, akikkel össze van zárva. Dögöljenek meg. Különben is nagy kérdés, hogy mire jók ők egyáltalában. A két férfi tekintete találkozott. „Ne szólj semmit” - mondta Raphaëlé. „Árulj be, jelents fel!” - könyörgött Adriené. Az író felállt, és elindult Adrien Delmas felé, de valaki elgáncsolta, s megtántorodott... a következő pillanatban állón rúgták, mire fölegyenesedett, de egy másik rúgás, mely hátulról érte, hasra vágta a barakk közepén végigfutó úton... Felhasadt a homloka... Rodriguez az egyik karjánál fogva felrántotta. Raphaël felüvöltött, mert ez volt a kificamított karja. Mintha forró vassal égették volna, olyan tüzes fájdalom hasított belé. - Pofa be, te buzi! - Te pacal! Puhány vagy, mint egy kövér kurva... Gyomorszájon vágták, összegörnyedt. - Uraim... uraim... hagyják abba... - kérte Delmas atya. - Maga, öregem, maradjon ki ebből. 189 - De miért verik? Jogom van tudni. - Hogy miért? Hát jó - mondta Marcel Rigaux. - Joga van. Egy cellában voltunk az Há erődben... és volt egy jó pajtásunk, egy fiatal tengerész... breton fiú... Loïcnak hívták... Kérdezze meg tőle, hol van most Loïc! Loïcnak köszönhettük, hogy a börtön néha nem is tűnt olyan rettenetesnek, mert... mert mindig tudott mondani valamit, ami megnevettetett bennünket, és mindig énekelt... de ez itt... Rigaux szeme könnyel volt tele. Egy kivédhetetlen ütést mért Raphaël törött orrára... a
kifröccsenő vér beszennyezte a dominikánus ruháját... Aztán folytatta. - Loïc csupa szív ember volt... Mindenkin segített... a vigaszunk volt... ápolt bennünket... És őt is... ezt itt... akit maga meg akar védeni... Loïc ezt is ápolta... virrasztott mellette... ez meg... feladta őt... a Gestapo kezére adta... A barakk lakói felmordultak. - Három napon keresztül... három napon keresztül kínozták őt Bouscat-ban... 23 Adrien Delmas iszonyodva nézte a földön fetrengőt. - Loïc a börtönben sok mindent megtudott... de nem beszélt... semmit... semmit nem mondott el... pedig parázsló tűket szúrtak a körme alá... meztelenre vetkőztették, és sót gyömöszöltek a végbélnyílásába... összetörték a lábait... - Elég! - ordította Raphaël. Rodriguez a pulóverénél fogva felemelte, megrázta, aztán a fejét nekiverte a deszkafalnak. - Miért?... Miért tetted ezt vele? - Honnan tudtátok meg? - dadogta Raphaël. - Mindjárt megtudod, hogy lásd, van még olyan undorító fráter a világon, mint amilyen te vagy. Az egyik barátod mondta meg... egy szép nagydarab fickó, aki idekísért bennünket, ő mondta, hogy tégla vagy, s hogy te adtad fel Loïcot és másokat is, sőt azt mondta, hogy ezt a piszkos munkát itt is folytatod. - De miért mondta el? - Mert azt gondolja, hogy már nem vagy jó semmire, hogy már mindenkit feladtál, akit lehetett... Raphaël iszonyú fáradtnak érezte magát, s hirtelen arra vágyott, hogy legyen vége az egésznek. Szegény seggfejek... ez a kis varangy, ez a Fiaux ezeket is átveri, nemcsak őt... mert biztos, hogy Maurice Fiaux teremtette ezt a helyzetet! Ő a szakértő ebben a műfajban, bár Raphaël úgy érezte, nem marad le mögötte, hiszen végül is sikerült elhitetnie vele, hogy nincs több jelentős ellenálló a táborban. Ez szép munka volt. Annyira, hogy Raphaël elégedetten elmosolyodott. - ...úgyhogy fütyül rá, hogy most mit csinálunk veled. - Ganéj! - Piszok gazember! Csak úgy záporoztak rá az ütések mindenfelől. Néhány pillanat, s már nem volt arca. Adrien többször is megpróbálta szóval lecsendesíteni a tomboló foglyokat, de a többség megsüketült a gyűlölettől, s egyszer csak valaki őt is leütötte. Elvesztette az eszméletét. Mire magához tért, égett hús szaga árasztotta el a barakkot. Felordított, hangja elnyomta az általános röhögést... aztán felkelt, s odatámolygott az őrjöngőkhöz... Raphaël a parázsló kályha tetején ült, vagy tízen tartották, támogatták rajta... Elve megégették... s kínjait a legobszcénabb kiáltásokkal kísérték. - Nézzétek, hogy tekereg... tetszik neki! - Élvez a piszok!... Hallgassátok csak, hogy hörög! - Még jobban élvezne, 190 ha parázsló vasrudat dugnánk a seggibe. - Érzitek, milyen büdös a buzihús? - Ez nem a húsa! Ez maga a szar, hiszen mindent összeszart. - Nyugodj meg, ez már többé nem szarik, és másokat se fog beszaratni. Az iszonyat megtízszerezte Adrien Delmas erejét. Szétlökdöste Raphaël kínzóit, s lerántotta a nyomorultat a kályha tetejéről. Egy jókora darab hús rajta ragadt a parázsló vaslapon, aztán Mahl és a dominikánus együtt zuhantak a földre. A kályha körül tömörülök szétugrottak. Csend lett. Raphaël Adrien két karjában feküdt, s kinyitotta a szemét. Különös grimasz jelent meg az arcán, talán mosolygott. Rettenetes látvány volt. Megpróbált beszélni. Alvadt vér buggyant az állára.
Ne mondj semmit. Micsoda hülyeség... - suttogta a haldokló -, pedig volt egy jó elképzelésem... egy regény... Adrien elképedve nézte ezt az emberi roncsot. Raphaël Mahl mindig arról álmodozott, hogy nagy író lesz, s íme, még a kínhalál küszöbén is képes ironizálni erről. - Mondja meg... mondja meg... Léának... szerettem... nagyon. - Megmondom. - Na, tűnjön innen, nehogy ezzel a döggel együtt végezze... - Könyörgök, hagyják békén... nem kínozták még eleget? - Nem - mondta Fernando Rodriguez, s kitépte őt a pap karjai közül. - Gyertek, fiúk... végezzünk vele! Mindannyian rávetették magukat... csak úgy hemzsegtek a testén a kíméletlen kezek... arcok hajoltak fölé, szinte összeértek, de ő a vérgőzön át már nem látta őket... mintha vörös köd borította volna be mindnyájukat... Raphaélnek eszébe jutott a titkos pornográfia egyik melegágya, az ameli gőzfürdő, ahol nyilvánosan ölelgették, simogatták és tapogatták egymást a férfiak. Rettenetes hely volt... lejárat a pokolba... Fürtökben lógtak egymáson a férfiak, hogy kirázzanak egymásból egyetlen görcsös kielégülést, egyetlen, mélyről felszakadó sóhajt, mely mintha a föld mélyéről tört volna elő... Eszébe jutott még egyszer az a hely... ahol ismeretlen, tapasztalt s utálatos kezek morzsolták, gyötörték az embert a kínszenvedésig... a halálig... Aztán ezek a képek is felszívódtak, eltűntek az emlékezetéből... csak élénk színek maradtak, melyek úgy törtek fel valahonnan, mint valami elektromos kisülés... szép zöld... szépséges kék... piros... fekete... aztán pislogó ezüst csillagok nagy feketeségben, aztán csak feketeség... nagy-nagy feketeség... A barakk végében egy kéz felemelkedett, s a keresztjeiével megáldotta a halottat. Aztán az emberek abbahagyták a taposást, hamar megunták e formátlan, véres, puha masszát. - Fiúk, mi lenne, ha bedobnánk a szemétbe, ami ebből a disznóból maradt? - Jó ötlet. És éjjel kivitték Raphaél Mahl tetemét a szemétlerakó telepre, bedobták a gyűjtőbe, és letakarták hulladékkal. Hajnalban a szolgálatot teljesítő foglyok begyömöszölték a testét egy rossz koporsóba. Sem az őrök, sem a csendőrök nem mozdultak. -
191
Huszonharmadik fejezet Két nappal Raphaél Mahl meggyilkolása után Adrien Delmas - hála tökéletes helyismeretének s néhány őrnek - megszökött. A kenyérszállító kamion ponyvája alá rejtőzve távozott. A sofőrt lefizették, sokat kapott azért, hogy pont ott játssza el a defektet, ahol a dominikánus 23 elrejtőzött. Egyenesen Bordeaux egyik külvárosi kerületébe vitte, ahol Albert és Léa kíséretében három, gépfegyverrel felszerelt maquisard várt rá. A hentes rozzant kisteherautóján mentek tovább. - Atyám, ma este egy repülőgép jön magáért - mondta Albert - De én nem akarok elmenni innen. Rám itthon van szükség, itt maradok. - Londonnak nem ez a véleménye. Én a maga helyében elmennék. Pillanatnyilag komoly veszélyben van, és nem csak maga, hanem mindannyian, akik ebben a körzetben élünk. Kérem, engedelmeskedjen, atyám. Adrien behunyta a szemét. Mindenki tiszteletben tartotta a hallgatását. Léa hozzásimult, a vállára hajtotta a fejét, és elaludt. Mikor felébredt, épp megálltak egy ház előtt. Béke volt, az udvaron tyúkok kapirgáltak, a házból kijött egy idős ember és a felesége. Albert beszélt velük néhány szót, mire azok intettek, s mindannyian bemehettek a házba. - Laforgue úr házában biztonságban lesz, atyám. A repülő majd este nyolckor jön, akkor a tata elkíséri a leszállópályához, ami Beuve mellett van. - Tudom - mondta a dominikánus. - Ismerem. - Most pihenjen. Késő délután visszajövök Léáért. - Mindent nagyon köszönök, Albert. Hogy van Mireille? - Köszönöm, atyám, jól, ő derék asszony, hiszen tudja... - Tudom... És a fia, kapott róla hírt? - Cantalban van, maquisard. Az erdőben tanyáznak a Truyére partján. Jó kis zug, nehéz megtámadni, nem valószínű, hogy a boche-ok megtámadják... Na, mennem kell. Ne aggódjon, atyám, két hónapon belül visszajöhet. Isten áldja. - Isten áldja, Albert. Ugye vigyáz Léára? - Ezt nem is kellett volna mondani. Isabelle asszony lánya számomra szent... Léa az egész napot nagybátyjával töltötte. A kandalló előtt ültek, s a pattogó tüzet bámulva beszélgettek. A Laforgue családdal együtt csendben fogyasztották el a szerény ebédet. Adrien kíméletesen próbálta leírni Raphaél rettenetes halálát. Amikor befejezte a történetet, azt is elmondta, hogy Léa volt az utolsó gondolata. - Én is nagyon szerettem - mondta Léa, és hangosan felzokogott. A dominikánus tiszteletben tartotta a lány fájdalmát, s hallgatott. Amikor Léa egy kicsit megnyugodott, megkérdezte: - De hát miért nem jelentett fel téged Raphaél? - Nem tudom. Amióta meghalt azon a rettenetes éjszakán, én is folyton ezt kérdem magamtól. Miért nem jelentett fel? Te jól ismerted őt... elképzelésed sincs, hogy miért nem 192 tette meg? - Nincs... Mi lenne?... Ilyen volt a természete... Tudta, hogy keresnek, lehet, meg is bízták, hogy azonosítson téged a foglyok között. De úgy gondolta, hogy azért se! Ez benne volt: az ellentmondás szelleme... - De az ember nem hagyja magát lemészárolni csak azért, mert benne van az ellentmondás szelleme... - De igen... Raphaél ilyen volt. - Végül is lehet. Néha oly különös okokból fogadja el az ember a halált... Csak az a tekintet... amikor verték!... És amikor rám nézett... mintha azt mondta volna: „Ezt nem gondolta volna, mi? Pedig megtehettem volna magával...!”
Léa nem akart elszakadni Adrientől. Fájdalmas volt a búcsúzás. Mintha másodszor halt volna meg az apja. - Jó karácsonyt kívánok, kedvesem. Menj el a kedvemért az éjféli misére, köszöntsd nevemben Szent Exupérance-t. És Montillacban ölelj meg mindenkit a nevemben. Mondd meg nekik, hogy imádkozom értük. Isten óvjon... Légy óvatos. Szomorú karácsonyuk volt, annak ellenére, hogy a kis Charles boldog volt. Nagyon örült az átfestett piros autónak. December 31. éjszakája végtelen hosszú volt, nem akart eljönni a hajnal. Elhozza-e 1944 a háború végét? Mindannyian ezt kérdezték magukban szorongó szívvel... Január másodikán Léát kedves meglepetés érte, betoppant François Tavernier. Fáradt volt az arca. Látszott, hogy egész éjjel vezetett. Sietve boldog új évet kívánt a ház lakóinak, megcsókolta a kis Charles-t, aztán magával húzta Léát a dolgozószobába. - A nagybátyja üzent nekem, utána azonnal idejöttem. Miért nem szólt egy szót sem Mathias meg az apja mesterkedéseiről? - Nem akartam ilyesmivel untatni... - Maga soha nem untat engem, s ezt tudja jól. Jöjjön, nincs sok időm, még ma este tovább kell mennem. - Máris?... Maga őrült!... - Nem én rendelkezem az időmmel... és nem is volna szabad itt lennem... Léa kulcsra zárta az ajtót, és François karjába vetette magát. Csendben, ruhában szeretkeztek. Aztán Léából kitört a zokogás. Sokáig maradtak fekve, egymáshoz simulva. François már majdnem elaludt, de erőt vett magán, és rászólt Léára. - Menjen, készítsen nekem egy kávét. Léa kiment a konyhába, kávét melegített, és tojást sütött. Aztán vagy két órán keresztül vizsgálták a könyvelést, a jelzálogokról szóló papírokat és a banki szerződéseket. François hosszan magyarázta Léának Fayard-ék csalásait és hamisításait. Már látta, hogy a birtok szinte teljesen az ő kezükben van, de ezt nem mondta el a lánynak. - Nem valami fényes a helyzet. Mindenekelőtt egy jó könyvelőt kell szerezni, aki kiismeri magát ebben a dzsungelben. Majd én találok egyet. - De nekem nincs pénzem! - Könyörgök, ezzel ne törődjön. Ez az én dolgom. Itt egy csekk. Ezzel egy időre megnyugtathatja a bankját. Mathiast mindenképpen távol kell tartania egy ideig. Most még lefoglalja a munkája, de nemsokára akcióba akar lépni... És most, édes szívem, mennem kell... Ne... kérem... ne sírjon. Inkább a mosolya emlékét szeretném magammal vinni. François felállt, még egyszer utoljára megcsókolta Léát, megfogta a kezét, és többször is végighúzta a lány sima tenyerét borostás arcán. Együtt mentek ki a házból. A Citroën a ház előtti úton állt, a platánok alatt. Sötétedett, a szőlőt és a fenyőerdőt már homály takarta. François egész éjjel vezetni fog, hogy reggelre Párizsban legyen. Az évszakhoz képest meleg volt az idő, Léa mégis vacogott. Arra gondolt, hogy egyedül marad Camille-jal, s elfogta a félelem. Míg bent voltak a dolgozószobában, François olyan gyengéd volt, s olyan vidáman zsonglőrködött a számokkal, hogy Léa nem is gondolt rá, milyen hamar el 193fog menni, s arra sem, hogy fájni fog a távozása. A kis Charles kint állt az előszobában, s orrát a bejárati ajtó üvegéhez nyomva két kézzel integetett. Tavernier még egyszer visszafordult, és szalutált, mint egy katona. A fiúcska ugrált örömében, de az üvegen keresztül nem lehetett hallani a nevetését. Léa összehúzta magán a gyapjúkendőt. François megfogta a kezét, s lopva megcsókolta, oly könnyedén, mintha csak néhány percre távozna el. Végig mosolygott. Aztán beült a volán mellé. Az ajtó becsapódott, hangja visszhangot vert az esti csendben, s felzúgott a motor.
François folyton Léát nézte. Mikor elindult, még lehúzta az ablakot, és kiszólt: - Azt hiszem, okosabb lenne, ha hozzám jönne, és velem élne. Az autó nekilendült, végiggördült a kavicsos úton, mély keréknyomokat hagyott ott, ahol állt, aztán eltűnt az esti homályban. Léa nem mozdult. Vége a második kötetnek
23
194
