A Hatam Mogott - Sabine Durrant

Sabine Durrant A hátam mögött

A mű eredeti címe: Under Your Skin Fordította: Miklya Anna Szerkesztő: Horváth Ágnes A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér Borítókoncepció: Bohus Csaba Borítóterv: Bárdosi Gábor Copyright © Sabine Durrant © TPC & G Ltd, 2013 Hungarian translation © Miklya Anna

G. S.-nek

péntek Ma reggel korábban lépek ki a házból, mint szoktam. Már nincs sötét, de még nem is világosodott ki teljesen. A park árnyakkal és szellemekkel teli, a fák talpig páncélba öltözött harcosokként nem vesznek tudomást a tavasz korai simogatásáról. A sínek mentén egymást fojtogatja bokorág és földiszederinda. Ideális terep egy rablótámadáshoz, merül fel bennem a gondolat, de igyekszem elhessegetni. A szokásos útvonalat választom: át a hídon, el a focipályák mellett, amelyek zöld gyepe hepehupásra ázott már. Ott van a legsötétebb, ahol kanyarodik az út: néhány kellemetlen másodpercig beszorítva érzem magam a sínek és az üres játszótér közé. Egy póznán felejtett, nedves, kék anorák nyugtalanítóan emberi formát mutat. Meggyorsítom a lépteimet, amíg az ösvény végre kivezet a nyílt terepre, a főút felé. Autók lámpafénye söpri a járdát – ingázók, akiknek még nálam is korábban kell munkába érniük, már ha ez egyáltalán lehetséges. Szinte hangtalanul közelít egy árny: egy másik futó. Csak fejhallgatójának és műszálas futónadrágjának fémes villanását látom, egy lélegzetvételnyivel később csupán meleg fuvallat és izzadtságszag marad belőle. Londonban az ember sosincs egyedül, még a legmeddőbb éjszakán sem, még egy kora márciusi hajnal csontig ható hidegében sem. Mindig megeshet, hogy valaki néz, figyeli, mit csinálsz. Nem tetszik az érzés. A futás segít. A ritmus, végtagjaim ütemes mozgása megregulázza a gondolataimat. Nem aludtam valami jól az éjjel. Még abban a rövid időszakban, amikor végre elnyelt az öntudatlanság, akkor is azt álmodtam, hogy ébren vagyok. Aztán fel kellett kelnem. A lélegzetvételemre figyelek. Be és ki. Be és ki. Futok egy jót, megpróbálom rendezni a gondolataimat, otthon megzuhanyozom majd egy nagyot. Steve hétre jön, hogy elfuvarozzon a stúdióba. Megpuszilom Millie-t búcsúzásként – Marta majd megreggelizteti. (Igyekeznem kéne legalább egy kicsit kedvelni Martát.) Vajon összefutok Philippel is? Valószínűleg nem. Mennyi is most az idő? Negyed hat? Akkor már zuhanyozik, borotválkozik, hogy levakarja magáról kedvenc

éttermének és klubjának a szagát. (Amikor hajnali háromkor hazaesett végre, éreztem rajta a szivar illatát.) Aztán felhúzza a biciklismezt, és vadiúj, szénvázas kerékpárjára pattanva elteker a belváros felé, várja a tőzsde. Régebben együtt futottunk. (Egymáshoz illő, márkás futócuccban. Vajon ciki, hogy nosztalgiával gondolok erre?) Utoljára tavaly nyáron kocogtunk együtt. Amilyen most a helyzet a Cityben, komolyabb izommunkára van szükségem, szokta mondani. A futás nem képes oldani azt a stresszt, amelyben él. A lélegzetem zaklatottá válik. Forrón lüktet a mellkasom. Rosszul csinálom. Teljesen reménytelen vagyok: a nő, aki még futni és levegőt venni sem tud rendesen. Felszaladok a középső ösvényre, elhaladva a pad mellett, amire karácsonykor valaki halotti koszorút akasztott, szívet tépő felirattal (ANYA). Ez segít, hogy visszatérjek a hétköznapi gondolatokhoz. Philip szülei választ várnak a vasárnapi ebéddel kapcsolatban. Millie-nek pótszületésnapja lesz: könyörögni fogok Philipnek, hogy ezúttal ne felejtse el. (Hogy lehet, hogy nem ért oda kedden?) Az a hétvége a brightoni tengerparton... görcsbe rándul a gyomrom, ha rágondolok. Annyit mondott, hogy túl elfoglalt. „Nem nagy ügy", vágtam rá, de nem gondoltam komolyan. Még a kifejezést sem használom. Mintha valaki másnak szerettem volna tettetni magam, nem is tudom... fiatalabbnak, szemtelenebbnek. Indiának például, az irodából. Stan Kennedy pro-tezsáltja, a mosolya fogszabályozottan tökéletes: elég csinos és okos ahhoz, hogy a helyemre ácsingózzon. Nem nagy ügy? Valóban olyan furcsán nézett rám Philip, amikor válaszul ezt böktem ki neki? Valóban úgy hangzott, mintha erőlködve próbálnék lezsernek tűnni? Nem nagy ügy. Minden apróság nagy ügy, éppen ez a baj. Mi a lényegtelen? Mi a fontos? Vasárnapi ebéd Philip szüleivel, drága fehérneműk egy brightoni lakosztályban, egy fiatalabb nő gyöngysorként csillogó fogai, vagy ahogy egy nyolcéves kislány elfújja a szülinapi gyertyáit? Nem nagy ügy, de erről szól az élet. A végén úgyis minden a szeretetről szól. Felkaptatok a hídon, majd leszaladok a túloldalán. Ahogy lassan világosodik, egyre több alakot látni. Két másik futó vág át a füvön. Egy nagy testű kutya gyanakodva szimatol a tavacska mellett. Méltatlankodva gágog, csapkodva rebben fel mellőle három kacsa. Az ég színe

enyhülni kezd – valahol azok mögött az alacsonyan függő, ólomszín felhők mögött éppen a magasba emelkedik a nap. A fénynek még ezek a korai, suta próbálkozásai is átmossák a parkot, és színekkel, kontraszttal gereblyézik át a reggel feketefehér árnyait. Egy totyogó ottfelejtett vörös kiscipője himbálózik a játszótér szürke kerítésén. Pöttyös, átnedvesedett katicakalap akadt az ezüstszín korlátra. Szegény, magányos tárgyak, apró darabkák, amiket a tulajdonosaik hátra sem fordulva hagytak maguk mögött. Egyszer, szintén futás közben, egy férfinadrágot láttam a cserjék közé dobva. Mégis, hogy lehet ez? Ez nem valami külvárosi kupleráj, mégsem vagyunk a Clapham Parkban. A kertvárosi elit zöldjében, Wandsworthben cikázom. Csupa előkelő népség vagyunk, még a kutyáink is elegáns labradorok és felszegett állú uszkárok. Itt nincsenek szaftos botrányok. Egy kicsit tétovázom, aztán letérek a kávézó mellett, és megyek egy gyors kört a tekepálya körül. Amikor elérem a teniszpályák előtti kis kalyibát, valami a fákkal benőtt, vad csalitos felé vonz. Nem szoktam erre kocogni. Túl gyanús, mármár veszélyes hely: tömött lombú fák kis háromszöge, magas és keskeny törzsek kusza sűrűjével. A futballpálya szélén van, a fő csapás látószögén kívül esik. Vajon miért futok éppen arra? Mi irányítja a lépteimet? A lassan gyűlő fény? A tekepálya szépen fésült gyepe, vagy a saját kényelmes tempóm? A reménytelennek tűnő vágyakozás, hogy rendbe tegyem a dolgaimat? Nem tudom. Hirtelen sóvárgás támad bennem, hogy burjánzó, friss, élettel teli földet érezzek a talpam alatt, hogy kitörjek a park túlontúl szelíd határai közül. Csak pár másodpercre egyedül lehessek abban a vad csalitban. Nem tudom megmagyarázni. Nem vagyok ijedt, bár kapkodom a levegőt, talán mert túl gyorsan futok. Nehezebb előrehaladni, mint képzeltem. A talaj egyenetlen, buckák és mély gödrök között botladozom. Figyelnem kell a fejmagasságban visszacsapódó faágakra, a könyökömmel török utat a szúrós hajtások között. És akkor, félrekapva a fejem egy halom átláthatatlan gally elől, észreveszem. Az első pillanatban az ugrik be róla, hogy egy elhajított guminő. Vagy valami hal. Egyszer Wight szigetén vakációztunk, és delfintetembe botlottunk a parton – sápadt, mégis hússzerű, nyugtalanítóan mozdulatlan test volt. Évekkel

ezelőtt pedig, még oxfordi diákként, egy csatorna partján sétálva döglött hattyút láttam, teljes hosszában kiterítve a parton. A látvány teljesen felkavart. Nem csak azért, mert halott volt – bár kegyetlen volt a hófehér gyönyörűség pusztulásának látványa –, hanem mert csak feküdt ott, és senkinek nem jutott eszébe eltakarítani. Megtorpanok, és óvatosan szétválasztom az ezüst nyírfacsemeték sápadt ágait magam előtt. Kutyák, rókák, talán csavargók is használják az összeboruló lombsátrat, ahol az a valami fekszik. Ebben a másodpercben rám tör a rémület. Nem, ez nem egy guminő, nem egy haltetem, de nem is egy hattyú. Az oldalán fekszik, lemeztelenített, hófehér karját a feje fölé nyújtóztatták, háta enyhe ívbe hajlik. A haja mahagóniszínű, erőszakosan hátrarántva az arcából. A szeme nyitva van, de már üveges, mintha áttetsző fólia fedné. Hosszú, póklábvastag szempillák hullanak a keskeny arcra – olyan feltűnőek, hogy vagy erősen festi, vagy műszempillát hordhat. Apró fogak övezik a vastagra dagadt nyelvet, ami kilóg a szájából. Szűk, khakiszínű nadrágot visel – Zara vagy Mango lehet –, zsebekkel a combján és cipzárral a bokája körül. A lábfeje is csupasz. A lábkörmei sötétre, majdnem feketére festve, éles ellentétben kézfeje meggyötört, megkínzott körmeinek látványával. Fekete tanga bukkan ki sötét rózsaszín pólója alól, ahogy felgyűrődött a hátán. A húsa – az arca, a nyaka, és amennyit a mellkasából látok – kékesfehér, tele foltokkal: vér, vágások és karmolások, apró pöttyök és sötét vonalak, fekete zúzódások az egész testen. A nyaka pedig. alig merek rápillantani. Nem sikítok fel. Ugyan. Egyáltalán nem adok ki hangot. De hirtelen a saját levegővételemtől is visszariadok: egyszerre tűnik rémült zokogásnak és öklendezésnek. Zihálni kezdek. Számos gondolat váratlanul ér – a Zara például. Miért érdekel, hol vette a nadrágját, vagy hogy műszempillát visel-e? Mintegy öntudatlanul regisztrálom ezeket a részleteket. A gondolataim irányíthatatlanul csaponganak, amikor pedig végre magamhoz térek, az agyamban szavakba öntöm őket. Rendszerezek. Arra gondolok, hogy szólni kell valakinek. Már gondolok arra, hogy mit tegyek. A kezem szinte akaratlanul a szám elé lendül, és úgy

érzem, elhányom magam. Érzem az epeízű nyálat felkavarodni a számban, de kényszerítem, hogy visszanyeljem, és a sűrű aljnövényzeten átvágva valahogy visszatántorgok az ösvényre. Ügyetlenül előkapom a telefonomat a ruhám belső zsebéből. Csak többszöri próbálkozásra sikerül feloldanom a billentyűzárat. Túl gyorsan nyomom a gombokat egymás után, az ujjaim úgy reszketnek, hogy majdnem elejtem a telefont, mire sikerül végre beütnöm a számot. A női hang a túloldalon nyugodt és halk. Olyan halk, hogy azon kapom magam, dadogva ismételgetem: – Hall rendesen? Rendesen hall engem? Azt feleli, hall minden szót, én pedig tovább szerencsétlenkedem a részletekkel. Még az út nevére sem emlékszem ebben az állapotban. Annak az útnak a nevére, ami a legközelebb esik a parknak ehhez a részéhez, az út nevére, ami a házunk közelében fut el, párhuzamosan a mi utcánkkal. Az út azokkal a nagy, masszív családi házakkal, az út, amit olyan jól ismerek. Végül azt mondom: Trinity Road, a börtön, a Toast Rack. Ismeri ezeket a szabályosan futó utcákat? A kávézó a közpark szélén. Szorosan mögötte. Egy háromszögnyi csalitos részen. Egy számítógépen vagy GPS-en követheti, amit mondok, mert többet tud a környékről, mint én magam. Megkérdi, jól vagyok-e, nem vagyok-e veszélyben. Arra kér, hogy maradjak a helyszínen, amíg megérkeznek. Amint leteszi a kagylót, hirtelen mégsem érzem jól magam, egyáltalán nem. Nem tudom, mihez kezdjek. Visszafutok a teniszpályák felé, hogy meglássam a rendőröket, és mutatni tudjam majd nekik az utat. Senki nincs itt, csak a pálya zöldjén túl villan fel a Trinity Roadon fel-alá robogó autók lámpáinak fénye, a Wandsworth börtön távoli sziluettje, és azoknak a nagy házaknak a hajnali derengésben felfénylő cserepei, amelyek a Dorlcote Wayen fekszenek. Most már emlékszem a névre. Felkapom a fejem a teniszkunyhó felől érkező panaszos, halk nyikorgásra. Az apró ablak mögött sötétség lapul. Régebben egy fekete-fehér foltos macska lakott ott, de már rég elpusztult. Most pont a túloldalán állok a vasútnak, mint ahol az előbb futottam. A töltés mindkét partja meredek, tele bokrokkal és fákkal, amelyek

minden ősszel elhullajtják nedves lombjukat. Bárki elbújhat a sötét árnyékok között. Gyerekek építhettek búvóhelyet a töltés partján. Hirtelen zizegés az avarban – egy róka, mókus vagy madár lehetett, mégis megijedek. Úgy érzem, valaki más is van itt, aki engem figyel. Azon kapom magam, hogy ide-oda futok, először az ösvényen az út felé, aztán vissza a csalitoshoz. Úgy festhetek kívülről, mint egy patkány a laboratóriumban, miközben a stressztűrését vizsgálják. Elvesztettem a lányt szem elől, és hirtelen olyan érzésem támad, hogy talán eltűnt, talán valaki felnyalábolta és elvitte, vagy talán nem is volt ott soha. Visszafutok az ösvény mellett, botladozva, ügyetlenül. Az arcom elé kapom a kezem, hogy kivédjem a szemembe csapódó ágak és indák támadását. Elhárítom a galagonya-, rekettye– és nyírfacsemeték vesszőit, nem törődve a karcolásokkal, amelyeket az alkaromon okoznak, míg vissza nem érek arra a borzalmas helyre. Mielőtt megérkeznék, már biztos vagyok benne, hogy mégsem tűnt el, hogy még mindig ott fekszik. Ugyanabban a nézni is iszonyú, kicsavart testhelyzetben. A szeme fátyolos, és még mindig teljesen, visszavonhatatlanul halott. Csend támad egy kis időre. Madárdal, mindössze ennyit hallani. A távolban felsikolt egy vonat. Nappali fény van már. Zöld pontok pettyezik az ágakat mellettem, valószínűleg rügyek. El fogok késni a munkából – ide kell rendelnem az autót, és egyenesen a stúdióba menni. De még nem szabad erre gondolnom. Letérdelek a nedves fűre. Kettesben vagyunk. Olyan sebezhetőnek tűnik. Szúrós, jellegzetes illatot érzek egy pillanatra, kórházi folyosók vagy uszodai öltözők szagát. Próbálok nem a szemébe nézni. Apró foltok borítják a szemhéját, egészen a vékonyra szedett szemöldökig. Ovatosan megérintem a haját. Halott tapintása van, de hát a haj nem él, nem igaz? Valamiért zavar a felsője – rövid ujjú, elöl gombos póló. Durván az egyik hónalja alá rángatták, a melltartója kilátszik azon az oldalon. Egy elszabadult fekete csipkepánt lóg ki a póló alól: kipattanhatott a helyéről. Valami felkavarodik bennem, és arra késztet, hogy megfogjam a pántot, és visszakattintsam a kampót a melltartókosár felső részén lévő hurokba. A csuklóm futólag hozzáér a fehérnemű anyagához. Hideg, nyirkos érzés. Furcsa

zajt hallok, és csak lassan jövök rá, hogy én magam keltem. Egy altatódal, Millie-nek énekeltem kiskorában. Már akkor sem tudtam pontosan a szöveget. „Csendben lépkedj, alszik a kislány, állj meg, óra, ne ketyeg..." A szavak a torkomban ragadnak. Úgy hangzik, mint valami nyögés. Egy örökkévalóságnak tűnik, de valójában csak pár perc telik el, mire megszólal a sziréna. Már akkor tudtam, hogy valami történni fog, amikor kiléptem a házból. Volt egy érzés, egy nyomasztó, hányingert keltő érzés a gyomromban – hátborzongató előérzet, ha jobban tetszik. Talán túl erőltetett, és nem elég meggyőző ezt mondani? Mea culpa, ha így lenne. Ketten közelednek. Az egyenruhás nő azonnal felismer, látom az enyhe pírból, ami elfutja az arcát, ahogy megpillant, vagy ahogy tekintetét a kollégájára kapja. Jelentőségteljesen tágra nyitja a szemét, mintha jelezné: „Ez ő, tudod, a nő a tévéből." Ha a férfi tudja is, hogy ki vagyok, nem mutatja. Civil ruhában van, farmerben és pólóban – elég dektektívsorozatot néztem végig ahhoz, hogy tudjam, milyen fontos jel ez a rendőrségi hierarchiában. Bemutatkozik, végigisimítva zsíros, erős szálú haján. Perivale hadnagy, a nő pedig Morrow rendőr. A teniszkunyhó mellett álldogálunk. Visszafutottam idáig, amikor a sziréna elhalkult, és megláttam a rendőrautó kék lámpáját felvillanni a fák között. Kezet fogok velük, mert hirtelen elönt a vágy a testi kontaktus iránt. Nem gondolok a sírásra, elvégre nem én vagyok az, akit megöltek. Morrow rendőr ránézésre tizenkét éves, karon fog, miközben visszafelé sétálunk. Aprócska és szeplős arcát barna, lófarokba fogott haj keretezi. Majdnem csinos, bár a szemei túl közel ülnek egymáshoz, és csúnyán kiáll az egyik elülső foga. Elmeséli, hogy éppen az éjjeli szolgálata végén érte a hívásom. – Már egy jó nagy szenyáról álmodoztam, tele baconnel – csicsergi. – Ketchup. Meg egy kis mustáros mártás. Megnyugtatni próbál a csiviteléssel. Perivale hadnagy nem is foglalkozik velünk. Előttünk lépked, a vállát összehúzva, farmernadrágjának lóg az ülepe. Ovatosan, lassan, egyensúlyt keresve lép egyik lábáról a másikra, ahogy egy síelő keres helyet a hóban a síbotjának.

Nem kell elmagyarázni neki, hol fekszik a test. Elég egyértelmű. Amint közelebb lépünk, megkér, hogy várjunk az ösvényen – illetve inkább kiutasít minket, széttárva karját, mint valami jelzőpózna. – Elnézést – suttogja Morrow rendőr bocsánatkérő hangon. – Már szóltunk a kutyásoknak, és itt lesznek hamarosan a helyszínelők is, kábé nyolc percre saccolom, ha bekapcsolták a szirénát. Lezárják a területet, és nyomok után kutatnak. Megkérdem tőle, milyen nyomokra gondol. – Bármilyenre – feleli. – Ujjlenyomatok, fegyver, elemi szálak és rostok, vér, haj, festék, üveg. Csodálatos, mi mindent nem találnak. Emiatt nem engedhetjük, hogy beszennyezze a helyszínt – pillant rám. – Remélem, hogy nem szennyeztem be már most – felelem. A sűrű fűre mered, és helytelenítően csettint egyet. – Az emberek igazán feltakaríthatnának maguk után – mondja. Egy bizarr másodpercig azt hiszem, hogy a testre gondolt. Elfojtok egy ideges nevetést. Az állával azonban egy összegyűrt mcdonald'sos zacskóra mutat, amiből szalvéta– és salátadarabok hullottak a földre. – Úgy gondolja, hogy ez is valamiféle bizonyíték? – kérdezem tőle, miközben a zacskót tanulmányozom. – Inkább csak szemét. Arról nem is beszélve, mi mindent tesz az a sok só és zsír az erekkel. Gyerekek dobhatták el. – Gyerekek – válaszolom tűnődve. Ki más kóborolna errefelé? Perivale hadnagy még mindig a lány mellett van. Nem érinti meg: letérdel mellé, bámulja, és telefonál közben. Valamit kiabál Morrow-nak – számomra összefüggéstelen számhalmaz –, és a rendőr is előveszi a telefonját. Fáradtságot érzek a nyakamban és a vállamban. Amikor Morrow leteszi a telefont, megkérdezem, hogy elmehetek-e. Azt válaszolja, előbb fel kell írnia pár részletet. Néhány sietős szóval vázolom neki, hogy időben a munkahelyemre kell érnem. Biccent, és azt feleli: „Pontosan. Értem. Önt. Asszonyom." Mintegy artikulálva a különbséget az én életem gyorsasága és az ő munkájának elsőbbsége között.

Megvitatja a kérdést Perivale hadnaggyal, majd visszafordul velem a kávézó felé, hogy keressünk egy padot. – Máshogy néz ki – mondja. – Nem ugratni akarom, vagy ilyesmi, de sokkal fiatalabbnak néz ki, mint a tévében. Felnevetek. – A hajam az oka. A hosszú hajam. A hosszú, dús, vörös, mindig képernyőképes hajam. Kinézni jól néz ki, de mire a kamerák elé kerülök, a sok formázótól olyan érzésem van, mintha valami sisak lenne a fejemen. – Saját fodrásza van? – hüledezik a rendőr, és amikor biccentek, hozzáfűzi: – Minden egyes nap? – Elég szürreális – rázom meg a fejem – ilyen hétköznapi dolgokról beszélgetni, miközben. – Tudom – bólint együtt érzőn. – Az első holttest mindig sokkolja az embert. Valaki azt mondta nekem, hogy két szagot jegyez meg egy rendőr az első évben. Az egyik a kábítószeré. A másik a halál szaga. – Volt egy különös illat. – szakítom félbe elgondolkodva. Az orrát ráncolva helyesel. – Mint egy öregember lakása, savanyú, orrfacsaró illat. Az elmúlásé. – Valami más – rázom meg a fejem. Miközben a jegyzetfüzete után keresgél, felsorolja nekem, milyen halottjai voltak a szolgálatban eddig eltöltött két éve alatt. Olyan hanghordozással beszél, mintha a könyveket sorolná, amiket élvezettel olvasott mostanában – egy öngyilkosság (akasztás), egy közlekedési baleset, jó pár szívinfarktus. – Öngyilkosság? – kérdezek rá. – Az, a franc essen bele – bólogat. – Látni belőlük párat ebben a melóban. Hosszasan fejtegeti, hogy a nők és a férfiak is máshogy szeretik, nyugtatóval vagy a csuklójukat felmetszve, akasztással, főbelövéssel. Érzem, hogy nem kéne a halálról beszélgetnünk többet, ez így túl sok nekem egyszerre. Kétségbeesetten vágyom arra, hogy hazamenjek, és igyak egy korty kávét. Vagy legalább a kocsiba magammal vihessem, ha nincs rá időm. Titokban idegesít a rendőr beszédessége. Talán nem is velem kedves, hanem ilyen a természete. Félbeszakítom a monológját, és

elkezdek arról beszélni, hogyan találtam meg a testet (Kicsit lassabban, mondja mosolyogva): elindultam futni, és hogy valami, nem tudom pontosan, mi, de eltérített az ösvényről a bozót felé. Először azt gondoltam, hogy a sápadt, kinyújtóztatott test egy hattyú vagy egy delfin teteme lehet... Mindent lejegyez, amit mondok neki. Rákérdez, láttam-e valami különöset vagy valaki mást rajtam kívül, erre megemlítem neki a másik futót és a kutyát a tónál. Nem, senki más nem volt ezen kívül. – Bármi más különös, a szokásostól eltérő? – Csak a lány – felelem neki. Szóról szóra visszaolvassa, amit leírt, én pedig veszem a bátorságot, és rákérdezek az apró pöttyökre a lány arcán. – Kicsi kiütések – magyarázom –, az a fajta, ami a babák bőrén van, és olyan nehezen tűnik el. – Tudom, miről beszél – bólogat. – A fojtogatás következménye. – És láttam még ezeket a foltokat is a nyaka körül – sorolom tovább –, a seb maga olyan volt, mintha sajtvágóval kaszabolták volna fel a húst, de láttam még további zúzódásokat, ütődéseket is, mintha csak ujjlenyomatok lettek volna. Mit gondol, elvágták a nyakát vagy megfojtották? – Meg kell várnunk a halottkém véleményét – feleli –, de annyit mondhatok, hogy ezek a zúzódások gyakran nem a gyilkostól, hanem magától az áldozattól származnak. Tudja, ahogy küzdenek a fojtózsineg ellen. Önkéntelenül összeborzongok, majd még egyszer, mert jólesik a mozdulat. Felveszem a derekam köré kötött kapucnis pulcsit. Érzem, ahogy a sokk feloldódik, és átvált valami más, sokkal hétköznapibb, megmagyarázhatóbb érzésbe. – Kérhetek egy autogramot? – kérdi Morrow rendőr. Felé fordulok, önkéntelenül is ragyogó mosoly önti el az arcomat, és udvariasan nyújtom a kezem a tollért – míg rá nem döbbenek, hogy csak a jegyzőkönyvet kell aláírnom. Ahogy feltekintek, Perivale hadnagyot látom felénk baktatni az ösvényen, és hallom, ahogy újabb szirénák közelednek. Kutyák és helyszínelő rendőrök, egyenruhások kamerákkal és műszerekkel, pálcákkal, amelyekkel feltúrják a talajt és

átgereblyézik a füvet. Bizonyítékok után kutatnak, rostokat, elemi szálakat, üveget és festéket keresnek, hogy rájöjjenek, ki tette ezt. Különös érzés. Nem tudom megmagyarázni, de most engedem el. Már nem az én holttestem többé. Nem érzek felelősséget. Mostantól hozzájuk tartozik. Stockwell és Waterloo között sodródom a dugóban, egyre növekvő késéssel: a negyvenöt perc lassan kilencvenné nyúlik, én pedig kihagyom a reggeli műsorértekezletet, ami az egész munkanapomat megszabná. Védekező pozícióba kényszerülök majd – már ha nem kényszerített eleve abba a halott lány megtalálása. Stan Kennedy, a műsorvezetőtársam már a zöld szobában üldögél, amikor megérkezem. A vendégekkel cseveg – egy szülésznővel, aki megnyerte a Pampers Kiválósági Díját, és a gyermekszülésről beszél majd egy új vígjátéksorozat kapcsán. Meg egy nagyjából velem egykorú nővel, akinek a kamasz fia egy évvel ezelőtt öngyilkosságot követett el Facebook-zaklatás miatt. Az asztal alatt süteménymorzsák után szaglászik egy vizsla. „Az egész nemzet szívét nyerte meg" Dawn, a producerasszisztens szerint, amikor egy Youtube-videóban focizott egy csirkével. Élet, halál és egy kutya. Minden együtt, egy helyen a Jó reggelt! műsorában. Ha Stan észre is veszi a jöttömet, nem adja jelét. Könnyebb lenne mindkettőnknek, ha ki tudnánk jönni egymással. Hangosan felkacag, ahogy a sminkszoba felé fordulok. Azzal a torokból jövő, harsány hahotázással, ami a névjegyévé vált, ami olyan természetessé és szerethetővé teszi. Mintha minden idegszálával csak arra figyelne, akivel éppen beszélget. Lám, még a gyászoló anyát is elbűvöli: lesütött szemmel ragyogó mosolyt vet a térde felé. Apró, láthatatlan ráncokat simít ki a szoknyája szövetén. Mindenkivel ilyen, kivéve engem. Szünet nélküli háború dúl köztünk. Clara barátnőm szerint, aki párszor már találkozott vele, szemfogai ragadozószerűsége teszi olyan ellenállhatatlanná. Ellensúlyozza arcának alapvetően nőies vonásait. Az alsó ajka jóval vastagabb, mint a felső, olyan, mintha behúztak volna neki

– az ember szeretne beleharapni, célozgatott félig komolyan Clara. Még akkor is hallom kellemes, whiskeytől és szivartól elmélyült kacagását, amikor a szobámba vezető folyosón sietek végig. Van valami ebben a nevetésben, amitől kívülállónak érzem magam. Annie már vár rám, csupa ideg a késésem miatt, a sminkszerek, a hajsütő előkészítve. Bocsánatot kérek tőle, hiszen még nehezebbé teszem a munkáját, mint amilyen valójában. Csak remélni merem, hogy tudja, miért késtem el. Még a kocsiból felhívtam a producert, és talán továbbította is az üzenetemet. – Úgy festesz, mint valami hulla – közli Annie nyersen, mikor lerogyok a székbe. Nem, ezek szerint még nem tud róla. Bárcsak lenne időm mindent elmondani! Szeretek beszélgetni vele, és ezt mindig meg is mondom neki, próbálom megvigasztalni a nehéz munkája miatt. Valójában persze magamat szeretném megvigasztalni az ő nehéz munkája miatt. Nem érdemlek én ennyi gondoskodást. Nem ez a megfelelő pillanat a csevegésre. Majdnem tíz óra van. Annie a maga rövid hajával, festetlen arcával túl ideges a céltalan csacsogáshoz. Én már átbújtattam a fejem egy karmazsinvörös Diane von Furstenberg ruha nyakán, elernyesztettem az arcomat az alapozóra várva, és puhán tágra nyitottam a számat, hogy a megfelelő rúzzsal bekenje, a szemhéjamra pedig színes festéket mázoljon. Talán igaza van. Talán valóban úgy festek, mint egy hulla – elfedni való mély, lila karikák a szemem alatt, a szemhéjam napról napra ráncosabb. A hajam sem olyan dús már, mint régebben volt, a tiziánvörös lassan nem is tudom, mivé, talán szalmasárgává kopik. Emlékszem anya hajára, milyen élénk, fényes volt, szinte illetlenül vörösnek láttam gyerekként. Milyen mocskos narancsos rózsaszín lett, amikorra eltemettem. A halott lány haja szintén vörös volt. Nem lehetett természetes, biztosan festette. Őrület, most jövök rá, hogy ismerős volt ez a szín. – Tessék – lép hátra Annie elégedetten –, most már sokkal emberibbnek tűnsz.

– Ragyogó vagy – felelem, pedig valójában én vagyok ragyogó, a rengeteg csillámló és irizáló, fénylő púderrel és fényt visszaverő mikrorészecskével a bőrömön. Megfelelőre polírozott, hogy kiléphessek a sminkszobából. Senki nem veszi észre az apró ideget, ami a szemhéjam alatt ütemesen ráng. Ez nem én vagyok, ez a hamis arc, ez a csillogó, dús frizura. Hogy őszinte legyek – bár ezt sosem vallanám be Annie-nak –, úgy nézek ki a nagyítótükörben, akár egy transzvesztita. A nők férfiasodnak, a férfiak nőiesednek az idővel. Nem is emlékszem már, ki mondta ezt nekem. Az öregedés, valljuk be, egy rosszindulatú seggfej. Vajon inkább ki kellett volna vennem egy szabadnapot? Még anyám haldoklásakor sem hagytam ki egyetlen délelőtti műsort sem. Voltak olyan éjszakák, amikor egyáltalán nem aludtam: valahogy megbirkóztam a betegsége iszonyatával, aztán kocsiba ültem, és végigzötyögtem a kora reggeli utakon. Mosolyogva ültem a kamerák elé, miközben még érződött a hányás szaga az ujjamon. Minden nő ilyen bizonytalannak érzi a helyzetét? Hogy csak a szerencsén múlt, hogy ott vagyok, ahol. Egy botlás, egy apró hiba, és azonnal kirúgnak. De ezen a reggelen talán mégsem kellett volna bejönnöm. Amikor ilyen közel kerülsz egy tragédiához, először fel sem fogod. Egyszer egy házaspárt láttunk vendégül a stúdióban: a síüdülés végeztével pakoltak be éppen, amikor egy hóeke a maga előtt kotort óriási kupacba fojtotta totyogókorú kisfiukat. Szinte kibírhatatlan részlet: miután a kis testet elszállították a kórházba, átkeltek az Alpokon. Azon a kompon jöttek haza, amit előre lefoglaltak. Közelről sem hasonlíthatom az átélteket az övékéhez, ezt én is tudom. Mégis, furcsa dolgok történnek, ha az embert stressz éri. Annie maga elé húzza a kezemet: gyors mozdulatokkal festi skarlátszínűre a körmeimet, ami illik a dohányzóasztal közepén bókoló, élénk szegfűhöz. Határozott elképzelései vannak a megjelenésemről. Ezek a részletek fontosak. Ha észre is veszi ujjaim remegését, nem szól. Belemélyesztem a tenyeremet a sminkasztalon fekvő törülközőbe, érzem, hogy ütemesen rázkódik az egész karom.

A vörös körmök. A piros virágok. A hosszú ujjú karmazsin ruha. Vérre és halálra gondolok, majd vértelen halálra, azokra a sebekre a lány nyaka körül. Meglengetem vörös karmú kezemet Annie orra előtt: – Nem vagyok túlságosan piros? – Nagyon vidám – rázza meg a fejét Annie. – Tökéletes egy olyan unott, szürke márciusi reggelen, mint ez a mai. Valamennyiünket felvidítasz majd. Isten látja lelkem, szükségünk is van rá – sóhajt fel. Sosem akartam délelőtti műsorvezető lenni. Valahogy belecsúsztam a dologba. Szerkesztőként és riporterként dolgoztam, aztán hirtelen jött ez a lehetőség. Philip lelkes volt, én pedig igent mondtam, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy talán nemet szeretnék mondani. Fura szakma. Nem színészkedés, nem is újságírás. Nehezen tudnám elképzelni, hogy valakinek ez áll a karrierlistája élén. A szakmában senki nem tiszteli a délelőtti műsorvezetőket. Úgy vagyunk elkönyvelve, mint „felszínes" riporterek, még lejjebb a televíziós táplálékláncban, mint a hírolvasó kollégák. „Cuki pofák, cuki fenekek, és a nagy büdös semmi a kettő között", hogy egy régi kollégámat idézzem. „Ha Mr. Blair bombázni kezdi Bagdadot – mondta egyszer Richard Ingrams újságíró –, ezt a tényt egy csinos arcocska jelenti majd be, tökéletes mosoly mögül." Ha volt évfolyamtársaimba botlok Oxfordból – ma mind neves újságíró, esetleg egyetemi tanár –, vagy ha olyasvalakivel találkozom, akivel együtt gyakornokoskodtam a BBC-nél, már számítok a cikizésre. „Milyen az élet a szabálytalanul görbülő banánok csodálatos világában?" – süvített át az asztalon egy ürge a Nemzeti Televíziós Díj átadóünnepségén az egyik éjjel. Együtt szerkesztettem vele az Éjjeli híreket annak idején. Nem tudom, mit csinálhat most, de ránézésre ugyanazt az inget viseli azóta is. Látványosan elmosolyodtam, és azt feleltem:„Húzd le a gatyád, és megmutatom." Nagy kacagás tört ki az asztalnál. Nem vagyok büszke rá. Nem volt valami vicces. Csak azért nevetett mindenki, mert (egy kicsit) híres vagyok, amolyan háztartásbeli név. A diadalmas, győzelmes kacagásukat rosszabb volt hallani, mint a gúnyos kérdést. Én is pontosan tudom, a napközbeni tévéadásokról mindenki az otthon lebzselő

munkanélküliekre és a depressziósokra gondol. Nem mellékesen kiváló célpontja az élcelődésnek. „Háztartásbeli", ez jó kifejezés arra, hogy mit csinálok. Mégis, rengeteget tudnék arról mesélni, milyen bonyolult ez a munka, és milyen kevés ember tudná jól végezni rajtam kívül. Nemcsak a tökéletes fogsor vagy az EU szigorú gyümölcsimportszabályainak ismerete a lényeg, hanem hogy a nézőhöz beszéljünk, egyenesen hozzá. Nem mindegyikhez, hanem csak ahhoz az egyhez, aki éppen a készülék előtt ül. Igaziak és elevenek vagyunk a nappalidban, Stan és én, és ehhez sajátos képesség, mondhatni, tehetség kell. Mindannak ellenére, ami velem történt, most itt ülök a szófán, még mielőtt Stan betoppanna az ajtón. Annie egyszer megsúgta, hogy azért szeret előttem érkezni a stúdióba, hogy aztán heccelhessen a késésem miatt „az elfoglalt családanya" életemmel, ahogy ő hívja. Mindez csak vicc, szemfényvesztés, feleltem akkor Annie-nak. Része az állandó csipkelődésnek kettőnk között, ami megfűszerezi a műsort, Stan nem gondolja komolyan. De a mosolyok és vállon veregetések mögött, attól tartok, éppenhogy komolyan gondolja. Fölém akar kerekedni, a helyemre akar lépni. Nem tudja, hogy többet keresek, mint ő, de gyanítja. Hal, az egyik menedzser megigazítja a mikrofonomat, becsíptetve melltartóm szélére, a ruhám kivágásába. Én pedig a lányra gondolok, a melltartójára, hogy biztosan valami olyan fajta, amit többféleképp lehet viselni, pánt nélkül, keresztpánttal vagy nyakba akasztva, különben nem pattant volna ki olyan könnyedén a helyéről. Ezen töprengek, és mivel túl intimnek tűnik maga a gondolat is, próbálom elhessegetni, miközben figyelem Stant. Éppen most ballag be az ajtón, és beszélgetésbe elegyedik Terrivel, a producerrel. Megpillant, és meglepetésében felemeli a kezét. – Nahát, Miss Marple! Megold egy gyilkosságot, segít a rendőröknek a nyomozásban, és még így is időben érkezik a munkahelyére. De lehet, hogy Miss Marple szerepe túlságosan öregít – simít végig egy képzeletbeli bajuszon a szája felett, és álbelga akcentussal hozzáteszi: – Netán Hercule Poirot jobban megfelel?

Szóval ma utánam akart bejönni. Na persze, könnyebb álló helyzetből megalázni valakit. Most, amikor az életem kibillent megszokott keretei közül, fontos neki, hogy elfoglaltabbnak és derűsebbnek tűnjön nálam. Olyannak, aki jobban kézben tartja az életét, és mindenestül élőbb, mint én vagyok. – Nem oldottam meg a gyilkosságot, Stan – vigyorgok vissza rá nagy nehezen. Terri előtt sosem mutatkoznék esendőnek. Kőkemény nő, akinek nincs ideje a lemaradókra és a gyengékre, de amíg méltónak talál rá, kiáll mellettem. Tudom, hogy Stan nem fog kérdezősködni: ez az egyetlen esélyem, ami maradt. – Csak úgy véletlenül belebotlottam egybe – teszem hozzá. Stan lehuppan mellém a puha kanapéra, a párnák megadóan sóhajtanak fel a súlya alatt. – Emlékeztess rá, hogy sose menjek futni veled – harsogja, de nem nekem, hanem úgy általában, az egész szobának. A Jó reggelt! stúdiója egy toronyház teljes ötödik emeletét foglalja el. A mögöttem lévő ablak Londonra és a Temzére nyílik, a kilátás olyan fenséges és lenyűgöző, mintha vetített háttér lenne. A mi kis sarkunk a maga visszafogott stílusával, elegáns, hullámmintás szőnyegével meghitt fészek a stúdió közepén. A fények már égnek. Otthonosság ragyogó melege önti el a stúdiót, de én csak fészkelődöm a kanapén, és nem tudok másra gondolni, mint hogy mennyire utálom Stant. A zene megy, az intrónkat játsszák, miközben ő aranyköpésekkel szórakoztatja az egész termet. A hangja elharsan egészen a fény– és hangkezelő fiúkig, a szerkesztőkig. A csinos Indiáig a sarokban, aki a Facebook-, Twitter– és e-mail fiókok tartalmából olvas föl. Stan aljas játékot űz, a célzásait nekem szánja. – Ki tudja, hogy hívják a nekrofilek a temetkezési vállalkozókat? Striciknek... Mi a különbség a pedofília és a nekrofília között? Nagyjából nyolcvan év. Megpróbál felidegesíteni és elbátortalanítani. Hamarosan képernyőre kerülünk. Jó reggelt kívánok a nézőknek, végigmondva a saját beköszönőszövegemet. Stan is a kamera felé fordul, elbűvölve a szemével, egyenesen a néző lelkébe pillantva, mintha ő lenne az egyetlen, aki megérti azt. A beköszönőmben bejelentettem, hogy a Muppet Show egyik

sztárja lesz a vendégünk a konyhában. Aztán beharangoztam egy kis felhajtást „A legjobban öltözött parlamenti képviselő"-verseny kapcsán, majd a továbbiakban „Az újságok legjobb hírei"-t ígértem Sally Bercow-tól, és elejtettem egy-egy ügyes utalást a nemzet focizó kutyaüdvöskéjére meg a díjnyertes szülésznőre. Stan a Facebook-anyukával kezd. Az arckifejezése elkomorodik, lefelé görbülő szájjal fejezi ki a show következő részének szomorúságát: – Egy évvel ezelőtt – kezdi fénytelen, együtt érző hangon – Maggie Leonard tizennégy éves fia, Sam internetes zaklatás miatt életét vesztette. Fájdalommal teljes pillantást vet felém. Egyetértőn biccentek, engedélyezve magamnak egy bocsánatkérő félmosolyt. Ketten vagyunk csak, ő és én. Megdörgöli az állát: én vagyok az egyetlen, aki hallja a borostás bőr halk, kellemetlen sercegését. – Gonosz nap – folytatja mély sóhajjal. Néhány héttel ezelőtt, amikor az egyik minisztert hazugságon kapta egy napilap, egy pszichológust hívtunk meg a műsorba, aki a testbeszédről és a manipuláció művészetéről beszélt. A gyermekek gyakran eltakarják a szájukat, ha füllentenek. A felnőttek megérintik az állukat, vagy a hajtókájukkal babrálnak, próbálva elfojtani a késztetést, hogy keresztbe tegyék a kezüket maguk előtt. A délelőtti műsor alatt én is odafigyelek a testbeszédemre, mert folyton úgy érzem, mintha hazudnék. Nem érdekel semmi, amiről beszélgetek. Ma a triviális apróságok még a szokásosnál is felszínesebbnek tűnnek. Késve adom le a végszót Indiának, bocsánatot kell kérnem tőle és a nézőktől. „Nem nagy ügy", feleli India. Billynek, a focizó kutyának gügyögök valamit, megvakargatva a füle tövét, és Stant ugratom. Közben azon jár az eszem, hogy ellenőriznem kellett volna a riasztót, mielőtt elindulok otthonról, és figyelmeztetni kellett volna Martát, hogy ne a parkon át, hanem a hosszabb úton menjenek az iskolába. Arra sem voltam képes, hogy ésszerűen gondolkodjak, és megtegyek minden elővigyázatossági lépést. Maggie Leonard interjúja jön. Oda kell figyelnem, mit mondok, habár pontosan tudom a délelőtti műsorsávban megengedett kifejezéseket. Azt mondjuk, „az elhunyt" vagy „az

eltávozott", vagy hogy „nincs velünk többé", „magára hagyta önt". Bizarr erőfeszítéseket teszünk, hogy elkerüljük a „halott" kifejezést. Hazafelé a kocsiban az ablaknak támasztom az arcomat. Megkönnyebbülés, hogy nem kell többé fegyelmeznem magam. Végig arra a szegény lányra gondolok. Az autó megáll, újraindul, felgyorsul, majd nagyot rándulva újra lelassít. Beütöm az államat, a fejem nagyot koppan, hallom megreccsenni a nyakamban az inakat. A sofőröm, Steve a tegnap éjszakai dartsról és az útfelújításokról beszél. – Elegem van ebből az időből – fakad ki végül. – Nem hideg, nem meleg, még csak nem is esik. Csak olyan semmilyen, nem igaz? Ebben az évben a március csak egy hónapnyi szürke, büdös semmi. Boltok kirakatai, hullámzó bádog és acél, sikátorok, metróbejáratok, építkezések, daruk és munkagépek és színes festékkel összefújt falak, minden változatlan. Iszonyú dolgok történnek jó emberekkel. Autók ütköznek össze és gyermekek halnak szörnyet. Nőket erőszakolnak és csonkítanak meg Kongóban – láttam erről egy műsort valamelyik este. Barátok mesélnek tragédiákról – a fiatal férj váratlan szívrohama, a bátor hatéves emberfeletti küzdelme a leukémiával. És ez a sok szörnyű dolog a te életedben is nyomot hagy. Azt kívánod, bárcsak egy szó sem lenne igaz belőlük, és éjszaka összeszorul a szíved félelmedben. De aztán felkel a nap, és eltűnik az aggodalom, mint egy maréknyi, felcsapódó kavics az autó ablaküvegén, észre sem veszed már az utána maradt repedést a sarokban. Hurcolod tovább az aprócska létezésedet, csak a saját kis problémáiddal foglalkozva -egy nemtörődöm férj, egy kibírhatatlan kolléga. Ez azonban, ez a halál minden mást parkolópályára állított. Túlságosan közel történt. Senki sincs biztonságban. Ez egy olyan világ, ahol emberek ölnek meg más embereket. A halál nem csak lassan, hónapok és évek hosszú munkájával ragadja el az embereket, mint ahogy anyával tette. Megtörténhet egy pillanat alatt. Egy szemhunyásnyi idő elég hozzá. Valami zsinór szorosan a nyak köré tekerve, egy gyors rántás képes kioltani egy ember életét. Ezen gondolkozom, és annyira szédülök, hogy meg kell kapaszkodnom.

Az autó szinte duruzsol alattam a pirosban. A tökéletes életem, ugye. Mit számít az ezzel szemben? Semmit. Nem a lány halálára gondolok, hanem a születésére. Az édesanyjára. A szüleire. Az iskolás éveire. A nyári vakációkra. Munkák. Család. Barátok. A barátja. Vajon értesítették már őket? Kiderítette a rendőrség egyáltalán, hogy ki ő? Hogy ki volt? Szerette vajon az életét, vagy valami más után vágyódott? Beleborzongok, bár meleg van az autóban. A BBC News a mobilomon nem tesz említést az esetről. Semmiféle „szenzáció" vagy „a nap híre". Egyáltalán hírnek számít manapság az ilyesmi? Valamelyik nap egy megcsonkított hulla lebegett a víz felszínén Limehouse-nál, és egy kukazsákot találtak nemrégen a Regent-csatornában levágott végtagokkal. De a teljes testekkel talán más a helyzet. Lehet, hogy egy teljes holttest hétköznapi dolog. Lehet, hogy találni holttesteket időnként más parkokban is, más kertvárosok bokrai között. Lehet, hogy ez egy amolyan mindennapos dolog. Mi a normális? Mi nem? Nem tudom megítélni. A forgalom csikorogva megáll. A Walworth Road kereszteződésében egy konténeres teherautó zárja el az utat minden irányba. Megszólalnak a dudák mögöttünk a hosszú kocsisorban. A kimerültség lassan dühbe csap át. – Ezek a barom sofőrök – dörmög Steve. – Semmi tisztelet. Mind börtöntöltelék. Akkora robajjal ugratnak a fekvőrendőrökön az utcánkban, mintha legalábbis bombatámadás lenne. Direkt csinálják. Dühterápiára lenne szükségük – teszi hozzá. Majd elveszítve az együttérzését, kis idővel később módosít az álláspontján: – Fel kéne lógatni mindet. A dugó enyhül egy kicsit. Szabadon haladunk a Kennington Park Roadon, az aszfalt puhán surrog a kerekek alatt, Steve pedig, aki lehúzta az ablakot, hogy dühösen kikönyökölhessen rajta, most a fütyülő szélben magyaráz, elharapva a szavait, miközben elhaladunk a Szent Márk-templom és a metrómegálló előtt. Nem sokat hallok. Amint lenyugodott kissé, a Clapham Park közelében, becsukja majd. Érdeklődnöm kellene a felesége állapota iránt – nőgyógyásznál járt ma –, és megkérdezni, hogy

sikerült a lánya, Sammy állásinterjúja. Meg is teszem mindezt, ha az ablak rendesen fel lesz tekerve. Most jókor hívom Clarát: éppen a tanáriban van, a legbékésebb helyen, ahol csak az ő zajos mindennapjaiban lehet. – Helló, Gaby Mortimer – köszönt Clara, ahogy mindig, azon a néven, amit a telefonjába mentett. A hangja mögött csattogó, zakatoló zörej, mintha egy vonat haladna el a közelben, vagy egy kantinban pakolná valaki egymásra a fémtálcákat. – Itt vagy? – kérdez rá megint, ahogy nem válaszolok azonnal. Megköszörülöm a torkomat, és azt mondom: – Helló, Clara Macdonald. – Istenem. Péntek – nyögi válaszul. – Sosem érkezhet elég korán. Semmi másra nem vágyom, mint hazamenni, dumálni a gyerekekkel – Nick főz ma este –, és felpolcolt lábbal megnézni a Reklámőrülteket. Egy halomnyi javítani való dolgozatom lenne, de nem érzem különösebben bűnösnek magam, ha félreteszem őket. A digibox rögzítője annyira tele van, hogy végig kell néznem, mielőtt letörli magát. Vagy ez csak egy mendemonda? Bárhogy is, megérdemlek egy kis sorozatnézést, tisztára kell mosnom az agyamat. Már az is felüdít, hogy hallom a hangját. Iskoláskorunk óta barátok vagyunk, és Clara Macdonald szerintem olyan közel áll a tökéleteshez, amennyire csak lehetséges. – Történt valami? – kérdez rá gyanakodva, elértve hosszú hallgatásomat. – Valaki felidegesített? Megint Philip? Flegmáskodott? Vagy az a jóképű seggfej húzott fel a stúdióból? – Mindkettő – felelem félig nevetve. – A flegma flegma, mint mindig, a seggfej pedig seggfej, mint általában, egyébként pedig. Azon tűnődöm, hogyan kezdjek bele, milyen sorrendbe szedjem a szavaimat. Valami „O, el se képzelnéd, mi történt ma velem... " kezdetű, pletykás hangvételben, vagy legyek kicsit buzgóbb: „Figyelj, hamarosan az egész sajtó tele lesz vele, ezért azt akarom, hogy tőlem tudd meg először." Fogalmam sincs. Egyik se tűnik helyénvalónak. Az első olyan otromba és felületes. A második pedig pontosan az a tónus, ahogyan az emberek a legszörnyűbb dolgokat szokták egymás fülébe suttogni. A kedvenc nagynéném azt mondaná rá, hogy „vénasszonyos", tele

önigazoló felfuvalkodottsággal. Borzalmas. És pontosan tudom, hogy Clara könnyekig meghatódva érezne együtt az engem ért traumával, én pedig nem érdemlem meg mindezt. Nem lenne fair, egyáltalán nem. Elképzelem Clarát, ahogy a tanáriban áll, a kollégái szorgoskodnak körülötte. Egyszerű bőrtáskáját telepakolta könyvekkel és iratokkal, szíja a vállán átvetve feszül, hátsó zsebében a metróbérlet, hogy bármikor gyorsan előkaphassa. Talán már az olcsó dzsekijét is fölvette, csíkos sálja a nyaka köré tekerve. Elképzelem, ahogy kinyílik az ajtó a zsúfolt folyosóra, esetleg egy másik tanár kedvesen utánakiált, felajánlja, hogy elviszi kocsival a megállóig. Steve felhúzza az ablakot. Meggondolom magam. Majd később elmesélek mindent Clarának, amikor nem lesz ilyen kimerült. Egyébként is, valószínűleg túlreagálom a dolgot. Olyan hétköznapian, ahogy csak tőlem telik, folytatom: – ...csupán be akartam jelentkezni a hétvége előtt, amíg tudok. Jókedvű a hangja, miközben azt feleli: – Mielőtt megnyílnának a pokol kapui, ugye? Marta a konyhában üldögél. Nem eszik, egykedvűen lapozgatja a Graziát. Sosem látom enni. Ez is idegesít. A múlt nyáron minden olyan hirtelen történt. Robin, a régi bébiszitterünk teherbe esett, anya haldokolt, én pedig nem tudtam annyi energiát fordítani az interjúztatásra, amennyit kellett volna. Talán nem a megfelelő kérdéseket tettem föl, fogalmam sincs. Végül szinte oda sem figyelve fogadtam egy bébiszittert. Most pedig folyton aggódom miatta. Nem hibáztathatom, hogy nem eszi meg a főztömet, elvégre nem vagyok egy Jamie Oliver. De érdekelne, mégis mikor eszik és mit, mintha ez valamiképp az én felelősségem lenne. Csak huszonnégy éves. Lehet, hogy honvágya van, vagy valami olyan étkezési rendellenessége, amiről tudnom kéne. Néha úgy gondolom, titokban Twix szelettel, Snickersszel és chipsszel tömi meg magát. Millie különtornán van, ahonnan hazafuvarozzák, Marta pedig épp befejezte a mosást. Makulátlanul tiszta, élére hajtogatott pólók és szabadidőruhák várják egy kupacban, hogy a

helyükre kerüljenek, köztük az én reggeli futófelszerelésem is. A konyhában tökéletes rend, minden a helyén, a gránitfelületek csillognak, a padló szinte ragyog. Ez a másik dolog, ami mérhetetlenül idegesít: a tisztasága. Amikor megérkezett, egyetlen kérése volt hozzám: néhány pár különleges kesztyű a takarításhoz, latexből, akárcsak egy réteg második bőr. Tudom, persze, hogy hálásnak kellene lennem. Philipnek tetszik a dolog, végre valami, ami passzol az ő rendszerető elméjéhez. Engem azonban feszélyez. Robin, miután megérkezett Új-Zélandról, hét évig élt velünk, amíg teherbe nem esett, és feleségül nem ment az ő kelet-angliai tehenészgazdájához tavaly nyáron (te jó ég, hogy milyen vakmerő az a lány!). Na, ő aztán óriási zűrzavart teremtett maga körül, amitől én csak még jobban otthon éreztem magam. A család része volt. Közénk tartozott. Marta azonban más. Nem több ő, mint az alkalmazottam, és tudom, hogy ez amolyan felsőosztálybeli probléma. Azt is tudom, hogy jobb lenne mindkettőnknek, ha nem rágódnék ezen ennyit, de azt szeretném, ha a barátom lenne. Teljes csendben teszem fel a teavizet – citrom és gyömbér, megnyugtatja az idegeket –, majd leülök a konyhapadra. Marta beletörődve pillant rám az újság fölött. Nyilvánvaló, hogy beszélgetést akarok kezdeményezni, és ő retteg tőle. Nekem azonban muszáj beszélnem vele, muszáj elmondanom, hogy mi történt, és figyelmeztetni őt. Elővigyázatosnak kell lennie, intem hangosan. Ellenőriznie kell, hogy az ablakok és az ajtók be vannak-e rendesen zárva. Ne sétáljon át a parkon, Millie-vel sem, egyedül sem. Vigyázzon magára. Nem tudhatjuk, ki ólálkodik odakünn, folytatom egyre vészjóslóbban, hátha egy szikra, egy vészjelző, valami felcsillan a tekintetében, a szokásos passzivitás helyett. Fekete hajának tincsei mögül mered rám. Amikor befejezem a mondandómat, arrébb rebben a tekintete, harapdálni kezdi a bőrt az egyik körme tövénél, majd a hüvelykujjával óvatosan elegyengeti. Ő mindig nagyon óvatos, amikor Millie-vel van, magyarázza nekem, és mindig megbizonyosodik arról is, hogy be van-e kapcsolva a riasztó. Talán csak képzelem, de mintha védekezne, mintha az egész történetet csak ellene találtam volna

ki. Valószínűleg rosszul fejezhettem ki magam, és megint félreértett valamit. Az előtte fekvő magazinra pillantok. Pippa Middleton van a címlapján, és Marta unalmában firkálgatott rá, illetve nem is firkált, inkább barázdákat vésett a papírra. Úgy néz ki, mintha felszabdalta volna Pippa Middleton arcát. Megkérdezem tőle, hogy áll a kurzussal – angolt tanul egy nyelviskolában. Javaslok neki pár klubot, amit a fiatalabbak emlegettek a stúdióban, és „elég menőnek" tűntek. Elég menő? Te jó ég. Nem csoda, hogy utál. Amikor megszólal a csengő, már ott sem vagyok, csak hogy elhallgattassam magam végre. Egy magas, sötét hajú férfi álldogál kint bő farmerben és sötétzöld dzsekiben, kicsit meggörnyedve, háttal nekem. Egészen közelről bámul egy levelet a járda mellé ültetett olajfa ágán. Egy másodperccel később, mint ahogy az illendő lenne, megfordul, és azt kérdi: – Saját olajat is sajtol, ugye? Perivale nyomozó az. – Csak egy hónapja ültettük az olajfákat – felelem. – Az egész kertet átrendeztettük, elöl és hátul is. Egy társaság tervezte meg, a nevük Muddy Wellies. Nem hiszem, hogy elég termésünk lenne az olajhoz. Csak három fáról van szó. De ki tudja. Hátralép, és a kezével olyan mozdulatot tesz, mintha felmérné az épületet. – Szép ház – közli. – Elég nagy, csak hármójuknak. Hogy leplezzem afölött érzett meghökkenésemet, mégis mi mindent tudhat rólam (csak hármójuknak, mondta), magam is hátrálok kissé, és tanulmányozni kezdem a vöröstégla-díszítést, a három szint szikrázó üvegű ablakait, az elegánsan csúcsosodó, viktoriánus oromzatot, az újonnan ültetett lilaakác vastag, egymásba fonódó füzéreit, mintha magam is először látnám a házamat vagy valaki más élne benne. – A kollégám azt mondta – fűzi hozzá közönyösen –, hogy a szomszéd ház ötmillióért kelt el. Elpirulok. Csak témát keresett, engem azonban rögtön elfogott az aggodalom. Nem tudom, miért éppen erről kezdett beszélni. Kint állunk a kapu előtt, bámuljuk a házat, időnként egymásra meredünk, és igazán nem tudom, mit gondoljak. Végül kiejti a száján, amitől annyira féltem, mert titokban persze abban

reménykedtem, hogy az én szerepemnek már vége, megtettem, ami a kötelességem volt. Azt mondja: – Tudna rám szakítani egy kis időt? Marta eltűnt a konyhából, mire újra felbukkanok a bejárati ajtónál. Felszaladhatott az emeletre, bár nem hallottam a lépteit. A vasalnivaló sincs már ott, ahogy a befejezetlen csésze teám sem. Berakta a mosogatógépbe, mintha csak mindenestül el akarná tüntetni létezésem aggasztóan piszkos nyomait. Megkérem Perivale-t, hogy foglaljon helyet, de nem teszi. Állva marad. A csaphoz lépek, és újratöltöm a kannát, csak hogy csináljak valamit, közben pedig hallom azt a neszt, ahogy a cipője nyikorog, miközben a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi át. Elegáns, barna félcipőt visel, lyuksorral a lábujjai vonalában, amiről az embernek drága boltok és kézzel varrt lábbelik jutnak az eszébe. – A közelben lakik? – érdeklődöm. – Battersea – válaszolja, nekem háttal. – Clapham másik felén. – Feljövő környék – felelem, és közben utálom magam érte. – Szép kép – folytatja, oda sem figyelve arra, amit mondtam. – A lánya festette? Ideges vagyok. Persze csak rá kellett keresnie a nevemre az interneten – épp múlt vasárnap szerepeltem a The Sunday Times „Egy nap, egy élet" mellékletében –, de akkor is, félelmetes, amikor olyan emberek, akikkel sosem találkoztál, bizalmas dolgokat tudnak rólad. Ezt próbáltam elmagyarázni a rendőrségnek tavaly nyáron, amikor azok a furcsa zaklató dolgok kezdődtek. (Bár az is igaz, hogy a médiában addig senki vagy, amíg valaki zaklatni nem kezd.) – Craigie Aitchison – állok meg mellette. A képen egy kutya látható az egyszerű háttér, a vibráló, élénkkék égbolt és a virító gumicukorzöld fű előtt. Csak egy fa, egy csíkká csúcsosodó vonal látható még a képen mint egy véletlen ecsetvonás. Megtévesztően egyszerű, mégis, van valami magányos és meditatív abban a kutyában. Talán Krisztusra kellene gondolnunk, vagy valami ilyesmi. – Az egy Bedlington-terrier – mondom önkéntelenül.

– Egy Bedlington-terrier, nem is akármilyen közönséges terrier. És egy másik olajfa. Látom, szereti a motívumot. – Az ciprus, nem olajfa – rázom meg a fejem. – Tudja, halál, temetők, meg minden. A férjem vette a képet, évekkel ezelőtt, amikor aztán Aitchison meghalt, az ára megsokszorozódott. Elég jó vásár volt. – Elég jó vásár – ismétli utánam, olyan hangon, mintha életében nem hallott volna még ilyen ostobaságot.Abban reménykedem, hogy játékosnak vagy összekacsintónak tűnök, de valójában csípős hangon szúrom oda: – Négy lóg belőle a Tate-ben. Elton Johnnak is van egy. Vállat von. Igazából fiatalabb, mint először gondoltam. Azt hittem, ötven körüli, de inkább az én korosztályom, a negyvenes éveinek elején. A modorossága, a görnyedtsége, amivel a magasságát próbálja rejteni, állkapcsának bágyadtsága, amit csak hangsúlyoz, hogy folyton a szája sarkát húzogatja, mintha morzsákat söpörne le róla: mindez sokkal öregebbnek mutatja a valóságnál. Pedig nincsenek szürke szálak a barna hajában, míg Philip halántéka már kissé deresedik. Hosszúkás, keskeny árok ül az arccsontjai alatt: kicsit több hús, és egészen jóképű lehetne. Dús hajával, elegáns, hosszúkás csontjaival pont olyan, mint egy angol gentleman karikatúrája. Rendben, elég ebből, gondolom. – Akkor egy kis tea. A szokásos ipari, vagy jobban érdekli valami munkáspárti különlegesség? – kérdezem könnyednek szánt, éneklő hangon. Le tudnám lőni magam. – Ami van – feleli. Végül mégis helyet foglal az asztalnál, leveszi a dzsekijét, és gondosan a szék támlájára teríti. A hátsó kertünket figyeli: a szépen ápolt zöld gyepünket, Millie trambulinját, a csinos kis faház gyámfáit, amelyek eltűnnek a gyertyánfa dús füzérei között. Philip úgy határozott, újra kell ültetni az egész kertet, miután a mesterek befejezték a pince felújítási munkálatait, mert óriási rendetlenséget hagytak maguk után. Mintha valami mozogna a bokrok között, vagy valamit kergetne maga előtt a márciusi szél, ami így leköti a figyelmét. Talán így működik egy nyomozó agya: minden egyes apró kis

részlet megragadja a figyelmét, hiszen sosem tudhatja, melyik fontos és melyik nem. – Megérintette a testet? Majdnem elejtem a csészét. Éppen az asztal felé viszem, és pár forró csöpp a hüvelykujj és mutatóujj közti bőrfelület kényes háromszögére hull. – Jaj. A csap alá tartom a kezemet, figyelem, ahogy a hideg víz szétárad a bőrömön. Egy pillanatig csak erre fókuszálok: a vízre és a bőrömre. A következő dolog, amire gondolni tudok, a nő haja, a hosszú haj finom tapintása. A testét – felelem elgondolkodva. – Nem, nem érintettem meg. Amikor megfordulok, egyenesen rám mered. – Ismerte valahonnan a nőt? – Nem. – Veszek egy mély lélegzetet, és lerázom a vizet a kezemről. A másodperc elszállt. – Ahogy a másik rendőrnek is említettem, sosem láttam ezelőtt. Sikerült már azonosítaniuk? – Nem, még nem. Nem. Szemben vele foglalok helyet, az asztal másik oldalán lévő padon, háttal a kertnek. A kihallgatás elindult, a csevegésnek vége. Megkér rá, hogy fussak végig még egyszer a történetemen. Nem jegyzetel. Az egésszel nem lehet több célja egy kötetlen csevejnél, mégis minden gesztusom feszélyezett és árulkodó. Van a kommunikációnak egy mindenki által elfogadott illemtana: a hallgató félnek a beszélő félre kell néznie, és a beszélő fél számára engedélyezett csak, hogy félretekintsen. Perivale egyáltalán nem néz rám, én vagyok az, aki folyton figyelem, egészen addig, amíg rövid szünetet nem tartok a mondandómban. Ekkor hirtelen visszakapja rám a tekintetét, már-már felnyársal vele. Zavarba jövök, óvatosan félrebiccentem a fejem, végiggereblyézem a hajamat az ujjaimmal, majd lófarokba sodrom, kétszer is megtekerve, hogy ne bomoljon ki. Az egész mozdulatsor természetellenesnek tűnik, mintha valaki tettetni szeretné, hogy milyen nyugodt és fesztelen. Hasonlóan hamis gesztus, amikor belesüllyesztem a kezem a nadrágom zsebébe. A legjobb nyugodtnak és mozdulatlannak maradni, ezt javasoljuk mindig a vendégeknek is a stúdióban. Üljenek a kezükre, ha ettől jobban megy a dolog. Pír önti el a nyakamat. Mikor befejezem a

beszámolót – ami szóról szóra megegyezik azzal a vallomással, amit Morrow rendőr írt le pár órával korábban –, megosztom Perivale felügyelővel, hogy valósággal bűnösnek érzem magam a jelenlététől. Ugyanaz a vállat görbítő, szorongó érzés tör rám, mint amikor luxusboltok biztonsági kapuján sétálok át vagy elhaladok egy biztonsági őr előtt. – Gyakran csinál ilyet? – kérdez rá válasz helyett. – Micsodát? – kérdezek vissza zavartan. – Gyakran sétál át luxusüzletek kapuján? Bizalmasnak szánt mozdulattal lapogatom meg az alkarját. Nem túl kellemes pillanat. A bőre, amit a póló szabadon hagy, sápadt, tele sötét, dús szőrszállal. Meglepve a kezemre pillant, a karmazsin körmeimre. – Ó, a körömlakk – húzom vissza gyorsan a tenyeremet. – Kicsit vad, nemdebár? A munka miatt festették ki. Végre megajándékoz egy félmosollyal. – Igya meg a teáját, mielőtt kihűl – javaslom megkönnyebbülten. – Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Úgy szeretném azt mondani, hogy láttam valami használhatót, hogy egyáltalán, láttam valamit. Úgy tűnik, fölösleges út volt. Mégis, szegény lány. – Nincs olyan, hogy fölösleges út – szögezi le. Ő is egyike lehet azoknak a férfiaknak, akik akkor érzik nyeregben magukat, ha másokat kényelmetlen helyzetbe hoznak. Az egyik főnökömre emlékeztet a Panoramából, amikor ott gyakornokoskodtam, Colin Sinclairre. Fekete bőrszerkóban járt, és egy kis piros Suzuki motorja volt. „Ez a maga véleménye, én pedig nem is mernék vele vitába szállni", jelentette ki mindig, ha valami egy kicsit is kétes volt. Amikor pedig késett a vonatom, leszögezte: „Én ugyan hiszek magának, de a tévénézők milliói nem fognak." Elveszettnek érezte magát, amíg nem talált egy nyomvályút, amibe belezöttyenhetett, egy elcsépelt gondolatot, amibe kapaszkodhatott. Ez a nyomozó épp ugyanilyen. – Még odakint van? – kérdem. – A park közepén? Vagy már elvitték onnan? Nem tudom, mi az eljárás az ilyen szituációkban, szerencsére. A nyomozó megdörgöli az arcát. – Már elszállítottuk a testet. Éppen boncolják.

– Valaki, maguk vagy a helyszínelők, találtak már valamit? Valami nyomot, ami alapján kiderült, hogy mi történhetett? Talán rablótámadás volt? Vagy nemi erőszak? Esetleg egy sima gyilkosság? Van egy sorozatgyilkos odakint, akiről tudnunk kellene? Bocsánat, hogy felteszem ezeket a kérdéseket, de mégis jó lenne... tudni valamit. Legnagyobb meglepetésemre úgy érzem, mindjárt elsírom magam. – Egyelőre várnunk kell az eredményekre – feleli, nem is barátságtalanul. – Később többet tudunk majd mondani. Az én mottóm: Ne ítélj előre! Ne bízz senkiben! Ellenőrizz mindent! Hamarosan jelentkezünk majd, ígérem. – Gondolom, a szexuális játék közbeni fulladás. ez esetben nem feltételezhető ilyesmi? – kérdezek rá óvatosan. – Még nincsenek feltételezéseink – feleli –, de úgy gondolom, hogy ezt kizárhatjuk. Fecsegek, mintha csak viccelődni próbálnék. Rossz szokás, akkor csinálom, ha ideges vagyok. Perivale továbbra is rám mered, az arckifejezése félig érdeklődő, félig unott, mintha csak egy mérsékelten érdekes hal lennék az akváriumban. – Nem tudják, kicsoda? – folytatom. – Nem volt nála se mobiltelefon, se pénztárca? – Nem – sóhajt fel szinte színpadiasan. Talán mégsem olyan kibírhatatlan ürge. – Ebben a percben semmit sem tudunk. Hirtelen mélyen elszomorodom. – Gondolom, maguk megszokták az ilyen dolgokat – felelem neki. – Nem igazán – válaszolja. – Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy jó munkát végeznek majd -felelem sután. – Nincs semmi más, amit fel tudna idézni? – kérdez vissza. Egy kellemetlen emlék fut át rajtam. – Egy furcsa illat. Majdhogynem. butaságnak tűnhet, de majdhogynem olyan, mint a fehérítő. Bólint egyet. – Én is észrevettem. A patológus megállapítja majd, pontosan micsoda.

– És a szeme? Említettem már? Mintha viasszal lett volna borítva. Észreveszem, hogy felfelé kanyarítom a mondataim végét, mint amikor Millie túl sok rajzfilmet néz. – Annak semmi köze ahhoz, hogyan halt meg, inkább ahhoz, hogy mikor. Akkor történik, amikor a nyomás megszűnik a szem mögött, mert a szemgolyó meglágyul a halál után. Ez adja neki azt a finom, felhős, filmszerű hatást. – Kialszik a fény – felelem összeborzongva. – Pontosan – válaszolja. Az órámra pillantok. Millie bármelyik percben itt lehet, és nem bánnám, ha a nyomozó távozna, mielőtt a lányom felbukkan. Végig kell gondolnom, mit mondok majd neki és hogyan. És fel kell hívnom Philipet is. Szörnyű, hogy eddig nem tettem meg. Anya utolsó betegsége alatt folyton a telefonon lógtam, hogy hallhassam a hangját, és kibírjam ép ésszel. Különös és zavaró, hogy eddig nem mondtam el neki, mi történt, egy újabb jel, ha ugyan szükségem lett volna még egyre, ami bizonyítja a közöttünk lévő távolságot. Felállok, feltűröm a ruhám ujját, és elveszem a nyomozó elől a teásbögrét, jelezve, hogy szeretnék elmosogatni. Élesen a kezemre pillant. Követem a tekintetét. A karom belső fele csupa karcolás és horzsolás, apró, megszáradt vércseppek pöttyözik, a karkötőm pedig, amit Philiptől kaptam a születésnapomra, eltűnt. Leejthettem korábban. Bár valószínűleg ez utóbbi nem érdekli a nyomozót. Megdörgölöm a csuklómat. – A bokrok – magyarázom. – Ahogy átvágtam közöttük. Észre sem vettem. Még jó, hogy hosszú ujjút viseltem a mai műsorban, különben már kapnám az együtt érző nézői leveleket, hogy miért vagdosom magam. Nézzen csak rám – teszem hozzá, megátszott amerikai akcentussal (ugyan miért mórikálom itt magam?) –, szó szerint megsebeztek a ma tapasztaltak. Szerencsére úgy tűnik, az utóbbit nem is hallotta. A kabátjával vesződik éppen. A szövet zsírosan csillog a hajtókáknál és ott, ahol az ujjai a cipzár körül babrálnak. – DNS-mintát kell vennem, hogy kizárhassuk magát – mondja –, és még egy dologra lenne szükségem: a futócipőre, amit ma reggel viselt. A helyszínelők kérik.

– Hogyne. A belső zsebéből előcibál egy műanyag zacskót és egy fültisztító pálcát, majd egy már-már megalázó pillanatig kinyitom a számat, kieresztve a gyömbér– és citromtea illatát, ő pedig egy hirtelen mozdulattal a számba helyezi és kiveszi a pálcikát, aztán belepottyantja a zacskóba. Lezárja, majd visszateszi a zsebébe. Amilyen gyorsan csak tudom, felmenekülök a szobába. Sokkal hangosabban szaladok fel a lépcsőkön, mint ahogy szükséges. Nem bírom ki, elnevetem magam. Az egész beszélgetés alatt, végig ott várt a zsebében az a műanyag zacskó. Emlékszem a tinédzser éveimre, a mindig akcióra kész óvszerre a farzsebekben. A hálószobába érve hangtalanul belesikítok az öltözőasztalom tükrébe, hogy megnyugtassam kissé az idegeimet. Felmarkolom a futócipőt a szekrényből, és visszaszaladok a konyhába. Amint elhaladok Marta szobája előtt a félemeleten, zenét hallok a zárt ajtó mögül, dörömbölő, elektromos zenét, túl sok basszussal az én ízlésemnek. Perivale a bejárati ajtótól jobbra nyíló szobában motoszkál – úgy döntött, átsétál ide, mintha nem a vendégem lenne, hanem legalábbis a ház tulajdonosa. Két szobát nyitottunk egybe egy krémfehér, elegáns, fényűző szobává, tele üveg dohányzóasztalokkal, süppedő szófákkal és kövér párnákkal: egy nappali, amit szinte sosem használunk. A nyomozó a kandalló előtt áll, és a bekeretezett fényképeket tanulmányozza. Az egyiket felemeli, és hosszabb ideig a kezében tartja. Tudom, hogy melyik keltette fel az érdeklődését. Az egyik esküvői fotónk. A kamerába nevetek, Philip karját a derekam köré fonva magához húz. A vad, sötét hajával, nagy, nyílt tekintetével szinte nevetségesen kisfiús. Egy használtan vett öltönyt visel. Rajtam az a zsugorruha van, ami akkoriban a divat csúcsa volt: tiszta műszál, minden mosásnál összement, vasalóval kellett megfelelőre alakítani. Furcsa pózba csavarom magam, mint az emberek általában, ha attól félnek, nem férnek rá a képre, és úgy festek, mint aki éppen készül fejjel előrezúgni a chelsea-i városháza lépcsőin. Emlékszem, arra gondoltam: el se hiszem, hogy engem választott! Engem vett feleségül! Tartottunk egy kis bulit a pubban, a hétvége további részét pedig a lakásunkban töltöttük, teljesen meztelenül, mert friss házasok voltunk. Hat

hónappal azelőtt ismerkedtünk meg, és nem tudtunk betelni egymással. Perivale felém mutatja a fényképet, és legnagyobb meglepetésemre alig bírom leküzdeni a késztetést, hogy féltékenyen kiragadjam az ujjai közül. Teszek egy gyors, elterelő megegyzést, hogy milyen fiatalok vagyunk a képen, ő azonban furcsa arckifejezéssel mered rám. – Maga nem vette észre? – kérdezi. – Mit kellett volna észrevennem? – kérdezek vissza. Megrázza a fejét, mintha egy makacs gondolatot szeretne elhessegetni. – Elnézést. Semmi. Csak éppen... Elveszem a fotót, és úgy teszek, mintha gondosan tanulmányoznám, majd óvatosan visszateszem a helyére a kandallópárkányon. Elszomorít ez a fénykép. Gondosan megigazítom, hogy egy sorban legyen a többivel, a mellette lévővel például, ami Millie egyik tornaversenyén készült. – Úgy gondolom – fűzi hozzá a nyomozó –, hogy számíthat még ránk. – Tényleg? – kérdezem. – Ja persze, az áldozatsegítés. Természetesen. – Áldozatsegítés? – Már találkoztam velük, amikor egyszer ellopták a mobiltelefonomat a táskámból. Nagyon kedvesek voltak, aggódtak a lelki egészségem miatt. Valószínűleg tanácsadást ajánlanak akkor is, ha valaki talál egy holttestet. Vagy tévednék? – Attól tartok, a jelenlegi bűntény igazi áldozata nincs abban az állapotban, hogy bármilyen lelki tanácsadást fogadjon, bármilyen szüksége is lenne rá – feleli feddő hangon a nyomozó. Igaza lehet, de eltűnődöm, hogy vajon tudja-e a felügyelő, milyen borzalmas egy átlagos ember számára, ha holttestre bukkan. – Mennyi „bármilyen" egy mondatban – szúrom közbe. – Határozószó – feleli. – A bármilyen határozószó. Szótlanul tanulmányozzuk egymás arcát, mintha egyikünk sem bízna meg a másikban. – Akárhogy is – szólalok meg végül –, nincs szükségem a tanácsadóra. Erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök.

Még mindig a kandalló mellett álldogál, és úgy tűnik, meggondolta magát. Hallom, ahogy becsapódik a kapu, beszűrődik rajta a kislányok csengő kacagása. Elkéstem. Nem raktam ki időben a szűrét. – Csak megakadt a szemem – nyögi ki végre – a fizikai hasonlóságon maga, illetve bárki is legyen ezen a képen, és az odakint lévő lány között. Az állával az ablak felé int, és tudom, hogy nem a feljárón kaptató Millie-re gondol, aki lassan már a lépcsőnél tart. – Csak azért, mert mindkettőnknek vörös a haja – felelem, hátravetve a magamét, hogy elrejtsem, milyen zavarba jöttem hirtelen. – Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint én. És sokkal. alacsonyabbnak. Felveszi a dzsekijét, végigsimítva azon a zsíros részen a cipzár mellett, a kezét a zsebébe süllyeszti. Ahogy keresztülvág a szobán, észreveszem a cipője nyomait, amit a finom, bolyhos, krémszínű szőnyegen hagyott. Az ajtónál megfordul, és kissé kenetteljes hangon azt mondja: – „Szörnyü tett ily szörnyü rázkodást szül." William Shakespeare. – Költészet, nahát. Maga mélyebb, mint hinné az ember. – Annyit kérek csak, hogy legyen óvatos. Mindössze ennyi. Legyen nagyon óvatos.

szombat Philip mellettem fekszik, amikor felébredek. Alszik – most nem egyéb, mint egy nyugodt, csendes, mozdulatlan árny, egy egyenletesen szuszogó test. A párnából kikandikáló toll a légzése ütemére mozog az arca mellett, ez az egyetlen jele, hogy még életben van. Senkit sem ismerek, aki olyan mélyen tud aludni és olyan villámgyorsan képes magához térni, mint Philip. Tegnap éjjel kettő körül például felvette a megcsörrenő telefont. Felült, tíz percig összefüggően beszélt valami átkonvertálható követelésekről, csak úgy ontotta magából a pontos számításokat, majd letette, visszafeküdt, és máris álomba zuhant. Még csak rám se nézett. Amikor felhívtam, megígérte, hogy időben hazaérkezik, mert lemondta az üzleti vacsoráját, de végül cserbenhagytam. Kimerültnek éreztem magam, ugyanaz a kétrét görnyesztő, agyzsibbasztó fáradtság zuhant rám, mint amikor anyámat eltemettem. Jóval azelőtt elaludtam, hogy megérkezett volna. Először esti mesét olvastam Millie-nek. A Fecskék és Fruskákat vettük elő, amit mind a ketten szeretünk, de rá kellett jönnöm, hogy több vitorla és horgony szerepel a könyvben, mint amire emlékeztem, és egy ilyen szárazföldi patkánynak, mint én, ez nem egyszerű olvasmány. Végül elszakítottam magam a rózsaszín plüssnyuszi, a puha paplan és a meleg kis test vonzereje alól, és vettem egy forró fürdőt, Clara nyugtató aromaterápiás olajával fölszerelkezve, amit akkor kaptam tőle, amikor az anyám meghalt. Azt mondta, ez megfelel egy nagy pohár vörösbor vagy akár egy Xanax hatásának is. (Na jó, az olaj mellett ebből a kettőből is kipipálhatok egy vagy két adagot.) Végül ágyba zuhantam a magam köré tekert, még kicsit nedves törülközővel. Ugyanazzal a fejfájással ébredek, a migrénnek ugyanazzal a dübörgő tekegolyójával a halántékom mögött, mint amivel elaludtam. Egy kis idő után fél arcomat a párnába temetem, arra koncentrálva, hogy ha nem is tűnik el a golyó, legalább egy helyen maradjon. Az alvó Philipet figyelem. Két évvel idősebb nálam, de fiatalabbnak látszik – az élet nem igazságos. Dús haja is tehet erről, noha az ezüstszálak annyira elszaporodtak az

utóbbi időben, hogy már nem lehet egyenként számon tartani őket. Ilyen közelről feltűnnek a tág pórusok az orrán, ahogy az apró kis szőrszálak is, amelyek elkerülték a gondos csipeszt. Miután kihúzza őket, hangosan tüsszent egyet, amit, ha én is ott vagyok mellette a fürdőszobában, úgy vezet fel, mint egy karmester. Mindig is kész volt az öniróniára – jellemző rá az a fajta túlzó viselkedés, ami egyszerre kigúnyolja őt és megszeretteti a hallgatóságával. Bár ha jobban belegondolok, már jó ideje nem láttam így viccelődni. Most barnább, mint amilyen barnának márciusban illik lenni ezen a szélességi fokon. A szél fogta meg azon a bizonyos egynapos golfkiránduláson Turnberryben. Vicces, hogy egy kis arcpír hogy ki tudja fejezni az emberek közti távolságot. Nemigen láttam a szerdai „randiesténk" óta. Az ötletet az egyik magazinból lestem – „teremtsetek közös alkalmat magatoknak", „beszéljétek ki magatokból". Na igen, manapság a napok, a hetek, még a hónapok is csak úgy rohannak, és hirtelen azon kapja magát az ember, hogy hosszú ideje nem is beszélt a másikkal normálisan. A születésnapom tavaly júniusban, erre boldogan emlékszem vissza. Egy karkötőt kaptam tőle, azt, amit most elvesztettem, csavart ezüstláncon függő, apró ezüstgolyókkal. Lehajtotta a fejét, lélegzetének melege megérintette a csuklóm belső oldalát, ahogy bekapcsolta. Pizzázás Millie-vel, sok nevetés, egy üveg bor, édes istenem, még szex is. Ahogy végigpörgetem magamban, nem találok másik megfogható pillanatot. Augusztus, szeptember. egyszer csak visszavonult, hallgatásba burkolózott. A munkája, édesanyám betegsége, a saját zavartságom. tudok én okokat találni, ha nagyon akarok. Beírtam a szerda estét a naptárba nagy, piros betűkkel, aláhúzva. A Chez Bruce-ba mentünk. Philip egyszer azt mondta, igen hasznos, hogy van egy Michelin-csillagos bisztrónk itt helyben – mennyire nevettem akkor rajta. (Gyerekkoromban a fagyasztott pizza is ritka élvezetnek számított, meséltem neki.) De kárba veszett a borsós tortellini és a cornwalli lepényhal. Megtarthatták volna a trompette köretüket és a Lardo di Colonnatát is, és adhattak volna egy extra adagot valaki másnak: Philip egész idő alatt a BlackBerryjére meredt, és ahhoz is túl

elfoglalt volt, hogy egyen. Én pedig elfogódottan tologattam az ételt a tányérom szélén, mélységes együttérzéssel gondolva a pincérekre. Nem lett volna szabad Brightont említenem. Azonnal rosszkedvű lett tőle. – Ugyan már, hiszen csak egy házassági évforduló – felelte. – Majd máskor, Gabs. Elmegyünk majd, amikor a dolgok elrendeződnek. A dolgok sosem rendeződnek el maguktól. Éppen ez a probléma. Mindenen dolgozni kell: úgy tűnik, még azon is, hogy az ember leheverhessen napozni a tengerparton. Itt fekszem mellette az ágyban, és azt mormolom: megőrülök attól, hogy várjak arra, hogy a dolgok csak úgy elrendeződjenek körülöttünk. Még az öregotthonban is arról fogok magam elé motyogni, hogy a dolgok nem rendeződnek el csak úgy. Túl mélyet sóhajthattam, mert Philip kinyitja a szemét. A másodperc töredékéig a tekintete az enyémbe akad, majd az agya felismeri a tényt, hogy ébren van, erre elkapja a szemét. A könyökére támaszkodik. – Gaby – suttogja a fejem tetejének –, Gabs, hihetetlen, mi történt veled. Nem is hiszem el. Az egyik karjával átöleli a vállamat. Állát a fejemen nyugtatja, én pedig a nyakába fúrom az arcomat. Az a sunyi önsajnálat önt el, amit akkor érzel, ha valaki, akit nagyon szeretsz, nem volt ott, amikor szükséged lett volna rá. A felsője bazsalikom– és citromillatú. Megpróbálok visszaemlékezni rá, mikor kezdett felöltözni a lefekvéshez. Finom pamut ártalmatlan sötét kockákkal (a szülei drága ajándéka, akiket, atyaég, még mindig nem hívtam fel), elegáns, de mégis – a vad, szabad, zabolátlan Philip, akihez hozzámentem, most puha, kényelmes pizsamában fekszik? Megcirógatom a kulcscsontja és válla közti puha részt a számmal – nem teljes csók, csak az ajkak óvatos közeledése, nem olyan megalázó, ha visszautasítana. A teste feszes és erős. A második gomb kigombolódott, és alig bírom megállni, hogy végigfuttassam az ujjaimat meztelen mellkasán. Eltol magától, és halványan rám mosolyog.

– Tea, ez az, amire most szükséged van, és persze egy kis pihenésre. Azonnal felhozom az újságot. – Jó, de Millie biztosan felébredt már – felelem rövid szünet után –, és tévét néz. – Adok neki egy kis müzlit, és azonnal visszajövök. Azt szeretném, ha mindent elmesélnél. Megcsókolja a homlokomat, majd feltápászkodik. Nem lesz olyan gyors, mint amit ígért, mert sosem hagyna ki egy menetet a bokszzsákkal vagy egy gyors vágtát a futópadon. Philip agya különleges – másodpercek alatt összerendez egy sornyi számjegyet, bonyolult befektetési multistratégiát eszel ki másodpercek alatt, figyelemmel kísérve a mennyiségi változókat. (Úgy hangzik, mintha érteném, amit mondok? Pedig nem értem.) A befektetői számára ő maga az aranytartalék, ebben biztos vagyok. Mindig is tudtam, hogy az esze máshogy működik, mint az enyém. Szinte betegesen nyugodt és túlságosan megfontolt. Sosem láttam még, hogy elkapkodta volna a döntést, hogy idegeskedett vagy dühöngött volna valami miatt, mégis megszállott a maga módján. Pete Anderson, egy bróker, akivel együtt dolgozott a Nomuránál, mondta nekem: „Philip mások pénzét lélegzi be és ki, ezen él." Akkor megdöbbentem és felháborodtam ezen – egy életet nem lehet fontokra és pennykre váltani! –, és azóta is sokat gondolkodom rajta. Nem volt igaza. Talán Philip agysejtjei tényleg felvillanyozódnak a tőzsdepiac változásaitól, de a testének is megvannak a saját szenvedélyei. Egy időben hegycsúcsokat hódított meg vagy a tengerben úszott. Aztán én magam voltam ez a lángoló szenvedély. Mostanában pedig a saját, egyedi kerékpárjának, egy Parlee Z2-nek a megszállottja, amit magas minőségű vázzal és különleges üléssel állíttatott össze magának (éppen eleget hallottam minderről a tervezés fázisában). És az edzőteremnek, ami a felújított alagsornak legalább a felét elfoglalja. – Tessék, édesem, egy csésze tea és a The Times. Elbóbiskolhattam. Philip az ajtóban áll, deréktól lefelé egy törülközőbe csavarva magát. A mellkasán legyező alakban terülnek szét az aprócska szőrszálak. Egy fehér bögrét ad a kezembe, a porcelán azonban nem olyan forró, mint amilyennek lennie kéne. Akkor önthette a filterre a vizet, amikor lefelé indult

az alagsorba, és akkor vette ki a csészéből, amikor visszafelé jött. „Édesem." Hogy tud fájni egy ilyen csekélység? Hogy lehet, hogy egy ilyen kis semmiség mégis ekkora közönyt fejezzen ki? – Köszönöm szépen – felelem neki, és nagyot kortyolok a bögrébe. – Láttad Martát? Elgondolkodva ráncolja a homlokát, amitől egy pillanatra olyanná válik, mint egy iskolás fiú. – Futottam a szobája mellett, biztos, ami biztos. Sosem kockáztatnám, hogy meglássam meztelenül. Kicsinálna a nap hátralevő részére. – Ne légy ilyen kegyetlen! – A világítás megint elromlott az edzőteremben – vált gyorsan témát. – Ki tudnád hívni a villanyszerelőt? – Természetesen – felelem. Mindent én intézek a házban, ami szükséges. Olyan vagyok, mintha a gondnoka lennék. Letelepszik az ágy másik oldalára. – Fáradtnak tűnsz. El sem hiszem, hogy bementél dolgozni, mindezek után. És a szegény kezed – fordítja maga felé a karomat, végigfuttatva ujjait a vágásokon. – Az ágak. Cserjék. Szeder, ilyesmi. – Szörnyű volt? – kérdez vissza. – Nagy megrázkódtatás – felelem. Elmondom neki, mi történt. Még egyszer elmesélem az egész történetet, elejétől a végéig. A beszéd segít. A szavaknak megvan a saját lendületük. Ráébredek, hogy már nem is arra emlékszem, milyen érzés volt megtalálni a lányt. Arra koncentrálok, hogy megfelelő sorrendbe állítsam az eseményeket. Arra, hogy mi mindent mondtam már el eddig másoknak, vagy mennyire tér el a mondandóm az eredeti változattól. Nem beszélek túl sokat a testről, de azt például bevallom neki, hogy majdnem elejtettem a mobilomat, miközben remegve próbáltam beütni a számot. Úgy gondolom, ezt viccesnek találja majd. Aztán rátérek Morrow rendőr szalonnás szenyájára. Gyakran csináljuk ezt: a rémes dolgok komikus oldalát figyeljük, a groteszket és nevetségest pécézzük ki. Elmesélem neki, hogyan csörgettem meg a segélyhívó számot, és milyen szánalmas volt, hogy a Toast Rack felé irányítottam őket, mint valami ingatlanügynök. Élesen

felkacag, akkor is, amikor eljutok odáig, hogy azt gondoltam, Morrow az autogramomat kéri. Mégis, azt hiszem, jobban elszórakozhatott volna ezen. – Istenem! – mondja. Megrázza a fejét. – Borzasztó. Ez egy rémálom. Feltesz nekem pár kérdést: Milyen volt a test? Mit gondol a rendőrség a tettesről? Majd így folytatja: – Szegény szülők. Gondolom, nem helyi lakos. Lányként utaltam az áldozatra, nem nőként, ezért egy tinédzsert képzelhet maga elé vagy nem sokkal idősebbet. Valószínűleg továbbgondolta az egészet a fejében. Tisztázhatnám a félreértést, de nincs hozzá kedvem. Már máson töpreng, a biztonsági óvintézkedéseken, a bűnözési hullámon. Négy utcai rablás történt karácsony óta. A szülői munkaközösség és Millie iskolája minden kellemetlen esetről tájékoztatott bennünket: ékszereket ragadtak el egy nő ujjairól és csuklójáról fényes nappal az utcán, feszítővassal törtek fel hátsó ajtókat, bébiszittereket molesztáltak, kapucnis férfiakat láttak ólálkodni a sikátorokban. Minden alkalommal, amikor valami hasonlót hallottam, titokban abban reménykedtem, hogy Philip feljegyzi őket az agyában lévő, megfelelő rekeszbe. Szeretnék a peasenhalli hétvégi házunkba költözni – falusi iskolába küldeni Millie-t, csirkéket és méheket tartani, lovagolni, lekvárt főzni télire. „Ötéves tervet" ígért nekem. Így hát nem beszélhet a környék biztonságáról anélkül, hogy pontosan ne tudná, mire gondolok közben. És valóban, nem éppen ez az eset az a katalizátor, amire szükségünk van a költözéshez? Olyan gyengéden, ahogy csak tudom, olyan finoman, mintha ambrózia cseppenne az ajkaim közül, azt suttogom: – Peasenhall. Peasenhallnak nagyon alacsony a gyilkossági mutatója. Philip kedvesen rám mosolyog, de nem felel. Öltözködni kezd, vászonnadrág és legombolt gallérú lenvászon ing, majd egy perc múlva én is lerúgom magamról a takarót, és kinyitom a gardróbom ajtaját. Egy külön erre szakosodott cég tervezte. A házunk tele van olyan dolgokkal, amiket külön erre szakosodott cégek terveztek. Valószínűleg létezik egy olyan cég is, ami megoldaná a szexuális életünket is, ha felkérnénk őket. Kissé félek attól, hogy vajon ők mit terveznének.

– Ez a sok kacat – rándítom meg a vállam tehetetlenül. – Nincs szükségem ennyi kacatra. – Hány pár cipőd van? – kérdi Philip, miközben egy acélszürke, V nyakú kasmírpulóverrel birkózik. – És hányon van még mindig ott az árcédula? – Nem az én hibám. Ez mind a munkához kell. – Magamra küzdöm a szokásos farmeremet. Mivel Philip nem válaszol, magyarázólag hozzáfűzöm: – Ha nem kellene a munkámhoz, már rég megszabadultam volna tőlük. Amikor találkoztunk – az egyetemi barátaim esküvőjén, akik azóta elváltak –, egy olyan ruhát viseltem, amit Clarától kaptam kölcsön. Az első lakásunkban még szekrény sem volt. Megosztoztunk egy IKEA-s ruhatartó állványon. Én szerkesztő voltam, Philip pedig könyvelőgyakornok, mégis boldogok voltunk. A legtöbb hétvégén az ágyban fetrengve pirítós kenyeret ettünk. Sosem mentünk vásárolni. Olvastunk. Igazi könyveket. Beszélgettünk. Aztán Philip új munkát kapott, és elkezdett pénzt keresni. Idővel a pénzből sok pénz lett, aztán nagyon sok pénz. Történt valami, azóta sem tudom megfejteni, mi, és Philip számára a pénzkeresés szenvedéllyé vált: mohósággá, bűnné, csapdává, droggá. Éppen az elegáns cédrusfa redőnyt húzza fel a távirányító segítségével, amit úgy hív: „az új játékszerem". Így sem jut túl sok fény a szobába. Egy újabb piszkosszürke reggel. Figyelem, ahogy leül az ágy szélére, és felhúzza a sötétkék, velúrbőr Prada félcipőjét. Próbálom elképzelni, ahogy megöregszünk, de nem megy. A szombat többi részét azzal töltjük, hogy megkísérlünk normális családi életet élni. Én legalábbis. Elolvasom az újságokat, de minden információt vagy ötletmorzsát az agyam „később" feliratú részében tárolok el. Próbálok nem gondolni a munkára. Még akkor sem, amikor észreveszem, hogy a The Times szombati számában van egy interjú Stannel a Top Gear autós rovatban. Kategorizálom a bejövő információkat. Az agyam olyan, mint egy tehén gyomra. Ha elég kitartó vagyok, bizonyos dolgokat egészen mélyre tudok temetni. Gyerekként tanultam a trükköt, amivel meg

tudom őrizni a nyugalmamat, bármilyen káosz is tomboljon körülöttem. Időnként még most is azon kapom magam, ha feszült vagyok, hogy színes oldalakat képzelek magam elé egy iskolai tankönyvből – biológia vagy 20. századi történelem –, amelyek a retinámba égtek gyerekkoromban. Borús idő van, de még épp nem esik, és amikor Millie visszaér a balettórájáról, sikerül rábeszélnünk Philipet, hogy kapcsolja ki az alagsori számítógépet – táblázatok a Bloomberg tőzsdei oldalán –, és vegye fel az esőkabátját. Eredménytelenül tiltakozik: „Mils, bogaram, a Samsung éppen esik, nem érdekel?", de ő átöleli a vékony kis karjával, és arrébb húzza a géptől. Ma valamilyen oknál fogva Philip kicsit engedékenyebb. A házunk a sarkon áll, rézsútosan vele szemben egy kis köz, ami a parkba vezet. Millie mindkettőnk kezét fogva halad közöttünk. Csíkos gumicsizmájában úgy ugrál, mint egy nyolcéves kislány paródiája. A lányom minden, amiről egész életemben álmodtam. Csupa öröm és energia, imádja az iskolát, a tornát, a balettet, a hokit és az úszást. Kórusba jár és dráma szakkörbe. Szereti a barátait és a családját. Ő maga „a gyermek" eszményi ideája, egyesíti mindkettőnk legjobb tulajdonságait. Philip mamája szerint Millie kitűnő érdemjegy, a jele annak, hogy valamit nagyon jól csináltunk. De ugyanilyen jó jegy Robinnak is, a régi dadánknak, akinek irigylésre méltó türelme és elképesztő mennyiségű energiája volt. Ahogy elérjük az út másik oldalát, Millie elbotlik, és amíg más gyerekek csúnyán néznének arra a bűnös utcakőre, ő felkacag: „Hoppá!" Mogyoróbarna szeme elkerekedik az elképedéstől, hogy ilyesmi megtörténhet, hogy valami árthat neki. Összeszorul a szívem. Minden közhely igaz: akár ölni is tudnék a gyerekemért, valóban ölni tudnék érte. Furcsa érzés bemerészkedni a park területére, valahogy olyan természetellenes. Nem gondoltam volna, hogy újra felkavarodik majd bennem az egész. Pedig semmi kellemetlent nem látok: totyogó gyerekek botlanak el a saját lábfejükben a mini focipályán, egy piláteszcsoport gyakorol a büfé mellett leterített matracain. Felnőttek kabátba burkolózott, ácsorgó csoportjai meg pólóban száguldozó, bicikliző gyerekek. A játszótér felé indulunk, nem a füvön át, hanem körbe, az ösvényen. A földet pásztázom, hátha észreveszem a leejtett

karkötőt, amit futás közben veszthettem el. Átadom Philipnek az üzeneteit. A legjobb barátai az egyetemről – főként Rog – elhívták egy fiús síhétvégére. Megismétlem neki a pontos dátumot, ő pedig dörmög valamit az orra alatt, amit meg kell majd fejtenem, különben Rog azt hiszi, nem voltam képes átadni az üzenetet. Kicsit befogom Millie fülét, és emlékeztetem rá, hogy holnap újra megtartjuk a szülinapi buliját. „Nincs telefonálgatás", szögezem le. Sütöttem egy új tortát. A szülei átjönnek hozzánk, hogy együtt megegyük, és előtte elvisznek minket ebédelni. A jövő héten elmennek nyaralni, egy görögországi hajós körútra. Egész héten meg akartam kérdezni, vajon rendben van-e ez a program – néha vasárnaponként is van valami elfoglaltsága –, de szerencsére azt feleli: „Rendben", egy gyors vállrándítással, mintha mindegy lenne. Próbálok nem oda figyelni, de lassan elérjük a parknak azt a részét, ahol az ösvény elkanyarodik a teniszpályáknál, ahol a csalitos kezdődik. Az a hely. A rendőrség nem bízta a véletlenre: az egész területet elkerítették vörös és fehér műanyag szalagjaikkal, amelyek most fától fáig, oszloptól oszlopig tekergőznek és ringanak, mint valami groteszk dekoráció. A kávézó tulajdonosa, aki a hétvégén súlyos jövedelemkieséssel lesz kénytelen szembenézni, felállított egy mobil kávépultot a gyep másik oldalán. Elfog a didergés, és egészen furcsán veszem a levegőt. Klausztrofóbiásnak érzem magam, küzdenem kell a kényszer ellen, hogy átmásszak a kordonon, és odarohanjak, ahol a test feküdt. Millie közben észrevette az egyik barátját, és már szalad is a játszótérre. Bizonytalanul Philip felé mozdulok, ő azonban éppen telefonál. Leszegi a fejét, a földet bámulja maga előtt, egy fűcsomót rugdal a cipője orrával. A játszótér tele van olyanokkal, akiket futólag ismerek – szülők az iskolából, utcabeliek, akikkel már találkoztam. A legtöbbjük felismer és elfordul. Nem vagyok jó barát. Folyton elfoglalt vagyok, sosem veszek részt a fontos eseményeken, amikor pedig néha összefutunk, például iskola után, akkor sem állok szóba velük. Philip sem nyitott az új emberek felé. Nincs rá ideje, mondja, hogy megerőltesse magát – az ismerkedő bájcsevejek, a vacsorapartik... Épp elég barátunk van. Talán igaza

lehet, de a makacsságának megvannak a maga hátulütői, például az olyan kellemetlen pillanatok, mint a mostani. Azt kívánom, bárcsak lökni kéne Millie-t a hintán vagy felsegíteni a csúszda létráján, bárcsak kezdhetnék valamit a kezemmel, lenne valami, amibe kapaszkodhatnék. De Millie már el is tűnt a bokrok között egy csapat csicsergő kislánnyal. A mászóka nem olyan érdekes többé, ha az ember betöltötte a nyolcat. Meg tudom érteni. Kinek van szüksége azokra az unalmas játékszerekre, amikor ott vannak a valódi fák, amikre fel lehet csimpaszkodni? Leülök egy padra, a térdemre támaszkodva, és igyekszem frissnek és érdeklődőnek látszani. Elkapom az emberek tekintetét, és visszamosolygok rájuk. Segítek bekötni egy kislány cipőfűzőjét. Egy totyogó huppan bele egy pocsolyába mellettem, én pedig lelkesen odaugrom hozzá, és túlzó mozdulatokkal talpra állítom. – Gaby! Istenem. Ez olyan, mint amikor utolsónak választ ki a kézilabdameccs csapatkapitánya. Jude Morris kiabál, Millie egyik osztálytársának az anyukája. Nem ismerem jól, de szimpatikus nekem. Amikor először találkoztunk, elmesélte, hogy vállalati ügyvédként dolgozott. – Most pedig mindezt az energiát zsírkrétarajzok elkészítésébe és játékdélutánok meg szülői munkaközösségi ülések lebonyolításába ölöm – tette hozzá. – Ez a nő lettem. Ilyen szomorú. Jó ideje ő az első ember, akivel megismerkedtem, és nem kezdte el rögtön azt mesélni, hogy mennyire meghatotta a tegnapi interjúm. Valószínűleg mert sosem nézett végig egyet sem. És nem volt velem kimért sem, hogy éreztesse, ő is van akkora szám, mint én. Letottyan mellém a padra. – Tehát – kezd bele egy félsóhajjal –, micsoda dolog történt itt. Itt! Gondolom, hallottál már róla. Láttad a rendőrök szalagjait? Ez iszonyú. Annyira fel vagyok zaklatva. Eddig nem gondoltam arra, hogy rajtam kívül bárki más is zaklatott lehet. – Tudom – felelem neki –, egészen hihetetlen.

Két másik nő is körénk gyűl. Mindkettőjük nevére emlékszem: Margot sportos kisfia Millie osztályába jár, Suzanne lánya pedig született színésznő, láttam már a színjátszó szakkörben. Valószínűleg ők is pontosan tudják, ki vagyok, mégis Jude-ra néznek beszéd közben. Na persze, őt jobban ismerik. Azon kapom magam, hogy azt szeretném, ha velem is beszélgetnének. Ha a barátaim lennének. Margot, egy csinos, német nő finom arcvonásokkal, elmeséli Jude-nak, hogy azt hallotta, egy férfi kutyája találta meg a holttestet péntek délután. Elfintorodik. – Az is lehet, hogy a kutya kaparta ki. – Na ne! – kiáltok fel. – Pedig igaz – mondja Suzanne Jude-nak. Színes tibeti sáljának halma alól óvatosan kiszabadítja egy vastag hajtincsét. – Az én kutyám folyton borzalmas dolgokat talál, döglött patkányokat és rókaürüléket. Bármibe beledugja az orrát, ami csak elé kerül. – Pfuj – jegyzem meg önkéntelenül. A kutyákról és a kutyák szokásairól beszélgetnek egy kicsit. Aztán Jude megemlíti a szexuális perverziókat, más a prostitúciót hozza fel. Margot, elbiggyesztve a száját, hozzáteszi, hogy ő úgy hallotta, a hulla meztelen volt. – Hát ez tényleg rettenetes! – kiáltok fel. Eszembe sem jutott még az a kifejezés, hogy „hulla". Olyan abszolút és végleges, annyira távol áll az élettől. Halott hús. Egy meztelen hulla gondolata felszabadít a vele töltött időtől. Csak egy „hulla". – Borzasztó, ugye? – mondják mindketten, először figyelve rám az egész beszélgetés alatt. – Nem tudom elhinni, hogy meztelen volt – jegyzem meg. – Mit gondoltok, mi történhetett? Istenem, ez elviselhetetlen, ugye? Ilyen közel hozzánk. Margot megértő pillantást vet rám. – Sosem gondolnád, ugye? Az ember mindig azt hiszi, hogy ilyen dolgok valahol másutt történnek. – Talán nem is baj, hogy így felrázott minket ez az eset – teszi hozzá Suzanne. – Olyan önelégültek vagyunk. Nem a valódi világban élünk.

– Ez igaz – felelem. – Olyan volt, mint a reggeli ébresztő. – Szerintem is – fűzi hozzá Jude. – Szerintem is – biccent Margot. Valamennyien nevetünk. Olyan rossz dolog, hogy nem mondom el nekik, hogy én találtam meg a lányt? Minél többet csevegnek, minél részletesebben elemzik a saját undorukat, annál nehezebb szóba hoznom. Már a beszélgetés elején mondanom kellett volna, mostanra viszont késő. Nem mondtam el nekik, mert. miért is? Az én szakmámban a „rossz" publicitás egyetlen fuvallata egy teljes karriert képes derékba törni. Stannek van saját PR-ügynöke, de én mindig is kerültem az ilyen felhajtást. Túl előkelőnek tűnt, feleslegesen soknak és fontoskodónak. Philip felelős a szerződéseim jogi oldaláért, a tévétársaságnak pedig kiváló PR-osztálya van. De most magam is belátom, milyen hasznos lehet ilyen esetben a profi segítség. Némi pánikkal jut eszembe, hogy már egyeztetnem kellett volna Alison Brett-tel, a Jó reggelt! sajtófelelősével. Meg kellett volna kérnem Perivale nyomozót, hogy hallgasson az érintettségemről, ragaszkodnom kellett volna a titoktartáshoz. Még sürgetőbbnek tűnik a helyzet most, hogy itt ülök, hallgatom a pletykákat, és nem merek közbeszólni. Valójában kevesebbet törődöm a karrieremmel, döbbenek rá, mint azzal, hogy ezek a nők mit gondolnak rólam. Philip felé pillantok, aki a játszótér nyitott kapuja mellett áll merev és teljesen reménytelen testtartásban. Arra gondolhat: vajon miért kell itt szerencsétlenkednem? Ennek most mi értelme van? Miért nem ülhetek vissza a képernyőm elé, figyelve, ahogy a Samsung éppen esik? Egy másodpercig tanulmányozom. Millie-re pillant, aki egyre magasabbra kapaszkodik az ágak között. Philip arca felragyog, bennem pedig hirtelen megcsillan a remény. Talpra állok, és lesegítem a lányom a fáról, erősen megmarkolva gumicsizmás lábát, miközben lefelé csúszik. Jude emlékeztet, hogy az áprilisi iskolakvíznél jótékonysági árverezőnek ajánlkoztam. Mindenkitől viszláttal köszönök el, mintha valóban a barátaim lennének, erősen koncentrálva, hogy eszembe se jusson, mennyire nem azok. Folytatjuk a családi napunkat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Az ablakból egy férfit pillantok meg az esti félhomályban. Az út másik oldalán áll, egy autó mögött, ezért nem tudom kivenni a teljes alakot, csak az arca egy töredékét, egy kar körvonalát. Nem képzelődöm. Ott állok, és nézem őt a nappali ablakából, várva, hátha megmozdul. Talán túl feszült vagyok mostanában, az idegeim azonnal riadót fújnak a legapróbb jel esetén is. A rendőrség nem kapta el a „zaklatómat" – kissé önteltség így nevezni őt, de nem jut eszembe jobb szó, amit használhatnék. Egyszer, vallottam be Evans rendőrnek, akit a bejelentésem után kirendeltek, úgy éreztem, mintha valaki más is lett volna a házban. Egy idegen arcszesz bágyadt illata. Máskor, próbáltam elmagyarázni, mintha figyeltek vagy követtek volna. De igazából sosem láttam valódi személyt, csak dolgokat. Érdeklődés Millie állapota után a Twitteren: „Javult már a kicsi lány makacs náthája?" Ajándékok – egy pár kényelmes papucs, egy CD random dalokkal (Ben Folds: You don't know me, Joe Jackson: Another world), egy könyv az Amazonról rendelve (Kedves Gpontom — Egyenes beszéd szexről és szerelemről). – Talán valaki csak kedveskedni akar magának – vélte Evans. Megkérdeztem tőle, előfordult-e már vele, hogy rettegni kezdett a postástól, a levelesláda zörgésétől. Miután leiratkoztam a Twitterről, az ajándékok szórványosabbak lettek. – Néha elunják – fejtegette Evans. Az ablakfülke jobb oldalán állok, a redőny takarásában, és figyelek. A magassága miatt biztos vagyok benne, hogy férfi. Lehet, hogy csak egy dohányos, akit valamelyik házból küldtek ki az utcára. Egy ingatlanügynök, aki a vevőjére vár. Egy szomszéd, aki véletlenül kizárta magát. És még mi? Mi lehet az, amitől ennyire rettegek? Millie a konyhából kiabál, azt mondja, éhen hal. Mikor vacsorázunk már? Ehet valamit addig? Készítek neki egy szendvicset és egy bögre kakaót. Keresem Philipet is, de nem találom sehol. Nem vagyok sokáig távol, mire azonban visszaérek az ablakhoz, az alak eltűnt.

hétfő Tegnap kezdődött az egész. A telefonom ébresztett fel. Egy Jack Hayward nevű újságíró kért tőlem interjút. – Mégis miért? – kérdeztem óvatosan, és olyan udvariasan, amennyire csak tudtam, dacára annak, hogy félig aludtam még. – Tudja, az a szerencsétlen incidense a halott nővel. Arról szólna az anyag, hogy két teljesen eltérő világ találkozott, ilyesmi. – Ez meglehetősen bonyolult lenne ilyen korán reggel – hebegtem, miközben az agyam vadul dolgozni kezdett. Tehát túl késő. Kiderült, hogy én találtam meg a lányt. Vajon a rendőrség sajtókonferenciát rendezett? Akárhogy is, az információ kikerült. Már semmit sem tudok tenni ellene. – Vagyis meg akarja szellőztetni a félrelépéseimet, kiteregetni a házasságom szennyesét és a tinédzserkori bulímiámat is? Jack Hayward elneveti magát. Kedves nevetés, olyan öblös hang, ami látott már pár szál cigarettát, de talán eredményesen próbálkozott a leszokással. – Szánjon meg – teszi hozzá rábeszélő hangsúllyal. Kedvesen bocsánatot kérek, és azt felelem, hogy biztosan megérti a helyzetemet. – Megadhatom a számomat, hátha esetleg mégis meggondolná magát? – kérdi. – Nem fogom meggondolni magam – válaszolom, ennek ellenére hagyom, hogy lediktálja. Rácsörgök az otthoni számán Alison Brettre, a sajtósunkra. Reménykedem benne, hogy nem ébresztem fel. Azonnal a segítségemre siet. – Kerüld a beszédet – tanácsolja. – De ha valamelyik újságíró felbukkanna nálad, add meg neki, amit akar. Aztán eltakarodnak majd. Pózolj egy kicsit. Tudom, hogy nem szereted, de ez a fajta pluszmeló jót tesz a nézettségnek. Tudod, mi a dörgés. Hétköznapi legyél, de stílusos, megközelíthető. Hűvös, de nem rideg. Úgy tűnik, ez utóbbit határozottan sikerült teljesítenem. Kinyitottam az ajtót, hogy behozzam a vasárnap reggeli újságokat némi „természetes sminkben" (egy leheletnyi rúzs) és farmerben

(abban, amit már napok óta nyúzok). Két fotós várakozott az ajtó előtt, tipikus paparazzók, alacsonyak, köpcösek, kipirosodott arccal. Elnyomták a csikket maguk mellett, amikor megláttak. – Csak egy fotót, Gaby! Hajrá, Gaby! Mosolyog, Gaby! Vártam egy pillanatig, hónom alatt az újságokkal. A végén megköszöntem a fotósoknak – ezzel mindig meglepem őket –, és bezártam az ajtót. Hát ennyi lett volna, gondoltam. De tévedtem. Ma reggel az újságok mind tele vannak az üggyel. A kocsiban, a munkába tartva áttanulmányoztam a főcímeket. „Gaby horrorja" és „Gaby iszonyatos reggele". A történtek legtöbb részletét leírták, új információkkal a nőről. A neve nem szerepelt, de megemlítették, hogy lengyel volt, és a közelben élt. Megszólalt egy munkaadója is, szomorúsága a pletykalapok álszentségébe csomagolva: „Csodálatosan kedves ember volt, mindenkinek hiányozni fog, aki ismerte." Egyik cikkben sincs kép róla. Maga a hiány. Én pedig a jelenlét vagyok: kissé gyászosan, de bátran feszítek a saját küszöbömön. Nincs ez így jól. A fotók egyikén egy árnyékszerű figurát látok a hátam mögött, az előszobában. Egy teljes percbe telik, mire rájövök, hogy Marta az. Steve fürkészve mered rám a visszapillantó tükörben. – Minden rendben? – kérdi. – Rendben vagyok. – Az újságokat a kocsi padlójára teszem, a lábam alá. – Valami hír a nőgyógyásztól? – Semmi komoly – feleli. – Polipok. – Egy polip? – Nem, több polip. Valami oknál fogva mindketten hangos nevetésben törünk ki. Terri még a megbeszélés előtt elkap az ajtóban. Boris Johnson, akinek az újonnan felépített repülőtérről kellett volna beszélnie, megbetegedett. Terrinek valami ütős téma kell, valami aktuális és fontos, amivel kitölthetjük a lyukat a műsorban. Sejtem, mire céloz, de próbálok hárítani. – Mi másunk van még? – kérdezem, miközben leülök. Csönd támad a szobában, feszült némaság, a levegő szinte remeg a tapintható várakozástól.

Dawn, a producerasszisztens a jegyzeteire pillant némi segítségért, és sorolja mindazt, amire még péntekről emlékszünk: flörttovábbképzés egy új randivalóságshow szereplőjétől, Simon Cowell a konyhában, ahogy híres báránysaslikját készíti, Kate Bush, aki nemrég tért vissza egy új albummal (Én vagyok, Cathy. Hazajöttem), három csinos színésznő a Downton Abbey sorozatból, hogy beszéljenek a... nos, hát valószínűleg a sorozatról. Próbálom felpörgetni az agyamat, előveszem a hétvégén megjegyzett címeket, gondolatban végigfutok pár ötletemen – nem éppen zseniálisak. Összeállítás az oly divatossá vált flash mobokról (egy rockkórus megszállt egy teljes bevásárlóközpontot), vakteszt a belvárosban kapható kávékról. Csönd ereszkedik a teremre. Senki nem mer rám nézni Terrin és Stanen kívül, aki a cipős lábát némi állezserséggel az asztal túloldalán pihenteti. – Én csak... – kezd bele tétován Terri. Vastag, kimódoltan régimódi szemüvegkeretét feljebb tolja az orrán zavarában. – Arra gondoltam... nos, tudod, mi a hétvége nagy sztorija? Hogy miről szeretnénk valamennyien hallani? – Rólad – kapja le Stan az asztalról a lábát. – Rólad, édeském, te magad vagy a sztori. A kijelentése nem hangzik olyan magabiztosnak, mint ahogy képzeli. Azon tűnődöm, vajon kitalálta-e már, neki mi haszna van ebből az egészből. Végigfuttatta-e már az agyán a pró és kontra érveket, és a sajtótanácsadója vajon mit javasolt, keveredjen-e bele egy rendőrségi nyomozásba. – Arra gondoltam – szólal meg ismét Terri –, hogy beszélhetnél arról, mennyire szörnyű volt számodra ez az élmény. Egyenesen a kamerába nézve elmesélhetnéd a te történetedet. Behívnánk egy pszichológust, aki leülne melléd a kanapéra, és elmagyarázná, milyen súlyos lelki visszhangjai lehetnek a sokkhatásnak. „Az én traumám", valami ilyesmi. Alice, az új szerkesztőnk felpillant. – Adam Phillips ide tud érni tíz órára. – Ez nem az én traumám – mondom, egyszerre dühösen és védekezve. – Én csak belebotlottam egy holttestbe. A tragédia nem az enyém. A történet nem rólam szól.

– Nem tudunk sokat a halott nőről – folytatja Terri, ügyet sem vetve a közbevetésemre. – Mi volt, valami lengyel takarítónőcske, aki másodállásban kamatyolt? Összerezzenek. – Nem hiszem, hogy. – kezdek bele. – Mindegy, csak belegondoltam, hogy az élete sosem volt olyan közel a tiédhez, mint amikor rábukkantál – von vállat, mintha nem is lett volna olyan lekezelő az imént. – Teljesen különböző helyeken mozogtatok. – Két világ találkozása – mormolom –, vagy valami ilyesmi. – Pontosan. Az ujjával a fejbőrét vakargatja. Rövid haja van szőkített hajvégekkel. Gyakran csinálja ezt, afféle szokása, amivel észrevétlenül is azt sugallja, hogy haladjunk már, minél hamarabb essünk túl a dolgokon. – A düh, amit éreztél – szólal meg Dawn. – Többek között. – Nem éreztem dühöt – felelem tiltakozva. – Bár nem tudunk eleget, de biztosan felrázta a nyugodt, középosztálybeli életet ott a ti. – Terri, aki Hackneyben született, próbál emlékezni rá, hol is élek pontosan –, ott a ti New Maldenetekben, vagy akárhol is legyen. – Nem hinném – ellenkezem kissé hamisan, miközben védekező ösztönnel gondolok Margot-ra és Suzanne-ra. – Ugyan már! – sürget tovább, mintha egy makacs gyermekre akarná ráadni a kabátját. – Nagyon jó lesz. Szükségünk van rád. Jó a sztori. – Nem érdekel – rázom meg a fejem, és megpróbálok nyugodt és határozott maradni, kizárni az alattomos pánikot, magam elé képzelve a tankönyv táblázatát a második világháborúról. – Nem tudok kibékülni a gondolattal. Jobb szeretném, ha nem használnánk fel őt a műsorban. – Hidegrázás... – Stan utánozni kezdi Don LaFontaine jellegzetes, kriptamély hangát, aki a filmelőzeteseket szinkronizálja. – Megszakad a szívem. – Nem éreztem hidegrázást – vágom rá. – Nem szakadt meg a szívem. Egy szerencsétlen nő meghalt, Stan. Kissé megemelem a hangomat. Senki nem néz rám zavarában. Stan önelégülten vigyorog.

Szerencsére Dawn, aki egészen ez idáig elmélyülten kopogott a laptopján, a megmentésemre siet. Elégedetten csettint egyet, és közli, hogy sikerült: megmutathatjuk Anglia legkövérebb nőjét, mert bejelentkezik Skype-on az otthonából. (Négy éve nem hagyta el a házat.) – Az élő gyomor – szakítja félbe Stan, ismét a filmelőzetes hangon. Később, természetesen, ő maga lesz az együttérzés élő szobra. Alice azt javasolja, Adam Phillipset mindenképpen hívjuk be – majd a falánkság lélektanáról fog beszélni –, Terri pedig, a pánik múltával, kiengeszteltnek tűnik. Megúsztam a mai napot, holnapig pedig elül majd a sztori. Öt nem fogadott hívásom van a megbeszélés után és egy halom SMS, köztük Jude Morrisé is: „Micsoda alak vagy! Miért nem szóltál? Most biztos azt gondolod rólunk, hogy idióták vagyunk!" Clara kétszer hívott, Margaret, Philip édesanyja egyszer. Nagyon szeretett, nagyon hiányolt exdadusunk, Robin hangüzenetet hagyott. „Helló, édes. Mégis, mi megy itt? Nem hagyhatlak titeket magatokra egy percig sem?" Clarát visszahívom a sminkszoba felé tartva, de órája lehet, mert a hangpostája jelentkezik. Így Jude-ot keresem helyette. – Most nagyon utálsz, amiért nem mondtam el? – kérdezem, mikor felveszi. – Bonyolult az egész, majd elmagyarázom – teszem még hozzá. Azt feleli, hogy természetesen nem utál. Azt mondom neki, hogy bocsánat, a legbocsánatosabb bocsánat (egy kifejezés, amit Millie és a barátai használnak gyakran), erre felnevet. – De nincs több titok – köti ki. Mielőtt leteszi, rákérdezek: „Azért még mindig a barátom vagy, ugye?", ami elég bátor dolog, tekintve hogy a barátkozásnak még igencsak az elején tartunk. Éppen a telefonomat teszem vissza a zsebembe, amikor Stan lecsap rám. – Yeah – mondja lazán. – Nagyon jó. Jó döntés, anyukám. Lehelete kellemetlen keveréke a fokhagymának és a mentának. Hátrébb húzódom tőle. – Köszi – felelem.

– Tiszta őrült vagy, ha nem veszel ki pár napot – folytatja, mintegy mellékesen. – Ne érezd úgy, hogy nem teheted meg, vagy hogy ezzel gondot okozol nekünk. Nem szokásod, de most rád fér. Emlékszem, akkor is végig dolgoztál, amikor az édesanyád. mindegy. és hogy akkor is csak két hét szünetet vettél ki, amikor a lányod született. – Még az idők hajnalán – felelem. – De valamennyien megértenénk – erősködik. – Már említettem Terrinek, hogy India majd meghal a kíváncsiságtól, milyen lehet a kanapén ülni. Engem is érdekelne, hogy válna be a csaj. Öreg róka vagy, tehetnél neki egy szívességet. – Ez kedves tőled, Stan – felelem, eltéve az öreg rókát későbbre. – Igazán értékelem. Felhívom Robint a kocsiból, amikor hazafelé tartunk. Szeretné megtudni, mi történt pontosan – Ian anyukája megvette a Mailt ma reggel, és „valamennyien csak bámultunk, hogy most mi van". De egy nap nagyon hosszú egy kismama életében. A nagy szenzációt lesöpörte a színről egy négy hónapos csecsemő biológiai órája. Robin megpróbálja álomba imádkozni a babát, mielőtt Ian rokonai megérkeznek vacsorára. – Néha – mondom neki – el sem hiszem, hogy nyolc teljes éven keresztül nálunk éltél. Pont úgy beszélsz, mint amikor leszálltál a Heathrow-n. – Micsoda szerencsém volt, ugye, hogy titeket találtalak a kijáratnál! -feleli vidáman. – Robin, éppen hogy mi vagyunk azok, akiknek szerencséje volt – válaszolom komolyan. Hallom, ahogy Charlie nyűgösködik, csuklik, mint azok a kisbabák, akik szeretnének már aludni, csak még nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. – Ugyan, csillapodj, kincsem – nyugtatja Robin, a sírás azonban erősödik. – Ó, kérlek, szívem. Szeretném, ha elaludnál. Még főznöm is kell, az ég szerelmére. – Emlékszel arra a remek tanácsra, amit te emlegettél nekem, hogy a babákat teljes erőből, egészen erélyesen kell hintáztatni? Az ösztöneink ellen való, de hatásos. Végül az ember eléri azt a

pillanatot, amikor a sírás ritmikussá válik, a szemük pedig lassan lecsukódik – idézem vissza. – Szülnöd kéne még egyet – mondja komolyan. Éneklő hangsúllyal rávágom: – Túl késő. Egy kicsit beszélgetünk még a babáról és kiszámíthatatlan alvási szokásairól, hogy Ian anyukája szerint egy cumi talán segítene a helyzeten. Hosszan beszélek hozzá, elmondom, milyen remek munkát végzett nálunk, és micsoda nagyszerű édesanya, mert úgy érzem, most szüksége van a bátorító és dicsérő szavakra. Pár perc után elhalkul a hangja, és aggódva suttogja: – Veled minden rendben van? – Jól vagyok – felelem. Robin nagyot ásít. – Talán én is megengedhetek magamnak egy délutáni sziesztát. – Ez a helyes beszéd – mondom neki. Amikor Steve leparkol, egy férfi ül egy autóban a házunk előtt. Elgondolkodom, hogy hívjam-e a rendőrséget, de úgy tűnik, már meg is érkeztek. Perivale nyomozó ezúttal Morrow rendőrt is magával hozta. Utóbbi kedvesen rám vigyorog, amikor megtorpanok a konyha küszöbén, amolyan „hát én lennék megint"-féle bocsánatkérő, szélesre húzott vigyorral. Marta beengedte őket, bár ő maga már elment Millie-ért az iskolába. A takarítónőm azonban a házban van még, teszi hozzá gyorsan Morrow, mintha a biztonságom miatt aggódna. Hallom, ahogy Nora az emeleten fel-alá húzza a porszívót Marta szobájában, majd felbugyognak a csövek, amikor a vendégfürdőszobában megereszti a csapokat. Kicsit nekidőlök az ajtókeretnek: nem biztos, hogy lesz elég erőm megmozdulni. Bizonytalannak érzem a lábamat. Rákérdezek, hogy miért szükséges ez az egész. – Nem tettek fel még minden kérdést az üggyel kapcsolatban? Morrow rendőr, aki a padon ül, felhúzza szeplős orrát. A homloka ránctalan. Apró aranyszívet visel a fülében. – Tudom, hogy ez igazán bosszantó – mondja –, de.+

Perivale az asztalfőn ül, és egy lapot tanulmányoz az ölében: mivel nem néz fel, Morrow együtt érzően az égre emeli a szemét és vállat von. – Ha lenne olyan kedves helyet foglalni pár percig – tekint fel Perivale felügyelő, mintha csak én lennék az ő irodájában. – Nem tart majd sokáig, viszont rendkívül fontos – fűzi hozzá magyarázólag. Rákerestem a Google-on a hétvégén. A nyomozói főosztály vezetője, és már kapott egy plecsnit valami nagy rajtaütés vezetéséért. Nagy nehezen elválok az ajtófélfától, és letelepszem az asztal másik oldalára. Azon gondolkodom, hogy megkínáljam-e őket teával, azonban Perivale hanghordozásában valami azt sugallja, hogy inkább ne. – Látta ezt a nőt korábban? – kérdi a felügyelő. Egy darabka saláta ragadt két metszőfoga közé, cipzáras Adidas pulcsija felső részén pedig ketchupfolt látszik. Ha én lennék a törvényszéki patológus, biztosan megállapíthatnám, hogy egy Big Macet fogyasztott el az idefelé vezető úton. Egy fotót tol elém. Már azelőtt tudom, hogy a lányról készült, mielőtt rápillantanék. Valójában előre rettegtem tőle. Egy kertben fényképezték, a mászóka mellett. Két gyerek nyújtózkodik a felsőbb fokokról. Egy totyogóknak való piros műanyag bicikli árválkodik a bokájánál, a lány pedig éppen a kisebbik gyermek lábát fogja, szélesen mosolyogva. Kicsit befelé álló fogai vannak, sötétvörös haja két copfba fogva. Karcsú nő keskeny, hosszú arccal. Vastag, feltűnő műszempillákat visel, amelyek azt sugallják: „Tudom, hogy megéri törődni magammal, még akkor is, ha más nem törődik velem." Az egyik fülcimpáján legalább hat karika van egymás alatt. A fotó majdnem elviselhetetlenül elszomorít. – Ezek az ő gyerekei? – kérdezem. – Egyáltalán nem tűnik ismerősnek? – Nézze, egy kicsit... egy kicsit talán tényleg hasonlít rám, ahogy a hétvégén maga is mondta. Ki ő? Ezek itt az ő gyerekei? – kérdezek rá újra makacsul.

– A neve Ania Dudek volt, harmincéves, a Fitzhugh Grove SW18 alól – feleli. Azt mondja: volt. – A család, ahol dolgozott, jelentette az eltűnését, amikor nem ment szombaton dolgozni. Ezek az ő gyerekeik a fényképen. Hétvégi dadusként alkalmazták. – Ania Dudek – ismétlem meg a nevét. Egy dadus. Legalább nem az ő gyerekei. Egy kellemes munkahely egy kellemes családnál, hasonlóan biztonságos kertvárosban, mint a miénk. Tehát nem két különböző világ találkozása. – Mond magának valamit ez a név? – Nem – rázom meg a fejem. – Semmit. – Volt valaha a Fitzhugh Grove-ban? – Nem, de persze tudom, merre van – felelem. Egy csomó panelház a park szélén, korábban az önkormányzaté volt. – Még sosem jártam ott. – Biztos benne? Biccentek. – És Ania Dudek sem járt maguknál? – Nem. Morrow-ra pillantok, aki összeszorítja a száját, kissé komikus arckifejezéssel, afféle „inkább itt se lennék, ha tehetném, de hát muszáj" grimasszal, egy csipetnyi női szolidaritást tükrözve. Rámosolygok. – Sosem – ismétlem. – Érdekes – feleli Perivale. Elém teszi azt a papírlapot, amit egészen eddig az ölében dajkált. Egy magazinból kitépett oldal vékony, műanyag tokban. Hirdetés a Lamben: bébiszittert keresnek Wandsworthben. Abban a minutumban, ahogy meglátom – a szavak formájáról, a szedésről –, felismerem. Én adtam fel tavaly nyáron, amikor Robin helyére kellett segítség. – Van bármi elképzelése, miért találtuk ezt a halott nő hűtőjén? Arcüreggyulladással küszködtem a múlt télen, a fertőzés pedig átterjedt a fülemre és a hallójáratokra is, megingásokat okozva az egyensúlyérzékelésemben – egyoldali egyensúlyközponti diszfunkció, ahogy az orvos nevezte. Nem szédülés volt, inkább gyors forgás, megbillentem, mintha a szoba elmozdult volna a

tengelye mentén. Pontosan így érzem magam ebben a pillanatban is. Az asztalra meredek, látom az eget és a felhőket tükröződni a műanyag tok fényes felületén, és egy vagy két teljes másodpercig nem tudom, hogy ülök vagy éppen zuhanok. Végül képes vagyok megszólalni. Azt mondom, hogy fogalmam sincs. Perivale felügyelő további kérdéseket tesz fel, amelyeket csak nehezen hallok meg, a szédülés után ugyanis robajló mennydörgés marad a koponyámban. – Állásinterjúra jött? Ez az első alkalom, hogy Morrow rendőr megszólal. A szemét tágra nyitja, és úgy biccent, mintha biztos lenne az igenlő válaszban. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen – szólalok meg végül –, de nem tette. – Körbenézek a konyhapolcokon. – Ha a kezemben lenne a múlt évi naptáram, megmutathatnám, ki járt nálunk. Ja igen, eltettem egy mappát is az önéletrajzokkal. Előkereshetem, ha kérik. – Nem kell, csak mondja el pontosan, amire emlékszik – feleli Morrow rendőr. – Mindenre pontosan emlékszem – szögezem le. – Nagyon nehéz nyarunk volt. Az édesanyám megbetegedett, és a régi dadusunk, Robin férjhez ment – ami természetesen nagyszerű dolog, de egyben azt is jelentette, hogy nem él velünk többé. Ez elég szomorú volt. Legalábbis számunkra, úgy értem. – Ha visszatérhetnénk ehhez itt – bök Perivale felügyelő szigorúan a La^ből kitépett hirdetésre. – Elnézést – köszörülöm meg a torkomat. – Két napom volt az interjúkra. Hat fiatal nővel beszéltem. Valójában csak öttel, meg egy férfival. Két angollal, az egyikük szeptembertől egyetemre ment, így szóba sem jöhetett, a másik nem tudott vezetni. Volt egy kissé idősebb örmény hölgy, aki Croydonból járt volna fel vonattal minden reggel. A férfi dél-afrikai származású volt: remek választás lett volna, ha fiam lenne. Egy helyes portugál nő megfelelt volna, de gyakorlatilag nem tudott angolul. Meg kellett volna hallgatnom még párat, de az édesanyám állapota egyre rosszabbodott, és a harmadik napon megtaláltuk Martát.

Túl sokat beszélek; próbálok annyi információt elmondani, amennyire csak képes vagyok. Hirtelen eszembe jut egy ötlet, egy lehetséges magyarázat. – Talán ez az Ania úgy gondolta, hogy jelentkezik az állásra, végül mégsem tette. – Ez lehetséges – vágja rá Morrow. Perivale nyomozóra pillant. – Van logika benne. – Tudja – folytatom, némi megkönnyebbüléssel –, néha milyen könnyen ottfelejtődnek a legkülönbözőbb dolgok az ember hűtőajtaján? – Igen – ráncolja az orrát Morrow rendőr. – Mint azok a fehérjealapú diétákat hirdető cetlik a miénken. Néztem rájuk valaha is egy pillantásnál többször? – Magának aztán nincs szüksége diétára – nyugtatom meg –, és az a fehérjedús Dukan-féle változat borzalmas szájszagot okoz. Enyhén előregörbíti a vállát, mintha azt jelezné: nevetne, ha megtehetné. Azon tűnődöm, hány éves lehet. „A mi hűtőnk" alatt valószínűleg az anyjáét érti. Perivale elveszi a műanyag borítékot, ráteszi a fényképet, és gondosan maga elé helyezi az asztalon. Ahogy ránézek, leheletnyi korpadarabkákat látok a haja éles választékában. Vajon van felesége, vannak gyerekei? – Rendben. Még egy kérdés. – Eddig nem nézett rám, most azonban felpillant, egyenesen a szemembe fúrja a tekintetét. – Megkérdeztem már korábban is, de most újra megteszem. Megérintette a testet? – A testet – visszhangzom. Megpróbálom újra átgondolni az egészet. A fejem szinte kóvályog. Ha még azt is nehéz elviselnem, hogy utólag a testre gondoljak, ugyan hogyan érinthettem volna meg? Hús: emlékeznék rá. – Nem – felelem. – Biztos benne? – Arra emlékszem, hogy megérintettem a haját. – Elvett bármit is a testről? – Nem.

Ismét nyugtalannak érzem magam. Nem értem, merre halad a beszélgetés. Úgy érzem, mintha elfelejtettem volna valami fontosat. – Nem vett el egy láncon lógó Szent Kristóf-medált a nyakából? – Nem. Ugyan miért tettem volna ilyet? Megdörzsöli az arcát a szeme körül a mutató– és hüvelykujjával. – Nézze: Edmond Locard állítása, hogy minden kapcsolat hagy valamilyen nyomot maga után. Hallott már erről? Ez talán a legelső dolog, amit megtanultam a rendőrtisztin. Haj, szőr, festéknyomok, rostok, smink, a részecskék innen oda vándorolnak, keverednek. Minden porszemcsének megvan a maga identitása. A pamutnak szalagra emlékeztető finom rostjai vannak, a lenvászon úgy néz ki, mintha apró, tömör csövekből állna. Ha megtalálja a részecskét, csak idő kérdése meghatározni a forrását. – Rendben – rázom meg a fejem értetlenül. – És annak ellenére, hogy a gyilkos hipóval permetezte le a nyakát. – Tehát ez volt az a szag? Bólint, majd folytatja: – Találtunk bizonyos rostokat, bizonyos DNS-t a kulcscsonton, amelyek. nos, nagyon hasznos lenne, ha megerőltetné az agyát egy kicsit. Tudom, hogy traumán esett át, még áldozatsegítésre is szüksége van – rándítja meg a vállát –, de ha mégis megpróbálna visszaemlékezni mindenre, ami történt, az nagy segítséget jelentene a nyomozásunkban. Felnézek. Nora lábujjhegyen settenkedik be a konyhába egy vödörrel és a felmosóronggyal. Nem hallottam, ahogy közeledik. Mamuszt visel a házban, ami tompítja a lépteit. Felállok az asztaltól, hogy átkutassam a hallt a pénztárcám után. Felmerül bennem, hogy jövő héten fizessem ki, de nem szeretem ezt tenni vele. Minden keresetét hazaküldi a Fülöp-szigetekre a családjának. Utánaintegetek a bejárati ajtóból, majd visszasétálok a konyhába. Perivale felügyelő megkérdi, hogy Nora helyi lakos-e (talán utána akar nézni a papírjainak), én pedig rádöbbenek,

hogy erre a kérdésre akkor sem tudnék válaszolni, ha akarnék. Évek óta takarít nálunk – üríti a kukáinkat, súrolja a vécéinket –, és fogalmam sincs, hogy hol él. Csak én képzelem, vagy Perivale felügyelő és Morrow rendőr váltottak egy jelentőségteljes pillantást? – Tisztázzuk tehát még egyszer – tér vissza a kérdéshez Morrow rendőr –, a hajától eltekintve semmit nem érintett meg Ania Dudek testén? Ismerik azt az érzést, amikor egy szó vagy kifejezés nem jut az eszükbe: a legrosszabb ilyenkor erőltetni a dolgot. Akkor ugrik be a megoldás, ha valami teljesen másra gondol az ember. Talán Nora volt a megfelelő elterelés, de az is lehet, hogy idővel magamtól is eszembe jutott volna. – Megérintettem – bököm ki hirtelen. A gondolataim tiszták. – Visszakapcsoltam a melltartóját. Olyan melltartót viselt, aminek elöl van a kapcsa, és a kis kampó kiugrott a helyéről, a pántja pedig kilógott a póló alól. Maguknak van igazuk. Megérintettem. Megtettem. Nem tudom, miért nem említettem ezt korábban. Talán azért, mert maguk folyton „testet" emlegetnek, és emlékszem, nagyon óvatos voltam, hogy ne érintsem meg magát a testet. Megrázom a fejemet. Hirtelen eszembe jut a kapocs merevsége a melltartón, és hogy milyen hűvös és nedves volt az anyag. – Látom magam előtt, ahogy megteszem. Magam sem értem, miért, de meg kellett tennem. Az emberek – teszem hozzá – furcsa dolgokat művelnek stresszhelyzetben. – Aha! Perivale nyomozó úgy szólal meg, mintha most oldotta volna meg a vasárnapi keresztrejtvényt a The Timesban. Rákérdez, nem hallgatok-e a Szent Kristóf-medál elviteléről is. Felháborodva pillantok rá, egyik kezemet értetlen gesztussal felfelé fordítva. – Rendben – biccent. Úgy tűnik, ezzel megelégszik. Megkérdem, mégis mi okozta pontosan a lány halálát, ő pedig azt feleli: – Kardiális aritmia, amit a nyaki ütőér ideggócára gyakorolt erőteljes nyomás okozott. A látszólag éles karmolások a nyakon:

saját maga okozta sebek, amikor próbálta a fojtózsinórt eltávolítani. Érzem, hogy elsápadok. – És ki tette? Van bármi nyomuk, ami a gyilkoshoz vezet? Perivale rám mered. – Nem volt barátja? – kérdem. – Nem a szerelmes az első számú gyanúsított ilyen esetben? – Volt barátja – biccent. – De nem tartózkodik az országban, ami, hogy is mondjam, bosszantó. Elfojtok egy nevetésszerűséget. – És nincs gyilkos fegyverünk sem – teszi hozzá Morrow rendőr. Kétségbeesetten szeretném, hogy eltűnjenek végre. Nem akarok többet hallani a dologról, de Perivale beszélni kezd a drágalátos rostjairól, poliészterszálakról, amelyek úgy néznek ki, mint finom, sima pálcikák -majd megkérdi, hogy elkérhetné-e a ruhákat, amiket aznap reggel viseltem. Olyan gyorsan hozom le a futónadrágot, a pólót és a hozzá illő szürke futótopot a szekrényből, amilyen gyorsan csak tudom. És aztán, mikor már azt hittem, hogy végeztünk, rákérdez, hogy hol voltam a gyilkosság előtti nap délután négy és éjfél között. Nem értem, miért faggat ilyesmiről. – Nos, hát a parkban biztosan nem – felelem –, ha akkor ölték meg a nőt. Akkor nem. – Nem a parkban ölték meg – böki ki Morrow rendőr csevegő hangnemben. – A lakásában történt. A testén lévő vérnyomok alapján tudjuk. Perivale felügyelő felbőszült tekintetet villant a beosztottjára. – Amikor a szív megáll – veszi át a szót mégis, olyan unott, kissé éneklő hangnemben, mintha sokszor ismételt leckét mondana fel –, a vér a test mélyebben fekvő részeit önti el, kissé elszínezve. A hiposztázis Ania testén azt mutatja, hogy a lába alacsonyabb pozícióban volt a test többi részéhez képest. Ez megegyezik bizonyos mélyedésekkel, amelyeket a lakásában lévő ágyon találtunk. Két csésze tea volt a lakásban, az egyik érintetlen. Egy pohár víz, amit feldöntöttek.

– Itthon voltam – vágom rá gyorsan. – Pihentem, futottam egy rövidet, aztán lezuhanyoztam, vacsoráztam valamit, olvastam a lányomnak, néztem egy kis tévét. – Mit nézett? – Nem emlékszem. A Reklámőrültek című sorozatot, talán. – Van, aki meg tudja erősíteni ezt? – Marta. És Millie is velem volt a kora esti órákban. – És később? – Hamar aludni mentem. Egyedül. A férjem dolgozott, utána pedig a városban maradt a kollégáival. Próbálok segítőkész lenni, de közben azon gondolkodom: miért akarják tudni, hol voltam? Én találtam meg a testet. Úgy gondolják, hogy én öltem meg? Pánikot érzek. Így fest egy rendőrségi kihallgatás? Sehová sem vezető, logikátlan kérdések? Bürokratikus összevisszaság? Talán csak kérdezősködik. Talán kötelező bizonyos részleteket minden érintettel tisztázni – mint ahogy HIV-tesztet kell csináltatnod, ha terhes vagy –, mert aztán a zaklatómról faggat. Elmondom neki, hogy a zaklatás, már ha nevezhetem ezt annak, tavaly nyáron kezdődött. Ezt a tényt Perivale nyomozó legalábbis feljegyzésre érdemesnek tartja. – Lehet, hogy csak véletlen – teszem hozzá –, de biztos vagyok benne, hogy láttam valakit vasárnap a ház előtt leskelődni, és most is, amikor hazajöttem. Egy rossz kinézetű alak, kocsiban, elég gyanúsan festett – próbálok hétköznapi tónust megütni, nehogy azt higgyék, hogy csak fontoskodom. Mind a ketten felállnak. Morrow rendőr óvatosan köröz párat a vállával, hogy kimasszírozza belőle a feszültséget. (Helyet kellett volna cserélnem vele: a pad nem túl kényelmes, ha sokáig ül rajta az ember.) – A gyanús alak odakint? – vonja meg a vállát félmosollyal Perivale. – Ne aggódjon, őt én küldtem. Futni indulok. Előbb vagy utóbb úgyis rá kell szánnom magam. Nincs nálam az Asics cipő vagy a kedvenc futós cuccaim – fogalmam sincs, mikor kapom őket vissza –, de felhúzom a régi cipőmet, amit a gardróbban találok, és keresek egy tréningruhát. A csípőm köré kötöm Philip szürke, kapucnis pulóverét.

Valószínűleg nem lesz szükségem rá, mert nincs olyan hideg, de legalább eltakarja a fenekemet. A Fitzhugh Grove-ra ki lehet jutni a parkon keresztül – egy ösvény vezet a futballpályáktól a John Archer Way felé, ami egy új út, a semmiből építették, amikor felhúzták ezeket a modern lakóépületeket. Egy sor hatalmas szelíd-gesztenyefa övezi. Ha errefelé fut az ember, keresztül kell mennie a rendőrségi kordonon, utána következnek a gesztenyefák, amelyek vastag ágaikkal barátságtalan, sötét folyosóvá változtatják az ösvényt. Inkább a Trintity Roadot választom, hatsávnyi dübörgő forgalmával egyetemben. A liget bejáratánál sárga plakátot zörget az eldübörgő teherautók kavarta szél, szemtanúkat keresnek rajta. Odafutok, azt tettetve, hogy elolvasom, majd kicsit beljebb sétálok addig, ahol az autók parkolnak. A lakóházakat szomorkás pázsit csenevész négyszögei választják el egymástól. A második saroknál látom egy várakozó rendőrautó forgó fényeit, ahogy újra és újra narancssárgára festik a falat. Nehezen lélegzem. Úgy érzem magam, mint akit megkötöztek, megbilincseltek. Az utolsó pillanatban megfordulok, és hazafelé indulok. Már majdnem a háznál tartok, amikor a kapu és köztem egy baljós árny válik el szótlanul a faltól. Elfojtok egy sikoltást. – Jaj, ne – mondja a férfi, és sietősen felém nyújtja a karját. – Elnézést. Istenem. Elnézést. A bocsánatáért esedezem. Megijesztettem? Micsoda idióta vagyok. Sietősen elsurranok mellette. Nem állít meg, sőt könnyedén félresiklik az utamból. Elkapok egy leheletnyi finom dezodorillatot, egy csipetnyi teával fűszerezve, és egy ismeretlen öblítő mesterséges szagát. – Bocsánat – mondom, mire sikerül elevickélnem a kapuig, majd beteszem magam után, és átpillantok fölötte. – Nem, én kérek elnézést. A sokk után, ami magával történt, az idegei valószínűleg szarrá mentek – hadarja. – Maradjunk abban, hogy tönkrementek – nevetem el magam. Egészen jól ki tudom venni az alakját. Nem sokkal magasabb nálam, hullámos hajjal és őrült, kusza, borzas szemöldökkel. Nagy, feltűnő, csillogóan barna a szeme, kissé ferde vágású, apró

ráncokkal a sarkában, és ahogy könyörgően mered rám, valakire emlékeztet... megvan, Michael Palinre a Monty Pythonból! – Tönkrementek. Szarrá mentek? – meglepődött arccal pillant vissza. – Hogy honnan szedtem ezt? Mindegy is, elnézést a zaklatásért – mondja. Közelebb lép, és kezet nyújt a kapu felett. – A nevem Jack Hayward. Beszéltünk telefonon. Biccentek. – Két világ találkozása, vagy valami ilyesmi. – Pontosan. Gondoltam, hogy érdemes lesz személyesen megkérnem magát. Ez hatalmas sztori. Már kiástam pár dolgot azóta. Szabadúszó vagyok. Szükségem van erre a sztorira. Adja meg, kérem, a lehetőséget – tárja szét a karját esdeklő gesztussal. – Nem gondolt még arra, hogy normális munkát keressen? – kérdezem, nem éppen barátságosan. – Próbálkoztam már vele. De van fogalma róla, hogy mindennap be kellett járnom? És arra kényszerítettek, hogy öltönyt hordjak, és beüljek egy íróasztal mögé. – Hihetetlen. – Folyton az irodai kávéautomatáról hallani, hogy ott van az élet, de látott már maga irodai kávéautomatát? Unalmas. Semmi különös. A társaság meg. nos, néhány arc a befektetési osztályról, és ennyi. Mondom magának, az igazi élet máshol van. – Talán rossz kávéautomatát választott – mosolyodom el, de óvatosan továbbaraszolok az ajtó felé. – Kérem – mondja könyörgő hangon. – Semmit nem tudok mondani – rázom meg a fejem. – Kérem szépen – erőlködik tovább. Lehetetlen, hogy az ember udvariatlan legyen valakivel, aki Michael Palin nevető szemével van megáldva. Előkaparom a kulcsaimat. – Talán máskor – felelem. – Amikor a dolgok elcsitulnak kissé. Philip nyolckor hív. Nem jön haza vacsorára. Nagyon fárasztó napja volt. Nehezen tud megszólalni, a kimerültség vagy a stressz teszi. Alig beszéltünk egymással a vasárnapi ebéd óta. Olyan illetlenül viselkedett a szüleivel, hogy nézni is alig bírtam. Az egész étkezés alatt a mobilját babrálta, időnként felpattant, és kisétált az étteremből, hogy telefonáljon, amikor pedig visszatért,

maga elé bámult az asztalra, mintha egyikünk társaságát sem élvezné különösebben. Szeretem Philip szüleit, de Margaret, az édesanyja képtelen bármiféle vitára. Csak folytatta a mosolygást, mintha mi sem történt volna, és Neil, a nyugalmazott iskolaigazgató abból az időből, amikor az iskolázottság még fontosabb volt a személyes varázsnál, hosszasan értekezett a tradicionális pubnevek változásának történelméről. Közben én kétségbeesetten próbáltam ellensúlyozni Philip nemtörődömségét, időnként egy-egy elragadott „0,tényleg?" vagy „Nem hiszem el!" közbeszúrásával. Szívszaggató jelenet volt. Margaret és én voltunk az utolsók, akik elhagytuk az éttermet. Azt mondtam neki, ne haragudjon Philip miatt, ő pedig rám nézett, és egy futó másodpercig azt hittem, kérdezősködni fog. Bármit megtettem volna, hogy mondjon néhány vigasztaló szót, hogy megszorítsa bátorítólag a vállamat. Szerettem volna bevallani, hogy mitől rettegek – hogy Philip kezd végleg eltávolodni tőlem. Ő azonban ismét rám mosolygott, azzal az elégedett, széles mosolyával. – Philip mindig Philip marad – felelte, majd elfordult. – Itt járt a rendőrség – teszi hozzá Philip a telefonban. – Ki kellett jönnöm egy megbeszélésről. – A rendőrség? – kérdezem rémülten. – A halott nő miatt. – De miért? – kérdezem ismét. – Miért kellett veled is beszélniük? Nem felel azonnal. A vonal elnémul egy kicsit. Talán a kagyló fölé tette a kezét, vagy letette a telefont az asztalra. A legszívesebben sikítanék, hogy felkeltsem a figyelmét, amikor azonban visszatér, nyugalmat kényszerítek magamra. – Itt is jártak. Tudják, hogy ki – mondom. – A nő neve Ania Dudek. – Igen. Nekem is mondták – feleli. – Mit akartak tőled? – Rutinkérdések. Mert te találtad meg. őt. Megint félreteszi a kagylót egy kicsit. Legalábbis úgy gondolom. – És? – kérdezem lassan, mikor ismét meghallom a lélegzetét.

– Ej, hát csak kérdeztek, Gaby. Arról, hogy hol voltam. Hogy hol voltál te. – Kérlek, ne legyél ilyen ideges. A bocsánatodat kérem, hogy megzavart a rendőrség munka közben, de tudnál mondani egy kicsivel, csak egy kicsivel többet? Kérlek. (Látod? Még mindig milyen higgadt vagyok.) Mélyet sóhajt. A hangját teljesen eltorzítja az igyekezet. – Bocsánat. Igen. El sem tudom képzelni, hogy mindez veled történt meg. miért éppen veled? – Tudom, mit érzel – felelem. – Azt mondtad, hogy egy tinédzser volt. – Nem, azt mondtam, hogy egy lány. Újabb csönd. Ilyenkor vajon másokkal beszélget az irodájában, míg nekem várakoznom kell? – A rendőrség ellenőrizte, amit nekik mondtál. arról, amikor megtaláltad, és... – alig hallom a hangát egy folyamatos csattogó zaj miatt, mintha valaki egy golyóstollat kapcsolgatna ki és be. – Az időről és a helyről szóló információkat ellenőrizték. – Az alibimet, úgy érted? – kérdezek vissza. – Veled ellenőrizték az alibimet? – Valahogy úgy. Nem mintha a hasznodra lehettem volna. – Kesernyésen felnevet. – Folyamatos tárgyalásaim voltak, azt pedig némi munka utáni ivászat követte, meg a munkavacsora. Egy egész listányi alibim van, olyan hosszú, mint a saját karom. Bárcsak valamelyiket odaadhatnám neked. Annyira hiányolom őt, annyira várom, hogy hazajöjjön végre, hogy azon kapom magam: alvást tettetek, mikor megérkezik. Azt akarom, hogy ébresszen fel, legalább bökjön oldalba. Arra vágyom, hogy akarjon felébreszteni. De nem akar. Szinte néma csendben surran be mellém. Később pedig, a kora hajnali órákban, amikor felriadok valami zajra, már nincs mellettem: az ágy még mindig langyos az ő oldalán. Várok egy kicsit, amikor azonban a párnák teljesen kihűltek, lábujjhegyen leóvakodom a lépcsőn. Lelopakodom az alagsorba, és mezítláb megállok a kerékpár mellett, amit gondosan visszatett a tartójára. Philip néha edz, ha nem tud aludni, de ma éjszaka a székébe süppedve bámulja a képernyőt – a Bloomberg tőzsde és a CNN

vibráló hologramjai világítják meg az arcát. Úgy belemerült a saját gondolataiba, hogy meg sem hallott engem.

kedd – Szex. Egy hétvégi kiruccanásra van szükségetek és jó sok szexre. Mindaz a pénz, amit az emberek pszichoterápiára és párkapcsolati tanácsadásra költenek, megspórolható lenne. Esküszöm, nincs olyan házastársi probléma, amit ne orvosolna egy alapos kefélés. – Igazad van – bólintok. – Őszintén. Kapd el a grabancát, és rázd föl. Megvan még az a szobafoglalás? Szomorúan bólintok, és elvékonyodó hangon fűzöm hozzá: – Külön fürdőszoba. Zavartalan kilátás a tengerre. – Kényszerítsd. Használd a csáberődet. És ha nem hajlandó rá, majd megyek én helyette. Clara és én egy kávézóban üldögélünk – olyan felkapottá vált Északnyugat-Londonnak ez a környéke, hogy a csészénkben gőzölgő folyadékot egyenesen „kézműves pörkölésűnek" titulálja az itallap. Fogalmam sincs, mit jelent ez. Talán van egy saját kézművesük a pincében, aki kávét pörköl. Clara egy eszpresszót rendelt, én egy cappuccinót. Süteményt is eszünk (yuzus-vaníliás gyömbéres püspökkenyeret, esküszöm). Kedd délután van. Clarának csak délelőtt volt órája, én pedig rendeltem egy taxit a stúdióhoz, és idejöttem, ahelyett hogy egyenesen hazamentem volna. Úgy érzem magam, mintha lógnék az iskolából. Clara aprócska és karcsú, az arca kifejező: mélykék szem, hegyes, mozgékony orr, feltűnő arccsont és magas, csontos homlok. Ő a legérdekesebb ember, akit csak ismerek és a legkevésbé hiú. Mellette én egyszerűen unalmas vagyok. Néha ránézek az A vonalú kordbársony szoknyájára, a tweed-zakójára vagy a tarisznyájára, és elgondolkodom, vajon engem miért nem öltöztetnek hasonló dolgokba. De pontosan tudom, miért. Nem az egyes darabok menők, hanem ő. Ő eredendően, ösztönösen menő. – Minden rendben? A fejét oldalra biccentve vizsgál, az arcomat fürkészi. Tegnap este, amíg Philipre vártam, hogy hazaérkezzen, a találkozásunk olyan sürgősnek, olyan fontosnak tűnt. Még sírtam is egyet a

telefonba, igazi komisz, goromba, önző könnyekkel. Most már rosszul érzem magam miatta, azóta összeszedtem magam. Az a helyzet, hogy az extrém érzelmeket nehéz sokáig életben tartani. Emlékszem, amikor egyszer régen felbukkant a bejárati ajtónkban, egy Peterrel való csúnya veszekedés után. Olyan hangosan zokogott a konyhánkban, hogy csuklani kezdett, mint egy kisgyerek. Másnap reggel felkeltettem és kávét nyomtam a kezébe, ő pedig valahogy eltámolygott a metrómegállóig, és váltig esküdözött, hogy éjszakára megint visszajön majd, de mire legközelebb láttam, kibékült Pete-tel, és minden rendbe jött köztük. Egy barátság olyan fokozatosan változik, hogy néha észre sem veszi az ember, amíg bizonyos pillanatok újra nem definiálják. Amint Pete megjelent a színen, rá kellett jönnöm, hogy Clara és én mindig ott leszünk egymásnak, amikor a másik bajban van – „szükségben", ahogy tinédzserkorunkban hívtuk –, de nem minden egyes nap, mint régebben, amikor kamaszok voltunk. – És mi van a húsvéttal? – kérdi Clara. – Olyan korán jön ebben az évben. Elmehetnétek síelni megint, vagy hova is. nem Jamaicán voltatok tavaly? – Nem. Philip szakított a trópusi nyaralások iránti szenvedélyével, szerencsére. Munka. A vidéki házunkra gondolok Peasenhallban, amit Philip az első bónuszából vett: a barátságos konyhára, az egyenetlen padlójú hálószobákra, a házikóra, ami elég szilárd és biztonságos ahhoz, hogy normális családi életet lehessen élni a falai között, most pedig üresen áll, és csak várakozik hűségesen, mint egy kutya, hogy a gazdái végre időt szakítsanak rá. – Miért nem megyünk a suffolki házikóba húsvétkor? – javaslom. – Suffolk. Nem is tudom... – Nagyokat sétálhatnánk, kirándulhatnánk a tengerhez. Megtölthetnénk a házat egy kis boldogsággal és nevetéssel. Clara elmosolyodik. Semmit nem ígér a mosolya. Próbálok nem lehervadni. Túlságosan függök Clarától. Ennek én magam is a tudatában vagyok. – Hogy van Pete? – terelem el a szót könnyedén. – Semmi különös – rándítja meg a vállát.

Pete művész. Installációkat alkot, bár jobbára csak főzőcskézik a konyhában, és mosatlan edényhalmokat hagy maga után. Philip és ő jó barátok voltak régebben. Sok közös élményünk van: szörf Cornwallban, biciklitúra Surreyben, piálás a Sohóban, de a dolgok megváltoztak. Az életünk nem passzol többé a másikéhoz. Legutóbb, amikor együtt vacsoráztunk a helyi kínaiban, Pete dühösen kifakadt a magániskolai tanulókra, akik „nem mások, mint akaratlan bábjai az oktatás privatizálásának, ami így csak egy újabb jól jövedelmező üzletággá degradálódik". Millie rongyrázó sulija, amihez Philip annyira ragaszkodott, a csinos egyenruháival, úszómedencéjével, a sürgő-forgó kék iskolabuszok seregével olybá tűnik, mint egy táncoló, szirupos Disney-filmjelenet. Kerülöm Clara tekintetét. Tudom, hogy mind a ketten úgy érzik, Philip és én szem elől tévesztettük, mi az, ami igazán számít. És tudom, hogy valahol igazuk van. Gyenge vagyok, és hajlok arra, hogy vezessenek. Néha ellenkeznem kéne Philippel, de attól tartok, hogy csak felidegesíteném. Esni kezdett odakint: hirtelen szélroham zörgeti meg az ablakokat. A kávézónak hatalmas, padlótól a falig érő üvegajtói vannak, amelyeket nyáron szélesre tárnak. Most becsukták őket, és felkapcsolták a világítást -a lámpák is divatosak, meztelen villanykörték lógnak az egyszerű foglalatban, aranyfényük bizonytalanul tükröződik a fényes faasztalok felületén. Kicsit rideg idebent, de valahogy mégis otthonos. „Igazi daube időjárás", jegyzem meg, utalásként közös gimnáziumi olvasmányunkra, Virginia Woolf Világítótornyának érthetetlen, ezért nevetséges kitételére utalva. Felkacagunk, majd Clara megkérdi, hogy érzem magam az édesanyám miatt. Kinézek az ablakon. Két nő sétál mellettünk, kétrét görnyedve esernyőik alatt, mintha elfelejtették volna, hogy nyugodtan kiegyenesíthetnék a hátukat, ha szeretnék. Clara nem kérdezősködik túl gyakran. Tudja, hogy jobban szeretek nem beszélni róla. Nem mintha szégyellném a témát, csak nem akarok olyan ember lenni, aki folyton a nehéz gyerekkora miatt panaszkodik. Iszom egy korty vizet. A száraz, idegőrlő fájdalom erősödni kezd a belsőmben, minden erőlködésem ellenére. Undok, aljas sötétség. Nagyot nyelek.

– Minden rendben – felelem, olyan közömbösen, amennyire csak tőlem telik. – Próbálom nem bűnösnek érezni magam. Tudom, hogy nem az én hibám volt, én megtettem mindent, hogy abbahagyja az ivást. Most már beletörődtem. Legalábbis azt hiszem. Valahol mélyen továbbra is felelősnek érzem magam. Mindig az jut eszembe, hogy oda kéne menni ránézni, de rájövök, hogy nem, már nem tudok ránézni. Ettől kicsit megkönnyebbülök. Clara beszívja az ajkát, olyan arckifejezéssel, amit már láttam korábban. Morrow rendőr nézett így rám tegnap. Hirtelen arra eszmélek rá, hogy ezt az arckifejezést a szolidaritás egy formájának tekintettem valami miatt, ami történni fog – Perivale végtelen kérdései miatt –, pedig valójában, mint most is, a reménytelen együttérzés kifejezése valami iránt, ami már megtörtént vagy épp most történik, és én semmit sem tudok tenni ellene. – Emlékszel arra a szilvacsatnira, amit a szomszédban lakó nő főzött? Mindig áthívott minket, és sajtos szendvicset nyomott a kezünkbe. Double Gloucester sajt és csatni. Nem is a szavak jelentése számít, hanem a kontextus, ahogy az élményeket felidézi, ahogy újraformálja, vidámmá teszi gyermekkorunk emlékeit, amelyek számomra nem voltak mindig a legvidámabbak. – Mindig etetni próbált minket, emlékszel? A szilvákat a kertjében szedte. Meg kellett főzni őket, nyersen élvezhetetlenek voltak. Én aztán tudom, eleget másztam föl, és próbáltam beleharapni egybe-egybe. Clara szülei után kérdezősködöm – még mindig erejük teljében, néma szemrehányásként mindazon szülő felé, aki nem. Beszélünk kicsit Justice-ról és Annáról is – régi barátok, ősidők óta nem láttam őket. Hónapok óta. Majdhogynem évek óta. – Anna üdvözletét küldi – mondja Clara elgondolkodva. – Azt mondta, hagyott neked egy üzenetet. – Tudom. Borzalmas vagyok – felelem. – De olyan messze laknak. – Igen, tudom. Nem, valójában nem laknak messze. Legalábbis nem túlságosan. Csak Philip nem igazán szereti őket, és. az egész az én

hibám. Hagytam, hogy Philip világa bekebelezzen. Hagytam a saját barátaimat eltűnni a színről. Témát váltok, és a gyerekei után érdeklődöm: fontos, hogy ne tűnjek túlságosan féltékenynek. A tizenegy éves lánya épp most kezdi felfedezni a fiúkat. Az idősebb fiának szüksége van némi noszogatásra, hogy jobb jegyeket szerezzen, különben nem választhat fakultációt. A kisebbik fia megőrjíti a rendetlenségével. Grimaszolva utánozza egy tinédzser legundokabb arckifejezését: – Miért piszkos a Topman pólóm? Ledobtam a földre, és nem mosta ki magát a rohadék! A gyerekei borzalmas viselkedésének ecsetelésével azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy a nagy család nem minden. A munkára térünk rá – valami politikai kavarás történt az igazgatójával, az egyik tizedikes osztály kezelhetetlen. Megkérdi, hallottam-e Robin felől – életünk minden egyes szereplője imádja Robint –, én pedig azt felelem, hogy remekül van, és remélem, hogy vele is találkozom majd húsvétkor. – Te is találkozhatnál vele – teszem hozzá –, ha lejönnétek. Clara most arról kérdez, vajon sikerült-e már megnyernem magamnak Martát. Mélyet sóhajtok. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen. Annyira jó lenne. Szeretnék a barátja lenni. Egyedül van egy idegen országban, és biztosan nagyon magányos. De minden egyes alkalommal, amikor megpróbálok beszélni vele, balul sül el az egész. Az az érzésem, hogy egyáltalán nem akar közelebb kerülni hozzám. – Talán túl nagyok az elvárásaid. Robin után nehéz bárkinek is bizonyítani. – Annyira hihetetlenül tiszta – rázom meg a fejem. – Ez azért jó tulajdonság, vagy nem? – Tudom. Annak kéne lennie. Az is. És úgy tűnik, Millie teljesen elfogadta őt. Ez az, ami igazán számít. – Kivéve, hogy nem élhetsz együtt valakivel, akit ki nem állhatsz. Nem várhatja el tőled senki. – Kitartóbban kéne próbálkoznom. Bár most úgy tűnik, a próbálkozás csak még nehezebbé teszi a dolgokat. Egy hosszú hajú nő áll a bárpult előtt, és az arcomat vizsgálgatja. Azt hiszem, hirtelen nem tud hova tenni. Láthatólag

majdnem megőrjíti a dolog. Talán azon gondolkodik, én vagyok-e az a nő, aki együtt jár edzeni a testvérével. Nem bámulnak ilyen hosszasan, ha azonnal felismerik, ki vagyok. Clara nem vette észre. Lassan elfogy a kávé és a sütemény. Egyre sötétebb van odakint. A felhők összecsoportosulnak, kavarognak és alább ereszkednek, mintegy jelt adva a távozásra. Felemelem a táskámat a földről. Divatos és drága táska, Philiptől kaptam karácsonyra, és kissé szégyellem Clara előtt. Indulásra felkészülve, az asztal takarásában az ölembe helyezem. Clarának azonban van még egy utolsó kérdése, ami nem hagyja nyugodni. – És mégis milyen? – kérdi. – Egy holttest. Hogy néz ki? Érdeklődve pillantok vissza rá. Senki nem faggatott erről. Valameny nyien sokkal illemtudóbbak voltak. Megkérdezték, hogy éreztem magam, mikor megtaláltam, de azt nem, hogy hogy nézett ki. Talán ez volt, ami valójában érdekelte őket, én pedig csak értetlen voltam. – Olyan volt, mint a hús. Nem mint egy személy, hanem mint valami élettelen, nyers hús. Egy borzasztóan meggyötört, felsebzett hús. De semmi más. Minden, amit arról mondanak, hogy a lélek elhagyja a testet, igaz. – Ijesztő volt? – Nem. A haldoklás ijesztő. A zombik is ijesztőek, ahogy kidugják a rángó kezüket a sírból, de a halottak nem ijesztőek. – Ez is valami – feleli. Az utcán búcsúzunk el egymástól. Sokkal karcsúbb, mint én, szinte törékenynek érzem a vállát, amikor átölelem. Egy vénember végzi a dolgát egy fal mellett az utca túloldalán, mi azonban egy bájos kis üzlet előtt állunk, ami nyusziformájú ékszereket és madarakkal díszített lámpaernyőket árul. Egy pillanatra eláll az eső – talán elég ideig ahhoz, hogy leintsek egy taxit –, és hirtelen eltölt a bizonyosság, hogy a „rémálom", ahogy Clara nevezte, véget ért. Igenis meg tudom oldani a házasságom problémáját. Clarára kellett volna hallgatnom. Azt javasolta, metrózzak inkább. Ha azonban egyszer kiestél a tömegközlekedés rutinjából, nem könnyen kerülsz vissza újra. Örökké a taxikban ragadsz. A sofőr teljesen érthetetlen útvonalon szállít haza, a

Westway felé kanyarodik, majd keresztül Earls Courton. Steve, aki már biztos otthon van a feleségével, felvonná a szemöldökét, és megkérdezné, mégis hogy képzeli. London fényei keresztülragyognak az autó ablakain. Az eső hirtelen rohamokban, erőteljes hullámokban tör ránk, a kerekek csikorognak a nedves úton, az ablaktörlő erőlködve csuszatolja a szélvédőt. Az optimizmusom elfolyik valamerre, elmossa az eső. A Fulham Broadway, ahol az első lakásom volt, lehangolónak tűnik, a legrosszabb fajta környéknek – a piac szemete rohad a csatornákban, vizes kabátú ingázók nyüzsögnek a metróállomások felől. A Battersea Bridge alatt a folyó tajtékzik, sárgán, hólyagosan. A házunkhoz közel, a Trinity Road mentén a park barátságtalan, rideg és szürke. Ahogy a taxi a lámpára várakozva megáll a börtön mögötti utcán, éppen rálátok a teniszpályákra, ahol kis csoport álldogál a fák lombja alatt: a délutáni edzést megzavarta az eső. A rendőrségi kordont ezek szerint már eltávolították. A férfi az autóban várakozik, és azonnal kiszáll, amint a taxit elhajtani látja. A kulcsom után kutatok a táskában – őrület, hogy sosem találom –, ő pedig megáll mellettem, és udvariasan annyit mond: – Valószínűleg nincs rá szüksége, ha szabad megjegyeznem. Úgy teszek, mintha meglepődnék, pedig már akkor megpillantottam az autót, amikor a taxi megállt, és eltartott egy ideig, míg némi nyugalmat erőszakoltam az idegeimre. – Beszéltem vele, és azt mondta, egy bő óráig nincs szüksége magára -fűzi hozzá. – Beszélt vele. Úgy érti, Martával? – kérdezek rá. – Ha nem bánja, szeretnénk, ha bekísérne minket a rendőrségre. Egyszerűbb ott. Csak pár kérdést tennénk fel a megfelelő körülmények között. – Már mindent elmondtam maguknak – felelem hevesen. – Nem tudok ennél többet. – Tudom, hogy mindez szükségtelennek tűnik a maga számára – tárja szét a kezét. – Tudom, hogy nagyon elfoglalt, de biztos vagyok benne, hogy megérti: a mi feladatunk minden egyes nyomot követni, ami felbukkan. Senki nem szeretné, maga meg aztán a legkevésbé, hogy egy gyilkos kószáljon idekint.

Igaza van, nem tudok ellenkezni egy szabadlábon lévő gyilkos gondolatával, ő pedig mindössze a kötelező eljárást követi. – A rendelkezésére állok, uram – felelem, majd beülünk az autó hátulsó ülésére. Egy öreg Volkswagen, nem olyan, mint amilyenre egy jeltelen rendőrautótól számítana az ember. Légfrissítő illatát érzem – aprócska pálmafa leng a visszapillantó tükörről – és némi hagymaszagot. A Big Mac lehet megint, gondolom. Perivale mellettem foglal helyet. Egy másik rendőr vezet, az a gyanús külsejű, akit előző nap szúrtam ki. Egészen rövidre nyírt haja van – ami sötét csigákba kunkorodik a nyakán – és széles válla. Túl sokat beszélek útközben. Mindig ezt csinálom, amikor ideges vagyok. – A hátsó ülésen szokott ülni? – kérdem. – Úgy érzi ilyenkor, mintha saját sofőrje lenne? – Nagyon vicces – dörmögi. – Szóval csak miattam ül itt? – Valahogy úgy. – Ez a sok eső – szólalok meg kis idő múltán. – Biztos tönkretette a helyszínt. – Valóban – feleli tömören Perivale. A rendőrség épületében sietősen keresztülvágunk a bejárati pult mellett, végig egy hosszú folyosón. A szoba, amelybe belépünk, kisebb, mint bármilyen szoba, amit a bűnügyi filmekben láttam eddig, és ha van is kétoldalú tükör, nagyon jól álcázzák, mert nem lehet észrevenni. A hangszigetelés azonban nem a legjobb. Az őrs zajai beszűrődnek: nevetés, egy éles hang, ahogy valaki mérgesen felcsattan: „Elnézést, de ha azt hiszi, hogy ilyen hangot üthet meg velem szemben, akkor nagyot téved!" Perivale egy székhez irányít, és megkérdezi, innék-e egy csésze teát. Majd eltűnik egy ajtón keresztül, amit félig nyitva hagy, én pedig pár percig csak bámulok utána. A falak tojásfehérek, frissen mázoltak, bár a festő kihagyott egy aprócska részt a szegélynél: egy bizonytalan körvonalú folt, egy kirakójáték hiányzó darabja, amin keresztül látni az alsó, sötétebb festékrétegeket. Talán felbéreltek egy hivatásos szobafestőt a Yellow Pagesből, de az is lehet, hogy valamelyikőjüknek ez volt a

napi beosztása. A szoba részletein tűnődöm, mintha csak valami vigasztalót keresnék, valamit, amitől megnyugodhatok. – Robson, festeni fog. A terrorelhárításnál, ma délután. Holnap pedig a megfelelő fáradtmagnólia-árnyalat bekeverése van soron. „Ne haragudjon, de nem fogok úgy ugrálni, ahogy maga óhajtja", mondja ugyanaz a hang erélyesen. Elnézést, de... Ne haragudjon, de... Az emberek csak akkor beszélnek így, ha éppen az ellenkezőjét gondolják. Nem kér elnézést! Pontosan azt szeretné, hogy megharagudjon! Az angol nyelv kibírhatatlanul ellentmondásos. Hányszor és hányszor kezdik az emberek a mondataikat igennel, és folytatják tagadással. Lehet, hogy a kétértelműség amolyan brit dolog. De lehet, hogy mégsem. A nászutunkon, Dél-Indiában vonatjegyet akartunk vásárolni, és nem tudtuk, vajon lehet-e helyjegyet foglalni. „Igen", ismételgette az árus, miközben folyamatosan a fejét rázta. Talán a félreérthetőség egyetemes emberi tulajdonság, vágy azután, hogy épp az ellenkezőjét mondjuk annak, amit gondolunk. – Itt is van. Nem tudom garantálni a minőséget, de legalább meleg. Perivale visszatért, nyomában egy másik férfival. Ugyanolyan magas, de kevesebb haja van, és nagyobb pocak domborodik a derékszíja fölött, mintha a nap legnagyobb részét az íróasztala mögött vagy megbeszéléseken töltené. Úgy néz ki, mint amikor egy piton emészt egy kecskét. Ez az, amit dr. Janey, a Jó reggelt! egészségügyi szakértője a legveszélyesebb testtípusnak tart. Szürke öltönyt visel élénkkék inggel és keskeny, fekete nyakkendővel. Öltözködésének hanyag eleganciája azt sugallja, hogy kevéssé érdeklik a testén tömörülő zsírpárnák. Csak most veszem észre, hogy Perivale-en szintén öltöny van ma, nem túl divatos, bő, béleletlen, fekete öltöny. Úgy fest, mint egy kissé használt Bryan Ferry. Perivale bemutat minket egymásnak, az úriember Paul Fraser detektív-főfelügyelő. Skót akcentusa van. Hangosan eltűnődöm, vajon aberdeeni-e, ő pedig meglepetten bevallja, hogy valóban onnan származik. Már nyitja is a száját, hogy megkérdezze,

honnan tudom, Perivale azonban, összedörgölve a kezét, annyit mond: – Rendben, kezdjünk végre neki. Egyikőjük sem hozott teát magának. Talán nem a megfelelő üzenetet közvetítené felém. Nem egy közvetlen csevej a mai. Próbálok visszaemlékezni rá, a sorozatbeli Morse felügyelő ivotte valaha teát a kihallgatószobában. Perivale bekapcsolja a diktafont. Arra gondolok, hogy a helyzet nem sokban különbözik a vizsgáktól. Kellemetlen, de szükséges, és hamarabb végzünk majd, mint hogy egyáltalán észrevenném. – Először is, nincs letartóztatás alatt. Bármikor távozhat, ha szeretne. – Akkor rendben – felelem, és felállok. – De ha megteszi, lehet, hogy le kell tartóztatnunk – fűzi hozzá. Valószínűleg csak viccel, de a pánik előszelét érzem. Perivale viselkedése megváltozott. Mintha kifejezetten élvezné, hogy tud valamiről, amiről én nem. Kinyit egy mappát, és a melanin asztallapon kettőnk közé csúsztatja Ania Dudek fotóját. – Kérem, ismételje meg, hogy soha nem látta ezt a nőt azelőtt. Furcsa folt esik a fotóra. A szemem váratlanul megtelik könnyel. – Nem. Már mondtam magának. – És soha nem járt a lakásán? Úgy teszek, mintha fáradtan megdörzsölném a szememet, hogy letöröljem a könnyeket. – Nem, soha. Csak a diktafon miatt ismétli meg a kérdéseket, esetleg a felettesének akar megfelelni. Fraser felé pillantok, aki egy gyors és meglepően kedves mosollyal ajándékoz meg. Perivale valószínűleg csak az ő kedvéért ilyen fellengzős. Én mindössze egy szemtanú vagyok. Perivale azonban újabb papírlapot csúsztat felém az iratgyűjtőből. Először azt hiszem, a Lady-beli hirdetés az, a védőburok azonban vastagabb, maga a papír pedig vékonyabb, elsárgult, a betűk és a képek elhelyezkedése is teljesen más. A

gyűrődések a kivágás mellett azt mutatják, hogy össze volt hajtva. Még fejjel lefelé is felismerem a rólam készült fotót. – Van bármi fogalma arról, hogy miért volt Ania Dudeknek egy másolata erről a cikkről: „Egy tökéletes hétvége – Gaby Mortimer a családjával töltött időt élvezi a lerobban." A Telegraph magazinban jelent meg tavaly szeptemberben, az egyik vasárnapi mellékletben. Egy pillanatig nem értem, miről beszél. Aztán a pulzusom lüktetni kezd a nyakamnál. Túl sokat tudok erről a nőről. Milyen furcsa, hogy talán ő is sokat tudott rólam a halála előtt. Egy darabig tanulmányozom a lapot, hogy összeszedjem a gondolataimat. Sorok ugranak a szemem elé: „A péntek este filmnézős este. Egyedülálló szülő egyetlen gyermekeként a család a legfontosabb számomra. A férjem mindig korábban hazaér ezen a napon, és rendelünk valami vacsorát, néha a kanapén fogyasztjuk el, a tévé előtt ülve..." Talán június lehetett, amikor az újságíróval találkoztam, csak később jelentették meg az anyagot. Olyan, mint egy időkapszula, a boldogabb idők lenyomata. Kérdések és válaszok. Tökéletes hétvége? Séták a férjemmel és a lányommal. Felnézek, és próbálok visszatérni a tárgyhoz. – Fogalmam sincs, miért lehetett ez nála. Különös. Maguk tudják? Fraser és Perivale szótlanul merednek rám. Visszabámulok rájuk. A fejem lüktet a forróságtól. Hangosan gondolkodom. – Talán szeretett volna hozzánk dadának jelentkezni, ezért volt nála a hirdetés a Ladyből, aztán mégsem tette, valamilyen oknál fogva. Netán túl későn küldte el a levelét. Aztán, tudják, kíváncsi lett. Nem élek túl messze tőle. Esetleg felismert az utcán. Talán csak azért vágta ki, hogy megmutassa valakinek: „Nézd, ez az a nő, aki feladta hirdetést." Maguk mit gondolnak? Reménykedve Perivale felügyelőre nézek, hátha válaszol, ő azonban a papírjaival matat. Próbálok koncentrálni. Az újságkivágás felidegesített, ő viszont teljesen nyugodt. Elmagyarázza, hogyan kutatta át Ania lakását, hogyan végezte a helyszínelést. – Van egy szabályom – fejti ki. – Mindig a szoba bal oldalát követem. Ha lemegy a Hampton Court-i labirintusba, és a bal

oldali falat követi, előbb vagy utóbb eljut a labirintus közepébe. Megoldotta a problémát. Jó technika. A vér mozgása a testben, nyál, apró szövetdarabkák és egyéb nyomok – semmit sem hagyok figyelmen kívül. Szónoklata kétségkívül felkeltette az érdeklődésemet, bár nem értem, mire akar kilyukadni. Az is lehet, hogy még mindig a főfelügyelőnek szól a műsor. – Akárhogy is, nem találtuk meg a mobiltelefonját, ami alapján úgy gondoljuk, valaki elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy eltüntesse. De találtunk egy halom magazint például, nem csak azt – int az állával „a tökéletes hétvége" felé –, hanem ezeket itt. Egy egész kötegnyi papírt emel ki az irattartóból, és szétteríti őket az asztalon. Oldalak az Easy Livingből, a Metróból, a Guardian's G2-ből és a Vogue-ból: minden egyes interjú, amit az elmúlt évben adtam. Egy percig nem kapok levegőt. Éles fájdalmat érzek a rekeszizmomban, mintha akut gyomorrontásom lenne, és valami fojtogatja a torkomat. Kényszerítenem kell magamat a levegővételre. Kilégzés. Belégzés. A levegőre koncentrálok, ahogy elönti a tüdőmet, végigárad az ereimben, a gáz cseréjére a belső izmokban és a testben, emelt szintű biológia, egy béka életének körforgása. Nem csak egy kivágott lapot őrzött rólam. Egy mappát. Egy egész mappányi kivágott lapot. – Mit gondol, miért lehettek nála ezek a cikkek? Nagyot nyelek. – Fogalmam sincs. – Miért gondolják, hogy nekem minderről tudnom kéne? Pont, hogy a nyomozóknak kéne kideríteniük. Az egész helyzet ijesztő és bizarr. – Ötletem sincs. Úgy értem. – Maga adta neki ezeket? – Nem. Hogy is tettem volna? Sosem találkoztam vele. Fraser hangosan fellélegzik. Mintha szimatolna: megremegtette kissé az orrcimpáit, akár egy vadászkutya, amelyik szagot fogott. – Kérem, gondolkodjon el alaposan, mielőtt megválaszolná a következő kérdést. – Perivale lassan, tűnődve futtatja végig az ujjait az állkapcsa mentén. A gesztus azt mutatja, hogy valami

fontos dolog járhat az eszében. – Hagyjon időt magának. Azt akarom, hogy nagyon körültekintően gondolkodjon el. A mappa Pandora-szelencéjéből két újabb fotót varázsol elő. Az egyiken egy olívszínű, kámzsás top, a másikon egy háromnegyedes ujjú, rövid, ezüstszínű kardigán látható. Mind a kettőt valami vízszintes felületen kiterítve fotózták le, ami úgy néz ki, mint egy étkezőasztal. Mindkét darab túlságosan, kényelmetlenül ismerősnek tűnik. – Ezeket a ruhadarabokat a halott lány lakásán találtuk. Felismeri őket? Nem kell azonnal válaszolnia. Nem mondok semmit. Fraser megmoccan, és a széklába hangosan nyikordul egyet a linóleumpadlón. Úgy tűnik, ezzel a gesztussal Perivale-t akarta siettetni, mivel a nyomozó nem vár rám tovább, és két újabb lapot helyez elém az asztalra a fotók mellé. – Most már felismeri őket? – kérdi újra. Mindkét oldalt a Jó reggelt! weboldaláról nyomtatták ki. Az egyiken Tom Jones énekessel beszélgetek, nevetve, szélesen gesztikulálva. A kámzsanyakú topot viselem. A másik képen Stant figyelem, ahogy egy visszaeső iskolakerülő édesanyját faggatja éppen, és az ezüstszínű kardigán van rajtam. Nem tudok tisztán gondolkodni. Kinyitom, majd becsukom a számat, hátha ettől elmúlik a zúgás a fülemben. Megigazítom a ruhámat a nyakam körül, amitől a saját testszagom elszabadul körülöttem. Ez már túl sok ahhoz, hogy elviselhető legyen. – Nem tudom. Le vagyok döbbenve. Teljesen összezavarodtam. Véletlen lenne? Vagy látta a ruhadarabokat a tévében, és engem akart utánozni? Hasonló testalkata van, mint nekem, ezek a ruhák jól állnak a keskeny vállú, nagy mellű nőknek. Vagy talán leadtam valami jótékonysági szervezetnek őket, és használtruha-boltba kerültek? Esetleg Marta keze van az egészben? Lehet, hogy kölcsönadta a ruháimat? Eladja őket? Aztán eszembe jut egy megoldás, ami a ruhákhoz és az összegyűjtött újságcikkekhez is passzolna, bár elég borzalmasan hangzik. – A zaklatóm? – nyögöm ki. A két rendőr sokatmondó pillantást vált egymással.

– Úgy gondolják, ő lehetett a zaklatóm? – szinte felfordult a gyomrom. – Miért hallgatta el, hogy megérintette a testet? – ez az első kérdés, amit Fraser intéz hozzám. – Nem elhallgattam, csak elfeledkeztem róla. Ő lenne a zaklatóm? És én találtam meg a testét? Nem tudom logikusan összerakni a dolgot. – Miért állította azt, hogy nem ismerte az áldozatot, amikor nyilvánvalóan ismerte? Miről beszélnek itt ezek? Nyilvánvalóan? – Nem ismertem az áldozatot – szögezem le sokadjára. – És az alibije – folytatja könyörtelenül Fraser, majd a jegyzeteibe pillant. – A lányával és a dadával töltötte az este korai részét, utána azonban egyedül volt, igaz? – Igaz. A férjem nem érkezett haza hajnali háromig. – Hiányos alibi – erősíti meg Perivale. – És akkor? Ugyan, mit számít az maguknak, ha hiányos? Perivale szarkasztikusan felnevet. – Miért érdekli magukat az alibim? – talpra ugrom. Hirtelen rájövök, hová vezetnek a kérdések. Riadt vagyok, de a felháborodottság egyre erősödik bennem. – Úgy gondolják, hogy én öltem meg? Perivale széttárja a kezét, kissé félrebiccentve a fejét, és szélesen elhúzza a száját – egyike azoknak a régi főnököm féle, bosszantó, „nem vitatkozom magával" típusú gesztusoknak. – Még ha ő is lett volna a zaklatóm, ez nem elég indíték. Nem ölném meg emiatt. Megőrültek, vagy csak simán ennyire ostobák? – A televízióban látható nyomozós sorozatokon kívül senki sem törődik az indítékkal – mondja Fraser. – Tapasztalatom szerint a ki, mikor és hogyan kérdések megválaszolása sokkal fontosabb, mint a miért. Perivale elégedetten feláll az asztal mellől. – Látjuk még egymást – jelenti ki udvariasan. – Kérjük, ne tervezzen hosszú utazást. Abban a pillanatban, amint beléptem a bejárati ajtón, már rohanok is fel az emeletre a gardróbhoz – egyik csinos kupacot

döntöm romba a másik után, kapkodva szórom szét az egyes darabokat magam körül. Mikor végzek, a hálószoba közepén állok egy halom ruha kellős közepén. Marta és Millie a konyhában vannak. Millie a kanapén terpeszkedik, és látszólag a házi feladatát csinálja, a könyvei azonban a helyiség különböző részein hevernek, és nincs nála íróeszköz. Marta latexkesztyűben súrolja a csaptelepet. Amikor meglát, Millie belém csimpaszkodik, és azt követeli, meséljem el, hogy merre jártam, és mondjam el, milyen gyűjtőfogalmakat ismerek, mert Marta egyet sem, majd szövevényes és bonyolult történetbe kezd arról, miért utálja annyira Izzie Matthewst. Hosszú pillantást vetek Martára. Nem mosolyog. – Nem utáljuk az embereket, szívem – okítom Millie-t hangosan. – Legfeljebb annyit mondunk: a legrosszabbat hozza ki belőlem. Amint megoldottuk Millie házi feladatát (egy tegez nyílvessző, egy csapat tengeri sirály, egy armada rendőr), majd kissé lehiggadva, a rózsaszín plüssnyusziját és medvéjét szorongatva (egy nyáj puha plüssállat) ágyba kerül, elkapom Martát a lépcsőfordulóban, és megkérdem, van-e rám pár perce. – Igen – feleli engedelmesen. – Szeretnél esetleg egy pohár bort, egy csésze teát vagy mást? – Nem. Megáll a legfelső lépcsőfokon, onnan néz fel rám, az egyik kezével a falnak, a másikkal a korlátnak támaszkodva. Elállja az utat, sápadt arcát kissé félrebiccenti, és nem mozdul. Túlságosan akadékoskodónak tűnhet azt követelni, hogy menjünk le, így ott ragadok, ebben a kellemetlen pozícióban, és rákérdezek, vajon látta-e a kámzsanyakú dzsörzétopot és az ezüstkardigánt, vagy emlékszik-e rá, hogy esetleg magammal vittem volna Suffolkba karácsonykor. Határozottan megrázza a fejét. – És a karkötőm – teszem hozzá –, a vékony ezüstlánc az apró gömböcskékkel, nem láttad valamerre? Újra a fejét rázza. – És a halott nő, Ania Dudek. Ő is lengyel volt. Egy kicsit talán idősebb nálad, de lehet, hogy ismerted, talán közös volt a baráti körötök.

Miközben ezt mondom, magam is érzem, milyen tapintatlan, egyenesen bántó vagyok. Marta egyébként sem mutatja jelét, hogy bármiféle barátai lennének. Szorongva nézek rá. – Azért vagyok itt, hogy fejlesszem az angoltudásomat – feleli Marta elutasítóan. – A lengyel társaság egyáltalán nem érdekel. Még valami? – Én csak. semmi. Fellép az utolsó lépcsőfokon, amikor pedig gyengéden arrébb tol, alig észrevehető, de világosan megkülönböztethető, halvány illatot kapok el. Milyen különös. Ugyanazt a parfümöt viseli, mint én. Résnyire nyitja a szobája ajtaját, és besurran rajta, de ennyi idő alatt is ki tudom venni a padlóján heverő ruhakupacokat. Egy kis ideig álldogálok még ott. Úgy érzem, visszaéltem az idejével, átléptem egy bizonyos határt. Ekkor megszólal a csengő, én pedig meglepetésemben majdnem arcra bukom. Nagy csattanással érkezem le a lépcsőn. Vállas férfi áll kint, tömött műanyag zacskókkal teli ládákat egyensúlyozva. Házhoz szállítás a szupermarketből. Szélesre tárom az ajtót, hogy beengedjem. Óvatosan bekormányozza az árut a konyhába. – Merre vihetem? Kipakolhatok itt, ugye? Iszonyúan udvariasak szegények, amióta van ügyfélelégedettségi kérdőív. Csak egy félreértés történt, répa jött cukkini helyett. Elszórakoztat ez a kis belelátás mások logikájába, mintha ugyan a zöldségeket a formájuk után választanánk. Észre sem veszem, hogy a futár nem csukta be az ajtót maga után, míg vissza nem térek a hallba. Szélroham, eső, szemét, akármi, akárki betörhetett volna a figyelmetlenségem miatt. Az ágyban úgy döntök, nem gyanúsíthatnak. Nem lehetséges. Letartóztattak volna. Ez csak egy perverz játék. Perivale meg akar ijeszteni. De még most is érzem a nyomozó izgatottságát. Olyan volt, mint egy versenyló, kitágult orrlyukkal a futam előtt. Mire várnak még? Mit nem mondtak el nekem? Valami más is gyötör. Mielőtt azonban rájöhetnék, mi az, elfelejtem. Az éjszaka közepén felülök az ágyban. Philip, aki valamikor éjjel becsusszant mellém a takaró alá, mint egy láthatatlan ember, egy kísértet, nem riad fel a mozdulatra. Már tudom, mi

zavart annyira. Az a felső, a rózsaszín, egyszerű vonalú póló, az elején a gombokkal. Azonnal fel kellett volna ismernem, amikor először megláttam. Amikor megtaláltam a holttestét a parkban, Ania Dudek az én felsőmet viselte.

szombat Hűvös szél kavarog a tengerparti sétányon Brightonban. Megtermett kandúr méretű sirályok terpeszkednek a türkizszínű korláton, háttal a víznek, mintha a dráma a szemük előtt játszódna, nem a tengeren. Olívzöld és tajtékzó fehér a víz, az ég pedig sápadt kékesszürke. A hullámok méltóságteljesen megemelkednek, majd dördülő robajjal hullanak alá, végiggördülnek, felszaladnak a nagy szemű kavicsokon, hogy aztán megtörten húzódjanak vissza. Egy kutya szimatol előttünk, a sirályok pedig nagy szárnycsapkodással, méltatlankodva felrepülnek, rikoltozva kavarognak a levegőben, néhány lépéssel arrébb pedig ugyanolyan sorba rendeződve ülnek vissza a korlátra. A levegő friss, sós, némi benzingőz és frissen sült fánk illata keveredik belé. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a tengerpart szebb télen – szólalok meg. – Szerinted? A színei, meg minden. Sokkal romantikusabb. Philip a fejét lehajtva cammog mellettem. Reggel kikapcsolta a BlackBerryjét. Szinte ijesztően csendes, de legalább megerőlteti magát a kedvemért. – Emlékszel még, amikor a Newsnightnál dolgoztam, és pártkonferenciákról kellett tudósítanom? Emlékszel, hogy megléptél a munkából, és Blackpoolba jöttél, abba a piszkos kis hotelbe? Óriási ablakai voltak, de minden üvege színes volt, és poros, vízszintes lécekből álló ablaktáblák voltak előttük, így nem volt kilátás semerre. Emlékszel? – hadarom neki. Philip félig oda sem figyelve aprócska hangot hallat, amivel elismeri az esemény megtörténtét: hogy a hotel a koszos ablaktáblákkal valóban létezett. – Hol ebédeljünk? – próbálok meg témát váltani. – Teljesen mindegy – köszörüli meg a torkát. – Válassz te. Próbálom magam meggyőzni arról, hogy semmi baj nincs ezzel a válasszal. Próbálom meggyőzni magam arról, hogy a közöny inkább a helynek szól, mint nekem. Erős kézzel tartom lelkemnek azt a kicsi darabkáját, ami próbál elcsüggedni. Fel a fejjel. Megnézzük majd a Paviliont,

átböngésszük az aprócska boltokat a sétány mentén. Antikvár könyvek, vintage ruhák és designer konyhafelszerelés. – Nem vagyok túl éhes – ütöm el már-már vidáman a kérdést. – Döntsünk együtt később. Az életem visszatért a normális kerékvágásba. Ania Dudek iszonyata mindörökre eltűnt, legalábbis eltűnni látszik. Philip leginkább a távollétével tüntetett, nekem azonban volt három teljesen átlagos napom – munka, otthon, Millie, néha egy-egy futóedzés –, ami helyre tett, visszarángatott a hétköznapokba. Az idő legnagyobb részében egy kocsi állt a házunk előtt, olyan közel, amennyire csak parkolni tudott (küzdelmes sport ez a Toast Racken). Azt gondoltam a benne ülő, rövidre nyírt hajú férfiról, hogy az a rendőr, aki kedden a rendőrségre vezetett minket. Azt nem tudom, és nem is mertem rákérdezni, hogy őriznek vagy megfigyelnek. Folyton ott volt a tudatomban, hogy a rendőrök bármikor bevihetnek vagy akarhatnak tőlem valamit, de volt, amikor sikerült elfeledkeznem róla. Akárhányszor azon kaptam magam, hogy a gyilkosságon töprengek, arra kényszerítettem a gondolataimat, hogy más körül forogjanak. Az „iszonyú megpróbáltatás", amin keresztülmentem, szerencsére kikerült a Jó reggelt! szóba jöhető sztorijai közül, bár attól félek, leginkább egy amerikai egyetemen történt mészárlás, az európai közgazdasági káosz és a két számjegyű itthoni recesszió hatására. Kedden Terri annyit mondott: „Rendben van. Eligazítás jött föntről. Mi vagyunk a fény az alagút végén. Táncoló medvék, vattacukor, krémes sütemények – tudjátok a dolgotokat." Azon igyekeztünk, hogy egy színésznőt, aki valósággal berobbant a Dancing on Ice című műsorral, elkapjunk egy interjúra. Az, hogy én találtam egy holttestet, szerencsére mindenkinek kiment a fejéből. Nem kaptam több megkeresést újságíróktól, nem állomásozott több fotós az ajtóm előtt. Philip szülei elutaztak, és amikor a készülődésük kellős közepén beszéltem Margarettel telefonon, megnyugtattam, hogy nincs miért aggódnia, tipikus médiapánikról volt szó. Mire visszatérnek, végleg kifullad az egész.

– Mondd, ha segíteni tudunk valamiben – ajánlotta nyájasan. – Persze, persze. Remélem, szuperül érzitek majd magatokat. Szerdán Jude Morris csörgött rám. Elvileg azért, hogy a jótékonysági estről beszéljünk. Elfelejtette megkérdezni, vajon szeretnék-e valamelyik asztalhoz csatlakozni a kvíz előtti aukciónál, vagy inkább oldalra telepednék le, vele és más szülői munkaközösséges anyukákkal. Elmondtam neki, hogy senki nem hívott meg az asztalához, ezért a munkaközösséges anyukák remek ötletnek hangzanak. Tulajdonképpen én is egy vagyok közülük. – Minden rendben van veled? – kérdezett rá. – Persze. Igen. Kicsit lenyugodtak a dolgok. – Csak mert Rachel Curtis, aki éppen a kutyáját sétáltatta, látott téged egy rendőrautóban kedden. A hangjából ítélve egy rendőrautó éppolyan váratlan, mint egy bugyirózsaszín, dupla hosszú limó. – Ó – felelem. – Hát igen. Valóban ez történt. – Szóval mi folyik itt? – kérdezi már-már szigorúan. Meg kellett volna mondanom neki. Én magam ígértem, hogy nincs több hazugság. És ha valóban a barátja szeretnék lenni, itt volt a lehetőség, hogy őszinte legyek vele. De amikor arra gondoltam, hogy még több információ szivárog ki, ami esetleg visszajuthat a produkciós társasághoz is, vagy sokkal jobban felfújják, mint amekkora az ügy valójában... – Az egész olyan borzalmasan stresszes – feleltem tétován. – Biztos vagyok benne. Ha van bármi, amit tehetek érted... – Mindent elmondok majd egy pohár bor mellett, amint a dolgok lecsillapodtak kicsit – ígérem. Vajon beéri ennyivel? – Persze. Szegény, nagyon sajnállak. Hamarosan beszélünk – feleli. Ezek szerint beéri. Az ebéd gyömbéres sütőtökleves házi rozskenyérrel (nos, Philip ragaszkodott annyira ahhoz, hogy én válasszak) egy otthonos kis bioétteremben a North Lane felső részén. A mézszínű, csillogóra lakkozott fenyőasztal kicsit ragad. A só– és borsszórónk fekete és fehér, összefonódó meztelen alakot formáz.

– Ezt vajon bárki is erotikusnak találja? – kérdem Philipet. Felhúzza az orrát. A szeme vörös kissé – elkezdődött a pollenszezon. – Pindurit hermafroditás. Mindennek ellenére még mindig szeretem. Elfogulatlan gondolat, mintha föntről nézném magunkat. Szorító üresség támad a gyomromban, ahogy a rekeszizmom összehúzódik. Talán az orra ráncolása miatt, talán mert a „pinduri" szót használta, egy nyelvi furcsaság, ami jellemző rá: ennyi okozhatta az egészet. Azt mondják, hogy egy jó kapcsolatban a felek egy idő után hasonlítani kezdenek egymásra, a személyiségük egybeolvad, vagy nem? Platón szerint a szerelem nem más, mint törekvés a teljességre. Volt olyan idő, amikor megfeledkeztem arról, hogy szeretem őt. Ha a viszonzott szerelem tesz igazán boldoggá, milyen áldottan, mértéktelenül boldognak kellett volna lennem. Most azonban, hogy eltávolodott tőlem, tisztábban látom, és édes fájdalommal emlékszem rá, hogy miért szerettem belé egykor – mindenre emlékszem, az arcára, a bőrére, a csodálatos észjárására. Milyen nehéz elviselni, hogy az enyémnek kellene lennie, és mégsem az enyém. Múlt éjjel azt a fehérneműt viseltem, amit tavaly júniusban kaptam tőle a születésnapomra. Nem túl sok napfényt látott azóta, de túl sok éjszakát sem. Bár ne vettem volna fel tegnap. Egy csipkés melltartó és passzoló tanga – a különleges fehérnemű csak fokozta a megalázottság érzését. Mindketten kimerültek voltunk, legalábbis ezzel magyaráztam neki. Hátat fordított az ágyban. Egy másodpercig egyenesen úgy hallottam, mintha sírva fakadt volna. Hamarosan elaludt, vagy legalábbis ezt tettette. Ott feküdtem mellette kielégítetlenül. Kifejezetten tragikusnak éreztem a sóvárgásomat, amolyan Sylvia Plath-féle módon. Egy érintés, és meghalok. A mellettem fekvő meztelen teste – szántszándékkal nem pakoltam be a pizsamáját valósággal megőrjített. Éjjeli tivornyázók randalíroztak az ablakunk alatt. Csendesen, mozdulatlanul aludt. A szoba forró volt és levegőtlen. – Na szóval, a húsvéti szünet – folytatom csacsogó hangvételben, visszatolva egymás mellé a só– és borsszórót. – Elhívtam Clarát és Pete-et a suffolki házba.

Érdeklődve felhúzza az egyik szemöldökét. – Tessék? Meg sem hallotta, amit mondtam neki. – Clara és a családja, meghívtam őket húsvétra Suffolkba. – Ó, szóval meghívtad őket. A hangja nem túl bátorító. Úgy olvasok a tekintetében, mint ő, amikor a grafikonjait figyeli a számítógép képernyőjén. Most éppen arra emlékszik vissza, milyen stresszes héten vagyok túl, és mennyi okom van a neheztelésre. Kissé bűnösnek és ügyetlennek érzi magát a tegnap éjszaka miatt. – Philip. – Nem. Igen. Nem – hebegi. – Talán jó ötlet, fogalmam sincs. Már nem figyel rám. Visszaemlékszem a játékra egy csomag csokigolyóval, amikor először jöttünk együtt üdülni Brightonba. Azon harcoltunk, melyikünk tud több darabot a másik tágra nyitott szájába dobni. Philip majdnem csuklott a nevetéstől. Kétségbeejtő, hogy az emlék melegsége milyen hideggé teszi őt ebben a pillanatban. – Remek. Remélem, Robin, Ian és Charlie baba is nálunk töltik a húsvéti ebédet, bár lehet, hogy Ian elfoglalt lesz a bárányok miatt. Talán egy húsvéti tojásvadászat becsúszhat a kertben, ha ugyan Clara kölkei nem érzik magukat túl idősnek az ilyesmihez. Philip alaposan megsózza a levesét. Egyedül hagyja a fehér hermafroditát az asztalon. Visszatolom a párja mellé. A borsszórónak kicsorbult az alja. Sosem illeszkednek többé tökéletesen egymáshoz. A kávézó tulajdonosának, a rasztás hölgynek a pult mögött ki kéne dobnia, és vásárolnia egy új szettet. Hirtelen elönt a bizonyosság. Philip el fog hagyni engem. Vége van. Túl késő. Nem tudok semmit sem tenni ellene. Akkorát sóhajt, hogy az egész teste beleremeg. Felkapom a fejem. – Édesem – kezd bele –, el kell mennem a héten. Szingapúrba. Csak pár napig tart, ha van egy kis szerencsém. Kevesebb mint egy hét, vagy talán. egy hét. Majd kiderül. Folyamatos meetingek, egyik fontosabb, mint a másik. Megleszel a házban egyedül?

Úgy érzem, mintha az arcom valaki máshoz tartozna. Szinte fáj megszólalnom. – Nem leszek egyedül. Ott lesz nekem Millie. És Marta. – Kérlek, ellenőrizd le minden este, hogy rendesen bezártad az ajtókat. Úgy értem, a biztonsági zárat és a többit. Megígéred? Tudja, hogy mindig elfeledkezem róla. Erősen beleharapok a szám szélébe. – Rendben leszünk. Biztonságban leszünk otthon. Utálja a panaszkodókat, a „rinyagépeket". A legutóbbi asszisztensét, egy már-már félelmetesen rátermett, pengeéles eszű, Harvardon diplomázott lányt azért rúgta ki, mert túl sokat nyafogott az irodai légkondicionálás miatt. Eltolja maga elől a levesestálat. – Légy óvatos. Valami mániákus őrült mászkál odakint. – Tudom. Istenem, Philip, nem kell éppen nekem magyaráznod. Kellemetlen csend támad közöttünk. Az arcára kétségbeesett sebezhetőség ül ki. Azt mondja, észre sem véve, mekkora fájdalmat okoz vele: – Milyen kár, hogy vissza kell menned dolgozni, és nem jöhetsz velem, mint a régi szép időkben. A régi szép idők. A rasztás szőke hölgy elviszi a tányérjainkat. Megkérdezi, ízlett-e a leves, és Philip, aki a sajátjának java részét ügyesen a kenyér alá (vagy egyenesen bele) rejtette, rezzenéstelen arccal vága rá, hogy mennyei volt. Simán elhiszi neki az ember, hogy igazat mond. A gyomrom lassan megnyugszik. Újra mozgatni tudom az arcomat. Philip nem hagy el, legalábbis egyelőre nem. Hiszek benne, hogy a dolgok újraindulhatnak. Hosszú idő óta először, a brightoni kávézóban üldögélve, végre el tudom képzelni a közös életünket.

szerda Nem sokkal napfelkelte után jönnek értem. Mintha csak arra várnának, hogy Philip taxija végigzötyögjön az úton, majd csikorogva behajtson a mellékutcába, és máris kopogtatnak az ajtón. Csak félig öltöztem még fel. Úgy szaladok le a lépcsőn, hogy a kezemben tartom a harisnyanadrágom. A fény ma enyhén rózsaszínbe játszó odakint, mintha a nap kicsit korábban kelt volna fel, és éppen azon gondolkodna, hogy tényleg előbújik. – Azt gondoltam, hogy a férjem az – hebegem meglepetten. – Azt hittem, itthon felejtette az útlevelét. – Gaby Mortimer. – I-igen. Valami nem stimmel. Perivale, aki pontosan tudja, hogy én vagyok Gaby Mortimer, nem néz rám. A lilaakác csavarodó, fás szárára mered, a reménytelien nyújtózó zöld ágakra, mintha csak frissen fakadt rügyeket keresne rajtuk. – Letartóztatom Ania Dudek március 15-e éjszakáján történt meggyilkolásának alapos gyanújával. Nem kell mondania semmit, de figyelmeztetem, hogy árthat a védelmének, ha a kihallgatás alkalmával bármit is elhallgat a rendőrség elől, amit a bíróság előtt később bizonyítékként mutat be. Ezek a helyes mondatok? Rosszul hangzanak, mintha valaki elfelejtette volna a bemagolt szöveget. Visszataszító szavak. A vér robajlását hallom a halántékom mögött, ahogy a neuronok, szinapszisok felvillannak, elektromosság sistereg át az idegrendszeremen. Próbálok megszólalni, azt mondani, hogy „Tessék? Ne legyen már nevetséges!", a szám azonban túlságosan is tele van a saját nyelvemmel és a fogaimmal. A térdem megroggyant. A lábam savassá és cseppfolyóssá vált. A testem, a törzsem, a húsom, a csontjaim mintha más emberhez tartoznának. Még mindig ki tudom venni Perivale felügyelőt a látóterem közepében, a periféria azonban teljes sötétségbe borult. Morrow rendőr lép ki a háta mögül. Belém karol, és gyengéden a házba vezet. Halkan és barátságosan beszél hozzám,

mintha összezavarodott, idős hölgy lennék. Lehet, hogy valóban egy összezavarodott, idős hölgy vagyok? Óvatosan felkormányoz a lépcsőn, még mindig támogatva a karomnál fogva. – Itt is vagyunk. Fel a lépcsőn – magyarázza hangosan, mintha egyúttal meg is süketültem volna. – Szépen felöltözünk, utána elmegyünk az őrsre, és iszunk egy bögre forró teát. Vagy kórházat mondott volna őrs helyett? Vagy elmeotthont? Nem értem pontosan, mit beszél. Olyan, mint egy migrén fejfájás nélkül, amikor magad sem bízol benne, hogy amit érzékelsz, valóságos vagy sem. Leülök az ágy szélére, és száztíz évesnek érzem magam. Erőlködve megpróbálja rám adni a harisnyámat. Hirtelen kitisztul a kép. – Magam is fel tudom venni – húzom el a lábam, majdnem orron vágva vele. – Elnézést. Ó, istenem, elnézést! – kiáltok fel rémülten, és a vállára teszem a kezem. – Megütöttem volna? Ne haragudjon. Sokkot kaptam. Úgy értem, mi a franc? Mi történik itt? Miért? Ez az egész tiszta abszurd. Őrület. Felrángatom magamra a harisnyát, és nagy léptekkel járkálni kezdek a szobában. Most, hogy túlestem a kezdeti sokkon, iszonyú felháborítónak tartom a dolgot. Ahogy megállok az ablaknál, látom Perivale és a kopasz rendőr körvonalait a nyitott ajtón keresztül. A rendőrautó az út közepén parkol, fényei bekapcsolva, a motor hangosan jár. Fel fogja verni az egész utcát. Ha Rachel Curtis véletlenül megint kutyát sétáltat, remek napja lesz. – Tudom – feleli Morrow rendőr, grimaszba torzítva kedves, szeplős orrát. – Biztos vagyok benne, hogy mindent tisztázni fognak, és ebédre itthon is lehet. – Dolgozom – válaszolom neki emelt hangon, már-már kiabálva. – És nem szoktam ebédelni. – Istenem, hát én aztán szoktam – csacsogja. – Egyetlen étkezést sem hagynék ki. A reggelt mézes-tejes zabkásával kezdtem, amiben kevesebb kalória van, mint azt elsőre gondolná. Próbálok nem nassolni az étkezések között. – Meglapogatja magas derekú, ódivatú rendőregyenruhába bújtatott, lapos hasát. – Ez a probléma, az automata a kantinban. Hogy becsúszik egyegy Kitkat vagy Bounty... esetleg egy Snickers...

Csak bámulok rá, mert kifogytam a szavakból. Pár másodperc múlva, bár korántsem vagyok biztos benne, hogy nem sikítom el magam a mondat közben, megjegyzem: – Ne aggódjon, remek alakja van. Perivale nyitva hagyta a bejárati ajtót. Vajon miért? Talán azt lesi, nem menekülök-e el? Vagy csak nem érdekli, a hétköznapi emberektől elvárható, ajtózáró etikett nemes egyszerűséggel nem tartozik az ő felelősségi körébe. A zajok változása – a rendőrautó vibráló morgása vagy a heathrow-i repülőtérről felszálló repülőgépek zaja – felébresztette Millie-t. A lépcsőn ül, kezében szorongatva a rózsaszín nyulat, amikor kijutok végre a szobámból. A két kezem közé szorítom a lányom álmos arcát, és óvatosan megpuszilgatom. Morrow rendőr lesiet mellettünk a lépcsőn. – Semmi baj, Mils – suttogom. – Semmiért nem kell aggódnod. Bekopogok Marta ajtaján, és megkérem, hogy keljen fel. Korábban kell indulnom dolgozni. Ennyi az egész. Csak a munka. – Tényleg? Apu elindult már? – Igen. Szólok Martának, hogy adjon neked reggelit. – Itt az ideje, hogy induljunk – szól vissza Morrow rendőr. – Szeretlek, Millie – mondom neki, és igyekszem nem elkeseredettnek hangzani. – Maga most csak szórakozik velem – vetem oda a rendőrnek, ugyanannak, aki a Golfban ült, mikor a kezét a fejemre teszi. Elhúzom magam tőle, ő újra rám tenyerel, és a kocsi hátsó ülése felé irányít. Reszketek, de tudatában vagyok, milyen mulatságos a helyzet, amit később majd elmondhatok Philipnek is a megfelelő, túlzó hangnemben:„Nem hiszem el, hogy ezt csinálta! A kezét a fejemre tette! Hát ezt tanulta a rendőrtisztin? Azt gondoltam, ez csak a Helyszínelőkben fordul elő az emberrel!" Úgy tűnik, mégsem. Úgy tűnik, pontosan így van a valóságban is. Perivale és Morrow rendőr elöl foglalnak helyet, a felügyelő ezúttal a vezetőülésben.

– Négy órán belül adásban kell lennem – hadarom. – Saját akaratomból jöttem, mert nem szerettem volna jobban felzaklatni a lányomat annál, mint amilyen állapotban van. Becsületes, segítőkész állampolgár vagyok. Nagyot tévedtek, nagyot kellett tévedniük, higgyék el nekem. Nem tettem semmit. Ez az egész tiszta őrület. És egyáltalán, maguk felébresztették a kislányomat, akinek iskolába kell mennie. Édes istenem, mégis mi történt volna vele, ha nincs senki, aki a gondját viselje? – Intézkedtünk volna – jelenti ki a gorilla, aki mellettem ül, kényelmetlen közelségben. – Még egy dolog. A sofőröm kevesebb mint egy órán belül keresni fog -reszkető kézzel turkálok a telefonom után. – Rácsörgök, és elmondom neki, hogy a rendőrség előtt vegyen majd fel. Gyorsan tisztázzuk ezt az ügyet, ugye? Az egész csak félreértés. Ja, és a férjemet is felhívhatnám? Most száll fel a repülőgépe. A gorilla szótlanul kiveszi a telefonomat a kezemből, és a zsebébe pottyantja. Morrow hátranéz az ülésen. – Mindent meg fogunk oldani. Ne aggódjon. Nem kell törődnie semmivel. Mindenről gondoskodunk majd. Hallottam már ezeket a szavakat korábban. Pontosan ugyanezt mantrázza mindig az utazási ügynök, akiért Philip annyira odavan, aki kifejezetten „személyre szabott luxusra" specializálódott. Vicces, hogy ugyanazok a szavak egy másik kontextusban a frászt hozzák az emberre. Egy cella. Ki gondolná az ember, hogy életében egyszer belülről fog látni egy cellát? Egy priccset kapok, hogy leüljek rá. Egy priccset. Pici, négyzetes ablak jó magasan. Darabka kékség a fejem fölött. Jelen esetben inkább fehér. Az ég ma határozottan fehér színű. Távoli fúrás zajai. Nincs vödör. Azt hiszem, kopogtatnom kellene, ha ki szeretnék menni. Olyan feszült vagyok, hogy úgy érzem, soha többé nem kell kimennem. Semmit nem hoztam magammal. Telefont. Tollat. Könyvet. Azt gondolná az ember, legalább a falon van valami graffiti (Dan volt itt. Anyátok.). De még ennyi sincs, amit olvasni lehetne. Semmit sem lehet csinálni, csak bámulni a négy üres falat, és azon aggódni, vajon mi történik éppen velem.

Hangosan azt kérdezem magamtól, vajon a rendőrök megbolondultak-e. Nem jut eszembe semmi biztató. Az elmúlt egy órában előállítottak, felsorolták a jogaimat, lefotóztak – klikk, egyet szemből, klikk, egyet profilból. Próbáltam nem gondolni a fotók további sorsára. Ez a fénykép körbe fogja járni a sajtót, a végtelenségig fog keringeni a magazinokban, mint Hugh Granté, miután elkapták azzal a Los Angeles-i prostival. (Meg kell nyernem egy sajtópert, hogy fordítsak egyet a trenden.) Próbálom viccesen megfogalmazni a velem történteket, hogy legyen később mit elmesélni Philipnek. Azt mondom majd, hogy elfordítottam a fejem, úgy néztem vissza a vállam fölött a kamera lencséjébe, abban a pózban, amit minden profi ismer, ami a legelőnyösebben emeli ki az arcvonásokat. Nem így volt, persze. Éppolyan komor és halálra rémült lehetek a képen, mint amilyennek éreztem magam. Akkor sem tudtam volna mosolyogni, ha fizettek volna érte. Amikor elkattant a fotó, úgy éreztem, szabályosan lelőttek. Levették az ujjlenyomatomat is, véletlenül összemaszatoltam a szoknyám szegélyét a porral. Valamelyikünk sosem jön ki innen, gondoltam magamban. Lám-lám, egy poén! Elmondhatom majd Philipnek. Morrow rendőr megkérdi, nem szeretnék-e egy példányt a „Gyakorlati és eljárási szabályok kézikönyvéből". – Soha senki sem szeretne – közli szomorkásan. – Illetve volt egyszer egy fickó, aki igen. Végigkáromkodta az őrsöt, olyan ostoba volt szegény, mint a seggem. Azt mondtam neki: „Természetesen, uram. Kívánja, hogy segítsek kibetűzni a hosszabb szavakat?" Kuncogni kezd. Biztosítottam róla, hogy minden rendben van, köszönöm. A jogi segítséget is elutasítottam. Philipnek egy teljes cégnyi jogtanácsosa van, előkelő társaság, mint az utazási ügynöke: egy elegáns jogtanácsos a harmadik emeleten kifejezetten a végakaratok számára, egy a hatodikon a vállalati szerződésekért felel, feltételezhetően létezik egy megfelelően trendi és divatos a nyolcadikon a gyilkossági vádak esetére is. Csak a legjobbat az aranypárnak. Mégsem szeretnék elegáns, trendi és divatos

jogtanácsost. Olyan lenne, mintha beismerném a gyilkosságot. Még a kirendelt ügyvédet sem akartam. Nincs szükségem rá. – De hát a kirendelt ügyvéd ingyen van! – noszogatott Morrow rendőr, mintha legalábbis egy szupermarketben kínálgatná a legújabb típusú joghurt termékmintáját. Behunyom a szememet. A cella túlságosan kicsi, így fejben kezdem el körüljárni. Le és föl. Le és föl. Nem valami megnyugtató. A vizsgahasonlattal élve: a papírokat leadtam, de még nem javították ki őket. Az eredményre várok. Millie újszülöttkorában volt egy visszatérő rémálmom arról, hogy Bombay közepén vagyunk, körülöttünk óriási dugó, tömeg, ordibálás. Philip próbál rávenni, hogy ugorjak fel végre az egyik zsúfolt buszra, de nem tudok, mert kezemben tartok egy macskát, egy kóbor állatot, amit gyerekkoromban etettem a fészerben. A macska kapálózva igyekszik kiszabadulni, én pedig tudom, hogy ha elejtem, elszalad, és sosem találom meg többé abban a hatalmas városban. Elég ostoba álom volt – Philip egyenesen kinevetett, azt mondta, vénlányosan szentimentális vagyok –, most mégis ugyanaz a szédítő érzés önt el: hogy valami iszonyú és elkerülhetetlen, óriási tragédia történik velem. Elveszítettem az irányítást az életem felett. Mindenem, amim csak van – pénz, ház, munka, barátok –, végérvényesen elveszett. Meg kell nyugodnom. Egyetlen telefonhívást engedélyeztek. Először Philipet csörgettem, de a hangpostájára kapcsolt. Volt idő, amikor ő csörgött volna rám, az állomásról, a vonatról, sőt a repülőgépről is. Volt idő, amikor az a gondolat, hogy elmenjen otthonról, és magamra hagyjon, olyan honvággyal öntötte el, hogy szinte elgyengült tőle. Ez már sajnos múlt idő. A mostani életünkben nincs helye az efféle érzelgősségnek. El sem köszönt ma reggel. Amikor letrappolt a lépcsőn, arra számítottam, hogy még egyszer visszajön majd. Felkészültem magamban egy szerelmes, szép szöveggel arról, hogy milyen jót tesz majd kettőnknek ez a kis távolság, menjen nyugodtan. Azt terveztem, hogy azért erősen magamhoz szorítom majd, arra az esetre, ha ez lenne az utolsó alkalom, amikor látom. Tudja, milyen érzékeny tudok lenni időnként. Régebben mindig felébresztett, hosszasan

búcsúzkodott, megcsókolt indulás előtt. Ma reggel vissza sem jött a hálószobába. Hallottam a taxit az ablak alatt, aztán már csupán a bejárati ajtó csukódását. Nem hagyok neki üzenetet. Mire lenne jó az egész? Már keresztülment a biztonsági ellenőrzésen, innen nem engedik vissza, és az egész utat csak végigaggódná. Ha pedig mégis visszafordulna, az teljesen fölösleges lenne. Fel kéne adnia a tervezett utat, asszisztálnia kellene ehhez a kellemetlen és bosszantó helyzethez. De az is lehet, hogy hamarabb kiengednek, mint ahogy ő egyáltalán visszaérkezne. Talán meg is ebédelnék addigra. Lerakom a kagylót. – Nem hagy üzenetet? – kérdi Morrow rendőr. – Nem akarom elhasználni ezt az egy hívásomat – mosolygok vissza rá. – Borzasztó. Maga aztán kicsinál engem – sóhajt fel. – Rendben. Hívjon valaki mást. Marta az első csengésre felveszi a kagylót. Millie felöltözött, meséli, éppen müzlit eszik. Igen, már teljesen nyugodt. – Azt mondtam neki: „Te buta lány! Az anyukád hamarosan visszajön. Amúgy is folyton dolgoznia kell." Arra sem maradt energiám, hogy nehezteljek Martára, így kissé rekedtes hangon felnevetek, és azt mondom, hogy magam sem tudom, a rendőröknek meddig lesz még szüksége rám – feltesznek pár kérdést, ennyi az egész –, de kérem, tartsa a frontot otthon, míg vissza nem térek. Aztán megtorpanok. Lehet, hogy az idiómákat, akárcsak a gyűjtőfogalmakat, még nem vették a nyelviskolájában. Morrow rendőr hirtelen kikapja a telefont a kezemből, mintha túlságosan visszaéltem volna a türelmével. Azt mondja, ha szeretném, ő majd értesíti a munkahelyemet arról, hogy. – Hogy késni fogok? – .hogy egyáltalán nem megy ma dolgozni. A bejáratnál lévő pult belső oldalánál vagyunk. Ő felült a deszkára, így kissé magasabban van, még úgy is, hogy én állok, ő pedig ül. – Köszönöm szépen – felelem. Terri fejvesztett pánikjára gondolok és Stan hihetetlen elégedettségére. Meg Alison Brettre, a kedves, gyakorlatias nőre a

sajtóosztályról, vajon mit szól majd mindehhez. Erősen a homlokomra szorítom a tenyeremet, és egy darabig csöndben gondolkodom. – Jaj, istenem. Nagyon mérgesek lesznek? – kérdez rá Morrow. – Ötletem sincs, mi lesz. Vajon Stannek egyedül kell ma a kanapén ülnie? Szegény Stan... Morrow közrendőr az állát gyengéden a válla felé billentve, hamiskásan pislog le rám: – Ha kedvesen megkér, esetleg odabújhatok mellé arra a szófára. – Jaj, ne kezdje maga is – mondom fáradtan. – Rendben, mi legyen a férjével? – vált témát. – Szeretné, hogy újra felhívjam később, és hagyjak neki valami üzenetet? Magam sem tudom. Eszembe jut, hogyan késett el Philip az édesanyám temetéséről, hogyan ígérte meg, hogy ott lesz Millie születésnapján, aztán arról is megfeledkezett. A mostanában oly sokszor előforduló hidegsége, és az a nyomasztó érzés, hogy végleges döntés előtt áll. A házasságunknak valószínűleg akkor maradt bármi esélye, ha Philipnek jut egy kis idő egyedül. – Ne aggódjon – felelem –, felhívom később, amikor már otthon leszek. Egy óra a cellában felér egymillió évvel odakint. Nem tudom, miért várakoztatnak. Azt akarják, hogy elunjam magam? Vagy hogy lenyugodjak? Mit akarnak tenni velem? Az idő végeláthatatlan hosszúságúra nyúlik. Érzem az atomok mozgását. A részecskék keringését a levegőben. Nem eszem, még akkor sem, amikor egy gorilla behoz egy szabályos kör alakúra préselt, főtt sonkaszeletet tökéletes fagylaltgombóc formájú burgonyapürével. Fiatal, ideges rendőr jön értem, tojáshéjjal a fenekén (gyűjthetném az idiómákat, míg itt vagyok, különleckét adva majd Martának, ha kikerülök innen), és közli velem, hogy mennem kell. Kedvesen rámosolygok, és megkérdem, mi a neve, erre majdhogynem lányosan elpirul – két világító vörös folt gyúl ki az arcán. Nincs rajtam smink. A hajam csomókban lóg. Kit érdekel, mit mond majd rólam a barátnőjének, az anyukájának,

az apukájának, akárkinek, amikor hazaérkezik. Nem szerepet akarok játszani. De muszáj mosolyognom. Nem tudom, mi mást tehetnék. Alig tudom visszatartani a sírást. Perivale kiegyenesedik, amikor belépek a szobába – ugyanabba, ahol legutóbb voltunk –, ezzel valósággal eltörpítve a szoba méreteit. Azt tettetem, hogy félve körülnézek. – Látom már, mire megy ki az egész – mondom viccesen. – Maga arra gondolt, hogy lerohan engem. Borzasztóan kínos vicc. Mégis mi a fenét csinálok én itt? – Foglaljon helyet. A gorilla lép be. A pontos idő 13.47. Onnan tudom, hogy Perivale előrehajol, haja a homlokába hullik, és belemondja a diktafonba. Azt is megtudom, hogy a gorilla neve De Felice detektív. A szülei olaszok lehetnek, bár ő már itt nőhetett fel, mert erős dél-londoni akcentussal beszél. Mélyen ülő zöld szeme van, és olyan háromszögű arca, amit a Pixar-rajzfilmek szuperhősein látni: nevetségesen széles homlok szűkül határozottan hegyes állkapoccsá. Perivale átfut a bevezető pár mondaton, amit már hallottam korábban is, és hozzáteszi, hogy hallgathatok, ha szeretnék. Megismétlem a nevemet és a lakcímemet, és azt mondom, soha nem voltam Ania Dudek lakásán, soha nem léptem át a küszöbét, soha nem találkoztam vele, egyáltalán nem ismertem. Kezdek lassan megnyugodni, és még arra is képes lennék, hogy végigvegyem újra a történteket: merre voltam, mit csináltam. Perivale azonban olyan fürgeséggel, hogy majdnem leveri az asztalról a diktafont, előrehajol, és azt mondja: – Ania Dudek terhes volt, amikor megfojtották. Tudta ezt? Tizenegy hetes terhes. A Föld megállt forogni. A szoba falai elhalványodnak. Erősen szorítom az asztal szélét, nehogy leforduljak a székről. – Bocsánat – nyögöm ki egy kis idő után. – Bocsánat. Émelyegni kezdek. Ez az egész egyre rosszabb és rosszabb lesz. Olyan borzalmas, hogy az már elviselhetetlen. Két holttest. Ártatlanság. Élet. Halál. Kettős gyilkosság? Nem is tudom. Elviselhetetlen, tűrhetetlen.

Lassan újra Perivale arcára fókuszálok. Az orra kissé feldagadt, arca sápadt, keze remeg. Éppolyan feldúlt, mint én magam. – Ha tehát egy fokkal kevésbé lenne könnyed, nagyra értékelnénk -szögezi le komoran. – Bocsánat – mondom újra. Ez az egyetlen, amit mondani tudok. Minden aggodalmam magam miatt volt, hogy mi történik majd velem, és most megint eszembe juttatták a nőt. Nem akarok kötődést érezni felé, nem akarok együtt érezni vele, nem akarok fájdalmat. Eddig azonban sokkal egyszerűbb volt kizárni a tudatomból. – Tudta, hogy terhes volt? – kérdi Perivale. – Nem. Honnan tudtam volna? Senki nem említette. Perivale nyomozóra bámulok. Azt kívánom, bárcsak tudnék olvasni az agyában. Folyton ő van lépéselőnyben az aprólékosan csepegtetett információival. Tehát Ania Dudek terhes volt. Nyilván a barátjától, aki nem tartózkodott az országban, mikor meghalt. Vajon visszatért már? Vajon éppen gyászol valahol? Talán ő is érintett a gyilkosságban? Azt kívánom, bárcsak ne kéne mindezekre gondolnom. Azt kívánom, bárcsak soha életemben ne hallottam volna Ania Dudek nevét. – Továbbra is állítja, hogy nem járt még a lakásán? Ellenállok a kísértésnek, hogy hangosan sikoltsam: „Soha." Perivale és De Felice gyors pillantást váltanak. Vajon Perivale észrevette, hogy folyton magát ismételgeti? Nem kellene végre ezt a De Felicét is beszélni hagyni? A jó zsaru, rossz zsaru játékot játsszák? Az asztalon fekvő papírokra meredek. Perivale újra rám néz. – Csak érdeklődöm. Nemrég újraültették a kertet, igaz? – Igen – felelem. – Mesélne egy kicsit erről, kérem? – Rendben – mosolyodom el. Kedélyes leszek. Talán az segít a helyzeten. – Az első vagy a hátsó kertet részletezzem? – Az elsőt, kérem. – Öhm, rendben. Nos, amikor kiásattuk az alagsort, a munkások feltúrták a kertet is, így hívtunk egy erre specializálódott céget, a nevük Muddy Wellies. Roger Peedles, az egyik munkatársam ajánlotta őket, akinek a kertészet a hobbija.

Ők tervezték és kivitelezték a munkálatokat. Elmondtam nekik, mi mindent szeretnék. – Olajfákat? – Igen, és egy szép lilaakácot, ami, legalábbis remélem – keresztezem az ujjaimat azzal a megszokott gesztussal, amit a Jó reggelt!-ben használok –, hoz majd virágot. Tudja, az átültetett növények sokszor megmakacsolják magukat. Újra érzem a talajt a lábam alatt. Magamra öltöttem a tévés arcomat. Kicsit eltávolodtam a meggyilkolt nőtől. Ismét a kezemben van az irányítás. A monológomat egyenesen De Felicének mondom, azt játszva, hogy ez az egész talán még őt is érdekelheti egy kicsit. – És egy sornyi zöld Alchemilla Mollis, összefonódva némi Heuchera „Palace Purple"-lel, valamint a bejárati ajtó mindkét oldalán egy-egy nagy láda francia levendula. – Rendben. – Úgy tűnik, Perivale megtalálta a jegyzetet, amit keresett. Rám pillant. – Tudja, honnan rendelte meg a Muddy Wellies a palántákat? – Nem, nem igazán – nevetem el magam könnyedén. – Nos, majd én elmondom magának. Az olajfákat és a futóakácot az Evergreen nevű viszonteladótól szállították. Ez az áruház nem üzemeltet saját faiskolát, hanem különleges beszállítóktól veszi át a növényeket. Némelyiket egyenesen Olaszországból. Az olajfákat kavicsos földben nevelték, narancsos homokszínű talajon. Ez kifejezetten ritka. A lilaakác: nos, ez talán még különlegesebb. A toszkán Pistoia-völgyből származik, ahol a talaj egészen egyedi. Nehéz, iszapos, bézs színű. Gyűlölöm az érzést, hogy nem tudom, mit fog mondani a következő pillanatban. – Ania Dudek padlóján pedig – folytatja győzedelmesen, már-már eszelős csillogással a szemében –, a bejárati ajtó mögött talajforgácsokat találtunk. Nagyon apró, csavart formájúakat. A laboratóriumban alaposan megvizsgálták őket, és kiderült, hogy ezek az apró részecskék narancsos homokszín-bézs csíkosak. Ugye, milyen sokat mond nekünk némi föld? Amikor pedig meglátogattam magát valamelyik nap, képzelje csak el, sáros lett a cipőm talpa. És tudja, mit? – Nem tudom – felelem neki.

Az asztal alá sem kell néznem ahhoz, hogy kijelenthessem, még mindig ugyanazt a pár cipőt viseli. – A két minta tökéletesen megegyezik egymással. – Komolyan? – kérdezek vissza. – Igen. Nem is említve az apró vulkáni tajtékkő részecskéket, amelyeket a virágosládák földjébe kevernek. – Mint a levenduláimnál. – Mint a levenduláinál. Most már tehát, a tudomány csodájának köszönhetően, tudjuk, hogy azok az apró göröngyök Ania Dudek lakásának padlóján a maga előkertjéből származnak. Fölteszem a kérdést – azzal a mozdulattal ereszti le a vállát, mint amikor egy megfáradt szülő magyarázza a gyerekének, hogy nem kaphat több jégkrémet -: Mit gondol, hogy került az a föld a lakás padlójára? – Esetleg valakinek a cipőjéről verődött le? – vetem fel némi vállvonogatás kíséretében. – Majdnem. Asics cipőkről, Gaby Mortimer. Azok az apró talajszemcsék éppen olyan cipő talpán utaztak, mint amilyet maga bocsátott a rendelkezésünkre. Asics. – De hát minden második ember Asicsban edz – vetem ellene. – Tehát megkérdezem még egyszer – vág durván a szavamba –, és ez az utolsó esélye, hogy volt-e valaha Ania Dudek Fitzhugh Grove-beli lakásán? Annyira egyszerű lenne igennel felelni. Azt szeretné, hogy ezt tegyem. Szinte könyörög érte, vágyik rá. Az a rengeteg meló a talajrészecskékkel. Talán hazaengedne, ha igent mondanék. Ezt nevezik kínvallatásnak? Még el sem kezdték azt a vizes módszert, és én máris megtörtem. Honnan kellene tudnom, hogy került oda az az átkozott föld? Olyan kétségbeesett állapotban vagyok, hogy majdnem vallani kezdek, csak engedjenek végre el. – Nem voltam – felelem újra, szinte bocsánatkérő hangsúllyal. De nincs igazam. Perivale nem tűnik csalódottnak. Mégse szerette volna, hogy igent mondjak. A tekintete diadalittas. – Akkor miként tudja – kérdi, elővarázsolva egy újabb papírlapot a mappájából – megmagyarázni ezt itt?

A hosszú papírszalag alja kissé becsavarodik, mint azok a sötétvörös lazacszeletek, amiket pirítósra tesz az ember. Megpróbálom felidézni magamban, mit jelent a „becsavarodott" szó. Millie biztosan tudná. Szenvedélyes? Vagy csak mélységesen összezavart? – Megengedi, hogy hozzányúljak? – kérdezem alázatosan. Csettint a nyelvével, majd óvatosan kisimítja a szalagot, hogy lássam minden egyes betűjét. Egy tescós számla: MARGHERITA PIZZA 4.50 ISLA NEGRA 9.49 Total: 13.99 A legkisebb is számít – Tesco – Látja már, mi ez? – Igen – felelem bizonytalanul. – Ez egy pizza és. nos, egy üveg bor fizetési bizonylata. Csak mosolyog rám, olyan önelégült arccal, ami már-már undok grimasszá torzul. Utál engem, jut eszembe hirtelen, erről szól az egész műsor. Egyszerűen utál engem. – Pontosan. Igaza van. Ezt Ania Dudek éjjeliszekrényén találtuk, némi apróval egyetemben. Látja, mivel fizettek a pizzáért és az üveg borért? Alaposan megvizsgálom a számla második felét. – MasterCarddal – felelem. Az utolsó pár számjegy ismerős. Bámulok rá, megpróbálom értelmezni, amit látok. – Emlékszik rá, mit csinált ez év február 8-án, szerdán? – Elnézést, de. nem tudom. Nem tudom a naptárom nélkül. nem, nem tudom megmondani így fejből. – Talán ellenőriznie kellene. Rájött végre, miért? A bankkártya, amivel a pizzáért és a borért fizettek, az ön nevére van kiállítva. Nem különös véletlen ez, tekintve hogy maga állítólag sosem járt Ania Dudek lakásán? Mégis itt egy számla a maga kártyájával. Most már belátja, hogy elég sok bizonyítékunk van maga ellen? A hirdetés a Ladyből, a kivágott interjúk, a ruhák, a talajszemcsék, és a végén egy számla, amit maga fizetett. – Hátradől, és elégedetten tekint végig rajtam. – Mit tud minderről mondani? Tudatában vagyok, hogy még mindig a helyemen ülök, mert az ujjaim görcsösen szorongatják az asztal szélét. De akár

lebeghetnék is: a testem többi része cseppfolyós és remegő, mintha csak vízben néznék le a tagjaimra. – Van bármi mondanivalója a számunkra? – kérdi Perivale. – Szeretnék egy ügyvédet.

csütörtök Téglalap alakú fényfoltok. Az ablaktáblák olyan vastagok, mintha nem is üvegből lennének. Csak a fehérség szivárog át rajtuk. Száraz és savanyú a torkom. A nyakam annyira elgémberedett, hogy jól hallhatóan kattog, amikor kissé oldalra fordítom a fejemet. A matracra izzadtam, a bőröm nagy felületen tapadt hozzá a műanyag borításhoz. Ahogy megmozdulok, olyan érzés, mintha ragtapaszt próbálnék lehúzni egy sebről. Mocorgás közben kellemetlen szag szabadul el valahonnan. A hónaljam alól, jövök rá. Szabályosan bűzlök. Már kissé csendesebb odakint, csak valami folyamatos mormolást hallani. Talán valaki imádkozik? A többiek egész éjszaka üvöltöztek. Egy kásás hang a „Roxanne"-t énekelte újra és újra, borzalmasan hamisan. Egy másik, magasabb sikoltozó hang: „Lőjenek le. Maguk mind utálnak engem, igaz? Gyerünk, lőjenek egyet, bassza meg, lőjenek a szemem közé!" Most már nyugodt minden. Valamennyien alszanak. Vagy valaki jött, és lőtt végre egyet a szemük közé. Pisilnem kell. Borzongatóan hideg, fényes alumíniumkagyló. Nincs papír, hogy lefedhetném vele az ülőkét. Másik cellát kaptam, nem a tegnapit. Mosdó legalább van. Úgy tűnik, nagyot léptem előre. A tegnap esti lasagne zsírjába fagyva hever az ajtó mellett. A priccs szélére ereszkedem. A tegnapi ruháimban vagyok. Az ember nem kap pizsamát egy börtöncellában. Nem is tudtam. A fogaim lepedékesek. Megkérdeztem a rendőrt, aki a cellámba kísért, hogy kaphatnék-e egy fogkefét, mire azt felelte, hogy ha rosszul érzem magam, idehívja az orvost. Na igen, jogom van az orvosi vizsgálathoz, de egy fogkeféhez, úgy tűnik, nincs. Ez az európai uniós protokoll durva megsértése, gondolná az ember. A szájhigiénia nem számít alapvető emberi jognak az ENSZ szerint? Nem kell a legjobb Oral-B Pulsar 40 elektromos fogkefe, dehogy, beérném egy sima, olcsó műanyaggal is, olyannal, amilyet hosszú repülőutakon kap az ember. Vagy legalább egy

rágógumival, amit az óvszer-automaták mellett árulnak a benzinkutakon... Hiányzik a lányom. Azt kívánom, bárcsak elértem volna Philipet. Bárcsak el tudtam volna mondani neki, mi történt, és már vissza is jött volna. A félelem és a szorongás ismét felgyűlik bennem, összeszorítja a gyomromat, szabályosan fojtogatni kezd. Nem fogom fel, egyáltalán nem értem az egész helyzetet. Az események sorozata, ami ahhoz vezetett, hogy most itt ülök ezen a priccsen, csupa össze nem illő furcsaság. Mind megmagyarázható volt, véletlen egybeesések láncolata. Hasonlóan festettünk, Ania és én, ez való igaz. Mégis, ez mire magyarázat? Semmire. Az égvilágon semmire. Próbálom Perivale szemszögéből nézni az eseményeket. A hirdetés, a kivágások, a ruhák. talán követett engem. Talán nem. A világ tele van furcsa dolgokkal. Volt egyszer egy macska a műsorban, Tappancs, aki, miután a tulajdonosai elköltöztek, eltűnt, és hazatalált a régi otthonába, 160 kilométert téve meg Norwichtól Lutonig: valódi Váratlan utazás. Vagy azok az ikrek, akiket elválasztottak születésükkor, mindketten Linda nevű nőt vettek feleségül, mindkettőjüknek Guy nevű fia és Badger nevű kutyája van. Terri először azt gondolta, hogy átverés, de ott ültek mellettem a kanapén, és éreztem a saját döbbenetüket. Több dolgok vannak földön és egen, Horatio. De a talajszemcsék. a számla? Hogyan találhattak ilyesmit a lakásában? Miért kapcsolhatják ezeket hozzám? Valóságos rémálom az egész. Tegnap éjjel, miután Caroline Fletcher, a kirendelt ügyvéd megérkezett, leírta és listába rendezte az összes bizonyítékot, majd felnézett rám, olyan arckifejezéssel, mintha csak azt mondaná: „Mire vár? Mondjon el mindent!" Tétován széttártam a kezemet. „Fogalmam sincs az egészről." Nem tudtam neki magyarázatot adni. Miért is lenne az én bankkártyám fizetési bizonylata a halott nő lakásán? A pénztárcámban a helye, bár tudom, hogy gyakran hagyom a bejárati ajtó mellett, például amikor kifizetek egy házhoz

szállított rendelést. Egyetlen magyarázat lehetséges: valaki más használta a kártyát. Caroline Fletcher az őszülő Kleopátra-frizurájával, fekete nadrágkosztümjében igazán remek embernek tűnik. Jó szíve van, ebben biztos vagyok. Sosem látta még a Jó reggelt!-et, ezt azonnal bevallotta nekem. – Túl elfoglalt vagyok hozzá. A család miatt, bár már a legutolsó is egyetemre ment, hála istennek. Meg hát a munka. Az örökös mókuskerék. Okos nő. Több hiba is történt, nyugtatgatott. – Kihozzuk magát innen, ne aggódjon. Majd, miután visszatért a szobába a Perivale felügyelővel történt beszélgetés után, áttekintve a „nyilvánvaló bizonyítékokat", kicsit kevesebb lelkesedéssel folytatta: – Egészen nevetséges a dolog. Perivale azt állítja, hogy magas a kockázati tényező, mert magának megvan a vagyona és a kapcsolatai, hogy elmeneküljön, ha érintve érzi magát. -Mégis, mit jelentsen ez? Idegesen megrántotta a fejét. – Hogy előzetesben akarják tartani. – Nem – alig bírtam megszólalni –, nem tarthatnak itt benn. – Dehogynem. – A kislányom... – jajgattam fel hirtelen. – Ez az egész abszurd – felelte egyetértően. – Kitalálunk valamit. Több hibát én is elkövettem, magyarázta türelmesen. Nem lett volna szabad beleegyeznem, hogy ügyvéd jelenléte nélkül hallgassanak ki. Mindazok a röpke, fesztelennek tűnő, hétköznapi kis beszélgetések a nyomozóval: mindegyik vallomásnak számít. Még akkor is, ha nem voltam „érzelmileg terhelhető" állapotban. Az ügyvéd véleménye szerint Perivale úgy döntött, hogy lecsap rám. Valóságos megszállott ezzel a „hazugság" dologgal, hogy maga nem érintette meg a testet. Pedig folyton ez történik. – Mi, hogy az emberek hazudnak arról, hogy megérintették-e a holttesteket? – Nem. Az emberek elfelejtenek tényeket vagy felnagyítják őket – egy kis drámázás, némi füllentés, enyhe szépítés. Ilyen az emberi természet.

Hajtja őket a zavarodottság, a kényszeredettség, a vágy a beszédre. Nem él elég letartóztatott a hallgatáshoz való jogával. Több ügyet vesztünk el a kihallgatószobában, mint a bíró előtt. És maga valóságos sokkon ment keresztül. Hívnia kellett volna. Mit mondott, mi is az ügyvédei neve? – Withergreen & Spooner. – Telefonálnia kellett volna Withergreenéknek, és idehívnia őket. Ahogy a Withergreenéket ejti, biztos lehetek benne, hogy ismeri őket. Ő is éppolyan jó, mint a Withergreenek egyike. – Semmi nincs, amit rejtegetnem kéne. – Irreleváns – feleli. Ez volt a legijesztőbb dolog, amit mondott. Irreleváns. Nem számít, hogy én tettem vagy sem. Belekeveredtem. Lavírozol valahogy a kis életedben, úgy gondolod, mindent az irányításod alatt tartasz, megvan a saját, szerényke identitásod, a rendőrség, a hatalom pedig a társadalom része, amolyan díszítőelem, amit igénybe vehetnél, ha szükséged lenne rá. Mint a zebra az úton, vagy a kórházak, vagy az éjjel-nappalik, ahova beugorhat az ember félkész kajáért. De úgy tűnik, nem így van. Ott várnak rád, éhesen, meglapulva egész idő alatt, várva, hogy megbotolj. Ők pedig gáncsot vethetnek és elkaphatnak, és megmutathatják, hogy épp az az élet, amiről úgy gondoltad, hogy teljesen az irányításod alatt tartod, volt a fölöslegesnek tűnő díszítőelem. Az életed nem jelent számukra semmit. Egyetlen rossz lépés hozta működésbe mindezt. Ha nem indulok el reggel futni, ha nem találom meg a holttestet, vajon itt lennék most? Újra zajt hallok, csendes, de egyre erősödő nyöszörgés, a pánik első jele. Néhány pillanat után rá kell döbbennem, hogy én adom ki ezt a hangot. A reggeli tojásos-szalonnás szendvics – háromszögletű dobozba csomagolva – és egy kis zacskó garnélachips. Mindent megeszem, az utolsó falatig. Kapok még a tálcán teát is, a kerek filtert fémkapoccsal erősítették a papírpohár oldalára – az a fajta olcsó tea, amit a vonatokon árulnak. Érdekes íze van, de hát a számnak is.

A fiatal fiú tegnapról, ő hozta a cellába mindezt, óvatosan kinyitva az ajtót maga előtt a könyökével. Friss, rózsaszínes bőre van, nem tudom elképzelni, hogy már borotválkoznia kellene. – Ez kedves, reggeli az ágyban! – mondom neki. – Maga aztán jól tart engem. Ismét elpirul, és a kezében tartott tálcára pillant. – Sajnálom. Nem valami sok. Az erőlködés, hogy valahogy összeszedjem magam, ahelyett, hogy magzati pózban kuporognék az ágyon, a Millie születése utáni reggelre emlékeztet, amikor a kórházban fogadtam a látogatókat a süteményeikkel és mackóikkal és jókívánságaikkal és virágjaikkal, egész idő alatt küszködve a varrások miatti fájdalom ellen, és végig azon gondolkodva, vajon tudok-e valaha újra pisilni. Mondok erről pár szót a fiatal rendőrnek, hátha felnevet. Zavarba jön, majd kimenekül a cellából: talán túl sok a nőgyógyászati részlet. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy egyáltalán bezárta-e az ajtót. Még akár el is szökhetnék. Caroline Fletcher később érkezik, mint ahogy ígérte. Másik kihallgatószobát kapunk, mint előző nap, kevésbé tisztát és frissen festettet. Ugyanazt a fekete nadrágkosztümöt viseli, de most más felsővel. A tegnapi blúz anyaga sápadt rózsaszín volt – selyem, esetleg poliészter, a mai azonban pamut, finom halványkék-fehér csíkokkal. Ugyanaz a cipője is, fekete, lapos talpú, de nem vett fel harisnyát vagy titokzoknit. A haja kicsit kevésbé rendezett, zsírosabb, a választéka ferde. Ha egy teljes éjszakát tölt az ember a börtönben, anélkül hogy tudná, kiengedik-e az életben valaha, fontossá válnak az ilyen apró részletek is. A pamutblúz, a meztelen lábfej arról árulkodik, hogy felszökött kissé a hőmérséklet, melegebb van, talán még a nap is süt. A tavasz valóban megérkezett. És Fletcher rendezetlen haja, a késése: nagyon elfoglalt lehetett reggel. Vajon miért? Egy gyors bevásárlás a Sainsburyben? Esetleg egy újabb munka, egy újabb szerencsétlen ügyfél? A világ megy tovább nélküled. Senki nem veszi észre, ha egy embert kivonnak a forgalomból.

Ez a második nap, amikor nem mentem dolgozni. Tegnap még nem igazán tudtam felfogni a tényt. Figyeltem a perceket, ahogy lassan múlnak. Folyton azon gondolkodtam, hogyan flörtöl éppen Stan egy egész flash mobnyi emberrel (ami az én ötletem volt egyébként). Most kezdődik India webes válogatása... Csütörtök van, ma lesz tehát „Kiskertek, konyhakertek" Roger Peedlesszel... És vajon ki főz ma a konyhastúdióban? Nem jut eszembe. Amikor lassan közeledett, végül pedig elmúlt 12.30, majdnem felsírtam a megkönnyebbüléstől. Ma pedig már 10.50 van, lassan kezdődik Gok Wan „Tavaszi trendek" percei, és még egyszer sem gondoltam a műsorra. Caroline Fletcher ezúttal szemüveget visel. Nem emlékszem, hogy láttam volna rajta tegnap. Te jó isten, akkora rohanásban volt, hogy nem jutott ideje a kontaktlencsére sem? – Tehát, nincsenek szemtanúink – kezd bele nagy lendülettel. – Ezt Perivale kénytelen volt elismerni. Nem szarakodik többet. Gyűlölöm, amikor a rendőrség a szokásos mocskos kis játékát űzi az információk visszatartásával. Olyan aljas taktika. Ostoba, bunkó gazemberek. Tetszik nekem ez a nő. Valószínűleg a szabadszájúsága miatt. – És a kamerák: egy felvétel sincs. Nyista. Nyet. Nincs a Fitzhugh Grove-on, az az egy pedig a Tesco Express előtt a Balham High Roadon 24 órás körben működik, a felvételeket tehát már törölték. Úgy gondolom, Perivale totál padlón van emiatt. – Szóval ennyit arról, hogy követni kell a bal kézre eső falat, azt tettetve, hogy Hampton Courtban van az ember. – Ezt ő mondta magának? – néz fel Fletcher. Bólintok. – Butaság. De fel kell mutatnia valami alibit február 8-áról. Ha esetleg kiderülne, hogy egész nap Honolulun volt, az lenne a legjobb. – Nem tartom valószínűnek, hogy Honolulun lettem volna – felelem tűnődve. – Továbbá: nincs meg a gyilkos fegyver. Alaposan kirámolták Ania Dudek lakását. Átkutatták a parkot. Tegnap centiről centire nézték végig a maga házát. És képzelje csak, nem találták a gyilkos fegyvert ott sem. – Maga most viccel – válaszolom kesernyésen.

– Dehogy. Sosem viccelődnék ilyen fontos dologban, mint ez. A felügyelőnek volt felhatalmazása. Véletlenül éppen ott volt a maga takarítója is. Nem volt túl boldog szegény, amikor látta, hogy azok a barmok nem vették le a cipőiket. Valójában egy darab madzag után kutattak. Akárhogy is, nem találtak semmit. Nincs gyilkos fegyver. És nincs meg a Szent Kristófmedál sem, amit Perivale olyan megszállottan hajszol. Továbbá – vet rám egy megfontolt pillantást – nincs vallomásuk sem. Ez az, amit ki szeretne csikarni magából: egy vallomást. Ettől függ minden. – Nos, hát nem fogja megkapni. Továbbra is egészen közelről néz rám. – Kiváló. Tehát, Gaby, ha szólíthatom így, minden bizonyíték közvetett. Ott van persze a tény, hogy magának nincs megfelelő alibije a gyilkosság idejére. Ez igaz, ugye? Tudom, hogy nehéz belőni a széles idősáv miatt. Ők maguk sem biztosak benne, pontosan mikor ölték meg a nőt. Ment a fűtés a lakásban, ez pedig összekavarja a tényeket. De biztos, hogy senki nem volt magával egész idő alatt? – A lányom és a bébiszitter már ágyban voltak. Futni is elmentem egyszer. A férjem pedig a kora hajnali órákig nem érkezett haza. – Igen. – A jegyzeteibe mélyed. – Perivale beszélt a bébiszitterrel, aki azt mondta, maga otthon töltötte az egész estét, bár nem volt biztos benne. A férje megerősítette, hogy nem tartózkodott a házban. Dolgozott, majd a városban vacsorázott. Az ő alibije, ha bárki kérné, meglehetősen biztos, számos kolléga, vendég és pincér támasztja alá. Azt állítja, hogy maga mélyen aludt, amikor hazaérkezett. Tudja, mi az, amire muszáj találnunk valami magyarázatot? Őszinte leszek, nagyon aggaszt: a fizetési bizonylat. Minden más egyszerű, körülbelül két percbe telik egy jó ügyvédnek megcáfolnia az olasz talajszemcsés baromságot. Jól hangzik, de ugyanabban az utcában van egy kertészeti szakáruház. Fogadok, hogy tele van a toszkán agyaggal. A maga teóriája arról, hogy Ania volt a zaklató, szintén ígéretes. De a számla? Nem fogok hazudni magának, a számlával nem tudok mit kezdeni. Elmondom neki, hogy én is rengeteget gondolkoztam rajta, hogy az elmúlt éjjel nagy részét gondolkodással töltöttem.

– Két ember férhet hozzá a kártyámhoz rajtam kívül. A férjem, bár róla nem hiszem, hogy betenné a lábát egy Tescóba, ráadásul késő délután még javában dolgozik. – Mélyről jövően felnevetek. – A másik személy pedig a lengyel dadánk. Egyszerű magyarázat lenne. Nem mondom, hogy ő ölte meg, de talán ismerték egymást. Azt állítja, hogy nem ismerte, de ha hazudik, az elég sok mindent megmagyarázna. A ruhák: Marta adhatta neki őket. Az újságkivágások: nos, nem szeretek erre gondolni, de lehet, hogy érdekelte őket az életem. mindegy. Vagy csak összegyűjtötték a cikkeket, hogy megmutassák valaki másnak. Caroline Fletcher biccent. – Folytassa csak. –A bizonylat pedig: könnyedén elemelhette a bankkártyámat. Tudja, elég gyakran elöl hagyom. Ha éppen telefonálok, és szükségem van rá. – És a PIN kód? – 2503, a házassági évfordulóm. – Nem a számot kérdeztem! – kiált fel, és már-már komikus igyekezettel takarja el a fülét. – Ismerheti Marta a PIN kódot? – Láthatta párszor, ahogy beütöm – a Pizza Expressnél vagy akárhol. Használtam már előtte. Ha hazudik erről, elképzelhető, hogy valami mást is rejteget. Caroline Fletcher óvatosan méreget az orra hegyére tolt szemüvegén keresztül. A lencse fölött pillant át. Olvasószemüveg lehet, nincs kontaktlencséje. A noteszébe lapoz, és felsóhajt. Azt ígéri, hogy hamarosan hazamehetek, nem kell aggódnom. – A legfontosabb dolog, hogy kihozzuk magát innen. Nem tarthatják bent harminchat óránál tovább vádemelés nélkül. Már csak egyig van idejük rá. – A karórájára pillant. – Kevesebb mint egy óra. Ismét fel-alá lépkedek, ez alkalommal nem pusztán fejben. Fel és le a szánalmasan kicsi cellában, egy újabban. Fel és le. Ütemesen lépek, mintha step aerobikon lennék. A priccset használom. Egy butácska szám jár az eszemben: „Build me up, Buttercup..." Egyike azoknak a számoknak, amiket a hétvégi aerobikórákon hallgatunk a Harbour Clubban. Mi keresnivalóm volt egyáltalán a Harbour Clubban? A fontoskodó lányok a

recepción, az anyukák a feszülős edzőruháikban, azok a borzalmasan elkényeztetett, undok kölykök a medencében, és az apukák a benti teniszpályákon játszanak akkor is, ha odakint hét ágra süt a nap. Philip olyan lelkes volt, de miért egyeztem bele én is? Engedtem magam belerángatni az ő világába. Morrow rendőr érkezik, óvatosan bekukkant a nehéz ajtón, mint amikor valaki ellenőrzi, felébredt-e a gyermeke. – Hát akkor jöjjön – csicsergi vidáman. Nem egészen értem, mi következik. Nem is akarok rákérdezni. Pár percig tart végigsétálni egy hosszú folyosón, majd fel pár lépcsőn, végül megérkezünk egy szobába, ahol Caroline Fletcher és Perivale várnak minket. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha Steve itt parkolna az utcán az érkezésemre várva, és abban a percben, ahogy kilépek, magam mögött hagynám az iszonyatot, a rémálmot, elegánsan továbbrobogva gépkocsis kíséretemmel, akárcsak Jackie Kennedy a dallasi történtek után. Minden más lehetőség túl sötétnek tűnik, még elképzelni is. – Itt a táskája. Ragaszkodom hozzá, hogy ellenőrizze. Senkiben sem bíznék a maga helyében azok után, amit magával műveltek. A táska, amit Philiptől kaptam, az asztalon hever. Beletelik pár másodpercbe, mire felfogom, mire is utalt Fletcher. A kezem annyira reszket, hogy alig bírom megragadni a cipzárt. Egyáltalán nem tudom felidézni, mi lehetett benne. Az idegeim teljesen kikészültek. Lassan beletúrok, de az elektromos impulzusok nem működnek a testemben. Feltűröm a ruhaujjamat, hátha visszatér az érzékelésem, de az agyam egyszerűen nem indul el. Lehet, hogy a telefonom van a kezemben, vagy a határidőnaplóm, egy doboz tampon, de az is lehet, hogy egy zsebkendőt szorongatok. – Minden itt van – szögezem le gyorsan, mert egyszerűbb, mint bármi mást mondani. – Rendben. – Caroline Fletcher feláll. – Perivale? A nyomozó komor pillantást vet rám. A hanghordozása gépies. – A további bizonyítékok felmerüléséig szabadon távozhat. Ne menjen hosszú utazásra.

A megkönnyebbülés egy másodpercig éppolyan elviselhetetlen erővel tör rám, mint a rettegés. Önkéntelen hang szakad ki belőlem, ami éppúgy lehet zihálás, mint nyöszörgés. Nem enged el ilyen egyszerűen. Muszáj, hogy az övé legyen az utolsó szó. – Látom, a sebek kezdenek begyógyulni a karján. Mi mindent tanul az ember, ha letartóztatják! Például azt, hogy a 219-es buszra van szükségem. Morrow rendőr agya valóságos enciklopédiája a különböző londoni járatoknak. Választhatom a 319-est is, és később átszállhatok a 432b-re, de az „minden bokorban megáll". A 219-essel sétálnom kell kicsit, de „szép napsütéses az idő, legalább kiszellőzteti a fejét". Caroline Fletcher hazavitt volna, a kocsija azonban szervizben van, a tengelyt ellenőrzik. (Szóval ezért késett. Mindenre van magyarázat, csak ki kell várni.) És aztán a buszon ugyanannyiba kerül a jegy, akármennyit utazol. És nem ad vissza a sofőr. Amíg a busz dülöngélve elindult, újra át kellett túrni a táskámat, hogy kikotorjam a jegyre valót. Mindenki másnak volt bérlete. Az új életemben venni fogok magamnak egy bérletet. Olyan volt, mint amikor az ember kijön a délutáni moziból, és nem számít arra, hogy még mindig nappal van, mert mintha 24 óra eltelt volna a film alatt. Azok az első másodpercek, amikor az ember a mozgólépcsőn áll vagy a liftben: önmagában a verőfény is kész meglepetés. Hasonló hitetlenséggel és bámulattal töltött el a szabadságom is. Clapham egy nagy, ragyogó, élettel teli fesztiválnak tűnik. A nap vidáman ragyog a kirakatüvegeken. A napellenzők színes, tarkabarka sora olyan derűs, mintha feldíszítették volna velük az utcákat. Rózsaszín cseresznyevirágok öklömnyi golyóbisai záporoznak végig a hátsó kertek falain. A park másik végében, ahol a fény kissé homályba borul a lombok alatt, a fák hegyes, fanyarzöld rügyeket szegeznek a sugárzóan kék ég ellen. A táskám aljában megtalálom Millie egyik hajgumiját, és lófarokba kötöm a hajam. Az ajkam száraz és kirepedezett: időnként megnyalogatom, ami még rosszabbá teszi a helyzetet. A szemem fájdalmasan felpuffadt. A busz zsúfolt, emberek bevásárlótáskákkal, egy srác mellettem az iskolai egyenruhájában sült csirkét eszik dobozból. Senki nem vet rám egy futó pillantást

sem. Nem bámulnak a szemük sarkából. Egy éjszaka a rendőrségi cellában: a névtelenség titka. El kellene mondanom Kate Winsletnek. Kétségbeesetten vágyom rá, hogy lássam Millie-t, hogy beszélhessek végre Philippel. Várnom kellene, amíg hazaérek, de képtelen vagyok rá. A házasságunk körüli aggodalmaim szertefoszlottak az elmúlt napok szörnyűségei miatt. Szükségem van rá, hogy halljam a hangját, még akkor is, ha nem beszélhetek vele teljesen nyíltan. Hiszen egy buszon ülök! De attól még felhívhatom. És később, ha befejezte az óráit, felhívom Clarát is. Ismét a táskámba nyúlok. Átnézem a zsebeket, végigfuttatom az ujjaimat a varrások mentén. Egyesével kiveszem a nehezebb tárgyakat, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nincs nálam. Legszívesebben azonnal visszafordulnék a rendőrőrsre. Félig fel is emelkedem az ülésről, de rá kell döbbennem, hogy egyszerűen nem vagyok rá képes. A lehető legmesszebb akarok kerülni Perivale nyomozótól, olyan messzire, amennyire csak lehet. Felhívom majd a vonalas készülékről, amint hazaérkeztem. Talán feladják postán. A megkönnyebbülésem egy kicsit meginog, de nem tűnik el. Leszállok az utca végén lévő megállóban. A magnólia egy éjszaka alatt virágba borult a sarki ház kertjében. Én legalábbis nem vettem észre eddig: látványos élénk rózsaszín kelyhek, már-már illetlenül, feltűnően gyönyörűek. Megállok egy pillanatra, és belétemetem az orromat az egyik virágba. Méz és citrus, köhögés elleni gyógyszerre emlékeztet az illata. Hány éve élünk már a házunkban, és sosem álltam meg ennél a bokornál. Befordulok a sarkon. A másodperc tört részéig még lenne rá időm, hogy visszaforduljak, és elfussak, a másodperc tört része azonban döbbenetemben megsokszorozódik, és akkorra túl késő. A bézs ballonkabátos nő vesz észre először. Kicsit arrébb húzódott a többiektől, hogy elszívjon egy cigarettát. Ahogy futva elindul felém, eldobja, a csikk széles ívben a háta mögé repül, és az aszfaltút közepére hullik. – Gaby! Gaby! Milyen volt a börtönben, Gaby? Gaby! Azonnal előttem terem. A bőre sárgásszürke, telis-tele ráncokkal. Az orrától a szája külső sarkáig, az ajkától az álláig: csupa barázda és nevetőránc. A falka többi tagja a nyomában

liheg. Kamerák zümmögnek. Vakuk villannak. Valaki megpróbál átlógatni egy mikrofont a többiek feje fölött. Túl késő, hogy mosolyogni kezdjek, hogy megforduljak, és a vállam fölött nézzek vissza, ahogy minden profi tenné. Frontális kép lesz, alvás nélküli fáradt arccal és pocsék hajjal. Még több kiabálás. Beceneveken szólítanak, mintha csak jó ismerősök lennénk. „Gaby, Gaby! Erre gyere, Gaby! Bármi hozzáfűznivaló, Gabs?" Lehunyom a szememet. A bikafuttatás Spanyolországban, a műsor, amit évekkel ezelőtt a Panorámának forgattunk. A paták dübörgése: olyan erős volt, mintha egy híd alatt álltunk volna, amin éppen vonat halad el, a látvány, ahogy az izmok megfeszültek az állatok nyakában, a levegőben szálló izzadtságcseppek. Emberek lökdösődtek, tülekedtek. A tömeg minden lépéssel velem mozdul, ahogy a hangyák hurcolják a morzsát. A ballonkabátos nő mögött férfiak, mindenki feketében, fekete dzsekik, fekete pufajkák, gyászos varjúsereg. Dögevők. Valaki a parkoló autók másik oldala felől próbál elérni, végigfut mellettük, átvetődik az egyik kocsi tetején. Hallani a mikrofon csikorgását a fémen. A táskája nekidöccen a csomagtartónak. Mosolyognom kéne, legalább egy félmosolyt erőltetni az arcomra, de még mindig zaklatott vagyok, az izmaim nem engedelmeskednek. Próbálok keresztüljutni rajtuk, át a házunk biztonságába. Milyen messzire lehet? Negyvenöt méter talán. Ha megtehetném egy lélegzetvétellel... nem szabad elsírnom magam előttük. Méltóságteljesnek és kellemesnek kellene mutatkoznom, úgy pózolni a lencséknek. Gyászosan, de bátran, mint legutóbb. Gyerünk. Szedd össze magad. Vedd vissza az irányítást. Idézd fel a béka életének fázisait. A második világháború kirobbanásának okait. Olyan jól viseltem eddig. Ugyan, hol az én méltóságom? Hol az én bájos csáberőm? A torkom mélyén zavaros csomót érzek. Öklendeznem kell. Egyre nehezebb visszanyelni. Már a szám felett is elvesztettem az irányítást. Megremeg, lefelé görbül. Legszívesebben az arcukba üvöltenék, hogy hagyjanak hazamenni, de csendben kell maradnom. Muszáj némának lennem. Mintha tömör fal állna előttem. Nem tudok keresztüljutni rajtuk. Az a rengeteg arc velem szemben, és egyik sem együtt érző, egyik sem áll a pártomon. A félelem erősödik: mintha

visszazártak volna abba a cellába. Nukleotid. Citoplazma. Külső bőrlebeny. Tüdők. Képek villannak keresztül az agyamon. Millie, Philip, Clara, Robin, az emberek, akiket szeretek. A házam, a kapu, a bejárati ajtó csak pár lépésnyire van. Stan önelégült mosolya, Perivale. Nem tudok eljutni addig. Egyáltalán nem tudok megmozdulni. Nagy nehezen kiszabadítom a lábamat, és lépek egyet. Úgy érzem, mintha fojtogatnának. – Gaby, Gaby, most már szabad, Gaby? Az erő egészen mélyről támad fel bennem. Elönti a fejemet a vér, megváltoznak a színek, vörösbe borul és reszketővé válik minden körülöttem. – Menjenek innen! – hallom magam kiabálni, olyan reszelős és undok hangon, ami eddig nem tartozott hozzám. Keresztülnyomakodom rajtuk. A lábam teljes erőből nekiütközik egy sípcsontnak. – Hagyjanak engem békén, valamennyien! Tűnjenek el végre! Belülről aztán nekidőlök az ajtónak. Lehunyom a szememet, és várok. Olyan hideg van a házban, hogy szinte érzem a tél illatát. Egy lakatlan ház illata. Milyen hosszú időre vihettek el? Egy évre? Egy hónapra? Nem, csupán harminchat órára, erre még rá kell számítani a (meglepően lassú) buszutat hazáig. Kinyitom a szememet: nem tudom tovább lehunyva tartani. A zaj alábbhagyott odakint. Egy Millie-ről készült kép ferdén lóg a falon. Halvány lábnyom a legalsó lépcsőfokon. A konyhában találom magam – ösztönösen a ház szíve felé menekül az ember rémületében. A padló rendetlen: nem mocskos, csak enyhén maszatos, mintha Robin a kutyája társaságában látogatott volna meg minket. Lehetséges, hogy a rendőrök kutyát is hoztak. A reggelizőpelyhek dobozai szokatlan sorrendben, a legfelső Kellog's gyűrött doboza nyitva. Valami ügyetlen nyúlhatott hozzá. Vajon azt is átkutatták? Azt hitték, hogy megtalálják a gyilkos fegyvert a csomagolásba rejtve, mint valami ajándékot? Vagy csak rátört az éhség valamelyikre? Elképzelem Perivale nyomozót, ahogy beoldalog a konyhába, és titokban magába töm egy tányér müzlit. Az ittléte jelei után kutatok. Nem hagyott maga után zsíros ujjlenyomatokat. Vagy megmosta a kezét, vagy kesztyűt viselt. A

nappaliban máshogy állnak a kanapé párnái, nem arccal, hanem háromszögű élükkel kifelé. Az egyik kép, ami hármunkról készült, hiányzik a zongoráról. A klaviatúrára rácsukva a tető. Fölösleges részlet a fölösleges részletek szobájában. Nem szabad közel menni az ablakhoz. Túl késő. Kiabálás. Továbbra is ott vannak. Hollók gyülekezete. Keselyűk csapata. Újabb találatok Millie gyűjtőneveihez. Leeresztem a redőnyöket Philip távirányítójával. A kezem még mindig remeg, feltűnő kék vénák türemkednek elő az alkaromon. A kandalló fölötti tükörre kapom a tekintetem, mert úgy látom, valami megmozdult benne. A saját, halottsápadt arcom az. Megfeszítem, majd ismét elernyesztem az állkapcsomat. A nyakamban lévő izmok mint megvetemedett kötelek csikorognak, alig engednek valamit. Marta szobájában a tévé a polc helyett a földön van, a redőny pedig felhúzva – a meztelen ablaküvegre bámulok. A titokzatos ruhahalmok eltűntek. Egy lépcsőfordulóval feljebb Millie babaháza kicsit megdőlt, mint azok a költöztethető faházak Amerikában: az összes kis bútordarab elcsúszott a helyéről. A könyveit is más sorrendbe rendezték, és a Fecskék és Fruskákat olyan erővel dobták vissza az ágya mellé, hogy a védőfólia kettéhasadt, sőt az eredeti színes borító is elszakadt egy kicsit. A hálószoba, a mi hálószobánk első pillantásra érintetlennek tűnik, de egy cigarettacsikk úszkál a vécékagylóban, és valami különös logikánál fogva Marta fogkeféjét a mosdó fölötti polcon találom. Az én oldalam mellett egy pohár víz: olyan a felülete, mintha áttetsző ragasztó lebegne rajta. A halszálkamintás ágytakarót mindig úgy terítem le, hogy a minta vízszintesen fusson, most viszont hosszában lett visszatéve, amikor pedig megtapogatom a párnákat, észreveszem, hogy az egyik behorpadt, mintha valaki aludt volna rajta. Kinyitom a gardróbot. Philip oldala nagyjából változatlan, a ruhahalmok érintetlenek. De valaki alaposan szétszedte az enyémet. Blúzok keveredtek a farmerek közé, szoknyák és nadrágok egy kupacban. Egy ruha hever a padlón, összegyűrve és gombóccá csavarva, mint egy pár zokni. Selyem és szatén, gyapjú és pamut, mindent áttapogattak. Még az alsóneműimet is. A polc, ahol az M&S és a Myla Marlene bugyiknak kellene lennie (egy halom a hétköznapokra, egy külön halom pedig a. nos, egy külön

halom azoknak a fehérneműknek, amiket nem használok), ez a polc most tiszta összevisszaság. A harisnyáim összegabalyodva hevernek. Megalázottság, némi halvány szánalom az iránt, akinek mindezt fölöslegesen át kellett néznie, egyre erősödő ingerültség. Visszasétálok a lépcsőhöz, és közben úgy érzem magam, mint Philip, amikor a szomszéd hangos zenehallgatása miatt panaszkodik. Nem is a hang zavarja, hanem az a hányaveti tapintatlanság, amivel figyelmen kívül hagyja a másik jogait. Hogyan merészelték? Hogy volt joguk ezt tenni? Millie játékai. A könyvei. Visszataszító és megdöbbentő. A kertben letaposták a hunyort, és két szép új tulipánom derékba törve hever a füvön. Hogy merészelték? Honnan vették a bátorságot mindehhez? Leereszkedem a konyhaasztal mellé. Millie. Látnom kell Millie-t. Ez az egyetlen, ami most számít. Erősen gondolkodom. Ma csütörtök. Hokiedzése van iskola után, de szeretném erősen a karomba szorítani. A zsebembe nyúlok a telefonomért, amit természetesen nem találok meg, Marta száma pedig a telefonba van elmentve. Újra elönt a félelem. Mégis, hol lehet Marta? Lehajtom a fejem, érzem a fa hűvös felületét az állam alatt. Olyan kimerült vagyok, hogy még rendesen gondolkodni sincs erőm. Vajon ez még mindig a sokk? Vagy csak fáradtság? Annak az iszonyata, ahogy az előbb az utcán viselkedtem? A tulipánok. A müzlisdobozok. A fehérneműk átkutatása. Nem számítottam erre. Azt hittem, újra kontrollálom saját magam, de a dolgok, úgy tűnik, még mindig a beleegyezésem nélkül történnek. Az életem megszokott körülményeit mások rendezik át. A végtagjaim irányíthatatlanok. Nem látom, merre indulhatnék tovább. Elvesztettem az erőmet, csapdába estem a saját házamban, és nem tudom, mihez fogjak most. Philip. A rendőrségen csak a rossz dolgokra tudtam gondolni vele kapcsolatban, most azonban másfajta emlékek öntenek el: hosszú várakozása a balesetin, amikor egyszer megvágtam az ujjamat; a csipkelődő megjegyzések, amiket Philip a kollégáira tett, csak hogy elterelje a figyelmemet a fájdalomról. Amikor a vonatom lerobbant Leedsben, és levezetett odáig, hogy kimentsen. Amikor rávett az esküvőn, hogy táncoljak, amikor

felhúzott maga után a hegytetőre Walesben. Annyit beszélnek az emberek az alfahímekről mostanában: Philip épp ilyen. Ebbe szerettem bele. Az erejébe, az adottságaiba. Ő az a férfi, aki a kezében tartja az irányítást. Az ő mobilszáma az egyetlen, amihez nem kell a telefonom segítsége, a szívemből tudom. Eltart egy darabig, mire a vonalak csatlakoznak, mire a műholdak életre kelnek, és végre meghallom azt a hosszú, hosszú búgást külföldről. Majdnem elsírom magam a megelőlegezett megkönnyebbülés miatt. Nincs válasz. Az időkülönbség. Nyolc órával később van Szingapúrban, éjfél körül lehet. Végigutazta az egész tegnapot, késő éjjel érkezett meg; ott reggel volt éppen, kezdődtek a tárgyalások. Azonnal ágyba zuhanhatott utána, legalább két órája alszik. Hagyok egy tömör üzenetet a hangpostáján, megkérem, hogy hívjon vissza: ennyi elég lesz. Önző dolog lenne tovább próbálkozni, megcsörgetni a hotel telefonközpontját. Ha nálam lenne a mobiltelefonom, küldhetnék neki SMS-t, de így... Majd beszélek vele holnap. Most ki kell aludnia magát. Kicsit jobb kedvre derít, hogy még ebben az állapotban is ilyen együtt érző döntést hoztam. Legalább itthon vagyok. Leülök. A múltamra gondolok, azokra a dolgokra, amiken keresztül kellett mennem. Talán nem bírom el a történteket egyedül, de legalább megpróbálhatom. Rendbe hozom magam. Egyik apró lépés a másik után. Philip azt mondja majd, hogy nagyon bátor voltam. És bár csupán az én képzeletemben, de ez úgy hangzik, mint egy csodálatos szerelmi vallomás. A praktikus dolgokkal kezdem. Tudom már, mikor adtam át nekik a mobiltelefonomat: az autóban, amikor a rendőrállomásra vittek, De Felice kezébe. Még mindig ott lehet a zsebében. Mindössze a bejáratnál lévő telefon számára van szükségem, ahonnan Philipet és Martát próbáltam elérni, miközben Morrow rendőr a pult magasán üldögélt: úgy tűnik azonban, ez a szám titkos, elérhetetlen, hét lakat alatt őrzik. Egy háromszámú kódot kell beütnöm, ami átvezet a központi számra, ahol egy segítőkész hang azt állítja, hogy továbbirányítanak a megfelelő helyre. Nem

így történik. Egy előre felvett géphang szólal meg, és mielőtt teljesen megőrülnék, inkább leteszem a kagylót. Caroline Fletcher már hazament. Hogy elérjem Territ, a stúdió központi számát hívom, ami több választási lehetőséget jelent, mint amire gondoltam volna, és több billentyű megnyomását, mint amire emlékeztem. Végül beszélni tudok a lenti recepcióssal – le kell betűznöm a nevemet (valószínűleg új lehet) –, majd gyors eszmecserét folytatok Hallal, az emeleti menedzserrel, végül pedig újabb hosszú, agonizáló várakozás. – Hála istennek – nyögök fel, amikor meghallom Terri hangját. – Én vagyok az. – Gaby! Ha egyenesen magam elé nézek, látom magam visszatükröződni az ablaküvegben. A vonásaim nem kivehetőek, az arcom formája látszik. A szívem csak úgy kalapál, hallom a fülemben dobogni a vért. – Ne haragudj, Terri. Nem hagytalak volna cserben az elmúlt két napban, ha lett volna bármi beleszólásom a dolgok menetébe. – Tele van veled az internet! – feleli. – Felhívtak, hogy figyelmeztessenek, ugye? Morrow rendőr azt ígérte, megteszi nekem. Minden rendben volt? Annyira sajnálom, hogy belekeveredtetek. Bizarr dolgok történtek velem, de már majdnem minden megoldódott. Remélem, tudok beszélni Alisonnal a sajtóról. Biztos csupa ideg. – Hát, lesz pár kérdése hozzád. A rendőrség felhívott minket tegnap, hogy informáljanak, de igen, egész jól megvagyunk. – Hála istennek. Stan egyedül vitte a műsort? (Könyörgök, mondd, hogy egyedül került adásba.) – Nos, valójában. – India kipróbálta magát? – könnyebb elviselni, ha én mondom ki. – Kellett ugyan némi rábeszélés, de végül a kanapéra ültettük. – Jól van akkor – felelem. A francba. – Bevált végül? – Jól csinálta... De te hogy érzed magad? Mi történik? Jól csinálta. Mégis mit jelent ez? Majd később elemezgetem.

– Szörnyű volt – felelem –, de túléltem. Azt mondod, tele van velem az internet. Ez megmagyarázza a riporterekből álló népes fogadóbizottságot, ami a házam előtt várakozott. – Tehát hazakerültél végre. Jó hír. Még mindig mosolygok. Az arcizmaim sajognak az erőfeszítéstől, a beszélgetés azonban egyre furcsább. Olyan szánakozó, távolságtartó hangon szólal meg, mintha kórházban lennék vagy rehabra vonultam volna. – Fogalmam sincs, mit akartak – mondom gyorsan. – Csak vihar a biliben. Nem tudom, mire gondolhatott a rendőrség, amikor letartóztatott, de segítettem nekik, amiben csak tudtam, és bár egészen egyszerűen borzalmas, ami azzal a szegény nővel történt, azért mégis megvan annak a határa, amennyire az embert belerángathatják egy ilyen esetbe. Ott az életem, a munkám, a hírnevem... Más emberek – például te! – függnek tőlem, szóval. – Gaby. – Akárhogy is, mindegy. Most már dolgozhatom újra. Szóval, tudod, hozzátok gyengéden India tudomására, hogy ennyi volt. és szóljatok Steve-nek, hogy legyen holnap reggel a ház előtt a szokásos időben. Önkéntelenül is keresztbe szorítom az ujjaimat, amíg a válaszát várom. – Gaby. – folytatja kis szünet után –, biztos vagy benne, hogy nem túl korai ez még? – Szükségem van a munkára. Tudom, hogy kissé szétszórt voltam az elmúlt időben. – A hangom reszelős, kicsit megköszörülöm a torkomat. – Van bármi érdekes hírünk a holnapi adáshoz? – Vegyél ki egy vagy két szabadnapot. Senki sem fog hibáztatni érte -kerüli a választ Terri. – Harcra kész vagyok. Ismersz, Terri, milyen tapasztalt öreg róka vagyok. – Behunyom a szememet. – Kérlek. – Nézzük meg, hogy állnak a dolgok reggel – mondja végül megnyugtató hangon. – Csörgess majd meg, amint csak tudsz. – Úgy lesz – szorítom az öklömet erősen a homlokomhoz. – Rendben van!

Leteszi, még mielőtt megkérhetném, hogy irányítsa át a hívást a sajtóosztályra. Furcsa beszélgetés volt, de talán nem is számítottam jobbra. Majd tisztázom holnap, és személyesen elrendezek mindent Alisonnal és Terrivel a stúdióban. Szinte fojtogat a vágy, hogy egy barátságos és együtt érző hangot halljak. Clara mobilszámát nem tudom fejből, és nincs sehová leírva. Milyen reménytelen dolog a technikától függeni: Philip mindig azt mondja, hogy „biztonsági mentésre" van szükség. Igaza van. Megpróbálom Clara otthoni számát, de nem veszi fel. Talán az egyik fia futballmérkőzésén van, vagy értekezleten tanítás után, vagy. igazából akárhol lehet a városban. Felhívhatnám más barátaimat is – Justice-ot és Annát –, de olyan régen láttam őket, hogy nem ronthatok rájuk a bajommal így, szánalomért és megértésért könyörögve, mint derült égből a villámcsapás. Az ilyen pillanatokban fáj leginkább a család hiánya. Ha lenne legalább egy húgom vagy bátyám. Philip szülei segítenének ugyan, de nem elérhetőek, éppen az Égei-tengeren hajóznak valahol. Nem zaklathatom Robint sem. Kisbabája van. Éppen elég a gondja. És Jude? Őt még nem ismerem eléggé. Az órámra pillantok. Már fél hat, és Marta sehol, ahogy Millie sem, nekem pedig fogalmam sincs, merre lehetnek. Teljesen egyedül vagyok. Nem hagyhatom el a házat. Nem ettem egész nap egy falatot sem, és nincs nálam a telefonom. Hagyom, hogy elöntsön a saját nyomorúságom tudata. „Nincs meg a telefonom", jajgatok fel, ahogy Andromakhé gyötrődik a Nemzeti Színház Trója asszonyai című színdarabjában, mikor csecsemő gyermekét kiragadják az athéni hadak a karjai közül, hogy aztán kegyetlenül lemészárolják. „Nincs meg a telefonom", sírok fel megint. Iszonyúan sajnálom magam. Tudom, hogy nevetséges vagyok, de legalább senki nem látja. A kezembe temetem az arcomat, érzem a könnyeket átszivárogni az ujjaim között. Ez az első eset, mióta az egész elkezdődött, hogy el merem kissé engedni magam. Aprócska neszt hallok, alig hallhatóan nyikorog a padló. Marta áll a konyha ajtajában, és engem bámul. – Elhagytam a telefonomat – nyögöm szerencsétlen hangon. – Igen – feleli higgadtan. – Hallottam.

– Philip nincs itthon – még mindig könnyezem, nem tudom abbahagyni. – És nem tudtam, merre lehet Millie. – Olyan sűrűn sóhajtozom, hogy valóságos csuklásba fullad. – Vagy éppen te. Enyhe érdeklődéssel pillant rám. – Millie az egyik barátjánál maradt hokiedzés után. Izzie Matthewsnál alszik. Nincs nálam zsebkendő, így a kézfejemmel törlöm meg az orromat. – Nem ő az a lány, akit annyira utál? – Már nem annyira – feleli Marta határozottan. Nem tudom, hogy viccnek szánta-e, de elnevetem magam a könnyeimen keresztül. Felkapok egy konyhai papírtörlőt, hogy megtöröljem rendesen az orromat, és megpróbálok uralkodni magamon végre. – Nem kellene érte mennünk? A többes szám használata merőben elméleti. Nem gázolhatok át a járdán, a kinti emberek között, még ha Az év interjúja díja várna is rám a túloldalon a Nemzeti Televíziós Társaságtól. – Az édesanyja, Mrs. Matthews azt mondta, nyugodtan ott alhat ma éjszaka. Izzie-nek általában nem engedik, hogy hét közben ott aludjanak a barátai, de ez most különleges helyzet. És különben is, holnap lesz a húsvéti szünet első napja. – Húsvét! – riadok fel. Időnként eszembe ötlött, aztán el is feledkeztem róla azonnal. – Tehát. – mondja Marta. Hosszú pillantást vet rám a válla fölött, majd elkapja a tekintetét. El akar menekülni, mielőtt újabb kényelmetlen beszélgetésbe kezdenénk? Nem. Sietősen keresztülóvakodik a konyhapadlón, mintha a járólapok érintése önmagában is fertőzésveszélyt jelentene. Kék, finom mintás inget visel, enyhén áttetsző anyagút, és egy farmert, ami halványan emlékeztet az enyémre. Ahogy közelebb ér, megint érzem a fügeillatot. Azon tűnődöm, hogy valóban az én parfümöm-e, vagy csak valami nagyon hasonló. Leül mellém, és a maga tört angolságával elmagyarázza, mi minden történt, amíg letartóztatásban voltam. Egyszer elmagyaráztam neki, hogy szeretném, ha tájékoztatna Millie mindennapjairól, most pedig aprólékosan beszámol mindenről.

A rendőrség átkutatta a házat, de Millie az iskolában volt, így nem vett észre semmit. Reggel azonban többen is kopogtak az ajtón, így miután kitette Millie-t az iskolánál – kicsit korábban, mert utána futóedzésre ment –, elővette a szülők telefonszámának listáját, és megcsörgette Mrs. Matthewst, aki segítőkészen elvállalta a felügyeletet. – Remélem, nem bánod – teszi hozzá Marta. – Elvittem a fogkeféjét a délutáni hokiedzésre, és odaadtam a táskáját. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, mivel – mintha egy halvány mosoly villanna fel az arcán – nekem kellett tartani a frontot. Egy darabig nem válaszolok. Hiányzik Millie. Szeretném, ha itt lenne. De talán jó ötlet, hogy ne aludjon ma itthon. Talán szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Felhívhatom Mrs. Matthewst, a felbecsülhetetlen értékű telefonszámos listát használva, megköszönöm majd neki a segítséget, és beszélek Millie-vel, jó éjszakát kívánok neki. Addig azonban el kell rendeznem valamit Martával. – Köszönöm szépen – mondom neki, majd rákérdezek: – Minden rendben volt? – Persze – feleli. – Borzalmas érzés lehetett egyedül maradni a házban mindezek után, és nem is bánom egyáltalán, de mondd csak, te aludtál az ágyamban? – Nem. – Ó... Csak mert... – felelem zavartan –, mindegy, hagyjuk. – Beszéltem a rendőrökkel – vált hirtelen témát. – Idejöttek, és kérdezősködtek. – Mit akartak tőled? – nézek rá. – Nagyon sok kérdésük volt. Tudni akartak rólad. – Rólam? – Az éjszakáról, amikor a nőt megölték. Tudni akarták, hogy itthon voltál-e. – Mit feleltél? Elmondtad nekik, hogy itthon voltam? – Nem tudtam biztosan. Azt feleltem, hogy úgy gondolom, végig itthon voltál. – Rendben. Kérdeztek Ania Dudekről is? – Igen – kényszeredetten a gallérjához nyúl, mintha valaki szorosabbra húzta volna a nyaka körül. – Ahogy te is kérdeztél

korábban. Újra és újra visszatértek rá – összeráncolja a homlokát. – Tudod, hogy miért? – Talán úgy gondolják, hogy ismerted őt, mert van pár furcsa körülmény, ami felmerült a nyomozás kapcsán... Ezért akartak velem is beszélni. Minden tisztázódna, ha kiderülne, hogy valamelyikünk volt a lakásán, vagy ruhákat adott neki, és evett vele. Marta tekintete arrébb rebben az arcomról. – Nem volt a barátod? – erősködöm. A bőrt rágcsálja az egyik körme körül, és némán rázza a fejét. – Biztos vagy benne? – kérdezem újra. – Hogy soha nem volt semmi kapcsolatod vele? Arra gondoltam, hogy esetleg régebben barátok voltatok, de mostanra elhidegültetek egymástól. – Talán az én templomomba járt ő is. fogalmam sincs – vonja meg a vállát. – A templomodba... a Balham High Roadon? A Tesco Express mellett? Biccent. – Nagyon, nagyon sok lengyel ember jár a templomomba. Némi lenézéssel jelenti ezt ki, mintha nem lenne ő maga is lengyel. – Elmondtad ezt a rendőrségnek? Ismét biccent. Egy pillanatig azt hiszem, hozzá akar még fűzni valamit, de aztán meggondolja magát. Rám pillant, várakozva néz rám, mintha abban reménykedne, hogy én is mondok valamit. Úgy döntök, megkockáztatom a dolgot. – Volt már olyan, hogy kölcsönvetted a bankkártyámat, Marta? Nem olyan nagy baj. De jobb, ha tudok róla, mert elég sok dolgot megmagyarázna. – Nem használok bankkártyát. Nincs bankkártyám – vágja rá. – Tehát nem használtad azt, ami a tárcámban volt? Talán ottfelejtettem a polcon a bejárati ajtó mellett. Néha elfeledkezem arról, hogy rendesen eltegyem. – Nem. Maga elé bámul. Egy halom morzsát vesz észre az asztallapon, gondosan összegyűjti, majd a tenyerébe söprögeti őket.

Mélyet sóhajtok, szorosan összeszorítom a számat. Érzem a saját leheletem hidegét a karomon. – Ne haragudj, Marta. Csak próbálok a dolgok végére jutni, próbálok válaszokat keresni. Valaki használta a kártyámat, és ha ez te lettél volna. nos, az lenne a legjobb. Megkönnyebbülnék tőle. Hirtelen, ijesztően gyorsan adja fel a makacs hallgatást. Befejezi a babrálgatást a morzsákkal, és hadarva beszélni kezd a bankkártyacsalásról, és hogy egy nyelviskolai ismerősének hogyan másolták le egyszer egy boltban a bankkártyáját, és használták aztán arra, hogy számlákat fizessenek ki vele, például repülőjegyet vegyenek Lagosba, és – mondja ezt őszinte, teljes felháborodással – egy Karcher márkájú magasnyomású gőztisztító gépet, ami „nagyon, nagyon drága dolog". – Hűha – felelem. – Ez is megtörténhet? És valóban. Ez is megtörténhet. Lenyűgözött az előadásmódja. Az angolja sokkal jobb, mint amire számítottam. Nem is töri a nyelvet. – Igen, ez is megtörténhet – nyugtázza. Feláll, és a kukába söpri a morzsákat. Majd kinyitja a konyhaszekrény alsó részét, kiveszi a vödröt és a felmosófát, és szép, ütemes, begyakorolt mozdulattal elkezdi feltörölni a padlót. – Szóval legyél óvatos – teszi hozzá. Felemelem a lábam, amikor hozzám ér. – Hopsz – mondom, ahogy nedves csík kerül a székem köré. – Most aztán elkaptál. Nem mosolyog. Az arcát figyelem, még mindig makacsul felfelé kunkorítva a szám sarkát, szinte fájdalmas erőlködéssel jelezve, hogy viccelek, de az arckifejezése nem változik. Az az erőltetett passzivitás, az alig érzékelhető arcpír ül rajta, amikor tudatában vagyunk annak, hogy valaki épp tanulmányozza a vonásainkat. Ismét azon gondolkodom, hogy vajon hazudik-e, vajon van-e bármi rejtegetnivalója, vagy csak a kulturális különbség zavar kettőnk között. Nem mindenki intézi el a társadalmi érintkezést mosolygással, nem mindenki engedi, hogy az arca végezze a munka java részét. Belém hasít a bűntudat és a kétség. Hazug? Tolvaj? Lehetséges gyanúsított?

Nemrégiben, miközben a déli körgyűrűn próbálta kicselezni a forgalmat, Steve hosszú monológba kezdett egy német futbaUjátékosról. „Túl szisztematikus, túl hatékony, túl szívtelen. Nem olyan, mint mi", jelentette ki lenéző hangon. Annyit feleltem: „Tudod, hogy nem értek a focihoz, Steve", de most ismét eszembe jut. Az a gyanakvás, amit Marta ellen érzek, vajon az éleslátásom miatt van, vagy csak puszta idegengyűlölet? Mielőtt aludni mennénk, kitakarítjuk a lakást. Kénytelenkelletlen dolgozunk együtt. Marta végigporszívózza a lépcsőket, én pedig minden szobát átnézek, újrarendezve és helyére pakolva a tárgyakat. Nem beszélünk sokat, csak néhány rövid mondatot: „Ideadnád a tisztítószert?" Ezt javasolják azok az okos nevelési tanácsadók is. Jo Frost például, a kanapénkon, aki olyan finoman ellenállt Stan sármjának. Marta az összes redőnyt leereszti, határozottan kizárva a házból a kíváncsi szemeket és a fényképezőgépeket. Megnézi az alagsort is, amit én nem merek, még ha felkapcsolom a lámpát, akkor sem. Mindenről a hetvenes évek vasárnap esti thrillerjei tehetnek – az ember nem megy le a pincébe csak úgy. Egy alagsor akkor is alagsor marad, ha szépen felújítottuk, és high-tech edzőteremmé alakítottuk. Marta azonban nem hátrál meg. Hevesen dobog lefelé. Hallom, ahogy Philip irodájában motoz – aprócska zajok, a vödör csusszanása, a felmosófej cuppogása a padlón. Amíg lent van, felhívom Mrs. Matthewst, Izzie anyukáját, aki anélkül fejezi ki aggodalmát a helyzet miatt, hogy véka alá rejtené saját döbbenetét, amiért őt is belekevertük ebbe az egészbe. Annyira hálás vagyok neki, hogy nem sértődöm meg. Odahívja Millie-t a telefonhoz, és már a lányom lépteinek megszokott zaja, lélegzetvételének hangja is boldoggá tesz. Millie vidám, elégedett, csacsogó: 21 pontot szerzett az 50-ből a tollbamondásfelmérésen, de ez „elég jó, mama, Sophia csak 15-öt kapott! Izzienek pedig emeletes ágya van, de nem egy másik ágy van ám alatta, hanem egy asztal!" Megkérdi, apa hazatért-e már, és amikor azt felelem, hogy „Nem, Mils drágám, még nem érkezett haza", akkor így válaszol édes, megbocsátó hanghordozással:

– Drága, öreg, elfoglalt Apa. Azt mondom neki, hogy nagyon szeretem, amire egy aprócska zajjal, egy félsóhajjal, félcsettintéssel válaszol. Még ez a gyermeki, hebrencs lenézése is vigasztaló, valóságos balzsam a léleknek. Kicserélem a lepedőket. Hűvösek és tiszták, öblítőillatúak, mégis hiányzik a régi garnitúra. Megkeresem Philip egyik ingét a szekrényben, és a párnám köré csavarom. Érzem az illatát. Tudom, hogy nem kellene ilyen érzelgősnek lennem. Hamarosan felébred – este tizenegy körül lesz náluk kora reggel Szingapúrban –, és amint felkel, hívni fog. Lefekszem az ágyba, és várakozom. Esett az éjjel. Minderről a szapora kopogás tájékoztatott az ablaküvegen, az aprócska cseppek szűnni nem akaró kopácsolása, amelyek a kéményen át a hálószobai kandalló műszenére hullottak. Az egyik ablak billenőre van nyitva, és befúj a szél, végigsimítja a paplanhuzatot, megborzongatja a bőrömet. Amikor lehunyom a szememet, Ania Dudek arcát látom magam előtt – a tejszínű hártyát, ami a pupilláját borította, a feldagadt nyelvét, a karmolásokat és az ólomkék vágásokat a nyaka körül. Félig alszom, félig ébren vagyok, és úgy érzem, a kezével utánam kap. Felriadok, és látom, hogy a saját bőrömet vakarom a körmeimmel, mintha viszketne, mintha valami élő dolog mozogna alatta, egy pók vagy bogár. Nem húzom fel a redőnyöket, és annál a derengő fénynél öltözöm fel, ami beszűrődik a lécek között. A konyhában reggelizem egy tányérka müzlit, majd felállok, kibámulok az ablakon. Philip nem keresett. Talán nem kapta meg az üzenetemet reggeliig, és nem akar felébreszteni. Hamarosan hívni fog. Biztos vagyok benne, hogy hívni fog. A gyertyán és a szomszéd kertjében növő fák lombkoronája eltakarja a mögöttünk lévő ház alsó ablaksorát, de ha valaki magasabb emeleten van, mint én, be tud lesni hozzánk az ablakon. Egyszer megpillantottam egy férfit az egyik emeleti ablakban, félmeztelenül. Csak a bőr villanását tudtam kivenni, az egyszínű, sápadt fehérséget a sötét háttér előtt. A konyhánk fala csupa üveg. Mit is mondott az építész? „Engedjék a kertet belépni a konyhába." Nos, a kert maradhat, ahol van. Redőnyöket fogok venni ide is.

Még korai, hogy Steve megérkezzen, ezért leülök a legalsó lépcsőfokra, feszülten figyelve, mikor hallom meg a kertkapu zörgését, léptei hangját. Az összenyomorodott, nedves csomóba gyűrt újságok szemrehányóan bámulnak vissza rám a lábtörlőről. Azt kívánom, bárcsak el tudnám ásni őket a kuka mélyére, vagy elrejteni, mint ahogy Millie tette a Grimm-mesekönyvvel, amit a fürdőkád mögé préselve találtam meg. Persze el kell olvasnom őket. Ez a munkám. Végiglapozom az egészet a kocsiban, Steve erkölcsi támogatása mellett. Felhasználhatom őket, és kihozhatok belőlük egy jó címet a mai napra – A Rémes Nő, Aki Holttestet Talált A Parkban. Munka. A munka segít majd. Mindig jobban érzem magam, ha dolgozhatom. De Steve késik, és minden ráadás perc valóságos agónia. Öt perc... tíz. tizenöt. Hol lehet? Aztán eszembe jut a megoldás. Terri azt kérte, hívjam fel. Megadta a mobilszámát, én pedig a vonalas készülékről hívom. Az első csöngésre válaszol. – Terri – hadarom gyorsan. – Csak azt akarom mondani, hogy minden rendben. Hamarosan bent leszek a stúdióban. Itt ülök, várom Steve-et, hogy felvegyen. – Gaby – feleli, olyan hanghordozással, ami nagyon nem tetszik: túl kedves, túl meglepett. – Gaby, őszintén, ahogy írtam az SMS-ben is, vedd ki ezt a napot. Vegyél ki pár szabadnapot. – Nincs szükségem rá. Az igazat megvallva szeretnék visszamenni dolgozni. Készen állok. És ne küldj SMS-t, elvesztettem a mobiltelefonomat. A hangja hirtelen elhalkul, fátyolossá válik, mintha eltakarta volna a készüléket vagy elfordította volna a fejét. – Úgy gondolom, szükséged lenne pár nap pihenésre otthon – erősködik. – De hidd el, teljesen rendben vagyok. Nem olvastam még az újságokat, de átnézem majd őket az autóban. Vadonatúj ötletekkel állítok majd be, ígérem. Le lesztek nyűgözve. – És mi van a rendőrséggel? – Óvadék ellenében kiengedtek! Nem válaszol. A háttérben beszélgetés zajai, kamerák fémes zöreje, ajtók csapódása. A hosszú, kényelmetlen csönd alatt a tenyeremet olyan erősen szorítom a korlátra, hogy tisztán

hallani, ahogy megcsikordul. Indiára gondolok, ragyogó, fehér mosolyára. Összeszorul a szívem a félelemtől. Terri nagy nehezen megszólal: – Ne haragudj, Gaby. A nagyfőnökök úgy gondolják, nem jó, ha bejössz, amíg a gyilkossági nyomozás le nem zárul. A szám teljesen kiszáradt. – Ha szeretnétek, felhasználhatjátok, mert jó sztori – szólalok meg nagy nehezen. Az Ostoba Nő, Aki Úgy Gondolta, Biztonságban A Munkahelye. – Gaby, én tényleg. – ki sem tudja mondani. Túlságosan szégyelli magát. A csönd egyre mélyül. Elképzelem, ahogy az asztala szélére telepedve telefonál a Temze zavaros-szürke felszínét bámulva. Visszagondolok a telefonhívás előtti időre. Hogyan is gondolhattam, hogy újra dolgozni megyek majd, hogy minden csak úgy visszatérhet a normális kerékvágásba? – Teljesen lényegtelen, hogy ártatlan vagyok-e. Ez nem vet jó fényt rám, és rátok sem. És tudom, a műsor érdekeit kell szem előtt tartani – mondom. Állítom, nem kérdezem. Hallom a hangán, hogy megkönnyebbült. – Pihenj pár napig, tisztázd a dolgokat a rendőrséggel, beszélj Alison Brett-tel a sajtóról. Melegen tartom a helyedet. „TV Gab elveszti a hidegvérét", „Gaby Mortimer a rendőrségen", „A Jó reggelt! riporterének hajnali letartóztatása". A legrosszabb pedig: „Gaby nekiment egy fotósnak". A fényképen kivillannak a fogaim, mint valami fenevadnak, mintha egyike lennék azoknak a rotweilereknek, amelyek gyerekeket marcangolnak halálra. A belső oldalon lévő kép közeli felvétel a sípcsontról, amit „bántalmaztam": nagy felületű horzsolás, közepén csúnya vágással. A riporter a cikkben „kórházi kezelést" emleget. A francba. Visszabújok az ágyba. Nem tudom, mi mást tehetnék. Az életem, ami olyan szilárdnak, olyan megingathatatlannak tűnt, most semmivé olvadt, és cseppenként szivárog el az ujjaim

között. Úgy érzem, mintha zuhannék, és nem lenne mibe kapaszkodnom. Ki vagyok én? Kit nevezhetek a barátomnak? Eddig úgy gondoltam, kedves ember vagyok, az a típusú nő, akit szeretnek és elfogadnak az emberek. Azt hittem, biztonságban vagyok ebben a szerepben. És ez igenis számít nekem. Most érzékelem csak, mennyire. Törődöm az emberek véleményével. Nagylelkű vagyok a munkatársaimmal, a recepciósokkal, az asszisztensekkel, a stylistokkal. Még Stant is elviselem, ez pedig nagy szó. Semmi kifogása nem lehet ellenem. Semmi kifogása. Kibaszott lenyűgöző vagyok. Mindaz az erőfeszítés, amit a folyamatos mosolygásba öltem, hogy fenntartsam a belső egyensúlyomat, a higgadt, nyugodt, vidám nő képét, ragyogva a fotókon és az interjúk alatt – most mindez semmibe veszett pár kétségbeesett pillanat miatt, a saját házam bejárati ajtaja előtt. Egy teljes személyiség foszlott szét. Sosem leszek többé „az a helyes Gaby Mortimer". Hogyha már mind el is feledkeztek a szerencsétlen Ania Dudekről, én akkor is az a tévériporter leszek, aki súlyosan bántalmazott egy fotóst. Próbálok aludni egy kicsit, de nem sikerül. Délelőtt tízkor felhívom Alison Brettet a sajtóosztályon. Az asszisztense veszi fel, és leráz azzal, hogy Allison fontos tárgyaláson van. Visszavackolom magam az ágyba, és belefúrom az arcomat Philip ingébe. Szingapúrban hat óra van, a munkanap vége. Philipnek már nyolc órája meg kellett kapnia az üzenetemet. Miért nem hívott? Tudom én is, hogy nem fejtettem ki pontosan, mi történt, de hallania kellett valaki mástól -SMS egy baráttól, elkapott hírfoszlány a tévéből. Biztos vagyok benne. És ezek után rám sem csörög? Valószínűleg tárgyalásai voltak, egyik a másik után, a számok és valuták zárt világa, kívül a Daily Mail pletykarovatán, és úgy gondolta, elég lesz, ha később felhív. Túl higgadt volt az üzenetem, de hát ilyennek szeret: higgadtnak, nyugodtnak, sikeresnek. Az ő híres felesége. Arra gondolok, hogyan működnek mostanában a dolgaink – a távolságra kettőnk között, az érintkezés szinte teljes hiányára. Valami szívderítő emléket keresek. Eszembe jut, milyen volt, amikor bejött hozzám munka után, hogy meglepjen. Már a

recepción megláttam, mielőtt ő észrevett volna engem, álldogált az öltönyében, akár egy partra vetett hal, zavarodottsággal az arcán. Vagy amikor összeütközött egy másik kerékpárossal. Hazabicegett, már a küszöbről kiabálta a nevemet, a könyöke furcsa szögben állt, a térdét vér borította. A szívem szakadt meg. A távolság kettőnk között hirtelen nem is tűnik olyan óriásinak. Felkapom a telefont, még mielőtt vissza tudnám fogni magam. Hívom, de nem válaszol. Meg kéne szakítanom a hívást, de képtelen vagyok rá, és megteszek mindent, amit elhatároztam, hogy nem fogok. Hisztérikus üzenetet hagyok neki, könyörgök, hogy hívjon fel, a hangom elcsuklik a könnyektől, a szavaim tele vannak panasszal, félelemmel és önsajnálattal: mindennel, amit annyira utál. Miután letettem a kagylót, rádöbbenek, hogy a szívmelengető emlékek, amelyekből erőt merítettem, mind az ő sebezhetőségéről szóltak, nem az enyémről. Clara hív. Ha az óceán közepén sodródnék egy tutajon, felhólyagosodott bőrrel, egy nyers sirályt csócsálva ebéd gyanánt, valószínűleg ő lenne az, aki rám találna. – Gaby. Mindössze ennyit kell mondania. A hangjából tudom, hogy olvasta az újságokat, tudja, hogy letartóztattak, hogy itt van, a barátom, és a segítségemre siet, ha szükségem van rá. – Szia – felelem neki. Olyan régóta nem szólaltam meg, hogy berekedt a hangom. – Írtam SMS-t tegnap. Ken, a fizikatanár említette, hogy nem voltál a Jó reggelt!-ben, és először azt hittem, talán beteg vagy. Amikor nem válaszoltál, arra gondoltam, talán te és Philip elutaztatok, vagy... Aztán meg tanítanom kellett. Fogalmam sem volt az egészről, Gaby, amíg meg nem láttam az újságokat a tanáriban ma reggel. – Elvesztettem a mobilomat. – mondom sírós hangon. – Az otthoni számon kerestelek. – Annyira sajnálom, Gaby – feleli. – Színházban voltunk a gyerekekkel. Ha tudtam volna. – Nem számít.

– De, nagyon is számít. El sem tudom képzelni, mi mindenen mehettél keresztül. Minden rendben? – Megvagyok – felelem magas, hamisan csengő hangon. – Mit csinálsz most? – Éppen takarítok – válaszolom neki. – Komolyan? Most komolyan beszélsz? Nagyot nyelek. – Csak kiürítem a mosogatógépet. – Jól van. A hétköznapi feladatok sokkal megnyugtatóbbak lehetnek, mint azt az ember elsőre gondolná. Valamelyik nap a macska egy gombolyaggal játszott a szék lábai között, és teljesen belegabalyodott. Egy darabig arról fecseg, milyen öröm volt kibogozni a gombolyagot, hogy majdnem két óráig tartott, és hogy sosem volt boldogabb egész életében. Jól ismer. Gyerekkorunkban hozzá szaladtam át, ha bánatom volt, és valami egészen különleges érzékkel mindig pontosan tudta, mikor van szükségem beszélgetésre, és mikor valami elterelésre. A kagylóra szorítom a kezemet, és kifújom az orromat abba a gyűrött papír zsebkendőbe, amit a párnám alatt találtam. – Ken azt mondta, hogy a helyettesed, a lány, aki eddig a netes hírekért volt felelős, feleolyan jó sem volt, mint te. Megköszörülöm a torkomat. – Valóban? – Egy kicsit sem. – Ken a rajongóm? – kérdezek vissza, enyhe hiúságot csempészve a hangomba, hogy lássa, minden rendben van velem. – Ugyan, mindenki a rajongód – feleli gyengéden. – Tudod te is. Tehát, Gabs, mi történt veled? Mi a helyzet? – Mennyi időd van? Komoly hangon válaszol, hogy lássam, mennyire törődik velem. – Tizenöt percem. Elmondok neki mindent, legalábbis nagyjából. Mesélek a letartóztatásról, a kihallgatásról, és hogy milyen kicsi volt a cella. Nem említem a bankkártyát vagy az olasz agyagot. Egyáltalán nem részletezem Perivale kérdéseit. Amikor közeledem a témához, görcs áll a gyomromba. Úgy érzem magam a

nyomozóra gondolva, mintha nem érnék semmit, mintha emberi hulladék lennék, és valószínűleg ez is a célja. – Volt a cellában vécé? – érdeklődik Clara gyengéden, miután jó ideje nem szólaltam meg. – Az egyikben igen. – Használtad? – Muszáj volt pisilnem. Nem tudtam tovább bent tartani. – WC-papírt adtak? – Nem. Egy kicsit megráztam magam, ennyi. – Ez embertelen. Nincs WC-papír a battersea-i rendőrség celláiban! Azonnal tessék írni egy cikket erről. – Egészen másmilyen cikkektől tartok most, ami azt illeti – szipogok. – Még mindig ott vannak az újságírók a házad előtt? Láttam az olajfáidat az egyik fotón – jegyzi meg hirtelen váltással. – Remekül néznek ki. – Köszönöm. Azt fejtegeti, a rendőrök mostanra már biztosan belátták, hogy „mekkorát tévedtek", így beszélnem kellene valamelyik firkásszal: adjak egy exkluzív riportot, a többiek pedig eltakarodnak majd, mint amikor valaki kiszabadul a Big Brotherházból. Adjam el „titkokkal teli megpróbáltatásom" történetét, hadarja. – Gyerünk – teszi hozzá biztató hangon. – Csináld meg. Említsd meg a WC-papír hiányát is. Lobbizz érte. Tegyél szemrehányást a parlamentnek. – Én lehetnék a nő, aki újra divatba hozza a perforált papírt az elítéltek között. – Vagy a Kleenexet – feleli. – Vagy azokat az aloe verás illatosított törlőkendőket. Vagy a tripla rétegűt. De miért ne kaphatnának egyenesen nedves törlőkendőt is, ha szükségük van rá? Mindketten felnevetünk. A szemem résnyire szűkült. Amikor összehúzódik a mellkasom, szúró fájdalmat érzek a bordáim között. – Mikor mész vissza dolgozni? – kérdez rá.

– Terri adott pár szabadnapot. India már régóta szeretné átvenni a helyemet. Valóban azt mondta Ken, a fizikatanár, hogy nem volt jó? – Igen. – Olyan szánalmasnak érzem magam. – A hangom elcsuklik. – Mihez kezdjek most, Clara? – Te csak ne csinálj semmit. Épp most éltél át egy traumatikus élményt. Hamarabb visszamész majd dolgozni, mint mielőtt magadhoz térnél. Szükséged van egy kis pihenésre. Tölts egy kis időt Philippel. Megszólal a csengő a háttérben. Azt mondja, a „szilárd halmazállapotú anyagok" jönnek a kilencedikesekkel. Később megcsörget majd, amikor minden elcsendesült. Jó választás ez a szó, hogy „elcsendesült". Tengeri utazások jutnak róla az eszembe, nagy, rezzenetlen vízfelület és nyugodt, enyhe idő. Optimizmus van ebben a szóban. Clara nem tud arról, hogy Philip nincs itthon. – Igazi túlélő vagy, Gabs – teszi hozzá, azzal az aggodalommal a hangjában, ami végig ott bujkált a szavai mögött, még a viccelődés közben is. – Mindaz, amin végigmentél, miközben felnőttünk. Túl leszel ezen is. Túl voltál már sokkal rosszabb dolgokon is. Miután leteszem a kagylót, kikászálódom az ágyból és megmosom az arcom. Visszabámulok magamra a tükörben, nézem a beesett vonásaimat, a kivörösödött szememet. Felöltözöm. Nem találom a kedvenc farmeremet, így tréningalsót és pulcsit húzok. Kibámulok a hálószoba ablakán, át a vékony redőnylécek között. Az ég kitisztult, ragyogó kék, úgy tűnik, számíthatunk némi napsütésre. Hányan maradtak még a ház előtt? Fejek. Testek támaszkodnak az autók motorháztetőire. Kamerafelszerelések dőlnek meg kissé az állványokon. Unott arcok. Popzene valaki iPhone-járól. Céltalan csevegés, a ma esti meccs lehetséges kimenetelének fejtegetése. „Igen, McEachrant a középpályára kell tenni, adjanak már végre egy esélyt annak a kölyöknek." Talán beszélnem kellene valamelyikkel, ahogy Clara tanácsolta? Megkérdem majd Alison Brett-től, amikor visszahív. És akkor megpillantom.

Perivale. Annyira rettegtem ettől a pillanattól, hogy nem érzek különösebb meglepetést, mikor megtörténik. Az utca túloldalán áll, a leágazásnál, ami a parkba vezet, a repkénnyel futtatott falnak döntve a vállát. Keze az oldala mellett lóg, farmerje mély ülepe rövidíti a lábát, feje kicsit előrebiccen. Ezzel a sunyi testtartással úgy fest, akár egy jellegzetes Dickensszereplő. A földet nézi, valamit megbök és arrébb gurít maga előtt a cipője orrával. Aztán felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe bámul. Visszahátrálok a szoba közepére. A matrac felnyög, ahogy teljes erőből hátravetem magam. A mennyezetet bámulom, anélkül hogy meg mernék mozdulni. Ezek szerint nincs vége. A rendőrök nem látták be, hogy „mekkorát tévedtek", ahogy Clara mondta. Még mindig figyelnek. A gyomrom izmai olyan erősen összehúzódnak, mintha bele akarnák préselni a szerveimet a medencecsontom üregébe. Várok egy kicsit, amíg megnyugszom. Nevetséges az egész. A redőnyök le vannak engedve. Nem láthatott meg. Elernyesztem, majd újra összeszorítom az állkapcsomat. Amint úgy érzem, hogy a lábam ismét elbírja a súlyomat, kibotorkálok a szobából, le a lépcsőn, ki a kertbe. Egy egész ház van már kettőnk között, de ez sem tűnik elégnek. Még mindig magamon érzem a tekintetét, de ez nonszensz, nem lehet itt, nem lehet két helyen egyszerre, a ház előtt és a hátsó utcát övező lakóházak egyikének felső ablakában. Egyszerűen lehetetlen. Túlságosan megijedtem, sületlenségeket képzelek. Behúzom magam az almafa takarásába, ahonnan egy ablakot se látni. Egymás után sarjadnak az új hajtások, a cseresznyefa apró rügyekkel van telehintve, a borostyán kis, kézformájú leveleivel kapaszkodik meg a kertfalon. Egy vörösbegy billeg az alsó ágon, a fejét reménykedőn félrebillenti. Hideg van. Odabentről valósággal nyárnak tűnt, de itt kint hűvösebbnek érzem, mint tél derekán. Az árnyékában a nedves fű csak úgy ontja magából a hideget. Van egy ajtó a gyertyán és a faház között a hátsó kertfalon. Egy kis ösvényre vezet, amit régebben a kukák tárolására használtak. Néhány évvel ezelőtt a kerületi vezetés veszélyessé

nyilvánította az ösvényt, és jó pár szomszédunk a „biztonság" érdekében befalaztatta az ajtót. Én harcoltam a mienkért. Elképzeltem Millie-t, ahogy tinédzserkorában kisurran egy-egy titkos cigarettára. Szeretem a ház történetét, a szénszállító autókat, a fémkannákban lötyögő tejet, azokat az időket, amelyeknek mi már csak a múló nyomait látjuk. Philip sokáig rám hagyta a dolgot, múlt évben azonban, amikor újraültettük a kertet, hirtelen egyetértett a szomszédokkal, engem pedig semmi más nem érdekelt az édesanyámon kívül. Az ajtó még mindig ott van, elbújtatva: be kell nyomakodni a faház háta mögé, kicsit összepréselődve, behúzott nyakkal, szorosan a testhez szorított könyökkel. Túl fárasztó, hogy az ember strapálja magát miatta. A nedvesség átüt a vászoncipőm talpán. Keresztülküzdöm magam az összefonódó ágakon, esőcseppek záporoznak rám, majd nagy nehezen elég messzire nyújtom a karomat ahhoz, hogy elérjem a reteszt. Feszegetni kell az ajtót, megszabadítani a felfutott borostyán friss hajtásaitól, mire ki tudom végre nyitni. Millie hazajött. Megcsörgettem Martát, ő pedig becsempészte a hátsó úton, a titkos ajtón keresztül. Sem Perivale, sem a bulvárújságírók nem látták őt bejönni – szánalmas kis szikrája a győzelemnek. Magamhoz szorítom, ő pedig visszaölel, érzem a nyakában a ceruzahegyezők és a padlófényesítő illatát, és azt a fokhagyma-granulátumot, amit olyan gyakran használnak az iskolai menzákon. Ő az egyetlen, aki számít. Ezt ismételgetem magamnak. Kicsit eltol magától. – Túl szoros – mondja –, és összenyálaztad a nyakamat. Marta a konyhaajtóból figyel minket. Az arckifejezése mármár helytelenítő, de csak majdnem. Lehet, hogy mindössze honvágya van. – Figyelj – fordulok hozzá. – Itthon vagyok, tehát nyugodtan kiveheted a nap másik felét. Valószínűleg rengeteg dolog van, amit szívesebben csinálnál, mint hogy itt legyél. Elutasító testtartással áll. Mereven hátrafeszíti a vállát. – Millie és én uszodába akartunk menni. – Menjetek más alkalommal – felelem kedvesen. Továbbra sem mozdul: – De mondtam neki, hogy ma elmehetnénk együtt.

– Biztos vagyok benne, hogy nem bánja. Mils? Nem baj, ha nem mentek most uszodába? De Millie, aki a konyhaszekrényben kutakodik süti után, a füle botját sem mozgatja. Visszafordulok Marta felé, és rámosolygok. Arra számítok, hogy viszonozza a gesztust, de nem teszi. – Az a medence a hullámgéppel – erőlteti tovább a témát. – Szeretnél velem jönni, igaz, Millie? Egy percig borzasztóan elveszettnek érzem magam. Millie-re pillantok. – Édesem, Marta kérdezett valamit. Felajánlotta, hogy elvisz téged uszodába, de ha szeretnéd, itthon is maradhatsz velem. Millie szája tele van csokoládés keksszel. – Dolgozol ma? – kérdi tőlem. – Nem – felelem neki. – Akkor inkább maradok – mondja. Beszökhetett a huzat, mert amikor Marta elhagyja a konyhát, az ajtó nagy robajjal csapódik be utána. Millie és én kiürítjük az iskolatáskáját. A leltár a következő: egy halomnyi gyűrött barna papírra festett színes kép, a tanítójától kapott csokoládétojások, kicsit megnyomódva, egy matricás munkafüzet, egy Mikulásnak szóló levél még karácsony előttről, és egy bizonytalan elefánt gyurmából, ami elvesztette az egyik fülét. Kiterítjük a kincseket a szőnyegre, és bámulunk rájuk, csodálkozva, hogy ennyi minden elférhetett egy ilyen kicsi táskában. Ezután a kertben játszik egy darabig, a faház gyámfáira kapaszkodik, majd beszalad a házba tévét nézni. Mesét olvas nekem, majd én is neki. Műanyag zsinórból és fémgyöngyökből bonyolult lényeket fűzünk. Megosztja velem az aggodalmait Izzie Matthewszal kapcsolatban, és hogy vajon az ő haja hosszabb-e vagy sem. Bár figyelek – Izzie haja némileg hosszabb, de biztos vagyok benne, hogy Millie-é dúsabb –, egyre inkább aggódom, miért nem hív vissza Philip. És miért nem hív vissza Alison Brett? A délután folyamán kétszer is megzörgetik a levelesládát, hogy bekiabáljanak rajta – „Gaby! Van valami mondanivalója, Gaby?" –, Millie azonban mindkét alkalommal másra koncentrál.

Először arra, hogy felfűzzön egy gyöngyöt, második alkalommal pedig Miley Cyrusra. Nem tudom, hallja-e. Ha hallja is, nem adja semmi jelét. Rákérdez, elmegyünk-e együtt úszni, én pedig azt felelem, hogy nem. – És játszótérre? – próbálkozik tovább. Megrázom a fejem. Millie, az unalom első jeleként, kezd ingerültté válni. Félek a pániktól, a kétségbeeséstől, a saját gyengeségemtől. Valamikor mostanában kéne hazaérnem. Ha egy átlagos napot töltöttem volna a munkahelyemen, ezek az órák lefekvés előtt más ízűek lennének, tele intenzitással és rohanással, nem ezzel a bágyadtsággal. Azon tűnődöm, vajon India tényleg rosszabb volt-e, mint én. Vajon hagyott-e ki rendezői utasítást. Vagy kuncogott-e zavarában. Remélem, hogy igen. Milyen borzasztó vagyok. Hogyan lehetnék jó szülő, ha még emberként sem működöm normálisan? Rám csörög az egyik szomszéd, hogy az újságírókra panaszkodjon, „erre a gusztustalan csürhére". Megkérdi, mit tervezek tenni ellenük. Kint dohányoznak a háza előtt. Ez valóságos invázió a magánélete ellen. Fogalmam sincs, ki ő, egyáltalán nem ismerem. Az iskolai telefonlistáról nézhette ki a számomat, esetleg a Harbour Clubból. Enyhén elkényeztetett, affektáló hangon panaszkodik: – Egyáltalán nem tisztességes a környéken lakókkal szemben. Ma este tartom a szokásos könyvklubomat. – Nagyon sajnálom a könyvklubját – felelem –, de igazán nem tudom, mit tehetnék. – Ha esetleg hívná a rendőrséget...? Halványan elmosolyodom. – Nézze, a rendőrség rég itt van. Megpróbálom még egyszer a sajtóosztályt, és ezúttal – legalább ennyi sikerélmény – beszélek Alison Brett-tel. De feltűnően hosszú ideig tart átvennie a kagylót, és inkább zavartnak tűnik, mint hatékonynak. – Itt Alison Brett beszél – szól bele, bár pontosan tudja, hogy ki van a vonal túloldalán.

– Úgy gondolom, szükségünk van egy kommunikációs tervre – felelem. – Talán jó lenne, ha adnék valamelyik lapnak egy külön interjút? – Igen – válaszolja. – Valóban jó ötlet. Valószínűleg a legjobb, amit most tehetsz. – Van olyan újságíró, akit ajánlanál? Melyik magazinban lenne a legjobb megjelenni? – Istenem – válaszolja –, nem is tudom. Figyelj csak, hagyd meg a számodat, és visszahívlak. Az a borzasztó érzésem támad, hogy leráztak. Délután öt után (hajnali egy óra Szingapúrban), amikor a lebukó nap fénye megcsillan a szikomor ágai között, megcirógatva a szomszéd nyírfájának bolyhos barkáit, Millie és én pedig jobbára megküzdöttünk egy egész zacskó csokis keksszel, Caroline Fletcher bukkan fel az ajtóban. Egészen a falhoz simulok, hogy ne lássanak meg kívülről, és beengedem. – Állatok – mondja, majd megfordul, és a válla fölött kiabálja vissza: – Takarodjanak innen! – A kapu nagyot csattan. – A rohadt életbe – teszi hozzá. Magas sarkút visel vastag fekete harisnyával, és fodros, tengerészstílusú ruhát, amit Gok Wan sosem válogatna be a „Tavaszi trendekbe". Teával vagy kávéval kínálom, ő azonban határozottan visszautasítja. Nem marad sokáig. Csak a telefonomat hozta vissza. Szorosan betekerték, és egy műanyag tasakba zárták, mintha azoknak a bőröndöknek a miniatűr mása lenne, amelyeket az ember hosszú repülőútra ad fel. Gondosan a tenyerembe helyezi, némi szemforgatás kíséretében. Apró, piros színű ekcémakiütés pöttyözi az egyik szemhéját, ettől különösen fáradtnak tűnik a tekintete. – Bizonyíték – mondja. – Álmodik a nyomor. Akárhogy is, végre visszakaptuk. Bármi újság a másik alibijével kapcsolatban? – A másik alibim? – átveszem, és a szívemhez szorítom a telefont, mintha legalábbis a Szent Kereszt egy darabkája lenne. – A pizza és bor számlája? Február 8-a, kora este, hét óra körül? – Elfeledkeztem róla.

A konyhában álldogál, míg én áttúrok mindent a határidőnaplóm után kutatva. Végül megtalálom a keresett dátumot. Annyira jó lenne bizonyítékot találni arra, hogy valóban Honolulun voltam. Egy késői műsorértekezlet, iszogatás a barátokkal, akármi. Egy nappal korábban, kedden szülői értekezleten voltam Millie iskolájában. De szerdán nincsenek időpontok, és hiába erőltetem az agyam, semmi sem jut eszembe. Millie-nek külön tornaórája volt, így ő és Marta valószínűleg nem voltak itthon. Philip sosem érkezik haza este nyolc előtt. Ennyi. Csak egy üres négyzet. – Semmit sem írtam aznapra – szabadkozom. – Emlékszik bármire, amit nem írt le? – Valószínűleg futni mentem, vagy vettem egy forró fürdőt, vagy vacsorát csináltam. Annyira borzalmasan igazságtalan ez az egész. – Felemelem a kezemet. – Nagyon régen volt. Most le fognak tartóztatni a rossz memóriám miatt? Ez az, amire az ember számíthat a rendőrségtől? – Perivale azt mondta, beszélni szeretne magával. Néhány napon belül jelentkezik majd. – Még mindig kint van a ház előtt? – Nem – válaszolja Fletcher lassan, és bizonytalanul pillant rám. – Amikor beszéltem vele az előbb, az őrsön volt, és azt mondta, hogy maga ne mozduljon sehová. – Szóval a rendőrségen van? Ezek szerint csak odaképzeltem az előbb az utcára? – Igen. Az az érzésem, hogy nincs több ötlete, magával kapcsolatban viszont valóságos megszállott. Nem érdekli más, nem keres motivációt, nem gondol a többi gyanúsítottra. Nem tudom, mit tehetett, hogy ennyire felbosszantotta, de maga lett a mániája. Olyan, mint a kutya a csontjával. – Valakinek csak meg kellett ölnie azt a nőt – felelem tétován. – Akárhogy is, itt vagyok, ha szüksége lenne rám. – Feláll, az órájára pillant, majd olyan fürgeséggel, ami kissé ellentmond előbbi szavainak, a bejárati ajtó felé fordul. – Akármi történjen, ne beszéljen a felügyelővel nélkülem – fűzi még hozzá.

Miután Caroline elment, bekapcsolom a mobilomat. Jó pár SMS, néhány Clarától („Hogyhogy nem látni a kanapédon, te hamis?", kicsit később:„Életben vagy egyáltalán?"), és egy Territől, amit múlt éjjel küldött, hogy ne menjek be dolgozni. Két nem fogadott hívás, mindkettő Clarától. Philip egyszer sem keresett, csak egy rövid SMS szerdáról: „Biztonságban megérkeztem. Később hívlak." Semmi több. Se hangpostaüzenet, se más jele annak, hogy gondolt volna rám. Azt kell hinnem, ő is elvesztette a mobilját. Vagy lezuhant a világ végéről. De persze egyik sem történt meg. A kijelzőre bámulok. Megcsikordul a fogam. Belefáradtam már, hogy kifogásokat keressek a számára. Millie körbetáncolja a konyhát, én pedig arra gondolok, hogy a pokolba Philippel. Jobb vagyok nála. Ha kell, megoldom egyedül is. Vacsorát főzök, minden kreativitást nélkülöző spagettit paradicsomszósszal. Miután eltiltottam attól, hogy több tévét nézzen, Millie új szórakozást eszel ki: az utcára néző redőnyökhöz ugrál, keresztülkukkol rajtuk, majd gyorsan hátrálni kezd, izgatottan sikoltozva, mintha elkapták volna. Olyan, mint az autóban, amikor grimaszokat vág a többi vezetőre, és bámulja a reakcióikat. Megállok mellette, és kinézek a lécek között. Két riporter a kapunknak támaszkodva beszélget. Egy másik rádiót hallgat, elmosódottan hallani a Radio 5 szignálját. A kovácsoltvas kerítéslécen karóba húztak egy Pepsi Max-os dobozt, akárcsak Oliver Cromwell fejét. Hirtelen egy ismerős körvonal bukkan fel az utca végén, lassan kivehetők a színei is, a kedvesen megszokott testtartás. Dölyfös hangot hallok: „Elnézést!!! Megköszönném, ha átengednének!" Miss Hyattre emlékeztet, az általános iskolai igazgatónőnkre, aki olyan hangnemben és modorban osztogatta a parancsait, ami nem tűrt semmiféle ellenvetést. Egyetlenegy ember van az egész földkerekségen, aki rajtam kívül fel tudná idézni Miss Hyatt hangját, aki át tudja magát verekedni egy hordá-nyi bulvárújságírón ezt az intonációt használva, csupán a saját szórakoztatása végett. – Metróval jöttem a munkahelyemtől – panaszkodik Clara, miután beengedem –, aztán vonattal, aztán pedig még

gyalogolnom is kellett. Sauv blanc – teszi hozzá, és két üveg bort varázsol elő a táskájából, majd jó pár hatalmas zacskó chipset. – Meg egy kis ropogtatnivaló. – El sem hiszem, hogy itt vagy! Gyapjúszövet kabátot és kötött sapkát visel – egy határozott nő, aki tudja, milyen csalóka ebben a városban, ha napsütésre ébred. Micsoda expedíció, északról a messzi délre. London egy sűrű erdő, egy sivatag, egy átkozott pusztaság. Átkelt a Szaharán, az Antarktisz fagyott jégmezőin, csak hogy segítsen nekem. – Fantasztikus vagy, hogy eljöttél ide – mondom hálásan. – Tetszik az álruhám? – kérdezi, és az arcába húzza a sapkát. – Simán keresztülengedtek. Egyik sem jött rá, hogy én vagyok az a Clara MacDonald, a Highbury Tech tanára. Megölelem, a torkom összeszorul a meghatottságtól, ő pedig egy magabiztos „ó"-val nyugtázza a gesztust, még mindig Miss Hyatt modorában, kissé megzavarodva a saját maga által okozott meglepetés hatása miatt. Utánam jön a konyhába, megtörlöm a szememet egy konyhai papírtörlővel, és kinyitom „Nisa környékének legjobb borá"-t. Millie azonnal Clara ölébe telepszik, Clara néninek hívja, ami mindig is irritálta Philipet: nincsenek „nénik" a családunkban, rokonok és mások sem, túlságosan közönséges lenne. Millie belemarkol a chipsbe, elfeledkezve a borzalmas spagettimről, Clara pedig mesél neki a gyermekkorunkról, a nyárról, amikor az édesanyám olyan beteg volt, hogy egy speciális helyre kellett szállítani, én pedig náluk töltöttem egy teljes hónapot, „egy teljes hónapnyi ottalvás, bár elég nehéz volt ágyba könyörögni". Később lefektetem Millie-t az ágyába, megpuszilom. A nyakam köré fonja a karját. Pizsamájának hintőporillata megcsapja az orromat. Mélyet lélegzek belőle, míg úgy nem érzem, hogy megtelt vele nemcsak a tüdőm, a szívem is. Semmi nem állhat közém és a gyerekem közé. Egy pillanatig azt kívánom, bárcsak Clara ne bukkant volna fel, bárcsak Millie mellé ku-corodhatnék, és pihenhetnék vele. Minden aggodalmam, az egész szörnyűség elmúlna mellette. – Szeretlek – mondom. – Én is szeretlek téged. – Én még annál is jobban szeretlek.

Kicsit tovább maradok, mint kellene. Amikor Millie még egészen kicsi volt, Philip és én az ágya két oldalára feküdtünk, míg el nem aludt. Gyakran Philip is elszunnyadt, én pedig figyeltem őket, a mellkasuk egyenletes mozgását, a szemhéjuk apró rebbenéseit. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem jutnának folyton eszembe ezek a dolgok. Megdörgölöm a szememet. Le kell mennem és összeszednem magam. Nagyjából mindent elmondok Clarának, ami csütörtök óta történt, csak előtte össze kell rendeznem a gondolataimat. Amíg tisztán tudom tartani a fejemet, minden rendben van. Ha elkezdeném válogatás nélkül rázúdítani a gondjaimat legrégibb és leghűségesebb barátomra, talán megálljt sem tudnék parancsolni magamnak. Ez a sok félelem a házasságom, a munkám miatt. A gyilkosság mindent felkavart és mozgásba hozott. Clara háttal ül, a kertet nézi, amikor lemegyek. Az a világos emeleti ablak a szomszédban. Egy fürdőszoba lehet, gondolom. Annak kell lennie azzal az éles, vakító fénnyel. Esetleg egy iroda. Odanézek, hátha megint megpillantok valakit, az ablak azonban üres. Anélkül hogy felém fordulna, Clara megkérdi: – Philip? Nincs itthon? – Elutazott. Valami megcsillan a tekintetében, amikor felém fordul, de lehet, hogy csak képzelem. – És nem jött haza, amikor megtudta, hogy letartóztattak téged? – Eddig nem. – A hangom olyan könnyed, mint egy pihe. – Hogy őszinte legyek, még csak nem is hívott. – Ez egyszerűen nevetséges. – Lehet, hogy még nem hallott a dologról. Nem értem még el. Leülök mellé, és újratöltöm a poharainkat. Végigfuttatom az ujjaimat a pohár falának hideg vízgyöngyein, míg beszélgetünk. Elmesélem, amitkihagytam korábban. Elmondom neki, hogy úgy gondolom, Perivale gyűlöl engem, és részletezek minden bizonyítékot és egybeesést, a fizikai hasonlóságtól kezdve a ruhákon, az olasz agyagon és az újságkivágásokon át egészen a bankkártya számlájáig. Clara leteszi a poharát, miközben beszélek, amikor pedig befejeztem, komolyan pillant rám.

– Miért gondolja a rendőrség, hogy te tetted? – Egyáltalán nem érdekli őket az indíték – felelem. – Van valami bizonytalan feltételezésük, hogy én tettem, mert... – mégis, mit mondhatnék Clarának? – .hogy ő volt a zaklatóm, én pedig megöltem, hogy. fogalmam sincs, hogy ne zaklasson többé? – Ez kissé erőltetett. – Tudom. Nem beszéltem túl sokat a zaklatómról Clarának. Kényelmetlenül éreztem magam tőle, mintha csak fel akarnám hívni a figyelmet a „majdnem híresség" mivoltomra. Amikor Philip említést tett róla egyszer azon a közös vacsorán a kínai étteremben, láttam, hogy ugyanaz a kissé elmarasztaló kifejezés fut át az arcán, mint amikor egy bizonyosfajta tanulási rendellenességről vitázunk, amit ő „középosztálybeli diszlexiának" nevez. – Valóban ő „zaklatott" téged? – kérdi. – Nem tudom. Az ember férfira számítana... Olvastam egy cikket erről pár évvel ezelőtt, és abban azt írták, hogy a zaklatott nők hatvankilenc százalékát férfiak zaklatják. De... – nem tudom folytatni, elmerülök a gondolataimban. – Mi a te magyarázatod? – kérdez tovább Clara. – Az egybeesések Ania Dudeket nem hozzám, hanem a házhoz kötik -felelem. – Nem csak én élek itt. Marta is egy lehetőség, legalábbis néhány bizonyíték erejéig. – És mit mondott erre Marta? – Mindent tagad. Tagadja,hogy ismerte volna a nőt, hogy ruhákat adott volna neki, hogy elcsórta volna a kártyámat pizzát venni. – És úgy gondolod, igazat mond? – Nem tudom, miért hazudna. Nem igazán szeretem őt, és van egy olyan érzésem, hogy rejteget előlem valamit, de nincs rá semmi bizonyítékom. És. nem tudom, talán az egész az én hibám. Clara érdeklődve pillant rám. – Mármint az, hogy nem szeretem – teszem hozzá magyarázólag. De Clara továbbra is csak néz rám, mintha azt várná tőlem, hogy kimondjak valamit.

– Philip – csusszan ki egy kis idő elteltével. – Philipre gondolsz. – Ő is ebben a házban él. És a bizonyítékok éppen annyira utalhatnak rá, mint rád. Nagyot kortyolok a borból. Tudom, hogy Clara nem kedveli Philipet, de nem hiszem, hogy gyilkossággal gyanúsítja. – Ez igaz – felelem. – Gaby. – Philip nem gyilkos – jelentem ki. – Valóban tapló néha, és megszállottja a pénznek és a pozíciónak, és valószínűleg ki is szeretett belőlem, de ettől még nem gyilkos. Felnevet, én pedig csatlakozom hozzá, pedig egyáltalán nem találom viccesnek, amit mondtam. – És különben is, Philip mindig olyan megfontolt és hűvös. Ha meg szeretne ölni valakit, sokkal okosabban csinálná. Nem is tűnne gyilkosságnak. Nem lenne ilyen tapasztalatlan és zavaros, mint ez az eset. Nem követne el hibákat. Ez az egész annyira nem vall Philipre. – Mondasz valamit – ismeri be Clara. – Ráadásul dolgozott aznap, és van alibije. Clara megadása jeléül a magasba emeli a kezét. – Rendben! Úgy gondolom, tisztáztuk, hogy nem egy őrült baltás gyilkoshoz mentél feleségül. – Micsoda megkönnyebbülés. Még egy kis bort? Újratöltöm a poharát, ő pedig rám mosolyog az ital felett. Amikor azonban visszateszi a poharat az asztalra, rosszallóan pillant rám: – Mégis vissza kellett volna jönnie. Itt nagyobb szükség van rá, mint Szingapúrban. Ő a férjed. Nem értem, miért nem hívtad fel a hotelt, az irodáját, a kollégáit. Nem lehetne a segítségedre valahogy ebben a jogi helyzetben, az erkölcsi támogatásáról nem is beszélve? Az ég szerelmére, Gaby, néha megengedhetnéd magadnak, hogy segítséget kérj másoktól. Alkalmanként, egyszer-egyszer hagyd, hogy gondoskodjanak rólad. Megnyálazom a mutatóujjamat, hogy felcsippentsek egy chipsmorzsát az asztallapról. A nyelvem hegyére illesztem, úgy pihen ott, mint egy darab papír.

– Elfelejtettem, milyen normálisan viselkedni. Nem vagyok saját magam. Minden cselekedetem zavarodott és esetlen mellette. – Miért, Gaby? Összedörzsölöm a sótól csikorgó ujjbegyeimet, és próbálom lenyelni a makacsul ellenálló chipsdarabkát. – Nem hiszem, hogy szeretne már. Ennyire egyszerű. Az is lehetséges, hogy el akar hagyni. Tervezgeti egy ideje. Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg ez fog történni. – Gabs. – Minden rendben. – A chips a torkom hátsó részéhez tapadt. Clarára pillantok, és próbálok mosolyogni. – Lehetséges, hogy van valakije. Nem tudom. – Könnyedén elpirul, és a poharára pillant. Nem tűnik meglepettnek. Hónapokkal ezelőtt rájött. – Valószínűleg a munkahelyén – teszem hozzá. – Gyakorlatilag az az otthona lassan. Lehetséges. Valószínűleg. Gyakorlatilag. – Ó, Gaby. – Őszintén, Clara, nincs semmi baj. Itt van nekem Millie. Valami átvillan az arcán, egy futó grimasz. – És én – teszi hozzá méltatlankodva. – És te. – Cincogó öreg néni hangon beszélek, és teljesen összegör-nyesztem a vállamat. – Megvan még, ugye, a látásom, az egészségem. – Csak túl kell jutnunk a következő pár napon – mondja Clara határozottan. – Ne gondolj Philipre, valóban egy tapló. Majd aggódunk miatta később. – Suffolkba költözhetnék Millie-vel, újrakezdhetnék mindent. – Például. De most szükséged van egy jó tervre. Két tervre. Számosra. – Belenyúl a táskájába egy jegyzetfüzetért és egy tollért. A toll csillogós, rózsaszín pihe fityeg a tetején. – Az egyik hetedikesemtől koboztam el. Rendben van. Kezdődjön a haditanács. A köztünk lebegő érzelgősséget felváltja a cselekvés láza. Ez az, ahogy Clara működik, ahogy mindig is tette. A listáira és mappáira gondolok, a betűrendes kártyáira és a javított változataikra. Ő volt az első az életemben, akit Filofaxot vásárolni láttam.

Megegyezünk, hogy az elkövetkező pár napban nem megyek ki a házból. Perivale azt javasolta, ne kóboroljak túl messzire, én pedig nem akarom még jobban felbosszantani, mint amennyire eddig tettem. Meg akarom győzni a megbízhatóságomról, átfesteni a képet, amit a fejében őriz rólam. Nem vádolhatjuk Martát semmivel. Nincs bizonyítékunk ellene. De a következő pár napban, míg mindez el nem rendeződik, jobb lenne egy biztonságosabb helyet találni Millie-nek, ahol nem vadásznak újságírók vagy leskelődnek rendőrnyomozók az utcasarkon. A szívem is belefájdul, összefacsarodik és kettészakad. Teljesen kiszárad a torkom. Clara Philip szüleit javasolja – míg meg nem mondom neki, hogy éppen nyaralnak –, majd azzal folytatja, hogy bár az ő szülei segítenének (mindig nagyon kedvesek voltak hozzám gyerekkoromban), de az édesapja éppen kórházban van a rakoncátlankodó térde miatt. Megkérdi, vajon az egyik környékbeli barátom nem tud-e segíteni. Megköszörülöm a torkomat. Jude-ra gondolok, akit nem sikerült megismerni, és azt felelem: – Környékbeli barátok? Milyen környékbeli barátok? Clara döbbenten mered rám. – Neked vannak környékbeli barátaid? – kérdezek vissza. – Igen. Mindenkinek vannak környékbeli barátai. Gabs, a környékbeli barátok jelentik a boldogság titkát. – Folyton elfoglalt vagyok – szabadkozom. – És olyan furcsa, benne lenni a tévében. Megnehezíti az ismerkedést. Na meg Philip. Felemeli a mutatóujját. – Nincs több kifogás. Amint vége az ügynek, barátokat kell szerezned. Most azonban, teszi hozzá, magával viszi Millie-t Islingtonba. Pete a gondját viseli majd, míg Clara tanít (keddig nem lesz náluk szünet). Elszorul a szívem a cselekvés azonnalisága miatt. Az álomra gondolok, ami a terhességem alatt gyötört, a macska, amelyet magamhoz szorítottam Bombay belvárosában. felébreszteni Millie-t, és elbúcsúzni tőle ugyanilyen szörnyű lesz, értetlenség ül majd ki álomittas kis arcára.

Clara még mindig gondolkodik a dolgon. Másik ötlet jutott az eszébe: Suffolk. Robin. Amíg nálunk élt, bármire megkérhettem Robint: hogy dolgozzon a hétvégén is, vagy cserélje meg a szabadnapját, ő pedig annyit felelt: „Persze", amint a kérés elhagyta a számat. Nekem kellett eldönte-nem, hogy komolyan gondolta-e, felmérni, hogy gondot okoz-e ez neki, csak nem mondja meg. Most is elgondolkodom. Nem túl kicsi mindehhez a baba? Nem túl nagy teher ez? Clara elhessegeti a tétovázásomat, és megcsörgetjük Robint. – Persze – feleli Robin. – Igen jó ötlet. Ugyan ki tudna nekem jobban segíteni Charlie körül, mint az én Millie-m? Jó lesz magam mellett tudni a nagylányt. Clara majd elviszi holnap vonattal. Kissé feljebb emelem a vállamat, mintha nagy súly esett volna le róla. – Nem érdemlem meg – mondom. – Egyáltalán nem. – Ugyan, ne butáskodj. Clara előrehajol, és próbálja megpaskolni a térdemet. Kicsit elvéti a dolgot, és felborítja a chipset az asztalon. Mind a ketten túl sokat ittunk. – És Marta? Pár nap szabadságot kellene adnom neki, megkérni, hogy utazzon el... de hova? Talán Colliers Woodba a barátnőjéhez, akinek lemásolták a bankkártyáját. Clara feltápászkodik az asztal mellől. Pete tandoori csirkét főz a gyerekeknek. Egészen Southallig utazott a fűszerek miatt. Rengeteg mosogat-nivaló lesz. – Ó, a rohadt életbe, az a rengeteg mosogatnivaló. – Clara úgy dönt, hátul megy ki, csak a mulatság végett. – Ahogy ez a rengeteg ember bejön az újságírók orra előtt, és aztán senki sem hagyja el a házat. Mint a Beatlesfilmben – lelkesedik. Megállunk a kertben, a gyep közepén. Leheletnyi felhőfoszlányok táncolnak az égen, olyan finomak és áttetszőek, mint a füst. Mind a ketten kuncogunk. Tizenhárom évesnek érzem magam. Fel mered pofozni Gingert? Megcsókolni Johnny Rigginst? Hamis cigik a bioboltból. Elcsórtuk a mamám piáját. Yeovilban barangoltunk az utcákon, és azt tettettük, hogy franciák vagyunk.

Clara befordul a kis sikátorba. „Pókok!", sikolt fel, majd táncolva fordul be az utcasarkon, és eszembe jut kedvenc számunk, a „Bring me sunshine". Integet, és eltűnik szem elől. Amikor kicsi voltam, ha az édesanyámnak éppen úgy hozta kedve, elindult velem a tengerpartra. Nem érdekelte az sem, ha iskola volt. Felhangosította a rádiót, nagy hangon énekelt, néha megállt útközben, hogy chipset és üdítőt vegyen az útra. Én a hátsó ülésen ültem, és bámultam kifelé, vajon mikor látom meg a horizonton az első bizonytalan kék csíkot. De elég gyakran fordult rosszra az egész. Leettem a blúzomat ketchuppal, vagy éppen nem a megfelelő szám ment a rádióban, vagy meglátott valakit, akit nem szeretett. Meggondolta magát, és visszafordultunk. Érezni lehetett a friss tengeri szelet a lehúzott ablakon keresztül, de az autóban megkeseredett a levegő. Arra gondolok, amikor Philip végre felhív az éjjel, hogy a dolgok, amelyek után úgy vágyik az ember, milyen gyakran okoznak csalódást, mikor megkapja őket. Pontosan azt mondja, amit hallani akartam tőle. Hogy éppen most kapott SMS-t Rogtól. Most tudta csak meg, mi történt. Nagyon sajnálja, hogy keresztül kellett mennem ezen a poklon. Hála a kurva istennek, hogy vége van. Mégis mit gondolt a rendőrség, amikor letartóztattak? Miért hitték egy percig is, hogy.? Annyira sajnálja, hogy nem hívott korábban. A telefonja töltőn volt. Egymást érő megbeszélések, aztán egy karaokebárba kényszerítették – ezek a végtelen, nyomasztó üzleti bulik. Még tusolnia sem sikerült, mióta megérkezett. Látta, hogy kerestem, de csak most hallgatta meg az üzenetemet. Persze hogy azonnal hívott volna, ha korábban tud róla. Minden rendben van? Olyan zavarodottnak tűntem a hangpostán. Azért vitt el a rendőrség, mert én találtam meg a testet? Az egész csak emiatt volt? Nem tudom. Nem számít. Igen. Sajnálom. Igen. Azonnal hazaindul, teszi hozzá. Felül az első repülőgépre, és hazajön. Teljesen nyugodt vagyok. Mintha fentről néznék le saját magamra, mondjuk, a Boeing-747 pilótafülkéjéből. Nem ismerem fel Philip hangát. Nem hallatszik Philipnek. Úgy hangzik, mintha Philip másolata lenne -az igazi Philip pedig elrejtve valahova mélyre, a modorosság, a gesztusok, a

fontoskodás alá. Az igazi Philip teljesen máshogy érez, teljesen mást gondol. Az a beszélgetés jut eszembe, amit Brightonban folytattunk. Azt mondtam neki: „Olyan furcsa vagy." Mire ő azt felelte:„Nem, nem vagyok furcsa. De hogy kimondtad, ez tesz engem furcsává." Minden olyan művinek tűnik most. A képek kettőnkről. Az összes emlék, amelyet úgy melengetek magamban. Mindegyik farigcsált, módosított, hamis. Minden csak jelentés nélküli szavakból és üres pózokból áll. – Maradj Szingapúrban – javaslom. – Az egész csak vihar a biliben. Annyira sajnálom, hogy sírtam az üzenetben. Fáradt voltam, rám törtek az érzelmek. De most már megnyugodtam. Ügyvédre sincs szükségem. Az egész egy nagy félreértés. Az is elég nekem, hogy ilyen kedvesen felajánlottad. Millie Robinnal marad egy kis ideig. Ne gyere haza, míg. Azt szeretném, hogy ő töltse ki az akadozó csöndeket, hogy mondjon valamit, hogy törődjön velem. Mivel továbbra is hallgat, megismétlem: – Maradj csak. – Nos, ha biztos vagy benne, bizonyára minden el fog rendeződni szépen – feleli. Ásít egyet, majd némi csönd következik, egy mély sóhaj. – És ha a rendőrség valóban elengedett. – Maradj csak – mondom megint. – Rendben, öreglány. Öreglány. A konyhában állok, és kifelé bámulok a sötét kertbe, fel az almafák fölé, az ablak négyszögének fényébe. Egészen mélyre nyomom a hüvelykujjamat a tenyerem húsába, a fájdalom pedig olyan hétköznapi, olyan könnyű elviselni, hogy majdnem fölnevetek.

szombat Nem aludtam valami jól. Rengeteg alváshiányt halmoztam fel. A Philippel folytatott beszélgetés kifejezésein rágódtam: utalása a kihagyott tusolásra, az önelégültség, ahogy „végtelen, nyomasztó üzleti bulikról" beszélt, hogy aztán a végén elásítsa magát. Valahol Ania Dudek szülei éppen gyászolnak, Philipet pedig „karaokebárba kényszerítették". Azt mondtam neki, hogy maradjon, és komolyan is gondoltam, de ragaszkodnia kellett volna az ellenkezőjéhez. Fel kellett volna ismernie, mekkora bajban vagyok. Vagy ha nem is, legalább akarnia kellett volna, hogy ismét mellettem lehessen, hogy az oldalamra álljon. Semminek nem lett volna szabad visszatartania. A vágyakozásom lassan gyűlöletté torzul. Talán sosem estek túl távol egymástól. Az ember azt hinné, ez egy hosszú folyamat, de valójában csak egy kapcsolókattintás. Fogom az ingét, amivel előző este aludtam, összegyűröm, és a szoba másik végébe hajítom. Ez a keserű düh furcsán csillapító hatással van rám, reggel korán és kipihenten ébredek. Marta ajtaja még zárva, későn érkezett haza tegnap. Összepakolom Millie holmiját, és csendben tévézünk – nem akarom, hogy Marta lejöjjön, mielőtt Millie elmegy. Clara megcsörget, jelezve, hogy a hátsó kapunál vár minket. Millie átugrál a füvön, viszem utána a táskáját. A köntösömben vagyok, összeszorítom a derekam körül, mert sehol sem találom az övét. A lányom táskája minden lépésnél nekidöccen meztelen lábszáramnak. Nem akarom, hogy elmenjen, de ő rettenetesen izgatott. Clara megvette a vonatjegyeket, a magasba emeli a kezét, és úgy lengeti, mintha nyert volna a lottón. Egészen idáig jött, hogy segítsen. Már nem táncolhatok vissza. Millie nem akarja felvenni a kabátját, dacosan lerázza a válláról. Ez felmérgesít. Felveszem a kabátot a földről, azt magyarázom, hogy hideg lesz, szüksége lesz rá. Clara mellé áll. – Sietnünk kell, ha el akarjuk érni azt a vonatot. Ne aggódj, hamar ki fog melegedni. Amikor újra keresztülbaktatok a gyepen, Martát veszem észre a konyhaablakban, ahogy engem figyel.

– Mi történt? – kérdezi. – Hova ment Millie? Teljesen felöltözött, egészen a kezét borító latexkesztyűig. Erős hátrányban érzem magam a libegő köntös miatt, mintha rajtakapott volna valami illetlenségen. Becsukom az ajtót, és nekidőlök. – Millie elment meglátogatni a. – tartok egy kis szünetet. Nem akarom megsérteni. – …a régi dadánkat, Robint. – Miért? – Csak pár napig marad, amíg a rendőrség a végére jut. az ügynek. A kabátra mutatok, amely még mindig a vállamra vetve lóg. – Nem akarta felvenni a kabátját. – Hideg van kint. – Felmérgesített. Bárcsak uralkodtam volna magamon! – Néha olyan elkényeztetett kislány. Leülök az asztalhoz. Marta most valóban kritizálni merte a gyerekemet? – Mindössze nyolcéves – szögezem le. – A lényeg, hogy most pár napig nincs rád szükségem – teszem hozzá kimérten. – Vegyél ki egy kis szabadságot, ha szeretnél. Utazz el valahova. Még mindig az ablak előtt áll. – Hova? Hova menjek? – Valamelyik barátod nem tudna vendégül látni? -javaslom neki. – Mondjuk, a Colliers Wood-i? – Nem. Inkább itt maradok. Riadtan nézek vissza rá. Nem szeretném, ha itt maradna a házban. Tudom, hogy ez az ő otthona is, de szeretnék egy vagy két napot nélküle tölteni. Az asztal még mindig ragad a tegnap esti bortól. Óvatosan megemelem a könyökömet. – Jó lenne, ha nem lennél itt egy kis ideig – teszem hozzá kissé hivatalosabban. Hunyorogni kezd, a fejét kissé oldalra biccentve. Nem nevezném gesztusértékűnek, de határozott lenézést sugall. Megköszörülöm a torkomat, és magam elé meredek. – Ha meg tudod oldani. Ez a legjobb megoldás. Hallom, ahogy keresztülsétál a helyiségen. A mosogatógép ajtaja nagy csattanással záródik be. Mire feltekintek, a

latexkesztyű a konyhaszekrényre dobva hever, ő maga pedig eltűnt. Az ágyon fekszem, idegesen lapozgatva egy könyvet – az újságokat mélyen beástam a kanapé alá anélkül, hogy akárcsak rájuk pillantottam volna. Egyedül vagyok a házban. Hallottam csapódni a bejárati ajtót. Hiányzik Millie, de jobb neki ott, ahol most van. Ezt úgy ismételgetem magamnak, mint valami mantrát. Az érzékeim kiélesedtek, a legkisebb részletre is felfigyelek – egy csap csöpögésére az emeleti fürdőszobában, meg ahogy a gyomrom halkan megkordul. A karom csupa libabőr. Zajok. Kiáltás az utcán. A levelesláda zörgése – valaki belökött egy jegyzetlapot, amit anélkül dobok ki, hogy elolvasnám, mi áll rajta. Egy szomszéd fűnyírója. Az elkeseredettség lassan újra alakot ölt, majd egyre jobban szétterül a gyomrom környékén. Mi van, ha nem lesz vége? Mi van, ha Perivale nem hagy békén? Mi történik akkor velem? Börtön? Gyorsan felülök, lerántva magamról a köntöst, mint kígyó a levedlett bőrét, mint egy rossz gondolatot, és futáshoz öltözöm. Még mindig nem Asics. Csak a régi, zöld neoncsíkos Dunlop cipőm. Kilesek az ablakon. Ácsorog pár újságíró a ház előtt, egyikük írhatta az üzenetet. Nem látom Perivale-t. Lerohanok a lépcsőn, felkapok egy baseballsapkát a szekrényből, kicsörömpölök a hátsó bejáraton, végigbotladozom a kerten, és beszorítom magam a faház mögé. Beütöm a vállam az egyik lécbe. Érzem, hogy felhorzsoltam, talán még vérzik is, de nem érdekel. Megállok az ösvényen. Nincs zsebem, ezért a kulcsot a kert felőli oldalon hagyom, és becsukom az ajtót, mintha be lenne zárva. Senki sem fogja tudni, hogy valójában nincs. Megnyugtat a járda ismerős kopogása a cipőtalpam alatt, ahogy a levegő újra és újra megtölti a tüdőmet. Pedig nem érzem túl jól magam -rossz melltartó van rajtam, a pánt a hónaljam alá szorul, és a fogam is fájni kezd a kapkodó levegővételtől. De amint elérem a parkot, a kedvem megjavul, és nem törődöm többet a kényelmetlen apróságokkal. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy gondtalanul futni tudok, ahelyett hogy azon őrlődnék, mit gondol vagy érez Philip. Ma egyszerűen nem érdekel, és ez az érzés felszabadító. Friss levegő a tüdőmben.

Legalábbis amennyire a Wandsworth Parkban lehet. A vonatok dízelfüstje és a benzingőz elvegyül a rügyező fák, a lassan kibomló levelek életteli illatával. Előttem galambok turbékolnak az ágon, a bokrok között pedig apró kékcinegék cikáznak és csivitelnek. Nincsenek kint túl sokan. Jól időzítettem, a futballedzés után vagyunk, de még az esti séták ideje előtt. Egyhangú hétköznap, bevásárlásra és otthoni társasjátékozásra csábítja az embert. Nyomasztó félhomály van, szürke felhők egymásra torlódó rétegei guggolnak lassan a fák fölé. A múlt év tavaszára gondolok, amikor visszatértünk a heathrow-i reptérre Nevisből: ahogy ereszkedtünk alá a világosból, a ragyogó kékségből a piszkosszürke felhők közé, bele az angol szigetek nyomasztó, egyhangú világába. „Valóban képesek az emberek ilyen sötétségben élni?" – kérdezte mellettem egy amerikai nő. Igen, képesek. Képesek vagyunk rá. Valóságos megkönnyebbülés felfrissíteni a gondolataimat. Tisztán tartani őket. Ütemesen mozgatni a végtagjaimat, nem gondolkodni közben. Fel a hídon, le az ösvényen, el a vonatsínek mellett. Újraburkolták az ösvény egy részét, mióta utoljára itt jártam, két héttel ezelőtt. Puha aszfalt, könnyű rajta futni, apró buborékok maradtak a folyós anyagban a gyökerek és az aljnövényzet körül. Közeledik az adóév vége, az önkormányzat az utolsó fillérjeit is elkölti, mielőtt vissza kellene adnia a kormánynak. Kiáltozás szűrődik át a fák lombján a futballpályák felől: dús hajú, tömzsi kis ember rövid parancsokat kurjant. „Arrébb. Passzolj ide! Russell, ííí-de." Mintha két külön szó lenne, úgy hangsúlyozza az „ide" szót. A szokásos kört futom. Átkocogok a parkon, végig az ösvényen – 2,5 kilométer az egész –, amikor pedig ismét a sínek mellé érek, újra elérve a hidat, a sapka a szemembe csúszik ijedtemben: hirtelen lépések hallatszanak mögöttem. Egy nadrágzsebben aprópénz zörög. Gyorsítok kissé, de a lépések velem együtt gyorsulnak. Ekkor lelassítok. Vannak futók, aki nem szeretnek mások mögött futni. Azonban nem hallok elégedett levegővételt, nem érzem egy másik személy elhaladtának szelét a karomon. Még mindig pár száz méterre vagyok a hídtól.

Meneküljek, vagy álljak meg? Az egész csak semmiség? Vagy félnem kellene? Ez az a pillanat, amitől rettegtem? Még mindig el tudnék szaladni. Feltolom a sapkát a fejem tetejére, és... Megtorpanok, és visszafordulok. Az egyik lábfejem még kissé menetirányba áll: olyan az egész, mint egy futóverseny startjának paródiája. – Elnézést. – Majdnem felöklelt. Liheg, és a karja úgy jár, mint a szélmalom. – Bocsánatot kérek. – Maga. Megint – felelem. – Istenem, micsoda hülye vagyok. Elnézést. Mindkét tenyerét a fejéhez kapja, talán bocsánatkérése jeléül. Vagy hogy lelapítsa mindenfelé lebegő, felborzolt göndör haját. – Mit csinál? Meg akar ölni? – Nem, dehogy. Nem. Nincs rajtam megfelelő cipő. – Ahhoz, hogy megöljön? – Nem, a futáshoz – ellenkezik hevesen. – És maga aztán rohadt gyors. Edzeni jött ki, vagy micsoda? Arra gondoltam, hogy megvárom, amíg eléri a hidat, mert ott biztos lelassít a sínek miatt, és talán az a megfelelő időpont, hogy elkapjam. Az arcát nézem. Jack Hayward, emlékszem a nevére. Kedves hang, egy csipetnyi yorkshire-i tájszólással. Csaholásszerűen gyors „a" hangok. Öltönyt visel és leheletvékony esőkabátot. – Miért akart elkapni? Követett? – Nem. Nem, persze hogy nem. Elnézést. Nem, nem direkt volt. Úgy értem, hogy kint várakoztam a háza előtt, aztán kiugrottam ide a kávézóba egy teáért meg egy palacsintáért, és akkor megláttam magát, miközben azon a padon várakoztam. Nem akartam tönkretenni a. testgyakorlását. Sétálni kezdek újra, egészen nagy sebességgel. – Testgyakorlását! – vetem oda a vállam felett. – Hány éves maga, hatvan? – Miért, nem jó szó? Rendben, akkor minek nevezzem? Nem akartam tönkretenni a kocogását. – Még mindig nem jó. – Miért, nem kocogott? – A kocogás is divatjamúlt. Nevezzük simán futásnak, még akkor is, ha kocogok.

– Jól van, szóval nem akartam tönkretenni a futóedzését. Elérjük a hidat, és lefordulunk előtte. – Nos – teszem hozzá kissé elutasítóan. – Azt hiszem, ehhez kicsit késő. Már tönkretette. Megadása jeléül ismét a feje fölé emeli a karját. – Öt perc – mondja. – Adjon nekem öt percet. – Nem. Sajnálom. Sétálok tovább. Futni nem kezdek el újra. Tartja velem a lépést. – Tudom, most azt gondolja, hogy az újságírók mind köcsögök. – Senkit nem tartok köcsögnek – rázom meg a fejem. „Állatok", így nevezte őket Caroline Fletcher. – Magam is újságíró vagyok – teszem hozzá. – Sosem használnám ezt a kifejezést. – De nem vagyunk mind olyan rosszak – folytatja. – Persze néhányan igen. Valószínűleg én is. – Előre eltervezte, hogy mit mondjon, hogyan alázkodjon meg. – De tudja, a News of the World-botrány óta valamennyien jól viselkedünk. Nem törjük fel a telefonját, meg semmi ilyesmi. Be se merünk kopogni az ajtaján. Csak várakozunk odakint, tápláljuk egymásban a reményt. – Felsóhajt, kevésbé reménykedve, inkább csalódottan. Talán az egész beszéd jobban hangzott a fejében, mint előadva. – Tudom, hogy a hátsó ajtót használja – teszi hozzá. – Éppen parkoltam, amikor megláttam a lányát és azt a nőt távozni ma reggel. Feléje kapom a fejem. – Látta őket? – Ne aggódjon, nem mondtam el a többieknek. – Előzékenységből vagy önérdekből? – Kicsit mindkettő miatt – nevet fel. A hátsó szándék bevallása és a jó kedélyű önismerete kissé megnyugtat. Clara ötletére gondolok, hogy beszéljek egy újságíróval, az majd elhajtja a többieket. Vajon működhet ez a taktika? Nem tudom. Megkérdezhetném újra Alison Brettet a sajtóosztályról, ha mutatna bármiféle érdeklődést, de nem úgy tűnik. Nem az én jó híremmel törődik, hanem a műsoréval. Az sem érdekli különösebben, ki ölte meg Ania Dudeket. Magamra

maradtam, de tennem kell valamit ahhoz, hogy rehabilitáljanak, hogy újra „az a kedves Gaby Mortimer" lehessek. Elérünk a Wandsworth Park frissen felújított tóparti sétányához: vízszintes deszkapallók kissé magasított állványzaton, hogy az ember kényelmesen letelepedhessen rájuk. Odasétálok, leülök, és azt mondom neki: – Öt perc. Nem interjú. Felvételen kívül. Arra, hogy meggyőzzön. Lehuppan mellém, egy újabb mély sóhajjal, ami, gondolom, a fokozott várakozás jele. Az esőkabát felpuffad kissé, amikor leül, mint egy légzsák. Be fogja sározni az öltönynadrágját a deszkákon. Egészen elbájol a tény, hogy neki ez láthatólag nem jut az eszébe. – Figyeljen csak – kezd bele. – Úgy gondolom, maga ártatlan. A hangja olyan buzgó és őszinte, hogy elnevetem magam. Gyors grimaszt vág, a szeme összeszűkül, szélesen elmosolyodik. – Adjon egy interjút, és mások is rá fognak jönni. Segíthetek bebizonyítani az ártatlanságát. – Erre való az ügyvédem. – Hát igazából – rándul meg az arca – magának nincs is ügyvédje. Caroline Fletcher csak kirendelt ügyvéd. – Caroline Fletcher? – nézek rá ijedten. Idegesít, hogy ismeri a nevét. – Mit gondol, miről beszélgetünk a hosszú órák alatt a maga bejárati ajtaja előtt a többi újságíróval? – Fociról? – Legfőképpen persze, de néha más dolgok is felmerülnek. A kirendelt ügyvédnek kevés ideje van egy ügyfélre. Az a feladatuk, hogy kihozzák a letartóztatottakat a rács mögül. A maga esetében Caroline Fletcher egy cseppet sem fog törődni a további életével és a hírnevével. – Gondolom, igaza van. Még egy ártatlannak is szüksége van a lehető leghozzáértőbb jogi segítségre. – Fel tudom magának sorolni a hírességeket, akiknek derékba tört a karrierje, akár elkövették a bűnt, amivel vádolták őket, akár nem. – Az arca elkomorul, sötét árnyék telepszik a szája sarkába. Nem csupa jó kedély ez az ember. – Egy egész listát tudnék írni belőlük. – John Leslie.

– Például. – És még? – Kell egy kis idő, hogy átgondoljam, de biztos vagyok benne, hogy rengetegen vannak – vágja rá. – Nos, köszönöm a jó tanácsot. Szerzek egy jobb ügyvédet. És egy ügynököt, teszem hozzá gondolatban. Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. – Nem! Nincs szüksége rá. Magának mindössze én kellek. Tisztázhatjuk a nevét. Adjon nekem egy exkluzív, mélyre szántó nagyinterjút, és megfordítjuk az egész folyamatot, higgye el. Az arcára pillantok, megpróbálok olvasni a vonásaiból. Jóképű, de ahogy Philip anyja mondaná, hétköznapi, nincs benne semmi meglepetés – hosszú orr, kusza szemöldök, barna szembogár feltűnően sötét szegéllyel. – Honnan tudhatnám, hogy nem ver át? Hogy nem ír valami mocskos cikket rólam? – kérdezek vissza. A válla kicsit megrogy. – Nézze, meg kell próbálnia bízni bennem. Elkapja a tekintetemet, majd gyorsan másfelé pillant. Határozott állkapocs, erős váll, elszánt vonalú száj: az a fajta férfi, aki jó néhány generációval ezelőtt egy egész zászlóaljat vezetett volna, elnyerve a katonái tiszteletét. Újságírás: az új katonaság. Vajon megbízhatom benne? Ki tudja? Menynyi idős lehet? Ez a kitörni kész energia, ez a lelkesedés fiatalt mutat, de fáradt ráncok húzódnak a szeme körül. Az a keserű arckifejezés az előbb. Korombeli lehet? Bár mostanában mindenkiről azt gondolom, hogy az én korosztályom, amíg aztán ki nem derül, hogy, mondjuk, huszonnyolc éves. – Mennyi idős maga? – kérdezek rá. Megvonja a vállát. – Negyven. Elég öreg ahhoz, hogy ismerjem a dörgést. Az én korosztályom. Nos, majdnem. Lejjebb az ösvényen két, babakocsit tologató anyuka megáll, a tekintetük felénk villan. Beletelik pár másodpercbe, amíg felismernek, de nem mosolyognak vissza, nem derül fel az arcuk, amikor rájönnek, ki vagyok. Összenéznek. Szinte hallom a suttogásukat. Nem gondolják, hogy látom, ahogy megmozdul a szájuk, vagy csak nem érdekli őket? „Mit gondolsz, mit

csinálhatott azzal a szegény nővel? Teljesen tébolyodott. Megrugdosni egy újságírót. Láttad azt a sebet?" Szükségem van valakire, ezzel még Alison Brett is egyetértett, mielőtt lecsapta volna a kagylót. Talán Hayward ért hozzá, hogyan lehet megbütykölni a keresőrendszereket – mélyen elrejteni az újságírónak okozott sérülést a Google huszonharmadik oldalára, ahol már senkit nem érdekel. Googlenagymosás, Google-agymosás. Volt egy médiatervezőnk a Jó reggeltl-ben nemrégiben – hasonlót csináltak George W. Bushsal is. Használhatnánk egymást. Szimbiózisban lehetnénk. Mint a cápa és a kalauzhal. Vagy azok a madarak, amelyek az afrikai gnúk fején üldögélnek. Egy nagy, barna kutya száguld felénk, majd megtorpan, vadul ásni kezd az első két mancsával, beleszimatol a friss gödörbe, aztán őrült tempóban ás tovább. Föld záporozik Jack Hayward nadrágjára, a mulcs összegyűlik a hajtókák mögött. Felnevet, és magához hívja az állatot. – Gyere csak ide. A kutya máris féktelenül csóválja a farkát, beszimatol a lábai közé, végignyalja a kezét, majd arrébb ugrál. Hayward figyeli, ahogy eltűnik a bokrok között. Valahol, kissé távolabbról valaki felkiált: – ROGER! Hozzám! – Rendben – szólalok meg. – Valószínűleg teljesen megőrültem, de rendben van. – Hogyan, beleegyezik? Biccentek. Nagyon óvatosnak kell majd lennem vele, ennyi az egész. A levegőbe öklöz, és felkiált: – Baró! – Ha még egyszer ezt csinálja, az egészet visszavonom – teszem hozzá szigorúan. – O, elnézést – feleli, majd némán megismétli a jelenetet, mintha legalábbis elfordultam volna. Gondtalanabbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. Kíváncsivá tett. Talán csak szerepet játszik, de ezzel nincs egyedül. Nagyon óvatosnak kell majd lennem. Meglátjuk, beválik-e.

Feltápászkodom, lesöpröm a kutya által hagyott földnyomokat az ölemből, és visszasétálunk a házam felé. Esni kezd. Tovább beszél, néhány ma vásárolt élelmiszerről, ami a kocsijában várakozik, annak az embernek az érdeklődésével a hangjában, akinek a főzés és a konyha fontos dolog. Olasz kenyér egy pékségből, egy somerseti brie sajt – megér annyit, hogy kipróbáljuk, nemde? – és pár palack belga sör – nem túl hideg, de ez van, ésatöbbi. – Arra célozgat, hogy bejön hozzám? – torpanok meg. – Kezdjük el most rögtön az interjút? – Ha magának is megfelel – mondja tétován. Az eső apró cseppjei pöttyözik a járdát, és szél borzolja szelíden a fákat. A homlokomat ráncolva ballagok, mintha éppen az ajánlatán töprengenék, mérlegelve az érveket és ellenérveket. Egy kicsit oldódik bennem a feszültség. Talán a magány teszi, talán a kétségbeesés, vagy a félelem az üres háztól, de olyasmit érzek, amit már rég nem: hogy itt van valaki, akinek szeretnék minél tovább a társaságában lenni. Jack visszasétál az autójához, hogy felszedje a cuccot – ahogy ő hívja –, így egyedül maradok pár percig. Megpróbálom Alison Brettet, de most sem veszi fel. Nem is számítottam rá. Megfésülködöm, és összeütök valamit. Paradicsomot és mozzarellát szeletelek fel, meghintem egy kis sóval és olívaolajjal. Lereszelek párat a cukkiniként érkezett répából, kicsit belegyalulva az ujjam végét is. Finomra reszelt répasalátát tálalok majd extra mutatóujjdresszinggel. Próbálok erősen visszaemlékezni. Carol Vorderman nem a répákkal trükközött valamit a Jó reggelt!-ben? Szárított tárkonyt keverek a csíkok közé, és egy kis narancslével locsolom meg a hűtőből. Sietek, ami egészen nevetséges, tekintve hogy egyikünk sem siet sehova. Felpillantok, és látom, ahogy Jack átvág a gyepen. Valószínűleg nyitva hagyhattam a hátsó ajtót. Zavarba jövök – ez az egész túl gyors nekem, de nincs időm többet gondolkodni rajta, mert néhány másodpercen belül már bent is van a konyhában. A haja és a ruhája csillog a víztől. Megrázkódik, és azt a lószerű horkantást hallatja, amivel az emberek azt szokták kifejezni, ha fáznak, majd kicipzározza az esőkabátját.

Megkérdem tőle, szeretne-e egy törülközőt, de azt feleli: „Ugyan, túlélem." Hogy meglazítsa a cipőfűzőjét, a konyhapad szélére ül. Eső zörget végig az ablakon, a szél pedig nedves zöld csomókká hajlítja a kert fáit és bokrait. Könnyedén Jack felé dobok egy tiszta papírtörlőt, akár akarja, akár nem. Csak lazán. Hogy lássa, milyen magabiztos vagyok. Pár lépéssel arrébb, a földre esik. Utánakap, és végigtörli vele az arcát, mielőtt visszaadná. – Köszönöm – mondja. Bekukkantok a hűtőbe, hogy keressek valami bort, ő pedig azt mondja: – Micsoda saláta. Honnan varázsolta elő? Ez nem csak kenyér és sajt. Valóságos lakoma. Valójában ezért siettem annyira. Azt akartam, hogy lássa a kész salátát az asztalon, és lenyűgözve érezze magát. Fel akartam vágni, és sikerült. Valóban lenyűgözve érzi magát – „lakoma", mondta –, én pedig mélyen szégyenkezem. Csak répa és narancslé, ő pedig egy hétköznapi firkász. Nem vagyok az a típusú nő, akinek szüksége lenne a férfiak állandó támogatására és helyeslésére. Ha Jack Hayward azt gondolja rólam, hogy kedves vagyok, az éppen elég. Nem kell, hogy rögtön be is költözzön. Mégis, mi bajom van ma nekem? Miért vagyok ilyen ideges? A kezemben tartott rozét óvatosan visszacsúsztatom a tej mellé, és kiveszem helyette a narancslevet. – Narancslé jó lesz? – kérdezem. – Vagy inkább teát, kávét szeretne? – Valami forró jólesne – feleli egészen furcsa hangon, ami elgondolkodtat, nem érzi-e magát kissé ő is kényelmetlenül. A kenyeret és a sajtot az asztalra készítette, gondosan szétterítve a papírcsomagolást, mintha porcelántányérról ennénk. Most éppen a szakácskönyveket böngészi a konyhapolcon. Nem túl magas – kicsit kevesebb lehet 180 centinél –, de széles, erős vállú. – Van egy Nespresso gépem – vágom rá. – Igyuk meg inkább a belga sört, bár le kéne hűteni – veti fel. Kinyitja a hűtőajtót, az üvegeket kiemeli a bevásárlótáskából, helyet keresve a polcokon. Ha észreveszi is a palack rozét, nem teszi szóvá.

Bekapcsolom a vízmelegítőt, csak hogy csináljak valamit a kezemmel, és nagy csörömpöléssel előveszek pár tányért, majd mindketten leülünk a konyhaasztalhoz. Az esőkabátját udvariasan az egyik szék hátára terítette. Szedek mindkettőnknek, kényelmetlen szögben tartva a kanalat. Zavarban vagyok. Lassan kezdem azt kívánni, bár ne mondtam volna igent neki. Vannak bizonyos biztonsági lépések, amiket kihagytam. El kellett volna kérnem a papírjait, ellenőrizve, hogy Jack Hayward valóban létezik-e, hogy nem csak kitalálta-e a nevet, vagy más helyett mutatkozott be, hogy az-e, akinek mondja magát. Eszembe jut, hogy Alison Brett azt javasolta, sose engedjek be újságírót a házamba. Még a vasárnapi újságok riporterei is szívesen élcelődnek az interjúalany fürdőszoba-berendezésén. Mindegy, már túl késő. Mind a ketten enni kezdünk. Furcsa érzés tölt el – a ház nagy része sötét és néma, csak a konyhában van némi világosság –, és ez az érzés egészen különös módon otthonos és meghitt. – Kérem a sót – szólal meg. – Egészen isteni ezzel a paradicsommal. Philip és én hónapok óta nem ültünk együtt a konyhaasztalnál. Ha együtt vacsoráztunk is, mindig étterembe mentünk. – Riverford – felelem. – River micsoda? – Biztos hallott a Riverfordról – organikus zöldséget szállítanak Devonból, minden kedden. A régi dadusunk, Robin ajánlotta őket. – Milyen előkelő. Eredeti, sáros zöldség a középosztálynak. – Maga csak ne panaszkodjon a somerseti brie-jével, ami „megér annyit, hogy kipróbáljuk" – vágok vissza. – Rendben, ott a pont. És egyébként igen, láttam már a furgonjaikat. Ez a kis gúnyolódás ellazított, kevésbé érzem magam zavarban. Ez a férfi nem kémkedni jött – nem járja végig a házat, nem méregeti a Craigie Aitchisont a falon. Én vagyok az, aki gyanakodva tanulmányozok minden gesztust, aki mögöttes tartalmat keresek minden egyes szó mögött.

– Milyen a sajt? – kérdez vissza, felszúrva egy falatot a villája hegyére. Közelebb emeli a szeméhez, és úgy bámul rá, mint valami növénykülönlegességre. – Kellemes, de nem eléggé brieszerű, ugye? – Szerintem elég brie-szerű – felelem. – Tudom már, mi kell hozzá – feleli. Kiveszi a sörösüvegeket a hűtőből, amiknek nem lehetett idejük megfelelően lehűlni, majd kinyitja őket. – Tud főzni? – kérdem tőle érdeklődve, és elveszem az egyik üveget. – Úgy-ahogy – válaszolja. – Semmi különös. Szeretem az egyszerű, szezonális alapanyagokat. – Manapság ez elvi kérdés – felelem. Elneveti magát. – Az anyukám tanított. Négy gyerek, én vagyok az egyetlen fiú. Na és magával mi a helyzet? – Az én anyukám nem volt az a kimondott „megtanítom a gyereket főzni" típus. Inkább a „bontsunk gyorsan fel egy konzervet" típus. – Akkor maga őstehetség. Ez a... öhm... répasaláta egészen eredeti. Az üvegből iszom a sört. Olyan az íze, mint a karamellnek. Érzem, ahogy finoman végigcsúszik a torkomon, mint abban a Castrololajhirdetésben. – A közelben lakik? – pillantok fel Haywardra. – Brixtonban. Most éppen. Egy mosoda fölött van a lakásom, egészen praktikus. – Nincs Mrs. Hayward? – kérdezek vissza. Újabb darabka sajtot tűz fel egy falat kenyér tetejére. – Úgy mondanám, most éppen nincs Mrs. Hayward. Elvált lehet, akinek ismét a saját lábán kell megállnia. – Gyerekek? – O. – Egy falat kenyérrel tunkolja fel az olívaolajat a tányérjáról. A répát gondosan elbarikádozta az egyik sarokba. Erősen igyekszik elkerülni. Lehet, hogy nem is tárkony volt, ahogy jobban átgondolom, hanem koriander. – Igazán jó ez a paradicsom. Nem, nincsenek gyerekek. Megkérdezem tőle, hogyan lett újságíró, ő pedig készségesen elmeséli az egész élettörténetét. Dél-Yorkshire, legfiatalabb

gyerek, az édesanya meghalt, az édesapa még él, újságíró-iskola valahol, aztán állás egy londoni esti újságnál, majd az Expressnél – vagy Mirrort mondott volna? –, mostanában pedig szabadúszó. Nem fogok fel túl sokat az egészből. Különböző információk, mind azt hivatottak bizonyítani, hogy milyen okos, milyen rátermett. Vajon tényleg megoldja nekem ezt a zűrzavaros helyzetet? Tényleg jó cikket ír majd? Megbízható? Az az alig észrevehető yorkshire-i tájszólás önkéntelenül erősödik kissé, amikor a családjáról beszél, a kurta magánhangzók őszinteségre vallanak. – Akárhogy is – teszi hozzá kis idő után –, eleget beszéltünk rólam. Megrázza a fejét, mintha azt mondaná, „untatom", pedig nem találom unalmasnak. – Ania Dudek – rukkol elő a témával egészen váratlanul. Hirtelen zúgni kezd a fülem: a feltámadó félelem jele. Bűntudatot érzek. Elfeledkeztem a lányról, hogy ez az egész legalább annyira miatta történik, mint miattam. Sikerült egy kis időre kizárnom az agyamból. – Ania Dudek – ismétlem meg, várva, hogy lecsituljon odabent az a kényelmetlen, feszítő érzés. Eltolja a tányért maga elől, majd a zsebébe nyúl, de üresen húzza ki a kezét. Cigaretta nélkül. – Valóságos rejtély – mondja. – Amennyit a kinti beszélgetésekből leszűrtem, keményen dolgozó lengyel nő volt, a roehamptoni Froebel College-ban tanult tanárnak, mellette rengeteg munkát vállalt, hogy megéljen: dadusként dolgozott, kutyát sétáltatott, bébiszitterkedett. Balettleckéket vett, állampolgárságért folyamodott. Intelligens volt, kezdett beilleszkedni, és mégis holtan végezte, a nyaka körül egy kötéllel, megfojtva a saját lakásában, kidobva a Wandsworth Park bokrai közé. Terhesen – teszi hozzá kis idő után, mintha magának a szónak lenne szüksége arra a leheletnyi csöndre. Várok egy kicsit. Néha, bárhogy is küzdök ellene, a rosszullétig felkavar, ha arra gondolok, hogy terhes volt. – A rendőrség pedig úgy gondolja, hogy maga tette. Akaratlanul is felsóhajtok, mert ezeket az egymás mellé helyezett tényeket nehéz csöndben elviselni.

Hayward arrébb tolja maga elől a sajtszeletelőt és a salátás tálat, mintha csak az asztalt szeretné letakarítani. – Úgy tűnik, ez Perivale fixa ideája. – Fixa ideája? – vonom fel az egyik szemöldökömet. Fürkész pillantást vet rám. – Fixa ideája, bizony. Mickey Smith a Mirrortól, aki tapasztalt bűnügyi újságíró, azt állítja, Perivale nyomozónak csak egy maréknyi tény van a kezében, és elhatározta, hogy mindet maga ellen rakja össze. A rendőrnő. mi is a neve? – Morrow. Morrow rendőr. – Morrow rendőr nem túl boldog a nyomozás irányával. Mickey hallotta egy pubban arról panaszkodni más rendőröknek, hogy Perivale túlságosan „szemellenzős". A legtöbb áldozatot olyasvalaki gyilkolja meg, aki közel áll hozzájuk, férj, feleség. A nagy kérdés Ania barátja. Nem értem, miért nem néztek utána jobban. Százból kilencvenkilencszer a barát a tettes. – Nem tartózkodott az országban, amikor a gyilkosság történt – rázom meg a fejem. – Perivale említette múltkor. – Ó – mondja. Felnevetek. – Ennyit a teóriájáról. Láthatóan elgondolkodik. – Ennek ellenére különös a nyomozó megszállottsága magával kapcsolatban. Mickey Smith úgy gondolja, történhetett valami, amikor megtalálta a tetemet. – Elkövettem egy súlyos hibát – felelem kesernyés hangsúllyal. – Megtaláltam a tetemet. – A maga DNS-e mindenfelé... gyanús volt. – Megigazítottam a melltartóját, és aztán elfelejtettem beszámolni róla a rendőrségnek – felelem. – Megérintettem a holttest haját is. – Egyszerű magyarázat. Aztán meg ott van a többi nyom. A talajszemcsék – biztos vagyok benne, hogy ha körbejárnánk ezeket az utcákat, minden második ház előtt találnánk olasz agyagot. Bárki bevihette a lakásba: a tejesember, a postás, a pizzásfiú. Sokat dolgozhatott az ügyemen. Úgy néz ki, mindenről tudomása van.

– És a többi kapcsolat? – érdeklődöm kíváncsian. – Az újságkivágások, a köztünk lévő fizikai hasonlóság... a rendőrség úgy gondolja, talán titokban követett. – Megmondom, én mit gondolok. Még a szomszédjának is elmondta, hogy jelentkezni fog a maga állásajánlatára. Izgatott volt, ideges. Látta magát a tévében. – Rám pillant. – Nem emlékszik rá? – Nem. Higgye el, nem jött interjúra. Emlékeznék rá, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű időszak. Minden arcra emlékszem, akivel valaha találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy sosem láttam őt korábban. Várakozva pillant rám. – Nem volt egyszerű időszak? A fenébe, túlságosan eljárt a szám. – Az édesanyám betegeskedett. Pont azon a héten halt meg. Közömbösen próbálok beszélni, de a halálról nem könnyű. – Sajnálom – feleli. – Rák? – Olyasmi. A kezét a karomra fekteti. – Az ilyesmire nem lehet felkészülni, igaz? – Igaz – mosolygok, egy olyan nő arckifejezésével, aki elvesztette az édesanyját, mégis erős maradt, de Hayward ezúttal tévedett. Elmondhatnám neki, hogyan készítettem fel magam az évek alatt, hogyan gyötrődtem miatta hosszú időn keresztül, hogyan voltam tisztában azzal, hogy bekövetkezik majd, de mindezt nem fogom elmondani egy bulvárújságírónak. Apró, fekete szőrszálak borítják a csuklóját. Eszembe jut, hogy olvastam egy cikket arról, hogy a szőr mértéke a kézfejen genetikailag meghatározott. Visszahúzza a kezét, és hátradől a széken, az olyan ember elégedettségével, aki szereti a saját testét, jóllakott, és most jólesik neki kinyújtóztatni az izmait. Akit egyáltalán nem zavar, hogy megérintette másvalaki meleg bőrét. A nadrágja fölött, az inge két gombja között meztelen bőr keskeny csíkja kandikál ki. Visszazökken eredeti testtartásába, és rám pillant. – Szóval, maga zavart volt akkoriban. Megeshet, hogy mégis meginterjúvolta őt, vagy Ania idejött, de senki sem volt itthon. Akárhogy is, érthető, hogy miért érdeklődött maga iránt: lehet,

hogy a cikkeket az édesanyjának akarta hazaküldeni. – Megrázza a fejét. – A ruhák és a pizzaszámla viszont érthetetlen. Lehet, hogy csak a sör utóhatása, de ahogy megrázza a fejét, hatalmas megkönnyebbülés tölt el. Olyasvalakinek a társaságában lenni, aki ismeri a tényeket, minden apró kis részletet, mégis hisz az ártatlanságomban: üdítő érzés. Nyilvánvaló, hogy a barátaim hisznek nekem, de Jack Hayward elfogultság nélkül tud ítélkezni. Hirtelen ötletem támad. – Figyeljen csak – mondom. – Adok magának interjút, ahogy kérte, akármit kérdezhet tőlem, amit csak szeretne, és én válaszolok rá. De előtte segítsen nekem kutakodni pár napig. Úgy néz ki, magának megvannak a kapcsolatai. Én nem tudom, hol is kezdjek hozzá. És nem teljes nyomozásra gondoltam, csak piszkáljuk meg kicsit az ügyet, tegyünk fel néhány kérdést, nézzünk körül ott, ahol a rendőrség nem tette. Talán találunk valamit, ami tisztázza a nevem, talán nem. Lehet, hogy csak még inkább felpaprikázzuk Perivale-t. De legalább teszünk valamit Aniáért. Én. én tartozom neki ennyivel. Jack egy darabig nem válaszol. Gondterheltnek látszik, kicsit talán meg is ijedt. Az egész beszélgetés, a bizonyítékok megvitatása – lehet, hogy nem akar mélyebben belekeveredni, csak meg akart nyerni a cikkéhez? – De hétfőn már dolgozik – feleli végül. – Mennyi időt tud rászánni? – Nem megyek dolgozni, éppen ez az egyik nagy problémám. Érdeklődve pillant rám. – Fel. fel lettem függesztve. Hosszú szünet. Az arcomat fürkészi. Majdnem feladom a reményt, amikor végre megszólal: – Legyen. Lassan kieresztem a levegőt. – Valóban? – Igen. Nincs most más munkám. És éppenséggel bejöhet. Két világ találkozása, egy kis oknyomozói újságírást is belekeverve. Talán még a Sunday Timesnak is elpasszolhatnám. – Beletúr a belső zsebébe, és előhúzza a diktafonját. – Hol kezdjük?

A diktafontól kellemetlenül érzem magam, és éppen meg szeretném kérni, hogy tegye el, amikor megcsörren a telefonom. A mobil az asztalon fekszik, és Jack hamarabb pillant a kijelzőre, mint én. Philip az. – О – vágom rá gyorsan –, ez most várhat. A zsebembe csúsztatom a telefont. – Hol kezdjük tehát? – ismétlem meg a kérdését. – Nos, van egy lehetséges magyarázatom a ruhákra és a pizzavásárlásra is: Marta, a dadusunk. De kérem, ezt még ne vegye fel. A cikkben se említse meg. Nem gondolom, hogy ő ölte volna meg Aniát, de elképzelhető, hogy ismerte, és valami oknál fogva hallgat a dologról. Azt mondta a rendőrségnek, hogy sosem látta a lányt, de később megemlítette nekem, hogy lehet, hogy találkoztak párszor a templomban. – Hol van most Marta? – A barátjánál Colliers Woodban. – Hmm... Colliers Wood... – A hangja olyan mély és baljós, mintha legalábbis Voldemort barlangját mondtam volna. Az egész jelenet tragédiából lassan komédiába torkollik, az idegeim kezdenek felszabadulni. -Mutassa meg, kérem, hol alszik ez a Marta. – A rendőrség már mindent átkutatott. Ugyan mit vehetnénk észre, amit ők nem? – Új szem, új perspektíva. A legapróbb nyom az egyik szemlélőnek sokat jelenthet, a másiknak meg semmit. Az önellentmondás eleve gyanús. Jöjjön csak! – Hátracsúsztatja a székét a padlón. – Végtére is nyomozunk, vagy nem? Megadásom jeléül széttárom a kezem, majd felvezetem a lépcsőn. Szorosan mögöttem lépked. Lépéseinek súlya megnyugtat. Fürgén kaptatok felfelé. Amikor azonban szélesre tárom Marta ajtaját, visszariadok. Egy pillanatig azt hiszem, bent fekszik az ágyán, de csak a paplan az, furcsa módon összetekerve, a párna pedig az ágy végébe tornyozva. Jack keresztülvág a szobán, és széthúzza a redőnyléceket. Eső csorog végig az ablaküvegen. – Látni a parkot innen – mondja. – A házak teteje fölött. Még mindig az ajtóban állok. Van egy bizonyos határ, amit nehéz átlépni. Bár Jacknek láthatóan nincsenek efféle aggályai.

Talán amiatt, mert nem ismeri Martát – vajon fontos ez a helyzet erkölcsössége szempontjából? A gardróbszekrénynél áll, feltépi az ajtót, heves mozdulatokkal kutat. Egy gurigányi barna papír esik ki a padlóra. Rám pillant. – Mégis mire vár ott? – Semmire – felelem. Óvatosan átlépem a küszöböt, melléállok a szekrény előtt. Még mindig feszengek. Egyenként végignézem a polcokat, alulról felfelé haladva: különböző tankönyvek, egy szótár, egy halom prospektus (Madam Tussaud, London Dungeon), egy taxitársaság kártyája. A polc mélyén egy halom bélelt barna boríték, egy vastag guriga fehér matrica és jó pár cellux. – Miért lehet szüksége ennyi irodaszerre? – pillantok fel. – Hm. Nem tudom. Jack lustán végiglapozza a vállfán lógó ruhákat. – Mégis mennyi harisnyanadrágra van szüksége egy nőnek? – kérdi szemöldökráncolva. – Ez nézőpont kérdése – felelem. Átkutatok egy halom törülközőt és ágyneműt, számos piperecikket, majd a felső polchoz érek. Fel kell egyenesednem és kinyújtóznom, hogy be tudjak nyúlni a hátsó részébe is. Egy gombóccá gyűrt farmert találok: az enyém, napok óta keresem. Meglepődve bámulok rá. – Kíváncsi voltam, hová tűnhetett – szólalok meg egy kis csönd után. – Biztos összetévesztette a sajátjával. Jack becsukja a szekrényajtót. – Mit keresünk tulajdonképpen? – néz rám. – Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Elvégre a maga ötlete volt. – Az ott micsoda? – mutat egy cipősdobozra az ágy alatt. – Tényleg mindent fel kell forgatnunk? – kérdezek vissza feszengve. – Teljesen igaza van. Magának nem kell, én viszont feltétlenül megnézem, mi van benne. Ne bámuljon már így rám – rázza meg a fejét. – Az ég szerelmére, Gaby.

Az első alkalom, hogy a nevemen szólít. Az ajtónál állok, gondolatban rég távol Marta szobájától, lent a konyhában, éppen bekapcsolni készülök a vízmelegítőt a teához, ő azonban lekuporodik az ágy mellé, és kihúzza a dobozt a szőnyegre. Nem szeretem, hogy ezt csinálja. Eszembe juttatja, hogy valójában nem is ismerem. Valószínűleg nem lett volna szabad beengedni a házba sem, nemhogy Marta szobájába. De meg vagyok bénulva. Nem tudok tenni ellene, csak figyelem. Félretolja a paplant, leül az ágyra, és kinyitja a dobozt. Egy csomó vékony papír kunkorodik ki belőle. – Tértivevények – mondja, miközben végigfuttatja az ujjait közöttük. Rengeteg tértivevény. Húsz, harminc, mind az elmúlt pár hónapból. És egy halom dugipénz. Nagyjából ötszáz fontnyi bankjegy. – Ugyan ki ad fel ennyi csomagot ilyen rövid idő alatt? – kérdem elképedve. – Mondjuk, egy webáruház. Vagy – grimaszol – valaki, aki elképesztő mennyiségű ajándékot küld haza. – Édes istenem. Átvágok a szobán, és lezöttyenek mellé az ágyra. Most már kezd érdekelni a dolog. A rugó nagyot pendül a matrac mélyén. Elvesztem az egyensúlyomat, és valósággal melléborulok. – Ó egek, túl sokat ettem – mondom gyorsan, gondolkodás nélkül. Rám pillant. Az arca egészen közel van hozzám, a keze finoman az enyémhez ér. Apró neszt hallok. Kulcszörgés, a bejárati ajtó csikorog, kinyílik, majd bezárul. Jack és én csöndben maradunk. Érzem a keze súlyát a karomon. Valaki járkál a hallban. Csattogás. Kis várakozás után a léptek lassan, tapogatózva közelednek, végig a lépcsőkön, Marta szobája felé. A lábfejem a szőnyegen nyugszik, egy fejjel lefelé fordított, Dél-Amerika formájú folton. Marta láthatóan megpróbálta kiszedni az anyagból, kevés sikerrel. A bolyhos szőnyeg úgy megfilcesedett és kikopott azon a tenyérnyi területen, mint egy törülköző. Felállok. A padló nyikorog. Ahogy kinyitom az ajtót, Nora megtorpan, alig tud visszafojtani egy ijedt kiáltást.

– Ne haragudjon, Nora – mondom neki megnyugtató hangon. – Istenem, fogalmam sem volt róla, hogy jön ma. Megijesztettem? – Nem – feleli a fejét rázva, bár a kezét még mindig a mellkasához szorítja. Műanyag papucsot visel, és egy törlőrongyot tart a kezében. – Visszajöttem, mert csütörtökön nem tudtam rendesen kitakarítani. – Ez igazán kedves. – Bocsánat – teszi hozzá. – Nem, nem. Én kérek elnézést. Felém nyújtja a törlőrongyot, mire az letekeredik. Nem is törlőrongy. A fürdőköpenyem hiányzó öve. – Megtaláltam – teszi hozzá. – Lent volt a fogason. Felvigyem a szobába? – Kíváncsi vagyok, hogy kerülhetett oda – tűnődöm el. Aggasztó, ahogy a személyes tárgyaim bizarr helyeken bukkannak fel. Kezdem elveszteni az irányítást a saját életem felett. – De nagyszerű, hogy megvan, köszönöm. Semmi más oka nincs a lelkesedésemnek, csupán ki akarom fejezni a hálámat, ekkor azonban rádöbbenek, hogy az egész beszélgetést kihallgatják, hogy minden szavamat jegyzi valaki. Az ajtó mögött Jack Hayward ül, és figyel. Ezen az estén az egész ház furcsa zörejekkel telik meg, én azonban elnyúlok egy kád forró vízben. Deep Relax. Nem mindig működik. Hosszú ideig csak ülök ott, és bámulok a végtagaimra, ahogy a víz felszíne alatt lebegnek. Felemelem a kezemet, olyan halkan, amennyire csak lehetséges, és figyelem a lehulló cseppeket. A szeplők a karomon egészen sötétnek tűnnek a hasam sápadt bőre fölött. Ania Dudekre gondolok. Vajon mennyire hasonlítottunk valójában? Vajon az ő teste is olyan fehér volt, mint az enyém? Philip üzenetet hagyott – „Valami újság, édesem?" –, de nem hívtam vissza. A víz alá hajtom a fejem, kizárva mindent a csövek egyhangú, mégis ismerős bugyborékolásán kívül. Ahogy felülök, az ablakon túl látom, amint violaszín felhők vitorláznak az égen a közvilágítás tejszínű ködfoltjai fölött. Kék, szürke vagy narancsszínű: az éjszakai ég sosem fekete Londonban. Eső kopog

az üvegen. A távolban egy helikopter köröz, a légcsavar zúgása változó hangmagasságú, ahogy a lapát körbefordul. Egy rab megszökhetett a Wandsworthből. Vagy drograzzia Brixtonban. Egy al-Kaida-sejt lefülelése Tootingban. Ez a város sehol sem biztonságos. A fürdő után, amikor már teljes erőből zuhog, végigjárom a szobákat, és felhúzom az összes redőnyt. Az újságírók eltűntek. Egy kiadós zivatar elűzi őket, akárcsak a tüntetőket. Jack az első ajtón keresztül ment ki a házból, és hangosan beszélgetett valamelyikükkel a bejárati ajtó előtt – Mickey lehetett a Mirrortól, gondolom. Utána pedig, egyik a másik után, csalódottan elszállingóztak: parkoló autóikhoz siettek, beindították a motort, és elhajtottak. Megkönnyebbülést kéne éreznem, de nem megy. Olyanok voltak, mint egy élő barikád: távol tartottak valamit, amitől rettegtem, és amivel most újra fel kell vennem a harcot. Ahogy lefekvés előtt elhaladok a bejárati ajtó mellett, futólag mintha árnyékot látnék az üvegen, egy kezet, ahogy remegve a csengő gombja felé tapogatózik. De csak az olajfa fodrozódó árnyéka az, amit az utcai lámpa éles fénye vet az ablaktáblára.

vasárnap Philip reggel ismét megcsörget, és ezúttal fel is veszem. Elmondom neki, hogy a dolgok nagyjából elcsendesültek körülöttem. – Hála istennek – feleli. – Borzalmas itt aggódni miattad, miközben olyan messze vagy tőlem. Hülyeség. Ha olyan borzalmas aggódni, akkor miért nem jössz haza? „Támogatnak a munkahelyen?", kérdez tovább, én pedig fejben azt felelem: „Hogy támogatnak-e? Ha azt kérik, hogy oda se dugjam többé a képemet, azt jelenti, hogy támogatnak?" De nem mondom ki. Azt válaszolom: – Kaptam pár szünnapot. Úgy hangzik, mintha egy sértett gyerek panaszkodna. – Milyen kedves tőlük. A tenyerembe hajtom a homlokomat. Bosszúsnak és kimerültnek érzem magam. Olyan messze van attól, hogy megértse, min megyek keresztül. – Persze, kedves – felelem egy kis csönd után. Milyen más Millie-vel beszélni. Tele van friss élményekkel: kisbárányok és húsvéti ajándékok, és hosszú biciklitúrák Ian unokahúgával, Roxanne-nal, aki még csak kilencéves, de képzeljem el, már kifúrták a fülét. Felüdít minden örömteli, csacsogó mondat. A háttérben Robin konyhája, a kutya vakkant, a baba gőgicsél, tányérok és evőeszközök zörögnek: megannyi apró zaj, ami együtt jár a meghitt családi élettel. – Ez amiatt lehet, mert félig spanyol – hallom Robin kiabálását. – A spanyoloknak már a pólyában kifúrják a fülüket. – Olyan, mint a körülmetélés? – kérdezek rá, amikor átveszi a kagylót. – Ne légy gonosz – feleli. – Minden rendben van veled, Gaby? – válik egészen komollyá a hangja. – Jól vagyok – felelem vidáman. – Biztos? Jólesik a munkaszünet? – Igen! Mi történik arrafelé? Elmeséli, hogy Millie nagyszerű segítség, imádja a babát, és az összes zöldséget megeszi a tányérjáról. Érdeklődöm, rendesen

mossa-e a fogát. Van ugyanis pár trükkös sarok, most, hogy jönnek elő a nagyok, ahova nehéz elérni a fogkefével. Robin azonban, aki elég jól ismer ahhoz, hogy ne húzza fel magát az akadékoskodásomon, azt feleli, a lányom csodálatosan tisztítja a fogait. Hátrakiabál Millie-nek, hogy őt is belevonja a beszélgetésbe. – Vissza kellett küldenem téged tegnap, emlékszel, hogy megmosd azt a fogat is, ami ott nő a hátsó mögött? Hallom Millie szórakozott válaszát. – Éppen Charlie-t eteti – fordul vissza Robin a kagylóhoz bocsánatkérő hangon. – Most kezdtem el neki zöldségeket adni. – Milyen zöldségeket? – Répát. – Egy ládányi répám van itt. – Hozd csak el! Nekünk alig van itt az isten háta mögött. Mikor tudsz elindulni? Felnyögök. – Ugyan már! – mondja halkan. – Ugorj be a kocsiba, és gyere. Ha elég gyors vagy, itt lehetsz egy késő délelőtti kávéra. Van egy csomag abból az édességből, amit tudom, mennyire imádsz. – Az M&S fajta? – Nem, Sainsbury. Nem olyan jó, mint az M&S, de majdnem. – Majdnem jó? – Csak ugorj be a kocsiba, gyere ide, és meglátod, mennyire jó. Megint felnyögök. – Nem megy, Robin. Várnom kell... Jövő hétvégén, akkor már biztos le tudok menni. Hiányzik a kislányom. – Szerdán fel kell utaznom Londonba a nőgyógyászhoz egy vizsgálatra. Beugorhatnánk hozzád. Millie-t azonban nem hagyhatom ott, mert Roxanne születésnapi bulija lesz pénteken, és megígértem Millie-nek, hogy elmehet rá, de egy napra felvihetem. Ha addigra eléggé hiányolod már. – Igen, tedd ezt. Kérlek. – Feltéve, ha el tudom csalogatni Roxanne és a baba mellől. – A hangja elhalkul kissé. – Nem akarsz elköszönni anyától, Millie? Az én édes angyalom a maga gyermeki könyörtelenségével válaszol:

– Nem. Úgyis hív később. A szívemhez kapok. Valósággal belenyilall a csalódottság. – Rendben – felelem mégis vidám hangon. A lányomnak bármit megbocsátok. – Mindkettőtöket nagyon szeretlek. Elfeledkeztem erről az emberről. Most, hogy az újságírók eltűntek, úgy gondoltam, hogy teljes biztonságban vagyok. Kilépek a házból, a fejem még mindig tele van Robin konyhájának otthonos zörejeivel. Amikor azonban az ajtó becsukódik mögöttem, már túl késő. A ház előtt parkoló ezüst Mondeóban Perivale várakozik. Érzem, ahogy a félelem megmarkolja a gerincemet, a rettegés végigfut a medencémtől a koponyámig, csigolyától csigolyáig haladva. Múlt éjjel még a szomszédom parkolt azon a helyen. Perivale arrébb várakozhatott, amíg el nem indult a munkába, vagy egyenesen itt körözött a tömb körül. A szokásos piszkoszöld dzsekijét viseli, és ebben a nyugalmi állapotban az arca sokkal húsosabbnak tűnik, mint amire emlékeztem. Az anyósülésen egy halom újságpapír, a kezében pedig egy műanyag kávéspohár. Rámo-solygok, a mellkasom azonban összeszorul. Biccent, és gyorsan az újságok felé fordítja a fejét, kilöttyintve pár csöppet a kávéjából, mintha megalázva érezné magát, amiért észrevettem. A saját autómhoz sietek, ami a saroknál parkol. Egy pillanatig csak ülök bent, amíg a pulzusom meg nem nyugszik. Attól félek, hogy bármelyik másodpercben bekopogtathat az ablakon, de nem teszi. Miért nem közeledik? Mégis, mire várhat? Azt fontolgatom, hogy én magam szállok ki az autóból, és kocogtatom meg az ő ablakát. Ha tudnám, hogy mit keres itt, könnyebb lenne. Elképzelem magam, ahogy rákiáltok: „Egy gyilkos kószál szabadlábon. Ne vesztegesse azzal az idejét, hogy engem figyel!" Aztán eszembe jut, hogy mit törődöm vele? Én ártatlan vagyok, nem kell bizonygatnom. Az ég tiszta, világoskék, ragyogó. Süt a nap, de a levegő olyan csípős, mint a tengerparton, felhőszakadás után. Gyerekek görögnek a járdán apró műanyag rollereiken, fényűzően stuccolt apró kutyák szaladgálnak a pórázaik végén, gondterhelt szülők kiabálnak: „Állj meg!" Bármelyik percben megláthat

valamelyikük, ahogy itt ülök. Inkább előkaparom a slusszkulcsomat, és elindulok. Először nem veszem észre. Végigvezetek a Trinity Roadon. A középső sávban haladok, amikor meglátom a bal oldalon a lehajtást jelző lámpát. Balra indexelek. A mögöttem jövő kis piros Renault, amit egy rövid hajú férfi vezet, szintén arra jelez. Dudaszó. Mindketten lekanyarodunk. A Renault kissé hátramarad, és nagyobb távolságot tart közöttünk. Még mindig mögöttem van, két autóval, amikor befordulok az East Hill felé, és akkor is – majdhogynem belém ütközik –, amikor szédítő cikcakkba kezdek a buszsávot kerülgetve. A kezem szorosan a kormánykerékre tapad. Újra felkavarodik bennem a düh és a félelem. Lehúzódom a forgalom sűrűjéből, és hirtelen váltással jobbra fordulok, a Tonsleys, egy szövevényes, egyirányú utcákkal zsúfolt kerület felé, ami tele van behajtani tilos táblákkal és parkolónak használt zsákutcákkal. Befordulok egy utcába, végighajtok rajta, majd a következőn gyorsan visszafordulok. Érzem magamban az elszabadult indulatot, a vadállati agressziót. A motor felmordul. A kormánykerék az ujjaim alatt mintha a saját életét élné. Ki lehet ez? Perivale? Ilyen gyorsan autót cserélt volna? Vagy valamelyik bulvárújságíró, aki még mindig kint ólálkodott? Félreállok az autóval, és várakozom, a motor engedelmesen dorombol. Az utca teljesen üres. Egy repülő éles csíkja hasítja ketté az eget. A távolban hangosan fékez egy autóbusz. Még egyszer benézek az utcára, majd megfordulok, és lassan újra keresztülvágok a kerületen, végig az úton, amin behajtottam, a szememet meresztgetve minden lehetséges irányba. Semmi. Jobbra fordulok East Hill felé, és folytatom az utamat. Teljesen fellelkesülök, győztesnek érzem magam. Igen, le tudom gyűrni az ellenfeleimet! Ha ilyen könnyedén lerázok egy zsarut, biztosan meg tudok küzdeni Perivale-lel, és visszaszerezhetem a jó hírnevemet, a régi életemet. Harcolni jó dolog. Az East Putney metróállomásnál tilosban parkolok. Nyoma sincs Jacknek. Kések, és valószínűleg ő is. Reggel nem esett, de a csatornák megteltek, és a virágbolt fölött kifeszített csíkos ponyva besüpped a saját súlya alatt. Kesztyű melegíti a fiatal eladó kezét: hangos csattanással nyesi a virágokat. Mögötte egy újságosbódét

veszek észre, gyorsan beszaladok egy üveg vízért. Felmarkolok még pár dolgot a pénztárnál, köztük egy csomag mentolos cukrot. A torkom kapar a szomjúságtól: biztosan az idegeim. Visszaülök az autóba. Hamarabb észreveszem Jacket, mint ő engem. A fejét lehajtva közeledik kissé ferde lépteivel, egy Adidas irattáska lóg a válláról. Valami péksüteményt majszol – kolbászos tekercset talán –, a papírt a legközelebbi kukába dobja. Felpillant, észrevesz, szinte futásnak ered. Átugrik egy pocsolyát, de szerencsétlenül ér földet a lába, sár záporozik a farmerje szárára. Divatos micisapkát visel és meleg kabátot, a hajtókájáról gondosan lesöpri a morzsákat. Az autóban lerántja a fejéről a sapkát, göndör fürtjei pedig úgy bukkannak elő, mintha addig valami ellentétes irányú erő tartotta volna fogva őket. Helyet keres a lábának, gondosan kikerülve az üres üvegeket, az édességes papírokat és a csokiszeletek csomagolásából kihullott, ellenőrizetlen nyereményszelvények összegyűlt halmát. Az autóm piszkos zóna, bepillantást enged a „rendetlen, mocskos kis lelkembe" – fogalmazott egyszer Philip, aki nem szenvedhette a dolgot. Jack nem tesz megjegyzést. Talán az ő lakása is rendetlen. Helyette inkább elnézést kér a késésért. Tovább tartott az út, mint amire számított: várnia kellett a metróra a Victoria pályaudvarnál, ami aztán olyan lassú volt, akár valami vidéki nosztalgiajárat. Ha itt találtam volna, ahogy rám vár, rémülten elmesélném neki a piros Renault-t. De közben lenyugodtam, így nem teszem. Ugyan, talán eltúl-zom magamban az egészet. Paranoiás lennék? Az az érzés, hogy követnek, figyelnek, egyre rosszabbodik... lehet, hogy én magam vagyok a probléma? Hogy a saját agyam a gond? A diadalmas győzelem érzése, ami nemrég elöntött, most semmivé foszlik. Már nem tudom, mi igaz és mi nem: hogyan lehetek biztos bármiben is? Elérem a lámpákat az útkereszteződésben. – Merre tovább? – kérdem magam elé meredve. Rettenetesen bizonytalan vagyok. Nem tudom, Jack mit gondol, mit szeretne. Elvesztettem az irányt. – O, igen, elnézést. Előveszi a telefonját, és addig böngészi, amíg meg nem találja, amit keres.

A Baxter család azoknak a csinos, fákkal szegélyezett utcáknak az egyikében lakik West Putneyban, amelyeket Viktória korabeli ikervillák alkotnak. Senki nem követ minket, egész úton figyelem. A ház hagyományos színekre festett, egy kapu és egy felhajtó mögött bújik meg, kissé távolabb az úttól. Fiatal cseresznyefák cukorkarózsaszín virágok halmaival borítva bólogatnak egy-egy gondozott virágágyás közepén a bejárati ajtó felé vezető kis ösvényen. – Az emberek ízlése a növények terén általában sokkal hétköznapibb, mint minden más téren – mondom. A hangom furcsának tűnik. Jack rám pillant, és megrázza a fejét. – El sem hiszem, hogy itt ülök egy rozoga Nissanban egy virágsznobbal. – Rozoga Nissan? – kérdezek vissza, felvonva a szemöldökömet. – Lehetséges, hogy egy rozoga Nissanban üldögélek egy autósznobbal? Vigyorog, én pedig tudatosítom magamban, hogy mindketten feloldódunk kissé, ha hagyjuk a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján. Megegyezünk, hogy a kocsiban várok. Jack kiugrik, és a kapuhoz siet. Gyerekek kacagása szűrődik be a nyitott kocsiablakon. A hátsó kert: ott a mászóka a rendőrök fotójáról. Egy totyogó piros műanyag autója. Millie majd megveszett érte, úgy szeretett volna egyet. Miért nem engedtünk neki? Philip valószínűleg túl közönségesnek találta. Az első ajtó nyitva van. Csinos, vékony nő integet ki rajta. Már számítottak Jackre: előre telefonálhatott. Cikket ír Ania Dudekről, komolyabbat, mint a szokásos bulvárszenny, meg szeretné mutatni az igazi személyiséget. Mrs. Baxter engedett a rábeszélésének. Szerette Aniát. Mindannyian szerették. Szegény gyerekeknek őrülten hiányzik. Felhúzom az ablakot, és hátradőlök az ülésen. Nyugalom önt el. Senki nem követett minket, ismétlem magamnak, mint egy mantrát. Meg kellett volna említenem Jacknek az autót. Most már azonban késő. Senki sem követett minket. A járdaszegély kihalt. West Putney lakói a házaikban vannak, főzik a vasárnapi ebédet, csinálják a házi feladatukat vagy kertészkednek a tavaszi ég alatt. Egy pillanatig teljes

biztonságban érzem magam. Az autóm meleg fészek. Ásítok egy nagyot. Mikor Jack visszaér, a lehelete kávéillatú. Nedves cseresznyevirágok ragadtak a cipője talpára. – Talált bármi érdekeset? – Először menjünk innen – válaszolja. – Rendben – felelem, a gázpedálra helyezve a lábamat, majd csikorogva kitolatok az utcából. Jó lenne akciófilmekbe illően vezetni, de nem vagyok elég bátor hozzá. A lendület, ami elöntötte a végtagjaimat korábban, már tovaszállt, eltűnt. A sebességmérő 25 kilométert mutat. Jack szelíd iróniával jegyzi meg: – Gyorsabban, az ég szerelmére! Követnek – mondja, mulatságosan ko-cogtatva a fogait. – Merre menjek? – A pubba – válaszolja. A kezében tartott spirálos jegyzetfüzettel csapkodja a combját. – Egy csomó új infóm van. Alig várom, hogy elmondhassam. Balra fordulok, majd jobbra, keresztül Putney aprócska utcáin, míg el nem érjük a folyót. A pub: vicces, ahogy az emberek a határozott névelőt használják, mintha a szó, a fogalom, a plátói eszme, amit magukban hordoznak, valami régi, megbízható, mindenki számára ismerős intézménnyé materializálódhatna. A Duke's Head tágas és levegős, talán megfelel az eszménynek. Philippel jártunk itt egyszer, még évekkel ezelőtt, hogy megnézzük az evezősversenyt. A rakpart emelkedőjén parkolok. Piros busz hajt át a hídon. Tükörképe visszaverődik a folyó felszínén, fölötte bolyhos, tiszta felhők fodrozódnak, mintha csak London hirdetését látnám. A dagály megemeli a vízszintet, a hullámok a korlát alsó peremét nyalogatják, a csónakházaknál nyüzsgés, kenukat emelnek fel, gumicsizmák merülnek mélyen az iszapba, izmok feszülnek meg, kacsák totyognak arrébb, méltatlankodva térnek ki a nehéz lábak útjából. A pub még csöndes – délelőtt van –, bár egy csapat széles vállú evezős hahotázik a pult körül, kezükben egy-egy korsó sörrel, amit valahogy úgy emelnek a szájukhoz, ahogy azt csak férfiak tudják: a pontosan megfelelő szögben.

Felismernek, amikor belépek az ajtón. Hátrafogott haj, smink nélküli arc – álcaként legutóbb működött. Soha többé nem fog. Most már nem, hogy lefotóztak a dühkitörés közben, eltorzult vonásokkal, kivillanó fogakkal. Rájuk mosolygok. Csak bámulnak, egyik sem mosolyog vissza. Az egyikük, sortban és pólóban, amin a FIT felirat díszeleg, könyékkel oldalba böki a mellette ülőt. – Mit iszik? – kérdi Jack. Őszintén szólva egy diétás kólát szeretnék, de az olyan finomkodónak tűnik – mindennek, amilyennek ez a férfi nem –, hogy hátat fordítva az evezősök csoportjának, tudomást sem véve tekintetük súlyáról, azt mondom: – Nos, legyen egy pohár sör üdítővel. Átszeli a helyiséget a maga rövid, kissé aránytalan lépteivel, majd visszakiált a válla fölött: – Milyen legyen? Egy rémült másodpercig fogalmam sincs, mit kérdez. – Világos – felelem kissé szánalmasan. – Nem a sör, az üdítő. Citrom vagy alma? – Ja. Citrom. Jack továbbra is csak néz, majd kissé udvariatlanul forgatni kezdi a szemét, utalva a csapos lassúságára. Túl gyorsan teszi az asztalra a korsókat, kiloccsant egy keveset az italomból, ezt a kabátja ujjával törli fel. Az evezősök, érdeklődésüket vesztve, folytatják hangos beszélgetésüket. – Rendben! Jack hanyag mozdulattal hörpint egy nagyot a Guinnesséből. Egy kis hab tapad az alsó ajkára. Előveszi a jegyzetfüzetet a zsebéből. Lesz majd benne bármi hasznos információ, vagy az egész csak halandzsa? Jack egyenesen a téma közepébe vág. – Ania Dudek hét hónapja dolgozott Baxteréknél. Hirdetést adtak fel, hétvégi dadust kerestek. Mr. Baxter, aki a reklámiparban van, túl sok időt tölt Düsseldorfban, mert a BMW marketingkampányán dolgozik. Felhúzom a szemöldökömet, jelezve, milyen sokat jelenthet ez a cég egy autósznobnak. – Igen, igen. És Mrs. Baxter sokat betegeskedett az utóbbi időben, szülés utáni depresszió, a doktor pedig azt javasolta,

hogy pihenjen többet. Ania először hétvégén dolgozott náluk, de annyira meg voltak vele elégedve, és olyan remekül bánt a gyerekekkel – a fiúcska, Alfie kissé harapós mostanában –, hogy ő lett az első számú bébiszitterük. – Harapós? – kérdezek vissza. – Szó szerint – mereszti rám a tekintetét. – Fegyelmezési problémák. Dühkezelésre van szüksége. Ania tudott vele bánni. Olyan dolgokra vette rá Alfie-t, amire mások nem, például hogy egye meg az ebédjét rendesen. Önzetlen és kedves volt, mindenkit elbűvölt. Ajándékot vett a gyerekeknek karácsonyra, és süteményt sütött velük. Néhány héttel ezelőtt elvitte őket vonattal a chessingtoni kalandparkba. Máskor pedig – pillant a jegyzeteibe Jack – ebihalat gyűjtöttek a Richmond Parkban. – Fegyelmezési problémák? – Alig bírom visszatartani a nevetésemet. A FIT feliratú pólóban üldögélő férfi felkapja a fejét. – Dühkezelés? Alfie nemigen tűnik többnek ötnél. – Eleget beszéltünk Alfie-ről – vet rám egy gyors pillantást Jack a söröskorsója fölött. – Nem Alfie ügyei után nyomozunk. A családnak ötlete sincs, ki akarhatott Aniának ártani. Aki csak ismerte, szerette őt. Éles szúrást érzek a bordáim között. A fényképre gondolok, amit Perivale mutatott nekem, a gyerekekre a mászókán és Ania széles, őszinte mosolyára. Vajon milyen anya lett volna? Csodálatos: fiatal, tele energiával és lelkesedéssel. Aki csak ismerte, szerette. Millie-re gondolok. Kényszerítem magam, hogy koncentráljak. – Ismerték a barátját? – Mindjárt mondom. – Az asztalon dobol a mutatóujjával. – Megvan. Tolek, egy lengyel férfi, a gyerekkori szerelme. Ha jól értettem, utána jött Angliába. Építőmunkás. El voltak jegyezve, bár Ania nem hordott gyűrűt. Ez is olyan jegyesség lehetett, amelyet csak húznak-halasztanak anélkül, hogy jutnának valamire. Talán afféle katolikus jegyesség, aminek a célja, hogy a fiatalok szexelhessenek a házasság előtt. – Találkoztak vele? – Felvette párszor munka után a furgonjával, de Mrs. Baxter azt mondja, sosem látta szemtől szembe. Valami nagy melóba foghatott, sokat kellett túlóráznia. Elég rendesnek tűnt.

– Rendesnek. Ennyi az egész? Szegény Ania. Nem hangzik túl jól, igaz? – Beszélnünk kell vele. Még ha nem is ő tette, talán tud valamit a dologról. Az egyik férfi a bárpultnál artikulálatlan torokhangon hördül fel. Egy másik dühösen rákontráz. A FIT pólós férfi nagyot csap a tenyerével a deszkára. Jack összehúzza a szemöldökét. Próbálok csak rá nézni, kizárva a külvilágot a tudatomból. – Még valami? – kérdezem. – Nem mondta el nekik, hogy terhes. A rendőrség számolt be a hírről utólag – fintorodik el kesernyésen. – De kicsit máshogyan viselkedett az utóbbi időben. Amikor jelentkezett, úgy tűnt, eléggé le van égve. A ruháit turkálókból szerezte. Aztán elkezdett egyre jobban öltözni. Mrs. Baxter meg is dicsérte az egyik kabátját, Ania pedig azt felelte, hogy a Northcote Road-i Farából, a turkálóból van. „Egész jó cuccok lehetnek ott – tette hozzá Mrs. Baxter. – Lehet, hogy nekem is el kellene néznem arrafelé." – Anélkül, hogy ismerném Mrs. Baxtert, el tudom képzelni, ahogy ezt mondja. De azt gondolja, az én ruháim voltak azok? Hogy valahogy a Farában kötöttek ki, és Ania vette meg őket? Vállat von. – Ez is egy lehetőség. Nem igaz? Elég különös véletlen, de ki tudja. Ania vagy a barátja azonban, úgy tűnik, valahonnan nagy pénzt szakítottak. Hatalmas csokor virág érkezett a házhoz egy hónappal azelőtt, hogy meghalt volna. – Azt mondta, a vőlegénynek valami nagy melója akadt. Még több evezős érkezik a bárba. A FIT pólós férfi suttogni kezd. Az újonnan jöttek megfordulnak, és egyenesen az arcomba bámulnak. – Így van – feleli lazán Jack. – És ez megmagyarázná, miért volt több pénze Aniának mostanában. – Megint a jegyzeteit fürkészi. – Újabban taxival járt haza, és sokkal csinosabban öltözött, már-már designer holmikba, határozottan nem turkálóból, fejtette ki Mrs. Baxter. És egyszer – bár kissé elpirult, amikor ezt megjegyezte –, amikor Ania náluk aludt, a holmijait egy Agent Provocateur táskában hozta. Mrs. Baxter teljesen

meglepődött. Agent Provocateur – ez valami márkás fehérnemű, igaz? – pillant rám. – Nagyon márkás – felelem. – Drága. Szexi. Van valami abban, ahogy a szexit mondom, ami miatt a legszívesebben elbújnék az asztal alatt. – Nem volt meg nekik Tolek telefonszáma, de Aniának van egy közeli barátnője, Christa. Helyettesítette egyszer Aniát. És. – lapoz egyet a jegyzetfüzetben – íme, itt az ő száma! Várakozóan pillant rám. – Szép munka – dicsérem meg. Tényleg. Egészen meglepett. Sokkal komolyabban veszi az egészet, mint amire számítottam. Hálás vagyok érte. Nem is tudom, én mihez kezdtem volna Baxterékkel. Ez már valami. – Kedvesek ezek a Baxterék? – kérdezek rá. – Érthető, hogy ez egyáltalán nem fontos a tények szempontjából, de valahogy jobban érezném magam, ha tudnám, hogy rendesen bántak vele. – Igen – pillant rám elgondolkodva. – Azt hiszem, rendesek voltak vele. – Biztos benne? Vagy maga is az a fajta, aki a legjobbat feltételezi mindenkiről? Rám kapja a tekintetét, és szólásra nyitja a száját, majd becsukja. – Úgy gondolom, törődtek vele – mondja. – Jó munkaadók voltak. – Jártak a lakásán valaha? – Nem. Soha. – Bizarr, milyen egyenlőtlenek az efféle kapcsolatok, nem igaz? Mármint, gondoljon csak bele, mennyit tudhatott ő róluk, mennyire a része volt az életüknek. Az ég szerelmére, a kis Alfie még meg is harapta párszor, ők pedig abban a pillanatban megfeledkeztek róla, ahogy kilépett az ajtón. A Baxter család úgy gondolta, hogy jól ismeri Aniát, de mégis, van bármi fogalmuk arról, hogy milyen ember volt valójában, vagy mit akart kezdeni az életével? Hogy természetesen viselkedett velük, vagy csak megjátszotta magát a munkaadói előtt? Annyira különböző arcunkat mutatjuk különböző embereknek. Itt van például Marta: lehet, hogy ő is éppolyan hidegnek és furcsának tart engem, mint én őt. Valamennyiünknek több személyiségünk van,

és annyiszor tettetjük magunkat másnak, olyannak, amilyenek valójában nem is vagyunk. Jack egészen riadtnak tűnik. Felnevetek. – Ne haragudjon. Kicsit belelendültem. Még mindig nem tudok szabadulni a ténytől, hogy meghalt, ennyi az egész. Hogy meggyilkolták. A telefonszámra pillant, amit a jegyzetfüzetébe firkált fel, duplán aláhúzva. – Csörgessük meg Christát – váltok témát. – Talán tud valamit. Vagy legalább meg tudja adni Tolek számát. Bólint. A pub lassan megtelik emberekkel, egyre nagyobb a zsivaj. A Lombard-hatás: emberi ösztön, hogy nagy zajban egyre hangosabban beszélünk, túlkiabálva magunkat, hogy mindenki értse, amit mondunk. (Vendégül láttunk egyszer egy szociológust a műsorban, aki a délkelet-angliai zajártalmi felmérésről értekezett.) Jack felhajtja a sör maradékát. Egy rövidnadrágos pár lép be az ajtón, a folyó friss illatát hozva a bőrükön. Szabad helyet keresnek. Intek nekik, és megvárom, amíg átveszik az asztalunkat. Amikor odaérnek hozzánk, elkapják rólam a tekintetüket, meg sem köszönve a segítséget. Már nincs olyan hideg, de az ég sem olyan kék, mint amikor megérkeztünk. A szél elcsitult kissé. Ködös, bús felhők takarják az eget. A közelben egy pad árválkodik. Odasétálunk, és leülünk, minél távolabb egymástól. Míg Jack bepötyögi a számot a telefonjába, a folyó zavaros, barna habjaira pillantok. Azok az emberek a pubban felidegesítettek. Néhány percnyi csönd után Jack annyit mond: – Hagyjak neki üzenetet? Megrázom a fejemet. Visszacsúsztatja a telefonját a hátsó zsebébe. – Minden rendben? – kérdi. – Azok a férfiak ott bent bunkók voltak. Szóval mégis észrevette. Talán többet észrevesz, mint amennyit mutat. – Semmi baj – felelem. – Tudja, aki nyilvános szereplésre adja a fejét, aztán kilép az ajtón a külvilágba... – A vasárnapi újságok a legrosszabbak – vága rá. – Csupa szemenszedett hazugság.

Még több képet lehoztak a sérült sípcsontról. – Nem néztem meg őket – rázom meg a fejem. – Belöktem az összes magazint a kanapé alá. Grimaszol egyet. – Nem is rossz trükk. Tovább üldögélünk a padon. Jack valami ebédet emleget. Felkapom a fejem. – Nem az előbb tolt be egy teljes kolbászos tekercset? – Nem... micsoda? Nem is kolbászos tekercs volt, hanem zöldséges pite. – Zöldséges pite! Az meg mi? – Éhes voltam – mondja. – A leszokástól. Ráadásul nem volt időm reggelizni, és van egy remek biopékség a brixtoni metrómegálló mellett. – Csoda, hogy nem hízott meg. – Edzek minden reggel. Nézze csak. Felém nyújtja a bicepszét, hogy tapogassam meg. Óvatosan megbököm a tömör, feszes izmokat, majd arrébb kapom a tekintetemet. A lomha folyóra bámulok. Pár perc hallgatás után újra megszólal: – Egy kis csellengés? Felnevetek. – „Csellengés", nem séta? – Kezdjünk csellengeni, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. A dagály már lejjebb vonult, mióta megérkeztünk, látszik a nyoma a rakparton. Hordalék maradt utána: kerékpárbelsők, uszadék fa darabjai, műanyag zacskók, a kihagyhatatlan döglött patkány – a tenger ajándékai. Egy napbarnított nő evez el mellettünk. – Tolek – folytatja Jack elgondolkodva. – Meg kell találnunk Toleket. – Bárcsak Tolek ne ment volna Lengyelországba. Ha itt lett volna a gyilkosság időpontjában, Perivale nem lenne ilyen eltökélt velem kapcsolatban. Akkor vele kapcsolatban lenne hasonlóan megszállott. – Csakhogy Lengyelország betonbiztos alibi. – Mégis, mit nevezünk betonbiztos alibinek? – pillantok rá kétkedve. – Bármikor visszahozhatta valaki Angliába egy kocsi csomagtartójában, aztán kicsempészhették megint. Nem

gondolja? Ha nincs alibi, ahogy nekem sincs, sem Ania meggyilkolásának éjszakájára, sem akkorra, amikor a bankkártyát használták, az még nem jelenti azt, hogy bűnös lennék. Csak azt, hogy nincs elég barátom – nevetek fel, hogy világos legyen, csak félig beszélek komolyan. – Látta mostanában a nyomozót? – kérdez rá Jack. – Ma reggel is a házam előtt ette a penész. Néha azt kívánom, bár lenne egyértelműbb, mit akar, bárcsak esnénk már túl rajta. Olyan érzés, mintha arra várnék, hogy behívjanak az igazgató irodájába. – Jack felé fordítom az arcomat. – Paranoiás vagyok, ha azt gondolom, hogy rám feni a fogát? – Nem hinném – feleli, a farmerje zsebébe csúsztatva a kezét. – Nem hinném, hogy paranoiás lenne. Annak az embernek valami egészen bizarr, fölfoghatatlan célja van. – Szabályosan megőrülök tőle – válaszolom. – Egész reggel úgy éreztem, mintha követnének. – Ez viszont csak képzelődés, biztos vagyok benne. Teljesen természetes, hogy ebben a helyzetben rosszul érzi magát. – Olyan, mint a viszketés a hiányzó végtagban. Tudja, mint az a bizarr mesekönyv a szőrös lábujjról. Emlékszik? – teszem hozzá ijesztő hangon. – „Hova lett a szőrös ujjam?" – Nem, nem ismerem – feleli kissé összezavarodva. Nem érdemes gyerekkönyvekről beszélgetni egy férfival, akinek nincs gyereke. – Mindegy is, nem túl jó könyv – vonulok vissza. Megállunk, hogy átengedjünk egy előttünk elhaladó evezőscsapatot. Nézzük őket, ahogy a vállukon viszik a csónakjukat, akár egy trófeát, egy rituálisan leölt cápát, be a csónakházba, majd pár percig csöndben sétálunk egymás mellett. Elhaladunk egy játszótér kerítése előtt: gyerekek dallamos fecsegése és kiáltozása, labdák pattogó zaja szűrődik át a bokrok között. Elgondolkodom, mit csinálhat most Millie. Remélem, nincs honvágya. Távollétének éles fájdalma a gyomromba mar. – Mi van Martával? – kérdez rá Jack. – Van alibije a bankkártya használatának időpontjára? – Nem tudom. Nem emlékszem. – És Ania hirtelen meggazdagodása? Erről is szeretnék többet tudni.

Elértük a rakpartnak azt a részét, ahol véget ér a járda, és elkezdődik a sólyapálya. A magas korlátnak dőlök, nekitámasztom az államat, és a Temze örvénylő vizét bámulom. Azon tűnődöm, hogy ez az egész teljesen céltalan. Vajon Christa mondhat nekünk bármi hasznosat, még ha el is jutunk hozzá? Érzem a fekete, hűvös iszap súlyos illatát. – Mehetünk tovább? – kérdezi. – Nem is tudom – pillantok fel. – Ez még csellengés, vagy hivatalos séta? – Mehetünk még tovább egy kicsit anélkül, hogy dönteni kellene ebben a fontos kérdésben? – Persze. Elhagyott út nyújtózik előttünk, sovány fák és kusza bokrokból álló sövény az egyik oldalon, téglaborítású fal a másik oldalon. Az út egyenetlen, félig homokos, félig kavicsos, alattomos, mély gödrökkel, amelyekben összegyűlt az esővíz. Nedves, sós illatot érezni – száradó ruhákét és félig elrothadt zöldségekét. – Szerette a munkáját? – szólal meg hirtelen Jack. – Szerettem. Szeretem. Még nem haltam meg. Mély csönd a válasz. Vajon van még állásom egyáltalán? Idegesség önti el a tagjaimat, mély, vibráló kényelmetlenség szivárog át a szöveteim között. Terri nem hívott fel. Nekem kellene megcsöngetnem őt? Azt kérte, addig ne tegyem, amíg tart a nyomozás, de azóta meggondolhatta magát. Lehet, hogy csökkent a nézettség? Felhívjam, hogy rákérdezzek? Merjek reménykedni? Jack furcsa pillantást vet rám. – Vannak jó és rossz részei is – folytatom. – Például? Sokáig gondolkodom. Ez biztos bele fog kerülni a cikkbe. Megfontoltnak kell lennem. – Rossz dolgok: a korán kelés, az, hogy felismernek az utcán, hogy az emberek úgy gondolják, pontosan tudják, milyen vagyok. Nyilván az egész valahol hízelgő is. Jó dolog, hogy megismerhetek új embereket. Hírességeket, netán hétköznapi embereket egyáltalán nem hétköznapi történettel. Vagy egészen

különleges dolgok szakértőit. Az ember olyan speciális és szerteágazó tudást gyűjthet, ami jól jön néha. – Valóban? – húzza fel az egyik szemöldökét. – A múltkor, amikor a battersea-i rendőrségen vallattak, ott volt Perivale főnöke is, Fraser detektív-főfelügyelő, egy skót rendőr. Régebben vendégül láttunk egy logopédust a Nemzeti Színházból, és ő beszélt a különböző akcentusokról, arról, hogy hogyan változtatja meg a táj az emberek beszédét. Kelet-Anglia hangképzése például egészen lapos, mint a mocsárvidék, míg a walesi akcentus dallamos és hullámzó, akárcsak az ottani hegyekvölgyek. Mindegyik tonalitásnak megvan a maga hangképző pontja. Az orrom alá mutatok. Jack az ujjam hegyére bámul. – Itt van az aberdeeni akcentus hangképző pontja. Amiatt, hogy zord az időjárás odafent, és mindenki eltakarja a száját a szél elől. Szóval rákérdeztem, hogy nem Aberdeenből való-e. Azt hiszem, ezzel jó pontot szereztem nála. Nem hinném, hogy bánta volna. – Ügyes – feleli Jack. – Mit mondana az én hangképzésemről? – Valahol dombok között, de rengeteg nyílt térrel. Ha jól emlékszem, a beszédtanár azt mondta, hogy a yorkshire-i akcentusról a megbízhatóság, a szavahihetőség jut eszünkbe. Elég jól jön az ilyesmi egy újságírónak. – És a maga akcentusa, Ms. Mortimer? A maga somerseti raccsolása? Hol van a hangképző pontja a maga tónusának? – Az én somerseti raccsolásom? Tehát tudja, hogy Somersetből származom. Utánanézett pár dolognak velem kapcsolatban. – Megtanultam leplezni – felelem. – Régen hátat fordítottam már azoknak az időknek. Egy pillanatig aggaszt, hogy túl sokat fedtem fel magamból. Ahogyan kiejtettem a szót: „régen". A bűntudat és harag jele. Nem szeretném, hogy minden benne legyen a cikkben. Nem akarok sem haragtartónak, sem sértődöttnek hangzani. Arrébb kapom a tekintetem. Egy biciklis hajt el mellettünk, kikerül egy pocsolyát, és továbbgurul.

– Mindegy – zárom le végül a témát. Jóval előttünk, a kanyarban, egy magányosan álldogáló csónakház. Egyenesen megcélozzuk, Jack pedig hirtelen rákérdez: – Szóval Philip hazajön végre Szingapúrból? Újabb vészjelzés. A férjem neve publikus, de a tény, hogy Szingapúrban lenne? Nem túl sok ember tud róla. Aztán eszembe jut, hogy ezek az újságírók, ezek a Mickeyk és Pete-ek odakint, valamelyik biztosan kiderítette, aztán továbbadta. – Én mondtam neki, hogy maradjon – felelem könnyedén. – Philip munkája. nos, kötéltánc. Miért éppen „kötéltánc"? Olyan drámaian hangzik, pedig valójában nem is így van. – Mindig Philipnek nevezi? – Utálja, ha becézik. Próbáltam Philnek szólítani még az elején, de megtiltotta. – Ó! – És mi van az egykori Mrs. Haywarddal? – kérdem. Ha már ő szóba hozta az én házastársamat, szinte én is kötelességemnek érzem felemlíteni az övét. – Ő vajon merre cselleng? – Mrs. Hayward – ismétli elkomorodva –, Mrs. Hayward. Fiatalabb, mint én, és azok a kulturális különbségek. olyasvalakinek tettette magát, aki nem volt. Egy vagy két másodperccel később rájövök, hogy nem a mondat közepén hagyta abba, hanem a végén. – Nők – teszi hozzá a fejét rázva. Kétkedve pillantok rá, arra gondolva, hogy talán viccelt (Nők? És épp nekem mondja? Most komolyan?), de úgy tűnik, komolyan gondolta. Elértük a csónakházat. Amikor távolról megláttam, azt hittem, hogy vannak bent emberek, de most kiderül, hogy nem, ez csak egy ház, egy leeresztett redőnyű, vak és süket épület, teljesen zárt és elhagyatott. A nap eltűnt a felhők mögött, a gyalogút pedig üres és kihalt. Senki nincs körülöttünk. – Mindenki a pubban van – szólalok meg. Hirtelen bizalmatlanság kerít hatalmába. – Talán vissza kellene fordulnunk.

Rápillantok. Megfeszül az állkapcsában egy izom. A tekintete elsötétült a vastag szemöldöke alatt, mintha a pillantásának fénye is eltűnt volna a felhők mögött. – Azt hiszem – mondom –, vissza kellene fordulnunk. Apró fuvallat borzolja a Temze felszínét, a víz úgy fodrozódik, mint a kifutni készülő, forró, habosodó tej. Jack még mindig nem válaszol. A testem alig észrevehetően remegni kezd. Mit mondott Perivale? „Ne ítélj előre! Ne bízz senkiben! Ellenőrizz mindent!" Nem lehetek biztos abban, hogy Hayward az, akinek mondja magát. Akárki lehet. Egyszer csak felbukkant, követett, kémkedett utánam, leskelődött a házam előtt, olyan dolgokat tud rólam, amiket mások nem is tudhatnak. Minden szava lehet blöff, minden kedves mondata, a hülye zöldséges pitéről meg egyebekről, lehetett csupa színjátszás. Ebben a mi-nutában megtorpan, és lehajol. Nem látom pontosan, mit csinál. Arra gondolok, milyen feszesek voltak az izmai a karján. Az az ösztönös érzés fog el, hogy a legjobb lenne elsietni innen, talán elfutni, vissza oda, ahol emberek, csónakok és kacsák vannak. Háttal áll nekem. A földön keresgél, rugdossa a talajt, majd bármit is keresett, úgy tűnik, megtalálta, mert lehajol érte. Egy követ tart a kezében. Elég távol állok tőle. Egyenesen felém indul, majd megfordul a lejtő alján, oldalra hajol, és a követ kacsázva a vízre dobja. Kettőt pattan, mielőtt megadóan elsüllyedne. – Kijöttem a gyakorlatból – jegyzi meg kissé szomorkásan, és újra felém indul. Végre mosolyog: dús szemöldök alatt rejtőző szeme visszanyerte cinkos csillogását. Egész arca megváltozik ilyenkor. Fesztelenül fiúsnak tűnik. Rosszul tettem, hogy kételkedtem benne. Már mindenütt rémeket látok. – Azt hittem, hogy le fog ütni vele – bököm ki. – Az jutott eszembe, hogy még csak azt sem tudom, kicsoda maga. – Miért ütöttem volna le? – bámul rám. – Olyan komornak tűnt. – Bocsánat. Az exfeleségemre gondoltam. – Nem lett volna szabad rákérdeznem.

– Forduljunk vissza, jó? Menjünk vissza a padhoz, és próbálkozzunk megint Christa számával. – Nem rossz ötlet – felelem megkönnyebbülten. Felpillantok rá, hogy lássam az arcát, ő pedig visszanéz rám, és a tekintetünk pár pillanatig egymásba olvad. Visszafojtom a lélegzetemet. Azt sem tudom, hogy tőle félek inkább, vagy saját magamtól. Ekkor két dolog történik egyszerre: rémült rikácsolással egy fajdtyúk vágódik ki a bokrok közül, Jack telefonja pedig hangosan megszólal. A csengőhangja lassú, régimódi utánzata az ötvenes évekbeli New York-i irodai készülékekének. A ruháját tapogatja. Nincs az elülső zsebeiben. A farzsebébe tehette. Majdnem elejti, amikor végre rálel, és filmes gegre hajazó kétbalkezes mozdulattal előrántja, majd levegőt is alig kapva beleszól: – Jack Hayward. Igen. Köszönöm szépen. Én hívtam. – Tágra mereszti a szemét, úgy néz rám, azt suttogva: – Christa az. – Igen – válik magabiztossá a hangja. – Elnézését kérem. Nem hagytam üzenetet. Elég bonyolult az ügy. Elmosolyodom. Azt a hangos „beszélj lassan, mint egy külföldi" artikulációt használja, amit az angolok akkor vesznek elő, ha külföldivel beszélnek. – Ania volt munkaadóinak a barátja vagyok Putneyból. Szeretnénk egy könyvet összeállítani a gyerekeknek Ania emlékére. Annyira szerették. Érdeklődve bámulok rá, amolyan „Mégis mi a fenét csinál maga?" arckifejezéssel. Felvonja az orrát, és szélesen int, mintha azt felelné: „Segítsen már." Egy picit hallgat. – Igen. Tudom. Tehát kérem, ha megoldható, és nem esik nehezére, engedje, hogy meglátogassam, és feltegyek pár kérdést Aniáról. Alkalmas lenne valamikor...? Igen? Amikor visszacsúsztatja a telefont a zsebébe, megkérdezem. – Tehát most visszamegyünk az autóhoz? – Jó ötlet. – És Christa. Holnap felkeressük, igaz? Nem esik nehezére? Megengedte? – Szálljon már le rólam – ingatja a fejét kedvesen.

Átkutatom a táskámat a kulcsom után – sosincs a belső zsebben, sosincs ott, ahol lennie kéne –, szorosan a kapuhoz simulok, hogy elengedjem a járdán sétálókat. Putneyból hazafelé úgy tűnt, az egész világ csupa piros autóból áll. Leteszem a táskámat a földre, és leguggolok mellé, hogy alaposan átkutathassam. Na végre, megvan. Vennem kellene egy nagyobb kulcstartót. Felállok, a zár körül matatok, majd felkapom a táskámat a földről, és már bent is vagyok. Nekidőlök belülről a bejárati ajtónak, és mélyet sóhajtok. Úgy érzem, mintha legalább egy bérgyilkost cseleztem volna ki. Egy könyvméretű csomag fekszik a lábtörlőn. A boríték ugyanolyan típusú, mint amilyet Marta szekrényében láttam. Leülök a lépcső aljára, és felbontom. Egy DVD-t találok benne. A nyomodban vagyok 2. — A szalagavató. 15 éven felülieknek. Semmi egyéb. Ebben a másodpercben hangosan megszólal a csengő. Egészen közel ülök hozzá. Összerezzenek, érzem, ahogy a vérem meglódul, a csontjaim remegni kezdenek. Résnyire nyitom az ajtót. Odakint áll, a kulcscsomóm úgy fityeg a mutatóujjáról, mint valami illetlen és felesleges tárgy. – Ezt a zárban felejtette – mondja. Egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt átvenném. – Jaj, köszönöm. Biztosan. biztosan észrevettem volna. Megint borzasztó testtartásban áll, a nyakát egész mélyén a válla közé húzva. Nem olyan férfi, aki jól érzi magát a bőrében. Rám néz, és miközben beszél, az állkapcsát szinte teljesen összeszorítja. – Talán észre sem vette volna, csak holnap reggel, amikor keresni kezdi. Akárki elvihette volna. Túlságosan rohant. Mondtam magának, hogy legyen óvatosabb. Vajon hol parkolhatott le? Nem láttam az autóját. Lehetséges, hogy egész nap odakint várakozott? – Feltúrtam a táskámat, de nem találtam meg a kulcsokat elsőre. – Mélyet lélegzem, és közben a válla fölött az utcát fürkészem, az ezüst Mondeo vagy a piros Renault után kutatva. – Sosem találom meg őket elsőre – csacsogok tovább. – Ez vajon

ilyen női dolog? A férfiak meg folyton kilyukasztják vele a hátsó zsebüket. Perivale megtapogatja a combját. – Az első zsebüket. – Óvatosabb leszek ezentúl – vágom rá, a hangom elszorul. – Mondja, minden rendben van? – kérdi Perivale, őszinte aggodalommal a hangjában. – Nézze csak – veszem fel a DVD-t a szőnyegről, ahova ledobtam. – Ez várt rám egy barna borítékban, amikor megérkeztem. Elveszi tőlem, és némán tanulmányozni kezdi. – Ujjlenyomatokat vetetek majd róla – mondja. – Marta, a lányom lengyel bébiszittere... Tudom, hogy őt is kihallgatták már, de... pontosan ilyen borítékokat tart a szekrényében. Jó néhány van neki belőlük. – Nem fogom elfelejteni – mondja, és lekezelően biccent. – Feltétlenül ujjlenyomatot veszek Rose-tól is az őrsön. Rajong az ilyen buborékfóliával bélelt borítékokért. Próbálok eltekinteni az élcelődésétől. – Valaki követett reggel egy piros Renault-ban – folytatom. – Az az autó is magukhoz tartozik? Megrázza a fejét. – Nem. – Nos, akkor most már tud róla – felelem. – És ha ez minden. -Megfogom az ajtót, mintha rá akarnám csukni. – Megtanultam a leckét múlt héten. Nem fogok szóba állni magával az ügyvédem jelenléte nélkül. Úgyhogy. Kinyújtja a kezét. – Csak egy perc. Nem, komolyan. Nem szabad engednem. Nem szabad hagynom, hogy csőbe húzzon. – Nem hivatalos, semmi formális, csak ha már itt vagyunk. És nem is magáról van szó, hanem az édesanyjáról. – Az anyukámról? A hall falai mintha megbillennének. – Lefuttattuk a nevét a rendszerben. Mortimer, G.: Avon és Somerset Rendőrség, Yeovil körzet. Semmi eredmény.

– Tudja, ez amiatt lehet, mert sosem kerültem összeütközésbe a törvénnyel – vágom rá élesen. – Semmit nem fog találni, egyetlen rendőrségen sem. És ezt maga is pontosan tudja. – Másfelől viszont, Mortimer, J. – csóválja meg a fejét. – Neki aztán van aktája. – Ugyan – felelem. A hangom olyan távolinak tűnik, mintha valami szűk helyről beszélnék kifelé. – Csendháborítás, részeg randalírozás két évvel ezelőtt októberben és tavaly februárban, elítélve ittas vezetésért. Perivale továbbra is engem néz, nem bizalmatlanul, inkább kissé együtt érzőn. – Igen – szólalok meg végül nehezen. – Elvégezte a házi feladatát. – Nehéz lehetett egy ilyen anya mellett felnőni. – Ami nem öl meg, erősebbé tesz. – Nietzsche – feleli. – Valóban? – kérdezem hétköznapi hangon. – Mindig azt gondoltam, Paulo Coelho. Meglepő melegséggel a hangjában elneveti magát. – Kérem, vigyázzon magára – búcsúzik el. Az este hosszú és eseménytelen. A végtagjaim nehezek, elfásultak a semmittevéstől. Fáj a fejem. Rémült vagyok: Perivale okozta. De emellett, mélyen a gyomromban egy másik, elfojtott, dermedt félelem a dolgok miatt, amiket meg kellett volna tennem, és azok miatt, amiket nem lett volna szabad. A ház túl csendes Millie és Philip nélkül, tele van szellemekkel és árnyékokkal. A falak tompán, távolian visszhangozzák normális, mindennapi életünk zajait. Nem tudok aludni. Az ágyam kényelmetlen, és túlságosan is tele van velem – az én melegemmel, az én illatommal, az én reggeli pirítósom morzsáival. Megfordítom a párnát, valami frissesség után kutatva. Talán becsuktam a lépcső felé vezető ajtót, de nem biztos. A menekülési útvonalon töprengek: kinyitnám az ablakot, kidobnám a matracot, és leugranék. Vagy inkább a fürdőszobán keresztül. A hátsó kert szélesebb. Jóval messzebb lehet ugrani.

Múlik az idő. Millie-re gondolok, ahogy Robinék farmján alszik. Remélem, hogy alszik. Remélem, hogy nem ijedt meg, vagy hogy nincs rémálma: időnként előfordul vele. Vajon átbújik Robin ágyába, ha valami rosszat álmodik? Vajon Robin nem bánja majd? Azt szeretném, ha most velem lenne, ha a kicsi lábát az enyém köré kulcsolná. Lehunyom a szemem, elképzelem az arcát, a kezem ökölbe szorul. Tulajdonképpen velem lehetne most – az újságírók már eltűntek a ház elől, nem dolgozom –, de. mégis. nagyobb biztonságban van ott, ugye? Itt most veszélyes. Biztos vagyok abban, hogy jól döntöttem. Éjfélkor felkapcsolom a lámpát. Megpróbálok olvasni. Nem hívtam fel Territ, még rémültnek és bizonytalannak éreztem hozzá magam. Meg kellett volna tennem. Ha a munkára koncentrálhatnék, sokkal könnyebb lenne. Lenne ritmus, rendszer a mindennapjaimban, perspektíva, más emberek, akikkel viaskodhatom (Stan!). Kevésbé érezném magam csapdában. Vajon hány napnak kell még eltelnie, mire visszaengednek? Kettőnek? Háromnak? Be kellene mennem az irodába, szemtől szemben megállni Terrivel, és könyörögni neki? Mi van, ha elutasít? Az lenne a legrosszabb. Reménykedni még mindig jobb. Még mindig jobb nem tudni semmit. Zajok az utcán. Kiabálások, kurjantások, üvöltözés. Botorkáló léptek zaja. Rikoltozás. Részeg tinédzserek. Ha továbbra is itt fekszem, meg fogok őrülni. Még őrültebb leszek, mint amilyennek most érzem magam. Van egy nem fogadott hívásom Clarától, de nem veszi fel, amikor visszahívom. Túl késő van, hogy Millie-vel beszéljek. Philip? Nem. Jack. A számát felírtam a naptáramba, amikor két nappal ezelőtt hívott. – Elnézést. Felébresztettem volna? A hangja mély. – Nem – ásít nagyot. – Éppen dolgoztam. – Rajtam? Álmosan felnevet. – Nem egészen. Egy könyvkritikán a Mail on Sundaynak. Egy középkorú thrillerszerző nevét említi, de nem figyelek rá igazán. – Elnézést, hogy ilyenkor csörögtem magára – szólalok meg egy kis csönd után újra. – Egy kicsit... nem is tudom, kikészültem. Újabb névtelen küldemény érkezett a zaklatómtól. –

Próbálok hétköznapinak tűnni, de a szívverésem a fülemben dobol. – Egy horror-DVD. A nyomodban vagyok 2. — A szalagavató. – A nyomodban vagyok 2.? – Igen. Egyszerűen borzalmas. – Dehogy, ez inkább mulatságos – feleli. – Maga az az elképzelés: megijeszteni valakit egy második résszel. Képzelje csak el, milyen ideges lehetett szegény zaklató, miközben végigfésülte a boltokat, hogy megfelelő DVD-t találjon a zaklatáshoz. Képzelje csak el. Psycho?Túl ódivatú. Élőhalottak éjszakája? Túlságosan ócska. Félig nevetés-, félig sóhajszerű hangot adok ki. – Sosem küldött még ilyen nyilvánvalóan fenyegető dolgot. – Csak egy ostoba csíny. Ne is foglalkozzon vele. – A boríték olyan, mint amit Marta szobájában találtunk – teszem hozzá némi tűnődés után. – Lehet véletlen is, de azért említse meg a rendőrségnek. – Már túl vagyok rajta. Perivale járt itt. Odaadtam neki az egész csomagot. – Remek. Marta otthon van? – Nem, nincs. – Akkor valószínűleg a postahivatalban lehet még. – Pontosan! – vágom rá csak félig viccelve. – Beszélünk holnap, Gaby – válik komolyabbá a hangja. – Most pedig aludjon kicsit. – Rendben. Jó éjszakát. – Jó éjt. Reggel találkozunk. – Könyvkritika – fűzöm még hozzá, mielőtt letenném a kagylót. – Ezek szerint maga valóban újságíró? Nem hazudott nekem? Egy kis csönd következik. Arra gondolok, hogy talán már le is tette. – Ez nem olyasvalami, amivel büszkélkedni kell – feleli. – Olyasmiről sosem hazudnék magának.

hétfő Christa Roehamptonban lakik egy cölöpökön álló, magas toronyházban. A házanként öt vagy hat pár vastag betonoszlop kissé ferdén dől az út fölé, ami a Richmond Parkig vezet. Már az Isabella kertészettől lehet látni ezeket a feltűnő, monumentális toronyházakat – Philip anyukájával majdnem minden évben ellátogattunk oda az azáleáik miatt –, de sosem jöttem még ilyen közel hozzájuk. Úgy láttam, senki sem követett. Legalábbis remélem. Egészen logikátlan útvonalon haladok, kétszer is keresztezve a saját útvonalamat Earlsfieldben. Minden egyes másodpercben gondosan ellenőrzöm a tükröt, mintha vizsgavezetésen lennék. Kicsit sem érzem biztonságban magam. Ha hirtelen meglátnék egy piros Renault-t, rögtön megállítanám az autót, és sikítani kezdenék. Találok egy parkolóhelyet, és várakozom. A házak tulajdonképpen csodálatosak – 1950-es évek, Bauhaus, Le Corbusier vagy unité d'habitation, ilyesmi. Utána kellene néznem. Látni lehet a tájrendezés mögötti gondolatot. A házak között gyep és fenyőfák. A tér és a természet harmóniája -csókák cserregnek, galambok burukkolnak a közelben. Reggel négy óta ébren vagyok. Két órával ezelőtt hívott Philip – tudja, hogy mindig korán kelek. Éppen akkor ebédelt, megivott pár szakét is, hogy leöblítse. – Minden rendben? – kérdez rá. – Egyben vagy még? Szinte visszazuhantam az ágyba. – Igen – feleltem. – Nem foglak feltartani – válaszolta. – Van valami érdekes mára? – Semmi különös – vágtam rá hűvösen. – És veled mi a helyzet? – Elfoglalt délutánom lesz – felelte. – Éjszaka pedig kínai stílusú bankett a Mandarinban. Belemarkoltam a hajamba, és hangtalanul felsikoltottam. – Milyen jól hangzik. – Később hívlak majd.

Jack küld egy SMS-t, hogy kiderítse, merre parkolok, majd néhány percen belül látom, ahogy befordul az épületek között, és felbukkan egy teherautó mögül. Lehúzom az ablakot. Behajol rajta, az arca kicsit kipirult, mintha nagyon sietett volna. Frissen borotválkozott – érzem a szappanillatot –, és ropogósra vasalt fehér inget visel. Azonnal leveszem, már abból, ahogy az ujjaival alig észrevehetően dobol a combján, hogy rég elfelejtette a tegnap éjszakai telefonhívást. A hangulata is megváltozott. Valami foglalkoztatja. Nem viccelődik, nem üdvözöl, nem majszol péksüteményt. – Elnézést a késésért – mondja. – Egy szerkesztő csörgött rám az egyik laptól. Van egy fontos időpontom egy interjúalannyal. Tudjuk ezt le, aztán mennem is kell. – O, rendben – felelem, visszafojtva a csalódottságomat. Mégis mire számítottam? Kedvességre? Egy férj törődésére? Kényelmetlenül érzem magam, mint amikor valaki nyári ruhácskában megy egy fényűző estélyre. – Minden rendben van? Sikerült végül elaludnia? – Úgy aludtam, mint a bunda. A kocsiban maradok, míg ő Christával beszél. Keresztülgaloppozik a fűvel beültetett emelkedőn. A galambok szétrebbennek a kukák közül. Látom, ahogy lehajtja a fejét, miközben a kaputelefonon beszél. Az órájára les, ingerülten emeli föl a csuklóját. Várakozom. Christáék épületének negyedik emeletén egy atlétatrikós, kopasz férfi dől a korlátnak, lefelé bámul. Egy teherautó ajtaját becsukják, lassan arrébb zörög. A borotvált fejű megfordul fent, és visszamegy a lakásba. Jack visszafelé sétál a füvön. Christa is vele van. Nagyon vigyáz arra, hogy ne is nézzen az autóm felé. Még ilyen távolságból is meg tudom mondani, hogy a lány feltűnő jelenség, finom vonásokkal a gesztenyeszínű bubifrizura alatt. Csípős napunk van, de könnyű ruhát visel éktalpú szandállal. A szandál egyik pántja kioldódott, és minden egyes lépésnél a bokája körül libeg. Mintha nem is én lennék, egyszer csak fogom magam, és kiszállok az autóból. Egyenesen feléjük tartok, megállítom őket a

járdán. Jack rémültnek tűnik. Idegesen nekilát, hogy bemutasson bennünket egymásnak, de Christa félbeszakítja. – Gaby Mortimer – mondja határozottan. – Maga Gaby Mortimer a Jó reggelt!-ből. – Igen. – Maga találta meg Aniát. Maga találta meg a barátnőmet. Bólintok. A barátnőmet. Barátnők voltak. Kissé elfordítom a lábfejemet, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. Elképzelem őket, ahogy telefonálnak egymásnak, ahogy beszélgetnek, pletykálkodnak, együtt mennek sétálni a parkba, kart karba öltve, nevetgélve. – Ismerik egymást? – pillant Christa rólam Jackre. Jack kinyitja, majd becsukja a száját, próbálja összeszedni magát. – Igen, ismerjük egymást – felelem, miközben kissé hátrébb csúsztatom a lábamat. Így már jobb. – Igazából én szerettem volna találkozni magával. Sajnálom. Az elején el kellett volna mondanunk. Őszintébbnek kellett volna lennünk. – Gaby segít nekem az emlékalbum összeállításában. – nyögi Jack. De Christa oda sem figyelve rá félbeszakítja: – A rendőrség bevitte magát, ugye? Kikérdezték magát Aniáról, igaz? – Félreértés volt az egész – felelem. – Én csak segíteni próbáltam nekik. Szegény Ania. Bevittek, mert... Hirtelen meglátok valamit a tekintetében, olyan reménytelenséget, olyan mély szomorúságot, hogy abbahagyom a magyarázkodást, és szorosan magamhoz ölelem. Érzem a csontjai törékenységét, a hegyes kis állát, a lélegzetét a nyakamon. – Annyira sajnálom – mondom. – Annyira, annyira borzasztóan sajnálom. Nagyon nehéz lehetett magának, így elveszíteni egy közeli barátot. Nem is tudom elképzelni. Kissé eltolom magamtól. Elkapom Jack arckifejezését, kiül rá a rémület. Erre aztán nem számított. Christa beharapja a felső ajkát, és bólint. A szeme egészen zöld, mogyoróbarnával pöttyözve. A bőre fehér. Amikor elengedi az ajkát, enyhe pír önti el az arcát. Egyenesen rám pillant. – Nagyon kedves. Köszönöm szépen.

A karomra fekteti a kezét, és hirtelen megriadok, hogy megkönnyebbülésemben valami ostobát vagy mélyen megalázót teszek. Christa hisz nekem. Jack közbevág, és elmagyarázza, hogy Christa férje, Pawel alszik – biztonsági őr, éjszakai műszakban dolgozik –, ezért úgy döntöttek, hogy inkább átsétálnak a szomszédos kávézóba. Meregeti rám a szemét, hogy emlékeztessen rá, fontos megbeszélése van még mára. – Nos, mindig jó dolog beülni egy kávézóba, igaz? Nem mintha éhes lennék. Hát maga, Jack? Úgy csalogatom, mint egy gyereket. – Én már túl vagyok a reggelin. Visszasétálunk a domb felé, keresztül a betonoszlopok vetette árnyékok és az éles fényoszlopok ütemes váltakozásán. Idomtalan buszok gyülekeznek a parkolóban, öblösen visszhangzik a motorzúgás zaja. A járda keskeny, Jack néhány lépéssel mögöttünk halad. Megkérdem Christát, beszélt-e már a rendőrséggel, ő pedig azt feleli, hogy igen, egyszer, de nemigen volt mit mondania. Lengyelországban töltötte a nászútját, mikor Ania. meghalt. Egy autó fékez le mellettünk. Rihanna hangja felharsan, majd hirtelen elhalkul a rádióból. Fiatal, teletetovált karú férfi száll ki a kocsiból, kezében egy héliumos léggömb libeg. Christa odabiccent neki. – Krakkóban voltam – folytatja, miután a férfi hallótávolságon kívülre került. – Nagy esküvőt rendeztünk, az egész családom ott volt. És Ania is, persze. Egy héttel azelőtt, hogy. ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. – Szép esküvője volt? – kérdem kedvesen. – Igen. Jó nagy. Az anyukám nagy felfordulást csinált. Folyton parancsolgatott. Egészen halványan elmosolyodik, majd, mikor rákérdezek, milyen volt az esküvői ruhája, a séta további részét a ruha leírásával tölti – részletesen kifejtve a tüllszoknya minden egyes rétegét, a csipkefűzőt és az elegáns gyöngydíszítést. Említek egy képet, amit egy magazinban láttam, a ruha derekán egy virággal a saját anyagából, Christa pedig elgondolkodva bólint: – Igen, igen, pontosan. Az én ruhám is olyan volt.

– Milyen szép lehetett – mondom. – Maga olyan szerencsés. Én valami régi rongyban esküdtem. – Nemrég házasodott maga is? – Dehogy! – nevetek fel. – Nagyon régen volt már. – A maga mamája is parancsolgatott? – Nem igazán – felelem, továbbra is mosolyogva. Megdörgöli a szemét a csuklójával. A mellkasa csupa libabőr. – Fázik? – kérdezek rá óvatosan. Elmosolyodik, és végigsimítja a felkarját. – A kabátom abban a szobában maradt, ahol Pawel alszik. A kávézó a boltsor végén van, egy elegáns virágüzlet és egy pékség között. Sült szalonna, friss kávé és grillezett sajt illata árad hívogatóan az ajtóból. Éppen most ürült meg egy asztal az ablak mellett, Jack pedig előresiet, hogy foglalja a helyet. Két középkorú nő bámul rám – összeráncolják a szemöldöküket –, egy újságot olvasó öregember pedig felpillant, rám mered, majd azonnal arrébb kapja a tekintetét. Christa és én a sor elején állunk, én pedig gyorsan rendelek jó pár süteményt, mert úgy érzem, hogy muszáj jól tartanom ezt a lányt. Kérek még egy kanna teát, egy cappuccinót, majd – miután odakiáltottam Jacknek – egy dupla eszpresszót is. Jack abban a pillanatban, ahogy leülünk, előredől, és megköszörüli a torkát. Jó ideje nem szólalt meg. – Ez az emlékalbum – kezd bele. – Igen – ereszkedik le Christa is a székre. – Nem is vagyok benne biztos, hogy pontosan értem, miről beszélt. Miféle album? – Emlékkönyv – magyarázza Jack. – Emlékkönyv? – kérdi Christa. Ovatosan belekanalaz a tejszínhabba. – Igen. Egy könyv, amibe fotókat és emlékeket ragasztunk egy bizonyos személyről. – Nem, nem az – szólalok meg. Mindketten rám merednek. – Úgy értem, az emlékkönyv tényleg ilyesmi, de valójában nem emiatt vagyunk itt. Jack jó újságíró, és szeretne írni egy cikket Aniáról egy újságba arról, hogy milyen volt. És arról is, hogy mi történhetett valójában. Teljesen véletlen volt, hogy én

találtam meg a holttestet. Lehetett volna bárki más is, ugye, Christa? De mivel velem történt, adósnak érzem magam, valahogy felelős vagyok a történtekért. Tudom, hogy ennek semmi értelme – teszem hozzá zavartan. – De ki szeretném deríteni, hogyan halt meg. – Olyan kedves volt. Nem tudott volna... hogy is mondják? A légynek sem tudott volna ártani. Jack Christára pillant. – Tehát nem baj, ha beszélünk egy kicsit róla? – Maguk kedves emberek. Nem érdekel, hogy könyv vagy cikk készül belőle. Tudom, hogy maguk igazat mondanak. Felemeli az egyik süteményt hosszú, vékony ujjaival, és aprót harap belé. – Mindig az igazság a legjobb – felelem, Jackre pillantva. Kissé feszengve visszamosolyog. – A család, ahol dolgozott, azt mondta, hogy rendszeresen elhozta a gyerekeket a Richmond Parkba – szólal meg ő is. – Igen – válaszolja Christa. A kezét a szája elé kapja, miközben lenyeli a falatot. – Elnézést. Ania szerette a parkot. Amikor itt élt nálam, tavaly nyáron, minden egyes nap elmentünk oda sétálni. Elvitte a gyerekeket a tóhoz, aztán találkoztunk a kávézóban egy teára és sütire. Ania, Molly és a kis Alfie. – Megharapta magát? – kérdezek rá hirtelen. Jack olyan hangot ad, mintha elfojtott volna egy kuncogást. Christa azt feleli: – O, persze. Emlékszem, Ania azt mondta, hogy nagyon komisz kis kölyök tud lenni, de amikor együtt vannak, mindig jól viselkedik. Minden gyerek jól viselkedik Ania közelében. Viselkedett – teszi hozzá. Ismét beharapja kissé a felső ajkát. Mi lett volna, ha felveszem Aniát, ha ő lett volna a dadusunk? Ha a házunkba költözik, vajon akkor is megtörtént volna mindez? Összeszorul a mellkasom. Egy percig úgy érzem, mint ha Millie égető hiánya és Ania halálának fájdalma egyetlen nagy egésszé állt volna össze bennem. Nem tudom különválasztani egyiket a másiktól. Megint a macskás álom, a gyötrő, tehetetlen aggodalom, hogy nem tudok

vigyázni a szeretteimre. Igen, megint a kikerülhetetlen kudarctól való félelem érzése kerít hatalmába. Jack tovább kérdezősködik. Mennyi ideig élt egy lakásban Aniával? (Hat hónapig.) Mióta ismerték egymást? (Gyerekkoruk óta.) Jack maga elé húz egy süteményt, majd egyben betömi a szájába. Riadt tekintettel, nehezen nyeli csak le – jóval nagyobb, mint amire számított –, utána pedig megtörli a száját egy papírszalvétával. – Az új lakása drága volt? – kérdi, amint újra meg tud szólalni. Christa vállat von. – Sokféle munkát vállalt, hogy tanulhasson. Azt remélte, hogy állást kap majd egy jó iskolában, egy jól fizető tanári állást, amikor végez. De csak egy aprócska lakásban lakott, nem volt annyira drága. Maradt is nálam egy szekrényre való cucca – könyvek, újságok, naplók –, amelyekre nem volt szüksége. Gondolom – tart egy kis szünetet, elbizonytalanodva egy csöppet –, gondolom, el kellene küldenem a szüleinek Łódźba. A szüleinek. Szegény szülei. Elviselhetetlen ez az egész. Vissza kellene mennem dolgozni, folytatni a normális életemet, elfeledkezni mindenről. Az autóban kellett volna maradnom. Jack azonban észnél van. Átható pillantást vet rá. – Láthatnánk őket? Úgy értem, a naplókat? – Talán – feleli Christa. Gondterheltnek tűnik. Lehet, hogy Jack túl erőszakos. – És Ania barátja? – kérdezek rá, és próbálom kissé összekapni magam. – Jó volt a kapcsolatuk? – Igen. Nem – harapja be ismét a szája szélét. – Hogy jól volt-e? Nem tudom. – Szóval nem volt túl jó a kapcsolat? – veti fel Jack. – Tolek nagyon szerette Aniát – feleli Christa, miközben láthatatlan morzsákat seper le a térdéről. – Túlságosan is. – Mit ért azalatt, hogy túlságosan? – kérdi Jack éles hangon. Christa az arcomat fürkészi, mintha gondolkodna. Végül azt feleli: – Minél előbb feleségül akarta venni Aniát, de ő inkább a karrierjére gondolt, tanítani szeretett volna. Tolek jó ember, de

csak egy kétkezi munkás. Olyan feleséget akart, aki legalább ugyanannyira viszontszereti. Nehéz ügy. – Izgatott volt a baba miatt? – kérdezek rá. – Igen – feleli Christa bizonytalanul. – Nagyon aggódott, amikor Aniának vizsgálatokra kellett mennie. Vérvételre. Oriási megkönnyebbülés volt Aniának és a baba apukájának is, hogy minden lelet rendben. Jackre pillantok. Elkapja a tekintetemet. Ő is észrevette tehát. Érdekes elszólás. Nem Tolek a baba apukája. – Meg tudná adni Tolek számát? – kérdi Jack. – Nagyon szeretnénk beszélni vele. – Nem tud valami jól angolul. És különben is, Lengyelországban volt, amikor Ania meghalt. Nagyon dühös, és bűntudata van. – Biztos benne, hogy Lengyelországban volt? – kérdi Jack. Christa feszengve hátrébb csúszik a székén. – Igen. Nagyon dühös a rendőrségre, hogy folyton kérdéseket tesznek fel neki. – Dühös? – kérdi Jack. – Még úgy is, hogy ártatlan? Mit ért azalatt, hogy dühös? – Tolek vízvezeték-szerelő, keményen dolgozik – feleli Christa kissé titokzatosan. Végigfuttatja az ujjait mindkét felkarján, mintha csak láthatatlan ruha-ujjakat tűrne fel – öntudatlan gesztus, ami arra enged következtetni, hogy a legszívesebben menne már. Izgatottnak tűnik. Kerüli a tekintetünket. Az öregember a másik asztalnál feláll, én pedig kicsit beljebb húzom a székemet, hogy elférjen köztem és az ablak között. Christa az újságra mered, amit az asztalon hagyott. A címlap jobb oldali hasábjában egy postabélyeg méretű kép az arcomról. Visszakapja rám a tekintetét, és összeakad a pillantásunk. Állja a tekintetemet. Szeretne már kint lenni a friss levegőn, Jack azonban erőszakosan kapaszkodik az üres csészéjébe. Újabb kérdést tesz fel. – Kapott Ania nagyobb összeget az utóbbi időben? A munkaadói azt mesélték, hogy fényűzőbb életvitelre váltott: új ruhák, drága fehérneműk, ékszerek.

– Ania sokat és keményen dolgozott – feleli Christa harciasan. – Nagyon önálló volt. Mindenből a legjobbat akarta. – És Tolek? – Ő is jól keresett – feleli nyomatékosan. – Errefelé, DélLondonban – int az állával nagyjából Wandsworth irányába – mindig felújíttatja valaki a fürdőszobáját. Visszasétálunk Christával a domb tetejére, és elbúcsúzunk tőle a toronyház bejáratánál. Újra átölelem. – Ha megtudja, hogy ki volt az – szólal meg –, azonnal mondja el nekem. Az ajkát éles vonallá préseli össze. A feje alig érezhetően előrecsuklik: alig tudja visszafojtani a könnyeit. – Ígérem – biccentek. Abban a pillanatban bármit megtennék, hogy visszajöhessek hozzá valamiféle válasszal, legalább őhozzá, Christához, Ania legjobb barátnőjéhez, ha máshoz nem is. Jack a telefonját babrálja. Nem mondok neki semmit. Keresztülsétálok a füvön, vissza az autóhoz. Próbálok nem sírni. Lehuppanok a vezetőülésre, és előveszem az öregember ottfelejtett újságját a táskámból, ahova titokban becsúsztattam. Egyike a vasárnapi bulvárújságoknak, tegnapi magazin. A kis kép egy nagy cikkre utal a belső oldalakon. A hatodikra lapozok. A Jó reggelt! műsorvezetője otthagyta a televíziót A zaklatott Gaby Mortimer kiszállt a műsorból, ami ismertté tette a nevét. „Inkább nem csinálom — mondta a negyvenkét éves műsorvezető közeli barátainak. — Szükségem van egy hosszabb pihenőre. " Egyes munkatársai szerint kiszámíthatatlanul viselkedett, mióta két héttel ezelőtt egy véletlen folytán megtalálta a lengyel bébiszitter, Ania Dudek holttestét a wandsworthi közparkban. „Igen, most kissé pácban vagyunk — mondta a Jó reggelt! képviselője —, de Gaby tudja, hogy bármikor számíthat a segítségünkre, ha szüksége lenne ránk." Képek rólam, a házunk előtti lépcsőn, és persze fotók arról a sérülésről, na meg Stanről – a fejét kissé félrebiccenti, jóképű és aggodalmas egyszerre.

Sosem láttam még ezt a képét. Újonnan készülhetett: micsoda hiú disznó. Egy arckép Indiáról, aki „átvette a munkakörömet". Régi, korábbról való. Hallom, ahogy az ajtó becsapódik, és megcsikordul mellettem az ülés. A kormánykerékre hajtott fejjel ülök tovább, fel sem nézek. Az egyik tenyerét puhán a vállamra fekteti. Kiegyenesedem, erre gyorsan elkapja a kezét. – Maga tudott róla? – kérdem. – Már tegnap? Olvasta az újságokat? Mindegyikben benne volt? Bólint. – Miért nem mondta el? – Arra vártam, hogy majd maga elmondja nekem, miért hagyta ott a munkáját. Aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy maga nem is tud az egészről, de még az újságokat sem olvasta, mert begyűrte őket a kanapé alá. nos, úgy tűnt, nem az én feladatom elmondani. Úgy gondoltam, valaki más fogja megtenni, Philip. vagy Clara. Vajon Philip tudott róla? Ezért volt olyan erőltetett a jókedve? A rá annyira jellemző védekező mechanizmus volt, arra az esetre, ha könnyekben törnék ki, és könyörögni kezdenék, hogy jöjjön haza? Vagy talán mégsem tudta. Ott van a saját kis elefántcsonttornyában, a statisztikái és kimutatásai börtönébe zárva, nem olvas újságot, nem néz tévét, nem nyitja meg az SMSeit. De Clara nem fogadott hívása, nos, ő valószínűleg emiatt kereshetett. És Robin is tudta. Az aggodalom a hangjában, az az érthetetlen duma az édességről, meg hogy azonnal üljek autóba, és menjek el hozzá. És azok az emberek a pubban tegnap, ahogy rám néztek. Mindenki tudta rajtam kívül. – Ez mind hazugság – szakad ki belőlem. – Nem hagytam ott a munkámat. Összefüggés nélkül idéznek kiragadott mondatokat, amiket talán valóban mondtam, de máshogyan. Csak annyit mondtam Stannek, hogy inkább nem csinálom, ha Ania sztoriját akarják felhasználni arra, hogy a nézettséget növeljék. – Hűha, értem – rázza meg a fejet Jack. – Vajon így akarnak kirúgni? – Fogalmam sincs. Nagyon sajnálom. Ismét a kezemre fekteti az ujjait, úgy tűnik, ez a szokása. Egy darabig csak ülünk.

– Még mindig akarja azt az interjút? – kérdem egy kis idő után. – Persze! Gaby Mortimer rehabilitációja! Valóságos kihívás – nevet fel. – Köszönöm – felelem habozva. Az órájára pillant. – Figyeljen csak – mondja. – Nagyon szoros a mai időbeosztásom. Van valaki, aki magával lehet a nap további részében? Muszáj elmennem arra a találkozóra. Később megbeszélhetünk mindent. Christát is. Jó sok be-szélgetnivalónk lesz, az egyszer biztos. De csak később, rendben? Esetleg holnap. – Persze. Elvigyem valameddig? – fordítom el a slusszkulcsot. – Hol lesz a találkozója? – Tottenhamben. – O. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy... – Bármelyik metróállomás megteszi. Elindulunk. Gépiesen a gázpedálra teszem a lábam, a motor felmordul, az autó mozgásba lendül. Bekapcsolom a rádiót, ránézek a visszapillantó tükörre, az útra, a többi autóra és a fényeikre koncentrálok, de végig azon jár az agyam, hogy felültettek. Megetették a sajtóval ezt a sok baromságot. Hogy tehették ezt velem? Mindazok után, amit rájuk áldoztam; azt a rengeteg évet, amit a szappanoperasztárokkal és EU-s rendelkezésekkel és a szabályellenesen görbülő nyavalyás banánokkal töltöttem. Stan, a nagyfőnökök meg a nyomulós India: nem érdekelnek. De Terri, ő fáj. Azt gondoltam, barátok vagyunk. Jack folyamatosan beszél, de nem figyelek rá. Nyugtatni próbál. Mesélni kezd a mai találkozójáról, és hogy azt reméli, a cikk címlapsztori lesz. Megállok a lámpánál. – Miről is beszélt az előbb? – kérdezem végre, hogy lássa, értékelem az erőfeszítését. – A tottenhami tinédzserről, aki meghalt, amikor felrobbant egy bomba egy egyiptomi hotelben. Pár hónappal ezelőtt. Az édesapjával készítek interjút. Emlékszik az esetre? Indult egy kezdeményezés, hogy azok a brit családok is kapjanak kártérítést,

amelyek a szeretteiket nem belföldi terrorista akció közben veszítik el, hanem külföldön. – Szegény ember – felelem bűntudatosan, hiszen mi egy állás ehhez képest? – Elveszteni egy gyermeket, a legrosszabb dolog a világon. – Ania szülei Łódźban. – Elképzelni sem tudom. – Elég nehéz délutánom lesz – nyugtázza, tudatában saját fontosságának. – Mindig rosszul érzem, azaz éreztem magam, ha olyan emberekkel csinálok interjút, akik valami nagy traumán mentek keresztül. Beszélni akarnak róla, ezért is egyeznek bele. Ez egyfajta terápia a számukra, gondolom. Újságíróként viszont úgy érezzük, minél mélyebbre kell ásnunk, ha elő akarjuk kaparni a tényeket, a sztorit. – Valahogy mégis távolságot kell tartanunk – feleli Jack. – Szerepet kell játszanunk. Felvenni az álarcot. Magunkra húzni a profi újságíró egyenruháját. Belepillantok a tükörbe, és ráfordulok az A3-asra, a négysávos országút belső sávjában haladva. Egy rendőrautó várakozik bekapcsolt villogóval az egyik kanyarban. Két rendőr áll mellette, az egyik felemeli a karját. Rémülten lassítok. Egy fehér furgon a sorban előttem hirtelen lefékez, majd csikorogva megáll a padkánál. Lassan hajtok el mellette. A visszapillantó tükörben látom, ahogy a rendőrök a furgon felé sétálnak. Röviden lehunyom a szemem, és megrázom a fejemet, hogy enyhítsem a feltámadó rossz érzést. Beletelik pár pillanatba, mire megnyugszanak az idegeim. Vajon életem végéig kísérteni fognak a rendőrök? A körforgalomnál Jack hangos nevetésben tör ki. – Maga borzasztó sofőr. Remélem, nem haragszik meg rám, amiért ezt mondom, de egyszerűen borzasztó. – Micsoda? – Egészen különleges kombináció: egyszerre erőszakos és bizonytalan. – Az lennék? Nem, nem vagyok. Nem vagyok borzasztó vezető. Vagy igen? – nézek rá összezavarodva. – Igen, az – biccent határozottan. – Ahogy az előbb felzárkózott a mellé a Chrysler mellé, leelőzte, majd azonnal lelassított.

Barátságosan rám mosolyog, hogy elvegye a kijelentés élét. West Hill felé fordulok. – Nézze, ezek után nem biztos, hogy el akarom vinni egy metróállomásig – fenyegetem meg félig komolyan. – Lehet, hogy kirakom a kocsiból itt, az út szélén, és akkor elég sokat kell ám sétálnia. – Elnézést. Egy szót sem szólok többet. Sőt, ami azt illeti, inkább behunyom a szememet. És valóban lehunyja a szemét. Kényelembe helyezi magát, és hátradől az ülésen. Ez már-már zavarba ejtő. Hátragereblyézi a haját a szeme elől, és meg tudom állapítani a feje apró, ütemes kis mozgásából, hogy a rádióból hallatszó zenét figyeli. Ez a szám egyike azoknak, amelyeket Philip ki nem állhat, kellemes a dallama, de a szövege kicsit durva – Millie mindig együtt dúdolja a rádióval. Ha Philip itt lenne, átkapcsolna, én pedig szégyenkezhetnék. Döbbenetes rájönni, mennyire frusztrált az utóbbi időben Philip, mennyire idegesített. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak erre a kis időre is, eltávolodni tőle. Lehúzódom a metróállomás előtti buszmegállóba. – Legyen szép napja – mondom neki, elképzelve egy percre, hogy az a somerseti feleség vagyok, aki lehetnék, ha a dolgok nem így alakulnak. Most éppen kiteszem a férjem a helyi vasútállomáson, aztán hazamegyek a hadseregnyi gyerekhez. Kinyitja a szemét, és rám néz. Az arckifejezése gyengéd, egészen kedvesen szólal meg. – Ne aggódjon az állása miatt – mondja. – Ez egy ostoba, elhamarkodott döntés, óriási félreértés a részükről. Maga értékes a számukra. És túljut ezen is. Kilép az autóból, táskája a vállára vetve, és kétszer, bátorítólag, megütögeti a motorháztetőt. Amikor hazaérek, a tegnapi és a mai újságokat is kihalászom a kanapé alól, nagy részüket átpörgetem. A napilapok a legrosszabbak: az a képmutató, csámcsogó rosszallás, az a köntörfalazó megfogalmazás. „A műsorvezetőhöz közeli források szerint.. ."„Egy névtelen barát azt nyilatkozta."Tényleg ilyen érdekes lennék? Ha egy délelőtti sztárpletykákról szóló műsor programigazgatója volnék, én is izgalmas témának tartanám

magam? Valószínűleg igen. Gyilkosság és bajba jutott híresség: ínycsiklandó koktél. Az egyik bulvárlap lehozott Jackről és rólam egy képet: „Gaby Mortimer megiszik egy italt titokzatos kísérője társaságában." Valamelyik lőtt egy fotót a telefonjával a pubban. Még csak észre sem vettem. Na ja, a modern világ veszélyei. Sosem lehetsz egyedül, ha van egy Samsung Galaxy is a környéken. Nem bírom tovább. Tudom, hogy nem lenne szabad, de mégis erős bennem a kényszer. Olyan, mint lemenni a pincébe: biztosan ott vár az őrült nő egy késsel, mégis odavonz valami. A konyhába megyek. A digiboxon ott sorakozik szép csinos rendben, egymás alatt a csütörtöki, a pénteki és a mai műsor. Kiválasztom a mait. Először úgy gondolom, minden rendben. Erős vagyok, túl fogom élni. Amikor Stan a felvezető szöveget mondja a kamerába – közös interjú a Made in Chelsea című film színészeivel, aztán egy kis színes hír a szemöldökszedés idei divatjáról –, kifejezetten vacaknak tűnik. Előnytelen inget visel, az ujja túl rövid, túl sok látszik a szőrös alkarjából. Valamilyen ellenpontra van szüksége. Rám van szüksége. A mi párosunkban én teszem őt fiatalossá. Nélkülem egy hétköznapi, ellenszenves, középkorú férfi. És India? Túl ideges. A kanapén feszeng, hevesen gesztikulál, pont úgy, ahogy sosem lenne szabad élő adásban. Van egy idegesítő szokása: nyel egy nagyot a mondatai közepén, majdhogynem csuklik, mintha túl sokat szeretne kérdezni, túl sokat szeretne mondani – nekem, a nézőnek –, ezért alig jön ki a szó a száján. Nem is tudom, mikor kapcsolok. Olyan, mint egy gondolat, amit nem tudok elhessegetni. Zümmögni kezd az agyamban, mint egy légy. Kapnak egy közös mondatot. Stan kezd bele: „Top hírek, top sztárok...", India fejezi be: „top pletykák". Ilyen se volt még: Stan Indiának adta a csattanót. Stan, keresztbe vetett lábbal, visszafogottnak, behízelgőnek, furcsa módon kedvesnek tűnik, míg India a testét feléje döntve beszél. A haja össze van fogva hátul. Nem, nem, most veszem észre: rövidre vágták. Annie varázslatos kreativitása: az a fajta feltűnő, az arc szépségét mégis kiemelő vágás, ami divatot teremt majd. Binky, a Made in Chelsea színésze le sem tudja venni róla a szemét.

A meginterjúvolt konzervatív képviselőt annyira elvarázsolja India kislányos bája, hogy bakizik. Úgy utal a miniszterelnökre, mint „etoni bohócra". Ez a kifejezés körbe fogja járni a Twittert és a közösségi oldalakat. Tökéletes publicitás. Ez az, amit Terri mindig is akart: hogy az emberek beszéljenek a műsorról. Stan kissé megrázza a fejét, inkább aggodalmat, mint rosszallást tükrözve: „Top hírek, top sztárok.", kezd bele, India pedig fürgén fejezi be: „top pletykák". Pontosan tudom, miről van szó. Összhang. Ez az, amit Stan mindig is hiányolt kettőnk között. Kikapcsolom a televíziót, és jól hallhatóan felnyögök a konyha csendjében. A fájdalom mint elektromos sokk száguld át rajtam; olyan erőteljes, hogy nem tudom kivonni magam a hatása alól. Iszonyú ráébredni. Hogy már rég nem a jó vagy rossz típusú publicitásról van szó. Nem az ellenem szóló igaz vagy hamis vádakról. Ez valójában az a helyzet, amire régóta vártak. Hogy kigolyózhassanak végre a műsorból. Sosem mehetek vissza, akármi is legyen a gyilkossági üggyel. Ezek után már nem. India győzelmet aratott. Én vagyok a tegnap, a lejárt lemez. Rádöbbenek, hogy valószínűleg hónapok óta próbálkoztak kitalálni ellenem valamit. Jó és rossz oldalai is vannak, mondtam Jacknek a munkámról. Ezen gondolkodom, és eszembe jut Steve, a sofőröm. Steve arca, a beszélgetéseink, a tapintata, a lelkesedése, ahogyan mindig elmesélte, hogy van a felesége és a lánya. Úgy tűnik, sosem tudom meg, mi történt végül a polippal. A polipokkal! Vagy hogy sikerült-e Sammynek az állásinterjú. És míg Steve-en gondolkodom, végre sikerül elsírnom magam. Az emeleti fürdőszobában vizet locsolok az arcomra. Túl sokat látott, túl sokat tapasztalt arc. Ráncok futnak végig a homlokomon, szarkalábak a szemem körül, nevetőráncok a szám mellett. Az egyik elülső fogam egy kicsit, de láthatóan megrepedt. Apró kis szőrszálak bukkannak fel itt-ott, amiket folyamatosan irtani kell, kékes árnyékok a szemem alatt, amiket minden egyes nap el kell fedni. Túl sok púderbe kerültem nekik. A hajam is: nevetséges. A körömolló nyele kikandikál a fogkefetartóból, én pedig dühösen nekiesem vele a frizurámnak, elégedetten figyelve, ahogy a kunkori fürtök a kézmosóba esnek, lassan összegyűlve a

lefolyónyílásban. Folytatom. Anyám egyszer, az egyik hisztérikus kitörése során elszánta magát, hogy megnyesi az előkertet. Metszőollókkal, késekkel és lombfűrésszel felfegyverkezve jött haza a boltból. A ház viszonylagos biztonságából figyeltem, ahogy csapkodva, a kezét összekarcolva vagdosta, csonkította meg a futórózsa hajtásait. Rángatta azt a szerencsétlen bokrot, és folyamatosan káromkodott. Úgy tűnt, maga sincs tisztában vele, mikor kell abbahagynia. Csak nyeste és nyeste, míg a gyönyörű lugasunk nem volt több, mint pár fekete, csenevész, szomorú kóró. Miután végzek, a lefolyóban összegyűlt hajcsomóra pillantok. Úgy néz ki, mint egy döglött állat. Megint az arcomat tanulmányozom. Annyian mondták, én pedig már kezdtem hinni nekik, de valójában nem nézek ki úgy, mint Ania, smink nélkül semmiképpen nem. Csak a haj, az azonos hosszúságú vörös haj, semmi több. Az embereknek nincs képzelőerejük. Christa, aki elég jól ismerte őt, aki emlékezett az igazi arcvonásaira, nem is említette a dolgot. Belegyűröm a hajat egy zacskóba, és leviszem a lépcsőn. Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy talán el tudnám adni. Egy csomó költség terhel minket – iskolai számlák, nyaralások, teniszklub, nevetségesen magas jelzálog. Én pedig elvesztettem az állásomat, és ha Philip azt tervezi, hogy. nos, nem most kéne ezen gondolkodnom. Ijesztő képek bukkannak fel, és elborítanak, ha hagyom. Jobb őket elengedni, hogy elhalványuljanak, elsüllyedjenek, elcsituljanak a sötétben. Az életem ezek után más lesz, fogadom meg. Először is, felhívom a Harbour Clubot, és lemondom a tagságunkat. Már előre hallom a lenézést a hangjukban. Philip nagyon mérges lesz, de nem érdekel. Előveszek egy guriga fekete szemeteszacskót a konyhaszekrényből, és a gardróbba megyek. Olyan, mint egy ördögűzés. Három teljesen egyforma, barna V nyakú kardigán, négy koktélruha, jó pár olyan magas sarkú, amiben végül nem merészkedtem a stúdió csúszós padlójára, selyemsálak, selyemingek, magas sarkú csizmák, fekete ceruzanadrágok: fogom, és sorban a zsákokba tömöm mindet. Aztán zacskóba

gyűjtöm azokat a ruhákat is, amelyeket valóban fel szoktam venni. Nora a nagytakarítás közepén érkezik. Készítek neki egy csésze teát, és közlöm vele, hogy elvihet bármit, amit csak szeretne. – O, köszönöm – mondja boldogan. A nadrágokat választja, majdnem az összes sálat és néhány ruhát. Felpróbál egy magas sarkút, de túlságosan nagy neki, majd egy Juicy Couture melegítőnadrág után érdeklődik, amiben kissé meglazult a gumi. Megjavítom neki, azzal a régi trükkel, amikor biztosítótűvel bújtat át az ember egy új gumit a varrás alatt. Nora Burges Hillben él, két barátnőjével. „Messzire, nagyon messzire innen" – gesztikulál. A kislánya, akit Manilában hagyott, tizenkét éves. Összeszedem a bátorságomat, és megcsörgetem Jude-ot. A kedves, érdekes Jude, aki a barátom lehetett volna. A barátságok nem jönnek ingyen, meg kell dolgoznod értük – fejest kell ugrani beléjük, még ha meg is rémülsz tőle az elején. Lehet, hogy elutasít, lehet, hogy megiszunk egy csésze kávét valamikor mostanában, de ezt nem tudom meg addig, amíg meg nem kérdezem tőle. – O – mondja. – Helló, Gaby. Hogy érzed magad? – Édes istenem, ne is kérdezd – felelem neki. – Valóságos rémálom. – Hallottam. Kiléptél. – Ez nem egészen így történt – vágom rá. – Ha az újságokat olvastad, azt hiheted, hogy. – Figyelj csak – szakít félbe –, örülök, hogy hívtál. Már éppen magam is keresni akartalak. Erről a jótékonysági kvízestéről szerettem volna váltani veled pár szót. Valószínűleg már el is feledkeztél róla. De éppen most mondta Polly férje, aki a Christie's-nél árverésvezető, hogy elvállalja. Biztos vagyok benne, hogy semmi kedved hozzá, mindezek. mindezek után. – Nem, én. – A lényeg, hogy megúsztad. Nem akarom megúszni. Lubickolni akarok benne. Pancsolni!

– Össze tudnám hozni! – mondom gyorsan. – Sőt alig várom. Tudod, együtt bandázni a többi anyukával a szülői munkaközösségből! – Talán máskor – védekezik. – Már visszajeleztem neki. Van valami furcsa hűvösség a hangjában. Nem tudom, hogy mindez a rendőrségi kihallgatás miatt van-e, vagy annak a személynek szól, akinek az újságok állítottak be, vagy egyszerűen az az oka, hogy nem voltam vele teljesen őszinte – de úgy érzem, mintha egy ajtó csukódna be az orrom előtt. – Biztos vagy benne? – kérdezek vissza. – Igen. Jobb lesz így mindenkinek. Azért kellemes pihenést. Még látjuk egymást. – Igen. Viszlát. A barátság, ami sosem létezett. Clara éppen kilép az utolsó tanítási órájáról, amikor hívom. Olyan boldog, hogy hallja végre a hangomat! Rendben vagyok? De tényleg? Ezek a cikkek. minden hazugság, persze, ő azonnal tudta. Azt mondom neki, hogy valójában megkönnyebbültem, és hogy az utóbbi időben már nem is élveztem annyira a munkámat. – A változás jó dolog – jelentem ki hangosan. Próbálom meggyőzni, hogy ne hogy aggódjon miattam, de van némi igazság is a szavaimban. – Képzeld, újabban rövid a hajam – teszem hozzá. – O, te sztár – sóhajt fel. – Bátor húzás. Levágták valami puccos szalonban? – Nem. A fürdőszobában. Én vágtam le magamnak. – Egyedül vagy? – kérdi gyorsan, és az aggodalom még egy fokkal emelkedik a hangjában. – Hiányzik Millie – felelem. Hagyom, hogy Clara előtt kicsit elengedjem magam. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy talán sosem látom újra a gyerekemet. Persze tudom, hogy ez butaság. – Legalább biztonságban van. – Senkinél nem lehetne nagyobb biztonságban, mint Robinnál. – Pontosan.

Fel-alá sétálok a nappaliban, kibámulok az ablakon, nekinyomva az orromat az üvegnek, hogy ne térítsen el a gondolataimtól a saját arcom látványa. Clara felajánlja, hogy meglátogat vagy találkozik velem valahol a városban, de megérzem, hogy ez most nem igazán alkalmas neki. A hangja tele van a zongoraleckék, a nyelvtan házik és a dolgozatjavítás miatti idegességgel. Azt mondom, hogy velem minden rendben, hogy valósággal maga alá temet a rengeteg tennivaló. – Tudod, Clara, az adminisztráció és a többi. Talán kicsit később, majd a héten valamikor. Nem akarom, hogy izguljon miattam. Azt füllentem neki, hogy az egyik barátom néhány percen belül átugrik hozzám. – Jude, az a kedves nő az iskolából. Helyi barátnő. Látod, dolgoztam a feladaton. Az olajfák lombjai mögött apró mozgást veszek észre. Clara megkönnyebbülten sóhajt fel. – Rendben. Ne haragudj, mennem kell. Értekezlet. Az árnyék arrébb rebben. A bokrok levelei jól láthatóan megmozdulnak. Szinte kirobbanok a bejárati ajtón. Tele vagyok haraggal – Stan, a producerek, a bulvárlapok, az a féreg telefonos fotós a pubban, mind miattuk van, ez az őrült, felbőszült indulat. Az idegen férfi felbukkan a kerítés mögött, és egyenesen az utca felé szalad. A sikátorban lefordul. Még látom az arcát, a rövid haját, a buldogképét. Rákiáltok – a hangom csupa düh –, de már késő. Befordul a sarkon, és mire odaérek, eltűnik a szomszédos utcák valamelyikében. Amikor hazaérek, alig kapok levegőt. Az ujjaim remegnek. El kell mondanom Perivale nyomozónak, mi történt. Olyan közel voltam hozzá, hogy valakit elkapjak. Ez az eset engem igazol. Ha eddig kételkedett is, ezután biztosan hinni fog nekem. Már készülnék letenni, amikor végre beleszól a kagylóba. Elmondom neki, hogy egy férfi leskelődött a házam előtt. Pontos leírást adok róla. Perivale éppen vezethet. A hangja kissé elmosódott, mintha távolról beszélne. Ugyanaz a férfi, mint tegnap? A piros Renault-val? Azt felelem, hogy fogalmam sincs. Talán.

A hangja megnyugtató. Utána fog nézni, mondja. Ráhagyom. És első alkalommal eltöprengek azon, hogy talán tud valamit, amit én nem, hogy talán nem megfigyel engem, hanem épp ellenkezőleg: őrködik felettem. – Evett valamit? – kérdi aggodalmasan. Veszek egy mély levegőt. A padlón fekszem, a redőnyök zárva vannak. – Nem, ma még nem. – Elvihetem valahova egy pazar vacsorára? – Szóval már visszajött Tottenhamből. – Igen, és akárcsak magának, nekem is szükségem lenne némi vidámságra. Kissé sokkoló volt a dolog. – Még úgy is, hogy magára vette a profi újságíró egyenruháját? – Még úgy is. Feltápászkodom. Kikandikálok a lécek között, az állammal tartva a telefont. Az este furcsán, természetellenesen világos. Ibolyakék az ég a tetők fölött. Senki sem jár az utcán. Jack egy újonnan nyílt helyet ajánl a közelben, két főre készítenek tálakat, demi-plat, vagy demi-plié, vagy Demi-Moore, isten tudja. Hallom, ahogy kecsketúróról és kagylóról és rebarbarasörbetről beszél, nagy lelkesedéssel a hangjában. – Szezonális alapanyagok – mondom, ügyelve arra, hogy a hangszínem normális maradjon. – Egyszerűen elkészítve. – Na igen, manapság ez elvi kérdés – vágja rá. – Akkor eljön? Megfelel az elveinek? Nem válaszolok. Fel kellene öltöznöm, cipőt vennem, és kilépnem a bejárati ajtón. Úgy kellene tennem, mintha nem tudnám, hogy az emberek megvetnek és gyűlölnek. El kellene felejtenem a bokrok között bújkáló férfiakat, és a babakocsis nőket, akik lenézően bámulnak rám. Azt kellene színlelnem, hogy képes vagyok rá. Valamilyen hangot azért kiadok. Magam sem tudom eldönteni, hogy igent vagy nemet jelent inkább. – Remek – feleli Jack, eldöntve helyettem. – Az étteremben találkozunk.

Gyalog indulok el. Amikor kinyitom a bejárati ajtót, végigkémlelem az utcát. Élénksárga parkolásitilalom-jelzés került fel az egyik lámpaoszlopra. Egy Tesco reklámszatyor sodródik az egyik autó kerekei közt. Megcsörren a mobilom. – Gabs, Gabs – hallom Philip hangját. – Hiányzol, édesem. Gyere közelebb – dalolja. A szavai kásásak. – Bújj hozzám közel, bébi, amilyen közel csak lehet, míg úgy nem érzem... hogy igazán nnnem bírom tovább. – O, még ébren vagy? – szólalok meg. – Helló. Az éjszaka kellős közepe van Szingapúrban, vagy talán már hajnalodik. – Hol van az én kicsi lányom? Beszélhetek vele? Mils, az én kicsi kislányom. – Suffolkban van Robinnal, Philip. Egypár napig, amíg... – Az én drága kis Millie-m. Az én Gabym. Emlékszel, amikor meztelenül fürödtünk Cornwallnál a tengerben? Hideg volt, igaz? – Nagyon hideg volt – nyugtázom. – Brrrrrr. Olyan hideg volt. Emlékszel, milyen borzasztóan hideg volt? – Igen. Nagyon-nagyon hideg volt. – Hiányzom neked, Gabs? Zenét hallok a háttérben, kiabálást, nevetést, éneklést. Kínai stílusú bankett. Karaoke és néhány pohárka szaké. Jó pár pohárka szaké. – Persze hogy hiányzol – felelem. Halkan kattan a bejárati ajtó, amikor bezárom magam mögött. A telefont az állammal tartom. – Igen. Kinyitom a kaput, és a park felé indulok. Égetnek a könnyek a szemem sarkában. – Mikor jössz haza? – Ahhétvvégén. Ígérem, ha tudok. Talán korábban is. Lefordulok a fák és a parkba vezető ösvény felé. Miért éppen most kellett felhívnia? A park üresen, haragoszölden nyújtózik előttem. Fák dermesztő katedrálisa, sötét sarkok és veszélyes zugok. – Ssszeretlek. Hamarosan látjuk egymást. Visszhall. Visszhall.

A hangja elhalkul, mintha valaki elhúzta volna a telefontól. Érzem a mobilomat a zsebemben, ahogy ütemesen a combomnak ütődik, miközben a kavicsos ösvényen sétálok. Legszívesebben visszafordulnék. De végigballagok a parkon, kényszerítem magamat, hogy ne meneküljek el. Egyik lépés a másik után. Kiegyenesítem a vállamat. Nem nézek a hátam mögé. A bisztró csupa sötét fa és acél, hatvanas évekbeli fotelekkel és régimódi olvasólámpákkal az alkóvokban. Jack olajbogyót rágcsál, és valami mást, ami úgy néz ki, mintha köröm-nyesedék lenne, de az arckifejezése alapján egészen finom lehet. Egy másodpercre megállok a bejárati ajtóban, és megpróbálom összeszedni magam. Egyenesen odasétálok hozzá, mintha csak régi barátok lennénk. – Nem tudott volna várni egy kicsit? – kérdezem szemrehányóan. Kissé szégyenkezve pillant fel. – Egész nap nem ettem. – Egész nap. Ezt úgy érti, hogy amióta leküldte azokat a méretes tortaszeleteket reggel a kávézóban. – Ó, igen. El is felejtettem, hogy maga is ott volt. – Igazán bűbájos. Leveszem a kabátomat, és a szék háttámlájára akasztom. A hely zsúfolt. Vegyes társaság – szinglik munka után, randizó párok, és nők, akik kisgyerekek tányérját halmozzák tele sült krumplival. (Errefelé még az olyan éjszakai bárokban is, amiket Doomnak vagy Infernónak hívnak, látni nőket, akik kicsi gyerekeket etetnek sült krumplival.) Senki sem ismer fel, de a biztonság kedvéért gyorsan leülök, hogy ne legyek túl feltűnő. Jack előtt formatervezett kancsó áll, tele vörösborral. Gyors némajáték zajlik le közöttünk, amikor felajánlja, én pedig elfogadom az italt. Tölt nekem. Hátradőlök a széken, és nagyot kortyolok. Érzem, ahogy a melegség szétárad az ereimben, és a fejembe száll a bor. Egy picit lehunyom a szemem, adok pár percet az alkoholnak, hogy végezze a dolgát, és elfeledtesse velem Philip telefonhívását. Amikor kinyitom a szemem, Jack enyhe döbbenettel, a szemöldökét ráncolva mered rám. – Új haj?

– Levágtam. – Fiatalos. – Köszönöm, én. Nagy lendülettel átgereblyézi a saját haját, és megrázza a fejét. – Annyira örülök, hogy eljött. Tudom, hogy van jó pár dolog, amiről beszélnünk kellene, de istenem, ez a délután, ez a szerencsétlen ember. Ennyit a frizurámról. Elkezd beszélni a halott fiúról, az apáról, hogy amikor a bomba felrobbant, hogyan szaladt le a recepcióhoz, kutatta át a roncsokat, emelte fel egyenként a törmelék– és faldarabokat, hogyan vizsgálta át a testrészeket, követelt válaszokat a rendőrségtől, hivataloktól, kórházaktól, hogyan aggatta tele az egész üdülőhelyet fényképes plakátokkal. Végül, egy hét kétségbeesett és eredménytelen kutatás után öt órát autózott a sivatagon keresztül, hogy Egyiptom másik részén, egy hullaházban azonosítsa a fia holttestét. Jack óvatosan felhajtja fehér inge ujját. Nagyon koncentrál, de a keze így is remeg, amikor feltűri egyiket a másik után. – Eközben őt, a feleségét és a két fiukat átpaterolták egy másik hotelbe – jóval előkelőbbe, mint amit megengedhettek volna maguknak –, és amikor nem a fiuk után kutattak, akkor egész nap a medence partján üldögéltek. El tudja képzelni mindezt? Egyszerűen nem tudták, mi mást tehetnének. – Ez a tragédiák banalitása, nemde? – rázom meg a fejem. – Az élet megy tovább, a gyerekek továbbra is kólát követelnek, és ennyi. – Ugyan nem találkoztam a feleségével – mert nem akart velem találkozni –, de hallottam őt a falon keresztül. Egész idő alatt mosogatott, amíg ott voltam. – Istenem. Elveszteni egy gyermeket, és ilyen iszonyú körülmények között... Mélyet sóhajtok. A fiú halálának gondolata több, mint amit most el bírok viselni. Érzem, ahogy a mély bánat, amit az anya és az apa iránt érzek, feltámad, növekszik, majd lassan csillapodni kezd bennem. Mindenki a gyermeke valakinek. Ania. Alfie, a harapós. Millie. – Az apa minden apró részletet el akart mesélni.

– Talán azt remélte, ha újra elmondja az egészet, máshogy alakul, hogy megváltozik a vége. – Igen, talán. Most pedig azért harcol, hogy módosítsák a kárpótlási törvényt, de nem ez az, amit valójában akar. Csak vissza akarja kapni a fiát. – Szerencsétlen ember. Azon gondolkodom, nem korai-e még témát váltani. Kimerítettük, amit az édesapával kapcsolatban mondhatnánk, de nem ugorhatunk át egyenesen az én ügyemre. Vagy a leskelődő férfira a ház előtt. Túlságosan szívtelennek tűnne. Ismét felsóhajtok. – Az én problémáim olyan csekélységnek tűnnek mindezek után. Jack úgy mosolyog rám, mintha egész életében ismert volna. – Figyeljen – mondja. – Tisztázzuk a nevét. Visszatérhet a munkájához. – Nem tudom, hogy egyáltalán szeretnék-e – felelem. Elmondom neki, milyen jó volt India, és én milyen pocsék voltam az utóbbi időben. Hogy a karrieremnek valószínűleg lőttek, és hogy nem tudom, mihez is foghatnék. – Nyugalom – jelenti ki Jack. – Fejezzük be, amit elkezdtünk. Ha megjelenik egy nagyszerű cikk magáról, ami bizonyítja az ártatlanságát, maga is máshogy gondolkodik majd. Egyébként pedig, volt ma egy kis időm körbeszimatolni. Megérkezik a pincér, én pedig Jackre hagyom a rendelést. – Mire volt ideje? – kérdezem, amint a pincér visszavonul. – Miután visszajöttem Tottenhamből délután, képzelje csak el, a bat-tersea-i rendőrőrsre mentem. Ugyanis kaptam egy tippet Mickey Smithtől, a mirroros fickótól, hogy Hannah Morrow rendőr elmondana pár dolgot a nyomozással kapcsolatban, kizárólag nem hivatalosan, persze. – És? – méregetem óvatosan. Ezzel most sikerült alaposan meglepnie. – Kiosont egy csésze teára és egy szelet kuglófra a sarkon lévő kávézóba. Úgy sejtem, okos játékot játszik – esélyt látott arra, hogy alátegyen Perivale-nek, a felettesének, ami persze nem jelenti azt, hogy ne gondolná komolyan, amit mond. Arra célozgatott, hogy a felügyelő a nyomozás kezdete óta előítéletes

magával szemben. Hogy egyenesen üldözi magát, azt próbálva bizonyítani a feletteseinek, hogy nem hunyászkodik meg egy gyanúsított befolyása vagy hírneve miatt. Morrow szerint mindez arra jó, hogy az erejét fitogtassa, hogy megmutassa, méltó az előléptetésre. Én személy szerint – mosolyodik el Jack – úgy gondolom, hogy maga tetszik neki, és ezt nem tudja kezelni a fickó. A poharamra pillantok, és meglötykölöm a tartalmát, mert úgy érzem, fülig pirultam. – Hannah nem érti, miért nem nyomozta le rendesen Martát – folytatja. – Oh, szóval máris Hannah? – kérdezek vissza. – Hannah – lenyűgöző, milyen bensőséges viszonyt teremthet egy megfelezett kuglófszelet – úgy gondolja, érdemes lenne annak a lehetőségnek is utánanézni, hogy esetleg Ania más férfival vagy férfiakkal találkozgatott. – Volt ötlete arra, hogy kivel? – Nem. De úgy gondolom, hogy Christa tudja. Olyan titkolózónak tűnt ma reggel, nem igaz? Azt mondta: a baba apukája. Nem Tolek. Észrevette, hogy folyton arról beszélt, hogy Tolek milyen dühös? Nagyon furcsa megállapítás olyasvalakiről, aki épp most veszítette el a barátnőjét, nem igaz? – Nem szükségszerűen. – rázom meg a fejem. – Visszamegyek Christához. Bevetem az ellenállhatatlan vonzerőmet. Aztán találkozom Tolekkel is. – Legyen óvatos – mondom neki. – Ez az egész nem csak egy játék. Megérkezik a rendelésünk. Az étel nagyon finom, pedig csak hétköznapi fogások – cékla és főtt tojás –, izgalmas fűszerekkel, amelyek olyan helyekről érkeztek, mint, mondjuk, Santiago de Compostela. Miközben eszem, tudatosítom magamban, hogy nem akarok többet Ania halálával foglalkozni. Most van az első alkalom, amikor arra gondolok, hogy talán hagynunk kellene az egészet. Ha Christának rejtegetnivalója van, Morrow közrendőr majd kideríti. Úgy érzem, ez az egész nyomozósdi veszélyesebb, mint amilyennek gondoltam. – Volt ma egy ember a ház előtt – mondom Jacknek. – Utánam leskelődött. Nem hiszem, hogy erőltetnünk kéne a

Christa– vagy Tolek-szálat. Egy gyilkos szabadlábon van valahol. Vajon milyen közel akarunk jutni hozzá? Nem biztos, hogy komolyan vette. Felnevet, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. Most teljesen az ételre fókuszál. Minden egyes falatot alaposan megbámul, mielőtt megenné: felszúr egy szelet céklát a villájára, és olyan szakértelemmel vizsgálja, akár egy botanikus. – Hagyjuk a témát, és beszéljünk másról – javaslom, újratöltve a poharainkat. – Valami új dologról, valami teljesen másról. Játsszuk azt, hogy hétköznapi emberek vagyunk, akik együtt vacsoráznak. Vidítson fel. Meséljen a családjáról. Elmosolyodik, mintha ez egy kedves ötlet lenne, olyasvalami, ami egyáltalán nem esik a nehezére, és a testvéreiről kezd beszélni. A legidősebb nővére marketinges Leedsben, a második háziorvos, a harmadik vidéken él a családjával, közel az édesapjukhoz. Jack „borzalmasan elkényeztetett kiskölyök" volt, mint a nagyon várt fiúk általában. Az édesanyja három évvel ezelőtt meghalt – rák –, de az édesapja fél éven belül talált egy „csinosnak mondható" nőt. – A férfiak általában ezt teszik. Volt egy gyászszakértőnk a Jó reggelt!-ben. Az özvegyek nagy átlagban tíz éven belül újraházasodnak. A férfiak gyakran egy éven belül. – A maga édesapja is újraházasodott? Elgondolkodom a kérdésen. Tényleg szeretném, hogy ez megjelenjen a kész cikkben? – Ezt ne vegye bele a cikkbe. – Rendben. – Az én édesapám meghalt. – A francba – rázza meg a fejét. – Hát igen – grimaszolok egyet. – Mi történt? – komolyodik el az arca, és várakozón pillant rám. Évek óta nem beszéltem róla. Kényelmetlennek érzem birtokos taggal ellátni az „apa" szót: soha nem éreztem, hogy lenne apám. Eddig még nem beszéltem erről a sajtónak, és nem tudom, hogy ez most megfelelő alkalom-e. Jacknek akarom kiönteni a szívemet? Olyan anyag ez, amit nem bánok, ha felhasznál, vagy akár csak tud róla, hogy lustán leülepedjen az agyában tárolt

egyéb információk közé? Lehet, hogy el is fogom sírni magam. Nagyot kortyolok a borból. – Nem tudok túl sokat mondani róla. Akkor halt meg, amikor még kisbaba voltam. Mániás depressziós volt, és nekihajtott egy fának. Csúszós volt az út. Egy novemberi éjjel történt. – Baleset, vagy.? – Anyám sosem használta azt a szót, hogy öngyilkosság. De mindig ott lógott a levegőben, amikor például egy apai rokonunk nevét emlegette. Amikor tinédzser voltam, sokat beszéltem az édesapámról azoknak a fiúknak, akikkel randiztam. Akkor is ugyanilyen bűnösnek éreztem magam. Mintha egy aljas kis trükk lett volna, amit bármikor kijátszhatok, hogy közelebb kerüljenek hozzám. Most az a zavaró érzésem támad, hogy ugyanazt csinálom, mint kamaszkoromban, bár most nem azért kezdtem bele a vallomásba, hogy bármiféle intim légkört teremtsek. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. – Nehéz lehetett az édesanyjának, egyedül, egy kicsi gyerekkel. Furcsán veszem a levegőt, mintha valami nehéz tömeg préselődne a gyomromból a rekeszizmom felé. Nem egészen erre gondoltam, amikor „más témát" akartam felhozni. A hangom gyenge és reszelős. – Elég nehéz volt neki. Az a fajta nő volt, akinek mindig szüksége lett volna egy férfi támogatására. Az élete tele volt tragikus történetekkel – csupa szerelmi csalódás. Egyetlen kapcsolatot sikerült élete végéig fenntartania. Az itallal. – Édes istenem, nagyon sajnálom. – Ne tegye. Ez az ő tragédiája volt, nem az enyém. Mindig is önálló voltam. Túlérett a koromhoz képest, mondogatták a tanáraim. Jó páran közülük segítettek és támogattak. És a barátaim szülei is. – A szárnyaik alá vették? – Figyelték, hogy rendben beadom-e a jelentkezési lapomat az egyetemre meg ilyenek. És, anyukám javára legyen mondva, gyerekkoromban még egészen összeszedett volt. Akkor esett szét teljesen, amikor elkerültem otthonról. De figyeljen csak, én

utálom... én általában nem... tudja, a gyerekkori traumák! Micsoda ócska téma! – Testvérei vannak? – Egy sem. Annyira vágyódtam nagy család után. De nem. Nincsenek. Egyedüli gyerek vagyok. Tipikus egyke. – Egyszerre erőszakos és bizonytalan? – mosolyodik el kedvesen. – О – felelem meghökkenve. – Közvetlen összefüggés a kiszámíthatatlan vezetői stílusom és az alkoholista anyám között. Most már értem, merre tartunk. – Úgy gondolom – jelenti ki, és mulatságosan hunyorít –, úgy gondolom, félreismertem magát. Rám pillant, még mindig mosolyog. Érzem, ahogy megremeg a levegő, mintha valami megváltozott volna kettőnk között. Talán a bor teszi, de az egész nem úgy végződött, mint amitől tartottam: a vallomást nem árulásnak, inkább megkönnyebbülésnek érzem. Az egyik nő, aki a gyerekével a karjában üldögél, kétszer is felénk bámul. Összeráncolja a homlokát, mintha csak a Jack feje fölött függő képet tanulmányozná. Jack észreveszi, és elfintorodik. Ő fizeti a számlát – elkapja előlem, és mereven a feje fölé nyújtja, mint valami zászlót –, és mielőtt a nő felhívhatná rám asztaltársai figyelmét, már az ajtó túloldalán vagyunk, kint a hűvös éjszakában. Az ég tiszta, tele van csillagokkal. Kiáltások törik meg a csendet, az egyik emeleti lakásban házibulit tartanak. Egy autó halad el mellettünk, hangosan lüktet a zene a hangszórókból. Jack felajánlja, hogy hazakísér. Hálás vagyok érte. Lassan végigsétálunk az úton, el a kerékpárok és a kukák mellett, a házak előtt, ahol könyvelők, ügyvédek és tanárok alszanak, gyermekek szuszognak az emeletes ágyaikban, csecsemők szundikálnak a kiságyban, friss házasok, feleségek, háziasszonyok. Egy csomó hétköznapi élet. Nem beszélünk sokat. A bor a fejembe szállt, a világ körülöttem tele illékony árnyékokkal. A hold vékony pengéje lassan lejjebb csúszik a remegő lombú fák éjszakai sziluettjére. Megborzongok, de úgy, hogy Jack ne vegye észre. Amikor

átszaladunk az úton, egy pillanatig ösztönösen a hátamra teszi a kezét, és még sokáig érzem a melegét rajta. Továbbsétálunk, kezünk a zsebünkben, majd pár perc után azt mondom: – Beszéljen egy kicsit a volt feleségéről. Mit tett, hogy ennyire felbőszítette magát? Hátrahajtja a fejét, és az égre bámul. Az éjszakai szél puhán átborzolja a haja elszabadult tincseit. Kiveszi az egyik kezét a zsebéből, hogy lesimítsa őket. Még mindig felszegve tartja a fejét, úgy szólal meg. – Harmincöt évesen házasodtam, harminckilenc évesen váltam el. Gyerekeket akartam. Jó sokat. Ő pedig nem. Abban is hittem, hogy a házastársi hűség a sarokköve a kapcsolatunknak. Ő ezzel nem egészen értett egyet. – Hát igen, ez elég ok lehetett a feszültségre – mondom könnyedén. Futólag eltűnődöm: egy férfi, aki gyerekeket szeretne. Milyen meglepő, milyen kedves. – Később, fél évvel a válásunk után már teherbe is esett egy másik fickótól. – Jellemző. Rövid hangot hallat, ami lehet nevetés, de torokköszörülés is. – Nekem is van egy kérdésem magához. De nem kell válaszolnia, ha nem akar. – Rendben. – Azt mondta, hogy vágyódott testvérek után, hogy szeretett volna nagy családot. Miért nem vállaltak több gyereket? Miért csak egyet? Miért csak Mils? Először nem is válaszolok. Rögzítettem magamban a tényt, hogy Millie-t Milsnek hívta, mintha csak ismerné. Valószínűleg úgy is érzi, mintha ismerné. Továbbsétálok a járdán. Amikor utánam jön, felelek neki: – Többet szerettem volna. Azt hittem, hogy rengeteg gyerekünk lesz. Három vagy négy legalább. És állatok. Kutyák és macskák. És tyúkok. – Széttárom a kezemet. – De az élet nem mindig úgy alakul, ahogy az ember szeretné. – Igaz, de mégis, mi volt az oka...?

– A munkám. Philip úgy érezte, nem lenne fair, így, hogy mindketten dolgozunk, túlságosan sokfelé kéne osztanunk magunkat – ismétlem, mint egy kívülről fújt szöveget. – Hát, így alakult – teszem hozzá. – És szeretem, illetve szerettem a munkámat. Más dolgok fontosabbnak tűntek, aztán kicsúsztunk az időből. De szerencsés vagyok. Itt van nekem Millie. Mils. – Se kutya, se macska? – Philip allergiás. Felnevet, és én is vele nevetek. – Hát igen, sok mindenre allergiás – folytatom. – Háziállatokra, kagylóra, virágporra. És a velem való házasságra, gondolom, de az is lehet, hogy kimondom hangosan. Már így is túl sok mindent elmondtam neki. Megkapta az anyagot a cikkéhez, mindent, amit tőlem akart. Az út hátralévő részét némán tesszük meg. Két tinédzser fiú dől a pad támlájának előttünk. Arrébb oldalognak, amint a közelükbe érünk, az alakjuk eltűnik, mintha a bokrok közé olvadtak volna. Csak a két imbolygó kis fény, a cigarettájuk felfelvillanó parazsa, ami úgy mozog, mint két apró szentjánosbogár, mutatja, hogy még mindig a közelben vannak. Magunk mögött hagyjuk őket, és elérjük az ösvényt. Jack oldalról megkerüli a fémkorlátot, ami megakadályozza, hogy biciklisek tekerjenek végig a gyalogúton. – Nem sétál ilyen késő éjjel keresztül a parkon, ugye? Megrázom a fejem. – És minden zárat ellenőriz, satöbbi.? Biccentek, és megpróbálok keresztülevickélni a korlátok között. – Igen, uram. – Akárki is tette – fűzi hozzá eltűnődve Jack –, ahogy maga mondta, még mindig nincs rács mögött. – Senki nem fog megölni – felelem. Jack utolér. – Senki nem lőheti le Hodge-ot – teszem hozzá önkéntelenül. Dr. Johnson mondta ezt egyszer a macskájáról. Ez egyike azoknak az apró vicceknek, amit Philippel elsütünk néha, amikor kettesben vagyunk. – Dr. Johnson? – kérdi Jack mosolyogva. – Szép macska. Nagyon szép macska.

Megállok, és rámeredek. Olyan, mintha beleolvasott volna a gondolataimba. Megint túl sokat tud. Felnevetek. – Látom, maga is olvasta Boswelltől a Johnson életét. Jack Hayward, maga csupa-csupa meglepetés. Elértük az út végét. Jack megtorpan, most csak egy sötét árnyék a rep-kénnyel befutott fal előtt. – Gaby? – szólal meg. Ahogy felpillantok, az ég mintha lustán pördülne egyet. Nem mond semmit. Az az érzésem, mint amikor az ember egy pocsolyába bámul, látja a felhőket mozogni, és hirtelen nem is tudja, mi igazi és mi nem. – Gaby? – kérdi Jack, és kicsit közelebb lép hozzám. Zöld ágacskák tapadtak a kusza hajába. Egy motor robaja: rendőrautó halad végig az utcán, fények villannak fel, lelassít, amikor a kapunkhoz ér. És mielőtt Jack bármit is mondhatna, átszaladok az úton, és bemenekülök az otthonom biztonságába. Kinyitom a szememet. Valami felébresztett. Baljós, mozdulatlan árnyék a hálószobám falán. Egy állat lehet? Netán egy guggoló alak? Nem. A fejem visszahanyatlik a párnára. Semmi egyéb, csak egy ruhákkal tömött, fekete szemeteszsák. Aztán újra meghallom a zajt. Hirtelen, hangos csörrenés. Tudom már, mi ez. Amikor a bejárati ajtó nekifeszül a biztonsági láncnak. Hol vannak a kulcsaim? Vajon Philip az, vagy megint a zárban felejtettem a kulcsaimat? A lábam remeg, és teljesen kiszáradt a szám. Lebotladozom a lépcsőn. A bejárati ajtó résnyire nyílik. Egy kezet látok, ahogy keresztülnyúlik rajta, és tapogatózva próbálja leakasztani a láncot a horogról. – Ki az? – sikoltok fel. Az ajtó puhán becsukódik. Újra felkiáltok. – Ki az? Ki van odakint? Rövid csend, majd egy vékonyka hang. – Én vagyok az. Marta. – Édes istenem. Jack jut eszembe, ahogy arra intett, legyek óvatos Martával. Egy másodpercig úgy gondolom, nem engedem be, de csak egy

másodpercig, mert tisztában vagyok vele, hogy nem hagyhatom kint, egyedül a sötétben szegényt. Kinyitom az ajtót. – Halálra rémisztettél – mondom, húzva egyet a köpenyem övén. – És ilyen késő éjjel! Gyere be. – Elnézést. A bárban voltam. Haza kellett jönnöm. A haja feszes lófarokba van fogva, és riasztó mennyiségű sminket visel: fekete szemceruza, rengeteg alapozó. Magasabbnak tűnik, mint általában, a feszes farmer és a magas sarkú miatt. Az órámra pillantok. Negyed kettő van. – Bulizni voltál? – Tessék? – kérdez vissza értetlenül. – Valami jó helyen voltál? – Igen. A bárban, amiről beszéltél. A Doomban. – Igen, emlékszem. Szóval... menő hely? Édes istenem. Már megint azt csinálom. A konyhába menekülök, és legnagyobb meglepetésemre utánam jön. Bekapcsolom a vízmelegítőt. Egészen szokatlanul ébernek érzem magam. Amikor Millie idősebb lesz, vajon ő és én ugyanígy fogunk találkozni buli után, egy késő éjszakai teára a konyhában? Vajon olyan anya leszek, akivel meg lehet beszélni a dolgokat? Marta kicsit bizonytalanul leül az asztal mellé. – Minden rendben? – kérdezem tőle óvatosan. – Nem szeretnél enni valamit? Nincs itthon sok minden, tekintve hogy napok óta egyedül vagyok. – Kinyitom a hűtőajtót. – Nézzük csak, mi van itt. Néhány tojás. És rengeteg répa. Megrázza a fejét. – Nem, nem vagyok éhes. Teát készítek, és összeszedem magam: megpróbálok teljesen lenyugodni. Nem számítottam arra, hogy visszajön. Leülök az asztal mellé két bögrével és a tejjel. Most kellene megkérdeznem a tértivevényekről? Ez az alkalmas pillanat, vagy épp ellenkezőleg? Várnom kellene, amíg nem vagyunk egyedül? – Szóval kellemesen érezted magad? – Igen. Bár nem egészen – vonja meg a vállát. – A barátnőm tiszta őrült. – Ajaj – mondom megértően.

– Igen. Szóba állt pár fiúval, akik nem igazán tűntek megbízhatóaknak, én pedig azt mondtam neki, hogy mennünk kéne, és amikor ő csak nem akart jönni, otthagytam. – Ajaj – ismétlem meg. – Úgy érted, hogy otthagytad őt a bárban egyedül? – Igen. – Gondolod, hogy minden rendben lesz vele? – Nem érdekel. Ha nem, akkor az egész az ő hibája volt. – Igen. Persze. – Így tehát hazajöttem. – Marta, óvatosnak kell lenned – szólalok meg bizonytalanul. – Mondtam neked. Valaki követhetett volna. – A főúton jöttem. A barátnőm egyedül is hazatalál Colliers Woodba. Nem hinném, hogy egyhamar újra látni akar. – Nos, jó, hogy hazajöttél – felelem, miután kicsit emésztgetem a hallottakat. – Beszélnem kell veled valamiről. Felém fordul. A lámpa éles fényében csupa árnyék az arca. – Igen? Fáradtan felsóhajtok. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert előbb vagy utóbb túl kell esni ezen a beszélgetésen, vagy azért, mert tudom, hogy egy újabb hosszú, álomtalan éjszaka elé nézek. – Egy kicsit talán különösnek fogod találni. – Mit? – vágja rá. A szeme tágra nyílik. Fél valamitől. Talán azt hiszi, hogy ki akarom rúgni. Valahol mélyen bennem elcsitul a harag, és azonosítom a nyugodt, hömpölygő érzést: szánalom. – Igazából nem is olyan fontos – mondom végül. – Menj csak aludni.

kedd Tévedtem. Olyan mély, kataton álomba merülök, hogy ébredés után, az eszmélés első pillanataiban alig térek magamhoz. A telefonra riadtam fel, de nem jövök rá azonnal. Mi volt ez? Hol vagyok? Ki vagyok? Húsz másodpercnyi teljes üresség. – Felébresztettem? – kérdi Jack. – Igen – válaszolom. – Sajnálom. Jól aludt? A hangszíne különös: nem tudom, gyengéd-e vagy szemrehányó. – Meglepően jól. Valószínűleg a bor miatt. – Istenem, igen. Rengeteget ittam tegnap este, azok a szép kis üvegkancsók nagyon becsapósak. Arra is alig emlékszem, hogyan jutottam haza. Ki akar húzni bennünket a slamasztikából. Azt hiszem. – Én sem emlékszem – vágom rá. – Az egész olyan ködös. Mély levegőt vesz. – Találkozhatunk? A találkozó helye a Spencer Park, családi házak háromszöge, ami hatalmas közösségi kertet vesz körbe. Még sosem voltam ott, bár Philip egyik kollégája egyszer meghívott minket egy partira. Állítólag teniszpályák is vannak arrafelé, egy rózsakert és egy sétány rododendronokkal. Rebesgetnek egy fügefákkal övezett úszómedencéről is, de lehet, hogy ez már valóban pletyka. – Miért éppen ott? – kérdezek rá kíváncsian. – Majd elmondom. Nem árulja el az információt, csalogat vele, a végére tartogatja a legjobb részt, mint Millie a karamellréteget a Twixben. – Nem is tudom, Jack – felelem tétován. – Emlékszik, mit mondtam tegnap este? Komolyan gondoltam. Nem vagyok biztos benne, hogy tovább kellene folytatnunk ezt az egészet. Találkoztunk Christával, és örülök neki. De Morrow rendőr a kezében tartja a dolgot. Jack, mi csak nyomozósdit játszunk. Túl veszélyes.

– Nem érti! Megvan Tolek! – Alig visszafojtott büszkeséggel ejti ki a nevét. – Christa épp az előbb hívott. Tévedtem vele kapcsolatban. Végül csak beadta a derekát. És mindezt magának köszönhetjük. Azt mondta, maga kedves teremtés, aki „belekeveredett egy justizmordba". Ezt, gondolom, a tévében hallotta. Segíteni szeretne nekünk. Tolek a Spencer Parknál dolgozik pár hónapja, egy ház felújításán. Christa majd segít tolmácsolni. Toleknek nincs sok munkája ma, egy konténer érkezésére vár, lesz ránk ideje. Ezt szerettük volna, igaz? Nem érti. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. – Nem vagyok biztos benne, hogy. – Mi a baj? – Félek tőle, hogy mi lesz ebből az egészből... Felnevet. Bármit mondok, hajthatatlan marad. – Spencer Park. A ház a konténerrel. Tizenöt percen belül találkozunk. Egy Viktória korabeli villa kertfalán üldögél, műanyag kávéspohár billeg mellette a téglákon, és nagyokat harap valamibe egy papírzacskóból. – Hm. Meg kell kóstolnia – mondja. – Málnás süti a Northcote Road-i Gailstől. Mennyei. Összehúzom a szemöldökömet. – Mondja, maga sosem hagyja abba az evést? – Egészen idáig futottam – feleli. – Attól meg lehet éhezni. Diadalmas arckifejezéssel mutat az edzőcipőjére. (Asics. Ahogy Perivale-nek mondtam, mindenki Asicsot hord.) – Tessék, kóstolja csak meg. Felém nyújtja a sütit, nekem pedig az a túlfűtött gondolatom támad, hogy elég kinyitnom a számat, és úgy fog etetni, mint egy madarat, s az ujjai az ajkamhoz érnek. Gyorsan kinyújtom a kezemet. A falat tovább morzsálódik -darált mandula és a málna piros foltja kenődik szét az ujjaim között. – Egész jó – felelem, miközben gyorsan lenyalogatom a ragacsos gyümölcsfoltokat a tenyeremről.

Jack laza, khakiszínű sortot visel. Látom a kiugró izmokat a lábikrája hátsó részén, feszesen domborodnak a napbarnított bőr alatt. – Hol van Tolek? – teszem fel a kérdést, és elfordítom a fejem. Lejjebb mutat az utcán, egy stukkókkal díszített villa felé, ami olyan fényűző, akár egy kisebb kastély. A felhajtót törött csövekkel és kisebb-nagyobb fadarabokkal hordták tele: úgy fest, mintha egy gyerek kiborította volna a Tudor-stílusú építőkockáit. Két férfi dolgozik a tetőn. Felharsan a rádió, Tinie Tempah. Millie nagyon szereti, de a szomszédok valószínűleg kevésbé. Egy ütött-kopott Audi áll meg az utca túloldalán, az ajtaján mély karcolások húzódnak. Christa száll ki belőle. Körülnézek, majd átsétálok hozzá, és megpusziljuk egymást. Kartávolságnyira tart magától, úgy szemrevételez. – A haja! – jegyzi meg. – Hm! Ugyanazt a ruhát viseli, mint tegnap, kardigánnal és magas talpú cipővel. Kagylóhéj rózsaszín lakkot látok a körmein. – Köszönöm, hogy idehívott – felelem. – Nagyon kedves magától, de félek, hogy az egész szükségtelen. Nem hiszem, hogy Tolek látni szeretne minket. Ígérem, nem fogjuk rabolni az idejét. – Annyira sajnálom magát – feleli. – Maga igazán kedves ember. Segíteni szeretnék. Maga előássa az információt, aztán szépen továbbadja a rendőrségnek, és meglátja, békén hagyják majd. Biccentek. – És Ania – teszem hozzá. – Az egészet Aniáért csináljuk. – Persze. De igyekeznem kell. Nem maradhatok sokáig. Van egy kezelésem Chelsea-ben, és a Battersea Bridge-en néha borzalmas a forgalom. – Kezelés? – rázom meg a fejem értetlenül. – A saját mobil szépségszalonom. – Egy névjegykártyát nyújt át. „Déllondoni Mobil Szépségszalon – Manikűr, pedikűr, gyanta, masszázs. Házhoz jövök." – Megveregeti a kezemet. – Hívjon fel, és olcsón megszámítom. Most pedig megyek, megkeresem Toleket. – Mobil szépségszalon – jegyzi meg Jack, amikor Christa eltűnik egy konténer mögött. – Erre nem számítottam.

– És úgy beszél a Battersea Bridge-ről, mintha gyakran kelne át rajta. Kiterjedt chelsea-beli ügyfélkörre következtetek ebből. – Maga és én – feleli Jack –, micsoda detektívek vagyunk. Egymásra mosolygunk, majd mintha titkos egyezség lenne közöttünk, mindketten félrekapjuk a tekintetünket. – Ő Tolek – mondja Christa. – Öt perce van ránk. Karcsú, ruganyos izmú férfi finom szálú, szőke szakállal és rövidre nyírt hajjal. Felénk biccent. Halványan ismerősnek tűnik. Napbarnított válla előbukkan az ujjatlan mellényből: bonyolult rajzú sast tetováltak az egyik domborodó bicepszére. Magával hozza az ebédjét: kolbászos tekercs a Greggs pékségből, alma meg egy kis zacskó chips. Hajnali hat óta dolgozik, magyarázza Christa. A park felé sétálunk, és leülünk egymással szemben a fák alá a nedves fűre, mintha valami bizarr pikniken vennénk részt. Fölöttünk rémült csap-kodással száll le egy galamb az ágak közé. A fű zöldebbnek tűnik, mint hónapok óta bármikor, mintha éjszaka valaki átfestette volna. Próbálom felidézni, milyen sárga volt télen – sárga, mint a sár, sárga, mint az irigység. Tolek előbányász egy doboz Red Bullt a melegítőnadrágja zsebéből, és bágyadt szisszenéssel kinyitja. Egy slukkra kiissza. Az izmok megfeszülnek a karjában, ruhája háta fehér festékkel pettyezett. A kolbászos tekercset majszolja, már-már túlzott pontossággal harapdálva, az állkapcsa erősen dolgozik. Nem néz fel. Azon tűnődöm, miért egyezett bele, hogy találkozzon velünk, és milyen közelről ismerheti Christát. Christa lengyelül hadar neki valamit. Megtörli az ujjaival a száját, és válaszol. Meglepően magas hangja van, és egy ezüstszög villan fel a nyelve közepén, miközben beszél. – Rendben – fordul felénk Christa. – Tolek kicsit aggódik a rendőrség miatt, mert zsebbe fizetik a munkáját, nincs bejelentve. Épp eleget beszélt már velük. Elmondhatja maguknak, amit tud, de nem idézhetik az újságban. Tegyék fel a kérdéseket.

– Főleg a kettejük története érdekel – mondja Jack. – Mióta ismerték egymást? Hol találkoztak? Ilyesmi. Christa és Tolek lengyelül tanácskoznak, majd Christa elmeséli nekünk, hogy Tolek és Ania még az iskolában ismerték meg egymást, mert a szüleik ugyanabban a faluban éltek. – Mióta voltak Londonban? – kérdez tovább Jack. – Együtt jöttek? Christa Tolekre pillant. Nem fárad a fordítással. – Ania két évvel ezelőtt érkezett – feleli. – Tolek pedig tavasszal. – Ez volt az eredeti terv is, ugye? – kérdi Jack. – Úgy értem, Ania is szerette volna, hogy Tolek idejöjjön? Christa egy pillanatig tűnődve tanulmányozza az arcát, mintha nem tudná eldönteni, hogy fordítson-e vagy nem. Majd beszél pár szót Tolekhez, ő egy kis csönd után válaszol neki, és félrenéz. – Igen – feleli Christa. – Ez volt a terv. Toleknek össze kellett gyűjtenie a pénzt, hogy kijöhessen. Ania pedig várt rá. Össze akartak házasodni. Szerették egymást. Tolek nagyot harap az almájából. Egy hatalmas, természetellenesen fényes Granny Smith. – Elnézést, hogy a pénzről kérdezek, tudom, hogy kényes téma – folytatja Jack. – De Ania munkaadói azt mondták, hogy az utóbbi időben hatalmas csokrokat kapott, és az utolsó hat hónapban fényűzőbben kezdett öltözködni. Megkérdezné tőle, van-e magyarázata erre? Christa és Tolek lengyelül beszélgetnek egy kicsit. – Ez a munka – mondja Christa, fejével a fehér stukkós ház felé intve. – Sok pénzt hoz Toleknek. Nagyon sokat dolgozik mindennap. Tolek az almacsutkát pár galamb felé hajítja, amelyek rémülten felrebbennek, majd kissé arrébb újra összegyűlnek. Tolek egy autót követ a tekintetével, ami a Trinity Road felé halad. Valami oknál fogva arra az atlétás férfira emlékeztet, aki Christáék toronyházában egy erkélyről bámult le rám. Lehet, hogy valóban ugyanarról az emberről van szó. – Mondja el neki, hogy nagyon sajnáljuk – szólalok meg. – Hogy nagyon sajnáljuk a veszteségét.

Christa fordít, Tolek pedig közönyösen rám pillant. Ez az első alkalom, hogy egyenesen rám néz. Világoskék szeme vörösen erezett, mintha nagyon fáradt lenne vagy sokat sírt volna. Mély árkok és barázdák ülnek a szája sarkában. A karjára és a kézfejére pillantok, a duzzadó, vastag lila erekre. Elképzelem az ujjait, ahogy éppen Ania Dudek nyaka köré fonódnak. Mond valamit lengyelül. – Köszönöm szépen – fordít Christa. – Tud valakiről, aki ártani akart Aniának? – kérdezem. – Volt vitája valakivel, egy baráttal. vagy egy volt szerelmével esetleg.? – Elképzelhető, hogy volt egy másik férfi is az életében – szakít félbe érzéketlenül Jack –, amikor még Tolek Lengyelországban volt, esetleg még azután is, hogy kijött. Christa összeszorítja az ajkát. Láthatóan megrándul egy izom az állkapcsában. Mond valamit lengyelül, Tolek pedig hirtelen mozdulatot tesz – mint aki felemeli az osztályban a kezét, majd hirtelen mégis meggondolja magát. Talpra áll, és összegyűri a Greggs tekercs papírját. Komolyan félek attól, hogy az arcunkba vágja a Red Bull kiürült dobozával együtt. Jack szintén feláll. A két férfi farkasszemet néz. Tolek karcsúbb, szikárabb, de van valami végtelen vadság abban, ahogy az állát tartja: nem szeretnék vele összetűzésbe kerülni. Megint felemeli a kezét, olyan élesen hasítva a levegőt, mint valami penge. Jack félrelép az útjából, Tolek pedig haragosan mered rá, majd visszaindul a stukkókkal díszített ház felé. Jack utánaszalad. Christára grimaszolok, miután mind a ketten eltűntek, kissé felfelé görbítve a szám sarkát, hátha oldom a helyzet feszültségét. – Tolek jó ember, de nagyon el van keseredve – mondja. – Vissza kellene mennie Lengyelországba, hogy a saját és Ania családjával lehessen. – Ő is talpra áll. – Nekem most mennem kell. El fogok késni a munkából. Felveszem a Red Bull dobozát, és én is feltápászkodom. – Köszönöm, hogy időt szakított ránk – mondom gyorsan –, igazán nagyra értékelem. Nem akarom, hogy azt gondolja... Christa? – Gyorsan rám pillant. – Ezt az egészet Aniáért teszem. Ugye tisztában van vele? Nincs más okom rá.

Biccent. Rám néz, és egy percig az az érzésem, hogy mondani akar valamit. Ekkor azonban Jack az út túloldalán hangosan elkiáltja magát: – Tolek! Christa összerezzen, és az autója felé indul. Utánaszaladok. – Tud valamit, Christa? – kérdezem tőle lihegve, amikor utolérem. – Van valami, amit nem mondott el nekünk Aniáról? Elért az autójáig. Elővette a kulcsot, és sikertelenül próbálja a zárba illeszteni. A keze enyhén remeg. – Nem. Nem tudok semmit – hadarja. – Kérem, Christa. Könyörgök. Gondoljon Aniára. Vagy gondoljon a kisbabára. Megfordul, a tekintete eltökélt. – Épp rájuk gondolok. Ania és a baba az oka annak, hogy. – Valaki másba volt szerelmes? Kezd olybá tűnni. És úgy gondolom, a baba nem Tolektől volt. Igazam van, Christa? Véd valakit? Az autó oldalának dől. – A rendőrség rájön az igazságra – teszem hozzá. – Nem akarok beszélni a rendőrséggel – feleli riadtan. – Megvédhetem tőlük. Ha elmondja nekem. Tűnődve pillant rám. – Megígértem Aniának – feleli végül, mély lélegzetet véve. – Mit ígért meg? – Tartozom neki és a szüleinek ennyivel. Gyászolnak. Nagyon szeretik Toleket. – Tehát valóban mással találkozgatott? Hosszú szünet. – Kérem, Christa – mondom. Ekkor aprót biccent. Alig észrevehető, de mégiscsak biccentés. – Ki ő, a másik férfi? Kit véd előlünk? – Nem védek senkit. Én. Idegesen megrázza a fejét, mintha túl sokat mondott volna. – Nem láttam még a férfit. Angol volt, és nagyon kedves férfi, így mesélte Ania. De nem ő ölte meg, ezt biztosan tudom, különben szóltam volna már a rendőrségnek. Bálványozta Aniát. Úgy kezelte, mint egy hercegnőt. -Gyors pillantást vet az út túloldalára. Jack egyenesen felénk szalad. – El ne mondja neki –

teszi hozzá sziszegve, és az állával Jack felé int. – Nem bízom benne. Túlságosan sármos. Ígérje meg nekem, Gaby. – Én. nos, megígérem – felelem tétován. Jack nehezen lélegezve a kocsihoz érkezik. – Mit mondott Tolek, mielőtt elszaladt? Christa már az autóban ül. – Christa? – kérdi Jack megint, az ajtót tartva, hogy Christa ne tudjon elindulni. Christa hosszú pillantást vet felém. – Semmit – feleli. – Ő sem tudott senkiről, aki ártani akart volna Aniának. Alig várom, hogy eltűnhessek, és gondolkodhassak egy kicsit, de Jack mintha itt akarna maradni. Megint keresztülsétál az úton, és figyeli, ahogy Tolek a szétszedett fürdőszoba maradványait vonszolja ki egy konténerbe, gipszkarton faldarabokat, és olyan vastag szanitercserepeket, mint egy-egy emberi comb, olyan könnyedén, mintha csak őszi falevelek lennének. – Valaki hazudik – mondja Jack. – Valamelyikük határozottan rejteget valamit. – Bárcsak beszélnénk lengyelül – mosolyodom el. – Igen, az segítene – feleli komoly hangon. – Azon gondolkodom, hogy láttam-e már korábban. Magának nem volt ismerős? Megrázza a fejét. – Nem. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. El kellene mondanom neki, amit Christától megtudtam. De az autója még mindig itt van az úton mögöttünk – nehezen fordul meg a konténer miatt –, és úgy érzem, nem tehetem. Legalább egy kicsit várnom kell. És egyébként is, Christa megígértette velem, hogy titokban tartom Jack előtt – vajon miért? Nem megbízható? Vagy ez is valami kulturális különbség? – Menjünk. Igyunk meg egy kávét valahol – bököm meg Jack karját. Beletörődve biccent. Megfordulunk, és követjük a kanyargós utcát, míg ki nem jutunk a házak közül.

– Ez a temperamentum – mondja elgondolkodva Jack. – Szabályosan feldühödött. Látta? Majdhogynem felrobbant a dühtől. Ha Aniának valóban volt valaki más is az életében, ha a baba nem Tolektől van, el tudom képzelni, hogy Tolek őrjöngött a féltékenységtől. Ha Perivale nem nyomozta le kellőképpen Martát, elképzelhető, hogy azt sem ellenőrizte, Tolek valóban Lengyelországban volt-e. – Ez is egy lehetőség. – A pénz – teszi hozzá Jack –, az új fehérneműk. Tolek maga szerint Agent Provocateur-vásárlónak tűnik? – Nem tudom. Mit jelent pontosan az „Agent Provocateurvásárló"? -kérdezek vissza. Tovább sorolja az ötleteit. – Talán egyre több pénzt akart, Toleknek pedig egyre többet kellett dolgoznia, hogy kielégítse a drága ízlését. Utána pedig rájött, hogy Ania egyéjszakás kalandba keveredett és teherbe esett. – Lehetséges. – Nagyon jó levest adnak a Gailsben – fűzi hozzá elgondolkodva és kissé összefüggéstelenül. – Csicseriborsó és spenót, legalábbis úgy éreztem. Egészen sűrű. Szeretem a sűrű leveseket. Felvetődik bennem a gondolat, hogy Jack talán nem is merül el annyira a következő étkezés tervezgetésében, mint amennyire mutatja, lehet, hogy amikor az ételről beszél, valami másra koncentrál. – Ha más férfival találkozgatott – jegyzem meg –, talán az a férfi volt a gyilkos. Fürkészőn pillant rám. Már-már elmondom neki. Szikomorfák alatt sétálunk, ágaik tele friss levelekkel, hámlik a kérgük. Erős benzingőzillat. Az út mögött egy vonat halad el a töltésen, egészen közelről hallani ütemes zakatolását. Ekkor azonban eszembe jut, mi lenne a következő lépés: visszamennénk, és tovább zaklatnánk szegény Toleket, meg Christát hívogatnánk, még jobban kizökkentve őket a mindennapjaikból. Christa elmondta nekem, most már tudok róla, most már annyiban hagyhatom. A zsige-reimben érzem, hogy van, amit jobb, ha meghagyok magamnak. Vagy talán majd

elmondom neki, de kicsit később, miután végiggondoltam, hogy mit fogok csinálni – talán elmegyek a rendőrségre –, és ő is megnyugodott valamennyire. – Jack – mondom neki. – Nem helyes, hogy erről beszélünk, hogy ezen rágjuk magunkat. Hagynunk kéne az egészet, hadd nyomozzanak azok, akiknek ez a munkájuk. – Nem értem, mire céloz. – Ezt próbáltam elmondani magának tegnap is, és korábban. még a telefonban. Széttárja a karját és rám mered. – Mi a fasz van? – Komolyan gondolom – felelem neki. – Maga kezdte, Gaby! – az arca szabályosan eltorzul. – Maga rángatott bele ebbe az egészbe. Elérjük a főutat. Szemben velünk ott kuporog a Clapham Junction-i vonatszerencsétlenség áldozatainak fekete gránit emlékműve. Mögötte sínek, ugyanaz a vonal, ami a park mellett robog el, ahol Ania Dudek holttestét megtaláltam. – Talán hibát követtem el, amikor belevontam ebbe – szólalok meg ismét. Úgy mered rám, mintha megütöttem volna. – Ki gondolta volna – feleli –, hogy a tévés Gaby Mortimer ilyen szeszélyesen is tud viselkedni? Megbántva kapom fel a fejem. A hangszíne bántó, és az a lefitymáló megjegyzés: „a tévés Gaby Mortimer". Övön aluli ütés volt. Ránézek. Talán Christának igaza volt, hogy ne bízzak meg benne. Elkapom a tekintetét. Nem tudok olvasni az arcából. Idegesen végigfuttatja a hüvelykujját a szemöldökén. – Csak ugrattam – teszi hozzá egy kis szünet után. Magára hagyom Jacket a sarkon. – Nem eszünk levest? – kiabál utánam. – Nem eszünk mi semmit – felelem, anélkül hogy visszafordulnék. Megszaporázom a lépteimet, majdhogynem futni kezdek. Szinte megszállott vágyat érzek, hogy hazakerüljek, hogy összekuporodhassam a saját vackomon, hogy végre biztonságban érezzem magam. Keresztülvágok a Fitzhugh Grovehoz tartozó drága, modern épületegyüttesen, és elhaladok a

krikettpálya szélén, csak néhány méternyire onnan, ahol Ania teste feküdt. Nem tudok fütyülni, de dudorászok, hogy elűzzem a szellemeket. Egy férfi, egy angol férfi, mondta Christa, de nem tudta pontosan, hogy kicsoda. Hogy lehet kideríteni, ki volt az? A kollégái? Más barátok? Tolek? Talán ő tudja. Léptek mögöttem. Egy öltönyös férfi utolér, elhalad mellettem, majd leelőz. Mozgás a bokrok között. Egy ember? Csak egy kutya. El akartam fojtani, tényleg próbálkoztam vele, de a test borzalmasan összezúzódott nyakának képe, a körkörös felszíni vágások, ahogy Perivale nevezte őket, olyan hirtelen élességgel bukkannak fel emlékezetemben, hogy rosszul leszek. A fák mintha közeledni látszanának. Futni kezdek. A kávézó és a terasza csupa nyüzsgés, anyák, dadusok, kisgyermekek játszadoznak az asztalok körül, a földiszeder sövénynek támasztva bringák, rollerek, a földön szétszórt süteménymorzsák. Az ég vakítóan kék. Gyermekek táncolnak és madarak csivitelnek. Ania nélkül tavaszodott ki. Nem látom a piros és fehér rendőrségi szalagokat, egy kis darabka sem maradt, ami fennakadt volna az egyik bokron. Semmi sem mutatja, hogy bármi is történt itt. Perivale a konyhaasztalnál ül, és éppen Martával beszélget, amikor hazaérek. Összeszorul a gyomrom félelmemben. El kellene mondanom neki, amit Christától megtudtam. Az ég szerelmére, már rég tudnia kellene róla, elvégre ő a nyomozó. A nyelvem hegyén van. Annyit kell tennem, hogy kinyitom a számat, és hagyom beszélni magam. Meg is könnyebbülnék tőle. De megígértem Christának, és itt ragad mélyen belül az információ. Tudom, bármikor felhasználhatom, nem csak most. Így ahelyett, hogy elmondanám, úgy viselkedem, mint mindig, ha ideges vagyok. Ravasszá válok, óvatosan tanulmányozom a szituációt, elrejtve minden valós érzelmemet. – О – szólalok meg. – Perivale felügyelő. Micsoda déjà vu. Feláll. Egészen közel lépek hozzá, mintha csak meg akarnám puszilni, egyet-egyet nyomva mindkét kiálló arccsontjára, mintha ez elfogadott lenne közöttünk. Épp időben fogom vissza magam. Marta leggingsben van, mezítláb surran el mellettem az ajtóig. Vajon Perivale rendesen kihallgatta végre?

– Elnézést a betolakodásért – mondja. Borotválatlan, az arcán kiütköző borosta egészen ősz. Az arca gyorsabban öregszik, mint a haja. – Van egy kis. – hirtelen félbeszakítja a mondanivalóját. – Látom, levágatta a haját. – Igen – érintem meg az ujjaimmal a hajvégeimet. – Tetszik? Nem tudom, miért kérdeztem meg. Egyszerűen kiszaladt a számon. – Határozottan máshogy fest. – Ezt bóknak tekintem – felelem színlelt kacérsággal. Gúnyos udvariassággal biccent. – Azt akartam mondani, hogy van egy kis fejlemény. Talán lenne olyan kedves eljönni velem az őrsre. Nem kér, hanem kijelent. Parancsot ad. Mondhatom vajon azt, hogy ezúttal nem leszek olyan kedves? Végigvethetném magam a földön, a fejem a padlóba verve, addig sikoltozva, amíg el nem tűnik a konyhámból? – Milyen kis fejlemény? – kérdezem könnyed, hétköznapi hangon. – Netán végre megtalálták a gyilkost? – Nem az Ania Dudek-ügyben, bár a dolgok... – gyűrködi be lassú mozdulatokkal a pólóját a farmerje laza derékszíja alá: minden egyes mozdulata elégedettségről és magabiztosságról árulkodik – .igen jól alakulnak. Visszamentünk a lakásba, és újra átkutattuk. Egyre világosabban látunk. Több bizonyíték van folyamatban. – Folyamatban? – kérdem. – Nem néztek körül az első alkalommal? – Nagyon vicces, de nem ez a lényeg – feleli. – A fejlemény, amire utaltam az előbb, a maga zaklatójával kapcsolatos. Ma délelőtt letartóztattunk egy férfit. Egy másik helyi lakos, a maga egyik szomszédja jelentette tizenegy körül, hogy egy személy gyanúsan viselkedik az utcában, és az egyik beosztottam olyan gyorsan a helyszínre sietett, hogy be tudta kísérni a feltételezett elkövetőt. Tehát ha éppen nincs semmi dolga, talán lenne kedves eljönni velem az őrsre, hogy egy pillantást vessen a VADra. – Vadra? – kérdezek vissza meglepetten. Furcsa nyelvhasználat. – Mármint hogy puskavégre került a vad, valami ilyesmi?

– Videós Adatbázis, az azonosító rendszerünk – feleli kimérten. – Ezt használjuk mostanában a régi sorba állítás helyett. – Nahát. Morrow rendőr – Hannah – ott ül a bejárati pultnál, amikor megérkezünk. Visszafogott mozdulatokkal integet nekem, és felkiált: – Helló! Azon tűnődöm, vajon Perivale tud-e arról, milyen hűtlen hozzá, milyen sokszor lóg például a sarki kávézóban. – Caroline Fletcher a közelben van? – kérdem Perivale-t, miközben a nyomában lépkedem, végig a folyosón. – Nincs szüksége Caroline Fletcherre – feleli. – Ebben az ügyben maga áldozat, nem gyanúsított. – Megtorpan egy szoba előtt, és bekukucskál egy aprócska ablakon. – Hacsak nem ragaszkodik hozzá. – Nem, persze hogy nem. Magának van igaza. Miért is lenne szükségem Caroline Fletcherre? Válasz helyett olyan erősen ragadja meg a karomat, ami minden, csak nem megnyugtató. Már önmagában az, hogy újra itt vagyok, felkavarja az elfojtott érzéseket: a rettegést, a klausztrofóbiát. A lábam valósággal reszket. Belöki az ajtót. Egyike a szokásos fehér szobáknak, kivéve hogy ebben a kis asztalon és három széken kívül egy számítógép is van. Leülünk mellé, Perivale pedig kattintgat egy darabig. Mint egy furcsa egzotikus madár, a biztonsági kamera piros fénye a szemembe hunyorít. Az ajtó kinyílik, és Morrow rendőr siet be rajta. A harmadik székre csusszan, és azt motyogja felém Perivale feje fölött: – Elnézést. – Lógós – artikulálom felé. – Hogy milyen vagyok? – forgatja a szemét. Hogy milyen? Sokkal okosabb, mint mutatod magad, gondolom. – Nos, khm, rendben. Perivale megtalálta végre a keresett információt, bár a képernyő elég sötét, és Morrow-nak közelebb kell hajolnia

megmutatni neki, hol van a képernyő világosságát szabályozó gomb. – Kezdjük tehát – vág bele Perivale némileg túlzásba vitt kenetteljességgel, hogy leplezze a technikai malőrt. – Tizenkét rövid videót fogok lejátszani magának, közvetlenül egymás után, mindegyik különböző személyről készült, szemből és oldalról, és mindegyik személy megfelel a leírásnak, amit maga adott a zaklatójáról. Kérem, figyelje meg alaposan a bejátszásokat, és jelezze nekem vagy Morrow rendőrnek, ha felismeri azt az embert. A kihallgatást videóra rögzítjük – biccent a biztonsági kamera felé –, és hangfelvételt is készítünk – mutat a diktafonra –, hogy biztosítsuk, sem én, sem Morrow rendőr semmilyen formában nem befolyásoljuk a döntésében. – Se köhögés, se bökdösés – mosolygok Hannah-ra. – Megértette? Perivale elindítja a programot, én pedig arcot arc után látok felvillanni a képernyőn. Rövid haj, határozott vonások, széles arcok. Milliónyi pixel. Elgondolkodom a harmadikon. Majdnem meggyőzöm magam az ötödikről. Kezdek teljesen összezavarodni a nyolcadik láttán, de a kilencedik, nem lehet kétség. – Ez ő! – kiáltok fel. – Ez határozottan ő. – Százalékos határozottsággal? – Száz százalékig biztos vagyok benne – felelem. A tekintetemet a képernyőre szegezem. A zömök felépítés, az alacsony homlok, a közel ülő szem harcias állása. – Igen, száz százalékig – ismétlem meg. – Ez az az ember, aki a házam előtt leselkedett, aki követett a piros Renault-ban. Perivale kikapcsolja a számítógépet, és feláll. Megkérdem tőle, igazam volt-e, hogy nyertem-e kisautót vagy plüssjáté-kot, de szigorú hangon azt feleli, hogy nem tudja, ez nem az ő ügye. Különben nem is lehetne velem egy szobában. Tudatni fogja az eredményt Evans rendőrrel, akihez az akta tartozik, és értesíteni fognak az eredményről. Kényelmetlen érzés fog el. – Tehát nem tudja, voltak-e ujjlenyomatok a DVD-n? – Kideríthetem. – És ez a férfi, őrizetben van, vagy...? Megrándul az arca.

– Bizonyára videóra vették, figyelmeztették, azután elengedték. Tehát így állunk. Hátratolom a székemet, csatlakozom hozzá az ajtóban. – Nem értem. Ha ez nem a maga ügye, miért maga jött el értem? Miért ült le mellém? Perivale elgondolkodva vakarja meg borostás állát. – Ugyan már – feleli. – Komolyan azt hiszi, hogy kihagytam volna egy ilyen remek lehetőséget, hogy egy kis időt töltsek magával? Morrow felkuncog. Nem tudom, mit mondhatnék. Minden vicc, amit eddig elsütöttem, a „se köhögés, se bökdösés", mindez ide vezetett volna? Ehhez a megalázóan flörtölő hangnemhez? Talán Jacknek lett volna igaza? Hogy az egész nyomozás vakvágányra futott? Olyan ideges vagyok, hogy alig bírok megszólalni. – Bárcsak mondhatnám, hogy az érzés kölcsönös – válaszolom végül. Marta a konyhasziget mellett üldögél. Clara sokévi, tanári szobai tapasztalattal a háta mögött azt mondta, az emberek két típusra oszthatók: a radiátor és a lefolyó típusra. Clara radiátor, Robin is radiátor. Marta határozottan lefolyó. Megkérdem tőle, látott-e gyanús alakot a ház körül ma reggel, ő pedig megrázza a fejét. – Nem, nem láttam senkit. Müzlit ehetett. A tálkát a mosogatóba teszi, a tejet pedig vissza a hűtőbe. Figyelem, ahogy a konyhában mozog, apró, megfontolt léptekkel. Visszaül az asztalhoz, egy magazint lapozgat. Ezúttal úgy döntök, átugrom a bevezető szöveget. – Nagytakarítottam a héten – szólalok meg, és megpróbálok őszintén mosolyogni közben –, és kicsit leporoltam a szobádat is. Kicsit leporoltam. Nem tudok anélkül beszélni vele, hogy megalázó féligazságokba ne keveredjek. Felpillant, a szeme tágra nyílik. – Képzeld, megtaláltam a farmeremet! Valami félreértés folytán odakeveredhetett.

Mélyen elpirul. Egy pillanatig nem tud megszólalni sem, és látom a küzdelmet az arcán. Végül azt mondja: – Sajnálom. Kölcsönvettem egy kicsit. Csak meg akartam nézni, hogy jól áll-e. Összeszorul a szívem. – És mondd, jól állt? Futólag a magazinra pillant. – Nem. – Nos, akkor úgy tűnik, megoldottunk egy rejtélyt. A másik dolog pedig: nem tudtam nem észrevenni a borítékokat és a tértivevényeket az ágyad alatt. Az ujjait végigfuttatja a teásbögre hosszú repedésén. Fekete lakkot visel, csillogó kristállyal mindegyik köröm közepén, olyasfajta aprólékos manikűrt, amihez körömszalonba vagy manikűröshöz kell menni. Úgy tűnik, a világom kezd pár emberre szűkülni – egy kifestőkönyvben összeköthető pontokra. – Azon tűnődtem. – Rám pillant. Arra vár, hogy mit mondok. Érzem a belőle áradó feszültséget. – Nem szeretném, hogy ilyesmire költsd a pénzedet – mondom végül. – Ennyi mindent hazaküldeni, vagy nem is tudom... Engedd, hogy én fizessem a postádat. Az arckifejezése fagyos. – Nem kell – feleli. – Köszönöm. – De ez a sok ajándék a családodnak. – Ezek nem ajándékok. Eladom őket. Leteszi a bögréjét, és a hajához nyúl, hogy megigazítsa. – Eladok dolgokat az eBayen. – Az eBayen? – Úgy érzem, közelebb jutottam a megfejtéshez. – Mit adsz el? – Csak dolgokat. Óvatosan pillantok rá. – Dolgokat? – Dolgokat, amiket találtam. amiket olcsón vettem. A köd felszállt. Kezd tisztulni a kép. Csak meg kell találni a megfelelő gombot. Amilyen tiszta, olyan megdöbbentő. Elvette a ruháimat, egy-egy apró tárgyat innen-onnan, ellopta, és eladta őket. Megkönnyebbülök, amikor sikerül leereszkednem egy székre. A lábam teljesen elgyöngült. – És mondd csak, eladtál bármit is Ania Dudeknek?

Marta arckifejezése zárkózott. A kezét szorosan egymás mellett, az asztallapon nyugtatja. – Nem. Vajon most is hazudik? – Tudod – folytatom óvatosabban –, van egy nagy zsák odafent, tele ruhákkal. A tied lehet, ha szeretnéd. Amúgy is a jótékonysági boltokba kerülne. Tartsd meg a pénzt. Óriási szívességet teszel vele. Az arcához nyúl, elképedten megdörgöli a szeme alját. – De. – kezd bele. Némi elégtételt okoz, hogy látom a megalázottság jeleit az arcán, a pírt az arccsontokon. Valószínűleg fel kéne háborodnom, de valami tiszteletfélét is érzek. Olyan rossz lenne ez? Annyi mindent küldenek nekem. Néhány ruhadarabon még rajta volt az árcédula. Észre sem vettem, hogy eltűntek. – Meséltél a rendőröknek az eBayes üzleteidről? – Nem. – Megkérdezték tőled, hogy kihallgathatnak-e újra? Tett fel neked Perivale további kérdéseket ma? – Nem. Hátradőlök a széken. – Hát ezt nem értem. Minden bizonyíték, amit Ania Dudek halálával kapcsolatban találtak, nem hozzám kötődik, hanem a házhoz. Akárki lehet érintett közülünk. Perivale említette ma, hogy találtak újabb bizonyítékot, de ötletem sincs, mi lehet az. Az azonban mégis különös, hogy a rendőrség miért nem hallgat ki téged legalább annyiszor, mint engem. Marta vállat von. – Perivale maga mondta nekem. Tudja, hogy nem én vagyok a gyilkos. Úgy látszik, nehezebb szavakba önteni, amit mondani akarok, mint gondoltam volna. – Honnan tudod? – szedem össze magam végül. – Honnan tudom, hogy nem én vagyok a gyilkos? – bámul rám. Önkéntelenül is elnevetem magam. – Honnan tudod, hogy Perivale tudja, hogy nem te vagy a gyilkos?

– Tudja, mert egyszerűen nem tehettem meg. Egész idő alatt más személlyel voltam. – Nem bánod, ha megkérdem, ki volt az? Belekezd egy bonyolult és hosszú történetbe, és az elején még nem értem, hova vezet ez az egész. Millie-ről szól, és egy rossz álomról, és Ania meggyilkolásának éjszakájáról. – Millie halálra rémült, és átszaladt az ágyamba – mondja. A részletek megragadnak bennem – Marta énekelt egy dalt Millie-nek, és mesét is mondott neki egy csirkéről –, de nem tudom őket összeilleszteni. Nem hallom a történet végét. – Elnézést? Mit is mondtál? – Azt mondtam, amit a rendőröknek is: hogy nem ölhettem meg Ania Dudeket, mert egész éjszaka Millie-vel voltam. De nem igazán hallgatok már rá, mert nem ez a lényeg. Nem érdekel, ki ölte meg Ania Dudeket, vagy hogy kinek az alibijét találja Perivale kielégítőnek és kiét nem. Az egyetlen, amire gondolni tudok, az az, hogy Millie-nek rémálma volt, és nem hozzám szaladt, az édesanyjához, hanem Martához: a hátához simult, és összefonta a lábát az övével. Ez a nő, aki lehet, hogy kissé bonyolult és magányos, és egy egészen picit be is csap néha, lehet, hogy kölcsönveszi a farmeremet és használja a parfümömet, de azon az egész hosszú, sötét éjjelen, amikor Ania meghalt, mesét mondott a lányomnak, átölelte és vigyázott rá. Ebben a másodpercben mindössze ez számít. Amikor megszólal a mobilom, nincs kedvem felvenni. Félsötétben fekszem az ágyon, Marta az esti nyelvórájára ment. Nyikorgó, sóhajtozó zajok a falból. Nagy lehet a forgalom a Trinity Roadon ma éjjel, vagy csak a szél fúj rossz irányból. A ház időnként összerázkódik. A gondolataim ismét nyugtalanok, a racionalitást felváltotta a határozatlanság és a félelem. Olyan érzésem van, hogy valami borzalmas fog történni, hogy még közel sincs vége az egész rémálomnak. – Jack vagyok – szól bele a telefonba, noha tudom, hogy ő az. – Azért hívom, hogy bocsánatot kérjek. Próbálok közömbösnek tűnni. – Miért is kér bocsánatot? – Amiért érzéketlen és faragatlan barom voltam.

– Nem számít. – Nos, nekem igenis számít. Nem kellett volna „a tévés Gaby Morti-mernek" neveznem. Maga nem a tévés Gaby Mortimer. – Igazán kedves. – Tudja, hogy értem. Maga sokkal több, mint egy tévés akárki. – Köszönöm. – Farok voltam. – Farok? Felnevet. – Nem használjuk azt a szót, hogy farok? Elmosolyodom. – Nem, ha tudjuk mással helyettesíteni. – Rendben. Akkor seggfej voltam. Felhúzom a szemöldökömet. – Seggfej? – Ez is tiltva van? – Fogalmam sincs. Talán. – Szemétláda? – kérdi óvatosan. – Talán a szemétláda megteszi. – Én csak. Nem is tudom. – Igen? – Nos. Tudja, maga bájos és aranyos, és bajban van, és olyan jól indult minden, de most az egyik percben akarja, hogy segítsek, a másikban meg elutasít. Bájos és aranyos: a szavak mintha illatos virágok lennének. Leszakíthatnám őket, koszorút fűzhetnék belőlük, és a nyakamba akaszthatnám. Hosszú ideje senki nem mondta nekem, hogy bájos vagy aranyos lennék. Úgy hangzik, mint egy csalás, mint valaki más elfeledett szavai a múltból. – Sajnálom, ha folyton elrontom a kedvét – felelem végül. – Valószínűleg csak éhes voltam. Ismét mosolygok. – Nos, legalább tíz perc telt el azóta, hogy utoljára evett valamit. – Egyáltalán nem voltam lelkes az elején – fordítja komolyra a szót. – Hogy őszinte legyek, úgy gondoltam, hogy játszom egy kicsit a szerepet, nyomozgatok, amíg maga bele nem egyezik az interjúba. de most, hogy ismerem magát, most már segíteni akarok. Tényleg szeretném. Bárcsak megengedné.

A hangja karcosan mély, mintha kicsit berekedt volna, vagy épp most szívott volna el egy cigarettát. Vonzó hang, olyasfajta, amibe egy bájos lány azonnal beleszeretne. Lecsúsztatom a fejemet a párnáról, így most már a takarón fekszem. A lábfejem lelóg az ágy végéről. Egy apró fekete pontot veszek észre a plafonon. Lehet, hogy egy pici pók, vagy egy légy, vagy csak egy apró koszfolt. Megmozdul vajon? A távolság a fekete pötty és a csillár között változik vagy állandó marad? – Köszönöm – felelem egy kis idő után. – Tudja, elgondolkodtam a dolgon. Biztos vagyok benne, hogy Christa tud valamit. Meg kéne kérnünk, hogy adja ide Ania naplóit, Gaby. Talán találnánk valamit, ami eltereli a gyanút magáról. Most kéne elmondanom neki, amit Christa Ania másik barátjáról mesélt. De olyan hosszú napon vagyok túl. Rettenetesen fáradtnak érzem magam. És tetszik a beszélgetés iránya. Íme egy férfi, aki tudja, hogy bajban vagyok, és elkeseredetten, minden erejével szeretne segíteni nekem, ellentétben Philippel. És, bár lehet, hogy ez szörnyű tőlem, de eszembe jut a Münchhausen-szindrómás nő, akit egyszer vendégül láttunk a műsorban, aki betegséget betegség után talált ki, hogy felkeltse a környezete figyelmét, és megkapja azt az együttérzést és szeretetet, amit sosem tapasztalt gyerekként. Valószínűleg az is egyfajta Münchhausen-kór, hogy megtartom magamnak a megszerzett információt, és hagyom, hogy Jack aggodalma beburkoljon és felmelegítsen, akár egy puha takaró. Bárcsak azt mondhatnám, hogy azért nem árulom el neki, mert meg akarom tartani a Christának tett ígéretemet, és küzdök a lelkiismeretemmel – de ez nem lenne igaz. Én akarok a középpontban lenni, szükségem van a gondoskodására, hogy egyedül csak rám figyeljen, legalább most. Tehát nem, nem valami dicséretes, amit teszek. A motivációm egészen önző. – Jól van? – kérdi. – Igen – felelem magas hangon. – Talán a megfázás bujkál bennem. – Gaby, tudom, hogy baj van. Mi történt?

A fekete pötty nem mozdul a plafonon. Egyáltalán nem élő dolog. Csak egy fekete pötty, egy apró koszfolt. Hangosan felsóhajtok. – A rendőrségnek új bizonyítéka van. Nem tudom, mi lehet az. Perivale említette ma, amikor. amikor bent voltam az őrsön. – Bent volt az őrsön? Mit keresett maga ott? – Elkaptak egy férfit, aki a házam előtt leskelődött délelőtt – ugyanazt, akit tegnap én is láttam. A rendőrség bevitte, de már elengedték. – Az összes ajtót bezárta? – Igen. – Egyedül van? – Marta nyelviskolában van. – Azonnal odamegyek. Egy autó motorja búg fel az ablak alatt. Eltűnődöm, vajon mikor volt az utolsó eset, hogy Philip így törődött volna velem. Ambíció és elhivatottság: kirekesztik a kedvességet. Az utolsó pár nap hétköznapivá tett és teljesen lecsupaszított, Jack pedig gondját szeretné viselni ennek a hétköznapi, csupasz személynek is. – Szeretné, hogy odamenjek? – kérdez rá Jack. Van valami a hanghordozásában, a hangja komolyságában, ami arra késztet, hogy a kezére gondoljak, a tenyere ívére, az ujjai tompa hegyére, a sötét szőrszálakra a csuklója felett. Az arcára gondolok, és arra, hogyan suhannak át a gondolatai a vonásain, hogyan viselkedik, milyen egyszerűen, őszintén. Tárgyilagosan a testére gondolok, és eltűnődöm, milyen lehet a súlya, ahogy rajtam fekszik, ahogy a haja puhán az ujjaim alá simul. – Nincs semmi dolgom – mondja. – Egyedül vagyok. Az estém fénypontja egy üveg olcsó bor és egy házhoz rendelt pizza. Egy üveg olcsó bor és egy házhoz rendelt pizza estére, a hosszú nap után. Egy lakás a tisztító fölött, emeletes ágyak és a bennük alvó gyerekek. Ha nem ismertem volna meg Philipet, egy Jack-típusú férfihoz mentem volna feleségül. Talán Philip is ilyen lett volna, ha egy kicsit több pofont kap az életben. Jack az én alternatív happy endem.

szerda A lepedőt csomóba gyűrtük, a paplan félig lecsúszott rólam. A ruháim a padlón hevernek: a pólóm, a melltartóm és a bugyim a farmerembe tűrve. A hónaljam alól friss izzadság sós illata csap fel. Leöblíti a WC-t, majd meztelenül megáll a fürdőszoba ajtajában, arca kipirult és napbarnított, a teste hófehér. Rám mosolyog, és arccal előre az ágyra huppan. A matrac nagyot nyög a súlya alatt. – Helló – mondja. – Helló – felelem. Átfoga a hátamat az egyik karjával, és közelebb von, míg teljesen magához nem szorít. Az álla a nyakamnak feszül, szája és orra meztelen tarkómhoz simul. – Szeretem ilyen gyorsan csinálni – mondja elégedetten. – Nos, örülök – nevetek fel. – Mégiscsak a te elégedettséged a legfontosabb. A reptérről nem az irodába ment, hanem egyenesen hazajött. Nem is emlékszem, mikor történt utoljára ilyesmi. Hallottam, ahogy csapódik az ajtó, a táskája ismerős huppanása a padlón, a nevem, ahogy elkiáltja magát, és már a konyhában is volt. Éppen gabonapelyhet ettem, a kanál kiesett a kezemből, a benne lévő müzlivel és tejjel együtt. Nem volt idő, hogy magamhoz térjek a meglepetésből. Már ott is termett előttem, karját kitárva, csupa áradó aggodalom – talán még mindig az itallal vagy a jet-laggel küszködhetett, magam sem tudom. Rám önti a napok alatt feltorlódott érzelmeit. Úgy döntött, hogy meglep. Amint véget értek a szingapúri meetingek, azonnal hazaindult, csak ez érdekelte. Terveztek egy hajókirándulást, de ő már nem ment el... A szám a vállához nyomódott, egész testemet magához szorította. Amikor felnevettem, úgy hangzott, mintha csuklanék. – Látnom kell Millie-t – mondta, kissé hátrébb lépve. – Suffolkban van Iannel és Robinnal, már mondtam. Kartávolságra tolt, és alaposan megvizsgált. – A hajad! – mondta.

Majd hirtelen hosszú, áradó monológban tört ki, amit, úgy gondolom, már a repülőn, majd az útlevél-ellenőrzés alatt és a taxiban is tervezgetett. – Bocsánat mindenért, Gaby. Tudom, hogy a poklokon mentél keresztül. Minden meg fog változni, ígérem. Újrakezdjük. Megteszek mindent, amit csak kívánsz tőlem. – Rendben. – Mi volt a rendőrséggel? Sikerült már...? – Senkit sem tartóztattak még le. – Téged békén hagytak? – Nagyjából. – Hála istennek. És a munka? Adtak egy kis szabadságot? Vajon tényleg nem tudja, mi történt? – Olyasmi. – Gabs. Annyira sajnálom. Nem csak azt, ami most történt veled. hanem amilyen voltam. el sem hiszem. Gyere ide. Újra magához rántott. Mintha teljes testmasszázst akart volna adni, végiggyömöszölt. Nem ismertem rá. Túlzásba vitte. Marta lépett be a konyhába, rémült pillantást váltottam vele Philip válla fölött. Azonnal sarkon fordult, és eltűnt a lépcsőn. Hallottam az ajtó csukódását, majd a lépteit a fejem fölött. – Nem kell bemenned az irodába? – kérdeztem egy kis idő múlva. – Nem – rázta meg a fejét Philip. – Igazán adhatnak nekem egy rohadt szabadnapot. – Ittál? – Csak ezeket a kis palackos Riojákat a repülőgépen. – Aludtál? – Gaby, tökéletesen magamnál vagyok. Lehuppant az asztal szélére, a nadrágja meggyűrődött kissé a mozdulattól: még mindig a régi, jóképű, fiatalos Philip. De csak bámultam rá. Bizarr érzés volt. Olyan, mintha teljesen leválasztottam volna magamról. Nem voltam rá dühös. A megbántottság valahol mélyen teljesen belém kö-vült. Magam sem tudtam megmagyarázni. Ez volt minden, amire vágytam az utóbbi napokban, és most mégis túl késő. Annyi mindenen mentem keresztül nélküle, és ez megváltoztatott valamit. Nem tudom, hogy vissza tudom-e csinálni érte. Ez a rengeteg túláradó

érzelem vajon nekem szólt, vagy inkább saját magának? És a „hajókirándulás"? Tényleg muszáj volt megemlíteni? Tovább beszélt, csak úgy folyt belőle a szó. – Ott ragadtam a világ másik oldalán, amikor te bajban voltál. Nem voltam itt, hogy támogassalak, amikor zaklatott a rendőrség. – Valójában letartóztattak, Philip. – Egyben maradtál, ahogy mindig is. – Egy éjszakát töltöttem egy cellában, Philip. Egy cellában! – Ó, édes istenem. Bent tartottak? Egész éjszakára? – Igen. – Biztos, hogy mindenről értesült? – Egy teljes éjszakára. Gyorsan beszívta a levegőt. – Borzalmas volt? – Valójában – enyhültem meg kissé – annyira nem. Túléltem. – Te drága. Meg sem érdemellek. – Észrevettem a szemkörnyéki finom bőr alatt egy apró, kéken kígyózó eret. – Egy darab szar vagyok. – Óvatosan az önkritikával – válaszoltam. – A végén még igazat adok. Kissé elfordította a fejét, a mutató– és a középső ujját a két szeme közé, az orrnyergére szorítva. Az ismerős gesztus szíven ütött. Mindig megdörgöli az orrát, ha fáradt, mintha csak azt gondolná, hogy ki tudja masszírozni magából a kimerültséget. Közelebb léptem hozzá, és szájon csókoltam, ami már jó ideje kívül esett a kettőnk közti intimitás határain. Kipróbáltam. Válaszul a tarkómra szorította a tenyerét, és közelebb rántott. Éreztem, ahogy a fogai puhán a számhoz értek. Majd megfogta a kezemet, és maga után húzott, ki a konyhából, el Marta szobájának zárt ajtaja előtt, fel a lépcsőkön, egészen a hálószobáig. A teste éppolyan ismerős már, mint a sajátom. Tudom, hol állnak ki a csontok, a bőr hol ráncolódik kissé, hol vannak az anyajegyek, és hol tudom kitapintani a kemény izmokat. Először kissé félszeg voltam – a hosszú, szex nélküli periódus megalázottsága miatt –, de ezúttal más volt, mint Brightonban. Lényem egy része kívülről figyelt minket, úgy közvetítve a történteket, mintha Clarának mesélném el utólag, olyan szavakat használva közben, mint „figyelmes, előzékeny, odaadó". Érezni

lehetett, menynyire megerőlteti magát. Nem volt szenvedélyes: valami más volt. Nézem őt az ágyban. A borostái őszülni kezdtek, az állán fehérebbek, mint a szája körül, egy kicsit hasonlóan, mint Perivale arcán, bár ez olyan gondolat, amit jobb szeretnék kiverni a fejemből. Az orra egyik oldalán kicsit hámlik a bőr, és ott rejtőznek azok az apró szőrszálak is, amiket ki kellene húzni. Egy mély ránc a halántékán – vajon új? Borsmenta halvány illata. – Fogat mostál – rázom meg a fejemet. – Csaló. – Ha! A fürdőszobában voltam, és úgy gondoltam, kihasználom az előnyömet – mondja, majd komolyan rám pillant. – Ezentúl jobban figyelek majd, Gaby. – Kezdve a fogmosással. – Kezdve a fogmosással. Egy darabig csak bámulok rá. Philip tüsszent, mintha a figyelmem túlságosan tolakodó lenne. – Elnézést – mondja. – Szénanátha. Újra tüsszent, és ezúttal ismét azt a vicces mozdulatot csinálja, mintha láthatatlan karmesteri pálcát tartana a kezében. Összeszorul a szívem, amikor meglátom. Feltámaszkodom a könyökömre. – Nagyon eltávolodtunk egymástól – mondom neki komolyan. – Tudom – feleli. Elnyúlik mellettem, gondosan a válla alá tűri a párnáját, és a szemembe néz. – Mesélj el mindent. Semmit se hagyj ki. Tehát a rendőrség benn tartott, a köcsögök, utána pedig mégis elengedtek, hála istennek. Mi történt még? A kollégák? Remélem, melléd álltak. Szólásra nyitom a számat, aztán megint becsukom. Nem is tudom, hol kezdjem. El kellene mondanom mindent részletesen, vagy inkább mégsem? Fel kellene hogy törjön belőlem az egész, sírnom kellene, és az kellene még, hogy megvigasztaljon, és magát okolja, amiért nem volt mellettem. El fog szörnyülködni, amikor meghallja a részleteket – hogy milyen megfélemlítő volt a rendőrség, milyen rettenetes volt Perivale megszállottsága, mennyire ijesztő volt a zaklatóm, milyen hátborzongatóan magányos volt a cella éjjel. Erről álmodoztam kezdettől fogva,

elképzelve, hogyan érzi majd magát a bűnös és megalázott Philip: hogy talán majd egy kicsit jobban szeret engem a lelkifurdalása miatt. Valami azonban alapjaiban megváltozott. Úgy érzem, mintha zsákutcába kerültem volna. Végül azt felelem: – Odabenn nincs minden rendben, ami azt illeti. – Adtak pár szabadnapot, hogy kipihend magad? Úgy látszik, tényleg nem tudja. Talán nem volt igazam, amikor megvádoltam magamban. Kesernyésen felnevetek. – Nem egészen így mondanám. Nagy nehezen belefogok, és elmagyarázok neki mindent, kezdve a hirtelen távolságtartó Terrivel, aztán hogy senki sem válaszolt a hívásaimra, egészen addig a végkifejletig, hogy kirúgtak, és ezt a sajtóból tudtam meg. – Ezt nem tehetik veled – mondja háborogva. – Mindenki pótolható, Philip. – Harcolni fogunk, ne aggódj. Felhívom Stevent a Withergreenstől. Ha nem vesznek vissza, az jogellenes elbocsátásnak és becsületsértésnek tekinthető. Semmi esélyük nem lesz Steven ellen. Még ezen a héten ki fogják rúgni azt a Terri nevű nőt. Tessék. Philip visszatért, és harcol értem. Miért nem érzem magam jobban ettől? Nem akarom, hogy Territ kirúgják. Olyan durva gondolat, annyira nélkülözi az empátiát, annyira jellemző Philipre. A hajamat simogatja. A legszívesebben elhúznám a fejem. – Mesélj az utadról – mondom. Hátradől, és megigazgatja a párnát, hogy kényelmesebben feküdjön. Részvényekről beszél, eladásról és vételről, az árfolyam változásáról a mostani piaci körülmények között, hogy mennyire naprakésznek és tájékozottnak kell lennie, a találkozókról a szóba jöhető vállalatok főnökeivel, a csalási lehetőségekről, a sikkasztásról, a trükkökről és a jutalékról. Csupa olyan szó, amit használhatnánk a kapcsolatunkra is. Figyelmesen és alaposan magyaráz. – Találkoztál érdekes emberekkel? – kérdezem. – Kóstoltál valami különlegeset? – Voltam pár előkelő étteremben, hogyne. Munkaebédek és borozások, főként nemzetközi konyha.

Vállat von, és futólag elképzelem, hogyan válaszolt volna erre a kérdésre Jack, valószínűleg az utolsó falatig részletezve egy mennyei kókusztejesszójababos gorenget. – Szegény édesem – mondja. Szegény édesem. Hát itt tartunk megint. Philip ásít egy nagyot, és megrázza a fejét, mintha zúgna a füle. A szeme félig csukva. Rádöbbenek, hogy ennyi volt, nem fog tovább kérdezősködni a megpróbáltatásaimról. A lábszáramat cirógatja. Éppen azon tűnődöm, vajon beszéljek-e neki a zaklatómról, A nyomodban vagyok 2.-ről, esetleg a VAD-ról a rendőrségen, amikor rezegni kezd a mobilom. A farmerem zsebében maradt, a padló deszkái pedig úgy felerősítik a vibrálását, mintha valami élőlényt rejtegetnék a ruháim alatt. – Ne vedd fel – mondja Philip. – Lehet, hogy Millie az – felelem. Arrébb gördülök, a kezemet a nadrágzsebbe süllyesztem, és még időben bányászom elő a mobilt. – Gaby! – O, helló. Nem kellett volna felvennem. Nem akarok most Jackkel beszélni. – Találkoznunk kell – mondja. – Átmehetnék? Valami nagyon fontos történt. Fejjel előre lógok le az ágyról, a matrac a gyomromhoz szorul. Kicsit beljebb csúszom, és megtámaszkodom a padlón a csuklómmal, hogy kiegyensúlyozzam magam. – Nem a legjobb időpont – felelem vidáman. – A férjem éppen most tért haza az üzleti útjáról. Várhat egy kicsit? – Visszatért? Philip visszatért? – kérdi furcsa hangsúllyal Jack, majd rávágja: – Nem. Nem várhat. Nagyon sürgős. – Sürgős? Tényleg? Megfordulok, és hitetlenkedő arckifejezéssel meredek Philipre, aki a szemét forgatja. – Oké. Nézze, Gaby, megpróbálom dióhéjban összefoglalni. Visszamentem Christa lakására. Könyörögtem neki, hogy adja oda Ania naplóit. Kicsit bizalmatlan volt, de végül sikerült meggyőznöm. Gyakorlatilag nem fizet adót, és attól retteg, hogy kiutasítják az országból. Bevetettem minden sármomat, és

célozgattam rá, hogy van egy ismerősöm az adóhivatalnál, aki segíthet elsimítani a dolgokat, miközben azt is megemlítettem, hogy ha nem segít, annak esetleg súlyos következményei lehetnek. Nem túl elegáns módszer, de a cél érdekében szükség volt rá. – Ez meglehetősen brutálisan hangzik – felelem. – A lényeg, Gaby, hogy bevált. Beleegyezett, hogy megmutatja a naplókat, bár nagy részük lengyelül van, szóval nem valami nagy segítség. Akárhogy is, a lényeg, hogy. – Nagyon ügyes, Jack. De nem hiszem, hogy az időpont megfelelő arra, hogy mindezt megvitassuk – mondom kedvesen, de határozottan. Philip éppen a talpamat csókolgatja. – Értem. Figyeljen, megkértem Christát, hogy ellenőrizze. Múlt év augusztus 13-a, délután fél három. A maga neve és lakcíme. Benne van a naplójában, Gaby. Mégiscsak járt ott egy állásinterjún. Le van írva. Talán elfelejtette, de találkoznia kellett vele, Gaby. Benne van a naplójában is. Ott volt a maga házában az interjún. Magamra kapok pár ruhadarabot, és leszaladok teát főzni. A konyhában állok, és bámulom a tükörképemet az ablaküvegben. Igen, most már ismerem a tényeket. Nem kell sietnem. Nem kell kapkodnom. A müzlistálkám eltűnt az asztalról. A mosogatórongy gondosan összehajtva a mosogató szélén fekszik. A vízforraló még meleg. Marta a jelek szerint a házban van, bár nem hallok semmiféle zajt. Bekapcsolom a vízforralót, és nekiállok a keresésnek. A tavalyi háztartási napló világoskék bőrkötésű volt aranyszegélyű selyemlapokkal – fényűző ajándék a fejesektől a stúdióban. Pontosan látom magam előtt, hogy nézett ki. Vajon odaadtam a rendőrségnek? Nem, hiszen nem kérdeztek róla semmit. Nincs a tévé mellett felhalmozott könyveknél, és nem találom sem a nappali könyvespolcain, sem Millie második osztályos zongoraleckéi között a pianínó tetején. A villanybojler fémes, magas hangon fütyülni kezd, a falban lévő csövek felmorajlanak.

Egyik polcot a másik után pásztázom végig. Nem vagyok már olyan nyugodt, mint az előbb. Lehet, hogy kidobtuk? Vagy a hálószobában van? Lesz időm, míg Philip zuhanyozik, felsurranni és ellenőrizni? Ekkor egy kép ugrik be, egy vizuális emlék: Jack levesz egy könyvet, majd visszateszi a helyére, végigfuttatva ujjait a gerinceken. És tessék, itt is van – nincs elrejtve, sem eltemetve, egyenesen közszemlére tettük a csinos sorba rendezett szakácskönyvek között, amelyeket Philip édesanyja helyez mindig reménykedve a karácsonyfa alá: a napló ott áll a Jamie vacsorái és Claudia Roden Spanyol receptekje között. A fémspirál legfelső hurka kitekeredett a sok használattól. Megpróbálom visszabújtatni a helyére. A bőr fedlap por– és fáradtolaj-illatú. A lapok olyan puhák, mint a vaj. Megtalálom az oldalt: augusztus 13-a, szombat. A sorok telistele firkálva. Millie-nek tornaversenye volt Dagenhamben – bemelegítés fél kilenctől, az esemény kezdete negyed tíz, Izzie anyukáját vinni –, és egy parti délután – Harriet Pugh nyolckor: Sammy Duder fazekasműhely, Webb's Road, du. 4-6. Odafirkáltam azt is: AJÁNDÉKOT VENNI!, átlósan, túlméretezett, aláhúzott nagybetűkkel, nem csoda, hogy ez a valami eltűnt alatta. Nem is írás, csak a ceruza halvány lenyomata, valamié, amit rég kiradíroztak. A fény felé kell fordítani az egész könyvet, hogy ki lehessen silabizálni. Se név, se további részletek, csak ennyi: du. 2.30, A. D., elrejtve a többi hieroglifa alatt. Egy darabig némán meredek a papírra. Nehezemre esik összpontosítani. Visszapörgetem a lapokat az ujjaim között. Az előző hét tele van csinos, gyöngybetűkkel lejegyzett időpontokkal, számokkal és betűkkel, úgymint Hétfő „este 6.30, C. S., este 7, P. T.". Az örmény Croydonból és a „bármelyik pillanatban újra egyetemista" lány. Kedd „este 7, N. M., 7.30, N. S., 8, P. B.". A jogosítvány nélküli, a dél-afrikai és a kedves portugál hölgy a nem létező angoljával. Végül szerdán, „du. 5.30, M. B.". Marta Biely, egy tökéletesen megfelelő, tapasztalt lengyel dadus kiváló referenciákkal. Miközben a kórházba mentem meglátogatni az anyukámat, felhívtam Robint telefonon. Tisztán emlékszem rá. Megkértem,

hogy törölje a hét további részére tervezett találkozókat, és mondjon le egy vacsorát és egy fogorvosi időpontot is. Azt felelte, meg tudja oldani. Nyugodtan rábízhattam a feladatot. De akkor már olyan elfoglalt volt az esküvője előkészületeivel – valami közbejött az utolsó utáni másodpercben, talán a székek túlságosan szélesek voltak a menyegzői sátorba. Lehet, hogy megpróbálta elérni Aniát, de nem sikerült neki? Lehet, hogy teljesen kiment a fejéből? Lehet, hogy Ania mégis eljött a megbeszélt időpontban? Visszacsúsztatom a naplót a két szakácskönyv közé. Ez minden és semmi. Nem tekinthető bizonyítéknak. A magyarázatokat meg kell hozzá keresni. Arra a hétre gondolok, amikor az anyám meghalt. Az utolsó pár hónap egészen mély bugyrait mutatta meg a pokolnak. Rendőrség. Orvosok. Kezelések. Vodka a virágvázába rejtve. Kis üveg tömény a gyógyszeres szekrényben. Idegen férfiak, kinyúlva a szófán. Philip – aki szerint az anyukám „érdekes személyiség" – valósággal émelygett a helyzet nyers brutalitásától. Nem kértem tőle, hogy olyasmit tegyen, amihez nincs kedve. Akkor, utoljára, egyedül mentem a kórházba. Az anyám bőre besárgult, a szeme fehérjéje olyan volt, mint két világító tojássárgája. Dagadt ujjaival láthatatlan kártyalapokat osztogatott. Újra és újra felkaparta a karján levő fekélyeket és sebeket. A hasa fájdalmasan felfújódott a takaró alatt. Amikor belehányt a vese formájú tálba, amit elé tartottam, csöpögni kezdett a vér az orrából. Azt mondta a nővéreknek, hogy rátámadtam, a haját téptem, és úgy összevertem, hogy kék-zöld lett a teste. – Micsoda lány ez – köpte felém. Addig cirógattam a hátát, míg újra álomba nem merült. Amikor felébredt, a hányásába fekete vérrögök keveredtek. Philip nem volt velem, amikor meghalt. „Édesem – mondta a telefonba másnap –, szegény édesem." Virágot küldött, egy csinos szegfű– és liliomcsokrot. Késett a temetésről is, „munkamegbeszélésről" jött a krematórium-ba, lábujjhegyen settenkedett be az oldalajtón. A vízforraló sípol, én pedig összerezzenek. A villanybojler felhördül, majd elhallgat. Hallom, ahogy folyik le a víz a csövekben.

Éppen a forró vizet öntöm a kannába, amikor megszólal a vonalas telefon. Odapillantok a kisasztalra, de a telefontartó üres, a telefon fent lehet az ágyam mellett. De van egy másik kagyló is, mélyen eltemetve a kanapé párnái között. Amikor felveszem, mintha halvány kattanást hallanék. – Szia, anya! Egy benzinkúton vagyunk! Most ebédelek, pedig még nincs is ebédidő. Kolbászt, és mit gondolsz, mit egyek hozzá: sült krumplit, pirított zöldséget vagy vajas krumplipürét? Szerintem sült krumplit fogok, mert Robin azt mondta, hogy biztosan nem is használnak igazi vajat. Azt mondta, hogy valójában tejes krumplipürét adnak. – Vagy margarinosat – felelem. El is feledkeztem Millie-ről és Robinról. Szerda van. A nőgyógyász. Millie nemsokára hazaérkezik. Hamarosan látom a lányomat. – Vagy forró vizeset. – Gusztustalan. Felvetted az Anubisz házának rejtélyeit, anya? Robin-nak és Iannek nincs Nickelodeonja, és meg kell tudnom, hogy mi történt. Muszáj. – Millie? – Várj – feleli –, Robin beszélni szeretne veled. – Mils, kérdezhetek tőled valamit? – Persze. – Emlékszel tavaly nyáron arra a hétvégére, amikor én nagymamával voltam bent a kórházban, a hétvégére, mielőtt koszorúslány voltál Robin esküvőjén? – Igen – feleli elgondolkodva. Az ablakhoz sétálok a telefonnal. A kert nagy része már árnyékban van, de a kamélia még reménykedve a fény felé fordítja a virágját. – Volt egy tornaversenyed reggel, aztán Harriet Pugh „Agyagozzunk együtt" partija délután. – Rosszul írták rá a nevemet a tányérra, amit csináltam, és nem volt szabad pingvineket csinálni. Annyira szerettem volna egy csokornyakkendős pingvint. Olyan cuki. – A kettő között emlékszel egy magas, csinos nőre hosszú, vörös hajjal, aki interjúra jött, hogy a dadusod lehessen? Mintha megmozdulna valami a gyertyánfa lombjai között. – Persze – feleli Millie. Egy mókus ugrál az almafára akasztott madáretető felé.

– Emlékszel rá? – Igen. Nagyon kedves volt. Azt mondta, hogy tud cigánykerekezni, de nem tudott. Apa csinált neki kávét az új Nespresso géppel, aztán odaégette a tejet. Leroskadok a konyhapadra. Egy kutya távoli ugatását hallani valamelyik kertből. Automata üzemmódban válaszolgatok Robinnak. Ekkor és ekkor várhatók, vagy valami ilyesmi. Robinnak ott kell lennie valahol valamikor -semmit nem fogok fel a beszélgetésünkből. Ha Ania idejött, és Philip találkozott vele, még kávét is főzött neki, akkor miért nem beszélt róla? Még mindig hallom Robin hangját, és muszáj higgadtan válaszolgatnom, hogy végül elköszönjön, és letegye. Tárcsázom Jacket. Nem veszi fel, azonnal hangpostára kapcsol. Leteszem a telefont, és hangosan felnyögök. – Mi történt? – Philip a küszöbön áll a köntösömben, nedves haja hátrasimítva, az arca frissen borotvált. Vizes lábnyomok látszanak mögötte a padlón. – Minden rendben? Megpróbálok mosolyogni. Hátat fordít, és egymás után nyitogatja a konyhaszekrény fiókjait, hogy serpenyőt és evőeszközöket keressen. – Találkoztam Martával a lépcsőn – teszi hozzá a válla fölött. – Adtam neki harminc fontot, és elküldtem, hogy kettesben lehessünk egy kicsit. Most pedig reggelit fogok készíteni a feleségemnek. – Behajol a hűtőbe, a kezét az ajtó oldalán nyugtatva. – Nem mintha olyan nagy lenne a választék: tojás, száraz sajt, egy hagyma, répa... Omlett à la Philip. Ahogy egyenként kiveszi a hozzávalókat a hűtőből, ott ül az arcán a kérdés: „Látod, hogy megerőltetem magam, milyen házias vagyok?" Összeszedem magam annyira, hogy hangosan azt mondjam neki: „Nagyon ügyes vagy." Odaállok mellé a konyhapulthoz, és míg ő megolvasztja a vajat, megpirítja a hagymát és felveri a tojásokat, kiveszek egy nagy zacskó előre szeletelt kenyeret a fagyasztóból, óvatosan lefejtek róla két szeletet, és a pirítóba teszem. Megkeresem a Nespresso kapszulákat, újratöltöm a gépet vízzel, majd kimosom a tejhabosító aljáról az odaszáradt

üledéket. Próbálok gondolkodni, de az agyam nem működik, ugrál, ki-kihagy, a kerekek szétcsúsznak. Az asztalon vibrálni és csörögni kezd a mobilom. – Ne válaszolj rá – kér Philip. – Hívd vissza később. Nézd csak – húzza ki a köntös üres zsebeit. – Semmi BlackBerry. – Tényleg fent hagytad a telefonodat? – bámulok rá hitetlenkedve. – Nos – pirul el kissé –, valójában a hallban van, még hallótávolságon belül, de legalább ki mertem engedni a kezeim közül. Apró lépések, Gaby. A régi, önironikus Philip. – Rendben – felelem. Leülök, és eszem az omlettből, gondosan ügyelve arra, hogy az evőeszközök ne csikorogjanak a porcelánon. Próbálok higgadtan viselkedni. Elmondom neki, hogy Millie és Robin hamarosan megérkeznek. Figyelem az arcát. Felvette volna a telefont a hálószobában, és máris tud a dologról? Ha igen, jól leplezi. Elmosolyodik, az arca felragyog az örömtől. – Az én kicsi lányom – mondja. – Lehetséges, hogy Ania Dudek itt járt állásinterjún tavaly nyáron? -kérdezem hirtelen. – A halott lány. Biztos vagy benne, hogy nem felejtettél el valami apróságot, és valami félreértés folytán mégis eljött volna.? – Nem. Persze hogy nem – vágja rá gyorsan. – Miért kérdezed? – Mindegy. Csak Millie említett valamit. Emlékeznie kellene, ha kávét csinált neki, ha a lány cigánykerekezett, vagy legalábbis próbálkozott a cigánykerekezéssel. Amikor a BlackBerryje megcsörren a hallban, óvatosan rám pillant, a fejét kissé félrebiccentve, a száját könyörgőn biggyeszti félre, én pedig úgy teszek, mintha kissé rosszallnám a dolgot. – Menj csak – mondom végül. – Tudom, hogy fel szeretnéd venni. A mosogatóhoz sétál, beleteszi a tányérját, megigazgatja a köntösöm övét a dereka körül, majd eltűnik a konyhából.

– Clive – hallom, ahogy beleszól a telefonba, a hanga közeledik az ajtóhoz. – Igen... Igen... Persze... – újra a konyhában van. – Igen. Hallgatlak. Becsomagolom a kenyeret, és visszateszem a fagyasztóba, kissé arrébb rendezve a mélyhűtött borsó zacskóját, hogy helyet csináljak. Belebújtatom a kezemet Marta latexkesztyűjébe, és nekilátok, hogy kisikáljam a serpenyőt. Philip megpróbálja elkapni a tekintetemet. – Húsz perc – motyogja felém. – Tehát kinek mutatod még meg? Kifordul a konyhából, de nem megy le az alagsorba. Hallom, ahogy a nappali ajtaja kinyílik, majd becsukódik mögötte. Figyelem egy darabig, ahogy Philip hangja felerősödik, majd elhalkul, ahogy a nappaliban járkál, és ontja magából azokat a számításokat, amelyekhez annyira ért, amelyekkel minden ügyfelét leveszi a lábáról. Néhány perc után, amikor biztos vagyok benne, hogy elmerült a beszélgetésben, lesettenkedem az alagsorba. A fiókjai mintha egy idegen ország felségterületéhez tartoznának. Mappák, az ő gyöngybetűivel: Adó, Áfa, Osztalék. Egy csomó újságkivágás – cikkek különböző nagyvállalatokról. Tollak, tűzőgépek, egy tekercs fehér drót, néhány szétszórt pendrive, egy összegubancolódott fejhallgató, különböző fajtájú telefontöltők. Hirtelen éles fájdalmat érzek a talpamban: egy leejtett gémkapocs. Az utolsó fiók maradt csak hátra: régi és új útlevelek, jogosítványok, egy dobozra való fényképnegatív, egy műanyag mappa különböző számlákkal és garancialevelekkel. A hűtő használati utasítása, a kezelési útmutató Philip Nikonjához, amit az egyik útja alkalmával vett magának, bár alig használja. Miközben áttúrom a fiókot, Philipre gondolok, és arra, hogy milyen személyiség: olyasvalaki, aki még a szenvedélyeivel kapcsolatban is rendszerető, aki, ellentétben velem, minden papírt eltesz, biztonságban tartva őket elektromos tűz vagy árvíz vagy más természeti katasztrófák esetére. Óvatos és aprólékos, nem vad és szenvedélyes, mint én. Erre gondolok éppen, amikor egy fehér papírdarabot látok kikandikálni a Krups Titanium Nespresso gép és a Weber ötégős gázbarbecue számlája között.

Hosszú, részletes számla, egyik tétel a másik után, a dátum múlt év decembere. Agent Provocateur. Szerelem. Ez a sorozat neve. Egy „Szerelem" melltartó és egy „Szerelem" harisnyatartó, egy „Szerelem" tanga és egy „Szerelem" kombiné. Rengeteg Szerelem. A végén úgyis minden a szerelemről szól. Kényszerítem magam, hogy vegyek levegőt. Az érzelmek néha olyan elemi erejűek, hogy mozdulni is alig bír az ember. Visszadobom a számlát a mappába, a mappát pedig behajítom a fiókba. Amint elveszítem szem elől, már nem is vagyok olyan biztos a dologban. Mi van azzal a szettel, amit nekem vásárolt? Alighanem Myla volt – a boltból, alig egysaroknyira az irodájától. Gyorsan beugorhatott ebédidőben. Talán nem is ő, hanem a titkárnője. Vagy mégsem, lehet, hogy tévedtem? Lehet, hogy Agent Provocateurt kaptam? Ahhoz át kellett volna tekernie az egész városon. Valóságos túlélőtúra a szerelem jegyében. Lehet, hogy Agent Provocateur volt. Vajon be tudom adni ezt a magyarázatot magamnak? Visszateszem a többi mappát is a fiókba, és megpróbálom visszatolni, de nem sikerül, valami akadályozza a sínt. Becsúsztatom a kezem az asztal hátuljába, próbálom kitapogatni és helyére tolni a fiókot. Egy aranylánc akad az ujjaim közé. Kifakult, öreg nyaklánc, az egyik szeme elszakadt – talán én magam törtem el, miközben a fiókot feszegettem. Kicsi, kerek aranymedál fekszik a tenyeremen. Múló gondolat: milyen ritkák ezek manapság. Egy szent, aki kiment a divatból, Szent Kristóf, ahogy egy gyermeket hordoz a vállán. Mély lélegzetet veszek, szinte összeborzongok. Utána viszont abnormális nyugalom tölt el. Becsukom a fiókot, és felállok. Halkan keresztüllopózom a szobán, és megállok a lépcső alján. A hangja egyre közeledik. Vajon le akar jönni az alagsorba? Behúzódom az edzőterembe. Egy fekvenyomó gép foglalja el a szoba nagy részét. Erősen fülelek. Nincs a lépcsőn vagy a közelemben. Visszafordult a nappali felé. Még mindig telefonál, szobáról szobára járkálva közben. Elhalkul a hangja, nem hallom többet. Le kell ülnöm a futógépre, hogy elgondolkozzam egy kicsit. Látni az eget innen, a vasrácsokon túl: egy falatnyi kék, egy fa zöld lombkoronája.

Végül eldöntöm, hogyan tovább: felmegyek, mintha mi sem történt volna, és amilyen gyorsan csak lehet, meglépek a házból. A Szent Kristófmedál azonban még mindig a kezemben van. A futógép alján, ahol a pedál rúdjai csatlakoznak a gépbe, van egyegy lyuk: senki nem kockáztatná az ujjai épségét, hogy belenyúljon. Beletömködöm a nyakláncot a mélyedésbe, majd kimegyek a szobából, és visszaszaladok a konyhába. Philip még mindig a nappaliban van, pattogó hangon osztogatja utasításait a telefonba. A hangja alapján a zongora mellett ülhet. A tányérjaink és a kávéscsészéink még mindig a mosogatóban várakoznak. Berakhatnám őket a gépbe, de csinálnom kell valamit a kezemmel. Megnyitom a csapot, és a folyó víz alá tartom az ujjaimat. Philip meghallhatta a vízcsobogást. Hallom, ahogy közelednek a léptei, és már a konyhában is van. Grimaszol egyet, és felemeli a szabad kezét, majd az álla alá szorítja a BlackBerryt, mögém lép, és szorosan magához öleli a csípőmet. – Tehát mi az álláspontjuk? – kérdezi. A kezem a vízbe merül. A tányér mintáit sikálom látszólag elmélyülten. – Igen – mondja. – Jó, rendben. Akkor eldöntjük később, mikor adjuk el. Viszhall. Kinyomja, majd a köntös zsebébe csúsztatja a telefont, az állát a fejem búbján nyugtatva. A teljes testsúlyával rám nehezedik. Ha erősebben nyomná, talán ketté is törhetné a gerincemet – a fejemet a két vállam közé kényszerítette. Alig tudok megmozdulni, de legalább a habos kezemet megpróbálom kihúzni a mosogatóléből. – Minden megváltozik majd, meglátod – mondja lassan. A hangja mély és kissé rekedtes. – Gondolod, Philip? – lefejtem az ujjaimról a latexkesztyűt, és addig izgek-mozgok, míg sikerül kibújnom a szorításából, és szembefordulni vele. – Ötéves terv és hasonlók? Suffolk? Méhek, szederlekvár és falusi iskola Millie-nek? Csönd. Lélegzetvételnyi szünet. Árulás két másodperc alatt. Semmi kedve Suffolkba költözni: ezzel én is tisztában vagyok. – Erről majd később beszélünk – feleli végül.

Legalább egy kicsit lenne őszinte. Nem tudom visszatartani a kérdést: – Teljesen biztos vagy benne, hogy Ania Dudek nem járt itt? – hadarom. – Tudom, ez csak apróság a mi elfoglalt életünkben, akár könnyedén el is feledkezhettél róla. – Mondtam már. Nem. Nem járt itt. A kurva életbe! Az isten szerelmére! – kiált fel, miközben riadtan hátralép tőlem, kiveszi a telefont a köntös zsebéből, és a konyhapultra csapja. Szó nélkül visszafordulok a mosogatóhoz, és kihúzom a dugót. A víz szörcsögve bugyog le a lefolyón. Megtörlöm a kezemet egy konyharuhával, azzal, amit Jacknek dobtam oda néhány nappal ezelőtt. Valami furcsa oknál fogva elgondolkodom azon, hogy a DNS-e rajta lehet-e még az anyagon. – Leugrom a szupermarketbe, veszek valami harapnivalót – mondom gyorsan. – Nincs itthon semmi, amit Robinnak és Millie-nek adhatnék. Hozzak neked valamit? Rám pillant. – Vennél egy kis antihisztamint? Megint előjött a szénanáthám. – Persze – felelem. – Gaby? – Tessék? Különös arckifejezéssel mered rám. – Semmi – visszakozik végül. Fogom a tárcámat, belebújok a cipőmbe, és kisétálok a házból. Az ezüst Mondeo az út másik oldalán parkol. Perivale kuporog benne. Megkönnyebbülhetnék a látványától, a közelségétől, de mégsem teszem. Tudom, hogy elég lenne bekopogtatnom az ablakán, és beülni mellé, de nem vagyok rá kész. Ehelyett meggyorsítom a lépteimet, és miközben érzem a tekintetét a hátamba fúródni, beülök az autómba. Elönt a vágy, hogy beletapossak a gázpedálba, és órákon át csak vezessek, minél messzebbre innen. Nem teszem. A rövidebb utat választom a Waitrose szupermarketig. Leveszem a polcokról és a kosárba teszem szépen egymás után a csirkét, egy nagy zacskó salátát, két liter tejet, egy csokor lila hagymát, egy tábla csokoládét és néhány doboz Benadylt Philipnek. A kasszánál fizetek. „Még

valamivel szolgálhatunk?" „Nem kérek semmit, köszönöm." Arra sem emlékszem pontosan, hogy mit vásároltam. Még eszembe jut, hogy érvényesítenem kell a parkolójegyemet. Ülök egy darabig az autóban, lehunyt szemmel, a homlokomat a kormánykeréken pihentetve. Olyan nyugodt vagyok. Egészen különös. Nevetni támad kedvem. Ki gondolta volna? Előkeresem Christa kártyáját – Dél-londoni Mobil Szépségszalon –, és tárcsázom a számot. Hosszú csönd a vonalban, mikor megmondom a nevemet. – Gondoltam, hogy keresni fog – szólal meg végül. – Szóval Jack meglátogatta ma reggel – felelem. – Igen. Vett egy nagy csokor virágot, és hozott süteményt a kávézóból. Én... – Azt hittem, nem bízik benne, túlságosan sármos. – Azt mondta, a maga dolgát próbálja helyrehozni, és nekem is segít majd az adóhivatalnál. – De maga megígérte Aniának. – Jack azt mondta, Ania úgyis halott. Maga pedig él. És a rendőrség börtönbe akarja zárni. Jack azt is mondta, hogy van egy kislánya, és. – .és lefordított neki egy keveset a naplójából? – Azt mondta, csak azért, hogy tisztázni tudjuk a maga nevét. És egyáltalán nem akartam, hogy elvigye őket. Ania egy csomó személyes információt is leírt. – Értem. – De Jack olyan meggyőző volt, Gaby. Lelkifurdalást okozott nekem. Azt mondta, hogy letartóztathatnak, ha akadályozom a rendőrség munkáját azzal, hogy információt tartok vissza. A parkoló kezd megtelni. A fejemhez kapom a kezem. – Nem értem. Azt akarja ezzel mondani, hogy oda is adta Jacknek a naplót? Most nála van? – Nem tudtam, mihez kezdjek. – Beszélt neki Ania szeretőjéről? – Nem. – De biztos benne van a naplóban – rázom meg a fejem. – És ha Jack elvitte a rendőrségre, amit előbb vagy utóbb biztosan

meg fog tenni, akkor Ania szülei mindenről tudni fognak majd, erre nem gondolt? A hangja kimerült. – Próbálom a legjobbat tenni Ania emlékére. Már magam sem tudom, mi helyes és mi nem. – Rendben – felelem neki. – Köszönöm, Christa. Ne gyötörje magát. – Maga jó ember – mondja. – Kedves. Törődik Ania emlékével. Kopogás. Egy terepjáró fékez le mellettem, a nő a kormány mögött letekeri az ablakot, és megkocogtatja az enyémet. – Végzett? – kiabál át. – Még nem teljesen – felelem. A nő haragosan csettint, a szemét forgatja. Félhangosan káromkodik egyet, és arrébb hajt. Három nem fogadott hívásom van Jacktől. – Hol van most? – kérdi, amikor visszahívom. – Tudunk találkozni? A hangja mély, csupa törődés és aggodalom. Félbeszakítom, mielőtt bármi mást mondhatna, és elmesélem, hogy Ania valóban járt a házunkban állásinterjún, de nem találkoztunk. Philippel viszont találkozott, bár ő „nem emlékszik". – Ez nagyon különös, Gaby. Tovább folytatom. – Találtam egy Agent Provocateur-számlát Philip fiókjában, és megtaláltam a Szent Kristóf-medált is, amit a rendőrök annyira kerestek. Végig nála volt. Ania adta neki vagy elvette tőle. A fiókja hátuljában rejtegette. A Szent Kristófot. A hiányzó Szent Kristófot. – Tisztában vagyok vele, hogy a hangom hisztérikus. – A másik férfi. Philip az. Philip a másik férfi. – Hol van most? – A Waitrose parkolójában. – A Waitrose parkolójában, mindezek után? – Az egész összeállt, Jack. Ha Philipnek viszonya volt Aniával, akkor sokat lehetett a lakásán – az Asics, a talajminta az első kertből, a pizzaszámla. Gondolkodás nélkül elvihette a bankkártyámat. A PIN kódom 2503, a házassági évfordulónk napja.

– Az újságkivágások – folytatja. – Teljesen logikus, hogy érdeklődött maga iránt, ha egyszer viszonyt folytatott a férjével. – A ruhák – csuklik el a hangom. Nem a Zarában vette őket, nem Marta adta el neki. Philiptől kapta. Elképzelem, ahogy a férjem végigtúrja a gardróbomat, olyan darabok után kutatva, amelyek jól állnak majd a szeretőjének. – Tízpercnyire sem vagyok – mondja Jack. – Azonnal ott leszek, és elmegyünk a rendőrségre. Elvisszük a naplót, és keresünk valakit, aki le tudja fordítani. – Ne, ne! – Muszáj megtennünk. Ha Philip a gyilkos. – Ezt még nem tudjuk – ellenkezem hevesen. – Én csak próbálom összeilleszteni a részleteket. Lehetett Ania szeretője anélkül is, hogy meggyilkolta volna. Vagy nem? Nem tudom elképzelni róla. Egyszerűen lehetetlen. Jobban ismerem Philipet, mint saját magamat. Nem gyilkos. – Tehát ha csak a szeretője volt. – „Csak" a szeretője – nevetek fel keserűen. – Ha „csak" a szeretője volt, miért nem vallotta be azonnal, Gaby, amikor magát letartóztatták? – kérdez rá csendesen. – Egy ártatlan ember ezt tette volna. Ne haragudjon, de nem tetszik nekem ez az egész. Indulok. – Nem tudom elhinni, hogy megölte – ismételgetem. – Ugyan miért tette volna? – Talán Ania megfenyegette, hogy elmondja magának. – Az alibije. Volt alibije. – Alibi ide vagy oda, persze hogy Philip ölte meg – fakad ki hirtelen Jack. – Ez az egyetlen logikus magyarázat. Hogyan tekinthetnénk bombabiztosnak egy alibit egy teljes éjszakára, ha mint egy váltóbotot, adja egymásnak a titkárnő, a pincérek, a munkatársak? Hallottam a vallomásáról. Egy darabig edzett az iroda alagsorában, aztán vacsora a Nobuban, ital a Dorchesterben. Ebben a városi nyüzsgésben ki veszi észre, ha valaki eltűnik egy kis időre? Lehunyom a szememet. Philip Parlee Z2-ese: milyen büszke volt mindig is a sebességére. Az irodából hazatekert kevesebb mint tizenöt perc alatt. Mint a villám. Mint a gondolat.

– Még mindig lehetett Tolek – szólalok meg nehézkesen. – Lehet, hogy hazudott Lengyelországról. Úgy értem, valóban lehetett ő a gyilkos. Szerelemféltésből. Vagyis. – sóhajtok fel – addig nem megyek el a rendőrségre, amíg ki nem derítek mindent. Nem kell megtudniuk semmit, hacsak nem Philip a gyilkos. Nem akarom, hogy Millie a poklokon menjen keresztül. Újra megelenne a sajtó a ház előtt. És Millie ma visszajön. Akármelyik percben itt lehet. – Gaby, kérem – mondja Jack türelmesen. – Ez bizonyíték. Sajnálom. A rendőrségnek feltétlenül tudomást kell szereznie róla. És ha Philip tette, maga nincs biztonságban. Az ég szerelmére, az is lehet, hogy szándékosan akarta gyanúba keverni. – Perivale új bizonyítékot emlegetett. Kíváncsi vagyok, mi lehet az. – Megkeresem Morrow rendőrt, hátha rá tudom venni, hogy árulja el. – Kövessen el mindent. Feküdjön le vele, ha szükséges – mosolyodom el kesernyésen. – Azt azért mégse – feleli. Mind a ketten felnevetünk. Legalábbis úgy gondolom, hogy nevetek. Lehet, hogy valójában elsírtam magam. – Adjon pár órát. Kell lennie valamilyen magyarázatnak – könyörgök. – Hallanom kell az egészet a saját fülemmel. Bízzon bennem, Jack. Kérem. A ház üres. Semmilyen nesz nem hallatszik. Olyan csendes, mint a sír. Egy boríték fekszik az alsó lépcsőn, rajta a nevem. Philip írta. Levelet hagyott nekem. A boríték hátoldala nincs leragasztva, még vissza sem hajtotta rendesen. A ragasztócsík makulátlan. A borítékban két összehajtott papírlap. Leülök a lépcsőre, és olvasni kezdek. Drága Gaby!

Azt hittem, kibírom anélkül, hogy elmondanám az igazságot, de nem megy. Tudnod kell róla. Vajon gyáva dolog levelet írni? Ha igen, azt hiszem, gyáva vagyok Ania valóban eljött a házunkba az interjúra. El kellett volna mondanom neked, de azon a hétvégén történt, amikor az anyád meghalt. A munkát pedig egyébként is Martának adtad végül. Teljesen kiment a fejemből. Nem tűnt fontosnak. Néhány nappal később belebotlottam a parkban. Éppen hazafelé tartottam az irodából, és majdnem elütöttem a híd előtt, ahol a bicik-liút véget ér. Lelkifurdalásom volt, mert nem hívtam vissza a munka miatt, így felajánlottam neki egy kávét. Aztán hazakísértem. Viszonyt kezdtünk. Tessék, leírtam. Nem tudom kitörölni. Nem akartam szerelmes lenni belé. Hazudnom kellene, és azt mondani, hogy nem is lettem, de nem teszem. Őszintének kell lennem. Tartozom neki ennyivel. Amikor elmondta, hogy terhes, nem is tudtam, mit gondoljak, mit érezzek. Sosem akartalak elhagyni téged és Millie-t. Ez az egész csak valami extra volt, valami plusz. Az irodában egy csomó kollégának van szeretője. Próbáltam időt nyerni. Azt mondtam neki, hogy meg kell találnom a megfelelő pillanatot, amikor elmondom neked. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Amikor azt hitte, hogy elvesztette a babát, majdhogynem elégedett voltam, mintha a döntést valaki más hozta volna meg helyettem. Bűnösnek éreztem magam és kínlódtam. Már a gondolat is elborzasztott, hogy mi lesz, ha rájössz az egészre. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy a haláláról írjak, a gyilkosságról, az iszonyatról, arról, hogy biztos voltam benne, valamilyen módon én is felelős vagyok érte. Olyan nő volt, aki óriási szenvedélyeket ébreszt. És ha A mondat többi része át van húzva. Gaby, nem én öltem meg. Az életemre esküszöm. Nem tudom, hogy érhetném el, hogy higgy nekem, de nem én öltem meg. Sosem tudtam volna megölni.

Szünetet tartok, hogy megtöröljem a szememet, majd a második oldalért nyúlok. Könnyek hullanak a papírra, elmázolják Philip írását. Igazán minőségi irodaszert használt: vízjeles levélpapírt és Montblanc tollhegyet, amivel az ember részvétet nyilvánít vagy házasságtörést vall be. A második papírlap felülete egyenetlenebb – a papír rossz oldalát használta –, az írása pedig szaggatott. Pár sor: Nem tudok tovább hazudni. Szörnyű dolgot követtem el, és nem tudom, mit tehetnék vagy mit mondhatnék neked. Annyira sajnálom, édesem. Egyedül abban reménykedem, hogy idővel megbocsátasz majd nekem. Philip Gondosan összehajtom, majd visszacsúsztatom a két papírlapot a borítékba, és magam mellé teszem a lépcsőre. Valahol nyitva lehet egy ablak. Érzem a huzat hidegét a nyakamon. A szatyor még mindig a lábam mellett hever. Felemelem, a műanyag fülek mélyen az ujjaimba vágnak. A konyhába viszem, és felteszem a pultra. Elrakom az ételt a helyére, gondosan elrendezem a hagymát egy tálban. Philip gyógyszerét a pulton hagyom. A telefon megszólal, és gondolkodás nélkül veszem fel. A hang a telefonkagylóban Evans rendőrként azonosítja magát. Halványan rémlik a neve. – Attól tartok, rossz híreim vannak – mondja. – Perivale felügyelő kért meg, hogy hívjam fel az ügyével kapcsolatban. – Az ügyemmel kapcsolatban? – Sajnos nem találtunk ujjlenyomatokat a DVD-n a magáé kivételével. A gyanúsított pedig, akit a VAD-rendszeren keresztül azonosított, a Sunday Mirror egyik újságírója. Kicsit elbeszélgettünk vele a magánlaksértés szabályairól. De ennél többet nem tehettünk. Nagyon sajnálom. – Köszönöm. Leteszem a kagylót, és mintegy félálomban, lassan felsétálok az emeletre. Philip az ágyon fekszik, arcát a párnába temetve. Új

cipő van a lábán. Az árcédula még mindig az egyik, vadonatúj gumitalpon díszeleg. Egy század másodpercig azt hiszem, halott. Megállok az ajtóban, és csak bámulok rá. Majd nagy nehezen letérdelek mellé, és a nevén szólítom. Felém fordítja az arcát, ami kipirult, könnyáztatta, a szeme feldagadt: nem is arc többé, hanem egy egykorvolt kedves arc romjai. – Philip – mondom megint, ő pedig felhüppög, mint egy kétségbeesett gyerek. Feltornássza magát, és a mellkasomba temeti a fejét. A karját átkulcsolja a nyakam körül. A lányt gyászolja, bűntudatot érez a tettei miatt, gyötrődik, esetleg fél, hogy mit fogok mondani? Nem tudom. Először alig bírom elviselni a közelségét – „Nem akartam szerelmes lenni belé" –, de egy kis idő múlva mégis megsimogatom. Először a haját, aztán a vállát. Az érintésem gyengéd, majd egyre erősödik. Ki akarom gyúrni a fájdalmat a tagjaiból. A szánalom, akár egy sebzett madár, vergődik a mellkasomban. Eltelik egy kis idő. A remegése csitulni kezd, majd lassan el is múlik. Amikor felemeli a fejét, a kezét maga elé kapja, hogy ne nézhessek a szemébe. Eltolom az ujjait. – Nedves lett a pólód – mondja sírós hangon. – Mindegy. Arrébb gördül az ágyon, mellé fekszem. Egymás arcába meredünk. – Annyira sajnálom, Gaby. Mindent sajnálok. Újra és újra bocsánatot kér. Félbeszakítom. – Miért nem mondtad el? – Ez csak egy viszony volt. Úgy gondoltam, nem kell tudnod róla. Mindenkinek van viszonya az irodában. Úgy gondoltam... – Hogy gondoltad? – Úgy gondoltam, megúszom a dolgot. – Hangosan felnyög. – Pete Anderson egyszer azt mondta, hogy egy kis házasságtörés olyan, mint a prémium a jól végzett munka után. A gyomrom émelyegni kezd. – De te szerelmes voltál belé – szögezem le. Hatalmasat sóhajt.

– Nem tudom. Nem akartalak elhagyni. Sosem tudtalak volna elhagyni téged és Millie-t. Nem is tudtam, mibe keveredem. – Abbahagyja a sírást, lassan kezd erőt venni magán. – Rád emlékeztetett. Amilyen te voltál az első találkozásunkkor, vad és független, a múltat felejteni akaró, mint aki mindenáron meg akarja valósítani önmagát. Gyengéden pillant rám. – Még a szája sarkát is úgy harapta be néha, mint ahogy te szoktad: félig magabiztosan, félig halálosan bizonytalanul. Amikor először találkoztunk, a konyhában, miközben te a kórházban voltál, olyan kedves volt Millie-hez, hogy. – Amikor azt kérdeztem, miért nem mondtad el, úgy értettem, hogy amikor meghalt, Philip. Hogy lehet, hogy nem említetted meg ezt a tényt? Hogyan tarthattad az egészet magadban? Egyszerűen nem értem. Behunyja a szemét. – Halálra voltam rémülve. Gaby, kérlek, hallgass meg. Először nem is tudtam, hogy a halott nő, a holttest, amit te – a feleségem – megtaláltál, Ania, míg a rendőrök meg nem jelentek az irodámban. Azt gondoltam, valami tinédzser. Azt mondtad, valami tinédzser. – Nem igaz – felelem. – Azt mondtam, „lány". Félreértetted. – Majdnem szívrohamot kaptam, amikor a rendőrnő kimondta a nevét. Már aggódtam miatta. Nem válaszolt a hívásaimra. Egy vagy két hétig nem találkoztunk, mert Lengyelországba utazott egy esküvőre. Szerdán úgy beszéltük meg, hogy felmegyek a lakására, de te rám erőltetted azt a randiestét. Próbáltam rácsörögni, voltam a lakása közelében. sosem gondoltam volna. Amikor a rendőrség kikérdezett, miattad aggódtak, nem miattam, sejtelmük sem volt róla. A rendőrnő furcsán bámult rám -nagyon izzadtam, azt mondtam, hogy valami csípőset ettem. Lejegyezték az alibimet, és elmentek. Én meg elokádtam magam a vécében, Gaby, nem is tudom, képtelen voltam. Aztán felültem a biciklire, és csak köröztem a városban. Fogalmam sem volt, hol járok. A Hyde Parkból beszéltem veled, és azt hazudtam, hogy még mindig az irodában vagyok. Teljesen le voltam dermedve. Nem tudtam, mit kezdjek

magammal. Vártam, amíg el nem alszol, mielőtt hazamentem volna. – Láttalak aznap éjszaka az íróasztalodnál – felelem. – Úgy néztél ki, mint aki valóban dolgozik. – Éppen haldokoltam, Gaby. – Tehát először hazudtál nekem, aztán hazudtál a rendőrségnek is? Nem gondoltad, hogy mindkét dolog fontos lehet? Ez a rengeteg bizonyíték, ami a lány halálát a mi házunkhoz kapcsolja – a talaj az előkertből, a Tesco-számla, a ruhák? Még akkor sem beszéltél, amikor engem gyanúsítottak, amikor bevittek a rendőrségre, bevarrtak egy cellába, és egész éjszaka bent tartottak! – Felemelem a hangomat. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak. – Nem jöttél haza, nem segítettél megoldani. Hagytad, hogy azt higgyék, én voltam az. Idegesen harapdálni kezdi az öklét. Odanyúlok, és elveszem a szája elől. Megint hisztérikus könnyekben tör ki. – Nem tudtam – feleli. – Képtelen voltam elmondani a rendőrségnek. Annyira motyog, hogy alig értem, amit mond. – Miért? Megrázza a fejét. – El kell hogy mondd nekem. Hosszú csönd, majd végül kiböki: – Ott voltam. – Mindkét kezét az arca elé kapja. – Azon az éjszakán ott voltam. – Meséld el – unszolom megint. Óvatosan arrébb húzom a kezét. Elkapja, és teljes erőből a fejére szorítja a tenyerét. – Az iroda edzőtermében voltam. Aztán a Nobuban, és egy italra áttekertem a Dorchesterbe. Az idő nagy részében másokkal voltam együtt, ez igaz. De van egy kis szünet, egy negyvenperces rés, amikor nem voltam velük. Bob úgy gondolta, telefonálok, de nem így volt. Kimentem a Nobuból, és elbicikliztem a lakásához. Nem vette fel a telefonját, ezért aggódtam. – Meg persze le akartál zavarni egy gyors menetet. – Nem. Gaby. Kérlek, ne csináld ezt – fordul felém, az arca eltorzul. – Nem volt otthon, és haza sem akartam jönni, ezért inkább visszabicikliztem a többiekhez. Arra gondoltam, hogy meg kellene mondanom az igazat. Arra gondoltam, hogy a

rendőrség úgyis rájön majd, de senki nem vette észre, hogy eltűntem egy kicsit. Megúsztam. És senki nem tudta meg végül. Kártyás telefont használtam, és később megsemmisítettem. Mindig titokban találkoztunk. Senkinek nem beszéltem róla. Még Pete-nek sem. Meg voltam rémülve. Nagyon nem festett jól a dolog, Gaby. A barátnőm halott, én pedig a lakása előtt kószálok az éjszakában, amikor megölik. Esélyem se lett volna. – Tehát úgy gondoltad, folytatod az életedet, mintha mi sem történt volna? – Nem. Próbálkoztam. Istenem, az a hétvége Brightonban. Pokolian próbáltam tartani magam. Aztán jött ez a munkaút, én pedig igent mondtam rá. Minél messzebb innen. Időre volt szükségem, hogy gondolkodjam. – Hogy gyászolj? – Gondolom, igen – lélegzik mélyet. – Csak egy megbeszélésem volt. Harminchat órán belül itthon lehettem volna. De én csak ültem a hotel bárjában meg különböző kocsmákban, leittam magam, próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, és kitalálni, mitévő legyek. Azok a telefonbeszélgetések... végig csak tettettem, hogy minden rendben van, hogy hajókirándulásra megyek és karaokebárba. Szótlanul bámulunk egymásra, végül nekiszegezem a kérdést: – Ki ölte meg Aniát, ha nem te, Philip? Hangosan kiált fel, mintegy védekezésül: – Nem tudom. Talán egy régi barátja. Tolek? Megőrjítette a féltékenységével. Vagy valaki más, akit ismert? Volt egy másik angol pasi is előttem. Mindenki beléesett, akivel csak találkozott. Nem volt annyira szép, mégsem tudtad levenni róla a szemed. Volt benne valami, tudod. – Újabb hosszú sóhajt hallat, majd folytatja: – Vagy valami őrült? Nem is tudom. De nem én tettem, Gaby, esküszöm neked, hogy nem én voltam. Kérlek, hidd el. – Csss – próbálom megnyugtatni. – Megfogott benne valami, Gaby, egyszerűen megbabonázott. Olyan volt, mint valami álom. Nem tudtam ésszerűen gondolkodni.

Megsimogatom a haját. Azt kívánom, bárcsak ne mondaná el mindezt, bárcsak ne akarná mindenáron feloldozni magát. Fájdalmat okoz vele. – Minden rendben van – felelem. A végtagjai elernyednek egy kicsit. Még mélyebbre fészkeli magát a párnába. A paplan egyik oldala szabad, ő pedig óvatosan magára húzza, míg el nem fedi vele a vállát. – Virágot küldtél neki és drága ajándékokat vettél, Agent Provocateur fehérneműt például. Nekiajándékoztál párat az én ruháim közül is. Az arcát a kezébe temeti. Alig hallom, amit mond. Ezúttal azonban nem húzom arrébb az ujjait. Annyit kérdezek még: – Valóban szeretted? – Szerettem, de inkább. – Inkább csak a szexről szólt? Mintha egyesével adnám a szájába a mondatokat. Bólint. – Még azzal a tetoválással is? Finomak lehettek azok a cseresznyék – teszem hozzá élesen. – Nem gondoltam volna, hogy bírod a tetkós lányokat. – Ő más volt. Az egész annyira más volt. Magam is más ember voltam, amikor vele voltam. Kivonja magát a képből, szeretné elhatárolni magát a felelősségétől. Nem ő volt. Egy „más ember" volt. Az ujjait most az én arcomra fekteti, puhán tartva az államat a tenyerében. – Annyira sajnálom, Gaby. Nem akartam fájdalmat okozni neked. – Nos. Belélegzem testének szappan-, kávé– és sóscitrom-illatát. Hirtelen nem tudok mit mondani. Hosszú szünetet tart. – El kell mennem a rendőrségre – mondja végül. A kezemet a tenyerére szorítom, nehogy elvegye. A könnyeim benedvesítik az ujjait. – Millie bármelyik percben itt lehet – suttogom. – Menj holnap. Mit számít már az a pár óra? Hadd legyen együtt egy utolsó szép napunk.

Olyan mélyet sóhajt, hogy egész teste beleborzong. Reménykedve és bizalommal pillant rám. Az egész életét, a dobogó szívét tartom a kezem között. – Mi lenne velem nélküled? – kérdi. Egy jó darabig csak fekszünk egymás mellett. Nem tudom, pontosan mennyi ideig. Elvesztettem az időérzékemet. Talán csak pár perc múlt el, amikor hangokat hallok az ablak túloldaláról. Ajtócsapódás, nevetés, kiabálás, a kapu nyikorgása. A hálószobában hagyom Philipet, és leszaladok a lépcsőn, szélesre tárom az ajtót, és már itt is van Millie, rövidnadrágban, meztelen lábszárral, az arca pirospozsgás a vidéki sétáktól, a friss levegőtől és az egészséges házi koszttól. Mögötte pedig az én kedves, vidám, hétköznapi Robinom, a kezében egy marokra való sáros rebarbarával. Átöleljük egymást, lármázunk, Millie ugrál körülöttünk, mókás fintort vág a hajamra, majd Robin rövid kitérőt tesz a vécé felé, mert „mindjárt szétreped a hólyagja". A kezemben tartom a rebarbarát, és azon tűnődöm, mit is kezdhetnék vele. Ekkor megjelenik Philip a lépcső tetején, az arca csillog a hideg víztől, Millie izgatottan felkiált, amikor meglátja. Philip leszökell a lépcsőn, felemeli Millie-t, körberöpteti a levegőben, megöleli, és dörmögve megpuszilja. Robin kijön a vécéből. Még mindig igazgatva a nadrágja cipzárját, mond valamit arról, hogy újra együtt a család. Egy rövidke másodpercig mindent elfelejtek, és úgy érzem, minden a legnagyobb rendben. Együtt töltjük a napot. Csirkét sütünk, bár Millie túlságosan tele van még az útközben elfogyasztott kolbásszal és a sült krumplival, aztán a videojátékkal játszunk, igazi vakációs hangulat. Sétálni is megyünk, a játszótér felé, Philip pedig szorosan mellém ül a padra, a kezét az enyémbe fűzve, hogy megvédjen a bámulók tekintetétől és a bántó összesúgásoktól. Ezek az emberek nem ismernek engem. Azt hiszik, hogy ismernek, mert sokszor látták az arcomat, de valójában nem így van. Később, már otthon, a fényes szakácskönyvek egyikében találok egy olyan süteményreceptet, amihez felhasználhatom a rebarbarát, aztán leülünk egymás mellé a kanapéra, hogy megnézzük az Anubisz házának rejtélyeit. Philip erősen próbál

ébren maradni. Millie minden egyes alkalommal megböki, amikor csak előrebillen a feje. A szeme nedves, és sokat szipog. A szénanátha, a jet-lag vagy a gyász tünetei. Nézem, ahogy szétesik. Amikor a BlackBerryje megszólal, nem veszi észre, vagy csak nem törődik vele. Az én telefonom egyfolytában csörög: Philip szülei érkeztek vissza a hajóútjukról, tele mesélnivalóval. Átjöhetnének hétvégén? Ráérünk egy kicsit? A fejük még zsong Spártától és Bizánctól, és a kedves párról is beszélnek, amelyikkel összeismerkedtek az úton. Szeretnék nekik mindent elmondani, ami velünk történt, de nem teszem. Valamelyik szomszédjuk vagy egy barátjuk úgyis elpletykálja majd. Nem sürgős. SMS-ek és nem fogadott hívások Jacktől. Nem olvasom el, nem válaszolok rájuk. A hangpostám annyira tele van, hogy automatikusan törli magát. Robin délután ötre ér vissza, kipirulva, göndör haja csupa kóc. Kezd besötétedni, vastag, fekete felhők kergették hazáig a metrótól. Azt mondom neki, hogy az egészség és termékenység élő szobra lehetne. – Tutira – feleli vidáman. – A dokim is azt mondta, minden rendben odabent. Iszik egy csésze teát, eszik egy szelet tortát, de fáradt, a melle feszül, és csak fészkelődik a széken, várva, hogy hazaindulhasson a babájához. – Mi legyen, kisasszony? – fordul Millie-hez. – Tényleg vissza szeretnél jönni velem? – Szeretnék anyával és apával maradni – feleli Millie őszintén. – De Roxanne partiján is ott akarok lenni. – Hétvégén érted megyünk – mondom neki gyengéden. Robin feltápászkodik. – Na, mi lesz? Indulunk végre, kis hölgy, vagy indulunk végre, kis hölgy? A karomban viszem ki Millie-t az autóig. Érzem a meleg kezecskéjét a nyakam körül, a lábát a derekamnál, az aprócska, mégis izmos testét, ahogy szorosan hozzám simul. Óvatosan leteszem, megcsókolom a homlokát, az állát és jobbról-balról az arcát. Philip is lehajol, hogy megpuszilja és elköszönjön tőle.

A kapuban állunk, és integetünk, aztán a kocsi után szaladok egy darabon, és hangosan azt kiabálom: két nap múlva találkozunk! Esőcseppek pettyezik a járdát. Amikor visszafordulok, Philip már bement a házba. A téglafal egyre sötétebb színt ölt, ahogy átnedvesedik. Philip nyitva hagyta a bejárati ajtót, én pedig óvatosan beteszem magam után. A hallban sötét van. Philip felment. A konyha is sötétebb, mint amilyennek lennie kéne. Az eső nem túl heves – erősen kell koncentrálnom, hogy meghalljam a lehulló cseppek neszezését a bokrok és fák lombjai közt. Az utcalámpa halogénfénye egy kis körben világítja csak meg az almafa ágait. Még mindig nem rendeltem meg a redőnyöket. Éppen a villanykapcsolóra teszem a mutatóujjamat, amikor Philip halkan megszólal a hátam mögött: – Egy dolgot viszont nem értek. – Jézusom! – kapom a kezemet a mellkasom elé. – Tudod, mennyire megijesztettél? Leül a kanapéra, az árnyékok közé. Nem látom az arcát, csak a testének körvonalait. – A tetoválás. Honnan tudtál róla? Felkapcsolom a villanyt. Az üres párnák mögötte a kanapén még mindig Millie alakját őrzik. – Milyen tetoválás? – Ania cseresznyés tetoválása. Bepakolom a mosogatógépbe a bögréket és a tányérokat. Kinyitom a konyhaszekrényt a kissöprűért és a lapátért, majd gondosan felsöpröm a morzsákat a padlóról. – Láttam a holttestén. A pólója fel volt gyűrődve. Az én pólóm – nézek fel Philipre szúrósan –, amit nekiajándékoztál, egy csomó ruhámmal együtt. Bár valójában. – gondolkodom el – .lehet, hogy nem is láttam. Lehet, hogy csak a rendőrség beszélt róla, én pedig elképzeltem, hogy láttam. Az az órákig tartó kihallgatás elég kimerítő volt. igen, talán így történt. – Te jó ég – döbben meg Philip. – Órákig tartó kihallgatás. Rettenetesen sajnálom. – Azt hittem, sose engednek ki többé. De tessék, itt vagyok! Most pedig megeresztem a fürdővizedet. – Olyan fáradt vagyok, Gabs.

– Tudom. – El kell mennem a rendőrségre. Megcsókolom a feje búbját. – Majd később – felelem. – Épp elég idő lesz még erre. Felmegyek a fürdőszobába, megnyitom a vizet, majd beleöntök egy keveset a becses Deep Relaxemből. Nem kell belőle sok. Philip belép az ajtón. Olyan kimerült, hogy meg sem tud szólalni. Háttal áll nekem, és nehéz mozdulatokkal leveszi a ruháit, majd lassan beleereszkedik a vízbe. – Ez jólesik – mondja. – Mit szólnál egy whiskeyhez? – kérdem. – Jól hangzik – feleli, és mélyet sóhajt. Amikor kényelmesen elhelyezkedett, egy nagy pohárral a kezében, felveszem az edzőruhámat. Bárcsak itt lenne az Asics cipőm. A Dunlop már egy kicsit ócska. Visszateszem a szekrénybe, és inkább Philip Asicsét húzom fel. Megállok a fürdőszoba küszöbén. Nézem az arcot, amit annyira szerettem. A szemhéja kezd lecsukódni. A kimerültség, a stressz, a bánat, a gyász: most az egyszer idősebbnek tűnik nálam. – Futni megyek, édesem – mondom neki. És elindulok otthonról. Jobban szeretek este futni, mint reggel. Segít az elalvásban, mert általában esténként nehezen szabadulok meg a nyugtalanságtól. Az eső elállt. A felhők fenyegetőbben néztek ki, mint amennyi vizet hoztak. A tó körüli ösvényt választom. A talaj nedves, ragadós a lábam alatt. Philip cipője még az extra zoknival is túl nagy rám. A sár megnehezíti a lépteimet, nem tudok rendesen felgyorsulni. Pedig szükségem lenne rá, hogy kifussam magamból a feszültséget. Valamennyiünknek megvannak a magunk hárító mechanizmusai. Ahogy a talpam nekiütődik, majd elemelkedik az aszfaltról, fűről vagy salakról: ez az enyém. Apró legyek keringenek a fejem körül. Arrébb hessegetem őket. A Wandsworth Park bizonyos évszakokban, bizonyos napszakokban, a megfelelő megvilágításban egészen idilli tud lenni: buja zöld gyep, galagonyabokrok sápadt felhői – a

felségjogait követelő tavasz. Ezen az estén azonban unalmas és színtelen. A kacsák álmosan gyülekeznek a tóparton. A parkot átszelő széles ösvény felé indulok. Fekete sál lóg a kerítésen -finom kasmírnak tűnik, de lehet, hogy csak az esőcseppek csillannak meg rajta. Egy törött műanyag roller kandikál ki a cserjék közül. Elveszett tárgyak. Eldobva. Elfelejtve. Magukra hagyva. A talajt pásztázom, hátha megpillantom a karkötőt. Mindig ezt teszem, lassan a szokásommá válik. Nehéz levegőt venni, amikor dühös vagyok. A feszültség teljesen összeszorítja a torkomat. Nem tudtam volna végigcsinálni a futás nélkül. A hamis mosolyok, a bátor arc, a tettetett családi boldogság, a reménykedés, hogy végül minden megoldódik majd. A születésnapi teák. Az éttermi ebédek. A randevúk. A futás segített kezelni a dühömet. Kimasszírozta a fájdalmat, a savat, a lázat az izmok közül. Talán minden máshogy alakult volna, ha őszinte vagyok vele, ha már az elején alaposan összeveszünk, de nekem a színlelés az ösztönös válaszom, a visszavonulás a gyerekkorban bevésődött természetes reflexem. Azok a hosszú órák a konyhaasztal mellett – egy béka életének fázisai, a második világháború kirobbanásának okai – segítettek kizárni a részeg üvöltözést. Életem valódi leckéjét az alkoholista anyámtól kaptam. Nevess, mintha mi sem történt volna, és menj tovább. Lefordulok a sarkon. Egy futó halad el mellettem, a karja a levegőt szeli. A játszótéren két tinédzser lány üldögél a hintákon Ugg csizmában. Megtorpanok, és lihegve a térdemre támaszkodom. Próbálok mélyeket lélegezni. Nem biztos, hogy képes leszek ma este futni. Nem megy rendesen. Semmit sem csinálok rendesen. A fejem lüktet, feszít, a szívem túl gyorsan dobog. A pánik miatt? Vagy a testem kezdi feladni? Nekidőlök a játszótér kerítésének, megpróbálom összeszedni magam. Vajon tényleg azt hitte, hogy nem veszem észre? Persze hogy rohadtul észrevettem. Nem rögtön, nem az elején, nem akkor, amikor eltemettem anyámat, amikor alig tértem még magamhoz a bánattól és a bűntudattól. Egy vagy két héttel később kezdtem gyanakodni. A férjem, amint titokban félrelép: annyira valószínűtlen. És mi árulta el a

nagy hazudozót? Egy ásítás. Szeptemberben, az egyik vasárnap este, miután az egész hétvégét anya lakásán töltöttük Millie-vel, hogy kipakoljuk a holmiját, „hogy kilapátoljátok a szart", ahogy Robin fogalmazott. Mit csinált a hétvégén, kérdeztem Philiptől, mivel teltek a napjai nélkülünk? Elkezdte a választ – „Én, nos..." –, majd megállt a mondat közepén, nyitott szájjal, és kikényszerített magából egy hatalmas ásítást, hogy némi időt nyerjen. „Kicsit bicikliztem – felelte végül. – És kicsit dolgoztam is." Nem pirult el, nem találtam idegen hajszálakat vagy rúzsfoltot a gallérján. Philipet egy hétköznapi ásítás buktatta le. Óvatosan figyelni kezdtem. Szeszélyesen viselkedett – az egyik percben túlságosan is szeretett, a másikban hűvös volt és elutasító. Furcsa időpontokban tűnt el. A telefonja gyakran hangpostára kapcsolt. Különös szaga volt a ruhájának – nem parfüm, hanem gyorsétterem és radiátoron szárított ruha illata. Az egyik szombaton, amikor végül mégsem mentem Yeovilba, ahogy eredetileg terveztem, ingerülten, éles hangon beszélt Millie-vel. Utána kiment a kert végébe, hogy hosszasan telefonáljon. Később eltűnt a biciklijével együtt, azt mondta, egy alkatrészre van szüksége a városból. Az Ugg csizmás lányok felriadnak a köhögésemre, és felém pillantanak. Kiegyenesedem, és amilyen gyorsan csak tudok, a bezárt kávézó felé kezdek futni. Azt gondolta rólam, hogy ennyire ostoba lennék? Átkerekezett a parkon, én pedig kocsival követtem. Nem messze innen találkoztak. Láttam őket egymás felé sétálni, először nem is csókolták vagy érintették meg egymást, csak megálltak szorosan egymás mellett. A krikettpályák felé indultak. Néha, mintegy véletlenül, összeértek az ujjaik. A teniszpályák mellett, a lombok takarásában figyeltem, ahogy Philip megfordul, hátrál kicsit, mindkét kezével szorosan magához öleli a lányt. Nem voltak több, csak egy színes kirakós furcsa darabkái a bokrok között. Nyugalom és mozgás ritmikus váltakozása. Leülök a kávézó előtti asztalok egyikénél lévő padra, és a felhúzott térdeim közé temetem az arcomat. Küzdök a torkomban fel-feltörő émelygéssel. Egészen a mai napig nem tudtam, mikor és hogyan találkoztak először. Hogy eljött hozzánk

egy interjúra. Hogy a lányom. hogy a mi lányunk dadája legyen. A házamban járt. Találkozott Millie-vel. Az elárultság érzése szinte fojtogat. A szexuális féltékenység is valóságos agónia, de ez a fájdalom olyan éles, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Philip volt a legjobb barátom. Minden titkomat ismerte. Ő volt a kikötőm vihar idején. Most pedig ellenem esküdött, olyan aljassággal, ahogy még senki. Az anyukám is elhagyott, de ő valami más szorításában vergődött, valami nála nagyobb erő tartotta a markában: a függőség. De Philip saját szabad akaratából tette ezt velem. Pontosan tudta, hogy mit csinál. Ez továbbra is elviselhetetlen gondolat. Előre-hátra ringatom magam ültömben. Bíztam benne, és ő elárult. Senki sem olyan, mint amit feltételeznél róla. Mindenkinek megvannak a maga álarcai. Senki sem vigyáz rád. Felemelem a fejem, megtámasztom a pad háttámláján. Figyelem a Trinity Roadon cirkáló autók fényeit, ahogy felragyognak a krikettpálya zöldje fölött, mögöttük pedig fenyegetően állnak a Wandsworth börtön ezüstszürke támfalai. Nagy nehezen talpra állok, és folytatom a kocogást. Ezúttal megfelelő tempóban próbálok végigfutni a gyepen, elérni a teniszpálya melletti kis kunyhót. Meg akarom tisztítani a gondolataimat. De nem megy. Minden összekavarodott. Egészen szánalmas voltam azokban az időkben. Várakoztam, figyeltem, nevetségesen reménykedve, hogy ha kedves, szerető és boldog feleség leszek, akkor vége lesz az egésznek. Arra gondoltam, ha rajtakapnám, az egész még rosszabb lenne. Ha támadják, Philip elbarikádozza magát. Amikor újabb gyereket szerettem volna, ő pedig nem, minél többet vitatkoztunk, minél többet sírtam, annál szilárdabban állt ki a saját akarata mellett. Ezúttal inkább csöndben maradtam. Különböző kliséket kerestem a fejemben: viszony, flört, olyan kifejezéseket, amelyek kimondva könnyűnek, hétköznapinak és időszakosnak tűntek. Bármit megtettem volna, hogy megtartsam. Az élet nélküle egyszerűen elviselhetetlennek tűnt. Előbb vagy utóbb vége lesz, gondoltam. De nem így történt. Folytatódott, újra és újra. Karácsonykor hosszú sétákra indult, hogy „kiszellőztesse a fejét". Egészen valószínűtlen időpontokban érezte szükségét, hogy tejet vegyen.

Egyszer vagy kétszer követtem, megálltam a szeretője vacak kis bérlakása előtt, mocskosnak, mosdatlannak és aljasnak érezve magam. Át kell gondolnom az egészet. Az életnek mennie kell tovább. Millie születésnapja. Nem tudom, hogy Philip találkozott-e aznap Aniával, de elfeledkezett róla. Nem jött haza. Millie nélküle fújta el a torta gyertyáit. Marta és én énekeltünk, Millie kibontotta az ajándékokat, én pedig úgy tettem, mintha minden rendben lenne. „Drága, öreg, elfoglalt Apa." A házassági évfordulónk. Felmerült bennem a mentő gondolat, hogy csak némi együtt töltött időre van szükségünk, és minden megoldódik. Egy kis együttlétre. Nemcsak szexre, hanem egymás társaságára, az ágyban elköltött reggelire, a megszokott vasárnapi beszélgetésre. Lefoglaltam a hotelt, kiválasztottam a fehérneműt, megszerveztem a randevúestét. Nem jött el velem. „Majd máskor, Gabs", mondta, olyan elutasítóan, mintha észre sem vette volna, milyen fontos ez nekem. Ezután jött a teljes kétségbeesés és a pánik. Még mindig érzem. Folyton rá gondolni és folyton érte aggódni olyan sok hónapon keresztül. Lassan elveszteni szem elől, mi a valós és mi nem az. Magamat hibáztatni. Ha valamit máshogy csináltam volna, ha... Lesújtott a félelem attól, hogy elhagy, nem tudtam, ki lennék nélküle. A magamról mutatott kép – a határozott, sikeres, dolgozó anya – micsoda hazugság. Felnevetek, bele a bokrok sötétjébe, a fák néma lombjai közé: a hang visszaverődik onnan, ahol a vasút átszeli az ösvényt. Hirtelen abbahagyom a nevetést. Meg fogok őrülni. Lehet, hogy már meg is őrültem. Az az éjszaka. Képek, amelyeket mélyen eltemettem, fekete, mocskos, sáros képek, amelyek újra a felszínre bukkannak. Összeszedtem minden bátorságomat, és előre begyakoroltam a beszédet a fejemben. Próbálgattam a kifejezéseket, egyik frázist a másik után (hogy mivel „tartozik" nekem, hogy én ennél „többet érek"). Nyugodt és nagylelkű akartam lenni, nem akartam vitázni vele. Sokáig vártam rá, közben sírtam is egy kicsit. Felvettem a szürke futópulóverét, hogy érezzem az illatát magamon. Próbáltam visszaemlékezni, milyen volt, amikor még közel voltunk egymáshoz. Elfelejtettem, hogyan viselkedjek

normálisan, hogyan legyek saját magam. Elképzeltem, hogy elönti majd a bűntudat, hogy könnyekben tör ki, és szerelmet vall nekem. Ittam egyet. Aztán még egyet. Vártam tovább. Mikor felhívott a Nobuból, tele voltam feszültséggel: egy érintés, és eltörök. Nyeglén közölte velem, hogy nem jön haza. Hiába volt hát minden. Kirohantam a házból. Órákig gyötrődtem, járkáltam felalá a kertben. A fejem hasogatott. Végül elmentem a nőhöz. Vajon miért tettem? Hogy könyörögjek? Hogy harcoljak vele? Már nem emlékszem. Hiába próbálom, nem tudom felidézni. Egyedül arra emlékszem, ahogy ott állt előttem, az ízléstelen körmeivel, a festett hajával, az olcsó kis Zara nadrágában. Egy kicsit hasonlított rám, ez igaz. Nem volt megdöbbentő a hasonlóság, inkább egészen banális és felszínes. Philip típusa volt. Azt mondta, „feldúlt-nak" tűnök, és megkínált egy csésze teával. Hozzá sem bírtam érni. Nem volt gúnyos, inkább kedvesen bocsánatkérő, a fiatalok természetes leereszkedésével a hangjában. Azt mondta, hogy sajnálja, de már túl késő. Phil fel fogja adni az állását, elköltözik, és új életet kezdenek vidéken. Phil. „Philip nem szereti a vidéket – feleltem. – Nem fog elmenni Londonból." „Nem érdekli, hol van – felelte, önelégült fejrázással –, csak hogy együtt legyünk. Phil szeretne családot alapítani." „Philip nem szeretne családot alapítani. Ugyanis van már neki egy." Titokzatosan elmosolyodott: „Gyereket várok." Gyerek. Egy másik gyerek. „Philip nem akar másik gyereket" – mondtam. Olyan hangosan beszéltem, hogy már-már kiabáltam. „Nem akarja túlságosan sokfelé osztani magát" – ismételtem meg Philip szavait. Ennyire kikészültem volna? „Ezt a gyereket biztosan akarja" – felelte. Végigsimított a kezével még mindig lapos hasán. „Gyere! Megmutatom, mit vett nekünk." Követtem a hálószobába. Nagyon meleg volt bent, alig kaptam levegőt. Küzdöttem, hogy ne sírjam el magam. Megálltam a küszöbön, a gyerekre gondoltam kétségbeesetten, és

közben oda sem figyelve babráltam Philip kapucnis futófelsőjét. Egyre nagyobb volt bennem a késztetés, hogy zokogásban törjek ki, pedig próbáltam másra gondolni – a béka életének fázisaira, a második világháború kirobbanásának okaira –, de mindhiába. Csak ziháltam, egyik lábamról a másikra álltam, és levegő után kapkodva húzogattam a kámzsa zsinórját a nyakam körül, megkötöttem, kibontottam, megkötöttem, kibontottam, ő pedig lehajolt az ágy fölé, hogy valamit megmutasson. Egy tanga háromszöge ugrott ki hivalkodóan a nadrágja vonala fölött. Amikor megfordult, egy bolyhos játék nyuszit szorított az arcához. Pont olyan volt, mint Millie rózsaszín játék nyuszija, csak újabb. Az arckifejezése – gyermeki, bizalommal teljes, egy olyan nőé, akit mindig is kényeztettek és szerettek – szinte gyomron vágott. És a szemtelen húzás, hogy Philip éppolyan plüssállatot vesz a szeretőjének, mint a saját gyerekének. Ebben a másodpercben a kapucni zsinórja meglazult – az egyik végét kibonthattam –, és mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit csinálok, már ki is húztam a pulóverből. Egy szempillantás alatt ott volt kezemben, én pedig odaléptem hozzá, és erősen a nyaka köré tekertem. Az ujjai a torkára tapadtak, küzdött és kapálózott, de nem eresztettem el. Csapkodott, vergődött, vonaglott, megpróbálta letépni magáról a kezemet. Ettől csak még rosszabb lett. Magasabbra emeltem, hogy ne érje el a lába a földet. Milyen könnyű tud lenni egy ilyen aprócska nő! A haldoklás – mondtam Clarának is – sokkal ijesztőbb, mint maguk a halottak. Nem tartott sokáig -csak pár percig, míg a teste mozdulatlanná vált, én pedig végigfektettem a rózsaszín selyempaplanon. Megbotlom egy kiálló gyökérben, és majdnem arcra esem, a kezem groteszk módon, cséphadaróként csapkod, hogy elkerüljem a balesetet. Már hangosan zokogok. Nem akartam megölni. Nem vagyok rossz ember, bár az lettem, én is tudom. Megöltem egy nőt. Én csak családot akartam. Ez az, amire mindig is vágytam. Úgy hangzik, mintha sajnálnám magam? Bocsánat. Azt mormolom magam elé: – Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat.

Miután rájöttem, hogy mit tettem, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Hangosan zokogva járkáltam a lakásban. Folyton visszamentem a testhez, hátha tévedtem, hátha életben van még. A körmeimet mélyen a tenyerembe vájtam. Teljesen összekarmoltam a karomat tehetetlenségemben – Perivale észre is vette ezt. Az az érzésem támadt, hogy ha megállíthatnám és visszatekerhetném az időt, akkor az egész meg sem történt volna, aztán pedig elöntött az elkeseredettség, hogy úgysem tudtam volna mit tenni ellene. Néha most is, közvetlenül felébredés után, van egy rövid időszak, amikor még nem jut eszembe, hogy mit tettem. Valószínűleg életem végéig érezni fogom ezt. Legalábbis nagyon remélem. Az ártatlanságnak ez a pillanata a legjobb dolog a mindennapjaimban. Fel kellett volna hívnom a rendőrséget. Meg akartam tenni. Kivettem a zsebemből a telefonomat. Aztán visszaraktam. Milliere gondoltam, és egészen másfajta adrenalin öntötte el az agyamat. A gondolataim összevissza cikáztak. El lehetne intézni, hogy úgy nézzen ki, mint egy betörés, mintha egy rabló támadt volna rá? Újra járkálni kezdtem. Van bármi rám utaló jel? Nem ittam bele a teámba: ez jó. Bármi más, amit megérintettem? Talán a nyakát. A konyhába mentem, és egy konyharuhával óvatosan kinyitottam a szekrényt. Megtaláltam a hipót, és lefújtam vele a nyakát. Próbáltam nem az arcára nézni, a kidudorodó szemére és a feldagadt nyelvére. Egy pohár víz, kiborult. A Szent Kristóf-medálos nyaklánca elszakadt dulakodás közben. A zsebembe tettem, a kámzsás pulóver madzagjával együtt: még mindig ragadós volt a nyakán lévő sebek miatt. Le akartam ülni, de nem mertem. Gyorsan kellett cselekednem. Mit még? Mi mást lehet még? Egy óra is eltelhetett, vagy talán kettő, három: elvesztettem az időérzékemet. Nem tudtam másra gondolni, csak a DNS-emre: eszembe jutott néhány jelenet a Miami helyszínelőkből, mikroszkopikus közelképek a dupla spirálról. Biztos, hogy rajta van a DNS-em valahol, egy darabka bőr, egy csepp nyál. Azt kívántam, bárcsak többet tudnék erről: mennyi ideig marad ott, hogyan marad meg. Számított volna, ha tudom? A DNS-em nem volt meg a rendőrség rendszerében, de ha egyszer kiderítik Philip szerepét – márpedig ki fogják, ő maga fog megjelenni náluk, amint meghallja a hírt –, amint az affér

nyilvánosságra kerül, én leszek az első számú gyanúsított. És akkor a DNS-emmel az áldozat testén...? Ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy kiviszem a testét a parkba, ahol aztán én magam „találom meg". Ez megmagyarázza a DNS-emet. És így még jobban hihető: valami pszichopata áldozata lehetett. Sietnem kellett. Kényszerítettem magam, hogy újra a testére nézzek. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek még egyszer hozzáérni, pláne egyedül felemelni. Könnyű volt, karcsú, a hasában pedig néhány növekvő sejt, még nem baba, ismételgettem magamnak, nem baba, nem baba, csak néhány sejt. Próbáltam a vállamra fektetni, de egy holttest. sosem beszélnek a halott hús súlyáról. A hátára fektettem, a pólója feltekeredett a hónaljáig. Pontosan emlékszem a cseresznyés tetoválásra a csípője fölött. Gondolatban átfutottam a lakás tárgyait. Ha lenne valahol egy babakocsi vagy valami szállítóeszköz. ekkor a ruhásszekrényre pillantottam. Egy hatalmas méretű kerekes bőrönd feküdt a tetején. Leszedtem, és kicipzároztam. Ismét felemeltem a testet az ágyról, arrébb lódítottam, majd a karját összehajtva, a térdét felhúzva belegyömöszöltem a bőröndbe. Utánahajítottam a hipót is. Majdnem be tudtam cipzárazni a fejénél, de egy nagy csomó haj a cipzár fogai közé akadt. Csöndes éjszaka volt, szemerkélt az eső, valami izgalmas meccs volt a tévében. Gyalog mentem végig a keskeny szelídgesztenyesoron a lakástól a parkig: kétszáz méteren keresztül húztam a bőröndöt, ami zötyögött, zakatolt mögöttem. Egész úton zokogtam. Ezt az ösvényt kerülik az emberek éjszaka, mert túl sötét, túl kísérteties. Senki nem akadt az utamba: mázli, vakszerencse. Három percbe telt eljutni a parkig, életem leghosszabb három percébe. Amikor elértem a fákhoz, szelíden végig akartam fektetni a földön, de végül kapkodva, a cipzárral küszködve, a hajánál fogva rángattam ki a bőröndből. Otthagytam a földön, a bokrok alatt, csak néhány méternyire attól a helytől, ahol csókolózni láttam őket. Didergek, és futok tovább, végig a fával benőtt csaliton, vissza a pálya zöldjéig. Harmadszorra teszem meg ezt a távot ma este. Csapdába estem, összezavarodtam. Úgy tűnik, sosem leszek már szabad. Elérem a kis bódét, ahol a fehér és fekete foltos kandúr

lakott. Leülök a lépcsőn. Még mindig zokogok. Azt kívánom, bárcsak abba tudnám hagyni. Kicsit Aniáért sírok, kicsit Philipért, de leginkább – és bocsánat, tudom, hogy ez szemétség – magamért. Az ember azt hiszi, hogy annyit tud ezekről a dolgokról a krimikből. A valóság egyszerre könnyebb és nehezebb. Ha elgondolkodunk róla, az élet és a halál közötti határvonalat elképzelhetetlen, végtelen szélességű és magasságú alagútnak hisszük, pedig valójában egy vékony kis cérna az egész. Olyan könnyedén pattan el, mint egy megfeszített pamutszál. Megkötni mennyivel nehezebb. Az ember folyton improvizál. A kis dolgokon bukunk le. Megtörlöm az orromat a pólóm végében, és próbálok gondolkodni. Tisztában vagyok vele, hogy elkövettem pár hibát. Még nagyon közel vagyok ahhoz, hogy elkapjanak. Újra végiggondolok mindent. Muszáj óvatosnak lennem, bár az óvatosság könnyen paranoiába fordulhat, mielőtt az ember észrevenné. A telefonja: darabjaira szedtem – a töltő, a tok és a SIM-kártya, együtt a hipóval, mind-mind külön konténerbe kerültek: ezen a környéken folyton felújítanak. A bőrönd számára egy olyan konténert választottam, ami magasan meg volt pakolva törmelékkel és szeméttel: biztos lehettem benne, hogy másnap reggel elszállítják. A láncot hazavittem: nem tudom, miért. A gyilkosok gyakran tartanak meg emléktárgyakat. Olvastam erről. Ezek szerint példakövető típus vagyok. De jól elrejtettem. Egy házban kismillió rejtekhely akad, akkor is, ha a rendőrség átfésüli a terepet (a szaknyelvben is egyre jobb vagyok). Először egy zacskó fagyasztott borsó, majd Philip fiókjának hátoldala – enyhe élvezettel gondoltam arra, hogy minden egyes alkalommal, amikor becsukja, mindinkább szétlapítja azt a becses láncot –, de a futógép talán a legjobb mind közül. Ujjlenyomatok nincsenek – Marta kesztyűjét viseltem, amikor arrébb vittem ma: azt hiszik majd, ő, Philip törölte le a saját ujjlenyomatait. A futógép okos ötlet volt. Olyasfajta rejtekhely, amit férfiak választanának. Egyszerűbb megtalálni, és meg is fogják – ma éjjel vagy holnap reggel.

Egy vonat zakatol el a bokrok sűrűjében fekvő síneken. Érzem a vibrálását a gerincemben, a bőröm alatt. Amikor hazaértem, még mindig nálam volt a kapucnis pulóver madzagja, a gyilkos fegyver. A tenyeremben szorongattam, nem tudtam hova tenni. Arra gondoltam, hogy lehúzom a vécén. Aztán – annyira remegett a kezem, hogy legalább ezerszer megszúrtam magam – egy biztosítótűt szúrtam a végébe, és visszahúztam a helyére, majd kibontottam a végén lévő csomókat, és megrángattam a pulóver nyakát, míg a zsinór teljesen el nem tűnt a varrásban. A pulóvert és a futónadrágot is betettem a szennyesbe a többi közé. A saját, színben megegyező futótopom már ott volt. Marta ki fogja mosni és vasalni még ebédidő előtt, ebben biztos voltam. Kockázatos volt, de külön kimosni őket még gyanúsabb lett volna. Philip hazajött, én pedig az ágyban vártam, és vigyáztam, hogy a testünk ne érjen egymáshoz. Erőlködnöm kellett, hogy a végtagjaim ne remegjenek, hogy el ne kiáltsam magam, hogy a szemem ne legyen nyitva. Vártam, amíg nem kezdett el világosodni, majd kivettem a futócuccomat és Philip kámzsás pulóverét a szennyesből, felöltöztem, és elindultam kocogni. A sokk, amikor újra megláttam, ahogy ott fekszik a csalitosban, ahol hagytam, egyszerűen leírhatatlan. Az iszonyatom őszinte volt, nagyon is valóságos. Úgy gondolom, lényem egy része abban reménykedett, hogy talán mégsem lesz ott, talán csak álmodtam az egészet. De ott feküdt, élettelenül. Én tettem. Mezítláb volt. A melltartója kioldódott – a melltartó, amit Philip adott neki, bár ezt akkor még nem tudtam. Olyan sebezhetőnek tűnt. Egy kicsit megfeledkeztem róla, hogy Philip szeretője volt. Csak egy fiatal lányt láttam, valakinek az édes lányát, akit brutálisan megfosztottak az élete hátralévő részétől. Megérkezett a rendőrség, Morrow és Perivale. Legyünk őszinték, inkább vagyok színész, mint újságíró – az iszonyt azonban nem kellett tettetnem. Sikerült feltennem azokat a kérdéseket, amelyekről úgy gondoltam, hogy ilyenkor felteszik, habár érdekeltek is a válaszok. Elmentem dolgozni, mintegy félálomban végigcsináltam a napot. Amikor azonban Perivale megjelent később, elkezdtem hibát hibára halmozni. Pánikba estem. Odaadtam neki a futófelsőmet, nem Philipét, nehogy

megtalálják a zsinórt. Tudtam, hogy megérintettem a testet, de rémületemben nem emlékeztem rá. Túlbonyolítottam, amikor megpróbáltam úgy gondolkodni, hogy egy nő, egy tanú az én helyzetemben mire emlékezne, miről számolna be. Csak később mondtam el, „felszínre hozva" az emléket, és talán épp a késlekedésem szúrt szemet Perivale-nek. Vagy talán én magam lettem az oka? Volt valami árulkodó az arckifejezésemben? Aztán a bizonyítékok, amelyekkel előállt. A fotók, mint valami trófeák. A talaj: fel kellett volna söpörnöm Ania padlóját, ez elég ostoba dolog volt. Az újságkivágások: milyen bizarr, hogy Ania elrakta őket – ezek voltak az ő emléktárgyai rólam. A ruhák: azoktól teljesen paff lettem. Sosem merült volna fel bennem, hogy Philip képes ilyen aljas módon kotorászni a szekrényemben. A használtruha-bolt, Marta és az eBayes üzelmei: mindkettő logikus magyarázatnak tűnt. Minden egyes emlékeztető a lány terhességére olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. És akkor Perivale előhúzta a Tescoszámlát. Philip az én bankkártyámat használta, tévedésből: egyértelmű volt. De milyen lehetséges magyarázattal állhatnék elő erre? Vajon észrevette Perivale a komolytalan megjegyzések és hamis viccek mögött a rémületet a tekintetemben? Vajon emiatt gyanakodott? A melegítőnadrágom feneke átnedvesedett a lépcsőn. A pad felé csúszom. A legszívesebben hasra feküdnék. Más emberek érzelmei, mások szenvedése: túl sok ez. Christa szomorúsága, Tolek dühe. Valaki meghal, de nincs vége. A szenvedés folytatódik tovább. A hétvége, amikor Philip nem bírta elérni – én már tudtam, hogy halott, ő még nem. Milyen ideges és kétségbeesett volt. Az ebéd a szüleivel: a pokolban éreztem magam, de helytálltam, mosolyogtam, munkára fogtam a színészarcomat. Undorodtam tőle, amiért nem beszélgetett az édesapjával, undorodtam az önzésétől. Emlékszem, arra gondoltam: „Örülök, hogy a lány halott." A nap, amikor rádöbbent Ania halálának tényére, más volt: a telefonban alig tudott megszólalni. Amikor megláttam a dolgozószobájában aznap este, ahogy mereven bámulta az üres képernyőt, a haragom eltűnt, szánalom és bűntudat vette át a

helyét. Ott álltam, és valósággal kényszerítenem kellett magam, hogy ne rohanjak oda hozzá, és ne öleljem át. Arra számítottam, hogy Philip a rendőrségre megy majd. Figyeltem a szemem sarkából, vártam, de nem tette. Csupa feszültség voltam a meddő várakozástól. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy csendben marad, ehhez kellett igazodnom. Amikor pedig letartóztattak, Philipnek távol kellett maradnia. A testem minden porcikájával vágyakoztam utána, de bagatellizálnom kellett az egészet, különben fennállt a veszély, hogy hazarohan. Felfegyverzi magát egy seregnyi ügyvéddel és jogtanácsossal – de az egész túl kockázatos lett volna. Talán mindent elmondott volna a rendőrségnek, talán arra is rájött volna, hogy én tettem. Szingapúr a kezemre játszott. Amíg ő nem volt benne a képben, nekem nem volt indítékom. Nagy nehezen sikerül talpra állnom, de le is bukom azonnal. Egy férfi lézeng a kávézó mellett, arrafelé mered, amerre én vagyok. Talán hallotta, hogy sikoltozom vagy zokogok? Meglátott? Próbálok észrevétlen maradni, de az egész testem reszket. Behunyom a szememet. Képzeletbeli hangok, nyikorgó padlódeszkák. A rendőrséggel, az újságírókkal elbírtam volna, de az érzés, hogy követnek, leselkednek utánam, a bűntudatom által keltett képzelgések megőrjítettek. A zaklatóm nem létezett. Segélykiáltás volt, együttérzésre vágyás Philip viszonya alatt. Philip észre sem vette. Aztán múlt héten újra előhúztam: beszaladtam abba a kisboltba Putneyban, és megvettem a DVD-t, hátha elterelem a figyelmet magamról, hátha meg tudom győzni Perivale-t, hogy valaki vadászik rám. Hirtelen mozgás a bokrok között – egy madár repül ki, hangosan vijjog. A szívem erősen kalapál. Az a helyzet, hogy Perivale tényleg el akar kapni. Vibrálni kezd a zsebem. A telefon. Jack. Némára kapcsolom. Felállok, és alaposan körbenézek. Nem látom már a férfit a kávézónál. Úgy tűnik, elment. Össze kell szednem magam. Folytatnom kell. Nem adhatom fel. Nem maradt túl sok időm. Jack.

Először csak ki akartam használni – kétségbeesett reakció a csapdahelyzetre, amiben voltam. Vajon ő is ki akart engem használni? Nyomoznom kellett, és nem tehettem egyedül. Egy pozitív hangvételű cikk ígérete csak kellemes ráadás volt. Aniának voltak barátai, munkaadói: rá kellett jönnöm, ki tud még Philipről. Hogy éppen Jacket választottam a sok firkász közül, teljesen véletlen volt. Azt szerettem volna, ha segít nekem, de nem akartam, hogy túl okos legyen, hogy túl jól végezze a munkáját. Figyeltem és hallgattam, megfontoltam mindent, amit mondott és tett, hozzáigazítva a véleményemet a folyton felmerülő, újabb információkhoz. Ura kellett hogy legyek a helyzetnek. Először minden rendben volt – úgy tűnt, az érdeklődése nem kizárólagos, jó pár más munkája is van. De voltak nehéz pillanatok. Észre kellett vennem, hogy nagyon okos. Túlságosan is precízen emlékezett nevekre – Caroline Fletcherére, Millie-ére, Claráéra. Tudta, hogy Philip Szingapúrban van. Volt egy másodperc a folyóparton, amikor megrémültem, hogy esetleg rájött mindenre. Tetszett nekem. Tetszik nekem. Nagylelkű, kedves és őszinte. És a leg-megrendítőbb dolog, hogy én is tetszem neki. Sok mindent elmondtam neki az étteremben, amikor túl sokat ittam. Engedtem, hogy beleszédüljön lelkem sötét örvényébe. Furcsa dolog ez; én magam engedtem közelebb, tettem magam még érdekesebbé számára. És talán kicsit bele is szerettem. Folyamatosan változtatnom és módosítanom kellett a terveimen. Amikor rájöttem, hogy Christa tud Ania szeretőjéről, „a baba apukájáról", megpróbáltam gátolni Jacket a nyomozásban. Nem kockáztathattam, hogy még közelebb jusson az igazsághoz. De már nem tudtam az irányításom alatt tartani. Felvette a kesztyűt, úgy döntött, hogy harcol értem, hogy bebizonyítja az ártatlanságomat. Megszervezte a találkozót Tolekkel, a nagyszájú Hannah Morrow-val. Utána valahogyan megszerezte a naplót Christától -bevetette a sármját, a fals ígéreteket. A napló perdöntő. Philip meg lesz nevezve benne. Le lesz írva feketén-fehéren. Még ha nem is megy el a rendőrségre, ki fog derülni az igazság a viszonyukról.

Ez a vége. És ami valóban ironikus: Jack mindezt értem tette. Darabokra törte az életemet, csupa kedvességből. Minden tönkrement. Improvizálni fogok, alkalmazkodni a helyzethez. Kicsit lenyugodtam. Gondolkoznom kell. Cselekedni, mégpedig azonnal. Elindulok a házunk felé. Csak nyugodtan. Most már többen vannak az utcán, pár kutyasétáltató a szokásos esti sétán, egy bandányi nevetgélő gyerek, akik a bicikliutat védő korlátokon lovagolnak. Sokszor kijöttünk ide Philippel, miután ideköltöztünk, sétálni egyet a parkban munka után. Szorosan összekulcsoltuk a kezünket, és beszélgettünk a napunkról, a reményeinkről, az ambíciójáról. Befejezzük a házat, és ha lesz pénzünk, megcsináljuk az alagsort is. – Megtöltjük majd gyerekekkel – mondta nevetve. Nyári estéken leültünk a pálya gyepére, és a fekete-fehér foltos kandúrt közelebb csalogattuk magunkhoz. Philip dús haja a gallérjára kunkorodott. Emlékszem, ahogy figyeltem a kezét, miközben gyengéden cirógatja a macska fehér nyakát. Egyszer egy szelet sonkát varázsolt elő a zsebéből, amit ebédről tett félre. Egy fának támaszkodom. Nem szabad ezekre emlékeznem. Ez egy másik, elsüllyedt világ darabkája. Most már túl késő. Philip már nem az az ember. Túl sokat változott. Ez az ember nem létezik. El kell szakadnom tőle. Másra kell gondolnom. Nem tévedhetek. Több hibát nem követhetek el. Gondolkozz. Oldd meg! Alibi. Egészen idáig biciklizett. A lány lakása körül járkált. Az alibijében hatalmas lyukaknak kell lenniük. Indíték. Ania terhes volt, megfenyegethette, hogy elmondja nekem. Vagy más férfival volt – Tolekkel? Vagy megzsarolta? Számos indítéka lehet. Bizonyíték. Az én DNS-emet meg lehet magyarázni. Én találtam meg a holttestet. A ruhák, a bankkártyabizonylat, a talaj: minden a házhoz kapcsolódik – tehát Philiphez is –, ahogy mindig is mondtam. A napló most már biztosan a rendőrségnél van. Csak egy gubanc van még, egy utolsó akadály, amit el kell hárítanom. A legújabb bizonyíték a lakásból: mi lehet az?

Kiveszem a telefont a zsebemből, és Jacket tárcsázom. Tudni szeretné, jól vagyok-e. Csupa aggodalom a hangja. – Jól vagyok – felelem. – Lassan minden rendbe jön. – Megnyugtatom, hogy azonnal hívom, amint megtudok valamit. – Nem, nem vagyok veszélyben. Higgye el. Elmeséli, hogy odaadta a naplót Morrow-nak, aki már keresi hozzá a fordítót. Rákérdezek az új bizonyítékra Ania lakásában, hogy kiderítette-e, mi az. – Semmi érdekes – feleli. – Morrow azt mondja, egy karkötő. Valami régi karkötő. A karkötő. Az én karkötőm. Eltörhetett, amikor megöltem Aniát, becsúszott a lepedők közé vagy a matrac mögé. A DNS-em rajta van, de éppúgy Philipé is. Emlékszem, ahogy lehajtott fejjel próbálja bekapcsolni a csatot. Egy férfi, aki ellopja a felesége ruháit, hogy a szeretőjének ajándékozza őket: mit számít még egy karkötő? Egy zsebkendőtől rettegtem, ami kieshetett a zsebemből. Azt nem lehetett volna megmagyarázni. A napló a rendőrségnél van. Most már nincs visszaút. Jack még mindig beszél. Arról mond valamit, hogy nagyon szerette volna, ha korábban hívom, mert már magán kívül volt az aggodalomtól. – Ne haragudjon, én is magamon kívül voltam – felelem őszintén. A falnak támaszkodom az ösvényen. Felnézek a fákra. Vajon meg tudnak változni az emberek? Úgy gondolom, igen. Philip már nem ugyanaz, aki volt. Egyszerűbb erre gondolni, megkönnyíti a dolgokat. Én is megváltoztam. Haza kell mennem. Nincs sok időm. Most már csak Millie-re szabad gondolnom. Philip még mindig a kádban van. Mélyen alszik – a jet-lag, a Deep Relax aromaolaja, a whiskeybe kevert antihisztamin. A pohár a kád alatt hever. Kiesett a kezéből. A szőnyegen egy jégkocka olvadozik. Remélem, minden cseppet megivott. Amikor korábban beszélgettünk, jó lett volna, ha kevésbé önző, ha többet gondol szegény Aniára. Szerencsés volt, hogy az övé lehetett az a lány. Most már tudom. Ania többet érdemelt volna tőle. Mindketten többet érdemeltünk volna. De azt nem akarom, hogy fájjon. Nem akarok fájdalmat okozni neki.

Kesztyű van rajtam. A kezem remeg, nehezen tartom a pengét. Függőleges vonal, ezt dr. Janeytől tudom, akit vendégül láttunk a Jó reggelt!-ben. Megmarkolom az egyik csuklót, hogy szűnjön a remegés. Egyáltalán nem nehéz, miután megvolt az első vágás. Attól féltem, hogy fröcsögni fog a vér, de csak szelíden csordogál. Öngyilkosság. Morrow rendőr mondta: „Látni belőlük egypárat ebben a melóban." Összegömbölyödöm a padlón, átkarolom a térdemet. Olyan csendesen sírok, ahogy csak tudok. Érzem, ahogy a saját ereimben lüktet a vér. Ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint képzeltem. Bármit megtettem volna, hogy megtartsam őt, és meg is tettem. De semmi sem volt elég. Mindjárt levetem az Asics cipőjét. A Szent Kristóf-medál a futógépben várja a rendőröket. A gyilkos fegyver? Ismét kihúzogattam a zsinór végeit a varrásból, bogra kötöttem őket, így hát ott lógnak, ahol kell. És a búcsúlevél: ő maga írta -a vallomása. Olyan szépen kettéválasztotta: egyik lap, másik lap. Egyszerű eltüntetni az elsőt, a másodikat pedig szépen az ágyra tenni. Minden együtt van. Szavak, kifejezések, történetek, hazugságok. Vajon most hány hibát vétettem? És csinálok-e még? Csak reménykedhetem. Várok egy kicsit itt a fürdőszoba padlóján, míg az iszonyat el nem múlik. Az arcom a kezembe temetve: érzem az ujjaim lenyomatát a bőrömön. Nemsokára elveszem a kezemet a szemem elől, és sikítani kezdek.