Leo Kessler Véres hegy DUNA INTERNATIONAL A mű eredeti címe: Blood Mountain Copyright © Charles Whiting, 2006 A fordítás a Spellmount 2006-os kiadása alapján készült Magyar fordítás © Németh Nikoletta, Varga István Irodalmi szerkesztő: Szujó Béla Lektorálta: Farkas Gyula, Krámli Mihály Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. ISBN 978 963 9919 75 4 DUNA International Könyvkiadó Kft. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/A Telefon: 264 4555, fax: 264 4551 e-mail:
[email protected] Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője Kiadóvezető: Baráz Miklós igazgató Főszerkesztő: Sipos Attila
Főszerkesztő: Sipos Attila Borítóterv: Baráz Klára Műszaki vezető: Marton Éva Nyomdai előkészítés: HEXACO GNH Kft. Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János igazgató
A HALÁLOS HEGY ELLENI TÁMADÁS Egy jelkép kell! Hogy mondta, Führerem? Hallhatta, kedves Jodl. Hadseregeink rövidesen újra lendületbe jönnek, s ezúttal végeznünk kell a vörös szörnyeteggel. Ennek érdekében a katonáimnak szüksége van egy olyan jelképre, amit az oroszok és a korrupt, gyáva angolszászok lényegében az egész világ megért. Olyasmire, ami híven szimbolizálja a német fegyverek legyőzhetetlenségét, és mindenki előtt bebizonyítja, hogy a nemzetiszocializmus eszméjének lehetetlen gátat szabni. Olyasvalaminek kell lennie… valami olyan dolognak, ami felülmúlja az idők végtelenségét. Amire még akkor is emlékezni fognak az emberek, amikor ön meg én már rég eltávoztunk, Jodl tábornok. Úgy beszél, Führerem, mintha magát az őstermészetet akarná legyőzni. Remek, Jodl, kiváló! Micsoda grandiózus gondolat diadalmaskodni az őstermészet felett!… Megmászni valami eddig meghódítatlan hegyormot, s kitűzni rá a horogkeresztes lobogót! Micsoda földöntúli jelképe lehet ez a világegyetemnek!
lobogót! Micsoda földöntúli jelképe lehet ez a világegyetemnek! Maga az őstermészet is behódol a Nemzetiszocialista Mozgalom hitvallásának. Egy ilyen hőstett visszhangja a világ legtávolabbi sarkában lévő, legmagányosabb faluba is eljut. Mily hatalmas diadala lehet a német fegyvereknek és legyőzhetetlen mozgalmunknak!… Jodl, mutasson nekem egy meghódításra váró hegyormot! Adolf Hitlernek a törzskar parancsnokához, Jodl tábornokhoz intézett szavai 1942 tavaszán Első könyv
A hegymászás ötlete I. FEJEZET A kis Jak felderítőgép immár a harmadik körét tette meg. A pilóta mellett ülő, a Szovjet Hegyivadász Hadtest zubbonyát viselő tiszt letekintett a magas fák alkotta, sűrű erdőségre meg a benne megbúvó, szétszórtan felállított, remekül álcázott sátrakra. Az erdőn túl húzódott a téltől kiszőkült, harckocsik lánctalpaitól felszabdalt, végtelen sztyeppe. A poros utak fehér szalagján mindenütt a fokozott harci tevékenység jeleit lehetett látni. Terepszürke hadoszlopok vonultak mindenfelé, tankok és teherautók véget nem érő, lomha konvojai vánszorogtak a hegyláncok irányába. A fiatal tiszt aggódva harapdálta alsó ajkát. A pilóta, egy katonás, fekete hajú, barna bőrű grúz fiatalember elcsípte a pillantását. Láthatja elvtárs, ezek a kurafik újra teljes erővel törnek előre, és nem kell hozzá aranycsillagos keménygallérosnak lennie az
és nem kell hozzá aranycsillagos keménygallérosnak lennie az embernek, hogy kitalálja, hová igyekeznek. A Hegyivadász Hadtest tisztje figyelmen kívül hagyta a pilóta Sztálin generalisszimuszra tett tiszteletlen megjegyzését, hogy „aranycsillagos keménygalléros”-nak titulálta a Szovjetunió első emberét, de magában megjegyezte, hogy az NKVD cellájába záratja, ha a jövőben sem tesz lakatot a szájára. Magam is tudom, hadnagy elvtárs. A kaukázusi olajmezőkre fáj a foguk válaszolta. A pilóta bölcsen bólogatott, miközben arra koncentrált, hogy a harmadik kör végeztével vízszintesbe hozza a gépét. Mi legyen? érdeklődött mintegy véletlenszerűen kerülgetve az egyre növekvő sebességgel feléjük ívelő, fehér nyomjelzős lövedékeket. Tegyünk még egy kört a fritzek felett? A légi megfigyelő, akinek gondolatait a szülőföldjét fenyegető német áradat kötötte le, az orra alatt dörmögte: Nem, elvtárs. A hegyek felé vesszük az irányt. A pilóta megvonta a vállát: Haraso, elvtárs, de legyen kész a kiszállásra és levegőben járásra, mert könnyen lehet, hogy abban a magasságban ez a kimustrált, vén láda megválik a szárnyaitól! A megfigyelő még csak válaszra sem méltatta. *** A légi felderítő közelebb tolta jóképű, napbarnított arcát az ablakhoz és lepillantott. A kis Jak most magas, egyenetlen tájék felett repült. A csupasz sziklák sötétbarnának tűntek a hófoltok között. Imitt-amott jól látszottak a sziklás hegyoldalba lehetetlen szögben bevágott, hepehupás földutak. A felderítő indulásuk
szögben bevágott, hepehupás földutak. A felderítő indulásuk előtt tanulmányozta a térképeket, így tudta, hogy igen kevés a használható út, s azok is meglehetősen távol esnek egymástól. Nyakát nyújtogatva az egyik meredek úton még egy felfelé kaptató tevés osztagot is sikerült kiszúrnia. A pilóta derűsen vigyorgott: Mintha nem is a totális háború kellős közepén lennénk, hanem a sötét középkorban! Van benne némi igazság ismerte el a megfigyelő, miközben éles szemével minden kőhalmot, minden faviskót alaposan szemügyre vett az alattuk elsuhanó terepen bármiféle életjel után kutatva. De semmi különöset sem tudott felfedezni. A tanyák elhagyatottnak tűntek, és ő azt is tudni vélte, miért. Idefenn, a magas hegygerinceken, negyvenöt fokos dőlésszögben, az orkánszerű szélviharokban nemigen élt meg más növény, csak néhány kiszáradt, csenevész rekettyebokor. Mint ahogy az átkozott Karatszki törzsön kívül senki sem tengődött itt a bércek között más, azokról pedig mindenki tudta, hogy útonálló banditák. Amint kiértek a fellegek közül a hóhatár fölé, a kis felderítőgép belseje sokkal világosabbá vált. Alattuk a vakító hótakaró, felettük a nap szikrázott. A pilóta arcáról lelohadt a mosoly. Napszemüvegét szemére húzva komolyan koncentrált a nagyobb magasság elérésére. Idefent ragyogó, verőfényes, tavaszias volt az idő. A hófedte csúcsok szemkápráztató tisztasággal ragyogtak az erős, sárgás napfényben. A felderítő szívdobogva itta magába a természet
csodás látványát. A német támadást megelőző régi szép békeidőkben mindig az volt a szíve vágya, hogy egyszer eljöhessen ide és megmászhassa ezeket a bérceket. Tisztában volt vele, hogy a Kaukázus ormai koránt sem mindig ilyen barátságosan tiszták és békések. A magas páratartalomtól a sziklák néha olyan sikamlósak, mintha tengeri alga borítaná a felszínüket. A szél úgy sikoltozott, mint tízezer elkárhozott szellem, miközben láthatatlan kezeivel megkísérelte lelökni a vakmerő hegymászót a hegyoldalról. Úgy érezte, hogy a bércek az emberi gyengeség, illetve hősiesség példái által megvilágítva maguk is a dicsőséges harctérre hasonlítanak. Itt is van, elvtárs! zökkentette ki gondolataiból a pilóta, aki szőrös, barna karján megfeszülő izmokkal küszködött ajakkal, hogy minél feljebb emelje, miközben a gép csillagmotorja erélyesen tiltakozott az erőltetés ellen. A z Elbrusz! mormolta tiszteletteljesen a megfigyelő, bámulattal tekintve alá a tekintélyt parancsoló dupla hegycsúcsra, mely rózsaszínűen s fehéren villogott a ragyogóan kék égbolt előtt. Hát nem úgy néz ki tényleg, mint egy pár formás női mell? vihogott tiszteletlenül, levegő után kapkodva a pilóta. Mi grúzok mégis csak jobb’ szeretjük, ha az asszonyainknak valamivel nagyobb van ezeknél! A felderítő elengedte füle mellett a pilóta élcelődését. Mindeddig nem volt róla tudomása, hogy a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt így nevezte volna egy
valamikori, letűnt nép, bár csakugyan két női mellre emlékeztetett a formája. A földrajzi elmélkedés helyett sebtében a távcsöve után nyúlt és szeméhez emelve nyugatról kelet felé haladva, módszeresen átfésülte a meredek vonulatot. Az egész csillogó, hófedte bérc kihaltnak látszott. A lehető legerősebb nagyítással átváltott a nyugati hegyoromra, a két csúcs közül a magasabbikra. Méterről méterre haladva pásztázta végig a felszínét, bármiféle emberi teremtmény által otthagyott jel után kutatva, miközben a pilóta verejtékezve, kipirult arccal próbálta egyenesben tartani a Jakot a ritka, hegyi levegőben. Semmi! Semmi nyomuk. A Jak hirtelen emelkedését, majd az azt követő váratlan, gyomorforgató zuhanást figyelmen kívül hagyva a felderítő most a keleti csúcs felé fordította figyelmét. Továbbra is tüzetesen kutatta a sziklafelszínt, méghozzá olyan aprólékossággal, hogy közben alig hallotta a túlterhelt motor dübörgő tiltakozását, s a pilóta grúz káromkodását. A keleti csúcs ötezer-ötszáz méter magas, száz méterrel alacsonyabb a másiknál, de ez sem mutatott semmi különöset. Talán nem is voltak itt. A megfigyelő elégedetten csúsztatta vissza távcsövét erősen megviselt bőrtokjába. Bevégezte a küldetését. Rendben van, elvtársam mondta felengedve , most már visszafordulhatunk. A pilóta dús, fekete szemöldökén izzadságcseppek csillogtak. Gyilkos pillantást vetett a felderítőtisztre, aztán a csillagmotor dübörgését túlkiabálva ráförmedt: Kazány szent anyjára, teljesen elment az esze, jóember? Azt
Kazány szent anyjára, teljesen elment az esze, jóember? Azt hiszi, hogy ez a fából összetákolt szemétláda képes csak úgy össze-vissza repdesni a cicik felett! Mindjárt úgy letörnek a szárnyai, mint egy pár gyufaszál! A Hegyivadász Hadtest megfigyelőtisztje könnyed vállvonással felelte: Maga a gép vezetője, elvtárs mondta, szándékosan kerülve a „pilóta” szót. Felőlem úgy viszi vissza a Jakot, ahogy akarja. Az izzadó pilótának nem kellett kétszer ismételni: miközben a megfigyelő kényelembe helyezkedve hátradőlt a bőrülésben, a lehető legszűkebb körben visszafordította a Jakot, és fogcsikorgatva dörmögte: Nagyon helyes, akkor a fritzek vonalai felett megyünk vissza, a Kubán folyó völgyében, és reménykedjünk benne, hogy a csukaszürkék vadászai nem állnak lesben. Biztos nem állnak lesben válaszolta a megfigyelőtiszt az ifjúság töretlen bizalmával. Egy órán belül hazaérünk, és megtöltheti a bélését vodkával. A fiatal felderítő azonban tévedett. A pilóta már soha többé nem ihatott Gorilka vodkát, és ő sem mászott meg többé egyetlen hegycsúcsot sem. *** A grúz már ezer méterre süllyedt a géppel, és éppen a Kubáni-szurdok felett repültek, amikor lesújtott rájuk a végzet. A havas hegyormok elhagyatott holdfelszínt idézve sorjáztak mögöttük. Előttük pedig feltűntek a front első csillogó rózsaszín fényei. Amint átrepülnek felette, már biztonságban érezhetik magukat. Ám ekkor egy végzetes, fekete tömeg suhant el előttük
magukat. Ám ekkor egy végzetes, fekete tömeg suhant el előttük iszonyatos sebességgel. A pilótának épp csak annyi ideje maradt, hogy a szárnyon megpillantsa a fekete-fehér balkánkereszt felségjelet és elszorult szívvel káromkodjon: A szentségit, ugye megmondtam?! Egy fritz vadászgép! Aztán mielőtt kitérő manőverre még egyáltalán gondolhatott volna a keskeny völgyben, a Messerschmitt szűk fordulót vett, majd mint a szélvész, újra feléjük közeledett üvöltő motorral. Géppuskája őrült kattogással leadott egy sorozatot. A lövedékek a Jak fából készült törzsébe vágódtak. A felderítőtiszt felsikoltott, és véres masszává vált arccal a pilótakabin oldalához vágódott. A grúz még egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal megkísérelte oldalra fordítani sérült gépét, a Messerschmitt pilótája azonban megelőzte. Újabb géppuskasorozatával szétroncsolta a kis gép hátsó vezérsíkját. A grúz tovább küzdött a végzetesen megrongált géppel, hogy visszanyerhesse felette az uralmát, de nem járt sikerrel. A Jak farka leszakadt. Már a völgy sziklás mélye felé zuhant, amikor a német vadász megadta neki a kegyelemlövést egy utolsó sorozattal. A lövedékek ezúttal egyenesen a pilótafülkébe csapódtak őrült pókhálóvá zúzva a kabin ablakait. A pilóta félelmében üvöltve és az arcából ömlő vérétől megvakulva elengedte a kormányt. A kis Jak mindent megsemmisítő zuhanással, hatalmas reccsenéssel vágódott a völgyfalnak. Az iszonyatos csattanás újra meg újra végigvisszhangzott a szurdok egész hosszán, mintha soha, de soha nem akarna abbamaradni…
II. FEJEZET A pokol összes ördögére! horkant fel Gröl őrnagy a hideg, hegyi levegőben fehér köddé vált lélegzettel. Maguk hegyi vadászoknak merik nevezni magukat, emberek? –Csípőre tett kézzel, izmos lábát szétterpesztve, kőkemény, arrogáns ábrázatán a nyílt megvetés arckifejezésével mérte végig az előtte mászó, csúcsos sapkát és az Edelweiss1 Hegyi Vadász Rohamosztag egyenruháját viselő embereit. Mert innen nézve csak egy rakás müncheni, sörhasú, vasárnapi turistának tűnnek, méghozzá a legcsapnivalóbb fajtából. Na, szedjék össze magukat, és úgy mozogjanak, mintha élnének! Meier törzsőrmester, akit hatalmas termete és köztudottan nehéz felfogása miatt bajtársai csak „Ökör Joe”-nak szólítottak, a bajsza alatt morogva odasúgta a mellette lihegő társának, Japnak: Legszívesebben jól meghajtanám ezt az arrogáns gazembert, és a szattyán seggébe bökött botommal adnám meg neki a kezdő lendületet! Hangosan viszont a következőt rikkantotta: Na, puhatökű bagázs, hallhatták, hogy vélekedik magukról az őrnagy úr! Szarják ki az ólmot a seggükből, és egy-kettő, felmászni erre a sziklafalra! Az óriás termetű, bajor altiszt választékos kifejezései hallatán Gröl őrnagy, az Edelweiss parancsnokhelyettese felszisszent, de mivel tudta, hogy Meier nógatása rendszerint meghozza a várt eredményt, inkább elengedte a füle mellett, és az utolsó mászási fázis megtervezésére koncentrált. A lelőtt Jak felderítőgép roncsainak már itt kellett lennie közvetlenül a látókörükön túl,
roncsainak már itt kellett lennie közvetlenül a látókörükön túl, legfeljebb három-négyszáz méternyire valamelyik sziklaperemen. Az az előretolt Luftwaffe-bázis, amelyről a Jakot lelövő Messerschmitt felszállt, késedelem nélkül értesítette az I. Hegyi Hadtestet az eseményről, s egyúttal a segítségüket kérte a repülőgéproncsok megkeresésében és átkutatásában térképek meg minden egyéb olyan információ után, ami a hírszerzés hasznára válhat. Died tábornok persze nyomban továbbpasszolta a megbízatást az elit Edelweissnek, így történt, hogy Grölnek kénytelen-kelletlen félbe kellett szakítania a fontos kiképzést, és az új feladatra kellett összpontosítania. A legtöbb kötélhossz, amelyet le kellett küzdeniük mászás közben, nem volt különösebben meredek, mondhatni rutinfeladat elé állította őket, nemigen kívánva többet a gyakorlott hegymászók szokványos technikájánál: térd-befeszítés, fogódzkodás és kitolás, és az ún. tapadásos vagy reibung technika. Ennek ellenére meglehetősen lassan haladtak, főként a terepismeret hiánya miatt. Így többször vakvágányra tévedtek, vissza-vissza kellett fordulniuk, és egy-egy szakaszt többször is le kellett küzdeniük. Az idő pedig rohamosan múlt. Egy órán belül rájuk sötétedik. Gröl dühödten szipákolva meredt a felette húzódó, szinte függőleges sziklafalra. Jobb felé tekintve egész tűrhető fogásokat látott, s még valamit, amit egy ígéretesnek tűnő kéménynek vélt. Ha odáig elérnek, akkor jó esélyük lehet rá, hogy félórán belül elérjék a még láthatatlan repülőroncsot. Már épp elhatározta magát a továbbmászásra, amikor Meier törzsőrmester is elérte az alatta lévő párkányt.
Meier, mit szólna hozzá, ha megpróbálkoznánk ingázással? kérdezte. Meier lenézett Jap ráncos, keleties arcára: Ez a majomfing beszari tapsifülesnek néz engem – súgta oda neki, aztán fennhangon odaszólt az őrnagynak: Igenis, uram! Ha ön készen áll rá, akkor én is terpeszállásban kitámasztotta magát és erősebben megmarkolta az őt és az őrnagyot összekötő kötelet. 1 Havasi gyopár.
Gröl, aki tizenhat éves hitlerjugendesként hódította meg élete első nyolcezres hegycsúcsát, és húszévesen a legveszélyesebbnek tartott északi oldalról jutott fel az Eiger ormára, ezúttal sem sokat habozott. Miután tökéletes egyensúlyba került a lábán, felnyúlt és bekalapált egy acél sziklaszöget a felette lévő repedésbe. Aztán elengedte a csuklójára hurkolt mászókalapácsot és teljes súlyával a szögre nehezedett. A szög kitartott. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal hurkot kötött a mászókötélre, ami a sziklába vert standkarikán keresztül az alatta várakozó, óriás termetű altiszthez rögzítette. A hurkot a derekára kötötte. Ezzel indulásra készen is állt. Még egy utolsó pillantást vetett a peremen támaszkodó Meierre, majd amennyire csak tudta, hátrarúgta magát, a lehető legtávolabbra és legmagasabbra, amennyire csak a kötél engedte, és kilendült a feneketlen mélység fölé, a semmibe. Rövid, de annál gyorsabb és lendületesebb inga-traverzet produkált. Így a merész manőverrel első próbálkozásra sikerült
produkált. Így a merész manőverrel első próbálkozásra sikerült megragadnia a jobb oldalon észrevett kapaszkodót. Miután a tüdejét megtöltötte a friss, ám ritka levegővel, és lábának is talált egy kiszögellést, kioldotta kötelét. Meier pillanatokon belül mellette termett, és immár együtt keresték meg a kémény bejáratát. Aztán eltűntek a lenn álldogáló megfigyelők szemei elől. Stürmer ezredes, az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag parancsnoka leengedte távcsövét és az orra alatt megeresztett egy csendes káromkodást. Ez az átkozott Gröl már megint egy újabb tiltott, ám annál látványosabb manőverrel küzdötte le az előtte tornyosuló akadályt! *** A kémény megmászása eléggé nehéz volt, de megbirkóztak már ennél megerőltetőbb feladatokkal is. A nyílása megfelelő szélességű volt, így a két rohamosztagos tenyerét és hátát az egyik, hegymászó bakancsát pedig a másik sziklaoldalnak vetve együtt indult felfelé. Feljebb érve azonban a kémény jelentősen összeszűkült. Most ismét Gröl vette át a vezetést. Térdeit az egyik falba ágyazva, széles, izmos hátát a másiknak vetve, fokozatosan tornázta magát egyre feljebb. A feszültségtől most már egyre hangosabban és gyorsabban kapkodta a levegőt. Egyszer csak megcsúszott, és a bakancsa Meier hasába vágódott. Ökör Joe teli torokból felüvöltött hirtelen fájdalmában, de a saját fogását nem engedte el. Gröl keskeny, kemény arca egy pillanatra elvörösödött szégyenében, ám a következőben már visszanyerte az egyensúlyát, stabilizálta fogását, és miután valami bocsánatkérésfélét mormogott a másik felé, máris folytatta a mászást felfelé. Aztán feljutottak és elterültek a hóban.
folytatta a mászást felfelé. Aztán feljutottak és elterültek a hóban. Vállízületeik fájtak a megerőltetéstől, lélegzetük heves, reszelős lihegéssé gyorsult. De nem pihenhettek sokáig. Gottfried Gröl őrnagy, aki mármár vallásos önsanyargatással büntette és edzette testét, amióta csak első ízben meghallotta a nemzetiszocialista hitvallás harsány, északi hívását, nem olyan ember volt, aki akár magának, akár másoknak megengedte volna az önsajnálat és a henyélés kellemes, ám dekadens luxusát. „Folyamatos tettrekészség!” ez volt a jelmondata. Alig vált szabályosabbá a lélegzete, máris megfeszítette akaraterejét, talpra állt és kiadta a parancsot: Rendben van, Meier, folytassuk! Lássuk azt a gépet! Ökör Joe hangos nyögéssel feltápászkodott és elindult a mély hóban az őrnagy nyomában. Vékony verejtékhártyával borított, széles ábrázata még mindig bíborvörös volt az erőlködéstől. Nézze csak! kiáltott fel, amint megkerülték a tiszta fehér földből kimeredő szürke kőtömbök egyikét. Ott van! Meier a hosszú, széles nyom felé vette az irányt, mely pontosan mutatta, hol csúszott végig a havon a kis felderítőgép, mielőtt végleg megpihent volna. A nyomsávot valósággal elborították a kisebb-nagyobb roncsdarabok. Az egyik nagyobb szárnydarabon a Szovjet Légierő vörös csillagos felségjele látszott. Mellette egy felismerhetetlenségig szétroncsolódott hulla hevert. Azon töröm a fejem, uram, hogy mi a szart kereshettek itt az ivánok? kérdezte a törzsőrmester. Ezek a ruszkik tényleg
annyian vannak, hogy mindenütt ott nyüzsögnek. Gröl őrnagy homloka összeráncolódott Meier ordenáré kifejezései hallatán. Azt ajánlom, törzsőrmester, hogy tartsa féken a nyelvét! förmedt rá nagyképűen az alantasára. Egy nemzetiszocialista nem süllyedhet olyan mélyre, hogy ilyen trágár szavakat használjon! – Parancsára! vakkantotta automatikusan Ökör Joe, miközben magában azt felelte az arrogáns őrnagynak, hogy akkor,,leheljen nyelves csókot arra a nemzetiszocialista seggére.” Ehhez tartsa magát, törzsőrmester, most pedig menjen, nézzen körül alaposan a nyomvonal körül! Én addig megvizsgálom a géproncsot. Igenis, uram! rikkantotta Meier, s már fordult is a mély hóba temetett roncsdarabok felé, miközben Gröl magát a Jakot vette szemügyre. Mivel a gép gerince is eltört a zuhanáskor, Grölnek csak nagy nehézségek árán sikerült kinyitni a pilótakabin eldeformálódott ajtaját. Az orosz pilóta vélte az őrnagy a halotton lévő bőrkabát alapján a szétzúzódott műszerfalra roskadva feküdt, az arca egyetlen alvadt vércsomó. Gröl magában dörmögve megragadta a hulla dús, fekete haját, félrehúzta az útból, és a műszerfal alatti rekeszeket kezdte vizsgálgatni térképek után kutatva. Talált is kettőt, de mindkettő csak jelöletlen, szokványos repülős térkép volt. Gröl fejcsóválva töprengett. Vajon hol lehet az útvonaltérkép, és mi lehetett a Jak küldetése?
útvonaltérkép, és mi lehetett a Jak küldetése? Első kérdésére pillanatokon belül megkapta a választ, amikor a törzsőrmester felüvöltött: Uram, megtaláltam az útvonaltérképet! Gröl felegyenesedve hátranézett az óriás termetű altisztre. Kitűnő, Meier, örülök, hogy megkerült! ám az örvendő szavak nyomban az ajkára fagytak, amint megpillantotta, hogy mit tart Meier a kezében. Egy leszakadt fej volt, rajta teljes épségben maradt orosz katonai sapkával, azon pedig a Vörös Hadsereg Hegyivadász Hadtestének jelvénye!
III. FEJEZET Stürmer ezredes a sátra élelmiszeres rekeszén ülve hallgatta a tábor monoton, egyhangú esti zajait. A harmincas évei derekán járó, jól megtermett tiszt, aki már a háborút megelőzően is egész Németország legkiválóbb hegymászói közé tartozott, gyakran gondolt vissza a boldog békeidőkre. Mióta csak az eszét tudta, ellenállhatatlan késztetést érzett a hegymászásra. Ezen kívül alig volt más szenvedélye, néha pipára gyújtott, megivott egy csésze kávét vagy azt a borzalmas, sűrített tejjel vegyített földieper dzsemet ette, hogy közben megfeledkezzen a vezetés ránehezedő, szörnyű felelősségétől. Stürmer rajongott a hegyekért. Sőt a fizikai erőfeszítést, a veszélyt, az ügyességet és a ravaszságot is kedvelte, amire az embernek a csúcsok meghódításához óhatatlanul szüksége volt. Rengeteg emlék és barátság kötődött a szenvedélyéhez. Még a vállára nehezedő felelősség sem volt ellenére. Tudta, mivel
tartozik a rábízott bátor embereknek. Többnyire nem is parancsokkal, hanem példamutatással és valóságos, határozott vezetéssel irányította őket. Ám a hegyek leginkább a mindenek feletti méltóságot és szabadságot jelképezték számára. A havas csúcsoknak köszönhette, hogy távol tudott maradni az Ezeréves Birodalmat hirdető nemzetiszocialisták harsányan üvöltöző, csizmás csőcselékétől. Ha tehette volna, örökre beburkolózik a mély hó világának áldott csendjébe. Amint így csendesen üldögélve és pöfékelve szívta a pipáját, hallgatva az éjszakára készülődő tábor zajait, arra gondolt, hogy a hegyek jelentik az utolsó menedéket az elől az ördögien agresszív áradattól, ami az utóbbi három esztendőben egész Európát elárasztotta. A hegyek jelentették az utolsó esélyt. Uram! Stürmer felrázta magát ábrándozásából. A sátra nyitott bejáratában Gröl állt. Küldetése végeztével nyilván most térhetett vissza a hadtest főhadiszállásáról. Kerüljön beljebb, Gröl kiáltott oda az őrnagynak sovány arcán a hirtelen támadt indulat jeleivel. Beszédem van magával. Gröl belépett a sátorba, majd gondosan a helyére igazította a bejárati lapját. Rövidesen besötétedik, az őrnagy pedig komolyan vette a hadtest elsötétítési szabályzatát, bár a Szovjet Légierő mindeddig nem próbálkozott bombatámadással. Történetünk ugyanis 1942-ben, a Szovjetunió elleni hadjárat második esztendejében játszódik. Foglaljon helyet mutatott rá Stürmer a másik élelmiszeres
rekeszre. Egy fontos dolgot akarok magával megbeszélni. A ma délutániakkal kapcsolatban, uram? tudakolta Gröl oly hevesen, mintha képtelen lenne palástolni izgatottságát. Eltalálta bökött Stürmer a pipaszárával oly dühösen a helyettese felé, mintha valami támadófegyver lenne. Az ég szerelmére, mi a fészkes fenét művelt azon a sziklafalon? Az izgatottság jelei nyomtalanul eltűntek Gröl büszke, arrogáns ábrázatáról: Az ingára gondol, uram? Naná, hogy arra gondolok, Gröl! Nagyon jól tudja, hogy az egységünknél szigorúan tilos az efféle bravúroskodás. De Meierrel… Odafenn még egy szirti sas is megszédülhet. Mi történt volna magával Gröl, ha az a benga bajor barom ne adj Isten megszédül vagy az egyensúlyát veszti? Akkor mi lett volna magával? És nagy valószínűséggel Meierrel is? Elárulom magának ordította magából kikelve a saját kérdésére válaszolva , két ronda folt lenne magukból a völgy mélyén, semmi több! Meglehet, uram, de minden ön iránti tiszteletemtől függetlenül szeretném megjegyezni, hogy feltöretlen tojásból képtelenség rántottát sütni vicsorított Gröl a felettesére. A mai világban az embernek muszáj bizonyos kockázatot vállalnia a siker érdekében. Vagy nem maga a Führer jelentette ki több ízben, hogy csak olyan nemzet képes diadalt aratni, amelynek polgárai hősiesen tudnak gondolkodni? Stürmernek már a nyelve hegyén volt, hogy Gröl szemébe vágja, mit gondol az átkozott Führeréről meg az általa kiagyalt
vágja, mit gondol az átkozott Führeréről meg az általa kiagyalt hülyeségekről. Ám jól tudta, hogy a végtelenül lojális Gröl milyen elvakult, véresszájú nemzetiszocialista. Azzal is tisztában volt, hogy egy pillanatig sem habozna feljelenteni a parancsnokát a Gestapónak. Ezért meggondolta, mit mond, és a következőt vakkantotta helyette: A Führer nem alpinista, Gröl. Mi viszont azok vagyunk, és az én egységemben tilos a szükségtelen kockázatvállalás. Szúrós szemmel végigmérte az őrnagyot, míg az el nem vörösödött, aztán rákérdezett: Egyszer s mindenkorra, megértette az utasítást? Gröl szürke szemeit poros hegymászó bakancsára meresztve, némán bólintott. Stürmer ezredes pár pillanatig hagyta a helyettesét, hadd főjön csak a saját levében. Közben az őrnagy válla felett elnézve Ökör Joe-t figyelte, aki épp az egyik trágár sztoriját mesélte harsányan röhögcsélő haverjainak olyan hangon, amiről a díjbirkózó termetű altiszt úgy vélte, csak diszkrét suttogás. Végül az ezredes megtörte a sátor súlyos csendjét: Gröl, legyen szíves, gyújtsa meg a lámpát! mondta immár rendes, béketűrő hangon. Meg kell még tárgyalnunk a holnapi tennivalókat. Gröl eleget tett az utasításnak, de továbbra is kerülte a parancsnok tekintetét. Stürmer úgy tett, mintha nem szúrna szemet neki a dolog, csak szétterítette térdén kis térképét és folytatta: Kétlem, hogy fontos hadititkot árulok el vele, ha bepillantást engedek a térképembe, és közlöm magával, hogy a Német
engedek a térképembe, és közlöm magával, hogy a Német Hadsereg rövidesen ismét támadásba lendül. Gröl most már aránylag lehiggadva, egyetértően bólogatott. Az offenzívánk célja pedig nyilvánvaló, a Kaukázus felé törünk előre, elsősorban az ivánok olajáért. Gröl továbbra is egyetértően biccentgetett a fejével. Kintről pedig behallatszott Meier élcelődése: És tudjátok, mire jöttem rá, amikor a szoknyája alá nyúltam? Számunkra az a kérdés, hogy milyen szerepet szánnak a támadás során az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagnak. Arra, hogy kettő volt belőle a csajnak? kiáltotta közbe egy vaskos hang, mire a hallgatóságból ismét kitört a harsány röhögés. Stürmer a közbeszólásból felismerte Meier félvér cimborájának, Japnak a hangját. Elmosolyodott, miközben Gröl a homlokát ráncolta. Beképzelt alak dünnyögte az orra alatt az ezredes, majd visszatért korábbi gondolatmenetéhez. Dietl tábornok mindeddig nem fogadott különösebben a bizalmába, de nem kell ahhoz jósnak lennem és kristálygömbbe néznem, hogy kitaláljam a feladatunkat. Az Edelweiss Rohamosztagnak minden bizonnyal az lesz a dolga, hogy biztosítsa a hegyek felé támadó balszárnyunk előretörését. Vagyis a hegyekbe vezényelnek bennünket, azoknak ronda ivánoknak a visszaszorítására, akik a saját hegyivadász alakulatukkal ellentámadást kísérelhetnének meg a szárnyunk ellen. Épp ezért parancsba adom, hogy az emberek holnaptól végezzenek hegymászási riadógyakorlatokat.
Uram vágott közbe Gröl, izgalmában nem győzve kivárni, míg a felettesétől engedélyt kap a beszédre , holnaptól már aligha lesz szükség ilyen gyakorlatokra! Stürmer éles tekintetét az őrnagyra függesztve, rákérdezett: Hogy érti ezt, Gröl? A hadtestparancsnok holnap reggel nyolc óra nulla-nullára, mindkettőnket magához rendelt, uram. Dietl tábornok parancsba adta, hogy erről értesítsem önt, valamint arról is, hogy másodfokú készültséget kell elrendelni az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagnál. Nocsak, máris akcióba lendülünk? Gröl szürke szemei izgalomtól csillogtak: Úgy tűnik, uram. De, Gröl vetette ellen Stürmer ezredes , a hadseregünk még nincs indulásra kész állapotban. Az egységek még nem fejezték be az előkészületeket, sőt, a kellő mennyiségű, szükséges utánpótlás sem áll rendelkezésre. Ezért, szerintem, néhány hétig még nem indíthatjuk meg a kaukázusi offenzívánkat. Egyetértek, uram. Szerintem is valami másról lehet szó. Talán éppen azzal lehet kapcsolatban, amit ma délután a lezuhant orosz felderítőgépben találtunk. Hogy érti ezt? Gröl heves taglejtésekkel, sebtében beszámolt felettesének arról, hogyan találták meg Meierrel a gép halott személyzetét, és hogy egyikük a Szovjet Hegyivadász Hadtest egyenruháját viselte. Miután az őrnagy befejezte jelentését, Stürmer ezredes néhány pillanatig csendben maga elé meredve, pipafüstöt
néhány pillanatig csendben maga elé meredve, pipafüstöt eregetve emésztette a frissen hallott információkat. Végül rákérdezett: Maga szerint tehát az a halott orosz tiszt valamilyen légi felderítést végzett a hegyekben? Igenis, uram. Vajon mi célból? Szerintem az oldalszárnyunk elleni támadás lehetőségeit kereshette vágta rá kapásból Gröl. Épp ezért az a véleményem, hogy holnap Dietl tábornoktól arra kapunk parancsot, hogy menjünk fel a hegyekbe és állítsuk meg őket. Stürmer ezredes a fejét csóválta. Lehetetlen, Gröl csattant fel élesen. Maga is jól tudja, hogy az oroszok a teljes front szélességében menekülnek. Nincsenek abban a helyzetben, hogy támadást kezdeményezhessenek. Nem, egy ellenséges rajtaütés teljességgel valószínűtlen. Pipaszárát az őrnagy mellkasának szegezve folytatta: Én inkább azt feltételezem, hogy a halott ruszki egy alkalmas záróvonalat kereshetett odafenn valamelyik hegyi szurdokban vagy átjáróban, ahol a részünkről indított támadást megállíthatnák. Úgy bizony, Gröl, szerintem erről lehet szó. És holnap Dietl tábornoktól minden valószínűség szerint arra kapunk parancsot, hogy keressük meg, illetve foglaljuk el ezt a záróvonalat, mielőtt az oroszok megtehetnék. Igen, ez lesz az. Gröl őrnagyon továbbra is a kételkedés jelei látszottak. Az igazság azonban az volt, hogy ezúttal mindkét tiszt tévedett. Az őrnagy távozása után az ezredes gondolataiba mélyedve még sokáig szívogatta már rég kihűlt pipáját. A maga részéről
még sokáig szívogatta már rég kihűlt pipáját. A maga részéről egyáltalán nem osztozott Gröl lelkesedésében a küszöbön álló új bevetés miatt. Épp ellenkezőleg, képtelen volt megszabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy ezúttal a halálba kell vezetnie osztaga kiváló, gyakorlott legénységét.
IV FEJEZET Meine Herren, der Kaukasus! recsegte erős bajoros akcentussal a Hegyi Hadtest sziklakemény ábrázatú, vézna parancsnoka, az előtte lévő térképre csapva hegymászástól kisebesedett kezével. Mint láthatják, katonáink jelen állás szerint itt északon a Kubán folyó és a Fekete-tenger közötti laza frontszakaszon tevékenykednek, míg délen ugyancsak tökéletes az egyensúly egészen a Kaukázus bejáratáig. Stürmer ezredes és Gröl őrnagy néma bólogatással jelezte egyetértését. A köztudottan heves vérmérsékletű Dietl tábornok ugyanis nem fogadta szívesen az eligazítás alatti közbeszólásokat. Így aztán a két tiszt megelégedett azzal, hogy a kemény faszékeken némán ülve figyeljenek a kis kamrában, ami nem is olyan régen még egy orosz muzsik konyhájaként szolgált. Nyílt titok, hogy Führerünk nyári offenzívája a Kaukázus, valamint a létfontosságú olajmezők elfoglalására irányul. A romániai olajforrások nélkül ugyanis a Wehrmacht előrenyomulása már a tél folyamán megtorpant volna. Önök nyilván arra számítottak, hogy osztagukat a hadsereg szárnybiztosítására vezényeljük, megelőzendő mindennemű orosz hegyi ellentámadást, valamint a saját erőink előretörésének elősegítésére.
Gröl elismerő pillantást vetett Stürmer felé. Dietl azonban figyelmeztetésül felemelte hosszú, vékony mutatóujját. Csakhogy uraim, a várakozással ellentétben az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagra egészen más feladat vár. Führerünk jobb tervet eszelt ki az egysége számára, Stürmer ezredes. Kőkemény arca váratlanul mosolygóssá vált, és az ezredes sejtette is, hogy miért. Adolf Hitler közvetlen említése csakis azt jelenthette, hogy a Führer megkülönböztetett, személyes figyelmével tünteti ki a Hegyi Hadtestet, ez pedig minden valószínűség szerint újabb előléptetést jelent Herr General der Gebirgstruppen Dietl számára. Némi megvetéssel vegyes szipogással várta a tábornok tájékoztatásának folytatását. Dietl azonban láthatóan nem fukarkodott az idejével, és nem sietett megosztani beosztottaival a führeri parancs lényegét. Mint tudják, az utóbbi két esztendő során hadtestünk számos különleges megbízatásnak tett eleget, olyan hegyláncokban gazdag országokban, mint Norvégia vagy Görögország. A hadsereg egyéb alakulataitól távol harcolva másztunk meg számtalan hegycsúcsot. Úgy vélem azonban, hogy a mostani küldetésünknél nagyobb kihívással még sosem kellett szembenéznünk. A totális háború kellős közepén felküldeni egy profi hegymászó csapatot egy békebeli sziklamászó túrára, ez mindenképpen a Führerre valló gondolat. Csakhogy egyúttal olyan cél meghódításáról van szó, ahol már rengeteg kudarcot vallott, hivatásos alpinista otthagyta a fogát! Dietl tudta, hogy utolsó mondataival sikerült felcsigáznia két
Dietl tudta, hogy utolsó mondataival sikerült felcsigáznia két beosztottja érdeklődét. Mindketten a háború előtti Németország hegymászó elitjének legjavához tartoztak, s legalább egyenrangúak voltak a legkiválóbb osztrákokkal vagy britekkel ha nem jobbak. Amint azt valamennyien tudjuk folytatta a tábornok még tovább feszítve Gröl és Stürmer idegeit , Szovjet Oroszország a háborút megelőzően zárt területnek számított a nyugati alpinisták számára. A vörös forradalom óta egyetlen nyugati hegymászó sem kapott erre a területre mászási engedélyt. Ivánék ugyanis attól tartottak, hogy egy nyugati hegymászó csoportba néhány álruhás kém is könnyen beférkőzhet, márpedig betegesen félnek az ellenséges ügynököktől. Gröl türelmetlenül csettintgetett a nyelvével, alig várva, hogy végre beavassák már a titokba. Dietl pedig nagy ravaszul úgy tett, mintha nem is hallaná, és maradéktalanul kiélvezte a feszültséget. Ám a Führerünknek hála, Ivánék már nincsenek abban a helyzetben, hogy ragaszkodjanak a megrögzött szabályaikhoz. Idén már mi, németek diktáljuk a szabályokat. Így igaz, uram vágott közbe Gröl türelmét vesztve , tehát… Dietl a homlokát ráncolva, rosszalló pillantással mérte végig: Mindjárt megtudja, őrnagy! förmedt rá elkomolyodva. Legyen még egy kicsit türelemmel! és újra megkopogtatta a térképet. Ez itt Cserkasszi, a hadseregünk jelenlegi legelőretoltabb állása. A várostól mindössze két-három napnyi gyaloglásra a Kubán folyó völgyében található az Elbrusz. Ezúttal Stürmer ezredesen volt a sor, hogy félbeszakítsa a
Ezúttal Stürmer ezredesen volt a sor, hogy félbeszakítsa a tábornokot: Az Elbrusz?! visszhangozta értetlen csodálkozással. De hát miféle katonai érdeke fűződik Németországnak ahhoz a hegycsúcshoz, tábornok úr? Dietl ridegen rávigyorgott: Semmiféle érdeke, kedves ezredesem válaszolta a főtiszt. Mint ahogy az oroszok számára sem, hiszen odafönt lehetetlen bármiféle katonai állás fenntartása. Maga a csúcs jóval a hóhatár fölé nyúlik, ráadásul lejjebb vannak jóval könnyebben megközelíthető, hadi célokra alkalmasabb hágók. Ezek használatával is átjuttathatják a szárnyunk megtámadására küldött hegyivadász gyalogságukat. A válasz tehát negatív. Az Elbrusznak nincs semmiféle katonai értéke! Hát akkor?!… tárta szét értetlenül a kezeit Stürmer. Akkor, ezredesem, a mi hadtestünk, pontosabban az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag nyerte el a Führertől azt a megtisztelő megbízatást, hogy meghódítsa az Elbrusz csúcsát. Tudomásom szerint ebben az évszázadban maguk lesznek az első nyugatiak, akik ezt elérhetik. De miért? tette fel szinte egyszerre a kérdést Gröl és Stürmer, leesett állal csodálkozva, hogy pont egy ilyen élethalál harc közepette kérik fel őket holmi hegymászó túrára. Mert a háború megnyeréséhez nemcsak katonai eszközök szükségesek adta meg a választ Dietl. Ez az oroszországi hadjárat túlságosan elhúzódik. Túl nagyok az itteni létszámbeli és hadianyag-veszteségeink. Ezért nincs más választásunk, mint az
idén összeroppantani az orosz medve gerincét, különben a sajátunk fog beletörni. Az orosz visszavonulás dacára, Ivánék változatlanul olyan létszámfölényt élveznek, amivel lehetetlen felvennünk a versenyt. Ezért valami úton-módon meg kell győznünk a meghódított országokat Németország és hadserege legyőzhetetlenségének nimbuszáról. A Führer valami mitikus jelképet kíván, olyat, ami egyértelművé teszi a ruszkik számára, hogy bármit is parancsolnak nekik a tisztjeik meg a politikai komisszárjaik, az mind hazugság, mivel reménytelen küzdelmet vívnak, hiszen az ellenségük legyőzhetetlen. Ha sikerrel járnak, akkor könnyen lehet, hogy mire az új, kaukázusi offenzívánk megindul, az oroszok morálja megtörik, és ugyanúgy százezer számra fogják megadni magukat a horogkeresztes lobogó láttán, mint ahogy 1941-ben, a Moszkva felé való előrenyomulásunk idején tették. A tábornok izgalomtól emelkedett hangon kiáltotta: „Hódítsák meg nekem az Elbrusz csúcsát, uraim, s én garantáltan meghódítom maguknak a Kaukázust!” Tegnap a Führer ezeket a szavakat intézte hozzám telefonon a hadtestparancsnok szemei fanatikus tűzben égtek. Dél-Oroszország meghódításának kulcsa tehát az Elbrusz. Néhány bátor férfi merész vállalkozása megadhatja azt, amire szülőhazájának jelenleg a legnagyobb szüksége van, a ,,folyékony, fekete aranyat”, a kőolajat. Ha ezt sikerül megszereznünk, az még idén a háború végét is jelentheti. Önök nem úgy vélik, hogy ezért érdemes belevágni ebbe a szerencsejátékba? De bizony, tábornok úr! vágta rá Gröl, akire azon nyomban átragadt Dietl lelkesedése, és sziklaszürke szemei elvakultan
átragadt Dietl lelkesedése, és sziklaszürke szemei elvakultan szikráztak. A világ sokszor megtapasztalhatta már Németország legyőzhetetlenségének jeleit. Ha rajtunk múlik, rövidesen újra megláthatja. Bennünket ugyanis sem ember, sem természet nem képes megállítani! jelentette ki önérzetesen. Stürmer ezredes azonban megőrizte higgadtságát. Nem osztozott a másik két tiszt fellengzős álmodozásában s abban, hogy egy hegyorom meghódítása a nemzeti felsőbbrendűség szimbóluma lenne. Az ő szemében mindez nem volt egyéb, mint a Nemzetiszocialista Németország mindenki mást megvető, elitista gondolkodásának legújabb eklatáns példája. Így aztán jeges hidegvérrel mindössze ennyit mondott: Az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag természetesen minden rábízott küldetés végrehajtására készen áll, uram! De nem feledkezett meg egy apróságról, tábornok úr? És mi lenne az, kedves Stürmerem? tudakolta Dietl tábornok célratörő humorával. Az a tény, hogy a Szovjet Hegyivadász Hadtest egy tisztje éppen az Elbrusz felett járt felderítésen. Erről mi a véleménye? Dietl tábornok önelégültsége nyomtalanul elenyészett, ő maga pedig mély csendbe burkolózott. Az ezredes kérdésére ugyanis nem tudott válaszolni.
V. FEJEZET Húgyagyú barom! üvöltött rá Meier törzsőrmester a teherautó sofőrjére, amikor a Cserkasszi felé vezető szörnyűséges állapotban lévő országúton belefutott egy újabb mély kátyúba. Képtelen vagy a vezetésre koncentrálni? A vesém
már a torkomban ugrál! Jap egy kivénhedt Opel teherautó volánjával birkózva igyekezett kerülgetni a hepehupás úton tátongó mélyedéseket. Fogd már be a bagólesődet, te fostos, bajor idióta! – sziszegte csikorgó fogakkal. Nem látod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kikerüljem ezeket a kurva gödröket?! Vagy tán én tehetek róla, hogy a kibaszott, szarházi popovok csak ilyen tetves utat képesek építeni? Csak pofázz vissza, mindjárt kiutalok az orrodra egy ökölszendvicset, majomfing! Nem tűnt fel, hogy az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag rangidős tiszthelyettesével beszélsz? Aki ad, az könnyen kaphat is! vágott vissza lakonikus hidegvérrel az izzadó félvér szakaszvezető, újra elfordítva a kormánykereket, hogy kikerülje a következő mélyedést. Meier sértődötten sóhajtott, majd morózusan kifelé bámult az ablakon. Manapság már hiába is várják a nekik kijáró tiszteletet a Német Hadsereg altisztjei, akik életüket és vérüket áldozzák a Vaterlandért, a Volkért és a Führerért! Oda a becsület, oda a tisztelet. Neked mi a véleményed erről a küldetésről, Ökör Joe? érdeklődött Jap. Mire a másik válaszolhatott volna, már feltűnt előttük a városka széle, egy sor düledező léckerítéssel körbevett, fehérre meszelt, zsuppfedeles, ütött-kopott házacska, amelyek kertjei szinte eltűntek a magas, sárgálló napraforgók között. Vegyél példát rólam, Jap felelte Meier, miközben
Vegyél példát rólam, Jap felelte Meier, miközben szórakozottan szemlélte az elhagyatottnak látszó házakat. Az ezredes úr kiadta a parancsot, hogy jöjjünk ide, és szedjünk össze annyi öszvért, amennyit csak találunk. Mit kell ezen annyit lamentálni? Az osztag huszonnégy órán belül csatlakozik hozzánk. Hol itt a probléma? Jap visszavett a sebességből, mielőtt válaszolt volna. Nos, nektek, bajoroknak köztudottan madáragyatok van. Ezért megpróbálom érthetően és világosan elmagyarázni. Ha öszvéreket rekvirálunk, az azt jelenti, hogy ahová megyünk, ott nem lesz szükségünk teherautóra. Eddig világos? Világos biccentett Meier, de érdeklődését a településen felbukkanó első járókelő, egy fiatal lány kötötte le. Egy mezítlábas, sötét hajú, ifjú kora dacára tekintélyes mellekkel megáldott kaukázusi szépség. Jókora tejeskannák vannak az ajtaja elé állítva – jegyezte meg elismerő füttyentéssel. – Képzelem, milyen érzés lenne közéjük szorítani a fejem, és megrázni őket, mint a fülönfüggőket! Brrr! Te perverz, pajtába trágyázó, igavonó barom! torkolta le a másik. Ez a lány egy nappal sem lehet több tizenkét évesnél! Most már tényleg elég legyen! csattant fel Meier, miután a lány eltűnt a szemük elől. Vigyázz a szádra, te kínai szemétláda, mert mire elérjük az úti célunkat, megritkítom a fogkészletedet! Majd meglátjátok folytatta Jap a legkevésbé sem zavartatva magát a fenyegetésektől , hogy gyalogtúra vár ránk, méghozzá jó kiadós gyalogtúra! Ezt te mondod nekünk, okos seggű? vakkantotta Meier, miközben zaftos, cuppanós csókot dobott egy testes nő felé, aki
miközben zaftos, cuppanós csókot dobott egy testes nő felé, aki éppen egy kád fölé hajolt feltárva erős, izmos lábát és vaskos, fehér combját. Nézd azokat a hídpilléreket, Jap! Fogadok, egész a seggéig felérnek! Szóval nyilván azért van szükségünk az öszvérekre, mert gyalogtúrára küldenek bennünket, és a hátasoknak kell cipelni a felszerelésünket folytatta Jap céltudatosan második sebességfokozatba kapcsolva, amint bedöcögtek Cserkasszi főterére. Ennyiből meg tudod fejteni, mi lehet a hegyi túránk végcélja? Natch’ – vetette oda Meier, miközben a porlepte Opel leblokkolt a német parancsnokság előtt , az ott fenn! mutatott kolbász vastagságú ujjával az egyik távoli, ragyogó hegyoromra. Most pedig menjünk, és lássuk, hány négylábú sorstársat sikerül számunkra rekvirálniuk ezeknek a báziscsődöröknek! Röviddel később Ökör Joe és Jap kumiszt, azaz erjesztett kancatejet iszogatva üldögélt a poros téren. Ökör Joe szerint a savanykás italnak olyan szaga volt, mintha tehéntrágya és disznóhúgy keveréke lenne. A két havasi gyopáros jelvényt viselő katona elnézte a mezítlábas fiúkat és lányokat, amint csökönyös öszvéreiket odavonszolták a nagydarab, sörhasú, vörös képű német városparancsok elé, aki, ha megfelelőnek találta az állatot, egy csomó értéktelen megszállási rubellel fizetett érte. Mit szólsz ezekhez a gebékhez, Jap? kérdezte lustán a kis öszvérek felé mutatva Ökör Joe, aki már nagyon unta Cserkasszit, unta a kumiszt meg ezt az egész átkozott háborút láttál már valaha ilyen x-lábú, csont és bőr…
Hirtelen elharapta a mondat folytatását, mivel észrevett egy fiatal nőt, aki épp abban a pillanatban jelent meg a téren. Magas, nemes tartású, szinte fenséges teremtés volt, akár egy ókori papnő. Kantárjánál fogva úgy vezette át szép, barna öszvérét a mezítlábas fiúk-lányok csoportján, mintha ott sem lennének. Meier levegő után kapkodva, gyorsan belekortyintott a savanyú kancatejbe, mintha kiszáradt volna a torka hirtelenjében. Na, ezt épp nekem rendelte az ezredorvos! Pont passzol a gallérméretemhez! És velem mi lesz? tiltakozott Jap. Meier azonban máris felpattant, és a civileket jobbra-balra lökdösve egyenesen odasietett a gyanútlan orosz nőhöz. Lekapta fejéről ezüst Edelweiss-jelvénnyel ékesített, csúcsos sapkáját, mélyen meghajolt az asszony előtt és így szólt: Meier a nevem. A német Wehrmacht rangidős altisztje vagyok, és első látásra magába szerettem. Remélem, nincs ellenére, hogy lefeküdjön velem? A többi helyi asszonytól eltérően ez a nő szőke és kék szemű volt, finom ívű orral. Csinos, határozott arcán első pillanatban haragos megvetés tükröződött az arcátlan, tolakodó német óriás merészsége láttán, de tekintete aztán a kezében tartott fejfedőre tévedt, és megenyhülve szinte kedvessé változott. Maga igazán gáláns férfi, törzsőrmester szólalt meg szinte kifogástalan németséggel. Meier széles ábrázata vérvörössé pirult, míg a mögötte álló Jap fülig elvigyorodott. Letolt gatyával talált rád a csaj, mi, Ökör Joe?!
Meier pedig, aki rendes körülmények között senki iránt sem volt hajlandó tiszteletet tanúsítani, ezúttal határozottan zavartnak tűnt: Elnézését kérem, de fogalmam sem volt róla… Azt hittem, hogy nem érti… A magas, szőke nő elmosolyodott: A katonák már csak katonák maradnak, törzsőrmester. Akár németek, akár oroszok legyenek, két dolgot kívánnak a nőktől. … a második az élelem azzal elsuhant az iruló-piruló altiszt mellett, és otthagyta tátott szájjal. Téged meg mi lelt, te aszparágusz Tarzan? faggatta a másikat Jap, mikor később ott ültek a kalyiba lépcsőjén, amit a parancsnokság jelölt ki számukra. Ekkorra már beesteledett, és a nap vérvörös korongja már lejtmenetben volt a hegyek mögé, drámaian rózsaszínűre festve a hófödte hegyormokat. A néhány civil, aki még kitartott a téren bámészkodva, sietősen hazaindult ütött-kopott házikójába, mielőtt a kijárási tilalom életbe lépett volna. A rendelet szerint minden civilt, akit este kilenc óra után az utcán találtak, tárgyalás nélkül, automatikusan kivégeztek. A Wehrmacht sokkal jobban tartott annál a körzetben lappangó szovjet partizánveszélytől, mint hogy fölös kockázatot vállalt volna. Az a popov csaj válaszolta Ökör Joe komótosan szívogatva a cigarettáját , akibe minden jel szerint belehabarodtunk. Legalábbis a duzzadó tojásaimból erre következtetek. Én is ugyanígy vagyok köpte ki Jap dühösen a
Én is ugyanígy vagyok köpte ki Jap dühösen a cigarettacsikkjét. Olyan rég nem voltam már nővel, hogy a végén még az öszvérekkel is kezdek egészen megbarátkozni. Na, látod, kettőnk között nemcsak az a különbség, hogy én rangidős altiszt vagyok, te meg félvér vetette fel Ökör Joe Jap serpa felmenőjére célozva, akinek egy bajor parasztlányhoz fűződő futó kalandja eredményezte a ráncos és sárga képű káplárt. Te még idegennek sem vagy jó. Hiába, csakis mi, echte germánok vagyunk képesek az őszinte, igaz szerelemre. Jap szipogva hallgatta. Akárhogy is lesz, ma éjjel oda kell láncolnia magát az ágy lábához, gondolta Meier. Fogalma sem volt, hol lakhat ez a nő, mint ahogy arról sem, hogy hajlandó lenne-e széttárni számára a gyönyörök gyöngyös kapuját. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a láncos kutyák sötétedés után rajta kapják, akkor nem ő fog dugni, hanem őt dugják a svédfüggöny mögé, olyan szélsebesen, hogy a lába sem éri a földet. A börtönrácsot szimbolizálva, összefonta mocskos sárga ujjait az arca előtt. De aztán az ösztönök diadalmaskodtak az ész szava felett: Néhány vén, ütődött, szarházi katonai rendőr csak nem fogja elriasztani Meier asszonyság szerelmetes magzatát! jelentette ki önérzetes megvetéssel. Csak legalább azt tudnám, hol lakik! Mennyit ér meg neked? Hogyhogy mennyit ér meg nekem?! kapta fel a fejét Meier érdeklődve. Hát, hm, némi ellenszolgáltatás fejében valószínűleg orvosolhatom a problémádat. Meier fenyegetően emelte fel kisebb sonkára emlékeztető
Meier fenyegetően emelte fel kisebb sonkára emlékeztető öklét: Nem, arról szó sem lehet, Jap! Tudom, mit értesz némi ellenszolgáltatás alatt. De nem vagyok hajlandó osztozkodni rajta. Az imént hallhattad, hogy belezúgtam, márpedig az ember még a legjobb haverjával sem osztozkodik a szerelmén. Jap képe elkomorult. Ezt előre sejtettem mormogta letörten. Ugyan már, Jap! fogta könyörgőre Meier. Ezért csak nem hagyhatsz cserben egy cimborát! Áruld már el, hol találhatom ezt a tündérkét! Na, jó, elárulom, ha kiperkálsz nekem három menetet a legközelebbi Wehrmacht kupoldában. Három menetet, Jap? Az egy egész vagyon! Legfeljebb ötven márkát. Jap beszédesen vonogatta a vállát: Kell, vagy nem? Gondolj csak bele, milyen lehangoló érzés számomra az ötujjas özveggyel répát hegyezni, miközben te a mézes köcsögbe mártogatod a sajátodat. Vagy benne vagy az alkuban, vagy megtartom az infót magamnak. Rendben van adta be a derekát Meier. Az embernek néha mindent fel kell áldoznia a szerelméért. Azzal rávigyorgott a kis félvérre: Mellesleg ezt egy könyvben olvastam egyszer tette hozzá büszkén. Mindent nem kell feláldoznod legyintett Jap lelkesen. Elég, ha fizeted a három kupimenetem, és a titokról máris fellebben a fátyol. Ugye látod ott a parancsnokságot? kezdte a
magyarázatot, mintha egy ma született, ostoba suttyót akarna felvilágosítani. Bemész oda, aztán le a folyosón. Jobbra találsz egy kis irodát, abban a kis irodában pedig egy nagy, vörös orrú, hájas láncos kutyát, aki majd elújságolja neked, hogy nem a rengeteg piától ilyen az ormánya, hanem csak azért, mert nagyon megfázott. Óh, térj már végre a lényegre rimánkodott Meier türelmetlenül , mert a tojásaim a végén még itt helyben adják ki a fehérjéjüket, ha sokáig magyarázol! Na, szóval ez a vörös orrú azt mondta nekem, hogy titokban átpasszolná egy pakli húszdarabos rákrúdért a szinte még szűz nagynénikéjét, aki az ő leírása szerint magas, szőke és jókora erkélypárral van felszerelve. Ez már beszéd! rikkantotta Meier jókedvre derülve. Érdekes, hogy ezek a helyi popov csajok mind itteni német bikákkal vannak anyakönyvezve! Az a láncos kutya meg aztán pontosan tudja, hol lakik a falu szépe. Hogy én erre nem gondoltam! Azért, mert valaki olyan széles, mint két tölgyfa palló, még nem biztos, hogy az agyának is akkora a térfogata. Tehát ne feledd!… Ám Meier törzsőrmester ezt már nem hallotta, mert lábát a nyakába szedve rohant a parancsnokság irányába. *** A nő egyáltalán nem látszott meglepettnek, amikor a német kopogtatás nélkül betoppant kis házacskája ajtaján egyik hóna alatt egy pár lopott katonakolbásszal, a másik alatt meg két liter feketepiaci vodkával, miközben torkaszakadtából üvöltötte:
feketepiaci vodkával, miközben torkaszakadtából üvöltötte: Itt vagyok, hoztam kaját, piát!… Adjunk a szerelemnek!… Az elnyűtt heverőn pihenő nő lustán kicsúsztatta maga alól a lábát, egy pillanatra feltárva makulátlan fehér combját és fekete selyembugyiját. Már vártam magát mondta csábos, mély dorombolással. Vesse le a ruháját! Egyik kezével kioldotta derekán a szoknyáját tartó egyetlen kapcsot, a másikkal lecsavarta a petróleumlámpa kanócát, míg ki nem aludt. A hirtelen sötétségben Meier törzsőrmester olyan ámulat teljes sóhajt hallatott, mintha épp most közölték volna vele, hogy bebocsátást nyert a paradicsomba.
VI. FEJEZET Igen, Haas? vakkantotta Stürmer ezredes. De ne ilyen feszesen, pihentessen, kérem! Haas hadnagy, a rohamosztag újonnan kinevezett tisztje hálás mosolyát parancsnokára villantva előrevágta makulátlanul kifényesített hegymászó bakancsos lábát. Nos, uram kezdte jelentését kezével a sarokban felhalmozott felszerelés felé intve , háromszor is ellenőriztem az anyagot. Bakancsok, vascövekek, kapcsok és karabinerek, jégcsákányok… Szinte holtbiztos, hogy minden szükséges eszköz együtt van. Csak szinte biztos? kérdezte Stürmer csendesen. Kedvelte a fiút, akinek apja az első világháborúban ünnepelt hegyi vadász parancsnokként harcolt Olaszországban, ezért nem akarta magát a szokásos kemény parancsoknak mutatni előtte.
Haas elpirult. Tudja, Haas, hogy egy ilyen hegymászó expedíción még a legcsekélyebb hiba vagy tévedés is jóvátehetetlen tragédiához vezethet, arról nem is beszélve, hogy ráadásul még háborúban is vagyunk. Miközben magyarázott, az ezredes lehajolt az egyik kötélhalomhoz és tüzetesen átvizsgálta. A fiatal tiszt aggodalmas pillantásokkal figyelte. Miután végzett, Stürmer mosolyogva felegyenesedett. Csak arra voltam kíváncsi, hogy van-e közte pruszik-zsinór. Tudja, ha valamelyik behemót emberem szakadékba szédül, pruszik nélkül aligha tudnánk kiemelni. De látom, sikerült néhányat szereznie. Helyes. Haas hadnagy megkönnyebbült sóhajjal tekintett a parancsnok keskeny, napbarnított arcába és kék szemébe, amely jéghideg tudott lenni, de amely most oly gyöngéden nézett rá, hogy minden félelmét elolvasztotta. A hadnagy boldogan tudatosította, hogy ilyen tiszt parancsnoksága alatt mehet az első ütközetébe. Köszönöm, uram. Tényleg alaposan átnéztem mindent. Természetesen bólintott az ezredes. Most pedig jöjjön, és közöljük a jó hírt az emberekkel! Az ifjú tiszt örömtől sugárzó arccal követte parancsnokát. Idelenn ragyogó, napos, mondhatni meleg volt az idő, ám a távoli hegyormokon még ott csillogott a hósapka. Sokkal hosszadalmasabb enyhülésre lenne szükség, hogy a fenti havat megolvassza, gondolta magában Stürmer, miközben hanyag mozdulattal viszonozta a sátor előtt várakozó Meier lendületes tisztelgését.
Látom, már felállította az őrséget, főtörzsőrmester – jegyezte meg. Ivánéknak jó nagy füle van, uram válaszolta Ökör Joe. Ezért úgy gondoltam jobb, ha semmi olyat nem hallanak, amitől fültőmirigy-gyulladást kaphatnának. Remek ötlet, Meier. A mamám mindig mondta, hogy nemcsak szép fiú vagyok, hanem némi sütnivaló is szorult belém, uram válaszolta Meier és vigyorogva megkopogtatta a halántékát. Akadnak olyan naiv emberek, akik mindent bevesznek, nemde, Meier? kacagott rá Stürmer benyitva a terjedelmes pajtába, ahol már várta az eligazításra felsorakozott legénység. A nehéz, szeges bakancsok egyetlen reccsenéssel vágódtak a fapadlónak, jókora, sűrű porfelhőt röppentve a levegőbe. Az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag katonái feszes vigyázzállásban fogadták parancsnokukat. Gröl előírásosan szalutált, majd teli tüdőből bömbölve jelentett, mintha a porosz laktanya díszszemléjén lennének, nem pedig az orosz sztyeppe közepén. Az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag eligazításra felsorakozott, uram! A létszám teljes, hiányzó nincs. Két tiszt, tizenhat altiszt és hatvan hegyivadász, uram. Köszönöm, Gröl válaszolta hűvösen Stürmer, aki csírájában el kívánta fojtani, hogy az őrnagy eljátszhassa az újsütetű, agresszív nemzetiszocialista tiszt szerepét. Végighordozta tekintetét emberei kemény, bronzbarna arcán. Ők voltak világ legjobb hegyivadászai. Egytől egyig a Bajor-Alpokban születtek
legjobb hegyivadászai. Egytől egyig a Bajor-Alpokban születtek és nevelkedtek, ahol a fiúk már az anyatejjel szívják magukba az ügyességet meg a hegyvidék ismeretét és szeretetét. Jó reggelt, katonák! köszöntötte őket kényszeredett vidámsággal. Folyton érezte ugyanis azt a nyomasztó felelősséget, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ezek a fiatalemberek egy szép napon épségben térhessenek vissza felföldi otthonaikba. Jó reggelt, ezredes úr! kántálták a katonák szívből jövő egységben. Üljenek le, kérem! intett a kezével Stürmer, majd miután az emberek lekuporodtak a fapadlóra, egy fejbiccentéssel jelzett Grölnek. Az őrnagy lerántotta a falra erősített térképet takaró leplet. Mielőtt belefogott volna az eligazításba, Stürmer hagyta, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse a földabroszt. Bajtársaim, hadtestparancsnokunk személyes küldetéssel bízott meg bennünket. A térkép egy pontjára koppintva folytatta: Mint látják, itt helyezkedik el a Kaukázus legmagasabb csúcsa, az ötezer-hatszáz méter magas Elbrusz. Feladatunk e csúcs meghódítása. Nem katonai célzattal kell megmásznunk, hanem hogy a német hősiességet és felsőbbrendűséget bizonyítsuk! Miközben a pajta szinte zsongott az izgatott társalgástól, Stürmer önkéntelen pillantást vetett Gröl felé, ám az őrnagyra semmi látható hatást nem gyakorolt az iróniája. A tiszt ábrázatán csak a nagyképűségének és beképzeltségének megszokott jeleit lehetett felfedezni. Az ezredes most felemelt kézzel megállította a beszélgetést. Óva intem magukat, hogy bármelyikük is abban a tévhitben
Óva intem magukat, hogy bármelyikük is abban a tévhitben ringassa magát, hogy afféle békebeli hegymászó túrára indulunk! és újra rákoppintott a térképre. Ahhoz ugyanis, hogy a hegy lábát elérjük, legalább ötven kilométernyi ellenséges területen kell áthatolnunk. Bár legjobb tudomásunk szerint a Vörös Hadsereg a kaukázusi visszavonulás során kiürítette ezt a területet, ám ettől függetlenül hírszerzési jelentések szerint fokozottan számolnunk kell a helyi partizántevékenységgel, illetve az itt, a Csursuk nevezetű falu környékén tanyázó Karatszki törzzsel mutatott a térképre. Hithű mohamedánok és megrögzött banditák. Lényegében a vörösöket is ellenségeiknek tekintik, de ez koránt sem jelenti azt, hogy automatikusan a mi pártunkon lennének. Ugyancsak hírszerzési forrásokból tudjuk, hogy csupa kegyetlen szokással rendelkeznek a foglyaikkal szemben. Jaj, nehogy azt mondja, uram, hogy ha azoknak a férgeknek a kezükbe kerülnék, utána tenorban kéne énekelnem? visított fel hamiskásan Meier megragadva szürke nadrágja bő elejét, hogy tiszta és világos legyen a szavai értelme. De bizony, hacsak nem mezzoszopránban, Meier – erősítette meg Stürmer maga is csatlakozva a törzsőrmester megjegyzését követően kirobbanó derültséghez. Azért persze nem kell miattuk annyira aggódni. Ahogy az utóbbi időben mentek a dolgok errefelé, szerintem rövidesen maguktól kihalnak. Az ezredes frappáns válaszát újabb nevetéshullám követte. Csak ketten nem osztoztak a derültségükön: az igencsak prűd Gröl és a tejfelesszájú Haas hadnagy, aki képtelen volt leplezni hirtelen támadt félelmét.
Stürmer azonban elkomorult arccal folytatta: Amennyiben baj nélkül sikerül elérnünk Csursukig, és átkeltünk a Csotyu-Tau-hágón, nekiláthatunk az igazi hegymászásnak. A hágó itt található mutatott rá a térképre , mintegy háromezer méternyire a tengerszint felett. Amennyiben a jó idő késlekedik, akkor odafenn még aligha olvad el a hó. De némi szerencsével az első nap végére elérhetünk ide, az Elbrusz menedékházhoz. Egy menedékház, uram? kérdezte ámulva Jap. Bizony erősítette meg Stürmer a kis sárga arcú félvér csodálkozó pillantásai láttán. Az oroszok nyilván még a háborút megelőzően láttak hozzá az építéséhez. Minden valószínűség szerint alumínium elemekkel vagy valamilyen más ötvözettel tették ellenállóvá a négyezer-egynéhányszáz méteren uralkodó szélsőséges téli időjárással szemben. Eredetileg meteorológiai állomásnak készült volna, ám azt sajnos nem tudjuk, hogy az oroszok be tudták-e fejezni. Lakik benne valaki? tudakolta Meier. Erről sincs információnk, Meier. Mi mindenesetre megpihenhetünk benne és erőt gyűjthetünk a nyugati csúcs második napi megmászásához, amely itt található. A magassága ötezer-hatszáznegyvenkét méter. Ez az igazi csúcs, mivel a másik száz méterrel alacsonyabb. Úgy néz ki, mint egy pár női mell. Ezért el is nevezték az Iker Mellek Hegyének. Képzeljék csak el a berlini újságok főcímeit, uraim, ha sikerül meghódítanunk: „Az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag kitűzte az Iker-hegyek nagyobbik
Rohamosztag kitűzte az Iker-hegyek nagyobbik mellbimbójára a horogkeresztes lobogót!!!” Meier törzsőrmester! förmedt rá Gröl túlharsogva a nevetést, miközben keskeny arca szinte lángolt dühében. Muszáj folyton mocskolódnia és földig aláznia a zászlónkat? Csak megpróbáltam kissé felvidítani a fiúkat válaszolta Meier könnyedén, mit sem törődve az őrnagy dühkitörésével. Hagyja csak rám a fiúk hangulatát, Meier, ha kérhetem vágott közbe Stürmer, még mielőtt túlságosan elmérgesedett volna a helyzet, és folytatta az eligazítást: Azt természetesen nem kockáztathatjuk meg, hogy a teljes egységet felvigyük a csúcsra. Mihelyt a menedékházban leszünk, kiválasztjuk azt a mintegy tucatnyi embert, akik a legjobb kondícióban vannak a csúcstámadáshoz. Némi szerencsével egy nap alatt megjárhatjuk, bár az ilyen csúcsmászás mindig kockázatos vállalkozás, és bármi váratlan dolog közbejöhet. Hírszerzésünk semmiféle orosz anyaghoz nem tudott hozzájutni a mászás nehézségeit illetően, nyugatról pedig az októberi forradalom óta senki sem próbálkozott meg vele. Megmászták már egyáltalán valaha? érdeklődött Haas kíváncsian. Még ez sem tudható teljes bizonyossággal. De elképzelhető, hogy megkísérelte már valaki, elvégre az oroszoknak is vannak kiváló hegymászóik, bár az eredményeik szinte ismeretlenek, lévén a kormányuk szinte sosem engedte ki őket az országból egyetlen nemzetközi hegymászótalálkozóra sem. Bátorítóan a fiúra mosolygott és hozzátette: Ettől függetlenül megadjuk önöknek és nekik azt a tiszteletet, hogy felvisszük a zászlót a
önöknek és nekik azt a tiszteletet, hogy felvisszük a zászlót a hegyre, Haas. Így bekerülhetnek a rekordok könyvébe. Ha az emlékezetem nem csal, az ön édesatyjának tucatnyi nyolcezres csúcs van a listáján. Igenis, uram, csakugyan. És köszönet, önnek, uram – a zászlóért mormogta Haas kissé elvörösödve. Miközben az ezredes tovább folytatta az eligazítást, Haas az apjára gondolt. Mennyire szeretett volna ő is olyan óriás termetű lenni, mint az immár koros, darabos, joviális gondolkodású, még mindig ereje teljében lévő, félelmet nem ismerő ezredes, aki világéletében egyik kalandból a másikba hajózott. Mint kutya a vizet, úgy rázta le magáról a veszélyt, azzal a magabiztos meggyőződéssel, hogy vele aztán soha semmi baj sem törtéhet. Az örege sosem lett volna képes megérteni azokat a félelmeket, amelyek azóta gyötörték őt, mióta az idős ezredes ötéves korában elvitte őt az első túrájára. Akkor fordult elő vele először, hogy a gyomra görcsbe rándult az ismeretlentől való szörnyű félelmében. A rákövetkező évek során alaposan kiismerhette ezt a rettenetes érzést. Persze megtanulta elrejteni a félelmeit, hiszen az öreg ezredes sosem nyugodott volna bele, hogy a fia tériszonytól szenved, ami az ő számára ismeretlen fogalom. Haas hadnagy azonban kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy egyszer elérkezik az a pillanat, amikor képtelen lesz palástolni a félelmét s az a pillanat a véget jelenti majd számára. Ám azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy háborúban vagyunk magyarázta Stürmer ezredes , bár ebből a ránk bízott küldetésből levonva bizonyos következtetéseket, erősen
kételkedem benne, hogy a Führer főhadiszállásának báziscsődörei is tisztában lennének vele. Ezzel azt akarom mondani, hogy miközben egyik szemünket az Elbrusz csúcsán tartjuk, addig a másikkal a hátunkat kell biztosítanunk. Ismét végignézett a fiatalemberek arcán, akik most már teljesen visszanyerték komolyságukat: – Vigyáznunk is kell, mivel az aljas ivánok bármikor megjelenhetnek, és kést döfhetnek az óvatlan, könnyelmű őrszem hátába. Haas hadnagy egész testében megremegett. Ezt azonban senki sem vette észre, még a parancsnok sem. Nagy hiba volt ez, olyan hiba, aminek a későbbiek során végzetes következményei lettek az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagra nézve…
VII. FEJEZET A következő harminchat óra valósággal elröppent. Pedig Stürmer ezredesnek száznál is több fogas kérdés megoldásával kellett bajlódnia az emberei számára kiutalt lőszermennyiségtől kezdve a hegymászásnál nélkülözhetetlen sótablettákig2 és a kellő mennyiségű meleg ruháig. Közben teljes erővel ragyogott felettük a nap. A medence levegője úgy felforrósodott, akár egy kemence, amiből nincs megkönnyebbülés. A felszerelésük alatt görnyedő, félmeztelen hegymászókról patakokban folyt az izzadság, miközben odahordták a holmit, hogy felmálházzák a bóbiskolva álldogáló öszvérekre. Az ezredes titokban már a távoli hegyormok hűvössége után áhítozott. Sovány ábrázatát máris tűzvörösre pörkölték a kíméletlen napsugarak. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy a hőségben is folytassa a hegymászó felszerelés előkészítésének
a hőségben is folytassa a hegymászó felszerelés előkészítésének ellenőrzését és felügyeletét. Mert a hőség egyetlen pillanatra sem szünetelt, kora reggeltől egészen késő estig egymást érték a hőhullámok a mozdulatlan levegőben. Még a hegyormok is fojtogató, opálos párában izzottak. Így aztán egyáltalán nem volt meglepő, hogy az idegfeszültségtől gyötrődő Gröl őrnagy ráförmedt a verejték áztatta, kimerült és a rohamosztag ellátó tisztjének szerepét betöltő Haas hadnagyra: A hétszentségit, Haas, legalább az emberek előtt szedje össze magát! Stürmer ezredes viszont a feldúlt őrnagyot torkolta le: Gröl, néha jusson eszébe, hogy maga is emberi lény, és az emberi lényeknek léteznek bizonyos gyengeségeik! Gyengeségeik, uram? visszhangozta értetlenül Gröl. Úgy bizony, gyengeségeik! Vagy ilyesmit nem ismer a maguk olcsó ideológiája? Azt hiszi, azért vannak a hegyek meg a háború, hogy az új uralkodó faj afféle politikai és nemzeti kábítószer gyanánt kénye-kedve szerint felhasználhassa őket halálos játszadozásához? Stürmer egy dühödt mozdulattal letörölte égő arcról az izzadságot. A csúcsok meghódítása semmit sem bizonyít. A hegyek egyszerűen csak ott vannak, ahol vannak. Ezt jól vésse az elméjébe? – Azzal faképnél hagyta Grölt és elsietett egy másik hegymászó csoport ellenőrzésére, akik épp egy csökönyös öszvér körül csoportosultak. Az őrnagy tátott szájjal, értetlenül bámult felettese után, míg a vigyorgó Haas, megúszva a hosszabb ledorongolást, újult energiával és azzal a
biztos tudattal tért vissza a munkájához, hogy az egész Wehrmachtban neki van a legkiválóbb parancsnoka. Az előkészületek második napjának végeztével Stürmer ezredes ismét összehívta az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagot és közölte a kimerült emberekkel, hogy befejezték az előkészületeket. A következő huszonnégy órára a teljes legénységnek pihenőt engedélyezek. Holnap este, sötétedés után, a kijárási tilalom életbelépését követően indulunk. És még egy igen lényeges dologra hívnám fel a figyelmüket: a falubéli parasztok mindeddig kifejezetten barátságosnak tűntek, és egészen együttműködőnek bizonyultak, ennek ellenére nem vállalhatunk semmiféle kockázatot. Éppen ezért az elkövetkező huszonnégy órában senkinek sem engedélyezem a tábor elhagyását. És azt, hogy senkinek sem, szó szerint értem! Ehhez tartsák magukat, lelépni! 2A verejtékezés során elvesztett sómennyiség pótlására.
Az emberek döntő többsége boldog volt, hogy végre végigdőlhet a priccsén az árnyékban, távol a vakító napfénytől, és kiheverheti az elmúlt negyvennyolc óra csontőrlő robotját. De akadtak kivételek is. Ezek egyike Meier törzsőrmester volt. Ő egészen más terveket dédelgetett erre az éjszakára. Meg is mondta a cimborájának, Japnak, aki kimerülten, anyaszült meztelenül nyúlt el a pokrócán, karjával beárnyékolva szemét a lemenő nap utolsó sugarai elől, melyek a házacska ablakául szolgáló lyukon áradtak befelé. A meleg testvérek köztudottan nem csípik a hölgytársaságot. Engem viszont máris őrületbe kerget a gondolat, hogy milyen
Engem viszont máris őrületbe kerget a gondolat, hogy milyen hosszú időbe telik, mire újra punciszagot sodor felém a szél. Arról nem beszélve, hogy fülig belezúgtam ebbe a Rosvitába tette hozzá gondterhelten az óriás termetű altiszt. Mihelyt besötétedik, kiosonok a drót alatt, hogy még egyszer utoljára a farkamra tűzzem. Még hogy belezúgtál, te mazsolaszaró melák! Hisz’ még alig egy hete ismered! Háborúban gyorsan virágzik a szerelem – jelentette ki Meier. Ezt is egy könyvben olvastam. Te meg a könyveid! horkantotta Jap. Minden idődet párizsi füzetek böngészésével töltöd. Hát, ahogy te kinézel, kis girnyó, rád aztán sosem fognak szemet vetni a párizsiak. A franciák nem rajonganak a szúnyogokért azzal a törzsőrmester feltápászkodott az ágyról és odaballagott a sarokban álló széken lévő bádoglavórban szürkéllő szappanos vízhez. Ideje, hogy egy kissé kicsinosítsam magam Rosvita kedvéért. Neked pedig melegen ajánlom, hogy jól falazz nekem az ügyeletes tiszt ellenőrzésekor! Hazudd neki azt, hogy a klotyón vagyok, vagy valami ilyesmit. Mert ha lebuktatsz, istenuccse lemetélem azt a sajtkukac méretű kis fütyülődet! Én csak azt remélem, hogy begyűjtesz a Rosvitádtól egy szaftos kis trippert vágott vissza Jap szokásos baráti módján , attól biztos még gyorsabban kinyílik a szerelmed virága! Rosvita már szokás szerint meztelenül a heverőn fekve várt rá, amikor belépett a kis elsötétített kalyibába. Csak kis selyembugyiját hagyta magán. Elefántcsont fehér bőre szinte
selyembugyiját hagyta magán. Elefántcsont fehér bőre szinte izzott a vörös üvegbura alól kiszűrődő halvány, sejtelmes fényben. Kérsz egy korty tüzesvizet? érdeklődött a nő. Meier levette sóvár szemeit Rosvita káprázatos testéről és a megszokott helyre pillantott a vodkásüvegért, ami ott állt a zöld csempés kemence tetején. Megragadta a palackot és hatalmasat kortyintott belőle. Grrr! dörmögte hálás borzongással. Ez igazán jólesett. A por már a manduláimat csiklandozta. Ilyen keményen megdolgoztattak a mai tűző napon? – puhatolózott a nő óvatosan, ám még továbbra sem mozdult. Igen válaszolta a férfi sokatmondó mosolygással. Még le sem vetkőzött egészen, már indult, hogy rámásszon a nőre. De a következő félórában még annál is sokkal keményebben fogok dolgozni. Gyere csak közelebb, kis orosz gepárdocskám! A termetes altiszt szenvedélytől és vágytól remegve ölelte magához az orosz asszonyt, aki hagyta, hogy megmarkolja a mellét. Sőt, gyönyörteljes sóhajokkal reagált az érintésére. Meier szőrös mancsával megragadta az asszony fekete bugyiját, hogy egyetlen gyors, kéjes rántással letépje. Nyet! lihegte a nő. Ne türelmetlenkedj… mindjárt! lihegte a férfi levegő után kapkodva, félreértve Rosvita tiltakozását, és a bakancsával ránehezedve hanyatt fordította a nőt. Bozse moj! Nyet! az asszony heves tiltakozása hisztérikus, mély, gurgulázó sikoltásba fulladt, amint a német vadul benyomta férfiasságát szélesre tárt combjai közé.
*** Lassan pirkadni kezdett. A madarak elkezdték az új fényt köszöntő első trillázásukat. A kócos hajú Meier félig csukott szemmel, kimerülten ásítozva, mintha sosem akarna felébredni, kelletlenül keresgélte ruhadarabjait. Az összegyűrt lepedőn meztelenül fekvő orosz asszony félig óvatosan, másfelől viszont vidám elégedettséggel figyelte a készülődését. Csak nem szolgálatba készülsz ilyen korán reggel? – érdeklődött, látva, hogy a férfi már felhúzta bakancsát és nekilátott befűzni a rézveretes lyukakon át. Áh, dehogy felelte rekedten a törzsőrmester. Akkor meg mire ez a nagy sietség? Megtiltották a tábor elhagyását. Engedély nélkül szöktem ki hozzád. Úgy kell visszaosonnom, nehogy bárki észrevegyen. A nő rábólintott csinos, szőke fejecskéjével. E szerint készülőben van valami? Meiert túlságosan lefoglalta a lábbeli befűzése, így nem vette észre az asszony szemeiben hirtelen felvillanó érdeklődést. Azt hiszem, küldetésre megyünk. A hegyekbe? A férfi hirtelen rámeredt, felfigyelve Rosvita kitartó kíváncsiságára. Honnan veszed, hogy a hegyekbe? szegezte neki a kérdést. Sehonnan vont vállat könnyedén az orosz nő. De a jelvényed erre utal. Mindenki tudja, hogy a havasi gyopár alpesi virág, és ez a német hegyivadász egység jelvénye. Tehát hová máshová
ez a német hegyivadász egység jelvénye. Tehát hová máshová készülhetnétek, mint a hegyekbe. Eltaláltam? Meier elengedte a füle mellett a nő kérdését. – Jobban teszed, ha nem ütöd bele azt a fitos, popov orrocskádat ilyen fontos dolgokba figyelmeztette, miközben egyenruhás mellkasához szorította Rosvitát. Inkább figyelj rám! Délben kijövök egy sofőrrel a fönti útra, hogy a péktől kenyeret vigyek a legénység számára. A brúgó bepakolása biztos beletelik vagy félórába. Mit szólnál hozzá, ha addig beugranék hozzád egy gyors menetre? Miféle gyors menetre? tudakolta az asszony. Óh, de hiszen tudod te, Rosvita! Amolyan csitt-csatt, „viszlát hölgyem” üzekedésre. A termetes bajor altiszt egyértelmű mozdulattal szemléltette szavait. – Ja, igen, így már értem… Persze, lehet róla szó. Itt foglak várni mondta a nő mosolyogva, ám ragyogóan kék szemeiben nyoma sem látszott a melegségnek. Pompás! rikkantotta a férfi jókedvre derülve és nagy, nedves, csattanós csókot nyomott Rosvita arcára. Akkor most szépen visszamegyek háborúsdit játszani, de délben újra találkozunk, kis muszka husikám! Daszvidányije, germanszkij soldat sóhajtotta fáradtan a nő, elnézve a távozását, s azt kívánva, bárcsak ő se térne vissza soha többé, mint megannyi társa. Hány és hány büszke, csukaszürke egyenruhás hátat látott már így elvonulni az utóbbi szörnyűséges tizenkét hónap alatt. Aztán a pillanatnyi merengését elűzve sietős mozdulatokkal öltözködni kezdett.
mozdulatokkal öltözködni kezdett. *** Pontosan tizenkét órakor a boldogan vigyorgó Meier törzsőrmester benyitott az asszony kis portájának kapuján és türelmesen kopogtatott a kalyiba ajtaján. A zörgetésre azonban senki sem adott választ. Értetlenül, kiábrándultan nyitott be a kunyhóba, mivel a lelke mélyén már kezdte sejteni, hogy a csinos, szőke nőt már soha többé nem fogja viszontlátni. Belépett a szobácskába és hívni próbálta: Én vagyok az, Rosvita, és… már oly keményen állok, akár a cövek! Ám erre sem érkezett válasz. Talán a klozeten ül morogta az orra alatt, majd kinyitotta a konyhakamra ajtaját és kikukkantott az ügyetlenül faragott szívvel díszített kis fabodegára. De az is üres volt. A nőnek nyoma veszett. Töredezett orosz nyelvtudásával, de annál több terjedelmes kézmozdulattal megpróbálkozott a düledező kalyiba két oldalán lévő parasztházakban lakó szomszédoknál. Azok azonban láthatóan annyira meg voltak rémülve, hogy semmit sem lehetett kiszedni belőlük Rosvita rejtélyes eltűnéséről. Egyre-másra csak ugyanazt a szót ismételgették: „spion, spion”, ami Meier számára semmit sem jelentett. Ezért aztán elkeseredetten megfordult, hogy visszabaktasson a várakozó teherautóhoz. Ekkor villant agyába a felismerés, hogy az oroszok által ismételgetett szó minden valószínűség szerint ugyanazt jelentheti, mint a német Spion. Megtorpant és kifejezéstelen arccal a
kalyiba piszkos falára meredve, ajkába harapva motyogta maga elé: Rosvita kém!… De kinek kémkedik? És mit akarhatott megtudni? Hiába törte a fejét, képtelen volt választ találni a kérdéseire. A pékség nyitott ajtajában álló, piszkos, izzadt trikót viselő pék a törzsőrmester furcsa viselkedését látva sokatmondóan megkopogtatta a homlokát, aztán halkan megjegyezte: Ezek a nácik mind hülyék vagy folyamatosan részegek, vagy mind a kettő…
VIII. FEJEZET Na, rendben van, nedves farkú banda! ordította Meier. Mozgassák meg a remegő lábujjaikat! Verjék fel a port! Stürmer ezredes sóhajtozva figyelte: Meier, muszáj ekkora zajt csapnia? Fél Dél-Oroszországot fellármázza a ködkürtjével! Meier a felettesére meredt a félhomályban. Sajnálom, uram. Csak a dolgomat teszem, ami a Nagy Német Hadsereg öntudatos altisztjének kötelessége. Magas ívben szarok magára meg a kötelességére is? – vágott vissza Stürmer, inkább csak érezve, mint látva a bajor széles ábrázatának gúnyos tekintetét. Köszönöm, uram, igazán méltányolom a hogylétem feletti aggodalmát. Akkor ezt meg is beszéltük, maga cégéres gazember kacagott Stürmer, azzal a helyőrség parancsnokához, egy idősebb, félkarú ezredeshez fordult, aki mellette állt a szállása ajtaján kiáradó,
ezredeshez fordult, aki mellette állt a szállása ajtaján kiáradó, sárgás fénytől övezve. Nos, azt hiszem, mostantól szétválnak az útjaink, ezredes. Bárcsak én is magukkal tarthatnék, Stürmer kesergett a másik. De ezzel a fél uszonyommal aligha lehetnék sok hasznukra ott, ahová tartanak. Stürmer persze jól tudta, hogy az öreg ezredes titkon örül, hogy itt maradhat, mivel a hadakozásnál sokkal jobban szerette az éjszakai üveg vodkáját, a jó meleg ágyikóját meg azt a még melegebb, fiatal, orosz leányzót, akivel mindezt megosztotta. Mégis megelégedett azzal, hogy így feleljen: Én is jobb’ szeretném, ha velünk jöhetne, ezredes, hiszen a jó emberek mindig hasznosak számunkra. De mint mindketten tudjuk, valakinek a hátországban is mozgásban kell tartania a dolgokat. Helyes a meglátása, Stürmer raccsolta az ezredes, aki már alig győzte kivárni az Edelweiss Rohamosztag távozását, mivel a gondolatai egyre az odafenn, a takarók alatt rá váró Lídia csupasz teste körül kószáltak. Stürmer még egy végső pillantást vetett a sötét félhomályban hosszú oszlopban felsorakozott embereire, mögöttük a Haas hadnagy parancsnoksága alatt álló öszvérekkel. Az állatok patáit és a felszerelésük fém csatjait zsákdarabokba burkolták, hogy minél kisebb zajt csapjanak, amint átvonulnak az alvó Cserkasszin. Aztán még egyszer, utoljára visszafordult tiszttársához: Még egyszer köszönöm mindazt, amit az ittlétünk alatt értünk tett tisztelgett a másiknak. Viszontlátásra, ezredes úr.
tett tisztelgett a másiknak. Viszontlátásra, ezredes úr. Viszontlátásra, Stürmer, és sok szerencsét a vállalkozásukhoz. Köszönjük mondta Stürmer, majd egy sarkos hátraarcot követően elsietett, hogy kiadja az indulási parancsot a menetoszlop parancsnokának, Gröl őrnagynak. Előre, lépés indulj! továbbította a parancsot Gröl. A hegymászó alakulat csoszogva elindult a bokáig érő homokban, maga után húzva a teherhordó öszvéreket. Akár a nesztelen kísértetek, úgy tűntek el sorra, egymás után a sötétségben. A félkarú ezredes még elidőzött pár pillanatig a szállása ajtajában, de gondolatai már Lídia körüljártak. Végül hirtelen vágyakozással megnyalta szikkadt ajkát és megfordulva becsukta maga mögött az ajtót. Ám August Adams ezredes számára sokkal szörnyűbb véget tartogatott a sors ezen az éjjelen, mint hogy a bővérű, tizennyolc éves Lídia érett bájait élvezhesse. *** A szőke nő lehajtott fejjel várt, míg az utolsó öszvér is elbaktat mellette. Úgy festett, mintha nemcsak a saját gondjai nyomasztanák, hanem az egész világ fájdalma az ő vállaira nehezedne. Miután az egész alakulat tovahaladt, halk suttogással kiadta a parancsot a többieknek: Most! A hold útjában álló fellegek szétváltak egy röpke pillanatra, így az asszony szemügyre vehette a körülötte lapuló, késüket és
fejszéjüket feszülten szorongató embereit, akik a parancsa nyomán nesztelen kúszással indultak a német parancsnokság felé. Méterről méterre közelítették meg a főhadiszállás védelméül szolgáló bunkert. A nő görcsösen szorongatta nehéz pisztolyát izgalomtól izzadó kezében, miközben maga is ott kúszott a férfiak nyomában. Már alig ötvenméternyire voltak a betonfedezéktől. Egyetlen árulkodó hangot sem lehetett hallani, csupán a sudár tölgyes lágy suhogását hozta feléjük a szél. A szőke nő hirtelen megdermedt. A magas tölgyfák mély árnyékából két sötét alak vált ki. Egyenesen a földön kuporgó partizánok felé tartottak a fárasztó, egyhangú éjszakai járőrszolgálat lassú, nehézkes lépéseivel. Az orosz asszony a szája előtt óvatosan és igen lassan tölcsért formált a kezéből és odasúgta a hozzá legközelebb hasaló férfi fülébe: Szergej, fritzek! Én is észrevettem súgta vissza a fiatalember. – Elkaphatom őket, kapitány elvtársnő? kérdezte vigyorogva, megvillantva rozsdamentes fémfogait. Persze. Szergejnek nem volt szüksége további biztatásra. Acélfogai közé szorított késével előrekúszott, miközben a szőke nő feszülten leste minden mozdulatát, tudva, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a tűzharc, ha a járőr valamelyik tagjának időben sikerül riasztani a bunker legénységét. Ám a félelme alaptalannak bizonyult. Amint a járőr elől lépdelő, idősebb tagja Szergej neszezését
Amint a járőr elől lépdelő, idősebb tagja Szergej neszezését meghallva a zaj felé fordult, az orosz kését megvillantva rávetette magát. Egyetlen fojtott fájdalomkiáltás hallatszott, aztán a német a nyakához kapott, és átvágott torkából spriccelni kezdett a vér. Közben Szergej már a járőrtársat vette kezelésbe. Ráugrott a hátára és szenesvödörszerű sisakja elejét megragadva egy régi, jól bevált partizánfogással hátrarántotta. Így a sisak állszíja a fritz torkába mélyedt, ő pedig úgy vághatta át a nyakát, hogy áldozata egy nyikkanást sem hallathatott. A szőke nő tudta, hogy itt a megfelelő pillanat. Előre, elvtársak! sziszegte, miközben Szergej a földre teperte a haldokló németet. A partizánhorda a téli erdőből zsákmányra éhesen előözönlő farkas falka módjára tört előre. Egyiküknek még arra is jutott ideje, hogy az összeroskadt német arcába rúgjon. A fritz a legközelebbi fának zuhant, de már kiadta páráját, mielőtt teste földet ért volna. A következő partizán átugrotta a hullát és felrántotta a bunker ajtaját. A harmadik is tisztában volt a tennivalójával: az ellenségtől zsákmányolt gránátot teljes erőből bevágta a betonfedezékbe, a kilincset markoló társa pedig ismét becsapta az ajtót. Odabentről mély, tompa dörrenés hallatszott. Irány a német parancsnokság! rikoltotta túl a robbanást az asszony. Felrohantak a parancsnokság lépcsőjén. Egy félmeztelen német futott velük szemben, menet közben próbálva felhúzni nadrágtartóját pocakos hasára, de Szergej megelőzte, és kezében újra megvillant a kés. Hájas ellensége fültől fülig elmetszett torokkal zuhant a földre, átvágott aortájából magasra spriccelt a vér. Szergej diadalittas, fémcsillogású vigyorát a szőke
spriccelt a vér. Szergej diadalittas, fémcsillogású vigyorát a szőke nőre villantotta. Gyorsan, fel a lépcsőn! adta ki az asszony a következő parancsot, és vagy féltucatnyi partizán élén ő maga loholt fel elsőként az emeletre. Mikor a folyosóra értek, az egyik ajtó feltárult, és egy pisztolyt markoló német jelent meg a nyílásban, de mire tüzelhetett volna, az egyik partizán kezében felropogott a géppisztoly. A nácit hasba találta a sorozat, és kiomló belekkel, összegörnyedve zuhant rá a lépcsőkorlátra. Erre! irányította társait a nő, aki pontosan tudta, hol található a félkarú ezredes szobája. Szergej a csizmasarkával berúgta az ajtót. A nyomorék ezredes anyaszült meztelenül állt a gyűrött ágy mellett, melyen egy kifejezetten szép arcú, betakart lány feküdt. Ránézésre egy nappal sem lehetett idősebb tizennyolc évesnél. A partizánnőt mindent elemésztő düh fogta el. A helyzet nyilvánvaló volt. A félkarú fritz éppen szeretkezni készült, amikor rátörtek, mint ahogy az is egyértelmű volt, hogy a lány ugyancsak egyetértő partner lett volna a nemi érintkezésnek ezen undorító formájában. Disznók! Undorító, mocskos disznók! sziszegte összeszorított fogakkal az asszony, megrántva pisztolya ravaszát. A golyó az ezredes hasába csapódott. A találat lendületétől tágra meredt szemekkel, háttal a falhoz vágódott. A hasa sápadt fehérségén égővörös, tátongó lyuk jelent meg, a szájából pedig rózsaszín tajték folydogált. A nő újra tüzelt, és ezúttal nem hibázta el a célpontját: az ezredes nemi szerve zavaros, hús-vér
keverékké zúzódott szét. A férfi úgy üvöltött, akár a kiherélt kan disznó, aztán összeroskadt. Bozse moj! ordította Szergej tisztelettel, az ezredes hasának alsó részén tátongó lyukra meredve. A szőke nő közben az ágyban kuporgó lányra szegezte égő tekintetét, aki úgy szorította magához a puha takarót, mintha az a vékony szövet megóvhatná attól, aminek be kellett következnie. Hadd keféljem meg előbb, kapitány elvtársnő! könyörgött Szergej. Hadd szolgáljak fel neki a germán döghús után egy orosz vadból álló, kiadós ebédet! A partizánnő azonban elengedte füle mellett a könyörgését és felemelte még füstölgő pisztolyát. A lány úgy préselte testét az ágy háttámlájának, mintha így átjuthatott volna rajta és megmenekülhetett volna. Elvtársnő!... Elvtársnő, kérem… Ros… Esdeklő könyörgésének a pisztoly száraz csattanása vetett véget. A lány felsikoltott, mert a lövedék úgy szétroncsolta csinos, fehér arcocskáját, mint amikor egy nehéz kanállal törik fel a főtt tojás vékony héját, aztán a teste élettelenül zuhant vissza a takaróra. A szőke nő kéjesen ízlelgette a gyilkolás mámorát. Ezekben a pillanatokban egészen úgy tűnt számára, mintha e cselekedetével megtisztította volna a saját gyönyörű testét mindazon mocsoktól, ami az utóbbi szörnyű hónapokban azáltal tapadt rá, hogy szexuális életét tekintve semmiben sem különbözött az imént megölt lánytól. Úgy érezte, mintha önmagát végezte volna ki. De egykettőre kiverte fejéből az ilyen ábrándos gondolatokat.
Minden fegyvert összegyűjteni és a parasztok között szétosztani! adta ki az ukázt. Rajta, rajta… igyekezzetek! Rengeteg még a tennivalónk!… Az immár messze távolban menetelő rohamosztag utóvédjeként haladó fiatal Haas hadnagy fülét megütötték az egyoldalú tűzharc halk hangjai, és az ifjú német tiszt ismét megérezte a gerincén végigfutó jeges, dermesztő félelmet. Ösztönösen megérezte, mi történhetett: elvágták mögöttük a visszavonulás útját. Magukra maradtak az oroszok által ellenőrzött határtalan területen, ahonnan most már nem volt visszaút. Második könyv
A csapda bezárul I. FEJEZET Uram! Stürmer ezredes hátrafordult a mögötte menetelő öszvérek és hegyivadászok lassú, elnyúlt oszlopa élén baktató Meier törzsőrmesterhez. Igen, Meier? Mit akar? Ökör Joe válaszképpen a Csursuk felé vezető út jobb oldalán elterülő, alacsonyabban fekvő hegyláncok felé mutatott vastag ujjával, ahol a késő délutánba hajló nap bíbor korongjától sötéten körvonalazódva egy lovascsapat látszott az övékkel párhuzamosan haladó úton. Legalább jó néhány kilométer távolságban lehetnek öntötte szavakba Meier az ezredes gondolatait. Ebben a tiszta hegyi
levegőben az ember sokkal messzebbre ellát, mint a lenti síkságon. Stürmer rábólintott, majd előhúzta távcsövét és a titokzatos lovas alakulatra fókuszálta. Mintegy tucatnyian voltak, kistermetű orosz lovakon, amelyek alig voltak nagyobbak a saját öszvéreiknél, és amennyire ki lehetett venni, nem viseltek egyenruhát. Az ellenben világos volt, hogy a vállukon átvetett sötét tárgyak puskák, tehát felfegyverzett csapatról volt szó. A kérdés már csak az, hogy vajon kik lehetnek? Gröl őrnagy a következő pillanatban hangot is adott ennek a kérdésnek: Mit látott rajtuk, uram? tudakolta lassan leengedve a saját távcsövét. Stürmer hasonlóképpen cselekedett. Nem tudom pontosan, kik lehetnek, Gröl. Nagy valószínűséggel partizánok. Könnyen lehet, hogy a hírszerzésünk által említett Karatszki törzs tagjai. Az viszont holtbiztos, uram, hogy tudnak az érkezésünkről és megfigyelés alatt tartanak bennünket vágott közbe Meier, ujjával hirtelen néhány fényes villanásra mutatva a furcsa lovasok sorai közt. Távcsöveznek. Valóban értett egyet Stürmer a törzsőrmesterrel , helyes a meglátása, Egy pillanatig mogorván állt, és értetlenül ráncolta a homlokát, miközben a menetoszlop is megállapodott mögötte, végül aztán meghozta döntését: Egyelőre nem sokat tehetünk velük szemben. Elvégre mi gyalogszerrel vagyunk, ők pedig lóháton. Meier! Igenis, uram?
Igenis, uram? Szólánc útján adják végig, hogy mindenki fokozottan tartsa nyitva a szemét. És talán az lenne a legjobb, ha Jappal kettesben hátramennének az oszlop végére, hogy segítsenek Haas hadnagynak, ha úgy hozná a szükség! Máris megyünk, uram felelte Meier és vidáman oldalba bökte társát. Na, gyere serpa, szemléljük meg az öszvérek seggét hátulról. Még az is jobb, mint egész nap a te csúf köcsögödet nézegetni. A két altiszt megmarkolta a géppisztolyát és végigloholt a menetoszlop mellett, továbbítva a parancsnok utasítását, amire válaszul az Edelweiss Rohamosztag hegyivadászai ismételten ellenőrizték a fegyverzetüket. De semmi rendkívüli nem történt. Eseménymentesen múlt el a hosszú délután. A különös lovascsapat egyvonalban haladt a német menetoszloppal, de kísérletet sem tettek a megtámadásukra. Egy idő után a katonák fel is hagytak az addig rendszeres oldalpillantásokkal, és inkább a menetelésre koncentráltak, meg persze a tiszta levegőben szinte elektromos kékséggel ragyogó, hófödte hegycsúcsokra. Alkonyat felé a hőmérséklet is kezdett tűrhetőbbé válni, miközben a vidék jellege is megváltozott. A sík sztyeppe mind töredezettebbé vált. A fű oly sárgává és satnyává ritkult, mintha sokáig a téli hó nyomása alatt lett volna. A szürkés sziklatömbök pedig egyre gyakoribbá váltak. A hegyek felől áradó hűvös szél hatására egyik-másik addig izzadó hegyivadász már a zubbonyát is begombolta. De másfelől szívesen fogadták a síkság elviselhetetlen hősége után az
szívesen fogadták a síkság elviselhetetlen hősége után az enyhülést és megkönnyebbülést hozó fuvallatot. Közvetlenül az est leszállta előtt Stürmer egy kellemesen csörgedező hegyi patak közelében pihenőt rendelt el kimerült hegyivadászainak. Amikor a feltört lábú katonák a patakba léptek, olyan jéghidegnek találták a vizét, mintha valami távoli gleccserből jött volna. Jap fogvacogva, dideregve panaszkodott: Ez olyan dermesztő hideg, hogy az ember tojásait is lefagyasztja. De csak akkor, ha van neki, ami lefagyjon értett egyet a társával Meier egy egész kanna jeges vizet zúdítva nagy fejére. A patak mentén álldogáló, szomjukat oltó és felsebesedett, fáradt lábukat áztató embereitől kissé távolabb Stürmer helyzetellenőrzést végzett. Végső soron ez a hely éppúgy megtette éjszakai táborverésre, mint bármely másik. A környék egyhangúságát valószínűleg egy jégkorszaki moréna3 eredményezte apróbb halmok törték meg. A ritkás cserjéseken kívül csak bogáncs tenyészett. Szükség esetén ideálisan védhető helynek tűnt. Az ezredesnek nem hagytak nyugtot a délután túlnyomó részében a menetoszlop körül ólálkodó különös lovasok, ezért most a tőle jobbra eső hegyekre fókuszálta távcsövét és alaposan szemrevételezte a hágókat és hegyi ösvényeket. Az alkonyati nap immár csaknem vízszintes sugarai ellen szemét összehúzva tüzetesen átvizsgálta a hasadékok és bevágások minden apró részletét, de eredménytelenül. A lovascsapatnak ugyanolyan váratlanul nyoma veszett, ahogyan feltűntek. A nap rövidesen
lebukott a hegyormok mögé, és a völgy sötétségbe borult. Az Edelweiss Rohamosztag újra magára maradt. *** Miután a borsólevesük maradékát elfogyasztották és csajkájukat elmosták a patakban, az Edelweiss katonái pokrócukba burkolózva leheveredtek a földre és fejük felett az ezüstös ragyogású csillagokkal meg a bíborsodrású, végtelen mennybolttal lassanként álomba merültek. Stürmer ezredes az ifjú Haas közelében feküdt, teljesen felöltözve, csupán a bakancsát húzta le. Feje a hátizsákján pihent, és még mindig a nap eseményein elmélkedett. A távolból halk farkasvonyítást sodort feléjük a szél. Épp azon töprengett, van-e ennek bármiféle jelentősége, vagy csak valamiféle figyelmeztetés, amikor Haas hangja kizökkentette a gondolkodásából Mit gondol, uram, elérjük holnapra Csursukot? Némi szerencsével egész biztosan, Haas válaszolta az ezredes. És azokról a lovasokról mi a véleménye, uram? Ön szerint partizánok lehetnek? Stürmer félreértette a fiatal tiszt hangjából kiérződő izgatottságot. Ne aggódjon, Haas, meg fogja mászni azt a hegycsúcsot felelte halk nevetéssel. Emlékezhet rá, hogy megígértem, maga viszi a csúcsra a zászlót. Köszönöm a bizalmat, uram, de… egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok a legérdemesebb egy ilyen mászásra.
hogy én vagyok a legérdemesebb egy ilyen mászásra. Stürmer ezredes ismét felkacagott. 3A jég által szállított kőzettörmelék.
E miatt ne aggódjon, Haas ezredes fiánál keresve sem találhatnánk alkalmasabb személyt a csúcstámadásra. Különben pedig az apja elevenen megnyúzna, ha nem magát küldenem. Még hogy a fiát kihagyjam egy ekkora dicsőségből, mint az Elbrusz csúcsának meghódítása? Isten ments! Haas hadnagy nem tiltakozott tovább, Stürmer ezredes pedig ismét félreértette a hallgatását. Az ön édesapja a tizenkilencedik század élő legendája. Az idősebb generáció egyik legpatinásabb tagja Stürmer ezredes magabiztosan folytatta, miközben halvány sejtelme sem volt, hogy a fiatal tiszt miért tiltakozik annyira. –Amint nyilván maga is tudja, eredetileg az angolok kezdték ezt az egész hegymászósdit. A hájas, gazdag zsidó burzsoák kölykei, akik megcsömörlöttek a városok kereskedelmi életének tespedtségétől, s ezért új kihívást kerestek. Edward Whymper, angol hegymászó megfogalmazása szerint: az emberi lét új dimenzióját. Másrészt minél távolabb akartak kerülni a civilizációtól. Harmadrészt pedig a hegymászást bizonyos szimbólumnak tekintették, annak igazolásául, hogy lám, az emberi lény képes a természet legyőzésére, hiszen még a legmagasabb szirtek meghódítása sem leküzdhetetlen feladat számára. Az ön édesapja e kiváló generáció képviselője. Természetesen megértem az indokait, még ha nem is értek velük teljesen egyet. Haas hadnagy megfordult a pokróca alatt, és Stürmer ezredes arcának fehéren világító foltjára meredt. Óh, mennyire szerette
arcának fehéren világító foltjára meredt. Óh, mennyire szerette volna, ha az apja is olyan lett volna, mint ez az ezredes! Olyan férfi, aki előtt nyíltan beszélhet, akinek feltárhatja érzéseit, félelmeit és gyöngeségeit. Miért nem ért velük egyet, uram? tudakolta csendesen. Nos, abban az értelemben semmi bajom sincs az elmélettel, hogy jó dolog kimozdulni a civilizáció és a nagyvárosok mocskából, zajából meg a zsidó pénzhajhászás céltalanságából. De hogy ez egyet jelentene a természet legyőzésével? Nem! A természet egyszerűen adva van, jelen van, és nem olyasmi, amivel az embernek harcolnia kellene, hogy felülkerekedjen rajta és legyőzze. Ezt a fajta filozófiát én már nem vagyok képes aláírni. Viselni… A barna uniformist és a horogkeresztet szólt közbe sietősen a fiatal hadnagy. Talán értett egyet vele lágy mosollyal az ezredes, és Haas tudta, hogy a felettese átlátott rajta. De kedves hadnagyocskám, azt hiszem, jobban tesszük, ha erre a mai éjszakára ejtjük ezt a kényes témát. Elvégre az ember nem vehet rá egy egységparancsnokot, hogy egész éjjel árulásról beszélgessen az egyik tisztjével, nemde? Haas halkan, idegesen felkacagott. Nem, ezt csakugyan nem teheti meg az ember, ezredes úr. Akkor aludjon jól, Haas, mert holnap hajnali ötkor ébresztő! – Jó éjt, uram köszönt el Haas megnyugodva és megnövekedett bizalommal. És még egyszer köszönöm, uram. Stürmer ezredes az oldalára fordulva viszonylag kényelembe
helyezkedett a kemény, köves földön, de még nem sietett lehunyni a szemét, hanem elmerengett a beszélgetés felett, ami a fiú köszönetével zárult. Vajon mit köszönt meg neki? *** Az hegyi rohamosztag katonáinak szemére csak lassan jött az álom, de miután elaludtak, már csak a hortyogásukat lehetett hallani, meg az őrtüzek ropogását s az őrszolgálatukat végző havasi gyopáros bakák halk lépteit. A magasban felettük tanyázó ellenséges megfigyelők pedig gondosan megszámlálták a tüzeket, sőt még a helyzetüket is feljegyezték. A nő ugyanis kínosan ügyelt a részletekre, és még a legcsekélyebb gondatlanságot is szigorúan megtorolta. Az oroszok egyelőre csak figyeltek és vártak a kedvező alkalomra.
II. FEJEZET Meier törzsőrmester a jobb lábát felemelve halkan szellentett. Heil Hitler! dünnyögte automatikusan. Csend! súgta oda neki Stürmer ezredes. Azt akarja, hogy kiszúrjanak bennünket, maga hülye fajankó? Majd meglendítette pisztolyát: Utánam! azzal Ökör Joe-val, Jappal és hat veterán hegyivadásszal a nyomában, zokniba burkolt bakancsban, nesztelenül lopakodva elindult a sziklatömbök között terjengő, ritkás, éjszakai ködfátyolban. Átgázoltak a kis patakon, melynek rohanó vize ugyancsak hozzájárult az általuk okozott zajok elfojtásához. A túloldalon Stürmer ezredes letérdelve végighúzta kezét a nedves földön. Ujjai rövidesen rátaláltak arra, aminek ottlétére számított: néhány lópata nyomára. Tenyerével kitapogatta a csapás körvonalait.
kitapogatta a csapás körvonalait. Itt vannak felettünk súgta oda Ökör Joe-nak. Jó előre szólok, hogy a rajtaütés során nem hullákat akarok, hanem eleven foglyokat! Az óriás termetű altiszt sonka méretű öklébe ragadta a külön erre az éjszakai kirándulásra előkészített, homokkal megtöltött zoknit, majd visszasúgta az ezredesnek: Aggodalomra semmi ok, uram, majd óvatosan sózok oda a kobakjukra és ezüsttálcán nyújtom át magának. A nyomokat követve lopakodtak tovább. Útjuk egyre nehezebbé vált. Stürmer jobbra fordult, mivel magában úgy vélte, hogy a táborukat figyelő ellenségnek nyilván tiszta rálátásra van szüksége. Egy csoport hegyi fenyő között osontak át, gondosan félrevonva az ágakat s addig tartva, míg a következő ember megfoghatta és átadta az utána érkező bajtársának. E módszerrel csaknem teljesen nesztelenül haladhattak a sűrűn összefonódott gallyak ellenére. Stürmer már éppen az utolsó fenyőágat tartotta, mikor az orrát megcsapta a lovak meleg, jellegzetesen édeskés szaga. Ám ugyanabban a pillanatban nagy valószínűséggel az állatok is megneszelték a közeledésüket, mert halk nyihogás és a földet izgatottan kapáló paták dobogása hallatszott. Az ezredes dermedten várakozott. Az ellenséges felderítők minden valószínűség szerint csak pár méternyire lehettek tőlük. Hasra fekve, egy sziklasor takarásában óvatosan bekúszott a tisztásra. A sziklákon túl elterülő kis mélyedésben az övékhez hasonló kis tábortüzek lobogtak. Rátaláltak tehát az ellenséges
felderítőállásra. Az ezredes a tőle telhető legnagyobb óvatossággal kúszott tovább, míg a mögötte haladó veteránok két csapatra oszolva követték, azzal a feltett szándékkal, hogy bekerítsék ellenfeleiket. Ekkorra az ezredes érzékeny orra már az oroszok mosdatlan testszagát és az általuk szívott mahorka jellegzetes, visszataszító bűzét is megérezte. Most már tényleg egészen közel ért hozzájuk. Érezte, amint az éjjeli hűvös dacára edzett, izmos testét elborítja az izzadság. Azt is tudta, hogy miért van így: a küszöbön álló közelharc miatt. A béklyóba kötött orosz lovak látótávolságon kívül, valahol a sziklák között lehettek. Mivel az állatok továbbra is észlelték az idegenek által jelentett veszélyt, folyamatosan kapáltak a patájukkal és halk, ideges nyihogásokat, horkantásokat hallattak. Ám úgy tűnt, hogy az ismeretlen felderítők az igazak álmát alusszák, mert egy árva lélek sem mozdult. Stürmer ezredes magában meg is jegyezte, hogy ilyen amatőr társasággal még nem találkozott katonai pályafutása során. Minden valamirevaló partizánegység állított őrszemeket, ha nyugovóra tért. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy mindez az ő ügyes húzásának az eredménye, hogy az éjszaka kellős közepén indult foglyot ejteni kis csapatával. Mivel a hegyi rohamosztag többi tagja már órák óta békésen aludt, ez ringathatta a partizán felderítőket hamis biztonságérzetbe. Feszültségtől bizsergő bőrrel kúszott tovább, miközben minden pillanatban várta az ellenség riadókiáltását. A következő másodpercben félelme be is igazolódott, de érdekes módon nem abból az irányból, amerről várta. Éppen
felegyenesedett volna, amikor egy fekvő emberi testbe botlott, amitől kis híján egyensúlyát vesztette. A lábai elől egy sápadt arc halvány foltja meredt fel rá döbbent meglepődéssel. A két ellenfél egy hosszú pillanatig hangtalan mozdulatlansággal bámult egymásra. Az ezredes tért előbb magához, s amikor az orosz kiáltásra nyitotta a száját, pisztolya markolatával lesújtott a fejére. A partizán halk nyögéssel visszahanyatlott abba a köves földbe ásott ,,rókalyukba”, amiben aludt. De ez a nyögés is épp elégnek bizonyult. A sziklák mögött kipányvázott lovak félelmükben hangosan felnyerítettek és ágaskodva, az istrángjukat rángatva toporzékoltak. Sztoj! törte meg a csendet egy hang. Stürmer számára egyértelművé vált, hogy felfedezték őket, ezért harsány hangon kiadta a parancsot: Támadás! Erre persze már minden orosz felébredt, de alighogy feltápászkodtak, a német támadás teljes lendülettel lecsapott rájuk. Az egyik orosz pont Ökör Joe-val próbált birokra kelni, de az öles termetű altiszt esélyt sem adott neki. Miniatűr homokzsákjával egyszerűen tarkón vágta a partizánt, amitől az úgy esett össze, mintha csatabárddal ütötték volna le. Az egyik felderítőnek azonban sikerült kitörnie a kézitusa vad forgatagából. Az ezredes ösztönösen tudta, hogy a kikötött lovak felé veszi az irányt. Stürmer célzott, majd meghúzta a ravaszt. Skarlátvörös lángocska döfött a sötétségbe. A menekülő kezeivel a levegőt markolva megtántorodott, míg a gerince meghajlott az elviselhetetlen fájdalomtól. Aztán, amint a
gerince meghajlott az elviselhetetlen fájdalomtól. Aztán, amint a torkolattűz kihunyt, arccal a földre zuhant. Csakhogy időközben egy újabb partizánnak sikerült kereket oldania a közelharc káoszából. Az ezredes ismét meghúzta pisztolya elsütőbillentyűjét, mivel tudta, hogy lehetőség szerint senkit sem hagyhatnak elmenekülni. Ezúttal azonban a várt dörrenés elmaradt. Újra meghúzta a billentyűt, hasonló eredménnyel. Ekkor a mellette álló és őt oltalmazó Japhoz fordult és rákiáltott: Az ördögbe is, tüzeljen már! Jap engedelmeskedett, és géppisztolya heves kattogásba kezdett. A menekülő partizán vad cikkcakkozással szökellt, a felvert szikrák csak úgy röpködtek patkós csizmasarka körül. De úgy tűnt, mintha kilenc élete lenne, mint a macskáknak. Ökör Joe éppen leütötte az utolsó oroszt, amikor a rohanó partizán eltűnt a sziklák fedezékében. Aztán egy pillanatnyi csendet követően távolodó lódobogás hallatszott a völgybe vezető sziklaösvényen. Stürmer vállai megroggyantak. Hirtelen mérhetetlen fáradtság vett erőt rajta. Egy orosznak mégis sikerült megszöknie, és figyelmeztetni fogja a többieket, bárkik is legyenek a társai. Na jó, szarházi egér! vicsorított rá a foglyára Ökör Joe, ütésre rántva ökölbe szorított lapátkezét. Vagy dalra fakadsz, vagy megkapod életed legkiadósabb ökölszendvicsét, amit valaha ettél. Az egyetlen orosz, aki élve megúszta az összecsapást, az a fickó volt, akibe az ezredes belebotlott. Most némán farkasszemet nézett az óriási altiszttel. Ábrázata izzadságtól fénylett, de a szeme bátran csillogott a Jap által föléje tartott
fénylett, de a szeme bátran csillogott a Jap által föléje tartott fáklya fényében, és megrázta a fejét. A rohamosztag káplárja, aki erősen töredezve beszélte az oroszt, megismételte a Stürmer által feltett kérdést: Kik maguk, és mi a küldetésük? A fogoly újra csak a fejét rázta. Mire Stürmer közbeavatkozhatott volna, Ökör Joe már elhatározásra jutott. Az öklét ugyan leengedte, de csak azért, hogy előrántsa a marokfegyverét és a fogoly szájába nyomja a csövét. Az orosz fájdalmas hörgéssel öklendezett, mert a pisztolycső olyan erővel hatolt a torkába, hogy háttal egy sziklának taszította. Tátogva, fuldokolva igyekezett megszabadulni a fegyvercsőtől. Miközben előre-hátra rángatta a fejét, Ökör Joe cifra káromkodással szidta az ő nyers, müncheni akcentusában. Stürmer ezredes hamar megelégelte a dolgot. Magában persze megértette Ökör Joe álláspontját, hogy ilyen módszerrel kényszerítse ki a fogolyból a számukra létfontosságú információkat. Ráadásul az idő is sürgetett, hiszen a megszökött partizán talán máris úton van az erősítéssel. Nincs tehát lehetőségük a kíméletes, hosszantartó faggatózásra, csakhogy ugyanakkor nem tűrhette az úgynevezett harmadfokú vallatás tortúráit az Edelweiss Rohamosztag emberei részéről. Ennyi elég lesz, főtörzs! förmedt rá az altisztre. – Hagyja abba! De uram tiltakozott Meier , hiszen csak most juttattam oda a csövemet ennek a perverz banánszopónak a pofájába, ahová
megérdemli! Azt mondtam, ennyi elég! kiáltotta közbevágva Stürmer. Engedje el, hallotta? Meier, ha nem is szívesen, de engedelmeskedett a parancsnak. A fogoly térdre zuhant a torkában érzett, elviselhetetlen fájdalmától. Kétségbeesetten szélesre tárt szájából véres, pépes, anyag szivárgott. Stürmer megnedvesítette az ajkát, aztán halk, de határozott hangon odaszólt a káplárnak: Tizedes, kérdezze meg tőle még egyszer. Ha nem ered meg a nyelve, el kell tűnnünk innen. Az alkalmi tolmács megismételte a kérdést. A fogoly pillantása végigfutott a körülötte csoportosuló kemény arcok körén, amelyek halálfejekként sorakoztak a kékes fényben, és az járt az agyában, hogy ezektől nem remélhet kegyelmet. Ha nem beszél, itt helyben megölik. Egy csomó alvadt vér kíséretében kiköpött egy véres fogat, aztán hadarni kezdett. A káplár sebtében fordította. Ő is minél előbb szeretett volna visszatérni a táborukba a többiekhez, mielőtt a meglépett orosz a nyakukra hozná az elvtársait. Azt mondja, uram, hogy egy télen alakult partizánosztag tagja… Az egységeik itt délen tanyáznak… és légi utánpótlással látják el őket… Kérdezze meg, miért figyelnek bennünket? tette fel Stürmer a következő kérdést. Úgy rémlett számára, mintha máris paták dobogását hallaná a távolból, amint a sötétségben nehézkesen
dobogását hallaná a távolból, amint a sötétségben nehézkesen kaptatnak felfelé az alig járható, lépcsőzetes hegyi ösvényen. A tizedes kapkodva fordított. A fogoly újra köpött egy véreset, de ezúttal jóval lassabban jött a válasza. Úgy látszik, ő is meghallhatta a közeledő lódobogást. Csak annyit mond, uram, hogy ez volt a parancsuk – tolmácsolta a káplár. A paták csattogása egyre erősödött. Kitől kapták a parancsot, hogy figyeljenek bennünket? vetette oda Stürmer a fogolynak az utolsó kérdését, de úgy tűnt, hogy az erre már nem hajlandó válaszolni. Ökör Joe fenyegetően felemelte pisztolya véres csövét, mire az orosz nyelt egy nagyot és gyorsan kibökte. Nos? kérdezte sürgetően Stürmer, mivel a tolmács nem sietett a fordítással. Ki a parancsnokuk? Valami nő, uram. Egy szőke nő Moszkvából válaszolta a tizedes értetlen arckifejezéssel. A sziklák mögül ekkor süvítettek feléjük az első puskagolyók. Az Edelweiss hegyivadászai visszakúsztak a biztonságot adó fák közé, magára hagyva a véres porban heverő, ájult foglyukat.
III. FEJEZET A fenti hegyekből hallatszó szórványos tüzelést hallva Gröl őrnagy a Stürmer ezredessel való megállapodásnak megfelelően azonnal ébresztőt rendelt el és parancsot adott az indulásra való felkészülésre. Amint a kis járőr kifulladt, levegő után kapkodó tagjai visszaérkeztek, a német hegymászó alakulat folytatta útját
az éjszakában. Úgy tűnt, mintha még a rendes körülmények között lustán mozgó öszvérek is megértették volna, hogy ezúttal muszáj sietniük, és gyorsabban szedték a lábukat. Ennek köszönhetően minden veszteség nélkül sikerült elmenekülniük a partizánok lövöldözve közeledő, megerősített osztaga elől. Miután a tüzelés megszűnt, lelassíthatták az erőltetett menetet a rendes, percenkénti hatvanlépéses tempóra. Már jócskán benne voltak a délutánban, amikor Stürmer ezredes, aki szokása szerint a ragyogó nappal szemben, összehúzott szemöldökkel tanulmányozta a vidéket, egy néhány kunyhóból álló települést fedezett fel. A viskókból kékes, lusta füst szállingózott felfelé. Elérték Csursuk faluját. A parancsnok úgy döntött, hogy nem vállal fölös kockázatot. Gröl őrnagy vezetésével előreküldött két-két katonát a poros, kanyargós földút két oldalán lévő magaslatok biztosítására. Ő maga pedig a többiekkel jó ötszáz méternyi távolságból követte őket a falu felé. Az utóvédet szokás szerint Haas hadnagy és az öszvérek jelentették. Mégis a menetet záró öszvérek patáinak csattogása tudatta érkezésüket a település lakóival. Először az ócska kunyhók előtt heverésző, kiálló bordájú kutyák kezdtek csaholni, a hangzavar pedig a település lakóit is felébresztette. Mezítlábas, ferdeszemű, borotvált fejű kölykök kerültek elő, szétkergetve a csirkéket, melyekkel megosztották kalyibáikat, és bambán bámultak az érkezőkre. Sötét arcukat mohamedán módra a szemük kivételével csaknem teljesen elfedő, rongyokba és sebtében magukra kapott kendőkbe bugyolált, súlyos mellű asszonyok
követték őket, meg néhány férfi. Stürmer ezredes a szeme sarkából észrevette, hogy a többségük fel van fegyverezve. Lehet, hogy ismét egyenesen csapdába vezette az Edelweiss Rohamosztagot? villant agyába a riasztó gondolat. Alaposan tartsa nyitva a szemét, Meier! vakkantotta oda a nagydarab altisztnek, aki Jappal együtt folyton ott loholt a sarkában. Egyébként Jap, serpa apjától örökölt mongoloid külseje miatt máris a figyelem középpontjába került. Úgy lesz, uram ígérte Meier, és hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, jelentőségteljesen lekapta válláról a géppisztolyát. Most egy kisebb térre értek. Az időjárás viszontagságai által megviselt, durván faragott gerendákkal összetákolt kunyhók a térség feletti sziklafalba épültek. Stürmer ezredes magában megállapította, hogy a hely ideális egy váratlan rajtaütésre. Felemelte a kezét, mire a porlepte menetoszlop megtorpant. De nem is mehettek volna tovább, mivel útjukat állta az a csapat koszos rongyokba öltözött, véreres, réveteg szemű, felfegyverzett férfi, akikre az imént felfigyeltek. Harckészültség! adta ki a parancsot. De a parancsom nélkül senki sem tüzelhet. A rongyos törzs mogorva tagjai és az amúgy is feszült idegzetű, elszánt hegymászó különítmény kínosan hosszú ideig némán méregette egymást, miközben teljes csendben álltak egymással szemben a tűző nap forró sugaraiban. A patthelyzetet hirtelen egész ménesnyi ló patáinak csattogása oldotta fel, amit pár pillanattal később heves puskaropogás követett.
pár pillanattal később heves puskaropogás követett. Tüzelésre felkészülni! hangzott Stürmer ezredes sürgető parancsa. Aztán a tömeg egyszerre szétvált, helyet adva mintegy ötven teljes rendben érkező lovasnak, akik ősrégi fegyverüket a fejük felett elsütögetve lődöztek. Célra tarts! parancsolta az ezredes. Ám ezzel egy időben a lovasok megrántották lovaik kantárját, mire az izzadságtól tajtékos állatok kavics és porözönt zúdítva, csúszó patával megtorpantak. A Karatszki törzs harcosai ilyen sajátos erődemonstráció közepette jelentek meg előttük. A vad, piszkos nomád lovasok kis ideig még folytatták az oktalan lőszerpazarlást, miközben nekivadult lovaik vérben forgó szemekkel, a hátsó lábaikra ágaskodva őrületes körben forogtak. Végül a rég elavult puskák sorra elhallgattak, s a lövöldözést csend követte. Stürmer megkönnyebbült sóhajtással nézett végig az izzadságfoltos lovasok porlepte, szakállas ábrázatán. Magasan ülő pofacsontjukkal és ferde szemükkel egyáltalán nem tűntek oroszosnak. A hírszerzésnél szinte semmit sem tudtak neki mondani a karatszkikról, de nem is kellett hozzá különösebb antropológiai jártasság, hogy megállapíthassa, hogy valahonnan keletről származnak, és talán valamelyik nagy mongol kánság utolsó túlélői, akik valamikor a régmúltban leigázták Oroszországot. Ám a jól megtermett ezredesnek nem sok ideje maradt, hogy a nomád lovasok eredete felett töprengjen. Egyikük hirtelen leugrott nehéz, díszes, antikezüst lószerszámmal felékesített, fehér
leugrott nehéz, díszes, antikezüst lószerszámmal felékesített, fehér csődöréről, és egyenesen odaállt Stürmer elé. Bandita! kiáltotta. Já Sztaroszta. Ő itt a főnök tolmácsolta a káplár , és… hm… Banditának hívják. Nahát, menten a gatyámba brunyálok! súgta oda Meier az ezredesnek. Ennél találóbb nevet nem is adhattak volna neki, uram! Totál úgy néz ki, mint egy szarházi bandita! Stürmernek egyet kellett értenie a törzsőrmesterrel. A hosszúkás, sárga képű, borzalmasan kancsal törzsfőnök ravasz szája két oldalán hosszan lecsüngő és nyilvánvalóan festett bajszával tényleg úgy nézett ki, mint egy mexikói haramia. Abban a reményben, hogy talán az arc mégsem mindig a lélek tükre, az ezredes a tolmácshoz fordult: Tizedes, mondja meg neki, hogy baráti szándékkal jöttünk. Aztán közölje vele, hogy bár a hatalmas Német Hadsereget képviseljük, mégis megengedjük, hogy ő és emberei megtarthassák a fegyvereiket, amennyiben kizárólag az ellenségeink, az oroszok ellen használják. Micsoda körmönfont szöveg! szusszantotta Meier tisztelettel az ezredes merészsége hallatán, hiszen a nomád lovasok jókora létszámfölényben voltak a német hegymászók maroknyi csapatával szemben. Maga aztán tudja, milyen pozícióból érdemes nyitni a tárgyalást, uram. Stürmer eleresztette a füle mellett az altiszt ironikus megjegyzését. Tekintetét a főnök képére tapasztva inkább annak reakcióit kutatta. Bár a szavakat nem értette, a sárga fickó
taglejtései elég nyilvánvalóak voltak. A ,,ruszki” szó hallatán jókora horkantással a porba köpött, majd piszkos mutatóujját egyértelmű mozdulattal, lassan végighúzta a torka előtt, mintha elvágná. Vagyis a főnök a legkevésbé sem lehetett baráti viszonyban az oroszokkal. A káplárnak beletelt némi idejébe, mire sikerült lefordítania a főnök beszédét, amelyben közölte, hogy népe mindig is az oroszok ellenségének számított. Feltehetően már a legendás Rurik régmúlt napjai óta. Végül azért csak befejezte köpködésekkel, szitkozódásokkal, krákogásokkal és széles taglejtésekkel tarkított szónoklatát. Ezt követően mintegy varázsütésre egy mezítlábas, borotvált fejű fiú jelent meg jókora ezüsttálcát cipelve, amit nyilván valahol odalenn a tajgán rabolhattak a törzs valamelyik vakmerő rajtaütése során. A tálcán egy ropogós fehér cipó, só és két pohár vodka volt. Stürmer ismerte a hagyományt. A régi szép időkben, Németország első Oroszország elleni támadása idején minden faluban így köszöntötték az elöljárók az előretörő katonákat. Ám miután a lakosság rádöbbent, hogy a német Wehrmachtban nem a kommunista rezsim alóli felszabadítókat üdvözölhetik, hanem egy újabb hódítót, a baráti szokás megszűnt. Az ezredes fogta a cipót, letört belőle egy darabkát és megette. Ezután csipetnyi sót helyezett a hüvelyk és mutatóujja közötti bőrfelületre, elvette az egyik pohár vodkát, megnyalintotta a sót, köszöntésre emelte a poharát, megvárta, míg a főnök elveszi a másikat, aztán mindketten egyszerre felhajtották a tüzes italt.
mindketten egyszerre felhajtották a tüzes italt. Ezzel megtört a jég. A haramia kinézetű törzs tagjai féktelen ünneplésbe kezdtek. Lovaik izzadó oldalát csapkodták a fegyverük tusával, és láthatóan alig bírtak zabolátlan örömükkel. *** Sorra, egymás után léptek be a teli tálcákat cipelő asszonyok nyers, főtt, sült vagy egyfajta bűzös péppé zúzott, fokhagymától csípős ürühússal. Hatalmas halom, a környéken sütött ropogós fehér kenyérrel. Nagy mézes hordókkal, meg vizes kancsókkal, egyenesen a Kubán folyóból, még az apró, szürkés kavicsok is ott úszkáltak az aljukon. Kiszárított tökhéjban melegen gőzölgő erjesztett kancatejjel. Bár a karatszkit muzulmánnak tartják, sőt a pajta ablakából, ahol a rohamosztag elszállásolást nyert, láthattak is egy fából épített mecsetet, úgy tűnt, nincs különösebb ellenvetésük a szeszes italokkal szemben. Ellenkezőleg, odakinn az út máris megtelt „vodkahullákkal”, akik leszédültek a lovuk nyergéből a töménytelen mennyiségű tömény ital hatására. Ha a férfiakon el is uralkodott a gátlástalan vadság, az asszonyok megőrizték csendes szerénységüket. Az arcuk szem és száj közötti részét valamennyien lefátyolozták egy ruhadarabbal. Eszükbe sem jutott azonban elrejteni a Jap iránti érdeklődésüket. Valahányszor elhaladtak mellette, ahogy a padlón ülve kuporgott, fekete szemük leplezetlen kíváncsiságtól csillogott, sőt mi több, neki adták a legnagyobb adag ételt és italt is. Egyik-másik nő annyira legyőzte félénkségét, hogy megérintette a férfi sárga arcát, mintha meg akartak volna róla győződni, hogy a bőrszíne tényleg valódi-e. Jap főként a sztaroszta lányának, egy magas, csodálatos alakú, fiatal nőnek a
sztaroszta lányának, egy magas, csodálatos alakú, fiatal nőnek a figyelmét vívta ki, akiről Meier így áradozott: „Ingyen és bérmentve, bárhol, bármikor nekivadítanám a szalámimat!” A lány képtelen volt levenni szemét a kis káplárról, de a kezeit sem, miközben a padlón ülő férfi zsíros szájjal, elégedetten majszolta az ételt. Végül a lány odahajolt a tolmácshoz és a fülébe súgott valamit, közben mintegy véletlenszerűen megengedve, hogy Jap kiadós pillantást vethessen dinnye nagyságú melleire, mielőtt zavart kacagással kirohant volna. Mit mondott? faggatta Jap a tolmácsot, miközben a szája tele volt sült ürühússal, melynek zsírja lassan csepegett lefelé borostás állán. Azt mondja, hogy te tetszel neki a legjobban. Azt mondja, egészen olyan vagy, mintha közülük való lennél. Ez?! vicsorította Ökör Joe kimutatva féktelen irigységét. Mindig is tudtam, hogy ez a sárga féreg közéjük való! Ami sárga, az érett válaszolta Jap nemes egykedvűséggel, miközben elfogadott egy újabb gőzölgő, sült ürücombot női csodálói egyikétől. Igen, a sárgát határozottan érettnek tekintik errefelé. Mi a véleménye a karatszkikról, uram? tudakolta Haas hadnagy Stürmer ezredestől, miközben az ezredes Gröl társaságában a meleg kancatejjel barátkozott. Hát, szerintem Bandita barátunk kiköpött olyan, mint Andreas Hofer4 válaszolta az ezredes. Úgy értem, hogy elmennek rabolni, nem dolgoznak, a munkát az asszonyaikra hagyják. Vadászatból és rablásból tartják fenn magukat. De a
jelek szerint az életfelfogásuk miatt szembe kerültek a cári idők után hatalomra került erőkkel. Nyilván ez lehet az oka hagyományos oroszellenességüknek, s a jelenlegi szovjetellenességüknek is újra belekóstolt a kumiszába. 4 Osztrák tiroli nemzeti hős, aki hazája hegyei között harcolt Napóleon ellen.
Amennyire a sztaroszta szavaiból kivehettem, a Vörös Hadsereg kíméletlen büntetőhadjáratot folytatott a népe ellen, ennek köszönhetően közvetlenül a háború előttre már alig néhány száz főre olvadt a létszámuk. Súlyos veszteségek árán sikerült ugyanis kiverniük innen a vörösöket. Az irtóhadjárat óta meg persze még oroszellenesebbé váltak, mint valaha. A lényeg az, hogy mi viszont minden jel szerint szívesen látott vendégek vagyunk náluk s kezével odaintett kipirult arcú, jóllakott hegyivadászai felé. Tényleg úgy tűnik! felelte Gröl, minden egyes szót megvető vicsorítással hangsúlyozva. Bár az én meglátásom szerint ez is ugyanolyan aljanépség, mint a vörös söpredék. Erősen kétlem, hogy bármelyikben megbízhatna az ember. Nincs kizárva, hogy magának van igaza, kedves őrnagyom felelte az ezredes vállat vonva. Persze egyelőre nem mutathatjuk ki, hogy eszünkben sincs megbízni bennük. Inkább a jenki közmondás szerint kell eljárnunk: „Halkan osonj, és legyen nálad bunkósbot.”5Mellesleg ez az egész expedíció elég érthetetlen számomra. Először is azok a múlt éjszakai események az előhegyekben. Ki a fene lehet az a nő? Aztán emlékezzen csak arra a lelőtt repülőgépen talált fickóra a Szovjet Hegyivadász Hadtestből. Mi folyik itt? Most meg itt ez a nomád
Hegyivadász Hadtestből. Mi folyik itt? Most meg itt ez a nomád törzs. Úgy néznek ki, akár a haramiák, mégis olyan szívesen fogadnak minket, mintha a rég elvesztett unokatestvéreik lennénk azzal felhajtotta az airanját6 és nagyot ásított. Szóval, amíg itt leszünk Csursukban, meg kell játszanunk a szívesen látott látogató szerepét, de fokozottan óvatosnak kell lennünk. Nyitva kell tartanunk a szemünket és kibiztosított fegyverrel kell járnunk. Fél szemed mindig tartsd az ellenségen! tette hozzá Haas hunyorítva a jobb szemével, a német óvatosság jelét szimbolizálva. Erre gondol, uram? Pontosan, Haas bólintott Stürmer ezredes, feltápászkodva. A körülöttük lévő lerészegedett katonák igyekeztek követni példáját, de ő feléjük intett a kezével, hogy ülve maradhatnak. Folytassák csak, katonák! adta meg az engedélyt, lepillantva Gröl ábrázatára, melyen a szokásos megvető arckifejezés ült az ilyen tivornyázás engedélyezése miatt. Az ezredes viszont csak annyit mondott, mielőtt elindult volna, hogy nyugovóra térjen: Gröl, intézkedjen, hogy Meier törzsőrmester szervezzen ma éjjelre biztonsági járőrözést! Nem szeretném, ha valami újabb kellemetlen meglepetés zavarná meg az éjszakai nyugalmunkat. Az ezredes távozását követően Gröl Hass vigyorgó képére meredt: Jól szórakozik, Haas? förmedt rá. Nem mondhatnám, uram. Nem mondhatná? visszhangozta Gröl teli torokból. Egy nemzetiszocialista német tiszt sosem lehet ilyen bizonytalan. Vagy így érzi, vagy úgy. Szóval?
Haas elvörösödött. Csak úgy elgondolkodtam azon, uram hebegte , hogy az altiszt mindent egy… egy bizonyos stílus szerint cselekszik. Úgy értem, sosem veszi olyan sörkomolysággal a dolgokat. 5Walk sofily and carry a big stick ez valójában Theodore Roosevelt elnök mondása eltorzítva, és helyesen így hangzik: Speak sofily, but carry a big stick (beszélj nyájasan, de legyen nálad egy bunkósbot) 6 A kumisz kazak nyelven.
Eszerint úgy véli, hogy én sörkomolyan veszem, nemde? Ezt egy szóval sem állítottam, uram. Akkor most sörkomoly leszek, hogy alkalmazkodjak a maga által oly felettébb kedvelt közkatonás szlenghez, tisztelt Haas hadnagy úr. Magára bízom az éjszakai őrjárat megszervezését. Azzal az őrnagy mereven talpra állt, már alig várva, hogy eltávozhasson a részeg tivornyából. Haas feszes vigyázzállásba vágta magát. Uram! Gröl még végigmérte egy utolsó pillantással. Nehogy elfeledje, Haas, az őrség megszervezése a maga feladata. Most pedig jó éjt, magának azzal a maga szokásos, uralkodói testtartásával kibaktatott a kalyibából, faképnél hagyva az inába szállt bátorsággal utána bámuló Haast.
IV. FEJEZET A sz…szentségit! Jap részeg támolygással tápászkodott fel. A bajtársai ott feküdtek körülötte horkolva, mélyrészeg álomban, ahol éppen összecsuklottak. Megrázta a fejét. A szétszórt csontokkal
összecsuklottak. Megrázta a fejét. A szétszórt csontokkal elborított helyiség képe lassan kezdett kitisztulni a szemei előtt gomolygó részeg ködből. Újra megrázta a fejét, de úgy megszédült tőle, hogy azt kívánta, bár ne tette volna. Az agya pedig olyan lüktetésbe kezdett, akár egy túlerőltetett csónakmotor. Lassan, egész lassan, mintha nehéz, csikorgó súlyok mozgatnák, körbefordította a fejét. A „vodkahullák” összetört bábuk módjára, kezükben még mindig a poharukat markolva hevertek szanaszét a felborított kecskelábú asztalok között. Úgy néztek ki a sarkokban összerogyva, akár a túlfejlett embriók. Még olyan is akadt, aki a terem hátuljában pöffeszkedő, hordóhasú vaskályhán feküdt keresztben. Vodka áztatta egyenruhájából lassú gőzpára szállingózott felfelé a kopott szövet éktelen bűzét árasztva. Na, attól biztos nem kell tartani, hogy ez a balfasz kihűl reggelre dünnyögte magában a kótyagosan. Aztán két dinnye méretű mell képe villant lelki szemei elé, eszébe jutva, hogy miért is ébredt fel. A sztaroszta lánya! mordult fel halkan. A szentségit kurjantotta teli torokból. Tuti, hogy… gerincre fektetem az éjjel! Azzal kinyújtotta sárga mancsát, és mit sem törődve azzal, hogy csak a bakancsa meg a köpenye van rajta, félig vakon az ajtó felé kezdett tapogatózni. Botladozva támolygott a földön szétszórt, ropogó csontokon és bukdácsolt át bajtársai érzéketlen testén. Csak az a két csodálatos mell töltötte be a gondolatait, már-már túlnőve az egész világát, akár két óriási, sárga zeppelin.
sárga zeppelin. Nagy sokára elérte az ajtót és pislogva kitárta. Koromsötét volt odakint. Folyamatosan pislogva egy határozott lépéssel kiszédült az éjszakába. Az arcába csapó hideg hegyi levegő döbbentette rá, hogy sokkalta részegebb, mint hitte volna. Gondolatban máris azokkal a gigantikus mellekkel játszadozva, labdázva támolygott tova a keskeny, földes ösvényen. Cirkuszi bohóc módjára emelgette a tenyereit, mintha máris a görögdinnye méretű didik súlyát és édességét latolgatná, beledugva fülébe a bimbókat, hogy aztán azt kiabálja: „Semmit sem hallok! Megsüketültem!” A kis falusi terecskén túl sorra bukkantak fel előtte a sziklaszerű kalyibák, sötétebb fekete körvonalukkal kirajzolódva a mögöttük lévő csipkés hegyek tömbjéből. Ott állt a nagy ismeretlenben, előre-hátra hintázva a sarkán, miközben a hideg szél fújta a csupasz ülepét. Épp azon igyekezett, hogy kitalálja, vajon melyik lehet a sztaroszta háza, amikor a pillantása megakadt az egyik kis ablakban pislákoló sárga gyertyafényen. Egy röpke pillanatig el sem tudta hinni; aztán levegő után kapkodva makogta az orra alatt: Ezt nevezem… a csaj tudja, hogy eljövök hozzá, és… előre gyertyát gyújtott nekem! Felizgulva botorkált tovább, és gondolatban máris nekilátott a sztaroszta lánya vetkőztetésének. Szinte már maga előtt látta az ágyában anyaszült meztelenül, enyhén szétvetett lábakkal és vágy teljes, várakozástól nedves, piros ajkakkal fekvő egzotikus szépséget.
Sose félj, szerelmem! kiáltotta csak úgy maga elé. –Jön már a te Japod! és harsányan felröhögött. De hová lettél? Te aztán érted a tréfát! Az örömteli szavak a torkán akadtak, mert fejével hirtelen egy szilárd kőfalnak ütközött. Pár pillanatig magában értetlenül motyogva vizsgálódott: – Ki a rosseb vitte el innen azt a mocskos viskót?… Gyerünk, tedd már vissza a helyére, jó? aztán lassan csak ráébredt, miután össze-vissza tapogatózott a kőfal mentén, hogy a kunyhókat a fal fölé építették. Hát persze nyugtatgatta magát részegségében , ugyan miért is akarna átverni? Hiszen odavan értem! A probléma megoldásán elmélkedve megállapodott. Az már holtbiztos, hogy a vágyakozástól gyötört, kívánatos testű lány egy szál semmiben várja őt odafenn. A kérdés már csak az, hogyan jusson fel hozzá. Aztán hirtelen az eszébe villant a megoldás: a törzs tagjai kötéllétra segítségével jutottak föl a házaikba, amit aztán szükség esetén egyszerűen felhúzhattak. Kótyagosan kutatott körös-körül, mígnem rálelt a közvetlenül a feje felett függő, összecsomózott kötélre. Felnyúlt érte, hogy megragadja, ám úgy tűnt, hogy kezét elhagyta az erő, mert hosszú ideig csak függött ott lihegve, izzadva, káromkodva, mint valami feldühödött, sárga pofájú pávián, amelynek a szél fütyörészett a pőre segge körül. Akkor is felmászom, még ha belepusztulok is! átkozódott. Verejtéke csípős ecetként csepegett a szemébe, és úgy érezte, hogy a válla menten kiszakad az ízületéből. Minden maradék erejét összeszedve felhúzódzkodott a felette lévő peremre, hogy
erejét összeszedve felhúzódzkodott a felette lévő peremre, hogy ott aztán levegő után kapkodva menten el is terüljön. Az egyik karatszki által jól tartott, hájas galambok halk turbékolással meredtek rá, azon tépelődve, vajon honnan az ördögből bukkanhatott elő ez a kis sárga emberszabású az éjszaka közepén ezen a veszélyes helyen? Legalább ne verjétek a port a szemembe, tollas finggolyók! vicsorított rájuk Jap, egyik kezével a madarak felé csapva. A galambok felháborodott rikoltozással rebbentek tova. Jap támolyogva feltápászkodott, amitől csaknem átszédült a peremen. Épp az utolsó pillanatban sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Aztán jobb felé pillantva meglátta a sárga fényt. Valóban ott volt. Először ösztönösen oda akart rohanni, hogy azon nyomban a lányhoz simuljon, de aztán az agyába villant, mit mondott az ezredes arról a kegyetlen bánásmódról, amit a törzs tagjai bizonyos esetekben művelni szoktak, és ettől összerázkódott. Ez olyasmi lett volna, mint túl alacsonyan átugrani egy túl magas kerítést. Elvégre egyetlen muff sem ér annyit, hogy az emberfia a kimiskárolást kockáztassa miatta. Végül lábujjhegyen osonva, a részegek túlzott óvatosságával megközelítette a pislákoló fénysugarat. Közelebb érve halkan mormogó, komoly hangokra lett figyelmes. Képtelenség! fakadt ki kővé meredve, mint aki váratlanul hegyes szögbe lépett. Lehetetlen, hogy ez a lány elárult volna! Bizony hosszú időbe telt, mire egyáltalán rábírta magát, hogy végre megmozduljon. Úgy érezte, bele is pusztulna, ha azt kellene látnia, hogy a lány egy másik férfival fetreng az ágyban.
kellene látnia, hogy a lány egy másik férfival fetreng az ágyban. Gondolatban végig is zongorázta a lehetőségeket, és a vére valósággal fellángolt haragjában. Lehetetlen, hogy az a benga bajor gazember Meier megelőzze! Márpedig az egész Edelweissből ő az egyedüli, aki egy ilyen aljas gazemberségre képes lenne! Adolf Hitler ágyúgolyóira! káromkodott. Palacsintává lapítom azt a rohadékot, ha belevizelt a levesembe! azzal előrerohant, és belesett mocskos, légypettyes kis ablakon. Óriási megkönnyebbülésére sem a sztaroszta lányának, sem Meiernek nem látta nyomát. Ezzel szemben odabent a törzs jókora csoportja kuporgott a hátsófelén egy alacsony faasztal körül, és egy körbeadott, zománcos korsóból vodkát vedeltek, miközben figyelmesen hallgatták a ravaszképű sztaroszta magyarázatát. Bandita egy a lábainál a porba rajzolt, durva ábra segítségével tárgyalt velük valamiről. Jap részeg értetlenséggel meredt a csoportra. Mi az ördögért üldögélnek ezek itt az éj kellős közepén kiselőadást hallgatva? Ilyenkor minden értelmes embernek a szénaboglyában lenne a helye összebújva az asszonykájával, vagy ha erkölcsös jellem, akkor szorgos pitvarlással eljutni ugyanoda, ahová a bunkók ilyesféle vargabetűk megtétele nélkül valamivel hamarább jutnak el. Kinek milyen a gusztusa. Vannak nők, akik kimondottan rajonganak a szalámi játékért, és azokat tartják igazi férfiaknak, akik nem ábrándítják ki őket. Másfelől viszont a tárgyalók látványa felkeltette a kíváncsiságát. A pokol ezer ördöge nevében, mi a búbánatról
szövegelhetnek ezek? A rajzra pillantva megpróbálta kivenni, mit is ábrázolhat. De aztán sajnálkozó fintorra biggyesztette a szája szélét, mivel semmi értelmeset sem sikerült kivennie belőle. Csak egy hosszúkás valamit, mindkét oldalán néhány nyíllal körülrajzolva. Mi a szart akarhat ez jelenteni? Időközben egész megfeledkezett a lányról, aki miatt idejött, hogy szeretkezzenek. Úgy tűnt, mintha teljesen hipnotizálta volna a benti beszélgetés halk mormogása, bár egy árva szót sem tudott kihámozni belőle. Híven követte a sztaroszta minden mozdulatát, amint kiadós részletességgel elmagyarázta, hogy miről is van szó. De kiszáradt ajkát nyalogatva még inkább irigykedett, valahányszor a törzs valamelyik tagja felemelte a vodkás korsót. Időközben a sztaroszta hosszú, koszos ujjával egy olyan ismerős ábrát kezdett a porba rajzolni, amiből még számára is egyértelművé vált, hogy miről is szól ez a fura találkozó az éj közepén. Delíriuma egy pillanat alatt elenyészett. A sztaroszta ugyanis egy Schmeisser géppisztolyt rajzolt a földre, valóságos szerető, rubensi figyelemmel, mintha a holland mester által igen kedvelt, húsos, női aktok egyik hatalmas, piros bimbójú mellét formázná, szinte dorombolva a várakozástól, mintha alig győzné kivárni, hogy sovány, sárga mancsát rátehesse egy ilyen csodálatos fegyverre. Szónoklata végeztével pillantását a törzs tagjainak várakozó arcára emelte, melyek ragadozónak és fenyegetőnek tűntek a lobogó gyertyafényben. Közlése olyan hatást gyakorolt rájuk, amilyet elvárt az embereitől. Ámulat teljesen sóhajtoztak, egyikük még azt is utánozta, amint egy
német tüzel a géppisztolyával, balról jobbra kaszálva a képzeletbeli Schmeisserrel, szájával úgy sziszegve, mint a fegyver éles kattogása. Japnak ennyi elég is volt. A lány gondolatának árnyéka is elillant agyából, és azon nyomban kijózanodott, egyszeriben megérezve a csupasz ülepe körül susogó szelet, s átérezve jelen helyzete veszélyességét. Szemeit mindvégig a sárga fényre tapasztva, óvatosan elindult visszafelé a kötéllétrához. De még így is közbejött egy kis baki, mivel sikeresen belebotlott az egyik kezdetleges kalitkába, melyben a törzs tagjai a galambjaikat tartották. Tucatnyi galamb kezdett éktelen lármába a váratlan háborgatás miatt. A kalitka ajtaja kinyílt, a galambok fehér foltjai pedig hangos szárnycsattogással kiröppentek. Sztoj! reccsent rá egy éles hang, s a törzs egyik tagja meredt rá, ősi flintáját a vállához emelve. A két meglepett férfi közül Jap tért magához gyorsabban, és gőzkalapácsként zakatoló szívvel lendült előre. Csupasz térdével a karatszki hasába rúgott, aki olyan hangokat kezdett hallatni, mint a kihasadt ballonból hirtelenjében kiszökő levegő, aztán összerogyott. Ekkor Jap térde a változatosság kedvéért az állának vágódott. A fickó hátratántorodott és vadul csapkodó karokkal, teli torokból üvöltve átbukott a fal peremén. Jap érthető módon inkább a kötéllétrán való lecsúszást választotta, ám a tenyerei így is égtek, mert lejött róluk a bőr. Aztán a feje felett elszabadult a pokol, melyben a riadalom és düh zűrzavaros hangjai elegyedtek. A káplár egy pillanattal később már
hangjai elegyedtek. A káplár egy pillanattal később már fejvesztve rohant végig a nomád település poros sikátorán, miközben pőre ülepe izzó fehér foltként virított a vaksötétségben. *** Mi lehet ez? tette fel a kérdést a hirtelen megriadó Haas hadnagy, amikor az éj csendjét váratlanul megtörte az első heves csattanás, majd közvetlen utána az éktelen fegyverropogás. Az holtziher, hogy nem a szilveszteri tűzijáték, uram vakkantotta könnyedén Meier törzsőrmester. Az ifjú tiszt ismét megérezte karizmai ismerős vonaglását s az ujjai karomszerű megfeszülését, mintha a teste önálló akarattal bírna. A jobb lábát ellenőrizhetetlen remegés kerítette hatalmába, amitől újra eluralkodott rajta a félelem. Ezzel szemben a hatfős járőr élén menetelő Meier olyan nyugodtan nézett végig az úton, mintha unatkozna. Ő a maga részéről említésre sem méltó rutinnak tekintette az ilyen éjszaka közepén eldörrenő, titokzatos lövéseket. Haas nagyokat nyelve próbálta a száját szóra nyitni, de kudarcot vallott. Mi… mit javasol, Meier… mit tegyünk? dadogta végül remegő hangon. Meier levette válláról a géppisztolyát és megvonta vállát: Maga a tiszt, uram. A Nagy Német Wehrmachtban mindig is a tiszteket illeti meg a döntéshozatal joga mindezt ugyanolyan agresszív, kifejezéstelen hangon mondta, mint mindig, de szemeivel azért éberen kutatta a sötétséget. Magában arra gondolt, hogy a sárgák talán már megint ünnepelnek valamit, és ennek apropóján durrantottak a levegőbe néhányat, ahogy az
ennek apropóján durrantottak a levegőbe néhányat, ahogy az érkezésük délutánján is tették. Persze az sincs kizárva, hogy valami csalárdság lóg a levegőben. Ezekben az idegen férgekben egyszerűen nem bízhat meg az ember. De törzsőrmester… maga egy tapasztalt, harcedzett veterán… esdekelt a hadnagy, és a kérése elhalt reszkető ajkain. Itt tartottak, amikor egy németes kinézetű, lihegő alak rohant feléjük a sötétben. Meier kibiztosított fegyverével ösztönösen fél térdre ereszkedett. Ne lőjetek… ne lőjetek! kiáltozta az alak. Csak én vagyok… én! Ne mozdulj! adta ki Meier a parancsot, látva, hogy Haas dermedt ujjaival már ijedten matat a pisztolya körül. A szar is belém fagyott idekinn panaszkodott a lélekszakadva rohanó alak. Ráadásul még üldözőbe is vettek a rohadékok! Te vagy az, Jap? szólt oda neki Meier, felismerve a tizedest a járőr felé futó alakban. Aztán a pillantása a kis káplár csupasz alfelére siklott. Mi a nyavalyát műveltél már megint, te átkozott, perverz banánszopó?! Nehogy azt próbáld nekem bemesélni, hogy kulázás közben, letolt gatyával ütöttek rajtad a partizánok! kiáltotta, aztán hátravetett fejjel, teli tüdőből, harsányan felröhögött. Bökd már ki, hogy kik kergetnek! Csak nem ennek a rusnya törzsnek a banditái vadásznak rád a kifent halefjeikkel?! Jap ziháló mellkassal lihegett, és beletelt egy kis időbe, mire valamelyest helyreállt a lélegzése: Röhögj csak, de ha sokáig vigyorogsz, akkor rövidesen a túlvilágon folytathatod a nevetgélést! Nem érted, hogy a
sarkamban vannak az átkozottak?! Kik? A karatszkik! Azért jönnek, hogy kifüstöljenek minket a pajtából. A fegyvereinkre pályáznak a mocskok!… Végig erre ment ki a játék. Ezért itattak le minket az éjjel. A szarrágók! káromkodott Meier feldühödve, aztán a társai felé fordulva kiadta a parancsot: Rendben van, trottyosok, ti csak maradjatok itt és helyezkedjetek tüzelőállásba. Majd én elébük megyek és tapétára kenem az egész áruló csürhét, mihelyt megjelennek az utcán a putrik között. Csakhogy időközben Haas hadnagy meghallotta a sötétben mezítláb közeledő nomádok trappolását, s ha lehet, ettől még inkább inába szorult a bátorsága. Eszébe jutott, mit mondott a parancsnok arról, hogy kedvelt szokásuk az ellenségeik kiherélése, és lelki szemei előtt egyszerre megjelent saját, megcsonkított testének szörnyű, groteszk víziója. Felkiáltott: Maradjon, törzsőrmester! Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy itt feltartóztassuk őket! Jobban járunk, ha visszamegyünk és figyelmeztetjük a többieket. De ha bekerítenek minket abban a roskatag pajtában!… próbált érvelni Meier. Haas azonban rá sem hederített, annyira hatalmába kerítette a páni félelem. Jöjjön már gyorsan! Siessünk vissza a pajtába! Azzal hátat fordított, s a járőr többi tagjától kísérve visszarohant, amerről jöttek. Hátuk mögül a sötétségből harsány diadalüvöltések
jöttek. Hátuk mögül a sötétségből harsány diadalüvöltések harsantak. Meier körül a falakon már pattogni kezdtek a golyók. A törzsőrmester szitkozódva célzott a Schmeisserével, miközben még mindig a tizedessel pörölt: Gyerünk Jap, nyomd ki az ólmot a seggedből! A hétszentségit, a parancsnok kibelez bennünket, ha nem verjük vissza őket! A németek mögött loholó nomádok egyre közelebb értek, abban a biztos tudatban, hogy sikeresen csapdába csalták az ellenséget.
V. FEJEZET Az ördögbe is, Haas, miért nem maradtak az utcán, hogy ott állítsák meg őket?!… dühöngött kivörösödött arccal Stürmer ezredes, miközben elhajolt a pajta nyitott ajtajába csapódó első golyó elől. A karatszkik féktelenül lövöldöztek, a deszkafalakba vágódó ólom nyomán faszilánkok záporoztak a befelé igyekvő járőrök nyakába. Nyomás, Haas, csipkedjék magukat! Már itt vannak a nyakunkon! Stürmer abban a pillanatban vágta be az ajtót, amikor a törzs első lövöldöző tagját megpillantotta. Az ezredes megfordulva ráripakodott másnapos, kócos hegyivadászaira, akiket ily váratlanul riasztottak fel alkoholmámoros álmukból, és most kétségbeesve keresgélték a ruhájukat meg a fegyverüket: Fényeket eloltani! üvöltötte túl az ósdi muskéták egyre közeledő csattogását. Nyomás, mindenki az ablakokhoz! Gyorsan! Ökör Joe megelégelte a többiek tétovázását. Átküzdötte
magát összekavarodott bajtársai tömegén, géppisztolyával kiverte a legközelebbi ablak üvegét és megeresztett egy gyors sorozatot a félhomályba. Válaszul gyötrelmes fájdalomkiáltások hallatszottak, aztán a nomádok össztüze zúdult a pajtára. A vékony deszkák gyufaszál módjára töredeztek, hasadtak szét, és egyik hegyivadászt a másik után érte fájdalmas találat. Feküdj! adta ki a parancsot Gröl őrnagy. A harcedzett veteránok szinte ösztönösen hasra vágták magukat a menedékháznak csúfolt pajta koszos padlóján, majd hozzáláttak, hogy puskatussal, szuronnyal vagy éles pengéjű hegymászó késükkel lőrést vágjanak a deszkázat aljába. Miután elkészültek vele, a földhöz lapulva, a fejük felett pár milliméternyivel süvítő golyókkal mit sem törődve, viszonozni kezdték az ellenséges tüzet. Stürmer ezredes hirtelenjében egy felborított, vastag tölgyfából készült, széles kecskelábú asztal mögé kuporodva foglalt tüzelőállást, ami viszonylagos védelmet nyújtott a törzsbéliek kezdetleges ólommandulái ellen. A karatszkik flintáinak csattogása, durrogása pedig egyre csak fokozódott. A pajtát mindhárom szabad oldaláról körülzárták, negyedik oldalával ugyanis egy masszív kőfalnak támaszkodva épült. E válságos pillanatban az izzadság áztatta ingen át bizony érezni is lehetett a kő hűvösséget. A támadók nyilván úgy vélekedtek, hogy errefelé nem kínálkozik számukra egérút, ezért erről az oldalról, a szikla tetejéről nem is tüzeltek rájuk. De vajon mi lehetett a nomádok célja? töprengett az ezredes. Aztán egyszerre a halomba dobált felszerelés között ide-oda
kúszó Jap káplárra lett figyelmes, aki valami ismeretlen oknál fogva deréktól lefelé anyaszült meztelen volt. Tizedes ordította túl a hangzavart, ide hozzám! Jap lapos kúszásban indult a feldöntött kecskelábú asztal fedezéke felé. Vézna alfele ingaként járt jobbra-balra, miközben a golyók veszedelmes közelségben hasították a levegőt a boldogabbik vége körül. Más körülmények között Stürmer biztosan felettébb mókásnak találta volna e ritka látványosságot, ám ezúttal nemigen értékelte a helyzet humoros oldalát. Jap! rikkantotta sürgetően. Maguk ketten jöttek be Meierrel utoljára! Mi az úristen történik itt?! És miért nincs magán gatya?! Jap rövid, tömör tőmondatokban jelentett, de időről időre fel kellett emelnie a hangját, hogy túlkiabálja a csatazajt. Köszönöm nyugtázta végül Stürmer a hallottakat, – akkor most menjen és kerítsen magának valami pendelyt, az ég szerelmére! Mert milyen hősi halott lesz magából, ha így, csupasz valaggal eltrafálják? Jap vihogva elnyargalt, hogy folytassa a nadrágkeresést. Szóval erre megy ki a játék, dünnyögte magában Stürmer. A rohamosztag fegyvereire fáj a foguk, hogy modernizálhassák a saját ősi mordályaikat. Eleve így tervezték az egész vendéglátási ceremóniát, hogy hamis biztonságérzetbe ringassák a hegyivadászokat, miközben gyilkolni is képesek a géppisztolyaik megszerzése érdekében. És ekkor hirtelen egy riasztó gondolat villant át a vívódó Stürmer ezredes agyán. A törzs harcosainak feltétlenül kellenek a Schmeiessereik, de nyilván nem áll szándékukban feleslegesen életüket áldozni egy a pajta ellen
szándékukban feleslegesen életüket áldozni egy a pajta ellen indított általános támadással. Elvégre a hegyivadászok az omladozó „menedékház” csapdájába kerültek, ahonnan nincs kiút számukra. De akkor vajon hogy akarják megszerezni az értékes fegyvereket? Kérdésére villámként hasított belé a felismerés, olyan elemi erővel, hogy egész testében megborzongott tőle. Oly nyilvánvaló! Tüzet fognak gyújtani, hogy kipörköljék őket! *** Az egyik sötét magaslat csúcsán álló nő leengedte éjszakai távcsövét, így a lenti tűzharc hangtalan vörös lángnyelvei és tűzcsíkjai kisiklottak a messzelátó lencséjéből. Ezúttal egyedül Szergej állt mellette, mivel csak ők ketten jöttek kémszemlére a partizánegységből negyvennyolc órával ezelőtt. A férfi kérdő tekintettel meredt az asszony csinos arcára. Ő azonban egyelőre egy szóval sem reagált a látványra. Erre a fiatalember nyomatékul rávillantotta csillogó, rozsdamentes vigyorát. Keskeny, ifjonti ábrázatára éppen ráestek a hófödte csúcsok fölé igyekvő nap első, vérvörös sugarai. Úgy tűnt, a szőke nő csak most eszmélt rá a másik jelenlétére: Ismét jó munkát végeztél, elvtárs dicsérte meg. – Helyesen következtetted, hogy Bandita mindenre kapható a német géppisztolyok megszerzése érdekében. Még arra is, hogy megfogadja Moszkva kutyáinak tanácsait. Da, da! A rohadékok először majdnem elmetélték a torkomat, aztán mikor elmagyaráztam nekik, hogy a fritzek mennyi fegyvert hoznak magukkal, nem győztek etetni-itatni, mintha csak közéjük való lennék magyarázta elégedetten a
mintha csak közéjük való lennék magyarázta elégedetten a karatszkikhoz tett küldetés sikerén felbuzdult, fiatal partizán. Hát csak hadd élvezkedjenek a pillanatnyi diadaluk felett, Szergej! Eljön még a mi időnk, és a kellő pillanatban leszámolunk velük. Akkor majd megtanulják, miféle júdás-pénzt kapnak Moszkvától ajándékba!7 És most hogyan tovább? tudakolta Szergej várakozóan. Két napja vándorolt együtt a Moszkvából érkezett nővel egyik hegyről a másikra, és amennyire ő tudta, a küldetésük ezzel be is fejeződött. A nő igazán szemrevaló teremtés volt, őt pedig mielőtt a partizánokhoz menekült a fémfogai ellenére elég jóképűnek tartották a kolhozbeli lányok. Egyedül voltak, és neki, fiatalember lévén, magasba szökkent a vágya. Ismert a közelben egy hegyi kunyhót, ahol ők ketten… Most? vágta el a magányos kunyhóban töltött pásztoróra vágy teljes képeit a szőke nő. Most magának vissza kell térnie az egységéhez, kedves Szergejem. 7 A nő egyáltalán nem túlzott: egy 1946-ban benyújtott törvény nyomán a Karatszki törzs negyedmilliós létszáma végérvényesen eltűnt a történelem forgatagában.
De hát… Nincs semmi de hát szakította félbe a vitát az asszony mosolyogva. És maga? tudakolta a férfi. Én? a nő megfordulva a legmagasabb távoli hegycsúcsra mutatott, ami halvány rózsaszínben ragyogott a felkelő nap rideg fényében. Egyéb feladataim vannak…
Odafent? kérdezte Szergej hitetlenkedve. A nő válaszra sem méltatta. Felesleges beszéd helyett kezével az övén matatott, mintha sürgősen indulnia kellene. Esetleg felsegíthetné a hátizsákomat. Hogyne, elvtársnő vágta rá Szergej félig neheztelve, de másrészt a gondolattól, hogy a hátizsák felsegítése ürügyén legalább megtapogathatja a nő csodálatos mellét, valamelyest oldottabban. Lehajolt és megmarkolta a pántokat. Ugyanekkor a partizánnő előhúzta pisztolyát és közvetlenül a férfi jobb füle mögötti pontra célzott vele. Abban a pillanatban, amikor Szergej nagy nyögéssel nekilátott a súlyos hátizsák felemelésének, az asszony tüzelt. A dörrenés megtörte a békés hegyvidék csendjét. Valahol riadt rikoltozással felrebbent egy ijedt madár és hangos szárnyalással repült az ég felé. Szergej vörös, zavaros vér és csonttömeggé roncsolódott koponyával hanyatlott a hátizsákra. Az asszony a legkevésbé sem zavartatta magát a hidegvérű gyilkosság miatt, lábával egyszerűen félretaszította a hullát a hóba, majd könnyedén fellódította a nehéz hátizsákot a vállára. Aztán anélkül, hogy akár futó pillantásra méltatta volna áldozata holttestét, akinek rozsdamentes acélfogsora groteszken csillogott a véres hóban, megfordult és elkezdte hosszú menetelését a távoli hegyorom felé. Odalenn épp ekkor dobták a pajtára az első gyújtógránátokat. *** A taplószáraz, gyantás, szétzúzott deszkadarabok azonnal lángra kaptak. A hirtelen támadt, egyre sűrűsödő, fojtogató
füstben a hegyivadászok össze-vissza futkostak, félrevonszolva sebesültjeiket a veszélyes helyekről, mások vizet kerestek a tűz megfékezéséhez, míg füsttel borított társaik azon igyekeztek, hogy biztos távolságba szorítsák vissza a gyújtógránátdobálókat. Meier széles ábrázatát fekete foltok és izzadságcsíkok tarkították. A fal egyik nyílásától a másikig ugrálva és a réseken kilövöldözve igyekezett visszaszorítani a gyújtógránátokat és szurkos fáklyákat lóbáló haramiákat a pajtától. A pajta legtávolabbi sarkában kuporgó Haas volt az egyedüli, aki képtelen volt megmozdulni. Szemeit mereven az egyik hegyi vadász hullájára meresztette, akit szabályosan felnyársalt egy kecskelábú asztal éles-hegyes maradványa. A valaha volt, rémületesen megcsonkított, lefejezett férfi, rémisztő, szörnyűséges karikatúrájára, amint vére egyenletesen csordogált a nyakán lévő bíborvörös nyílásból. Haast már eddig is sokszor gyötörték a félelmei, de ennyire még soha. Szinte megfoghatóvá vált a rajta eluralkodó pánik, ami rohamszerűen újra meg újra bilincsbe verte a testét, azzal fenyegetve, hogy a teljes idegrendszerét hatalmába keríti. Egyetlen hajszál választotta el attól, hogy az önuralmát végképp elveszítve felugorjon és elrohanjon, amerre lát. Ráadásul azzal is szembesülnie kellett, hogy gyakorlatilag ő minden baj okozója. Cserkasszi elhagyásakor ő hallotta meg a hátuk mögül felcsattanó lövöldözést, és elmulasztotta jelenteni. Most pedig pánikba esett a sikátorban ahelyett, hogy útakadályt állított volna keresztben a kunyhók között, és feltartóztatta volna a támadó
keresztben a kunyhók között, és feltartóztatta volna a támadó ellenséget, míg a pajtában lévő társaikat fel nem riasztja a tűzharc zaja. E helyett fejvesztve elmenekült onnan az embereivel, hagyva, hogy az egész rohamosztagot bekerítsék. Vagyis a bátor bajtársainak az ő gyávasága miatt kell elevenen elégnie. Egész teste beleremegett, amikor egy újabb gyújtógránát s néhány gyantás fenyőfáklya robbant neki éles csattanással a „menedékház” jobb oldali deszkafalának. Az egyik hegyi vadász sietve félreugrott és egy pokróccal vadul csapdosni kezdte a lángokat, még mielőtt végzetesen elharapózhatnának. Haas nyeldekelve fuldoklott, és hangosan zokogott: Ne… ne! A tőle alig kétméternyire, füsttől megfeketedett arccal, lyukas, megpörkölődött köpenyben harcoló Gröl két géppisztolysorozat között megvető pillantással mérte végig. Haas tudta, hogy az elkerülhetetlen bekövetkezett, felfedezték a félelmét. Mi lesz ezután az önbecsülésével? Betegen, kimerülten, az önutálattól okádva, hangosan nyögdécselt. Végül sikerült annyira összeszednie magát, hogy feltápászkodott, és az égő helyiségen keresztültámolyogva, az összeroskadt testeken átbukdácsolva, a szitává lőtt falak között pattogó és süvítő golyók között vakon bolyongva megpróbálta megkeresni Stürmer ezredest, az egyetlen embert, akiben valaha is megbízott. *** Stürmer tudta, hogy haladéktalanul cselekednie kell, mert az idő vészesen fogyatkozott az Edelweiss Rohamosztag számára. Végső soron esetleg megadhatnák magukat, de jól tudta, hogy ez mivel járna. Mihelyt átadnák a fegyvereiket, a törzs tagjai,
ez mivel járna. Mihelyt átadnák a fegyvereiket, a törzs tagjai, Banditával az élen, rögtön lemészárolnák őket. Efelől egy pillanatig sem voltak illúziói. De mi egyebet tehetne? Körülnézett a rommá lőtt helyiségben. Már legalább tíz embert vesztettek, a mintegy tucatnyi sebesültről nem is beszélve. A többiek tőlük telhető módon, alkalmi fedezékek, égő asztalok mögé húzódva, a pajtát lassanként teljesen megtöltő, sűrű, maró füsttől fuldokolva folytatták a harcot. Csupán másodpercei voltak a döntés meghozatalára. Meier! ordította túl a hangzavart. A nagydarab altiszt, akinek ronggyá foszlott köpenye feltárta izmos, megperzselődött karját, odarohant a parancsnokhoz. Uram?! Fel a vállamra! parancsolta Stürmer. Te ssé k ? kérdezte bambán kiguvadó szemekkel a törzsőrmester. Nincs időm hosszas magyarázkodásra. Hajtsa végre a kapott parancsot! Azzal Stürmer a Schmeisserét a földre téve lehajolt, Ökör Joe pedig a parancsnoka hátára hágott. Az nagyot nyögött az altiszt hatalmas súlya alatt. Ám az ezredes izmaiban hajlékony alakja ellenére iszonyatos erő feszült, így sikeresen felegyenesedett, és amint felállt, Meier feje közvetlenül a fatető alá került. Törje át! parancsolta fogcsikorgatva az ezredes, miközben homlokán kéken duzzadtak az erek, és úgy csurgott róla az izzadság, hogy már-már megvakult tőle. Igyekezzen már! Meier már tudta, miről van szó. Nem fecsérelte az időt a
plafon deszkázatának eltávolításával, hanem nagy, borotvált koponyájával egyszerűen beleöklelt a tetőbe. A deszkák szétroppantak. Újra a fának vetette a koponyáját, és kilökte a deszkadarabokat. Hirtelen hideg, friss levegő áradt a tüdejébe. Na, milyen? kérdezte feszülten Stürmer. Szikla-homlokzat? Kutyaszaros, uram válaszolta Meier reménytelenül bámulva felfelé a csaknem függőleges kőmeredélyre, amely néhány száz méternyire emelkedett a „menedékház” fölé. Nem csoda, hogy a karatszkikat nem érdekelte, hogy biztosítás gyanánt oda is felküldjék néhány emberüket. Bár maguk is hegyvidéki népség voltak, álmukban sem hitték, hogy létezik olyan ember, aki képes lenne megmászni ezt a rémítő magaslatot. Én biztos képtelen lennék rá. És én? Meier pillanatnyi habozás után kibökte: Talán, uram. De elég szar lesz ilyen áldatlan körülmények között. Van más választásunk? Na, ugorjon már le, maga bajor bika! Azt hiszi, az örökkévalóságig bírom a hátamon tartani azt a nagy marha súlyát? Meier a testméretéhez képest egészen könnyedén a földre szökkent. Mindez épp akkor történt, amikor a hamuszürke arcú Haas a szája reszketését megakadályozandó, összeszorított ajakkal odaért a parancsnokhoz. U r a m! hebegte feltárva arcának és önutálatának nyomorúságos mélységét. Cserbenhagytam önt! Marhaság legyintett Stürmer, akinek gondolatait pillanatnyilag
Marhaság legyintett Stürmer, akinek gondolatait pillanatnyilag a megmaradt hegyivadászok megmentése és a szökés egyetlen lehetséges módja kötötte le. Nem, uram, valóban cserbenhagytam. Pánikba estem. Odakinn kellett volna maradnunk, hogy feltartóztassuk őket, s akkor önnek módjában állt volna kihozni az embereinket. Én… kezdte hatalmasat nyelve, mielőtt kimondta volna a kétségtelen igazságot , ...egy rohadt, gyáva féreg vagyok. Maga egy tapasztalatlan, fiatal tiszt, aki élete első akciójában elvesztette a fejét. Most pedig hagyjon már végre, hogy… Tudom, mi a szándéka, uram. De nem hinném, hogy lenne rá esélye. Mihelyt a rohadékok felfedezik, hogy sziklamászással próbálkozik, minden tüzet önre koncentrálnak. Lehetetlen, hogy sikerüljön. Egyetértek. De van pár füstbombánk, és mihelyt odafent leszek… De ahhoz előbb fel kéne jutnia a sziklatetőre vágott közbe újra a fiatal hadnagy. Érezte, ha Stürmer nem fogadja el a javaslatát, akkor a rettegése úgy eluralkodik rajta, hogy teljesen összeomlik, és reszketve összeroskad a padlón, akár egy tavasszal elolvadó hóember. Netán volna valami ésszerűbb javaslata, Haas? förmedt rá türelmét vesztve az ezredes, tudva, hogy a fiatal tisztnek végső soron igaza van. Haas hadnagynak minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy kinyögje a pár utolsó szót: Megpróbálkozhatnánk egy csalimadárral. ***
*** Az összegabalyodva vonagló idegcsomó olyan görcsbe rántotta az altestét, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban összevizelheti magát. Sietve megragadta a kötelet, melynek másik végét Meier feszesen tartotta odalenn a pajta padlóján. Még vett egy utolsó lélegzetet a maró, füstös levegőből, aztán átdugta fejét a tetőn lévő nyíláson. A következő pillanatban kapaszkodni kezdett a párkányra, ahová egy kötelet rögzítettek. Lentről dühödt kiabálás, ordítozás harsant, majd a karatszkik golyói kezdték kicsipkézni a sziklát körülötte. Valami az arcába csapódott, s a sebből forrón, nedvesen fröcskölt a vére. Ő azonban nem törődött ezzel, csakis arra koncentrált, hogy minél magasabbra húzza magát, miközben mindent elkövetett, hogy kordában tartsa féktelen rettegését. Ám a tudata mélyén végig ott motoszkált, hogy rövidesen egy kemény, forró ólomdarab fúródik a háta védtelen, lágy húsába. A fiatal Haas hadnagy megkezdte élete utolsó hegymászását. *** Stürmer a lövéseket hallva azonnal tudta, hogy a nomádok kiszúrták Haast. Most, vagy soha. A füstbombákat a vállára lendítve felnyúlt arra a helyre, amelyet valamelyest elfedett a pajta kéménye, és ahol Meier vasfejével újabb kijáratot tört. Könnyedén fellendítette testét és átbújt a nyíláson. Egy pillanatig térdelve maradt a kőkemény mögött és lepillantott. Lenn, a csata szemetétől borított sikátorban a törzs tagjainak köpenyes alakjai rejtőztek minden kapualjban, és felfelé tüzeltek a meredek sziklán bajor hegyi kecske módjára felfelé kúszó fiatal
hadnagyra. A gellert kapott golyók vörösen és kéken szikrázva pattogtak le a gránitfalról. Egyelőre úgy tűnt, hogy Haas isteni védelem alatt áll, mert még sértetlen volt. Sok szerencsét, fiú! suttogta Stürmer mély, szívből jövő sóhajtással, aztán kiverte a fejéből a hadnagyot. Megfordulva, továbbra is a kémény takarásában maradva alaposan megvizsgálta a csaknem teljesen sima sziklafalat. Végül rátalált arra, amit keresett: egy kisebb sziklamélyedésre, amely némi fedezékül szolgálhat számára a lenti fegyveresek elől, míg kikerül ósdi mordályaik hordtávolságából. Vett egy nagy levegőt, kipattant a fedezékéből és gyakorlott kézzel megragadta a követ. Bakancsa orra a repedésbe ásott. Megtartotta a ránehezedő testsúlyát. Az ezredes megkezdte versenyfutását az idővel. *** A jobb vállába kapta az első találatot. Olyan pokoli fájdalmat okozott, ami kétszer is csaknem az öntudatlanság sötétjébe süllyesztette, de mind a kétszer visszakínlódta magát e sötét bódulat mélységéből, hogy továbbmásszon. Maga sem tudta volna megmagyarázni, honnan merítette hozzá az erőt, mindössze annyit tudott, hogy folytatnia kell, és magára kell vonnia a karatszkik tüzét. Kész rémálom mormogta magában. Ez nem lehet igaz, csakis valami rémálom. Velem nem történhet ilyesmi, hogy felfelé mászom egy sziklán, hiszen a valóságban sosem lennék képes rá. A sebesülésem sem lehet valódi, mint ahogy az sem, hogy mindjárt lezuhanok, és a földhöz csapódva, szétzúzódik a testem.
mindjárt lezuhanok, és a földhöz csapódva, szétzúzódik a testem. Rémálom! A golyózápor továbbra is ott fütyült, pattogott körülötte a sziklákon. Újra eltalálták, de ezúttal alig érezte a fájdalmat. Immár félúton volt felfelé. A szemei előtt vibráló vörös ködön át meglátta a két-három méternyire lévő kiszögellést. Ha odáig elér, végre megpihenhet. Igen, ott majd szusszanhat egyet! A gránitba vágódó, szikrázó, fütyülő lövedékek közepette folytatta a mászást. Már sem a puskaropogást, sem a nomádok dühödt üvöltözését nem hallotta. Nem hallott és nem is érzékelt semmit. Egyedül az érdekelte, hogy addig folytassa a mászást, míg el nem éri azt a peremet. Vérző, sebes ujjaival kitapogatta a következő kapaszkodót, lábával automatikusan rést keresett a bakancsa orrának, aztán egy nyögéssel feljebb húzódzkodott. Később kis időre tisztulni látszott az elméjét elborító köd. Akkor meglátta maga alatt a lángoló „menedékházat”, a felfelé fordított, dühösen ordibáló pofákat, meghallotta a kőfalról lepattanó golyók sivítását, és utoljára szembesült rátörő félelmével. Tudta, hogy magára maradt, és tizennyolc évesen úgy fog meghalni, hogy sosem találkozott az igaz szerelemmel. Aztán a halálos köd újra beburkolta, de legalább a kínzó félelmet sem kellett éreznie. Lassan, végtelen lassúsággal felkínlódta magát a peremre. Aztán teljes magasságában felegyenesedett. Tudta, ha olyan célpontot kínál nekik, amivel még inkább feltüzeli őket, akkor csak rá koncentrálnak, csakis rá lövöldöznek, s ezzel elvonhatja a figyelmüket Stürmer ezredesről. A golyózápor még sűrűbbé
a figyelmüket Stürmer ezredesről. A golyózápor még sűrűbbé vált. A karatszkik dühükben még a gyújtógránátokról is megfeledkeztek, Minden erőfeszítésük arra irányult, hogy leszedjék onnan azt a hitetlent, aki így kigúnyolja őket. Egész pergőtűz vágódott a kőbe a feje mellett. A szilánkok az arcába csapódtak. Egy pillanatra belehasított a fájdalom. Őrületesen felkacagott. Elhibáztátok!… kezdte épp akkor, amikor a következő sortűz a hasába vágódott. Már semmit sem érzett. Még a rettegése is tovatűnt. Csak valami iszonyatos, gondtalan közömbösség lett úrrá rajta. Térdei megrogytak alatta. Meg sem kísérelte megállítani a mozgását, noha világosan tudta, hogy le fog zuhanni. Úgy esett le, akár egy kődarab. Teljességgel hangtalanul. Az elviselhetetlen fájdalom búcsúüvöltése sosem hagyta el az ajkát. Felkavaró, tompa puffanással csapódott a földre. Teste felpattant a becsapódás erejétől. De addigra a gerince már úgy elpattant, mint egy korhadt faág, és Haas hadnagy eltávozott az élők sorából. Boldogan adta vissza lelkét a Teremtőjének. *** Stürmer jól hallotta a földhöz vágódó test csattanását, és belehasított a vereség sötét, keserves érzése. Átérezte a helyzet tragikus komorságát. Szerencsétlen kölyöknek milyen fiatalon kellett meghalnia. Neki viszont a többi emberére, a bajtársaira kellett gondolnia, ezért száműzte gondolataiból a keserű bágyadtságot, ami azzal fenyegette, hogy legyőzi. Meg kell mentenie a rohamosztagot!
Égő izmokkal küzdötte magát egyre feljebb a meredek sziklafalon. Olyan képtelen mászási iramot diktált, hogy oxigénre éhes tüdeje valósággal falta a levegőt. Ám az ezredes tudta, hogy most minden másodperc élet-halál kérdése. Tovább, egyre tovább! Végül a brutális mászás már levegő utáni agóniára váltott. Pedig csaknem felért már. Jobb kezével körömszakadtáig kereste az újabb fogást a következő szikladarabon, de mindhiába. Képtelen volt olyan rést találni a gránitfalban, ami kapaszkodót nyújtott volna fájó ujjai számára. Kínzó fájdalmával mit sem törődve újra és újra próbálkozott, pedig már annyira szenvedett, hogy legszívesebben hangosan felüvöltött volna. Végre rátalált a következő fogást adó helyre. Folytatta a mászást, annál is inkább, mert megint meghallotta alatta a nomádok által dobált füstgránátokat. Újra a fülébe hatolt a felgyújtott pajtában égő tűz heves pattogása. Felért a párkányhoz. Véres ujjait addig ásta a földbe, míg össze nem zárultak valami szilárd támasztékra lelve. Ha már idáig feljutott, semmiképpen sem szabad leesnie. A lábujjainak is helyet keresett, végül felhúzódzkodott. A meglepetéstől szabályosan elállt a lélegzete. Tőle alig húszméternyivel távolabb egy férfi üldögélt hosszú puskáját a lábai között tartva. Háttal volt Stürmernek és oly békésen cigarettázott, mintha a lenti brutális öldöklés nem is ezen a földön, hanem valamelyik más bolygón történne. Stürmer ezredes a tőle telhető legnagyobb hidegvérrel és előre kiszámított mozdulatokkal végigvonszolta magát a szírt peremén. Csak azért fohászkodott, nehogy a férfi meghallja. Most hálát adott a
szélért, ami valamennyire tompította mozgása neszeit. Kúszni kezdett a gyanútlan őrszem felé. Még tizenöt méter… tíz méter… Az őr még ekkor sem hallotta meg. Öt méter. A viszonylag épségben maradt kezével, Stürmer kiszabadította derekán lévő tokjából a vadászkését… Három méter. Ellenfele most már bármelyik pillanatban meghallhatta. Az ezredes észrevette, hogy az őrszem jobbválla hirtelen megmozdul. Ugrásra készen, megfeszítette testét. A hosszú mordályt markoló, vékony, karomszerű ujjak a puskacsőre szorultak. A férfi teste fordulni kezdett. Ekkor Stürmer magasra emelt vadászkéssel, a pengét döfésre készen tartva rávetette magát. A két test olyan hevesen vágódott egymásnak, hogy ellenfele az ütközés erejétől a földre zuhant. Stürmer felmordult. A kése megvillant. Az őrszem felüvöltött, és egy heves, görcsös, gurgulázó hördüléssel kiadta lelkét. Az ezredes érezte, amint az éles késpenge markolatig merülve a bordákhoz ütődik. Még egyszer lesújtott a vadászkéssel, és ettől megszűnt az őrszem őrületes rángatózása. A test elernyedt. Halott volt. Pár pillanatig a győztes és áldozata úgy feküdt egymáson összekapaszkodva, mint egy kimerült szerelmespár. Aztán a német eltaszította magától a hullát és talpra szökkent. Kése megcsörrent a sziklán. Visszarohant a szirt pereméhez és ledobta az első füstgránátot. Amint halk pukkanással felrobbant, máris sűrű, fehér füst kezdett áradni belőle. Máris követte a következő. A támadó törzs harcosai pillanatokon belül eltűntek a szemei elől. Stürmer egyeden másodpercet sem vesztegetett. Vérző kezével őrületes gyorsasággal nekilátott a kötél lebocsátásának…
gyorsasággal nekilátott a kötél lebocsátásának… Harmadik könyv
Harc a hágóért I. FEJEZET Valamivel alacsonyabb volt és jobb húsban lévő, mint ahogy az emberek többsége elképzelte. A dús, érzéki szája körül vibráló félmosoly választ adott rá, hogy az amerikaiak miért titulálták lenézően „Joe nagybácsinak”. Az erejét azonban lehetetlen lett volna elvitatni. Még az olyan egyszerű mozdulat is, amivel egy cigarettát nyomott a görbe pipájába, híven árulkodott a himlőhelyes grúz hatalmáról. A Vörös Hadsereg leghatalmasabb főtisztjei rettegve várták, hogy végre megszólaljon. Miután rágyújtási ceremóniájával végzett, hozzálátott, hogy elmagyarázza a Déli Front megszilárdítása érdekében hozott, legsürgősebb rendelkezéseit: Elvtársak kezdte, és már ebből az egyetlen szóból is nyomban előtűnt grúzos kiejtése , azt hiszem, szükségtelen önöknek különösebben ecsetelnem, hogy az ellenség milyen súlyos vereséget mért a Déli Fronton a Vörös Hadseregre. Katonáinkat a Kubánon túlra, egészen a Kaukázusig vetették vissza. A tábornokok lesütött szemmel hallgattak. Vajon ismét fejek fognak hullani? Ezért rendelték őket Moszkvába? Netán egyenesen Szibéria hómezői és a Gulag gyilkos munkatáboraiba küldik őket, miután innen eltávoznak? Azt is felesleges maguknak részleteznem, mit jelentene számunkra a Kaukázus elvesztése. Egyúttal az olajmezőinknek is
számunkra a Kaukázus elvesztése. Egyúttal az olajmezőinknek is búcsút inthetnénk. Ráadásul e veszteség eredményeképpen Törökország is biztosan belépne a háborúba a németek oldalán… a kis diktátor megvonta a vállát. Nos, mindezt szükségtelen tovább boncolgatnom, ugye, elvtársak? Az egyetértés sietős mormogása hallatszott. Joszif Sztálin szinte örömmel pöfékelt görbe pipájából. „Nagybácsis” ábrázata kékes füstbe burkolózott, mintha semmi gondja sem lenne a világon. A vezérkari tárgyalás szünetében Alexandr Poszkrebisev, Sztálin gonosz, púpos titkára egyik tábornoktól a másikig sántikálva szovjet divat szerint , kölnivizet öntött kinyújtott tenyerükbe. A tábornokok pedig hálásan paskolgatták homlokukat a pacsulival, hiszen mindegyikükről patakzott az izzadság. Nem lehetett tudni, hogy a teremben lévő meleg vagy a félelmük miatt verejtékeztek ennyire, hiszen még mindig nem tudhatták, miféle sorsot szán nekik a sötétbarna szemű „Vén bőrpofájú” ahogy a diktátort a háta mögött titulálni szokták vodkagőzös mulatozásaik alkalmával. Ismét csak Sztálin volt az, aki megtörte a súlyos csendet: A problémánk tehát világos, elvtársak. Legfontosabb feladatunk az új német támadás megállítása, mert a hírszerzésünk közlése szerint rövidesen újra támadni fognak. De vajon milyen irányból várható a támadásuk? A hallgatásba mélyedt tábornokok várakozásának megfelelően a grúz diktátor maga adott feleletet a kérdésére: A terep adottságainak köszönhetően elég korlátozottak a fritzek lehetőségei: erre lefelé a Kubán völgyében déli irányba kanyarodva, teszem azt Szuhumi felé,
völgyében déli irányba kanyarodva, teszem azt Szuhumi felé, majd a tengerparton végig délkelet felé, a Fekete-tenger mentén egészen a Kaukázusig. A tábornokok részéről ismételten egyetértő duruzsolás hallatszott, végül a jelenlévő rangidős törzstiszt vette a bátorságot, hogy megjegyezze: Mi is hasonlóképpen gondoljuk, Sztálin elvtárs. A Sztavkának8is ugyanez a véleménye. Csakugyan így van, Kozlov elvtárs? érdeklődött Sztálin csalóka lágysággal. Akkor gondolom, ennek megfelelően is cselekszenek, nemde? 8 A szovjet vezérkari főnökség.
Igenis, Sztálin elvtárs! vágta ki Kozlov teli torokból. Az orosz medvére ütő, széles mellkasú férfin szorosan feszült széles arany váll-lapos zubbonya, és mellét vagy hét sorban borították negyven év csatáinak, hadjáratainak kitüntetései, érdemrendjei és medáliái. Három hadseregünk állomásozik abban az üvegnyakszerű szűkületben a Fekete-tenger partján, ahol a német fasisztáknak meg kell jelenniük, a néhány plusz, független tüzérségi és páncélos hadtestünkről nem is beszélve. Értem. Eszerint az összes tojásunkat egyetlen kosárba raktuk, rangidős tábornok elvtárs? kérdezte Sztálin továbbra is csendes, kiegyensúlyozott hanghordozással. Kozlov elvörösödve rázta a fejét. Természetesen nem egészen, Sztálin elvtárs… kezdte. Mert, ha ezt tették, akkor valamennyien megérdemelnek egy jókora rúgást abba az átkozott idióta, kulák seggükbe! robbant ki Sztálin brutálisan félbeszakítva a főtiszt szavait. Azt hiszik,
hogy a fritzek olyan hülyék, hogy nem számítanak rá, hogy a Fekete-tenger partján várjuk a támadásukat? Ez olyan, mintha írott meghívót küldenének nekünk, hogy hol álljunk készen a fogadásukra. Nem, Kozlov, a germán tábornokok nem olyan idióták, mint a vezérük! Nem dugják a nyakukat ilyen balga csapdába. Kozlov úgy érezte, súlyos csorba érte főparancsnoki büszkeségét. Sztálin elvtárs, a légi felderítésünk adatai szerint a németek a Fekete-tenger térségében összpontosítják erőiket. Ráadásul, merre másfelé juthatnának ki a Kubáni-medencéből? Válaszul Sztálin élesen pattintott az ujjaival. A púpos, mintha csak olvasni tudott volna a főnöke gondolataiból, már hozta is bicegve a haditérképet, és parancs nélkül ráterítette arra a hatalmas márványasztalra, amelyen egykor a cárok írták alá rendelkezéseiket. Sztálin megkopogtatta pipájával a térképet: Itt juthatnak ki, tábornok elvtársak, itt! Kozlov úgy bámult a diktátor himlőhelyes arcára, mintha attól tartana, hogy az elvesztette a józan eszét. De hát, Sztálin elvtárs kifogásolta , azok ott olyan magas hegyláncok, amelyek szó szerint, még nyáron is megmászhatatlanok. Azon a katonai akadémián, ahová azért küldtük a magához hasonló tökfejűeket, hogy megtanuljanak írni-olvasni, egy szót sem meséltek magának Hannibálról? vicsorított rá Sztálin. Hannibálnak nem voltak páncélos erői, továbbá nem kellett
Hannibálnak nem voltak páncélos erői, továbbá nem kellett lőszert meg utánpótlást szállítania félmillió ember számára folytatta érvelését Kozlov, immár abban a tudatban, hogy nemcsak a parancsnoki mivoltát kockáztatja, hanem a nyakát is. Ennek ellenére átkeltek a tél közepén az Alpokon, és úgy belerúgtak a meglepett rómaiak seggébe, ahogy a fritzek belerúghatnának a magukéba, ha én nem lennék itt, hogy megvédjem magukat a saját hülyeségüktől! Sztálin figyelmen kívül hagyta tábornokai arckifejezését. 1937-ben végleg megtörte az erejüket. Tudta, hogy azok a főtisztek, akik túlélték a hadsereg akkori „lefejezését” s az azóta is folyamatosan zajló tisztogatásokat, olyan emberek, akikkel azt tehet, amit csak jónak lát. Jóllehet a világ legnagyobb hadserege volt a parancsnokságuk alatt, tőle mégis mindannyian halálosan rettegtek. Elvárom, hogy minden hadsereg adjon át egy-egy hadtestet, és azokat telepítsék át a hegyek mögé. A hozzájuk tartozó páncélos erővel és tüzérséggel egyetemben. És ne jöjjenek nekem olyan átlátszó kifogásokkal, hogy maguknak is szükségük van arra az erőre. Le kell mondaniuk róluk. Oldják meg a feladatukat a maradékkal! Sztálin elvtárs vette át a szót Kerszt tábornok, az a törzstiszt, aki ugyanolyan módszeres és precíz volt, mint a németek, akik ellen harcolt, ami nem is csoda, hiszen az ősei onnan emigráltak Oroszországba , miből következteti, hogy a németeknek szándékában áll a hegyi átkelés megkísérlése? –tudakolta halk, tiszteletteljes, de egyúttal acélos hangsúllyal. Abból, hogy az elmúlt három nap során a német Hegyi Hadtest egyik előretolt egysége Cserkassziból elindult a
Hadtest egyik előretolt egysége Cserkassziból elindult a hegyekbe. Nyilvánvalóan csak egy felderítő csapatról van szó, amely előőrse egy őket követő, nagyobb egységnek. De kérdem én, ha az Hegyi Hadtest átkel a hegyeken, mi állíthatja meg a többieket abban, hogy kövessék őket? Most már a tábornokok is kezdték levetkőzni addigi hitetlenkedésüket, s a kemény faarcokon a növekvő tisztelet jelei mutatkoztak. Egyedül Kerszt tábornokon látszottak még továbbra is kétkedés jelei. Egyetlen felderítő egység? Tisztelettel kérdem, Sztálin elvtárs, mekkora fenyegetést jelenthet egy felderítő egység azon a hatalmas területen? Enyhe vállrándítás után hozzátette: Tucatnyi nyomós oka lehet az ottani jelenlétüknek. A többiek részéről egyetértő mormogás hallatszott. Elvben igaza is lenne, Kerszt, csak egy a bökkenő: az ott lévő ügynökünk jelentése szerint a német hegyi vadászok a legmagasabb csúcs megmászására vannak felszerelkezve. És ez az én szerény személyemnek pont elég bizonyíték tette hozzá a szovjet vezér cinikusan. Ám módszeres gondolkodású tábornokát továbbra sem sikerült meggyőznie. És mennyire jelentős ez az ügynök? Mennyire jártas a fickó a hegymászás terén? Nem fickó, Kerszt elvtárs, hanem n ő vágta rá elégedetten Sztálin, mivel tudta, hogy ezzel újabb meglepetéssel szolgál a vezérkarának. Nő?!
Úgy bizony, kedves elvtársaim, méghozzá nem más, mint Rosvita Mihajlovna elvtársnő! Na, sikerült már végre meggyőznöm? Nem is törődött a válasszal, mert a főtisztek arcára kiült ámulat híven tanúsította, ami leginkább érdekelte: valamennyiüket sikerült lehengerelnie. Sztálin élénken előrehajolt a nagy asztal felett: Ezek után tehát a következőket fogjuk tenni…
II. FEJEZET Rosvita Mihajlovna éppen tízéves volt az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitörése idején, ami az egész világát gyökeresen megváltoztatta. Egyszerű paraszti származású apját megölték a fehérek, az anyja pedig lelépett az egyik vándorló félig katona, félig bandita csapattal, amelyek folyamatosan garázdálkodtak a nyomorúságos falujuk felett, és soha többé nem tért vissza. Rosvita három éven át, egészen 1920-ig, az éhhalállal viaskodva tengődött a kiszipolyozott településen, folyamatosan elutasítva a különféle fajú és politikai meggyőződésű férfiak közeledését, akik megkíséreltek ágyba bújni a szemrevaló, szőke szűzzel. Végül „állami gyámság” alá helyezve egy moszkvai árvaházban kötött ki. A következő tíz esztendőt hasonló intézményekben töltötte, bepótolva elmulasztott iskoláséveit, s egyúttal edzve, fejlesztve csodálatos testét annak érdekében, hogy maga elé tűzött célját, a sportmesteri minősítést és a velejáró tanári diplomát megszerezhesse. Az egymást követő, kíméletlen edzőtáborok
megszerezhesse. Az egymást követő, kíméletlen edzőtáborok szinte megszokott rutinná váltak számára. Reggel hat órai kelés, reggeli torna, reggeli, majd órákon át tartó tornatermi foglalkozások, délutánonként különféle labdajátékok véget nem érő mérkőzései, és a mindezzel együtt járó félkatonai kiképzés. Ahol számtalan férfitársa izzadságban fürödve, üveges tekintettel kidőlt a sorból, ő még üdén, frissen, csillogó szemmel folytatta a gyakorlatokat. 1930 nyarán, közvetlenül a diplomaosztást követően, elfogadta egy férfi diákcsapat felkérését, hogy vegyen részt velük egy kaukázusi hegymászótúra megszervezésében. Rá várt a szintenkénti mászások megtervezésének feladata, a túratáborok előkészítése, az adatlapok kitöltése, a részletes mászási terv összeállítása a kitűzött célok és a visszatérés valószínűsített idejének feltűntetésével, a szokásos üdvözlő beszédek megírása a helyi táborparancsnokok részére, sőt még a sikeres mászásért jutalmul adott virágcsokrok beszerzése is, és tengernyi más egyéb feladat. Rosvita lényegében úgy tekintette a megbízatást, hogy pihenőt kapott a sportmesteri fokozat megszerzésével járó, kimerítő foglalkozásokat követően. Ő azonban az első tétlen, unalmas hetet követően hirtelen jött ötlettel rákérdezett, hogy részt vehetne-e a tényleges hegymászásban is. A későbbiekben rájött, hogy ez a döntés a sors akarata volt, hogy az esetleges lezuhanást vagy akár egy halálos baleset kockázatát is vállalva velük menjen. Önkéntelenül felmerült benne a gondolat, vajon mi késztethet egyes embereket olyan hatalmas erőfeszítésre, mint a fenséges,
csendes hegyek csodálatos csúcsainak meghódítása. Ő maga, az első szakszerűtlen és félelmetesen veszélyes, ám eredményes hegymászását követően sok más társától eltérően nem tudott felhőtlen áhítattal és szenvedéllyel gyönyörködni a hegyláncok párját ritkító, fenti panorámájában. Az ő szemében a hegyvonulatok ellenséges városok falait, az arisztokrácia palotáit, a reakciósok fellegvárait, azaz a Szovjetunió ellenségeit jelképezték, amelyeket meg kell támadni és le kell igázni. Ettől kezdve kihalt benne a természeti szépségek iránti csodálat, és a szinte szexuálisan vad, heves győzni akarás vette át a helyét. Ennek a hegymászó kirándulásnak a végén a túrát vezető, idősebb diák, miután a napbarnított pofazacskójából kiköpött vagy félmaréknyi napraforgóhéjat, elismerő csodálattal megjegyezte: Határozottan tehetséges vagy, Rosvita. Szerintem még a hegyeink is mutatósabbak, ha te mászol rajtuk. Köszönöm, elvtárs válaszolta önelégülten a lány, megfeledkezve sajgó vállizmairól és a lenyúzott, véres térdéről. Igazán tanulságos kirándulás volt. De azt sose téveszd szem elől, Rosvita, hogy a hegyeket tisztelni is kell , tette hozzá a fiatalember csendesen. Ám Rosvita Mihajlovna ezt a figyelmeztetést már eleresztette a füle mellett… 1930-tól kezdődően minden vakációját újabb és újabb hegycsúcsok meghódításával töltötte. A tanári fizetéséből megtakarított minden kopejkáját arra fordította, hogy az egész Szovjetuniót beutazza magaslati célpontok után. Végül már a
sajtó is kezdett felfigyelni rá. A Pravda a „Modern Szovjet Nő” titulust ragasztotta rá. A Trud pedig így kommentálta rendkívüli teljesítményét: „minden elvtársnő példaképe”. Hegymászó jelmondata: ”Soha ne add fel!”, az egész Szovjetunió területén elhíresült. 1935-re Rosvita Mihajlovna lett a Szovjetunió egyik nőideálja. Irodát kapott a moszkvai egyetemen, sőt, még abban a hatalmas megtiszteltetésben is részesült, hogy Sztálin elvtárs személyesen fogadta, majd nyilvánosan kitüntette a Vörös Csillag Érdemrenddel. Arról persze már nem cikkeztek az újságok, hogy mit mondott a diktátor négyszemközt az ugyancsak grúz Berijának, a titkosrendőrség fejének: Tudja, Lavrentyij Pavlovics, azért kellemesebb elfoglaltságot is el tudnék képzelni ennek a nőnek… Képzelem felelte egyetértően a titkosrendőrség szexuális kicsapongásai miatt hírhedt főnöke. Hanyatt fekve, szétvetett lábakkal! Bár könnyen lehet, hogy összeroppantana a combizmaival! válaszolta Joszif Visszarionovics Sztálin, mire a két vén kéjenc trágár röhögésben tört ki. Ellenben Rosvita Mihajlovnának nem voltak szélsőséges nemi vágyai. Nem vonzódott a saját neméhez és nem volt fehérmájú sem. Normális módon kedvelte a férfiakat, csakúgy, mint a szép ruhákat. Amúgy feministának tartotta magát, lojális orosz honleánynak, aki mindent a szovjet államnak köszönhet, amely lehetővé tette számára, hogy kedvelt sportjának, a hegymászásnak hódolhasson. Másfelől persze tagadhatatlanul
hegymászásnak hódolhasson. Másfelől persze tagadhatatlanul hízelgett neki, hogy úgy jellemezték, mint sok millió szovjet nő eszményképét, akiket évszázadokon át elnyomtak a férfiak, akik a nászéjszakán, tökrészegen, a szeretőik figyelmessége által kielégítve kancsukával felszerelkezve bújtak ágyba, hogy megszelídítsék újdonsült asszonyukat. Miután az utóbbi három hónapot a német vonalak mögött töltötte folyamatos életveszélyben, e csodálatos, ambiciózus nő most ismét hegyet mászott. Időről időre a nyakát kockáztatta azért, hogy segítsen meggátolni az ellenség kitörését a Kubán völgyéből a Kaukázusba. Kemény út várt rá, ám ez a legkevésbé sem aggasztotta. A hegyek felett halvány, sűrű felhőtakaró örvénylett. A nap eltűnt, a szirtek pedig élettelenül kékes színben játszottak, ebből tudta, hogy rövidesen havazás várható. Őt azonban sem a hegymászás nehézsége, sem a várható rossz idő nem tudta elcsüggeszteni. Az a tudat kölcsönzött neki erőt és céltudatosságot, hogy hosszú, formás lábaival ismét a baráti szirteken lépdelhet. A feltámadó szél gyászdalt fütyült a sziklahomlokzaton. A piszkosszürke fellegek föléje értek, és egyre ólomszínűbbé váltak. Aztán a hó is eleredt. Eleinte csak kis pelyhekben esett, aztán egyre intenzívebbé vált a havazás. Kesztyűs kézzel lehúzta védőszemüvegét, mivel tapasztalatból tudta, hogy pillanatokon belül úgyis belepnék a hópelyhek. Határozott léptekkel folytatta útját, mit sem törődve a hópihékkel, még arra sem vesztegetett energiát, hogy lesöpörje őket magáról. A pihék már-már szexuális vágyat ébresztettek benne, de ezt is elhessegette, mivel perverz dolognak találta.
perverz dolognak találta. Miközben tovább talpalt az egyre mélyebb hóban, fürge gondolatai az elmúlt néhány nap eseményei körül forogtak. Sajnálta, hogy Szergejt meg kellett ölnie, de úgy vélte jobb, ha egy ember pusztul el, mintha ezrek halnak meg. Egyetlen meggondolatlanul elejtett szó a fiatalember részéről elárulta volna a partizánok hegyekben való jelenlétét. Ezért kellett eltüntetnie. Biztosra vette, hogy a németek mihelyt felfedezik a Csursukban történteket rövidesen újabb járőrt indítanak a hegyekbe. Az pedig szinte nyilvánvaló, hogy ez a járőr tovább fog haladni, és megkísérel átjárót találni a hegyi hágókon át az odalenti nagy síkságra. És mihelyt a németek felfedezik az ottani orosz védelem gyöngeségét, ezerszámra fognak átözönleni a hegyláncokon a Kaukázus mögötti területre. Ez azt jelenti, hogy amíg Sztálin elvtárs fel nem készül a fogadásukra mert azt biztosra vette, hogy a szovjet vezérhez sikerül eljuttatnia a figyelmeztetést, addig nekik kell tartaniuk a frontot a hegyek között. A nő a védelem problémáin tépelődve folytatta útját. Sztoj! hallatszott egy éles, az ormok között visszhangzó felszólítás a nagy semmi közepéről. Rosvita Mihajlovna megtorpant, szemeit a szállingózó hópelyhek miatt összehúzva körülnézett a szürkés félhomályban. De senkit sem látott. Megnyalta hótól kiszáradt, kicserepesedett ajkait. Merre vagy? kiáltotta éles hangon. Sztoj! szólította fel ismét a hang. Ekkor Rosvita felfedezte. A hang jobb felől, egy vastag
hóréteggel elborított perem alól jött. Arrafelé fordult és örömittas hangon odakiáltott: Jobban teszed, ha nem ordibálsz olyan hangosan, mert a végén még megindítod a lavinát! Hát te vagy az? kérdezte a hang most már jóval halkabban. Miért, kire számítottál? Netán Hitlerre? kérdezte Rosvita felkacagva. Bozse Moj! A hóperem alól egy fehér, téli álcaruhás, testes alak került elő, és vállára vetett fegyverével nehézkesen totyogva közeledett a frissen hullott hóban. Rosvita széttárt karokkal várta. A másik hátravetette szőrmecsuklyáját. A kapucni alól egy kerek, gondosan kiszedett szemöldökű, erőteljes egyéniségről árulkodó, fiatalos arc került elő. Lídia! kiáltotta boldogan Rosvita, azzal magához ölelte a másik nőt és orosz szokás szerint az arca mindkét oldalán megcsókolta. Végre ismét önmaga lehetett.
III. FEJEZET Másnap reggel Rosvita a havas perem alatti barlang bejáratánál állva a lenti területet vizsgálta. Éles tekintetét elsősorban az ellenség után kutatva futtatta végig a hegyek ragyogó, sima felületén, de tagadhatatlanul élvezte is a látványt. Milyen elragadó a kies völgy széles íve a magas hegylánc bölcsőjének ölelésében, hogy aztán lankásan déli irányba távolodjon! Megfordult és a túloldali hegycsúcson is végignézett, mely tiszta narancssárga fényben tündökölve fürdött a hajnali
tiszta narancssárga fényben tündökölve fürdött a hajnali napfényben. Szent esküvéssel megfogadta önmagának, hogy egy szép napon azt a csúcsot is meghódítja. Igen, az a kettős csúcs is az ő talpai alatt fog heverni. Szívet melengető érzéssel gondolta végig, milyen büszkeséggel tölti majd el, ha felhág arra a két büszke, fiatal szűz mellre emlékeztető hegyoromra, melyeken még sosem tapodott holmi durva férfi lába. Ám mindez csupán pár pillanatig foglalkoztatta, aztán el is hessegette magától a dekadens, feministához méltatlan gondolatot, mint akit nem győzhetnek le az ostoba asszonyi előítéletek. Szippantott még egy mélyet a tiszta hegyi levegőből, aztán félrehúzta a barlangrendszer bejáratának vászonfüggönyét. Végignézett vastag hálózsákba burkolózott, alvó katonái során, akiknek mellkasa lélegzésük ütemére emelkedett és süllyedt. A nő hagyta, hadd töltsék nyugodt pihenéssel háborús szabadidejük végső pillanatait. Rosvita szánalommal vegyes büszkeséggel mosolygott. Emlékezetébe idézte, hogy kinevették Moszkvában, amikor 1941 júliusában felkínálta nekik a partizánegységét. Ugyan mire jók a nők? kérdezgették megvetően, legfeljebb ápolónőnek vagy orvlövésznek. Legalább egy esélyt adjanak nekem meg a lányaimnak könyörgött. A végén már ott tartott, hogy mindenkinek hálás volt, aki legalább egy működőképes puskával megszánta őket, hogy a lányai bebizonyíthassák, mire képesek. 1942 januárjában, az év leghidegebb éjszakáján, amikor a felállított őrszemek halálra fagytak az őrhelyükön, ő a lányaival az ostromlott Leningrádon túl megmászta a németek által tartott
erődítmény mellvédjét, lemészárolták az ott elszállásolt hadosztályparancsnokokat és vezérkari tiszteket, majd egyetlen főnyi veszteség nélkül kereket oldottak. Hőstettük szenzációs főcímekre adott alkalmat a szovjet sajtónak. De ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor Rosvita Mihajlovna lányai a volgai német fronton áttörve és az útjukba kerülő magaslatokat megmászva megpróbálták megölni a Hatodik Német Hadsereg főparancsnokát. Kísérletük ugyan kudarcba fulladt, de annyira elbizonytalanította a fritzeket, hogy ettől kezdve mindenütt partizánokat kezdtek látni. Sztálin személyesen engedélyezte a lányoknak, hogy a moszkvai katonai díszszemlén felvonulhassanak, majd a Kremlben fogadta és magas kitüntetésekkel halmozta el őket. A legnagyobb példányszámban megjelenő szovjet napilap, a Pravda ekkor adományozta nekik a „Vörös Hollók” elnevezést. Legendájuk egyre nőt. Egyik kitüntetést a másik után adományozták nekik. Most már a Sztavka legantifeministább tábornoka sem merészelt becsmérlő, lekicsinylő kijelentést tenni Rosvita lányaira. A Vörös Hollók olyan egységgé nőtték ki magukat, amellyel akkor is számolni kellett, ha szolgálaton kívül, szoknyát viseltek. Sztálin nem véletlenül említette meg egyik orosz néphez intézett szózatában, hogy „Elvtársak, a front legforróbb részén mindig megtalálhatjátok az én szépséges, bátor vörös hollóimat.” Ez bizony akkora dicséretnek számított, amit Rosvita Mihajlovna nem hagyhatott kihasználatlanul. Elővette harci sípját és háromszor élesen belefújt. A lányok azonnal felébredtek, hiszen harcedzett veteránok voltak, s jól
tudták, hogy végszükség esetén a parancsnak való haladéktalan engedelmesség jelentheti az élet és a halál közötti választást. Teljesen felöltözve pattantak ki hálózsákjukból és hegymászó bakancsukban oly merev vigyázzállást produkáltak, mintha most is a Vörös téren várakoznának Vorosilov marsall személyes díszszemléjére. Rosvita elmosolyodott: Jó reggelt, elvtársnők! Pihenj! vezényelte. Jó reggelt, kapitány elvtársnő! válaszolták lelkesen a többiek. Rosvita olcsó karórájára pillantott, majd közölte: Pontban félóra múlva eligazítást tartok. Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. Rámosolygott a sötéthajú Lídiára, aki előző nap fogadta, és tréfásan rászólt: – Lídia, az ég szerelmére, engedd már le a hajad! Így tisztára úgy nézel ki, mint egy… hm… olyan lány. Lídia elvörösödött, a többiek pedig nevettek. Persze mindannyian tudták, hogy kik az „olyan lányok”. A Sztavka keményvonalas, antifeminista tisztjeinek döntő többsége szentül meg volt róla győződve, hogy a Vörös Hollót alkotó nők egytől egyig ilyenek lehetnek. A lányok vidáman cseverészve nekiláttak a reggeli leves és tea elkészítésének. *** A barlangrendszer főfolyosóján gyűltek össze Rosvita körül. Fiatal, csinos alakjukból semmi sem látszott a vastag, erősen párnázott pufajkában meg a durva, sprőd hegymászó nadrágban. Az eligazítást tartó Rosvita szemében ugyanolyanok voltak, mint
Az eligazítást tartó Rosvita szemében ugyanolyanok voltak, mint a Vörös Hadseregben harcoló férfi elvtársai. Természetesen férfi módra fognak harcolni, de nem adhatja parancsba nekik, hogy ugyanúgy tegyenek, mint férfi elvtársaik, ezért el kellett nekik magyaráznia a parancsait. Elvtársnők kezdte , hosszú, kellemetlen küldetés áll mögöttem. Hozzátok hasonlóan nehéz körülmények között kellett dolgoznom, ezért szeretnék egy kicsit megpihenni. Ha úgy gondoljátok, számotokra is pihenőt biztosítok, mielőtt új feladatba fognánk. Nem, nem tiltakoztak a többiek ugyanolyan állhatatosan, mint mindig. Semmi szükségünk pihenésre, lássunk hozzá a következő feladathoz, bármennyire fázunk és kimerültek vagyunk! Köszönöm, elvtársnők bólintott Rosvita felindultan, hiszen jól tudta, milyen kemény, hathetes megpróbáltatáson vannak túl a lányai itt a magas hegyekben. Tudom, hogy minden körülmények között számíthatok rátok ugyanúgy, ahogy Orosz Anyácskánk is számíthat mindannyiunkra ebben a nehéz órában, amikor hazánk sorsa késpengén egyensúlyoz. Lánya Lermintova őrmester, egy harmincas évei elejét taposó, erős csontozatú nő, aki szénfekete haját a vörös hollók többségéhez hasonlóan katonásan rövidre nyíratta, s aki a háborút megelőzően a Szovjetunió egyik legkiválóbb amatőr sziklamászójának számított, megvetően a barlang földjére köpve dünnyögte: Kapitány elvtársnő, én akkor is idefenn maradok, ha a pokolban is fagypont alá süllyed a hőmérséklet, és lezavarom innen a fritzeket! és hogy szavainak nyomatékot adjon,
innen a fritzeket! és hogy szavainak nyomatékot adjon, fenyegetően felemelte durva, kérges kezeit. És mindnyájan biztosak lehettek benne, hogy nem éjszakai szeretkezéssel fogom fogadni őket. Megvetően újra kiköpött. Rosvita kötelességtudóan csatlakozott a többiek derültségéhez. Mindig is Lermintova őrmester volt a csapat tréfáinak célpontja, ami segített, hogy elejét vegyék a robbanásig feszült helyzeteknek. Ezért úgy döntött, hogy ő is rátesz egy lapáttal: Tényleg? mondta. Pedig azt hittem, más célod van a németekkel. Például azt forgatod a fejedben, hogy… hm… megpróbálkozol a fajok egyesítésével… A lányok persze tovább kacagtak, s Rosvita magában megállapította, milyen boldog társaság lehetnének, ha csak egy átlagos, békés közösséget alkotva élhetnének, a mindennapi, egyszerű nőies civódások közepette. Mert az ő vörös hollói nem ilyen hajtűkölcsönkérős, hajhúzogatós lányok voltak. Rosvita azonban töretlenül hitt benne, hogy egy szép napon olyanok lehetnek, és élhetik a normális nők csendes, házias életét. Az a helyzet, elvtársnők, hogy egyelőre nagyon kevesen vagyunk ezen a hegyes terepen folytatta újra a komoly témára térve. Valamennyien tudjátok, miért. Férfi elvtársainkra a harcoló frontokon van szükség. A tábornokaink pedig, legalábbis egy részük, képtelenek átlátni, mekkora veszélyt jelentenek a hátunkban lévő hegyek. De így is jó tette hozzá vállat vonva. Így a mi feladtunk az egész német Hegyi Hadtest megállítása. Ötven vörös holló húszezer náci féreg ellen.
Minél több ellenség, annál nagyobb megbecsülés vonta le a bölcs következtetést Lídia, aki büszke volt a moszkvai egyetemen szerzett klasszikus műveltségére, s arra, hogy az általa beszélt fél tucat nyelvből tudott közmondásokat idézni. Ez egy német szólásmondás tette hozzá a többiek megkönnyebbülésére. Egyetértek vele bólintott rá Rosvita. De ettől még tudatosítanunk kell magunkban a gyengeségünket, és be kell látnunk, hogy egy maréknyi emberrel korlátozottak a lehetőségeink, és az eddigieknél is kockázatosabbak az akcióink. Mint például? tudakolta a partizánlány. Mint például ez válaszolta a kapitánynő gyors, gyakorlott mozdulatokkal vázlatot rajzolva a barlang padlójának fagyos porába. Itt… az átjáró magyarázta. Itt pedig… az Elbrusz-ház. A hágón mindenkinek át kell haladnia, aki át akar jutni a hegyláncon, és a menedékháztól az egész vidéket kiválóan szemmel lehet tartani, legalábbis az évnek ebben az időszakában. A tervem a következő: a Vörös Hollók egy kisebb osztaga itt foglal állást az átjárónál. A többiek pedig felmennek az Elbruszházhoz, készen arra, hogy bármilyen forró szituáció esetén azonnal a helyszínen teremjenek. Mennyien maradunk a hágónál? tudakolta Lermintova őrmester. Egy tucat lánynál semmiképpen sem nélkülözhetünk többet. Az igencsak kevés dörmögte mély hangján az őrmesternő. Nem tarthatjuk a végtelenségig a hágót, ha a fritzek általános támadást indítanak. Ettől függetlenül önként jelentkezem ennek a
támadást indítanak. Ettől függetlenül önként jelentkezem ennek a kis kommandónak a vezetésére. Rosvita félig ámulva, félig felindultan csóválta a fejét a termetes nő ajánlata hallatán. Rendben van, őrmester, a tiéd. De kérek engedélyt, hogy magam választhassam ki az embereimet, kapitány elvtársnő! Engedélyezem. Lermintova őrmester sokatmondó pillantást vetett a csinos, sötét hajú Lídiára, mire Rosvita sietősen megrázta a fejét és így folytatta: Amint azt Lermintova őrmester is megjegyezte az imént, a hágót egy tucat vörös hollóval lehetetlen egy komoly fritz offenzíva ellenében huzamos ideig tartani, ezért aztán, amíg aludtatok, légi támogatásért folyamodtam. Légi támogatásért? visszhangozták a többiek csodálkozva. Rosvita mosolyogva nézett végig rajtuk, s a látvány testétlelkét melegséggel töltötte el. Úgy bizony, és a Sztavka állandó légi járőrözést ígért a hágó felett méghozzá egy teljes század Sturmovikot! Sturmovikokat? kiáltott közbe izgatottan Lermintova őrmester. Azoktól a gépektől a fritzek összecsinálják a nadrágjukat… Erre a kijelentésre a vörös hollók úgy felkacagtak, hogy a könnyük is csorgott belé. Mint egy csomó, serdülő, iskolás lány. Közülük soknak ekkor volt alkalma életében utoljára szívből nevetni.
IV. FEJEZET Rata9,
uram! kiáltott hátra sürgetően a hosszú menetoszlop élén haladó Meier, miközben a szűz hóban lépdeltek a hegyi átjáró felé. Mindenki feküdj! adta ki Stürmer a parancsot. A hegyi vadászok a pillanat törtrésze alatt a mély hóba vetették magukat. A kis fegyveres felderítő motorja mind hangosabbá vált fölöttük. Stürmer ezredes egy szikla mögé kuporodva, kesztyűs kezével elfedte az arcát, nehogy a fehérsége elárulja a helyzetét. Tekintetével követte a faszerkezetű kis monoplán haladását, amint kényelmesen átívelt a hágó felett, majd vízszintesbe váltva repült tovább. A hordágyakon fekvő sebesültek aggódva, nehézkesen mozdulva a szokatlan zaj felé fordultak, mire az ezredes élesen rájuk kiáltott: Maradjanak veszteg, egyelőre nincs veszély! Ám a Rata visszafordult. Fekete árnyékától kísérve most keleti irányból közelített a csillogó hómező felett. Némi időbe telt, mire Stürmer rájött, hogy mit csinál a tojásdad vezetőülésből kihajolva jobbra-balra tekintgető pilóta – őket keresi! Egész testében megdermedve, önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét. A hágó ösvénye felett végigsikló Rata motorja úgy zakatolt, mint valami ősi Singer varrógép. Most minden azon múlt, hogy az Edelweiss emberei teljes mozdulatlanságban tudnak-e maradni. Fehér hólepleikben meglehetősen nehéz
tudnak-e maradni. Fehér hólepleikben meglehetősen nehéz lehetett őket felfedezni, főként egy ilyen mozgó gépmadárból. Ha elég szerencsések, talán megúszhatják. A motor duruzsolása mind hangosabbá vált. A Rata már csaknem föléjük ért, amikor a pajta megtámadásakor súlyos fejsérülést szenvedett, és azóta összefüggéstelenül beszélő Hackebeil őrmester feltápászkodott a hordágyáról, és kötszereit maga után húzva gyenge hangon kiáltozni kezdett: Szétbombáznak minket… Ezek a rohadékok szétbombáznak bennünket!… Kapják el azt az embert! üvöltötte Stürmer. Jap felpattant és a sebesült után eredt. Hatalmas vetődéssel megragadta a tébolyultan támolygó altisztet és a földre rántotta. Addig tartotta leszorítva, míg a küszködő, tiltakozó test újra elernyedt. Közben a Rata „varrógépmotorjának” zümmögése fokozatosan elhalkult, s a monoplán eltűnt az egyik hegyorom mögött. Mindenki helyben marad! parancsolta Stürmer. –Senki sem mozdul! Még visszatérhet! A szavak még el sem haltak az ezredes ajkán, amikor a Rata sötét foltja ismét előbukkant az élénk, kék égbolt előterében az egyik bérc mögül. A fegyveres felderítő a fák magasságában siklott, de olyan lassan, hogy alig forgott a légcsavarja. Stürmer ösztönösen érezte, hogy felfedezték őket. Így a további rejtőzködésnek már nem volt értelme. Cél a repülőgép vezényelte gyors elhatározással , tűz! Szedjék le az égről azt a rohadékot! A hegyi vadászokat nem kellett különösebben biztatni.
A hegyi vadászokat nem kellett különösebben biztatni. Valamennyien tisztában voltak vele, mivel járna, ha a támaszpontjára visszatérő szovjet pilóta jelentené a vörösök parancsnokságának a helyzetüket. A hegyivadászok felugrottak a hóból és máris csőre töltötték fegyverüket. 9IL-16 típusú, elavult szovjet vadászgép.
Ökör Joe adta le az első géppisztolysorozatot, de nyomjelzősei ártalmatlanul süvítettek el a repülőgép mellett. Ellenben Gröl úgy állt ott teljes magasságában, mintha lőtávolon kívül lennének. Az őrnagy egyik kezét a háta mögött a derekához szorítva, klasszikus pisztolypárbaj pózba merevedve gondosan célzott és lőtt. A gép műanyag szélvédője csillogó pókhálóvá szakadt széjjel. A megvakult pilóta hevesen küzdött, hogy visszanyerje uralmát a gépe felett, és úgy tűnt, mintha a kis Rata lekívánkozna az égboltról. Eltrafálta, uram! kurjantotta örömmel vagy féltucatnyi torok, ám a lelkes kiáltások a torkukon akadtak, mikor észrevették, hogy a vakon repülő pilóta valahogy mégis kiveszi a gépet a zuhanásból, és növekvő sebességgel menekül a magas hegycsúcsok biztonságába. Ne hagyják meglógni, az Isten szerelmére! ordította túl dühödten a repülőmotort Stürmer ezredes. A németek újra tüzet nyitottak. Nyomjelzőseik az ég kékjét döfködték a gyorsuló gép nyomában. Az orosz pilóta azonban éles jobb fordulóba döntötte gépét, így a kézifegyverekből leadott lövedékek ártalmatlanul süvítettek el a semmibe. A következő pillanatban a felderítőgép eltűnt a legközelebbi
sziklaszirt mögött, a tüzelés pedig abbamaradt. A hirtelen támadt csendet csak a kelet felé távolodó gép fokozatosan halkuló hangja zavarta meg, de aztán az is elenyészett. Gröl odament a haragtól kipirult arccal az ég felé bámuló Stürmerhez. Nos? kérdezte. Mit nos? Gröl abba az irányba mutatott, amerre a Rata eltűnt. Aligha kell bővebben részleteznem, uram, hogy az a repülő a véget jelentheti számunkra. Valóban nem mond vele újdonságot, Gröl őrnagy felelte Stürmer epésen, arrogáns helyettesére villantva szúrós szemeit. Na, és? Szerintem a Ratát jelzésnek tekinthetjük, uram, hogy rövidesen látogatókra számíthatunk. És mihez kezdünk velük, ha ez bekövetkezik? kérdezte rámutatva az összebarkácsolt hordágyakon fekvő sebesültekre. Persze Stürmer is pontosan tudta, miről beszél Gröl, ám ez olyasmi volt, amire ő gondolni sem akart, ezért inkább megjátszotta az értetlent: Mire gondol, Gröl? Arra, hogy tojásfeltörés nélkül, az ember… …nem süthet omlettet vágott a szavába az ezredes. Jól ismerem a kedvenc mondását, Gröl. Térjen a lényegre! Gröl arca paprikavörössé vált. Egy ilyen vidéken meglehetősen biztonságban lehetünk a légitámadásokkal szemben. Elég, ha öt-tíz másodperccel a
légitámadásokkal szemben. Elég, ha öt-tíz másodperccel a támadás előtt kapunk egy figyelmeztetést, és az emberek máris fenn teremnek a sziklafalakon, kitérve a veszélyzónából. Vagyis, ha idejében szétszóródunk, akkor a helyzetünk biztonságosnak tekinthető. De mihez kezdünk a sebesültekkel, uram? Gröl kimondta azt, amire ő gondolni sem mert. Stürmert ennek ellenére megdöbbentette a másik nyíltsága. Nem hagyhatjuk magukra a sebesültjeinket, Gröl? – kiáltotta elszántan. Elvégre ők is a bajtársaink, és felelősséggel tartozunk értük. Öné a döntés joga, uram válaszolta az őrnagy tömören. Vagy a sebesültek, vagy mi, valamint a küldetésünk sikere azzal sarkon fordult és a havas úton tovább baktatva magára hagyta a görnyedt vállal, fájdalmas arckifejezéssel álló Stürmert. *** A zuhanóbombázók váratlanul bukkantak fel a vérvörös horizonton. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha ott lebegnének a vöröslő napkorong előtt. Stürmer rémülettől dermedten figyelte őket a távcsövével. Szovjet Sturmovik vadászgépek voltak, a nap felől közelítettek támadáshoz készülődve. Azaz, a szokásos taktikájukat követték: elvakítani az ellenséges tűzerőt, ha megpróbálná megállítani őket. Az ezredes mellett álló Gröl őrnagy távcsövét a horizonton lebegő, baljóslatú, fekete sólymokra fókuszálva halkan megszólalt: Nos, uram? Stürmer tudta, hogy csak pillanatai maradtak a cselekvésre. Már rég feltette magának a kérdést, van-e bármi esélyük a
Már rég feltette magának a kérdést, van-e bármi esélyük a zuhanóbombázók ellen? Tisztában volt a nemleges válasszal. Hiszen csupán néhány géppuska jelentette a nehézfegyverzetüket. Áldozza fel őket a sebesültjeik érdekében? Arca feltárta a súlyos döntés minden fájdalmát. Kifutunk az időből, uram jegyezte meg Gröl. Tudom, az Isten szerelmére, tudom! robbant ki Stürmerből. De mi lesz a sebesültjeinkkel? Mit tehetünk értük? Semmit, uram. A ruszki gépek a nyakunkon vannak – az őrnagy leengedte távcsövét, hiszen már szabad szemmel is jól láthatták az egyre gyorsuló, egyre növekvő orosz sólymokat a horizonton. Hát jó… hát jó zokogta Stürmer. Szóljon az embereknek, hogy másszanak fel a sziklákra! Gröl tétovázás nélkül továbbította a parancsot: Fel a sziklákra… gyorsan… fel a sziklákra! ordította túl a közeledő csatarepülők félelmetes dübörgését. A hegyivadászok legyek módjára azonnal szétszóródtak. Vállukra vetett fegyverrel kapaszkodni kezdtek a hóborította hegyi csapás melletti csaknem sima sziklafalakra. Stürmer még mindig habozott. Arca eltorzult attól a borzalomtól, ami pillanatokon belül elkerülhetetlenül be fog következni. Végül Gröl kíméletlenül karon ragadta: Jöjjön már, ezredes úr… jöjjön már! Semmit sem tehetünk értük! azzal futásnak eredt a vonakodó Stürmert is magával vonszolva. Amint elrohantak a hordágy mellett, amin a haldokló
Hackebeil őrmester feküdt, az altiszt fájdalmasan felemelte testét és krákogva odaszólt nekik: Sok szerencsét, uram. Berg Heil! köszöntötte búcsúzóul a hegymászó üdvözléssel, majd kimerülten visszarogyott, várva az elkerülhetetlen végzetet. Stürmer zokogva támolygott tovább, azzal a tudattal, hogy amíg csak él, sosem fogja elfelejteni a haldokló hegyi vadász búcsúpillantását. *** A szovjet századparancsnok megbillentette gépe szárnyait, majd hirtelen alábuktatta Sturmovikját az élénk kék égboltról. Óránkénti négyszáz kilométeres sebességgel, üvöltő szirénával száguldott a föld felé. A kötelék többi gépe sorra hasonlóképpen manőverezett. A hegymászók a sziklafalak viszonylagos biztonságából tágra meredt szemekkel figyelték őket. Úgy tűnt, hogy a zuhanó gépek óhatatlanul a földbe csapódnak. De amikor már mindenki azt hitte, hogy a kötelékvezető végzete beteljesedik, a pilóta egyenesbe hozta gépét. A falakon függeszkedő németek egészen tisztán láthatták az arca halvány foltját és a Sturmovik törzsén virító nagy vörös csillagot. A zuhanóbombázó hevesen megremegett, amint hasából hullani kezdtek az apró, halálos, fekete tojások. A mögötte haladó társai egymás után vették ki gépüket a zuhanásból, hogy utána ők is kioldják bombáikat. Az első bomba dobhártyaszaggató detonációjának pillanatában Stürmer még elcsípte a hordágyon fekvő, halálos
pillanatában Stürmer még elcsípte a hordágyon fekvő, halálos csapdába esett sebesültek végső pillantását. Látta a félelemtől és elszörnyedéstől felismerhetetlenné torzult arcukat. Aztán a világot elsöpörte a mindent elborító és a sebesültek halálsikolyait elnyelő robbanássorozat… *** A szovjet zuhanóbombázók szárnyaikat diadalittasan lebegtetve húztak kelet felé egy rakás halott német hegyivadászt hagyva hátra maguk után. Stürmer ezredes fedetlen fővel, hallgatásba mélyedve, a szégyentől és sajnálattól vegyes könnyekkel szemében, kábán támolygott a szétroncsolódott hordágyak, fegyverek, fadarabok és leszakított kezek-lábak összevissza keveredett tömegében s a hideg hegyi levegő hatására csak lassan sűrűsödő, alvadó vértengerben. Uram! Stürmer lassan a hang irányába fordult. Ökör Joe állt mellette lapátkezében jókora kannát szorongatva. A z Encián10maradéka mondta tőle szokatlanul csendes hangon. Húzza meg, uram! Stürmer ezredes némán megrázta a fejét. Pedig jót tenne most önnek. Legalább… de az altiszt szavai elhaltak, mivel rájött, hogy úgy sem lenne hatásuk. Jobb híján letette a kannát és felkiáltott: Önkénteseket kérek elesett bajtársaink eltemetéséhez! Hangja jóval mélyebb volt a megszokottnál, és nyoma sem volt benne a máskor szokásos keménykedésnek. Alig félórával később folytatták a hágó felé vezető útjukat, tizennégy durva, kövekből rakott sírhalmot hagyva maguk
tizennégy durva, kövekből rakott sírhalmot hagyva maguk mögött, melyeket máris kezdett belepni a frissen hulló hó. Stürmer ezredes nem nézett vissza. Képtelen volt rá. 10 Bajor és osztrák hegyi ital.
V. FEJEZET Lermintova őrmester félresöpörte a havat látcsöve alól. Görcsölő lábizmaival és elgémberedett karjaival mit sem törődve már csaknem egy órája kuporgott mozdulatlanul, ugyanabban a testhelyzetben. Szürkületkor kezdett hozzá a hágó mögötti terület figyeléséhez. Leginkább az érdekelte, vajon a fritzek túlélték-e az előző napi bombatámadást. Mihajlovna kapitány elvtársnő rádióüzenete szerint ugyanis egy újabb német járőrnek tűnő egység volt úton a magas hegyek között. Az éjszakai havazás nyomán az Elbrusz feltornyosuló hegyóriása mögül éppen most bukkant elő halványsárga, fagyos gyűrűjével a nap. Mindenre hosszú, fekete árnyékokat vetett, melyek ott nyúltak el szinte végtelenül az alant csillogó fehér fennsíkokon. A terep minden kontúrja szokatlan élességgel, koromfeketén rajzolódott ki. Lermintova igazított messzelátója fókuszán, majd hozzálátott, hogy újra ellenőrizze az átjáróhoz felvezető ösvénytől jobbra lévő területet. Amikor vagy tíz perccel ezelőtt ugyanezt a részt átvizsgálta, akkor üres volt. Azóta megváltozott a helyzet, a megfigyelt irányból ugyanis halk, éles sípszó harsant. A rövidre nyírt hajú őrmesternő még jó ideig hevert összeráncolt homlokkal a hóbuckák között az ide nem illő, idegen hang eredetén tűnődve.
idegen hang eredetén tűnődve. Aztán kiderült. A fehér hegyvidéken apró, sötét alakok jelentek meg a mély hóban gázoló emberek lassú, kimért mozgásával. A partizánnő érezte az idegpályáin szétáradó félelem borzongását, de pillanatok alatt sikerült rajta úrrá lennie. Kissé feljebb emelkedett a rejtekhelyén, hogy megszámolhassa őket. Nem volt egyszerű, mivel az aprócska figurák fekete foltjai folyton összemosódtak a felkelő nap fényében vagy belecsúsztak a lejtőkön elterülő irdatlan kőszirtek árnyékába és el-eltűntek a szeme elől. De végül mégiscsak sikerült. Csaknem harmincan voltak, mintegy kilométeres vonalban szétszóródva, s egy középütt haladó férfi irányította őket valamilyen hegymászóbotféleséggel nyilván egy tiszt lehetett. Harminc náci egy tucat orosz partizánnő ellen. Lermintova őrmester az esélyeket latolgatva feküdt még egy darabig, és figyelte a lejtőn a kígyózó vonalban közeledő németeket. Tudta, hogy elkerülhetetlen az összeütközés a hegyi vadászok és a saját erői között. Aztán a saját kiváló pozíciójukra gondolt, s arra, hogy milyen bátrak, milyen vakmerőek az ő vörös hollói. Bátorságot gyűjtve kikúszott a rejtekhelyéről és óvatosan visszalopakodott a barlangokhoz. Ám túl korai, túl elhamarkodott volt a visszavonulása, így nem vehette észre a németek második osztagát további harminc embert , akik a balszárnyon közeledtek. Lermintova elhúzta a barlang bejáratát elfedő ponyvát. Valami baj van, őrmester elvtársnő? érdeklődött a lányok egyike megriadva a nő széles, férfias arcának zord kifejezésétől. Lermintova őrmester összeszedte magát. Mintegy tíz évvel
Lermintova őrmester összeszedte magát. Mintegy tíz évvel volt idősebb a lányainál, és nem állt szándékában őket is megijeszteni. Nincs semmi különös vetette oda, aztán kivett egy szál hosszú, ellátmányi cigarettát, leharapta róla a füstszűrőt és tüntető nemtörődömséggel rágyújtott. Csak épp az imént láttam odakint egy közeledő fritz csapatot tette hozzá, miközben fátyolos szemekkel kifujt egy kékes füst-felhőt. Fritzeket? Bizony, körülbelül harmincan lehetnek. Úgy szét vannak szóródva, mint az öleb hátán élősködő bolhák. Szerintem nem lesz túl nehéz feladat leszedni őket. Idefigyeljetek folytatta sürgetőre váltva. Nincs mitől tartanunk. Idefent a magaslatokon kitűnő pozícióban vagyunk, és nincs más út, amin elmehetnének mellettünk. Az ördögbe is, lehet, hogy ők többen vannak nálunk, de a mi oldalunkon van a beásott pozíció előnye. Ugyan, ne bámuljatok már olyan riadtan, szépséges vörös hollóim! Hiszen véresre verjük a fritzeket! Véres fejjel fognak innen elmenekülni! Rajta, hős madárkáim! *** A hágóhoz közeledve a fritzek jóval közelebb húzódtak egymáshoz, így a menetoszlop hossza csak fél kilométer körüli lehetett. Lermintova őrmester mélyen a vállgödrébe szorított mesterlövész puskájával várta őket. Elérkezett az ideje, amikor meg kellett őket állítani. A körülötte lapuló vörös hollók feszült figyelemmel várakoztak. Az őrmesternő körbelendítette a fegyvert, mígnem
egy altiszt alakja került az irányzék csillogó, kerek körébe. Megvárta, míg a német belefúj a sípjába, s az éles hang végigvisszhangzik a hólepte völgyeken, mint valami lelke vesztett madár rikoltása. Visszafojtotta lélegzetét, s gyengéden meghúzta az elsütőbillentyűt. A fegyver tusa keményen a vállának csapódott. A sípszó hosszú, gurgulázó fájdalomkiáltássá változott. Az altiszt vadul a levegőbe kapott a kezével, aztán a térdei lassan megrogytak alatta, mint az újszülött borjúé. A következő pillanatban arccal előre a hóba zuhant és úgy is maradt mozdulatlanul. A vörös hollók csapata erre a jelre várt. A lányok tüzet nyitottak. Sortüzük az előretörő németek vonalába vágódott. A fritzek úgy hullottak, akár az őszi legyek. A láthatatlan ellenség hirtelen támadása teljesen váratlanul érte őket. Sokan golyótól találva a szikláknak csapódtak, a többiek pedig fejvesztett rohanással kerestek valami fedezéket. Pár másodperccel később azonban már a német golyók is jégesőként kopogtak a hollók fedezéke körül. Így vette kezdetét a Csotyu-Tau-hágóért vívott csata…
VI. FEJEZET Amikor az első döbbenetes sortűz visszhangja végiggördült a völgyeken, ismét szállingózni kezdett a hó. Eleinte csak gyönge, tollpiheszerű pelyhekben esett, aztán mindjobban sűrűsödött. Tüzelést viszonozni! vezényelte Stürmer ezredes, és hangját felkapta az egyre erősödő szél, ami immár oly hevessé vált, hogy lehajtott arcukba verte a havat és könnyeket mart pislogó szemükbe.
szemükbe. A látótávolság egyik percről a másikra néhány méternyire zsugorodott és örvénylő, áthatolhatatlan fehér gomolyagba burkolta a németeket. Ez mentette meg az életüket. Az ezredes földre vetette magát. Tőle jobbra egy automata fegyverből leadott, gyilkos sorozat golyói süvítettek gellert kapva a köveken. Skarlátvörös torkolattüzek döftek a fehéren örvénylő hófelhőbe, amint a támadók vakon tüzeltek a hegyi vadászok szétszóródott osztagára. Stürmer megeresztett egy gyors hálaimát az égiek felé. Úgy látszik, a Jóisten ma vigyázó szemmel tekintett rájuk. Mert bár a rohamosztag kétségkívül elszenvedett néhány főnyi érzékeny veszteséget, ám ez a váratlanul jött hóvihar biztosította a számukra létfontosságú védelmet. A szájához emelt kezekkel, teljes hangerővel megismételte iménti parancsát: Tüzelést viszonozni! Aztán hozzátette: Jap és Meier, ide hozzám! Gyorsan! A két altiszt alakja pár pillanattal később előbukkant a förgetegből. Idefigyeljenek, maguk ketten! ordította túl a süvöltő szelet. Két önkéntesre van szükségem, akik vállalják, hogy feljönnek velem az ösvényen. Ki kell kémlelnünk, mekkora ellenállással állunk szemben. Addig a jobbszárnyon haladó Gröl őrnagy nem indíthat támadást, míg nem ismerjük az ellenség erejét. Helyesen feltételezem, uram, hogy mi lennénk az a két önkéntes? dünnyögte Jap. Így igaz. Miből jött rá? Csak úgy megéreztem, uram válaszolta Jap összébb húzva a
Csak úgy megéreztem, uram válaszolta Jap összébb húzva a vézna testét borító hóleplet. Majd a bakancsom orrát is mindjárt megérezheted a seggedben, csak úgy! vicsorította Ökör Joe. Mikorra tervezi az indulást, uram? Azonnal… úgyhogy szedjék a lábukat! A gellert kapott golyókkal mit sem törődve, szembefordulva a süvöltő széllel, miközben a förgeteg fehér nyomjelzősökként vágta élénkpiros, gőzölgő arcukba a hópelyheket, a három férfi kétrét görnyedve elindult a sziklákkal szegélyezett úton. A természet kíméletlen támadásához képest az emberi fegyverek kegyetlen tüze szinte elenyészőnek tűnt számukra. A csaknem vakon botorkáló Stürmer hirtelen megtorpant a felfelé vezető ösvény szélén. Nem ártana letérni róla, gondolta, mert ha a hágó védői rendszeres időközönként, előre beállított lőtávolsággal tüzelő, rögzített géppuskát is használnak az átjáró védelmére, akkor nekik annyi. A következtetése helyességét alátámasztandó, pár pillanattal később egy nehézgéppuska kattogása hangzott fel. Vörösen izzó nyomjelzősök sorozata hasította át a fehéren örvénylő ködtakarót. A golyók a tőlük néhány méternyire lévő sziklákat tördelték. Stürmer habozás nélkül kiadta a parancsot: Gyorsan, fedezékbe, gyerünk! Mindhárman átugrottak az ösvényen és a túloldali, mély hóba vetették magukat. Még épp idejében, mert a kaszálva tüzelő géppuska már pumpálta is magából a következő hosszú sorozatot. A trió tagjai a frissen hullott, síkos hóban vakon csúszkálva,
hol elesve, hol feltápászkodva botladoztak a hegyoldal tövében. Testük a nedves, csípős hideg dacára izzadságban fürdött. Arcukat folyamatosan ostromolták az éles, sűrűn szállingózó hópelyhek. Egyikük sem fecsérelte felesleges beszédre az erejét végtelennek tűnő felfelé kapaszkodásuk során. Csak a saját sípoló levegővételüket lehetett hallani. Nem is annyira az ellenség szabott gátat a haladásuknak, mint a fizikai erőkifejtés, hogy meddig törjenek még előre a tomboló elemekkel szemben. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy érkezett, a hóvihar ereje lassan, érezhetően mérséklődni kezdett. A látási viszonyok egyre javultak. A szél is gyengült, a hóesés is ritkább lett. Az élen haladó ezredes már a hágó két oldalán magasodó Elbrusz kettős csúcsát is kivehette. Világos volt számára, hogy a vihar rövidesen teljesen elül, s ez újra feltárja őket az ismeretlen védők előtt. Úgy döntött, nem mennek tovább. Feküdj! parancsolta. Az altiszteket nem kellett noszogatni, annyira kimerültek. A vihar megtette hatását. Miután leroskadtak a legközelebbi szikla fedezékébe, Stürmer kissé előrébb kúszott, hogy jobb rálátása legyen a hegycsúcsra. Még néhány lágy hópihe elolvadt az arcán, aztán a havazás végleg megszűnt. Az ezredes pislogott néhányat, hogy megtisztítsa szemét az olvadéktól, aztán egy mélyedésben hanyatt fordulva előhúzta fémkeretes borotválkozó tükrét. Lassan, egész lassan a feje fölé emelte. Az ellenség részéről nem történt semmi reakció, nem lőttek rá dühödt sortüzet. Vagyis nem vették észre a tükröt. Egy pillanatig semmit sem tudott kivenni rajta, mert a tükör felülete még párás volt a teste
tudott kivenni rajta, mert a tükör felülete még párás volt a teste melegétől. Aztán a hideg hegyi levegő fokozatosan megtisztította a felületet, és megjelent előtte az átjáró teteje. Óvatosan elfordította a tükröt, miközben hálát adott a sorsnak a borult időért, mert így a napfény nem verődhetett vissza a fényes felületről. Feszülten figyelte az üvegen a magaslat képét. Rövidesen egy sötét alak került a látóterébe, aztán egy másik. A tükröt mozdulatlanul tartva, feszülten figyelte őket. Aztán csaknem elejtette meglepetésében. A két alak közül a magasabbik ugyanis hátravetette a kapucniját, és ezzel feltárta hosszú, szőke hajfürtjeit. A Csotyu-Tau-hágó védői tehát nők voltak! *** Nők vagy nem nők, az biztos, hogy kiváló pozícióban vannak odafent, Gröl! összegezte a látottak lényegét az ezredes. Késével egy vonalat karcolt a hóba. Itt és itt rögzített tűzvonalú géppuskával fedezik a terepet. Sőt, itt is rövid szüntet tartott, megvárva, míg a másik Edelweiss-állásból leadott géppisztolysorozat visszhangja elül. Ő adta parancsba, hogy időről időre egy-egy sorozattal kössék le a védők figyelmét az éjszaka beálltáig. Persze a jobbszárnyukra is telepítettek pár géppuskát, ide meg ide. Gröl komoran bólintott, és máris lekattintotta zseblámpáját, amivel a hóba rajzolt, hevenyészett vázlatot megvilágította. Eleinte még megvető szipogással vette tudomásul, Stürmer tájékoztatását, miszerint a hágót nők védelmezik. Ő legszívesebben egy mindent elsöpörő támadást indított volna ellenük jobb felől a saját embereivel, akiket a vörös hollók még
ellenük jobb felől a saját embereivel, akiket a vörös hollók még továbbra sem fedeztek fel. De a második hóvihar és az ezredesnek az ellenséges állásokról adott tájékoztatása már őt is jóval óvatosabbá tette. Önnek mi a javaslata, uram? tudakolta. Nyílt támadással semmi esélyünk a hágó elfoglalására, Gröl válaszolta Stürmer gondosan mérlegelve a szavait. Egy oldalról intézett rohammal talán elérhetne átmeneti sikereket az embereivel, de a fagyos, jeges terepet meg a sziklákra tapadt, vastag hóréteget is vegyük tekintetbe. Míg ezen áthatolnának, a ruszki hölgyeményeknek elég idejük lenne a támadás okozta sokkból magukhoz térni, és attól kezdve sorra leszednék az embereit, akár a gyalogfácánokat. De éjszaka talán nem vetette ellen Gröl. Meglehet. De még akkor is érzékeny veszteséggel járna a támadásuk, márpedig mi nem tudunk több súlyos veszteséget elviselni. Ne feledje, hogy az utóbbi hetvenkét óra során huszonöt emberünket vesztettük el, és csak a Jóisten a megmondhatója, milyen nehézségek várnak még ránk a hágó elhagyása után. Minden maradék emberünkre égető szükségünk lesz. Megértem, uram, de akkor hogyan tovább? Így mondta Stürmer, és sebtében elmagyarázta tervét, ami az utóbbi órában fogant meg az agyában. Végig azon töprengett ugyanis, hogyan tisztíthatnák meg a hegygerincet további veszteségek nélkül. Gröl kis ideig teljes némaságba burkolózott, miután az
ezredes feltárta előtte az ötletét. Az északi szél süvítésén és a németek állásaiból időnként megeresztett sorozatokon kívül semmi mást nem lehetett hallani. Végül az őrnagy csak egy rövid megjegyzést fűzött a dologhoz: Pokolian nehéz lesz, uram. Még annál is nehezebb ismerte el Stürmer ezredes kényszeredetten.
VII. FEJEZET Lermintova őrmester vodkával bőven feldúsított, fekete teáját kortyolgatta. Gyönyörű napkelte köszöntött rájuk. Kristálytisztán kéklett fölöttük az ég, alattuk pedig szemkápráztatóan fehérlett a lejtő. Ám a rövidre nyírt hajú őrmesternő ezúttal fittyet hányt a nyári reggel szépségeire. Tekintete a fritz halottak sötét, mozdulatlan, hókupaccal borított halmaira tapadt, valamint a lőtávon túl vöröslő tábortüzek lángjaira, melyek arról árulkodtak, hogy az ellenség továbbra sem válaszol a tüzelésükre, sőt mi több, még csak kísérletet sem tesz az állásaik bekerítésére. Nos, őrmester elvtársnő? érdeklődött az apró termetű, babaarcú Jelena Serova, aki váltásként gőzölgő teáskannával jött fel hozzá a megfigyelőállásba, és most ott kuporgott mellette a géppuskafészekben. Csak elmélyedtem kissé a gondolataimban, kedves Jelenám dünnyögte az őrmesternő, azon a férfiasan darabos, basszus hangján, ami akkoriban alakult ki nála, amikor ’41-ben magára öltötte a hegyivadász hadtest földszínű uniformisát és végérvényesen kimutathatta szexuális hajlamait. Úgy látszik, alaposan elkaphattuk a fritzek muffját!
alaposan elkaphattuk a fritzek muffját! A lány felvihogott: Milyen merész kifejezéseket használ, őrmester elvtársnő! Akár mást is használhatnék válaszolta Lermintova őrmesternő, aki láthatóan igen elégedett volt magával, hogy ilyen vaskos tréfával fejezheti be a teázást , de most nem annak van itt az ideje. Na, jól van, Jelena, visszamegyek a barlangba, te pedig jól tartsd nyitva azokat a szépséges szemeidet, mert a végén még valami szőrös fritz farok talál a bugyidba tévedni, mire észreveszed. A lány még akkor is vihogott, amikor Lermintova őrmesternő átpréselte megtermett testét a barlang nyílásán, ahonnan rádión közölte az Elbrusz-házban lévő kapitánnyal, hogy a Csotyu-Tauhágó frontján teljes a nyugalom. *** Öngyilkos mászás volt. Négyen keltek útra a második hóviharban, Stürmer, Gröl, Ökör Joe és Jap. Mostanra a rájuk tapadt hó elolvadt, és súlyos nedvességgel áztatta át minden ruhadarabjukat. Vastag csomókban tapadt a bakancsukra minden lépéssel nehezebbé téve a haladásukat, így nem csoda, hogy már alig érezték a lábukat, mire az emelkedő aljához értek. Mégis örültek neki, hogy elállt a havazás. Valóságos áldásnak tekintették. De amint azt az őrnagy és az ezredes előre sejtette, az emelkedő megmászása pokoli volt, sőt még annál is rosszabb. Stürmer haladt az élen, neki kellett utat mutatnia a többieknek. Felnyúlt, szinte vaktában keresett fogást, és ha talált, felhúzódzkodott. Minden erejét és tapasztalatát be kellett vetnie. Egy ideig zökkenőmentesen ment minden. A parancsnok
Egy ideig zökkenőmentesen ment minden. A parancsnok tisztában volt vele, mekkora őrültség az éjszaka közepén nekimenni egy ismeretlen emelkedőnek. De ez az ismeretlen egyúttal olyan kihívást jelentett számára, amit utoljára zsenge ifjúsága idején érzett, s amiről eddig azt hitte, hogy azóta teljesen kiveszett belőle. Aztán egy olyan, nedves hóval borított, agyagos szikla következett, amit hatvanöt percen át tartó nyomorúságos küzdelem árán sem sikerült leküzdeni. A síkos, csúszós, megbízhatatlan felszínen minden lépés az életveszéllyel volt egyenlő. Szinte percenként hibáztak mind a négyen, egyre-másra visszacsúszva, alázuhanva a sötétségbe. Tőlük telhetően igyekeztek elfojtani az esésük zaját és a káromkodásaikat. Végül mindannyian ott kuporogtak a hatalmas kő alatt zúzódásokkal, vágásokkal, horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal borított testtel. Öt órakor Stürmernek kénytelen-kelletlen pihenőt kellett elrendelnie. Ökör Joe hálásan lecsúsztatta felsebzett válláról az aknavető csövét, és úgy elnyúlt teljes hosszában a hóban, mintha pihepaplanon feküdne. Pillanatokon belül horkolni is kezdett, míg a másik három nyomorúságos, didergő csendben összebújva lapított a sziklaperemen. Fél hatkor, tudva, hogy nem pihenhetnek tovább, az ezredes parancsot adott a mászás folytatására. Ezúttal Gröl vette át a vezetést, és Stürmer zárta a sort, hátán cipelve a keresztbe vetett aknavetőcsövet. Ha lehet, most még tovább romlott a helyzetük, mivel belefutottak egy kuloárba. A kuloár a hegyoldalban levő mély,
sima falú, hosszanti „vályú” melyet a lavinák és a lezúduló jégfolyások mélyítenek, alakítanak. Ráadásul a folyosó csaknem teljesen sima falait magas, fagyott, az erős szelek által fantasztikus alakokká formált hókupacok tömték el. Gyilkos, gerinctörő feladatot jelentett minden egyes újabb akadály leküzdése. Gröl őrnagy most mutatta meg azt a tehetségét, ami Németország legkiválóbb fiatal hegymászójává tette. Egyik szeget a másik után verte be a jeges falba, és szinte fáradhatatlannak tűnő könnyedséggel vezette őket egyre magasabbra. De a hóbuckáknál még őt is cserbenhagyta a tehetsége. A hókéreg ugyanis túl vékony volt ahhoz, hogy elbírja a testsúlyukat, így lépten-nyomon beszakadt alattuk, és többnyire egészen derékig belesüllyedtek. Időről időre meg kellett állniuk és a csákányukkal eltávolítani az óriási hólabdákat. A puha hó a bakancsuk talpára tapadt, és oly körülményessé tette a mozgásukat, mintha mélytengeri búvárok lennének. Hatra sikerült a kuloár leküzdése, épp akkor, amikor a napkelte kezdte bepirítani a csúf, piszkosfehér égboltot. De a szörnyű mászásnak még ekkor sem értek a végére. A változatosság kedvéért ezúttal majd kétszáz méternyi, csaknem teljesen sima sziklafal magasodott előttük. Most újra Stürmer vette át a vezetést, visszaadva az aknavetőcsövet Ökör Joe-nak, a sort pedig az aknagránátokat átázott hátára szíjazva cipelő Gröl zárta. Néhány sikertelen kísérlet után Stürmernek sikerült egy apróbb repedésre lelnie. A repedés ferdén keresztezte a sziklát, de legalább felfelé irányult. Az idő annyira elszaladt, hogy az ezredes tudta, nincs lehetőség jobb hely
elszaladt, hogy az ezredes tudta, nincs lehetőség jobb hely keresésére. Innen kell megpróbálniuk. Ami ezután következett, az igazi rémálom volt. Brutális, tüdőt maró, széllel és meg-megújuló heves hóförgeteggel szemben vívott lidércnyomás. Az orkán az arcukba mart és mindent megtett azért, hogy letaszítsa őket a szikla felszínéről. Ám ők úgy tapadtak a kőfelülethez, mint legyek az enyves papírhoz, teljességgel beleolvadva a felséges hegyi panorámába. Egyetlen véget nem érő küzdelem volt az egész hegymászás, lángoló izmokkal függeszkedve, vérző, érzéketlen ujjbegyekkel és elfagyott lábujjakkal kapaszkodva. Folyamatosan olyan öngyilkos kockázatot vállaltak, amit rendes körülmények között egyetlen épeszű hegymászó sem. Egyik szeget a másik után kalapálva, abba karabinert és kötelet akasztva, ugyanazt a dupla mozdulatot ismételgetve, centiről centire araszoltak egyre feljebb a sima falon a párkányig, ami úgy látszott, mintha még legalább egy kilométerre lenne. Egy teljes órába telt, mire felértek. Addigra az első napsugarak vérvörösre színezték az arcukat. Stürmer ezredes verejtékben fürödve, totálisan kimerülve átcsusszant a párkány peremén, és fájdalomtól gyötört testtel úgy terült el a kis platón, mint valami alaktalan rongyhalom. Ziháló, reszelős kapkodással szedte a levegőt, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig képtelen volt látni, hallani, gondolkodni. Aztán, mint egy vénséges vénember, lassan felemelkedett, és testét arra kényszerítve, hogy felejtse el a szegek, sziklák és a hegymászó bakancsok által okozott gyilkos, kínzó fájdalmat, a bajtársai segítségére sietett, akik még nem értek a szörnyűséges
bajtársai segítségére sietett, akik még nem értek a szörnyűséges mászás végére. Legvégső erőtartalékai mozgósításával leszedte Meier széles hátáról a hevederekkel rögzített aknavetőcsövet és felemelte a tetőre. Ezután magát Meiert húzta fel a párkányra. A törzsőrmester arccal a hóba bukott, és látható megkönnyebbüléssel kapkodta a levegőt. Most az aknagránátok következtek Gröl őrnagy hátáról, és ezúttal még az arrogáns nemzetiszocialista mintakép sem utasította vissza a segítséget. Jap érkezett utolsóként, de ez alkalommal a himalájai serpa teherhordók leszármazottja is ugyanolyan kimerült volt, akár a másik három. Az irdatlan mászás minden energiát kiszívott az inas félvér rendes körülmények között határtalan erőtartalékából. E négy főnyi kis csapat, legyőzte a világot! *** Pirkadat óta egy óra telt el. Stürmer rábeszélte a másik hármat, hogy legalább néhány falatot egyenek a kemény, szárított húsból és öblítsék le egy pofa hólével. A többiek ugyan el akarták hárítani, hogy nem éhesek, csak kimerültek, de az ezredes kitartóan győzködte őket, mivel tudta, hogy az előttük álló feladathoz friss energiára lesz szükségük. Aztán, mint a szófogadó fiacskáit megjutalmazó gondos anya, mindegyiküknek ünnepélyesen a szájába nyomott egy darab dextróz cukorkát. Tudta ugyanis, hogy az édes tabletták felgyorsítva juttatják az energiát a véráramba. Lassacskán kezdtek magukhoz térni a kimerültség okozta letargiából, miközben Stürmer, a hóban teljes hosszában elnyúlva
a partizánnők alattuk lévő állásait vizsgálgatta. Ökör Joe odakúszott hozzá az aknavetőcsővel. Ezer ördög és pokol! mordult fel elámulva az orosz bárisnyák láttán. Egy tucatnyi muff itt a nagy semmi közepén! Nekünk meg, szegény katonáknak még egy vén vasorrú bába sem jut már hosszú hetek óta! Miért nem tölthetjük tele kolbásszal ezeket az elhagyott lövészárkokat? Stürmer szipákolva bólintott: Nem mondom, hogy nincs igazság a szavaiban. Ezek az elvtársnők sokkal kellemesebb célra is fordíthatnák a bájaikat. De attól tartok, jelen pillanatban olyan gondot okoznak az Edelweiss Rohamosztag számára, amit szexuális úton képtelenség megoldani. Ökör Joe fülig elvigyorodott: Eresszék csak le közéjük Meier asszony jóképű kisfiát, uram, és egykettőre megmutatom maguknak, hogy kell az ilyenekkel bánni. Jól fejbe kell őket kólintani egy bizonyos tompa tárggyal. Stürmer halványan elmosolyodott, de a derű hamar lehervadt az arcáról, amikor eszébe jutott, miért másztak fel ide. Egyetlen megoldás létezett: az orosz nőket likvidálni kellett, ha a rohamosztag fel akart jutni az Elbruszra. Ne lamentáljon annyit, Meier torkolta le a törzsőrmestert , inkább lássanak hozzá az aknavető felállításához és Jap felé fordulva, ráparancsolt: Hozza ide az alaplapot! A négy hegyi vadász sebtében nekilátott a „47” mm-es aknavető felállításának. Jap lefektette az alaplapot, Ökör Joe becsavarta a csövet,
Jap lefektette az alaplapot, Ökör Joe becsavarta a csövet, Gröl őrnagy pedig kiszedte a lőszeres ládából a halálos, tömzsi, szárnyas gránátokat, és lefektette őket a hóba az aknavető mellé. Stürmer ezredes lőelem és távolságszámításokat végzett, majd végrehajtotta a szükséges méter és szögbeállításokat. Mindezt összeszokott, gyakorlott veteránok módjára végezték. Az aknavetőt perceken belül tüzelésre kész állapotba helyezték. Stürmer Gröl felé biccentett: Őrnagy, irányítsa a tüzelést, elvégre maga a legjobb lövőnk! Amint kiadom a tűzparancsot, pörköljön oda nekik! aztán Ökör Joe felé fordulva bólintott: Maga a töltő, és szünet nélkül adagolja a gránátokat, mihelyt az elsőt kilőtték! Értettem, uram! Jap, maga velem jön! A két férfi a mély hóban kúszva, gyorsan a partizánnők százötven méternyire alattuk lévő fedezéke fölé osont. Rendben van, Jap, kifüstöljük őket a rókalyukaikból. Hat aknagránát bőven elég lesz hozzá. De semmiképpen sem szabad hibáznunk. Az első aknáktól biztosan pánikba esnek és kirohannak a nyílt térségre. Akkor következik a mi feladatunk… hagyta, hogy a másikban tudatosuljanak a szavai. Jap bólintott: Értettem, uram. Semmiképpen sem engedhetjük, hogy a lövészgödreikbe bújjanak vagy visszafussanak a barlangba, mert akkor soha többé ki nem csaljuk őket onnan, és ítéletnapig itt rostokolhatunk ez előtt az átkozott hágó előtt. Ez az ábra, minden világos?
ez előtt az átkozott hágó előtt. Ez az ábra, minden világos? *** Hirtelen egy piros rakéta süvített fel a makulátlan kék égre. A lövészgödreikben lapító vörös hollók mind felfelé néztek, csinos arcuk a jelzőfény vérvörös árnyalatában fürdött, miközben nyirkos ujjaikkal ijedten markolták a fegyverüket. Mi a fészkes!… Lermintova őrmester káromkodása kiszáradt torkán akadt, mivel egy obszcén, mély pukkanás következett, amit pár pillanat múlva a kilőtt aknagránát gyomorforgató süvítése követett. Egy pillanatra elcsípte a lassan az ég felé szálló kis, fekete gránát baljós alakját, ami aztán eltűnt a szeme elől. A partizánnő a moszkvai fronton előző télen szerzett tapasztalataiból tudta, hogy az állásaikra kilőtt gránát gyorsabban süvít lefelé, minthogy szemmel követhetné. Mögénk kerültek a faszok! üvöltötte. Le a földre, mindenki! Szitkozódása folytatása az aknagránát földrengető robbanásába fulladt. A talaj felemelkedett és keményen szájon vágta. Az orra megtelt a puskapor savas, fojtogató bűzével. Vadul rázta a fejét, hogy megszabaduljon a fülcsengéstől, majd pislogott néhányat és körülnézett. Úgy látta, hogy a gránát Jelena Serova lövészgödrét találta telibe, mert csak egy füstölgő, friss, barna földkupacot talált a helyén. Első pillantásra nyomát sem látta a lánynak. Másodikra viszont meglátott valamit, és Lermintova őrmester alig bírta elfojtani kitörő sikoltását. Az a valami ugyanis, ami lassan gurult feléje a fennsík havában és úgy nézett ki, mint egy kidurrant futball-labda, Jelena Serova feje
volt! Ám Lermintova őrmesternek nem sok ideje maradt a horrorisztikus látvány miatti borzongásra. A hágó feletti meredélyen ugyanis amit ők mindeddig megmászhatatlannak hittek újra vörös lángot köpött az aknavető. Immár a második gránát száguldott az ég felé, mígnem elérte a szükséges magasságot, aztán megfordulva iszonyatos sebességgel, félelmetes süvítessél zuhant a pánikba esett partizánnők közé. Lermintova lehajtotta a fejét. A gránát ugyanakkor pontosan a fennsík közepébe csapódva robbant. Borotvaéles, öklömnyi, ezüstösen csillogó repeszdarabok süvítettek szanaszét. Az őrmesternő érezte, hogy valami megüti a sisakját. Vörös és fehér csillagok kavalkádja robbant a szemei előtt. Egy pillanatra azt hitte, hogy elájul, de hatalmas akaraterővel sikerült legyűrnie az öntudatlanság fenyegető, sötét hullámát. Eszméletvesztés helyett felemelt géppisztolyából megeresztett a magaslat felé egy hosszú, ádáz sorozatot, de aztán csüggedten konstatálta, hogy a golyók jóval az aknavető alatt ártalmatlanul csapódnak a hóba. Vagyis a németek gyilkos kommandója az ő fegyvereik lőtávolságán túlról tüzelt rájuk. Ezt követően az egész fennsíkot elárasztotta a földrengető, forróságot árasztó, heves aknatűz. A Krupp acél puha női testeket hasított, roncsolt, tépett, szaggatott, betemette lövészgödreiket torzóvá szabdalt, megcsonkított, lábatlan, saját forró piros vérükben úszó hullák füstölgő borzadályát szórva szanaszét. A barlang közelében lévő, pánikba esett túlélők Lermintova figyelmeztetésével mit sem törődve, fegyverüket
eldobálva, ész nélkül rohantak a véres havon át a vélt biztonság felé bele egyenesen a német gépfegyvertűzbe. Messze fent Stürmer a fejét csóválta. Keskeny arca halálsápadt volt a mészárlás okozta sokkhatástól. A nők szabályosan a vesztükbe rohantak, hogy aztán géppisztolygolyóktól kilyuggatott testtel, elhagyott rongycsomók módjára terüljenek el a hóborította, véres fennsíkon. Lassan leengedte füstölgő géppisztolyát, a vállai megrogytak a kétségbeeséstől. Miért kellett ezeknek a szerencsétleneknek így végezniük? Tudta, hogy sosem kap választ erre a hátralévő életében mindig nyomasztó kérdésre. Akár azt is kérdezhette volna, hogy mire való ez az egész háború? Tüzet szüntess, Jap! adta ki a parancsot szinte elviselhetetlen fájdalommal telt hangon. Tüzet szüntess, a hágó már a miénk! Egy végső erőfeszítéssel, miközben gondosan elkerülte a fennsíkon mozdulatlanul heverő fekete torzók látványát, felemelte rakétapisztolyát, és kilőtte a győzelmüket hirdető zöld jelzőrakétát odalent várakozó embereinek. Így ért véget a Csotyu-Tau-hágóért vívott csata… Negyedik könyv
A vörös hollók I. FEJEZET Stürmer ezredes kiszáradt szájába vett egy maréknyi puha havat az egyik jégtábla széléről és hagyta elolvadni. Ám ellenállt a vágynak, hogy le is nyelje, mivel tapasztalatból tudta, hogy heves hasmenést okozhat. Ezért amikor az égő szomjúságát
valamelyest sikerült csillapítania, kiköpte a hólevet. Maga is fáradtan nézett végig a körülötte hóba roskadva pihenő emberein. A parancsnoknak már a következő, kimerítő hegymászó feladat járt az eszében. Ezen a reggelen végig dühöngő hóviharban meneteltek. A körülöttük örvénylő, sűrű hózápor átnedvesítette a ruházatukat és hegymászó bakancsukat, szemüket-szájukat ellepte és olyan ólomnehézzé tette a kezüket, hogy alig érezték ujjaik között a mászóbotot. Mostanra a havazás és a szél alábbhagyott ugyan, ám a jégtáblák láttán az ezredes tudta, hogy továbbra is ugyanolyan nehéz, gerincpróbáló mászás vár rájuk, mint eddig. Bár a napnak nyomát sem lehetett látni, a jégmező fenyegető szürkeséggel csillogott, és egészen a látóhatár széléig terjedt. Stürmer lyukas fogát szívogatta, amely szüntelenül fájt, sajgott ebben a magasságban. Biztosra vette, hogy a jégmező buckái között szép számmal akadnak könnyű hóréteggel fedett, alattomos hasadékok, ám ebben a sötét félhomályban szinte lehetetlen észrevenni az ilyen végzetes árkok, hasadékok jelenlétére utaló, máskor könnyen kiszúrható, árulkodó jeleket. Vagyis igencsak rosszak voltak az Edelweiss hegyi vadászainak esélyei, de nem volt más választásuk, mivel egyedül ez az út vezetett fel az Elbrusz kettős csúcsára. Vagy nekivágnak, vagy vissza kell fordulniuk. Rendben van, emberek, készüljenek krákogta repedezett, kiszáradt ajkaival, miközben azt kívánta, bárcsak ő is leheveredhetne a puha, nedves hóba, hogy kialhassa magát, és legalább addig ne érezze ezt az őrült, szaggató fej és fogfájást.
legalább addig ne érezze ezt az őrült, szaggató fej és fogfájást. Kötelet fel, továbbmegyünk! Az elgyötört hegymászók tőlük telhetően igyekeztek teljesíteni a parancsot, ám az ujjaik annyira elmerevedtek, hogy érzéketlen kolbásznak tűntek. Közben Stürmer a helyettesének, Gröl őrnagynak megadta végső utasításait, mielőtt nekivágnának a jégmezőnek: Természetesen tisztában vagyok azzal a régi alapszabállyal, hogy két fő sose lépjen egyszerre ugyanarra a jégtáblára, Gröl. De maga is láthatja, hogy jelen körülmények között nincs más mód a megfelelő távolságtartásra. Ellenben, ha tízméteres távközzel követjük egymást, akkor talán meggátolhatjuk, hogy amennyiben valaki hasadékba zuhan, a többieket is magával rántsa. Gröl egyetértése jeléül bólintott. Arra is ügyelnünk kell, hogy mentési célokra elegendő tartalék kötelünk legyen, ha baleset történne. Részemről húszméternyit javaslok! Egyetértek. A hegyivadászok már menetkészen várakoztak. Stürmer még egy végső jó tanácsot tartogatott számukra: Használják a pruszik-zsinórokat utasította az embereit. A katonák engedelmesen elővették a karabinerüket, és a csípőjüknél fogva rácsatlakoztak a főkötélre úgy, hogy a másik vége könnyen elérhető távolságban legyen. Remek dicsérte meg őket Stürmer, amikor végeztek. Figyelem, emberek, jól ismerik ezt a menetgyakorlatot. Mindvégig az előttük haladót kell figyelniük. A jégmező felszíne
Mindvégig az előttük haladót kell figyelniük. A jégmező felszíne miatt pedig ne nyugtalankodjanak, mert azon én fogom magukat átvezetni. A lényeg, hogy maguk előtt nem szabad hagyniuk, hogy a főkötél ellazuljon. Mindenesetre tartsák készenlétben a jégcsákányukat, hogy probléma esetén minél gyorsabban átszerelhessenek. Az ezredes vett még egy nagy levegőt, érezve, amint a jeges szél fájdalmasan belehasít erőlködő tüdejébe, aztán felkiáltott: Utánam, indulj! Stürmer ezredes nem fázott sokáig. Sőt, testéről hamarosan patakokban csurgott az izzadság, a félelem és feszültség izzadsága. Immár jócskán behatoltak a jégmezőre. Mindvégig a parancsnok haladt az élen. Lépésről lépésre óvatosan, csákánya hegyével megvizsgálgatta a tompa csillogású, csúszós felületet. Ha a hegye túl mélyen fúródott a havas jégbe, akkor inkább jobbra vagy balra került, és nem vállalt felesleges kockázatot. Rendszeres időközönként meg is állt, hogy levegővételnyi pihenéshez juttassa kimerült embereit, s egyúttal gondosan ellenőrizte az árulkodó hasadékok árnyékát. Eddig az Edelweiss mellé szegődött a szerencse. Sikeresen elkerülték a hasadékokat, és egyetlen súlyos zuhanás sem történt a veszedelmes jégtáblák felszínén. A látási körülmények azonban folyamatosan romlottak, és az ezredes tudta, hogy gyorsítaniuk kell a tempót, ha nem akarja, hogy itt érje őket a sötétség a jégmezőn. Az itteni, mozdulatlan éjszakázás ugyanis végzetes lett volna számukra. Ezért aztán igyekezett tovább, kikerülve a veszedelmesen ingatag jégpárkányokat, körbejárva a jég mélyebb repedéseit,
míg sorsát a saját kezébe véve egyszerűen átugrotta a kisebb repedéseket, miközben reménykedett, hogy a túloldali vékony hóréteg megbírja a súlyát. Közben végig az járt az eszében, hogy lassan besötétedik, s ha addig nem jutnak a végére, akkor nekik befellegzett. A baj délután négy óra tájban következett be. Éppen felértek a jégmező legmagasabb pontján, és megkezdték a leereszkedést, amellyel egyenesen az Elbrusz-ház alá kerülhettek, ami úgy ezerméternyire lehetett tőlük valahol a félhomályban. Ekkor a talaj hirtelen, minden előzetes jel nélkül beszakadt a lába alatt. A csákánya kirepült a kezéből, ő maga pedig riasztó sebességgel alázuhant egy lavinaszerű hótömeggel egyetemben. Aztán egy derekát megszorító rándulás az összes levegőt kipréselte belőle. De a csípőjére csatolt kötél kitartott, így nem zuhant tovább lefelé. Egy röpke pillanatra hatalmába kerítette a pánik. Ha nem tudják elég gyorsan felhúzni, akkor neki vége. Egy második rándulás. A kötél fájdalmasan a hasába vágott. Félelmében és fájdalmában levegő után kapkodott. Vajon kitart-e a kötél? villant át agyán a kérdés. Az erős kötél egyelőre kitartott ugyan, ám ő ott lengett, hintázott magatehetetlenül, levegőért kapkodva a félhomályban, döbbent szemével a hasadék mélységét vizsgálva, amibe beleesett. Igyekezett lehiggadni és sebtében munkához látni, mivel tudta, hogy a derekába vágó kötél szorításától pillanatokon belül eszméletét veszíti, ha nem szabadul meg tőle azonnal. Erősen remegő ujjakkal viaskodott a pruszik-zsinórral, megpróbálta lecsúsztatni a testén, hogy aztán az egyik lábával bele tudjon
lépni. Már kezdte érezni az öntudatlanság első fekete hullámait, amelyek minden pillanatban ájulással fenyegették. Végre sikerült lecsúsztatnia a pruszikot, ami most már lépőszárat képzett, és miután a jobb lábával belelépett, enyhült a mellkasára nehezedő nyomás, az öntudatlanság fekete hullámai elenyésztek. Most már a saját kötele tartotta. Vett egy mély levegőt és erősen remélte, hogy a többiek engedelmeskednek az ilyen helyzetekre érvényes parancsnak, miszerint nem próbálhatják meg a kötél eltávolítását, és nem vesztegethetik az időt azzal, hogy rajta segítsenek. Újra megszemlélte a környezetét. Az biztos, hogy egy mély hasadékba zuhant, de hogy valójában milyen mély lehetett, azt a félhomályban képtelen volt kivenni. Csak annyit lehetett megállapítani, hogy a szurdok, ami megnyílt alatta, a lehető legrosszabb fajta volt: alul széles és felfelé keskenyedő. Brutális tortúra lesz kikászálódni belőle, főként, mivel a jégfalak mindkét oldalon túl messze vannak ahhoz, hogy elérje őket. Stürmer tudta, hogy mihamarabb bele kell vágnia. A szakadékban ugyanis dermesztően hideg volt. Ha sokáig marad mozdulatlanul, a lábai elzsibbadnak és érzéketlenné, működésképtelenné válnak. Vett egy jókora levegőt, és nekilátott a hevenyészett kötéllétrán való, végtelenül lassú felkapaszkodásnak. Előbb az egyik lábát tehermentesítve feljebb csúsztatta a pruszikot a tartókötélen, majd a lábát a hurokba visszahelyezve, felhúzta és megfeszítette a kötelet. Utána a másik lábával is megismételte ugyanezt a műveletet. Így jutott egyre magasabbra és
ugyanezt a műveletet. Így jutott egyre magasabbra és magasabbra, ám közben éreznie kellett, mint fogy sajgó-égő kar és lábizmaiból az erő. Hiába volt tapasztalt hegymászó, úgy érezte, mintha egy nyitott csapon át folyna ki testéből az energia. Örökkévalónak, végtelennek tűnt számára ez a lidércnyomásos kapaszkodás. Meggyötört izomzatába halálos hidegséggel mélyedtek bele a jégvilág dermesztő ujjai. Egyre közelebb sodródott a halállal egyenlő letargikus magatehetetlenséghez. Az segítette ki szorult helyzetéből, ami Németország legkiválóbb alpinistájává tette: minden testi és szellemi erejét összpontosítva, az érzéseit és gondolatait teljességgel kikapcsolva, valóságos mászógéppé változva csak és kizárólag a következő mozdulatára koncentrált. Egyik lábát a másik után váltogatva, centiről centire küzdötte fel magát a mélységből. A bakancsa fémes kaparásán és heves, sípoló lihegésén kívül semmi mást nem lehetett hallani. A hasadék teteje egyre közeledett. Halk, távoli, aggodalmasnak tűnő hangok szűrődtek le hozzá. Újult erővel folytatta a küzdelmet. Tudta, hogy a bajtársai nem hagyták cserben. A fejével váratlanul beleütközött valamibe. Döbbenten nézett felfelé. A tartókötele mélyen belevágódott a hasadék lecsüngő hóperemébe, s a bucka elzárta az útját. Valahogy el kellene tisztítani a havat, hogy kijuthasson. Igen ám, csakhogy a csákányát elvesztette! Keserűen átkozódott, és érezte, hogy eljutott a feladás határára. Hamuszürke, fagyott arcán az önsajnálat keserves könnyei peregtek. Hogy tudna áttörni ezen a
önsajnálat keserves könnyei peregtek. Hogy tudna áttörni ezen a jeges tömegen? Aztán, csodával határos módon, a jégréteg engedni kezdett. Előbb csak kisebb szilánkok hullottak felfelé fordított arcába. Aztán a szilánkok egyre nagyobb darabokká váltak. Az ezredes vállai közé húzta a fejét, nehogy a záporozó jégeső felsebezze. A hangok mind tisztábbá váltak. Már fel is ismerte az egyiket. Jap hangja volt. Húzza fel a kö… próbált felkiabálni a kis káplárnak, de nem volt ereje a segélykérés befejezésére. Csak függött ott tovább, és elakadó lélegzettel hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Pár pillanattal később Jap áttörte a jégréteget, és Stürmer néma döbbenettel meredt felfelé a félvér arcába. Egy pillanatig nem értette, mi lehet vele, mivel, hozzá hasonlóan Jap is levegő után kapkodott. Siessen felfelé, uram! Itt a kötél! Az a nagy bajor magtárszaró tart engem a bokámnál fogva, és elég kétséges, hogy meddig tud még lelógatni. Stürmer hálásan elkapta a mentőkötelet és tőle telhetően ráhurkolta a derekára. Most már két kötél tartotta közvetlenül a szakadék szája alatt. Jap eltűnt, és Ökör Joe öblös parancsszava harsant: Rajtatok a sor, nedves farkú banda! Húzzátok! A következő pillanatban az élet és halál között lebegő Stürmer ezredes érezte, hogy kirántják az utóbbi mohó szorításából.
Ekkorra már leszállt az éj és a teljesen kimerült emberek, akiknek közvetlenül a sötétség beállta előtt sikerült átjutniuk a jégmezőn, a sátrukban kuporogva vacsorafőzéssel foglalatoskodtak a libegő-lobogó petróleumfőzőkön. Döbbenetes mennyiségű kondenzált tejjel meglocsolt, zabkása, kakaó és eperdzsem keveréket tudtak magukba tömni. Stürmer, aki az aggódó Ökör Joe-nak köszönhette megmenekülését, szintén túl volt már az étkezésen. A törzsőrmester a változatosság kedvéért most felcseri teendőket látott el. Lefertőtlenítette és bekötözte Gröl kezét, amelyet kegyetlenül felsebzett a kötél, amikor a szakadéknál az ezredes teljes testsúlyát meg kellett tartania. A parancsnok úgy érezte, még soha életében nem élvezte annyira a pipafüstöt, mint ezúttal. Már kezdtem azt hinni, hogy alulról fogom szemlélni a krumpli növekedését, Gröl ismerte be kifújva egy illatos, kék füstfelhőt. Pokoli volt az a szakadék. A fanatikusan egészségmániás őrnagy, aki minden ajzó-és izgatószerrel szemben merev elutasítással viseltetett, ezúttal kivételesen nem emelt kifogást, amiért az altiszt is rá merészelt gyújtani a kétszemélyes sátor szűk légterében. Való igaz, uram felelte összegörnyedve , határozottan kockázatos volt. Ennyire fáj, Gröl? kérdezte Stürmer részvétteljes aggodalommal. Bevehetne legalább egy aszpirint. Gröl azonban határozottan megrázta a fejét. A modern német embernek meg kell tanulnia a fájdalom
A modern német embernek meg kell tanulnia a fájdalom elfogadását és elviselését. válaszolt önérzetesen, a Stürmer által igencsak utált nemzetiszocialista közhelyek egyikével. Ezúttal azonban az ezredes nem élcelődött az őrnaggyal. Zsörtölődés vagy tréfálkozás helyett csupán ennyit mondott: Akkor talán bújjon be a hálózsákjába és pihenjen egy kicsit. Az is enyhíti az ember fájdalmát. Majd átveszem a szolgálatot, annyira már rendbe jöttem. Rámosolygott tiszttársára, akinek az arca hófehér volt a fájdalomtól. Nedves szemei egyértelműen elárulták, milyen pokoli kínokat él át felhasadt keze miatt. Na, menjen és aludja ki magát, ez parancs! Gröl további ellenkezés nélkül belebújt a hálózsákjába, és szenvedő arccal a sátorfalnak fordulva megpróbált elszunnyadni. Stürmer pedig felöltözött, szippantott még egy utolsót a pipájából, aztán eloltotta, és kimászott a csillagokkal telehintett, jeges, bársonyos hegyi éjszakába. A hóperem mögött emelkedő sátrakból az új napra készülő, kimerült katonák szórványos, fojtott beszélgetése szűrődött ki. A parancsnok pár percig hallgatta őket, és megnyugodva konstatálta, hogy emberei nem méltatlankodnak nehéz sorsuk miatt, sem azért, mert el vannak vágva az ellenség területének közepén, ráadásul a „Minden Idők Legnagyobb Hadvezére” ahogy a Führert a nemzetiszocialista hierarchia fellengzősen titulálta egy ismeretlen hegy meghódítására küldi őket. Mindennapos témákról folyt a társalgásuk: nőkről, ízletes ételféleségekről, szolgálati dolgokról és megint csak nőkről. Stürmer elmosolyodott magában az átható sötétségben. Amíg a hegyivadászai ennyire kötődnek „elsőszámú beszédtárgyukhoz”,
hegyivadászai ennyire kötődnek „elsőszámú beszédtárgyukhoz”, a nőkhöz, addig nincs mitől tartani. A mély hóban lassan lépdelve körüljárta az egész kis tábort és ellenőrizte a felállított őrszemeket. A jégmezőn eltöltött gyilkos, kimerítő nap dacára minden őrt ébren talált. Pár percig mindegyikükkel elcsevegett. Szokványos, parancsnok és alárendeltjei közötti, semmitmondó beszélgetések voltak ezek, mégis igen sokat jelentett a katonák számára, mivel erősítette a feljebbvalójukhoz való kötődésüket. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, elindult vissza a sátrához, hogy nyugovóra térjen. A nehéz nap gyötrelmei, riadalmai teljesen kimerítették a testét, lélekben viszont változatlanul éber maradt. Fizikai fáradtsága ellenére összeszedte magát és felkapaszkodott a táborukat elrejtő párkány tetejére. A látási viszonyok kifogástalanok voltak, a hófelület gyémántként csillogott a ragyogó holdfényben. A jeges felszín felett tovairamló szél halk suttogásán kívül semmi sem zavarta meg a békés, éjszakai csendet. Felpillantott a baljóslatú páros hegyoromra. A mellbimbószerű, lenyűgözően fenséges hegycsúcsokkal szemben állva ismét elárasztotta a saját tehetetlenségének és jelentéktelenségének érzése. Mily elenyésző semmiség az ember a természet nagyságához képest! Ugyan mekkora hatása lehet az emberi létnek, a maga légypiszoknyi parányával a világ alakulására? Egy emberi élet nem több, mint apró ecsetvonás a világtörténelem végtelen freskóján. Stürmer ezredes imára kulcsolt kézzel állt a természet isteni oltára előtt, és miközben lassan aláhulló hópelyhek ereszkedtek
mozdulatlan alakjára, a háború befejezéséért fohászkodott, s azért, hogy élete hátralévő részében megtehesse, amire mindig vágyott, ami a titkos álma volt, amióta csak a hegymászás lett a szenvedélye: meghódíthassa a föld legmagasabb hegyormát. A német parancsnok imája azonban nem talált meghallgatásra. Miközben ott állt elmélkedve a bársonyos éjszakai ég alatt, egy hosszúkás, csónakszerű építmény bukkant elő a félhomályból. Az Elbrusz-ház volt, és csupán egy röpke pillanatra látszott, aztán újra belesüllyedt a csendes éjszakába. De ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy Stürmer észrevegye a menedékház kerek hajóablakaiból kiáradó fényeket. Elszorult szívvel állapította meg, hogy az Elbrusz-házat megszállva tartja az ellenség. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint újabb vérontást.
II. FEJEZET – Jóságos Isten!… sikoltotta Rosvita Mihajlovna, aztán gyorsan visszafogta magát, ráébredve, hogy nem szabad megrémítenie vörös hollóit. Gyorsan, hozzátok be ide! Vagy féltucatnyi kéz sietett a súlyos sérüléseket szenvedett nő segítségére. Gyengéden betámogatták Lermintova őrmestert a menedékház főhelyiségébe és felfektették a szoba közepén lévő, acélborítású asztalra. A sebesült lábából folyamatosan szivárgott a vér. Rosvita előhúzta a kését, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal felhasította a termetes őrmesternő véráztatta ruházatát. A szörnyű sebek láttán rémülten hőkölt hátra. Lídia egy pillanatra a sebesült fölé hajolt, de undortól eltorzult arccal azonnal el is húzódott tőle.
arccal azonnal el is húzódott tőle. Mi baj? tudakolta Rosvita a padlóra dobva a véráztatta, szennyes rongyokat. Képtelen volt elvenni tekintetét a Lermintova jobb mellén és jobb lábán tátongó, iszonyú sebekről. Az őrmesternő testének jobb oldalát csaknem teljesen szétlőtték. Szagolja meg, kapitány elvtársnő válaszolta Lídia rekedten, szája elé tartott kézzel, és látszott rajta, hogy rosszulléttel küszködik. Rosvita előrehajolva megszagolta az időközben öntudatlan állapotba süllyedt őrmesternő testét. Olyan átható bűz csapta meg az orrát, amitől azonnal felbuggyant torkából az epe. Gyorsan elkapta a fejét. – Üszkösödik! jelentette be a nyilvánvaló tényt. –A Jóisten a megmondhatója, hogy bírhatta idáig a szerencsétlen! Tehetünk érte valamit? akarta tudni Lídia. Semmit rázta a fejét Rosvita nagyobb meggyőződéssel, mint ahogyan érezte magát. De tudta, hogy meg kell őriznie a hidegvérét, mert muszáj példát mutatnia a többieknek. Hiszen a vörös hollók bátorság terén felvették ugyan a versenyt a férfiakkal, de mindennek dacára mégiscsak nők voltak, labilis női érzelmekkel, és az őrmesternő szörnyűséges sebei könnyen pánikba ejthették őket. Lermintova őrmester szempillája megrebbent, a szeme kinyílt, majd lecsukódott, hogy aztán újra kinyíljon. Úgy tűnt, egész korszaknyi időnek kellett eltelnie, mire felismerte Rosvita Mihajlovnát. Vodkát!… krákogta. Adjatok vodkát!…
Rosvita csettintett, mire a vörös hollók egyike egy vodkásüveget nyomott a kezébe. Feltámasztotta az őrmesternő fejét, és ajkához emelte az üveget. Lermintova tátott szájjal, köhögve, szinte fuldokló kéjjel kortyolt az üvegből. A tüzes ital végigfolyt az állán, nyakán. Jó… jó… lihegte. Rosvita gyengéd határozottsággal elhúzta az üveget a másik szájától. Lermintova elvtársnő mondta lassú kedvességgel , mi történt odalent a hágónál? Azok… A fritzek? kérdezte közbe Rosvita. Igen, a fritzek. Azt hittük, hogy feltartóztattuk őket, mivel olyan előnyösek voltak az állásaink. De… Kérlek, elvtársnő, részletesen mondd el, hogy mi történt sürgette türelmetlenül a kapitánynő, félresimítva a másik rövid, sötét haját vérző arcából. …aztán váratlanul… rajtunk ütöttek… az egyik sziklapárkányról hörögte meggyötört torka mélyéről Lermintova őrmester. Iszonyú szenvedése láttán Rosvita fogai összeszorultak. Érezte, amint a mellette álló Lídia megmarkolja a kezét, nyilván félelmében. Keményen megszorította, hogy megnyugtassa a lányt és önmagát. Folytasd csak, elvtársnő siettette a sebesültet megpróbálva leküzdeni a hangja remegését. Az összes lánnyal végeztek… esélyünk sem volt… pánikba estek a szerencsétlenek… és egyenesen a fritzek tüzébe
rohantak. És te? Az egyik lövészgödörben húztam meg magam. Bár tudtam, hogy súlyosan megsebesültem… Mikor aztán… a germanszkik felhagytak a tüzeléssel, el… elmenekültem. Fájdalmas, könnyekkel teli szemekkel nézett fel Rosvitára: Hibát követtem el, kapitány elvtársnő? kérdezte habozva. Természetesen nem, őrmester válaszolta a Vörös Hollók vezetője. Olyannyira nem, hogy Sztálin elvtársat értesíteni fogjuk a hősies tettedről, hogy idáig felmásztál a súlyos sérüléseiddel. Köszönöm suttogta a sebesült partizánnő. Egész életemben arra törekedtem, hogy olyan kemény legyek, mint a férfiak… És hol vannak most a németek? tudakolta Rosvita, mikor a másik nő kifulladva elhallgatott. Odalent… alattunk Lermintova őrmesternő megpróbált felemelkedni, de végképp elhagyta az ereje. – Odalenn… azzal fagyott, véres arca váratlanul oldalra gördült, erőtlenül, élettelenül, akár egy törött játék babáé. Rosvita sebtében a sebesült szája elé tartotta karórája számlapját. Az üveg tiszta maradt. A partizánnő már nem lélegzett. Érezte, amint Lídia félelmében még jobban szorongatja a kezét. Hozz ide egy pokrócot! szólt oda neki kényszerítve magát, hogy hangja nyugodt és érzéstelen maradjon. – Lermintova őrmesternő meghalt. A szülőföldjéért áldozta életét. Lassan, tisztelettel letakarta a nagydarab nő holttestét a katonai pokróccal, miközben Lídia csendesen sírdogált mellette.
pokróccal, miközben Lídia csendesen sírdogált mellette. Elvtársnők! kezdte komoran Rosvita végignézve a többiek ábrázatán. Magában megállapította, hogy kezdenek feleszmélni a Lermintova halála miatti sokk hatásából, de még mindig túlságosan feldúltak és riadtak. Világos, hogy ellenségeink ebben az irányban, felénk közelednek. Az is egyértelmű, hogy a nácik gyakorlott hegymászó alakulatot vetettek be ellenünk, hiszen csakis képzett alpinistáknak sikerülhetett feljutni arra a sziklapárkányra és az átjáró mögé kerülni. Nos hát, elvtársnők, a probléma adott, kérdés, miként lehetne megoldani. Te hogy gondolod, kapitány elvtársnő? tudakolta Lídia. Rosvita látta, hogy csinos arcának ideges izomrángása még mindig nem szűnt meg. Megnyugtatásul legszívesebben megsimogatta volna. A következőkről van szó: a Sztavka ma délután jelezte, hogy hadseregünk megkezdte a gyalogság átvezénylését az Elbrusz mögötti területekre. Ez azt jelenti, hogy a tábornok elvtársak végül mégis komolyan vették az ellenség céljáról szóló figyelmeztetésünket. Ha azonban ezeknek a fritzeknek idejekorán sikerülne áttörni a vonalainkon, és átkelni a hegyeken, akkor nemcsak utat nyitnának a többi, őket követő fasiszta számára, hanem az új csapatösszevonásainkat is felfedeznék. Ebből pedig egyértelműen kiderülne, hogy meggyengítettük a Fekete-tengeri frontszakaszunkat a kaukázusi hegyek védelme érdekében. Ha ez bekövetkezne, a germanszkik szétzúzhatnák a Fekete-tengeri frontunkat megnyalta kicserepesedett ajkait. Remélem, valamennyi vörös hollóm előtt világos, hogy amennyiben nem verjük vissza innen a nácikat, akkor az egész
amennyiben nem verjük vissza innen a nácikat, akkor az egész frontunkat felgöngyölítik, és mélyen behatolhatnak a Kaukázusba. De mit tehetünk mi maréknyian, kapitány elvtársnő? vetette ellen Lídia. Hiszen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ilyen jól képzett elit katonákkal felvegyük a harcot és… Rosvita arckifejezése láttán torkán akadt a szó. Az ilyen beszéd nem méltó hozzád, Lídia, nem méltó a Vörös Hollókhoz és nem méltó hozzánk, partizánnőkhöz sem. Miért, mi talán nem vagyunk jól képzett katonák? Nem vagyunk gyakorlott hegymászók? Rosvita Mihajlovna olyan fenyegetően rázta ujját a sápadt, csinos arcú lány felé, ahogy azt magától Sztálin elvtárstól szokta látni. . Senki sem vágyott erre az átkozott, szörnyű háborúra, de számunkra, nők számára, bizonyos fokig áldásnak tekinthető. Mert most legalább mindenkinek megmutathatjuk, hogy mi is ugyanolyan jók és ügyesek vagyunk, mint férfi elvtársaink. Többé nem tekinthetnek minket maradi, ostoba háziasszonyoknak, akik csak konyhai munkára, főzésre meg gyermeknevelésre alkalmasak. Mi már a modern, szovjet nők új generációját képviseljük. Éppen ezért készen kell állnunk arra, hogy ugyanolyan és ugyanakkora kockázatot vállaljunk, mint a vörös hadseregbeli férfi elvtársaink. Majd emeltebb hangon hozzátette: Ez azt jelenti, hogy halálra szántan kell küzdenünk, elvtársnők! Tekintetét körülhordozta a fiatal arcokon, kivárva, hogy rettenetes szavai elérjék a kívánt hatást. Aztán megkeményedett
arcvonásokkal, lecsillapodva, diadalmas érzésekkel telítődve nyugtázta magában, hogy vörös hollói legyűrték kezdeti félelmüket, és nem fogják cserbenhagyni, hanem a végsőkig folytatják a harcot. Mostantól a szavak ideje lejárt, elvtársnők. Mostantól csakis a tettek számítanak. A fritzek reggelre ideérnek, és addig még sok a feladtunk. Munkára fel!…
III. FEJEZET Az Elbrusz menedékház úgy kúszott elő a sűrű, tejfehér hajnali ködből, mint egy gigantikus méretű, fémesen csillogó pullmankocsi. A hegyi vadászok élén haladó Stürmer ezredes felemelt kézzel megállította a menetoszlopot. Gröl őrnagy, hozzám! adta ki az utasítást. Az őrnagy tüzelésre készen tartott Schmeisserrel a várakozó parancsnokhoz sietett. Uram? Mit szólna egy kis személyes felderítéshez, Gröl? – kérdezte az ezredes, és válaszra sem várva már el is indult a mély hóban. Tudta, ha azt akarja, hogy a terve sikerüljön, akkor egy másodpercet sem vesztegethetnek. A két tiszt határozott léptekkel, csendben baktatott felfelé. A súlyos, nedves köd valamelyest tompította a jeges hó ropogását. Végül Stürmer ezredes törte meg a csendet. Azt hiszem, már eléggé eltávolodtunk, Gröl. Semmi értelme sem lenne idejekorán riadóztatni az embereket, nemde? Valóban, ezredes úr.
Valóban, ezredes úr. A két tiszt szinte egyszerre emelte szeméhez a távcsövét, hogy megszemléljék a menedékházat. Stürmernek cseppet sem nyerték el tetszését a látottak. Lapos, mintegy három emelet magasságú, vastag, szürke gránitból felhúzott, hosszúkás épület, amit ráadásul az ebben a magasságban szinte állandóan tomboló téli viharok ellen dúralumíniummal borítottak. A ház lapos tetején a szélben előre-hátra lóbálózó antennák alátámasztották a német hírszerzés azon álláspontját, hogy a háborút megelőzően az Elbrusz-házat meteorológiai állomásként is használhatták. Ám Stürmer nemcsak a menedékház védelmi lehetőségeit kifogásolta. – Szerinte ugyanis a természet valóságos megerőszakolását jelentette egy ilyen kirívó magasságban felhúzott épület. Emberek és állatok százainak kellett felcipelnie az Elbrusz-ház építőanyagát ide a hegyekbe, sőt, még egy jókora kupac kokszot is látott az egyik fal mellett, nyilvánvalóan a hely fűtőberendezése számára. Az ezredes szemében az Elbrusz-ház nem volt egyéb, mint annak eklatáns bizonyítéka, hogy az ember minden áron, kíméletlenül megkísérli térdre kényszeríteni a természetet. Elég nehezen megközelíthető hely zökkentették ki a gondolataiból Gröl szavai. Bizony. Egy maréknyi elszánt ember egy teljes ezred ellen is ítéletnapig képes lehet tartani értett egyet az őrnaggyal az ezredes, visszatérve a jelen gondjaihoz. – Sőt mi több, a rádióantennákból ítélve a védők akár még légi támogatást, erősítést vagy utánpótlást is kérhetnek. Vagyis csakis rajtuk
múlik, hogy meddig állnak ellen a támadásunknak. Egyetértek, ezredes úr. Éppen ezért, meg sem próbálkozunk az elfoglalásával, Gröl jelentette ki Stürmer határozottan, és a másik tiszt szemébe nézve összecsukta a távcsövét. Hogy mondta, uram? Jól hallotta, Gröl. Nem vesződünk a menedékház ostromával. De hát akkor hogyan fogunk feljutni a csúcsra, uram? tiltakozott Gröl. Hiszen nincs más út… Már hogyne lenne vágott az őrnagy szavába Stürmer. A múlt éjszaka eldöntöttem, hogy nem lesz több vérontás az Elbruszon. Na, jöjjön, visszafelé elmagyarázom, mi lesz a teendőnk. *** Rosvita szokása szerint anyaszült meztelenül jött ki a zuhanyzóhelyiségből. A rádiós fülke asztalánál ülő, ügyeletesi feladatokat ellátó Lídia leplezetlen érdeklődéssel szemlélte a másik nő testét. Milyen gyönyörű vagy, kapitány elvtársnő! – jegyezte meg elismerően, tekintetét a finom, szőke szőrháromszögre tapasztva, ami oly simának és karcsúnak tűnt, mint valami egzotikus madár szárnya. Akaratát megacélozva levette róla tekintetét, és felajzott, barna őzike szemét elfordítva csak ennyit mondott: Remélem, nem botránkoztattam meg, kapitány elvtársnő? Rosvita Mihajlovna kissé tétovázott a válasszal. Hirtelen furcsán gyengének érezte testét, és mindeddig sosem tapasztalt
érzések ragadták el. Nem, Lídia felelte végül szokatlanul testes hangon. Úgy veszem a szavaidat, mintha egy kedves bókot mondtál volna azzal kissé remegő ujjakkal felvette a vastag katonai gyapjú fehérneműt és belebújt. Muszáj máris felöltöznöd, kapitány elvtársnő? –érdeklődött Lídia, és hangjából kiérződött a leplezetlen kérés. Ennyire tetszem? kérdezte Rosvita, de el is hallgatott, mert tudta, hogy veszélyes területre tévedt. Láthatod válaszolta Lídia lesütött szemekkel, mintha szégyenkezne, de szándékosan elhagyva a „kapitány elvtársnő” titulust. Rosvita úgy meredt a lány szép, halvány babaarcára, mintha most látná először. Csak most tűnt fel neki, hogy Lídia leengedte a haját, s az lazán csüngve lágy keretbe foglalja az arcát. Nem, nem látom, Lídia. Lídia felállt és odalépett hozzá. Pedig láthatnád mondta kinyújtva a kezét, hogy megérintse a másik csupasz testét. Rosvita azonban eltolta őt magától. Nem engedhetünk az érzelmeinknek jelentette ki tétován, miközben úgy vert a szíve, mint még sosem, amikor korábban férfiakkal volt együtt. Miért nem? A háború miatt nyögte Rosvita. A küldetésünk miatt… a Szovjet hazánkkal szembeni kötelességünk miatt… Csakhogy önmagunkkal szemben is vannak kötelességeink, Rosvita suttogta lágyan, rábeszélően a lány, aki nyilván
Rosvita suttogta lágyan, rábeszélően a lány, aki nyilván megérezte a másik izgatottságát. Ehhez persze több merészség szükségeltetik, mint újév napján megmártózni a jeges Volga anyácskánk vízében. Mellesleg nem olyan nehéz legyőzni a tradíciókat. És ugyan ki tudhatná meg? A többiek mind alszanak… Akkor miért habozol, drága Rosvita? Csak. Miért csak? Me r t … Rosvita Mihajlovna egész testében hevesen megremegett, amint a másik nő a jobb mellére tette hűvös kezét. Érezte, hogy a mellbimbói kimerevednek. A térdei pedig annyira remegtek, mintha minden pillanatban össze akarna csuklani, hogy ájultan roskadjon a földre. – Tudhatnád… suttogta Lídia halk alattomossággal , tudhatnád, hogyan fog végződni… Kapitány elvtársnő! hallatszott odakintről egy riadt, sürgető hang, mire Lídia úgy rántotta vissza a kezét, mintha darázs csípte volna meg. Rosvita fedetlen teste elé kapta az alsóneműjét. Mi történt? Az őrszem benyitott a rádiós fülkébe. Sápadt arcának csontjai betegesen elvörösödtek, melle hevesen emelkedett és süllyedt a tetőn lévő őrhelyről idáig való rohanástól. Kapitány elvtársnő lihegte , az imént láttam őket a ködfüggönyön át. Kiket láttál? förmedt rá a feldúlt Mihajlovna. A nácikat… megérkeztek és máris hozzáláttak az állásaik kiépítéséhez a ház körül!…
kiépítéséhez a ház körül!… *** Bár a köd még mindig sűrű volt, azért távcsövön keresztül egész jól láthatta őket. Csakugyan hegyi vadászok voltak. Rosvita könnyedén felismerte őket jellegzetes, havasigyopár jelvényes, csúcsos sapkájukról. De még e nélkül is egyszerű lett volna azonosítani az ellenséget a gyakorlott hegymászó járásról, amellyel átjöttek a hómezőn. Vajon mi lehet a szándékuk kérdezte Lídia, majd sietve hozzátette , kapitány elvtársnő? Nem tudom, elvtársnő. Rosvita, balról-jobbra végigpásztázta a terepet, követve a németek haladását. Egyelőre nem úgy nézett ki, mintha frontális támadásra készülnének a menedékház ellen. Vonalukat ugyanis az épület mindkét oldalán kiterjesztették lényegében egy jókora félhold formájában. Ahhoz túl messze vannak, hogy ránk támadjanak, kapitány elvtársnő mondta Lídia, hangot adva a gondolatainak. A két géppuskánkkal egy-kettőre elintézhetnénk őket, mire idáig érnének, ezen a nyílt terepen. Ezt még szabad szemmel is meg lehet állapítani. Rosvita egyetértése jeléül bólintott, de értetlenül ráncolta össze csinos arcocskáját. A fritzek ugyanis valóban legalább háromszáz méteres távolságot tartottak az állásaik és a menedékház között. Ahhoz, hogy támadást intézzenek ellenük, egy olyan terepszakaszon kellett volna áthatolniuk, ami egy furcsa kőrakáson kívül szinte
semmi fedezéket sem kínált. Ilyen helyzetben egy roham szabályos mészárlássá vált volna. A fritzek esélyei sokkal kedvezőbbek lettek volna, ha az éj sötét leple alatt próbálkoznak támadással, ahelyett, hogy szinte reklámozzák a jelenlétüket, ahogy most teszik. De vajon mi az ördögre készülhetnek? *** Stürmer élesen a sípjába fújt. Katonái a havas lejtőn megmegcsúszva, mégis hálásan a pihenőért, megálltak. Az ezredes a szájához tartott kézzel kiadta a parancsot: Eddig megvolnánk, most pedig lássanak hozzá, és ássák be magukat! A hegyi vadászok ledobták hátizsákjukat és elővették a jégcsákányt meg a gyalogsági ásót, és hozzáláttak a fagyos hó eltakarításának gerincpróbáló feladatához, hogy sekély lövészárkot ássanak a szovjet puskagolyók ellen, amelyek máris egyre sűrűbben röppentek fokozatosan megnyúló állásaik felé. Stürmer az őrnagyhoz fordult, aki mögötte lépdelt a mély, érintetlen hóban. A másik tiszt arrogáns arcán leplezetlen komorságot és haragot vélt felfedezni. Nos, Gröl, arra a pontra értünk, ahol útjaink elválnak egymástól – jelentette ki az ezredes, lehúzva a kesztyűjét és a zsebében keresgélve. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész, uram válaszolta az őrnagy. Kérek engedélyt, és félórán belül ezt az egész vörös bagázst kisöpröm a menedékházból. Tudom, hogy képes lenne rá, kedves Grölöm felelte Stürmer könnyedén. Csakhogy közben elveszítene egy csomó kiváló
könnyedén. Csakhogy közben elveszítene egy csomó kiváló katonát. Ez a veszély akkor is fennáll, ha az ön tervét követjük, uram vetette ellen hevesen a másik tiszt, miközben egy golyó tőle alig néhány méternyire fúródott a hóba , mert az oroszok folyamatosan a hátukban lesznek. Meglehet, csakhogy ez olyan kiszámított kockázat, amit muszáj vállalnunk magyarázta Stürmer, aki időközben rátalált arra, amit keresett, és a tenyerére helyezte. Gröl a kis tízpfenniges pénzérmére meredt, ami pillanatokon belül eldönti, hogy ő vagy az ezredes veheti hozzá az Elbrusz kettős csúcsát a „hódítási listájához”. Nekem ez egyáltalán nem tetszik, uram. Én semmiképpen sem vagyok híve az ilyesféle módszereknek, ezért élek a hivatalos tiltakozási jogommal. Annak rendje és módja szerint tudomásul veszem, Gröl válaszolta Stürmer a hüvelyk és mutatóujján egyensúlyozva a kis pénzérmét. Felkészült? Felkészültem felelte mogorván Gröl. Stürmer pörögve a levegőbe pöccintette a pénzérmét, majd rákérdezett: Fej vagy írás? Írás! Az ezredes ügyesen elkapta a kis érmét, majd a kézfejére csapva megmutatta Grölnek: Fej szögezte le , vagyis én megyek, és maga lesz az utóvéd. A francba… szaladt ki Gröl száján a szitkozódás, de még időben megzabolázta magát. Nem az a fajta ember volt, aki
időben megzabolázta magát. Nem az a fajta ember volt, aki megenged magának egy ilyen meggondolatlan érzelemkitörést. Egy jó nemzetiszocialistának olyan büszkének kell lennie, mint egy páncélosnak, és olyan keménynek, akár a Krupp acél. Egy magára valamit adó férfi nem engedhet szabad teret az érzelmeinek. Eszerint akkor az öné a hegy meghódításának joga, uram? kérdezte az őrnagy egyszerűen. Igen, és addig maga veszi át itt a parancsnokságot. Ugye magával viszi a zászlót? kérdezte Gröl a legközelebbi álláson büszkén lobogó horogkeresztes zászlóra mutatva. A csúcs meghódításáról készített fotók be fogják járni az egész világot. Az emberiség értesülni fog róla, hogy a nemzetiszocializmus eszméje győzedelmeskedett a természet felett. Stürmer lassan megrázta a fejét. Előre tudta, hogy amennyiben sikeresen végre is hajtja a mászást, akkor is csak gondjai lesznek abból méghozzá nem kis gondjai , amit a csúcsra érve tenni szándékozott. Nem a horogkeresztes zászlót fogjuk kitűzni, hanem ezt mutatott a háta mögé. Gröl sarkon fordult. Meier törzsőrmester és Jap tizedes, akiket Stürmer ezredes mászó társainak választott, amennyiben ő nyeri meg a pénzfeldobást, ott álltak arcátlanul az őrnagyra vigyorogva, kezükben az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag piros-fehér színű, havasigyopárt ábrázoló zászlajával. Gröl őrnagy pulykavörös ábrázattal, dühödten visszafordult,
majd kezet nyújtott és így szólt: Azt kívánom, ezredes úr, hogy járjon sikerrel. Berg Heil! Köszönöm, Gröl őrnagy. Berg Heil! *** Öt perccel később a három férfi, Stürmerrel az élen elhagyta az Edelweiss Rohamosztag védvonalait, és megkezdte a hegymászás első szakaszát. Maguk mögött hagyták az Elbruszházat, melynek tetején Rosvita Mihajlovna szinte tombolt tehetetlen dühében. Újabb öt perc múlva a három apró alak már bele is veszett a sűrű, tejfehér ködbe. Kilenc óra volt, és ezerötszáz méternyi mászás várt rájuk az Elbrusz nyugati csúcsának tetejéig. Ötödik könyv
A csúcs meghódítása I. FEJEZET A nő nem érzett félelmet. A német állások áttörésén kívül nem is gondolt semmi másra. A hátán a rádiót cipelő, most mögötte kuporgó Lídia viszont annál inkább rettegett. Rosvita tisztán hallotta, hogy olyan gyorsan kapkodva szedi a levegőt, mintha épp az imént ért volna be egy futóverseny céljába. Anélkül, hogy megfordult volna, hátranyúlt és megveregette Lídia vállát, hogy megnyugtassa. Ne aggódj, Lídia. Majd én gondoskodom róla, hogy minden rendben menjen. Tudom, kapitány elvtársnő, és… köszönöm. De Rosvita már meg is feledkezett a társáról. Szemeivel az előtte elterülő terepet figyelte, minden egyes mélyedést, minden
előtte elterülő terepet figyelte, minden egyes mélyedést, minden hasadékot alaposan megvizsgálva és az esetleges veszélyforrásokat kutatva, mielőtt megkísérelnék az áttörést. Miután a nap mostanra lassan feloszlatta a ködöt, a fehér hó kristályos ragyogással csillogott. A partizánnő tudta, hogy mielőbb cselekedniük kell. Mielőtt a köd végérvényesen eltűnne, fedezéket kell keresniük. Vett egy mély lélegzetet, és határozottan megragadta pisztolyát. Rendben van, Lídia, az a lényeg, hogy mindig maradj mellettem! Gyorsan kell haladnunk. Az első elébük kerülő német egy testes, sötét hajú fiatalember volt, aki éppen a lövészgödre kimélyítésén munkálkodott a hóban. Látszott rajta, hogy odaadóan, teljes összpontosítással dolgozik. Rosvita felemelte a pisztolyát és tüzelt. A golyó közvetlenül a mellkasa alatt találta el a férfit. A hegyi vadász szemei kidülledtek, a nő hallotta, amint hangosan felhördül, aztán kifehéredett ízületekkel a hasára tapasztotta kezét, és hirtelen lerogyott a hóba. A húsz-huszonöt méterrel mögötte ásó társa döbbenten nézett fel. Miután meglátta a két partizánnőt, a hátizsákja mellett a hóban heverő fegyvere után kapott. A nő azonban megelőzte, és pisztolya ismét tüzet okádott. A második német is térdre roskadt, és úgy görnyedt össze, mintha imádkozna. A harmadik fritz már valamivel gyorsabbnak bizonyult, mert ösztönösen elsütötte fegyverét. Rosvita lehajolt, a golyó pedig
süvítve lepattant az Elbrusz-ház fémburkolatáról. A mögötte lapuló Lídia halkan felsikoltott félelmében. A pisztoly megugrott Rosvita kezében, a géppisztoly pedig kirepült a fritz markából. Olyan hitetlenkedve bámult lefelé, mintha nem értené, mit keres a havon a fegyvere. A partizánnő nem hagyott neki időt, hogy rájöjjön a rejtély nyitjára. Negyedszer is eldördült a pisztoly. A lövedék mellkason találta a hegyivadászt, és ilyen csekély távolságból akkora volt a becsapódás ereje, hogy valósággal ledöntötte a lábáról. A német hangos puffanással zuhant a hóba, a két nő pedig a vonagló, rángatózó véres testet átugorva tovább rohant az emelkedőn felfelé. Mögöttük már felharsantak az első riadókiáltások. A két menekülő sarkában becsapódó golyók kezdték felverni a havat. Egy lövedék Lídia rádiójának fémburkolatán kapott gellert. A lány megtántorodott és el is esett volna, ha Rosvita el nem kapja idejében. Gyerünk… gyerünk! Tovább kell mennünk! lihegte. A hegyivadászok alaposan feldühödtek, mivel teljes meglepetésként érte őket a két partizánnő kitörése. De a tejfehér, ködös háttér miatt, ráadásul felfelé, nem tudtak elég pontosan célozni. Ettől függetlenül a golyóik veszedelmes közelségben zúgtak el a menekülők füle mellett. A becsapódó lövedékek mérges darazsak módjára verték fel körülöttük a havat, és Rosvita tudta, hogy előbb-utóbb eltalálják valamelyiküket, ha nem találnak valami alkalmas fedezéket. Aztán megpillantotta. Egy széles, puszta terület volt, jó húszméternyivel távolabb.
húszméternyivel távolabb. Gyorsabban sürgette a társnőjét. Gyorsabban! A félelem szinte szárnyakat adott Lídiának. A lány valósággal száguldott. Még Rosvitát is elhagyta. A súlyos rádió fel-alá ugrált a hátán. Rosvita viszont megbotlott és elesett, de gyorsan, macskamódra fel is pattant, amikor valami vállon csapta. Pokolian megcsípte, de ösztönösen érezte, hogy a fáradt golyó nem hatolt át pufajkája vastag vattabélésén. Még tíz méter. A fokozódó tűz egyre jobban a két menekülőre összpontosult. Öt méter. Lídia eltűnt a szeme elől. Neki már sikerült! Rosvita összeszedte maradék energiáját és előrevetődött a holt föld fedezékébe. A hasával fogott talajt, és a lélegzete is elakadt a kegyetlen eséstől. Levegő után kapkodva igyekezett megtölteni a tüdejét. Mihelyt sikerült neki, gyors pillantást vetett a karórájára. Tíz óra volt. Összesen hatvan percébe telt, míg meghozta és végrehajtotta a kitörésre vonatkozó döntését. Ez azt jelentette, hogy az Elbrusz meghódítására indult fritzeknek egy órányi előnyük volt velük szemben. Kissé roggyantan feltápászkodott, és a kezét nyújtotta Lídiának. Állj lábra, galambocskám! Tovább kell mennünk. Lídia képtelen volt válaszolni, mert még mindig nem sikerült helyreállítania lélegzetét. De az akaratát megfeszítve felállt és megigazgatta a rádiót vékony vállain. Egy végső erőfeszítéssel felpillantott az égre, nyelt egy nagyot, és miután valamelyest csillapodott a zihálása, halkan krákogva megjegyezte:
krákogva megjegyezte: Úgy látom, újabb havazás közeledik, kapitány elvtársnő. Rosvita is felnézett a vészjóslóan ólomszürke égboltra. Nincs kizárva válaszolta egyetértően. Ha szoktál imádkozni, Lídia, akkor most nyugodtan belekezdhetsz. Mert ahhoz, amibe belevágunk, az égiek segítségére is szükségünk lesz és pisztolyát határozott mozdulattal visszadugta a tokjába. Igyekezzünk, galambocskám, mert fontos találkánk van odafenn a hegyen…
II. FEJEZET Az Edelweiss kis hegyivadász csapata nagyszerűen haladt. A sziklafal meglehetősen töredezett volt, és elég sok kapaszkodót, támasztékot kínált, így gyors mászással haladtak előre. Stürmer annak dacára elégedett volt, hogy néhol kőgörgetegek vagy hóbuckák tették lehetetlenné számukra, hogy egyenes úton törjenek á csúcs felé. Ezek az akadályok a látást is akadályozták, úgy felfelé, mint lefelé. A délelőtt közepére jó ötszáz méternyit sikerült leküzdeniük, vagyis kitűnően haladtak. Stürmer egyre inkább bízott benne, hogy valóra válthatják tervüket, azaz még sötétedés előtt elérik a csúcsot, és visszaindulhatnak az Elbrusz-ház felé. Szedjék a virgácsaikat, gazfickók! kiáltott hátra vidáman a másik kettőnek, miközben lélegzete szürke kis felhővé formálódott a levegőben. A végén még egész tisztességes hegymászót faragok magukból! Később rá kellett döbbennie, hogy szokatlan vidámságának más oka is lehet, mint a közeli siker élményének érzése. Az első komoly akadály közvetlenül egy óra előtt állta
Az első komoly akadály közvetlenül egy óra előtt állta útjukat. Váratlanul egy csaknem sima kőfalba ütköztek, ami az ezredes meglátása szerint nem kínált semmi fogódzót, semmi támasztékot. Így is jó nyugtázta a helyzetet továbbra is töretlen jókedvvel, amit a hirtelen jött nehézség sem tudott elrontani. Tartsanak öt perc pihenőt, amíg körülnézek. A másik kettő hálásan rogyott le a fagyott hóba, s a hidegtől elmerevedett ujjakkal falatozni kezdtek a magukkal hozott, kőkemény kolbászból. Olyan élvezettel rágták, mintha soha életükben nem ettek volna ennél finomabbat. Úgy látszott, egyáltalán nem törődnek az útjukat álló akadállyal. Eleven, csillogó szemekkel, kipirult arccal, még tőlük is szokatlan élénkséggel, elevenséggel fecsegtek. Közben Stürmer az emelkedő esélyeit tanulmányozta. Cseppet sem vonzó látvány tárult elébe. A sziklák anyaga időjárás koptatta, rétegesen málló kőzet volt, amely sok helyütt bizonytalannak tűnt. Ám érdekes módon még ezek a nehézségek sem nyugtalanították a derűs hangulatú ezredest. Szája oly ragyogó mosolyra húzódott, mintha élvezné a lehetőségét, hogy a halállal játszhat, és egy ilyen életveszélyes mászással múlathatja az idejét. Hát, ami azt illeti közölte vidáman néhány pillanattal később a törzsőrmesterrel és a tizedessel , jobb hegymászó utat is láttam már életemben. De ettől függetlenül azt hiszem, leküzdhető. Még szép, hogy leküzdhető, uram! vakkantotta vígan Meier, és hanyagul háta mögé hajította a kolbásza maradékát, miközben úgy vihogott, mint a fakutya. A másik kettőnek nem tűnt fel
úgy vihogott, mint a fakutya. A másik kettőnek nem tűnt fel természetellenes viselkedése, sem véreres szemeinek különös csillogása. Ismét Stürmer vette át a vezetést. Tőle jobbra ördögien csillogott a jég a kő felszínén. Mászás közben heves szél süvített körülötte. Ujjhegyével a legcsekélyebb kitüremkedést is igyekezett kitapintani. Centiméterről centiméterre araszolva kapaszkodott, miközben folyamatosan porhó hullott le mellette. Ennek ellenére úgy tűnt, egyáltalán nem aggasztja a tény, hogy a lába bármelyik pillanatban megcsúszhat a bizonytalan talajon, és nyomban lezuhanhat a biztos halálba. Egy ízben a kő le is omlott alatta, és csak súlypontjának másik lábára való áthelyezésének köszönhette a megmenekülését. De még ez sem térítette észhez. Még Meier újabb nevetésrohama sem ébresztette rá a valóságos helyzetre. Az izzadság úgy ömlött róla, hogy az egyenruháját is átáztatta, mégis rendületlenül folytatta a rézsútos, felfelé kapaszkodást, mígnem sikerült elérnie egy hasadékig, ami szélesebbnek és mélyebbnek bizonyult, mint hitte volna. Csipkedjék már magukat, szerencsétlen flótások? –kiáltott le Japnak és Meiernek. Innen már csak egy laza séta az egész! Aztán anélkül, hogy bevárta volna a másik kettőt vagy ellenőrizte volna a helyzetüket, megvetette a lábát egy kiálló szirten, és már mászott is tovább felfelé. Háromszoros hurrá az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztagnak! rikkantotta Meier és követte. És három kiadós szellentés a Führernek! tette hozzá Jap
átszellemülten, s a másik kettő nyomába eredt. Stürmer hasonló tempóban, egyenletesen folytatta a mászást, ám furcsa jókedve lassacskán lelombozódott. Helyette egyre kínzóbb fejfájás kezdte gyötörni, és olyan képzete támadt, mintha zöld és sárga csillagok robbannának szét a szeme előtt. De még mindig úgy érezte, mintha kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkezne. Szinte megszállott módjára mozgott a sziklán, másik két társa pedig hasonló erővel és lelkesedéssel nyomult utána. Aztán hirtelen egy éles roppanásra lett figyelmes. Visszatekintett. Meier arcát páni félelem torzította el. Kezei a semmibe markoltak, majd feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett lefelé a feneketlen mélységbe! Az ezredes teljes súlyát a sziklafelszínnek vetve ösztönösen megtámaszkodott. Aztán iszonyatos rántást érzett a vállán. Még épp idejében sikerült kitámasztania, mivel tudta, mi következik. A zuhanó Meierre kötött kötél pattanásig feszült. A karabiner szerencsére kitartott. Stürmer szinte elviselhetetlen szorítást érzett. Alig tudott a sziklához lapulni. Arca bíborvörösen lángolt az erőfeszítéstől, de ő is kitartott. És a kötél sem szakadt el! Félő pillantást vetett lefelé. Meier három vagy négy méterrel alatta a kötelén függve lengett, hintázott a levegőben. Jap úgy tapadt a szikla felszínéhez, mintha az élete függne tőle. Minthogy úgy is volt. Épségben vannak? kérdezte az ezredes. Meier fojtott hangon visszadörmögött valamit, amit Stürmer szerencsére nem értett. Az ezredes félelmét leküzdve
cselekedett. Tudta, hogy a törzsőrmester csak pár percig lesz képes elviselni a testére feszülő kötél szorítását, tehát feltétlenül meg kell lazítani. Olyan erőkifejtéssel, amiről álmodni sem merte volna, hogy képes rá, két kézzel megragadta a derekán lévő karabinert és arccal a szikla felé fordult. Aztán gyorsan hurkot kötött a kötélre és átvetette egy stabilan álló kövön. A következő pillanatban elszabadította magát a kötéltől, és úgy hagyta a levegőben lógó Meiert, aki nagy bakancsával vakon kapálózva hiába igyekezett támasztékot keresni a lábának. Stürmer esztelen kockázatot vállalva lemászott a magatehetetlen altiszthez. Nyújtsa ide a lábát! kiáltotta zihálva. Hosszan kinyúlva megragadta a társa lábát, maga felé húzta, és egy biztos pontra helyezte a sziklán. Most pedig… kapaszkodjon ide! Segítek! A törzsőrmester ormótlan szeges bakancsával a követ kaparva próbált megtámaszkodni. Pár perc múlva már mindhárman biztonságban fekve lihegtek a szakadék tetejének peremén, és kipirult arccal úgy méregették egymást, mintha halálos ellenségek lennének. Te bezzeg semmit sem tettél volna értem, ugye, kis sárga szarjancsi?! ripakodott rá Meier a káplárra, gyilkos fénnyel a szemében. Hogyhogy semmit sem tettem volna? bömbölte vissza Jap hegymászó kése után kapva a kezével. Azt hiszed, hagytalak volna leesni? Naná, hogy hagytál volna! üvöltötte a törzsőrmester a szája sarkán kibuggyanó habfoltokkal. Te csak a saját tyúkszaros
sarkán kibuggyanó habfoltokkal. Te csak a saját tyúkszaros életedet félted! De ne félj, ha legközelebb te kerülsz ilyen helyzetbe!… Stürmer ekkor aggodalmas pillantást vetett a jobb csuklójára csatolt magasságmérőre. A mutató négyezer-hatszáz méteren vibrált. Csak ekkor értette meg, mi okozta hirtelen támadt, fokozott jókedvüket, meg az ugyanebből az okból fakadó ádáz veszekedést a két altiszt között. Pofa súlyba! adta ki a parancsot. Fogják be a szájukat, jó? De hát ez a cégéres gazember azzal vádol!… kezdte Jap. Stürmer tudta, hogy csak egyféle mód van a rendteremtésre. Előrehajolva, lekevert egy hatalmas pofont a kis káplár sárga, ráncos ábrázatára. Jap döbbenten kérdezte: Ezt meg miért kaptam? Azért, hogy észhez térjen válaszolta Stürmer sietve. Közel ötezer méteres tengerszint feletti magasságon vagyunk, méghozzá oxigén nélkül. Mindhárman magassági mámorban szenvedünk! Akkor hát ez a magyarázat csóválta a fejét Meier, mintha mély álomból próbálna felébredni. A fejem úgy lüktet, mintha bármelyik pillanatban szét akarna robbanni, és valami könnyed… Én is ilyesmit érzek vágott közbe Jap vonakodva. Olyan, mintha az egész testem súlytalan tollakból lenne összegyúrva. De ugyanakkor olyan rosszullét van rajtam, hogy mindjárt elrókázom tőle magam. Ezek a magassági betegség tipikus tünetei szakította félbe
Ezek a magassági betegség tipikus tünetei szakította félbe Stürmer sokatmondóan. Ezért bízták ránk ezt a képtelen hegymászást. Épelméjű hegymászó ugyanis sosem vállalna ilyen kockázatot. Lassan megcsóválta a fejét. Rosszul esett kimondani azt, amit meg kellett osztania a többiekkel, de nem volt más választása: Ma már nem megyünk tovább. Akklimatizálódnunk kell ehhez a nagy magasságban lévő, ritka levegőhöz. Ez holnapra megtörténik, és akkor ha Isten is úgy akarja – elérhetjük a csúcsot. De addig mi lesz velünk? vetette ellen Meier, akinek eddigi izgatott jókedve elenyészett, és lassacskán a kimerültség vette át a helyét. Addigra lefagy a mogyorónk, ha idefenn a szabad ég alatt éjszakázunk. Tudom, tudom, Meier! torkolta le idegesen a törzsőrmestert Stürmer, aki maga is az egyre inkább elhatalmasodó rosszulléttel küzdött. Meg kell keresnünk a Pasztuhova-kunyhót, ott átvészelhetjük az éjszakát kimerülten feltápászkodott. Gyerünk, essünk túl rajta! A két altiszt szó nélkül felkelt és követte, bár addigi lelkesedésük már a múlté volt. Az Elbrusz hegyormának meghódítása így egynapos halasztást szenvedett.
III. FEJEZET Képtelenség… képtelenség, kapitány elvtársnő makogta Lídia. Én már… nem tudok továbbmenni! Rosvita levette hólepte védőszemüvegét, és lenézett az alatta mászó lányra, aki a hóba mélyesztette ujját, hogy megtartsa
mászó lányra, aki a hóba mélyesztette ujját, hogy megtartsa magát a hegyoldalon végigsüvítő szélrohamok ellen. Beszélni akart, de az orkán úgy préselte szóra nyitott szájába a levegőt, hogy egy pillanatra attól tartott, megfullad tőle. Egy kis sziklapárkányra érve mindketten szó nélkül leroskadtak. Rosvita dermedt ujjaival nekilátott, hogy kicsatolja a Lídia hátára szíjazott rádió hevedereit, aztán a készüléket félrelökte a hóba. Itt hagyjuk? sikoltotta túl a szelet Lídia. Igen. Úgyis… segítség nélkül kell megtalálnunk a németeket kiáltotta válaszul Rosvita a szája köré tölcsért formálva a tenyerével. Feltekintett az égre. A súlyos hófelhők okkersárgáról ámbraszínűre válva vibráltak. Magában megállapította, hogy ilyen időjárási körülmények között még a világ legkiválóbb hegymászói is fedezékbe húzódnának; és amennyire tudta, a fritzek csupán hegyivadászok voltak, nem professzionális hegymászók. De hová húzódhattak? Hol találhatnak fedezéket ilyen magasságban? A kunyhó! Villant agyába a gondolat, hát persze, az lehet az egyetlen menedékhely és a fritzek tudnak róla. Támolyogva feltápászkodott és lekapargatta a bakancsára tapadt, fagyos havat. Közben Lídia a lábainál heverve figyelte. Könnyei végigfolytak hamuszürke arcán, és hosszú jégcsapokká fagytak az arcán. Miután elkészült, ráförmedt Lídiára. Menjünk már! A végsőkig kimerült Lídia csüggedten rázta a fejét: Nem megy… képtelen vagyok továbbmenni, elvtársnő… fáradtan kiejtett szavai elhaltak a semmiben.
fáradtan kiejtett szavai elhaltak a semmiben. Már hogyne lennél rá képes! Elvégre vörös holló vagy, Lídia! Rosvitának eszébe villant a csupasz mellét megérintő, tétova kéz; s a gondolat nyomán a kíméletlen szigor elillant a hangjából. Lehajolt, szelíden kézen fogta Lídiát, és vastag kesztyűs ujjaival, amilyen gyengéden csak tudta, megpróbálta felhúzni. Azért vagyok itt, hogy a segítségedre legyek. De… Képes vagy rá, Lídia. Gyere! Lídia szánalmasan nyögdécselt, de feltápászkodott, és ott állt bizonytalanul imbolyogva, szemeivel az izzó, száguldó ég felé pislogva. Rosvita gyorsan újra rögzítette a kötelüket, miközben a másik nő szemébe nézett. Látta a kimerült lányon, hogy semmi értelme azt mondogatni neki, hogy keressen valami kapaszkodót, és más eszköze nem lévén, a tekintetével s a puszta akaratával igyekezett rábírni elvtársnőjét a továbbhaladásra. De már mindketten olyan kimerültek voltak, hogy csak vonszolták a lábukat, mintha ormótlan kolonc lenne. Fogd! mondta a lány kezébe nyomva a saját jégcsákányát, mivel Lídia már rég elveszítette az övét. Támaszkodj rá, ez majd segít! Aztán egy hirtelen támadt ötlettel előrehajolt és Lídia fagyos arcához érintette kiszáradt, cserepes ajkait. Azért is véghezvisszük! suttogta. Most pedig rajta, előre! A hegyekhez képest eltörpülő nők továbbmásztak a körülöttük tomboló szélviharban, melynek láthatatlan szárnyai mindent elkövettek, hogy lesöpörjék a szikla gránithomlokához tapadó két jelentéktelen, fekete pontocskát. Így múlt egyik óra a
másik után, egyre feljebb és feljebb kúsztak a féktelen elemek fehér tengerében. Testüket ezer fájdalom gyötörte, a levegő kapkodó sípolással járt elkínzott tüdejükben. Kő és fagyott hó ostorozta arcukat feltépve a bőrüket. De a szél nyomása olyan erős volt, hogy sebeikből még a vér sem volt képes kiserkenni. Minden egyes lépés, minden egyes mozdulat külön erőfeszítést igényelt. Felnyúlni, felhúzni iszonyatosan nehézzé vált testsúlyukat, ami valósággal odaszegezte őket, közben folyamatosan kapaszkodni gyapotbála vastagságú ujjaikkal. Egyre csak feljebb és feljebb, a hatalmas, nedves hópelyhek és a robbanó tüzérségi gránátok zajával vetélkedő szélrohamok közepette. Rosvita egyszer egy havas hasadékba lépett. Kétségbeesetten keresett kapaszkodót, majd hisztérikusan felsikoltott fájdalmában, mivel a nedves szikla nemcsak a vastag kesztyűjét tépte le, de jobb keze körmeit is tőből kiszakította. A fájdalomtól égő kézzel mégis folytatta a keserves mászást. Később újabb heves szélroham lepte meg őket, amely mindent elkövetett, hogy letépje törékeny testüket a szikláról. Egy keskeny kőpárkányra menekültek, és úgy álltak rajta egymásba kapaszkodva, mint két megriadt gyermek. A szél meg csak korbácsolta, ostorozta őket, mintha ezúttal végérvényesen rászánta volna magát, hogy addig nem fog lenyugodni, míg ezt a két betolakodót le nem taszította a halálba. Tovább, egyre tovább, lépésről lépésre, rángatózva, reszketve, botladozva, széltől fojtogatva, hóeséstől elvakítva, hó és kőlavináktól fenyegetve. Végül nagy sokára a szél csillapodni
kezdett. A két szenvedő partizánnő azonban már oly hosszú ideje küzdötte felfelé magát a hegyoldalon, hogy a jelek szerint eleinte észre sem vette az idő javulását. Mellükhöz feszített állal folytatták tovább útjukat, mindig csak a következő lépésre koncentrálva. Csak sokára, nagyon sokára döbbentek rá, hogy a szél elült, és a heves havazás is kezdett alábbhagyni. Rosvita végtelen fáradsággal felemelte a fejét és feltolta hószemüvegét. A hegyekre olyan csend borult, hogy az már szinte sértette a fülüket. Lídia is értetlenül meredt az egyenesen szállingózó hópelyhekre. Ez vajon mit jelenthet? A rájuk szakadt, mély csendben kitisztultak Rosvita gondolatai. Előbb a mögötte álló Lídiához fordult, aki úgy megdermedt, mint egy zsák gondatlanul ledobott krumpli, aztán a magasságmérőjére meredt. Négyezerhatszáz métert mutatott. Lídia kiáltotta a teljesen elállt hóesésben , megcsináltuk! Mi… micsodát? krákogta a másik nő. Elértük a kunyhót! A Pastuhova-kunyhót! kiáltotta diadalmasan. Gyere már! Fejfájása elillant és lábába újult erő áradt. Lídiát szinte magával vonszolva, botladozva, hol elesve, majd újra felállva tették meg az utolsó kilencven métert. És akkor megpillantották. A Pastuhova-kunyhót csaknem elborította a frissen esett hó. Ám a kéményből az esti égbolt felé vékonyan kanyargó, kékes füst mindent elárult nekik, amit tudniuk kellett. A kunyhót elfoglalták. A fritzek tanyáztak benne! *** Meier elosztotta a gőzölgő, párolgó kávéból, kakaóból és
Meier elosztotta a gőzölgő, párolgó kávéból, kakaóból és sűrített tejből álló keveréket, s a másik kettő hálásan markolta a pléhkulacsot fagyott kezeivel. Lábukat a Primus főző pislákoló, kékes lángja felé nyújtották, amely láthatóan ugyanúgy hiányolta az oxigént, mint ők maguk. Valóságos hóalagutat kellett ásniuk ahhoz, hogy a fakunyhóba bejuthassanak, és további egy órányi gyilkos munkájukba került, hogy a belsejét kitakarítsák. Ezt követően újabb egy órát vett igénybe, mire Meiernek végre sikerült felforralnia a bőséges cukoradaggal dúsított keveréket, amitől azt várták, hogy visszaadja elvesztett energiájukat. Most keményre fagyott hátizsákjuknak dőlve, dideregve üldögéltek, hálásan élvezve a libegő lángú Primus főző meg az energiakeverék melegségét. A tétova lángocska furcsa árnyakat vetett a kis hólepte kalyiba, fehér, félhomályos belsejére. Stürmer kortyintott egyet a sűrű, gőzölgő keverékből. Érezte, hogy a kulacs szája megégeti az ajkát, de nem törődött vele. Ez az ital volt számukra a legfontosabb. Szinte érezték a tejből és cukorból végtelenül fáradt lábaikba áradó, megújuló energiát. Az érdekelne, uraim kérdezte rekedten az ezredes a másik kettő fagyott, borostás ábrázatára vigyorogva , hogy visszanyerték-e már a csúcshódítási éhségüket? Ezer ördög és pokol! horkant fel Ökör Joe, aki szinte már ismét a régi önmaga volt. Még szép, hogy készen állunk rá! Vagy te még nem zabáltad tele magad, sárga, hasmenéses majomfing? Világos, akár a vasárnapi csibeleves értett egyet társával Jap, felemelve mohón faló száját az energiakeverékből, Akár egymagamban is felmasírozok rá… máris indulhatunk!
egymagamban is felmasírozok rá… máris indulhatunk! Ugyan menj már! torkolta le Ökör Joe. Akkora a pofád, mint tíz csupasz, egymáshoz ragasztott négersegg! Stürmer elégedetten elvigyorodott. Tudta, hogy az altisztjei visszanyerték erejüket, és minden látszat ellenére a magassági mámoron is sikerült túltenni magukat. Ezenkívül a saját hasogató fejfájása és rosszulléte is elmúlt. Tudják, hogy jelenleg még az Alpok Császáránál, a Mont Blanc-nál is magasabban vagyunk? Ökör Joe megdörzsölgette szőrös állát erős kezével, melynek hidegtől felhasadt ujjai olyanok voltak, mint öt vastag, kipukkadt kolbász. Ezt nem tudtam, uram. De engem a rendes női cicik megmászása sokkalta jobban érdekel az Elbrusz kettős csúcsának meghódításánál. Stürmer boldogan kacagott. Ebben az örömben is részesülhet, mihelyt újra leérünk válaszolta. Minden Idők Legnagyobb Hadvezére bizonyára garantálni fogja hazai földön az eltávozást az Edelweiss legénysége számára, hogy megjutalmazzon minket a győzelmünkért. Jap sötét szemei gonoszan megvillantak: De remélem, azért a pisilőmet nem fogja megrángatni, ugye, uram? kérdezte. Nem, nem, Jap, a maga… hm… pisilője teljes biztonságot élvez. A káplár Meierre pillantott.
Hallod ezt, Ökör? Jól vésd az eszedbe, hogy három matracpolka árával tartozol nekem, mihelyt visszaértünk a civilizációba! Mihelyt Münchenbe érünk, kibérelek neked egy teljes magánkuplerájt adta a nagylelkű beleegyezését Ökör Joe. De addig is, uraim, halljuk, hogy hangzik a holnap reggeli tornagyakorlat menetrendje? Nos, abból a reményből kiindulva, hogy reggel nem következik be egy újabb hóvihar, a következőket fogjuk tenni: A hátizsákjainkat meg a fegyvereinket itt hagyjuk. Minden szükségtelen holmit hátrahagyunk, csak a zászlót visszük magunkkal. De arról volt szó, hogy a szvasztikásat11… N e m vágott Ökör Joe szavába Stürmer. Csak a saját alakulatunk zászlaját visszük. Ökör Joe szinte sugárzott a szívből jövő örömtől. Ez a lényeg, uram! rikkantotta. Pár tetűnek talán helyrebillen az agya, ha meglátják a fényképeket. Stürmer persze sejtette, hogy ki az a ,,pár tetű” de inkább nem fűzött hozzá megjegyzést. – Én viszem a kamerát, maga, Jap, pedig hozza a tokot, ami az adatainkat felsoroló listát tartalmazza. A csúcson egy kőrakás alá fogjuk elhelyezni. Elvégre csak kell valami bizonyítékát hagynunk annak, hogy megcsináltuk. 11A szvasztika ősi jelkép, egy egyenlő szárú kereszt, aminek a szárai derékszögben megtörnek. Hitler a német nemzetiszocializmus jelvényéül választotta.
Jap hangosan szipákolt. Ahogy jónak látja, uram. Bár kétlem, hogy bárkit különösebben érdekelne, főként az ivánokat nem. Lefogadom, hogy nem fogják kérelmezni a Rekordok könyvébe való felvételünket, mint az Elbrusz csúcsának meghódítóit. Stürmer bólintott. Azt hiszem, igaza van, Jap. Ettől függetlenül jobb, ha mindenre felkészülünk. Szerintem valószínűleg pala vagy lávakő is lehet odafenn, és tudják, hogy többnyire milyen átkozottul csúszós ez a két felület. Holnap ráadásul havazás és lejegesedés is várható. Ezért a magam részéről egy cikk-cakkos útvonalat javaslok, előbb északi irányba, majd amint megpillantottuk a kettős csúcsot, átváltunk nyugat felé, és a kettő közül a magasabbikat választjuk. Így járunk a legjobban, bár mindössze százméternyi a magasságkülönbség. Tudom, hogy ez lényegében propagandafeladat, de… megvonta a vállát, remélve, hogy a két altiszt is átérzi az aggodalmait …ettől még becsületes hegymászás lesz. Hát erről van szó. Van valami kérdésük? A két tiszthelyettes a fejét rázta. Rendben van, akkor az lesz a legjobb, ha alszunk egyet, mert holnap hosszú séta vár ránk azzal félrehajtotta a fejét és behúzta a cipzárt a hálózsákján. A másik kettő hasonlóképpen cselekedett. Pillanatokkal később már mindhárman mélyen hortyogva merültek az álmok áldott világába, ahol nincs fájdalom, és nem létezik sem hideg, sem kimerültség. A lábuknál lévő Primus égő lángja kékesen lobogott, amint odakintről az első légáramlat lassan behatolt a kunyhóba…
első légáramlat lassan behatolt a kunyhóba…
IV. FEJEZET Stürmer ébredt fel elsőként. Bizonyára a bejárat előtti hóban támadt halk mozgás riadóztatta halálosan kimerült, álomba merült testét. A szemei egy pillanatra kinyíltak, majd lecsukódtak, aztán újra kinyíltak. Egy kemény, parancsoláshoz szokott, ugyanakkor gyönyörű arc meredt rá alig kétméternyi távolságból. Csak mi hárman… kezdte döbbenten az ezredes. Maradjon csendben! parancsolt rá kifogástalan németséggel az idegen. És ne mozduljon! A még mindig égő Primus égő kísértetiesen kék fényében Stürmer tisztán láthatta az idegen kesztyűs kezében szorongatott pisztolyt, és a hangjából áradó jeges fenyegetés elárulta neki, hogy az újonnan jöttnek halálosan komolyak a szándékai. Dermedten figyelte, amint a pisztolyos jövevény egészen bekúszik a kalyibába, majd hátralöki a csuklyáját, mely alól kócos, szőke hajtincsek tűnnek fel. Stürmernek elakadt a lélegzete. Egy nő volt előtte! Ösztönösen megsejtette, hogy ő lehet az Elbrusz-házban hátrahagyott partizánnők egyike. Aztán pár pillanat múlva egy másik nő is követte az elsőt a kunyhóba. Időközben a két tiszthelyettes is kezdett feleszmélni mély, bódult álmából. Az első behatoló rájuk mordult: Kezeket fel, és háttal a falnak húzódni! A három német ügyetlen mozdulatokkal kibújt a hálózsákjából, aztán araszolni kezdett az alacsony tető alatti fal
felé. De hiszen téged ismerlek lihegte Ökör Joe, amint tisztán meglátta a nő arcát a Primus sejtelmes fényében. –Te vagy az a… Pofád befogod! az utálat grimasza egy pillanatra eltorzította a nő arcát, amint megrázta fejét, hogy kibontsa dús, szőke haját. A nő pillantása elég volt ahhoz, hogy Ökör Joe torkán akadjon a szó. Rosvita Stürmer ezredeshez fordult, akit helyes következtetéssel a másik kettő felettesének vélt. Halljam a nevét! csattant rá. A háttérben kuporgó Lídia közben egyik fagyott kezét melengette a Primus lángjánál, de a másikban ő is pisztolyt szorongatott. Stürmer. Rendfokozata? A Hegyi Hadtest ezredese válaszolta Stürmer, miközben szájában érezte az őt hatalmába kerítő vereség kesernyés, savanykás ízét. Főként az bántotta, hogy akkor estek az ellenség fogságába, amikor már oly közel álltak a céljuk eléréséhez. Rosvita figyelmesen tanulmányozta. Nem maga az a híres, német hegymászó Stürmer? – kérdezte. A férfi némán bólintott. A nő csinos arcának kemény pillantása ellágyult egy pillanatra. Sokat hallottam magáról, Stürmer. A háború előtt büszkeséggel töltött volna el, ha megismerhettem volna egy magafajta hegymászó hírességet. Moszkvában gyakran hallottunk a teljesítményéről, és csodáltuk az eredményeit. Most
hallottunk a teljesítményéről, és csodáltuk az eredményeit. Most viszont... még habozott kissé, de aztán az arca visszanyerte szokott keménységét … maga is csak egy ugyanolyan fritz, mint a többiek. Anélkül, hogy megfordult volna, hátraszólt a másik lánynak: Elvtársnő! Parancs, kapitány elvtársnő! Hozd a kötelet, és… kezdd a legnagyobbal! Lídiának nem kellett további utasítás. Míg Rosvita a fájdalmasan lüktető, sebesült keze dacára pisztolyával és kemény tekintetével sakkban tartotta a három németet, Lídia a haraggal eltelt Meier mögé mászva nekilátott összekötözni a csuklóit, majd onnan folytatva hurkot vetett a nyaka köré, s úgy kötötte gúzsba, hogy a törzsőrmester önmagát fojtotta volna meg, ha túlságosan mozgatni próbálta volna a kezét. Mivel próbálkozol, te kis ruszki hasadék? dünnyögte az orra alatt Ökör Joe. Le akarod metélni a répámat? Lídia, aki nem értett németül, csak megvonta a vállát, és átmászott a következő férfihez, Japhoz. Őt is ugyanúgy gúzsba kötötte, végül a vereség szívfacsaró érzésével küszködő Stürmer ezredes következett. A parancsnok úgy döntött, hogy minden erejével a jelenre fog koncentrálni, hogy adandó alkalommal előnyt kovácsolhasson a két partizánnő esetleges gyengeségéből. Most pedig alszunk egyet szólt oda társnőjének Rosvita, látható elégedettséggel Lídia gúzsbakötési tudományát illetően. De külön-külön. Előbb az elvtársnőm, aztán jómagam. És úgy vigyázzanak magukra, hogy az első gyanús mozdulatra lövünk. Oroszul odaszólt valamit a másik lánynak, mire Lídia hálásan bemászott a legközelebbi hálózsákba, leplezetlen örömmel
bemászott a legközelebbi hálózsákba, leplezetlen örömmel felsóhajtva, amint megérezte a melegét. Pillanatokon belül mélyen aludt, még csak észre sem vette a másik hálózsákot, amit Rosvita gyengéd szeretettel ráterített. *** Inkább kettyintenék velük, mint harcolnék suttogta Ökör Joe csüggedten. Te meg a kettyintés! súgta vissza Jap megvetően. –A cserkasszibeli kefélésed sem vált különösebben a javára. Úgy látszik, romlottnak találta a vastagkolbászodat! Stürmer ezredes már sokadszorra változtatott a testhelyzetén, mit sem törődve a kegyetlenül a nyakába vágó kötéllel. Megpróbált valamivel kényelmesebben elhelyezkedni, s egyúttal ellenállni a beáradó jeges hidegnek. De nem számított, hogy merre fordul, miként fészkelődik, mindenképpen fázott, és mindenképpen a csontjába vágott a kötele. Ez a kis nő igencsak otthonos lehet a kötelek meg a csomók világában, állapította meg magában kimerülten. Mit gondol, uram, mi a szándékuk velünk? Mármint ezekre a perszónákra gondolok sziszegte Meier, észrevéve Stürmer szüntelen mozgolódását. Stürmer megvonta a vállát, de a következő pillanatban felszisszenve már meg is bánta az elhamarkodott mozdulatot. Kinyírnak bennünket? folytatta Meier kitartóan. –Azt nem tehetik. Elvégre csak nők, még ha mindjárt ivánok is. Úgy hallottam, hogy ennek a népségnek a nőstényei még a hímeknél is sokkal gyilkosabbak jelentette ki Stürmer szárazon.
Beszédet abbahagyni! förmedt rájuk Rosvita megfenyegetve őket a pisztolyával. Úgy éljek, hogy elkapom még ezt a kis kurvát sziszegte sebtében Meier, miközben alvást színlelve, lehunyta a szemét. Két óra telt el így. Most a másik nő volt őrségben, egy alaktalan, fehér foltocska a kalyibában, mivel a Primus már régen kialudt. A három alvást mímelő férfi azonban így is jól tudta, hogy a lány folyamatosan rájuk fogja a pisztolyát, és a sötét félhomály dacára a szökési kísérletük első jelére átküldené őket a hegymászó másvilágra. Ezúttal Meier volt az, aki folyamatosan mocorgott. Félórával ezelőtt Japnak sikerült átcsúsztatnia kezébe a műfogsorát, és a nagydarab bajor most a foghidat rögzítő tompa fémkapoccsal próbálta átvágni Stürmer ezredes kötelékeit. Oly borzalmasan kimerítő munka volt, hogy Ökör Joe a dermesztő hideg ellenére beleizzadt az erőfeszítésbe. Mégsem hagyott fel az igyekezettel, mert ösztönözte a tudat, hogy a szőke nő, aki Cserkassziban olyan élvezettel tárta szét csodás, hosszú combjait, hogy ő belehatolhasson, reggel ugyanolyan élvezettel keresztüllőheti. Stürmernek nem egyszer alig sikerült magába fojtania a fájdalomkiáltását, mivel a kötél egyre mélyebben vágott feldagadt, sajgó csuklójába vagy feszült meg a torkán, amikor Ökör Joe túl vigyázatlanul nyúlt hozzá. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy kevés az idő. Még maga sem döntötte el, milyen sorsot szán a két nőnek, amennyiben Ökör Joe-nak sikerül kiszabadítania. Úgy gondolta, ezen akkor is ráér töprengeni, ha lehullottak a kötelékei.
töprengeni, ha lehullottak a kötelékei. Ólomlábon járt az idő. Stürmer oldalra fordulva, fülét hegyezve ellenőrizte, hogy a hálózsákban gubbasztó, alig látható női alak vajon alszik-e. A nyugodt, ütemes szuszogás legalábbis erről tanúskodott, nem úgy a társa, aki bizonyára éberen őrködött a sötétben. Aztán váratlanul halk roppanást hallott, és a kötele mintha lazult volna valamicskét. A mögötte fekvő Meier a fülébe súgta: Az egyiket sikerült, uram. Mit gondol, lesz annyi ereje, hogy a többit elszakítsa? Mindenesetre megpróbálom válaszolta csikorgó fogakkal. Lehajtott fejjel, felhúzott vállal, titáni erőfeszítéseket tett a kötelékei elszakítására. Az erek kidagadtak a halántékán, a kötél mélyen a húsába vágott, olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy a vére is kiserkent, és alig bírta magába fojtani fájdalomkiáltását. De az átkozott kötél csak nem volt hajlandó engedni. Végül aztán rákényszerült, hogy beismerje: Képtelen vagyok eltépni, Ökör. Próbáljon még rajta valamennyit lazítani! Meier hallgatagon vette tudomásul a helyzetet, ám Stürmer sejtette, mi járhat a tiszthelyettes fejében. Rövidesen hajnalodni kezd, és akkor már túl késő lesz. A törzsőrmester újult lendülettel látott hozzá, hogy a tompa, ívelt fémdarabbal elfűrészelje a szívós köteléket. Tovább teltek, múltak a percek. Aztán Stürmer újabb halk roppantást hallott, amint a következő kötélrost is engedett. Ezúttal az ezredes volt a kezdeményező:
Ezúttal az ezredes volt a kezdeményező: Várjon, Ökör suttogta , újra megpróbálom. Vett egy jókora levegőt, aztán visszafojtott lélegzettel megfeszítette vállizmait. Kieresztette a levegőt, s egyúttal felhúzta a vállát és teljes erejét beleadva szétfeszítette a csuklóit. A kötél valamelyest engedett! Érezte a dagadt csuklója körül ellazuló szorítást, és csak fegyelmezett akaraterejének köszönhette, hogy sikerült elfojtania a kitörni kívánkozó diadalordítást. Sikerült! Ám ugyanekkor a hálózsákban pihenő fekete alak felemelkedett. Az ezredes mögött lapító Meier nagyot sóhajtott döbbenetében. Eszerint mégis leleplezték az ügyeskedésüket. Ám továbbra is kitartott a szerencséjük. A szőke nő csak odasúgott oroszul valamit a társának, aztán úgy ahogy volt, csuklyás pufajkában kimászott a kunyhóba vezető alagúton. Talán csak pisilnie kellett vélte suttogva Jap. Lehetséges értett egyet Stürmer a tizedessel, érezve, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Azzal, hogy a másik nő odakint volt, ötven százalékkal nőttek az esélyeik, arról nem is beszélve, hogy a partizánnő nagy valószínűséggel már nem fog visszafeküdni aludni. Odakinn már erősen virradt, és ha a két orosz el akar bánni velük, akkor itt az ideje, hogy átessenek a mocskos feladaton. A parancsnok még egyszer megfeszítette a csuklóját, és érezte, amint a kötelékei elpattanva a földre hullanak a háta mögött. A kezei kiszabadultak! Egy röpke percen át masszírozta őket, hogy helyreállítsa a vérkeringését, aztán az altiszt fülébe súgta:
Gyorsan, Ökör, tartsa ide a mancsát! Meier azonnal engedelmeskedett. Stürmer kapkodva matatott a törzsőrmester kötelékein lévő csomókkal. Nem törődött sem zsibbadt, letöredezett körmű ujjaival, sem hol sajgó, hol meg élesen szurkáló csuklójával. Tépte, bontogatta a csomókat, miközben a vére csurdogált sebes kezéből. Elég lesz, uram szűrte a szót fogai között Ökör Joe , a többivel már magam is boldogulok. Most már inkább erre a perszónára koncentráljon dörmögte fojtott, ám megkönnyebbült sóhajtással, ami elárulta az ezredesnek, hogy neki is sikerült kiszabadítania magát. Háromig számolok, Ökör suttogta Stürmer aztán elkapom. Maga pedig álljon készen, és intézze el a másik harisnyát, ha visszajön. Ha megoldható, nem muszáj kinyírni. .. Egy… kettő… három. Most! Stürmer ülő testhelyzetből hirtelen előrevetette magát és vállát a meglepett lány hasába mélyesztette. A puha húsba csapódó, megfeszített izom csattanása betöltötte a kunyhót. A meglepett lány tüdejéből úgy szakadt ki a levegő, mint egy kipukkadt léggömbből. Stürmer teljes hosszában elterült. A lány szorítása viszont nem lazult meg a pisztolyon, és mielőtt az ezredes talpra ugorhatott volna, teleszívta tüdejét levegővel, és ujját a felemelt pisztoly elsütőbillentyűjére szorította, hogy tüzeljen. Meier ellenben egyetlen pillanatig sem tétovázott. Előrelendült és szinte összeütközött a lánnyal. Az éles dörrenés előre-hátra
visszhangzott a szűk kalyibában. A lány és az altiszt szinte egy örökkévalóságig állt középen, mintha csak összeölelkeztek volna. A szemük tágra meredt a sokktól és a megdöbbenéstől. Stürmer ájtatos riadalommal bámult rájuk. Egy pillanatra minden mozgás megdermedt, mintha éles késsel vágták volna el. Nem volt más, csak a hangos, visszhangos csend, ami hangosabbnak tűnt az azt megelőző lármánál is. Amint a törzsőrmester kicsavarta a pisztolyt a lány erőtlen kezéből, újra elsütötte. A kunyhóban fülsiketítő dörrenés hallatszott, és a kis távolságból kapott találat a haldokló lányt valósággal a levegőbe emelte. A deszkafalnak csapódott, belső részei kibuggyantak a bőröve fölé, karját pedig széttárta, mintha keresztre feszítették volna. Egy hihetetlen pillanatig így maradt, aztán végleg elszállt belőle az élet. Haláltól üvegessé váló szeme tágra nyílt, majd lassan a földre rogyott. Ugyanabban a pillanatban, amikor egy riadt hang kiáltott fel odakint: Lídia! Aztán aggodalommal vegyes, kihívó fenyegetéssel: Sztoj, nye dvigatisztya! Stürmernek nem kellett oroszul értenie ahhoz, hogy kiérezze a szavakból a belőlük áradó fenyegetést. Ökör, fogja gyorsan azt a pisztolyt ugorjon át a palánkon és kerüljön a hátába! Amíg én itt a bejáratnál magamra vonom a tüzét, addig maga kapja el hátulról. De ezredes!… Ne vitatkozzon! reccsent rá az ezredes annak tudatában, milyen tökéletes csapdába kerülnek a kunyhóban, ha elveszítik a
milyen tökéletes csapdába kerülnek a kunyhóban, ha elveszítik a kezdeményezést. Lóduljon már! Meier nem várt tovább. Egyszerűen átugrott a még mindig megkötözött Jap felett, aki neheztelve nézett rá, aztán jobb lábbal beletalpalt a kunyhó hátát képező deszkalapba, ami hangos reccsenéssel eltört. Odakapva úgy szétlökte őket a nagy mancsaival, mintha csak gyufaszálakból lett volna. A második lendülettel már minden akadályt elhárított az útjából. Csakhogy kívül kemény, tömör havat talált. A következő pillanatban Meier úgy fúrta bele magát, mint valami óriási hópatkány. Stürmernek ennyi elég is volt a látványból. A halott lánnyal kezdett foglalatoskodni, de már most összeráncolódott az arca az undortól, s attól, amit tennie kellett. Becsúsztatta a hullát a kunyhóból kivezető sötét alagútba, és tolni kezdte maga előtt. Sztoj! harsant fel odakinn a nő kiáltása, de mintha bizonytalan lett volna a hangja. Stürmer elégedetten sóhajtott. A partizánnő nyilván azt hitte, hogy elvtársnője még életben van. Az ezredes folytatta útját a közeli napkeltét jelző, tejfehér derengés felé. Közvetlenül azelőtt, hogy elérte volna a kijáratot, vett egy nagy levegőt, aztán kitolta a halott lány fejét. Lídia! hallotta a meglepetés és sokk nehéz zihálását. Ezzel egy időben hatalmasat taszított a holttesten, ami ernyedten, élettelenül bukott ki az összetorlódott hókupacra. A partizánnő felsikoltott. Te perverz, fritz disznó! és pisztolyából egész golyózáport eresztett meg a kijárat felé. Stürmer sietve lebukott. Miközben a faszilánkok recsegve,
Stürmer sietve lebukott. Miközben a faszilánkok recsegve, sziszegve repkedtek a feje körül, a német megpróbálta számolni a lány által kilőtt golyókat. Ha a teljes tárat kiüríti, elkaphatja. Ha nem, akkor le kell kötnie a figyelmét itt a bejáratnál, és az ártalmatlanná tétele Meierre hárul. Zupp! Stürmer, ha lehet, még lejjebb húzta magát, amint a következő golyó is belevágódott a feje feletti deszkapalánkba, további szilánkokat szakítva ki belőle. Ez volt a nyolcadik lövése, gondolta magában. Nagy valószínűséggel kilenclövedékes tár van a stukkerében, mint a német automaták többségében is. Ha még egyet lő, megtámadja. Feszülten várt, míg a pisztoly ismét eldördült. Ez a golyó is a deszkát érte, újabb szilánkzáport zúdítva az ezredesre. Stürmer ebben a pillanatban leszegett fejjel átugrott a halott lány teste felett, ki a szabadba. A szőke nő rákiáltott valamit, de ő nem értette. A partizánnő felemelt pisztollyal várta, és gondosan célzott. Stürmer dermedten egyenesedett fel. Elszámította magát, s ez most az életébe kerülhet. Végzetes tévedés! A nő által ráfogott pisztolyból ugyanis egy szokatlanul hosszú, szinte ormótlan tár állt ki. Régi, ódivatú darab, ami tizenkét lövedék tárolására alkalmas! Feszülten várta a védtelen testébe vágódó golyót, ami megpecsételi a sorsát. Stürmer ezredes számára azonban nem az volt megírva a sors könyvében, meghaljon legalábbis nem most. Éppen, amikor elszörnyedve látta, hogy a lány betegesen fehér mutatóujjának második ujjperce ráfeszül a ravaszra, hogy ami azt jelentette, hogy a fegyver a következő pillanatban elsül,
egy sötét alak vágódott előre a kunyhó mögül. Meier volt. Sikerült neki! A törzsőrmester pisztolya eldörrent. Sietségében ugyan célt tévesztett, és a lövedék dühödt, fehér porfelhőt vert fel, alig egy méternyire a lány lábától. Ennek ellenére megtette hatását, mivel így Rosvita lövése is ártalmatlanul süvített el az ezredes válla felett. Az orosz nő riadt, piros arccal, levegőért kapkodva kitépte a kiürült tárat a fegyverből, s a hóba vetette. Aztán hátrálni kezdett, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy Meier golyói már ott süvítenek körülötte a levegőben. A vastag pufajka zsebében kotorászott a tartaléktár után. A tiszthelyettes dühödt átkozódással eldobta fegyverét, és testét összehúzva felkészült rá, hogy felöklelje a nőt, mielőtt a helyére illeszthetné a teli pisztolytárat. Stürmer látta a partizánnőre leselkedő veszélyt, és nem kívánta a halálát. Azzal is megelégedett volna, ha csak fogságba ejtik, elvégre csak egy fiatal nővel álltak szemben, ezért aztán vadul rákiáltott: Vigyázzon… vigyázzon, a szakadék szélén áll! Rosvita azonban rá sem hederített. Minden figyelmét a tartaléktár beillesztése kötötte le. Nézzen a háta mögé, az ég szerelmére! üvöltötte Stürmer az arcára kiült döbbenettel, sárgás ízületű kezeit tehetetlenül ökölbe szorítva. Figyeljen, mert… De a könyörgés hasztalanul halt el az ajkán. A partizánnőnek sikerült a helyére kattintania a fegyvertárat. Az ezredes a szélzúgáson át tisztán hallhatta a fémes kattanást. A lány szemei
szélzúgáson át tisztán hallhatta a fémes kattanást. A lány szemei diadalmasan felcsillantak a gondolatra, hogy már csak fel kell emelnie a pisztolyt, és megölheti tétlen mozdulatlanságra kényszerült ellenségeit. Éppen szóra nyitotta volna az ajkait, hogy mondjon még nekik valamit, de a szavakból sikoltás lett, mivel megnyílt a lába alatt a talaj. A pisztolya elsült ugyan, ám a lövedék a piszkos fehér eget ostromolta céltalanul, Rosvita pedig hirtelen eltűnt a semmiben. Stürmer és Meier odarohant, ahol az előbb még a lány állt, s lenéztek a párkány széléről. A nő teste mind gyorsabban és gyorsabban csúszott lefelé a meredélyen. Aztán a csúszása rémisztő, őrületesen száguldó gördüléssé változott és még tovább gyorsult. Halálsikolya hosszan elhúzódva visszhangzott mögötte, fokozatosan egyre távolodva, míg egy helyen váratlanul szétnyílt alatta a hó, s a lány a feneketlen szakadékba zuhant, egész kékesfehér hólavinát sodorva magával. Így tűnt el nyomtalanul Rosvita Mihajlovna kapitány elvtársnő, a Vörös Hollók osztagának megalapítója, és nem maradt utána más, csak örökké tartó, hangosan visszhangzó csend…
V. FEJEZET Miután a fellegek oszladozni kezdtek, dermesztően hideg, rózsaszínű napfény árasztotta el az előttük kitárulkozó, miriádnyi rubin csillogásával sziporkázó emelkedőt. A fenti távoli, titokzatos csend világából az Elbrusz kettős csúcsa kacsintott alá a három hegymászó parányi alakjára. Stürmer ezredes igazított egyet a jobb vállán átvetett
kötélkarikán, és miután kényelmesebbnek érezte, vett egy mély lélegzetet. Amint kifújta, máris köddé vált a szája előtt. Kiadta a parancsot: Rendben van, akkor folytassuk a mászást! Igenis, önnel bárhová, uram! vágta rá Meier. Igenis, önnel bárhová, uram! visszhangozta Jap is. Aztán csendben nekiindultak. Így vette kezdetét az Elbrusz meghódításának végső szakasza. Immár három órája meneteltek felfelé. A napnak nyoma veszett, az égbolt elszürkült, az ólomszínű fellegek újabb hózáporral fenyegettek. Nem mintha a három hegyivadász olyan sokat tekintgetett volna felfelé. Minden figyelmükkel a sziklákra koncentráltak. Rendes körülmények között egy ötvenöt fokos dőlésszögű emelkedő nemigen aggaszthatta volna a hozzájuk hasonló, gyakorlott hegymászókat, csakhogy az emelkedőt borító vékony hótakaró alatt minden csupa jég volt, így folyamatosan használniuk kellett a jégcsákányukat, és még így is lépten-nyomon elcsúsztak. De nemcsak a jég okozott nekik nehézséget. A magasság is újra kezdte éreztetni a hatását. Mindegyikük hasogató fejfájásra, rosszullétre és felgyorsuló lélegzésre panaszkodott. Az egyik ötperces pihenő során Stürmer ezredes ellenőrizte a pulzusát, és döbbenten tapasztalta, hogy milyen riasztó sebességgel lüktet. Tisztában volt vele, hogy ez a többi tünettel együtt azt jelenti, hogy ismét a magassági betegségtől szenvednek. Ennek ellenére folytatták a mászást, egyenletes tempóban kapaszkodva mind feljebb a keleti csúcstól dél felé húzódó, hosszú, púpos gerincen
át a nyugati csúcs irányába, északnyugat felé. Már régóta csak az iránytűjükre meg a magasságmérőre hagyatkozva haladtak, mióta a kettős csúcs beleolvadt a szürke félhomályba. Tizenegy órakor Stürmer megállt, megtörölte az arcát, majd ismételten ellenőrizte az iránytűjét és magasságmérőjét. Közben a másik kettő csak állt mellette lihegve, mint egy pár elnyűtt, vén igásló. Ötezer kétszáz méteren vagyunk közölte néhány pillanat múlva az ezredes. A legrosszabb részen már túl vagyunk. Szünetet tartott, várva a tiszthelyettesek reakcióját, majd miután azok hallgattak, így ismét ő törte meg a csendet: Már csak háromszáz métert kell megtennünk mondta , mivel éppen a két csúcs közötti nyeregben vagyunk. Aszongya az ezredes úr, hogy csak háromszáz méter lihegte Meier hagyományos humorával próbálkozva. – Ettől a kivénhedt, bajor, istállóba szarótól akár háromszáz kilométerre is lehetne! Mer’ hogy Meier asszonyság szerelmetes kisfiának kaputt. Jap kivételesen nem díjazta nevetéssel a tréfát. Rendben van biccentett Stürmer. Irány az utolsó háromszáz méter egyenesen felfelé! Nyomás! *** Összefűzött, egymáshoz rögzített kötelekkel, jégcsákányukat a csúcs csaknem tükörsima oldalába fúrva, apró, emberi legyek módjára a felszínhez tapadva, cikkcakkos útvonalon, csigalassúsággal küzdöttek egyre feljebb magukat. Az élen haladó Stürmer arra gondolt, hogy még sosem fázott
Az élen haladó Stürmer arra gondolt, hogy még sosem fázott ennyire, mióta csak a hegymászás a szenvedélye. Az ordítozáson kívül minden más kommunikációt lehetetlenné tevő, süvöltő szél acélpengeként hasogatta testüket a vékony ruha alatt, jeges ököllel csapkodta arcukat, a kezükről és ajkukról pedig szinte lehámozta a bőrt. A szélrohamok szünetében olyan éles, hullámzó fény csillámlott fagyos szemüvegükön, hogy csak felhajtott üveggel haladhattak. A bakancsukra rákérgesedett fagyott hó egyre-másra sánta nyomorékokká változtatta őket. Stürmer és két társa mostanára gyakorlatilag meg is feledkezett a valahol a felettük lévő félhomályban sikló fellegek között rejtőző csúcsról. Az életükért küzdöttek, és nem a hegy meghódításáért. Az életben maradásért kellett igyekezniük. Nem mehettek másfelé, csak fel, vagy le, és mivel valami ok miatt a kába agyuk képtelen volt mérlegelni, így tovább kúsztak, másztak felfelé. Már délfelé járt az idő, de a csúcsot még mindig nem látták. A halálfáradt Stürmer kezdte azt hinni, hogy talán elszámította magát. Újra megállt, hogy ellenőrizze az iránytűjét és a magasságmérőjét, miközben két társa roggyant vállal úgy kapkodta a levegőt, mint valami lyukas tüdejű asztmás. Dermedten meredtek felfelé. Még százhúsz méter! üvöltötte túl a szélzúgást a parancsnok. Százhúsz… legfeljebb még két óra! lódította. A két tiszthelyettes egy szót sem szólt. Néma állatok módjára várták, hogy a mészárszékbe vezessék őket. Aufs geht! parancsolta Stürmer, és folytatták a botladozó hegymászást.
hegymászást. *** Folyamatosan egyre feljebb küzdöttek magukat a jégcsákányukkal. Arcuk egyre vörösebbé vált az erőfeszítéstől. Még Ökör Joe masszív felépítése sem állhatta a hihetetlen erőkifejtést. Egyre többször esett ki lapátmancsából a hegymászó csákány, és csak a biztosítószíjnak köszönhette, hogy újra kézbe vehette. A hegy így közelről nézve egyetlen hatalmas, végtelen kő, hó és jéghalommá vált, amelynek minden egyes méterét külön-külön át kellett gondolni, ki kellett értékelni, és le kellett győzni. Stürmer érzékelte a haladásukat. Ám amikor visszavisszanézett, úgy tűnt számára, mintha a mögötte haladó két társa egy-egy teknősbéka lassúságával araszolna. A szél egész idő alatt szüntelenül ott üvöltözött, sikoltozott körülöttük, felkorbácsolva és rátapasztva amúgy is lassan mozgó lábaikra a fagyos, kavargó hópihéket, amitől már úgy néztek ki, mint a bolyongó hegyvidéki kísértetek. *** Dél volt. Már négy és félórája másztak. Stürmer tudta, hogy meg kell pihenniük. Felemelt kezével megállást jelzett, de a mögötte haladó két társa észre sem vette, így csaknem belebotlottak, mire rájöttek, hogy megállt. Pihenő kiáltotta véres, megfeketedett repedések tömegévé vált ajkaival. Pihenő. Társai nem válaszoltak. A parancsnok, kezét a hóna alá dugva melengette kissé az
ujjait, miközben előre-hátra himbálózva ingadozott a lábán. A három mászó szemüveges tekintetéből teljességgel kihalt minden érzelem. Stürmer úgy érezte, annyi ereje sem maradt az ujjaiban, hogy a zsebébe nyúljon. Jobb kezét végtelen lassúsággal leengedte, a zsebébe csúsztatta, majd előhúzta belőle az erre az utolsó szakaszra tartogatott csokoládé rudat. Az édesség szőlőcukron kívül még bizonyos mennyiségű serkentő hatású pervitint is tartalmazott. Tudta, hogy a hegymászó kódex szabálya dacára kénytelen odaadni nekik, különben e nélkül sosem érnék el a csúcsot. Óvatos gonddal letört egy darabkát a sötétbarna csokoládéból és Meierre üvöltött: Nyissa ki a száját! Az óriás termetű törzsőrmester úgy viselkedett, akár egy kába, buta kisgyerek, aki azt teszi, amit mondanak neki. Stürmer vastag, érzéketlen ujjaival Meier szétrepedezett, felduzzadt ajkai közé csúsztatta a csokoládédarabot. De hasztalanul. A sötétbarna kocka ott feküdt a tiszthelyettes vörös, nedves nyelvén. Nem nyelte le. Az ezredes megragadta az ajkait és összeszorította. Lenyelni! parancsolta. Meier pedig lenyelte. Stürmer végtelen türelemmel Jappal is megismételte a műveletet, mielőtt maga is lenyelt volna egy darabkát. Na, már most bömbölte, máris érezve a kimondhatatlanul fáradt lábaiba áramló, frissítő energiát , még ötvenméternyi kapaszkodás és megcsináltuk!
kapaszkodás és megcsináltuk! Minden különösebb felhajtás nélkül értek fel az Elbrusz nyugati csúcsára. A csokoládédarab energiájának köszönhetően felkúsztak egy újabb hajlatra, aztán már nem volt több emelkedő, amit megmászhattak volna. Egy kis széljárta, enyhén domborodó, havas tisztáson voltak, felettük a puszta égbolt, ami valamelyest éppen kezdett kitisztulni, feltárva az alattuk lévő hatalmas mélységet. Stürmer hirtelen leült a hóba. Felértünk a csúcsra közölte. Először nem kellett üvöltenie hosszú órák óta. Még a szél is alábbhagyott, mintha maga a természet is tudomásul vette volna, hogy legyőzték ezek az apró, mindenre elszánt halandók. Ez lenne az, uram? kérdezte Meier hitetlenkedve, lenézve az előtte ülő parancsnokra. Úgy érti, hogy ennyi volna az egész? Stürmer hallgatagon biccentett, miközben a másik kettő hitetlenkedve nézegetett körül. Nahát, menten belebrunyálok a bakancsomba! rikkantotta Jap. Ennyi szenvedés egy szaros hegycsúcs meghódításáért! Kinek éri meg ez a rengeteg kínlódás? A káplár dühös, ráncos, sárga ábrázatára meredő ezredesnek együtt kellett éreznie alantasával. Hol érte meg ennyi szenvedés, hogy egy barna egyenruhás álmodozó mérhetetlen önzését kielégítsék? Támolyogva feltápászkodott és a körülöttük elterülő panorámára mutatott: Nézze csak, Jap, arrafelé van Ázsia, a Kaszpi-tenger, Perzsia, Afganisztán és India, ahol már javában harcolnak a
Perzsia, Afganisztán és India, ahol már javában harcolnak a japán szövetségeseink. Itt ugyanolyan távolságra vagyunk Münchentől, mint a Perzsa határtól. Azért ez is valami, nem? Részemről akkor is inkább Münchent választom, egy liter Löwenbrauval meg egy tenyeres-talpas bajor menyecskével, jó sok tűzifával a házikója ajtaja előtt csattant fel Meier szárazon a hóba köpve. Maga képes lenne… hirtelen elharapta a folytatást. A tekintete viszont egyszerre élessé és éberré vált. Na, mi az ábra, maga cégéres gazember? érdeklődött Stürmer. Ott alattunk a síkságon! Úgy látom, mintha egy hosszú, fekete kígyó tekergőzne, uram. Stürmer fájdalmas kínlódással a jelzett irányba fókuszálta távcsövét. Ekkora távolságból ugyan lehetetlenség volt pontosan kivenni a hosszú járműoszlop részleteit, de annyit biztosan meg lehetett állapítani, hogy egy katonai trén mozog odalenn. Közönséges lovas kocsikkal közlekedő orosz parasztok semmiképpen sem mászkálnak ilyen nagy számban. Most már értette, hogy a partizánnők miért akarták ilyen elkeseredetten meggátolni a mászásukat. Ivánék nyilván abba a tévhitbe estek, hogy az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag bizonyára egy utánuk érkező, nagyobb egység felderítőcsapata lehet. Ezért a Szovjet Főparancsnokság alighanem kettéválasztotta haderejét, hogy mindkét hegyi kijáratot az ellenőrzése alatt tarthassa. Ez felettébb értékes információ lehet a német vezérkar monoklis, piros csíkos lovaglónadrágos főtisztjei számára.
Távcsövét visszacsúsztatta a tokjába, és a másik kettőhöz fordulva, hivatalos hangra váltva rájuk csattant. Na jó, döntsék el gyorsan, melyikük akar ennek az iszonyatos blődségnek a révén felkerülni az újságok címlapjára? Igyekezzenek már, halljam, melyikük akar az Elbrusz csúcsán fényképezkedni? Ökör Joe, Japra meredt, aki éppen a hevesen lobogó Edelweiss-zászló elhelyezésével foglalatoskodott egy kőrakásba ékelve. Aztán visszatért Stürmerhez. A Szent Szűz meghallgatta az imámat, uram… – kezdte. Idehallgass vicsorított rá a másik , az ezredes úr nem fogja kétszer megkérdezni! Világosan beszéltem, de szukafattya?! A te anyád! vágott vissza Meier. Csak nem akarja ezt a 75 milliméteres tábori tarackot a hegycsúcson lefényképezni? Az imént azt szerettem volna mondani, amikor ez a kis bagolyköpet félbeszakított, hogy szerintem én sokkal alkalmasabb lennék fotómodellnek. Úgy értem, mit szólna a Führer, ha ennek a félkegyelmű, félvér köcsögnek a csúf, sárga pofáját látná a Signal12 címlapjáról rábámulni? Hármas diadalszellentés a Führernek! vicsorította Jap. Ökör Joe elengedte a megjegyzést a füle mellett. Szóval, kellő tisztelettel megjegyezném, és az ésszerűség azt diktálja, uram, hogy a Führer szívesebben látná az én hazai, északias, jóképű arcvonásaimat, ami ugyebár tökéletesen illik az Edelweiss Hegyi Hegyivadász Hadtest rangidős tiszthelyetteséhez. Na, nézd már ezt a seggnyaló bajor faszfejet! Még hogy
Na, nézd már ezt a seggnyaló bajor faszfejet! Még hogy északias! Fogjanak le, mert menten orrba vágom? – nyögte csúfondárosan Jap, ökölbe szorított kezekkel, készen arra, hogy ölre menjen a másik altiszttel. Végül Stürmer vigyorogva a törzsőrmester mellett döntött. Felemelte a kameráját és gondosan ügyelve arra, hogy a lencse az utolsó pillanatig takarva legyen, nehogy befagyhasson, felkészült a bizonyító erejű fénykép elkészítésére. Rendben van, Ökör Joe, akkor álljon oda a zászló mellé, és már egyenesen vonulhat is a történelembe. Ökör Joe tehát az utasításnak megfelelően pózba vágta magát. Csodálatos mellkasát kidomborítva, diadalmas tekintettel és kemény állkapoccsal bámult a kamerába, kezét mereven a sapkájához érintve szalutált a széltől lengetett vörös-fekete zászló mellett. Most repül a kismadár! kiáltotta Stürmer, s ugyanakkor felemelte a lencsetakarót és elkattintotta a gépet. – Rendben van, kifújhatja a levegőt. Megörökítettem magát. 12 Második világháborús német magazin, ami a meghódított országokban, többek között Magyarországon is megjelent.
Aztán miközben Jap és Ökör Joe a kőrakás mellett a fagyott földet túrta, hogy eláshassák azt a tokot, ami egy papírlapot tartalmazott, rajta a nevükkel és az 1942. augusztus 21-i dátummal, Stürmer ezredes csak kifelé bámult a messzi távolba. Valahogy érezte, hogy ezen az augusztusi napon láthatja utoljára ezt a panorámát. Egy látomás tisztaságával tudta, hogy ez lesz a Kaukázusban a német előretörés legtávolabbi pontja. A Wehrmacht persze még sok átmeneti győzelmet arathat odalenn
Wehrmacht persze még sok átmeneti győzelmet arathat odalenn azok ellen az ismeretlen oroszok ellen. De végül, az a nő akit Meier szerint Rosvitának hívtak és a hozzá hasonló orosz nők és férfiak milliói legyőzik őket. A barna áradat elérte a legmagasabb vízállást. Az Elbrusz meghódításának komoly teljesítménye tudatában megfordult, és odaszólt a másik kettőnek: Na jó, elég a lazsálásból, indulhatunk vissza…
VI. FEJEZET Még ugyanezen az éjszakán egy rádióüzenet szállt végig a német parancsnokságokon. Először Dietl hadtestének főhadiszállására érkezett, majd onnan továbbították a Hadsereg Főhadiszállására, ahonnan továbbküldték a Hadsereg Parancsnokságra, míg végül 1942. augusztus 22. kora reggelén eljutott magának a Führernek a főhadiszállására. Jodl, olyan fontosnak érezte az információt, hogy a szokottnál egy órával korábban, már tíz órakor felébresztette a Vezért. Hitler kissé ingerült is volt a korai ébresztés miatt, ám Jodl jelenléte meggyőzte róla, hogy a rádióüzenet elég fontos lehet. Ezért aztán hátrasimította festett fekete haját, és megigazította aranykeretes szemüvegét, amellyel szigorú büntetés terhe mellett tilos volt lefényképezni Minden Idők Legnagyobb Hadvezérét, és elolvasta az üzenetet. „A küldetés végrehajtva. 1942. augusztus 21-én, pontosan tizenöt óra nulla nullakor az Hegyi Hadtest katonái kitűzték a zászlót az Elbrusz nyugati csúcsára.” Hitler sápadt, beteges arca felragyogott. Jellegzetes
mozdulattal felemelte jobb lábát a hálóinge alatt, és keményen rácsapott a tenyerével. Grossartig! robbant ki belőle a diadalkiáltás. – Grossartig, Jodl! – Jawohl, mein Führer értett egyet Vezérével kötelességtudóan a halvány arcú tábornoki törzsparancsnok. Most az egész világ megtudhatja, mire vagyunk képesek, mi németek! kiáltotta Hitler, bokáig érő, buja pamuthálóingében felalá sétálgatva a hálószobában, és úgy szorongatta kezében az értékes üzenetet, mintha az élete függött volna tőle. Bátor katonáink még e véres háború közepette is képesek voltak meghódítani a legmagasabb hegycsúcsukat! Ez barátnak és ellenségnek egyaránt híven szemlélteti, hogy a német katonát senki és semmi sem képes megállítani. Járkálása közben hirtelen megtorpant. Hozzák vissza őket! vakkantotta drámaian. Hozzák haza őket Berlinbe! Kiket hozzunk haza, mein Führer? Azokat az embereket, akik az Elbruszt meghódították. Valamennyiükkel személyesen akarok kezet rázni. Elvégre ez egy diadalmas teljesítmény. Az én bátor bajorjaimnak és Dietl Hegyi Hadtestének, az ő osztrákjainak a személyes diadala. Jawohl, mein Führer recsegte Jodl, azzal kiment elkészíteni a vezénylési parancsot és az úti okmányokat. Közben erősen reménykedett abban, hogy nem kell közvetlen kontaktusba kerülnie ezekkel a dél-német hegyugrókkal meg az osztrák unokatestvéreikkel. Ugyanis hallomásból úgy értesült, hogy ezeknek az alpinistáknak a ruházatából állandó, förtelmes
ezeknek az alpinistáknak a ruházatából állandó, förtelmes izzadság és öszvérürülékszag árad. Az ormótlan bakancsuk bűzéről már nem is beszélve… *** Így aztán a csúcs meghódítói elhagyták a hegyeket. Előbb öszvérháton, majd teherautóval egy teljes hétnyi lassú zötykölődés után végre eljutottak arra a vasútállomásra, ahonnan az új nyári offenzíva zsúfolt szerelvényeinek egyike elviszi őket Berlinbe. Közvetlenül beszállás előtt a frontra induló, friss ágyútöltelék irigykedése és gúnyos éljenzése közepette Stürmer ezredes akinek jobb keze még vastagon be volt pólyázva egy utolsó, búcsúpillantást vetett az immár csaknem száz kilométernyire lévő Elbruszra. Az ég sötét bársonya előtt úszó hegy egész hirtelen bukkant elő a koraest távoli ködéből. A csillagfény hűvösen csillant a kettős csúcson, mely most oly jegesnek és oly távolinak tűnt, mint egy szajha szíve. Alles einsteigen! kiáltotta a piros sapkás forgalmista, meglengetve fémtárcsáját. Sípja élesen beleharsant az éjszakába. A vonatkerekek megrázkódtak. A lokomotívból gőz sistergett. A másik vágányon az ágyútöltelékekkel megrakott szerelvény felől felerősödött a gúnyolódás, elvégre mind tisztában voltak vele, hogy a Berlinbe induló bakák jó eséllyel megmenekülnek, míg rájuk a kegyetlen halál vár a távoli sztyeppéken. Alles einsteigen… der Zugfahrt ab! Soha többé nem látom viszont az Elbruszt suttogta magában Stürmer, amint Gröl behúzta a fülkéjük ajtaját. –De nem is
Stürmer, amint Gröl behúzta a fülkéjük ajtaját. –De nem is kívánom viszontlátni. A vonat pedig megkezdte hosszú zakatolását Berlin felé.
UTÓSZÓ Igazi „führeri időjárás” volt. Berlin felett felhőtlenül és makulátlanul kéklett az ég. A nap úgy ragyogott, akár egy nagy, sárga labda. De a hőséget lágy szellő enyhítette apró porördögökkel szennyezve a tábornokok elegáns lovaglócsizmáját meg a hölgyek ruhaszegélyét, miközben ott álltak a díszszemle kordonját övező kötélsor körül. Egész Berlin tiszteletét tette az ünnepségen. Magas rangú pártfunkcionáriusok, a Nagy Tábornoki Törzskar elegáns főtisztjei, az ifjúsági mozgalom vezető képviselői, a Német Szüzek Szövetségének elnöksége, a Szépség és Hit, valamint az Ifjú Nép szervezetének vezetői. De ugyancsak itt voltak Németország szövetséges államainak követei, Bulgária, Szlovákia, Románia, Finnország, sőt még Japán is nagyköveti szinten képviseltette magát egy szemüveges, sárga, vigyorgó, „tiszteletbeli ária” személyében, akik valamennyien a hősök üdvözlésére sereglettek össze. A kordon közepén a Kilencedik Berlini Őrezred tagjai álltak díszsorfalat. Egytől egyig kétméteres óriások, kifogástalan küllemű, élesre vasalt, csupamedál zubbonyukkal feltűnő kontrasztot alkottak a maréknyi bronzbarna, kemény külsejű, bár vadonatúj, ám rosszul szabott egyenruhájukban mégis kirívó, esetlen hegyivadászhoz képest. Igen, „az Elbrusz Hősei”, amint az utóbbi néhány napban a Propaganda Minisztérium
az utóbbi néhány napban a Propaganda Minisztérium elkeresztelte őket, egyáltalán nem illettek bele ebbe az ünnepélyes környezetbe. Nem is mindegyikükre gyakorolt lenyűgöző hatást a környezetük. Gröl őrnagy persze arra gondolt, mekkora megtiszteltetés, hogy az unokái a későbbiekben elmondhatják ,,Úgy bizony, a nagyapa egyszer kezet fogott a Führerrel!” Ezzel szemben Stürmer ezredes magában azon tanakodott, hogy „Mi lenne, ha ezt az átkozott medáliát egyszerűen a képébe vágnám? Vajon mit szólna hozzá Minden Idők Legnagyobb Hadvezére, mi?” Ökör Joe-nak ennél sokkal kevésbé idealista gondolatok jártak a fejében. A duhaj bajor az ifjúsági nőmozgalmak első sorain legeltette élveteg tekintetét. Egy-kettőre kiszanálta belőlük a „Szépség és Hit” csúnyácska, rosszul öltözött leányzóit. Mint magában megállapította, hittel talán el vannak látva, de szépséggel annál kevésbé. Ezért inkább a Német Szüzek Szövetségének tagjaival kezdett szemezni, aztán könyökkel megbökte Jap oldalát. Jól tárold el ezt a látványt a memóriádba, majomfing! Tréfás lenne összehozni egy találkát a szalámirudam meg ezeknek a honleányoknak a prém háromszöge között… Stillgestanden! vágott az altiszt szavába az őrezred parancsnokának éles vezényszava. Az őrezred feszes vigyázzállásba vágta magát, acélpatkós, fekete csizmájuk porfelhőt kavarva csapódott a földhöz. A mögöttük felsorakozott katonazenekar, ezüstös-aranyos villanással belevágott a Deutschlandliedbe.
villanással belevágott a Deutschlandliedbe. Miután a nemzeti himnusz hangjai elhaltak, ismét az őrezred parancsnokának vezényszava harsant: Fegyvert vállhoz! Nyolcszáz fegyveres kéz végezte egyszerre a bonyolult gyakorlatot. Kemény tenyerek csattogtak begyakorolt egységben az olajozott puskatuson. A látvány hatására megborzongó Gröl őrnagy vigyázzállásba meredve állt, jobbját csúcsos sapkájához tapasztva. Tekintete fanatikus elragadtatással tapadt az Edelweiss Hegyi Vadász Rohamosztag felé tartó, jól ismert, imádott alakra, aki valósággal eltörpült a hatalmas, elegáns, fekete egyenruhás SS-testőrség mellett. El sem lehetett téveszteni: a Führer volt az! A katonazenekar akkor zendített rá Hitler kedvenc indulójára, a der Badenweilerre, amikor átadta az első kitüntetést, a Vaskereszt Lovagkeresztjét, Stürmernek. Az átadás után Adolf Hitler szokása szerint mindkét kezével megragadta a kitüntetett jobbját. Az ezredes alig hallotta a Vezér szavait. Helyette emlékezetébe idézte azt a végzetes szenvedélyt, ami élete fő célját képezte. Ebben az ünnepélyes pillanatban úgy tűnt számára, hogy a nagy hegyek legyőzésének minden diadala és tragédiája csak arra volt jó, hogy ennek a kis hajlott vállú, puhány osztráknak a vulgáris álmait valóra váltsa. Ma este velem vacsorázik, kedves ezredesem hallotta Stürmer a Führer csendes szavait, mintha nagy távolságból
érkeznének. Egy új és még a mostaninál is merészebb tervet tartogatok az ön és bátor emberei számára. Azzal Minden Idők Legnagyobb Hadvezére tovább lépett a következő kitüntetésre váróhoz, Gröl őrnagyhoz. Miután mindannyian megkapták a fekete-fehér Vaskereszt különböző fokozatait, a zenekar rázendített a Fredericus Rex indulóra, az őrezred pedig tökéletes alakzatban, jókora porfelhőt kavarva, díszlépésben elvonult a kitüntetettek előtt. Az elegáns gyülekezet pedig tapsolva éljenezte a halálra fáradt, elszabott uniformist viselő hegyivadászok maréknyi csapatát. Stürmer dermedten állva bámult le a nyakába akasztott, piros-fekete szalagon függő Lovagkeresztre. Nem hallotta a mindenfelől feléje záporozó gratulációkat, nem érezte az ezredesek és tábornokok elismerő kézfogását, mint ahogy nem látta a fényképezőgépek magnéziumos vakuinak villanásait és a Propaganda Minisztérium körülöttük sürgölődő riportereit sem. Az ezredesnek egész máson járt az esze. Azon mélázott, hogy vajon az a két orosz nő hozzájuk hasonlóan nem volt-e birtokában mindazon képességeknek, lelkesedésnek, eltökéltségnek és önfeláldozásnak, ami az alpinistákat egy különálló embertípussá teszi? Ugyan mire jó ez az ember nyakába akasztott ócska fémdarab? Stürmer ezredes hirtelen elhatározással lehúzta a plecsnit a nyakából és zsebre gyűrte. Úgy érezte, azonnal itt kell hagynia ezt az egész gyülevész népséget, és gyorsan felhajtani egy pohárkával, hogy kiöblítse a kellemetlen mellékízt a szájából.
*** Ökör Joe-nak és Japnak nem akadtak ilyen problémái. Épp ellenkezőleg, mindkét altiszt elemében volt. Egy tábornokfeleség, aki folyvást csak „drága, bátor fiaimnak” titulálta őket, és már Ökör Joe sliccén matatott a liftben, most ugyan felszívódott az ünneplők elegáns tömegében, de ez egyáltalán nem szegte a kedvüket. Hiszen a szalonokban, amerre csak néztek, mindenütt a felső tízezer tagjai tolongtak körülöttük. Érdemrendek, pezsgőspoharak és csillárok villogtak. Még a magas termetű, epekedő, estélyi ruhás hölgyek is sziporkázni látszottak a katonák előtt, akik a gazdagok lassú, megfontolt módján környékezték meg őket, abban a biztos tudatban, hogy pénzért minden, még az idő is megvásárolható. Ezer ördög és kétezer cici! vetette oda foghegyről a társának Ökör Joe a körülötte orrmagasságban tolongó, púderezett kebeltömegen legeltetve a szemeit. Úgy látszik, ha az ember bekerül a Leibstandarte SS13sleppjébe, akkor már egy-kettőre elhajózik. Én is mindjárt elhajózom! suttogta ámulattal telve Jap. Már legalább tíz bugyis kancsócskát megujjaztam, és képzeld, az egyik csaj meg az előbb egyszerűen a számba dugta a mellbimbóját. 13 Kezdetben Adolf Hitler személyes testőrsége, majd a későbbiekben már önálló harcoló alakulat.
Azért nem lenne szabad nyitott sliccel lófrálnod köztük torkolta le a káplárt ökör Joe. A végén még náthás lesz a fütykösöd. Na, gyere, vegyük kézbe ezeket a szépséges
fütykösöd. Na, gyere, vegyük kézbe ezeket a szépséges ennivalókat, természetesen nem a füstölt lazacos szendvicsre gondolok! A két tiszthelyettesnek nem kellett messzire mennie. Alig indultak el, máris előttük termett egy magas, sovány hölgyemény, a szemei alatt sötét karikákkal. Valamikor biztosan nagyon szemrevaló lehetett. Jelenleg egy olyan ruhadarabot viselt, amit strucctollakkal ékesített neglizsének lehetett volna nevezni. Az ujjait visszatartóan Ökör Joe bicepszébe mélyesztve a fülébe vihogott: Hallom, az alpinista nagyfiúk lejöttek a hegyekből? – a vihogása és a szorítása egyaránt fokozódott. És mit isznak a maguk fajta fekete-erdei emberek? Pezsgőznek vagy inkább a sört részesítik előnyben? mutatott a mögötte lévő italos pultra. Ilyen ünnepi alkalmakkor mindig ez a legjobb hely, mert itt legalább sosem lesz szomjas az ember. Pezsgőt kérünk! vágta rá egyszerre a két tiszthelyettes. A hölgyemény mindkettőjük kezébe nyomott egy-egy palackot, aztán kacarászva, sikoltozva figyelte, mint lövik ki belőle a dugót magas habfolyamot küldve a levegőbe. Milyen szimbolikus! kiáltott oda valakinek a drága parfümtől, hatalomtól meg izzadságtól bűzlő, sűrű tömegbe. Fogadni mernék, hogy maguk is képesek lennének egy ilyen hasonló kilövellést produkálni, ugye, hegyi fiúk? Ugyan már, sose zavartassák magukat a poharakkal, igyunk egyenesen az üvegből! Prost! Prost! Ökör Joe illedelmesen behajlította a kisujját, mintha törékeny
Ökör Joe illedelmesen behajlította a kisujját, mintha törékeny porceláncsészéből inná a teát, és belekóstolt a gyöngyöző pezsgőbe. Közben a szája sarkából odasúgta a tizedesnek: Kopj le, bagolyköpet! Ez a tyúk az enyém. Kopj le te! Éppen az én gallérméretem! vicsorította vissza Jap a hölgyeményre vigyorogva. Milyen rendes magácskától, hogy felajánlja nekünk ezt a finom italt, és a kitüntető társaságát, kedves grófnő lökte a szöveget, melyben érdekes módon most semmi sem érződött a szokásos vaskos, müncheni tájszólásából. Ökör Joe bambán tátva maradt szájjal hallgatta. Nem vagyok grófnő, csak egy átlagos, kültelki bárónő válaszolta a hölgyemény, miközben pezsgő-konyak keverékkel töltött tele egy akkora söröskriglit, amennyinek az elfogyasztása még egy hadiöszvért is ledöntött volna a lábáról. Ő azonban egy húzásra mindjárt le is küldte a felét. Magácska számomra akkor is a természet legmagasabb arisztokratája válaszolta Jap gálánsán. Úgy tűnt azonban, hogy a bárónő rá sem hederít. Tudják, én kifejezetten utálom a nyarat hadarta teljességgel összefüggéstelenül. Ahogy ez a napocska eljátszadozik az ember hajával, már attól is olyan bűntudata lesz, hogy inkább a nap hátralévő részében fel sem kel az ágyból azzal szemrebbenés nélkül felhajtotta feltuningolt itala maradékát. Maguk szerint is bűn egész nap az ágyban hemperegni? nézett végig tettetett ártatlansággal rebegtetett szempilláival az altiszteken. Á, dehogy! rikkantott közbe Ökör Joe felajzottan, örülve, hogy végre szóhoz juthat. Ágyban lenni mindig mérhetetlen
élvezet. A mondás azt tartja, kedves baronesse, hogy aki alszik, az nem követ el bűnt duruzsolta Jap frissen felfedezett gálánsságával, miközben gonosz, sötét szemeit le nem vette az elázott nő döbbenetes mélységű dekoltázsáról. Csakhogy én imádom a bűnt, drága kis hegymászó fiacskáim! vihogta a hölgyemény, részeg szenvedéllyel megsimítva a káplár ráncos, sárga ábrázatát. Hiszen ez az egyedüli dolog, ami segít megőrizni az ember egészségét ebben az őrületes világban mondta, szemét sokatmondóan végigfuttatva a párttagok és katonatisztek csillogó-villogó gyülekezetén. Vagy maguk másképp gondolják? Jap már így is magán kívül volt a felajzottságtól, így nem várt külön meghívóra, amikor ennyi egyértelmű jel sorakozott előtte. De bizony ugyanígy, kedves baronesse-m, főként orvosi értelemben értek egyet magácskával azzal megragadta a hölgyemény halvány, vérvörösre lakkozott kacsóit. Mit szólna hozzá, bájos baronesse-m, ha… egy magamfajta szegény közkatona meghívná egy kiadós, közös bűnözésre? – Nyelt egy nagyot. Másra sem vártam ezen a félelmetesen hosszú, forró délutánon, csakhogy valaki végre feltegye nekem ezt a kérdést. Jöjjön gyorsan, kis hegymászóm! nyújtotta kecsesen a kezét a férfi felé. Mindjárt mutatok magának néhány olyan csúcsot, amilyet eddig még sohasem látott! Azzal kisuhantak a szalonból, faképnél hagyva a földbegyökerezett lábbal álló Meiert, aki a meglepetéstől tátott
földbegyökerezett lábbal álló Meiert, aki a meglepetéstől tátott szájjal bámult utánuk, azon ámuldozva, hogy csaphatta le így a kezéről a hölgyeményt ez az átkozott kis félvér. Így múlatták az időt a fővárosban az Edelweiss Rohamosztag katonái, nem látva a Nemzetiszocialista Reich Ezeréves Birodalmának homlokzatán tátongó repedéseket, sem a piszkos, agyonéhezett munkástömegek sárga arcát, a megnyomorodott, féllábú, mankóra támaszkodó katonák sokaságát, a lebombázott épületek és romhalmazok millióit, vagy az özvegyi feketébe öltözött, amatőr prostituáltakat az utcasarki ablakokban. Talán nem is akarták látni a nyomort, a nélkülözést, az elkerülhetetlen vereség látható jeleit. E helyett italozva, kurvázva, mohón habzsolva élvezték az élet örömeit háborús szabadságuk alatt. Ugyanazt tették, mint az eltávozáson lévő katonák bárhol a világon. Tették mindezt abban a tudatban, hogy rövidesen véget ér a boldog szabadság, újra szolgálatba kell lépniük, és bármelyik pillanatban lesújthat rájuk az erőszakos halál. Stürmer ezredes azonban minden előzetes elhatározása dacára megőrizte józanságát ezen az éjjelen. Nem nyűgözte le az új Reich Kancellária olcsó, neoklasszikus pompája, ahol a tiszteletükre adott díszvacsorát rendezték, mint ahogy az állítólagos erőltetett takarékossági intézkedések sem gyakoroltak rá hatást. Ugyanazt az ételt esszük, mint a frontkatonáink – súgta a fülébe fontoskodva az asztalszomszédja, egy tábornok, miközben ó-burgundi borral öblítette le a tányérjáról lelógó, hosszú véreshurkát. Stürmerre nem voltak hatással a magas szintű, kozmikus stratégiáról szóló értekezések sem, úgy
szintű, kozmikus stratégiáról szóló értekezések sem, úgy teletűzdelve a világ négy sarkára irányuló nagy páncélos offenzívakkal, mintha még mindig 1940 májusának csodálatos napjaiban járnának, nem pedig 1942 őszén. Nem érdekelték az olcsó, divatos, cserszínű öltönyt viselő aranyfácán14 politológusok sem, akik a még ki sem vívott és talán soha el sem érhető győzelmeket boncolgatták. Stürmer ezredesre csakis egy dolog volt hatással: az a terv, amit Adolf Hitler tárt eléje, amikor Gröllel együtt behívta őt a dolgozószobája meghitt magányába. Addigra a lerészegedett vendégkoszorú már eltávozott, hogy az otthonukba hazatérve jó alaposan teletömjék a bendőjüket. Hitler eleinte egy tipikus, rá jellemző, véget nem érő monológba bonyolódott, amiből aztán váratlanul átváltott a nemrég meggyilkolt Reinhard Heydrich, néhai SS Obergruppenführer15méltatásába. 14 Magas rangú német pártfunkcionáriusok. 15 Csehország helytartója, akit 1942 májusában Prágában Angliából küldött, cseh ejtőernyősök meggyilkoltak.
Amint nyilván tudják, az efféle terrorista gyilkosoknak semmi más gondolat nem jár az eszükben, csakis a gyilkosság! magyarázta Hitler. Bár az a vén gazember Churchill a nap nagy részében részegen fetreng, ám amikor józan, semmi sem képes megállítani. Számára csak ennyit jelent az emberi élet mondta a Führer éleset pattintva az ujjaival. Stürmer gyors pillantást vetett az elbűvölten bámuló Gröl felé, és tekintetében ott bujkált a kérdés, hogy vajon hová
akarhat kilyukadni a Führer. Csakhogy ezt a társasjátékot ketten játszzák ám! Harminckilencben a Brit Secret Service már engem is megpróbált megöletni, és most Heydrichhel sikerrel jártak. Véget ért a türelmem. Most rajtuk a sor szünetet tartott, és miközben a szája sarkából letörölgette a habpettyeket, érdeklődve nézett végig a két tiszten. Meine Herren folytatta Hitler hirtelen egészen halk hangra váltva , az Abwehr16 frissen szerzett információja szerint a három cégéres gazember, a véres gyilkos Sztálin, a részeges Churchill és a zsidó ravasz róka Roosevelt néhány hónapon belül minden valószínűség szerint a perzsa fővárosban, Teheránban fog találkozni. Hitler újabb hatásszünetet tartva hagyta, hogy a két tiszt megemészthesse a hallottakat: Biztosra veszem, hogy egy maréknyi jól képzett, eltökélt ember képes rá, hogy áthatoljon az oroszországi vonalainkat és a Perzsa fővárost elválasztó több ezer kilométernyi hegyvidéken és síkságon, majd célhoz érve bevárja ezeket az emberbőrbe bújt ördögöket, akik szeretett szülőhazánk megsemmisítésén mesterkednek, s azután… Azután, Führerem?! kérdezte zihálva, fanatikusan csillogó szemekkel Gröl őrnagy. Azután végrehajtják a leszámolást, a nagy leszámolást… VÉGE 16 A német titkosszolgálat.
