Robert Ludlum A FANTOM (A Bourne-rejtély) I. P. C. KÖNYVEK
A m eredeti címe: The Bourne Identity Copyright © 1985 by Robert Ludlum, a Permissions & Rights Inc., London engedélyével Minden jog fenntartva! Fordította: Félix Pál A címlapot tervezte: Heiszler Zoltán A borítón M. Gourdon festménye Hungarian Translation © Félix Pál, 1989 A sorozat f szerkeszt je: Ivanics István Felel s szerkeszt je: Morcsányi Géza Felel s szerkeszt : Morcsányi Géza Kontrollszerkeszt : Martos Gábor M szaki szerkeszt : Hupján Mária Kézirat-el készít : Rátz Mária Felel s kiadó: Fazekas István és Ivanics István A szedés és kötés a Szikre Lapnyomdában készült (89-1073) Felel s vezet : dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató HU ISSN 0238-1710 ISBN 963 7222 82 0 Megjelent 35 (A/5) ív terjedelemben
BEVEZET The New York Times, 1975. július 11., péntek, els oldal Diplomaták is kapcsolatban állhattak a Carlos néven ismert, szökésben lev terroristával. Párizs, július 10. - Három magas rangú kubai diplomatát utasítottak ki ma Franciaországból annak a világméret hajtóvadászatnak kapcsán, amelyet egy Carlos nev férfi ellen indítottak. Carlosról föltételezik, hogy egy nemzetközi terroristahálózat fontos összeköt láncszeme. A gyanúsítottat, akinek egyes feltevések szerint Ilich Ramirez Sanchez az igazi neve, két francia kémelhárító ügynök és egy libanoni besúgó meggyilkolásáért körözik; a gyilkosságokat június 27én követték el egy Quartier Latin-beli lakásban. A francia és az angol rend rség úgy véli, hogy a három gyilkosság nyomán egy kiterjedt nemzetközi terrorista ügynökhálózatnak jutott a nyomára. A gyilkosságokat követ en, a Carlos utáni nyomozás során a francia és angol rend rök egy nagy fegyverraktárra bukkantak; ebb l arra következtetnek, hogy Carlosnak feltehet en köze volt a nagy nyugat-németországi terroristaakciókhoz, s hogy az Európa-szerte elkövetett egyes terrorcselekmények között is összefüggés lehet. Az azóta beérkezett jelentések szerint Carlost állítólag Londonban látták... Associated Press; 1975. július 7., hétf Hírügynökségi jelentés: Kivetik a hálót a gyilkosra London (AP) - Pisztolyok és lányok, gránátok és elegáns öltönyök, degeszre tömött pénztárca, romantikus helyekre szóló repül jegyek és fény z lakások a világ vagy féltucatnyi f városában: ez a kép rajzolódik ki a gyilkosról, aki után nemzetközi méret hajtóvadászat indult. A hajsza azzal kezd dött, hogy csengettek az illet párizsi lakásán. A férfi ajtót nyitott, és agyonl tt két francia titkosügynököt és egy libanoni besúgót. A nyomozás során eddig két f városban négy n t vettek rizetbe, akiket különféle, az ügyhöz kapcsolódó b ncselekményekkel vádolnak. Magának a gyilkosnak nyoma veszett, a francia rend rség feltételezése szerint esetleg Libanonban tartózkodik. Londoni ismer sei jóvágású, udvarias, iskolázott, gazdag és divatosan öltözköd férfiként írták le a riportereknek. Társai azonban olyan férfiak és n k, akiket a világ legveszedelmesebb elemeinek tartanak. A gyilkos állítólag kapcsolatban áll a Japán Vörös Hadsereggel, a Fegyveres Arab Harc Szervezetével, a nyugatnémet Baader-Meinhof csoporttal, a Quebeci Felszabadítási Fronttal, a Török Népi Felszabadítási Fronttal, francia- és spanyolországi szeparatistákkal és az Ír Köztársasági Hadsereg Ideiglenes Szárnyával. Amerre csak utazott - Párizsba, Hágába, Nyugat-Berlinbe -, bombák robbantak, fegyverek ropogtak és emberrablásokat követtek el. A dönt fordulat Párizsban következett be, amikor egy libanoni terrorista a kihallgatások során megtört, és június 27-én két titkosügynököt a gyilkos párizsi lakásának ajtajához vezetett. A terrorista mindhármukat agyonl tte és megszökött. A rend rök megtalálták pisztolyait, valamint neves személyiségek "halállistáját" tartalmazó noteszét. A londoni Observer tegnapi jelentése szerint a rend rség egy venezuelai kommunista ügyvéd fia után nyomoz, hogy kihallgathassa a hármas gyilkosság ügyében. A Scotland Yardon nem cáfolták a hírt, de hozzátették, hogy az illet ellen nem emeltek vádat, csupán ki akarják hallgatni.
Az Observer értesülése szerint a keresett férfi a caracasi illet ség Ilich Sanchez Ramirez, legalábbis az nevére szólt azon négy útlevél egyike, amelyet a házkutatást tartó francia rend rök abban a lakásban találtak, ahol a gyilkosságok történtek. Az újság szerint Ilichet Vlagyimir Iljics Lenin, a szovjet állam megalapítója után nevezték el, Moszkvában nevelkedett, és folyékonyan beszél oroszul. Caracasban a Venezuelai Kommunista Párt egyik szóviv je kijelentette, hogy Ilich egy Caracastól nyugatra él , hetvenéves marxista ügyvéd fia, de sem az apa, sem a fia nem tagja a Kommunista Pártnak. A szóviv azt is közölte a riporterekkel, hogy nincsen tudomása róla, hol tartózkodik jelenleg Ilich.
I. KÖNYV 1. A halászhajó, akár egy járhatatlan ingoványból kétségbeesetten kitörni próbálkozó esetlen szörny, vetette magát a sötét, dühödt tenger haragos hullámverésébe. A hullámok az egeket ostromolták, majd iszonyú er vel zúdultak le a hajótestre; az éjszakai égre fröccsen , majd aláhulló fehér tajtékot a szél végigsöpörte a fedélzeten. Mindenünnen az élettelen tárgyak fájdalmas csikorgása hallatszott, fa feszült fának, csavarodó, szakadásig feszített kötelek pattogtak. A szörny haldoklott. Hirtelen két dörrenés hatolt át a tenger bömbölésén, a szél süvöltésén és a hajó fájdalmas nyikorgásán. A lövések a hajótesttel együtt hánykolódó, homályosan megvilágított kajütb l hallatszottak. A hajókabin ajtajából egy férfi ugrott ki, egyik kezével megragadta a hajókorlátot, a másikat a gyomrára szorította. Nyomában egy másik férfi jelent meg; óvakodva, de láthatóan gyilkos szándékkal. Háttal nekifeszült a kajüt ajtajának, majd fölemelte pisztolyát és ismét tüzelt. Majd még egyszer. A hajókorlátba kapaszkodó férfi két kézzel a fejéhez kapott, s ívben hátrafeszült, amikor belefúródott a negyedik lövés. A halászhajó orra hirtelen alábukott két óriási hullám völgyébe, a férfi alól kicsúszott a talaj; a hátáról a bal oldalára fordult, de mindkét kezével továbbra is görcsösen markolta a fejét. A hajó fölfelé száguldott a hullámon, orra és a hajótest közepe már-már a leveg be emelkedett, az ajtónyílásban álló alak visszazuhant a kajütbe, s ekkor vaktában eldördült az ötödik lövés. A sebesült fölordított, kezével most már kétségbeesetten kapkodott valami után, amiben megkapaszkodhatna, nem látott a szemét elönt vért l és a tajtékzó tenger szakadatlan permetét l. Semmiben sem tudott megkapaszkodni, így a semmibe kapaszkodott; lábai felmondták a szolgálatot, teste el rezuhant. A hajó er sen a szél alatti oldalára d lt, és a férfi, akinek fejét fölszakították a lövedékek, a hajó oldalán át lebukott a vadul örvényl sötétbe. Érezte, hogy a hideg víz körülöleli, elnyeli, lefelé húzza, körberángatja, azután ismét felveti a felszínre. Éppen csak hogy szippantani tudott egyet a leveg b l. Egyetlen zihálás, s már ismét a víz alá került. Halántékán valami forróságot, furcsa, nedves forróságot érzett, égette a jeges vízen át, amely újra meg újra elnyelte; tüzet érzett, ahol semmiféle t z nem éghetett. S jeget is érzett, jeges lüktetést a gyomrában és a lábában meg a mellkasában, melyet különös módon szinte melengetett a testét körülölel hideg tenger. Érezte mindezt, s közben fölismerte, hogy vakrémület fogja el. Látta forogni, pörögni a saját testét, karja és lába kétségbeesetten rúgkapált az örvény nyomása ellen. Érezni, gondolkodni, látni tudott, föl tudta ismerni saját rémületét, küzdött - és mégis: béke ölelte körül. A megfigyel szenvtelen nyugalma volt ez, a kívülálló megfigyel é, aki felülkerekedik az eseményeken, tud róluk, de azok lényegében nem érintik t.
Azután egy másféle rémület hasított bele, áthatolt a forróságon és a jégen, át a szenvtelen érzékelésen: Nem hódolhat be a békének! Még nem! Most már bármely pillanatban megtörténhet nem volt biztos benne, hogy mi, de akkor is meg fog történni. S neki ott kell lennie! Dühödten rúgkapált, belemarkolt a feje fölött tornyosuló tömör vízfalba, mellkasa égett. A felszínre küzdötte magát, karjával csapkodott, hogy fenntartsa testét a dagadó, fekete hullámokon. Kapaszkodj fel! Kapaszkodj fel! Iszonyatos hullám emelte a magasba, már fent volt a taraján, tajték- és sötétségzárványok ölelték körül. Semmi. Fordulj! Fordulj! Megtörtént! Dörg robbanás hallatszott - az összecsapódó hullámok és a szél robaján át is eljutott hozzá; és a látvány és a hang kaput nyitott számára a béke felé. Az ég tüzes diadémként izzott fel, és a t zkoronán át a legkülönfélébb alakú és méret tárgyak röppentek át a fényen a sötét külvilágba. Gy zött! Hirtelen ismét egyenesen lefelé zuhant, ismét érezte, hogy a zúgó áradat átcsap a vállán, leh ti a fehéren izzó h séget a halántékán, melengeti a jéghideg vágásokat a gyomrán meg a lábán és... A mellkasa. A mellkasa irtózatosan fájt! Valami megütötte - iszonyú erej , váratlan és elviselhetetlen ütés. Ismét megtörtént! Hagyjatok már! Hagyjatok békében! És ismét! pedig újra markolt, újra rúgkapált... amíg meg nem érezte. Egy vaskos, olajos tárgyat, amely a tenger mozgásával együtt mozgott. Fogalma sem volt, mi az; de ott volt, érezte, megragadta. Kapaszkodj bele! Ez majd nyugalomba ringat. A sötétség és a nyugalom csöndjébe. A hajnali nap sugarai áthatoltak a keleti égbolt fátyolködén, s meg-megcsillantak a Földközi-tenger csöndes víztükrén. A kis halászhajó kapitánya - kezén égési sebeket ej tettek a kötélhorzsolások, a szeme véreres volt - a tatperemen ült, egy Gauloise-t szívott, s hálát adott a sorsnak, hogy végre csöndes tengert láthat. Átpillantott a szemközti, nyitott kormányosfülkére; öccse odabent éppen nagyobb sebességre kapcsolt, hogy gyorsabban haladjanak, a legénység egyetlen másik tagja pedig néhány lépésre t le a hálót vizsgálgatta. Nevetgéltek, s ez jó jel - gondolta; az elmúlt éjszaka nemigen volt min nevetniük. Vajon honnan támadt a vihar? A marseille-i id járás-jelentések semmit sem jeleztek el re, különben megmaradt volna a biztonságos partközelben. Hajnalra el akart érni a La Seyne-sor-Mert l nyolcvan kilométerre délre lev halászterületre, de semmiképpen sem költséges javítási munkálatok árán, és manapság ugyan melyik javítás nem drága? Vagy éppenséggel nem az élete árán, márpedig az elmúlt éjszaka voltak pillanatok, amikor ez nagyon is közeli lehet ségnek t nt. - Fáradt vagy, mi? - kiáltott oda az öccse, és barátságosan rávigyorgott. - Menj, feküdj le. Majd én mindent megcsinálok. - Na jó - felelte a fivére, azután cigarettáját a vízbe hajítva lecsúszott a fedélzetre egy hálóra. - Egy kis alvás nem árthat. Jó érzés volt tudni, hogy a fivére áll a kormánynál. Egy családi hajón az a helyes, ha mindig egy családtag a kormányos; élesebbek a szemei. Még ha ez a fivér a tanult ember csiszolt modorában beszél is, s nem olyan durván, mint jómaga. A bolond! Alig töltött egy évet az egyetemen, már valami vállalatot akart alapítani. Egyetlen öreg hajóval, ami jobb napokat látott ugyan, de mikor? A bolond. Mit használtak neki tegnap éjszaka is a könyvei? Majdnem elsüllyedt az egész vállalata. Lehunyta a szemét, kezét belógatta a fedélzeten lötyög vízbe. A tenger sója jót tesz majd a kötél okozta égési sebeknek, amelyeket akkor szerzett, amikor meg akarta er síteni a viharban ide-oda csúszkáló felszerelési tárgyakat. - Nézd! Ott! Az öccse kiáltott; úgy látszik, a családtag éles szeme megfosztja az álomtól. - Mi van ott? - kiáltotta.
- Az orrtól balra! Egy férfi van a vízben! Kapaszkodik valamibe! Valami roncsba vagy deszkába. A kapitány átvette a kormányt, a vízben lev ember jobb oldalára man verezte a hajót, és csökkentette a sebességet. A férfi úgy festett, mintha a legcsekélyebb mozdulatra is lecsúszna a törött deszkáról, amelybe kapaszkodott; keze fehér volt, karomként markolta a deszka szélét, testének többi része azonban ernyedten himbálózott - ernyedten, mintha a férfi már rég megfulladt volna. - Kötélhurkokat! - kiáltotta a kapitány az öccsének és a másik matróznak. - Víz alatt eresszétek a lába köré. Most vigyázzatok! Húzzátok föl a derekáig. Óvatosan húzzátok. - Nem engedi el a deszkát! - Nyúljatok le! Feszítsétek szét az ujjait! Lehet, hogy ez már a hullamerevség. - Nem. Él... de azt hiszem, éppen csak. Mozog az ajka, de nem jön ki hang a torkán. Mozog a szeme is, bár nem hiszem, hogy lát minket. - Kiszabadítottuk a kezét! - Húzzátok fel. Fogjátok a vállát, és húzzátok fel a fedélzetre. Óvatosan! - Szentséges sz zanyám, nézzétek a fejét! - kiáltott fel a matróz. - Szétrepedt. - Biztosan nekivágódott a deszkának a viharban - jegyezte meg a kapitány öccse. - Nem - mondta a kapitány. A sebre meredt. Mintha borotvával nyisszantották volna szét. Pedig ez golyótól van. Ezt az embert lel tték. - Ebben nem lehetsz biztos. - Nem is egy helyen érte golyó - tette hozzá a kapitány, tekintetét végigjáratva a testen. - Ile de Port Noir felé indulunk, az a legközelebbi sziget. A parton van orvos. - Az az angol? - szokta kezelni a betegeket. - Már amikor képes rá - jegyezte meg a kapitány öccse. - Ha a bor engedi. Sikeresebben gyógyítja a betegei állatait, mint a pácienseit. - Nem számít. Mire odaérünk, ez már úgyis hulla. Ha pedig véletlenül él még, fölszámítom neki a benzinköltséget meg az elmaradt fogás árát. Hozd az els segélyládát; bekötözzük a fejét, ha ugyan van értelme. - Nézzétek! - kiáltott fel a matróz. - A szemét nézzétek. - Mi van vele? - kérdezte a kapitány öccse. - Az el bb még szürke volt, mint az acélsodrony, most meg kék! - Élesebben süt a nap - vonta meg a vállát a kapitány. - Vagy káprázik a szemed. Egyre megy; a sírban amúgy sincsenek színek. - A halászhajók szüntelen sípolása keveredett a sirályok szakadatlan vijjogásával; e kétféle hang monoton zsivajjá egyesült. Kés délutánra járt, a Nap t zgolyóként állt nyugaton, a moccanatlan leveg túl párás; túl forró volt. A mólók fölött, mer legesen a kiköt re macskaköves utca nyílt; a néhány mocskosfehér házat száraz, homokos talajú, magasra burjánzott f vel ben tt közök választották el egymástól. A verandákból csak a toldozott-foldozott rácsozat maradt meg, a málladozó stukkót sebtében beállított dúcok támasztották alá. Ezek a házak hajdan szebb id ket láttak, amikor lakóik még úgy hitték, Ile de Port Noir is földközi-tengeri szórakozóhely lehet. Soha nem lett az. Valamennyi házból ösvény vezetett az utcára, de a sorban utolsónak az ösvénye láthatóan jobban ki volt taposva a többinél. A ház egy angolé volt, aki nyolc éve költözött Port Noirra, olyan körülmények között, amelyeket senki sem értett; és nem is akart megérteni. Orvos volt, a tengerpartnak meg szüksége volt orvosra. A horgok, t k és kések nemcsak a megélhetést biztosították, de néha rokkantságot is okoztak. Ha valaki szerencsés napon kereste föl a doktor urat, a varratok egész tisztességesre sikeredtek. Ha viszont a bor vagy a whisky b ze túl er snek t nt, akkor szerencse dolga volt minden. Azért is jobb volt a semminél. De nem ezen a napon; ma senki sem járt az ösvényen. Vasárnap volt, s mindenki tudta, hogy szombat éjszakánként az orvos merev részegre issza magát a faluban, s az estét az els útjába akadó
kurvánál fejezi be. Igaz, arra is fölfigyeltek, hogy az utóbbi néhány héten megváltozott az orvos menetrendje: szombatonként nem jelent meg a faluban. De csak ennyi volt a változás; az üveg skót whiskyket így is rendszeresen felküldték neki. Egyszer en csak nem mozdult ki a házból; azóta nem, amióta a La Ciotat-i halászhajó elhozta hozzá az inkább holt, mint él , ismeretlen férfit. Dr. Geoffrey Washburn fölriadt álmából, álla belefúródott a kulcscsontjába, b zös lehelete behatolt az orrlyukába - csöppet sem volt kellemes. Pislogott, tájékozódni próbált, azután pillantása a nyitva álló hálószobaajtóra tévedt. Megint a páciense összefüggéstelen monológja zavarta meg az álmát? Nem; egyetlen hang sem hallatszott. Odakint még a sirályok is megkegyelmeztek neki és nem rikoltoztak; Ile de Port Noir megszentelt napja volt ez, hajók sem futottak be, amelyek rakományukkal ingerelték volna a madarakat. Washburn az üres pohárra és a széke melletti asztalon álló, félig kiürült whiskysüvegre nézett. Határozott haladás, állapította meg. Egy normális vasárnapon ilyenkorra már mindkett üres lenne, ennyi skót whiskyre volt szüksége, hogy zsibbadássá szelídüljön benne az éjszakai fájdalom. Elmosolyodott, magában ismét áldotta Coventryben él n vérét, aki havi átutalásaival lehet vé teszi számára a whiskyt. Rendes lány ez a Bess, persze isten tudja, küldhetne sokkal több pénzt is, megengedhetné magának, de azért hálás neki ennyiért is. Egy szép napon majd vége lesz neki is, a pénzküldeményeknek is, s azután már csak a legolcsóbb vinkóval juthat el a feledésig, amíg végül megsz nik minden fájdalom. Örökre. Id vel beletör dött és elfogadta ezt az eshet séget. Mígnem három hete és öt napja halászok, akik nem kívánták felfedni kilétüket, kihúzták a tengerb l és az ajtajához cipelték a félholt idegent. Az irgalom késztette ket erre, az ügybe nem akartak beleavatkozni. Isten majd megérti ket; a férfit lel tték. Ám a halászoknak fogalmuk sem volt arról, hogy nem csak lövedékek hatoltak be a férfi testébe. És az elméjébe. Az ösztövér orvos föltápászkodott székéb l, és bizonytalan léptekkel a kiköt re nyíló ablakhoz lépett. Leengedte a red nyt, és lehunyta a szemét, hogy ne t zzön a szemébe a nap, azután kisandított a red nyrések között, figyelte az ablaka alatti utca forgalmát, kiváltképp a kattogás okát szerette volna megállapítani. A zajt egy ló vontatta kordé okozta, egy halász indult családjával vasárnapi kocsikázásra. Másutt hol a fenében adódna ilyen látvány? Eszébe jutottak a hintók és a fényl sz r , pompás, herélt lovak, amelyek turistákat röpítettek a nyári hónapokban a londoni Regent Parkon át. Jókedve azonban nem tartott sokáig, gondolataiba benyomult valami, ami három héttel korábban még elképzelhetetlen lett volna. Már régen feladta a reményt, hogy valaha is viszontlássa Angliát. S ez most talán megváltozik. Az idegen megváltoztatja a sorsát. Hacsak nem téved jóslatában, ez bármely napon, bármely órában vagy percben bekövetkezhet. A mély és súlyos láb-, gyomor- és mellkasi sebek minden valószín ség szerint végzetesek lettek volna, ha a lövedékek nem fészkelik be és nem égetik ki magukat, ha nem tisztogatja ket szüntelenül a tengervíz. Eltávolításuk távolról sem bizonyult olyan veszélyesnek, mint amilyen lehetett volna; a szövetek telít dtek, megpuhultak, sterilizálódtak, készen álltak az azonnali sebészi beavatkozásra. Az igazi problémát a koponyaseb okozta; a behatolás nemcsak b r alatti volt, hanem valószín leg fölhorzsolta a látótelep és az agyvel kampó rostos széleit is. Ha a lövedék néhány milliméterrel arrébb hatol be bármelyik oldalon, megsz ntek volna a létfontosságú funkciók. Ezeket azonban semmi nem gátolta, s Washburn döntött: harminchat órán át egyetlen korty szeszes italt sem fogyasztott, s annyi keményít t evett, annyi vizet ivott, amennyi emberileg lehetséges volt. Ilyen munkát azóta nem végzett, amióta elbocsátották a londoni Macleans kórházból. Idegtép lassúsággal, milliméterr l milliméterre haladva ecsettel lemosta a rostos területeket, azután megfeszítette és összevarrta a koponyaseb fölött a b rt, tudva, hogy ha a legcsekélyebb hibát követi el ecsettel, t vel vagy csipesszel, a beteg meghal. Számos oknál fogva nem akarta, hogy az ismeretlen beteg meghaljon. Kiváltképpen azonban egy oka volt erre.
Amikor túl volt a m téten, és a létfontosságú jelzések továbbra is állandóaknak bizonyultak, dr. Geoffrey Washburn visszatért kémiai és lélektani "toldalékához". A butykosához. Berúgott, részeg is maradt, de nem lett merev részeg. Egész id alatt pontosan tudta, hol van és mit csinál. Határozott haladás. Az idegen most már bármely napon, talán bármely órában rápillant majd valamire; és értelmes szavak hagyják el az ajkát. Akár a következ pillanatban. El ször a szavak tértek vissza. Ott lebegtek a szobában, a tenger fel li hajnali fuvallat leh tötte leveg ben. - Ki van itt? Ki van ebben a szobában? Washburn felült a tábori ágyán, csöndben lelépett a padlóra, majd lassan fölállt. Ügyelt rá, hogy csikorgással ne hívja fel magára a figyelmet, ne okozzon semmiféle hirtelen zajt, ne tegyen hirtelen mozdulatot, ami megrémíthetné betegét és lélektani visszaesést okozhatna. A következ néhány perc oly kényes lesz, akár az általa elvégzett sebészi beavatkozás. Washburnben az orvos fölkészülten várta a sorsdönt pillanatot. - Egy barát - felelte halkan. - Barát? - Angolul beszél. Gondoltam, hogy angolul fog megszólalni. Azt gyanítottam, hogy amerikai vagy kanadai. A fogtömésein láttam, hogy sem Angliában, sem Párizsban nem csinálhatták. Hogy érzi magát? - Magam sem tudom. - Eltart még egy ideig. Nem akarja elvégezni a szükségét? - Micsodát? - Szarjon egyet, öregem. Azért van ott az ágytál maga mellett. Az a fehér a bal oldalán. Persze csak ha idejében maga alá tudjuk tenni. - Sajnálom. - Fölösleges. Tökéletesen normális funkció. Orvos vagyok, a maga orvosa. A nevem Geoffrey Washburn. Magát hogy hívják? - Micsoda? - Azt kérdeztem, mi a neve. Az idegen elfordította a fejét, és rábámult a reggeli fénypászmákkal csíkozott fehér falra. Azután visszafordult, kék szemét az orvosra emelte. - Nem tudom. - Uramisten... - Már többször elmondtam magának. Id be telik. Minél inkább küzd ellene, minél jobban kínozza magát, annál rosszabb lesz. - Maga részeg. - Általában. Lényegtelen. De kapaszkodókat adhatok magának, ha meghallgat. - Már eddig is meghallgattam... - Nem, nem figyel rám, elfordul. Itt fekszik begubózva, ráhúzza a takarót az agyára. Hallgasson meg újra. - Hallgatom. - Önkívületi állapotában, amely tartós volt, maga három különböz nyelven beszélt. Angolul, franciául és valami istenverte orrhangú nyelven, azt hiszem, keleti nyelv lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy többnyelv , a világ több országában is otthon érezheti magát. Gondolkozzék földrajzi fogalmakban. Melyiken a legkönnyebb beszélnie? - Nyilván angolul. - Ebben megegyezünk. S melyiken a legnehezebb? - Nem tudom.
- Magának kerek a szeme, nem vágott. Ezért úgy gondolom, nyilvánvalóan a keleti nyelven. - Nyilvánvaló. - Akkor viszont miért beszél ezen a nyelven? Most már gondolkodjék asszociációkban. Leírtam szavakat, figyeljen. Fonetikusan ejtem ki ket: Makva. Tani-kvan. Ki-szah. Mondja ki az els dolgot, ami az eszébe jut. - Semmi. - Megjátssza magát. - Mi a fenét akar t lem? - Valamit. Bármit. - Maga részeg. - Ebben már megegyeztünk. Állandóan. Azonkívül megmentettem azt az átkozott életét. Részeg vagy nem részeg, igenis orvos vagyok. Méghozzá valaha nagyon jó orvos voltam. - És mi történt? - A beteg tesz fel kérdéseket az orvosnak? - Miért ne? Washburn nem szólt semmit, kinézett az ablakon a tengerpartra. - Részeg voltam - mondta végül. Azzal vádoltak, hogy két betegemet megöltem a m t asztalon, mert részeg voltam. Egyet még megúszhattam volna. Kett t már nem. Rögtön rendszert látnak a dologban, isten tudja, miért. A magamfajta embernek ne adjanak kést a kezébe, vagy akkor ne akarjanak tiszteletre méltó konvenciókkal leplezni. - Feltétlenül szükséges volt? - Mi volt szükséges? - Az ital. - A fenébe is, hát persze - mondta halkan Washburn, és visszafordult az ablaktól. - Az volt, és ma is az. A betegnek pedig tilos ítéletet alkotnia az orvosról. - Sajnálom. - Azonkívül bántó módon tud bocsánatot kérni. Mesterkélten túlzott a menteget zése, egyáltalán nem hangzik szintének. Egy pillanatra sem hiszem, hogy maga képes lenne menteget zni. - Akkor olyasmit tud rólam, amit én magam sem tudok. - Igen, magáról tudok valamit. Nem is valamit, sokat. Csak a legtöbbjét nem értem. A férfi el red lt a székében. Nyitott inge elvált megfeszített törzsét l, kilátszottak a mellkasát és gyomrát borító kötések. Összefonta a kezét maga el tt, karcsú, izmos karján kidudorodtak az erek. - Más dolgokra gondol, mint amikr l beszéltünk? - Igen. - Olyasmikre, amiket önkívületben beszéltem? - Nem, voltaképpen nem is. Azt a zagyvalékot nagyjából már megtárgyaltuk. Az idegen nyelvei, a földrajzi ismeretei, a városok, amiknek jóformán a nevét sem hallottam, az, hogy mániásan kerüli nevek említését, nevekét, amelyekr l beszélni akar, de mégsem teszi, hogy el szeretettel viseltetik az összecsapások iránt. Támadás, visszavonulás, rejt zés, menekülés, mondhatom, mind nagyon er szakos szó. Gyakran lekötöztem a karját, nehogy fölszakadjanak a sebei. De hát minderr l már beszéltünk. Vannak azonban más dolgok is. - Hogyan érti ezt? Miféle más dolgok? Miért nem szólt eddig? - Mert fizikai jelleg ek. Hogy úgy mondjam, küls burok. Nem voltam biztos benne, hogy jó-e, ha ilyesmit hall. Még most sem vagyok biztos benne. A férfi hátrad lt a székében, sötétbarna haja alatt ingerülten húzta össze sötét szemöldökét. Most éppen hogy nem az orvosi véleményére van szükség. - Én készen állok. Mir l beszél? - Kezdjük talán azzal a meglehet sen megnyer fejével. Kiváltképpen az arca az. - Mi van vele? - Nem ezzel az arccal született. - Hogy érti ezt?
- Er s nagyítóval megvizsgálva, mindig fölfedezhet k a sebészi beavatkozás nyomai. Magát elváltoztatták, öregem. - Elváltoztattak? - Jellegzetesen er s álla van; merem állítani, hogy mély ránc húzódott végig rajta. Eltávolították. A bal oldali pofacsontján - egyébként a pofacsontjai er sek, feltehet en sok nemzedékkel korábbi szláv beütés - parányi sebészeti heg látható. Megkockáztatnám, hogy egy anyajegyet távolítottak el. Az orra angol orr, annak idején kissé nagyobb lehetett, mint most. Nagyon finoman elvékonyították. Igen éles vonásait ellágyították, hogy álcázzák a jellemét. Érti, amit beszélek? - Nem. - Maga meglehet sen jóvágású férfi, de az arcára jellemz bb a jellege, mint maga az arc. - A jellege? - Úgy van. Maga prototípusa azoknak a fehér angolszászoknak, akiket naponta ott láthatunk az el kel bb krikett- vagy teniszpályákon. Vagy a Mirabel bárban. Azok az arcok id vel szinte megkülönböztethetetlenek, igaz? Minden arcvonás kifogástalanul a helyén, ép, fehér fogak, a fül szorosan a koponyához simul, semmi sem zavarja az összhangot, minden a helyén van és egy egészen kicsit lágy. - Lágy? - Nos, elkényeztetett, talán ez pontosabb kifejezés lenne. Határozottan öntudatos, s t kihívó; megszokta, hogy minden az akarata szerint történjék. - Továbbra sem értem, tulajdonképpen mire is akar kilyukadni? - Hát akkor kísérelje meg a következ t. Változtassa meg a hajszínét, s megváltozik az arca is. Úgy bizony, nyomokban kivehet az elszínez dés, a merevség, a festék. Tegyen föl szemüveget, növesszen bajuszt, s máris más ember. Úgy becsülöm, harmincas éveinek közepén, esetleg végén járhat, de lehetne akár tíz évvel id sebb vagy éppenséggel öt évvel fiatalabb is. - Washburn szünetet tartott, figyelte a férfi reagálását, mintha azon t n dne, folytassa-e vagy sem. - S ha már a szemüvegnél tartunk, emlékszik még azokra a gyakorlatokra, az egy hét el tti tesztjeinkre? - Természetesen. - A látása tökéletesen normális, semmi szüksége sincs szemüvegre. - Gondolom, nem is volt. - Akkor miért vannak huzamos kontaktlencseviselésre utaló nyomok a recehártyáján és a szemhéján? - Fogalmam sincs. Semmi értelme az egésznek. - Megemlíthetnék egy lehetséges megoldást? - Hadd halljam. - Lehet, hogy nem lesz ínyére. - Az orvos újra az ablakhoz lépett és szórakozottan kitekintett. Vannak olyan kontaktlencsék, amelyek megváltoztatják az ember szemének a színét: Bizonyos szemtípusok alkalmasabbak az effajta lencsék viselésére, mint mások. Rendszerint azok, amelyek szürke vagy kékes árnyalatúak; a maga szeme kékesszürke. Egy bizonyos megvilágításban acélosszürke, máskor meg kék. A természet kegyes volt magához. - Kegyes? Miben? - A külseje elváltoztatásában. Ami igaz, az igaz: ennek ellenére is nagyon profi módon csinálták. Kedve szerint válogathatta a vízumokat, útleveleket, jogosítványokat. Hajszín: barna, sz ke, gesztenyebarna. A szemér l, amit a legnehezebb megváltoztatni, nem lehet eldönteni, hogy zöld, szürke vagy kék. Óriási lehet ség, nincs igazam? S mindez annak a felismerhet jellegnek a keretén belül, amikor is az arcok a sok ismétl dés miatt összemosódnak. A férfi nehézkesen föltápászkodott a székb l, a karjával nyomta föl magát, s közben visszafojtotta lélegzetét. - Az is lehet, hogy csak maga találgat. S lehet, hogy nagyon messze jár az igazságtól. - Ott vannak a nyomok, a hegek. Ez bizonyíték.
- Már ahogy maga, mélységes cinizmussal, értelmezi ket. S mi van, ha balesetet szenvedtem, és utána összetoldoztak? Ez megmagyarázná a sebészeti beavatkozást. - De nem az olyat, amilyenen maga esett keresztül. A festett haj, az eltávolított anyajegy és ráncok nem illenek bele a gyógyítás folyamatába. - Mit tud maga err l! - kiáltott fel dühösen az ismeretlen férfi. - Különféle balesetek, különféle eljárások vannak. Maga nem volt ott; nem állíthat semmit sem bizonyosan. - Helyes! Csak legyen dühös rám. Ez úgyis ritkán fordul el . De miközben dühöng, gondolkodjék. Mi volt maga? Tulajdonképpen mi maga? - Keresked ... Egy, a Távol-Keletre szakosodott nemzetközi vállalat igazgatója. Ez például lehetséges. Vagy tanár... nyelvtanár. Valamilyen egyetemen: Ez is lehetséges. - Pompás. Válasszon ki egy foglalkozást. Most azonnal! - Nem... nem tudok. - A férfi szeme már-már kétségbeesett tehetetlenséget tükrözött. - Mert nem hiszi el egyik változatot sem. A férfi a fejét rázta. - Nem. Hát maga? - Én sem - felelte Washburn. - Meg is van a különleges okom rá. Ezek többé-kevésbé mind ül foglalkozások, a maga teste viszont egy olyan emberé, aki fizikai megterhelésnek volt kitéve. Persze nem egy kisportolt atlétára vagy ehhez hasonlóra gondolok, maga, hogy úgy mondjam, nem egy izompacsirta. De az izomtónusa szilárd, a karja és a keze hozzászokott a terheléshez és nagyon is er s. Más körülmények között arra a következtetésre juthatnék, hogy nehéz tárgyak cipeléséhez szokott rakodómunkás vagy egész napos hálóhúzásban megedzett halász. Csakhogy a maga ismereteinek a szintje, pontosabban az intellektusa kizárja az efféle feltételezést. - Miért érzem úgy, hogy maga engem terelget valami felé? Valami más felé. - Mert most már hetek óta együtt dolgozunk, összeforrottan, feszült várakozással. Nem csoda, hogy kezdi kiismerni a módszert. - Tehát igazam van? - Igen. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogyan fogadja, amit most elmondtam magának. A korábbi sebészi beavatkozást, a hajat, a kontaktlencsét. - Átmentem a vizsgán? - Dühít egykedv séggel. Itt az id , semmi értelme tovább halogatni a dolgot. Az igazat megvallva, fogytán a türelmem. Jöjjön velem. Washburn a férfi el tt haladva átvágott a nappali szobán, és az ajtóhoz lépett, amely a szoba túlsó végén a rendel be nyílott. Az egyik sarokba ment, el húzott egy ósdi vetít t; vastag, kerek lencséjének pereme rozsdás, repedezett volt. - Marseille-b l hozattam a gyógyszerszállítmánnyal - jegyezte meg, miközben a gépet a kis asztalra állította és benyomta a dugaszt a falikonnektorba. - Nem a legprímább felszerelés, de a célnak megfelel. Legyen szíves, húzza le a red nyt. A név és emlékezet nélküli férfi az ablakhoz lépett, és leengedte a red nyt; a szoba elsötétült. Washburn fölkattintotta a vetít lámpáját, éles fehér négyszög jelent meg a fehér falon. Azután a lencsék mögé behelyezett egy celluloid darabkát; A négyszöget nyomban betöltötték a felnagyított bet k: GEMEINSCHAFT BANK BAHNHOFSTRASSE, ZÜRICH. 0-7-17-12-0-14-26-0 - Mi ez? - kérdezte a névtelen férfi. - Nézze csak meg. Tanulmányozza. Gondolkodjék. - Ez valami bankszámla.
- Pontosan. A nyomtatott fejléc és cím a bank, a kézírásos számok helyettesítik a nevet, és amikor valóban leírják ket, a számlatulajdonos aláírásának felelnek meg. Szokványos eljárás. - Honnan szerezte? - Magától. Nagyon kicsiny negatív, úgy becsülöm, egy tizenhat milliméteres filmkocka fele. S beültették, sebészi úton beültették a maga jobb oldali csíp je fölé, a b r alá. A számok a maga kézírása, vagyis a maga aláírása. Ezzel kinyithat egy páncélfiókot egy zürichi bankban. 2. A Jean-Pierre nevet választották. Ez nem lepett meg, nem is sértett senkit, hiszen ez a név teljességgel hétköznapi volt Port Noirban. Aztán Marseille-b l könyvek érkeztek; hat különböz méret és vastagságú könyv, négy angol és két francia nyelv . Orvosi munkák, fej- és agysérüléseket tárgyaló könyvek. A képek az agy keresztmetszetét ábrázolták. A megértéshez sok száz idegen, különösen hangzó szót kellett elsajátítani: lobos occipitalis és temporalis, cortex, a corpus callosum összeköt rostjai; a limbikus rendszer, kiváltképpen a hippocampus és a dudoros testek, amelyek a foxnixszal együtt nélkülözhetetlenek az emlékezet és az emlékfelidézés számára. Ha ezek megsérülnek, beáll az emlékezetkiesés, az amnézia. Akadtak e könyvben lélektani tanulmányok, olyan érzelmi stresszhelyzetekr l, amelyek következtében stagnáló hisztéria és mentális afázia áll be, s ezek az állapotok szintén az emlékezet részleges vagy teljes kiesésére vezethetnek. Amnéziára. Amnézia. - Semmiféle szabály sincsen - szólalt meg a sötét hajú férfi, s megdörzsölte az asztali lámpa gyenge fényét l fáradt szemét. - Geometriai rejtvény, bármilyen kombinációban fölléphet. Fizikai okokból Vagy pszichikaiakból, esetleg is-is. Lehet állandó vagy átmeneti, teljes vagy részleges. Semmiféle szabály sincs! - Egyetértek - mondta Washburn, aki a szoba túlsó végében üldögélve a whiskyjét kortyolgatta. - Mégis azt hiszem, lassan közelebb jutunk ahhoz; hogy megtudjuk, mi is történt. Legalábbis szerintem. - Mégpedig? - kérdezte aggódva a férfi. - Éppen az imént mondta: is-is. Bár én még hozzátenném, hogy masszívan. - Mit ért ez alatt? - Mind a fizikai, mind a pszichikai tényez ket. Ez kétféle élmény- vagy ingeregyüttest jelent, amelyek azután összekapcsolódtak. - Mennyi pia van magában? - Kevesebb, mint gondolná, különben is lényegtelen. - Az orvos magához húzott egy papírlapokkal teli kapcsos írótáblát. - Ez itt a maga élettörténete, az új élettörténete. Aznap kezd dik, amikor idehozták hozzám. Hadd összegezzem. A testi sérülések arról tanúskodnak, hogy az a helyzet, amelybe jutott, súlyosan terhelve volt lélektani stresszel; az ezt követ hisztériát a vízben töltött legkevesebb kilenc óra váltotta ki, s ez fixálta a lélektani sérülést. A sötétség, az állandó er s mozgás, a szüntelen légszomjban szenved tüd ; mindezek a hisztéria eszközeivé váltak. Mindent, ami ezt, vagyis a hisztériát megel zte, ki kellett törölni, hogy megbirkózhasson a helyzettel, túlélje a megpróbáltatást. Követ engem? - Azt hiszem. A fejem megvédte magát. - Nem a feje, a tudata. Különböztesse meg a kett t, ez lényeges. A fejre majd még visszatérünk. - Helyes. Nem fej, hanem tudat... ami valójában az agy. - Úgy van. - Washburn végiglapozta az összefogott papírlapokat. - Ezeken a lapokon sok száz megfigyelést rögzítettem. Itt vannak a szokványos orvosi bejegyzések, például a dózisok, id közök, reakciók és más efféle, de zömmel magáról, magáról az emberr l van szó bennük. Milyen szavakat
használ, milyen szavakra reagál; a kifejezések, amelyeket ébren használt vagy olyankor, ha álmában beszélt vagy kómában volt. Még az is, hogyan jár, hogyan beszél vagy feszíti meg a testét, ha meghökken vagy olyasvalamit pillant meg, ami érdekli. Úgy t nik, maga egy két lábon járó ellentmondástömeg: a felszín alatt ott van a szinte mindig tudatosan elfojtott, de nagyon is eleven er szak. De ott van egy olyasféle tépel dés is, ami láthatóan fájdalmasan érinti, mégis, szinte sohasem enged szabad folyást a haragjának, amit a fájdalomnak óhatatlanul ki kell váltania. - Éppen most váltja ki bel lem - vetette közbe a férfi. - Újra meg újra végigmentünk a szavakon és a kifejezéseken... - S továbbra is ezt fogjuk tenni - szakította félbe Washburn -, mindaddig, amíg el bbre nem tudunk jutni velük. - Nem vettem észre, hogy bármennyire is el bbre jutottunk volna. - Arra nézvést nem, hogy ki maga vagy hogy mi a foglalkozása. De arról egyre többet tudunk, hogy mit tart kényelmesnek a maga számára, mihez ért a legjobban. Kissé ijeszt a dolog. - Mennyiben? - Mutatok egy példát. - Az orvos az asztalra tette az írótáblát és fölállt. A falnál álló, durván összeeszkábált faliszekrényhez lépett, kihúzott egy fiókot és kivett egy nagy automata pisztolyt. Az emlékezet nélküli férfi teste megfeszült a széken. Washburn figyelte a reagálást. - Én sohasem használtam ezt, tán nem is tudnám, hogy kell, de hát mégiscsak itt élek a kiköt ben. Elmosolyodott, azután váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül odadobta a fegyvert a férfinak. Dobja szét. Azt hiszem, így mondják. - Micsoda? - Dobja szét. Most, azonnal. A férfi a pisztolyra pillantott. S azután néma csöndben elindult a keze, ujjai nagy szakértelemmel siklottak végig a fegyveren. Nem telt bele harminc másodperc, és teljesen szétszedte. Fölnézett az orvosra. - Érti már, mire gondolok? - kérdezte Washburn. - Többek között egészen kiválóan ismeri a l fegyvereket. - Hadsereg? - kérdezte fojtott hangon, ismét szorongva a férfi. - Fölöttébb valószín tlen - felelte az orvos. Amikor el ször tért magához az önkívületb l, említettem a fogait. Biztosíthatom, hogy fogászati kezelése nem vall a hadseregre. S természetesen, mint már mondtam, a sebészeti beavatkozás teljes egészében kizárja a katonai kapcsolatot. - Akkor micsoda? - Ne menjünk most ebbe bele, inkább nézzük azt, mi történt. A tudattal foglalkoztunk, emlékszik? A lélektani stresszel, a hisztériával. Nem a fizikai aggyal, hanem a mentális nyomással. Világosan beszélek? - Folytassa. - Amire a sokk alábbhagy, mérsékl dik a nyomás is, és végül a psziché védelmére lényegében már nincs semmi szükség. E folyamat során visszatérnek majd a képességei és az ismeretei. Emlékezetébe ötlenek majd bizonyos viselkedési minták; egész természetesen élhet velük, felületi reakciói ösztönösek lesznek. Van azonban egy rés, s e lapokból egyértelm en azt olvasom ki, hogy ez helyrehozhatatlan. Washburn elhallgatott, ezután visszaindult a székéhez és a poharához. Leült, ivott, szemét fáradtan lehunyta. - Folytassa - suttogta a férfi. Az orvos fölnyitotta a szemét, pillantását a betegére szegezte. - Most pedig visszatérünk a fejhez, amelyet agynak neveztünk el. A fizikai agyhoz, amelynek sok millió sejtje és kölcsönhatásban álló összetev je van. Olvasta a könyveket: koponyaboltozat és limbikus rendszer, agyvel kampó-rostok és talumus callosum és f ként a homloklebeny m tétek. A legcsekélyebb beavatkozás is drámai változásokat idézhet el . Ez történt magával is. A sérülés
fizikai jelleg volt. Olyan ez, mintha egész tömböket rendeznének át - a fizikai szerkezet már nem ugyanaz, mint volt. - Washburn ismét szünetet tartott. - Tovább - sürgette a férfi. - A csökken lélektani nyomás lehet vé fogja tenni; már most is lehet vé teszi, hogy az ismeretei és a képességei visszatérjenek. Nem hiszem azonban, hogy ezeket valaha is képes lesz összefüggésbe hozni bármivel is a múltjában. - Miért? Miért nem? - Mert azokat a fizikai pályákat, amelyek egyáltalán lehet vé teszik az emlékezést és továbbítják az emlékeket, megváltoztatták. Fizikailag átrendezték ket, annyira, hogy már nem úgy funkcionálnak, mint a múltban. Szemmel láthatólag szétrombolták ket. A férfi mozdulatlanul ült. - A válasz minderre Zürichben van - szólalt meg végül. - Még nem. Még nem elég er s. - De az leszek. - Igen, az lesz. Teltek-múltak a hetek; folytatódtak a beszédgyakorlatok, egyre több papírlap telt meg feljegyzésekkel, és a férfi ereje kezdett visszatérni. A tizenkilencedik hét egy napján délel tt ragyogóan sütött a nap, a leveg megtelt mediterrán békével és csillogással. A férfi, szokása szerint, egy álló órán át futott a tengerparton meg a hegyekben; több mint tizenkét mérföldre hosszabbította már meg a távot, naponta fokozta az iramot, egyre kevesebb pihen t tartott. Most ott ült székében a hálószoba el tt, zihálva lélegzett, verejtéke átütött atlétatrikóján. A hátsó ajtón át jött be a házba, a nappali szobát megkerül sötét el térb l lépett be a hálószobába. Egyszer bb volt így: a nappali egyben Washburn várószobájaként is szolgált, s még ott üldögélt néhány páciens, aki arra várt, hogy az orvos kezelje a rajtuk lév vágásokat, mély sebeket. Ijedten gubbasztottak székeiken, azon töprengve, vajon milyen állapotban lesz ma délel tt a doktor úr. Aznap nem is volt olyan rossz a helyzet. Geoffrey Washburn ugyan még mindig vedelt, de ezekben a napokban azért ura maradt önmagának. Mintha valami tartalék reményt merített volna saját romboló fatalizmusának bugyraiból. S az emlékezet nélküli férfi megértette, hogy ez a remény a zürichi Bahnhofstrasséval kapcsolatos. Vajon miért ugrik be olyan könnyen ennek az utcának a neve? Nyílt a hálószoba ajtaja, s mosolygósan, nagy lendülettel az orvos lépett be; fehér köpenyén ott vöröslött az egyik beteg vére. - Ezt is elintéztem! - jelentette ki diadalittasan, bár szavaiból nem derült ki, voltaképpen mit intézett el. - Jobban tenném, ha megnyitnám a saját munkaközvetít met és jutalékokból élnék. Biztosabb megélhetés lenne. - Mir l beszél? - Megállapodtunk, hogy most ez a legfontosabb. A külvilág szemében magának dolgoznia kell valamit, s alig két perce Monsieur Jean-Pierre Névtelen pénzkeres munkás! Legalábbis egy hétre az. - Ezt meg hogyan csinálta? Úgy tudtam, nincsen sehol üresedés. - Üresedés nincs, viszont fel kellett vágnom Claude Lamouche elfert zött lábát. Elmagyaráztam neki, hogy a helyi érzéstelenít készletem rendkívül korlátozott. Tárgyalni kezdtünk; maga volt a cserealku tárgya. - Egy hétre? - Ha valamennyire hasznossá tudja tenni magát, esetleg tovább is. - Washburn szünetet tartott. Bár, ha nem tévedek, erre ugye nem helyez nagy súlyt? - Azt hiszem, ez az egész nem annyira fontos. Meglehet, egy hónapja még az volt, de most már semmiképpen. Már megmondtam magának: indulásra készen állok. Gondolom, maga is ezt szeretné. Találkozóm van Zürichben.
- S azt is szeretném, ha a lehet legjobban szerepelne ezen a találkozón. Mer ben önz érdek vezérel, nincs b nbocsánat. - Fölkészültem. - Látszólag, csak látszólag. De higgye el nekem, létfontosságú, hogy hosszabb id szakokat töltsön odakinn a vízen, néha még éjszaka is. Nem rendezett körülmények között, nem utasként, hanem indokoltan zord körülményeknek kitéve. Voltaképpen minél zordabbak a körülmények, annál jobb. - Újabb próbatétel? - Amennyit csak meg tudok szervezni Port Noirban, ebben az isten háta mögötti porfészekben. Ha fölidézhetnék magának egy vihart meg egy kisebbfajta hajótörést, megtenném. Másrészt viszont Lamouche magában is felér egy viharral. Nehezen kezelhet ember. Mihelyt a felpüffedt lába lelohad, már bánni fogja, hogy odavette magát. S mások sem veszik majd jó néven a jelenlétét, hiszen elfoglalja valakinek a helyét. - Nagyon köszönöm. - Szóra sem érdemes. Csak két stresszt kombinálunk. Legalább egy-két éjszaka a vízen, ha Lamouche betartja az el zetes megállapodásunkat: ez az ellenséges környezet, ami hozzájárult a hisztériájához. S a maga körül dolgozó emberek részér l megnyilvánuló ellenszenv és gyanakvás: ez meg a kezdeti stresszhelyzetet helyettesíti. - Még egyszer nagyon köszönöm. És mi van, ha úgy döntenek, hogy a tengerbe hajítanak? Gondolom, ezt szánná utolsó próbatételnek, csak azt nem tudom, mi haszna származna abból, ha vízbe fulladnék. - Ó, ilyesmir l szó sem lehet - gúnyolódott Washburn. - Örvendek, hogy ennyire biztos a dolgában. Bárcsak én is az lennék. - Biztos lehet. Magát védi az én jelenlétem. Lehet, hogy nem vagyok olyan zseniális orvos, mint mondjuk Christian Barnard, de ezeknek az embereknek itt én vagyok a minden. Szükségük van rám, nem kockáztatnák meg, hogy elveszítsenek. - De hát itt akarja hagyni a szigetet. Én vagyok a maga útlevele a világba. - Kifürkészhetetlen módon, drága betegem. Most már térjünk a tárgyra. Lamouche azt kívánja, menjen le a kiköt be, hogy megismerkedhessék a felszerelésével. Holnap hajnali négykor indul. Gondoljon csak arra, mennyire hasznos lesz, ha egy hetet kint tölt a tengeren. Tekintse sétahajózásnak. Ilyen sétahajózást nem látott még a világ. A koszos, olajtól b zl halászhajó kapitánya mocskos szájú, sunyi figura volt; a legénység négy lecsúszott alakból állt - egész Port Noirban egyedül k voltak hajlandók munkát vállalni Claude Lamouche-nál. Az állandó legénység ötödik tagja a hálómester bátyja szokott lenni, s ezt a tényt a hálómester alig öt perccel azután, hogy a hajó hajnali négykor kifutott a kiköt b l, sietett a Jean-Pierre nev egyénnel közölni. - A bátyám asztaláról veszi el a kaját! - suttogta dühösen a halász, miközben nagyokat szívott mozdulatlan cigarettáján. - A gyerekei el l zabálja el az ételt! - Csak egyetlen hétr l van szó - tiltakozott Jean-Pierre. Egyszer bb, sokkal egyszer bb lett volna, ha fölajánlja, hogy a Washburnt l kapott havi zsebpénzb l kártalanítja a munka nélkül maradt férfit, de orvos és betege megállapodott, hogy nem mennek bele efféle kompromisszumokba. - Remélem, ért a hálóhoz! Nem értett hozzá. A következ hetvenkét órában voltak olyan pillanatok, amikor a Jean-Pierre nev férfi úgy vélte, nagyon is jogos lenne a pénzügyi megalkuvás. Egy pillanatra sem volt megállása; még éjszaka, s t kiváltképpen éjszaka nem. Mintha minden szem t bámulta volna, amint ott feküdt férgekt l hemzseg fedélzeti matracán, s csak azt lesték volna, mikor szunnyad el egy pillanatra. - Hé, maga! Vegye át az rséget! Az els tiszt rosszul van. Maga helyettesíti. - Keljen fel! Philippe az emlékiratain dolgozik! Nem lehet zavarni.
- Talpra! Ma délután elszakított egy hálót. Nem fogunk fizetni a maga ostobasága miatt. Így állapodtunk meg. Fogjon neki, foltozza meg! A hálók. Ha az egyik oldalra két ember kellett, az két karja helyettesített négyet, Ha valamelyik halász mellett dolgozott, egymást követték a hirtelen rántások és hálókiengedések, hogy rá nehezedjen az egész súly; máskor a szomszédja a vállával váratlanul jókorát taszított rajta, pedig nagy ívben repült neki a hajóperemnek, és csak egy hajszálon múlott, hogy nem zuhant a vízbe. Aztán meg Lamouche. Sántikáló rült, aki a megtett út minden egyes kilométerét az elveszett zsákmánnyal mérte. Hangja fülsért volt; úgy szólt, mint egy repedt, zörg tülök. Mindenkit csak úgy szólított meg, hogy a neve elé valami trágárságot biggyesztett, s ez a szokás egyre inkább ingerelte a beteget. Lamouche úgy tervezte, hogy a harmadik napon, alkonyatkor tér vissza Port Noirba, kirakják a fogást, a legénység pedig másnap reggel négy óráig eltávozást kap, az emberek alhatnak, kurvázhatnak, berúghatnak, vagy szerencsés esetben mindhármat megtehetik. A láthatáron már felt nt a part. Ekkor megtörtént a dolog. A fedélzet közepén a hálómester és els segédje éppen bevizezte, majd hajtogatni kezdte a hálókat. A nem szívesen látott matróz, akit megvet en csak úgy emlegettek, hogy Jean-Pierre, a Tet , hosszú nyel kefével súrolta a fedélzetet. A legénység másik két tagja vödrökkel vizet húzott a tengerb l és odazúdította a kefe elé; többnyire úgy céloztak, hogy nem a fedélzet, hanem a Tet lett csuromvizes. Egy vödör vizet azonban túl magasan zúdítottak, és Washburn betege egy pillanatra elvakult, olyannyira, hogy meg is tántorodott. A fém keménység sörtés kefe kirepült a kezéb l, a nyélr l levált a súlyos kefefej és az éles sörték nekivágódtak a térdepl hálómester combjának. - A kurva életbe! - Pardon - szólt oda neki könnyedén a vétkes, és kidörzsölte szeméb l a vizet. - Mit pofázol? - ordította a hálómester. - Azt mondtam, sajnálom - felelte a Jean-Pierre-nek nevezett férfi. - Mondja meg a barátainak, hogy a fedélzetet öntözzék, ne engem. A hálómester megragadta a kefe nyelét, föltápászkodott, és a nyelet szuronyként tartotta maga elé. Szeretnél játszani, Tet ? - Gyerünk már, adja ide. - Szíves örömest, Tet . Nesze! - A hálómester nagy er vel odavágta a kefét; a sörték végighorzsolták a férfi mellkasát és gyomrát, s átfúródtak az inge anyagán. Arra már sohasem derült fény, vajon a korábbi sebeit borító hegek érintése, vagy pedig a háromnapi zaklatás nyomán fölhalmozódott elkeseredés és düh okozta-e - csak annyit tudott, hogy vissza kell vágnia. S visszavágása még t magát is elképesztette. Jobb kezével megragadta a nyelet; belenyomta a hálómester gyomrába, egyidej leg bal lábát magasra lendítette és torkon rúgta a halászt. - Tao! - suttogta önkéntelenül torokhangon, bár fogalma sem volt, mit is jelent ez a szó. Nem maradt sok ideje ezen töprengeni, máris sarkon perdült, jobb lába, mint egy faltör kos lendült el re, és a hálómester bal veséjén kötött ki. A hálómester hátratántorodott, azután fájdalomtól eltorzult arccal, dühödten rávetette magát, kezét karomként meresztette el re. - Disznó! Washburn doktor betege összekuporodott, jobb kezével villámgyorsan megragadta a hálómester bal alkarját, el ször lefelé, azután fölemelkedve fölfelé rántotta áldozata karját, s amikor az ív legmagasabb pontjára ért, az óramutató irányában megcsavarta, ismét rántott egyet rajta, végül elengedte, miközben sarkával a hálómester fenekébe rúgott. A francia el rezuhant a hálókba, fejét beverte a hajóperembe. - Mi-szah! - Ismét fogalma sem volt, hogy halk kiáltása mit jelent.
Egy matróz hátulról elkapta a nyakát. A férfi bal öklével el ször a mögötte álló alak medencéje felé ütött, azután el rehajolva, a torkától jobbra elkapta ellenfele könyökét. Balra d lt, támadója a leveg be emelkedett, lába a leveg ben kalimpált, amint átrepült a fedélzet túloldalára, majd arca és nyaka beszorult egy csörl kerekei közé. Ekkor már a többiek is rávetették magukat, ököllel és térddel ütötték-verték, miközben a halászhajó kapitánya újra meg újra harsogva figyelmeztette ket: - A doktor! Ne felejtsétek el a doktort! Úgy van, csak finoman! A kapitány szavai ugyanannyira nem voltak helyénvalók, amilyen tévesnek bizonyult értékelése az eléje táruló látványról. A páciens ugyanis megragadta az egyik matróz csuklóját, lefelé hajlította, majd egyetlen er teljes mozdulattal az óramutató járásával ellentétes irányban csavarintott egyet rajta. A matróz fölordított fájdalmában. Eltört a csuklója. Washburn betege összef zte ujjait, karját pörölyként magasba lendítette és lesújtott a törött csuklójú matróz torka közepére. A matróz fölbukfencezett és lerogyott a fedélzetre. - Kva-szah! - visszhangzott a férfi fülében a saját suttogása. A negyedik támadó hátrálni kezdett, s közben rámeredt az eszel s rültre, aki csupán egyetlen pillantást vetett rá. S ezzel vége is volt. Lamouche legénységének három tagja eszméletlenül hevert a fedélzeten, Washburn páciense alaposan helybenhagyta ket. Nagyon kétségesnek t nt, bármelyikük is letud-e majd menni a kiköt be hajnali négykor. - Nem tudom, honnan jössz - szólalt meg Lamouche szótagolva, döbbenten és egyben megvet en -, de takarodj a hajóról. Az emlékezet nélküli férfi konstatálta a kapitány szavaiban rejl véletlen iróniát. - Én magam sem tudom, honnan jövök - gondolta. - Nem maradhat itt tovább - ezzel lépett be Geoffrey Washburn az elsötétített hálószobába. Valóban azt hittem, hogy meg tudok akadályozni minden maga ellen irányuló komoly támadást. De most, egy ilyen ámokfutás után, már nem tudom megvédeni. - Kiprovokálták. - Ilyen mértékben? Az egyik matróznál csuklótörés, nyílt torok- és arc sebek, amiket össze kellett varrnom. Egy másiknak a koponyáját kapcsoltam össze. A harmadiknál súlyos agyrázkódás és egy még ki nem vizsgált vesesérülés, nem is szólva a lágyékára mért ütésr l, amelynek következtében megduzzadtak a heregolyói. Talán nem kellett volna ilyen vehemensen védekeznie. - Ha nem ezt csinálom, megöltek volna. - A beteg elhallgatott, de miel tt még az orvos a szavába vághatott volna, folytatta. - Azt hiszem, beszélnünk kellene. Sok minden történt, más szavak is beugrottak. Beszélnünk kellene. - Kellene, de nem lehet. Nincs id nk. Azonnal távoznia kell. Már mindent elrendeztem. - Azonnal? - Úgy van. Azt mondtam nekik, bement a faluba, nyilván be akar rúgni. A családok most majd elindulnak, hogy megkeressék magát. Aki él és mozog, az összes testvér, unokatestvér, sógor, koma. S valamennyinél kés meg horog van, s t akadhat néhány l fegyver is. Ha nem találják sehol, visszajönnek majd ide. Nem nyugszanak bele, amíg el nem kapják magát. - Egy verekedés miatt, amelyet nem én kezdtem? - Azért, mert megsebesített három embert, aki legalább egyhavi bérét l esik el ennek következtében. S van még valami, ami sokkal, de sokkal fontosabb ennél. - S mi lenne az? - A sértés. Egy idegen bebizonyította, hogy nem egy, de még három köztiszteletben álló Port Noir-i halász sem bír vele. - Köztiszteletben álló? - A testi erejükre értettem. Lamouche matrózairól azt tartják, hogy az egész part legkeményebb fickói.
- Nevetséges. - Számukra nem az. A becsületükr l van szó... Most pedig siessen, szedje össze a cókmókját. Marseille-b l befutott egy hajó; a kapitány hajlandó elbujtatni magát, s La Ciotattól fél mérfölddel északra majd partra teszi. Az emlékezet nélküli férfinak elállt a lélegzete. - Akkor itt az id ... - mondta végül csöndesen. - Itt az id - felelte Washburn. - Azt hiszem, tudom, mi kavarog a fejében. Tehetetlennek érzi magát, mintha kormány nélkül sodródna, semmi sem irányítja a helyes irányba. Eddig én voltam a kormánya, most pedig nem leszek maga mellett; ezen nem tudok változtatni. De higgye el nekem, szintén mondom: maga nem tehetetlen. Meglátja, rátalál az útra. - A zürichi útra - tette hozzá a páciens. - A zürichi útra - helyeselt az orvos. - Tessék. Néhány dolgot összekészítettem magának, belecsavartam ebbe a viaszosvászonba. Kösse a derekára. - Mi van benne? - Az egész vagyonom, vagy kétezer frank. Nem sok, de kezdetnek elég lesz. Azonkívül az útlevelem, hátha hasznát veszi. Nagyjából egykorúak vagyunk, az útlevelet nyolc éve állították ki; az emberek úgyis változnak. De ne hagyja, hogy bárki alaposan szemügyre vegye. Csupán egy hivatalos igazolvány. - S maga mihez kezd? - Sohasem lesz szükségem rá, ha nem hallanék többé magáról. - Maga rendes ember. - Azt hiszem, maga is az... Mármint ahogy megismertem. De hát az is igaz, hogy azel tt nem ismertem, azért az emberért tehát nem kezeskedhetek... 3. A francia tengerparton egyetlen fény sem világított; csak a fogyó hold halvány fényében rajzolódtak ki a sziklás part körvonalai. A halászhajó kétszáz méterre volt a szárazföldt l, enyhén ringatózott a keskeny öböl ellenáramlatában. A kapitány a hajókorlát fölött a partra mutatott. - Ott, a két sziklacsoport között keskeny fövenyes sáv van. Nem valami hosszú, de ha úszva jobbra tart, eléri. Még vagy tíz-tizenöt méternyit sodortathatjuk magunkat befelé, de közelebb már nem. Csak pár percünk maradt. - Ez több, mint reméltem. Nagyon köszönöm magának. - Fölösleges. Én egész életemben csakis adósságokat fizetek vissza. - Én is egy ilyen adósság vagyok? - Nagyon is. A Port Noir-i orvos nekem három matrózomat varrta össze öt hónapja, az után az rült vihar után. Merthogy nem maga volt ám az egyetlen, akit oda kellett hozzá vinni... - A viharból? Maga ismer engem? - Ott feküdt halottfehéren az asztalon, de nem ismerem és nem is akarom ismerni magát. Egy vasam sem volt, elmaradt a fogás. Az orvos azt mondta, majd fizetek, ha pénzhez jutok. Maga a törlesztésem. - Papírokra van szükségem - mondta a férfi, megérezve, hogy esetleg segítséghez juthat. - Át kell javítani egy útlevelet. - S ezt miért nekem mondja? - kérdezte a kapitány. - Én azt vállaltam, hogy La Ciotat-tól északra leengedek a tengerbe egy csomagot. Ennyit vállaltam. - Nem vállalta volna ezt sem, ha nem lenne képes más dolgokra is. - Én nem viszem be Marseille-be. Nem kockáztatom meg, hogy rnaszádokba fussak. A vízirend rség jár rei ott cirkálnak az egész kiköt ben; a kábítószervadászok eszel sek. Vagy fizet nekik az ember, vagy húsz évre elt nik egy zárkában. Akkor az a fizetség.
- Ez tehát azt jelenti, hogy Marseille-ben papírokhoz juthatok. Maga meg segíthet ebben. - Ezt nem mondtam. - De mondta. Egy bizonyos szolgáltatásra van szükségem, s ez a szolgáltatás olyan helyen található, ahová maga nem akar elvinni. Attól még a szolgáltató ott van. Maga mondta. - Mit mondtam? - Azt, hogy Marseille-ben beszélhetünk, ha a maga segítsége nélkül eljutok oda. Csak mondja meg, hová menjek. A halászhajó kapitánya a férfi arcát fürkészte; nehezen szánta el magát, de végül döntött. - Van egy kávéház a rue Sarrasinen, a régi kiköt t l délre: Le Bouc de Mer. Ma este kilenc és tizenegy között ott leszek. Pénzre lesz szüksége, el leget is kell adni. - Mennyit? - Ezt már alkudja ki azzal az emberrel, akivel majd beszél. - Kell, hogy legyen valami fogalmam az összegr l. - Olcsóbb, ha egy meglév iratot kell javítani, máskülönben lopni kell egyet. - Már megmondtam: van útlevelem. A kapitány vállat vont. - Ezerötszáz, kétezer frank. Meddig vesztegetjük még az id t? A férfi kitapogatta a derekára kötött viaszosvászon csomagot. Marseille-ben eszerint anyagi cs d vár rá - gondolta -, de ott várja a megváltoztatott útlevél is, amely megnyitja a Zürichbe vezet utat. - Majd megoldom - jelentette ki, s maga sem értette, mit l olyan magabiztos. - Akkor hát ma este. A kapitány a homályosan megvilágított partvonalat fürkészte. - Kijjebb nem sodródhatunk. Most már a saját szakállára csinálja tovább. És ne feledje: ha nem találkozunk Marseille-ben, maga sohasem látott engem, én sohasem láttam magát. A matrózaim sem látták. - Ott leszek. Le Bouc de Mer, rue Sarrasin, a régi kiköt t l délre. - Isten kegyelmével - mondta a kapitány, és jelt adott a kormánykeréknél álló matróznak; a motor feldübörgött a hajó gyomrában. - Még valami: a Le Bouc vendégei nem szoktak hozzá a párizsi kiejtéshez. A maga helyében eltorzítanám. - Köszönet a tanácsért - mondta a férfi. Aztán átvetette lábát a hajó oldalán, és leereszkedett a vízbe. Hátizsákját a felszín fölött tartva taposta a vizet. - Viszlát este - tette hozzá valamivel hangosabban, s fölpillantott a halászhajó feketén tornyosuló oldalára. A fedélzeten senki sem mutatkozott; a kapitány rég elment a korlát mell l. Csak a hajótestnek üt d hullámok csobbanása és a hajómotorok fojtott zaja hallatszott. Most már a saját szakállára csinálja tovább. Megborzongott, megperdült a hideg vízben, testével a part felé fordult, eszébe jutott, hogy oldalúszással jobb felé kell igyekeznie, a jobb oldali sziklacsoport irányába. Ha a kapitány jól ismeri az itteni viszonyokat, az áramlás kiviszi a még láthatatlan fövenyes partszakaszra. És így is történt: érezte, hogy a felszín alatti áramlás lehúzza meztelen lábát a homokba, így azután az utolsó harminc métert tette meg a legnehezebben. De a vitorlavászon hátizsák, amelyet továbbra is magasan a feje fölé tartott a hullámtörésben, viszonylag száraz maradt. Néhány perc múlva már a hangaf vel ben tt d nén kuporgott; a hajnal els fénye áttört az éjszakai égen. Tudta, hogy egy óra múlva felkel a nap, s neki akkor már úton kell lennie. Kioldotta hátizsákját, el vett egy pár bakancsot, vastag harisnyát, egy összegöngyölt, durva szövés vászoninget. Valamikor, el életében megtanulta, hogyan kell a helyet maximálisan kihasználva csomagolni; a hátizsákban sokkal több holmi fért el, mint amennyi az avatatlan szem számára lehetségesnek látszott. Hol tanulta meg ezt? Miért? Újabb meg újabb kérdések tolultak az agyába. Fölállt, kilépett az alsónadrágjából, amelyet dr. Washburn adott neki. Kiteregette száradni a f re; a trikóját is lehúzta, azt is kitette száradni. Amikor ott állt meztelenül a d nén, felszabadult öröm járta át, amibe azonban a gyomra közepe tájáról kiinduló tompa fájdalom vegyült. Tudta, ez a
fájdalom nem egyéb, mint félelem. S azt is tudta, honnan ered a felszabadult öröm. Kiállta az els próbát. Az ösztöneire hallgatott, és tudta, mit kell mondania, hogyan kell reagálnia. Egy órával korábban még nem volt közvetlen úti célja, csak tudta, hogy Zürichbe kell eljutnia, de azzal is tisztában volt, hogy határokat kell átlépnie, s eleget kell tennie a kutató hivatalos szemek követelményeinek. A nyolcéves útlevél annyira nyilvánvalóan nem az övé, hogy erre még a legkorlátoltabb bevándorlási tisztvisel is rájönne. S még ha sikerülne is bejutnia ezzel az útlevéllel Svájcba, valahogyan ki is kell jutnia az országból; minden újabb mozzanattal megsokszorozódna a leleplez dés valószín sége. Ebbe nem nyugodhat bele. Most még nem, amíg nem tud többet. A válaszok Zürichben rejlenek, neki szabadon kell utaznia, s kicsikarta egy halászhajó kapitányától, hogy tegye ezt számára lehet vé. Maga nem tehetetlen. Meglátja, rátalál az útra. Még éjfél el tt kapcsolatot teremt valakivel, hogy egy profi alakítsa át Washburn útlevelét hiteles úti okmánnyá. Ez lesz az els konkrét lépés, de el bb még tisztáznia kell a pénz kérdését. Az orvostól kapott kétezer frank kevés; talán még az útlevélre sem elegend . És azzal is mit ér, ha nem tud utazni? Pénz. Pénzt kell szereznie. Ezt alaposan át kell gondolnia. Kirázta a hátizsákból el húzott holmit, belebújt, és beer ltette lábát a bakancsba. Azután hanyatt d lt a homokban, és az egyre gyorsabban világosodó égboltra meredt. Nemcsak egy újabb nap, is megszületett. La Ciotat keskeny, kövezett utcáit járta, sorra belépett az üzletekbe, leginkább csak azért, hogy az eladókkal beszélgessen. Sajátos érzés volt, hogy része az emberek társadalmának, s nem a tengerb l kihúzott, ismeretlen, bitang jószág. Eszébe jutott a kapitány tanácsa, és torokhangon kezdett franciául beszélni, így azután a városon átutazó, közömbös idegennek tekintették. Pénz. La Ciotat-nak volt egy kerülete, amely szemmel láthatóan gazdag vásárlókört szolgált ki. Az üzletek itt tisztábbak voltak, az áru drágább, a hal frissebb, a hús min ségileg messze meghaladta azt, amit a városka bevásárlóközpontjában lehetett beszerezni. Még a zöldségfélék is csillogtak; sok Észak-Afrikából és Közel-Keletr l származó egzotikus importáru kellette magát. Az egész kerület olyan volt, mintha Párizs vagy Nizza egy negyede telepedett volna le egy szürke, part menti város peremén. Egy kis kávéházat, amelynek bejárata egy kockaköves utca végér l nyílott, gondosan nyírt pázsitcsík választott el a mindkét oldalán sorakozó üzletekt l. Pénz. Belépett egy henteshez; nyomban észrevette, hogy a tulajdonos barátságtalan, lekicsinyl pillantással méregeti. Egy középkorú házaspárt szolgált ki, beszédükb l és viselkedésükb l úgy t nt, hogy egy városon kívüli birtokon lehetnek háztartási alkalmazottak. Szabatosan, kurtán és követel z en beszéltek. - A múlt héten a borjúhús szinte ehetetlen volt - jelentette ki a n . - Most igyekezzen jobbat adni, vagy kénytelen leszek Marseille-b l rendelni. - Tegnap este pedig - tette hozzá a férfi - a márki közölte velem, hogy a bárányborda nevetségesen vékony volt. Ismétlem: három és fél centi legyen, semmivel sem vékonyabb. A tulajdonos sóhajtott, vállat vont, alázatosan elnézést kért és biztosította a házaspárt, hogy ezúttal nem lesz kifogás az áruja ellen. Az asszony a férjéhez fordult, s hangja semmivel sem csengett kevésbé parancsolóan, mint amikor a henteshez beszélt. - Várd meg a csomagokat és rakd be a kocsiba. Bemegyek a f szereshez, ott találkozunk. - Természetesen, drágám. Az asszony elindult kifelé - akár egy beképzelt, begyes galamb. Mihelyt kilépett a bolt ajtaján, a férje a henteshez fordult, viselkedése mer ben megváltozott. Szertefoszlott a fennhéjázás, mosoly terült el az arcán: - Ez is csak olyan nap, mint a többi, igaz-e, Marcel? - mondta, és egy csomag cigarettát halászott ki a zsebéb l.
- Volt jobb, volt rosszabb. Tényleg túl vékony volt a borda? - Úristen, dehogyis. A márkinak mindegy, mit eszik. De tudja, az asszony boldog, ha panaszkodom. - Hol van most a trágyadomb márkija? - Itt hever részegen a szomszédban, a kávé házban, várja Toulonból a kurvát. Délután majd nekem kell bejönnöm érte a városba, fölszedem és becsempészem a márkin el l az istállóba. Addigra már képtelen lesz a kormánykerék mögé ülni. Ilyenkor Jean-Pierre szobáját használja, a konyha fölött, hiszen tudja. - Hallottam róla. A Jean-Pierre név hallatán Washburn páciense hátrafordult a szárnyaspulttól. Automatikus reflex volt, de a mozdulat a hentes eszébe juttatta az idegent. - Mi az? Mit akar? - Én... - Itt volt az ideje, hogy a férfi félretegye torokhangú franciaságát. - Nizzai barátaim ajánlották önt - mondta olyan el kel kiejtéssel, mintha valami elegáns fogadáson szólalt volna meg. - Ó? - A hentes villámgyorsan módosította els ítéletét az idegenr l. Vev körében, kiváltképpen a fiatalok között, akadtak, akik társadalmi helyzetükkel szöges ellentétben szerettek öltözni. A közönséges baszk ing éppenséggel divatos volt ekkortájt. - Most érkezett, uram? - A hajómat itt javítják, ma délután már nem érünk Marseille-be. - Mivel lehetek szolgálatára? A férfi elnevette magát. - Talán a konyhaf nökömére! Én ugyanis nem merészelnék beavatkozni a munkájába. Kés bb majd benéz magához, de elárulhatom, hogy azért van rá némi befolyásom. A hentes és a barátja jót nevettek. - Mindjárt gondoltam, uram - mondta a bolt tulajdonosa. - Egy tucat fiatal kacsára lenne szükségem, és mondjuk, tizennyolc szelet vesepecsenyére. - Természetesen meglesz, uram. - Helyes. Egyenesen önhöz küldöm majd a séfemet. - A középkorú férfihoz fordult. - Egyébként, önhibámon kívül meghallottam... nem, kérem, ne aggódjék. Csak nem az a félkegyelm d'Ambois a maga márkija? Úgy emlékszem, valaki említette, hogy itt lakik a környéken. - Dehogyis, uram - felelte az inas. - Nem ismerem D'Ambois márkit. Én Chamford márkiról beszéltem. Nagyon finom úriember, uram, de komoly problémái vannak. Sok baj van a házasságával, uram. Nagyon sok, és ez nem is titok. - Chamford? Igen, azt hiszem, találkoztunk már valahol. Meglehet sen alacsony fickó, ugye? - Nem, uram. Voltaképpen eléggé magas. Úgy nézem, nagyjából olyan termet , mint ön. - Valóban? A férfi gyorsan földerítette a kétemeletes kávéház különböz bejáratait és bels lépcs it roquevaire-i termékszállítónak adta ki magát, aki még nem ismeri új útvonalát. Két lépcs sor vezetett a második emeletre: az egyik a konyhából, a másik közvetlenül a kis el térbe nyíló utcai bejárat mellett: ezt a lépcs t használták az emeleti mosdókba igyekv vendégek. Volt ott egy ablak is, amelyen-keresztül kívülr l meg lehetett figyelni bárkit, aki ezt a lépcs t használta, s a férfi biztosra vette, hogy ha elég ideig vár, megpillant majd két felfelé tartó személyt. Kétségtelenül külön-külön fognak érkezni, egyik sem igyekszik majd valamelyik mosdóba, hanem egy, a konyha fölötti hálószobába. A férfi azon t n dött, vajon a csöndes utcácskában parkoló drága kocsik közül melyik lehet de Chamford márkié. Bármelyik legyen is az, a középkorú inasnak a hentesboltból nem volt mit l tartania, gazdája nem fogja ma vezetni. Pénz. A n valamivel egy óra el tt érkezett. Viharfrizurás sz ke volt, er s mellén feszült a kék selyemblúz, hosszú, napbarnított lábával kecsesen lépdelt t sarkú cip jében, combja és ringó
csíp je kirajzolódott testhez simuló fehér szoknyája alatt. Lehet, hogy Chamford-nak sok a problémája - gondolta a férfi -, de jó az ízlése. Húsz perccel kés bb az ablakon át megpillantotta a fehér szoknyát; a lány felment az emeletre. Nem telt el hatvan másodperc, s egy másik alak töltötte be az ablakkeretet: egy fehér arc alatt egy blézer és egy sötét szín nadrág settenkedett óvatosan föl a lépcs n. A férfi számolta a perceket; remélte, hogy de Chamford márkinak van órája. Kerülve a felt nést, vitorlavászon hátizsákját a szíjánál fogva, a férfi végigballagott a macskaköves ösvényen a vendégl bejáratához. Az el térben balra fordult, elnézést kérve elnyomakodott a lépcs n fölfelé caplató id sebb férfi mellett, fölért a második emeletre, ott ismét balra fordult, végighaladt az épület végébe, a konyha fölé vezet hosszú folyosón. Elhaladt a mosdók el tt, s a keskeny folyosó legvégén egy zárt ajtóhoz ért. Ott hátát a falnak vetve mozdulatlanná dermedt. Visszapillantott, s megvárta, míg az id sebb vendég a mosdóhoz ér, és miközben lehúzza nadrágjának villámzárját, belép. A férfi - ösztönösen, voltaképpen nem is gondolkodva - fölemelte a puha hátizsákot és odanyomta az ajtó közepéhez. Nyújtott karral er sen odaszorította, hátralépett, majd bal vállát egyetlen gyors mozdulattal a zsákba fúrta; amint az ajtó felpattant, leeresztette jobb kezét és megragadta az ajtó élét, miel tt az nekivágódott volna a falnak. Odalenn a vendégl ben senki sem hallhatta meg az er szakos behatolás tompa zaját. - Jézus Mária! - sikoltotta a lány. - Ki ez? - Csönd legyen! De Chamford márki lefordult a sz ke n meztelen testér l, és az ágy szélér l legurulva elterült a padlón. Bohózatba ill figurának látszott: még rajta volt a keményített fehér ing, a csomóra kötött nyakkend , lábán fekete selyem térdharisnya - ezenkívül semmi. A n magára rántotta a takarót, és t le telhet en mindent megtett, hogy enyhítse a kínos helyzetet. A férfi pattogva rendelkezett. - Ne kiabáljanak. Senkinek sem lesz bántódása, ha pontosan követik az utasításaimat. - Magát a feleségem bérelte föl! - kiáltotta Chamford hadarva, révedez szemmel. - Én többet fizetek magának! - Elfogadom kezdetnek - válaszolta Washburn doktor páciense. - Vegye le az ingét és a nyakkend jét. A zokniját is. - A márki csuklóján csillogó aranyórát pillantott meg. - Az óráját is. Néhány perc múlva befejez dött az átváltozás. A márki öltözéke nem illett ugyan egészen rá, de senki sem tagadhatta, hogy az öltöny finom anyagból készült, s hogy a szabása is kiváló. Az óra Girard Perregaux márkájú volt, Chamford tárcájában pedig több mint tizenháromezer frank lapult. A kocsikulcsok szintén leny göz ek voltak: finom ezüstötvözetb l készült, monogramos fejrészbe ágyazták ket. - Az isten szerelmére, adja ide a maga ruháit! - könyörgött a márki, mert kínos helyzetének képtelensége még az alkoholködön is áthatolt a tudatáig. - Sajnálatomra, ezt nem tehetem meg - felelte a betolakodó, azután fölnyalábolta mind a sajátját, mind a sz ke n ruháit. - Az enyémet nem viheti el! - kiáltotta a n . - Mondtam már, hogy csak halkan beszéljen. - Rendben van, rendben van - folytatta a n -, de nem teheti meg, hogy... - De megtehetem. - A férfi körülnézett a szobában; az ablak melletti íróasztalon telefon állt. Odalépett és kitépte a zsinórt a készülékb l. - Senki sem fogja zavarni magukat - tette hozzá, és fölvette a hátizsákot. - Ezt nem ússza meg, tudja-e! - csattant föl Chamford. - Ezt nem viszi el szárazon! A rend rség majd megtalálja! - A rend rség? - csodálkozott a behatoló. Valóban úgy gondolja, bölcs dolog lenne, ha fölhívná a rend rséget? Hivatalos jelentést kellene írni, amelyben részleteznék a körülményeket. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Azt hiszem, jobban járna, ha megvárná, amíg az a fickó kés délután
eljön magáért és becsempészi magát a márkin el l az istállóba. Mindent egybevetve, szintén úgy hiszem, ezt kellene tennie. Biztos vagyok benne, jobb mesét tud feltálalni annál, ami itt történt. És nyugodt lehet: én nem fogom megcáfolni. Az ismeretlen ezzel kilépett a szobából, s behúzta maga mögött az ajtót. Maga nem tehetetlen. Meglátja, rátalál az útra. Eddig valóban rátalált az útra, de az egész kissé rémiszt volt. Mit is mondott Washburn? Visszatérnek majd az ismeretei és a képességei... Nem hiszem azonban, hogy ezeket valaha is képes lesz össze függésbe hozni bármivel a múltjában. A múlt. Miféle múlt az, amely kifejlesztette benne az elmúlt huszonnégy órában alkalmazott képességeket? Hol tanult meg villámgyors rúgásokkal és kalapáccsá összefonódó ujjakkal megnyomorítani és megbénítani ellenfeleket? Honnan tudja, hogy pontosan hová kell elhelyezni az ütéseket? Ki tanította meg arra, hogy rátapintson a b nöz észjárására, s kiprovokálja, elérje vonakodó együttm ködését? Miért van százszázalékosan meggy z dve róla, hogy ösztönei helyesen m ködnek? Hol tanulta meg fölismerni az azonnali zsarolás lehet ségét egy hentesboltban véletlenül meghallott beszélgetés alapján? De talán lényegesebb ennél a habozás nélküli döntés, hogy végre is hajtsa a b ntényt. Úristen, hogyan is tehette ezt? Minél inkább küzd ellene, minél jobban kínozza magát, annál rosszabb lesz. Figyelmét az útra és de Chamford márki Jaguárjának mahagóni szerelvényfalára összpontosította. Az ott sorakozó m szereket nem ismerte, az efféle kocsik alapos ismerete nem bukkant el a múltjából. Úgy vélte, ez is fogódzót ad neki. Nem egészen egy óra múlva áthajtott egy széles csatorna fölött ível hídon, s tudta, hogy megérkezett Marseille-be. Kocka alakú kis k házak a tengerb l kimered sziklatömbökként szegélyezték az utat; keskeny utcák, falak mindenütt - a régi kiköt küls övezete. Mindez ismer s volt, mégsem ismerte. A messzi távolban, a várost övez egyik hegyen kirajzolódtak a katedrális körvonalai; élesen látta Sz z Mária szobrát is a torony csúcsán. Notre-Dame-de-la-Garde. Beugrott a név; ezt már látta valamikor - és mégsem látta. Úristen! Elég volt! Perceken belül beért a város lüktet forgalmú központjába, végighajtott a zsúfolt La Canebiére-en, a rengeteg el kel üzlet között; a délutáni nap sugarait mindkét oldalon színezett kirakatüvegek verték vissza, az út két oldalán a járdákon végestelen-végig kávéházak naperny s asztalai sorakoztak. Befordult balra, a kiköt felé tartott; raktárak meg gyárak és elkerített telepek mellett hajtott el, ahol autókat tároltak, hogy majd elszállítsák ket északra a saint-etienne-i, lyoni és párizsi bemutatótermekbe. S délre, a Földközi-tenger túlsó partjára. Ösztön! Kövesd az ösztönödet! - zakatolt az agyában. Semmit sem hagyhatott figyelmen kívül. Minden eszközt azonnal föl lehet használni: a k is értékes, ha el lehet hajítani, egy járm is, ha valakinek szüksége van rá. Kiválasztott egy telepet, ahol nemcsak új, hanem használt kocsikat is látott - mindegyik drága volt. Leállította kocsiját a járdaszegély mellett és kiszállt. A kerítés mögött barlangszer kis garázst talált; szófukar, munkaruhás szerel k szerszámmal a kezükben járkáltak fel-alá. Komótosan körbejárta belül a garázst, amíg meg nem pillantott egy férfit, csíkos öltönyben. Az ösztöne azt súgta neki, ez az embere, t kell megszólítania. Még tíz percet sem tartott - az ügylet csak minimális magyarázkodást igényelt -, s máris megoldódott egy Jaguár elt nése Észak-Afrikába, csupán a motorszámokat kellett reszel vel eltüntetni. Az ezüst monogramos kulcsok hatezer frankért, Chamford gépkocsija értékének nagyjából egyötödéért cseréltek gazdát. Washburn doktor páciense ezután taxiba ült, s arra kérte a sof rt, vigye egy zálogkölcsönz höz, de semmiképpen sem olyanhoz, aki túl sokat kérdez sködik. A dolog világos volt - Marseille-ben voltak. Egy félóra múltán az arany Girard Perregaux már elt nt a férfi csuklójáról, egy Seiko órát és nyolcszáz frankot kapott érte cserébe. Mindennek az értékét a gyakorlati felhasználhatósága szabta meg: az óra ütésálló volt.
Ezt követ en egy közepes méret áruházba tért be a La Canebiére délkeleti részén. Fehérnem t, ingeket és konfekcióöltönyöket választott, a próbafülkéb l már új ruhában távozott; a nem rá szabott sötét blézert meg nadrágot otthagyta a fülkében. A földszinti b rdíszm osztályon kiválasztott egy puha b rkoffert, ebbe rakta a vásárolt ruhanem ket és a hátizsákját. Egy pillantást vetett új órájára: ötre járt az id . Itt az ideje - gondolta -, hogy valami kényelmes szálloda után nézzen. Voltaképpen már napok óta nem aludt tisztességesen, pihenésre volt szüksége, miel tt el indul találkájára a rue Sarrasinbe, egy Le Bouc de Mer nev kávéházba, ahol megállapodhat egy ennél sokkalta fontosabb találkozót illet en. Hanyatt d lt az ágyon, a mennyezetre meredt; az utcai lámpák hunyorgása szabálytalan, táncoló fénymintákat rajzolt a sima, fehér felületre. Marseille-ben gyorsan beköszönt az est, s ezzel egyidej leg a felszabadultság érzése lett úrrá a férfin. Mintha a sötétség óriási takaró lenne, amely kirekeszti a túl sokat és túl gyorsan megmutató rideg, vakító nappali fényt. Megint megtudott valamit önmagáról; éjszaka magabiztosabb. Akár egy éhenkórász macska, inkább sötétben indul körútjára. Volt ebben azonban valami ellentmondás, s ezt is fölismerte: az Ile de Port Noirban töltött hónapok során szenvedélyesen, szinte kiéhezetten vágyott a napfényre, hajnalonként leste, mikor jelenik már meg, s alig gy zte kivárni, hogy kiszorítsa a sötétséget. Sok minden történik vele; változásokon megy át. Sok minden máris megtörtént. Olyan események, amelyek bizonyos fokig cáfolták azt az elgondolást, hogy éjszaka eredményesebben lehet portyázni. Tizenkét órája még egy halászhajó fedélzetén volt a Földközi-tengeren, csak a célját tudta, és mindössze kétezer frank volt a derekához szíjazva. Kétezer frank, ami nem egészen ötszáz amerikai dollár, a szálloda el csarnokában kifüggesztett napi árfolyam alapján. Most pedig több rend nagyon is elfogadható öltönye van, egy meglehet sen drága szálloda ágyán heverészik, vagyona pedig valamivel több mint huszonháromezer frank, amelyet de Chamford márki tárcájában riz. Huszonháromezer frank... közel hatezer amerikai dollár. Honnan jött, hogy képes ilyesmiket véghezvinni? Elég volt! A rue Sarrasin olyan si utca volt, hogy bármely más városban látványosságszámba men m emlékké nyilvánították volna ezt a széles, téglával kirakott passzázst, amely évszázadokkal kés bb épített utcákat kötött össze. De Marseille-ben vagyunk: itt az újkori együtt él a régivel, s mindkett kényszeredetten feszeng az új mellett. A rue Sarrasin legföljebb ötven-hatvan méter hosszú lehetett, utcai lámpái nem voltak; a kiköt fel l behömpölyg köd óhatatlanul megrekedt itt a k falak között. Ez a félrees utca, eszményi találkozóhelyül szolgált olyan emberek számára, akik nem kívántak tanúkat rövid tárgyalásaikhoz. Az egyetlen fény- és hangforrás a Le Bouc de Mer volt. A kávéház nagyjából a széles átjáró közepe tájáról nyílott, helyiségei valaha a tizenkilencedik században hivatalként szolgáltak. Több kis szoba közfalát lebontották, hogy kialakítsák a nagy ivót, ahol asztalokat helyeztek el, de nagyjából ugyanannyi szobácskát meg is tartottak a kevésbé nyilvános találkozók lebonyolítására. Ez volt a kiköt válasza a La Canebiére menti elegáns vendégl k magántermeire, s az itteni vendégek társadalmi pozíciójához ill en a szobákon csupán függönyök voltak, ajtók nem. A férfi átnyomakodott az asztalok között, átvágta magát a s r füstfellegeken, elnézést mormolva került meg imbolygó halászokat, részeg katonákat és kifestett arcú kurvákat, akik pihenéssel bíztató ágyakra és új meg új kliensekre vadásztak. Sorra benézett a kamrácskákba, mint egy társait keres matróz, mígnem rábukkant a halászhajó kapitányára. Az asztalnál még egy férfi ült. Sovány volt és sápadt arcú, résnyire összehúzott szemmel kémlelt fölfelé, akár egy kíváncsi menyét. - Üljön le - mondta a kapitány. - Korábbra vártam. - Azt mondta, kilenc és tizenegy között. Most háromnegyed tizenegy van. - Ha már elhúzta az id t, kifizetheti a whiskyt.
- Boldog örömmel. Rendeljen valami tisztességes italt, ha tartanak itt ilyesmit. A sovány, sápadt arcú férfi elmosolyodott. Minden simán fog menni - gondolta. Simán is ment. Természetesen közölte, hogy a szóban forgó útlevél a világ legnehezebben hamisítható okmánya, de igen gondos munkával, kiváló felszereléssel és m vészi hozzáértéssel megoldható a dolog. - Mennyibe kerül? - Ez a szaktudás és az ilyen felszerelés nem olcsó mulatság. Kétezer-ötszáz frank. - Mikor vehetem át? - A gondos munka, a m vészi kivitelezés id t kíván. Három-négy napot. S akkor a m vészt nagyon meg kell szorítani; magánkívül lesz. - Fizetek még ezer frankot, ha holnap megkaphatom. - Reggel tízre meglesz - egyezett bele sietve a sápadt arcú. - Inkább zsebre vágom a szidalmakat. - Meg az ezrest - szakította félbe a kapitány. - Mit csempészett ki Port Noirból? Gyémántokat? - Tehetséget - válaszolta a férfi. Komolyan gondolta, bár maga sem értette, amit mondott. - Egy fényképre lesz szükségem - szólalt meg az összeköt . - Egy árkád alatt csináltattam - mondta a férfi, és ingzsebéb l négyzet alakú kis fényképet húzott el . - Azzal a drága fölszereléssel biztos meg tudják csinálni, hogy élesebb legyen. - Jó öltöny - jegyezte meg a kapitány, miközben átnyújtotta a képet a sápadt arcú férfinak. - Jó a fazonja - bólogatott Washburn betege. Megegyeztek a reggeli találkozó helyében, a férfi kifizette az italokat, a kapitánynak pedig az asztal alatt odacsúsztatott ötszáz frankot. A tárgyalás befejez dött; a megrendel kilépett a szobácskából, és a zsúfolt, rekedt hangokkal és s r füsttel teli ivón keresztül az ajtó felé igyekezett. Olyan gyorsan, annyira hirtelen és váratlanul történt, hogy szinte nem is maradt ideje gondolkodni. Csak reagálni. Az összeütközés a véletlen m ve volt, de a rámered tekintet egyáltalán nem volt közömbös: a szempár döbbenetet, hitetlenkedést, már-már hisztériát tükrözött. - Nem! Úristen, nem! Ez nem lehet... - Az idegen belevetette magát a tömegbe, a férfi azonban utánaugrott és megmarkolta a vállát. - Várjon csak egy percet! Az idegen visszafordult, s egy villámgyors mozdulattal lelökte magáról a férfi kezét. - Maga?! Maga halott! Nem élhette túl... - Túléltem. Maga mit tud? Az idegen arca eltorzult, dühödten rángatózó izomköteggé vált, szeme bandzsított, száját kitátotta, zihálva kapkodott leveg után, vicsorított és kivillantak állati agyarakra emlékeztet sárga fogai. Hirtelen el kapott egy kést; a kiugró penge kattanása még az ivó zajában is hallható volt. Karja el relendült, a penge a markolatot szorongató kéz meghosszabbításaként döfött a férfi gyomra felé. - Most úgyis végzek veled! - sziszegte. A férfi el relendül jobb alkarja olyan volt, akár egy óriási inga, amely félresöpör útjából minden tárgyat. maga megperdült, bal lábát magasra rúgta, sarka belefúródott támadója medencecsontjába. - Cse-száh. - Koponyájában fülsiketít en visszhangoztak a szavak. A támadó három ivócimbora közé tántorodott, kése a földre hullott. Többen kiáltozni kezdtek, mindenünnen férfiak rohantak oda, s kézzel-ököllel szétválasztották a vereked ket. - Takarodjatok! - Máshol verekedjetek! - Semmi kedvünk, hogy ránk jöjjön a rend rség, ti részeg rohadékok! A dühös, durva marseille-i nyelvjárás elnyomta a Le Bouc de Mer hangzavarát. A férfi beszorult a vendégek közé; még látta, amint merényl je átfurakszik a tömegen és ágyékát fogva nyomakodik a kijárat felé. A súlyos ajtó kivágódott, és a támadó kirohant a sötét rue Sarrasinre.
Valaki, aki halottnak vélte, vagy aki holtan akarta látni, megtudta, hogy él. 4. Az Air France Zürichbe tartó Caravelle gépének turistaosztályán minden hely foglalt volt; a keskeny üléseket még kényelmetlenebbé tette a repül gépet dobáló légörvény. Egy anya karjában fölsikoltott egy csecsem , más gyerekek nyöszörögtek, bár igyekeztek visszafojtani rémült kiáltásaikat, amikor szüleik mosolyogva nyugtatgatták ket, holott k sem voltak éppen nyugodtak. A legtöbb utas azonban csöndben ült, igaz, néhányan láthatóan gyorsabban kortyolgatták whiskyjüket a szokásosnál. Egyesek, de ilyenek csak kevesen voltak, kényszeredetten, összeszorult torokkal nevetgéltek; ez a hamis kérkedés nem hogy elleplezte volna, inkább még jobban elárulta bizonytalanságukat. A szörny repül út mindenkinek mást juttatott az eszébe, de senki sem vonhatta ki magát a rettegés szülte gondolatok hatása alól. Ha az ember kilencezer méterrel a föld felett repül egy zárt fémcs ben, sebezhet vé válik. Egyetlen elnyújtott, sivító zuhanással úgy csapódhat be a földbe, mint egy ágyúgolyó. A jellegzetes rettegéssel jellegzetes kérdések is járnak: vajon akkor mire gondolhat az ember? És hogyan reagálna? Washburn doktor betege megkísérelt választ találni ezekre a kérdésekre - úgy érezte, ennek jelent sége lenne a számára. Ablak melletti ülése volt, szemét a repül gép szárnyára szegezte, figyelte, hogyan hajlik és vibrál a széles fémfelület a szélrohamok kegyetlen lökései következtében. A légáramlatok összecsaptak, engedelmességre kényszerítve az emberkéz gyártotta csövet, mintegy figyelmeztetve a parányi hatalmaskodókat, hogy nem mérk zhetnek meg a természet mérhetetlen szeszélyeivel. Elég, ha a nyomás csak egy parányival meghaladja a rugalmassági t réshatárt, és a szárny máris megroppan, kiszakad a gép testéb l, és cafatokra tépve szóródik szét a szélrózsa minden irányába, és sivítva-vijjogva zuhan a mélybe. Vajon mit tenne? Mire gondolna? Érezne-e bármit is a haláltól és a feledést l való legy rhetetlen rettegésen kívül? Tudta, hogy most erre kell összpontosítania, ez volt az a feladat, amit Washburn nem gy zött hangsúlyozni Port Noirban. Felötlöttek benne az orvos szavai: "Ha valamikor megfigyelhet valamilyen stresszhelyzetet, és van rá ideje, tegyen meg minden magától telhet t, hogy beleélje magát ebbe a helyzetbe. A lehet legszabadabban asszociáljon; hadd töltsék meg az agyát szavak és képek. Ezekben esetleg találhat támpontokat." A férfi továbbra is mereven bámult kifelé az ablakon, tudatosan próbált a tudattalanjából meríteni, szemét az üvegen túli természeti er k tombolására szegezte, szinte lepárolta a mozgást, és némán megtett minden t le telhet t, hogy a tudatában szavak és képek merüljenek fel. Sötét volt, szél süvöltését hallotta, dobhártyarepeszt , szakadatlan süvöltést, amely addig er södött, míg úgy érezte, szétrobban a feje. A feje... A szél vadul ostorozta fejének és arcának bal oldalát, égette a b rét, arra kényszerítette, hogy húzza fel a bal vállát, így próbáljon védekezni... A bal váll. A bal kar. A karját magasra emelte, bal kezének keszty s ujjai valami fémnek a szélét markolták, jobb kezével... egy szíjat szorongatott; egy szíjba kapaszkodott, és várt valamire. Egy jelre... egy villanásra, vagy arra, hogy valaki a vállára tegye a kezét, vagy mindkett re. Egy jelre. És megkapta a jelzést. Ugrott. Bele a sötétbe, az rbe, teste dülöngélt, kifacsarodott, valami elragadta, bele az éjszakai égbe... Ejt erny vel ugrott! - Rosszul van? rült képzel dése megszakadt; a mellette ül utas idegesen megfogta a bal karját, amelyet magasra emelve tartott; ujjai, mintha ellenállnának valaminek, szétfeszültek és görcsösen meredtek a semmibe. Jobb alkarját a mellére szorította, keze a zakóját markolta, gy rte-gyömöszölte a szövetet. Homlokáról patakzott a veríték - megtörtént. Az a valami egy villanásra rülten, élesen megvilágosodott. - Pardon - mondta, és leeresztette a karját. Csak egy rossz álom volt - tette hozzá báván.
A vihar elült, a Caravelle visszanyerte egyensúlyát. A meggyötört légikisasszonyok arcára visszatért a természetes mosoly, miközben az utasok még döbbenten meredtek egymásra, k ismét megkezdték a kiszolgálást. Washburn doktor betege a környezetét vizslatta, de semmiféle következtetésre sem jutott. Úgy érezte, elemésztik azok a képek, amelyek oly élesen rajzolódtak ki lelki szemei el tt, a hangok, amelyeket oly világosan hallott. Kiugrott egy repül gépb l... éjszaka... az ugráshoz kellett a jelzés és a szíjak. Biztos, hogy ejt erny vel ugrott. De hol? Miért? Ne gyötörd magad - mondta magában. Már csak azért is, hogy elterelje gondolatait err l az rültségr l, zakója bels zsebébe nyúlt, el vette és kinyitotta megváltoztatott útlevelét. Amint az várható volt, megtartották a Washburn nevet; meglehet sen hétköznapi név. A Geoffrey R.-t azonban George P.-re javították át, a törléseket és a ritkításokat mesteri hozzáértéssel oldották meg. Ugyancsak szakért re vallott a fénykép beillesztése: még csak nem is emlékeztetett egy olcsó gyorsfényképre. A személyazonossági számok természetesen mer ben különböztek az eredetiekt l, mintegy szavatolva, hogy nem okoznak majd riadalmat a határ rség számítógépében. Akkor legalábbis még nem, amikor az útlevél tulajdonosa el ször mutatja be úti okmányát ellen rzésre - ett l fogva minden felel sség a vásárlóé. Azért kerül annyiba ez a garancia, amennyit fizetett a m vészi munkáért és a felszerelésért, mert az útlevél elkészítéséhez kapcsolatok kellettek az Interpolon és a beutazási ellen rz hatóságokon belül is. Szerte az európai határállomásokon... vámtisztvisel ket, számítógépszakért ket vesztegettek meg rendszeresen ezért a létfontosságú információért; hiba nemigen fordult el . George P. Washburn: nem volt ínyére ez a név. A George P. csupán egy lépéssel távolodott el a Geoffrey R.-t l, attól az embert l, akit fel rölt a menekülés, az önmagától való menekülés kényszere. S pontosan ez volt az, amit Washburn doktor betege semmiképpen sem akart; az életét is odaadta volna, hogy megtudja, kicsoda is valójában. Valóban akarta? Mindegy. A válasz Zürichben rejlett... - Hölgyeim és uraim. Hamarosan leszállunk Zürich repül terén. Ismerte a szálloda nevét: Carillon du Lac. Ösztönösen ezt a nevet mondta be a taxisof rnek. Olvasta valahol? Vagy pedig ott látta a repül gépülések támláinak rugalmas hálóiba dugott valamelyik Üdvözöljük Zürichben!-prospektusban? Nem. Emlékezett a szálloda el csarnokára, ismer snek t nt a súlyos, sötét, fényezett faborítás meg a zürichi tóra nyíló hatalmas tükörüveg ablakok is. Valamikor járt már itt; ott állt, ahol most áll szemközt a márványlapos recepciópulttal -, valamikor nagyon régen. Mindezt meger sítették a pult mögött álló tisztvisel szavai. Úgy hatottak rá, mint egy robbanás. - Örülök, hogy ismét látom, uram. Nagyon rég nem járt nálunk. Valóban? Mennyi id telt el azóta? Miért nem szólít a nevemen? Az Isten szerelmére. Nem ismerem magát! Nem ismerem magamat! Segítsen! Nagyon kérem, segítsen rajtam! - Hát igen, gyorsan múlik az id - felelte. - De tenne nekem egy szívességet? Megrándítottam a csuklómat, nemigen tudok írni. Legyen szíves, töltse ki a bejelent met, s majd megpróbálom valahogy aláírni. Visszafojtotta a lélegzetét. Mi van, ha a pult túloldalán az az udvarias tisztvisel megkéri, ismételje meg, vagy éppenséggel bet zze a nevét? - Hogyne, természetesen. - A tisztvisel maga felé fordította a bejelent kartont és írni kezdett. Nem kívánja fölkeresni szállodánk orvosát? - Talán kés bb. Most nem. - A tisztvisel folytatta a rovatok kitöltését, végül fölemelte a kartotéklapot, s megfordította, hogy a vendég aláírhassa. Mr. J. Bourne. New York N. Y., USA. Csak bámulta a papírt, a bet k szinte k vé dermesztették, megbabonázták. Volt már neve - ha nem is teljes. És lakóhelye is, egy ország, egy város.
J. Bourne. John? James? Joseph? Minek a rövidítése a J.? - Valami baj van, Herr Bourne? - kérdezte a tisztvisel . - Baj? Nem, dehogy. - Megfogta a tollat, s még éppen jókor eszébe jutott, hogy fájdalmat kell tettetnie. Nem lesz gyanús, ha nem írja ki a keresztnevét? Nem, pontosan úgy írja majd alá magát, ahogyan a tisztvisel kitöltötte a bejelent t. Mr. J. Bourne. A lehet legtermészetesebben kanyarította oda a nevét, hagyta, hogy gondolatai szabadon száguldjanak, hadd merüljenek fel benne a név láttán bármiféle gondolatok vagy képek. De semmi sem történt, csupán odaírt a papírra egy ismeretlen nevet. Nem érzett semmit. - Már aggódni kezdtem, mein Herr - mondta a tisztvisel . - Arra gondoltam, talán tévedtem. Forgalmas hetünk volt, f leg a mai nap volt az, De hát teljesen biztos voltam a dolgomban. S mi van, ha valóban tévedett? Mr. J. Bourne New York Cityb l, az Egyesült Államokból azonban nem kívánt töprengeni ezen az eshet ségen. - Soha még csak fel sem merült bennem, hogy kételkedjem az emlékez tehetségében... Herr Stossel - felelte Washburn doktor betege a pult bal oldalán, a falon függ ügyeletesi táblára pillantva; a pult mögött álló férfi a Carillon du Lac igazgatóhelyettese volt. - Nagyon kedves önt l. - Az igazgatóhelyettes el rehajolt. - Gondolom, most is a szokásos feltételeket óhajtja itt-tartózkodása során? - Talán némi változtatással - válaszolta J. Bourne. - Korábban miben is maradtunk? - Bárki telefonál vagy érdekl dik ön után a recepción, annak azt kell mondanunk, hogy nem tartózkodik a szállodában, majd nyomban tájékoztatnunk kell err l önt. Az egyetlen kivétel a New York-i cége. A Treadstone Hetvenegy Corporation, ha nem csal az emlékezetem. Újabb név! S ezt egyetlen tengerentúli hívással ellen rizheti. Lassanként összeállnak a töredékek. Kezdett visszatérni a jó hangulata. - Jó lesz így. Nem fogok megfeledkezni róla, milyen remekül végzi a dolgát. - Zürichben van, uram - vont vállat az udvarias férfi. - Ön mindig roppant nagyvonalú volt, Herr Bourne. Londiner! Miközben Washburn doktor betege a boy nyomában belépett a liftbe, több dolgot is tisztázott magában. Van már neve, s az is kiderült, miért jutott oly gyorsan eszébe a Carillon du Lac igazgatóhelyettesének. Van hazája, állandó lakóhelye és cége, amely alkalmazza - legalábbis alkalmazta. S valahányszor Zürichbe érkezett, bizonyos el vigyázatossági rendszabályokat tettek, hogy megóvják a váratlan vagy nemkívánatos látogatóktól. S ez volt az, amin fönnakadt. Az ember vagy körültekint en védi magát, vagy sehogy. Miféle valóságos haszon származhat egy ennyire laza, sebezhet , áttörhet sz r rendszerb l? Silánynak, értelmetlennek t nt, mint amikor a gyerekek bújócskáznak: Hol vagyok? Keressél meg! Mondok valamit jó hangosan, hogy nyomra vezesselek! Nem vallott profira, márpedig ha az elmúlt negyvennyolc órában egyáltalán megtudott valamit önmagáról, az az volt, hogy valóban profi. Igaz, fogalma sem volt, milyen területen, de a státus vitathatatlan volt. A New York-i telefonközpontos hangja id nként teljesen elhalkult egy vonalhiba következtében. Az információja azonban dühít en egyértelm volt. S végleges. - Semmiféle ilyen nev vállalatot nem tartunk nyilván, uram. Utánanéztem a legfrissebb telefonkönyvekben, még a titkos számok jegyzékében is, de Treadstone Hetvenegy Corporation nem létezik, s t nem találtam semmit, ami akárcsak hasonlítana a Treadstone névre és számok következnének utána. - Talán elhagyták a számokat, hogy megrövidítsék a nevet... - Nem szerepel semmiféle ilyen nev cég vagy vállalat, uram. Ismétlem, ha lenne valami kiegészít neve, vagy meg tudná adni, milyen területen tevékenykedik a cég, ez további segítséget jelenthetne. - Semmi mást nem tudok, csak a nevet, Treadstone Hetvenegy, New York City.
- Sajátos hangzású név ez, uram. Bizonyos vagyok benne, hogy ha szerepelne a névsorban, könny lenne megtalálni. Sajnálom. - Nagyon köszönöm a fáradságát - mondta J. Bourne és letette a kagylót. Semmi értelme folytatni a kérdez sködést, a név nyilván valami rejtjel; szavak, amelyeket egy hívó fél továbbit, hogy eljusson egy máskülönben megközelíthetetlen szállóvendéghez. S e szavakat bárki felhasználhatja, függetlenül attól, honnan telefonál, így azután lehet, hogy a New York helymegjelölésnek sincsen semmi jelent sége. A Züricht l sok ezer kilométerre lév telefonközpontos szerint legalábbis valóban semmi jelent sége nem volt. A férfi a komódhoz lépett; korábban oda rakta be a tárcáját és a Seiko órát. Zsebre vágta a levéltárcát, az órát pedig fölcsatolta a csuklójára. A tükörbe nézve halkan megszólalt. - J. Bourne, amerikai állampolgár, New York City lakosa vagy, s nagyon valószín , hogy a nullahét-tizenhét-tizenkett -nulla-tizennégy-huszonhat-nulla számok sorsdönt k lesznek a számodra. Ragyogóan sütött a nap, sugarai átsz r dtek az el kel Bahnhofstrasse fáin, visszaver dtek az üzletek kirakatain, és fekete árnyéktömböket hoztak létre ott, ahol a nagybankok épületei útjukat állták. Ezen az utcán egymás mellett élt a szolidság és a pénz, a biztonság és a harcias g g, az elszántság és egy árnyalatnyi könnyelm ség. Washburn doktor betege nem el ször ment végig ezen az utcán. Kényelmesen lépkedve eljutott a Bürkli Platzra, ez a tér a zürichi tóra, annak számos mólójára és a nyári h ségben virágba borult, hatalmas koszorúkra emlékeztet , parkokkal szegélyezett partjára nyílt. Képzeletben látta maga el tt e parkokat, egyre újabb képek merültek fel benne, de egyetlen gondolat, egyetlen emlék sem. Visszafordult a Bahnhofstrasséra: ösztönösen tudta, hogy a Gemeinschaft Bank szürkésfehér k b l emelt épülete ott van a közvetlen közelben. Az ellenkez oldalon volt, mint amelyen percekkel el bb végighaladt; szándékosan kerülte el. A súlyos üvegajtóhoz lépett, és kezével megnyomta a középs táblát. A jobb oldali ajtó könnyed lendülettel kinyílott, s ott állt a barna márványpadlón; régebben is állt már itt, de a kép nem volt annyira éles, mint a többi. Valami szorongás fogta el, hogy talán jobb lenne kerülni a Gemeinschaftot. De már nem visszakozhatott. - Jó napot, uram. Mit parancsol? - A férfin aki ezt kérdezte t le, zsakett feszült, a gomblyukába t zött virág méltóságának jelképeként piroslott. Franciául beszélt, amit ügyfele öltözéke magyarázott - Zürichben még az alacsony beosztású kis senkik is jó megfigyel k. - Személyes természet , bizalmas üzleti megbeszélnivalóm van - válaszolt angolul J. Bourne, s ismét enyhe meglepetéssel tapasztalta, mennyire természetesen ejti ki e szavakat. Két oknál fogva beszélt angolul: kíváncsi volt a férfi arckifejezésére, amikor rádöbben tévedésére, továbbá ki akarta zárni a félreértésnek még a lehet ségét is a következ órában. - Elnézést, uram - mondta a férfi, és kissé felhúzta a szemöldökét, miközben szemügyre vette az ügyfél felölt jét. - A felvonó bal kéz felé van, második emelet. A tisztvisel a segítségére lesz. Az említett tisztvisel rövidre nyírott hajú, tekn ckeretes szemüveget visel , középkorú férfi volt; arca merev, szeme fagyosan kíváncsi. - Általában személyes természet , bizalmas üzleti ügyei vannak nálunk, uram? - kérdezte, megismételve ügyfele szavait. - Így van. - Szabadna kérnem az aláírását - mondta a tisztvisel , s az ügyfél elé tett egy ív Gemeinschaft fejléces céges papírt, aminek a közepén két egyenes vonal húzódott. Az ügyfél megértette: név nem szükségeltetik, a kézírásos számok helyettesítik a nevet... Washburn doktor betege leírta a számokat; ellazította a kezét, hogy könnyed legyen a kézírása. Visszaadta a papírlapot a tisztvisel nek, aki alaposan szemügyre vette, majd fölállt, és egy ajtósor felé mutatott, ahol homályos üveg , keskeny ajtók sorakoztak. - Lenne szíves befáradni és várni a negyedik szobában, uram? Hamarosan jelentkezik önnél valaki. - A negyedik szoba?
- Balról a negyedik ajtó. Automatikusan zárul. - Szükség van erre? A portás meglepett pillantást vetett rá. - Mindez az ön kívánságának megfelel en történik, uram - felelte udvariasan, de hangjából némi meglepetés is kiérz dött. - Ez három nullás számla. A Gemeinschaftnál az a szokás, hogy az ilyen számlák tulajdonosai telefonon el re jelzik jövetelüket, hogy egy privát bejáratnál várhassuk ket. - Tudom - hazudta Washburn betege színlelt könnyedséggel. - Csakhogy nagyon siet s a dolgom. - Közlöm ezt az ellen rzéssel, uram. - Az ellen rzéssel? - Mr. J. Bourne, az egyesült államokbeli New York Cityb l nem tudta palástolni aggodalmát; a szó riasztó hatással volt rá. - Az aláírás-ellen rzési osztállyal, uram. - A hivatalnok megigazította szemüvegét, a mozdulattal fedezte az íróasztala felé tett lépést, leeresztett keze alig néhány centire volt csak egy konzoltól. - Javaslom, várakozzék a négyes szobában, uram. - A javaslat nem kérés, hanem parancs volt, a tisztvisel tekintete határozott utasítást fejezett ki. - Miért is ne? De legyen szíves, mondja meg nekik, hogy siessenek. A férfi a negyedik ajtóhoz ment, kinyitotta és belépett. Az ajtó automatikusan bezárult mögötte, hallotta a zár kattanását. J. Bourne a homályos ablaküvegre pillantott; nem egyszer ablaktábla volt, a felszíne alatt vékony acél sodronyháló feszült. Ha betörné, bizonyára megszólalna egy riasztóberendezés. Zárkában van, várnia kell, amíg szólítják. A kis szoba borítása és bútorzata egyébként ízléses volt: egymás mellett két b rfotelt látott egy miniat r hever vel szemben, amelynek két oldalán egy-egy antik asztal állt. A szoba túlsó végéb l egy második ajtó nyílt, a szürke acélajtó meghökkent kontrasztot alkotott a szoba berendezésével. Az asztalokon friss hetilapok és újságok hevertek három nyelven. Washburn betege leült és a Herald Tribune párizsi kiadásába temetkezett. Hiába olvasta azonban a nyomtatott szavakat, jelentésük nem jutott el a tudatáig. Bármely pillanatban szólíthatják; másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan man verezzen a következ percekben. Man verezni kell, emlékezet nélkül, egyedül az ösztöneire hagyatkozva. Nagy sokára nyílt az acélajtó, és egy sasorrú, gondosan fésült, sz hajú, karcsú férfi lépett be. Arca azt fejezte ki, minden vágya, hogy a szakértelmére igényt tartó, vele egyenrangú ügyfél szolgálatára lehessen. Kezet nyújtott, és svájci hanglejtés , kifinomult, édeskés angolsággal szólalt meg. - Rendkívül örülök, hogy találkozhatom önnel. Elnézést kell kérnem a késedelemért, voltaképpen meglehet sen humoros volt a dolog. - Milyen értelemben? - Attól tartok, meglehet sen meghökkentette Herr Königet. Ritkán fordul el , hogy egy háromnullás számla el zetes bejelentés nélkül érkezzék. Tudja, König úr megcsontosodott modorú, ami szokatlan, az valósággal tönkreteszi a napját. Az enyémet viszont általában felderíti. Walther Apfel a nevem. Lépjen be, kérem. A banktisztvisel elengedte ügyfele kezét, és az acélajtó felé mutatott. A szomszédos szoba a zárka meghosszabbítása volt: sötét faborítás, súlyos, kényelmes bútorok; a Bahnhofstrasséra nyíló széles ablak el tt hosszú íróasztal állt. - Sajnálom, hogy gondot okoztam neki - mondta J. Bourne. - Csupán arról van szó, hogy nagyon sietek. - Igen, ezt említette. - Apfel megkerülte az íróasztalt, és az el tte álló b rkarosszék felé bólintott. Kérem, foglaljon helyet. Egy-két formalitás, s máris rátérhetünk az ügyre. Mindketten leültek, a banktisztvisel még ugyanabban a pillanatban fölemelt egy fehér, kapcsos írótáblát, és el rehajolva átnyújtotta a Gemeinschaft ügyfelének. A táblára újabb céges papírlap volt feler sítve, de ezen két egyenes vonal helyett tíz vonal volt: közvetlenül a cégjelzés alatt volt az els , az utolsó pedig alig pár centire a papír aljától húzódott. - Lenne szíves aláírni. Öt is elég lesz. - Nem értem. Az el bb már megtettem.
- Méghozzá igen sikeresen. Az ellen rzés visszaigazolta. - Akkor minek kell megismételnem? - Az aláírás oly mértékben begyakorolható, hogy egyetlen szignálás akár el is fogadható. Ám ha többször megismételjük az aláírást, s ha az nem hiteles, bizonyos hibák adódnak. A grafológiai letapogató nyomban kimutatja e hibákat, de hát önnek bizonyára nem kell ezzel tör dnie. - Apfel mosolyogva egy tollat tett le az asztal szélére. Meg nekem sem, hogy szinte legyek, de König ragaszkodik hozzá. - Óvatos ember - jegyezte meg J. Bourne. Fogta a tollat és elkezdett írni. Már a negyedik sorba is belefogott, amikor a bankár közbevágott. - Ennyi elég is lesz; a többi már valóban id pocsékolás. - Apfel kinyújtotta karját az írótábláért. Az ellen rzés azt közölte, hogy még csak nem is határeset. Ennek átvételekor kiadják a számlát. A papírlapot az íróasztala jobb oldalán lév fémtok hasítékába helyezte, s megnyomott egy gombot; éles fénysugár villant fel, majd nyomban ki is aludt. - Ez közvetlenül a letapogatóhoz továbbítja az aláírásokat - folytatta a bankár -, amely természetesen programozott. Ismét csak azt mondhatom, hogy szintén szólva mindez kissé ostoba el írás. Nincs az a szélhámos, aki hajlandó lenne megismételni az aláírást, tudván, hogy milyen el vigyázatossági szabályokkal dolgozunk. - Miért ne? Ha már eljutott idáig, miért ne kockáztatná meg? - Ebbe az irodába csupán egyetlen bejárat, kifelé pedig csupán egyetlen kijárat vezet. Bizonyára hallotta a zár kattanását a várószobában. - Meg láttam az üvegben az acélhálót - tette hozzá J. Bourne. - Akkor hát érti. A leleplezett szélhámos kelepcébe esne. - És ha fegyvere van? - Önnél nincs fegyver. - Senki sem kutatott át. - Dehogyisnem! A felvonó! Négy különböz szögb l. Ha fegyver lett volna önnél, a lift az els és a második-emelet között leállt volna. - Csuda óvatosak. - Szeretnénk ügyfeleink szolgálatára lenni. - Megcsördült a telefon. - Igen? - szólt a kagylóba Apfel. - Jöjjön be. - A bankár egy pillantást vetett ügyfelére. - Megérkezett a számladossziéja. - Gyorsan ment. - Herr König már jó néhány perce fölkérte, csupán a letapogató feloldójelére várt. - Apfel kihúzott egy fiókot és el vett egy kulcskarikát. Biztosan csalódott. Mérget vett volna rá, hogy valami nincsen rendjén. Kinyílt az acélajtó, s belépett a kinti tisztvisel ; fekete fémtokot hozott, az íróasztalra helyezte, közvetlenül egy tálca mellé, amelyen egy üveg ásványvíz és két pohár állott. - Jól érzi magát Zürichben? - kérdezte a bankár; láthatóan csak a csöndet akarta megtörni. - Nagyon is. A szobám a tóra nyílik. Szép kilátás, nagyon békés, csöndes. - Remek - mondta Apfel, és egy pohár ásványvizet töltött az ügyfelének. Herr König távozott, az ajtó bezárult, a bankár pedig ismét rátért az ügy érdemi részére. - A számlája, uram - mondta, és kiválasztott egy kulcsot a karikáról. - Megengedi, hogy kinyissam a tok zárját, vagy inkább maga kívánja ezt megtenni? - Csak rajta. Nyissa fel. A bankár fölpillantott. - Azt kérdeztem, kinyissam-e a zárat, nem azt, hogy felnyissam-e a tokot. Ez nem az én jogköröm. Nem is igen vállalnám a felel sséget. - Miért nem? - Mert fel van tüntetve benne az ön személyazonossága, nem tartozik az én hatáskörömbe, hogy err l tudomást szerezzek. - És ha mondjuk üzleti tranzakciót kívánnék? Ha azt kívánnám, hogy pénzt utaljanak át, küldjenek valaki másnak?
- Elég lenne, ha egy kivételi rlapra rávezetné a számaláírását. - Vagy ha egy másik bankba kívánnám átutalni, nem Svájcba? Saját magamnak? - Ehhez már név kellene. Ilyen körülmények között a személyazonosság már az én felel sségem és hatásköröm lenne. - Nyissa fel. A banktisztvisel megtette. Washburn doktor betege visszafojtotta a lélegzetét, gyomorszájába éles fájdalom nyilallt. Apfel hatalmas csíptet vel összefogott kimutatásköteget emelt ki. Bankárszeme a fels lapok jobb oldali oszlopára tévedt, bankári arckifejezése változatlan maradt, bár nem egészen. Alsó ajka egy parányit elhúzódott, szája sarka ráncot vetett, azután el rehajolva átnyújtotta a papírlapokat a tulajdonosuknak. A Gemeinschaft-fejléc alatt a gépelt szavakat angol nyelven írták, hiszen nyilvánvalóan ez volt az ügyfél anyanyelve. Számla: 0-2-17-12-0-14-26-0 Név: a törvényes el írások és a tulajdonos rendelkezése szerint titkos Hozzáférhet ség: lepecsételt külön borítékban A betét jelenlegi összege: 7 500 000 frank Washburn betege a számösszegre meredve lassan engedte ki a leveg t. Az imént még azt hitte, mindenre fel van készülve, de erre nem volt. Ennél félelmetesebbet nem tapasztalt az elmúlt öt hónapban. Az összeg durván számítva is meghaladta az ötmillió amerikai dollárt. 5 millió dollár! Hogyan? Miért? Érezte, hogy remegni kezd a keze, de úrrá lett felindulásán, és végiglapozta a befizetési bizonylatokat: Rengeteg tétel volt, hatalmas összegekr l szóltak, egy sem volt kevesebb háromszázezer franknál; az egyes befizetések között öt-nyolc hét telt el, az els huszonhárom hónapja történt. Elérkezett a kimutatás legalsó tételéhez; vagyis az els befizetéshez. Egy szingapúri bank utalta át az összeget - ez volt a legnagyobb tétel: 5 175 000 svájci frankra átváltott kétmillió-hétszázezer malajziai dollárról szólt. A számlakivonat alatt egy másik boríték körvonalait tapintotta ki, amely sokkal rövidebb volt, mint maga a kimutatáslap. Fölhajtotta a papírt; a fekete keretes borítékon gépelt szavakat látott. Azonosítás: A tulajdonos felbontására Jogi korlátozások: Felbontás - bejegyzett hivatalok, Treadstone Hetvenegy Corporation, a meghatalmazott a tulajdonos írásos meghatalmazását mutatja be. Ellen rizend . - Szeretném ezt ellen rizni - jelentette ki az ügyfél. - Az ön tulajdona - felelte Apfel. - Biztosíthatom, senki sem nyúlt hozzá. Washburn doktor betege kiemelte és megfordította a borítékot. A ragasztós hátrész összefutó éleire a Gemeinschaft pecsétjét nyomták; a domború bet khöz láthatóan nem nyúltak. Felszakította a hátrészt, kiemelte a kártyát és ezeket olvasta: Tulajdonos: Jason Charles Bourne Cím: Nincs feltüntetve Állampolgárság: USA Jason Charles Bourne. A J. bet tehát Jasont jelöl! A neve Jason Bourne. A Bourne semmit nem jelentett számára, a J. Bourne sem, de a Jason és a Bourne kombinációjában mintha a helyükre ugrottak volna a homályos értelm mozaikok. Ezt már elfogadhatja - és el is fogadta. volt Jason Charles Bourne, amerikai
állampolgár. S mégis úgy érezte, vadul kalapál a szíve; fülében a halk rezgés dübörgéssé fokozódott, gyomrába éles fájdalom hasított. Mi ez? Miért érzi úgy, hogy most veti bele magát újra a sötétbe, a feketén örvényl vízbe? - Valami baj van? - kérdezte Walther Apfel. Valami baj van, Herr Bourne? - Nincsen. Minden rendben van. A nevem Bourne. Jason Bourne. Vajon kiáltotta ezt? Vagy suttogta? Fogalma sem volt. - Van szerencsém ismerni önt, Mr. Bourne. A személyazonosságát továbbra is bizalmasan kezeljük. Erre mint a Gemeinschaft Bank tisztvisel je a szavamat adom önnek. - Köszönöm. Nos; úgy vélem, ennek a pénznek jelent s hányadát sajnos át kell utaltatnom. És ehhez az ön segítségére lesz szükségem. - Megtiszteltetés lesz rám nézve. Készséggel állok a rendelkezésére, minden t lem telhet segítséggel vagy tanáccsal. Bourne az ásványvizes pohár után nyúlt. Apfel irodájának acélajtaja bezárult mögötte; néhány másodperc múlva kilép az ízlésesen berendezett el szobazárkából a fogadóterembe és odamegy a felvonókhoz. Perceken belül kint lesz a Bahnhofstrassén, s immár neve, rengeteg pénze lesz, de ezentúl csak szorongást és zavart fog érezni. Megtette. Dr. Geoffrey Washburn jóval több pénzt kap, mint amennyit az általa megmentett élet megért. Kereken másfél millió svájci frankot utaltak át egy marseille-i banknak egy kódolt számlára, amely majd eljut Ile de Port Noir egyetlen orvosához, anélkül, hogy Washburn nevét akárcsak egyszer is említenék vagy felfednék. Csupán az a dolga, hogy eljusson Marseille-be, közölje a kódot, és a pénz máris az övé. Bourne jóíz en elmosolyodott; elképzelte Washburn arckifejezését, amikor kézhez veszi az összeget. A hóbortos, alkoholista orvos túláradóan boldog lett volna tíz-tizenötezer font sterlinggel is, most meg több mint egymillió dollár üti a markát. Ez elegend lesz vagy a gyógyuláshoz, vagy a teljes pusztuláshoz, de hát err l már neki kell döntenie, ez az problémája. Egy további, négy és fél millió frankos összeget egy párizsi, Rue Madelein-i banknak utaltak át Jason C. Bourne nevére. Az átutalást a Gemeinschaft hetente kétszer Párizsba indított futárpostájával küldték el, az okmányokhoz mellékelték az aláírási kártyák három másolatát. Herr König biztosította a f nökét és az ügyfelet, hogy az iratok három napon belül Párizsban lesznek. Az utolsó tranzakció viszonylag kisebb összeg volt, százezer frankot hoztak nagy címletekben Apfel irodájába, a kivételi igazolást a számlatulajdonos számjegyes aláírásával ellenjegyezték. A Gemeinschaft Bankban 1,4 millió frankos betét maradt - mindenképpen tekintélyes összeg. Hogyan? Miért? Honnan? Az ügylet lebonyolítása összesen egy óra húsz percet igényelt; mindössze egyetlen zavaró mozzanat merült fel a zökken mentes lebonyolítás során. Ezt, jellemz módon, König szolgáltatta, arckifejezésében ünnepélyes komolyság vegyült némi diadalérzettel. Telefonon beszólt ugyanis Apfelhez, aki be is hívatta; egy fekete keretes kis borítékot nyújtott át a f nökének. - Une fiche - közölte vele franciául. A bankár felnyitotta a borítékot, kiemelt bel le egy kártyát, tanulmányozta a lapra írt szöveget, majd a borítékot és a kártyát is visszaadta Könignek. - Betartjuk az el írásokat - mondta. König távozott. - Rám vonatkozott ez? - kérdezte Bourne. - Csak annyiban, ahogyan az az ilyen nagy összegek kifizetésekor szokásos. Csupán bankel írás. És a bankár biztatóan rámosolygott. A zár kattant. Bourne kinyitotta a tejüveges ajtót és kilépett Herr König magánbirodalmába. Id közben két férfi érkezett oda, a fogadószoba túlsó végében ültek. Mivel nem tartózkodtak homályos üvegablakú, elkülönített zárkában; Bourne feltételezte, hogy egyiküknek sincsen három nullás számlája. Elt n dött, vajon aláírtak-e valamit, esetleg
számsorokat, de abban a pillanatban, amint a felvonóhoz ért és megnyomta a hívógombot, minden kételye szertefoszlott. A szeme sarkából figyelt fel a mozdulatra; König elfordította a fejét és a két férfi felé bólintott. Amint szétnyílt a lift ajtaja, fölálltak. Bourne hátrafordult; a t le jobbra lév férfi kis rádiót vett el felölt je zsebéb l, s röviden, gyorsan beleszólt. A balra lev férfi az es kabátjába süllyesztette a jobb kezét. Amikor újra el húzta, pisztolyt szorongatott, egy 38-as kaliber fekete automatát, amelynek a csövéhez perforált henger volt er sítve. Hangtompító. Mindketten az üres felvonóba hátráló Bourne felé indultak. Megkezd dött a lidérces rület. 5. A felvonó ajtajai csukódni kezdtek; a rádiós férfi már bent állt, fegyveres társa vállal igyekezett szétfeszíteni a záródó ajtólapokat és közben fegyverét Bourne fejére irányította. Jason a félelem szülte hirtelen mozdulattal jobbra hajolt, azután váratlanul fölrántotta a bal vállát, megperdült a tengelye körül, és sarkával telibe találta a fegyveres férfi kezét: a pisztoly a leveg be repült, a férfi pedig hanyatt kizuhant a liftb l. Bourne villámgyors forgását befejezve vállát a másik férfi gyomrába fúrta, jobb kézzel megmarkolta a mellén a zakóját, baljával pedig a falhoz szögezte a rádiót tartó kezét. A falnak vágta a férfit. A rádió a felvonó túlsó sarkába repült, és még esés közben valaki megszólalt franciául a hangszórójában. - Henri? Mi van? Mi történt? Jason lelki szeme el tt felt nt egy másik francia képe: egy már-már hisztérikus férfié, akinek a szeme elképedt hitetlenséget tükrözött, egy gyilkosjelölté, aki nem egészen huszonnégy órával korábban a Le Bouc de Merb l kirohant a rue Sarrasin homályába. Az a férfi tehát nem vesztegette az idejét, üzenetet küldött Zürichbe: akit halottnak hittek, él. Nagyon is él. Öljétek meg! Bourne megragadta az el tte álló franciát, bal karjával átkulcsolta a torkát, jobbjával a bal fülét tépte. - Hányan vannak? - kérdezte franciául. - Hányan vannak odalent? Hol vannak? - Találd ki, te disznó! A lift félúton volt a földszinti el csarnok felé. Jason lenyomta a férfi fejét, majd ismét a falnak csapta. A francia fölordított és a padlóra csúszott. Bourne térdével a mellkasába rúgott, térdkalácsa egy pisztolytokba ütközött. Fölrántotta a férfi felölt jét, benyúlt és egy rövid csöv pisztolyt húzott el . Átvillant az agyán, hogy valaki bizonyára kikapcsolta a felvonó riasztóberendezését. König. Ezt nem felejti el, majd ha megint Herr Königr l lesz szó; nem lép fel nála semmiféle emlékezetkihagyás. A pisztoly csövét a francia nyitott szájába nyomta. - Mondd meg, vagy szétlövöm a koponyádat! A férfi a torka mélyér l nyöszörgött. Bourne kihúzta a francia szájából a pisztoly csövét, s most az arcának nyomta. - Ketten. Egy a lifteknél, egy meg odakint a járdán, a kocsinál. - Miféle kocsi? - Egy Peugeot. - A színe? A felvonó lassított, már-már megállt. - Barna. - És a pasas az el csarnokban. Mi van rajta? - Nem tudom... Jason pisztolyával halántékon vágta a férfit. - Jobban teszed, ha emlékezel! - Fekete kabát...
A lift megállt, Bourne balra rántotta a franciát; az ajtó szétnyílt. Balról egy sötét es kabátos, aranykeretes szemüveges férfi egy lépést tett el re. A lencsék mögül vizslató szeme fölismerte, mir l van szó; a francia arcán vér csurgott. A férfi fölemelte az addig az es kabátja zsebébe rejtett kezét, és egy újabb hangtompítós automata pisztoly meredt a marseille-i célpontra. Jason nagy lendülettel kilökte maga el tt az ajtón a franciát. Három gyors, pattogó hang hallatszott, a francia fölkiáltott és egy végs , torokhangú tiltakozással szétdobta a karját. Háta ívben megfeszült, azután a márványpadlóra zuhant. Az aranykeretes szemüveg férfit l jobbra fölsikoltott egy n , azután több férfi összevissza kiáltozni kezdett: - Segítség! Rend rség! Bourne tudta, hogy a franciától megszerzett pisztolyt nem használhatja: nem volt hangtompítója, a lövés dörrenése elárulná. A pisztolyt felölt je zsebébe csúsztatta, megkerülte a sikoltozó n t, azután megragadta az egyenruhás liftkezel vállát, sarkon perdítette a rémült embert és nekilökte a sötét es kabátos gyilkosnak. Az el térben vad pánik tört ki, miközben Jason a bejárati üvegajtó felé rohant. A zsakettes köszön ember, aki másfél órája eltévesztette az ügyfél anyanyelvét, belekiáltott valamit egy falitelefonba, mellette egy egyenruhás r el retartott fegyverrel állta el a kijáratot; eddig a z rzavaros jelenetet figyelte, de most már csak Jasonra összpontosított. Bourne számára egyszeriben létkérdéssé vált, hogyan kerülhet ki innen. Kerülte az r szemét, szavait inkább telefonáló társához intézte. - Az aranykeretes szemüveges férfi! - ordított rá. - az! Láttam! - Micsoda? Ki maga? - Walther Apfel barátja vagyok! Figyeljen rám! Az az aranykeretes szemüveges, fekete es kabátos férfi volt! A bürokraták észjárása évezredek óta nem változott: amint meghallják egy fölöttesük nevét, teljesítik a parancsot. A Gemeinschaft fogadó tisztvisel je is azonnal az rhöz fordult. - Hallotta, mit mondott! A szemüveges férfi. Az aranykeretes szemüveges! - Igenis, uram! Az r el reugrott. Jason már lépett is az üvegajtó felé. A jobb oldali szárnyat kinyitotta és hátrapillantott. Tudta, hogy ismét rohannia kell, de azt már nem tudta, vajon a barna Peugeot mellett odakint a járdán várakozó férfi fölismeri-e, s golyót röpít-e a fejébe. Az r elrohant egy fekete es kabátos férfi mellett, akin - a többi emberrel ellentétben - pániknak nyoma sem látszott, s akin semmiféle szemüveg nem volt. Az illet most meggyorsította lépteit és a bejárat, azaz Bourne felé igyekezett. Odakinn a járdán az egyre fokozódó z rzavar volt Jason fedezéke. A bankból már segítségért telefonáltak, egyre hangosabbá vált a szirénák vijjogása, amint a rend rkocsik a Bahnhofstrassén a bank felé robogtak. Bourne a járókel k közé vegyülve néhány lépést tett jobb felé, azután hirtelen megiramodott, befurakodott a kíváncsi tömegbe, majd meghúzódott egy áruház bejáratában, és érdekl dve figyelte a járdaszegély mellett parkoló gépkocsikat. Meglátta a Peugeot-t, látta a mellette álló férfit, aki kezét vészjóslóan a felölt je zsebébe süllyesztette. Nem telt bele tizenöt másodperc, és a Peugeot vezet je mellett ott termett a fekete es kabátos férfi. Szemén újra ott volt az aranykeretes szemüveg, s most hunyorogva igyekezett alkalmazkodni, ismét élessé vált látásához. A két férfi néhány gyors szót váltott, miközben szemükkel pásztázták a Bahnhofstrassét. Bourne megértette a zavarukat. Mivel a pánik legkisebb jele nélkül sétált ki a Gemeinschaft üvegajtaján a tömegbe, és egyetlen lépést sem futott, a Peugeot vezet je nem ismerte föl a Marseille-ben azonosított és kivégzésre kijelölt célpontot. Az els rend rkocsi akkor ért a helyszínre, amikor az arany szemüvegkeretes férfi éppen kibújt az es kabátjából és begyömöszölte a Peugeot nyitott ablakán. Bólintott a vezet nek, aki bemászott a kormány mögé, és beindította a motort. A gyilkos levette a szemüvegét, és olyasmit tett, ami még
Jason számára is meglepetés volt: gyors léptekkel visszasietett a bank üvegajtajához és csatlakozott a befelé rohanó rend rökhöz. Bourne figyelte, amint a Peugeot elkanyarodik a járdaszegélyt l, és elszáguld a Bahnhofstrassén. Az áruház bejárata el tti tömeg oszlani kezdett, sokan a bank üvegajtaja felé nyomultak, a nyakukat nyújtogatták egymás válla fölött, lábujjhegyre állva kémleltek befelé. A bankból egy rend rtiszt lépett ki, egy kézmozdulattal hátrébb intette a kíváncsiskodókat, s utat követelt a járdaszegélyhez. Miközben a tömegre kiáltott, egy ment kocsi kanyarodott be a legközelebbi sarok fel l, kürtjének hangja elvegyült a kocsi tetejér l élesen vijjogó szirénáéval, figyelmeztetve mindenkit, hogy húzódjon félre az útjából; a vezet éppen az eltávozott Peugeot által üresen hagyott helyre man verezte be túlméretezett kocsiját. Jason nem kísérhette tovább figyelemmel az eseményeket. El kellett jutnia a Carillon du Lacba. Össze akarta szedni a holmiját, és el akart t nni Zürichb l, Svájcból - Párizsba. Miért éppen Párizsba? Miért ragaszkodott ahhoz, hogy a pénzt Párizsba utalják át? Ez csak akkor ötlött az eszébe, amikor bent ült Walther Apfel irodájában, és elképedten meredt az elébe tárt kimutatás óriási összegeire, melyek meghaladták még a legmerészebb elképzeléseit is, olyannyira, hogy csak kábán, ösztönösen tudott reagálni. S az ösztönei súgták neki Párizst. Mintha valamiképpen létfontosságú lett volna. De miért? Ismét csak nem maradt erre ideje... Látta, hogy a ment sök egy hordágyat hoznak ki a bank ajtaján. Egy test hevert rajta, a feje letakarva. Bourne tisztában volt a kép jelent ségével: ha nem rendelkeznék azokkal a képességekkel, amelyekre nem ismer semmiféle értelmes magyarázatot, most lenne a hordágyon. Meglátott egy üres taxit a sarkon, és futni kezdett feléje. Ki kell jutnia Zürichb l; üzenet érkezett Marseille-b l, s a halott még mindig él: Jason Bourne él. Öljétek meg! Öljétek meg Jason Bourne-t! Úristen, miért? Azt remélte, a Carillon du Lac igazgatóhelyettesét ott találja majd a recepciópult mögött, de nem volt ott. Azután rájött, hogy elegend lesz, ha ír neki pár sort. Hogy is hívják? Stosselnek? Igen, Stossel a neve. Hirtelen távozása semmiféle magyarázatot nem igényel, ötszáz frank pedig b ven elegend lesz azért a néhány óráért, amit a Carillon du Lacban töltött, meg a szívességért, amit Herr Stosseltól fog kérni. Szobájába érve bedobta a borotváját még ki sem csomagolt b röndjébe, ellen rizte a franciától elszedett pisztolyt; bent hagyta felölt je zsebében. Azután leült az íróasztalhoz és megírta a levelet, amelyet Herr Stossel igazgatóhelyettesnek címzett. Beleírt egy mondatot, amely magától értet d en jött a tollára, túlságosan is magától értet d en. "...Lehet, hogy rövidesen érintkezésbe lépek önnel, azokkal az üzenetekkel kapcsolatban, amelyeket el reláthatóan ideküldenek majd nekem. Remélem, nem okoz gondot önnek, hogy figyelemmel kísérje, és a nevemben átvegye ezeket." Ha bármilyen üzenet érkezne ugyanis a megfoghatatlan Treadstone Hetvenegyt l, tudni akar róla. S mivel ez Zürich, tudomást is fog szerezni róluk. Egy ötszáz frankost tett az összehajtogatott szállodai levélpapírba, majd lezárta a borítékot. Aztán fogta a b röndjét, kilépett a szobából és elindult a folyosón a felvonók felé. Négy lift volt; megnyomott egy gombot, közben hátranézett, mert eszébe jutott a Gemeinschaft. Senkit sem látott a folyosón. Megcsendült egy cseng és a harmadik lift fölött kigyulladt a piros lámpa. Elkapott egy lefelé men liftet. Pompás. A lehet leggyorsabban el kell jutnia a repül térre, ki kell jutnia Zürichb l, Svájcból. Az üzenet egyértelm volt. Szétnyílt a lift ajtaja. Egy vörösesbarna hajú n mellett két fér fi állt; elhallgattak, bólintottak az újra beszállónak - észrevették a b röndöt és félrehúzódtak -, aztán mihelyt összecsukódott az ajtó, folytatták a beszélgetést. Harmincas éveik derekán járhattak, halkan, gyorsan beszéltek franciául; a n hol az egyik, hol a másik férfira pillantott, mindkett re mosolygott és t n dve nézett maga elé.
Nyilván nem nagy horderej dolgokról tárgyaltak. Félig-meddig komoly kérdés-feleleteikbe nevetgélés vegyült. - Tehát a holnapi összegezések után hazautazik? - kérdezte a n t a balján álló férfi. - Még magam sem tudom biztosan. Értesítést várok Ottawából - felelte a n . - Rokonaim vannak Lyonban, jó lenne találkozni velük is. - Az elnökség - szólalt meg a jobbján álló férfi - képtelen lesz tíz embert találni, aki hajlandó lenne egyetlen nap alatt összegezni ezt az istenverte konferenciát. Itt fogunk ülni egy hét múlva is. - Brüsszel úgy sem hagyja jóvá - jegyezte meg mosolyogva az els férfi. - Túl drága a szálloda. - Akkor feltétlenül költözzön át egy másikba mondta a második, és kihívó pillantást vetett a n re. Már alig vártuk, hogy megtegye, igaz-e? - Maga rült - mondta a n . - Mindketten rültek, ez az én összegezésem. - Maga nem az, Marie - vetette közbe az els férfi. - Úgy értem, nem rült. Ragyogó volt a tegnapi el adása. - A fenét - mondta a n . - Rutinmunka, ráadásul még unalmas is volt. - Nem, dehogyis! - ellenkezett a másik férfi. Remek volt, biztos, hogy remek volt, mert nem értettem bel le egy szót sem. De hát vannak más adottságaim. - rült... A lift fékezett. Ismét az els férfi szólalt meg. - Üljünk az el adóterem utolsó sorába. Úgy is elkéstünk, Bertinelli már beszél. Gondolom, nem mond semmi lényegeset. Azok az elméletek az er szakolt ciklikus ingadozásokról már akkor elavultak, amikor a Borgiáknak elfogyott a pénzük. - Jóval korábban - nevetett a vörösesbarna n . - Már Caesar adóival. - Egy pillanatra elhallgatott, azután hozzátette: - De lehet, hogy már a pun háborúk idején. - Akkor hát az utolsó sorba - mondta a második férfi és karját nyújtotta a n nek. - Ott nyugodtan alhatunk. Diavetít t használ, sötét lesz. - Nem, maguk ketten menjenek csak el re, néhány perc múlva én is jövök. El kell még küldenem néhány táviratot, s nem bízom a telefonközpontosokban, mindig elírnak valamit. Szétnyílt az ajtó és a trió kilépett a liftb l. A két férfi átlósan átvágott az el csarnokon, a n pedig a recepció felé igyekezett. Bourne mögötte lépdelve szórakozottan elolvasta a néhány lépésre lév háromlábú hirdet tábla feliratát: ÜDVÖZÖLJÜK A HATODIK VILÁGGAZDASÁGI KONFERENCIA RÉSZTVEV IT! A MAI NAPIREND: 13 óra: JAMES FRAZIER, ALSÓHÁZI KÉPVISEL , NAGY-BRITANNIA 12. EL ADÓTEREM 18 óra: DR. EUGENIO BERTINELLI, MILÁNÓI EGYETEM, OLASZORSZÁG 7. EL ADÓTEREM 21 óra: AZ ELNÖK BÚCSÚVACSORÁJA, VENDÉG-EL ADÓTEREM - Ötszázhetes szoba. A telefonközpontos azt mondta, táviratom van. A vörösesbarna hajú n , aki ott állt mellette a pult el tt, angolul beszélt. De végtére is azt mondta az el bb, hogy üzenetet vár Ottawából. Kanadai. A recepciós ellen rizte a rekeszeket, s egy távirattal tért vissza. - Doktor St. Jacques? - kérdezte, és átnyújtotta a borítékot. - Igen. Nagyon köszönöm. A n elfordult és kibontotta a táviratot. A recepciós Bourne elé lépett. - Uram? - Ezt az üzenetet szeretném itt hagyni Herr Stosselnek. A pultra tette a Carillon du Lac cégjelzés borítékot.
- Herr Stossel nem jön vissza reggel hat óráig, uram. Délutánonként négy órakor távozik. Szolgálatára lehetek valamiben? - Nem, köszönöm. Csak arra kérem, feltétlenül adja ezt át neki - mondta Jason. Aztán eszébe jutott: Zürichben van. - Nem sürg s - tette hozzá -, de feltétlenül választ várok. Majd reggel beszélek vele. - Természetesen, uram. Bourne fogta a b röndjét, és a szálloda el csarnokán át elindult a kijárat széles üvegajtósora felé. Több taxit látott várakozni a reflektorokkal megvilágított véd tet alatt. A nap már lenyugodott, Zürich sötétbe borult. De azért Európa minden nagyvárosába indultak még repül járatok, jóval éjfél utánig... Hirtelen megállt, visszafojtotta a lélegzetét, és úgy érezte, mintha megbénult volna. Nem hitt a szemének, olyasmit látott az üvegajtón túl. A sor elején álló taxi elé egy barna Peugeot kanyarodott a felhajtóra. Kinyílt az ajtaja és egy férfi lépett ki a kocsiból - egy fekete es kabátos gyilkos, aki vékony, aranykeretes szemüveget viselt. A kocsi másik ajtaján még egy férfi kászálódott ki, de ez nem a bahnhofstrassei sof r volt, aki nem ismerte fel. Egy másik gyilkos: szintén es kabát volt rajta, amelynek b zsebe nagy t zerej fegyvert rejthetett. Az a férfi volt, aki ott ült a Gemeinschaft Bank második emeleti várószobájában, az, aki 38-as kaliber pisztolyt rántott ki a felölt je alóli pisztolytokból. Hogyan? Hogyan akadhattak a nyomára?... Azután eszébe jutott... Rosszullét környékezte. Annyira ártalmatlan, mellékesen odavetett mondat volt! Jól érzi magát Zürichben? - kérdezte Walther Apfel, miközben arra vártak, hogy egy beosztott távozzék és ismét magukra maradjanak. - Nagyon is. A szobám a tóra nyílik. Szép kilátás, nagyon békés, csöndes. König! König hallotta, amikor azt mondta, hogy a szobája a tóra nyílik. Hány olyan szálloda van, amelynek szobái a tóra nyílnak? Kiváltképpen olyan szállodák, amelyekben egy három nullás számlával rendelkez személy megszáll. Kett ? Három?... Tudatalattijából rég elfeledett nevek bukkantak fel: Carillon du Lac, Baur au Lac, Eden au Lac. Voltak még mások is? Több név nem jutott eszébe. Milyen könnyen lehetett kizárásos alapon lesz kíteni a kört! Milyen könnyedén vetette oda a szavakat! Milyen ostoba volt! Erre most nincs id . Kés . Akadálytalanul átlátott az üvegajtókon - de a gyilkosok is. A második férfi észrevette. A Peugeot motorháztet je fölött néhány gyors szó hangzott el, megigazgattak egy aranykeretes szemüveget, kezek mélyedtek otromba nagy zsebekbe, ujjak kulcsolódtak láthatatlan fegyverekre. A két férfi megindult a bejárat felé, de az utolsó pillanatban különváltak és elhelyezkedtek az ajtósor két végén. A csapda bezárult; nem menekülhetett ki. Ezek vajon azt képzelik, hogy besétálnak egy zsúfolt szállodai el csarnokba és egyszer en meggyilkolnak valakit? Persze hogy azt. A tömeg és a zaj által fedezve nyugodtan mozoghatnak, két, három, négy, közvetlen közelr l leadott, tompított hangú lövés legalább annyira hatékony lenne, mint egy járókel kkel zsúfolt téren állított kelepce fényes nappal; a lövések nyomán kitör z rzavarban könny szerrel egérutat nyerhetnek. Nem engedheti, hogy a közelébe férk zzenek! Hátrálni kezdett, gondolatok cikáztak át az agyán, de fölháborodása mindennél er sebb volt. Hogy merészelik? Miért gondolják, hogy nem kér azonnal védelmet, nem ordít rend rökért? S egyszeriben megvilágosodott számára a válasz - éppannyira dermeszt volt, mint maga a kérdés. A gyilkosok tökéletesen tisztában voltak azzal, amit csak gyanított: nem igényelhet ilyen védelmet - nem fordulhat a rend rséghez. Jason Bourne-nak kerülnie kell a találkozást minden hatósággal... Miért? t is üldözik? Úristen, de miért? Egy-egy el renyújtott kéz belökte a két üvegajtót, egy-egy zsebre vágott pedig fegyvert markolt. Bourne megfordult, felvonókat, ajtónyílásokat, folyosókat látott - nyilván tucatnyi úton ki lehet jutni a szállodából.
De vajon valóban ki lehet-e jutni? Vajon a tömegben átfurakodó gyilkosok nem tudnak-e még valamit, amit csak feltételez? Lehet, hogy a Carillon du Lacnak csupán két vagy három kijárata van, amelyeket könny szerrel megfigyelés alatt tarthatnak kívülr l, s könnyen csapdává változtathatnak, hogy lemészárolják a magányosan menekül férfit? Egy magányos férfit! Egy magányos férfi eltéveszthetetlen célpont. De tegyük fel, hogy nincs egyedül. Tegyük fel, hogy van vele valaki. Két ember nem egy ember, de egyetlen ember számára egy további személy már álcázás - kiváltképpen tömegben, kiváltképpen este, márpedig most este van. Az elszánt gyilkosok mindig vigyáznak, nehogy tévesen öljenek; nem könyörületb l, hanem gyakorlati megfontolásból: megeshet, hogy a lövést követ pánik közepette elmenekül a kiszemelt igazi áldozat. Érezte, hogy a pisztoly lehúzza a zsebét, de kevés vigaszt talált abban, hogy tudta: fegyvere van. Akárcsak a bankban, ha használja - vagy csak el húzza -, nyomban szemet szúrna. De mégiscsak ott volt a zsebében. Visszafelé ment az el csarnok közepe felé, azután jobbra kanyarodott, ahol egy nagyobb csoport ver dött össze. A fal mentén márványpult húzódott, mögötte egy tisztvisel sárga papírlapokat ellen rzött egy ceruzával, amelyet úgy tartott az ujjai között, mint egy ecsetet. Táviratok. A pult el tt ketten álltak: egy elhízott id sebb férfi és egy sötétvörös ruhás n . A selyem meleg színe jól illett hosszú, tiziánvörös hajához... pontosabban, vörösesbarna hajához. A felvonóbeli n volt, aki Caesar adóin és a pun háborúkon tréfálkozott, a közgazdászn , aki néhány perce ott állt mellette a szálloda recepciós pultjánál és elkérte a táviratát, amelyr l tudta, hogy ott kell lennie. Bourne hátrapillantott. A gyilkosok jól kihasználták a tömeget, udvariasan elnézést kérve, de határozottan törtek el re, az egyik jobbról, a másik balról, akár egy átkaroló hadm velet két szárnya. Amíg szemmel tudják tartani, arra kényszeríthetik, hogy vakon, tudatos irányválasztás nélkül kapkodjon, hiszen fogalma sem lehet, hogy választott útvonala nem viszi-e zsákutcába, ahonnan nincs tovább menekülnie. S akkor majd jönnek a fojtott pukkanások, a zsebeken fekete karikákat éget a l porfüst... Szemmel tartják? Akkor hát az utolsó sorba... Ott nyugodtan ülhetünk. Diavetít t használ, sötét lesz. Jason ismét hátrafordult és a vörösesbarna hajú n re nézett. Az éppen elolvasta a táviratát, köszönetet mondott a portásnak, majd levette és kézitáskájába tette színezett, szarukeretes szemüvegét. Talán két-három méterre volt t le. Bertinelli beszél, gondolom nem mond semmi lényegeset. Már csak ösztönös döntésre maradt ideje. Áttette a b röndjét a bal kezébe, gyorsan a márványpult el tt álló n höz lépett és gyöngéden, igyekezve a lehet legkisebb riadalmat kelteni, megérintette a könyökét. - Doktor...? - Bocsánat? - De hát ön doktor...? - Elengedte a könyökét; egy meghökkent férfi állt a n el tt. - St. Jacques - fejezte be a mondatot a n , a Saint szót franciásan ejtette. - Maga az, akivel együtt jöttünk le a liften. - Nem ismertem fel magát - mondta Bourne. Azt mondták, maga tudja, hol tartja az el adását az a Bertinelli. - Ott van a táblán: hetes el adóterem. - Sajnos, nem tudom, hol van. Megtenné, hogy megmutatná? Elkéstem, pedig jegyzeteket kell készítenem az el adásáról. - Bertinelliér l? De hát minek? Valami marxista újságnak tudósít? - Nem, egy semleges újságcsoportnak - felelte Jason, s közben elt n dött, vajon honnan veszi ezeket a fordulatokat. - Több ember helyett tudósítok. Szerintük nem éri meg. - Lehet, hogy így van, de azért meg kell hallgatni. Néha mellbe vágó igazságokat lehet hallani t le. - Nekem meg kellene t találnom. Talán megmutathatná nekem.
- Sajnos, nem tehetem. Megmutathatom a termet, de telefonálnom kell még valahová. Bekattintotta a kézitáskáját. - Nagyon kérem, siessen! - Hogyan? - A n cseppet sem barátságos pillantást vetett Bourne-re. - Ne haragudjon, de nagyon sietek. - Jason jobbra nézett, a két férfi már csak pár méterre volt t le. - Ráadásul még goromba is - jegyezte meg h vösen a St. Jacques nev n . - Nagyon kérem. - Leküzdötte a vágyát, hogy egyszer en el relódítsa a n t, minél távolabbra a bezárulni készül mozgó csapdától. - Errefelé van. - A n elindult az el csarnokon át egy széles folyosó felé. Az el csarnok hátsó részén megritkult a tömeg, kevesebb volt az el kel ség. Elértek a mélyvörös bársonytapétával borított alagútszer folyosóhoz, ahol kétoldalt ajtók nyíltak, fölöttük kivilágított feliratok jelezték: 1. sz. konferenciaterem, 2. sz. konferenciaterem. A folyosó végén egy kétszárnyú ajtó jobb felén aranybet k jelezték a hetes el adóterem bejáratát. - Hát itt van - szólalt meg Marie St. Jacques. - Óvatosan lépjen be, valószín leg sötét van. Bertinelli diaképes el adásokat szokott tartani. - Akárcsak egy moziban - jegyezte meg Bourne, miközben hátrapillantott a folyosó másik végén nyüzsg tömegre. Az aranykeretes szemüveges férfi éppen elnézést kérve nyomakodott el három élénken beszélget férfi mellett és az el csarnokból belépett a folyosóra. Társa szorosan a nyomában. - ...és ez jelent s különbség. lent ül a színpad el tt és nagykép sködik. - Marie St. Jacques mondott valamit és távozni készült. - Hogy mondta? Színpad? - Egy olyan magasított dobogó. Rendszerint szemléltetési célokra használják. - Akkor azokat be is kell hozni valahogy - mondta Bourne. - Miket? - Hát a szemléltet eszközöket. Van odabenn kijárat? Egy másik ajtó? - Fogalmam sincs. De most már valóban telefonálnom kell. Hát élvezze a professzor urat. - St. Jacques elfordult és indulni készült. Bourne leállította a b röndjét és elkapta a n karját, aki az érintésre haragos pillantással reagált: - Vegye le a kezét rólam, kérem! - Nem akarom megrémíteni, de nincs más választásom. - Bourne hangja nyugodt volt. Elnézett a n válla fölött; a gyilkosok lassították lépteiket, most már biztosak voltak a dolgukban. - Velem kell jönnie. - Ne legyen nevetséges! Bourne megszorította a n karját és tolni kezdte maga el tt. Azután el rántotta a pisztolyt a zsebéb l, ügyelve arra, hogy a n teste elrejtse a t lük nyolc-tíz méterre lev férfiak szeme el l. - Nem akarom használni ezt. Nem akarom bántani magát, de ha kell, mindkett t megteszem. - Úristen... - Hallgasson. Tegye azt, amit mondok, és minden rendben lesz. Ki kell jutnom ebb l a szállodából, és magának segítenie kell nekem. Mihelyt kint vagyok, szabadon engedem. Addig azonban nem. Gyerünk. Most bemegyünk ide. - Nem teheti... - De tehetem. - A pisztoly csövét a n gyomrába nyomta, a sötét selyembe, amely összegy r dött az er s nyomás alatt. A n rémülten elhallgatott és megadta magát a sorsának. - Gyerünk, indulás. Bourne balról a n mellé lépett, továbbra sem engedte el a karját, pisztolyát keresztben tartotta a mellkasa el tt, alig néhány centiméterre a n mellét l. A professzorn dermedten meredt a fegyverre, ajka szétnyílt, zihálva lélegzett. Bourne kinyitotta az ajtót és a n t belökte maga el tt a terembe. A folyosó fel l egyetlen rövid kiáltást hallott: - Schnell!
Odabenn vaksötét volt, de ez nem tartott soká, a széksorok fölött fehér fénysugár hasított át a termen, megvilágítva a néz k fejét. A színpadon kifeszített vászonra egy grafikont vetítettek, a beosztás be volt számozva; balról vastag, fekete vonal indult el és cikcakkban haladt a vonalazáson át egészen a grafikon jobb széléig. Hangszóróval feler sített, er sen idegenes kiejtés hang kommentálta a grafikont. - Megfigyelhetik, hogy ezerkilencszázhetven és hetvenegy folyamán, amikor önként vállalt, ismétlem, önként vállalt különleges megszorítások érvényesültek a termelésben, az így bekövetkez gazdasági recesszió sokkalta kevésbé volt súlyos, mint - a tizenkettes diát kérem! - a piacnak az állami beavatkozás szószólói által érvényesített, úgynevezett paternalista szabályozása idején. A következ diát kérem. A terem ismét elsötétedett. Valami baj volt a vetít vel, a néz k hiába vártak újabb fénysugárra. - A tizenkettes diát kérem! Jason el retaszította a n t a hátsó falnál állók elé, az utolsó széksor mögé. Megpróbálta fölmérni az el adóterem méreteit, tekintetével az esetleges menekülés útját jelz piros lámpát kereste. Ott van! A távolban halványan pislákolt egy vöröses fény. A színpadon, a vetít vászon mögött. Más kijárat, ajtó nem volt, csak az, ahol bejöttek. El kellett érnie mindenáron, el kellett jutniuk a kijárathoz. Odafenn a színpadon. - Marie, ide jöjjön! - A suttogás balról jött, az utolsó sor egyik széke fel l. - Nem, drágám, velem maradjon! - Ezt egy másik férfi suttogta, aki ott állt az árnyékban, közvetlenül Marie St. Jacques el tt. Ellépett a faltól, s föltartóztatta a n t. - Nincs több szék. Bourne félreérthetetlen magyarázatként nagy er vel a n bordái közé nyomta a pisztolyát. Elfúló suttogás hallatszott, és Bourne hálát adott az égnek, hogy a férfi nem láthatja jól kollégan je arcát. - Kérem, engedjen tovább - mondta Marie. - Kérem. - Hát ez meg mi? lenne a távirata, drágám? - Egy régi barátja - súgta Bourne. A közönség egyre hangosabb zúgolódását túlharsogta az el adó hangja. - Megkaphatnám, kérem, a tizenkettes diát? - Beszélnünk kell valakivel a sor végén - folytatta hátrapillantva Jason. A bejárat jobb oldali ajtaja kinyílt; egy árnyékba borult arc közepén egy aranykeretes szemüveg visszatükrözte a folyosó homályos fényét. Bourne tovább taszigálta a n t meghökkent barátja el l, s a férfit, fojtott hangon elnézést kérve a falnak szorította. - Sajnálom, de sietünk! - Maga aztán átkozottul goromba fráter! - Tudom. - A tizenkettes diát! Micsoda pimaszság ez? A vetít b l éles fénysugár hasított a sötétbe; meg-megremegett a gépkezel ideges keze alatt. A vásznon újabb grafikon jelent meg, éppen amikor Jason és a n a túlsó falhoz ért, oda, ahol a terem hosszában egy keskeny út vezetett a színpadhoz. Sarokba taszította a n t, testével nekifeszült, arcát az arcához szorította. - Sikítok - suttogta a n . - Lövök - felelte Jason. Végignézett a falnak támaszkodó embereken; mindkét gyilkos bent volt már a teremben, mindketten hunyorogtak, riadt rágcsálóként forgatták a fejüket, megkísérelvén fölfedezni célpontjukat az arcsorok között. Az el adó repedtfazék hangon harsogott, szónoklata rövid, de fülsiketít volt. - Íme! A mai estén itt összegy lt kételked k számára - és az önök többsége kételked - itt van a statisztikai bizonyíték! Lényegében azonos sok száz, általam elvégzett más elemzéssel. Bízzuk a piacot azokra, akik ott élnek. Mindig akadnak kisebb túlzások. Ez azonban csekély ár az általános jólét oltárán. Néhányan tapsoltak, de a helyesl k határozottan kisebbségben maradtak. Bertinelli kissé visszafogta magát, és fakó hangon folytatta el adását, hosszú mutatópálcájával döfködte a vásznat,
hangsúlyozván a nyilvánvalót, legalábbis, amit nyilvánvalónak vélt. Jason ismét hátrakémlelt, a vetít éles oldalfényében megcsillant az arany szemüveg. A szemüveges gyilkos megérintette társa karját, fejével bal felé intett, utasítván alárendeltjét, hogy folytassa a kutatást a terem bal oldalán, majd jobbra tart. Amint oldalazva elindult a falnál állók el tt és vizslatni kezdett minden egyes arcot, arany szemüvegkerete élesen megcsillant. Jason tudta, pár másodperc múlva odaér a sarokba, oda, ahol k voltak. Nem maradt más hátra, mint hogy egy lövéssel állítsa meg a gyilkost. Ha a széksor mögött állók közül bárki megmoccan, vagy ha a n , akit a falnak szorított, pánikba esik és meglöki... vagy bármely oknál fogva elvéti a gyilkost, akkor csapdába esett. De ha el is találja üldöz jét, a terem túlsó oldalán ott a másik gyilkos, aki bizonyára mesterlövész. - Lenne szíves a tizenhármas diát? Nem várhatott tovább. Most! A fény kialudt. A sötétben Bourne elrántotta a n t a faltól, maga felé perdítette, arcát az arcának szorította. - Ha megmukkan, megölöm! - Hiszek magának - súgta a halálra rémült n . - Maga egy rült. - Gyerünk! - Jason el relökte St. Jacques-ot a színpad felé vezet keskeny úton. Körülbelül tizenöt méterre voltak az emelvényt l. A vetít b l ismét fénysugár lövellt el ; Bourne a nyakánál fogva megragadta a n t, térdel helyzetbe kényszerítette, miközben is letérdelt mögéje. A széksorokban ül k teste elfedte ket a gyilkosok el l. Ujjait belemélyesztette a n húsába, ezzel jelezte, hogy induljon, kússzon tovább... lassan, hétrét görnyedve, de mozogjon. A n megértette; térden csúszva, remegve elindult. - Ennek a szakasznak a következtetései megcáfolhatatlanok - kiáltotta az el adó. - A profitindíték elválaszthatatlan a termelékenység ösztönzését l, ám az ellentétes szerepek sohasem lehetnek egyenl ek. Már Szókratész világosan látta, hogy az értékek egyenl tlensége állandó. Az arany nem sárgaréz és nem vas; van valaki önök közt, aki ezt tagadná? A tizennégyes diát kérem! A terem ismét sötétségbe borult. Most! Jason fölrántotta a n t, el retaszította a színpad felé. Már csak alig egy méter választotta el ket a szélét l. - Már megint mi a baj? A tizennégyes diát! A vetít megint elakadt, újra hosszú sötétség borult a teremre. El ttük pedig, a színpadon éppen fölöttük, ott izzott a kijáratot jelz piros lámpácska. Jason er sen megmarkolta a n karját. Ugorjon föl a színpadra, és rohanjon a kijárathoz! Közvetlenül maga mögött leszek; ha megáll, vagy kiált, lövök. - Az isten szerelmére, engedjen szabadon! - Kés bb. - Komolyan gondolta; valahol másutt is van még egy kijárat, s odakint bérgyilkosok várják a marseille-i célpontot. - Gyerünk! Most! Marie St. Jacques fölállt és a színpad széléhez rohant. Bourne elkapta és a dobogóra emelte, közben maga is fölugrott mellé, és ismét talpra állította. Fölvillant a vetít gép vakító fénycsóvája, elárasztotta a vásznat, fényben fürdött a színpad. A közönségb l meglepett és gúnyos kiáltások hangzottak fel, amikor a néz k meglátták a két alakot; a fölháborodott Bertinelli kiáltozása pedig még a hangzavart is túlharsogta. De más hangok is hallatszottak: három halálos, éles, váratlan hang. Egy hangtompítós fegyver, s t fegyverek puffanása; a színpadkeret szegélyéb l faszilánkok pattogtak. Jason a földre nyomta a n t, és a félhomályos színpad hátulja felé vonszolta. - Ott van! Ott fönt! - kiáltotta valaki németül. - Gyorsan! A vetít t! A kiáltás a terem középs részéb l harsant, a vetít gép fénysugara pár pillanat múlva jobbra fordult, és elárasztotta az oldalszínpadot. Szerencsére nem teljesen, mert a fénypászmának részben útját állták a színpadot határoló függ leges takarások; fény, árnyék; fény, árnyék. S a leghátsó takarás mögött, a színpad mélyén volt a kijárat. Fémrúddal elreteszelt, magas, széles fémajtó.
Üvegcsörömpölés hallatszott: az ajtó fölötti piros jelz lámpa szétrobbant az egyik gyilkos lövése nyomán. Sebaj - gondolta Jason, aki még így is tisztán látta a csillogó sárgaréz reteszt. Az el adóteremben elszabadult a pokol. Bourne a blúzánál fogva megragadta a n t, és takarások mögött az ajtó felé ráncigálta. A n egy pillanatra ellenállt; Bourne az arcába csapott és maga mellett vonszolta, míg el nem érték az ajtót. A reteszrúd éppen a fejük fölött volt. T lük jobbra lövedékek csapódtak a falba; a gyilkosok futva közeledtek a színpadhoz a széksorok közti átjárókban, igyekeztek olyan helyzetbe kerülni, hogy pontosan célozhassanak. Pillanatok kérdése volt, hogy elérjék a menekül ket, s pillanatok múlva újabb lövéseik vagy egyetlen lövés eltalálja az áldozatukat. Bourne tudta, hogy maradt még elég lövedékük. Fogalma sem volt, honnan és miért tudta, de tudta. A dörrenések alapján maga elé képzelte a fegyvereket, kiszedte a tárakat és megszámolta a lövedékeket. Alsókarjával rávágott a kijárati ajtó reteszrúdjára, az ajtó kivágódott, kiugrott a nyíláson, maga mögött vonszolva a rúgkapáló Marie St. Jacques-ot. - Elég volt! - sikoltotta a n . - Egy lépést sem megyek tovább! Maga rült! Ezek lövések voltak! Jason a lábával visszarúgta a nagy fémajtót, amely becsapódott mögöttük. - Álljon fel! - kiáltott a n re. - Nem! Visszakézb l arcon vágta a n t. - Sajnálom, de velem kell jönnie. Álljon föl! Mihelyt kiérünk, futni hagyom, a szavamat adom rá. De merre induljon? Egy másik alagútban találták magukat, csakhogy itt nem volt sz nyeg, nem voltak lakkozott ajtók, amelyek fölött fényjelek világítottak volna. Valami elhagyatott rakodóterületen lehettek; az alagútnak betonpadlója volt, és Bourne mellett, a fal mentén két cs vázas tehertargonca állt. Jól gondolta: a hetes el adóterem színpadán bemutatott szemléltet eszközöket targoncán kell beszállítani; a kijárati ajtó eléggé magas és széles, hogy akár nagy méret szemléltet eszközök is beférjenek rajta. Az ajtó! El kell torlaszolnia az ajtót. Marie St. Jacques talpra állt, Bourne er sen megragadta a karját, közben elkapta az els targoncát és vázánál fogva a kijárati ajtó elé húzta, majd vállával, térdével addig lökte-taszította, amíg neki nem feszült a fémnek. Lepillantott: a tömör faalap alatt a kerekeken lábreteszeket látott. Sarkával rátaposott az elüls , majd a hátsó reteszre. Amint Bourne a targonca végének feszítette a lábát, a n sarkon perdült és megkísérelt kitörni a férfi szorításából. Bourne lecsúsztatta kezét a n karján, megragadta és befelé csavarta a csuklóját. A n könnybe lábadt szemmel, remeg ajakkal sikoltott. Bourne magához rántotta, baljára kényszerítette, úgy vonszolta. Futásnak eredt. Feltételezte, hogy a Carillon du Lac hátsó traktusa felé haladnak, és azt remélte, majdcsak megtalálja a kijáratot. Mert ott, és csakis ott lehet szüksége a n re, néhány rövid pillanatra, hogy egy pár lépjen ki a kapun, ne egy magányosan rohanó férfi. Recsegés-ropogás hallatszott: a gyilkosok megpróbálták kinyitni a színpadi ajtót, de a beszorult tehertargonca túlságosan súlyos akadálynak bizonyult. Bourne végigvonszolta a n t a betonpadlón, amaz megpróbálta kirántani magát a szorításból; ismét rúgkapálni kezdett, vadul hányta-vetette magát - már teljesen elhatalmasodott rajta a hisztéria. Bourne-nak nem volt más választása, elkapta a könyökét, hüvelykujját teljes er vel belemélyesztette a húsába. A váratlan, gyötr fájdalom hatására elállt a n lélegzete, azután zokogni kezdett. Bourne újra el relódította. Egy betonlépcs höz értek, a négy lépcs fok két fémajtóhoz vezetett. A rakodótérben voltak, az ajtókon túl a Carillon du Lac hátsó parkolója húzódott. Már nem sok hiányzott, most már minden a látszaton múlott. - Jól figyeljen - szólt a megdermedt, halálra rémült n höz. - Akarja, hogy szabadon engedjem? - Úristen, hát persze! Nagyon kérem! - Akkor tegye pontosan azt, amit mondok. Most lemegyünk ezen a lépcs n és kilépünk az ajtón, mint két teljesen hétköznapi ember, a szokásos munkája végeztével. Maga belém karol, lassan lépkedve, csöndesen beszélgetve megyünk a parkoló túlsó végén álló kocsik felé. S mindketten
nevetgélni fogunk - nem hangosan, csak gondtalanul -, mintha azokról a mulatságos dolgokról beszélgetnénk, amelyek a nap során estek meg velünk. Világos? - Az elmúlt tizenöt percben semmi mulatságos dolog sem történt velem - felelte a n alig hallható, fakó hangon. - Tegyen úgy, mintha történt volna valami. Lehet, hogy csapdában vagyok, ha igen, nem tör döm semmivel. Megértette? - Azt hiszem, eltörött a csuklóm. - Nem tört el. - A bal karom, a vállam. Mozdítani sem tudom ket, lüktet mindenem. - Egy idegvéget szorítottam meg, néhány perc múlva elmúlik. Semmi baja sem lesz. - Maga egy állat. - Élni akarok - felelte Bourne. - Gyerünk. S ne felejtse el, ha kinyitom az ajtót, nézzen rám és mosolyogjon, vesse hátra a fejét és nevessen egy kicsit. - Életem legnehezebb feladata. - Könnyebb, mint meghalni. A n sérült karjával Bourne-ba karolt, azután a néhány lépcs fokon lemenve az ajtóhoz jutottak. Bourne kinyitotta, s amint kiléptek, kabátzsebében megmarkolta a francia pisztolyát, pillantásával végigpásztázta a rakodóteret. Az ajtó fölött egyetlen, dróthálóval védett körte világított, halvány fénye baloldalt megvilágította a járdához levezet betonlépcs ket. Bourne arrafelé irányította túszát. Marie St. Jacques pontosan követte az utasításait - az eredmény hátborzongató volt. Amikor elindultak lefelé a lépcs n és Bourne felé fordította az arcát, rémült arcvonásait megvilágította a lámpa fénye. Duzzadt ajka hamis, görcsös mosolyra torzult fehér fogsora fölött, nagy szeme állati rettegést tükröz , két sötét golyóvá merevedett, könnyáztatta, sápadt arcb re megfeszült, vörös foltok csúfították el ott, ahol Bourne megütötte. Jason k be vésett arcot látott maga el tt, maszkot, amelyet a vállára omló, az esti szél által borzolt sötétvörös haj koszorúzott - a mozgó hajtömeg volt az egyetlen él ebben a maszkban. Marie torkából elfojtott nevetés tört el , hosszú nyakán kidagadtak az erek. Már-már összeesett, de Bourne most nem ért rá ezzel foglalkozni. A környez teret kellett kémlelnie, arra kellett összpontosítania, nem vesz-e észre valami, bármilyen csekély mozgást a homályba borult hatalmas parkolótéren. Nem vitás, ezt a félrees , megvilágítatlan területet a Carillon du Lac alkalmazottai használják; mindjárt fél hét volt, az éjszakai m szak már rég megkezdte a munkát. Teljes csönd borult a sík, fekete térségre, amelyet csak a néma gépkocsik sora bontott meg, hatalmas rovarokként gubbasztottak, a fényszórók vak üvege száz szemként meredt a semmibe. Valami megcsikordult. Fém karcolt fémet. Jobb fel l jött a zaj, az egyik közeli kocsisorból. De melyik sorból? Melyik kocsiból? Bourne hátravetette a fejét, mintha partnern je tréfáján mulatna, közben végigkémlelte a legközelebb álló kocsik ablakait. Semmi. Vagy mégis volt valami? Ott volt, de olyan parányi, hogy szinte meg sem lehetett látni... olyan elképeszt en kicsi. Egy csöppnyi zöld kör, egy parányi zöld izzás. Megmozdult... követte ket. Zöld. Kicsiny... fény? Egyszerre csak, egy elfeledett múlt mélyéb l fonálkereszt képe villant a szeme elé. Két, egymást derékszögben metsz vonal! Fonálkereszt! Oszcilloszkóp... egy puska infravörös oszcilloszkópja. Honnan tudhatták a gyilkosok? Számtalan választ talált a kérdésre. A Gemeinschaftban hordozható rádiót használtak; most is lehetett náluk ilyen berendezés. Rajta felölt van, túszán meg vékony selyemruha, pedig h vös az este. Senki sem menne ki így az utcára. Hirtelen mozdulattal balra fordult, lekuporodott, válla telibe találta Marie St. Jacques gyomrát, aki az ütközés erejét l hátratántorodott a lépcs felé. Szaggatott sorozatokban pukkantak a tompított hangú lövések, körülöttük mindenütt k és aszfalt fröccsent. Bourne jobbra vet dött, és abban a pillanatban, ahogy elnyúlt a járdán, továbbhengeredett, közben a felölt zsebéb l el rántotta a
pisztolyt. Ismét talpra ugrott, ezúttal egyenest el re, bal kezével szilárdan alátámasztotta jobb csuklóját, és gondosan megcélozta a kocsiablakot, ahonnan leadták a lövéseket. Háromszor tüzelt. Az álló kocsi sötét belsejéb l ordítás harsant, ez hosszan elhúzódó sikollyá vékonyodott, majd hörgéssé szelídült. Végül csönd lett. Bourne mozdulatlanul feküdt, várt, fülelt, figyelt, készen arra, hogy ismét tüzeljen. Csönd. Föl akart tápászkodni... de nem tudott. Valami történt. Alig bírt megmozdulni. A fájdalom átterjedt a mellkasára, a lüktetés annyira fokozódott, hogy hétrét görnyedt, azután mindkét kezével támaszkodva, fejét rázva megpróbálta visszanyerni tiszta látását és elfojtani a kínt. A bal válla, baloldalt lent a mellkasa, a bordák alatt... a bal combja, a térd fölött, csíp alatt - régebbi sebei voltak ezek, ahonnan több mint egy hónapja kivették a tucatnyi varratot. Nyilván túler ltette testének meggyengült részeit, meghúzta a még nem teljesen gyógyult inakat és izmokat. Úristen! Föl kell állnia, el kell jutnia a merényl kocsijához, ki kell rángatni bel le a gyilkost és azután el kell menekülnie innen. Fájdalomtól eltorzult arccal felkapta a fejét és Marie St. Jacques-ot kereste pillantásával. A n lassan föltápászkodott, el ször az egyik térdére emelkedett, azután fél lábra állt, közben a szálloda falába kapaszkodott. Még egy pillanat és talpra áll, azután futni kezd. El. Nem engedheti elszökni! Sikítozva berohanna a Carillon du Lacba, emberek szaladnának ki, t elkapnák... s akadna közöttük, aki megölné. Meg kell állítania! El red lt és bal felé kezdett gurulni, úgy görgött, mint egy elgurított bábu. Aztán fektében fölemelte a pisztolyát és közvetlen közelr l megcélozta a n fejét. - Segítsen fölállnom - mondta, s közben érzékelte, milyen er feszítésébe kerül minden kimondott szó. - Micsoda? - Hallotta! Segítsen fölállnom. - Azt mondta, elenged! A szavát adta! - Vissza kell vonnom. - Ne, nagyon kérem, ne! - A pisztoly egyenesen az arcára irányul, doktorn . Most pedig idejön és segít fölállnom, vagy szétlövöm a fejét. Kirángatta a halott férfit a kocsiból, és ráparancsolt a n re, hogy üljön a kormány mögé. Azután kinyitotta a hátsó ajtót és bemászott a hátsó ülésre, hogy senki se láthassa. - Hajtson - mondta. - Hajtson, ahová mondom. 6. Ha valamikor stresszhelyzetbe kerül - és persze ha marad rá ideje -, tegye pontosan azt, amit akkor tenne, ha csak kívülr l figyelné ezt a helyzetet, és ebbe élje bele magát. Hagyja szabadon száguldani a gondolatait, hagyja, hogy bármiféle gondolat és kép tisztán merüljön fel a felszínre. Próbáljon kikapcsolni mindennem szellemi fegyelmet. Összpontosítson mindenre és semmire. Fontos részletek juthatnak eszébe, ezzel bizonyos szétrombolt pályák újból életre sokkolhatók... Bourne-nak Washburn szavai jutottak az eszébe, amikor befészkelte magát az ülés sarkába, közben igyekezett visszanyerni önuralmát. Masszírozni kezdte a mellkasát, gyöngéden dörzsölgette a korábbi sebe körüli meggyötört izmokat: a fájdalom nem sz nt meg, de már kevésbé volt hasogató, mint néhány perce. - Nem parancsolhat egyszer en rám, hogy hajtsak! - kiáltotta Marie St. Jacques. - Fogalmam sincs, hová megyek! - Nekem sem - mondta Jason. Utasította a n t, hogy maradjon a part menti úton, ott sötét van, neki pedig id t kell nyernie, hogy összeszedje a gondolatait. - Engem keresni fognak - kiáltott föl a n . - Engem is keresnek.
- Akaratom ellenére kényszerített erre. Megütött. Többször is. - A n most halkan, magára kényszerített önuralommal beszélt. - Ez emberrablás, er szak... súlyos b ncselekmények. Kijutott a szállodából, azt mondta, ez a célja. Engedjen el, és egy szót sem szólok. Megígérem! - Úgy érti, a szavát adja? - Igen! - Én is a szavamat adtam magának, aztán visszavontam. Maga is megtehetné. - Maga másmilyen. Én nem vonnám vissza. Senki sem tör az életemre! Ó, istenem! Kérem! - Hajtson tovább. Bourne egyvalamit tisztán látott. A gyilkosok észrevették, hogy menekülés közben eldobta és otthagyta a b röndjét. A b rönd elárulta nekik azt, ami nyilvánvaló: ki akar jutni Zürichb l, és nem vitás, Svájcból is. A repül teret és a pályaudvart tehát figyelni fogják. A kocsit pedig, amelyet a lel tt férfitól zsákmányolt, attól, aki megpróbálta megölni, bizonyára keresni fogják. Nem mehetett sem a repül térre, sem a pályaudvarra, s meg kell szabadulnia a kocsitól is, másikat kell szereznie. Persze jócskán volt pénze: százezer svájci frank és több mint tizenhatezer francia frank volt nála; a svájci pénz az útlevél tokjában lapult, a francia a Marquis de Chamford-tól lopott tárcában. Ennyib l b ven megszervezheti, hogy titokban eljusson Párizsba. De miért éppen Párizsba? Mintha mágnes lenne ez a város, magyarázat nélkül vonzza magához. Maga nem tehetetlen. Meglátja, rátalál az útra... Párizsba. - Járt már korábban is Zürichben? - kérdezte a túszát. - Soha. - Ugye, nem hazudik nekem? - Semmi okom sincsen rá! Kérem, hadd álljak meg. Engedjen el! - Mióta van itt? - Egy hete. A konferenciát egy hétre tervezték. - Akkor bizonyára akadt ideje járkálni, maradt ideje városnézésre. - Szinte ki sem léptem a szállodából. Nem volt id m. - A hirdetményen láttam a napirendet, nem t nt túlzsúfoltnak. Egész napra csak két el adás volt kiírva. - Azok vendégel adók voltak; naponta legfeljebb kett . De az id nk nagy részét tanácskozással töltöttük... kis munkacsoportokban. Tíz-tizenöt, különböz érdekl dés ember, különböz országokból. - Maga kanadai? - A pénzügyminisztériumban, az állami bevételek osztályán dolgozom. - Ezek szerint nem orvosdoktor. - Közgazdász vagyok. McGill Egyetem. Pembroke College, Oxford. - Ez igen! Egyszer csak a n , némi éllel a hangjában megjegyezte: - A feletteseim várják, hogy kapcsolatba lépjek velük. Ma éjszaka. Ha nem adok életjelt magamról, megrémülnek. Kérdez sködni fognak, fölhívják a zürichi rend rséget. - Értem - mondta Bourne. - Ezen érdemes elgondolkodni. Felt nt neki, hogy az utolsó félóra drámai és er szakos eseményei közepette Marie St. Jacques egy pillanatra sem engedte el a kézitáskáját. El rehajolt, de a mozdulat nyomán olyan élesen hasított mellkasába a fájdalom, hogy összerándult. - Adja ide a táskáját. - Micsoda? - A n lekapta a kezét a kormányról és hiábavaló kísérletet tett, hogy elkapja a kézitáskáját a férfi el l. Bourne jobb keze el relendült az ülés felett: már ott is volt a táska a kezében. - Maga csak hajtson, doktorn - mondta, amint fölemelte a kézitáskát az ülésr l és ismét hátrad lt.
- Ehhez nincs joga... - Marie St. Jacques elharapta a mondatot, mert számára is nyilvánvaló volt, mennyire ostoba a megjegyzése. - Ezzel én is tisztában vagyok - felelte Bourne. Kinyitotta a táskát, fölkattintotta a kocsi olvasólámpáját és a fénysugár felé tartotta a retikült, amelyben - a tulajdonos ismeretében ez várható is volt - tökéletes rend uralkodott. Útlevél, levéltárca, aprópénz, kulcsok, a hátsó zsebekben pedig gondosan elrendezett feljegyzések és üzenetek. Bourne egy bizonyos üzenetet keresett; abban a sárga borítékban találta meg, amelyet a Carillon du Lac portása adott át a n nek. Megtalálta, kinyitotta a borítékot és kivette az összehajtogatott papírlapot. Ottawai távirat volt. NAPI JELENTÉSEK PRIMÁK. SZABADSÁG ENGEDÉLYEZVE. VÁRUNK A REPÜL TÉREN SZERDÁN 26-ÁN. TELEFONÁLD VAGY SÜRGÖNYÖZD MEG A JÁRATSZÁMOT. LYONBAN FELTÉTLENÜL KERESD MEG MISS BELLE MEUNIERE-T. FÖLSÉGES A KONYHÁJA. ÖLEL PETER. Jason visszacsúsztatta a táviratot a kézitáskába, amelyben most vett észre egy lapos kis gyufásdobozt, fényes, fehér fed lapján kézírásos fölirattal. Kivette a gyufásdobozt és elolvasta a nevet: Kronenhalle. Egy vendégl ... Egy vendégl . Valami nyugtalanította; nem tudta, hogy mi, de nem hagyta nyugodni. Valami a vendégl vel kapcsolatban. A gyufát zsebre vágta, bekattintotta a kézitáskát, azután el rehajolva az elüls ülésre ejtette. - Csak látni akartam - mondta, s visszahúzódott a sarokba. El húzta és mereven bámulta a gyufásdobozt. - Úgy emlékszem, mondott valamit, hogy üzenetet vár Ottawából. Megkapta. Huszonhatodikáig még több mint egy hét van hátra. - Kérem... Az esdeklés voltaképpen segélykiáltás volt, Bourne meg is értette hogy az, de nem tudott mit kezdeni vele. A következ jó egy órában annyira szüksége lesz erre a n re, mint béna embernek a mankóra, vagy pontosabban, ahogy egy gépkocsit vezetni képtelen embernek szüksége van sof rre. De nem ebben a kocsiban. - Forduljon meg - parancsolta. - Induljon vissza a Carillonhoz. - A... szállodához? - Igen - felelte Bourne. Szemét nem vette le a gyufáról, a dobozt újra meg újra megforgatta az olvasólámpa fényében. - Egy másik kocsira van szükségünk. - Nekünk? Nem, ezt nem teheti! Nem vagyok hajlandó tovább... - Marie ismét elharapta a szavát, miel tt befejezte volna a mondatot, a végére ért volna gondolatának. Nyilván másvalami jutott az eszébe; egyszerre csak elhallgatott, elfordította a kormánykereket, amíg a kocsi teljesen meg nem fordult a sötét tóparti úton. Aztán olyan er vel lépett a gázpedálra, hogy a kocsi megugrott, a kerekek megpörögtek a hirtelen felgyorsulástól. A következ pillanatban kiengedte a pedált, megmarkolta a kormányt, igyekezett visszanyerni önuralmát. Bourne pillantását a gyufásdobozról a n tarkójára emelte, a fényben felcsillanó sötétvörös hajat nézte. Zsebéb l el húzta a pisztolyt, újra el rehajolt, egészen közel a n höz. Fölemelte a fegyvert, kezével végigsimított Marie St. Jacques vállán, aztán a pisztoly csövét az arcába nyomta. - Világosan beszélek, és szeretném, ha megértene. Maga pontosan azt fogja tenni, amit mondok. Szorosan mellettem marad. Ez a pisztoly ott lesz a zsebemben. Egyenesen a gyomrának irányul, ahogyan most pontosan a fejét célzom: Láthatta, hogy az életemr l van szó, így azután egy pillanatig sem haboznék meghúzni a ravaszt. Azt akarom, hogy ezt értse meg. - Megértettem - válaszolta suttogva a n . Nyitott szájjal lélegzett, teljesen úrrá lett rajta a rettegés. Jason leengedte a pisztolyt. Elégedett volt az eredménnyel. Elégedett volt és irtózott. Hagyja szabadon száguldani a gondolatait... A gyufa. Mi lehet a gyufával? De nem is a gyufásdobozról van szó, hanem a vendégl r l - nem a Kronenhalléról, hanem egy másik vendégl r l. Súlyos gerendázat, gyertyafény, fekete... fekete háromszögek a bejáraton. Fehér k és fekete háromszögek. Három? Három fekete háromszög. Valaki ott volt... egy vendégl ben,
amelynek a bejárata fölött három háromszög van. A kép éles volt, élénk... és nyugtalanító. Mi lehetett az? Létezik ilyen hely egyáltalán? Fontos részletek juthatnak eszébe... ezzel bizonyos szétrombolt pályák... újra életre sokkolhatók... Ez történne most? Uramisten, nem bírom! Néhány száz méter távolságra, az út végén megpillantotta a Carillon du Lac kivilágított ablakait. Nem gondolta végig, mit fog tenni, hanem két feltételezés alapján cselekedett. El ször: a gyilkosok nem maradtak az épületben. Másrészt viszont esze ágában sem volt besétálni egy olyan csapdába, amit állít fel saját magának. Két gyilkost már ismert; de ha másokat hagytak ott a szálloda körül, azokat nem ismerné föl. A nagy parkoló a kör alakú kocsifelhajtó mögött, a szálloda bal oldalán volt. - Lassítson utasította Jason a n t. - Forduljon be az els kocsifeljárón bal kéz felöl. - De hát az kijárat - tiltakozott a n ideges hangon. - Rossz felé megyünk. - Senki sem jön kifelé, hajtson! Hajtson be a parkolóba, a lámpák után. A szálloda el tet s bejáratánál nagy volt a cs dület, ezért velük senki nem tör dött. A kör alakú felhajtón négy rend rségi kocsi sorakozott, lassan forgó villogóval, mintegy érzékeltetve, hogy válságos a helyzet. Egyenruhás rend rök mellett szmokingos szállodai alkalmazottak nyüzsögtek a seregnyi izgatott szállodai vendég körül. A rend rök kérdéseket tettek fel, s egy listáról kipipálták a távozók nevét. Marie St. Jacques áthajtott a parkolón a reflektorokon túli, árnyékos területre és beállt egy üres helyre jobboldalt. Leállította a motort, azután mereven el renézve, mozdulatlanul ülve maradt. - Nagyon óvatos legyen - mondta Bourne, és a maga oldalán lecsavarta az ablakot. - Lassan mozogjon. Nyissa ki az ajtaját és szálljon ki, azután álljon az én ajtómhoz és segítsen nekem. Ne felejtse el: nyitva van az ablak és a kezemben itt a pisztoly. Jóformán egy méterre se lesz t lem, ha tüzelek, semmiképpen sem téveszthetem el. Marie rémülten, gépiesen megtette, amit Bourne parancsolt neki. Jason az ablak keretébe kapaszkodva fölemelkedett és kikászálódott a járdára. Súlypontját egyik lábáról a másikra helyezte át, úgy érezte, lassanként ismét mozgásképessé válik: Járni már tudott. Nem egykönnyen, kissé sántikált, de járt. - Most mihez kezd? - kérdezte Marie St. Jacques olyan hangon, mintha már el re félne a választól. - Várok. El bb-utóbb valaki le fog parkolni itt. Bármi történt is, odabenn, vacsoraid van. Asztalokat foglaltak, partykat szerveztek, sok az üzleti vacsora; az emberek nem fognak változtatni a terveiken. - És ha valóban jön egy kocsi, hogyan szerzi meg? - Marie elhallgatott, azután maga válaszolt a kérdésre. - Úristen, maga megöli, bárkié legyen is a kocsi. Bourne megragadta a karját, Marie retteg , falfehér arca alig pár centire volt t le. Tudta, meg kell félemlítenie. Hatalmában kell tartania, de nem lépheti túl azt a határt, amikor megint hisztérikussá válna. - Ha rákényszerülök, megteszem. De nem hiszem, hogy szükség lesz rá. A parkolósegédek hozzák ide hátra a kocsikat. Rendszerint a m szerfal párkányán vagy az ülés alatt hagyják a kulcsokat. Így egyszer bb. A kör alakú felhajtó fel l reflektorfény villant fel; kis, kétajtós kocsi hajtott be a parkolóba, s mihelyt beért, fölgyorsult, ami félreérthetetlenül arra utalt, hogy egy parkolóalkalmazott vezeti az autót. A kocsi egyenesen feléjük tartott; Bourne ett l megriadt, amíg észre nem vette, hogy mellettük üres egy hely. A fényszóró csóvája rájuk esett - észrevették ket. Foglalt asztalok az étteremben... Egy vendégl ... Jason úgy döntött, hogy megragadja az alkalmat. A parkolósegéd kiszállt a kétajtósból, a kulcsokat az ülés alá csúsztatta. Amikor a kocsi végéhez ért, látható kíváncsisággal bólintott feléjük. Bourne franciául szólalt meg. - Halló, fiatalember! Talán tud rajtunk segíteni. - Uram? - A parkolós habozva, óvatosan elindult feléjük, nyilván is azon gondolkozott, ami a szállodában történt.
- Kissé szédülök, túl sokat ittam a maguk kit n svájci borából. - Megesik, uram. - A fiatalember megkönnyebbülten elmosolyodott. - A feleségem úgy gondolta, nem ártana kicsit leveg zni, miel tt elindulnánk a városba. - Jó ötlet, uram. - Odabenn még mindig a feje tetején áll minden? Már azt hittem, a rend r ki sem enged minket, de azután észrevette, hogy pillanatokon belül lehányom az egyenruháját. - Bolondokháza van, uram. Mindenütt ott vannak... Meghagyták nekünk, hogy ne beszéljünk a dologról. - Természetesen. De van egy kis nehézség. Egy üzlettársunk ma délután érkezett repül n, és megegyeztünk, hogy egy vendégl ben találkozunk, csakhogy elfelejtettem a hely nevét. Jártam már ott, de nem jut eszembe, hol van, mi a neve. Csak arra emlékszem, hogy a bejáraton három fura alakzat van... gondolom, valami díszítés. Ha jól emlékszem, háromszögek. - Az a Drei Alpenhäuser, uram. A Három Alpesi Lak. A Falkenstrasse egyik mellékutcájában van. - Hát persze, ez az! S innen a legjobban úgy jutunk oda, ha... - Bourne elhúzta a mondat végét, ahogy a spicces emberek szokták, amikor megpróbálnak koncentrálni valamire. - Forduljon csak balra, amint kiér a kapun, uram. Vagy száz métert menjen a rakparton, amíg egy nagy mólóhoz nem ér, azután forduljon jobbra. Egyenesen nekimegy a Falkenstrassénak. Mihelyt túljut a Seefelden, el sem tévesztheti az utcát vagy a vendégl t. A sarkon jelz tábla is van. - Köszönöm. Itt lesz még néhány óra múlva, amikor visszatérünk? - Hajnali kett ig vagyok szolgálatban, uram. - Helyes. Majd megkeresem és kézzelfoghatóbban is kifejezem a hálámat. - Köszönöm, uram. Kivihetem ön helyett a kocsiját? - Már így is eleget segített, köszönöm. Ránk fér még egy kis gyaloglás. A parkolósegéd ujjával megbökte a sapkáját és elindult a szálloda bejárata felé. Jason sántikálva a kétajtós felé vezette Marie St. Jacques-ot. - Siessen. Az ülés alatt vannak a kulcsok. - Mi lesz, ha megállítanak minket? A parkolós meglátja a kocsit, amikor kifelé tartunk; tudni fogja, hogy maga ellopta. - Nem hiszem. Legalábbis akkor nem, ha azonnal indulunk, mihelyt visszaér a tömegbe. - És ha mégis? - Akkor csak azt remélhetem, hogy maga gyorsan fog hajtani - mondta Bourne és a kocsi ajtaja felé taszította a n t. - Szálljon be. A parkolós már befordult a sarkon és meggyorsította a lépteit. Jason el húzta a pisztolyt, sántikálva megkerülte a kocsi elejét, megtámaszkodott a motorházon, közben pisztolyát a szélvéd re szegezte. Kinyitotta a másik ajtót és nagy nehezen beült a n mellé. - Az isten verje meg, azt mondtam, vegye el a kulcsokat! - Jó, jó... képtelen vagyok gondolkodni. - Próbálja meg! - Jaj, istenem... Marie az ülés alá nyúlt, hosszan matatott, amíg megtalálta a kis b rtokot. - Indítsa be a motort, de várja meg, amíg szólok, hogy kifarolhat. - Bourne azt figyelte, nem látszanak-e reflektorfények a körfelhajtón, ez megmagyarázta volna, miért kezdett el hirtelen sietni a parkolós: kocsi érkezett, amelyet hátra kell vinnie a parkolóba. Fények azonban nem villantak fel, nyilván más lehetett az ok. Talán két ismeretlen a parkolóban? - Indítson. Gyorsan. Ki akarok jutni innen. A n hátramenetbe kapcsolt; néhány pillanat múlva már a tóparti útra nyíló kijáratnál voltak. - Lassítson - mondta Bourne. El ttük egy taxi kanyarodott a felhajtóra. Bourne visszafojtott lélegzettel kémlelte a kocsi túloldali ablakán át a Carillon du Lac bejáratát; a bejáratnál zajló jelenet világossá tette, miért vált egyszerre olyan siet ssé a parkolás dolga. A szállodai vendégek egy csoportja izgatottan vitatkozott a rend rökkel, a vendégek hosszú sorban
várakoztak, a rend rök egy listáról kihúzták a szállodából távozni kívánók nevét; a huzavona felb szítette az ártatlanokat. - Mehetünk - mondta fájdalmasan összerezzenve Jason, mert ismét belenyilallt a mellkasába. - Nem gyanakszanak ránk. Dermeszt , kísérteties, hátborzongató élmény volt. A három háromszög pontosan olyan volt, amilyennek lelki szemei el tt látta ket: fehér k lapon féldomború, tömör, sötét faábrák. Három egyforma háromszög, a svájci völgyek faházainak absztrakt megjelenítése: azt képzelhette az ember, a hó olyan mély, hogy csak a házak fels része látszik ki bel le. A három csúcs fölött ott virított gót bet kkel a vendégl neve: DREI ALPENHÄUSER. A középs háromszög alapvonala alatt nyílt a vendégl bejárata: dupla ajtók, amelyek együttesen egy katedrális ívére emlékeztettek, az alpesi házakra jellemz tömör kovácsoltvas gy r kkel. A vörös téglás házakból álló keskeny utca a régi Zürich egy helyreállított kerületének része volt. Az ember inkább ló vontatta pompás hintókat, a magas bakon vastag keszty s, cilinderes kocsisokat és sok-sok gázlámpát képzelt ide, semmi esetre sem autókat. Ezt az utcát elfeledett emlékek képei és hangjai töltik be - gondolta a férfi, aki nem tudott felejteni, mert nem volt emlékezete. Pedig volt egy élénk és nyugtalanító emléke. Három sötét háromszög, súlyos gerendázat és gyertyafény. Igaza volt; valóban zürichi emlék elevenedett meg. De egy másik életb l. - Megérkeztünk - szólalt meg a n . - Tudom. - Miért nem mondja, hogy mit csináljak? kiáltott Marie. - Már túlmentünk rajta. - Hajtson a következ sarokig, ott forduljon balra. Kerülje meg a háztömböt, azután hajtson vissza ide. - Miért? - Bárcsak tudnám. - Micsoda? - Mert azt mondtam. Valaki volt ott... abban a vendégl ben. Miért nem követik más képek? Egy másik kép. Egy arc. Még kétszer végighajtottak az utcán a vendégl el tt. Ezalatt két pár és egy négyes társaság ment be; azután egy férfi lépett ki és a Falkenstrasse felé indult. A járdaszegélyen parkoló kocsik után ítélve a Drei Alpenhäuserben közepes forgalom volt ezen az estén. A vendégek száma a következ két órában nyilván megszaporodik majd, mert a zürichiek általában inkább fél tizenegy tájban vacsoráznak, semmint nyolckor. Értelmetlennek t nt a további halogatás; Bourne-nak semmi új nem jutott az eszébe. Nem tehet mást, gondolta; csak ül, figyel és reménykedik, hátha mégiscsak sikerül felidéznie magában valamit. Bármit. Egyvalami már felmerült benne: a lapos gyufásdoboz egy valós képet villantott fel. S ebben a valós képben olyan igazság lappangott, amelyet még fel kell derítenie. - Kanyarodjon jobbra, álljon be az utolsó kocsi elé. Majd gyalog megyünk vissza. Marie St. Jacques némán, tiltakozás nélkül hajtotta végre az utasítást. Jason rápillantott: reakciója túlságosan is engedelmesnek t nt, ellentmondott korábbi viselkedésének. Jason sejtette, mi megy végbe a n ben. Ráncba kell szednie. Akármi történjék is majd a Drei Alpenhäuserben, szüksége lesz rá még egy utolsó szolgálatra: a n nek kocsin ki kell juttatnia t Zürichb l. Az autó megállt, kerekei a járdaszegélyt súrolták. Marie leállította a motort, s lassan, túlságosan is lassú mozdulattal kezdte eltenni a kulcsokat. Jason a kormány fölött átnyúlva megfogta a csuklóját; Marie az árnyékból lélegzet-visszafojtva nézett rá. Jason ujjai átsiklottak a kezén, amíg ki nem tapogatta a kulcstokot. - Majd én elteszem - mondta. - Természetesen - felelte a n . Bal kezét természetellenesen az oldalához szorítva mozdulatlanul ült a kocsi nyitott ajtajában.
- Most pedig szálljon ki, álljon a motorház elé - folytatta a férfi -, és ne próbálkozzék semmi ostobasággal. - Miért tennék ilyesmit? Megölne. - Helyes. - Jason az ajtókilincs felé nyúlt, eltúlozva a fájdalmát. Hátat fordított a n nek és lenyomta a kilincset. Hirtelen ruhasusogást hallott, de még ennél is sebesebb légzés csapta meg; a túloldali ajtó kivágódott, a n már félig a járdán állt. Bourne azonban fölkészült; ráncba kell szednie! Ültében villámgyorsan hátrafordult, bal karja kipattanó rugóként l tt ki, keze karomként ragadta meg a n selyemruháját a lapockái között. Visszarántotta az ülésre, azután a hajába markolva magához húzta a fejét, amíg arca, feszül nyakkal az övéhez nem ért. - Nem teszem többé! - kiáltott Marie könnybe lábadt szemmel. - Esküszöm, nem teszem többé! Bourne átnyúlt fölötte, berántotta az ajtót, az után mereven a szemébe nézett, megpróbálta megérteni a túszát. Harminc perce egy másik kocsiban már-már rosszullét környékezte, amikor a pisztoly csövét az arcának szorította és azzal fenyegette, hogy megöli, ha nem engedelmeskedik. Most semmiféle ilyen vonakodást sem érzett; a n egyetlen nyílt cselekedettel átlépett egy határt. Ellenség, fenyeget veszedelem lett; megölheti, ha szükségessé válik, megölheti minden érzelem nélkül; csupán mert ez lenne célszer . - Mondjon már valamit! - suttogta a n . Teste egy pillanatra görcsbe rándult, melle a görcsös mozgás ütemében emelkedve és süllyedve ruhája sötét selymének feszült. Megragadta a saját csuklóját, igyekezett visszanyerni önuralmát, s ez részben sikerült is neki. Amikor újra megszólalt, már nem suttogott, hanem tompa hangon beszélt. - Azt mondtam, nem teszem többé, s nem is fogom megtenni. - Meg fogja próbálni - felelte halkan a férfi. - Eljön a pillanat, amikor azt hiszi, sikerülhet, és megpróbálja. Higgyen nekem: nem sikerülhet. De ha újra megpróbálkozik vele, kénytelen leszek megölni magát. Nem szeretném megtenni. Semmi, az égvilágon semmi ok sincsen rá, hacsak nem válik veszélyessé. Márpedig ha megszökik, miel tt elengedem, ez történik. És ezt nem engedhetem meg. Az igazságot mondta, ahogyan értelmezte. A döntés egyszer sége éppannyira meglepte, mint maga a döntés, Az ölés célszer ség kérdése, semmi egyéb. - Azt mondja, elenged. Mikor? - Ha biztonságban leszek - felelte Bourne. Amikor már nem számít, mit mond vagy tesz. - S az mikor lesz? - Mostantól számítva úgy egy óra múlva. Ha már kint leszünk Zürichb l és én úton leszek valahová. Maga azt sem fogja tudni, hová és hogyan. - Miért higgyek magának? - Nem érdekel, hisz-e nekem vagy sem. - Elengedte a n t. - Szedje össze magát. Törölje meg a szemét, fésülködjön meg. Bemegyünk. - Mi van odabenn? - Bárcsak tudnám - mondta Bourne, és a kocsi hátsó ablakán át a Drei Alpenhäuser bejáratát figyelte. - Ezt már az el bb is mondta. Bourne a n re pillantott, belenézett az t kutató, nagy, barna szempárba, amely szorongva, rettegve meredt rá. - Tudom. Siessen. A magas, alpesi mennyezetet súlyos gerendák tartották, az asztalokat és székeket tömör fából faragták; körös-körül mély bokszok szegélyezték a termet, mindenütt gyertyafény imbolygott. Egy harmonikás járkált a tömegben, hangszeréb l halk bajor dallamok áradtak. Bourne már látta valamikor a hatalmas termet, a gerendák és a gyertyafény mélyen beivódtak az agyába, a zenefutamokat is hallotta már. Egy másik életében járt már itt. A keskeny el térben álltak, az étteremvezet asztala el tt. A szmokingos férfi üdvözölte ket.
- Haben Sie einen Tisch reserviert, mein Herr? - Ha úgy érti, foglaltunk-e asztalt, úgy attól tartok, hogy nem. De nagyon melegen ajánlották nekem önt. Remélem, sikerül elhelyeznie bennünket. Lehet leg egy bokszban. - Minden bizonnyal, uram. Az este csak most kezd dik, még van szabad helyünk. Errefelé, ha szabad kérnem. Egy sarokbokszhoz vezette ket; az asztal közepén gyertya lobogott. Bourne sántikált és a n be kapaszkodott, így az étteremvezet a lehet legközelebbi asztalnál helyezte el ket. Jason bólintott Marie St. Jacques-nak. A n leült, majd szemben vele Bourne is elhelyezkedett. - Húzódjon beljebb a fal mellé - mondta, amint az étteremvezet elment. - Gondoljon rá: a pisztoly itt van a zsebemben, s nekem csak fel kell emelnem a kezem, és maga már nem jut ki innen. - Már megmondtam, hogy nem fogom megpróbálni. - Remélem is. Rendeljen italt, enni nincs id nk. - Nem is tudnék enni. - Marie ismét megragadta a saját csuklóját, keze láthatóan remegett. - Miért nincs id nk? Mire vár? - Nem tudom. - Miért mondja azt állandóan, hogy nem tudom, bárcsak tudnám? Miért jött ide? - Mert már jártam itt. - Ez nem válasz! - Semmi okom, hogy válaszoljak magának. Egy pincér lépett hozzájuk. Marie St. Jacques bort kért, Bourne skót whiskyt rendelt, mert úgy érezte, er sebb italra van szüksége. Körülnézett a vendégl ben, megkísérelt mindenre és semmire összpontosítani. De csak a semmit látta. Semmiféle kép sem merült fel benne, hiába nem gondolt semmire, ett l sem támadt semmilyen gondolata. Semmi. S ekkor megpillantotta a terem túloldalán az arcot. Nagy arc volt, nagy fejben, hájas test fölött, amely egy csukott ajtóhoz közeli, terem végi boksz falához szorult. A hájas ember nem mozdult a homályba borult megfigyelési pontjáról, mintha a homály védelmet, a terem megvilágítatlan része menedéket nyújtana neki. Szemét mereven Jasonra függesztette, tekintete rettegést és hitetlenséget tükrözött. Bourne nem ismerte az arcot, de az arc ismerte t. A férfi ajkához emelte az ujjait, megtörölte a szája sarkát, azután elfordult, s tekintetét végigjártatta a terem valamennyi asztalának vacsoratálain. Csak azután kezdte meg a számára nyilvánvalóan fontos utat a termen át az bokszuk felé. - Egy férfi közeledik felénk - szólalt meg Jason a gyertyaláng fölött. - A férfi kövér és fél. Ne szólaljon meg. Bármit is mond a férfi, maga tartsa a száját. Ne is nézzen rá; emelje föl a kezét, könnyedén hajtsa a fejét a könyökére. A falat nézze, ne t. A n a homlokát ráncolta, azután jobb kezét az arcához emelte, ujjai remegtek. Ajka kérdést formált, de nem jött ki hang a torkán. Jason felelt a ki nem mondott kérdésre. - A saját érdekében - mondta. - Semmi értelme, hogy kés bb azonosíthassa magát. A kövér férfi a boksz sarka körül odanyomakodott hozzájuk. Bourne elfújta a gyertyát, s ezáltal az asztal nagyjából homályba borult. A férfi megállt, rámeredt, azután halkan, mesterkélten megszólalt. - Te jó Isten! Hát maga miért jött ide? Mit követtem el, hogy ezt tegye velem? - Jó itt a konyha, ezt maga is tudja. - Hát nincs magában érzés? Nekem családom, feleségem, gyermekeim vannak. Csak azt tettem, amit parancsoltak. Átadtam magának a borítékot; nem néztem meg, mi van benne, semmit sem tudok! - De azért megfizették, igaz? - kérdezte ösztönösen Jason. - Igen, de nem mondtam semmit. Sohasem találkoztunk, sohasem adtam magáról személyleírást. Senkivel sem beszéltem! - Akkor miért fél? Én csak egyszer vendég vagyok, aki vacsorát szeretne rendelni.
- Könyörgök. Menjen el. - Most már haragszom. Okosabban tenné, ha megmondaná, miért. A kövér ember az arcához emelte kezét, ujjai ismét letörölték a szája körül kiült verejtékcsöppeket. Elfordította a fejét, az ajtó felé kémlelt, azután visszafordult Bourne-hoz. - Lehet, hogy mások fecsegtek. Lehet, hogy tudják, ki maga. Nekem megvolt a magam baja a rend rökkel, egyenest hozzám jönnének. Marie St. Jacques elvesztette az önuralmát, Jasonra nézett és kicsúszott a száján: - A rend rök... Rend rök voltak? Bourne dühösen rámeredt, azután visszafordult az ideges, kövér férfihoz. - Azt akarja mondani, hogy a rend rök bántanák a feleségét és gyerekeit? - k nem, ezt maga is jól tudja. De az érdekl désük másokat is elvezetne hozzám. Vagy a családomhoz. Hányan vannak, akik magát keresik, mein Herr? És kik azok, akik keresik? Nincsen szüksége az én válaszomra, maga is tudja: semmit l sem riadnak vissza. Egy feleség vagy egy gyerek halála nekik semmiség. Nagyon kérem! Az életemre. Én nem mondtam semmit. Menjen el. - Maga eltúlozza a dolgot. - Jason az ajkához emelte a poharat, mintegy az elbocsátás el játékaként. - Krisztus szerelmére, ne tegye ezt! - A férfi el rehajolva megkapaszkodott az asztal szélében. Bizonyítékot akar a némaságomról? Hát megadom. Elterjesztették az egész alvilágban, hogy bárki, akinek bármiféle információja van, hívja fel a zürichi rend rség által megadott telefonszámot. Mindent szigorúan titokban tartanak, de az alvilágban ilyesmivel kapcsolatban nem szoktak hazudni. Hatalmas jutalmat t ztek ki, több ország rend rsége az Interpolon keresztül küldött pénzt. És kilátásba helyezték azt is, hogy a múltbeli félreértéseket esetleg új jogi megvilágításban vizsgálnák felül. - A férfi fölegyenesedett, ismét megtörölte a száját, hatalmas teste a faasztal fölé tornyosult. - A magamfajta ember számára el nyös lenne, ha barátságosabb viszonyba kerülne a rend rséggel. Mégsem tettem semmit. Hiába garantálták a titoktartást, nem tettem semmit! - Hát mások? - Én csak Chernakot ismerem. Rajta kívül nem beszéltem senkivel, aki elismerné, hogy valaha is látta magát. De hát ezt maga is tudja; a borítékot rajta keresztül juttatták el hozzám. pedig ki nem nyitná a száját soha. - Hol van most Chernak? - A szokott helyen. A löwenstrassei lakásán. - Sohasem jártam ott. Hány szám? - Sohasem járt ott...? - A kövér férfi elharapta a szót, összeszorította az ajkát, szemében rémület ült. - Ellen riz? - Válaszoljon a kérdésre. - Harminc hetes szám. Maga éppoly jól ismeri, mint én. - Jó. Akkor ellen rzöm. Ki adta a borítékot Chernaknak? A férfi mozdulatlanná dermedt. - Err l nekem fogalmam sincs. Soha még csak nem is kérdez sködtem utána. - Még kíváncsi sem volt? - Hát persze hogy nem. A kecske nem megy önként a farkas barlangjába. - De a kecskék biztos járásúak. Éles a szaglásuk is. - Meg óvatosak, mein Herr. A farkas ugyanis gyorsabb és végtelenül harciasabb náluk. Csupán egyetlen hajszára kerülne sor, s az lenne a kecske utolsó futása. - Mi volt a borítékban? - Már mondtam, nem nyitottam ki. - De tudja, mi volt benne. - Fel teszem, pénz. - Felteszi? - Rendben van. Pénz. Rengeteg pénz. Ha bármilyen hiány mutatkozott, nekem semmi közöm sem volt hozzá. És most kérem, könyörgök. T njön el innen!
- Még egy utolsó kérdés. - Bármit. Csak t njön el! - Mire kellett a pénz? A hájas ember Bourne-re meredt, zihálva lélegzett, állát kiverte a verejték. - Hát én tudjam? Én csak mindennap elolvastam az újságokat. Három nyelven. Hat hónapja megöltek egy férfit. Minden újság az els oldalán számolt be a haláláról. 7. Megkerülték a háztömböt, kijutottak a Falkenstrasséra, azután jobbra fordultak a Limat Quaira, a Grossmünster-székesegyház felé. A Löwenstrasse a folyón túl volt, a város nyugati részében. Leggyorsabban úgy érhetnek oda, ha a Münster hídon átmennek a Bahnhofstrasséra, majd a Nüschelerstrasséra; legalábbis ezt a fölvilágosítást kapták egy pártól, akik éppen távozásukkor léptek be a Drei Alpenhäuserba. Marie St. Jacques szótlanul vezetett. Úgy szorította a kormányt, mint a kézitáskája szíját a carillonbeli rület során; mintha így kapaszkodott volna az épelméj ségbe. Bourne rápillantott, és megértette, mi megy végbe benne. ...megöltek egy férfit. Minden újság az els oldalán számolt be a haláláról. Jason Bourne-t eszerint megfizették, hogy öljön, és számos ország rend rsége küldött pénzt az Interpolon keresztül, hogy jobb belátásra bírják a vonakodó besúgókat, és így terjesszék ki az elfogására indított hajszát. Hányan vannak, akik magát keresik, mein Herr? S kik azok, akik keresik?... Semmit l sem riadnak vissza. Egy feleség vagy egy gyerek halála nekik semmiség. Nem a rend rség. Mások. A Grossmünster-székesegyház ikerharangtornyai ott magasodtak el ttük az éjszakai égbolt el terében, a reflektorok fénynyalábjai kísérteties árnyékokat vetettek. Jason nézte a középkori épületet, s mint oly sok mást, ismerte is meg nem is. Látta már valamikor, s most mégis els ízben látta. Csak Chernakot ismerem... A borítékot rajta keresztül juttatták el hozzám... Löwenstrasse. Harminchetes szám. Maga éppoly jól ismeri, mint én. Valóban ismeri? Valóban ismerni fogja? Áthajtottak a hídon. Az utcák zsúfoltak voltak, minden keresztez désnél gépkocsik és gyalogjárók versengtek az els bbségért, a piros és zöld lámpajelzések összevissza, végtelenül hosszú szünetekkel villantak fel. Bourne igyekezett semmire sem... és mindenre összpontosítani. Az igazság körvonalai kezdtek kibontakozni el tte, rejtélyes apró részletekben, egyre meghökkent bb mozzanatokban. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes, hogy szellemileg képes az eddiginél még sokkal többet is felfogni. - Halt! - hallotta a német kiáltást. - Mit csinál a hölgy? Nem ég a lámpája! És itt tilos balra kanyarodni! Jason fölkapta a fejét, a tompa fájdalom görcsbe rántotta a gyomrát. Jár rkocsi haladt mellettük, egy rend r a nyitott ablakból kiáltott rájuk. A n a visszapillantó tükörben észrevette a rend rkocsit, erre kikapcsolta a fényszórókat és jelezte, hogy balra fordul. Balra, egy egyirányú utcába, jóllehet a keresztezésnél a nyilak egyértelm en jobbra irányították a forgalmat. Ha balra fordulnak és keresztbe állnak a rend rkocsi elé; nyilván megállítanák ket, s akkor a n kedve szerint sikoltozni kezdhetne. Bourne felkattintotta a fényszórókat, azután a n n áthajolva egyik kezével kikapcsolta az irányjelz t, a másikkal megragadta a karját, ugyanott, ahol egyszer már megszorította. - Megölöm, doktorn - súgta neki, majd az ablakon át kikiáltott a rend rnek: - Sajnálom! Kissé összezavarodtunk! Turisták vagyunk! A következ tömbnél akarunk befordulni!
A rend r alig egy fél méterre volt Marie St. Jacques-tól, szemével az arcát fürkészte, nyilván meghökkentette, hogy nem reagál a kiáltására. A lámpa zöldre váltott. - Lassan induljon. Ne csináljon semmi ostobaságot - mondta Jason. Az üvegen át intett a rend rnek. - Még egyszer sajnálom! - kiáltotta. A rend r vállat vont és társához fordult, hogy folytassák megszakadt beszélgetésüket. - Tényleg összezavarodtam - szólalt meg remeg , halk hangon a n . - Olyan nagy a forgalom... Ó, istenem, eltörte a karomat!... Maga rohadék! Bourne elengedte. Zavarba hozta a dühkitörés; jobban szerette volna, ha a n retteg t le. - Gondolom, maga sem várja, hogy ezt elhiggyem magának? - A karomat? - A zavarát. - Azt mondta, mindjárt balra fordulunk, erre gondoltam. - Legközelebb figyelje a forgalmi jelzéseket. - Elhúzódott a n t l, de szemét nem vette le az arcáról. - Maga tényleg egy állat - suttogta a n , egy pillanatra lehunyva a szemét. Azután rémülten fölnézett: tekintetében ismét ott ült a félelem. Elérték a Löwenstrassét: a széles sugárúton alacsony, vörös téglás, tömör épületek szorultak a sima beton- és üvegóriások közé. A tizenkilencedik századi lakóházak jellege viaskodott itt a modern semlegesség haszonelv ségével, s nem maradt alul e versenyben. Jason a házszámokat figyelte; a nyolcvanas számok fel l az egyre kisebb számok felé haladtak. Egyre inkább a régi házak domináltak a magas házakkal szemben, mígnem az utca korban végleg vissza nem tért ama korábbi korszakhoz: takaros, négyemeletes lakóházak sorakoztak egymás mellett, a tet ket és az ablakokat fakeretek fogták körül, karfás k lépcs k vezettek a régi kocsilámpák fényében fürd , beugrós bejárati ajtókhoz. Bourne újra fölismerte, amit már elfelejtett; maga a tény nem döbbentette meg, inkább másvalamin lep dött meg. A házsor látványára felmerült benne egy másik kép, egy másik lakóházsor igen éles képe: a körvonalak azonosak, ugyanakkor sajátosan másmilyenek voltak: viharvert, régebbi, távolról sem ilyen takaros vagy tisztára sikált házaké... Törött ablakok, málladozó lépcs k, foghíjas karfák, rozsdás vasak törött végei. Távolabb... Zürich... igen, valóban Zürich egy másik részében. - Steppdeckstrasse - mormogta elgondolkodva és a lelki szemei el tt felmerült képre összpontosította figyelmét. Látta a kapualjat, a kifakult festéket, amely éppoly mélyvörös volt, mint a mellette ül n ruhája. - Egy panzió... a Steppdeckstrassén. - Tessék? - kérdezte meghökkenten Marie St. Jacques. Megriasztotta a férfi motyogása; nyilván azt hitte, róla van szó, és megrémült. - Semmi. - Jason elkapta a szemét a n ruhájáról és kibámult az ablakon. - Ott van a harminc hetes szám - mondta, és a sorban az ötödik házra mutatott. - Álljon meg. szállt ki el ször; ráparancsolt a n re, hogy csússzon át a túlsó ülésre és kövesse. Azután kipróbálta, mennyire tud járni, és elvette a n t l a kulcsokat. - Maga tud járni - mondta Marie. - És ha járni tud, vezetni is tud. - Feltehet en tudok. - Akkor engedjen el! Mindent megtettem, amit kívánt t lem. - Meg azon felül is - tette hozzá Bourne. - Egy szót sem fogok szólni, hát képtelen ezt felfogni? Maga az utolsó ember a világon, akit viszont akarok látni... vagy akivel még szeretném, ha dolgom lenne. Nem akarok tanúskodni, nem akarok kapcsolatba kerülni a rend rséggel, nem akarok nyilatkozatot, semmit sem akarok! Nem akarok részese lenni annak, aminek maga a részese! Halálosan félek, rettegek, hát nem látja? Nagyon kérem, engedjen el. - Nem tehetem. - Maga nem hisz nekem.
- Ez most mellékes. Szükségem van magára. - Mihez? - Valami nagyon ostoba dologhoz. Nincs jogosítványom. Márpedig jogosítvány nélkül nem lehet kocsit bérelni. Nekem viszont kocsit kell bérelnem. - De hiszen itt van ez a kocsi. - Körülbelül még egy óra hosszat használhatom. Aztán kilép valaki a Carillon du Lac kapuján és keresni kezdi. A leírását rádión leadják Zürich valamennyi rend rkocsijának. Marie rápillantott, tekintetében halálos rémület ült. - Nem akarok fölmenni oda magával. Hallottam, mit mondott az a férfi a vendégl ben. Ha még többet is hallok, maga megöl engem. - Az, amit hallott, számomra éppannyira érthetetlen, mint a maga számára. Én talán még kevesebbet értek bel le. Menjünk. - Karon fogta Marie-t, szabad kezével pedig a karfába kapaszkodott, hogy a lehet legkisebb fájdalommal mehessen föl a lépcs n. Marie rámeredt, tekintetében zavar és rémület keveredett. A második levélszekrény alatt ott állt az M. Chernak név, alatta cseng . Jason nem ezt, hanem a szomszédos négy cseng gombot nyomta meg. A következ pillanatban nagy hangzavar támadt, több hang tört el a kicsiny hangszóróból: valamennyien azt kérdezték, ki van odalenn. Egyvalaki azonban nem válaszolt, egyszer en csak megnyomta a kapuzárat kioldó berreg gombot. Jason kinyitotta az ajtót, s maga el tt tolta Marie St. Jacques-ot. A falhoz szorította és várt. Odafent ajtók nyíltak, léptek közeledtek a lépcs höz. - Ki az? - Johann, te vagy? - Ki csöngetett? Csönd. Azután ingerült szavak. Újabb léptek, majd becsapódó ajtók zaja. M. Chernak lakása a második emeleten volt. Bourne belekarolt a n be, a lépcs höz sántikált vele és elindult fölfelé. A n nek természetesen igaza volt. Sokkal jobb lenne, ha egyedül menne, de ezen már nem tudott változtatni - szüksége volt Marie St. Jacques-re. A Port Noirban eltöltött hetekben autótérképeket is tanulmányozott. Luzern alig egyórányira, Bern két és fél-három órányira volt csak. Bármelyik város felé elindulhat, valami elhagyatott út menti helyen kiteheti a n t, és azután elt nhet. Minden csak id zítés kérdése; volt annyi pénze, hogy akár száz kapcsolatot is megvásárolhasson magának. Csupán Zürichb l kifelé volt szüksége valakire, és ez a valaki Marie St. Jacques volt. Miel tt azonban elhagyná Zürichet, meg kell bizonyosodnia valamir l, beszélnie kellett valakivel, akinek a neve... M. Chernak. A névtábla ott volt a cseng t l jobbra. Eloldalazott az ajtó el l, s magával húzta a n t is. - Beszél németül? - kérdezte. - Nem. - Ne hazudjon. - Nem hazudok. Bourne töprengett, tekintetét végigjártatta a rövid folyosón. - Csöngessen - szólalt meg végül. - Ha kinyílik az ajtó, csak álljon mozdulatlanul. Ha valaki belülr l megkérdezi, ki az, mondja azt, hogy üzenetet hozott, sürg s üzenetet a Drei Alpenhäuserból. - De tegyük fel, hogy az a férfi azt mondja, hogy csúsztassam be az ajtó alatt? Jason rápillantott. - Nagyon helyes. - Egyszer en csak nem akarok több er szakoskodást. Semmit sem akarok tudni, semmit sem akarok látni. Csak...
- Tudom - szakította félbe Bourne. - Vissza akar térni Caesar adóihoz és a pun háborúkhoz. Ha az a férfi vagy n valami ilyesfélét mondana, néhány szóval magyarázza el, hogy szóbeli üzenetr l van szó, és csakis annak a férfinak adhatja át, akit leírtak magának. - S ha azt kívánja, mondjam el, milyennek írták le? - kérdezte jeges hangon Marie St. Jacques, akiben az elemz készség pillanatnyilag legy rte a félelmet. - Éles esze van, doktorn . - Precíz vagyok. Meg vagyok rémülve. De ezt már mondtam magának. Mit tegyek akkor? - Mondja azt, hogy vigye el ket a fene, adja át nekik az üzenetet, akinek kedve van hozzá. Azután induljon el lefelé. Marie az ajtóhoz lépett és csöngetett. Belülr l furcsa zaj hallatszott: egyre hangosodó kaparás. Azután megszakadt a zaj és egy mély hang szólalt meg a zárt ajtó mögül. - Ja? - Sajnos nem beszélek németül. - Englisch. Mi van? Ki maga? - Sürg s üzenetet hoztam egy barátjától, a Drei Alpenhäuserból. - Csúsztassa be az ajtó alatt. - Nem tehetem. Személyesen kell átadnom annak a férfinak, akit leírtak nekem. - Hát akkor könny dolga lesz - mondta a hang. Kattant a zár, az ajtó kinyílt. Bourne elrugaszkodott a faltól és a nyitott ajtóba lépett. - Maga meg rült! - kiáltott fel egy tolókocsiban ül férfi, akinek a lábai helyén két csonk volt. Kifelé! Hordja el magát innen! - Unom ezt hallgatni - mondta Jason. Berántotta a lakásba a n t és behúzta maga után az aj tót. Marie St. Jacques-ot nem kellett kényszeríteni, hogy maradjon egy ablaktalan kis hálószobában, amíg k ketten beszélgetnek; szíves örömest tett eleget a felszólításnak. A csonka lábú Chernakon már-már pánik lett úrrá, barázdált arca krétafehérré vált, fésületlen sz haja csapzottan lógott a tarkójára és a homlokába. - Mit akar t lem? - kérdezte. - Megesküdött, hogy az utolsó ügyletünkkel végeztünk! Nem tehetek többet, nem vállalhatom a kockázatot. Jártak itt. Bármennyire is óvatosak voltak, bármennyi áttétel választotta is el ket a maga forrásaitól, itt voltak! Ha csak egyvalaki rossz helyen ad le egy címet, nekem végem! - Ahhoz képest, milyen kockázatot vállalt; egész szépen keresett - jegyezte meg Bourne a tolókocsi elé állva; agyában egymást kergették a gondolatok, s azon t n dött, létezik-e egy szó vagy egy mondat, amely megindíthatja az információáramlást. Azután eszébe jutott a boríték. Ha bármilyen hiány mutatkozott, nekem semmi közöm sem volt hozzá. A kövér férfi mondta ezt a Drei Alpenhäuserben. - Semmiség ahhoz a kockázathoz képest. Chernak a fejét rázta, zihálva lélegzett, csonkjai kilógtak a tolószékb l és visszataszítóan el re-hátra rángatóztak. - Miel tt maga, mein Herr, megjelent az életemben, elégedett ember voltam. Kis hal. Egy katona, aki elverg dött Zürichig. Fölrobbantam, nyomorék lettem, teljességgel értéktelen; eltekintve bizonyos tényekt l, amelyeket elraktároztam a fejemben, és amelyekért hajdani bajtársaim fizettek néhány garast, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra. Tisztességes megélhetést biztosított, nem volt sok, de elég. Azután maga rám talált... - Megható - vetette közbe Jason. - De most beszéljünk a borítékról. A borítékról, amelyet maga a Drei Alpenhäuser-beli közös barátunkhoz továbbított. Ki adta magának azt a borítékot? - Egy futár. Ki más? - Honnan jött a boríték? - Azt én honnan tudhatnám? Egy dobozban érkezett; pontosan úgy, mint a többi. Kicsomagoltam és továbbküldtem. Maga kívánta így. Azt mondta, többé nem jöhet ide. - De maga ki is nyitotta. - Nem kérdés, kijelentés volt.
- Soha! - Tegyük fel, hogy azt mondom magának, hiányos volt az összeg. - Akkor nem is tették bele azt a pénzt a borítékba! - A csonkolt lábú férfi kiabálni kezdett. De én nem hiszek magának! Ha így lett volna, nem fogadta volna el a megbízást. De maga elfogadta! Akkor meg miért van most itt? Mert meg kell tudnom. Mert meg rülök. Látok és hallok dolgokat, amelyeket nem értek. Egy képzett, leleményes... idióta vagyok! Segítsetek nekem! Bourne ellépett a szék el l; céltalanul a könyvespolc hoz ment, amelyen több fénykép állt a falnak támasztva. Ezek magyarázatul szolgáltak arra, ki is a mögötte ül férfi. Német katonák csoportjai, egyesek juhászkutyákkal, barakkok; szögesdrót kerítés... és egy magas, drótkerítéses kapu, amelyen egy név töredéke olvasható: DACH... Dachau. A férfi, aki ott ült mögötte, most megmoccant. Jason hátrafordult: a csonkolt lábú Chernak keze a tolószékhez szíjazott zsákban matatott, szeme villogott, barázdált arca eltorzult. Villámgyorsan kirántotta a kezét, rövid csöv pisztolyt tartott, s miel tt Bourne el ránthatta volna a sajátját, már tüzelt is. Gyors egymásutánban dördültek a lövések. Jeges fájdalom öntötte el Jason bal vállát, azután a fejét... Úristen! Jobbra vetette magát, gurulni kezdett a sz nyegen, amíg a tolókocsi túlsó oldalára nem ért. Összekuporodott, azután el revet dve a jobb vállával hátba taszította Chernakot, ezzel kilökte a csonkolt lábú férfit a tolókocsiból. A zsebébe nyúlt a pisztolyáért. - Fizetni fognak a hullájáért! - ordított föl a nyomorék; verg dött a földön, igyekezett csak annyi id re kiegyenesíteni görcsbe rándult testét, amíg célozhat a pisztolyával. - Nem fog engem sírba tenni! Még találkozunk! Carlos fizetni fog! Krisztusomra mondom, fizetni fog! Jason balra ugrott és tüzelt: Chernak feje hátrahanyatlott, torkából vérsugár tört el . Halott volt. A hálószoba ajtaja mögött sikoltott valaki. A kiáltás egyre mélyebbé vált, tompán kongott, elnyújtott jajveszékelésbe csapott át, rettegés és undor vegyült benne. Egy n sikoltott... hát persze, a n ! A túsza, akinek ki kell juttatnia Zürichb l! Úristen! Elhomályosult a szeme. Iszonyúan fáj a halántéka! Nagy er feszítéssel sikerült visszanyernie a látását és leküzdenie a fájdalomérzést. Egy fürd szobát látott, ajtaja nyitva állt, törülköz ket, mosdót és egy... tükrös faliszekrényt. Berohant, olyan er vel rántotta ki a tükrös ajtót, hogy kiszakadva a zsanérjából, a földre zuhant és ezer szilánkra tört. Polcok. Géztekercsek és ragtapasz és... ennyit tudott kimarkolni. Ki kell jutnia innen... Lövések, a lövések olyanok, mint a riasztócseng k. Ki kell jutnia innen, fogni a túszát és elmenekülni! A hálószoba, a hálószoba! De hol is van? A sikoly, a jajveszékelés... kövesd a sikolyt! az ajtóhoz ugrott és berúgta. A n ... a túsza... - mi a fene is a neve?... - a falhoz lapult, könnyek csorogtak az arcán, ajka szétnyílt. Odaugrott hozzá, megragadta a csuklóját és kivonszolta. - Uramisten, maga megölte! - sikította. - Egy öregembert, akinek nem... - Fogja be a száját! - A bejárat felé taszigálta, kinyitotta az ajtót, és a n t az el szobába lökte. Futni kezdtek; ajtócsapódásokat hallott, emberek kiáltoztak. Bal kezével megragadta a n karját, a mozdulat nyomán fájdalom nyilallt a vállába. Kitaszította a lépcs házba, kényszerítette, hogy lejöjjön vele a lépcs n, rátámaszkodott, jobb kezében a pisztolyt szorongatta. Leértek az el csarnokba, a súlyos ajtóhoz. - Nyissa ki! - parancsolta, és a n engedelmeskedett. Elhaladtak a levélszekrények sora el tt és elérték a kaput. Egy pillanatra elengedte a n t, maga nyitotta ki a kaput, kikémlelt az utcára, fülelt, nem hallja-e a szirénákat. De odakinn csönd volt. - Gyerünk! - mondta és kirántotta a n t a k lépcs re, majd a járdára. A zsebébe nyúlt, a mozdulattól összerándult a fájdalomtól. El vette a kocsikulcsokat. - Szálljon be! A kocsiban ülve kigöngyölte a gézt, csomóra fogva a halántékához szorította, fölitatta a szivárgó vért. Valahol, a tudata legmélyén sajátos megkönnyebbülés fogta el. A seb csupán lövedék okozta
horzsolás volt; pánikba esett attól, hogy a feje sérült meg, a lövedék azonban nem hatolt be a koponyájába. Nem ismétl dik meg a Port Noir-i kínszenvedés! - Az isten verje meg, indítson már! Pucoljunk innen! - De hát hová? Nem mondta, hogy hová. - A n már nem kiáltozott, nagyon nyugodt volt. Túlzottan is nyugodt. S nézi t... valóban nézi t? Ismét szédülni kezdett, ismét elhomályosult el tte a világ. - Steppdeckstrasse... - Hallotta, hogy kimondja, ezt a szót, de nem volt biztos benne, hogy a saját hangját hallja-e. Maga el tt látta azonban a kapualjat. Kifakult, sötétvörös festék, törött ablaküveg... rozsdás vas. - Steppdeckstrasse - ismételte. Mi a baj? Miért nem jár a motor? Miért nem halad a kocsi? Hát nem hallotta a n ? Eddig lehunyva tartotta, most felnyitotta a szemét. A pisztoly. Ott feküdt az ölében. Letette, hogy a halántékához szoríthassa a kötést... Meglép a n , meglép! A fegyver a kocsi aljára zuhant, lenyúlt érte, és ekkor a n taszított egyet rajta. Beverte a fejét az ablakba. Kinyílt a kocsi ajtaja, a n kiugrott az utcára és rohanni kezdett. Elmenekül! A városból való kijutásának a biztosítéka végigrohan a Löwenstrassén! Nem maradhatott a kocsiban, nem mert egyedül vezetni. Acélcsapdában ül, célpontként megjelölve. Zsebre vágta a pisztolyt a ragtapasszal együtt, fogta a gézt, bal kezével megmarkolta, készen arra, hogy ha újra megindul a vérzés, nyomban a halántékához tapassza. Kikászálódott a kocsiból, és t le telhet leg sietve, sántikálva elindult a járdán. Valahol kell lennie egy saroknak, valahol kell lennie egy taxinak. Steppdeckstrasse. Marie St. Jacques megállás nélkül rohant a széles, néptelen sugárút közepén; hol bekerült az utcai lámpák fénykörébe, hol árnyékban futott tovább, közben a kezével hadonászva próbálta leállítani a Löwenstrassén végigszáguldó kocsikat. A kocsik azonban sorra-rendre elhúztak mellette. Hiába fordult hátra a mögüle közeled autók fényszórósugarában, hiába tartotta magasra a kezét, hogy felfigyeljenek rá, a kocsik gyorsítottak és elrobogtak mellette. Ez Zürich; az éjszakai Löwenstrasse pedig túl széles, túl sötét és túl közel volt az elnéptelenedett parkokkal szegélyezett Sihl folyóhoz. Egy kocsiban azonban fölfigyelt rá két férfi. A kocsinak kikapcsolták a fényszóróit, mert a sof r már távolról észrevette a n t. Svájci német dialektusban szólt a társának. - Lehet, hogy az? Ez a Chernak alig egy-két háztömbnyire lakik. - Állj le, hadd jöjjön közelebb. Azt mondták, selyem... az! Bizonyosodjunk meg róla, miel tt rádiózunk a többieknek. A két férfi kiszállt a kocsiból, az utas el vigyázatosan megkerülte a kocsit és a vezet mellé lépett. Hagyományos, kétsoros öltönyt viseltek, arcuk megnyer , de komoly, hivatalos volt. A vakrémületben rohanó n feléjük tartott; gyorsan kiléptek az utca kövére. - Mi történt, kisasszony? - szólt oda a gépkocsivezet . - Segítsenek rajtam! - kiáltotta a n . - Én... én... nem beszélek németül. Nicht sprechen. Hívják a rend rséget! Polizei! - Mi rend rök vagyunk - szólalt meg tekintélyt parancsolóan angolul a gépkocsivezet társa, és már puszta hangjával lecsillapította a n t. - Zürich, Sicherheitspolizei. Nem voltunk bizonyosak, kisasszony. Ugye maga az a hölgy a Carrillon du Lacból? - Igen! - kiáltott fel a n . - Nem akart elengedni! Újra meg újra megütött, a pisztolyával fenyegetett! Iszonyú volt! - Hol van most? - Megsebesült. Rál ttek. Én elmenekültem a kocsiból ... A kocsiban volt, amikor futni kezdtem! Lefelé mutatott a Löwenstrassén. - Arra. Azt hiszem, két sarokra, a háztömb közepén. Egy kétajtós, egy szürke kétajtós kocsi! Fegyver van nála. - Nálunk is van, kisasszony - mondta a gépkocsivezet . - Jöjjön velünk, üljön be hátul a kocsiba. Tökéletes biztonságban lesz, nagyon óvatosak leszünk. Gyerünk, gyorsan.
Megközelítették a járda szélén álló, kikapcsolt fényszórójú, szürke, kétajtós kocsit. Senki sem ült benne. A járdán és a harminc hetes ház k lépcs jén izgatott emberek tárgyaltak. A sof r társa hátrafordult a hátsó ülés sarkában gubbasztó, rémült n höz. - Ez egy Chernak nev ember lakása. Említette magának ezt a nevet? Mondott valamit, hogy felmegy hozzá? - Fel is ment. Engem is kényszerített, hogy menjek vele! Megölte! Megölte azt a nyomorék öregembert! - A rádiót, gyorsan! - szólt a férfi németül a vezet nek, és lekapott egy mikrofont a szerelvényfalról. - Kétutcányira vagyunk. - A kocsi megugrott, a n az els ülésbe kapaszkodott. - Mit csinálnak maguk? Itt megöltek egy embert! - Nekünk pedig meg kell találnunk a gyilkost - mondta a vezet . - Mint említette, megsebesült; lehet, hogy még ebben a körzetben tartózkodik. A mi kocsinkon nincs jelzés, esetleg a nyomára juthatunk. Természetesen várni fogunk, hogy megbizonyosodjunk a helyszínel csoport megérkezésér l, de nekünk egészen más a feladatunk. A kocsi lassított, és a járdaszegély mellé siklott, néhány száz méterre a Löwenstrasse harminc hétt l. Amíg a sof r elmagyarázta a n nek, kicsodák-micsodák k, társa a mikrofonba beszélt. A m szerfal hangszórójából recsegés hallatszott, azután valaki németül ezt mondta: - Húsz percen belül ott leszünk. Várjatok. - Hamarosan itt lesz a f nökünk - mondta a sof r társa. - Itt kell várnunk rá. Beszélni akar magával. Marie St. Jacques hátrad lt az ülésen, lehunyta a szemét és mélyet lélegzett. - Ó, istenem, bárcsak ihatnék valamit! A gépkocsivezet nevetett és bólintott a társának. Az el húzott a keszty tartóból egy félliteres üveget, föltartotta, és rámosolygott a n re. - Nem vagyunk valami elegánsak, kisasszony. Se poharunk, se csészénk, de konyakunk az van. Természetesen kizárólag egészségügyi célra. Azt hiszem, most is ilyen rendkívüli helyzet van. Parancsoljon, egészségére. Marie visszamosolygott rá, és elfogadta az üveget. - Maguk ketten nagyon rendes emberek. Fogalmuk sincs, mennyire hálás vagyok maguknak. Ha Kanadába jönnek, Ontario legfinomabb francia ételeit f zöm maguknak. - Köszönjük, kisasszony - mondta a sof r. Bourne gondosan szemügyre vette bekötözött vállát. Hunyorítva nézte képét a koszos, foltos tükörben, szemét összehúzva igyekezett alkalmazkodni a mocskos szoba félhomályához. Ami a Steppdeckstrassét illeti, igaza lett. Minden úgy volt, ahogy emlékezett: a kifakult vörös kapualj; a törött ablaküveg és a rozsdás vaskorlátok. Senki nem kérdezett t le semmit, amikor kivette a szobát, jóllehet nyilvánvaló volt, hogy megsebesült. A gondnok csak annyit jegyzett meg, amikor Bourne fizetett neki: - Ha hajlandó komolyabb összeget fizetni, találhatunk egy orvost, aki nem fecseg. - Majd szólok, ha kell. A seb azonban nem bizonyult annyira súlyosnak; Bourne úgy vélte, a ragtapasz megteszi, amíg talál egy megbízhatóbb orvost annál, aki titokban rendel a Steppdeckstrassén. Ha stresszhelyzetben megsebesül, tisztában kell lennie azzal, hogy a sérülés éppannyira lehet lélektani is, mint testi. Maga nagyon irtózik a fájdalomtól és a fizikai sérülést l. Ne vállaljon kockázatot. De ha van rá ideje, próbáljon meg alkalmazkodni a helyzethez. Ne essen pánikba... Márpedig pánikba esett; testének egyes részei megdermedtek. Bár a váll-lövés és a horzsolt seb a halántékán nagyon is valóságos volt, és fájt, érezte, egyik sérülése sem volt annyira súlyos, hogy mozgásképtelenné tette volna. Lehet, hogy nem tud olyan gyorsan mozogni, mint szeretne; vagy olyan er t kifejteni, mint egyébként, de azért képes céltudatosan cselekedni. Üzenetek mennek és érkeznek, az agy utasítja az izmokat és a végtagokat - üzemképes.
Azt is tudta, hogy ha pihen egy ideig, jobban funkcionál majd mindene. Elveszítette a sof rjét, tehát jóval hajnalhasadás el tt talpon kell már lennie, hogy más kivezet utat találjon Zürichb l. Az els emeleten lakó házgondnok láthatóan pénzéhes; majd egy óra múlva felkelti a gondozatlan külsej háziurat. Lassan leült a roskadozó ágyra, azután hátrad lt a párnára, és rámeredt a mennyezetr l lelógó csupasz villanykörtére. Igyekezett nem hallani a szavakat, hogy nyugodtan pihenhessen, a szavak azonban csak jöttek, s úgy robbantak a fülébe, akár az üstdobok döngése. Megöltek egy férfit... Maga elfogadta azt a megbízást... A falnak fordult, lehunyta a szemét, kirekesztette a szavakat. Azután más szavak jutottak el a tudatáig. Felült, homlokát kiverte a verejték. Fizetni fognak a maga hullájáért!... Carlos fizetni fog! Istenemre mondom, fizetni fog! Carlos. Nagy, csukott, négyajtós kocsi állt be a kétajtós autó elé, s leparkolt a járdaszegély mentén. Mögöttük, a Löwenstrasse harminc héthez már tizenöt perce megérkeztek a jár rkocsik, s t alig öt perc múlva a ment kocsi is ott volt. A lépcs ház el tti járdán jókora tömeg gy lt össze a környez lakásokból, de az els izgalom már elült. Valaki meghalt, megöltek egy férfit a Löwenstrasse e csöndes szakaszán. Mindenki szorongott: ami ma megtörtént a harminc hetes szám alatt, az megtörténhet holnap a harminckettes vagy a negyvenes szám alatt is. A világ, és vele együtt Zürich, kezd meg rülni. - Megérkezett a f nökünk, kisasszony. Odakísérhetjük hozzá? - A sof r társa kiszállt a kocsiból és kinyitotta az ajtót Marie St. Jacquesnak. - Természetesen. Kilépett a járdára. Karján érezte a férfi kezét, mennyivel gyöngédebb volt, mint annak az állatnak a szorítása, aki a pisztoly csövét az arcának nyomta. Megborzongott az emlékére. A csukott, nagy kocsi hátsó ajtajához érve beszállt. Hátrad lt az ülésen és a mellette ül férfira pillantott. Elállt a lélegzete, egyszeriben megbénult, tátva maradt a szája - a mellette ül férfi a rettegés emlékével töltötte el. Az utcai lámpák fénye megtört a férfi szemüvegének vékony aranykeretén. - Maga!? Maga ott volt a szállodában! Maga egyike volt azoknak! A férfi fáradtan bólintott; láthatóan kimerült volt. - Úgy van. Mi a zürichi rend rség különleges ügyosztálya vagyunk. S miel tt folytatnánk a beszélgetésünket, föl kell világosítanom, hogy a Carillon du Lacban lezajlott események során egyetlen pillanatra sem fenyegette az a veszély, hogy közülünk bárki megsebesíthetné. Mesterlövészek vagyunk; egyetlen lövést sem adtunk le, amely magát érhette volna. Többször éppen azért nem tüzeltünk, mert túl közel állt a fonálkeresztben lev férfihoz. Marie rémülete alábbhagyott, megnyugtatta a férfi nyugodt magabiztossága. - Nagyon köszönöm maguknak. - Nem nagy m vészet - jegyezte meg a rend rtiszt. - Nos, úgy tudom, utoljára annak a mögöttünk álló kocsinak az elüls ülésén látta. - Igen. Megsebesült. - Mennyire súlyosan? - Annyira, hogy összefüggéstelenül beszélt. Valami kötszert szorított a fejéhez, a válla is vérzett, úgy értem, a vér átütött a kabátja szövetén. Ki az az ember? - A neveknek nincsen jelent ségük; egyébként is sok néven ismerik. De amint láthatta, gyilkos. Elvetemült gyilkos, s meg kell találnunk, miel tt ismét öl. Évek óta vadászunk rá. Sok ország rend rsége. Most olyan lehet ségünk van, mint még soha senkinek. Tudjuk, hogy Zürichben van, és azt is, hogy megsebesült. Nyilván nem marad ebben a körzetben, de meddig juthat el? Megemlítette, mit remél, hogyan juthat ki a városból?
- Kocsit akart bérelni. Gondolom, az én nevemen. Nincs jogosítványa. - Hazudott. Rendszerint a legkülönfélébb hamis papírokkal utazik. Magát felhasználható túsznak tekintette. Most pedig ismételjen el nekem mindent, amit az els perct l fogva mondott magának. Hová mentek, kikkel találkozott, mindent, ami csak az eszébe jut. - Van egy vendégl , a Drei Alpenhäuser. Volt ott egy nagy, kövér ember, aki halálra rémült, amikor... - Marie St. Jacques elmondott mindent, amire csak emlékezett. A rend rtiszt id nként félbeszakította, rákérdezett valamelyik mondatára, Marie valamelyik reagálására vagy a gyilkos egy-egy hirtelen döntésére. Állandóan le-levette aranykeretes szemüvegét, szórakozottan törölgette, keményen szorította a keretet, mintha ezzel a szorítással akarna úrrá lenni ingerültségén. A kihallgatás közel huszonöt percig tartott; azután a rend rtiszt döntött. - Drei Alpenhäuser. Nyomás! - utasította a sof rjét, majd Marie St. Jacques-hoz fordult. Szembesítjük azt az embert a saját szavaival. Szándékoltan beszélt olyan összefüggéstelenül. Ugyanis sokkal többet tud annál, mint amit az asztalnál mondott. - Összefüggéstelenül... - A n halkan mormogta maga elé a szót, eszébe jutott, hogy is használta az el bb. - Steppdeck... Steppdeckstrasse. - Mit mond? - Egy panzió a Steppdeckstrassén. Ezt mondta. Minden olyan gyorsan történt, de ezt mondta. És közvetlenül, miel tt kiugrottam a kocsiból, újra mondta: Steppdeckstrasse. - Ich kenne die Strasse - szólalt meg a sof r. - Früher gab es Textilfabriken da. - Nem értem - mondta Marie St. Jacques. - Omladozó városrész, amely nem tartott lépést az id vel - felelte a rend rtiszt. - Régi gyárépületek vannak ott. Menedékhely szerencsétlenek és mások számára. Indulás! - adta ki a parancsot. A kocsi elindult. 8. Roppanás. A szobán kívül. Mintha pattant volna valami, éles kódaként visszhangzott, áthatóan, azután elhalt a távolban. Bourne felnyitotta a szemét. A lépcs . A szoba el tti mocskos folyosóra nyíló lépcs ház. Valaki feljött a lépcs n, azután megállt, mert észrevette, hogy súlya alatt mekkorát roppant a megvetemedett, repedezett fa. Ha egy itteni lakó lenne az, nem sokat tör dött volna vele. Csönd. Roppanás. Most már közelebbr l. Az illet kockáztat. Az id zítés a dönt , a gyorsaság a legfontosabb. Jason lefordult az ágyról, megragadta a feje mellett hever pisztolyt és odaugrott az ajtóhoz. Szorosan a fal mellé kuporodott, amint meghallotta a lépteket. Férfi volt. A futó ember már nem tör dött a zajjal, csak azzal, hogy elérjen a céljához. Bourne-nak nem maradt kétsége, mir l van szó - és igaza lett. Az ajtó kivágódott. Bourne visszalökte, azután teljes erejével nekifeszült a fának, a behatolót az ajtókerethez préselte, és a gyomrára, mellére és karjára mért záporozó ütésekkel szinte fölszögezte a falra. Visszarántotta az ajtót és jobb spiccel torkon rúgta összecsukló ellenfelét, azután bal kézzel lenyúlt, megragadta a sz ke haját és berántotta a támadót a szobába. A férfi keze ernyedten csüngött alá, kezéb l a földre hullott a fegyver. Hangtompítós, hosszú csöv pisztoly volt. Jason behúzta az ajtót és fülelt, hall-e zajt a lépcs ház fel l. Néma csönd. Lenézett az eszméletlen férfira. Tolvaj? Gyilkos? Mi lehet? Rend r? Vajon a panzió tulajdonosa úgy határozott, hogy túlteszi magát a Steppdeckstrasse íratlan törvényein, mert mindenáron valami jutalmat akart szerezni? Bourne a hátára fordította a behatolót, és zsebéb l el húzta a tárcáját. Ösztönösen kivette bel le a pénzt, jóllehet tudta, hogy nevetséges, amit tesz, hiszen maga kisebbfajta vagyon birtokosa. Megvizsgálta a különféle hitelkártyákat és a jogosítványt, elmosolyodott, de hamarosan elt nt ajkáról a mosoly. Nem volt ebben semmi
mulatságos, minden hitelkártyán más név szerepelt, a jogosítvány pedig megint csak más névre szólt. Az eszméletlen férfi tehát nem rend r. Hivatásos gyilkos, aki azért jött, hogy megöljön egy sebesültférfit a Steppdeckstrassén. Valaki fölbérelte. Ki? Egyáltalán, ki tudhatta, hogy itt rejt zik? Az a n ? Kimondta vajon hangosan a Steppdeckstrassét? Lehet, hogy mondott valamit, de a n úgysem értette volna. S ha értette volna, most nem hivatásos bérgyilkos lenne a szobájában, hanem a rend rség fogná gy r be a lerobbant panziót. Bourne lelki szeme el tt egy nagy, kövér férfi képe jelent meg, amint izzadva hajol egy asztal fölé, és letörli a verejtéket a szája sarkából. Vajon tudott-e a Steppdeckstrasséról? Ismerte-e annak a vendégnek a szokásait, akinek a puszta látására halálra rémült? Járt volna a mocskos panzióban? Esetleg leadott ott egy borítékot? Jason a homlokára szorította a kezét és lehunyta a szemét. Miért nem tud emlékezni? Mikor száll már fel a köd? Szétfoszlik-e valaha? Ne kínozza magát... Fölnyitotta a szemét, tekintetét a sz ke férfira szegezte. Egy pillanatra kísértésbe jött, hogy elnevesse magát: az ölébe pottyant a lehet ség, hogy elt njön Zürichb l, s ahelyett, hogy ezt nyomban fölismerte volna, önmarcangolásra vesztegeti az idejét. Zsebre vágta a tárcát, a Marquis de Chamford-é mellé csúsztatta, fölemelte a földr l a pisztolyt és az övébe dugta, azután az ágyhoz vonszolta az eszméletlen férfit. Nem telt bele egy perc, már oda is kötözte a megereszkedett matrac hoz, azután a leped b l letépett vászoncsíkkal körbetekerte az arcát. órákon át így hever majd megkötözve, Jason viszont néhány óra múlva már túl lesz Zürich határán - üdvözölteti a verejtékez , kövér embert. Bourne ruhástól aludt. Így a felölt jén kívül semmit sem kellett összeszednie vagy magával vinnie. Belebújt a kabátba, azután megpróbált egyet lépni. Jókor jut az eszembe, gondolta. Az elmúlt néhány perc izgalmai közepette megfeledkezett a fájdalomról, de most újra érezte, ahogy a sántikálása sem sz nt meg. De ett l még, nem vált mozgásképtelenné. A válla már súlyosabb állapotban volt, fokozatosan bénulni kezdett. Arra gondolt, hogy feltétlenül orvost kell kerítenie. A feje... nem is akart gondolni a fejére. Kilépett a homályosan megvilágított folyosóra, behúzta maga mögött az ajtót, azután meg sem moccant, csak fülelt. Valahol hangosan fölkacagott valaki, háttal nekifeszült a falnak, pisztolyát lövésre készen tartotta. A kacagás elhalt, az illet részeg lehetett, szaggatottan, értelmetlenül nevetett. A lépcs höz bicegett, belekapaszkodott a korlátba és elindult lefelé. A harmadik emeleten volt a szobája, mert ragaszkodott a legmagasabban lev szobához. S akkor váratlanul eszébe jutott egy kifejezés: magaslati pont. Miért jutott eszébe? Mit jelenthet abban az összefüggésben, hogy egyetlen éjszakára kibérelt egy mocskos szobát? Menedék? Elég! Leért a második emeleti fordulóra, minden lépését a falépcs k roppanása kísérte. Ha a gondnoknak eszébe jutna el bújni a lakásából, hogy kielégítse a kíváncsiságát... Egy nesz. Egy kaparás. Puha anyag seper végig gyorsan egy durva felületen. Szövet súrol fát. Valaki ott rejt zik az egyik lépcs sor vége és a másik kezdete közötti rövid folyosón. Anélkül, hogy megtörte volna lépéseinek ritmusát, az árnyékot kémlelte; akárcsak a fels emeleten, a jobb oldali falban három bemélyed ajtónyílás volt. Az egyikben... Egy lépést tett az ajtók felé. Az els ben nem állt senki. Az utolsóban sem lesz, abban, amely mellett a fal zsákutcát alkot, nem hagyva helyet a szabad mozgásra. Tehát nyilván a második ajtónyílás lesz az. Igen, a második. Onnan el ugorhat valaki t le balra vagy jobbra, vállal bele a gyanútlan áldozatba és átlökheti hanyatt a korláton, a lépcs ház mélyébe. Bourne jobb felé araszolt, a pisztolyt áttette a bal kezébe, jobbjával kihúzta övéb l a hangtompítós fegyvert. Amikor két lépésre ért a bemélyed ajtónyíláshoz, a bal kezében lév automata pisztolyt a homályba borult ajtóra emelte, közben villámgyorsan a falhoz lapult.
- Was ist...? - Egy kar nyúlt ki; Jason csak egyetlen lövést adott le, félreseperve a kezet. Kiáltás hallatszott, és az ajtónyílásból egy rémült férfi tántorgott el ; képtelen volt célozni a fegyverével. Bourne ismét tüzelt, combon l tte a férfit, aki összeroskadt és vonaglani kezdett. Jason egy lépéssel mellette termett, rátérdelt a mellkasára, pisztolyát a fejének szorította. - Van még valaki odalenn? - kérdezte suttogva. - Nein! - kiáltotta a fájdalmában összeránduló férfi. - Zwei... csak ketten vagyunk. Megfizettek minket. - Kicsoda? - Tudja azt maga. - Carlos? - Erre nem válaszolok. Inkább öljön meg. - Honnan tudták, hogy itt vagyok? - Chernak... - Chernak halott. - Most már halott. De tegnap még nem volt az. Üzenet érkezett Zürichbe, hogy maga él. Mindenkit ellen riztünk... mindenütt. Chernak tudta. Bourne hazardírozásra szánta el magát. - Hazudik! - A pisztolyt a férfi torkának nyomta. - Egy szóval sem említettem Chernaknak a Steppdeckstrassét. A férfi ismét összerándult, nyaka megfeszült. - Talán, nem is volt szükség rá. Annak a náci disznónak mindenütt voltak besúgói. Miért lenne épp a Steppdeckstrasse kivétel? Megadhatta a maga személyleírását. Ki más tehette volna? - Például egy kövér férfi a Drei Alpenhäuserb l. - Arról az emberr l mi sohasem hallottunk. - Ki az a mi? A férfi nyelt egyet, ajka kínlódva megfeszült. - Üzletemberek... csak üzletemberek. - A szolgáltatásuk pedig az, hogy ölnek. - Furcsán hangzik a maga szájából. De nem. Nem megölnünk, elvinnünk kellett volna magát. - Hová? - Azt rádión közölték volna velünk. Autórádión. - Óriási - jegyezte meg fanyarul Jason. - Maga nemcsak másodrangú gengszter, hanem szolgálatkész is. Hol hagyták a kocsijukat? - Odakinn. - Adja ide a kulcsokat. A rádió alapján majd csak megtalálom ket - gondolta. A férfi megkísérelt ellenállni; félrelökte Bourne térdét és a fal felé kezdett gurulni. - Nem adom! - Semmi esélye sincsen. - Jason a pisztolya agyával lesújtott a férfi koponyájára. A svájci elterült és nem mozdult. Bourne megtalálta a kulcsokat, három volt egy b rtokban. Elvette és zsebre vágta a férfi pisztolyát. Kisebb volt annál, amelyet a kezében tartott, és nem volt hangtompítója, ami bizonyos fokig alátámasztotta a svájci állítását, hogy nem akarták megölni, csak elszállítani valahová. A sz ke férfi odafenn a támadó ék szerepét töltötte be, ezért volt szüksége a hangtompítóra, ha arra kerülne a sor, hogy meg kell sebesítenie áldozatát. Egy hangtompító nélküli lövéssorozat azonban bonyodalmakra vezethetne; a második emeleti fickó csupán a nyomaték szerepét töltötte be, fegyverét csak látható fenyegetésnek szánták.
De akkor mit keresett a második emeleten? Miért nem követte a társát fel a lépcs n? Valami gyanús volt az egészben, de a taktikát sohasem lehet megmagyarázni, és most ideje sem volt, hogy elemezgessen. Odakinn az utcán egy kocsi parkol, kulcsai nála vannak. Semmit sem hagyhat figyelmen kívül. A harmadik pisztoly. Kínlódva fölemelkedett és megkereste azt a pisztolyt, amelyet a Gemeinschaft Bank felvonójában vett el a franciától. Felhúzta a bal nadrágszárát és a fegyvert becsúsztatta zoknija gumírozott anyaga alá. Ott biztos helyen lesz. Megállt, hogy lélegzethez jusson és visszanyerje egyensúlyát, azután a lépcs höz ment, s közben érezte, hogy bal vállában hirtelen feler södik a fájdalom. A bénulás egyre gyorsabban terjedt. Az agy kevésbé egyértelm utasításokat adott a végtagoknak. Csak abban reménykedhetett, hogy tudja vezetni a kocsit. Amint az ötödik lépcs fokra lépett, hirtelen megállt, figyelt, ahogyan alig egy perce tette, hogy meghallja a rejt zköd mozdulatát. De nem hallott semmit; lehet, hogy a svájci rossz taktikát követett, de az igazat mondta. Jason lesietett a lépcs n. Valahogy majdcsak sikerül kijutnia Zürichb l, valahol majdcsak kerít egy orvost. Könnyen rátalált a kocsira, amely kirítt az utcában parkoló többi, ütött-kopott autó közül: hatalmas, gondosan karbantartott négyajtós volt. Kezével végigsimított az ajtón és a bal oldali elüls sárhányón - a kocsinak nem volt riasztóberendezése. Kinyitotta az ajtót, visszafojtott lélegzettel leste, nem tévedett-e a riasztót illet en. Nem tévedett. A kormány mögé ült, addig fészkel dött, amíg lehet ség szerint kényelmesen elhelyezkedett, s hálát adott az égnek, hogy a kocsinak automata sebességváltója van. Az övébe dugott pisztoly gátolta a mozgásban. Letette a mellette lév ülésre, azután a gyújtással próbálkozott, föltételezve, hogy az ajtót nyitó kulcs megfelel erre a célra is. Nem felelt meg. Megkísérelte a másodikkal, de ez sem illett a gyújtásba. Nyilván a csomagtartóé vélte. Biztosan a harmadik lesz az. Lehet, hogy tévedett? Újra meg újra megpróbálta benyomni a nyílásba a kulcsot. A kulcs azonban túl nagy volt. Ismét a másodikkal próbálkozott, az meg elakadt. Azután az els t vette el . Egyik kulcs sem illett a gyújtásba! Vagy lehetséges, hogy az agyból a végtagokba küldött üzenetek már túlságosan zavarosak, koordináló képessége elégtelen? Az isten verje meg! Próbáld meg újra! Balról er s fény villant fel, káprázott a szeme, elvakította. A pisztoly után kapott, de akkor jobb kéz fel l egy második fénysugár villant föl. Az ajtót föltépték, és egy súlyos kézilámpa sújtott le a kezére, egy másik kéz pedig elvette a pisztolyt az ülésr l. - Kifelé! - Balról jött a parancs, nyakának pisztolycsövet nyomtak. Kikászálódott. A szeme el tt ezernyi szikrázó fehér kör táncolt. Amint lassan visszanyerte a látását, els ként két kör körvonalát pillantotta meg. Arany köröket - az egész éjszaka rá vadászó gyilkos szemüvegét. - A fizika törvényei azt állítják - szólalt meg a szemüveges férfi -, hogy minden akciót biztosan egy ellentétes reakció követ. Bizonyos emberek viselkedése bizonyos körülmények között mindig ugyanígy el re látható. Az ilyen típussal szemben, mint maga, az ember párviadalokat szervez, s minden harcosnak a lelkére köti, mit mondjon, ha elesik. Ha nem esik el, magát elfogják. Ha elesik, akkor magát félrevezetik, hogy a siker hamis illúziójába ringassák. - Azok, akik részt vesznek a párviadalokban, nagy kockázatot vállalnak - jegyezte meg Jason. - Jól fizetik ket. S van még valami. Természetesen ez sem garancia, de azért számít. A titokzatos Bourne nem öl válogatás nélkül. És nem azért, mert könyörületes, nem, sokkalta gyakorlatiasabb oknál fogva. Az emberek emlékeznek rá, ha megkímélték az életüket. Bourne így szivárog be mások hadseregeibe. Tökéletesített gerillataktika egy roppant bonyolult csatatéren. Elismerésem. - Maga egy barom. - Jasonnak nem jutott eszébe más. - De mindkét embere él, ha éppen erre kíváncsi. Egy újabb alak körvonalai bontakoztak ki a homályból, egy alacsony, zömök férfi vezette a kocsi felé. N volt - Marie St. Jacques.
- az - szólalt meg halkan, rezzenéstelen tekintettel. - Úristen... - Bourne hitetlenkedve csóválta a fejét. - Hogyan csinálta, doktorn ? - kérdezte azután hangosabban. - Figyelte valaki a szobámat a Carillonban? Id zítették azt a liftet, a többit meg leállították? Maga nagyon meggy z en alakította a szerepét. Én meg azt hittem, hogy egyenest egy rend rkocsihoz rohan majd. - Kiderült, hogy fölösleges - felelte Marie. - k maguk a rend rök. Jason az el tte álló férfira meredt, aki egykedv en igazgatta a szemüvegét. - Elismerésem - mondta. - Nem igényelt nagy tehetséget - felelte a férfi. - Megfelel ek voltak a körülmények. Maga biztosította számunkra a feltételeket. - S most mi fog történni? Odabenn az a pasas azt mondta, nem ölnek meg, hanem elvisznek. - Felejtse el. Megparancsoltuk neki, mit mondjon. - A svájci rövid szünetet tartott. Szóval így néz ki maga. Sokan voltunk kíváncsiak magára az elmúlt két-három évben. Mennyit törtük a fejünket! Mennyi ellentmondásba ütköztünk! Biztosan magas; nem, közepes testalkatú. Sz ke; nem, koromfekete a haja. Nagyon világoskék szem , természetesen; nem, egészen biztosan barna szem . Élesek a vonásai; nem, tulajdonképpen teljesen hétköznapiak, az ember föl sem ismerné tömegben. De semmi sem volt közönséges, minden rendkívüli volt. A vonásait ellágyították, hogy álcázzák a jellemét. Változtassa meg a hajszínét, s megváltozik az arca is... Vannak olyan kontaktlencsék, amelyek megváltoztatják az ember szemének a színét... Tegyen föl szemüveget, és máris más ember. Vízumok, útlevelek... kedve szerint változtathatja ket. Összeállt a kép. Minden pontosan illeszkedett. Nem tudta még a teljes igazságot, de ez már több volt, mint amit hallani szeretett volna. - Szeretnék minél el bb végezni ezzel a dologgal - szólalt meg Marie St. Jacques és el relépett. Aláírok mindent, amit csak kell, gondolom, az ön irodájában. De azután már sürg sen vissza kell mennem a szállodába. Nyilván mondanom sem kell, mennyi mindenen mentem keresztül ma este. A svájci lapos pillantást vetett rá aranykeretes szemüvege mögül. A zömök férfi, aki Marie-t az árnyékból kivezette, megfogta a karját. Marie rámeredt a két férfira, azután a könyökét er sen tartó kézre. S végül Bourne-re. Elállt a lélegzete, amikor átvillant az agyán a szörny felismerés. Szeme óriásira kerekedett. - Engedje el - mondta Jason. - Hazafelé tart Kanadába, soha többé nem látja. - Legyen észnél, Bourne. Látott minket. Maga is profi, tudja, hogy vannak szabályok. Az aranykeretes szemüveges férfi pisztolyát Jason álla alá nyomta, a cs Bourne torkának nyomódott. Bal kezével végigsimított áldozata könyökén, kitapogatta a zsebében a másik pisztolyt és elvette t le. - Gondoltam - jegyezte meg a zömök férfihoz fordulva. - Vigye a n t a másik kocsiba. A Limmathoz. Bourne megdermedt. Marie St. Jacques-ot tehát megölik, testét a Limmat folyóba dobják. - Várjon egy percet! - Jason egy lépést tett el re, de a férfi a tarkójának nyomta a pisztolyt és visszakényszerítette a motorházhoz. - Ostobaságot követ el! Ez a n a kanadai kormány alkalmazásában áll. Megszállják egész Zürichet. - Mit érdekli ez magát? Maga már úgysem lesz itt. - Mert fölösleges - kiáltott föl Bourne. - Gondoljon rá, hogy profik vagyunk. - Untat. - A gyilkos a zömök férfihoz fordult. - Geh! Schnell. Guisan Quai! - Sikítson, ahogy csak a torkán kifér, az isten verje meg! - kiáltott Jason a n re. - Ne várjon, sikítson! Sikítson! Marie meg is próbált sikítani, de a torkára mért kegyetlen ütés belefojtotta a kiáltást. A földre rogyott, kijelölt hóhéra pedig egy jellegtelen kis négyajtós kocsihoz vonszolta.
- Ostobaságot csinált - mondta a gyilkos, és aranykeretes szemüvegén át Bourne-re meredt. - Csak sietteti az elkerülhetetlent. Másrészt viszont minden leegyszer södik. Felszabadult egy emberem, aki utánanézhet a sebesültjeinknek. Minden olyan katonásan megy, igaz? Voltaképpen nem más ez, mint egy csatatér. - A kézilámpás férfihoz fordult. - Jelezz Johann-nak, hogy menjen be. Majd kés bb értük jövünk. A férfi kétszer felvillantotta a zseblámpáját. Egy negyedik férfi, aki kinyitotta a kis kocsi ajtaját, amelyen betuszkolták a halálra ítélt n t, bólintott. Marie St. Jacques-ot a hátsó ülésre lökte, azután rácsapta a kocsiajtót. A Johann nev férfi elindult a betonlépcs felé, közben bólintott a hóhérnak. Jasont rosszullét fogta el, amikor felpörgött a motor, és a kis kocsi nekilódult a steppdeckstrassei járdaszegély mell l, majd a horpadt króm lökhárító elt nt az utca homályában. A kocsiban egy n hever, akit soha életében nem látott, három órája találkozott vele el ször, s most megölte. - Maguk aztán b viben vannak a katonáknak - jegyezte meg. - Ha lenne száz emberem, akiben megbízhatnék, szívest örömest fizetném ket. Mint mondják, a hírnév az ember el tt jár. - Tegyük fel, hogy én megfizetem magát. Ott volt a bankban, tudja, hogy van pénzem. - Felteszem, milliói vannak. De én egyetlen frankjához sem nyúlnék. - Miért? Fél? - Nagyon is. A gazdagság viszonylagos fogalom; attól függ, mennyi ideig élvezheti az ember. Nekem öt percem se maradna rá. - A gyilkos a beosztottjához fordult. - Lökd be a kocsiba. Vetk ztesd le. Fényképet akarok róla meztelenül, miel tt és miután megváltunk t le. Sok pénzt találsz majd nála; azt akarom, hogy a képen a kezében tartsa a pénzt. Majd én vezetek. - Ismét Bourne-re pillantott. - Carlos kapja meg az els kópiát. A többit pedig minden bizonnyal csinos kis haszonnal el tudom adni a szabadpiacon. A képeslapok fantasztikus árakat fizetnek. - Miért hinne magának Carlos? Miért hinne bárki is magának? Hiszen most mondta: senki sem tudja, hogy is nézek ki. - Lefedezem magam - válaszolta a svájci. S ez elegend lesz egyel re. Jelentkezik majd két svájci bankár, aki tanúsítani fogja, hogy maga Jason Bourne. Ugyanaz a Jason Bourne, aki eleget tett a svájci törvények szabta szigorú követelményeknek, ami nélkül nem szabadítanak föl egyetlen számkódos számlát sem. Ez elegend lesz. - A fegyveres gengszterhez fordult. - Siess! Még táviratokat is kell küldenem. Kinnlev ségeket kell behajtanom. Izmos kar feszült hátulról Bourne torkának, karkulcsba fogva a nyakát. Egy pisztoly csöve nyomódott a gerincének; amint bevonszolták a kocsiba, éles fájdalom hasított Jason mellkasába. A férfi, aki lefogta, profi volt; még ha nem lett volna sebesült, akkor sem tudott volna szabadulni a szorításából. Az embervadászat szemüveges irányítóját azonban nem elégítette ki a gengszter szakértelme. Bemászott a kormány mögé és újabb parancsot adott. - Törd el az ujjait - utasította az emberét. A kar egy pillanatra fullasztó erej vé vált, miközben a pisztoly csöve újra meg újra lesújtott Bourne mindkét kezére. Bourne ösztönösen elfedte jobb kezét a baljával, megkísérelvén védeni azt. Bal kézfejéb l ömlött a vér. Hagyta, hadd csorogjon, amíg mindkét keze vérben nem ázott. Elfojtotta fájdalmas kiáltását; a szorítás lazult, ekkor elordította magát: - A kezeim! Eltörték! - Gut - mondta a szemüveges férfi. Pedig Jasonnek nem tört el mindkét keze; a bal annyira megsérült, hogy használhatatlanná vált, a jobb azonban nem. A sötétben megmozgatta az ujjait - a jobb keze sértetlen maradt. A kocsi végigrobogott a Steppdeckstrassén, majd befordult egy mellékutcába, és déli irányban száguldott tovább. Jason leveg után kapkodva hanyatlott hátra az ülésen. A gengszter a ruháját kezdte ráncigálni, kettészakította az ingét és az övét rángatta. Bourne tudta, hogy néhány másodperc múlva a fels teste meztelen lesz, elveszik t le az útlevelét, az igazolványait, a hitelkártyáit, a pénzét - mindazt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elmenekülhessen Zürichb l. Most vagy soha - gondolta. Fölkiáltott.
- A lábam! A lábam, az istenit! - El relendült, jobb keze motollaként járt a sötétben, nadrágszára alatt matatott, kitapogatta az automata fegyver agyát. - Vigyázz! - harsogta a kormány mögött ül profi. - Tartsd rajta a szemed! - Tudta, ösztönösen tudta, mi készül. De már elkésett. Bourne megmarkolta a pisztolyt. A tagbaszakadt férfi hátralökte. Bourne az ütést l hátraesett, de a pisztoly, immár derékmagasságban, közvetlenül támadója mellének irányult. Tüzelt, a férfi hátrazuhant, Jason ismét tüzelt és hajszálpontosan szíven l tte. A férfi el rezuhant az üléstámlára. - Tegye le! - ordította Bourne. Pisztolyát az els ülés támlája fölé emelte, és a csövét a vezet nyakszirtjének nyomta. - Dobja el! A gyilkos zihálva elejtette a pisztolyt. - Most pedig beszélgetni fogunk - mondta Bourne. - Profik vagyunk. Elbeszélgetünk. A nagy kocsi el relendült, egyre sebesebben robogott, a vezet mind er sebben taposott a gázpedálba. - Lassítson! - Mit akar? - A kocsi egyre gyorsabban száguldott. Közlekedési lámpa fényei villantak fel el ttük; elhagyták a Steppdeckstrasse körzetét, most már forgalmasabb utcákon robogtak. - Maga ki akar jutni Zürichb l, és én ki tudom juttatni: Nélkülem reménytelen a dolog. Csak el kell fordítanom a kormányt és felrohanunk a járdára. Nekem semmi vesztenivalóm sincs, Herr Bourne. El ttünk mindenütt rend rök vannak. Nem hiszem, hogy rend rök után vágyódna. Minden az id zítésen, a másodpercek töredékén múlik. Két gyilkos ült egy száguldó zárt térben, amely maga is csapdává vált. Egyik gyilkos sem bízhatott a másikban, s mindkett tudta ezt. Egyiküknek ki kell használnia azt a pillanat el nyt, amit a másik elmulaszt. Profik. - Fékezzen - parancsolta Bourne. - Dobja a pisztolyát az ülésre, az enyém mellé. Jason elengedte a fegyvert, az ráesett a másik pisztolyra, s a súlyos fém csattanása igazolta, hogy eleget tett a gyilkos kívánságának. - Megtörtént. A gyilkos levette a lábát a gázpedálról és rálépett a fékre. Lassan nyomta le a fékpedált, azután szaggatottan fékezett, s ezáltal a nagy kocsi el re-hátra rángatózott. Bourne tisztában volt vele, hogy a szaggatott fékezés beletartozott a vezet stratégiájába: az egyensúlytól függött élet és halál. A sebességmér mutatója balra lendült, a kocsi már-már megállt. Eljött a végs er feszítés fél másodperce, minden ezen múlott. Jason a nyakánál fogva elkapta a férfit, belemarkolt a torkába és fölrántotta az ülésr l. Azután fölemelte véres bal kezét, el relendítette és rákente a vért a gyilkos szemüvegére. Elengedte a torkát, jobbjával villámgyorsan az ülésen hever pisztolyok után nyúlt. Félrelökte a gyilkos kezét és megragadott egy pisztolyagyat. A szemüveges férfi fölordított, csak homályosan látott, a fegyverhez már nem tudott hozzáférni. Jason átnyúlt a mellkasán, lenyomta, neki az aj tónak, bal könyökét a torkába döfte és véres tenyerével megragadta a kormányt. Kinézett a szélvéd n, azután jobbra fordította a kormányt és a járdán föltornyozott szeméthalom felé irányította a kocsit. A gépkocsi belecsúszott a törmelékhalomba egy hatalmas, alvajáró rovar kúszott bele a szemétbe, külseje meghazudtolta a páncélzatán belül dúló er szakot. Bourne alatt fölágaskodott a svájci és megpróbált fölkapaszkodni az ülésre. Jason a kezében szorongatta az automata fegyvert, ujjai az elsüt billenty felé tapogatóztak. Rátalált. Behajlította a csuklóját és tüzelt. Kijelölt hóhéra elernyedt, homloka közepén sötétvörös lyuk tátongott. Az utcán emberek rohantak a helyszín felé: nyilván azt hitték, gondatlanságból bekövetkezett baleset történt. Jason átlökte a holttestet a másik ülésre, és a kormány mögé kúszott. Hátramenetre kapcsolta a sebességváltót, a nagy kocsi esetlenül hátrafelé indult a törmelékhalomból, le a
járdaszegélyr l és beállt az útirányba. Bourne lecsavarta az ablakot, és kikiáltott a közelít , segíteni akaró embereknek. - Sajnálom! Minden rendben! Csak egy kicsit többet ittam a kelleténél! Az aggódó polgárok kis csoportja gyorsan szétoszlott, egyesek figyelmeztetve mutogattak, mások visszasiettek párjukhoz és barátaikhoz. Bourne mély lélegzetet vett, megkísérelt úrrá lenni az egész testét rázó önkéntelen remegésen. El renyomta a sebességkapcsolót; a kocsi nekilendült. Megkísérelte maga elé képzelni Zürich utcáit, de emlékezete cserben hagyta. Csak homályosan sejtette, merre járhat, de azt pontosan tudta, hogy a Limmathoz képest merre húzódik a Guisan rakpart. Geh! Schnell. Guisan Qai! Marie St. Jacques-ot a Guisan rakparton fogják megölni, testét a folyóba dobják. A Guisan és a Limmat csupán egyetlen ponton keresztezi egymást: a Zürichi-tó torkolatánál, a nyugati part alsó szakaszán. Valahol, egy üres parkolóban vagy egy tóra néz , elhagyatott parkban egy alacsony, zömök férfi készül dik, hogy végrehajtsa egy halott férfi kivégzési parancsát. Lehet, hogy már el is dördült a pisztoly, vagy a kés behatolt az áldozat testébe; Jason nem tudhatta, megtörtént-e már a gyilkosság, csak azt tudta, hogy bizonyosságot kell szereznie. Bárki legyen is , nem mehet el csak úgy, mintha mi sem történt volna. De mivel ízig-vérig profi volt, ösztönére hallgatva befordult az el tte nyíló sötét, széles fasorba. Két halott hevert a kocsiban; ezt a kockázatot nem vállalhatta. Igaz, értékes másodperceket veszít majd a holttestek eltávolításával, de ezzel elháríthatja azt a veszélyt, hogy egy közlekedési rend r benéz a kocsi ablakán és megpillantja a halottakat. Becslése szerint harminckét másodpercig tartott, míg kijelölt hóhérait sikerült kivonszolnia a kocsiból. Miközben a motorházat megkerülve a kocsi ajtajához bicegett, még egy pillantást vetett rájuk: ocsmány módon összegabalyodva feküdtek egy mocskos téglafalnak d lve. Sötétben. Benyomakodott a kormány mögé és hátramenetben kihajtott a fasorból. Geh! Schnell. Guisan Quai! 9. Egy utcakeresztez déshez ért, a lámpa pirosat jelzett. Fények. Bal kéz fel l, néhány saroknyira keletre, fényeket látott, amelyek lágyan íveltek az éjszakai mennybolt felé. Egy híd! A Limmat! A lámpa zöldre váltott; Bourne balra kanyarodott a kocsival. Visszajutott a Bahnhofstrasséra. Onnan csupán néhány perc a Guisan rakpart. A széles sugárút a vízpart ívét követte, s végül összeért a folyópart és a tópart. Néhány pillanat múlva bal kéz felöl egy park körvonalai bontakoztak ki: nyáron eszményi hely a sétálóknak, de most sötétbe borult, egyetlen lélek sem mutatkozott benne. Behajtott egy kapun; a fehér kaviccsal felszórt kocsiúton keresztben két k oszlop tartotta súlyos lánc feszült. Aztán jött még egy zárólánc. De ez másmilyen volt; valami nem stimmelt vele. Leállította a kocsit, hogy alaposabban szemügyre vegye a dolgot; átnyúlt az ülésen a zseblámpáért. Fölkattintotta és a fénysugarat végigfuttatta a súlyos láncon. Mi lehet az? Mi az, ami elüt a szokásostól? Nem a lánc. Valami a lánc alatt. A fehér úttesten kerékabroncsnyomokat látott, amelyek élesen elütöttek a környezet tisztaságától. Mintha a Steppdeckstrasse mocska ide is eljutott volna. Bourne lekattintotta zseblámpáját és maga mellé, az ülésre dobta. Összezúzott bal kezének fájdalmas lüktetése egyszerre csak összeolvadt mellének és karjának marcangoló fájdalmával. Tudta, ki kell zárnia a tudatából minden fájdalmat, és amennyire csak lehet, el kell állítania a vérzést. Inge már úgyis felhasadt; letépett bel le egy csíkot, amelyet bal kezére tekert, és fogaival húzta meg a csomót. Úgy érezte, tökéletesen fölkészült. Fölvette a pisztolyt - hóhérja pisztolyát -, és ellen rizte a tárat: tele volt. Kikapcsolta a fényszórót és leparkolt a lánc mellett. Kiszállt, ösztönösen ellen rizte a járdán, mennyire tud járni, azután az
eredménnyel elégedetten a közelebbi oszlophoz sántikált, és leemelte a kampót a k b l kiálló súlyos vaskarikáról... Leengedte a láncot, igyekezett minél kisebb zajt csapni, majd visszatért a kocsihoz. Meghúzta a sebességváltót, óvatosan lenyomta, azután kiengedte a fékpedált. Begurult a lejt s, hatalmas, megvilágítatlan parkba, amelynek túlsó végén vagy kétszáz méterrel távolabb húzódott a parti gát sötét fala, amely mögött a Limmat kiáradt a Zürichi-tó vizéb l. Távolabb méltóságteljesen ringatózó hajók fényei világítottak, mögöttük pedig felsejlettek az óváros lámpái, és a sötétbe borult mólók elmosódott reflektornyalábjai. Jason pillantásával mindezt fölmérte; kereste-kutatta, nem lát-e alakokat e háttér el tt. Ott... jobboldalt. Jobboldalt. Valaminek a sötét körvonala, a falnál is sötétebb feketeség ékel dött be a háttérbe - homályosan, elmosódottan, alig kivehet en, de ott volt. Száz méternyire... már csak kilencven, nyolcvanöt; megállította a kocsit. Mozdulatlanul ült a nyitott ablaknál, feszülten meresztette szemét a sötétségbe, hogy minél élesebben lásson. Hallotta a szél süvítését a víz fel l. Egy hang. Egy kiáltás. Halk torokhang... valaki félelmében kiáltott. Csattanó ütés követte, még egy, azután még egy. Egy elharapott sikoly visszhangzott és halt el a távolban. Bourne nesztelenül kiszállt a kocsiból, jobbjában szorongatta a pisztolyt, zseblámpáját kínnalkeservvel tudta csak megtartani bal kezének véres ujjai között. Elindult a homályos fekete alakzat felé, minden lépéssel, minden bicegéssel a nesztelenséget kísértette. El ször azt pillantotta meg, amit utoljára látott, amikor a kis négyajtós kocsi elt nt a Steppdeckstrasse homályában: a horpadt króm lökhárító villogó fémfelületét; visszaver dtek rajta az éjszakai fények. Gyors egymásutánban négy csattanó ütés, kéz csapódott húsba, valaki eszel sen ütött, s a másik a rettegés fojtott sikolyaival fogadta az ütéseket. A kiáltások megszakadtak, lélegzetvételnyi szünet, rúgkapálás. A kocsiban! Jason amennyire csak tudott, lekuporodott, aztán oldalazva megindult a kocsi körül a jobb oldali hátsó ablak felé. Lassan felemelkedett, azután váratlanul, hangját a meglepetés fegyvereként használva fölkiáltott, és fölkattintotta er s fény zseblámpáját. - Ha megmozdulsz, meghalsz! A látvány undorral és dühvel töltötte el: Marie St. Jacques-ról letépték, cafatokká szaggatták a ruhát. Karomszer kezek csaptak le félmeztelen testére, markolták a mellét, feszítették szét a lábát. A hóhér hímvessz je kimeredt a nadrágjából; miel tt végrehajtotta volna a halálos ítéletet, még a legszörny bb megalázásnak is alá akarta vetni áldozatát. - Kifelé, te rohadék! Csörömpölve tört be a kocsi ablak üvege; a gengszter ugyanis rájött, hogy Bourne nyilvánvalóan nem l het, mert attól fél, hogy esetleg a n t találja el. Ahogy legurult a n r l, cip sarkával belerúgott a kocsi ablakába. Üveg fröccsent, éles szilánkok zúdultak Jason arcába. Lehunyt szemmel hátrafelé sántikált, hogy elkerülje a szilánkzuhatagot. Kivágódott a kocsiajtó: a dördülést vakító villanás kísérte. Bourne oldalát perzsel en forró fájdalom borította el. Kabátjának szövete foszlányokra szakadt, inge maradványán gyorsan terjedt a vérfolt. Elhúzta a ravaszt, de csak homályosan látta a földön guruló alakot; ismét tüzelt, a lövedék nyomán kavicsok pattantak. A hóhérnak sikerült kigurulnia, kikúsznia Bourne látómezejéb l a szurokfekete sötétbe - láthatatlanná vált. Jason tudta, nem maradhat ott, ahol áll, ha megtenné, maga adna jelt a kivégzésére. Maga után húzva sérült lábát, a nyitott ajtó fedezékébe rohant. - Maradjon bent! - kiáltott Marie St. Jacques-ra, mert a n vakrémületében már mászott is kifelé a kocsiból. - Az isten verje meg! Maradjon ott! Lövés dördült; a lövedék az ajtó fémkeretébe fúródott. Odafenn a falon egy rohanó alak körvonalai rajzolódtak ki. Bourne kétszer tüzelt, s elégedetten hallotta a távolból a hangos kiáltást: eltalálta a férfit, de nem végzett vele. Annyi azonban bizonyos, hogy a hóhér már nem annyira harcképes, mint hatvan másodperccel korábban.
Fények. Tompa fények... négyszöglet ek, kerekek. Mi lehet az? Mik lehetnek? Balra nézett, és megpillantotta, amit korábban nem láthatott: a part menti falnál egy kis téglaépítményt. Odabenn villanyt gyújtottak. rbódé lehet; valaki meghallotta a lövéseket. - Mi az? Ki van ott? - kiáltotta egy hajlott hátú, id s férfi, aki a megvilágított ajtókeretben állt. Azután egy zseblámpa fénynyalábja hatolt át a vaksötétségen. Bourne követte a szemével, azt remélte, hogy meg fogja világítani a hóhért. Meg is világította. A gyilkos a fal mellett guggolt. Jason fölállt és tüzelt; a lövés dördülésére a fénynyaláb ráirányult. Most volt a célpont; a sötétb l két lövés dördült, az egyik lövedék lepattant az ablak fémcsíkjáról. Bourne érezte, hogy acél fúródik a nyakába, és a sebb l vérsugár tör el . Rohanó lábak dobogása. A hóhér a fényforrás felé futott. Kiáltás harsant: - Nein! Elérte a fényforrást; az ajtónyílásban álló alakra lecsapott egy kar. A fény kialudt; a világos ablakok fényében Jason látta, hogy a gyilkos elvonszolja az rt, a magával hurcolt öregembert pajzsként használva visszamenekül a sötétbe. Bourne követte a tekintetével, de már alig látott valamit; pisztolyával tehetetlenül próbált célozni a motorház fölött. S nemcsak tehetetlennek érezte magát, teste is mindjobban elgyengült. Még egy utolsó lövés dördült, amit egy torok mélyéb l el tör kiáltás követett, majd ismét rohanó lábak dobogása hallatszott. A hóhér végrehajtotta az ítéletet, igaz, nem a halálra ítélt n n, hanem egy vénemberen. futott a távoli sötétben - sikerült elmenekülnie. Bourne már nem tudott futni, a fájdalom megbénította, szeme elhomályosult, a létfenntartási ösztöne is kihúnyófélben volt. Leroskadt a járdára. Semmi, de semmi sem érdekelte már. Bárki legyen is , mindegy. Mindegy. Marie St. Jacques ruhája rongyait magához szorítva el kúszott a kocsiból; nyilvánvalóan sokkos állapotban volt. Hitetlenkedve meredt Jasonra, tekintetében iszonyat és zavar keveredett. - Menjen - suttogta Bourne, remélve, hátha a n meghallja, amit mond. - Ott hátul áll egy kocsi, benne vannak a kulcsok. T njön el. A gyilkos visszajöhet a társaival. - Maga énmiattam jött ide - mondta Marie, s elképedt hangja úgy visszhangzott, mintha alagútból jönne. - T njön el! Ugorjon be a kocsiba és hajtson, mint a megveszekedett fene, doktorn . Ha valaki megpróbálja útját állni, gázolja el. Rend röket keressen... igaziakat, egyenruhásokat, maga átkozott bolond. Torka izzott, gyomrát jeges rnek érezte. T z és jég - ezt már érezte korábban is. Együtt a kett t. Hol is volt ez? - Megmentette az életemet! - folytatta tompa hangon Marie, szavai lebegtek a leveg ben. Énmiattam jött ide. Visszajött értem és megmentette... az... életemet. - Ne próbálja olyasminek feltüntetni, ami nem igaz. Maga mellékes körülmény, doktorn . Maga egy reflex, elfeledett emlékek szülte ösztön, a stressz által életre sokkolt pálya. Látja, megtalálom a szavakat... már nem tör döm semmivel. Fáj, ó, istenem, mennyire fáj. - Maga kiszabadult. Folytathatta volna az útját, de nem tette. Visszajött értem. A fájdalom ködén át jutottak el hozzá a n szavai. Látta t, de amit látott, az ellentmondott a józan észnek - annyira ésszer tlen volt, mint a fájdalom. Marie mellette térdelt, megérintette az arcát, a fejét. - Hagyja abba! Ne érjen a fejemhez! Hagyjon magamra! - Miért tette? - A n hangja volt, nem az övé. Valamit kérdezett t le. Hát nem érti ez a n , hogy képtelen válaszolni? Mit csinál ez a n ? Leszakított egy csíkot a ruhájából és átkötözi vele a nyakát... most egy másik, egy nagyobb csíkot tép a ruhájából. Meglazította az övét és a puha, sima anyagot rányomta a jobb csíp je lázasan izzó b rére. - Nem maga miatt volt. - Végre talált szavakat és sietett kimondani ket. A sötétség békéjére vágyott, ahogy egyszer már vágyott rá, csak nem jutott eszébe, mikor. Eszébe jutna, ha a n hagyná...
- Az a férfi... látott engem. Azonosíthatott volna. miatta volt. Nekem kellett... És most t njön el! - Még vagy féltucatnyian mások is azonosíthatják - felelte a n , s idegenül csengett a hangja. - Nem hiszek magának. - Higgyen nekem! Marie most fölötte állt. S egyszerre csak elt nt. Elment. Itt hagyta. Most már nemsokára eljön a béke, a nyugalom; elnyeli a sötét, zúgó vízáradat és elmossa a fájdalmat. Nekivetette a hátát a kocsinak, hagyta, hogy magával ragadja gondolatainak árja. Zajra riadt föl. Egy közeled motor dübörgése szakította szét a csöndet. Egyszerre csak egy kéz érintését érezte a karján. Azután egy másikat, amely gyöngéden talpra állította. - Gyerünk - szólalt meg a hang -, segítsen. - Engedjen el! - ordította egy hang: az hangja. Az utasítást azonban nem teljesítették. Megdöbbent; a parancsot végre kell hajtani. De valami azt súgta neki, hogy nem mindig. Ismét hallotta a szelet, de ez nem a zürichi szél volt. Valahol másutt, ott, fent az éjszakai mennybolton zúgott a szél. Azután jelt adtak, fény villant, t pedig dühödt erej új áramlatok rántották fel a magasba. - Semmi baj. Nincs semmi baj - szólalt meg újra az rjít hang, amely ügyet sem vetett a parancsaira. - Emelje föl a lábát. Emelje föl!... Jól van. Sikerült. Most pedig üljön be a kocsiba. D ljön hátra... lassan. Nagyon jó. Zuhant... zuhant a szurokfekete mennyboltba. Azután hirtelen véget ért a zuhanás, minden véget ér t, csönd ereszkedett rá... hallotta a saját lélegzetét. S lépéseket, lépéseket hallott... azután ajtó csukódott, amit hosszan dübörg , csöndet szaggató zaj követett alatta, el tte - valahol. Mozgás, körforgás. Elvesztette az egyensúlyát, ismét zuhant, de végül megint csak vége szakadt a zuhanásnak, testet érzett a testén, egy kar tartotta er sen. Hideget érzett az arcán, aztán már semmit. Ismét sodródott, az áramlat most enyhébb volt, és végül körülölelte a vak sötétség. Hangokat hallott maga fölött, a távolban, de nem túl messze. Lassanként körvonalakat látott, asztali lámpák fénye világította meg ket. Meglehet sen tágas szobában volt, egy ágyon feküdt, keskeny ágyon, takarókba bugyolálva. A szoba túlsó végében két ember állt, egy felölt s férfi és egy n ... sötétvörös szoknyás, fehér blúzos n . Sötétvörös, akár a haja... Az a n , Marie St. Jacques lenne az? Valóban volt, az ajtóban állva beszélt egy férfival, aki bal kezében b rtáskát tartott. Franciául beszéltek. - F ként pihenésre van szüksége - mondta a férfi. - Ha engem nem találna, a varratokat bárki eltávolíthatja. Gondolom, egy hét múlva lehet kivenni ket. - Köszönöm, doktor úr. - Én köszönöm. Nagyon b kez volt. Most mennem kell. Lehet, hogy találkozunk még, lehet, hogy nem. Az orvos kinyitotta az ajtót és távozott. Miután elment, a n lenyúlt a kilincs alá és bereteszelte az ajtót. Amikor hátrafordult, észrevette, hogy Bourne nézi t. Lassan, óvatosan indult az ágya felé. - Hall engem? - kérdezte. Bourne bólintott. Megsebesült. Elég súlyosan, de ha nyugton marad, nem kell kórházba mennie. Aki most elment, nyilvánvalóan látta... orvos volt. Abból a pénzb l fizettem neki, amit magánál találtam; jóval többet fizettem a szokásosnál, de azt mondták nekem, megbízhatok benne. Egyébként a maga ötlete volt. Amikor a kocsiban ültünk, azt hajtogatta, orvost kell találnia, olyat, akit megfizethet a hallgatásáért. Nem volt nehéz ilyet találni. - Hol vagyunk? - Bourne hallotta a saját hangját: elhaló volt, de azért hallotta. - Egy Lenzburg nev faluban, körülbelül húsz kilométerre Züricht l. Az orvos Wohlenból jött, ez egy közeli kisváros. Ha maga egy hét múlva még itt lesz, újra eljön. - Hogyan...? - próbált fölülni, de nem volt hozzá elég ereje. Marie megérintette a vállát, hogy feküdjön vissza. - Elmondom, mi történt, s ez talán válaszul is szolgálhat a kérdéseire. Legalábbis remélem, mert ha nem, attól tartok, én nem tudok válaszolni. - Marie mozdulatlanul állt, letekintett rá, hangja
fegyelmezett volt. - Egy állat er szakot akart elkövetni rajtam, utána pedig a parancs értelmében meg kellett volna ölnie. Reménytelen volt a helyzetem, tudtam, hogy meg kell halnom. A Steppdeckstrasséban maga megpróbálta megakadályozni ket ebben, és amikor nem sikerült, azt kiáltotta oda nekem, hogy sikítsak, szüntelenül sikítsak. Többet nem tehetett, és azzal, hogy odakiáltott nekem, azt kockáztatta, hogy abban a pillanatban magát is megölik. Kés bb valahogy kiszabadult a karmaik közül, nem tudom, hogyan, csak azt tudom, hogy eközben nagyon súlyosan megsérült, de visszajött, hogy megkeressen engem. - t - szakította félbe Jason -, t akartam elkapni. - Ezt már mondta, én pedig újra megismétlem, amit akkor mondtam. Nem hiszek magának. Nem azért, mert rosszul hazudik, hanem mert nem vág egybe a tényekkel. Én statisztikus vagyok, Mr. Washburn, vagy Mr. Bourne, vagy bármi legyen is a neve. Csakis a megfigyelhet adatokat becsülöm; és észreveszem a pontatlanságokat. Ez a szakmám. Két férfi bement abba a házba, hogy megkeressék magát, s hallottam, amikor azt mondta, hogy mindkett életben van. Azok ketten azonosíthatnák magát. Azután meg ott van a Drei Alpenhäuser tulajdonosa, is megtehetné. Ezek tények, és maga éppen annyira tisztában van velük, mint én. Nem, maga azért jött vissza, hogy megkeressen engem. Visszajött, és megmentette az életemet. - Folytassa - szólalt meg er sebb hangon Bourne. - Aztán mi történt? - Döntöttem. Életem legnehezebb döntése volt. Azt hiszem, az ember csak akkor juthat ilyen döntésre, ha már-már elvesztette az életét, de valaki mégis megmenti t. Úgy döntöttem, hogy segítek magának. Csak egy ideig, talán mindössze néhány órán át, de segítek. Elmenekülni. - Miért nem fordult a rend rséghez? - Majdnem megtettem, és magam sem tudom, de képtelen vagyok megmagyarázni, miért nem tettem meg. Talán az er szak miatt, nem tudom: szintén beszélek magával. Mindig azt hallottam, hogy ennél szörny bb élményen nem mehet át egy n . Most már elhiszem. S hallottam a dühöt, az undort a maga hangjában, amikor ráordított arra az emberre. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, bármennyire is akarja. - A rend rség? - ismételte meg a kérdést Bourne. - Az a férfi a Drei Alpenhäuserben azt mondta, a rend rség keresi magát. Meg hogy Zürichben megadtak egy telefonszámot, ahol bejelentéseket tehetnek maga ellen. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nem adhattam át magát a rend rségnek. Akkor nem. Azután, amit tett: nem. - Tudva, hogy ki vagyok? - Én csak annyit tudok magáról, amennyit hallottam. Márpedig amit hallottam, az nem vág egybe azzal a képpel, amit arról a sebesült férfiról alakítottam ki magamban, aki visszajött értem, és aki képes volna feláldozni a saját életét az enyémért. - Hát ez nem valami okos... - Márpedig ez az egyetlen, amit el lehet mondani rólam, Mr. Bourne... Ha jól emlékszem, Bournenak szólította magát az a férfi. Nagyon okos vagyok. - Megütöttem magát. Megfenyegettem, hogy megölöm. - A maga helyében és a maga helyzetében, mivel hogy meg akarták ölni magát, feltehet en én is ugyanezt tenném. Ha képes lennék rá. - Tehát rögtön kihozott Zürichb l? - Nem rögtön. Vagy egy fél óráig még nem. Le kellett csillapodnom, döntésre kellett jutnom. Módszeres ember vagyok. - Kezdem belátni. - Roncs voltam, förtelmes állapotban voltam, ruhára volt szükségem, rendbe kellett szednem a hajamat, ki kellett készítenem magam. Sehová sem mehettem. Lent a folyóparton találtam egy telefonfülkét, senki sem volt a közelben, erre kiszálltam a kocsiból és fölhívtam a szállodában egy kollégámat... - A franciát? Vagy azt a belgát? - vetette közbe Jason.
- Nem. k ott voltak Bertinelli el adásán, és ha fölismertek volna a színpadon maga mellett, feltehet en bejelentették volna a rend rségen, hogy elt ntem. Nem ket, hanem egy n t hívtam fel, küldöttségünk egyik tagját, aki utálja Bertinellit, és a szobájában maradt. Évek óta dolgozunk együtt, jó barátságban vagyunk. Azt mondtam neki, bármit hallana is fel lem, ne vegye figyelembe, semmi bajom sincs. Egyébként, ha bárki érdekl dne utánam, mondja azt, hogy egy barátommal töltöm az estét és feltehet en az éjszakát is. Meg hogy korán otthagytam Bertinelli el adását. - Módszeres - jegyezte meg Bourne. - Hát igen. - Marie megkockáztatott egy t n d mosolyt. - Megkértem, menjen be a szobámba. Az éjszakai szobalány tudja, hogy jóban vagyunk. Ha senkit nem talál ott, mondtam, csomagoljon be néhány ruhát és valami pipereholmit a b röndömbe és vigye át az szobájába, majd öt perc múlva visszahívom. - S egyszer en tudomásul vette, amit mondott neki? - Mondtam már magának, barátn k vagyunk. Tudta, hogy semmi bajom, legföljebb izgatott vagyok, de semmi bajom. Meg hogy szeretném, ha megtenné, amit kértem t le. - Marie ismét szünetet tartott. - Feltehet en azt gondolta, az igazat mondom neki. - Folytassa. - Visszahívtam; addigra már át is hozta a holmimat. - Ami viszont azt jelenti, hogy a másik két kollégája nem jelentette be az elt nését a rend rségen. Akkor ugyanis megfigyelés alatt tartották vagy lepecsételték volna a szobáját. - Fogalmam sincs, megtették-e vagy sem. De ha azóta meg is tették, a barátn met nyilván már kihallgatták, pedig biztosan csak azt mondta el, amit meghagytam neki. - A barátn je a Carillonban volt, maga pedig lent a folyóparton. Hogyan jutott a holmijához? - Nagyon egyszer en. Kissé olcsó trükk volt, de egyszer . Szólt az éjszakai szobalánynak, azt mondta neki, hogy el akarok kerülni egy férfit, aki a szállodában lakik, mert egy másik férfival van találkozóm a városban. Szükségem van a kis útitáskámra, nem tudna-e ajánlani valamit, hogyan juttathatná el hozzám. Egy gépkocsiban várok... lent a folyóparton. Egy szolgálaton kívüli pincér hozta el. - Nem csodálkozott a zilált külsején? - Nemigen láthatott bármit is. Kinyitottam a csomagtartót, bent maradtam a kocsiban és azt mondtam neki, tegye be hátra a b röndöt. A tartalékabroncson hagytam neki egy tízfrankost. - Maga nemcsak módszeres, hanem egyenesen csodálatra méltó. - A módszeres is megteszi. - És hogyan talált orvost? - Itt helyben, a fogadós révén. Ne feledje, t lem telhet leg bebugyoláltam magát és amennyire csak lehetett, csökkentettem a vérzést. Mint a legtöbb embernek, nekem is van valami gyakorlati fogalmam az els segélyr l, ez pedig azzal járt, hogy le kellett hántanom magáról a ruhájának egy részét. Megtaláltam a pénzt és akkor rájöttem, mit értett azon, hogy olyan orvost kell találnia, akit megfizethet a hallgatásáért. Sok ezer dollár van a zsebében, és én ismerem az árfolyamokat. - Mindez csak a kezdet. - Tessék? - Semmi, semmi. - Bourne ismét megkísérelte, hogy felüljön, de nem boldogult. - Nem fél t lem? Nem fél attól, amit tett? - Hát persze hogy félek. De azt is tudom, maga mit tett értem... - Maga jobban megbízik bennem, mint én tenném hasonló körülmények között. - Akkor talán nincsen tisztában a körülményekkel. Maga még mindig nagyon gyönge, a pisztolya pedig nálam van. Egyébként ruhája sincsen. - Semmi? - Még egy alsónadrágja sem. Mindent eldobtam. Kissé nevetségesen hatna, amint egyszál m anyag pénzes övvel a derekán meztelenül rohangálna az utcán.
Jóllehet, fájdalmat okozott neki, Bourne elnevette magát, mert eszébe jutott La Ciotat és de Chamford márki. - Módszeres - mondta. - És most mi lesz? - Fölírtam az orvos nevét, és egy hétre kifizettem a szoba árát. Ma délt l fogva a fogadós behozza magának az ételt. Délel tt kilencig itt maradok. Most már hat órára jár, hamarosan hajnalodik. Azután visszamegyek a szállodába, összeszedem a maradék holmimat, fogom a retikülömet, és ha t lem függ, soha többé nem említem magát senkinek. - És mi van, ha nem magától függ? Ha fölismerik? - Letagadom. Sötét volt. Teljes fejveszettség volt a teremben. - Most nem módszeres. Legalábbis nem annyira, amennyire a zürichi rend rség lenne. Jobb ötletem van. Hívja föl a barátn jét, mondja meg neki, csomagolja össze a maradék holmiját is, és fizesse ki a számláját. Vegyen el t lem annyi pénzt, amennyit csak akar, és üljön fel a Kanadába induló legels gépre. Marie némán pillantott rá, majd bólintott. - Nagyon csábító ajánlat. - Nagyon logikus. Marie még egy pillanatig a férfin tartotta a tekintetét, szeme azt tükrözte, hogy egyre n benne a feszültség. Elfordult, az ablakhoz lépett és a felkel nap els sugarait nézte. Bourne figyelte: megérezte, mennyire heves érzelmek dúlnak a n ben. Marie megtette, amir l úgy érezte, meg kell tennie, mert megszabadította a rettegést l. Egyfajta iszonyú megalázástól, amit férfi valójában meg sem érthet. És a haláltól. S azzal, hogy megtette, áthágott minden szabályt. Marie hirtelen fölkapta a fejét, megfordult, ragyogott a szeme. - Ki maga? - Hallotta, mit mondtak rólam. - Azt tudom, amit láttam. Amit érzek! - Ne próbálja igazolni, amit tett. Egyszer en megtette, ez minden. Maradjunk ennyiben. Hagyjuk ennyiben. Uramisten, miért nem hagytál magamra? Akkor béke lett volna. De most, hogy visszaadtad az életemet, újra küzdenem kell, szembe kell néznem vele. Marie egyszerre csak ott állt az ágy végénél, kezében pisztolyt tartott. Ráfogta a férfira és remeg hangon szólalt meg. - Szétromboljak tehát mindent? Fölhívjam a rend rséget és mondjam nekik, jöjjenek ide, vigyék el? - Néhány órája még azt mondtam volna, tegye meg. De most nem tudom erre elszánni magam. - Tehát, ki maga? - Azt mondják, Bourne a nevem. Jason Charles Bourne. - Mit jelentsen az, hogy azt mondják? Bourne a pisztolyra meredt, a cs sötét, kerek nyílásába. Nem maradt hátra más, csak az igazság az igazság, ahogyan tudja. - Hogy mit jelent? - ismételte meg a kérdést. - Maga majdnem annyit tud, mint én, doktorn . - Micsoda? - Akár meg is tudhatja. Talán attól megkönnyebbül. Vagy talán még rosszabbul érzi majd magát. De akár meg is tudhatja, mert mást nem tudok magának elmondani. Marie leengedte a pisztolyt. - Mit mondhat el? - Az életem öt hónapja kezd dött egy Ile de Port Noir nev kicsiny, földközi-tengeri szigeten... A nap magasra emelkedett a környez fák fölé, sugarai átszüremlettek a szélfútta ágakon, beáradtak az ablakokon és szabálytalan fénymintákkal pettyezték a falakat. Bourne kimerülten hanyatlott hátra a párnájára. Befejezte elbeszélését; nem volt több mondanivalója.
Marie a szoba túlsó végében ült egy b r karosszékben, lábát maga alá húzta, balra t le egy asztalon egy csomag cigaretta és a pisztoly hevert. Alig mozdult, miközben a férfi beszélt, tekintetét az arcára függesztette, még cigarettázás közben sem rezdült a szeme, egy percre sem vette le tekintetét a férfi szemér l. Hivatásos elemz volt, adatokat elemzett, úgy sz rte meg a tényeket, ahogyan a fák sz rték meg a napfényt. - Állandóan ezt mondta - szólalt meg halkan; szinte tagolva a szavakat - nem tudom... bárcsak tudnám. Rámeredt valamire, és én megrettentem. Megkérdeztem, mi az? Mit fog csinálni? Maga pedig megismételte: bárcsak tudnám. Úristen, miken ment keresztül... Miken megy keresztül. - Azok után, amiket elkövettem maga ellen, képes még arra gondolni, mi történt velem? - Két különálló eseménysorozatról van szó szólalt meg szórakozottan a homlokát ráncolva Marie. - Különálló... - Eredetük összefügg ugyan, de egymástól függetlenül alakultak. Ez amolyan közgazdasági halandzsa... Azután ott, a Löwenstrassén, közvetlenül azel tt, hogy felmentünk Chernak lakására, könyörögtem magának, ne kényszerítsen, hogy magával menjek. Meg voltam gy z dve róla, hogy ha még továbbiakat is megtudok magáról, akkor megöl engem. S akkor mondta a legfurcsább dolgot. Azt mondta: mindaz, amit hallott, ugyanannyira érthetetlen az én számomra, mint a maga számára. Talán még érthetetlenebb... Azt hittem, megháborodott. - Valóban csak valami elmebaj lehet. Az épelméj embernek vannak emlékei. Nekem nincsenek. - Miért nem mondta meg, hogy Chernak megpróbálta megölni magát? - Nem maradt rá id , és azt hittem, úgyis mindegy. - Abban a pillanatban nem is számított. Magának. De nekem igen. - Miért? - Mert belekapaszkodtam abba a reménybe, hogy maga csak akkor l , ha valaki meg akarja ölni. - De meg akart ölni. Meg is sebesültem. - Nem tudtam a sorrendr l; nem mondta el nekem. - Nem értem. Marie rágyújtott. - Nehéz megmagyarázni, de egész id alatt, amíg túszul tartott fogva, még akkor is, amikor megütött, vonszolt és a gyomromba nyomta és a halántékomnak szorította a pisztolyt, arra gondoltam, látok valamit a maga szemében. Nevezzük vonakodásnak. Ennél jobb szó nem jut az eszembe. - Megteszi. Mire akar kilyukadni? - Magam sem tudom. Talán visszanyúlik valamire, amit a Drei Alpenhäuserben, a bokszban mondott. Az a kövér ember éppen elindult felénk, maga meg azt mondta nekem, húzódjak a falhoz és takarjam el a kezemmel az arcomat. A saját érdekemben, ezt mondta. Semmi értelme, hogy kés bb fölismerhessenek engem. - Nem is lett volna semmi értelme. - "A saját érdekében." Egy patológiás gyilkos nem így érvel. Azt hiszem, ebbe kapaszkodtam, talán, hogy ne háborodjak meg. Meg abba, amit a szemében láttam. - Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. - Az arany szemüvegkeretes férfi, aki meggy zött, hogy rend r, azt mondta, maga egy elvetemült gyilkos, akit meg kell állítani, miel tt megint ölne. Ha nem lett volna Chernak, nem hittem volna neki. Egy szavát sem. Rend rök nem viselkednek így, nem használják a pisztolyukat sötét, zsúfolt termekben. Maga pedig egy menekül ember volt, akit meg akartak ölni. Most is menekül, veszélyben van az élete - de nem gyilkos. Bourne fölemelte a kezét. - Ne haragudjon, de az a benyomásom, hogy ez téves hálán alapuló vélemény. Azt mondja, tiszteletben tartja a tényeket. Akkor viszont vizsgálja meg ket. Hallotta, miket mondtak rólam. Függetlenül attól, hogy véleménye szerint mit látott és mit érzett, hallotta a szavakat. A lényegére meztelenítve a dolgot: borítékokat teletömtek pénzzel, ezeket átadták nekem, hogy teljesítsek
bizonyos megbízásokat. Hogy úgy mondjam, azok a megbízások meglehet sen egyértelm ek voltak, én pedig vállaltam a dolgot. A Gemeinschaft Bankban számjegyes számlám volt, összesen körülbelül ötmillió dollár értékben. Honnan származik ez a pénz? Honnan kap egy magamfajta ember, aki azokkal a nyilvánvaló képességekkel rendelkezik, mint én, ilyesféle pénzt? - Jason a mennyezetre bámult. Visszatért a fájdalom s vele együtt a hiábavalóság érzete. - Ezek tények, St. Jacques doktorn . Ideje, hogy induljon. Marie fölállt és elnyomta a cigarettáját. Fölemelte a pisztolyt és az ágy felé indult. - Ugye, már alig várja, hogy elítélje önmagát? - Tisztelem a tényeket. - Akkor pedig, ha igaz, amit mond, nekem is van egy kötelességem, igaz? A társadalmi rend törvénytisztel tagjaként föl kell hívnom a zürichi rend rséget, és közölnöm kell velük a maga tartózkodási helyét. Bourne-re fogta a pisztolyt. Bourne rápillantott. - Azt hittem... - Miért is ne? - szakította félbe Marie. - Maga egy halálra ítélt ember, aki szeretne minél hamarább túlesni mindenen, igaz? Itt fekszik és megfellebbezhetetlenül, már megbocsásson, nem csekély önsajnálattal beszél, azt remélve, hogy hatni fog az én... hogy is mondta? Téves hálámra? Nos, úgy gondolom, jobb, ha megért valamit. Nem vagyok ostoba. Ha egyetlen pillanatig is elhittem volna, hogy maga az, akinek mondják, nem lennék itt. De maga sem lenne itt. Tények, amelyek nem dokumentálhatók, egyáltalán nem tények. Maga nem rendelkezik tényekkel, csupán következtetései vannak, melyek pedig olyan emberek kijelentésein alapulnak, akikr l tudja, hogy szemét alakok. - Meg ott van a bankszámla ötmillió dollárral. Err l se feledkezzék meg. - Hogyan feledkezhetnék meg róla? Pénzügyi zseninek tartanak. A számla esetleg nem magyarázható meg oly módon, ahogyan maga szeretné, csakhogy olyan záradékot csatoltak hozzá, ami elég nagyfokú törvényességet kölcsönöz neki. Betekintési és feltehet leg beleszólási joga van egy ilyen-amolyan Hetvenegy nev konszern igazolással rendelkez bármelyik igazgatójának. Ez nemigen t nik egy bérgyilkos társaságának. - Lehet, hogy a konszernt megnevezték, de bejegyzett cégként sehol nem szerepel. - Mármint a telefonkönyvben? Maga valóban naiv. De térjünk vissza magához. Most azonnal. Tényleg fölhívjam a rend rséget? - Ismeri a válaszomat. Nem gátolhatom meg, de nem szeretném, ha megtenné. Marie leengedte a pisztolyt. - Én pedig nem teszem meg. Ugyanazon oknál fogva, amiért maga nem szeretné, ha megtenném. Ugyanannyira nem hiszem el azt, amit magáról mondanak, mint saját maga. - Akkor mit gondol? - Már mondtam, nem vagyok biztos a dolgomban. Voltaképpen csak annyit tudok, hogy hét órával ezel tt letepert egy állat, mindenütt éreztem a száját, két kézzel markolt... és tudtam, hogy meg kell halnom. S azután visszajött értem egy férfi, aki elmenekülhetett volna, de az élete kockáztatásával visszajött értem. Azt hiszem, én hiszek ebben a férfiban. - És ha téved? - Akkor szörny hibát követtem el. - Köszönöm. Hol a pénz? - A komódon. Az útlevéltokjában és a tárcájában. Ott van az orvos neve és a nyugta a szobáért is. - Ideadná az útlevelet? A pénz svájci valuta. - Tudom. - Marie odavitte neki. - Háromszáz frankot adtam a fogadósnak a szobáért és kétszázat az orvos nevéért. Az orvos szolgálataiért négyszázötvenet fizettem, s mert hajlandó volt az együttm ködésre, megfejeltem még százötvennel, Mindent összevetve ezerszáz frankot fizettem ki. - Nem tartozik nekem számadással - mondta Jason. - De tudjon róla. Most mihez kezd?
- Pénzt adok magának, hogy visszautazhasson Kanadába. - Úgy értem, kés bb. - Majd meglátom. Attól függ, milyen állapotban leszek. Gondolom, pénzt adok majd a fogadósnak, hogy vegyen nekem ruhát. Meg kérdezek t le egyet s mást. Minden rendben lesz. - Kivett egy csomó nagy címlet bankjegyet és odanyújtotta Marie-nak. - Ez több mint ötvenezer frank - mondta a n . - Sok mindenen ment át miattam. Marie St. Jacques el ször a pénzre pillantott, azután a bal kezében tartott pisztolyra. - Nem kell a pénze - mondta és letette az éjjeliszekrényre a pisztolyt. - Hogy érti ezt? Marie sarkon fordult, visszament a karosszékhez, aztán hátrafordult, és miközben leült, Jasont nézte. - Azt hiszem, segíteni akarok magának. - No de várjon egy percet... - Kérem - szakította félbe Marie. - Kérem, ne kérdezzen semmit t lem. Egy ideig most ne mondjon semmit.
II. KÖNYV 10. Egyikük sem tudta, mikor történt, vagy hogy, megtörtént-e egyáltalán. Vagy ha megtörtént, mennyire lennének hajlandók fenntartani vagy elmélyíteni. Nem volt itt semmi lényeges dráma; konfliktus, amit fel kellett volna oldani, vagy-sorompók, amiket le kellett volna rombolni. Csupán közölniük kellett egymással sok mindent, szavakra és pillantásokra volt szükségük, s talán, ami e kett nél még fontosabbnak bizonyult, gyakori csöndes, közös nevetésre. Továbbra is olyan klinikai körülmények között éltek a falusi vendégfogadó szobájában, akár egy kórházi kórteremben. Napközben Marie gondoskodott a különféle gyakorlati dolgokról: ruházatról, étkezésr l, térképekr l és újságokról. Egyedül vitte el a lopott kocsit tíz mérföldre, egy Reinach nev városkába, otthagyta, és taxin tért vissza Lenzburgba. Olyankor, ha Marie elment, Bourne legf bb gondja a pihenés és mozgékonyságának visszaszerzése volt. Valahonnan, elfeledett múltja egy zugából pontosan tudta, hogy a gyógyulás e kett n múlik, s mindkett t vasfegyelemmel valósította meg. Megesett már ilyesmi vele... még Port Noir el tt. Ha együtt voltak, beszélgettek; eleinte feszélyezetten, idegenekként szúrtak és védtek, a sors által összehozott s egy katasztrófa sokkhullámait túlél idegenekként. Megkíséreltek normálisan viselkedni egy abnormális helyzetben, de ez csak akkor vált könnyebbé, miután mindketten elfogadták azt az alapvet képtelenséget; bármir l beszélnek, minden összefügg a történtekkel. S ha volt is kivétel, ez csupán azokban a pillanatokban vált nyilvánvalóvá, amikor már nem volt mit beszélni a közelmúlt eseményeir l, s a csönd ugródeszkául szolgált a megkönnyebbüléshez, újabb szavakhoz és gondolatokhoz. Ilyen pillanatokban tudta meg Jason a legfontosabbakat arról a n r l, aki megmentette az életét. Tiltakozott ellene, hogy Marie éppannyit tud róla, mint saját maga, viszont semmit sem tud Marie-ról. Hogy honnan indult, hogy miért akarja egy sötétvörös hajú, vonzó n , akinek b rét tiszta vidéki leveg táplálta, elhitetni magáról, hogy a közgazdaság-tudomány doktora? - Mert torkig vagyok a vidékkel, a farmmal - felelte Marie. - Nem tréfál? Valóban egy farmon n tt fel? - Inkább kis tanyának lehetne mondani. Kicsiny, ha az albertai óriási gazdaságokhoz hasonlítjuk. Apám idejében, ha egy kanadai francia elindult nyugatra földet vásárolni, íratlan megszorításokkal
kellett szembenéznie. Föld dolgában ne versenyezz a nagyobbakkal. Gyakran mondogatta, hogy ha a St. Jacques helyett a St. James nevet használta volna, ma jóval gazdagabb ember lenne. - Állattenyészt volt? Marie elnevette magát. - Dehogyis. Könyvel volt, aki a háború idején egy Vickers bombázó révén lett állattenyészt . A Királyi Kanadai Légier ben szolgált pilótaként. Gondolom, annyira hozzászokott a végtelen éghez, hogy azután, már kissé unalmasnak t nt neki egy könyvel ség. - Nagy bátorság kell az ilyesmihez. - Még több is, mint gondolná. Miel tt megvette volna a tanyát, szarvasmarhákat adott el, ami nem volt az övé, olyan gazdaságokban, amelyekhez semmi köze sem volt. Ízig-vérig francia, mondták róla. - Azt hiszem, kedvelném. - Biztosan. Marie a szüleivel és két fivérével Calgaryban élt egészen tizennyolc éves koráig. Akkor beiratkozott a montreali McGill Egyetemre, s ezzel olyan élet kezd dött a számára, amilyenr l korábban nem is álmodott. A közömbös diák, aki jobban szeretett lóháton vágtatni a mez n, mint beilleszkedni az albertai zárdaiskola szigorúan beosztott unalmába, fölfedezte, mennyire izgalmas, ha valaki az eszét használja. - Valóban ennyire egyszer volt a dolog - mesélte Marie. - Régebben természetesen ellenségeknek tekintettem a könyveket, s egyszerre csak olyan helyen találtam magam, ahol könyvekbe temetkez emberek voltak körülöttem, akik ráadásul még élvezték is ezt az életet. Mindenük a beszélgetés volt. Éjjel-nappal beszéltek, el adótermekben, szemináriumokon, zsúfolt vendégl i bokszokban söröskancsók felett; azt hiszem, a viták voltak azok, amikt l rákapcsoltam. Érthet ez a maga számára? - Nem emlékszem ilyesmire, de meg tudom érteni - mondta Bourne. - Nincsenek emlékeim egyetemr l vagy ilyesféle barátokról, de majdnem biztos vagyok benne, hogy én is jártam egyetemre. - Elmosolyodott. - A söröskancsók feletti vita nagyon mély nyomokat hagy. Marie visszamosolygott rá. - Én pedig nagyon mély benyomásokat hagytam az évfolyamomban. Egy keménykötés calgary lány; aki - mivel két bátyja volt a versenytársa - több sört tudott vedelni, mint a montreali egyetemre járó fiúk fele összesen. - Nem nagyon szívelhették. - Nem, csak irigyeltek. Új világ tárult fel Marie St. Jacques el tt, és soha többé nem tért vissza a régi világba. A szemeszterközi szünetek kivételével egyre ritkábban utazott haza hosszabb id re Calgaryba. Ismeretségi köre Montrealban egyre b vült, nyaranta az egyetemen vagy másutt a városban vállalt alkalmi munkákat. Eleinte a történelemmel kacérkodott, azután az jutott az eszébe, hogy a történelmet túlnyomórészt gazdasági er k alakították - a hatalomért és a politikai szerepért fizetni kell -, így azután megpróbálkozott a közgazdasági elméletekkel. S ezek leny gözték. Öt éven át tanult a McGillen, itt kapta meg a diplomáját és egy kormányösztöndíjat, Oxfordba. - Micsoda nap volt, el sem tudja képzelni. Azt hittem, apámat megüti a guta. Még a dédelgetett marháit is a bátyáimra bízta, hogy átrepüljön keletre és lebeszéljen az ösztöndíjról. - Lebeszélje róla? De miért? Hiszen csak könyvel volt, maga pedig a közgazdaság-tudományok doktora lehetett! - Vigyázzon, ez súlyos tévedés - kiáltott fel Marie. - A könyvel k és a közgazdászok si ellenségek. Az egyik a fákat látja, a másik az erd t; amit látnak, az rendszerint ellentétes egymással, s ennek így kell lennie. Emellett apám nem egyszer en kanadai, hanem francia kanadai. Azt hiszem, bennem Versailles árulóját látta. De megenyhült, amikor közöltem vele, hogy az ösztöndíj egyik feltétele, hogy utána legalább három évig állami hivatalban kell dolgoznom. Kijelentette: belülr l jobban szolgálhatom az ügyet. Éljen a szabad Québec, éljen Franciaország!
Ezen mindketten jót nevettek. A három évre szóló ottawai szolgálatot logikus okoknál fogva meghosszabbították: valahányszor Marie ott akarta hagyni az állását, egy fokozattal mindig el léptették, egyre nagyobb irodát, egyre több beosztottat kapott. - A hatalom természetesen korrumpál - mosolyodott el Marie -, és ezt senki sem tudja jobban egy magas rangú bürokratánál, akit bankok és konszernek környékeznek meg egy-egy el terjesztésért. De azt hiszem, Napóleon pontosabban fogalmazta ezt meg: "Adjanak nekem elég érdemrendet, és bármely háborút megnyerek maguknak." Így hát maradtam. Hallatlanul élvezem a munkámat. S mivel éppen a munkámhoz értek a legjobban, ez mindenért kárpótol. Jason figyelte Marie-t beszéd közben. Fegyelmezett külseje mögött áradó életkedv, valamiféle gyermeki lelkendezésrejlett. Született rajongó volt, de rögtön megzabolázta rajongó lelkesedését, ha úgy érezte, hogy az túlságosan is nyilvánvalóvá válik. - Igen, biztos, hogy maga remekül végzi a dolgát - jegyezte meg Jason -, de hát emellett nem marad ideje sok más dologra, igaz? - Milyen dologra? - Hát csak a szokásosra. Férjre, családra, kertes házra. - Még erre is sor kerülhet egy nap. Nem tartom kizártnak. - De eddig még nem került rá sor? - Nem. Néha már-már elszántam magam rá, de azután sosem lett bel le jegygy r . - Ki az a Peter? Marie arcáról lefagyott a mosoly. - Persze, elfelejtettem. Olvasta a táviratot. - Sajnálom. - Ne sajnálja. Ezt már elintéztük... Petert. Majdnem két évig éltünk együtt, de nem jött össze a dolog. - Láthatóan nem haragtartó. - Még csak az kellene! - Marie már ismét nevetett. az osztályvezet m, s reméli, hogy hamarosan kinevezik miniszternek. Ha nem viselkedik tisztességesen, elmondom a pénzügyminisztériumnak, mi mindenhez nem ért, és akkor visszamin sítik alosztályvezet nek. - Azt sürgönyözte, hogy huszonhatodikán kijön magáért a repül térre. Jobban tenné, ha táviratozna neki. - Persze, tudom. Marie elutazásáról még sohasem beszéltek; úgy kerülték ezt a kérdést, mintha csak egy távoli eshet ség lenne. Ez nem függött össze azzal, ami történt, olyasvalami volt, ami majd megtörténik. Marie azt mondta, segíteni akar Jasonnak; ezt elfogadta, feltételezve, hogy a n t valami rosszul értelmezett hála érzése indítja erre, ezért marad vele egy-két napig - de is hálás volt ezért. Ám minden más elképzelhetetlennek t nt. Ezért aztán nem is beszéltek róla. Szavakat, pillantásokat cseréltek, csöndesen összenevettek, jól érezték magukat egymás társaságában. Nagy néha bizonytalan meleghullámok törtek rájuk mindketten megértették, mir l van szó, és visszahúzódtak. Minden más valóban elképzelhetetlen volt. Így azután vissza-visszatértek ama képtelenséghez, ahhoz, hogy tulajdonképpen mi is történt. Inkább ahhoz, hogy Jasonnal mi történt, semmint, hogy velük mi történt, hiszen együttlétük irracionális oka volt... együttlétüknek egy svájci kis falusi vendégfogadó szobájában. Képtelenség. Nem illett ez bele Marie St. Jacques ésszer , rendezett világába, s mivel nem illett bele, ingerelte rendszeret , elemz szellemét. Az ésszer tlen dolgokat meg kell vizsgálni, meg kell fejteni, meg kell magyarázni. Kérlelhetetlenül szondázott, éppoly követel z en, mint annak idején Geoffrey Washburn, Ile de Port Noir szigetén. Bel le azonban hiányzott az orvos türelme. Neki ugyanis nem volt erre ideje; ezt is pontosan tudta, és ett l vált egyre türelmetlenebbé.
- Mit talál a legszembet n bbnek, amikor újságot olvas? - A z rzavart. Úgy látszik, ez világméret . - Komolyan kérdezem. Mi t nik ismer snek? - Majdnem minden, de nem tudom megmagyarázni, miért. - Mondjon egy példát. - Ma reggel olvastam egy cikket egy Görögországba küldött amerikai fegyverszállítmányról, aztán az err l tartott ENSZ-vitáról. A szovjetek tiltakoztak. Megértem ennek a jelent ségét, a földközitengeri hatalmi harcot, a továbbgy r z közép-keleti hatásokat. - Mondjon még egy példát. - Volt egy cikk arról, hogy a keletnémetek beavatkoztak a bonni kormány varsói összeköt irodájának ügyeibe. Keleti tömb, nyugati tömb: ezt megint csak értettem. - Látja az összefüggést, ugye? Mert politikailag, illetve geopolitikailag fogékony. - Vagy pedig teljesen normális, használható ismereteim vannak az aktuális eseményeket illet en. Nem hiszem, hogy valaha is diplomata lettem volna. A Gemeinschaftnál lev pénz eleve kizárna mindenfajta kormányhivatali alkalmaztatást. - Egyetértek. De akkor is, maga politikailag nagyon tudatos. Hát a térképek? Azt kérte, vásároljak magának térképeket. Mi jut az eszébe, ha rájuk néz? - Megesik, hogy egy-egy név láttán képek tolulnak fel bennem, ahogyan ez Zürichben is történt. Épületek, szállodák, utcák. Néha arcok is. De nevek sohasem. Az arcok névtelenek. - Annyi azonban bizonyos, hogy rengeteget utazott. - Gondolom, igen. - Nem gondolja, tudja! - Jó, tudom. Utaztam. - Hogyan? - Hogyhogy hogyan? - Repül n? Vagy gépkocsin? Taxin? Vagy maga vezetett? - Azt hiszem, mindkett . Miért? - A repül gép azt jelentené, hogy s r bben utazott nagy távolságokra. Vártak magára? Megjelennek arcok repül tereken, szállodákban? - Utcákon - csúszott ki Bourne száján. - Utcákon? Miért utcákon? - Nem tudom. Arcokkal utcákon találkoztam... és csöndes helyeken. Sötét helyeken. - Vendégl kben? Kávéházakban? - Igen. És szobákban. - Szállodai szobákban? - Igen. - Irodákban nem? Hivatali helyiségekben? - Néha. De általában nem ott. - Helyes. Emberekkel találkozott. Arcokkal. Férfiak? N k? Mindkett ? - Többnyíre férfiak. Ritkán n k is, de többnyire férfiak. - Mir l beszéltek? - Nem tudom. - Próbáljon emlékezni. - Képtelen vagyok. Nem hallok hangokat; szavak sincsenek. - Volt valami id beosztása? Találkozott emberekkel, ez azt jelenti, hogy találkozót beszélt meg velük. Számítottak rá, hogy találkoznak magával, s maga is számított rá, hogy találkozik velük. Ki id zítette ezeket a találkozókat? Valakinek feltétlenül id zítenie kellett ket. - Táviratok. Telefonhívások. - Kit l? Honnan? - Nem tudom. Valahogy elértek.
- Szállodákban? - Gondolom, leginkább ott. - Mondta, hogy a Carillon igazgatóhelyettese is emlékezett rá, hogy maga kapott üzeneteket. - Akkor szállodákba jöttek az üzenetek. - Az a valamilyen hetvenegy? - Treadstone. - Treadstone. Ugye, ez a cége? - Semmit sem jelent. Nem tudtam megtalálni. - Összpontosítson! - Azt teszem. Nem volt bejegyezve. Telefonáltam New Yorkba. - Úgy látom, azt hiszi, ez valami mer ben szokatlan dolog. Pedig nem az. - Miért nem az? - Mert lehet, hogy ez a hetvenegyes valami egy önálló osztály egy cégen belül vagy egy álleányvállalat; egy olyan cég, amelyet azért létesítenek, hogy vásárlásokat eszközöljön az anyavállalat számára, amelynek a puszta neve is fölhajtaná az árat. Mindennapos történet. - Kit próbál meggy zni? - Magát. Teljességgel elképzelhet , hogy maga egy pénzügyi utazó nagykövet. Minden erre utal, pénzalapok létesítése azonnali hozzáférhet séggel, titkosság, ami a konszern hozzájárulásától függ, de ezt a jogot sohasem gyakorolták. Mindezek a tények, ráadásul a politikai változások iránti érzéke is egy nagy becsben tartott bevásárló ügynökre utalnak, meg arra, hogy feltehet en egy anyavállalat jelent s részvényese vagy résztulajdonosa. - Iszonyú gyorsan beszél. - Semmit sem mondtam, ami ne lenne logikus. - Azért van egy-két logikai bukfenc abban, amit mondott. - Hol? - A számlán nem szerepelt egyetlen pénzkivétel sem. Csak befizetések. Nem vásároltam, csak eladtam. - Ezt nem tudja, hiszen képtelen emlékezni. Befizetések történhetnek hiánybetétek formájában is, - Azt sem tudom, mit jelent ez. - Egy gazdasági vezet , aki tisztában van bizonyos adófogásokkal, tudná, mir l van szó. Mi a másik bukfenc? - Általában nem próbálnak megölni valakit azért, mert valamit alacsonyabb áron vesz meg. Leleplezhetik, de nem ölik meg. - Megteszik, ha valami iszonyatos hibát követett el. Vagy ha az illet t összetévesztik valakivel. Azt próbálom megmagyarázni magának, hogy az ember nem lehet olyasvalaki, aki nem ! Bárki bármit mondjon is. - Err l teljesen meg van gy z dve? - Tökéletesen. Három napot töltöttem magával. Beszélgettünk, hallgattam, figyeltem. Szörny hibát követtek el. Vagy pedig valamilyen összeesküvéssel állunk szemben. - De milyennel? És ki ellen irányulna? - Ezt kell megtudnia. - Köszönöm. - Mondjon meg nekem valamit. Mi ugrik be magának, amikor pénzre gondol? Hagyja abba! Ne tegye ezt! Hát nem érti? Téved! Ha pénzre gondolok, ölésre gondolok! - Nem tudom - mondta. - Fáradt vagyok. Aludni akarok. Küldje el a táviratot. Sürgönyözze meg Peternek, hogy visszarepül. Jóval elmúlt éjfél, hajnalodott már a negyedik napon, de Bourne nem tudott elaludni. A mennyezetre, a szoba túlsó végében álló asztali lámpa fényét visszaver sötét fára meredt.
Éjszakánként nem oltották le a villanyt; Marie egyszer en égve hagyta, pedig nem kért, Marie pedig magától nem adott magyarázatot. Bourne tudta, hogy Marie reggel elutazik, s addigra ki kell dolgoznia a maga terveit. Néhány napig még a vendégfogadóban marad, fölhívja a wohleni orvost, és megbeszéli vele, hogy vegye ki a varratokat. Azután pedig: Párizs. A pénz Párizsban van, de a pénzen kívül van ott valami más is; tudta, érezte. A végs válasz Párizsban van. Maga nem tehetetlen. Meglátja, rátalál az útra. Vajon mit fog találni? Egy Carlos nev férfit! Ki az a Carlos, s mit jelent Jason Bourne számára? A fal melletti hever fel l selyem suhogását hallotta. Odanézett, és meglepetten látta, hogy Marie nem alszik: t nézi, valósággal mered rá. - Nincs igaza, tudja? - szólalt meg Marie. - Miben? - Abban, amit gondol. - Nem tudja, mit gondolok. - De tudom. Láttam, hogyan néz, amikor olyasmiket lát, amikr l nem biztos, hogy ott vannak, és attól fél, hátha esetleg tényleg ott vannak. - Ott voltak - felelte Jason. - Magyarázza meg a Steppdeckstrassét. Magyarázza meg a kövér férfit a Drei Alpenhäuserben. - Nem tudom megmagyarázni, de maga sem tudja. - Ott voltak. Láttam ket, és ott voltak. - Jöjjön rá, hogy miért. Gondoljon arra Jason: az ember nem lehet olyasvalaki, aki nem ! Gondolkodjék, jöjjön rá. - Párizs - mondta Bourne. - Igen, Párizs. - Marie fölállt a hever r l. Puha anyagú, fakósárga, majdnem fehér hálóing volt rajta, nyakán gyöngyházgombokkal; hosszan lebegett utána, amint mezítlábasan az ágy felé indult. Megállt Bourne mellett, lenézett rá, azután fölemelte mindkét kezét és kezdte kigombolni nyakán a hálóinget. Hagyta, hadd hulljon le róla; leült az ágyra; melle Bourne arca el tt ringott. Fölé hajolt, két tenyere közé fogta az arcát, gyöngéden magához vonta, tekintete - mint annyiszor az elmúlt néhány napban - rezzenéstelenül fúródott az övébe. - Köszönöm neked az életemet - suttogta. - Én meg köszönöm neked az enyémet - felelte Jason. Tudta, hogy Marie ugyanazt a vágyat érzi, mint , s azon t n dött, vajon e vágyat Marie-nál is fájdalom kíséri-e, mint nála. Semmiféle emlék sem élt benne egyetlen n r l sem, s talán mert nem volt emléke, Marie volt minden; minden és még sokkal, de sokkal több is ennél. zte el t le a sötétséget. vetett véget a fájdalomnak. Félt ezt elmondani neki. S most Marie azt bizonygatja, hogy minden jól van, még ha csak rövid id re, akár egy órára is. Az éj hátralév óráira visszakapta t le az emlékezetét, mert , Marie is vágyik arra, hogy szabaduljon az er szak pattanásig feszített rugóitól. Megsz nik a feszültség; egyórányi id re felszabadulhatnak. Jason nem is kívánt ennél többet, de magasságos Úristen, mennyire szüksége volt rá! Marie melle után nyúlt, közelebb húzta magához a fejét, hogy ajkuk találkozhasson. A nedves érintés fölkorbácsolta benne a vágyat és elsodorta minden kételyét. Marie fölemelte a takarót és bebújt hozzá. Jason karjába feküdt, fejét a mellére hajtotta; gondosan ügyelt arra, hogy ne érintse a vállsebét. Aztán hirtelen gyöngéden hátrasiklott és felkönyökölt. Jason ránézett; tekintetük összefonódott, mindketten elmosolyodtak. Marie fölemelte bal kezét, mutatóujját rányomta Jason ajkára. - El akarok mondani valamit - szólalt meg halkan -, és szeretném, ha nem szakítanál félbe. Nem küldöm el a táviratot Peternek. Még nem. - Álljunk meg egy pillanatra. - Jason levette az arcáról Marie kezét. - Nagyon kérlek, ne szakíts félbe. Azt mondtam: még nem. Ez nem azt jelenti, hogy nem is fogom elküldeni, de egyel re még nem teszem. Veled maradok. Veled megyek Párizsba.
- Tegyük fel, hogy én ezt nem akarom - mondta Jason kényszeredetten. Marie el rehajolt, ajkával futólag megérintette a férfi arcát. - Ezt nem veszem be. - A helyedben nem lennék ebben annyira biztos. - Csakhogy te nem vagy én. Én, én vagyok, és én tudom, hogyan próbáltál közölni sok mindent, amit szavakkal nem tudtál elmondani. Amit, azt hiszem, mindketten szerettünk volna elmondani egymásnak az elmúlt néhány napban. Nem tudom megmagyarázni, ami történt. Persze bizonyára van valamilyen bonyolult lélektani elmélet arról, hogy két meglehet sen értelmes ember együtt jut a pokolra és... együtt mászik ki bel le. Lehet, hogy valóban csak err l van szó. De hát mi éppen most vagyunk benne, és nem futhatok el el le. Nem futhatok el t led. Mert szükséged van rám, és én t led kaptam az életemet. - Mib l gondolod, hogy szükségem van rád? - Megtehetek sok mindent helyetted, amit te magad nem tudsz megtenni. Ezen törtem a fejemet az elmúlt két órában. - Marie felült az ágyban. - Neked valamiképpen rengeteg pénzzel van dolgod, de nem hiszem, hogy meg tudsz különböztetni egy tartozást és egy követelést. Lehet, hogy régebben meg tudtad különböztetni, de most képtelen vagy rá. Én viszont értek hozzá. Aztán van még valami. Én a kanadai kormány magas rangú tisztvisel je vagyok. Felhatalmazásom van, hozzá tudok jutni a legkülönfélébb információkhoz. S védelmem is van. A nemzetközi pénzvilág sötét hely, s ennek Kanada sokáig a szenved alanya volt. Meg is tettük a magunk óvintézkedéseit, s ezeknek én is része vagyok. Ezért voltam Zürichben. Hogy nyomon kövessem a szövetségeseket és jelentést küldjek róluk, nem pedig azért, hogy elvont elméleteket vitassak meg. - S ez a felhatalmazás, meg hogy hozzá tudsz jutni bizonyos dolgokhoz, ez segíthet rajtam? - Azt hiszem, igen. A nagykövetségi védelem pedig alkalomadtán még ennél is fontosabb lehet. De szavamat adom neked, hogy az er szak legels jelére táviratozom és megyek vissza. Olyan körülmények között nem leszek a terhedre. - A legels jelre - ismételte Bourne és figyelmesen tanulmányozta Marie arcát. - S én határozom meg, hogy mikor és hol van az az els jel? - Ha úgy tetszik. Az én tapasztalatom e téren korlátozott. Nem fogok vitatkozni. Bourne továbbra is Marie-re függesztette a tekintetét; a pillanat végtelennek t nt, és még inkább meghosszabbította a csönd. - Miért teszed ezt? - törte meg végül a hallgatást. - Hiszen épp az el bb mondtad: meglehet sen értelmes emberek vagyunk, akik kimásznak valamiféle pokolból. Lehet, hogy csak ennyi az egész. Megéri? Marie mozdulatlanul ült. - Még mást is mondtam, talán megfeledkeztél róla. Négy napja, éjszaka, egy férfi, aki elmenekülhetett volna, visszajött értem és az életét kínálta cserébe az én életemért. Én hiszek abban a férfiban. Azt hiszem, jobban, mint maga. Valójában ez az, amit fölajánlhatok. - Elfogadom - mondta Jason és magához vonta. - Nem szabadna, de elfogadom. Nagyon nagy szükségem van erre a hitre. - Most már félbeszakíthatsz - súgta Marie, félretolta a könny takarót és egész testével Jasonhoz simult. - De most inkább ne beszéljünk, elvégre én sem vagyok fából. Eltelt további három nap és három éjjel, meghitt oldottság váltakozott benne a fölfedezés izgalmával. Felfokozott életet éltek, mint két olyan ember, aki nagyon is jól tudja, hogy ez nem maradhat sokáig így. S ha a változás bekövetkezik, nagyon gyorsan fog végbemenni. Beszélniük kellett tehát olyan dolgokról, amelyeket nem kerülgethettek tovább. Az asztal fölött spirális alakban felszálló cigarettafüst keveredett a forró, kesernyés kávé g zébe. Az er t l duzzadó svájci fogadós, aki sok mindent észrevett, de semmir l sem beszélt, alig néhány perce ment ki a szobából, miután behozta a reggelit, és az angol, illetve francia nyelv zürichi lapokat. Jason és Marie egymással szemben ültek, mindketten átfutották már a híreket.
- Volt valami a tiedben? - kérdezte Bourne. - Azt az öreget, a Guisan rakparti rt, tegnapel tt temették el. A rend rség még mindig nem állapított meg semmi konkrétat. Azt írják, hogy folyik a nyomozás. - Ebben részletesebben írnak róla - mondta Jason, és esetlenül próbált lapozni bekötözött bal kezével. - Hogy van? - kérdezte Marie a férfi kezét nézve. - Jobban. Most már jobban tudom mozgatni az ujjaimat. - Tudom. - Mocskos a fantáziád. - Jason áthajtotta az újságot. - Itt van. Ugyanaz, mint amit tegnap írtak róla. Elemzik a töltény hüvelyeket és a vérnyomokat. - Fölpillantott. - De hozzátesznek valamit. Elemzik a ruhafoszlányokat is; err l eddig nem volt szó. - S miért probléma ez? - Nekem nem. Én az öltönyömet egy marseille-i áruház konfekcióosztályán vettem. Hát a te ruhád? Nem volt különleges a szabása vagy az anyaga? - Zavarba hozol; nem volt az. Valamennyi ruhámat egy ottawai n varrja. - Ezek szerint nem juthatnak a nyomára? - Nem tudom elképzelni, hogyan. A selymet egy olyan végb l vettem, amit egy pénzügyi harmadtitkárunk hozott magával Hongkongból. - Vásároltál bármit is a szállodai boltokban? Bármit, ami esetleg rajtad volt aznap este? Egy zsebkend t, t t, bármi ilyesfélét? - Nem. Nemigen szoktam ilyen helyeken vásárolni. - Helyes. A barátn dt l nem kérdeztek semmit, amikor kijelentkezett? - A recepciónál semmit, már mondtam neked. Csak az a két férfi kérdezte, akit velem láttál a liftben. - A francia és a belga küldöttség tagjai. - Úgy van. De velük is minden a legnagyobb rendben volt. - Menjünk még egyszer végig az egészen. - Nincs min végigmenni. Paul, a brüsszeli, nem látott semmit. Lelökték a székér l a földre, és nyilván végig ott is maradt. Claude, aki megpróbált megállítani bennünket, megsebesült a tömegben, és bevitték az orvosi rendel be... - S mire bármit is mondhatott volna - szakította félbe Jason, visszaemlékezve Marie egy korábbi elbeszélésére -, már nem volt biztos a dolgában. - Úgy van. Ráadásul azt gyanítom, tudta, hogy voltaképpen miért jöttem el erre a konferenciára. Márpedig, ha kitalálta, mir l van szó, ez csak meger síthette abban, hogy kihúzza magát az egészb l. Bourne fölemelte a kávéscsészéjét. - A te megbízatásodat is mondd csak el még egyszer. Tehát te... esetleges szövetségeseket figyeltél? - Igen, tulajdonképpen erre utaló jeleket kerestem. Senki sem fog fölállni, hogy kijelentse, léteznek egy országban pénzügyi érdekeltségek, amelyek együttm ködnek más érdekeltségekkel egy másik országban, hogy behatolhassanak a kanadai nyersanyagpiacra vagy bármely más piacra. De az ember megfigyeli, kik ülnek össze egy italra, kik vacsoráznak együtt. Megesik, hogy odajön hozzád egy ostoba delegátus, mondjuk Rómából, akir l tudod, hogy Agnelli zsoldjában áll, és megkérdezi t led, mennyire veszi komolyan Ottawa a tulajdonbejelentési törvényeket. - Attól tartok, még mindig nem értem. - Pedig érthetnéd. Erre a te országod is roppant kényes. Kinek a tulajdonában van ez vagy az? Hány amerikai bankot ellen riz az OPEC-t ke? Az amerikai ipar hány százaléka van európai és japán konzorciumok birtokában? Hány százezer hektár földet vásárolt fel az Angliából, Olaszországból és Franciaországból elmenekült t ke? Ez mindenkit izgat. - Minket is? Marie elnevette magát.
- Természetesen. Az ember semmit l sem válik nacionalistábbá, mint ha úgy véli, hogy a hazája külföldiek tulajdonába került. Abba még id vel beletör dik, hogy elvesztett egy háborút, ez csak azt jelenti, hogy az ellenség er sebb. De ha egy ország elveszíti a gazdaságát, az annyit jelent, hogy az ellenség okosabb is volt. Az ilyesféle megszállás hosszabb ideig tart, a sebek is nehezebben hegednek. - Sokat gondolkodtál ezeken a dolgokon, igaz? Marie szeméb l egy szempillantásnyi id re elt nt a humorérzék, s komolyan válaszolt a kérdésre. - Igen. Sokat gondolkodtam rajtuk. Szerintem ezek lényeges kérdések. - S megtudtál valamit Zürichben? - Semmi meglep t. Mindenütt csak úgy röpköd a pénz. A szindikátusok olyan bels beruházásokat keresnek, ahol a bürokratikus államgépezet behunyja a szemét. - Peter azt táviratozta, hogy a jelentéseid prímák. Mit értett ezen? - Rábukkantam gazdaságunk néhány sajátos barátjára, akik szerintem, kanadai üzletembereket használnak fel arra, hogy kanadai tulajdont vásároljanak föl. Nem akarok kitérni a válasz el l, csak azt hiszem, hogy a nevek semmit sem mondanának neked. - Nem akarok kíváncsiskodni - vágott vissza Jason -, de úgy vélem, engem is közéjük soroltál. Nem pont Kanadával kapcsolatban, csak úgy, általában. - Nem zárhatom ki ezt az eshet séget sem, beleillettél a képbe. Tagja lehetnél egy olyan pénzügyi csoportnak, amely keresi az útját-módját, hogyan lehetne nyélbe ütni a törvénytelen vásárlásokat. Ez is valami, aminek szépen, csöndben utána tudok nézetni, de ezt telefonon akarom intézni. Ilyesmit nem fogok leírni egy távirati blankettára. - Most már valóban kíváncsiskodom. Mit értesz azon, hogy szép csöndben utánanézetsz? - Nézd, ha ez a Treadstone Hetvenegy tényleg valahol egy multinacionális konszern ajtaja mögött bújik meg, megvan a módja annak, hogy megállapítsuk, melyik konszernr l, melyik ajtóról van szó. Majd fölhívom Petert Párizsból, egy nyilvános utcai telefonállomásról. Megmondom neki, hogy Zürichben a szemembe ötlött a Treadstone Hetvenegy név, s azóta sem hagy nyugodni. Megkérem, végezzen el egy titkos kutatást, és megmondom neki, hogy majd visszahívom. - S mi van, ha megtalálja? - Ha létezik, megtalálja. - Én pedig akkor érintkezésbe lépek azzal a valakivel, aki meghatalmazott igazgatóként van bejegyezve? - Méghozzá nagyon óvatosan - tette hozzá Marie. - Közvetít kön át. Rajtam keresztül, ha úgy tetszik. - Miért? - Azért, amit csináltak. Vagy éppen nem csináltak. - Vagyis? - Közel hat hónap telt el, és meg sem próbáltak érintkezésbe lépni veled. - Ezt nem tudhatod, illetve az biztos, hogy én nem tudok róla. - De a bank igen. Több millió dollár hever érintetlenül, indokolatlanul, és senki sem vette magának a fáradságot, hogy megállapítsa: miért? Ez az, amit nem értek. Olyan ez, mintha valakit a sorsára hagynának. S ezen a ponton történhetett a tévedés. Bourne hátrad lt a székében, bekötözött bal kezét vizsgálta; ismét látta a fegyvert, amely újra meg újra lesújtott egy robogó kocsi homályában a Steppdeckstrassén. Fölnézett és Marie-re pillantott. - Vagyis azt mondod, hogy ha a sorsomra hagytak, azért tették, mert a Treadstone igazgatói azt a tévedést vélik igazságnak. - Lehetséges, Talán úgy gondolják, hogy b nöz kkel végrehajtott, illegális tranzakciókba rángattad be ket, ami sok milliójukba kerülhet. Esetleg attól félnek, hogy emiatt a felb szült kormányok egész vállalatokat sajátítanak majd ki. Vagy azt képzelik, összefogtál egy nemzetközi b nöz szindikátussal, feltehet en tudtodon kívül. Bármi elképzelhet , ami magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért kerülik olyan nagy ívben a bankot.
- Ezek szerint bármit is tudjon meg a te Peter barátod, nekem tulajdonképpen mindegy; akkor sem lenne semmiféle valódi változás. Valakik meg akarnak ölni, és én nem tudom, miért. Mások leállíthatnák ket, de nem teszik meg. Az a férfi a Drei Alpenhäuserben azt mondta, az Interpol kivetette rám a hálóját, és ha valamelyik kelepcébe belesétálok, sohasem jutok el a válaszig. B nös vagyok abban, amivel vádolnak, mert nem tudom, miben vagyok b nös. Az, hogy elvesztettem az emlékez képességemet, nem valami meggy z védekezés, s az is lehetséges, hogy nincs is mivel védekeznem. - Csakhogy én ezt nem vagyok hajlandó elhinni. És neked sem szabad elhinned. - Köszönöm. - Valóban így gondolom, Jason. Hagyd abba. Bourne fölállt, majd szokása szerint a lábát próbálgatta. Kezdett visszatérni a rugalmassága. Kiderült, hogy a sebei nem olyan súlyosak, mint képzelte. A wohleni orvos megígérte, hogy aznap este kiveszi a varratokat. Holnap minden megváltozik. - Párizs - mondta. - A válasz Párizsban van. Ebben olyan biztos vagyok, amilyen világosan láttam magam el tt azoknak a háromszögeknek a körvonalát Zürichben. Csak azt nem tudom, hol fogjam meg a dolgot. rület. Itt állok és egy képre, egy szóra vagy egy mondatra, vagy egy doboz gyufára várok, hátha abból megtudok valamit. Hogy valamerre el tudjak indulni. - Miért ne várhatnánk meg, hogy mit mond Peter? Fölhívhatom holnap, addigra már Párizsban lehetünk. - Ez nem változtatna semmin sem, hát nem érted? Bármit mond is, az biztosan nem az az egyetlen dolog lesz, amit tudnom kellene. Ez volt az oka annak is, hogy a Treadstone elkerülte a bankot. Vagyis engem. Meg kell tudnom, miért akarnak idegenek megölni, miért fizetne egy Carlos nev férfi... Eddig jutott, amikor az asztal fel l csörömpölés szakította félbe a tépel dését. Marie elejtette a csészéjét és krétafehér arccal meredt rá, mintha minden vér kifutott volna a fejéb l. - Mit mondtál? - kérdezte. - Micsoda? Azt mondtam, meg kell tudnom... - A név. A Carlos nevet mondtad? - Úgy van. - Órákon át beszélgettünk, napokat töltöttünk együtt, de egyetlenegyszer sem említetted. Bourne rápillantott, megpróbált visszaemlékezni. Marie-nak igaza volt; elmondott neki mindent, ami csak eszébe jutott, de valahogyan megfeledkezett Carlosról... mintha szándékosan kirekesztette volna a tudatából. - Azt hiszem, valóban nem említettem mondta. - De úgy látom, te tudod, kir l van szó. Ki ez a Carlos? - Tréfálsz? Ha igen, hát nem valami jó tréfa. - Eszem ágában sincs tréfálni. Nem hiszem, hogy okom lenne tréfálkozni. Ki az a Carlos? - Úristen, te tényleg nem tudod! - kiáltott föl Marie, és er sen Jason szemébe nézett. - Ez is része annak, amit elvettek t led. - Ki az a Carlos? - Gyilkos. Európa gyilkosának nevezik. Húsz éve vadásznak rá, állítólag, már ötven-hatvan politikust és magas rangú katonatisztet ölt meg. Senki sem tudja, hogy néz ki... De azt állítják, hogy Párizs a f hadiszállása. Bourne úgy érezte, hogy az ereiben megfagy a vér. A wohleni taxi a fogadós vejének angol Fordja volt. Jason és Marie hátul ült; a sötétbe borult vidék sebesen repült el az ablak el tt. Az orvos kiszedte a varratokat, és széles ragtapaszcsíkok tartotta puha kötéssel pótolta ket. - Menj vissza Kanadába - törte meg halkan a csöndet Jason. - Mondtam már, hogy vissza fogok menni. De még van egypár napom. Meg akarom nézni Párizst.
- Nem akarom, hogy ott légy Párizsban. Majd hívlak Ottawában. Magad folytathatod a kutatást a Treadstone után, és telefonon közlöd velem az információt. - Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez nem változtatna semmin sem. - Igen. Egyetlen emberre van szükségem, és én meg fogom találni. - De fogalmad sincs, honnan indulj el. Egy képre, egy mondatra vagy egy doboz gyufára vársz. S lehet, hogy ezeket nem találod ott. - Valami majd csak lesz ott. - Valami valóban van ott, de te nem látod. Én látom. Ezért van szükséged rám. Én ismerem a szavakat, a módszereket. Te nem. Bourne Marie arcát fürkészte a tovasuhanó árnyak homályában. - Azt hiszem, jobb lenne, ha világosabban beszélnél. - A bankok, Jason. A Treadstone kapcsolatai a bankokban vannak. De nem úgy, ahogy esetleg te elképzeled. A hajlott hátú, viseletes felölt j vénember, fekete baszk sapkáját a kezében tartva, végigbaktatott a Párizstól tíz mérföldnyire délre fekv Arpajon falucska templomának bal oldali hajóján. A vecsernyére szólító harangszó visszhangozva kongott a templom fafödéme alatt. A férfi megállt az ötödik sornál, és várta, hogy véget érjen a harangozás. Ez volt a jele; tudomásul vette, és azt is tudta, hogy mialatt zúgnak a harangok, egy másik, nálánál fiatalabb férfi - akinél kegyetlenebbet nem ismer a világ - körbejárta a kis templomot és gondosan szemügyre vett mindenkit idebent és odakint. Ha észrevenne bármit, ami váratlanul éri, bárkit, akit veszélyesnek ítélne, nem hangzana el egyetlen kérdés sem. Csupán kivégzésre kerülne sor. Így dolgozott Carlos, s csak akik megértették, hogy életük lángját bármelyik pillanatban elfújhatják, mert ket is mindig követi valaki, csak azok fogadtak el pénzt, hogy a gyilkos futárai legyenek. Valamennyien olyanok voltak, mint a vénember, öreg emberek hajdanvolt id kb l, akiknek már nem sok volt hátra, talán csak a kor, a betegség vagy a mindkett által behatárolt néhány hónap. Carlos nem t rt semmiféle kockázatot, s embereinek egyetlen vigasza volt, hogy ha valaki az szolgálatában halt meg, egy napon pénzküldemény érkezik majd vénasszonyok, vénasszonyok gyerekei vagy az gyermekei címére. Meg kell vallani: Carlosnak dolgozni rangot jelentett. S Carlos nagylelk is volt. Ezt értette meg gyönge, beteg vénemberekb l álló serege: Carlos értelmet adott életük végs szakaszának. Az öregember megmarkolta a sapkáját, és folytatta útját az átjáróban a templom bal oldali falánál sorakozó gyóntatószékek felé. Az ötödik gyóntatószékhez lépett, félrehúzta a függönyt és belépett; igyekezett hozzászoktatni szemét a gyönge fényhez, ami egyetlen gyertyától eredt, ott lobogott a papot a b nös lélekt l elválasztó áttetsz függöny túloldalán. Leült a kis fapadra, és a megszentelt fülkében ül alak körvonalait fürkészte. Szokás szerint egy szerzetesi ruhát visel , kámzsás férfit talált ott. Igyekezett nem gondolni arra, hogyan is nézhet ki ez a férfi; nem az dolga, hogy ilyesmiken törje a fejét. - Angelus Domini - szólalt meg. - Angelus Domini, Isten gyermeke - suttogta a kámzsás alak. - Jól telnek napjaid? - A végét járom - felelte a vénember, a megfelel választ adva -, de ellátnak mindennel. - Helyes. Fontos, hogy a te korodban az ember biztonságban érezze magát - mondta Carlos. - De térjünk a tárgyra. Megkaptad Zürichb l a részleteket? - A bagoly meghalt, két másik szintén, lehet, hogy még egy harmadik is. Egy súlyosan megsérült a kezén, nem tud dolgozni. Cain elt nt. Gyanítják, hogy a n is vele van. - Sajátos fordulat - jegyezte meg Carlos. - Van még más is. Annak, aki parancsot kapott, hogy ölje meg a n t, nyoma veszett. A Guisan rakpartra kellett vinnie, de senki sem tudja, mi történt.
- Kivéve azt, hogy a n helyett egy rt öltek meg. Lehet, hogy az a n egyáltalán nem is volt túsz, hanem csalétek egy csapdában? Egy csapdában, amely talán most majd visszacsapódik Cainre. Ezt még meg kell fontolnom. De addig is a következ k a parancsaim. Készen állsz? A vénember el halászott a zsebéb l egy ceruzacsonkot és egy darabka papírt. - Hallgatom. - Telefonálj Zürichbe. Holnap legyen Párizsban egy ember, aki látta Caint és föl is tudja ismerni. Továbbá: valaki lépjen kapcsolatba a Gemeinschaftnál Königgel, és mondja meg neki, hogy a szalagot küldje el New Yorkba. A Village pályaudvari postafióknak címezze. - Kérem - szakította félbe az id s futár -, az öreg kezek már nem írnak olyan gyorsan, mint régen. - Bocsáss meg - suttogta Carlos. - Szórakozott vagyok, nem voltam tekintettel rád. Sajnálom. - Nem tesz semmit, nem tesz semmit. Folytassa. - Végül: a csoport a rue madeleine-i banktól legföljebb egy háztömbnyire vegyen ki szobákat. Ezúttal a bank lesz Cain veszte... 11. Bourne távolról nézte, amint Marie áthaladt a vámon és az útlevélvizsgálaton a berni repül téren. Figyelte, nem ismeri-e fel valaki az Air France indulási pultja el tt álló sokaságból. Délután négy óra volt, ilyenkor a legzsúfoltabbak a Párizsba induló gépek; a vezet üzletemberek ilyenkor sietnek vissza a Fény Városába, miután elintézték unalmas vállalati ügyeiket a berni bankokban. Miközben áthaladt a kapun, Marie a vállán át visszapillantott; Bourne bólintott, megvárta, amíg elt nik, azután sarkon fordult és elindult a Swissair váróterme felé. George Washburnnek a fél ötkor induló párizsi gépre volt helyfoglalása. Úgy beszélték meg, hogy abban a kávéházban találkoznak majd, amelyre Marie még azokból az id kb l emlékezett, amikor oxfordi ösztöndíjasként látogatott Párizsba. A Boulevard SaintMíchelen volt, néhány saroknyira a Sorbonne-tól; Au Coin de Cluny a neve. Ha valamely oknál fogva megsz nt volna azóta a kávéház - magyarázta Marie -, Jason kilenc óra körül, a Cluny Múzeum lépcs jén találja majd. Bourne tudta, hogy késve fog érkezni, noha már ott lesz a közelben. A Sorbonne-on van Európa egyik legnagyobb könyvtára, s valahol ebben a könyvtárban újságok régi évfolyamait is tárolják. Az egyetemi könyvtárak nem igazodnak a közhivatalok munkaóráihoz; a diákok este is beülhetnek az olvasótermekbe. Ezt teszi is, mihelyt Párizsba ér. Feltétlenül meg kell tudnia valamit. Mindennap elolvastam az újságokat. Három nyelven. Hat hónapja megöltek egy férfit. Minden újság az els oldalán számolt be a haláláról. Ezt mondta Zürichben egy kövér férfi. B röndjét a könyvtár ruhatárában hagyta, fölment a második emeletre, balra fordult, s boltíves folyosón végighaladva belépett a nagy olvasóterembe. Az olvasókeretekre er sített újságokat polcokon tárolták; minden újságból a mindenkori naptól számított egy évre visszamen példányokat helyezték itt el. Végighaladt a polcok el tt, visszaszámolt hat hónapot, s az azt megel z tízheti újságadagot kereste ki. A legközelebbi üres asztalhoz cipelte az újsághalmot, s anélkül, hogy leült volna, végignézte valamennyi példány els oldalát. Nagy emberek haltak meg betegágyukban, mások fontos beszédeket mondtak, a dollár árfolyama zuhant, az aranyé emelkedett; sztrájkok bénították meg a gazdaságot, kormányok haboztak, vajon kemény rendszabályokat hozzanak-e, vagy higgadtan figyeljék az eseményeket. De senkit sem öltek meg, akinek f címet szenteltek volna, nem akadt ilyen eseményre, ilyesféle gyilkosságra. Jason visszament a polcokhoz, és egyre korábbi újságokat vett el . Két héttel, tizenkét héttel korábbiakat. Aztán még régebbieket. Semmi.
Egyszer csak rájött: nem feltétlenül visszafelé kell keresnie, lehet, hogy éppen el refelé kell haladnia, attól a hat hónap el tti dátumtól. Tévedés mindkét irányban történhetett; néhány napos vagy egyhetes, akár kéthetes tévedés is elképzelhet . Visszavitte a kereteket a polcokra, és el húzta a négy-öt hónap el tti lapokat. Repül gépek zuhantak le, véres forradalmak törtek ki, emberek beszédeket mondtak, csak azért, hogy aztán más emberek megróják ket ezért; nyomort és járványokat mutattak ki olyan helyeken, ahol ez nyilvánvalóan várható volt, de egyetlen jelent sebb személyt sem öltek meg. Belefogott az utolsó keret átlapozásába, s minden újabb lappal enyhült benne a kétely, vélt b nösségének köde ritkulni látszott. Hazudott volna Zürichben a verejtékez kövér férfi? Minden csak hazugság lenne? Az egész csak hazugság? Lehet, hogy csupán lidércnyomásos álom, amelyb l bármely pillanatban felébredhet... "MARSEILLE-BEN MEGGYILKOLTÁK LELAND NAGYKÖVETET!" Ez a vastagon szedett f cím szinte kirobbant a címlapról. Bourne-nak már-már káprázott a szeme. Nem képzeletbeli fájdalom, nem kitalált fájdalom, hanem a szem üregébe hatoló, és onnan az egész fejébe szertesugárzó, éles fájdalom volt ez. Elállt a lélegzete, szemét képtelen volt levenni a névr l: LELAND. Ismerte, föl tudta idézni, a szó szoros értelmében föl tudta idézni az arcot. Széles homlok alatt busa szemöldök, magas pofacsontok, tömpe orr, gondosan ápolt, sz bajusz és felt n en vékony ajakvonal. S ezt az embert egy part menti ház ablakából, messzehordó puskából leadott egyetlen lövéssel megölték. Howard Leland nagykövetnek, délután öt órakor, amikor végigsétált egy marseille-i rakparton, szétl tték a fejét. Bourne-nak el sem kellett olvasnia a második bekezdést, amúgy is tudta, hogy Howard Leland azonos H. R. Lelanddel, aki az Egyesült Államok haditengerészetének tengernagya volt, majd átmenetileg a haditengerészeti hírszerz szolgálat f nöke lett, végül az USA párizsi nagykövetének nevezték ki. A cikk közepét sem kellett elolvasnia, ahol is az újságíró eszmefuttatásokba bocsátkozott a gyilkosság indítékait illet en. Enélkül is tudta, mi volt az ok. Leland legf bb feladata Párizsban az volt, hogy lebeszélje a francia kormányt az Afrikába és a Közel-Keletre irányuló nagyarányú fegyverüzletek - kiváltképpen a Mirage sugárhajtású gépek eladásának engedélyezésér l. Igyekezete meglep en sikeresnek bizonyult, ami felb szítette az érdekelt feleket, végig a Földközi-tenger mentén. A feltételezések szerint Lelandet emiatt gyilkolták meg, mintegy figyelmeztetésül: senki ne merje akadályozni a halál keresked it... Márpedig a halálosztónak, aki végzett vele, nyilván tetemes összeget fizettek ki, távol a tetthelyt l, amikor már eltüntettek minden nyomot. Zürich: Hírviv érkezik egy lábatlan emberhez; egy másik egy kövér férfihoz a Falkenstrasse egyik mellékutcájában lev zsúfolt vendégl be. Zürich. Marseille. Jason lehunyta a szemét; elviselhetetlen fájdalom tört rá. Öt hónapja halászták ki a tengerb l, feltehet leg Marseille-ben szállt hajóra. S ha Marseille, akkor nyilván a tenger felé akart menekülni. Minden túlságosan is jól illeszkedett, az összerakós rejtvény minden darabja pontosan illett egymáshoz. Honnan tudhatná mindazt, amit tud, ha nem lett volna a halálosztó a marseille-i rakpart egyik házának ablakából? Fölnyitotta a szemét, a fájdalomtól gondolkodni sem tudott, de egyvalamit eldöntött, s, ez mindennél világosabban rajzolódott ki korlátozott emlékezetében. Nem találkozik Párizsban Marie St. Jacques-kal. Meglehet, egy nap majd ír neki egy levelet, és abban elmondja mindazt, amit most nem mondhat el. Végtére is él, és meg tud írni egy levelet, de most képtelen lenne rá. Nem írhatja le a köszönet vagy a szerelem szavait, nem magyarázkodhat, Marie várja t, pedig nem megy el hozzá. Távol kell tartania magát t le, Marie-nak nem lehet köze egy halálosztóhoz. Marie tévedett, s az legszörny bb félelme beigazolódott. Úristen! Maga el tt látta Howard Leland arcát, pedig az el tte fekv újság nem közölt róla fényképet! Nem volt kép a címlapon, csak az az iszonyatos f cím, amely olyan sok érzést váltott ki
bel le, oly sok mindent bizonyított. A dátum: augusztus huszonhatodika, csütörtök, Marseille. Erre a napra örökké emlékezni fog, ameddig csak tart ez a görcsbe rándult élete... Augusztus huszonhatodika, csütörtök... Valami nincs rendjén. De mi? Mi lehet az? Csütörtök?... A csütörtök semmit sem jelentett a számára. Augusztus huszonhatodika?... Huszonhatodika? Az lehetetlen, nem lehet huszonhatodika! A huszonhatodika tévedés! Hiszen olyan sokszor hallotta újra meg újra Washburn naplóját, a betegsége naplóját. Hányszor ismételte meg, olvasott föl Washburn minden adatot, minden mondatot, minden napot, minden kis javulást? Megszámlálhatatlan alkalommal. Túl gyakran ahhoz, hogy ne emlékezzék rá! Augusztus huszonnegyedikén, kedden, pontosan nyolc óra húsz perckor tették le az ajtóm elé. Az állapota... Augusztus huszonnegyedikén, kedden. Augusztus huszonnegyedikén. Nem lehetett tehát huszonhatodikán Marseille-ben! Nem l hetett messzehordó fegyverrel egy vízparti ablakból. Nem volt a marseille-i halálosztó, nem ölte meg Howard Lelandet! Hat hónapja megöltek egy férfit... De nem hat hónapja történt; majdnem hat hónapja, de nem hat hónapja. S nem ölte meg azt az embert, hiszen félholtan feküdt egy alkoholista házában az Ile de Port Noiron. A köd lassan fölszakadozott, a fájdalom enyhült. Megkönnyebbülés fogta el - rábukkant egy kézzelfogható hazugságra! S ahol egy hazugság van, ott több is lehet! Az órájára pillantott: negyed tíz volt. Marie most már elment a kávéházból, a Cluny Múzeum lépcs jén vár rá. Visszarakta az újságkereteket a polcokra, és siet s léptekkel elindult az olvasóterem hatalmas katedrálüveg ajtaja felé. Végigment a Boulevard Saint-Michelen, egyre gyorsabban szedte a lábát. Olyasféle bizonytalan érzés fogta el, mintha tudná, milyen az, amikor valakinek ideiglenesen felfüggesztik a halálos ítéletét. Szerette volna megosztani Marie-val ezt a ritka élményt. Egy id re most kikerült az er szakos sötétségb l, túljutott a zúgó áradaton, élvezte a pillanatnyi napfényt - akárcsak azokat a perceket, amikor napfény árasztotta el a falusi vendégfogadót -, és tudta, el kell érnie ahhoz, aki mindezzel megajándékozta. Oda kell érnie hozzá, és akkor majd megöleli és elmondja neki, hogy van remény. Meglátta Marie-t a lépcs n; mellén összefonta a karját, mert jeges szél süvített végig a körúton. Marie el ször nem látta Jasont, bár figyelmesen fürkészte a fáktól szegélyezett utat. Idegesnek, nyugtalannak t nt, türelmetlen n nek, aki attól fél, hogy nem látja meg, amit látni akar, szorong, hogy akire vágyik, nem lesz ott. Tíz perce még így is történt volna. Marie észrevette t. Arca fölragyogott, sugárzó mosolya maga volt az életöröm. Sietve Bourne felé indult, az pedig kettesével vette a lépcs ket, úgy rohant hozzá. Összeölelkeztek, egy pillanatig egyikük sem szólt egy szót sem, csak testük forróságát érezték, ahogy egymagukban ott álltak a Saint-Michelen. - Csak vártam és vártam! - szólalt meg elfulladva végül Marie. - Annyira féltem, annyira aggódtam. Történt valami? Jól vagy? - Prímán. Nem is emlékszem, mikor voltam ennyire jól. - Micsoda? Bourne két kézzel fogta meg Marie vállát. - Hat hónapja megöltek egy férfit... Emlékszel? Marie szeme elsötétült. - Igen, emlékszem. - Nem én öltem meg - mondta Bourne. - Én semmiképpen sem lehettem a tettes.
A zsúfolt Montparnasse egyik mellékutcájában találtak egy kis szállodát. Az el csarnok és a szobák kopottasak voltak, a szálloda mégis valamiféle régmúlt el kel ség légkörét árasztotta, amit l id tlennek t nt. Csöndes pihen helynek tetszett, egy karneváli forgatag közepén: úgy ragaszkodott régi egyéniségéhez, hogy elfogadta a változó id ket, de nem vált részesükké. Jason becsukta az ajtót, bólintott a londinerek sz hajú f nökének, akinek közönye nyomban elnéz magatartásba váltott át, mihelyt átvett egy húszfrankos bankót. - Azt hiszi, vidéki iparosmester vagy, aki már alig tudja kivárni a gyönyör séget ígér éjszakát mondta Marie. - Remélem, észrevetted, hogy egyenesen az ágyhoz mentem? - Hervé a neve, s félt gonddal ügyel majd arra, hogy mindennel elégedettek legyünk. Esze ágában sincs osztozkodni a borravalón másokkal. - Odalépett Marie-hoz, és magához vonta. - Köszönöm az életemet - mondta. - Szívesen, máskor is, kedves barátom. - Marie két kezébe fogta Bourne arcát. - De soha többé ne hagyj így várakozni. Majd meg rültem, csak arra tudtam gondolni, hogy valaki fölismert... hogy valami szörny ség történt. - Elfelejted, hogy senki sem tudja, hogyan nézek ki. - Ne számíts erre, ez nem igaz. Négyen voltak a Steppdeckstrassén, köztük az a rohadék a Guisan rakpartról. Azok élnek, Jason. Láttak téged. - Tulajdonképpen nem is láttak. Egy sötét hajú férfit láttak, kötéssel a nyakán és a fején, aki ráadásul még bicegett is. Közülük csak ketten álltak közel hozzám: az a pasas a második emeleten, és az a disznó a Guisanon. Az els nemigen hagyja el egy ideig Zürichet, nem tud járni, sok nem maradt a kezéb l. A másiknak pedig a szemébe világítottam, és rám nem esett fény. Marie hátralépett. Homlokát ráncolta, éles eszében egyre újabb kérdések vet dtek fel. - Nem lehetsz bizonyos ebben. Ott voltak, igenis láttak téged. Változtassa meg a hajszínét... megváltozik az arca is - mondta Geoffrey Washburn, Ile de Port Noiron. - Megismétlem! az árnyékban egy sötét hajú férfit láttak. Mondd, elboldogulnál egy gyönge hiperoxidos oldattal? - Sohasem használtam ilyesmit. - Akkor majd reggel keresek egy üzletet. A Montparnasse a legjobb hely erre. A sz kéknek amúgy is vidámabban telnek a napjaik, ugye, így tartják? Marie figyelmesen vizsgálgatta Jason arcát. - Megpróbálom elképzelni, milyen leszel. - Más. Nem nagyon, de eléggé. - Lehet, hogy igazad van. Bárcsak így lenne. - Megcsókolta Jason arcát, ez nála a komoly beszélgetés els mozzanatát jelentette. - Most pedig mondd el, mi történt. Hová mentél? Mit tudtál meg arról a hat hónapja történt... incidensr l? - Nem hat hónapja történt, és mert nem akkor történt, nem lehettem én a gyilkos. Elmondott mindent Marie-nak, csak azt a néhány pillanatot hallgatta el, amikor arra gondolt, hogy soha többé nem találkozhatnak. Nem is kellett mondania. Marie kimondta helyette. - Ha mindezt nem tisztáztad volna magadban ennyire egyértelm en, ugye el sem jöttél volna hozzám? Bourne megrázta a fejét. - Valószín leg nem. - Tudtam. Éreztem, Volt egy pillanat, miközben a kávéházból a múzeum lépcs je felé tartottam, amikor elállt a lélegzetem. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Elhiszed? - Nem akarom elhinni. - Én sem, de megtörtént. Leültek. Marie az ágyra, Jason közvetlen melléje, az egyetlen karosszékbe. Megfogta Marie kezét.
- Még mindig nem vagyok biztos benne, helyes-e, hogy itt vagyok. Én tényleg ismertem azt az embert, láttam az arcát. És Marseille-ben voltam, negyvennyolc órával azt megel z en, hogy meggyilkolták! - De nem te ölted meg. - Akkor meg minek voltam ott? Miért gondolják az emberek, hogy én tettem? Uramisten, ez rület! - Fölugrott a székb l, szemébe ismét belehasított a fájdalom. - De azután megfeledkeztem róla. Ugye, nem vagyok épesz ? Merthogy elfelejtettem... Éveket, egy egész életet. Amikor Marie megszólalt, tárgyilagos hangjában nyoma sem volt az együttérzésnek. - Rá fogsz találni a válaszokra. Az egyikre itt, a másikra ott, és végül önmagadban is. - Ez valószín leg lehetetlen. Washburn azt magyarázta, olyan ez, mint amikor egész tömböket rendeznek át. Különböz alagutak... különböz ablakok. - Jason az ablakhoz lépett, rátenyerelt a párkányra, úgy pillantott le a Montparnasse fényeire. - A látószögek nem ugyanazok, és nem lesznek soha többé azonosak. Odakinn valahol emberek vannak, akiket ismerek, akik ismernek engem. Több ezer kilométerre innen pedig mások vannak, köztük talán olyanok is, akik fontosak a számomra, és vannak, akik nem... Lehet, hogy feleségem van, gyerekeim... nem tudom. Egyre csak pörgök a szélben, újra meg újra átfordulok, és képtelen vagyok leereszkedni a földre. Valahányszor megpróbálkozom vele, valami ismét fölröpít. - Az égbe? - kérdezte Marie. - Igen. - Kiugrottál egy repül gépb l - jelentette ki Marie határozottan. Bourne hátrafordult. - Sohasem beszéltem neked err l. - Tegnap éjszaka álmodban beszéltél róla. Verejtékeztél, az arcod kipirult, átforrósodott, törülköz vel kellett szárazra törölnöm. - Miért nem szóltál róla? - A magam módján megtettem. Megkérdeztem, voltál-e pilóta, vagy, hogy félsz-e a repülést l. Kiváltképpen éjszaka. - Nem tudtam, mir l beszélsz. Miért nem próbáltál meg kicsikarni valamit bel lem? - Féltem. Már-már hisztérikussá váltál, én meg nem értek az ilyesmihez. Segíthetek neked abban, hogy megpróbálj emlékezni, de nem tudok mit kezdeni a tudattalanoddal. S nem is hiszem, hogy helyes lenne, ha bárki is megpróbálkoznék vele, kivéve egy orvost. - Egy orvos? A fenébe is, majdnem hat hónapig voltam összezárva egy orvossal. - Abból, amit elmeséltél róla, úgy gondolom, másmilyen szakvéleményre lenne szükséged. - Én meg nem gondolom úgy! - kiáltott fel Bourne, és maga is zavarba jött, amiért dühbe gurult. - Miért nem? - Marie fölállt az ágyról. - Segítségre van szükséged, drágám. Egy pszichiáter talán... - Nem! - Bourne akarata ellenére kiabált, s közben önmagára volt dühös. - Nem teszem meg. Képtelen vagyok rá. - Megmondanád, hogy miért? - kérdezte nyugodtan Marie és Jason elé állt. - Én... én... képtelen vagyok rá. - Csak azt mondd meg, hogy miért. Mást nem kérdezek. Bourne rámeredt, azután sarkon fordult, ismét kinézett az ablakon, s újra nekitámaszkodott a párkánynak. - Mert félek. Valaki hazudott, és annyira hálás voltam ezért, hogy el sem tudom neked mondani. De mi van akkor, ha több hazugság nincs? Tegyük fel, minden más igaz. Akkor mit csinálok? - Azt akarod mondani, hogy nem is akarod megtudni? - Nem, szó sincs róla. - Bourne nekid lt az ablakkeretnek, szemét továbbra sem vette le az alatta csillogó fényekr l. - Próbálj megérteni - mondta. - Meg kell tudnom bizonyos dolgokat... annyit, hogy dönteni tudjak... de lehet, hogy nem kell megtudnom mindent. Az énem egyik részének lehet séget kell adnom, hogy eltávozzon, elt njön. Képesnek kell lennem arra, hogy azt mondjam
magamnak: ami volt, az nincs többé, és talán soha nem is volt, mert nincsenek emlékeim róla. Amire az ember nem képes visszaemlékezni, az nem létezik... az számára. - Visszafordult és Marie-re nézett. - Azt próbálom megmagyarázni neked, hogy talán jobb így. - Bizonyságot akarsz, de bizonyítékot nem? Ezt mondod? - Azt akarom, hogy nyilak mutassanak egyik vagy másik irányba, és elárulják, menekülnöm kell-e, vagy sem. - Elárulják neked. És mi lesz velünk? - Majd a nyilakból kiderül, nem? Te is tudod. - Akkor találjuk meg ket együtt. - Légy óvatos. Lehet, hogy nem tudnál élni azzal, ami ott kint vár rád. S ezt komolyan gondolom. - Igenis tudok veled élni. S ezt én is komolyan gondolom. - Marie megsimogatta Jason arcát. Ugyan már. Ontarióban most öt óra van, még elérhetem Petert a hivatalában. Megkezdheti a kutatást a Treadstone után... és megadhatja a nevét valakinek, aki itt dolgozik a nagykövetségen, s aki segíthet rajtunk, ha szükségünk van rá. - Megmondod Peternek, hogy Párizsban vagy? - Amúgy is megtudja a telefonközpontostól. De a hívást nem tudják visszafelé nyomon követni a szállodáig. Ne aggódj. Különben is: csak azért jöttem pár napra Párizsba, mert a lyoni rokonaim untattak. Ezt el is fogja hinni. - Lehet, hogy ismer valakit az itteni nagykövetségen? - Peter számára elvi kérdés, hogy mindenütt ismerjen valakit. Ez egyike a hasznos, bár kevésbé kellemes tulajdonságainak. - Tehát lesz ismer se. - Bourne el hozta a kabátjaikat. - Ha végeztél a telefonbeszélgetéssel, megvacsorázunk. Szerintem mindkett nkre ráfér egy pohár ital. - Menjünk el a rue madeleine-i bank el tt. Meg akarok nézni valamit. - Mit láthatsz éjszaka? - Egy telefonfülkét. Remélem, akad egy a közelben. Akadt. A bejárattal rézsút szemben, a túloldali járdán. A tekn ckeretes szemüveget visel , magas, sz ke férfi megállt a rue Madeleine-en, és a délutáni napsütésben az órájára pillantott. A járda zsúfolt volt, az úttesten rült forgalom, mint szinte mindenütt Párizsban. Belépett a telefonfülkébe, kiegyengette az összegabalyodott telefonzsinórt, mert a hallgató szabadon lógott; valaki nem rakta vissza a horogra, mintegy udvariasan jelezve a következ próbálkozónak, hogy a telefon nem m ködik: s ezzel csökkentette azt az esélyt, hogy a telefonfülke foglalt lesz. A fogás bevált. A férfi ismét az órájára pillantott: eljött az id . Marie odabenn van a bankban. Perceken belül telefonálni fog. Bourne több érmét kotort el a zsebéb l, odarakta ket a készülék peremére, nekid lt az üvegablaknak, s közben egy percre sem vette le szemét a bankról. Egy felh vonult el a nap el tt, s ekkor meglátta tükörképét az üvegben. Elégedett volt a látvánnyal; visszaemlékezett a montparnasse-i fodrász meghökkenésére, aki egy függönnyel elkerített fülkében végezte el rajta a sz kítést. A felh elvonult, ismét sütött a nap - és megcsörrent a telefon. - Te vagy az? - kérdezte Marie St. Jacques. - Én - felelte Bourne. - Feltétlenül tudd meg a nevet, és azt, hogy pontosan hol van az iroda. És torzítsd el a francia kiejtésedet. Néhány szót ejts rosszul, hadd tudja mindjárt, hogy amerikai vagy. Mondd meg neki, hogy szokatlanok számodra a párizsi telefonok. Azután csinálj mindent a megbeszélt sorrendben. Pontosan öt perc múlva visszahívlak. - Start. - Micsoda? - Semmi, semmi. Úgy értettem: rajta. - Helyes. Start. Sok szerencsét.
- Köszönöm. - Jason lenyomta a villát, azután fölengedte és tárcsázta a kívülr l megtanult számot. - La Banque de Valois. Jó napot kívánok. - A segítségét kérném - kezdte Bourne, majd nagyjából azzal folytatta, amit Marie tanácsolt neki. Nemrégiben tetemes összeget utaltattam át Svájcból bankposta útján. Szeretném megtudni, bevételezték-e. - Ez a Külföldi Ügyletek osztályához tartozik, uram. Azonnal kapcsolom. Egy kattanás után egy másik n i hang jelentkezett. - Külföldi Ügyletek. Jason megismételte a kérdését. - Szabadna a nevét, uram? - Miel tt megadnám, szeretnék a bank valamelyik f tisztvisel jével beszélni. Rövid hallgatás után ismét megszólalt a n i hang a vonal túlsó végén. - Átkapcsolom d'Amacourt alelnök úr irodájába. Monsieur d'Amacourt titkárn je már kevésbé volt el zékeny: a bankf tisztvisel sz r mechanizmusa m ködésbe lépett, ahogyan azt Marie megjósolta. Bourne ezúttal is Marie szavait ismételte meg. - Egy zürichi, a bahnhofstrassei Gemeinschaft Bank által eszközölt átutalással kapcsolatban telefonálok. Hét számjegy összegr l van szó. Legyen szíves, kapcsolja Monsieur d'Amacourt-t. Nagyon sietek. A titkárn nem vállalhatta, hogy esetleg t okolják a további huzavonáért. Pillanatok múlva a bank elképedt alelnöke szólalt meg a vonal túlsó végén. - Miben lehetek a szolgálatára, uram? - Ön d'Amacourt? - kérdezte Jason. - Igen, Antoine d'Amacourt beszél. S, ha szabadna kérdeznem, kihez van szerencsém? - Helyes! Már Zürichben meg kellett volna adniuk nekem az ön nevét. Legközelebb biztosan el re biztosítom a dolgot - mondta Bourne. Szándékosan szaporította a szót; er s amerikai kiejtéssel beszélt. - Bocsánat. Talán egyszer bb lenne az ön számára, ha angolul beszélne, uram? - Valóban - mondta Jason, immár angolul. Éppen elég bajom van ezzel az átkozott telefonnal. - Az órájára pillantott; már csak sz k két perce volt. - A nevem Bourne, Jason Bourne; nyolc napja négy és fél millió frankot utaltattam át a zürichi Gemeinschaft Banktól. Biztosítottak róla, hogy a tranzakciót bizalmasan fogják kezelni. - Minden tranzakciót titkosan kezelünk, uram. - Pompás. Helyes. Azt akarom tudni, rendben van-e a dolog? - Föl kell világosítanom önt - folytatta a bank alelnöke -, miszerint a titkosság kizárja, hogy ilyen tranzakciókat telefonon igazoljunk vissza ismeretlen ügyfeleknek. Marie-nak igaza volt, Jason most már megértette, mennyire logikus csapdát állított. - Remélem is, de amint a titkárn jével már közöltem, nagyon sietek. Két óra múlva elutazom Párizsból, s addig mindent rendeznem kell. - Akkor azt javasolnám, fáradjon be a bankba. - Ezt én is tudom - jelentette ki Bourne, roppant elégedetten, amiért a beszélgetés pontosan úgy zajlik le, ahogyan Marie el re látta. - Csupán azt szerettem volna, hogy amikor odaérek, minden el legyen készítve. Hol van az ön irodája? - A földszinten, uram. Hátul, a bels ajtón túl, a középs ajtó. A titkárn majd várja. - És csakis önnel lesz dolgom, igaz? - Ha úgy kívánja, jóllehet bankunk bármely vezet tisztvisel je... - Ide figyeljen, uram - kiáltott fel az undok amerikai -, több mint négymillió frankról van szó! - Akkor hát csakis velem fog tárgyalni, Monsieur Bourne.
- Pompás. Helyes. - Jason a villára tette az ujját. Még tizenöt másodperce volt. - ide figyeljen, most két óra harmincöt van - kétszer lenyomta a villát; ezzel megszakította a vonalat, de nem kapcsolt szét. - Halló? Halló? - Vonalban vagyok, uram. - Átkozott telefonok! Ide figyeljen, én... Ismét lenyomta a villát, ezúttal gyors egymásutánban háromszor. - Halló? Halló? - Kérem, uram... ha megadná a telefonszámát. - Központ? Központ? - Monsieur Bourne, kérem... - Nem hallom! - Négy másodperc, három másodperc, két másodperc. - Várjon egy percet. Visszahívom. - Lenyomta a villát és megszakította a vonalat. Három másodperc múlva csengett a telefon; fölvette a kagylót: - A neve d'Amacourt, az irodája a földszinten van, hátul, középs ajtó. - Értem - mondta Marie, és letette a kagylót. Bourne ismét a bank számát tárcsázta; megint több érmét dobott be a készülékbe. - Az el bb d'Amacourt úrral beszéltem, de megszakadt a vonal... - Sajnálom, uram. Kapcsolom. - Monsieur Bourne? - D'Amacourt? - Igen. Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen nehézségei vannak. Mit is mondott, mikor jön? - , persze. Most valamivel múlt fél három. Háromra ott leszek. - El re örülök az önnel való találkozásnak, uram. Jason ismét összebogozta a telefonzsinórt, nem helyezte vissza a kagylót, hagyta szabadon lógni, azután kilépett a fülkéb l, majd gyorsan áttört a járókel k s r jén, és beállt egy bolt napellenz ponyvájának az árnyékába. Hátrafordult és várt, szemét a túloldali bankra függesztette, s közben eszébe jutott egy másik, egy zürichi bank, és a szirénák vijjogása a Bahnhofstrassén. A következ húsz percben eld l, igaza volt-e Marie-nak, vagy sem. Ha igaza volt, a rue Madeleine-en nem vijjognak majd szirénák. A széles karimájú kalapot visel , karcsú n visszaakasztotta a bank bejáratától jobbra lev nyilvános telefon kagylóját. Kinyitotta a kézitáskáját, el vett egy púdertartót, látszólag azért, hogy a sminkjét ellen rizze. Közben el ször balra, aztán jobbra fordította a kis tükröt, majd elégedetten visszarámolta a púdertartót, bekattintotta a kézitáskáját, és a pénztárosok fülkéi el tt elhaladva, a földszint hátsó traktusa felé indult. Középen, egy pult el tt megállt, fogott egy láncra kötött golyóstollat és egy rlapra, amelyet valaki a márványlapon hagyott, céltalanul számokat kezdett firkálni. Körülbelül két-három méterre t le kicsiny, rézkeretes ajtó nyílott, amely mögött, egy el térben alacsony fakorlát húzódott. Az ajtón és a korláton túl sorakoztak az alacsonyabb rangú tisztvisel k, mögöttük pedig az igazgatói titkárn k íróasztalai, összesen öt, mindegyik a hátsó falból nyíló egyegy ajtó el tt. Marie elolvasta a középs ajtóra aranyozott bet kkel írt nevet: M. A. R. D'AMACOURT VICE-PRÉSIDENT COMPTES A L'ÉTRANGER ET DEVISES Most már minden pillanatban bekövetkezhet feltéve, hogy egyáltalán bekövetkezik, ha igaza volt. S ha igaza volt, akkor tudnia kell, hogyan néz ki Monsieur A. R. d'Amacourt; az az ember, akihez Jason eljuthat. Eljuthat hozzá és beszélhet vele - de nem a bankban. S bekövetkezett, amit várt. Lázas, fegyelmezett tevékenység indult meg. A d'Amacourt irodája el tti íróasztalnál ül titkárn fölpattant, jegyzetblokkját szorongatva besietett az irodába, fél perc múlva már kint is volt, és fölkapta a telefonkagylót. Hármat tárcsázott - házon belüli hívás -, és a jegyzettömbjér l beolvasott valamit.
Eltelt két perc; ekkor kinyílt d'Amacourt irodájának az ajtaja és ott állt a nyitott ajtóban az alelnök, az érthetetlen késedelem miatt aggódó f nök. Középkorú férfi volt, arca id sebbnek mutatta a koránál, pedig mindent megtett, hogy fiatalabbnak t njék. Frissen nyírott, ritkuló, sötét haját úgy fésülte, hogy elfedje a kopasz foltokat, szeme szinte elt nt az apró zsírhurkák között, arca arra vallott, hogy vidám órákat szokott eltölteni, jó borokat iszogatva. Tekintete azonban hidegszúrós volt, ami arra engedett következtetni, hogy, környezetével elégedetlen, igényes ember. Egy rövid kérdést vetett oda a titkárn jének, aki izgett-mozgott a székén, és igyekezett meg rizni önuralmát. D'Amacourt visszament a szobájába, de nem csukta be az ajtót - mintha csak nyitva hagyta volna egy dühös macska ketrecét. Egy újabb perc telt el, a titkárn minduntalan jobbfelé tekingetett, nézett valamit - keresett valamit. Amint megpillantotta, föllélegzett, megkönnyebbülésében még a szemét is lehunyta. Az el tér túloldalán, a bal oldali falon, két sötét szín faajtó fölött, hirtelen zöld fény villant föl: elindult a felvonó. Néhány másodperc múltán szétnyílt a lift ajtaja, és egy elegáns, id sebb férfi lépett ki rajta; a kezénél alig valamivel nagyobb, fekete táskát hozott. Marie rápillantott, s egyszerre érzett elégedettséget és félelmet: elgondolása helyesnek bizonyult. A fekete táskát egy szigorúan rzött terem egyik bizalmasan kezelt kartotékdobozából emelték ki, s egy minden gyanú felett álló ember vette át aláírás ellenében -, az id sebb úr, aki az íróasztalok sora el tt d'Amacourt irodája felé igyekezett. A titkárn fölállva üdvözölte a magas beosztású igazgatót, s bekísérte d'Amacourt irodájába. Nyomban ki is jött, és behúzta maga mögött az ajtót. Marie az órájára pillantott, tekintetével a másodpercmutatót követte. Még egy parányi bizonyítékot kívánt szerezni, s tudta, hamarosan meg is szerzi, ha sikerül túljutnia a rézkeretes ajtón, és onnan zavartalanul szemügyre veheti a titkárn íróasztalát. Ha az, amire számít, valóban megtörténik, akkor már nem sokáig kell várnia. Elindult az ajtó felé, közben kinyitotta a kézitáskáját, bávatagon rámosolygott az ajtón kívül posztoló, másik titkárn re, aki éppen telefonon tárgyalt valakivel. Némán d'Amacourt nevét formálta ajkával a meghökkent titkárn nek, azután benyitott a rézkeretes ajtón. Gyorsan belépett a Valois Bank eltökélt, bár nem túl értelmesnek t n ügyfelének nézhették. - Pardon, asszonyom... - A titkárn tenyerével lefedte a kagylót, és hadarva, franciául szólt utána: Segíthetek valamit? Marie ismét az el bbi nevet formálta némán, ezúttal egy megbeszélt találkozóról elkésett, udvarias ügyfélnek t nt, aki nem kíván az elfoglalt alkalmazott terhére lenni. - Monsieur d'Amacourt. Félek, hogy elkéstem. Megyek, beszélek a titkárn jével - mondta, és folytatta útját d'Amacourt titkárn jének íróasztala felé. - Nagyon kérem, asszonyom - kiáltott utána a n . - Be kell jelentenem... A villanyírógépek és a halk beszélgetés zümmögése már elnyomta a hangját. Marie a fagyos arcú titkárn höz lépett, aki éppoly meghökkenten pillantott fel, mint kinti kollégan je. - Tessék? Segítségére lehetek? - Monsieur d'Amacourt-ral szeretnék beszélni. A titkárn az íróasztalán fekv , gépelt napi beosztást vizsgálta. - Sajnos, tárgyalása van, asszonyom. Megbeszélték a találkozót? - Hát persze, természetesen - mondta Marie, és ismét kinyitotta a kézitáskáját. - Sajnos, senki sincs beírva erre az id pontra. - Te jóságos isten! - kiáltott fel a Valois Bank zavarban lev ügyfele. - Akkor lehet, hogy nem mára, hanem holnapra beszéltük meg? Jaj, ne haragudjon! Azzal sarkon fordult, és már ment is kifelé. Látta, amit látni akart, megvolt az utolsó parányi bizonyíték. D'Amacourt titkárn jének telefonkészülékén egy gomb világított: a f nök titkárn jét megkerülve telefonált a városba. A Jason Bourne tulajdonában lev számlához tehát nyilván egy különleges, bizalmas utasítást is mellékeltek, amelyet tilos volt a számlatulajdonos tudomására hozni.
A sátortet árnyékában álló Bourne a karórájára pillantott: két óra negyvenkilenc perc. Marie most már bizonyosan ott áll a bejárati telefonnál, s feszülten figyeli, mi történik odabenn, a bankban. A következ húsz perc megadja a választ - lehet, hogy Marie már ismeri is. Bourne az üzlet kirakatának bal széléhez tolakodott, közben szemmel tartotta a bank bejáratát. Egy kiszolgáló rámosolygott belülr l, ami eszébe juttatta, hogy kerülnie kell minden felt nést. El vett egy csomag cigarettát, rágyújtott, azután ismét az órájára pillantott. Nyolc perc múlva három. S ekkor meglátta ket. Illetve t. Három jól öltözött férfi sietett a bank felé, a rue Madeleine-en, beszélgettek, de tekintetüket mereven el re szegezték. Megel zték a lassabban haladó járókel ket, s nem egészen a párizsiakra valló udvariassággal kértek elnézést, amiért el retülekedtek. Jason a középen haladó férfira összpontosította a figyelmét. volt az. Egy Johann nev ember. Jelezzél Johann-nak, hogy menjen be. Majd kés bb értük jövünk. Egy aranykeretes szemüveget visel , magas, ösztövér férfi mondta ezt a Steppdeckstrassén. Johann. Ideküldték Zürichb l, mert látta Jason Bourne-t. S ez egyben árulkodott is valamir l: nem készültek róla fényképek. A három férfi a bejárathoz ért. Johann és a jobbján álló férfi bement, a harmadik a bejáratnál maradt. Bourne visszaindult a telefonfülkéhez, elhatározta, vár még négy percet, azután még egyszer utoljára fölhívja Antoine d'Amacourt-t. A fülke el tt eldobta, majd eltaposta a cigarettáját és belökte az ajtót. - Monsieur... - hangzott a háta mögül egy hang. Jasonnak elállt a lélegzete; sarkon perdült. Egy borostás arcú, elég jelentéktelen külsej férfi a fülkére mutatott. - Nem m ködik a telefon. Nézze meg a zsinórt. - Köszönöm szépen. Azért csak megpróbálom. A férfi vállat vont és továbbállt. Bourne belépett a fülkébe. Letelt a négy perc. El kotorta zsebéb l az érméket - két hívásra is elég volt -, és bedobta az els t. - La Banque de Valois. Jó napot kívánok. Tíz másodperc múlva már d'Amacourt hangja szólalt meg a vonal túlsó végér l. Idegesnek t nt. - Ön az, Monsieur Bourne? Úgy emlékszem, azt mondta nekem, útban van az irodám felé. - Sajnos, meg kellett változtatnom a tervemet. Kénytelen leszek holnap ismét fölhívni magát. A fülke üvegajtaján át Jason egyszerre csak meglátott egy kocsit, amely nagy ívben a bank elé kanyarodott. A bejáratnál rköd harmadik férfi bólintott a sof rnek... - ...lehetek valamiben? - D'Amacourt kérdezett valamit. - Elnézést, nem hallottam. - Azt kérdeztem, segítségére lehetek-e valamiben? Itt van nálam a számlakimutatása; mindent el készítettünk az ön számára. Ebben aztán nem kételkedem - gondolta Bourne, meg azt, hogy a hecc kedvéért megpróbálhatna valamit. - Nézze, még ma délután át kell jutnom Londonba, de holnap már jövök is vissza. Tartson mindent magánál, rendben? - Londonba, uram? - Holnap fölhívom. Most taxit kell fognom, hogy kijussak az Orlyra. Letette a kagylót, aztán a bank bejáratát figyelte. Nem telt bele fél perc sem, Johann és társa már rohanvást jöttek is kifelé. Valamit mondtak a harmadik társuknak, azután mindhárman beugrottak a várakozó kocsiba. A gyilkosok kocsija tehát folytatja az üldözést, és miközben Bourne a telefonfülkében vár, az Orly repül tér felé robog. Jason megjegyezte a rendszámot, azután bedobta második telefonérméjét és tárcsázott. Abban állapodtak meg Marie-val, hogy ha a bank nyilvános telefonja nem foglalt, Marie még az els kicsöngés alatt fölveszi a kagylót. Fölvette. - Igen?
- Láttál valamit? - Nem is keveset. D'Amacourt a te embered. 12. Körbejártak az üzletben, szemügyre vették a pultok választékát, de Marie mindvégig a kirakat közelében maradt, és szemét egy pillanatra sem vette le a rue Madeleine túlsó oldalán lev bank bejáratáról. - Két kend t választottam ki neked - szólalt meg Bourne. - Nem kellett volna. Rettenetesen drága itt minden. - Már majdnem négy óra. Ha eddig nem jött ki, akkor nem is jön már a munkaid végéig. - Valószín leg nem. Ha találkoznia kellett volna valakivel, azt eddig már megtette volna. De meg kellett gy z dnünk róla. - A fejemet teszem rá, hogy a barátai már odakinn vannak az Orlyn, és egyik londoni gépt l rohangálnak a másikig. Másképp nem bizonyosodhatnak meg róla, rajta vagyok-e valamelyik gépen vagy sem, mert nem tudják, milyen nevet használok. - A zürichi emberre hagyatkoznak, hogy az majd fölismer. - viszont egy sötét hajú, sántító embert keres, nem engem. Gyerünk, menjünk be a bankba. Megmutatod nekem d'Amacourt-t. - Nem lehet - rázta a fejét Marie. - A mennyezeti kameráknak nagy nyílásszög lencséi vannak. Ha levetítik a filmeket, fölfedezhetnek. - Egy szemüveges, sz ke férfit? - Vagy engem. Én ott jártam; a fogadótitkárn vagy d'Amacourt titkárn je fölismernek. - Vagyis szerinted odabenn szabályszer összeesküvés folyik? Ezt azért kétlem. - Bármilyen ürüggyel el vehetik a szalagokat... - Marie hirtelen elhallgatott, megragadta Jason karját, de közben sem vette le szemét a túloldali bankról. - Ott van! Abban a fekete bársonygalléros felölt ben. Az d'Amacourt! - Aki a kabátujját igazgatja? - Igen. - Megvan. A szállodában találkozunk. - Óvatos légy. Nagyon óvatos. - Fizesd ki a kend ket; a hátulsó pulton hagytam ket. Jason kilépett az üzletb l, szeme összerándult a napellenz n túli er s fényt l. Várta, hogy egy pillanatra megritkuljon a szüntelenül áramló kocsik sora, de nem tudott átmenni az úton. D'Amacourt id közben jobbra fordult és kényelmesen elindult; nem olyan embernek t nt, akinek siet s az útja, mert randevúja van valakivel. Egy némileg megviselt páva benyomását keltette. Bourne végre a sarokra ért, majd amikor a lámpa zöldre váltott, átment a túloldalra és a bankár nyomába eredt. D'Amacourt megállt egy újságkioszknál és egy esti lapot vásárolt. Jason egy sportáruüzlet el tt várt rá, s mihelyt a bankár folytatta a sétáját, ismét a nyomába szeg dött. Egy kávéházhoz értek: sötét ablakok, súlyos fa bejárati ajtó, rajta vaskos zárak. Nem kellett sok fantázia hozzá, hogy Bourne elképzelje, milyen lehet belül: férfiak szórakozóhelye, meg olyan n ké, akik a férfiakkal érkeznek, és akikre más férfiak nem mernek megjegyzéseket tenni. Keresve sem találhatott volna jobb helyet, hogy csöndesen elbeszélgessen Antoine d'Amacourt-ral. Gyorsított, hogy utolérje a bankárt. Félszeg, angolos franciasággal szólalt meg, ahogyan a telefonon is beszélt. - Jó napot, uram. Gondolom, hogy ön... Monsieur d'Amacourt... Úgy vélem, igazam volt, nem gondolja? A bankár megállt. Hideg szeme rémületet tükrözött: ráismert a hangra. A páva tovább zsugorodott méretre szabott felölt jében.
- Bourne? - suttogta. - A barátai azóta már bizonyára nagy zavarban vannak. Gondolom, föl-alá rohangálnak a repül téren, s azon t n dnek, nem adott-e nekik rossz információt. Talán szándékosan. - Micsoda? - kérdezte kimered szemmel a rémült bankár. - Menjünk be ide - mondta Jason, és er sen megmarkolta d'Amacourt karját. - Azt hiszem, el kellene beszélgetnünk. - Az égvilágon semmit sem tudok! Csupán a számlákhoz mellékelt el írásokat követtem. Semmi közöm az egészhez! - Sajnálom. Amikor el ször beszéltem magával, azt mondta, nem hajlandó telefonon visszaigazolni az olyasfajta bankszámlákat, mint amilyen az enyém, nem hajlandó üzleti ügyekr l tárgyalni egy ismeretlennel. De alig húsz perccel kés bb azt közölte, hogy mindent el készített. Ez is visszaigazolás, nem? Menjünk be. A kávéház sok szempontból a zürichi Drei Alpenhäuser kicsinyített változata volt. Mély bokszok, közöttük magas válaszfalak, félhomály. De azért ez a hely ízig-vérig francia volt, a söröskriglik helyett itt mindenütt boroskancsók álltak az asztalokon. Bourne valamelyik sarokban kért helyet, a pincér odavezette ket az egyik bokszhoz. - Igyon valamit - biztatta Jason a bankárt. - Szüksége lesz rá. - Maga szerint - felelte kimérten d'Amacourt. - Egy whiskyt iszom. Egykett re ott álltak el ttük az italok; e rövid id alatt d'Amacourt idegesen egy pakli cigarettát halászott el sz kre szabott felölt je alól. Bourne gyufát gyújtott, és közel vitte a bankár arcához. Nagyon közel. - Köszönöm. - D'Amacourt mélyen leszívta a füstöt, azután letette a cigarettáját, és egy nagy kortyot ivott a whiskyjéb l. - Nem velem kellene beszélnie - mondta. - Hát kivel? - Talán a bank valamelyik tulajdonosával. Nem tudom, kivel, de nem velem, az bizonyos. - Magyarázza meg ezt. - Megszervezték a dolgokat. Egy magánbank mindig rugalmasabb, mint egy bejegyzett részvénytársaság. - Milyen értelemben? - Nagyobb teret engedhet, fogalmazzunk így, bizonyos ügyfelek és testvérbankok követeléseinek. Kevésbé alaposan ellen rzik a tevékenységét, mint például a t zsdén bejegyzett vállalatokét. A zürichi Gemeinschaft szintén magánintézmény. - Ezek szerint a követeléseket a Gemeinschaft támasztotta? - Kérelmeket... követeléseket... hát igen. - Kinek a tulajdonában van a Valois? - Hogy kinek? Hát, több személynek. A bank egy konzorciumé. Tíz-tizenkét emberé, meg a családjaiké. - Akkor mégiscsak magával kell beszélnem, nem? Úgy értem, meglehet sen ostoba dolog lenne, ha keresztül-kasul rohangálnék Párizson, hogy kinyomozzam a tulajdonosok címeit. - Én csak egy igazgató vagyok. Alkalmazott. D'Amacourt lehajtotta maradék italát, elnyomta a cigarettáját, s mindjárt újat vett el . Meg egy doboz gyufát. - Mit szerveztek meg konkrétan? - Az állásomba kerülhet, uram! - Az életébe kerülhet - mondta Jason, s maga is meghökkent, milyen magától értet d en csúszott ki a száján a válasz. - Nem vagyok olyan magas pozícióban, ahogy gondolja. - De nem is annyira tájékozatlan, amennyire szeretné elhitetni velem - jegyezte meg Bourne, éles pillantást vetve a vele szemben ül bankárra. - Ez lerí magáról, d'Amacourt. Ahogyan öltözködik,
ahogyan fésülködik, s t ahogyan jár. Nagyon is peckesen. A magafajta ember nem lesz a Valois Bank alelnöke, csak miután feltett bizonyos kérdéseket. Miután lefedezte magát. Nem fog bele semmiféle homályos ügyletbe, ha nem biztos benne, hogy ép b rrel megússza. Most pedig mondja el szépen, hogyan szervezték meg a dolgokat. Számomra maga egyáltalán nem fontos, világosan beszélek? D'Amacourt gyufát gyújtott, a cigarettája alá tartotta és közben mereven bámult Jasonra. - Fölösleges ijesztgetnie engem, uram. Maga nagyon gazdag ember. Miért ne fizetne nekem? A bankár idegesen elmosolyodott. - Egyébként tökéletesen igaza van. Persze hogy feltettem néhány kérdést. Párizs nem Zürich. Az én pozíciómban szüksége van az embernek, ha nem is komplett válaszokra, de legalábbis egyes szavakra. Bourne hátrad lt, ujjai között forgatta a poharát; a jégkockák csörömpölése láthatóan idegesítette d'Amacourt-t. - Mondjon egy Ésszer árat - szólalt meg végül -, akkor tárgyalhatunk. - Én józanul ítélem meg a dolgokat. A döntés alapjául az érték szolgál. Döntsön maga. Az egész világon az a szokás, hogy a bankárokat megjutalmazzák hálás ügyfeleik, akiknek tanáccsal szolgáltak. Szeretnék én is ügyfelet látni magában. - Meghiszem azt. - Bourne elmosolyodott és elismer en megcsóválta a fejét: ez aztán vakmer egy pasas. - Ezek szerint a megvesztegetésr l áttérünk a hálapénzre? A személyes tanácsért járó jutalomra? D'Amacourt vállat vont. - Elfogadom ezt a meghatározást, és ha valaha megkérdeznének, megismételném a maga szavait. - Mit szerveztek meg? - Amikor Zürich átutalta nekünk a pénzösszeget, egy fiche confidentiette-t mellékelt... - Une fiche? - szakította félbe Jason, mert eszébe jutott a jelenet Apfel irodájában, a Gemeinschaftban, amikor König belépett. Ugyanezeket a szavakat mondta. - Ezt már hallottam egyszer. Mit jelent? - Voltaképpen régi kifejezés. A tizenkilencedik század közepér l való, amikor a nagy bankházak, kiváltképpen Rothschildék kialakították azt a gyakorlatot, hogy nyomon követik a pénz nemzetközi áramlását. - Köszönöm. De mit jelent az én esetemben? - Egy titkos záradékot. Lepecsételt különleges utasításokat, amelyeket akkor kell kinyitni és végrehajtani, amikor le akarják hívni a szóban forgó összeget. - Lehívni? - Kivenni a pénzt vagy letétbe helyezni. - S mi lenne, ha egyszer en odamennék egy pénztárhoz, bemutatnék egy betétkönyvet és kérném a pénzt? - A számítógépen kett s csillag jelenne meg, mire közölnék magával, hogy keressen föl engem. - Így is oda küldtek. A telefonos rögtön a maga irodáját kapcsolta. - Ez csak véletlen volt. A Külföldi Ügyletek Osztályán még két f tisztvisel dolgozik, bármelyikhez kapcsolhatták volna, bár a záradék utasítása értelmében k is azonnal hozzám küldik. Én vagyok a rangid s igazgató. - Értem. - Bourne azonban nem volt biztos benne, valóban érti-e. A logikai sorrendben volt egy lyuk, egy rés, amit még be kellett tömni. Várjon csak egy percet. Még semmit sem tudott a záradékról, de azonnal felhozatta az irodájába a számlakimutatást. - Miért kértem föl? - vetette közbe d'Amacourt, elébe vágva a kérdésnek. - Gondolkodjék logikusan, uram. Mit tett volna az én helyzetemben? Telefonál egy férfi, igazolja magát, azután azt mondja: több mint négymillió frankról van szó. Négymillióról! Nem akarna a szolgálatára lenni? Még akkor is, ha itt-ott át kell hágnia egy szabályt? Jason a viseletes eleganciájú bankárt nézve rájött, hogy ebben valóban semmi meghökkent nem volt.
- És az utasítások? Mik voltak? - El ször is egy telefonszám, természetesen titkos. Ezt kellett fölhívni és bemondani minden információt. - Emlékszik a számra? - Alapelvem, hogy minden ilyesmit megjegyezzek. - Azt elhiszem. Mi a szám? - El bb le kell fedeznem magam, uram. Ki kell találnunk, hogy rajtam kívül hogyan juthatott hozzá. Hátha egyszer felmerül valahol ez a... hogy is mondják?... szónoki kérdés. - Ami azt jelenti, hogy ismeri a választ. Nos, maga szerint hogyan juthattam hozzá, ha ez a kérdés valaha is fölmerül? - Zürichben. Nagyon nagy árat fizetett valakinek azért, hogy ne csak a Bahnhofstrasse legszigorúbb szabályait, hanem Svájc törvényeit is megszegje. - Egyszer en csak megtaláltam a megfelel embert - mondta Bourne és lelki szemei el tt élesen kirajzolódott König arca. - Aki egyébként már el is követte mindezt. - A Gemeinschaftnál? Maga tréfál? - Eszem ágában sincs. König a neve, a második emeleten van a hivatala. - Ezt megjegyzem magamnak. - Ebben nem kételkedem. A szám? - D'Amacourt közölte vele a számot, Jason fölírta egy papírszalvétára. - Honnan tudhatom, hogy valóban ez az a szám? - Elfogadható garanciával rendelkezik: még egy fillért sem kaptam. - Eléggé meggy z . - S mivel tárgyalásunk alapja az érték, azt is meg kell mondanom magának, hogy ez egy második telefonszám. Az els t törölték. - Magyarázza ezt meg. D'Amacourt el rehajolt. - A számlafutár útján megkaptuk az eredeti záradék fénymásolatát. Lepecsételve, egy fekete táskában. Az irattár vezet je vette át és írta alá az elismervényt. A táskában lev kártyát a Gemeinschaft egyik üzlettársa hitelesítette, és svájci szokás szerint közjegyz ellenjegyezte. Az utasítások egyszer ek, teljesen egyértelm ek voltak. A Jason C. Bourne számlájával kapcsolatos valamennyi ügyben haladéktalanul telefonálni kell az Egyesült Államokba, s a részleteket közölni kell a... Itt azután változtattak a kártyán, a New York-i számot törölték, egy párizsi számot írtak be helyette, s ezt szignálták. - New York? - vetette közbe Bourne. - Honnan tudja, hogy New York-i szám volt? - Zárójelben megadták a körzetszámot, s ahhoz nem nyúltak. Kett száztizenkett volt. Mint a külföldi ügyletekért felel s els alelnök, naponta hívok ilyen számokat. - Tehát elég hanyagul intézték a javítást? - Úgy t nik, igen. Vagy nagyon siethettek, vagy nem eléggé értették a jelent ségét. Másrészt ha az információ túl nagy részét törlik, ismét hitelesíttetniük kellett volna a közjegyz vel. A körzetszám meghagyása jelentéktelen kockázatnak t nhetett, figyelembe véve, hány telefon van New Yorkban. A javítás mindenesetre alkalmat adott nekem arra, hogy föltegyek néhány kérdést. A változtatás minden bankár számára azonnal gyanús. D'Amacourt kikortyolta whiskyjének maradékát. - Nem inna még egyet? - érdekl dött Jason. - Nem, köszönöm. Csak elnyújtaná a beszélgetésünket. - Maga volt az, aki abbahagyta. - Gondolkodom, uram. Talán helyesebb lenne, ha mondana valami megközelít összeget, miel tt folytatnám. Bourne figyelmesen tanulmányozta a bankárt. - Lehetne, mondjuk, öt - mondta. - Öt micsoda?
- Öt számjegy. - Folytatom. Beszéltem egy n vel... - Egy n vel? Mivel kezdte? - Az igazsággal. A Valois alelnöke vagyok és a zürichi Gemeinschaft utasításai szerint jártam el. Mi mást mondhattam volna? - Folytassa. - Azt mondtam, érintkezésbe lépett velem egy férfi, aki azt állította, hogy Jason Bourne. A n megkérdezte, mikor történt ez, mire azt feleltem, hogy néhány perce. Ezután behatóan érdekl dött beszélgetésünk tartalmáról. Ez volt az a pont, amikor hangot adtam az aggályaimnak. A záradék a leghatározottabban azt írta el , hogy New Yorkot hívjam, ne Párizst. Azt mondta, hogy ez természetesen ne legyen az én gondom, a változtatást szignó hitelesítette, és mit szólnék ahhoz, ha tájékoztatnák Zürichet, hogy a Valois egyik felel s tisztségvisel je megtagadta a Gemeinschaft utasításának betartását. - Megálljunk - szakította félbe Jason. - Ki volt ez a n ? - Fogalmam sincs. - Úgy érti, hosszan beszélt vele, pedig még a nevét sem árulta el? Maga nem is kérdezte? - Ilyen a záradék jellege. Ha mondanak nevet, jó, ha nem, az ember nem érdekl dik. - De egy percig sem habozott, hogy érdekl djék a telefonszám ügyében. - Ez csupán szakmai fogás volt; némi információt akartam kapni. Maga négy és fél millió frankot utaltatott át, ez tetemes összeg, vagyis maga nagy hatalmú ügyfélnek t nt, akinek az összeköttetései talán még jelent sebbek... Az ember ellenkezik, azután hozzájárul, azután ismét ellenkezik, csak hogy végül ismét hozzájáruljon, így tud meg dolgokat. Kiváltképpen, ha a másik fél, akivel tárgyal, idegességet árul el. S biztosíthatom, a n ideges volt. - Mit tudott meg? - Azt, hogy magát veszedelmes embernek kell tekinteni. - Milyen értelemben? - A meghatározást nem részletezte. De pusztán az, hogy ezt a kifejezést használta, elég volt ahhoz, hogy megkérdezzem, miért nem vonjuk be a gazdasági rend rséget. A n válasza roppant érdekes volt: "Nem ellenfél neki sem a rend rség, sem az Interpol." Ezt mondta. - S ebb l maga mit sz rt le? - Azt, hogy ez rendkívül bonyolult ügy, számtalan lehet séggel, s a legokosabb, ha nem keveredek bele a dologba. Amióta azonban magával beszélgetek, más következtetésre jutottam. - Mégpedig? - Arra, hogy valóban jól meg kell fizetnie, mert rendkívül óvatosnak kell lennem. Azok, akik a maga nyomában vannak, azoknak talán szintén nem ellenfél sem a rend rség, sem az Interpol. - Erre még visszatérünk. Megmondta annak a n nek, hogy útban vagyok a hivatala felé? - Igen. Erre azt mondta, maradjak néhány pillanatig a vonalban, rövidesen folytatjuk a beszélgetést. Nyilván telefonált egy másik vonalon. Azután végleges utasításokkal tért vissza. Ezek szerint az irodámban kell tartanom magát, amíg egy férfi nem érdekl dik személyesen a titkárn mnél egy zürichi ügyben. Amikor maga elhagyja az irodámat, bólintással vagy kézmozdulattal kellett volna azonosítanom, hogy kizárjuk a tévedés lehet ségét. Természetesen meg is jelent a férfi, maga pedig természetesen nem jött el, így azután az egyik társával a pénztárosfülkék el tt várakozott. Amikor maga fölhívott és azt mondta, útban van London felé, kimentem az irodámból, hogy megkeressem azt a férfit. A titkárn m megmutatta, melyik az, én pedig tájékoztattam a beszélgetésünkr l. A többit már tudja. - Nem találta különösnek, hogy azonosítania kellett volna engem? - Nem annyira különösnek, inkább túlzottnak. A titkos záradék, az más: telefonhívások, személytelen beszélgetések, de a közvetlen részvétel, a nyílt beavatkozás, amit kívántak, az már nem ugyanaz. Ezt meg is mondtam a n nek. - S erre mit válaszolt?
D'Amacourt a torkát köszörülte. - Nyíltan megmondta, hogy az általa képviselt fél, amelynek formátumát már maga a záradék is szavatolta, nem fog megfeledkezni arról, hogy együttm ködtem velük. Látja, semmit nem hallgatok el... Nyilván nem tudják, hogy maga hogy néz ki. - Ott volt a bankban egy férfi, aki látott engem Zürichben. - Akkor a társai nem bíznak a szemében. Vagy abban, hogy tényleg látta, amit látott. - Miért mondja ezt? - Ez csupán benyomás, uram; a n ragaszkodott az eljáráshoz. Értse meg, a leghatározottabban tiltakoztam az ellen, hogy nyíltan részt vegyek bármiben is; ez nem vág egybe a titkos záradék jellegével. A n azt mondta, nincs fényképük magáról. Ez természetesen nyilvánvaló hazugság. - Valóban? - Természetesen, Minden útlevélben van fénykép. Létezik a világon útlevélvizsgáló, aki nem vásárolható meg vagy nem szedhet rá? Tíz másodperc egy útlevélvizsgáló irodában, fénykép egy fényképr l, mindez nagyon is könnyen megoldható. Nem, figyelmetlenek voltak, komoly hibát követtek el. - Azt hiszem, igaza van. - Maga pedig - folytatta d'Amacourt - még valamit elárult most nekem, úgyhogy tényleg nagyon jól meg kell fizetnie. - Mit árultam el? - Azt, hogy az útlevelében nem a Jason Bourne név áll. Kicsoda maga, uram? Jason nem válaszolt azonnal; ismét forgatni kezdte a poharát. - Valaki, aki nagyon sokat fizethet magának - mondta végül. - Ez teljesen elegend . Maga egyszer en csak egy Bourne nev ügyfél. Nekem pedig óvatosnak kell lennem. - Azt a New York-i telefonszámot akarom. Meg tudja szerezni nekem? Tetemes prémiumra számíthat. - Bár meg tudnám szerezni. De nem tudom. - A záradékról? Egy mikroszkóp segítségével... - Amikor azt mondtam, uram, hogy törölték, nem azt értettem ezen, hogy kihúzták. A szó legszorosabb értelmében törölték: kivágták. - Akkor Zürichben van meg valakinél a szám. - Vagy megsemmisítették. - Még egy utolsó kérdés - mondta Jason, mert már nagyon szeretett volna indulni. - Egyébként magára vonatkozik. Ez ugyanis az egyetlen módja annak, hogy fizessek magának. - Természetesen helyt adok a kérdésnek. Tehát? - Ha megjelennék a Valois-ban, anélkül, hogy el zetesen fölhívnám és közölném, hogy jövök, elvárnák-e magától, hogy ismét telefonáljon? - Igen. Az ember nem hagyhatja figyelmen kívül a titkos záradékot, arról nagy hatalmú igazgatótanácsi termekben határoztak. Nyomban elbocsátanának. - Akkor viszont hogyan jutunk a pénzünkhöz? D'Amacourt az ajkát csücsörítette. - Ennek is megvan a módja. Kivételes távollét. Kitöltött nyomtatványok, levélbeli utasítások, ügyvédi iroda által igazolt és hitelesített személyazonosság. Semmivel sem akadályozhatnám meg. - De azért akkor is telefonálnia kellene. - Minden csupán id zítés kérdése. Ha például fölhívna egy ügyvéd, aki szoros üzleti kapcsolatban áll a Valois-val, és megkérne, hogy készítsek el mondjuk néhány pénztári csekket, amelyet egy általa ellen rzött külföldi átutalásra állított ki; megtenném. Az ügyvéd közölné, hogy átküldi a kitöltött rlapokat, a csekkeket, amelyeket természetesen bemutatóra állítanának ki. Ez nem ismeretlen eljárás napjainkban, amikor mérhetetlenül súlyosak az adók. Egy kézbesít hozná a
levelet csúcsforgalmi órákban, a titkárn m pedig sokéves, megbecsült alkalmazott, akiben teljesen megbízok - csupán behozná az rlapokat ellenjegyzésre, a levelet pedig szignálásra. - Nyilván - szólt közbe Bourne - számos más, aláírásra váró ügyirattal együtt. - Pontosan. És én csak ekkor telefonálnék, feltehet en szemmel kísérve a távozóban lév aktatáskás kézbesít t. - Puszta véletlenségb l nem jut eszébe egy párizsi ügyvédi iroda neve? Vagy egy bizonyos ügyvédé? - Véletlenül éppen eszembe jutott egy. - Mennyibe kerülne ez az ügyvéd? - Tízezer frankba. - Nagyon drága. - Egyáltalán nem az. Bíró volt, köztiszteletben álló ember. - És maga? Pontosítsunk. - Mint mondottam, méltányos ember vagyok; magára bízom a döntést. Mivel öt számjegyet említett, ragaszkodjunk ehhez, Öt számjegy, ötössel az elején. Ötvenezer frank. - Ez felháborító! - Amint hogy az is, amit maga tesz, Monsieur Bourne. - Titkos záradék - mondta Marie. Az ablak el tti székben ült; odakint a kés délutáni napsugarak visszaver dtek a boulevard Montparnasse díszes épületeir l. - Tehát ezt a fogást alkalmazzák. - Remélem, leny gözlek: azt is tudom, honnan ered. - Jason töltött a komódon álló üvegb l és a poharat az ágyhoz vitte, azután leült Marie-val szemben. - Akarod hallani? - Fölösleges - felelte Marie. Kinézett az ablakon és elmerült a gondolataiban. - Pontosan tudom, honnan ered és mit jelent. Megdöbbent és kész. - Miért? Azt hittem, éppen ilyesmit vártál. - Az eredményeket, de nem a mechanizmust. A záradék a törvényesség elleni ódon gyilok, szinte már csak az európai kontinens magánbankjai élnek vele. Az amerikai, kanadai és angliai törvények tiltják az alkalmazását. Bourne visszaemlékezett d'Amacourt szavaira, s most hangosan megismételte ket. - Nagy hatalmú igazgatótanácsi termekben határoznak róla, ezt mondta. - Igaza volt. - Marie rápillantott. - Hát nem érted? Azt tudtam, hogy valamilyen jelzéssel látták el a számládat. Gondoltam, megvesztegettek valakit, hogy információval szolgáljon. Ez nem lenne szokatlan, végtére is legtöbbször nem a bankárok közül válogatják ki a szentté avatandókat. De itt másról van szó. Ezt a zürichi számlát már eredetileg is úgy létesítették, hogy a m ködésébe beépítették a záradékot. Feltehet leg a te tudomásoddal. - Treadstone Hetvenegy - jegyezte meg Bourne. - Úgy van. A bank tulajdonosainak feltétlenül együtt kellett m ködniük a Treadstone-nal. S figyelembe véve, hogy viszonylag milyen könnyen hozzáférhettél a pénzhez, az is elképzelhet , hogy tudtál arról, amit csináltak. - De egyvalakit akkor is megvesztegettek. Königet. Kicserélt két telefonszámot. - Biztosíthatlak, hogy jól megfizették. Tíz évet kaphat érte egy svájci fegyházban. - Tízet? Kemény dolog. - Ilyenek a svájci törvények. Valóságos kis vagyon üthette a markát. - Carlos - mondta Bourne. - Carlos... De miért? Mit számítok én neki? Újra meg újra ezt kérdezem magamtól. Vég nélkül ismételgetem ezt a nevet! De nem ugrik be semmi, semmi az égvilágon. Csak egy... egy... Nem tudom. Semmi. - De azért valami dereng, igaz? - Marie el rehajolt. - Mi az, Jason? Mire gondolsz? - Nem gondolok semmire... Nem tudom. - Akkor érzel valamit. Valamit. Mi az? - Nem tudom. Talán félelmet érzek... Haragot, idegességet. Nem tudom.
- Összpontosítsál! - Az isten verje meg, hát azt hiszed, nem azt teszem? Van neked fogalmad, milyen ez? Bourne megmerevedett, megdöbbent a saját kitörésén. - Sajnálom. - Ne sajnáld. Sose sajnáld. Éppen ezek azok a kapaszkodók, útmutató jelek, amelyeket keresned, keresnünk kell. A Port Noir-i orvos barátodnak igaza volt: akkor bukkanhatnak el az újabb dolgok, ha mások provokálják ket. Amint magad is mondtad: egy gyufásdoboz, egy arc vagy egy vendégl portálja. Tapasztaltuk már, hogy megtörténik az ilyesmi. Most pedig egy név az, egy név, amelyet egy hétig nem említettél, miközben mindent elmondtál nekem, ami az el z öt hónapban történt veled, még a legapróbb részleteket is. Csak Carlost nem. Kellett volna, mégsem tetted. Biztos, hogy ez a név jelent valamit a számodra, hát nem érted? Emlékeket kavar föl benned, melyek ki akarnak törni bel led. - Tudom. - Jason kortyolt az italából. - Drágám, a boulevard Saint-Germainen van egy híres könyvesbolt, egy képeslapbuzié. Egy egész emelet tele van régi folyóiratokkal, több ezer képes hetilappal. Még katalogizálja is ket téma szerint; mutatókat készít róluk, akár egy könyvtáros. Szeretnék utánanézni, vajon Carlos szerepel-e a névmutatójában. Megtennéd? Bourne éles, hasogató fájdalmat érzett a mellkasában. Semmi köze sem volt a sebeihez, a félelem nyilallt belé. Marie látta ezt, s valami titokzatos módon megértette; Bourne érezte és nem értette. - A Sorbonne-on a napilapok régi évfolyamait tárolják - szólalt meg és fölpillantott Marie-re. Volt ott egy újság, amit l egy id re a mennyországban éreztem magam. Amíg el nem kezdtem gondolkodni rajta. - Leleplez dött egy hazugság. Ez volt a lényeg. - De most nem egy hazugságot keresünk, igaz? - Nem, az igazságot keressük. Ne félj t le, drágám. Én nem félek. Jason fölállt. - Rendben. T zzük napirendre Saint-Germaint. Közben pedig hívd föl azt a pasast a nagykövetségen. - Bourne el húzta a zsebéb l a papírszalvétát, amelyre a számot firkantotta, s mellé írta még annak a gépkocsinak a rendszámát is, amely a rue madeleine-i bank el l robogott el. - Itt van az a telefonszám, amelyet d'Amacourt-tól kaptam, meg annak a kocsinak a rendszáma. Nézd meg, miben lehet a segítségünkre. - Helyes. - Marie fogta a papírszalvétát és a telefonhoz lépett. A készülék mellett kis spirálos jegyzetfüzet hevert; Marie gyorsan lapozott benne. - Megvan. A neve Dennis Corbelier. Peter azt mondta, párizsi id számítás szerint ma délben fölhívja t. Meg hogy megbízhatok benne, mert olyan értelmes, mint a nagykövetség bármely más attaséja. - Ugye Peter ismeri? Nemcsak egy név a listáról? - Évfolyamtársak voltak a Torontói Egyetemen. Fölhívhatom innen? - Persze. De ne mondd meg, hol vagy. Marie fölvette a hallgatót. - Ugyanazt fogom mondani neki, amit Peternek mondtam, hogy éppen költöz félben vagyok, egyik szállodából egy másikba, de még nem tudom, melyiket választom. - Sikerült vonalat kapnia, azután az avenue Montaigne-on lev kanadai nagykövetség számát tárcsázta. Tizenöt másodperc múltán már Dennis Corbelier attaséval beszélt. Marie szinte azonnal a tárgyra tért. - Gondolom, Peter közölte önnel, hogy esetleg némi segítségre lesz szükségem. - Ennél többet is mondott - felelte Corbelier -, elmagyarázta, hogy maga Zürichben volt. Nem állíthatom, hogy mindent megértettem, amit mondott, de nagy általánosságban értem, mir l van szó. Úgy t nik, manapság rengeteg man verezés folyik a pénzügyi világ vezet köreiben. - Még a szokásosnál is több. A baj csak az, hogy senki sem akarja elárulni, ki mesterkedik ki ellen. S éppen ez okoz nekem fejtörést. - Hogyan segíthetnék?
- Van egy rendszámom és egy telefonszámom, mindkett párizsi. A telefon titkos; kínos lehetne, ha felhívnám. - Adja meg nekem ket. - Marie bemondta a számokat. - Jó néhány barátunk van kit n helyeken válaszolta Corbelier. - Gyakran teszünk egymásnak szívességeket, rendszerint a kábítószer világában, de rugalmasak vagyunk. Nem ebédelnénk együtt holnap? Elmondom, amit addigra megtudtam. - Szívesen ebédelnék magával, de a holnapi nap nem megfelel . Egy régi barátommal töltöm a napot. Talán majd máskor. - Peter azt mondta, bolond lennék, ha nem ragaszkodnék egy randevúhoz. Azt állítja, maga káprázatos n . - Peter aranyos, maga is az. Holnap délután fölhívom. - Remek. Mindjárt nekilátok. - Holnap beszélünk, és még egyszer köszönöm. Marie letette a kagylót és az órájára pillantott. - Három óra múlva kell fölhívnom Petert. Ne hagyd, hogy megfeledkezzem róla. - Valóban azt hiszed, hogy sikerül megtudnia bármit is ilyen gyorsan? - Biztos vagyok benne, hogy máris tud valamit, tegnap éjjel azzal kezdte, hogy fölhívta Washingtont. Corbelier is ezt mondta az el bb: valamennyien csereberélünk. Egy kis részinformációt egy másik kis részinformációért, egy nevet t lünk, egy névért t letek. - Ez mintha kimerítené az árulás fogalmát. - Ellenkez leg. Pénzzel foglalkozunk, nem rakétákkal. Illegálisan áramló pénzzel, amely megkerüli a valamennyiünk javát szolgáló törvényeket. Persze más a helyzet, ha az a célod, hogy arab sejkek kaparintsák meg a Grumman Aircraftot. Akkor rakétákról lenne szó... de akkor már kil tték volna ket. - Ellenvetésem visszavonva. - Reggel az els dolgunk legyen, hogy fölkeressük d'Amacourt emberét. Gondolkodj, mennyit akarsz leemelni. - Az egészet. - Az egészet? - Úgy van. Ha te ülnél a Treadstone igazgatóinak a helyében, mit tennél, ha megtudnád, hogy a konszern egyik számlájáról hatmillió frank hiányzik? - Értem már. - D'Amacourt azt javasolta, hogy bemutatóra szóló pénztári csekkeket állíttassunk ki. - Ezt mondta? Csekkeket? - Igen. Valami baj van? - De még mennyire. A csekkszámokat megküldhetnék a világ minden bankjának. El kell menned egy bankba, hogy beválthasd a csekkeket, azonnal leállítanák a kifizetést. - Agyafúrt fickó, mi? Mindkét oldalról bezsebeli a pénzt. Most mit tegyünk? - A felét fogadd csak el a javaslatának. Azt, hogy bemutatóra szóljon. De ne csekk legyen, hanem kötvény. Különböz címlet , bemutatóra szóló kötvények. Sokkal könnyebb velük üzletelni. - Megdolgoztál a vacsorádért - mondta Jason, és megsimogatta Marie arcát. - Igyekszem megkeresni a betev falatomat, uram - válaszolta Marie a férfi kezét az arcára szorítva. - El ször a vacsora, utána Peter... azután meg egy könyvesbolt a Saint-Germainen. - Egy könyvesbolt a Saint-Germainen - ismételte meg Bourne, és a mellkasába ismét belehasított a fájdalom. Mi ez? Miért szorong annyira? Kiléptek a boulevard Raspail-i vendégl b l és elindultak a rue Vaugirard-on lev telefonállomásra. A falak mentén üvegfülkék sorakoztak, középen pedig egy hatalmas, kör alakú pult mögött postai alkalmazottak töltötték ki az utalványokat és jelöltek ki egy-egy fülkét a távhívást kér knek.
- Nagyon gyér a forgalom, asszonyom - közölte az alkalmazott Marie-val. - A hívása feltehet en perceken belül bejön. A tizenkettesbe szíveskedjék fáradni. - Köszönöm. A tizenkettes fülkébe? - Igen, asszonyom. Ott, szemben. Jason belekarolt, úgy mentek a zsúfolt termen át a fülke felé. - Tudom már, miért használják az emberek az efféle helyeket - mondta. - Innen százszor gyorsabban lehet telefonálni, mint a szállodából. - Ez csak az egyik ok. Alig értek a fülkéhez és gyújtottak rá, amikor odabentr l két rövid, harsány csengetést hallottak. Marie kinyitotta az ajtót, belépett; spirálos jegyzetfüzetét és ceruzáját a kezében tartotta. Fölvette a kagylót. Hatvan másodperccel kés bb Bourne megdöbbenve látta, hogy Marie a falra mered, arcából kifut a vér, b re halottsápadt lesz. Kiáltozni kezdett, elejtette a kézitáskáját, minden szétszóródott a kis fülke padlóján, a notesz fönnakadt a polcon, a ceruza kettéroppant az öklében. Bourne beugrott. Marie-t az ájulás környékezte. - Marie St. Jacques beszél Párizsból, Lisa. Peter várja a hívásomat. - Marie? Ó, istenem... - A titkárn hangja elhallgatott, helyébe más hangok hatoltak a háttérb l a telefon mikrofonjába. Izgatott hangok, amelyeket egy, a telefonra nyomott tenyér fojtott el. Z rzavaros hangok, kattanások hallatszottak; valaki átadta a telefont, vagy elvette t le valaki. - Marie, itt Alan beszél - szólalt meg a vonal túlsó végén az osztály helyettes vezet je. Valamennyien itt vagyunk Peter irodájában. - Mi a baj, Alan? Kevés az id m, beszélhetnék vele? - Bárcsak adhatnám neked - mondta rövid hallgatás után Alan -, de nem tudom, hogyan tehetném. Peter meghalt, Marie. - Meg... micsoda? - Néhány perce telefonált a rend rség; útban vannak hozzánk. - A rend rség? De hát mi történt? Uramisten, meghalt? Mi történt? - Most próbálunk kideríteni valamit. A telefonfüzetét nézzük, de azt mondták, ne nyúljunk semmihez az íróasztalán. - Az íróasztalán...? - Ne nyúljunk jegyzetekhez, feljegyzésekhez vagy bármi hasonlóhoz. - Alan! Mondd meg, mi történt! - Hát éppen ez az, fogalmunk sincsen. Senkinek sem árulta el, mit csinál. Csak azt tudjuk, hogy ma reggel kétszer fölhívták az Egyesült Államokból, egyszer Washingtonból, egyszer New Yorkból. Dél felé azt mondta Lisának, kimegy a repül térre, találkozója van valakivel, aki akkor érkezik. Nem mondta meg, kivel. A rend rök egy órája találták meg az egyik teherszállító alagútban. Borzalmas dolog. Lel tték, Torkon l tték... Marie? Marie! A beesett szem , borostás, sz szakállú vénember besántikált a sötét gyóntatószékbe; hunyorgatott, látni szerette volna a sötét függöny mögött ül csuklyás alakot, de már nagyon rosszul látott, nyolcvanéves volt. Az agya azonban tiszta maradt, és most csakis ez számított. - Angelus Domini - köszönt. - Angelus Domini, Isten gyermeke - suttogta a csuklyás sziluett. - Jól telnek napjaid? - A végét járom, de ellátnak mindennel. - Helyes... Zürich? - Megtalálták a Guisan rakparti pasast. Megsebesült, egy orvos révén bukkantak rá. Kemény vallatás után beismerte, hogy meg akarta er szakolni a n t. Cain visszajött a n ért, l tte le azt a fickót. - Ezek szerint összebeszéltek, Cain meg a n ?
- A Guisan rakparti pasas úgy véli, hogy nem. is ott volt, amikor fölszedték a n t a Löwenstrassén. - Ezek szerint ostoba is. Megölte az rt? - Igen, de azt mondja, hogy nem tehet róla. Csak így tudott elmenekülni. - Talán fölösleges is védekeznie; lehet, hogy ez volt a legértelmesebb tette egész életében. Megvan a pisztolya? - A maga embereinél van. - Helyes. Van egy rend rf nök a zürichi rend rségen. Azt a pisztolyt oda kell adni neki. Cain megfoghatatlan, a n már sokkal kevésbé az. Társai vannak Ottawában, biztosan tartják vele a kapcsolatot. Csapdába csaljuk a n t, nyomára bukkanunk Cainnak. Kéznél van a ceruzád? - Igen, Carlos. 13. Bourne a parányi fülkében karjába vette Marie-t és lassan leültette a falból kiugró padra. Marie remegett, fuldokolva, zihálva lélegzett, szeme üvegessé vált, és csak lassan jutott el odáig, hogy rá tudjon nézni Jasonra. - Megölték. Megölték! Uramisten, mit tettem? Peter! - Nem te tetted! Ha valaki, hát, én vagyok a b nös. Nem te. Ezt jól vésd az eszedbe. - Jason, iszonyúan félek. Egy félvilágnyi távolságra volt t lünk... és megölték! - Treadstone? - Ki más? Két helyr l telefonáltak neki, Washingtonból... és New Yorkból. Kiment a repül térre, hogy találkozzék valakivel, és ott végeztek vele. - Hogyan? - Ó, uramisten ... - Marie szeme könnybe lábadt. - Lel tték. Torkon l tték - suttogta. Bourne egyszerre csak tompa fájdalmat érzett, nem tudta megállapítani, honnan indult ki, de fojtogatta valami, alig kapott lélegzetet. - Carlos - súgta anélkül, hogy tudta volna, mit mond. - Micsoda? - kapta fel a fejét Marie. - Mit mondtál? - Carlos - ismételte halkan Jason. - Golyó a torokba. Carlos. - Mit akarsz ezzel mondani? - Nem tudom. - Magához vonta Marie-t. - Gyerünk, t njünk el innen. Jobban vagy? Tudsz járni? Marie bólintott, egy pillanatra lehunyta a szemét és mélyet lélegzett. - Igen. - Beülünk valahová egy italra, ráfér mindkett nkre. Azután megkeressük. - Mit keresünk meg? - Egy könyvesboltot a Saint-Germainen. A "Carlos" címszó alatt három srégi képeslap szerepelt: a Potomac Quarterly nemzetközi kiadásának egy hároméves száma és a Le Globe két párizsi példánya. Nem olvasták el a cikkeket a boltban, hanem megvették mind a három lapot, és taxin mentek vissza a montparnasse-i szállodába. Ott azonnal olvasni kezdtek; Marie az ágyon, Jason az ablak el tti karosszékben. Néhány perc múltán Marie hirtelen fölegyenesedett. - Itt van - mondta. Arca is, hangja is elárulta, hogy fél. - Olvasd fel. - "Carlos állítólag egy rendkívül kegyetlen büntetést agyalt ki. Az áldozatot torkon lövik, s az gyakran gyötrelmes verg dés után hal meg. Ezt a kivégzési módot azoknak tartják fenn, akik megszegik a hallgatás törvényét vagy a gyilkos által megkövetelt h séget, továbbá azoknak, akik megtagadják az információszolgáltatást." - Marie elhallgatott, képtelen volt tovább olvasni.
Lehunyt szemmel hanyatt feküdt az ágyon. - Peter nem volt hajlandó beszélni nekik, és ezért ölték meg, Úristen... - Nem mondhatta el nekik azt, amit nem tudott - mondta Bourne. - De te tudtál róla! - Marie felnyitotta a szemét és felült. - Te tudtál a torkonlövésr l. Mondtad! - Mondtam. Tudtam. Ez minden, amit mondhatok. - De honnan tudtad? - Bár tudnék felelni rá. De nem tudok. - Adnál valamit innom? - Persze. - Jason fölállt és a komódhoz ment. Két rövid whiskyt töltött ki és közben Marie-re nézett. - Kérjek jeget? Hervé van szolgálatban, gyorsan megkapnánk. - Nem. Nem lehet elég gyors. - Az ágyra hajította a képeslapot és szembefordult Jasonnal, Meg rülök! - Akkor már ketten leszünk rültek. - Hinni akarok neked, és hiszek is neked. De én... én. - De nem lehetsz biztos a dolgodban - fejezte be a mondatot Bourne. - Aminthogy én sem lehetek biztos magamban. - Odavitte a poharat. - Mit akarsz, mit mondjak? Mit mondhatok? Hogy én is Carlos egyik embere vagyok? Megtörtem a hallgatás vagy a h ség törvényét? Ezért tudtam a kivégzés módjáról? - Hagyd abba! - Én is sokszor mondtam ezt magamnak: hagyd abba! Ne gondolkodj, próbálj emlékezni, de egy ponton fékezz. Ne merészkedj túl messzire, ne áss le túl mélyre, Ha leleplezünk egy hazugságot, azonnal tíz olyan kérdés merül fel, amely szervesen összefügg azzal a hazugsággal. Olyan ez, mint amikor az ember hosszú részegség után magához tér, s nem biztos abban, kivel verekedett össze, vagy kivel aludt, vagy... az isten verje meg... kit ölt meg. - Nem - nyújtotta el hosszan a szót Marie. Te: te vagy. Ne vedd ezt el t lem. - Nem is akarom. Önmagamtól nem akarom elvenni. - Jason visszament a székéhez, és arccal az ablak felé fordulva, leült. - Te rábukkantál... egy kivégzési módra. Én valami mást találtam. Tudtam róla, ahogyan Howard Lelandról is tudtam. Még csak el sem kellett olvasnom. - Mit nem kellett elolvasnod? Bourne lenyúlt a földre és fölvette a Potomac Quarterly három évvel korábbi számát. Azon az oldalon, ahol a lap nyitva volt, egy szakállas férfir l készült rajzot közöltek: durva, jellegtelen vonású arc, mintha egy homályos leírás alapján készítették volna a képet. Odanyújtotta Marie-nak. - Olvasd el - mondta. - Baloldalt fent kezd dik, a Mítosz vagy szörnyeteg cím alatt. Utána pedig ki akarok próbálni egy játékot. - Egy játékot? - Igen. Csak az els két bekezdést olvastam el; hidd el nekem, a szavamat adom rá. Marie döbbenten figyelte Bourne-t. Azután a lámpa fényébe emelte a képes lapot és olvasni kezdett magában. MITOSZ VAGY SZÖRNYETEG Már több mint egy évtizede suttogják a "Carlos" nevet a legkülönfélébb városok, Párizs, Teherán, Bejrút, London, Kairó, Amszterdam sikátoraiban. Carlost szuperterroristaként emlegetik, abban az értelemben, hogy a gyilkolásnak és az ölésnek kötelezte el magát, anélkül, hogy bármilyen nyilvánvaló politikai-ideológiai elv vezérelné. Bizonyos kézzelfogható bizonyítékok azonban arra is utalnak, hogy tanácsadóként és haszonélvez ként tetemes anyagi haszonnal járó kivégzésekre is vállalkozott, olyan széls ségesen radikális csoportok megbízásából, mint a PFSZ és a BaaderMeinhof csoport. Igazából éppen ez, tehát Carlos esetenkénti közeledése az efféle terrorista szervezetekhez, továbbá e szervezetek bels konfliktusai tették lehet vé, hogy a világ ma már valamivel tisztább képet kezd kialakítani a szuperterroristáról. A véres kulisszák mögül informátorok lépnek el és megered a nyelvük.
A Carlos tetteir l szóló legendák nyomán er szakkal és összeesküvésekkel, robbanóanyagokkal és még robbanékonyabb cselszövésekkel, száguldó kocsikkal és bomba n kkel teli világ képe bontakozik ki, ám a tények arról vallanak, hogy itt legalább annyi szerepe van Adam Smithnek, a közgazdaság-tudomány atyjának, mint Ian Flemingnek, a James Bond-regények írójának. Carlos emberi méretekre zsugorodik, de e zsugorítás során egy valóban félelmetes férfi lép elénk. A szadoromantikus mítoszból ragyogó képesség , vérben gázoló szörnyeteg lesz, aki egy piacelemz szakértelmével kufárkodik a gyilkossággal; tökéletesen tisztában van a bérekkel, a költségekkel, az elosztással és az alvilági munkamegosztással. Bonyolult, hatalmas üzlet ez, melynek tulajdonosa és gazdája: Carlos. A portré egy híres névvel kezd dik; e név, a maga módján ugyanolyan sajátos, mint visel jének foglalkozása. Ilich Ramirez Sanchez, aki állítólag venezuelai születés , egy fanatikus, de nem kiemelked marxista ügyvéd fia. (Az Ilich név az apa hódolata Vlagyimir Iljics Lenin el tt.) Apja a Szovjetunióba küldte, ott végezte el iskolái java részét. Itt valamelyest elhalványul a kép, csak mendemondákra és a spekulációkra lehet hagyatkozni. Ezek szerint egy ottani bizottság, amely rendszeresen ellen rzi a külföldi diákokat, fölismerte Ilich Sanchez rejtett tulajdonságait és úgy döntött, hogy nem kér bel le. Sanchez paranoiás volt, aki minden probléma megoldását pontosan célzott golyókban vagy jól elhelyezett bombákban látta. Azt javasolták, küldjék vissza a fiatalembert Caracasba és szakítsanak meg mindennem kapcsolatot a családjával. Sanchez, akit tehát Moszkva elutasított, s aki ugyanakkor engesztelhetetlenül gy lölte a nyugati társadalmat, saját világot kezdett építeni magának, s ebben lett a legf bb vezet . Létezik-e ennél jobb út ahhoz, hogy valaki apolitikus gyilkossá legyen, akinek szolgálatait a legkülönfélébb politikai és filozófiai beállítottságú ügyfelek egyaránt megvásárolhatják? Innent l ismét egyértelm bbé válik a kép. Sanchez, aki spanyol anyanyelvén kívül folyékonyan beszél oroszul, franciául és angolul, Moszkvából való hazaküldését követ en hosszú hónapokon át rendkívül intenzív tanulmányokat folytatott, egyesek szerint a kubaiak, kiváltképpen Che Guevara irányítása alatt. Elsajátította minden rend és rangú fegyver és robbanóanyag tudományát és kezelését; nem létezik olyan pisztoly, amelyet bekötött szemmel ne tudna szétszedni és összerakni, egyetlen robbanóanyag, amelyet szag és tapintás alapján ne tudna azonosítani és tucatnyi különböz módon fölrobbantani. Úgy érezte, készen áll. M ködése központjául Párizst választotta, s a világban hamarosan elterjedt a hír: a francia f városban kapható egy ember, aki ott is hajlandó ölni, ahol mások már nem mernek. A kép itt ismét elhomályosodik, mivel semmiféle pontos adat nem áll rendelkezésünkre, ahogy nem ismerjük például születési helyét, idejét sem. Pontosan hány éves is Carlos? Hány merénylet írható az számlájára és mennyi a mítosz, az önmaga vagy mások által terjesztett legenda? Caracasi külföldi tudósítók képtelenek voltak fellelni bárhol az országban Ilich Ramirez Sanchez névre szóló születési anyakönyvi kivonatot. Másrészt viszont sok ezer Sanchez él Venezuelában, közülük sok száznak Ramirez a középs neve, de egyetlen Ilich keresztnev sem található közöttük. Vajon kés bb kapta csak ezt a nevet, vagy pedig e név elhagyása csupán a körültekint alaposság további bizonyítéka? A témával foglalkozók általában harmincöt-negyven évesnek tartják Carlost. De az igazat senki sem tudja. EGY FÜVES DOMB DALLASBAN? Vitathatatlan tény, hogy az els néhány gyilkosságból szerzett haszon befektetésével a gyilkos olyan tökéletes szervezetet épített ki, amelyet még a General Motors rendszerszervez i is megirigyelhetnének. Ez a szervezet a leghatékonyabb kapitalizmus megtestesít je, ahol a h séget és a szolgáltatásokat részint félelem, részint jutalom révén csikarják ki. Az árulás bérét - a halált villámgyorsan osztogatják, de hasonlóképpen gyorsan kézbesítik a szolgálatok jutalmát is: b kez en osztott prémiumokat és tetemes költségkereteket. A jelek szerint a szervezet minden fontos pontján gondosan megválasztott irányítók állnak. Ez a megalapozott szóbeszéd felveti a logikus kérdést: honnan származik a kezdeti profit? Kik voltak az els áldozatok?
A találgatások során legtöbbször fölmerül gyilkosság tizenhárom éve történt, Dallasban. Akárhány elméletet ismerünk is John F. Kennedy meggyilkolásáról, mindeddig még senki sem adott kielégít magyarázatot arra a füstpamacsra, amely a gépkocsioszloptól mintegy háromszáz méterre szállt föl egy füves dombról. A füstöt egy fénykép örökítette meg, két, motorkerékpárra szerelt rend ri adóvev pedig lövések zaját rögzítette. Mégsem találtak sem töltényhüvelyeket, sem lábnyomokat. Az igazság az, hogy az adott pillanatban az úgynevezett füves dombbal kapcsolatos egyedüli információt annyira érdektelennek tekintették, hogy a dallasi FBI-nyomozás során figyelembe sem vették, és nem foglalkozott vele a Warren-bizottság jelentése sem. Egy szemtanú, K. M. Wright, észak-dallasi lakos tett err l vallomást, aki kihallgatása során a következ ket közölte: - A fenébe is, az egyetlen gazember a környéken az öreg Zsákos Billy volt, pedig vagy kétszáz méterre lehetett a helyszínt l. Ez a bizonyos Billy egy öreg dallasi csavargó volt, akit gyakran láttak kéregetni a turistanegyedekben; a "Zsákos" jelz arra utalt, hogy cip jét el szeretettel bugyolálta durva zsákvászonba, ekképpen igyekezvén szánalmat kelteni az emberekben. Tudósítóink szerint Wright közlését sohasem hozták nyilvánosságra. Hat héttel ezel tt azonban egy Tel-Avivban foglyul ejtett libanoni terrorista megtört a vallatás során. Hogy megmeneküljön a kivégzést l, azt állította, rendkívül értékes információja van Carlosról, a gyilkosról. Az izraeli elhárítás megküldte a jelentést Washingtonnak. Kongresszusi tudósítónknak sikerült megszereznie a jelentés néhány részletét. Vallomás: "Carlos Dallasban volt 1963 novemberében. Kubainak adta ki magát. volt az irányító. irányította az akciót." Kérdés: "Milyen bizonyítékai vannak?" Vallomás: "Magam hallottam, amikor mondta. Egy kis füves domb mögött volt, a gerincen túl. A puskájára hüvelyfogót szereltek." Kérdés: "Err l sohasem történt említés, hogy lehet, hogy nem látták?" Vallomás: "Lehet, hogy látták, de senki sem tudta róla, hogy kicsoda. Öregembernek öltözött, egy kopott kabát volt rajta, a cip jét pedig zsákvászonba tekerte, hogy ne hagyjon lábnyomokat." Egy terrorista vallomása természetesen nem bizonyíték, ugyanakkor helytelen lenne minden további nélkül figyelmen kívül hagyni, kiváltképpen, ha egy olyan mestergyilkosra vonatkozik, akir l közismert, hogy a megtévesztés m vésze, hiszen vallomása meglep módon egybevág egy ismeretlen, nyilvánosságra nem hozott kijelentéssel. Ezt már komolyan kellene venni. Sok más személyhez hasonlóan, akinek akár csak közvetve is valamiféle köze volt a tragikus dallasi eseményekhez, Zsákos Billyt néhány nap múlva holtan találták - a halál oka kábítószer-túladagolás volt. Billyt általában részeges vénembernek ismerték, aki naphosszat olcsó vinkót vedelt, de sohasem merült fel, hogy kábítószeres lenne. Nem is engedhette volna meg magának. Vajon Carlos volt-e az a férfi a füves dombon? Micsoda rendkívüli nyitány egy rendkívüli pályafutáshoz! Ha Dallas valóban az "akciója" volt, vajon hány millió dollárt zsebelt be érte? Bizonyára éppen eleget ahhoz, hogy kiépíthessen egy besúgókból és katonákból álló hálózatot, amely ma már önálló üzletbirodalom. A mítosznak túl sok kézzelfogható tény szolgál alapjául; Carlos nagyon is könnyen eleven és túl sok vérrel él szörnyeteg lehet. Marie letette a képes lapot. - Mi a játék? - Befejezted? - Jason elfordult az ablaktól. - Igen. - Ha jól gondolom, a cikkben számos állítás szerepel. Elmélet, feltételezés, egyenletek. - Egyenletek? - Ha valami az egyik helyen történt, s a hatása egy másik helyen jelentkezett, akkor a kett között biztosan van valamilyen viszony. - Úgy érted, összefüggés - helyesbített Marie.
- Hát legyen összefüggés. Ugye, mindez benne van a cikkben? - Bizonyos fokig, mondhatnánk. De a cikk nemigen tekinthet jogi tényvázlatnak, rengeteg benne a spekuláció, a szóbeszéd és a másodkézb l származó információ. - De azért vannak tények is. - Adatok. - Helyes. Adatok. Pompás. - Mi a játék? - ismételte meg a kérdést Marie. - Egyszer a neve: csapda. - Kit kell csapdába ejteni? - Engem - Bourne ültében el rehajolt. - Azt akarom, hogy kérdéseket tegyél fel nekem. Bármir l, ami a cikkben szerepel. Mondatokról, egy város nevér l, bizonytalan hírekr l, adat... töredékekr l. Bármir l. S halljuk, mit válaszolok, vaktában hogyan reagálok. - Drágám, ez nem bizonyíték arra, hogy... - Tedd meg! - emelte föl a hangját Jason. - Rendben van. - Marie fölemelte a Potomac Quarterlyt. - Bejrút - mondta. - Nagykövetség - felelte Jason. - Attasénak álcázott CIA-rezidens. A nyílt utcán lel tték. Háromszázezer dollár. Marie rápillantott. - Emlékszem, hogy... - kezdett bele egy mondatba. - Én nem - csattant föl Jason: - Folytasd. Marie farkasszemet nézett vele, azután ismét a lapot böngészte. - Baader-Meinhof. - Stuttgart. Regensburg. München. Két gyilkosság és egy emberrablás, Baader meghatalmazása. Átutalások... - Bourne elakadt, azután elképedten, suttogva folytatta: - ... amerikai forrásokból. Detroit... Wilmington, Delaware. - Jason, mik azok a... - Folytasd. Nagyon kérlek. - Egy név: Sanchez. - Ilich Ramirez Sanchez - felelte Jason. - ... Carlos. - Honnan ered az Ilich? Bourne nem felelt, tekintete körbejárt a szobában. - Nem tudom. - Ez orosz, nem spanyol név. Orosz volt az anyja? - Nem... igen. Az anyja. Igen, biztosan, az anyja lehetett... gondolom. De nem vagyok biztos. Marie szeme visszatévedt a cikk kezdetére. - Teherán. - Nyolc gyilkosság. Megosztott megbízás, Khomeini és a PFSZ. Díjazás: kétmillió. - Párizs - mondta gyorsan Marie. - Minden megállapodás Párizson keresztül történik. - Miféle megállapodások? - A megállapodások... A gyilkosságok. - Kinek a gyilkosságai? Kinek a megállapodásai? - Sanchez... Carlos. - Carlos? De hát akkor ezek Carlos megállapodásai, az gyilkosságai. Neked semmi közöd hozzájuk. - Carlos megállapodásai - mondta Bourne szinte kábultan. - Nekem... semmi közöm hozzájuk ismételte alig hallhatóan. - Végre kimondtad, Jason. Neked nincsen közöd ehhez az egészhez! - Nem! Nem igaz! - kiáltott föl Bourne. Hirtelen fölugrott a székéb l, megkapaszkodott a támlájában, úgy nézett le Marie-re. - A mi megállapodásaink - tette hozzá csöndesen.
- Nem tudod, miket beszélsz! - Reagálok! Vaktában! Ezért kellett Párizsba jönnöm! - Sarkon fordult, az ablakhoz lépett és megmarkolta az ablakkeretet. - Hát err l van szó - folytatta. - Nem egy hazugságot keresünk, az igazságot keressük, emlékszel? Talán megtaláltuk. Talán ez a játék derített rá fényt. - Ez nem érvényes kísérlet! Ez csak véletlen emlékek fájdalmas felpiszkálása. Ha egy olyasféle képes magazin, mint a Potomac Quarterly lehozta ezt, bizonyára átvette a világsajtó fele. Bárhol olvashattad. - Tény, hogy meg riztem az emlékezetemben. - Nem egészen. Nem tudtad, honnan ered az Ilich név, hogy Carlos apja kommunista ügyvéd Venezuelában. Azt hiszem, ezek lényeges tényez k. Egyetlen szóval sem említetted a kubaiakat. Pedig ha megteszed, az elvezetett volna a legmeghökkent bb spekulációra, amivel a cikkben találkoztam. De te egyetlen szót sem szóltál róla. - Mir l beszélsz? - Dallasról - felelte Marie. - Hatvanhárom novemberér l. - Kennedy - felelte Bourne. - Csak ennyi? Kennedy? - Akkor történt. - Jason dermedten állt. - Akkor, de én nem ezt keresem. - Tudom - mondta Bourne, ismét fakó hangon, mintha légüres térben beszélne. - Egy füves domb... Zsákos Billy. - Olvastad! - Nem. - Akkor már régebben hallottad, régebben olvastad. - Lehetséges, de most nem ez a lényeg, igaz? - Hagyd abba, Jason! - Már megint ugyanazok a szavak. Bárcsak abba tudnám hagyni. - Mit próbálsz elmondani nekem? Te vagy Carlos? - Úristen, dehogyis. Carlos meg akar ölni engem, azonkívül nem beszélek oroszul, azt tudom. - Akkor mit? - Amit már az elején mondtam. A játék. A játék teljes neve: ejtsd csapdába a katonát. - A katonát? - Igen. A katonát, aki elárulta Carlost. Ez az egyetlen magyarázat, ez lehet az egyetlen oka, hogy tudom, amit tudok. S ez mindenre vonatkozik. - Miért mondod azt, hogy elárulta? - Mert tényleg meg akar ölni engem. Meg kell tennie, azt hiszi, mindenkinél többet tudok róla. Marie eddig összekuporodva ült az ágyon, most letette a lábát a földre, és megmarkolta az ágy szélét. - Ez az árulás következménye. De mi az ok? Ha ez igaz, akkor azért tetted, mert... mert... - Nem folytatta. - Mindent egybevetve, kissé elkéstem azzal, hogy erkölcsi igazolást keressek - mondta Bourne, amikor észrevette a fájdalmas felismerést szerelme arcán. - Számos okot említhetnék, közhelyeket. Mit szólnál például ahhoz, hogy a tolvajok... a gyilkosok összekaptak? - Értelmetlen! - kiáltott fel Marie. - Egy fikarcnyi bizonyíték sincs rá. - Cs stül van bizonyíték, s ezt te is jól tudod. Eladhattam magam valakinek, aki többet kínált, vagy ellophattam nagy összegeket a befolyt pénzekb l. Mindkét eshet ség magyarázatul szolgálna a zürichi számlára. - Egy pillanatra elhallgatott, a falat bámulta az ágy fölött, csak érzett, nem látott. Mindegyik magyarázatul szolgálna Howard Lelandre, Marseille-re, Bejrútra, Stuttgartra... Münchenre. Mindenre. Minden olyan tényre, ami kiesett az emlékezetemb l, s most kikívánkozik bel lem. És f leg arra, hogy miért kerültem a nevét, miért nem említettem sohasem. Mert rettegek. Félek t le.
Rövid ideig egyikük sem szólt, sokkal többr l volt szó, mint félelemr l. Marie bólintott. - Biztos vagyok benne, hogy te ezt hiszed mondta -, és bizonyos értelemben szeretném, hogyha igaz lenne. De nem hiszem, hogy igaz. Azért akarod ezt hinni, mert igazolja, amit most elmondtál. Választ ad neked... arra, hogy ki vagy. Lehet, hogy más szeretnél lenni, de isten tudja, ez is jobb, mint vakon kóborolni abban a szörny séges labirintusban, amellyel mindennap szembe találod magad. Azt hiszem, ennél minden jobb lenne. - Elhallgatott, azután hozzátette: Én pedig azért szeretném, ha igaz lenne, mert akkor nem lennénk itt. - Micsoda? - Ez a következetlenség, drágám. Ez az a szám vagy jel, amelyik nem illik bele az egyenletedbe. Ha az lennél, akinek mondod magad, és félnél Carlostól - és istenemre mondom, minden okod meglenne rá -, Párizs lenne az utolsó hely a világon, ahová úgy éreznéd, hogy el kell menned. Valahol másutt lennénk, ahogy te magad mondtad. Elmenekültél volna, fogtad volna a pénzt Zürichben és elt ntél volna. De nem ezt teszed, ellenkez leg, nyílegyenesen visszasétálsz Carlos barlangjába. Aki fél vagy b nös, az nem teszi ezt. - Nincs ebben semmi különös. Azért jöttem Párizsba, hogy megtudjam, mir l van szó, ilyen egyszer az egész. - Hát akkor meneküljünk el. Reggel meglesz a pénz, semmi sem tartóztathat fel téged. Minket. Ez is egyszer . - Marie élesen figyelte Bourne-t. Jason ránézett, azután elfordult. A komódhoz lépett és italt töltött magának. - Nem szabad megfeledkeznünk a Treadstone-ról sem - jegyezte meg védekez en. - Miért kellene többet tör dnünk vele, mint Carlosszal? Ez az igazi egyenlet. Carlos és a Treadstone. A Treadstone megölt egy férfit, akit valaha nagyon szerettem. Eggyel több ok, hogy meneküljünk, hogy mentsük a b rünket. - Azt hittem, le akarod leplezni a gyilkosait? mondta Bourne. - Bosszút akarsz állni rajtuk. - Így van, nagyon is. De hadd nyomozzák ki ket mások. A fontossági sorrendben számomra nem a bosszú áll az els helyen. Hanem mi. Te meg én. Vagy talán csak én látom így? - Nagyon is jól tudod, mi a helyzet. - Jason er sebben megmarkolta a poharát és Marie-re nézett. Szeretlek - súgta. - Akkor meneküljünk el! - mondta Marie, szinte gépiesen hangosabban kezdett beszélni, és egy lépést tett Jason felé. - Feledkezzünk meg mindenr l, igazán felejtsünk el mindent, és szedjük a lábunkat, ahogy csak tudjuk, fussunk olyan messzire, amilyen messzire csak tudunk! Tegyük meg! - Én... én... - dadogta Jason. Úgy érezte, mintha áthatolhatatlan köd lepné el lassan, ez zavarta és dühít-ette. - Vannak bizonyos... dolgok. - Miféle dolgok? Szeretjük egymást, megtaláltuk egymást! Bárhová mehetünk, bárkik lehetünk. Semmi sem gátolhat meg minket benne, igaz? - Csak te meg én - felelte halkan Jason. Szinte már fuldokolt a ködt l. - Tudom. Tudom. De gondolkodnom kell. Annyi mindent kell még megtudnom, annyi mindennek kell még kijönnie bel lem. - Miért olyan fontos ez? - Hát... csak. - Nem tudod? - De igen... Nem, nem vagyok biztos benne. Most ne kérdezz. - Ha most nem, hát mikor? Mikor kérdezhetlek? Mikor múlik már el ez? Egyáltalán, valaha is elmúlik-e?! - Hagyd abba! - ordított fel hirtelen Jason és poharát a fatálcára csapta. - Nem menekülhetek! Nem fogok elmenekülni! Itt kell maradnom! Meg kell tudnom az igazat! Marie odarohant hozzá, két kezét el ször a vállára tette, azután tenyerébe fogta az arcát, és törölgetni kezdte Jason verejtékez homlokát.
- Most végre kimondtad. Hallottad, mit mondtál, drágám? Nem menekülhetsz el, mert minél közelebb jutsz a megfejtéshez, annál rjít bbé válik a számodra. S ha mégis elmenekülnél, csak még rosszabb lenne. Nem lenne életed, lidércnyomásos álomban élnél. Tudom, hogy így van. Jason tapogatózva megsimogatta Marie arcát és a szemébe nézett. - Igazán tudod? - Hát persze. De neked kellett kimondanod, nem nekem. - Magához vonta, fejét a mellére hajtotta. Kényszerítenem kellett téged. Az a fura, hogy én valóban elmenekülhetnék. Még ma éjjel repül gépre ülhetnék veled, elmehetnék bárhová, ahová csak akarsz, elt nhetnénk, nem néznénk vissza a múltba, és boldogabb lennék, mint életem során bármikor. De te nem tudnád megtenni. Az, ami itt van vagy nincs itt Párizsban, addig furdalna, amíg nem bírnád tovább. Ez a sors rült iróniája, drágám. Én meglennék vele, de te nem tudnál beletör dni. - Egyszer en elt nnél? - kérdezte Jason. - És mi lenne a családoddal, a munkáddal? A rengeteg ismer söddel? - Nem vagyok sem gyerek, sem bolond - felelte gyorsan Marie. - Kitalálnék valami ürügyet, de nem hiszem, hogy túl komolyan venném a dolgot. Egészségügyi és magánügyi okokra hivatkozva hosszabb szabadságot kérnék. Érzelmi stressz, ideg-összeroppanás; bármikor visszamehetnék, a hivatalban megértenék. - Peter? - Igen. - Marie egy ideig nem szólt semmit. Átalakult a viszonyunk. Azt hiszem, a mostani kapcsolatunk mindkett nk számára fontosabb volt. Peter olyan volt számomra, mint egy testvér, akinek sok hibája van, de az ember azt szeretné, hogy minden hiányossága ellenére sikereket érjen el, mert a felszín alatt végtelenül rendes fiú. - Sajnálom. szintén, rettenetesen sajnálom. Marie fölpillantott rá. - Benned is megvan ugyanaz a fajta tisztesség. Amikor az ember olyasféle munkát végez, mint én, a tisztesség nagyon fontossá válik. Nem a béket r ké a világ, Jason, hanem azoké, akik megrontják. Korrupcióval például. És az a benyomásom, hogy a korrupciót és az ölést alig egy lépés választja el egymástól. - Treadstone Hetvenegy? - Igen. Mindkett nknek igaza volt. Igenis azt kívánom, hogy leleplezzék ket, azt akarom, hogy megfizessenek azért, amit elkövettek. Te pedig nem menekülhetsz el. Jason gyöngéden megcsókolta Marie arcát, azután a haját, és magához vonta t. - Ki kellene dobnom téged - mondta. - Azt kellene mondanom: t njél el az életemb l. De képtelen vagyok megtenni, pedig halál pontosan tudom, hogy ezt kellene tennem. - Ha meg is tennéd, kárbaveszett fáradság lenne. Nem mennék el, szerelmem. Az ügyvéd több szobából álló irodája a boulevard de la Chapelle-en volt. A tárgyalóterem a mennyezetig ér könyvszekrényekkel inkább színpadi díszletre emlékeztetett, semmint hivatalra; minden tömörnek, szolidnak t nt, mindennek megvolt a maga helye. Ebben a teremben nem szerz déseket, hanem üzleteket kötöttek. Ami pedig magát az ügyvédet illeti, a méltóságteljes sz kecskeszakáll és a sasorr fölött ül ezüst csíptet sem álcázhatta alapvet tulajdonságát: a féktelen kapzsiságot. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy angolul tárgyaljanak, noha maga nagyon gyatrán beszélte a nyelvet - arra számítva, hogy kés bb esetleg azt állíthassa, félreértették a szavait. Többnyire Marie beszélt, Bourne átadta neki a terepet; olyanok voltak, mint egy ügyfél és a tanácsadója. Marie tömören és vel sen adta el a mondanivalóját: a pénztári csekket bemutatóra szóló kötvényekre változtatta, amelyeket dollárban kell kifizetni, méghozzá úgy, hogy a legnagyobb címlet húszezer, a legkisebb öt dollár legyen. Utasította az ügyvédet, hogy értesítse a bankot: valamennyi sorozatot hármas számcsoportokra kell bontani, s minden ötödik bizonylatcsomagnál más-más nemzetközi kezest kell megjelölni. Az ügyvéd nyomban fölismerte Marie célját: annyira bonyolulttá tenni a kötvénykibocsátást, hogy az értékpapírok nyomon
követése lehetetlen legyen. Amikor az ingerült kecskeszakállas ügyvéd telefonbeszélgetése a hasonlóképpen felzaklatott Antoine d'Amacourt-ral már a befejezéshez közeledett, Marie fölemelte a kezét. - Elnézést kérek, de Monsieur Bourne ragaszkodik hozzá, hogy Monsieur d'Amacourt az összegb l kétszázezer frankot készpénzben különítsen el; százezret tegyen a kötvényekhez, százezer pedig maradjon letétben Monsieur d'Amacourtnál. Javasolja, hogy a második százezret a következ képpen osszák fel: hetvenötezer Monsieur d'Amacourt-nak és huszonötezer önnek. Monsieur Bourne jól tudja, hogy nagy hálával tartozik önöknek tanácsaikért és speciális kívánságainak teljesítéséért. Talán fölösleges is említenem, hogy e felosztásról nem kell részletes jegyz könyvi kimutatást készíteni. E szavak hallatán az ügyvédben nyoma sem maradt az ingerültségnek és a sértett hiúságnak, helyébe olyan mérv szertartásos udvariasság lépett, amilyet legföljebb a hajdani versailles-i udvarban lehetett tapasztalni. Megszületett a megállapodás Monsieur Bourne és igen tisztelt tanácsadója szokatlan, ám teljesen érthet kívánságainak megfelel en. Monsieur Bourne magával hozott egy b r aktatáskát a kötvények és a pénz elszállítására. A megállapodás értelmében fegyveres futár hozza majd a táskát; délután két óra harminckor hagyja el a bankot és pontban három órakor találkozik Monsieur Bourne-nal a Pont Neufön. A tiszteletre méltó ügyfél a táskából lehasított kis b rdarabbal igazolja a személyazonosságát; csak a helyére kell majd illeszteni a b rcsíkot. Mindehhez a futár a következ ket közli majd: Herr König üdvözletét küldi Zürichb l. Valamennyi részletet tisztáztak, egy kivételével, amelyet Monsieur Bourne tanácsadója hozott szóba. - Elismerjük, hogy a záradék el írásait bet szerint és maradéktalanul be kell tartani, és elvárjuk, hogy Monsieur d'Amacourt így is járjon el - jelentette ki Marie St. Jacques. - Egyben azonban azt is megemlítjük, hogy a pontos id zítés adott esetben el nyösnek bizonyulhat Monsieur Bourne számára, s t el is várjuk ezen el ny megadását! Ha ezt nem biztosítanák neki, úgy én, mint a Bankügyletek Nemzetközi Bizottságának meghatalmazott, jóllehet pillanatnyilag névtelenül szerepl tagja, kénytelen lennék jelentést tenni a bank- és a jogi eljárások bizonyos megszegésér l; aminek személyesen tanúja voltam. Ám bizonyos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor; valamennyiünket igen b kez en honoráltak, ugyebár? - Így igaz, asszonyom! A bankéletben és a jogi gyakorlatban... akárcsak az életben, valóban... minden a pontos id zítésen múlik. Nincs mit l tartania. - Tudom - felelte Marie. Bourne alaposan átvizsgálta a hangtompító hornyait, s megbizonyosodott róla, hogy eltávolított minden porszemet és gézmaradványt, ami felgyülemlett benne, amióta nem használta a fegyvert. Még egy utolsót csavart rajta, lenyomta a tárkioldót és ellen rizte a tárat: hat lövedék maradt benne. Ezzel végzett is. Övébe dugta a pisztolyt és begombolta a zakóját. Marie nem látta, mit m velt a pisztollyal. Az ágyon ült, háttal Jasonnak, telefonon beszélt Dennis Corbelier-vel, a kanadai nagykövetség attaséjával. A notesze mellett álló hamutartóból cigarettafüst szállt fel; Marie jegyzeteket készített Corbelier információjáról. Amikor az attasé befejezte mondanivalóját, Marie megköszönte a fáradozását és letette a kagylót. Két-három másodpercig mozdulatlanul ült, még a ceruzát sem tette le. - Nem tud Peterr l - mondta Jasonhoz fordulva. - Furcsa. - Nagyon furcsa - bólintott Bourne. - Azt hittem, az els k között lesz, aki megtudja. Azt mondtad, átvizsgálták Peter telefon-el jegyzési naptárát, márpedig Peter bejelentett egy beszélgetést Párizzsal, Corbelier-vel. Nem gondoltam volna, hogy az el jegyzéseket nem nézik végig. - Ez még eszembe sem jutott. Én az újságokra, a hírügynökségekre gondoltam. Petert... tizennyolc órával ezel tt találták meg. Lehet, hogy amit eddig elmondtam róla, abból ez nem derült ki, de Peter nagyon fontos személyiség volt a kanadai kormányzatban. A halála már önmagában is hír
érték lenne, s az, ahogy meggyilkolták, elvileg szenzációnak kellene hogy számítson... És még egy jelentést sem közöltek róla. - Hívd fel ma este Ottawát. Tudd meg, mi az oka. - Felhívom ket. - Corbelier mit mondott? - Persze, persze. - Marie átfutotta a feljegyzéseit. - A rue madeleine-i autó rendszámának nincs jelent sége: a kocsit a De Gaulle repül téren bérelte egy bizonyos Jean-Pierre Larousse. - Ebb l a névb l valószín leg több ezer van Franciaországban - vetette közbe Jason. - Úgy van. Több szerencsével járt a d'Amacourt-tól kapott telefonszámmal, de nem érti, mi köze lehetne bármihez, és szintén szólva, én sem látom az összefüggést. - Annyira furcsa? - Azt hiszem, az. Egy, a Saint-Honorén lév divatház titkos száma. Les Classiques a neve. - Divatházé? Úgy érted, egy m teremé? - Egészen biztosan van m terme is, lényegében azonban egy elegáns ruhaüzlet. Olyan, mint a Dior vagy a Givenchy. A szakmában, állítja Corbelier, René Házként tartják nyilván. Ez pedig Bergeront jelenti. - Kicsodát? - René Bergeront, egy divattervez t. Már évek óta az élvonalban van, mindig a nagy siker küszöbén. Azért tudok róla, mert odahaza a varrón m is az terveit másolja. - Elkérted a címet? Marie bólintott. - De miért nem tudott Corbelier Peterr l? Miért nem tud róla mindenki? - Talán megtudod, ha fölhívod ket. Biztosan pofonegyszer a magyarázat, például az id zónák. Nyilván túl kés i volt a hír a párizsi reggeli kiadások számára, majd veszek egy délutáni újságot. Bourne a szekrényhez ment, kivette a felölt jét, s miközben belebújt, érezte az övét lehúzó rejtett súlyt. - Visszamegyek a bankhoz. Követem a futárt a Pont Neufre. - Észrevette, hogy Marie nem figyel rá. - Meg akartam kérdezni t led, egyenruhások ezek a pasasok? - Kik? - Hát a bank futárai. - Ez csak az újságok késedelmét magyarázza, a hírügynökségekét nem. - Tessék? - Az id eltérés. Az még csak lehetséges, hogy az újságoknak kés volt, de a hírügynökségeknek tudniuk kellett volna róla. A nagykövetségeken pedig telexek vannak. Nem tettek közzé jelentést, Jason. - Ma este telefonálj! - felelte Bourne. - Megyek. - A futárokról kérdeztél? Hogy egyenruhások-e? - Csak kíváncsi voltam. - Többnyire egyenruhások. Azonkívül páncélozott kocsikon járnak, de erre külön kitértem. Ha kocsit használnának, egy sarokkal a híd el tt le kell parkolniuk és a futárnak gyalog kell folytatnia az útját. - Hallottam, amikor mondtad, de nem voltam biztos benne, mire gondolsz. Miért kötötted ki? - Az, hogy a kötvényeket futárnak kell szállítania, már egymagában is elég rossz dolog, de elkerülhetetlen, mert a bankbiztosítás ezt így írja el . A furgon azonban már túl felt n , könnyen lehet követni. Nem gondoltad meg magad, nem engeded, hogy veled menjek? - Nem. - Hidd el nekem, minden rendben lesz; az a két tolvaj nem engedné meg, hogy bárki keresztbe tegyen nekik. - Ezért nincs értelme, hogy ott legyél. - Meg rjítesz. - Sietek.
- Tudom. És nélkülem gyorsabban mozogsz. - Marie fölállt és odalépett hozzá. - Megértelek. Hozzásimult, szájon csókolta, de közben megérezte Bourne övében a fegyvert. Er sen a szemébe nézett. - Aggódsz, igaz? - Csak óvatos vagyok. - Elmosolyodott, ujjával megérintette Marie állát. - Rengeteg pénzr l van szó. Lehet, hogy nagyon sokáig kell bel le megélnünk. - Jó hallani. - Mit? A pénzt! - Nem. Azt, hogy élnünk. - Marie a homlokát ráncolta. - Széfdoboz egy bankban. - Állandóan rejtélyekben beszélsz. - Nem hagyhatsz több mint egymillió dollár érték átruházható értékpapírt egy párizsi szállodaszobában. Szerezned kell egy széffiókot. - Az ráér holnap is. - Elengedte Marie-t és kifelé indult. - Légy szíves, keresd meg a telefonkönyvben a Les Classiques-ot és hívd fel a nyilvános számukat. Tudd meg, meddig tartanak nyitva. - S ezzel már kint is volt az ajtón. Bourne egy várakozó taxi hátsó üléséb l a szélvéd n át figyelte a bank bejáratát. A sof r újságot olvasott, közben egy fölismerhetetlen dallamot dudorászott és igen elégedettnek mutatkozott az el legként kapott ötvenfrankossal. A taxi motorja azonban járt - az utas ragaszkodott hozzá. A páncélozott kis teherkocsi jól látszott a taxi ablakából, antennája úgy meredt ki a kocsitet közepén, akár egy elvékonyodó árboc. Közvetlenül Jason taxija el tt, a kizárólag a bank járm vei számára fenntartott helyen parkolt. Hátsó ajtajának golyóálló üvegablaka fölött két piros lámpa gyulladt ki. Bekapcsolták a riasztóberendezést. Bourne el rehajolt, feszülten figyelte a kocsi oldalajtaján kimászó egyenruhás férfit, aki a járdán hullámzó tömegen átfurakodva a bank bejárata felé igyekezett. Megkönnyebbült: nem volt egyike sem annak a három jól öltözött férfinak, akik tegnap megjelentek a Valois-ban. Negyedóra elteltével a futár ismét megjelent a kapuban, bal kezében egy b r aktatáskát vitt, jobbjával egy kigombolt pisztolytáskát takart el. Az aktatáska oldalán világosan látszott a durva szakítás nyoma. Jason megtapogatta ingzsebében a b rcsíkot, ha más nem, hát ez a primitív kombináció az, ami lehet vé teszi a Párizs utáni, a Carlos utáni életet - gondolta. Ha az az élet létezik egyáltalán. Ha elfogadhatja, kirekesztve bel le azt a szörny séges labirintust, amelyb l nem talál kiutat. A páncélozott kocsi elindult a rue Madeleine forgatagában. Bourne megérintette a sof r vállát. - Kövesse azt a kis teherkocsit, de legalább két autót engedjen közénk - mondta neki franciául. A sof r ijedten hátrafordult. - Azt hiszem, rossz taxiba szállt, uram. Visszaadom a pénzét. - Én is annak a cégnek vagyok az alkalmazottja, akié a páncélozott kocsi, maga félkegyelm . Különleges megbízatás. - Elnézést, uram. Nem fogjuk szem el l téveszteni. - A sof r belehajtott az öldökl forgalomba. A kis teherkocsi a legrövidebb utat választotta a Szajnához, mellékutcákon át közelített a folyóhoz. A Quai de la Rapée-n balra fordult és a Pont Neuf felé tartott. Végül - Jason becslése szerint három-négy sarokkal a híd el tt - lassított és a járdaszegély mellé siklott, mintha a futár el akarná kerülni, hogy túl korán érkezzen a megbeszélt helyszínre. Pedig - gondolta Bourne - inkább késésben van. Hat perc múlva három óra, ez épp arra elég, hogy leparkoljon és a megállapodás szerint végiggyalogoljon egy háztömbnyit az utcán a hídig. De akkor miért lassított a teherkocsi? Lassított? Nem, megállt, nem mozdul! Miért? Vajon a forgalom miatt?... Szentséges úristen, hát persze - a forgalom! - Álljon meg itt - utasította Bourne a sof rt. Álljon oda a járda mellé. Gyorsan! - Mi a baj, uram?
- Maga nagyon szerencsés fickó - mondta Jason. - A cégem hajlandó további száz frankot fizetni magának, ha odamegy annak a teherkocsinak az elüls ablakához és mond néhány szót a vezet nek. - Mit mondjak, uram? - Az igazság az, hogy próbára tesszük. Új ember. Akarja a százast? - Csak odamegyek az ablakhoz és mondok pár szót? - Ez minden. Legföljebb öt másodpercbe telik, azután visszamehet a taxijához és elhajthat. - Nem lesz bel le semmi z r? Nem akarok z rbe keveredni. - A cégem Franciaország egyik legismertebb vállalata. Mindenütt látja a teherkocsijainkat. - Magam sem tudom... - Jó, akkor felejtse el! - Bourne megfogta a kilincset. - Mit kell mondanom? Jason odanyújtotta neki a százfrankost. - Csak ennyit: Herr König. Üdvözlet Zürichb l. Meg tudja jegyezni? - König. Üdvözlet Zürichb l. Ez tényleg nem nehéz. És maga? Mögöttem jön? - Úgy van. Gyorsan elindultak a kis teherkocsi felé, a személy- és a teherkocsik szüntelen áradatában nyílott keskeny résben jobb oldalra húzódtak, a kocsik hol lefékeztek, hol nekilendültek a bal oldalukon. A teherkocsi Carlos csapdája - gondolta Bourne. A gyilkosnak megvesztegetés útján sikerült bejutnia a fegyveres futárok közé. Egyetlen név és egy megadott rádióhullámhosszon közölt helyszín tetemes pénzösszeghez juttathat egy rosszul fizetett futárt. Bourne. Pont Neuf. Ilyen egyszer az egész. A kocsiban ül futár kevesebbet tör dött azzal, hogy pontosan megérkezzen a helyszínre, mint azzal, hogy Carlos katonái id ben odaérjenek a Pont Neufre. A párizsi forgalom messze földön hírhedt volt, bárki elkéshetett egy megbeszélésr l, még a legjobb akarattal is. Jason megállította a taxisof rt és újabb négy kétszázfrankos bankjegyet nyújtott oda neki. A sof r tekintete a pénzre tapadt. - Mi ez, uram? - A cégem rendkívül nagyvonalú lesz. Ezt az embert meg kell büntetnünk a szabályok súlyos megszegéséért. - Micsoda? - Miután azt mondta neki: Herr König, üdvözlet Zürichb l, csak ennyit tegyen hozzá: Megváltozott a terv. A taxiban ül egy utas, aki beszélni akar magával. Megértette? A sof r tekintete visszatért a bankjegyekre. - Miért lenne ez olyan nehéz? - Elvette a pénzt. A teherkocsi mellé oldalaztak, Jason háttal nekilapult az acélfalnak, jobb kezét a felölt je alatt az övén tartotta, megmarkolta a pisztoly agyát. A sof r odalépett az ablakhoz, fölnyúlt és kopogtatott az üvegen. - Maga, odabenn! Herr König! Üdvözlet Zürichb l! - kiáltotta. Leeresztették a kocsi ablakát, de csak pár centit. - Mi akar ez lenni? - kiáltott vissza egy érdes hang. - Magának a Pont Neufön kellene lennie, uram! A taxisof r nem esett a feje lágyára, s különben is, szeretett volna a lehet leggyorsabban kereket oldani. - Nem nekem, te marha! - Igyekezett túlharsogni a körülötte veszélyes közelségben örvényl forgalom zaját. - Csak azt mondom, amit meghagytak nekem! Megváltoztatták a tervet. Ott hátul van egy pasas, aki azt mondja, beszélnie kell veled! - Mondja neki, hogy siessen - szólt oda a taxisof rnek Jason, majd úgy, hogy az ablakból ne lehessen látni, még egy utolsó ötvenfrankost mutatott neki. A sof r a pénzre nézett, azután ismét fölpillantott a futárra. - De csipkedd magad! Ha nem mégy oda hozzá azonnal, repülsz az állásodból!
- Most aztán tünés, gyorsan! - súgta oda neki Bourne. A taxisof r sarkon fordult, elrohant Jason mellett, futtában kikapta a kezéb l az ötvenest és meg sem állt a kocsijáig. Bourne nem mozdult - a zsúfolt utcában dudáló és dübörg kocsik okozta iszonyú zajon át is meghallott valamit, ami hirtelen riadalommal töltötte el. A vezet fülkében nem egy ember kiabált egy rádióba, hanem ketten ordítoztak egymással. A futár nem volt egyedül - még egy másik férfi is volt a kocsiban. - Ez volt a megbeszélt jelmondat. Hallhatta. - De neki kellett volna idejönnie magához, nem? Meg kellett volna mutatnia magát. - Majd megteszi. És fölmutatja a b rcsíkot, aminek pontosan bele kell illenie a táskába! Azt várja, hogy majd egy forgalmas utca közepén fogja ezt csinálni? - Nem tetszik a dolog! - Maga azért fizetett nekem, hogy segítsek magának és a társainak megtalálni valakit. Nem azért, hogy elveszítsem az állásomat. Megyek! - De akkor is a Pont Neufön kell találkoznia vele! - Nyald ki a seggem! Súlyos léptek dobbantak a fém padozaton. - Én is jövök! Kinyílt az acéllemezes ajtó, Jason mögéje ugrott, kezét még mindig a felölt je alatt tartotta. Egy éppen el tte elhaladó autóban egy gyerek nekiszorította az orrát az ablaknak, bandzsított, a fiatal arcvonások csúf grimasszá torzultak - a kisgyerek arca rémületet és gúnyt fejezett ki. Az utcát betöltötte a haragos dudálás, szinte ellenpontozva szóltak a tülkök, a forgalom leállt. A futár lelépett a fémlépcs r l, bal kezében szorongatta az aktatáskát. Bourne készen állt: abban a pillanatban, amikor a futár lába földet ért, a fémajtót rávágta a második férfira, a súlyos fémlap egy el relendül térdkalácsra és egy kinyújtott kézre vágódott. A férfi fölordított és hanyatt zuhant a kocsiban. Jason ráordított a futárra, szabad kezében a kitépett b rcsíkot lobogtatta. - Bourne vagyok! Itt van a b rcsíkod. A pisztolyodat meg el ne húzd, mert az nem az állásodba, hanem az életedbe fog kerülni, te rohadék! - Nem akartam semmi rosszat, uram! Csak meg akarták találni magát! A táska nem érdekli ket, higgye el! Az ajtó kivágódott, de Jason vállal ismét belökte, azután megmarkolta övében a pisztolyt és fölrántotta az ajtót, hogy megnézze, kicsoda is Carlos katonája. Ehelyett azonban egy pisztoly csövét pillantotta meg, fekete nyílása egyenesen a szemébe meredt. Visszapattant, tudta, a lövés századmásodpercnyi késését a páncélozott teherkocsi belsejéb l felharsanó éles csengetés okozta. Megszólalt a riasztócseng , fülsiketít en vijjogott a sziréna, túlharsogta a z rzavaros utcai zajt. Ehhez képest fojtottan hangzott a pisztoly dörrenése, s az aszfaltot feltép golyók hangját szinte hallani sem lehetett. Jason ismét bevágta az ajtót. Hallotta, hogy fém csapódik fémnek, a páncélajtó a bandita fegyveréhez vágódott. El húzta övéb l a pisztolyát, térdre ereszkedett az utca kövezetén és fölrántotta az ajtót. S ekkor megpillantotta a zürichi arcot, a Johann nev gyilkost, azt az embert, akit Párizsba hoztak, hogy fölismerje t. Bourne kétszer tüzelt, a férfi hanyatt vágódott, homlokát elborította a vér. A futár! Az aktatáska! Jason meglátta a futárt, fedezékbe igyekezett a kocsi mögé, kezében pisztolyt szorongatott és segítségért kiáltozott. Bourne talpra ugrott, a kinyújtott kézben tartott pisztolyra vetette magát, elkapta a csövét és kicsavarta a futár kezéb l. Megragadta az aktatáskát. - Nem akarsz semmi rosszat, mi? Ide vele, te rohadék! A futár pisztolyát a kocsi alá hajította, fölugrott és belevetette magát a hisztérikusan sikoltozó járókel k tömegébe. Inaszakadtából, vaktában futott, az el tte mozgó testek egy labirintus mozgó falaivá váltak. Volt azonban egy lényeges különbség e vessz futás és az iszony között, amelyet napról napra élt át.
Nem volt sötét. Ragyogóan sütött a délutáni nap, vakított, kápráztató volt, akárcsak Bourne villámgyors rohanása a labirintuson át. 14. - Minden megvan - mondta Marie. Címletek szerint összerakta a bizonylatokat, a kötegeket és a bankjegyeket az íróasztalra pakolta. - Ugye, megmondtam, hogy minden rendben lesz. - Majdnem becsúszott valami. - Micsoda? - A Johann nev férfi, tudod, az a zürichi. Meghalt. Megöltem. - Jason, mi történt? Bourne elmondta neki. - A Pont Neufre tervezték - tette hozzá. - Szerintem a másik kocsijuk elakadt a forgalomban, és rádión megparancsolták neki, hogy húzza az id t. Egészen biztos, hogy így történt. - Úristen, ezek mindenhol ott vannak! - Azt viszont nem tudják, hogy én hol vagyok - mondta Bourne, és a komód fölött lógó tükörben szemügyre vette sz ke haját, majd föltette tekn ckeretes szemüvegét. - S van egy hely, ahol pillanatnyilag álmukban sem keresnének; még akkor sem, ha valami csoda folytán eszükbe jutna, hogy én esetleg tudok róla. A divatszalonban, a Saint-Honorén. - A Les Classiques-ban? - hökkent meg Marie. - Úgy van. Fölhívtad? - Igen. De hát ez rültség! - Miért? - Jason elfordult a tükört l. - Gondold csak meg. Alig húsz perce mondott cs döt a csapdájuk; most nyilván nagy a fölfordulás, vádak és viszontvádak röpködnek, mindegyik szemére veti a másiknak, hogy tehetetlen, de lehet, hogy ennél jóval súlyosabb dolgok történnek. Pillanatnyilag többet tör dnek egymással, mint velem; senki sem szeretne golyót kapni a torkába. Persze ez nem tart sokáig. Gyorsan átcsoportosítják az er iket, err l majd Carlos gondoskodik. De a következ egy-két órában, amíg megpróbálják összerakni a képet, hogy voltaképpen mi is történt, az egyetlen hely, ahol biztos nem fognak keresni, az az üzenettovábbító központjuk. Mert nem is sejtik, hogy tudok róla. - Valaki fölismerhet! - Kicsoda? Zürichb l emiatt hoztak ide egy embert, de az halott. Még abban sem biztosak, hogy hogyan nézek ki. - A futár. Elkapják, pedig látott téged. - Az még néhány óráig elbíbel dik a rend rséggel. - D'Amacourt! Az ügyvéd? - Azt gyanítom, félúton járnak már Normandia vagy Marseille felé, de ha-szerencsések, már a határon is túl vannak. - S mi van, ha föltartóztatják, ha elfogják ket? - Tegyük fel, hogy megtörténik. Csak nem képzeled, hogy Carlos lebuktat egy biztos helyet, ahol üzeneteket kap? Ilyet nem csinál, a fejedet teheted rá. Vagy az övét. - Jason, én félek. - Én is. De nem attól, hogy fölismernek. Bourne ismét a tükör elé állt. - Hosszú értekezést tarthatnék az arcok kategorizálásáról és az ellágyított vonásokról, de nem teszem meg. - A sebészeti beavatkozás nyomairól beszélsz. Port Noir. Elmondtad már. - De nem mindent. - Bourne a komódnak d lve fürkészte az arcát. - Milyen szín a szemem? - Micsoda?
- Nem, ne nézz rám. Most mondd meg, milyen szín a szemem? A tied barna, zöld pöttyökkel. Hát az enyém? - Kék... kékes. Vagy olyan szürkés, de igazából... - Marie elhallgatott. - Nem is tudom biztosan. Ez rület, milyen figyelmetlen vagyok. - Á nem, ez teljesen természetes. A szemem tulajdonképpen mogyorószín , de nem mindig. Még én is észrevettem. Ha kék inget vagy nyakkend t viselek, a szemem kékebbé válik, ha barna felölt t vagy zakót, akkor szürke lesz. Ha meztelen vagyok, furcsa módon meghatározhatatlan. - Ez nem is olyan furcsa. Biztos vagyok benne, hogy sok millió embernek ugyanilyen a szeme. - Biztos így van. De közülük hányan viselnek kontaktlencsét, noha teljesen normális a látásuk? - Kontakt... - Ezt mondtam - vágott a szavába Jason. - Bizonyos fajta kontaktlencsét csak azért hordanak, hogy megváltoztassák a szem színét. Ez a módszer a mogyorószín szem esetében a leghatékonyabb. Amikor Washburn el ször vizsgált meg, látszottak a nyomai, hogy huzamosabb ideig kontaktlencsét hordtam. Ez is jelent valamit, nem? - Úgy forgathatod, ahogy akarod - mondta Marie. - Ha egyáltalán igaz. - Miért ne lenne igaz? - Mert az az orvos többet volt részeg, mint józan. Ezt is elmondtad. Feltételezést feltételezésre halmozott, ki tudja, hogy melyikben mennyi volt az alkohol. Sohasem mondott semmi határozottat... Nem is tudott volna. - Egyvalamiben határozott volt. Azt mondta, kaméleon vagyok, akit úgy alakítottak, hogy alkalmazkodni tudjon egy rugalmas kerethez. Meg akarom tudni, kiéhez. És talán most megtudhatom. Neked köszönhetem, hogy van egy címem. Valaki ott esetleg tudja az igazságot. Csak egyetlen emberre van szükségem, semmi másra. Egy emberre, akinek a szemébe nézhetek. Akit talán er szakkal kell megtörnöm... - Nem tudlak visszatartani, de az isten szerelmére, légy óvatos. Ha fölismernek, megölnek. - Ott semmi esetre sem, ártana a forgalomnak. Párizsban vagyunk. - Nem hiszem, hogy ez vicc lenne, Jason. - Én sem. Nagyon is komolyan számítok erre. - Mit fogsz tenni? Úgy értem, hogyan akarod csinálni? - Majd ha odaérek, többet tudok. Megfigyelem, szaladgál-e valaki föl és alá, aki idegesnek t nik, vagy aggódónak, vagy úgy vár egy telefonhívásra, mintha az élete függne t le. - És azután? - Ugyanazt teszem, amit d'Amacourt-ral csináltam. Kint megvárom, és bárki legyen az, a nyomába szeg dök. Szorosan a sarkában leszek, nem téveszthetem el. Óvatos leszek. - Fölhívsz? - Megpróbálom. - Én bele rülök a várakozásba. Abba, hogy nem tudom, mi van. - Ne várj. Nem tudnád addig letétbe helyezni valahol a kötvényeket? - A bankok már zárva vannak. - Próbáld meg valamelyik szállodában; a szállodáknak van páncéltermük. - Ahhoz ott kell lakni. - Hát vegyél ki szobát. A Meurice-ben vagy a George Cinq-ben. Hagyd ott a táskát, de feltétlenül gyere vissza ide. Marie bólintott. - Legalább elfoglalom magam valamivel. - Azután hívd föl Ottawát. Tudd meg, mi történt. - Persze. Bourne az éjjeliszekrényhez lépett, és fölmarkolt egy csomó ötezer frankos bankjegyet. - A megvesztegetés egyszer bb lenne - mondta. - Nem hiszem, hogy megteszem, de egyszer bb lenne.
- Lehetséges - helyeselt Marie, de gyorsan hozzátette: - Hallottad, mit mondtál? Egy pillanattal ezel tt, két szállodanevet hadartál el. - Hallottam. - Bourne szembefordult Marie-val. - Jártam már itt régebben. Sokszor. Itt éltem, ebben a városban. De nem azokban a szállodákban. Inkább eldugott kis utcákban. Nehezen megközelíthet helyeken. Kis ideig egyikük sem szólt, áramütésként járta át ket a félelem. - Szeretlek, Jason. - Én is szeretlek, Marie - felelte Bourne. - Gyere vissza hozzám. Bármi történik, gyere vissza hozzám. A világítás tompított és hatásvadász volt, a sötétbarna mennyezetr l apró reflektorok szórták lefelé a fényt, hízelg , sárga színözönben fürdetve a próbabábukat és a drága ruhákba öltözött vásárlókat. Az ékszerpultokat fekete bársony borította, t zpiros és ragyogó zöld selymek hullámoztak ízlésesen az éjfekete csillogás fölött, a keretekbe süllyesztett lámpák sugarában arany és ezüst tobzódott. A részlegek közötti átjárók enyhe félkörei tágas tér benyomását keltették, noha err l szó sem volt, mert a Les Classiques Párizs egyik legdrágább negyedében nem volt ugyan kicsi, de nem tartozott a nagy divatházak közé. A terem hátsó felében színezett üvegajtós próbafülkék nyíltak egy benyúló erkély alatt, ahol az igazgatóság irodáit helyezték el. Jobboldalt sz nyeggel borított lépcs kanyarodott fölfelé, mellette megemelt kapcsolótábla, amely mögött régimódi öltönyt visel , középkorú férfi ült, aki némiképp kirítt a környezetb l; kezelte a vezérl asztalt; mikrofonba beszélt, ami féloldalas fejhallgatójának a meghosszabbítása volt. A személyzet f ként n kb l állott, magas, karcsú, keskeny arcú, sovány n kb l - hajdani manökenek eleven, visszajáró szellemei, akiket ízlésük és eszük kiemelt társaik közül, miután hivatásukból már kiöregedtek. Az itt-ott felt n néhány férfi szintén karcsú volt, nádszálra emlékeztet alakjukat még ki is emelte testhez álló öltönyük, minden mozdulatuk gyors, járásuk baletttáncosokéhoz hasonlóan kihívó volt. A sötét mennyezet fel l könnyed, romantikus zene áradt, Jason végigsétált az átjárókon, szemügyre vette a próbabábukat, meg-megtapogatott egy-egy anyagot; igyekezett önálló véleményt formálni. A látvány meghökkentette. Hol marad a z rzavar, az aggodalom, amire felkészült; mindennek nyoma sem volt Carlos üzenetközvetít központjában. Fölpillantott a kitárt irodaajtókra, tekintetét végighordozta a fönti, kisebb részt kettéosztó egyetlen folyosón. Odafenn ugyanolyan ráér sen sétálgattak a férfiak és n k, mint a földszinten; id nként megálltak, udvariaskodtak, vagy szemmel láthatóan jelentéktelen értesüléseket cseréltek ki egymással. Pletyka. Sehol nem mutatkozott a lázas tevékenység legcsekélyebb jele sem, semmi sem vallott arra, hogy egy létfontosságú t rvetésük kudarcot vallott, hogy a külföldr l hozott gyilkost - Carlos egyetlen emberét Párizsban, aki fölismerhette volna a hajszolt vadat - fejbe l tték, és most holtan fekszik egy páncélozott teherkocsi hátulsó részében a Quai de la Rapée-n. Mindez hihetetlennek t nt, már csak azért is, mert az egész légkör épp az ellenkez je volt annak, amit várt. Nem mintha azt képzelte volna, hogy káoszt talál majd, nem, ehhez Carlos katonái túlságosan is fegyelmezettek. De azért várt valamit. Itt azonban nem talált nyúzott arcokat vagy kapkodó tekinteteket, semmiféle hirtelen mozdulatot, amely riadalomról árulkodott volna. Minden a legszokványosabbnak t nt; ez az el kel világ továbbra is elegáns pályán keringett, láthatólag el sem jutottak idáig azok az események, amelyeknek pedig fel kellett volna borítaniuk ezt a finom rendet. De azért itt kellett lennie valahol egy titkos számú telefonnak, valakinek, aki nemcsak beszélt Carlos nevében, hanem fel volt hatalmazva arra is, hogy embervadászatra indítson három gyilkost. Egy n ... Bourne ekkor látta meg, akit keresett - nyilvánvaló volt, hogy az. Lefelé tartott a sz nyeggel borított lépcs n, karcsú, méltóságteljes n , akinek arcát a kor és a smink önmaga jéghideg álarcává változtatta. Egy nádszálkarcsú férfi alkalmazott megállította, számlakönyvet nyújtott felé aláírásra.
A n egy pillantást vetett rá, azután lenézett a földszintre, egy ideges, középkorú férfire, aki a legközelebbi ékszerpult el tt topogott. A pillantás rövid, de annál sokatmondóbb volt. Hamis, de széles mosoly törte meg az álarcot; a n bólintott, lendületes mozdulattal elvette az alkalmazottól a ceruzát, és ellenjegyezte a számlát. Azután folytatta útját lefelé a lépcs n, nyomában az alkalmazottal, aki el rehajolt, szemmel láthatóan valami hízelg t mondott neki. A legels lépcs fokhoz érve a n megfordult, megigazgatta melírozott, sötét hajkoronáját és hálás mozdulattal meglegyintette a férfi csuklóját. Szeme azonban távolról sem volt nyugodt. Bourne még életében nem látott ennél éberebb pillantást, kivéve talán azt, amellyel Zürichben találkozott egy aranykeretes szemüveg mögül. Az ösztön. Tudta, hogy ez az a n , aki miatt idejött. Most már csak az volt a kérdés, hogyan férk zhetne a közelébe. Els lépéseinek visszafogottaknak kell lenniük, nem lehetnek sem túl felt n ek, sem túl szerények, de fel kell kelteniük a n figyelmét. A n nek kell odajönnie hozzá. A következ néhány perc eseményei meglepték Jasont, jobban mondva meglep dött önmagán. Megdöbbentette, milyen könnyedén bújt egy t le mer ben idegen személy b rébe, valakiébe, aki egészen másmilyen volt, mint amilyennek önmagát ismerte. Alig néhány perce még csak szemlélgette a környezetet, de most már alapos vizsgálatot tartott, leemelt egy-egy ruhadarabot az állványfogasokról, és az anyagot a fény felé tartotta. Alaposan szemügyre vette a t zéseket, fürkészve vizsgálta a gombokat és a gomblyukakat, ujjaival végigsimított a gallérokon, fölborzolta, visszasimította az anyagot. Egyszeriben a finom ruhák szakért bírájává, képzett vásárlójává vált, aki tudja, mit akar és egy pillanat alatt eldönti, mi nem felel meg az ízlésének. Egyetlen dolgot nem nézett meg: az árcédulákat; azok felt n en nem érdekelték. Az, hogy nem tör dött az árakkal, fölkeltette a méltóságteljes n érdekl dését. Mind s r bben tekintett Bourne felé. Ekkor egy eladón lépett Bourne-hoz, alakja valósággal lebegett a sz nyeg fölött. Bourne udvariasan mosolygott és közölte vele, hogy jobb szeret egyedül válogatni. Alig harminc másodperc múlva már három próbababa mellett állt; a Les Classiques legdrágább modelljei voltak rajtuk. Bourne fölvonta a szemöldökét, szája néma csodálatot fejezett ki, amint a m anyag bábuk közül kisandított a pult mögött álló n re, A f nökn súgott valamit annak az eladón nek, aki az el bb beszélt Bourne-nal; a hajdani modell a fejét rázta és vállat vont. Bourne csíp re tett kézzel, elgondolkozva állt, lassan fújta ki a leveg t, miközben pillantása egyik próbabáburól a másikra siklott; habozó férfi benyomását keltette, aki éppen vásárlásra akarja elszánni magát. Vagyis potenciális vev nek látszott, olyasvalakinek, aki pillantásra sem méltatja az árakat és a közelében tartózkodó legilletékesebb személy segítségére lenne szüksége. Ellenállhatatlan volt. A királyn i termet f nökn ismét megigazgatta a haját és kecsesen megindult feléje. - Úgy látom, legkiválóbb modelljeink vonzzák önt, uram - szólalt meg a n angolul; feltételezését nyilván gyakorlott szemének ítéletére alapozta. - Bízom benne, hogy valóban így van - felelte Jason. - Érdekes a kollekciója, de hát az embernek ugyebár tájékozódnia kell. Bourne franciául válaszolt, s ez láthatóan meglepte a n t. Zavara azonban csak egy pillanatig tartott. Következ kérdését újra angolul tette fel. - Ön amerikai? - Csak nagy ritkán tartózkodom odaát - mondta Bourne. - Mondja, ezeket kizárólag az önök számára készítik? - Természetesen. Exkluzív szerz désünk van a tervez nkkel. Bizonyára hallott már róla: René Bergeron. Jason a homlokát ráncolta. - Igen. Hallottam már a nevét. Nagy hírnévnek örvend, de ugye, még nem sikerült neki az igazi áttörés?
- Meglesz, uram. Okvetlenül meglesz, hírneve szezonról szezonra n . Néhány éve még St. Laurentnak, utána Givenchynek dolgozott. És azt mondják, nemcsak szabásmintákat vázolt nekik, hanem jóval többet csinált. Ha érti, mire gondolok. - Nem nehéz megérteni. - S hogy azok mi mindent követnek el, hogy háttérbe szorítsák! Szégyenletes! Csak azért, mert imádja a n ket, hízeleg nekik, s nem akar madárijeszt ket csinálni bel lük. Rövid id n belül világszerte ismerni fogják a nevét, azok pedig még a modelljeinek a szegélyét sem érinthetik meg. Úgy tekintsen ezekre a kreációkra, uram, mint a jöv mesterének alkotásaira. - Mindez igen meggy z en hangzik az ön szájából. Megveszem ezt a hármat. Úgy látom, tizenkettes méret ek. - Tizennégyesek, uram. De természetesen alakra igazítjuk ket. - Attól tartok, hogy erre nem lesz mód, de Cap-Ferrat-ban kit n szabók vannak. - , természetesen - helyeselt gyorsan a n . - Azonkívül... - Bourne habozott és ismét a homlokát ráncolta. - Ha már itt vagyok, id t takaríthatok meg; lenne szíves még néhány modellt kiválogatni nekem, nagyjából ebben a stílusban, persze más mintázatúakat, más szabásúakat, de ezekkel rokon jelleg eket, ha ez elég érthet . - Nagyon is érthet , uram. - Köszönöm, igen kedves önt l. Nagyon hosszú volt a repül út a Bahama-szigetekr l, elfáradtam. - Nem kíván helyet foglalni, uram? - Az igazat megvallva, sokkal inkább érdekelne egy pohár ital. - Természetesen azonnal intézkedem. S a számla kiegyenlítése, milyen formában...? - Gondolom, készpénzben - jelentette ki Jason, tisztában lévén azzal, hogy ha kemény valutában fizet az áruért, az bizonyára találkozik a Les Classiques f nökn jének helyeslésével. - A csekk és a bankszámlák olyanok, mint nyomok az erd ben, igaz? - Ön éppannyira bölcs, mint amennyire józan. - A merev mosoly ismét széttördelte az álarcot, ám a n szeme egészen mást fejezett ki. - Ami pedig a pohár italt illeti, miért ne ihatnánk meg az irodámban? A hely teljességgel magánjelleg , pihenhet, elengedheti magát, én meg bemutatom a modelleket és kiválogathatja a megfelel ket. - Pompás. - És milyen árban legyenek? - A legjobb darabokat mutassa, asszonyom. - Készséggel. - A n odanyújtotta Bourne-nak vékony, fehér kezét. - Jacqueline Lavier a nevem, a Les Classiques társtulajdonosa vagyok. - Köszönöm. - Bourne kezet fogott vele, de nem mondta meg a nevét. A bemutatkozásra esetleg sor kerülhet kevésbé nyilvános környezetben, de pillanatnyilag még nem, ezt látszott kifejezni az arcjátéka. - S hol van az irodája? Az enyém több ezer mérföldre van innét. - Erre, uram. - Ismét megjelent a n arcán a merev mosoly, s úgy tördelte szét az álarcot, akár egy repedez jégtáblát. Madame Lavier a lépcs felé mutatott. A szalon közben zavartalanul élte az életét, a Quai de la Rapée-i, halállal végz d kudarc az köreiket nem zavarta meg. A zavartalan hangulat nemcsak idegesítette, meg is hökkentette Jasont. Meg volt gy z dve róla, hogy a mellette lépked n azoknak a halálos parancsoknak a hozója-viv je, amelyeket alig egy órája hiúsított meg a pisztolyával; a parancsokat egy arctalan férfi adta ki, aki feltétlen engedelmességet követel és egyetlen büntetést ismer: a halált. S mégis, a legcsekélyebb jel sem utalt arra, hogy a f nökn ideges ujjakkal beletúrt volna tökéletes frizurájának akár egyetlen tincsébe is, és szinte k be vésett álarcán sem jelent meg félelemként magyarázható sápadtság. Pedig a Les Classiques-ban a f nök, rajta kívül senkinek sincsen titkos telefonszáma a teljességgel magánjelleg irodájában. Hiányzott az egyenlet egyik oldala... a másikon viszont nyugtalanító dolgok derültek ki az egyik ismeretlenr l.
Önmagáról. A kaméleonról. A szerepjátszása bevált: bejutott az ellenség táborába, és tökéletesen biztos volt benne, hogy nem ismerték föl. És mintha mindez már megtörtént volna egyszer. Azel tt is csinált már ilyesmit, érzett már hasonlót az efféle sikerek közben. Valaki rohan az ismeretlen serd n át, aki mégis, ösztönösen kiismeri magát a vadonban, és teljes bizonyossággal tudja, hol vannak a csapdák és hogyan kerülje ki ket. A kaméleon ebben is szakember volt. A lépcs höz értek és elindultak fölfelé. Odalent, jobboldalt, a régimódi öltözet , középkorú ügyintéz halkan mondott valamit a meghosszabbított mikrofonba, szinte kimerülten bólogatott sz fejével, mintha csak arról biztosítaná beszélget társát a vonal túlsó végén, hogy az világuk most is éppoly der sen nyugalmas, amilyennek lennie kell. Bourne a hetedik lépcs fokon önkéntelenül megállt. Annak a férfinak a tarkója, pofacsontjának a körvonala, a ritkás sz haj, amely kissé eltakarja a fülét... Már látta ezt az embert! Valahol. A múltban, az emlékezetb l kihullott múltban, amelyre most visszaemlékezett. A sötétet felvillanások szaggatták szét. Robbanások, köd, süvölt szél után feszültséggel teli csönd. Mi volt az? Hol történt? Miért nyilall bele ismét a fájdalom a szemébe? Az sz hajú férfi lassan hátrafordult a forgószékével, Jason elkapta róla a tekintetét, miel tt szembenézhettek volna egymással. - Látom, nagyon érdekli önt a kapcsolóasztalunk - szólalt meg Madame Lavier. - Úgy véljük, ez egy olyan különleges berendezés, amely kiemeli a Les Classiques-ot a Saint-Honoré többi szalonjának sorából. - S mit tud ez a berendezés? - kérdezte Bourne, miközben továbbindultak felfelé a lépcs n, a szemébe nyilalló fájdalom miatt pislognia kellett. - Ha egy ügyfél fölhívja a Les Classiques-ot, nem egy ostoba n jelentkezik, hanem egy kulturált úriember, akinek a kisujjában van minden információ. - Okos gondolat. - Más urak is így vélik - tette hozzá a n . - Kiváltképpen, ha telefonon intéznek olyan vásárlásokat, amelyeket bizalmasan kívánnak kezelni. A mi erd nkben nincsenek nyomok, uram. Beléptek Jacqueline Lavier tágas irodájába. Egy sikeres direktrisz birodalma: az íróasztalon kis kötegekben rengeteg papiros, a falnak támasztott fest állványon akvarellvázlatok, egyeseken nagy szignók virítottak, mások érintetlenek voltak, ezeket nyilván elutasították. A falon s r n egymás mellett sorakoztak a fels tízezer képvisel inek bekeretezett fényképei; a férfiak és a n k szépségét azonban többnyire eltorzították a tátott szájak és a hamis mosolyok - hajszálra olyanok, mint az iroda tulajdonosának álarca. Az illatos leveg egy igazi szuka jelenlétére emlékeztetett; ez egy öreged , settenked n stény tigris odúja; s e tigris villámgyorsan vetné rá magát bárkire, aki veszélyeztetné a vagyonát vagy megzavarná t étvágya kielégítésében. A f nökn ugyanakkor fegyelmezett is volt; mindent egybevetve, felbecsülhetetlen érték összeköt Carlos számára. Ki lehet az a férfi a kapcsolótáblánál? Hol látta már azt az embert? A n különböz italokat ajánlott, Bourne konyakot választott. - Kérem, foglaljon helyet, uram. Magát Renét szeretném segítségül hívni, ha megtalálom. - Nagyon kedves önt l, de bizonyos, hogy az ön választása is megfelel lesz. Ösztönösen megérzem a jó ízlést; az öné mindenütt jelen van ebben az irodában. Nagyon kellemesnek találom. - Ön nagyon udvarias. - Csak amikor indokolt - felelte Jason. Még nem ült le. - Ha megengedi, szeretném megnézni a fényképeket. Látom, van köztük több ismer söm, s t barátom is. Ezeknek az arcoknak a tulajdonosai közül sokan elég s r n megfordulnak a bahamai bankokban. - Meghiszem azt - helyeselt Lavier; hangsúlyából érezni lehetett, milyen nagy tisztelettel viseltetik e gazdagabb körök iránt. - Mindjárt visszajövök, uram. Efel l biztos lehetek - gondolta Bourne, amint a Les Classiques társtulajdonosa méltóságteljesen kivonult az irodából. Madame Lavier-nek feltehet en esze ágában sem volt túl sok gondolkodási id t engedni kimerült, gazdag zsákmányának. Nyilván a legdrágább modellekkel tér vissza, amit villámgyorsan össze tud kapni. Ha tehát bármi is akad a szobában, ami utalhatna Carlos közvetít jére - vagy a hivatásos gyilkos m ködésére -, azt
Jasonnak gyorsan kell megtalálnia. S ha valóban akadna ilyesmi, az nyílván az íróasztalon vagy akörül található. Jason megkerülte a falnál álló trónszéket, der s érdekl dést színlelt a fényképeket nézegetve, de figyelmét az íróasztalra összpontosította. Részletes számlákat, nyugtákat és lejárt kötelezvényeket, valamint Lavier aláírására váró erélyes fizetési felszólításokat látott. Egy nyitva hagyott címjegyzékfüzet hevert az asztalon, a felütött oldalon négy név állott; Bourne közelebb lépett, hogy elolvashassa a neveket. Mindegyik egy-egy cég neve volt, zárójelben külön feltüntetve a személyes ismer sök neve és aláhúzva az illet beosztása. Bourne azon t n dött, vajon agyába vésse-e mindegyik céget és a hozzájuk beírt neveket. Ekkor vett észre az asztalon egy kartotéklapot, melynek csupán a széle látszott, a többi részét eltakarta a telefonkészülék. S még valami felt nt Bourne-nak: valami, amit alig lehetett észrevenni. A kartotéklap átlátszó celluxszal volt odaragasztva az asztallaphoz. A ragasztószalag viszonylag újnak t nt, csak nemrégiben tapaszthatták a merített papírra és a polírozott fára; tiszta volt, nem piszkolódott, nem gy r dött még össze, és semmi sem utalt arra, hogy régen ott lenne. Ösztön. Bourne fölemelte a telefont, hogy arrább tegye. A készülék váratlanul megcsörrent, az éles, idegesít berregés végigrezgett a kezén. Visszatette a készüléket az íróasztalra, s éppen akkor lépett el az asztaltól, amikor egy ingujjas férfi sietett be a nyitott ajtón a folyosóról. Megállt, Bourne-re meredt, tekintetében volt némi riadalom, de ezen kívül nem árult el semmit. A telefon másodszor is csöngött; a férfi az íróasztalhoz sietett és fölvette a hallgatót. - Halló? - Fejét lehajtva, némán összpontosítva figyelt arra, amit a vonal túlsó végér l hallott. Napbarnította, izmos, meghatározhatatlan korú férfi volt; napégette b re eltitkolta az éveket. Arca feszült, ajka vékony, rövidre nyírt s r , sötétbarna haját gondosan fésülte. Miközben egyik kezéb l a másikba tette át a telefont, fedetlen karján láthatóan megfeszültek az izmok. - Nincs itt. Nem tudom - mondta nyersen. - Telefonáljon kés bb... - Letette a kagylót és Jasonra nézett. - Hol van Jacqueline? - kérdezte franciául. - Ha lehetne, egy kicsit lassabban kérném. Gyengén beszélek franciául - hazudott angolul Bourne. - Sajnálom - felelte a bronzbarna férfi. - Madame Lavier-t keresem. - A tulajdonost? - Megegyezhetünk ebben a címben. Hol van? - Megcsapolja a pénzemet. - Jason mosolyogva emelte poharát az ajkához. - Ó? És ön kicsoda? - Hát ön? A férfi alaposan szemügyre vette Bourne-t. - René Bergeron. - Úristen! - kiáltott fel Jason. - Madame Lavier éppen magát keresi. Maga egészen kiváló. Mr. Bergeron. Madame Lavier azt mondta, úgy tekintsem a modelljeit, mint a jöv mesterének m veit. - Bourne ismét elmosolyodott. - Maga az oka annak, hogy valószín leg jelent s összegekért kell majd táviratoznom a Bahamákra. - Nagyon kedves, uram. Elnézését kérem, amiért csak úgy betörtem. - Jobb, hogy maga vette föl a kagylót, mintha én tettem volna. Az üzlettársaim szerint reménytelen eset vagyok. - És kihez van szerencsém, uram? - Briggs - felelte Jason, s közben fogalma sem volt, mir l jutott eszébe ez a név; maga is meglep dött, milyen gyorsan, magától értet d en mondta. - Charles Briggs. - Örvendek - Bergeron kezet nyújtott, és keményen megszorította Jason kezét. - Azt mondta, Jacqueline engem keres? - Attól tartok, az én ügyemben. - Megyek. megkeresem. - A divattervez kisietett.
Bourne az asztalhoz lépett, közben figyelte az ajtót, és kezét a telefonon tartotta. Kicsit oldalt tolta a készüléket, s el bukkant a kartotéklap. Két telefonszám állt rajta: az els láthatóan egy zürichi telefonközponté, a második nyilvánvalóan egy párizsi szám. Ösztön. Igaza volt: csak erre az egyetlen jelre volt szüksége. Erre a celluxszalagra. Mereven nézte és az agyába véste a számokat. Azután a helyére tolta a telefont és ellépett az íróasztaltól. Alig távolodott el néhány lépést, amikor Madame Lavier suhogott vissza a szobába, karján átvetve vagy fél tucat ruhát hozott. - A lépcs n találkoztam Renével. Lelkesen helyesli a választásomat. Azt is elmondta, hogy Briggs a neve, uram. - Magam is bemutatkoztam volna - mosolygott vissza rá Bourne, elhárítva a Lavier hangjából kicsendül sért dést -, de úgy emlékszem, nem is kérdezte a nevemet. - Nyomok az erd ben, uram! Nos, meghoztam az ünnepi válogatást! - Szétrakosgatta és gondosan székekre teregette a ruhákat. - szintén mondom, ezek René legkiválóbb alkotásai, amelyeket eddig nekünk szállított. - Szállított? Ezek szerint nem itt dolgozik? - Ó, ez csak amolyan szakmai fordulat. A folyosó végén van a m terme, de az a legszentebb szentély. Még én is csak remegve merek belépni. - Gyönyör ek mind - folytatta Bourne, miközben egyenként megszemlélte a ruhakölteményeket. Csakhogy én nem elkápráztatni, csak kiengesztelni akarom a hölgyet - tette hozzá, majd rámutatott három modellre. - Ezeket veszem meg. - Remek választás, Mr. Briggs! - Legyen szíves, csomagoltassa ezeket a többihez. - Természetesen. Valóban szerencsés a hölgy. - Jó társ, de gyerek. Sajnos, elkényeztetett gyerek. Én meg sokat utazom, és nem foglalkozom vele eleget, ezért úgy gondolom, ki kell engesztelnem. Többek között ezért is küldtem Cap Ferratba. Mosolyogva húzta el de Chamford márki elegáns tárcáját. - Megkaphatnám a számlát? - Majd az egyik lánnyal elintéztetek mindent. Madame Lavier megnyomott egy gombot a telefon mellett álló diszpécserkészüléken. Jason élesen figyelt, fölkészült rá, hogy mondjon valamit a Bergeron által folytatott telefonbeszélgetésr l, ha a n szeme megakadna a kissé arrább tolt telefonon. - Janine, hozza be a ruhákat. És a számlát is. A n fölállt. - Még egy konyakot, Monsieur Briggs? - Nagyon köszönöm. Bourne odanyújtotta a poharát; a n átvette és az italszekrényhez lépett. Jason tudta, még nem jött el az ideje annak, amit tervezett, majd ha már átadta a pénzt. Most még korai lett volna. - Ami ezt a Bergeront illeti - szólalt meg -, azt mondta, ugye, hogy exkluzív szerz dés köti magukhoz? Madame Lavier pohárral a kezében hátrafordult. - Ó, igen. Összetartó kis családot alkotunk itt. Bourne elvette a konyakot, fejbólintással megköszönte, és leült az íróasztal el tt álló egyik karosszékbe. - Nagyon konstruktív megoldás - jegyezte meg minden különösebb szándék nélkül. A magas, csontvázsovány eladón lépett a szobába, akivel el ször beszélt; számlakönyvet hozott. Gyors utasítások repkedtek; a számlakönyvbe számokat írtak, a lány összeszedte és különválasztotta a ruhákat, miközben a számlakönyvet átnyújtotta a f nökn jének. Lavier továbbadta Jasonnak. - Parancsoljon, a számla - mondta. Bourne fejét rázva hárította el az ellen rzést. - Mennyi? - kérdezte. - Húszezer-hatszáz frank, uram -, felelte a Les Classiques társtulajdonosa, és egy gyanakvó madár arckifejezésével figyelte, hogyan reagál az összegre a férfi.
Bourne egyáltalán nem reagált. Egyszer en csak kivett a tárcájából öt darab ötezres bankjegyet és átnyújtotta a pénzt. Madame Lavier bólintott és továbbadta a bankjegyeket a karcsú, mészfehér arcú elárusítón nek, aki fogta a ruhákat és távozott az irodából. - Mindent becsomagolnak, azután a visszajáró pénzzel együtt felhozzák ide az egészet. - Lavier az íróasztalához lépett és leült. - Ezek szerint úton van Ferrat-ba. Azt mondják, gyönyör hely. Bourne tudta, most, hogy fizetett, eljött az ideje. - A Párizsban töltend utolsó éjszakámra. Miel tt visszatérek az óvodába - mondta, s némi öngúnnyal emelte önmagára poharát. - Ugyan, említette, hogy a barátn je nagyon fiatal... - Azt mondtam: gyerek, és az is. Nagyszer társ, de én jobban szeretem az érettebb n k társaságát. - Azért biztosan nagyon szereti t - ellenkezett Lavier, és megigazgatta tökéletesen fésült haját, egyben elfogadva a bókot. - Hiszen olyan gyönyör holmikat vásárol neki. Magunk között szólva nem is kevés pénzért. - Ez semmi ahhoz képest, amit esetleg választana. - Ne mondja. - Végül is a feleségem, illetve, hogy pontos legyek, a harmadik feleségem, és a Bahama-szigeteken nagyon adnak a látszatra. Mindez azonban lényegtelen, teljesen rendezett az életem. - Efel l bizonyos vagyok, uram. - Ha már a Bahamákról beszéltünk, néhány perce eszembe jutott valami. Ezért is kérdeztem magát Bergeronról. - Mir l lenne szó? - Talán hebehurgyának gondol, de biztosíthatom, nem vagyok az. Ám ha támad egy ötletem, szeretek a végére járni. Mivel Bergeron a maga kizárólagos tulajdona, nem gondolt-e valaha is arra, hogy fiókot nyit a szigeteken? - A Bahamákon? - És még délebbre. Esetleg a Karib-tengeri szigeteken. - Nézze, uram, sokszor még ezzel az üzlettel is alig tudunk megbirkózni. Azt szokták mondani, a megm veletlen föld ugarrá válik. - Nem kellene megm velni, legalábbis nem úgy, ahogyan maga gondolja. Itt-ott egy-egy koncesszió, exkluzív modellek, a helyi tulajdonos százalékos részesedése alapján. El ször csupán néhány butik, aztán lehetne terjeszkedni, óvatosan persze. - Ehhez jelent s t kére lenne szükség, Monsieur Briggs. - Kezdetben csak egy-két bérleti díjat kellene kifizetni. Tekinthetné ezeket belépti díjnak is. Magasak, de nem megfizethetetlenek. Az el kel bb klubokban és szállodákban rendszerint minden attól függ, mennyire ismeri az ember az igazgatókat. - És maga ismeri ket? - Igen jól. Mint mondottam, csak tapogatózom, de úgy vélem, nem elvetni való ötlet. A ruhacímkéin is milyen el kel en mutatna. Les Classiques, Paris, Grand Bahama... talán még Caneel Bay. - Bourne fölhajtotta maradék konyakját. - De maga bizonyára azt hiszi, meg rültem. Tekintse csak locsogásnak... Persze, kerestem én már életemben néhány dollárt úgy, hogy pillanatnyi ötletek alapján vállaltam kockázatot. - Kockázatot? - Jacqueline Lavier ismét a haját igazgatta. - Nem szoktam eladni az ötleteimet, asszonyom. Inkább magam finanszírozom ket. - Igen, értem. Amint ön mondotta, nem elvetni való ötlet. - Én is úgy gondolom. De természetesen el bb szeretném megnézni, milyen megállapodása van Bergeronnal. - Ennek semmi akadálya, uram. - Tudja mit? - vetette közbe Jason. - Ha szabad ma este, beszéljünk róla vacsora és egy üveg bor mellett. Ez az egyetlen éjszakám Párizsban.
- És jobban szereti az érettebb n k társaságát - fejezte be a gondolatot Jacqueline Lavier; álarcát ismét mosoly tördelte szét, a fehér jég immár a mosolynak megfelel szemvillanás kíséretében repedt meg. - Így van, asszonyom. - Megszervezhetjük - mondta Lavier és fölemelte a telefonkagylót. A telefon. Carlos. Megtörné ezt a n t - gondolta Bourne. Meg is ölné, ha rákényszerülne. De megtudná az igazságot. Marie átfurakodott a tömegen és a fülke felé igyekezett a rue Vaugirard-i központi telefonállomáson. Kivett egy szobát a Meurice-ben, az aktatáskát leadta a recepción, és pontosan huszonkét percet üldögélt egyedül a szobában. Ennél tovább nem bírta. Egy székben kuporgott, a fehér falra meredt és Jasonra gondolt, az elmúlt nyolc nap rületére, ami olyan esztelenségbe sodorta, amelyr l saját magának sem tudott számot adni. Jason. A gyöngéd, félelmetes, elképedt Jason Bourne. Valaki, akiben oly sok er szak rejlik, és aki sajátos módon mégis olyannyira jószív . S ijeszt képessége van arra, hogy bennfentesként mozogjon abban a világban, amelyr l az egyszer halandónak fogalma sincs. Vajon honnan származik ez a férfi, a szerelme? Ki tanította meg arra, hogy kiismerje magát Párizs, Marseille és Zürich sötét sikátoraiban... de talán még Keleten is? Mit jelent számára a Távol-Kelet? Honnan a nyelvtudása? S egyáltalán, milyen nyelveken tud? Vagy milyen nyelven? Tao. Cseh-szah. Tam Quan. Ez egy más világ, pedig mit sem tud róla. De ismeri Jason Bourne-t vagy a Jason Bourne nev férfit, és belekapaszkodott a tisztességébe, mert tudta, hogy alapvet en tisztességes. Úristen, mennyire szereti! Ilich Ramirez Sanchez. Carlos. Kije Jason Bourne-nak? - Hagyd abba! - kiáltott önmagára, amíg ott kuporgott egyedül a szobában. S azután azt tette, amit oly gyakran látott Jasontól: fölugrott a székéb l, mintha a fizikai mozgás szétszaggatná a ködöt, vagy lehet vé tenné, hogy áttörjön a ködfelh n. Kanada. Kapcsolatba kell lépnie Ottawával és meg kell tudnia, miért kezelik Peter halálát meggyilkolását - olyan titokzatosan. Képtelen volt bármiféle ésszer magyarázatot találni rá, egész lénye tiltakozott ellene. Mert Peter rendes ember volt, és gazemberek ölték meg. Vagy megmondják neki, hogy miért, vagy maga fogja felderíteni ezt a gyilkosságot. Beleordítja a világba mindazt, amit tud, és követelni fogja, hogy tegyenek valamit! Kilépett a Meurice-b l, taxin ment a rue Vaugirard-re, ott meghívatta Ottawát. Most a fülke el tt várt, egyre ingerültebben, ujjai között cigarettát forgatott, de nem gyújtott rá. Tudta, ha csöngeni kezd a telefon, még arra sem lenne türelme, hogy elnyomja a cigarettát. Csöngött a telefon. Fölrántotta az üvegfülke ajtaját és belépett. - Te vagy az, Alan? - Igen - hangzott a kurta válasz. - Alan, mi a fene folyik ott nálatok? Petert meggyilkolták, és err l egyetlen újságban sem írtak, egyetlen rádióadásban sem hangzott el egy szó sem! Még a nagykövetség sem tud róla! Olyan, mintha senki sem tör dne vele! Mit csináltok ti ott? - Azt csináljuk, amit mondanak nekünk, és te is azt fogod tenni. - Micsoda? De hát Peterr l van szó! A barátod volt! Ide figyelj, Alan... - Nem! - szakította félbe nyersen Alan. - Te figyelj ide. T nj el Párizsból. Azonnal! Ülj fel a legközelebbi közvetlen járatra és gyere haza. Ha bármilyen nehézséged támadna, a nagykövetség mindent elintéz. De csak magával a nagykövettel beszélj, világos?
- Nem! - sikoltotta Marie St. Jacques. - Nem világos. Petert megölték, és ezzel senki sem tör dik, Te is csak a bürokrata halandzsát lököd, nehogy belekeveredjél, az isten szerelmére, sohase keveredj bele semmibe! - Ne avatkozz bele, Marie! - Mibe ne avatkozzam bele? Ez az, amit nem árulsz el nekem, igaz? Nos jobban tennéd, ha... - Nem tehetem! - Alan lehalkította a hangját. - Én sem tudok semmit. Csak azt mondom neked, amit meghagytak nekem. - Kicsoda? - Ezt hiába kérdezed t lem. - De igenis kérdezem! - Figyelj rám, Marie. Huszonnégy órája nem voltam otthon. Tizenkét órája itt ülök, várom a hívásodat. Próbálj megérteni engem; nem én javaslom, hogy gyere haza. Ez a kormány utasítása. - Utasítása? Minden magyarázat nélkül? - Ez van. Annyit mondhatok, hogy azt akarják, t nj el onnan. El akarják szigetelni azt az embert... Ez van. - Sajnálom, Alan, nem ez van. Isten áldjon. Lecsapta a kagylót, de rögtön meg is kellett fognia a saját kezét, mert ellenállhatatlanul remegni kezdett. Ó, istenem, mennyire szereti t, és azok meg akarják ölni. Jason, drága Jason. Mind a halálodat akarják. De miért? A kapcsolótáblánál ül , régimódi öltönyös férfi lenyomta a piros pecket, amely elreteszeli valamennyi vonalat. Óránként egyszer-kétszer megtette ezt, már csak azért is, hogy kikapcsolódjon, s kitörölje emlékezetéb l a semmitmondó ostobaságokat, amelyeket a megel z percekben kénytelen volt többször is elszajkózni. Rendszerint azután érezte szükségét annak, hogy szüneteltessen minden beszélgetést, ha valami különlegesen unalmas csevegést kellett folytatnia, s pár perce éppen ez történt. Egy képvisel felesége telefonált: úgy próbálta leplezni egy hatalmas számláját, hogy több vásárlásnak kívánta feltüntetni, nehogy szemet szúrjon a férjének. Elég! Lélegzetnyi szünetre volt szüksége. Eszébe jutott, hogy ez a sors iróniája. Nem így, volt ez régen, amikor még mások ültek a kapcsolótáblák mögött az kedvéért, saigoni vállalatainál és a Mekong deltájában lev hatalmas ültetvényeinek telefonközpontjában. S most ül itt valaki másnak a kapcsolótáblájánál a SaintHonoré kölniillatú környezetében. Igaza volt az angol költ nek: az életben több a képtelen viszontagság, mint amit egy filozófus agya ki tudna ötleni. Nevetést hallott a lépcs fel l, fölpillantott. Jacqueline ma korán elmegy - gondolta -, biztos valamelyik el kel , pénzes ismer sével. Nem vitás, Jacqueline-nak van érzéke hozzá, hogy még a legszigorúbban rzött bányából is elhozza az aranyat. Ez még Dél-Afrikából is kilopná a gyémántot. A telefonközpontos nem látta, kivel jön Jacqueline, a férfi a n másik oldalán lépkedett és furcsán elfordította a fejét. S ekkor egyetlen pillanatra meglátta t, találkozott a tekintetük. Csak egyetlen villanás volt az egész, de mintha dinamit robbant volna. Az sz hajú telefonosnak egyszeriben elakadt a lélegzete, egy pillanatig dermedten ült, nem hitt a szemének: egy olyan arcra, egy olyan fejre meredt, amelyet már évek óta nem látott. S akkor is szinte mindig csak sötétben látták egymást, mert éjszaka dolgoztak... éjszaka haltak meg. Szentséges úristen, az! A valósággá vált - elhalványuló - lidércnyomásokból, sok ezer kilométeres távolságból. az! Az sz hajú férfi szinte révületben állt fel a kapcsolótáblától. Lerántotta magáról a mikrofonos fülhallgatót, nem érdekelte, hogy a földre esik. Lelépett a dobogóról és gyorsan az átjáró felé oldalazott, hogy alaposabban szemügyre vehesse Jacqueline Lavier-t és szellemkísér jét. A szellemet, aki hivatásos gyilkos volt - a leggyilkosabb gyilkos, akivel valaha is összeakadt. Mondták neki, hogy ez megtörténhet, de sohasem hitte el; most már elhitte. Valóban volt az.
Tisztán látta mindkett jüket. Látta t is. A középs átjárón a kijárat felé tartottak. Meg kell állítania ket. Meg kell állítania Jacqueline-t! De ha most odarohan és kiáltozni kezd, az egyenl a halállal. A gyilkos nyomban golyót röpítene a fejébe. Már oda is értek a kijárathoz; a szellem kinyitotta az ajtót és el reengedte Jacqueline-t. Az sz hajú férfi el ugrott rejtekhelyér l és a kirakathoz rohant. Odakint az utcán a férfi leállított egy taxit. Kinyitotta az ajtót és egy kézmozdulattal betessékelte Jacqueline-t a kocsiba. Úristen! Jacqueline beszáll! A középkorú férfi sarkon fordult és amilyen gyorsan csak bírt, a lépcs felé futott. Összeütközött két meghökkent vev vel és egy eladón vel, mindhármat félretaszította az útjából. Fölrohant a lépcs n, átvágott a galérián és végigfutott a folyosón a m terem nyitott ajtajához. - René! René! - kiáltott, miközben berobbant a szobába. Bergeron meglepve pillantott fel a rajzasztala mell l. - Mi a baj? - Az a férfi Jacqueline-nal! Ki az? Mennyi ideig volt itt? - Gondolom, az az amerikai lehet - mondta a divattervez . - Briggs a neve. Degeszre van tömve a tárcája, mai forgalmunk jó része t le ered. - Hová mentek? - Azt sem tudom, hogy elmentek valahová. - Jacqueline vele együtt ment el! - A mi Jacqueline-ünk meg rizte a vonzerejét, mi? Meg a józan eszét. - Keresse meg ket! Szóljon Jacqueline-nak! - Ugyan miért? - Az az ember mindent tud! Meg fogja ölni! - Micsoda? - az! Esküszöm, hogy az! Az a férfi: Cain! 15. - Ez az ember valóban Cain - jelentette ki kurtán Jack Manning ezredes, mintha azt várná, hogy a Pentagon tanácstermének asztala körül ül négy polgári személy közül legalább három ellentmond majd neki. Mindhárman id sebbek voltak nála, s mindegyik tapasztaltabbnak tartotta magát az ezredesnél. Egyikük sem volt hajlandó elismerni, hogy a hadseregnek sikerült értesüléseket szerezni valakir l, akivel az szervezeteik kudarcot vallottak. Jelen volt még egy negyedik polgári személy is, de az véleménye nem sokat nyomott a latban. Mint a Kongresszusi Ellen rz Bizottság tagjának megadták ugyan neki a kell tiszteletet, de nem vették komolyan. - Ha most nem lépünk - folytatta Manning -, még azt is megkockáztatva, hogy felfedünk mindent, amit megtudtunk, megint kicsúszhat a kezünkb l. Tizenegy napja Zürichben volt. Meggy z désünk, hogy még mindig ott van. S uraim, ez az ember valóban Cain. - Figyelemre méltó közlés - szólalt meg a Nemzetbiztonsági Tanács kopaszodó, madárarcú tudósa, amikor elolvasta a zürichi jelentést, amit az asztal körül ül k valamennyien megkaptak. A madárarcú tudós Alfred Gillette volt, a személyzeti és káderügyek szakért je; a Pentagonban éles esz , magas rangú összeköttetésekkel rendelkez emberként tartották t számon. - Rendkívül érdekesnek találom - tette hozzá Peter Knowlton, a Központi Hírszerz Hivatal, a CIA aligazgatója; ötvenes évei közepén járt, s öltözékében, megjelenésében, egész viselkedésében azt a generációt képviselte, melynek tagjai az ötvenes években el kel egyetemeken szerezték meg a diplomájukat. - A mi forrásaink szerint ugyanis Cain ugyanebben az id pontban, azaz tizenegy napja nem Zürichben volt, hanem Brüsszelben. Márpedig a mi értesüléseink rendszerint pontosak. - Ez aztán igazán figyelemre méltó közlés szólalt meg a harmadik polgári személy, az egyetlen a jelenlev k közül, akit Manning szintén tisztelt. volt valamennyiük közül a legid sebb: David
Abbott, hajdani olimpiai úszóbajnok, akinek szellemi és testi adottságai egyaránt kiválóak voltak. Hatvanas évei végén járt, de még mindig szálfaegyenesen tartotta magát, esze ugyanúgy vágott, mint régen, korát csak az arcán húzódó mély barázdák árulták el; viszontagságos életének részleteir l azonban sohasem beszélt. "A titkos hadm veletek néma szerzetese" - így emlegették t hírszerz és elhárító kollégái. - Amikor ugyanis még én is a Hivatalban dolgoztam - folytatta kuncogva Abbott -, nagyon is gyakran megesett, hogy az értesülések nem voltak pontosak. - Azóta már más ellen rzési módszereket alkalmazunk - er sködött az aligazgató. - Ne vegye zokon, Mr. Abbott, de a mi berendezéseink szó szerint pillanatokon belül továbbítják a híreket. - A berendezés nem ugyanaz, mint az ellen rzés. De nem kívánok vitatkozni. Szóval: Brüsszel vagy Zürich? - Brüsszel mellett cáfolhatatlan érvek szólnak - szívóskodott Knowlton. - Hát, akkor - mondta szemüvegét igazgatva a kopaszodó Gillette - térjünk tehát vissza a zürichi jelentéshez, ami itt fekszik el ttünk. Egyet s mást mi is hozzá tudunk tenni ehhez, bár a mi információnk nem mond ellent sem Brüsszelnek, sem Zürichnek. A dolog vagy hat hónapja történt. - Hat hónapja? Nem emlékszem, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács bármit is közölt volna velünk hat hónappal ezel tt Cainról. - Mert a hír nem volt százszázalékos - felelte Gillette. - Igyekszünk nem terhelni a tanácsot alá nem támasztott adatokkal. - Ez is figyelemre méltó közlés - vetette oda Abbott, de nem ment bele a részletekbe. - Walters képvisel úr - szólt közbe az ezredes, és az Ellen rz Bizottság tagjára nézett -, van-e kérdése, miel tt továbbmennénk? - A fenébe is, hát persze - jelentette ki orrhangon, a szavakat elhúzva a Kongresszus Tennessee államból származó éber re, és értelmes tekintetét végighordozta a jelenlev kön. - De mivel én még új fiú vagyok, maguk csak folytassák, hogy majd tudjam, hol kezdjem. - Nagyon helyes, uram - mondta Manning és bólintott Knowltonnak, a CIA emberének. - Mi volt ez a brüsszeli dolog tizenegy napja? - Megöltek egy gyémántkeresked t, aki titkos ügyleteket bonyolított le Moszkva és a Nyugat között. - Mi az összefüggés a gyilkosság és Cain között? - gyanakodott Gillette. - Els sorban a módszer. Egy hosszú t t használt fegyverként: sebészi biztonsággal döfte a pasasba déli tizenkét órakor, egy zsúfolt téren. Már korábban is gyilkolt ezzel a módszerrel. - Így igaz - helyeselt Abbott. - Valamivel több, mint egy éve így végeztek Londonban egy románnal; egy másikkal alig néhány héttel azt megel z en. A nyomok mindkét esetben Cainhoz vezettek. - Igen, de perdönt bizonyíték nem volt - vetette ellen Manning ezredes. - Mindkét áldozat magas rangú politikai disszidens volt, lehet, hogy egykori társaik intézték el ket. - Vagy Cain, ami jóval kisebb kockázattal járhatott a megbízók számára - érvelt a CIA embere. - Vagy Carlos - tette hozzá szinte kiáltva Gillette. - Sem Carlost, sem Caint nem érdekli az ideológia. Mindkett bérgyilkos. Miért van az, hogy valahányszor egy nagyobb horderej gyilkosság történik, rögtön Cain nyakába varrjuk? - Valahányszor ezt tesszük - felelte Knowlton lekezel hangsúllyal -, ez azért történik, mert egymástól független, jól értesült forrásokból azonos értesüléseket kapunk. S mivel informátoraink nem ismerik egymást, nemigen lehet szó összebeszélésr l. - Túlságosan egybevág minden - jegyezte meg rosszkedv en Gillette. - Térjünk vissza Brüsszelhez - szólt közbe az ezredes. - Ha Cain volt az, miért ölte volna meg az egyik közvetít jét? Hiszen fölhasználta. - Titkos közvetít jét - helyesbített a CIA aligazgató. - Azért, mert informátoraink szerint jó okai lehettek rá. Az a pasas tolvaj volt, miért is ne lett volna az? Ügyfelei túlnyomórészt szintén azok voltak, így nemigen jelenthették fel. Lehet, hogy becsapta Caint, s ha valóban ezt tette, aláírta a
halálos ítéletét. Vagy volt olyan ostoba, hogy firtatni kezdte Cain kilétét. Elég, ha csak egyetlen célzást tett erre, s már jött is a t . De az is lehet, hogy Cain el akarta tüntetni a friss nyomokat. Akárhogyan is, a körülmények, valamint az informátorok nemigen hagynak kételyt afel l, hogy Cain volt a tettes. - Err l még sok egyebet is hallunk majd, mihelyt tisztázom Zürichet - jegyezte meg Manning. Rátérhetnénk most a jelentésre? - Egy pillanat türelmet - szólalt meg szinte közömbösen Abbott, és pipára gyújtott. - Ha jól emlékszem, kollégánk a Nemzetbiztonsági Tanácstól megemlített egy esetet, ami hat hónapja történt, és állítólag szintén összefüggésben volt Cainnal. Talán hallhatnánk valamit err l. - Miért? - kérdezte Gillette, s bagolyszemével kipislogott keret nélküli szemüvege fölött. - Az id tényez következtében semmiféle jelent sége sem lehet sem Brüsszel, sem Zürich szempontjából. Ezt egyébként már megemlítettem. - Valóban említette - er sítette meg a titkosszolgálat hajdan félelmetes Szerzetese. - De arra gondoltam, hogy minden háttérinformáció hasznos lehet. S amint szintén megemlítette, visszatérhetünk a jelentésre is, ami itt fekszik el ttünk. De ha a kérdés nem lényegbevágó, folytassuk Zürichhel. - Köszönöm, Mr. Abbott - mondta az ezredes. - Hadd hívjam fel a figyelmüket, hogy tizenegy napja négy férfit öltek meg Zürichben. Egyikük éjjeli r volt a Limmat folyó menti egyik parkolóban; feltehet leg semmi köze sem volt Cain ügyeihez, csupán véletlenül keveredett bele a dologba. Két másik férfi holttestét a folyó nyugati partján találták meg egy fasorban. Látszólag nem lenne összefüggés a gyilkosságok között - ha nem lenne itt a negyedik áldozat, aki a fasorbeli halottak társa volt. Mindhárman a zürichi alvilág figurái, és minden kétséget kizáróan kapcsolatban álltak Cainnal. - Ez Chernak - szólalt meg Gillette, a jelentést tanulmányozva. - Legalábbis föltételezem, hogy Chernak az. Emlékszem a névre, és valahogyan összefüggést látok közte és a Cain-dosszié között. - Teljes joggal - felelte Manning. - El ször tizennyolc hónappal ezel tt jelent meg a neve egy katonai hírszerz jelentésében, azután egy évvel kés bb bukkant föl ismét. - Vagyis hat hónappal ezel tt - vetette közbe halkan Abbott, és Gillette-re pillantott. - Úgy van, uram - folytatta az ezredes. - Ha valaha jogosan használták a világ söpredéke kifejezést, hát Chernakra ráillett. A háború alatt csehszlovák önkéntesként Dachauban szolgált, három nyelven beszél vallató volt, kegyetlenségben felülmúlta a tábor reit is. A lengyeleket, szlovákokat, zsidókat egyaránt a gázkamrába küldte a kínvallatás után. Mindenre képes volt, csak hogy elnyerje felettesei kegyét, még a legszadistább vallatók sem tudták túlszárnyalni kegyetlenségben. Nem tudták viszont, hogy Chernak gondos feljegyzéseket vezet a felettesei kegyetlenkedéseir l. A háború után megszökött. Egyszer rálépett egy aknára, a robbanás letépte mindkét lábát. De azért egészen jól megélt a zsarolásaiból. Cain rábukkant és közvetít nek használta; Chernakon keresztül folyósították neki a fizetségeket a gyilkosságokért. - Várjunk csak egy percet! - ellenkezett energikusan Knowlton. - Ezt a Chernak-ügyet már megtárgyaltuk egyszer. Emlékezzék csak, a CIA jutott els ként a nyomára; már réges-régen lelepleztük volna, ha a Külügyminisztérium nem avatkozott volna közbe. A maga feltételezése szerint Cain fölhasználta Chernakot, de efel l éppannyira nem lehet bizonyos, mint mi. - De, most már bizonyosak lehetünk - mondta Manning. - Hét és fél hónapja fölhívták a figyelmünket egy férfira, a Drei Alpenhäuser nev vendégl tulajdonosára. Azt jelentették, hogy az összeköt Cain és Chernak között. Heteken át megfigyelés alatt tartottuk, de eredménytelenül. Csak annyit tudtunk meg róla, hogy a zürichi alvilág egyik jelentéktelen alakja. De kiderült, hogy nem figyeltük elég sokáig. - Az ezredes szünetet tartott; élvezte, hogy minden szem rászegez dik. - Amikor értesültünk Chernak haláláról, hazardírozásra szántuk el magunkat. Öt napja, este, két emberünk zárás után betért a Drei Alpenhäuserbe. Sarokba szorították a tulajdonost, megvádolták, hogy cimborált Chernakkal, és Cain számára dolgozik, egyszóval nagy jelenetet rendeztek. Képzelhetik megdöbbenésüket, amikor
a férfi megtört, szó szerint térdre borult és könyörgött, hogy védelmezzék meg. Beismerte, hogy Cain Zürichben tartózkodott aznap este, amikor Chernakot megölték, továbbá bevallotta, hogy találkozott is akkor este Cainnal, és beszélgetésük során elhangzott Chernak neve, méghozzá igencsak elítél en. Az ezredes ismét szünetet tartott; a csöndben csak David Abbott halk füttyentése hallatszott, miközben pipáját viharvert arca elé emelte. - Igen, ez is figyelemre méltó közlés - jegyezte meg halkan a Szerzetes. - Miért nem tájékoztatták a Hivatalt a hét hónappal ezel tt kapott értesülésr l? - csattant fel nyersen Knowlton. - Mert kés bb nem er sítették meg. - Ez lett bel le a maguk kezében, ha mi kapjuk az értesülést, másként alakultak volna a dolgok. - Meglehet. Beismertem, hogy nem figyeltük elég sokáig. Emberállományunk korlátozott; melyikünk tud meghatározatlan ideig megfigyelés alatt tartani valakit úgy, hogy semmi kézzelfogható eredmény nem származik bel le? - Ha tudunk róla, átvállaltuk volna egy részét. - Mi is megtakaríthattuk volna maguknak a Brüsszelre fordított id t, ha szólnak nekünk... - Honnan kapták az értesítést? - szólt közbe türelmetlenül Gillette, és szemét Manningre szegezte. - Névtelen bejelentés volt. - S maguk ebbe csak úgy belenyugodtak? Gillette madárarca elképedést tükrözött. - Ez volt az egyik oka annak, hogy a megfigyelés csak korlátozott volt. - Persze, természetesen, de nem is próbáltak utánanézni? - Természetesen igen - felelte mogorván az ezredes. - Úgy t nik, nem nagy lelkesedéssel - folytatta felháborodottan Gillette. - Eszükbe sem jutott, hogy odaát Langleyben vagy a Tanácsnál valaki segíthetne maguknak, esetleg pótolhatná a hiányzó adatokat? Egyetértek Peterrel. Tájékoztatnia kellett volna bennünket. - Meg van az oka, hogy miért nem tettem meg. - Manning mély leveg t vett; kevésbé katonás környezetben sóhajnak is beillett volna. - Az informátorunk egyértelm en közölte, hogy ha bármely más szervezetet bevonunk az ügybe, megszakítja velünk a kapcsolatot. Úgy véltük, ehhez kell tartanunk magunkat. Máskor is megtettük már. - Mit mondott? - Knowlton lecsapta a papírlapot az asztalra és rámeredt a Pentagon tisztjére. - Nincs ebben semmi új, Peter. Valamennyien kiépítjük és védjük a saját hírforrásainkat. - Ezzel magam is tisztában vagyok. Ezért nem tájékoztattuk magát Brüsszelr l. Mindkét besúgó ragaszkodott hozzá, hogy rekesszük ki a hadsereget. Csönd. Csak a Nemzetbiztonsági Tanács képvisel jének, Alfred Gillette-nek nyers hangja törte meg a csöndet. - Milyen gyakori ez a "máskor is megtettük már", ezredes? - Micsoda? - Manning élesen Gillette-re pillantott, de észrevette, hogy Abbott mindkett jüket feszülten figyeli. - Azt szeretném tudni, hány alkalommal kellett már titokban tartania az értesüléseit. Természetesen Cainnal kapcsolatban. - Azt hiszem, jó néhányszor. - Azt hiszi? - Többnyire. - S maga, Peter? Hogyan állunk a Hivatallal? - Szigorúan korlátozva vagyunk a mélységi terjesztést illet en. - Az isten szerelmére, ez meg mit jelent? - A közbeszólás az értekezlet azon tagjának szájából hangzott el, akit l a legkevésbé várták volna; a kongresszusi bizottság tagja kiáltott fel. - Ne értsenek félre, nem szólok bele, csak szeretném megérteni a nyelvezetüket. - A CIA emberéhez fordult. - Mi a fenét mondott az el bb? Mélységi micsoda?
- Terjesztés, képvisel úr; ez a szó s r n szerepel Cain dossziéjában. Megkockáztattuk volna, hogy elveszítjük informátorainkat, ha megnevezzük ket más hírszerz szervezeteknek. Biztosíthatom, ez szokványos eljárás. - Úgy hangzik, mintha mesterségesen megtermékenyítenének egy üsz t. - S nagyjából ugyanaz az eredmény is - tette hozzá Gillette. - Semmiféle keresztbeporzás, nehogy lerontsuk a fajtaváltozatot. S fordítva, semmiféle keresztellen rzés, nehogy felfedjünk valami pontatlanságot. - Pompás nyelvi fordulatok - jegyezte meg Abbott, barázdált arca elismer ráncokba szaladt. Persze nem vagyok biztos benne, hogy értem, mit mondanak. - Pedig úgy vélem, nagyon is világosan beszélünk - vágott vissza a Nemzetbiztonsági Tanács képvisel je, és Manning ezredesre meg Peter Knowltonra pillantott. - Az ország két legaktívabb hírszerz szervezete tömegével kapta az elmúlt három évben a Cainra vonatkozó információkat, és semmiféle kölcsönös értesüléscsere sem volt, hogy megállapítsák az esetleges hamis hírek eredetét. Az történt, hogy egyszer en hiteles adatokként fogadtunk el minden információt; elraktároztuk és hiteleseknek ismertük el az értesüléseket. - Nos, én régóta - belátom, talán túl régóta -, vagyok a szakmában, de nem hangzott el semmi, amit korábban ne hallottam volna - mondta a Szerzetes. - Az informátorok ravasz emberek, lefedezik magukat; féltékenyen rködnek a kapcsolataikon. Nem jótékonykodnak, csak a fizetséget és a túlélést tartják szem el tt. - Attól tartok, figyelmen kívül hagyja azt, amit mondani akartam. - Gillette levette a szemüvegét. Azt mondtam az el bb, hogy megriaszt, mennyi gyilkosságot tulajdonítanak Cainnak, legalábbis ebben az épületben, pedig nekem az a benyomásom, hogy közben korunk és talán a történelem legfékevesztettebb hivatásos gyilkosának viszonylag sokkal kevesebb figyelmet szentelünk. Szerintem ez helytelen. Úgy gondolom, er feszítéseinket Carlosra kellene összpontosítanunk. Mi történt Carlosszal? - Vitatkoznék ezzel a megítéléssel, Alfred szólalt meg a Szerzetes. - Carlosnak lejárt az ideje, Cain lépett az örökébe. Változik a régi rend; új, s úgy gyanítom, sokkalta veszedelmesebb cápa jelent meg. - Ezzel nem érthetek egyet - mondta a Nemzetbiztonsági Tanács képvisel je, közben mereven nézte a hírszerz -társadalom id s mesterét. - Ne haragudjon, David; de az a benyomásom, mintha maga Carlos manipulálná a bizottságunkat. Mintha csak el akarná terelni a figyelmet önmagáról, azért, hogy kisebb jelent ség ügyre összpontosítsuk a figyelmünket. Minden er nket arra fordítjuk, hogy egy fogatlan homoki cápára vadásszunk, miközben a pörölycápa szabadon garázdálkodik. - Senki sem feledkezik meg Carlosról - ellenkezett Manning. - Csupán mostanában nem annyira aktív, mint Cain. - Lehet, hogy Carlos pontosan ezt akarja elhitetni velünk - vágott vissza fagyosan Gillette. S istenemre mondom, mi meg be is vesszük ezt a maszlagot. - Miért, ön kételkedhet benne? - kérdezte Abbott. - Cain teljesítménylistája lélegzetelállító. - Hogy kételkedhetem-e benne? - felelte Gillette. - Ugyebár így szólt a kérdés? De lehetünk-e benne bizonyosak? Ez is indokolt kérdés. Most derült ki, hogy a Pentagon is, a CIA is szó szerint egymástól függetlenül tevékenykedik, s még véleményt sem cserélnek arról, mennyire hitelesek az információik. - Márpedig ezt a szokást szinte sohasem szegik meg ebben a városban - vetette közbe vidáman Abbott. Ismét az Ellen rz Bizottság tagja vágott közbe. - Mit kíván ezzel mondani, Mr. Gillette? - Több információra lennék kíváncsi egy bizonyos Ilich Ramirez Sanchezt illet en. ugyanis... - Carlos - mondta a kongresszusi képvisel . Még emlékszem, miket olvastam. Értem. Köszönöm. Folytassák, uraim.
- Talán térjünk vissza Zürichre - kezdte gyorsan Manning. - Azt javasoljuk, hogy most eredjünk Cain nyomába. Elterjeszthetjük a hírt az alvilágban, mozgósíthatjuk valamennyi informátorunkat, igénybe vehetjük a zürichi rend rség együttm ködését. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyetlen további napot is elvesztegessünk. Cain Zürichben van. - Akkor mi van Brüsszellel? - Knowlton, a CIA-s nemcsak az asztal körül ül khöz, hanem önmagához is intézte a kérdést. - A módszer Cainé volt, az informátorok egyértelm en állítják. Mi volt a céljuk? - Hogy félrevezessék a CIA-t, ez nyilvánvaló - vélekedett Gillette. - S miel tt még bármiféle drámai lépést tennénk Zürichben, javaslom, hogy valamennyien alaposan fésüljék át a Caindossziékat, és ismételten ellen rizzenek le minden befutott információt. Utasítsák európai rezidenseiket, nézzenek alaposan utána minden olyan informátornak, aki nagy titokzatosan megjelent, hogy értesüléseket kínáljon föl. Azt gyanítom, hogy esetleg valami egészen váratlant találhatnak: megláthatják Ramirez Sanchez karcsú kezét. - Mivel annyira ragaszkodik a tisztázáshoz, Alfred - szakította félbe Abbott -, miért nem mond el valamit arról a meg nem er sített esetr l, amely hat hónappal ezel tt történt. Úgy t nik, kátyúba kerültünk; tájékoztatása esetleg a segítségünkre lehet. A tanácskozás kezdete óta most el ször habozott a Nemzetbiztonsági Tanács nyers modorú küldötte. - Augusztus közepe táján egy megbízható Aix-en-provence-i informátorunk értesített bennünket, hogy Cain útban van Marseille felé. - Augusztusban? - kiáltott fel az ezredes. - Marseille felé? Ez Leland volt! Leland nagykövetet Marseille-ben l tték le, augusztusban! - Csakhogy nem Cain l tt abból a fegyverb l. Carlos-féle gyilkosság volt, ezt biztosan tudjuk. A kaliber ugyanaz, mint a korábbi gyilkosságoknál, továbbá három leírást kaptunk egy ismeretlen, sötét hajú férfiról a vízparti raktár harmadik és negyedik emeletén, aki kezében hátizsákot vitt. Egy pillanatig sem fért kétség hozzá, hogy Lelandet Carlos gyilkolta meg. - Az isten szerelmére - harsogta a tiszt. - Mindez es után köpönyeg, gyilkosság utáni okoskodás! Mindegy, hogy kit szerz dtettek, de sohasem jutott az eszébe, hogy Leland megölésére bérgyilkost fogadtak fel? Ha tudtunk volna Cainról, fedezhettük volna Lelandet. Aki egy pótolhatatlanul értékes ember volt! A keserves istenit, nyugodtan élhetne még ma is! - Valószín tlen - válaszolta nyugodtan Gillette. - Leland nem az az ember volt, aki hajlandó lett volna bunkerben élni. S ismervén az életvitelét, egy homályos figyelmeztetés úgyis céltalan lett volna. Egyébként, ha a stratégiánk bevált volna, Lelandet már fölösleges lett volna figyelmeztetni. - Milyen értelemben? - kérdezte rekedten a Szerzetes. - Nos, ez lenne a maga által kért részletesebb magyarázat. Informátorunknak augusztus 23-án a rue Sarrasinen éjfél és hajnali három között kellett volna felvennie a kapcsolatot Cainnal. Lelandet legkorábban huszonötödikére várták. Mint mondottam, ha a stratégiánk igazolja magát, akkor elkaptuk volna Caint. De hát nem így történt. Cain nem jelentkezett. - S a maga informátora ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag magával m ködjék együtt mondta Abbott. - A többieket pedig ki kellett rekeszteni. - Úgy van - bólintott Gillette, és hiába igyekezett álcázni zavarát. - Úgy ítéltük meg, hogy a Lelandet fenyeget veszélyt így kiküszöbölhetjük. Ami Caint illeti, kiderült, hogy ez igaz is volt; s t nagyobb esély mutatkozott az elfogására, mint valaha. Végre találtunk valakit, aki hajlandó lett volna azonosítani t. Önök vajon nem ugyanezt tették volna? Csönd. Ezúttal az agyafúrt tennessee-i képvisel gurgulázó beszéde törte meg a csöndet. - Szentséges úristen... micsoda hadovázó banda. Újabb csönd, amelyet David Abbott szakított meg. - Engedje meg, hogy elismer en megjegyezzem, uram - mondta elgondolkodva -, ön az els becsületes ember, akit a Kongresszusból ideküldtek. Az, hogy önt nem ny gözi le a rendkívül
bizalmasnak nyilvánított környezet kifinomult légköre, valamennyiünket jó érzéssel tölt el. Üdít jelenség. - Úgy gondolom, a képvisel úr nem fogja fel teljes egészében mindennek a kényességét és... - Eh, fogja már be a száját, Peter - mondta a Szerzetes. - Azt hiszem, a képvisel úr mondani kíván valamit. - Csak egy pillanatra - szólalt meg Walters Azt hittem, valamennyien nagykorúak már; úgy értem, nagykorúaknak látszanak, akkor pedig több eszük lehetne. Az ember azt várná el, hogy értelmesen tudnak beszélgetni, információkat cserélnek, és közös megoldásokat keresnek, a bizalmasság megsértése nélkül. Ehelyett úgy viselkednek, mint a körhinta körül ugrabugráló kölykök, akik azon huzakodnak, hogy ki szálljon fel els nek a hintára. Mondhatom, pocsék dolog erre költeni az adófizet k pénzét. - Túlságosan leegyszer síti a dolgot, képvisel úr - szakította félbe Gillette. - Maga valamiféle utópisztikus ténymegállapító gépezetr l ábrándozik. Ilyesmi pedig nem létezik. - Én józan férfiakról beszélek, uram. Ügyvéd vagyok, és miel tt eljöttem ebbe az istenverte cirkuszba, életem minden napját egyre bizalmasabb ügyek intézésével töltöttem. Mi a fene lenne számomra annyira új ebben az egészben? - S mire akar kilyukadni? - érdekl dött a Szerzetes. - Magyarázatot akarok. Tizennyolc hónapja vagyok a képvisel ház Gyilkossági Albizottságának a tagja. Átrágtam magam sok ezer oldalon, elolvastam sok száz nevet és még kétszer annyi elméletet. Nem hiszem, hogy létezne feltételezett összeesküvés vagy potenciális gengszter, amit vagy akit nem ismernék. A fenébe is, közel két éve ezekkel a nevekkel, ezekkel az elméletekkel kelek és fekszem, és úgy gondoltam, hogy ennyi id alatt már mindent megtudtam. - Meg kell állapítanom, hogy ez roppant mély benyomást kelt ajánlólevél - szakította félbe Abbott. - Meghiszem azt, ezért is fogadtam el az ellen rz bizottsági tagságot. Azt hittem, hatékonyan hozzá tudok járulni a sikeres munkához, de ebben most már egyáltalán nem vagyok biztos. Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy voltaképpen mit is csinálok én most? - Miért? - kérdezte sért dötten Manning. - Mert itt ültem és hallgattam négyüket, amint ismertetnek egy immár három éve folyó akciót, amelyben egész Európát átfogó hálózatok vesznek részt, amibe bevonják a hírszerz inket, informátorainkat, legfontosabb hírszerz állomásainkat. S mindez egy olyan hivatásos gyilkos ellen irányul, akinek döbbenetes az eredménylistája. Lényegében így van, igaz? - Folytassa - felelte halkan Abbott. Révült tekintettel meredt a pipájára. - Mit akar kérdezni? - Hogy ki ez? A fenébe is, ki ez a Cain? 16. A csönd pontosan öt másodpercig tartott, ezalatt az értekezlet résztvev i egymás tekintetét keresték, a torkukat köszörülték, de senki sem moccant. Úgy t nt, mintha vita nélkül egyezségre jutottak volna: nem fogják kerülgetni tovább a forró kását. Tudták, Walters képvisel t, akinek útja a tennessee-i hegyekb l egy jogtudományi folyóirat szerkeszt ségén át vezetett e testületbe, nem lehet lerázni a csak beavatottak számára érthet , begyakorlott mellébeszéléssel. Halandzsáról szó sem lehetett. David Abbott letette a pipáját az asztalra; a halk koppanás szolgált mondanivalója bevezet jéül. - Minél kevesebb kerül nyilvánosságra az olyasfajta emberr l, amilyen Cain, annál jobb mindenkinek. - Ez nem válasz - mondta Walters. - De úgy vélem, kiindulópont lehet egy válaszhoz. - Annak is szántam. Cain hivatásos gyilkos; más szóval az élet kioltására szolgáló legkülönfélébb módszerek gyakorlott szakembere. Szakértelmét áruba bocsátja, édeskeveset tör dik a politikával
vagy bármiféle személyes indítékkal. Egyedüli szakmai célja a pénzkeresés, haszna pedig egyenes arányban növekszik a hírnevével. A képvisel bólintott. - Ezek szerint, amikor a lehet legszigorúbban igyekeznek gátat szabni a róla szóló hírek terjedésének, akadályozzák a reklámszabadságot. - Pontosan így van. Túl sok rült rohangál a világban, ezeknek valóságos és képzelt ellenségeik vannak, akik könny szerrel megkereshetnék Caint, ha tudnának a létezésér l. Sajnos nagyon sokan máris megtették ezt, többen, mint gondolnánk. A mai napig harmincnyolc gyilkosság írható biztosan Cain számlájára, és további tizenkét-tizenöt esetr l feltételezzük, hogy volt a tettes. - Tehát ez az eredménylistája? - Igen. És persze eleve vesztes csatát vívunk, mert minden újabb gyilkossággal csak n a hírneve. - Mostanában csendben volt egy ideig - szólalt meg Knowlton, a CIA embere. - A közelmúltban néhány hónapig arra gondoltunk, hogy talán t magát is elintézték. Számos esetben, amelyhez neki is köze lehetett, magukat a gyilkosokat is kinyírták; arra gondoltunk, hátha is közöttük volt. - Például? - Egy madridi bankár t, aki az Europolitan Corporation megbízásából megvesztegetési pénzeket továbbított afrikai kormánymegrendelésekre, a Paseo de la Castellenán lel tték egy robogó kocsiból. De a bankár test re szitává l tte a kocsi sof rjét is meg a gyilkost is. Egy ideig úgy véltük, hogy Cain volt a gyilkos. - Emlékszem az esetre. Vajon ki fizethetett érte? - A legkülönfélébb konszernek - felelte Gillette -, amelyek mind aranylemez-borításos autókat és gáz- meg vízvezetékeket kívántak szállítani az éppen aktuális diktátorok luxusvilláiba. - Van még más is? Ki van még? - Musztafa Kalig sejk, Ománban - mondta Manning ezredes. - A hivatalos verzió szerint t egy kudarcot vallott államcsínykísérlet során ölték meg. - Nem - csóválta meg a fejét a tiszt. - Nem létezett semmiféle államcsínykísérlet; ezt a katonai hírszerzés informátorai is meger sítették. Igaz, hogy Kalig népszer tlen volt, de a többi sejk nem ostoba. Az államcsínytörténetet azért találták ki, nehogy a gyilkosság ötletet adjon más hivatásos gyilkosoknak. A tisztikarból kivégeztek három izgága nímandot, hogy hitelesnek tüntessék fel a hazugságot. Egy ideig azt hittük, hogy az egyik Cain volt; az id zítés egybeesik Cain inaktív id szakával. - Ki fizetett volna Cainnak, hogy megölje Kaligot? - Mi is újra meg újra föltettük magunknak ezt a kérdést - mondta Manning. - Az egyetlen lehetséges választ egy olyan informátorunktól kaptuk, aki azt állította, bizonyosan tudja az igazságot, de nem tudtuk ellen rizni a változatát. Szerinte Cain csak azt akarta bebizonyítani, hogy a merénylet végrehajtható, meg tudja csinálni. Az olajsejkek a világ leger sebb biztonsági fedezete alatt utaznak. - Van még többtucatnyi más incidens is tette hozzá Knowlton. - Valószín síthet esetek, amelyek ugyanabba a kategóriába sorolhatók: szigorúan rzött személyeket öltek meg, majd informátorok bukkantak fel, akik Cainra vallottak. - Értem. - A kongresszusi képvisel fölemelte a zürichi esetet összefoglaló papírlapot. - De mindent egybevetve, úgy látom, mégsem tudják, hogy ki is ez a Cain. - Nem akadt még két olyan személyleírás róla, ami egyezett volna - vetette közbe Abbott. Cain nyilvánvalóan a maszkírozás virtuóza. - Pedig voltak emberek, akik látták, akik beszéltek is vele. A maguk informátorai; az a zürichi férfi; nyíltan egyikük sem tanúskodhat, de maguk bizonyára kifaggatták ket. Feltétlenül kell lennie róla egy mozaikképnek, valaminek. - Sok mindent összeállítottunk - felelte Abbott -, de összefügg leírást nem tudtunk összehozni. El ször is, Cain sohasem mutatkozik nappali világosságban. Éjszaka bonyolítja le a találkozóit, sötét szobákban vagy sikátorokban. Talán el fordult már, hogy egynél több emberrel is találkozott
egyszerre, nekünk mindenesetre nincsen tudomásunk róla. Úgy értesültünk, sohasem tárgyal állva, mindig ül: egy homályosan megvilágított kávéházban, egy sarokszéken vagy egy parkoló kocsiban. Néha vastag keretes szemüveget visel, máskor nincs rajta szemüveg; az egyik találkán még sötét hajjal, a következ n már sz vagy vörös frizurával vagy kalapban jelenik meg. - Nyelv? - Itt már közelebb jutottunk a t zhöz - szólalt meg a CIA aligazgatója, aki alig várta, hogy a cég kutatási eredményeit az egybegy ltek elé tárhassa. - Folyékonyan beszél angolul és franciául, valamint több keleti nyelvjárást is ismer. - Nyelvjárást? Miféle nyelvjárást? El bb talán valami nyelvet kellene említeni, nem? - Természetesen. Az alapnyelv a vietnámi. - Viet... - Walters el rehajolt. - Miért támad az a benyomásom, hogy olyasmihez közelítek, amit legszívesebben nem árulnának el nekem? - Mert ön nyilván igen jól ért a keresztkérdések feltevéséhez, ügyvéd úr. - Abbott gyufát vett el és pipára gyújtott. - T rhet en - ismerte el a képvisel . - Nos, ki vele, mi az? - Cain... - szólalt meg Gillette, és furcsa módon egy pillanatig David Abbotton járatta a tekintetét. Tudjuk, honnan jött. - Honnan? - Délkelet-Ázsiából - felelte Manning, s hangjában annyi fájdalom volt, mintha éppen egy kést döftek volna belé. - Amennyire meg tudjuk állapítani, azért sajátította el a dialektusokat, hogy megértesse magát a kambodzsai és a laoszi határ menti hegyvidéken, valamint Észak-Vietnam mez gazdasági területein. Helytállónak véljük ezt az adatot, beleillik a képbe. - Miféle képbe? - A Medúza Akcióba. - Az ezredes bal kezével maga elé húzott egy nagy, vaskos, sárga borítékot. Kinyitotta, majd a borítékban lev számos irattartó közül egyetlen dossziét húzott el és maga elé tette az asztalra. - Ez a Cain-dosszié bólintott a nyitott boríték felé. - Ez pedig a Medúza Akció anyaga, legalábbis azon vonatkozásai, amelyek bármilyen módon összefügghetnek Cainnal. Tennessee állam képvisel je hátrad lt a székében, ajka körül enyhén gunyoros mosoly játszadozott. - Nézzék, uraim, maguk f be kólintanak engem a tömör megnevezéseikkel. Egyébként ez a Medúza Akció telitalálat: nagyon vészjósló, nagyon baljóslatú. Azt gyanítom, hogy maguk, fiúk, tanfolyamot végeznek az effélék elsajátítására. Folytassa, ezredes. Mi ez a Medúza? Manning gyors pillantást vetett David Abbottra, csak azután szólalt meg. - A felkutatás és megsemmisítés párosára alapozott koncepció titkos elágazása volt; az ellenséges vonalak mögötti hadviselést szolgálta a vietnami háború idején. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején amerikai, francia, angol, ausztrál és bennszülött önkéntesek egységeit csoportokba szervezték, hogy az észak-vietnamiak által megszállt területeken m ködjenek. Legf bb céljuk az ellenség közlekedési és utánpótlási vonalainak szétrombolása, a fogolytáborok helyének pontos meghatározása és nem utolsósorban olyan falusi vezet k meggyilkolása volt, akik köztudomásúan együttm ködtek a kommunistákkal. - Sajnos - szakította félbe Knowlton az ezredest - a jellegzetes faji vonások és a nyelv az ilyen csoportok m ködését sokkal, de sokkal veszélyesebbé tették, mint például a német és holland földalatti mozgalmakban vagy a francia ellenállásban való részvételt a második világháború idején. Ezért a keletiek toborzásakor nem mindig érvényesült szigorú válogatás, noha ez kívánatos lett volna. - Több tucat ilyen csoport m ködött - folytatta az ezredes -, tagjai között akadtak tapasztalt hajóskapitányok, akik jól ismerték a tengerpartot vagy francia ültetvénytulajdonosok, akik volt birtokaikért csakis amerikai gy zelem esetén remélhettek kártérítést. Voltak közöttük angol és ausztráliai hontalanok, akik hosszú évek óta éltek már Indokínában, valamint a legnemesebb indítékoktól vezérelt hivatásos amerikai katonai és polgári hírszerz tisztek. Végül, óhatatlanul akadtak közöttük megrögzött b nöz k is, jelent s számban. Ezek többnyire csempészek voltak, k
bonyolították le a fegyver-, kábítószer-, arany- és gyémántkereskedelmet a Dél-kínai-tenger egész térségében. Ha éjszakai partraszállásra vagy serdei csapásokon való el nyomulásra került sor, ezek az emberek két lábon járó enciklopédiáknak bizonyultak. Bevettünk e csoportokba sok olyan személyt is, akik amerikai börtönökb l szöktek meg, de volt közöttük sok kiválóan iskolázott ember is; valamennyien életrevaló, talpraesett férfiak. Szükségünk volt a szakismereteikre. - Eléggé változatos keresztmetszetet tükröztek ezek az önkéntesek - vetette közbe a képvisel . Régi hajóskapitányok és katonatisztek, angol és ausztrál hontalan elemek, francia gyarmatosítók és tolvajbrigádok. Hogy a fenébe sikerült ket közös cselekvésre bírniuk? - Mindenkit a kapzsisága szerint - jegyezte meg Gillette. - Ígéretekkel - tette hozzá az ezredes. - Garantáltuk nekik a rangot, az el léptetést, az amnesztiát, a készpénzben folyósított prémiumot és számos esetben azt a lehet séget is, hogy magának az akciónak a pénzalapjaiból lophassanak. Meg kell értenie, ehhez a munkához valamennyiüknek kissé diliseknek kellett lenniük; mi ezt elismertük. Titokban képeztük ki ket a rejtjelezésre, a szállítás módozataira, a t rbecsalásra, az ölésre, s t olyan fegyverek kezelésére is, amelyekr l még a saigoni f parancsnokság sem tudott. Amint Peter is említette, mérhetetlen nagy volt a kockázat: akit elfognak, azt megkínozzák és kivégzik; nagy ár volt ez. A legtöbb ember paranoiás bandának nevezte volna ket, pedig zsenik voltak, már ami a rombolást és az ölést, kiváltképpen az ölést illeti. - Mi volt az ár? - A Medúza Akció több mint kilencvenszázalékos veszteségi aránnyal m ködött. Beleszámítva azt is, hogy azok között, akik nem tértek vissza, akadtak, akiknek eszük ágában sem volt visszajönni. - S ezek a tolvajok meg a börtönszökevények közül kerültek ki? - Igen. Egyesek tetemes összegeket loptak el a Medúzától. Szerintünk Cain esetében is ez történt. - Mib l gondolják? - A módszerei miatt. Olyan rejtjeleket, csapdákat, gyilkolási módszereket és egyéb trükköket alkalmaz, amelyeket mi fejlesztettünk ki és tökéletesítettünk a Medúza-kiképzés során. - De hát az isten szerelmére - szakította félbe Walters -, akkor közvetlenül meg lehet állapítani a személyazonosságát. Nem érdekel, hogy hol az irattáruk, és biztosra veszem, hogy ezt maguk sem akarják nyilvánosságra hozni, de feltételezem, hogy nyilvántartásba vették ket. - Úgy van, kartotékokat vezettünk róluk. Ki is szedtünk mindent a titkos archívumokból, beleértve ezt az anyagot is. - Az ezredes ujjával az el tte fekv dossziéra bökött. - Mindent áttanulmányoztunk; mikroszkóppal vizsgáltuk a névsorokat, az adatokat számítógépekbe tápláltuk, minden elképzelhet t megtettünk. S nem jutottunk el re egy tapodtat sem. - Elképeszt - mondta a képvisel . - Vagy önök elképeszt en tehetetlenek. - Ne higgye - tiltakozott Manning. - Vegye csak szemügyre ezt az embert, nézze meg, mivel kellett dolgoznunk. A háború után Cain hírhedtté vált szinte egész Kelet-Ázsiában, északtól délig, Tokiótól egészen a Fülöp-szigetekig, Malajziáig és Szingapúrig; de néha felt nt Hongkongban, Kambodzsában, Laoszban és Calcuttában is. Vagy két és fél évvel ezel tt jelentések kezdtek szállingózni ázsiai állomáshelyeinkre és nagykövetségeinkre: egy hivatásos gyilkos pénzért kínálja szolgálatait; a neve: Cain. Abszolút profi, kíméletlen. A jelentések ijeszt en megszaporodtak. Úgy t nt, Cainnak része van minden jelent s gyilkosságban. Informátorok éjfélkor hívtak föl nagykövetségeket, vagy a nyílt utcán állítottak meg attasékat, mindig ugyanazzal az információval: Cain volt az, Cain a gyilkos. Gyilkosság Tokióban; Hongkongban felrobbantottak egy kocsit; az Aranyháromszögben t rbe csaltak egy kábítószeres konvojt; Calcuttában lel ttek egy bankárt; Szöulban meggyilkoltak egy nagykövetet; Sanghajban a nyílt utcán megöltek egy orosz mérnököt vagy egy amerikai üzletembert... Cain mindenütt fölbukkant, az nevét suttogta tucatnyi megbízható informátor valamennyi létfontosságú hírszerz szektorban. De senki, az egész keletcsendes-óceáni térségben egyetlen ember sem állt el azzal, hogy meg tudja adni a személyleírását. Hát akkor hol fogunk neki?
- De azt talán csak sikerült megállapítaniuk, hogy tényleg a Medúza tagja volt-e - kérdezte a tennessee-i. - Azt igen. A leghatározottabban. - Hát akkor nézzék végig az egyes Medúzadossziékat, a keservét neki! Az ezredes kinyitotta a dossziét, amelyet a Cain-irattartóból emelt ki. - Ezek a veszteséglisták. A Medúza Akció fehér b r résztvev i közül elt nt, úgy értem, hogy nyoma veszett hetvenhárom amerikainak, negyvenhét franciának, huszonnégy ausztrálnak illetve angolnak, továbbá körülbelül ötven fehér férfinak, akiket a semlegesek köréb l toboroztunk, Hanoiban és a fronton képeztünk ki - ez utóbbiak közül alig néhányat ismertünk. Több mint kétszázharminc eshet ség; vajon mennyi közülük a zsákutca? Ki él közülük? Ki halt meg? Még ha tudnánk is mindazoknak a nevét, akik életben maradtak, hol lehetnek most? Mi a foglalkozásuk? Cainnak még a nemzetiségét illet en sem tudunk semmi bizonyosat. Feltételezzük, hogy amerikai; de nincsen semmi bizonyítékunk. - Cain esete egyike azoknak a részügyeknek, amelyek miatt állandó nyomást gyakorolunk Hanoira, hogy kutassák fel az elt nt katonákat magyarázta Knowlton. - Ezeket a neveket is beiktatjuk az átadott hadosztálynévsorokba. - De ennek is megvan a hátulüt je - tette hozzá az ezredes. - A hanoi kémelhárítás ugyanis tucatjával fogta el és végezte ki a Medúza embereit. Tudtak az akcióról, mi pedig sohasem zártuk ki teljesen, hogy akár ügynökök is beszivároghattak a Medúzába. Hanoi nagyon is jól tudta, hogy a Medúza-emberek nem frontkatonák; nem is viseltek egyenruhát. Sohasem kellett elszámolni velük. Walters kinyújtotta a kezét. - Megkaphatnám? - kérdezte, és az ezredes el tt fölhalmozott papírlapok felé bólintott. - Természetesen. - A tiszt átnyújtotta a papírokat a képvisel nek. - De kérem, vegye figyelembe, hogy ezek a nevek továbbra is szigorúan bizalmasan kezelend k, akárcsak maga a Medúza Akció. - Ki döntött így? - Az egymást követ elnökök föl nem oldott f parancsnoki utasítása, amely az Egyesített Vezérkar f nökeinek ajánlásán alapul. A szenátus Fegyveres Er k Bizottsága is támogatta ezt a döntést. - Valamennyien úgy vélték, országos érdek - szólt közbe a CIA képvisel je. - Ez esetben nem vitatkozom - adta meg magát Walters. - Egy ilyen akció fantomjával aligha növelhetnénk a dics múlt dics ségét. Mi nem szoktunk kiképezni gyilkosokat; még kevésbé bevetni ket. - Belelapozott a papíroshalomba. - S ezek között itt van egy hivatásos gyilkos, akit mi képeztünk ki és mi vetettünk be, most pedig nem tudunk a nyomára bukkanni. - Igen, úgy véljük - mondta az ezredes. - Azt mondja, hogy Ázsiában szerezte a hírnevét, de azután áttette m ködési területét Európába. Mikor történt ez? - Vagy egy éve. - Miért? Van err l valami elképzelése? - Gondolom, a szokásos - mondta Peter Knowlton. - Túlbecsülte a hatalmát. Valami hiba csúszhatott a számításába, és veszélyben érezte magát. Fehér gyilkos volt a keletiek között, a legjobb esetben is veszélyes konstelláció; nyilván úgy érezte, itt az ideje, hogy odébbálljon. Annyi bizonyos, hogy már megalapozta a hírnevét; Európában tehát nem fog felkopni az álla. David Abbott a torkát köszörülte. - Szeretnék fölvetni egy másik eshet séget, arra alapozom, amit Alfred említett néhány perce. - A Szerzetes szünetet tartott és tiszteletteljesen biccentett Gillette felé. - Azt mondta, hogy kénytelenek voltunk figyelmünket egy fogatlan homoki cápára összpontosítani, míg a pörölycápa szabadon garázdálkodik; ha jól emlékszem, ezt a fordulatot használta. - Úgy van - szólalt meg a Nemzetbiztonsági Tanács embere. - Természetesen Carlosra céloztam. Nem Cain nyomába kellene erednünk, hanem Carlost kell elkapnunk.
- Természetesen. Carlost. A modern történelem legmegfoghatatlanabb hivatásos gyilkosát, azt az embert, aki sokunk véleménye szerint ilyen vagy olyan módon felel s korunk legtragikusabb gyilkosságaiért. Teljesen igaza volt, én pedig, Alfred, bizonyos értelemben tévedtem. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megfeledkezzünk Carlosról. - Köszönöm - mondta Gillette. - Örülök, hogy sikerült meggy znöm. - Meggy zött. Legalábbis engem. De el is gondolkodtatott. El tudja képzelni, milyen kísértést jelentett Európa egy Cain-féle embernek, aki olyan területen m ködött, ahol nyüzsögnek a kalandorok, a szökevények; s ahol a kormányok és szervezetek velejükig korruptak? Mennyire irigyelhette Carlost; milyen féltékenyen figyelhette Európa gyorsabb ritmusú, ragyogóbb, fény z bb világát. Hányszor mondogathatta magában: én többet érek Carlosnál. Bármennyire is hideg fej ek ezek a pasasok, hallatlanul fejlett az önérzetük. Úgy gondolom, azért ment át Európába, hogy megtalálja ezt a jobb világot... és letaszítsa a trónról Carlost. akar lenni a bajnok. Gillette feszülten nézte a Szerzetest. - Érdekes elmélet. - S ha jól értelmezem, amit mond - vetette közbe az Ellen rz Bizottság képvisel je -, ha nyomon követjük Caint, eljuthatunk Carloshoz is. - Pontosan így gondoltam. - Attól tartok, nem egészen értem - szólalt meg sért dötten a CIA-aligazgató. - Miért? - Két cs dör egy karámban - felelte Walters. Összerúgnak. - Egyetlen bajnok sem engedi át önként a címét. - Abbott a pipája után nyúlt. - Elkeseredetten küzd, hogy megtartsa. Amint a képvisel úr is mondotta, továbbra is Cain nyomát kell követnünk, de azért figyelnünk kell, nem bukkan-e fel más nyom is az erd ben. Aztán, amikor megtaláljuk Caint, talán türt ztetnünk kellene magunkat. Meg kellene várnunk, nem követi-e t Carlos. - S akkor elkapjuk mindkett t - tette hozzá az ezredes. - Roppant tanulságos - jegyezte meg Gillette. Véget ért a tanácskozás, a résztvev k indulófélben voltak. David Abbott Manninggel álldogált; a Pentagon ezredese a Medúza-dosszié lapjait rakta össze. Összeszedte a veszteséglistákat, és éppen vissza akarta tenni ket a dossziékba. - Belenézhetnék? - kérdezte Abbott. - Odaát nincs bel le példányunk. - Ez volt az utasítás - felelte a tiszt, és átnyújtotta az összerakott lapokat az id sebb férfinak. - Azt hittem, maga küldte át nekünk az egészet. - Összesen három példány van: egy itt, egy a CIA-ban, egy pedig odaát a Tanácsban. - Valóban én küldtem. - A hallgatag Szerzetes der sen mosolygott. - Mifelénk rengeteg a civil. Az ezredes elfordult, hogy válaszoljon a tennessee-i képvisel nek, aki valamit kérdezett t le. David Abbott nem figyelt oda. Tekintete villámgyorsan végigsiklott a névoszlopokon - és megrémült. A teremben volt az egyetlen, aki ismerte a nevet, s most, hogy az utolsó oldalra ért, érezte, hogy sebesebben ver a szíve. Ott volt a név. "Bourne, Jason C. Utolsó ismert állomáshelye: Tam Quan." René Bergeron az íróasztalra csapta a telefonkagylót; hangját sem tudta sokkal visszább fogni, mint a mozdulatait. - Végigtelefonáltuk az összes kávéházat, az összes vendégl t és bisztrót, ahol Jacqueline valaha is járt. - Bourne nincsen bejelentve egyetlen párizsi szállodába sem - közölte a másik rajzasztalnál egy másik telefont tárcsázó sz hajú telefonkezel . Több mint két óra telt el; lehet, hogy Jacqueline már halott. S ha nem az, talán azért fohászkodik, hogy bár meghalna már. - Nem sokat tud mondani neki - t n dött Bergeron. - Kevesebbet, mint mi tudnánk; semmit sem tud a vénemberekr l. - Éppen eleget tud; fölhívta a Parc Monceaut.
- Csak üzeneteket továbbított; azt sem tudja, hogy kinek. - De tudja, hogy miért. - Biztosíthatom, hogy ezt Cain is tudja. S nagyon komikus hibát követne el a Parc Monceauval. - A divattervez el red lt, izmos alsókarja elernyedt, amint összekulcsolta a kezét, és tekintetét az sz hajú férfira szegezte. - Mondjon el újra mindent, amire csak emlékszik. Miért annyira bizonyos, hogy Bourne az? - Magam sem tudom. Én azt mondtam, hogy Cain. Ha pontosan írta le a módszereit, akkor a mi emberünk. - Bourne valóban Cain. A Medúza-dosszié révén akadtunk rá. Ezért alkalmaztuk magát. - Hát legyen, akkor Bourne, de nem ezt a nevet használta. Természetesen sokan voltak a Medúzában, akik nem akarták a valódi nevüket használni. Számukra garantálták a hamis személyazonosságot; szerepeltek ugyanis a b nügyi nyilvántartóban. Szerintem is egyike azoknak a b nöz knek. - Miért? Mások is elt ntek. Maga is. - Mondhatnám azt, hogy azért, mert itt járt a Saint-Honorén, és ennek elégnek is kellene lennie. De van még más, sokkal több is. Annak idején figyeltem, hogyan dolgozik. Részt vettem egy olyan bevetésen, amelynek volt a parancsnoka; sem azt az élményt, sem t magát soha nem felejtem el. Lehet, s t bizonyos, hogy ez az ember a maga Cainja. - Mondja el, mi történt. - Éjszaka dobtak le minket ejt erny n a Tam Quan nev övezetbe. Feladatul azt kaptuk, menekítsünk ki onnan egy Webb nev amerikait, akit a Viet Kong foglyul ejtett. Nem tudtunk róla, de szinte semmi esélyünk sem volt rá, hogy életben maradjunk. Már maga a repül út Saigontól is iszonyatos volt: viharos szél három-négyszáz méter magasságban, a gép úgy remegett, mintha minden percben darabokra akart volna szétesni. S mégis azt parancsolta, hogy ugorjunk. - S maguk engedelmeskedtek? - A fejünknek szegezte a pisztolyát. Sorban, mindenkire, ahogy a nyíláshoz léptünk. Tudtuk, hogy a tomboló vihart esetleg túlélhetjük, de ha golyót röpít a fejünkbe, az a vég. - Hányan voltak? - Tízen. - Leteperhették volna. - Maga nem ismerte t. - Folytassa - mondta Bergeron. Mozdulatlanul ült az íróasztalánál, feszülten figyelt. - Nyolcan ver dtünk össze odalenn a földön; föltételeztük, hogy ketten nem élték túl az ugrást. Csoda, hogy én megúsztam. Én voltam a legid sebb. Nem voltam ugyan egy izompacsirta, viszont ismertem a körzetet, ezért is küldtek a csoporttal. - Az sz hajú férfi elhallgatott, a fejét rázta, miközben föltolultak benne az emlékek. Nem egészen egy óra múlva rádöbbentünk, hogy csapdába estünk. Úgy lapultunk az serd ben, mint a gyíkok. pedig éjszakánként egyedül indult el, aknat zben, kézigránátok robbanása közepette; hogy öljön. Hajnal el tt mindig visszatért, és egyre közelebb kényszerített bennünket a bázistáborhoz. Akkor azt gondoltam: ez tiszta öngyilkosság. - Miért engedelmeskedtek? Valamivel csak meg kellett indokolnia, hiszen maguk nem katonák voltak, hanem a Medúza-kommandó tagjai. - Azt mondta, ez az egyetlen módja, hogy élve kikerüljünk innen, és ebben volt is logika. Messze a frontvonalak mögött jártunk: szükségünk volt a táborban található készletekre, feltéve, ha el tudjuk foglalni a tábort. Azt mondta, el kell foglalnunk, nincsen más választásunk. Tudtuk, hogy ha bármelyikünk ellentmondana neki, annak golyót röpítene a fejébe. A harmadik éjszaka elfoglaltuk a tábort, és megtaláltuk a Webb nev foglyot; szinte él halott volt, de még lélegzett. Megtaláltuk csoportunk két hiányzó tagját is; k viszont nagyon is elevenek voltak. Elképedtek, amikor megláttak minket. Az egyik fehér volt, a másik meg egy vietnami. A Viet Kong lefizette ket, hogy t rbe csaljanak minket. Illetve, szerintem csak t. - Caint?
- Igen. El ször a vietnami vett észre minket, és rögtön kereket is oldott. A fehér férfit Cain f be l tte. Azt mondták, egyszer en odalépett hozzá, és szétl tte a fejét. - És aztán sikerült visszavinnie magukat a t zvonalakon keresztül? - Négyünket, meg a Webb nev férfit. Öt emberünket megölték. Visszafelé, a szörny menetelés során kezdtem megérteni, hogy lehet valami alapja annak a szóbeszédnek, hogy a legjobban fizetett embere a Medúzának. - Hogy hogy? - Nálánál hidegfej bb embert az életben nem láttam. Hihetetlenül veszedelmes és teljességgel kiszámíthatatlan volt. Az volt az érzésem, hogy valami külön háborút folytat, de indítékok nélkül. Csakis a maga sajátos erkölcse vezérelte, egyes-egyedül önmagával tör dött. Mindenkit ellenségének tekintett. - A középkorú férfi ismét elhallgatott, tekintetét mereven a rajzasztalra szögezte, gondolatban láthatóan sok ezer kilométerre, a távoli múltban járt. - Ne feledje, a Medúzában nagyon sok halálra szánt ember szolgált. Sokan paranoiásan gy lölték a kommunistákat. Másoktól, például t lem is, Vietnam ellopta a vagyonunkat: csakis úgy kaphattuk vissza, ha az amerikaiak megnyerik a háborút. Franciaország a sorsunkra hagyott Dien Bien Phunál. Voltak olyanok is jó néhányan, akik fölismerték, hogy meggazdagodhatnak a Medúzán. A tárcáinkban sokszor ötvenezer dollár is lapult. Ha egy futár tíz, tizenöt forduló során a rábízott összeg felét megcsapta, szépen elvonulhatott Szingapúrba vagy Kuala Lumpurba, vagy éppenséggel önálló kábítószer-hálózatot építhetett ki az Aranyháromszögben. Nemcsak a fizetés volt hallatlanul nagy, és nemcsak a múltbeli b nök fölött hunytak szemet, hanem korlátlan lehet ségek is adódtak. Szerintem ez a különös pasas is ebbe a csoportba tartozott. Kalóz volt, modern kalóz, a szó legszorosabb értelmében. Bergeron lazított összekulcsolt kezén. - Várjon csak egy percet. Az el bb azt mondta: bevetésüknek volt a parancsnoka. Voltak katonatisztek is a Medúzában; bizonyos abban, hogy nem amerikai tiszt volt? - Az biztos, hogy amerikai volt, de nem tiszt. - Miért? - Gy lölt minden katonatisztet. Minden döntésén látszott, hogy megveti a saigoni parancsnokságot; az ottani katonákat tehetetlen, ostoba fajankóknak tartotta. Megtörtént például, hogy Tam Quanban parancsokat továbbítottak nekünk rádión. Megszakította az adást, és közölte az ezredparancsnokkal, egy tábornokkal, hogy bekaphatja, de nem hajlandó engedelmeskedni. Egy tiszt nemigen vetemedne ilyesmire. - Hacsak nem arra készül, hogy hátat fordít a hivatásának - mondta a divattervez . - Ahogyan a párizsi kormány is cserbenhagyta magát, maga pedig boldogult, ahogy tudott; lopott a Medúzapénzekb l, és ahol csak lehet sége nyílott rá, önálló vállalkozásokba fogott. Ezeket aligha nevezhetnénk hazafias kezdeményezéseknek. - Nézze, René, el bb a hazám árult el engem, csak utána én a hazámat. - Térjünk vissza Cainra. Azt mondja, akkoriban nem a Bourne nevet használta. Mi volt a neve? - Nem emlékszem. Mondtam már, hogy sokunk esetében a vezetéknévnek nem volt jelent sége. Az én számomra egyszer en csak Delta volt. - Mekong? - Nem, a görög ábécé bet je. - Alpha, Bravo, Charlie... Delta... - t n dött Bergeron. - De sok bevetés során a Charlie fed nevet a Cainnal helyettesítették, mert a Charlie-k egy id után a Viet Kongot jelentették. Charlie-ból Cain lett. - Pontosan így volt. Bourne tehát visszalépett egy bet vel, és fölvette a Cain nevet. Választhatta volna akár az Echót, a Foxtrottot vagy a Zulut is. Vagy húszféle más nevet. Mi a különbség? Mire akar kilyukadni? - Tudatosan választotta a Caint. Jelképes értelme volt. És azt akarta, hogy ez az els pillanattól kezdve világos legyen.
- Mi? - Az, hogy Cain Carlos helyére lép majd. Gondolkodjon. Carlos a Charles, vagyis a Charlie spanyol megfelel je. A Cain fed név pedig éppen a Charlie-t, azaz a Carlost váltotta fel. Kezdett l fogva ez volt a célja. Hogy Cain lép majd Carlos helyére. S azt akarta, hogy ezt Carlos is megtudja. - És megtudta? - Természetesen. A hírek gyorsan terjednek: Cain rendelkezésre áll; megállapodások köthet k vele, és kevesebbet kér, mint Carlos. Aláássa, szüntelenül rombolja Carlos presztízsét. - Két matador egy arénában, ahol csak egynek van hely. - De az Carlos lesz. T rbe csaltuk ezt a fölfuvalkodott verebet. Itt van valahol, kétórányi körzetben a Saint-Honorétól. - De hol? - Mindegy. Megtaláljuk. Végtére: is megtalált minket. Vissza fog jönni, ezt követeli az ön-érzete. S akkor a sas lecsap, és elkapja a verebet. Carlos megöli. Az öregember eligazította a mankóját a bal hónalja alatt, széthajtotta a fekete kárpitot, és belépett a gyóntatószékbe. Rossz b rben volt; arcára kiült a halál sápadtsága, s örült, hogy a csuhás alak a függöny mögül nem láthatja tisztán a vonásait. Megeshet, hogy nem ad neki többé munkát, ha túlságosan elcsigázottnak t nik. Neki pedig most munkára van szüksége. Már csak néhány hete van hátra, és számos kötelezettsége van. Megszólalt. - Angelus Domini. - Angelus Domini, Isten gyermeke - hangzott a suttogó felelet. - Jól telnek napjaid? - A végét járom, de megvan mindenem. - Úgy van. Úgy hiszem, ez lesz az utolsó megbízásom a számodra. De ez annyira fontos, hogy a béred ötszöröse lesz a szokásosnak. Remélem, ez segít rajtad. - Köszönöm, Carlos. Ezek szerint tudod... - Tudom. Mindjárt elmondom, mit kell tenned a béred fejében, és az információt magaddal kell vinned a sírba. Nem hibázhatunk. - Mindig megbízhatóan dolgoztam. S most, hogy meghalok, utolsó feladatomat is megbízhatóan végzem majd el. - Legyen neked könny a halál, öreg barátom. Elmégy a vietnami nagykövetségre, és egy Phan Loc nev attasét keresel. Amikor magatokra maradtok, a következ t mondjad neki: Hatvannyolc március végén, Medúza, Tam Quan övezet, Cain ott volt, meg egy másik is. Megjegyezted? - Hatvannyolc március végén, Medúza, Tam Quan övezet, Cain ott volt, meg egy másik is. - Helyes. majd megmondja, hogy néhány órán belül mikor menjél vissza. 17. - Gondolom, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy Zürichb l küldött titkos záradékról. - Szent isten! Bourne elkapta a n kezét, hogy ne tudjon mozdulni, és ne menekülhessen ki a Párizstól néhány mérföldnyire lev , zsúfolt, elegáns argenteuil-i étteremb l. A bársonnyal bélelt boksz kalickává változott. - Kicsoda maga? - Madame Lavier fintorogva próbálta kitépni kezét a szorításból, er sen kozmetikázott nyakán kidagadtak az erek. - A Bahama-szigeteken él gazdag amerikai. Nem hiszi? - Tudhattam volna - mondta a n -, se folyószámla, se csekk, csak készpénz. Rá sem nézett a számlára. - Mint ahogy el tte az árcédulákra se. De hát éppen ezért jött oda hozzám.
- Ostoba voltam. A gazdagok éppenséggel mindig megnézik az árakat, már csak az élvezetért is, hogy lefitymálhassák ket. Lavier, miközben beszélt, körbejáratta a tekintetét: egy pincért keresett, akit odahívhatna. Hogy elmenekülhessen. - Ne tegye - mondta Jason, aki követte a n tekintetét. - Ostobaság lenne. Mindketten jobban járnánk, ha elbeszélgetnénk. A n rámeredt, ellenséges csönd feszült közöttük, amit még inkább kiemelt a gyertyákkal homályosan megvilágított hatalmas terem zsibongása és az újra meg újra fölhangzó halk nevetés a szomszédos asztaloknál. - Újra kérdezem - mondta a n -, kicsoda maga? - A nevem lényegtelen. Fogadja el azt, amit mondtam. - Briggs? Hamis név. - Hamis név a Larousse is, márpedig ez szerepel annak a kocsinak a bérleti szerz désén, amelybe a Valois Bank el tt szállt be három hivatásos gyilkos. Ott elkéstek. És elkéstek ma délután a Pont Neufön is. Az illet megint meglógott. - Úristen! - sikított a n , és megpróbálta ismét elrántani a kezét. - Azt mondtam, ne tegye! - Bourne megszorította és maga felé rántotta a n csuklóját. - És ha sikoltok, monsieur? - A púderes maszkot most düh tördelte szét, a száj a vérvörös ajakrúzzsal egy öreged , sarokba szorult rágcsáló vicsorítására emlékeztetett. - Én még hangosabban ordítanék - felelte Jason. - Mindkett nket kidobnának. Márpedig, ha kint lennénk az utcán, aligha hiszem, hogy ne tudnék elbánni magával. De miért ne beszélgetnénk itt? Mindketten megtudhatnánk egyet-mást. Végtére is, nem munkaadók, alkalmazottak vagyunk. - Nincs mondanivalóm a maga számára. - Akkor én kezdem. Talán majd meggondolja magát. - Óvatosan lazított a szorításán. Jóllehet, a n fehérre púderezett arca még mindig feszültséget tükrözött, a férfi markának lazulásával ez a feszültség is láthatóan csökkent. Lavier most már hajlandó volt figyelni. - Maguk egy bizonyos árat fizettek Zürichben. Mi is. Nyilvánvalóan többet, mint maguk. Ugyanazt a férfit keressük, mint maguk. Azt tudjuk, hogy nekünk miért kell. - Jason elengedte a n csuklóját. - De miért kell maguknak? Eltelt fél perc, és a n nem szólalt meg; némán vizslatta a férfit, tekintetében düh és szorongás keveredett. Bourne tudta, hogy helyesen tette fel a kérdést. Ha Jacqueline Lavier nem áll szóba vele, veszélyes hibát követ el. Az életébe kerülhet, ha utólag bizonyos kérdések merülnének fel. - Ki az a mi? - kérdezte a n . - Egy cég, amelyik vissza akarja kapni a pénzét. Nagyon nagy összeg. És a pénz annál a férfinál van. - Ezek szerint nem dolgozott meg a pénzéért? Jason tudta, hogy óvatosnak kell lennie; a n nyilván azt hiszi, hogy a valóságosnál sokkal többet tud. - Fogalmazzuk úgy: vita támadt közöttünk. - Hogyan lehetséges ebben vita? Vagy megdolgozott érte, vagy nem. Középút itt nemigen lehetséges. - Most rajtam a sor - mondta Bourne. - Maga kérdéssel felelt a kérdésre, és én nem kaptam meg a választ. Kezdjük elölr l. Maguk miért akarják elkapni? Mi köze van egy, a Saint-Honorén lev el kel üzlet magántelefonjának egy zürichi bank titkos záradékához? - El zékenységb l, uram. - Kinek tettek szívességet? - Maga meg rült? - Helyes, egyel re ezt ne firtassuk. Különben is sejtjük, kir l van szó. - Lehetetlen! - Vagy igen, vagy nem. Ezek szerint el zékenységb l történt, hogy meg akartak ölni egy embert?
- Nincs mit mondanom. - Mégis, alig pár perce, amikor megemlítettem a kocsit, megpróbált elmenekülni. Ez is mond valamit. - Tökéletesen természetes reakció. - Jacqueline Lavier megérintette borospohara talpát. Én intéztem a kocsibérlést. Nyugodtan megmondhatom ezt magának, mert nincsen rá semmiféle bizonyíték. Ezenkívül azonban semmit sem tudok arról, hogy mi történt. - Váratlanul megmarkolta a poharat, arcának maszkja egyszerre tükrözött fegyelmezett dühöt és rettegést. - Kicsodák maguk? - Már megmondtam. Egy cég, amely szeretné viszontlátni a pénzét. - És amely beleavatkozik valamibe, ami nem az dolga! Takarodjanak Párizsból! Hagyjanak nekünk békét! - Miért? Mi vagyunk a megkárosított fél; azt akarjuk, hogy az egyenlegünk stimmeljen. Ehhez jogunk van. - Semmihez sincs joguk! - csattant fel Madame Lavier. - Maguk követték el a hibát, maguknak kell fizetniük érte! - Hibát? - Nagyon óvatosnak kell lennie. Itt van, amit keres, közvetlenül a kemény felszín alatt, a jégpáncél rejti az igazságot. - Ugyan, ne beszéljen. Ha valakit meglopnak, az nem az hibája. - A hibát a választásukkal követték el, uram. Rossz lóra tettek. - Milliókat lopott el Zürichb l - mondta Jason. - De ezt maga is tudja. Milliókat vitt el, s ha abban reménykednek, hogy maguk el tudják szedni t le - ami ugyanaz, mintha t lünk szednék el -, akkor keservesen tévednek. - Nincs szükségünk pénzre! - Örömmel hallom. Ki az a mi? - Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy tudja. - Azt mondtam, elképzelésünk van róla. Annyi mindenesetre van, hogy Zürichben leleplezzünk egy König nev embert, itt, Párizsban pedig egy bizonyos d'Amacourt nev urat. Ha elszánnánk magunkat erre, az ugyebár igen kínos helyzetbe hozná magukat? - Pénz? Kínos helyzet? Milyen végtelenül ostobák maguk! Megismétlem: hordják el magukat Párizsból. El a kezekkel ett l az ügyt l. Ez már nem a maguk dolga. - Szerintünk meg nem a maguké. szintén szólva úgy véljük, nem értenek hozzá. - Nem értünk hozzá? - ismételte meg Lavier, mintha azt hinné, hogy rosszul hall. - Úgy van. - Tudja maga egyáltalán, mit beszél? Tudja, hogy kir l beszél? - Nem számít. Ha nem lépnek ki az ügyb l, azt fogom javasolni, hogy lépjünk a nyilvánosság elé. Majd összeeszkábálunk bizonyos vádakat; persze nem úgy, hogy a nyomok hozzánk vezessenek. Leleplezzük Zürichet, a Valois-t. Bevonjuk a gazdasági rend rséget, az Interpolt... bárkit és bármit, hogy meginduljon az embervadászat, méghozzá nagy méretekben. - Maga tényleg rült. Amellett még ostoba is. - Egyáltalán nem vagyok az. Nagyon fontos helyeken vannak barátaink. El ször mi kapjuk meg az információkat. Ott leszünk a megfelel helyen, a megfelel id pontban. És mi fogjuk elkapni. - Nem fogják elkapni. Megint el fog t nni! Hát nem érti? Most is itt van Párizsban, egy egész sereg ember kutat utána, akiket ráadásul nem is ismerhet. Lehet, hogy egyszer, akár kétszer is megszökött, de harmadszor már nem sikerülhet neki! Csapdába esett. T rbe csaltuk! - Nem akarjuk, hogy maguk csalják t rbe. Ez nem áll az érdekünkben. - Már-már itt van a pillanat, gondolta Bourne, majdnem, de még nem egészen; a n nek legalább annyira kell rettegnie, amennyire dühös. Robbannia kell, hogy elárulja az igazat. - Most pedig hallja az ultimátumunkat, és magát tesszük felel ssé a továbbításért. Máskülönben osztozhat König és d'Amacourt sorsában. Még ma éjszaka állítsák le az embervadászatot. Ha nem, reggel azonnal megtesszük a lépéseinket. Világgá kürtölünk mindent. A Les Classiques lesz a Saint-Honoré legnépszer bb üzlete, de nem hiszem, hogy olyan kuncsaftokra vágyódna, mint akik föl fogják keresni. A púderes maszk széttöredezett.
- Nem merik megtenni! Honnan veszik a bátorságot? Kicsodák maguk, hogy ilyesmivel fenyeget zzenek? Jason egy pillanatig nem válaszolt, azután lesújtott. - Néhány olyan ember, aki nem szíveli Carlost. Madame Lavier megdermedt, szeme kerekre tágult, feszül b re olyan volt, mint egyetlen nagy sebhely. - Tényleg tudja - suttogta. - És azt képzeli, szembeszállhat vele? Azt képzeli, maga méltó ellenfele lehet Carlosnak? - Röviden szólva: igen. - Maga nem épesz . Carlosnak nem szokás ultimátumot adni. - Én adtam. - Meg van pecsételve a sorsa. Ha csak megnyikkan, ha csak egyetlen szót szól bárkinek, estére halott. Carlosnak mindenütt ott vannak az emberei. A nyílt utcán mészárolják le magát. - Megtehetnék, ha egyáltalán tudnák, kit mészároljanak le - mondta Jason. - Maga megfeledkezett valamir l. Abban a pillanatban, ahogy leleplezzük magát, önt likvidálják, asszonyom. Carlos nem engedi meg magának, hogy életben hagyja. Engem azonban senki sem ismer. - Valamir l megfeledkezik, uram. Én ismerem. - Ez okozza a legkevesebb fejfájást. Próbáljon megkeresni, miután a visszavonhatatlan lépés megtörtént, és miel tt döntöttek volna a maga sorsáról. A kett között túl rövid id fog eltelni. - Ez rület. Egyszer csak megjelenik a semmib l, és úgy zagyvál, mint egy rült. Nem teheti meg! - Ezt hagyjuk. Inkább arra feleljen: van olyan helyzetben, hogy tárgyalhat a dologról? - Olyan helyzetben vagyok, hogy továbbíthatom a javaslatát azokhoz, akik majd eljuttatják ahhoz, aki dönt. - Vagyis azt mondja, amit néhány perce említettem: tárgyalhatunk. - Tárgyalhatunk, uram - helyeselt Madame Lavier. Tekintetével az életéért küzdött. - Akkor kezdjük azzal, ami nyilvánvaló. - Mégpedig? Most. Az igazat. - Mit jelent Carlosnak Bourne? Miért akarja elkapni? - Hogy mit jelent Bourne... - A n elharapta a szavát, a düh és rettegés helyébe döbbenet lépett. Maga még kérdi? - Újra megkérdezem - mondta Jason, s közben hallotta, milyen hangosan ver a szíve. - Mit jelent Carlosnak Bourne? - De hát Cain! Maguk ezt éppoly jól tudják, mint mi. a maguk tévedése, a maguk rossz választása! Cain. Amint meghallotta a nevet, a visszhang fülsiketít mennydörgéssé er södött. S minden dörgéssel fájdalom hasított belé; egyre-másra villámok hasítottak a fejébe, agya és teste görcsbe húzódott e név pörölycsapásai alatt. Cain. Cain. Köd borított mindent. Sötétség, szél, robbanások. Alpha, Bravo, Cain, Delta, Echo, Foxtrott... Cain, Delta. Delta, Cain. Delta... Cain. Cain azt jelenti: Charlie. Delta azt jelenti: Cain! - Mi történt? Mi baja van? - Semmi. - Bourne a jobb kezével er sen megragadta bal csuklóját, és olyan er vel mélyesztette ujjait a saját húsába, hogy azt hitte, mindjárt kireped a b re. Tudta, hogy csinálnia kell valamit, meg kell szüntetnie a remegést, el kell fojtania a dübörgést, vissza kell vernie a fájdalomrohamot. El kell znie a ködöt az agyáról. Az igazság szeme néz rá, nem fordíthatja félre a fejét. - Folytassa - mondta önuralmat er ltetve a hangjára, de bármennyire igyekezett, csak suttogni tudott. - Rosszul van? Nagyon sápadt és...
- Semmi bajom - szakította félbe kurtán a n t. - Azt mondtam, folytassa. - Mit mondhatnék magának? - Mindent mondjon el. Magától akarom hallani. - Miért? Semmi olyasmi nincs, amit ne tudna. Maguk választották Caint. Maguk mell zték Carlost, s azt hiszik, most is mell zhetik. Akkor is tévedtek, most is tévednek. Megölöm magát! Elkapom a torkát és kinyomom a szuszt magából. Mondjon el mindent! Az isten szerelmére, mondja el! Ami magának a vég; nekem az a kezdet! Tudnom kell! - Mindez nem számít - mondta Jason. - Ha kompromisszumot akar kötni, ha másért nem, hát hogy mentse a b rét, mondja el világosan, hogy miért tévedtünk. Mondja el, hogy miért annyira paranoiás Carlos Bourne-nal szemben? Úgy magyarázza ezt meg nekem, mintha még sohasem hallottam volna. Ha nem teszi meg, mindazokat a neveket, amelyeknek titokban kellene maradniuk, elterjesztjük egész Párizsban, és délutánra maga már halott lesz. Lavier mereven ült, alabástrom maszkja meg sem rezdült. - Carlos a világ végére is követi Caint. És meg fogja ölni. - Ezt tudjuk. De azt akarjuk tudni, miért. - Meg kell tennie. És maga is vigyázzon magára. Meg az olyanokra, amilyen maga. - Ennek semmi értelme. Fogalma sincs, kik vagyunk. - Nem is kell tudnom. De azt tudom, hogy mit tettünk. - Mondja! - Már megmondtam. Caint választották Carlos ellenében, ezzel követték el a hibát. Rossz lóra tettek. A rossz gyilkost fizették meg. - A rossz... gyilkost. - Nem maguk voltak az els k, akik megtették, de maguk lesznek az utolsók. Ezzel a fennhéjázó bitorlóval itt, Párizsban végezni fognak, akár kompromisszumra jutunk, akár nem. - A rossz gyilkost választottuk... - A szavak ott lebegtek az étterem finom, illatosított leveg jében. A fülsiketít dörgés elcsitult; még mindig hangosan robajlott, de már messze, távol, a viharfelh kb l; a köd is kezdett felszállni, már csak párakarikák örvénylettek Jason körül. Látása kitisztult: egy szörnyeteg körvonalai bontakoztak ki el tte. Nem egy mítoszé, egy szörnyetegé. Egy másik szörnyetegé. Ketten vannak. - Világos, nem? - kérdezte a n . - Ne keresztezzék Carlos útját. Hadd kapja el Caint, hadd töltse ki a bosszúját rajta. - Szünetet tartott, mindkét kezét kissé fölemelte az asztallapról. Nem ígérek semmit, de szót emelek magukért, a kár miatt, amit maguk elszenvedtek. Lehetséges... jól értse meg, csak lehetséges, hogy a szerz désüket teljesíti az, akit már el szörre is választaniuk kellett volna. - Az, akit el szörre is választanunk kellett volna... Merthogy rossz lóra tettünk. - Ezt most már belátja, ugye, uram? Carlosszal közölni kell, hogy belátják. Talán... de csak talán... együttérez majd magukkal a veszteségük miatt, ha meggy z dik róla, hogy belátták a tévedésüket. - Ez a kompromisszumos javaslata? - kérdezte kertelés nélkül Bourne; küszködve próbált eljutni valamiféle logikus gondolatmenetig. - Bármi lehetséges. Azt azonban megmondhatom, hogy fenyeget zéssel nem mennek semmire. Abból semmi jó nem származhat. Egyikünk számára sem. Csak értelmetlen gyilkolás következne, Cain pedig a háttérben a markába nevethetne. Maguk nem egyszer, hanem kétszeresen veszítenének. - Ha ez igaz... - Jason nyelt egyet, majd megfulladt, amint a száraz leveg kitöltötte a kiszáradt torkában támadt légüres teret. - De akkor megkell magyaráznom a társaimnak, hogy mi választottunk... rosszul... és... Hagyd! Fejezd be a mondatot! Uralkodj magadon! - Mondjon el mindent, amit Cainról tud. - Mi értelme lenne? - Lavier ujjhegyeivel az asztalra támaszkodott, rikító vörösre lakkozott körmei fegyverként meredeztek.
- Ha rossz lóra tettünk, akkor bizonyára rosszak voltak az értesüléseink. - Úgy hallották, hogy Cain egyenrangú Carlos-szal, ugye? Meg hogy a díjszabása ésszer bb, és kevésbé felt n , és mivel kevesebb közrem köd vel dolgozik, nem lehet kinyomozni a vele kötött megállapodást. Így van? - Meglehet. - Hát persze hogy ezt hallották. Mindenkinek ezt mondják, pedig ez szemenszedett hazugság, Carlos ereje éppen a szerteágazó információs forrásokban rejlik, a csalhatatlan információiban. Abban az aprólékosan kidolgozott rendszerben, amely biztosítja, hogy a megfelel személyre pontosan megfelel pillanatban csapjon le. - Mégis, mintha túl sok ember venne részt az akcióiban. Túl sokan voltak Zürichben, túl sokan voltak itt, Párizsban is. - Teljes tévedés, uram. Mindenki téved. - Tévedés? - Nem kertelek. Én már jó néhány éve részt veszek a dolgokban, már több tucat epizodistával találkoztam, így vagy úgy. Egyikük sem volt jelent s figura. De olyannal még sohasem találkoztam, aki látta volna Carlost, vagy pláne fogalma lenne, kicsoda . - Ez Carlosra vonatkozik. De én Cainról akarok hallani. Azt, amit maga tud Cainról. - Fegyelmezd magad! Nem fordulhatsz el! Nézz rá! Nézz rá! - Mivel kezdjem? - Ami eszébe jut: Honnan jött? - Ne kapd el a tekintetedet! - Természetesen Délkelet-Ázsiából. - Természetesen... - Uramisten! - Az amerikai Medúza-ügyb l tudjuk, hogy... Medúza! A szél, a sötétség, a villanások, a fájdalom... A fájdalom most belehasított a koponyájába, ahol valaha volt. Egy térben és id ben távoli világban. A fájdalom. Úristen. A fájdalom... Tao! Cse-szah! Tam Quan! Alpha, Bravo, Cain... Delta. Delta... Cain! Cain azt jelenti: Charlie. Delta azt jelenti: Cain. - Baj van? - A n rémülten figyelte Jason arcát, kutató pillantása a férfi tekintetét kereste. Verejtékezik. Remeg a keze. Rohama van? - Mindjárt elmúlik. - Jason lefeszítette kezét a csuklójáról, és zsebkend t vett el , hogy megtörölje a homlokát. - A nagy feszültség idézi el , ugye? - Igen, a feszültség. Folytassa. Nincs sok id nk; több embert kell értesíteni: döntésre kell jutni. Feltehet en a maga élete fel l is döntenek. Térjünk vissza Cainra. Azt mondja, az amerikai... a Medúzából jött. - Les mercevaires du diable. Az ördög zsoldosai - mondta Lavier. - Így emlegették ket az indokínai gyarmatosok, legalábbis azok, akik megmaradtak. Nagyon találó, nem gondolja? - Nem számít, hogy én mit gondolok. Vagy mit tudok. Azt akarom hallani, maga mit gondol, maga mit tud Cainról. - Úgy látszik, a rosszullétt l goromba lett. - A mellébeszélést l lettem türelmetlen. Azt mondja, rossz lóra tettünk; ha így van, tévesek voltak az értesüléseink. Les mercenaires du diable. Azt akarja ezzel mondani, hogy Cain francia? - Szó sincs róla. Nagyon átlátszóan akar próbára tenni. Csak azért említettem, hogy érzékeltessem, milyen mélyen behatoltunk a Medúzába. - Mi? Vagyis azok, akik Carlosnak dolgoznak?
- Fogalmazhatjuk így is. - Fogalmazzuk így. Ha Cain nem francia, akkor mi? - Kétségtelenül amerikai. Úristen! - Miért? - Mert bármit tesz, mindenre rányomja a bélyegét az amerikai arcátlanság. Törtet és könyököl, semmi finomság sincs benne, magának követeli a dics séget olyankor is, ha semmi köze sincs a dolgokhoz, azt állítja, követett el gyilkosságokat, amikor pedig még a tetthely közelében sem járt. Olyan alaposan tanulmányozta Carlos módszereit és kapcsolatait, mint senki a világon. Ezeket szokta felsorolni az ügyfeleknek. Hihetetlen memóriája van. És egyszer en saját magát állítja Carlos helyébe; az ostobákat meggy zi, hogy nem Carlos, hanem állapodott meg velük, és nem Carlos, hanem végezte el a munkát. - Lavier egy pillanatra elhallgatott. - Érzékeny pontot érintettem, igaz? Magával, a maga embereivel is ezt tette, ugye? - Lehet. - Jason ismét megfogta a saját csuklóját, amint hallani vélte a mondatokat. Azokat, amelyek egy iszonyú kérdezz-felelek játék kulcsmondataiként hangzottak el. Stuttgart. Regensburg. München. Két gyilkosság és egy emberrablás. Baader. Pénzfolyósítás amerikai forrásokból... Teherán? Nyolc gyilkosság. Megosztott megbízás, Khomeini és a PFSZ. Díjazás: kétmillió. Párizs?... Minden megállapodás Párizson keresztül történik. Kinek a megállapodásai? Sanchez... Carlos... - ... mindig olyan átlátszó fogásokkal. Madame Lavier mondott valamit, de nem hallotta. - Mit mondott? - Emlékezett, ugye? Ugyanezt a trükköt alkalmazta magukkal szemben is. Mindig így jut megbízásokhoz. - Megbízásokhoz? - Bourne megfeszítette gyomorizmait, amíg a fájdalom vissza nem térítette az argenteuil-i gyertyafényes étterem asztalához. - Ezek szerint kap megbízásokat - jegyezte meg révülten. - Igen. És nagy szakértelemmel teljesíti is ket, ezt senki sem tagadja. Gyilkosságainak száma elismerésre méltó. Carlos mögött sok tekintetben a második. Nem egyenl vele, de az egyszer gerilláknak magasan fölötte áll. Rendkívül ügyes, hallatlanul leleményes ember. Igazi profi halálosztó. De a fennhéjázása, a Carlos kárára való hazudozása a vesztét fogja okozni. - S ezért lenne amerikai? Vagy csak az el ítélet beszél magából? Az a benyomásom, maga szereti az amerikai pénzt, de semmi mást nem szível az amerikai exportkínálatból. Rendkívül ügyes; hallatlanul leleményes ember, igazi profi halálosztó... Port Noir, La Ciotat, Marseille, Zürich, Párizs. - Egyáltalán nem el ítéletr l van szó, uram. Pontosan ismerjük a személyazonosságát. - Hogyan jutottak hozzá? Lavier megérintette borospohara talpát, vörös körm mutatóujjával simogatta az üveget. - Washingtonban lepénzeltek egy elégedetlen embert. - Washingtonban? - Az amerikaiak is keresik Caint, ha nem tévedek, majdnem olyan szívósan, mint Carlos. A Medúza-akciót sohasem hozták nyilvánosságra, s Cain esetleges felt nése rendkívül kínosnak bizonyulhatna. Ez az elégedetlen ember olyan poszton dolgozott, hogy rengeteg információval láthatott el bennünket, beleértve a Medúza-dossziékat is. Egyszer volt, csak össze kellett hasonlítani a neveket a zürichiekkel. Mármint Carlos számára volt egyszer , senki másnak nem lett volna az. Túlságosan is egyszer - gondolta Jason, maga sem tudta, miért jutott ez eszébe. - Értem - mondta.
- Hát maga? Hogyan bukkant rá? Természetesen nem Cainra, hanem Bourne-re? A fojtogató ködön át Jasonnak eszébe jutott egy megfogalmazás. Nem az övé, Marie-tól hallotta. - Sokkal egyszer bben - jelentette ki. Hiánybetéten keresztül fizettük ki neki a pénzt egy számlára, a többletet pedig találomra egy másikra. A számokat azután nyomon lehetett követni; adózási fogás. - S Cain belement ebbe? - Nem tudta. A számokért egy titkos záradékra fizettünk. Maguk is így fizettek különböz számokért; telefonszámokért például. - Elismerésem. - Erre nincs szükségem. Szükségem van viszont mindenre, amit Cainról tud. Azt, hogy hogyan azonosították, már megmagyarázta. Most pedig folytassa. Mondjon el mindent, amit err l a Bourne nev férfiról tud. Mindent, amit elmondtak magának róla. Óvatos légy! A hangodban fojtsd el a feszültséget! Csupán... adatokat értékelsz. Marie, te megmondtad ezt. Drága, drága Marie. Hála istennek, hogy nem vagy itt. - Hiányosak a róla szóló ismereteink. A legtöbb róla szóló, lényeges dokumentumot sikerült elt ntetnie. Ezt is kétségtelenül Carlostól tanulta. De a maradékból még össze tudtunk rakni egy vázlatos képet. Miel tt beállt volna a Medúzába, s feltevések szerint Szingapúrban él , franciául beszél üzletember volt, aki egy Amerika legkülönböz bb részein tevékenyked import rcsoportot képviselt a városban. Az igazság az, hogy ez a csoport felmondott neki, majd megkísérelték kiadatni az Egyesült Államoknak, hogy ott bíróság elé állítsák; sok százezernyi dollárt lopott el t lük. Szingapúrban visszahúzódó természet nek ismerték, noha a csempészésben nagymen nek számított, és rendkívül kegyetlen volt. - És ezt megel z en? - szakította félbe Jason, és újra érezte, hogy verejték veri ki a homlokát. Szingapúr el tt? Honnan jött? Óvatosan! A képek! Látta maga el tt a szingapúri utcákat. Prince Edward Road, Kim Chuan, Bonn Tat Street, Maxwell, Cuscaden. - Err l senki nem talált semmilyen dokumentumot. Csak kósza mendemondák vannak, ezek pedig nem adnak ki semmit. Voltak például olyan hírek, hogy jezsuita pap volt, kizárták a rendb l s ebbe bele rült; egy másik pletyka szerint valaha fiatal, agresszív bankár volt, aki több szingapúri bankkal közösen nagy pénzeket sikkasztott és lebukott. De nincsen semmi konkrétum, semmi, amin el lehetne indulni, Szingapúr el ttr l semmi. Téved, rengeteg volt. De annak semmi köze sincsen... Van egy r, amit ki kell tölteni, s maga nem tud ebben segíteni nekem. Lehet, hogy senki sem tud? Talán jobb is így. - Mindeddig semmi meghökkent t sem mondott - jelentette ki Bourne -, semmit, ami az engem érdekl információra vonatkozna. - Akkor pedig nem tudom, mit akar t lem! Kérdéseket tesz fel, részleteket követel, s amikor válaszolok, mindenre azt mondja, hogy lényegtelen. Tulajdonképpen mit akar? - Mit tud... Cain munkájáról? Ha kompromisszumot akar, indokolja meg. Ha valamiben eltérnek az információink, ez nyilván arra vonatkozik, amit Cain tett, igaz? El ször mikor figyeltek föl rá? Mikor figyelt föl rá el ször Carlos? Gyorsan! - Két éve - felelte Madame Lavier, akit zavart, bosszantott és meg is ijesztett Jason türelmetlensége. - Ázsiából hírek érkeztek egy fehér emberr l, aki a Carloséhoz meglep en hasonló szolgáltatásokat kínált, és gyors ütemben valóságos iparággá n tte ki magát. Mouleinben megöltek egy nagykövetet, két nappal kés bb meggyilkoltak egy köztiszteletben álló politikust Tokióban, egy parlamenti vita el tt. Egy héttel ezután Hongkongban fölrobbantották egy újság f szerkeszt jét a kocsijával együtt, s nem telt bele negyvennyolc óra, Kalkuttában a nyílt utcán lel ttek egy bankárt. S mindegyik gyilkosság mögött Cain volt. Mindig Cain. - A n elhallgatott, Bourne reakcióját figyelte. De Bourne-on nem látszott semmi. - Nem érti? Mindenütt ott volt. Gyilkosságról gyilkosságra száguldott. Olyan gyors egymásutánban vállalta a szerz déses kötelezettségeket, hogy válogatásról szó sem lehetett. rülten sietett, olyan gyorsan alapozta meg a hírnevét, hogy ezen
még a legblazírtabb profik is meghökkentek. Abban pedig senki sem kételkedett, legkevésbé Carlos, hogy valóban profi. Carlos utasításokat küldött szét: tudjátok meg, ki ez az ember, állapítsatok meg róla mindent, amit csak tudtok. Látja, Carlos megértette, amit akkor egyikünk sem látott, s nem telt bele tizenkét hónap, t igazolták a fejlemények. Jelentések futottak be manilai, osakai, hongkongi és tokiói informátoroktól. Egybehangzóan állították, hogy Cain átteszi tevékenységi területét Európába; Párizst szemelte ki hadm veleti támaszpontul. Nem lehetett vitás, kinek szánta a kihívást. Cain keszty t dobott Carlosnak. Meg akarta t semmisíteni. Úgy gondolta, lesz majd az új Carlos, az ügyfelek majd az szolgáltatásait akarják igénybe venni. Aminthogy önök valóban ezt is akarták. - Moulmein, Tokió, Kalkutta... - Jason érezte, hogy az ajkai formálják e városneveket, suttog maga elé szavakat. Azok pedig ismét ott lebegtek az illatosított leveg ben, egy elfeledett múlt árnyaiként. - Manila, Hongkong... - Elharapta a szót, megpróbált kitörni a ködb l, s közben sajátos alakzatok körvonalait figyelte, amelyek ott kavarogtak lelki szemei el tt. - De nemcsak ezek voltak a színhelyek. Jelentések érkeztek még sok más helyr l is - folytatta Lavier. - S ez volt Cain tévedése, s t mindmáig ez a tévedése. Lehet, hogy Carlosról megoszlanak a vélemények, de azok, akik hasznot húznak a bizalmából és a nagyvonalúságából, azok h ségesek is. Carlos informátorait és segít it nem lehet csak úgy megvásárolni, jóllehet Cain újra meg újra megpróbálkozott vele. Azt mondják, Carlos gyorsan jut kegyetlen elhatározásokra, de azt is mondják, hogy jobb egy ördög, akit ismerünk, mint egy utód, akit nem ismerünk. Cain nem mérte föl, és még mindig nem jött rá, hogy Carlosnak milyen óriási a hálózata. Amikor Cain áttette a székhelyét Európába, nem tudta, hogy már sok minden kiderült róla. Berlinben, Lisszabonban, Amszterdamban... de még a távoli Ománban is. - Omán - csúszott ki akaratlanul Bourne száján. - Musztafa Kalig sejk - suttogta szinte önmagának. - Azt soha senki nem tudta bebizonyítani! vetette közbe dacosan Lavier. - Szándékos ködösítés, z rzavar, maga a szerz dés is csak a képzelet szüleménye. Cain magának akarta egy belpolitikai gyilkosság dics ségét; nincs ember, aki az ottani biztonsági rendszabályokat ki tudta volna játszani. Hazugság! - Hazugság... - ismételte meg Jason. - Csupa hazugság - tette hozzá megvet en Madame Lavier. - De azért Cain nem ostoba. Józanul hazudik, itt is, ott is elejt egy-egy célzást, tudva, hogy mindent föl fognak nagyítani, s végül tényként fogják kezelni. Úton-útfélen provokálja Carlost, megpróbálja háttérbe szorítani, hogy a helyére léphessen. De Cain nem ellenfél Carlos számára. Hogy mást ne mondjak, olyan szerz déseket is vállal, amelyeket nem tud teljesíteni. A maguk esete csupán egy példa a sok közül, értesülésünk szerint többször is el fordult már ilyesmi. Állítólag ezért nem mutatkozott hosszú hónapokon át, ezért kerülte a magukfajta embereket. - Kerülte az embereket... - Jason ismét megmarkolta a csuklóját; újra kezd dött a remegés; koponyája mélyén ott rezgett a távoli mennydörgés robaja. - Biztos... ebben? - Nagyon is. Nem halt meg; elbújt. Több megbízást is elfuserált. Ennek óhatatlanul be kellett következnie. Túl sokat vállalt, túl rövid id re. De valahányszor nem sikerült egy merénylete, nyomban elkövetett egy látványos, senki által meg nem rendelt gyilkosságot, csak azért, hogy óvja a presztízsét. Kiválasztott egy fontos embert, és végzett vele. A gyilkosság persze általános megdöbbenést váltott ki, és a gyilkos egyértelm en Cain volt. Példa erre a Moulmeinben utazgató nagykövet; senki sem akarta a halálát. Még két másik ilyen esetr l is van tudomásunk: egy orosz diplomata Sanghajban, a közelmúltban pedig egy bankár Madridban... A szavakat a Jasonnal szemközti, púderezett maszk alsó részében lázasan mozgó vérvörös ajkak formálták. Hallotta a szavakat, hallotta ket már régebben is. Valamikor a múltban át is élte ezeket a dolgokat. Most már nem voltak árnyak, ama elfeledett múltnak az emlékei jelentek meg. Kép és valóság egybeolvadt. A n nem mondott egyetlen olyan mondatot sem, amelyet ne tudott volna befejezni, nem említhetett egyetlen nevet, várost vagy eseményt sem, amelyet ösztönösen ne ismert volna.
Ez a n ... róla beszél. Alpha, Bravo, Cain, Delta... Cain azt jelenti: Charlie; Delta pedig azt: Cain. Jason Bourne nem más, mint a Cain nev hivatásos gyilkos. Volt még egy utolsó kérdése: arra vonatkozott, amit l két napja, a Sorbonne-on rövid id re felmerült a sötétségb l és megnyugodott. Marseille, augusztus huszonhatodika. - És mi történt Marseille-ben? - kérdezte. - Marseille-ben? - A n visszah költ. - Hogy kérdezheti ezt? Miféle hazugságokkal traktálták magát? Miféle más hazugságokkal? - Mondja csak el, mi történt. - Természetesen Lelandre utal. A mindenütt fölbukkanó nagykövetre, akinek a halálát valóban megrendelték, ki is fizették, Carlos pedig elfogadta a megbízást. - És mit szólna ahhoz, ha azt mondanám: vannak, akik szerint Cain felel s a merényletért? - akarta, hogy mindenki azt higgye! Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a végs sértés: hogy Cain el akarta lopni Carlostól ezt a gyilkosságot. Caint nem érdekelte a fizetség, csak be akarta bizonyítani a világnak - a mi világunknak -, hogy el bb ér oda, és el tudja végezni a munkát, amelyért Carlosnak fizettek. De tudja meg, nem volt az. Semmi köze sem volt a Lelandgyilkossághoz. - Ott volt. - Ott volt, de csapdába esett. Legalábbis nem jelent meg a helyszínen. Egyesek szerint megölték, de mivel hullát nem találtak, Carlos nem hitt ennek a szóbeszédnek. - Mit állítottak, hogyan ölték meg Caint? Madame Lavier visszahúzódott, közben gyors, apró mozdulatokkal ingatta a fejét. - A kiköt ben két férfi megpróbálta úgy felt ntetni a dolgot, mintha k intézték volna el, és föl akarták venni érte a fizetséget. Az egyiket soha többé nem látták, feltehet leg Cain megölte. Ha ugyan valóban Cain volt az. Kiköt i csavargó volt mind a kett . - Mi volt a csapda? - Azt állították, értesültek róla, hogy Cainnak egy-két nappal a gyilkosság el tt éjszaka találkoznia kell valakivel a rue Sarrasinen. Erre k valami homályos üzenetet hagytak hátra, majd a férfit, aki szerintük Cain volt, a mólókra, ott meg egy halászhajóra csalták. Sem a hajót, sem a kapitányát nem látta többé senki, így azután az a két ember akár még igazat is mondhatott. De, mint említettem, nem volt bizonyítékuk. Mindenesetre, itt végz dik a történet. Téved! A történet itt kezd dött! Az én számomra... - Értem - mondta Bourne; igyekezett, hogy hangja ismét természetesen csengjen. - Mi persze másképp tudtuk. És azt hittük, hogy a választásunkat tényekre alapozzuk. - Téves választás volt, uram. Az az igazság, amit elmondtam magának. - Igen, tudom. - Ezek szerint kompromisszumra jutottunk, igaz? - Miért is ne? - Nagyszer . - A n megkönnyebbülten a szájához emelte a poharát. - Meglátja, mindenkinek jobb lesz így. - Ez... most tulajdonképpen nem számít. - Bourne hangja alig hallatszott, s ezzel is tisztában volt. Mit is mondott? Mit mondott egy pillanattal korábban? Miért mondta?... Ismét ráborult a köd, hangosabbá vált a mennydörgés, a fájdalom újra belehasított a halántékába. - Úgy értem... úgy értem, hogy úgy van, amint mondja, jobb ez így mindenki számára. - Érezte, hogy Lavier élesen figyeli, tanulmányozza. - Ésszer megoldás. - Természetesen. Rosszul van? - Már mondtam, semmiség. Elmúlik. - Megnyugtató. Most pedig, megbocsátana egy percre? - Nem. - Jason elkapta a n karját.
- Kérem, uram. Csak a mosdóba kell mennem. Ha akarja, megvárhat az ajtó el tt. - Most elmegyünk. Majd kifelé menet. Bourne intett a pincérnek, a számlát kérte. - Ahogy kívánja - mondta a n , de közben le nem vette róla a szemét. Az elsötétített folyóson állt, a mennyezetbe süllyesztett lámpák fénypászmái között. Szemben vele volt a n i mosdó, ajtaján csupa aranyozott kisbet vel a felirat: femmes. Szép emberpéldányok, ragyogó n k, jóvágású férfiak haladtak el el tte szünet nélkül; az emberáradat keringése a Les Classiques forgalmát idézte. Jacqueline Lavier otthonosan mozgott itt. Egyébként már közel tíz perce tartózkodott a n i mosdóban, ami bizonyára nyugtalanította volna Jasont, ha képes lett volna az id vel tör dni. De most nem tudott; lázban égett. A zaj és a fájdalom felemésztette minden energiáját, úgy érezte, hogy idegvégz dései szabadon meredeznek, izomrostjai megduzzadnak, rémülten védekeznek minden küls hatás ellen. Mereven bámult el re. Az igazság szemében ott kísértett a múlt: a halottak megkeresték, és látta ket. Cain... Cain... Cain. Megrázta a fejét és fölpillantott a fekete mennyezetre. Összpontosítania kell, nem engedheti meg, hogy lezuhanjon, hogy elmerüljön a sötétséggel és süvölt szelekkel teli fekete szakadékban. Döntenie kell... Nem, már mindent eldöntött, most már csak az a kérdés, hogyan valósítsa meg döntéseit. Marie. Marie? Úristen, szerelmem, mennyire tévedtünk! Mély lélegzetet vett és az órájára nézett, arra a karórára, amelyet egy dél-franciaországi márki karcsú arany ékszeréért cserélt el. "Rendkívül ügyes ember, hallatlanul leleményes..." Semmi örömet nem lelt ebben a dicséretben. A n i mosdó ajtajára pillantott. Hol lehet Jacqueline Lavier? Miért nem jött még ki? Mit remélhet attól, ha odabent marad? Jasonnak az el bb volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezte az étteremf nököt, van-e bent telefon; a f nök közölte, hogy nincsen, s rámutatott a bejárat közelében lev fülkére. A n ott állt mellette, hallotta a kérdést, megértette, hogy miért érdekl dik. Vakító fény villant. Jason hátraugrott, háttal a falnak feszült, kezét a szeme elé kapta. A fájdalom! Úristen! Iszonyúan égett a szeme! - A nálunk töltött este emlékére, uram - szólalt meg élénk hangon egy fiatal n , aki vakus fényképez gépet tartott a kezében. - A felvétel pár perc múlva elkészül. A cég ajándéka. Bourne megdermedt, tudta, hogy nem törheti szét a gépet. Az újabb felismerés fokozódó rémülettel töltötte el. - Miért éppen engem? - kérdezte. - A menyasszonya kérte, uram - bólintott a n i mosdó felé a lány. - Odabent beszélgettünk. Ön szerencsés ember, a hölgy nagyon bájos teremtés. Megkért, adjam át önnek ezt. - A lány egy összehajtogatott papírt nyújtott át Jasonnak, és egy pillanattal kés bb már a kijárat felé libegett. "Aggaszt a betegsége, s bizonyos vagyok, hogy ugyanígy magát is aggasztja, kedves új barátom. Lehet, hogy maga az, akinek mondja magát, de az is lehet, hogy nem az. Körülbelül félóra múlva tudni fogom a választ. Egy rokonszenves vendéget megkértem, hogy telefonáljon valahová, és az a fényképfelvétel már úton van Párizs felé. Ezt maga éppannyira képtelen megakadályozni, mint azt, hogy bizonyos személyek most autóval Argenteuil-be jöjjenek. Ha valóban kompromisszumra jutottunk, a fentiek közül egyik sem fogja aggasztani - a maga betegsége viszont aggaszt engem -, s mihelyt a társaim megérkeznek, folytatjuk majd beszélgetésünket. Azt mondják, Cain kaméleon, aki mindig más alakban jelenik meg, s nagyon meggy z en játssza a szerepét. Azt is beszélik, hogy hajlamos az er szakra és a dührohamokra. Ezek is betegségek, igaz?" Bourne egy taxi egyre távolodó lámpája nyomában rohant a sötét argenteuil-i utcán. Végül zihálva megállt; körülnézett, nem lát-e egy másik taxit, de se közel, se távol nem mutatkozott egyetlen kocsi sem. Az étterem portása közölte vele, ha taxit rendel, az csak tíz-tizenöt perc múlva érkezik meg, miért nem kért az úr korábban egyet? Csapdát állítottak neki, pedig egyenesen belesétált.
Ott elöl! Egy fénypont; egy másik taxi! Nekiiramodott. Meg kell állítania, vissza kell jutnia Párizsba. Marie-hoz. Megint a labirintus. Vakon rohant, s végül rádöbbent, hogy nincs menekülés. Ezúttal azonban egyedül fog bolyongani a labirintusban - döntése megmásíthatatlan volt. Ezúttal nem lesz sok beszéd, vita, nem fognak ordítozni egymással, nem hangzanak majd el szerelemre és bizonytalanságra alapozott érvek. Most már tudta, kicsoda is ... hogy mi volt. Jogosan vádolják a szörny b nökkel - ahogyan azt már korábban is gyanította. Egy-két óra néma csöndre van szüksége. Csupán figyelni, nyugodtan beszélgetni bármir l, csak az igazságról nem. Szeretni. S azután elmegy; Marie sohasem fogja megtudni, hogy mikor, pedig sohasem mondhatja meg neki, hogy miért ment el. Ennyivel tartozik neki; egy ideig rettenetesen fájni fog Marie-nak, de ez a fájdalom sokkal kisebb lesz, mint az, amelyet Cain stigmája okozna neki. Cain! Marie. Marie! Mit tettem? - Taxi! Taxi! 18. "T nj el Párizsból! Azonnal! Bármit is csinálsz, hagyd abba és t nj el!... Ez a kormány utasítása. Azt akarják, hogy t nj el onnan. El akarják szigetelni azt az embert." Marie elnyomta a cigarettáját az ágy melletti kis asztalon lév hamutartóban. Pillantása a Potomac Quarterly három év el tti számára esett, s kis id re elt n dött azon, milyen szörny játékra kényszerítette t Jason. - Nem engedelmeskedem! - mondta hangosan önmagának, s megriadt a saját hangjától az üres szobában. Az ablakhoz ment, ugyanahhoz az ablakhoz, amely el tt nemrég még Jason állt, és az utcát bámulva, rémülten próbálta megértetni magát vele. "Meg kell tudnom bizonyos dolgokat... annyit, hogy dönteni tudjak... de talán nem mindent. Énem egyik felének lehet séget kell kapnia... hogy meneküljön, elt njön. Az lehetetlen, hogy ne tudjam azt mondani magamnak: ami volt, az már nincsen, s t lehet, hogy soha nem is volt, mert nincsenek emlékeim róla. Amire az ember nem tud visszaemlékezni, az nem is létezett... a számára." - Drágám, drágám. Ne hagyd, hogy ezt tegyék veled! - Hangosan kimondott szavain ezúttal nem hökkent meg, mert úgy érezte, mintha Jason ott lenne vele a szobában, figyelne, megfogadná a saját szavait, hajlandó lenne elmenekülni, elt nni... vele. De a lelke mélyén tudta, hogy ezt nem teheti meg; nem nyugodhat bele a féligazságba vagy egy hazugság háromnegyedébe. "El akarják szigetelni azt az embert." - Kik? A válasz Kanadában található, Kanadától pedig elvágták; újabb csapda. Jasonnak igaza volt abban, amit Párizsról mondott, ezt Marie is így érezte. Bármi legyen is az, itt van. Ha találnának valakit, aki föllebbenthetné a fátylat és megmutatná neki, hogy manipulálják, akkor a többi kérdéssel már meg tudna birkózni, a válaszok már nem kergetnék az önemésztésbe. Ha meg lehetne gy zni arról, hogy nem számít, milyen elfeledett b nöket követett el, mert csupán bábu volt egy jóval nagyobb b ntényben, akkor félre tudna állni, képes lenne elt nni vele együtt. Mert igenis minden viszonylagos. És Jasonnak nem arról kellene meggy znie önmagát, hogy a múlt nem létezik többé, hanem hogy valamikor létezett, de együtt lehet élni és meg lehet békülni vele. Erre az ésszer gondolatmenetre van szüksége, azt kell felfognia, hogy bármi történt is a múltban, az sokkalta kevesebb, mint amit az ellenségei el akarnak hitetni róla a világgal. t tették meg b nbaknak, az halálával akarják helyettesíteni egy másik ember halálát. Bárcsak megértené ezt, bárcsak meg tudná gy zni err l! Mert ha nem képes erre, el fogja veszíteni. Elkapják és megölik.
k. - Kik maguk? - kiáltotta az ablaknak, a párizsi utca fényeinek. - Hol vannak? Egyszerre csak jeges fuvallat csapta meg az arcát, annyira érzékelhet en, mintha az üvegtáblák megolvadtak volna és az éjszakai leveg beáramlana a szobába. Torka összeszorult, egy pillanatig nyelni sem tudott... elállt a lélegzete. Elmúlt a pillanat, ismét lélegzethez jutott. Megrémült; egyszer már el fordult vele ilyesmi, els párizsi éjszakájukon, amikor kilépett a kávéházból, hogy megkeresse Jasont a Cluny lépcs jén. Ahogy ment a Saint-Michelen, akkor történt: a jeges szél, elszorult a torka... és akkor is egy pillanatra nem kapott leveg t. Kés bb úgy vélte, tudja, mi volt az oka: ugyanabban a pillanatban, több sarokkal arrébb, a Sorbonne-on Jason villámgyors elhatározásra jutott, amelyet alig néhány perccel kés bb megmásított ugyan, de akkor döntött. Akkor határozta el, hogy nem tér vissza hozzá. - Hagyd abba! - kiáltotta Marie. - rület tette hozzá fejét csóválva. Rápillantott az órájára. Már több mint öt órája elment; hol van? Hol van? Bourne a kopottas eleganciájú montparnasse-i szálloda el tt szállt ki a taxiból. Tudta, hogy a következ hatvan perc lesz rövid emlék élete legnehezebb órája - életének, amely egyetlen sötét r volt Port Noir el tt, s lidércnyomás azóta. A lidércnyomás folytatódni fog, de most már egyedül él majd vele; túlságosan szereti Marie-t, semhogy azt kívánja t le, is élje át a rettenetet. Majd megtalálja a módját, hogy t njön el, s magával visz minden bizonyítékot, amit Marie összefüggésbe hozhat Cainnal. Egyszer a dolog: elmegy a képzeletbeli találkozóra és nem tér vissza. Csak egy üzenetet ír majd neki: "Vége. Megtaláltam az útjelz imet. Menj vissza Kanadába és senkinek ne mondj semmit, mindkett nk érdekében. Tudom, hol találhatlak meg." Az utolsó mondat becstelenség, sohasem fogja megtalálni, de meg kell hagyni neki ezt a parányi, gyöngéd reményt, ha másért nem, hogy hajlandó legyen fölszállni egy Ottawába induló gépre. S id vel majd eljön a nap, amikor együtt töltött heteik egy mélyen meg rzött, homályos titokká halványulnak: rövid ideig tartó, csodálatos, titkos gazdagság, amit csak kivételesen meglev pillanatokban tárnak fel és érintenek meg. Ennyi és nem több, mert élni csak az eleven emlékekért érdemes; a szunnyadó emlékek elveszítik értelmüket. Ezt nálánál jobban senki sem tudja. Átvágott az el csarnokon, bólintott a portásnak, aki újságjába temetkezve egy magas széken kuporgott a márványpult mögött; csak annyi id re pillantott fel, hogy megállapítsa, az egyik vendég érkezett meg. A lift zakatolva, nyögve kúszott föl az ötödik emeletre. Jason mély lélegzetet vett és kinyitotta az ajtót. Eltökélte, hogy okvetlenül kerülni fogja a drámai jeleneteket, sem szavaival, sem külsejével nem fogja megrémíteni Marie-t. A kaméleonnak most az erd csöndes zugaival kell egybeolvadnia, ahol nincsenek semmilyen nyomok. Tudta, mit fog mondani, gondosan megfontolta a szavait, akárcsak a megírandó levelet. - Szinte egész éjszaka egyedül járkáltam mondta, miközben magához vonta Marie-t, megsimogatta sötétvörös haját-és a vállára fektette a fejét. Sajgott mindene. - Lárva arcú elárusítókat kérdezgettem, meghallgattam lelkes, de semmitmondó közléseiket, meg keser iszapnak álcázott kávét ittam. A Les Classiques is csak elfecsérelt id volt, kész állatkert az a hely. Majmok és pávák riszálják magukat, de nem hiszem, hogy bárki is tudna valamit. Van ugyan egy halvány lehet ség, de az is lehet, hogy csak egy eszes francia, aki meg akar ismerkedni egy gazdag amerikaival. - Férfi? - kérdezte Marie. Már alig remegett. - A telefonközpont-kezel - mondta Bourne; elfojtva a vakító robbanások, a sötétség és a süvölt szelek képét, amint fölmerült el tte az ismeretlen és mégis oly jól ismert arc. Az a férfi most csak ürügyként szolgált; félrelökte a képeket. - Megállapodtunk, hogy éjfél körül találkozunk a Hastrinque-ban, a rue Hautefeuille-ön. - Mit mondott?
- Nagyon keveset, de az elég volt, hogy fölkeltse a figyelmemet. Láttam, mennyire figyel, amikor kérdezem. Eléggé zsúfolt volt a hely, így azután szabadon mozoghattam és beszélhettem az eladókkal. - Miket kérdeztél t le? - Ami eszembe jutott. F ként az igazgatón r l, vagy a fene tudja, hogy hívják. Ha arra gondolok, ami ma délután történt, s valóban a közvetlen összeköt Carloshoz, akkor estére már legalábbis hisztérikusnak kellett volna lennie. Láttam a n t. Nem volt hisztérikus; úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, azonkívül, hogy nagy forgalom volt a szalonban. - De hát valóban az összeköt , ahogy gondoltad. D'Amacourt ezt világosan elmagyarázta. A záradék. - Csak közvetett összeköt . Fölhívják telefonon, és meghagyják neki, mit mondjon, csak azután telefonál újra. - Végtére is, gondolta Jason, a kitalált értékelés a valóságon alapul: Jacqueline Lavier valóban csak közvetett összeköt . - Nem járkálhattál körbe-körbe, kérdez sködve, anélkül, hogy ne keltsél gyanút - tiltakozott Marie. - Dehogynem - felelte Bourne. - Ha egyszer amerikai író vagyok, aki egy országos képeslap számára cikket ír a Saint-Honoré üzleteir l. - Remek ötlet volt, Jason. - Bevált. Senki sem akar kimaradni. - S mit tudtál meg? - A legtöbb efféle szalonhoz hasonlóan, a Les Classiques-nak is megvan a maga vev köre, csupa gazdag ember, rendszerint ismerik egymást, meg aztán a szokványos házastársi cselszövések és házasságtörések, amelyek elengedhetetlen kellékei ennek a világnak. Carlos tudta, mit csinál, szabályszer üzenetközvetít van ott, csak persze nem lehet megtalálni a telefonkönyvben. - Ezt mind elmondták neked? - kérdezte Marie. Megragadta Jason karját, és er sen a szemébe nézett. - Hát nem szó szerint - felelte Jason, mert észrevette, hogy Marie arcán átsuhan a kétkedés árnya. Mindig annak a Bergeronnak a tehetségét emelték ki, de hát a dolgok egymásból következnek. Az ember ki tud alakítani egy célt. Úgy t nik, a szalonvezet n áll mindennek a középpontjában. Abból, amit megtudtam róla, az a benyomásom, hogy egy társasági pletykafészek, de nekem biztosan csak annyit tudna mondani, hogy egyszer en szívességet tett valakinek, kis figyelmességet, meg hogy valakir l, aki szintén szívességet tett másvalakinek, ki fog derülni, hogy más, mint akinek mondta magát. A f nök valószín leg kinyomozhatatlan. Ennyire jutottam. - S mit akarsz ma éjszaka azzal a találkozóval a Bastrinque-ban? - Az a férfi odajött hozzám, amint éppen kifelé indultam, és valami nagyon furcsát mondott. Jasonnak a hazugságnak ezt a részletét nem kellett kitalálnia. Egy papírlapon olvasta ezeket a szavakat, alig egy órája, egy elegáns argenteuil-i étteremben. - Azt mondta: "lehet, hogy maga az, akinek mondja magát, de az is lehet, hogy nem az." Majd javasolta, hogy kés bb igyunk meg valamit együtt, távol a Saint-Honorétól. - Bourne látta, hogy Marie egyre kevésbé kételkedik. Sikerült; Marie elfogadta a hazugságszövevényt. Miért is ne? Hiszen hallatlanul ügyes, rendkívül találékony. Nem viszolygott a dicsérett l; valóban Cain. - Lehet, hogy az, Jason. Azt mondtad, hogy csak egyetlen emberre van szükséged; lehet, hogy az! - Majd elválik. - Bourne az órájára nézett. Megkezdte a visszaszámlálást a távozásig; most már nem volt visszaút. - Majdnem két óránk van még. Hol hagytad az aktatáskát? - A Meurice-ben. Be is jelentkeztem. - Hozzuk el és menjünk el vacsorázni. Ugye, nem is ettél? - Nem... - Marie fürkész tekintettel méregette. - Miért ne hagyjuk a táskát ott, ahol van? Tökéletesen biztos hely, amiatt nem kell aggódnunk.
- És mi van akkor, ha innen is hirtelen kell távoznunk? - mondta Jason szinte gorombán, és a komódhoz lépett. Most már minden a fokozatokon múlott; lassan fokozódott az ingerültség, megjelent a szavakban, a pillantásokban, az érintésben. Semmi riasztó jel nem volt, semmi hamis h si póz, Marie úgyis átlátna az efféle taktikázáson. Csak annyi, hogy kés bb megértse az igazságot, amikor elolvassa a levelet: "Vége. Megtaláltam az útjelz imet..." - Mi baj van, drágám? - Semmi. - A kaméleon elmosolyodott. - Csak fáradt vagyok. Elcsüggedtem. - Az isten szerelmére, miért? Egy férfi bizalmas találkozót kért t led kés éjszaka, valaki, aki egy telefonközpontot kezel. Talán nyomra tud vezetni. Arról is meg vagyok gy z dve, hogy Carlos összeköt jeként csakis az a n jöhet számításba; nem létezik, hogy semmit se tudjon mondani, akár akarja, akár nem. Elég morbidul hangzik, de szerintem inkább fel kéne lélegezned. - Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni mondta Jason, s közben Marie arcát nézte a tükörben. Ahhoz neked is látnod kellene, amit én láttam abban a szalonban. - Amit te láttál? - Ez kérdés volt. - Amit én láttam. - Ez kijelentés volt. - Az egy más világ - folytatta Bourne és maga elé húzta a whiskysüveget meg a poharat. - Más emberek. Selymes, gyönyör és léhán sejtelmes, rengeteg parányi reflektorral, tömérdek fekete bársonnyal. Nem vesznek azok komolyan semmit, csak a pletykát és a saját passzióikat. Amilyen kelekótyák, beleértve azt a n t is, bármelyik lehet Carlos összeköt je, úgy, hogy nem is tud róla, még csak nem is sejti. Egy olyan típusú gengszter, mint Carlos, nyilván fölhasználja ezeket az embereket. Bárki nyugodt lélekkel fölhasználhatja ket. Én is... Ezt láttam. S ez a csüggeszt . - Meg ésszer tlen. Akármit láttál is, azok az emberek mindig nagyon tudatosan döntenek, éppen a saját passzióik érdekében. Ezek az emberek ugyanis gondolkodnak. Én is gondolkodom, és tudod, mi jutott eszembe? Az, hogy iszonyúan fáradt lehetsz, éhes vagy, meg szükséged lenne egy-két pohár italra is. Bárcsak elhalaszthatnád ezt a ma éjszakai dolgot, mára már épp elég volt. - Azt nem lehet - felelte éles hangon Bourne. - Rendben van, ha nem, hát nem - válaszolta védekez en Marie. - Sajnálom, hogy fölcsattantam. - Igen, tudom. - Marie a fürd szoba felé indult. - Egy kicsit rendbe hozom magam és már mehetünk is. Töltsél magadnak egy nagy adagot, drágám. Nagyon ideges vagy. - Marie? - Tessék. - Próbálj megérteni. Földúlt az, amit ott találtam. Azt hittem, másmilyen lesz. Könnyebb. - Miközben te kerestél, Jason, én vártam. Nem tudtam semmit. Az sem volt könnyebb. - Azt hittem, föl akarod hívni Kanadát. Nem telefonáltál? Marie egy pillanatig hallgatott. - Nem - mondta azután. - Túl kés volt. A fürd szoba ajtaja becsukódott mögötte. Bourne odament az íróasztalhoz, a mappából kivett egy papírlapot, fogta a golyóstollat és leírta a kitervelt szöveget. "Vége. Megtaláltam az útjelz imet. Menj vissza Kanadába és senkinek ne mondj semmit, mindkett nk érdekében. Tudom, hol találhatlak meg." Összehajtogatta a papírlapot, betette egy borítékba, de még nem ragasztotta le. El húzta a tárcáját, francia és svájci bankjegyeket vett el , becsúsztatta ket az összehajtogatott papírlap mögé és lezárta a borítékot. Azután nagybet kkel ráírta: MARIE. Nagyon szerette volna még odaírni a név után: szerelmem, egyetlen szerelmem. De nem tette meg. Nem tehette meg. Nyílt a fürd szoba ajtaja. Bourne a zakója zsebébe süllyesztette a borítékot. - Ez aztán gyorsan ment - mondta. - Igen? Nekem nem úgy t nt. Mit csinálsz?
- Tollra volt szükségem - felelte Bourne és fölvette a golyóstollat. - Ha az a fickó tényleg tud mondani valami fontosat, legyen nálam egy toll, amivel leírhatom. Marie a komódnál állt; tekintete a száraz, üres poháron állt meg. - Nem ittál semmit. - Nem a pohárból ittam. - Értem. Mehetünk? A folyosón álltak, várták a zakatoló liftet; kínos volt a csönd, voltaképpen elviselhetetlen. Bourne megfogta Marie kezét. Amint hozzáért, Marie is er sen megfogta az övét, aztán szembefordult Jasonnal. Tekintete arról árulkodott, hogy minden önuralmára szüksége van, bár maga sem tudta, hogy miért. Halk jeleket küldtek egymás felé; nem elég hangosakat vagy durvákat, hogy riadónak lehessen tekinteni ket, de azért jelek voltak. Marie felfogta ket. Mindez már a visszaszámlálás része volt, Bourne távozásának kegyetlen, visszavonhatatlan el játéka. Úristen, mennyire szeretlek. Itt állsz szorosan mellettem; egymáshoz érünk és én meghalok. De te nem halhatsz meg velem. Nem szabad. Én vagyok Cain. - Minden rendben lesz - mondta Bourne. A fémketrec zajosan behuppant a sz k helyre. Jason kinyitotta a rézrácsos ajtót, azután váratlanul halkan elkáromkodta magát. - A fene egye meg, ottfelejtettem! - Micsodát? - A tárcámat. A komódfiókban hagytam ma délután, arra az esetre, ha bármi baj történnék a SaintHonorén. Várj meg lent az el csarnokban. - Gyöngéden betuszkolta a liftajtón, s szabad kezével megnyomta a gombot. - Mindjárt jövök én is. - Becsukta a rácsos ajtót; a rézdíszekt l nem látta Marie ijedt szemét. Megfordult és visszasietett a szobába. Amint belépett, el húzta zsebéb l a levelet és az éjjeliszekrény-lámpa talpának támasztotta. Rámeredt a borítékra, és elviselhetetlen fájdalom csapta meg. - Isten veled, szerelmem - suttogta. Bourne kint várt a szemerkél es ben a Hotel Meurice el tt, a rue de Rivolin; a bejárati üvegen át figyelte Marie-t: a recepciós pultnál állt, aláírta a nyugtát, és éppen átvette a táskát. Láthatóan a számlát kérte a kissé meglep dött portástól, és pénzt vett el , hogy kifizesse a nem egészen hat órán át elfoglalt szobát. Két percbe se tellett, amíg átnyújtották neki a számlát, vonakodva, mert a Meurice-ben nem illett így viselkednie egy vendégnek. A párizsi szállodákban általában nem kedvelik az ilyen tétova hölgyeket. Marie kilépett a szálloda ajtaján, odament az árnyékban álló Bourne-hoz, aki a bejárattól balra várt rá a szitáló ködben. Átadta neki az aktatáskát, er ltetetten elmosolyodott. Amikor megszólalt, úgy t nt, mintha alig kapott volna leveg t. - Annak a portásnak valamiért nem tetszettem. Szerintem biztos benne, hogy valami sötét dologra kellett a szoba. - Mit mondtál neki? - kérdezte Bourne. - Csak azt, hogy megváltoztattam a terveimet. - Helyes, minél kevesebbet mond az ember, annál jobb. A neved ott szerepel a bejelent n. Találj ki valami ürügyet, miért voltál itt. - Találjak ki...? Én találjak ki valami ürügyet? - Er sen Bourne szemébe nézett; a mosoly már elt nt az arcáról. - Természetesen úgy értem, hogy majd kitalálunk valamit. - Természetesen. - Menjünk. - Elindultak a sarok felé. Nagy forgalom, nagy zaj volt az utcán, egyre er sebben szemerkélt az es , átláthatatlanná vált a köd. Érezni lehetett, hogy pillanatokon belül zuhogni fog. Bourne belekarolt Marie-ba, nem azért, hogy irányítsa, de még csak udvariasságból sem, hanem azért, mert meg akarta érinteni, érezni akarta a testét. Olyan kevés idejük volt már.
Cain vagyok. A halál vagyok. - Nem mehetnénk lassabban? - kérdezte élesen Marie. - Tessék? - Jason csak ekkor kapott észbe, hogy szinte szalad; néhány pillanatra ismét a labirintusban járt, rohant a folyosókon, száguldott, érzékelte a környezetét, mégsem érzett semmit. Felpillantott, és nyomban talált ürügyet a sietségre. A sarkon, egy tarkabarka újságkioszk el tt üres taxi állt meg, a sof r a nyitott ablakon át szólt ki az újságosnak. - El akarom kapni azt a taxit - mondta Bourne, anélkül, hogy lassított volna. - Mindjárt szakadni fog az es . Éppen akkor értek lélekszakadva a sarokra, amikor az üres taxi nekilódult és balra fordult a rue de Rivoli forgatagába. Jason bosszúsan fölnézett az esti égboltra, érezte, hogy ömlik a víz az arcára. Ez már igazi es volt. Az újságkioszk bizonytalan fényében Marie-re pillantott, aki összerándult a váratlan hideg zuhanytól. De nem összerándult, hanem rámeredt valamire... Hitetlenkedve, döbbenten meredt valamire. Hirtelen fölsikoltott, arca eltorzult, jobb tenyerét a szájára tapasztotta. Bourne elkapta és a fejét átnedvesedett felölt jébe temette, de Marie megállíthatatlanul sikoltott. Bourne hátrafordult, hogy megállapítsa, mi okozta Marie hisztériás rohamát. Most már is látta, és a másodperc tört része alatt tudta, hogy semmi sem lesz a visszaszámlálásból. Elkövette a végs b ntényt; most már nem hagyhatja el Marie-t. Most nem, még nem. Az újságosállvány legfels rekeszében ott virított egy kora reggeli bulvárlap, és az imbolygó fényekben szinte harsogott a fekete bet s f cím: A GYILKOS PÁRIZSBAN! EGY N T K RÖZNEK A ZÜRICHI GYILKOSSÁGOK ÜGYÉBEN MILLIÓS LOPÁSSAL GYANÚSÍTJÁK Az ordító cím alatt Marie St. Jacques fényképét hozta a lap. - Hagyd abba! - súgta Jason, és testével takarta el Marie arcát a kíváncsi rikkancs pillantása el l. Aprópénzért kotorászott a zsebében. A tálcára dobta a pénzt, kihúzott két újságot, azután Marie-t gyöngéden maga el tt tolva elindult az es áztatta, sötét járdán. Most már mindketten a labirintusban voltak... Bourne kinyitotta az ajtót és bevezette Marie-t a szobába. A n mozdulatlanul állt, Jasonra szegezte a szemét, arca sápadt és rémült volt, zihálva lélegzett, áradt bel le a rettegés és a düh. - Hozok neked valamit inni - mondta Jason és a komód felé indult. Miközben töltött, tekintete a tükörre tévedt, s egyszeriben leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy bezúzza az üveget, annyira gy lölte a saját tükörképét. Úristen! Mit csináltam! Cain vagyok. A halál vagyok. Egyszerre meghallotta Marie elfojtott kiáltását, megfordult, de már nem tudta megakadályozni; túl messze állt t le, hogy kitépje azt a szörny séges levelet a kezéb l. Szentséges úristen, err l megfeledkezett! Marie megtalálta a borítékot az éjjeliszekrényen és elolvasta a levelét. Sikolya a fájdalom vel ig ható, iszonyú kiáltása volt. - Jason...! - Kérlek! Ne! - Odaugrott hozzá és két kézzel megragadta. - Nem számít! Már nem számít! Kétségbeesetten kiáltozott, látván, hogy Marie szeméb l patakzik a könny és végigcsorog az arcán. - Hallgass meg! Ez akkor volt, nem most. - El akartál menni! Istenem, el akartál hagyni! - Marie szeme megüvegesedett, két vakon mered rémült körré dermedt. - Tudtam! Éreztem! - Mert én éreztettem veled! - mondta Jason és kényszerítette Marie-t, hogy nézzen rá. - De most már vége. Nem hagylak el. Hallgass meg! Nem hagylak el! Marie ismét fölsikoltott: - Nem kaptam leveg t!... Olyan hideg volt! Jason magához vonta, karjaiba zárta.
- Mindent elölr l kell kezdenünk. Próbáld megérteni. Minden megváltozott, és én nem tudok változtatni azon, ami voltam... de nem hagylak el. Így semmiképpen sem. Marie Jason mellének feszítette a kezét, könnyáztatta arcát hátrahajtotta. - Miért, Jason? - nyöszörögte. - Miért? - Majd kés bb. Most nem. Most ne szólj semmit. Csak ölelj át, és engedd, hogy én is átöleljelek. Teltek-múltak a percek, a hisztérikus roham csökkent, a valóság ismét éles körvonalakat öltött. Bourne a karosszékhez támogatta Marie-t, akinek a ruhaujja beleakadt a kirojtosodott csipketerít be. Mindketten elmosolyodtak, amikor Bourne letérdelt mellé, és némán megfogta a kezét. - Mi lesz azzal az itallal? - törte meg végül a csöndet. - Gondolom, jólesne - felelte Marie, és egy pillanatra szorosabban markolta Jason kezét, ahogy a férfi fölkelt a padlóról. - Már jó régen kitöltötted. - Nem romlik meg. - A komódhoz lépett, és két félig teli whiskyspohárral jött vissza. Marie elvette az egyiket. - Jobban vagy? - kérdezte Jason. - Nyugodtabb vagyok. De még elég nagy bennem a z rzavar... és persze a rémület. Talán dühös is vagyok, nem is tudom. Nagyon félek; nem merek gondolkodni a dolgon... - Lehunyt szemmel ivott, fejét hátrahajtotta a fotel támlájára. - Miért tetted ezt, Jason? - Mert úgy gondoltam, meg kell tennem. Ez a legegyszer bb válasz. - Ez nem válasz, ez semmi. Ennél többet érdemlek. - Hát persze hogy többet érdemelsz, és meg is kapod. Most már nincs más megoldás, mindent meg kell tudnod, mindent meg kell értened. Meg kell védened magad. - Megvédenem... Jason fölemelt kézzel félbeszakította. - Err l majd kés bb beszélünk. Mindenr l, ha úgy akarod. De legel ször azt kell megtudnunk, mi történt... nem velem, hanem veled. Innen kell kiindulnunk. Képes vagy erre? - Az újság? - Igen. - Isten látja lelkemet, érdekel a dolog - mosolyodott el halványan Marie. - Jó. - Jason odament az ágyhoz; amikor bejöttek, oda dobta a két újságot. - Mind a ketten elolvassuk. - Semmi átverés? - Semmi átverés. Némán olvasták el a hosszú cikket, amely a Zürichi gyilkosságokról számolt be. Marie id nként leveg után kapkodott, annyira megdöbbent azon, amit olvasott, máskor meg hitetlenkedve csóválta a fejét. Bourne egy szót sem szólt, Fölismerte Ilich Ramirez Sanchez kézjegyét. Carlos a világ végére is követni fogja Caint. Meg fogja ölni. Marie St. Jacques feláldozható kis állatkának számított, csaléteknek, éppúgy halál várt rá a csapdában, mint Cainra. Cain vagyok. A halál vagyok. A cikk voltaképpen két írásból állt, mindkett tények és a koholmányok sajátos keveréke volt, mihelyt elfogytak a tények, helyükbe lépett a spekuláció. Az els rész egy kanadai kormányhivatalnokot, egy közgazdászn t, bizonyos Marie St. Jacques-ot mutatott be, aki jelen volt három gyilkosság színhelyén, és az ujjlenyomatai alapján a kanadai kormány meger sítette a személyazonosságát. A rend rök megtalálták a helyszínen a Carillon du Lac szálloda egy szobakulcsát, melyet feltehet en a Guisan rakparti er szakos cselekmények során vesztettek el. Marie St. Jacques szobájának a kulcsa volt, a szálloda portása adta át neki, aki nagyon jól emlékezett rá, és arra is, hogy a hölgy mindvégig rendkívül zavart, szorongó állapotban volt. Az utolsó tárgyi bizonyíték egy kézi l fegyver volt, amelyet a Steppdeckstrasse közelében találtak egy sikátorban, két másik gyilkosság közvetlen közelében. A ballisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy ez volt a gyilkos fegyver, s ezen ismét csak találtak ujjlenyomatokat, amelyeket ugyancsak igazolt a kanadai kormány: Marie St. Jacques ujjlenyomatai voltak.
Ett l kezdve a cikk már elszakadt a tényekt l. Bizonyos bahnhofstrassei mendemondákról számolt be, miszerint sokmilliós lopás történt, számítógépes manipuláció segítségével, a Treadstone Hetvenegy nev amerikai konszern tulajdonában lév kódolt, titkos számláról. A cikk megnevezte a bankot is; minden más azonban homályban maradt, ködös volt, tények híján inkább csak találgatásokra hagyatkozott. "Meg nem nevezett források" szerint egy amerikai férfi, aki ismerte a kódjeleket, többmilliós összeget utalt át egy párizsi banknak, meghatározott személyeknek, névre szólóan: az engedményesek már Párizsban várták, igazolták magukat, fölvették a milliókat és elt ntek. A tranzakció sikerét annak tulajdonította a cikk, hogy az amerikai megszerezte a megfelel kódot a Gemeinschaft számlájához. Ez csakis úgy sikerülhetett neki, hogy megfejtette a banknak a betét évére, hónapjára és napjára vonatkozó számkódját, a titkos betétek esetében ugyanis ez a szabvány nyilvántartási eljárás. A kód feltörése csakis igen fejlett számítógéptechnika, valamint a svájci bankgyakorlat alapos ismerete segítségével sikerülhetett. Kihallgatása során a bank egyik tisztvisel je, Herr Walther Apfel elismerte, hogy vizsgálat van folyamatban az amerikai céggel kapcsolatos ügyekben, de a svájci törvények értelmében "a bank nem kíván további nyilatkozatokat tenni, senkinek sem". Ezt követ en a cikk azt vizsgálta, milyen szerepe lehetett az ügyben Marie St. Jacques-nak. Azt írták róla, hogy a kanadai kormány alkalmazásában álló közgazdászn igen alapos ismeretekkel rendelkezik a nemzetközi bankügyletekre vonatkozóan, valamint képzett számítógép-programozó. A cikk b nrészességgel vádolta Marie-t, mondván, hogy a fantasztikus méret lopáshoz az szakértelmére volt szükség. A szerz azt is megemlítette a cikkben, hogy Marie St. Jacques-ot állítólag a lopással szintén gyanúsított férfi társaságában látták a Carillon du Lacban. Marie fejezte be els ként a cikk olvasását, a földre ejtette az újságot. Az ágy szélén ül Bourne föltekintett a papírzörgésre. Marie a falat bámulta; sajátos, mélázó der ült ki az arcára. Bourne mindenre el volt készülve, csak erre nem. Gyorsan végzett a cikkel, szorongás fogta el, reménytelennek látta a helyzetüket. Néhány percig szólni sem tudott. De azután összeszedte magát. - Csupa hazugság - mondta. - Miattam eszkábálták össze ket, azért, aki és ami én vagyok. Téged akarnak kifüstölni, hogy engem megtaláljanak. Sajnálom, olyan rettenetesen sajnálom, hogy el sem tudom mondani. Marie elfordította a tekintetét a falról és Bourne-re nézett. - Többr l van itt szó, mint hazugságokról, Jason - mondta. - Túl sok benne az igazság ahhoz, hogy csupa hazugság legyen az egész. - Igazság? Egyedül az igaz, hogy Zürichben voltál. Sohasem nyúltál pisztolyhoz, soha nem jártál a Steppdeckstrasse közelében lev sikátorban, nem vesztetted el a szállodai kulcsodat, és a Gemeinschaftnak a közelében sem voltál. - Jó, ez rendben van; de én nem err l az igazságról beszélek. - Hát melyikr l? - A Gemeinschaft, a Treadstone Hetvenegy, Apfel. Ez mind igaz, s az, hogy ezeket megemlítették, f leg Apfel vallomását, egyszer en hihetetlen. A svájci bankárok óvatos emberek, nem znek csúfot a törvényb l, méghozzá így; a börtönbüntetések ehhez képest túlságosan súlyosak. A banktitokra vonatkozó rendelkezések szentek és sérthetetlenek Svájcban. Apfel hosszú évekre börtönbe kerülhet, amiért elmondta, mit tett, de már azért is elítélnék, ha csak célzást tett volna egy ilyen számlára, nemhogy név szerint meg is említi. Hacsak nem egy olyan hatóság utasította, hogy nyilatkozzon, amelyiknek arra is van hatalma, hogy áthághassa a törvényeket. - Elhallgatott, tekintetét ismét a falra szegezte. - Miért? Miért említették meg a cikkben a Gemeinschaftot, a Treadstone-t meg Apfelt? - Megmondtam már. Mert el akarnak engem kapni, és tudják, hogy együtt vagyunk. Carlos tudja, hogy együtt vagyunk. Ha megtalál téged, megtalál engem is. - Nem, Jason, itt még Carlosnál is többr l van szó. Te nem ismered a svájci banktörvényeket. Ezt még Carlos sem érhette el. - Bourne-re pillantott, de nem látta; Marie immár az körötte örvényl
ködön próbált átlátni. - Ez a cikk nem egy, hanem két történet. Mindkett t hazugságokból tákolták össze, s a köztük lév kapcsolatot is nagyon a hajánál fogva próbálják el rángatni. Egy ilyen bankválságot tudniillik csakis és kizárólag azután hoznának nyilvánosságra, ha már alapos és titkos vizsgálat támasztja alá a tényeket. A második történetet pedig, azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy több milliót loptak a Gemeinschafttól, megint csak egy hazugsággal akarják összehozni, mondván, hogy engem azért köröznek, mert megöltem három férfit Zürichben. Ezt utólag tették hozzá. Szántszándékkal. - Lennél szíves ezt megmagyarázni? - Teljesen nyilvánvaló, Jason. Hidd el, tudom, mit beszélek; itt van a szemünk el tt. - Micsoda? - Valaki üzenni akar nekünk. 19. A nagy, négyajtós, katonai személykocsi dél felé száguldott a manhattani East River Drive-on; reflektorai fényében hatalmas hópelyhek kavarogtak. A hátsó ülésen egy rnagy szundikált, hosszú testével befészkelte magát a sarokba, lábát rézsút kinyújtotta. Ölében irattáskát tartott, amelynek fogantyújához fémkapocs er sített egy vékony nejlonzsineget, a zsineg a jobb kabátujján át, a zubbonya alatt a derékszíjához vezetett. Az elmúlt kilenc órában mindössze kétszer oldották le róla ezt a biztonsági berendezést: el ször amikor elrepült Zürichb l, másodszor amikor megérkezett a Kennedy repül térre. Mindkét helyen azonban amerikai kormánytisztvisel k figyelték a vámtiszteket - pontosabban az irattáskát. Velük sem közölték, miért kell így eljárniuk; pusztán parancsot kaptak, hogy figyeljék a vámvizsgálatot, és ha a legcsekélyebb eltérést észlelnék a szokványos eljárástól, vagyis ha valaki illetéktelen érdekl dést tanúsítana az irattáska iránt, nyomban lépjenek közbe. Szükség esetén akár fegyveresen is. Hirtelen halk, dallamos csipogás hallatszott; az rnagy fölnyitotta a szemét, és bal kezét az arca elé kapta. A hang a karórájából jött. Megnyomott rajta egy gombot és rásandított a kétsávos, világító számlapra. Az els sáv a zürichi, a második a New York-i id t mutatta; a riasztójelzést huszonnégy órája állították be, amikor távirati úton megkapta a-parancsot. A jelzés alapján tudta, hogy az adás várhatóan három percen belül megkezd dik. Megkezd dik - gondolta az rnagy -, feltéve, ha a Vassegg maga is olyan pontos, mint ahogyan azt az alárendeltjeit l megköveteli. Nyújtózott egyet, közben kényelmetlenül egyensúlyoznia kellett az ölében fekv irattáskával, azután el reszólt a sof rnek. - rmester, legyen szíves, állítsa be az adóját ezernégyszázharminc megahertzre. - Igenis, uram. - Az rmester fölkattintott két kapcsolót a m szerfal alatti kapcsolótáblán, azután a tárcsát elforgatta a megadott frekvenciára. - Megvan, rnagy. - Köszönöm. Elér idáig a mikrofon zsinórja? - Nem tudom. Még sohasem próbáltam, uram. A sof r kiemelte a kis m anyag mikrofont a tartójából, és az ülés támláján át hátranyújtotta az rnagynak. - Úgy látom, elég hosszú - állapította meg. A hangszóróból statikus zörejek hallatszottak, a berendezés elektronikusan letapogatta és az esetleges lehallgatók felé zavarta a frekvenciát. Az üzenetnek most már pillanatokon belül be kellett futnia. Be is futott. - Treadstone? Treadstone, visszaigazolást kérek! - Treadstone, vétel - mondta Gordon Webb rnagy. - A vétel tiszta. Kezdje meg. - Hol tartózkodik? - Körülbelül egy kilométerre Triborough-tól délre, az East River Drive-on - jelentette az rnagy. - Id zítés elfogadható - hangzott a hangszóróból.
- Örülök, hogy így véli. Már nem éltem hiába, uram. A rövid hallgatásból ítélve, az rnagy megjegyzését nem értékelték. - Folytassa az útját. El ször elmegy a keleti Hetvenegyes utca százharminckilenchez. Ismételje meg. - Keleti hetvenegy, egy-három-kilenc. - A járm vét hagyja a körzeten kívül. Gyalog menjen. - Értettem. - Adás vége. - Vétel vége. - Webb visszaadta a mikrofont a sof rnek. - Felejtse el ezt a címet, rmester. A neve már úgyis rákerült egy nagyon rövid listára. - Világos, rnagy. Amúgy is csak statikus zörej hallatszik ezen a micsodán. De mivel nem tudom, hol van az a cím, és ezek a kerekek különben sem mehetnek el odáig, mit kíván, hol tegyem le? Webb elmosolyodott. - Legföljebb két sarokkal korábban. A végén még lefeküdnék aludni az árokba, ha többet kellene gyalogolnom. - Megfelel a Lex és a Hetvenkettes sarkán? - Ez kétsaroknyira van? - Legföljebb háromra. - Ha három sarokkal el bb rak ki, lefokoztatom közlegénnyé. - Akkor nem tudnám kés bb fölszedni, rnagy úr. Közlegények nem végezhetnek ilyen feladatot. - Hát legyen, ahogy akarja, maga a pilóta. Webb lehunyta a szemét. Két év után most végre saját szemével látja majd a Treadstone Hetvenegyet. Tudta, most várakozásteljes izgalmat kellene éreznie, de nem érzett semmi ilyesmit. Csak fáradtságot és ürességet. Mi történhetett? Az autókerekek surrogása hipnotikus hatással volt rá, de a ritmus minduntalan élesen megtört, amikor a beton és a gumik nem értettek szót. E hangok régi-régi emlékeket idéztek fel benne, sikoltó serdei zajokat, amelyek egyetlen harsogássá fokozódtak. Azután jött az éjszaka, a nevezetes éjszaka, amikor közvetlen közelr l vették körül a vakító villanások és a szaggatott robbanások, s csupán azt érezte bizonyosan, hogy meg fog halni. De nem halt meg; egy ember csodát tett, s ezzel visszanyerte az életét... és múltak az évek, de azt az éjszakát, azokat a napokat sohasem felejtette el. - Megérkeztünk, rnagy. Webb fölnyitotta a szemét, kézfejével letörölte a homlokára kiült verejtéket. Az órájára pillantott, fogta az irattáskáját és megfogta az ajtógombot. - Huszonhárom óra és huszonhárom harminc között itt leszek, rmester. Ha nem sikerül parkolnia, körözzön a háztömb körül, majd megtalálom. - Igen, uram. - A sof r ültében hátrafordult. - rnagy úr, megmondaná nekem, hogy kés bb még messzebbre is megyünk-e? - Miért? Talán van még egy másik fuvarja is? - Ugyan már, uram. Tudja, hogy ameddig csak el nem bocsát, a maga szolgálatára vagyok rendelve. Csakhogy ezek az er sen páncélozott kolosszusok annyi benzint fogyasztanak, mint egy repül gép. Ha még hosszabb utunk lesz, okosabb, ha tankolok... - Sajnálom. - Az rnagy elhallgatott. - Na jó. Amúgy is magának kell majd megtudnia, hol van, mert én nem tudom. Egy magánrepül térre megyünk Madisonba, New Jerseybe. Legkés bb éjfélre ott kell lennem. - Az a benyomásom - mondta a sof r -, ha huszonhárom harmincra beszéljük meg a találkozót, nagyon kifutunk az id b l, uram. - Rendben van, akkor legyen pont huszonhárom. És köszönöm. - Webb kiszállt a kocsiból, becsapta az ajtót és megvárta, amíg a nagy, barna kocsi beállt a Hetvenkettedik utca forgalmába. Csak azután lépett le a járdáról és indult el délnek a Hetvenegyedik utca felé.
Négy perc múlva ott állt egy gondosan karbantartott, barna homokk villa el tt, amelynek tartózkodó, mégis fény z külseje tökéletesen beleillett a fáktól szegélyezett utca általános képébe. Csöndes utca, gazdag utca volt, és itt nem újgazdagok laktak. Senki sem gyanította volna, hogy Manhattanben éppen ebben az utcában székel az ország egyik legtitkosabb hírszerz szervezete, melynek Gordon Webb rnagyon kívül egész Amerikában csupán nyolc-tíz ember tudott a létezésér l. Treadstone Hetvenegy. Fölment a lépcs n; tudta, hogy a lába alatti k fokokba ágyazott vasrácsra lépve elektronikus készülékeket hoz m ködésbe, amelyek viszont felvev gépeket kapcsolnak be, s odabent a képerny kön megjelenik a képe. De ezenkívül alig tudott valamit, legföljebb azt, hogy a Treadstone Hetvenegy soha sincsen zárva; huszonnégy órán át üzemelteti néhány kiválasztott, akikr l senki sem tudja, kicsodák. Fölért a lépcs n és megnyomta a cseng t; közönséges cseng gomb volt, de azt nyomban észrevette, hogy a bejárat egyáltalán nem szabvány ajtó. A súlyos, tömör falapot belülr l egy acéllemezhez szegecselték, a vasdíszek voltaképpen szegecsek voltak, a nagy rézgomb pedig egy érzékel lemezt álcázott, amely, ha a riasztóberendezés be volt kapcsolva, egész sor acélreteszt csappantott be az acélvájatokba, mihelyt valakinek hozzáért a keze. Webb fölnézett az ablakokra. Tudta, hogy minden ablaktábla két és fél centi vastag, és minden kézifegyverb l kil tt lövedék becsapódásának ellenáll. A Treadstone Hetvenegy valóságos er d volt. Az ajtó kinyílt, s az rnagy akaratlanul is elmosolyodott az ajtóban álló személy láttán, annyira ellentmondott a hely valódi jellegének. Egy arisztokrata arcvonású, alacsony, törékeny, szhajú asszony volt, akinek egész megjelenéséb l gazdagság és el kel ség áradt. - Milyen kedves önt l, rnagy, hogy benézett hozzánk. Jeremy megírta, hogy esetleg meglátogat bennünket. Fáradjon be, kérem. Kimondhatatlan öröm, hogy ismét láthatom. - Én is örülök, hogy ismét találkozunk - felelte Webb és belépett az ízlésesen berendezett el csarnokba, majd amikor becsukódott mögötte az ajtó, hozzátette: - Csak abban nem vagyok biztos, hogy hol is találkoztunk már. Az asszony elnevette magát. - Mindez csak az esetleg erre sétáló szomszédok kedvéért van így. De most igyekezzünk, már várják. Áthaladtak egy boltíves átjárón, amelyb l egy hatalmas nappali nyílt; az rnagy benézett a szobába. Az utcára néz ablakok el tt nagy zongorát, mellette egy hárfát látott, a zongorán és a lámpák hangulatos fényében csillogó, politúrozott asztalokon ezüstkeretes fényképek álltak - a gazdag, el kel múlt emlékei. Vitorlások, óceánjáró g zösök fedélzetén parádézó férfiak és n k, délceg katonatisztek fényképei. S két jól sikerült pillanatfelvétel egy hölgyr l. A szoba pontosan olyan volt, mint az egész utca, az egész villanegyed: elegáns, jómódú, el kel . Az el csarnok végéhez értek, egy nagy mahagóniajtó elé; féldomborm ves és vasveretes mintázata részben a díszítést, részben a biztonságot szolgálta. Lehet, hogy valahol egy infravörös kamera is el volt dugva, de Webb nem tudta megállapítani, hol lehet a lencséje. Az sz hajú asszony megnyomott egy rejtett cseng t; az rnagy halk, zümmög hangot hallott. - Megérkezett a barátjuk, uraim. Elég volt a pókerezésb l, ideje nekifogni a munkának. Kinyílt az ajtó és az id s, de még mindig szálfatermet David Abbott állt el ttük. - Örülök, hogy találkozunk, rnagy - mondta a titkosszolgálat hajdani Néma Szerzetese, és kezet nyújtott. - Örülök, hogy eljöhettem, uram. - Webb kezet rázott vele. Ekkor egy másik, tekintélyes külsej , id sebb férfi lépett Abbott mellé. - Ön nyilván a Szerzetes barátja - szólalt meg, mély hangjából humor csendült. - Rettenetesen sajnálom, fiatalember, hogy nem mutatkozhatok be illend en, de kevés az id nk. Gyerünk, Margaret. Odafenn már pattog a t z. Abbotthoz fordult. - Ugye szól, amikor indulni akar, David?
- Gondolom, a megszokott id ben - felelte a szerzetes. - Majd megmutatom ennek a kett nek, hogyan csöngethetnek magának. Webb csak ekkor vette észre, hogy egy harmadik férfi is van a szobában; a helyiség túlsó végében, az árnyékban állt, s az rnagy nyomban megismerte: Elliot Stevens, az Egyesült Államok elnökének tanácsadója - egyesek szerint bizalmasa. Negyvenes évei elején járó, karcsú, szemüveges, szerény, de mégis tekintélyt sugárzó férfiú volt. - ...minden rendben lesz. - Az id sebb úr, aki id hiányában nem tudott bemutatkozni, mondott valamit; Webb, aki a Fehér Ház tanácsadóját figyelte, nem hallotta, hogy mit. - Köszönöm - bólintott Abbott, és szertartásosan az sz hajú asszony felé fordult. Önnek is köszönöm, Meg n vér. Az id s úr és a n kiment és behúzták maguk mögött az ajtót. Webb egy pillanatig mosolyogva a fejét rázta. Ez a férfi és ez az asszony éppúgy hozzátartozott a folyósóvégi nappalihoz, ahogyan az a szoba hozzátartozott az el kel világhoz - minden pontosan illett a csöndes, gazdag, fák szegélyezte utcába. - Ugye, már nagyon régen ismeri ket? - kérdezte Abbottot. - Mondhatnám, hogy amióta csak az eszemet tudom - felelte Abbott. - A férfi versenyvitorlázó volt; nagyon sokat segített nekünk a jugoszláviai akciónk során. Egyszer úgy fogalmazott, hogy az idegeivel hajózik, és a legviharosabb id t is úgy szelídíti meg, ahogy csak akarja. S nehogy megtévessze Meg n vér nyájassága. A második világháborúban a legvakmer bb diverzánsaink között tartották számon. A kedves hölgy igazából éles fogú ragadozó. - Fantasztikus pár, fantasztikus történet. - Amelyet sohasem fognak elmesélni - zárta le a témát Abbott. - Bemutatom Elliot Stevenst. Gondolom, nem kell elmondanom, ki . Webb, Stevens. Stevens, Webb. - Úgy hangzik, mint egy ügyvédi iroda neve - jegyezte meg barátságosan Stevens, amint átjött a szobán és kezet nyújtott. - Örülök, hogy találkozunk, Webb. Jól utazott? - Jobb szerettem volna katonai repül gépen. Utálom ezeket az átkozott civil légijáratokat. A Kennedyn már attól féltem, hogy a vámos a b röndöm bélését is fölhasítja. - Túl snájdig az egyenruhája - nevetett a Szerzetes. - A vak is látja, hogy csempész. - Azt hiszem, nem egészen értem az egyenruhára vonatkozó megjegyzését - mondta az rnagy, miközben irattáskáját a falhoz tolt, hosszú, szétnyitható asztalhoz vitte, majd leoldotta övér l a nejlonzsineget. - Talán mondanom sem kell - felelte Abbott, hogy gyakran a legkézenfekv bb megoldások a legbiztonságosabbak. Egy álcázott katonai hírszerz tiszt a jelenlegi helyzetben Zürichben valószín leg sokkal nagyobb felt nést keltene. - Most már én sem értem - jegyezte meg a Fehér Ház tanácsadója. Webb mellé lépett az asztalhoz, úgy figyelte, hogyan ügyködik az rnagy a nejlonzsineggel meg a zárral. - Ha egyértelm en kiderül, hogy hírszerz , az nem okozna még nagyobb riadalmat? Eddig azt hittem, az álcázás azért szükséges, hogy kisebb legyen a leleplezés kockázata. - Webb zürichi útja szokásos konzulátusi ellen rzés volt, amelyet el bbre kelteztek a katonai hírszerzés ütemtervében. Persze ezeket az utakat hiába is álcáznánk, senki sem d lne be neki; ezek az utak azok, amik, semmi egyebek. Új források ellen rzése, informátorok kifizetése. Minden hírszerzés így csinálja, többnyire még azt a fáradságot sem veszik, hogy eltitkolják a b nt. szintén szólva, mi ugyanígy járunk el. - De ennek az utazásnak nem ez volt a célja - kezdte kapisgálni a dolgot Stevens. - Tehát így értette, hogy a kézenfekv megoldás a legjobb álcázás. - Pontosan. - Segíthetek? - Az elnöki tanácsadót láthatóan roppant érdekelte az irattáska. - Köszönöm - felelte Webb. - Húzza csak ki a zsineget. Stevens megtette. - Mindig úgy képzeltem, hogy lánccal kötik az ember csuklójához - mondta.
- Néhány kézfejet levágtak már így - magyarázta az rnagy, majd elmosolyodott, látván a Fehér Ház emberének elképedését. - A nejlonban acélhuzal van. Végre kiszabadította az irattáskát, és az asztalra helyezve felnyitotta. Körülnézett és szemügyre vette az elegánsan berendezett könyvtárbarlangot. A szoba végében üvegezett, kétszárnyú ajtó nyílt, feltehet en a kertre; a vastag üvegtáblákon átsejlettek egy magas k fal körvonalai. - Ez lenne hát a Treadstone Hetvenegy? Nem ilyennek képzeltem. - Lenne szíves összehúzni a függönyt, Elliot? - szólalt meg Abbott. Az elnöki tanácsadó az ajtóhoz lépett és összehúzta a függönyt. Abbott a könyvespolchoz ment, kinyitotta az aljában lev szekrényrészt és belenyúlt. Halk búgás hallatszott, majd az egész könyvespolc el resiklott a falból és lassan balra fordult. Mögötte egy elektronikus rádióvezérl -asztal volt, talán a legtökéletesebb, amelyet Gordon Webb valaha is látott. - Ez már inkább megfelel az elképzeléseinek? - kérdezte a Szerzetes. - Jesszusom... - Az rnagy halkan füttyentve tanulmányozta a tárcsákat, skálákat, vezetékcsatlakozókat és a vezérl asztalba beépített letapogatóberendezéseket. Igaz, a Pentagon hadm veleti vezérl termeiben ennél sokkalta tökéletesebb berendezésekkel dolgoznak, de itt is egy jól felszerelt hírszerz állomás miniatürizált változatával találta szemközt magát. - Legszívesebben magam is füttyentenék - szólalt meg a vastag függöny el tt álló Stevens -, de Mr. Abbott nekem már el bemutatót tartott. Ez még csak a kezdet. Megnyom még öt gombot, és a szoba úgy fog kinézni, mint a hadászati légier k valamelyik támaszpontja. - S ugyanazok a gombok, ha kell, elegáns könyvtárrá varázsolják vissza a szobát. - Az id s hírszerz tiszt benyúlt a szekrénybe; a hatalmas vezérl asztal alig néhány másodperc alatt ismét könyvespolccá változott. Azután Abbott odalépett a szomszédos könyvszekrényhez, megint kinyitotta az alul lév szekrényrészt, és abba is belenyúlt. Újra búgás hallatszott, a könyvszekrény el recsúszott, s máris három óriási kartotékszekrény állt a helyén. A szerzetes el szedett egy kulcsot és kinyitott egy kartotékfiókot. - Nem felvágni akarok, Gordon. Ha elkészülnek, szeretném, ha átnézné ezeket. Majd megmutatom a kapcsolót, amivel vissza tudja forgatni ket. Ha valami nehézsége támadna, házigazdánk mindenben a segítségére lesz. - Mit kell keresnem? - Majd erre is sort kerítünk, de most Zürichr l akarok hallani. Mit tudott meg? - Elnézést, Mr. Abbott - vetette közbe Stevens. - Ha lassú a felfogásom, az csak azért van, mert minden újdonság a számomra. De eszembe jutott valami, amit az el bb mondott Webb rnagy útjáról. - Mégpedig? - Azt mondta, az utat el bbre keltezték a katonai hírszerzés ütemtervében. - Így van. - Miért? Az rnagy felt n jelenlétének Zürichet, nem pedig Washingtont kellett zavarba ejtenie. Vagy talán nem? A Szerzetes elmosolyodott. - Most már értem, miért tartja önt maga mellett az elnök. Nézze, afel l soha nem voltak kétségeink, hogy Carlosnak vesztegetés árán sikerült bejutnia egy, két vagy akár tíz washingtoni hivatalba is. Mindig megtalálja az elégedetlen embereket, és pontosan azt ajánlja fel nekik, amit hiányolnak. A Carlos-félék egyszer en nem létezhetnének ilyen emberek nélkül. Ne feledje, nemcsak halállal kereskedik, államtitkokat is árul. - Az elnököt bizonyára érdekelné ez a dolog - vélekedett a tanácsadó. - Sok mindent megmagyarázna. - Ezért is van most ön itt, igaz? - kérdezte Abbott. - Bizonyára.
- És akkor most hozzá is láthatunk a zürichi ügyhöz - mondta Webb, és irattáskájával a kartotékszekrények el tt álló karosszékhez lépett. Leült, szétnyitotta a lábához állított táska rekeszeit, majd kivett néhány ív papírt. - Ha önnek nincsenek kétségei afel l, hogy Carlos beépült bizonyos washingtoni helyekre, akkor én ezt most meg is tudom er síteni. - Hová épült be? A Treadstone-ba? - Erre nincsen egyértelm bizonyíték, de ez az eshet ség sem zárható ki. Megtalálta a záradékot. És megváltoztatta. - Szentséges úristen! Hogyan? - A hogyant illet en csak következtethetek, azt viszont tudom, hogy ki tette. - Kicsoda? - Egy König nev ember. Három nappal ezel tt még volt a felel s a Gemeinschaft Banknál az els dleges hitelesítésekért. - Három nappal ezel tt? És most? - Meghalt. Megrendeztek egy balesetet azon az úton, amelyen mindennap végighajtott a kocsiján. Itt van a rend rségi jelentés, le is fordíttattam. - Abbott átvette a papírokat és leült a Vebb melletti székbe. Elliot Stevens állva maradt. - Van itt valami nagyon érdekes - folytatta Webb. - Igaz, mi is tudunk mindent, amit k itt leírnak, de van benne valami, aminek szeretnék a végére járni. - Mi lenne az? - kérdezte a Szerzetes, miközben a jelentést böngészte. - Ez csak a baleset leírása. A kanyar, a kocsi sebessége. Az autó nyilvánvalóan megpróbált elkanyarodni, hogy elkerülje az ütközést. - A jelentés végén van. Megemlíti a gemeinschaftbeli gyilkosságot, a derült égb l lecsapó villámot, ami olyan meglepetésszer en ért bennünket. - Valóban? - Abbott lapozott. - Nézze csak meg. Az utolsó két mondatot. Érti már, mire gondolok? - Nem egészen - felelte homlokát ráncolva Abbott. - Itt is csak annyit írnak, hogy König a Gemeinschaft alkalmazottja volt, ahol nemrégiben gyilkosság történt... És hogy az els lövésváltásnál König is jelen volt. Ez minden. - Nem hiszem, hogy minden lenne - mondta Webb. - Szerintem többr l lehet szó. Valaki fölvetett egy kérdést, de azután függ ben hagyták a dolgot. Szeretném kideríteni, ki cenzúrázza a zürichi rend rségi jelentéseket. Lehet, hogy az is Carlos embere; tudjuk, hogy van valakije a rend rségen. A Szerzetes hátrad lt a karosszékében, arca továbbra is gondterhelt volt. - Tegyük fel, hogy igaza van. De akkor miért nem hagyták ki az egész utalást? - Az már túl felt n lett volna. A gyilkosság tényleg megtörtént, König jelen volt; a jelentést író nyomozótiszt teljes joggal megkérdezhetné, miért? - De ha eszébe jut, hogy itt valami összefüggés lehet, az nem aggasztaná ugyanannyira, mint hogy a tippjét kihúzták? - Nem feltétlenül. Egy svájci bankról van ugyanis szó. Bizonyos területek hivatalosan sérthetetlenek, amíg nincs ellenük bizonyíték. - De nem mindig. Ha jól értesültem, maga nagyon sikeresen m ködött az újságoknál. - Nem hivatalosan. És én az újságírói szenzációéhségre apelláltam. Másrészt sikerült rábírnom Walther Apfelt, hogy félig-meddig er sítse meg a hírt. Igaz, majdnem ott is hagyta a fogát. - Megálljunk - szólalt meg Elliot Stevens. - Én azt hiszem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a Fehér Háznak közbe kell szólnia. Ha jól értem, az, amit az újságokról említett, a kanadai n re vonatkozik. - Nem egészen. A kanadai n sztoriját már nem tudtuk leállítani. Carlos beépült a zürichi rend rségbe, azok adták ki a jelentést. Mi csak azt b vítettük ki úgy, hogy egy hasonlóan hamis álsztorival hoztuk összefüggésbe a n t; eszerint milliókat loptak el a Gemeinschafttól. - Lenne szíves ezt részletezni? - kérdezte a Fehér Ház tanácsadója, és leült a katonatiszttel szemben. - Ebben a kérdésben nagyon világosan kell látnom.
- Hadd magyarázzam el - vágott a szavába Abbott, látva Webb döbbent arckifejezését. - Elliot az elnök utasítására jött ide. Az ottawai repül téren elkövetett gyilkosságról van szó. - Iszonyú z r van - jelentette ki kurtán Stevens. - A kanadai miniszterelnök éppen csak azt nem mondta az elnöknek, pakoljuk össze a támaszpontjainkat Új-Skóciában. Irtó dühös. - Rosszul fogadták a dolgot? - Nagyon rosszul. A kanadaiak csak annyit tudnak, hogy az Országos Költségvetési Bizottság egyik vezet közgazdásza diszkréten érdekl dött egy be nem jegyzett amerikai konszern után, s ezért megölték. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kanadai kémelhárítással közölték, ne ártsa bele magát az ügybe, mivel az roppant titkos amerikai akció. - Ezt meg ki a fészkes fene közölte velük? - Ha jól emlékszem, a Vassegg nevet ejtették el ezzel kapcsolatban - bökte ki a Szerzetes. - Crawford tábornok? Az a hülye barom, az a hülye vassegg barom! - Képzeljék csak el - szólt közbe Stevens. Az emberüket ölik meg, és nekünk van képünk azt mondani, hogy ne ártsák bele magukat a dologba. - Ett l függetlenül persze igaza volt - helyesbített Abbott. - Gyorsan kellett lépni, nem volt id magyarázgatásra. Azonnal hírzárlatot kellett elrendelni; maga a sokk is elég súlyos volt ahhoz, hogy minden leálljon. Ezalatt tudtam én kapcsolatba lépni MacKenzie Hawkinsszal. Együtt dolgoztam vele Burmában; már nyugdíjas, de azért hallgatnak rá. Most már együttm ködnek velünk, és végtére is ez a lényeg, igaz? - Vannak más szempontok is, Mr. Abbott tiltakozott Stevens. - Más szinten, Elliot. Mi a munkánkat végezzük, nekünk nincs id nk pózolni, mint a diplomatáknak. Elismerem, ezek a pózolások szükségesek lehetnek, de minket ez nem érint. - Az elnököt azonban érinti, uram. Mert az napi munkájának ez is szerves része. Ezért is kell mindent tisztán látnom, miel tt visszatérek a Fehér Házba. - Stevens rövid szünetet tartott, majd Webbhez fordult. - Nos, legyen szíves, mondja el újra. Pontosan mit is tett és miért? Mi volt a szerepünk ennek a kanadai n nek az ügyében? - Az elején az égvilágon semmi, Carlos kezdte az egészet. A zürichi rend rségen egy nagyon magas rangú valaki Carlos zsoldjában áll, nyilván az eszkábálta össze az úgynevezett bizonyítékot, amivel azt a n t összefüggésbe hozták a három gyilkossággal. Márpedig ez nevetséges; az a n nem gyilkos. - Helyes, rendben van - mondta a tanácsadó. - Tehát Carlos volt az. Miért tette? - Hogy el csalja Bourne-t. Az a St. Jacques nev n és Bourne ugyanis együtt vannak. - Ugye, Bourne azonos a magát Cainnak nevez hivatásos gyilkossal? - Igen - mondta Webb. - Carlos megesküdött, hogy megöli, mert Cain mind Európában, mind a Közel-Keleten sok borsot tört az orra alá. Csakhogy Cainról nincsen fénykép, senki sem tudja, tulajdonképpen hogyan is néz ki. Ha a n r l közzétesznek egy fényképet - és elmondhatom, hogy odaát minden átkozott újságban ott virít a képe -, akkor valaki esetleg fölismerheti. Ha pedig rátalálnak, komoly esély van arra, hogy megtalálják Caint, azaz Bourne-t is. Akkor pedig Carlos mindkett jüket megöli. - Helyes. Megint Carlosról beszélt. De mit tett maga? - Csak azt, amit már elmondtam. Kapcsolatba léptem a Gemeinschafttal, és rábírtam a bankot, er sítsék meg, hogy az a n esetleg, hangsúlyozom: esetleg kapcsolatba hozható egy nagyarányú lopással. Nem volt könny dolgom, de hát mégiscsak az König nev alkalmazottjukat kenték meg, nem a mi emberünket. Ez a bank belügye, mondták, fátylat akartak borítani rá. Ekkor hívtam föl a lapokat és irányítottam a figyelmüket Walther Apfelre. Rejtélyes n , gyilkosság, ellopott milliók: gondolhatják, hogy a szerkeszt k rávetették magukat a szenzációra. - Az isten szerelmére, miért tette? - ordított rá Stevens. - Egy másik ország állampolgárát használta fel az Egyesült Államok hírszerzési akciójához! Egy baráti, szövetséges állam magas rangú tisztvisel jét! Hát maguk mind meg rültek? Csak rontanak a helyzeten, ha föláldozzák azt a n t!
- Téved - felelte Webb. - Éppen hogy megkíséreljük megmenteni az életét. Saját fegyverét fordítjuk Carlos ellen. - Hogyan? A Szerzetes föltartotta a kezét. - Miel tt erre válaszolnánk, vissza kell térnünk egy másik kérdéshez, ami érzékeltetheti önnel, mennyire szigorúan titkosnak kell maradnia az információnak. Hogy találhatta meg Carlos embere Bourne-t? Pontosabban: hogyan szerezhetett tudomást a záradékról, amely Bourne-t Cainnal azonosítja? Azt hiszem, tudom, hogyan történt, de azt akarom, hogy az rnagy mondja el önnek. Webb el rehajolt. - Hát... a Medúza-dossziék - mondta halkan, vonakodva. - Medúza...? - Stevens arckifejezésér l lerítt, hogy a Medúza korábban többször szerepelt bizalmas fehér házi értekezletek napirendjén. - De hát azok el vannak temetve... - Helyesbítek - szólt közbe Abbott. - Létezik egy eredeti meg két másolat, s ezek a Pentagon, a CIA és a Nemzetbiztonsági Tanács páncéltermeiben találhatók. Csakis válogatott emberek férhetnek hozzá, a különböz szervezetek igen magas rangú tagjai. Bourne a Medúzából jött, ha a dossziékban lév névsort egybevetik a bank adataival, máris megvan a neve. Valaki átadta a neveket Carlosnak. Stevens a Szerzetesre meredt. - Azt akarja mondani, hogy Carlos... még ezekre a helyekre is... beépült? Példátlan vád. - Ez az egyetlen magyarázat - mondta Webb. - De miért használná Bourne a saját nevét? - Elkerülhetetlen volt - felelte Abbott. - Nagyon lényeges része a képnek. Hitelesnek kellett lennie, mindennek hitelesnek kellett lennie. Mindennek. - Hitelesnek? - Talán most már megérti - folytatta az rnagy. - Azzal, hogy belekevertük azt a St. Jacques nev n t a Gemeinschaft Banktól állítólag ellopott milliók ügyébe, azt üzenjük Bourne-nak, hogy merüljön fel a mélyb l. Mert pontosan tudja, hogy a sztori nem igaz. - Hogy Bourne merüljön föl? - A Jason Bourne-nak nevezett férfi - mondta Abbott és felállt, majd lassan elindult a behúzott függöny felé - amerikai hírszerz tiszt. Cain nem létezik, Legalábbis az a Cain nem, akit Carlos elképzel. Bourne csalétek, csapda, amit Carlosnak állítottunk. Vagy legalábbis az volt. A rövid csöndet a Fehér Ház embere törte meg. - Talán jobb lenne, ha ezt megmagyarázná. Az elnöknek tudnia kell, mi az igazság. - Hát igen - t n dött Abbott. Széthúzta a függönyt és szórakozottan kitekintett az utcára. Tulajdonképpen megoldhatatlan dilemma. Elnökök jönnek, elnökök mennek, más-más emberek, különböz vérmérséklet ek és szándékúak ülnek az Ovális Szobában. A hosszú távú hírszerz politika azonban nem változik, legalábbis az ilyen akciók esetében nem. Ugyanakkor elég egy könnyedén elejtett megjegyzés italozás közben, amikor az elnök a hivatali ideje letelte után már nyugdíjban van, vagy egyetlen hiú dicsekvés egy emlékiratban, és az egész akció zátonyra futhat. Nincs nap, hogy ne aggódjunk azok miatt, akik túlélték a fehér házbeli idejüket. - Nagyon kérem - szakította félbe Stevens. Emlékeztetnem kell, hogy én a jelenlegi elnök utasítására vagyok itt. Attól függetlenül, hogy ön egyetért-e ezzel vagy sem. Az elnöknek törvényes joga, hogy tudomása legyen err l az ügyr l, én pedig az nevében ragaszkodom ehhez a jogához. - Nagyon helyes - mondta Abbott, s továbbra is az utcát nézte. - Nos: három éve elloptuk az angolok egy ötletét, és megalkottunk egy embert, aki soha nem létezett. Bizonyára emlékszik: a normandiai partraszállás el tt a brit hírszerzés egy hullát sodortatott partra Portugáliában*, tudván, hogy minden okmány, amelyet nála találnak, eljut a Lisszaboni német nagykövetségre. Komplett életrajzot találtak ki a hullának: nevet, haditengerészeti tiszti rangot, iskolai végzettséget, kiképzést, menetlevelet, autóvezet i jogosítványt, exkluzív londoni klubok tagsági igazolványait, s t vagy féltucatnyi személyes levelet is elhelyeztek a tárcájában. Ezekben elszórt utalások, homályosan
megfogalmazott célzások és egy-két közvetlen kronológiai és földrajzi hivatkozás is szerepelt. Mindezek alapján arra lehetett következtetni, hogy a partraszállás vagy száz mérföldnyire a normandiai partoktól megy majd végbe, méghozzá a júniusra kit zött valódi dátumnál hat héttel kés bb. Miután a német ügynökök egész Angliában rémülten, kapkodva ellen rizték az adatokat, a berlini f parancsnokság bevette a történetet, és védelmi er inek nagy részét átcsoportosította. S jóllehet a partraszállás súlyos áldozatokat igényelt, sok ezer katonánk életét ez a soha nem létezett ember mentette meg. [* Tévedés, nem Portugáliában, hanem Spanyolországban. Az akcióról Ewen Montagu: A sosemvolt ember (Táncsics, Bp., 1969) cím könyvében lehet olvasni. - V. T. megjegyzése] Abbott elengedte a függönyt és fáradt léptekkel visszament a székéhez. - Hallottam ezt a történetet - mondta a fehér házi tanácsadó. - Tehát? - A mi tervünk ennek egy változata volt folytatta a Szerzetes, és nehézkesen leült a foteljébe. Megteremtettünk egy eleven embert, egy gyorsan megalapozott legendát: emberünk látszólag egyszerre volt mindenütt, végigszáguldott Délkelet-Ázsián, egyre-másra felülmúlta Carlost, kiváltképpen, ami a gyilkosságok számát illeti. Ha valahol meggyilkoltak valakit, ha megmagyarázhatatlan haláleset következett be, vagy egy jelent s személyiséget végzetes baleset ért, Cain ott volt. A megbízható forrásoknak, azaz a megbízhatóságukról ismert fizetett informátoroknak betápláltuk a nevét; a nagykövetségeknek, a lehallgatóállomásoknak, egész hírszerz hálózatoknak újra meg újra jelentéseket játszottunk át, amelyek mind Cain gyorsan b vül tevékenységér l szóltak. Gyilkosságai hónapról hónapra s r södtek, néha már úgy t nt, hogy hétr l hétre több áldozatot szed. Mindenütt ott volt... s valóban ott is volt. Minden tekintetben. - Lehet, hogy ez a Bourne valóban mindenütt jelen volt? - Igen. Hosszú hónapokat töltött azzal, hogy mindent, amit csak lehetett, megtudott Carlosról, áttanulmányozta a dossziéinkat, megismerkedett a Carlosszal kapcsolatba hozható valamennyi gyilkossággal. Elmélyedt Carlos taktikájában, akcióinak módszereiben, egyszóval mindent áttanulmányozott. Ennek az anyagnak a nagy része sohasem került és feltehet en soha nem is kerül nyilvánosságra, kivéve, ha azt akarnánk, hogy kormányok és nemzetközi konszernek ugorjanak egymás torkának. Amit egyáltalán meg lehetett tudni Carlosról, azt Bourne mind tudta róla. A szó szoros értelmében mindent. Azután megjelent, mindig más-más küls t öltve, több nyelven beszélve, és válogatott, megrögzött b nöz k körében olyasmikr l beszélt, amir l csakis egy hivatásos gyilkos beszélhet. Majd elt nt, otthagyva a megdöbbent, s többnyire halálra rémült férfiakat és n ket, akik látták Caint. Látták, hogy létezik és nem ismer irgalmat. Ezt a benyomást keltette magáról Bourne. - S három évig élte ezt a föld alatti életet? - Igen. Azután áttette a székhelyét Európába, ekkor már Ázsia legsikeresebb fehér gyilkosaként, a hírhedt Medúza hajdani tagjaként szállt szembe Carlosszal, méghozzá Carlos saját pályáján. Ennek során megmentett négy embert, akiket Carlos halálra ítélt, másokról pedig, akiket Carlos megölt, elhíresztelte, hogy végzett velük. Minden alkalmat kihasznált, hogy Carlost nevetségessé tegye... mindenkor azzal a céllal, hogy el csalogassa a rejtekhelyér l. Három éven át az elképzelhet legveszedelmesebb hazugság volt az élete. Keveseknek van fogalmuk az ilyesfajta életr l. A legtöbben beleroppantak volna; ezt a lehet séget soha nem is szabad kizárnunk. - Milyen ember ez a Bourne? - Profi - válaszolta Gordon Webb. - Profi, aki megkapta a megfelel kiképzést, rendelkezik a szükséges képességekkel, s aki megértette, hogy Carlost meg kell találni, meg kell állítani. - De három éven át...? - Lehet, hogy hihetetlenül hangzik - folytatta Abbott -, de ne feledje, hogy meg is operálták t. Ez annyit jelentett, mintha végképp szakított volna a múltjával, a valódi énjével, azért, hogy egy idegen emberré váljon. Nem hiszem, hogy ez az ország valaha is meg tudja hálálni Bourne-nak azt, amit tett. Legföljebb talán úgy, ha lehet séget nyújtunk neki, hogy sikerrel fejezze be a küldetését...
S isten a tanúm, hogy én ezt akarom. - A Szerzetes pontosan két másodpercnyi szünetet tartott, azután hozzátette. - Ha valóban Bourne az. Elliot Stevens úgy érezte, mintha egy láthatatlan kalapáccsal fejbe verték volna. - Mit mondott? - kérdezte. - Sajnos, ezt a végére kellett tartogatnom. Azt akartam, hogy megértse az általános képet, miel tt rátérnék a résre. Lehet, hogy nincs is rés. Az igazság az, hogy magunk sem tudjuk. Túl sok olyasmi történt, amit nem értünk; és amir l nem tudunk semmi biztosat. Ezért lehetetlen, hogy bárki, bárhonnan is közbeavatkozzon. Ezért nem lehet szó semmiféle diplomáciai cukrozott piruláról, mert azzal leleplez dnék a stratégiánk. És pontosan azt az embert ítélnénk halálra vele, aki bármelyikünknél többet tett az ügyért. Ha sikerrel jár, visszatérhet a saját életéhez, de csak névtelenül; csak úgy, hogy személyazonosságára sohasem derülhet fény. - Attól tartok, ezt is meg kell magyaráznia - képedt el az elnöki tanácsadó. - A h ségr l van szó, Elliot. Nemcsak az úgynevezett rendes emberek lehetnek h ségesek. Carlos valóságos hadsereget szervezett olyan férfiakból és n kb l, akik szenvedélyesen ragaszkodnak hozzá. Igaz, nem ismerik, nem találkoztak vele, de imádják. Ha viszont Bourne-nak sikerül elkapnia Carlost, vagy sikerül t rbe csalnia, hogy mi elkaphassuk, akkor el kell t nnie. - De hát azt mondja, lehet, hogy nem is Bourne az... - Azt mondtam, hogy nem tudjuk. Az Bourne volt, aki a bankban járt, az aláírások hitelesek. De vajon még most is Bourne az? Néhány nap, és megtudjuk... - Ha felmerül a mélyb l - tette hozzá Webb. - Kényes ügy - folytatta az id s hírszerz . Annyi változat lehetséges. Ha nem Bourne az, vagy ha id közben megfordult, tehát ha cserben akar hagyni bennünket, és a saját szakállára, akár velünk is szembeszállva akar m ködni... nos, ez megmagyarázná az ottawai telefonhívást, a repül téri gyilkosságot. Az szinte biztos, hogy a n szakértelmét felhasználták a párizsi pénzfelvételkor. Carlosnak nem volt más dolga, mint, hogy érdekl djék a kanadai pénzügyminisztériumban. A többi már csak gyerekjáték volt a számára. Megöli a n összeköt jét, t magát pánikba ejti, elszigeteli és fölhasználja Bourne föltartóztatására. - El tudott juttatni hozzá üzenetet? - kérdezte az rnagy. - Megkíséreltem, de nem sikerült. Megbíztam MacKenzie Hawkinst, hívjon föl egy férfit, aki Marie St. Jacques közvetlen munkatársa volt, egy bizonyos Alan nemtudomki. Ez az ember utasította a n t, hogy haladéktalanul térjen vissza Kanadába. A n letette a kagylót. - A keserves istenit! - tört ki Webb. - Egyetértek. Ha sikerült volna visszahoznunk, rengeteget megtudtunk volna t le. a kulcsfigura. Miért van Bourne-nal? Miért van Bourne vele? Érthetetlen. - Hát még az én számomra! - mondta Stevens, akinek meghökkenése felháborodásba csapott át. Ha azt akarják, hogy az elnök együttm ködjék önökkel, akkor beszéljenek világosabban. Abbott a tanácsadóhoz fordult. - Körülbelül hat hónapja Bourne elt nt - közölte. - Valami történt; nem tudjuk pontosan, hogy mi, de fel tudunk vázolni egy lehetséges verziót. Üzenetet juttatott el Zürichbe, hogy úton van Marseille felé. Sajnos, csak kés bb jöttünk rá, hogy ez mit jelent. Túl kés n. Bourne megtudta, hogy Carlos elfogadott egy megbízást Howard Leland megölésére, s ezt igyekezett megakadályozni. Azután néma csönd. Bourne elt nt. Megölték? Összeroppant a stressz alatt? Vagy... föladta? - Ezt nem fogadhatom el - szakította félbe dühösen Webb. - Nem akarom elfogadni! - Tudom, hogy nem fogadja el - mondta a Szerzetes. - Azért is akarom, hogy elolvassa annak a dossziénak a tartalmát. Maga ismeri Bourne kódjait, de minden ott is van a papírok között. Nézze meg, hátha maga észrevesz valami gyanús dolgot Zürichhel kapcsolatban. - Kérem! - szólt közbe Stevens. - Engem az érdekelne, hogy ön mit gondol? Nyilván talált valami kézzelfogható dolgot, valamit, amire a véleményét alapozza. Szükségem van erre, Mr. Abbott. Az elnöknek szüksége van rá.
- Istenemre mondom, bárcsak találtam volna valamit - felelte a Szerzetes. - Hogy mit találtunk? Mindent és semmit. A mi feljegyzéseink szerint az elmúlt három évben a leggondosabban fölépített félrevezet akció folyt. Minden hamis mozzanatot dokumentáltunk, minden lépést megterveztünk és kidolgoztunk, minden férfinak és n nek, az összes informátornak, összeköt nek, közrem köd nek arcot, hangot, életrajzot kölcsönöztünk. S minden hónapban, minden héten egy kicsit közelebb kerültünk Carloshoz. Azután semmi. Csönd. Hat hónapos r. - De most már nem - vetette ellent az elnök tanácsadója. - Megtört a csönd. Ki törte meg? - Ez a dönt kérdés - mondta elgyötört hangon az öreg hírszerz . - Több hónapos csönd után most egyszerre robbanásszer en követik egymást az önkényes, váratlan és érthetetlen akciók. Feltörik a számla kódját, megváltoztatják a záradékot, milliókat utalnak át satöbbi. Minden valószín ség szerint el is lopták a pénzt. De mindenekfölött, embereket ölnek meg és csapdákat állítanak másoknak. De kinek a megbízásából és f leg kinek a közrem ködésével? - A Szerzetes fáradtan csóválta meg a fejét. - Vajon ki az az ember odaát? 20. A nagy, csukott autó két utcai lámpa között parkolt, átlósan szemben az el kel villa súlyos, veretes kapujával. A kormány mögött egyenruhás sof r ült; az egyenruhás vezet és a hatalmas autó nem volt szokatlan látvány ezen a környéken. Szokatlan volt viszont, hogy a puhán párnázott, homályba boruló hátsó ülésen még két férfi ült, de egyikük sem mozdult, hogy kiszálljon. Ehelyett a villa bejáratát figyelték; bízva abban, hogy a pásztázó kamera infravörös sugara nem fedezi fel ket. Az egyik férfi megigazította a szemüvegét; bagolyszeme a vastag lencse mögül leplezetlen gyanakvással tekintett mindenre, amit látott. - Milyen elégtétel lesz látni, amint a fennhéjázás elnyeri méltó büntetését - mondta Alfred Gillette, a Nemzetbiztonsági Tanács személyzeti ellen rz és értékel osztályának f nöke. - S még fokozza a jó érzést, hogy ehhez mi is hozzájárulhatunk. - Maga valóban utálja t, igaz? - szólalt meg Gillette társa, egy széles vállú, fekete es köpenyes férfi, akinek kiejtése szláv anyanyelvr l árulkodott. - Gy lölöm. testesíti meg mindazt, amit gy lölök Washingtonban. Az el kel iskolákat, a georgetowni házakat, a virginiai farmokat, a halk diskurzusokat a klubjaikban. Élnek a maguk légmentesen elzárt világában, ahová lehetetlen betörni, és minden az kezükben van. A nyomorultak. A g gös, öntelt washingtoni elit. Mások eszéb l, mások munkájából élnek, amib l már semmi sem látszik, mire k aláírásukkal szentesítik a döntéseket. S aki kívül van ezen a körön, annak már nincs neve, az már csak egy a "nagyszer munkát végz munkatársak" közül. - Maga túloz - jegyezte meg az európai, miközben a villára szegezte a tekintetét. - Magának nem is ment ott olyan rosszul a sora. Máskülönben sohasem kerestük volna meg. Gillette komoran nézett maga elé. - Ha jól ment a sorom; csak azért, mert nélkülözhetetlenné váltam az olyanok számára, mint David Abbott. Mert többezernyi olyan adat van a fejemben, amit k még megjegyezni sem tudnának, hát még használni! Nekik egyszer bb, ha olyan helyre tesznek, ahol kérdések merülnek fel, ahol problémákat kell megoldani. A személyzeti ellen rz és értékel osztály igazgatója! Nekem kreálták ezt a beosztást. S tudja, miért? - Nem, Alfred - felelte az európai az órájára pillantva -, nem tudom, miért. - Azért, mert nincs türelmük ahhoz, hogy órák hosszat rostokoljanak az összefoglalók és a dossziék fölött. Inkább elmennek vacsorázni a törzshelyükre; vagy szenátusi bizottságok el tt illegetik magukat, és mások által írt jelentéseket olvasnak föl, amelyeket persze a láthatatlan, a névtelen, a "nagyszer munkát végz munkatársaik" állítottak össze. - Maga megkeseredett ember - mondta az európai.
- Nem is gondolja, mennyire megkeseredett ember vagyok. Egy életen át végeztem azt a munkát, amit azoknak a nyomorultaknak maguknak kellett volna elvégezniük. S mit kaptam ennek fejében? Egy rangot és nagy néha egy-egy ebédet, ahol a rák és az el étel között kifacsarták az agyamat! Az olyan emberek, mint ez a senkiházi, öntelt David Abbott, semmire se vitték volna a magamfajták nélkül! - Nem kellene alábecsülnie a Szerzetest. Carlos sem becsüli alá a képességeit. - Még szép. Nem is tudja, mit kellene értékelnie, Abbott minden megmozdulását titokzatosság övezi, így senki sem tudja, hányszor téved. S ha valamelyik baklövése mégis kiderül, a magamfajtákra hárítja a felel sséget. Az európai az ablakról Gillette-re fordította a szemét. - Maga nagyon lobbanékony, Alfred - jegyezte meg h vösen. - Erre vigyáznia kellene. A hivatalnok elmosolyodott. - Nem gátol semmiben. Azt hiszem, a Carlosnak tett szolgálataim is ezt támasztják alá. Tekintse úgy, hogy most készülök föl egy összecsapásra, amelyet a világ minden kincséért sem szalasztanék el. - Becsületes nyilatkozat - mondta a széles vállú férfi. - Hát maga? Maga talált rám. - Tudtam, kit kell keresnem. - Az európai ismét az ablak felé fordult. - És különben. Milyen munkát végez Carlos számára? - Az én érvelésem nem ennyire bonyolult. Én olyan országban születtem, ahol a képzett embereket is a marxista litániát ismételget hülyék szeszélye szerint léptetik el . Carlos is tudta, kit keressen. Gillette elnevette magát, alattomos tekintete már-már fölragyogott. - Végtére is, nem különbözünk túlságosan. Ha az itteni elit a kék vért Marxra cseréli fel, határozott párhuzamosságot fedezhet fel. - Meglehet - ismerte el az európai, és ismét az órájára pillantott. - Most már nem késhetnek soká. Abbott mindig az éjféli járattal megy, minden órájáról számot kell adnia Washingtonban. - Biztos benne, hogy egyedül jön ki? - Mindig egyedül jön, és az is bizonyos, hogy nem mutatkozik együtt Elliot Stevensszel. Webb és Stevens is külön-külön fog elmenni. Innen általában húszperces id közönként szoktak távozni a vendégek. - Hogyan talált rá a Treadstone-re? - Nem volt olyan nehéz. Maga is segített, Alfred, maga is nagyszer munkát végzett. - A férfi, szemét a házon tartva, elnevette magát. Cain a Medúzából jött, ezt maga mondta el nekünk, s ha Carlos gyanúja megalapozott, ez a szerzetest jelentette. Ezt meg mi tudtuk, így került összefüggésbe Bourne-nal. Carlos kiadta az utasítást, hogy éjjel-nappal figyeljük Abbottot, mert valami baj van. Amikor a zürichi lövöldözés híre eljutott Washingtonba; Abbott el vigyázatlanná vált. Idáig követtük. Csupán a szívósságunkon múlott. - S ez vezette el magukat Kanadába is, az ottawai emberhez? - Az ottawai férfi azzal leplezte le magát, hogy a Treadstone-t kereste. Megtudtuk, ki a lány, figyeltettük a pénzügyminisztériumot, a lány osztályát. Telefonhívás futott be Párizsból, a lány volt az, közölte az emberünkkel, hogy nézzen körül. Nem tudjuk, miért, de azt gyanítjuk, hogy Bourne esetleg megpróbálja szétrobbantani a Treadstone-t. Ha tényleg megfordult, ez az egyik módja annak, hogy lelépjen és megtartsa a pénzt. Nem számít. Viszont ez az osztályvezet , akir l korábban a kanadai kormányon kívül egy teremtett lélek sem tudta, hogy egyáltalán létezik, most egyszerre a legfontosabb problémák egyike lett. Szinte sisteregnek a vonalak, annyi hírszerz i és elhárítói üzenet jött és ment. Mindez azt jelentette, hogy Carlosnak igaza volt, illetve, hogy magának volt igaza, Alfred. Cain nem létezik. Kitalálás, csapda. - Kezdett l fogva az volt - er sítette meg Gillette. - Ezt meg is mondtam magának. Három éven át gyártották a hamis jelentéseket, az ellen rizhetetlen információkat. A szemünk láttára.
- Kezdett l fogva - t n dött az európai. Kétségtelenül a Szerzetes legsikeresebb alkotása... Amíg nem történt valami, és a teremtménye ellene nem fordult. Most majd minden szétesik. - Stevens jelenléte is ezt támasztja alá. Az elnök nyilván tudni akarja az igazat. - Meg is kell tudnia. Ottawában arra gyanakszanak, hogy azt a pénzügyi osztályvezet t az amerikai titkosszolgálat gyilkolta meg. - Az európai visszafordult az ablaktól és a hivatalnokra nézett. - Ne feledje, Alfred, mi csupán azt akarjuk megtudni, mi történt. Én úgy mondtam el magának a tényeket, ahogyan mi megtudtuk ket. A tények cáfolhatatlanok, s Abbott sem tagadhatja ket. De úgy kell tálalni az egészet, mintha maga mindent teljesen egyedül, a saját forrásaiból tudott volna meg. Legyen fölháborodva. Követeljen magyarázatot, amiért az egész hírszerz közösséget félrevezették. - Így is van! - kiáltott fel Gillette. - Félrevezették és kihasználták. Washingtonban senki sem tud sem Bourne-ról, sem a Treadstone-ról. Mindenkit kirekesztettek. Ez valóban felháborító. Nem kell tettetnem magam. Felfújt hólyagok! - Alfred - csitítgatta kezét föltartva az európai a kocsi homályos sarkából -, ne feledje, kinek dolgozik, A fenyeget zés nem alapulhat érzelmeken, csakis szenvtelen, szakmai fölháborodáson. Abbott rögtön gyanakodni fog magára, de magának éppilyen gyorsan el kell oszlatnia a gyanúját. Nem , hanem maga a vádló. - Nem feledkezem meg róla. - Helyes. Az ablaküvegen egy kocsi reflektorfénye söpört végig. - Megérkezett Abbott taxija. Majd én elintézem a sof rt. - Az európai a jobb kezével elcsavart egy kapcsolót a kartámlája alatt. - A kocsimban leszek, az utca túloldalán, majd onnan hallgatom magukat. - A sof rhöz fordult. - Abbott most már bármelyik pillanatban kijöhet. Tudod, mi a teend d. A sof r bólintott. Mindketten egyszerre szálltak ki a nagy, csukott autóból. A sof r megkerülte a motorházat, mintha gazdag munkaadóját kísérné át az utca déli oldalára. Gillette a hátsó ablakon át figyelte ket; a két férfi néhány pillanatig együtt haladt, azután különváltak; az európai a közelg taxi felé indult; feltartott kezében egy bankjegyet lobogtatott. El fogja küldeni a taxit; közli majd, hogy a rendel k meggondolták magukat. A sof r id közben átfutott az utca északi oldalára, s meghúzódott egy bejárat árnyékában, két házzal túl a Treadstone Hetvenegyen. Fél perc múltán Gillette az el kel villa bejáratára meredt. Az ajtón fény ömlött ki, amint a türelmetlen David Abbott kilépett a házból; fel-alá tekingetett az utcán, majd az órájára pillantott és láthatóan dühös volt. Taxija késik, márpedig neki el kell érnie a repül gépet. Be kell tartania a pontos tervet. Lejött a lépcs n, a járdán balra fordult, kereste, várta a taxit. Még néhány másodperc és elhalad a sof r el tt. El is ment el tte: mindketten messze kiestek a kamera látószögéb l. A feltartóztatás villámgyors, a vita rövid volt. Alig telt bele néhány másodperc, és a meghökkent David Abbott beszállt a nagy, csukott kocsiba, a sof r pedig visszament az árnyékba. - Maga! - kiáltott fel haragosan, de egyben undorodva is a Szerzetes. - Éppen maga? - Nem hiszem, hogy a helyzete megengedné ezt a megvet ... még kevésbé a pökhendi hangvételt. - Mit csinált maga?! Hogyan merészeli? Zürich! A Medúza-dossziék! Maga volt az! - A Medúza-dossziék: igen. Zürich: igen. De most nem arról van szó, hogy én mit tettem, hanem hogy maga mit tett. Elküldtük az embereinket Zürichbe, és megmondtuk nekik, mit keressenek. Meg is találtuk. A neve Bourne, igaz? az a férfi, akit maga Cainnak nevez. Az ember, akit maga talált ki. Abbott uralkodott magán. - Hogyan találta meg ezt a házat? - kérdezte. - Szívósság. Követtettem magát. - Maga engem követtetett? Hát mit képzel, mi a fenét csinál maga? - Megkíséreltem tisztázni valamit. Valamit, amit maga cs rt-csavart, amir l hazudozott, és eltitkolta az igazságot a többiek el tt. El ttünk. Maga mit képzel, hogy maga mit csinált?
- Úristen, maga átkozott bolond! - Abbott mélyet lélegzett. - De hát miért tette? Miért nem keresett föl személyesen engem? - Mert maga a kisujját sem mozdította volna. Az orránál fogva vezette az egész hírszerz közösséget. Sok millió dollár, megszámlálhatatlan ezernyi munkaóra, nagykövetségeknek és hírszerz állomásoknak betáplált hazugságok és torzítások egy sosem volt gyilkosról. Ó, jól emlékszem még a szavaira: micsoda kihívás Carlosszal szemben! Micsoda abszolút biztos csapda volt! Csakhogy mi magunk is a maga bábjai voltunk. És én ezt a Nemzetbiztonsági Tanács felel s tagjaként hallatlanul sért nek találom. Maguk mind egyformák. Ki választotta meg magát istennek, aki áthághat minden szabályt; s t nemcsak szabályokat, törvényeket is, és bohócot csinálhat bel lünk? - Nem volt más megoldás - mondta fáradtan az öreg hírszerz ; a homályos fényben arca úgy festett, mintha mély árkokkal lenne szétszabdalva. - Hányan tudnak róla? Mondja meg az igazat. - Megtartottam magamnak. Ennyit megtettem magának. - Lehet, hogy ez sem elég. Úristen! - De lehet, hogy el bb-utóbb meggondolom magam, és ezzel pont - jelentette ki nyomatékosan a bürokrata. - Tudni akarom, mi történt. - Hogyhogy mi történt? - Mi lett a sorsa a maga mesteri tervének? A jelek szerint... alkotóelemeire bomlik az egész. - Honnan veszi ezt? - Teljesen nyilvánvaló. Maga elvesztette Bourne-t. Képtelen megtalálni. A maga Cainjának nyoma veszett, s vele együtt annak a vagyonnak is, amit letétbe helyeztek neki Zürichben. Abbott kis ideig nem szólt semmit. - Várjon csak egy percet. Mi vezette nyomra? - Maga - vágta rá gyorsan Gillette. Egy megfontolt ember válasza volt ez a csapdát állító kérdésre. Megvallom, csodáltam az önuralmát, amikor az a pentagoni barom olyan sokat sejtet en szónokolt a Medúza-akcióról... s fogalma sem volt, hogy azzal az emberrel ül szemben, aki az egészet létrehozta. - Az véletlen volt. - Az id s férfi hangja most határozottan csengett. - Ebb l még nem tudhatott meg semmit. - Fogalmazzunk másképp. Tudja, meglehet sen szokatlannak t nt, hogy maga egyetlen szó sem szól. Úgy értem, az asztal körül ül k közül ki tudott magánál többet a Medúzáról? De meg sem nyikkant. Ez szöget ütött a fejembe. Emlékszik, milyen szívósan elleneztem, hogy annyi figyelmet fordítsunk arra a Cain nev gyilkosra. S akkor maga nem tudott ellenállni a kísértésnek, David. Valami nagyon kézenfekv okkal kellett el állnia, miért is kell folytatni a kutatást Cain után. Bedobta a vadászatba Carlost. - Ez volt az igazság - vágott közbe Abbott. - Hát persze hogy ez volt az igazság. Maga tudta, mikor kell élnie vele, én pedig tudtam, mikor vegyem ezt észre. Zseniális. Egy kígyó a medúzafejb l, tökéletesen adjusztálva, hogy megfeleljen mitológiai nevének. A kihívó beugrik a bajnok szorítójába, hogy kicsalogassa a bajnokot a sarokból. - Átgondolt, megalapozott terv volt kezdett l fogva. - Miért is ne? Mint mondottam, zseniális volt, még azok a lépések is, amelyeket mi tettünk Cain ellen. És ki más továbbította jó el re az információt a tervezett lépésekr l Cainhoz, mint maga, aki valamennyi titkos akciónkról tudott; valamennyi tárgyalás jegyz könyvét hivatalból megkapta. Maga valamennyiünket fölhasznált! A Szerzetes bólintott. - Bizonyos fokig igaza van. Valóban történt némi túlkapás, nézetem szerint egyébként teljesen indokoltan, de nem abban az értelemben, ahogyan maga gondolja. Mindig van ellen rzés és visszajelzés, magam is csak így tartom helyesnek. A Treadstone a kormányzat legmegbízhatóbb embereinek kis csoportjából áll. Részt vesz benne a hadsereg hírszerz szolgálata és a szenátus, a
CIA és a haditengerészeti hírszerz iroda, s most már nyíltan beszélek, a Fehér Ház is. Ha valóban túlkapásra kerülne sor, egyikük sem habozna véget vetni az akciónak. De eddig senki sem látta ennek szükségességét, ezért nagyon kérem, maga se cselekedjék másként. - Bevesznek engem is a Treadstone-ba? - Most-már maga is tagja a Treadstone-nak. - Értem. Akkor hát mi történt? Hol van Bourne? - Istenemre mondom, bárcsak tudnám. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban Bourne az. Az európai lekattintotta a szerelvényfal kapcsolóját. - Hát ez lenne az - mondta. - Ezt akartuk megtudni. - A mellette ül sof rhöz fordult. Most már gyorsan kell mozognunk. Állj a lépcs feljáróhoz. S ne felejtsd el, ha bárki kijön, pontosan három másodperced van, miel tt az ajtó becsukódna. Gyorsan kell dolgoznod. Els nek az egyenruhás sof r szállt ki; elindult a járdán a Treadstone irányába. Az egyik szomszédos villából egy vendégházaspár távozott, hangosan hálálkodva búcsúztak a házigazdáktól. A sof r lelassította lépteit, cigarettát keresgélt a zsebében és megállt, hogy rágyújtson. Egyszer en csak unatkozó sof r volt, aki valahogy megpróbálja elütni a hosszadalmas várakozás óráit. Az európai figyelte, azután kigombolta az es köpenyét és egy hangtompítóval meghosszabbított, karcsú pisztolyt húzott el . Kibiztosította a fegyvert, visszatolta a tokjába, kiszállt a kocsiból és elindult az utca túloldalán álló nagy személykocsi felé. A visszapillantó-tükröket jó szögben fordították el: ha megmarad a holttérben, a kocsiban ül k nem láthatják meg közeled alakját. Az európai egy pillanatra megállt a kocsi mögött, azután el renyújtott karral villámgyorsan az elüls jobb oldali ajtóhoz ugrott, fölrántotta, bevetette magát a kocsiba, s pisztolyát az ülés támlája fölött máris a bent ül két férfira szegezte. Alfred Gillette-nek elállt a lélegzete, bal kézzel az ajtókilincshez kapott, az európai azonban bekattintotta a központi zárat. David Abbott mozdulatlanul meredt a támadóra. - Jó estét, Szerzetes - szólalt meg az európai. - Valaki, akir l úgy tudom, szintén gyakran játssza meg a vallásost, gratulál magának. Nemcsak Cainért, hanem a treadstone-beli cselédségért is. Vegyük például a Jachthajóst. Valaha remek ügynök volt. Gillette visszanyerte a hangját - a sikoly és a suttogás keverékének hangzott. - De hát mi ez? Kicsoda maga? - kiáltotta naivitást tettetve. - Ugyan már, öreg barátom, nincs erre semmi szükség - felelte a pisztolyos férfi. - Mr. Abbott arckifejezéséb l látom, hogy fölismerte: a magával szemben támadt kezdeti kételye indokolt volt. Az ember mindig hagyatkozzék arra, amit els re súg neki az ösztöne, igaz-e, Szerzetes? Természetesen igaza volt. Megint találtunk egy elégedetlen embert. A maguk rendszere elképeszt gyorsasággal termeli ki az ilyeneket. Valóban adta át nekünk a Medúza-dossziékat, azok meg valóban elvezettek minket Bourne-hoz. - Mit csinál maga?! - kiáltott fel Gillette. - Miket beszél! - Unalmas fráter maga, Alfred. Pedig mindig is egy "nagyszer munkát végz csapat" tagja volt. Milyen kár, hogy nem tudta eldönteni, melyik csapatnál ragadjon meg. A magamfajta sohasem képes dönteni. - Magaa... - Gillette fölemelkedett az ülésen, arca eltorzult. Az európai tüzelt, a hangtompított pukkanás, röviden visszhangzott a kocsi belsejében. A hivatalnok összegörnyedt, leroskadt az ajtó mellé, bagolyszeme megüvegesedett. - Nem hiszem, hogy megsiratná - jegyezte meg az európai. - Nem - mondta a Szerzetes. - Tudja, valóban Bourne van odaát. Cain megfordult, összeroppant. Most már vége a hosszú csöndnek. A medúzafejb l el húzott kígyó úgy határozott, hogy önállósítja magát. Persze, az is lehet, hogy megvásárolták. Ez is lehetséges, igaz? Carlos sok embert megvásárol, például azt is, aki most ott fekszik a maga lábánál. - T lem semmit sem tud meg. Kár a fáradozásért.
- Nincs mit megtudni. Mindent tudunk. Delta, Charlie... Cain. De a nevek már nem számítanak. Tulajdonképpen sohasem számítottak. Most már csak a végs elszigetelés van hátra: attól kell elszigetelni, aki a döntéseket hozza. Magától. Bourne csapdába esett. Vége van. - Mások is hoznak döntéseket. Majd kapcsolatba lép azokkal. - Ha megteszi, azok habozás nélkül megölik. Semmi a világon nem olyan megvetésre méltó, mint egy áruló. De ahhoz, hogy valaki áruló legyen, el ször is megcáfolhatatlan bizonyítékokra van szükség, hogy korábban tényleg a maguk embere volt. Carlos kezében ott a bizonyíték. Cain származása a Medúza-dossziék legkényesebb kérdése. Az id s hírszerz a homlokát ráncolta. Megrettent, de nem az életét féltette, hanem valami ennél sokkalta fontosabbat. - Maga nincs észnél - mondta. - Nincsen semmiféle bizonyíték. - Itt követték el, itt követte el a hibát. Carlos alapos, a legeldugottabb rejtekhelyre is elér a keze. Magának szüksége volt valakire a Medúzából, valakire, aki életben maradt és elt nt. Kiválasztott egy Bourne nev embert. Elt nésének körülményeit elmosták, törölték minden létez kartotékról legalábbis maga úgy vélte. De nem számolt Hanoi saját felderít ivel, akik beszivárogtak a Medúzába. Az dossziéik megvannak. Hatvannyolc március huszonötödikén Jason Bourne-t egy amerikai hírszerz tiszt kivégezte a Tam Quan-i serd ben. A Szerzetes el revetette magát - most már csak a végs ellenállás volt hátra. Az európai tüzelt. Kinyílt a villa ajtaja. A sof r elmosolyodott a lépcs feljáró alatti homályban. A Fehér Ház tanácsadóját a Treadstone-ban lakó id s férfi kísérte ki, az, akit Jachthajósnak hívtak. A gyilkos tudta, hogy ez azt jelenti, a kapuriasztót kikapcsolták. Ezzel kiküszöbölték a három másodperces id tartamot. - Nagyon kedves volt önt l, hogy benézett hozzánk - mondta kézfogás közben a Jachthajós. - Nagyon köszönöm, uram. Ez volt mindkét férfi életének utolsó mondata. A sof r kétszer húzta meg a ravaszt, a fojtott dördüléseket jószerével semmi sem különböztette meg a távoli nagyváros számtalan zajától. A Jachthajós visszazuhant az el térbe, a fehér házi tanácsadó a melléhez kapott és nekiesett az ajtókeretnek. A sof r fölrohant a lépcs n és még éppen elkapta Stevens összeroskadó testét. A bikaer s gyilkos megragadta a Fehér Ház emberét, talpra rántotta és hanyatt belökte az ajtón az el térbe, a Jachthajós mellé. Azután a súlyos acéllemez ajtó belsejéhez ugrott. Tudta, mit keressen, s meg is találta. A fels szegély mentén egy darabon vastag vezeték húzódott, majd kicsit odébb elt nt a falban. A férfi beljebb hajtotta az ajtót, fölemelte a pisztolyát és belel tt a vezetékbe. A halk dörrenést sercegés és szikrazuhatag követte; a biztonsági kamerák biztosítéka átégett, a házon belül mindenütt elsötétedtek a képerny k. Kinyitotta az ajtót, hogy jelezzen, de fölösleges volt. Az európai már gyors léptekkel közeledett a néma utca túloldaláról. Pillanatokon belül fönt termett a lépcs n, beugrott az el csarnokba, körülnézett, s már meg is találta, amit keresett: az el csarnok-folyosó végén az ajtót. Együttes er vel fölemeltek egy sz nyeget a padlóról, az európai halkan rácsukta az ajtót a sz nyeg szélére, szinte összepréselte a sz nyeget az acéllal, csak pár centis rést hagyott, de a biztonsági reteszek a helyükön maradtak. Az utólagos riasztás sem szólalhatott meg. A két férfi mozdulatlanná dermedt; tudták, ha felfedezik, mi történt, ennek igen rövid id n belül be kell következnie. S máris hallották, hogy nyílik egy emeleti ajtó, majd lépések nyikorogtak és egy finom n i hang leszól az emeletr l. - Drágám! Most látom, hogy az a rohadt kamera tropára ment. Lennél szíves megnézni? Két lépés. Csönd. Ruhasuhogás. Az európai szemügyre vette a lépcs házat. Fent kialudt a villany. - Kapd el! - kiáltott a sof rre, majd hirtelen megfordult, és az átjárófolyosó végér l nyíló ajtóra szegezte a pisztolyát.
A sof r fölrohant a lépcs n. Pisztoly dörrent, nagy kaliber fegyverb l l ttek, hangtompító nélkül. Az európai fölpillantott: embere a vállát fogta, kabátján átütött a vér, de nyújtott karral, megállás nélkül tüzelt felfelé a lépcs házba. Idelent valaki fölrántotta a folyosó végi ajtót, s ott állt az ajtókeretben a megdöbbent rnagy, kezében a dossziéjával. Az európai kétszer tüzelt, Gordon Webb ívben hátrafeszült, nyakát föltépték a lövedékek, a dosszié tartalma szétszóródott a padlón. Az es köpenyes férfi fölrohant a lépcs n a sof rhöz. Az sz hajú n a lépcs korlátra roskadt, halott volt, fej- és nyaksebeib l patakzott a vér. - Mi van veled, rendben vagy? Tudsz mozogni? - kérdezte a sof rt l az európai. A sof r bólintott. - Ez a vén kurva szétl tte a fél vállamat, de azért valahogy összeszedem magam. - De gyorsan! - parancsolt rá a fölöttese, és letépte magáról az es köpenyt. - Vedd föl a kabátomat. Be kell hozni ide a Szerzetest! Gyorsan! - Úristen!... - Carlos azt kívánja, hogy hozzad be ide a Szerzetest! A sebesült kínnal-keservvel belebújt a fekete es köpenybe, lebotorkált a lépcs n, s megkerülte a Jachthajós és a fehér házi tanácsadó holttestét. Óvatosan kinyitotta az ajtót és leküzdve fájdalmát, elindult lefelé a bejárati lépcs n. Az európai az ajtót fogva figyelte; meg akart bizonyosodni róla, hogy társa eléggé mozgékony a feladat végrehajtásához. Az volt; bikaer s férfi, aki Carlos szolgálatában minden vágyát kielégíthette. Az európai tudta, hogy a sof r vissza fogja cipelni David Abbott holttestét a villába, s bizonyára úgy támogatja majd, mintha egy öreg részeget segítene - az esetleges utcai járókel k megnyugtatására. Azt is tudta, hogy a vérz sebét is elintézi valahogyan, legalább annyi id re, amíg Alfred Gillette holttestét átszállítják a folyón és eltüntetik egy mocsárban. Carlos emberei mind rendelkeztek ezzel a képességgel; valamennyien bikaer sek voltak. Elégedetlen bikák, akik egyetlen emberben látták saját ügyük megtestesít jét. Az európai megfordult és végigtekintett az el csarnokon; munkához kellett látnia. Most következett a Jason Bourne nev férfi végs elszigetelése. Nem is számított ekkora szerencsére: a szanaszét hever irattartók mennyei ajándéknak t ntek. Voltak olyan dossziék is, amelyekben a titokzatos Cain által használt valamennyi rejtjelkulcs és hírközlési módszer benne volt. Most már nem is olyan titokzatos - gondolta az európai, miközben összeszedte a papírlapokat. Készen volt a díszlet is: a négy holttest ott üldögélt a békés, elegáns könyvtárban. David Abbott hátrafeszült egy karosszékben, halott szemében döbbenet, a lábánál Elliot Stevens. A Jachthajóst átvetették a kinyitható asztalon, kezébe egy fölfordított whiskysüveget nyomtak, Gordon Webb pedig szétterpesztett lábakkal feküdt a padlón, halálában is az irattáskáját markolta. Akármi történt is, az elrendezés azt sugallta, hogy a támadás meglepetésszer en érte a résztvev ket, békés beszélgetésüknek goromba fegyverropogás vetett véget. Az európai szarvasb r keszty ben járt fel-alá a szobában; gyönyörködött az alkotásában, ami igazi m alkotás volt. Elküldte már a sof rt, letörölgetett minden kilincset, minden ajtógombot, minden politúrozott felületet. Már csak egyetlen mozzanat volt hátra, a pont az i-n, a korona. Egy asztalhoz lépett, amelyen ezüsttálcán konyakospoharak sorakoztak. Fölemelt egyet és a fény felé fordította; várakozásának megfelel en ragyogóan tiszta volt. Letette, majd zsebéb l kicsiny m anyag tokot húzott el . Kinyitotta, kivett bel le egy átlátszó szalagcsíkot. Azt is megnézte a fényben: igen, ott voltak rajta, tisztán, akár öt arckép. Igazi portrék voltak, egyértelm ek, cáfolhatatlanok. Egy ásványvizes pohárról származtak, a zürichi Gemeinschaft Bank egyik irodájából. Jason Bourne jobb kezének ujjlenyomatai. Az európai fölemelte a konyakospoharat és a vérbeli m vész türelmével el ször rátapasztotta a szalagot a pohár alsó felére, majd óvatosan lehámozta az üvegr l. Ismét a fény felé tartotta a poharat: az ujjlenyomatok valamivel elmosódottabban, de még mindig kiválóan látszottak az asztali lámpa fényében.
A poharat a parkettás szoba egyik sarkába vitte és ott a földre ejtette. Letérdelt, szemügyre vette a széttört darabokat, néhányat kiemelt közülük, a többit a függöny alá söpörte. Ennyi elég lesz - gondolta. 21. Bourne az ágyra dobta a b röndjeiket. - El kell t nnünk innen. Marie a karosszékben ült. Ismét elolvasta az újságcikket, újra megkeresett és elismételt egy-egy mondatot. Csak erre a dologra összpontosított; teljesen elmerült benne, és egyre inkább meggy z dött róla, hogy elemzése helytálló. - Igazam van, Jason. Valaki tényleg üzen nekünk. - Majd kés bb beszélünk róla; már eddig is túl sokáig maradtunk itt. Egy óra múlva az egész szálloda tele lesz ezzel az újsággal, a reggeli lapok pedig még ennél is szörny bbek lehetnek. Nincs id nk; te kimondottan felt n jelenség vagy egy szálloda halljában, s itt már amúgy is túl sokan láttak. Szedd össze a holmidat. Marie fölállt, de egyetlen további mozdulatot sem tett. Látszott, kitart a véleménye mellett, és kényszerítette Jasont, hogy nézzen rá. - Kés bb még több dologról is kell beszélnünk - mondta határozottan. - El akartál hagyni engem, Jason, és én tudni akarom, hogy miért. - El fogom mondani - felelte Bourne kertelés nélkül. - Jogod van hozzá. Ezt komolyan gondolom. De most el akarok t nni innen. Szedd már össze a holmidat, a fene egye meg! Marie ijedten pislogott, a férfi hirtelen haragja megtette a hatását. - Igen, természetesen - suttogta. Liften mentek le a szálloda halljába. Amikor elt nt a kopott márványpadló, Bourne úgy érezte, mintha ketrecben lennének, mindenki szabad prédájául, sebezhet en; ha a lift fölmondaná a szolgálatot, végük lenne. S ekkor egyszeriben megértette, miért hatalmasodott el rajta ez az érzés. Odalenn volt a recepció, mögötte ült a portás, s el tte a pulton egy halom újság hevert. Ugyanaz a bulvárlap volt, amelyet Jason a Marie kezében lev aktatáskába dugott. A portás mohón olvasta az egyik példányt, fogvájóval piszkálta közben a fogát, és teljesen elmerült a legfrissebb botrányban. - Egyenest tartsál kifelé - mondta Jason. - Ne állj meg, menj egyenesen a kijárathoz. Majd kint találkozunk. - Ó, istenem - suttogta Marie, amint megpillantotta a portást. - Kifizetem a számlát, amilyen gyorsan csak tudom. Marie sarka hangosan koppant a márványpadlón; Jason úgy érezte, semmi szüksége erre a figyelemfelkeltésre. Amint a pult elé lépett, a portás fölnézett, de Marie-t nem láthatta, mert Jason eltakarta el le. - Nagyon kellemes volt - mondta Bourne franciául -, de nagyon sietek. Még ma éjszaka Lyonba kell mennem kocsin. Csak kerekítse fel a számlát a legközelebbi ötszázasig. Nem volt id m borravalókat hagyni. A b kez ség elérte a célját: a portás gyorsan végzett a kerek számokkal és átnyújtotta a számlát. Jason fizetett, lehajolt a b röndökért, de hirtelen fölnézett, mert a férfi szájából meglepett hang tört el . A t le jobbra tornyosuló újsághalomra meredt, egyenesen Marie St. Jacques fényképére. Azután hirtelen a bejárati üvegajtóra nézett... Marie ott állt a járdán. A portás meglepett tekintetét most Bourne-re emelte: fölismerte az összefüggést, és megbénult a hirtelen rátör rémülett l. Jason gyorsan elindult az üvegajtó felé, oldalt fordult és vállal lökte ki az ajtót, közben visszanézett a recepciós pultra. A portás éppen a telefon után nyúlt. - Gyerünk! - kiáltott rá Marie-re. - Keress egy taxit!
A rue Lecourbe-on, öt sarokra a szállodától találtak egy kocsit. Bourne tapasztalatlan amerikai turistának játszotta meg magát, s azzal a tört franciasággal beszélt, amely már olyan jó szolgálatot tett neki a Valois Bankban. Elmagyarázta a sof rnek, hogy egy-két napra szeretnének elmenni valahová a nyüzsg Párizsból, valahová, ahol egyedül lehetnének. Nem tudna-e a sof r javasolni néhány helyet, k majd választanak. A sof r ismert jó néhány címet, föl is sorolta ket. - Van egy kis vendégfogadó Issy-les-Moulineaux-n túl, La Maison Carrére a neve - mondta. - Egy másik meg Ivry sor Seine-ben, esetleg az is tetszene maguknak. Nagyon családias, uram. Vagy a nagyon diszkrét Auberge du Coin Montrouge. - Maradjunk az els nél - mondta Jason. - Ez jutott el ször eszébe. Meddig tart az út odáig? - Legföljebb tizenöt-húsz percet, uram. - Helyes. - Bourne Marie-hoz fordult. - Változtasd meg a frizurádat - mondta neki halkan. - Micsoda? - Változtasd meg a frizurádat. Húzd fel, vagy rakd hátra, nekem mindegy, de változtasd meg. Húzódj arrébb, hogy ne láthasson a tükrében. Siess! Néhány pillanat múlva Marie már szorosan hátrafésülte hosszú, vörösesbarna haját, arcát és nyakát szabadon hagyta; egy tükör és a kézitáskájából el kotort hajt k segítségével kemény kis kontyot csinált magának. Jason rápillantott a homályban. - Töröld le a rúzsodat. Mindet. Marie el vett egy papírzsebkend t, és letörölte a száját. - Így jó? - Igen. Van szemöldökceruzád? - Persze. - Vastagítsd meg a szemöldöködet, éppen csak egy csöppet. Hosszabbítsd meg egy pár milliméterrel, és a végét húzd lefelé, de csak éppen hogy. Marie ismét végrehajtotta az utasításokat. - Nos? - kérdezte. - Így már jobb - felelte Jason, miután alaposan megnézte. A csekély változtatások igen hatásosaknak t ntek. A puha eleganciájú, felt n en csinos n szigorú, kemény vonású asszonnyá változott, legalábbis els pillantásra nem volt az újságfényképen látható n ; márpedig most csakis ez számított. - Ha Moulineaux-ba érünk - suttogta -, gyorsan szálljál ki és állj hátra. Ne lásson meg a sof r. - De hát ezzel már elkéstünk egy kicsit. - Csak tedd, amit mondtam. Jól figyelj rám. Én egy Cain nev kaméleon vagyok, és sok mindenre megtaníthatlak, amire semmi kedvem sem lenne megtanítani téged, de pillanatnyilag nincs más választásom. Meg tudom változtatni a színemet, hogy bármikor beleolvadjak az erd hátterébe, megszimatolom a szelet, és szélirányban maradok. Kiismerem magam a természetes és az ember alkotta serd ben egyaránt. Alpha, Bravo, Charlie, Delta... Delta Charlie-t jelent, Charlie pedig Caint. Én vagyok Cain. A halál vagyok. S meg kell neked mondanom, ki vagyok, és el kell veszítenem téged. - Drágám, mi a baj? - Tessék? - Rám meredsz, nem is lélegzel. Jól vagy? - Sajnálom - mondta elkapva a pillantását és mélyet lélegezve Jason. - Azon gondolkodom, mik legyenek a következ húzásaink. Ha odaértünk, okosabb leszek. Megérkeztek a vendégfogadóhoz. Nyers fakerítéssel elhatárolt parkoló volt jobboldalt; néhány vacsoravendég éppen ekkor lépett ki a vendégl ajtaján. Bourne el rehajolt ültében. - Legyen szíves, vigyen be minket a parkolóba - utasította a sof rt, de semmi magyarázattal sem szolgált e sajátos kívánság okát illet en.
- Természetesen, uram - bólintott a sof r, azután vállat vont, mintegy jelezve, hogy utasai igencsak óvatos emberek. Az es már elállt, csak pára szitált. A taxi elhajtott. Bourne és Marie a vendégfogadó oldalát szegélyez fák árnyékában maradt, amíg a kocsi tova nem t nt a távolban. Jason a nedves földre állította a b röndöket. - Várj meg itt - mondta. - Hová mégy? - Telefonálok egy taxiért... A második taxival a Montrouge kerületbe vitették magukat. A sof rt egyáltalán nem érdekelte a zord arcú pár; nyilván vidékiek; gondolta, és olcsó szállást keresnek. Amikor vásárol majd egy újságot, és meglátja a zürichi gyilkosságba és lopásba keveredett kanadai francia n fényképét, eszébe sem fog jutni a pár n tagja, aki most itt ül a kocsija hátsó ülésén. Az Auberge du Coin nem egy isten háta mögötti, ódon kis falusi vendégfogadó volt, hanem nagy, lapos, kétemeletes épület, pár száz méterre az országúttól. Leginkább a világ nagyvárosainak peremén olyannyira elszaporodott motelekre emlékeztetett, ahol az üzleti szempontok garantálják a vendégek diszkrét névtelenségét. Az épület láttán nem volt nehéz elképzelni, hogy itt tucatjával bonyolítanak le olyan találkákat, amelyek résztvev i csak álnéven töltik ki a bejelent lapokat. Így hát k is álnéven jelentkeztek be. Kaptak egy csupa m anyag szobát, ahol minden húsz frank értéken felüli tárgyat becsavaroztak a padlóba, vagy fejetlen csavarokkal er sítettek a lakkozott m anyag lapokhoz. A szobának azonban volt egy határozott el nye: az el térben h t szekrény állt. Tudták, hogy m ködik, mert a csukott ajtón át is hallották a zúgását. - Hát ez rendben lenne, Nos, szerinted ki az, aki üzenni akar nekünk? - kérdezte Bourne. Két tenyere között whiskyspoharat forgatva állt Marie el tt. - Ha tudnám, érintkezésbe lépnék vele - felelte a kis íróasztalnál ül Marie. Megfordította a székét, keresztbe vetette a lábát, és feszülten figyelte Bourne-t. - Lehet, hogy összefügg azzal, ami miatt elrohantál. - Ha összefüggött vele, akkor csapda volt. - Nem volt csapda. Az olyan ember, amilyen Walther Apfel, nem teszi azt, amit tett, csak azért, hogy eszközül szolgáljon egy csapda számára. - Én ebben nem lennék ennyire biztos. Bourne a szoba egyetlen m anyag karosszékéhez ment és leült. - König például megtette. A várószobában megmutatott nekik. - König megvesztegetett közkatona volt, nem a bank egyik f tisztvisel je. A saját szakállára dolgozott. Apfel ezt nem tehette meg. Jason fölkapta a fejét. - Mit értesz ezen? - Apfel nyilatkozatát a fölötteseinek is jóvá kellett hagyniuk. A bank nevében nyilatkozott. - Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, hívjuk fel Zürichet. - Ezt nem akarják. Vagy nem ismerik a választ, vagy nem közölhetik. Apfel utolsó mondata úgy hangzott, hogy a továbbiakban nem kívánják kommentálni a történteket. Senkinek sem nyilatkoznak. Ez is az üzenethez tartozott. Valaki mással kell kapcsolatba lépnünk. Bourne ivott: kívánta az alkoholt, mert közeledett a perc, amikor elkezdi a Cain nev hivatásos gyilkos történetét. - S akkor hová jutottunk vissza? A csapdához. - És te úgy gondolod, tudod, kir l van szó, igaz? - Marie maga elé húzta az íróasztalon hever cigarettacsomagját. - Ezért menekültél el, ugye? - Mindkét kérdésre igen a válasz. - Elérkezett a pillanat. Az üzenetet Carlos küldte. Én pedig Cain vagyok, és el kell hagynod engem. El kell veszítenem téged. De el ször itt van Zürich, és ezt meg kell értened. - A cikket azért helyezték el, hogy engem megtaláljanak. - Ezen nem vitatkozom - szakította félbe Marie. Jasont meglepte a közbeszólása. - Volt elég id m gondolkodni. Tudom, hogy hamis a bizonyíték, olyannyira nyilvánvalóan, hogy az már nevetséges. A zürichi rend rség most szentül meg van gy z dve róla, hogy érintkezésbe lépek a kanadai
nagykövetséggel... - Marie elharapta a mondatot, a cigaretta, amire rá sem gyújtott, megállt félúton a szájában. - Úristen, Jason, pontosan ezt kívánják t lünk! - Ki? - Az, aki az üzenetet küldi. Tudják, hogy nincs más választásom, föl kell hívnom a nagykövetséget, és a kanadai kormány védelme alá kell helyeznem magam. Nem gondoltam rá, hiszen már beszéltem a nagykövetséggel, azzal a hogyishívjákkal... Corbelier-vel, és az égvilágon semmi mondanivalója sem volt a számomra. Csak megtette, amire kértem, más semmit. De ez még tegnap történt, nem ma este. Marie elindult az éjjeliszekrényen álló telefon felé. Bourne fölpattant a székéb l és elkapta a karját. - Ne - mondta határozottan. - Miért ne? - Mert tévedsz. - Igazam van, Jason! Hadd bizonyítsam be neked. Bourne szorosan Marie elé lépett. - Azt hiszem, jobban tennéd, ha meghallgatnád, amit el kell mondanom neked. - Nem! - kiáltott fel Marie. Jason meglepetten összerezzent. - Nem akarom hallani! Most nem! - Egy órája Párizsban ez volt az egyetlen dolog, amit hallani akartál. Hát halljad! - Nem! Egy órája haldokoltam. Elhatároztad, hogy elmenekülsz. Nélkülem. Tudom, újra meg újra meg fog történni, amíg az egész ügy véget nem ér számodra. Szavakat hallasz, képeket látsz, rémlenek fel események töredékei benned, és képtelen vagy megérteni ket, de mivel ott élnek benned, elítéled magad miattuk. Mindaddig el fogod ítélni magad, amíg valaki be nem bizonyítja neked, hogy bármi is voltál ... most föl akarnak használni valamire, s t hajlandók lennének akár föl is áldozni téged. De van valaki más is a világon, aki segíteni akar rajtad, segíteni akar rajtunk. Ez az üzenet! Tudom, hogy így van. Be akarom bizonyítani neked. Hadd bizonyítsam be! Bourne némán szorította Marie karját, szemét az arcára, fájdalmat és hiú reményt tükröz arcára szegezte. Marie könyörg tekintetet vetett rá. Jason ismét iszonyatos fájdalmat érzett az egész testében. Lehet, hogy jobb, ha így történik - gondolta -, lássa is a saját szemével, talán a rettegés majd rákényszeríti, hogy meghallgassa t, és megértse az igazságot. Azzal úgyis véget ér számukra minden. Cain vagyok... - Rendben van, telefonálhatsz, de úgy, ahogyan én kívánom. - Elengedte Marie karját, a telefonhoz lépett és a recepció számát tárcsázta. A 341-es szoba beszél. Most telefonáltak a párizsi barátaink, hogy k is kijönnének néhány napra ide. Lenne számukra egy szobájuk a hall túlsó oldalán? Remek. Briggs a nevük, egy amerikai házaspár. Mindjárt lemegyek, és kifizetem, a kulcsot is ideadhatják nekem. Pompás. Köszönöm. - Mit csinálsz? - Valamit bebizonyítok neked - felelte Bourne. - Adjál egy ruhát - folytatta. - A leghosszabbat, ami nálad van. - Micsoda? - Ha telefonálni akarsz, tedd, amit mondtam. - rült vagy. - Ezt már korábban beismertem - mondta Bourne, s a b röndjéb l nadrágot és inget vett el . - A ruhát kérem. Egy negyedóra múltán készen állott a 341. számú szobától hatajtónyira, a folyosó túlsó oldalán Mr. és Mrs. Briggs szobája. Bourne gondosan elhelyezte a ruhákat, égve hagyott néhány lámpát, a többi viszont nem m ködött, mert kicsavarta bel lük az ég ket. Jason visszatért a szobájukba. Marie ott állt a telefonnál. - Mindent elrendeztem. Most már telefonálhatsz. - Nagyon kés van. És ha nincs ott? - Azt hiszem, ott lesz. Ha nem, megadják neked a lakástelefonját. Megjegyezted, amit mondtam?
- Igen. - Csak azt mondd, amiben megegyeztünk. Melletted fogok állni, hallgatlak. Most pedig telefonálj. Marie fölemelte a kagylót, és tárcsázott. Alig hét másodperccel azután, hogy jelentkezett a nagykövetség, Dennis Corbelier szólt a telefonba. Éjjel negyed kett volt. - Szentséges úristen, hol van? - Ezek szerint várta a hívásomat? - De még mennyire! Itt minden a feje tetején áll. Délután öt óra óta várok a telefonnál. - Alannel is így volt. Ottawában. - Miféle Alan? Mir l beszél? Hol a fenében van? - El ször hallani akarom, mi a mondanivalója a számomra. - A mondanivalóm? - Üzenete van a számomra, Dennis. Mi az üzenet? - Hogy mi micsoda? Miféle üzenet? Marie elsápadt. - Senkit sem öltem meg Zürichben. Nem is... - Akkor az isten szerelmére - vágott közbe az attasé -, azonnal jöjjön be ide! Minden t lünk telhet védelmet megkap. Itt senki sem nyúlhat magához! - Dennis, hallgasson meg! Ugye, várta a hívásomat? - Természetesen. - Valaki mondta, hogy várja a telefonomat, igaz? Csönd. Amikor Corbelier ismét megszólalt, fojtott hangon beszélt. - Igen - mondta. - Mondták. - Mit mondtak? - Hogy segítségre van szüksége. Sürg s segítségre. Marie ismét lélegzethez jutott. - És segíteni akarnak nekünk? - Ezzel a nekünkkel - kérdezett vissza óvatosan Corbelier - azt akarja mondani, hogy is ott van magával? Bourne arca ott volt közvetlenül Marie-é mellett, fejét oldalra hajtotta, hogy hallja, mit mond Corbelier. Bólintott. - Igen - felelte Marie. - Együtt vagyunk, de most éppen kiment pár percre. Szemenszedett hazugság az egész, ugye, ezt mondták magának? - Csak annyit mondtak, hogy magát meg kell találni és meg kell védelmezni. Tényleg segíteni akarnak magán: kocsit akarnak küldeni magáért. A mi egyik kocsinkat. Diplomáciai rendszámút. - Kik? - Nem ismerem név szerint ket, de ismerem a rangjukat. - A rangjukat? - Szakemberek. - Megbízik bennük? - Úristen, hát persze! Ottawán keresztül vették fel velem a kapcsolatot. Ottawában kapták az utasítást. - Ott vannak most a nagykövetségen? - Nem, de készen állnak a bevetésre. - Corbelier nyilvánvalóan elkeseredett, és egy pillanatra elhallgatott. - Az isten szerelmére, Marie, honnan beszél? Bourne ismét bólintott. - Az Auberge du Coinben vagyunk, Montrouge-ban - mondta Marie. - Briggs néven. - Azonnal küldöm magukért a kocsit. - Ne, Dennis, ne! - tiltakozott Marie, közben Jasont figyelte, aki szemével jelezte, hogy kövesse az utasításait. - Majd reggel küldjön kocsit. Kora reggel, mondjuk, úgy négy óra múlva. - Nem tehetem! A maga érdekében.
- Úgy kell tennie, nem érti a dolgot. Azt az embert t rbe csalták, kényszerítették, hogy megtegyen valamit, és meg van rémülve, el akar menekülni. Ha tudná, hogy fölhívtam magát, azonnal megszökne. Adjon egy kis id t. Meg tudom gy zni, hogy adja fel magát. Csak még néhány órányi id t kérek. Most össze van zavarodva, de lelke mélyén tudja, hogy igazam van. - Marie, miközben ezeket mondta, mindvégig Bourne-t nézte. - Miféle rohadék az a pasas? - Rémült - felelte Marie. - Valaki, akit manipulálnak. Szükségem van pár órára. Engedjen ennyi id t. - Marie...? - Corbelier elhallgatott. - Rendben van, kora reggel. Mondjuk... hat órakor. És, Marie, ezek az emberek segíteni akarnak magán. És tudnak is. - Tudom. Jó éjszakát. - Jó éjszakát. Marie letette a kagylót. - Most pedig várunk - szólalt meg Bourne. - Fogalmam sincs, mit akarsz bebizonyítani. - Természetesen felhívja az embereit, és azok természetesen meg fognak itt jelenni. Mi mást várnál? Legalább nyíltan megmondta, hogy mit akar tenni, mert úgy érzi, hogy azt kell tennie. - S ezek az emberek lennének azok, akik üzenetet küldenek nekünk? - Szerintem elvisznek ahhoz, aki az üzenetet küldte. Vagy ha azok túl messze lennének, megteremtik az összeköttetést közöttünk. Egész pályafutásom alatt semmiben sem voltam annyira biztos, mint ebben. Bourne rápillantott. - Remélem, igazad van, mert nekem nem a pályafutásod fontos, hanem az életed. Ha az ellened fölhozott zürichi bizonyítékok nem részei semmiféle üzenetnek, ha szakemberek helyezték el, hogy engem megtaláljanak... és ha a zürichi rend rség mindezt el is hiszi, akkor az a rémült ember vagyok, akir l Corbelier-nek beszéltél. Nálamnál senki sem kívánja inkább, hogy igazad legyen. De azt hiszem, tévedsz. Két óra el tt három perccel, amikor a motel folyosóján pislogni kezdtek, azután kialudtak a lámpák; a hosszú folyosóra majdnem teljes sötétség borult, a lépcs házból besz r d fény volt az egyetlen világítás. Bourne pisztollyal a kezében állt a szobájuk ajtajában, a villanyt leoltotta. Az ujjnyira nyitva hagyott ajtó résén át figyelte a folyosót. Marie mögötte állt, és a válla fölött kémlelt. Egyikük sem szólt egy szót sem. Szinte nem is lehetett hallani a lépéseket, de kétségtelenül léptek voltak. Surranó, óvatos léptek, két pár cip osont föl a lépcs n. Néhány másodperc múlva két férfi alakja jelent meg a homályos fényben. Marie önkéntelenül is leveg után kapkodott; Jason a válla fölött hátranyúlt, és tenyerét durván rátapasztotta Marie szájára. Nyomban megértette: Marie fölismerte az egyik férfit, akit csak egyszer látott életében. A zürichi Steppdeckstrassén, alig néhány perccel azel tt, hogy egy másik férfi elrendelte a kivégzését. A sz ke férfi volt az, akit fölküldtek Bourne szobájába, a jelentéktelen felderít , akit most elhoztak Párizsba, hogy nyomára jusson az egyszer már elszalasztott zsákmánynak. Bal kezében apró ceruzalámpát, jobbjában hangtompítóval felszerelt, hosszú csöv pisztolyt tartott. Társa alacsonyabb, zömökebb volt nála, járása egy állat lopakodására emlékeztetett, válla és dereka tökéletes összhangban mozgott a lábával. Felölt jének gallérját fölhajtotta, fejét keskeny karimájú kalap árnyékolta, s így láthatatlanná tette az arcát. Bourne rámeredt erre az emberre, valami ismer s vonást fedezett föl benne, egész alakjában, járásában, fejtartásában. Mi lehet az? Mi lehet az? Csak azt tudta, hogy ismeri ezt a férfit. De most nem maradt ideje arra, hogy ezen törje a fejét, a két férfi már a Mr. és Mrs. Briggs nevére lefoglalt szoba ajtajához közeledett. A sz ke ceruzalámpája fény sugarát el ször a szobaszámra, azután az ajtógombra és a zárra irányította.
S most valami leny göz en profi dolog következett: a zömök férfi a jobb kezében tartott kulcskarikát a fénysugárba emelte, s ujjaival kiválasztott egy kulcsot. Bal kezében fegyvert szorongatott, amelyr l a gyenge fényben is látszott, hogy egy hatalmas méret hangtompítóval ellátott, nagy kaliber automata pisztoly, olyasmi, mint a második világháborúban a Gestapo kedvelt Sternlicht Lügerje. Lövedéke még a vasbetonon is áthatol, lövése nem hangosabb egy száraz köhintésnél - eszményi fegyver arra, hogy az állam ellenségeit éjszakai csöndben és nyugodtan elintézhessék, és a szomszédok meg se hallják, mi történt, csak reggel döbbenjenek rá, hogy elt nt valaki. Az alacsonyabb férfi a zárba helyezte a kulcsot, csöndesen megforgatta, azután a pisztoly csövét a zárra irányította. Három villanástól kísért három gyors köhintés hallatszott, és a reteszeket körülvev fa szilánkokra hasadt. Az ajtó kivágódott, a két gyilkos beugrott a szobába. Kétütemnyi csönd után fojtott tüzelés, a sötétb l pattogó hangok, fehér villanások látszottak. Az ajtó becsapódott, de nem zárult be, hanem újra kinyílt, miközben a szobából most már hangosabb csattanások és ütközés zaja hallatszott. A behatolók végül találtak egy kapcsolót; egy pillanatra fölkattintották, azután dühödten szétl tték a körtét, egy lámpát a földhöz csaptak, ezt üvegcsörömpölés követte. Az egyik felb szült férfi eszeveszetten dühös kiáltást hallatott. A két gyilkos el reszegezett pisztollyal kirohant a szobából; csapdát gyanítottak és meghökkentek, hogy sejtésük nem vált valóra. A lépcs höz érve lerohantak, éppen akkor, amikor a szétvert szobától jobbra lev szomszédos szoba ajtaja kinyílt. Egy hunyorgó vendég nézett ki, azután vállat vont és visszament a szobájába. Ismét csönd borult az elsötétített folyosóra. Bourne nem mozdult, karjával átfogta Marie St. Jacques vállát. Marie remegett, fejét Jason mellébe fúrta; csöndesen, hisztérikusan, hitetlenkedve zokogott. Jason megvárta, amíg enyhült a remegése, abbamaradt a zokogása, és ismét egyenletesen lélegzett. De most már nem várhatott tovább, Marienak saját szemével kellett meggy z dnie róla, mi történt. Lásson mindent, hagyjon kitörölhetetlen nyomot a tudatában végre-valahára tudomásul kell vennie az igazságot. Cain vagyok! A halál vagyok! - Gyere - súgta neki. Kivezette a folyosóra, és karját er sen szorítva a megostromolt szoba felé irányította, amelyet perdönt bizonyítéknak szánt. Benyomta a betört ajtót, és beléptek a szobába. Marie mozdulatlanná dermedt; mindketten undorodva, szinte megkövülten meredtek az eléjük táruló látványra. Jobb kéz fel l, egy nyitott ajtónyílásban egy emberi alak homályos sziluettje látszott, mögötte annyira tompa volt a fény, hogy csak a körvonalai rajzolódtak ki, s azok is csak akkor, amikor a szemük hozzászokott a sötéthez. Egy hosszú ruhás n alakja volt, a ruhaanyag enyhén hullámzott az egyik nyitott ablak fel l lengedez szell ben. Az ablak. Pontosan az ablak el tt egy második alak is volt, látszani alig látszott, de határozottan ott volt, csupán elmosódott foltként, amelynek körvonalait csak homályosan emelték ki a távoli országút besz r d fényei. Mintha ez az alak is mozgott volna, szaggatott, görcsös mozdulatokkal lendítette a karját - a ruhaanyagot. - Ó, istenem - nyögte Marie szinte bénultan. Gyújtsd meg a villanyt, Jason. - Egyetlen lámpa sem m ködik - felelte Bourne. - Csak két asztali lámpa, de az egyiket megtalálták. - Óvatosan átment a szobán, és megtalálta a másikat, amely a fal mellett, a padlón állt. Letérdelt és megnyomta a kapcsológombot. Marie megborzongott. A fürd szobaajtóra aggatva - egy függönyb l kitépett szálak tartották - ott lógott a hosszú ruhája, amelyet láthatatlan fuvallat lebegtetett. Szitává l tték. Az ablak el tt Bourne inge és nadrágja lógott az ablakkerethez er sítve, mindkét ingujj mellett szilánkokká tört az üveg, befújt a szél és föl-le mozgatta az anyagot. Az ing fehér anyagát fél tucat helyen, átlósan keresztbe a mellen átlyuggatták a lövedékek. - Hát itt van az üzeneted - szólalt meg Jason.
- Most már ismered az üzenet tartalmát. S most, úgy gondolom, okosabb, ha meghallgatod a mondanivalómat. Marie nem felelt. Válasz helyett lassan odament a ruhájához, nézegette, mintha nem hinne a szemének. Azután váratlanul megfordult, láthatóan a könnyeivel küszködött, de a szeme szikrát szórt. - Nem! Ez valami tévedés! Valami iszonyú tévedés! Hívd fel a nagykövetséget. - Tessék? - Tedd, amit mondtam! Azonnal! - Hagyd abba, Marie. Meg kell értened. - Nem, az isten verje meg! Neked kell megértened! Nem történhetett ilyesmi! Nem történhetett meg! - De megtörtént. - Hívd föl a nagykövetséget! Azon a telefonon, onnan a szobából, azonnal! Kérjed Corbelier-t. Gyorsan, az isten szerelmére! Ha egyáltalán számítok neked valamit, tedd meg, amit kérek! Bourne nem tagadhatta meg a kívánság teljesítését. Tudta, hogy Marie szenvedélyessége mindkett jük végét jelentheti. - És mit mondok neki? - kérdezte, amint a készülékhez lépett. - El ször hívjad a telefonhoz! Ett l félek... ó, istenem, mennyire félek! - Mi a száma? Marie megmondta, Bourne tárcsázott - végtelenül hosszú id nek t nt, amíg jelentkezett a telefonközpont. A központos fölvette a kagylót, akadozva beszélt, teljes pánikban volt, id nként meg sem lehetett érteni, mit mond. Jason a háttérb l kiáltásokat, éles, pattogó angol és francia vezényszavakat hallott. Néhány másodperc múlva megtudta, miért. Dennis Corbelier, kanadai attasé hajnali egy óra negyvenkor lement a nagykövetség avenue Montaigne-on lev épületének a lépcs jén - és nyomban több golyót eresztettek a torkába. Azonnal meghalt. - Itt van az üzenet második része, Jason - suttogta Marie kimerülten és rámeredt. - Most már meghallgatok bármit, amit el akarsz mondani nekem. Mert odakint igenis van valaki, aki kapcsolatba akar lépni veled, aki segíteni akar neked. Igenis küldtek üzenetet, de nem nekünk, nem nekem. Csakis neked szánták. Csakis te értheted meg. 22. A zsúfolt washingtoni Hiltonba egyenként érkezett meg a négy férfi. Mindegyik más-más felvonóból, két-három emelettel a célja fölött vagy alatt szállt ki, majd gyalog tette meg az utat a megfelel emeletig. Nem maradt idejük arra, hogy a f városon kívül találkozzanak, a válság páratlan méreteket öltött. A Treadstone Hetvenegy tagjai voltak, azok, akik életben maradtak. A többiek meghaltak, lemészárolták ket egy fák szegélyezte, csöndes New York-i utcában. A jelenlev k közül kett nek az arca közismert volt, az egyiké még inkább, mint a másiké. Az els Colorado állam id s szenátora, a másik I. A. Crawford dandártábornok volt, akit a szakmában szinte mindenki a Vassegg ként ismert, s aki egyébként a szárazföldi hadsereg hírszerz szolgálatának szóviv jeként és a katonai hírszerzés adatbankjainak védelmez jeként tevékenykedett. A másik két férfi lényegében ismeretlen személy volt, csupán saját szervezeteik folyosóin ismerték ket. Az egyik, egy középkorú tengerésztiszt, az ötödik haditengerészeti körzet információs ellen rz hivatalában dolgozott. A negyedik, a CIA negyvenhat esztend s veteránja, a sétabottal járó, karcsú Alexander Conklin volt. Egyik lábfejét gránát szakította le DélkeletÁzsiában, még akkoriban, amikor titkos ügynökként vett részt a Medúza-akcióban. A szobában nem volt tárgyalóasztal. Közönséges kétágyas szoba volt: a szokványos ikerágy, két karosszék és egy alacsony kávézóasztalka - ennyib l állt az egész bútorzat. Valószín tlen hely volt
az efféle értekezletek megtartására: nyoma sem volt semmiféle villogó-pörg számítógépnek, nem villantak fel zöld bet k sötét képerny kön, nem volt elektronikus távközlési berendezés sem, amellyel másodperceken belül kapcsolatba lehetett volna lépni Londonnal, Párizzsal vagy Isztambullal. Közönséges szállodai szoba volt, nem volt benne semmi más, csak négy agy, s bennük a Treadstone Hetvenegy titkai. A szenátor a hever egyik végén ült, a tengerésztiszt a másikon. Conklin nehézkesen leereszkedett egy karosszékbe, béna lábát mereven maga elé nyújtotta, sétabotját a térde közé szorította. Crawford dandártábornok viszont állva maradt, arca bíborszínben játszott, s dühösen ugráltatta állkapocsizmait. - Sikerült kapcsolatot teremteni az elnökkel - szólalt meg a szenátor a homlokát dörzsölve, látszott rajta, hogy nem sokat aludt az éjjel. - Ma este találkozom vele. S most sorra, valamennyien mondjanak el mindent, amit csak tudnak. Tábornok, kezdje maga. Az isten szerelmére, mi történt? - Webb rnagynak huszonhárom órakor kellett volna beszállnia a kocsijába a Lexington sugárút és a Hetvenkettedik utca sarkán. Pontos id t beszélt meg a sof rrel, de az rnagy nem jelent meg. Huszonhárom óra harminckor a sof r idegeskedni kezdett, mert a New Jersey-i repül tér elég messze van onnan. Az rmester emlékezett a címre, f ként, mert ráparancsoltak, hogy felejtse el. Odahajtott és fölment a bejárathoz. A biztonsági reteszeket leverték, az ajtót éppen csak be kellett löknie. Valamennyi riasztóberendezést tönkretették. Az el tér padlóján vér folyt, a halott n a lépcs házban hevert. A sof r végigment az el szoba-folyosón a vezérl terembe, és ott találta a holttesteket. - Megérdemli, hogy a legnagyobb csöndben el léptessék - jegyezte meg a tengerésztiszt. - Miért? - kérdezte a szenátor. A tiszt helyett maga Crawford válaszolt. - Nagy lélekjelenléttel fölhívta a Pentagont, és ragaszkodott hozzá, hogy kapcsolják neki a belföldi titkos adások osztályát. Pontosan megjelölte a frekvenciát, a vétel idejét és helyét, majd közölte, hogy az adóval kell beszélnie. Senkinek sem szólt egy árva szót sem, amíg nem kapcsolták hozzám. - Helyezzék át a Haditanácsba, Irwin - mondta komoran Conklin, a botját markolva. - Értelmesebb azoknál a pojácáknál, akikkel telerakták a tanácsot. - Ez nemcsak fölösleges volt, Conklin - rótta meg a szenátor -, hanem kétségtelenül sért is. Folytassa, kérem, tábornok. Crawford összenézett a CIA emberével. - Sikerült elérnem Paul McClaren ezredest New Yorkban. t rendeltem ide, és meghagytam neki, hogy az égvilágon semmit se tegyen, amíg meg nem érkezem. Azután fölhívtam Conklint és George-ot, s együtt iderepültünk. - Én meg fölhívtam Manhattanben az FBI egyik ujjlenyomatosztályát - f zte hozzá Conklin. - Már régen együtt dolgozunk velük, és megbízunk bennük. Nem árultam el nekik, mit keresünk, de meghagytam, fésüljék át a házat, és csakis nekem adják át, amit találnak. - A CIA embere szünetet tartott, majd botjával a tengerésztiszt felé bökött. - George azután harminchét nevet táplált be nekik; valamennyiükr l tudtuk, hogy az ujjlenyomatuk ott van az FBI dossziéiban. Az eredmény: egyetlen ember ujjlenyomatai. Azé, akiét nem vártuk, s amit nem akartunk... nem hittünk el. - Deltáé - mondta a szenátor. - Igen - hagyta helyben a tengerésztiszt. Mindazoknak a nevét átadtam nekik, akik, bármilyen csekély lett légyen is ennek a valószín sége, esetleg megtudhatták a Treadstone címét. Ebbe egyébként jómagamat is beleértettem. A szobát tökéletesen letörölgették: minden felületet, minden ajtógombot, minden poharat, kivéve egyet. Ez egy törött konyakospohár volt, alig néhány nagyobb szilánkját találták meg az egyik függöny alatt, de ez is elegend nek bizonyult. Rajta voltak az ujjlenyomatok: a jobb kéz középs és mutatóujjáé. - Tökéletesen bizonyos ebben? - kérdezte tagoltan a szenátor. - Az ujjlenyomatok nem hazudnak, uram - felelte a tiszt. - Ott voltak, az üvegdarabokon még konyakcseppek is maradtak. Az itt jelenlev kön kívül egyedül Delta tud a Hetvenegyedik utcáról.
- Biztosak lehetünk efel l? Talán a többiek közül valaki elszólta magát. - Kizárt dolog - szakította félbe a dandártábornok. - Abbott sohasem hibázott volna ilyen dolgokban, Elliot Stevensnek pedig csak negyedórával azel tt mondták meg a címet, hogy odaért; egy telefonfülkéb l hívott föl minket. De még ha a legrosszabbat föltételeznénk is, valószín tlen, hogy megrendelte volna a saját kivégzését. - Hát Webb rnagy? - szívóskodott a szenátor. - Az rnagynak - felelte Crawford - saját magam adtam le rádión a címet, miután megérkezett a Kennedy repül térre. Mint tudják, mi katonai hírszerz hullámhosszon dolgoztunk, amely lehallgathatatlan. S ne feledjék, az rnagy is életét vesztette. - Igen, persze. - Az id s szenátor a fejét csóválta. - Hihetetlen. Miért? - Szeretnék fölvetni egy kínos kérdést - mondta Crawford dandártábornok. - Kezdetben nem nagyon lelkesedtem a jelöltért. Megértettem David érveit, egyetértettem azzal, hogy alkalmas a feladatra, de emlékezzenek csak, nem én választottam. - Én nem emlékszem, hogy olyan sok választási lehet ségünk lett volna - mondta a szenátor. - Volt egy emberünk, s amint maga is elismerte: alkalmas emberünk, aki hajlandó volt meghatározatlan id re mély illegalitásba vonulni, hajlandó volt naponta kockára tenni az életét és tökéletesen szakítani a múltjával. Hány ilyen ember létezik? - Találhattunk volna egy kiegyensúlyozottabb személyiséget - vágott vissza a dandártábornok. - Én erre már akkor is fölhívtam a figyelmet. - Fölhívta a figyelmet arra - helyesbített Conklin -, hogy maga milyen embert tart kiegyensúlyozott személyiségnek. Én viszont arra hívtam föl a figyelmet, hogy a maga ideáljával nem jutnánk semmire. - Mindketten a Medúzában szolgáltunk, Conklin - felelte dühösen, de ésszer en érvelve Crawford. Amit maga tud, azt én is tudom. Delta a háborúban állandóan és nyíltan ellenségesen viselkedett minden parancsnokkal szemben. Az én helyzetemb l ezt valamivel világosabban állapíthattam meg, mint maga. - Többnyire teljes joggal viselkedett így. Ha maga több id t töltött volna a fronton és kevesebbet Saigonban, talán megértette volna ezt. Én mindenesetre megértettem. - Talán meglepi - emelte fel békéltet mozdulattal a kezét a dandártábornok -, de nem védelmezem a gyakran pusztító hatású, durva saigoni ostobaságokat. Nincs ember, aki azokat igazolni tudná. Én csak egy viselkedésmintát próbálok leírni, ami elvezethetett a tegnapel tti éjszakai eseményekhez a Hetvenegyedik utcában. A CIA képvisel je mereven nézte Crawfordot; bólintott, ellenséges bizalmatlansága szemmel láthatóan szertefoszlott. - Tudom, hogy azt próbálja. Sajnálom. De higgye el, nekem sincs könny dolgom. Vagy egy, féltucatnyi akcióban dolgoztam együtt Deltával. Már akkor egy helyen szolgáltunk Phnom Penhben, amikor a Medúza gondolata még meg sem fogant a Szerzetes agyában. Phnom Penh után olyan volt, mintha kicserélték volna; ezért állt be a Medúzába, ezért vállalta, hogy Cain legyen. A szenátor ültében el rehajolt. - Hallottam már err l, de mondja el újra. Az elnöknek mindenr l tudnia kell. - A feleségét és két gyerekét megölték a Mekong folyó egyik gátján. Egy arra portyázó repül gép bombát dobott a gátra és gépfegyvert zzel árasztotta el ket. Senki sem tudta, miféle repül gép volt, erre sohasem sikerült fényt deríteni. Delta meggy lölte a háborút, meggy lölt mindenkit, aki részt vett benne. Összeroppant. Conklin szünetet tartott és a tábornokra nézett. S azt hiszem, igaza van, tábornok. Ismét összeroppant. Megvolt benne a lehet ség. - Mi volt meg benne? - kérdezte élesen a szenátor. - Mondhatjuk úgy, a robbanás lehet sége - felelte Conklin. - Átszakadt a gát. A feladat iszonyatos terhelést rótt rá, és egy ponton felülkerekedett a gy lölet. Az ilyesmi könnyen bekövetkezhet, a legnagyobb óvatosság mellett is. Úgy végzett azokkal a férfiakkal a Hetvenegyedik utcában, az asszonnyal is, mint egy ámokfutó. Egyikük sem számított rá, kivéve talán az asszonyt, aki az
emeleten tartózkodott, és feltehet en meghallotta a kiáltásokat. már nem Delta. Teremtettünk egy Cain nev fantomot, amely már nem fantom többé: Delta azonosult vele. - Ennyi hónap után... - A szenátor hátrad lt, alig hallhatóan kérdezte. - Miért jött vissza? S honnan? - Zürichb l - felelte Crawford. - Webb Zürichben volt, és azt hiszem, lehetett az egyetlen, aki vissza tudta hozni. A miértet valószín leg sohasem fogjuk megtudni. Kivéve, ha feltételezzük, hogy Delta tovább folytatja harcát a Treadstone ellen... - De hát azt sem tudja, kik vagyunk benne tiltakozott a szenátor. - Egyedül a Jachthajóssal, a feleségével és David Abbott-tal tartott kapcsolatot. - S természetesen Webb-bel - tette hozzá a tábornok. - Természetesen - er sítette meg a szenátor. - De nem a Treadstone-ban. Ott még vele sem. - Mindez nem számít - koppintott a sz nyegre botjával Conklin. - Tudta, hogy van egy bizottság; lehet, hogy Webb azt mondta neki, valamennyien ott leszünk, s ez részér l eléggé ésszer feltételezés volt. Deltának rengeteg kérdésünkre kellett volna válaszolnia, legf képpen a hat hónappal és persze több millió dollárral kapcsolatban. Tökéletes megoldásnak vélhette, ha végez velünk és elt nik. Nyomtalanul. - Miért annyira biztos efel l? - El ször is, mert ott volt - felelte hangját megemelve a hírszerz . - Ott voltak az ujjlenyomatai egy konyakospoháron, amelynek az alján még meg sem száradt az ital. Másodszor pedig, mert klasszikus csapdának t nik, több száz változattal. - Megmagyarázná ezt? - Az ember rendszerint hallgat - szólt közbe Conklint figyelve a tábornok -, amíg az ellensége nem bírja tovább és leleplezi magát. - S most mi váltunk ellenséggé? Az ellenségévé? - Ehhez kétség sem férhet - szólalt meg a tengerésztiszt. - Nem tudjuk, miért, de Delta megfordult. Megtörtént ez már másokkal is, hála istennek, nem túl gyakran. Tudjuk, mi a teend nk. A szenátor ismét el rehajolt ültében. - Mit fognak tenni? - A fényképe sohasem forgott közkézen - magyarázta Crawford. - Most köröztetni fogjuk. Megkapja minden állomásunk és figyel központunk, minden közvetít nk és informátorunk szerte a világon. Valahová csak kell mennie. El ször nyilván egy olyan helyre megy majd, amelyet ismer, ha másért nem, hát azért, hogy új személyazonosságot szerezzen magának. Pénzt fog költeni... megtaláljuk. S ha megtaláltuk, a parancs egyértelm lesz. - Azonnal ide szállítják? - Végzünk vele - jelentette ki magától értet d en Conklin. - Nem szállítgatunk sehová egy olyan embert, amilyen Delta. Nem vállalhatunk kockázatot. - Ezt nem közölhetem az elnökkel. Törvények is vannak. - De nem Delta számára - mondta a hírszerz . - törvényen kívül áll. Menthetetlen. - Ment... - Úgy van szenátor - szakította félbe a tábornok. - Menthetetlen. Gondolom, ismeri ennek a kifejezésnek a jelentését: Magának kell eldöntenie, fölvilágosítja-e ennek a szónak a jelentésér l az elnököt vagy sem. Talán jobb lenne... - Mindent ki kell vizsgálnunk - fojtotta a szót a tábornokba a szenátor. - Múlt héten még találkoztam Abbott-tal. Arról beszélt, hogy kidolgoznak valamilyen módszert, hogy elérjék Deltát: Zürich, a bank, a Treadstone megnevezése; mindez része ennek a stratégiának, igaz? - Része volt, de ennek már vége - mondta Crawford. - Ha a Hetvenegyedik utca bizonyítéka nem elégíti ki, akkor talán meggy zi az, hogy Delta félreérthetetlen jelzést kapott: jelentkezzék, de nem jelentkezett. Ennél többet nem kívánhat. - Abszolút bizonyosságot akarok.
- Én pedig holtan akarom látni. - Conklin halkan ejtette ki a szavakat, hatásuk mégis olyan volt, mint egy jeges szélroham. - Nemcsak a saját magunk számára alkotott valamennyi szabályt szegte meg, de túl mélyre is merült a b nben. Az az ember már valóban Cain. Olyan gyakran használtuk a Delta nevet, még csak nem is a Bourne, hanem a Delta nevet, hogy azt hiszem, megfeledkeztünk valamir l: Gordon Webb a fivére volt. Megtaláljuk. Megöljük. 23. Tíz perc híján hajnali három óra volt, amikor Bourne az Auberge du Coin recepciójához lépett, Marie pedig megállás nélkül továbbment a kijárat felé. Jason megkönnyebbülve látta, hogy a pulton nincsenek újságok, de ett l eltekintve az éjszakai portás szinte ikertestvére lehetett volna párizsi kollégájának. A kopaszodó, tagbaszakadt férfi félig lehunyt szemmel d lt hátra a székében, karját összef zte a mellén, s az egész ember a véget nem ér éjszakai szolgálat fáradt rosszkedvét árasztotta. Ezt az éjszakát azonban - gondolta Bourne - sokáig nem fogja elfelejteni. És nemcsak a ripityára l tt emeleti szoba miatt, hiszen azt amúgy sem fedezik fel reggelig... Egy montrouge-i segédportásnak feltétlenül kell tudnia szerezni egy kocsit. - Pár perce fölhívtam Rouent - mondta Jason és kezét a pultra tette; dühös úriembernek t nt; akit felb szített, hogy el reláthatatlan események nyomultak be a magánéletébe. - Azonnal indulnom kell. Kocsira van szükségem. - Miért is ne? - heherészett a föltápászkodó portás. - Mit kíván, uram? Arany gyaloghintót vagy inkább varázssz nyeget? - Tessék? - Nálunk szobákat lehet bérelni, nem kocsikat. - De nekem még reggel el tt Rouenban kell lennem. Kell, érti? - Lehetetlen. Hacsak nem talál egy taxit, amelynek a sof rje elég rült, hogy most, hajnalok hajnalán elvigye magát. - Úgy látom, nem érti, mit mondtam. Jelent s anyagi károm és rengeteg bosszúságom lenne, ha reggel nyolcra nem lennék az irodámban. Hajlandó vagyok b kez en fizetni. - Akkor is nehéz probléma, uram... - Csak akad itt valaki, aki hajlandó lenne kölcsönadni a kocsiját, mondjuk... ezer, ezerötszáz frankért. - Ezer... ezerötszázért, uram? - A portás félig lehunyt szeme kikerekedett, még a b re is megfeszült. - Készpénzben, uram? - Természetesen. A társam holnap este visszahozza a kocsit. - Nem kell annyira sietnie vele, uram. - Tessék? Egyébként pedig valóban nem látom okát, miért ne bérelhetnék egy taxit. A hallgatását is megfizetném. - Fogalmam sincs, hol találhatnék most taxit - szakította félbe Jasont rémült, rábeszél hangon a portás. - Másrészt viszont lehet, hogy az én Renault-m nem vadonatúj, meg nem is a leggyorsabb kocsi a világon, de használható, s t jól használható kocsi. A kaméleon ismét színt váltott, ismét elfogadták annak, aminek mutatta magát. De most már tudta és értette is, hogy kicsoda valójában. Hajnalodott. Ezúttal nem egy falusi vendégfogadó meleg szobájában voltak, nem pöttyözte a tapétát a fák lombja által megsz rt, ablakon át behulló hajnali fény. A kel nap els sugarai kelet fel l áradtak szét, mintegy megkoronázták a francia tájat, s élesen kirajzolták Saint-GermainenLaye mez it és dombjait. Egy elhagyatott mellékút szélén parkoló kocsiban ültek, amelynek félig nyitott ablakain át cigarettafüst kígyózott az égnek.
Ama els elbeszélését Svájcban a következ szavakkal kezdte: Az életem hat hónapja kezd dött egy Ile de Port Noir nev , kicsiny, földközi-tengeri szigeten... Most egy higgadt kijelentéssel: Engem Cain néven ismernek... Mindent elmondott Marie-nak, mindent, amire csak emlékezett, semmit sem hagyott ki, azokat az iszonyatos képeket sem, amelyek lelki szemei el tt robbantak, amikor meghallotta Jacqueline Lavier szavait a gyertyafényes argenteuil-i étteremben. Nevek, események, városok... gyilkosságok. - Minden egybevág. Semmi olyasmibe nem ütköztem, amit ne tudtam volna, ami ne lappangott volna valahol mélyen az agyamban, ne próbált volna a felszínre törni. Az igazság volt. - De csak volt - felelte Marie. Bourne éles pillantást vetett rá. - Hát nem érted? Tévedtünk... - Lehet. De ugyanakkor igazunk is volt. Neked is igazad volt, és nekem is igazam volt. - Miben? - Abban, ami téged illet. S most újra el kell mondanom, nyugodtan, logikusan. Föláldoztad volna az életedet értem, miel tt megismertél volna; az olyan ember, mint akit te most leírtál, nem dönt így. Ha létezett is valamikor az az ember, ma már nem létezik. - Marie fegyelmezett hangon beszélt, de a szeme könyörgött. - Te magad mondtad, Jason: amire valaki nem emlékezik, az nem létezik az számára. Lehet, hogy ezzel kell szembenézned. El tudsz szakadni t le? Bourne bólintott. Elérkezett a rettegett pillanat: - Igen - mondta. - De csak egyedül. Veled nem. Marie mélyet szívott a cigarettájából, s remeg kézzel figyelte Bourne-t. - Értem. Szóval, így döntöttél. - Így kell lennie. - Vagyis h siesen elt nsz, nehogy én gyanúba keveredjem. - Ezt kell tennem. - Nagyon köszönöm. Mégis mit képzelsz: ki a fene vagy te? - Tessék? - Mit képzelsz: ki a fene vagy te? - Valaki, akit Cainnak neveznek. Ázsia és Európa minden kormánya, minden rend rsége köröztet. Washingtonban egyesek meg akarnak ölni, azért, amit szerintük tudok arról a Medúzáról; egy Carlos nev hivatásos gyilkos torkon akar lövetni azért, amit elkövettem ellene. Gondolkodj egy percet. Mit képzelsz, meddig menekülhetek még? Amíg e hadseregek valamelyik tagja nem bukkan a nyomomra, nem ejt csapdába, nem öl meg. Te is így akarod végezni? - Úristen, dehogyis! - kiáltott rá Marie. Szemmel láthatóan nem hagyta nyugodni t valami, amin töprengett. - Egy svájci börtönben szeretnék rohadni ötven évet, vagy azt szeretném, ha fölakasztanának olyasmiért, amit sohasem követtem el Zürichben! - Zürichet elintézhetjük, ennek megvan a módja. Gondolkodtam rajta, meg tudom csinálni. - Hogyan? - Marie elnyomta cigarettáját a hamutartóban. - Az isten szerelmére, mi a különbség? Egy vallomással. Vagy föladom magam, mit tudom én, de meg tudom csinálni! Újra össze tudom rakni az életem darabjait. Össze kell raknom az életemet! - De nem így! - Miért nem? Marie két tenyere közé fogta a férfi arcát, ismét ellágyult a hangja, egyszeriben elt nt az éle. - Mert éppen most újra bebizonyítottad, mennyire igazam van. Ezt akkor is be kell látnod, ha százszor bizonyos is vagy benne, hogy b nös vagy. Az a férfi, akit Cainnak neveznek, sohasem tenné meg azt, amit éppen most fölajánlottál. Nem tenné meg senki kedvéért. - De én tényleg Cain vagyok! - Még ha kénytelen lennék el is fogadni, hogy valaha az voltál, most már akkor sem vagy az.
- A végs rehabilitáció? Egy önmagam által kezdeményezett homloklebenym tét? Teljes emlékezetvesztés? Végtére is ez az igazság, de ez az üldöz im közül nem fog befolyásolni senkit. Nem befolyásolja ket, amikor meghúzzák a ravaszt. - Ez a legrosszabb eshet ség, amelyet nem vagyok hajlandó elfogadni. - Akkor figyelmen kívül hagyod a tényeket. - Két olyan tényt veszek figyelembe, amivel te, úgy látszik, nem tör dsz. Én viszont igen, mert tör dnöm kell velük, különben életem végéig gyötörnének, mert felel s vagyok értük. Két embert brutális módon meggyilkoltak, mert közted és valaki között álltak, aki üzenetet akart eljuttatni hozzád. Rajtam keresztül. - Láttad Corbelier üzenetét. Hány lyuk volt a ruhádon? Tíz? Tizenöt? - Akkor t is csak fölhasználták! Hallottad, mit mondott a telefonba. Nem hazudott, segíteni akart rajtunk. S ha rajtad nem, rajtam bizonyosan. - Hát... lehetséges. - Bármi lehetséges. Nincsenek válaszaim, Jason, csak ellentmondások vannak, megmagyarázhatatlan dolgok, amelyeket meg kellene magyarázni. Soha, egyetlenegyszer sem mutattál hajlandóságot, nem érezted szükségét, hogy úgy cselekedjél, ahogy az logikus lenne, ha az az ember volnál, aki szerinted vagy. Márpedig az az ember nem lehetne meg anélkül. Vagy pedig te nem lehetsz . - De vagyok. - Ide figyelj! Nagyon szeretlek, drágám, s tudom, ez talán el is vakíthatna. De saját magammal is tisztában vagyok. Nem vagyok tágra nyílt szem , naiv kislány; sok mindent tapasztaltam a világban, és nagyon élesen, nagyon alaposan megnézem azokat, akik megtetszenek nekem. Talán azért, hogy meger sítsem, amit én értéknek tartok. És ez igazi értékítélet. Az enyém, senki másé. Marie egy pillanatra elhallgatott, és elhúzódott Bourne mell l. - Figyeltem, hogyan kínoznak egy embert, hogyan kínozza önmagát, hogyan kínozzák mások... és ez az ember egy hangot sem hallatott. Lehet, hogy némán kiáltasz, de nem t röd, hogy rajtad kívül bárki mást is nyomasszanak ezek a kilátások. Inkább kutatod, vizsgálod magad, megpróbálod megérteni önmagadat. Ez pedig, barátom, nem vall egy hideg fej , hivatásos bérgyilkosra, aminthogy az sem, amit értem tettél. És amit tenni akarsz. Nem tudom, régebben mi voltál, vagy hogy milyen b nöket követtél el, de azok nem lehetnek azok a b nök, amelyeket a magad számlájára írsz... vagy mások akarnak a te számládra írni. S ezzel visszatértem azokhoz az értékekhez, amelyekr l beszéltem. Ismerem magamat. Képtelen lennék szeretni egy olyan férfit, amilyennek te fel akarod tüntetni magad. Én azt a férfit szeretem, akir l tudom, hogy te vagy. Éppen most er sítettél meg ismét engem ebben. Nincs a világon hivatásos gyilkos, aki a te el bbi ajánlatodat megtette volna. S ez az ajánlat, uram, tisztelettel el van utasítva. - Istenverte rült vagy! - robbant ki Jason. Én tudok segíteni rajtad, te viszont nem tudsz segíteni rajtam! Hagyjál meg nekem valamit, az isten szerelmére! - Nem és nem! Nem így... - Marie hirtelen elharapta a szót. Ajka szétnyílt. - Nem tudok segíteni? Azt hiszem, már meg is tettem - suttogta. - Mit, tettél meg? - kérdezte haragosan Bourne. - Adtam valamit nekünk, kett nknek. - Marie visszafordult Jason felé. - Hiszen éppen most mondtam... vagy mások akarnak a te számládra írni... - Mi a fenér l beszélsz? - A b ntetteid... amelyekr l mások el akarják hitetni veled, hogy te követted el ket. - De hát elkövették ket! Én követtem el ket! - Várj egy percet. Tegyük fel, hogy valóban elkövették ket. De mi van, ha nem te voltál az elkövet jük? Tegyük fel, hogy szándékosan így rendezték a bizonyítékokat, ahogyan az ellenem szólókat is olyan nagy szakértelemmel rendezték el Zürichben, de valójában ezek valaki egészen más irányába mutatnak! Jason, hiszen te nem is tudod, mikor vesztetted el az emlékez tehetségedet!
- Port Noir... - Ott kezdted el újra megtalálni. De nem ott veszítetted el. Port Noir el tt történt valami, ami nagyon sok mindent megmagyarázhatna. Megmagyarázhatna téged, az ellentmondást közted és a között a férfi között, akinek az emberek hisznek. - Tévedsz, Semmi sem magyarázhatná meg az emlékeket, a képeket, amelyek felrémlenek és kísértenek. - Talán csak arra emlékszel, amit elmondtak neked - mondta Marie -, amit újra meg újra elismételtek. Amíg már nem volt más, csak ez. Fényképek, hangfelvételek, vizuális és hallásbeli ingerek. - Akit te itt lefestesz, az egy járkáló, m köd , agymosott idióta. Ez nem én vagyok. Marie rápillantott, azután gyöngéden folytatta. - Én egy értelmes, nagyon beteg embert festek le, akinek pont olyan múltja van, amit más emberek éppen kerestek. Tudnád-e, milyen könny ilyen embert találni? Minden kórházban, minden magánszanatóriumban, minden katonai kórházban akadnak ilyenek. S ha valaki egy olyan férfi után kutatna, akit amnéziával kezeltek, akinek a múltjában különleges képességek, nyelvek, jellegzetes vonások szerepelnek, az orvosi adatbankok megfelel jelöltet produkálnának. Lehet, hogy ebben a különleges esetben talán alig néhányat, talán csak egyetlenegyet. De hát k csak egyetlen embert kerestek, ennél többre nem is volt szükségük. Bourne a vidéket kémlelte: agyának acélrugóit próbálta fölfeszíteni, keresni valamit, ami hasonló Marie reményéhez. - Voltaképpen azt mondod, hogy egy reprodukált árnykép vagyok - mondta szenvtelen hangon. - Ez a végeredmény, de nem ezt mondom. Azt mondom, nincs kizárva, hogy manipuláltak. Fölhasználtak. Ez oly sok mindent megmagyarázna. - Megérintette Bourne kezét. - Azt mondtad nekem, hogy id nként úgy érzed, bizonyos dolgok ki akarnak robbanni bel led, szét akarják feszíteni a fejedet. - Szavak... helyek, nevek... amelyek hatnak rám, és meghatározott dolgokhoz vezetnek... - Jason, nem lehetséges, hogy hamis dolgokhoz vezetnek? Olyanokhoz, amelyeket beléd sulykoltak? Állandóan beszéltek neked róluk, de amelyeket nem tudsz újra átélni. Nem látod ket világosan, mert ezek a dolgok és te nem vagytok azonosak! - Kétlem. Láttam, mire vagyok képes. Ezeket a dolgokat is megtettem. - De lehet, hogy más körülmények között, más okokból!... Az isten verjen meg, az életemért küzdök! Mindkett nk életéért!... Hát rendben van! Képes vagy gondolkodni, képes vagy érezni? Akkor most gondolkodj, érezz! Nézz rám, és mondd azt nekem, hogy magadba néztél, megvizsgáltad a gondolataidat és az érzéseidet, és minden kétséget kizáróan tudod, hogy te vagy a Cainnak nevezett hivatásos gyilkos! Ha meg tudod tenni, akkor vigyél el Zürichbe, vállald mindenért a felel sséget, és takarodj az életemb l! De ha nem vagy rá képes, akkor maradj velem, és hagyd, hogy segítsek neked. És az isten szerelmére, szeress. Szeress engem, Jason! Bourne megfogta Marie kezét, er sen megszorította, akár egy toporzékoló, remeg kisgyerekét. - Nem érzésekr l vagy gondolatokról van itt szó. Láttam a számlakimutatást a Gemeinschaftnál; a befizetések hosszú id re nyúlnak vissza, és egybevágnak mindazzal, amit megtudtam. - De azt a számlakimutatást akár tegnap, vagy a múlt héten vagy hat hónapja is készíthették. Lehet, hogy mindaz, amit önmagadról hallottál és olvastál, egy olyan struktúra része, amelyet azok terveztek meg, akik azt akarják, hogy elfoglald Cain helyét. Te nem vagy Cain, de azok azt akarják, hogy elhidd, az vagy, s ezt másokkal is el akarják hitetni. Csakhogy valahol a világon van valaki, aki tudja, hogy te nem vagy Cain, és megpróbálja ezt közölni veled. Erre bizonyítékom is van. Igaz, a szeret m még él, de két barátom meghalt, mert valamiképpen közéd és a közé a személy közé kerültek, aki megpróbál üzenetet eljuttatni hozzád, megpróbálja megmenteni az életedet. Ugyanazok ölték meg ket, akik Cain helyett téged akarnak feláldozni Carlosnak. Az el bb azt mondtad, hogy minden egybevág. Hát abban, amit te el adtál, abban ugyan nem, de az én verziómban igen! Az én verziómból világos, hogy ki vagy.
- Üres kagylóhéj, aki még azokat az emlékeket sem mondhatja a magáénak, amelyekr l azt hiszi, hogy az övéi? Nem valami kellemes kilátás. És ha szétrobbantom azt a héjat, vajon mit találok? - Sok mindent. Jót is, rosszat is. Nagyon sok olyasmit is, ami megsérült. De azt ígérhetem neked, hogy Caint nem találod ott. Hiszek benned, drágám. Nagyon kérlek, ne add föl. Bourne továbbra is tartózkodó maradt; szinte üvegfal emelkedett közöttük. - És ha tévednénk? Ha kiderülne, hogy végül mégiscsak tévedtünk? Akkor mi lesz? - Akkor azonnal hagyj el. Vagy ölj meg. Bánom is én. - Szeretlek. - Tudom. Ezért is nem félek. - Két telefonszámot találtam Lavier irodájában. Az els egy zürichi, a másik egy itteni, párizsi szám. Ha csak egy kis szerencsém van, elvezetnek ahhoz az egyetlen számhoz, amelyre szükségem van. - New York? Treadstone? - Igen. Ott van a válasz. Ha nem vagyok Cain, valaki ott csak kell tudja, ki vagyok. Visszatértek Párizsba, azzal, hogy sokkal kevésbé lesznek felt n ek a nagyvárosi tömegben, mint egy isten háta mögötti falusi vendégfogadóban. Egy tekn ckeretes szemüveget visel sz ke férfi és egy csinos, de kemény vonású, kifestetlen, haját simán hátrafésülve visel n nagyon is beleillenek a Montmartre környezetébe. A rue de Maistre-en lev Terrasse-ban vettek ki szobát, brüsszeli házaspárként jelentették be magukat. Amikor beléptek a szobába, egy pillanatra némán megálltak; nem volt szükségük szavakra, láttak és éreztek mindent. Elindultak egymás felé, megérintették, megölelték egymást, kirekesztették a pillanatból az ellenséges világot, amely megtagadta t lük a békés nyugalmat és arra kényszerítette ket, hogy egymás mellett futó feszes huzalokon egyensúlyozzanak a tátongó mélység fölött; ha bármelyikük lezuhan, mindkett jüknek vége. - Pihenésre van szükségünk - mondta Bourne. - Ki kell aludnunk magunkat, hosszú nap áll el ttünk. Szeretkeztek. Gyöngéden, maradéktalanul átadva magukat egymásnak az ágy ringató melegében. S amikor egy ízben, egy bolondos pillanatban, leveg után kapkodva változtatniuk kellett helyzetükön, elnevették magukat. Csöndesen nevettek, eleinte szinte zavarban voltak, de mindketten fölismerték és értékelték a bolondozást, ami oly elválaszthatatlanul hozzátartozott a köztük lév mély kapcsolathoz. Amikor elröppent ez a pillanat, még vadabbul ölelkeztek, egyre elszántabban söpörték félre a sötét világ szörny hangjait és iszonyatos látomásait, amelyek levélként sodorták ket a viharban. Ki akartak törni ebb l a körb l, más szférák felé igyekeztek, oda, ahol nincs sötétség, csak napfény és kékl víz, lázasan, elkeseredett dühvel rohantak e világ felé, áttörtek minden akadályon - és elérték céljukat. Kimerülten, ujjaikat összef zve aludtak el. Bourne ébredt el bb; odalenn, Párizs utcáin megindult a forgalom, dudák harsantak, motorok dübörögtek. Jason az órájára pillantott: kora délután volt, tíz perccel múlt egy óra. Közel öt órát aludtak, nyilván kevesebbet, mint amennyire szükségük volt, de azért eleget. Valóban hosszú nap állt el ttük. Bourne nem tudta biztosan, hogy mit is fognak csinálni, csak azt tudta, hogy két telefonszáma van, amelynek el kell vezetnie egy harmadikhoz. New Yorkba. Marie-hoz fordult, aki egyenletesen lélegzett álmában, arca, gyönyör , csodálatos arca lefelé fordult a párna szélér l, ajka szétnyílt, alig néhány centire a férfiétól. Bourne megcsókolta, és Marie még mindig csukott szemmel magához húzta t. - Béka voltál, én majd herceggé varázsollak mondta Marie álomittas hangon. - Vagy éppen fordítva van? - Bármelyik irányban folytatódhat a történet; pillanatnyilag még én sem tudom eldönteni. - Akkor meg kell maradnod békának. Ugrándozzál, kicsi béka. Produkáld magad a kedvemért. - Csak semmi kísértés. Csak akkor ugrálok, ha legyekkel etetnek.
- A békák legyeket esznek? Tényleg. Brrr, szörny . - Gyerünk, nyisd ki a szemed. Mindkett nknek ugrálni kell. Kezd dik a vadászat. Marie pislogott, és ráemelte a tekintetét. - Mire vadászunk? - Rám - mondta Bourne. A rue Lafayette egyik telefonfülkéjéb l egy bizonyos Mr. Briggs R-beszélgetést jelentett be egy zürichi számra. Bourne úgy okoskodott, hogy Jacqueline Lavier bizonyára azonnal szétküldte riasztójelzéseit, s az egyik ilyen jelzésnek óhatatlanul Zürichbe kellett mennie. Mihelyt meghallotta, hogy Svájc kapcsol, Jason hátralépett és átadta a kagylót Marie-nak. Marie tudta, mit kell mondania. De nem volt alkalma elmondani, amit akart. A zürichi központos jelentkezett. - Sajnálattal közöljük, hogy az ön által hívott szám már nem él. - De hát csak tegnap beszéltünk... - szakította félbe Marie. - Vészhelyzetr l van szó. Nem tudna adni egy másik számot? - A telefonállomást kikapcsolták, asszonyom. Nincsen más szám. - Akkor lehet, hogy rossz számot kaptam. Nagyon sürg s ügyr l van szó. Megadná az illet nevét, akié eddig ez a szám volt? - Sajnos, erre nincsen mód. - Mondtam már: élet-halál kérdése! Beszélhetnék, kérem, a f nökével? - sem tudna segíteni önnek. Ez a szám titkos. A viszonthallásra, asszonyom. A központos bontott. - Letette - mondta Marie. - Átkozottul sokáig tartott, míg megállapítottad - felelte Bourne, és közben tekintetével végigpásztázta az utcát. - T njünk el innen. - Gondolod, hogy lokalizálhatták a beszélgetést? Itt, Párizsban? Egy nyilvános telefonfülkét? - Három percen belül megállapítható, melyik központba futott be a hívás, és pontosan meghatározható a körzet. Négy percen belül lesz kíthetik egy tucatra a szóbajöhet háztömböket. - Honnan tudod ezt? - Bár meg tudnám mondani. Gyerünk. - Jason, miért ne húzhatnánk meg magunkat valahol, és figyelhetnénk, mi történik? - Mert nem tudom, mit kellene figyelnem, k pedig nagyon is tudják, mit keresnek. A kezükben van egy fénykép, amib l kiindulhatnak; az egész körzetet teleszórhatják megfigyel kkel. - Egyáltalán nem hasonlítok az újságképre. - Te nem. De én igen. Induljunk! Siet s léptekkel haladtak a hullámzó tömegben, amíg elértek a jó pár utcányira lév boulevard Malesherbes-ig, ott találtak egy másik telefonfülkét, amely már nem az el z telefonközponthoz tartozott. Ezúttal közvetlenül tárcsázhattak, párizsi számot hívtak. Marie belépett a fülkébe, kezében érméket szorongatott, tárcsázott. Fölkészült ugyan a beszélgetésre, mégis elképedt, amikor a hívott szám jelentkezett. - Villiers tábornok rezidenciája. Jó napot kívánok... Halló! Halló?! Egy pillanatig elakadt a szava, csak rámeredt a telefonra. - Elnézést - suttogta aztán - téves... - mondta még és letette a kagylót. - Mi történt? - kérdezte Bourne a fülke üvegajtaját kinyitva. - Mi baj? Ki volt az? - Ez érthetetlen - mondta Marie. - Franciaország egyik legtekintélyesebb emberének a lakása jelentkezett. 24.
André Francois Villiers - ismételte meg Marie, amint visszatértek a Terrasse-ba, hogy tisztázzák a dolgokat és megemésszék a meghökkent információt. - Saint-Cyrben végzett, a második világháború h se, az ellenállás egyik legendás hír vezet je. Amíg nem szakított Algéria miatt De Gaulle-lal, általában t tekintették az elnök majdani utódjának. Jason, az egyszer en elképzelhetetlen, hogy egy ilyen embernek köze lehetne Carloshoz. - De hát hallottad, hogy van. El kell hinned. - Mégis hihetetlen. Villiers a hagyományos francia becsület megtestesít je, egészen a tizenhetedik századig vezeti vissza a családfáját. Jelenleg a nemzetgy lés egyik vezéralakja, ízig-vérig katona, a törvényes rend embere. Olyan ez, mintha az amerikai elnököt összefüggésbe hoznánk a maffia valamelyik bérgyilkosával. Nincs rá ésszer magyarázat. - Hát akkor keressünk. Hogyan is szakított De Gaulle-lal? - Az még Algéria miatt történt. A hatvanas évek elején Villiers algériai ezredes volt. Ellenezte az eviani megállapodást, amely függetlenséget adott Algériának. Azt vallotta, hogy Algéria jog szerint Franciaországé. - A veszett algériai ezredesek - mondta Bourne, s mint oly gyakran, most sem tudta, honnan vette ezt a meghatározást, és miért mondta ki hangosan a szavakat. - Számodra ez jelent valamit? - Biztosan, de nem tudom, mit. - Gondolkodj - mondta Marie. - Miért fontos neked ez a kifejezés, hogy a veszett ezredesek? Mi jut el ször az eszedbe, ha meghallod? Gyorsan mondjad! Jason tehetetlenül bámult rá, de azután kibuggyant bel le: - Bomlasztás... beépülnek. Provokátorok. Az ember tanulmányozza ket; tanulmányozza a mechanizmusokat. - Miért? - Nem tudom. - S születnek-e döntések annak alapján, amit megállapítasz? - Gondolom, igen. - Miféle döntések? Mir l döntesz? - A bomlasztásról. - Mit jelent ez a számodra? Mi az, hogy bomlasztás? - Nem tudom! Képtelen vagyok gondolkodni! - Jól van... jól van. Majd egyszer visszatérünk erre. - Nincs id nk. Térjünk vissza Villiers-re. Algéria után mi történt? - Valahogy kibékültek De Gaulle-lal; Villiers-t a katonai múltja is a kibékülésre kötelezte. Visszatért Franciaországba, ahol tárt karokkal fogadták, egy vesztett, de köztiszteletnek örvend ügy harcosának tekintették. Visszakapta parancsnoki beosztását, tábornokká léptették el . Azután politizálni kezdett. - Ezek szerint aktív politikus? - Inkább az ügy szószólója. Tekintélyes, id sebb politikus. Mindmáig meggy z déses militarista, aki állandóan dúl-fúl, amiért Franciaország egy másodrend katonai hatalom rangjára süllyedt. - Howard Leland - szólalt meg Jason. - Itt van a kapcsolat Carloshoz. - Hogyan? Miért? - Lelandet azért gyilkolták meg, mert gátolta a franciák fegyverkezési és fegyverexport-programját, többre nincs is szükségünk. - Hihetetlennek hangzik, hogy egy ilyen ember... - Marie hangja elhalt, annyira megdöbbent azon, ami az eszébe jutott: - A fiát meggyilkolták. Valami politikai ügy volt, öt-hat éve történhetett. - Mondd csak el. - Felrobbantották a kocsiját. A világ minden újságja megírta. igazán aktív politikus volt, s akárcsak az apja, is meggy z déses konzervatív. Minden kérdésben szembeszállt a szocialistákkal és a kommunistákkal. Fiatalon választották képvisel vé, hevesen ellenezte a
kormány nyakló nélküli költekezését. Tulajdonképpen elég népszer volt. Elragadó modorú arisztokratának mondták. - Kik ölték meg? - Azt híresztelték, hogy fanatikus kommunisták. Sikerült ugyanis meggátolnia valamilyen, a széls bal érdekét szolgáló törvény megszavazását. A merénylet után a jobboldal véleménye megoszlott, és a törvényt megszavazták. Sokak szerint Villiers ezért lépett ki a hadsereg kötelékéb l és ezért jelöltette magát képvisel nek. Ez az, ami annyira valószín tlen, annyira ellentmondásos. Végtére is, a fiát megölték. Az ember azt hinné ezután: képtelenség, hogy egy hivatásos gyilkossal hajlandó lenne együttm ködni. - Van itt még valami. Azt mondtad, tárt karokkal fogadták Párizsban, annak ellenére, hogy részt vett az algériai terrorakciókban? - Ha volt is valami része bennük - szakította félbe Marie -, fátylat borítottak a múltra. Itt, Franciaországban türelmesebbek a szenvedélyes tettekkel szemben, ha a hazáról vagy az ágyról van szó. S ne feledd, a többség szemében h s volt. - Te pedig ne feledd: aki egyszer terrorista volt, az örökre az marad. - Nem értek egyet veled. Az emberek változnak. - Bizonyos dolgokban nem. Egy terrorista sohasem felejti el, hogy valaha sikereket ért el; ebb l él. - Ezt meg honnan veszed? - Ezt a kérdést most nem szívesen tenném fel önmagamnak. - Hát akkor ne tedd fel. - Villiers-t illet en azonban bizonyos vagyok. Megpróbálom elérni. - Bourne az éjjeliszekrényhez lépett, és felvette a telefonkönyvet. - Nézzük csak, szerepel-e a névjegyzékben, vagy titkos a száma. Szükségem van a címére. - A közelébe se juthatsz. Ha valóban kapcsolatban áll Carlosszal, akkor rzik. Egy szempillantás alatt végeznek veled, hiszen emlékszel, náluk van a fényképed. - Nem sokra mennek vele. Más lesz a küls m. Megvan: Villiers, A. F. Parc Monceau. - Még most sem tudom elhinni. Az a Lavier nev n személy már attól is halálra rémülhetett, hogy tudta, kit hív fel. - Vagy annyira megrémült, hogy mindenre hajlandó volt. - Nem találod furcsának, hogy megadták neki ezt a telefonszámot? - Az adott körülmények között nem. Carlos nyilván ezzel is jelezni akarja távirányított embereinek, hogy nem tréfál. El akarja kapni Caint. Marie fölállt. - Jason? Mi az, hogy távirányított? Bourne fölnézett rá. - Nem is tudom... Valaki, aki vakon dolgozik valaki más számára. - Vakon? - Úgy, hogy nem tud semmit. Azt hiszi, hogy egyvalamit csinál, valójában pedig egészen másvalamit tesz. - Nem értem. - Tegyük fel, azt mondom neked, hogy egy bizonyos úton figyelj egy kocsit. A kocsi nem jön ugyan, de az, hogy te ott állsz, arról tájékoztat valaki mást, aki meg téged figyel, hogy másvalami történt. - Ez volt a helyzet Zürichben is. Walther Apfel ezek szerint távirányított volt. Úgy nyilatkozott a sajtónak a lopásról, hogy nem tudta, voltaképpen mit is mond. - Vagyis? - Felettébb valószín , hogy azt üzenték neked, lépj kapcsolatba valakivel, akit nagyon jól ismersz. - A Treadstone Hetveneggyel - mondta Jason. - Ezzel újra eljutottunk Villiers-hez. Carlos a Gemeinschaft révén akadt rám Zürichben. Ez pedig azt jelenti, hogy tudnia kell a Treadstone-ról.
Nagyon is valószín , hogy Villiers szintén tud róla. Ha pedig nem, esetleg módot találhatunk rá, hogy tudjon meg valamit róla, nekünk. - Hogyan? - A neve. Ha valóban igaz, amit elmondtál róla, akkor nagyon öntelt alak lehet. A Franciaország becsületér l szóló duma egy olyan rohadékkal kombinálva, mint Carlos, esetleg hatásosnak bizonyulhat. Majd azzal fenyeget zöm, hogy a rend rséghez, a sajtóhoz fordulok. - Egyszer en letagadna mindent. Azt mondaná, arcátlan pimaszság. - Hadd mondja. Lavier irodájában akkor is az telefonszámát találtam meg. Egyébként, a válaszcikke már úgyis csak a nekrológjával együtt jelenne meg. - De hát ehhez el is kell kapnod. - Elkapom. A Parc Monceau fák szegélyezte utcája valamiképpen ismer snek t nt, de nem abban az értelemben, mintha már korábban is járt volna ott. A légkör t nt ismer snek. Az utca mindkét oldalán jó karban tartott k házak, csillogó ajtók és ablakok, villogó vasveretek, patyolattisztára súrolt lépcs k, a kivilágított szobákban növények. A város gazdag kerületének egyik elegáns utcája; s Bourne tudta, valaha már járt egy ilyen utcában. Este fél nyolc volt, hideg este, tiszta ég, s a kaméleon az alkalomnak megfelel en öltözött: sz ke haját sapka fedte, nyakát mélyen behúzta zakója fölhajtott gallérjába, a hátán keresztben egy küldöncszolgálat neve virított. Vállán átvetve vászonhevederen egy szinte üres táska lógott; a küldönc aznapi körútjának végére ért. Összesen még három helyre kellett beszólnia, de legföljebb négy-ötre, ha úgy ítéli szükségesnek; hamarosan megtudja. A borítékok voltaképpen nem is voltak borítékok, hanem a Bateaux Mouche nyújtotta szórakozási lehet ségek reklámbrosúrái, amelyeket egy szálloda halljában szedett össze. Úgy döntött, találomra kiválaszt több tucat házat Villiers tábornok rezidenciája közelében, és a brosúrákat bedobja a postaládába. Szemével mindent regisztrál, amit csak lát, de mindenekfölött egyvalamit keres majd: miféle biztonsági rendszabályai vannak Villiers-nek, kik és hányan rzik a tábornokot. Mivel szentül hitte, hogy gépkocsiban ül vagy a ház el tt a járdát rovó férfiakat talál majd, meglep dve tapasztalta, hogy minderr l szó sincs. André Francois Villiers, a magas rangú katona, a neves személyiség és Carlos legfontosabb kapcsolata semmiféle küls biztonsági óvintézkedést sem tett. Ha rzik, úgy ez csakis a házon belül történhet. Figyelembe véve, hogy milyen komoly b nszövetkezetnek dolgozik, Villiers vagy a gondatlanságig men en pökhendi, vagy kötözni való bolond - vélte Bourne. Fölment a szomszédos villa bejáratához vezet lépcs soron; Villiers házának ajtaja alig pár méterre volt t le. Becsúsztatta a brosúrát az ajtó levélrésén, közben fölpillantott a Villiers-villa ablakaira: egy arcot, egy alakot keresett, Az ablakok mögött senki sem mutatkozott. Ekkor hirtelen kinyílt Villiers házának bejárati ajtaja. Bourne lekuporodott, villámgyorsan zakója alá nyúlt a pisztolyáért, s közben arra gondolt, hogy a kötözni való bolond; nyilván fölfedezte t valaki, aki nálánál jóval éberebb volt. De mikor az ajtó fel l szavakat hallott, megnyugodott, hogy tévedett. A nyitott ajtóban egy középkorú pár, egy bóbitás szobalány és egy sötét zakós férfi társalgott. - Ne felejtsd el kitörölgetni a hamutartókat mondta a n . - Tudod, mennyire utálja a csikkeket. - Ma egész délután vezetett - felelte a férfi -, biztosan tele vannak a hamutartók. - Pucold meg ket a garázsban; van elég id d. Még vagy tíz percig nem jön le. Csak fél kilencre kell Nanterre-ben lennie. A férfi bólintott, és zakóját húzogatva lefelé indult a lépcs n. - Tíz perc - mormogta maga elé. Az ajtó becsukódott, ismét csönd borult a kihalt utcára. Jason fölegyenesedett, s kezét a lépcs korláton tartva figyelte a járdán tovasiet férfit.
Nem tudta pontosan, hol is van Nanterre; csak annyit, hogy Párizs egyik el városa. S ha Villiers maga vezeti a kocsiját, ráadásul egyedül is lesz, akkor semmi értelme, hogy tovább halogassa az összecsapást. Bourne eligazgatta vállán a hevedert, és gyorsan lefelé indult a lépcs n, majd a járdára érve balra fordult. Tíz perc. A kocsi szélvéd jén keresztül figyelte, amint kinyílt a villa ajtaja, és megjelent André Francois Villiers hadseregtábornok. Közepes termet , domború mellkasú, a hatvanas évei végén, de talán már a hetvenes évei elején járó férfi volt. Kalapot nem viselt, sz haját rövidre nyíratta, gondosan ápolt, kerek kis fehér szakálla volt. Tartása azonnal elárulta a katonatisztet: a testével is uralta a lépteit, szinte nem is lépett, hanem mindig el retört, minden mozdulatára mintha láthatatlan falak omlottak volna össze. Bourne leny gözve bámulta, és azon töprengett, vajon milyen rület hajthatta az efféle embert Carlos ocsmány világába. De bármi késztette is rá, igen hathatós okok lehettek, hiszen a tábornok nagyon is nagy hatalmú ember volt. S éppen ezáltal vált veszedelmessé, mert köztiszteletben állt, és mert a szavának kormánykörökben is súlya volt. Villiers hátrafordult, mondott valamit a szobalánynak és a karórájára pillantott. Az asszony bólintott, becsukta az ajtót, a tábornok pedig határozott léptekkel lesietett a lépcs n, megkerülte nagy, négyajtós kocsiját, és kinyitotta a vezet ülés fel li ajtót. Beszállt, nyomban beindította a motort, és a kocsi lassan kigördült az utca közepére. Jason megvárta, amíg a sarokra érve jobbra kanyarodott, Renault-jával ekkor elindult a járda mell l, gyorsított, s még éppen idejében ért az utcakeresztez déshez, hogy lássa, amint Villiers ismét jobbra fordul a következ sarkon, és keleti irányba robog. Volt valami ironikus vonás a véletlenek találkozásában, s aki hisz az ilyesmiben, a sors ujját látta volna ebben: a Villiers tábornok által választott útvonal, amelyen Nanterre felé haladt, egy ideig egy olyan mellékúton vezetett, amely szinte tökéletesen hasonló volt a saint-germaine-en-layeihez, ahhoz, ahol tizenkét órája Marie könyörgött Jasonnak, hogy ne áldozza fel egyikük életét sem. Legel k váltakoztak enyhén emelked dombokba futó szántóföldekkel, csakhogy ezúttal a tájat nem vonta lágy fénybe a hajnali napsugár, a hold hideg ragyogása szinte ijeszt vé változtatta a vidéket. Bourne-nak átvillant a fején: ez a környék igen alkalmas lenne arra, hogy visszafelé jövet elkapja a tábornokot. Jason könny szerrel követte a tábornok kocsiját, néha fél kilométeres távolságból, ezért is lep dött meg, amikor észrevette, hogy már-már közvetlenül az öreg katona kocsija mögött halad. Villiers ugyanis váratlanul lassított, ráfordult egy murvás beköt útra az erd be, s egyszerre csak felt nt egy reflektorok által megvilágított parkoló. A fénysugárban láncra felfüggesztett tábla villant fel: L'ARBALÉTE. A tábornok tehát együtt vacsorázik valakivel egy isten háta mögötti vendégl ben, nem Nanterre-ben, csupán az el város közelében. Távol minden zajtól. Bourne elhajtott a vendégl bejárata el tt, letért az út közepér l, amíg kocsija jobb oldalát el nem takarták a lombok. Id re volt szüksége, hogy átgondolja, mitév legyen. Tudta, hogy uralkodnia kell magán. Szinte lángolt az agya, a lángokat egyre izzóbbnak érezte. Rendkívüli lehet ség nyílott a számára, és ez a gondolat teljesen hatalmába kerítette. Figyelembe véve a váratlan eseményeket, azt az elsöpr erej csalódást, ami Carlost az elmúlt éjszaka a montrouge-i motelben feltehet en érte; szinte biztosnak t nt, hogy André Villiers-t rendkívüli válságtalálkozóra rendelték ebbe az isten háta mögötti vendégl be. Meglehet, maga Carlos rendelte ide. Bourne tudta, ha feltételezése helyesnek bizonyul, a helyet rzik, s azt az embert, akinek a fényképét minden r megkapta, habozás nélkül lelövik, amint fölismerik. Másrészt viszont az a lehet ség, hogy megfigyelheti Carlost, soha vissza nem tér alkalom lehet. Be kell jutnia a L'Arbaléte-be. Minden amellett szólt, hogy vállalnia kell a kockázatot. Mindenáron. rültség! De hát nem is épesz . Nem úgy, ahogyan egy normális emlékez tehetség ember épesz : Carlos! Találd meg Carlost! Az isten szerelmére, miért?
Megtapogatta az övébe dugott pisztolyt, kiszállt, bebújt a felölt jébe, s így eltakarta a zakót, aminek a hátán ott volt a felirat. Az ülésr l elvett egy keskeny karimájú kalapot, és körbe lehajtotta a puha anyagú peremet, amely így eltakarta a haját. Megpróbált emlékezni, vajon rajta volt-e a tekn ckeretes szemüveg, amikor lefényképezték Argenteuil-ben. Nem, nem volt rajta, hiszen levette a szemüvegét az asztalnál, amikor villámként hasított bele a fejébe többször is a fájdalom, meghallván azokat a szavakat, amelyek fölidézték benne a túlságosan is ismer s, túlságosan is rémiszt múltat, amellyel nem tudott szembenézni. Megtapogatta az ingzsebét; szükség esetén ott volt a szemüveg. Halkan becsukta a kocsiajtót, és elindult az erd be. A vendégl reflektorainak fénye átsz r dött a fákon, minden lépéssel er sbödött, amint egyre ritkult a fénypászmák útját álló lombozat. Elért a kis erd s terület szélére, s ott volt el tte a murvás parkoló. A rusztikus vendégl oldalánál bukkant ki a fák közül; az épület hosszában kis ablakok sora nyílt, az üveg mögött lobogó gyertyafény világította meg a vacsoravendégeket. Tekintete a második emeletre tévedt: az emeleti rész csupán az épület hosszának a feléig ért, a hátsó rész nyitott terasz volt. A zárt szakasz azonban hasonló volt az els emelethez: ablaksor, talán valamivel nagyobb ablakok, de sorban, egymás mellett, s odabenn ismét csak lobogó gyertyafény. Emberek járkáltak a teremben, de mer ben különböztek a lenti vacsoravendégekt l. Valamennyien férfiak voltak. S mindnyájan álltak, senki sem ült; ráér sen járkáltak, kezükben pohárral, fejük fölött cigarettafüst kígyózott. Bourne meg sem tudta becsülni, hányan lehetnek tíznél többen, de húsznál talán kevesebben. S ekkor megpillantotta az emberét: egyik csoporttól a másikhoz lépett, kis fehér szakálla jelz fényként villant fel itt-ott, majd ismét elt nt, amikor az ablak mellett állók eltakarták Bourne szeme el l. Villiers tábornok tehát valóban egy találkozóra érkezett Nanterre-be, s minden amellett szólt, hogy ezen az elmúlt negyvennyolc óra kudarcait vitatják meg; azokat a fordulatokat, amelyek révén egy Cain nev ember életben maradhatott. Az esélyek. Vajon milyenek az esélyek? Hol lehetnek az rök? Hányan vannak, és hol rejt znek? Bourne nem lépett ki az erd peremér l, hanem oldalazva elindult a vendégl bejárata felé, halkan hajtotta félre az ágakat, lábát óvatosan csúsztatta az aljnövényzeten. Azután megállt; mozdulatlanul figyelt, nem lát-e valahol a fák lombsátra alatt vagy az épület árnyékában rejt z alakokat. Nem fedezett fel senkit. Elindult visszafelé, járatlan úton küzdötte el re magát, míg el nem ért a vendégl hátsó traktusához. Kinyílt egy ajtó, er s fény csapott ki, és egy, fehér zakós férfi jelent meg. Egy pillanatig megállt, és tenyerével árnyalva cigarettáját, rágyújtott. Bourne balra pillantott, aztán jobbra, fel a teraszra, de ott senki sem mutatkozott. Ha odafenn r állt volna, bizonyára felkelti figyelmét, hogy odalent, az értekezlet helyszíne alatt egyszerre csak fény jelenik meg. Ezek szerint odakinn nem állnak rök. A védelmet tehát, akárcsak Villiers Parc Monceau-i villája esetében, a házon belül szervezték meg. Most egy másik férfi jelent meg a nyitott ajtóban, szintén fehér zakóban, de fején fehér szakácssapka is volt. Haragos hangon beszélt, kiejtését torokhangú gascogne-i tájszólás színezte. - Te itt lógsz, mi meg odabenn izzadunk! A süteményes kocsi félig üres már. Töltsd fel! Mozdulj, te nyomorult! A süteményes ember megmozdult, vállat vont, elnyomta a cigarettáját, és visszament a házba, behúzva maga mögött az ajtót. Elt nt a fény, csak a sápadt hold világított, de ez is elég volt a terasz megvilágításához. Senki sem volt odafenn, egyetlen r sem vigyázta a bels terembe vezet széles, kétszárnyú ajtókat. Carlos. Találd meg Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, Delta az Cain. Bourne fölmérte a távolságot és az akadályokat. Alig tíz-tizenöt méter választotta el az épület hátsó traktusától, három-négy méterre állt a terasz szélén húzódó korlát alatt. A küls falon két szell z nyílás volt, mindkett b l g z tört el , mellettük es csatorna húzódott, kéznyújtásnyira a korláttól. Ha sikerülne fölmásznia a csatornán, és megvetnie lábát az alsó szell z nyílásban, elkaphatná a korlátot és fölhúzódzkodhatna a teraszra. De felölt ben ez reménytelen lenne. Kibújt
tehát a kabátjából, összehajtogatva a lába mellé rakta; rá a puha karimájú kalapot, majd az egészet avarral borította be. Azután kilépett a fák közül, és amilyen nesztelenül csak tudott, átfutott a murván az es csatornához. Az árnyékba érve megrángatta a recézett fémet; jól be volt er sítve a falba. Fölnyúlt magasra, azután fölugrott, megragadta a csatornát, lábát a falnak feszítette, s egyik lábát a másik elé helyezve, aprókat lépegetett, amíg bal lába nem ért az els szell z nyílás elé. Er sen megkapaszkodva becsúsztatta lábát a beugróba, majd továbblendítette magát, fel az es csatornán. Már csak sz k fél méterre lehetett a korláttól, egyetlen elrugaszkodás a szell z nyílástól és eléri a korlát alsó keresztrúdját. Alatta kivágódott az ajtó, fehér fénypászma söpört végig a murván, és elveszett az erd ben. Egy férfi tántorgott ki, csapkodott maga körül, hogy meg rizze egyensúlyát, nyomában pedig megjelent az ordítozó, fehér kalapos konyhaf nök. - Te rohadék! Részeg vagy? Részeg? Részeg voltál egész este! A padló tele van süteménnyel! Disznóól! Kifelé, nem kapsz egy fillért sem! A konyhaf nök bevágta maga mögött az ajtót, s hogy nyomatékot adjon a szavának, rátolta a reteszt. Jason er sen megkapaszkodott a csatornában, karja és bokája hasogatott, homlokáról patakzott a verejték. Alatta a részeg el retántorgott; jobb kezével ocsmány mozdulatokat tett az ajtó mögött elt nt konyhaf nök felé. Üveges tekintetét a falra emelte, szeme találkozott Bourne szemével. Jason még lélegezni sem mert, amint pillantásuk összefonódott; a férfi rámeredt, azután pislogott, és újra fölnézett. Megrázta a fejét, lehunyta, majd tágra nyitotta a szemét, nem akart hinni a látványnak. Hátrálni kezdett, oldalra billent, azután el retántorgott, nyilván arra a következtetésre jutott, hogy az a jelenés a fal közepén csak ködös agyának szüleménye lehet. Végül dülöngélve befordult a ház sarkán, megbékélve és önmagával elégedetten, amiért elhessegette a szeme el l azt az ostobaságot. Bourne ismét mert lélegezni, és megkönnyebbülten a falnak támaszkodott. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, a bokáját hasogató fájdalom lehúzódott a lábfejébe, görcs állt a lábába. Nekilódult, jobb kezével megragadta a korlát vasát, azután egy gyors mozdulattal a bal kezével is megkapaszkodott. Lassan fölhúzódzkodott a falon, amíg a feje nem ért a terasz pereme fölé. Egy lelket sem látott. Jobb lábát átlendítette a peremen, jobb kezével pedig a korlát kovácsoltvas fels keresztrúdja után nyúlt; egyensúlyozott, azután átlendült a korláton. Végre fent állt a teraszon, amelyet a tavaszi és nyári hónapokban vacsorahelyként használtak; a csempézett padlón tíz-tizenöt asztal is elfért. Éppen szemben volt a széles szárnyas ajtókkal, amelyeket már az erd b l is megfigyelt. Odabenn az alakok most mozdulatlanul álltak, s Jason egy pillanatra azon t n dött, nem szólalt-e meg a riasztócseng ; nem éppen rá várnak-e. Nem moccant, keze a pisztolyt markolta, de semmi sem történt. Elindult a fal felé, de mindvégig árnyékban maradt. Mihelyt odaért, hátát a fának feszítette, óvatosan oldalazva elindult az els ajtó felé, amíg ujjaival meg nem érintette a keretet. Lassan fölemelte a fejét az üvegtábla magasságáig, és benézett a terembe. A látvány leny göz és nem csekély mértékben félelmetes volt. A férfiak szabályos alakzatban álltak, három sorban, soronként négyen-négyen; André Villiers-vel szemben, aki szónoklatot intézett hozzájuk. Összesen tehát tizenhárman voltak, s közülük tizenketten nem egyszer en csak álltak, hanem vigyázzállásba merevedtek. Id s férfiak... de nem egyszer en csak id s férfiak, hanem öreg katonák voltak. Egyikükön sem volt egyenruha, de gomblyukaikban szalag jelezte ezredüket; alatta pedig ott sorakoztak a bátorságukról és rangjukról tanúskodó kitüntetések. Az egész jelenetet egyetlen félreérthetetlen hangulati elem uralta: ezek az emberek parancsoláshoz és hatalomhoz voltak szokva. Ott volt ez az arcukon, a szemükben; a tartásukban, ahogy hallgatták a tábornokot - megadták neki a tiszteletet, de nem vakon, ha nem fenntartva maguknak is az ítélkezés jogát. Testük öreg volt, a szobát mégis betöltötte az er légköre. A roppant er é. S ez volt a félelmetes. Ha mindezek az emberek Carloshoz tartoznak, akkor a gyilkos er forrásai nemcsak szerteágazóak, hanem hallatlanul veszélyesek is. Ezek a férfiak ugyanis nem közönséges emberek,
hanem harcedzett, hivatásos katonák voltak. Ha nem téved súlyosan - gondolta Bourne -, akkor ebben a teremben elképeszt tapasztalat és befolyás egyesül. A veszett algíri ezredesek - mi maradt meg bel lük? Egy már nem létez Franciaország emléke élteti ket, egy végképp let nt világé, amelynek helyébe egy általuk gyöngének és tehetetlennek ítélt világ képe lépett. Az effajta emberek könny szerrel szövetségre léphetnek Carlosszal, ha másért nem, hát a számukra biztosított rejtett hatalomért. Lecsapni. Támadni. Kivégezni. Dönteni élet és halál fölött, ez valaha a lételemük volt; most visszakapják e hatalmat egy er t l, amelyet ügyük szolgálatába állíthatnak. Mert err l az ügyr l nem voltak hajlandók elismerni, hogy már nem életképes. Aki egyszer terrorista volt, örökre az is marad, márpedig a terror lemeztelenített vezéreszméje a gyilkosság. A tábornok felemelte hangját; Jason igyekezett meghallani az üvegen keresztül, hogy mit mond. A szavak egyre tisztábban hallatszottak. - ...jelenlétünk érezhet vé fog válni, célunkat meg fogják érteni. Összeforrtunk, közös az álláspontunk, s ett l semmi sem tántoríthat el bennünket. Meg fognak hallani bennünket! Mindazoknak az emlékére, akik elestek, kik testvéreink az egyenruhában és a fegyverben, akik föláldozták életüket Franciaország dics ségének oltárán. Rákényszerítjük h n szeretett hazánkat, hogy emlékezzék, s az nevükben követeljük, hogy országunk er s maradjon és ne váljék senkinek a szolgájává! Azokkal, akik szembeszegülnek velünk, éreztetni fogjuk hatalmunkat. Ebben is egyek vagyunk. A mindenható Úristenhez fohászkodunk, hogy akik el ttünk távoztak e világból, megtalálják örök békéjüket, mert mi itt e Földön még harcban állunk... Uraim: emelem poharam Miasszonyunkra, szeretett Franciaországunkra! Halk, egyhangú helyeslés hallatszott, az öreg katonák továbbra is feszes vigyázzban álltak. S ekkor megszólalt egy másik hang; a dal els öt szavát még egyedül énekelte, de a hatodiknál már valamennyien bekapcsolódtak. - Allons enfants de la patrie. Le jour de gloire est arrivé... Bourne a benti látványtól és a hangoktól megundorodva elfordult. Pusztítani a dics ség nevében; az elesett bajtársak halála szükségszer en újabb halálokat követel. Ez elkerülhetetlen, s ha ez a Carlosszal való szövetséget jelenti, hát legyen. De mi zavarja annyira? Miért rohanja meg egyszerre a harag és a hiábavalóság érzése? Mi váltotta ki bel le az oly er s visszatetszést? S hirtelen tudta. Gy lölte az André Villiers-hez hasonlatos embereket, megvetette a teremben tartózkodókat. Valamennyien öregek voltak, háborúkat robbantottak ki, elrabolták a fiatalok, az egészen kicsinyek életét. Miért száll le ismét agyára a köd? Miért olyan éles a fájdalom? Most nem volt id kérdésekre, ereje sem volt, hogy elviselje ket. Ki kell rekesztenie a kérdéseket az agyából, és André Francois Villiers-re, a harcosra és hadvezérre kell összpontosítania figyelmét; meglehet, az általa képviselt ügy a tegnapé, de a gyilkossal kötött szövetsége halált követel. Még ma. T rbe csalja a tábornokot. Megtöri. Kiszed bel le mindent, amit csak tud, és valószín leg megöli. Az ilyen Villiers-félék rabolják el a fiatalok, az egész kicsinyek életét. Nem érdemlik meg, hogy éljenek. Ismét a labirintusban vagyok, s falaiból tüskék meredeznek! Ó, istenem, szúrna le már! Jason a sötétben átvetette magát a korláton, leereszkedett az es csatornán; sajgott minden izma. A fájdalmat is ki kell rekesztenie. El kell érnie arra az elhagyatott, holdfényben fürd útszakaszra, és t rbe kell csalnia a halál kufárát. 25. Bourne a Renault-ban várakozott, vagy százötven méterre a vendégl bejáratától keletre; járatta a motort, hogy mihelyt meglátja kihajtani a parkolóból Villiers-t, azonnal elébe vághasson. A találkozó többi résztvev je már eltávozott, valamennyien különkocsin mentek. Összeesküv k nem verik nagydobra találkozóikat, s ezek az id s emberek a szó klasszikus értelmében összeesküv k
voltak. Bármilyen megbecsülést szereztek addigi életpályájuk során, ezt eladták egy hivatásos gyilkos fegyvere és szervezete nyújtotta végzetes el nyökért. A kor és az el ítélet elvette tisztánlátásukat, hiszen életüket amúgy is azzal töltötték, hogy életeket raboltak... fiataloktól, kicsiny gyermekekt l. Mi lehet ez? Miért nem megy ki a fejemb l? Valami szörny ség rejt zik mélyen bennem, megpróbál kitörni, s mintha meg akarna ölni engem. Rettegés és b ntudat hullámai borítanak el... de hogy mit l rettegek és miért, azt nem tudom. Miért váltanak ki bel lem ezek a fonnyadt aggastyánok rettegést és b ntudatot... és undort? k a háború megtestesít i. k a halál. A földön is, az égb l is. Az égb l... az égb l! Segíts, Marie! Az isten szerelmére, segíts! Ott volt. A fényszórók végigpásztázták a kocsifelhajtót, a hosszú, fekete kocsitest visszaverte a reflektorfényt. Jason nem kapcsolta be a fényszóróit, amikor kocsijával kigördült az árnyékból. Az útra érve gyorsított, egészen az els kanyarig; ott bekapcsolta a fényszórókat, és tövig nyomta a pedált. Az elhagyatott útszakasz körülbelül három kilométer távolságban volt; sietnie kellett. Tíz perccel múlt tizenegy óra, s mivel a szántóföldek már három órával korábban is egybeolvadtak a dombokkal, most az egész táj az ég közepére emelkedett Hold fényében fürdött. Bourne a kiszemelt útszakaszhoz ért; megállapította, hogy a környék valóban alkalmas tervének végrehajtására. A széles legel vel érintkez padka lehet vé tette, hogy a két kocsi lehajthasson az útról. Bourne célja az volt, hogy megállásra kényszerítse Villiers-t. A tábornok, noha öreg, távolról sem gyönge; ha gyanút fog, lehajtana a f re és elszáguldana. Minden az id zítést l és a váratlanság nyújtotta el ny maradéktalan kiaknázásától függött. Bourne nagy ívben megfordult a Renault-val, megvárta, amíg a távolban megpillantotta a fényszórókat, ekkor hirtelen gyorsított, és nagy er vel jobbra-balra rángatta a kormányt. A gépkocsi cikcakkban száguldott az úton, úgy t nhetett, hogy a vezet elvesztette uralmát a kocsi felett, képtelen egyenesben tartani az autót. Villiers-nek nem volt más választása, lassított, mert Jason rültként robogott felé. S amikor a két kocsit már legföljebb csak pár méter választotta el egymástól, és már-már összeütköztek, Bourne balra rántotta a kormányt, ugyanakkor fékezett, és csikorgó kerekekkel farolni kezdett. A kocsi nagy nehezen megállt, a vezet ülés melletti ablak nyitva volt, Bourne fölordított - félig kiáltásként, félig sikolyként hangzott, de hogy voltaképpen mi okozta, azt nem lehetett megállapítani. Lehetett egy beteg ember vagy egy részeg kiáltása; csak annyi volt bizonyos, hogy nem hangzott fenyeget en. Bourne rácsapott az ablakkeretre, azután elhallgatott; pisztolyával az ölében kuporgott az ülésen. Hallotta, hogy nyílik Villiers kocsijának ajtaja, kikémlelt a kormánykerék mögül. Az öreg katonánál láthatóan nem volt fegyver; úgy t nt, teljesen gyanútlan, csak megkönnyebbült, hogy elkerülték az összeütközést. A tábornok a fényszórók fénypászmájában a Renault bal oldali ablakához sietett; aggódva kiáltott, de hangja úgy pattogott, mintha egy kaszárnyában tartana kihallgatást a tiszteknek. - Mit jelentsen ez? Mit képzel maga, mit csinál? Nincs semmi baja? - Kezével megragadta az ablak alsó peremét. - Nekem nincs, de magának van - felelte angolul Bourne, és ráfogta a pisztolyt. - Mit... - Az öreg katona leveg után kapkodott és megmerevedett. - Kicsoda maga és mit jelentsen ez? Jason kiszállt a Renault-ból, bal tenyerét a fegyver csövén tartotta. - Örülök, hogy folyékonyan beszél angolul. Menjen vissza a kocsijához. Hajtson le az útról. - S ha nem teszem meg? - Itt helyben lelövöm. Könnyen elveszítem az önuralmamat. - Ez a Vörös Brigádok üzenete? Vagy a Baader-Meinhof-csoport párizsi diákszervezete? - Miért? Ha azok nevében szólnék, tudna tenni valamit? - Köpök rájuk! És magára is! - Soha senki sem kételkedett a bátorságában, tábornok. Induljon a kocsijához.
- Nem bátorságról van szó! - mondta Villiers, s nem mozdult. - Logika kérdése az egész. Maga semmit sem ér el azzal, ha megöl engem, még kevesebbet, ha elrabol. Erre vonatkozólag határozott parancsot adtam, amit munkatársaim és családom fenntartás nélkül elfogadott. Az izraelieknek teljesen igazuk van. Terroristákkal nem szabad tárgyalni. Hát csak használja a fegyverét, maga szemét-! Vagy takarodjék innen! Jason alaposan szemügyre vette az öreg katonát; hirtelen mélységesen elbizonytalanodott, de azt is tudta, hogy nem hagyhatja magát rászedni. A rámered dühös szemben kell megtalálnia, amit keres. Egy mocskos név említése együtt egy másikkal, amelyet nemzete tisztelete övez, feltétlenül újabb robbanást idéz el , s akkor meglátja, mi rejlik az öreg szemében. - Odabenn a vendégl ben azt mondta, Franciaország ne legyen a szolgája senkinek. De Franciaország egyik tábornoka mégis valakinek a szolgájává szeg dött. André Villiers tábornok Carlos kifutófiúja, Carlos összeköt je, Carlos katonája lett. A dühödt szem kerekre tágult, de nem úgy, ahogyan Jason várta. A dühbe váratlanul gy lölet vegyült, nem döbbenet, nem hisztéria, hanem mélységes, kérlelhetetlen utálat. Villiers derékból el rehajolt, és visszakézzel villámgyorsan, keményen, pontosan, er sen arcon vágta Bourne-t. Majd egy irgalmatlanul gyors, letaglózó jobbegyenes következett; Jason hátratántorodott az ütés erejét l. Az öreg férfi közvetlenül eléje lépett, csak a pisztoly csöve állta útját, de ett l sem rémült meg, nem hátrált meg, csak azt érezte, hogy meg kell büntetnie támadóját. Záporoztak az ütései, úgy csépelte Bourne-t, mint egy megszállott. - Disznó! - üvöltötte Villiers. - Mocskos, undorító disznó! Szemét! - Lövök! Megölöm! Hagyja abba! - De Bourne nem tudta meghúzni a ravaszt. Kénytelen volt behátrálni a kocsiba, válla a tet nek szorult. S az öreg csak tovább támadott, keze el relendült, csapott, lesújtott. - Hát öljön meg, ha tud... ha mer! Piszok! Mocsok! Jason a földre dobta a pisztolyt, és két kézzel próbálta elhárítani Villiers támadását. Bal kezét el relendítette, elkapta az öreg jobb, azután bal csuklóját, s végül a pallosként lesújtó bal alkarját. Mindkett t er sen megcsavarta, ezzel maga felé hajlította és megbénította Villiers-t; arcuk majdnem összeért, az öreg zihálva lélegzett. - Azt akarja mondani, hogy maga nem Carlos embere? Tagadja? Villiers ismét el relendült, megpróbálta kiszabadítani magát Bourne szorításából, domború mellkasát el renyomva Jasonnak ugrott. - Undorodom magától! Maga állat! - Az isten verje meg, igen vagy nem? Az öreg arcul köpte Bourne-t, izzó szeme elhomályosult, könnybe lábadt. - Carlos megölte a fiamat - suttogta. - Megölte az egyetlen fiamat. Öt rúd dinamittal oltották ki a fiam életét! Jason lassan lazított a szorításán. Zihált, de t le telhet en nyugodt hangon szólalt meg. - Hajtson a kocsijával a mez re, és maradjon ott. Beszélnünk kell, tábornok. Történt valami, amir l maga nem tud, és mindkett nk érdekében meg kell tudnia, mi az. - Soha! Lehetetlen! Ez nem történhetett meg! - Megtörtént - mondta Bourne. Villiers mellett ült a tábornok nagy, négyajtós kocsijának elüls ülésén. - Ez csak valami fatális tévedés lehetett! Maga nem tudja, mit beszél! - Nincs tévedés, és tudom, mit beszélek. Én magam találtam meg a számot. A szám nemcsak pontos, hanem remek fed eszköz is. Épesz ember nem hozná kapcsolatba magát Carlosszal, kiváltképpen, ha ismeri a fia halálának körülményeit. Köztudott, hogy Carlos intézte el a fiát? - Jól tenné, ha más hangnemben beszélne a haláláról, uram. - Sajnálom. Elnézést.
- Hogy köztudott-e? A katonai hírszerzés és az Interpol köreiben feltétlenül az. Olvastam a jelentéseket... - Mit állapítottak meg? - Feltételezték, hogy Carlos szívességet tett a barátainak, akikkel hajdan, radikális korában együtt dolgozott. Még azt is elt rte, hogy hallgatólagosan vállalják a felel sséget a tettért. Tudja; politikai indítékú gyilkosság volt, int példa mások számára, akik szembeszállnak a fanatikusokkal. - Fanatikusokkal? - A széls ségesek álnok koalícióra léptek a szocialistákkal, s olyan ígéreteket tettek, amelyeket eszük ágában sem volt betartani. A fiam fölismerte és leleplezte ezt, és törvényjavaslatot nyújtott be a szövetség megakadályozására. Ezért ölték meg. - S maga ezért lépett ki a hadseregb l, és jelöltette magát képvisel nek? - Szívvel-lélekkel. Úgy szokás, hogy a fiú folytatja apja életm vét... - Az öreg tábornok szünetet tartott, a holdfény megvilágította elgyötört arcát. - Ezúttal azonban az apának jutott örökségül, hogy folytassa a fia munkáját. A fiam nem volt katona, én sem vagyok politikus, de legalább ismerem a fegyvereket, a robbanóanyagokat. Az ügyet, amelyet képviselt, én fogalmaztam meg, eszméi az én eszméimet tükrözték, s ezért ölték meg. Világosan láttam, mit kell tennem. Elhatároztam, hogy a politikai küzd téren harcolok közös eszméinkért, és szembenézek az ellenségeivel. A katona fölkészült a harcra. - Gondolom, nemcsak egyetlen katona gondolkodik így. - Hogy érti ezt? - A tisztek a vendégl ben. Úgy festettek, mintha Franciaország hadseregének a felét k irányítanák. - Valaha így is volt, uram. Egykor Algéria dühös, fiatal parancsnokaiként emlegették ket. A köztársaság korrupt, a katonai vezetés alkalmatlan volt. Ha annak idején hallgatnak rájuk, Franciaország nem omlott volna össze. - Most mit csinálnak? - A többség nyugdíjas, sokan közülük a múlt megszállottjai. Fohászkodnak a Sz zanyához, hogy soha többé ne ismétl djék meg a múlt. Csakhogy túl sokszor kell tapasztalniuk, hogy megismétl dik. A katonatiszteket statisztálásra kényszerítik, a nemzetgy lésben a kommunisták meg a szocialisták szakadatlanul nyirbálják a fegyveres er k anyagi eszközeit. Amerre nézünk, összeesküvéseket látunk. Nem maradhatunk tétlenek. - Akadhatnak, akik úgy vélik, hogy ez is meglehet sen széls séges nézet. - De minek az érdekében? A fennmaradásért! Az er ért! A becsületért! Vagy idejétmúltaknak tartja ezeket a fogalmakat? - Nem hiszem. De el tudom képzelni, hogy a fogalmak nevében sok kárt is okoznak. - Eltér nézeteket vallunk, s nem kívánok err l vitába bocsátkozni. A társaimról kérdezett, és meg feleltem magának. Most pedig térjünk rá erre a hihetetlen és minden bizonnyal téves értesülésre. Elképeszt . Magának fogalma sincs, mit jelent, ha az ember elveszíti a fiát, ha megölik a gyermekét. Megint belém hasít a fájdalom. És nem tudom, miért. Fájdalom és üresség, légüres tér az égen... az égb l. Halál az égen és az égb l. Úristen, mennyire fáj! Valami. De mi az? - Együttérzek magával - mondta Jason, s egyik kezével elkapta a másikat, hogy véget vessen a hirtelen rátört remegésnek. - De minden egybevág. - A legkevésbé sem! Mint mondotta, épesz ember nem hozna kapcsolatba engem Carlosszal, legkevésbé maga, az a mocskos gyilkos. Ezt nem kockáztatná meg. Elképzelhetetlen. - Pontosan így van. Ezért használják fel éppen magát, mert valóban elképzelhetetlen. Maga a végs utasítások tökéletes közvetít je. - Lehetetlen! Hogyan? - Valaki a maga telefonján át tart közvetlen kapcsolatot Carlosszal. Rejtjeleket használnak, megbeszélt szavakat mondanak be, hogy a telefonhoz hívják ezt a személyt. Valószín leg olyankor,
amikor maga nem tartózkodik otthon, de elképzelhet , hogy még olyankor is, amikor igen. Maga szokta fölvenni a telefont? Villiers összevonta a szemöldökét. - Az igazság az, hogy nem. Ezt a vonalat nem. Nagyon is sokan vannak, akiket kerülni akarok, ezért titkos számom is van. - Ki veszi fel ezt a telefont? - Rendszerint a házvezet n vagy a férje, aki részben inas, részben sof r. A hadseregben töltött utolsó éveimben volt a sof röm. S ha egyikük sem, akkor természetesen a feleségem. Vagy a közvetlen munkatársam, aki gyakran ott dolgozik a villában berendezett irodámban. Húsz éven át a segédtisztem volt. - Másvalaki? - Más nincs. - Szobalányok? - Állandóra nem alkalmazunk, ha szükségünk van rá, néha szerz dtetünk valakit. A Villiers név több pénzt sejtet, mint amennyi a bankszámlámon van. - Takarítón ? - Kett . Hetente kétszer jönnek, de nem mindig ugyanaz a kett . - Jól tenné, ha alaposabban szemügyre venné a sof rjét és a segédtisztjét. - Nevetséges! Felháborító! Kétség sem férhet a h ségükhöz. - Brutuséhoz sem, pedig Caesar magasabb rangú volt magánál. - Nem mondhatja komolyan. - De, nagyon komolyan mondom. S jobban tenné, ha hinne nekem. Amit elmondtam magának, az utolsó szóig igaz. - De hát nem valami sokat árult el. Például a nevét sem. - Fölösleges. Csak árthatna magának, ha tudná. - Hogyan? - Abban a fölöttébb valószín tlen esetben, ha tévednék a közvetít kapcsolatban... bár ez szinte ki van zárva. Az öreg bólintott, ahogy az öreg emberek szoktak, amikor már-már hitetlenkedve ismételgetnek szavakat, amelyek megdöbbentették ket. Barázdált arca le-föl ingott a holdfényben. - Egy ismeretlen férfi csapdába ejt éjszaka az országúton, pisztolyt szegez rám, és mocskos rágalmakkal áraszt el, olyan mocskos rágalmakkal, hogy legszívesebben megölném érte, és még elvárja, hogy hitelt adjak a szavának. Egy névtelen, el ttem ismeretlen arcú férfi szavának, aki semmi mással nem tudja igazolni magát, mint hogy azt állítja, Carlos üldözi. Mondja meg nekem, miért higgyek ennek a férfinak? - Mert semmi oka sem lett volna, hogy magához forduljon - felelte Bourne -, ha maga nem tartaná igaznak, amit állít. Villiers rámeredt Jasonra. - Nekem van egy jobb indítékom is. Alig néhány perce megajándékozott az életemmel. A földre dobta a pisztolyát, nem l tt. Pedig megtehette volna. Könny szerrel. Ehelyett könyörgött, hogy beszélgessünk. - Nem hiszem, hogy könyörögtem volna. - A szemével, fiatalember. A szem mindent elárul. S gyakran a hang is, de ahhoz nagyon oda kell figyelni. Esdeklést lehet tettetni, haragot nem. Az vagy valódi, vagy póz. A maga haragja valódi volt... aminthogy az enyém is az volt. Az öreg férfi a mez n t lük öt méterre álló Renault-ra mutatott. - Kövessen. A Parc Monceauba megyünk. A dolgozószobámban majd folytatjuk a beszélgetést. Esküszöm az életemre, hogy mindkét ember esetében téved, de hát, mint mondotta, Caesart is elvakította a színlelt ragaszkodás. S abban valóban igaza van, hogy magasabb rangú volt nálam. - Ha belépek abba a házba, és valaki fölismer, végem van. S magának is.
- A munkatársam röviddel öt el tt távozott ma délután, a sof r pedig legkés bb tíz órakor visszavonul a szobájába tévét nézni. Szinte egész éjszaka tévét néz. Maga majd odakinn vár, amíg bemegyek, és mindenr l magam gy z döm meg, Ha minden rendben van, hívni fogom: ha nem, kijövök magához, és kocsin elmegyünk valahová. Ebben az esetben ismét kövessen. Majd megállok valahol, és folytathatjuk a beszélgetést. Jason árgus szemekkel figyelte Villiers-t, miközben az beszélt. - Miért akarja, hogy visszamenjek a Parc Monceau-ba? - Ugyan hová mehetnénk máshová? Hiszek a váratlan szembesülés sokkhatásában. A két ember közül az egyik ágyban fekve nézi a televíziót a ház egyik harmadik emeleti szobájában. De van még egy másik ok is. Azt akarom, hogy a feleségem is hallja, amit mond. Régi katonafeleség, és olyasmikhez is van érzéke, amire az egyszer katonatiszt gyakran oda sem figyel. Megszoktam, hogy a megfigyeléseire hagyatkozzam; meghallgatja magát, talán rájön valamire. Bourne úgy érezte, meg kell mondania, mi nyomasztja. - Én t rbe csaltam magát. Maga is csapdát állíthat nekem. Honnan tudhatom, nem csapda-e a Parc Monceau? Az öreg katona habozás nélkül válaszolt. - Franciaország tábornoka a szavát adja önnek... mást nem adhatok. Ha ez nem felel meg magának, fogja a pisztolyát és hordja el magát. - Megfelel - mondta Bourne. - Nem azért, mert tábornoki becsületszó, hanem mert egy olyan ember adta, akinek megölték a fiát. Jasonnak úgy t nt, az út visszafelé sokkal hosszabb, mint Párizstól idáig volt. Ismét képek rohanták meg, amelyekt l kiverte a verejték. Fájdalom tört rá, a halántékából indult ki, belenyilallt a mellkasába, görcsbe rántotta a gyomrát, olyan érzése volt, mintha er s áramütések érnék... már-már fölkiáltott a kíntól. Halál az égen... az égb l. Vakító napfény. Csönd van, dzsungelb z és... folyópart. A csöndet madárvijjogás töri meg, s utána motorok rjöngésig fokozódó dübörgése. Madarak... motorok... vakító napfényben lecsapnak a magasból, az égb l. Robbanások. Halál. Fiataloké, egészen kicsiké. Hagyd abba! Er sen fogd a kormányt! Koncentrálj az útra, de ne gondolkodj! A gondolat túl fájdalmas! Miért? Befordultak a fák szegélyezte utcába. Villiers vagy harminc méterrel el tte haladt. Bourne-nak azzal is szembe kellett néznie, hogy az utcában most már sokkal több kocsi állt a parkolóórák mellett, mint néhány órával korábban. Baloldalt, szemben a tábornok házával azonban akadt egy jókora üres hely, ahol mindkett jük kocsija elfért. Villiers kinyújtotta az ablakon a kezét, integetett Jasonnak, álljon be mögéje. Ekkor történt. Jason szemét mágnesként vonzotta a megvilágított ajtó, teljes élességgel látta a fénysugárban álló alakokat: az egyiket fölismerte: Ett l annyira meghökkent, annyira képtelennek t nt az egész, hogy akaratlanul is az övébe dugott pisztolyához kapott. Mégis t rbe csalták? Ennyit érne egy francia tábornok szava? Villiers közben a parkolóhelyre man verezte a kocsiját. Bourne ültében gyorsan hátrafordult, körülnézett minden irányban; senki sem közeledett felé, nem fogták gy r be a kocsiját. Nem csapda. Valami más, egy olyan eseménysorozat része zajlott odakinn, amir l az öreg katonának fogalma sem volt. Az utca túloldalán, a Villiers házához vezet rövid lépcs sor tetején ugyanis egy fiatalos külsej n , egy gyönyör n állt a nyitott ajtóban. Apró, nyugtalan kézmozdulatokkal kísérve szavait, gyorsan mondott valamit a legfels lépcs fokon álló férfinak, aki egyre csak bólogatott, mintha utasításokat kapna. És ez a férfi a Les Classiques el kel megjelenés , sz telefonközpontosa volt. Az a férfi, akinek az arcát Jason oly jól ismerte és mégsem ismerte. Ez az arc újabb képeket idézett fel az emlékezetében... er szakos és fájdalmas képeket, olyanokat, amilyenek az elmúlt félórában marcangolták a Renault-ban.
Volt azonban egy különbség. Ez az arc a sötétséget és az éjszakai égbolton végigsöpr viharos szelet, az egymást követ robbanásokat, a dzsungel milliónyi alagútjában visszhangzó szaggatott géppuskatüzelés hangjait hívta el . Bourne elfordította tekintetét az ajtóról, és a szélvéd n át Villiers-re pillantott. A tábornok már kikapcsolta a fényszóróit, és éppen kiszállni készült a kocsiból. Jason kiengedte a kuplungot és el regurult, amíg kocsija orra hozzá nem ért a négyajtós lökhárítójához. Villiers azonnal hátrafordult. Bourne kikapcsolta kocsijának fényszóróit és fölkattintotta a bels világítás kis lámpáját. Tenyerét lefelé fordítva felemelte kezét, ezt még egyszer megismételte, eképpen adva jelt az öreg katonának, hogy ne mozduljon. Villiers bólintott, mire Jason kikapcsolta a világítást. Ismét a bejárati ajtóra nézett. A férfi egy fokkal lejjebb lépett, megállította a n utolsó utasítása. Bourne most már egészen világosan látta a n t. Harmincas évei közepén-végén járhatott, napbarnította arcát divatosan rövidre vágott sötét haj keretezte. Magas, már-már szobortermet , arányos alakú asszony volt, melle domborulatát kiemelte a napbarnított b rt l vakító fehérnek t n , szorosan testhez simuló hosszú ruha. Ha is a házhoz tartozik, akkor Villiers nem említette; márpedig ez azt jelenti, hogy nem tartozik a házhoz. Nyilván látogató, aki tudja, mikor jöjjön az öregúr házába. Ez pontosan beleillene a stratégiába. S ez azt jelenti, hogy a n nek kapcsolata van Villiers házában. Az öregúrnak feltétlenül ismernie kell, a kérdés csak az, mennyire jól ismeri? A nyilvánvaló válasz az, hogy nem közeli ismer se. Az sz hajú telefonközpontos még egy utolsót bólintott, lement a lépcs n és sietve elindult a közeli sarok felé. Az ajtó bezárult, csak az utcai lámpák világították meg az üres lépcs feljárót és a rézveretes, fényes, fekete ajtót. Miért t nik olyan jelent ségteljesnek ez a lépcs és ez az ajtó? Képek. Valóság, amelynek nincs köze a valósághoz. Bourne kiszállt a Renault-ból, közben ügyelte az ablakokat, várta, hogy valahol megmozdul egy függöny, de semmi sem moccant. Gyorsan Villiers kocsijához ment, a tábornok leengedte az els ablakot, vastag szemöldökét kíváncsian fölvonva tekintett Bourne-re. - Az isten áldja meg, mit m vel? - kérdezte. - Odaát a maga háza el tt - mondta Jason és leguggolt a járdán. - Maga is látta, amit én. - Gondolom, igen. És? - Ki volt az a n ? Ismeri? - Meghiszem azt! A feleségem. - A felesége? - Bourne arcára kiült a megdöbbenés. - Ha jól emlékszem, azt mondta... ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a felesége öreg n . S hogy azért akarja, hogy is hallja, amit mondok, mert az évek során megtanulta becsülni az ítél képességét. Ezt mondta. - Nem pontosan. Azt mondtam, hogy régi katonafeleség. S valóban becsülöm az ítél képességét. ugyanis a második feleségem, a nálamnál jóval fiatalabb második feleségem, de ugyanannyira ragaszkodik hozzám, mint az els , aki nyolc éve halt meg. - Uramisten... - Ne aggódjon a korkülönbség miatt. A feleségem büszke és boldog, hogy a második Madame Villiers. Nagyon nagy segítségemre van a nemzetgy lésben. - Sajnálom - suttogta Bourne. - Úristen, mennyire sajnálom. - Mit sajnál? Összetévesztette valakivel? Gyakran megesik másokkal is. Remek lány, nagyon büszke vagyok rá. - Villiers kinyitotta kocsija ajtaját, s Jason is kiegyenesedett. - Bemegyek és körülnézek; ha minden rendben van, kinyitom az ajtót és jelt adok magának. Ha nincsen rendben valami, visszajövök a kocsihoz és elhajtunk. Bourne nem lépett el Villiers útjából, s így meggátolta, hogy az öregúr elindulhasson. - Tábornok, kérdeznem kell valamit. Még magam sem tudom, hogyan fogalmazzak, de meg kell kérdeznem. Mint mondottam, a telefonszámát egy Carlos által használt üzenetközvetít helyen találtam. Nem mondtam meg magának, hol, csak annyit közöltem, hogy ezt meger sítette valaki,
aki beismerte, hogy üzenetet közvetít Carlos összeköt inek. - Bourne mély lélegzetet vett és futólag az utca túloldalán lev ház ajtajára pillantott. Most pedig kérdeznem kell magától valamit, és nagyon kérem, alaposan fontolja meg a választ. Szokott-e a felesége ruhát vásárolni egy Les Classiques nev szalonban? - A Saint-Honorén? - Igen. - Véletlenül tudom, hogy nem. - Bizonyos ebben? - Nagyon is. Nemcsak hogy sohasem láttam számlát onnan, de a feleségem említette, mennyire nem tetszenek neki az ottani modellek. A feleségem nagyon tájékozott divatdolgokban. - Ó, uramisten. - Tessék? - Tábornok, én nem mehetek be abba a házba. Bármit találjon is, nem mehetek be. - Miért nem? Miket beszél? - Az a férfi, aki a lépcs n a feleségével beszélt, ott dolgozik, azon a helyen. Az üzenetközvetít , ugyanis a Les Classiques. Ez a férfi Carlos egyik összeköt je. A vér kifutott André Villiers arcából. Megfordult, rámeredt az utca túlsó oldalán álló házra, a csillogó, fekete ajtóra és az utcai lámpák fényében fel-felvillanó rézveretekre. A himl helyes koldus megvakarta borostás állát, levette ütött-kopott baszk sapkáját és bebotorkált Neuilly-sor-Seine kis templomának bronzkapuján. Két pap helytelenít pillantásától kísérve végigment a jobb oldali hajón. A két pap méltatlankodott; ez gazdag parókia volt, és függetlenül a bibliai könyörülett l, a vagyonnak is megvannak a maga el jogai. Ilyen kiváltság volt az is, hogy a templomot csak bizonyos státuson felüli hívek látogatták - ez természetesen más hív k javára is szolgált -, márpedig ez az id s, rongyos ember nemigen illett bele a képbe. A koldus határozatlan mozdulattal megpróbált térdet hajtani, azután beült a második sorba, keresztet vetett, térdre ereszkedett, fejét imára hajtotta, s közben óvatosan feljebb húzta csuklóján a kabátja ujját. Karórája némileg elütött öltözéke többi darabjától. Drága digitális óra volt, nagy számokkal, fényesen világító kijelz vel. Soha még csak meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy megváljon t le: az óra Carlos ajándéka volt. Egy ízben huszonöt percet késett a gyónásról, ami mértéktelenül idegesítette jótev jét, pedig más kifogást nem talált, mint hogy nincsen órája. Legközelebbi találkozásukon Carlos ezt az órát rakta oda neki a b nöst a szent embert l elválasztó, áttetsz vászonfüggöny alatt. Eljött az óra és a perc. A koldus fölállt, és elindult a jobb oldali második gyóntatószék felé. Szétnyitotta a függönyt, és belépett. - Angelus Domini. - Angelus Domini, Isten gyermeke - hangzott a fekete szövet mögül a rekedt suttogás. - Jól telnek napjaid? - Megkönnyítik számomra... - Nagyon helyes - vágott közbe türelmetlenül a kámzsás alak. - Mit hoztál nekem? Fogytán a türelmem. Ezreket, százezreket fizetek a tehetetlenségért és a kudarcokért. Mi történt Montrougeban? Ki a felel s a hazugságokért, amelyeket a Montaigne-on lev nagykövetségr l kaptunk? Ki fogadta el szó nélkül ezeket? - Az Auberge du Coin csapda volt, de nem azért állították, hogy öljenek. Nehéz lenne pontosan megmondani, mi is volt. Lehet, hogy a Corbelier nev attasé hazudott, de az embereink meg vannak gy z dve róla, hogy nem tudta. Az a n vezette félre. - Cain vezette félre! Hihetetlen a módszere. Kideríti, hogy kik az informátorok, hamis adatokat juttat el hozzájuk, ezzel mindegyiket leleplezi. Még arról is gondoskodik, hogy a leleplezés
nyilvánosságra kerüljön. De miért? Kinek? Azt már tudjuk, hogy ki és mi ez az alak, de semmit sem ad le Washingtonnak. Nem hajlandó életjelt adni magáról. - Ahhoz, hogy meg merjek kockáztatni egy hipotézist - mondta a koldus -, sok évre vissza kellene nyúlnom, de szerintem lehetséges, hogy nem tartja kívánatosnak a fölöttesei beavatkozását. Az amerikai hírszerzésben jócskán akadnak különféle fiókdiktátorok, akik egymással sem beszélnek teljesen nyíltan. A hidegháború idején sokan meggazdagodtak azon, hogy háromszor-négyszer is eladták ugyanazt az információt ugyanazoknak a szervezeteknek. Lehet, hogy Cain is várni akar addig, amíg már csak egyetlen lehet ség lesz a cselekvésre, és odafenn már nem hadakoznak a különböz stratégiák képvisel i. - Látom, a kombinációs készséged még mindig a régi, öreg barátom. Ezért is hívattalak éppen téged. - Vagy pedig - folytatta a koldus -, valóban megfordult. Volt már ilyen. - Nem hiszem. De ez nem számít, a washingtoniak mindenesetre úgy gondolják. A Szerzetes halott, valamennyien halottak a Treadstone-ban. Caint most már hivatalosan is gyilkosnak tekintik. - A Szerzetes? - mondta a koldus. - Egy név a múltból; Berlinben, Bécsben dolgozott. Jól ismertük, egészségünk érdekében nagy ívben kerültük. Akkor megvan a válasz, Carlos. A Szerzetesnek mindig is az volt a módszere, hogy a lehet legkisebb körre sz kítette azoknak a számát, akik tudtak valamelyik akciójáról. Eleve abból indult ki, hogy a köreibe beszivárognak, az akció léket kap. Nyilván utasította Caint, hogy egyedül csak neki jelentsen. Ez megmagyarázná a washingtoni fejvesztettséget, a sok hónapos csöndet. - És a mi zavarunkat mi magyarázza? Hónapok óta egy szó sem hangzott el, szünetel minden tevékenység. - Rengeteg magyarázat lehetséges. Betegség, kimerültség, emberek visszahívása továbbképzésre. Még az is lehet, hogy szándékosan zavarba akarják ejteni az ellenséget. A Szerzetes mindig ravasz fogásokkal dolgozott. - De miel tt meghalt, azt mondta egyik munkatársának, hogy sem tudja, mi történt. S t azt is biztosra mondta, hogy az az ember valóban Cain. - Ki volt ez a munkatársa? - Egy bizonyos Gillette. A mi emberünk volt, de Abbott nem tudhatott róla. - Íme, egy újabb lehetséges magyarázat. A Szerzetesnek jó ösztöne volt az ilyen emberekkel kapcsolatban. Bécsben annak idején azt mondták, hogy David Abbott még Krisztusnak sem hitt volna a hegyen, kereste volna a pékséget. - Lehet. Megnyugtat, amit mondasz; látom, olyasmit keresel, ami mások figyelmét elkerülné. - Mérhetetlen tapasztalatom van. Valaha nagy formátumú ember voltam. Csak a pénzzel nem tudtam bánni sohasem. - Még ma is szórod a dohányt. - Züllött alak vagyok, mint mondják? - Nyilván. - Éles eszed van, Carlos. Bár csak ismertük volna egymást a régi id kben. - Most meg öntelten pimasz vagy. - Mint mindig. Tudod, hogy tisztában vagyok vele, bármelyik pillanatban agyoncsaphatsz, így hát bizonyára értékes vagyok a számodra. S nem csak a tapasztalataim miatt. - Mi a mondanivalód számomra? - Lehet, hogy nem nagyon jelent s, de mégis valami. Tisztességes ruhába bújtam és egy napot az Auberge du Coinben töltöttem. Volt ott egy pasas, egy hájas alak, akinek a szeme túl sokat rebbent. S mértéktelenül izzadt. Elbeszélgettem vele, megmutattam neki a hivatalos NATO-igazolványomat, amelyet még az ötvenes évek elején készítettem. Úgy t nik, bonyolította le a kocsibérletet tegnap hajnali három órakor. Egy sz ke férfinak meg egy n nek szerezte a kocsit. A leírás megfelel az argenteuil-i fényképnek. - Bérelt kocsit?
- Feltehet leg. A kocsit a n nek egy-két nap alatt vissza kell hoznia. - Arra várhatnak. - Természetesen nem fogják visszavinni, de azért a dolog szöget üt a fejünkbe, igaz? Miért venné magának a fáradságot Cain, hogy ilyen módon szerezzen kocsit? - Hogy a lehet leggyorsabban a lehet legmesszebbre jusson. - Ebben az esetben az értesülésnek valóban nincs értéke - mondta a koldus. - De hát annyi módja van annak, hogy az ember gyorsabban utazzék, kevésbé felt n en. S Bourne aligha bízhatott meg egy kapzsi éjszakai portásban, hiszen megtörténhet, hogy a pasas meg akarja kapni a rend rség által kit zött díjat. Vagy a bárki más által kit zött jutalmat. - Mire akarsz kilyukadni? - Úgy vélem, Bourne egyes-egyedül azért akart kocsit szerezni, hogy kövessen valakit itt, Párizsban. Nem akar nyilvános helyen lézengeni, ahol felfedezhetik, nem akar kocsit bérelni, aminek a révén könnyen a nyomára bukkanhatnak, esze ágában sincs kétségbeesetten vadászni bizonytalan taxikra. Ehelyett egyszer en kicseréli a rendszámtáblát, és nyugodtan közlekedik egy jellegtelen Renault-n a zsúfolt utcákon. Vajon kit akar követni? A kámzsás árnykép megfordult. - Lavier-t? - mondta halkan a gyilkos. - Vagy bárki mást, akit gyanúsít a Les Classiques-ben? Ez az egyetlen hely, ahonnan kiindulhat: Figyeltetni fogjuk ket; napokon, talán órákon belül felt nik egy jellegtelen fekete Renault, és akkor megtaláltuk. - Megvan a kocsi pontos leírása? - Még azt is tudom, hogy három horpadás van a bal hátsó sárhányón. - Helyes. Értesítsd az öregeket. Fésüljék át az utcákat, a garázsokat, a parkolókat. Aki megtalálja, élete végéig pihenhet, nem kell dolgoznia. - Ha már itt tartunk... A függöny és a kék posztókeret közötti vékony résen át egy boríték csúszott ki. - Ha helytállónak bizonyul az elméleted, tekintsd ezt el legnek. - Igazam van, Carlos. - Miért vagy annyira biztos a dolgodban? - Mert Cain azt teszi, amit te tennél, vagy amit én tettem volna annak idején. Elismerésre méltó. - Meg kell ölni - mondta a gyilkos. - Még az id pont is hasonlít. Néhány nap múlva március huszonötödike lesz. 1968. március huszonötödikén végezték ki Jason Bourne-t a Tam Quan-i dzsungelben. Most pedig, évek múltán, szinte napra ugyanakkor egy másik Jason Bourne-t üldöznek, s az amerikaiak ugyanannyira szeretnék holtan látni, mint mi. Kíváncsi vagyok, ezúttal melyikünk húzza el a ravaszt. - Számít ez? - Én akarom elkapni - suttogta a sziluett. igazából soha nem is létezett; ez a b ne velem szemben. Mondd meg az öregeknek, ha bármelyikük megtalálja, értesítse a Parc Monceau-t, de ne tegyen semmit. Figyeljétek, de ne tegyetek semmit! Azt akarom, hogy március huszonötödikén még éljen. Március 25-én saját kez leg végzem ki, és elküldöm a hulláját az amerikaiaknak. - Azonnal értesítek mindenkit. - Angelus Domini, Isten gyermeke. - Angelus Domini - mondta a koldus. 26. Az öreg katona a fiatalabb férfi mellett haladt a Bois de Boulogne holdsütötte ösvényén. Egyikük sem szólt, mert már túl sokat elmondtak egymásnak - túl sokat ismertek be, vitattak, tagadtak és er sítettek meg. Villiers-nek id re volt szüksége, hogy gondolkodjék és elemezzen, hogy elfogadja vagy határozottan visszautasítsa, amit hallott. Sokkal elviselhet bb lenne az élete, ha dühösen
visszavághatna és szétzúzhatná a hazugságot. Ismét helyreállna a lelki békéje. Ezt azonban nem tehette büntetlenül; katona volt, tudta, hogy nem dughatja fejét a homokba. Túl sok igazság volt abban, amit fiatalabb társa mondott neki. Err l tanúskodott a szeme, a hangja, megértést kér gesztusai. Ez a névtelen ember nem hazudik. A nagy árulás Villiers házában történt. S ez oly sok mindent meg is magyaráz, olyan dolgokat, amelyekre korábban nem mert rákérdezni. Az öregúrnak sírni lett volna kedve. Az emlékezet nélküli férfinak nem volt szüksége rá, hogy eltorzítson vagy kitaláljon bármit is, nem kellett kaméleonb rbe bújnia. Elbeszélése azért t nt meggy z nek, mert a lényege igaz volt. Meg kell találnia Carlost, meg kell tudnia, mit tud a gyilkos; ha kudarcot vall, nincs értelme az életének. Meg sem említette Marie St. Jacques-ot, vagy Ile de Port Noirt, vagy az üzenetet, amelyet ismeretlen személy vagy személyek küldtek, vagy azt a két lábon járó üres héjat, ami lehet, hogy , lehet, hogy nem, hiszen még afel l sem lehet bizonyos, hogy az emlékezetforgácsok valóban az övéi. Minderr l nem esett szó. Ehelyett elsorolt mindent, amit a Carlos nev hivatásos gyilkosról tudott. S ez olyan hatalmas anyag volt, hogy miközben beszélt, Villiers csodálkozva bámult rá, hiszen olyan információkat hallott vissza, amelyekr l úgy tudta, szigorúan titkosak, s megdöbbent az új és elképeszt adatokon, amelyek összecsengtek tucatnyi forgalomban lev elmélettel, de amelyeket sohasem fejtettek ki el tte ennyire világosan. Fia halála után a tábornok a legtitkosabb dossziékba is betekinthetett, de azok az információk eltörpültek a fiatalabb férfi által közölt tények mellett. - Az a n , akivel Argenteuil-ben beszélt, aki telefonálni szokott a házamba, aki elismerte magának, hogy futárszolgálatot végez... - Lavier a neve - szakította félbe Bourne. A tábornok szünetet tartott. - Köszönöm. átlátott magán. Lefényképeztette... - Úgy van. - Azel tt nem volt fényképük magáról? - Nem. - Tehát maga vadászik Carlosra, s ugyanúgy vadászik is magára. De magának nincs a kezében fénykép; csupán két futárt ismer, s közülük az egyik ott járt a házamban. - Igen. - S beszélt a feleségemmel. - Igen. Az öregúr elfordult. Megkezd dött a hosszú hallgatás ideje. Az ösvény végén parányi tavacskát találtak. Fehér murva övezte és négy-öt méterenként felállított padok szegélyezték; úgy vették körbe a vizet, akár a dísz rség egy fekete márvány síremléket. A második padhoz léptek. Villiers megtörte a csöndet. - Szeretnék leülni - mondta. - Könnyen elfáradok, a korommal jár. Ez gyakran feszélyez. - Nem kellene - mondta Bourne, és leült mellé. - Nem kellene - helyeselt a tábornok -, de feszélyez. - Egy pillanatra elhallgatott, azután csöndesen hozzátette: - Gyakran a feleségem társaságában is. - Nem kellene - ismételte meg Jason. - Félreért - fordult az id sebb férfi fiatalabb társához. - Nem az ágyra céloztam. Egyszer en csak megesik, hogy úgy érzem, sz kebbre kell szabnom a tevékenységemet. Korán megyek el vacsorákról, hétvégeken szabadságot veszek ki és leutazom a Földközi-tengerhez, vagy pihenek pár napot Gstaadban, a hegyek között. - Nem egészen értem. - Gyakran vagyok távol a feleségemt l. Sok tekintetben külön élünk, de persze örömmel figyeljük egymás elfoglaltságát. - Még mindig nem értem.
- Még kínosabb helyzetbe kell hoznom magamat? - kérdezte Villiers. - Amikor egy öreg ember azt tapasztalja, hogy egy gyönyör fiatal n meg akarja osztani vele az életét, bizonyos dolgokat magától értet d nek tekint, másokat csak lassabban fog fel. Természetesen szerepet játszik az anyagi biztonság, és az én esetemben bizonyos fokú hírnév. Protekció, összeköttetések, bejutás a nagy házakba, könny kapcsolatteremtés az ünnepelt nagyságokkal. Mindez nagyon Is érthet . Ezekért cserébe az ember egy gyönyör n t hoz a házába, kérkedik vele a társai el tt; ez is az életer valamiféle megnyilvánulása. De azért a kétség mindig mardossa az embert. - Az id s katona hosszabb szünetet tartott; nem egy könnyen szánta rá magát, hogy elmondja, amit akart. - Vajon tart-e majd szeret t? - folytatta halkan. - Vágyódik-e egy fiatalabb, er sebb test után, amely jobban illik az övéhez? Ha megteszi, az ember beletör dhet, talán még meg is könnyebbül, és csak azért fohászkodik, legyen annyi tapintat a másikban, hogy diszkréten csinálja. Egy fölszarvazott államférfit l gyorsabban elfordulnak a választói, mint attól, aki néha berúg, hiszen az el bbi azt jelenti, hogy az illet nek már semmi tekintélye sincs. S van aztán más is, amiért aggódnia kell. Vajon visszaél-e a nevünkkel? A fiatalok hajlamosak az ilyesmire, de kezelhet k, s a kapcsolatban ennyi kockázatot vállalni kell. S van egy dolog, amire az ember halványan mindig gyanakszik, s ha ez a gyanúja beigazolódik, az elviselhetetlen. Az, hogy egy terv része vagyok kezdett l fogva. - Ezek szerint érzett ilyesmit? - kérdezte halkan Jason. - Az érzések nem valóság! - vágott vissza hevesen az öreg tábornok. - Nem befolyásolhatnak minket a hadihelyzet megítélésében. - Akkor miért mondja el mindezt nekem? Villiers hátrahajtotta a fejét, azután el re, és mereven nézte a vizet. - Igen egyszer lehet a magyarázata annak, aminek ma mindketten tanúi voltunk. Bárcsak így lenne, s minden lehet séget megadok a feleségemnek, hogy bebizonyítsa. - Az öregúr ismét szünetet tartott. - De szívem mélyén tudom, hogy nem ez a magyarázat. Abban a pillanatban tudtam, amikor a Les Classiques-ról beszélt nekem. Átnéztem az utca túloldalára, a házam ajtajára, s egyszerre csak sok minden fájdalmasan a helyére került. Az elmúlt két órában az ördög ügyvédjének a szerepét játszottam; semmi értelme, hogy folytassam. A fiam el bb halt meg, csak azután jött ez a n . - De hát azt mondta, megbízik az ítél képességében. Meg hogy nagy segítségére van. - Igaz. Tudja, meg akartam bízni benne; kétségbeesetten akartam bízni benne. A világon a legegyszer bb dolog meggy zni magunkat, hogy igazunk van. S minél öregebb lesz az ember, annál könnyebb. - És mi volt az, ami akkor a helyére került? - A segítség, amit a feleségem nyújtott nekem, és a bizalom, amit iránta tápláltam. - Villiers megfordult és Jasonra nézett. - Rendkívül alaposak a maga ismeretei Carlosról. Nem hiszem, hogy van ember, aki nálamnál behatóbban tanulmányozta volna azokat a dossziékat, mert bárki másnál többet adnék érte, ha megérném, hogy elkapják és kivégzik. Akár én lennék az egyszemélyes kivégz osztag. De bármilyen vaskosak is azok a dossziék, tartalmuk meg sem közelíti azt, amit maga tud. De ön kizárólag a gyilkosságaira, az ölési módszereire koncentrált. Figyelmen kívül hagyja Carlos másik oldalát: nemcsak fegyvert bocsát áruba, hanem államtitkokat is. - Tudom - felelte Bourne. - De nem ez az oldala... - Például - folytatta a tábornok, mintha nem is hallotta volna Jasont - nekem jogom van betekinteni a Franciaország katonai és nukleáris biztonságával foglalkozó titkos iratokba. Erre rajtam kívül legföljebb még öt másik embernek van lehet sége, és valamennyien gyanún felül állnak. S mégis, elképeszt rendszerességgel megállapítjuk, hogy Moszkva megtudta ezt, Washington azt, Peking amazt. - Ezeket az ügyeket megbeszélte a feleségével? - kérdezte meglepetten Bourne. - Természetesen nem. Ha olykor hazaviszek ilyen okmányokat, elzárom ket a dolgozószobámban lev páncélszekrénybe. Oda csakis az én jelenlétemben szabad belépni. Rajtam kívül egyetlen
embernek van kulcsa ehhez a szobához, egyetlen ember tudja, hol van a riasztóberendezés kapcsolója. A feleségem. - Azt hiszem, ez ugyanannyira veszélyes, mintha megbeszélné vele az iratok tartalmát. Mindkett t er szakkal kicsikarhatják t le. - Megvolt rá az okom. Olyan korba léptem, amikor az emberrel bármely pillanatban váratlan dolgok történhetnek. Nézze meg az újságok nekrológjait. A feleségemnek meghagytam, ha bármi történnék velem, telefonáljon a Conseiller Militarie-nek, menjen le a dolgozószobámba és ne mozduljon a páncélszekrény mell l, amíg a biztonsági szolgálat emberei meg nem érkeznek. Villiers lehunyta a szemét. - Eszerint mindvégig volt az. Az egyetlen ház, az egyetlen hely, amir l soha senki el nem hitte volna. - Biztos ebben? - Annyira, hogy már szinte magamnak sem merem bevallani. volt az, aki ragaszkodott a házasságunkhoz. Számtalanszor felvetettem neki a korkülönbséget, de hallani sem akart róla. Az együtt eltöltött évek számítanak, mondta, nem pedig azok, amelyek a születési dátumaink között vannak. Fölajánlotta, hogy aláír egy kötelezvényt, amelyben lemond a Villiers-vagyonra vonatkozó minden igényér l; err l én természetesen nem akartam hallani, hiszen ezzel bizonyítékát adta, mennyire ragaszkodik hozzám. A közmondásnak tökéletesen igaza van: vén bolond duplán bolond. S mégis, mindig ott motoszkált bennem a kétely: valahányszor elváltunk egymástól, valahányszor váratlanul elutazott, a kétely feler södött. - A feleségemet nagyon sok minden érdekli, mindig ezer dologgal foglalkozik. Hol egy franciasvájci múzeum izgatja Grenoble-ban, hol egy szépm vészeti galéria Amszterdamban, hol egy ellenállási szobor leleplezése Boulogne-sor-Merben, hol meg valamiféle agyalágyult oceanográfiai konferencia Marseille-ben. Ez utóbbi esetében éles vita is volt közöttünk. Szükségem lett volna rá Párizsban, el kellett mennem egy diplomáciai fogadásra, és azt akartam, hogy jöjjön velem. De semmi áron sem akart maradni. Mintha parancsot kapott volna arra, hogy itt-ott-amott legyen egy adott pillanatban. Grenoble - a svájci határ közelében, egyórányira Züricht l. Amszterdam. Boulogne-sur-Mer - a Csatorna mentén, egyórányira Londontól. Marseille... Carlos. - Mikor tartották azt a marseille-i konferenciát? - érdekl dött Jason. - Azt hiszem, tavaly augusztusban. A hónap vége felé. - Augusztus huszonhatodikán, délután öt órakor Howard Leland nagykövetet meggyilkolták a marseille-i kiköt ben... - Igen, tudom - mondta Villiers. - Beszélt már err l. Részvétet érzek a halála miatt, egy ember halála miatt, de a nézeteit nem osztottam. - Az öreg katona elhallgatott és Bourne-re tekintett. Úristen - suttogta. - Biztos, hogy ott volt. Carlos hívatta, pedig elment hozzá. Engedelmeskedett neki... - Én ezt nem mondtam - szólt közbe Jason... Esküszöm, úgy gondoltam, hogy csak közvetít volt. Ennél súlyosabbat nem tételeztem fel. Az öreg tábornok torkából egyszerre hörg hang tört fel, kínnal és gy lölettel teli mély hang. Kezét az arca elé kapta, feje ismét hátracsuklott a holdfényben; sírt. Bourne nem mozdult, tudta, semmit sem tehet. - Sajnálom - szólalt meg nagy sokára. A tábornok visszanyerte önuralmát. - Hát még én - felelte végül. - Elnézését kérem. - Nincs miért. - Szerintem van miért. De err l ne beszéljünk többé. Megteszem, amit meg kell tennem. - Vagyis? Az öreg katona egyenes derékkal ült a padon, álla megfeszült. - Még kérdi? - Meg kell kérdeznem.
- Amit elkövetett, az felér azzal, mintha megölte volna a fiamat, akit nem szült. Azt hazudta, hogy tiszteletben tartja az emlékét, pedig b nrészes volt a meggyilkolásában. És mindmáig az. S mindezen id alatt elárulta a nemzetemet is, amelyet egész életemen át szolgáltam. - Meg akarja ölni? - Meg fogom ölni. Kicsikarom bel le az igazságot és ezután meghal. - Le fog tagadni mindent. - Kétlem. - Ez rület! - Fiatalember, én fél évszázadot töltöttem azzal, hogy csapdát állítottam Franciaország ellenségeinek és küzdöttem ellenük, még ha franciák voltak is. Az igazság napvilágra kerül. - Mit gondol, mit fog tenni a felesége? Üldögél, hallgatja magát, majd nagy lelki nyugalommal bevallja, hogy b nös? - Semmit sem fog nyugodtan tenni. De be fogja vallani, nyilvánosan el fogja ismerni. - Miért tenné? - Mert amikor megvádolom, alkalma lesz megölni engem. S amikor ezt megkísérli, ez engem igazol, nem? - Vállalná ezt a kockázatot? - Vállalnom kell. - De tegyük fel, hogy nem kísérli meg, nem próbálja megölni magát. - Ez megint mást igazolna - mondta Villiers. E fölöttébb valószín tlen esetben a maga helyében nagyon vigyáznék magamra, uram. - Megrázta a fejét. - De ez nem fog megtörténni. Mindketten tisztában vagyunk ezzel. Én még sokkal inkább, mint maga. - Figyeljen rám. - Jason megpróbált ésszer en érvelni. - Azt mondja, a fia el bb halt meg. Gondoljon rá! A gyilkost kapja el, ne a b ntársát. A felesége iszonyú sebet ejtett magán, de a fia halála sokkal mélyebb seb. Azt üldözze, aki megölte a fiát! A végén mindketten a kezében lesznek. Ne leplezze le a feleségét, egyel re még ne. Használjon fel mindent, amit tud. Carlos ellen! Velem együtt vadásszon rá. Még soha senki nem jutott ennyire közel hozzá. - Többet kíván, mint amire képes vagyok - mondta az öregúr. - Gondoljon a fiára, és képes lesz rá. Ha csak önmagára gondol, valóban nem fogja bírni. De ha a fiára gondol, akkor igen. - Maga iszonyúan kegyetlen. - De igazam van, és ezt ön is tudja. Fent, az éjszakai égen egy felh úszott el a hold el tt, s rövid id re sötétség borult a tájra. Jason megborzongott a szuroksötétben. S ekkor csöndes beletör déssel megszólalt az öreg katona. - Igen, igaza van - mondta. - Iszonyúan kegyetlen és iszonyú az igazság. A gyilkost kell elkapni, nem a kurvát. Hogyan m ködjünk együtt? Hogyan vadásszunk együtt? Bourne egy pillanatra megkönnyebbülten lehunyta a szemét. - Ne tegyen semmit. Carlos minden bizonnyal t vé teszi utánam egész Párizst. Megöltem az embereit, lelepleztem egy közvetít helyét, megtaláltam egy összeköt jét. Túlságosan közel férk ztem hozzá. Ha egyikünk sem téved, akkor a maga telefonja most egyre s r bben fog szólni. Err l gondoskodom. - Hogyan? - Elkapom a Les Classiques alkalmazottjait. Néhány eladót, azt a Lavier nev n személyt; talán Bergeront is, de a telefonközpontos férfit okvetlenül. Valamennyien beszélni fognak. A maga telefonja forró lesz, annyit fog csöngeni. - De hát velem mi lesz? Én mit tegyek? - Maradjon otthon. Mondja azt, hogy nem érzi jól magát. S valahányszor megszólal a telefon, maradjon a közelben, bárki veszi is fel a kagylót. Hallgassa meg, mit beszélnek, próbáljon rájönni a kódokra, kérdezze ki a cselédeket, mit mondtak nekik. Még bele is hallgathat a beszélgetésekbe. Ha
meghall valamit, remek, de valószín leg nem fog megtudni semmit. Bárki telefonál, figyelmeztetni fogják, hogy maga ott van. De legalább ez is zavarba hozza ket. S attól függ en, hogy a felesége... - Az a kurva - vetette közbe a tábornok. - ... milyen helyet foglal el a hierarchiában, esetleg rá tudjuk kényszeríteni még Carlost is, hogy bújjon el . - Ismét csak azt kérdem, hogyan? - Megszakadnak az összeköt vonalai. A tökéletesen biztonságosnak hitt továbbítóállomásba valaki belenyúl. Nyilván találkozni akar majd a maga feleségével. - Aligha fogja bejelenteni a randevú helyét. - De neki meg kell mondania. - Bourne elhallgatott, mert újabb ötlet villant át a fején. - Ha eléggé jelent s lesz a vonalszakadás, be fog következni egy bizonyos telefonhívás, vagy megjelenik a maga házában egy bizonyos személy, akit maga nem ismer, és röviddel ezután a felesége be fogja jelenteni, hogy el kell távoznia valahová. Ha ez megtörténik, ragaszkodjon hozzá, hogy hagyja meg a telefonszámot, ahol maga elérheti t. Ebb l ne engedjen; mondja azt neki, nem akadályozza meg, hogy elmenjen, de el kell tudnia érni t. Mondjon neki bármit; mondja azt, hogy roppant kényes katonai ügyr l van szó, amelyr l nem beszélhet, amíg meg nem kapta rá az engedélyt. Utána viszont azonnal meg akarja vitatni vele a kérdést, miel tt döntésre jutna. Lehet, hogy ráharap. - S mi lesz a hasznom ebb l? - Meg fogja mondani magának, hol van. Talán azt, hogy hol van Carlos. Vagy ha nem is Carlos; de legalább néhány olyan gonosztev , aki nagyon közel áll hozzá. Ezután lépjen kapcsolatba velem. Megadok magának egy szállodacímet és egy szobaszámot. A névnek, amelyen bejelentkeztem, nincs jelent sége, ne is tör djön vele. - Miért nem mondja meg nekem az igazi nevét? - Mert ha valaha is véletlenül kiejtené a száján, azt nem élné túl. - Nem vagyok szenilis. - Nem, távolról sem az. De olyan ember, aki lelkileg súlyosan sérült. Úgy vélem, ennél súlyosabb sérülés nem is igen létezik. Maga kockára teheti az életét, én nem fogom kockáztatni a magamét. - Furcsa ember maga. - Úgy van. Ha nem lennék ott, amikor telefonál, egy n fog jelentkezni. Tudni fogja, hol vagyok. Majd kidolgozzuk az üzenetek id zítését. - Egy n ? - hökkent meg a tábornok. - Eddig még egy szót sem szólt se n r l, se másról. - Nincsen más. De nélküle már nem élnék. Carlos mindkett nkre vadászik; megpróbált mindkett nket megölni. - Tud az a n rólam? - Tud. volt az, aki azt mondta, nem lehet igaz. Hogy maga nem lehet Carlos szövetségese. Én azt hittem, hogy az. - Talán találkozom majd vele. - Valószín tlen. Amíg Carlost el nem kapják, ha ez egyáltalán lehetséges, nem mutatkozhatunk magával együtt. Legkevésbé magával. Utána pedig, ha még lesz utána, talán maga lesz az, aki nem akar majd velünk mutatkozni. Velem mutatkozni. szintén beszélek. - Megértem és tiszteletben tartom a kívánságát. Mindenesetre mondjon köszönetet a nevemben ennek a n nek. Köszönöm neki, hogy úgy gondolta, én nem lehetek Carlos bandájának a tagja. Bourne bólintott. - Biztos afel l, hogy a magántelefonját nem hallgatják le? - Tökéletesen. Rendszeres id közönként ellen rzik. A Conseiller által titkosított valamennyi vonallal ezt teszik. - Ha t lem vár hívást, köszörülje meg kétszer a torkát, amikor fölveszi a kagylót, akkor tudni fogom, hogy maga beszél. Ha bármilyen oknál fogva nem áll módjában beszélni, mondja azt, hogy hívjam föl reggel a titkárát. Akkor tíz perc múlva újra hívom. Mi a szám? Villiers megadta a számot.
- S a maga szállodája? - kérdezte. - A Terrasse. Rue de Maistre, Montmartre. Négyszázhúszas szoba. - Mikor kezdi a munkát? - A lehet -legsürg sebben. Ma délben. - Olyan legyen, mint egy farkasfalka - mondta el rehajolva az öreg tábornok. - Villámgyorsan támadjon. 27. - Olyan, de olyan elragadó volt, egyszer en tennem kellett valamit érte - kiáltotta a telefonban túláradó elragadtatást színlelve Marie. - Meg azért a drága fiatalemberért is; annyit segített nekem. Mondhatom önnek, óriási sikerem volt a ruhában! Annyira hálás vagyok! - A leírása alapján ítélve, asszonyom - felelte a Les Classiques telefonközpontjából egy kulturált férfihang -, biztos vagyok, hogy Janine-ról és Claude-ról van szó. - Hát persze hogy róluk. Most már emlékszem; Janine és Claude. Majd mindkett jüknek írok pár sort, és hagyok nekik valamit hálám jeléül. Nem tudja véletlenül a családi nevüket? Úgy értem, annyira durvának t nik, ha a borítékokra csak azt írnám, hogy Janine és hogy Claude. Olyan ez, mintha az ember cselédeknek küldene levelet, nem gondolja? Nem kérdezhetné meg Jacqueline-t? - Szükségtelen, asszonyom. Ismerem ket. S szabadna megjegyeznem, ön nemcsak nagyvonalú, hanem finom lelk is. Janine Dolbert és Claude Oreale. - Janine Dolbert és Claude Oreale - ismételte meg Marie, s közben Jasonra nézett. Janine férjnél van, annál a helyes zongoristánál, ugye? - Nem, azt hiszem, Mademoiselle Dolbert egyáltalán nincs férjnél. - Ja, persze. Összetévesztettem valakivel. - Szabadna kérnem, asszonyom, nem értettem tisztán az ön nevét. - Ó, de ostoba vagyok! - Marie távol tartotta a kagylót és hangosan fölkiáltott: - Drágám, hát megjöttél! És ilyen korán! Hát ez remek! Éppen azokkal az elb völ emberekkel beszélek a Les Classiques-ból.... Igen, máris jövök, drágám. A szája elé rántotta a kagylót. - Nagyon köszönöm. Maga annyira kedves volt. Viszlát! - S azzal már le is tette a telefont. - Milyen voltam? - Ha valaha úgy határozol, hogy hátat fordítasz a közgazdaságtannak - mondta a párizsi telefonkönyvben lapozva Jason -, eladóként vállalj munkát. Mindent el tudsz adni. - Pontosak voltak a személyleírások? - Pontosak. Szellemes ötlet volt a zongorista is. - Arra gondoltam ugyanis, hogy ha férjnél van, bizonyára a telefon is a férje nevén lehet. - Az nevén van - szakította félbe Bourne. - Meg is találtam. Dolbert, Janine, rue Losserand. - Jason följegyezte a címet. Marie rágyújtott. - Igazán el akarsz menni a lakásukra? Bourne bólintott. - Ha a Saint-Honorén szedném fel ket, bizonyára megfigyelnék és jelentenék Carlosnak. - Hát a többiek? Lavier, Bergeron meg az az izé, a telefonközpontos? - Holnap. A mai napot a sokkolásnak szenteljük. - Tessék? - Elérjük, hogy mindegyiknek megeredjen a nyelve. Hogy összezavarodjanak, és olyasmiket mondjanak, amiket nem kellene mondaniuk. Mire zárnak, Dolbert és Oreale révén elterjed a hír az egész szalonban. További kett t még ma este megkeresek; k majd felhívják Lavier-t és a telefonközpontost. Meglesz az els , majd a második áramütés. A tábornok telefonja már ma délután is állandóan csöngeni fog. Reggelre teljes lesz a fejvesztettség.
- Két kérdés - mondta Marie. Fölállt az ágy szélér l és Bourne-hoz lépett. - Hogyan éred el, hogy két eladó is eljöjjön munkaid ben a Les Classiques-ból? És kiket fogsz fölkeresni ma este? - Senki sincs odakötve a munkapadhoz - felelte az órájára pillantva Bourne. - Nem gyár az, hanem egy finom szalon. Most negyed tizenkett van; délre odaérek Dolbert lakására, és ráveszem a gondnokot, hogy hívja fel a n t a munkahelyén, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön haza. Egy sürg s, nagyon kényes probléma adódott, amelyet személyesen kellene megoldania. - Miféle probléma? - Nem tudom, de kinek nincsen problémája? - Ugyanezt akarod Oreale-lel is csinálni? - Nála valószín leg már hatásosabb is lesz. - Gyalázatos vagy, Jason. - Halálosan komolyan beszélek - mondta Bourne, s ujjával ismét végigsiklott egy névoszlopon. - Itt van. Oreale, Claude. Rue Racine. Háromra ott leszek nála, s amikor végeztem vele, egyenesen megy vissza a Saint-Honoréra és teleordítja a szalont. - Hát a másik kett ? Kik azok? - Majd vagy Dolbert-tól, vagy Oreale-tól, de lehet, hogy mind a kett t l megtudom a nevüket. Nem is fogják tudni, de k lesznek a második áramütés. Jason egy kapualj árnyékában várakozott a rue Losserand-on. Tizenöt lépésnyire állt Janine Dolbert kis bérházának kapujától, ahol pár perccel ezel tt egy rémült, de a felajánlott készpénzt l rögtön készségessé vált gondnok megtette azt a szívességet egy udvarias idegennek, hogy fölhívta a munkahelyén Mademoiselle Dolbert-t és megmondta neki, hogy egy sof rös limuzinnal érkezett úriember már kétszer kereste. S most újra visszajött; mit csináljon? Kis, fekete taxi kanyarodott a járdához, s a kocsiból szó szerint kiugrott az izgatott, halotthalvány Janine Dolbert. Jason el lépett a kapualjból, s elvágta az útját a járdán, alig egy méterre a bejárattól. - Hát ez gyorsan ment - mondta és megfogta a n könyökét. - Nagyon örülök, hogy ismét láthatom. Nagyon nagy segítségemre volt tegnap. Janine Dolbert rámeredt, majd amikor fölismerte, meglepetésében szétnyílt az ajka. - Szóval maga az. Az amerikai - szólalt meg angolul. - Ha jól emlékszem, Monsieur Briggs? Maga az, aki... - Egy órára szabadságoltam a sof römet. Magánügyben akarok beszélni magával. - Velem? El nem tudom képzelni, miért akar velem beszélni. - Tényleg nem tudja? Akkor miért sietett ennyire haza? A rövidre nyírt haj alól Janine Dolbert mereven Bourne-re szegezte a szemét, sápadt arca még a szokottnál is fehérebbnek t nt a napfényben. - Ezek szerint maga az Azúr szalonhoz tartozik? - kérdezte habozva. - Meglehet. - Bourne kissé er sebben szorította meg a n könyökét. - Szóval? - Amit ígértem, leszállítottam. Megegyeztünk, hogy ez volt az utolsó eset. - Biztos ebben? - Ne hülyéskedjen! Maga nem tudja, hogy itt mi folyik. Van olyan, hogy valaki dühös lesz valakire, és a saját m termében támad rá. És ha nyilvánosságra kerülnek az szi modellek, maguk meg felvonultatják Bergeron kreációinak a felét, még miel tt bemutatná ket, mit gondol, meddig maradhatok én a Les Classiques-ban? Én Lavier második asszisztense vagyok, egyike azon keveseknek, akiknek bejárásuk van az irodájába. Jobban tennék, ha betartanák az ígéretüket és gondoskodnának rólam. Elhelyezhetnének valamelyik Los Angeles-i szalonjukban. - Járjunk egyet - mondta Jason és kissé megszorítva a n karját, vezetni kezdte. - Eltévesztette a házszámot, Janine. Én soha életemben még csak nem is hallottam az Azúr szalonról, és egyáltalán nem érdekelnek a lopott modellek. Kivéve, ha a hasznomra válhat, hogy tudok ilyenekr l.
- Ó, uramisten... - Ne álljon meg. - Bourne megszorította a n karját. - Azt mondtam, beszélni akarok magával. - De mir l? Mit akar t lem? Hogy tudta meg a nevemet? - Janine-ból ömlött a szó, izgalmában lelenyelt egy félmondatot. - Korábban kértem el magam ebédre, de most már vissza kell mennem; nagyon nagy a forgalmunk ma. Nagyon kérem, ne szorítsa annyira a karomat, fáj. - Sajnálom. - Amit mondtam, ostobaság. Hazugság. Bent a szalonban beszélnek ezt-azt, csak próbára akartam tenni magát. Igen, azt akartam; csak próbára akartam tenni! - Nagyon meggy z . El is hiszem, amit mond. - Én a Les Classiques h séges alkalmazottja vagyok. Mindig is az voltam. - Kiváló tulajdonság, Janine. Csodálom a h ségéért. Mondtam is a napokban... Kinek is...? Ja, annak a rokonszenves úrnak a telefonközpontnál. Hogy is hívják? Elfelejtettem a nevét. - Philippe - mondta a megfélemlített eladón készséges alázatossággal. - Philippe d'Anjou. - Igen, igen. Köszönöm. - Egy macskaköves, két ház között nyíló keskeny közhöz értek. Jason beirányította Janine-t ebbe a sikátorba. - Forduljunk csak be egy pillanatra ide, így legalább nem zavar minket a forgalom. Ne aggódjon, nem fog elkésni. Csak néhány percét rabolom el. - Vagy tíz lépést tettek a sikátorban. Bourne ekkor megállt, Janine Dolbert háttal a téglafalnak lapult. Cigarettát? - kérdezte Bourne, cigarettacsomagot húzva el a zsebéb l. - Igen, kérek. Bourne észrevette, hogy Janine keze remeg, ezért tüzet is adott neki. - Most már nyugodtabb? - Igen. Vagyis nem, tulajdonképpen nem. Mit akar t lem, Monsieur Briggs? - Hát el ször is, a nevem nem Briggs, de úgy vélem, ezt már amúgy is tudja. - Nem tudom. Miért kellene tudnom? - Biztos voltam benne, hogy Lavier els számú asszisztense elmondta magának. - Monique? - Lenne szíves vezetéknevet használni? A pontosság lényeges dolog. - Hát akkor Brielle - felelte Janine, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. - ismeri magát? - Miért nem kérdezi meg t le? - Ahogy gondolja. Szóval, mit kíván t lem, uram? Jason megrázta a fejét. - Maga tényleg nem tudja? A Les Classiques alkalmazottainak háromnegyede együttm ködik velünk, s kiderül, hogy az egyik legokosabbal még csak fel sem vettük a kapcsolatot? Az persze elképzelhet , hogy valaki úgy vélte, magával kockázatos lenne együtt dolgozni; megesik az ilyesmi. - Mi történik itt? Miféle kockázatról beszél? És kicsoda maga? - Erre most nincs id . A többiek elmondhatják a részleteket. Én azért vagyok most itt, mert magától még sohasem kaptunk jelentést, pedig a legfontosabb vev kkel éppen maga szokott beszélgetni. - Nagyon kérem, uram, beszéljen világosabban. - Mondjuk, hogy egy bizonyos csoport, amerikaiak, franciák, angolok, hollandok nevében beszélek, egy olyan csoport nevében, amely egyre szorosabbra húzza a hálót egy hivatásos gyilkos körül, aki mindezen országokban meggyilkolt már több politikai és katonai vezet t. - Meggyilkolt? Katonai, politikai... - Janine hebegett, cigarettájának hamuja merev kézfejére hullott. - Mi ez? Mir l beszél maga? Sohasem hallottam semmi ilyesfélér l! - Csak elnézését kérhetem - jegyezte meg halkan, komoly hangon Bourne. - Már hetekkel ezel tt fel kellett volna vennünk a kapcsolatot magával. Az el döm hibája volt; sajnálom. Nyilván megdöbbentik a hallottak. - Valóban megdöbbentettek, uram - suttogta az eladón . Homorú teste megfeszült; mintha egy hajlott, lakkozott nádszál tapadt volna a téglafalhoz. - Olyan dolgokról beszél, hogy fel sem bírom fogni...
- Én azonban most már értem - szakította félbe Jason -, hogy miért nem hallottunk egy szót sem magáról. Most már világos. - Számomra nem az. - Szorosabbra húzzuk a hálót Carlos körül. A Carlos néven ismert hivatásos gyilkos körül. - Carlos? - Dolbert kezéb l kihullott a cigaretta. A sokkhatás most már teljes volt. - Igen. Minden jel arra mutat, hogy egyike a leggyakoribb vásárlóiknak. Nyolc személyre sz kítettük le a gyanúsítottak körét. A csapdát a legközelebbi néhány nap valamelyikére id zítettük; s minden óvintézkedést megteszünk. - Óvintézkedést...? - Valamennyien tisztában vagyunk vele, hogy mindenkor fennáll a túszszedés veszélye. Feltehet leg lövöldözésre is sor kerül, de ezt minimálisra fogjuk korlátozni. A legf bb probléma maga Carlos lesz. Megesküdött ugyanis, hogy t senki nem fogja el élve; becsléseink szerint az utcán is egy ötszáz kiló súlyú bombának megfelel robbanóanyaggal a testén jár-kel. De ezzel megbirkózunk. Mesterlövészeink ott lesznek a helyszínen; egy pontos fejlövés mindent meg fog oldani. - Egy pontos fejlövés... Bourne hirtelen az órájára pillantott. - Már eleget raboltam el az idejéb l. Magának vissza kell mennie a szalonba, nekem meg az állomáshelyemre. Ne feledje, ha meglát engem a bolt el tt, nem ismer. Ha bejövök a Les Classiques-ba, úgy szolgáljon ki, mint bármelyik gazdag vev t. Kivéve persze, ha egy másik vev r l feltételezi, hogy a mi emberünk lehet; ez esetben haladéktalanul közölje ezt velem. Még egyszer: nagyon sajnálom a történteket. Valami szakadás történt a kommunikációs hálózatunkban, ennyi az egész. Megesik az ilyesmi. - Szakadás? A kommunikációs... Jason bólintott, sarkon fordult és gyorsan megindult a sikátorból az utca felé. Hirtelen megállt és visszanézett Janine Dolbert-re. A lány kábultan d lt a falnak - a szalonok világának jól bevált sablonjai ezúttal mintha cs döt mondtak volna... Philippe d'Anjou? A név semmit sem mondott Bourne-nak, mégis, akaratlanul újra meg újra elismételte, hogy el hívjon egy képet, hiszen az sz hajú telefonközpontos egyszer már a sötétség iszonyatos, er szakos képeit és villámok fényét idézte föl benne. Philippe d'Anjou. Philippe d'Anjou. Semmi. Az égvilágon semmi. S Jason mégis tudta, hogy volt valami, valami, ami görcsbe rántotta a gyomrát, amit l az izmai megfeszültek, megbénultak, amit l egész teste gúzsba kötött, lapos hústömeggé vált... A sötétség. Egy rue Racine-i kávéház utcára néz ablakánál ült, a bejárat mellett, fölkészülve arra, hogy abban a szempillantásban föláll és távozik, mihelyt megpillantja Claude Oreale-t belépni az utca szemközti oldalán lev régi épület kapuján. Oreale-nak az ötödik emeleten volt egy szobája; egy lakásban, amelyet két másik férfival osztott meg; oda csak egy majdnem derékszögben emelked , ütött-kopott lépcs házon át lehetett feljutni. Bourne biztosra vette, hogy nem kényelmesen lépegetve fog megérkezni. Claude Oreale-lel ugyanis, aki olyan túláradóan udvarias volt Jacqueline Lavier-val, egy másik lépcs n a Saint-Honorén, egy fogatlan háziasszony azt közölte telefonon, hogy rohanjon haza a rue Racine-ba, s vessen véget az ötödik emeleti lakásában folyó ordítozásnak és bútortörésnek. Ha nem siet, mondta, kihívja a rend röket; ad neki húsz percet, hogy itt legyen. Oreale tizenöt perc múlva ott volt. Bourne látta, amint Pierre Cardin-öltönyös, törékeny alakja kabátszárnya lobogott utána az ellenszélben rohanvást közeledett a járdán a közeli metrókijárat fel l. Mint egy balettiskolában tanult, zilált terepfutó, úgy kerülte ki a járókel ket. Vékony nyakát több centivel mellényes mellkasa el tt tolta el re a szélben, hosszú, sötét haja sörényként lebegett utána párhuzamosan a járdával. A bejárathoz érve megragadta a korlátot, kettesével vette a lépcs ket, majd beugrott a homályos el csarnokba.
Jason gyorsan kilépett a kávéházból és átrohant az úttesten. A kapun belépve az ódon lépcs házhoz futott és megindult felfelé, a repedezett lépcs n. A negyedik emeleti lépcs pihen r l meghallotta, hogy egy emelettel feljebb valaki vadul veri az ajtót. - Nyissátok ki! Nyissátok ki! Gyorsan, az istenit neki! - Oreale elhallgatott. Odabenn a vészjósló csönd mindennél fenyeget bbnek t nt. Bourne fölment néhány lépcs fokot, amíg a lépcs korlát rései között megpillantotta Oreale-t. Az eladó törékeny alakja nekifeszült az ajtónak, kezeit szétterpesztett ujjakkal az ajtókeretre tapasztotta; fülét az ajtóhoz szorította, arca kipirult. Jason, miközben fölrohant az utolsó lépcs kön, torokhangú hivatalnok-franciasággal rákiáltott. - Rend rség! Ne mozduljon, fiatalember! Ne keltsünk felt nést. Figyeltük magát és a barátait. Tudunk a sötétkamráról. - Nem! - sikoltott fel Oreale. - Semmi közöm hozzá, esküszöm! Sötétkamra? Bourne fölemelte a kezét. - Maradjon csendben! Ne ordítson! - Azután gyorsan áthajolt a korláton és lenézett. - Engem nem keverhet bele! - hisztériázott a férfi. - Semmi közöm hozzá! Számtalanszor megmondtam nekik, hogy szabaduljanak meg az egészt l, mert a végén saját magukat ölik meg. A kábítószer csak hülyéknek való! Úristen, milyen csönd van odabenn. Lehet, hogy meghaltak? Jason Oreale-hoz lépett. - Mondtam már, hogy fogja be a száját - suttogta rekedten. - Gyerünk befele, és csönd legyen! Az egész cirkuszt csak a földszinti vén némber kedvéért csináltam. Az eladó k vé dermedt, fejvesztettsége csendes hisztériába csapott át. - Micsoda? - Van magánál kulcs - mondta Bourne. - Nyissa ki az ajtót és menjen be! - El van reteszelve - felelte Oreale. - Ilyenkor mindig elreteszelik belülr l. - Nem érti, maga hülye, el kellett érnünk magát! Ide kellett hoznunk, de úgy, hogy senki ne tudja, miért. Nyissa már ki azt az ajtót. Gyorsan! Claude Oreale ijedt nyusziként kotorászott a zsebében, amíg meg nem találta a kulcsot. Úgy forgatta meg a zárban és lökte be az ajtót, mintha egy megcsonkított hullákkal tömött pinceraktárba kellene belépnie. Bourne betaszította a lakásba; maga is utánament, és behúzta maga után az ajtót. Az eléje táruló látvány szöges ellentétben állt az épület állagával. A tágas nappalit csillogó, drága bútorokkal rendezték be; a díványokon, karosszékeken és a földön tucatnyi vörös és sárga bársonypárna hevert. Erotikus szoba volt, fény z szentély a romhalmaz közepén. - Sietnünk kell - kezdte Jason. - Csak üzletr l beszélhetünk; másra nincs id m. - Üzletr l? - kérdezte döbbent bénultsággal Oreale. - Sötétkamráról? Miféle sötétkamráról? - Felejtse el. Volt magának jövedelmez bb üzlete is. - Miféle üzletem? - Zürichb l kaptunk egy értesítést, és azt akarjuk, hogy közvetítse az üzenetet a barátjának; Lavier asszonynak. - Madame Jacqueline-nak? lenne az én barátom? - Ne bízzunk a telefonban? - Miféle telefonban? Üzenet? Miféle üzenet? - Carlosnak igaza van. - Carlosnak? Milyen Carlosról beszél? - A gyilkosról. Claude Oreale fölordított. A szája elé kapta kezét, beleharapott az egyik ujjába, majd újra visítani kezdett. - Mit beszél maga? - Csönd legyen! - Miért mondja ezeket nekem? - Maga az ötös szám. Számítunk magára.
- Miféle ötös szám? Miben számítanak rám? - Abban, hogy segít Carlosnak kibújni a hálóból. Szorosabbra húzzák a hálót. Holnap, holnapután, mostanában valamelyik nap. Ne mutatkozzon, nem szabad mutatkoznia! Körül fogják venni a szalont, tízlépésenként mesterlövészeket állítanak fel. Gyilkos kereszttüzet zúdítanak a szalonra; ha is odabenn van, vérfürd lehet bel le. Maguk valamennyien halottak. Oreale ismét fölordított, ujjából kiserkent a vér. - Hagyja abba! Fogalmam sincs, mir l beszél! Maga rült! Nem hallgatom tovább, nem hallottam semmit! Carlos, keresztt z... vérfürd ! Úristen, megfulladok... leveg t! - Pénzt kap. Gondolom, nagyon sokat. Lavier asszony hálás lesz magának. D'Anjou is. - D'Anjou? Utál engem! Csak bájgúnárnak hív. Ha csak teheti, sérteget. - Mindez természetesen csak álcázás. Valójában nagyon is kedveli magát. Talán még jobban, mint azt maga gondolná. a hatos szám. - Mik ezek a számok? Ne beszéljen már számokban! - Hogyan különböztethetnénk meg másként magukat, hogyan oszthatnánk ki a feladatokat? Neveket nem használhatunk. - De kicsoda? - Mi, akik Carlosnak dolgozunk. Oreale végképp elvesztette az önuralmát, az ujjából csöpögött a vér. - Nem! Nem hallgatom tovább! Én szabász vagyok, m vész, vegye tudomásul! - Maga az ötös szám. Pontosan azt fogja tenni, amit mondunk, vagy elbúcsúzhat ett l a finom meleg fészekt l. - Ahhhhhh! - Hagyja abba a visítást! Mi nagyra becsüljük magát; tudjuk, hogy valamennyien stresszben élnek. Egyébként, nem bízunk a könyvel ben. - Trignonban? - Csak keresztneveket mondjon! A személyazonosságnak titkosnak kell maradnia. - Hát akkor Pierre, ha úgy akarja. Undok fráter. Levonja a telefonbeszélgetéseinket. - Szerintünk az Interpolnak dolgozik. - Az Interpolnak? - S ha ez így van, maguk valamennyien akár tíz évet is rács mögött tölthetnek. Magát pedig, Claude, elevenen megnyúzzák. - Ahhhhh! - Fogja be a száját! Csak tudassa Bergeronnal, hogy mi a véleményünk. Tartsa a szemét Trignonon; f ként a most következ két napon. Ha bármilyen ürüggyel távozik a szalonból, legyen résen. Azt jelentheti, hogy bezárul a csapda. - Bourne zsebre vágott kézzel az ajtóhoz ment. - Vissza kell mennem. Gondolom, magának is. Mondjon el mindent, amit közöltem magával, az egyes számtól a hatos számig mindenkinek. Fontos, hogy eljusson a hír mindenkihez. Oreale ismét hisztérikusan fölordított. - Számok! Mindig számok! Miféle szám? Én m vész vagyok, nem szám! - Még a tulajdon anyja sem ismer majd rá az arcára, ha nem szedi a lábát és nem ér vissza olyan gyorsan, ahogyan idejött. Beszéljen Laviervel, d'Anjou-val, Bergeronnal. Amilyen gyorsan csak lehet. Azután a többiekkel. - Miféle többiekkel? - Kérdezze meg a kettes számot. - A kettest? - Dolbert-t. Janine Dolbert-t. - Janine? is? - Úgy van. a kettes szám. Az elárusító tehetetlen tiltakozásként az égnek emelte a karját. - Ez rület! Az egésznek semmi értelme!
- De a maga életének van értelme, Claude felelte szenvtelenül Jason. - Becsülje meg. Az utca szemközti oldalán fogok várni. Pontosan három perc múlva hagyja el a lakást. S ne próbáljon telefonálni; csak távozzék és menjen vissza a Les Classiques-ba. Ha három perc múlva nem t nik el innen, kénytelen leszek visszajönni. Kihúzta zsebéb l a kezét. A pisztolyt fogta. Oreale tüdejéb l sípolva tört el a leveg , hamuszín arccal meredt a fegyverre. Bourne kiment és becsukta maga után az ajtót. Az éjjeliszekrényen megcsörrent a telefon. Marie az órájára pillantott: negyed kilenc volt. Egy pillanatig belehasított a félelem. Jason azt mondta, pontosan kilenckor fog telefonálni. Sötétedés után hagyta el a Terrasse-t, úgy hét óra körül, hogy elkapjon egy Monique Brielle nev elárusítón t. Pontos menetrendet dolgozott ki, amin csak végszükség esetén kívánt változtatni. Történt valami? - A négyszázhúszas szobával beszélek? - kérdezte a vonal túlsó végér l egy mély férfihang. Marie megkönnyebbült - André Villiers hangja volt. A tábornok kés délután telefonált, hogy közölje Jasonnal, a Les Classiques személyzetén pánik lett úrrá. Feleségét hat ízben is felhívták másfél óra leforgása alatt. De egyetlenegyszer sem hallott meg semmi lényegeset; bármikor hallgatott bele a beszélgetésbe a tábornok, a komoly tárgyalásról nyomban felületes fecsegésre tértek át. - Igen - felelte Marie. - Ez a négyszázhúszas. - Elnézését kérem, de mi még nem beszéltünk egymással. - Tudom, ki ön. - Én úgyszintén tudom, hogy ön kicsoda. Ha megengedi, szeretnék köszönetet mondani önnek. - Értem. Nagyon köszönöm a szívességét. - S most térjünk a tárgyra. A dolgozószobámból telefonálok, és ennek a vonalnak természetesen nincsen mellékállomása. Közölje közös barátunkkal, hogy a válság fölgyorsult. A feleségem bezárkózott a szobájába, azt állítja, hányingere van; de láthatóan nincs olyan rosszul, hogy ne telefonáljon. Mint korábban is, több ízben fölvettem a kagylót, de nyilvánvalóan éberen figyelnek minden küls beavatkozásra. Mindannyiszor meglehet sen mogorván elnézést kértem, s azt mondtam, magam is hívást várok. szintén szólva, egyáltalán nem vagyok meggy z dve róla, hogy a feleségem elhitte, de természetesen nincs abban a helyzetben, hogy kérdéseket tegyen fel nekem. szinte leszek, mademoiselle. Ki nem mondottan feszültség keletkezik közöttünk, s a felszín alatt ez igen komoly méreteket ölt. Uram Istenem, adj nekem er t. - Csak azt kérhetem önt l, emlékezzék a célra - szakította félbe Marie. - Gondoljon a fiára. - Igen - mondta csendesen az öregúr. - A fiamra. S a kurvára, aki azt állítja, hogy tiszteletben tartja az emlékét. Sajnálom. - Semmi baj. Tudatom a barátunkkal mindazt, amit elmondott nekem. Egy órán belül telefonálni fog. - Kérem - szólt közbe Villiers. - Van még más is. Ezért is kellett elérnem önt. Két ízben, amikor a feleségem telefonált, a hangok ismer snek t ntek. A másodikat fölismertem; nyomban beugrott egy arc. A telefonkezel é a Saint-Honorén. - Ismerjük a nevét. S ki volt az els ? - Furcsa volt. Nem ismertem a hangot, nem idézett fel arcot, de megértettem, miért ismer s. Sajátos hang volt, félig suttogás, félig parancs, mintegy saját magának a visszhangja. A parancs hökkentett meg. Értse meg, az a hang nem beszélgetést folytatott a feleségemmel, parancsot adott neki. Abban a pillanatban, hogy fölvettem a kagylót, természetesen megváltozott a hang; de a hanghordozás ismeretes minden katona számára; minden parancsnok így ad nyomatékot a mondanivalójának. Világosan beszélek? - Azt hiszem, igen - felelte gyöngéden Marie, fölismerve, hogy ha az öregúr arra céloz, amire gondol, akkor feltehet en elviselhetetlen nyomás nehezedik rá.
- Bizonyos lehet, mademoiselle - mondta a tábornok -, az az aljas gyilkos volt az. - Villiers elhallgatott, hallhatóan zihált, s a következ szavak alatt az er s férfi már-már elsírta magát. Utasította... az én... feleségemet... - Az öreg katona hangja megcsuklott. - Bocsásson meg nekem a megbocsáthatatlanért. Nincs jogom terhelni önt. - Minden joga megvan rá - mondta Marie, s hirtelen megriadt. - Az, ami történik, nyilván fájdalmas az ön számára, és súlyosbítja, hogy nincsen kivel beszélnie róla. - Magával beszélek, mademoiselle. Nem kellene, tudom. Bárcsak folytathatnánk ezt a beszélgetést. - Hogyha az egyikünk most önnel lehetne. De erre nincsen mód, s tudom, hogy megérti ezt. Kérem, próbáljon meg kitartani. Rettenetesen fontos, hogy semmiképpen se hozzák összefüggésbe önt a barátunkkal. Az életébe kerülhetne. - Azt hiszem, azt már amúgy is elvesztettem. - Ne beszéljen bolondságokat - mondta Marie szándékosan élesen, mintegy arcul ütve az öreg tisztet. - Maga katona! Teljesítse a parancsot. Azt hallottam magáról, hogy maga egy óriás; és ezt el is hiszem magáról. Mély csönd lett a vonal másik végén; Marie visszafojtotta a lélegzetét, és csak akkor mert újra lélegzetet venni, amikor Villiers ismét megszólalt. - Közös barátunk nagyon szerencsés ember. Ön csodálatos n . - Egyáltalán nem vagyok az. Csak azt akarom, hogy a barátom visszatérjen hozzám. Nincsen ebben semmi csodálatos. - Talán nincs. De én is szeretnék az ön barátja lenni. Emlékeztetett egy nagyon öreg embert, hogy voltaképpen kicsoda-micsoda. Vagy hogy ki is volt valaha, és hogy újra meg kell kísérelnie így élnie. Másodszor is köszönetet mondok önnek. - Nagyon köszönöm... barátom. Marie letette a kagylót. Mélységesen meghatotta, de ugyanakkor valami nyugtalanság is elfogta. Nem volt meggy z dve róla, hogy Villiers állja-e majd a következ huszonnégy óra megpróbáltatásait, márpedig ha összeroppan, a gyilkos tudni fogja, milyen mélyen szivárogtak be a szervezetébe. Megparancsolná a Les Classiques-ban lev valamennyi összeköt jének, hogy meneküljenek Párizsból; t njenek el, vagy pedig vérfürd lenne a Saint-Honorén, ami ugyanarra az eredményre vezetne. Ha bármelyik eshet ség bekövetkezne, akkor nem lennének válaszok, nem lenne New York-i cím, nem lennének megfejtve a rejtjelezett üzenetek, nem akadnának nyomára az üzenet küld jének, a férfi pedig, akit szeret, visszatérne a labirintusába; s elhagyná t. 28. Bourne megpillantotta a lányt a sarkon, amint az utcai lámpa fénycsóvájában az otthonául szolgáló kis szálloda felé igyekszik. Monique Brielle, Jacqueline Lavier egyes számú segítsége a szalonban Janine Dolbert keményebb, izmosabb hasonmása volt. Volt valami magabiztos a tartásában, járása egy öntudatos n járása, aki tudatában van jól megalapozott szaktudásának. Abszolút rendíthetetlen. Jason megértette, miért Lavier egyes számú támasza. Tudta, hogy összecsapásuk rövid; az üzenet hatása lélegzetelállító lesz, a fenyegetés önmagáért beszél majd. Eljött a második lökéshullám elindításának az ideje. Nem mozdult, hagyta, hogy a lány elhaladjon el tte a járdán; cip sarka harciasan koppant a köveken. Az utcán nem tolongtak az emberek, de kihalt sem volt; a két sarok között vagy féltucatnyi embert látott. Jason arra gondolt, feltétlenül el kell szigetelnie a lányt, azután el kell vinnie a járókel k hallótávolságából, nehogy bárki meghallja, mit beszélnek, mert mondanivalója olyan természet volt, hogy egyetlen üzenetviv sem kockáztatta volna meg a kitudódását. Alig harminclépésnyire a kis szálloda bejáratától érte utol; mellé érve lelassított, egy ütemben lépkedett vele.
- Azonnal lépjen érintkezésbe Lavier-vel szólalt meg franciául, s közben egyenesen maga elé nézett. - Tessék? Mit mondott? Kicsoda maga, monsieur? - Ne álljon meg! Menjen tovább. Haladjon el a bejárat el tt. - Maga tudja, hol lakom? - Nagyon kevés olyasmi van, amir l nem tudok. - S ha egyenesen bemegyek? Portás is van... - S Lavier is van - szakította félbe Bourne. Maga elveszti az állását, és az egész Saint-Honorén nem talál újat. S attól tartok, ez lesz a legf bb gondja. - Kicsoda maga? - Nem vagyok az ellensége. - Jason rápillantott. - Ne tegyen ellenségévé. - Maga az. Az amerikai! Janine... Claude Oreale! - És Carlos - egészítette ki Bourne. - Carlos? Mi ez az rület? Egész délután mást sem hallottam, mint Carlost! Meg számokat! Mindenkinek sohasem hallott száma van! Meg az a sok duma a csapdákról és pisztolyos emberekr l! rület! - Megesik az ilyesmi. Menjen tovább. Kérem. A saját érdekében. A lány továbbment, most már kevésbé magabiztosan, teste megfeszült, merev bábbá vált, aki maga sem tudja, milyen szálakon rángatják. - Jacqueline beszélt velünk - mondta feszült hangon. - Megmondta nekünk, hogy nem normális dolog az egész, és hogy maga tönkre akarja tenni a Les Classiques-ot. S hogy valamelyik másik szalon nyilván lefizette magát, hogy tönkretegyen minket. - Mit várt volna t le, mit mondjon? - Maga fölbérelt provokátor. Az igazat mondta nekünk. - Azt is mondta maguknak, hogy fogják be a szájukat? Hogy senkinek se szóljanak egy árva szót sem minderr l? - Természetesen. - S hogy mindenekel tt - folytatta Jason, mintha meg sem hallotta volna a választ - ne értesítsék a rend rséget, ami az adott körülmények között a világ legésszer bb dolga lenne. Bizonyos értelemben ez lenne az egyetlen, amit meg kellene tenniük. - Igen, természetesen... - Nem természetesen - vetette ellen Bourne. - Nézze, én csak közvetít vagyok, szerepem valószín leg nem sokkal fontosabb a magáénál. Nem azért vagyok itt, hogy meggy zzem, hanem, hogy átadjak egy üzenetet. Dolbert-ral kísérletet végeztünk: hamis információt adtunk neki. - Janine? - Monique Brielle elképedésébe egyre több zavar vegyült. - Janine hihetetlen dolgokat mesélt! Hihetetlen, akárcsak Claude hisztérikus visítása, mármint amiket mondott. Csakhogy Janine épp az ellenkez jét mondta, mint Claude. - Tudunk róla; szándékosan történt. Janine köpött az Azúr szalonnak. - Az Azúr szalonnak? - Ellen rizze csak holnap. Tárja elé ezt a tényt. - Tárjam elé? - Csak tegye meg. Be lehet illeszteni. - Mibe? Interpol? Csapdák? Ez ugyanaz az rület. Senki sem tudja, mir l beszél maga! - Lavier tudja. Azonnal lépjen vele érintkezésbe. - A sarokhoz közeledtek. Jason megérintette a lány karját. - Itt hagyom a sarkon. Menjen vissza a szállodájába és hívja föl Jacqueline-t. Mondja meg neki, hogy az ügy sokkal súlyosabb, mint gondoltuk volna. Minden széthullik. S ami a legnagyobb baj: valaki megfordult. Nem Dolbert, nem valamelyik kiszolgáló, hanem egy sokkal magasabb rangú személy. Valaki, aki mindenr l tud. - Megfordult? Ez meg mit jelent?
- Áruló van a Les Classiques-ban. Mondja meg neki, hogy legyen óvatos. Ne bízzon senkiben. Ha nem lesz óvatos, az valamennyiünk végét jelentheti. - Bourne elengedte a lány karját, lelépett a járdáról és átment az utca túloldalára. Ott meglátott egy homályos kapualjat és gyorsan beugrott. A kapukerethez nyomta az arcát és kikémlelt a sarok felé. Monique Brielle már a háztömb közepe táján járt, szinte rohant a szállodája bejárata felé. Kitört tehát a második lökéshullám els pánikja. Itt volt az ideje, hogy fölhívja Marie-t. - Aggódom, Jason. Rettenetesen kínlódik. Majdnem összeroppant, amikor telefonon beszéltünk. Mi fog történni, ha szembe kell néznie a feleségével? Mit érezhet, gondolhat? - Meg fogja oldani - mondta Bourne, s közben a telefonfülke üvege mögül figyelte a ChampsElysées forgalmát, s arra gondolt, bárcsak biztosabb lenne André Villiers-ben. - Ha nem tudja megoldani, én vagyok a gyilkosa. Nem akarom, hogy a lelkemen száradjon, de ha bekövetkezik, mégiscsak én lennék az, aki a halálát okozta. Be kellett volna fognom az istenverte nagy számat, és magamnak kellett volna elkapnom a n t. - Nem tehetted meg. Láttad d'Anjou-t a lépcs n, nem mehettél be. - Ki kellett volna találnom valamit. Egyszer már egyetértettünk abban, hogy leleményes vagyok; leleményesebb is, mint szeretném. - De hát teszel valamit! Fejvesztettséget idézel el , rákényszeríted azokat, akik Carlos parancsait teljesítik, hogy nyílt színre lépjenek. Valakinek le kell majd állítania a pánikot, és még te is azt mondtad, hogy Jacqueline Lavier nem elég tekintélyes ehhez. Jason, meglátsz majd valakit, és akkor mindent tudni fogsz. Elkapod! Hidd el, elkapod! - Remélem. Uramisten, mennyire remélem! Pontosan tudom, mit csinálok, de azért id nként... - Bourne elharapta a szót; gy lölte magát, hogy kimondja, de nem tehetett mást, meg kellett mondania Marie-nak. - ... összezavarodom. Úgy érzem, mintha kettéhasadnék, az egyik részem azt mondja: mentsd a b rödet, a másik részem pedig... Isten segítsen... azt mondja: kapd el Carlost! - Ezt teszed már kezdett l fogva, igaz? - mondta halkan Marie. - Nem érdekel Carlos! - ordított fel Jason és letörölte a homlokáról csurgó verítéket, de ugyanakkor érezte, hogy fázik. - Meg rülök ebbe - tette hozzá, s maga sem tudta, hangosan mondta-e ki, vagy csak gondolta ezt. - Drágám, gyere vissza. - Tessék? - Bourne a telefonra meredt; ismét bizonytalan volt, kimondott szavakat hallott-e, vagy csak hallani szerette volna ket, s csupán ezért jutottak el hozzá. Újra megtörténik. Vannak és ugyanakkor nincsenek dolgok. Odakinn sötét már az ég - odakinn, egy Champs-Elysées-i telefonfülke el tt. Valaha annyira ragyogóan világos, olyan vakítóan világos volt. H ség volt, nem hideg. Vijjogó madarak és fémes csikordulás... - Jason! - Tessék? - Gyere vissza. Drágám, kérlek, gyere vissza! - Miért? - Fáradt vagy. Pihenned kell. - El kell még érnem Trignont. Pierre Trignont. a könyvel . - Ráérsz holnap. Nem sürg s, várhat holnapig. - Nem. Holnap már a kapitányok kerülnek sorra. Mit beszél? Kapitányok? Csapatok. Fejvesztetten menekül alakok. Ez az egyetlen lehet ség, az egyetlen lehet ség... Provokátor... - Hallgass rám - sürgette Marie. - Valami történik most veled. Korábban is megtörtént; mindketten tudjuk, drágám. S amikor ez megtörténik, akkor abba kell hagynod, ezt is tudjuk. Gyere vissza a szállodába. Nagyon kérlek.
Bourne lehunyta a szemét, a verejték fölszáradt a homlokán, és a fülét hasogató csikordulás helyébe behatolt a fülkébe a küls forgalom zaja. Látta a csillagokat a h vös éjszakai mennybolton; nem látta már a vakító napfényt, megsz nt az elviselhetetlen h ség. Elmúlt - bármi is volt. - Semmi bajom. Hidd el, igazán rendben vagyok. Néhány rossz pillanat volt, ez minden. - Jason? - Marie lassan beszélt, kényszerítette, hogy odafigyeljen. - Mi okozta? - Nem tudom. - Éppen most találkoztál azzal a n vel, Briellelel. Mondott valamit neked? Valamit, amir l más jutott az eszedbe? - Magam sem tudom. Túlságosan lefoglalt az, hogy kitaláljam, mit mondjak neki. - Gondolkodj, drágám! Bourne lehunyta a szemét, igyekezett visszaemlékezni az elhangzottakra. Valóban volt valami? Valami, amit mellékesen vagy olyan hadarva mondott a n , hogy akkor fel sem t nt? - Provokátornak nevezett - mondta Jason, s maga sem tudta, hogyan jutott eszébe a szó. - De hát akárhogy is nézzük, az vagyok, igaz? Ezt teszem. - Igen - er sítette meg Marie. - Mennem kell - folytatta Bourne. - Trignon alig néhány saroknyira lakik innen. Tíz el tt találkozni akarok vele. - Óvatos légy. - Úgy hangzott, mintha Marie gondolatban távol járna. - Óvatos leszek. Szeretlek. - Hiszek benned - mondta Marie St. Jacques. Az utca elcsendesedett. Párizs belvárosára jellemz módon a háztömbökben sajátosan keveredtek az üzletek magánlakásokkal; nappal óriási volt itt a forgalom, éjszaka teljesen kihalt a környék. Jason ahhoz a kis bérházhoz ért, amelyr l a telefonkönyvb l megállapította, hogy itt lakik Pierre Trignon. Fölment a bejárati lépcs n és belépett a homályosan megvilágított elegáns el térbe. Jobboldalt réz levélszekrények sorakoztak a kicsiny küll s lyukak fölött, amelyen a látogatók felszóltak a lakóknak. Jason ujjával végigfutott a levélszekrényeken elhelyezett nyomtatott névtáblákon: M. PIERRE TRIGNON - 42. Kétszer megnyomta a parányi fekete gombot; néhány másodperc múlva statikus zörej hallatszott. - Oui? - Monsieur Trignon, sil vaus plait? - Oui. - Télégramme, monsieur. - Télégramme? Pour moi? Pierre Trignon csak nagy ritkán kapott táviratokat; ez világosan kicsengett meglepett hangjából. A továbbiak szinte érthetetlenek voltak, de a háttérb l egy rémült n i hang a távirat alapján iszonyatos szerencsétlenségek lehet ségét latolgatta. Bourne a lakóház belsejébe vezet homályos üveg ajtó el tt várakozott. Néhány pillanat múlva meghallotta a lábdobogást, amely egyre er sbödött, amint valaki - nyilvánvalóan Trignon lesietett a lépcs n; a kitáruló ajtó eltakarta Bourne-t. Egy kopaszodó, tömzsi férfi, akinek a nadrágtartója benyomódott a fehér ing alatt dagadó húsába, a levélládákhoz lépett és megállt a negyvenkettes számú el tt. - Monsieur Trignon? A zömök férfi sarkon perdült, pufók angyalarcára kiült a tehetetlenség. - Távirat! Táviratom van! - kiáltotta. - Maga hozta nekem a táviratot? - Elnézését kérem a cselért, Trignon, de a maga érdekében történt. Nem hiszem, hogy azt kívánta volna, a felesége és családja jelenlétében hallgassam ki. - Kihallgatni? - kiáltott fel a könyvel ; vastag, el retüreml ajka megrándult, szeme ijedten rebben. - Engem? Mir l? Mi ez az egész? Miért jött ide, az otthonomba? Én törvénytisztel állampolgár vagyok!
- A Saint-Honorén dolgozik? Egy Les Classiques nev cégnél? - Igen. Kicsoda maga? - Az Adó- és Nyilvántartási Hivatal Adócsalási Osztályának különleges nyomozója vagyok. Kövessen, odakinn vár a hivatali kocsim. - Odakinn? Kövessem? De hát még zakó sincs rajtam, felölt m sincs! A feleségem. Odafönn vár, hogy fölvigyek egy táviratot. Egy táviratot! - Ha kedve tartja, küldhet neki egyet. De most induljunk. Egész nap ezen az ügyön dolgoztam, és szeretnék pontot tenni a végére. - Kérem, monsieur - tiltakozott Trignon. Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá, hogy bárhová elmenjünk! Azt mondta, kérdései lennének. Hadd halljam ket, aztán engedjen visszamennem. Semmi kedvem elmenni a maga hivatalába. - Eltarthat jó néhány percet - jegyezte meg Jason. - Felszólok a feleségemnek, megmondom neki, hogy tévedés történt, az öreg Cravet kapta a táviratot; itt lakik az els emeleten, alig tud olvasni. A feleségem meg fogja érteni. De Madame Trignon nem értette meg, ám éles ellenkezését Monsieur Trignon még élesebb hangon vágta el. - Na látja - mondta a könyvel és ellépett a levélláda el l; maradék hajtincseit a verejték kopasz feje búbjára tapasztotta. - Semmi ok, hogy bárhová is elmenjünk. Mit számít néhány perc az ember életében? A televízióm sorokat meg amúgy is megismétlik néhány hónap múlva. Nos, az isten szerelmére, mir l van hát szó? A könyveim makulátlanok, tökéletesen makulátlanok! Természetesen nem felelhetek a könyvvizsgáló munkájáért. Az egy másik cég; egy másik cég. szintén szólva, sohasem szívlelhettem; rengeteget káromkodik, gondolom; tudja, hogyan értem. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? - Trignon kifordította a tenyerét, arca alázatos mosolyba torzult. - El ször is - kezdte Bourne, mintegy félresöpörve a tiltakozásokat -, nem lépheti át Párizs városának határait. Ha bármely személyi vagy szakmai ok elszólítaná, értesítsen bennünket. szintén megmondom, nem fogjuk engedélyezni. - Maga biztosan tréfál; monsieur! - Eszem ágában sincs! - Semmi okom, hogy elhagyjam Párizst, pénzem sincsen rá, de ilyesmit mondani énnekem? Ez hihetetlen. Mit követtem el? - Az iroda reggel elrendeli, hogy bírság terhe alatt bemutassa a könyveit. Készüljön föl rá. - Megidéznek? Milyen ügyben? Mire készüljek fel? - Úgynevezett szállítók részére történt kifizetések, akik hamis számlákkal dolgoztak. Ez árut sohasem kapták meg, igaz, soha nem is szándékoztak leszállítani. Az ellentételezett összegeket ehelyett egy zürichi bankhoz irányították. - Zürichbe? Fogalmam sincs, mir l beszél! Semmiféle csekkeket sem töltöttem ki Zürich számára. - Nem közvetlenül, ezt mi is jól tudjuk. De mivel könny szerrel állította ki a csekkeket nem létez cégek számára, kifizették a pénzt, amelyet azután táviratilag átutaltak Zürichbe. - Madame Lavier minden számlát szignált! Én semmit sem fizetek ki saját hatáskörömben! Jason a homlokát ráncolva kis szünetet tartott. - Most meg maga tréfál - mondta végül. - Szavamat adom! Ez a cég politikája. Megkérdezhet bárkit. A Les Classiques egy sout sem fizet ki, ha a Madame nem hagyja jóvá. - Azt állítja tehát, hogy közvetlenül t le kapja az utasításokat? - Természetesen! - S kit l kapja az utasításokat? Trignon elmosolyodott. - Állítólag a magasságos Úristent l, de az is lehet, hogy annak az ellenlábasától. Ez természetesen csak tréfa, monsieur.
- Bizonyos vagyok, hogy komolyabban is tud beszélni. Voltaképpen kik is a Les Classiques tulajdonosai? - Társas cég, monsieur. Madame Lavier-nak sok gazdag barátja van; k fektették be a pénzüket, megbízván az képességében és természetesen René Bergeron tehetségében. - Gyakran találkoznak ezek a beruházók? k javasolják a szalon politikáját? Netán ajánlanak bizonyos cégeket is, amelyekkel a szalon üzleti kapcsolatot létesítsen? - Fogalmam sincs, monsieur, Természetesen mindenkinek vannak barátai. - Lehet, hogy tévedtünk, amikor bizonyos személyekre összpontosítottuk figyelmünket? - szakította félbe Bourne. - Nagyon is elképzelhet , hogy magát és Madame Lavier-t, a naponkénti pénzügyek intézésével megbízott két személyt csak fölhasználják. - Milyen célra? - Pénz átszivattyúzására Zürichbe. Trignon megrázkódott, hatalmas pocakja megremegett, amint háttal a falnak d lt. - Az isten szerelmére, miket beszél maga? - Készüljenek fel. Kiváltképpen maga. Maga volt az, aki kiállította a csekkeket, senki más. - Csakis jóváhagyás után! - Valaha is egybevetette az árut a számlákkal? - Ez nem az én feladatom! - Ezek szerint lényegében olyan szállításokért fizetett, amelyeket sohasem látott. - Én soha semmit sem látok! Csak ellenjegyzett számlákat. Csakis azokra fizetek! - Jobban tenné, ha el kotorná valamennyi számlát. Maga és Madame Lavier jobban tennék, ha minden bizonylatot el ásnának a dossziékból. Ugyanis maguknak kett jüknek, legf képpen pedig magának kell majd felelniük a vádakra. - Vádakra? Miféle vádakra? - Pontos bírói végzés híján, nevezzük egyel re többrendbeli emberölésben való b nrészességnek. - Többrendbeli... - Gyilkosság. A zürichi számla tulajdonosa a Carlosnak nevezett hivatásos gyilkos. Maga, Pierre Trignon és jelenlegi munkaadója, Madame Jacqueline Lavier közvetlenül belekeveredtek az Európa minden rend rsége által körözött gyilkos finanszírozásába. Ilich Ramirez Sanchez; alias Carlos. - Óohhhhh!... - Trignon leroskadt az el csarnok padlójára, szeme kigúvadt, duzzadt vonásai a felismerhetetlenségig eltorzultak. - Egész délután... - suttogta. - Emberek rohangáltak, hisztérikus tanácskozások a folyosókon, furcsán néztek rám; elkerülték a szobámat és elfordították a fejüket. Ó, uramisten! - A maga helyében egyetlen pillanatot se vesztegetnék el. Hamarosan reggel lesz, és megkezd dik az élete feltehet en legnehezebb napja. - Jason az utcai ajtóhoz lépett, ott kezét az ajtógombon tartva, megállt. - Nem az én dolgom, hogy tanácsot adjak magának, de a helyében azonnal megkeresném Madame Lavier-t. Fogjanak neki közös védekezésük el készítéséhez. Mást nemigen tehetnek. Még a nyilvános végrehajtás sincs kizárva. A kaméleon kinyitotta az ajtót, kilépett az utcára; hideg éjszakai szél csapott az arcába. Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Hamis! Keress egy New York-i telefonszámot! Keresd meg a Treadstone-t! Keresd meg egy üzenet értelmét! Keresd meg az üzenet küld jét! Keresd meg Jason Bourne-t! A nap sugarai éppen áthatoltak a színes üvegablakokon, amikor az avítt öltözék , tisztára borotvált vénember végigsietett a neuilly-surseine-i templom padsorai között. A fogadalmi gyertyák rácsánál álló magas pap figyelte az öreget, s egyszerre csak átvillant a fején a fölismerés: valahol már látta ezt az embert. De képtelen volt rájönni, hol és mikor. Tegnap járt itt egy elhanyagolt külsej koldus, aki nagyjából ugyanilyen termet volt, ugyanilyen... De nem,
ennek a vénembernek fényesre suvickolt a cip je, sz haja gondosan fésült, s öltönye - jóllehet egy más évtized divatja szerint szabott - finom anyagból készült. - Angelus Domini - mondta az öreg, amint szétnyitotta a gyóntatószék függönyét. - Elég! - suttogta a válaszfüggöny mögül a csak körvonalaiban átsejl alak. - Mit tudtál meg a Saint-Honorén? - Kevés lényeges dolgot; de tisztelettel adózom a módszerének. - Van valami sémája? - Úgy t nik, találomra dolgozik. Kiválaszt személyeket, akik semmit, de semmit nem tudnak, s rajtuk keresztül szítja a z rzavart. Azt javaslom, szüntessük be a tevékenységet a Les Classiquesban. - Természetesen - adta beleegyezését a körvonal. - De mi a célja? - A z rzavarkeltésen túl? - kérdezte az öreg. - Úgy gondolom, bizalmatlanságot akar elhinteni azok között, akik tudnak valamir l. Brielle azt mondta; az amerikai közölte vele, szóljon Laviernek, hogy áruló van a szalonban, ami nyilvánvalóan hazug állítás. Hát melyikük merészelne...? Mint tudja, a tegnapi éjszaka kész rültekháza volt. Trignon, a könyvel , megháborodott. Hajnali két óráig várakozott Lavier háza el tt; és szó szerint rátámadt, amikor az visszatért Brielle szállodájából; ordított és zokogott a nyílt utcán. - Maga Lavier sem viselkedett sokkal különbül. Szinte magánkívüli állapotban hívta fel a Parc Monceau-t; meg is mondták neki, hogy többé ne telefonáljon. Senkinek sem szabad többé odatelefonálnia... soha többé. Soha. - Megkaptuk az értesítést. Azok a kevesek, akik ismertük, elfelejtettük a számot. - Ezt jobban is teszitek. - Az alak körvonala egyszerre csak megmozdult, a függöny hullámzani kezdett. - Tehát bizalmatlanságot akar elhinteni! Most már kétség sem férhet hozzá. Összeszedi az összeköt ket, megpróbál értesüléseket kicsikarni bel lük, s ha valamelyiknél ez nem sikerül, odadobja az amerikaiaknak és a következ re veti magát. De csakis egyedül lép velük kapcsolatba; ez az énjéb l adódik. Valóban rült. Megszállott. - Meglehet, mindkett - vetette ellent az öreg -, de emellett profi is. Gondoskodik majd róla, hogy kudarc esetén a nevek eljussanak a f nökeihez. Így azután, függetlenül attól, hogy elkapja-e t vagy sem, ket el fogják kapni. - Meghalnak - mondta a gyilkos. - De Bergeron nem. túlságosan is értékes. Mondd meg neki, induljon Athénba, már tudja, hová. - Azt kell-e feltételeznem, hogy én lépek a Parc Monceau örökébe? - Ez lehetetlen. Egyel re azonban te fogod továbbítani döntéseimet a mindenkor megjelölt személyeknek. - S az els közülük Bergeron. Athénba induljon. - Úgy van. - Ezek szerint Lavier és d'Anjou, a gyarmatos, halálra vannak ítélve? - Halálra vannak ítélve. A csalétek ritkán marad életben, s k sem lesznek kivételek. Továbbíthatsz még egy üzenetet is, a Lavier-t és d'Anjou-t figyel csoportok tagjainak. Mondd meg nekik, hogy rajtuk tartom a szemem éjjel-nappal. Hiba nem történhet. Most az öreg hallgatott, s némaságával kért figyelmet társától. - A legjobbat a végére hagytam, Carlos. Másfél órája megtalálták a Renault-t egy montmartre-i garázsban. Tegnap este vitték be oda. A csöndben az öreg tisztán hallotta a lassú, megfontolt légzést a függöny túloldalán. - Föltételezem, hogy intézkedtél: figyeljék és kövessék. A valaha mérték után dolgoztató koldus halkan elnevette magát. - Legutóbbi utasításai alapján vettem magamnak a bátorságot és alkalmaztam egy barátomat. Ennek a barátomnak príma kiskocsija van. meg alkalmazta három ismer sét, így most négy hatórás m szakban váltják egymást az utcán, a garázzsal szemben. Természetesen fogalmuk sincsen semmir l, csak azt tudják, hogy éjjel-nappal követniük kell a Renault-t.
- Nem csalódtam benned. - Nem engedhetném meg magamnak. S mivel a Parc Monceau-t fölszámoltuk, csakis a saját telefonszámomat adhattam meg nekik, ez pedig, mint tudja, egy ócska kis kávézó a Quartier-ban. A tulajdonosa valaha, a régi szép id kben a barátom volt. Akár ötpercenként is fölhívhatnám, nem hagytak-e üzenetet a részemre, akkor sem szólna egy szót sem. Tudom, honnan származik a pénz, amivel megvette a kávézót: tudom, kit kellett megölnie a pénzért. - Derekasan viselkedsz, értékes ember vagy. - De van egy problémám is, Carlos. Miután egyikünknek sem szabad felhívnia a Parc Monceau-t, hogyan érhetem el magát, ha feltétlenül szükség van rá? Mondjuk, például a Renault miatt. - Igen, magam is látom a problémát. Tisztában vagy vele, milyen terhet veszel magadra? - Jobb szeretném, ha nem kellene magamra vennem. Csak abban reménykedem, hogy ha ez az egész véget ér, és Cain már halott lesz, emlékezni fog a szolgálataimra, s ahelyett, hogy engem megölne, megváltoztatja a telefonszámát. - Valóban el relátó vagy. - Valaha így biztosítottam a fennmaradásomat. A gyilkos hét számot súgott. - Te vagy az egyetlen ember a földön, aki ismeri ezt a számot. Természetesen nem nyomozható le. - Természetesen. Ki feltételezné egy vén koldusról, hogy ennek a számnak a birtokában van? - Óráról órára közelebb kerülsz a magasabb életszínvonalhoz. Szorul a hurok; s óráról órára közelebb kerül valamelyik csapdához. Elkapjuk Caint, s egy gazember hulláját visszadobjuk az t életre hívó rémült stratégák lába elé. Végül is csak báb volt, föláldozható báb. Mindenki tudta kivéve t. Bourne fölvette a kagylót: - Igen? - Négyszázhúszas szoba? - Mondja, tábornok. - Megsz ntek a telefonhívások. A feleségemet már nem keresik, legalábbis telefonon nem. A házaspárunk a városban volt és a telefon kétszer is csengett. Mindkétszer engem kért, hogy vegyem föl a kagylót. Látszott rajta, hogy semmi kedve beszélni. - Ki telefonált?... - A patikus valami recept ügyében és egy újságíró kért interjút. Nem ismerhette egyiket sem. - Az volt-e a benyomása, hogy le akarja rázni magát azzal, hogy megkéri, vegye föl a telefont? Villiers rövid ideig hallgatott; s amikor megszólalt, leplezetlenül ingerültnek t nt. - Bekövetkezett. Nem is finomkodott túlságosan: azt mondta, lehet, hogy házon kívül ebédel. S azt is mondta, hogy asztalt foglaltatott a George Cinq-ben, s ha úgy dönt, hogy elmegy, ott elérhetem. - Ha elmegy, szeretnék el tte odaérni. - Értesítem. - Említette, hogy telefonon már nem keresik; nem keresik, legalábbis telefonon nem, ha jól emlékszem, ezt mondta. Volt ezzel valami hátsó gondolata? - Volt. Harminc perce egy n jött a házba. A feleségem el ször nem akart vele találkozni, de azután beengedte. Csak egy pillanatra láttam az arcát a társalgóban, de az is elég volt. A n teljes pánikban volt. - Írja le a külsejét. Villiers megtette. - Jacqueline Lavier - állapította meg Jason. - Magam is gondoltam. A külseje után ítélve a farkasfalka teljes sikert ért el; a n nyilvánvalóan nem aludt az éjjel. Miel tt a feleségem bement vele a könyvtárba, azt mondta nekem, régi barátn je, akinek válságba jutott a házassága. Ostoba hazugság; az korában már nincs helye válságoknak a házasságban, csupán elfogadásról vagy felbontásról lehet szó.
- Érthetetlen, miért ment magukhoz. Túl nagy kockázatot vállal ezzel. Semmi értelme. Hacsak nem a saját szakállára cselekedett, tudván, hogy letiltottak minden további telefonbeszélgetést. - Mindez nekem is eszembe jutott - mondta az öreg katona. - Úgy éreztem, friss leveg re van szükségem, egy kis sétára a környéken. A munkatársam is elkísért. Ha bárki figyelt, azt látta, hogy egy totyogó vénember napi rövid egészségügyi sétáját végzi kísér je éber felügyelete alatt. Csakhogy az én szemem is éber volt ám. Lavier-t követték. Néhány házzal arrébb két férfi ült egy kocsiban, s a kocsinak rádió adó-vev je volt. Ezek az emberek kiríttak az utcából. Az arcukon látszott, abból, hogy figyelték a házamat. - Honnan tudja, hogy Lavier nem velük jött-e? - A mi utcánk nagyon csöndes. Amikor Lavier megérkezett, a nappalinkban kávéztam, s hallottam, hogy fölszalad a bejárati lépcs n. Az ablakhoz mentem, s láttam, hogy elhajt egy taxi. Taxin érkezett, de követték. - Mikor távozott? - Nem távozott. A férfiak is még mindig odakinn vannak. - Milyen kocsiban ülnek? - Citroënben. Egy szürke Citroënben. A rendszámtábla els három bet je NYR. - Madarak a leveg ben... követnek egy kapcsolatot. Vajon honnan jönnek a madarak? - Tessék? Mit mondott? Jason a fejét rázta. - Magam sem tudom. Ne tör djön vele. Megpróbálok kijutni magához, miel tt Lavier elmenne. Tegyen meg mindent, hogy segítsen nekem. Szakítsa félbe a beszélgetésüket, mondja a feleségének azt, hogy pár percre beszélnie kell vele. Ragaszkodjon hozzá, hogy régi barátn je várja meg; mondjon bármit, de semmiképpen se hagyja elmenni. - Megteszek minden t lem telhet t. Bourne letette a kagylót, és a szoba túlsó végében, az ablaknál álló Marie-re nézett. - Bevált. Már nem bíznak egymásban. Lavier elment a Parc Monceau-ba, de követték. Már a saját embereikre is gyanakodnak. - Madarak a leveg ben - mondta Marie. - Mit értettél ezen? - Nem tudom; nem fontos. Erre most nincs id nk. - Én meg úgy gondolom, hogy nagyon is fontos, Jason. - Most nem. Bourne a székhez lépett, amelyre érkezésekor a felölt jét és a kalapját dobta. Gyorsan belebújt a kabátba, fejébe nyomta a kalapot, azután a komódhoz lépett, kihúzta a fiókot és el vette a pisztolyt. Egy pillanatra emlékeibe merülve nézte a fegyvert. Megjelentek a képek, a múlt, amely teljes egészében , és mégsem volt. Zürich. A Bahnhofstrasse és a Carillon du Lac; a Drei Alpenhäuser és a Löwenstrasse; egy mocskos bérház a Steppdeckstrassén. A pisztoly mindezek jelképe volt, hiszen valamikor majdnem az életébe került Zürichben. De ez itt most Párizs. S mindaz, ami Zürichben kezd dött, mozgásba lendült. Keresd meg Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain! Hamis! Az isten verjen meg, hamis! Keresd meg a Treadstone-t! Keress meg egy üzenetet! Keress meg egy bizonyos embert! 29. Amikor a taxi befordult a Parc Monceau-nak abba az utcájába, ahol Villiers lakott, Jason a hátsó ülés sarkába húzódott. Végigpillantott a járda mellett sorakozó kocsikon, de sehol sem látta a szürke Citroent, a NYR bet jeles rendszámtáblát. Viszont meglátta Villiers-t. Az öreg tábornok egyedül állt a járdán, négykapunyira a házától. Négy házzal arrébb két férfi... egy kocsiban.
Villiers most ott állt, ahol a kocsi parkolt; ez jelzés. - Álljon meg, kérem - szólt Bourne franciául a sof rnek. - Ahol az az úr áll. Beszélnem kell vele. Leengedte az ablakot, el rehajolt és kiszólt: - Monsieur? - Angolul - felelte Villiers. Elindult a taxi felé; egy öregúr, akit egy idegen a kocsihoz hív. - Mi történt? - kérdezte Jason. - Nem tudtam visszatartani ket. - ket? - A feleségem is elment azzal a Lavier nev n vel. Én azonban hajthatatlan voltam. Megmondtam neki, hogy biztosan föl fogom hívni a George Cinq-ben. Rendkívül sürg s ügyr l van szó és szükségem van a tanácsára. - Mit felelt? - Azt, hogy nem biztos, hogy a George Cinqben lesz-e. A barátn je ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy fölkeressen egy papot a Neuilly-sur-Seine-ben; a Szentáldozás-templomban. A feleségem azt mondta, úgy érzi, kötelessége elkísérni oda. - S maga ellenkezett? - Igen erélyesen. És els ízben a házasságunk során a feleségem hangosan kimondta a gondolataimat. Azt mondta: ha ellen rizni akarsz, André, miért nem hívod fel a parókiát? Biztos vagyok benne, hogy valaki odahív a telefonhoz. Vajon próbára akart tenni? Bourne töprengett. - Lehetséges. Majd gondoskodik róla, hogy a telefonhoz hívják. Mikor mentek el? - Nem egészen öt perce. A két férfi a Citroënnel követte ket. - A maga kocsiján mentek? - Nem. A feleségem taxit hívott. - Kimegyek oda - határozta el Jason. - Gondoltam, hogy esetleg megteszi - mondta Villiers. - Kikerestem a templom címét. Bourne egy ötvenfrankost dobott el re az els ülésre. - Nagyon fontos lenne, hogy a lehet leggyorsabban kiérjünk Neuilly-sur-Seine-be, a Szentáldozástemplomhoz. Tudja, hol van? - Természetesen, monsieur. A legszebb plébánia a környéken. - Hajtson gyorsan! Még egy ötvenesre számíthat... - A szent angyalok szárnyai röpítenek minket, monsieur! S valóban úgy száguldottak, hogy útjuk során szinte megbénult mindenütt a forgalom. - Ott vannak a Szentáldozás-templom tornyai, monsieur - közölte diadalmasan a sof r tizenkét perc múltán; a szélvéd n át három, magasba tör k toronyra mutatott. - Még egy perc; legföljebb kett , ha ezek az idióták, akiket ki kellene tiltani az utcákról, hagynak minket... - Lassítson - szakította félbe Bourne. Figyelmét nem a templomtornyok, hanem egy néhány kocsival el ttük haladó autó keltette fel. Éppen befordultak egy utcába, amikor a kanyarban észrevette: szürke Citroën volt, két férfi ült elöl. Közlekedési lámpához értek, a kocsik megálltak. Jason az elüls ülésre dobta a második ötvenfrankost és kinyitotta az ajtót. - Azonnal visszajövök. Ha a lámpa zöldre vált, hajtson lassan el re, majd beugrom. Bourne kiszállt, el rehajolva sietett a kocsik között, amíg meg nem látta a bet ket. NYR, s utána 768 következett, de pillanatnyilag lényegtelennek ítélte a számokat. A taxisof r megdolgozott a pénzéért. A lámpa zöldre váltott és a kocsisor meglódult. Amikor a taxi mellé ért, Jason kinyitotta az ajtót és beugrott. - Érti a mesterségét - jegyezte meg a sof rnek. - Pillanatnyilag magam sem tudom, miféle mesterséget zök. - Szívügy. Tetten kell érni a csábítót. - Egy templomban, monsieur? Túl gyorsan változik a világ az én ízlésemhez képest.
Elérték a Szentáldozás-templom el tti utolsó sarkot. A Citroen befordult; csupán egyetlen kocsi választotta el egy taxitól, amelynek utasai fölismerhetetlenek voltak. Jasont zavarta valami a dologban. A két férfi túlságosan nyíltan, túlságosan leplezetlenül folytatta megfigyel tevékenységét. Mintha Carlos katonái azt akarták volna, hogy a taxiban valaki megtudja: ott vannak mögöttük. - Ott van a Szentáldozás - mondta a sof r, amint befordult abba az utcába, ahol egy k ösvényekkel keresztezett, szobrokkal díszített, gondosan ápolt gyepes térség közepén középkori pompájában emelkedett a templom. - Mit tegyek most, monsieur? - Álljon be oda - rendelkezett Jason, a sorban parkoló kocsik közötti üres helyre mutatva. A taxi, amelyben Villiers felesége és Lavier ült, egy szent által rzött ösvény el tt állt meg. Villiers gyönyör felesége szállt ki els nek; kisegítette a hamuszürke arcú Jacqueline Lavier-t; akin nagy, narancsszín keretes napszemüveg volt, kezében pedig fehér táskát tartott, de már nem t nt elegánsnak. Ezüstösen melírozott hajkoronája egyenes, zilált fürtökben keretezte arcának halálsápadt maszkját, s harisnyája is szakadt volt. Legalább száz méter távolság volt közöttük, de Bourne úgy érezte, szinte hallja a n kapkodó, ziháló lélegzetét, amellyel ez a valaha királyn i termet asszony habozó mozdulatait kísérte, amikor kilépett a napfénybe. A Citroën közvetlenül a taxi mögött kanyarodott a járdához. Egyik férfi sem szállt ki, de a kocsitestb l kezdett kiemelkedni a napfényt visszaver vékony fémrúd: üzembe helyezték a rádió antennáját; rejtjelezett üzenetet küldtek egy gondosan rzött hullámhosszon. Jason megigézetten meredt a látványra; de nem az ny gözte le, amit látott, vagy hogy tudta, mi folyik itt, hanem egészen másvalami. Szavak tolultak fel benne, nem tudta, honnan erednek, de világosan hallotta ket: Delta Almanacnak, Delta Almanacnak. Nem engedelmeskedünk. Ismétlem, negatív, öregem. Almanac Deltának. Parancs szerint engedelmeskedni fognak. Feladni, feladni. Ez végleges, kész. Delta Almanacnak. Te vagy kész, öregem. Baszd meg az anyádat. Delta befejezte, a berendezés megrongálódott. Egyszeriben sötétség fogta körül, elt nt a napfény. Elt ntek az ég felé tör , magasba nyúló templomtornyok; helyébe szivárványszínekben játszó felh k fényében megborzongó szokatlan lombozat fekete körvonalai léptek. Minden mozog, minden mozog; e mozgással együtt kell mozogni. Ha nem mozdul, az a halál. Mozogj! Az isten szerelmére, mozogj! Vidd ki ket! Egyenként, egymás után. Kússzál közelebb; gy rd le a félelmet - az iszonyú félelmet -, és csökkentsd a létszámot. Ez a nyitja az egésznek. Csökkentsd a létszámot. A Szerzetes világosan elmagyarázta. Kés, drót, térd, hüvelykujj; ismered a legkényesebb - halálos pontokat. A számítógépek számára a halál statisztikai adat. Számodra a túlélést jelenti. A Szerzetes... A Szerzetes? Ismét fölszikrázott a napfény, egy pillanatra el is vakította; lába a járdán volt, szeme a nem messze álló szürke Citroënen. De homályosan lát; mit l olyan homályos minden? Pára, köd... most már nem sötétség, hanem áthatolhatatlan köd. Meleg van... Nem, fázik. Hideg! Fölkapta a fejét, egyszeriben megértette, hol van és mit csinál. Arcát az ablaknak szorította, leheletét l párás lett az ablak. - Néhány percre kiszállok - szólalt meg Bourne. - Várjon meg itt. - Akár egy egész nap, ha úgy kívánja, monsieur. Jason fölhajtotta felölt je gallérját, homlokába lökte kalapját és föltette tekn ckeretes szemüvegét. Egy házaspár mellett haladt egy kegytárgyakat árusító bódé felé, azután elvált t lük, és a pultnál egy anya és a gyermeke mögé állt be. Innen világosan látta a Citroënt; a Parc Monceau-ba rendelt taxi már nem volt ott, Villiers felesége elküldte. Sajátos elhatározás a részér l - gondolta Bourne, hiszen errefelé nemigen lehet taxit kapni.
Három perc múltán döntésének oka világos és zavarba ejt volt. Villiers felesége megnyújtott, gyors lépésekkel jött kifelé a templomból; az utcán cselleng k csodáló pillantásokat vetettek magas, királyn i alakjára. Egyenesen a Citroënhez sietett, valamit mondott a bent ül férfiaknak, azután kinyitotta a hátsó ajtót. A kézitáska! A fehér kézitáska! Villiers feleségének a kezében az a táska volt, amelyet alig néhány perce még Jacqueline Lavier szorongatott. Beszállt hátul a Citroënbe és becsapta az ajtót. A kocsi motorja beugrott, felpörgött, mintegy a gyors és hirtelen távozás el játékaként. Amint távolodott a kocsi, a fényes fémrúd, az autó antennája, egyre rövidebbé vált, visszahúzódott a karosszériába. Hol van Jacqueline Lavier? Miért adta oda a kézitáskáját Villiers feleségének? Bourne elindult, azután ösztönösen megállt. Csapda? Ha Lavier-t követték, elképzelhet , hogy a követ ket is figyelte valaki - s az nem volt. Végigpásztázta tekintetével az utcát, szemügyre vette a járókel ket, azután sorra, minden egyes kocsit, sof rt és utast, keresett egy arcot, amely kirí a környezetéb l, ahogyan Villiers megállapítása szerint a Citroënben ül két férfi is kirítt a Parc Monceau környezetéb l. De sehol sem szakadt meg a járókel k folyama, sehol egy fürkész szem, sehol egy túlméretezett zsebbe süllyesztett kéz. Túlzottan aggodalmaskodó - gondolta; Neuilly-sor-Seine nem neki állított csapda. Ellépett a bódétól és elindult a templom felé. Egyszerre csak megtorpant, mintha gyökeret vert volna a lába. Egy pap lépett ki a templomból, fekete reverendás, keményített, fehér gallérú pap; fekete kalapja részben eltakarta az arcát. Bourne tudta, hogy már látta ezt az embert. Nem régen, nem az elfeledett múltban, hanem mostanában. Nagyon is a közelmúltban. Hetekkel, napokkal... talán órákkal ezel tt. Hol látta? Hol? Ismeri ezt az embert! Fölismerte a járásáról, a széles válláról, amely siklani látszott testének könnyedén gördülékeny mozgása fölött, S fegyver volt nála! De hol látta? Zürichben? A Carillon du Lacban? Két férfi tör át a tömegen, egymás felé tartanak, halált osztanak. Az egyiken aranykeretes szemüveg volt; nem volt. Az a férfi halott. Vajon a másik férfi lenne az a Carillon du Lacból? Vagy a Quisan rakparton? Egy vérben forgó szem , liheg , er szakot tev vadállat. lenne az? Vagy másvalaki? Egy sötét kabátos férfi az Auberge du Coin folyosóján, ahol leoltották a villanyt, és csak a lépcs házból beszüreml fény világította meg a csapdát, amelyben ez az ember a sötétben általa embereknek vélt körvonalakra tüzelt. Vajon az az ember lenne? Bourne nem tudta eldönteni, csak annyit tudott, hogy látta már valahol a papot, de nem papként. Fegyveres emberként. A sötét papi öltönyös gyilkos a k ösvény végére ért, a szent talapzatánál jobbra fordult, és ekkor arcát egy pillanatra megvilágította a napfény. Jason megdermedt: a b re! A gyilkosnak sötét b re, nem nap barnította, hanem születését l fogva barna b re volt. Latin b r, amelynek színárnyalata Földközi-tenger mentén vagy környékén élt sökben alakult ki, sok nemzedékkel korábban. El dökben, akik aztán kivándoroltak a föld túlsó oldalára... tengerentúlra. Bourne-t megbénította a bizonyosság okozta megrendülés: Ilich Ramirez Sanchez ment el tte. Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Jason szétrántotta a felölt jét, jobb kezével megmarkolta az övébe dugott pisztoly agyát. Futni kezdett a járdán; járókel k hátába és mellébe ütközött, vállával félrelökött útjából egy utcai árust, elrohant egy koldus mellett, aki egy drót szemétkosárban kotorászott... A koldus! Bourne még idejében fordult hátra, hogy lássa, amint a koldus villámgyorsan a zsebébe süllyesztette a kezét; a kopott kabát alól el meredt egy automata fegyver csöve, fémrészein szikrát vetett a napsugár. A koldusnak pisztolya volt! Inas kezében fölfelé emelkedett a fegyver, a szeme is; a pisztolya rezzenéstelenül meredt el re. Jason az úttestre ugrott, ellökte magát egy kis kocsi oldaláról. Hallotta maga fölött és körülötte a lövedékek fütyülését, amint émelyít bizonyossággal szinte kilyuggatták a mennyboltozatot. Éles, fájdalmas sikolyok hallatszottak a járdákról, de Bourne nem látta a golyók találta embereket. Lekuporodott két kocsi közé, azután nekiiramodott és az autók áradatán keresztülvágva átrohant az utca túloldalára. Látta, hogy a koldus elmenekül; az acélos tekintet vénember beleveszett a tömegbe, az örök feledésbe.
Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az... Jason ismét sarkon fordult, nekiveselkedett, félrelökött mindenkit az útjából, és rohant a gyilkos felé. Kifulladva megtorpant, minden összezavarodott, dühösen kavargott benne, halántékát ismét éles fájdalomvillámok hasogatták. Hol van? Hol van Carlos? S akkor meglátta: a gyilkos éppen akkor ugrott be egy nagy, fekete, négyajtós kocsi kormánya mögé. Bourne ismét leugrott az úttestre, az autók közé, kocsitestekbe és motorházakba ütközött, amint rült módjára furakodott el re a járm vek között. Hirtelen két, egymásba csúszott autó állta az útját. Bourne mindkét kezével egy csillogó krómrácsra támaszkodott és oldalvást átvetette magát az egymásba gabalyodott lökhárítókon. Ismét megállt, szemét izzó fájdalom borította el a látványtól; tudta, értelmetlen tovább rohannia. Elkésett. A nagy, fekete autó talált egy rést a forgalomban - Ilich Ramirez Sanchez elrobogott. Az emberek kíváncsian kapkodták a fejüket a rend rsípok hangjára; Bourne visszament a túlsó járdára. A pisztolyos koldus által leadott lövések néhány járókel t megsebesítettek. Lavier! Bourne ismét futásnak eredt, a Szentáldozás-templom felé igyekezett. A szent által rzött köves ösvényhez érve balra fordult, rohanni kezdett a szobrokkal díszített boltíves kapu és a márványlépcs felé. Kettesével szedve a fokokat nekiiramodott, és belépett a gótikus templomba: állványokon lobogó gyertyaerd vel találta szemközt magát, a magasan a sötét k falakban elhelyezett színes ablaküvegeken át beöml fény színes sugarakká olvadt össze. Bourne végigment a padsorok közötti középs átjárón, alaposan szemügyre vette az imádkozókat, mindenütt az ezüstre melírozott hajat és a hófehér, lárvaszer arcot kereste. Jacqueline Lavier-nek azonban nyoma sem volt; pedig nem hagyta el a templomot; valahol idebenn kellett lennie. Jason megfordult, végigpillantott az átjárón; egy nyúlánk pap lépkedett el éppen a gyertyaállvány el tt. Bourne oldalazva átfurakodott egy párnázott üléses soron és a jobb széls átjáróban megállította a papot. - Elnézést, atyám - mondta. - Sajnos, elvesztettem valakit. - Isten házában senki sem vész el, uram - felelte mosolyogva a pap. - Lehet, hogy nem lelkileg veszett el, de ha nem találom meg azt, ami megmaradt bel le, az súlyos bonyodalmakat okozhat. Sürg sen szükség lenne az illet re a munkahelyén. Ön régóta itt tartózkodik már, atyám? - Én szoktam üdvözölni a segítséget keres ket. Már közel egy órája itt vagyok. - Néhány perce két n jött be a templomba. Az egyik igen magas, rendkívül szép n , világos szín kabátot viselt, és a haját sötét kend vel kötötte le. A másik id sebb hölgy volt, nem ennyire magas; és az egészségi állapota láthatóan megrendült. Véletlenül nem látta ket? A pap bólintott. - De igen. Szomorúság ült az id sebb hölgy arcán; sápadt volt és gyászolni látszott. - Nem tudja, hová ment? Ha nem tévedek, fiatalabb társn je már eltávozott. - Igen odaadó barátn , ha szabadna megjegyeznem. Elkísérte a szegény szerencsétlent a gyónáshoz, még a gyóntatószékbe is besegítette. Lelkünk megtisztítása er t önt belénk a nehéz pillanatokban. - Gyónáshoz? - Igen. Jobbra a második gyóntatószékbe. S szabadjon hozzáf znöm: nagyon együttérz gyóntatóatyja van. Egy látogatóba érkezett pap, a barcelonai érseki egyházmegyéb l. Igen figyelemreméltó ember. Sajnos, ez a mai az utolsó nap, amelyet körünkben tölt; hazatér Spanyolországba. - A magas pap a homlokát ráncolta. - Milyen különös... Alig néhány pillanattal ezel tt úgy rémlett, mintha Manuel atya távozna a templomból... Nem számít, a drága hölgy mindenképpen jó kezekben van. - Efel l bizonyos vagyok - mondta Bourne. Köszönöm, atyám. Majd megvárom. - Jason végigment az átjárón a gyóntatószékek felé; tekintetét a második fülkére függesztette, amelyen egy keskeny fehér szövetcsík jelezte, hogy foglalt; bent éppen egy lélek megtisztulása folyik. Bourne leült az els sorba, letérdelt, de közben lassan hátrafordította a fejét, hogy figyelhesse a templom végét. A
nyurga pap a kapuban állt, figyelmét lekötötte az utcai z r-zavar. Odakintr l egyre közelebbr l hallatszott a rend rautók vijjogó szirénázása. Bourne fölállt, odalépett a második gyóntató székhez. Széthúzta a függönyt és benézett: azt látta, amire fölkészült. Csupán a módszerben nem volt biztos. Jacqueline Lavier halott volt, teste el regörnyedt, oldalt fordult, nekiszorult az imazsámolynak, maszkszer arca fölfelé fordult, szeme tágra nyitva meredt a mennyezetre. Nyitott kabátja alatt vérben ázott a ruhája. A fegyver egy hosszú, vékony levélkés volt, bal melle fölött döfték a testébe. Ujjai ráfonódtak a t r nyelére, lakkozott körme ugyanolyan szín volt, mint a vére. Lavier lábánál egy kézitáska hevert; de nem az a fehér táska, amelyet tíz perce szorongatott, hanem egy divatos Yves St. Laurent-táska: a jellegzetes monogramot rányomták az anyagra. Jason rögtön átlátta a táskacsere okát. Ebben a táskában nyilván a tragikus öngyilkosságot megvilágító irományok vannak, tanúskodva arról, hogy e túlfeszített idegzet n t annyira lesújtotta a gyásza, hogy önkezével vetett véget életének, miközben feloldozásért könyörgött Istenhez. Carlos alapos, zseniálisan alapos munkát végzett. Bourne összehúzta a függönyt és ellépett a gyóntatószékt l. Valahol magasan, fentr l a toronyból megszólalt az angeluszra hívó dallamos harangszó. A taxi céltalanul robogott Neuilly-sor-Seine utcáin; a hátul ül Jason gondolatai vadul kavarogtak. Semmi értelme várni - gondolta -, még végzetessé is válhat. A stratégiák együtt változnak a körülményekkel, márpedig az események most halálos fordulatot vettek. Jacqueline Lavier-t követték, halála elkerülhetetlen volt, de valahogy nem illett bele a képbe. Túl hamar következett be, hiszen Lavier még értékes bábu volt. S ekkor Bourne fejében hirtelen fény gyúlt: Lavier-t nem azért ölték meg, mert h tlenné vált Carloshoz, hanem mert nem engedelmeskedett neki. Elment a Parc Monceau-ba, és ezzel megbocsáthatatlan hibát követett el. A Les Classiques-ban azonban volt még egy közvetít ember, egy Philippe d'Anjou nev , sz hajú telefonközpontos, akinek arca az er szak és a sötétség képeit idézte föl Bourne-ban. Jason bizonyosra vette, hogy d'Anjou-nak szerepe volt a múltjában, s az üldözött vadnak éppen ezért óvatosnak kellett lennie; nem tudhatta, mire számíthat ett l az embert l. De annyi bizonyos, hogy is közvetít , és ahogyan Lavier-t, nyilván t is figyelik; szintén csaléteknek tekintik egy újabb csapdához, s mihelyt ez rabul ejti az áldozatot, t is likvidálni kell. Vajon csak k ketten közvetít k? Vagy vannak mások is? Talán valamelyik jellegtelen, arctalan kiszolgáló, aki nem is kiszolgáló, hanem egészen másvalami? Esetleg egy n ? Vagy René Bergeron, az izmos divattervez , akinek a mozdulatai villámgyorsak és... olyan lazák, harmonikusak. Bourne hirtelen megmerevedett, tarkóját az ülés fejtámlájának szorította; amint a közelmúlt egy emlékképe felmerült benne. Bergeron. A sötétbarnára sült b r, a felgy rt ingujjak, kihangsúlyozottan széles vállak... amelyek szinte lebegtek az elvékonyodó, karcsú derék fölött, s alatta oly gyorsan mozogtak az er s lábak, akár egy állaté, egy macskáé. Lehetséges lenne? Vajon a többi feltételezés csupán képzelgés, ismer s képek töredékeib l összerakott fantomarc? Vajon a gyilkos, akit közvetít i sem ismernek, mélyen saját szervezetén belül megbújva ellen riz és irányít minden lépést? Bergeron lenne az? Bourne tudta, hogy azonnal telefonhoz kell jutnia, mert minden elvesztegetett perc távolabb viszi a választól, s ha túl sok perc vész el, akkor sohasem jut el a válaszig. maga azonban nem telefonálhat; az események túl gyorsan követik egymást, a háttérben kell maradnia, tárolnia kell az információit. - Amint meglát egy telefonfülkét, álljon mellé - szólt a sof rnek, aki még mindig nem tért magához a Szentáldozás-templom körüli káosz okozta megrendülésb l. - Ahogy kívánja, uram. De nekem már rég jelentkeznem kellett volna a garázsunkban. Már rég. - Értem. - Ott van egy telefon.
- Helyes. Álljon be oda. A piros telefonfülke, amelynek üvegtáblái csillogtak-villogtak a napfényben, kívülr l olyan volt, mint egy babaház, belül viszont vizeletszagúan b zlött. Bourne a Terrasse-t tárcsázta, bedobta az érméket és a négyszázhúszas szobát kérte. Marie vette föl a kagylót. - Mi történt? - Nincs id m elmondani: Hívd fel a Les Classiques-ot és kérd René Bergeront. Valószín leg d'Anjou lesz a telefonközpontos; találj ki egy nevet, és mondd azt, hogy már egy órája próbálod elérni Bergeront Lavier magánvonalán. Mondd, hogy sürg s, feltétlenül beszélned kell vele. - S ha jelentkezik, mit mondjak neki? - Nem hiszem, hogy jelentkezne, de ha mégis ott van, egyszer en tedd le a kagylót. S ha ismét d'Anjou jelentkezne, kérdezd meg, mikorra várják Bergeront. Három perc múlva visszahívlak. - Drágám, jól vagy? - Megrázó vallási élményben volt részem. Majd kés bb beszámolok róla. Jason az óráját nézte, kínzóan lassúnak találta a karcsú, törékeny percmutató szemmel sem követhet haladását. Egyéni visszaszámlálását a harmincadik másodpercnél kezdte, úgy számította ki, hogy a torkában visszahangzó szívdobogása nagyjából másodpercenként két és félszeres lehet. Tíz másodpercnél kezdett tárcsázni, az érméket négynél dobta be és mínusz ötnél kérte a szobaszámot a Terrasse telefonosától. Marie abban a szempillantásban, ahogy a telefon csengeni kezdett, fölkapta a kagylót. - Mi volt? - kérdezte Bourne. - Attól féltem, hogy még beszélsz. - Nagyon rövid beszélgetés volt. Azt hiszem, d'Anjou gyanút fogott. Talán listája van azokról, akik megkapták a titkos számot, nem tudom. De zárkózottnak, tétovának t nt a hangja. - Mit mondott? - Monsieur Bergeron anyagbeszerz körúton van Dél-Európában. Ma reggel indult, és csak hetek múlva várják vissza. - Lehet, hogy pár perccel ezel tt láttam, több száz kilométerre Dél-Európától. - Hol? - Egy templomban. S ha valóban Bergeron volt az, akkor egy nagyon éles eszköz hegyével adta meg valakinek a feloldozást. - Miket beszélsz? - Lavier meghalt. - Úristen! Most mit akarsz tenni? - Beszélek egy férfival, akit, azt hiszem, ismertem valaha. Ha egy csöpp esze van, hallgat rám. El akarják tenni láb alól. 30. - D'Anjou? - Delta? Már kíváncsi voltam, hogy mikor... azt hiszem, bárhol fölismerném a hangodat. Kimondta. Valaki kimondta a nevet! A nevet, ami semmit és mégis valahogy olyan sokat jelent neki. D'Anjou ismerte a nevét. Philippe d'Anjou a felidézhetetlen múlt része. Delta. Cain az Charlie, és Delta az Cain. Delta. Delta! Ismerte ezt az embert, és ennél az embernél van a válasz! Alpha, Bravo, Cain, Delta, Echo, Foxtrott... Medúza. - Medúza - mondta halkan, elismételvén a nevet, amely hangtalan kiáltásként zakatolt a fülében. - Párizs nem Tam Quan, Delta. Semmivel sem tartozunk már egymásnak. Ne számíts fizetségre. Más-más munkaadóknak dolgozunk. - Jacqueline Lavier halott. Carlos ölte meg Neuilly-sor-Seine-ben alig félórája. - Ne is próbálj átverni. Jacqueline már két órája úton van, elhagyja Franciaországot. maga hívott föl engem az Orly repül térr l. Bergeron után megy...
- Dél-európai anyagbeszerz körútra? - vetette közbe Jason. D'Anjou hallgatott. - A telefonáló n , aki Renét kereste - mondta végül. - Gondoltam. De ez mit sem változtat a dolgon. Beszéltem vele, az Orlyról telefonált. - Ráparancsoltak, hogy ezt mondja neked. Úgy hallottad, mintha teljesen ura lenne önmagának? - Ideges volt, de te tudod a legjobban, miért. Remekül dolgoztál itt nálunk, Delta. Vagy Cain. Nem is tudom, hogyan nevezed magad mostanában. Természetesen fel volt dúlva. Ezért is utazik el egy id re. - Ezért is halt meg. S te leszel a következ . - Az utolsó huszonnégy óra méltó volt hozzád. Ez méltatlan. - Követték; téged is követnek. Éjjel-nappal figyelnek. - Ha így van, csakis a biztonságom érdekében teszik. - Akkor miért kellett meghalnia Lavier-nak? - Nem hiszem el, hogy halott. - Elkövetett volna öngyilkosságot? - Soha. - Akkor hívd fel a Szentáldozás-templomának parókiáját Neuilly-sur-Seine-ben. Érdekl dj egy n után, aki gyónás közben öngyilkos lett. Nincs vesztenivalód. Visszahívlak. Bourne letette a kagylót és kilépett a fülkéb l. Lelépett az úttestre, taxit keresett. Legközelebb legalább tíz utcával arrábbról hívja föl Philippe d'Anjou-t. D'Anjou a Medúza tagja volt, nem egykönnyen lehet meggy zni, és Jason semmiképp sem akarta megkockáztatni, hogy elektronikus letapogatók megállapíthassák, melyik kerületben van a fülke, ahonnan beszél. Delta? Azt hiszem, bárhol fölismerném a hangodat... Párizs nem Tam Quan... Tam Quan, Tam Quan! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Medúza! Hagyd abba! Ne gondolj olyasmikre... amikre képtelen vagy gondolni. Arra összpontosíts, ami van. Most. Te. Ne gondolj arra, hogy mások szerint mi vagy - amit esetleg te magad is hajlamos vagy elhinni. Amit el akarnak hitetni veled... Csak a jelen létezik. A jelen pedig egy férfi, aki talán tudja a választ. Más-más munkaadóknak dolgozunk. Ez a dolog nyitja. Mondd meg, az isten szerelmére, mondd meg! Ki az? Ki a munkaadóm, d'Anjou? Egy taxi hirtelen fékezett, vészesen közel állt meg Bourne el tt. Jason kinyitotta az ajtót és beszállt. - Place Vendome - mondta; mert az a tér a Saint-Honoré közelében van. Feltétlenül a lehet legközelebb akart lenni, hogy valóra válthassa egyre világosabban körvonalazódó tervét. Az övé az el ny, most már csak arról van szó, hogy kett s cél érdekében aknázza ki. Meg kell gy znie d'Anjou-t, hogy követik, voltaképpen a kijelölt kivégz i. Csakhogy azoknak fogalmuk sincs róla, hogy valaki ket is követni fogja. A Vendome szokás szerint zsúfolt volt, a kocsik véget nem ér sorokban áramlottak. Bourne a sarkon megpillantott egy telefonfülkét, kiszállt a taxiból. Belépett a fülkébe és a Les Classiques számát tárcsázta, tizennégy perce hívta a szalont Neuilly-sor-Seine-b l. - D'Anjou? - Egy n öngyilkos lett gyónás közben, ez minden, amit megtudtam. - Ugyan már, ennyivel te nem éred be. A Medúza nem érné be ennyivel. - Várj egy pillanatig, amíg kiiktatom a központot. - A vonal néhány pillanatra süket lett. Azután ismét d'Anjou jelentkezett. - Egy ezüstös sz hajú, drága ruhás, St. Laurent-táskás, középkorú n . Ez a leírás tízezer párizsi n re ráillik. Honnan tudjam, hogy nem te kaptál-e el egy ilyen n t, megölted, és ennek ürügyén hívtál fel engem? - Hát persze. Bevittem a templomba, akár egy pietát, nyitott stigmáiból vér csöpögött az átjáróra. Térj észhez, d'Anjou. Induljunk ki abból, ami nyilvánvaló. A táska nem az övé; fehér b rtáska volt nála. Valószín tlen, hogy egy konkurens divatházat reklámozna. - Mindez csak alátámasztja, amit gondolok. Hogy nem Jacqueline Lavier az.
- Sokkal inkább az én állításomat támasztja alá. A táskában talált iratok más névre szólnak. Hamarosan jelentkezni fognak a holttestért, de senki még csak meg sem fogja említeni a Les Classiques-ot. - Azért, mert te ezt állítod? - Nem. Hanem mert ezt a módszert követte Carlos öt olyan gyilkosság esetében, amelyet fölsorolhatok neked. - Tényleg fel tudta volna sorolni; ez volt az ijeszt . - Elintéznek egy pasast; a rend rség azt hiszi, ismeri a személyazonosságát, a halál rejtélyes, a gyilkosok ismeretlenek. Azután rájönnek, hogy egészen másvalakir l van szó, de addigra Carlos már hetedhét határon is túl van, már a sokadik újabb megbízatást is teljesítette. Lavier ennek a módszernek egy változata; ez a lényeg. - Szavak, Delta. Sohasem voltál b beszéd , de ha kinyitottad a szádat, tudtad, mit beszélsz. - S ha még a Saint-Honorén lennél mától számított három-négy hét múlva, márpedig nem leszel ott, akkor láthatnád, hogyan végz dik az egész. Lezuhan egy repül gép vagy elsüllyed egy hajó DélEurópában vagy a Földközi-tengeren. A holttestek szénné égnek, fölismerhetetlenek vagy egyszer en elt nnek. Ám a halottak személyazonosságát egyértelm en megállapítják. Lavier és Bergeron. De csak egyikük lesz valóban halott, Madame Lavier. Monsieur Bergeron kiváltságos, sokkal kiváltságosabb, mint te azt gondolnád. Bergeron ismét dolgozni fog. Ami pedig téged illet, statisztikai adat leszel a párizsi hullaházban. - Hát te? - A terv szerint én is halott leszek. Arra számítanak, hogy a te segítségeddel intéznek el. - Ésszer . Mindketten a Medúzából jöttünk, ezt k is tudják... Carlos is tudja. Feltételezhet , hogy fölismertél. - S te engem? D'Anjou egy pillanatig nem válaszolt. - Igen - mondta végül. - De, ahogy mondtam, most már más munkaadóknak dolgozunk. - Err l akarok veled beszélni. - Nem beszélünk, Delta. De a régi id k kedvéért, annak fejében, amit valamennyiünkért tettél Tam Quanban, fogadd meg egy régi medúzás tanácsát. T nj el Párizsból, vagy valóban halott leszel, ahogy te magad mondtad. - Nem tehetem. - Pedig meg kell tenned. Ha alkalmam nyílik rá, én is hajlandó vagyok meghúzni a ravaszt. Utána pedig tartom a markom. - Hát akkor megadom neked ezt a lehet séget. - Ne haragudj, ez tényleg nevetséges. - Nem tudod, mit akarok és mennyit vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy megkapjam. - Bármit akarsz, kockázatot kell vállalnod. De neked az igazi veszély az életelemed. Ismerlek, Delta. Most pedig vissza kell ülnöm a telefonközponthoz. Jó vadászatot kívánok neked, de... Bourne tudta, hogy elérkezett a pillanat, amikor be kell vetnie egyetlen megmaradt fegyverét, azt a fenyegetést, ami még megakadályozhatja d'Anjou-t, hogy letegye a kagylót. - Kihez fordulsz utasításokért, most, hogy a Parc Monceau kiesett? D'Anjou hallgatott, s ez még tovább növelte a feszültséget. Amikor végül válaszolt, csak suttogva mert megszólalni. - Mit mondtál? - Ezért ölték meg, te is tudod. S ezért fognak téged is megölni. Elment a Parc Monceau-ba, és meg kellett halnia érte. Te is jártál a Parc Monceau-ban, te is meg fogsz halni miatta. Carlos nem engedheti meg, hogy életben maradj, túl sokat tudsz. Miért vállalná a kockázatot? Még arra fölhasznál, hogy engem t rbe csaljon, azután... téged megöl és egy új Les Classiques-ot alapít. Mint medúzás a medúzástól kérdezem: nem ez a logikus? Ezúttal hosszabb, súlyosabb volt a csönd, mint az el bb. Az id sebb medúzás nyilván több kínos, sorsdönt kérdést tett fel önmagának.
- Mit akarsz t lem? Nyílván tudod, hogy itt túszoknak nincs semmi jelent ségük. Semmit sem érek neked, sem élve, sem holtan. Mit akarsz? - Információt. Ha rendelkezel vele, még ma éjszaka elt nök Párizsból, és sem Carlos, sem te nem hallotok többé rólam. - Miféle információt? - Ha most tenném fel a kérdést, hazudnál. Én is azt tenném. De ha szemt l szemben állunk, meg fogod mondani az igazat. - Hurokkal a nyakamon? - Egy tömeg kell s közepén? - Tömegben? Nappal? - Pontosan egy óra múlva. A Louvre el tt. A lépcs k közelében. A taxiállomáson. - A Louvre-nál? Tömegben? Olyan információt, amivel szerinted rendelkezem, és amit l elt nsz? Ép ésszel nem várhatod el, hogy megtárgyalom veled a munkaadómat. - Nem a tiedet. Az enyémet. - A Treadstone-t? Tud róla! Philippe d'Anjou-nál van a válasz. rizd meg a nyugalmadat! Ne érezze a szorongásodat. - Hetvenegy - egészítette ki Jason. - Csupán egy egészen egyszer kérdés, és elt nök. S ha megadod a választ, ha megmondod az igazat, cserébe adok érte valamit. - Te, nekem? Mit? Ha csak nem saját magadat? - Olyan információt, aminek révén életben maradhatsz. Ez sem garancia, de hidd el nekem, enélkül nem maradsz életben. Parc Monceau, d'Anjou. Újabb csönd. Bourne maga elé képzelte az sz hajú hajdani medúzást, amint a kapcsolótáblára mered, s a gazdag párizsi kerület neve egyre rémiszt bben visszhangzik az agyában. A Parc Monceau halált árasztott, s ezt d'Anjou éppoly jól tudta, mint ahogyan azt, hogy Neuilly-sor-Seineben a halott n Jacqueline Lavier. - S mi lenne az az információ? - kérdezte d'Anjou. - A munkaadód személyazonossága. Egy név és elegend bizonyíték, ami lepecsételve és közjegyz nél letéve elhelyezhet egész hátralév életedre. De ha életednek nem természetes úton szakadna vége, még ha baleset révén is, a közjegyz , a kapott utasítás szerint, fölnyitja a borítékot és nyilvánosságra hozza a tartalmát. Védelem, d'Anjou. - Értem - mondta halkan a medúzás. - De azt mondod, hogy engem is figyelnek és követnek. - Fedezd magad - tanácsolta Jason. - Mondd meg nekik az igazat. Ugye, megadtak egy számot, amelyet föl kell hívnod? - Igen, van egy szám, egy férfié. - Az id sebb férfi hangja érezhet csodálkozást fejezett ki. - Hívd fel, mondd el neki mindazt pontosan, amit t lem hallottál... kivéve természetesen azt, amit az információcserér l beszéltünk. Mondd el, hogy fölhívtalak, találkozni akarok veled. Egy óra múlva a Louvre el tt. Az igazat. - Te meg rültél! - Tudom, mit csinálok. - Rendszerint tudtad. Saját magadnak állítasz csapdát, a saját kivégzésedet készíted el . - Ez esetben téged b kez en megjutalmaznak majd. - Vagy engem is kivégeznek, ha igaz, amit mondasz. - Hát akkor állapítsuk meg, igaz-e. Így vagy úgy, de érintkezésbe lépek veled, erre a szavamat adom. Megvan náluk a fényképem, tudni fogják, mikor lépek. Jobb egy ellen rzött helyzet, mint egy olyan, amikor senkinek semmi fölött nincs hatalma. - Most újra Deltát hallom - jegyezte meg d'Anjou. - Azt a Deltát, aki nem állít saját magának csapdát, nem sétál a kivégz osztag elé, nem kéri, hogy kössék be a szemét. - Nem, eszem ágában sincsen ezt tenni - helyeselt Bourne. - Nincs más választásod, d'Anjou. Egy óra múlva. A Louvre el tt.
Minden csapda sikere az alapvet egyszer ségen múlik. Az ellencsapdának - már csak bonyolultsága miatt is - gyorsnak és még egyszer bbnek kell lennie. Ezek a szavak jutottak az eszébe, míg a Saint-Honoré végén, a Les Classiques-tól egyutcányi távolságban várakozott a taxiban. Megkérte a sof rt, kerülje meg vele kétszer a háztömböt amerikai turista, akinek a felesége a divat fellegvárában van bevásárló körúton; el bb-utóbb felbukkan valamelyik üzletb l, így majd csak megtalálja. Másvalamit talált: Carlos megfigyel csoportját. A gumiborítású antenna a fekete, négyajtós kocsin, nemcsak bizonyítékul, hanem vészjelzésként is szolgált. Biztonságosabban érezné magát - gondolta -, ha a rádió adó-vev t üzemen kívül helyezhetné, de erre semmi lehet sége sem volt. Egyetlen alternatíva kínálkozott: megtéveszt információ. A következ negyvenöt perc folyamán Jason minden t le telhet t elkövet majd, hogy az adóvev n téves üzeneteket küldjenek. A taxi hátsó ülésének rejtekéb l tanulmányozta a kocsiban ül két férfit az utca túloldalán. Csupán egyvalami különböztette meg ket a Saint-Honorén látható sok száz többi férfitól: nem beszéltek. Philippe d'Anjou kilépett a szalonból, sz haját széles karimájú, puha szürke kalap fedte. Végigpillantott az utcán, így közölte Bourne-nal, hogy a hajdani medúzás lefedezte magát: fölhívott egy bizonyos telefonszámot, leadta a meghökkent információt; tudta, hogy egy kocsiban Carlos emberei ülnek, akik követni fogják. Egy nyilvánvalóan telefonon rendelt taxi kanyarodott a járdaszegélyhez. D'Anjou mondott valamit a sof rnek és beszállt. Az utca túloldalán vészjóslóan kiemelkedett egy antenna az ágyazatból. A hajsza megindult. A négyajtós kocsi a taxi nyomába szeg dött; Jasonnak csak erre a bizonyítékra volt szüksége. El rehajolt. - Megfeledkeztem valamir l - mondta bosszúsan a sof rnek. - A feleségem azt mondta ma délel tt, hogy délután a Louvre környékén fog vásárolgatni. A szentségit, máris félórát késtem! Legyen szíves, vigyen a Louvre-hoz! - Igen, uram, ahogy parancsolja. A Szajna menti hatalmas homlokzat felé megtett rövid út során a taxi két ízben is elhaladt a fekete autó mellett, amely azután ismét elhagyta a bérkocsit. Amikor a két kocsi közel került egymáshoz, Bourne-nak alkalma nyílott, hogy pontosan megfigyelje, amire kíváncsi volt. A fekete autó vezet je mellett ül férfi újra meg újra beleszólt a kezében tartott rádiómikrofonba. Carlos biztosra akart menni, a csapdának nem lehet gyenge pontja; mások is közeledtek a kivégzés színhelyéhez. Elérték a Louvre hatalmas bejáratát. - Álljon be a többi taxi mögé - mondta Jason. - De hát azok utasokra várnak, uram. Nekem meg van utasom; maga az utasom. Elviszem a... - Tegye, amit mondtam - mondta Bourne, és egy ötvenfrankost ejtett a vezet ülés mellé. A sof r bekanyarodott a sorba. A fekete négyajtós kocsi vagy húsz méterre volt t lük jobb kéz felé; a rádiós férfi hátrafordult, és a bal-hátsó ablakon kémlelt kifelé. Jason követte a tekintetét; azt látta meg, amire fölkészült. Vagy száz méterre, nyugati irányban egy szürke kocsi jelent meg a hatalmas téren: az, amelyik Jacqueline Lavier-t és Villiers feleségét követte a Szentáldozás templomáig, majd az utóbbival elrobogott Neuilly-sur-Seine-b l. Bourne látta, hogy a kocsi antennája visszasiklik a helyére. Odaát jobboldalt Carlos katonája már letette a mikrofont. A fekete kocsi antennája szintén elt nt, megtörtént a kapcsolatfelvétel, meger sítették, hogy szabad szemmel is minden jól látható. Négy ember. Carlos kivégz osztaga. Bourne a Louvre bejárata körüli tömeget figyelte, s nyomban észrevette az elegánsan öltözött d'Anjout. Lassan, óvatosan sétált fel-alá a baloldalt felfelé vezet márványlépcs k el tt. Most. Itt az ideje, hogy leadja a megtéveszt információt. - Álljon ki a sorból! - utasította a sof rt. - Tessék, uram? - Kétszáz frankot kap, ha pontosan követi az utasításaimat. Álljon ki a sorból, hajtson a sor elejére, azután forduljon meg, és induljon vissza a túloldalon.
- Nem értem, uram! - Nem is kell értenie. Háromszáz frank. A sof r a sor elejére hajtott, ott elfordította a kormányt, s a taxi elindult balra, a parkoló kocsik sora felé. Bourne el húzta az övéb l és a térde közé szorította az automata pisztolyt. Ellen rizte a hangtompítót és szorosra húzta a hengert. - Tulajdonképpen hová akar menni, uram? kérdezte a meghökkent sof r, amikor elindultak visszafelé a kocsik között nyíló folyosón a Louvre bejárata felé. - Lassítson - mondta Jason. - A nagy, szürke kocsi el ttünk, orral a Szajna fel li kijárat felé. Látja? - Természetesen. - Kerülje meg lassan jobbról. - Bourne átcsúszott az ülés bal oldalára, lecsavarta az ablakot, közben a fejét is, a fegyvert is eltakarta. Pillanatok múlva mindkett megjelenik majd az ablakban. A taxi a négyajtós kocsi felé közeledett, a sof r ismét elfordította a kormányt. A két kocsi párhuzamosan állt. Jason kidugta a fejét és a pisztolyát az ablakon. A szürke kocsi jobb hátsó ablakát célozta meg és tüzelt: gyors egymásutánban öt kattanás hallatszott, az üveg betört. A két férfi elképedve ordított egymásra, és azonnal levetették magukat az ülés el tti padlóra, de meglátták Bourne-t. Ez volt a megtéveszt információ. - T njünk el innen! - kiáltott Bourne a rémült sof rre, és háromszáz frankot vetett oda neki az ülés támlája fölött, miközben puhakalapját beszorította a hátsó ablak alatti párkányra. A taxi megiramodott a Louvre k kapui felé. Most. Jason visszacsúszott az ülésen, kinyitotta a kocsi ajtaját, és kivetette magát a kockaköves úttestre, közben még egy utolsó utasítást adott a sof rnek. - Ha életben akar maradni, t njön el innen! A taxi kil tt, akár egy rakéta, a rémült sof r felpörgette a motort. Bourne két parkoló kocsi közé vetette magát; a kocsik eltakarták a szürke négyajtós el l. Lassan fölegyenesedett, kilesett az ablakok között. Carlos emberei villámgyorsan, profik módjára cselekedtek, egyetlen pillanatot sem vesztegetve folytatták az üldözést. Szemmel tartották a taxit, amely sebességben nem mérk zhetett a nagy teljesítmény szürke autóval, amelyben ott ült kiszemelt áldozatuk. A kormány mögött ül férfi nagyobb sebességre kapcsolt, a kocsi a taxi után iramodott, miközben társa a szája elé tartotta a mikrofont; az antenna ismét kikúszott ágyazatából. A férfi kiáltva adta ki az utasítást a nagy k lépcs közelében álló másik négyajtós kocsinak. A robogó taxi kikanyarodott a Szajna menti utcára, a nagy, szürke kocsi közvetlenül a nyomában száguldott. Alig néhány lépésre robogtak el Jason el tt; a két férfi arckifejezése mindent elárult neki: szabad szemmel látják Caint, a csapda bezárult, és k perceken belül kiérdemlik a jutalmukat. Az ellencsapdának már a lényegében rejl bonyolultsága miatt is gyorsnak és még egyszer bbnek kell lennie... Perceken belül... Neki csak másodpercek állnak rendelkezésére, ha minden úgy van, ahogyan gondolja. D'Anjou! Az összeköt betöltötte jelentéktelen szerepét, most már feláldozható, amint Jacqueline Lavier is föláldozható volt. Bourne kiugrott a két kocsi közül, és az alig ötven méterre álló fekete négyajtós felé futott. Látta a két férfit; két irányból közeledtek Philippe d'Anjou-hoz, aki még mindig a márványlépcs s feljárat el tt járt fel-alá. Ha bármelyikük lead egy pontosan célzott lövést, d'Anjou halott, és magával viszi a Treadstone Hetvenegy titkát. Jason még gyorsabban kezdett rohanni, egyik kezével kabátja alatt súlyos automata pisztolyát szorongatta. Carlos katonái már csak alig néhány lépésre voltak, egyre gyorsabban közeledtek áldozatukhoz, villámgyorsan akartak végezni vele, miel tt a halálra ítélt egyáltalán fölfoghatná, mi történik. - Medúza! - kiáltotta Bourne; fogalma sem volt, miért ezt a nevet, nem pedig d'Anjou nevét kiáltotta. - Medúza! D'Anjou fölkapta a fejét, arcára kiült a rémület. A fekete kocsi vezet je villámgyorsan hátrafordult, fegyverét Jasonra emelte, társa pedig d'Anjou felé indult és pisztolyát a hajdani medúzára szegezte.
Bourne jobbra vetette magát, automata fegyverét lövésre tartotta, és baljával alátámasztotta. Vet dés közben tüzelt és talált: a d'Anjou felé tartó férfi teste ívben hátrafeszült, lábai nyomban felmondták a szolgálatot; lerogyott a macskaköves úttestre. Két lövedék fütyült el Jason feje fölött, és becsapódott mögötte valami fémbe. Balra gurult, fegyverét ismét alátámasztotta, és a második férfira szegezte. Kétszer húzta el a ravaszt; a gépkocsi vezet je fölordított, miközben összerogyott, arcát elborította a vér. A járókel kön vakrémület lett úrrá. Férfiak ordítottak, n k sikoltoztak, szül k a testükkel fedezték gyermekeiket, mások fölszáguldottak a lépcs n a Louvre hatalmas kapuihoz, ahonnan rök próbáltak kirohanni. Bourne föltápászkodott és d'Anjou-t kereste. Az id sebb, hórihorgas férfi a feljáró mögé ugrott, ott rejt zött, s most kínos rémülettel kúszott el búvóhelyér l. Jason keresztülfurakodott a fejvesztett tömegen, fegyverét az övébe dugta, majd kezével szétlökdöste maga el tt a hisztérikus embereket, hogy eljuthasson a férfihoz, aki válaszolni tud neki: Treadstone. Treadstone! Odaért az sz hajú medúzáshoz. - Állj fel! - parancsolt rá. - T njünk el innen! - Delta!... Ez Carlos embere volt! Ismerem, fölismertem! Meg akart ölni! - Tudom. Gyerünk! Gyorsan! A többiek vissza fognak jönni, keresni fognak minket. Gyerünk már! Bourne valami fekete árnyékot látott a szeme sarkából. Villámgyorsan megfordult, ösztönösen lenyomta a földre d'Anjou-t, s gyors egymásutánban máris négy lövés dördült; a taxisof r mellett sötét öltözék férfi állt, tüzelt a pisztolyából. Gránit- és márványszilánkok röpködtek körülöttük. volt az! A súlyos, széles vállak, amelyek szinte úsztak a leveg ben, a testhez álló fekete öltöny által kiemelt karcsú derék... a keskeny karimájú kalap alatt fehér selyemkend vel félig eltakart, sötét B r arc. Carlos! Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Hamis! Keresd meg Treadstone-t! Keress egy üzenetet, egy bizonyos valakinek szóló üzenetet! Keresd meg Jason Bourne-t! Úgy érezte, menten meg rül. A múlt elmosódott képei a jelen iszonyú valóságának erejével zúdulnak rá, s az rületbe kergetik. Agyának ajtajai nyíltak-csukódtak, kivágódtak, becsapódtak; az egyik pillanatban fény, a következ ben már sötétség áradt ki rajtuk, A fájdalom ismét belehasított a halántékába, s ezt fülsiketít dörgés idegtép zaja kísérte. Pillantásával a fehér selyemkend s, fekete öltönyös férfit kereste. Hirtelen meglátta a két szemét és a pisztoly csövét: a korom fekete kör úgy meredt rá, akár három fekete lézersugár. Bergeron?... Bergeron lenne az? az? Vagy Zürich... vagy... Erre most nincs id ! Úgy tett, mintha balra vetné el magát, azután jobbra d lt, s kikerült a fegyver t zvonalából. Lövedékek csapódtak a k be, s a dörrenéseket a visszapattanó lövedékek sivítása követte. Jason egy szállítókocsi alá hengerg zött; a kerekek között látta, hogy a fekete öltönyös férfi elrohan. Még mindig hasogatta fejét a fájdalom, de a dörgés megsz nt. Kikúszott a macskakövekre, fölállt és futni kezdett, vissza a Louvre lépcs i felé. Mit hibázott el? D'Anjou elt nt! Hogyan történt? Az ellencsapda nem is volt igazi csapda. Saját stratégiáját használták fel ellene, s az egyetlen ember, aki megadhatta volna neki a válaszokat, elmenekült. Carlos katonáit követte, de Carlos t követte! Már a Saint-Honorétól kezdve. Minden hiábavaló volt; émelyít ürességet érzett. S ekkor meghallotta a hangot. Egy közeli kocsi mögül Philippe d'Anjou jelent meg, óvatosan körülkémlelve. - Úgy látszik, Tam Quan mindig itt lesz a közelünkben. Hová menjünk, Delta? Itt nem maradhatunk. Egy zsúfolt kávéház függönnyel elkerített bokszában ültek a rue Pilonon, a Montmartre mellékutcának is alig nevezhet egyik sikátorában. D'Anjou dupla konyakjából kortyolgatott.
- Visszamegyek Ázsiába - szólalt meg halk, elt n d hangon. - Szingapúrba vagy Hongkongba. Franciaország sohasem volt ideális hely számomra, most meg már végzetessé is válik. - Talán mégsem kell visszamenned Ázsiába - mondta Bourne, nagyot húzva a whiskyjéb l; a kellemes bizsergés gyorsan szétáradt benne, rövid id re lebeg nyugalom fogta el. - Komolyan gondoltam, amit mondtam. Te megmondod nekem, amit tudni akarok, én pedig... - Elharapta a szót, elfogta a kétely. Nem, mégiscsak kimondja. - Én pedig megmondom neked, ki Carlos. - A legkevésbé sem érdekel - felelte a hajdani medúzás, miközben éberen figyelte Bourne-t. Elmondok neked mindent, amit tudok. Miért is hallgatnék el bármit? Nyilvánvalóan nem fordulok a hatóságokhoz, de ha olyan információkkal szolgálhatok, amik segítségedre lehetnek, hogy elkapd Carlost, számomra is biztonságosabbá válik a világ, nem gondolod? Személy szerint azonban nem szeretnék belekeveredni semmibe. - Még csak kíváncsi sem vagy? - Elvontan talán igen, mert az arckifejezésedb l arra következtetek, hogy megdöbbennék. Kérdezzél hát, azután lepjél meg. - Meg fogsz döbbenni. D'Anjou minden el zetes figyelmeztetés nélkül halkan kimondta a nevet. - Bergeron? Jason nem mozdult; szótlanul meredt id sebb társára. - Újra és újra átgondoltam a dolgot - folytatta d'Anjou. - Valahányszor beszélek vele, csak nézem és t n döm. De újra meg újra elhessegetem a gondolatot. - Miért? - vetette közbe Bourne. Nem akarta elismerni, hogy a medúzás magyarázata helytálló. - Mondom, nem vagyok biztos benne, csak úgy érzem, nem igaz. Talán, mert René Bergerontól többet tudtam meg Carlosról, mint bárki mástól. A megszállottja Carlosnak; évek óta dolgozik már neki, és roppant büszke, amiért Carlos megbízik benne. Nekem csak az ütött szöget a fejembe, hogy túl sokat beszél róla. - Az én szólal meg a felvett személyiség szájából? - Igen, ez persze lehetséges, de nem vág egybe Carlos hihetetlenül precíz el vigyázatosságával, szó szerint áthatolhatatlan titkosság falával, amit maga körül fölépített. Persze nem vagyok biztos benne, de kétlem, hogy Bergeron lenne az. - Te mondtad a nevet. Nem én. D'Anjou elmosolyodott. - Nincs mit l tartanod, Delta. Kérdezzél. - Valóban azt hittem, hogy Bergeron az. Sajnálom. - Ne sajnáld. Még az is lehet, hogy mégiscsak az. Már mondtam, hogy engem nem érdekel. Pár nap múlva ismét Ázsiában leszek a frank, a dollár vagy a jen nyomát követve. Mi, medúzások, mindig talpraesett fickók voltunk, igaz? Jasonnak, maga sem tudta miért, de André Villiers beesett arca t nt fel a lelki szeme el tt. Megfogadta, hogy amit csak lehet, megtud az öreg katona számára. És erre ez a legjobb alkalom. - Hogyan illik bele a képbe Villiers felesége? D'Anjou felvonta a szemöldökét. - Angélique? Hát persze, említetted, ugye, a Parc Monceau-t? Hogyan... - Most nem fontosak a részletek. - Számomra biztosan nem. - Szóval, mi van vele? - sürgette Bourne. - Jól megnézted? A b rét? - Elég közelr l láttam. Napbarnított. Nagyon magas n , szép barnára sülve. - Igen, nagyon vigyáz rá, hogy mindig barna legyen. A Riviéra, a görög szigetek, a Costa del Sol, Gstaad; sohasem mutatkozik másként, mint napbarnítottan. - Nagyon jól áll neki.
- S nagyon sikeres fogás. Álcázza a valódi lényét. Az számára ismeretlen fogalom az szi vagy téli sápadtság, arca, karja, hosszú lába mindig barna. Mindig vonzóan barna szín a b re, mert mindenképpen az lenne. Saint-Tropez-vel, a Costa Bravával, az Alpesekkel, vagy azok nélkül. - Miket beszélsz? - Bár mindenki úgy tudja a gyönyör Angélique Villiers-r l, hogy párizsi, valójában nem az. Délamerikai... - Sanchez - suttogta maga elé Bourne. - Ilich Ramirez Sanchez. - Úgy van. A maroknyi ember körében, aki egyáltalán beszél ilyesmikr l, úgy hírlik, hogy Carlos vér szerinti unokahúga, és tizennégy éves kora óta a szeret je. S e maroknyi ember körében azt is suttogják, hogy saját magán kívül az egyetlen ember a világon, akit Carlos szeret. - Villiers pedig a mit sem sejt távirányított? - Medúza-kifejezés, Delta? - bólintott d'Anjou. - Úgy van, Villiers a távirányított. Carlos zseniálisan kieszelte, hogyan épülhet be és nyerhet bepillantást a francia kormány legtitkosabb ügyeibe, beleértve a saját magáról szóló dossziékat is. - Zseniálisan kiagyalta - mondta visszaemlékezve Jason. - Mert hihetetlen. - Teljességgel. Bourne el rehajolt, és váratlanul félbeszakította a társát. - Treadstone - mondta mindkét kezét az el tte álló pohárra kulcsolva. - Beszélj nekem a Treadstone Hetvenegyr l. - Én beszéljek róla neked? - Mindent, amit k tudnak. Mindent, amit Carlos tud. - Nem hinném, hogy képes lennék erre. Hallok egyet s mást, összerakok egyes részleteket, de ha csak nem a Medúzáról van szó, nemigen vagyok a tanácsadójuk, még kevésbé a bizalmasuk. Jason nem tehetett mást, uralkodott magán: elállt attól, hogy kérdez sködjék a Medúzáról, Deltáról és Tam Quanról, az éjszakai mennybolton süvít szélr l, a sötétségr l és a fényrobbanásokról, amelyek újra meg újra elvakítják, valahányszor meghallja e szavakat. Mindegy; bizonyos dolgokban kénytelen volt föltételezésekre hagyatkozni, saját veszteségein túl kellett tennie magát úgy, hogy észre se lehessen venni rajta. Vannak fontosabb dolgok, Treadstone. Treadstone Hetvenegy... - Mit hallottál? Mit raktál össze? - Az, amit hallottam és az, amit összeraktam, nem mindig vágott egybe. De azért néhány nyilvánvaló tényt megértettem. - Például? - Amikor láttam, hogy te vagy az, tudtam: Delta mesésen jövedelmez megállapodást kötött az amerikaiakkal. Ismét egy jövedelmez megállapodást, bár talán másmilyet, mint korábban. - Lennél szíves ezt részletesebben kifejteni. - Tizenegy éve Saigonból olyan mendemondák jutottak el hozzánk, hogy valamennyiünk közül a jéghideg Delta a legjobban fizetett medúzás. Annyi bizonyos, hogy mindazok közül, akiket én ismertem, te voltál a legtehetségesebb, így azután föltételeztem, hogy kemény feltételeket szabtál. Sokkal, de sokkal keményebbeket a korábbiaknál, ahhoz, hogy azt tehesd, amit most teszel. - Mégpedig? Arról beszélj, amit hallottál. - Amit tudunk. Meger sítették New Yorkban. A Szerzetes meger sítette a halála el tt, ennyit közöltek velem. S ez kezdett l fogva egybevágott a dolgokkal. Bourne a poharat szorította, és kerülte d'Anjou pillantását. A Szerzetes? A Szerzetes! Ne kérdezz! A Szerzetes meghalt, bárki és bármi volt is. Jelenleg nem érdekes. - Ismétlem - folytatta Jason -, azt akarom hallani, mit gondolnak rólam; szerintük mit csinálok most? - Ugyan már, Delta, én akarok lelépni. Nincs értelme, hogy... - Nagyon kérlek - szakította félbe Bourne.
- Hát jól van. Beleegyeztél, hogy Cain legyél. A titokzatos gyilkos, a soha nem létezett megbízások végtelen hosszú listájával. Mindegyiket apró tényekb l, hitelesen állították össze, és a legkülönfélébb, megbízhatónak t n információkkal támasztották alá. S a cél? Kihívni Carlost, szüntelenül aláásni a presztízsét, legalábbis így fogalmazta meg Bergeron, alákínálni az árait, terjeszteni az gyengeségeir l és a te fölényedr l szóló történeteket. Lényegében arra megy ki a játék, hogy el csalogasd és elintézd Carlost. Ebben állapodtál meg az amerikaiakkal. Saját, külön napfényének sugarai hatoltak be Jason agyának sötét zugaiba. Valahol távol ajtók nyíltak ki, de még mindig túl távoliak voltak, és csak résnyire nyíltak. De ahol eddig sötétség honolt, most fény jelent meg. - Ezek szerint az amerikaiak... - Bourne nem fejezte be a mondatot; a hirtelen rátör gyötrelem közepette azt remélte, hogy d'Anjou majd megteszi helyette. - Úgy van - mondta a medúzás. - Treadstone hetvenegy. A Külügyminisztérium konzuli akciói óta az amerikai hírszerzés legtitkosabb intézménye. Ugyanaz hozta létre, aki a Medúzát. - David Abbott. - A Szerzetes - mondta halkan, ösztönösen Jason; a távolban ismét nyílt egy ajtó. - Természetesen. S vajon ki másnak kínálta volna fel Cain szerepét, ha nem a Delta néven ismert legjobb medúzásnak? Mondtam már, abban a pillanatban, ahogy megláttalak, tudtam. - Szerep... - Bourne elhallgatott; a napfény még világosabbá vált, de most már nem vakított, hanem melengetett. D'Anjou el rehajolt. - S persze ez az a pont, ahol nem vág egybe az, amit hallottam, azzal, amit összeraktam magamnak. Azt mondták, hogy Jason Bourne olyan okok miatt fogadta el a megbízást, amelyekr l én tudtam, hogy nem igazak. Én ott voltam; k nem voltak ott; nem tudhatják az igazságot. - Mit mondtak? Mit hallottál? - Azt, hogy te amerikai hírszerz , feltehet en katonai hírszerz tiszt voltál. Gondold csak meg! Te? Delta? Az az ember, aki mindent mélységesen megvetett, ami amerikai volt? Mondtam Bergeronnak, hogy ez lehetetlen, de nem vagyok biztos benne, hogy elhitte. - Mit mondtál neki? - Amir l meg voltam gy z dve, s amir l még most is meg vagyok gy z dve: nem pénzr l volt itt szó, annyi pénz nincs a világon, hogy te elfogadd ezt a megbízást. Valami másnak kellett mögötte rejlenie. Szerintem ugyanazért tetted, amiért tizenegy évvel ezel tt oly sokan mások is beléptek a Medúzába. Hogy rendezzél valahol egy számlát, hogy visszatérhess valamihez, ami felé elzárták el led az utat. Persze nem tudom, így volt-e, s nem is várom t led, hogy meger sítsed, de én így gondolom. - Lehet, hogy igazad van - mondta Jason, és visszafojtotta lélegzetét; a megkönnyebbülés h vös szele süvített az agyát elborító ködbe. Így már van értelme. Üzenetet küldtek. Ez lehet az. Keresd meg az üzenetet! Keresd meg az üzenet küld jét! Treadstone! - S ezzel visszaérkeztünk a Deltával kapcsolatos történetekhez - folytatta d'Anjou. - Ki ? Ki ? Ki ez a m velt, sajátosan csöndes ember, aki eleven, halálos fegyverré alakította át magát a dzsungelben? Aki a lehetetlent követelte mindig, önmagától és a többiekt l is... semmiért. Sohasem értettük. - Nem is kellett értenetek. Van még valami, amit elmondhatnál? Ismerik a Treadstone pontos helyét? - Hát persze. Én Bergerontól tudtam meg. Egy nagy ház New York Cityben, a keleti Hetvenegyedik utcában. Százharminckilences szám. Így van? - Meglehet... Másvalami? - Csak amit nyilván te is tudsz, és aminek a stratégiája, bevallom, meghaladja a felfogóképességemet. - Mégpedig?
- Az, hogy az amerikaiak azt hiszik, megfordultál. Pontosabban fogalmazva: azt akarják elhitetni Carlosszal, hogy megfordultál. - Miért? Közelítünk! Itt lesz a rejtély kulcsa. - Állítólag a hosszú csönd miatt, ami egybeesik Cain tétlenségével. Meg azután valami lopott pénz, de legf képpen a csönd. Ez az! Az üzenet. A Port Noirban eltöltött hónapok. A zürichi rület, a Párizsi rültekháza. Voltaképpen senki sem tudhatja, mi is történt. Azt üzenték neki, hogy jelentkezzen. Hogy adjon életjelt magáról. Igazad volt, Marie, szerelmem, drága szerelmem! Kezdett l fogva igazad volt! - Ezek szerint ennél többet nem tudsz? - kérdezte Bourne, palástolni igyekezve a hangjából kicsendül türelmetlenséget. Most már mindennél jobban vágyott arra, hogy minél el bb visszatérhessen Marie-hoz. - Ez minden, amit tudok. De nagyon kérlek, értsd meg, ezeket a dolgokat nem t lük tudom. Engem csak azért használtak fel, mert ismerem a Medúzát, s annyit megállapítottak, hogy Cain medúzás volt. De sohasem tartoztam Carlos bels köréhez. - De azért elég közel álltál hozzá. Köszönöm. - Jason több bankót tett az asztalra és indulni készült. - Van még valami - mondta d'Anjou. - Nem tudom, pillanatnyilag lényeges-e, de tudják, hogy a neved nem Jason Bourne. - Micsoda? - Március huszonöt. Hát nem emlékszel, Delta? Csak két nap választ el minket ett l a naptól, és Carlos roppant fontosnak tartja ezt a dátumot. El is terjesztették az egész szervezetben. Carlos huszonötödikén akar megölni. Aznap akarja elküldeni a holttestedet az amerikaiaknak. - Miket beszélsz? - Jason Bourne-t 1968. március huszonötödikén végezték ki Tam Quan közelében. Nem lehet, hogy ne emlékezz rá; te végezted ki. 31. - Marie ajtót nyitott; Jason egy pillanatig csak állt és nézte, látta az arcát fürkész nagy, barna szemét, amelyb l szorongás és kíváncsiság sugárzott. Marie tudta. Nem a választ, csak azt, hogy van válasz, és hogy visszajött hozzá, hogy elmondja neki. Jason belépett a szobába, s Marie becsukta mögötte az ajtót. - Megtörtént? - kérdezte Marie. - Meg. - Bourne megfordult és kitárta a karját. Marie hozzásietett, megölelték egymást, és ez a néma ölelés beszédesebb volt minden szónál. - Igazad volt - suttogta végül, miközben ajkával végigsimított Marie puha haján. - Még sok minden van, amit nem tudok, amit talán soha nem fogok megtudni, de igazad volt. Nem vagyok Cain; mert nincs Cain. Soha nem is volt. Legalábbis az a Cain, akir l beszélnek, soha nem létezett. Legenda, amit azért agyaltak ki, hogy el csalogassák Carlost. Én vagyok ez az agyszülemény. Egy Delta nev medúzás elvállalta, hogy Cain nev hazugsággá váljon. S ez az ember vagyok. Marie nem engedte el, de visszahúzódott. - Cain az Charlie... - mondta halkan. - S Delta az Cain - fejezte be Jason. - Hallottad ezt t lem valaha? Marie bólintott. - Igen. Egy éjszaka, abban a svájci szobában; álmodban ezt kiáltoztad. Nem említetted Carlost, csak Caint... és Deltát. Reggel kérdeztelek róla, de nem feleltél. Csak bámultál ki az ablakon. - Mert nem értettem. Még most sem értem, de elfogadom. Sok mindent megmagyaráz. Marie ismét bólintott. - A provokátort is. A rejtjelezett szavakat, amelyeket használsz, a sajátos fordulatokat, a megtévesztéseket. De miért? Miért éppen te?
- Hogy rendezzek valahol egy számlát, ezt mondta. - Ki? - D'Anjou. - Az a férfi a bejárati lépcs n a Parc Monceau-ban? A telefonközpontos? - Igen. is medúzás volt. Ismertem a Medúzában. - Mit mondott? Bourne elmondta neki. S miközben beszélt, Marie arcán ugyanazt a megkönnyebbülést látta, amit maga is érzett. Marie szemében fény gyúlt, torkát elfojtott sírás szorította el, a tiszta öröm hangjai törtek ki bel le. Úgy t nt, alig várja, hogy Jason befejezze, és ismét magához szoríthassa. - Jason! - kiáltott fel, és két tenyere közé fogta az arcát. - Drágám, drágám! Újra az enyém vagy! Látod, tudtuk, éreztük! - Nem egészen - mondta Jason, és végigsimított Marie arcán. - A te számodra Jason, a magam számára Bourne vagyok, mert ezt a nevet adták nekem, s ezt kell használnom, mert nincs más nevem. De nem ez az igazi nevem. - Kiagyalt név? - Nem, igazi. D'Anjou azt mondta, Jason Bourne-t én öltem meg egy Tam Quan nev helyen. Marie leengedte, majd Bourne vállára csúsztatta a kezét, nem engedte el a férfit. - Kellett, hogy legyen valami oka. - Remélem. Nem tudom. Lehet, hogy ez az a számla, amit megpróbálok rendezni. - Nem számít - mondta Marie, és elengedte Bourne vállát. - Mindez a múlté. Több mint tíz éve történt. Most egyedül csak az számít, hogy kapcsolatot teremtsél a Treadstone-ban azzal az emberrel, hiszen k is kapcsolatot akarnak létesíteni veled. - D'Anjou szerint az amerikaiak úgy hiszik, hogy megfordultam. Több mint hat hónapja egyetlen üzenetet sem kaptak t lem, a zürichi számláról meg milliókat emeltem le. Nyilván úgy vélik, én vagyok minden id k legköltségesebb melléfogása. - Még magyarázkodhatsz. Elmondhatod, mi történt. Nem szegted meg tudatosan a megállapodásodat, másrészt viszont nem folytathatod a munkát. Lehetetlen. Az egész kiképzésed értelmét vesztette, mert csak töredékek maradtak meg benned, képek, fordulatok, de az összefüggéseket nem látod. Ezért nem tudsz dolgozni nekik. Nem ismersz embereket, akiket állítólag ismerned kellene. Csak név nélküli arcok. Nem érted, miért vannak ott, ahol vannak, sem azt, hogy voltaképpen kik is ezek az emberek. Bourne levetette a zakóját, és kihúzta övéb l az automata pisztolyt, Szemügyre vette a hengert; a cs perforált, csúf meghosszabbítását, amely a pisztolylövés dörejét egy halk, pattanás okozta zajra csökkenti. Undorodott t le. A komódhoz ment, berakta a fegyvert és belökte a fiókot. Egy pillanatig még nem engedte el a fogantyúgombokat, mereven bámulta a tükörben megjelen , név nélküli arcot. - Mit mondhatnék nekik? - kérdezte. Itt Jason Bourne beszél. Természetesen tudom, hogy nem ez a nevem, hiszen én magam öltem meg a Jason Bourne nev férfit, de hát maguk ezt a nevet adták nekem... Sajnálom, uraim, de valami történt velem útban Marseille felé. Elvesztettem valamit. Nem olyasmit, amit pénzben ki lehetne fejezni, csupán az emlékezetemet. Nos, ha jól tudom, valamiféle megállapodást kötöttünk, csakhogy nem emlékszem, mire kötöttük, csupán rült mondatok jutnak az eszembe, például, hogy kapd el Carlost, meg csald t rbe Carlost, azután olyasmi, hogy Delta az Cain, Cainnak pedig állítólag Charlie helyébe kell lépnie, Charlie pedig valójában Carlos. Ilyesmik jutnak csak eszembe, amib l maguk esetleg arra következtethetnek, hogy jól emlékszem mindenre. Talán még azt is mondogatják magukban: ez aztán a cégéres gazember, rakjuk csak be húsz-harminc-negyven évre egy szigorú elkülönít be, mert nemcsak átvert minket, hanem, ami még rosszabb, kiderült, hogy iszonyú kínos dolgokba rángat bele. - Bourne hátrafordult a tükörb l és Marie-re nézett. - Nem tréfálok. Mit mondjak?
- Az igazat - felelte Marie, - Meglátod, meg fogják érteni. Üzentek neked; megpróbálnak kapcsolatba lépni veled. Ami pedig a hat hónapot illeti, sürgönyözzél Washburnnek Port Noirba. Neki alapos, részletes feljegyzései vannak. - Megtörténhet, hogy nem válaszol. Volt nekünk egy külön egyezségünk. Annak fejében, hogy ismét összeeszkábált és talpra állított engem, a zürichi összeg egyötödét ígértem neki, méghozzá olyan formában, hogy nem juthatnak az nyomára. Egymillió amerikai dollárt küldtem neki. - S azt hiszed, ezért nem lesz hajlandó segíteni neked? Jason elt n dött. - Szerintem még saját magán sem tud segíteni. Alkoholista. Nem iszákos: alkoholista. Méghozzá a legrosszabb fajtából: tudja és jól érzi magát. Meddig tarthat nála egymillió dollár? De ami ennél lényegesebb: mit gondolsz, meddig hagyják életben azok a kiköt i kalózok, ha rájönnek, mekkora vagyona van? - De azért be tudod bizonyítani, hogy ott voltál, betegen, elzártan. Senkivel sem érintkeztél. - Hogyan bizonyosodhatnának meg azok ott a Treadstone-ban? Az szemszögükb l a hivatali titkok két lábon járó lexikona vagyok. Ez szükségszer volt a feladatomhoz. Hogyan bizonyosodhatnának meg arról, hogy nem azoknak beszéltem, akiknek nem kellett volna? - Mondd meg nekik, küldjenek vizsgálóbizottságot Port Noirba. - Üveges tekintetekkel és döbbent némasággal fogadnák ezt a javaslatot. A szigetr l sötét éjjel távoztam, miközben a lakosság fele halászszigonyokkal vadászott rám. - Jason, nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Megkaptad a válaszodat, azt a választ, amelyet azóta kerestél, hogy azon a bizonyos reggelen magadhoz tértél Port Noirban. Mit akarsz még? - Körültekint akarok lenni, ez minden - horkant föl Bourne. - Nem akarok vakon a sötétbe ugrani. Marie elindult a szoba túlsó végéb l, és Bourne elé állt. - Ez mind nagyon szép. De ugye, nem csak err l van szó? Úgy értem, nem arról, hogy körültekint légy. Jason a fejét rázta. - Nem, nem err l van szó - mondta. - Minden megtett lépés után megrettentem, megrettentem attól, amit megtudtam. S most, hogy az út végére értem, jobban rettegek, mint valaha. Ha nem vagyok Jason Bourne, valójában ki vagyok? Mi rejlik a múltban? Gondoltál erre? - Minden bonyodalmával egyetemben, drágám. Bizonyos értelemben sokkal jobban rettegek, mint te. De nem hiszem, hogy ez megállíthat bennünket. Isten adná, hogy megállíthasson bennünket, de tudom, hogy ez lehetetlen. Az avenue Gabrielen lév amerikai nagykövetség attaséja belépett az els titkár szobájába, és behúzta maga mögött az ajtót. Az íróasztalnál ül férfi fölpillantott. - Biztos benne, hogy az? - Csak abban vagyok biztos, hogy a kulcsszavakat használta - mondta az attasé és az asztalhoz lépett. Kezében pirossal keretezett kartotéklapot tartott. - Itt van a kód - folytatta, s átnyújtotta a lapot az els titkárnak. - Ellen riztem az általa használt szavakat, és ha a kódleírás pontos, akkor úgy gondolom, hogy a mi emberünk. Az íróasztalnál ül férfi elmélyülten tanulmányozta a kartotéklapot. - Mikor használta a Treadstone nevet? - Csak azt követ en, hogy meggy ztem: egy teremtett lélekkel sem fog beszélni az amerikai hírszerz szolgálatban, ha és amíg nem indokolja meg igen alaposan ezt a kérését. Azt hiszem, úgy gondolta, a hajam is égnek áll majd, amikor kijelenti, hogy Jason Bourne. S amikor szenvtelenül megkérdeztem, mit tehetek érte, úgy t nt, annyira meghökkent, hogy már attól tartottam, nyomban leteszi a kagylót. - Nem említette, hogy jelentkezésre szólították fel? - Vártam, hogy mondani fogja, de nem szólt róla. Annak a pár szavas feljegyzésnek az alapján, amit küldtek róla, és amiben az állt: "Tapasztalt hírszerz . Árulást követett el vagy elfogta az
ellenség", elég lett volna, ha csak annyit mond: kódnyelv, és azonnal egy hullámhosszon lettünk volna. Nem tette meg. - Akkor viszont elképzelhet , hogy nem az igazi. - De minden egyéb helytálló. Mondta ugyanis, hogy Washington már több mint hat hónapja keresi. S ekkor ejtette ki a Treadstone nevet. Azt mondta, a Treadstone-hoz tartozik, ezt szánta dinamitnak. Azt is mondta, hogy továbbítsam a Delta, Cain és Medúza rejtjelszavakat. Az els kett benne van a kódleírásban, ellen riztem. De fogalmam sincs, mit jelent a Medúza. - Én meg egyikr l sem tudom, mit jelent - mondta az els titkár. - Kivéve azt, hogy lóhalálában adjam le a távközlésnek, szüntessenek be minden zavarást a langleyi vonalon, és hogy juttassak el egy tökéletesen biztonságos táviratot egy Conklin nev nyikhajnak. Err l a pasasról már hallottam: rohadt egy alak, tíz vagy tizenkét éve egy lövedék leszakította a lábát Namban. Fura drótokat rángat odaát a cégnél. Egyébként túlélte a tisztogatásokat, ami miatt azt gyanítom, hogy nem örülnének, ha az utcán döngene, és állást vagy éppen kiadót keresne. - Mit gondol, kicsoda ez a Bourne? - érdekl dött az attasé. - Nyolc éve vagyok már távol az Államoktól, de még sohasem tapasztaltam, hogy ilyen összehangoltan és mégis megfoghatatlan módszerekkel vadásznának valakire. - Nem tudom, hogy kicsoda, de nagyon fontos nekik, hogy elkapják. - Az els titkár fölállt íróasztala mögül. - Ezért meg köszönet. Majd jelentem Washingtonnak, milyen jól intézte a dolgot. Most mi a napirend? Nem hiszem, hogy megadott volna egy telefonszámot. - Szó sincs róla. Egy negyedóra múlva vissza akart hívni, de én megjátszottam a túlterhelt bürokratát. Mondtam neki, hogy körülbelül egy óra múlva hívjon fel. Vagyis öt óra után, akkor viszont további egy-két órát nyerhetnénk, ha üzenetet hagynék neki, hogy vacsorázni mentem. - Magam sem tudom. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elt njön. Conklinra fogom bízni, dolgozza ki a játékszabályokat. Végtére is, az ügyet intézi. Senki sem tesz egy lépést sem Bourne-nal kapcsolatban, ha nem engedélyezi. Alexander Conklin az íróasztalnál ült fehérre meszelt hivatali szobájában, a Virginia állambeli Langleyben és a párizsi nagykövetség titkárának beszámolóját hallgatta. Meg volt gy z dve róla, hogy valóban Delta jelentkezett. A Medúzára történt utalás volt a bizonyíték, mert ezt a nevet csakis Delta ismerhette. A nyomorult gazember! Megjátssza a szorult helyzetbe került ügynököt, akinek f nökei a Treadstone telefonján nem reagálnak a megfelel rejtjelszavakra. Persze, hiszen a halottak nem tudnak beszélni. A saját gaztettét akarja felhasználni, hogy szabaduljon a horogról! Félelmetes, milyen pofátlan ez a nyomorult gazember. Nyomorult, aljas gazember! Öld meg a f nököket, azután használd fel a gyilkosságot, hogy lefújják a vadászatot. Bármilyen vadászatról legyen is szó. Hányan megjátszották már ezt - gondolta Alexander Conklin. is megtette. A Huong Khe-i hegyek között m ködött egy hírszerz parancsnok, egy dühöng rült, aki rült parancsokat adott eszeveszett embervadászatokra, s ezekkel a biztos halálba küldött vagy tucatnyi Medúza-csoportot. Egy Conklin nev fiatal hírszerz tiszt egy orosz gyártmányú északvietnami karabéllyal felfegyverkezve visszakúszott a támaszponttáborba, és két golyót röpített ennek az rültnek a fejébe. Általános gyászt rendeltek el, megszigorították a biztonsági rendelkezéseket, de az embervadászatot lefújták. Igaz, a táborban nem találtak a vizsgálat során üvegszilánkokat a dzsungelösvényeken; üvegdarabokat, rajtuk ujjlenyomatokkal, amelyek cáfolhatatlanul bizonyították volna, hogy az orvlövész magának a Medúzának a zsoldosa. A Hetvenegyedik utcában viszont találtak ilyen b njeleket, csakhogy a gyilkos nem tud róla. Delta nem tud róla. - Volt egy pillanat, amikor komolyan kétségbe vontuk, vajon valóban vele van-e dolgunk mondta a nagykövetség els titkára, folytatva a megkezdett beszámolót, mintha így akarná kitölteni a Conklin hirtelen elnémulásával támadt csöndet. - Egy tapasztalt ügynök közölte volna az attaséval, hogy ellen rizze a kartotékját, de a szóban forgó személy nem mondott semmi ilyet.
- Figyelmetlenség - felelte Conklin, s ismét Delta-Cain brutális rejtélyére próbált összpontosítani. Miben maradtak? Bourne eredetileg ragaszkodott hozzá, hogy egy negyedóra múlva visszahív, de utasítottam az alsóbb szintet, hogy húzza az id t. Például ürügyként a vacsoraid t említhetnénk... - A diplomata azt kívánta bizonygatni a cég egyik washingtoni vezet jének, hogy roppant ravaszul járt el. Conklin tudta, még jó egy percig folytatni fogja; már túl sok ilyen beszámolót hallgatott végig. Delta. Vajon miért fordult meg? Nyilván becsavarodott, s most már a puszta ösztön munkál benne. Túl sokáig volt már a színen; tudja, hogy el bb-utóbb megtalálják és végeznek vele, A végeredmény sohasem lehetett vitás: Delta ezt attól a pillanattól fogva fölismerte, hogy megfordult vagy összeroppant - vagy bármi más történt vele. Nem rejt zhet már sehová, a világnak bármely pontjára megy is, célpont marad. Arról pedig fogalma sem lehet, ki lép majd el a homályból és vet véget az életének. Ezzel valamennyiüknek szembe kell nézniük, s általában ez a legmeggy z bb érv az árulás ellen. Más megoldást kellett tehát találnia: a túlélést. A bibliai Káin követte el az els testvérgyilkosságot. Vajon a bibliai név vezette a szörny ségesen cinikus döntésre, ez érlelte meg benne a stratégiáját? Ilyen egyszer lenne a dolog? Isten úgyse, tökéletes megoldás. Öld meg mind, öld meg a fivéredet. Webb meghalt, a Szerzetes meghalt, a Jachthajós és a felesége meghalt... ki tanúskodhatna még, hogy milyen utasításokat kapott Delta-Cain, hiszen csakis ez a négy ember küldött neki utasításokat? És felvette a milliókat! Tökéletes megoldás. - És így azután arra a meggy z désre jutottam, hogy a játékszabályokat magának kell meghatároznia. - Párizsban, a vonal túlsó végén az els titkár befejezte fecsegését. Ostoba szamár, de Conklinnak szüksége volt rá; meghallgatni egy dallamot egy dolog, de eljátszani egy másikat kell. - Helyesen járt el - jelentette ki tisztelettudó hangon a Langleyben ül f nök. - Majd elmondom a mieinknek itt, milyen kiválóan birkózott meg a problémával. Tökéletesen igaza volt; id re van szükségünk. De Bourne ezt nem ismeri föl, s ez megnehezíti a dolgunkat. Ugye biztosított a vonalunk, beszélhetek nyíltan? - Természetesen. - Bourne stressz alatt van. Hosszú ideig... fogva tartották. Világos, amit mondok? - A szovjetek? - Még a Ljubjankában is ült. Kett s könyvelés révén szabadult. Ismeri ezt a kifejezést? - Igen, ismerem. Moszkva úgy véli, most nekik dolgozik. - Pontosan. - Conklin szünetet tartott. - S magunk sem vagyunk biztosak a dolgunkban. Az els titkár halkan füttyentett. - Jó kis kalamajka. Hogyan tud így dönteni? - A maga segítségével. Csakhogy az ügy annyira volt titkos, hogy messze meghaladja a nagykövetségi, de még a nagyköveti szintet is. Maga van a helyszínen, magával teremtettünk kapcsolatot. Hogy hajlandó-e a továbbiakban közrem ködni, vagy sem, az teljesen magától függ. Ha igen, úgy vélem, egyenesen a Fehér Háztól részesülhet dicséretben. Conklin tisztán hallotta, hogy a vonal túlsó végén az els titkár mélyet lélegzik. - Természetesen minden t lem telhet t megteszek. Mondja meg, mit kell tennem. - Már megtette. Továbbra is bizonytalanságban akarjuk tartani Bourne-t, húzzuk az id t. Ha újra telefonál, maga beszéljen vele. - Természetesen - vetette közbe az els titkár. - Mondja neki azt, hogy rádión továbbította a rejtjelezett szöveget. Mondja neki, hogy Washington katonai gépen a Treadstone egyik információs tisztjét átküldi Európába. Mondja, hogy Washington azt akarja, ne mutatkozzék, a nagykövetség közelébe se menjen; minden útvonalat figyelnek. Azután kérdezze meg, kíván-e védelmet, s ha kíván, tudja meg, hol szeretne találkozni az illet kkel. De ne küldjön oda senkit; mire újra beszélünk, már kapcsolatot teremtek valakivel odaát. Akkor majd megadok magának egy nevet meg egy blikkfangot, amit megmondhat neki. - Blikkfangot?
- Ismertet jelet. Valamit vagy valakit, amit vagy akit fölismerhet. - Valamelyik emberük lesz az? - Úgy van. Arra gondoltunk, az a legjobb módszer. Semmi értelme, hogy magán kívül újabb személyeket is bevonjunk a nagykövetségr l. S t mi több, létérdekünk, hogy ne tegyük. Ezért bármilyen beszélgetéseket is folytat majd, ne vezesse be azokat a hivatalos naplóba. - Err l majd gondoskodom - jelentette ki az els titkár. - De hogyan segíthet magának az az egyetlen beszélgetés, amit majd folytatok vele, abban, hogy eldöntse, kett s ügynök-e? - Maga nem egy, inkább tíz beszélgetést folytat majd vele. - Tizet? - Úgy van. Utasítja majd Bourne-t, illetve mi utasítjuk, magán keresztül, hogy óránként jelentkezzék a maga telefonvonalán, mert csak így tudunk megbizonyosodni róla, hogy a Treadstone tisztje megérkezett Párizsba, és találkozni kíván vele. - S ez mire jó? - kérdezte a diplomata. - Állandóan változtatni fogja a helyét... ha nem a mi emberünk. Párizsban vagy fél tucat mély illegalitásban dolgozó szovjet ügynök van, akir l tudunk. Valamennyiük telefonját lehallgatják. Ha Moszkvának dolgozik, igen valószín , hogy legalább egyszer használja majd valamelyiknek a vonalát. Figyelni fogjuk a vonalakat. S ha ez történik, akkor azt hiszem, magának élete végéig szép emléke lesz az az éjszaka, amit bent tölt a nagykövetségen. Az elnöki dicséreteknek az a sajátos következményük, hogy az illet diplomatát rövid id n belül el léptetik. Persze maga fölött már csak kevés fok van a ranglétrán... - Akad azért, Mr. Conklin - szakította félbe az els titkár. Ezzel véget is ért a beszélgetés; abban maradtak, hogy a diplomata kés bb, ha beszélt Bourne-nal, ismét jelentkezik. Conklin fölállt, átsántikált a szobán és a falnál álló szürke kartotékszekrényhez lépett. Kinyitotta a legfels fiók zárját. A fiókban egy fémkapcsokkal összef zött dosszié hevert, amelyben lepecsételt borítékban ott volt mindazoknak a neve és lakcíme, akiket vészhelyzet esetén mozgósítani lehet. Csupa remek, abszolút megbízható fickó, aki azonban valamilyen oknál fogva nem maradhatott a kormány szolgálatában. Valamennyiüket el kellett távolítani a közszolgálatból, új személyazonosságot kellett kreálni nekik, s akik folyékonyan beszéltek idegen nyelveket, gyakorta még idegen állampolgárságot is kaptak a készségesen együttm köd külföldi kormányoktól. A világ számára egyszer en nyomuk veszett. k voltak a kitaszítottak; olyan férfiak, akik hazájuk szolgálatában hágták át a törvényt, gyakran még öltek is, ha hazájuk érdekei úgy kívánták. Országuk azonban nem t rhette tovább hivatalos létezésüket; például mert a fed nevük nyilvánosságra került, leleplezték ket, ismeretessé vált ténykedésük. De azért még mindig számítani lehetett rájuk. Hatalmas pénzek áramlottak a hivatalos ellen rzés hatókörén kívül es számlákra, s ezen összegek folyósíthatóságát hallgatólagos feltételekhez kötötték. Conklin visszament az íróasztalához és letépte a "szignált" szalagot a boríték hátáról; kés bb majd ismét leragasztja és új szignóval jelöli meg. Párizsban élt egy ember, egy hallatlanul megbízható, h séges ember, aki a szárazföldi hadsereg hírszerz szolgálatából került át; harmincöt éves korában már alezredes volt. rá bizton számíthatott, tisztában volt az országos érdekkel. Vagy tizenkét éve egy Hué melletti falucskában megölt egy filmoperat rt. Nem telt bele három perc, a vonal túlsó végér l már jelentkezett ez a tiszt; Conklin nem jegyezte be a naplóba a hívást, nem is készített följegyzést róla. A volt tisztnek csak egy nevet mondott, majd röviden vázolta az illet árulásának körülményeit. Kitért arra is, hogy ez az eredetileg különleges megbízatást teljesít ember egy ízben titkosan visszatért az Egyesült Államokba, és likvidálta a megbízatást irányító valamennyi fölöttesét. - Kett s ügynök? - kérdezte a hívott fél Párizsból. - Moszkva? - Nem, nem a szovjetek - felelte Conklin, tisztában lévén azzal, hogy ha Delta védelmet kér, a két férfinak feltétlenül tárgyalnia kell majd egymással. - Hosszú távú, rendkívül titkos megbízatása volt Carlos t rbe csalására.
- Carlos, a gyilkos? - Úgy van. De most a részletek nem tartoznak az eligazítás keretébe. Elég, ha annyit mondok: meggy z désünk szerint az emberünket megvásárolták; jó néhány millió dollárhoz jutott, és most teljesen sz z útlevelet akar. - Ezek szerint elintézte az irányítókat, s minden nyom Carlosra vall, ami az égvilágon semmit sem jelent, csak egy újabb gyilkosságra ad neki alkalmat. - Err l van szó. Végig akarjuk játszani a bulit; hadd higgye, hogy szabadon hazatérhet. Leginkább pedig egy beismerést szeretnénk, bármiféle információt, amit megszerezhetünk t le; ezért is indulok át Európába. De mindez a leghatározottabban másodrend kérdés ahhoz képest, hogy el kell intézni. Túl sok helyen, túl sok ember exponálta magát azért, hogy Bourne oda kerüljön, ahol van. Tud segíteni? Csinos prémium vár magára. - Szíves örömest. A prémiumot pedig megtarthatja; gy lölöm az efféle szemét palikat. Egész hálózatokat robbantanak szét. - Legyen nagyon körültekint , az illet egyike volt a legjobb ügynököknek. Javasolnám, hogy vegyen maga mellé segítséget, legalább egy embert. - Van egy emberem; fölér öttel. Pillanatnyilag szabad. - Fogadja föl. S most a részletek: a párizsi irányító egy nagykövetségi alkalmazott. Fogalma sincs semmir l, de kapcsolatban áll Bourne-nal, s lehet, hogy védelmet kér majd a számára. - Megjátszom a dolgot - mondta a volt hírszerz tiszt. - Folytassa. - Pillanatnyilag nemigen tudnék többet mondani. Az Andrewsról indulok egy sugárhajtású géppel. A maguk ideje szerint nagyjából tizenegy és éjfél között érkezem Párizsba. Ezt követ en körülbelül egy órán belül találkozni akarok Bourne-nal, hogy holnapra már ismét Washingtonban lehessek. Nagyon sz kre szabott id , de mást nem tehetünk. - Akkor meg is lesz. - A nagykövetségi ember az els titkár. A neve... Conklin még elsorolta a hiányzó adatokat, azután megállapodtak els párizsi kapcsolatfelvételük rejtjelkulcsában; olyan rejtjelezett szavakban, amelyekb l a Központi Hírszerz Hivatal embere megállapíthatja majd, hogy telefonbeszélgetésük id pontjáig felmerültek-e problémák vagy sem. Conklin letette a kagylót. Minden mozgásba lendült, pontosan úgy, ahogyan arra Delta nyilván számított. A Treadstone örökösei szigorúan a szabályok szerint fognak eljárni, márpedig, amikor stratégiák omlanak össze, stratégiák d lnek ki, a szabályok nagyon világosan el írják a tennivalókat, Föl kell oszlatni, el kell szigetelni ket, semmiféle hivatalos elismerés vagy nyugtázás nem engedhet meg. A kudarcot vallott stratégiák és stratégák kínos tehertételek Washington számára. A Treadstone Hetvenegy, megalakítása óta fölhasználta, dróton rángatta és becsapta az Egyesült Államok minden jelent sebb titkos szervezetét, s t jó néhány külföldi ország kormányát is. Ha valamikor mégis elszánnák magukat, hogy akár csak megérintsék valamelyik túlél t, csak nagyon messzir l és nagyon óvatosan fognak próbálkozni. Delta mindezzel tökéletesen tisztában van, s mivel maga semmisítette meg a Treadstone-t, kell en érzékeli és el re látja majd az óvatossági rendszabályokat: meg is riadna, ha nem ütközne beléjük. Ha pedig szembesítik a tényekkel, nyilván tettetett dühvel és megjátszott döbbenettel reagál majd a Hetvenegyedik utcában lezajlott vérfürd hírére. Alexander Conklin pedig minden szellemi erejét latba vetve figyelni fog, megpróbál meghallani az elhangzottakban egy-egy szinte hangot vagy akárcsak egy ésszer magyarázat csökevényes formáját, de tudta, hogy minderre semmi reménye sincsen. Szabálytalan alakú üvegdarabkák nem tudnak csak úgy átrepülni az Atlanti-óceánon, hogy azután bebújjanak egy el kel manhattani villa súlyos függönye alá. Az ujjlenyomatok minden fényképfelvételnél meggy z bben bizonyítják, ha valaki ott volt egy b ntett színhelyén. Ezt semmiféleképpen sem lehet meghamisítani. Conklin elhatározta, két percet engedélyez Deltának, hogy elmondjon bármit, ami eszébe jut. Meghallgatja, azután meghúzza a ravaszt.
32. - Miért csinálják ezt? - kérdezte Jason; miközben leült Marie mellé a zsúfolt kávéházban. Amióta öt órája kapcsolatba lépett a nagykövetséggel, ötödször telefonált már. - Még mindig azt akarják, hogy ide-oda rohangáljak. Rohangálásra kényszerítenek, és nem tudom, miért. - Te magad kényszeríted rá magad - felelte Marie. - A szobából is telefonálhattál volna. - Nem, azt nem lehet. És azt tulajdonképpen tudtomra is adták. Valahányszor fölhívom ket, az a rohadt gazember megkérdezi, hol tartózkodom, meg hogy biztonságos helyen vagyok-e. Micsoda ostoba fordulat ez a biztonságos hely. De ezzel azt is közlik velem, hogy minden hívásnak más-más helyr l kell történnie, hogy se kívülr l, se belülr l senki ne tudja megállapítani egyetlen telefonszámomat, egyetlen címemet sem. Nem akarnak elfogni, hanem rángatni akarnak, mint egy bábut. Találkozni is akarnak velem, de félnek is t lem; semmi értelme az egésznek! - Nem lehet, hogy csak képzel dsz? Senki még csak hasonlót sem mondott. - Nem kell azt mondaniuk. Az a lényeges, amit nem mondtak. Miért nem mondták, hogy jöjjek azonnal a nagykövetségre? Miért nem utasítottak erre? Ott senki egy ujjal sem nyúlhatna hozzám; az az Egyesült Államok területe. De nem utasítottak. - Megmondták neked, hogy figyelik az utcákat. - Tudod, én ezt gondolkodás nélkül el is fogadtam, egészen harminc másodperccel azel ttig, amikor átvillant a fejemen: kicsoda? Ki figyeli az utcákat? - Nyilvánvalóan Carlos. Az emberei. - Ezt te tudod és én tudom, legalábbis feltételezhetjük, de k nem tudhatják. Lehet, hogy nem tudom, ki a fene vagyok vagy honnan kerültem el , de azt tudom, mi történt velem az elmúlt huszonnégy órában. k pedig nem tudják. - De hát k is feltételezhetik, nem gondolod? Talán észrevették, hogy parkoló kocsikban felt n emberek ülnek, vagy túlságosan is szembeszök en gyelegnek az utcán. - Carlos sokkal okosabb ennél. Azonkívül rengeteg útja-módja van annak, hogy egy különleges járm miként kerülhet be gyorsan egy nagykövetség kapuján. A világon mindenütt kiképeznek erre tengerészgyalogosokat. - Elhiszem. - De nem ezt tették; még csak nem is javasolták. Ehelyett várakoztatnak, játszadoznak velem. Az isten verje meg, miért? - Magad is megmondtad, Jason. Hat hónapja semmit sem hallottak fel led. Nagyon óvatosak. - De miért így? Ha bevisznek a kapun, ott már azt tehetnek velem, amit csak akarnak. A kezükben lennék. Fogadást adhatnának a tiszteletemre, de be is csukhatnának egy zárkába. Ehelyett hozzám sem akarnak érni, ugyanakkor elveszíteni sem akarnak. - Meg akarják várni azt a pasast, aki átrepül ide Washingtonból. - De hát a nagykövetségnél nem is lehetne alkalmasabb hely, ahol megvárhatnám. - Bourne hátralökte a székét. - Valami nincs itt rendjén. T njünk el innen. A Treadstone örökébe lépett Alexander Conklin pontosan hat óra és tizenkét perc alatt repülte át az Atlanti-óceánt. Úgy tervezte, visszafelé reggel az els Párizsból induló Concorde-járattal indul majd, washingtoni id számítás szerint fél nyolckor száll le a Dulles-repül téren és kilencre már Langleyben is lesz. Ha bárki megpróbálná közben felhívni, vagy aziránt érdekl dne, hol töltötte az éjszakát, egy készséges rnagy a Pentagonból majd kitalál valami választ. Párizsban pedig megmondják annak a nagykövetségi els titkárnak, hogy ha bárhol, bármikor kicsúszna a száján, hogy akár csak egyszer is beszélt a Langleyb l érkezett emberrel, a hierarchia legalacsonyabb rangú attaséjává fokozzák le és elküldik egy Tierra del Fuegóban létesített új állomáshelyre; az hallgatása tehát garantáltnak tekinthet . Conklin a várócsarnok szélén sorakozó nyilvános telefonokhoz lépett, s fölhívta a nagykövetséget. Az els titkár majd szétrepedt a büszkeségt l, milyen remekül dolgozott.
- Minden terv szerint halad, Conklin - jelentette ki; ezúttal már elhagyta a korábbi "mister" megszólítást, amivel azt jelezte, hogy egyenl félnek tekinti magát. - Bourne idegeskedik. Legutóbbi beszélgetésünk során újra meg újra megkérdezte, miért nem utasítjuk, hogy jöjjön be a nagykövetségre. - Valóban ezt kérdezte? - Conklin el ször meglep dött, azután megértette, mir l van szó. Delta egy olyan ember reagálását színleli, aki mit sem tud a Hetvenegyedik utcában lezajlott eseményekr l. Ha azt mondják neki, jöjjön a nagykövetségre, nyilván meglépett volna, hiszen tisztában van vele: hivatalos kapcsolatról szó sem lehet. - Elismételte neki, hogy figyelik az utcákat? - Természetesen. pedig megkérdezte, hogy kik figyelik? Képzelje csak el! - Elképzelem. Maga mit válaszolt? - Azt, hogy pontosan ugyanolyan jól tudja ezt, mint én, meg hogy értelmetlen és nem célszer ilyen dolgokról telefonon beszélni. - Nagyon helyes. - Én is úgy gondolom. - S erre mit válaszolt? Belenyugodott? - Furcsa módon, igen. Azt mondta: értem. Csak ennyit. - Nem gondolta meg magát? Továbbra sem kért védelmet? - Minden alkalommal visszautasította. Még amikor szívóskodtam, akkor is. - Az els titkár rövid szünetet tartott. - Gondolom, nem akarja, hogy figyeljék, igaz? - kérdezte magabiztosan. - Nem, ezt valóban nem akarja. Mikorra várja a legközelebbi hívását? - Körülbelül tizenöt perc múlva kell jelentkeznie. - Mondja meg neki, hogy megérkezett a Treadstone tisztje. - Conklin el húzta zsebéb l a térképet; a megbeszélt körzetre volt kihajtogatva; az útvonalat kék tintával jelölték be. - Mondja azt, hogy a találkozót egy óra harmincra t zték ki a Chevreuse-b l Rambouillet-ba vezet úton; Versailles-tól hét mérföldre délre, a Cimetiére de Noblesse-ben. - Egy óra harminc, a Chevreuse-b l Rambouillet-ba vezet úton... a temet ben. Tudja majd, hogyan juthat el oda? - Járt már ott. Ha azt mondja, taxin megy, mondja meg neki, hogy tegye meg a szokásos el vigyázatossági rendszabályokat, s küldje el a taxit. - Nem üt ez majd szöget a fejébe? Vagy a sof r nem találja majd furcsának? Szokatlan id pont kegyeleti látogatásra a temet ben. - Azt mondtam, mondja meg neki. Nyilván nem taxin fog menni. - Nyilván - helyeselt gyorsan az els titkár, majd összeszedte magát, és teljesen fölöslegesen megkérdezte: - Mivel nem hívtam ide a maga emberét, fölhívjam most és értesítsem, hogy maga megérkezett? - Majd én elintézem. Megvan még a telefonszáma? - Természetesen. - Égesse el - rendelkezett Conklin -, miel tt még magát égeti meg vele. Húsz perc múlva visszahívom. A metróállomáson átdübörgött egy vonat; az egész peron beleremegett. Bourne visszaakasztotta a nyilvános telefon kagylóját a betonfalra, és egy pillanatig mereven nézte a mikrofont. Valahol, távol a tudatában ismét résnyire nyílott egy ajtó, de a fény túl távoli, túl gyenge volt ahhoz, hogy betekinthessen az ajtó mögé. De azért föltolultak benne bizonyos képek. A Rambouillet-ba vezet út... egy vascsipkés rácsozatú íven keresztülmenve... egy fehér márványkövekkel borított domboldal enyhe lejt je. Keresztek, nagy és még nagyobb mauzóleumok... s mindenütt márványszobrok. Le Cimetiére de Noblesse. Egy temet , ami sokkal több, mint a holtak nyugvóhelye. Üzenethagyó hely. De még ennél is több. Olyan hely, ahol egy temetés közben a gyászolókhoz hasonlóan ünnepélyes, sötét ruhába öltözött hét férfi indul el a tömegben, amíg a
gyászolók között egymásra nem találnak és ki nem cserélik azokat a szavakat, amelyeket el kell mondaniuk egymásnak. S megjelent el tte egy arc; elmosódottan, a kép sehogy sem vált élessé, csak a szemeket látta. De ennek a homályos arcnak és annak a szempárnak neve volt. David... Abbott. A Szerzetes. Az a férfi, akit ismert, és mégsem ismert. A Medúza és Cain megteremt je. Jason s r n hunyorgott és megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a hirtelen támadó, ismer s ködöt. Marie-re pillantott, aki néhány lépésre t le a fal mellett állt, és megállapodásuk szerint a peronon hullámzó tömeget kellett figyelnie, hátha meglát valakit, aki esetleg t, Jasont figyeli. De Marie nem ezt tette: t nézte, és az arca gondterheltnek t nt. Jason biztatásképpen odabiccentett neki, úgy érezte, az események jó irányban haladnak. S t emlékek tolultak fel benne: járt már abban a temet ben, valahogy majd csak eszébe jut, hogy mikor. Elindult Marie felé, aki megfordult és egy ütemre lépve vele a kijárat felé tartott. - Itt van - mondta Bourne. - Treadstone megérkezett. Rambouillet mellett fogok találkozni vele. Egy temet ben. - Hátborzongató ötlet. Miért egy temet ben? - Nyilván bizalmat akar kelteni bennem. - Uramisten, hogyan? - Jártam már ott. Ott találkoztam valakivel... s azzal, hogy ezt a helyet jelölte meg a mostani találkozó színhelyeként, a treadstone-i biztosít engem róla, hogy az, akinek kiadja magát. Marie belekarolt Jasonba, amint felfelé haladtak a lépcs n az utca felé. - Veled akarok menni. - Sajnálom. - Nem mehetsz egyedül! - Kénytelen vagyok, mert tudom, mi vár rám ott. S ha nem azt találom, amit várok, szeretném, ha kés bb még lenne mellettem valaki. - Drágám, ennek semmi értelme! Engem üldöz a rend rség. Ha megtalálnak, az els géppel visszaküldenek Zürichbe, te magad is ezt mondtad. Mit használhatnék neked Zürichben? - Te semmit. De Villiers igen. Megbízik bennünk, bízik benned. Ha hajnalig nem érnék vissza, vagy nem hívlak fel, hogy megmondjam, miért nem jöhetek, felhívhatod telefonon. Villiers nagy lármát csaphat, és biztos vagyok benne, hogy szívesen meg is teszi. az egyetlen, aki fedez bennünket, az egyetlen. Pontosabban fogalmazva, a felesége, rajta keresztül. Marie bólintott, elfogadta a logikus magyarázatot. - Igen, meg fogja tenni - ismerte el. - Hogyan jutsz el Rambouillet-ba? - Elfelejtetted, hogy van egy kocsink? Elkísérlek a szállodába, aztán megyek a garázsba. Bourne belépett a montmartre-i parkolóház felvonójába, és megnyomta a negyedik emeleti gombot. Gondolatban a Chevreuse és Rambouillet közötti temet ben járt, az úton, amelyen már végighajtott valaha, csak azt nem tudta, mikor és miért. Ezért akart most azonnal kijutni a temet höz, meg sem várva, hogy nagyjából a találkozó kit zött id pontja körül érjen oda. Ha bízhat a feltoluló képekben, a temet nek óriásinak kell lennie. S pontosan hol lehet a találkozás színhelye a sok hektárnyi sír és márványtömb között? Számításai szerint egy órára ér oda, ezzel félórányi id höz jut, hogy fel-alá járkálva az ösvényeken, keressen egy fényszórópárt vagy egy jelet. Biztosan eszébe jut majd sok más részlet is. A felvonó ajtaja csikorogva kinyílt. Az emeleti parkoló nem volt teljesen tele, de elég sok autó állt ott, egyébként kihaltnak t nt minden. Jason megpróbálta fölidézni, hol hagyta a Renault-t; valamelyik távoli sarokban, erre emlékezett, de vajon jobb vagy bal kéz felé? Habozva balra indult, közben eszébe jutott, a felvonó balra volt, amikor néhány napja beállt ide a kocsival. Megállt; igen, ennek alapján már tud tájékozódni. A felvonó akkor volt bal kéz felöl, amikor behajtott, tehát akkor a kocsi valahol jobbra van. Gyorsan megfordult, de gondolatban még mindig a Chevreuse és Rambouillet közötti úton járt.
Az hirtelen, váratlan irányváltoztatása okozta-e, vagy pedig a megfigyel je volt tapasztalatlan Bourne nem tudta, nem is tör dött vele. De bármi lett légyen is az ok, ez a pillanat mentette meg az életét, efel l bizonyos volt. Jobbra, a második sorban egy férfi feje bukott le egy kocsi motorháztet je mögé. Ez a férfi t figyelte. Egy tapasztalt megfigyel fölállt volna, kezében egy kulcscsomóval, amit megjátszott, könnyedséggel emel fel a földr l, vagy elbabrál egy ablaktörl n, majd nyugodt léptekkel távozott volna. Egyetlen dolog volt, amit semmilyen körülmények között nem lett volna szabad megtennie: megkockáztatni, hogy meglássák, amint lebukik és elrejt zik. Jason nem állt meg, de közben az új fejleményeken töprengett. Ki ez az ember? Hogyan akadtak a nyomára? S egyszeriben mindkét válasz olyannyira világosnak, olyannyira nyilvánvalónak t nt, hogy ostoba tökfilkónak érezte magát. Az Auberge du Coin portása! Carlos, mint mindig, most is alapos munkát végzett. Nyilván elemezte kudarca valamennyi részletét, s az egyik ilyen részlet a kudarcba fulladt akció idején szolgálatot teljesít éjjeli portás volt. Az ilyen ember nem állja a vizsgálatot, az esetleges fenyegetést; nem lehetett nehéz dolguk. Egy kés vagy pisztoly felvillantása b ségesen elegend volt. Az éjjeli portás remeg ajkáról nyilván csak úgy d lt a szó, s Carlos hadserege máris parancsot kapott, fésülje át az egész várost; minden kerületet övezetekre osztva vadászták a fekete Renault-t. Aprólékos, kellemetlenül fáradságos munka, de nem reménytelen vállalkozás, amit még meg is könnyített a kocsi vezet je, aki nem vette magának a fáradságot, hogy kicserélje a rendszámtáblát. Vajon mióta figyelik már éjjel-nappal a garázst? Hányan lehetnek? A parkolóházban meg odakint? Mikorra várható az er sítés? S vajon Carlos is eljön? Mindezek a kérdések másodlagos fontosságúak voltak. Bourne tudta, hogy ki kell jutnia innen. A fekete Renault nélkül majd csak meglesz valahogy, de az, hogy ennek következtében egy csomó ismeretlen körülménnyel kell majd számolnia, végzetesnek bizonyulhat. Járm re lesz szüksége, méghozzá haladéktalanul. Nincs az a taxisof r, aki éjjel egykor elvinne egy idegent Rambouillet külvárosába, a temet höz; arra meg nem hagyatkozhat, hogy esetleg sikerül kocsit lopnia az utcán. Megállt, cigarettát és gyufát vett el a zsebéb l, majd gyufát gyújtott, és tenyerével elfedve a lángot oldalt hajtotta a fejét. Szeme sarkából észrevett egy árnyat - egy szögletes, zömök árnyat; a férfi ismét alábukott, ezúttal egy Bourne-hoz már közelebb álló kocsi mögé. Jason gyorsan lekuporodott, balra vetette magát, azután két szomszédos kocsi között kiugrott az átjáróba, tenyerével fékezte az esését - mindezt tökéletesen zajtalanul. Négykézláb megkerülte egy t le jobbra álló kocsi hátsó kerekeit, keze-lába sebesen, zajtalanul mozgott, és akár egy hálóján végigrohanó pók, végigkúszott a járm vek közötti keskeny úton. Most már a megfigyel háta mögé került; térdre emelkedett, arcát a sima fémfelületekhez szorítva óvatoskodott el bbre, s végül belesett egy fényszóró el tti, kis szabad térségre. Most már jól látta a kiegyenesed , köpcös férfit. Szemmel láthatóan zavarban volt, mert néhány tétova lépést tett a Renault felé; mélyen el rehajolt és hunyorítva próbált benézni a szélvéd mögé. De amit látott, az csak fokozta a rémületét: senki nem volt a kocsiban. Nagyot nyelt, hangosan szívta be a leveg t, mintegy a menekülést latolgatva. Tudta, hogy átejtették, és esze ágában sem volt bevárni a következményeket, ami még valamit elárult Bourne-nak. A férfit felvilágosították, kiféle-miféle a Renault vezet je, mennyire veszedelmes ellenfél. A férfi a kijárati lámpa felé rohant. Most. Jason fölpattant, egyenest átvágott a kocsik között, utolérte a futó férfit, hátulról rávetette magát és lerántotta a betonpadlóra. Karkulcsba fogta a férfi vastag nyakát, túlméretezett fejét a padlóba verte, és bal kezének ujjait a szemgödrébe nyomta. - Pontosan öt másodperced van, hogy megmondjad, ki van odakint - mondta franciául, s eszébe jutott egy másik francia eltorzult arca egy zürichi felvonóban. Akkor is vártak kint cinkosok, akik meg akarták ölni a Bahnhofstrassén. Mondd! Azonnal! - Egy ember, egyetlen ember, ez minden! Bourne szorított egyet a férfi nyakán, s ujjait mélyebben a szemgödrébe süllyesztette. - Hol?
- Egy kocsiban - válaszolta a férfi. - Az utca túloldalán parkol. Jaj, istenem, megfojt! Kinyomja a szememet! - Még nem. De majd megtudod azt is, milyen az, ha mindkett t megteszem. Milyen kocsiban van? - Külföldiben. Nem tudom. Azt hiszem, olaszban. Vagy amerikaiban. Nem tudom. Kérem! A szemem! - A kocsi színét! - Sötét! Zöld, kék, nagyon sötét. Jaj, istenem! - Carlos embere vagy, igaz? - Kicsodáé? Jason ismét szorított egyet, és megnyomta a férfi szemét. - Hallottad? Carlos embere vagy? - Nem ismerek semmilyen Carlost! Egy embernek kellett volna telefonálnunk, itt van a telefonszáma. Csak ennyi volt a dolgunk. - Fölhívtátok? - A férfi nem válaszolt. Bourne mélyebbre nyomta az ujjait. - Ki vele! - Igen. Nem tehettem mást. - Mikor? - Néhány perce. A rámpán lev nyilvános telefonról. Jaj, istenem! Nem látok. - Dehogynem látsz. Gyerünk, fölállni! - Jason elengedte, azután talpra rántotta a férfit. - Menj a kocsihoz. Szedd a lábad! - Az álló kocsik között a Renault oldalához taszigálta. A férfi hátrafordult, kétségbeesetten tiltakozott. - Hallottad, mit mondtam! Igyekezz! - ordított rá Jason. - Alig pár frankot kapok. - Most legalább megdolgozhatsz érte! - Bourne ismét a Renault felé lökte a férfit. Néhány pillanat múlva a fekete kis Renault már kanyarodott is egy üvegfülke felé, amelyben parkoló r ült a kasszagép mögött. Jason a hátsó ülésen kuporgott, pisztolyát a férfi fölhorzsolt tarkójára szorította. Egy bankót és a dátumozott parkolójegyét kinyújtotta az ablakon, az r mindkett t elvette. - Hajts! - parancsolta Bourne. - És pontosan azt tedd, amit mondtam! A férfi gázt adott és a Renault kirobogott a kijáraton. Az utcára érve, csikorgó kerekekkel teljes fordulatot csinált, és hirtelen megállt egy sötétzöld Chevrolet el tt. Kocsiajtó nyílt ki mögöttük, azután futó lábak dobogását hallották. - Jules? Mi van? Hogyhogy te vezetsz? - Egy alak t nt fel a nyitott ablak el tt. Bourne fölemelte automata pisztolyát, és csövét a férfi arcára szegezte. - Két lépést hátra! - mondta franciául. - Ne többet, csak kett t. Azután megállsz. - Meglegyintette a Jules nev férfi fejét. - Kifelé! Lassan. - Nekünk csak követnünk kellett volna magát - tiltakozott Jules, és kilépett az utcára. - Követnünk kellett volna magát és jelentést írni, merre jár. - Ennél többet is fogtok csinálni - mondta Bourne. is kiszállt a Renault-ból, magával vitte párizsi autótérképét. - Ti lesztek a sof rjeim. Egy darabig. Befelé mindketten a kocsitokba! Amikor öt mérföldre értek Párizstól és Chevreuse felé közeledtek, kiparancsolta a két férfit a kocsiból. Rosszul megvilágított, sötét, harmadrend országúton voltak. Az utolsó két kilométeres útszakaszon egyetlen áruház, épület, ház vagy út menti telefonfülke mellett sem hajtottak el. - Milyen telefonszámot kellett fölhívnod? - förmedt rá Jason Jules-re. - Ne hazudj, mert megbánod. Jules megadta a számot. Bourne bólintott és beült a Chevrolet kormánya mögé. A kopottas felölt j öreg férfi a sötét, üres bokszban kuporgott, a falitelefon mellett. A kisvendégl zárva volt, egy barátja - a régi szép id kb l - engedte be szívességb l. Újra meg újra a falon függ készülékre pillantott, azon t n dve, mikor cseng már. Tudta, csak id kérdése az egész, s ha majd csöng, utána is telefonál valahová és aztán újra visszatérnek a régi szép id k, most már örökké. lesz Párizsban az egyetlen összeköt Carloshoz. A hír suttogva terjed majd a többi vénember között, t pedig ismét köztisztelet övezi.
Éles csengetés hallatszott a telefon fel l, az üres vendégl falai fölfokozva verték vissza a hangot. A koldus kikászálódott a bokszból, a telefonhoz sietett, szíve várakozásteljesen, vadul dobogott. A megbeszélt jel volt. Caint sarokba szorították! A türelmes várakozás hosszú napjai csupán el játékul szolgáltak a pompás élet örömeihez. Leemelte a kagylót. - Igen? - Jules beszél! - kiáltotta egy izgatott hang. Az öregember arca hamuszürkévé vált, mellkasában olyan hangosan kezdett verni a szíve, hogy alig értette a kagylóban elhangzó szörny ségeket. De így is eleget hallott. Tudta, hogy neki befellegzett. Az egész testét rázó remegéshez mintha robbanások társultak volna a testében. Leveg után kapkodott, de csak fehér villanásokat látott és fülsiketít robajok törtek a gyomrából a feje felé. A földre hanyatlott, a telefonzsinór megfeszült, a kagylót még mindig a kezében szorongatta. Rámeredt az iszonyú készülékre, amelyb l azok a szörny séges szavak elhangzottak. Mit csináljon? Az isten szerelmére, mit csináljon most? Bourne végigment a sírok között vezet ösvényen, közben igyekezett olyan szabadon járatni az agyát, ahogyan azt valamikor Washburn parancsolta neki Port Noirban. Ha valaha szintének kell lennie, hát most eljött az ideje; a Treadstone küldöttével okvetlenül meg kell értetnie magát. Nagy er feszítéssel próbálta valahogy értelmezni a feledésbe merült emlékeket, értelmet találni a figyelmeztetés nélkül rátör képekben. Nem szegett meg semmiféle megállapodást a Treadstonenal; nem fordult meg, nem lett áruló, nem szökött meg... Nyomorék, beteg ember lett - ilyen egyszer a dolog. Meg kell találnia a Treadstone emberét. Itt lesz valahol a bekerített örök csend birodalmában; de hol? Vajon hová várja t? Jason jóval egy óra el tt érkezett a temet höz, a Chevrolet sokkal gyorsabb kocsi volt a lerobbant Renault-nál. Behajtott a kapun, megtett még pár száz métert az úton, azután az út szélére parkolt, ügyelve, hogy ne álljon felt n helyen. Amikor visszaindult a kapuhoz, esni kezdett. Hideg, márciusi, vékony szálú es volt, legalább kicsit megtörte a csöndet. Elhaladt egy sírcsoport el tt, amelyet alacsony vaskorlát vett körül; a térség közepén több méter magas alabástromkereszt magasodott. Egy pillanatra megállt a kereszt el tt. Járt volna már itt? Vajon a távolban újabb ajtó nyílik meg el tte? Vagy csak kétségbeesetten próbál rábukkanni egyre? S azután átvillant a fején: nem ez a sajátosan elrendezett sírk csoport volt az, nem a magas alabástromkereszt, még csak nem is az alacsony vaskorlát. Az es volt az. Hirtelen esni kezdett. Egy nyitott sír körül rengeteg feketébe öltözött gyászoló, kinyíló eserny k kattanása. Két férfi közeledik egymás felé, összeér az eserny jük, rövid, halk bocsánatkérések, s közben egy hosszú, barna boríték észrevétlenül kézb l kézbe, zsebb l zsebbe vándorol. S volt még valami. Egy kép által felidézett újabb kép, mintegy önmagát táplálva - alig néhány perce látta. Es víz patakzik le a fehér márványon; nem szemerkél es , hanem felh szakadás, a csillogó fehér felületen doboló zápor... és oszlopok... körös-körül oszlopsorok, egy ókori m emlék miniat r másolata. A domb túloldalán, igen, a kapu közelében. Fehér mauzóleum, valaki a Parthenon kicsinyített mását építette meg. Nem egészen öt perce, hogy elment mellette, ránézett, de nem látta. Ott tört rá valamikor a zápor, ott ért össze két eserny , ott cserélt gazdát a boríték. Gyors pillantást vetett órájának foszforeszkáló mutatójára. Tizennégy perccel múlt egy; futva indult vissza az ösvényen. Még mindig túl korán ért oda; maradt ideje, hogy megláthassa egy kocsi fényszóróját vagy egy gyufa fellobbanó lángját, vagy... Egy zseblámpa fénycsóvája. Ott volt a domb lábánál, fel-alá mozgott, szüntelenül visszalendült a kapu felé, mintha az, aki a zseblámpát fogja, aggódna, hogy valaki esetleg megjelenhet abból az irányból. Bourne szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a sírok és a márvány emlékm vek között odarohanjon, és torka szakadtából ordítani kezdjen:
Itt vagyok! Én vagyok az. Megértettem az üzenetedet. Visszajöttem. Olyan sok mindent kell elmondanom neked... és olyan sok minden van, amit neked kell elmondanod nekem! De nem kiáltott fel és nem rohant. Tudta, hogy mindenekfölött önuralomra van szüksége, éppen azért, mert az, ami gyötri, olyannyira fékezhetetlen. Tökéletesen világos elméj nek kell látszania épelméj nek, emlékezete korlátai között. Elindult lefelé a dombról a szemerkél , hideg es ben, s arra gondolt, bárcsak a stressz hatására a zseblámpa fénysugarát is ismer snek érezte volna. A zseblámpa! Valami nem volt rendjén a t le vagy kétszáz méterre villanó fénysugár körül. A zseblámpát fogó kéz rövid, függ leges mozdulatokat tett, mintha... mintha a zseblámpa gazdája nyomatékosan magyarázna valamit egy másik embernek. Így is volt. Jason lekuporodott, er sen figyelt. Aztán szinte hason kúszva lopakodott el re. Néhány másodperc alatt vagy húsz-harminc métert tett meg, s közben nem vette le a szemét a fénysugárról. Most már jobban látott; megállt, feszülten figyelt. Két férfi állt odalent, az egyik a zseblámpát fogta, a másiknak rövid csöv puska volt a kezében. Bourne nagyon is jól ismerte a vastag acélból készült fegyvert: ha ebb l tíz méteres távolságon belülr l rál nek valakire, a lövedék valósággal széttépi az illet t. Roppant sajátos fegyver egy Washingtonból ideküldött információs tiszt kezében. A fénycsóva most a fehér mauzóleum egyik oldalára hullott; a fegyvert tartó alak gyorsan a sír mögé húzódott, s egy oszlop mögé lapult; alig pár méterre a zseblámpát tartó férfitól. Jasonnak nem volt min töprengenie, tudta, mit kell tennie. Ha van valamiféle magyarázat a halálos fegyverre, az pillanatnyilag érdektelen; csak azt tudta, hogy ebb l a fegyverb l rá nem fognak l ni. Letérdelt, fölmérte a távolságot, körülnézett, menedéket keresett rejt zésre is, védelemre is. Azután elindult, közben letörölte arcáról az es cseppeket, s megtapogatta az övébe dugott pisztolyt, bár tudta, hogy nem használhatja. Sírk t l sírk ig, szobortól szoborig osont, egyre jobbra tartott, majd fokozatosan irányt váltott balra, amíg szinte teljes félkört írt le. Öt méterre közelítette meg a mauzóleumot; a gyilkos fegyvert markoló férfi a bal oldali sarokoszlopnál állt, az es el l a kicsiny oszlopcsarnok védelmébe húzódott. Úgy simogatta a fegyverét, mintha valami szexuális tárgy lenne, felpattintotta a tárát, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy belenézzen. Szinte obszcén mozdulattal simított végig tenyerével a lövedékeken. Most. Bourne kikúszott a sírk mögül, kezével és térdével lökte magát el re a nedves füvön, amíg két méterre meg nem közelítette a férfit. Ekkor felpattant, mint egy néma, gyilkos párduc, egyik kezével a fegyver csövét ragadta meg, a másikkal a férfi fejét; a csövet ballal szorította, jobb kezével a férfi hajába markolt. A férfi feje hátracsuklott, nyaka megfeszült, egyetlen hang sem jött ki a torkán. Bourne olyan er vel verte a fejét a fehér márványhoz, hogy az ezt követ halk hörgés legalábbis súlyos agyrázkódásra utalt. A férfi teste elernyedt. Jason a falnak támasztotta, majd hagyta, hogy az eszméletlen test némán a földre csússzon az oszlopok közé. Átkutatta a férfit, kiemelt a zakójába varrt b rtokból egy 357-es automata Magnumot, az övére csatolt tartóból egy borotvaéles t rt, egy bokára er sített tokból pedig egy kis 22-es pisztolyt. A kormányszervek alkalmazottainál egyik fegyver sem volt rendszeresítve; bérgyilkos volt, valóságos eleven fegyvertár. Törd el az ujjait - visszhangoztak Bourne agyában a szavak; a Steppdeckstrasséból kirobogó nagy, négyajtós kocsiban hallotta ezt a mondatot az aranykeretes szemüveges férfi szájából. E kegyetlenségnek megvolt a maga logikája. Jason elkapta a férfi jobb kezét, és addig hajlította vissza az ujjakat, amíg meg nem hallotta a roppanásokat; ugyanezt megismételte a bal kézzel, közben könyökét belenyomta a férfi szájába. Az es koppanásán kívül nem hallatszott semmi zaj. A férfi most már egyik kezét sem használhatta sem fegyver kezelésére, sem fegyverként; Bourne valamennyi gyilkolószerszámot messze belökte a sötét árnyékba. Fölállt és óvatosan kikémlelt az oszlop mögül. A Treadstone tisztje egyenesen maga elé a földre irányította a fénycsóvát. Szokványos jelzés volt. Így irányították az eltévedt madarat. Persze mást is jelenthetett - néhány perc és elválik. A férfi a kapu felé fordult, egy tétova lépést tett, mintha hallott volna valamit; Bourne csak most vette észre a sétabotot, és hogy a férfi sántít. A Treadstone
Hetvenegy információs tisztje nyomorék volt... Akárcsak jómaga. Jason visszasietett az els sírk höz, beugrott mögéje, azután kikémlelt a márványperem mögül. A Treadstone küldötte még mindig feszülten figyelte a kaput. Bourne az órájára pillantott: egy óra huszonhét volt. Maradt tehát még ideje. Ellökte magát a sírk t l, a földön kúszott, amíg látótávolságon kívül nem ért, azután fölállt és futva elindult; visszafelé tette meg a félkörívet a domb tetejére. Egy pillanatig megállt, megvárta, amíg légzése és szívverése nagyjából ismét normálissá vált, azután a zsebébe nyúlt és el vett egy doboz gyufát. Tenyerével elfedve az es el l, el vett és meggyújtott egy gyufaszálat. - Treadstone? - kérdezte hangosan, hogy a domb lábáig is elhallatsszon. - Delta? Cain az Charlie, és Delta az Cain. Mért használja a Treadstone küldötte a Delta nevet a Cain helyett? Deltának semmi köze sem volt a Treadstone-hoz, a Medúzával együtt is elt nt. Jason elindult lefelé a dombról, a hideg es az arcát verte, kezével ösztönösen a zakója alá nyúlt és megfogta az övébe dugott automata pisztolyt. Kilépett a fehér mauzóleum el tti pázsitcsíkra. A Treadstone embere bicegve indult feléje, majd megállt és fölemelte zseblámpáját; Bourne hunyorogni kezdett az éles fényben. Elfordította a fejét. - Rég nem találkoztunk - szólalt meg a nyomorék tiszt és lejjebb engedte a zseblámpáját. Conklin a nevem, amennyiben elfelejtetted volna. - Köszönöm. Elfelejtettem. S ez csak egyike azoknak a dolgoknak. - Milyen dolgoknak? - Amelyeket elfelejtettem. - De azért emlékeztél a helyre. Gondoltam, hogy emlékezni fogsz. Olvastam Abbott följegyzéseit; itt találkoztatok utoljára, itt történt az utolsó szállítmány átadása. Valami miniszter temetésén, igaz? - Nem tudom. Legel ször is err l kell beszélnünk. Több mint hat hónapja nem hallottatok fel lem. Van rá magyarázat. - Valóban? Halljuk. - A legegyszer bben úgy fogalmazhatom, hogy megsebesültem, lel ttek, és a seb következményeként súlyos... zavarok következtek be. A tájékozódási képességben beállt zavar, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. - Jól hangzik. Mit jelent? - Emlékezetkiesésem volt. Totális. Hónapokat töltöttem egy földközi-tengeri szigeten, Marseille-t l délre; s azt sem tudom, ki vagyok, vagy hogy honnan jöttem. Van ott egy orvos, egy Washburn nev angol, az készített orvosi feljegyzéseket rólam. Igazolhatja, amit mondok. - Efel l bizonyos vagyok - bólintott Conklin. S fogadni mernék, hogy ezek a feljegyzések vaskos kötetekre rúgnak. A keserves úristenit, eleget fizettél érte! - Hogy érted ezt? - Mi is vezetünk feljegyzéseket. Egy zürichi bank f tisztvisel je, aki azt hitte, hogy a Treadstone teszi próbára, másfél millió svájci frankot utalt át Marseille-be, s a címzett kinyomozhatatlan. Köszönöm, hogy megadtad nekünk a nevét. - Ez is hozzátartozik mindahhoz, amit meg kell értened. Nem voltam magamnál. Megmentette az életemet, rakott ismét össze. Amikor odavittek hozzá, inkább halott voltam, mint él . - S ezért úgy döntöttél, hogy nagyjából egymillió dollár megfelel kis tiszteletdíj, igaz? A hálás Treadstone költségvetéséb l. - Már mondtam, hogy nem tudtam. Számomra a Treadstone nem létezett, sok tekintetben még most sem létezik. Megfeledkeztem róla. - Persze, elvesztetted az emlékez tehetségedet. Hogy is mondtad? A tájékozódási képességedben beállt zavar? - Igen, de nem ez a legpontosabb kifejezés rá. A helyes meghatározás: emlékezetkiesés. - Maradjunk a tájékozódási képességedben beállt zavarnál. Úgy t nik ugyanis, hogy mindennek ellenére nyílegyenesen Zürichbe tájékozódtál, egyenest a Gemeinschafthoz. - A csíp m fölött volt egy sebészetileg beültetett negatív.
- Hát persze, te ragaszkodtál hozzá. Néhányan föl is fogtuk, miért. Ennél jobb biztosítékod nem lehetett. - Fogalmam sincs, mir l beszélsz. Képtelen vagy megérteni? - Nem, dehogy. Megtaláltad a negatívot, amelyen csak egy szám volt, és nyomban fölvetted a Jason Bourne nevet. - Nem így történt! Úgy t nt, mindennap többet tudok meg, apránként, s mindig elképedtem azon, amit megtudtam. Egy szállodaportás Bourne-nak szólított; a Jason nevet csak akkor tudtam meg, amikor elmentem a bankba. - Ahol is pontosan tudtad, mit kell tenned vetette közbe Conklin. - Egy pillanatig sem haboztál. Bementél, kijöttél, és elrepült négymillió. - Washburn mondta meg, hogy mit kell tennem! - S azután megjelent egy n , aki csodálatos véletlen folytán pénzügyi zseni, és fölvilágosított róla, hogyan csaphatod meg a maradék összeget. De még ezt megel z en elintézted Chernakot a Löwenstrassén, és még három másikat is, akiket mi nem ismertünk, de a fejünk rá, hogy k ismertek téged. Itt, Párizsban pedig még egyet lel ttél, egy bank pénzszállító kocsijában. Egy további b ntárs? Minden nyomot eltüntettél; minden istenverte nyomot. Amíg már csak egyetlen dolog volt hátra. S végül azt is megtetted; te rohadt gazember! - Lennél szíves végighallgatni? Azok mind megakartak ölni engem; már Marseille óta a nyomomban voltak. Egyébként, isten látja a lelkemet, fogalmam sincs, mir l beszélsz. Néha eszembe jutnak dolgok: arcok, utcák, épületek; néha csak képek, amelyeket nem tudok elhelyezni, csak azt tudom, jelentenek valamit, de nem tudom semmihez sem kapcsolni ket. És nevek. Nevek jutnak az eszembe, de nincsenek hozzá arcot. Az Isten verje meg, amnéziás vagyok! Ez az igazság! - S lehetséges, hogy az egyik ilyen név Carlos lenne? - Igen, és ezt te is tudod. Éppen err l van szó; te sokkal többet tudsz róla, mint én. Ezernyi adatot tudok fölsorolni Carlosról, de nem tudom, hogy miért. Egy férfi, aki most már úton van Ázsia felé, azt mondta nekem, hogy megállapodást kötöttem a Treadstone-nal. Ez az ember Carlosszal dolgozott. Azt mondta, Carlos mindent tud, hogy Carlos el fog kapni engem, meg, hogy ti azt terjesztitek, hogy áruló lettem. Nem értette a stratégiát, én pedig nem tudtam neki magyarázattal szolgálni. Ti azt hittétek, hogy megfordultam, mert nem hallottatok rólam, én pedig nem tudtam kapcsolatot teremteni veletek, mert fogalmam sem volt, hogy kik vagytok. Még most sem tudom, hogy ki vagy! - Gondolom, azt sem, hogy ki a Szerzetes. - De igen, igen... a Szerzetes. Abbott volt a neve. - Nagyon helyes. S a Jachthajós? Bizonyára emlékszel a Jachthajósra. Meg a feleségére. - Nevekre. Igen, a nevekre. De az arcokra nem. - Elliot Stevens? - Semmi. - Vagy... Gordon Webb. - Conklin egészen halkan ejtette ki a nevet. - Micsoda? - Bourne ütést érzett a mellkasában, azután a halántékán át szúró, éles fájdalom hasított a szemébe. T z van a szemében! T z! Robbanások és sötétség, sivító szél és fájdalom... Aknat z Delta! Föladni, föladni! A parancs szerint fog cselekedni. Feladni! - Gordon...? - Jason meghallotta a saját hangját, de valahonnan messzir l, egy távoli szélvihar zúgásán át. Lehunyta a szemét, amely izzó t zként égett, s megkísérelte szétoszlatni a ködöt. Amikor ismét kinyitotta a szemét, csöppet sem lep dött meg azon, hogy Conklin pisztolya egyenesen a fejének irányul. - Nem tudom, hogyan csináltad, de megcsináltad. Az egyetlen dolgot, ami még hátra volt, megtetted. Visszamentél New Yorkba és eltetted ket láb alól, mindegyiküket. Lemészároltad ket, te rohadt gazember! Istenemre mondom, bárcsak visszavihetnélek, hogy lássalak a villamosszékbe
szíjazva, de nem tehetem, így azután megteszem azt, ami majdnem ilyen jó. Saját kez leg intézlek el. - Hónapok óta nem voltam New Yorkban. Korábban lehet, nem tudom, de egy fél éve biztos nem jártam ott. - Hazudsz! Miért nem csináltad igazán alaposan? Miért nem úgy id zítetted az istenverte mutatványodat, hogy mindjárt a temetésekre is elmehess? A Szerzetest alig néhány napja temettük, sok régi barátoddal találkozhattál volna. Meg a testvéred! Szentséges úristen! Végigtámogathattad volna a feleségét a templomban. Talán még a búcsúbeszédet is te tarthattad volna, ez lett volna az igazi! Legalább mondjál néhány jó szót a testvéredr l, akit megöltél. - A testvérem?... Hagyd abba! Az isten szerelmére, hagyd abba! - Miért hagynám abba? Cain él! Mi alkottuk meg, de életre kelt! - Nem vagyok Cain! Cain sohasem létezett! Én sohasem léteztem! - Szóval mégiscsak tudod! Rohadt gazember! - Tedd el azt a pisztolyt. Mondom, rakd el! - Szó sem lehet róla. Megesküdtem, hogy két percet adok neked, mert kíváncsi voltam, mivel állsz el . Nos, megtudtam; b zlik az egész. Ki hatalmazott fel erre? Valamennyiünket érnek veszteségek, ez hozzátartozik a szakmához, és ha nem tetszik ez az istenverte ipar, hát kiszállsz. Ha nincs más kiút, az ember lekopik; azt hittem, ezt tetted, és hajlandó lettem volna napirendre térni a dolog fölött, meggy zni a többieket, hogy hagyjanak lekopni! De nem, te visszajöttél és ellenünk fordítottad a fegyveredet. - Nem! Ez nem igaz! - Próbáld ezt bemesélni a laboratóriumi szakembereknek, akiknek nyolc üvegcserepük van, két ujjlenyomattal. A jobb kéz nagyujjáról és mutatóujjáról. Ott jártál és lemészároltál öt embert. Tökéletes rendezés. Lejáratott stratégia. A Treadstone kudarcot vallott, te pedig elsétálsz, mint aki jól végezte a dolgát. - Nem, tévedsz! Carlos volt az. Nem én, hanem Carlos! Ha valóban az történt a Hetvenegyedik utcában, amit mondasz, akkor követte el! tud mindenr l. Egy el kel villa a Hetvenegyedik utcában. Százharminckilences szám. Ismerik a címet! Conklin bólintott, szeme elhomályosult, még a gyér fényben, az es n át is látszott a pillantásán, mennyire megveti Bourne-t. - Tökéletes - mondta lassan. - A stratégia legf bb mozgatója szétrobbantja az egészet, méghozzá úgy, hogy egyezségre lép a célpontjával. Mennyi a zsákmányod a négymillión kívül? Carlos sértetlenséget biztosít neked a saját különbejáratú üldözésével szemben? Pompás pár vagytok ti ketten! - Ez rültség! - És pontos - fejezte be a Treadstone embere. - Az egész világon csak kilencen ismerték ezt a címet a múlt pénteken fél nyolcig. Hármukat megölték, s mi vagyunk a másik négy. Ha Carlos megtudta a címet, egyetlen ember lehet csak, aki elárulta neki. Te. - Hogyan tehettem volna? Nem is tudtam róla. Még most sem tudom! - Az el bb vallottad be, hogy tudod. - Conklin bal kezével megmarkolta a botot, mintha a lövés el tt így akarná szilárdabban megvetni a nyomorék lábát. - Ne! - kiáltott fel Bourne, de tudta, hogy minden könyörgés hiábavaló, ezért még el sem hangzott a kiáltása, máris balra vetette el magát, jobb lábbal ugyanakkor a pisztolyt fogó csuklóba rúgott. Cse-szah! - visszhangzott néma kiáltásként fejében az ismeretlen szó. Conklin hanyatt esett, vadul lövöldözött a leveg be, lába beleakadt a botjába. Jason rávetette magát, bal lábbal belerúgott a fegyverbe; a pisztoly kirepült Conklin kezéb l. Conklin gurulni kezdett a földön, szemét a mauzóleum távoli oszlopaira függesztette, várva a fegyverropogást, amely cafatokká tépné a támadóját. Semmi! A Treadstone tisztje ismét hemperg zni kezdett, ezúttal jobb felé; arca eltorzult, rémült szeme kimeredt... Még valaki volt ott!
Bourne lekuporodott és rézsút hátravetette magát. Gyors egymásutánban négy pisztolylövés dörrent. Villámgyorsan oldalt gurult, s közben kirántotta övéb l az automata fegyvert. Megpillantotta az es függönyön át a férfit, akinek alakja egy sírk fölé emelkedett. Kétszer tüzelt, a férfi összerogyott. Pár lépésre t le Conklin a nedves füvön vonaglott, mindkét kezével kétségbeesetten tapogatózva kereste a pisztolyt. Bourne fölugrott, odarohant a Treadstone küldöttéhez, letérdelt Conklin mellé, egyik kezével belemarkolt a nedves hajába, a másikkal a fejének szegezte az automata pisztoly csövét. A mauzóleum széls oszlopai fel l elnyújtott, fülhasogató ordítás harsant föl, egyre er sbödött, mind hátborzongatóbbá vált, azután egyszeriben elhalt. - Ez a bérgyilkosod volt - mondta Jason és oldalt rántotta Conklin fejét. - A Treadstone nagyon furcsa alakokat alkalmaz. Ki volt a másik? Melyik börtönb l engedték szabadon erre a feladatra? - Tisztességesebb ember, mint amilyen te valaha is voltál - felelte fojtott hangon Conklin; az es cseppek megcsillantak az arcán, amelyet a földre hullott zseblámpa fénye világított meg, alig kétméternyi távolságból. - Mindegyik tisztességesebb. Mindannyian vesztettek annyit, mint te, de mégsem lettek árulók. Rájuk számíthatunk! - Bármit mondok, nem hiszel nekem. Mert nem akarsz hinni nekem. - Mert tudom, mi vagy és mit követtél el. S most újabb bizonyítékot szolgáltattál. Engem megölhetsz, de akkor is elkapnak. Te a legrosszabb fajta vagy, mert valami egészen különleges embernek képzeled magad. Mindig is azt hitted magadról. Láttalak Phnom Penh után, ott mindenki vereséget szenvedett, de mit tör dtél te azzal. Csak te, csakis te számítottál! Azután meg a Medúzában is! Delta számára nem létezett szabályzat! Csak arra vágyott, hogy ölhessen. S éppen ez az a fajta, amelyik áruló lesz. Én is vereséget szenvedtem, mégsem lettem áruló. Én nem fordultam meg! Gyerünk! Ölj meg! Aztán mehetsz vissza Carloshoz. De ha én nem érhetem haza, odaát tudni fogják, mi történt. A nyomodban lesznek, nem adják fel, amíg el nem kapnak. Gyerünk! L jél! Conklin ordított, de Bourne alig hallotta. Két szó jutott csak el a tudatáig, és a fájdalom pörölycsapásként zúdult a halántékára. Phnom Penh! Phnom Penh. Halál az égen, halál az égb l. A fiatalok, az egészen kicsinyek halála. Rikoltozó madarak, vijjogó motorok... és a dzsungel halálos b ze... és egy folyó. Ismét elhomályosult minden a szeme el tt, megint úgy érezte, lángok mardossák... A Treadstone emberének sikerült kiszabadítania magát Bourne alól. Nyomorék teste rémülten kúszott, kutató keze kapkodva tapogatta a nedves füvet. Jason hunyorgott, megkísérelt ismét összpontosítani. S egyszerre csak ösztönösen tudta, hogy céloznia és tüzelnie kell. Conklin ugyanis megtalálta és ráemelte a pisztolyát. Bourne azonban képtelen volt meghúzni a ravaszt, a földön jobbra ugrott, hemperegve gurult, kúszva igyekezett a mauzóleum márványoszlopai felé. Conklin vaktában tüzelt, képtelen volt megvetni a lábát és pontosan célozni. Egyszerre csak abbamaradt a tüzelés, Jason fölállt, arcát a sima, nedves k höz szorította. Pisztolyát el reszegezve kikémlelt; tudta, meg kell ölnie ezt az embert, mert az megölné t, megölné Marie-t, s mindkett jükre ráfogná, hogy Carlosnak dolgoztak. Conklin szánalmasan bicegett a kapu felé egyre-másra hátrafordult és lövésre emelte pisztolyát, miközben az úton parkoló kocsija felé igyekezett. Bourne célba vette, az irányzék közepén ott volt a nyomorék alakja. A másodperc egy töredéke s mindennek vége, treadstone-beli ellensége halott lesz, halálával ismét reményt meríthet, hiszen Washingtonban vannak még értelmes emberek. Képtelen volt megtenni; nem tudta rászánni magát, hogy meghúzza a ravaszt. Leengedte a pisztolyt, s tehetetlenül figyelte a márványoszlop mell l, amint Conklin beszáll a kocsijába. A kocsi! Vissza kell jutnia Párizsba. Van kiút. Igen, végig ott volt az orra el tt! Kopogtatott az ajtón, gondolatai száguldottak, elemezte a tényeket, egyre újabb ötletei támadtak, elvetette ket, de lassanként kibontakoztak a terv körvonalai. Marie fölismerte a kopogtatását és ajtót nyitott.
- Szent isten, hogy nézel ki! Mi történt? - Most erre nincs id - mondta Bourne, és a szoba túlsó végében álló telefonhoz sietett. Csapda volt. Meg vannak gy z dve róla, hogy megfordultam, hogy eladtam magam Carlosnak. - Micsoda? - Azt mondják, visszarepültem New Yorkba és megöltem öt embert... köztük az öcsémet. - Jason egy pillanatra lehunyta a szemét. - Volt egy testvérem... van egy testvérem. Nem tudom, képtelen vagyok most err l gondolkodni. - Egy percre sem hagytad el Párizst! Be is tudod bizonyítani! - Hogyan? Nyolc, tíz óra, csupán ennyire lett volna szükségem. S nyolc-tíz igazolatlan óra, nekik is csak erre van szükségük. Ki állna ki mellettem? - Én. Velem voltál. - Azt gondolják, te is benne vagy - mondta Bourne. Fölvette a kagylót és tárcsázott. - A lopásban, az árulásban, Port Noirban, az egész istenverte dologban. Besuszteroltak az én ügyembe. Carlos az egészet kitervelte az utolsó töredékes ujjlenyomatig. Úristen! Milyen remekül összerakta! - Mit csinálsz? Kit hívsz fel? - A vastartalékunkat, hát nem emlékszel? Az egyetlen tartalékunkat. Villiers-t. Villiers felesége. az. Elkapjuk, megtörjük, ha kell százszor is kínpadra feszítjük. De erre nem lesz szükség; nem fog harcolni, mert nem gy zhet... Az Isten verje meg, miért nem veszi föl a kagylót? - A titkos vonala a dolgozószobájában van. Hajnali három óra. Feltehet leg... - Fölvette! Tábornok? Maga beszél - Jason kénytelen volt megkérdezni, mert a vonal túlsó végén jelentkez hang sajátosan halkan szólt, de nem az álmából fölriasztott ember álmos hangja volt. - Úgy van, én vagyok az, ifjú barátom. Elnézést kérek a késedelemért. Odafenn voltam a feleségemnél. - Éppen miatta telefonálok. Lépnünk kell. Most azonnal. Riassza a francia titkosszolgálatot, az Interpolt és az amerikai nagykövetséget, de mondja meg nekik, hogy ne avatkozzanak be, amíg én nem találkoztam, nem beszéltem a feleségével. Beszélnem kell vele. - Nem hiszem, Mr. Bourne... Igen, ismerem a nevét, barátom. Ami azonban azt illeti, hogy beszélni kíván a feleségemmel, attól tartok, hogy ez lehetetlen. Ugyanis megöltem. 33. Jason a szállodai szoba falának szövetutánzatú tapétájára, a kopott anyagon értelmetlen, torz spirálokba egybefonódó, fakó mintákra meredt. - Miért? - kérdezte halkan. - Azt hittem, megérti, mir l van szó. - Megpróbáltam, barátom - mondta Villiers, s hangjában már sem harag, sem gyász nem érz dött. Isten látja lelkemet, megpróbáltam, de nem tudtam uralkodni magamon. Csak néztem rá... ott láttam mögötte a fiamat, akit az a vadállat, az gazdája és szeret je ölt meg. Az én kurvám másvalaki kurvája... a vadállat kurvája volt. Nem lehetett másként, s mint megtudtam, így is volt. Azt hiszem, meglátta a szememben a gyalázatot, isten tudja, valóban ott volt a pillantásomban. - A tábornok elhallgatott, fájdalmas volt visszagondolnia erre. - De nemcsak a gyalázatot látta a tekintetemben, hanem az igazságot is. Látta, hogy mindent tudok. Azt, hogy mi , mi volt az együtt eltöltött évek alatt. Végül megadtam neki azt a lehet séget, amelyet említettem magának. - Azt, hogy megölje magát? - Igen. Nem is volt nehéz. Az ágyaink között álló éjjeliszekrény fiókjában van egy pisztoly. A feleségem ott feküdt az ágyán, Goya Majája, gyönyör volt önteltségében, ahogyan nem vett rólam tudomást és gondolataiba mélyedt, ahogyan én is a magam gondolataival voltam elfoglalva. Kihúztam a fiókot, kivettem egy doboz gyufát, azután visszamentem a székemhez és a pipámhoz; nyitva hagytam a fiókot, a pisztoly agya jól látszott, nem lehetett nem észrevenni. Gondolom, az, hogy csöndben voltam, meg hogy képtelen voltam levenni róla a szemem, ez késztette arra, hogy
egyáltalán tudomásul vegye a jelenlétemet. A feszültség annyira megn tt közöttünk az utóbbi id ben, hogy elég volt egy szó, s átszakadtak a zsilipek, és akkor, isten ne vegye a b nömül, kimondtam azt a szót. Hallottam, amint megkérdezem: miért tetted? azután hosszan vádoltam, kurvának neveztem, kurvának, aki megölte a fiamat. Hosszan nézett rám, csak egyszer vette le a szemét rólam, amikor pillantása a nyitott fiókra és a pisztolyra... és a telefonra tévedt. Fölálltam, a pipám parazsa vörösen izzott... Akkor felült, két kézzel a nyitott fiókba nyúlt és kivette a pisztolyt. Nem gátoltam meg benne, ehelyett az szájából kellett meghallanom a szavakat, az én ítéletemet... és a sajátját is. Amit hallottam, magammal viszem a sírba, hogy megmentsem a saját magam és a fiam becsületét. Nem tesszük ki magunkat azok megvetésének, akik nálunk kevesebbet áldoztak. Soha. - Tábornok... - Bourne a fejét rázta, képtelen volt tisztán gondolkodni; tudta, néhány másodpercnyi id t kell nyernie, hogy rendezze a gondolatait. - Tábornok, mi történt? A felesége megmondta magának a nevemet. Hogyan történt? Ezt el kell mondania nekem. Nagyon kérem. - Szíves örömest. Azt mondta, maga egy jelentéktelen kis gengszter, aki egy óriás nyomdokaiba akar lépni. S hogy maga egy Zürichb l szalajtott tolvaj, akit a saját társai is kitaszítottak. - Megmondta, kik voltak azok az emberek? - Ha meg is mondta, nem hallottam. Vak és süket voltam, nem tudtam fékezni a dühömet. De t lem nem kell tartania. Lezárult ez a fejezet, az életem véget ért egy telefonhívással. - Nem! - kiáltotta Jason. - Ne tegye! Most ne. - Nem tehetek mást. - Kérem. Ne elégedjék meg Carlos kurvájával. Kapja el Carlost! Csalja t rbe Carlost! - Még hogy gyalázatot hozzak a nevemre, amiért azzal a kurvával aludtam? Amiért dróton rángatott annak az állatnak a ringyója? - Az isten verje meg magát, hát a fiával mi történt? Gondoljon az öt dinamitrúdra! - Hagyja t békében. Hagyjon engem is békében. Vége. - Nincs vége! Hallgasson meg! Adjon egy pillanatot, csak ennyit kérek. - Jason szeme el tt, vad iramban száguldó képek villantak fel, egymásra tolulva, összekeveredve, egymást kiszorítva. De ezeknek a képeknek értelmük volt. Céljuk. Érezte Marie kezét, amint er sen szorította a karját, mintegy a valóság cölöpéhez horgonyozva a testét. - Hallotta valaki a lövést? - Nem volt lövés. Napjainkban félreértik a kegyelemdöfés eredeti jelentését. Coup de grace... Én az eredeti értelméhez ragaszkodom: enyhíteni egy sebesült bajtárs vagy egy tiszteletet érdeml ellenség szenvedését. De egy kurvának nem jár kegyelemdöfés. - Hogy érti ezt? Azt mondta, megölte. - Megfojtottam. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, amikor utolsót lélegzett. - De hát magára fogta a pisztolyt... - Semmit sem ér, ha valakinek izzik a szeme a pipából kiröppen parázstól. Most már nem számit... akár gy zhetett is volna. - Gy zött, ha maga most megtorpan! Hát képtelen ezt megérteni? Carlos gy z! A felesége megtörte magát! S magának nem volt több esze, mint hogy megfojtsa! Maga beszél megvetésr l? Csak magának köszönheti, ha nem marad semmi más, tényleg csak a megvetés! - Miért makacskodik, Monsieur Bourne? - kérdezte fakó hangon Villiers. - Nem fogadok el sem magától, sem mástól könyöradományt, hagyjon végre békében. Elfogadom a tényeket. Semmire nem megy velem. - Dehogynem, csak hallgasson meg! Kapja el Carlost, csalja t rbe Carlost! Hányszor kell még megismételnem? Hiszen valójában t akarja elkapni! Vele kell kiegyenlítenie a számlát. S nekem is rá van szükségem! Nélküle végem van. Végünk van. Az isten szerelmére, figyeljen már rám! - Szívesen segítenék magának, de nem látok rá módot. Vagy ha úgy tetszik, kevés hozzá az akarater m.
- De van rá mód. - A képek kitisztultak. Bourne tudta már, hol tart, merre halad. A képek jelentése és célja összekapcsolódott. - Fordítsa meg a csapdát. Ne nyúljon semmihez, egyszer en csak sétáljon el és hagyjon mindent a helyén. - Nem értem. Hogyan tehetném ezt meg? - Nem maga ölte meg a feleségét! Én öltem meg! - Jason! - sikoltott fel Marie és belekapaszkodott a karjába. - Tudom, mit teszek - mondta Bourne. - Most el ször tényleg tudom, hogy mit teszek. Furcsa, de úgy t nik, mintha már kezdett l fogva tudtam. A Parc Monceau csöndes, az utca kihalt volt; csak néhány kapulámpa hunyorgott a hideg, ködszitálásszer es ben; az utca két oldalán sorakozó; szépen karbantartott, drága villák valamennyi ablaka sötét volt, kivéve André Francois Villiersnek, a legendás ellenállónak és algériai parancsnoknak, a francia nemzetgy lés tagjának... a feleséggyilkosnak a házát. A bejárat fölötti és az attól balra lev , utcára nyíló ablakokban gyenge, homályos fény látszott. Ez volt a hálószoba, ahol a ház ura megölte a ház úrn jét, ahol egy emlékeit l gyötört öreg katona megfojtotta egy hivatásos gyilkos kurváját. Villiers semmihez sem adta a beleegyezését túlságosan meghökkent, semhogy válaszolni tudjon. De Jason újra meg újra elismételte a mondanivalóját, olyan határozottan sulykolva Villiers agyába, hogy a szavak szinte visszhangoztak a telefonban. Kapja el Carlost! Ne elégedjék meg a gyilkos kurvájával! Kapja el azt, aki megölte a fiát! Aki öt dinamittudat helyezett el egy kocsiban, és megfosztotta a Villiers-nemzetséget utolsó sarjától. az, akivel végeznie kell. Kapja el! Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Tökéletesen világos. Nincs más kiút. Most, a játszma végén eljutott a kiindulóponthoz, ami végre világossá vált a számára. Ha életben akar maradni, el kell csalogatnia a gyilkost; ha kudarcot vall, vége van. S akkor Marie Saint Jacques sem maradhatna életben. Rásütötték Cain bélyegét; sok kínos magyarázkodást elkerülnének, ha eltennék láb alól. Marie olyan volt, mint egy ismeretlen l porraktár közepe fölött magasan kifeszített huzalon egyensúlyozó nitroglicerines fiola. Hálót kell vetni rá. Le kell hozni. A fejébe röpített golyó semlegesíti az agyában felgyülemlett robbanóanyagot. Nem szabad megszólalnia! Olyan sok mindent kellett volna megértenie Villiers-nek, s oly kevés id maradt a magyarázatra, hiszen magát a magyarázatot is behatárolta a nem létez emlékezet meg az öreg tábornok pillanatnyi lelkiállapota. Meg kellett találni az elmondandók kényes egyensúlyát, meg kellett határozni az id pontra és a tábornok közvetlen tennivalóira vonatkozó utasításokat. Jason megértette: azt kéri egy embert l, akinek számára a becsület mindennél fontosabb, hogy hazudjon a világnak. Ahhoz, hogy Villiers ezt megtegye, a célnak mérhetetlenül fennköltnek kell lennie. Kapd el Carlost! A tábornok házába még egy másik, alagsori bejárat is vezetett, a bejárati lépcs t l jobbra, ahol a szállítók jártak le a konyhába. Villiers megígérte, hogy a kaput és az ajtót nem reteszeli be. Bourne nem bíbel dött azzal, hogy megmagyarázza az öreg katonának, ez semmit sem jelent, hiszen mindenképpen bejut a házba, s t egy bizonyos fokú rombolás a terve fontos részét képezi. De annak a veszélye is fennállt, hogy Villiers házát megfigyelés alatt tartják; Carlosnak jó oka volt erre, de persze ugyanennyire jó oka volt arra is, hogy ne tegye meg. Mindent egybevetve a gyilkos dönthetett úgy, hogy nagy ívben elkerüli Angélique Villiers-t, nem kockáztatja meg, hogy valamelyik emberét elfogják, ami bizonyítékul szolgálna a Parc Monceau-i kapcsolatra. Másrészt viszont Angélique az unokahúga és a szeret je volt... Az egyetlen ember a világon, akit szeret mondta Philippe d'Anjou. D'Anjou! Hát persze hogy lesz ott figyel ember - kett vagy akár tíz is! Ha d'Anjou kijutott Franciaországból, Carlosnak a legrosszabbat kell feltételeznie; ha viszont a medúzás nem jutott ki, akkor a gyilkos már tudja a legrosszabbat. A gyarmatost megtörnék, az utolsó szóig elköpné, mit beszélt Cainnal. Hol? Hol vannak Carlos emberei? S ami a legfurcsább - gondolta Jason -, ha
valami ok miatt éppen ezen az éjszakán egyetlenegy kémet sem küldtek a Parc Monceau-ba, akkor az egész terve fabatkát sem ér. Az aggodalom fölöslegesnek bizonyult: ott voltak. Egy négyajtós kocsiban, ugyanabban, amely tizenkét órája átrobogott a Louvre kapuján, ott ült ugyanaz a két férfi; a gyilkosok hátvédjének szerepét betölt két megfigyel . A kocsi vagy tizenöt-húsz méterre állt Villiers házától, az utca bal oldalán. De vajon az ülések mélyére húzódó, tágra nyílt szemmel, éberen rköd két férfinál több nem tartózkodik-e a helyszínen? Bourne erre nem tudott válaszolni; az utca mindkét oldalán, a járdaszegély mentén s r n, egymás mögött sorakoztak a parkoló autók. Jason a sarki épület árnyékában lekuporodott; átlósan vele szemben ült a parkoló kocsiban a két férfi. Bourne tudta, mit kell tennie, csak azzal nem volt tisztában, hogyan csinálja. Valami elterel mozzanatra van szüksége; eléggé felt n re, hogy felkeltse Carlos katonáinak a figyelmét, s eléggé láthatóra, hogy odacsalogassa azokat is, akik esetleg még ott rejt znek az utcán vagy egy háztet n, vagy egy elsötétített ablak mögött. T z! Váratlan t z. Nem Villiers házának szomszédságában, de eléggé közel hozzá és eléggé megdöbbent t z, hogy beleremegjen az egész csöndes, kihalt, fák szegélyezte utca. Vibrálás... szirénák; robbanóanyag... robbanások. Megoldható. Csak felszerelés kérdése. Bourne visszaóvakodott a saroképület mögötti keresztutcába, és zajtalanul a legközelebbi ház bejáratához futott; ott megállt, kibújt a felölt jéb l és a zakójából. Azután levetette az ingét is, gallértól derékig kettéhasította, majd visszavette a zakót és a felölt t, fölhajtotta a gallérját, begombolta a felölt t és hóna alá csapta az ingét. Kikémlelt az éjszakai es be, gondosan szemügyre vette az utcán parkoló kocsikat. Benzinre volt szüksége, csakhogy Párizsban éjszakára lelakatolják a legtöbb benzintartályt. A legtöbbet, de nem valamennyit; a járda mentén sorakozó kocsik közül valamelyiknek csak nyitva lesz a tanksapkája. S ekkor közvetlenül maga el tt a járdán megpillantotta azt, amire szüksége volt: egy vaskapuhoz láncolt motorbiciklit. Nagyobb volt egy robogónál, de kisebb egy motorkerékpárnál; nagy, fémbuborékra emlékeztet benzintartálya ott csillogott a kormány és az ülés között. A tetejét nyilván lánc fogja le, de nem valószín , hogy le is lakatolták volna. Nyolc liter az nem negyven; a lopás kockázatának arányosnak kell lennie a haszonnal, s ennyi benzin aligha éri meg az 500 frankos bírságot. Jason közelebb lépett a motorhoz. Körülnézett az utcán, de sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem, csak az es csöppek halk koppanása hallatszott. Kezét a benzintartály sapkájára tette, majd megforgatta a kupakot; könnyen le lehetett csavarni. S még nagyobb szerencse, hogy a nyílás viszonylag széles, a tartály pedig majdnem színültig tele volt. Visszacsavarta a sapkát; még nem tartott ott, hogy átitassa a benzinnel az ingét. Még valamire szüksége volt a felszereléshez. Az els sarkon, egy kanálisrácsnál bukkant rá: egy részben kilazult macskak re, amelyet gondatlan sof rök egy évtizednyi járdán-parkolás során löktek ki a helyér l. Viszonylag kis er feszítéssel kimozdította a követ, egy másik, kisebb k darabbal együtt fölemelte és visszaindult a motorbicikli felé; a kisebb k darabot zsebre vágta, a nagy követ kézben vitte. Kipróbálta, mennyire súlyos... mennyit bír a karja. Megteszi, állapította meg; mindkett megteszi. Három perccel kés bb lassan kihúzta átitatott ingét a benzintartályból, a benzing z elvegyült az es szagával. Az inget a macskak köré csavarta, az ujjakkal szorosan keresztbekötözte. Minden készen állott. Visszalopakodott a Villiers utcája sarkán álló épület széléig. A kocsiban várakozó két férfi még mindig mélyen lehúzódott az elüls ülésbe, s továbbra is feszülten figyelte Villiers házát. Kocsijuk mögött három másik autó sorakozott: egy kis Mercedes, egy sötétbarna limuzin és egy Bentley. Közvetlenül Jasonnal átellenben, a Bentley mögött egy fehér k épület magasodott, az ablakkereteket fekete zománccal borították. A lépcs két oldalán lév ablakokat halványan megvilágította a bels el térb l átsz r d fény. A bal oldali ablakok nyilván egy ebédl höz tartoztak, Jason székeket és egy hosszú asztalt látott a rokokó pohárszék tükre által feler sített
fényben. Az ebédl ablakai, amelyek pompás kilátást nyújtottak a gondozott, gazdag párizsi utcára, éppen megfeleltek a céljának. A zsebébe nyúlt és el húzta a követ; súlyra alig egynegyede volt a benzines rongyba bugyolált macskak nek, de nem kellett több. Bourne az épület sarka körül araszolt, majd egy gyors mozdulattal a lehet legmagasabb ívben elhajította a kisebbik követ, jó messzire a gyilkosok autóján túlra. A messze hangzó csattanás széttépte az utca csöndjét. Azután gyors, kemény koppanások hallatszottak, amint a k darab végiggurult egy kocsi motorházán, s végül a földre hullott. A négyajtósban ül két férfi fölriadt. A sof r mellett ül kinyitotta az ajtót, lábbal el re kiugrott a járdára, kezében pisztolyt szorongatott. A sof r leengedte az ablakot és bekapcsolta a fényszórókat. A fénykévék fölvillantak, majd visszaver dtek az el ttük álló kocsi fém és króm alkatrészeir l. Égbekiáltó ostobaság volt, csak arra szolgált, hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire félnek a Parc Monceau-ban állomásozó megfigyel k. Most. Jason átrohant az utca túloldalára, közben állandóan a két férfit figyelte, akik szemüket kezükkel árnyékolva próbálták átfúrni tekintetüket a visszaver d éles fényen. A Bentleyhez ért, hóna alá szorította a macskakövet, bal kezében gyufásdobozt tartott, jobb kezében egy csomó gyufaszálat szorongatott. Leguggolt, meggyújtotta a gyufákat, s a követ letette a földre, azután az egyik ingujjnál fogva ismét fölemelte. Az ég gyufát a benzinnel átitatott ing alá tartotta nyomban lángra lobbant az egész. Gyorsan fölegyenesedett, az ingujjnál fogva meglóbálta a követ, átrohant a járdán és a bombát teljes er b l bevágta az ebédl ablakon, majd abban a szempillantásban, ahogy meghallotta a betört üveg csörömpölését, futásnak eredt. A csörömpölés fölverte az utca es áztatta csöndjét. Bourne bal kéz felé átrohant egy keskeny mellékutcán, azután visszakanyarodott Villiers háztömbjéhez, s ismét megbújt a homályban. A betört ablakon át támadó huzattól egyre gyorsabban terjedt a t z, fölkúszott a bútorokon, a függönyökön, és fél percen belül a szoba egyetlen lángoló kemencévé vált. A pohárszék hatalmas tükre felnagyította a lángokat. Kiáltások harsantak, fény gyulladt a szomszédos ablakok mögött, majd a távolabbi házakban is. Egy perc múltán már teljes volt a z rzavar. A lángokban álló ház ajtaját fölrántották, alakok jelentek meg - egy hálóinges, id sebb férfi és egy pongyolás n , fél lábán papuccsal, mindketten teljes pánikban. A többi házban is ajtók nyíltak, újabb és újabb emberek jelentek meg, mély álmukból ébresztették ket a z rzavar hangjai; akadtak, akik a lángban álló villa felé rohantak - bajban van a szomszédjuk. Jason rézsút átvágott az útkeresztez désen, egy futó alakkal több a gyorsan növekv tömegben. Megállt a saroképület szélén, ott, ahonnan alig pár perce elindult, és mozdulatlanná meredve igyekezett fölfedezni Carlos katonáit. Igaza volt: nemcsak a két férfit hagyták rnek a Parc Monceau-ban. Most már négyen tolongtak a négyajtós kocsi mellett; halkan, hadarva beszéltek. Nem, öten voltak: újabb férfi érkezett, gyorsan közeledett a járdán és csatlakozott négy társához. Bourne szirénázásra figyelt föl. Egyre hangosabbá vált, egyre közeledett. Az öt férfi láthatóan megriadt. Dönteniük kellett: nem maradhattak valamennyien ott a kocsi körül. Egyiknek-másiknak nyilván priusza is volt, nem szívesen találkoztak volna a rend rséggel. Megállapodtak valamiben. Csak egy maradt a kocsinál - az ötödik. Jason megkerülte az épületet, s a sarok és Villiers háza között félúton pillantotta meg Carlos emberét. Most már minden az id zítésen és a meglepetésen múlott. Lassan futni kezdett, úgy, ahogyan a t z felé tartó emberek futottak a sarok felé, közben hátrapillantgatott, id nként megállt egy-egy pillanatra, alakja belesimult a környezetbe. Elhaladt a férfi mellett; az még nem figyelt föl rá, de nyilván fölfigyel majd, ha Jason folytatja útját Villiers házának alagsori kapujához és kinyitja az ajtót. A férfi aggódva, zavartan tekingetett el re-hátra, talán meg is ijedt a gondolattól, hogy az egyetlen r az utcán. Alacsony korlát el tt állt, az is kapu, az is bejárat volt a Parc Monceau egy másik el kel villájába.
Jason most megállt, két gyors, oldalazó lépést tett a férfi felé, azután hirtelen megfordult; testsúlyát a bal lábára helyezte, s jobb lábával derékmagasságban találta el a férfit, aki háttal zuhant át a vaskorláton. Nagyot ordított és lezuhant a keskeny betonfolyosóra. Bourne átvetette magát a korláton, mindkét lábának sarkát el refeszítette. A férfi mellkasára ugrott, lába alatt recsegve törtek a bordák, s ököllel a férfi torkába vágott. Carlos katonája elernyedt. Ez már csak akkor tér magához - gondolta Jason -, ha valaki beviszi egy kórházba. Átkutatta a férfit, egyetlen pisztolyt talált a mellkasához szíjazva. Elvette t le és felölt je zsebébe süllyesztette. Majd odaadja Villiersnek. Villiers! Most már szabad volt az út. Felment a lépcs n a harmadik emeletre. Félúton meglátott egy fénycsíkot a hálószobaajtó alatt; az ajtó mögött ül egy öregember, az egyetlen reménye. Tudta, ha elfeledett és el nem feledett életében valaha is meggy z en kellett viselkednie, hát most eljött az ideje. Meggy z dése ezúttal valódi volt; tudta, itt most semmi keresnivalója a kaméleonnak. Minden terve, elképzelése egyetlen mozzanaton áll vagy bukik: Carlosnak követnie kell t. Ez az igazság. Ez a csapda. A lépcs fordulóhoz érve balra fordult, és a hálószoba ajtaja felé indult. Egy pillanatra megtorpant, megpróbált nem odafigyelni arra, ami a mellkasában visszhangzott, egyre hangosabbá vált, egyre sebesebben vert. Ez csak az igazság egy része, nem a teljes igazság. Nem hazugság, csak kihagyás. Egy megállapodás... egy szerz dés... bizonyos emberekkel - becsületes emberekkel, akik Carlosra vadásznak. Ez minden, amit Villiers-nek tudnia kell, ezt kell elfogadnia. Nem árulhatta el neki, hogy egy amnéziással van dolga, mert ennek az emlékezetkiesésnek a mélyén becstelen, ember is rejt zhetett. Algéria két lábon járó legendája ezt nem fogadná el; most és itt, amikor élete a végéhez közeledik, nem fogadná el. Ó, istenem, micsoda kényes egyensúlyozás! Milyen keskeny a mezsgye hit és kételkedés között... milyen borotvaélen táncol az az él halott, akinek a neve nem Jason Bourne. Lenyomta a kilincset és belépett... egy aggastyán magánpoklába. Odakint, az elfüggönyözött ablakokon túl veszettül sivítottak a szirénák, összevissza kiáltoztak az emberek. Egy láthatatlan aréna közönsége gyalázza az ismeretlent, megfeledkezve a megfejthetetlen okról. Jason behúzta maga mögött az ajtót és mozdulatlanná dermedt. A hatalmas szobát árnyak töltötték be; csak az éjjeliszekrényen álló lámpa világított. Olyan látvány tárult a szeme elé, hogy azt kívánta, bárcsak soha ne kellett volna megpillantania. Villiers a szoba túlsó végébe húzta magas támlájú székét, ott ült az ágy lábánál és a leped n hever halott n re meredt. Angélique Villiers napbarnított feje egy párnán nyugodott, nyitott szeme kidülledt, majd kiugrott a szemgödréb l. Torka megduzzadt, bíborvörösben játszott, a nagy vérömleny szinte az egész nyakára kiterjedt. Ellentétben egyenesen nyugvó fejével, teste természetellenes pózban feküdt, eltorzult a kétségbeesett küzdelemben, hosszú, meztelen lába megfeszült, csíp je elfordult, hálóinge elszakadt, melle kimeredt a selyemb l - még a halálban is érzéki hatást keltett. A tábornok kísérletet sem tett rá, hogy takargassa a kurvát. Az öreg katona úgy ült, mint egy zavart iskolás gyerek, akit valamilyen jelentéktelen tettéért megbüntettek, miközben valóságos b ne elkerülte tanárának figyelmét. Elkapta tekintetét a halott n r l, és Bourne-re nézett. - Mi történt odakint? - kérdezte fakó hangon. - Figyelték a házat. Carlos emberei, öten voltak. Pár házra innen fölgyújtottam egy villát; senki sem sérült meg. Csak egyetlen r maradt, azt elintéztem. - Maga nagyon találékony, Monsieur Bourne. - Valóban találékony vagyok - er sítette meg Jason. - De vissza fognak jönni. Eloltják a tüzet, addigra visszajönnek. S t mi több, talán már el bb is, ha Carlos összerakja a részleteket. Márpedig úgy gondolom, ezt meg is fogja tenni. S ha megteszi, beküld valakit ide, a házba. Persze nem személyesen jön majd ide, valamelyik bérgyilkosát fogja küldeni. S ha az a pasas itt találja magát... meg t... akkor megöli magát. Carlos pedig elveszítette ugyan az ön feleségét, mégis marad felül. Másodszor is gy z: a n n keresztül nemcsak fölhasználta, de végül meg is öli magát. szépen
elsétál, maga meg halott. Az emberek tetszésük szerinti következtetésre juthatnak, de nem hiszem, hogy ezek hízelg ek lesznek magára nézve. - Maga igen szabatosan fogalmaz. S nagyon magabiztosan ítéli meg a helyzetet. - Tudom, mit beszélek. Nem szívesen mondom, amit most fogok mondani, de jelenleg nem tör dhetünk a maga érzelmeivel; nincs rá id nk. - Nincsenek már érzelmeim. Mondhat, amit akar. - Ugye, a felesége azt mondta magának, hogy francia? - Igen. Hogy délr l származik. Családja a spanyol határ menti Loures Barozse-ba való. Évekkel ezel tt költözött fel Párizsba. Egy nagynénjénél lakott. Miért? - Találkozott valaha is a rokonaival? - Nem. - Még az esküv re sem utaztak fel Párizsba? - Mindent egybevetve úgy döntöttünk, a legjobb, ha nem hívjuk meg ket. A közöttünk lev nagy korkülönbség megzavarta volna ket. - Hát a párizsi nagynéni? - Meghalt, miel tt megismerkedtem Angelique-kel. De miért érdekli ez? - A felesége nem volt francia. Kétlem, hogy létezett a párizsi nagynéni, a családja pedig nem Loures Barouse-ba való, bár a spanyol határnak kétségtelenül van jelent sége. - Hogy érti ezt? - Venezuelai volt. Carlos vér szerinti unokahúga és tizennégy éves kora óta a szeret je; Együtt dolgoztak már évek óta. Azt hallottam, volt az egyetlen ember, akit Carlos szeretett. - Egy kurva. - Egy hivatásos gyilkos eszköze. Kíváncsi lennék, hány áldozatot szállított neki. Hány értékes embernek kellett meghalnia miatta. - Kétszer nem ölhetem meg. - De fölhasználhatja. Fölhasználhatja a halálát. - Megint azzal az rültséggel hozakodik el ? - Az egyetlen rültség az, ha eldobja az életét. Akkor Carlos a gy ztes; továbbra is a fegyveréb l él... meg a dinamitrudakból... maga pedig csak egy szám a statisztikájában. Egy további áldozat a közismert hullák hosszú listáján. Ez lenne az rültség. - S maga lenne az ésszer ségt l vezérelt ember? Maga elvállalná a vétket egy olyan b ntettért, amelyet nem követett el? Vállalná, hogy b nös egy kurva halálában? Hogy hajtóvadászatot rendezzenek maga után egy gyilkosságért, amelyet nem maga követett el? - Ez hozzátartozik a dologhoz. S t ez a lényege. - Ne beszéljen nekem rültséget, fiatalember. Könyörgök, menjen el. Az, amit elmondott, bátorságot öntött belém, hogy megjelenjek a mindenható Úristen színe el tt. Ha volt valaha indokolt halál, hát az, hogy saját kez leg végeztem vele. Krisztus szemébe nézve megesküszöm erre. - Ezek szerint leírta magát - mondta Jason, s csak most vette észre, hogy az öregúr zsebét fegyver nyomja ki. - Nem állok bíróság elé, ha erre gondol. - Tökéletes, tábornok! Maga Carlos sem agyalhatott volna ki ennél jobbat! Egyetlen fölösleges mozdulatot sem kell tennie, még csak a saját pisztolyát sem kell használnia. De mindazok, akik számítanak, tudni fogják, hogy volt a tettes, okozta a maga halálát. - Azok, akik számítanak, semmit sem fognak tudni. Szerelmi ügy... súlyos betegség... Nem érdekel, hogy gyilkosok és tolvajok mit fecsegnek. - S ha én elmondanám az igazat? Ha elmondanám, hogy miért ölte meg a feleségét? - Ugyan, ki hinne magának? Még ha véletlenül életben maradna és beszélne is. Nem vagyok ostoba, Monsieur Bourne. Maga Carlosnál sokkal nagyobb hatalmak elöl menekül. Magát nemcsak egyvalaki, magát sokan üldözik. Ezt voltaképpen meg is vallotta nekem. Nem volt hajlandó még a
nevét sem elárulni... a saját biztonságom érdekében, állította. Azt mondta, ha mindennek vége lesz, meglehet, én leszek az, akinek nem lesz ínyére, hogy magával mutatkozzam. Nem egy olyan ember szavai ezek, akiben nagyon megbíznának. - Maga bízott bennem. - Megmondtam, miért - mondta elkapva pillantását Villiers. Ismét halott feleségére meredt. - Megláttam a maga szemében. - Az igazságot? - Az igazságot. - Hát akkor nézzen megint rám. Még mindig ott van a szememben az igazság. A Nanterre-be vezet úton azt mondta, azért hallgat meg, mert megajándékoztam az életével. Ismét megpróbálom megajándékozni vele. Szabadon távozhat, senki sem vádolná, továbbra is kiállhatna azokért az ügyekért, amelyek, mint mondja, fontosak magának. Amelyek fontosak voltak a fiának. Gy zhet! ...Ne értsen félre, nem vagyok nemes lelk . Ha életben marad és megteszi, amit kérek magától, ez az egyetlen esélyem, hogy életben maradjak, az egyetlen módja annak, hogy valaha is szabad ember lehessek. Az öreg katona fölkapta a fejét. - Miért? - Mondtam már, hogy azért akartam elkapni Carlost, mert valamit elvettek t lem, valamit, ami létfontosságú az életem, az ép elmém számára, s ennek volt az oka. Ez az igazság... úgy hiszem, ez az igazság, de nem a teljes igazság. Mások is bele vannak keverve ebbe az ügybe, tisztességes és tisztességtelen emberek, én pedig abban állapodtam meg velük, hogy elkapom, t rbe csalom Carlost. k is azt akarják, amit maga. De történt valami, amire nem találok magyarázatot; meg sem kísérlem megmagyarázni, s most ezek az emberek azt hiszik, hogy elárultam ket. Úgy vélik, egyezségre léptem Carlosszal, hogy milliókat loptam el t lük, és megöltem azokat, akik az összeköt k voltak köztem és köztük. Mindenütt ott vannak az embereik, s parancsot kaptak, hogy habozás nélkül végezzenek velem. Igaza volt. Carlosnál sokkal nagyobb hatalmak el l menekülök. Olyanok vadásznak rám, akiket nem ismerek és nem ismerhetek fel. S az egész valami súlyos tévedésen alapul. Nem követtem el azt, amit k állítanak, de senki sem akar meghallgatni. Nem kötöttem egyezséget Carlosszal... Maga tudja, hogy igazat mondok. - Hiszek magának. Semmi sem szól az ellen, hogy telefonáljak az érdekében. Ennyivel tartozom magának. - Hogyan? Mit fog mondani? Az általam Jason Bourne néven ismert férfi nem kötött egyezséget Carlosszal, ezt onnan tudom, mert leleplezte el ttem Carlos szeret jét, az a n a feleségem volt, a feleségem, akit megfojtottam, nehogy szégyent hozzon a nevemre? Ezt mondaná, tábornok? Ezt fogja mondani? Az öreg tábornok némán meredt Bourne-re; megvilágosodott el tte az alapvet ellentmondás. - Akkor hát nem segíthetek magán. - Helyes, pompás. Carlos az egyedüli nyertes. Meg a maga felesége. Maga pedig a vesztes. A fia is az. Hát csak rajta, hívja föl a rend rséget, aztán nyomja a pisztolya csövét abba az istenverte szájába és l je szét azt az istenverte fejét! Rajta! Hiszen ezt akarja! Húzza ki magát mindenb l, feküdjön le és haljon meg! Másra amúgy sem használható már. Maga egy önsajnáló, rozzant vénember! Isten látja a lelkemet, nem ellenfele Carlosnak. Nem ellenfele annak az embernek, aki öt dinamitrudat helyezett el egy kocsiban és megölte a maga fiát. Villiers keze megremegett, majd a remegés átterjedt a fejére is. - Ne tegye ezt velem. Még egyszer mondom magának, ne tegye ezt velem. - Mondja nekem? Úgy érti, megparancsolja nekem? Ez a töpörödött kis vénember a nagy rézgombokkal, parancsot ad? Hát ezt verje ki a fejéb l! A magafajta emberek ne parancsoljanak nekem! Maguk csalók! Rosszabbak azoknál, akiket támadnak; nekik legalább van annyi vér a pucájukban, hogy nemcsak fogadkoznak, hanem meg is teszik, amir l beszélnek! Maga pedig nem
azt teszi! Maga csak locsog. Szavak, locsogás, önámítás. Feküdjön le és haljon meg, vénember! De nekem ne parancsolgasson! Villiers szétrántotta összefonódott ujjait és fölugrott, kínpadra vont teste remegett. - Megmondtam magának. Elég volt! - Nem érdekel, mit mond nekem. Az volt igaz, amit els találkozásunkkor gondoltam: maga Carlosé. Életében is az szolgája volt, a halálában is az lesz. Az öreg katona arca fájdalmas grimaszba torzult. El rántotta pisztolyát; bármennyire fellengz snek t nt is a mozdulat, valódi fenyegetés rejlett mögötte. - Annak idején sok embert megöltem. Az én hivatásomban ez elkerülhetetlen volt, de gyakran nyugtalanított. Nem akarom magát megölni, de megteszem, ha figyelmen kívül hagyja a kívánságaimat. Távozzék! Hagyja el a házamat! - Óriási! A maga agyát bizonyára forródrót köti össze Carloséval. Maga megöl engem, pedig besöpri a nyereséget! Jason egy lépést tett el re; átvillant a fején, hogy ez volt az els mozdulata, amióta belépett a szobába. Látta, hogy Villiers szeme kerekre tágul; kezében megremeg a pisztoly, vibráló árnyéka a falra vet dik. Egyetlen parányi nyomás, és az elsüt billenty el revágódik, a lövedék kiröppen a cs b l. A pillanatnyi helyzet rültsége ellenére ugyanis a fegyvert tartó kéz egész életén át hozzászokott, hogy acélt markoljon; ha eljön a pillanat, nem fog remegni. Ha eljön a pillanat! Bourne-nak vállalnia kellett a kockázatot. Villiers nélkül reménytelen a helyzete, ezt meg kell értetnie az öregúrral. Jason váratlanul fölkiáltott. - Gyerünk, rajta! Tüzeljen. Öljön meg! Teljesítse Carlos parancsát! Maga katona! Megkapta a parancsot. Hajtsa végre! Villiers keze er sebben remegett, s mind följebb emelte a pisztolyt, kézbütykei elfehéredtek; a fegyver csöve Bourne fejére irányult. S ekkor Jason meghallotta az öreg katona torkából el tör suttogást. - Ön katona... Hagyja abba... hagyja abba... - Tessék? - Katona vagyok? Valaki nemrégiben ezt mondta nekem; valaki, aki nagyon drága magának. Villiers halkan beszélt. - Megszégyenített egy öreg katonát: emlékeztette rá, hogy... ki volt. Volt benne annyi jó érzés, annyi kedvesség, hogy azt is hozzáf zte: azt hallotta, hogy én egy óriás vagyok, s ezt el is hiszi. Tévedett... uramisten, mekkorát tévedett... de azért megpróbálom. André Villiers leengedte a pisztolyt; kapitulált. Egy vérbeli katona méltóságával. Egy óriáséval. - Mit kíván, mit tegyek? - kérdezte. Jason csak ekkor mert ismét lélegzetet venni. - Kényszerítse Carlost, hogy szeg djön a nyomomba. De nem itt, nem Párizsban. Még csak nem is Franciaországban. - Akkor hát hol? Jason nem hátrált meg. - Ki tudna csempészni az országból? Meg kell mondanom magának: köröznek, Európa valamennyi határ rénél ott van a nevem és a személyleírásom. - Puszta tévedésb l? - Puszta tévedésb l. - Hiszek magának. Van rá mód. A Conseiller Militaire eddig is megtette, a jöv ben is megteszi, amire kérem. - Hamis személyazonossággal? Anélkül, hogy közölné velük, miért? - Elég a szavam. Ennyit kiérdemeltem. - Még egy kérdés. A munkatársáról, akir l beszélt nekem. Megbízik benne? Fenntartás nélkül megbízik benne? - Az életemmel felelek érte. Mindenkinél jobban megbízom benne.
- Egy másik ember életét is rábízná? Valakiét akir l helyesen állapította meg, hogy nagyon drága nekem? - Természetesen. Miért? Egyedül utazik? - Kénytelen vagyok. Sohasem engedne el. - De hát valamit csak kell mondania neki? - Majd mondok valamit. Azt, hogy illegalitásba vonultam, itt, Párizsban vagy Brüsszelben vagy Amszterdamban, de t valamiképpen el kell menekíteni; a kocsinkat megtalálták a Montmartre-on, Carlos emberei átkutatnak minden utcát, minden lakást, minden szállodát, de maga most már velem dolgozik, a munkatársa pedig majd elviszi t vidékre, ahol biztonságban lesz - ezt fogom mondani neki. - Föl kell most tennem egy kérdést. Mi történik, ha maga nem tér vissza? Bourne megkísérelte, hogy hangjából ne csendüljön ki könyörgés. - A repül gépen lesz id m. Leírok mindent, úgy, ahogyan történt, mindent, amire... emlékszem. Elküldöm magának, s majd maga dönt. Vele együtt. óriásnak nevezte magát; döntsön helyesen. Védelmezze t. - A szavamat adom rá. Egy hajszála sem görbül meg. - Ennél többet nem kérhetek. Villiers az ágyra dobta a pisztolyt, a halott n kifordult, mezítelen lábai közé. Az öreg katona röviden, megvet en köhintett, egyszeriben visszanyerte a tartását. - Térjünk rá a gyakorlati kérdésekre, fiatal farkas barátom - mondta. Lassan, de határozottan visszanyerte tekintélyt parancsoló modorát. - Milyen stratégiát dolgozott ki? - El ször is: maga teljesen összeroppant, semmi sem tudja ebb l az állapotból kiemelni, akarat nélküli báb, a sötétben bolyong, parancsokat teljesít, amelyeket nem ért, de tudja, hogy végre kell hajtania ket. - Nagyjából megfelel a valóságnak, igaz? - vetette közbe Villiers. - Ilyen voltam, miel tt egy fiatalember, akinek az igazság sütött a szeméb l; nem kényszerített rá, hogy meghallgassam. De hogyan jön létre egy ilyen állapot? És miért? - Maga csak annyit tud, csak arra emlékszik, hogy a t z alatt egy férfi tört be a házába, pisztolyával fejbe verte, mire maga eszméletlenül összerogyott. Amikor magához tért, a feleségét holtan találta: megfojtották, a holttest mellett pedig egy cédula feküdt. Ennek a cédulának a szövege kergette magát az rületbe. - S mi lenne az? - kérdezte gyanakodva az öreg katona. - Az igazság - mondta Jason. - Az igazság, s maga nem t rheti el, hogy ez valaha is bárkinek a tudomására jusson. Az, hogy mi volt Carlos számára, és mi volt Carlos az számára. A gyilkos, aki ezt a cédulát hátrahagyta, meghagyott egy telefonszámot is, és azt mondta, ott maga megbizonyosodhat arról, amit leírt. Mihelyt meggy z dött err l, megsemmisítheti a cédulát, és tetszés szerinti formában jelentheti a gyilkosságot. De annak fejében, hogy elárulta magának az igazságot, és hogy megölte a kurvát, akinek oly nagy része volt a maga fiának a halálában, azt akarja, hogy adjon át egy írásos üzenetet... - Carlosnak? - Nem. Majd küld egy összeköt t. - Hála istennek. Nem hiszem, hogy végig bírnám csinálni, ha tudnám, hogy az. - El fog jutni hozzá az üzenet. - S mi lesz az? - Majd leírom magának; odaadhatja annak, akit Carlos ideküld. Pontosnak kell lennie, mind abban, amit mond, mind abban, amit nem mond. Bourne rápillantott a halott n re, duzzadt torkára. - Van itthon alkohol? - Úgy érti, ital? - Nem. Ledörzsöléshez. Parfüm is megteszi. - A gyógyszerszekrényben biztosan talál alkoholt.
- Megtenné, hogy idehozza? Meg egy törülköz t is kérek. - Mit akar csinálni? - Odateszem a kezemet, ahol a maga keze volt. A biztonság kedvéért, bár nem hiszem, hogy bárki is kihallgatná magát. Addig hívja fel azt, akivel beszélnie kell, hogy kijuttasson az országból. Fontos az id zítés. Már úton kell lennem, mikor maga fölhívja Carlos összeköt jét, és értesíti a rend rséget. Figyelni fogják a repül tereket. - Gondolom, hajnalig elodázhatom a dolgot. Egy vénember sokkos állapota, ahogyan maga megfogalmazta. De ennél tovább nemigen húzhatom. Hová fog menni? - New Yorkba. Meg tudja tenni? Van egy útlevelem, George Washburn névre szól. Príma munka. - Ez nagyon megkönnyíti a dolgomat. Diplomata státust kap. El zetesen láttamozva az Atlantióceán mindkét partján. - Angol állampolgár számára? Brit útlevelem van. - NATO-ügy; a Conseiller csatornáin át. Maga egy katonai tárgyalásokat folytató angol-amerikai csoport tagja, és nekünk fontos, hogy minél el bb visszatérjen az Egyesült Államokba, további utasításokért. Nem szokatlan dolog, s elegend indok, hogy gyorsan átessen mindkét útlevélvizsgálaton. - Helyes. Már megnéztem a menetrendeket. Az Air France-nak van egy járata a Kennedyrepül térre, reggel hét órakor. - A gépen lesz. - Az öregúr elhallgatott de még nem fejezte be. Egy lépést tett Jason felé. - Miért éppen New Yorkba? Miért annyira biztos benne, hogy Carlos követni fogja New Yorkba? - Két kérdés, mindegyikre más a felelet mondta Bourne. - Ott kell elkapnom t, ahol mindent úgy rendezett el, mintha én öltem volna meg négy férfit és egy n t, akiket jószerével nem is ismertem, bár a férfiak között volt egy, aki nagyon közel állt hozzám, azt hiszem, az énem egyik része volt. - Nem értem, amit mond. - Nem vagyok biztos még abban sem, hogy én értem-e. De most nincs id nk az ilyesmire. Minden benne lesz abban, amit leírok magának a repül gépen. Be kell bizonyítanom, hogy Carlos ismerte azt a New York-i házat. Ahol az egész végbement; meg kell érteniük. Ismerte a címet. Higgyen nekem. - Hiszek magának. S a második kérdés? Miért követi majd magát? Jason ismét az ágyon hever halott n re pillantott. - Talán ösztönösen. Megöltem az egyetlen embert, akit szeretett. Ha egy másvalakir l lenne szó, s Carlos megölné, én követném mindenütt a világon, amíg meg nem találnám. - Lehet, hogy gyakorlatiasabb észjárású. Úgy emlékszem, maga ezt hangsúlyozta egy ízben, amikor beszélgettünk. - Van még valami - felelte Jason, s elkapta tekintetét Angélique Villiers-r l. - Nincsen semmi vesztenivalója, de mindent megnyerhet. t senki sem ismeri, viszont látásból ismer engem. De fogalma sincs a lelkiállapotomról. Elvágott az enyéimt l, elszigetelt, olyan emberré tett, aki soha nem akartam lenni. Lehet, hogy túll tt a célon, lehet, hogy rült, elmebeteg vagyok. Isten látja lelkemet, rült dolog volt megölni ezt a n t. A fenyegetéseim irracionálisak. S mennyivel irracionálisabb lehetek én magam? Egy irracionálisan cselekv , elmebeteg ember nyilván pánikban van. Könnyen elintézhet . - Valóban irracionálisak a fenyegetései? És valóban könnyen el lehet intézni magát? - Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy nincs más választásom. Valóban nem volt. A játszma vége mint kezdet: Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Cain az Charlie, és Delta az Cain. Az ember és a mítosz végül egyek lettek, a képek és a valóság egybeolvadt. Nem volt más kiút. Tíz perce volt már, hogy fölhívta Marie-t. Hazudott Marie-nak, s meghallotta a hangjából kicsendül csöndes belenyugvást; tudta, hogy ez azt jelenti, Marie id t akar nyerni, hogy gondolkodjék. Nem hitt Jasonnak, de hitt benne; neki sem volt más választása. pedig nem
enyhíthet a fájdalmán; sohasem volt elég idejük, most sem volt elég idejük. Minden mozgásba jött. Villiers a földszintr l Franciaország Conseiller Militaire-jének egyik titkos számát hívta, s intézkedett, hogy egy hamis útlevél tulajdonosa diplomata státust kapva, elrepülhessen Párizsból. Nem egészen három óra múlva ez a férfi már az Atlanti-óceán fölött fog repülni, s közeledik saját kivégzésének évfordulója. Ez lesz a kulcs a rejtélyhez, ez lesz a csapda. Ez lesz az utolsó irracionális cselekedet. Most már az rület m ködik. Bourne az íróasztalnál állt; letette a tollat, és elmélyülten olvasta, amit a halott n levélpapírjára írt. Ezeket a szavakat kell majd egy megtört, rémült vénembernek bemondania a telefonba egy ismeretlen továbbítónak, aki majd magát a cédulát követeli, hogy átadja Ilich Ramirez Sancheznek. "Megöltem a kurva szukádat, és visszajövök, és elkaplak téged is. Hetvenegy utca van a dzsungelben. Ez a dzsungel is van olyan áthatolhatatlan, mint Tam Quan, de volt egy ösvény, amelyet eltévesztettél, egy páncélszekrény a pincében, amelyr l nem tudtál, ahogyan nem tudtál rólam sem, kivégzésem napján, tizenegy éve. Egyetlen másik ember tudott róla, t pedig megölted. Nem számít. Abban a páncélszekrényben olyan okmányok rejlenek, amelyek révén szabaddá válok. Azt képzeled, Cainná váltam volna e végs védelem nélkül? Washington nem mer majd hozzám nyúlni! Jogosnak t nik, hogy Bourne halálának napján Cain begy jtse azokat az okmányokat, amelyek hosszú életet garantálnak a számára. Te megjelölted Caint. Most én jelöllek meg téged. Visszatérek, és akkor elmehetsz a kurvád után. Delta." Jason az íróasztalra dobta a cédulát, és odalépett a halott n höz. Az alkohol már elpárolgott, a duzzadt torok megfelel en el volt készítve. Lehajolt, szétterpesztette ujjait, s pontosan oda helyezte a kezét, ahol egy másik kéz nyoma volt. rültség! 34. A hajnali fény megtört a párizsi Levallois-Perret kerületi templom tornyain; h vös márciusi reggelre virradt, az éjszakai es nyomán s r köd ereszkedett le. Néhány öregasszony az éjszakai takarító m szak után betért a templomba, belekapaszkodtak a korlátba, kezükben imakönyvet szorongattak, misére siettek vagy onnan távoztak, s abban reménykedtek, hogy még alhatnak egy sort, miel tt küszködni kezdenének a nappali órák véget nem ér taposómalmával. Az öregasszonyokon kívül kopottasan öltözött férfiak tébláboltak a templomban; többnyire id s emberek, de voltak közöttük szánalomra méltóan fiatalok is - fázósan fogták össze felölt jüket. Melegedni jöttek a templomba, egyesek butykosokat markoltak a zsebükben, itallal próbálva meghosszabbítani a kábulatot, és nekivágni az újabb, egynapos létnek. Az egyik vénemberen azonban, a többiekkel ellentétben, nyoma sem látszott semmilyen révületnek. Siet s vénember volt. Barázdált, betegesen sápadt arca vonakodást, s t félelmet árult el, de habozás nélkül indult föl a lépcs soron, belépett a kapun, elhaladt a lobogó gyertyák sora el tt, és végigment a templom bal széls hajóján. Szokatlannak t nt, hogy egy hív ilyen korai órában menjen gyónni; az öreg koldus azonban nyílegyenesen az els gyóntatószékhez lépett, széthúzta a függönyt, és gyorsan besurrant. - Angelus Domini... - Elhoztad? - hangzott fel nyomban a követel z suttogás; a függöny mögött feldereng sziluetten szinte látni lehetett, hogy remeg a düht l. - Igen. Olyan kábult volt, mint aki részeg, zokogva kiáltott rám, hogy hordjam el magam. Cain neki írt üzenetét el vette, és azt mondja, mindent letagad, ha valaha is kitudódna akár egyetlen szó is. A vénember a függöny alá csúsztatta a papírlapot. - Az levélpapírját használta... - A gyilkos suttogása elhalt, egy árnykéz emelkedett az árnyfejhez, majd elfojtott, fájdalmas kiáltás hallatszott a függöny túloldaláról.
- Nagyon kérlek, Carlos, ne feledd el - könyörgött a koldus -, hogy a hírhozó nem felel s a hírért, amelyet hoz. Megtehettem volna, hogy nem hallgatom meg, hogy megtagadom az átadását. - De hogyan? Miért? - Lavier. Követte a Parc Monceau-ba, azután mindkett jüket a templomba. Láttam Neuilly-surSeine-ben, amikor a te el retolt megfigyel d voltam. Említettem is neked. - Tudom. De miért? Százféle más módon is fölhasználhatta volna! Ellenem! De miért tette ezt? - Benne van az üzenetében. Meg rült. Túl nagy volt rajta a nyomás, Carlos. Megtörténik az ilyesmi, többször is tanúja voltam. Kett s ügynök, az irányítói kiesnek; nem marad senki, aki igazolhatná eredeti megbízását. Mindkét fél a halálát kívánja. Olyan idegállapotba került, hogy talán még azt sem tudja, voltaképpen ki is . - De tudja... - A suttogás néma dühbe fulladt. - Azzal, hogy Deltaként írta alá, tudomásomra hozta, hogy nagyon is tudja. Mindketten tisztában vagyunk vele, honnan ered a neve, honnan jön maga. - Ha ez igaz, akkor még mindig veszélyes rád szólalt meg rövid hallgatás után a koldus. - Igaza van. Washington nem fog hozzányúlni. Lehet, hogy nem várják diadalkapuval, de visszarendelik a hóhérokat. Még arra is rákényszerülhetnek, hogy bizonyos el jogokat biztosítsanak neki, cserébe a hallgatásáért. - Az okmányok miatt, amelyeket említ? - kérdezte a gyilkos. - Igen. Valaha Berlinben ezeket végkielégítésnek nevezték, Bourne végs védelemr l beszél; jelentéktelen eltérés. Az els dleges irányító és az ügynök foglalja írásba a megállapodást, amely abban az esetben használható, ha a kidolgozott stratégia összeomlik, az irányítót megölik, és az ügynök számára nem marad más megoldás. - Ezek szerint, terhel adatokat is tartalmaznak? - Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen. Rendszerint arra vonatkozóan, hogy kit csaptak be, kit manipuláltak. A kínos helyzeteket mindenkor kerülni kell, a kínos helyzetek könnyen zátonyra futtatják a karriereket. De hát ezt nem kell magyaráznom neked. Magad is ragyogóan fölhasználtad ezt a technikát. - Hetvenegy utca a dzsungelben - olvasta a kezében tartott papírlapról Carlos. Fagyos önuralmat er ltetett a suttogására. - Ez a dzsungel is van olyan áthatolhatatlan, mint Tam Quan. Rendben van. Ezúttal a tervnek megfelel en végrehajtjuk a kivégzést. Ebb l a Tam Quanból Jason Bourne nem távozik élve. Bármi legyen is a neve, Cainnak vége. Delta meghal azért, amit elkövetett, a szavamat adom neked, Angélique. A fogadalom elhangzott, a gyilkos gondolataiban már a gyakorlati teend ket latolgatta. - Tudott valamit mondani Villiers arról, hogy mikor hagyta el Bourne a házát? - Nem. Mondom, szinte nem is volt magánál, ugyanolyan sokkos állapotban volt, mint amikor telefonált. - Nem számít. Az els járatok most indultak Amerikába. Valamelyiken rajta lesz. És én is ott leszek. Ezúttal nem szalasztom el. Vár rá a késem, a pengéje borotvaéles. Széttrancsírozom az arcát; az amerikaiak megkapják majd a Cainjukat, de arc nélkül! S akkor végre annak nevezhetik, aminek akarják. Alexander Conklin íróasztalán megcsörrent a kékcsíkos telefon. Tompított cseng je volt, a lehalkított jelzés kísérteties hatást keltett. Ezzel a kékcsíkos készülékkel Conklin közvetlen kapcsolatot létesíthetett a számítógéptermekhez és az adatbankokhoz. Az irodában rajta kívül senki sem tartózkodott, aki fölvehette volna a kagylót. A Központi Hírszerzés f tisztje éppen ki akart lépni az irodából, ügyetlenül sántikált, szokatlan volt neki a bot, amelyet el z este a Szövetséges Hatalmak Európai F hadiszállásán kapott Brüsszelben, amikor egy katonai szállítógépet rekvirált, s azzal visszarepült a marylandi Andrews légitámaszpontra. Dühösen a szoba túlsó sarkába vágta a botot, és visszabotorkált a telefonhoz. Szeme véreres volt a kialvatlanságtól, zihálva lélegzett; halálosan kimerültnek érezte magát. Egész délel tt a Treadstone-nal foglalkozott, legalább egy tucat washingtoni és külföldi titkos intézménnyel vette fel a kapcsolatot, megkísérelvén kibogozni az elmúlt huszonnégy óra rületét. A
dossziék alapján a legjelentéktelenebbnek t n információkat is eljuttatta valamennyi európai kirendeltséghez, s a Párizs-London-Amszterdam tengely mentén riadóztatta az ügynököket. Bourne él és veszélyes; megkísérelte megölni washingtoni irányítóját; bárhol fölbukkanhat Párizstól tízórás körzetben. Kiadta a rendelkezést, hogy figyeljenek minden repül gépet és pályaudvart, mozgósított minden földalatti hálózatot. Találjátok meg! Öljétek meg! - Igen? - Conklin az íróasztalnak d lt, miközben fölvette a kagylót. - Tizenkettes számú számítógép-állomás - szólalt meg egy buzgó férfihang. - Lehet, hogy találtunk valamit. Legalábbis nem szerepel a Külügy listáin. - Az isten szerelmére, mi nem szerepel? - A név, amelyet négy órája adott meg. Washburn. - Mi van vele? - Egy bizonyos George P. Washburn el zetes ki- és beutazási engedéllyel ma reggel felszállt Párizsból egy New Yorkba tartó Air France-géppel. Washburn meglehet sen gyakori név; lehet, hogy csak jó összeköttetésekkel rendelkez üzletember, de miután NATO-diplomáciai státust jegyeztek be neki, ellen riztük a Külügyben. Sohasem hallottak róla. Semmiféle Washburn nem vesz részt a francia kormánnyal folyamatban lév bármiféle NATO-tárgyaláson; neve nem szerepel egyetlen tagország küldöttséglistáján sem. - Akkor meg hogy a fenébe adtak neki engedélyt? Ki biztosított neki diplomáciai státust? - Párizson át visszaigazolást kértünk; nem volt könny . Úgy t nik, a Conseiller Militaire rendelkezésére történt. Nagyon hallgatag társaság. - A Conseiller? Mi jut eszükbe, hogy k adjanak engedélyt a mi embereinknek? - Nem kell azoknak a mi vagy az embereiknek lenniük; bárki lehet. Csupán a vendéglátó ország udvariassági gesztusa, márpedig itt francia repül gépr l volt szó. Többek között így juthat valaki jó üléshez egy túlzsúfolt gépen. Egyébként Washburnnek nem is amerikai az útlevele. Angol. Van egy orvos, egy Washburn nev angol... az! Delta az, és a francia Conseiller együttm ködött vele. De miért éppen New Yorkba jön? Mit akar New Yorkban? S vajon milyen párizsi fejes fedezi Deltát? Miket mondott el nekik? Szentséges úristen! Mennyit mondhatott el nekik? - Mikor érkezett meg a gép? - kérdezte Conklin. - Ma reggel fél tizenegykor. Valamivel több mint egy órája. - Helyes - mondta a tiszt, aki a Medúzában vesztette el a lábát. Fájdalmasan sántikálva megkerülte az íróasztalt, és leroskadt a székébe. - Tudomásul vettem mindent, most pedig vakarja le ezt a beszélgetést a tekercsekr l. Törölje. Mindent, amit elmondott nekem. Világos? - Értettem, uram. Törölve, uram. Conklin letette a kagylót. New York. New York? Nem Washington, hanem New York! De hát New Yorkban nincs már semmi. S Delta tudja ezt. Ha a Treadstone-ból akarna elkapni valakit, ha t akarná elkapni, akkor közvetlenül Washingtonba repült volna, ez egyértelm . Mi lehet New Yorkban? S vajon miért használja éppen a Washburn nevet? Ez annyi, mintha megtáviratozta volna a stratégiáját; tudnia kellett, hogy el bb-utóbb felt nik a név... Utóbb... Miután már bejutott a kapukon! Hát persze! Delta tudatja a Treadstone maradványával, hogy az er pozíciójából cselekszik. Olyan helyzetben van, hogy nemcsak a Treadstone-akciót leplezheti le, de isten tudja, milyen messzire is elmehet. Egész hálózatokat leplezhet le, amelyeket Cainként használt, figyel állomásokat és pótkonzulátusokat, amelyek egyedül és kizárólag elektronikus kémkirendeltségek... de még a Medúza véres rémképét is. Azzal, hogy a Conseiller-n belül is vannak kapcsolatai, bizonyítja a Treadstone-nak, mennyire felvitte az isten a dolgát. Ezzel is jelzi, hogy eljutott a legmagasabb szintekig, és semmi sem állíthatja meg. Az isten verje meg, miért kellene megállítani? És mit kellene megakadályozni? Egyáltalán mir l van szó? Zsebre vágta a milliókat, egyszer en elt nhetett volna!
Conklin a fejét rázta, föltolultak benne az emlékek. Volt id , amikor futni hagyta volna Deltát, ezt meg is mondta neki tizenkét órája, abban a Párizs melletti temet ben. Senkit nem lehet a végtelenségig terhelni, ezt senki sem tudta jobban Alexander Conklinnál, aki valaha a hírszerz világ egyik legkiválóbb titkos ügynöke volt. Csak egy bizonyos pontig; a szemforgató nyugtatgatások, hogy hiszen az ember még mindig életben van, id vel áporodottakká és keser ekké válnak. Minden attól függ, mi volt korábban az ember, s mivé lett eltorzult állapotában. Csak bizonyos terhelést, és nem többet... De Delta nem lépett le! Visszatért, esztelen kijelentéseket tett, esztelen követeléseket támasztott... rült taktikákat ajánlott, amelyeket egy tapasztalt hírszerz tiszt még csak fontolóra sem venne. Bármennyi kényesen robbanékony információ birtokában van ugyanis, bármilyen magas szintekre sikerült is behatolnia, épelméj ember nem sétál vissza az ellenségei által körülkerített aknamez re. Nincs a világon olyan zsarolás, ami visszatartaná. Épelméj ember. Épelméj ember. Conklin lassan el red lt ültében. Nem vagyok Cain. Cain sohasem létezett. Én sohasem léteztem! Nem voltam New Yorkban... Carlos volt az. Nem én, hanem Carlos! Ha valóban az történt a Hetvenegyedik utcában, amit mondasz, akkor követte el. Ismerik a címet! Eszembe jutnak dolgok... arcok, utcák, épületek. Képek, amelyeket nem tudok elhelyezni... Ezernyi tényt tudok Carlosról, de nem tudom, hogy miért! Conklin lehunyta a szemét. Volt egy mondat, egy egyszer rejtjelmondat, amelyet a Treadstone kezdetén használtak. Hogy is volt? Még a Medúzából eredt... Cain az Charlie, és Delta az Cain. Ez az. Cain az Carlos. Delta-Bourne lett az a Cain, aki csalétekként szolgál Carlos számára. Conklin felnyitotta a szemét. Jason Bourne-nak kellett Ilich Ramirez Sanchez helyére lépnie. Ilyen egyszer volt a Treadstone Hetvenegy stratégiája. Ez volt annak a megtéveszt struktúrának a talpköve, amely el csalogatja Carlost. Bourne. Jason Bourne. A teljességgel ismeretlen ember, a több mint egy évtizede eltemetett név, a dzsungelben hagyott emberroncs. De valaha létezett, és ez is része volt a stratégiának. Conklin szétrakosgatta asztalán a dossziékat, amíg rá nem akadt arra, amit keresett. Ennek a dossziénak nem volt felirata, csak egy kezd bet volt rajta, két szám és mögötte egy X, ami azt jelölte, hogy ez az egyetlen dosszié, amelyben megtalálhatók a Treadstone megalakításának dokumentumai. T-71 X. A Treadstone Hetvenegy születése. Felütötte a dossziét, szinte félt megpillantani azt, amir l tudta, hogy ott lesz. "A kivégzés helye és id pontja: Tam Quan övezet, március 25." Conklin szeme az íróasztalán álló naptárra tévedt. Március huszonnégy. - Úristen! - suttogta maga elé, és a telefonkagyló után nyúlt. Dr. Morris Panov kilépett a Bethesda kórház haditengerészeti szárnyépületének harmadik emeletén lév pszichiátriai kórterem dupla tolóajtaján, és a n vérpulthoz lépett. Rámosolygott az egyenruhás segédápolón re, aki a mellette álló emeleti f n vér szigorú tekintetét l kísérve kotorászott a kartotéklapok között. A fiatal n vér láthatóan tévesen helyezett el egy kórlapot - vagy éppenséggel egy beteget -, s f nökn je nyilván gondoskodni akart róla, hogy ilyesmi többé ne ismétl dhessen meg. - Ne tévessze meg Annie korbácsa - mondta Panov a piruló kislánynak. - A rideg, embertelen szempár mögött tömör gránitszív rejlik. Az igazság az, hogy két hete szökött meg a zárt osztályról, de egyikünk sem mer szólni senkinek. A kislány kuncogni kezdett, a f n vér pedig ingerülten csóválta a fejét. A pult mögötti asztalon megcsörrent a telefon. - Lenne szíves fölvenni a kagylót, drágám - szólt Annie a kislánynak. A segédápolón bólintott, és az asztalhoz lépett. A f n vér Panovhoz fordult. - Doktor úr, így képtelen vagyok bármit a fejükbe verni, ha maga állandóan itt lebzsel körülöttünk. - Szeretettel, drága Annie. Szeretettel. De azért ne dobja el a kerékpárláncát.
- Maga javíthatatlan. Mondja csak, hogy van a betege az öt A-ban? Tudom, hogy aggódott miatta. - Még mindig aggódom. - Hallom, egész éjszaka fennmaradt. - Hajnali háromkor volt a tévében egy film, meg akartam nézni. - Ne tegye, Mo - mondta anyáskodva a n vér. - Maga túl fiatal ahhoz, hogy odabenn végezze. - S talán már túl öreg, hogy elkerülhessem, Annie. Mindenesetre, köszönöm. Egyszerre csak Panov is, a f n vér is fölfigyeltek arra, hogy az orvos nevét hallják - a tágra nyílt szem n vérgyakornok beszélt az asztalon álló mikrofonba. - Dr. Panovot kérjük. Telefonhívás, doktor... - Én vagyok dr. Panov - szólt oda a pszichiáter suttogva a lánynak. - De titokban akarjuk tartani. Annie Donovan, tudja, a f ápolón valójában az anyám. Lengyelországban született. Ki keres? A n vérgyakornok rámeredt az orvos fehér köpenyén fityeg személyazonossági kártyára. - Egy bizonyos Mr. Alexander Conklin, uram - mondta s r n pislogva. - Tényleg? - Panov meghökkent: Alex Conklin öt éven át több ízben is a betege volt, mígnem megállapodtak abban, hogy a páciens ennél jobban már nem fog rendbe jönni, jóllehet az eredmény nemigen adhatott okot a büszkeségre. Oly sokan vannak - gondolta Panov -, és oly keveset tehetünk értük. De bármit akar is Conklin, viszonylag fontos lehet a számára, ha nem a rendel jében, hanem a Bethesdában keresi. - Hol beszélhetnék nyugodtan, Annie? - Az egyes szobában - mutatott a f n vér az el tér túlsó végébe. - Üres. Majd átkapcsoltatom. Miközben Panov az ajtó felé indult, szorongás lett úrrá rajta. - Villámgyors válaszokra van szükségem, Mo - kezdte Conklin; hangjából érz dött a feszültség. - Nemigen vagyok alkalmas gyors válaszokra, Alex. Miért nem jön be hozzám? Keressen fel ma délután. - Nem rólam van szó. Másvalakir l. Feltehet en. - Csak semmi játék, nagyon kérem. Azt hittem, ezen már túljutottunk. - Semmi játék. Ez egy négy-nullás vészhelyzet, és segítségre van szükségem. - Négy-nullás? Akkor hívja be valamelyik munkatársát. Sohasem akartam ennyire bizalmas ügyekben részt venni. - Nem tehetem. Ennyire súlyos a helyzet. - Akkor talán jobban tenné, ha a jóisten fülébe súgná. - Mo, nagyon kérem! Csak eshet ségekr l kell meggy z dnöm, a többit már magam is össze tudom rakni. De öt másodpercnyi elvesztegethet id m sincs. Lehet, hogy egy ember ámokfutó lett, készen arra, hogy elsöpörjön szellemeket, bárkit, akir l azt hiszi, hogy szellem. Eddig már nagyon is hús-vér, nagyon is fontos embereket ölt meg, és még afel l sem vagyok biztos, hogy tudatában van ennek. Segítsen rajtam, segítsen rajta! - Ha tudok. Halljuk. - Egy embert hosszú id re egy roppant képlékeny, maximális stressz-szituációba helyeznek, ráadásul egész id alatt a legmélyebb illegalitásban él. Maga az álcázás a csalétek: nagyon felt n , nagyon negatív, s szakadatlanul azon dolgoznak, hogy fenntartsák ezt a felt n jellegét. A cél az, hogy egy, a csalétekhez hasonló célpontot el csalogassanak azáltal, hogy meggy zik: a csalétek veszélyezteti t, tehát ki kell lépnie a nyílt színre... Eddig érthet ? - Eddig igen - mondta Panov. - Azt mondja, szakadatlanul azon dolgoznak, hogy a csalétek megtartsa negatív, rendkívül felt n jellegét. Milyen a környezete? - A lehet leger szakosabb. - Mennyi ideje? - Három éve. - Szentséges úristen! - sóhajtott a pszichiáter. - Semmi megszakítás? - Semmi. Napi huszonnégy órán át, évente háromszázhatvanöt napon át, három éve már valaki, aki nem .
- Hát mikor okulnak már maguk, átkozott tökfilkók? Még a legszörny bb táborok rabjai is önmaguk lehetnek, beszélhetnek másokkal, akik önmaguk voltak... - Panov elharapta a szót, mert csak most értette meg, mit mondott, és mire gondolt Conklin. - Ugye, err l van szó? - Nem vagyok biztos benne - felelte a hírszerz tiszt. - Minden annyira ködös, zavarba ejt , s t ellentmondásos. A következ t akarom megkérdezni. Lehetséges-e, hogy egy ilyen ember, ilyen körülmények között, kezdje azt hinni, hogy azonos az álcával, a csalétekkel, s oly mértékig fölvegye annak jellegzetes vonásait, oly mértékig magáévá tegye a fikciót, hogy a végén valóban elhiggye: róla van szó? - Teljesen nyilvánvaló a válasz; meg is lep, hogy kérdezi. Hát persze hogy elhiheti. Valószín leg el is hiszi. Elviselhetetlenül hosszú ez a szerep, csak úgy lehet fenntartani, ha a meggy z dés a napi valóság szerves részévé válik. Egy soha véget nem ér színdarab f szerepl je, aki szüntelenül a színpadon van. Napról napra, estér l estére. - Az orvos ismét elhallgatott, majd kis id múltán kétkedve megkérdezte: - De hát valójában nem ezt akarta kérdezni, igaz? - Nem - felelte Conklin. - Egy lépéssel tovább megyek. Túl a csalétken. Kénytelen vagyok, csakis úgy van értelme. - Várjon csak - szakította félbe hirtelen Panov. - Jobb, ha most abbahagyja, mert nem vagyok hajlandó meger síteni semmiféle vak diagnózist, amire maga ki akar lyukadni. Szó sem lehet róla, Charlie. Ezzel olyan mértékben szabad kezet kapna, amelyért nem vállalhatok felel sséget. Akár fizet a konzíliumért honoráriumot, akár nem. - Szó sem lehet róla... Charlie? Miért mondta ezt, Mo? - Hogyhogy miért mondtam? Szólás. Naponta hallom. Mocskos, szakadt farmeros kölkök mondják a sarkon, rakodómunkások a kedvenc kocsmáimban. - Honnan tudja, mire akarok kilyukadni? - kérdezte a CIA-tiszt. - Onnan, hogy valaha el kellett olvasnom a szakirodalmat, maga pedig nem túl ravasz. Le akar írni nekem egy tudathasadással párosult klasszikus paranoiás skizofréniát. Nemcsak arról van szó, hogy a maga embere beleéli magát a csalétek szerepébe, hanem maga a csalétek átviszi az identitását arra a személyre, akit üldöz. A célpontra. Erre célozgat, Alex. Azt sugallja, hogy a maga embere három személy: maga, a csalétek és a célpont. Én pedig megismétlem: szó sem lehet róla, Charlie. Nem vagyok hajlandó meger síteni még valami halványan hasonlót sem anélkül, hogy alaposan meg ne vizsgáljam az illet t. Végtére is, maga ezzel olyan jogokat nyerne, amelyekkel nem szabad rendelkeznie: három oka lenne, hogy elintézzen valakit. Szó sem lehet róla! - Nem kérem magát arra, hogy bármit is meger sítsen! Csak azt akarom tudni, lehetséges-e? Mo, az isten szerelmére, egy nagy tapasztalatokkal rendelkez gyilkos pisztollyal rohangál; olyan embereket öl meg, akikr l azt állítja, hogy nem is ismerte ket, pedig három éven át együtt dolgozott velük. Tagadja, hogy ott lett volna egy adott helyen egy adott id pontban, pedig az ujjlenyomata bizonyítja, hogy ott volt. Azt mondja, képek tolulnak fel benne, arcok, amelyekkel nem tud mit kezdeni, nevek, amelyeket hallott már, de fogalma sincs, hol. Azt állítja, sohasem volt csalétek; sohasem! Pedig az volt! Most is az! Lehetséges ez? Csak ezt akarom tudni. Elképzelhet , hogy a stressz és az id , meg a naponta ránehezed nyomás ennyire megtörte? Hogy három felé hasadt? Panov egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. - Lehetséges - mondta végül halkan. - Ha minden pontosan úgy van, ahogy mondta, akkor lehetséges. Ennél többet nem mondok, mert túlságosan sok egyéb lehet ség is van. - Köszönöm. - Conklin kis szünetet tartott. Még egy utolsó kérdés. Mondjuk, volt egy dátum; egy hónap és egy nap, ami igen jelent s a fikcióban, a csalétek anyagában. - Világosabban kell fogalmaznia. - Megpróbálom. Az a dátum, amikor megölték azt a férfit, akinek a személyazonosságát felhasználták a csalétek számára. - Vagyis, nem tartozik bele az aktuális forgatókönyvbe, de a maga embere tud róla. Jól értelmezem?
- Úgy van, tudott róla. Mondjuk, személyesen ott volt. Emlékezne rá? - Mint csalétek, nem. - De mint a másik kett közül valamelyik? - Feltéve, hogy a célpont szintén tudott róla, vagy az áttétel révén tudatosult benne, akkor igen. - Van azután egy hely, ahol kiagyalták a stratégiát, ahol a csalétekfigurát tulajdonképpen életre hívták. Ha az emberünk e hely közelében járna, és a halál dátumának évfordulója küszöbön állna, odavonzaná valami a helyszínre? Tudatosulna benne, fontossá válnék a számára? - Igen, feltéve, ha összefüggésbe hozza a halál eredeti színhelyével. S mivel a csalétek ott született, lehetséges. Attól függ, hogy pillanatnyilag melyik a három személyiség közül. - Tegyük fel, hogy a célpont. - És ismeri a helyet? - Igen, énjének egy másik része feltétlenül ismerte. - Akkor odavonzaná valami. Tudattalan késztetés lenne. - Miért? - Hogy megölje a csalétket. Mindenkit megölne, aki az útjába kerülne, de a legf bb célpontja a csalétek lenne. Vagyis maga. Alexander Conklin letette a telefonkagylót, hiányzó lába helyén lüktetést érzett, gondolatai összekuszálódtak; ismét le kellett hunynia a szemét, hogy valami megbízható vezérfonalat találjon. Tévedett Párizsban... a Párizs melletti temet ben. Meg akart ölni valakit, téves indokok alapján, az igaziak viszont meghaladják a felfogóképességét. Valóban egy rülttel volt dolga. Valakivel, akinek a szenvedéseit nem fejtették meg húszéves kiképzése alatt, pedig érthet k, ha a kínjaira és a veszteségeire, az er szak soha véget nem ér hullámaira gondolunk... ami mind hiábavalónak bizonyult. Voltaképpen senki sem tud semmit. Semminek nincsen értelme. Ma t rbe csalnak, megölnek egy Carlost, de a helyére más áll majd. Miért csináltuk... David? David. Végre kimondom a nevedet. Egykor barátok voltunk, David... Delta. Ismertem a feleségedet és a gyerekeidet. Együtt ittunk és néha együtt vacsoráztunk egy-egy isten háta mögötti, ázsiai állomáshelyen. Te voltál a legjobb diplomata az egész Távol-Keleten; ezt mindenki elismerte. Téged szántak a küszöbönálló új politika kulcsfigurájának. S akkor történt. Halál a Mekong fölötti felh kb l. Megfordultál, David. Valamennyünket értek veszteségek, de közülünk csak egy lett Delta a Medúzában. Nem ismertelek annyira közelr l, az ivás és néhány vacsora még nem hoz létre szoros barátságot, de közülünk kevesen váltak vadállattá. Te az Lettél, Delta. S most meg kell halnod. Senki sem engedheti meg magának azt a fény zést, hogy életben hagyjon. Egyikünk sem. - Kérem, hagyjon magunkra - mondta Villiers tábornok a munkatársának, amint egy montmartre-i kávéházban leült Marie St. Jacques-kel szemben. Munkatársa bólintott, és a boksztól pár lépésre lév másik asztalhoz ment; magukra hagyta ket, de továbbra is éberen rködött. A kimerült, öreg katona Marie-re nézett. - Miért ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjek? - A barátja azt akarta, hogy ön hagyja el Párizst. A szavamat adtam neki. - Távol Párizstól, távol az eseményekt l - jegyezte meg Marie; meghatotta az öregúr beesett arca. Sajnálom. Nem akarok még én is a terhére lenni. A rádióban hallottam a beszámolókat. - rültség - mondta Villiers, és a szájához emelte a munkatársa által rendelt konyakot. Három órát voltam a rend rségen, életre kellett keltenem egy szörny hazugságot, elítélnem egy embert egy b ntettért, amelyet egyedül én követtem el. - A személyleírás pontos volt, hátborzongatóan pontos. - maga tanított meg rá. Ott ült a feleségem tükre el tt, elmondta, mit kell vallanom s közben valahogy olyan furcsán nézegette az arcát. Azt mondta, nincs más kiút. Carlost csak úgy lehet meggy zni, ha elmegyek a rend rségre, és ezáltal megindítom az embervadászatot. Természetesen igaza volt.
- Igaza volt - helyeselt Marie. - De nincsen sem Párizsban, sem Brüsszelben, sem Amszterdamban. - Tessék? - Azt akarom, hogy mondja meg, hová ment. - De hiszen elmondta magának. - Hazudott. - Honnan veszi? - Mert tudom, mikor mond igazat. Tudja, mindketten nagyon odafigyelünk erre. - Mindketten...? Sajnos nem értem. - Gondoltam, hogy nem fogja megérteni; biztosra vettem, hogy nem mondta el magának. Amikor hazudott nekem a telefonba, amikor nagy nehezen elmondta azokat a dolgokat, tudva, hogy én tudom: hazudik, akkor nem értettem a dolgot. Nem is tudtam összerakni, amíg nem hallottam a rádióbeszámolókat. A magáét és még egy másikat. Az a személyleírás... annyira teljes, annyira mindent átfogó volt, egészen a bal halántékán lév sebhelyig. S akkor már tudtam: nem marad Párizsban, de még csak ezer kilométeres körzetben sem. Messzire megy, oda, ahol ez a személyleírás nem sokat számít, és ahová maga után csalogathatja Carlost, és átadhatja azoknak, akikkel erre megállapodása volt. Igazam van? Villiers letette a poharát. - A szavamat adtam arra, hogy magát biztonságos helyre visszük, vidékre. Nem értem, amit mond. - Akkor megpróbálok világosabban fogalmazni - mondta el rehajolva Marie. - Elhangzott a rádióban még egy másik beszámoló is, amit nyilván nem hallott, mert a rend rségen volt, vagy bezárkózott. Egy Rambouillet melletti temet ben ma reggel két halottat találtak; agyonl tték ket. Az egyik egy közismert bérgyilkos volt, de a másikról megállapították, hogy egy volt amerikai hírszerz tiszt, aki az utóbbi id ben Párizsban élt; nagyon kétes figura, Vietnamban megölt egy újságírót, mire választás elé állították: vagy leköszön a rangjáról; vagy hadbíróság elé állítják. - Azt állítja, hogy ezek az események összefüggnek? - kérdezte az öregúr. - Jasont az amerikai nagykövetség utasította, hogy tegnap éjszaka menjen el ebbe a temet be, hogy találkozzék egy Washingtonból érkez férfival. - Washingtonból? - Igen. annak idején megállapodást kötött az amerikai hírszerzés tisztjeinek egy kis csoportjával. Tegnap éjszaka megpróbálták megölni; úgy vélik, el kell tenniük láb alól. - Úristen, de hát miért? - Mert nem bíznak benne. Nem tudják, mit tett, vagy hol volt hosszabb ideig, pedig képtelen megmondani nekik. - Marie elhallgatott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Jason voltaképpen nem tudja, ki is . Azt sem tudja, hogy azok kicsodák; a Washingtonból érkezett férfi pedig nyilván fölbérelte azt a két embert, hogy öljék meg tegnap éjszaka. Az a férfi meg sem akarta hallgatni; azt hiszik, elárulta ket, milliókat lopott el t lük, megölt olyasvalakiket, akikr l pedig Jason nem is hallott. Nem tette meg mindezt, de válaszolni sem tud egyértelm en a vádakra. Csak emléktöredékei vannak, s mindegyik töredék ellene szól. Majdnem teljesen amnéziás. Villiers barázdált arcára kiült a megdöbbenés, szemében fájdalom tükröz dött, amint visszaemlékezett a részletekre. - Téves indokok alapján... Ezt mondta nekem. Mindenütt ott vannak az embereik... s parancsot kaptak, hogy habozás nélkül l jenek le engem. Olyanok üldöznek, akiket nem ismerek, és nem ismerhetek fel. Téves indokok alapján. - Téves indokok alapján - hangsúlyozta Marie, és a keskeny asztalon átnyúlva megérintette az öreg tábornok karját. - S valóban ott vannak mindenütt az embereik, akik parancsot kaptak, hogy habozás nélkül végezzenek vele. Bárhová is megy, várni fogják. - Honnan tudják, hogy hová indult? - Majd megmondja nekik. Ez is része a stratégiájának. S amikor megmondja nekik, meg fogják ölni. Belesétál a saját csapdájába. Villiers jó néhány pillanatig nem jutott szóhoz, úrrá lett rajta a b ntudat.
- Mindenható úristen - suttogta végül -, mit tettem? - Azt, amit helyesnek tartott. Amir l meggy zte magát, hogy helyes. Nem okolhatja magát. Voltaképpen még t sem. - Azt mondta, le fog írni mindent, ami történt vele, mindent, amire csak emlékszik... Milyen fájdalmas és kínos lehetett ezt kimondania! Nem várhatom meg ezt a levelet, kisasszony. Nem várhatunk. Mindent tudnom kell, mondjon el mindent. Most, azonnal. - S mit tehet? - Elmegyek az amerikai nagykövetségre. A nagykövethez. Most. Mindent mondjon el. Marie St. Jacques lassan visszahúzta a kezét és hátrad lt; sötétvörös haját a boksz fájához szorította. Könnyben úszó szeme a távolba révedt. - Úgy mesélte nekem, hogy számára az élet egy Ile de Port Noir nev kis, földközi-tengeri szigeten kezd dött... A külügyminiszter fölháborodva rontott be a konzuli akciók igazgatójának dolgozószobájába; ezen a minisztériumi osztályon foglalkoztak a titkos, illegális tevékenységekkel. Egyenest a meghökkent igazgató íróasztala elé lépett. Mihelyt az igazgató megpillantotta a nagy hatalmú minisztert, fölállt; arcán megdöbbenéssel vegyes zavar tükröz dött. - Miniszter úr?... Semmiféle üzenetet nem kaptam a titkárságról, uram. Különben azonnal fölsiettem volna. A külügyminiszter egy sárga szín írótömböt vágott az igazgató íróasztalára. A legfels lapon, utólag filctollal írva, hat név sorakozott egymás alatt. BOURNE DELTA MEDÚZA CAIN CARLOS TREADSTONE - Mi ez? - kérdezte -, mit jelentsen ez? A konzuli akciók igazgatója az asztal fölé hajolt. - Nem tudom, uram. Természetesen nevek. Egy kód a D bet re, egy utalás a Medúzára; ez mindmáig szigorúan titkos, de hallottam már fel le. S úgy hiszem, a Carlos arra a hivatásos gyilkosra vonatkozik; bárcsak többet tudnánk róla. De soha életemben nem hallottam Bourne-ról, vagy Cainról, vagy Treadstone-ról. - Akkor jöjjön föl a szobámba, és hallgassa meg egy néhány perce Párizzsal folytatott telefonbeszélgetésem magnószalagját, és mindent megtud róluk! - ordította magából kikelve a külügyminiszter. - rületes dolgok vannak azon a szalagon; többek között ottawai és párizsi gyilkosságokról, meg párizsi nagykövetségünk els titkárának néhány roppant különös ügyletér l egy CIA-emberrel. Azonkívül megtudhat egyet s mást arról is, hogy az emberei szemrebbenés nélkül hazudtak külföldi kormányok hatóságainak, a saját hírszerz szerveinknek és az európai sajtónak! A Külügyminisztérium tudomása és hozzájárulása nélkül! Világméret megtévesztés történt, s nincs akkora fantáziám, hogy elképzeljem, ennek során hány országban hintettek el hamis információkat. A legnagyobb titokban, diplomáciai útlevéllel repül gépre tettünk és idehozatunk egy kanadai n t, az ottawai kormány egyik közgazdászát, akit gyilkosságért köröznek Zürichben. Kénytelenek vagyunk menedékjogot biztosítani egy szökevénynek, áthágni a törvényeket, mert ha ez a n igazat mond, akkor alaposan benne vagyunk a pácban! Tudni akarom, mi folyik itt! Mondja le valamennyi megbeszélését, szó szerint értem, valamennyit! A nap hátralév részét; és ha kell, az éjszakát is azzal tölti, hogy fényt derít erre az átkozott ügyre. Itt járkál közöttünk egy férfi, aki nem tudja, hogy kicsoda, de több titkos információ van a fejében, mint a hírszerzés tíz számítógépében együttvéve!
Éjfél is elmúlt már, amikor a halálosan fáradt igazgatónak sikerült telefon-összeköttetést teremtenie; így is egy hajszálon múlott a dolog. A párizsi nagykövetség els titkára, akit azonnali elbocsátással fenyegetett meg, megadta neki Alexander Conklin nevét. De Conklint nem lehetett megtalálni. Reggel tért vissza Brüsszelb l Washingtonba egy sugárhajtású katonai gépen, de délután fél kett kor eltávozott Langleyb l, és nem hagyott meg telefonszámot, ahol el lehetne érni, még váratlan, sürg s esetekre sem. S annak alapján, amit az igazgató megtudott Conklinról, ez a feledékenység roppant sajátosnak t nt. A CIA-tisztet cápaöl ként jellemezték: irányította, egyedi módszerekkel, szerte a világon a feltételezett ellenségek és árulók elleni akciókat. Rengeteg olyan ember dolgozott a világ különböz pontjain, akiknek bármelyik pillanatban szükségük lehet egy azonnali jóváhagyására vagy elutasító döntésére. Ésszer tlennek t nt tehát, hogy kapcsolatát Langleyvel tizenkét órára megszakítsa. Az is szokatlan volt, hogy a telefonnapló szalagjáról törölték az elmúlt két napot - márpedig a Központi Hírszerz Hivatalnak nagyon szigorú szabályai voltak ezekre a naplókra vonatkozóan. Mindenkinek pontosan igazolnia kellett minden tevékenységét. A konzuli akciók igazgatójának azonban egyvalamit sikerült megtudnia: Conklinnak annak idején valami köze volt a Medúzához. Külügyminisztériumi megtorlással fenyeget zve, az igazgató követelte, hogy zárt tévéláncon öt hétre visszamen en betekinthessen Conklin telefonnaplóiba. A hivatal vonakodva bár, de leadta e naplókat, s az igazgató két álló órán át ült a képerny el tt, és újra meg újra utasította a langleyi kezel ket, hogy ismételjék meg a szalagot, amíg végül közölte: leállhatnak vele. Nyolcvanhat logikusnak t n nevet hívatott le a számítógépen, majd betáplálta a Treadstone szót hiába, semmi összefüggés. Az igazgató ezután további nevekkel kísérletezett: volt egy magas rangú katona, akit korábban nem vett figyelembe, mert közismert volt róla, hogy nem szíveli a CIA-t. De egy héttel korábban Conklin tizenkét percen belül kétszer is telefonált neki. Az igazgató fölhívta pentagoni kapcsolatait, és megtalálta azt, amit keresett: a Medúzát. Irwin Arthur Crawford dandártábornok, a szárazföldi hadsereg hírszerz adatbankokért felel s rangid s tisztje, korábban Saigonban töltött be parancsnoki posztot titkos akciókban - ezek mindmáig szigorúan bizalmasan kezelend k. Medúza. Tárcsázott; közvetlen vonal volt. A tábornok fairfaxi házának számát tárcsázta, s a negyedik kicsengetés után Crawford jelentkezett. A külügyminisztériumi igazgató igazolta magát, s megkérdezte a tábornokot, nem hívná-e vissza a Külügyet, hogy ellen rizhessék a személyazonosságát. - S vajon miért tenném ezt? - Egy olyan ügyr l van szó, amely a Treadstone címszó alá tartozik. - Visszahívom. Tizennyolc másodperc múlva Crawford visszahívta a Külügyet, a rá következ két percben pedig az igazgató körvonalazta neki az értesüléseiket. - Semmi olyan nincs a dologban, amir l ne tudnánk - mondta a dandártábornok. - A kezdet kezdetét l fogva ellen rz bizottság m ködik az ügyben, az elnököt személyesen tájékoztatták a Treadstone megalakulását követ egy héten belül. Nyugodt lehet, célunk garancia az eljárási szabályokra. - Hagyom magam meggy zni - felelte a külügyi igazgató. - S ez vonatkozik arra is, ami egy hete történt New Yorkban? Elliot Stevens... az a bizonyos Webb rnagy és David Abbott? Amikor is a körülményeket, hogy úgy mondjam, jelent sen megváltoztatták? - Maga tudott a változásokról? - A konzuli akciók f nöke vagyok, tábornok. - Hát igen, akkor... Stevens nem volt n s, a többiek pedig megértették. El nyösebbnek t nt a rablás és az emberölés. A válasz igenl . - Értem... Bourne, a maga embere, tegnap reggel repül gépen New Yorkba érkezett. - Tudom. Tudjuk... vagyis Conklin és én tudjuk. Mi vagyunk az örökösök. - Érintkezésben áll Conklinnal?
- Utoljára délután egy óra tájban beszéltem vele. A naplóba nem lett bejegyezve. szintén szólva, ragaszkodott ehhez. - Eltávozott Langleyb l. Nem hagyott telefonszámot, ahol el lehetne érni. - Err l is tudok. Ne is próbálkozzék. Minden tiszteletem a miniszteré, de mondja meg neki, hogy ne ártsa bele magát ebbe az ügybe. Maga se ártsa bele magát. Maradjanak ki ebb l. - De már benne vagyunk, tábornok. Diplomáciai futárgépen áthozatjuk a kanadai n t. - Az isten szerelmére, miért? - Kénytelenek voltunk, kényszerített rá minket. - Akkor tartsák szigorúan elzárva. Meg kell tenniük! Azzal a n vel nekünk vannak szándékaink, mi fogunk felelni érte. - Talán jobb lenne, ha ezt megmagyarázná. - Egy rülttel van dolgunk, egy többszörös skizofréniással, aki egy személyben kitesz egy egész kivégz osztagot. Elég, ha csupán egyetlenegyszer kitör, ha robban valami az agyában, és tucatnyi ártatlan embert ölhet meg anélkül, hogy fogalma lenne, miért teszi. - Honnan tudja ezt? - Mert már eddig is ölt. A New York-i vérfürd t követte el. Megölte Stevenst, a Szerzetest, Webbet és még két másikat, kikr l maga nem is hallott. Számunkra is csak most vált világossá az egész. Nem volt felel s érte, de ez már nem változtat semmit a dolgon. Bízza ránk. Conklinra. - Bourne? - Úgy van. Bizonyítékaink vannak. Ujjlenyomatok. A hivatal meger sítette. volt az. - A maguk embere ujjlenyomatokat hagy hátra? - Így történt. - Lehetetlen - mondta végül a külügyi igazgató. - Micsoda? - Azt mondja meg nekem, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy nem épelméj ? Honnan szedte ezt a többszörös skizofréniát, vagy a jó fene tudja, minek nevezte? - Conklin beszélt egy pszichiáterrel, az egyik legjobbal, aki szaktekintély az ideg-összeroppanás terén. Alex elmondta neki a történetet... mondhatom, iszonyú er szakos történet. Az orvos meger sítette a gyanúnkat, Conklin gyanúját. - Meger sítette? - kérdezte elképedve az igazgató. - Igen. - Arra alapozva véleményét, amit Conklin elmondott neki? Arra, amit Conklin tudni vélt? - Nincs más magyarázat. Bízza ránk a dolgot. A mi problémánk. - Maga ostoba fajankó, tábornok. Meg kellett volna maradnia az adatbankjai vagy esetleg a kevesebb észmunkát igényl tüzérség mellett. - Kikérem magamnak! - Hát csak kérje ki magának. Ha valóban megtette, amire gondolok, akkor más választása úgy sincs. - Magyarázatot kérek! - förmedt Crawford az igazgatóra. - Nem örülttel van dolgunk, nem többszörös skizofréniással, amir l egyébként meggy z désem, hogy ugyanolyan keveset tud, mint jómagam, hanem egy amnéziással, érti? Egy olyan emberrel, aki hónapok óta próbálja megállapítani, hogy voltaképpen kicsoda is , és honnan jön, s a birtokunkban lév magnófelvétel alapján úgy ítéljük meg, hogy ezt megpróbálta elmagyarázni maguknak, megpróbálta elmagyarázni Conklinnak, de Conklin meg sem hallgatta. Egyikük sem hallgatta meg... Három évre mély illegalitásba küldtek egy embert, hogy el csalogassa Carlost, s amikor a stratégia cs döt mondott, maguk rögtön a legrosszabbat föltételezték. - Amnézia?... Nem, maga téved! Beszéltem Conklinnal; igenis meghallgatta. Maga nem érti a dolgot; mi mindketten ismertük... - Nem akarom hallani azt a nevet! - szakította félbe az igazgató Crawfordot. A tábornok kis szünetet tartott.
- Mindketten ismertük... Bourne-t... évekkel ezel tt. Gondolom, tudja, honnan; hiszen fölolvasta nekem a nevet. A legkülönösebb ember volt, akivel valaha is találkoztam. Ugyanolyan közel állt a paranoiához, mint bárki más abban a társulatban, mégis olyan kockázatot vállalt, amilyet egyetlen épelméj ember sem vállalna. És mégsem kért soha semmit. Teljesen úrrá lett rajta a gy lölet. - S tíz évvel kés bb ezért dugták elmegyógyintézetbe? - Hét évvel kés bb - helyesbített Crawford. Megkíséreltem megakadályozni, hogy bevonják a Treadstone-ba. A Szerzetes azonban azt állította, hogy a legjobb emberünk. Ezzel nem vitatkozhattam, szakmailag semmit sem hozhattam föl ellene. De közöltem az ellenvetéseimet. Lélektanilag határeset volt, s mi tudtuk, hogy miért. Igazam lett. Ragaszkodom ehhez. - Maga semmihez sem fog ragaszkodni, tábornok. Maga mindjárt leül arra a vas seggére. A Szerzetesnek ugyanis igaza volt. A maga embere valóban a legjobb, akár van emlékezete, akár nincs. El csalogatja Carlost, az isten verje meg, házhoz szállítja magának. Vagyis leszállítja, kivéve, ha maguk addig meg nem ölik t magát, a saját emberüket. - Az igazgató meghallotta a vonal túlsó végér l Crawford halk zihálását, s éppen ett l tartott. - Nem tudja elérni Conklint, igaz? - folytatta. - Nem. - Illegalitásba vonult, igaz? Mindent elrendezett, egymást sem ismer harmadik és negyedik feleken át szervezett meg mindent, minden nyomot eltörölt, amely a Hivatalhoz és a Treadstonehoz vezethetne. S most már fényképek vannak a Conklin által sem ismert emberek kezében, akiket még akkor sem ismerne föl, ha az utcán megállítanák. És még maga beszél nekem kivégz osztagokról? A maguké már el is foglalta a helyét, de még maga sem tudja, hogy hol. De a kivégz osztag fölkészült, legalább húsz puska tüzelésre készen, ha az elítélt megjelenik a látómezejükben. Jól értem a forgatókönyvet? - Maga sem várja, hogy válaszoljak erre - mondta Crawford. - Fölösleges is. A konzuli akciók osztályával beszél; láttam ilyet már máskor is. Egy dologban azonban igaza volt. Ez a maga problémája, a labda visszakerült a maga térfelére. Semmi közünk magához. Ilyen értelemben fogok beszámolni a miniszternek. A Külügyminisztérium nem engedheti meg magának, hogy tudomása legyen róla, kicsoda maga. S közlöm magával, hogy ez a beszélgetés nem kerül bele a naplóba. - Értettem. - Sajnálom - mondta az igazgató, és szintén gondolta, mert a tábornok hangjából megértette, hogy hiába minden. - Megesik néha, hogy kudarcot vallunk. - Igen. Ezt megtanultuk a Medúzában. Mihez kezdenek azzal a lánnyal? - Még azt sem tudjuk, hogy magával mihez fogunk kezdeni. - Egyszer . Folytatjuk, és nem fogunk kiadni közleményt. Semmilyet. A n ellen le tudjuk állíttatni a zürichi körözést. - Majd megmondjuk neki. Talán ez segít. Mindenkit l bocsánatot kérünk; vele pedig megállapodunk valami jelent s végkielégítésben. - Maga tényleg biztos benne? - szakította félbe Crawford. - A végkielégítésben? - Nem. Az amnéziában. Százszázalékosan biztos benne? - Legalább hússzor meghallgattam azt a szalagot, hallottam a n hangját. Életemben nem voltam annyira biztos semmiben, mint ebben. Egyébként, néhány órája megérkezett. rizet alatt a Pierre Hotelben tartózkodik. Reggel, mihelyt kiokoskodtuk, mit tegyünk, áthozzuk Washingtonba. - Várjon egy percet! - kiáltotta a tábornok. Ne holnap! Itt van...? Tud engedélyt szerezni nekem, hogy találkozzam vele? - Ne ássa még mélyebbre a saját sírját, tábornok. Minél kevesebb nevet tud a n , annál jobb. Bourne-nal volt, amikor fölhívta a nagykövetséget; tudomása volt az els titkárról, mostanra feltehet en tud már Conklinról is. Lehet, hogy Conklinnak egyedül kell majd elvinnie a balhét. Maradjon ki bel le.
- Éppen az el bb ajánlotta, hogy játsszam végig a partit. - De nem így. Maga tisztességes ember, én is az vagyok. Profik vagyunk. - Nem ez a lényeg! Igaz, vannak fényképeink, de lehet, hogy nem érnek semmit. Hároméves képek, Bourne pedig megváltozott, nagyon is megváltozott. Azért is tartózkodik a helyszínen Conklin; nem tudom, hogy hol, de ott van. az egyetlen, aki szemt l szembe látta, de éjszaka volt, esett az es . Lehet, hogy a n az egyetlen esélyünk. Vele volt, együtt élt vele hetekig. Ismeri. Lehet, hogy mindenki másnál el bb fölismeri. - Nem értem. - Elmagyarázom. Bourne számtalan képessége közül az egyik az, hogy tetszés szerint meg tudja változtatni a külsejét, bele tud olvadni egy tömegbe, egy mez be vagy egy facsoportba, amibe kell; úgy tud ott lenni bárhol, hogy nem lehet észrevenni. Ha az, amit maga állít, igaz, akkor ugyan nem emlékezne rá, de a Medúzában egyetlen szóval jellemeztük: kaméleon. - Ez a maga Cainja, tábornok. - A mi Deltánk volt. Nem volt senki hozzá fogható. S éppen ezért segíthet a lány. Szerezze meg nekem az engedélyt! Hadd beszéljek vele. - Ha engedélyt adunk magának, azzal tudomásul vesszük magát. Nem hiszem, hogy megtehetnénk. - Az isten szerelmére, éppen most mondta, hogy tisztességes emberek vagyunk! Valóban azok vagyunk? Megmenthetjük az életét! Talán. Ha az a n velem van, és megtaláljuk Bourne-t, ki tudjuk hozni onnan! - Onnan? Azt akarja mondani, hogy pontosan tudja, hol lesz? - Igen. - Hogyan? - Mert csak egyetlen helyre mehet. - És az id tényez ? - kérdezte hitetlenkedve a konzuli akciók igazgatója. - Azt is tudja, mikor lesz ott? - Igen. Ma. A saját kivégzése napján. 35. Fémesen dübörg rockzene harsogott a rádióból; a sárga taxi hosszú hajú vezet je tenyerével verte az ütemet a kormánykeréken, s közben az állát is a zene ütemére mozgatta. A taxi lassan vánszorgott nyugat felé a Hetvenegyedik utcán, alig tudott el rearaszolni a kocsik áradatában, a dugó már az East River Drive-i kijáratnál kezd dött. A vezet k egyre ingerültebbé váltak a vesztegl autókban, amelyek id nként megugrottak, de pár méter után hirtelen újra fékezniük kellett, alig néhány centiméterre az el ttük haladó kocsik lökhárítójától. Reggel háromnegyed kilenc volt, a New York-i forgalom szokás szerint szinte egy helyben állt. Bourne befészkelte magát a hátsó ülésre, kalapja karimája alól, sötét napszemüvege mögül figyelte az utcát. Tudta, hogy járt már itt, kitörölhetetlenül élt benne a kép. Járt már ezen a járdán, látta már a házak bejáratát, az üzletek kirakatát és az örökzölddel befuttatott falakat, amelyek annyira nem illenek ebbe a nagyvárosba; s mégis olyannyira beleillenek ebbe az utcába. Tudta, hogy nem el ször pillant föl és veszi észre a tet kerteket, amelyek egy néhány saroknyira, a park felé es , bájos kis kertre emlékeztetik, egy elegáns, szárnyas tolóajtó mögött, egy nagy... bonyolult... szoba túlsó végében. Ez a szoba pedig egy barna, durván megmunkált k b l épült magas, keskeny épületben volt; széles, ólomkeretes ablaksor emelkedett négyemeletnyi magasságra a járda fölé. Az ablakok vastag üvege kívül-belül finom bíbor- és kék szín villódzással verte vissza a fényt. Talán valami régi üveg volt, díszüveg... golyóálló üveg. El kel villa, széles bejárati lépcs sorral. Furcsa, szokatlan lépcs volt, minden fokon cikcakkos, fekete barázdák díszelegtek, védelmet nyújtva a lefelé haladónak: a cip talp nem csúszik annyira a jeges vagy havas lépcs n... és bárki jön fölfelé, testsúlya elektronikus berendezéseket hoz m ködésbe odabenn.
Jason ismerte ezt a házat, tudta, hogy egyre közelebb kerülnek hozzá. Mellében feler södött a visszhang, és akkor vált a leghangosabbá, amikor a ház el tti utolsó sarokhoz értek. Most már minden pillanatban megláthatja, s miközben a csuklóját fogta, eszébe ötlött, miért t nt olyannyira ismer snek a Parc Monceau. Párizsnak az a kis kerülete nagyon emlékeztette a fels East Side e rövid szakaszára. André Villiers-re gondolt. A Charles de Gaulle repül téren sebtében vásárolt jegyzetfüzetbe mindent leírt, ami csak eszébe jutott, amióta ismét emlékezni tudott: az els pillanattól fogva, amikor egy golyó lyuggatta, életre tért ember kinyitotta a szemét Ile de Port Noir egy nyirkos, sivár szobájában; az ijeszt marseille-i, zürichi és párizsi megvilágosodásokat, kiváltképpen a párizsi eseményeket, ahol sokáig hivatásos gyilkosnak gondolta magát, amikor tudatosult benne, hogy valóban rendelkezik egy gyilkos szakértelmével. Bárhogyan nézzük is, írása vallomás volt: egyaránt terhel az, amit nem tudott megmagyarázni, s az, amit leírt. De az igazság volt, úgy, ahogyan értelmezte az igazságot, amely talán meghozhatja számára a föloldozást - a halála után. Ha a levél eljut André Villiers-hez, bizonyára jól fogja fölhasználni, helyesen fog dönteni Marie St. Jacques érdekében. Ez a tudat adta meg Bourne-nak azt a bels szabadságot, amire most oly nagy szüksége volt. A teleírt lapokat borítékba tette, és a Kennedy repül térr l postázta a Parc Monceau-i címre. Mire a küldemény Párizsba ér, eld l, él-e, hal-e; megölte-e Carlost, vagy Carlos ölte meg t. Ebben az utcában valahol egy férfi, akinek a válla olyan harmonikusan mozog keskeny dereka fölött, a nyomába fog szeg dni. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amir l maradéktalanul meg volt gy z dve. is ezt tenné. Valahol, ebben az utcában... Ott van! Valóban ott volt; a reggeli napsugarak táncolva ver dtek vissza a zománcozott, fekete ajtóról és a ragyogó rézveretekr l; áttörtek a vastag, ólomkeretes ablakokon, amelyek széles, csillogó, kékesvörös oszlopként emelkedtek a magasba, hangsúlyozva az üveg pompázatos szépségét, díszít jellegét, s mit sem sejtetve abból, hogy ezek az ablakok még nagy t zerej karabélyok és nagy kaliber automata fegyverek lövedékeinek is ellent tudnak állni. Itt volt. Megmagyarázhatatlan okokból könnybe lábadt a szeme, elszorult a torka; az a képtelen érzés fogta el, hogy visszajött egy helyre, amely olyannyira szerves része az énjének, mint a teste vagy a maradék értelme. Nem otthon volt ez; semmiféle jóles melegséget, semmiféle der s nyugalmat nem érzett, amikor megpillantotta az el kel East Side-i villát. De elfogta valami más: a visszaérkezés mindent eltompító érzete. Ismét ott volt a kezdetnél, a kezdetnél, az indulásnál és a teremtésnél. Tudta, hogy valami történik vele; keményebben markolta a csuklóját, kétségbeesetten próbált úrrá lenni szinte leküzdhetetlen vágyán, hogy kiugorjon a taxiból, és átrohanjon a csipkézett szél kövekb l és kékes üvegb l emelt iszonyú, néma építményhez. Legszívesebben fölszáguldott volna a lépcs kön, és öklével dörömbölt volna a súlyos, tömör, fekete ajtón. Engedjetek be! Megjöttem! Be kell engednetek! Hát nem értitek? Ide tartozom! Képek tolultak fel benne, csikorgó zajok hasogatták a fülét. Zakatoló, lüktet fájdalom robbant a halántéka mögött. Egy sötét szobában volt - abban a házban -, egy képerny re meredt, képekre, amelyek szédít iramban villantak föl és t ntek el ismét. Ki ez? Gyorsan, Elkéstél! Véged van. Hol van ez az utca? Mit jelent a számodra? Kikkel találkoztál ott? Micsoda? Helyes. Szorítkozz a legegyszer bb dolgokra; a lehet legkevesebbet beszélj. Itt van egy lista, nyolc név. Kik az összeköt k? Gyorsan! Itt egy másik. Egymást kiegészít ölési módszerek. Melyek a tieid?... Nem, nem, nem! Ezt Delta megtehette, Cain nem! Te nem Delta vagy, te Cain vagy. Egy Bourne nev férfi vagy. Jason Bourne! Visszacsúsztál. Próbálkozz újra. Koncentrálj! Felejts el minden egyebet. Töröld ki a múltat. Többé nem létezik számodra. Csak az vagy, ami itt vagy, amivé itt lettél! Úristen! Marie megmondta. Talán csak azt tudod, amit mondtak neked... Újra, meg újra, meg újra. Amíg semmi más nem maradt... Dolgok, amiket mondtak neked... És amelyeket nem tudsz átélni... mert azok nem tartoznak az énedhez.
Csurgott a verejték a homlokáról, marta a szemét, körmét a csuklójába vájta, így próbálta kiszorítani az agyából a fájdalmat, a zajokat és a villanásokat. Azt írta Carlosnak, hogy elrejtett okmányokért tér vissza, iratokért... amelyek az végs védelmét jelentik. Amikor ezt írta, úgy érezte, er tlen a kifejezés; már-már kihúzta, hathatósabb érvet akart megadni, miért repül New Yorkba. Ösztöne azonban azt súgta neki, hogy hagyja úgy, ahogy van; valamiképpen... ez is része a múltjának. Most már értette. Ebben a házban rejlik az azonossága, az, hogy kicsoda is . S akár nyomon követi Carlos, akár nem; neki meg kell találnia... meg kell találnia önmagát! Egyszerre csak rültségnek t nt minden. Er teljesen megrázta a fejét, megkísérelte elfojtani a kényszeres vágyat, elnyomni a körülötte harsogó kiáltásokat - a saját kiáltásait, a saját hangját. Felejtsd el Carlost! Felejtsd el a csapdát! Eredj, menj be abba a házba! Ott történt, ott volt a kezdet! Hagyd abba! Hátborzongató irónia. Abban a házban nem vár rá semmiféle végs védelem, csupán a saját magára vonatkozó végs magyarázat. Annak pedig nincs értelme Carlos nélkül. Azok is jól tudják ezt, akik vadásznak rá, de nem vesznek róla tudomást; éppen ezért kívánják a halálát. De most már olyan közel jár hozzá... meg kell találnia. Ott van, a házban. Bourne fölpillantott; a hosszú hajú sof r a visszapillantó tükörb l figyelte. - Migrén - vetette oda neki kurtán Jason. Kerülje meg a háztömböt, aztán jöjjön vissza ugyanide. Túl korán érkeztem a megbeszélésre. Majd szólok, hol akarok kiszállni. - A maga pénztárcája bánja, tisztelt uram. Elhagyták már a villát; gyorsan elhaladtak el tte, amint egy rövid id re szabaddá vált el ttük az út. Bourne hátrafordult, és a hátsó ablakon át figyelte a forgalmat. A roham alábbhagyott, a pánik képei és hangjai elhalványodtak, csak a fájdalom nem távozott, de tudta, hogy ez is enyhülni fog. Kivételes néhány perc volt az el bbi. Összekuszálódott benne a dolgok sorrendje, az ésszer ség helyébe kényszeres látomások léptek, s az ismeretlen vonzása olyan er vel tört rá, hogy néhány pillanatra majdnem elvesztette az önuralmát. Ennek nem szabad megismétl dnie. Csakis a csapda számít, semmi más. Újra meg kell néznie, alaposan szemügyre kell vennie azt a házat. Egész nap dolgoznia kell, finomítania kell stratégiáján, az éjszaka alkalmazandó taktikáján, de most el ször is, még egyszer, nyugodtabban is fel kell mérnie a helyzetet. További felméréseket majd a nap során végez: munkára fogja a benne lakozó kaméleont. Tizenhat perc múltán nyilvánvalóvá vált, hogy bármit akart is tanulmányozni, az immár elvesztette jelent ségét: egyszeriben minden más lett, minden megváltozott. A két sarok közötti útszakaszon lassult a forgalom, tehát még veszélyesebb lenne az utcán tartózkodnia. A villa elé egy bútorszállító teherkocsi állt be; kezeslábasba öltözött emberek álldogáltak körülötte, cigarettázva és kávézva halasztgatták a pillanatot, amikor munkához kell látniuk. A súlyos, fekete ajtó tárva-nyitva állt, az el csarnokban pedig, jegyzettömbbel a kezében, egy zöld zakós férfi járkált; mellén ott virított a bútorszállító cég jelvénye. A Treadstone-t szétszedik! Néhány óra alatt kibelezik, csak az üres váz marad! Lehetetlen! Abba kell hagyniuk! Jason kezében pénzt tartva el rehajolt, fejfájását egyszeriben mintha elvágták volna. Azonnal lépnie kell. El kell érnie Washingtonban Conklint. Nem kés bb, nem akkor, amikor a sakkfigurák már a helyükön állnak, hanem most, haladéktalanul! Conklinnak utasítania kell ket, hogy hagyják abba! Egész stratégiáját a sötétségre... mindig a sötétségre alapozta. Egy zseblámpa sugara el ször az egyik, majd a másik utcácskából villan fel, azután fölkúszik a sötét házfalakon és az elsötétített ablakokon. Másodpercre beosztva, perg n, gyorsan, egyik pozícióból a másikba ugorva. A gyilkost odavonzza valami a k házhoz. Éjszaka. Éjszaka történik majd. Nem most! Kiszállt a taxiból. - Halló, uram! - kiáltott rá a sof r a nyitott ablakból. Jason lehajolt. - Mi van? - Csak meg akartam köszönni...
Egy halk pattanás. A válla fölött! S nyomában egy kiáltásnak induló köhögés. Bourne a sof rre és a bal füle fölött el patakzó vércsíkra meredt. A sof r halott, egy utcára néz ablakból adták le a lövést, melyet az utasnak szántak. Jason a földre vetette magát, azután balra ugrott, és a járda széle felé gurult. Gyors egymásutánban még, két halk pattanás hallatszott, az els golyó a taxi oldalába csapódott be, a második az aszfaltba fúródott. Hihetetlen! Megjelölték, miel tt megkezd dött volna a hajtóvadászat. Carlos itt van. Elfoglalta a stratégiai magaslatokat! , vagy valamelyik embere már elhelyezkedett odafent, egy ablak mögött vagy egy háztet n, ahonnan az egész utcát szemmel tarthatja. De az a lehet ség, hogy egy ablak mögött vagy egy háztet n megbúvó gyilkos válogatás nélkül halált osztogasson, képtelenségnek t nt; megjelenne a rend rség, lezárnák az egész utcát, még az ellencsapda is kudarcba fulladna. Márpedig Carlos nem rült! Ennek így semmi értelme. De Bourne-nak nem maradt ideje a töprengésre, ki kellett jutnia a csapdából... az ellencsapdából. El kell érnie ahhoz a telefonhoz. Carlos itt van! A Treadstone ajtaja el tt! csalta ide. Sikerült visszahoznia! S ez a mellette szóló bizonyíték! Fölugrott, futni kezdett, cikcakkban rohant a járókel k között. A sarokra érve jobbra fordult, a telefonfülke pár lépésre volt csak, de egyben célpontként is szolgált. Ezt nem kockáztathatja meg. Az utca túloldalán egy élelmiszerbolt volt, bejárata fölött kis, téglalap alakú tábla: TELEFON. Lelépett az úttestre, és ismét futásnak eredt, cikázva kerülte el a nekilendül kocsikat. Vigyáznia kellett, nehogy valamelyik kocsi végezze el azt, amit Carlos saját magának tartott fenn. Ez is vicces lenne - gondolta. - A Központi Hírszerz Hivatal, uram, alapvet en ténymegállapító szervezet - közölte vele leereszked en a vonal túlsó végér l egy férfihang. - Az ön által közölt tevékenységfajtával csak a legritkább esetben találkozunk munkánk során, s szintén szólva a filmek és a téves értesülések alapján dolgozó krimiszerz k mértéktelenül felnagyítják ennek a jelent ségét. - A keserves istenit; hallgasson már rám! - kiáltotta Jason, és tenyerével árnyékolta a mikrofont a zsúfolt csemegeboltban. - Csak azt mondja meg nekem, hol van Conklin. Vészhelyzetr l van szó! - A titkárság már közölte önnel, uram: Mr. Conklin tegnap délután eltávozott, és csak a hét végén várják vissza. Mivel állítása szerint ismeri Mr. Conklint, nyilván tudomása van szolgálat közben szerzett sérülésér l. Gyakran jár fizikoterápiai kezelésre... - Hagyja már abba! Párizsban beszéltem vele két nappal ezel tt, éjszaka. Washingtonból repült oda, hogy találkozzon velem. - Ami ezt illeti - vágott közbe a langley-i hivatalnok -, amikor idekapcsolták a mi irodánkba, azonnal ellen riztük az állítását. Semmiféle bejegyzés nem tanúskodik arról, hogy Mr. Conklin az elmúlt egy év során egyetlen alkalommal is elhagyta volna az országot. - Akkor eltüntették a bejegyzést! Ott volt! Maga rejtjeleket keres - mondta kétségbeesetten Bourne, - Nincsenek kódjaim. De csak akad valaki, aki Conklinnal dolgozik együtt, s fölismeri a szavakat. Medúza, Delta, Cain... Treadstone! Valakinek tudnia kell ezekr l! - Senki sem tud róluk. Hallhatta. - Biztos olyasvalaki mondta, aki nem tud róluk. De vannak, akik tudnak róluk. Higgyen nekem! - Sajnálom. Én valóban... - Ne tegye le a kagylót! - Volt még egy másik út is, amit nem szívesen használt volna, de nem maradt más választása. - Öt vagy hat perce kiszálltam egy taxiból a Hetvenegyedik utcában. Felismertek, és valaki megkísérelt elintézni. - Elintézni... magát? - Igen. A sof r mondott nekem valamit, én meg lehajoltam, hogy jobban halljam. Ez a mozdulat mentette meg az életemet, de a sof r meghalt; golyót röpítettek a fejébe. Ez az igazság, s tudom, hogy maguknak megvan a módjuk arra, hogy ellen rizzék. Gondolom, mostanra fél tucat rend rautó van már a helyszínen. Ellen rizze. Ennél jobb tanácsot nem adhatok magának. A vonal washingtoni végén rövid csönd következett be. - Mivel Mr. Conklint kérte, utánanézek a dolognak. Hol hívhatom vissza?
- Tartom a vonalat. Nemzetközi hitelkártyára telefonálok. Egy francia bank bocsátotta ki; Chamford névre. - Chamford? De hiszen azt mondta... - Nagyon kérem. - Mindjárt jövök. A várakozás elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, amit súlyosbított még az is, hogy egy szigorú tekintet , gyanús figura fürkész pillantásokat vetett rá; egyik kezében aprópénzt csörgetett, a másikban egy zsemlét tartott, kusza, összeragadt szakálla tele volt morzsákkal. Egy perc múlva ismét jelentkezett a langley-i hivatalnok, de a kompromisszumkészségnek ezúttal már nyoma sem volt a hangjában. - Úgy vélem, beszélgetésünk véget ért, Mr. Bourne, vagy Chamford, vagy aminek csak nevezi magát - kezdte dühösen. - Kapcsolatba léptünk a New York-i rend rséggel; semmiféle olyan incidensr l nincsen tudomásuk a Hetvenegyedik utcában, amilyet maga elmondott. Egyébként, igaza volt. Valóban megvan a módunk arra, hogy ellen rizzük a dolgokat. S felhívom a figyelmét, hogy törvényeink vannak az efféle telefonhívások megtorlására is. Súlyos büntetést szabhatnak ki magára. Jó napot, uram. Kattanás, a vonal megszakadt. Bourne hitetlenkedve bámult a tárcsára. Ezek ott Washingtonban hosszú hónapokon át kutattak utána, meg akarták ölni, mert nem értették, miért nem jelentkezik olyan hosszú ideig. S most, hogy tálcán kínálja magát, ráadásul még a három évre szóló megállapodásuk egyetlen célját is szállítja nekik; most egyszer en lerázzák. Nem akarják meghallgatni! De hát az a férfi meghallgatta. Aztán visszajött, és tagadta, hogy gyilkos merénylet történt alig néhány perce. Képtelenség... ez valóban rület. Hiszen megtörtént! Jason visszaakasztotta a kagylót, a legszívesebben kirohant volna a zsúfolt üzletb l. De uralkodott magán, nyugodtan elindult a kijárat felé; elnézést kérve átfurakodott a kasszánál kígyózó tömegen, közben nem vette le a szemét az üvegajtóról, a járdán hömpölyg gyalogosáradatot fürkészte. A boltból kilépve levette, és karján átvetette a felölt jét, s ismét föltette a tekn ckeretes szemüveget. Igaz, ezek csak kisebb elváltoztatások, de ahová most indult, ott úgysem marad sokáig, tehát remélhet leg ezzel nem követ el nagyobb hibát. Átsietett az útkeresztez désen a Hetvenegyedik utca felé. A túlsó sarkon elvegyült a zöldre várakozó járókel k tömegében. Lassan balra fordította a fejét. A kocsisor lassan haladt, a taxi elt nt. Sebészi pontossággal távolították el a helyszínr l, a kóros, csúf szervet kimetszették a testb l, s közben a létfontosságú életfunkciókban nem állt be fennakadás. Mindez a mestergyilkos pontos munkájáról tanúskodott - pontosan tudta, mikor kell villámgyorsan közbeavatkoznia. Bourne azonnal megfordult, irányt változtatott, és elindult dél felé. Egy áruházat keresett; tudta, hogy most már alaposan meg kell változtatnia a külsejét. A kaméleon nem várhatott tovább. Marie St. Jacques egyre ingerültebbé vált, miközben a Pierre Hotel egyik lakosztályában körömszakadtáig védte álláspontját Irwin Arthur Crawford dandártábornokkal szemben. - Nem akarták meghallgatni! - kiáltotta vádlóan. - Egyikük sem akarta meghallgatni. Van maguknak fogalmuk arról, mit tettek vele? - Nagyon is van fogalmunk róla - felelte a tábornok; nem a hangjában, magukban a szavakban rejlett a menteget zés. - Csak megismételhetem, amit már mondtam: nem tudtuk, mit kellene meghallgatnunk. A látszat és a valóság közötti különbség meghaladta a felfogóképességünket, de nyilvánvalóan az övét is. S ha sem értette, miért értettük volna mi? - legalább megpróbálta összeegyeztetni a látszatot a valósággal, ahogyan maga nevezi, hét álló hónapon át azt próbálta! S maguk semmi mást nem tudtak tenni, mint hogy embereket béreltek föl a meggyilkolására. Pedig megpróbálta elmondani maguknak. Mondja, milyen emberek maguk?
- Gyarlóak, Miss St. Jacques. Gyarlók, de azt hiszem tisztességesek. Ezért is vagyok itt. Megkezd dött a visszaszámlálás, s szeretném megmenteni t, ha módom van rá... ha módunk van rá. - Úristen, mennyire undorodom magától! - Marie elhallgatott, megrázta a fejét. - Maga nagyon jól tudja - folytatta halkan -, hogy bármit kér t lem, megteszem. El tudja érni ezt a Conklint? - Biztos vagyok benne. Odaállok annak a háznak a lépcs jére, amíg nem marad más választása, mint hogy kapcsolatba lépjen velem. De lehet, hogy nem is a mi legf bb gondunk. - Carlos? - Lehet, hogy mások. - Hogy érti ezt? - Majd útközben elmagyarázom. A legf bb gondunk, s t az egyetlen gondunk most az, hogy megtaláljuk Deltát. - Jasont? - Igen. Azt a férfit, akit maga Jason Bourne-nak nevez. Intézkedtem, hogy egy magánrendszámú állami kocsiban tartózkodjék, átellenben azzal a házzal. Szereztünk magának távcsövet is. Maga most jobban ismeri t, mint bárki más. Talán észreveszi. Azért fohászkodom, hogy meglássa. Marie a szekrényhez sietett és kivette a kabátját. - Egyszer, egy éjszaka azt mondta nekem, hogy egy kaméleon... - Emlékezett rá? - szakította félbe Crawford. - Mire? - Mindegy, nem érdekes. Valóban különös tehetsége volt arra, hogy bonyolult helyzetekben láthatatlanul jelenjen meg és t njön el. Csak erre értettem. - Várjon egy percet. - Marie a tábornok elé lépett, s váratlanul ismét farkasszemet nézett vele. - Azt mondja, meg kell találnunk Jasont. De én tudok egy jobb megoldást: ha talál meg minket. Engem. Majd én odaállok annak a háznak a lépcs jére. Ha engem meglát, biztosan ad valami jelet. - Hogy ezzel bárkinek, aki ott lapul, mindjárt két célpontot is nyújtsunk? - Maga nem ismeri a saját emberét, tábornok. Nem azt mondtam, hogy odajön hozzám, azt mondtam, biztosan ad valami jelet. Majd odaküld valakit; pénzt ad az utcán egy férfinak vagy n nek, hogy adjon át nekem egy üzenetet. Ismerem. Megteszi. Ez a legbiztosabb megoldás. - Nem engedélyezhetem. - Miért nem? Eddig minden egyebet ostobán csinált! Legalább ezt az egyet csinálja értelmesen! - Nem tehetem. Pedig talán még olyan problémákat is megoldana, amelyekr l magának fogalma sincsen. De nem tehetem. - Indokolja meg. - Ha Deltának igaza van, ha Carlos utánajött és ott van, az túl nagy kockázat. Carlos fényképr l ismeri magát. És meg is ölné. - Vállalom ezt a kockázatot. - De én nem. S szeretném hinni, hogy amikor ezt mondom, kormányom nevében szólok. - szintén szólva, err l nem vagyok meggy z dve. - Bízza a dolgot másokra. Most pedig mehetünk, kérem? - Általános Szolgáltató Hivatal - jelentkezett egy unott telefonközpontos. - Mr. Petrocellivel szeretnék beszélni - mondta idegesen Alexander Conklin. Tenyerével törölgette a verejtéket a homlokáról, miközben a kagylóval a kezében az ablaknál állva nézte az utcát. Siessen, kérem! - Mindenkinek siet s... - a hang elhalt, helyette a mellékállomás kicsengése hallatszott. - Petrocelli, szállítási reklamációk osztálya. - Mondja, mit csinálnak maguk? - tört ki a CIA-tiszt, arra számítva, hogy a tisztvisel már ett l is megijed.
- Én éppen most - hangzott a vonal túlsó végér l rövid szünet után - valami dilis pasast hallgatok, aki hülyeségeket kérdez. - Hát akkor figyeljen tovább. Conklin a nevem, Központi Hírszerz Hivatal, négy-nullás prioritásengedély. Tudja egyáltalán, ez mit jelent? - Én már tíz éve egy büdös szót sem értek abból, amit a magukfajták hadoválnak. - Pedig jó lenne, ha ezt most megértené. A keserves istenit, egy jó órámba tellett, de pár perce sikerült megtalálnom egy bútorszállító cég diszpécserét ideát New Yorkban. Azt állítja, egy maga által aláírt szállítási jegyzéke van, hogy minden bútort hordasson el egy Hetvenegyedik utcai villából, hogy pontos legyek, a százharminckilences számból. - Eeeegen, emlékszem erre. Mi van vele? - Ki adott erre utasítást magának? Ez a mi területünk. A múlt héten elszállítottuk a felszerelésünket, de nem rendeltünk meg semmiféle további tevékenységet, semmit, érti? - Álljon csak meg a menet - mondta a tisztvisel . - Láttam azt a szállítási jegyzéket. Úgy értem, el is olvastam, miel tt aláírtam; a magukfajta pasasok kíváncsivá tesznek. Az utasítás egyenesen Langleyb l érkezett, abszolút sürg sségi bizonylaton. - Ki írta alá Langleyben? - Ha ad egy pillanatot, megmondom magának. Van róla másolatom a kimen dossziémban, itt van az íróasztalomon. - A vonal túlsó végér l papírzörgés hallatszott. Kis csönd után ismét jelentkezett Petrocelli. - Itt is van. Akassza össze a bajszát a saját embereivel az adminisztratív ellen rzési osztályukon. - Nem tudták, mit csinálnak. Törölje a rendelést. Hívja fel a bútorszállító céget és mondja meg nekik, hogy hordják el magukat! Azonnal! - Fújja fel magát, öregem. - Micsoda? - Ha délután három óra el tt itt van az asztalomon az írásos megrendelés, abszolút sürg sségi bizonylaton, akkor holnap esetleg - de csak esetleg! - el is intézzük a dolgot. S akkor mindent visszaviszünk. - Mindent visszavisznek? - Persze. Ha maguk azt mondják nekünk, hogy vigyük el, mi elvisszük. Ha azt mondják, vigyük vissza, mi visszavisszük. Akárcsak maguknak, nekünk is megvannak a szabályaink, amelyeket be kell tartanunk. - De hát azt a felszerelést mi béreltük! Az egészet! Ez nem a Hivatal vállalkozása volt, most sem az. - Akkor minek telefonál nekem? Mi köze van magának az egészhez? - Nincs id m a magyarázkodásra. Maga csak sürg sen parancsolja ki onnan az embereket. Hívja föl New Yorkot, és parancsolja ki ket. Ez négy-nullás parancs. - Még ha tíznullás, akkor is fújja fel magát. Nézze, Conklin, mindketten tudjuk, hogy megkaphatja, amit akar, ha én is megkapom, ami nekem kell. Csinálja tisztességesen. Szabályosan. - Nem keverhetem bele a Hivatalt! - Hát engem sem fog belekeverni. - Azoknak az embereknek el kell t nniük onnan! Mondom magának... - Conklin egyszerre elnémult; az utca túloldalán lev villára meredt, egy pillanatig gondolkodni is képtelen volt. Egy fekete felölt s, magas férfi indult fölfelé a lépcs n, majd megfordult és mozdulatlanul megállt a nyitott ajtó el tt. Crawford volt az. Mit csinál ez? Mit keres ez ott? Elment a józan esze? Ez meg rült! Álló célpont, tönkreteheti a csapdát! - Conklin? Conklin...? - hangzott távolról a telefonban, de a CIA-tiszt letette a kagylót. Conklin a szomszédos ablaknál, t le vagy két méterre álló zömök férfihoz fordult. A férfi lapátnyi kezében távcsöves puskát tartott. Alex nem ismerte a férfi nevét, nem is akarta tudni; eleget fizetett, hogy ilyesmivel ne terheljék. - Látja azt a férfit odalenn, a fekete felölt st az ajtónál? - kérdezte.
- Látom. De nem ezt a pasast várjuk. Túl öreg. - Eredjen át hozzá és mondja meg neki, hogy az utca túloldalán egy nyomorék várja, beszélni szeretne vele. Bourne kilépett a használtruha-üzletb l a Harmadik sugárútra; megállt a koszos kirakat el tt, hogy szemügyre vegye, milyen látványt nyújt. Megjárja, állapította meg; minden olyan volt, ahogy elképzelte. A fekete, gyapjú kötött sapkát egészen a homloka közepéig lehúzta; a gy rött, foltozott katonai zubbony több számmal nagyobb volt a kelleténél; a piros kockás flaneling, a b , lötyög khaki-nadrág, a vastag gumitalpas, hatalmas, kerekített orrú, súlyos munkabakancs mind helyénvalónak t nt. Most már csak az öltözéknek megfelel járást kellett kieszelnie, egy bivalyer s, kicsit lassú felfogású férfi járását, akinek testén már nyomot hagyott az állandó fizikai er feszítés, agya megbékélt a mindennapi, kemény munkával, és az ismétl d robot végén csak egy karton sörrel vigasztalhatja magát. Rá fog találni erre a járásra, máskor is élt már vele. Valahol. De miel tt még mélyebbre leásna a képzeletébe, telefonálnia kell valahová. Egy sarokkal feljebb telefonfülkét látott, a fémpolc alatt láncon rongyos telefonkönyv himbálózott. Elindult a fülke felé, lába máris merevebben mozgott, lábfeje súlyosan nyomódott a járdára, karja nehézkesen lendült, a sokévi megpróbáltatástól elgörbült ujjait kissé szétterpesztette. A semmitmondó, tompa arckifejezést ráér kés bb magára ölteni - gondolta. Most még nem kell. - Belkins bútorszállító és -raktározó - jelentkezett valahol Bronxban a telefonkezel . - Johnson a nevem - mondta türelmetlenül, de barátságosan Jason. - Sajnos egy kis nehézségem támadt, és remélem, tud segíteni rajtam. - Megkísérlem, uram. Mir l lenne szó? - Elindultam egy barátom házába, a Hetvenegyedik utcába, a barátom sajnos nemrégiben elhunyt, hogy elhozzak valamit, amit annak idején kölcsönadtam neki. Amikor odaértem, ott állt a maguk teherkocsija a ház el tt. Roppant kínos a dolog, attól tartok, hogy az emberei esetleg elszállítják az én tulajdonomat is. Kivel beszélhetnék ebben az ügyben? - Egy diszpécserrel kellene megbeszélnie a dolgot, uram. - Megtudhatnám a nevét, kérem? - Micsodát? - A nevét. - Hát persze. Murray. Murray Schumach. - Mindjárt kapcsolom. Két kattanás, majd egy hosszú búgás hallatszott. - Schumach. - Mr. Schumach? - Én vagyok az. Bourne megismételte kínos történetét. - Természetesen könny szerrel kaphatok egy levelet az ügyvédemt l, de a szóban forgó tárgynak alig van vagy éppenséggel nincs is értéke. - Mi az a tárgy? - Egy horgászbot. Nem is drága bot, de olyan régimódi az orsója, az még nem akad el ötpercenként. - Eeegen, tudom mire gondol. Magam is pecázok odakinn, a Sheepshead-öbölben. Mostanában nem csinálnak olyan orsókat, mint régen. Gondolom, az ötvözetek miatt. - Azt hiszem, igaza van; Mr. Schumach. Pontosan tudom, melyik szekrényben tartotta. - Ugyan már, nem gond. Menjen oda, és keressen meg egy Dugan nev pasast, irányítja a munkát a helyszínen. Mondja meg neki, hogy üzenem, adja oda magának a botját, csak írjon alá egy átvételi elismervényt. Ha esetleg elküldené a jó fenébe, mondja meg neki, menjen ki a telefonfülkébe és hívjon fel; a házban már kikapcsolták a vonalat. - Szóval Mr. Dugant keressem. Nagyon köszönöm, Mr. Schumach.
- Úristen, tiszta diliház van ma itt! - Tessék? - Semmi, semmi. Valami félnótás telefonált az el bb, hogy hordjuk el magunkat a házból... Pedig fix megállapodás volt, készpénzfizetéssel. Most mondja meg, el tudja képzelni? Carlos! Jason el tudta képzelni. - Nehéz dolog ez, Mr. Schumach. - Jó pecázást - mondta a Belkins cég diszpécsere. Bourne nyugati irányban indult el a Hetvenegyedik utcán, aztán befordult a Lexington sugárútra. Három sarokkal odább megtalálta, amit keresett: egy katonai készletfölöslegboltot. Belépett. Nyolc perccel kés bb már ismét az utcán volt; négy steppelt, barna takarót és hat fémcsatos, széles hevedert cipelt. Tábori zubbonyának zsebeiben két közönséges közúti jelz rakéta lapult. Bent a boltban ott feküdtek a pulton, egészen másvalamiknek t ntek, de Bourne-ban megmagyarázhatatlan emlékeket ébresztettek, az id k mélyéb l egy olyan pillanatot idéztek, amikor még mindennek volt értelme és célja is. Benne pedig forrt a düh. De nem emlékezett rá, hogy miért. A csomagot átvetette a bal vállán, és nehézkes járással visszaindult a Hetvenegyedik utca felé. A kaméleon a dzsungelba tartott, egy olyan áthatolhatatlan serd be, amilyen az emlékeib l kihullott Tam Quan volt. Tíz óra negyvennyolc percet mutatott az óra, amikor odaért ahhoz a háztömbhöz, amelyben a Treadstone Hetvenegy titkai rejlettek. Tudta, most visszamegy az eredethez, az eredetéhez, s jóllehet szorongott, de nem az esetleges fizikai fájdalomtól vagy er feszítést l. Arra fölkészült: minden ina megfeszült, minden izma készen állott; térde és lába, keze és könyöke mind megannyi fegyver, a szeme riasztóberendezés, amely jelzéseket ad majd ezeknek a fegyvereknek. Szorongása sokkal mélyebbr l fakadt. Néhány pillanat múlva belép születése helyére; ha arra gondolt, mit fog odabenn találni - mire fog odabenn emlékezni -, rémület fogta el. Hagyd abba! Csak a csapda számít! Cain az Charlie, és Delta az Cain! A forgalom jócskán alábbhagyott, elmúltak már a csúcsforgalom órái, az utcákat megfeküdte a kés délel tti tétlenség nyomott légköre. A járókel k már nem siettek, csak gyelegtek; az autók kényelmes, nagy ívben kerülték meg a lassan cammogó furgonokat, a sof rök már nem tülköltek haragosan, legföljebb egy-egy dühös grimaszt vágtak. Amikor a lámpa zöldre váltott, Jason átment a Treadstone oldalára; a barna, recézett k falú, vastag, kék ablaküveges karcsú épület alig ötven méterre volt t le. A hátára szíjazott takarókat immár egy megfáradt, lassú észjárású munkás cipelte; egy jólöltözött pár mögött csoszogott a villa felé. Éppen akkor ért a bejárati beton lépcs sorhoz, amikor két izmos férfi, egy fehér és egy fekete, leplekbe burkolt hárfát hozott ki az ajtón. Bourne megállt, és akadozva, vaskos tájszólással odakiáltott nekik: - Hé, maguk! Hun van a Dugan? - Mi a fenét gondol, hun lehet? - felelte a válla fölött hátranézve a fehér munkás. - Ott terpeszkedik a rohadt székébe. - Hát, öregem, az aztán nem emel meg semmit, ami nehezebb egy darab papírnál - tette hozzá a fekete rakodómunkás. - F nök az, igaz-e Joey? - Nagy lógós, bizony, hogy az. Mit akar t le? - Schumach küldött - felelte Jason. - Kellett neki még egy ember ide, és azt mondta, hogy lehet, hogy kelleni fog ez a cucc. Azt mondta, hozzam el. - Új vagy, öregem? - kérdezte a néger. - Nem láttalak még. Az emberpiacról? - Eeegen. Bourne a lefelé tartó szállítómunkások mellett felfelé indult a lépcs n. Belépett az ajtón és jobboldalt megpillantotta a csigavonalban fölfelé tartó lépcs t, szemközt pedig a hosszú, keskeny folyosót, amely egy tízméternyire lév másik ajtóhoz vezetett. Valaha ezerszer is fölment ezen a lépcs n, ezerszer is föl-le járkált ezen a folyosón. Újra itt vagyok, gondolta, miközben leküzdhetetlen rettegés lett úrrá rajta. Elindult a sötét, keskeny folyosón; a folyosó végén, az üveges
szárnyas ajtón át hosszú sugarakban tört be a napfény. Közeledett ahhoz a szobához, ahol Cain megszületett. Ahhoz a bizonyos szobához. Két kézzel megragadta a vállán átvetett hevedereket, igyekezett elnyomni a remegését. Marie el rehajolt a páncélozott állami kocsi hátsó ülésén és a szeméhez emelte a távcsövet. Valami történt odaát, nem volt biztos benne, hogy mi, de kitalálta. Néhány perce egy alacsony, zömök férfi haladt el a villa bejárati lépcs je el tt, majd amikor a tábornok elé ért, lassított; nyilván mondhatott neki valamit. A férfi folytatta útját a közeli sarok felé, Crawford pedig néhány perc múlva követte. Ezek szerint megtalálták Conklint. Kis lépés volt, ha a tábornok igazat mondott. Hiszen itt bérgyilkosok állnak lesben, még megbízójuk sem ismeri ket, azok sem t. Fölbérelték ket, hogy öljenek meg egy embert... tévedésb l! Úristen, mennyire utálja ket, mindegyiket! Közömbös, ostoba férfiak. Játszanak mások életével, fogalmuk sincs semmir l, közben azt képzelik, mindent tudnak. Nem hallgattak rá! Sohasem figyelnek az emberre, csak ha már kés , s akkor is csak magukra er ltetett türelemmel és szüntelenül hangoztatva, mi történhetett volna - ha minden úgy történt volna, ahogyan k elképzelték, és ami persze nem következett be. Vakságból fakadt az aljasságuk, makacsságból és kínos zavarból a hazudozásuk. Marie élesre állította a távcs lencséjét. A Belkins cég egy embere közeledett a villa lépcs jéhez, vállán átvetve takarókat és hevedereket vitt; egy id sebb házaspár mögött ment, az öregek nyilván itt laknak a környéken, s most délel tti sétájukat végzik. A katonai zubbonyt és fekete kötött sapkát visel férfi megállt, beszédbe elegyedett két másik szállítómunkással, akik valami háromszöglet tárgyat cipeltek ki az ajtón. Mi ez? Történt valami... valami furcsa. Marie nem látta a férfi arcát; elfordította a fejét, de volt valami a nyakában, a fejtartásában... mi lehet az? A férfi elindult fölfelé a lépcs n, látszott rajta, hogy még el sem kezd dött a nap, máris belefáradt... milyen elhanyagolt a külseje... Marie leengedte a távcsövet; túlságosan kívánta, túlságosan vágyott rá, hogy olyasmit lásson, ami nincs. Ó, istenem, szerelmem, én Jasonom. Hol vagy? Gyere hozzám. Hadd találjalak meg. Ne hagyj el engem ezeknek a vak, közömbös embereknek a kedvéért. Ne hagyd, hogy elszakítsanak t lem! Hol lehet Crawford? Megígérte, hogy minden lépésr l, mindenr l folyamatosan tájékoztatni fogja. Marie elég kemény hangon beszélt vele. Nem bízott benne, nem bízott egyikben sem; nem bízott az eszükben. Megígérte... de hol van? - Lenne szíves leengedni az ablakot? - szólt a sof rnek. - Meg lehet fulladni, olyan meleg van. - Sajnálom, kisasszony - felelte a civil ruhás katona. - De bekapcsolom magának a légkondicionálást. Az ablakokat és ajtókat olyan gombok m ködtették, amelyekhez csak a sof r férhetett hozzá. Marie ott ült egy üveg és fém sírboltban egy napsugaras, fák szegélyezte utcán. - Egy szót sem hiszek az egészb l! - mondta Conklin, és dühösen átsántikált a szobán, vissza az ablakhoz. Az ablakpárkánynak támaszkodva kinézett az utcára; bal kezét az arca elé kapta, mutatóujjának bütyökcsontját a fogához szorította. - Egyetlen istenverte szót sem! - Nem akarja elhinni, Alex - vágott vissza Crawford. - Pedig mennyivel egyszer bb így a megoldás. Minden egybevág és annyival egyszer bb. - A saját fülével hallotta azt a szalagot? Tényleg Villiers volt? - Én nem hallottam, csak amit a n mondott, de az is elég volt. Azt mondta, nem hallgattuk meg... maga nem hallgatta meg. - Akkor hazudik! - Conklin nehézkesen hátrafordult. - Úristen, hát persze, hogy hazudik! Miért is ne? Az n je. Bármit megtenne, hogy kiszabadítsa a csávából.
- Nincs igaza, Alex, és ezzel maga is tisztában van. Már maga a tény, hogy Delta itt van, bizonyítja, hogy magának nincs igaza, bizonyítja, hogy én is tévedtem, amikor elfogadtam azt, amit maga mondott. Conklin hangosan zihált, botját markoló jobb keze remegett. - Lehet... lehet, hogy mi, lehet... - Nem fejezte be a mondatot, csak kétségbeesetten meredt Crawfordra. - Szóval, nem kell módosítanunk a megoldást? - kérdezte halkan a tábornok. - Maga halálosan fáradt, Alex. Napok óta nem alszik; kimerült. Azt hiszem, nem hallottam, amit mondott. - Nem. - A CIA-tiszt megrázta a fejét, lehunyta a szemét, arcára kiült az undor. - Nem, maga nem hallotta, én meg nem mondtam. Bárcsak tudnám, hol a fenébe fogjam meg a dolgot. - Én tudom - mondta Crawford. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. - Jöjjön be, kérem. A zömök férfi belépett, szeme a falnak támasztott távcsöves puskára tapadt. Azután végigmérte a két tisztet, latolgatta, mi történt. - Mir l van szó? - Lefújtuk az akciót - mondta Crawford. Gondolom, maga is rájött erre. - Milyen akciót? Engem azért szerz dtettek, hogy az urat megvédelmezzem. - A bérgyilkos Alexra nézett. - Úgy érti, a továbbiakban nincs szüksége védelemre, uram? - Maga pontosan tudja, hogyan értjük, amit mondtunk - szakította félbe Conklin. - Minden jelzés, minden rendelkezés lefújva. - Milyen rendelkezés? Nem tudok semmiféle rendelkezésr l. Nekem nagyon világosan megmondták, mi a dolgom. Magát védelmezem, uram. - Helyes, rendben van - mondta Crawford. Most már csak azt kellene megtudnunk, hogy odakinn még kik védelmezik t. - Még kik... hol? - Odakinn, a szobán és a lakáson kívül. Más szobákból, az utcán, talán kocsikból. Tudnunk kell. A zömök férfi a távcsöves fegyverhez lépett és fölvette. - Attól tartok, uraim, hogy félreértettek valamit. Engem egyénileg szerz dtettek. Ha másokat is szerz dtettek, arról én nem tudok. - De igenis, hogy tud! - tört ki Conklin. - Kik azok? Hol vannak? - Fogalmam sincs... uram. - Az udvarias bérgyilkos cs vel lefelé fogta jobb kezében a fegyvert; most vagy öt centivel, nem többel, alig észrevehet mozdulattal megemelte. - Ha a továbbiakban nincs szükségük a szolgálataimra, akkor én most... - Nem tudja valahogy elérni ket? - szakította félbe a dandártábornok. - Nem leszünk sz kmarkúak. - B ségesen megfizettek, uram. Helytelen lenne még több pénzt elfogadnom egy olyan szolgálatért, amelyet nem végezhetek el. Semmi értelme, hogy folytassuk. - Odakinn egy ember élete forog kockán! - förmedt rá Conklin. - Az enyém is - mondta a bérgyilkos, s miközben elindult az ajtó felé, még följebb emelte fegyvere csövét. - A viszontlátásra, uraim. - Azzal kiment. - Úristen! - ordította Alex, és visszasántikált az ablakhoz; botja a f t testnek koppant. - Mit csináljunk? - Legel ször is szabaduljon meg a bútorszállítóktól. Fogalmam sincs, milyen szerepet szánt nekik, de most már csak nehezítik a dolgunkat. - Nem lehet. Már megpróbáltam. Semmi közöm sem volt az egészhez. Az ellen rzési osztály átvette az rlapjainkat, amikor elvitettük a felszerelésünket. Látták, hogy bezárunk egy boltot, és szóltak az adminisztratív osztálynak, hogy minél sürg sebben távolítsanak el onnan mindent. - Amilyen gyorsan csak lehet - bólintott Crawford. - A Szerzetes aláírásával fedezte azt a felszerelést, úgy, hogy a Hivatal mentesül minden felel sség alól. Benne van a dossziéban. - Ez tökéletesen elég volna, ha lenne huszonnégy óra id nk. De még azt sem tudjuk, huszonnégy percünk van-e.
- Azért még szükségünk lesz arra a papírra. Nyilván szenátusi vizsgálat indul. Remélem, zárt ajtók mögött... Zárassa le kordonnal az utcát. - Micsoda? - Hallotta: zárassa le kordonnal az utcát! Hívja a rend rséget, mondja meg nekik, hogy zárjanak le kordonnal mindent! - A Hivatalon át? Ez a mi belügyünk. - Akkor majd én hívom ket. A Pentagonon át, a vezérkari f nökök egyesített bizottságának a telefonján, ha másként nem megy. Csak téblábolunk, kifogásokat keresünk, amikor minden a szemünk láttára történik! Tisztíttassa meg az utcát, zárassa le kordonnal, hozasson egy hangszórós kocsit. S ültesse be a n t, beszéljen mikrofonba! Mondjon, amit akar, sikoltozzon torka szakadtából. Neki volt igaza. Oda fog jönni hozzá! - Tudja maga, miket beszél? - kérdezte Conklin. - Kérdések lesznek. Újságok, televízió, rádió. Minden kiderül, nem tudjuk megakadályozni! - Tisztában vagyok vele - mondta a dandártábornok. - De azzal is, hogy a n beszélni fog, ha ebbe belebukunk. Lehet, hogy amúgy is beszélni fog, akármi történik, mégis megpróbálok megmenteni egy embert, akit nem szíveltem, a megbízását elleneztem, de akit valaha tiszteltem. S úgy érzem, most még inkább tisztelek. - És az a másik? Ha Carlos valóban itt van, akkor ezzel szélesre tárjuk el tte a kaput. Mi adjuk meg neki a lehet séget, hogy megszökjön. - Carlost nem mi teremtettük meg, de Caint mi teremtettük, és mi tettünk tönkre egy embert. Elraboltuk a tudatát és az emlékezetét. Az adósai vagyunk. Eredjen le és hozza a n t. Én addig telefonálok. Bourne belépett a hatalmas könyvtárba; a napfény beözönlött a szoba túlsó végér l, a széles, díszes, csupa üvegajtókon át... körös-körül pedig olyan tárgyak, amelyek puszta látványa is fájdalmas; ismerte is e tárgyakat, meg nem is. Álmok töredékei, de tömör, tapintható, érzékelhet , használható töredékek, nem csupán tovat n képek. Egy hosszú, felnyitható asztal, ahol kitöltötték a whiskyt, b r karosszékek, amelyben férfiak ültek, beszélgettek, könyvespolcok, tele könyvvel, mögöttük meg másmilyen - titkos - szerkezetekkel, amelyek gombnyomásra fordultak ki a falból. Ebben a szobában legenda született, egy legenda, amely bejárta Délkelet-Ázsiát és bombaként robbant Európában. Megpillantotta a nagy, henger alakú kidomborodást a mennyezeten, és megrohanta a sötétség, amelyet villanások szakítottak meg, aztán arcok t ntek fel egy képerny n, valaki kérdéseket kiabált a fülébe... Mi ez? Gyorsan. Elkéstél! Véged van! Hol van ez az utca? Mit jelent a számodra? Kivel találkoztál ott?... Ölési módszerek. Melyek a tieid? Nem!... Te nem Delta vagy, te nem vagy önmagad!... Csak az vagy, ami itt vagy, amivé lettél! - Hé! Ki a fene maga? - kiáltott rá egy tagbaszakadt, vörös arcú férfi, aki az ajtó mellett álló karosszékben ült, és térdén jegyzettömböt tartott. Jason úgy ment el mellette, hogy észre sem vette. - Maga Dugan? - kérdezte Bourne. - Én. - Schumach küldött. Azt mondta, szüksége van még egy emberre. - Minek? Van már öt, és ebben a rohadt lakásban úgyis olyan sz kek a folyosók, hogy alig tudunk átverg dni rajtuk. A seggükön csúsznak végig az emberek. - Én nem tudom. Schumach küldött, én csak ezt tudom. Azt mondta, hozzam el ezt a cuccot. Bourne a földre dobta a takarókat és a hevedereket. - Ezt a szemetet? - Nem én... - Tudom, tudom! Schumach küldte. Majd megkérdezem Schumachot, mit akar ezzel.
- Nem tudja megkérdezni. Azt mondta, mondjam meg magának, hogy indul ki, Sheepsheadbe. Délutánra visszajön. - Hát ez remek! urasága pecázni megy, engem meg itt hagy a szarban... Maga új. Valami lógós az emberpiacról? Hát ezek hihetetlenek. Más nem is hiányzott nekem. Két balfasz, és most már négy lógós. - Azt akarja, hogy idelent kezdjek? Kezdhetek itt is. - Nem, maga balfácán! Az alkalmi munkások odafent kezdenek, nem hallotta? Minél messzebb, világos? - Világos. - Jason lehajolt a takarókért és a hevederekért. - Hagyja csak itt azt a vacakot, nem lesz szüksége rá. Eredjen föl a legfels emeletre, és kezdje a különálló faegységekkel. A legnehezebbekkel kezdje, és nem akarok semmi szakszervezeti hadovát. Bourne pár pillanat múlva már az emeleti lépcs fordulóhoz ért, és elindult a második emeletre vezet keskeny lépcs n, mintha valami értelmét meghaladó mágneses er vonzaná oda. Egy másik szoba felé vonzotta valami, a barna k b l épült villa legtetején, egy szoba felé, amelyben megnyugvás és egyedüllét, elkeseredés és magány vár rá. A fenti lépcs forduló nem volt megvilágítva, egyetlen lámpa sem égett, napfény sem szivárgott be az ablakokon. Amikor fölért, egy pillanatig némán várakozott. Melyik az a szoba? Három ajtót látott, kett t a folyosó bal oldalán, egyet pedig jobboldalt. Lassan elindult a bal oldali második ajtó felé, amelynek körvonala alig rajzolódott ki a homályban. Ez az, ez volt az a szoba, ahol gondolatok rohanták meg a sötétben... kínzó, fájdalmas emlékek. T z napfény, a folyó és a dzsungel b ze... vijjogó gépek az égen, vijjogva csapnak le az égb l. Ó, istenem, mennyire fáj! Megfogta a kilincset, lenyomta és kinyitotta az ajtót. Sötétség, de nem vaksötétség fogadta. A szoba túlsó végén kis ablak volt, lehúzták elé a fekete vászonred nyt, amely azonban nem zárt tökéletesen. Jason keskeny fénycsíkot látott, olyan keskenyet, hogy alig sz r dött át egy kevés fény ott, ahol a red ny leért az ablakpárkányhoz. Elindult a keskeny, parányi fénycsík felé. Egy sercegés! Egy sercegés a sötétben! Megfordult, megrémülve attól, milyen csalóka játékot z vele a képzelet. De nem volt csalóka játék! Mintha egy gyémánt csillant volna meg a sötétben, acélon villant a fény. Egy kés hasította fel az arcát. - Boldog lennék, ha meghalna azért, amit tett - mondta Marie, és Conklinra szegezte a pillantását. És ez a fölismerés undorral tölt el. - Akkor nincs mit mondanom magának - felelte a CIA-tiszt; sántikálva elindult a szoba túloldalán álló tábornok felé. - Más elhatározásra is juthattak volna, is, maga is. - Valóban? Ugyan honnan indulhatott volna el? Onnan, hogy az a férfi meg akarta ölni Marseilleben? A rue Sarrasinen? Vagy hogy Zürichben hajtóvadászatot indítottak utána? Vagy hogy Párizsban megpróbálták lel ni? S egész id alatt nem tudta, miért. Mit kellett volna tennie? - Életjelt adni magáról! Az isten verje meg, valami jelet! - Megtette. Amikor megtette, maga rögtön meg is akarta ölni. - Maga is ott volt! Maga is ott volt vele! Maga nem vesztette el az emlékez képességét. - Tegyük fel, hogy tudtam volna, kihez kell fordulnom. Maga meghallgatott volna? Conklin farkasszemet nézett Marie-val. - Nem tudom - mondta, és elkapta róla a tekintetét, majd Crawfordhoz fordult. - Mi a helyzet? - Washington tíz percen belül visszahív. - De mi van? - Nem vagyok biztos benne, hogy örülni fog neki. A szövetségi hatóságok éppen megsértik az állami és városi rendeleteket. Erre majd utólag engedélyt kell szerezni. - Jézus Mária!
- Nézze! - A tábornok hirtelen lehajolt az ablakhoz. - Elmegy a bútorszállító kocsi. - Valakinek sikerült... - Kinek? - Mindjárt megtudom. - A CIA-tiszt a telefonhoz bicegett; cédulák hevertek az asztalon, sebtében firkált telefonszámok. Kiválasztott egyet és tárcsázott. - Adja... kérem, Schumachot... Schumach? Conklin beszél, a Központi Hírszerzést l. Ki adott magának utasítást? Még a kagylóból is a fél szobát betöltötte a diszpécser hangja. - Miféle utasítást? Szálljon már le rólam! Vállaltuk a munkát és be is fogjuk fejezni. szintén szólva, szerintem maga egy dilis... Conklin lecsapta a kagylót. - Úristen... uramisten! - Remeg kézzel fogta a telefont. Fölemelte, újra tárcsázott, ezúttal egy másik céduláról olvasott le egy számot. - Petrocellit. A reklamációról! - követelte. - Petrocelli, újra Conklin. - Megszakadt a vonal. Mi történt? - Erre most nincs id : Egyeztessünk. Arról az abszolút els bbségi szállítójegyzékr l van szó; a Hivatal ellen rzési osztályáról. Ki írta alá? - Ki írta volna alá? Mint mindig, a f mókus. McGivern. Conklin elsápadt. - Ett l féltem - suttogta, miközben letette a kagylót. Crawfordhoz fordult. - Az Általános Szolgáltató Hivatal utasítását - mondta rángó arccal - olyasvalaki írta alá, aki két hete nyugdíjba ment... - Carlos... - Úristen! - sikoltotta Marie. - A takarókat cipel férfi! Ahogy a fejét tartotta meg a nyakát... volt az! Ha fáj a feje, mindig jobbra fordítja a fejét. Jason volt az! Bement! Alexander Conklin visszafordult az ablakhoz, az utca túloldalán lev ház zománcozott, fekete ajtaját fürkészte. Az ajtó zárva volt. Az a kéz! A b r... a sötét szem a keskeny fénycsíkban. Carlos! Bourne villámgyorsan hátrakapta a fejét, amint a borotvaéles penge fölhasította a húst az álla alatt és a kilövell vér végigcsurgott a kést tartó kézen. Jobb lábát el relendítette, láthatatlan támadóját térdkalácson találta, azután megperdült, és bal sarkával a férfi ágyékába rúgott. Carlos visszafordult, a sötétb l ismét felvillant a penge, ezúttal egyenesen Bourne gyomrának irányult. Jason hátrafelé fölugrott a földr l, majd keresztezett csuklóval lefelé sújtott, blokkolva a késsel el relendül sötét b r kart. Aztán mindkét kezével elkapta ellenfele alkarját, vérben ázó nyaka alá szorította, majd haránt fölrántotta. A kés fölhasította katonazubbonya anyagát, és felsértette a mellkasát. Bourne lefelé húzta a gyilkos karját, nagyot csavart a csuklóján, azután vállal beleugrott Carlosba, újra rántott rajta egyet; ahogy Carlos egyensúlyát vesztve oldalt d lt, Bourne szinte kitépte a karját a vállizületekb l. Jason hallotta, amint a kés csattant a padlón. A zaj irányába vetette magát, közben megpróbálta el húzni a pisztolyát az övéb l. A fegyver azonban beleakadt az ingébe; odébbgurult volna a padlón, de már elkésett. Egy cip vasalt orra oldalt érte a fejét, a halántékát: iszonyú fájdalomhullámok áradtak szét benne. Továbbgurult, egyre gyorsabban, amíg bele nem ütközött a falba; meggörnyedve föltérdelt, a szinte teljes sötétben megpróbált eligazodni a hullámzón homályos árnyékok között. Az ablakon átsz r d keskeny fénycsíkban megpillantott egy kezet; rávetette magát, keze karommá, karja faltör kossá vált. Elkapta a kezet, hátrahajlította: eltörte támadója csuklóját. Ordítás töltötte be a szobát. Ordítás és egy lövés tompa, halálos köhintése. A lövedék jéghideg pengeként hatolt be Bourne bal vállába, és elakadt valahol a lapockája közelében. Iszonyú kínban lekuporodott, ismét a pisztolyos gyilkosra vetette magát, hogy egy éles sarkú bútor mellett a falnak taszítsa. Carlosnak sikerült elugrania; két, vaktában leadott, fojtott lövés dörrent. Jason balra vetette magát, kiszabadította
pisztolyát és a sötétben a zörejek irányába célzott. Tüzelt, fülsiketít dörrenés hallatszott, de a lövés célt tévesztett. Hallotta, hogy becsapódik az ajtó, a gyilkos kirohant a folyosóra. Bourne megpróbált mélyeket lélegezni, azután az ajtó felé kezdett kúszni. Amint odaért, ösztönösen oldalt húzódott, majd öklével megütötte az ajtó alsó fatábláját. A legiszonyúbb lidércnyomás sem lehetett volna rémületesebb: felugatott egy automata fegyver, rövid sorozatot adott le, a rétegezett fa szinte ízzé-porrá zúzódott, szilánkok röpültek szerte a szobában. Abban a pillanatban, hogy vége szakadt a sorozatnak, Jason fölemelte saját fegyverét és átlósan átl tte az ajtót, mire ismét felugatott az automata. Bourne elugrott, háttal a falnak tapadt; a sorozat megszakadt, erre újra tüzelt. Alig néhány centiméter választotta csak el a két férfit; egyetlen cél vezérelte ket: megölni a másikat. Cain az Charlie, és Delta az Cain. Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost! Öld meg Carlost! Aztán már nem csak néhány centiméter választotta el ket egymástól. Jason rohanó lábak dobogását hallotta, majd egy korlát reccsenését, amint egy ember lefelé száguldott a lépcs n. Carlos rohant lefelé. Bourne letörölte arcáról a vért, az ajtóroncshoz lépett, felrántotta és kilépett a keskeny folyosóra; pisztolyát lövésre készen tartotta. Keservesen vonszolta magát a sötét lépcs lejárat felé. Egyszerre csak kiáltásokat hallott lentr l. - Mi a túrót csinálsz, öreg? Pete! Pete! Két fémes köhintés hangzott fel. - Joey! Joey! Egyetlen halk pattanás hallatszott; odalenn valahol testek zuhantak a földre. - Úristen! Úristen, te szentsé... Ismét két fémes köhintés, s nyomban utána halálhörgés. Egy harmadik embert is megöltek. Mit is mondott az a Dugan nev ember? Két balfasz, és most már négy lógós. A bútorszállító kocsi Carlos m ve! A gyilkos magával hozta két katonáját, plusz a három lógóst az emberpiacról. Három fegyveres, neki pedig csak egyetlen pisztolya van. Sarokba szorították egy villa legfels emeletén. De Carlos még idebent van. Idebent. De ha neki sikerülne kijutnia a házból, akkor Carlos lenne sarokba szorítva! Ha kijutna. Ki! A folyosó végén észrevett egy ablakot, azt is fekete vászonred ny takarta. Jason arrafelé tántorgott, fogta a nyakát, fölhúzta a vállát, hogy tompítsa a mellkasát hasogató fájdalmat. Letépte a red nyt a rúdjáról; a kicsiny ablak üvege itt is vastag volt, bíbor és kék fénypászmák áradtak be rajta. Törhetetlennek t nt, a keret szegecselt, semmiképpen sem tudta volna betörni az egy darabból öntött ablaktáblát. Tekintete ekkor lefelé, a Hetvenegyedik utcára tévedt. Elt nt a bútorszállító kocsi! Valaki nyilván elvitte... Carlos egyik embere! Akkor már csak ketten vannak. Ketten, és nem hárman. S az övé a magaslati pozíció, ez pedig mindig el nyt jelent. Eltorzult arccal, hétrét görnyedve indult az els bal oldali ajtó felé, amely pont szemben volt a lépcs vel. Benyitott a szobába. Annyit meg tudott állapítani, hogy közönséges hálószoba: lámpák, súlyos, tömör bútorok, képek a falon. Megragadta a hozzá legközelebb álló lámpát, kitépte a falból a huzalt és Kivitte a lámpát a korláthoz; a feje fölé emelte és ledobta. Amikor a fém és az üveg odalenn csörömpölve a padlónak csapódott, hátralépett. Ismét lövések dörrentek, a lövedékek felszántották a mennyezetet, barázdákat vájtak a vakolatba. Jason fölordított, azután kiáltássá halkította az ordítást, majd hosszú, kétségbeesett jajgatásra váltott át, végül elhallgatott. A korlát végéhez araszolt. Várt. Csönd. Igen: lassú, óvatos lépéseket hallott; a gyilkos odalent várt, az els emeleti lépcs fordulóban. A léptek közeledtek, már hangosabbak voltak, aztán elmosódó árnyék jelent meg a sötét falon. Most! Bourne kiugrott rejtekhelyér l, és gyors egymásutánban négyszer tüzelt a lépcs n álló alakra; a férfi mellén és nyakán átlós vonalban lövedékek ütötte lyukak jelentek meg, és vér lövellt el . A gyilkos megtántorodott, dühös, fájdalmas kiáltást hallatott, nyaka hátrahanyatlott, azután legurult a lépcs n és a legalsó három fokon arccal lefelé, némán elterült. Kezében halálos t zerej , kihajtható állványos katonai géppuskát szorongatott.
Most. Jason a lépcs höz ugrott, a korlátba fogózva megindult lefelé a lépcs n, s csak arra ügyelt, hogy valamiképpen meg rizze egyre bizonytalanabbá váló egyensúlyát. Nem volt vesztegetnivaló ideje, tudta, a következ percben talán már nem lesz ereje hozzá. Ha le akar érni az els emeletre, akkor azt most kell, közvetlenül Carlos katonájának halálát követ en. Amint ugyanis átugrott a holttesten, Bourne már tudta, hogy nem Carlos az. A halott magas, fehér b r , nagyon fehér b r volt, arcvonásai skandináv vagy észak-európai, semmiképpen sem latin jelleg ek. Jason leért az els emeletre, a falhoz lapulva igyekezett mindenütt árnyékban maradni. Megállt, hallgatózott. A távolból éles, kaparó zaj hallatszott, egy rövid sercegés odalentr l. Nyomban tudta, mit kell tennie. A gyilkos a földszinten tartózkodik. A zajt pedig nem szándékosan ütötte, nem volt sem elég tartós, sem elég hangos ahhoz, hogy csapdát jelezzen. Carlos megsebesült, szétzúzott térdkalácsa vagy törött csuklója zavarhatta annyira, hogy nekimenjen egy bútornak, vagy fegyverrel a kezében a falnak ütközzön és egy pillanatra elveszítse egyensúlyát, ahogyan az Bourne-nal is megtörtént. Pontosan ez volt az, amit tudni akart. Jason lekuporodott és visszakúszott a lépcs höz a szétterpesztett lábbal hever holttesthez. Egy pillanatra meg kellett állnia; fogytán volt az ereje, túl sok vért veszített. Megkísérelte elszorítani az eret a nyakán, kezét rányomni a mellsebére mindent megpróbált, hogy elállítsa a vérzést, hiába. Tudta, ha életben akar maradni, ki kell jutnia a villából, minél messzebbre attól a helyt l, ahol Cain megszületett. Sikerült ismét mély lélegzetet vennie, kinyújtotta a kezét és kicsavarta az automata fegyvert a halott kezéb l. Most már felkészült. Haldoklott és felkészült. Kapd el Carlost! Csald t rbe Carlost!... Öld meg Carlost! Tudta, hogy nem juthat ki a házból. Az id nem neki dolgozik. Elvérzik, miel tt kijuthatna. A vég és a kezdet egy és ugyanaz. Cain az Carlos, és Delta az Cain. Csupán egy kínzó kérdés maradt: ki Delta? Nem számít. Most már túl van rajta; hamarosan j a sötétség, nem az er szakos, hanem a békés sötétség... és ett l a kérdést l is megszabadul. S halálával Marie szabaddá válik, a szerelme szabaddá válik. Err l majd tisztességes emberek gondoskodnak, egy tisztességes párizsi ember áll majd az élükre, akinek a fiát megölték, életét pedig tönkretette egy hivatásos gyilkos kurvája. Az elkövetkez néhány percben - gondolta Jason, miközben zajtalanul ellen rizte a lövedékeket az automata fegyver tárában - teljesíti az ígéretét, amit ennek az embernek tett, és eleget tesz a megállapodásnak, amelyet általa nem ismert emberekkel kötött. S ha megteszi - ez lesz a mellette szóló bizonyíték. Valaha ezen a napon halt meg Jason Bourne; most ismét meg fog halni, de magával viszi Carlost is. Felkészült rá. Hasra feküdt és kúszva megindult a lépcs irányába. Érezte az alatta terebélyesed vértócsa szagát, az édeskés szag behatolt az orrába, tudatosítva benne egy gyakorlati felismerést: valóban fogytán az ideje. Elért a lépcs höz; térdét maga alá húzva, zsebéb l el kotorta az egyik világítórakétát, amelyet a Lexington sugárúti katonai boltban vásárolt. Most már tudta, miért érezte úgy, hogy feltétlenül meg kell vásárolnia a rakétákat. Ismét Tam Quanban járt, amelyr l mindent elfelejtett, kivéve a ragyogó, vakító villanásokat. A világítórakéták felidézték benne ezt az emléktöredéket; most pedig megvilágítják számára ezt az itteni serd t. Letekerte a rakéta fején lev viaszos gyújtózsinórt, a szájához emelte, átharapta; egészen lerövidítette a zsinórt. Másik zsebéb l hosszú, m anyag öngyújtót húzott el ; a rakétához szorította, s mindkett t megmarkolta a bal kezével. Azután a fegyver kihajtható támaszát a jobb vállához támasztotta, a hajlított vállkengyelt belemélyesztette vérben úszó zubbonyának anyagába, az automata rezzenéstelenül megült. Kinyújtotta a lábát és akár egy kígyó, fejjel el re, lábát maga után húzva, hátával a falat súrolva elindult lefelé az utolsó lépcs szakaszon. A lépcs sor közepére ért. Csönd, sötétség, leoltottak minden villanyt... Villany? Fény? Hová t ntek a napfénypászmák, amelyeket alig néhány perce még látott ezen a folyosón? És bent a szobában is abban a szobában - a szárnyas üvegajtón át zuhogott be akkor a napfény, most meg mindenütt csak sötétség honolt. Az ajtót becsukta valaki; az alatta lev ajtó, az egyetlen másik ajtó azon a folyosón szintén zárva volt, csak alatta sz r dött ki egy vékony fénycsík. Carlos azt akarja, hogy találgasson,
válasszon. Melyik ajtó mögött? Vagy lehet, hogy ravaszabb tervet eszelt ki? Talán ott rejt zik valahol a keskeny folyosó homályában? Bourne szúró fájdalmat érzett a lapockájában, érezte, hogy ömlik bel le a vér, katonai zubbonya alatt a flaneling lucskossá ázott. Újabb figyelmeztetés: fogytán az ideje. A falnak feszült, a fegyvert nekiszorította a korlát vékony tartórúdjainak, a csövet lefelé irányította a sötétbe borult folyosóra. Most! Meghúzta a ravaszt. A szaggatott robbanások szétvetették a tartórudakat, a korlát lezuhant, a lövedékek szitává lyuggatták a falakat és pozdorjává zúzták az alatta lev ajtót. Elengedte a billenty t; kezét az átforrósodott cs alá csúsztatta, jobb kezével az öngyújtót, baljával a világítórakétát ragadta meg. Fölkattintotta a gyújtót, a rövid gyutacshoz emelte a lángot. Kezét visszahúzta, megmarkolta a fegyvert és ismét l tt - ezzel a sorozattal mindent elsöpört odalent. Valahol hatalmas csattanással a padlóra zuhant egy kristálycsillár, a sötétséget betöltötte a lepattanó lövedékek vijjogása. S azután: fény! Vakító fény, mihelyt a rakéta lángra lobbant, fölgyújtotta a dzsungelt, fénybe borította a fákat és a falakat, a rejtett ösvényeket és a mahagóni borítású folyosókat. Mindenütt érezhet vé vált a halál és a dzsungel b ze, pedig ismét ott volt. Almanac Deltának! Almanac Deltának! Föladni, föladni! Soha. Most nem. A végén nem. Cain az Carlos, és Delta az Cain. Csald t rbe Carlost! Öld meg Carlost! Bourne fölállt, hátát a falnak vetette. Bal kezében a világítórakétát, jobbjában a tüzet okádó fegyvert szorongatta. Belevetette magát a sz nyeggel borított aljnövényzetbe, berúgta az ajtót, az asztalokról és a polcokról szerterepültek az ezüstkeretek és a trófeák. A fák lombjába. Bourne megállt; a csöndes, hangszigetelt, elegáns szobában egy lélek sem rejt zött. Senkit sem talált a dzsungelösvényen. Megfordult, kiugrott a folyosóra és egy hosszú sorozattal végigpásztázta a falakat. Senki. Az ajtó - a keskeny, sötét folyosó végén. Amögött van az a szoba, ahol Cain megszületett. S ahol Cain meg fog halni, de nem egyedül. Bourne most a jobb kezébe, a fegyver alá csúsztatta a fáklyaként lángoló világítórakétát, ugyanakkor a zsebébe nyúlt a második rakétáért. El húzta, arról is letekerte a gyújtózsinórt, fogával elharapta, ezúttal alig néhány milliméterre attól a ponttól, ahol elérte a kocsonyás gyújtóanyagot. Nekinyomta az els rakétát - a fényrobbanás annyira vakító volt, hogy belefájdult a szeme. Esetlenül bal kezébe fogta mindkét rakétát, és miközben keze-lába egyre bizonytalanabbá vált, hunyorogva elindult az ajtó felé. Az ajtó nyitva volt, a zár fel li oldalán függ legesen végig keskeny rés látszott. A gyilkos el zékenyen nyitva hagyta az ajtót, de amint Jason meglátta, ösztönösen eszébe jutott róla valami, amit Carlos nem tudhatott. Ez is része volt a múltjának, annak a szobának egy részlete, ahol Cain megszületett. Jobbjával lenyúlt, a fegyvert alkarja és csíp je közé szorította, s lenyomta a kilincse t. Most. Arasznyira kinyitotta az ajtót, és a résen behajította a világítórakétákat. Hosszú, szaggatott géppuskasorozat ugatott fel visszhangosan a szobából, betöltötte az egész házat, az ezernyi tompa zaj gyors akkorddá egyesült, amint a záporozó lövedékek elakadtak az ajtóban, egy acéllemezre er sített ólompajzsban. A tüzelés megsz nt, az utolsó golyót is kil tték a távolból. Most! Bourne ismét a ravaszra illesztette az ujját, vállal belökte az ajtót és beugrott; a földre vetve, majd lábbal jobbról balra lendítve magát, hengerg zve körbel tte a szobát. Vad tüzelés volt a válasz, de szinte ugyanabban a pillanatban dühödt ordítás is harsant a szoba vaksötétbe borult végéb l, s Bourne ekkor döbbent rá, hogy ellenfele összehúzta a függönyt, s így kirekesztette az üvegezett ajtókon beözönl napfényt. De akkor honnan jön ez a nagy fényesség... amelyet sokszorosára fokoz a sisterg világítórakéták vakító fénye? A fény késként hatolt a szemébe, robbant az agyában és elviselhetetlenül hasogatta a halántékát. A vetít vászon! A hatalmas vetít vásznat lehúzták a hengeralakban kidomborodó mennyezeti tokból, feszesre húzták a padlóig, s a hatalmas ezüstlap most ott csillámlott Bourne szeme el tt. A
felnyitható, nagy asztal mögé ugrott, egy réz zsúrkocsi mögött keresett védelmet; fölegyenesedett, meghúzta a ravaszt, kil tt egy sorozatot - az utolsót. Kiürült az utolsó tára. A támasztóállványnál fogva áthajította a fegyvert a szobán a fehér kezeslábasba öltözött gyilkos felé, akinek fehér selyemsálja lecsúszott az arcáról. Ez az arc! Ismerte! Látta már valahol! De hol... hol? Marseille-ben? Igen... nem! Zürichben? Párizsban? Igen és nem! S a vakító, remeg fényben egy szempillantás alatt átvillant az agyán, hogy azt az arcot, ott, a szoba túlsó végében, nemcsak , hanem nagyon sokan ismerik. De honnan? Honnan? Mint oly sok mindent, tudta is, és nem is tudta. De ismerte ezt az arcot! Csak a nevet nem találta hozzá! Visszaugrott és ismét lelapult a zsúrkocsi mögé. Lövések dörrentek... kett ... három, a második lövedék föltépte a húst a bal alkarján. El húzta övéb l az automata pisztolyt; három golyója maradt. Valamelyikkel el kell találnia Carlost. Rendeznie kell egy párizsi számlát, eleget kell tennie egy megállapodásnak - szerelme is sokkal nagyobb biztonságban lesz, ha a gyilkos meghal. Zsebéb l el húzta a m anyag öngyújtót, fölkattintotta, és egy kampóról lógó pohártörl alá tartotta. A vászon lángra lobbant; letépte és elhajította jobbra, miközben bal felé vetette magát. Carlos a lángoló törl re tüzelt, Bourne térdre emelkedett, célzott és kétszer meghúzta a ravaszt. Az alak a szoba túlsó végében megtántorodott, de nem rogyott össze. Lekuporodott, majd akár egy fehér párduc, el renyújtott kézzel el revetette magát. Mit csinál? Egy pillanat múlva már tudta. A gyilkos megragadta a hatalmas, ezüst vetít vászon szélét, kitépte a mennyezeti acéltokból és teljes súlyával, erejével lefelé rántotta. A vetít vászon ráborult Bourne-re, elvakította - képtelen volt gondolkodni. Amint a csillámló ezüstlepel ráterült, fölordított, egyszeriben jobban félt t le, mint Carlostól vagy bárki emberfiától a világon. A lepel megrémítette, felb szítette, szilánkokká hasította az agyát; képek villantak fel a szeme el tt, dühös hangok harsogtak a fülébe. Fölemelte a pisztolyát és belel tt a kísérteties halotti lepelbe. S miközben vadul csapkodott a lepel alatt és megpróbált kiszabadulni a durva szövés ezüstburok alól, megértette... hogy elherdálta az utolsó, a legutolsó töltényét. Akárcsak a Cain nev fantom, Carlos is alakról és hangról ismert minden létez fegyvert; is számolta a lövéseket. S most ott tornyosult fölötte a gyilkos, és Jason fejének szegezte a fegyverét. - A kivégzésed, Delta. A megadott napon. Meglakolsz mindenért, amit elkövettél. Bourne megfeszítette a hátát, és kétségbeesetten jobbra gurult; legalább mozgás közben haljon meg! Lövések dörrenése töltötte be a csillogó szobát, forró t k tépték fel Jason nyakát, fúrták át a lábát, hatoltak át egész testén. Gurulj, gurulj! Hirtelen vége szakadt a lövöldözésnek, s Bourne a távolból dörömbölést hallott; fa reccsent, fém horpadt, a zajok egyre hangosabbá váltak, egyre közelebbr l hallatszottak. Végül egy utolsó, fülsiketít reccsenés a könyvtár el tti sötét folyosó fel l, kiáltások, futó lábak dobogása, és mindezek hátterében valahol a láthatatlan külvilágból szirénák szakadatlan vijjogása hallatszott. - Ide jöjjenek! Itt van! - kiáltotta Carlos. rület! A gyilkos egyenesen hozzá irányítja a behatolókat, hozzá! A logika rület, a világon semminek nincs értelme! Egy fekete felölt s, magas férfi betörte az ajtót, volt vele még valaki, de Jason nem tudta kivenni, hogy ki. Szeme bepárásodott, a hangok és a zajok elhalkultak, a körvonalak elmosódtak. Az rben gurult. Csak el... el. De azután mégiscsak megpillantott valamit, amit l irtózott: Egy keskeny derék fölött lebeg , széles vállat látott távolodni, ki a szobából és végig a homályosan megvilágított folyosón. Carlos! Kiáltozásával becsapta az üldöz ket! Megfordította a csapdát! Megszökik! - Carlos... - Bourne tudta, hogy nem hallhatják: torkából csak véres suttogás tört el . Ismét megpróbálkozott, gyomra mélyéb l er ltette ki a hangot. - az. ... Carlos. Z rzavar támadt, hiábavaló parancsok röpködtek, utasításokat hebegtek kínos zavarban. S aztán Bourne egyszer csak kivette egy alak mind élesebbé váló körvonalát. Egy férfi bicegett felé, egy nyomorék, az, aki egy Párizs melletti temet ben megpróbálta megölni t. Ez már a vég! Jason
nekilendült, a sisterg , vakító világítórakéta felé kúszott. Megragadta a rakétát, úgy markolta, mint egy fegyvert, és megcélozta vele a sétabotos gyilkost. - Csak gyere! Gyere közelebb, te rohadék! Kiégetem a szemedet! Azt hiszed, most végzel velem, hát nem! Én öllek meg téged! Kiégetem a szemedet! - Delta! Nem érted? - szólalt meg remeg hangon a sánta gyilkos. - Én vagyok az, Delta. Conklin. Tévedtem. A rakéta megperzselte a kezét, a szemét! ... rület! Körös-körül robbanások harsogása, vakító, süketít robbanások, amelyeket minduntalan fülsért rikoltások, rikácsolások követnek a dzsungelb l. A dzsungel! Tam Quan! Mindenüvé behatol a nedves, forró b z, de elértek a célhoz! Elfoglalták a tábort! Robbanás balról; látja! Magasan a talaj fölött, két fa közé függesztve egy bambuszketrec kötélen. S bent egy mozgó alak. Él! Eredj, el kell jutnod hozzá! Jobbról kiáltás harsan föl. Zihálva, a füstt l fuldokolva egy férfi próbál menekülni, kezében puskát szorongat. az, sz ke haja megvillan a t zfényben, egyik bokája eltört, amikor földet ért az ejt erny jével. A rohadék! Ez a szemét részt vett velük a kiképzésben, együtt tanulmányozta velük a térképet, velük együtt repült északra... s egész id alatt a csapdát készítette el a számukra! Áruló, aki elárulta az ellenségnek, hogy pontosan hol keressék ket a Tam Quannak nevezett áthatolhatatlan serd ben. Bourne az! Jason Bourne. Szemét áruló! Kapd el! Ne hagyd, hogy elmeneküljön! Öld meg! Öld meg Jason Bourne-t. a te ellenséged! T z! Nem rogyott össze! Szétloccsant feje még mindig a nyakán ül. Feléje tart! Mi történik itt? rület. Tam Quan... - Gyere velünk - szólalt meg a biceg alak, és kilépett a dzsungelb l a hajdan elegáns szoba romjai közé. Abba a szobába. - Mi nem az ellenségeid vagyunk. Gyere velünk. - Kotródj innen! - Bourne ismét nekiveselkedett, most visszafele kúszott, a leszakadt vetít vászonhoz igyekezett. Ez a menedéke, a halotti leple, a lepel, amit egy férfi születésekor borítottak rá, most pedig a szemfedele. - Te vagy az ellenségem! Elintézlek titeket mind! Nem érdekel, nem számít! Érted? Delta vagyok. Cain az Charlie, és Delta az Cain. Mit akartok még t lem? Voltam és nem voltam! Vagyok és nem vagyok! Rohadt gazemberek, rohadékok! Csak gyere közelebb! S akkor meghallott egy másik hangot, egy mélyebb, nyugodtabb, kevésbé sürget hangot. - Hívják ide. Hozzák be. Valahol a messzi távolban a szirénák vijjogása crescendóvá fokozódott, azután néma csönd lett. Jasonra ráborult a sötétség. A hullámok elragadták és vitték föl, az éjszakai mennyboltra, hogy onnan ismét lesodorják a mélybe, a vizes er szak szakadékába. Aztán megérkezett a súlytalan örökkévalóságba... az emlékezet birodalmába. Robbanás töltötte be az éjszakai mennyboltot, a fekete vizek fölé tüzes diadém emelkedett. S azután meghallotta a felh k közül felhangzó, az egész világot betölt szavakat. - Jason, szerelmem. Egyetlen szerelmem. Fogd meg a kezemet. Szorítsad. Er sen, Jason. Er sen, drágám. A sötétség meghozta a béke nyugalmát.
Epilógus Crawford dandártábornok maga mellé tette a díványra az irattartó dossziét.
- Erre nincs szükségem - fordult Marie St. Jacques-hoz, aki egy egyenes támlájú székben ült vele szemben. - Újra meg újra elolvastam mindent, hogy megpróbáljam megállapítani, hol tévedtünk. - Feltételezésekre hagyatkoztak, olyankor, amikor nem lett volna szabad - szólalt meg a szállodai lakosztályban jelen lev harmadik személy, dr. Morris Panov, a pszichiáter; az ablaknál állt, amelyen át beáramlott a délel tti napfény, az orvos rezzenéstelen arca azonban árnyékban maradt. Én pedig hagytam, hogy feltételezésekb l induljanak ki, s ezt soha életemben nem bocsátom meg magamnak. - Már közel két hét telt el - mondta türelmetlenül Marie. - Most már pontos részleteket akarok. Azt hiszem, minden jogom megvan rá. - Igen, kétségtelenül. Biztonságnak nevezett rület volt. - rület - helyeselt Panov. - Azonkívül védelem - tette hozzá Crawford. A dolognak ezt a részét vállalom. És ennek még nagyon hosszú ideig így kell lennie. - Védelem? - vonta össze a szemöldökét Marie. - Majd err l is beszélünk - mondta a tábornok Panovra pillantva. - Ez mindenki szempontjából létfontosságú. Gondolom, ezzel valamennyien egyetértünk. - Azt mondják meg végre, hogy kicsoda Jason? - A neve David Webb. Hivatásos diplomata volt, távol-keleti szakért , amíg öt évvel ezel tt ki nem vált a kormányszolgálatból. - Kivált? - Kölcsönös megegyezés alapján lemondott az állásáról. A Medúzában folytatott tevékenysége ugyanis eleve lehetetlenné tette, hogy továbbra is a Külügyminisztériumban dolgozzék. Delta hírhedtté vált, s túlságosan sokan tudták, hogy voltaképpen ki rejlik e név mögött. Az effajta embereket nemigen látják szívesen a diplomáciai konferenciák kerekasztalánál. Magam is jobbnak látom, ha nem jelennek meg ilyen helyeken. Ha ott vannak, túlságosan gyorsan fölszakadnak a régi sebek. - Valóban az volt, akinek mondják? A Medúzában? - Igen. Magam is ott voltam. Valóban az volt, akinek mondják. - Nehéz elhinni - mondta Marie. - Nagyon súlyos személyes veszteség érte, és ezzel nem tudott megbirkózni. Csak egyet tudott: ütni-vágni. - Milyen veszteség? - A családja. Thai n t vett feleségül, két gyermekük született, egy fiú meg egy lány. Phnom Penhben dolgozott; a külvárosban, a Mekong folyó közelében volt a háza. Egy szombat délután, amikor a felesége és a gyermekei lent voltak a vitorláskiköt jükben, egy portyázó repül gép szállt a folyó fölé, majd alábukott, két bombát dobott le és géppuskatüzet zúdított a környékre. Mire Webb leért a folyóhoz, a kiköt elt nt a föld színér l, feleségének és gyermekeinek szitává lyuggatott teste ott lebegett a vízben. - Úristen - suttogta Marie. - Miféle repül gép volt az? - Sohasem sikerült kideríteni. Hanoi tagadta, hogy bármi köze lenne hozzá, Saigon pedig közölte, hogy nem a mi gépünk volt. Ne feledje, Kambodzsa semleges ország volt, senki sem akarta vállalni a felel sséget. Webb úgy érezte, ölnie kell. Saigonba ment, és beállt a Medúzába. Egy szakért intellektusával vett részt a hallatlanul kegyetlen akciókban. Így lett Delta. - Ott találkozott d'Anjouval? - Igen, de csak kés bb. Delta akkor már hírhedt személy volt. Az észak-vietnami elhárítás vérdíjat t zött ki a fejére, s nem titok, hogy saját emberei között is akadt nem egy, aki nem bánta volna, ha elkapják. Hanoi megtudta, hogy Webb öccse Saigonban szolgál, s miután alaposan tanulmányozták Deltát, és tudták, mennyire ragaszkodik egymáshoz a két testvér, elhatározták, hogy csapdát állítanak. Nekik nem volt mit veszteniük. Elrabolták Gordon Webb hadnagyot, elvitték északra, majd visszaküldtek egy vietnami besúgót, aki elhíresztelte, hogy a hadnagyot a Tam Quan
övezetben tartják fogságban. Delta ráharapott; a besúgóval együtt, aki kett s ügynök volt, a környéket jól ismer medúzásokból akciócsoportot szerveztek, s egy viharos éjszaka, amikor egyetlen repül gépnek sem kellett volna felszállnia bevetésre, elindultak. D'Anjou is ennek az egységnek volt a tagja. S még egy másik férfi is, akir l Webb, azaz Delta semmit sem tudott; egy fehér b r férfi, akit Hanoi megvásárolt, egy távközlési szakért , aki a sötétben is össze tudta szerelni egy nagy frekvenciájú adó-vev elektronikus alkatrészeit. S meg is tette: elárulta az egység tartózkodási helyét. De Webb kitört a csapdából és megtalálta az öccsét. Megtalálta a kett s ügynököt és a fehér férfit is. A vietnami elmenekült az serd be, de a másiknak nem sikerült a szökés. Delta a helyszínen kivégezte. - S ki volt az az ember? - kérdezte Marie, a szemét Crawfordra szegezve. - Jason Bourne. Egy medúzás, az ausztráliai Sydneyb l; fegyver-, kábítószer- és rabszolgacsempészként vált hírhedtté szerte Délkelet-Ázsiában, féktelenül er szakos, büntetett el élet b nöz , aki nagyon eredményesen tevékenykedett, ha kell képpen megfizették. A Medúza érdekében elhallgatták halálának körülményeit: egy különleges egység bevetés közben elt nt katonájaként tüntették fel. Amikor évekkel kés bb megszervezték a Treadstone-t, és Webbet visszahívták; maga választotta a Bourne nevet: megfelelt a hitelesség, a kinyomozhatóság követelményeinek. Fölvette annak az embernek a nevét, aki elárulta, s akit Tam Quanban ölt meg. - Honnan hívták vissza a Treadstone kedvéért? - kérdezte Marie. - Mivel foglalkozott? - Egy kis New Hampshire-i f iskolán tanított. Magányosan élt, egyesek szerint pusztító életmódot folytatott. Mármint önpusztítót. - Crawford maga elé húzta az irattartó dossziét. - Ezek lennének a legfontosabb tények, Miss St. Jacques. Más kérdéseket majd dr. Panov ismertet, aki egyébként közölte velem, hogy további jelenlétem nem kívánatos. Maradt azonban még egy részletkérdés, amit egyértelm en tisztáznom kell, mégpedig a Fehér Ház közvetlen utasítására. - A védelem - mondta Marie. Nem kérdezte, tényként állapította meg. - Úgy van. Bárhová megy majd, függetlenül attól, milyen személyazonosságot választ vagy milyen sikeresen álcázza magát, éjjel-nappal rizni fogják t. Bármennyi id be telik is, és még akkor is, ha sohasem következik be... - Mi nem következik be? Lenne szíves ezt megmagyarázni? - az egyetlen ember a világon, aki szemt l szembe látta Carlost Carlosként. tehát az egyetlen, aki tudja, hogy ki az. De ez a tudás el van reteszelve valahol az agyában, egy emlékezetéb l kiesett múlt részeként. Abból, amit elmondott, nyilvánvaló, hogy Carlos olyasvalaki, akit nagyon sokan ismernek; valamelyik ország kormányának, a tömegkommunikációnak, a nemzetközi bankvilágnak vagy a fels tízezernek közismert tagja. Mindez egybevág egy napjainkban sokszor hallható elmélettel. A lényeg az, hogy egy nap esetleg felmerül Webb tudatában ennek az embernek a neve. Tudomásunk szerint ön több ízben is hosszan tárgyalt dr. Panovval. Meggy z désem, hogy is meg fogja er síteni, amit elmondtam. Marie a pszichiáterhez fordult. - Igaz ez? - Lehetséges - felelte Panov. Crawford távozása után Marie kávét készített. Panov, kezében a teli csészével leült a díványra, oda, ahol korábban a tábornok ült. - Még meleg a helye - szólalt meg mosolyogva. - Crawford alaposan megizzadt, le, egészen a híres fenekéig. Minden oka megvan rá, persze nemcsak neki, valamennyiüknek. - És most mi lesz? - Semmi. Semmi az égadta világon nem fog történni, amíg én nem mondom nekik azt, hogy kezdhetik. Ez pedig még hónapokig, s t ha jól ítélem meg, akár évekig nem fog megtörténni. Mindaddig nem, amíg nem érett meg rá. - Mire?
- A kérdésekre. Meg a fényképekre; sok-sok kötetnyi fényképre. Most azon dolgoznak, hogy a t le kapott hozzávet leges személyleírások alapján összeállítsanak egy fényképkatalógust. De ne felejtse el: egy nap majd neki is bele kell fognia a munkába. is ezt akarja majd, s mi valamennyien ezt akarjuk majd. Carlost el kell kapni, s nekem eszem ágában sincs, hogy megzsaroljam ket, hogy ne tegyenek semmit. Ahhoz túl sokan túl sok áldozatot hoztak már, maga is. De pillanatnyilag els sorban t kell szem el tt tartanunk. Az elmeállapota a legfontosabb. - Éppen err l van szó. Mi lesz vele? Panov letette a csészét. - Még magam sem tudom. Túlságosan is tiszteletben tartom az emberi tudatot, semhogy valami vulgáris pszichológiát tálaljak fel magának, amúgy is túl sok a sarlatán elmélet. Valamennyi megbeszélésen jelen voltam, ragaszkodtam hozzá, beszéltem a többi agyzsugorítóval és idegsebésszel is. Igen, megoperálhatnánk t, szikével elérhetnénk a viharzónákat, csökkenthetnénk a szorongásait, és valamiféle lelki békével ajándékozhatnánk meg t. S t mi több, talán még a régi énjét is helyreállíthatnánk. Csakhogy nem ilyesféle békességre vágyik... különben is, a kockázat sokkal nagyobb lenne. Megtörténhetne, hogy túl sokat törlünk ki bel le, megfoszthatnánk dolgoktól, amelyekre már rátalált, és amelyekre a jöv ben még rá fog találni. Gyöngéd gondoskodással. Id vel. - Id vel? - Úgy van. Meggy z désem szerint így lesz. A modellt már kialakítottuk. El ször jön a növekedés, azután a fölismerés kínja és a felfedezés izgalma. Mond ez magának valamit? Marie hosszan nézte a pszichiátert; sötét szemében a kimerültségen kívül valami biztató fényt is felfedezett. - Valamennyiünknek - felelte. - Helyes. Bizonyos értelemben valamennyiünk m köd mikrokozmosza. Úgy értem, valamennyien megkíséreljük megállapítani, voltaképpen kik is vagyunk, igaz? Marie a vízparti kis ház tengerre néz ablakához lépett; a ház mögött fövenybuckák emelkedtek, az egész területet kerítés vette körül. Meg rök; tizenöt méterenként egy-egy fegyveres r. Az ablakból figyelte a férfit: a néhány száz méter távolságra lev parton sétálgatott, kagylókat kacsáztatott a vízen, figyelte, hogyan ugrálnak a lágyan gördül hullámok hátán. A múló hetek jó hatással voltak rá. Testét hegek borították, de a sebek már összeforrtak, maga er re kapott. Igaz, gyötörték lidércnyomásos álmok, nappal is újra meg újra elfogta egy-egy pillanatra a szorongás, de mindez már nem volt olyan rémiszt , mint korábban. Kezdte megtanulni, hogyan birkózzék meg a helyzettel - már újra tudott nevetni is. Panovnak igaza volt. Változás ment végbe benne: élesebbé váltak a mélyr l feltoluló képek, magyarázatot talált olyasmikre, amik korábban megmagyarázhatatlannak t ntek számára. Most hirtelen történt vele valami! Úristen, mi lehet az? Belevetette magát a vízbe és kiáltozva csapkodta a hullámokat. Aztán kiugrott a vízb l, s a partra futott. A távolban, a szögesdrót kerítésnél egy r hátrafordult, hóna alá kapta a puskáját, övéb l el rántotta hordozható adó-vev jét. A férfi a nedves fövenyen át a ház felé rohant, nagy lendülettel el revetette magát, bukdácsolt, lábával nekivadultan taposta a laza talajt, sarkával víz- és homokpermetet vert fel maga mögött. Berohant az ajtón, zihálva kapkodott leveg után. Rámeredt Marie-re; szeme olyan tiszta volt, amilyennek Marie még sohasem látta. Halkan, alig hallhatóan szólalt meg. De Marie meghallotta. - A nevem David... Marie lassan elindult feléje. - Isten hozott, David - mondta.
