Szerelmes regények
Victoria Leigh Megigézve
Budapest, 1993
A mű eredeti címe: Victoria Leigh: Bewitched Bantam Books, New York, 1992 © Victoria Leigh Erbschloe Fordította: Csák István © Hungárián translation: Csák István, 1993 ISBN 963 8045 87 6 ISSN 0865-204X
Kiadta a TXT Kulturális és Szolgáltató Kft. 1553 Budapest, Pf. 16. A kiadásért felel a Kft. Igazgatója A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8439.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1993. évben Felelős vezető: György Géza Műszaki szerkesztő: Marjai Ida Borítóterv: Zelenyiánszky Zoltán Borító: B&B Kft. Megjelent: 7 (A/5) ív terjedelemben 096-p
William Alton nagyot sóhajtott, s azon tűnődött – életében nem most először vajon túléli-e túléli-e a következő perceket. Kétségek gyötörték. A feladat, amivel megbízták, akkor nem is hangzott olyan rosszul. Most azonban, közvetlenül a végrehajtás előtt a félelemtől félelemtő l már pattanásig feszültek az idegei. Ha elkapják, nem kegyelmeznek. A következményre gondolva, nyomban libabőrös lett. Kegyetlen érzés. Tudta, hogy figyelik. Ezt biztosan tudta. Egy pillanatig sem gondolta, hogy akik megbízták, ne ellenőriznék, hogyan hajtja végre. Sőt, egyenesen a hátában érezte tekintetüket, amikor a fasor végén álló házat nézte. Egy pillanatra hátrafordult és a mögötte levő nyárfást vette szemügyre. Az egyetlen menekülési lehetőségnek látszott. Nem látta a többieket, de tudta, hogy ott vannak. Ha a feladatot nem hajtja végre, nem lesz kegyelem. Nincs visszaút. Megbújt egy vastag törzsű fa mögött, melynek leveleit sárgára szívta a forró nyári napsugár. Visszagondolt korábbi nehéz helyzetekre, s emlékeztette magát: eddig mindig megúszta. A házat bámulta, s megpróbálta legyűrni félelmét. Doc Savage nem félne, mondta magában. Doc Savage volt a hőse – és Willy példaképe – azon gerincbizsergető kalandos történeteknek, melyeknek az utóbbi időben szinte rabja volt. Bátor, erős és tiszteletre méltó. Harcolt a kémek ellen, veszélyes megbízatásokat vállalt, és megtette mindazt, ami egy tizenegy éves fiúnak fölöttébb izgalmasnak tűnt. Willy azt játszotta, mintha ő lenne Doc társa. Veszélyes helyzetekben – amilyen a mostani is igyekezett úgy beszélni é s gondolkodni, mint ő. Szeme összeszűkült és még egyszer alaposan szemügyre vette a kitűzött célt. A vadalmafát. A fa a kis ház melletti kertben állt, a feladat egyszerűnek tűnt. Csak egy alacsony kőfal akadályozta a fa elérését, melyet könnyen átugorhat. Azt a feladatot kapta, hogy másszon fel a fára és lopjon egy kis vödör almát. Pajtásai a mögötte levő kis erdős részben bújtak meg és biztatták. Azt állították, az almákra harci játékukhoz van szükségük, hogy bombaként használhassák azokat. Erre a célra a vadalma a legjobb, és egész Oakville-ben ez volt az egyetlen ilyen fa. Ha sikerrel jár, megmutatják neki az erődítményt, melyet az elmúlt nyáron építettek O’Connorék O’Connorék kis erdejében. Willy már többször hallott az erődítményről, de a fiúkat, akik építették, c sak nemrég ismerte meg. Idősebbek voltak nála, az iskolában egy osztállyal följebb jártak. Megbízatásukat próbatételnek szánták. Az alma volt Willy belépőjegye az erődítménybe. Mély lélegzetet vett és eltűnődött, vajon megéri -e. Hiába próbálta legyőzni félelmét, félelmét, nem tudta. Doc Savage bezzeg nem félne, mondta magában. Doc Savage viszont sosem találkozott a Bolond Sallyvel… s a fa az övé volt. Szaporábban lélegzett, amikor felvillantak agyában apró történetek, szörnyű mendemondák arról a nőről, aki ebben a há zban élt a Blossom Lane végén.
A nő bolond volt. Őrült. Boszorkány. Ezt mindenki tudta, ezért kerülték. Vagy ő hajkurászta el őket, ha túl közel jutottak hozzá. Rengeteg történet forgott közszájon róla. Willy magában azt kívánta: bár valahol másutt lenne! Már-már ott tartott, hogy visszafut az erdőbe. Nem tehette. Új pajtásai kinevetnék, és gyáva nyúlnak neveznék. Ez megalázó lenne. Doc Savage nem futamodna meg, tehát ő sem fog. Figyelte, lát -e mozgolódást a házban, de nem vett észre semmit. Lassan fölbátorodott és elhessegette félelmét. Elérkezett az ő ideje. Nyakát válla közé húzva végi grohant a keskeny aszfaltozott ösvényen, kezében himbálódzott a vékony bádogvödör. Átmászott a kertet övező alacsony kőfalon és pillanatokon belül már a fán kúszott. Szíve hangosan zakatolt, de ez már nem számított. Az első lépést megtette, a többi ehhez képest képest már könnyű lesz. Óvatosan egyensúlyozott egy alacsony ágon, megragadta a legközelebbi almákat és kétségbeesetten igyekezett megtölteni vödrét. Hirtelen rémítő sikoltás hasított a levegőbe. Az éles, fülsértő hangtól megborzongott, elvesztette uralmát az idegei és egyensúlya fölött. Hirtelen előrenyúlt, hogy megkapaszkodjon valamibe, de csak a levegőt markolta. Leesett. A hátára zuhant. Meg fog halni. Nem kapott levegőt. Behunyta szemét, s csak azért imádkozott, nehogy a Bolond Sally rátaláljon. Már arra gondolt, hogy Doc Savage-nek másik társat kell keresnie, amikor tüdeje kezdett megtelni levegővel. Mélyet lélegzett, s azon tűnődött, vajon a pajtásai megmentik-e megmentik-e őt. Ekkor hirtelen ajtócsapódást hallott. A Bolond Sally! Willy tagjai megdermedtek a rémülettől ré mülettől és szorosan lehunyta szemét. Talán ha nem moccan, a nő nem veszi észre. Tehetetlenül feküdt kiszolgáltatva és sorsa beteljesülését várva. Inkább érezte, semmint hallotta, ahogy a nő közeledett. Ruhája súrolta karját s a levegő enyhén megrezzent. Visszatartotta lélegzetét, félt megmozdulni… félt fölnézni. – Megsebesültél? A halk hangot hallva meglepődött s egy pillanatig azt hitte, félelme alaptalan Volt, nem az jött, akire számított. Ekkor azonban kinyitotta szemét és minden reménye szertefoszlott. Életében most először találkozott a nővel, akit úgy hívtak: „A Bolond Sally.” Tévedésről szó sem lehetett. A nő arca gyűrött volt és ráncos, a haja pedig úgy állt, mint a szénaboglya. Legjobban a szeme rémítette el. Véraláfutásos és savószínű szeme a zsebében levő kis erezett márványdarabra emlékeztette a fiút. Ilyen szemmel csak boszorkány lehet. A fiú fölsikoltott. A Bolond Sally föléje emelte kezét kezé t s ő tudta, hogy valami szörnyű dologra készül: megigézi vagy békává változtatja. Rémülten hátrahőkölt, nehogy a nő hozzáérhessen. A gyerek megkönnyebbült, amikor a nő melléje térdelt, majd a sarkára ült. Aztán beszélni kezdett, de Willy nemigen figyelt rá, mert nagyon na gyon lekötötte a gondolat, hogyan menekülhetne el. Amikor a nő fölállt és visszasietett a házikóhoz, házikóho z, tudta, hogy most kell meglógnia. Gyorsan talpra ugrott, átfutott a füvön, majd átugrott az alacsony kőfalon. Eszébe sem jutott leselkedő pajtásainak jelenléte, gyorsan végigrohant a Blossom Lane -en,
hogy minél előbb biztonságban legyen. Vissza se nézett a válla fölött. Nem érte meg a kockázatot. A Bolond Sally megállt az augusztus végi párás napsütésben, keze az ajtó kilincsén, megfordult és a menekülő fiút nézte. Csak állt mozdulatlanul és figyelt, még jóval azután is, hogy a fiú eltűnt a szeme elől. Az tán elmosolyodott, mosolya kedves, gyöngéd és derűs volt. 1. – Bámulatosan gyors gyógyulás – mondta hangosan Sally, és ezzel oldotta az elmúlt percek feszültségét. Kissé megrémült, látva, hogy a fiú leesik a fáról, s távolról nem tudta megállapítani, megsérült-e, megsérült-e, vagy egyszerűen csak megijedt. Elhúzta az orrát. – Az a valószínűbb, Sally lány, hogy megrémült – mondta. Ismét a fára pillantott s észrevette alatta a kis vödröt és a fűre kigurult almákat. – Kíváncsi vagyok, mikor veszi észre, hogy nincs meg a vödre. – Megvonta a vállát. – Bár hiába veszi észre, lefogadom, hogy inkább hagyja veszni a vödröt, mintsem megpróbálja visszaszerezni. Visszament a fához, letérdelt és gondosan fölszedte az almákat a szoknyájába. Egész kis halom lett belőlük, s ő felhúzta szoknyáját combközépig, vigyázva, hogy combja felső része ki ne lássék. Majd megragadta a vödröt s odavitte a fasorra nyíló kis bejárati kapuhoz. Áthajolt a kapun s egy jól látható helyen a bádogvödröt letette a földre. Ugyanoda, ahová a kertjében összeszedett különböző elhagyott dolgokat gyűjtötte az évek során. Néha tulajdonosaik odaosontak, hogy visszaszerezzék elveszett javaikat, többnyire azonban inkább veszni hagyták azokat. Már egész gyűjteménye volt a tilosban járó gyerekek elhagyott tárgyaiból. – Őszintén szólva kétlem, hogy még egyszer látom ezt a kisfiút – mondta Sally. – Annyira rémültnek tűnt… – Míg évekkel ezelőtt az ilyen események miatt bűntudatot érzett, most csak jelentéktelen lelkifurdalást. Már régen döntött: Könnyebben elviseli a bűntudatot, mint azt, hogy magányát bárki is megzavarja. Sally visszament kis házához, a beton gyalogjáró helyett azonban a puha, nedves füvet választotta. Kinyitotta a bejárati ajtót és a csuklyás köpenyt a falifogasra akasztotta. Most már valóban elbizonytalanodott azt illetően, hogy a fiút mi rémíthette meg. Csaknem öt éve éve használta ezt a hosszú és bő ujjú kísérteties köpenyt, s ugyanakkor riasztó nyögéseket és hangokat is hallatott, hogy elűzze kertjéből a hívatlan látogatókat. Ragyogóan bevált, bár a kihívás, hogy almát lophatnak Bolond Sallytől, időnként még mindig odavonzott egy-egy meggondolatlan kamaszt. Gólyalábakat sem használt, a fiúk mégis megrémültek. Talán a horrorisztikus jelenetek is szükségtelenek voltak. Elég lett volna, ha csak önmagát önmagát adja. Ekkor a falifogas melletti tükörbe pillantott és a valóban ijesztő látványtól elismerősen felvihogott. Tükörképe egyszerűen rémisztő volt. A haja, mint a szénaboglya. Vállig érő, sötétbarna sörénye arca egyik oldalán összekócolva a füle előtt, a másik oldalon csomóba gubancolva. Porcelánszerű bőre helyenként piros, gyűrött gyűrött és ráncos, szürkéskék szeme pedig kivörösödött szemhéja miatt fakóbbnak tűnt, mint valaha.
Pontosan úgy nézett ki, mint máskor is alvás után: elgyötörten. Sally sohasem értette, hogyan lehet sok nő ébredés után friss és szép, ő viszont mindig úgy néz ki , mintha épp akkor mászott volna ki egy barlangból. Talán azért van ez, mert rossz alvó volt… Éjszakánként álmatlanságtól szenvedett, s ezt csak néha enyhítette napközben egy kis szundikálás. Bár teljesen mindegy volt, hogy éjszaka vagy nappal, ébredés után mindig egyformán nézett ki. Szerencsére, egy jó hajkefe segítségével úgy tíz perc múltán elviselhetővé tudja tenni frizuráját. Arcáról eltűnik a püffedtség, a gyűrődések és a természetellenes ráncok, haja ismét lágyan hull alá vállára és újból szalonképes. Addig azonban jobb, ha nem néz tükörbe. Fölnevetett. Nem csoda, ha a fiú elszaladt! Ha én elfuthatnék magam elől, mostanra alighanem már a szomszéd államban lennék. Sally továbbra is hangosan beszélt, amint végigment a konyhába vezető hallon és üdvözölte a kora reggeli nap melegét élvező virágzó fokföldi ibolyáit. – Gyönyörű idő van odakinn – mondta mosolyogva, s megállt mindegyik növénynél, hogy megsimogassa bársonyos levelüket. – Bár figyelmeztethetnétek, hogy ne hagyjalak benneteket kinn egész éjszakára. – Amikor ugyanis legutóbb kivitte kedvenceit, csak jóval éjfél után jutottak eszébe, s egy kivételévei mind elfagyott. Ő ugyan határozottan állította, hogy 10 °C -nál még nem fagyhatnak el, de azért a szobában maradtak. Kedvencét, a sötét virágú levendulát még egyszer megsimogatta, majd továbbment. Bepréselte magát a kis fürdőszobába, fölmarkolt egy kefét és végighúzta haján, majd a ruhájában levő almákkal a konyhába ment, s kiborította szoknyájából az almákat a konyhai mosogatóba. – Majd később megmoslak benneteket – mondta. – És holnap vadalmazselét csinálok belőletek. Azt nagyon szeretem. Sally nem hallotta, hogy válaszoltak volna. Öt évvel ezelőtt egy robbanás alkalmával komoly halláskárosodást szenvedett, és – bár nem volt teljesen süket – csak az egészen hangos szavakat hallotta meg. A hallókészülékét – ha csak tehette – nem viselte, az apróbb zajokat meg sem hallotta. Halkan dudorászva otthagyta az almákat, átment a szoba másik végébe, melyet irodaként is használt. Málnácska névre hallgató, kedvenc nyula szenvedélyesen papírt rágcsált, melyből Sallynek egy egész halom állt a kicsiny szobában, ahol még egy komputer és egy telefaxgép is volt. Azzal nem sokat törődött volna, ha a nyúl csak az újságokat fogyasztja, de Sallynek a szakmában kivívott jó híre megkövetelte, hogy a gondjára bízott kéziratokon ilyen „bűnjelek” ne legyenek. Gépiesen átlépett egy papírokkal teli dobozon, s a csomó tetejéről fölvett egy kéziratot és íróasztalára tette. Néhány másodperc múltán talált egy ceruzát s föltette szemüvegét. A papírcsomót csípőjéhez szorítva visszatért a konyhába, jeges vizet öntött egy pohárba. Miután a munkához így fölszerelkezett, a hallon át visszacsászkált az elülső szobába. Eszébe jutott a lidérces álom. Abban a pillanatban, amikor a nádfonatú heverőre s a nyugtalan alvás miatt összegyűrt párnákra pillantott, lelassította lépteit, és próbálta enyhíteni feszült idegállapotát. Megkísérelt visszagondolni arra, hol is volt, mielőtt a kinti izgalmas dolgok történtek.
– Elfelejtettem – mondta halkan. – A fiú. Ő verte ki a fejemből. – Erőt vett magán, leült a székbe, melyben dolgozni szokott és mereven bámulta a heverőt. Szemüvegét lassú, meggondolt mozdulattal a mellette levő asztalra tette, lábát pedig egy kis kávézóasztalra. – Olyan régen álmodtam már már erről. – Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a bensőjében feltörni készülő pánik érzését. – Amikor már úgy gondolom, hogy túljutottam rajta és minden rendben van, akkor ismét visszatér és emlékeztet. Fölsóhajtott és hirtelen hálás volt a fiúnak az akaratlan fölbukkanásáért. Legalább megóvta őt a lidérces álom és a teljes ébredés közötti szörnyű percektől, amikor még azt sem tudta volna megmondani, hogy az egész álom-e vagy valóság. Ma csupán zavart másodpercei voltak. Tűz. Robbanás. Halál. Álma sosem változott. változott. A legapróbb részletében sem. S mindig sikoltva ébredt fel. – Nem akarok gondolni rá. – Föltette szemüvegét és megpróbált az ölében levő oldalakra koncentrálni. Könnyezett. Nem kevés időbe telik, míg a szörnyűségekről el tudja terelni gondolatait. Életösztöne azonban erős volt. Végül az ölében levő papíron egymást követő szavak is kezdtek értelmet nyerni. A rémület pillanata elszállt és ceruzájával furcsa jeleket írt a gépelt oldalra, itt egy szót, amott amott egy vesszőt változtatva. Elmúlt. Több mint öt évvel ezelőtt történt. Hank Alton behúzta a dzsip fékjét, a kocsi lassan megállt s ő kikapcsolta a motort. Az autóból kiszállva nadrágzsebébe süllyesztette kezét és alaposan szemügyre vette a tegnapi „bűntény” színhelyét. Korábban sose járt a Blossom Lane végén lévő ház környékén. Most sem lelkesedett a dologért, de sok választása nem volt. Willynek bocsánatot kellett kérnie a Bolond Sallytől. Hank azonban nem akarta, hogy a fiú egyedül keresse fel, így aztán abban állapodtak meg, hogy itt találkozik majd Willyvel, aki fociedzésről jön. Órájára pillantott, látta, hogy néhány perccel korábban érkezett, s így alaposabban szemügyre vette a környéket. A kis ház meglepően tetszetős volt; vörösfenyőből és régi kövekből épült, széles ablakai voltak és még kintről is látszott, hogy szobái világosak és szellősek. Nem tűnt boszorkánytanyának. Ezt a kert is meghazudtolta, melynek dús, zöld pázsitját virágok övezték. Teljesen normális otthonnak látszott. De hiszen nem is várt mást. Soha nem hitte, amit a Bolond Sally-ről Sally-ről hallott. Még Willy drámai beszámolóját hallgatva a „csaknem„csaknem-elfogásáról” sem ingott meg ama meggyőződésében, hogy az itt lakó nő nem boszorkány. Arról azonban egyáltalán nem volt meggyőződve, hogy nem kótyagos -e kissé. Voltak bizonyos jelek, amelyek ezt a feltételezést alátámasztották. Az elmúlt két év során, amióta Oakville-be költözött családjával, furcsa történeteket hallott a bolond nőről, aki a Blossom Lane végén lakik. Csuklyás köpenyben jár, melynek bő ujjait a betolakodók felé lengeti; beszél a kövekhez és virágokhoz. Ez utóbbit egy gyerek mesélte, aki a fal mellett rejtőzve hallgatta ki a Bolond Sallyt. Ilyen furcsa szövegeket hallott tőle: „Ragyogó idő van", „hogy szépen
nőjetek", no meg ilyesmit, „Dolgoznom kéne ma reggel, de inkább kijö vök hozzátok, hogy élvezzem a társaságotokat.” Szó se róla, elég különös. Valóban azt hitte, hogy a kövek és virágok törődnek azzal, amit mond? Hank úgy vélte, a gyerek túlzott. Willy félelme azonban valós volt, és Hank mármár meggyőződése ellenére bátorította bátorí totta fiát, hogy kérjen bocsánatot. Willy azonban – a félelemtől eltekintve – már tizenegy éves volt, tehát elég idős ahhoz, hogy eldöntse mit akar. Hank keble szinte dagadt a büszkeségtől, amikor a fiával folytatott beszélgetésre gondolt. – Szerinted mit kéne tenned ezután? – kérdezte fiát, amikor a vacsoraasztal fölött meghallgatta a délutáni megmenekülés szenzációs részleteit. Willy nagyot sóhajtott, mint aki tudja a választ, de nem akarja hangosan kimondani. Hanknek nem kellett sokáig várnia. – Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem. – Miért? – Mert rosszul tettem, hogy lopni akartam az almákból. – Nem hoztál el egy szemet sem? Willy tagadólag rázta fejét. – Elfutottam, amikor elfordult. Hank komolyan bólintott. – Érthető. – Várt vagy egy percig, s eközben tétován anyját, Catherine-t figyelte, amint a vidéki konyha másik végében tesz-vesz, rendet csinál vacsora után. Aztán Willy eséséről érdeklődött. – Ezt még mindig nem értem – mondta Hank. – Évek óta nem estél el így. Eltörött az ág? Willy szeme tágra meredt, meredt, amikor ismét átélte az ijesztő pillanatot. – Egy szörnyű sikítást hallottam, papa. Olyat, mint a horrorfilmekben. Halálra rémültem. Sikítást? – tűnődött Hank és a fejét csóválta. Valójában fogalma sem volt arról, mi történik a Blossom Lane végén álló áll ó házban, s afelől sem volt biztos, hogy tudni akarja-e valaha is. – Mit gondolsz, miért nem akarja, hogy szedjünk a vadalmákból? – kérdezte Willy. – Pedig mindenki tudja, túl savanyúak ahhoz, hogy megegyék. – Az nem számít, fiam. Az ő fája. Az ő fája, ismételte ismételte Hank magában. Akaratlanul is elvigyorodott, mert a fa a szó szoros értelmében roskadásig tele volt almával, tehát kifejezetten kísértő volt, tekintet nélkül a kockázatra! Valahogy nehéz elhinnie, hogy egy-két hiányzó alma ekkora bosszúságot okozhat. Tekintete végigsiklott a kőfalon elhelyezett „Idegeneknek belépni tilos” feliratú kis táblákon. A Bolond Sally valamely okból eltökélte, hogy megvédi azt, ami a sajátja. Ismét órájára pillantott. A fia késik. Vagy talán Willy már megtette a kezdeményező lépést, lépést, gondolta Hank. Belépett a kertbe és megindult a gyalogjárón a bejárati ajtó felé. Kopogott, várt néhány pillanatig, majd kopogott ismét. Semmi válasz. A Bolond Sally tehát nincs otthon. Már éppen vissza akart fordulni, amikor mozgást észlelt. Bekandikált a bejárati ajtó üvegén és ismét alaposan körülnézett. Az elsötétített hall másik végén mintha
valami bíborvörös mozgó tárgyat látna. Valaki biztosan van a házban. Ismét kopogott, de most már erősen. Senki sem felelt. Úgy döntött, körbejárja a házat. Amint a ház sarkánál befordult, egy sor szögletesre vágott örökzöld sövényt pillantott meg, mely körülbelül térdmagasságig ért. Átlépett az egyiken és követett egy füves ösvényt, mely épp abba az irányba vezetett, amerre menni akart. Még három további sövé nyt kellett átlépnie, mielőtt elérte volna az ösvény túlsó végét. Visszapillantott és rájött, hogy egy kicsiny labirintusba került. Ráadásul csal is. Hank elvigyorodott, amikor az utolsó sarkot is megkerülve a ház hátsó ablakán át tisztán kivehetően megpillantotta egy nő körvonalait. Egy árnyékos részen megállt, hogy jobban megnézze a nőt. Ő háttal állt neki, s a tűzhelyen levő hatalmas fekete fazékban valamit kavargatott. A gomolygó gőzön át jól kivehette, hogy a tűzhely fölött zsinórra fűzve fokhagyma és szárított növények lógnak. Hirtelen gyermekkori mesetöredékek jutottak eszébe, s egy pillanatra eltűnődött, hogy mindaz, amit a nőről hallott, vajon nem igaz-e. Amikor azonban a nő megfordult. Hank megdöbbent. A nő gyönyörű volt. Hirtelen eszébe jutott Willy beszámolója. Dús, barna haja egyenesen omlott vállára, csak alul volt göndör. Itt-ott világosabb sávokat figyelt meg benne, s ha porcelánszerű bőre nem lenne feltűnő, azt mondta volna, ez nyilván attól van, hogy a nap kiszívta. Sötét szemöldök ívelt a leggyönyörűbb világoskék szem fölött, melyet valaha is látott. Meglepő, csaknem igéző volt. Arányos felépítésű arcában, a rcában, határozott vonásaiban volt valami tartózkodó finomság. Arccsontja kissé előreugró, ajka telt, álla lágyan gömbölyű, orra egyenes és egyáltalán nem hegyes. Hank alaposan megnézte, de egyetlen bibircsókot sem tudott fölfedezni arcán. Hát nem úgy nézett ki, mint egy boszorkány! A nő még nem vette észre őt, és így nyugodtan nézhette, amint lábujjhegyre áll, hogy a mosogató fölötti szekrénykében matasson. Aztán a kis szekrény ajtaját becsukva egy másik felé mozdult. Borvörös szoknyája fölcsúszott lábszárán, s a férfi gerince megbizsergett, amikor formás lábát megpillantva tekintetét még följebb vitte volna. Felső testét szorosan tapadó, hasonló színű póló fedte, s a férfi jól láthatta gömbölyű mellét. Nagyon élvezte a látványt. Valahogy nem akaródzott tekintetét elvenni a konyhában ide-oda mozgó lány ringó csípőjéről. Nem volt túl magas, de picinek sem volt mondható. Bár ahhoz eléggé megnőtt, hogy kisgyerekeket halálra rémítsen. Még a nagyobbakat is, mint Willy. Hanknek csak akkor jutott eszébe, tulajdonképpen miért is van itt, amikor a lány elfordult és visszament a tűzhelyhez, hogy megkavarja azt a micsodát. A férfi kilépett az árnyékból és megtette az utolsó három lépést a konyhához vezető ajtóhoz. Kopogott. A lány csak kavargatott. A férfi hangosabban kopogott. A lány tudomást sem vett róla. Ha valóban boszorkány, bizonyára gorombább fajta. Hank nem szokott hozzá, hogy semmibe vegyék. Megfogta az ajtó gombját s az elég könnyen elfordult.
Résnyire nyitotta az ajtót és ismét kopogott. A nő jelét sem adta, hogy észrevette volna. Eléggé hamisan egy dalt dudorászott. A Bolond Sally kezdett az idegeire menni. Hank már azon gondolkodott, hogy elmegy, de nem tehette. Valami, amihez Willynek az égvilágon semmi köze sem volt, ott tartotta. S még mindig fönnállt a lehetősége, hogy a fia már az épületben van; bár nem tartotta valószínűnek. Lehet, hogy Willyben volt annyi merészség, hogy megpróbáljon almát lopni, abban azonban Hank egészen biztos volt, ahhoz már nem elég bátor, hogy egyedül nézzen szembe a Bolond Sallyvel. Mégis, biztosan kellett tudnia. Mélyet lélegzett, kinyitotta az ajtót, átment a konyhán és megérintette a lány vállát. Ő felsikoltott. Sikolya éles volt és metsző, betöltötte az egész házat. A férfi védekezőn befogta fülét és hirtelen megértette, miért esett le Willy a fáról. A nő sikolya félelmetes volt. Szemében halálos rémülettel. Hank arra egyáltalán nem számított, hogy ő a nőt megijesztheti, s ez nem is állt szándékában. Sally, látva a férfi hátrálását, felhagyott a védekező testtartással, s a férfinak csaknem tetszett, amikor fölragadott egy kanalat a fazékról és fenyegetni kezdte vele. Most már jobban van, ez nyilván annak a jele. Aztán a kanálról valamiféle vörös, ragadós csomók csöppentek sisteregve, izzadva a padlóra. A férfi szinte várta, hogy a linóleum megolvad tőle. – Nem akartam megrémíteni – mondta szelíden és halkan, amikor már egészen az ajtóig ért –, de a kopogtatásomra nem válaszolt. – A lány fölvetette fejét és úgy nézett rá, mint egy űrből odapottyant lényre. Hank nem nagyon bátorodott föl. Ismét megnyugtató hangon próbálkozott szólni, hogy enyhítse a pánikhangulatát. – Hank Alton vagyok. A fiammal úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk. – Várt egy kicsit, eközben hallotta a tűzhelyen levő kevercs hangos rotyogását. – Kicsoda maga? A lány hangja kellemesen meglepte, halk volt és fátyolos, tökéletes ellentétben előbbi sikoltásával. Ez már inkább illik ajkához, gondolta szórakozottan. S pontosan tudta, hogy a megállapítása honnan ered. Nagyon tetszett neki a lány ívelt szája, dallamos hangja. Csak ekkor esett le a „tantusz", hogy a lány mit kérdezett tőle. Kicsoda maga? A pokolba is! Hiszen már válaszolt a kérdésére! Leplezte bosszúságát és ismét megmondta nevét, remélve, hogy a lány ez alkalommal már odafigyel. – Hank Alton. – Hancock? – A lány a homlokát ráncolta s lassan leengedte a kanalat. – Azt akarja mondani, azért rémített csaknem halálra, hogy biztosítást kössön velem? A férfi hitetlenkedve nézett rá. – Nem Hancock. Hank Alton – mondta igen lassan, szótagolva ejtve ki a szavakat. – A Willy gyerek miatt jöttem. – Végrendelet miatt? Mióta érdekli a biztosítótársaságokat, hogy van-e az embernek végrendelete? Ez valami fenyegetés? – Ismét fölemelte a kanalat. Hank a fogát csikorgatta. Nagy kísértést érzett, hogy felüvöltsön. Ez a dolog jóval nehezebb, mint gondolta. Továbbra is szelíden beszélt. A lány már elég ideges és
nyugtalan volt. Nem is szólva arról, hogy esetleg mit tehet azzal a kanállal, ha éppen úgy hozza kedve. – Nem végrendeletről beszélek. A gyerekemről, Willyről. Úgy volt, hogy itt találkozom vele. A lány arca fenyegető lett, kék szeme figyelmeztetően villant. – Az a szóbeszéd járja, hogy lelövöm a betolakodókat. A férfi megfeledkezett magáról és felkiáltott. – Maga rálőtt Willyre? Ez volt az első olyan mondata, amelyet Sally megértett. Csak bámult a majd' gutaütött férfira, aki a helyiség másik végében állt, s magában úgy gondolta, nagyon aggódhat ezért a Willyért. Maga rálőtt a fiamra? fiamra? A fiára. Nem csoda, ha a férfi kiabál. – Felesleges ennyire izgatnia magát – mondta a lány. – Természetesen senkit sem lőttem le. A férfi megenyhült arcán azonban némi csalódottság is látszott. Hallókészülék nélkül nem volt könnyű dolog beszélgetni. Sally már éppen meg akarta magyarázni a dolgot, amikor észrevette a vörös pöttyöket a padlón. – A fene egye meg! Látja mi történt? Fölkapott egy nedves ruhát a mosogatóból és letérdelt, de hirtelen eszébe jutott, hogy a tűzhelyen még jóval több fő. – Jóságos Isten! A fazék! – Gyorsan fölállt, hogy megnézze, mekkora a kár. Mélyet szippantott a gőzölgő fazékból. – Nem, nincs égett szaga – mondta megnyugtatóan. – Talán még van remény. Már éppen elkezdte kavargatni ismét a masszát, amikor megszólalt a kapu gongja. Már megint megzavarják! Hogy az ördög vinné el! – gondolta. Öt évig élt nyugodtan anélkül, hogy egyetlen látogató is betette volna a lábát az otthonába, most meg egyikük a konyhában álldogál, a másik meg a bejárati kapunál. – Mit tegyek? Mit tegyek? – mormolta, s hirtelen megfordult, hogy a konyha másik végén álló betolakodó szemébe nézzen. A férfi szinte bénultan állt a házban még mindig visszhangzó zajtól. Sally nem hibáztathatja őt. A gong elég fülsértő volt, ha valaki nem szokott hozzá. Arra rájött, hogy a férfi nem akar ártani neki. Erre már amúgy is elszalasztotta az alkalmat, és az öltözéke sem erre utalt: a bűnözők többnyire nem mintatervezett selyemnyakkendőt, olasz fazonú papucscipőt és mértékre készült öltönyt vise lnek. Nem, a férfi nem akart ártani neki. Ártalmatlannak tűnt, de nehezen tudta volna meghatározni, hogy milyen. Disztingvált? Feltétlenül, különösen, ha szép, őszülő haját nézi, mely kissé hosszabb a hagyományosnál. Érdekes? Határozottan. A kifinomult férfias fér fias külső ellenére elég szembetűnő volt nyers érzékisége. Sally csaknem hangosan fölnevetett, amikor azt tapasztalta, hogy ötévi remeteélet után mennyire izgatja a helyzet. Jóképű? Kétségkívül. Sötét szemöldök ívelt szép zöld szeme fölött, melyből titokzatos melegség áradt. Meg nem alkuvó, férfias arcán lágy, puha ráncok húzódtak; álla határozott, közepén markáns vonás, szája egyaránt látszott puhának
és keménynek. A lány, a reá egyáltalán nem jellemző érdeklődéssel egy pillanatig eltűnődött, vajon milyen lehet. Puha… vagy kemény? Azon kapta magát, hogy csaknem meg is kérdezte. Csupán egyszerű beidegződés, Sally, vetette el a gondolatot, amikor a gong ismét megszólalt. Végül is úgy vélte, meg kell bíznia a férfiban vagy pedig nem vesz tudomást a kapu gongjáról, amit viszont nem engedhet meg magának; megtörténhet ugyanis, hogy a postás jön Sarah könyvének kefelevonatával. – Jöjjön ide és kavargassa, amíg kimegyek a kapuhoz – parancsolta. – Nem azért jöttem, hogy… – Tudom, hogy nem akarja kavargatni – szakította félbe a férfit –, de ha tönkremegy, akkor maga lesz az oka. Maga rémített halálra, s ezért tartozik annyival, hogy legalább erre az egy percre megteszi. – Keresztülment a szobán és meglengette a merőkanalat a férfi arca előtt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy érte nyúlt. Nem olyan fickónak látszott, aki szorult helyzetben megtagadná a segítséget a másiktól. Amikor azonban a férfi keze az ő ujjaira fonódott, mintha áramütés érte volna. Az érzéki reagálás oly váratlan volt, hogy egy pillanat alatt lerombolta védekezését, mielőtt megszólalhatott volna. Fontosnak tartotta, hogy a férfi ne vegye észre, mennyire zavarba hozta. Elvette meglepett tekintetét a kezéről, mely oly bizalmasan fonódott a merőkanálon levő ujjak köré, fogát csikorgatta, s az idegenre nézett. Mielőtt azonban bármi bárm i jelét adhatta volna méltatlankodásának, méltatlankodásának, az erős férfikéz lecsúszott kezéről és valamivel följebb megfogta a merőkanál nyelét. A lány hosszan rápillantott és magában azt kívánta, bárcsak elég jól ismerné ahhoz, hogy megítélje, vajon szándékosan fogta-e meg a kezét vagy sem. A férfi dühítőén kifejezéstelen arca nem árult el semmit. A gong most harmadszor szólalt meg. A menekülés ésszerű megoldásnak tűnt. – Mindjárt visszajövök – mondta a férfira nézve, s kilibbent. Hank a lány ringó csípőjét nézte, amíg csak a tűzhelyen fortyogó micsoda magára nem vonta figyelmét. Arra gondolva, hogy hol is van ő és ki is a lány, habozva a tűzhelyhez ment. A merőkanalat a fazékba merítette és csak remélhette a legjobbakat. 2. Willy sem járt jobban, mint az apja. Sally nyomban felismerte a fiút, amikor a kaput kinyitotta. – A vödröd a kapu mellett van – meglepődött ugyan, de határozott hangon szólt a gyerekhez. Eddig csak azok a gyerekek merték megnyomni a csengőt ilyen időpontban, akik csak meg m eg akarták zavarni a Bolond Sally nyugalmát. A sötét hajú fiú motyogott valamit, amit a lány nem értett meg, és próbálta ismét noszogatni őt, hogy elmenjen. – Örülök, hogy nem sérültél meg – mondta szelíden. – A vödrödet a kapu mellett hagytam és bármikor elviheted. A fiú nagyot nyelt és mondott valamit, amit a lány képtelen volt megérteni. Sally udvariasan mosolygott s remélte, hogy a fiú ezt megértésként veszi. Ő azonban csak állt a bejáratnál, mintha oda gyökeredzett volna. A lány nem tudott
rájönni, hogy a fiú miért nem megy el. Csak azt látta, hogy arca ugyanolyan zavart, mint a konyhában levő férfié. Ez az! Hirtelen rádöbbent, hogy vagy mindketten egyazon ügyben járnak, vagy olyasfajta járvány ütött ki, hogy megzavarodott férfiak ide-oda futkosnak Oakville-ben. Úgy döntött, hogy kivételt tesz, mert most már valóban szerette volna tudni, hogy a fiú miért kopogtatott ajtaján. Behívta őt. Willy habozott. – Nem harapok – mondta a nő elmosolyodva. A fiú mintha nem akart volna hinni neki. A nő ismét próbálkoz ott. – Ha bejössz, megpróbálom kitalálni, hogy miért vagy itt. Vagy ha akarod, álldogálhatsz és várhatsz itt is. Döntsd el. – A fiú nem mozdult. Így aztán Sally vállat vont és megindult vissza, de a kaput nyitva hagyta, ha a fiú mégis meggondolná magát. Őszintén Őszintén szólva nem hitte, hogy erre sor kerül. A Bolond Sallyt valóban gonosznak hitték. – Egy perc és ismét itt vagyok – szólt vissza, amikor átment a nappalin a hálószobájába. Miután betette maga mögött az ajtót, kihúzta az öltözőasztalon levő antik ékszerdoboz fiókját és kivette hallókészülékét. Gyors, gyakorlott mozdulattal bétette fülébe. Kissé elrendezte haját, majd a tükörbe pillantott és meglepődve látta, hogy mosolyog. – Most mi az ördögön mosolyogsz Sally? – kérdezte halkan tükörképétől. – Egy férfi megérinti a kezedet, te pedig valósággal a lába elé rogysz. Az isten szerelmére, ez csak véletlen volt! Nem, nem az volt, volt , mondta belül egy halk hang. A férfi valamit leplez kifejezéstelen arcával. – Szedd össze magad, Sally! – mondta türelmetlenül. – Elragad a képzeleted. Idegenek vannak az otthonodban, akikkel elintéznivalód van. – Bár maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy miként. Az elmúlt öt év során ők voltak az első látogatói. Amikor már összeszedte magát, fürge léptekkel visszament a nappaliba s látta, hogy a bejárati kapu zárva van. Már csaknem elszontyolodott, hogy hiába bajlódott hallókészülékével, amikor a konyhából férfinevetést hallott. A hang úgy vonzotta, mint pillét a fény. Oly régóta nem volt ilyen élményben része. Ők háttal álltak neki, amikor a helyiségbe lépett, s egy pillanatig keményen próbált erőt venni magán, nehogy elnevesse magát azon, amit hallott. – Mintha azt mondtad volna, hogy a szeme dülledt – szólt a fiához a férfi – s hogy az arca gyűrött és ráncos. A fiú vállat vont. – Talán beteg volt. – Vagy talán a képzeleted ragadott el? A fiú a fejét rázta. – Nem. Nem, az nem lehet. Talán van egy csúnya ikertestvére. – S meglehet, hogy nem a hátadra, hanem a fejedre estél. Sally figyelte, amint a fiú elveszi a kanalat és egy csöppnyi masszát az étkezőpultra pöttyent. Erőteljesen fújta, aztán ujját a lassan kihűlő kupacba mártotta, majd a szájába vette. Cuppantott egyet.
– Papa, ez dzsem. – Nem tréfálsz? – A férfi szintén megízlelte, s a nőnek szörnyen nehezére esett, hogy föl ne vihogjon az ezt követő szavait hallva. – Honnan lehetsz biztos abban, hogy nem denevérszárny és zúza? A fiú vállat vont. – Lefogadom, hogy az nem ilyen jóízű. – Jól sejted – mondta a nő huncut mosollyal, amikor átslattyogott a helyiségen. – Zselé. Vadalmazselé. Nem dzsem. De az biztos, hogy nem denevérszárny és zúza. Annak nem most van a szezonja. Ők hirtelen megfordultak és mindketten hitetlenkedve bámultak rá. Sally hangosan elnevette magát s meg nem állhatta, hogy még egy csattanót hozzá ne fűzzön: – A denevérzúzában sok a koleszterin – aztán a tűzhelynél álló meglepett, kábult pároshoz érve visszavette a fiútól a kanalat és belemártotta a fazékba. – Nem égett oda – szólt a férfi. A nő föltekintett, s látta, hogy a férfi elismerően nézegeti. Szeme derűs csillogása arról árulkodott, hogy talán nem is olyan naiv, mint gondolta. S volt benne még valami… valami nagyon férfias, aminek a zseléhez és a zúzához semmi köze nem volt. – Köszönöm, hogy kavargatta. – Visszafordult fazekához, magában azt kívánta, remélte, remélte, hogy a felszálló gőztől Hank nem látja hirtelen pirulását. Rég nem nézett rá így férfi. Tovább kavargatta a zselét. A két férfiember feszengve topogott mellette. Ő pedig várt. Most rajtuk a sor, hogy elárulják, miért is jöttek. Elsőként a fiú szólalt meg. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, mert loptam… mert megpróbáltam lopni az almájából. A lány erre nem számított. Oakville-be költözése óta soha senki nem kért bocsánatot semmiért. Idegenként hatolt be egy kis közösségbe, csak a békességet kereste. Nyugodalmat. Magányt. A városka lakói a lány furcsa magatartását abnormális dologként fogták fel. Szerintük különc volt. Kissé bogaras, ahogy jobbindulatú szomszédai kezdetben nevezték. Hozzászokott ehhez és meglepő könnyedséggel játszotta szerepét. ^ A „bogaras” jelzőt hamarosan a „dilis” váltotta fel. Ő lett a Bolond Sally, ezért felesleges volt bármilyen tapintat vagy akár mentegetődzés vele szemben. Ez a fiatal emberke most mégis bocsánatot kért. Mély lélegzetet vett, gondosan takarékra állította a lángot a fazék alatt és a fiú felé fordult. Ő rémülten, de mégis eltökélten a lány szemébe nézett, aki elmosolyodott. – Nagyon köszönöm. Szívesen megbocsátok. – A férfira tekintett, aki a fiú mögött állt, erős keze a gyerek vállán pihent, s ő ebből rögvest k italálta, milyen kapcsolat van köztük. Szélesen elmosolyodott és tekintete most visszarebbent a kisebbikre. – Te bizonyára Willy vagy. – Honnan tudta? – kérdezte a férfi. – Lehet, hogy bolond vagyok – mondta a lány ránézve –, de ostoba nem. Pont olyan szeme van, mint magának. – Ismét elmosolyodott. – Amellett, úgy hiszem, az imént valamit kiabált is róla. – Te rákiabáltál? – kérdezte Willy és meglepetten bámult apjára.
Hank a fiára pillantott és megvonta vállát. – Ezt kellett tennem. – Bár amikor ismét Sallyre nézett, arcán nyoma sem volt a zavartságnak, melyet a lány akkor látott rajta, amikor a férfi a konyhába lépett. A lány most már valóban kíváncsi lett. Vajon miért jöttek, amikor soha senki nem törődött a Bolond Sallyvel. Hiszen csak egy kis almalo pásról volt szó. Mégis, itt voltak. Melegség öntötte el a szívét; olyan érzés, amilyet rég nem érzett, és csaknem könnybe lábadt a szeme. A férfi meg úgy nézett rá, mintha őt teljesen normálisnak tartaná, olyannak, akivel szívesen megismerkedne közelebbről is. De, amint éppen az imént mondta, ő nem volt vol t ostoba. A barátok veszélyesek. A szeretők még inkább. Az ilyen kapcsolatok csak fájdalomhoz vezetnek; Nős szerető pedig egyszerűen elképzelhetetlen. Ő viszont pont ilyen volt. Nős. Apa és fia egyaránt arra utal, hogy kell lennie egy anyának, egy feleségnek is a háttérben. A lány kiegyenesedett, emlékeztette magát, hogy ki is ő, majd visszafordult a hatalmas zselés fazékhoz. – Willy, nagyra értékelem bocsánatkérésedet, boc sánatkérésedet, és őszintén remélem, megkéred pajtásaidat, hogy ne lopjanak többé a kertemből almát. Az almát én felhasználom, kár értük, ha ti a mezőn egymást hajigáljátok velük. – Igenis, asszonyom. A lány csaknem elmosolyodott ezt hallva. – Édesanyád és édesapád nagyon udvarias fiúvá neveltek – mondta szinte önkéntelenül. – Büszkék lehetnek rád. – Nincs édesanyám. – A lány szíve elszorult az őszinte szavak hallatán. Saját reagálása pedig megdöbbentette. Csaknem azt mondta Willynek, nagyon szerencsés, hogy hogy legalább egy szülője van. Ő maga szülők nélkül nevelkedett. S úgy is nevelkedett, hogy ne kíváncsiskodjék. Ez a kis beszélgetés máris túl hosszúra nyúlt. Mélyet szippantott a vadalmák gőzölgő illatából. – Ezt be kell fejeznem. Kérem, hagyjanak most magamra. Erezte, hogy haboznak és szinte belefagyott a szó. Attól félt, még valamit akarnak tőle. Ő pedig nem tud többet nyújtani nekik. Hank a lány fejét nézte. Már nyelve hegyén volt, hogy kimondja: még nem akaródzik neki elmennie. Maradni akart. Szeretett volna ismét mosolyt csalni a lány arcára, mert a belőle áradó melegség igen meghatotta. Szerette volna tudni, miért tetteti magát bolondnak. Miért viselkedik az egyik pillanatban úgy, mintha bolond lenne, a másikban pedig teljesen józan és higgadt. Erőt vett azonban magán, mielőtt gondolatait szavakba foglalta volna. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Willy idegesen toporgott. Hank bátorítóan megszorította fia vállát. Csöndben elmentek, s ott hagyták őt a gőzölgő fazék mellett állva. Hank halkan, óvato san kinyitotta a hátsó ajtót, majd becsukta. S amint követte Willyt a ház oldalánál, majd a kis labirintuson, arra gondolt, milyen váratlanul érte a házban lakó nő látványa. Elment talán a józan esze, hogy meg akarja ismerni a Bolond Sallyt?! A lánynak megnyugvást kellett volna éreznie, amikor távolodó lépteket hallotta, de nem így volt. Hallotta, amint az ajtó kilincse halkan kattan, és csak akkor kezdett
el gondolkodni, vajon nem hozott-e túl nagy áldozatot lelki nyugalma érdekében. Túl nagy áldozatot azért, azé rt, hogy egészséges legyen. Sally még késő éjszaka is azon tűnődött, vajon nem áldoztaáldozta -e fel a szívét… mintha annak módját kereste volna, hogyan őrizheti meg lelke békéjét. Hank kilépett a Fairview-i Fairview- i Bíróság épületéből, s még egyszer utoljára kezet fogott ügyfelével. Kemény harc volt. Miután azonban egy héten át a tanúktól fontos vallomásokhoz jutott és bizonyítékokat mutatott fel, sikerült meggyőznie a bíróságot, hogy ügyfele ártatlan. Gyújtogatással vádolták. Azzal gyanúsították: önmaga gyújtotta fel eléggé elé ggé fényűző otthonát, hogy a biztosítás összegét fölvehesse. Hank tudta, hogy a férfi ártatlan, de ezt hihetetlenül nehéz volt bizonyítania. Hank elköszönt ügyfelétől és elindult kis dzsipje felé. Amikor kihajt ott a parkolóból, gyomra megkordult. Elgondolkodott: megéri-e, hogy harminc mérföldet vezessen vissza Oakville-be otthoni ebédje miatt, ne maradjon-e inkább Fairviewban. Leengedte a kocsi ablakát, hogy a könnyű nyári szellő megérinthesse. Gyomra újabb jelzése elhatározásra késztette. Fairview-ban marad. A saroknál jobbra fordult és megindult egy kis étkezde felé, melyet Fairview-ba tett útjai során gyakran fölkeresett. A közlekedési jelzőlámpa vörösre váltott. Megállt és szórakozottan dobolt ujjaival a kormánykeréken; nem sietett sehová sem. Éppen a szabad délután előnyeit és hátrányait latolgatta, amikor hirtelen egy nőre lett figyelmes, aki a szemben levő sarki üzletből épp akkor lépett ki. Világossárga, derékban karcsúsított ruhát viselt, amely jól kiemelte csípőjét. Formás lába a magas sarkú szandálban valóságos jutalom volt a férfiszemnek, ahogy végigment az utcán az ellenkező irányba. Honnan ismerős ennyire a nő csípőjének kecses ringása, gondolkodott el Hank. A nő kinyitotta egy kék sportkocsi ajtaját és valamit betett a vezető mögötti ülésre. ülésre . A Bolond Sally Fairview-ban kószál! Hank nem tudta, mi lepte meg jobban: az, hogy a nőt i tt látja, vagy az, hogy egy feltűnő kis sportkocsit vezet. Épp azon tűnődött, vajon a lány hol hagyta a már szinte védjegyévé vált csuklyás köpenyt, amikor a mögötte levő kocsi vezetője rádudált. Ekkor szinte reflexszerűen refl exszerűen átvezette a kis dzsipet az útkereszteződésen és a járda mellé fordult. Három kocsi parkolt kettejük között, de a kis dzsip vezetőülése magasabban volt, s így Hank elég jól láthatta a sárga ruhás nőt . Becsukta kocsija ajtaját, majd teljesen szabálytalanul, nem a kijelölt gyalogátkelőhelyen átkelt az úttesten, és végül besurrant egy üzletbe. A férfi kikapcsolta a dzsip motorját és várt. Egy vaskereskedésbe ment, tűnődött a férfi. Mire lehet szüksége it t, amit Oakville-ben nem talál meg? Mintha Willy említett volna neki valamit. A Bolond Sally nem vásárol Oakville-ben. Oakville-ben. Még élelmiszert sem. Ritkán látták őt eltávozni a Blossom Lane végéről, s akkor is csak boszorkányos jelmezében, vagy legalábbis így mond ták. Hank soha, egyetlen célzást sem hallott a sárga ruháról vagy kék sportkocsiról. Már csaknem meggyőzte magát, hogy alighanem tévedett, amikor a sárga ruhás nő kijött az üzletből. Feszülten figyelte, amint az ő irányában végigmegy az utcán egy csomagot szorongatva hóna alatt. Haja könnyedén omlott vállára, amint a kirakatokat nézegette. Csaknem pontosan vele szemben volt az utca túlsó oldalán, amikor ismét eltűnt egy másik boltban.
A férfinak most már minden kételye eloszlott. A nyitott kocsiablakra könyökölt és kényelmesen elhelyezkedve várta, hogy a Bolond Sally ismét feltűnjék. Hamarosan újra feltűnt az utcán. Csuklójára erősítve egy másik csomag himbálódzott. Sportkocsija felé tartott. A férfi csak pislogott, amikor a lány a mozgó kocsik között szökellt, szökel lt, de nem lepte meg nagyon, hogy a tőle pár méterre levő biztonságos gyalogátjárót figyelembe sem vette. Úgy tűnt, a biztonságos magatartás nem az ő stílusa. Sally beszállt a kocsijába, s a férfi is elfordította a kis dzsip gyújtókulcsát. Hank várt, amíg a kék sportkocsi elindul a járda mellől, s követte. A lány nem hajtott gyorsan, s vigyáznia kellett, nehogy kocsija ütközőjének koccanjon, amikor az épülettömböt megkerülve visszaindult a városközpont felé. A férfi inkább a vezetésre koncentrált, hogysem arról a rról elmélkedett volna, miért is követi a nőt. Magatartása persze határozottan vitatható volt, mégsem érzett semmiféle hajlandóságot arra, hogy megálljon. Az, hogy a Bolond Sally teljesen normális nő benyomását kelti, aki egyszerű, hétköznapi feladatokat l át el, végtelenül lebilincselte. Néhány háztömbbel odébb a kék sportkocsi behajtott egy üres parkolóhelyre. Hank elkáromkodta magát, amikor egyetlen üres parkolóhelyet sem talált. A városi csúcsforgalomban egymás melletti parkolás szóba sem jöhetett. Így aztán a sarkot megkerülve körülhajtott a háztömbön. Épp időben ért vissza, hogy lássa, amint a nő ismét beül kocsijába. A férfi gyomra ismét megkordult, míg arra várt, hogy a lány szembekerüljön vele. Ismét a löncsre gondolt, mikor a kék sportkocsi parkolóh elyétől néhány méterre egy kopaszodó férfi jött ki a bank épületéből, karján egy nagy dobozzal. Hallotta, hogy a férfi – pont abban a pillanatban, amikor a lány a kocsijával beállt a forgalomba és sebességre kapcsolva elhajtott az utcán – utána kiált: Sally! Hank kíváncsisága egyre fokozódott, s pillanatig sem habozva megállt. Gyorsan befarolt Sally épp megüresedett parkolóhelyére, kikapcsolta a motort és futva megkerülte a motorházat. A kopaszodó férfit a bank ajtajában érte utol. – Ön akarta elérni a Bo… Sallyt? – kérdezte; az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy a „Bolond Sally” megnevezés egyáltalán nem lenne megfelelő. A dobozt tartó férfi egy pillanatig gyanakodva nézett rá. Maga ismeri Sallyt? Hank rábólintott. – Oakville-ben lakom – mondta abban a reményben, reményben, hogy ennyi elegendő az ismeretséghez. Láthatóan ennyi elég is volt, mert a férfi elmosolyodott. A dobozt ügyesen bal karja alá vette s kezét nyújtotta Hank felé. – Morton Campbell vagyok. Ennek a banknak az igazgatója. – Hank Alton. Épp itt hajtottam el a kocsival, amikor láttam, hogy Sally nyomába ered. Tehetek önért valamit? – Ez elég tapintatos bevezető, gondolta Hank. Kíváncsi volt a lány magánéletére. Úgy vélte, joga van ahhoz, hogy megismerje a mítosz mögött rejlő nőt. Az a nő, akit az elmúlt néhány perc alatt figyelt, még csak nem is hasonlított ahhoz, akiről olyan furcsa, bizarr történeteket meséltek. Egy épelméjű nő egyáltalán nem feltűnő kirándulásának volt szemtanúja. Még az úttesten való szabálytalan átkelés sem volt rendkívüli. Talán meggondolatlan viselkedés, de nem különösebben abnormális.
Campbell elvigyorodott és átadta neki a dobozt. – Sally itthagyta ezeket a korsókat, amikor leadta a zselét. Szüksége lesz rájuk, ha összeszedte a fájáról lehullott gyümölcsöt. Hank természetesen elfogadta a magyarázatot. – Zselét? – kérdezte, s eszébe jutott a gőzölgő fekete fazék Sally tűzhelyén. – Vadalmazselét? Campbell bólintott. – Igen. Egy népkonyhának készíti Denverben. A feleségem és jómagam önkéntes segítők vagyunk ott, havonta néhány alkalommal. Így aztán néha elvisszük a zselét és visszahozzuk az üres korsókat, amikor Sally valami miatt nem tudja megtenni. – Egy nagy zsebkendőt vett elő és beletörölte a veríték csöppeket kopasz kobakjáról. – Probléma lenne a jövő heti New York-i York -i útnál. Nagyon rá kell hajtania, hogy elkészüljön az almákkal. Hank lelki szeme előtt hirtelen megjelent a Bolond Sally képe, amint bő köpenyében lót-fut a Fifth Avenue-n, s úgy gondolta, Campbell bizonyára téved New Yorkot illetően. Nagy nehezen legyűrte feltörni készülő nevetését s így szólt. – Nem is tudtam, hogy Sally önkéntes segítő egy népkonyhán. Mióta csinálja ezt? – Ó, úgy emlékszem, van már három vagy négy éve. Azt hiszem, Maud Stempletől származik az ötlet, a könyvtárból. – A könyvtárból? – Hm-m. Maud mindig keres olyan embereket, akik hajlandóak önkéntes munkára, s ha nem tévedek, alighanem akkor kapta el Sallyt, amikor egy alkalommal bement a könyvtárba. – Campbell elismerően mosolygott. – Örültem, amikor Sally csatlakozott hozzánk. Valóban nagyon jól dolgozik. Hank úgy bólintott rá, mintha jól ismerné a lányt. – Egyetértek, Mr. Campbell… – Szólítson Mortnak – szakította félbe a másik férfi és visszagyömködte a zsebkendőt a nadrágzsebébe. – Sally is így hív. Sally egy sor olyan dolgot tesz, amelyet Hanknek bajos volt elhinnie. – Amint mondtam, Mort, Sally bizonyára nagyon elfoglalt. Nehéz elhinni, hogy van ideje ilyen különcségekre… különcségekre… – Milyen különcségekre? – Mort szeme összeszűkült, s Hank úgy vélte, a férfit kevés választja el attól, hogy azt nem mondja, „Szólítson csak ismét Mr. Campbellnek."Sally nem különc – jelentette ki Mort határozottan. – Nem tartja furcsának, hogy Oakville-ben él és Fairview-ba jön, ha bármit is vásárol? – kérdezte Hank. – Ó, hát erre gondolt? – Mort láthatóan megkönnyebbült. – Sally elmondta nekem, hogy szülei egykor, nagyon régen, Fairview-ban éltek. Úgy tűnik, hogy ő is otthonának tekinti. Ezért jön ide vásárolni. – Akkor miért nem itt él? – Nem talált olyan helyet, amelyik tetszett volna neki. Az igazat megvallva, nem látjuk túl gyakran. Csak néhány alkalommal találkozunk vele, havonta, futólag. – Mort előrenyújtotta kezét és Hanknek a másik karjába kellett venni a dobozt, hogy kezet fogjon vele. – Bár találna egy megfelelő helyet és költözne ide. Ennek a városnak nagy hasznára lehetne még néhány néh ány olyan rendes ember, mint ő. – Ismét megköszönte Hanknek, hogy elviszi a korsókat, aztán kinyitotta a bank a jtaját.
Mort már félig az épületen belül volt, amikor megállt és visszatekintett. – Bár most, hogy említi, van valami, ami kissé furcsa ennél a lánynál. – Mi? – Ez már inkább kedvére való, gondolta Hank. Vár t, míg az idősebb férfi ismét megszólal, mert láthatóan keresgélte a szavakat. – Nos, valahányszor eljön Oakville-ből, Oakville-ből, elhozza kedvencét az itteni állatmegőrzőbe. – Mi ebben a furcsa? – kérdezte Hank kissé csalódottan. Egyáltalán nem látott benne semmi különöset, különöset, kivéve azt, hogy nagyon jó állatmegőrző volt Oakville -ben is. Az azonban, hogy Fairview-ba Fairview- ba jár, egészen jellemző volt Bolond Sallyre. – Sok ember elviszi a macskáját és kutyáját az állatmegőrzőbe. – Csakhogy ez egy nyúl. – Mort láthatóan teljesen megzavarodva csóválta fejét. – Egy nagy, fehér nyúl. S nem a házon kívül tartja, mint gondolná, hanem úgy bánik vele, mint egy dédelgetett háziállattal. Mármint macskával vagy kutyával, így értem. Még sosem hallottam, hogy valaki nyulat tartson a házában. Elég furcsa dolog, ha kíváncsi a véleményemre. Ez valóban különcség, ha erre gondol. – Megvonta vállát és eltűnt a bankban. Hank pedig ott maradt a járdán egy csomó megválaszolatlan kérdéssel. A kezében levő dobozra bámult, tudta, ez most jó ürügy arra, hog y ismét ellátogasson a Blossom Lane végén álló kis házba. Sally végigszáguldott a keskeny vidéki úton, mely Oakville alsó vége felé kanyarodott el. Mindig ezen az úton tért vissza, mert itt ritkán találkozott bárkivel. Neki pedig erre volt szüksége. Az a Bolond Sally, akit az emberek ismertek, s akitől féltek, egy névtelen figura köpenyének sötét redői mögött, az biztos, hogy nem az a fiatal, barna nő volt, aki az elegáns kis sportkocsi volánja mögött ült. Sally elvigyorodott. Az a csalás, amelyet az elmúlt évek során kemény munkával szinte tökélyre vitt, része volt a játéknak. Az az erőpróba, hogy a civilizáció peremén fenntartsa remetemagányát, a kezdeti szükségszerűségből lassan szórakozássá vált. Ót évvel ezelőtt azonban ez volt számára a túlélés egyetl en lehetséges eszköze. Annak, hogy New Englandből az óriási kiterjedésű Colorado államba menekült, egyetlen oka volt. A zavartalan magány biztosítása. Nem akarta és nem is volt szükség rá, hogy bárki is ismerje, törődjön vele… s talán talá n szeresse is. Az odaadó szeretet nagy fájdalommal jár. Ezt egyszer már átélte, de alig élte túl. Ezért nem akarta, hogy ismét megtörténhessen vele. Ez a védekezés a megszokottól eltérő magatartást is igényel. Először csak arra törekedett, hogy távol tartsa magát az emberektől, hogy magányosan, visszavonultan éljen. A szerencsés véletlen, mely a Bolond Sally figuráját megteremtette, kedvező alkalom volt, amit szívesen megragadott. Bolond Sally biztosította számára az egyetlen dolgot, melyre szükség volt, s ami után vágyott: a zavartalan magányt. Bolond Sally távol tartotta tőle a világot. Hogy ezt a távolságot tartsa, inkább Fairview-ba ment vásárolni. S egy alkalmi ismeretséget is könnyebb volt fenntartania bizonyos érzelmi távolságból, ha havonta csak egyszer vagy kétszer ké tszer látta az illetőt. Az olyan emberek, mint Willy és apja, képesek lennének megváltoztatni mindent.
Eltűnődött, mit mondanának, ha beszélnének barátaiknak arról, hogy találkoztak a Bolond Sallyvel. Azt mondanák, ugyanúgy járkál, beszél és lélegzik, mint egy emberi lény s nem úgy, mint egy boszorkány? Elhintenék a gyanakvás magvát, mely oda vezethet, hogy az emberek kétségbe vonják, Sally valóban bolond-e. Eléggé fölkeltené a kíváncsiságukat ahhoz, hogy meg akarják tudni az igazságot? A lányt kissé megzavarta az az érzése, hogy nem is bánná különösebben, ha ezt megtennék. – Vajon oly rossz lenne, lenne, ha a postás „halló"-val „halló" -val köszöntené ahelyett, hogy mindent otthagy a postaládában és gyorsan eliszkol? – kérdezte önmagától. Hangosan beszélt, mintha az otthonához való közeledés arra késztetné, hogy visszanyerje második énjét. A Bolond Sally mindig magában beszéli. – Miért kellene fenyegetve éreznem magam, ha egy kis cserkészlány néhány süteményt akar eladni nekem? S ha az Avon kozmetikai cég ügynöknője a kis képes prospektusát az ajtókilincs mögé teszi, az mindjárt feldúlná az életemet? Az elmúlt néhány nap alatt, amióta Willy és a papája behatoltak az otthonába, nem egyszer tett fel magának ilyen és hasonló kérdéseket. Miután öt éven át kerülte a szomszédait, most hirtelen megrémült, hogy túl messzire ment. – Nagyon megnőtt az önbizalmad, Sally – mormolta. – Miből gondolod, hogy Willy meg az apja egyáltalán még gondolnak rád? Aztán csökkentve a kocsi sebességét, rátért egy kis dűlőútra, majd további egy jó mérföldet mérföldet vezetett, s közben erősen figyelt az úttesten levő kátyúkra és egyéb akadályokra. Ezt az otthonához vezető hátsó bejárót néhány nappal az ingatlan megvétele után fedezte fel; épp jó volt arra, hogy szabadon jöjjön-menjen anélkül, hogy szomszédainak halvány sejtelme is lett volna arról, hogyan is él valójában. – Valószínűleg azt hiszik, hogy seprűn lovagolok a piacra – mondta, és megveregette a sokkal modernebb közlekedést biztosító autó műszerfalát. Lassan odagurult a háza mögötti garázshoz, távirányítóval kinyitotta az önműködő ajtót, behajtott a garázsba, leparkolt és kiszedte a kocsiból csomagjait. A nagy élelmiszeres zacskó, a paraffintömb és a fémfűrész együtt elég nehéz volt, de végül is sikerült mindent bevinnie a házba különösebb baj nélkül. A dobozt, amelyet a nyula születésnapi ünnepségére vásárolt, s amelyben a pisztácia volt, a kocsiban hagyta. Majd este, miután a nyúl elaludt, kilopódzik és behozza. 3. Sally már viszolygott attól, hogy a könyv szövegét javítgassa s ledobta maga mellé a kéziratot. – Ostobaság – mormolta, s kézbe vette a tévéújságot. Ez a sors jutott neki osztályrészül: kiadásra váró könyvek lektorálása. Az elégedetlenséggel és csalódottsággal meg kellett tanulnia együtt élni, mióta kenyerét olvasószerkesztőként kereste. Meg M eg kellett tanulnia azt is, hogyan bánjék az aggódó és türelmetlen szerzőkkel és a határidőkkel. Bár ezek nem nagyon izgatták. A munkájához tartoztak. Ma este azonban nem akart dolgozni.
Nem tudta, hogy valójában mit is akar. – A tévézés nem megoldás erre, Sally lány. – A tv-programot a félretett kéziratra dobta, fölállt és kinyújtózott. Eközben világoskék pólóinge kicsúszott szűk farmersortjából, farmersortjából, s ő szórakozottan visszagyömködte, míg a sarokban levő virághoz ment. Lecsípett róla egy elsárgult levelet és ujjai közt sodorgatta. – Tudom, miként érzel – mondta a levélnek. – Egyik nap még üde és zöld vagy, és minden remek. Aztán hirtelen elveszíted szép színedet, és valami mást akarsz, mint korábban, más tápsót, kevesebb vagy több vizet. Megzavarodsz, képtelen vagy rájönni, hogy mit is szeretnél. Az elsárgult levelet a szemétkosárba dobta. – Nézz a tükörbe, Sally – szólt fanyar mosollyal – és mondogasd: „Én nem levél vagyok… nem levél.” Átfogta karját és megfogadta saját tanácsát. De nem vált be. Bensőjében a feszültség egyre nőtt. – A múlt héten ilyen probléma még nem volt – mélázott el, miközben leoltotta a lámpát. A szobára sötétség borult. – Mielőtt ő eljött, elégedett voltam. – Megállt az ablaknál és türelmesen várt, míg szeme hozzászokott a sötéthez. Néhány pillanat után a vadalmafa körvonala kibontakozott szeme előtt, ágai kusza végtagok sziluettjeként meredtek az esti égboltra. Nem volt kétséges: nagyon érdekli Willy apja. Lehet, hogy a remeteéletet maga választotta, de a szexuális vágyat, különösen ha ily nyersen bámult a képébe, fel tudta ismerni. S pont ezért, mert az elmúlt öt, nagyon hosszú és igen magányos év óta most első ízben történt meg vele, ez azt jelentette, hogy nem szűnt meg benne ez az érzés. Bár az, hogy így van-e vagy sem, valójában nem számít. Semmit sem tehet. Willy apja dönt, ő pedig azt hiszi róla, hogy bolond. – Majd ismét elégedett és boldog leszek – mondta halkan. – Ő nem jön vissza. Semmi oka rá. Majd hamar elfelejtem. – Fölemelte kezét és megsimította a hűvös ablaküveget. – Erre van szükségem. Magányra, nyugalomra. Szavai azonban üresen kongtak. Persze magában szitkozódott, mert vannak dolgok, mondatok, melyeket nem lenne szabad hangosan kimondani… akkor sem, ha senki sem hallja. Az önállóság évei ezt jócskán igazolták is. A férfi alighanem jót nevetne, ha tudná, miként érez, s miként gondolkodik. A Bolond Sally nem érdekelheti lobban, mint bárki a városban. Mégis, kinek róható fel ez? – tette fel a szónoki kérdést. Ő zárkózott el mindenkitől. Ő akar remeteként élni. Nos, most megkapta, amire vágyott, így nincs oka a nyavalygásra. – Valamilyen fizikai munkát kellene végeznem – mondta hangosan. – Bármit. – Pillantása a fára esett. Mintha lenne alatta valami. Bizonyára lehullott gyümölcs. – Megyek és fölszedem az almákat – mondta eltökélten. – Aztán készítek zselét. – Megindult a hallon át a konyhába, megkereste a vödröt és kiment a házból, becsapta maga mögött az ajtót és é s peckes léptekkel átment a pázsiton. Összegyűjtöm az almákat és zselét készítek, amíg csak eléggé el nem fáradok ahhoz, hogy gondolkodjak. S ha holnap még mindig rajta jár az eszem, akkor ugyanazt teszem
majd. – Megindult az egyik kis halom felé és meztelen lába csaknem megbicsaklott, amikor egy másik buckára lépett. – Jó lenne egy kézilámpa – mormolta. A házba visszatérve a kis kamrában kotorászott, míg végül megpillantott néhány Ticky, szúnyogokat is elriasztó fáklyát a sarokban. – Ez kell ilyen sötétben – állapította meg és bement a konyhába gyufáért. Mivel emlékezett, hogy az idő elég csípős, megállt a bejárati ajtónál, hogy fölvegye köpenyét. Cipőt nem húzott, szeretett mezítláb a hűvös, puha füvön járni. Csak néhány pillanatba telt, míg a fáklyát a földbe szúrta és meggyújtotta. Épp időben, mert az éjszaka gonosz szellemei – a vérszomjas szúnyogok – hirtelen ott zümmögtek a füle mögött. Fejére húzta a köpeny csuklyáját és elkezdte összeszedni az almákat. Mezítláb a fűben s lába körül libegő köpenyben Sally az elvégzendő feladatokra gondolt, s igyekezett elfeledni a férfit, akit csak úgy ismert, hogy ő a Willy apja. Hank kifarolt a kis dzsipen a kocsibejáróról és megindult át a városon. Miután a délután során többször is átgondolta a dolgot, úgy döntött, hogy csak leadja a korsókat, utána búcsút vesz. Legyűri kíváncsiságát, mert nem akar bonyodalomba keveredni. Vagy csak leteszi a dobozt a lány bejárati lépcsőjére és visszamegy a családjához. Az anyjához és Willy-hez. Willy-hez. No meg a kutyához. Az ő élete nagyjá ból rendezett – hiányzik ugyan egy feleség, de a fenébe is! Boldogok így is. Beszélni akart a lánnyal. A lány bolond. Kerülnie kellene őt és békében kellene hagynia. Sally azonban gyönyörű volt. A mosolya, a hangja, a szeme… Még álmában is őt látta. A lány közönyös volt. Hátat fordított neki, s azt mondta, menjen el. Teljesítenie kellene a kívánságát. Ő azonban azt akarta, tudja, hogy nincs egyedül. Hank éppen azon tűnődött, hogy merre van a kapu gongja, amikor megtette az utolsó kanyart. Az eléje táruló látvány váratlanul ijesztő volt… aggasztóan vészjósló. Egy magányos alak imbolygott két fáklya lángjánál a szellős éjszakában, majd hirtelen lehajolt a földre. A férfi lefékezte a kocsit, kikapcsolta a motort és csak ült lélegzet-visszafojtva, amikor a köpenyes köpenyes alak lassan ismét fölemelkedett és eltűnt a kocsi fényszóróinak fényéből. A nő várt, mozdulatlanul. Könnyű volt megérteni, hogyan kapta a nevét, gondolta Hank, amíg a lányt nézte. A fáklyák fényével maga mögött, kísérteties köpenyébe burkolózva a Bolond Sally merészen dalolt dal olt bárki közeledővel, testtartásából sugárzott annak biztos tudata, hogy senki sem merné megpróbálni. Az ördögbe is, ő megteszi. Oakville többi lakosa hihet, amit akar, de átkozott legyen, ha őt bolonddá teheti. Ha ez a jelenet valami-léié jelzés, úgy a lány megfontoltan építgeti saját bolondhírnevét. Mégpedig minél bizarrabb jelenetekkel. Ő azonban ezt nem veszi be. Ugyan Sally, hagyj fel ezzel! akarta neki kiáltani. Vessél véget e nevetséges játéknak és éld az életet… a való életet!
Vagy talán ez a valódi élete, az igazi énje, s az a nő, akit Fairview -ban követett, csupán színjáték volt? Kioltotta a fényszórókat és kilépett a dzsipből, majd becsapta az ajtót. Egy pillanatra megállt, lehetőséget adva a lánynak, hogy felismerje , s ne i jedjen jedjen meg tőle. Nem mintha megérdemelné e figyelmességet, gondolta, hiszen Sally eközben megtesz mindent, hogy elrémissze a várost. Ő azonban megadja neki ezt az előnyt. A fáklyák imbolygó fényénél megfigyelte, hogy egy kéz kinyúl és hátrahúzza a kámzsát. A lány hátravetette a haját és csak bámult rá a kertet övező fal túlsó oldaláról. Hank meg akart szabadulni a mendemondáktól, és le akarta gyűrni fokozódó mérgét. Nem vált be. Bárcsak egy kis észt adhatna a lánynak a sajátjából! Talán hasznát venné! A férfinak nem volt türelme a kis kapuval bajlódni, így aztán átugrotta az alacsony kőfalat és dühös léptekkel megindult a lány felé. El kellett ismernie, bátran bevárta őt. Meg se moccant, még akkor sem, amikor csak centiméterek választották el Hanktől. Hátravetette Hátravetette fejét, hogy így ellensúlyozza a magasságkülönbséget, s a férfi gyanakvó meglepődést látott csillogó szemében, és még valamit, amire nem számított. Izgatottságot. Szelídülnie kellett volna, de nem ez történt. Ehelyett dühös volt és felkorbácsolt. Pillantása a lány ajkára esett, s azon kapta magát, szeretné megízlelni, hogy mennyire puha és lágy. Talán a lány épp ezért nyitotta szét? Vajon kéjesen felnyögne-e, ha nyelvével cirógatná ajkát? Mi ez? A Bolond Sally megbűvölte őt? Még nem, most még nem, mondta magában. Először meg kell tudnia e bolondos nő titkát… ha e színjáték azt takarta. Annak kellett lennie. A lány szólalt meg előbb. – Jó estét, Mr… Ó, Hancock. Hogy van Willy? – Willy remekül van, s az én nevem Hank Alton, nem Hancock – mondta a férfi összeszorított szájjal. Vajon a nő képtelen bármit is megérteni? Sally örült volna, ha a férfi rendesen artikulál, mert akkor leolvashatta volna ajkáról a szavakat. – A biztosítás miatt jött, amiről a múltkor beszélt? – Remélte, hogy nem, mert egyszeriben nagyon vágyott a társaságra – különösen az övére – és inkább másról beszélt volna, mint határidőkről és életbiztosítási kötvényekről. – Nem. A nő elmosolyodott és magában hálás volt, hogy a férfi a szót oly gondosan ejtette ki. – Azt hiszem, még nem mutatkoztam be önnek, Mr. Hancock. Sally Michaels vagyok. Ha a világítás jobb, úgy megesküdött volna rá, hogy a férfi arca mélyen elvörösödött. Fenyegető tekintete kimondottan zavarta. Mi hozta ki ennyire a sodrából, tűnődött Sally. Talán jó lenne, ha meglazítaná a nyakkendőjét, mielőtt megüti a guta. Egyébként is, miért van rajta nyakkendő, amikor kardigánt visel? Vagy nála ez a lezser öltözködés?
Kissé nagyképű, de, mindenesetre remek férfi, gondolta. Hank hamarosan ismét kudarcot vallott kezdeményezésével. – Kezdek egyetérteni Oakville polgáraival, mert maga vagy bolond – és a fáklyára mutatott – vagy ez is hozzátartozik a színjátékhoz. Mire megy ki a játék, Sally? – kérdezte látszólag szelíden. Ő kissé oldalt hajtotta fejét. – Gyönyörű az este, ugye? – Nem azért jöttem, hogy az időjárásról csevegjek! A fenébe is, gondolta, hát a lány nem ismer határt? Figyelte, amint a nyakkendőjére pillant, majd tekintete a kardigánra siklik, melyet a zakó helyett vett fel és illett a nadrághoz. Szeme huncutul csillant, amikor ismét az arcába nézett, de nem árulta el, mit gondolt. Hát ez remek! Hank nem kívánt mentegetőzni a ruházata miatt, különösen olyan nőnek, aki szívesebben jár csuklyás köpenyben és mezítláb. Még a kardigánban is nagyon melege lett, amikor arra gondolt, vajon mi lehet még a lányon a köpeny alatt. – Idekinn egy kissé hűvös van, nem gondolja? – kérdezte Sally a férfi pillantását követve. Tusakodott magában, hogy behívja-e behívja- e őt a házba vagy sem, de végül ellene döntött. Nehéz szakítani a régi szokásokkal. Mikor ismét fölnézett, pillantásuk találkozott, s a lány hirtelen rádöbbent, hogy a férfi fenemód dühös. Épp arra gondolt, hogy elszalad a hallókészülékért, amikor a férfi ismét mondott valamit, amit ő nem értett. Ösztönösen a férfi szájára tette ujját, lecsendesítve lecsendesítve őt. – Ne feledje, hogy mit akart mondani. Mindjárt visszajövök. – Aztán hirtelen megfordult, köpenye meglibbent, s mezítláb besietett a házba. Nem volt benne biztos, hogy a férfi megvárja. Berohant a hálószobába, s csak azt remélte, hogy eléggé kíváncsi ahhoz, hogy maradjon. Meg akarta ismerni Willy apját. Szíve a torkában dobogott, amikor arra gondolt, hogy mennyire nem illik ez ahhoz az életmódhoz, amelyet korábban kialakított magának. Aztán rájött, hogy mindezt már eldöntötte, mert nem jött volna be a hallókészülékért, ha nem akarta volna megismerni a férfit. A barátja akart lenni. Azt akarta, hogy a férfi megismerje őt, Sally Michaelst. Most már csak azt kell kitalálnia, hogyan teheti meg ezt úgy, hogy a Bolond Sally össze ne kavarjon mindent. Azt ugye mégsem mondhatja: m ondhatja: „Tudja, én valójában nem vagyok bolond", mert ezek után nem várhatja el a férfitól, hogy azt el is higgye. Vajon lenne rá lehetősége, hogy megpróbálja? Hank még jóval azután is a bejárati ajtót bámulta, amikor az már becsukódott. A lány megérintette ajkát. Azt kérte tőle, hogy várjon. Egyszerűen tudomást sem vett arról, amit mondott neki. A fejét csóválta, s magában azt kívánta, bár meg tudná érteni valahogy Oakville eme rejtélyét. A nő bolond, mondták néhányan. Neki azonban más volt a véleménye. Boszorkány, vélték mások. Hank ezt komolyan kétségbe vonta, bár egy pillanatig az volt a benyomása, amikor a nő a fáklyák körül hajlongott csuklyás köpenyében. Kimondhatatlanul csúnya. Ezt mindenki tényként könyvelte el, de sohasem néztek néztek a csuklya alá. Ő jobban tudta!
És mégis, a fáklyákra pillantva csaknem azt hitte, hogy a Fairview-i epizódot csak képzelte. Még egy lehetőséget kell adnia a lánynak. Aztán elmegy, itt hagyja őt az almával és titokzatos rítusaival, és tegyen, ami jól esik. Nagyon akart tetszeni a lánynak. Fölnézett, amikor a bejárati ajtó kinyílt. A lány megállt egy pillanatra, kezével egyik fülén matatott, mintha… Nos, képtelen volt rájönni, mi az ördögöt csinál, így aztán megkérdezte még akkor is, ha eleve úgy gondolta, hogy ésszerű válaszra semmi reménye nincs. – Nem akar működni – mondta Sally. – Kérem, legyen türelemmel még egy pillanatig. Ha ad egy kis időt, sikerülni fog. A férfi végre megértette, miről van szó. A dühe nyomban elmúlt, amikor elgondolkodott a váratlan fordulaton. Ez sok mindent megmagyarázott. Hogy ezt korábban nem vettem észre! – döbbent rá. A lány fanyar humorral nézett rá. – Ezek a kis micsodák sok bosszúságot okozhatnak, ha az ember siet. – A „kis micsoda” végül kényelmesen helyezkedett el a lány fülében s ő megigazította haját. – Sajnálom, hogy megvárattam, de alighanem észrevette, hogy a nagyothalló készülékem nélkül teljesen reménytelen eset vagyok. – Kettő van? A lány bólintott. – Mindkét fülemre. Ezek nélkül szinte semmit sem hallok. – Ne ugrasson – mondta a férfi szárazon. – Azért csak hall valamit?! – Az erős sikítást – válaszolta a lány mosolyogva. – S ha nagyon figyelek, s maga kissé fölemeli a hangját… – Vagy kiabálok – szólt a férfi. – Azt rendszerint megértem – ismerte el a lány. – Csak részben vagyok süket. – Így született? – Gyöngédség és még valami egészen furcsa érzés töltötte el, amelyre nem számított ezen az estén. Ez zavarba hozta. Csakúgy, mint a düh, amelyet akkor érzett, amikor azt hitte, hogy a lány tudatosan hókuszpókuszol, hogy fenntartsa a róla alkotott képet. Ez a gyöngédség most megdöbbentette. Ilyen érzelmeknek nem volt alapjuk, nem volt rájuk mentség. Másrészt viszont, a vágynak nincs szüksége mentségre. A lány igen vonzó nő… s ő kívánja őt. – Nem süketen születtem. – Sally mély lélegzetet vett. Nem akart erről többet beszélni. Ma este pedig különösen nem, amikor először beszélt egy férfival, aki éppenséggel nem a postás vagy a fűszeres. – Történt valami különös dolog, amiért ide hajtott, Mr. Hancock? A férfi felsóhajtott. – Alton a nevem, Hank Alton. – Ó, vajon hányszor szólította a férfit ezen a néven? – kérdezte önmagától utálkozva. – Nos, aki á-t mond, az mondjon b-t is. – Akkor bármibe lefogadom, hogy semmi köze a biztosításhoz. A férfi bólintott. – Ügyvéd vagyok. Ügyvéd. Ezt gondolhatta volna. Hank Alton nem olyan férfinak látszik, aki megelégedne azzal, hogy biztosítási kötvényekkel házal.
– Mondta már nekem, hogy miért van itt, Mr. Alton? – kérdezte s idegesen ajkába harapott. Kezdett rájönni, hogy a férfi bizony ára nagyon bolondnak találta őt. – Hank, ha kérhetem rá – mondta a férfi s várt, amíg a lány is ezt mondja, mielőtt még elmagyarázná neki látogatása okát. A lány láthatóan megkönnyebbült, a mosolyából ítélve. – Elhoztam a korsóit – szólt a férfi. Visszament Visszament a kocsijához és odahozta őket, de most már a kapun jött be. Most a lány jött zavarba. – Ma délután összefutottam Mort Campbell-lel, nyomban, ahogy maga eljött – mondta, s figyelte, hogy a lány miként reagál. Arról ugyanis nem szólt, hogy Mort Campbellt korábban nem ismerte. – Ő próbálta elérni magát, de azt hiszem, maga nem hallotta meg a kiabálását. A lány meg sem szólalt. Zavartnak, kábultnak látszott. – Mondta, hogy zselét készít egy denveri népkonyhának. – Hank kíváncsi volt, vajon Sally letagadja-e. Nem tette. – Még mit mondott magának Mort? – kérdezte, s őszinte szeme ragyogott a fáklyák fényében. A férfi a lány szemébe nézett, mely szinte hipnotizálta őt. S megértette, hogy ez a különös ragyogás hogyan lehet egyszerre kísérteties vagy rémítő. – Mit mondjak még? – kérdezte halkan. – Mort csak megkérdezte, elhoznám-e ezeket, hogy megtakarítsak magának egy utat. A lánynak már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, mit mondott Mortnak, de nem tudta magát rászánni. Nem volt fontos. A fontos az volt, hogy a férfi, ez a Hank Alton, megismerje az ő másik énjét. Ezt látta a férfi a szemében. De vajon melyiket tartja a valódi Sally Michaels-nek? Érdekli-e egyáltalán? Elvette a dobozt a férfitól. – Köszönöm, hogy elhozta ezeket – mondta. – Kissé meglep, hogy ekkora ek kora kerülőt tett miattam. Hiszen még csak nem is ismer. – Maga jóindulatúan bánt Willyvel – mondta a férfi csaknem mogorván. A lány letette a földre a dobozt, s erőt véve magán a férfira mosolygott. Hank Alton csak egy szívességet viszonzott. Nem azért jött, mert őt akarta látni, s nem is lett volna szabad ebben reménykednie. – Nem hiszem, hogy Willy szívesen emlékszik rám mondta, hogy csalódását leplezze. – Csaknem halálra rémítettem. Ezt maga is tudja. – Azt hiszem, már kiheverte – mosolygott vissza rá Hank. – Tudja, ez a kis incidens valósággal hőssé tette. – Hőssé? Az, hogy leesett a fáról? A férfi a fejét rázta. – Néhány pajtása a közeli fák mögül figyelte őt. Látták, hogy maga kijött és föléje hajolt. Eddigi értesülések értesülések szerint ő az első kölyök, aki ilyen közel került a Bolond Sallyhez… túlélte, s el is mesélheti másoknak. – Szándékosan használta a nő csúfnevét, hogy megfigyelje, miként reagál rá. Ő fölnevetett és a szemét forgatta. – A hírnevem rosszabb, mint gondoltam. Kezdtem úgy érezni magam, mintha én lennék a gonosz boszorkány a Jancsi és Juliskából.
– Ahogy én tudom, eddig nem sokat tett azért, hogy ezt megcáfolja – mondta a férfi. – Az igazat megvallva, úgy hiszem, inkább csak rontani akar a helyzetén – s a fáklyák felé mutatott. A lány a férfi szigorú arcát látva zavartan elvette tekintetét a fáklyákról. – Az almákat szedtem fel. Mi rossz van ebben? – Fáklyafénynél? – Ticky fáklyák fényénél – mondta ő. – Több fényt adnak, mint egy zseblámpa és elriasztják a szúnyogokat is. Ez elég logikusan hangzott. – És muszáj ezt ebben csinálnia? – kérdezte a férfi s a köpenyre mutatott, mely elég idétlenül lógott a lány vállán. – Idekinn kissé hűvös van – szólt a lány egyszerűen. – Még nem öltöztem át délután óta, akkor pedig meleg volt. Ez tűnt a legegyszerűbbnek. Kissé szétlibbentette a köpenyt – pontosan úgy, vélte Hank, mint egy magamutogató férfi. Szíve nagyot dobbant, amikor tekintete végigsiklott a lány hosszú, meztelen lábán és megpillantotta a csípőjére csípőjér e szorosan tapadó sortját, majd a feszes pólót, mely jól mutatta formás mellét. Aztán az óriási köpeny ismét összecsapódott. Hirtelen a lány arcára nézett, mert úgy vélte, olyan nő kacér mosolyát pillantja meg, aki tudatában van, hogy mozdulata szinte erotikus ajánlatnak tekinthető. A lány arcán azonban mosolynak nyoma sem volt. A Ticky fáklyáktól megvilágított kertet nézte. Amikor tekintetük találkozott, arca és szeme teljesen tiszta volt és kacér kihívásnak nyomát sem lehetett látni. – S mielőtt még megkérdezné megké rdezné – tette hozzá a lány –, a csuklyát azért húzom a fejemre, mert távol tartja azokat a szúnyogokat, melyeket a fáklyák nem riasztanak el. Hank annyira neheztelt rá, hogy alig hallotta magyarázatát. Lehet, hogy egyáltalán nincs tudatában az érzéki vibrálásnak, melyet ő olyan erősen érez? Teljesen vak, hogy nem veszi észre, miként reagál meztelen combját látva? Hogyan lehet annyira érzéketlen, amikor őt viszont olyan heves vágy kínozza, mint még soha. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. A férfi nemcsak szívességet viszonzott, ezzel Sally nyomban tisztában volt, amikor ránézett. Hozzá jött. Őt kívánta, s nemcsak a hirtelen felmerült gondolat hatására. A Ticky fáklyák lángja semmi sem volt ahhoz a vágyhoz képest, amely a férfi szemében lángolt. Úgy érezte, érez te, képtelen szembenézni ilyen mindent elsöprő vággyal. Korábbi szeszélyes magatartása egyszerűen elképzelhetetlen, s egy pillanat alatt megingott, hogy valóban meg akarja-e ismerni Hank Altont. Félt, hogy a kockázat nem éri meg a fáradságot. Szinte emberfeletti emberfeletti erőfeszítéssel leplezte a férfi iránt felébredt vágyát. Saját szexuális reakciójának felismerése a férfi iránt, szinte csak apró szúnyogcsípésnek tűnt ahhoz az emésztő vágyhoz képest, amely Hankből áradt feléje. Nem tudta, hogyan bánjon a férfival. Mintha tűzzel játszana. Égető tűzzel.
Próbált másra koncentrálni, a vadalmazselére vagy dzsemre, vagy bármire, csak nem a férfi szemében lobogó érzéki tűzre. Tekintete végigsiklott a fáklyáktól megvilágított kerten és hirtelen ebbe a témába kapaszkodott. – Mit gondol, mit csináltam idekint? – kérdezte s összehúzta magán a köpenyt. – Valamilyen misztikus áldozatot mutatott be – mormolta a férfi. A lány halkan fölnevetett e szavakat hallva és csaknem fizikailag távolodott Hanktől, amikor ismét a Bolond Sally alakjában próbált mutatkozni. – Hónapok óta nem áldoztam fel semmit – mondta a lány –, és most még telihold sincs. – A férfi összeszűkült szemmel nézte arcát és a lány ösztönösen küzdött, nehogy ismét bebújjon a csuklyába. Dacosan állta a férfi tekintetét. – Maga élvezi ezt, ugye? – kérdezte végül Hank. – Mit? – Hát a hírnevét. Azt, hogy maga a Bolond Sally, meg ezeket. – Az vagyok – mondta ő egyszerűen. A férfi rábólintott, majd tekintete újból a lány arcára tévedt. Végül láthatóan elfogadva a tapasztaltakat ismét bólintott. – Akkor hagyom, hogy boldoguljon vele. – Mivel? – Az magától függ – mondta Hank rejtélyesen. S mielőtt a lány megfejtette volna a válasz értelmét, a férfi újból megszólalt. – Már csak egy kérdésem van, Sally. – Igen? – Ostoba reménykedés reményked és ez, mondta magában. A férfi elmegy és ez az ő hibája. Ő akarta így. – Sohasem bántja a magány? 4.
– De igen. A szó csak halk suttogás volt az éjszakában. Ám Hank szívét úgy összeszorította, hogy a lány fájdalmának minden rezdülését érezte. Amikor a Ticky fáklyák pislákoló fényénél meglátta arcán a fájdalmas beletörődést, ez annyira megragadta, hogy mozdulni sem tudott. Feldúlta, amit mondott, s megpróbált rájönni, van-e rosszabb a magánynál. Kellett hogy legyen. Sally tudatosan választotta a magányos életmódot. A Bolond Sally csak eszköz volt ennek az életmódnak a fönntartásához. Úgy érezte, aljasság volt részéről, hogy ezt kíméletlenül az arcába vágta. – Sajnálom – mondta halkan. – Ehhez nem volt jogom. Sally elpislogta már-már kicsorduló könnyeit. A Bolond Sallyről azt tartják, hogy locsog, vihorászik, nem sír, próbálta meggyőzni önmagát. Nem akarta, hogy Hank sajnálja őt. Hogy megszánja. Nem volt szüksége a férfira… vagy bárki másra. Ettől függetlenül azonban még kívánta. Mélyet lélegzett, megpróbál t ismét úrrá lenni buja érzésein. Nem volt könnyű, mert legszívesebben a férfi karjába vetette volna magát, s hagyta volna, hogy ölelje, simogassa, cirógassa, míg csak e gyöngédsége el nem múlik. Szinte megbűvölten nézte, amikor a férfi fölemelte feléje a kezét. Zokogás fojtogatta a torkát, s ajkába harapott, nehogy reszkessen, amikor a férfi simogató ujjait megérzi az arcán. Érintése gyöngéd volt, akkor észlelte csak, hogy sír, amikor megpillantotta könnyét Hank nedves ujján. A férfi szemébe nézett, s szinte elbámult,
amikor a szemében nem sajnálatot látott, hanem inkább megértést… és meghökkenést. Volt valami az arckifejezésében, amitől a lány szíve hirtelen összevissza kezdett verni. Ez pedig a férfi szemében tüzelő vágy volt. Ez mér több annál, mint amitől meg tudja védeni magát! Nagyot nyelt, és állta a férfi tekintetét. Fuss el, amíg lehet! szólt egy belső hang. Ő azonban nem mozdult. Nézz szembe a tényekkel! Hank többet akar annál, amit te nyújthatsz. Megnedvesítette az ajkát, mintegy a férfi csókjára várva. Elvesztetted a fejed, Sally lány. Odakínálta az ajkát a férfinak. Hank szája kemény volt, mégis gyöngéd. Cirógatta a lány ajkát, nem követelődzött és többet nyújtott számára , mint amiről valaha valaha is álmodott. Megremegett, amikor a férfi kél kezébe fogta az arcát, s csak azt vette észre, hogy a férfi csuklóját fogja, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Szinte önkéntelenül tette kezét Hank vállára. Így még közelebb kerültek egymáshoz. Csak csókolóztak. Ennél többet most nem engedhet meg. Hank csókjaitól forróság öntötte el a testéi. Halkan felnyögött, kinyitotta a száját, s a férfi most nyelvével ingerelte. Csaknem felkiáltott csalódásában, amikor a férfi visszahúzta a nyelvét, míg rá nem jött, viszonzásra vár. A férfi izmos ujjai beleszántottak hajába és finoman masszírozták fejbőrét. Ő Hank csuklójába mélyesztette a körmét, és mély lélegzetet vett. Szinte magába itta a férfi vágyát és sajátjával táplálta azt. Száját kissé oldalt fordította, hogy még többet nyújthasson neki. Gyönyör hullámzott végig a testén. Hank tenyere most arcáról a nyakára siklott, ujjai könnyedén érintették az érzékeny bőrt a füle mögött. A férfi levette csuklójáról a lány kezét, és a vállára tette. Sally szinte észre sem vette. Azt sem, hogy ujjai kutatva siklanak a férfi izmos vállán. Hank szerelmes simogatásától szinte lázban égett, s érezte, hogy vére forrósodik, érverése felgyorsul. A férfi hátracsúsztatta válláról a köpenyt, és simogató keze melegen suhant derekáról a csípőjére, csípőjére, majd gyöngéden masszírozni kezdte meztelen bőrét a sort és a pólóing között. Szorosan magához húzta s ő érezte a férfi felfokozott vágyát, amikor hasa Hank izmos testéhez nyomódott. Szája a lány szájára tapadt, és nyelve buja ritmusban ingerelte. A férfi magához vonta egyik kezével, míg a másik keze végigsiklott a lány gerincén, majd finoman simogatta a mellét, mely megkeményedett a pamuttrikó alatt. Sally azonban többet akart. Azt akarta, semmi se legyen kettejük közt, azt, hogy a férfi keze meztelen mezte len bőrét simogassa, s ujjai a már csaknem fájó mellbimbóit cirógassák. Hank meztelen melléhez akarta dörzsölni a keblét. Majd váratlanul letépte ajkát a férfi szájáról és szinte kétségbeesve lökte el őt magától. Hank elengedte és kissé hátrált. A lány a ház sötét árnyékába húzódott, kezét arca elé emelte, így próbálva elfojtani zavarát és döbbenetét. Mi történt velem? – kérdezte önmagától. Hiszen csak egy csókról volt szó, nem többről. Egy kis vigasz az éjszakában.
A csókkal mégsem érte be. Csak bámulta az egyik, már kialvóban levő Ticky fáklyát, előrehúzta válláról a köpenye szélét, megbújt alatta, s hol korholta önmagát, hol magyarázatot keresett. Tudta azonban, hogy mi történt velük, s ez az ő hibája. Ő akarta, hogy a férfi megcsókolja, és bátorította is. Tudta azonban azt is, hogy itt meg kell állnia. Többre van azonban szüksége! Elfojtotta feltörő ösztönét, hogy ismét a férfi karjába vesse magát. Nem mert több kockázatot vállalni. Amikor már elég erősnek érezte magát, hogy Hankre nézzen, a férfi háttal állt neki. A fát nézte, keze ökölbe szorítva az oldalánál, válla merev és feszült. Láthatóan nem örült váratlan visszakozásának. Kissé várt, remélve, hogy majd csak támad valami jó ötlete. Tudta, a férfi arra vár, hogy ő törje meg a csendet, de Sallynek fogalma sem volt, hogy mit mondhatna. – Nem akartam megbántani magát – mondta Hank. Hangja halk volt és kissé érdes, kiérzett belőle, hogy. sajnálja a dolgot. Amikor a férfi megfordult, a felkelő hold fényénél arcán aggodalmat látott. Sietett helyrehozni az iménti hibát. – Tudom, hogy nem akart megbántani. – Nagyon szerette volna, ha a férfi hisz neki, ő azonban nem akart a szemébe nézni. Ehelyett a lány válla fölött mereven egy pontra bámult. – De megrémítettem magát – mondta, s a lány látta, hogy keze még mindig ökölbe szorul. Nem jó, hogy ilyen érzések kínozzák. Ezt meg kell értetnie vele. – Nem maga rémített meg. – Önmaga volt az. – Remegett. Sally csaknem elmosolyodott, mert ebben a férfinak igaza volt. Remegett… az izgalomtól. – Nagyon rég nem csókolóztam – mondta. – Azt hiszem, a hormonjaimnak szüksége lenne egy kis továbbképzésre. – Ne tréfáljon. Ez nem vígjáték. Ebből elég, gondolta Sally. – Tudom. De nem is tragédia. Csókolóztunk. Abbahagytuk. – Kissé előbbre lépett, s már csak centiméterek választották el a férfitól. Ő végre a szemébe nézett. Sally állta fürkésző tekintetét és úgy találta, nem is esik nehezére mosolyogni. – Ez azért több volt egy csóknál – mondta a férfi kedvesen. Sally nem válaszolt. – Egyáltalán nem lett volna szabad magához érnem – tette hozzá Hank. Ő valójában nem akarta. A lány kezdettől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy az életében senki számára sincs hely. Nem volt tehát joga, hogy erőltesse őt. Amikor azonban már megízlelte a csókját, többé nem gondolt arra, vajon mit akarhat a lány. – Nem lett volna szabad hagynom – mondta ő –, –, de megtettem. Azt akartam, hogy… – Hogy mit? Sally a fejét rázta. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg. – Egy kis időre levett a lábamról – mondta ehelyett. – Megfosztott a magányomtól.
– A magányt önmaga választotta. – Ismét meg akarta érinteni, hogy megvigasztalja, de mégsem tette. A lány komolyan rábólintott. – Igen, én választottam. Sally tudta, hogy megmagyarázhatná, ez azonban nem változtatna a helyzeten. Hank mégis elmenne, mert ő nem kérhetné meg, hogy maradjon. Elfordult a férfi átható tekintete elől, nehogy rájöjjön arra, amit önmaga elől is titkolt. Lehajolt és fölvette a korsókkal teli dobozt. Bement a házba s vissza sem nézett. Sally az arcát bámulta a hálószoba tükrében, amikor gyorsan kivette füléből a hallókészüléket. Tudta, hogy a férfi elindult. Csak nem akarta hallani. Nem akarta, hogy elmenjen, valójában nem. Bár ez volt a legbiztosabb, amit tehetett. Csupán egy kellemes emléket akartam felidézni, mondta volna, ha kevésbé óvatos. Csak arra akartam emlékezni, milyen érzés meghitt kapcsolatban lenni egy férfival. Tudja, Hank, bár nagyon szerettem a férjemet, ő már halott, és vele kapcsolatban nem akarok emlékezni semmire, még a szép időkre sem. Hank nem értette volna meg, s ő nem tudta volna megmagyarázni. A férfi nem tudhatta, hogy a férje, John, abban a robbanásban halt meg, amely csaknem teljesen tönkretette az ő hallását. Nem tudta, hogy ő volt az első férfi, akit valaha is szeretett. Nem értené meg, hogy rá emlékezve olyan keserveknek tenné ki magát, melyet nem tudna elviselni. Sally sohasem akart a férjére gondolni, akit egykor úgy szeretett. Fegyelmezte magát, került mindent, ami rá emlékezteti, mert akkor ismét eszébe jutna a halála… az a pillanat, amikor minden teljesen és jóvátehetetlenül elromlott az életében. A lidérces álmon azonban nem tudott úrrá lenni; örökké üldözte. – Miért küldted el Hanket? – kérdezte tükörképe. – Úgy megrémültem! – válaszolta önmagának. – Miért? Elvégre már öt éve teljes érzelmi elszigeteltségben élsz, Sally. – Attól féltem, hogy ez nem elég. – Elég. No meg, ha úgy találod, hogy túl messzire mentél, még mindig visszakozhatsz. – Ó azt hiszi, hogy én bolond vagyok. – Ismét tévedsz. Rájön a Bolond Sally mesterkedéseidre, te lány. Eszedbe jutott-e valaha is, hogy most érkezeti el a te nagy lehetőséged, hogy visszakerülj az életbe? – Hank azonban többet érdemel annál, amit én é n nyújthatok neki. – Túlbecsülöd önmagadat, Sally. Hank csak egy kis kikapcsolódásra vágyik. – Te a Bolond Sallyvel társalogsz. Ezt ne feledd. A lány vállat vont. – Oké. Tehát csak egy szenvedélyes kalandra vágyik. S mi rossz van ebben? – Az., hogy a te szexuális tapasztalatod hiányos. Ismerd el. Te képtelen vagy Hank tempójára. Sally nyelvet nyújtott a tükörképére s hátat fordított neki, mielőtt eldönthette volna, hogy kettejük vitáját melyikük nyerte meg. Míg lassan végigment a hallon a konyha felé, azon tűnődött, hogy az önmagával való beszélgetés szokása nem válhat e veszélyessé.
Elvigyorodott a sötétben. – A Bolond Sally sosem aggódna, ha hiányozna egy kereke. Lefogadnám viszont, hogy egy pszichiáter számára nagy nap lenne! Magában hálát adott, hogy ő nem pszichiáter és felkapcsolta a konyhában a villanyt. Elérkezett a zseléfőzés ideje a Blossom Lane-én. Lane -én. Hank, amióta hazaért a munkájából már harmadszor próbálta átolvasni a városi tanács előző esti üléséről szóló cikket. Kemény feladatnak látszott, de elszánta magát. A keleti városrészre vonatkozó érvelés fontos volt, ha nem kifejezetten érdekfeszítő. Hanknek volt volt néhány ingatlana ezen a területen, tehát a jegyzőkönyv tanulmányozása nemcsak elméleti feladatot jelentett számára. Ha Sally Sally Michaelst ki tudná verni a fejéből jobban odafigyelhetne. Három nap telt el azóta, hogy megízlelte a lány ajka által nyújtott örömöket. Három napja, hogy megérintette sima bőrét, s úgy vélte, mindig ilyenről álmodott. Három nap telt el azóta, hogy a lány oly szenvedéllyel csókolta meg, amelytől izgató vágy ébredt benne, olyan, hogy szinte elállt a lélegzete. Összegyűrte a kezében levő újságot. Nem volt semmi értelme, hogy erőltesse. Kifejezéstelen arccal bámulta a dolgozószobája polcán sorakozó könyveket és elismerte, hogy a lány elbűvölte őt, attól a perctől kezdve, hogy először meglátta. A lány barátja akart lenni csakúgy, mint Mort Campbell. Fel akarta szárítani könnyeit és azt szerette volna, hogy nevessen, mint az első délután a konyhába n, amikor denevérszárnnyal és zúzákkal ugratta őket. Tudni akarta, hogy mit titkol előle, életének melyik részét rejti Bolond Sally álarca mög é. Azt akarta, hogy a lány érezze: nincs egyedül. Álmodozás közben a kívánságok elragadták. Intim kapcsolatba akart kerülni a lánnyal. Szerelmeskedni vele, amíg égő vágya, melytől éjszakánként csak forgolódik ágyában, ki nem elégül. Sajnos, azon múlik, hogy Sally mit akar. Ó pedig, úgy látszik, nem akarja, hogy bárkihez is köze legyen. Ott tart tehát, ahol elkezdte. Hank kisimította a gyűrött újságot és ismét olvasni próbált. Idő, gondolta, időre van szüksége. Később talán úgy gondol Sallyre, hogy nem érzi majd; ritka alkalmat szalasztott el. – Hé, papa! Van egy perced számomra? – Willy arca tűnt fel az újság fölött, szemén monoklival, melyet a tegnapi futballcsatározásban szerzett. Hank ölébe ejtette az újságot és a jóleső háborgatásért szorosan magához öle lte a fiát. – Látom, elég színpompás a szemed – mondta, miután Willy belehuppant egy karosszékbe. – Fáj? – Ne-em – felelte a fiú elnyújtott hangon, majd látható büszkeséggel még hozzátette: – Coach azt mondta, azóta sem látott ilyen nagy monoklit, mint amikor az elmúlt idényben Sammy Lakes egy edzőmérkőzés során teljes erővel belefutott a szurkolókórus vezetőjébe s a lány behúzott neki egyet. – Nem gondolta, hogy csak véletlen volt? – kérdezte Hank saját ifjúságára emlékezve, amikor a szurkolókórusok vezetői vez etői csaknem olyan érdekesek voltak, mint maga a játék. Willy a fejét rázta.
– Mást el se tudok képzelni. Nem hiszem, hogy Sammy szándékosan vitte a labdát az oldalvonalon túlra. A hátvéd szétmázolta volna. Hank inkább nem közölte saját véleményét. A tizenhat éves Sammy Lakes nyilván másra is gondolt, nemcsak a futballra. Másrészt Willy még nem elég idős ahhoz, hogy megértse az élet eme kis tényét. Várjunk még egy-két évet, gondolta Hank fanyarul. Akkor majd az apa és fia közti beszélgetések nemcsak érdekesek, hanem még frivolak is lehetnek. – Néhány srác ma a Bolond Sallyről beszélt – mondta Willy. Hank nyomban felkapta a fejét. – Mit mondtak róla? Willy fölsóhajtott. – Elég fura dolgot. Azt mondták, ott kóválygott a szomszédban, ahol a Blossom Lane az ő házához torkollik. – Mikor? – Tegnap este. Azt hiszem, jól megrémített néhány srácot. Úgy volt öltözve, mint máskor, meg minden. – Hogyan? A fiú úgy nézett rá, mintha nem szívesen beszélne erről. – A szokásos köpenyben. Abban a csuklyásban, amitől úgy néz ki, mint egy boszorkány. Azt hiszem, Ernie kis húga csak egy pillantást vetett rá, aztán csak sikoltozott, míg haza nem ért. – Csupán ennyi? – kérdezte Hank. – Csak járkált? Willy a fejét rázta. – Az egyik srác elég közel volt, hogy hallja, mit beszél. Állandóan csak egy szót ismételt: „Málnácska, Málnácska.” – Málnácska? – Vajon miben sántikál most a lány, tűnődött Hank, amint a kudarc érzete elhatalmasodott rajta. Az ördögbe ezzel a nővel! Hát képtelen rájönni, milyen nehéz feladat lesz meggyőzni az embereket ember eket arról, hogy nem bolond? Kiszáradt a torka, amikor rádöbbent, hogy mire is gondolt az imént. Ó alighanem ugyanolyan bolond, mint Sally, ha azt képzeli, hogy a nő bármit is tenne azért, hogy épelméjűnek tartsák. – Málnácska – mondta Willy ismét. – És állandóan a bokrok alját nézte. Hirtelen fölragyogott arca a váratlan gondolatra. – Lehet, hogy málnát keresett? Hank a fejét csóválta. – Willy, bármit is tett Sally, arra van egy fogadásom, hogy nem málnát keresett. – Ezt honnan tudod? – Onnan, hogy a válasz válasz így túlságosan egyszerű. – Az olvasatlan újságot a padlóra dobta, fölállt és megigazította nyakkendőjét. – Nem azt mondom, hogy az ő magyarázata nem lesz logikus, mert az lesz. Csupán azt mondom, hogy tőle sose várjál egyszerű választ. Willy elvigyorodott. – Odamész hozzá, hogy megkérdezd, ugye? Hank bólintott. – Igen, Fiú, többek között. – Belebújt kardigánjába, majd fölvette a kulcscsomóját és Willyvel a sarkában gyors léptekkel végigment a házon. – Apa?!
– Hm-m? – Azért mész el, mert csinos? Hank éles pillantást vetett a fiúra. Látta tágra nyílt, ártatlan szemét, és szeme mélyén már a „férfi” megértését. Hirtelen rádöbbent, hogy az imént Sammy Lakesszel és a szurkolókórus leányvezetőjével kapcsolatban tévedett. Willy pontosan tudta, hogy miről van szó. Csak egyelőre fontosabbnak tartja a futballt a fiú -lány kapcsolatnál. Úgy tűnik azonban, hogy a kényes problémák megbeszélésére sokkal hamarabb sor kerül, mint gondolta. Visszavigyorgott Willyre. – Mondd, meg a nagyanyádnak, hogy ne várjon vacsorára. Sally a süteményt arra az ünnepi tálra tette, amelyet a múlt héten a bolhapiacon talált. Apró kis gyertyákat tűzdelt a tészta közepébe, meggyújtotta őket s a tálcával kezében lábujjhegyen végigment a hallon a nappali felé. Az ünnepelt éppen a korábban felszolgált sárgarépát majszolta. A lány csöndben belibbent a szobába s énekelni kezdett. – Boldog szülinapot. Boldog szülinapot. Boldog szüli napot drága… Ekkor megszólalt a kapu gongja, s ő csaknem leejtette a kezében levő tálat. Az ének a torkára forrt, amikor az ajtó matt üvegén át megpillantotta a túloldalt álló sötét alakot. A férji visszajött! Sally habozás nélkül végigszökellt a szobán, egyik kezében a születésnapi süteményt egyensúlyozta, a másikkal kinyitotta az ajtót. Kimondhatatlan örömöt érzett. Mohó pillantással mérte végig a férfit szépen fésült hajától fényes papucscipőjéig. Elmosolyodott a már ismerős kardigánkardigán -nyakkendő kombináción, amely ezúttal mályvaszínű és sötétszürke volt. Csak Hank lehet ilyen elegáns egy lezser öltözékben. A férfi remekül nézett né zett ki. Még a gyorsan égő gyertyáról is megfeledkezett, úgy bámulta őt. Hank látta szemében a leplezetlen örömöt, s magában azt gondolta, hamarabb visszajött volna, ha ezt sejti. Sokkal hamarabb. A pár nappal korábbi estén, amikor csókolóztak, sőt már előtte elő tte is, tudta, hogy a lány vonzódik hozzá, csak nem hitte, hogy ezt valaha is elismeri. S most ezt szinte csábos mosollyal és láthatóan jólesően tette. Kíváncsi volt, vajon meddig kell várnia, míg a lány megszólal, de rájött, hogy ez nem fontos. Végül is annyi a nnyi időt adhat neki, amennyire szüksége van. Csak állt, csöndben, érezte, hogy fürkészőn nézik, s maga is így tett. Sallyn sötétkék kaftán volt, mely csak sejttette kicsiny mellét és karcsú csípőjét. A kaftán csaknem a padlóig ért, karját és lábát szabadon hagyta. A lány haja ma este lágyan omlott vállára. A férfi arra gondolt, milyen kellemes érzés volt simogatni selymes haját… milyen izgató volt közelről érezni őt. Kimondhatatlanul nehezen állta meg, hogy ki ne nyújtsa karját és magához ne ölelje. Egy hirtelen szélfuvallat eloltotta a sütemény gyertyáit. Hank elmosolyodott, amikor látta, hogy a lány észre sem vette. – Sally? – szólt. A lány nem válaszolt és a férfi arra gondolt, hogy a hallókészüléke nincs a fülében. Fölsóhajtott és most már jóval hangosabban ismét megszólalt.
– Sally! – Ez már bizonyára fölkelti figyelmét. A lány kedves, szórakozott tekintete izgatott zavarrá változott, s a férfi a rémítő csendben észrevette, hogy a sütemény a tálról a padlóra esett. – Mi, van? – kiáltott a lány és meglepett megl epett tekintete a padlón levő születésnapi sütemény és Hank között cikázott. – A gyertyák! – üvöltött a férfi és a süteményre mutatott, mely csodálatos módon talpával esett a padlóra. – Kialudtak! – Zavart döbbenettel nézte, hogy Sally felveszi a süteményt, leporolja az alját, majd visszateszi a tálra. – Végül is miért ordibálunk? – kérdezte. – Én azért kiabálok, mert maga nem hall jól engem! – szólt Hank teli torokból. – Maga miért teszi? – Én azért üvöltök, mert maga miatt leesett a sütemény a kezemből! – Kiegyenesítette a gyertyákat és ellenőrizte, hogy a süteményre oly fáradságos munkával írt szöveg épen maradt-e. Nem. – Sütemény? Azt hittem, sült tészta! – Nem csoda, hogy nem tört darabokra, amikor a padlóra esett. – A nyulam nem szereti s zereti a kemény tésztát – kiáltott a lány és elmosolyodott. Ez volt a legjobb mulatság évek óta! No de elég belőle. A füle már kezdett fájni. – Hank? – kiáltotta utoljára. – Tessék? – A hallókészülék a fülemben van – mondta halkan a lány. – Akkor meg miért nem…? – kezdte mondani hangosan a férfi, de rájött, hogy nagyon bután hangzana. Mély lélegzetet vett s hosszasan bámulta a lányt, mielőtt újra megszólalt volna. A háttérből zene hallatszott, melyre eddig nem figyelt fel. Ez már megmagyarázta, miért viselte a lány a hallókészülékét. Teljesen hülyének érezte magát, hogy ezt korábban nem vette észre. – Akkor meg miért nem szólt, hogy…? Ó, ne törődjön vele, nem érdemes. – A lány mosolygott. Hank ezt is csak most vette észre. Most más taktikával próbálkozott. – Nem azért jöttem át, hogy kiabáljak magával. – Ki gondolta volna? – Ismét látni akartam. – Nyomban sejtette, hogy ezzel a kijelentésével meglepi a lányt. Kissé elmosolyodott, várt, amíg szavai elhatolnak a lány tudatáig. – Valóban? – Sally szíve nagyot dobbant, amikor felfogta a szavak jelentését. Látni akarta őt, ismét. Tehát az elmúlt napok ábrándozása végül is nem volt merő időpazarlás?! A férfi bólintott. – Nem akartam ezt megmondani magának. Addig legalábbis nem, amíg ismét meg nem csókolom. A nyers, őszinte vallomás val lomás elkábította Sallyt, de sikerült úgy tennie, mintha ellenállna. Úgy vélte, nem helyes, ha nyomban engedi, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. – És miből gondolja, hogy h ogy megengedem? – Hogy megengedi? Mit? – kérdezte a férfi, hangja halk volt, csábító és igen merész.
Sally nem tudott ellenállni. – Csókoljon meg. – Nagy vakmerőség. Kérőn a férfira nézett, akinek elsötétült a szeme e szavak hallatán, és csaknem megsemmisült a gondolatra, hogy a férfi talán mégsem csókolja meg. Ilyen izgalmat évek óta nem érzett. A férfi magabiztosan bólintott. – Semmi sem lehetetlen. – A lány felé lépett. – Valóban, ahogy most visszagondolok, alighanem kiabálni akartam magával. – Azért jött volna ide, hogy tágítsa a tüdejét? – kérdezte, s hátrált, amikor a férfi újabb lépést tett feléje, s most már betette maga mögött az ajtót. – Azt hiszem, a kiabálás nem helyes kifejezés – mondta a lépésről lépésre hátráló lányt követve. – Amikor Willy elmondta, hogy mit tett tegnap este, úgy gondoltam, alaposan meg kell mosnom a fejét. Sally zavarban volt, de meg sem próbált védekezni. – A kis kirándulására gondolok Oakville utcáin – mondta a férfi. – Arról nem is szólva, hogy Érnie kis húgát csaknem halálra rémítette… – Nem akartam megijeszteni senkii – válaszolta Sally, – Úgy látszik, ezt megteszi maga helyett a köpenye – közölte szárazon Hank. – Bizonyára úgy gondolta, tennie kell valamit, hogy nehezen kivívott hírnevét megőrizze. A lány elvigyorodott. – Ebben a szakmában a kellékek igen fontosak. A férfi mogorván nézett rá, amiért a bűntudatnak még a nyomát sem látta az arcán. – Még el sem mondta nekem, hogy mit is tett. Willy azzal a vad történettel jött haza, hogy a bokrok alá kandikált és közben ezt kántálta: „Málnácska”. – Most már csak centiméterek választották el a lánytól. – Az ember szinte már azt hiheti, hogy minden lehetőt elkövet, nehogy valaki kétségbe vonja a városban Bolond Sally létét. Sally a kezében levő születésnapi süteményre nézett és elnevette magát. Hank ezt sosem heveri ki, ha nem segít neki. Még mindig rázta a nevetés, amikor a kezében levő tálcát a férfi felé fordította, hogy elolvassa a süteményre írt szavakat. „Boldog születésnapot, Málnácska.” Hank elolvasta a szöveget, aztán meglepetten ismét a lányra nézett, majd vállán át a szőnyegre, ahol egy hatalmas, fehér nyúl hangosan ropogtatott egy marék sárgarépát. sá rgarépát. – Hank, kérem – mondta Sally és szeme huncutul csillogott –, üdvözölje Málnácskát. 5. Hank először a nyulat bámulta, majd ismét Sallyre nézett. – Maga egy szökött nyúlra vadászott?! – Ez nem kérdés volt. – Ügyvéd létére elég gyorsan vág az esze – mondta a lány színlelt meglepődéssel. – A legtöbb ember azt gondolta volna, hogy málnát keresek, amikor nincs is itt az idénye. – Willy is ezt hitte – mondta Hank fanyar vigyorral arcán. Sally kuncogott. A férfi rosszallóan ráncolta homlokát. – Nem hagyhatta volna itthon azt az átkozott köpenyt?
– Nem. – Azért, mert úgy érezte, feltétlenül szükséges a hírneve megőrzéséhez? – Azért, mert mielőtt kimentem, esett az eső, és nem akartam , hogy a ruhám átázzon. – Kissé szemrehányóan mosolygott. – Nem hatásvadászó céllal teszek mindent. A férfi halkan felhorkant, s ezzel elárulta, mennyire hisz neki. Sally elhatározta, úgy tesz, mintha nem hallotta volna. – Éppen oda akartam adni Málnácskának a születésnapi süteményét, amikor maga megérkezett. Van kedve itt maradni az ünnepségre? – Igyekezett fesztelenül és közömbösen beszélni, nehogy a férfi észrevegye, mennyire szeretné, hogy maradjon. Nem szokott megkérni senkit semmire, s az elutasítás veszélye csaknem rosszabb volt, mint maga a kérés. Kerülte a férfi tekintetét, lábujját a halvány rózsaszín szőnyegbe fúrta, s lélegzet-visszafojtva lélegzet -visszafojtva várt. Hank fölemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen. Meglepetésére a férfi smaragdzöld szemében kérdéseket, és nem válaszokat látott. – A néma jelek néha hangosabbak a kimondott szavaknál – mondta Hank és megsimogatta a lány állát. – Mitől fél, hogy nem tud a szemembe nézni? Csak arról van szó, hogy itt maradok-e az ünnepségre vagy sem. – Nem félek – vágta rá gyorsan a lány. A férfi azonban mintha nem hitte volna, s ő kissé meglepődött, amikor az nem folytatta a témát. – Valóban azt akarja, hogy maradjak? A lány bólintott. Hank ujja finoman súrolta hamvas bőrét, s ő csaknem felnyögött a gyönyörtől. – Akkor maradok. – Gyöngéden megcsókolta Sally homlokát, mielőtt elengedte állát. – Sose féljen attól, hogy őszinte velem, Sally. Sokkal könnyebb, ha mindjárt kimondja azt, amit gondol. A lányt ez készületlenül érte. Csak bámult rá, s elállt a szava. Bár volt abban valami, amit mondott, inert magabiztossá tette a tudat, hogy a férfi ismét látni akarta őt. Arra pedig már egyáltalán nem volt elkészülve, amit a férfi ezután mondott. – Kívánom magát, Sally. Úgy hiszem, erre időközben már rájött. A lány tágra nyílt szemmel nézett rá, majd ismét lehunyta szemét, mert megpillantotta a férfi szemében izzó vágyat. Magában azt kívánta, bár ne lenne a férfi ennyire nyílt és őszinte. – Van még gyertyája a… izé… a süteményre? – kérdezte Hank. – Gyertyák? – A lány a négy apró gyertyacsonkra nézett. – Ó, igen. Gyertyák. – Megfordult, hogy visszamenjen a konyhába, de a férfi hangja két lépés után megállította. – Köszönöm, hogy maradásra bírt – mondta. – És… Sally… – Tessék? – Visszanézett, hogy láthassa a férfi arcát a gyönge esti fényben. – Gondolkozzék azon, amit az imént mondtam. – Sok mindent mondott, Hank. – Persze pontosan tudta, hogy a férfi mire céloz. Ezután már egy szót sem szólt, amíg végigment a hallon a konyha felé. Hogyan tud ilyen átkozottul uralkodni magán, gondolta magában, amikor a gyertyásdoboz tartalmát az asztalra öntötte. A férfi egy szuszra kirukkolt azzal, hogy
kívánja őt, a következő pillanatban pedig már a gyertyákról beszélt. Ő ezt nem bírja követni. – Nemcsak arról van szó, hogy nincs gyakorlatod – mormolta önmagának. Ujja remegett, amikor az új gyertyákat a süteményre tette s meggyújtotta a gyufát. – Hank olyan játékot játszik, amilyent te eddig nem ismertél. Nagy igazság volt, s a gondolattól hirtelen megtorpant. Kapcsolata a férjével sose volt ilyen merészen érzéki. Johnnal érzéki. Johnnal a szex inkább in kább kötelesség, s egy nem követelődző szükséglet volt, mely intim kapcsolatukat nyugodt és kényelmes közjátékká tette, ha nem is volt szükségképp izgató. John. Nem akart gondolni rá. Meghalt, s együttlétük utolsó szörnyű pillanatait pill anatait – azt a másodpercet, amikor létük a tragédiába lobbant – semmi sem tudta kiradírozni emlékezetéből. Nagyot sóhajtott, fölvette a tálcát és visszament a hallon át Hankhez. A férfi már várta. Ő nem nézett a szemébe, de Hank jobban ismerte, semmint ezt várná tőle. Nem bánta, hogy a lány kissé félénk és szégyenlős vele szemben. Ez inkább hízelgett neki. Úgy érezte, mintha ő lenne az első férfi Sally életében. Bizonyára volt valakije előtte is. Hank ezt honnan érezte, arra maga is kíváncsi volt. Sally múltbeli fájdalmai ismeretlenek voltak számára, mégis szerette volna orvosolni azokat. Ha lehet. Nem sietett. Mindennek eljön az ideje. A mosoly azonban eltűnt arcáról, mert teljesen váratlanul érte, ami ezután következett. A lány mély lélegzetet vett és harsányan így szólt: – „Boldog születésnapot.” – Aztán a férfi döbbenetére bizonytalanul – az elsőtől az utolsó hangig hamisan – elénekelte a versikét. Még az ünnepelt is abbahagyta a sárgarépa rágcsálását, elhúzta bajuszát és hunyorgás nélkül Sallyre bámult. Mikor az ünnepség – mely Hank szerint elég sokáig tartott – véget ért, Sally letérdelt Málnácska elé és segített elfújni a gyertyákat. Hank is leereszkedett melléje, s türelmesen várt, amíg a lány apró darabokat tépett le a süteményből és a nyúl tálcájára telte. Aztá n figyelte, amint Sally kinyit egy díszes kis dobozt és megmutatja tartalmát a nyúlnak. Egy zacskó pisztácia volt, és alig bontotta ki Sally a szalagot, Málnácska máris a szájába vett kettőt. – Ez egyelőre elég – mondta a lány és a zacskót az asztalra tette. – Majd kapsz még, ha megetted a sárgarépát. – Megvakarta a nyúl füle tövét és így szólt: – Isten éltessen! Hank úgy vélte, az állatokhoz való beszélgetéstől már csak egy lépés, hogy valaki a sziklákhoz vagy kövekhez szóljon. – Értékeli Málnácska ezt a fölhajtást? A lány fölnevetett. – Ez nem fölhajtás. Ez hagyomány, bár nem tudom, hogy Málnácska zenei hallása nem rosszabb-e, mint gondoltam. Esküszöm, úgy nézett ki, mintha legszívesebben a fülére szorítaná mancsait. Nem volt egyedül, gondolta Hank. Fölnézett, és meglepetten látta, hogy Sally rosszallóan néz rá. – Tudok olvasni a gondolataiban – mondta fenyegetően. – Tehát ha maradni akar vacsorára, jobb, ha nem bántja meg a szakácsnőt. A férfi elvigyorodott.
– Maga csak tudja, hogy mit gondolok, mert így igaz. Nem gondoltam, hogy vacsorára is meghív. Sally a padlón hagyta a tálcát, elhúzódott a lakmározó nyúltól és fölállt. A férfi pontot szerzett. Ő nem hívta meg vacsorára. Azt sem akarta azonban, hogy elmenjen. Még nem. Az elmúlt három nap során végig abban reménykedett, hogy a férfi majd csak visszajön. Most, hogy megtette, nem akarta elengedni anélkül, hogy bebizonyítaná neki, egészen normális, ha akarja. Kívánom magát, Sally. A férfi szavai ott zsongtak a fülében, az izgalomtól szinte megszédült. Hank könnyed mozdulattal fölállt. A teste magas és arányos, gondolta a lány, és azon tűnődött, hogy a fia miért esett le a fájáról. Talán nem örökölte apja könnyed mozgását. Amikor Hank ismét mellette állt, megismételte a meghívást. – Szeretném, ha itt maradna vacsorára. – Aztán eszébe jutott, hogy a férfi nem egyedül él és fölsóhajtott. – Sajnálom, Hank. Megfeledkeztem Willyről. Ő bizonyára hazavárja. – Megmondtam Willynek és Catherine-nek, hogy ne várjanak vacsorára – szólt a férfi, aki felfedezte a csalódást a lány arcán, s ez az érzés nagy örömmel töltötte el. – Catherine? – Szörnyű sötét felhő tűnt fel Sally horizontján. – Az anyám. A lány láthatóan felvidult. – Az édesanyja magukkal él? A férfi bólintott, de nem bocsátkozott részletekbe. – Mi a menü? Marad. A lány szinte eksztázisban volt. – A születésnapi hagyomány úgy kívánja, hogy Málnácska megkapja kedvenc eledelét, a kelt tésztából készült süteményt, s én is az enyémet. Maga választhat. Hank még emlékezett, hogy a sütemény már megjárta a padlót. Ennek megfelelően válaszolt. – Biztos vagyok abban, bármit is ad, az finom lesz – mondta komolyan. Megérintette a lányt és kellemesen lepte meg, hogy nem húzódott el. – Biztosan akarja, hogy maradjak? – kérdezte halkan. Sally habozás nélkül így szólt. – Igen. Biztosan. – Fölemelte fejét, mélyen a férfi szemébe nézett és megremegett, amikor megpillantotta szemében a heves vágyat. – Itt a vacsora ideje. A férfi hallgatott, hallgatása beszédre késztette a lányt. Egy hosszú pillanatig nem szólt, s a férfi tudta, hogy most dönti el, mennyit mondjon el neki önmagáról. Türelmesen várt. Látta, hogy a lány kissé tétovázik, de aztán Hank szemébe nézett. – Öt évvel ezelőtt jöttem Oakville-be Oakville -be – mondta –, mert itt senkit sem ismertem, és nem is akartam megismerni senkit. Keményen dolgoztam azon, hogy ezt mindenkivel megértessem. A férfi komoly arccal nézett rá. – Ezért akarom, hogy biztos legyen abban, hogyan dönt. S ezért maradtam távol. – Örülök, hogy visszajött – mondta Sally egyszerűen, majd nagyot nyelt, mert úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában. – Ideje talán hogy kissé változtassak az életmódomon. Azóta, amióta betört a konyhámba jórészt ezen gondolkodom.
– Nyitva volt az ajtó, nem törtem be a konyhájába. – Be volt csukva. – Ez vitatható – dünnyögte Hank, de nem akart vitatkozni. Ölelni akarta a lányt, magához szorítani, hogy érezze mit tett vele. Ő tudta, hogy a férfi kívánja. Ideje volt, hogy erre emlékezzen. S a férfi nem is hagyta, hogy megfeledkezzék róla, egy másodpercre sem. – Jól kijövünk majd egymással, drága – mondta, s gyöngéden átölelte. Látni akarta arcát. – Azt hiszem, nagyon is jól. – Túl gyors a tempója… – Őszinte vagyok. Ugyan, ismerje el, maga is kíván engem. A lány bólintott. Nem tehetett mást. Nehéz volt nem megtennie, amit a férfi kér, miközben úgy néz rá, mintha nyomban meg akarná csókolni. Érezni akarta ajkán a férfi száját. Ó nem élt a lány csöndes felajánlkozásával, hanem tovább beszélt fojtott hangon, amelytől forróság öntötte el a lány testét. – Úgy lesz, ahogyan akarja. – Tudta, hogy hazudik, de a pokolba is, alkalmazkodik a lányhoz, ha belepusztul is. – Oké. – Mi történik, ha enged a férfi kihívásának? Megszakad a szíve ha enged a testi vágynak? Nem, amíg uralkodik magán. Az érzelmein pedig tud uralkodni, bizonygatta magának. Ennek tudatában csaknem úgy érezte, hogy szinte bármit képes megtenni. A férfire pillantott. Vajon abbahagyja a szöveget? Úgy tűnt, hogy nem. – Volt férfi az életében, amióta Coloradóba költözött? – kérdezte Hank nyugodt, de határozott hangon. – Nem – mondta a lány és zavartan csóválta fejét. – Tudja, hogy senkit sem ismerek Oakville-ben. – Ott van azonban Fairview és New York. Legalábbis Mort szerint. – Mort Campbell egy szószátyár, pletykás alak – mondta a lány fanyarul. – S a válaszom még mindig nem. Maga az első férfi… akivel csókolóztam… öt év óta. Hanket érdekelték a megelőző évek, de ezzel még várt. Gyanúja megerősödött. Sally egyedül él, férfi nélkül, öt éve. Nagyon gyöngéden kell bánnia vele. – Mondja, Sally, ilyen hosszú idő után miért változtat változta t a saját szabályain? A lány már csaknem azt mondta, hogy lehetetlen dolgot kér, de képtelen volt rá. A férfinak tudnia kell, hogy ne várjon tőle túl sokat. – Válaszolhatok erre máskor? – kérdezte, s hangjából kis ijedség érződött. Ugyan már, Sally, korholta korholta önmagát. Nincs mitől félned, ha nem veszted el a fejed. – Rendben van, drága – mondta Hank halkan. – Minden úgy lesz, ahogy akarja. – Hátratolt ujjával egy puha hajtincset a lány vállára, majd lassan simogatni kezdte meztelen karját. – Minden? – Suttogása Suttogása alig hallatszott. Bénultan tűrte a férfi gyöngéd simogatását, s közben úgy érezte, hogy szíve szétpattan, amikor arra gondolt, mit jelenthet ez a szó. – Minden. – A férfi szája meleg volt és határozott. Ő azonban még akkor is csukva tartotta szemét, amikor a csók már véget ért. ,
Sally kimondottan mérges volt. – Mintha valami ételről beszélt volna – szólalt meg a férfi, amikor a lány morcosan ránézett. – Most? – Most. – A lány pirulását látva Hank ismét elnevette magát, átölelte és lassan megindult vele a konyha felé. – Málnácska már rég megelőzött bennünket. Sally megadta magát, nem volt más választása. – Mennyire éhes? – kérdezte. Hank eltűnődött a kérdésen, de leginkább a lány csípőjén ringó kaftán izgatta . Etel nélkül még meglett volna, de Sally iránt akkora volt a vágya, hogy fel sem tudta mérni. Már éppen magához akarta ölelni, mikor ő megszólalt. – Hank? – Tessék? – Azt kérdeztem, mennyire éhes. A férfi csak pislogott. Csak most vette észre, hogy a konyhában állnak és Sally már másodszor kérdezi. Ez nyugtalanította, mert az utóbbi időben gondolatai többször elkalandoztak. Nem lenne jó, ha ügyvéd létére nem tudná fegyelmezni gondolatait. Uralkodnia kell magán. Ekkor vette észre a bárdot a lány kezében. Megköszörülte torkát és próbált okosan viselkedni. – Ez minek? – kérdezte. – Természetesen a vacsorához – mondta Sally és fejét csóválta. – Tudja, nem gondoltam, hogy vacsoratársam lesz. Valamivel többet kell tehát levágni, csak jó lenne, ha megmondaná, hogy mennyit kér. Hank mereven nézte Sally mosolygó arcát. – Levágni? Többet? Mit? – Lazacot. – Sally huncutul mosolygott, kezébe nyomta a bárdot és megfordult, hogy kinyissa a hűtőszekrény fagyasztó részét. A férfi csak akkor kezdett magához térni, amikor a lány kihúzott egy hosszú alumíniumfóliába csomagolt valamit. Hanyag mozdulattal a konyhaasztalra dobta a fóliába göngyölt halat, mely nagyot koppant, majd elővett egy vastag vágódeszkát az étkezőpultról. – Hagyom, hogy szeleteljen magának – mondta. – Én már elfáradtam, amíg a sajátomat levágtam. – Azt el is hiszem. – A férfi az asztalhoz ment és megkopogtatta a lazacot. – Ez az izé egészen keményre fagyott. A lány bólintott. – Nyugodtan levághat két vagy három szeletet, de ügyeljen rá, hogy ne legyen vastag. Különben sose tudom kiolvasztani. A férfi egy pillanatig sem hitte, hogy egyáltalán sikerül kiolvasztania. Legalábbis reggeli előtt semmiképpen. Letette a bárdot és kicsomagolta a halat. Még ha a lazacnál kevésbé finom étel várta volna, akkor is elfogadja a vacsorameghívást. – Végül is hol találta meg Málnácskát? – kérdezte a lánytól. – A labirintusban, a ház mellett – felelte kissé bosszúsan. – Ha ott keresem először, nem okoztam volna ekkora galibát Oakville-ben. Oakville -ben. – S nyomban arra gondolt, hogy ebben mégiscsak a sors keze volt, hiszen Hank ezt használta fel ürügyként, hogy ismét eljöjjön.
Vajon egyébként mikor kereste volna meg? – tűnődött. Valószínűleg sokára. – A minap fölfigyeltem a kis labirintusra – mondta a férfi. – Volt valami oka, hogy ilyet csináljon az udvarán? – Különös ötlet. El nem tudta képzelni, hogy bárki más ilyet tegyen. – Málnácskának szüksége lenne sok mozgásra, de néhány ugrástól eltekintve nem strapálja magát. Inkább a ház körül kószál és alszik. – Sally forró vizet öntött valami porra, mely végül kalória- és koleszterinszegény olvadt vajhoz hasonlított. Csak arra kellett, hogy megforgassa benne a lazacot. Megkavarta a serpenyőben levő anyagot, majd így folytatta. – Amikor rájöttem, hogy a gyomráért bármit megtesz, úgy gondoltam, egy ilyen labirintus megéri a fáradságot. Jól összezavarja őt, amíg körbefutkos, hogy megpróbáljon elérni a középpontba. – Beválik? – Nem. Két évbe telt, míg a csenevész ágak megerősödtek és olyan sűrűek lettek, hogy nem tudott keresztülmászni rajtuk. Közben viszont rájött, hogy melyik a legrövidebb út a kezdettől a célig. Most már harm inc másodperc alatt megteszi az utat. – Teátrálisan fölsóhajtott. – Most majd nekem kell testgyakorlást végeznem, ahhoz hogy ez a kis vacak rendben nyesve legyen. Esküszöm, hogy a nyúl jót nevet a hátam mögött. Eddig ugyan még nem kaptam rajta… Mosolygott, kivett egy tányért a konyhasze krényből és az asztalhoz vitte. Hank még időben érzékelte jelenlétét. Szorosan megmarkolta a bárdot, amikor a lány a tálcát a vágódeszka mellé csúsztatta és súrolta karját. Még jó, hogy észrevette. Néhány levágott ujjal az est hangulata lényegesen megváltozott volna. A puszta gondolat is elviselhetetlen volt. Nehéz volt azonban koncentrálnia, amikor a lány hozzáért. Sally visszalépett a pulthoz. Úgy tűnt, nem reagált a férfi közelségére. – Azt hiszem, Málnácska elrejtőzött, mert elszóltam magam, hogy meg ak arom fürdetni. Mindenesetre, amikor a reggeli sétája után nem tért vissza, attól féltem, hogy elveszett. Hank szinte maga előtt látta, amint a Bolond Sally a szomszédságban kóborol, benéz a bokrok alá és halkan mondogatja, „Málnácska”. Most már hajlott arr a, nem számít, hogy a lány mit tesz, az emberek továbbra is valami okkult vagy különös magyarázatot találnak cselekedeteire. Hogyan lehetne megváltoztatni a róla kialakult képet? Rádöbbent, hogy az elmúlt órák során újból és újból ezt kérdi önmagától. Meg is fogalmazta magában a kérdést. – Nem tudna ilyenkor egy esőköpenyt fölvenni úgy, mint mások? – kérdezte, miután levágott két szeletet a lazacból s a megmaradó részt ismét becsomagolta. – Egy nejlonköpenyt vagy valami hasonló dolgot? – Természetesen nem – válaszolta a lány nevetve, amikor a férfi fölháborodva csóválta fejét. – Az emberek elvárják a köpenyt. Nem okozhatok csalódást nekik. – Tudtam, hogy hatásvadászatból teszi! – kiáltott a férfi, fenyegetőn a lány felé fordult és meglóbálta a kezében levő eszközt. e szközt. – Zsuppsz! – Sally furcsa grimaszt vágott, amikor rájött, hogy melléfogott. Az biztos, hogy Hank most rajtakapta. Talán hagynia kellene a férfit. Vicces volt azonban ugratni őt a Bolond Sallyvel.
– S nyilván úgy gondolja – folytatta a férfi azt sem kell közhírré tenni, hogy a Blossom Lane végén egy csinos kis barna nő lakik, s nem egy boszorkány. – Csinos kis barna nő? Nyissa már ki a szemét, Hank. Willy csaknem elájult, amikor először megpillantott. A férfi megfordult s a lányra nézett, míg az el nem pirult. – A fiam attól rémült halálra, hogy valami rontást bocsát rá. Maga lehetett volna oly szép, mint Miss Amerika, s ő észre sem vette volna. – Miss Amerika? – Ahogy mondja. – Hank visszatette a lazacot a fagyasztóba, s odaadta a lánynak a tányért a levágott szeletekkel. Sally elvigyorodott, a tányért betette a mikrosütőbe és benyomta a „fagyasztott hal kiolvasztása” automata gombját. Hank határozottan jó hatással van rá, gondolta. Ám a férfi sose látta őt felébredéskor. Bár lehet, hogy sor kerül rá. Ezzel kapcsolatban nem tudott hazudni önmagának. Elpirult a gondolatra, hogy Hankkel együtt alszik vagy szunyókál. Gondolnia kell azonban valamire. Hank megérdemli, hogy figyelmeztesse őt. – Amikor Willy leesett a fáról, éppen azelőtt ébredtem fel – mondta. Várt, hogy a férfi figyel-e figyel-e rá, mielőtt folytatná. – Nem alszom jól. Sohasem. Az Oakville-i polgárok többsége azt hiszi, hogy a Bolond Sally ráncos és csúnya a csuklya alatt. Szinte provokálta, hogy a férfi ellentmondjon. Amikor nem tette, folytatta. – Azt hiszem, ébredés után, körülbelül tíz percig még a legrosszabb várakozásaiknak is megfelelnék. – Mindig? Sally komolyan bólintott. A férfi kissé kétkedve nézte, de egyáltalán nem volt nyugtalan. – Attól tart, hogy én is visítozva elrohanok, ha szeretkezés után reggel kevésbé lesz ragyogó? – kérdezte fojtott hangon, amikor elképzelte a lány kócos haját és duzzadt ajkát egy hosszas éjszakai szeretkezés után. Sally lélegzetét visszafojtotta, amikor a férfi melléje lépett. Szólni sem tudott, amikor az fejét lehajtva megcsókolta a haját. – Valamit világosan meg kell értenie, szívem – mormolta Hank. – Én csöppet sem törődöm azzal, hogy mit akar elhitetni elhite tni a város lakóival. Annak kettőnkhöz ket tőnkhöz semmi köze. – Semmi? – kérdezte a lány halkan. Hank lassan megrázta a fejét. – Semmi. S én nem azért vagyok itt, mert kíváncsivá tett a Bolond Sally. A lány nagyot nyelt, nye lt, s vakmerően a férfi szemébe nézett. – Azért vagyok itt, mert van valami Sally Michaelsben, ami teljesen felkavart. Itt maradok, és rá fogok jönni, hogy mi ez. Sallyn hirtelen az a rémítő gondolat lett úrrá, hogy Hank komoly változást idéz majd elő az életében. életében.
6. – Ne mondja ezt – szólt Sally csaknem suttogva. – Megrémít. A férfi a fejét rázta. – Ugyan, maga nem rémül meg olyan könnyen. – Előrenyúlt, hogy megfogja a lány kezét. – Csak kissé ideges, mert rég nem tett ilyet. Bízzék bennem – mondta bátorítóan, és szája szinte súrolta Sally ajkát. Erős ujjai ráfonódtak a lány keskeny kezére. Megsimogatta puha bőrét, majd a vállára tette a lány kezét. – Bízzék bennem – mondta ismét. Sally átkarolta a nyakát, s érezte megfeszülő, kemény izmát. Ha nem ismerné, azt hihetné, hogy a férfi legalább olyan ideges, mint ő. – Folytassuk? – kérdezte Hank. A lány alig észrevehetően bólintott. – Jó. – Ismét a lány ajkát cirógatta szájával, szinte alig érintve. – Ez alighanem meghökkenti – mondta. – Miből gondolja? A férfi kissé hátrébb húzódott, s forró, érzéki pillantást vetett rá. – Emlékszik arra az estére, amikor a kertben megcsókoltam? A lány bólintott. Hogyan is hiheti, hogy elfeledte. – A legerotikusabb pillanat volt az életemben – mondta Hank fojtott hangon. Finoman harapdálta a lány szája szélét. – Most, hogy mindketten tudjuk, mit akarunk, még jobb lesz, szívem. Tudod, hogy mit akarsz? – kérdezte önmagától Sally immár utolszor. A válasz igen volt, és úgy döntött, hogy nem faggatja magát tovább. Hank lehajtotta fejét és Sally megremegett, amikor a férfi szája az ajkához ért. Lábujjhegyre állt, teste szorosan a férfiéhoz tapadt és csalódást érzett, amikor ő továbbra is csak csókolgatta. A férfi mormolt valamit a türelemről, s egyik kezével átölelte a lányt úgy, hogy keble szorosan a férfi melléhez nyomódott. Aztán simogatni kezdte a hátát. Ő halkan felkiáltott, amikor Hank kissé megharapta ajkát és felnyögött, amikor nyelve a férfi ajkát érintette. A férfi passzív maradt, s ő kihasználta ezt. Hank egyik kezével a lány fejét tartotta, a másikkal pedig szorosan felhevült testéhez húzta. Sally hasa a férfinak nyomódott és büszkeség töltötte el, amikor érezte, hogy milyen erős vágyat ébresztett benne. Ujjait a férfi hajába túrta. Hank legszívesebben tovább csókolta volna, azonban nem tehette, s vonakodva vette el száját a lány ajkáról. Ha túl gyors tempóban halad, már nem tud megállni. Ösztöne azt súgta, ne siessen, amíg a lány oly odaadóan reagál. Arra gondolt, vajon mit szólna, ha a fagyasztóból kivenne néhány jégkockát és elő el ől betenné a nadrágjába. Sally meglepődve nézett rá, amikor váratlanul fölnevetett, de ő nem világosította fel nevetése okáról. Valójában mit sem szólt, amíg biztos nem volt, hogy ura önmagának. Megcsodálta a lány vágytól kipirult arcát. Már csaknem megígérte, hogy szeretkeznek, mielőtt az est véget ér. Szerencsére nem tette, mert tudta, hogy erre nem kerül sor. Jobban meg akarta ismerni, mielőtt testük egyesül. Mély lélegzetet vett és megpróbált visszaemlékezni, mi bírta rá először, hogy megcsóko lja Sallyt. Ja, igen.
Willy mintha olyasmit mondott volna, hogy a Bolond Sallynek bizonyára van egy csúnya ikertestvére. Hank megköszörülte torkát és próbált komoly arcot vágni. – Ami pedig a csúnyaságot illeti, arról több szamárságot ne halljak – mondta szigorúan. – Megértette? Sally bólintott és fölsóhajtott. Nos, gondolta, ő megpróbálta figyelmeztetni. A mikrohullámú sütő halkan fölberregett, s a lány hirtelen kifordult a férfi karjából. Kissé megkönnyebbült és föloldódott, s azt bizonygatta magának, szüksége van arra, hogy kissé távolabb legyen tőle. A férfi karjában nem tudott gondolkodni, még kevésbé főzni. S míg afelől biztos volt, hogy gondolkodni nem akar, a főzésről nem mondhatott le. Éhes volt. Kivette a kiolvadt lazacszeleteket s áttette a grillrostélyra, majd a kapcsológombját olvasztásról a harmadik fokozatra állította. – Ezek a lazacszeletek ugyan nem lesznek fenségesek – mondta figyelmeztetően – de a padlót látott tésztánál jobbak lesznek. – Bizonyára – mondta a férfi komolyan. Kihúzott egy széket a konyhaasztal mellől és lovaglóülésben ráült. A lányt nézte, amint a konyhában ide -oda mozog és eltűnődött, vajon főzfőz -e magának minden este… vagy a mai talán egy különleges alkalom? Igen. Különleges alkalom volt az ő számára. – Egy egyszerű, fehér f ehér nyulat miért hív Málnácskának? – kérdezte, miután a lány megtisztogatta a spárgagyökereket, megfordította a halszeleteket, elkészítette a salátát és végezte a dolgát anélkül, hogy egyszer is ránézett volna. – Ne haragudjon, nem hallottam jól. – A névről beszéltem, a nyúl nevéről. Bizonyára van története. – Ismerve Sallyt, biztos volt abban, hogy nyomban szolgál eggyel, ha erre lehetősége nyílik. Sally izgató volt, bármit tett vagy mondott. A lány még egyszer ellenőrizte a mikrohullámú sütőt, aztán a pultnak dőlt és a férfit nézte. Hank kortyolt egyet a borból, melyet Sally akkor töltött ki, míg ő a lazacot szeletelte, s állát a szék támlájára tette. Várta a szórakoztató történetet. Nem csalódott. – Az indián legenda szerint, amikor a családban baba születik, a mama kimegy a wigwamból és a gyereket az után nevezi el, amit elsőként pillant meg. Hank, ha akart volna sem tudott volna megmozdulni. Szórakoztató volt Sallyt nézni, amint improvizál egy történetet. Ő legalábbis azt hitte, hogy kitalált történet. Az biztos, biztos, hogy volt valami a lányban, amiből feltételezte, hogy rá akarja szedni. Nos, oké. Csak nézni akarta a lányt, ez volt minden, tekintet nélkül az ürügyre. – Egyszer egy indián fiú megkérdezte anyját, miért hívják a nővérét Rohanó Pataknak. – Sally halk, dallamos hangon beszélt, mert jól tudta, hogy a hatásos elbeszélés megfelelő légkört kíván. – Azért, mert amikor kimentem a wigwamból, wigwamból , egy gyönyörű, rohanó patakot pillantottam meg. – És mi van a Szárnyaló Sassal – kérdezte a fiatal fiú. – Miután a bátyád megszületett, reggel kimentem a wigwamból és fölemeltem arcomat, hogy melegítse a nap. Ekkor megláttam, hogy egy távoli szirtről hirtelen lecsap egy sas, majd szárnyra kel és fölemelkedik, magyarázta az asszony mosolygó szemmel, midőn a szép pillanatra pillanatra emlékezett.
– Az indián fiú sokáig hallgatott. Végül anyja megkérdezte: Válasz ez a kérdésedre a Varangyos Békával kapcsolatban? Hank fölnevetett, de tekintetét nem vette el Sallyről. Jólesőn nézte ragyogó arcát, képtelen volt másra nézni. Figyelte, am int közben ellenőrzi a grillrostélyán levő halszeleteket és még akkor is kuncogott, mikor a lány a tányérokat, a szalvétákat és az evőeszközt az asztalra tette. – S Málnácskát miről nevezte el? – Aznap, amikor hazahoztam őt, egy különösen jófajta málnazsel ét készítettem reggel – mondta a lány, miközben a vacsorát a tányérokra tette. – Még jó, hogy aznap nem vadalmazselét készített – jegyezte meg a férfi. Előhúzott egy széket és odatette a lánynak. Sikerült lepleznie csalódását, amikor leült anélkül, hogy egyszer is hozzáért volna. Sally mosolygott és fölemelte villáját. – Ha szigorúan ragaszkodom az indián legendához, akkor Málnácskát Parkolóórának kellett volna elneveznem. Hank nevetett, Sally azonban nem. Túlságosan el volt foglalva, nem ért rá odafigyelni olyan apró részletekre, mint például az, hogy mennyire ragyog a férfi szeme. Megfigyelte az apró szarkalábakat, melyektől szeme szinte nevetett. Hank Alton szeretett mosolyogni. Kényelmesen vacsoráztak a világos konyhában, s közben beszélgettek. Oly sok mondanivalójuk akadt. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem akarja siettetni a dolgokat. Hank olyan férfi, akiről keveset tud… egy férfi, aki megcsókolta őt és még sokkal többet ígért. Érzékei vibráltak, amikor az elkövetkezőkre gondolt. Arra, hogy a férfi talán megbűvölte kissé smaragdzöld szemével. Önkéntelenül elmosolyodott. Hank jót mulatna, ha rájönne, hogy képesnek tartja őt erre a varázslatra. Kimerítették Málnácska témakörét, és hogy Sally kedveli a gyors sportautókat. Sally a „férfias” négykeréknégykerék -meghajtású dzsip miatt ugratta őt, Hank pedig mindenáron tudni akarta, hogyan került a lány Coloradóba télen, amikor ott ebben az évszakban méteres hó van. – Irtó klasszul vezetek hólánccal – hencegett a lány amellett a kis kocsik remekül bírják a havas utakat. Az egyetlen probléma az volt, hogyan jutok ki a garázsból. Most azonban már van egy hómaróm és négy olyan kerekem, amely megbirkózik a hóval. – A közel negyedmérföldnyi saját bekötőútról, mely nem szerepelt a megye útkarbantartási listáján, bölcsen hallgatott. Amint arról a négykerék-meghajtású kis dzsipről sem beszélt a férfinak, melyet a valóban rossz napokra tartogatott. Ezek csak részletek, mondta magában. Nem valószínű, hogy a férfit minden érdekli. Ő viszont nem kérdezte meg, hogy mi az ördögöt keres egy havas vidéken, megfelelő szállítóeszköz nélkül. Hallgatott, mert tudta, hogy néhány héten belül ő lesz előnyös helyzetben. Afelől biztos volt, hogy Sally a kis sportkocsival sehova se tud elhajtani, ha egyszer elkezd esni a hó. Sally Sally mit sem tudva erről, félretolta tányérját és fölemelte borát. – Mindig Oakville-ben folytatott ügyvédi gyakorlatot? A férfi tagadólag rázta fejét.
– Két évvel ezelőtt Denverben dolgoztam. Aztán úgy döntöttem, hogy elköltözünk onnan, s így megnyitottam saját ügyvédi irodámat, bár á társas viszonyt fönntartottam a denveri céggel, és ügyeim többsége még mindig onnan ered. – Az ide-oda utazás elég fárasztó lehet – mondta a lány. Denver csaknem egyórányira volt kocsival Oakville-től Oakville-től,, télen, amikor az utakat vastagon fedi a hó, s az időjárás is csalóka és veszélyes, még több. A férfi megvonta vállát. – Nem megyek el, hacsak nem kell megjelennem a bíróságon, vagy nem kell beszélnem emberekkel. No meg van egy titkárom Denverben, aki mindent elküld, amire szükségem van. Így aztán többnyire itt dolgozhatok. – S amikor el kell mennie, akkor gondolom, az édesanyja intézi a dolgokat – mondta a lány és meglepődött, hogy egy kis irigységet érez. Nem vett róla tudomást. – Catherine intézi a dolgokat, akár itt vagyok, akár nem – mondta Hank. Szeme csillogott és elmosolyodott. – Amióta sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön el velünk Oakville-be, Oakville-be, az ő gondjaira van bízva minden. – Miért hívja az anyját a keresztnevén? – A férfi ezt már másodszor tette az est folyamán. Sally furcsának furcsának tartotta, de ő még akkor elveszítette szüleit, amikor kisgyermek volt. Mit tudott ő a családi életről! – Ezt még kamaszkoromban kezdtem, hogy feldühítsem valamiért. S mire a lázadó tinédzserkor elmúlt, hozzászokott. – A férfi vállat vont. – Aztán emellett maradtunk. – És Willy hogy hívja őt…? – Mama. – Megértette a lány zavart pillantását. – Számára valójában Catherine az egyetlen anya, akit ismer. – Hank habozott, aztán úgy gondolta, elmondja a lánynak az egész történetet. Előbb-utóbb Előbb -utóbb úgyis tudnia kell Sandráról. – Willyt szinte nyomban otthagyta az anyja, ahogy megszületett. A házasságunk két hónap alatt tönkrement. Ő elment Nevadába, hogy hamar elválhasson. Megfizettem érte. Csak akkor láttam ismét, amikor a kezembe nyomta a fiamat. – Nem akarta őt? őt? – Nem. Sallyt megdöbbentette ez a brutális cselekedet. Hogyan hagyhatja el egy anya a saját gyermekét? Egy gyerek… Évekkel ezelőtt vágyott egy gyerek után. Ezek az álmok azonban meghaltak a férjével együtt. Azóta sem gondolt erre. – Ne beszéljünk többet Sandráról – mondta Hank és félretolta a tányérját. – Régen történt. Csak egy jó dolog származott ebből a házasságból, Willy. Sally tudta, hogy a férfi minden szavát komolyan gondolja. Hagyta tehát ezt a témát és ismét a férfi munkájáról érdeklődött. Ittak még egy kis bort és Hank beszélt neki néhány olyan ügyről, amelyen éppen dolgozott. A lány kávét készített, s miközben lassan kortyolták, ő figyelmesen hallgatta Hank néha mulatságos, néha szívettépő régi eseteit. Sőt, a férfi még azokról az ügyekről is b eszéli, amelyeket elveszített. Sally elmélyülten figyelte, amiről mesélt, s közben oly sok kérdést tett fel, hogy Hank végül azt mondta: most már elég. Ő ugyan szívesen hallgatta volna még, de fölhagyott a kérdezősködéssel és rendbe tette az asztalt. Amikor Amiko r a férfi segíteni akart a mosogatásnál, ő megdorgálta, s
visszanyomta székére. Emlékeztette rá, hogy vendég. Első vendége ebben az évben. Maga akart rendet teremteni. Majd megnyugtatta a férfit: legközelebb megleheti. Végül átmentek a nappaliba, ahol Málnácska Máln ácska mélyen aludt a tányérja előtt. Hank elhelyezkedett egy kényelmesen párnázott székben, Sally meg befészkelte magát a kerevet sarkába, s meztelen lábát maga alá húzta a kaftán alatt. A férfi jól megnézte, anélkül, hogy feltűnően bámulta volna. Nem akar ta, hogy olyan érzést keltsen benne, mintha a lelkébe látna, pedig épp ezzel próbálkozott. Kint már erősen sötétedett, amikor a férfi, mintegy mellékesen, a lány munkájáról kezdett érdeklődni, s még sötétebb volt, amikor beszélgetésük a Denveri Hajléktalanok Hajléktalanok Menhelyére terelődött. Érdekelte a lány munkája. Gyanította, hogy szívesen csinálja. Egy nagyobb könyvkiadó cég olvasószerkesztője volt és többször elutazott a New York -i irodába, ha szükség volt rá. Valódi szerzőkkel és igazi könyveken dolgozott, végig kísérve kézirataikat az előkészületi fázisokon. Bonyolult módon és áttételesen vett részt e folyamatban, amíg ezer vagy tízezer, vagy – ha nagy szerencséjük volt – több százezer példány is legördült a nyomdagépekről. Néhány könyv megjelentetése valóságos küzdelem küzdelem volt, másoké pedig tiszta öröm a kezdettől a végig. Hanknek az volt a benyomása, hogy a kihívások a lány számára legalább olyan érdekesek, mint a könnyű vágták. Meglepte, hogy emellett még arra is talált időt, hogy a Népkonyha számára dolgozzék. A lány fölnevetett, s azt mondta, számára ez egyáltalán nem munka. – Többnyire az élelmezésnél segítek – mondta előrehajolva, hogy kávéját a kettejük közt álló alacsony asztalra tegye. – Meg a mosogatásnál. Remekül tudom tisztítani a kondérokat. – És órákat tölt zselé készítésével – emlékeztette őt a férfi. – Hát igen. Be kell vallanom, hogy mire minden gyümölcs lehullik a fáról, már torkig vagyok az egésszel. A férfi nézte, amint összekulcsolt kezét feje fölé emelve ásít egyet. Hank elégedett volt. Szándékosan beszéltette a lányt, csak itt-ott szólt közbe, hogy ne legyen ideje kigondolni, mit mondjon, vagy ne legyen nyugtalan, ha ismét magához öleli. Jól számított. Sally egy idő múltán a tapintatos kérdések hatására valóban fölengedett és lassan teljesen kitárulkozott. A férfi került mindent, ami a Bolond Sallyvel kapcsolatos, nehogy megbántsa érzékenységét. Érre majd sor kerülhet később, amikor a lány már megbízik benne s kérdés nélkül is szóba hozza. Sally észre sem vette, hogy többet árult el önmagáról, mint gondolta, sokkal többet annál, mint ami szándékában állt. Erről meg volt győződve. No de a lánynak nem volt olyan gyakorlata, mint amilyent ő szerzett ügyvédi praxisa során a bírósági tárgyalótermekben. Mindent meg akart tudni a lányról, amit csak lehetett. Amit az elmúlt néhány óra alatt megtudott, az nemcsak kíváncsiságát fokozta, hanem megerősítette korábbi gyanújában. Nemcsak vonzódott Sallyhez. Ez sokkal több volt puszta testi vágynál. Élete részesévé akarta tenni őt. S ő is szerepet akart a lány éle tében. Azt akarta, hogy a felesége legyen. Hanket, aki sose gondolt arra, hogy ismét megnősüljön, inkább megnyugtatta, mint megdöbbentette a gondolat, hogy élete hátralevő részét olyan nővel élje le, akit csak most ismert meg. Néhány pillanat múltán egészen felvillanyozódott.
Eltökélte, hogy elgondolását valóra váltja. Elmosolyodott és az üres kávéscsészét a lány csészéje mellé tette. – Még sohasem aludt el nő mellettem – mondta kissé fanyarul, majd fölállt és kinyújtózott. – Legalábbis mielőtt szeretkeztem volna vele. Abbahagyta a nyújtózást és a lányra nézett. – Nem tudom megvárni mit tesz, miután szeretkeztem magával, Sally. Továbbra is nyújtózkodni és ásítani akar mint most? Vagy csak odabújik hozzám és a karomban alszik el? – Sally fölemelte fölemelte fejét, úgy tűnt, a válaszon gondolkodik. S miután a lány tágra meredt szemmel és kábán bámult rá, a férfi megcsóválta fejét és elmosolyodott. – Azt hiszem, meg kell várnom. Sally nyomban éber lett. S egy kissé ideges. Nagyon ideges, helyesbítette magában. Hogyan pilledhetett el annyira, hogy megfeledkezzék arról, amit a férfi kíván tőle? – Sally? A lány arca lángolt, de rebbenés nélkül állta pillantását. – Most már késő van, szívem. S holnap nagyon nehéz napom lesz a bíróságon. Ezt várta volna legkevésbé a férfitól. Csak bámult rá értetlenül. – Itt Oakville-ben Oakville-ben lesz egy büntetőügyem – folytatta a férfi. – Szeretném még átnézni az ezzel kapcsolatos jegyzeteimet. – Mosolygott és a kezét nyújtotta. – Kikísér a kapuhoz? – De… – De mi, Sally – kérdezte gyöngéden s az asztalt megkerülve fölsegítette a lányt. – Nem gondolja, hogy ideje távoznom? – Természetesen ideje – vágta rá ő, s a férfi kezét megkerülve átsiklott az asztal túlsó oldalára. A fene egye meg! – gondolta. Magában káromkodott egyet, csaknem rálépett Málnácskára, aki keresztben feküdt előtte, s fölrúgta tányérját. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy kikísérje Hanket az ajtóhoz. – Miért érzem úgy, mintha kissé haragudna rám? – kérdezte a férfi. Ujjait a lány kezére fonta, nehogy kinyissa az ajtót. Másik kezével átkarolta vállát. – Talán azért, mert megmondtam, hogy szeretnék magával szerelmeskedni? – Már megint kezdi – siránkozott a lány. – Nem tudja megérteni, hogy nem szoktam hozzá az ilyen férfiakhoz? Hank elnézően mosolygott. – Annak alapján, amit nekem elmesélt, maga egyáltalán nem szokott hozzá a férfiakhoz. – Megsimogatta a lány vállát, majd megfogta állát. – S nem beszélnék így, ha nem gondolnám, hogy jólesik hallania. Sally halkan felnyögött, amikor ajkán a férfi száját érezte. Ő halkan nevetett, lélegzete forró volt, s ennek hamar rabul esett. – Jólesik ez, Sally? – kérdezte a férfi, s nyelvével cirógatta arcát. – Nem izgatja a tudat, hogy annyira kívánom, hogy képtelen vagyok nem beszélni róla? – Nos… HmHm-m… azt hiszem… – Nagyot nyelt és próbált koncentrálni. – Azt hiszem, magának nem lenne szabad… – Ne hazudjon nekem, Sally – mondta s megcsókolta a lány ajkát. Egy pillanatig hallgatott, majd hozzátette. – Emlékezzen arra, amit az őszinteségről mondtam. Az, hogy olyan meghitt dologról beszélünk, mint a szeretkezés, még nem jelenti azt, hogy nem mondhatjuk ki, amit gondolunk.
– Nekem szükségem van egy kis időre, hogy… hogy… hozzászokjam – suttogta a lány és megremegett, amikor a férfi keze súrolta mellét. Röpke érintés volt, szinte nem is hitte volna, hogy szándékos, ha nem pillantja meg a férfi szemében fellobbanó vágyat. – Akkor jöjjön el velem holnap, és majd megpróbálok viselkedni. vi selkedni. – Menjek el magával? – kérdezte Sally. A férfi bólintott, majd gyöngéden megcsókolta, s ő a férfihoz simult. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után Hank fölemelte fejét, s ő kénytelen volt a szemébe nézni. – Kérem, vacsorázzék holnap velem – kérlelte Hank halkan. – Szeretnék ismét magával lenni. Sally némán bólintott, s azon tűnődött, tudja -e vajon a férfi, férfi, hogy ő most mekkora lépésre szánja el magát. – Szívesen elfogadom a meghívását – mondta komolyan. Hank elvigyorodott, és elégedetten bólintott rá, mint aki előre tudta ezt. Ismét megcsókolta a lányt. Mikor végül jó éjszakát kívánt, és elment, Sally úgy vélte, hogy a férfi rászolgált egy kis leckéztetésre. A csókjai viszont bámulatosak voltak. 7. – Hank, szeretnék szerelmeskedni magával. Most, mielőtt elmennénk vacsorázni – szólalt meg Sally határozottan. – Egyetért vele? A lány elővett egy palack fehér bort és betette a hűtőszekrénybe. – Nem, ez így nem jó – mondta, s csalódottan rázta meg a fejét, amikor becsukta a hűtőszekrény ajtaját. A szőlőszínű berakott szoknya lengett a térde körül, amikor átlibbent a szobán a kis szekrényhez, melyben az ólomkristályait tartotta. Kivett két poharat és az asztalnak dőlt. Egy-egy Egy -egy pohár mindegyik kezében. – Hank, ha egyetért velem, szívesen szeretkeznék magával, mielőtt elmennénk. – Homlokát ráncolta. Nem jó. Valami hiányzik. Eddigi próbálkozásai sikertelenek voltak. Így történt, hogy már csaknem hét óra volt, s ő még mindig a megfelelő szavakat kereste. Hank bármelyik pillanatban itt lehet, és Sally már pánikba esett. A férfi megmondta, azért beszél nyíltan a szeretkezésről, mert úgy véli, ez felizgatja őt. Igaz-e Igaz-e a fordítottja? Az éjszaka ébren töltött hosszú órái alatt elhatározta, hogy nyílt, őszinte és becsületes lesz vele… és olyan, amilyennek a férfi akarja őt. Tisztában volt azzal, hogy számára az együttlét Hankkel fontosabb bármi másnál. A férfi szeretője akart akar t lenni. Ebben biztos volt. Elmosolyodott, amikor a szoba másik végére nézett, ahol Málnácska épp egy kis salátalevelet és nyers retket falatozott. Az együttlét Hankkel csaknem azt jelentette, mint nem törődni semmivel, döbbent rá, de talán még jobb. Nem kellett körülményeskednie a viszony miatt, mert attól mindketten ugyanazt várták. A férfi őszintén és becsületesen megmondta, hogy vágyik rá. S ha jómaga túlesik a kezdeti megrázkódtatáson, alighanem remekül illenek egymáshoz.
Ez teljesen új perspektívát ad a dolognak. Egyikük sem akarja a kapcsolatot érzelmi síkra vinni. A férfi a maga nyílt, egyenes modorával nyilván megmondta volna, ha a testi kapcsolatnál többet várna. Sally elégedett volt saját helyzetelemzésével. Jól eltölthetik egymással az időt, nyu gtalanító rituálék nélkül. Az ilyen rítusok tönkretehetik a legjobb kapcsolatokat is, ha összekötnek két olyan embert, akik az alapvető ösztönnél komolyabb érdeklődést nem tanúsítanak egymás iránt. Ő és Hank jól illenek egymáshoz, de nem egy életre. Ez az egész kettejük közt múló vonzalom lehet csupán. Ezért is hagyta, hogy kifejlődjék. Most azonban őszintén úgy érezte, hogy inkább enne denevérszárnyat, semmint végigüljön Hankkel egy hosszú vacsorát, mielőtt az övé lenne. Talán kissé provokálnia kellene. Megköszörülte a torkát és elképzelte a jelenetet. Hank csönget. Ő kinyitja az ajtót, megfogja a férfi nyakkendőjét… A gondolatsort a kapu gongja szakította félbe. A fene vigye el! morogta, s végigsietett a hallon magas sarkú szandáljában. Gondolkodj, Sally! mondta magában. Túl késő volt. Már az ajtónál állt, s még mindig nem határozta el magát, amikor a homályos üvegen át hirtelen észrevette, hogy odakünn nem egy, hanem két alak áll. A kezében is két borospohár volt. Ezt a véletlen egyezést egyáltalán nem találta vonzónak. Mi az ördögöt kereshet a férfi az ő küszöbén egy másik nővel. Ez az első randevúja Oakville-ben, gondolta, s a férfi egy tartalék partnert is hozott magával. Nem jó kezdet. A poharakat óvatosan az ajtóhoz közeli asztalra tette, s a szoknyájába törölte izzadt tenyerét. Kinyitotta az ajtót. Hank tekintete egy pillanat alatt végigsiklott az ujjatlan ruha felső részétől karcsú derekán át le a lábára, majd vissza az arcára. Közben egyetlen szót sem szólt. A férfi szeméből sugárzó buja elismerés hatására hatására a lány egész teste megbizsergett. Belenyilallt a féltékenység. Egyáltalán nem örült annak, hogy Hanket egy másik nővel látja. A helyzet csaknem feszültté vált. Sally összeszorította száját, nehogy jobb meggyőződése ellenére kimondja az elmúlt órák alatt a latt megfogalmazott mondatokat. Ők hárman csak bámultak egymásra, míg végül a Hank mellett álló nő, ki láthatóan jól ismerte volt a társasélet szabályait, vállalta a kezdeményezést. – Jó estét, Mrs. Michaels – köszöntötte. – Catherine Alton vagyok, Hank anyja. Sally e pillanatig azt hitte, hogy az előtte álló nő csak néhány évvel idősebb Hanknél. Jól tartja magát, gondolta. Gesztenyebarna haja alig őszült, és arcán sem látszott a kora. Bár, ha az ember jobban megnézte, volt néhány apró ránc a szeme körül és a homlokán is. Sally úgy döntött, hogy barátságos lesz hozzá. Megkönnyebbülten mosolygott és „Helló"-val „Helló"-val üdvözölte a vendégeit, s eközben gratulált önmagának, hogy szerencsésen megúszta a dolgot. Megalázó lett volna, ha kimondja a provokatív szavakat Hank anyjának jelenlétében. Catherine Alton reménytelenül nézett a fiára, s így szólt. – Sajnálom, ha a fiam megfeledkezett a jó modorról, de tudja, hogy van ez manapság a gyerekekkel. Az egyik fülükön be, a másikon ki. Esküszöm, még rövidnadrágos korában megtanítottam őt köszönni.
Sally elnevette magát és megfogta Mrs. Alton feléje nyújtott kezét. Aztán bevezette a házba anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a férfira, aki csak bambán állt. – Sose mentegetőzzék miatta – mondta. – Hisz' már az is kellemes, hogy nem kiabál velem. – Te kiabáltál vele? – Catherine a fia felé fordult és döbbenten ráncolta a homlokát. – Hébe-korba – Sally hirtelen megfordult, s látta, a férfi hogy rosszallón néz Catherine-re. Majd lehajolt és megcsókolta Sally arcát. – Oly hihetetlenül ragyogóan néz ki, hogy elállt a szavam – mondta fojtott hangon a férfi. A lány egy hosszú pillanatig csak a száját nézte, aztán nagyot sóhajtott. Valódi csókra vágyott. Hank kuncogott és csak ennyit mondott: – Később. – Aztán megköszörülte torkát és hozzátette: – Majd letesszük Catherine-t Catherine-t a könyvtárnál, ahol egy gyűlésen vesz részt, mi pedig elmegyünk vacsorázni. Gondolom nincs ellenére. Miért nem adja oda neki a kulcsot, mi pedig itt maradnánk, és ide rendelnénk pizzát, ha megéhezünk… ha megéhezünk? Nem, mondta magában Sally, ez nem lenne jó. Lehet, hogy Catherine Altonnak nem tetszene. No meg egész Oakville-ben nincs egyetlen olyan pizzasütő sem, aki vállalná, hogy szállít a Bolond Sally odújába. Korábban már próbálkozott ezzel. – Van egy palack behűtött beh űtött borom… – kezdte Sally. – Nem maradhatok – mondta Catherine határozottan. – Az ajtóig sem jöttem volna el, ha nem kétlem, amit Hank mondott, hogy a maga kedvenc nyula nagyobb, mint egy jól táplált spániel. – Hazudott – mondta Sally vidáman. – Málnácskának Málnácskának csak a szőrméje vastag. Nem hiszem, hogy nagyobb egy pulinál. – Egy nagy pulinál – szólt Hank. – Egy közepesnél – mondta Sally, majd vigyorogva elnézést kért, és gyorsan elindult a konyhába. Jól gondolta, Málnácska meg sem mozdult. Eszében sem volt, amíg volt élelem a közelben. Sally halkan nyögve föllapátolta, s kivitte őt a hallon át. – Ó, Istenem. – Catherine óvatosan kinyújtotta a kezét és megsimogatta Málnácska fejét. – Egészen picinek látszik. – Hát éppenséggel nem pici – mondta Sally. – Próbálja vakargatni a füle tövét, Mrs. Alton. – Catherine. És mondja, biztos, hogy nem veszi rossz néven? – Még hogy rossz néven? – Sally fölnevetett. – Az evésen kívül azt szereti legjobban, ha vakargatják a füle tövét. Catherine úgy tett, amint Sally mondta, s örült, amikor Málnácska érdeklődéssel fogadta próbálkozását. Az asszony egyre bátrabban simogatta, s elnevette magát, amikor Málnácska a bajuszát mozgatta, s orrával az ujjait bökdöste. Sally addig tartotta a csaknem doromboló nyulat, míg a karja el nem fáradt. Mikor végre letette a padlóra, Málnácska visszacsoszogott az ételes edénye felé. – Bájos kis kedvenc – mondta Catherine. – A házban alszik? Sally bólintott.
– Málnácska szobatiszta. Régebben velem aludt, de meghízott, s már nem tud felugrani az ágyra. – És most? – Van egy kis kosárkája. Föl tudnám ugyan tenni az ágyra, de már fél leugrani. S ha történetesen az éjszaka kellős közepén ki kell mennie… – Foglaltam asztalt – szólt közbe Hank, mielőtt a beszélgetés valamilyen rossz fordulatot vett volna. – Mit szólna, ha elindulnánk? Sally mosolygott, hagyta, hogy a férfi gyöngéden az ajtó felé tuszkolja, s közben kezébe vette köpenyét. Hank elítélő morgásáról nem vett v ett tudomást. – Nincs olyan hideg, hogy erre szükség lenne – súgta neki határozottan, de a lány ennek ellenére vállára terítette a köpenyt. Sally egyetértett a férfival, ám bölcsen elhallgatta a hírhedett köpeny biztonsági vonatkozásait. Úgy vélte, hogy az első Oakville -i kirándulásán szüksége lesz egyfajta talizmánra. Amikor Catherine és Hank között végigment az ösvényen, egy csillogó fekete, négyajtós Jaguárt pillantott meg a fasorban. – Hol van a kis dzsip? – kérdezte. A férfi csak mosolygott és besegítette Catherine-t a hátsó ülésre. Míg elkísérte Sallyt a másik oldalra az utasüléshez, keze végigsiklott a lány hátán. – Willy szerint ez a kocsi inkább illik magához, mint az a négykerék-meghajtású. – Willyt nem csalta meg az ösztöne. – Ő tőlem tanulja a jó modort – mondta Catherine vidáman. – Hová mentek vacsorázni? – A „Le Casa Casa di Antoine"-hoz. – Hank beindította a motort és megindult a Blossom Lane-én a város felé. – Az a legjobb étterem Oakville-ben – tette hozzá, majd átnyúlt a műszerfal előtt és megszorította Sally kezét. – Szerencsére foglaltam asztalt. – „Le Casa di Antoine"? Antoine"? Nem keveredik ebben több nyelv is? – kérdezte Sally. Jólesett neki a férfi meleg kézszorítása. Élvezte, hogy Hank hozzáér, még ha ily ártatlanul is. Azon tűnődött, figyelembe veszi-e veszi -e a férfi, hogy az anyja ott ül a hátsó ülésen. Hank csak bólintott a kérdésre. – Az ételei a francia, olasz és spanyol konyha különös keveréke. Azt hiszem, ízleni fog magának. – Gyöngéden a sebességváltóra tette a lány ujjait és átfogta kezével. A lány elégedetten sóhajtott. – Még sohasem hallott róla? – kérdezte Catherine a hátsó ülésről. – Nemigen járok el otthonról – mondta őszintén Sally. A „soha” szó persze még pontosabb válasz lett volna. Őt év óta ez volt az első alkalom a Bolond Sally életében. Szinte megszeppent, amikor rádöbbent, hogy csöppet sem nyugtalanítja. Együtt Hankkel, szemben a világgal. Mindkettő a legtermészetesebb dolognak tűnt számára. – Helyes – mondta Catherine kissé elgondolkodva. – Mindig eltűnődtem, miért él olyan magányosan. – Nyugalomban éltem – mondta Sally. Éltem? I smételte smételte a kérdést némán. Nos, ez olyan értelmet adott szavainak, mintha remeteéletéről múlt időben beszélne. Azzal, hogy beengedte Hanket az életébe, egyben ajtót nyitott egy sor új tapasztalatnak is. Oakville megismerése csupán egyike volt ezeknek. Várakozással tekintett az est felé. Vajon hogyan reagál majd Oakville a Bolond Sallyre.
– Miért hagyta, hogy ilyen híre keljen? – kérdezte Catherine. – Hogy boszorkány vagyok, vagy bolond? – pillantott hátra Sally és huncutul mosolygott. – Mindkettőre gondolok – válaszolta Catherine. – Amennyire tudom, soha semmit sem tett, hogy véget vessen a szóbeszédnek. A „Bolond Sally” egymagában is ijesztő hírnév. Miért hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak? – Hm-m. – Hogyan sikerült fenntartania ezt a mítoszt éveken át? – folytatta Catherine anélkül, hogy szünetet tartana. – Miből gondolja, hogy ez csak mítosz? – vetette közbe Sally. – Ne legyen csacsi. Természetesen mítosz – mondta az idősebb nő józan és higgadt hangon. – Úgy értem, hogy maga rendkívül csinos nő. Mi szüksége volt arra, hogy elcsúfítsa magát csak azért, hogy a gyerekeket elrémissze? Sally éppen azon tűnődött, hogy bevallja -e, miként vetődött fel benne a Bolond Sally ötlete, amikor Hank közbeszólt. – Hagyjuk ezt, Catherine – mondta halkan. – Nem veszem rossz néven, Hank – mondta gyorsan Sally. Még jó, hogy Catherine nem volt a közelben, amikor a Bolond Sally felbukkant. Ezt a nőt egyszerű színpadi fogásokkal nem lehet megtéveszteni. Hank olyan pillantást vetett Sallyre, amelytől a nyelvébe harapott. – Nem gondolja, hogy elsőként talán t alán nekem kellene választ kapnom e kérdésekre? – Ne beszélj így Sallyvel, Hank – mondta Catherine csaknem parancsoló hangon. – Felidegesíted, mielőtt még az étteremhez érnétek… s épp elég lesz elviselnie majd az ottlétet. Mindenki meg akarja ismerni, és mit szól, ha megkérdezik, hogy hol él? – Catherine csak lélegzetnyi szünetet tartott, mielőtt befejezte. – Valóban, Hank. Hogyan magyarázod meg, hogy Sally Oakville-ben él, anélkül, hogy fölfednéd, hogy a Blossom Lane végén álló házban lakik? Ez a város túl kicsi ahhoz, hogy bemutasd, mint Sally Michaelst. Így akarod eltölteni az első randevúdat? Hank a könyvtár előtti járda mellé állt autójával és kisegítette anyját a kocsiból anélkül, hogy válaszolt volna kérdésére. Az asszony közölte, hogy taxival megy haza és búcsúzóul megkopogtatta Sally ülése mellett az ablakot. Hazamenet majd Willyt is elhozza a szomszédoktól. Hank visszacsúszott az ülésre és ismét megfogta Sally kezét. – Ideges az étterem miatt? – kérdezte váratlan aggodalommal. A „Le Casa di Antoine” az egyetlen étterem volt Oakville-ben, ha az ember nem számítja ide az olcsó kisvendéglőket és gyorskiszolgáló büféket. Megfeledkezett arról, hogy az étterem bizonyára tele lesz ismerősökkel ism erősökkel és barátokkal. Kíváncsi ismerősökkel és barátokkal. Komoly hiba volt. Nem akart azonban kikocsizni Fairview-ba vagy Denverbe sem. Az estét a lánnyal akarta tölteni, s nem egy kocsi első ülésén. Arra nem gondolt, vajon Sally mit tenne szívesebben. A lány próbált úrrá lenni idegességén. Ugyanis tényleg ideges volt, de nem azért, mert egy nagy, zajos étteremben vacsorázik. New Yorkban nemegyszer megtette ezt. Inkább az foglalkoztatta, hogy helyesen cselekszik-e. cselekszik- e. Megőrült, amikor azt hitte, hogy viszonyt
kezdhet Hankkel, majd szépen odébbáll anélkül, hogy ez érzelmileg megviselné? Eldöntötte ezzel kapcsolatban, kerüli a férfi kérdését, csakúgy, mint a sajátját. – Kedvelem az édesanyját. – Ő is magát. Nyugtalan az étterem miatt? – Vagy attól van megrémülve, hogy egyedül van vele? A férfi szíve nagyot dobbant e lehetőségre gondolva. Az ügyvéd viszont nyomban elvetette a gondolatot. Előző este, amikor valóban együtt voltak, Sally nem félt tőle. A lány izgatott volt, reagált a közeledésére… és vágyott csókjaira, csakúgy, mint ő a lányéra. – Honnan tudja, hogy az édesanyja kedvel engem? – kérdezte a lány nyugodtan. – Azt mondta, hogy ő majd elmegy Willyért. – S ebből miért következtet arra, hogy Catherine kedvel engem? – Ha nem így lenne, úgy alighanem kimódolta volna, hogy a gyerekért én menjek el. – Fölfelé fordította a lány kezét és ujjával apró köröket rajzolt tenyerébe. – Így ugyanis nem kell sietnünk… semmivel – folytatta a férfi. Elégedettséget érzett, amikor a lány kissé megremegett. – Sally? – Hm-m? – Mondja meg, mit akar. A lány a férfi ujjait nézte, melyek továbbra is rajzolták a köröket a tenyerébe. Milyen egyszerű dolog, tűnődött. Bárki látná, azt hihetné, hogy ártatlan cirógatás. ciró gatás. Ő azonban tudta, hogy ez más. Lélegzete zihált a férfi ujjának minden körére. Melle kezdett duzzadni. Erezte, hogy mellbimbója keményen keményen előremered a selyembélés alatt. Forróság öntötte el combja tövét, amit akkor is érezne, ha eltolná a férfi kezét. – Nézzen rám, Sally – szólt Hank és kezébe fogta a lány állát, s türelmesen várt, amíg rátekint. A lány lá ny zavara bőséges jutalom volt a cirógatásért. Még sohasem ismert olyan nőt, aki ilyen feltűnően reagált volna közeledésére. Vajon a lány mindenütt ilyen érzékeny, vagy egyes testrészei még ennél érzékenyebbek? Várta az alkalmat, amikor minderről meggyőződ het. – Nos? Igen vagy nem – kérdezte a lánytól. – Akar elmenni az étterembe? – Közben azért fohászkodott, hogy válasza „nem” legyen. Oakville várhat holnapig a Bolond Sallyre. Ma este ő akarja a lányt, egyedül önmagának. – Már lefoglalta az asztalt – mondta halkan Sally. – Majd telefonálok. – Még nem is evett. – Maga sem – mormolta Hank és szája a lány ajkát cirógatta. – Mondja meg, mit akar – szólt hozzá, immár másodszor. A férfi korábban őszinteséget kért mindenben. Sally küszködött a szavakkal, melyek izgatóan provokatívak voltak. Végül föladta a küzdelmet és ösztöneire hagyatkozott. – Hank, szerelmeskedni szeretnék. Most, mielőtt elmegyünk vacsorázni – mondta, majd színlelt bátorságát fojtott kérdéssel váltotta fel. – Nem ellenzi? Hank egyáltalán nem ellenezte. Könnyedén megcsókolta a lányt, majd elengedte kezét és megfogta a sebességváltót. Miután megfordult és megindult a Blossom Lane
felé, arra gondolt, milyen selymes és meleg volt a lány teste… s csak ki kellene nyújtania kezét és megérinthetné… megérinthet né… ha merné. Nem tette. Képtelen volt rá. – Hank? – Hm-m? – Az első látogatásai alkalmával azt mondtam magának, hogy menjen el. – Így igaz – a férfi elmosolyodott. Arra gondolt, vajon v ajon mennyi időre volt szüksége a lánynak, hogy elkezdje keresni a választ. – Sose jöttem rá, hogy miért jött vissza. – Tudom – felelte, de nem árulta el, hogy honnan. Nem hinné el, ha megmondaná. – Azért, mert szeretkezni akart velem? – A dolog nem ilyen egyszerű. – Akkor miért? Hank megrázta fejét. – Erre önmagának kell megtalálnia a választ. S amíg megpróbál rájönni, miért nem kérdezi meg önmagától: miért hagyta, hogy visszajöjjek? Hank elvette tőle a kulcsot és betette a zárba, mert Sally keze annyira remegett, hogy képtelen volt kinyitni az ajtót. Maga sem különben. Sohasem gondolta azonban, hogy Sally a szaván fogja, s ilyen őszintén megmondja, mit akar. Legalábbis nem hitte, hogy erre ennyire hamar sor kerül. Szeretnék magával szerelmeskedni… Nincs ellenére? A férfit elbűvölte a lány csábos varázsa, egyszerű, őszinte szavai pedig valósággal felizgatták. Már csaknem bevallotta neki, hogy szereti, szereti, mert nem fél kimondani a szavakat, melyekről tudja, hogy ő jólesően hallgatja. Ez azonban csak az egyik ok a volt, hogy beleszeretett; másik az volt, hogy ellopta szívét a mosolyával és lelkét a nevetésével. Nem mondta meg neki, hogy szereti őt, mert nem hitte volna el. Még nem. A kulcs végül elfordult a zárban, s ő maga után húzta a lányt. Köpenyét a fogas felé felé dobta, nem törődve azzal, hogy fennakad -e vagy sem, karjába vonta a Sallyt és szenvedélyesen megcsókolta. Most úgy érezte, szinte egy örökkévalóság telt el első csókjuk óta. Képtelen volt tovább várni. Nem ingerelte a lányt a csókjával, mint korábban. Sally alighogy megérezte a férfi száját, máris szétnyitotta ajkát. Karját a férfi nyaka köré vonta s úgy viselkedett, mintha mindig együtt lettek volna. Nyelve szerelmesen viaskodott a férfi nyelvével, buján ízlelgette száját, próbalta megtalálni gyönge pontjait. pon tjait. Gyöngéden megharapta a férfi nyelvét, amikor ő ugyanezzel próbálkozott. E próbálkozásokban nem volt fájdalom, csak öröm és gyönyör. Sally nem volt tartózkodó. Minden újabb csókkal tanult valamit. Lélegzésük egyre mélyült. A lány melle zihált, amikor Hank a füle előtti finom bőrt csókolgatta. Bugyborékoló nevetést hallatott. – Mi van a hallókészülékkel? – kérdezte gyöngéden. – Nem tudná egy időre betenni? – Miért?
– Erotikus szavakat akarok suttogni a fülébe, amíg szeretkezünk – mondta a férfi és karjának szorítása enyhült a lány vállán. Fölemelte kezét, hogy füle mögé simítsa haját és jobban lássa az apró kis készüléket. – Nagyobb hatása lesz, ha hallja is. Sally elpirult, amikor a férfi a fülébe súgta, mire céloz. – Nos? – kérdezte és türelmesen várta a lány válaszát. Erezte, hogy megremeg. – Benn maradhatnak a fülemben – mondta Sally zihálva, s ujjait a férfi vállizmaiba mélyítette. – Csak nedvesség ne érje őket. – Amikor Hank halkan fölnevetett, tudta, hogy a férfi meghallotta, amit mondott. – Majd később kiveheti – mondta Hank. – Meglátjuk, hogyan tetszik jobban. Sally halkan nevetett és eltűnődött, miért nem jutott eszébe soha, hogy a hallókészülékéről szórakoztatóan is lehet beszélni. – Málnácskának nem kell sétálnia, vagy valami? – kérdezte Hank, majd ismét finoman rágni kezdte a lány ajkát. Ő elmosolyodott. – Jól fog viselkedni. – Keze végigsiklott a férfi vállán a nyakszirtjéig, majd vissza. – Van még valami? – Nem fél attól, hogy terhes lesz? – kérdezte a férfi s felkészült rá, hogy a lány döbbenten megrázkódik. Nem okozott azonban csalódást és mosolyognia kellett, amikor meglátta az arcát. Valóban nem tudott színlelni, különösen ilyen személyes dologgal kapcsolatban. – Terhes? Hank bólintott. – Megtörténik néha, ha az ember szeretkezik. Hoztam valamit, csak tudni szeretném, hogy szükséges-e. A lány korábban ilyesmire nem is gondolt! – Semmit sem szoktam használni – mondta morcosan. Majd gyors fejszámolást végzett. – Az időzítés azonban jó. – Biztos ebben? – kérdezte a férfi. Ő kissé gondolkodott, majd így szólt: – Igen, biztos vagyok. – Jó. – A férfi szájához emelte a lány tenyerét, s most nyelve hegyével rajzolt bele köröket. Azt akarta, hogy szeretkezésük szabad elhatározásból fakadjon, s ne a véletlenre bízzák. Mindenekelőtt azonban azt akarta, a lány tudja, hogy szereti, mielőtt esetleg teherbe esik tőle. Szorosan magához húzta, a lány hasa nekinyomódott, s ő felnyögött a gyönyörtől. Sally azt hitte, eláll a szívverése. Érezte a férfi heves vágyát, s mintha forgószél sodorta volna magával, amikor Hank csókokkal halmozta el. Meleg lehelete szinte égette tenyerét. Ismét érezte nyelve cirógatását, melyről sose gondolta, hogy ilyen erotikus lehet. Az volt. Egy idő után úgy érezte, leesik a lábáról. Csak a férfi erős karja tartott a állva. Hank azt kérte, hogy mutassa meg a hálószobáját. Alig tudta megtenni. A férfi megköszönte, s még egyszer gyöngéden megcsókolta. Aztán megfogta a térde alatt
és a hónaljánál, s melléhez emelte. Ismét megcsókolta, de most már szenvedélyesebben. Sally szerette, ha így csókolja, s ezt meg is mondta neki. Hank megkérte, ölelje át nyakát a két karjával. Nem akarta elejteni. Ő nem aggódott emiatt, de megtette. Miközben Hank a karjában vitte, törékenynek érezte magát és élvezte a babusgatást. Ebben még soha nem volt része. Különös érzés fogta el. A férfi élő emberi lénynek tekintette, s úgy is bánt vele. 8. Hank, a melléhez emelve Sally testét, felkattintotta a hálószoba villanykapcsolóját és gyorsan körbenézett. Látott egy ágyat, egy széket, egy öltözőasztalt, egy kandallót. Vagyis minden lényeges kellék megvolt. Miközben a lány ajkát csókolgatta, lábával belökte az ajtót. – Csakhogy a nyúl be ne jöjjön. – Málnácska nem tud felugrani az ágyra – emlékeztette őt a lány. – Nincs kedvem kockáztatni. No meg nem vagyok biztos abban, hogy ott kötünk ki. Lehet, hogy a padlón. Sally fölnevetett. Nem hitte, hogy a férfi ezt komolyan gondolja. Hank lassan kihúzta karját Sally térde alól, s hagyta, hogy teste hozzásimulva lassan lecsússzék. Ő kéjesen érezte a férfi testét, vágyának bizonyítékát. Végre lába a padlóra ért, s hirtelen észrevette, hogy szoknyája fönnakadt combjánál, a harisnya fölött. Próbálta lehúzni, a férfi azonban elkapta kezét. – Hagyd így, szívem – mondta. – Szemérmességnek most nincs helye. – Nem akarom, hogy a ruhám összegyűrődjék – vetette ellen Sally, miközben elkezdte bontogatni a férfi nyakkendőjét, s hirtelen hi rtelen arra gondolt, vajon leveszi-e a szeretkezésük előtt. Most döbbent rá, hogy még sose látta őt nyakkendő nélkül. Lábujjhegyre állt, s ujját a nyakkendőbe akasztva finoman harapdálni harapdálni kezdte a férfi fülcimpáját. A nyakkendőknek is megvan a maguk haszna, gondolta, amikor nyelve a férfi fülét cirógatta. Aztán ismét a cimpájába harapott, most már követelődzőbben. A férfi fölnevetett, s áthúzta a szoknya rugalmas övszalagját a lány csípőjén, míg végre a szoknyája csak egy tarka halom lett a bokája körül. – Ha elengeded a fülem, fölszedem ezeket – mondta, s úriember ösztöne egy pillanatra legyőzte vágyát. Egyébként boldogan hagyta volna, hogy a lány akár egész éjjel a fülét rágcsálja. Sally úgy vélte, egy-két ránc nem számít. Ez annak eredménye volt, hogy a férfi keze végigcsúszott csípőjén arrafelé, ahol combja nekinyomódott puha nadrágjának, ujja pedig becsúszott a harisnyakötő harisnya kötő alá. Őrült forróság öntötte el az egész testét. Őrült, mert korábban sose hitte, hogy épeszű ember másra nem is gondolhat, csak arra, ami érzéki és erotikus. Teljesen megfeledkezett szoknyájáról és minden másról, amikor a férfi szája egy emésztő csókban csókb an az ajkára tapadt, s keze a csipke és selyem alatt matatott. Belekapaszkodott a férfi vállába, s teljesen rábízta magát… együtt élvezte vele a felfedezés izgalmát.
A férfi buja szavakat mondott simogatása közben, majd szája a mellbimbójára tapadt. Amikor az megkeményedett ajka alatt, Sally halkan fölkiáltott és kigombolta a férfi ingét. Ő azonban csak nevetett és határozott mozdulattal félretolta a lány kezét. A férfi szája most a másik mellbimbóra tapadt, ő pedig hátrahajolt a férfi karjára, mellyel szorosan tartotta. Még sose érezte magát ilyen biztonságban. Percekkel később, vagy talán hosszabb idő után már meztelenül feküdt az ágyon, s el sem hitte volna, ha nem érzi testével a hűvös lepedőt. A mellette ülő férfit nézte, aki egyik kezével a nyakkendőjét nyakkendőjé t oldotta ki, a másikkal pedig a mellét fogta. Azon tűnődött, milyen varázslatos erővel hat rá a férfi. – Elájultam? – kérdezte és csak félig tréfált. – Élvezted – mondta Hank elégedetten. Sally képtelen volt felfogni, hogy a férfi még mindig föl van v an öltözve. – Megpróbáltam… – szólt halkan. Zavarta, hogy jómaga meztelen, míg Hank föl van öltözve. Ekkor a férfi a szoba másik végébe hajította a nyakkendőt, majd a zakót és az inget is. Most már valamivel jobban érezte magát. – Mit próbáltál? – kérdezte a férfi derűsen, míg lehúzta cipőjét és zokniját. – Próbáltalak levetkőztetni. A férfi mosolygott. – Tudom, hogy próbáltad, szívem. De azt is tudtam, ha sikerülne, nem sokáig tudnék ellenállni a… a bájaidnak. – Fölállt, lehúzta nadrágja cipzárját, s alsónadrágját lerántotta csípőjén. Figyelte Sally arcát, amint először pillantja meg vágytól felhevült testét. A lány egy pillanatig tágra nyílt szemmel nézte, s a férfit jóleső érzés töltötte el. A lány arcán nemcsak várakozást látott. Tudta, hogy volt már férfi az életében, de azt is, hogy hosszú, nagyon hosszú idő óta most ő az első. Nem lepte volna meg, ha a lány kissé ideges. Sally azonban őszintébb őszintébb volt ennél. Visszamosolygott rá. – Ki mondta, hogy azt várom, állj ellen a bájaimnak? Hank izmos térde az ágyba nyomódott a lány csípője mellett… ő pedig izgatottan várta válaszát. A férfi nem sietett el semmit. A lány fölé térdelt és testét simogatta. Amikor ő ugyanezt akarta tenni, a férfi leszorította kezét a párnára. – Hogy ne legyenek útban – ugratta Sallyt, s ő ismét azt kérdezte, miért tartóztatja meg magát. Hank csak mosolygott, s még mindig nem válaszolt. A lány várt. Várt, míg a férfi lassan végighúzta ujját egészen a köldökéig. Várt, kissé ziháló lélegzettel, amikor ujja továbbhaladt s a percekkel előbb felfedezett részhez ért. – Azt hiszem, már nem fojtom el tovább a vágyaimat – mondta végül, miközben mindkét kezével a lány testét simogatta. Hallotta, hogy liheg a gyönyörtől, amikor forró ágyékához ért. – Meg akartam ismerni a testedet. Nem kerülte el figyelmét, hogy á lány nagyot nyelt. Csak tovább simogatta, néha egészen váratlan helyeken, azt akarta, hogy együtt érjenek el a gyönyör csúcsára. – Azt hiszem, most már ismerlek – mondta Hank, és Sally halkan felkiáltott, amikor a férfi keze súrolta érzékeny mellbimbóját. Ujjait a párnába fúrta, és Hank
örömmel látta a gyönyört az arcán. Tudta, ez kölcsönös. Engedve vágyának a könyökére támaszkodott és a lány fölé hajolt. Már csak centiméterek választották el tőle. Aztán még lejjebb hajolt, hogy érezze mellével a lány keblét. Mindez jobb volt, mint amiről álmodni mert volna. S még jobb, amikor a lány keze végigsiklott vállán. Aztán a férfi oldalát simogatta, s nyitott ajkát a szájához emelte; kéjesen érezte ujjai alatt a férfi táncoló, kemény izmait. Testét megemelve a férfihoz nyomta csípőjét. Ó ügyesen kikerülte e néma sürgetést, halkan ha lkan fölnevetett és türelemre intette. Sally nem akarta tudomásul venni. – Sally? – kérdezte Hank halkan, mikor a lány ajka végigsiklott arcán, majd vállán. Szenvedélyes volt és hihetetlenül szép izgatott állapotában. Pontosan olyan, amilyenre mindig vágyott. Csak a lány még nem tudta, milyen tökéletes. – Hm-m? – suttogta ő már lehunyt szemmel. Nem azért, mert nem akarta látni a férfit, hanem mert Hank érintésétől egész teste vibrált. Véletlenül jött rá, hogy az érzések fokozódnak, ha lehunyja szemét. – Nem állok ellen tovább bájaid varázsának – mondta Hank, amikor eldöntötte, hogy szerelmük beteljesüljön. A lány alkalmazkodott hozzá, s jóleső érzés volt, hogy lába súrolta lábát. Fölnézett, és hirtelen félelmet érzett. Nem önmaga, vagy az elkövetkezők miatt. Nem. Hirtelen, érthetetlen módon Hanktől félt. Ő megérezte félelmét és ez az érzés a szívébe markolt. Jóllehet, legszívesebben a lányba temetkezett volna, most csak arra gondolt, hogy meg kell vigasztalnia. Magában azért fohászkodott, hogy ez sikerüljön. – Mi baj? – Kezébe fogta a lány arcát. – Mondd meg nekem. – Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok – suttogta ő, bár tudta, hogy a téma szörnyen alkalmatlan pillanatban vetődik vetődik fel. Nem számít. Hank megkönnyebbült. Vigasztalás helyett ugratni kezdte. – Nem mindenki, édesem. Van, aki azt hiszi, hi szi, hogy boszorkány vagy. A lány merően nézte és makacsul így folytatta. – És ez téged nem zavar? – Nem. – Mit mondanak az emberek, ha megtudják, megt udják, hogy te… szóval… hogy kapcsolatod van a Bolond Sallyvel? Nem hiszik majd, hogy te is bolond vagy? A férfi csak mosolygott és a fejét rázta, s csókok között figyelmeztette, ne beszéljen szamárságokat. – A Bolond Sally nem tud elriasztani. Most nem. A lány hitt neki, mert hinni akart. Feloldódva a férfi csókjaitól, melyek már nem nyugtatóak voltak, hanem kihívóak, a nyakára fonta karját és teljesen átadta magát neki. Ő egy pillanatra fölemelte fejét s a lány arcát figyelte, míg csak meg nem győződött arról, a rról, hogy mindketten ugyanazt akarják. Majd izmos kezével megfogta csípőjét és magához húzta.
Mozdulatai lassúak voltak, hogy ezzel is kifejezze, ami történik, az szerelmi aktus… még akkor is, ha a lány nem annak fogja fel. Aztán mikor teste lassú mozgásba kezdett, Sally önkéntelenül átvette az erotikus ritmust s a férfi hihetetlen gyöngédséggel megcsókolta és így szólt: – Sally, szerelmem, ha ez őrültség, úgy sose legyen vége. A kissé tapasztalatlan felszolgáló megkérdezte, hogy körítésként sült hasábburgonyát vagy karikára vágott hagymát kérnek-e. Sally kuncogott, s azt mondta, mindkettőt. Nem tudta levenni róla a szemét. – Parancsolnak valami italt? Hank Sallyre nézett, majd jeges teát kért. A nyuszinak álcázott kiszolgáló beütötte rendelésüket a pénztárgépbe, elvette Hanktől a pénzt és megkérdezte, milyen néven szólítsa őket, ha az étel elkészüli. Ez az évszázad egyik legokosabb módszere volt. – „Bolond Sally” – szólalt meg a lány, mielőtt még Hank bármit is mondott volna. A férfi bosszúsan nézett mind a lányra meg a száját látó felszolgálóra, majd félrehúzta Sallyt, hogy az utánuk álló is leadhassa rendelését. A férfi csak bámult a lányra, amikor az elkezdett nevetni, amint a felszolgáló továbbadta a rendelést és az egész konyhaszemélyzet leskel ődött, hogy szemügyre vegye a Bolond Sallyt. Ő derűsen mosolygott a pislogó kvartettre, s kezét Hank karjába fonta, nehogy a férfi nélküle próbáljon elmenni. Néhány vendég is megfordult, hogy őt bámulja. Sally kopott farmerére és bő pulóverére pillantott, s magában azt kívánta, bár elhozta volna a köpenyét a hatás kedvéért. Néhány ember csalódottnak látszott. Hank ragaszkodott ahhoz, hogy otthon hagyja. A lány úgy vélte, Hank csak látszólag ideges miatta. Kivett néhány papírszalvétát a mögötte levő adagolóból, s azon tűnődött, vajon meddig tart, amíg a csirkét kihozzák. Fenemód éhes volt. Hank azon tusakodott, hogy nyomban megfojtsa-e, vagy várjon, amíg kettesben lesznek. Sose gondolta volna, hogy ennyire ostoba: világgá kürtöli hírhedt gúnynevét a gyorskiszolgáló büfé személyzetének. Aztán eszébe jutott, lényegében szerencse, hogy nem mentek el a „Le Casa di Antoine” étterembe. Ha meg akarja győzni Oakville lakosait, hogy Sally egy kicsit is épeszű, szüksége van az együttműködésére. A Bolond Sallynek el kell tűnnie, végleg. Ilyen szempontból a mai este nem ígérkezett jó kezdetnek. Gondolnia kell saját jó hírére is. Konzervatív módon élt. Az emberek elvárnak az ügyvédektől bizonyos életmódot. Az ő életükben nem volt helye boszorkányoknak vagy bolond nőknek. Sally Michaels azonban uralta szívét. Nagyot sóhajtott és így szólt: – Nem zavar, hogy itt mindenki téged bámul és azon töri a fejét, valóban te vagye a Bolond Sally? – Nem. – A lány elvigyorodott és fölemelte kezét, hogy megigazítsa a férfi nyakkendőjét. – Téged idegesít ez a pipogya tinédzser?
A válaszra nem került sor, mert a „Bolond Sallyt” szólították. A lány megszorította Hank karját és visszahúzta a pulthoz, ahol a férfi átadta neki az élelmi szeres zacskót, megfogta az italokat és kivonszolta a lányt a kocsihoz. – Miért nem akartál odabenn enni? – kérdezte ő, a térdén egyensúlyozva a vacsorát, míg a férfi elindult kifelé a parkolóból. – Miközben mindenki bámul és azon tanakodik, vajon megszólítsa-e ezeket a kis fehér kabátos fura alakokat? – mormolta a férfi, amikor befordult egy kertvárosi utcába. Úgy ötven méterrel odébb áttért az úttest másik oldalára és leállította a motort. – Nagyon mellre szívod a dolgot, Hank. No meg a kis fehér kabát is kiment a divatból. Manapság a lélekbúvárok bőrdzsekit és edzőcipőt viselnek. Hank félt megkérdezni, hogy ezt honnan tudja, inkább megfogta a csirkészacskót és szétosztotta tartalmát. Kettőt magának, hármat a lánynak. Úgyis azt állította, hogy nagyon éhes. Már arra gondolt, hogy egy egész csirkecombot lenyom a lány torkán, ehelyett dühösen harapott egyet a ropogós sültből, majd hirtelen nagyot kortyolt a jeges teából. Bőrdzseki és edzőcipő, tűnődött el. Sally többet tud az ilyen dilis esetekről és kezelésükről, mint amennyi megnyugtatta volna őt. – Valahogy az az érzésem – mondta a lány társalgási tónusban –, hogy az ilyen kocsiban evés nem gyakori nálad. Bár ezek a bőrülések ideálisak ilyen piknikre, mégsem tudlak elképzelni zacskóból majszoló úrvezetőként. A férfi fölhorkant. – Mindenesetre odabenn mindenki rám bámult, nem rád. S amikor rólam már rég elmondtak mindent, a te szemed színére még csak nem is emlékeznek majd. – Lenyelte az első csirkecombot és nekilátott a másiknak, nem sokat törődve azzal, hogy a férfi miként birkózik meg Bolond Sally rossz hírével. Megtaníthatná, hogy ugyanúgy élvezze, mint jómaga. – Talán nagyképű vagyok, vagyok , és nem akarom, hogy egy bolond nővel lássanak együtt… A lány elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Próbálj másként öltözni – javasolta. – Ezek a nyakkendők alighanem kényelmetlenek. kényelmetlenek. Sohasem próbálkoztál szabadidőruhával? Hank a fogát csikorgatta, s azon tanakodott, mi a fene vonzza őt Sallyhez?! Aztán a lány áthajolt a műszerfal előtt és megcsókolta. Nyomban rájött. Ez szerelem volt, valódi és tiszta szerelem. Eljátszott a gondolattal: mit tenne a lány, ha ragaszkodna hozzá, hogy temessék el a Bolond Sallyt mindörökre. Hank elkísérte a lányt az ajtóig, de nem ment be. – Holnap ismét tárgyalásom lesz a bíróságon – mondta két csók között. – Már késő van. Sally, bár szerette volna, ha bejön, rájött, hogy mindkettőjüknek ez a legjobb. Egyelőre, míg jobban megismerik egymást, talán jobb, ha Hank nem látja, milyen „szörnyen csúnya” ébredéskor.
No meg neki is újból munkához kellett látnia. Mivel többnyire éjszaka dolgozott, máris sokat feláldozott munkaidejéből. Viszont a főnöke sose „zűrözött", amíg nem volt ok pánikra, s a nála levő kéziratok egyikét sem fenyegette ez a veszély. Míg a férfi nyakát simogatta a gallér fölött, erős kísértést érzett, hogy az éjszaka másik felét is úgy úgy töltsék el, mint az elsőt. Magában azért fohászkodott, bárcsak bejönne a férfi. Nem akart. Megcsókolta a lányt, csókja szenvedélyes, de engedékeny is volt, s Sally már azt hitte, hogy sutba vág minden tervet; a férfi azonban sajnálkozó arccal elhúzódott tőle. – Velem vacsorázol holnap? – kérdezte már indulóban a kocsi felé. – Gondolod, hogy kapsz asztalt a „Le Casa di Antoine"-nál Antoine"-nál annak ellenére, hogy a ma estét nem mondtad le? – kérdezte a lány. A férfi fölsóhajtott. – Alighanem nagyon meg kell kérnem őket, ők et, de megteszem. A te kedvedért. – Lassan hátrált a kis kertkapu felé s csaknem átesett rajta, s a lány búcsút intve jelezte, hogy menjen. Ő beszállt a Jaguárba; s mielőtt a lány bemehetett volna a házba, leengedte a kocsi ablakát és kikiáltott: – A Bolond Sallyt hagyd otthon! 9. A Bolond Sallyt hagyd hagyd otthon! Sally a hajnali teáját kortyolgatta, s a férfi búcsúszavain tűnődött. A Bolond Sallyt hagyd otthon. Megőrült Hank? Fejét csóválta, s be kellett ismernie, hogy Hank valójában nem érti, hogy a Bolond Sally csakúgy élete részévé vált, mint Málnácska. – Ha azt mondaná, hogy téged hagyjalak itthon, azt megérteném – mondta Sally a kis szőrmók teremtésnek, mely épp egy tál salátalevélbe temette orrát. – Elvégre, gondolom te is csak annyira kedvelnéd az ilyen luxuséttermeket, mint azok téged. Málnácska most ismét elfoglalta korábbi helyét, s a tál közepe épp az orra alá került, farkincája meg Sally felé. Ő megértette az üzenetet és nem cukkolta tovább. Tétován még egyszer átlapozta a nyomdakész kéziratot, ásított s arra gondolt, hogy lefekszik néhány órára. Órájára nézett és látta, hogy kerek tizenkét órája van addig, amíg Hank érte jön, hogy vacsorázni vigye. Alhat egy kicsit, és talán még Anettet is felhívhatja New Yorkban, hogy közölje, másnap délután küldi a kéziratot. Mit tegyen a nap további részében? Szunyókáljon-e egy jót délután, vagy menjen át Fairview-ba vásárolni. Végül úgy határozott, hogy löncs utánig nem dönt. Nem akart megrekedni ily jelentéktelen részleteknél. Más dolgok foglalkoztatták. Olyanok, mint Hank és a Bolond Sally problémája. Még hogy hagyja otthon a Bolond Sallyt? Ez egyszerűen lehetetlen. Fölállt a konyhaasztal mellől és beöntötte maradék teáját a mosogatóba. – Lehet, hogy Hanknek jobban meg kell ismernie a Bolond Sallyt – tűnődött. – Talán úgy majd értékeli… a sokoldalúságát. Hirtelen merész gondolata támadt. Az ötletből pedig terv lett. Egy szőrös kis test dörgölődzött meztelen lábához, míg a mosogató mellett tervezgetett. Megmozgatta lábujját, de egyébként nem zavarta a csaknem szunyókáló nyúl. Málnácska nagyon szeretett a lábán aludni. – Tudod-e mi lesz, Málnácska? – kérdezte halkan.
Málnácska bajusza a bokáját cirógatta, de egyébként nem mutatott érdeklődést. Lenézett a nyúlra, és tovább beszélt hozzá. – Azt hiszem, hogy a Bolond Sally ma bemutatkozik Oakville igazságszolgáltatásának. Málnácska csak morrantott és gyorsan elaludt. Sally vállat vont, amikor látta, hogy a nyulat nem igazán érdekli terve, s előrenyúlva megsimogatta az ablak melletti filodendron új hajtását. Óvatosan kihúzta lábát a már öntudatlan nyúl alól, kezébe vette a kéziratot és bement szobájába, hogy keressen egy nagy borítékot. Huncut mosollyal arcán megcímezte a csomagot, s ezt mormolta, „ Caveat legistor", mely középiskolai latintudása szerint azt jelentette: „Óvakodjék az ügyvéd.” – Tehát amikor ügyfelem, Jason Powell úgy intézkedett, hogy ingatlanát a fővárosi tinédzsereknek engedi át táborozásra, ön azt mérlegelte, hogy észnél van-e? – kérdezte Hank és órájára pillantott, amikor folytatta keresztkérdéseit. Négy órája van a Sallyvel való találkozásig. Nemigen húzhatja az időt. – Ez biztos – mondta bólogatva a tanú és fejét csóválta a puszta gondolatra, hogyan is szánhatja el magát valaki ilyen ostobaságra. – Úgy értem, hogy remek birtok volt. Hisz' magam hallottam, hogy Ed Flanders félmillió dollárt ajánlott érte az elmúlt nyáron. Hank szórakozottan bólintott, magában pedig azon tűnődött, vigyen -e virágot a lánynak. Majd ismét az ügyre koncentrált. Eddig még sose találkozott ilyen nehéz esettel. – S ön mit mondott Mr. Powellnek ezzel kapcsolatban? – Azt mondtam, nagy hibát követ el. Az itteni ingatlanpiac ismeretében, s ilyen gazdasági helyzetben komoly pénzügyi hibának tartottam ezt – mondta Wilson. Megmozdult székében és keresztbe tette lábát. – Nem erősebb kifejezést használt? – kérdezte Hank. Wilson rábólintott, aztán kissé vonakodva így szólt. – Azt mondtam, elment a józan esze, hogy így elherdálja, amikor ötszázezer dollárt kaphatna érte. – Elment az esze? – Úgy értem, hogy szenilis – tette hozzá Wilson és az idős férfira pillantott, aki egy hosszú asztalnál Hank mellett ült. – Kilencvenkét éves. Megmondtam neki, nem tudja mit csinál. Hank komor arccal nézett és folytatta a kérdéseket. – Mondta-e önnek valaha is Ed Flanders a Mountain View Realtynél, hogy ki áll a félmillió dolláros ajánlat mögött? – Ellenzem a kérdés föltevését – szólt közbe Jason Powell örököseinek ügyvédje anélkül, hogy fölállt volna. – Hallomáson alapuló bizonyíték és nem tartozik az ügy lényegéhez. – A kifogásnak helyt adok – szólt a bíró. Hank várt kissé, mert tudta, ki áll az ajánlat mögött. Valójában nem érdekelte a válasz. Csak zavarba akarta hozni a tanút.
Hallotta, hogy az ülésterem felbolydul a háta mögött, de nem zavartatta magát. Wilson nyugtalanul izgett-mozgott és Hank tudta, hogy az elevenére tapintott. Úgy gondolta, hadd kínlódjon pár percig, mielőtt elengedi a horogról – átmenetileg. Karját a tanúk emelvényének korlátjára támasztotta s rámosolygott a középkorú férfira. – Tudja ön, hogy mennyit ér Jason Powell ingatlana, Mr. Wilson? – kérdezte. Wilson pipacsvörös lett, a torkát köszörülte, s köhintett egyet- kettőt, mielőtt megszólalt. Hank vállat vont, mintha nem érdekelné az egész, s erőt vett magán, nehogy fölnevessen. – Akkor hadd kérdezzek öntől valami olyat, Mr. Wilson, amire tud válaszolni. Mondta-e Mondta-e az ügyfelemnek, hogy szenilis, amikor a rákövetkező héten közölte önnel, hogy a telet a Karib-tengernél akarja eltölteni? Wilson szeme összeszűkült, próbálta kipuhatolni, nem beugrató kérdést tett-e fel neki az ügyvéd. Hank a falra nézett Wilson válla fölött, nehogy megfélemlítve érezze magát. Ő láthatóan úgy vélte, hogy ebben nem lehet semmi rossz. – Igen – motyogta. – Tessék? – kérdezte Hank. – Nem hallottuk, amit mondott. – Igen, mondtam. – Aztán valamivel tisztábban Bud Wilson még hozzátette: – Amikor átjött és megkért, hogy vegyem majd át a postáját, azt mondtam neki, alighanem „megbuggyant”. Közöltem vele, hogy szerintem nem való, hogy egy kilencvenkét éves férfi egyedül röpdössön a világban. – De azért megígérte, hogy teljesíti kérését. Wilson igennel válaszolt. – Megmondaná pontosan, hogy a postájával kapcsolatban mire kérte Önt? Wilson a homlokát ráncolta. – Azt kérte, hogy vegyem ki a postáját… – Közös levélszekrényük van? – Igen. Ott van az út végénél. Azt akarta, hogy adjam oda a lányomnak, Ann-nek. Tudja, ő egy cég oakville-i oak ville-i leányvállalatának a vezetője. A beteg és a szabadságra menő dolgozók helyetteseit közvetíti és fizetni akart a lányomnak a dolgok elintézéséért. – Miért nem kérte meg ő maga? – Nagyon szorította az idő. Egyetlen éjszaka alatt döntött így, s másnap reggel már nálam is volt egy listával. – Wilson ismét kezdett fölengedni. – Ez egy vasárnap volt, gondolom úgy hitte, hogy Ann nem dolgozik. – Elmagyarázta önnek, önnek, hogy mit akar tőle? – kérdezte Hank. Wilson bólintott. – Meg kellett tennie. Ann nem volt otthon. Hank elmosolyodott. – Elmondaná a bíróságnak, hogy mit mondott? Az ellenfél jogi képviselője tiltakozott, alighanem unalomból, vélte Hank. Ő azonban kitartott a kérdése mellett, s meggyőzte a bírót, hogy ügye szempontjából ez fontos. A bíró nem értett vele okvetlenül egyet, de úgy vélte, hogy megadja neki a lehetőséget.
Hank tudta, ez elég lesz ahhoz, hogy megtartsa ügyfelének nyugodt otthonát és biztosítsa számára ama vagyon birtoklását, melyet a negyvenes években olajfúrással szerzett. Powell gyerekei maguknak akarták megszerezni a pénzt; a birtok odaadása nem volt ínyére a három középkorú örökösnek – két férfinak és egy nőnek. Az, hogy az idős férfi most vagyona jó részét egy Karib -tengeri üdülésre akarta költeni, a leendő örökösöket kifejezetten dühítette. Ráadásul mindezt másoktól kellett megtudniuk. Jason Powell bizalmasan megvallotta Hanknek, esze ágában sem volt soha, hogy beszéljen er ről nekik. Mivel egyik gyereke sem látogatta meg több mint öt éve, úgy vélte, semmi közük ahhoz, amit tesz. Azonfelül, a nekik járó összeget már félretette számukra. Ők azonban nyilván többet vártak ennél. Törvényesen azonban csak arra nyílt lehetőségük, hogy bírósági meghallgatást kérjenek. S ha ezen a fórumon eredményt érnek el, úgy – a szóbeszéd szerint – hatálytalanítani akarták Jason jótékonysági gesztusát. Ez már azután történt, hogy a férfit elhelyezték egy „öregek otthonába”. Hank unszolta a tanút, hogy folytassa mondanivalóját. – Azt mondta, adjam oda a postát a lányomnak, hogy nézze át és szortírozza. Adott egy listát is, hogy mit hova kell továbbítania. Hank hallotta, hogy valakik kuncog a teremben és meglepődött, amikor észrevette, hogy a bíró hitetlenkedve, tágra mereszti szemét. Nem vett róla tudomást. – Maga olvasta ezt a listát? – kérdezte Hank. Wilson bólintott. – Mondjon belőle egy példát. – Nos, a bankból érkező valamennyi hivatalos írást a könyvelőjének kellett továbbítania. – Még mi volt benne? – A számlákat is oda kellett küldeni. – Wilson részletezte a többit is. Ami egy bizonyos ügyvédi irodától érkezik, azt Denverbe kellett továbbítani egy férfinak, aki nyilván a további ingatlaneladásokat intézte. Ami az alapítványtól jön, amely majd vagyonát megkapja, a saját ügyvédjének kell továbbítani, és így tovább. Hank időnként fejbólintással bátorította Wilsont. Unalmasnak találta az eljárást, mert a lista hihetetlenül részletes volt. Mikor újból kuncogás és halk vihorászás hallatszott, a bíró ismét elítélő pillantást vetett a tárgyalóterem közönségére, de ez volt minden. Egy pillantás. Semmi rendreutasítás, csak furcsa, hitetlenkedő arckifejezés. Ez Hanket is kíváncsivá tette, de háttal állt a tárgyalóteremnek még akkor is, amikor már nevetés gyöngyözött át a helyiségen. Nem tudta megérteni, mi olyan szórakoztató Wilson állításán, hogy „a személyes postáját a tartózkodási helyére kellett továbbítani”. Hank végül félbeszakította Wilson beszámolóját és arra tért rá, mit mondott Jason Powell a további tov ábbi postaküldeményekről. – Miért nem a postahivatalt kérte fel, hogy mindent a tartózkodási helyére továbbítsanak? – Azt mondta, csak a személyes postájára kíváncsi. S azt is mondta, hogy az ideoda postázáskor valami elveszhet. – No és a háza meg az ingatlana, Mr. Wilson? Mondott valamit arról, hogy azzal mi legyen?
– Azt mondta, már szerzett valakit, aki felügyel majd a fuvarozókra, ha az engedélyezési okirat jogerőssé válik. – Nos, akkor ha nincs ellenére, összefoglalom az elhangzottakat – mondta Hank kissé elfordulva úgy, hogy csak a bírót látta. – Jason Powell egy este láthatóan úgy döntött, hogy elmegy szabadságra. Intézkedett személyes vagyonát illetően, részletes listát készített postája továbbításáról, gondoskodott repülőjegyről, szállásról, és elutazott a városból. Mindezt huszonnégy órán belül. Elvigyorodott és visszafordult a tanúhoz. – Helyesen mondom? – Igen, uram. – Nincs több kérdésem a tanúhoz, elnök úr – mondta Hank elégedetten. Most már csak arra kellett rámutatnia, hogy maga Bud Wilson állt a félmillió dolláros ajánlat mögött, és hogy Jason Powell birtoka a legutóbbi becslés szerint valójában ennek dupláját érte. Végezetül majd rávilágít, hogy Wilson a háttérben kapcsolatban állt az örökösökkel abból a célból, hogy ha sikerül nekik hatálytalanítani a jótékony célra történő adományozást, úgy megvásárolja tőlük az ingatlant. Mivel Wilson meglehetősen unalmas, de alapos beszámolót tartott Jason utazási előkészületeiről, csak egy bolond állítaná azt, hogy képtelen az ügyei intézésére. Az, hogy csaknem két héten át remekül érezte magát és „fenemód jól töltötte az idejét” a Karib-tengernél, Karib-tengernél, nem veszett vagy tévedt el és nem „verték át", ismét csak azt bizonyította, hogy egyszerűen csak élt azzal a jogával, hogy szórakozzék és vagyonát arra költse, amire jónak látja. Hank tudta, hogy a bíró nem bolond. A kezében levő jegyzetekre pillantva már éppen a következő tanúját akarta hívni, amikor ismét halk vihorászás hallatszott a teremben. A bíróra nézett, aki kétségbeesettnek látszott. Hank még sose látta lát ta őt ilyennek. Megfordult tehát, hogy lássa, mi akadályozza az igazságszolgáltatás menetét. Egy alakot pillantott meg az első sorban. Nyomban felismerte a köpenyt. Őrjítő sebességgel működő kötőtűket látott, s a lány halk kuncogását hallotta. Ismét. A Bolond Sally Madame DeFarge-t személyesítette meg. Nem csoda, hogy a bíró kétségbeesett. Hank nyugalomra intette magát, mielőtt megszólalt volna. – Elnök úr, rövid szünetet kérek – mondta nyugodt hangon. – Mire? – kérdezte a bíró, miután elvette szemét az első sorbeli meghökkentő látványról. – Hogy megtegyem, amit kell. Az elnök tizenöt perc szünetet rendelt el és az asztalra ütött kalapácsával. Mindenki ülve maradt, a bírót is beleértve. Madame DeFarge pedig tovább csattogtatta kötőtűit. Hank erőteljes léptekkel átment a termen és megragadta a nő karját. Az ülésterem közönsége halkan kacagott. A férfi felhúzta a lányt a székről, s a csuklya hátraesett. A közönségnek elállt a lélegzete. Hank fogát csikorgatta és dühösen nézett a lányra. Sally félrerakta kötését, lábujjhegyre állt és megcsókolta a férfit.
A hallgatóság megkönnyebbülve sóhajtott fel. Hank egy oldalajtóhoz húzta Sallyt, ahol megkérdezte a törvényszolgát, hogy van-e szabad cella. Az egyenruhás ember a fejét rázta, s fölajánlotta saját hivatali helyiségét. Hanknek inkább vasrács és kulcs kellett volna, de végül beérte azzal, amit kaphatott. Betuszkolta Sallyt a törvényszolga irodájába, bevágta az ajtót, a lányt rálökte a kerevetre, s föl-alá kezdett járkálni. Szinte csak két lépést tehetett és majdnem a falba ütközött. Rábámult, s azon tűnődött, vajon vakfal -e vagy tégla, mert szeretett volna ököllel belevágni valamibe, s a fal éppen megfelelt e célra. Nagyot sóhajtott, majd a padlóra szegezett tekintettel megindult a másik irányba. – Te dühös vagy – szólt Sally a bőszülten fel-alá fel -alá járó férfit figyelve, s próbálta kitalálni, hogy mi is bosszantja őt. – Még hogy dühös? Fenemód dühös vagyok! – üvöltötte Hank. – Te talán nem lennél az, ha valaki tudatosan megpróbálná tönkretenni a karrieredet? – Tönkretenni? – kérdezte a lány, s eszébe jutott a bíró döbbent arca, amikor ő elkezdte kis jelenetét. – Ha nem árulod el, hogy ismersz engem, akkor azzal a gondolattal térnének haza, amit én akartam. – És az mi volt? – kérdezte Hank fagyos hangon, s ez a hirtelen változás nagyon idegesítette Sallyt. A férfi fölhagyott a járkálással, s két kezét ökölbe szorítva megállt előtte. Sally szeretett volna kikerülni a kutyaszorítóból. – Csak tréfa volt. Gondoltam, hadd higgyék, hogy Madame DeFarge reinkarnációját látják Oakville-ben. Képzeld, milyen történeteket mesélnek majd otthon. – Madame DeFarge – ismételte Hank. Ó, istenem, gondolta Sally. Lehet, hogy a férfi nem érti a tréfát? Most már valóban aggódott. – Hiszen tudod, Hank. Madame DeFarge. A francia forradalomban. – A férfi még mindig csak hallgatott. Aztán lassú, higgadt mozdulattal leült egy székre, szemben a lánnyal. Tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. Ő nagyokat nyelt és ismét próbálkozott. – Madame DeFarge, az a vén „szatyor", aki csak ült, miközben a f ejek egymás után zuhantak a kosárba. – Tudom ki volt Madame DeFarge – közölte a férfi kimérten. – Csak azt nem tudom, hogy leszek képes meggyőzni bárkit is ebben a városban arról, hogy normális vagy, ha szüntelenül így produkálod magad. – Miért kellene ezt tenned? – kérdezte Sally, aki zavarba jött a dolgok ilyen irányú fordulatán. Erre nem számított. – Valóban, miért is? – mormolta a férfi halkan. – Különösen, ha te eközben minden lehetőt elkövetsz, hogy szüntelenül azt higgyék, teljesen bolond vagy. S mos t sikerült rávenned őket, hogy eltűnődjenek, nem vagyok -e az én is. – A hajába túrta ujjait és a cipője orrát bámulta. – Szedje össze magát, ügyvéd úr. – Sally hirtelen felugrott a kerevetről, és most ő kezdett föl-alá járni, köpenye ringott a térde körül, amikor átment a rövid padlószőnyegen. Elégedetten állapította meg, hogy Hankkel szemben ő három lépést
tud megtenni. – Ha nem lennél olyan öntelt, úgy rájönnél, hogy a Bolond Sallyben lehetőség rejlik. – Lehetőség??? – kiáltott a férfi, s fölpattant székéből, hogy megállítsa a lányt. – A Bolond Sally a legönzőbb legönzőbb emberek egyike, akikkel valaha is találkoztam. – Önző??? – fújtatott Sally, s hirtelen arra gondolt, megragadja a férfi nyakkendőjét, s lerántja magához, nehogy görcsöt kapjon a nyaka, mert mindig föl kell bámulnia rá. Az előző este történtek után azonban csak megfogta a nyakkendő csomóját és ajkához húzta a férfi száját. Emlékeztetnie kellett magát, hogy fenemód dühös. – Téged csak az érdekel, mit szólnak majd az emberek, ha rájönnek, hogy lefekszel vele! – Te meg csak arra törekszel, mindenki tudja meg, hogy nem is egy, hanem legalább két kereked hiányzik! – Ne kiabálj! – visított a lány. – A fülemben van a hallókészülék. Tökéletesen hallom, amit mondasz. – Talán kiabálni akarok! – Nagyképű vagy! – Te meg önző! – Ön következik, ügyvéd úr – szólt a törvényszolga –, fejével a kissé nyitott ajtó felé biccentve. – Ha akarja, szólok a bírónak, hogy kér még néhány percet. Hank úgy bámult rá, mintha a világűrből vil ágűrből pottyant volna elé. Aztán végre a szavak eljutottak a tudatáig. Mély lélegzetet vett és kért még öt percet. Csak öt percet. – Semmi probléma, Hank – mormolta a törvényszolga és ismét behúzta az ajtót. Hank azért kért még további időt, mert mentegetőznie kellett. Dühe, mely úrrá lett rajta, eltörpült a kockázathoz, képest, melyet az imént vállalt. Az, hogy szembekerül Sallyvel oly dologgal kapcsolatban, melyet a lány személyes ügyének tekint, és nem hajlandó róla beszélni, fölér azzal, mintha válaszút elé állítaná. A Bolond Sally nem volt vétkes. S amíg rá nem jön, hogy Sally miért menekül a bolond nő, illetve a boszorkány álarca mögé, addig ingoványos talajon jár, ha e témát ismét felveti. Sajnálta a dolgot és azt akarta, hogy a lány tudja ezt, mielőtt még kilépne az ő életéből. Sally szólalt meg elsőként. – Mi az, ami velem kapcsolatban így feldühít? – kérdezte halkan. – Azon az első estén, amikor megcsókoltál, dühöngtél valami miatt. A férfi nagyot sóhajtott, a lány vállára tette kezét. – Nem rád haragszom, Sally. Sohase rád. A Bolond Sally az, aki megőrjít. Sally nem tudott erre megfelelő választ találni. Így aztán csak kíváncsian nézett a férfira. – Azon az estén – folytatta ő – amint elnéztelek a fáklyák fényében hajladozva, úgy gondoltam… rájöttem, hogy szándékosan tartod fenn a Bolond Sally mítoszát. Úgy éreztem bolond vagyok, hogy elhittem a szóbeszédet és a különböző történeteket. – Álla megfeszült e beismerésre. – S ha az ember bolondnak érzi magát, akkor fenemód dühös tud lenni. – Ez minden? – kérdezte Sally halkan.
Ő megrázta fejét. – Ami az önteltséget illeti, ebben is igazad van. Az ügyvédek hajlamosak erre. Sally elmosolyodott s ajkába harapott, amikor rájött, milyen erőfeszítésébe kerülhetett ez a beismerés a férfinak. Kedvesen viszonozta tehát. – Azt hiszem, önzés volt, hogy a te károdra akartam tréfálkozni. Ma reggel, amikor az ötlet megszületett, még ragyogónak tartottam. – Fölsóhajtott és bűnbánóan nézett Hankre. – Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy ügyet csinálsz belőle. A férfi, elmosolyodott. – Azt hitted, hogy nem veszek rólad tudomást? A lány lassan csóválta fejét, vállára omló haja meg-megakadt a csuklyában. – Azt hittem, hogy nevetni fogsz. 10. – Letelt az öt perc, ügyvéd úr. Hank halkan elkáromkodta magát. – Nyomban ott leszek – mordult fel, és berúgta az ajtót. Kezébe fogta Sally arcát, és félig zavart, félig elkeseredett szemébe nézett. – Nem akarok harcolni veled, szerelmem – mondta és gyorsan megcsókolta. A lány fölsóhajtott örömében, pillái megremegtek, amikor Hank gyöngéden az ajkához ért. – Mi nem harcolunk egymással, ügyvéd úr – mondta. – Mi csak tisztázzuk a játékszabályokat. – Játékszabályokat? – A szabályokat. Ezek sajátos egyéni elhatározások. Én például nem engedem, hogy bárki is szedjen az almáimból – mondta Sally, és közben ajka súrolta a férfi állát. A férfi bólintott. Ezt már tudta. A lány elvigyorodott. – Úgy látszik, neked is van egy szabályod arra nézve, hogy a tárgyalóteremben hogyan öltözzön és viselkedjen a közönség. – Itt a „viselkedésen” van a hangsúly hangsúly – szólt komoran a férfi. Még mondani akart valamit, de kopogtak az ajtón s rádöbbent, hogy nincs több ideje. Sietve visszaindult a tárgyalóterembe, maga után vonszolva a lányt, akinek köpenye lengett a válla körül, amikor szinte végigfutottak a röv id előcsarnokon. – Menj haza, Sally – mondta a férfi, amint átvezette őt a tárgyalótermen, amely még mindig tele volt a váratlan közjátékra kíváncsi emberekkel. – Maradni akarok – felelte ő. – Rendesen fogok viselkedni. Megígérem. A férfi az itt-ott felhangzó felhan gzó kiáltásoktól, hogy „Hadd maradjon", vagy „Üljön le közénk, Sally” tudomást sem vett és megrázta a fejét. – Meg akarom nyerni a pert, édesem. Most menj el, hogy tudjak koncentrálni. A lány még egy csókot lopott és várt, amíg már csaknem az ajtóhoz ért, mielőtt hangosan megkérdezte, hogy hány órakor lesz a vacsora. Ekkor azonban a bíró nagyot koppantott kalapácsával és Hank olyan arcot vágott, mintha fájna a feje. Még percek múltán sem nézett ki jobban, amikor a lány visszaszaladt a kötéséért a terembe. A férfi némán szenvedte el a végső erőszakos behatolást, de figyelmeztető
tekintetéből Sally megértette, hogy jobb, ha nem ül le suttyomban a hátsó sorba a kijáratnál. A lidérces álom a sokéves gyakorlat szerint könnyedén hatolt tudatalattijába. Sally a könnyű könnyű takaró alá bújva tiltakozó szavakat motyogott, ezek azonban nem védték meg a visszatérő álomtól. Az álom a vég kezdeténél indult. „Hívom a tűzoltókat”. Sally leejtette az asztalterítőt, melyet éppen a piknikasztalra akart tenni, s a konyhaajtó felé sietett. „Ne légy már olyan csacsi", mondta John. „Ezt a kis vacak tüzet eloltom, mielőtt még a 9-1-9-en fölvennék a kagylót.” A lány megállt menet mene t közben, s még egyszer e gyszer a lángokra nézett. Lehet, hogy Johnnak igaza van, gondolta szorongva. A „vacak” kis tűz valóban nem volt oly nagy, csak egy kis száraz bokor égett a telkük szélénél, s a férje máris húzta a tömlőt a gyepen át a lángok felé. „Nem gondolod, hogy szólnom kellene a szomszédoknak, hogy ebben a városban a tűzijáték tilos?” kiáltott a lány abban a r eményben, hogy hangja eljut a kerítésig, ahol a szórakozó társaság a július negyedikét ünnepelte hagyományos módon. Innen, a kerítés túloldaláról szállt fel az az eltévedt röppentyű, mely a kerítés másik részén veszélyes gyújtóbombává vált. vált. „Majd vigyázok is” mondta John. A lány bólintott, s tekintetét a fakerítés melletti mintegy tizenöt méterre levő nyárfára emelte. Megkönnyebbült, hogy a petárda nem ott landolt. A nyár szokatlanul száraz volt, s az eső hiánya miatt a fák közötti vadfű és gaz teljesen kis záradt és megsárgult. Sally ledobta magáról a takarót és görcsös mozdulattal a heverőn levő párnára hajította. Valahol az agya mélyén tudta, hogy ez csak álom, de képtelen volt felébredni. S még mindig volt egy halvány remény, hogy másképpen végződik, ha á t tud törni a szigorú rendben sorakozó részleteken. Meg kellett próbálnia. „Nyisd meg a vizet” üvöltötte Jo hn, és Sally a ház oldalánál lévő csaphoz, futott. Elcsavarta és látta, hogy a tömlő megmerevedik, amikor a víz. beléfolyt. „Mondtam, hogy nyisd ki a csapot!” „ Kinyitottam!” A lány észrevette, hogy a tömlő John felőli végén nem folyik a víz. A férfi ledobta a szórófejet és visszament, hogy megnézze, nincs-e összetekeredve a tömlő. Ő ugyanezt tette a másik végről kiindulva. Erősen hunyorított a csaknem teljesen sötét éjszakában. Egy pillanatra föltekintett arrafelé, ahol a sárga és narancsszínű lángok most már gyorsan elterjedtek a fészer felé, ahol a kerti felszerelést tartották. A tűz gyorsan gyorsan terjedt. Sally szíve hevesen dobogott és még lélegzetet sem tudott venni, amikor látta, hogy John lehajol és megragadja a slagot, „Megtaláltam!” üvöltötte. Hangja azonban nem volt örömteli. Aggodalom csendült csendült ki belőle. A férje visszarohant visszarohant oda, ahol a lángok már a fészert fenyegették. „Hívd a 9 -1-9-et” üvöltötte. „Túl gyorsan terjed.” Sally hangosan nyöszörgött. Hánykolódott ágyában, könnyek csorogtak arcán, tehetetlen engedelmességgel álmodott tovább. Valójában nem volt választása.
Sally a ház felé rohant. Kivágta az ajtót, gyorsan megkerült egy széket, fölkapta a telefont, szinte észre sem véve, hogy felborította a macska vizestálját. Nem tudta levenni szemét az ablak túloldalán látható jelenetről. Segítséget hívott és a vízcsaphoz rohant. Lenyúlt és kihúzta a vödröt, amelyből a padlót szokta felmosni. A csap alá tette, megengedte, majd ismét elzárta a vizet, amikor rájött, hogy Johnnak minden segítségre szüksége van. Pokrócok! A hálószobához rohant és lerántotta az ágyról a steppelt paplant. Ez teljesen alkalmatlan! Félredobta és fölkapott egy pokrócot. A konyhába visszafutva rosszul lépett és teljes súlyával a csípőjére esett. A macska táljából kiömlött a víz., villant agyába egy pillanat alatt, s kezében a pokróccal megpróbált esetlenül talpra állni. Gyorsan kinézett az ablakon, s a látványtól elállt a lélegzete. A fészer fala már lángokban állt, s már látni vélt egy lyukat is a fában. A kocsi üzemanyaga! Leejtette a takarót, odabotorkált az ajtóhoz és gyorsan kilökte. Figyelmeztetően felsikoltott. John visszanézett rá a válla fölött, s ő elkezdett rohanni a férf i felé, amikor az nem tudott mozdulni. Közelebb érve látta, hogy a férfi aggódó arcán megkeményedtek a ráncok, amint a lángokkal viaskodott. viaskodott. Sally felkiáltott. f elkiáltott. „Az üzem… a fészer… gyere onnan, mi… mielőtt…” Ebben a pillanatban fülsiketítő robajjal Sally egész világa a levegőbe repült. Fölsikoltott, magas, éles hangon, melytől majd' elszakadt a hangszála, s ez is ébresztette a szörnyű álomból. Felébredt, hál' istennek. Megmarkolta a heverő nádfonatú hátát és felült. Mély lélegzetet próbált venni. Ez volt mindig a legrosszabb. Ez a hihetetlen szorítás a tüdején, mintha valóban füst fojtogatná. Zihált a melle, minden kis lélegzetért szinte meg kellett küzdenie. Öt év telt el ilyen rémálmokkal, és még mindig érezte a füst szagát. Nagy erőfeszítéssel tágra meresztette meresz tette szemét és nagyot nyelt. Már elmúlt. Legalábbis ez elmúlt. Sok ilyen álma volt, és mindig akkor, amikor legkevésbé várta. Lassan hozzászokott. A lidérces álmok miatt aludt nappal, valahányszor lehetséges volt, s az éjszaka nehéz óráiban dolgozott. Kísérlet volt ez arra, hogy elfogadhatóbbá tegye az elkerülhetetlent. A robbanást követő néhány hónap után elkövette azt a hibát, hogy éjszaka aludt. Akkor a szörnyű álom erősebb volt, és nehezebb volt az ébredés. A nappali szundikálás ugyan nem volt az igazi, de már régen rájött, hogy ez is több a semminél. A rémálom sose múlik el. Sally elfogadta ezt, bár nem akarta. Állandóan emlékeztette őt bolondos viselkedésére. A rémálom élesztette s tartotta fenn Bolond Sally tüzét. Nagy lelkierővel elhessegette a hosszú h osszú utóhatást. Kibandukolt a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy karton tejet s az étkezőpulthoz vitte. Keze remegett kissé, amikor öntött egy pohárral. Az ébredés utáni néhány percben mindig így volt. Tudta, véget vethetne e rémálomnak, de nem egyedül. Többé már nem. Eljött az ideje, hogy elmondja a férfinak, gondolta. Hank és a Bolond Sally sose boldogulnak, amíg csak a férfi jobban meg nem érti őt. A nyitott ablakon befúvó szellő meglengette a függönyöket. Sally ajkához emelte a poharat és élvezte a hűsítő ízt.
Hank akkor talán elfogadná Bolond Sallyként, aki valójában volt, és Sally Michaelsként, aki nem volt. S ez bátorságot adna neki, hogy még sokat nyújthat valakinek. Feltételezte, hogy a férfi már kialakította saját életmódját, mely talán illett az övéhez. Persze ezt nem várhatta el. Elvégre mi lehet közös Hank Alton, a jó- nevű ügyvéd, a közösség köztiszteletben álló tagjában és a Bolond Sallyben? Semmi. Kiitta a tejet poharából és hangos koppanással a pultra tette. Megnézte a tűzhely fölötti órát, s úgy vélte, dolgozhat még egy kicsit, mielőtt készülődni kezd a vacsorához. Az előtte álló estére gondolva elmosolyodott, s egy kis dalt fütyült elég hamisan, amikor a kéziratot átvitte a nappaliba, hogy átolvassa. Az új szerzők mindig érdekelték érdeke lték Sallyt. Ha egy jó új szerzőre bukkant, az olyan volt, mint amikor az aranyásó telérre lel – ideges izgalmat érez, amikor nekikezd, s attól kezdve pokolian sok munka vár rá. Nekilátott hát és azért fohászkodott, hogy aranyra leljen. Aznap este a Le Casa di Antoine volt a „legforróbb” hely a városban. Akik nem kaptak asztalt, azok az éttermen végighúzódó bárpult mellett zsúfolódtak és a mögötte levő tükröt bámulták, csaknem feltűnően nézve a Hank Alton asztalánál ülő nőt. – Erre nem került volna sor, ha nem kérdezed meg az egész tárgyalóterem előtt, hogy hány órára foglaltam asztalt – zsémbelt Hank. – Mire nem került volna sor? – kérdezte Sally homlokát ráncolva, míg tekintete végigsiklott a bárpultra könyöklők során. Hank férfiakra jellemzően megvonta vállát, mint aki azt mondja: „Lefogadom, hogy nem ismeri el”. – Azok ott mind bennünket bámulnak. Téged. A pincér üres salátástányérokat tett asztalukra az előételhez, majd várt egy kicsit mielőtt elment, hogy további megbízásaikat teljesítse. Hank magában elismerte, hogy még sose részesült jobb kiszolgálásban. A helyzet egy darabig bizonytalannak tűnt, de csak addig, míg a Le Casa di Antoine személyzete túl nem jutott a kezdeti idegességen, hogy a legendás Bolond Sallyt szolgálják ki. Megérkezésük pillanatától nyilvánvaló volt, hogy Sally tárgyalótermi trükkjének híre megelőzte őket. A maítre d'h ôte, ki rendszerint méltóságteljesen viselkedett és nyugalmából nem lehetett kizökkenteni, most majdnem átbukott egy széken, amikor az asztaluk felé tartott. Hank arra is rájött, hogy a maitre d'hôte kissé óvatos magatartása alighanem rontásoktól való félelméből adódott, de figyelmetlenségét inkább Sally lába csodálásának tulajdonította. Hank kísértést érzett, hogy elmenjen, amikor észrevette, hogy a pikolófiú az asztaluk felé furakodik. Már fölkészült rá, hogy jeges vizet vagy kenyeret kap remegő kezéből. Sally azonban megmentette a helyzetet, bájosan a fiúra mo solygott és megkérdezte, kaphatna-e egy pohár szódavizet. A pikolófiú nagyot nyelt, majd visszament, és pillanatokon pillanatokon belül a lány előtt volt egy pohár szóda, „dupla buborékkal", mellette citrom- és citrusszeletek. A személyzet nyilván úgy vélte, hogy aki tiszta szódavizet iszik, az nem lehet rossz teremtés. Amellett azonban alighanem a lába is sokat nyomott a latban. S mikor
a barátságos mosoly mellé még szexisen el is nevette nevet te magát, sikerült elűznie minden, a Bolond Sally rossz híre miatti aggodalmat. Öt perce sem voltak az étteremben és máris két pincér és legalább három pikolófiú nyüzsgött felváltva asztaluknál, s próbálták kitalálni Sally legrejtettebb kívánságát is. Hank arra gyanakodott, hogy a lány valamennyiüket megbabonázta. Sally ragyogó kék szeme huncut örömmel mosolygott, amikor a bárpultnál ülőket figyelte. – Azt hiszem, a Le Casa di Antoine bárközönsége igen lojális – mondta. – Eszembe sem jutna, hogy miattam lennének l ennének itt. – Az biztos, hogy ez nem jutott eszedbe – mondta a férfi csipkelődve, s fölvette villáját, mikor látta, hogy a lány már csaknem elfogyasztotta vacsoráját. – Ahogy arra sem jöttél rá, hogy a tárgyalóterem közönsége szinte itta minden szavadat, amikor megkérdezted, hogy sikerült-e itt asztalt foglalnom. – Csak azt akartam tudni, hogyan öltözzek – mondta ártatlan szemekkel a lány. – Ez a szerelés kissé kirívó lett volna egy önkiszolgáló büfében. Hanknek csaknem torkán akadt a falat, amikor a szóban forgó „szerelésre” pillantott. A testhezálló fekete gyapjúruha, mely jól érvényre juttatta formás alakját és jóval a térde fölött végződött, valósággal zavarba hozta. Egyszerű ruha volt szerény V nyakkivágással, háromnegyedes ujjal és csiszolt üveggombokkal. Kabátja, mely meghökkentő rózsaszín gyapjúanyagból készült, s a magasított gallértól lágyan omlott a ruhaszegélyig, hasonlóan stílusos, de lényegében konzervatív szabású volt. Sally a szék támlájára tette a kabátot, amikor bejöttek és kedves mosollyal hárította el a maítre d'hôte udvarias ajánlatát, hogy majd fölakasztja a fogasra. Vállára leomló, csillogó haja alatt Hank hatalmas, ugyanolyan megdöbbentő rózsaszín fülbevalókat pillantott meg, mint a kabátja. Képtelen volt rájönni, hogy mi tette a nő szerelését olyan dühítőén izgatóvá. Még egy falatkát vett szájába abból a micsodából, amit korábban rendelt és még egyszer alaposan megnézte az összhatást. – Most ki bámul? – kérdezte halkan a lány. – Csak ülök és élvezem a látványt, mert most csak bámulhatok; elég sokan vannak jelen. – Hogy oda ne fussak! – ugratta a lány. – Azt hiszem, a jövőben jobban kell ügyelnem a csípős kis nyelvedre is – mondta a férfi, s elsötétülő szemében buja viszonzás viszonzás ígérete csillant. Sallynek szinte elállt a lélegzete, amikor érzéki jelenetek villantak fel képzeletében. Megforgatta villáját a tésztában, és figyelmesen nézte Hank ma esti öltözékét. Világosszürke öltöny volt rajta, alatta gyöngyházszínű ing, nyakkendőjén feltűnő bíborvörös pöttyök. Nem rossz. Egyáltalán nem. Villájával szájába tett egy keveset a finom tésztából, s úgy vélte, hozzá kell szoknia Hank formális öltözködéséhez, legalábbis amíg ily ízlésesen teszi. A férfi már nem egyszer elismerte, hogy na gyképű. A lány egyetértett ezzel. Választékos öltözködése csak még jobban kihangsúlyozta eme kis fogyatékosságát… vagy talán téved? Kíváncsi volt, vajon megtudja -e. – Hogy áll az ügyed? – kérdezte. – Befejeződött. – A férfi kortyolt egyet borából és válaszolt a lány néma kérdésére. – Jason azt mondta, fölszáll a legelső gépre a Karib-tenger Karib -tenger felé.
– Legálisan? – Az ülésteremben Hank eltökélt arcát látva Sallyt nem lepte volna meg, ha a férfi ennek kedvéért megszegné a törvényt, ha a bíróság történetesen másként döntene. Hank megcsóválta fejét. – Természetesen legálisan – mondta. – Gondolod, hogy megpróbálnám kijátszani a bíróság döntését és hajlandó lennék kicsempészni őt a városból? A férfi megnyerte a pert. Sally örömében elmosolyodott. – Azt hiszem beavatkoznál, ha úgy gondolnád, hogy az erkölcsileg helyes. Hank úgy vélte, nem vitatkozik arról, hogy „Mi lett volna, ha…” – Jason megkért, adjam át neked búcsúüdvözletét. Azt mondta örülne, ha a gyerekeiről kiderüli volna, hogy olyan humorérzékük van, mint neked. – Elég nehéz esetnek tűnnek – mondta a lány, s nem vett tudomást a férfi célzásáról a tárgyalóteremben történtekről. – Remélem, végleg megszakít velük minden kapcsolatot. Hank vállat vont. – Majd elválik. – A lány unszolására beszélt néhány ügyéről, képet kép et adva pályafutásáról, mely lassan élete jelentős részét töltötte ki. A lányt valósággal elbűvölte a problémák sokfélesége, melyekkel különböző emberek felkeresték a férfit, és szinte lenyűgözte, hogy néha mily rugalmasan próbál segíteni nekik, egyáltalán nem ragaszkodva a konvencionális formákhoz. Mikor arról a perről mesélt, amelyben egy iskola egész harmadik osztályát képviselte egy helyi hulladékszállító vállalat ellenében, mely az újrafeldolgozási tervek tekintetében korábban megközelíthetetlen volt, a lány elmélyülten hallgatta őt. Aztán volt egy másik ügy, amelyben a szomszéd városban egy garázdaság és testi sértés miatt letartóztatott fiatalkorút képviselt, akivel szemben a rendőrség kényszert alkalmazott. Végül Hank a beszélgetés Catherine és Willy történeteire terelte, s a témaváltás lehetőségével élve Sallyt hallgatóból ügyesen résztvevővé tette. – Mi van a szüleiddel, Sally? Élnek még? – Meghaltak egy motorcsónak-balesetnél még nyolcéves koromban. – Félretolta üres tányérját, fölvette borospoharát és lassan forgatta ujjai közt, a poháron ott csillogott a kettejük közt álló gyertya fénye. – A mamám nagynénje nevelt fel. Ó pedig tüdőgyulladásban meghalt, amíg én főiskolán voltam. Elhallgatott, amikor a pincér leszedte asztalukat, és elfogadta az ajánlott desszertet. A borról áttértek a kávéra, s azt látta, hogy Hank merőn nézi őt. Tekintete állhatatosságot, kíváncsiságot tükrözött és csodálatosan megnyugtató volt. Tudta, hogy ennek a férfinak beszélhet az életéről. Ami meglepte, hogy akart is beszélni neki. Amíg a desszertre vártak, csöndben iszogatták kávéjukat, s ezt csak néha szakította meg udvarias asztal melletti társalgás. A kíváncsiskodókat bizonyára a feltűnő viselkedés hiánya távolította el, gondolta a lány, mert az egyik pillanatb an még ott voltak, a másikban pedig jó részük elment. Amikor a pincér felszolgálta a citromtortát, Hank körbenézett, s ekkor vette észre, hogy a bárpult szinte teljesen üres, csak néhány helyen ülnek az asztaloknál.
– Más rokonod nincs? – kérdezte Hank, aki nem akarta a végre megkezdett témát abbahagyni. – Unokatestvér? Más családtag? Sally tagadólag rázta fejét és vett a keserédes desszertből, s közben ezt mondta: – A férjem szüleit kivéve. De az igazat megvallva, velük sohasem jöttem jól ki. Azt hiszem, néhány évvel ezelőtt Floridába költöztek. Férj? Valahogy sose gondolt arra, hogy Sally azelőtt férjnél lehetett. Egy szerető? Igen. De egy férj? Erről többet is meg kell tudnia. – Nem gondoltam, hogy korábban férjnél voltál. A lány nagyot sóhajtott és bólintott. – A főiskolán ismertem meg Johnt. A diplománk megszerzése után nyomban összeházasodtunk. Három évvel később meghalt. Én Oakville-be Oakville -be költöztem. Hank kortyolt egyet kávéjából. – Ennyi az egész? – kérdezte kíváncsian. – Férjhez mentél. Ő meghalt. Te eljöttél. Sally csodálkozást fedezett fel arcán, és elképzelte, milyen abszurd módon hangozhatott az egész. – Nem szívesen beszélek róla – mondta furcsa fintort vágva, és félretolta csaknem érintetlen desszertjét. Észrevette Hank ajkán a kis mosolyt. Ez arra bátorította, hogy folytassa. – Öt évvel ezelőtt történt, Vermontban laktunk. A férfi bólintott. – Szeretted őt? – Igen. – Arcán bánat és sajnálat tükröződött, amikor egymás iránti szeretetükre, a játékos kalandok és érett tervezések éveire visszagondolt. Akartak gyereket, de később, amikor már több idejük és több pénzük lesz. Elégedett volt Johnnal. És szerette is. Ebben soha, egy pillanatig sem kételkedett. Hank figyelte arcán az átsuhanó érzelmeket, és megpróbált uralkodni a szívét mardosó félelmen. Beleszeretett Sallybe, tudva, hogy nem lesz könnyű meggyőznie őt erről a szerelemről. Arra sose gondolt, hogy esetleg egy szellemmel kell majd versenyre kelnie. – Még mindig szereted őt, Sally? A lány valahogyan tudta, de inkább érezte, hogy a férfi ezt megkérdezi majd. Próbálta lenyelni a torkában érzett gombócot, amelyet mindig érzett, ha Johnra gondolt, s tagadólag rázta meg fejét. – Már nem szeretek senkit. Nem tudok. Az est hűvös és csípős volt. Sallynek jólesett a kabát melege. Hank is átkarolta váll át, amikor a parknak a város távolabbi része felé kanyargó sétányán mentek. Aztán mesélt a férfinak a robbanásról. – Ott károsodott nagymértékben a hallásom, s leégett a hajam és a szemöldököm is. Más bajom egyébként nem történt. Amikor kikerültem a kórházból, úgy gondoltam, nem akarok olyan helyen maradni, ahol mindenki meg akarja fogni a kezem s azt bizonygatja, hogy majd minden oké lesz. – Vállat vont. – Nem ment, és ezt tudtam. Eljöttem ide, hogy egyedül lehessek. Akkoriban ez látszott az egyetlen értelmes dolognak.
Hank óvatosan elvezette egy fának a sétányon kiálló göcsörtös ága mellett. Nem szólt semmit. Nem szeretek senkit. Nem tudok. A szavak jelentése először mellbe vágta, de aztán rájött, hogy valójában ilyesfajta ellenállásra számított a lány részéről. rés zéről. Ez azonban nem változtatott az érzelmein, sem a szándékain. Szerette őt és azt akarta, hogy a lány is viszontszeresse. Vannak dolgok az életben, amiket nem lehet siettetni. Sally Oakville-be menekült, hogy gyógyuljon… még akkor is, ha kitart amellett, azért jött ide, hogy elrejtőzzék. Hank eltűnődött, vajon mennyi időbe telik, míg a lány rájön a különbségre. – Lidérces álmaim vannak a robbanásról – mondta Sally, megszakítva a férfi gondolatsorát. – Sikoltozol eközben? – kérdezte ő, hirtelen maga elé képzelve, hogyan kezdődött minden. A sikítással, amelytől Willy leesett a fáról. Amikor kezdte megérteni a szörnyű eseményeket, melyek komoran beárnyékolták a lány napjait, úgy érezte, hogy védelmeznie, oltalmaznia s támogatnia kell őt. – Erre ébredek mindig – mondta Sally. – Honnan tudtad? A férfi vállat vont. – Kitaláltam. – Vannak dolgok, amiket a lánynak nem szükséges tudnia. – Szörnyűek ezek az álmok, szerelmem? – Valóságosnak tűnnek – mondta ő egyszerűen. – Rettegek tőlük, de mindig eszembe juttatják, hogy erősnek kell lennem. – A férfi a lányra nézett, s megkérdezte, hogy miért. – Mert emlékeztetnek, hogy mi történik, ha szeretek valakit – mondta s ezt a maga részéről logikusnak és vitathatatlannak tartotta. – Szerettem a szüleimet. Meghaltak. Aztán követte k övette őket a nagynéném. Majd végül John. Most már egyikük sem él. Egyik sem azok közül, akiket szerettem. Amikor felépültem a robbanás után, úgy gondoltam, ha senkit sem szeretek, akkor nem kell ismét elszenvednem az elvesztésükkel járó fájdalmat. – Az egyik nem feltétlenül következik a másikból – mormolta a férfi, és unszolta a lányt, hogy üljenek le a parkban egy közeli padra. Továbbra is átölelve tartotta egy magányos lámpa fénye alatt. – Az, hogy az ember szeret valakit, nem vezet mindig az elvesztéséhez. A lány fölnézett rá, arcán a keserves tapasztalat tudata tükröződött. – Háromszor szerettem, háromszor veszítettem el őket, ügyvédem – mondta halkan. – Nem óhajtok ismét próbálkozni. – Nem félsz attól, hogy esetleg én beléd szeretek? – kérdezte Hank. A lány tagadólag rázta fejét és meglepte a férfit, amikor ingerkedve elvigyorodott. – Te túlságosan nagyképű vagy ahhoz, hogy beleszeressél a Bolond Sallybe. – Te azonban hagytad, hogy szeretkezzem veled. – Kíváncsi volt, vajon Sally tudatában van-e van-e egyáltalán a gyógyulási folyamatnak, és hogy mennyire haladt előre ebben. Nem érti vajon, hogy tréfás felelete valójában nem válasz az ő kérdésére? – Velem – helyesbítette helyesbítette őt a lány kihívóan és csillogott a szeme. – No meg nem lennék itt, ha úgy gondolnám, hogy ennek fennáll a lehetősége. – Kissé odébb húzódva fölemelte arcát és pillantása találkozott a férfi borús tekintetével. – Bízom abban, és remélem, hogy nem követsz el ostobaságot, Hank.
Ostobaság alatt azt értette, hogy szerelmes lesz belé. A férfi bólintott, mert valóban nem akart szamárságot elkövetni. Már megtette. 11. – Nem félsz attól, hogy esetleg te szeretsz belém? – kérdezte Hank. Sally nagyot nyelt. – Nem tehetem. Nem akarom. – Majd szinte mentegetőzve a férfira mosolygott és így folytatta: – Öt évbe telt, amíg annyira összeszedtem magam, képessé váltam arra: a tied legyek, Hank Alton – mondta komolyan. – Hinnem kell, hogy a tied lehetek anélkül, hogy beléd szeretnék. – Mi van akkor, ha én szeretek beléd? – Nem akarom. A férfi gyöngéden átölelte, hogy megnyugtassa, s bölcsen hallgatott. Remélte, hogy a lány szavait inkább az esze, semmint a szíve diktálta. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ezt a visszájára fordítsa? Sally Hank vállára hajtotta fejét, kimondhatatlanul megkönnyebbült attól, hogy a férfi megértette őt. Legalábbis azt hitte, hogy a könnyek ettől szöktek a szemébe. Gyorsan elpislogta kicsordulni készülő könnyeit, hogy a férfi ne vegye és zre. Másként el kellene mondania neki, hogy mindig sír, ha Johnról beszél. – Elmeséltem már neked, hogy a Bolond Sally ötlete miként született meg? – Jól tudod, hogy nem. A lány a férfi mellén pihentette fejét, Hank a karját simogatta. Csöndes bátorítás volt ez részéről, ha a lánynak szüksége lenne rá. Nem volt, mert a gyöngéd babusgatásra teljesen föloldódott. Bolond Sally története nevettető volt és hatása egyáltalán nem volt traumatikus. – Kora ősszel érkeztem Oakville-be. Oakville -be. Csak néhány napja tartózkodtam itt, amikor egy nap az ablakon kitekintve egy fiút láttam a fán. Annyi idős lehetett, mint Willy, s féltem, hogy leesik és megüti magát. Mindenesetre fölvettem a köpenyt és kifutottam. – Miért a köpenyt? – kérdezett közbe a férfi. – A hajam miatt – mondta ő szomorkás mosollyal. – Így volt jobb, mert nem volt hajam. Csak akkor kezdett ismét kinőni a szemöldököm is. Valahányszor kimentem a házból, a köpenyt viseltem és a fejemen volt a csuklya. Aznap, amikor a fiút megláttam, ez már reflexszerű reflexszerű volt. – Így viszont ahelyett, hogy megmentetted volna a leeséstől, félig halálra rémítetted. – Ilyen egyszerű a magyarázat, tűnődött el a férfi. A lány bólintott és nagyot sóhajtott. – Csaknem az történt, mint Willy esetében, azzal a különbséggel, hogy az a fiú nem esett le a fáról. – Elfogadom a magyarázatot – mormolta Hank –, de honnan ered a szóbeszéd, hogy a növényekhez meg a sziklákhoz és hasonlókhoz beszélsz? Ezt úgy találták ki? Sally elnevette magát.
– Annak a Bolond Sallyhez semmi köze. Kezdetben legalábbis nem volt. Egyszer csak észrevettem, hogy a hangom, néhány kivételtől eltekintve, mint például amikor a főnökömmel beszéltem telefonon, vagy Fairview-ban vásároltam, rekedtes. – Rekedtes? A lány bólintott. – Zavart, hogy amikor megszólaltam, a hangom úgy recsegett, mint egy régi gramofon. Végül úgy döntöttem, hogy mindennap gyakorlom a beszédet egy kicsit… Amikor a férfi fölnevetett, Sally oldalba bökte. – Mindenesetre elkezdtem beszélni a tárgyakhoz. Például a növényekhez. Köztudott, hogy az emberek szoktak beszélni a növényekhez. – No de a sziklákhoz, Sally?! – mondta a férfi, gyorsan áttérve a növényekről másra, mert az anyja is beszélt gyakran a ház körüli növényekhez. – Erre a „közönségem” miatt került sor – vallotta be. – Különösen az első hónapban igen sok gyerek őgyelgett a fal körül. Arra vártak, hogy valami furcsa dolgot tegyek. – Kissé megvonta vállát. – Megpróbáltam eleget tenni nekik. – Így kezdődött. – A férfi hangja mélyen zengett, s a lány felfogta a vibrálását. – A kölykök fölfedezték, hogy Bolond Sally költözött Oakville-be, te meg rájöttél, hogy a Bolond Sally remek eszköz arra, hogy mindenkit távol tartsál magadtól. – S amikor rájöttem a dolog ízére, utána már egész jól szórakoztam. – Hogyan tudtad meg, hogy Bolond Sallynek hívnak, ha senkivel sem beszéltél Oakville-ben? – Festékszóró sprayvel ráírták a falra. A férfi elhúzta a száját. – Miket teltek még veled az elmúlt évek során? – Gyöngéden fölhúzta a lányt a padról, megfordult és elindult a kocsi felé. – Semmi különöset. Csak a szokásos kölyökcsínyeket. Egyszer például záptojásokkal hajigáltak. – És még? – Azonfelül, hogy vécépapírt raktak a fákra és a virágokra? – Sally megvonta vállát, mintha ezek az apró bosszantások csöppet sem lennének fontosak. – Nos, a múlt évben valaki befújta festékkel Málnácska élősövény-labirintusát. élősövény -labirintusát. Csaknem tönkrement. S Halloweenkor Halloween kor bűzbombát raktak a postaládámba. A postás hetekig a közelébe sem tudott menni, a postámat a járdán kellett hagynia. – Nem vitte oda az ajtódhoz? – Nem. Ha az életébe került volna, akkor sem. – Elvigyorodott, amikor a férfi besegítette a kocsiba. – Nem hiszem, hogy a munkaköri leírása érvényes volt a Bolond Sallyre is. – Megígértem Willynek, hogy fönnmaradhat, amíg hazaérek. Nincs ellenedre, ha beugrunk hozzánk? Sally szótlanul rázta meg fejét, mert gondolatai épp ott kalandoztak, hogy mikor viszi a férfi őt haza… és jön be, hogy együtt töltsék az éjszakai órákat. – Úgy gondolom, hogy a Bolond Sally ma már épp elég csínyt követett el – mondta a férfi. – Willy pedig úgy véli, hogy nagyszerű teremtés vagy. – Nem ezt tapasztaltam. Hank meglepődött e szavak hallatán.
– Hamarosan a legodaadóbb híved lesz. Amióta beszéltem neki Málnácska születésnapi ünnepségéről ünnepségéről és a labirintusról, az a véleménye, hogy „frankó” vagy. – Frankó? A férfi elvigyorodott. – Tök jó. Szuper. – Úgy látszik, a modern szóhasználat valahogy nem jutott el hozzám – mondta Sally, jót nevetve a furcsa kifejezésen. – Mi van Málnácskában, amitől én „tök jó” vagyok, vagy éppen „szuper"? Hank csak megvonta vállát. Autójával ráhajtott a viktoriánus farmház kocsibejárójára, és kisegítette Sallyt a kocsiból. – Milyen remek ház! – mondta a lány, és végigsietett a gyalogjárón, hogy jobban szemügyre vegye. – Köröskörül veranda? – kérdezte. – Csak három oldalon – mondta Hank. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a lánynak tetszik. Nagyon szorongott attól, hogy nem tudja elnyerni a lány szerelmét. Aztán sikerült erőt vennie magán. Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Túlságosan szereti ahhoz, hogy élete e legfontosabb csatáját elveszítse. Mélyet lélegzett, s amíg bevezette őt a házba, válaszolgatott kérdéseire. Nem, amikor megvásárolta, nem volt ilyen remek állapotban… Igen, ő és Willy sokat dolgoztak rajta, de a nagyobb munkára kivitelezőket fogadott fel… Nem, hátul a kétszintes csűrt jelenleg semmire sem használják, de úgy tervezi, hogy vendégházzá alakítja majd át Catherine számára. Sally éppen az ebédlő csillárjáról kérdezte, hogy a bútorokkal együtt vette -e, amikor Catherine lépett be a konyhából. Őrült, hogy Hank nem egyedül jött. – Hallottam az ön ön szenzációs Madame DeFarge csínyjéről – mondta s a kezét nyújtotta Sally felé. – Bill felhívott telefonon, s azt mondta, ez volt a legviccesebb dolog, amit valaha is látott. – Majd' megütötte a guta – jegyezte meg Hank. Catherine szánakozó pillantást vetett rá. – Talán inkább téged. Mindenki más nagy számnak tartotta. – Ki az a Bill? – kérdezte Sally mosolyogva az idősebb nőtől. Kimondhatatlanul örült, hogy olyan teremtés, akinek van v an humorérzéke. – Strim bíró – magyarázta Catherine. – Amikor nincs rajta a fekete talár, akkor egyszerűen csak Bill. Bill. – Azt jelenti ez, hogy maga is egyszerűen csak Sally, ha nem viseli a köpenyt? – kérdezte egy kíváncsi hang. A három felnőtt felnőtt meglepetten fordult hátra, és Willyt pillantották meg. Mezítláb, pizsamában téblábolt a lépcső alján, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki le akar feküdni. Hank megfogta Sally kezét, és gyöngéden maga után húzta keresztül a hallon. Sally halk zajt zaj t hallott, s visszanézve látta, hogy Catherine eltűnik a konyhaajtó mögött. – Nem Sally – mondta Hank szigorú, komoly hangon, amikor odaértek. – Neked Mrs. Michaels, fiatalember.
– Ugyan, ugyan, ez nagyképűség – mondta Sally, miközben Hank korholóan nézett rá, Willy meg elvigyorodott. – Hogyan lehetnénk jó barátok Willyvel, ha Mrs. Michaelsnek kellene szólítania? – Így illik. – Ha idegenek is jelen vannak. De itt egyet sem látok – mondta a lány ravaszul, s hozzátette: Willy úgy szólíthatja őt, ahogy akarja. – Kivéve a „Bolond Sallyt” – mondta Hank, engedve merev álláspontjából. Majd kezét Sally felé nyújtva kérte, üljön le ő is melléjük. Ő elfogadta a férfi feléje nyújtott kezét; valami meghatározhatatlan érzés arra késztette, hogy ő is részese legyen e meghitt megh itt jelenetnek. Hank ujjai a kezére fonódtak, s ő leült mellé a lépcsőre. – Nem hívnám őt Bolond Sallynek, papa – mondta Willy méltatlankodva. – Csak az tenne ilyet, akinek elment az esze. Sally mélyen Willy szemébe nézett. – Egyedül az én hibám, hogy így neveznek az emberek – mondta halkan. – A papa azt mondja, maga akarta, hogy mindenki bolondnak tartsa. A lány elmosolyodott a fiú zavart arcát látva, s megállapította, hogy nagyon hasonlít az apjára. Igyekezett helyesen megvilágítani a dolgokat… ezen a z estén már másodszor. – Azt akartam, hogy az emberek békén hagyjanak Egyedül akartam lenni – mondta. – Ennek legegyszerűbb legegysze rűbb módja az volt, hogy úgy tettem, mintha bolon d lennék. Willy bölcs képet vágva bólogatott. – Ezt értem. De akkor föl nem foghatom, hogy most miért van itt, ha egyedül akart lenni? Sally mélyet sóhajtott, és arra gondolt, milyen nehéz kérdéseket tudnak föltenni olykor a gyerekek. – Azért vagyok itt, mert amióta te és a papád meglátogattatok, rájöttem, hogy magányos vagyok. – Ezt azelőtt nem tudta? – Talán igen – mondta Sally halkan. – Addig azonban sohasem ismertem el, még önmagamnak sem. Willy elmosolyodott, és a lány visszamosolygott rá. – Örülök ennek – mondta egyszerűen. Majd lopva apjára nézve még hozzátette: – A papának pont ilyen nőre van szüksége. Pont ilyen nőre. Hank éppen Willy szóhasználatán rágódott, amikor Sally megkérdezte: – És szerinted milyen fajta nő az? – Olyan, aki meg meri mondani neki, hogy fontoskodik, és megússza. – Én azt mondtam neki, hogy nagyképű – mondta Sally nevetve –, nem azt, hogy fontoskodik. – Az ugyanaz – közölte Willy. Sally az illető „nagyképű” személyre pillantott, és meglepetten látta, hogy azt egyáltalán nem zavarja e jellemzés.
– Miből gondolod, hogy egyáltalán megússza? – kérdezte Hank, és jóleső öröm töltötte el, hogy a fia és Sally miként rakják le jövendő barátságuk alapjait, mely szerinte elengedhetetlen volt. – Öt perce sincs, hogy nagyképűnek mondott. Hank vállat vont. – Volt rá tanú. Ha tettleg bántalmaznám, te ellenem vallhatnál. S én rajtavesztenék. – Nem jó, papa. Fél Oakville hallotta, hogy mit tett a tárgyalóteremben, s te mégis elvitted őt vacsorázni – mondta Willy logikusan. – Ebből úgy tűnik nekem, hogy megúszná. Sally kedvesen rájuk mosolygott és így szólt: – Úgy látom, ezeken a lépcsőkön nem egy, hanem két jogász ül. Hank valami olyasmit mormolt, hogy ideje lefeküdni, és kissé meglökte Willyt, mielőtt fölcammogott utána a lépcsőn. Hangos nevetgélés és vidám kiabálás közepette tűntek el a szeme elől. Sally éppen a szoknyáját poro lta, amikor Willy ismét megjelent a lépcső tetején. – Eljön holnap a futballedzésre? – kérdezte, s aggódva pillantott hátra, hogy ezt vajon mi követi majd. Sally egy percig sem gondolkodott. – A papád nyakkendőben jön az edzésre? Willy kelletlenül bólintott. A lány elvigyorodott. – Mindenképpen eljövök. – Sajnálom a reggel történteket. Hank a lány homlokát simogatta egy hosszú pillanatig, mielőtt megszólalt. – Mi is volt ma reggel? Sally rálegyintett meztelen testére, majd hogy nem létező fájdalmát enyhítse, gyöngéden megsimogatta, s a férfinak ismét eszébe jutott erről, hogy hamarosan mennie kell. – Próbálok bocsánatot kérni, Hank – szólt a lány, amikor a férfi szája közeledett ajkához. – A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy odafigyelsz. – Ó, én figyelek, drágám. – Keze a lány combjára siklott, és gyöngéden simogatta. – Azt figyelem, hogy mennyire izgat téged, ha itt simogatlak. Sally ívben hátrahajolt, a cirógatás ismét felébresztette vágyát, pedig azt hitte, hogy már kielégült. Bizonyára tévedett, gondolta, mert csípőjét önkéntelenül a férfi kezéhez nyomta, melle megduzzadt, mellbimbója pedig a férfi izmos mellkasához nyomódott. Meg kellett mondania valamit. Nagyot nyelt, és nagy nehezen így szólt: – Te azt mondtad, hogy önző vagyok. Szeretném , ha tudnád, hogy igazad volt. A férfi most a lány száját ingerelte nyelvével, és halkan fölnevetett. – Az, hogy „önző", csupán nézőpont kérdése – mondta a férfi. – Ma reggel például ezzel a szóval annak lehetőségére utaltam, hogy a Bolond Sally huncut csínyje megfoszthat attól, hogy megnyerjem a pert az ügyfelem számára. Úgy gondoltam tehát, hogy önző módon más kárára szórakozol.
Sally egészen megkönnyebbült. Hank levette válláról a bűntudat terhét, miközben gyöngéden csókolgatta száját. Halk bocsánatkérését elsöpörte a férfi csábítása. Hank lassan a hátára fordult, s eközben szorosan magához vonta őt. Csípője a férfihoz tapadt. – Másrészről – mondta Hank halk és komoly hangon – van bizonyos önzés, amelyre képtelen vagy. Sally a férfi vállára tette kezét, kissé fölemelkedett úgy, hogy testük most csak egyetlen ponton találkozott. – Mi lenne az, ügyvédem? – kérdezte bizonytalanul, amikor Hank lassú, könnyed ritmusba kezdett. – Ez. Mert miközben sohasem akarsz közel kerülni az emberekhez, a poklok kínját zúdítod rám mindig, amikor szeretkezünk. Sally tudta, hogy valami nem stimmel abban, amit a férfi mond, de képtelen volt rájönni, hogy mi az. Bár ez már nem számított, mert szerelmük betelt, és Sally úgy érezte, mintha a fellegekben járna. Remegve, lihegve hullott a férfi karjába, s az öröm szavait suttogta fülébe. Ez már érzelemmel teli szeretkezés volt. Jóval később, ama bizonytalan órákban, mikor az éjszakának már vége, de még nincs nappal, a férfi visszatért otthonába, ahol az anyjával és a fiával élt. Sally kissé bánatosan nézett utána, mert felismerte: legszívesebben követte volna őt. Willy Málnácskával játszott, míg Sally a csomagról beszélt Hanknek. – Ez egy kényelmes ruhadarab – mondta, s a csomagot a férfi kezébe nyomva gyöngéden a hálószoba ajtaja felé tuszkolta. – Ma reggel találtam Fairview-ban. Tetszeni fog neked. A férfi arcáról arcáról lerítt, ha nem nyakkendő, nyakkendő , úgy nem is akarja tudni, hogy mi az. – Fene jól nézek ki. – Remekül – helyest Sally. – Nagyképű vagy, de remek. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember nagyképű. – Hank bosszús arcot vágott és makacskodott. – Hordjad, Willy kedvéért – kérte a lány. Próbálta hízelkedéssel levenni őt a lábáról. – Minden barátját elriasztod a nyakkendőddel. – Nem egy nyakkendőm van – mondta büszkén a férfi, de aztán beletörődve beletörő dve nagyot sóhajtott, és kelletlenül bement a hálószobába. Sally Willyre kacsintott, és megkérdezte, elhozná- e az edzőcipőket. A fiú kirohant az ajtón, s egy pillanat múlva ismét megjelent, kezében a tornacipőkkel. Ez volt az aznap reggeli titkos telefonhívás telefonhí vás első meglepetése. A másik az, hogy megtudakolja Catherine-től, Catherine-től, vanvan-e fényképezőgépe. – Mire kell neked a fényképezőgép? – kérdezte Catherine. – Akarsz egy képet a fiadról egy hihetetlenül csábos szerelésben, vagy nem? – Akarok. – Catherine gyorsan hozzájárult, hogy Willy elhozza a fényképezőgépét. – Biztos vagy abban, hogy nem lesz szörnyen dühös? – kérdezte Willy, amikor a bezárt ajtón keresztül jogászhoz nem éppen illő szavakat hallottak a másik szobából. – Inkább elvesztenéd ezt a csatát a selyem nyakkendő nya kkendő ellen? – kérdezte Sally.
Willy hevesen megrázta fejét, épp akkor, amikor a hálószoba ajtaja szélesre nyílt. Hank jelent meg egy kényelmes halványlila tréningnadrágban és –felsőben, amelynek ujját és mandzsettáját fekete csíkok díszítették. Willynek elállt a lélegzete, Sallynek is, és elvigyorodott. Hank a fogát csikorgatta. – Ez egyszerűen nevetséges. – Ez egyszerűen szenzációs! – mondta Sally, és megfogta a férfi kezét, mielőtt visszavonulhatott és bezárkózhatott volna a hálószobába. – Kifejezetten észbontó. Sose gondoltam, hogy így is kinézhetsz… – Ilyen ostobán? – kérdezte zordan a férfi. – Ilyen remekül – felelte Sally elismerőn fölvonva szemöldökét. Hank oly szúrós pillantást vetett a fiára, melytől egy virág lekókadt volna. – Neked egy szavad sincs, Willy? Willy megkönnyebbülten sóhajtott fel, és arca fölragyogott. – Tök jó, papa. A srácok nem ismernek majd rád. Sally olyan pillantást vetett Hankre, mint aki azt mondja: m ondja: „Ugye megmondtam?", majd így szólt. – Van még kérdésed? Hank kurtán biccentett. – Kölcsönadnád a köpenyedet? 12. Hank volt az edzőmérkőzés szenzációja. Coach és csaknem mindenki a világért sem mulasztották volna el, hogy kihangsúlyozzák, milyen divatos. Sally nevetett, és azt mondta, hagyjon már fel a zsémbeléssel, és inkább azt nézze, milyen remekül viszi végig a labdát Willy a pályán. Bár szüksége van még egy kis tréningre, mondta, mikor a fiú csaknem gólt lőtt. A lényeg az, hogy ügyeljen a kapusra, de ne hagyja, hogy az elvonja figyelmét. Hank megkérdezte, honnan tud ennyit a futballról, s a lány azt válaszolta, hogy remeteségében sokat nézte a kábeltévét. Az edzés után elmentek a csapattal pizzát enni, s csak egy fiúnak volt mersze, hogy rákérdezzen, valóban Sally-e az, aki a Blossom Lane-en lakik. Amikor igennel válaszolt, a fiú sietve megkérdezte, ezután szedhetnek-e az almájából, mert látja, hogy Willy papájával van itt. Sally azt válaszolta, ha a saját kertjükből való gyümölcsöt akarja vadalmára elcserélni, arra örömest hajlandó. Willy elmagyarázta, hogy Sallynek mire kell az alma, s ekkor egy csomó önkéntes jelentkezett, hogy segítenek a gyümölcs leszedésében és a zselé elkészítésében. Hogyan készíti a zselét? Hank hagyta őket még vagy tíz percig, aztán elvonszolta a lányt. Nem volt könnyű, mert Sally közben fölfedezte, hogy Coach reményteljes szerző. Megígérte neki, hogy elolvassa mindazt, amit írt; könnyelmű, elhamarkodott ígéret volt az adott körülmények között. Hank korábban már említette neki, hogy Coach rendszeresen publikál cikkeket a helyi hetilapban s néhány országos
folyóiratban, és csak újabban nyílt alkalma arra, hogy komolyabb művön dolgozzék. Az arany ott van, ahol az ember találja. Willy, mielőtt még a pizzaőrült kölyökcsapat ismét maga közé ráncigálta volna, megígértette Sally-vel, hogy másnap este eljön zenekari koncertjére. És ez csak a kezdet volt. Hank elég időt hagyott Sallynek a munkájához, és ahhoz is, hogy aludjon. Igyekezett munkatervét a lányéhoz igazítani, s a fölszabadult idő az ő jutalmuk volt. A lány egyszerre csak azt vette észre, hogy részese a férfi életének minden eseményében, s az újonnan szerzett szabadság minden percét élvezte. Megnyugtató volt a tudat, elég erős ahhoz, hogy érzelmileg ne kerüljön túl közel a férfihoz, s erre szüntelenül emlékeztette magát. Védőpajzsot vont önmaga és minden ki más közé, olyan gátat, amelyen még Hank sem próbált áthatolni. Hálás volt a férfi megértéséért, amikor Hank nem próbált vitatkozni, hogy talán helytelenül cselekszik, ha teljes mellszélességgel veti magát az események sodrába. A férfi nem is próbálta meggyőzni meggyőzni arról, hogy esetleg téved. Mindenre igent mondott. Hank telefonált neki és meghívta egy szabadtéri koncertre a parkba. Sally a szép délutánra hozott egy piknikkosarat és ragaszkodott ahhoz, hogy Catherine és Willy is velük tartson. Másnap Catherine magával vitte őt egy kertészkedőklub-találkozóra kertészkedőklub -találkozóra és Sally úgy találta, hogy roppantul élvezi a legkülönbözőbb emberek társaságát, akik azért jöttek össze, hogy elbeszélgessenek az üvegházi cymbidiumokról és fagycsípte gerániumokról. S mikor egy ősz hajú h ölgy arról panaszkodott, hogy fokföldi ibolyái nem hoznak virágot, elmondta saját tapasztalatait és tanácsait. Amikor pedig még azt is hozzátette, hogy beszélgetni szokott hozzájuk és ezt láthatóan segít, a teremben mindenki komolyan bólogatott és megkérdezték, szokotte nevet adni kedvenceinek. Hank és Willy elment a népkonyhára, s Mort Campbellre igen nagy hatást tett, hogy megjavítottak néhány rozzant asztalt. Muriel, Mort felesége állt az események középpontjában, pillanatokon belül hazaszáguldott, majd hamarosan visszatért a kétcentes szögekkel, melyeket valaki a nemes célra adományozott, majd egymás után adta az instrukciókat. Sally az ételosztásnál ügyködött. Mindenki szorgalmasan segített. Amikor eljött a hazatérés ideje, Willy odament az igazgatóhoz, megkérdezte, elhozhatja-e elhozhatja-e legközelebb néhány barátját is, hogy segítsenek, s mentegetődzött, hogy csak a hétvégeken és csak akkor kerülhet erre sor, ha tudnak autót szerezni. Hank közölte, alighanem el tudja őket hozni, ha jönni akarnak, és Sallyt büszkeség töltötte el, amikor azt érzékelte, hogy a fiú egyre inkább hasonlít apjára. A nappalok rövidültek, az őszi falevelek megsárgultak s lehullottak. A Bolond Sally annyira beleolvadt a közösségbe, mintha soha senki sem kételkedett volna ép elméjében. A gyerekek, gye rekek, akik azelőtt félve rohantak el, el , ha meglátták, most kopogtak ajtaján, s azt kérték, engedje meg, hogy a nyulával játsszanak. Néhány hét múltán Sally izgatottan tapasztalta, hogy Málnácska komolyan lefogyott a sok mozgástól. Olyan felnőttek, akik korábban korá bban minden szóbeszédet meghallgattak, most esküdöztek, hogy soha egyetlen szót sem hittek el belőle. A postás csengetett a kapu gongján és személyesen adta át a postáját, ha az idő szép volt és engedte az ideje. A cserkészlányok fölfedezték, hogy Sally könnyű kö nnyű préda, és már csaknem maga alá temette őt a sok aprósütemény. Az Avon kozmetikai cég ügynöknője ajtókilincse mögé tette prospektusát.
Sally megtanulta, reggel első dolga kell legyen, hogy hallókészülékét a fülébe dugja, s csak azt vette észre, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy a kövekhez beszéljen. Éjszakánként keveset aludt, inkább nappal szundikált és kínlódott a rémálmokkal. Sally öt év óta most először volt boldog. Voltak különös alkalmak, amikor ugyan magányosnak érezte magát, például hirtelen eszébe jutott John és a közösen eltöltött örömteli idő. A lidérces álom azonban kegyetlenül emlékeztette a múltra, amint elaludt. Még rosszabb, ha ébren volt. Elhessegette ezeket az emlékeket, hogy ne eméssze a fájdalom. Hank az éjszakát sohasem töltötte nála. Mindig otthon akart lenni, amikor Willy fölébred, és Sally egyetértett ezzel. Szenvedélyesen és gyakran szeretkeztek, és mindig gazdagították valami újjal. Hank a szerelmi játékban merészen érzéki volt és ezt várta el Sallytől is. S ő oly készségesen tett eleget ennek, hogy a férfi azt már „illetlen buzgalomnak” minősítette, de hangjában volt valami boldog büszkeség, mikor azt mondta neki, hogy még sose tapasztalt nőtől ily buja alkalmazkodást. Szerette a szerelmet. Egy este úgy szeretkeztek, hogy a lány fülében nem volt benn a hallókészüléke. Sally ekkor az érzékiség egészen új szintjét fedezte fel, melyet meg akart osztani Hankkel, ezért vattával betömte fülét, hogy ő is tapasztalja. A vágy és nevetés közti határvonal elmosódott, s elmerültek az újonnan felfedezett élvezetben. Sally sose érezte oly boldognak magát és sose volt számára oly izgalmas az élet, mint amikor együtt voltak. A szokásos házimunkák és egyéb napi teendők is új jelentőséget kaptak most, hogy azok nagy részét közösen végezték Hankkel. Nyugtalanító a gondolat, hogy a férfi lassan létszükségletévé vált, így aztán inkább nem gondolkodott. Sallynek nagy gyakorlata volt abban, hogy ne gondoljon dolgokra. Az egyre hűvösebbre forduló késő délutánokat és estéket a futball töltötte ki; Hank és Sally lelkesen buzdították Willyt és csapattársait, miközben Hank – bár vonakodva – valósággal elkápráztatta a nyitott tribün közönségét az elképesztő szabadidő-ruhákban, szabadidő-ruhákban, melyeket Sally tukmált rá. Vitatkozott, ellenkezett, de ha a lány valami új holmival ajándékozta meg, mindig beadta derekát, mert a kedvében akart járni. Hank egyik este egy gyönge pillanatában elismerte, hogy ez az öltözék egészen kényelmes. Egy alkalommal a napi eseményektől kimerülten már kora este elaludtak, s még csak nem is szeretkeztek. Hank ébredt korábban és halkan elnevette magát, amikor a mellette fekvő még félig alvó nőt elnézegette. – Ezt az állapotot érted azalatt, hogy még a „legrosszabb elvárásaimnak” is megfelelne? – kérdezte szemügyre véve összekócolt haját, arcán a párnagyű rte ráncokat, kipirosodott szemhéját. Sally morgott valamit, s kérte, hunyja be a szemét és tegyen úgy, mintha ő egy hercegnő lenne. – Hát boszorkány biztosan nem vagy – mormolta a férfi, így segítve át őt a teljes ébredésig tartó rövid fázison, s közben azt bizonygatta, hogy valójában semmit sem vett észre.
Egyszer, a nap vége felé megmondta a lánynak, mennyivel jobb az élete azóta, hogy megismerte őt. A Bolond Sally vihogott és megdögönyözte. Bár Sallynek többnyire nagy erőfeszítésébe került, hogy „viselk edjék", mint Hank szokta mondani, Oakville-ben Oakville-ben szinte sose viselte köpenyét. Csak időnként követett el egy-egy kirívó Bolond Sally-csínyt. Kétszer kapták rajta. Ő úgy vélte, hogy olyasvalakinél, aki csak félig tért jó útra, ez nem is rossz eredmény. – Hogyan sikerült elérned, hogy egész éjszakára kimaradhass? – kérdezte a lány Hanktől, miközben szorosan odabújt a mellette fekvő férfi meleg testéhez. Hank mosolygott a sötétben. – A holnap éjszakát Denverben kell töltenem – mondta, miközben ujjával megsimogatta megsimogatta a lány hátának selymes bőrét. – Catherine azt mondta, hogy akkor már két éjszaka is távol lehetnék. Sally kuncogott és így szólt. – Catherine nagyon kedves nő. – Gondolom, unja már hallgatni, hogyan lopakodok fel a szobámba az éjszaka kellős közepén – mondta Hank fanyarul. – A ház padlója és a lépcső a leglehetetlenebb helyeken csikorog. – Talán meg kellene javíttatnod – mondta a lány és úgy elnyúlt a férfi cirógató keze alatt, mint egy doromboló macska. Szinte érezte, hogy most nyugodtan tudna aludni Hankkel az oldalán, mert ő távol tartaná az éjszaka rémeit. Ásított egyet és még közelebb kucorodott hozzá. – Könnyebb lenne a helyzet, ha hozzám költöznél – mondta Hank, mintha ez lenne az egyetlen ésszerű megoldás. A lány, aki már félig szendergett, elnevette magát. – Hát persze! Szinte látom, amint megmagyarázod Willynek, „Óh, hogy el ne felejtsem, fiam. Elhoztam haza a szeretőmet, hogy velünk éljen.” – Ha a feleségem lennél, nem lenne szükség magyarázatra. Sally ebben a pillanatban teljesen éber lett. – Ezzel ne tréfálkozz, Hank – mondta, s elhúzódott a férfitól. – Tudod, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Ő kinyújtotta kezét és fölkattintotta az éjjeli lámpát. Nyugodtan nézett a lány dühös szemében. – Nem tréfálok, Sally – mondta. – Feleségül akarlak venni. A lány egyre hátrált, már az ágy szélénél volt. Ujjait görcsösen görbítve magára húzta a takarót. Próbált úrrá lenni rémületén. Szinte védekező gesztussal vette el ruháját az ágy széléről és belebújt. – Miért, Hank? – kérdezte. A férfi vállat vont. – Beléd szerettem… – Megmondtam, hogy ne tedd! – kiáltott a lány és hangjából kiérzett a kudarc. Hank csak mosolygott, szeme szinte esdekelt, hogy a lány értse meg őt. – Akkor már túl késő volt. Ahogyan most is.
Sally a dereka köré fonta karjait, döbbenten s némán bámult a férfira, aki ily rövid idő alatt teljesen átalakította életét. Csak néhány hét telt el megismerkedésük óta, mégis, a férfi kimozdította őt magányából és egy izgalmas, teljes értékű élet részesévé tette, amely… Szipogott és a fejét rázta, mintha elűzhetné az elkerülhetetlent. Hank nélkül az az élet, melyet a férfi megmutatott neki, üres lenne és értelmetlen. Üresebb, mint bármely magány, melyet átélt és tapasztalt. Nem volt azonban más választása. Máris túl messzire mentek. Az érzelmek, melyekről azt hitte, lecsitultak, most ellenállhatatlan erővel törtek fel. Hank szereti őt és szerelme viszonzását várja. Megremegett, amikor rádöbbent, hogy ő is szereti a férfit. – Mondd, hogy nem szeretsz, Sally – szólt Hank, mintha olvasna gondolataiban. – Nem hiszem, hogy meg tudod tenni. Képtelen vagyok elhinni, hogy azok után, aminek együtt voltunk részesei… – Te a szexről beszélsz – szólt a lány hűvösen. – Nem kell szerelmesnek lenni ahhoz, hogy azt jónak találd. A férfi félrelökte a takarót és az ágyon átmászva megragadta Sally karját. – Én rólunk beszélek, ágyban vagy ágyon kívül. Mi ketten jól illünk egymáshoz. Nevetünk, játszunk és dolgozunk, és mintha minden perc ünnep lenne, mert közösen tesszük, amit csak lehet. Vitatkozunk és döntünk, aztá n kezdünk mindent elölről, mert sok dolog van, amiben nem értünk egyet. Hangja mélyült és a lány egyre elkeseredettebben hallgatta. – Még a viták is jók, Sally, mert élet van bennük. Van valaki, akivel megoszthatjuk gondolatainkat. Nem egyszer láttam, hogy elvigyorodsz és csupán a vita kedvéért hozol fel új érvet… vagy egyszerűen csak meg akarsz bizonyosodni, hogy én ott vagyok a másik oldalon. Sally úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában, nagyot nyelt és ajkába harapott, amikor a férfi folytatta. – Szerelem ragyog a szemedben, ahogy rám mosolyogsz, akár Willy futballjátékát nézzük, akár a csillagokat bámuljuk. A lány szíve elszorult és tudta, ez nem múlik el többé. Az ismeretlen jövőtől való rettegés, melyet eddig oly keményen próbált elkerülni, most iszonyatos súllyal nehezedett a szerelemre. A férfi megrázta őt. Nem durván, de ahhoz eléggé, hogy figyeljen rá. – Mondd a szemembe, Sally, hogy nem szeretsz – követelte. – Képtelen vagyok rá – mondta ő halkan. – Szeretlek. A férfi láthatóan megkönnyebbült, s így szólt: – Akkor miért tűnik úgy, mintha valami probléma lenne, szerelmem? Ő eltolta kezét és lecsúszott az ágyról. – Az egyik dolog nem vezet szükségképpen a másikhoz, Hank – mondta józan tárgyilagossággal, mikor az ágyat megkerülve átment a másik oldalra, s az ágy most már teljesen elválasztotta őket egymástól. Kezét ökölbe szorította, hogy megerősítse magát, mikor arra a fájdalomra gondolt, melyet a férfinak okoz majd s még arra sem volt tekintettel, mit tartogat számára a magányban töltött elviselhetetlenül hosszú éjszaka, így jobb. Inkább egy szívettépő fájdalmas rövid szakítás, mint évekig tartó bánat.
– Nem megyek hozzád feleségül. Nem költözöm az otthonodba. Soha. A férfi döbbent kábulattal nézett rá. – De miért? Hiszen szeretjük egymást. Együtt kellene élnünk. – Ez a nagy különbség köztünk, ügyvédem – mondta Sally kíméletlenül. – Te egy „aztán boldogan éltek, míg…” folytatásra vágysz. Hidd el nekem, ez nem történne meg. – Az isten szerelmére, miről beszélsz? – Szeretlek, Hank, de nem akarok örökös rettegésben élni azért, hogy valami történhet veled. Ezt nem tudnám még egyszer végigcsinálni. – Talán úgy érted, hogy nem akarod még egyszer végigcsinálni?! Merőn néztek egymás szemébe, s a harag szinte visszhangzott köztük. A férfi valósággal provokálta provokálta a lány válaszát, s ő szótlanul állta tekintetét. Alig észrevehetően bólintott. – Nem akarom látni a halálodat, Hank. Ahhoz túlságosan is szeretlek. – Inkább nélkülem éled le az életedet? – Igen! – Még akkor is, ha esetleg kilencven vagy száz évet is megélek? – ordított a férfi. S mikor a lány nem válaszolt, még hangosabban kiáltott. – A fenébe is, te nő! Tisztában vagy azzal, milyen őrültséget beszélsz? – Igen! – üvöltötte ő. – Most pedig légy szíves, menj ki az életemből! – Csak kevés választotta el attól, hogy össze ne roppanjon. Ó, édes istenem, őrizd meg az ép elmémet, ha elment! – Nem! Nem megyek! – mennydörögte a férfi. – Megígérheted, hogy nem veszíthetlek el, amíg meg nem öregszünk? – Tudod, hogy nem tehetem. – Akkor a vitát befejeztük. – Fölkapta a férfi ruháját a padlóról, s az ágy fölött odadobta neki. – Még nem fejeztük be – mondta Hank, tudomást sem véve a ruhákról. Sally többet már nem tudott elviselni. – Igenis, befejeztük – mondta határozottan és kivette hallókészülékét a füléből. Hank rákiáltott, ő azonban tudomást sem véve róla, bemenekült a fürdőszobába és kulcsra zárta az ajtót maga mögött. Nem sokkal később, amint összekucorodva ült a hideg csempéken, inkább csak érezte, mint hallotta, hogy a ház ajtaja becsapódik és Hank kigyal ogol az életéből. Újabb könnyek csordultak végig Sally már amúgy is nedves arcán. Az éjszaka csendje elviselhetetlenül nehezedett rá. Hank már néhány órával azt követően, hogy kiviharzott a lány házából, megtudta, milyen fájdalmas dolog nélküle élni. Nem akarta ezt egy életen át érezni. Ha nem is volt meggyőződve arról, hogy át tudja segíteni a lányt elhalt szeretteiért érzett mély fájdalmán, meg akarta próbálni. Sally jelentette számára az életet. Mindig fölhívta telefonon Denverből, ha alkalma nyílt rá. A két nap elteltével, amikor a per befejeződött, nyomban a lány Blossom Lane végén álló házához hajtott. Sallynek nyoma sem volt.
Kocsija nem állt a garázsban és a ház le volt lakatolva. Megtalálta a kulcsot, melyet a lány az egyik szikla alatt tartott, és bement. Öt perc múltán már tudta, hogy a lány nem tér vissza egyhamar. Málnácska sehol sem volt. Hank elhajtott kocsival Fairview-ba és megkereste Mort Campbellt. Egy kávézóban talált rá, nem messze a bank épületétől. – Nem láttam őt, Hank – mondta Mort letörölve szájáról a mustárt, amint fölnézett az asztala mellett álló szomorú férfira. – Nem gondolja, hogy esetleg elment a népkonyhára? Hank a fejét rázta. – A nyula sincs ott. Mi is a neve az állatmegőrzőnek, amelyet igénybe szokott venni? Mort megadta a nevet és kérte őt, löncsöljön vele. – Köszönöm, Mort – szólt Hank. – Most nincs hozzá kedvem. Ne haragudjon. Mort megértően bólintott. – Azt hiszem, nekem sem lenne, ha Muriel elszökne. – Honnan veszi, hogy Sally elszökött. – Nézze. Maga keresi őt. Ebből arra következtetek, úgy ment el, hogy magának nem szólt… elszökött. Hank nagyot nyelt és várt, hogy Mort talán tud valamit, amit ő nem. – Murielnek mindig az volt a véleménye, hogy Sally menekül valami elől. – Mort letette szendvicsét és fölsóhajtott. – Sally alighanem sokakat megszédített azzal Oakville-ben, Oakville-ben, hogy a bolondot játszotta… – Maga tudott erről? – Igen, de nem beszéltünk róla. Sally a maga feje szerint intézte dolgait, s általában nem rosszul. Így aztán sose próbáltuk befolyásolni ezt a Bolond Sallymesterkedést. – Mort elgondolkodva még egyet harapott a szendvicsből. – Mindenesetre, ahogy már mondtam, az én Murielemnek mindig az volt a véleménye, hogy Sally menekül valamit elől. Most úgy látszik, ismét ezt tette. Hank bólintott, s összeszorította összeszorítot ta fogát. Így próbálta legyűrni feltörő fájdalmát. Nagyon kemény volt a lányhoz és sürgette őt. Saját hibája, ha Sally elment, mert inkább azzal törődött, hogy ő mit akar a lánytól, s nem azzal, hogy neki mire van szüksége. Sally csak békességet akart, ő pedig p edig poklot teremtett a számára. Miután kezet fogott Morttal, elhagyta a kávézót és elhajtott az állatmegőrzőhöz, ahol Sally Málnácskát szokta elhelyezni. Ott sem lelt bátorításra. Sally bizonytalan időre hagyta ott a nyulat, csak egy telefonszámot adott meg, meg, amelyen New Yorkban elérhető. Hank nem kérte el a telefonszámot. Várnia kell. Most Sallyn a sor, hogy eldöntse, tudja-e tudja-e vállalni a kockázatot. Az üzenetrögzítőre adott hívásaiból úgyis megtudja, hogy mit akar tőle… ha visszatér. Hitte, hogy a lány visszatér hozzá. Mást nem tudott elképzelni. Sally szinte már akkor úton volt New York felé, mielőtt könnyei felszáradtak. Régóta esedékes ez az utazás, próbálta meggyőzni önmagát. A főnöke már korábban is kérte, hogy menjen el egy hónapra. Ő csak húzta-halasztotta, húzta-halasztotta, mert nem akarta elhagyni Hanket.
Ugyanabban a hotelben szállt meg, mint máskor is. Vett egy jó forró fürdőt és belezuhant az ágyba. Kimerítette a repülőút s a szívettépő fájdalom, és mély álomba merült. A lidérces álom rendszerint az éjszaka sötét óráiban támadt rá, amikor túl gyönge volt ahhoz, hogy küzdjön ellene. Az első pillanattól érezte, hogy az álom eltér valamiben a megszokottól. Görcsösen hánykolódott, vonakodva hagyta rárángatni magát az ösvényre – mert nem volt más választása ugyanakkor azonban kíváncsi is volt. Szíve vadul kalapált, amikor feltárult előtte a jelenet: John megtalálja a hibát a víztömlőn, jómaga a telefonnál van, aztán feltápászkodik a padlóról, ahová esett. Hirtelen kinézett az ablakon, s a látványtól elállt a lélegzete. A fészer fala már lángokban állt, s már látni vélt egy lyukat is a fában. A kocsi üzemanyaga! Leejtette a takarót, odabotorkált az ajtóhoz és kilökte. Figyelmeztetően felsikoltott. John visszanézett visszanézett rá a válla fölött, s ő elkezdett rohanni feléje, mikor az nem tudott mozdulni. Közelebb érve látta Hank aggódó arcán a megkeményedett megkeményedett ráncokat… Ez így nem jó! Ez nem igaz! – Sally hirtelen felült ágyában. Egész testében remegett, amikor megpróbálta elfojtani feltörni készülő zokogását. – Hank ott sem volt – suttogta. suttogta. Testét előre-hátra előre -hátra ingatva rémülten bámult maga elé. – John volt az, aki meghalt, nem Hank. – Tágra meredt szemmel rémülten próbálta elhessegetni a szörnyű látomást, és csak az a tudat vigasztalta, hogy ébren van. Elmúlt. Amikor a keze már nem remegett, oldalt hajolt és fölkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Aztán ivott egy korty vizet a pohárból, melyet korábban odakészített, és rájött, hogy valami példa nélküli dolog történt. Felébredt még a robbanás előtt, mielőtt bárki meghalt volna. Ez ko rábban sohasem történt meg. Bármily keményen igyekezett elkerülni, személyes poklának tapogató csápjai mindig elvonszolták a keserű véghez. Ezúttal azonban ott volt Hank, erőt adott neki, hogy az álmot félbeszakítsa akkor, amikor leginkább szüksége volt rá. Segített neki, hogy megtehesse, amit korábban sohasem tudott megvalósítani. A férfi szerette őt. Milyen őrült volt, hogy nem fogadta el Hank fölajánlott szerelmét… s nem viszonozta. Egyedül akart lenni. Azt hitte, ez a megfelelő válasz egy könnyebb, boldogabb élet felé vezető úton. Mindezt egy ostoba álom miatt. Egyedül és elégedetten. Hank nélkül? A puszta gondolat is nevetséges. Most már tudta. Dühös volt, de a dühének valódi oka volt. A szörnyű rémálom sokáig rányomta bélyegét életére. Uralmának azonban most vége, gondolta, a mai estével. Összeszorította fogát, rájött, hogy jobb helyzetbe került. Most először ébredt fel, s nem álmodta végig az egészet. Már csak annyit kell tennie, hogy fölébredjen, mielőtt a szörnyű álom elkezdődik. Elég egyszerű feladat. feladat. Felhúzta a takarót a válláig, kinyúlt egy zsebkendőért és letörölte könnyeit. Hogyan is volt? Gondoljuk csak végig. Győzedelmeskedni fog ezen a dolgon egyszer s mindenkorra. Önmagáért… és Hankért. Csak azt sajnálta, hogy nem tette meg korábban, mielőtt még megbántotta a férfit.
Itt New Yorkban egy hotelszobában egyedül, távol az otthonától és a férfitól, akit annyira szeret, félelme szégyenkezéssé változott. Végiggondolta, mit hajított el magától azzal, hogy túlságosan félt az élettől. Visszamegy és kér még egy lehetőséget. Nem hagyja nyugton a férfit, és megtesz mindent, hogy visszanyerje, amit oly önző módon eldobott magától. Túlságosan szerette őt ahhoz, hogy ezt a lehetőséget elszalassza. Sally egy hetet adott magának, hogy úrrá legyen félelmén. Először is szembenézett a múltjával. Nemcsak a tragédiával, mely úgy tűnt, mindent értelmetlenné tett számára, hanem az egész múltjával. Nappal megszállottként dolgozott irodájában, míg az éjszakákon végigelemezte Johnnal töltött élete minden apró mozzanatát. Ez kezdetben szörnyen nehéz volt, különösen mikor a közösen szövögetett tervekre gondolt, a tervekre, melyek a férfival együtt sírba szálltak. Visszaemlékezett a szép időkre, amit korábban sose engedett meg magának. Nem azért, mert nem gondolt szívesen ezekre az emlékekre. Ellenkezőleg. A Johnra való emlékezés az első napokban mindig megvigasztalta őt. Később azonban rájött, hogy minden egyes emlék végül is egyazon véghez vezet… a borzalmas robbanáshoz. Ezzel nem tudott szembenézni, legalábbis kezdetben. Könnyebb megoldás volt, hogy egyáltalán nem gondolt Johnra. Próbálta száműzni gondolatából a férfi emlékét, akit valaha szeretett, és az emlékek csak a tudatalattijában jelentkeztek. Ezért üldözték a lidérces álmok olyan sokáig. Ezt most már világosan látta. S amikor több éjszakán át zavartalanul és mélyen aludt, rájött, hogy valójában önmagával viaskodott, s nem a lidérces álommal. Vissza kellett emlékeznie Johnra, az egymás iránti szerelmükre, hogy rájöjjön, hogy az emlékeket nem kellett volna feladnia, semmiképpen. A robbanás ugyan elvette a férfi életét, de még mindig megmaradtak az emlékek. Elraktározta őket szíve rejtett zugában és bátorsággal vette körül, nem azért, hogy védőfalként övezzék, hanem hogy erőt adjanak. A múltnak egyszer s mindenkorra vége. Most már készen állt arra, hogy éljen a jelenben, bármi izgalmat és örömet is nyújt számára. Ami a jövőt illeti, nos, éppen most tanulja meg, hogy abban is bízzék. Egy héttel később egy teljesen új személy jelentkezett ki a szállodából, egy olyan nő, aki bízott magában s a világban, és megbékélt önmagával. A nyugat felé tartó repülőgépen Sally bosszankodott a késések miatt és azt kívánta, bár egy nappal hamarább indult volna vissza. Ha már előző nap visszatér, ma nem kellene aggódnia amiatt, hogy megbo csátja-e valaha is Hank az ő hihetetlen ostobaságát. Nem jött azonban vissza előbb. Amíg a repülőtérről az Oakville külső részén vezető hátsó úton a háza felé hajtott, nagyon félt attól, hogy még nem szakított teljesen a Bolond Sallyvel. Málnácskával az ölében száguldott végig a hepehupás úton és azért fohászkodott, hogy megmaradjon Sally Michaelsnek.
13. William Alton kigondolt egy tervet. Mély lélegzetet vett és azon tűnődött, sikerül -e megvalósítania büntetés nélkül. Nem számít. Minden kockázatot megér, ha az apjáról van szó. A Blossom Lane végén álló néma s élettelen házat nézte és megpróbálta összegezni az elmúlt napok eseményeit. Sally már egy hete elment. Nem volt ott a kedd esti iskolai vetélkedőn sem, és Willy már a kis vörös szalagnak sem tu dott örülni, melyet elnyert. Unalomba fulladt az esti díjkiosztó ünnepség is, mert nem volt ott Sally, hogy a jelenlétével élénkítse. A papája ismét a szörnyű nyakkendőjével jelent meg. Willy jól tudta, Sally ezt nem hagyta volna. És a papája jólesően moso lygott volna, s nemcsak azért, mert így illett. Willy érzékelte a különbséget, amint azt is, hogy mit kell tennie. Sokat törte rajta a fejét, hosszú beszélgetéseket folytatott mentorával, Doc Savage-dzsel, míg a helyes megoldást kereste. Elhatározásokra akkor jutott, amikor egyik pajtásától – akinek édesanyja egy utazási ügynökségnél dolgozott – megtudta, hogy Sally aznap délután várható haza. Ezért volt most itt Willy. Biciklijén ült, egyik lába a földön, s a fát bámulta, ahol minden elkezdődött. Azt nem várhatta, v árhatta, hogy Sally látogassa meg apját. Neki kell rábírnia valahogy a papáját, hogy menjen el a lányhoz. Odakarikázott a kőfalhoz, levette válláról hátizsákját és kinyitotta. Kivette a tervéhez szükséges anyagokat, fölnézett a kopár vadalmafára, s ismét emlékeztette önmagát, hogy jó cél érdekében cselekszik. Aztán legörgetett egy tekercs fehér vécépapírt és munkához látott. lá tott. Willy kiitta poharából tejét és ingujjával büntetlenül letörölte fehér bajuszkáját. Apja nem vette észre, szerencsére, pedig a nagyanyja aggódott, hogy az apja ezért megszidja. A fiú sóhajtott, mert az egészet csak azért tette, hogy magára vonja a figyelmet. Próbálta hát más oldalról megközelíteni a dolgot. – Tegnap Halloween estéje volt – mondta. Hank mintegy mentegetőzve nézett föl. – Sokáig kellett dolgoznom. Sajnálom, hogy nem láttam a jelmezedet. – Nem sokat vesztettél – mondta Willy. – A zöld pulóveremet viseltem és Nindzsa Teknős voltam, hat másik sráccal a városban. Apja csak bólintott és tovább turkálta tányérján a vacsoráját. – Legalább száz kis csínytevő is volt itt az elmúlt este – mondta Catherine. – Jól szórakoztatok a barátaiddal, Willy? A fiú vállat vont. – Oké volt. De azt hiszem, kezdek kiöregedni az ilyesmiből. – Ezt miért mondod, Willy? – kérdezte Catherine. A fiú nagyot sóhajtott. – Néha a srácok olyan tréfákat űznek, ami nekem nem t etszik. Az asszony bólintott, Hank pedig kortyolt a kávéjából. Aztán Willy mély lélegzetet véve fejest ugrott a dologba.
– Hallottam, hogy néhány srác elment a Bolond Sally házához és bevépézte a vadalmafáját. Az apja nyomban fölkapta a fejét. – Bevépézte? Az meg mi? Mi az a vépé? – Vécépapír, papa. Több guriga vécépapírt tekertek a fájára. Hetekbe telik, amíg le tudja szedni róla. Hank az asztalra dobta szalvétáját. – Csináld meg a matek házifeladatokat – szólt a maga „Ne feledd, amit mondtam!” hangján. Catherine kissé szórakozottan nézte, amint a fia kiviharzott az ajtón, egy pulóverben ezen a csípős, hideg estén. – Gondolod, azért ment el, hogy rendbe tegye a fát? – kérdezte unokájától? – Azt hiszem, azért ment, hogy a saját fáját rendbe rakja – mondta Willy vigyorogva. Sally karjába vette Málnácskát, amikor a háza felé tartott, üdvözölte növényeit, melyek kissé megviseltnek látszottak. Megígérte, hogy nyomban megöntözi őket, amint felszabadul a keze. Végül letette a nyulat, mert jól lehet, Málnácska az elmúlt hónap alatt fogyott vagy egy kilót, ki lót, azért nem volt pehelykönnyű. Kiásította szeméből a rövid szunyókálást és próbált hősiesen felébredni. A visszaút New Yorkból fárasztó és kimerítő kimerít ő volt. Kezdődött azzal, hogy a felszállást a rossz idő miatt el kellett halasztani. Később pedig az utat meghatározatlan időre félbe kellett szakítani Atlantában. Örült, hogy végre hazaért, amikor a gép végre leszállt a Stapletoni Nemzetközi Repülőtéren. Itt azonban csaknem harminc percet kellett várakoznia, míg kijöhetett a repülőtérről. Mindent egybevetve háromórás késéssel és teljesen kimerülve érkezett meg. A tükörbe pillantott és látta, hogy rendbe kell szednie magát. A farmernadrágja és gyapjúpulóvere elég elfogadhatóan nézett ki, de egyébként siralmas benyomást keltett. Ez az utazás a normális alvás utáni megszokott csúnyaságára határozottan „rátett még egy lapáttal”. A hálószobába visszamenve észrevette, hogy hajkeféje nincs az öltözőasztalon. Fölsóhajtott, s ekkor jutott eszébe, hogy a bőröndjét nem pakolta ki, mielőtt lefeküdt. Ismét visszament a nappaliba, ahol bőröndjét hagyta. Egy pillanatra megállt, hogy széthúzza a függönyt, és már éppen le akarta tenni a nyulat a padlóra, amikor az ablakon kitekintve valamit észrevett az almafáján. Legalábbis úgy rémlett. Hunyorított a szemével, hogy hozzászokjon az esti homályhoz. Ez a valami mozgott! Mély lélegzetet vett és csak bámulta a jelenséget, mely a kopár ágak és hosszú, fehér papírszalagok között mászott. A vécépapír nem bosszantotta őt. Ez már szinte rituálé volt Bolond Sallynél. Csak azt nem értette, hogy a kópé, aki föltette, miért van még mindig a fán, mert Halloween az előző nap volt. Talán belegabalyodott a saját hálójába, gondolta szórakozottan. Aztán hirtelen selyem villanását látta. – Málnácska – szólt meglepő fegyelmezettséggel – hány olyan embert ismerünk, aki papucscipőben és nyakkendővel mászik a fára? A nyúl gyorsan megrázta farkincáját, így adva tudtul, hogy lekéredzkedik. Ő eleget tett kérésének, de szemét egy pillanatra sem vette le a fáról.
– Mi az ördögöt csinál Hank Alton a fámon? – tűnődött hangosan, s ez volt az első felszabadult mosoly az arcán egy hét óta. Ebben a pillanatban azonban a fa megremegett és megrázkódott. A férfi lába megcsúszott az ágon. Sally fölsikoltott. Hank leesett, keményen, a hátára. A levegő kiszorult tüdejéből, és tehetetlenül feküdt. Már épp arra gondolt, hogy Willynek alighanem más fáramászó partnert kell keresnie, amikor tüdeje lassan megtelt levegővel. Ő már bizonyára öreg az ilyesmihez, gondolta, pláne, ha olyan meggondolatlan, hogy csúszós talpú cipőben mászik a fára. Óvatosan mély lélegzetet vett, majd még egyet, és majdnem elnevette magát, hogy mily ostoba volt. Aztán egy ajtó csapódását hallotta. A Bolond Sally! Tagjai szinte megdermedtek és szorosan lehunyta szemét. Mikor jött meg? Miért nem gondolt arra, hogy a nő esetleg a házban van? Nem számít. Talán ha csöndben marad, odajön hozzá… és nem megy el. Talán, de csakis talán, a lány megkockáztatja és marad. A vér hangosan dobolt fülében, amint tehetetlenül fekve a sorsára várt. Nem számított kegyelemre. Fohászkodott a szerelemért. Inkább érezte, mint hallotta a lány közeledtét, hogy ruhája súrolja karját, hogy a levegő meglibben, amint odaér. Visszafojtotta lélegzetét, félt fölnézni… félt attól, hogy nem lát szerelmet a szemében. – Megütötted magad? A halk, bársonyos hang meglepte a férfit, s egy pillanatig arra gondolt, amitől a legjobban félt, az nem vált valóra… Sally a szerelme mellett térdel és gy öngéden beszél hozzá. Olyan volt az egész, mintha a lány ajkát sose hagyták volna el haragos szavak, mintha sohasem harcoltak volna egymással. Ekkor azonban kinyitotta szemét és meglátta azt, amiről Willy beszélt. A Bolond Sally volt, a hús és vér Bolond Sally. Efelől nem lehetett kétség. Arca gyűrött és ráncos, haja mint a szénaboglya. Bár leginkább a szeme kötötte le figyelmét. Szemhéja kivörösödve, szeme fakó, s arra az erezett márványdarabra emlékeztette, melyet Willynek vett a bolhapiacon. Ilyen szemmel csak boszorkány lehet. Elmosolyodott. A Bolond Sally fölemelte kezét, s ő tudta, hogy most valami csodálatos dolgot tesz… például olyat, hogy herceggé változtatja. A lány megpaskolta a férfi arcát. – Hank! Nem sérültél meg? A fenébe is, válaszolj! – Ismét megpaskolta arcát. – Hagyd abba! – Kezébe vette a lány kezét. – Arról már hallottam, hogy valakit így keltenek életre, de te úgy pofozol, hogy kiszakad a dobhártyám. A lány megkönnyebbülve nézett rá, de arca még mindig hamuszürke volt az aggódástól. – Oké vagy? – Nem. – Fejét hátraejtette a kemény földre. Sosem lesz oké, amíg Sally meg nem ígéri, hogy hozzá jön feleségül.
– Megsérült valamid? – kérdezte a lány gyorsan, amint tekintete végigsiklott a hanyatt fekvő férfi testén. Ő csak nyögött és a szemét szem ét forgatta. – A büszkeségem. Bár sose próbáltam volna ezt papucscipőben. – Eltört valamid? Hanknek végre eszébe jutott, hogy a lány alighanem egy szót sem hall abból, amit mond. Már éppen fel akart ülni, hogy megnyugtassa, amikor Sally hirtelen megmozdult. – Maradj itt – szólt fölállva és futva megindult a bejárati ajtó felé. – Hívom a mentőket. – Várjál! Sally megfordult. Hank csak néhány lépéssel volt mögötte, kiegyenesedve, s láthatóan semmije sem fájt. – Te csibész! – kiáltotta. – Azt hittem, hogy megsérültél! – Mondtam, hogy a büszkeségem sérült meg! – Mit mondtál? Mid sérült? – kérdezte a lány hihetetlen vihogással. Hank csak nagyot sóhajtott és ujjával hátrahúzta a lány haját a füléről. Aztán jelentőségteljesen rápillantott, amitől a lány rájött, r ájött, hogy a férfi mit akarhat, feltéve ha van elég türelme, hogy megvárja, míg előkotorja hallókészülékét. Besietett a házba, s a szíve összevissza kalapált. Nem a rémülettől, az már elmúlt. Nem haragtól, bár valóban haragudnia kellene azért, hogy így me grémítette őt. Berakta hallókészülékét a fülébe, majd gyorsan keresett egy régi hajkefét. A tükörbe pillantott, míg a kefét végighúzta haján. Most már kezdett emberi formája lenni. Arcán a ráncok és szemhéjának vörössége már csaknem elmúltak. Hirtelen dühös dühös férfi üvöltéstől visszhangzott a ház. Sally kirohant az ajtó elé, ahol Hanket hagyta. – Ez az átkozott nyúl! – kiáltott a férfi hitetlenkedő hangon, mikor lehajolt, hogy megnézze bokáját. – Direkt betanítottad, hogy ezt tegye? – Hogy mit csináljon? – Hogy megharapjon! – Málnácska nem harap – állította a lány, de azért mégis ránézett a gyanúsan aktív nyúlra. – Csak a fiatal kannyulak harapnak, s azok is akkor, ha… szóval…, ha felizgultak. Hank figyelte, amint a nyúl eltűnik a labirintus ház felőli oldal án. – Én a helyedben beszereznék egy nyulakról szóló szakkönyvet – szólt végül –, mert a te kis „angyalkád” kiharapott egy darabot a bokámból. – Talán izgatott – mondta a lány. A férfi még egyszer megdörzsölte bokáját és kiegyenesedett. – Mitől izgul fel egy egy nyúl? – Alighanem dühös, hogy sokáig hagytam az állatmegőrzőben. – S ennek én vagyok az oka? – kérdezte halkan a férfi, s fölemelte kezét, hogy megsimogassa a lány arcát. Ő megrázta fejét, de nem nézett a férfi szemébe, pedig keze meleg érintését érezte. – Nem, nem a te hibád. – Olyan sok mondanivalója volt és nem tudta, hol kezdje. Sőt még azt sem tudta, hogy a férfi mit akar hallani.
Hank megkönnyítette a dolgát. – Azért én továbbra is szeretlek, ha te nem is akarod – mondta, s megfogta Sally állát, aki most kénytelen volt a szemébe nézni. Amit a férfi szemében látott, az szerelem volt. Csaknem elájult a megkönnyebbüléstől, mely m ely egész lényét eltöltötte. – Már nem akarom, hogy ne szeressél – mondta végül bátran, ahogy a férfitől tanulta, és a szemébe nézett. – Ezért jöttem vissza. Ő bólintott, megcsókolta, s ez maga volt a mennyei öröm ígérete. – Gyere, ülj le a fa alá – mondta a férfi. – Beszélhetünk, amíg én dolgozom. Van valami különös mondanivalód? Sally úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéből. – Ezt a micsodát most teszed fel, vagy most szeded le? A férfi elvigyorodott. – Willy említette, hogy mit tettek a fáddal – mondta, amíg átment a füvön. – Nem akartam, hogy erre jöjj haza. – Csalódást okozott volna, ha nem csinálnak valami kis heccet – mondta Sally, amikor megálltak a fa alatt. – Ez már hagyomány. A férfi fölnyúlt, hogy lehúzzon egy fehér papírcsíkot. – Itt leszel jövőre, hogy lásd, vajon megteszik -e? Ő nem válaszolt. Képtelen volt rá. Ha Oakville-ben Oakville -ben lenne, azért fohászkodna, hogy Hankkel, Catherine-nel és Willyvel legyen együtt a régi viktoriánus házban. Másként nem lenne értelme. Hank a beálló csöndben megkerülte a fát, majd néhány perc múlva ismét visszatért, s a lány még mindig azzal küszködött, hogy mit válaszoljon. Észrevette, hogy remeg, levette pulóverét, és áthúzta a fején. Ő beletemette arcát a gyapjúba, s beszívta a férfi illatát. Meg kell mondania neki, gondolta végül. Most, amíg a keze kiszabadítja a haját a pulóverből és felgyűri annak ujját. A férfi bízik benne. – Ha visszavonhatnék mindent, amit mondtam, úgy megtenném – szólt végül nyíltan és becsületesen. – A korábbi életem téged sose érdekelt. Már rég túl kellett volna tenni magamat ezeken a problémákon. – A dolgok nem olyan egyszerűek, szerelmem – mondta a férfi gyöngéden, és magához ölelte. – Amit a múlt héten mondtam, azt nem úgy gondoltam… – De igen – mondta Hank és nekidőlt a fa törzsének. – Mondtad és úgy is gondoltad. Sally mély lélegzetet vett. – Azóta minden megváltozott – mondta és a férfi izmos testéhez dőlt. – Már egészen másként érzek, mint az utolsó találkozásunk alkalmával. – Mi az a fontos dolog, amitől a véleményed megváltozott? – Egy álló héten át a lidérces álom nélkül aludtam. – Ez valóban csoda volt. Legalábbis öt hosszú év után annak tűnt. – Azt akarod mondani, hogy elmúlt?
A lány szíve nagyot dobbant, s megnyugodott, amikor érezte, hogy kihez is simul. Hank volt az, az ő megbocsátó szívével és egy szent türelmével. Erre néha nagy szükség volt. – Sally? – Hm-m? – A lidérces álom teljesen elmúlt? – kérdezte a férfi fojtott hangon. – Azt hiszem, igen – suttogta ő. – Úgy vélem azonban, hogy ez most már nem számít. – Miért? – Azért, mert szeretlek, és mert tudom, hogy bármi is történik, veled szeretnék élni. – Erre teljesen magadtól jöttél rá? – kérdezte Hank halkan. Sally megrázta a fejét és ajkát a férfi állához érintette. – Nem. Te velem voltál végig. A férfi megértette, s most már biztos is volt abban, hogy igaza volt, amikor arra várt, hogy a lány maga találja meg a békéjét. – És most? – Tessék? – Mi van, ha a lidérces álom visszatér? Sally nagyot nyelt. – Ha visszatér, tudni fogom, hogy te mellettem vagy és átsegítesz rajta. – Ezt már a múlt héten is tudnod kellett volna – mondta Hank, és gyöngéden harapdálta a nyakát. – Ha ez most egy olyan „Nem megmondtam?” dolog akar lenni, akkor megboszorkányollak. A férfi csak nevetett és megcsókolta. Az őszi hold lassan emelkedett a magányosan álló vadalmafa fölé, s halvány fényében egy férfi ölelt egy nőt, akit szeretett, és a csókjuk örömök ígérete volt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Blossom Lane végén álló házban aludtak együtt. Másnap egy lélegzetelállító gyors utat tettek Nevadába, s a kilencvenéves viktoriánus házba tértek vissza, ahol együtt próbáltak fellopakodni a recsegő lépcsőkön. Willy és Catherine azonban – akik már várták őket és előre fölszerelkeztek – most teljes erővel elkezdték az ünneplést a lépcsőfordulóban, s tetőtől talpig teleszórták konfettivel az új párt. Így feküdtek le, s már fényes nappal volt, amikor Hank megkérte Sallyt, hogy szabadítsa sza badítsa meg a konfettitől. Ő csak mosolygott és azt mondta neki, tegye meg maga. Bolond Sally nem volt többé. Egy nagy kartondoboz volt a hátsó verandán. Willy hagyta ott azzal, hogy régi ruhákat és takarókat rakjanak bele. Holmikat gyűjtött a Szegények Otthona számára, mely csak néhány háztömbnyire volt a denveri népkonyhától. Sally gondosan összehajtotta a csuklyás köpenyt, mely annyira élete részévé vált, és beletette a dobozba. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Hank a válla mögül.
Sally nem gondolta, hogy már hazatért. Kissé hátrált, míg beleütközött a férfiba, s megnyugodott, amikor megölelhette. – Biztos vagyok – felelte halkan. – Életemnek ez a része nem létezik többé. – Azt akarod mondani, hogy a Bolond Sally csupán mítosz volt? A lány megrázta s oldalt hajtotta fejét. – Nem, szerelmem – mondta és gyorsan megcsókolta a férfit. – A Bolond Sally legenda volt. Hank gyöngéden magához ölelte és nevetett. Ő pedig megharapta a férfi alsó ajkát. Ezt azonban nem büntetésnek szánta.
