Syndie Maison
Adjuk férjhez a mamát!
Gold Book Kft., 1998
SZERELEM & ROMANTIKA 69 Copyright © 1998 Syndie Maison Fedéldia: © M. Anderson – Sygma Plus All rights reserved!
Hungarian edition and translation Copyright © by Gold Book Kft. Alapító: Gold Book Kft. Felelős kiadó: B & V Bt. 2225 Üllő, Malom u. 4. Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
ISSN 0866-367X ISBN 963 9019 43 7
Nyomta és kötötte a Multipress 2000 Kft. Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató Készült Budapesten
Első Mark Lindroch azon a bizonyos reggelen is arra ébredt, hogy a szélesre tárt ablakon beleselkedő napsugár megcsiklandozta az orra hegyét. Nem nyitotta ki a szemét, csak hunyorgott, beleásított a tenyerébe, és kéjesen nagyot nyújtózkodott – volna, ha ebben nem gátolta volna meg az ágyát csaknem keresztben elfoglaló szőke hajú szépség. A könyökére támaszkodva zsörtölődött a bajusza alatt, míg az egyenletesen szuszogó lányt nézte, aki álmában lerúgta magáról a takaróját is, és anyaszült meztelenségében, átlósan terpeszkedett mellette. – A kis pimasz betolakodó! – Megjegyzése csak amolyan látszatfelháborodás volt, mivel valójában nagyon is kedvére való volt az effajta betolakodás. Hilary fantasztikusan értett a szeretkezéshez, mindig a legjobbkor ugrott be hozzá, „csak egy percre”, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Persze, az egy percből többnyire egy egész éjszaka lett, melynek elteltével Mark mindig szent esküt tett, hogy soha többé nem marasztalja a váratlanul betoppanót, mert az istennek sem tudja kirobbantani az ágyából. Ám amikor Hilary legközelebb ismét meglátogatta, már nem emlékezett a néhány nappal korábbi esküjére, és a legelőzékenyebben tárta ki látogatója előtt az ajtaját… Betakargatta a lányt, majd pedig óvatosan kicsusszant az agyából. Belebújt a szabadidő ruhájába és az edzőcipőjébe, s belökte maga mögött az ajtót. Egy éles füttyentéssel maga mellé parancsolta Dodó nevű kutyáját, és megkezdte szokásos reggeli kocogását. A még csendes utcán, ahol csak az újságkihordó fiú dobálta szét a házak előtti gyepen a napi sajtót, végigügetett a Charles parkon, majd onnan vissza a házáig, felvette az újságját a fűről, bedobta az asztalra. Hilary még mindig édesdeden szuszogott. Még hagyta. Nem ébresztette fel. Lezuhanyozott, aztán derekára tekert frottírtörülközővel – amely kiemelte, a rendszeres testedzés ellenére az utóbbi időben magára
szedett néhány felesleges kilót – az állát szappanozta. Vidáman fütyörészett, és elégedetten gondolt a sorsára. Remekül telnek a napjai, szereti a munkáját, van egy jó kis kéglije – nem nagy, de neki tökéletesen elég –, van néhány közeli és több távoli barátja, melynél a magafajta agglegény nem is kívánhat többet. Munkája után hol egy jó kis kártyacsata várja a haverokkal, hol sörözgetés melletti baráti beszélgetés, vagy egyéb más irányú kellemes időtöltés, mint például az elmúlt éjszakáé. Szereti a vidámságot, a változatosságot, nem ismeri a tilalmakat. A problémái megoldására is van egy remekül bevált módszere: félreteszi őket, és jó néhány napig nem is gondol rájuk. Mire legközelebb előkerülnek a süllyesztőből, már vagy megoldódtak maguktól, vagy ha nem, hát már egész más megvilágításban látja viszont őket. A nőtlen emberek a társadalmon belül egy egész különös világot alkotnak. Akadnak közöttük olyanok is, akik elúsznak a rendszertelenségben. Ezek elveszett emberek. Mások át vannak itatódva önnön fontosságuk tudatával: mindenhez értenek, és mindent csakis ők tudnak a tökéletességre emelni. Rendszeretők, kínosan pedánsak a személyes holmijukra, remekül vezetik a háztartásukat. Ezektől mentsen meg minden földi halandót a jósorsa. Mark az agglegényeknek azon csoportjához tartozott, akikhez hetente egyszer bejárónő jár, elmossa a hét folyamán piramisokba tornyosodó szennyes edényeket, kitakarítja a lakást, a rendbe rakott holmiját pedáns sorokba rakja a szekrényében, hogy aztán ő – csapkodva, dúlva-fúlva, hogy semmit sem talál meg ebben a kuplerájban – addig kotorásszon, míg tökéletesen visszaáll a bejárónője munkálkodását megelőző állapot. Esténként rendszerint más-más irányból tér haza, és nem reteszeli be maga után gondosan az ajtót, hogy senki se zaklassa. Szívesen fogadja a nem túl gyakran betévedő látogatóit, akik közül Hilarynak örül a legjobban… Reggeli toalettjével végezve, üdén, frissen borotváltan csoszogott vissza a szobába, ahol Hilary ugyanúgy pihegett az ágyában, mint korábban. A lány párnán szétterülő haját lesve látott hozzá az öltözködéshez. Belepréselte magát – a feles kilók miatt túl feszessé vált – világos vászonnadrágba. Már a sötétkék pamutingét
gombolgatta, amikor a lány jobb karját a szeme elé kapva, álmosan ráhunyorgott. – Te már felkeltél? – kérdezte, persze csak úgy udvariasságból, mivel láthatta: Mark már fel is öltözött. A férfi leguggolt az ágy mellé, könnyedén felhajtotta a takarót, és pillekönnyű csókot lehelt a keblére. Hilary örömmel fogadta a kedvesség eme megnyilvánulását, melyet igyekezett hasonlókkal viszonozni. Két karjával Mark nyakába csimpaszkodott, és gyöngéd erőszakkal magához húzta. Száját csókra nyújtotta. – Hohó! – Mark nevetve menekült. Lefejtette nyakáról a puha női karokat. – Ne olyan hevesen, kislány! Máris késésben vagyok. Felállt, befejezte az öltözködését, és a tükör előtt hátrafésülte ittott őszülő dús, barna haját. A bajuszát is megigazította. Reggelire már nem volt ideje, csak az előző este kifőtt, és most gyorsan felmelegített kávéját hörpintette fel. Még egyszer visszadugta fejét a szobába, ahol Hilary nyújtózkodva cihelődött. – Szia, Hilary! – küldött a lány felé az ujja hegyéről egy játékos puszit. – Ha elmégy, erősen csapd be az ajtót! Ezután a hóna alá csapta az újságját, és távozott. Ekkor még nem sejtette, hogy ezzel a – könnyed éjszakát követő – derűs reggellel egyszer s mindenkorra lezárult életének egy szakasza, és hogy nyugalmának, békés agglegénységének örökre befellegzett, s olyan történések előtt áll, melyek fenekestül forgatják majd fel elkövetkező életét… A „Napfényes alkony” elnevezésű otthon, ahol Mark dolgozott, nem csupán csak egyszerűen öregek otthona volt, inkább olyan szanatóriumféle, ahol az évek során elfáradt idős emberek az állapotuknak megfelelően folytathatták az életük során kiépített szokásaikkal megtűzdelt napjaikat. A „birtok” – ahogyan az ott lakó emberek nevezték – öthektárnyi területen feküdt a város északnyugati peremén, és volt ott minden. Park a sétálgatáshoz, kert azok számára, akik a kertészkedésben találták az örömüket, apró műhelyek a barkácsolóknak. Különálló épületekbe szelektálódtak az ide beköltöző emberek, akik között akadtak sajnos egészen elborult
elméjű, magatehetetlen öregek, és akik nem találkozhattak a többi, kevésbé zavart, inkább csak megrögzötten rigolyás, második gyermekkorukat élő emberekkel. De olyanok is szép számmal voltak közöttük, akik csak a magány elől menekültek be az otthonba, mert valahogy úgy szaladt el felettük az élet, hogy elfelejtették megtervezni az öregségüket, és egyedül maradtak. Ezek az emberek szabadon járhattak-kelhettek a házirend betartásával, akár a városban is. Egy volt közös az itt lakók életében, az, hogy a súlyos esetek kivételével a falakon belül együtt étkeztek, együtt szórakoztak, vagy akár együtt barkácsoltak. Egyszóval, jogi értelemben véve, valamennyien egyformák voltak. Mire Mark magára öltötte a világoszöld munkaruháját, amely nadrágból és tunikából állt, addigra az öregek már valamennyien talpon voltak, és hangos „Hello, Mark!” kiáltásokkal üdvözölték, mint egy rég látott, nagyon kedves barátot. Mark sorra benyitott a többnyire kétágyas szobákba, hogy nem maradt-e valaki, akinek segítenie kellene a mosakodásban. A legtöbben már túl voltak a reggeli toalettjükön. Akadtak olyanok is, akik reggel, este tetőtől talpig lezuhanyoztak, némelyek már ruhástól is, de patyolattiszták és üdék voltak, az öreg indián, Smoky kivételével, aki sajnált minden csepp vizet, amit nem a virágaira locsolhatott. Smoky minden esetben Mark gondja maradt. Minden reggel hajtóvadászatot kellett indítania ellene, hogy betuszkolja a zuhany alá. A fogmosásnál pedig még ennél is nagyobb szigort kellett alkalmaznia. Smoky minden esetben megjátszotta „az elveszett a fogkefém” című játékot, amivel persze csak annyit ért el, hogy Mark minden reggel megajándékozta egy újjal. Eme reggeli tevékenységétől eltekintve Mark azután minden volt a nap során, csak a szó szoros értelmében vett gondozó nem. Barát, akivel meg lehetett beszélni a gondjaikat, munkafelügyelő, orvos, pszichiáter, kulturális programszervező, magántitkár, vagy bármi egyéb. Ha a magánéletében nem is kellett egyetlen gyerekkel sem vesződnie, a Napfényes Alkonyban sokgyerekes apa volt, és mindegyik gyereke különös, egyedi bánásmódot igényelt.
Az öreg Billy katonásan jelentett: – Uram, sáskaveszély közeleg. Ha nem lépünk fel ellene határozottan, oda lesz az évi termés. Ezek a dögök mindent felzabálnak. Marknak egy arcizma sem rándult, amikor ígéretet tett az öregnek, hogy azonnal kirendeli a vegyszeres permetező helikoptert. – Mark! – sípolt felé az ősz hajú Justinia mama. – Sikerült-e már intézkedni valamit? Van-e már vevő a házra? Mark megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben halad, és hogy már felvette az ingatlanügynökséggel a kapcsolatot. Justinia mamát azonban nem lehetett egykönnyen lerázni. Egész nap Mark nyomában loholt, folyt belőle a szó, többnyire az Arkansasben hagyott házáról, amit feltétlenül el kell adnia, de nem ám akármennyiért. Legalább százezer dollárt kér érte, bár még Mrs. Hipper benne lakik a hét gyerekével. Ismeretlen nevek és események bukkantak elő az emlékezetéből, amint keverte a tegnapot a mával, a valóságot a képzelettel. Frederick sem tétlenkedik. Kalapáccsal a kezében a fontossága teljes tudatában jár-kel, itt-ott bever egy szöget a falba, s közben élénk vitába száll önmagával, hogy érem- és jelvénygyűjtemények melyik darabja honnan származik. Annyi baj legyen! Az vesse rá az első követ, aki még sohasem beszélgetett el önmagával. Rosse, az otthon megrögzött „telefonügyeletese” is elfoglalja a posztját a folyosóvégi készülék közelében. Ugrásra készen, hogy azonnal felkaphassa, amint az megcsörren. Ilyenkor aztán visszafojtva szuszog, fülel, és egy idő után vagy leteszi, vagy pedig készségesen elhadarja a várható napi időjárás-jelentést, kilátásba helyezve a tikkasztó hőség mellett a záport, jégesőt és nemritkán a hóvihart is, amely kissé szokatlan prognózis Mississippi állam égövében, de megtörténhet. – Hová lesz a séta? – érdeklődött Mark, amikor meglátta az erősen kirittyentett Paulát a kapu felé tartani. – Meglátogatom a barátnőmet – felelte készségesen a szőkére bodorított asszony, aki megőrizte fiatalsága minden báját. Tulajdonképpen semmi más nem volt az elméje rovására róható azon kívül, hogy nem volt hajlandó tudomást szerezni a felette elszálló
időről. Örökké fiatalos színekben pompázik: piros, kék, sárga harisnyákat visel, gyakran keverve azokat. Bal lábára pirosat, a jobbra sárgát húz, amikor elindul városi körsétájára. Paula azon kevesek közé tartozott, akik szabadon kijárhattak a városba, részint, mert volt kihez mennie, részint pedig a megbízhatósága miatt: Soha semmilyen bonyodalomba sem keveredett bele, és mindig időre visszatért az otthonba. Paulánál talán a – még csak nem is nagyon idős (hatvanas évei közepét taposó) – polinéz Bokitó számított megbízhatóbbnak, akinek tényleg nem hibádzott semmi sem az elméjével. Annyi dolga akadt egész életében, hogy nem ért rá önmagával törődni. Olyan sok energiát ölt bele a jövő tervezgetésébe, hogy a jelent valahogy kifelejtette. Ezért maradt egyedül öregségére. Ez azonban nem azt jelentette, hogy feladta az életet. Ellenkezőleg! Nagyon is bízott abban, hogy még rámosolyog a szerencse, és megtalálja álmai asszonyát. Más szemében az optimizmusa reménytelen küzdelemnek látszott az elmúlás ellen, de Mark – megértve Bokitót – tudta, hogy nem az. Aki ekkora hévvel ragaszkodik az élethez, attól még távol áll az elmúlás. Nos, ezek között a kissé sérült emberek között végezte fáradhatatlan munkáját Mark Lindroch, ez a kettős jellemű, színes egyéniségű, vonzó, harminckilenc éves férfi, aki lelkiismeretes a munkájában, de kissé léha és felelőtlen a magánéletében. Ezen a bizonyos napon két új arccal is bővült az ismeretségi köre. Az egyik Edwards volt, aki aznap költözött be új lakóként a Napfényes Alkonyba. Edwards konzervatív angol öregúr volt. Feszes, méltóságteljes járással, kifogástalan öltözékkel és távolságtartó kimértséggel hárította el Mark barátságos közeledését. – Nálunk, angoloknál nem szokás azonnal barátságot kötni az idegenekkel – közölte fölényes kimértséggel, amikor Mark felajánlotta, hogy szólítsa őt ezen túl csak a keresztnevén. Így aztán szertartásosan megegyeztek, hogy Mark ezentúl Sir Lindroch lesz. Mindez a kimért távolságtartás azonban nem korlátozta Edwardsot, hogy mindenki előtt feltárja igen zavaros életútját, amely a bolygóközi kémelhárítástól egészen idáig, az otthonig vezette. Sajnos a földönkívüliek zaklatása elől kénytelen volt egy időre
eltűnni azok szeme elől, ezért költözött ide Jacksonba, ahol kultúréletet kíván élni. Bemutatkozását persze a többi lakó kellő tisztelettel fogadta. Ők is közzétették a titkaikat, hogy ki, miért él itt. – Engem az ufók el akartak rabolni – Rosse boldogan és büszkén vállalta az új lakóval a sorsközösséget. Billy viszont óvatosságra intette. – Legyen résen, mert bizony itt a falakon belül sincs tökéletes biztonság. Engem például folyamatosan mérgez a szakács. Apró adagokban patkánymérget rak az ételembe, de nem számít. Már megszoktam. Meg aztán a szakács nem is tehet róla. Felsőbb utasításra teszi. Mark számára mindez olyan természetes volt, mintha apró gyerekek fantáziadús beszámolóját hallgatná ki véletlenül, míg a közelükben a munkáját végzi. Senki se tudhatja előre, hogy kire milyen sors vár élete alkonyán. Ezek az emberek itt valamennyien egy kicsit a régi, megszokott életüket akarják folytatni, vagy az elmaradt álmaikat megvalósítani. Egy a fontos, nem szabad őket az illúziójuktól megfosztani. A nap vége felé azonban elfáradt, s alig várta, hogy a váltás megérkeztével, végre szabadnak érezhesse magát. Hasonlóképpen érzett Jimmy is, az örökifjú, bohém gondozótársa, és barátja, aki sohasem mulasztotta, el, hogy Mark vén Buickján guruljon be a város központjába, ahol lakott. – Egyetlen értelmes pillanata a napnak – vágódott be Mark mellé az ülésre, kimerülten sóhajtozva. – Ma valahogy nagyon sok és hosszú volt a nap. Az öreg Jonathant háromszor kellett visszafordítanom a kaputól, ahol a kapuőrség feltartóztatta. A Texasban élő, immáron legalább hatvan éve halott nagyapját kívánta meglátogatni. Mark csak elnézően mosolygott. Az utat figyelte, és már az esti kártyapartin járt az esze. Jimmy mind hazáig lökte mellette a sódert. Nagyhangúan, vidáman, ahogy az tőle megszokott volt. Mark a Lincoln sugárút és a hatvanhatodik utca sarkánál állt meg, hogy Jimmy kiszállhasson. – Hát akkor holnap, haver! – csapott bele Mark tenyerébe.
– Hogyhogy? – szaladt fel Mark szemöldöke. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy nem jössz le a klubba? – Ma nem megyek. Fáradt vagyok, nagyon megviselt a mai nap – mentegetőzött Jimmy. – Ne bomolj, öregem! Nem lesz meg a csapat. – Nem bánom én. Majd kimentesz valahogy. Mondd, hogy beteg vagyok, leütöttek, vagy valami más. Mark gyanakvó pillantást vetett Jimmy vigyorgó képére, és már sejtette, honnan fúj a szél. – Nem az a kis vörös áll a háttérben? – engedett meg magának egy csípős megjegyzést. – Hát jó – buggyant ki a nevetés Jimmyből. – Nagyon belém van zúgva a kicsike. – Ah, persze! – gúnyolódott Mark. – És te persze vagy olyan úriember, aki nem engedi, hogy egy hölgy kárvallottja legyen a belőled kisugárzó vonzerőnek. Hát akkor, annyi. Mindent bele! – vett búcsút stílszerűen a barátjától, és továbbhajtott. Még betért a lakásához közeli szupermarketba, ahol vásárolt magának néhány doboz sört, és egy félkész pizzát a vacsorához. Eközben váltott néhány udvarias szót Liliennel is, az egyik csinos alkalmazottal, akiről csak annyit tudott, hogy távoli szomszédai egymásnak, van egy égetnivaló rosszcsont kölyke, és valószínűleg egy férje. Mert miért is ne lenne az ilyen komoly, csinos asszonyoknak efféle kiegészítő kelléke? Az asszonykát egyébként azok közé a hölgyek közé sorolta, akikkel kapcsolatban sohasem jutott volna egyéb érzés az eszébe a tiszteletnél. Túl értékes gyöngyszemnek tartotta egy közönséges földi halandóhoz, mint amilyen ő is volt. Amint az öreg tragacsot leállította a háza előtt, és. elindult a sövénykerítés mellett, tekintete azonnal beleakaszkodott egy idegen fiú riadt kék szemébe. A tizenkét-tizenhárom éves, nyurga, szőke hajú kamasz fiú a terasz legalsó lépcsőfokán ült egy jókora, degeszre tömött sporttáska mellett. Mark félhangosan a kutyát szidta, mert a legelemibb kötelességének teljesítésével sem akar rászolgálni a drága kosztjára. Mindenféle idegent ideenged, és még csak meg sem ugatja.
Hangosan persze sokkal enyhültebben szólt az időközben felálló és félszegen elé lépegető fiúhoz. – Mi van, öcskös, kitől és mi hírt hoztál? A fiú szegény megtorpant, csak állt, ijedt, világoskék szemét rezegtetve pislogott rá. Hosszú nyakán le s fel ingázott az ádámcsutkája. Szemlátomást nehezére esett hangot kicsikarnia a torkából. Amikor végre sikerült, akkor is csak halk vinnyogás lett belőle. – Szervusz, Mark bácsi! – köszöntötte illedelmesen, majd bemutatkozott: – Én Peter vagyok. – Peter? – Mark felborzolta a szemöldökét. A fiút bámulta, s közben azon törte a fejét, hogy ki az isten csudája ez a Peter, aki csak így – per Mark bácsi – köszön neki. – Milyen Peter – tette fel mégis a kérdését. – Hát Peter. Peter Lindroch… Az unokaöcséd… – nyekegett kínosan a fiú. Mark arca elnyúlt. Csodálkozva, értetlenül és hitetlenkedve, mint aki sem a fülének, sem a szemének nem hisz… Peter… Annak a bolond, világutazó bátyjának a fia, aki úgy két-három évenként, ha hazaugrik néhány napra a világ valamelyik távoli sarkából, hogy aztán nyomban útra is keljen, újabb fehér foltok után kutatni… De hisz a fia, Peter, még egészen kicsiny gyerek… volt… amikor utoljára látta. Mikor is? Vagy nyolc évvel ezelőtt. Akkor végérvényesen eltűnt a szeme elől, mert az anyja ráunt a gyereknevelés fáradságaira, és csatlakozott egy – akkor a városban tartózkodó – vándorcirkuszhoz. Ki tudja, merre jár azóta? Vagy egyáltalán jár-e még valamerre is. Petert akkor a nagyanyja vette magához. Szegény kis ördög. De hogy került ide? Váratlanul, minden előzetes jelentkezés nélkül? – Peter! Alig ismertelek meg – ölelte át esetlenül a fiú vállát, mert nem szokott hozzá az ilyen gyenge kis penészvirágok ölelgetéséhez. – Na, gyere beljebb, ha már itt vagy: Mesélj, hogy kerülsz ide? – faggatta kelletlenül, a kitömött táskájára pislogva, amely mintha azt sugallta volna felé, hogy Peter látogatása nem egészen villámlátogatás jellegű lesz. Fanyalogva gondolt az esti programjára, amelynek alighanem befellegzett.
– Meghalt a nagymamám – közölte vele Peter, felemelve a táskáját. – És senkim sincs rajtad kívül Mark bácsi, hacsak nem vonulok be valamelyik árvaházba. És ezt nem szeretném.
Második Lilien gyanakodva, valami turpisságot sejtve a dolgok hátterében, megtorpant, amikor csomagokkal felpakolva benyitott a konyhába. A látvány, amely fogadta, letaglózta. Anne mosogat. Sőt! Amint megpillantotta az anyját, majd fellökte, akkora lendülettel rohant hozzá, hogy megszabadítsa a terhétől. A két jókora szatyrot kiemelte a kezéből, és elcipelte az asztalig. Lilien követte, és kedveskedő mozdulattal ölelte magához, úgy, hogy lássa lánykája arcát. Nagyon is jól ismerte kamaszodó gyermekét, hogy tudja, Anne nem pazarolná értékes idejét alantas konyhai munkára, ha nem lenne erre nyomós oka. Fűtötte a kíváncsiság, hogy megtudja, mi is ez a nyomós ok. – Mondd, hallgatlak! – biztatta ekképpen. Anne a hatás kedvéért megjátszotta az értetlenkedő naivát, és visszafordult félbehagyott munkájához. Csak úgy, félvállról kezelve anyja kíváncsiságát, megkérdezte: – Mit mondjak? – Hááát? – húzta el a szót Lilien, míg makacsul ismét csak maga felé fordította gyermekét, hogy szemét jó mélyen belefúrhassa a tekintetébe. – Például mesélj arról, hogyan telt a napod. Mi újság a suliban? – Á, tulajdonképpen semmi – tett egy elbagatellizáló mozdulatot Anne. – Hacsak az nem, hogy érkezett hozzánk egy új fiú. Peternek hívják, és nagyon mulya srác. Alig mer megszólalni, ha kérdezik. Hadarása megerősítette Lilien gyanúját. Ez a Peter csak egy elterelő hadmozdulat. Időhúzás a lánykája részéről, hogy minél később kelljen a lényegre térnie.
– Szegény fiú – sajnálkozott. – Szokatlan lehet számára az új környezet. Legyetek hozzá barátságosak, hogy minél hamarabb sikerüljön feloldódnia. Honnan jött ez a Peter? Anne lekicsinylően biggyesztette az ajkát, és hátracsapta hosszú, sötét haját. – Valahonnan Wyomingból. Nem tudom. Úgy tűnt, pillanatnyilag nem volt több közölnivalója sem Peterről, sem másról. Néhány másodpercig kínos csönd ült a konyhában. Anne szorgalmasan pancsolt a habos mosogatólében, anyja pedig figyelte. Végül rákérdezett: – És Peteren kívül mi egyéb mondanivalód van még a számomra? – Á, nem lényeges – motyogott a lányka. – Miss Suzanne szeretne veled találkozni – sóhajtott fel mártírkodva. – Na, nem sürgős – igyekezett megnyugtatni az anyját. – Azt mondta, majd ha erre jár, meglátogat. – Gondolom, nem virágcsokrot kíván hozni nekem – csóválgatta a fejét Lilien. – Anne, kislányom! Miért nem próbálod már meg egy kicsit összeszedni magad? Jó eszed van, de a kisördög folyton ott bújócskázik benned. Nem figyelsz, folyton feleselsz. Emlékezz vissza, tavaly is a fegyelmezetlenségeddel haragítottad magadra a tanáraidat. Vagy az orrod vérzett, vagy pisilni kellett, vagy a barátnődet istápolgattad a mosdóban, aki a feleléstől való félelmében rosszul lett. – Jaj, anyu, ne kezdd el te is! – siránkozott Anne. – Vannak emberek, akik képtelenek a felejtésre, és nem tudnak megbocsátani sem. Ez már mind lejárt lemez. Miért kell folyton ezekkel az özönvíz előtti dolgokkal előhozakodnod? Látod, én már elfelejtettem Miss Suzanne minden piszkatúráját, amire ő képtelen. – Azonnal könnyekre fakadok – nevetett fel kínosan az asszony, míg kirámolta a szatyrok tartalmát. Kötényt kanyarított maga elé. – Jó lenne, ha a jövőre is gondolnál – figyelmeztette a lányát a továbbtanulás esélyeire, ha azt a tanárai nem javasolják. – Ne ess pánikba, anyu! – vidult fel Anne a beszélgetés ilyen könnyed mederbe terelődése felett. – Hidd el, nem lesz semmi gond. Épp ma néztem meg a horoszkópomat, ami szép karriert jósol nekem.
Az asszony most már szívből kacagott. Mindig ez történik vele, ha szigort akar alkalmazni a gyerekeivel szemben. A bestiák nagyon is ismerik a gyengéjét, tudják, miként döntsék le a lábáról. Hiába! Gyenge pedagógus, talán nem is elég következetes, viszont imádja a haszontalanokat. – A gyerekeidnek apára lenne szükségük. Erős, határozott férfira, mert téged elvakít a gyerekeid imádata. Majmot csinálnak belőled. – Erről szónokolt az édesanyja is, ahányszor csak szóba került a srácokkal szembeni gyengesége. És Lilien sokban igazat adott az anyjának. De ennél tovább nem jutott. Erős, határozott férfi! Könnyebb ezt kimondani, mint rátalálni. Valamikor állt mellette egy ilyen férfi, akiről azt gondolta, erős is, határozott is, és jó családapa is. A „jóságos apát” öt évvel ezelőtt elvesztette, amikor autóbaleset érte a szeretőjével, és a házasságon kívül született, akkor ötéves kisfiával együtt. A modern bigámista kettős életet élt. A mai napig sem képes feldolgozni magában a képmutatását. Hogy miként volt képes eltitkolni a másik életét, amit ott Bostonban élt. Üzleti utak, gyakori kiküldetések, ingázás Jackson és Boston között. Mire volt ez jó? Becsapni embereket, bolondítani asszonyokat, bizonygatni, mennyire, de mennyire szereti a családját. Önző, lelketlen alak volt, aki csakis önmagát, a saját kényelmét, és kedvtelését szerette. Ki tudja, talán sohasem derült volna fény a kétlaki életére, ha nem éri utol a végzete Boston közelében. Lilien akkor úgy érezte: egyszer s mindenkorra leszámolt a férfiakkal, hogy élete végéig elég lesz annak az egynek az emléke, akit még a halála után is sokáig szeretett, siratott, bár tudta, hogy az tönkretette, érzelmileg kifosztotta. Nagyon sokáig hadakozott a magányos éjszakákon fel-fellobbanó vágyakozásaival is, amikor a lázasan lüktető szeretkezések emlékét idézte. De mindez már a múlté. Egyetlen ragacsos massza a tovaröppenő időben. És még ha igaza van is az anyjának, akkor sem tehet semmit. Mert ugyan hol él az a férfi, akiről beszél? Hol találna rá, ha keresné? Sehol. Meggyőződése, hogy ilyen férfi nincs, nem létezik, és ő nem is töri össze magát, hogy rátaláljon. Már csak, vagy talán éppen a gyerekei miatt sem, akik aligha viselnék el a képzeletükben minden jóval, széppel felruházott édesapjuk után egy vadidegen férfit az
anyjuk mellett. Bobby talán még igen, mert ő nagyon kicsi volt, amikor elvesztette az apját, s így csak Anne meséiből és fényképekről ismeri őt. Anne viszont néhányszor kőkeményen bebizonyította, mennyire gyűlöli, az anyját nagy ritkán megkörnyékező hímeket. Az elmúlt évben Lilien néhányszor virággal tért haza, melyeket Anne már másnap a szemétbe dobott. Néhányszor kapott vacsorameghívást is, de sohasem tudott elmenni, mert valami „váratlan” esemény mindig megakadályozta ebben. Egyetlenegyszer sikerült eljutnia a színházig. Ennyi. A férfi, aki elkövette vele ezt a könnyelműséget, többször nem bocsátkozott ismétlésekbe. Elég volt egyszer elviselnie az ablakból fejére pottyanó virágcserepet, hogy belássa: nem térül meg a befektetése. Ezekből az esetekből ítélte Lilien anyja az unokáját zsarnoknak, és talán igaza is volt. Ám Lilien nem akarta lánykáját, sem jobb belátásra bírni, sem becsapni, hogy titokban járjon el néha-néha szórakozni. Így maradt a munkája, amely nem is kevés. Gyakran érzi úgy, hogy a kifacsart citrom frissebb nála. Kikapcsolódásnak pedig ott van a Pearl River partján épült kis családi étterem, melyet a mai napig is hawaii származású édesanyja vezet az unokabátyjával, Frenccel. De a nagy forgalmú hétvégeken szívesen veszik Lilien segítségét is, ugyanis nincs turista, aki Jacksonba látogatva kihagyná programjából a kedves polinéziai hangulatú „Koloa” éttermet, amely egzotikus ételeiről és különleges italairól híres. Anne, miután végzett a mosogatással, elrámolta az edényeket. Közben még mindig a „bizonyítványát”, magyarázta. Természetesen a tanárainak teljesen kiszolgáltatott, védtelen diák szemszögéből ecsetelgette osztályfőnöke ártó szándékú piszkálódásait, elfojtva anyja időnkénti közbeszólását. – Kérlek, anyu, érts meg! – dobbantott türelmetlenül a lábával. Lilien kuncogva nyomta lánykája kezébe a kést. – Oké, megértelek, de közben készítsük el a vacsorát is, mert nagyanyád perceken belül megérkezik az öcséddel. Alig láttak neki közösen a hús felszeleteléséhez, amikor felharsant a kiskölyök éles indiánüvöltése, melyet hatalmas ajtócsapódás követett. Bobby rohant be – csaknem ajtótokostul együtt –, nyomában a kis Judy.
A gyerekek háromszor körülrohanták a konyhát, valami köszönésfélét is visítottak, majd idejüket nem vesztegetve, máris továbbrobogtak. Csak úgy döngött dübörgő lépteik alatt az emeleti lépcsőfeljáró. A nagymama jóval lemaradva, csak ezután esett be a konyhába. Az ötvenes évei vége felé járó, még mindig mutatós asszonyka kifulladva rogyott le a legközelebbi székre. – Állítom, nincs a földön másik két ilyen rossz kölyök, mint ezek, ha ketten együtt vannak – törölgette gyöngyöző homlokát. Csak lassan csillapult a zihálása. – Koloában az egész napos trappolás nem merít ki ennyire, mint a velük töltött két óra – panaszkodott Liliennek. – Tudod, mit művelt a fiad? – szaladt fel szépen ívelt szemöldöke a még mindig sötét haja töve felé – szétszerelte Mr. Byle fűnyíróját. Lilien összerezzent a feje fölötti erős dübörgéstől, melyet hangos csörömpölés követett. – Szaladj már fel, Anne, nézd meg, mit törtek össze! – kérte a lányát, aki már enélkül is kilőtte magát. Hangosan szitkozódva csörtetett fel az emeletre. Még nagyobb lett a hangzavar. Bömbölés, ordítozás. A gyerekek bömböltek, Anne éles hangon sipítozott, szidta Bobbyt és a kis Judyt. Maga előtt lökdösve terelte le a lépcsőn őket, be a konyhába. Egy porcelánváza cserepeit tartotta a kezében. – Fölborították az asztalt – villogtatta a szemeit. – Teljesen meg vannak veszve – fejtette ki a kicsikről alkotott véleményét. – Na, mit mondtam? – bizonygatta panaszosan a maga igazát is Luukia nagymama. – Apa kell ennek a gyereknek! Apa, aki kordában tartja. – Ugyan hagyd már, anya, ezt a témát! Lilien leguggolt a két bömbölő apróság elé, vigasztalta, simogatta őket. Közben tüzetes ellenőrzésnek vetette alá a fiacskáját, hogy felmérje a sírás okát: történt-e egyéb baja is az ijedtségen és Anne dühös fenyegetőzésén kívül. A kisfiú szipogva szorongatta az anyja nyakát. Csurgott róla a víz, rohangálástól kivörösödött arca maszatos volt a könnyeitől, szöszke haja csapzottan tapadt a homlokára. Az orra hegyén friss sebhely, a
homlokán régebbi horzsolás, és több kék, zöld folt végig a két lábán és a karján, de egyéb más baja nem volt. – Nincs semmi baj – vigasztalta Lilien, aki majdhogynem együtt könnyezett a gyerekkel. Nagyon nehezen viselte el a kicsik fájdalmát, különösen Bobby elkeseredése szorongatta vasmarokkal a torkát. Talán, mert a kicsi még mindig felkavarta benne a fájdalmas múltját. Bobby a férjét juttatta eszébe, aki hozzá hasonlóan szőke és kék szemű volt, nem úgy, mint Anne, aki anyai ágról örökölte génjeit. Néhány percnyi panaszos szipogás után elfogytak Bobby könnyei, lemászott anyja öléből, és Judyval együtt kivonult a konyhából. Ezúttal sokkal higgadtabban. A kislány Frencé volt. Duci, vörös hajú és éktelenül szeplős. Akár a pulykatojás. De állhatatosan imádta Bobbyt. Együtt jártak óvodába, és ha Luukia nagymamának volt ideje és ereje, úgy a nap hátralévő felét is együtt töltötték el. A két kicsi távozásával, sokkal csendesebb percek következtek. Anne is félrevonult a szentélyébe. Tanulni, vagy magnót bömböltetni, de az is előfordult, hogy még több elfoglaltságot is talált magának egy időben. Tény, hogy bámulatos ügyességgel tudta sokfelé szabdalni a figyelmét. Volt rá eset, hogy Lilien váratlanul rányitva szobája ajtaját azt látta, hogy lánykája könyvekkel körülbástyázva, lábait maga alá húzva ül a szőnyegen, lapozgatja a könyvét, jegyzetel, a körmét rágja, fésülködik, és persze bömbölteti a magnóját. Luukia a lányát figyelte. A mozdulatait. Mint annyiszor, most is a fejébe és szívébe akart belelátni. Tudni szerette volna, hogy mit leplez ez a látszólagos nyugalom. Nem értette Lilient, és képtelen volt beletörődni a lánya sorsába. Az nem lehet, hogyha valaki, aki ilyen fiatal és csinos még, megelégedjen annyival, amit látszólag a sorsa kirótt rá. Az asszonyból a Mauiból távol töltött évek sem tudták kiirtani polinéziai gondolkozását. A szíve mélyén hawaii lány maradt, aki azt vallotta, hogy az élet mozgatórugója, a legfontosabb kelléke: a szerelem. Így, a hatvan felé közeledve is ezt érzi. Egy asszony arra született, hogy szeressék, és, hogy szeressen. Ő is ezt tette a férje – három éve – bekövetkezett haláláig. Azóta az emlékeit szereti, de
korántsem érzi befejezettnek az életét. Még történhet bármi. Az alkonyodó napnak is van még ereje… Ismét elővette régi, kedvenc témáját, melyet Lilien megtanult rugalmasan elengedni a füle mellett, különben nem győzte volna cérnával anyja lelkiprédikációit. – Nem nevelheted fel a gyerekeidet úgy, hogy azok úgy gondoljanak vissza a gyermekkorukra: szép volt, jó volt, de az anyánk feláldozta magát értünk. Sohasem tudta, mert nem akarta túltenni magát apánk halálán. Aki még csak szent sem volt. Mert erre idővel ők is rá fognak jönni. Lilien füle mellett szórakozottan elúsztak anyja szavai. A zöldséget párolta, a húst sütötte, és az ablakközeli hintát lökdöső kicsik tudálékos vitáját hallgatta a születés rejtelmeiről. Judy váltig állította, hogy a gyerekek a televízióból bújnak elő, mert ő látta a sok picike babát, akiket a néni kiosztott az anyukák között. Bobby persze sokkal felvilágosultabb tanokkal próbálkozott meggyőzni a kislányt a tévedéséről. – A gyerekeket az apukák veszik ki az anyukák hasából. Én tudom. Én is az anyukám hasában voltam. Meg te is. – Ez nem igaz! – tiltakozott eme ostoba állítás ellen Judy. – Nem emlékezhetsz rá, mert ilyen pici voltál. Ekkora, ni… Lilien elnevette magát, amint megleste a kislány két, szorosan összecsippentett ujja közti parányi méretet. Hagyta a gyerekeket, és visszafordult a tűzhelyhez. Jóval később Anne az asztalt terítette, amikor megérkezett Frenc, hogy magával vigye Judyt. Úgy állított be, hogy a két gyerek kétoldalt kapálózott a hóna alatt. – Máskor jobban ügyeljetek a srácokra – rakta le a gyerekeket Lilien elé. – Három házzal odébb acsarkodtak a láncra vert kutyával. Mi van, ha az rájuk ront? Ki lakik ott? Lilien zavarba jött. Az imént még itt hallotta őket az ablak alatt. Észre sem vette, mikor tűnhettek el, bár igaz, ami igaz, ez elég gyorsan megy a gyerekeknél. Belátta, igaza van Frencnek. Bobby abban a korban van, amikor a gyerekek a felfedezések olthatatlan vágyát élik. Valóban több odafigyelést igényelne. De mit tegyen? Nem kötözheti az asztal lábához. Olyan ez a környék az itt élő
szomszédokkal, mint egy nagy család. Egy elkóborolt macskának sem eshetik baja, hát még a kisgyerekeknek. A kutya láncra van kötve. – Luukia említette már, hogy vasárnap számítanak rád a Koloában? – kérdezett rá Frenc, miután lecsillapult a mérge. Az asszony tagadóan rázta a fejét. – Egészen kiment a fejemből, Frenc. – Nagyobb csoportotok lesz? – érdeklődött Lilien. – Ebédre vagy vacsorára van rám szükségetek? – Ebédre, de előfordulhat, hogy vacsorára is marad. Minden tőled függ, Lilien – ölelte át kedveskedően unokahúga vállát Frenc. – Szeretném, ha David jól érezné magát. – Ha jól értelek, egy konkrét személy szórakoztatásáról kellene gondoskodnom? – hőkölt hátra Lilien. Nem tudta, mit mondjon, vagy mit gondoljon. Még nem volt rá példa, hogy csupán egy személyhez kérték volna a segítségét. – David az iskolatársam volt – kezdett bele a különös kívánság megindoklásába Frenc. – A hét végén meglátogat. Hazaugrik Montgomeryből. Szeretném, ha Davidet nem munkának tekintenéd, inkább az én vendégemnek. Egyébként, ha megismered, láthatod majd, hogy milyen szellemes, kedves ember… És elvált – váltott egy jelentőségteljes pillantást Luukia asszonnyal. Lilien feszülten figyelte Frenc sunyi arcát. Dühös volt rá. Most már mindig így lesz? Mindenki a szívén fogja viselni a sorsát? – Szóval ezután előkerülnek a barátok, az iskolatársak? És hányan vannak? – fordult harciasan az unokabátyjához. – Már csak a miheztartás végett érdeklődöm – gúnyolódott. Frenc lefogta Lilien orra előtt hadonászó karját, és engesztelőn ránevetett. – Ne légy már olyan tüskés, akár a sündisznócska. Ígérem, nem esik bántódásod David mellett. És végtére is, csupán néhány óráról van szó. Ennyit magával az ördöggel is ki lehet bírni. Lilien szeme akaratlanul is Anne-re tévedt, aki túl hangosan csörömpölt az evőeszközökkel. Az arca meg csak dagadt a visszafojtott levegőtől. Félő volt, hogy menten szétdurran. Lilienben, látva lánykája felfuvalkodott arcát, felébredt a gyanú: valamit tényleg
nagyon elrontott a gyerekei nevelésében. Ha nem szab határt Anne esztelen féltékenységének, a poklok kínját élheti át zsarnoki önzése miatt. – Rendben, számíthatsz rám – adta be a derekát, bár nem sok kedve volt Frenc barátját elszórakoztatni. Inkább pedagógiai célzattal vállalta el a vasárnapi programot, hogy egy kissé megnyirbálja Anne egekig szárnyaló zsarnokságát. – Te mondtad, néhány órát akár az ördöggel is ki lehet bírni. – Ahogyan ezt mondta, mindenki előtt világossá tette a ki nem mondott véleményét: rühelli az egészet. Kivéve a lánykáját. Anne kezéből messzire röpült a kanál. Vöröslő arcát elöntötte a düh kékesfekete árnyalata, amikor rárivallt az anyjára: – Miért nem mersz ellentmondani? Mi szükség van rá, hogy Frenc bácsi régi haverjait szórakoztasd? Az ő vendége, tűzze a kalapja mellé, ha akarja, de téged hagyjon ki a játékából! Lilient a várakozása ellenére mélyen lesújtotta Anne igazságtalan kirobbanása, ezért meg sem bírt szólalni. Helyette Luukia nagymama tette helyre fortyogó unokáját. – Elég legyen! – csattant élesen, rendreutasítón a hangja. Nem sok hiányzott, hogy a tenyere is csattanjon Anne arcán. – Vedd tudomásul, hogy az én jelenlétemben nem üthetsz meg ilyen hangot az édesanyáddal szemben – lengette az ujját fenyegetően. – Nincs jogod hozzá! Megértetted? Anne szeméből kigördültek a könnyek, mélyen leszegte a fejét. – Anya, kérlek, hagyd! – rimánkodott Lilien, hasonló könnyes szemmel. Már a lányát vigasztalta, a könnyeit törölgette. – Anne még gyerek. Nem tudja, mit beszél, és nem akart megbántani. – Bolondok vagytok mind a ketten – zsörtölődött Luukia visszafogottan. A fogai között morgolódott. Nagyon nem értett egyet lánya puhány nevelési módszereivel. Féltette Lilient, őszintén aggódott érte, mert őt már megtanította az élet arra, amit Lilien még nem tud. Nem tudhat, mert fiatalon az ember még örökéletűnek gondolja magát. Meg sem fordul a fejében, hogy milyen gyorsan múlik el a szépség a fiatalsággal együtt. De ő már sajnos tudja, hogy az élet túl gyorsan száll el felettünk, és ha nem vigyázunk, későn vesszük észre, hogy csak óráink vannak a boldogságra…
Harmadik Peter szélesre tárta a hűtőszekrény ajtaját, és gyászos pillantásokat vetett a nagy ürességbe. Néhány doboz sör, megpenészedett sajtdarabka, azon kívül semmi. Sóhajtott egy nagyot, majd visszacsoszogott a szobájául kinevezett lomtárba, amely tele volt mindenféle kacattal. Polcokon sorakozó szerszámokkal, üres üvegekkel, dobozokkal, és kisméretű gépekkel. Egy régi tábori ágy szolgált ideiglenesen alkalmi fekhelyéül, amely véleménye szerint már napokkal ezelőtt kinőtte az ideiglenes jelzőjét. – Holnap, vagy holnapután veszünk neked egy normális, kényelmes heverőt – ígérte meg Mark, amikor hosszas töprengés után ebben a félreeső kis szobában szállásolta el váratlanul betoppanó unokaöccsét. Nos, ennek már több mint egy hete. Szegény fiú. Sohasem volt túlságosan jól eleresztve, de a nagyanyja házában legalább volt egy nyugodt, kényelmes kis szobája, melyet nem kellett megosztania mindenféle ócska kacattal. Nem csoda, ha fancsali képpel foglalta el új rezidenciáját. A szegényes ruhatárát tartalmazó táskát belökte az alsó polcra a porszívó gégecsöve mellé, és leereszkedett a csikorgó, nyikorgó tábori ágyra. Azzal vigasztalódott, hogy ez még egy fokkal mindig jobb, mint a híd alatt lakni, vagy ami még ennél is szörnyűbb lenne, beköltözni egy árvaházba, ahol sokadmagával kellene osztozkodnia a szobáján. És akkor még a szűnni nem akaró fegyelmezésekről, házirendekről egy szót sem szólt. Vezényszóra ébredni, sorakozni a reggelihez, ebédhez… Ez nem neki való… brr… Még a hideg is kirázza, ha rágondol. A sok kötelezően előírt elfoglaltságnak már a gondolata is allergiát vált ki belőle. Ez természetesen a tanulásra is vonatkozott, ami meg is látszott a tudásán. Eljárt az iskolába, mert muszáj volt, de az órák alatti foglalatossága nagyjából ki is merült abban, hogy várta a tanítás végét jelző csengőt. A leckéit összecsapta, a könyveit legfeljebb focizásra használta. Abból élt, ami az átbambult
órákon ráragadt. Ez talán a jó felfogóképességét igazolta, mert kevés tanulása ellenére is könnyen átsiklott egyik osztályból a másikba. Többre nem tartott igényt. Minek? – rándított egyet hanyag lezserséggel a vállán, ha netán valaki jóindulatúan arra figyelmeztette, hogy tudás nélkül nem várnak rá babérok az életben. Nem volt eszményképe. Az apja sokat tanult – hallotta a nagyanyjától – és világcsavargója lett. Jó! Állítólag nagy ember, csupa hasznos dolgot mivel. De mit ér vele, ha nem emlékszik sem a hangjára, sem a keze melegére. És az anyja? Még azt sem tudták, hová küldjék utána a nagymama halálhíréről az értesítést. Az egyetlen ember, akire szívesen emlékezett, az a nagybátyja volt, ezért is könyörögte be magát hozzá. Persze benne is megingott a bizalma, amikor mindjárt az első nap elkalauzolta az iskolába. Kezdte sejteni, hogy Mark bácsinál sem lesz fenékig tejföl az élete. Iskola! Nem éppen díjazott ötlet. De ez van. Tudomásul kell vennie, hogy az élet már csak ilyen. A felnőttek rákényszerítik akaratukat a gyerekekre. „Szobájában” teljes hangerőre kapcsolta a magnóját, és leült az ágyára. Megpróbálta eldönteni, hogy a zenehallgatáson kívül tegyene egyebet. Végignézett a polcokon, a még mindig kirámolatlan sporttáskáján, az új iskolatáskáján, amit Mark a füzetekkel és a könyvekkel együtt vásárolt neki. Éppenséggel tudna mit csinálni – meditálgatott magában. Meglephetné Markot azzal, hogy a szerszámokat kihordja a ház mögötti fészerbe. Leckéje is van. De a fene egye meg! Az éhsége a maradék lelkesedését is kisöpörte belőle. Abban reménykedve, hogy az imént elkerülte valami a figyelmét, ismét kiballagott a konyhába, hogy felleltározza a készletet. A hűtőszekrényt azóta sem töltötte fel senki. A szekrényeket is nyitotta, csukta. Dobozokban fűszer, liszt, száraztészta. De semmi ehető. Tulajdonképpen van néhány dollárja. Elmehetne a közeli szupermarketba, és vehetne magának valami ehetőt. De lebeszélte magát erről a fárasztó útról. – Majd csak hazajön Mark, addig csak kibírom valahogy. Ehelyett más ötlete támadt. Még Wyomingból hozott magával néhány doboz cigarettát. Ott minden fiú ezt szívta, mert szerették a vele járó kábulatot. Rágyújtott, és lassan, komótosan elfüstölgetett
néhány darabot a készletéből. Így töltötte el a délutánja hátralévő óráit, türelmesen várakozva a nagybátyjára, aki miután megérezte a lakásban gomolygó füstöt, igen gorombán fejezte ki nemtetszését: – Értelmesebben is eltölthetnéd a napjaidat, mint hogy telefüstölöd az odúmat. És egyáltalán! Hogy jut eszedbe cigarettázni? Tisztában vagy a lenyelt nikotin ártalmával? – dúlva-fulva, hosszasan ecsetelgette a fiúnak a serdülőkori cigarettázás ártalmait: Tüdőrák… meg miegymás… Itt elakadt. A miegymásnál. Fogalma sem volt, mivel is riaszthatná el a füstöléstől. A saját kamaszkorára gondolt, amikor az ő szájából sem hiányzott a cigaretta. De ez most egészen más. Az ördögbe is! Most ő egy tizenhárom éves kamasz egészségéért tartozik felelősséggel. Morcos volt. Ingerült. Tele volt a feje a benti gondokkal. Justinia mama egyszer az őrületbe fogja kergetni az arkansasi házával. Eddig csak az ő fülét rágta, de ma járőrök fuvarozták vissza a Napsugaras Alkonyba, ahonnan, az ördög tudja kivel szökött ki a városba, időnként Justinia mama is kapott kimenőt, ha a megbízható lakók közül valaki vállalta érte a felelősséget. De most egyszerűen csak kiosont, mert a fejébe vette, hogy felgyorsítja a háza értékesítését. Telerakta a várost falragaszokkal, megállította az embereket, és alkuba bocsátkozott velük. A baj okát abban látta, hogy nem engedett a százezer dollárból. Ezért az egyik „ügyfele” átadta az éppen arra cirkáló járőröknek. Persze, hogy odabent nem Justinia mamát, hanem a gondozóját, Markot vonták felelősségre, amit ő továbbhárított a kapuőrségre. Kinek van szüksége az acsarkodásra? Senkinek sincs. Sajnos a feszültségét magával hozta, haza az otthonába, ahol ez a fiú újabb megpróbáltatások elé állította. A cigarettázásával… meg úgy, általában mindennel. Tisztában volt vele, hogy az élet elég gyakran állítja fel a csapdáit, amelyet szinte sosem lehet megkerülni. Vannak apák, akik eljátsszák az anyák szerepét, és anyák, akiknek az apát kell pótolniuk. De hogy egy agglegény nagybácsinak, aki eddig csak távolról látott gyereket, egyszerre kelljen apát és anyát is helyettesítenie, ez már sok.
Peter követve Markot a konyhába, kihasználta az oktató jellegű monológjában beállt szünetet, sietősen rákanyarodott a nap legégetőbb problémájára: – Mit vacsorázunk, Mark bácsi? Mark fogai között süvöltve távozott a tüdejéből kipréselt levegő. Még ez is! A fiú kérdése valósággal fejbe kólintotta. Sohasem lesz képes megszokni a gondolatot, hogy ezentúl önmagán kívül másról is kell gondoskodnia. Ő többnyire az intézeten belül intézte el az étkezését. Vacsora csak akkor jutott eszébe, ha történetesen éhes volt. De most a nagy lótás-futásban teljesen elveszítette az étvágyát. Peterről pedig tökéletesen megfeledkezett. – Hm… – mordult egyet, a tarkóját vakargatva. Úgy döntött, nem szívja mellre a fiú gondját. Végtére is, már tizenhárom éves. Ezért – mert nézetei szerint az önállóságra nevelést rendkívül fontosnak tartotta ebben a korban – kemény hangon kioktatta: – Itt fiam hozzá kell szoknod az önállósághoz! Én dolgozom. Nem érek rá a szárazdajka szerepét játszani veled. Maholnap felnőtt férfi vagy. Azt kell enned, amit találsz, és amit elkészítesz magadnak. Peternek a kemény hangtól inába szállt a bátorsága. Legszívesebben köddé vált volna nagybátyja körül, nehogy az még egyéb módszerekkel is kioktassa a várható feladatai felől. Alig merte közölni vele a tényeket. – De… de semmit sem találok – nyelt egy nagyot. Mark a hűtőszekrényhez csörtetett. „Majd én megmutatom neked, hogy minden van” arckifejezéssel tárta ki az ajtaját, de gyorsan be is lökte. Majd elsüllyedt szégyenében. Való igaz. Erről is megfeledkezett. Sajnálta a fiút, aki csöbörből vödörbe esett. Ő bizony alkalmatlan a gyereknevelésre. Belátta, hogy sürgősen tennie kell valamit. Legelőször is alaposan fel kell töltenie a készletét. – Kapd össze magad, és lemegyünk vásárolni! Veszünk valami müzlifélét, tojást, pizzát, meg majd meglátjuk, mire lesz kedvünk. A szupermarketig Mark az iskoláról faggatta. Petert csak az vigasztalta, hogy az út alig több mint tíz perc, ezért talán kikerülheti a bőségesebb lelkifröccsöket, hogy: „így meg úgy tanulj”, meg ami ilyenkor szokott lenni. Az üzletben Lilien kedves mosollyal sietett eléjük.
– Segíthetek? – kérdezte, amikor Mark a nagyobb méretű bevásárlókocsit eloldotta. – Ó, hogyne! – örvendezett látványosan a férfi, mert az asszony közelében mindig felvillanyozódott a belőle kisugárzó bájtól. Most meg különösen hasznosnak vélte a segítőkészségét. Egy asszony mégiscsak jobban ért az ilyesmihez. Bemutatta Petert is. – Az unokaöcsém, alig egy hete örököltem a bátyámtól – humorizált, a polcok felé leselkedve. – Néznénk valami vacsorának valót, meg müzlit a reggelikhez. – De Mark bácsi, én nem szeretem a müzlit – tiltakozott gyámoltalanul a fiú. – Nézzünk inkább valami szalámit vagy kolbászt. – Na tessék! Ilyenek ezek a kamaszok – vigyorgott Mark. – Máshoz sem értenek, csak a válogatáshoz, és persze ahhoz, hogy leégessék az embert. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha ezentúl rábízom a vásárlást. – Persze. Majd elboldogulunk együtt – mosolygott Peterre az asszony. – A lányom már sokat beszélt rólad, Peter. Ugye Anne Botonnal jársz egy osztályba? – Nem is tudtam, hogy ekkora lánya van – csodálkozott Mark őszinte elismeréssel méregetve az asszony kislányos karcsúságát. – Van bizony – bólogatott szerényen Lilien. – És egy fiam is van. – Igen, őt már volt alkalmam látni – bizonygatta Mark tovább udvariaskodva. Arról persze hallgatott, hogy a kiskölyköt a környék rémének tartja. Olyan bő beszédbe kanyarodtak a témájukkal, amely Petert eluntatta. Sokkal gyorsabban tolta maga előtt a kocsit, mint ahogy Mark és Lilien lépegetett. Bámészkodott, álmélkodott a bőséges árukészlet felett, és szép lassan elkezdte ritkítgatni a polcokat. Válogatás nélkül pakolt bele mindent a kocsiba, ami elnyerte a tetszését, vagy a díszes csomagolása felkeltette a kíváncsiságát. – Szentséges ég! – hőkölt hátra Mark, amikor végre utolérte a még mindig szorgalmasan pakolászó fiút. – Csak nem akarod felvásárolni az egész üzletet? Na, gyerünk, pakoljunk csak vissza, még mielőtt fosztogatásért felelősségre vonnának bennünket. És különben is, holnap is lesz nap. Majd én holnap elintézem a nagybevásárlást.
Hazafelé jövet megállok itt a kocsival. Most csak vacsorára- és reggelirevalót veszünk. Peter elszontyolodva ürítette ki a kocsiját. Nem értette a nagybátyját, az imént még fel akarta tölteni a háztartásukat, most meg egyszerűen mindent holnapra kíván halasztani. Elég nagyfiú volt már ahhoz, hogy ne kerülje el egy aprócska kis körülmény a figyelmét. Mark bácsi olyan zavarodottan búcsúzkodott Anne Botton mamájától, hogy az már nevetséges volt. Mire hazaértek a pizzájukkal, és a doboz tojás mellé vásárolt kenyérrel és a gyümölcslével, már a zavarának okát is megfejtette. Nyilván szerelmes az asszonyba. Kamaszosan elvigyorodott, mert a felnőttek titkaiba belekukucskálni fölöttébb izgalmas egy siheder fiú számár. Ezek után elképzelhető a ledöbbenése, amikor Mark másnap délután tényleg alaposan fölpakolva tért haza. Két tömött szatyorral és egy hangosan kacarászó szőke bombázóval. A nő bögyös volt, olyan „öntapadós” fajta. Peter köreiben így nevezték azokat a csajokat, akik túl könnyen tapadnak rá a férfiakra. – Hogy mi minden kapható abban a szupermarketban? – mormolászott a fogai között, amikor a nő üdvözlésképpen megcsipkedte az arcát… Mint egy dedósnak. Csak nem valamelyik polcról akasztotta le Mark bácsi ezt a hülye libát? Durcásan félrevonult a szobájába, ahonnan csak akkor volt hajlandó kidugni az orrát, amikor vacsorázni hívták. Ketten együtt. Phű, hogy mennyire utálta. És minél tovább látta, annál jobban utálta ezt a Hilaryt. Olyan szemérmetlenül lógott Mark nyakán, amely nyíltan és világosan adta Peter tudtára a kilétét: mintha Mark házának es ágyának lenne a tartozéka. Ha valakit zavarba ejtett a közvetlensége, az nem Hilary, de még csak nem is Mark volt. Kizárólag, csakis Peter érezhette feleslegesnek magát. Harmadik keréknek egy olyan szerkezeten, amely két kerékkel gurul igazán. Megpróbálta a marhasültön és a tányérjába púposan pakolt krumplipürén kitölteni a bosszúját. Lám Hilary kedvéért még normális vacsora is van, máskor meg eheti a tojás többféle változatát. Hallgatott, és dühösen falt. Mark és Hilary vidáman cukkolták egymást, mindenféle hülye maszlaggal fűtötték az agyukat.
Hilary tányérja kiürült, jóllakottan pihegett. A tálban még gőzölgött egy adag krumplipüré, s ez Petert tettekre serkentette. Egye meg, tömje magába ez a hülye liba, úgyis az ő tiszteletére készült ez az ünnepi lakoma. Udvarias mázt kent fel az arcára, és cselekedett. Felállt, felemelte a tálat, és Hilary tányérja fölé tartotta. – Még egy keveset, Miss Hilary? – Nem! Elég volt. Vigyáznom kell a vonalaimra – tiltakozott kuncogva a nő. Tenyerével eltakarta a tányért, még rá is hajolt, de elkésett. Peter fürgébb volt nála. A tál tartalmát rákotorta a befedett tányérja helyett a keze fejére és a hajára. Hilary felsikoltott, Mark pedig dühösen felordított: – Peter, viselkedj tisztességesen! – Bocsánat! – A fiú megszeppent arcot vágott, visszahelyezte az üres tálat az asztalra. – Csak jót akartam – mentette ügyetlenségét, majd kivonult a konyhából. – Micsoda csodás családi idill – csapta be maga után a szobája ajtaját. Úgy menekült a nagybátyjához, mint a szeretetet és a megnyugvást osztogató istenség szimbólumához. Belátta, ebben is tévedett. Könnyek égették a torkát. Iszonyatosan nagyot csalódott. Mark bácsi talán nem is tudja, de felelőtlen és léha alak. Mit akar egy ilyen Hilary-féle nőcskétől? Meg kellene nősülnie, egy rendes nőhöz kellene csatolnia az életét, aki gondját viselhetné mindkettőjüknek. Meleg étellel, tiszta lakással várná őket haza. Bánatában Anne Botton mamájához kalandoztak a gondolatai. Tegnap azt hitte, hogy tetszik Marknak. És most, tessék, ezzel a Hilaryval tért haza. Ült az ágyán, tépelődött magában, s közben, ha nem akarta, akkor is hallhatta Hilary éles sipítozását. Őt szidta. Mindenféle neveletlen komisz kölyöknek elmondta. – Hidd el, csak suta és ügyetlen volt. Nem szándékosan öntötte a fejedre az ételt – hallotta Mark csendesebb hangját is. – Ez csak egy alibiszöveg! – pattogott tovább Hilary. – Mért nem mégy utána, és rángatod ide fülénél fogva, hogy bocsánatot kérjen tőlem? Peter dühösen felugrott. Na, még csak az kellene! Bocsánatot kérni ettől a tyúktól? Soha! Kilépett az ablakon és hátravonult a fészer mögé, hogy Mark ne találjon rá, ha mégis engedelmeskedni
akarna Hilarynak. De nem indult a keresésére. Egy idő után elment otthonról Hilaryval. A legnagyobb megértésben, összeölelkezve, csókolózva ültek be Mark öreg Buick-jába… Peter lelombozódva bújt elő a rejtekéből, de nem ment vissza a házba. Csak leült a terasz alsó lépcsőjére. Éppen úgy, mint akkor, amikor megérkezett a nagybátyja házához, és várta, hogy hazatérjen. Nem mérte az időt, nem tudta, mennyi ideig ücsörgött ott a sötétben egyedül, Hilary likvidálásának tervein meditálgatva. Elképzelte a nőt a Pearl Riverben, egy jókora kővel a nyakában, vagy egy dömper alatt, amely vagy három-négyszer átmegy rajta. A gondolat egy kicsit felvidította, meg is nyugodott, de valahogy ott felejtette magát a lépcsőn jó sokáig. Mark ott talált rá, amikor valamikor éjfél után hazajött. Majdnem rálépett a sötétben. – Hát te? – hőkölt hátra meglepetésében. – Mit keresel itt éjnek idején? – Hallgatom a fű növését – felelte a fiú nyeglén, pimaszul. De ha Mark jobban odafigyelt volna, érezhette volna a válaszból kicsendülő keserűséget. Csak hangjának élét hallotta. – Ne pimaszkodj, Peter! – emelte fel rendreutasítón a hangját. – Kérdeztelek, és elvárom, hogy tisztességesen válaszolj! – Válaszoltam – felelte sokkal csendesebben Peter. – Mintha valami élt éreztem volna a hangodban. Talán nem értesz egyet velem, hogy már rég ágyban kellene lenned? – Ki ért mindennel egyet? – Peter nagyot nyögve feltápászkodott, és elindult a lépcsőn fölfelé. A férfi megmarkolta a vállát, és visszafordította. – Nem tolerálom a viselkedésedet, Peter – meredt a fiú arcába. – Úgyhogy megkérlek, mutass ki több tiszteletet a vendégeimmel szemben. – Bocs… – szegte le fejét a fiú, de nem szégyenkezésében, hanem, hogy elleplezze a véleményét Mark több tiszteletet érdemlő vendégeiről. – Mi a baj, Peter? – Mark most már keményen a szemébe fúrta a tekintetét. – Te már nagyfiú vagy – kezdett kínos magyarázkodásba. – Meg kell értened bizonyos dolgokat.
– Aha, értem – vakaródzott látványosan Peter. – Feleségül akarod venni Hilaryt – nem is kérdezte, csak kijelentette. Mark zavarodottan felnevetett. Azt sem tudta, mit mondjon. Ez a gyerek iszonyatosan naiv még. – Ugyan! – dünnyögött egyet a bajusza alatt. – De hisz megcsókoltad! – vetett egy szemrehányó pillantást rá Peter. – Mit? – rázta meg értetlenül a fejét Mark – Ja… igen… Éppen csak. – Le is feküdtél vele. – Mi a fene ez? Valami inkvizíciós kínvallatás? – Markot most már elhagyta a türelme. – Vedd tudomásul, hogy az együttélésünknek vannak bizonyos feltételei. Az egyik az, hogy nem tűröm, hogy beleavatkozz a magánéletembe. Megértettük egymást? A fiú nem válaszolt. Némán bevonult a „lakályos” kis odújába.
Negyedik Mark Lindroch hangulata napról napra romlott. Ideges, feszült volt. Olyan „semmi sincs jól”, „tele van a hócipőm” hangulat uralkodott el rajta. Békét akart kötni önmagával, a megváltozott életkörülményeivel, de azt sem tudta, hogy fogjon hozzá, így csak magával cipelte a gondjait. A munkahelyieket haza, az otthoniakat be, az öregek közé, akik, mintha érezték volna, hogy kicsúszott a gyeplő a kezéből, fegyelmezetlenebbek voltak, mint bármikor ezelőtt. Folytonosan szökdöstek, vagy legalábbis azon mesterkedtek, hogy sikerüljön kijátszaniuk a kapuőrség éber figyelmét. Állandósuló vitáikkal tépdesték egymás idegeit. Az öreg Billy sáskái ellen semmit sem ért a vegyszeres permetezés, azok vígan zabálták a termést. Szerencsére Frederichnek sikerült egy tökéletesen záródó ketrecet összekalapálnia, ahová segített Billynek beterelni ezeket a dögöket. Csakhogy az indián Smoky mind kiengedte az összeterelt fenevadakat. Ebből aztán
parázs vita, sőt veszekedés lett, és Marknak kellett eljátszania a békebíró szerepét. A rendkívül hűvös, tartózkodó modorú Edwards sem bírta sokáig. Az első napokban még minden kérdésre udvariasan válaszolgatott, rendezgette félrefésült gyér haját, igazgatta a csokornyakkendőjét, söpörgette a ruhájára hullott láthatatlan porszemeket. Ám néhány nap alatt átlátta a helyzetét: sajnos csupa őrült veszi körül, akikkel még beszélgetni sem lehet. Legtovább Bokitóval bírta, de amikor az öreg polinéziai egy nosztalgikus hangulatban a hazájáról kezdett beszélni; Hawaii isteneiről – a Mauiban lakó Napistenről, akinek csodatevő ereje termékenységgel áldja meg mind a földet, mind a házasságokat – Edwards kezdett gyanakodó pillantásokat vetni az eddig értelmesnek ítélt emberre is. Amikor pedig Bokito még tovább merészkedett, és megemlítette a tüzet okádó vulkánok anyját – a vörös hajú, tüzes ölelésű Pelé istennőt, aki, ha megharagszik, megrázza tűzvörös üstökét, és lángba borítja a világot – akkor Edwardsot végképp elhagyta a türelme. Még hogy Pelé egy istennő! Ez az ember is őrült, mert minden épeszű ember tudja, hogy Pelé a világ legjobb focistája. Ezzel az esztelen állítással betelt a pohár. Edwardsot ez egyszer cserbenhagyta a jó öreg angol „hidegvére”, és dúlva-fúlva, magából kikelve rohant panaszt emelni Sir Lindrochnál. – Kérem, engem itt becsaptak! – kapkodott levegő után mélységes felháborodásában. – Azt ígérték, hogy itt kultúremberek közé kerülök, ehelyett csupa őrült vesz körül. Azonnali intézkedést kérek! Mit tehetett Mark, mint hogy intézkedett. Kinevezte Edwardsot az otthon kulturális miniszterévé, és rábízta a Napsugaras Alkony minden lakójának a kulturális átnevelését. Tegyen belátása szerint, tanítsa meg az embereket mindenre, amit szerinte tudniuk kellene. Edwards szertartásos meghajlással köszönte meg a megtisztelő posztot, és első teendőjeként felkérte Bokitót a titkári teendők ellátására, amit a polinéziai örömmel el is vállalt, ha másért nem, a kettőjük közti béke kedvéért. Így aztán közös erővel megszervezték az első önképzőköri ülést, melynek egyik közeli célja egy kulturális vetélkedő megszervezése lett. Mark pedig megkönnyebbülve fellélegzett. Itt bent minden olyan egyszerű, akár egy pofon. Ezek az idős emberek kezelhetők,
jámborok, csak tudni kell a nyelvükön beszélni. Hogy őrültek? Ugyan! Az őrültség is csak egy elmeállapot a sok közül. És nem is őrültek, csupán rigolyásak és egy kicsit fantáziadúsak. Az igazi őrültek odakint vannak a világban. Futkosnak az utakon, nyomják autójuk gázpedálját, türelmetlenül acsarkodnak egymásra, ha várni kell az üzletek pénztáránál, nem tanulnak az iskolában, és beleszólnak mások magánéletébe… És, ha már itt tartunk, talán ő a legnagyobb őrült, mert nem ismeri ki magát a kamaszok lelkivilágában, nem tudja eldönteni, miként reagáljon a fiú nyegle vállvonogatására, amikor ő mélyreható féltését igyekszik tolmácsolni iskolai hanyagsága és nemtanulása miatt. Mindezekről elég kínos körülmények között szerzett tudomást néhány napja, miután Peter osztályfőnöke előzőleg végighallgatta Rosse alapos, minden részletre kiterjedő időjárás-jelentését. – Tisztában vagyok a nehéz helyzetével, Mr. Lindroch, de ennek ellenére, kérem, fordítson a fiúra valamivel több figyelmet – kérte akkor a tanárnője. Mit tehet hasonló helyzetben egy „gyakorló apa”, aki készen kap egy kamasz gyereket, mint hogy megpróbálja megtalálni a megfelelő hangot a fiúval. Hosszas prédikációba kezd a jövőről, a kötelességtudatról, és kilátásba helyez néhány szankciót arra az esetre, ha az elbeszélgetésük mégsem hozza még a kívánt eredményt. Dühösen, tehetetlenül becsapja maga mögött az ajtót, amikor meghallja a fiú nyegle válaszát: – Halálosan betojtam. Lecsillapodva mélységes és őszinte elismeréssel adózik azoknak a szülőknek, akik kézben tudják tartani gyermekük nevelésének gyeplőjét, végezetül pedig belátja, hogy ez az elismerés az ő esetében édeskevés. Ennél többet is illene tennie. De hogy mit, azt már ne kérdezze meg tőle senki. Úgysem árulja el, mert fogalma sincs, hogy mit tegyen. Helyette csak navigál a gondjaiban. Ide-oda hurcolja azokat, nyeli a mérgét, ha a haverok mulatnak a szétszórtságán, és ha teheti, kerüli Jimmyt is, aki nem tud másról faggatózni, csak arról, hogy meddig tart még ez a szükségállapot? – Folyton csak a munka, a rohanás. Mikor vedelünk végre egy jó nagyot? Ma sem jössz le a klubba?
– Nem. Nem tehetem. Át kell vennem Peterrel a matekot. – Ez most már mindig így lesz? – érdeklődött Jimmy, becsusszanva barátja mellé az autóba. Mark, még csak nem is válaszolt. Az utat figyelte. Mit is mondhatott volna? Jimmy úgysem értené meg. Ezért inkább hallgatott. Peter Dodót futtatta a parkban, amikor az út végén megpillantotta a kisöccsével közeledő Anne Bottont. Még egyszer messzire hajította a kutya botját, és elindult a lány elé. Dodó csalódottan lesett utána, szájában a bottal csóválgatta a farkát, majd még egy utolsó kísérletet tett. Lassan Peter után cammogott, és óvatosan lába elé rakta a visszahozott botot. A fiú azonban már ügyet sem vetett szegény, cserbenhagyott négylábú barátjára. Leereszkedett Anne mellé a padra. Valamennyi osztálytársa között Anne Bottont csípte egyedül, aki vagány és jópofa volt, nem olyan kényeskedő majom, mint a többi lány. A többiek még csak messziről méricskélték, összesúgtak, vihogtak a háta mögött – mintha valami egzotikus űrlény cseppent volna a köreikbe –, amikor Anne már beszédbe elegyedett vele. Sőt mi több, még a segítségét is felajánlotta a tanuláshoz, amit természetesen önérzetesen mind a mai napig elutasított. Hogy venné ki magát, ha éppen egy lánytól kellene megtanulnia azt, amit önmagától nem tud? Ennyire még nem volt híve az emancipációnak. Sokkal jobban vonzották Anne ízletes süteményei, amivel kínálgatta. Amióta azt is tudja, hogy Anne, annak a szupermarketben dolgozó kedves Lilien néninek a lánya, azóta az érdeklődése sokszorosan megnőtt. Lilien néni is olyan kedves volt hozzá, és mindig segített neki vásárolni, ha őrá hárult a vacsora; illetve a reggeli beszerzésének gondja. Lilien néni és Anne. Ők ketten jelentették számára Jacksonban a női nemet. Anne-nal tűrhetően el tudott beszélgetni, a mamája pedig remek süteményeket sütött. Ezúttal Anne-t igen morcos kedvében találta. Nem értékelte Peter társaságát, majdhogynem feltűnően hátat fordított neki, és nem kínálta a magával hozott süteménnyel sem.
– Bobby! – kiabált, és integetett a szökőkúthoz rohanó kisfiúnak. – Ha enni akarsz, gyere ide! Én nem viszem utánad a szilváslepényt. A kisfiút pillanatnyilag sokkal jobban érdekelte a szökőkút medencéjében úszkálgató két teknősbéka, mint a szilváslepény. Ügyet sem vetett kiabáló nővérére, vízipisztolyával a teknősöket spriccelte. Peter szájában összecsomósodott a nyál, amikor orrát megcsapta a lepény ínycsiklandozó illata, amit Anne ezúttal gondosan vagy figyelmetlenül elzárt előle. Jóízűen falatozott, a többit pedig visszacsomagolta papírba, és lerakta kettejük közé a padra. – Haragszol valamiért? – kockáztatott meg egy óvatos kérdést, amely egyúttal enyhe célzás is volt a jelenlétére. Anne ugyanis olyan messzire révedező tekintettel ült mellette, amely azt a gyanút keltette a fiúban, hogy őt nem is látja. – Nem. Miből gondolod? – kérdezett vissza a lány anélkül, hogy egy pillantásra is méltatná. – Csak dühös vagyok. Peter még jobban az arcába bámult. Mi tagadás, elég különös megnyilvánulása a dühnek ez a flegma nyugalom. Ő csapkod, szitkozódik, vagy legalábbis sérteget, ha dühös. Anne újabb süteményt bontott ki a papírból, de azt sem Peternek adta. A fiú sóhajtott egyet, mert kezdte elhinni, hogy ma nem fogja megkóstolni Anne mamájának remekművét. Kénytelen volt egy cigarettával kárpótolni magát az elmaradt ízekért. – Ha Anne levegőnek veszi, ő sem tesz másként – határozta el magát. Vaskos füstkarikákat pöfögött az orra elé, s közben csak úgy ültében ismét munkára lendítette az eddig készenlétben előtte üldögélő és farkát csóválgató Dodót. Messzire elhajította a botot. A kutya fürgén fölpattant, és utána loholt. Anne végre felé fordította a fejét, de csak azért, hogy utálkozva legyezgesse az orra elé szálló füstöt. – Uramisten! Nem tudnál máshol bűzölögni? – forgatta mérgesen a szemét. – Neked még nem is lenne szabad cigizned – figyelmeztette Petert. – Na és – vonogatta nyeglén a vállát a fiú. – Talán becsuknak érte? – Ha, ha… – humoros vagy – gúnyolódott Anne. – Egyébként azt kellene. A nagybátyád tud róla?
– Miről? – adta az értetlent Peter. – A cigiről? Tud, de nem repdes örömében. – Ja, nem csodálom. És azért pöfögsz itt a parkban? Miért nem költöd valami hasznosabbra a pénzed? Peter száján majdnem kicsúszott az a bizonyos „mi közöd hozzá” divatos viszontkérdés, de meggondolta magát. Helyette csak egy kurtát kérdezett: – Mire? A lány összehúzott szemöldöke alól egy megvető, fölényes pillantást vetett a fiúra, s egy szó nélkül felállt, a hóna alá csapta a süteményes zacskóját, és megindult a következő pad felé. – Most meg hová mégy? – kiáltott utána megbántottan Peter. Ledobta lába elé a cigarettát és eltaposta. – Nézd, eldobtam – emelte fel magasra a két kezét. Átkullogott ő is Anne új padjához. – Visszaülhetek? – Ha akarsz – vonogatta a vállát Anne. Bobby feladta korábbi őrhelyét, és újabb játékot talált ki magának. Vízipisztolyát megtöltötte, és Peterre irányítva rohant a padjukhoz. Célzott, lőtt és talált. A fiúnak szeme-szája megtelt vízzel. – Nehogy azt mondd, hogy nem tettél bele vizet, mert úgysem hiszem el! – Anne haragja végre új céltáblát talált. Dühösen vetette rá magát a viháncolva menekülő kisöccsére, és addig rikácsolt vele, míg sikerült magából kiadnia a mérgét. Mire visszahuppant a dünnyögve törölköző fiú mellé, már nevetett. – Mintha eláztál volna – csipkelődött Peterrel; és engesztelésként az ölébe csusszantotta a maradék szilváslepényt. – Tudom, hogy úgyis csak ezért ültél mellém. Megjegyzése lyukat fúrt a fiú önérzetébe. Tanácstalankodott is, hogy most mitévő legyen. Utasítsa el sértődötten a szilváslepényt, vagy tolja félre megsebzett büszkeségét, és tüntesse el minél hamarabb a gyomrában, még mielőtt Anne újat gondolna. Ez utóbbi megoldás mellett döntött. Az egészet egyszerre tömte a szájába, és teli szájjal áradozott. – Nagyon finom. Az én nagymamám is tudott ilyet sütni. Sőt még ennél különbet is – toldotta még egy kicsit, csak azért, hogy valamit törleszthessen Anne hosszan tartó kegyetlenségéből.
– A nagymamák mindig finomabbakat tudnak sütni, mint az anyukák – felelte Anne. – Te még nem ettél az én nagyim süteményeiből. Egyszer majd meghívlak a Koloába. – Hová? – bámult Peter. – Koloa. Ez a neve a nagymamám hawaii éttermének, ami a Pearl River partján van. Ha te még ettél finomakat! – dicsekedett Anne. – Csupa olyan ételeket kínál a nagyi a vendégeinek, amit legfeljebb csak Hawaiiban ismernek. Az anyukám is sokszor segít nekik hétvégeken, mert akkora forgalma van a Koloának, amit egyedül nem bír el a nagyi. Neked nincs anyukád? – kíváncsiskodott Anne. Peter szája lefittyedt. – Van is, meg nincs is, de egész jól megvagyok nélküle – felelte. – Ezt hogy érted? – csodálkozott Anne. Peter a maradék szilváslepény majszolása közben szűkszavúan felvázolta sanyarú életének minden fonákját. Anne szánakozva hallgatta, és a végén csak annyit mondott: – Szegény. Iszonyúan rossz lehet az anyukád nélkül. – Hm… Kinek hiányzik? – pózolt a fiú. – Ha siratnám, vagy sajnálkoznék magamon az anyám feledékenysége miatt, őt az sem érdekelné. Eszébe sem jut, hogy létezem. – Jó fej a nagybátyád, hogy magához vett. – Ha te mondod – vágott egy grimaszt Peter. – Nekem nem egészen ez a véleményem róla. Időnként olyan szenilis, mint azok az öregek, akiket gondoz a Napsugaras Alkonyban. – Tényleg? – Anne egészen felvillanyozódott. – Az csuda izgis hely lehet. Tudod, a nagyinak az egyik barátnője is ott él. Ha te láttál jópofa kis öregasszonyt – kuncogott huncutkodva. – Képzeld csak el, amikor látogatóba jön hozzánk – vagy a nagyihoz –, hatalmas masnit köt a hajába, az egyik lábára piros, a másikra sárga vagy zöld harisnyát húz. A ruhái pedig! Mint egy tépett tollú papagáj, olyan szegény Paula. – És kijárhat? – Peter megrökönyödve bámult Anne arcába. – Miért ne járhatna ki? – tudálékoskodott Anne. – Teljesen normális, lehet vele beszélgetni is, csak egyetlen dilije van: Imádja a csiricsári színeket. Te, és a nagybátyád egyedül él? Úgy értem, nincs felesége, vagy ilyesmi?
– Nincs – felelte kelletlenül Peter, mert semmi kedve sem volt Hilaryról beszélni. – De azt, hiszem, a mamád nagyon tetszik neki – pislogott óvatosan Anne-re. Nem is értette, mi ütött belé, miért kellett hazudnia, amikor az az igazság, hogy mindez csak az ő pihent agyának egy pillanatnyi rögeszméje volt. Mark rá sem hederít Anne anyukájára, sem pedig arra, hogy ő éppen Lilien nénit vagy valaki, hozzá hasonlót képzelne el ideális társának. Anne az ajkába harapott, és ismét morcossá vált. Majd dölyfösen felcsapta a fejét. – Biztosíthatlak, az anyukámnak nem tetszik a te nagybátyád. Neki senki sem tetszik a papámon kívül. – De hisz azt mondtad, meghalt a papád. – Igen, meghalt, de az én papám olyan szuperember volt, amilyen nincs több a földön. Ezért az anyukám sohasem lenne képes elfeledni őt. – Erre nincs is szükség. Nem kell azért elfelejteni senkit sem, mert valaki más, egy élő ember megtetszik. Biztosan szeretne még az anyukád is szeretni. Ez egy természetes igény. – Lehet, hogy másnál természetes, de az én anyukámnál nem az. – Hülye vagy. Legfeljebb még nem találkozott senkivel eddig, akibe bele tudna szeretni, de ez nem jelenti azt, hogy holnap vagy holnapután ne történne meg vele. – Én nem szeretném. – Akkor te egy önző dög vagy. Én például nagyon szeretném, ha Mark bácsi megházasodna. Elvehetne valakit, aki rendes, csinos és kedves. Mint a te anyukád. Nem gondolod? Anne felfuvalkodottan ült Peter mellett. Fintorgott, duzzogott, majd éledező kíváncsisággal, a szeme sarkából Petert kezdte el figyelni. Mintha egész más megvilágításból látná a fiút, aki egész normális, azon kívül, hogy egy kicsit dilis. De mit is lehetne elvárni egy fiútól. Ám az ötlete csapnivaló. Már éppen ki is akarta fejteni a róla alkotott véleményét, amikor hangos fékcsikorgás hallatszott a hátuk mögött. Egyszerre kapták mindketten a hang irányába a fejüket. Az út szélén egy ismerős Buick fékezett. Kivágódott belőle egy férfi, és az autó előtt elterülő gyerek mellé ugrott. – Bobby!… Mark bácsi!… – sikoltott fel Anne és Peter.
Lilien keze rádermedt a telefonkagylóra. Fülét repesztette az éles sípoló hang, az agyában pedig ijesztő gondolatok száguldoztak sebesen. Anyja azt felelte a kérdésére, hogy Anne most ment el Bobbyért az óvodába, ő nem látta a gyerekeket. – Jézus! Hol lehetnek ilyenkor? – a kétségbeesett kérdés a tüdejéből szakadt ki. Ideges pillantást vetett az óra számlapjára, majd a megterített asztalra. Lassan már ágyba kellene dugnia Bobbyt, olyan későre jár az idő. Eddig még sohasem fordult elő, hogy Anne megfeledkezett volna magáról, ha a kisöccse vele volt. Hirtelen megérzéssel kirohant a házból, ahol a járdaszegélyhez épp akkor farolt be egy autó, amelyből először kiugrott egy ismerős férfi. Hogy honnan is ismeri, az Liliennek a rémület pillanatában nem jutott eszébe, és nem is töprengett ezen. Túl gyors volt minden. Az ismerős arcok felbukkanása: előbb Anne, aztán Peter, végül a férfi kezében az a fehérbe pólyált valami, akiben felismerte a kisfiát. – Bobby! – sikoltotta volna, de nem jött ki hang a száján. A rémület lepecsételte a torkát. – Jaj istenem, mi történt? – vinnyogott keservesen, de annyira béklyóba verte a rémület és az aggodalom, hogy fel sem fogta, hogy ő adta ki ezt a siralmas hangot. – Bobby! Bobby! – ismételgette a gyerek nevét, rekedtes suttogással, felé nyújtva a karját. Szemrehányó pillantásokat vetett Anne-re és a férfira, akit már megismert. Tudta, ő Peter nagybátyja. Anne önkéntelenül hátrahőkölt, védekezésül az anyja szemében megjelenő szemrehányás elől. Kísértésbe esett, hogy valahogy szépítse a történteket, és letagadja a saját figyelmetlenségét, hogy bizony, ő nem ügyelt eléggé az öccsére, aki szilaj száguldozása közben kirohant az úttestre. De nem bírt anyja szemébe nézni, mert sejtette, hogy az úgysem hinne neki, bármilyen mesét tálalna is fel az igazság helyett. Mark mentette meg a helyzetet. – Kérem, Lilien, nyugodjon meg! – a hangja csupa együttérzés volt, bűntudatos. – Bobby elesett, csaknem a kerekek alá gurult, de még sikerült időben fékeznem. Higgye el, csaknem száz halált
haltam, míg bevittem őt a kórházba. De hála istennek, nem esett komolyabb baja a horzsolásokon kívül. – Kicsikém, kisfiam – Lilien a pólyából szabadon maradt arcocskát simogatta, tapogatta, hogy meggyőződjék róla, valóban egészben van. – Felszakadt a fejbőr. Több kapoccsal kellett összefogni – magyarázkodott a férfi – de nem komoly. A karján és a lábán zúzódások vannak. Az asszony rá sem nézett, mintha nem is vele vagy hozzá beszélne, csak a kisfiút becézgette. Mark ennek ellenére tovább ismertette a kivizsgálás eredményeit. – Megröntgenezték, és tüzetesen mindenét megvizsgálták. Törésnek, belső vérzésnek semmi jele. Ebcsont beforr – próbálkozott tréfálkozni, hogy jobb kedvre derítse az anyát, és hogy maga mellől is elűzze az ijedtséget, ami bizony alaposan kikészítette az idegeit. Bár tisztában volt a vétlenségével, sohasem lett volna képes megbocsátani magának, ha a kiskölyköt komolyabb baj érte volna. – Néhány nap, és Bobby már nem is fog emlékezni erre a kis ijedelemre. Lilien most jutott el odáig, hogy felfogja a történteket. Lehunyta a szemét, mert enyhe szédülést érzett. Nekidőlt az autónak, szemét elöntötték a könnyek. Ekkor a pólyaköteg biztonságából Bobby felfogva anyja aggodalmát, panaszosan felhívta legégetőbb, problémájára a figyelmét. – Mami, most hogy fogok enni? Még nem is uzsonnáztam. Lilien könnyein át felragyogott a megkönnyebbülés mosolya, Mark pedig felnevetett. – Ugye megmondtam, hogy nincs semmi komoly baj? – magához szorítva a gyereket elindult vele a ház felé. Lilien is magára talált, és elé szaladt, hogy nyissa az ajtót. Anne és Peter mögöttük kullogott. – Tényleg nagyon jó fej a nagybátyád – súgta Anne elismerően Peter fülébe. – Elfújta a fejem fölött gyülekező viharfelhőket.
Ötödik Amikor az asszony kislányosan karcsú alakja fölbukkant az üzlet ajtajában, Mark ellökte magát az autójától, melynek motorháztetejére támaszkodva várakozott már jó ideje. Két nagy ugrással Lilien mellett termett, és kiemelte kezéből a sok csomag közül a legnagyobbat. – Jézusom! De megijesztett! – hőkölt hátra a váratlan rajtaütéstől őszintén megrémült asszony, kínosan nevetve. – Sajnálom. Igazán nem ez volt a szándékom – mentegetőzött Mark. – Csak erre jártam, és megláttam ezzel a ménkű sok csomaggal. Gondoltam, segítek magának, nehogy megszakadjon a cipekedésben – hazudta vakmerő pimaszsággal. Vagy talán gyáván? A baleset óta túl sokat gondolt az asszonyra, maga előtt látta riadt, aggódó szemét, és a könnyein át előbújó mosolyát. Gyötörte a lelkiismeret-furdalás. Ha nem is közvetlenül az ő hibájából, de mégiscsak ő okozta Lilien rémületét. Azonban azt még saját maga előtt is tagadta, hogy a bűntudatán kívül egyéb oka is lenne az asszony felé kalandozó gondolatainak. Akkor nagyon sietősen fejezte be kényszer teremtette vizitelését. Épp, hogy bevitte a gyereket a szobájába, eligazgatta az ágyán, s csak annyit időzött, míg édesanyjának teljesen visszatért az ereje. Képtelen volt elviselni Lilien szemrehányását, melyet érthetőnek talált. Jobbnak látta a legrövidebb úton távozni, és időt hagyni neki a történtek feldolgozásához. – Hogy érzi magát a kisfia? Remélem, már jobban van – érdeklődött, udvariasan az autója felé terelve Lilient. Ez a kérdés is felesleges volt a saját szempontjából, mivel a kiskölyköt már látta a balesete óta a nővérével, mégpedig a saját házában. Szívesen gondolt a kislányra. Kedves, hogy pártfogásába vette Petert, akire rendkívül jó hatással van a kettőjük között kialakult barátság. Száznyolcvan fokos szögben megváltozott Peter viselkedése. Felbátorodott, de sokkal tisztelettudóbbá is vált. Igyekszik, egyre-másra hordja a jó jegyeket az iskolából, és ami a legfontosabb: leszokott a cigarettáról
is… Vagy, ha nem is szokott le, respektálja annyira a nagybátyját, hogy soha nem gyújt rá otthon. Ebben biztos. Megérezné a füstöt. Ezek a Peter körüli pozitívumok is „hálára” késztették Markot Liliennel szemben. – Köszönöm, már jól van – mosolygott barátságosan Lilien. – Maga mondta: néhány nap alatt kiheveri az ijedelmét. Így történt. – Ennek őszintén örülök. Megengedi? – emelte ki kezéből a többi csomagot is. Suta udvariassága megmosolyogtatta az asszonyt. Kuncogva nézte az alaposan körülbástyázott autót, és az ajtaját rángató férfit, aki morgott, hogy „ez a dög már megint beragadt”. – Csak erre járt? – pirított rá merészen Lilien, körülhordva tekintetét a zsúfolásig megtelt parkírozóban. – Jó… Rendben… – Marknak végre sikerült megbirkóznia az ajtóval, de sikerült zavarba is jönnie. Mélyen behajolt a hátsó ülésre, ahol a csomagokat rendezgette. Amikor előbújt, kínosan feszengve tett vallomást: – Szándékosan jöttem, mert érdekelt Bobby egészsége. – Értem – Lilien szemében huncut kis szikrák pattogtak. Szokatlanul felélénkült Mark egyre növekvő zavarától. Régen volt része ilyen kellemes látványban. – Ezért kár volt külön idefáradnia. Az üzletben is megkérdezhette volna, vásárlás közben – mondta, míg becsusszant az ülésre. – Mostanában Peter vásárol. – Ja persze. Erről meg én feledkeztem meg – kacagott fel Lilien. – Nagyon helyes fiú. És amint Anne-től hallom, már egész jól megszokta a környezetét. Nagyon kedvelik egymást a lányommal. – Míg beszélt, merészen nézte a férfit. Mélyen kigombolt inge alól kidomborodó, sűrű szőrzettel borított mellkasát, aztán felemelte a tekintetét kemény, erős állára, s túl a száján a bajusz fölött felsiklott a szürke szemére. Csak akkor sütötte le a szemét, amikor találkozott a tekintetük. – Vagy talán arról sincs tudomása, hogy a gyerekeink sülve-főve együtt vannak? – kérdezte. Markból a határozottság utolsó morzsája is kihullott. A fenébe is! Nevetségessé teszi magát ezzel az erőltetett udvariaskodással. Hebeg-habog, hazudozik, ürügyet keres, amivel a találkozásukat véletlennek vagy puszta etikettszerű érdeklődésnek tüntetheti fel, s
közben remekül elszórakoztatja ezt az asszonyt, aki átlát rajta. Vajon ennyire ostobán csinálja, vagy Lilient értékelte alul? Okosabb és ravaszabb, mint amilyennek gondolta? Mint a hazugságon kapott gyerek, szégyenlősen hátrált. Két válla közé húzta a nyakát és félszegen elvigyorodott. – Sarokba szorított – ismerte el sorozatos baklövéseit. – Valóban kerestem magával a találkozást, mert… mert… – „Na, bökd már ki!” – noszogatta magát. De nem. Ez így nem megy. Tétovázva, továbbra is a kertelést választotta. – Szóval a múltkor nem volt alkalmam a bocsánatát kikérni. – De hisz Bobby rohant az autója elé – juttatta eszébe a baleset körülményeit az asszony. – És hogy ennyivel megúszta, azt egyedül a maga gyors reflexeinek köszönhetjük. De köszönöm, hogy szóba hozta a dolgot. Így nekem adott lehetőséget, hogy megköszönjem mindazt, amit megtett a gyerekért… És én még csak egy kávéval sem kínáltam meg. – Ezt könnyen bepótolhatjuk – kapott gyorsan, lelkesen a felkínálkozó lehetőségen Mark. – Ha nem siet túlságosan haza, akár most is beülhetünk a Don Pedróba egy kávé erejéig. – Köszönöm, de majd inkább egy másik alkalommal – hárította el a meghívást Lilien. – Tudja, ilyenkor már csak a gyerekeim körül járnak a gondolataim. Míg nem tartom meg a szokásos esti népszámlálást, csak az forog a fejemben, hogy nem történt-e valami bajuk. – Érthető az aggódása – biztosította a megértéséről Mark, az asszony ügyetlenkedését figyelve. Lilien nem boldogult a biztonsági övvel. – Az aggódásom nem új keletű – felelte közben. Mark a segítségére sietett. – Megengedi? – emelte ki kezéből az övet. Amikor könyöke megérintette a puha pamut alatt a mellét, zavarodottan egy halk „bocsánat”-ot nyekergett, aztán kiejtette kezéből a csatot. Ezúttal kemény, izmos combját súrolta a karja. Majd szétdurrant az agya, olyan forróság öntötte el. Szenvedélyes vágy rohant végig a testén, összefutott az ágyékában. Minden sejtje lüktetett a vágytól.
Ideje lenne felkeresnem Hilaryt – fészkelődött bosszúsan Lilien mellett, mert tartott tőle, hogy ez a kis szemfüles asszony most is mindent meglát rajta. Míg rövid fejszámolással kiszámolta a napokat, amelyek során csak sóvárgott a testi kielégülésre, végre sikerült megbirkóznia azzal a fránya csattal is. Valóságos megkönnyebbülés volt számára, amikor tisztes távolságra húzódhatott a két hivalkodó kebeltől. – Ha két ügyetlen találkozik – sóhajtozott megkönnyebbülve, élcelődve. De végre sikerült. A csat helyén, a zavar is leküzdve. De bajusza alatt a ravaszkás mosoly ott maradt. Felberregett a motor, Mark megpörgette a kormányt és óvatosan farolt hátrafelé. Az időközben szorosan mellé álló Ford sárhányóját kerülgette, de nagy nehezen ezen is túlesett. A beszélgetésük fonalát közben valahogy teljesen elveszítette. Szerencséjére Lilien ott folytatta, ahol az iménti kínos csatjelenet előtt abbahagyta. – A férjem balesete óta szüntelen aggódásból áll az életem. Minden fékcsikorgásra összerezzenek. Pedig ennek már csaknem öt éve. – És én ezek után majdnem elgázoltam a fiát. Szörnyű stressz lehetett – Mark mereven az utat figyelte, s közben ezernyi kérdés nyüzsgött a fejében, amiket eddig nem engedett kialakulni. Izgatta ez az asszony, akiről csak az imént tudta meg, hogy özvegy… Már öt éve, hogy meghalt a férje. Egész jó felállás egy romantikus kapcsolathoz. Óvatosan felé pislogott. Lilien profilját nézte – mert ő is a járdákon siető gyalogosokat figyelte –, szép ívű nyakát, a csaknem fekete, vállára omló haját. Határozottan szép nő. Mint valami mágnes, vonzotta vissza a tekintetét két keményen domborodó melle, melynek érintése az imént felkorbácsolta a vágyát. Jó lenne megízlelni, beleharapni; vajon tényleg olyan finom csemege, mint amilyennek látszik? De a két gyereke! Nem éppen jó ajánlólevél egy morcos agglegény számára. De hisz már az ő helyzete sem a régi. Amióta Peter az életéhez tartozik, azóta már ő sem szabad ember. És a gyerekek egész jól megértik egymást. Hm… Ezen érdemes lenne elgondolkoznia. A kezéért nyúlt, és gyöngéden megszorította. – Sajnálom. Fogadja részvétem a férje haláláért – mondta megrendülten.
– Semmi baj, már túl vagyok rajta – mosolygott haloványan az asszony. – Öt év nagy idő. A fájdalom és a kétségbeesés már elmúlt, de a féltés megmaradt. Aggódom a gyerekeimért. Mark csak a fejével bólintott, de nem válaszolt. Különös gondolatok kergetőztek az agyában. Csatasorba álltak. Rohamra, támadásra, hódításra készen. És ekkor egy másfajta gondolat célba vette a rendezett sorokba állt harcba készülőket. Hogy is mondta Lilién? Öt év! Öt év nagy idő. A fájdalom elmúlt, csak a féltés maradt helyette. Megint végigmérte az asszonyt. A feje búbjától a térde hajlatáig. Szép, lágyan omló fürtök, bájos, kecses, karcsú alkat, igézően duzzadt, érzéki ajkak. Kifejezetten arra valók, hogy egy férfi örömét lelje bennük. Hogy csókolja, ölelje, míg el nem ernyed, bele nem fullad a csókjába. Engedetlen képzelete egy férfit képzelt mellé. Magasat, szőkét, jóképűt, majd egy kevésbé jóképű barnát, aztán egy másikat, harmadikat. Bizony öt év nagyon sok idő! Valószínű, hogy Lilien azóta már rég nincs egyedül. Ez a kevésbé jó érzés – a bordái alatt szurkáló feszítés – elvette a kedvét. Mire megérkezett Lilien házáig, addigra már arról is megfeledkezett, hogy tulajdonképpen miért akart látni az asszonyt. Mozdulatai udvariasan kimértek voltak. Kisegítette a kocsiból, kiszedegette a hátsó ülésről a csomagjait, és csak feszengett. – Köszönöm a segítségét – nyújtotta felé a kezét búcsúzóul az asszony. – Én köszönöm, hogy segíthettem – kulcsolta rá ujjait a női kézre. – Hát akkor? – csillant elő a sűrű szempillák függönye alól Lilien mogyoróbarna szeme. – Áll még a meghívás egy kávéra? – Ó, hogyne! – omlott el újra a vidámság a férfi arcán. – Ezer örömmel. Mi… mikor ér rá? Talán holnap, vagy vasárnap? – A hétvégém sajnos foglalt – Lilien elgondolkozó tekintete rátévedt Mark elnyúlt, savanyú ábrázatára. Csaknem elnevette magát. De mégsem tette. Inkább megszánta, és felvázolta az elfoglaltsága okát. – Tudja, az anyámnak van egy kis hawaii étterme a Pearl Riveren, az Englewood utca sarkán. Az unokafivéremmel együtt vezetik, de gyakran szükség van az én segítségemre is a nagyobb forgalmú hétvégeken. Most több turistacsoportra is számítanak, és ennek
tetejébe, az unokabátyámnak is el kellett utaznia. Úgyhogy ott kell lennem. – Értem – bólintott Mark, az asszony iménti mosolyának az értelmét boncolgatva. Akármi legyen, ha ez a tekintet, ez a felé küldött mosoly nem nyílt ajánlkozás volt. Egy ígéret, egy biztatás, vagy egyenesen kihívás? Próbáljuk meg! – vágott bele a közepébe. – De előfordulhat ugye, hogy ezeken a nagy forgalmú hétvégeken marad egy asztal a helyi fogyasztók részére is? – inkább kérte, mint kérdezte. Lilien megértette a rejtjeles kérést, és fontoskodó arccal válaszolt. – Ez csak természetes. A saját vendégeink legalább olyan fontosak, mint a messziről érkező turisták. Nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül rohantak az órák. A kis szoba, melyre most már valóban ráillett a neve, tisztán, világoszöldre meszelve szárítkozott. Itt-ott egy csík, vastagabban felhordott festék árulkodott csak az amatőr kezek munkájáról, de ez mit sem vont le a „mesterek” elégedettségéből. – Mindjárt másképp néz ki – szemlélődött Anne a szoba közepén, talpig festékesen. Peter a maradék festéket öntötte át egy kisebb edénybe. Fülig érő szájjal vigyorgott a fiú. Nagyon tetszett neki ez a jó kis hecc, melynek értelmi szerzője elsősorban Anne volt, de a kivitelezés kettőjük érdeme. Amikor Anne első ízben betette a lábát Peter kuckójába, hogy elmagyarázza neki a kettes számrendszer lényegét, csaknem hátrafelé farolt ki a házból. – Ez szörnyű! – mondta őszinte döbbenettel, és így is gondolta. – Hogy vagy képes ennyi kacattal együtt lakni? Peter tétován, restelkedve vonogatta a vállát, míg Mark elfelejtett ígéretére gondolt. A szavak elúsztak, de a szükségállapot még mindig fennáll. Több mint egy hónapja. – Hát, ami igaz, az igaz. A nagybátyádra tényleg ráférne egy asszony – sóhajtozott a lány. – De, hogy pont az anyukám? Azt már nem! Anya hanyatt-homlok menekülne, ha meglátná ezt a háború sújtotta odút.
Így született meg lassan fejében az ötlet, hogy meg kellene lepniük Mark bácsit azzal, hogy kirámolják és kifessék Peter szobáját. Csak a megfelelő alkalomra vártak, amely ezen a szombaton állt elő, amikor Mark ugyanúgy dolgozott, mint máskor. Szerencsére Anne anyukája sem volt otthon. Nos, reggel korán bevásároltak. Peter zsebpénzén festéket vettek. Minden egyebet találtak a fészerben. Először is kiürítették a polcokat. A szerszámok egyelőre vészes összevisszaságban tornyosulnak a fészer közepén, felbolygatva az ott élő népes denevércsalád nyugalmát. Aztán nekiláttak. Peter a mennyezetet, Anne pedig az oldalfalakat festette. Közben jó nagyokat kacagtak a mókájukon. – Képzeld csak el, hogy fog elnyúlni Mark ábrázata – lelkesedett Peter. – Tényleg tetszik neki az anyukám? – faggatózott Anne, mert Bobby balesete óta kezdett kibékülni a gondolattal, hogy esetleg kibővül a családuk két fiúval. Petert kifejezetten csípte, jobban kedvelte, mint a kényeskedő barátnőit. És sokkal különbnek tartotta a korabeli beképzelt srácoknál is, akik a saját dicsfényükben sütkéreznek. Peter egyszerű és hálás fiú volt. Tudott örülni minden apróságnak. Még beszélgetni is tudott vele. Mark értéke pedig nagyot nőtt a szemében Bobby balesete óta. Főleg, mert olyan frappánsan elhárította a feje felől a felelősséget. – Tuti biztos vagyok benne – válaszolta Peter nagy bőszen. – És ha mégsem, majd mi teszünk róla, hogy felkeltsük az érdeklődésüket. – Azért jobb lenne, ha maguktól tennék meg az első lépéseket. Ilyesfajta beszélgetéssel kísérték a munkájukat. Haladtak is szépen. Csak arra a röpke kis időre álltak le, míg bekapták Anne remekbe sikerült tojásrántottáját, vagy míg rövid terepszemlét tartottak a fészerben, ahol Bobby tevékenykedett órákon át. Eleinte gondot okozott, míg sikerült lebeszélniük a falakon és a falréseken fejjel lefelé csüngő denevérek összefogdosásáról, de amikor az egyik felriasztott állat harciasan felvijjogott, Bobby magától is visszakozót fújt, és beleszabadulva a szerszámosládába, órákon át fúrt-faragott. Valami absztrakt fazonú ládát barkácsolt össze az ott lelhető lécekből
és szegekből, majd miután végzett a munkájával, más elfoglaltság után nézett. Kihúzta, széttekerte a majd ötvenméternyi gumitömlőt, szuszogva, erőlködve kinyitotta a kerti csapot, és bősz öntözésbe kezdett. Locsolta a kertet, a járdát, a ház falát, lemosta az ablakot. Sőt jó magasra irányítva a tömlő fejét, bőséges vizet zúdított a ház tetejére is. Dodó egy ideig lelkesen csaholt a nyomában, de miután a bundája cafattá ázott, visszavonult a házába, és onnan leste tovább a fejleményeket. Ilyen lelkes munkálatok kellős közepébe cseppent bele Mark, aki ő maga is meglepetésekkel telve sietett haza a munkájából. Beugrott a bútoráruházba, ahol kiválasztott a fiúnak egy egész szobára való berendezést. Szekrénysorba épített heverőt, íróasztalt, forgószéket, a szerszámospolc helyébe egy elemekből összeszerelhető könyvespolcot. Sőt még egy music-centert is. A szállítást hétfőre beszélte meg, azt tervezve, hogy a hétfői szabadnapján rendbe rakja a fiú szobáját, mire hazatér az iskolából. A bútorvásárlás után, Peter gyér ruhatárát is kibővítette néhány hasznos és szép darabbal. Hadd legyen minden alkalomra megfelelő ruhája. Nem volt benne biztos, hogy okosan döntött úgy, hogy egyedül, Peter nélkül vásároljon, de ma különösen jó napja volt. Még a nap is másképpen ragyogott az égen, mint eddig. Vidámabban, nagyobb fényt és meleget árasztva. Mark örömét lelte mindenben, és másokra is át akarta hárítani az örömét. Ezért akarta meglepni Petert is. Kimerítő napja után nem is vágyott egyébre, mint a zuhany alá állni, fütyörészni, és Lilien tegnapi, rejtjeles meghívására gondolni. Igen. Még ma este felkeresi a Koloa étteremben – döntötte el. Ilyen optimálisan kedélyes elképzelések után igencsak váratlanul érte a látvány, amely fogadta. Arra sem volt ideje, hogy felmérje, honnan zúdult a nyakába a zuhatagnyi víz, csak állt ott a vízesésben, akár egy mosómedve, míg szájtátva meresztgette a szemét a mocsárrá vált kertje letarolt növényeire, az árvízsújtotta házra, előtte a pöttömnyi gyerekre, aki miután megpillantotta a ház urát, sietségében kis nadrágjába rejtette a gumitömlőt. Tömte, gyömöszölte befelé. Addig-addig, míg az dühödt erővel kipattant rejtekhelyéből, letépve a kölyök gatyácskáját, éles vízsugarat lövellt
az arcába. A bumeráng visszaütött. Bobby bömbölt. Dodó kiöntött ürge módjára vonszolta ki magát a csónakká kiképzett házából, hogy panaszos szűküléssel üdvözölje gazdáját. És, hogy teljes legyen a műsor, Bobby éktelen visítására egyszerre rohant ki a házból Peter és Anne, felismerhetetlenül mocskosan. – Mi a fene történik itt? – ereszgette szabadjára a dühét és a hangját Mark, első teendőként elzárva a kerti csapot. – Talán tűz ütött ki? – forgott körbe a saját tengelye körül, az árvízkárokat szenvedett házat, kertet, a még mindig bömbölő kisfiút és a két talpig zöld festőművészt méricskélve. – Csss… csak meg akartunk lile… lepni – dadogott Peter, elillanó bátorsággal, mert Bobby ténykedését látva, már nem volt benne biztos, hogy munkájukat megfelelően fogja díjazni a nagybátyja. – Hát ez sikerült – ordítozott Mark olyan erővel, hogy még az erek is kidagadtak a nyakán. – A kellemes meglepetéseket jobban szeretem. Elmondanátok végre, mi a fészkes jó fenét műveltek itt? – Csak… csak kifestettük a szobámat – szólalt meg egyszerre a két mester. – És kiürítettük a polcokat. – Mit? – Mark kiguvadt szeme körbe-körbeforgott a gödrében, az újabb megdöbbentő hír hallatán. Azon a ponton volt, hogy kész, vége. Nem bírja tovább. Még egy szó, és szétdurran. – Hová raktátok a szerszámaimat? – A fészerbe – felelték. A férfi még nem döntötte el, milyen irányba tegye meg az első lépését. Rohanjon be a házba, melynek talán már a falai sem állnak, vagy a fészerben merje fel előbb a szerszámaiban keletkezett károkat. Kipréselte a tüdejét feszítő nagy adag levegőt, fujtatott, akár egy gőzmozdony. Elsőként is Bobbyt vette kezelésbe. Lerángatta róla maradék rongyait, kiemelte térdig sárba süllyedő lábacskáit a cipőjéből, majd sután, esetlenül az ölébe emelve elindult vele, cuppogva a cipőjét dagasztó iszapban, be a ház felé, s közben már vigasztalta: – Jól van na, ne bőgj már! Ha másnak nem is, de tűzoltónak már jó leszel. Csak legközelebb ne itt mérd fel a képességeidet. Csak amikor már Bobby tiszta frottírba bugyoláltan pislogott az ágya közepén, akkor merészkedett be Peter rezidenciájába. Csak
hümmögött, a tarkóját vakargatta, és a fejét csóválta. Isten látja a lelkét, de bizony, hogy torkára akadt a további szitok. Helyette egészen más égette. Megrendülve állt a kis szoba közepén, és megszégyenülten bírálta magát. Mindez a nagy ribillió elkerülhető lett volna, ha neki, az egyetlen felelős embernek eszébe jutott volna az, amit ezek a gyerekek maguktól, lelkesen megtettek. Mégpedig nem is akárhogyan. – Mi csak jót akartunk – kullogott Peter a nyomában, mint egy, a gazdája bocsánatáért, szeretetéért esedező kutya. – És hidd el, Mark bácsi, nem is lett volna semmi, ha Bobby… szóval, ha mi… – Hagyd! – legyintett Mark. – Majd beissza a föld a vizet. – Hanem ez itt egész jó, tudod-e? – magához vonta a fiú festékmaszatos fejét, és elismerően megpaskolta az arcát. – Rendet rakunk – fogadkozott Anne, szintén hozzábújva. – Persze – motyogott Mark. – Hát akkor, munkára fel! Lássunk hozzá! – ütötte össze a két tenyerét, és elsőként hajolt le a vödörhöz. – Én nem tudom, hogy vagy vele, öcskös, de én pokolian megéheztem – közölte Mark a fiúval vasárnap a délutáni órákban, amikor végre elkészültek a nagy munkájukkal. A fészerben pedáns rendben sorakoztak a szerszámok, és az egész lakás ragyogott a tisztaságtól, éppúgy, akár Mark és Peter. A férfi frissen borotváltan, a derekára tekert törülközőben turkált az ingei között. Elegáns akart lenni, és ugyanezt várta el Petertől is, aki kíméletlenül tépte, szaggatta Mark ajándékának csomagolását. Izgatottan emelte maga elé az új farmerdzsekijét, majd a nadrágot. Csillogott a szeme az örömtől, mert még soha életében nem kapott ennyi klassz cuccot egyszerre. Már bújt is bele a szegecselt farmernadrágba, de Mark kivette a kezéből, és a másik csomagot tolta elé. – Ezt vedd fel! Megérdemeljük mind a ketten, hogy ma egy patinás étteremben ebédeljünk. Oda pedig nem mehetünk akárhogyan. Na, mi van? Nem tetszik? – nézett szemrehányóan a szemlátomást elnyúlt ábrázatú fiúra, aki viszolyogva forgatta a világos vászonöltönyt.
– De ez… ez egy… Ez az enyém? – kérdezte óvatosan, mert reménykedett benne, hogy csakis valami tévedés történhetett. Mit kezdjen ő egy ilyen flancos ruhadarabbal? – Ki a fenéé lenne másé? – kérdezett vissza Mark. – Nagyfiú vagy már, maholnap kész fiatalember. Nem járhatsz folyton farmerba. És különben bármi adódhat: temetés vagy esküvő. Szükséged van öltönyre. Na, ne vágj már olyan fancsali képet, inkább bújj bele gyorsan, mert kilyukad a gyomrom az éhségtől. Peter, míg sóvárgó pillantásokat vetett a félrelökött farmerre, sorsába törődve engedelmeskedett. A nadrággal nem is lett volna különösebb baja, mert az úgy simult a fenekére és hosszú lábaira, akár a farmer. De a zakó! A legkevesebb, amit tehetett ellene, egy kétségbeesett torz fintor volt, amikor Mark nem nézett oda. És mindez még csak a kezdet volt. Már indulásra készen várakozott, amikor Mark, valami vékony madzagféleséggel közelített felé. – Ez is az öltönyhöz tartozik. Nehezedre esne nyakkendőt is kötnöd? – Nyakkendőt? – nyöszörgött, két lépést hátrálva nagybátyja elől. Mark azonban nem kérte ki a véleményét, magához rántotta, és a gallérja alá simította a keskeny selyem nyakkendőt. – Nagyszerű – fejtette ki röviden a véleményét. – Indulhatunk! – csapott elégedetten Peter vállára, akit az egész inkvizíciós kínzásból csak az az egyetlen pozitívum vigasztalt, hogy étteremben fog ebédelni, ami szintén az újdonság erejével hatott rá. Az autóban ülve már meg is feledkezett kényelmetlen eleganciájáról, és átadta magát az étkezést megelőző feszült várakozás izgalmának. Azt próbálta eldönteni magában, hogy mit is kérjen, ha ugyan kérhet valamit. Az is lehet, hogy még ebben is Mark kívánságának kell alávetnie magát. Már ezt sem bánta, mert nagyon éhes volt. Arra rezzent fel, hogy az autó megállt a feneke alatt, és Mark kinyitotta maga mellett az ajtót. – Bejössz velem, vagy megvársz a kocsiban? – fordult a fiú felé, aki bizonytalanul meresztgette a szemét. Étteremnek hírét sem látta, csak egy színes virágokkal teli üzletet. Behúzott nyakkal lapult az ülésen, bambán pislogott Markra, aki szintén nehezen talált magyarázatot arra, amit éppen tenni készült. Az anyján kívül még
soha életében egyetlen nőnek sem vásárolt virágot. Az pedig már régen volt. Lehetséges, hogy az elmebaj kezdeti tünetei jelentkeznek rajta? – Na, mi van, jössz vagy maradsz? – mordult rá Peterre, aki egyre zavarodottabbá vált. Mintha Mark bácsi azt ígérte volna, hogy ebédelni mennek. Na de a virágot nem lehet megenni. Tétován, olyan „Nekem mindegy” közönnyel, mártírkodva bújt elő az autóból. – Bemehetek – sóhajtozott gyászos hangulatban. – Hová megyünk? Minek a virág? – siránkozott Mark mellett, aki elnevette magát, és bátorítón átkarolta a vállát. – Nehogy sírva fakadj már! Egy csokor virág még nem temetés.
Hatodik Meglepetése akkor tetőzött, amikor a Koloa étterembe lépve, megpillantotta Anne mamáját, aki kedvesen mosolygó arccal sietett eléjük. – Tudtam, hogy eljön… eljönnek… – nevetett rá Peterre is, és egy ablak melletti asztalkához vezette őket. – Hm… Ebben még én sem voltam biztos – vigyorodott el Mark. – Ezt magának hoztam, Lilien. – A szavakat, melyeket olyan gondosan formálgatott egész úton, egyszerűen elfelejtette, amikor megpillantotta az asszonyt. Minden felesleges udvariaskodást félreállítva a kezébe nyomta a halványlila orchideacsokrot. – Tegnap nem is reméltem, hogy valaha is el tudok jutni idáig. Lilien sem merült bele az átvett virágcsokor dicsérgetésébe, és a hangos hálálkodásba, mindössze egy halk „köszönöm”-öt rebegett. – Hallottam róla – válaszolt Mark szavaira. Sajnálkozva mosolygott. – Anne elmesélte a történteket. Kérem, bocsásson meg Bobbynak. Tudja, ő az a tipikus, soha nem unatkozó fajtájú gyerek, aki csak akkor nem csinál rosszat, ha az ember fogja a kezét. – Nincs semmi baj – nyugtatta meg az asszonyt Mark. – Úgyis rég volt eső. Kellett a földnek a víz, a felesleget meg majd felszárítja a
nap – nevetgélt a férfi. – Ami a dolog többi részét illeti, le a kalappal a gyerekek előtt. Olyan derekas munkát végeztek, hogy én sem tudtam volna különbül kifesteni a szobát. Idáig dolgoztunk Peterrel, és alaposan megéheztünk. Mi finomat tud ajánlani nekünk? Igyekezett legalább a látszatát megőrizni a jövetelük céljának: az éhség terelte őket ide. Lilien leült az asztalukhoz, míg kiválasztották a menüt, és néhány szóval ismertette a Koloa történetét. Peter kezdett felélénkülni. Mit nem adott volna, ha Anne is látná mindezt. Igaza volt, amikor azt állította, hogy Marknak tetszik Lilien néni, mert ugyan mi másért jöttek volna éppen ide? És ez a virágcsokor? Most már ezt is érti. Végtelenül elégedett volt az eseményekkel. Anne mamája és Mark bácsi! Remek. Minden a legjobb úton halad. Bámészkodott, a falakat díszítő festményekben gyönyörködött. Anne már beszélt neki a nagyanyja kis étterméről, de a valóság még a képzeletét is felülmúlja. Olyan itt minden, mintha Hawaii tenyérnyi kis darabkája ideköltözött volna Jackson szívébe. Az épület formailag tágas, kör alakú kunyhóhoz hasonlítható, tele egzotikus növényekkel, ananász-, narancs- és banánfákkal. Középen nyitott parázstűzhely, körülötte szétszóródva apró nádfonatú asztalkák háromlábú padokkal és székekkel. A falakon festmények. Hatalmas hegyek, vörös lávát kilövellő tűzhányók, vad vízesések, szelíd patakocskák, áthatolhatatlan dzsungelek, valamint pálmafákkal övezett tengerpart megigéző képei. Az ablakok felett mindenhol a fején fekete, egyébként ezüstösen szürke tollazatú kacsa. Az étterem névadója: Koloa, vagyis hawaii kacsa. – Nagyon nívós és barátságos hely. – Mark sem fukarkodott a dicsérettel, meglibbentve az ablak sok, hosszan lenyúló, apró, színes művirágokból font lei-függönyét. – Nem csoda, hogy nagy forgalmat bonyolítanak le. Igazán nem mindennapos élmény itt üldögélni. – És ami a tányérokba kerül, az sem mindennapos – biztosította a remekül összeállított menü sikere felől Lilien. Ha megengedik, én máris továbbítom a rendelést. Ezzel kecsesen elsietett, de alig néhány perc elteltével vissza is tért hozzájuk egy idősebb, tipikusan hawaii hölgy kíséretében. – Mark, engedje meg, hogy bemutassam az étterem tulajdonosát, az édesanyámat: Luukia Plummert.
Mark szertartásosan meghajolt, Luukia pedig barátságosan leereszkedett az üresen álló székre. – Örülök, hogy megismerhettem – mondta. – Azonnal felszolgálják az ebédet, de előtte, kérem, ízleljék meg a házi specialitásunkat, a jeges ananászitalt. Peter, te az alkoholmentes változatát kapod, de ha a nagybátyád megengedi, egy kortyot szürcsölhetsz az ő tiki lolójából. De csak egy kortyot – emelte fel kedvesen figyelmeztetően az ujját –, két korty már megárthat, a harmadiktól pedig már azt is elfelejtheted, hogy ki vagy. Szavait kedélyes nevetgélés követte. Peter óvatosan belekortyolt Mark poharába. A tiki lolo finom volt. Ananászlé és rum keveréke, de igen erős. Mark azt iszogatta, Peter pedig szívószállal szürcsölgette a kivájt gyümölcsbe töltött, jégbe hűtött ananászlevet. – Én azt gondoltam, hogy valami medveféléről kapta a nevét az éttermük – mentegette tudatlanságát Mark, a címert tanulmányozva. Luukia asszony elnézően mosolygott. – Nem maga az egyetlen, aki ezt gondolja – felelte. – Csak nagyon kevesen tudják, hogy a koloa az kacsa. Hawaii híres kacsája. Általában a koalára gondolnak. Néhány percen belül virágszirmokat imitáló öltözékben az asztalukhoz libbent egy fekete hajú lány, tálcán hozva a savanykás teknőslevest, majd ezt követően a ropogósra sült, narancsos kacsát, amely szokatlanul édeskés, mégis ízletes volt a sokféle fűszertől. Desszertként pedig parázson sült banánt helyezett az asztalra. Ez utóbbiról Mark lemondott Peter javára. Ő ehelyett megkóstolta a rendkívül különleges aromájú kávét. – Ez nagyon finom – ízlelgette őszinte elismeréssel. – Azért, mert ez is hawaii, büszkélkedett Lilien, aki hol leült egy percre az asztalukhoz, hol pedig tovább sietett, hogy az egyre csak érkező új vendégeket fogadja, és a nekik fenntartott helyre vezesse őket. A forgalom egy percre sem lanyhult. Állandóan jöttek-mentek a városlátogató turisták. – És mitől hawaii ez a kávé? – faggatózott Mark. – Mert a szürettel megvárják, míg a kávészemek sötétvörösre érnek. Ezért a különleges aroma.
– Az ételek alapanyagai… – tette volna fel újabb kérdését a férfi, de Lilien elébe vágott. – Természetesen minden hawaii. Anyámnak remek üzleti kapcsolatokat sikerült kiépítenie az évek során. Ebben rejlik a Koloa igazi varázsa, abban, hogy csak a falak készültek hamisítványból. Minden egyéb tökéletesen eredeti. – De hisz, ez kész kincsesbánya – ámuldozott Mark. Nézte Lilient, kortyolgatta a kávét, majd utána ismét a tiki lolót, és élvezte a varázslatos hangulatot. – Ezek után engedjen meg nekem egy kérdést. – Parancsoljon. – Hogyan lehetséges az, hogy egy ekkora családi érték birtokában, maga, Lilien egy szupermarketban senyved, ahelyett hogy itt csillogna örökké? Lilien arca elkomorult. Nem szeretett életének arról a lezárult korszakáról beszélni. Akkor még nem tudta, de azóta annál jobban. Férje önző és zsarnok volt. A maga útjaiban nem ismert korlátokat, de a feleségét legszívesebben vitrinbe zárta volna, nehogy rajta kívül más is felfedezze benne az értékeket. – Hosszú története van ennek – tért ki az egyenes válasz elől. – A lényege az, hogy a férjem nem akarta, hogy itt dolgozzam. És az anyám sem erőszakolta a dolgot. Míg apám élt, vele, a halála óta pedig az unokabátyámmal jól elboldogul. Nekem meg valahogy eszembe sem jutott, hogy munkahelyet változtassak. Hisz láthatja, elég sokat csillogok itt – fordította humorosra a szavait. De most megbocsásson… Amint látom, újabb csoport érkezett. Ismét magára hagyta Markot Peterrel, aki már nagyon kezdte unni a banánt. A hasa tele volt, minden festményt töviről hegyire áttanulmányozott, Markkal is kifogytak a szóból, s főleg nagyon kényelmetlenül feszengett az öltönyében, különösen, hogy kettőjükön kívül egyetlen embert sem látott hasonló uniformisban. Általában sportos öltözetű turisták ültek az asztalok körül: nadrágban, pólóban vagy pulóverben. A kijárat felé pislogott, abban bízva, hogy Mark észreveszi mélységes unalmát, és ráun a tiki lolóra, vagy ha nem, hát őt szélnek ereszti. De nem. Marknak eszébe sem jutott felállni az asztal mellől.
Szerencséjére, mikor már azt hitte, végképp belehal az unalomba, beviharzott az ajtón Anne. Kócosan, kipirultan, egy szál tarka sztreccsnadrágban és egy lezser pólóban. Végigszáguldott az éttermen, eltűnt a személyzeti bejáró mögött, ahonnan alig egy perc múlva, fülig érő szájjal átvitorlázott Markék félreeső asztalához. – Anya mondta, hogy itt vagy – állt meg Peterrel szemben. Ám, ahogy egy pillantást vetett a fiúra, hátrahőkölt, mint aki szörnyet lát. – Hát te? – bámult megrökönyödve rá. – Maszkabálba készülsz, vagy halotti tort ültök? Mark felnevetett. – Ennyit a fiatalok szépérzékéről – dünnyögte, majd Bobby után érdeklődött. – Most hol gyakorolja a tűzoltást? – Á! Most jó kezekben van – bizonygatta Anne. – A nagynénéméknél Judyval vitatkozik. Peter felbátorodva – Anne, öltözékére irányuló kritikájától – rögvest kibújt kényelmetlen zakójából, és az asztalra dobta glancos nyakkendőjét is. Ki sem kérve Mark véleményét – egy „Estére otthon leszek” szívbe markoló búcsúszóval – kiszáguldott Anne-nal együtt a Koloa ajtaján. Mark nem is látta reggelig, mert amikor ő jó későn hazatért, addigra Peter már az igazak álmát aludta. Mark a délután, illetve az est hátralévő részében várta, hogy Lilien egy-egy percre leüljön mellé, a magányosság hosszú óráiban pedig nézelődött, és a tiki lolóját kortyolgatva, a fejében tovasuhanó gondolatait rendezgette. Választ akart találni arra a kérdésére is, hogy mi van ebben a kis étteremben a hawaii hangulatán kívül, ami maradásra bírja. Tényleg a tömör egzotikum tartja fogva? Vagy van egyéb oka is, hogy itt üljön? Tulajdonképpen egy jó korsó hideg sört többre értékel ennél a tiki lolónál. Hogyan lehetséges az, hogy már réges-régen nem vonult el nagyképűen a focimeccsre, vagy kihasználva néhány órás szabadságát nem ugrott be a klubba, hogy a haverokkal egy jó kártyacsata mellett fejezze be a vasárnapját? És mi ez a balul sikerült öltönyösdi? Már az idejére sem emlékszik, mikor csípte ki magát ilyen piszkosul. Kérdéseire egyetlen név adott választ: Lilien. Kár is lenne tagadnia, bizony, hogy ez az asszony tartja itt varázslatos erejével. De mi az ördög ez az egész? Nem emlékszik rá, hogy élete során megesett volna vele ehhez hasonló
eset. Hallotta ugyan, hogy néha adódik az életben egy-egy soha vissza nem térő alkalom, amit, ha az ember elmulaszt kihasználni, sohasem lesz képes megszabadulni saját szemrehányásaitól, de ezt olyan érzelgős marhaságnak tartotta, ami csak a filmekben és a szerelmes regényekben fordul elő. Félő, hogy ő most éppen egy ilyen „soha vissza nem térő alkalom” felé vitorlázik… Szép csendesen, a sorsára és a széljárásra bízva magát. Így meditálgatott magában, amikor már erősen estébe hajlóan egy furcsa pár keltette fel a figyelmét. Furcsaságuk abban rejlett, hogy mindkettőjüket ismerte. Megrázta a fejét, mint aki zavaros képet kíván elűzni a szeme elől, de bármennyire igyekezett a tévedése felől meggyőzni magát, be kellett látnia, hogy nem a képzelete játszik vele. Bizony, hogy az a nő, aki karjánál fogva cibálja a mögötte botladozó, vörös rózsacsokrot szorongató idős urat, nem más, mint a Napsugaras Alkony örökifjú Paulája. Ezúttal kikirics sárga harisnyában, babarózsaszín bokorugrós ruhában és szőke fürtjeiben többágú kék masnival. Lengén, üdén, fiatalos lendülettel csörtetett a személyzeti bejáró felé. – Na, de ilyet! – kiáltott fel aggodalmaskodón, megütközve Mark, amikor Paula lovagjában Bokitóra ismert. Az órájára pillantott. Nem kéne ezeknek már rég az otthonban lenniük? Bokito teljesen épelméjű. Ezt tudja. Sőt Paula is ártalmatlan, azon kívül, hogy szeret feltűnést kelteni. De van egy házirend, amit még nekik is illene betartaniuk. És mi az ördögöt keresnek itt? Együtt? A vén medve csak nem Paulát választotta párjául élete alkonyához? Na, itt rendet kell teremtenie! Már éppen ott tartott, hogy utánuk ered, nehogy valami botrányt idézzenek elő, és kitessékeli őket az utcára, amikor Lilien ismét leült mellé egy szusszanásnyi időre. Tekintetével követte Mark pillantását. – Paulát nézi? – nevetett fel. A fellebbenő függöny éppen akkor nyelte el a különös párt. Mark szemöldöke ívben felszaladt csodálkozásában. Egyre érdekesebb a dolog – morfondírozott magában. Fennhangon pedig azt kérdezte: – Ismeri Paulát?
– Igen – felelte Lilien vidáman. – Paula anyám régi barátnője. Ismeretségük még abból az időből való, amikor anyám a házasságkötésük után átköltözött Hawaiiból Jacksonba. Állítólag Paula akkor még teljesen normális volt. – Most sem bolond – kelt az idős asszony védelmére Mark, csak egy kicsit bogaras. De ki nem az? Van, aki istennek, van aki fiatal lánynak képzeli magát. – Osztozom a véleményében – helyeselt Lilien. – Tényleg semmi bajom vele, csak nem szeretném, ha az idétlen lánykám hegyes nyelvének a céltáblájává válna. Ezért, ha tehetem, igyekszem távol tartani a házunktól, ami persze nem mindig sikerül. Paula olyan régi barátja a családnak, amely feljogosítja őt a ki-be járkálásra. Mark tűnődve figyelte az asszony arcát, s közben Paulára és az iménti jelenetre gondolt. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen komoly baráti kapcsolatai vannak az intézeten kívül is. Ebből a megállapításból sebtében azt a következtetést vonta le, hogy ők, akik életük javarészét ezek között az emberek között élik le, vajmi keveset tudnak róluk. Még az érzelmi életüket sem ismerik. Alig volt képes megemészteni, hogy Paula és Bokito! Vajon mióta járhatnak együtt? – A kísérőjét viszont most látom először – Lilien óvatos kijelentése mintegy válasz volt Mark iménti tépelődésére. – Tőle sem kell tartanunk? – kérdezte gyanakodva az asszony. – Bokitótól? – kérdezett vissza olyan hangon Mark, amely még a gyanú árnyékát is távol tartotta a férfi személyétől. – Á! Nem. Bokito teljesen normális. Még csak nem is rögeszmés. Senkije sincs, és a magány elől költözött be az otthonba, de szabadon jár-kel. Persze a házirend betartása azért rá is vonatkozik. Ilyenkor már rég bent kellene lennie, akárcsak Paulának. – Ez most ne legyen a maga gondja – tette a kezét Lilien Mark karjára. – Anyám majd kezeskedik értük, maga pedig élvezze a szabadnapját. És… és, ha van még egy kis ideje… Nemsokára szabadulok. Megvár? – Amióta betettem a lábam a Koloába, azóta ezt teszem – felelte Mark megkönnyebbülve. Úgy érezte, túl van a nehezén.
Hetedik Lilien kihordta a csomagokat az előszobába, aztán hátát a nyitott ajtónak támasztva kibámult a kertbe, ahol Bobby kalimpáló lábakkal hajtotta magát a hintán, és Anne az utat figyelte. Szemlátomást igen türelmetlenül várakozott Markra és Peterre. Gondolatai egy kérdés körül csoportosultak: Vajon jól átgondoltae várható víkendjüket, és nem lenne-e helyesebb még most, az utolsó pillanatban lefújni az egészet? Pillantása a lányára esett, és bizonytalanul elmosolyodott. Anne az utóbbi napokban gyökeresen megváltozott. Olyan dolgokat tesz és gondol ki, melyek régebben meg sem fordultak volna a fejében. Sőt ha például az anyja kezdeményezett volna a mostanihoz hasonló kiruccanást, mindent elkövetett volna, hogy terve sohase valósuljon meg. Ezzel szemben most Anne volt az értelmi szerzője a közös hétvégi víkendjüknek. Kezdődött azzal, hogy Mark meglepte Petert egy kerékpárral, és az már csak természetes, hogy ha van mivel, akkor a gyerekek folyton a pedált tekerték. Eleinte, délutánonként a Charles parkban, majd úgy érezték egy idő után, hogy kinőtték a terepet, és hosszabb utakra mentek. Az egyre több időt együtt töltő Mark és Lilien pedig a körmüket rágták idegességükben, míg épségben haza nem tértek. De igyekeztek leküzdeni az aggodalmaikat, végtére is, nem kicsiny gyerekek, és tudnak magukra vigyázni. Ám amikor Anne az elmúlt hét végén azzal hozakodott elő, hogy a következő, azaz a mostani szombaton még hosszabb, egy egész napos túrára készülnek, akkor Lilien is és Mark is egyszerre emelték fel tiltakozó szavukat. – Erről szó sem lehet! Ennyi ideig nem maradhattok felnőtt felügyelete nélkül. Márpedig nekik eltökélt szándékuk ez a túra. – Értsétek már meg! A városi gyerekeket az elsatnyulás veszélye fenyegeti, ha ki sem mozdulnak a szabadba. Miss Suzanne is azt
mondja, mozogjunk sokat, kiránduljunk. Legalább a hétvégéket töltsük kinn a szabadban, füst- és benzingőzmentes levegőn. – Majd kitalálunk valamit – ígérte meg akkor Mark, és két nap múlva felmutatott egy kulcsot. – Itt a megoldás. Az egyik barátom a hét végére átengedi nekünk a Jacksontól harminc-mérföldnyire lévő víkendházát. A legideálisabb hely a benzingőzmentes kikapcsolódáshoz. Van ott erdő, egy kicsinyke tó, és jól ledöngölt földút a biciklizéshez. Bejelentése osztatlan sikert aratott. Anne és Peter rögvest nekiláttak a készülődéshez. Izgalmuk átragadt Bobbyra is, aki megkereste a játékai között a nagybátyjától örökölt, kiselejtezett pecabotját, és máris útra készen várakozott. Egyedül Lilien volt az, akinek senki sem kérte ki a véleményét. Egyszerűen kész tények elé állították: – Megyünk és kész. Nem maradt számára egyéb, mint a készülődés, csomagolás és a vívódás. Még nem volt bizonyos felőle, hogy igazán kedvére való-e az ötlet. Elsősorban, mert tartott Anne közismert szeszélyeitől. Mi lesz, ha az összezártság kiváltja belőle régi-régi, minden, apja emlékét veszélyeztető férfi iránt táplált ellenszenvét? Ámbár a dolgok jelenlegi állása mellett ez szinte teljesen kizárható. Anne olyan látható ragaszkodással csüng mind Markon, mind Peteren, ami már önmagában is elgondolkodtató. Lehetséges, hogy Anne végre kinövi gyerekes féltékenységét, és elfogad anyja mellett – apja után – egy újabb férfit is? Netán ő maga választja ki számára a neki legjobban tetszőt? Ezek a várakozásban eltöltött percek felidézték benne az anyjával és Frenccel lefolytatott beszélgetésüket, amikor a tudomásukra jutott a hétvégi programjuk. Luukia őszinte örömmel fogadta a hírt. – Végre! – ölelte át a vállát. – Nagyon örülök, kislányom, hogy végre kimozdulsz a holtpontodról. Igen, erre van szükséged. Egy kis kikapcsolódásra a hétköznapok szürkeségéből. Szórakozásra, vidámságra. Lilien persze mentegetőzött: Nem az ő ötlete volt. Anne és Mark ötlötték ki, őt csak belerántották. – Már nehogy szabadkozz, Lilien – kacagott fel Luukia –, örülj inkább, hogy a lányodnál megtört a jég. Mark Linroch nagyon fess
férfi, intelligens, nyilván megtalálta az utat Anne szívéhez is. Paula is csak jót mond róla. – Paula? – Frenc csúfondáros grimaszt vágott. – Ő már csak tudja – jegyezte meg gúnyosan. – Frenc! – szólt az udvariatlan férfira Luukia. Hangja megtelt szemrehányással: – Ne bántsd őt, Frenc! Szegényt elég sokat bántotta az élet. – Nem bántom én, Luukia – védekezett a férfi. – Ismerem Paulát a bajaival együtt. A véleményem nem a személyének, hanem az értékítéletének szól. Paula… hogy is mondjam… – kereste a kevésbé sértő, de kifejező szavakat –, nos, Paula nincs abban az állapotban, hogy megítélje, ki lenne Lilien számára az ideális férfi. Ő csak a hozzá hasonló, habókos bolondokkal emberségesen bánó gondozót láthatja benne. – Förtelmes a cinizmusod! – dorgálta Luukia. – Azok az emberek nem bolondok, csak kissé bogarasak. Mindannyian a múltjukban élnek, és a meg nem valósult álmaikat kergetik. – Oké! – visszakozott Frenc. – Tudom, van közöttük egy-két normális is, mint az öreg polinéziai. – Annak az öreg polinéziainak Bokito Pentel a neve! – utasította rendre az asszony. – És ő valóban tökéletes. Még csak bogara sincs. Sok fiatal tanulhatna tőle jó modort és udvariasságot. Lilien ekkor fedezte fel anyja arcának lángolását, de ez nem lepte meg túlzottan. Ismerte, és talán még irigyelte is ezért a képességéért, mert tisztában volt vele, hogy csak azok az asszonyok képesek még így, hatvan felé járva is elpirulni, akik lélekben megőrizték a fiatalságukat. Anyja mindig is romantikára, szentimentalizmusra hajló volt. Bokito?! Tény, hogy amióta Paula először bevezette a Koloába, azóta nemigen múlik el nap, hogy ne látnák egymást. Talán a közös haza és a hasonló fiatalkori emlékek teszik egymást szimpatikussá a másik számára. A minap sikerült néhány szót elcsípnie a beszélgetésükből. Semmi különös… Hawaii kék egét emlegették csupán, de olyan áhítatos sóvárgással, ami Lilien előtt nem sok kétséget hagyott az álmaik felől. Nem tartja kizártnak, hogy egyszer még útra kelnek, és visszatérnek szép szülőföldjükre. Sőt az is előfordulhat, hogy ketten együtt közösen vágnak neki az útnak.
Vajon ő képes lenne-e még ekkora vakmerőségre? Az elmúlt évek nem ölték-e ki még a csíráját is a bizalomnak belőle? Be kellett látnia, hogy Mark rendkívüli hatással van rá. Csinosnak, vonzónak tartja, kedveli a társaságát, élvezi a gyakori kamaszos zavarát, hat az érzékeire is. Olyan érzések kavarognak benne, amelyek már nagyon rég elkerülték. Olyan régen, hogy már azt hitte, sőt remélte, hogy ilyenek nem is léteznek, hogy soha többé nem kerülhet olyan helyzetbe, ahol egy férfi uralja gondolatai javarészét, és éjszakai álmai teljes egészét. Mégsem biztos benne, hogy jó ötlet volt ez a közös víkend. Igaz ugyan, hogy vidám napok várnak valamennyiőjükre, ám a dolog nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a nappalokat éjszakák fogják követni… Sötét, vagy csillagfényes éjszakák… Biztosan történni fog valami közte és Mark között. De hát végtére is, mi baj származhat belőle, ha egy kicsit elengedi magát, és hagyja, hogy elragadja az ár. Már ennek a bizonyos „valaminek” a csupasz gondolata is átforrósította a testét, és ez az érzés egyre csak nőtt, dagadt benne. Az úton, míg a gyerekek a hátsó ülésen zajongtak, ő csendesen, zavarodottan feszengett Mark mellett, ügyelve rá, hogy csak az utat, és ne a férfi arcélét nézze. Izgatott volt, mint az első víkendjére induló kamaszlány. Markot sem kerülték el a Lilienéhez hasonló érzelmi hullámok. Kapóra jött neki Anne és Peter csökönyös ragaszkodása az egész napos, szabadban eltöltendő programjukhoz, mert bizony már jó ideje máson sem törte a fejét, mint hogy hogyan valósíthassa meg a terveit. Sokat, egyre többet látta Lilient. Megvárta az üzlet előtt, hazakísérte, ahol órákat üldögélt az ételgőzös konyhában, elfogadta Peterrel együtt a vacsorameghívást, és míg a szemeit legeltette rajta, vad, erotikus vágyait csitítgatta. Még csak elképzelése sem volt, hogy miként is kezdhetne bele a megvalósításba. Itt ez a sok gyerek, akik egy percre sem hagyták magukra őket, lesték a mozdulataikat. Talán lopakodjon vissza Lilienhez éjszaka? Nem. Ezt nem tehette. És nemcsak azért nem, mert Lilien, bár kedves és mosolygós volt, de egy pillantással sem bátorította, hanem, mert olyan szép és meghitt estéket töltött el a közelében, amelyeket nem akart a durva,
tapintatlan erőszakosságával tönkretenni. Lilien nem az az asszony, akit az ember titokban, lopva félrehúzhat egy sarokba, netán útban hazafelé az autó hátsó ülésén… Nem! Lilienhez megfelelő alkalom és tökéletes szabadság szükséges… Ezért ragadta meg az alkalmat, amikor Anne felvetette az ötletet. Már másnap elkérte Jimmytől a víkendháza kulcsát. Az utat figyelte, hallotta a gyerekek zsibongását, s közben egyegy Lilienre vetett pillantással azt igyekezett eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy az asszony tényleg sokkal izgatottabb annál, amilyennek mutatni akarja magát. Tétován az asszony combjára tette a kezét, majd amikor nem talált ellenkezésre, a kezéért nyúlt, és lassan a saját combjára fektette. Egy ideig ott tartotta, majd elengedte, és a kormányhoz nyúlt. Hát nem hülyeség? Ily módon kontrollálni a megérzéseit? Ő, aki eddig mindig határozottan nyúlt a nők szoknyája alá, most egyszerre bátortalanul ajánlgatja magát. Nem tévedett, s ennek határtalanul örült. Lilien keze mindvégig ott maradt, ahová tette… A combján… – Nem várnál meg? – kiabált Peter, a legalább húsz-harminc méterrel előtte pedálozó Anne után, aki fél kezével elengedte a kormányt, amikor hátranézett. – Érj utol! Tekerj gyorsabban! – süvített vissza a lány éles hangja. Anne nagy biciklista volt. Olyan biztosan ült a nyeregben, mintha az odanőtt volna a feneke alá, míg Peter minden mozdulatán látszott a gyakorlatlanság. Óvatos és bizonytalan volt, s ez érződött a teljesítményén is. Már kifáradt, izomláz gyötörte. Nem csoda, hisz már vagy hatodszor kerülik körbe a tavat. A lány végre megkönyörült rajta, és lerakva lábát a földre, bevárta. – Hát nem vagy valami nagy formában – nevetett a fiúra, aki lihegve fékezett mellette. – Neked megy nagyon – ismerte el Anne kiváló teljesítményét Peter. – Mára már elég is lehet, nem gondolod? – De holnap legalább a dupláját letekerjük – jelentette ki Anne, óvatosan a fűre döntve kerékpárját. Peter örömmel követte a példáját.
Mindketten hanyatt dőltek a kövér, zöld pázsiton. Anne letépett egy fűszálat, és a szájába vette. Peter még ennyi munkával sem terhelte magát, eldőlt, mint egy krumpliszsák, és pihegett. – Csuda jó itt – sóhajtott fel ernyedten. Kár, hogy nem maradhatunk sokáig. – Kár – értett egyet vele Anne. – De talán eljöhetünk máskor is. Majd a szünidőben, egy vagy két hétre. Hevertek, bámulták a fejük fölött tovasikló vékony fátyolfelhőket, és egy darabig hallgattak. Talán külön-külön, de mindketten egyre gondoltak. Arra, hogy idáig milyen remekül ment minden. Remekül érezték magukat egész nap. Megérkezésük után bevetették magukat a tó vizébe, kellőképpen felborzolva féktelen viháncolásukkal a horgászok idegeit, akik az öklüket rázták feléjük, hogy: „Elriasztjátok a halakat!” Nagy dolog! Kit érdekel? Addig legalábbis nem érdekelte őket ez a csekélység, míg Mark is nem csatlakozott az „őrültek táborához”. Elkötötték a stéghez erősített lapos fenekű csónakot, amelybe Lilien kivételével beültek valamennyien, és kieveztek a tó közepére. Mark a horgászat fortélyaira tanítgatta Petert és Bobbyt, Anne pedig a lábát lógatva árvízbe, vihogott a fiúkon. Jó szórakozás volt, különösen attól kezdve, hogy szépen gyarapodott a vacsorának való. Amikor a vödör csaknem megtelt, hangos indiánüvöltéssel átadták az egészet a parton olvasgató Liliennek, és ők ketten felpattantak a bringájukra, hogy becserkésszék a környéket: Anne törte meg először a csendet. – Peter – suttogta a fiú nevét, felé billentve a fejét. Peter is megmozdult. – A múltkor hazudtam neked – vallotta be csendesen, szégyenkezve a lány. A fiú felemelkedett a könyökére, és Anne fölé hajolt. – Hazudtál? – szaladt fel kíváncsian a szemöldöke. – Mikor és miben? – kérdezte. – Amikor az apámról beszéltem. Emlékszel, azt mondtam neked, hogy szuper volt. Nos, az apám nem volt szuper, mert becsapta a mamámat. Kettős életet élt. Velünk itt Jacksonban megjátszotta a szuper apát, míg Bostonban volt egy másik családja. Barátnője és gyereke. A mi féltestvérünk. Éveken át hazudott nekünk, és ha nem hal meg, talán most is ezt tenné.
Peter kíváncsi volt a részletekre is. Anne pedig mindent elmondott, amit tudott az apja viselt dolgairól. – A férfiak többnyire ilyenek – fejtette ki véleményét a hallottak fölött Peter. – A természetük nem áll rá a hűségre. Ezért ne húzd fel magad, és főleg ne haragudj az apukádra. Végül is szeretett benneteket. – Gyáva volt! – Anne mintha nem is hallotta volna Peter védőbeszédét, egyre jobban belehergelte magát a régóta visszatartott, és most kiszabadított dühébe. – Ha az ember elkövet valamit, azért vállalnia kell a felelősséget! A legmegalázóbb, ha bolondnak tartja a másikat, ha kijátssza annak bizalmát, aki szereti őt, és megbízik benne. Tartozott volna annyival a mamának, hogy őszintén eléálljon, és azt mondja: Ez van. Rád bízom a döntést, elfogadsz ilyennek, amilyen vagyok, vagy ha nem, hát váljunk el. – Mi értelme lett volna? Azt tartják az emberek, hogy amiről nem tudunk, az nem fájhat. Nyilván a papád is így gondolkodott. Ezért nem kellene rá haragudnod. Biztosan szeretett benneteket – komolykodott Peter, a saját világjáró apjára gondolva, akit nem is ismert, és akitől nem vette volna zokon azt sem, ha a világ minden sarkában élne egy családja, ha olykor-olykor vele is törődne. – Tulajdonképpen nem is rá haragszom – puffogott tovább Anne –, hanem magamra, mert én legalább annyira önző és kegyetlen voltam az anyukámhoz, akárcsak az apám. Senkit sem tűrtem meg a közelében, mindenkit elmartam mellőle, aki csak udvarolni akart neki. Mert nehogy azt hidd ám, hogy Mark az első férfi, akinek tetszik a mamám, mert ugye tetszik? – lesett Peterre az anyja vonzó egyéniségét méltatva büszkén, de egy kicsit biztatásra is várva, mert valahogy nagyon lassúnak érezte a kettőjük közötti kapcsolat kialakulását. Peter bősz fejmozgással bizonygatta, hogy igenis, Marknak tetszik Anne anyukája. Ez megnyugtatta a leányzót, és máris folytatta bűntudatos vallomását. – Tudod, mit csináltam az egyik pasijával? – kuncogott Peterre. – A fejére löktem a szobám ablakától egy virágcserepet, a másiknak meg…
Szavait elnyomta a fiúból kipukkanó nevetés. Mit nevetés! Harsány röhögés. Hanyatt dobta magát, két kezével csapkodta, tépte maga mellett a füvet, és olyan hangokat adott, mint a ló, amikor prüszköl és nyerít egyszerre. – Jó buli le… hehe… hhhe… lehetett a fazon, cseréppel a feje tetején. Képzeld csak el Markot is… brüh… haha… Anne egy ideig vele vihogott, de amikor ráunt Peter szűnni nem akaró jókedvére, alaposan rácsapott a hasára. – Olyan idétlen vagy! Hagyd már abba! Nem azért mondtam ezt el neked, hogy most már ezen röhögj életed végéig. Azért mondtam csak, mert könnyíteni akartam a bűntudatomon. Most, hogy Mark bácsi a mama körül legyeskedik, rájöttem, mennyire hiányozhatott szegénynek a vidámság, valaki, akihez rajtunk kívül is ragaszkodhatna, aki szeretné őt. De ugye, Mark bácsi nem fogja becsapni? Mert ha igen, én… – Kidekorálod a fejét egy cserép muskátlival – nyerített fel újból a fiú. – Vagy ami még jobb, dinamitot robbantasz a tragacsában. – Esküszöm, hülyébb vagy a sokévi átlagnál! – Anne dühösen hátat fordított és duzzogott. – Már bánom, hogy egy szót is szóltam. Peter, mintha borotvával vágták volna el, egyből abbahagyta az idétlenkedést. Hízelegve közelebb csúszott Anne-hoz, és a fejét a lábára fektetve ráhunyorgott. – Na, ne legyél már olyan morcos, anyókám. – Anyókád neked a nénikéd! – suhintott az arcába, de már megbékélve nevetett. – Szóval ott tartottam, hogy nem tűröm el Mark bácsitól, hogy átverje a mamámat. Ugye ki fognak jönni egymással? – Hm… Ha nem vetted volna észre, máris jól kijönnek egymással. Most éppen a párzás előtti násztáncukat járják. Pislognak, sunyorognak egymásra, hebegnek, habognak, csak félő, hogy olyan lassú a tempójuk, hogy csak az öregek otthonában fogják rászánni magukat a „l’amour”-ra. Anne lesújtó pillantást vetett Peterre. – Ne légy ennyire kishitű! Szerintem még ma éjszaka túlesnek rajta. Hisz azért jöttünk ide, vagy tévedek?
Bobby labdája – messzire elkerülve a két földbe vert botot, amely elvileg Mark kapujaként szolgált – hangos csörömpöléssel landolt a kerti asztal közepén. Szerencsére már csak a vacsora maradékaiban fejtette ki rombolóerejét. Két tányér összetört, a kancsó felborult és kiömlött a maradék, kevéske víz. A kiskölyök – elgyávulva nővére égre törő rikácsolásától –, válla közé húzott nyakkal curikkolt hátrafelé, egyenesen Mark karjába, aki a közelgő vihar elől menekítve a vállára kapta. – A rúgástechnikádon még finomítanunk kell, öcskös – csipkedte meg Bobby húsos fenekét. – Majd holnap gyakoroljuk. Te meg én. Oké? – csapta hátra a fejét. A kisfiú kuncogva ficánkolt a hátán, csiklandósan dobálta a fenekét, és harsányan helyeselt. – Oké! Oké! Gyí, te ló, gyí! – csapkodó kezével serkentette száguldozásra alkalmi paripáját. Mark néhányszor körbenyargalta vele a ház előtti térséget, aztán bekanyarodott Bobbyval a teraszon át a házba. – Kifáradt már a lovas és a ló. Végállomás, megérkeztünk! Kiszállás! – emelte le hátáról a gyereket. Bobby visongva tiltakozott. – Még egy kicsit, még egy kicsit! – Nem fáradtál még el? – faggatta Mark. Kérdése felesleges volt, úgyis tudhatta a választ: Nem. – Én viszont már alaposan lesántultam, nézd csak – bicegni kezdett, kétrét görnyedt. Majd holnap folytatjuk – ígérte meg ünnepélyesen. – Most pedig átadlak anyunak. Gyorsan fürdés, és sipirc az ágyba aludni! – Itt akarok aludni! Itt! – mutogatott Bobby a nappali sarki heverőjére. – Nem hiszem – tiltakozott Mark. – Ez az én ágyam lesz. – De Mark, ne légy ennyire szőrös szívű – avatkozott bele szerényen a vitájukba Peter. – Miért ne alhatnánk mi itt lent Bobbyval? Elég széles ez az ágy, elférünk rajta ketten is. Te menj fel inkább az emeletre. Mark gyanakodva lesett a fiú álszent képébe. Na még ilyet! Ötletnek nem is rossz, de váratlanul érte. A látszat kedvéért még
aggályoskodott egy cseppet, de végül is beadta a derekát. Miért is ne lehetne meg a fiúk kedve, ha így kívánják? Az egyetlen, ami ennek a víkendnek a kimenetelével kapcsolatban aggasztotta, az a ház belső terének kiépítése volt. Az emeleten két hálószoba két-két heverővel, és itt lent a nappali sarkában egy széles kanapé. Peter nagylelkűsége nélkül sohasem valósíthatná meg Liliennel kapcsolatos elképzeléseit. Semmi más elfogadható megoldás nem kínálkozott ötük elhelyezkedésére, mint hogy Lilien a lányával az egyik, Peter Bobbyval a másik hálószobát foglalja el, ő pedig leköltözzön ide a nappali pamlagjára, amire tökéletes rálátás nyílik a kis ház bármelyik pontjáról. Abszolút, de lehetetlen zug egy szerelmi légyotthoz. Szerette volna keblére ölelni a fiút, aki a jelek szerint tudatosan játszott a kezére. Roppant hülye szituáció – tépelődött magában a teraszon üldögélve, és várva, hogy Lilien ágyba dugja Bobbyt. Hol a fenébe hagyta a találékonyságát és a vagányságát, ha még egy ilyen piti, egyszerű ügyet sem képes önerejéből megoldani? Hol? Hol? Sohasem létezett ilyen! Bármennyire töri a fejét, egyetlen eset sem jut eszébe, amikor neki többet kellett volna tennie egy kis élvezetért, mint hogy elfogadja, amit felkínáltak a számára. A két kamasz ifjonc végezte el az alantas konyhai munkát, amely a jelek szerint egyiknek sem volt az ínyére: Minden elmosott tányérral nőtt közöttük a feszültség. Végül már odáig fajult a dolog, hogy az edények tisztán sorakoztak ugyan a szárítóban, de az egész ház harsogott a kedélyes üvöltözésüktől. Mire Lilien végzett Bobbyval, addigra Mark is kiborult. Tőle szokatlan eréllyel vetett véget a két kamasz hangos nézetkülönbözőségének. – Nem mennétek fel az emeletre ordítozni? Mindenkinek van egy külön szobája, vonuljatok be és vitatkozzatok a falakkal. Ha azok visszaszólnak, válaszoljatok, ha nem, akkor kussoljatok végre! – Az én szobám fent van. Itt pedig Bobby alszik – feleselt tovább Peter, ezúttal a nagybátyjával. Mark segélykérőn pislogott az asszonyra, mintha tőle kérdezné, ilyenkor mit lehet tenni? Lilien elnevette magát. Nyugodtan, rutinos határozottsággal vetett véget a civakodásnak.
– Na, gyerekek, tegyétek el magatokat holnapra. Fárasztó napotok volt, kiszívott benneteket a levegő, a mozgás. Majd holnap befejezitek, ami még kimaradt a mondókátokból. Álmosak és fáradtak vagytok, ez a bajotok! – A két vitatkozóhoz lépett, egyszerre ölelte át a nyakakat, ő is megpuszilta őket, s közben egymáshoz nyomta az arcukat. Végezetül pedig játékosan rávert a fenekükre. – Jó éjszakát, gyerekek! Csitt! – szorította le tenyerével lánykája száját, mert ő még úgy döntött, nem fejezte be. – Tűnés innen! Hess, hess! – tréfásan ellegyezte őket magától. És csodák csodája, a két vitatkozó a következő pillanatban már vihogva, egymást lökdösve trappolt fel az emeletre. – Így megy ez a gyerekeknél – állt meg nevetve az asszony Mark előtt. – Egyik percben tépik egymást, a másikban pedig már a legnagyobb egyetértésben törik a fejüket újabb közös csínytevéseken. És most? Sétálunk egyet, bekapcsoljuk a televíziót, vagy üldögélünk a teraszon? – kérdezte a férfitól, aki a kezét nyújtotta felé. – Azt hiszem, jobb a háztól kissé távolabb megvárni, míg végleg elül a vihar. Sétáljunk. Elindultak a kis tó felé, amely így az alkonyodó szürkeségben békésen, moccanatlanul feküdt finom homokú medrében. Ugyanazon a keskeny földúton kerülték körbe a nádassal szegélyezett vizet, amelyen Anne és Peter pedálozott a nap folyamán. Szép és kellemes volt az este, langyos és a tó lakóinak hangjától hangos. Békák vartyogták hangos szerenádjukat, rezzent a nádas, és hangos szárnysuhogással röppent belőle egy tojó ruca, szerelmes hápogással hívta a párját. A gácsér távolabb rekedtes sápítozással válaszolt neki. A gyerekekről és a munkájukról beszélgettek. – Három hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen csendes esti sétára szánom rá magam – jegyezte meg Mark, a sétájuk vége felé közeledve. – Hja kérem, a gyerekek megváltoztatják az ember életvitelét. Észre sem vesszük, és átveszik felettünk a parancsnokságot, és mi engedelmeskedünk nekik, akár akarjuk, akár nem – felelte derűsen Lilien.
– Én mindig azt hittem, ez fordítva igaz – válaszolt a férfi –, mármint, hogy a felnőttek irányítják a gyerekeiket. – Is, is… Ha az ember jól végzi a dolgát, nem tűnődik azon, hogy ki irányít kit. Ez kölcsönös. A taposómalom mindenki előtt nyitva áll. Mire visszaérkeztek a házhoz, már csend volt, de ők ketten még nem tudták rászánni magukat a visszavonulásra. Kint maradtak a teraszon, egymás mellé húzták a két nyugágyat, és leheveredtek benne. Mark erős férfitenyerébe fogta Lilien vékony kezét, és tovább folytatták semmi fontosat sem mondó, mégis a világmindenségét felölelő beszélgetésüket. – Azt hiszem, jó ötlet volt ez a víkend – jelentette ki csendesen, tökéletes megelégedettséggel Lilien. – A gyerekek nagyon jól érzik magukat. – Csak a gyerekek? – szorította meg gyengéden, puhán az asszony kezét Mark. Lilien pirulva vallotta be, hogy ő is remekül szórakozik. – Ez volt a szándékom – nevetett rá a férfi. – Az, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat. Köszönöm, hogy nem ellenezted, és hogy te is beleéled magad a játékba. – Játékba? – Lilien hangja elhalványult. Mintha csodálkozna, vagy helyesebben megütközne Mark megfogalmazásán. – Miféle játékba? – lesett rá óvatosan. Fehér fogak villantak a sötétben. – Ebbe a családosdiba. Mert mi most tulajdonképpen azt játsszuk, vagy legalábbis azt próbáljuk eljátszani, hogy egy család vagyunk. A gyerekeink már tökéletesen beleélték magukat. Kérdés, hogy nekünk mennyire sikerül? Lilien örült, hogy a sötétség elrejtette az arca lángolását. Játék! Szóval ők most olyan papás-mamást játszanak. Ugyan miért is ne?! Ki, vagy mi vethet gátat a játékuknak? Anne már nem. Kezd úgy festeni a dolog, hogy lánykája megérett a megértésre. Tényként fogadja el az ember gyengéit. Azt, hogy nem kell feltétlenül és mindenben az értelmet, a logikus érveket keresnünk, nem kell mindig a jövőre sem gondolnunk. Minek? A jelen épp elég izgalmat rejteget a számunkra. Azt kell kihasználnunk, a holnap kötelezettsége nélkül.
Mark is hasonlóképpen vélekedett. Sohasem volt a nagy szavak híve, különösen nem az ilyen pillanatokban. A Koloa éttermi kiruccanására gondolt, amikor az asztalnál üldögélve azon meditálgatott, hogy mi készteti maradásra, és nem lenne-e ésszerűbb felállni, és megfutamodni. Akkor úgy döntött: elég, ha utat enged az árnak. Majd a sodrása meghatározza a haladása irányát. Nos, az ár idáig sodorta, és az asszony kezét szorongatva, a bőre melegéből érzi, hogy a sodrás már őt is magával ragadta. Ajkához emelte a kezét, belecsókolt a tenyerébe, aztán felállt, és felsegítette Lilient is. – Későre jár. Ideje lenne nekünk is lefeküdnünk – hangja lágyan siklott a sötétben. – Jó gondolat – helyeselt zavarával küszködve az asszony. Szidta magát a bizonytalansága miatt. Talán az zavarja, hogy az egész olyan megrendezettnek tűnik? Az, hogy az első perctől, hogy szóba került ez a víkend, azóta tudja, hogy mindez meg fog történni? Mark megérezte a tétovázását. Átkarolta a vállát és úgy tett, mintha az ajtó felé terelné. De csak bekukucskált, aztán visszalépett. – Alszanak – suttogta. – Nem kell tartanunk semmitől. – De, Mark… Többet nem szólhatott, mert a férfi kétségbeesett sürgetéssel magához vonta. Karja szilajon tartotta, a fejét lehajtotta, hogy az ajkát elkapja keményen csókoló szájával… Értett a csókhoz. Ha Lilienben élt még egy halovány ellenállás, az egy szempillantás alatt szertefoszlott. Lázba hozta Mark nyers férfiassága. Behódolt az erejének és az akaratának. Olyan határozott követelés, édes biztatás és ígéret áradt a csókjából, amely nem tűrt semmiféle tiltakozást. Mégis gyengéd volt a támadása. Keze már a bordáin járt, és elindult lefelé. Igen!… Ez az!… A tenyere ráborult a mellére. Annyira odaillett, mintha arra teremtődött volna, hogy a mellét simogassa. Halkan, kéjesen felnyögött. Hátrahajtotta a fejét, hogy Mark ajka kedvére barangolhasson a nyakán, és lejjebb. A férfi váratlanul elengedte a szájával, s kissé távolabb tolta magától. A szemét nézte. A választ várta a kérdésére, amit ki is
olvasott belőle. Aztán újból átölelte a vállát, és megindult Liliennel együtt a hallon át a lépcsőfeljáró felé. Nem szerette a félmunkát. Ha belekezdett valamibe, azt szerette be is fejezni…
Nyolcadik A Napsugaras Alkonyban megrendezésre kerülő kulturális vetélkedő ékesszóló bizonyítéka volt Mark helyes meglátásának, mely szerint komoly feladatot kell adni az öregeknek, és máris megszűnik közöttük minden torzsalkodás, nem érnek rá szökdösni sem. Valamennyien egy emberként készültek az illusztris eseményre. Böngészték a könyvtárat, felújították feledésbe merülő ismereteiket. Billy is megfeledkezett a sáskáiról, Frederich-nek segédkezett a színpad ácsolásában. Sőt Rosse számára sem maradtak üres percek, míg a telefonkészülék mellett várta a hívásokat. Függönyt varrt Justinia mamával, aki szintén felfüggesztette ingatlanügynöki tevékenységét. A vetélkedő remekül sikerült. Pattogtak a kérdések és a válaszok. A legkedveltebb témakör a Guinness Rekordok könyvéből került elő. Bőven akadt olyan kérdés, amire még a vendégként jelen lévő gondozók sem tudták a helyes választ, a versengő idősökkel ellentétben. Nagyon jól szórakoztak valamennyien, mivel a kultúrdélután korántsem ért véget a vetélkedővel. Utána saját készítésű szendvicset uzsonnáztak, kortyolgattak is egy keveset, majd pedig, akinek volt hozzá kedve, táncra kerekedett. – Gondoltad volna, hogy a jó öreg Leonardo da Vinci fektette le először a helikopter működési elvét? – csapódott az autója felé baktató Mark mellé Jimmy. – Az ember élete folytonos tanulásból áll – tért ki az egyenes válasz elől. Mark. – És szinte lényegtelen, hogy ki a tanítómestere, a tudás a fontos.
– Persze, persze – helyeselt gépiesen Jimmy, mert ő máris továbbsiklott a vetélkedő kérdései felett. Sokkal jobban izgatta egy másik kérdés; amire sehogy sem kapott kielégítő választ. Mark hétvégi víkendjének kimenetele izgatta a fantáziáját. Várta, hogy a barátja majd magától szóba hozza, de azt ugyan hiába várta. Mark mindössze annyit mondott, amikor köszönettel visszaszolgáltatta a kulcsot, hogy minden jó volt, szép volt, remekül szórakoztak és pihentek. Egyszóval a kikapcsolódás tökéletesen sikerült. Jimmy fantáziáját nem elégítette ki ez a szűkszavú válasz. Ennél többre, helyesebben másra lett volna kíváncsi. Arra, hogy milyen irányban halad Mark különös barátsága azzal az asszonnyal. Őszintén aggódott a barátjáért. Mégis, hogy képzeli? Az a nő, ha elég ravasz, hamarabb a nyakába fogja varrni magát a két gyerekével, míg az felébred álmából. Márpedig, ahogy ő ismeri Markot, ez neki a végét jelenti. Se szabadság, se változatos élet, de még csak kártyapartik sem. A szerelmét pedig – ha szerelem az, amit az asszonyka iránt érez – a hétköznapok taposómalma, egy-kettőre szét fogja zúzni. – Gyere, igyunk meg egy korsó sört – ajánlotta Marknak, mert tapasztalatból tudta, mennyivel oldottabban lehet társalogni – a zajos kiskocsmában – sörözgetés közben, mint akár bent az intézetben, akár hazafelé tartva egy közlekedési dugóban. Mark gondolatai még mindig a vetélkedőnél jártak. Szűkebb körben Paulánál és Bokitónál. A minapi Koloában tett látogatásuk óta figyeli a két öreget. Mint a serdülő gyermeke titkát tapintatlanul kutató szülő, tapogatózik gondolataival közöttük. Sülve-főve együtt vannak, ez tény, mint ahogy az is tény, hogy a mindig mértéktartó és nyugalmáról ismert Bokito az utóbbi napokban olyan izgága lett, akár egy szerelmes kamasz. Nem értette az öreget. Bokito a korához képest még mindig jó kiállású, értelmes ember. Paula pedig? Nos, ő kerülte a „bolond” jelző használatát, de minden szépítés ellenére csak azt tudta mondani Pauláról, hogy szegényke nem egészen komplett. Ezért aztán nem is talált magyarázatot Bokito viselkedésére. Mit eszik ezen a tarka színekben viruló vén papagájon? Na, mindegy. Ők tudják.
Azt viszont ő tudja, hogy sem ideje, sem hangulata nincs Jimmy süketelését hallgatni, még akkor sem, ha arra sörözgetés közben kerülne sor. Ezért visszautasította a meghívását. – Halasszuk el egy másik alkalomra, Jimmy. Most rohannom kell haza. – Jaj, haver! – csapta félre bosszúsan a fejét Jimmy. – Mi a ménkű van veled? Hetek óta mindig csak ezt hallom: Nem érek rá! Csak egy korsóra ereszkedj már le a barátaid közé. – Nem lehet, Jimmy – Mark következetesen ellenállt a kísértésnek. – Közös programunk van Peterrel, és ő már nagyon vár. – Hjajaj! – sóhajtozott Jimmy bosszankodva és szánakozva. – Attól tartok, hogy önmagad ellen fordítod a sorsodat. Az az asszony teljesen megfosztott a józan eszedtől. Ennyire beleadtok mindent? – vetett egy vesébe hatoló pillantást Markra. Elkomorult, barátja – keményen összezárt ajka, és hideg – elutasító tekintete láttán. Nem kétséges. Mark a legjobb úton halad, hogy megbolonduljon. Az asszony be fogja palizni magának. – Mondd azt, hogy irigyelsz! – humorizált fapofával, erőltetetten Mark. Jimmy megorrolt barátja gúnyos hangjára. Bosszúsan visszavágott: – Ráhibáztál. Sárgulok az irigységtől. Elismerem, ritka nagy mázli, ha az ember egy személyben remek szakácsot és egy forróvérű szeretőt fog ki magának, de akkor sem tetszik a dolog. Barátja sértő megjegyzése Mark önérzetébe gázolt. Lehangoltan visszazárkózott a saját gondolataiba, amelyek elég sok zűrzavart kavartak fel benne Jimmy piszkálódása nélkül is. És nemcsak most, de már napok – különösen a víkendjük – óta, melynek hatása alól még most sem volt képes kivonni magát. Eddig úgy gondolta, nem érheti meglepetés. Hogy változatos legényélete során mindent megtanult, amit a szeretkezésről tudnia kell. A Liliennel együtt töltött éjszakák óta azonban kezdi sejteni a tévedését. Azt, hogy a szeretkezés több a szexnél, nem csupán egy „adok-kapok” alapon megkötött üzletet jelent. Sokkal több ennél. Teljes feloldódás, teljes belemerülés a másik fél lényébe. Pironkodó, kitárulkozó és befogadó ölelkezés.
– Be sem merem vallani, mennyire meglepő voltál – suttogta még mindig ölelve az asszonyt, amikor a vágyuk beteljesülése után elernyedtek. – Én pedig meg sem merem kérdezni, hogy miben leptelek meg? – simult hozzá Lilien. Mark a homlokába hulló fürtöket simítgatta. – Abban, hogy olyan szenvedélyes voltál. Lilien elégedetten kuncogott. Ő is hasonlóképpen vélekedett Markról. Már azt hitte, elfelejtette a szerelem, a csók ízét, de Mark ráébresztette a tévedésére: képes még szeretni, képes a teljes odaadásra. Két ragyogó szeme reflektorként fúródott bele Mark szemébe, amikor reszkető ajka halvány, boldog mosolyra húzódva suttogta érzéseit. – Azt hiszem, beléd tudnék szeretni… halálosan… A férfi még szorosabban ölelte magához. Fejét befúrta a két melle közti völgybe, és csak annyit mondott: – Köszönöm. – Szívesen – felelte Lilien megrendülten, boldogan, de egy icipicit csalódottan is. Bár tudta, hogy ez a „papás-mamás” játék nem jár kötelezettséggel, mégis szívesen hallott volna Mark szájából a „köszönöm” mellett egyebet is. Egy hazug kis „szeretlek”-et. Amint ott feküdtek szorosan, egymást ölelő testtel, Mark megérezte Lilien óhaját. A széles mellkasa alatt vergődő kis asszonyi szív súgta-e meg neki, vagy a bőre alatt lüktető vérerek árulták-e el, lényegtelen, de érezte, hogy neki is illene valami ehhez hasonló kedveset mondania, mégsem tette. Mégpedig azért nem, mert félt kimondani, amit abban a percben érzett: Ő is szereti. Nagyon szereti. Olyan nagyon, ahogyan eddig még egyetlen nőt sem szeretett. Megriadt. Félt, hogy elveszíti a féltve őrzött függetlenségét. Még nem tudta eldönteni, hogy Lilient szereti-e jobban, vagy a szabadságát, és mi ígéretesebb számára: a közös élet-e, ahol nincs én és te, csak mi vagyunk, vagy a megszokott kényelme és önállósága… – Esküszöm, nem értelek, Mark! – Jimmy egyfolytában dohogott, fujtatott mellette. – Megőrültél? – Még az is előfordulhat – dünnyögött a fogai közt Mark, nem is annyira a barátja kérdéseire, mint saját aggodalmára válaszolva.
– Tényleg ez kell neked? Egy kétgyerekes családanya? Nem elég kolonc a nyakadon a felelőtlen bátyád fia, még két gyereket is a nyakadba akarsz venni? Én a helyedben Peter ügyét is sínre raknám. Élnek a szülei, az ő kötelességük lenne a gyerekükről gondoskodni. – És, mert nem tetszik, eresszem szélnek a fiút? – kérdezte dühösen Mark. – Te mondod ezt? Te, akinek szintén van gyereke, és aki, ha link is vagy, a gyerekedről nem mondanál le? Miért várnád el éppen tőlem, hogy embertelen legyek egy semmiről semmit sem tehető gyerekkel szemben? Jimmy mérge alábbhagyott. Keseregve hátrált Mark lelkiismeretére ható szemrehányása elől, de azért nem adta fel. Jó. Rendben. Peterrel kapcsolatban osztja a véleményét, de hogy mellé másik két gyereket is elvállaljon? Ez baromság! Szavai éppen azt a sebezhető pontját találták telibe Marknak, amely pontosan a zaklatottságát okozta. Pontosan ettől félt ő is. Lilienhez ragaszkodott ugyan, de a közösséget vele… és a gyerekeivel? Azt már nem. Jó ez így, ahogy van. Összejárnak, és hogy gyakrabban tölthessék együtt éjszakáikat is, majd kiötölnek valamit. Jimmy rendületlenül dohogott mellette: – Ne röhögtesd ki magad! Mit gondolsz, mire megy ki a játék? Egy kétgyerekes családanyának nem sokáig lesz ideje, ereje és kedve a lopott randevúkhoz. Nyilván, előbb-utóbb rövid pórázra igyekszik fogni téged. Érthetőbben: be fog veled evezni a házasság szent berkeibe, amiből minden épeszű férfi igyekszik megszabadulni. Ezt akarod? Mert ha igen, egy szót sem szóltam. Marknak elborult az agya. Jimmy fenyegetőzése mélyen behatolt érzékeny elevenébe. Mindezzel ő is tisztában van, de akkor sincs joga – a barátság ürügyén – beleszólni az életébe. Engedje meg, hogy ő döntsön a saját sorsa felett. Pökhendi, félvállról odalökött válaszával akart pontot tenni öntelt tanácsadása végére. – A házasság nem szerepel a halálos betegségek listáján. Gondolom, ki lehet próbálni egyszer. – Na persze! – sóhajtozott Jimmy. Kezdte belátni, hogy kár a vesződségért. Mark nem hallgat rá, csak megy a saját konok feje
után. Egy utolsó epés megjegyzés után fel is adta: – De a válást sem a kutyáknak találták ki! Én vagyok rá a bizonyíték! – mondta. Anne a fagyasztóláda mélyhűtött süteményei között turkálva próbálta meg kitalálni, hogy melyik menne legjobban a grillezett csirke után. Egy almásra szavazott, amit ki is emelt a többi finomság közül. – Bekapcsoljam a sütőt? – lepte meg a csirke grillezésével foglalatoskodó anyját. – Te, kis falánk malac. Az meg sem fordul a kobakodban, hogy mára nem ütemeztem be semmilyen süteményt se? – csóválta meg a fejét rosszallóan Lilien. – De jó, ha nagyon akarod, kapcsold be a sütőt. Utána viszont, megkérlek, szaladj ki a Silvershez! Holnapra kellene hoznod egy friss spenótot. Már régen főztem főzeléket, s azt hiszem, jól fog esni mindannyiunknak. A leányka fancsali grimasszal fejtette ki a főzelékről, s főleg a spenótról alkotott véleményét, de szó nélkül engedelmeskedett. Fogta a kis kosárkáját és a pénztárcát, aztán sietősen távozott a zsúfolt konyhából, ahol éppen elegen voltak rajta kívül is. Bobby, a kis Judyval a sarokban a kislány szétszakadt luftballonjának darabjain osztozkodott. Mindketten a nagyobb darabhoz ragaszkodtak, mert abból jó nagy gömböket lehet a szájukban beszívni. Anne távozása után Frenc visszakanyarodott a néhány percig felfüggesztett témájukhoz. Lilien segítségét szerette volna kérni a hétvégéhez, amit az asszony kivételesen visszautasított. – Egek! Kész bolondokháza lesz szombaton, és te nemet mondasz? – Hagyd, Frenc! – Luukia asszony helyezte be a sütőbe Anne kiválasztott almás süteményét, s közben a férfit nyugtatgatta: – Majd veszünk fel kisegítőt. – De mégis! Ennyi szívességet se lehessen kérni Lilientől? Egy hónapban, ha egy hétvégéről van szó… Igazán nem sok. Lilien fülében mintha darázs döngött volna, olyan mély haragot érzett ki unokabátyja hangjából. Luukia nem látta annyira vészesnek
a Koloa hétvégi problémáját, és ezt nem győzte hangoztatni, a saját dühébe egyre mélyebben merülő férfival. – Valóban nem sok, de lerövidíti Lilien kevés szabadidejét is. Kivételesen ő is megengedhet magának annyi önzést, hogy ne törődjön a mi gondjainkkal, amit, mint említettem, meg tudunk oldani nélküle is. – És legalább megéri? Komoly az ügy? – mérte végig Frenc Lilient. A fene tudja, minden híresztelés ellenére, ő nem lát rajta semmi „kivirulást”, ahogy azt Luukia állítja. Csupán az ellenszegülést fedezte fel, amit azelőtt sohasem tett volna meg. – Majd eldől, ha kiállja az idő próbáját – felelte a lánya helyett Luukia. – Hm… – Frenc öreg morcos medve módjára morgott. – Ennél a hogyishívják… Mr. Lindrochnál különbet is találhatnál magadnak. Különbet, intelligensebbet, jobban hozzád valót. – Mint David Bellinger? – Lilien sohasem akarta szóba hozni unokabátyja előtt, hogy mennyire nem volt kedvére való a barátja társasága, akibe annyi humorérzék sem szorult, ami egy gyűszűt megtöltene. A néhány héttel korábbi hétvégén, amit nagylelkűen David szórakoztatására fordított, másról sem volt szó közöttük, mint munkáról és a férfi becses személyéről. A legkedvesebb témája két napon keresztül az „én” és megint csak az „én” volt. De, ha már itt tartunk, hogy Frenc anélkül, hogy ismerné Markot, kerek perec kijelenti, hogy nem hozzá való, akkor megengedhet magának egy lesújtó pillantást, amellyel röviden kifejezésre juttathatja David Bellingerről alkotott véleményét. Frenc figyelmét azonban elkerülte Lilien gúnyos kis fintora. Ujjával a homlokára bökött, mint akinek eszébe jutott valami. – Jó, hogy szóba hoztad. David rövidesen meglátogat, de most hosszabbra tervezi a maradását. Arra kért, hogy tolmácsoljam feléd a tiszteletteljes üdvözletét. Lilien csak egy halk „köszönöm”-mel reagált Frenc szavaira. Minden figyelmét a csirke fűszerezésére fordította. Luukia, aki már erősen unta Frenc nagyhangúságát, a lányával kezdett foglalkozni. A haját, az újszerűen hátrafésült frizuráját dicsérte.
– Mindig így kellene viselned a hajad – mosolygott Lilienre. – Tudod, milyen kedves így az arcod? Olyan vagy, mint egy gimnazista kislány. – Jaj, Luukia, hagyd már ezt az érzelgős maszlagot! – Frenc fel s alá járkált az asztal mellett, háta mögött az ujjait morzsolgatta. Nem bírta, és nem is akarta leplezni a bosszúságát. Idegesítette ez az érzelgős női locsogás. Amikor az étterem gondjait kellene közösen megoldaniuk, most arról cséverésznek, hogy kit mennyire fiatalít meg a szerelem. Szerelem! Ah! Sajnos, már valamennyien túl vannak azon a koron, hogy a szerelemben érdekeltnek érezhessék magukat. Természetesen él a testi vágy, van egy kis lelki óhaj is a jobb, a könnyebb élet iránt. De, hogy ez szerelem lenne? Ostobaság! – És mégis, mik a terveitek, húgocskám? – próbált kedélyeskedni. – Még nem bocsátkoztunk tervekbe – felelte könnyedén Lilien. – Hát mi a jó isten csudájáról beszéltek? – hördült fel megrökönyödve Frenc. – Vagy egyáltalán nem beszélgettek, csak keféltek? – Ne légy már ennyire közönséges, Frenc! – A két asszony egyszerre kapta fel a fejét a cinikus megjegyzésre, és egyszerre utasította rendre a modortalan embert. Frenc szemöldöke kérdőn felszökött a homlokára, mintha nem értené, mitől ez a felháborodás. Állt, bambán bámulta a két asszonyt, aztán, mint aki észbe kapott, egy „Még el kell intéznem valamit” felkiáltással, fölkapta Judyt, és egy kurta köszönés után elviharzott. Lilien döbbenten nézett az unokabátyja után. Frenc sohasem tobzódott udvariassági és kedvességi túltengésben, de ennyire modortalannak még sohasem látta. Az utóbbi időkben egyre durvább, mint aki kiégett, és semmiben sem talál örömöt. – Mi történt Frenccel? – fordult anyja felé, akit még ez a durva közjáték sem fosztott meg derűs nyugalmától. – Sok a gondja mostanában – felelte. – És azt hiszem, otthon sincs rendben a szénája. Tudod, így járnak azok, akik a házasságot csak egy fárasztó kényszernek tekintik, és nem hajlandók beismerni, hogy mindez öröm is lehet, ha ezt akarjuk. Lilien tekintete megpihent anyja kedves, nyugodt arcán, amelyről áradt a megelégedettség és a derű. Jó lenne egy csipetnyi
optimizmust elcsenni tőle. Nem ártana, ha ő is legalább feleannyira tudna bízni a jövőjében, mint a mama. A férjére gondolt, akit szeretett, és akit elveszített, a magányosság keserves éveire, majd Markra. A sors – vele talán – most egy újabb lehetőséget kínál a boldogságához, de nem tudja, mit és hogyan tegyen, hogy ne veszítse el ezt a boldogságát, mielőtt rátalálna. Tűnődését Luukia asszony félreértette. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy megbántad, amit tettél? – puhatolózott óvatosan. – Nem. Dehogy – bizonygatta Lilien, eléggé bizonytalanul. – Ez nem hangzott elég meggyőzően. Csak nem bántott meg az az ember? – Ugyan – suhant egy halovány mosoly Lilien arcára. – Erről szó sincs. – Hát akkor? – Luukia két tenyerébe fogta lánya arcát, és a szemébe fúrta a tekintetét. – Azt mondta, hogy nem szeret, és esze ágában sincs feleségül venni téged két gyerekkel? – Nem. Ilyet nem mondott… – Lilien habozott –, de az ellenkezőjét sem. – Még annyit sem, hogy szeret? – Még annyit sem. – Ó! Hát ez elég csúnyán hangzik. De te szereted, ugye? – faggatta kedvesen az anyja. – Szerelmes vagy belé? – Azt hiszem, igen. Luukia elengedte Lilien arcát, és hátrált egy lépést, majd innen, a tisztes távolról szólalt meg ismét. – Látod, ez a baj – emelte fel a hangját és a szemöldökét is. – Ez, hogy csak azt hiszed, és nem tudod. A férfi sokkal határozatlanabb nálunk. Hogyan dönthetne a sorsunk felől, ha mi csak hisszük, hogy szeretjük, de nem vagyunk bizonyosak még a saját érzéseink felől sem.
Kilencedik
Peter az ablakhoz ment, és a félrebillentett függönyön át aggodalmas pillantásokkal igyekezett átfúrni tekintetét az eső súlyos kárpitján. Egész nap szakadt, dörgött, villámlott, de a vihar most teljes erejével lendült támadásba. A dörgés közvetlenül a ház, a kert fölött hangzott, a villámok ijesztő fénybe vonták a tájat. Aggódott Mark miatt is, akinek már rég itthon kellene lennie. Talán a vihar miatt nem tudott elindulni? Vagy – és ez aggasztotta jobban – egyenesen Lilien nénihez hajtott, nem törődve azzal, hogy ő miként jut el odáig ebben az ítéletidőben, gyalogosan? És ekkor váratlanul meglátta az öreg tragacsot. Felkapta a nagyméretű férfiesernyőt, és kivágódott az ajtón. Futott a nagybátyja elé, hogy megkímélje az elázástól. – Már nagyon vártalak, Mark bácsi – pislogott nagybátyja morcos képére, aki egy dühös mozdulattal félresöpörte útjából, és rohant a ház felé. Peter nyitott ernyőjét a tomboló szél kicsavarta a kezéből, így mind a ketten pocsékul eláztak, mire beestek az ajtón. Mark haja rátapadt a fejére, lihegve szedte a levegőt, mellkasa emelkedett-süllyedt, mint egy fújtató. Vízcseppek peregtek füléről, orráról, szemöldökéről, bajuszáról… És mindezek tetejébe majd elszállt a dühtől. Ez az idő csak az utolsó lapát volt, a napok óta folyamatosan süllyedő hangulatára. Piszok rossz napja volt. Odabent ismét feje tetejére állt a világ. Billyt a sáskái annyira feldühítették, hogy tettlegesen bántalmazta az indián Smokyt, aki kiengedte valamennyit a ládából, ahová Billy és Frederich kitartó türelemmel összeterelte ezeket a fenevadakat. Persze, ez még a kulturális vetélkedő megrendezése előtt történt, de közben megfeledkezett róla. Szegény Billyt – a dühkitörése miatt – át kellett szállítani a „megbízhatatlanok” részlegébe. Jonathant is megszállta az ördög. Ismét felkerekedett, hogy Texasban élő (hatvan éve halott) nagyapját meglátogassa. A kapuőrség mást sem csinált egész álló nap, mint hogy Jonathan útját állta, és riasztotta a gondozókat. És, hogy teljes legyen a műsor, délután megszállta az otthont a rendőrség is. Egy tucat falragaszt hoztak magukkal, amellyel a Napsugaras Alkony ingatlanügynökség valamelyik embere árasztotta el a várost.
Természetesen még mindig Justinia mama arkansasi háza a tét. Ki az ördög tehette, amikor Justinia a legutóbbi városi körsétája óta nem kapott kimenőt? Tény, hogy a levegőben vibráló feszültség, a napok óta kitörni készülő vihar, a sűrűn váltakozó frontok, megtették a hatásukat. De talán Markot sújtották legjobban, mert mindezek tetejébe, még Jimmynek is sikerült felhúznia. Valószínű, hogy az ő pattanásig feszült idegei nem bírták elviselni haverja süketelését, akit a legnagyobb szakadó esőben, félúton rakott ki a kocsijából. Fáradt volt. Igen, ez az igazság. Belefáradt a folytonos rohanásba, az állandósuló egyhangúságba, a folytonos töprengésbe, hogy mit tegyen, miként rendezze az életét. Kiről, vagy miről mondjon le: Lilienről vagy a szabadságáról, mert a kettő együtt nem megy. És, őszintén szólva, ráunt a gyereknevelés gondjaira is. Szidta a felelőtlen bátyját, a rohadt kurva feleségét, és mindent és mindenkit, aki a nyakába zúdította ezt az áldatlan állapotot, amiből nem lát kiutat. – Nemrég keresett az a nő. Tudod, az a Hilary. – Hilary? – Mark dühösen csapkodta magáról a vizet. – Mi a francot akart? – mordult rá a fiúra, aki csak a vállát vonogatta. – Nem tudom – felelte bátortalanul. – Azt mondta, csak erre járt. – Na persze! A régi forgatókönyv – motyogott magában Mark. – Miért is ne járna éppen erre ebben a szakadó esőben? És csak egy percre akart beugrani, mint ahogy szokta, hogy aztán reggelig ki se tudjam söpörni az ágyamból. Phű, de jó nekem, hogy mindenki engem akar látni. A rohadt életbe! Ha legközelebb erre jár, lökd ki! – tanácsolta vizes nadrágját cibálva le a lábáról. Fél lábon ugrált, belegabalyodott az egyik nadrágszárba, és lehuppant a székre. Újabb dühös morgás után még megtoldotta Hilary esetleges látogatására vonatkozó tanácsait: Mondd azt, hogy meghaltam, szép temetésem volt, mindenki sírt, vagy amit akarsz! – Szóval bármit mondhatok? – Peter szája kaján vigyorra húzódott. A szíve szerint már most is elküldte volna a fenébe, csak hát tartott a nagybátyja haragjától. De így egészen más. Naná, hogy legközelebb tudni fogja, mit kell tennie. Mark közben széttúrta az egész fiókot.
– Nem láttad a csíkos pólómat? – Nem – rázta meg a fejét sértődötten a fiú, mert Mark olyan gorombán tette fel a kérdését, mintha őt tenné felelőssé a fiókjában uralkodó rumli miatt. Különben is, miért azt az ócska, kopott vackot akarja felvenni, amikor már csendesedik az eső. Talán nemsokára indulhatnak is… Összefutott a nyál a szájában, Lilien remek vacsorájára gondolva. Vajon mi lesz a mai menü? – próbálta kitalálni a legizgalmasabb rejtélyt, mert időközben alaposan megéhezett. Mark végre rátalált a keresett csíkos pólójára, belebújt, és újsággal a kezében végigvágódott a díványon. Peter csalódottsága kiült az arcára. Nem értette, mi ez az egész. Már alig esik, és menniük kellene. – Most kellene elindulnunk, Mark – javasolta óvatosan. – Most nem esik annyira. De persze jobban tesszük, ha ma kocsival megyünk, hátha… Mark felpillantott az újságjából, és beléfojtotta a szót: – Nem megyünk sehová! – rivallt rá Peterre nagyon durva határozottsággal. – Nem? – nyúlt el a fiú arca. – Nem. Ma nem! – De már nem is esik annyira – nyekegett Peter –, és Lilien vár minket. – Azt mondtam, nem megyek sehová! – Mark talpra ugrott, lecsapta az újságját a padlóra, és férfihoz méltatlanul hisztériázott. – A szentségit! Miért kell nekem mindig mást tennem, mint amihez kedvem van? Ma dögleni akarok, itthon az ágyamban. Ki szeretném olvasni ezt a rohadt újságot! – Lehajolt, felemelte, és a fiú orra felé bökte a marokra gyűrt napilapot… – Meg a tegnapit… és az azelőttit… Érted? Peternek az arcára volt írva a válasz. Megszeppenve hátrált Mark érthetetlen dühe elől. Semmit sem értett. Mi történhetett, ami ennyire kiborította Markot? Pedig már azt remélte, hogy… – De… de… mit fogunk vacsorázni? – kérdezte óvatosan, csaknem sírva, a jó falatokra gondolva, melyekről a jelek szerint most kénytelen lesz lemondani.
– Van tojás, tej, kenyér. Nem? Egyszer te magad is elkészíthetnéd magadnak a vacsorádat. Én nem vagyok éhes. Csak fáradt és dühös, amiért a hülye kérdéseiddel faggatsz. Hősnek érezte magát, mert ki merte mondani, ami napok óta nyomasztotta. Igenis, hogy fáradt! Mert nem neki találták ki ezt a szürke egyhangúságot. A munka, utána rohanás haza, hogy aztán Peterrel átkocogjon a Botton házba. Minden este ugyanaz. Nem, ebből elege van. Nem bírja tovább… Csak jóval később, amikor a becsukott konyhaajtón át is megcsapta orrát a tojásrántotta illata, és hallotta a fiú matatását, akkor kezdett oszladozni az agyát elöntő köd. Amit tett – ez az üvöltözés, csapkodás –, egyáltalán nem vall hősiességre. A gyengék eszköze a védtelenek támadása. Egyszerűen arról van szó, hogy elöntötte agyát az indulat, és más nem lévén a közelében, éppen a szerencsétlen kis kölyökre zúdította rá a felgyülemlett dühét, amit a félelme és a rettegése táplál. Igen. Fél, ez az oka mindennek. De mi a franctól fél? Senki sem kényszeríti semmire. Amit tesz, azt önszántából, a saját örömére, és – nem utolsósorban – kényelmére teszi. Mégis! Mintha azt a rohadt függetlenségét többre tartaná mindennél… Az öröménél… Kényelmesnek ígérkező, kiegyensúlyozott jövőjénél is. Meghunyászkodva, szégyenkezve mentegette magát. Időre van szüksége. Néhány napos pihenésre, kikapcsolódásra. Egy kis lazításra. Talán holnap lemegy a klubba a srácokhoz. Aztán minden megy tovább, akár a karikacsapás… Tévedett az elképzeléseivel. Nem pihente ki magát másnapra, sem harmad-, negyednapra, de még egy hét elteltével sem. Sőt mintha napról napra fáradtabban, kimerültebben ébredt volna. Morcosan ment el otthonról, kedvetlenül végezte a munkáját, idegesítették az öregek, hazatérve pedig bezárkózott a szobájába. Szegény Peter, már meg sem merte kérdezni, hogy mennek vagy maradnak. Inkább ő sem mozdult ki otthonról, mert Anne dühe viszont rajta verte el a port. A leányzó napról napra fölhúzottabb orral nézett el a füle mellett, hiába esedezett a megértéséért, hiába akarta bebizonyítani a
vétlenségét Mark ostoba viselkedése miatt. Anne nem hallgatta meg, és levegőnek nézte. Törte a fejét, hogy mit tehetne, miként téríthetné észre eltévelygő, keményfejű nagybátyját, de semmi okosat sem tudott kitalálni azon kívül, hogy várta a fejleményeket, és reménykedett, hogy Mark bácsi előbb-utóbb ráun a duzzogására, és minden jóra fordul. Hosszú-hosszú idő után Mark feszültsége felengedett ugyan, de ebben csakis a haverjainak volt öröme. Ugyanis visszakanyarodott a régi, felelőtlen életéhez: esténként keverte, ütötte a kártyát, vedelte a sört, és harsányan röhögött a haverokkal, akik akkora ovációval fogadták a megtért báránykát, amely végleg elűzte kételyeit. Már tudta, hogy erre volt szüksége. Arra, hogy időnként egy kicsit kirúgjon a hámból. Ha nem is túl gyakran, de hetenként egyszerkétszer igen. Elégedetten, vidáman tántorgott haza, valamikor éjfél után, és bedőlt az ágyába. Reggelre aztán kitisztult az alkoholmámoros feje, és gondolataival elősettenkedett a bűntudata is: egy kamasz fiú várta haza. Vajon mit vacsorázott a kölyök? És Lilien? Nyilván nem érti a hirtelen pálfordulást. Talán öt teríték került most is az asztalra, mint a közös víkendjüket követően, bármikor, ha ott töltötte Peterrel az estét. De hát, a ménkűbe is! Erre lenne szüksége? Arra, hogy valaki főzzön rájuk? – dohogott magában. Áltatta magát, hogy az asszonnyal megfogta az isten lábát, azt hitte, a stabilitást kereste benne, amit meg is talált. De még mennyire, hogy meg! A gondolat, hogy Lilien a jó falatokkal vetette ki rá a hálóját, ismét csak felszította a dühét. Na nem! Erről szó sem lehet. Melléfogott, ha azt képzeli, olyan férfi akadt a horgára, aki majd úgy fog ugrálni, ahogy ő parancsolja. Megmondja neki, hogy ez így nem funkcionál. Semmi állandósulás. Csakis rögtönzött programok… Így lesz jó, izgalmas mindkettőjüknek: És Peter? Vele mi lesz? Hm… Majd megajándékozza egy szakácskönyvvel, és megtanul főzni a kölyök. Ekként dohogott egész nap, s mire végzett a munkájával, sikerült magát annyira felhúznia, hogy haza sem ment. Egyenesen tartott a klubba. Másnap reggel kezdődött minden elölről, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a bűntudata kerekedett felül: „Azért ez nagy pofátlanság, meg, hogy Lilien nem ezt érdemli. Sokkal különb
teremtés annál, mint hogy zsarnokoskodni akarjon felette. Megérdemelt volna néhány szót, amivel megmagyarázhatta volna a távolmaradását. Hazudhatott volna…” Még vagy két napig őrlődött ekképpen, tanakodva, hogy melyik utat válassza hazafelé, aztán hirtelen – mintha éles penge szelte volna ketté tétovázását – megbékélt önmagával, és beletörődött a sorsába. Hazatért, átöltözött, magára öltötte a bűnbánás, a szerénység és a kedélyesség arcát, és Peterrel szépen, mintha mi sem történt volna, átkocogott a Botton-házba, ahol Lilient megpillantva majd szétvetette az öröm. Hogy lehetett akkora marha, hogy félt az asszony hideg elutasításától és a szemrehányásaitól? Lám, Lilien ugyanolyan kedvesen fogadta, mint máskor. Mint régen. Mindezt azonban korántsem lehetett volna elmondani Anne-ról, aki feltűnően sértődötten bújt elő az odújából. Nem köszönt, csak hangos csörömpöléssel látott hozzá az asztal megterítéséhez. – Nem mosol kezet? – kérdezte Peter, ha másért nem, azért, hogy felhívja magára a lányka figyelmét. – Nem! Törődj a magad dolgával! A goromba hangra nem lehetett nem odafigyelni. Lilien elővette anyai szigorát, és ismételten felszólította lánykáját a kézmosásra, hozzáfűzve, hogy a tisztaság nem Peter, és nem az ő személyes ügye. Anne duzzogva engedelmeskedett, s közben gyilkos pillantásait megosztotta a két „hím” között. Három terítéket helyezett az asztalra. – Öten vagyunk! – figyelmeztette csendesen az anyja. – Elfelejtettem számolni – pimaszkodott Anne. Lilien zavarodottan nézett a férfira, és lánya modortalanságát igyekezett megindokolni. – Rossz napja van Anne-nak. Az osztályfőnöke tájékoztatott a rossz jegyeiről. Ezért eltiltottam némely dologtól. – Van fogalmatok, mi mindent követelnek manapság a tanárok a diákoktól? Nem úgy, mint a ti időtökben, amikor elég volt megtanulnotok a szorzótáblát, és máris mindent tudtatok. A gyerekektől ma már a pólyában azt várják, hogy ismerjék a betűket. Itt vannak a számítógépek, a programok, meg a történelem… – Időnként kitehetnél néhány pontot is – vetett véget hosszas felsorolásának az anyja. – Senki sem kíváncsi a szövegedre! Ne
önigazolást keress, hanem tanulj inkább. Meglásd, máris kevesebb gondod lesz. – Mi a fenének kellett felidegesítened? – támadt rá pimaszul, haragtól szikrázó szemmel az anyjára, – különösen idegenek előtt – csapta fel dölyfösen a fejét, és lefittyedt ajakkal mérve végig Markot, akit – szó, mi szó – igencsak érzékenyen érintett a lányka nem is titkolt ellenszenve. Nagyon kellemetlenül érezte magát. Nem tudta eldönteni, mi lenne a helyesebb, most azonnal távozni, magyarázkodni, esetleg Lilien védelmére kelve megfedni Anne-t a pimaszsága miatt. Az utóbbi mellett döntött. – Nem ártana kissé visszafognod magad, ha az anyáddal beszélsz! Anne csípőre vágta a kezét, s még fölényesebb gorombasággal ütött vissza: – Nem vagy az apám! Nincs jogod dirigálni nekem! Szavai nyomán dermedt csend ült a fejek fölött. Lilien kezéből kihullott a kanál, Peter mélyen leszegte a fejét. Még a füle is lángolt, annyira kínosan érezte magát. Mark pedig lassan felemelkedett a székről, megmarkolta Peter vállát, intett, hogy ő is álljon fel, mert elmennek. Anne-nak csupán annyit mondott, hogy még szerencse, hogy nem az apja, mert most felpofozná a pimaszságáért. – Mi a fenétől vagy ennyire öntelt? – támadt rá újult erővel Anne. – Ki kért meg rá, hogy elgyere, hogy leülj az asztalunkhoz? Idejössz, és megjátszod magad. Mert azt hiszed, te magad vagy az isten. Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek! – sírva, nagy lármával kirohant a konyhából, még mielőtt bárki reagálhatott volna a kitörésére. Mark arca hamuszürkére változott. A szája reszketett a bajusza alatt. Peter szemét is elöntötték a könnyek. Kész, vége! – gondolta lesújtva. Itt már semmit sem lehet helyrehozni. Lilien tétován megérintette a férfi vállát. – Mark, kérlek, gyere be velem a szobámba! Beszélnünk kell egymással! – elindult előre, Mark tétován követte. Az asszonynak egyébként is eltökélt szándékában állt megbeszélni a saját ügyüket Markkal, de nem a harag és a sértődöttség jegyében akarta azt lebonyolítani. Beszélgetésüket későbbre tartogatta, akkorra, amikor majd kettesben maradnak. Ám Anne dühös kitörése nyilvánvalóvá tette számára a beszélgetés halaszthatatlanságát. Ezzel
mindannyiuknak tartozik. Még Anne-nak is, akit tökéletesen megértett. A kislány mélységesen csalódott Markban, és a maga módján ítélkezik és büntet. – Először is bocsánatot kérek tőled, Anne helyett – Lilien intett a kezével a férfinak, hogy üljön le. Mark állva maradt, ugrásra készen a kilincset fogta. – Mint említettem, Anne-nak rossz napja volt. Tudom – emelte fel mindkét kezét, mert látta Mark eltérő véleményét – ez nem ok rá, hogy ilyen hangot üssön meg veled. De, valahol megértem a gyereket. Elvesztette az apját, és évekig védősáncot vont körém, mert óvta az apja emlékét. És most, hogy végre lerombolta ezt a sáncot, mert úgy érezte, rátalált arra az emberre, akit méltónak talál apja helyének betöltésére, tisztelhet, szerethet, egyszerre rá kellett döbbennie, hogy saját bizalmának a kelepcéjébe esett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – adta az értetlent Mark. – Dehogyis nincs, Mark – mosolygott fáradtan az asszony. – Sem Peter, sem Anne nem kisgyerek már, látják és tudják, mi történik körülöttük. És már kialakult véleménnyel is rendelkeznek. Talán, te még nem gondoltál rá eddig, mert nem régóta él melletted gyermek, de azt tudnod kell, hogy létezik egy íratlan törvény, vagy csak szabály, amit a gyerekeink tudatának, jellemének formálása érdekében mindannyiunknak be kell tartanunk: semmi olyat ne tégy, amit nem szeretnéd, hogy a gyereked is megtegyen! Azt hiszem, te az elmúlt napokban, hetekben megszegted ezt a szabályt. Ne érts félre! Nem abban rejlik a hiba, amit tettél, hanem a módjában. Hazudtál… Peternek, magadnak, nekem… és Anne-nek is. Ezért dühös rád, mert úgy érzi, becsaptad, mert szövögetett magának egy szép álmot, amit te durván szétszaggattál. – Semmi egyebet nem tettem, mint hogy lazítottam egy kicsit – felelte Mark –, mert úgy éreztem, gyors nekem ez az iram, és elfáradtam… – Ebben semmi rendkívüli nincs. Velem is gyakran előfordul, hogy legszívesebben hátat fordítanék az egész világnak, mert pihenni, kikapcsolódni szeretnék. De nem úgy, hogy megbántsam a szeretteimet. Mindenre van lehetőség, csak a megfelelő módot kell megtalálnunk hozzá. Hidd el, elég lett volna néhány őszinte szó,
vagy legalább egy-két perces telefonüzenet. De még ennyire sem érdemesítettél bennünket… – És most mit akarsz ezzel a hosszú bevezetővel a tudtomra adni? – Mark erőltetett nyugalmával akarta palástolni a félelmét. Mert igenis, hogy félt. Tudta, érezte, mennyire igazat szól Lilien. De, nem azért volt a neve Mark Lindroch, hogy mindezt fennhangon el is ismerje. Átsiklott a bocsánatkérés felett, mert sokkal kényelmesebb volt az önérzetében megbántott férfi szerepét alakítania. Lilien szinte sóvárogva várta a beismerő vallomását. Annyit csak, hogy igen, egy kicsit kicsúszott alólam a talaj, de itt vagyok, mert szükségem van rád. Várta, hogy nyomban meg is bocsáthasson. De a vallomás elmaradtával ő is visszakozott. Úrrá lett a szorongásán, aztán elbizonytalanodott. Lehet, hogy csak ő értékelte fel a kettőjük kapcsolatát, Mark semmi egyebet nem keresett és nem is látott meg benne, csak a nőt, akit meg akart kapni? Akit megkapott, és meg is unt. Mi értelme lenne egy kialvófélben lévő tüzet élesztgetni? Ha a szerelem csupán abból áll, hogy az egyik fél a kibújókat keresse, a másik pedig attól rettegjen, hogy elhagyják, akkor semmi értelme. Apró kis sóhajba préselte a keserűségét, és összeszedte magát, hogy erőt gyűjtsön a végszó kimondására. – Az elmúlt idő alatt sokat tűnődtem rajtad, Mark, és megértelek. Tudom, hogy neked szabadságra van szükséged. E megértés fejében viszont én is elvárom, hogy hasonlóképpen te is érts meg engem. Olyan nincs, hogy hol előveszel, hol félreállítasz, attól függően, hogy mihez van kedved. Ebből én nem kérek. A férfi zsebre vágta a kezét, és ide-oda himbálódzott a cipője sarkán. Sajgó bűntudattal, szégyenérzettel tornyosodott Lilien előtt, mert még most sem öleli át, nem meri felfedni előtte az érzéseit, nem súgja a fülébe, hogy szereti. Egyszerűen gyáván megfutamodik, mert megijedt… Mert még mindig úgy érzi, hogy túl sokat vár el tőle… Mert hozzászokott a függetlenséghez. Ha egy kevés türelmet kérne tőle. Egy csekélyke átmenetet. Talán meg is kapná. De nem! Az a rohadt, konok természete láncra verte az akaratát. Fanyarul, sértődötten és kíméletlen jegesen célozta meg Lilien tekintetét. – Szóval, most azt mondod, kívül tágasabb? – kérdezte nyersen.
Az asszonyt szíven ütötte a férfi hangjának hideg szele. Úgy érezte, szédül, hányingere van, és bármelyik pillanatban hangosan felzokoghat. Mélyet, nagyot lélegzett. Erőt vett a gyengeségén, visszaparancsolta a könnyeit is. Sőt még el is mosolyodott. A hangja sem árulta el a lelkében dúló vihart. Nyugodt, és kifejezéstelen maradt. – Nem ezt mondtam. Csupán azt, hogy nekem is szükségem van valakire, aki a stabilitást jelenti a számomra, és aki szeret… De ez nem te vagy… Sajnálom, Mark – tette a férfi karjára a kezét. – Tényleg sajnálom… mert én, szerettelek…
Tizedik – Mark bácsi nincs itthon! – hazudta Peter szemrebbenés nélkül, a résre nyitott ajtó előtt toporgó szőke nőt megpillantva. Áldotta a gondviselést, amely még időben vezérelte haza Dodo sétáltatásából. Ha csak két percet is késik, akkor Mark nyitja ki az ajtót Hilary előtt, aki ma kivételesen nem ment le a klubba, mert mint mondta, korán le akar feküdni, hogy kipihenje a sorozatos kimaradásai fáradalmát. Hilary még csak nem is igyekezett leplezni a csalódását, melyet a fiú közlése váltott ki belőle. Bosszantotta, hogy ismét úgy kell távoznia, hogy nem láthatja Markot. Peter viszont olyannyira fellelkesült a nő savanyú ábrázata láttán, hogy a világ minden kincséért sem hagyta volna ki az életéből azt az örömöt, hogy iménti kijelentését megtetőzze még egy lapáttal: – És azt üzeni, hogy nem akarja látni magát. Peter olyan önelégülten vigyorgott, mint egy macska, amely az imént nyelt le egy kalitkából kilopott kanárit. Elküldhette volna sokkal durvábban is ezt a nőt a pokolba, de született jó modora nem engedte, hogy udvariatlanul csevegjen egy hölggyel. Így csak csendesen lubickolt a kárörvendezés gyönyörében. Sajnos, ezt sem tehette sokáig, ugyanis Hilary még két lépést sem hátrált az ajtótól, amikor nagybátyja váratlanul előcsörtetett az odújából. Tapintatlan
cselekedete a fiú szemében felért egy cserbenhagyásos gázolással, főleg, mert Mark még dühösen félre is söpörte az útjából; hogy a duzzogva távozó Hilary után vesse magát. – Az imént jöttem csak haza, és még nem találkoztam Peterrel – mentette a kínos szituációt és a fiút, annak tájékozatlanságának tüntetve fel a hazugságát. – Gyere be, Hilary, ha már eljöttél idáig – tárta szélesre az ajtót a nő előtt, aki egy röpke másodpercig, bizonytalanul töprengett, hogy miként torolja meg az önérzetén esett csorbát. Lesújtó pillantást vetett a neveletlen, szemtelen fiúra, és fejét felszegve, királynői méltósággal vonult be a lakásba. Onnan – Markot követve – a konyhába, ahol kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, és simán felzabálta mindkettőjük vacsoráját. A fiú üvölteni tudott volna ekkora pofátlanság láttán. Éhes volt, és piszkosul bántotta az önérzetét Mark képmutató köpönyegforgatása. Haragja még akkor is tartott, amikor Hilary nem sokkal az érkezése után távozott ugyan, de Mark marasztalására ünnepélyes ígéretet tett, mely szerint a héten még meglátogatja, de akkor hosszabbra szabja a látogatása idejét. – Miért kevertél hazugságba? – támadt rá dühösen, és minden tiszteletet nélkülöző hangon Markra. – Nem azt mondtad a múltkor, hogy nem akarod látni? Még fel is hatalmaztál rá, hogy lökjem ki, ha még egyszer idetolja a képét! A férfi előbb nagyot húzott a sörösdoboz tartalmából, és csak azután válaszolt. Hangja ingerült volt, feszült, és a fiú fülét bántó. – Szögezzünk le valamit, Peter – emelte fel figyelmeztetőn az ujját. – Ha itthon vagyok, bízd rám a döntés jogát. Rendben? – De… – hápogott Peter. – Azt mondtad, hogy… – Akkor azt mondtam! – zárta le kettőjük vitáját a férfi. – Most, mást mondok! Úgy, hogy leszel szíves tudomásul venni! – De mi változott azóta? – erősködött tovább Peter, a hűtőszekrény ajtaját nyitogatva, azt lesve, hogy mi ehetőt talál benne. Mark válasz nélkül hagyta gyermeteg kérdését. Mi a fenét mondhatott volna? Talán annyit, hogy azóta elveszítette a normális családi élethez szóló útlevelét, és ez épp elég ahhoz, hogy ne válogasson? Ha Hilary, akkor Hilary, ha nem ő, majd más.
– Holnap vásárolj be rendesen! – utasította válasz helyett. – Vegyél egy nagy pizzát, vagy hamburgert, hozzá ketchupös gombamártást, sört, és – magadnak – valami édességet. Esetleg hozhatsz gyümölcsöt is. A tárcájából megszámolatlanul az asztalra dobott egy halom pénzt, és dolgavégezetten bevonult a szobájába, a legnagyobb kétségek és lelki kínok között hagyva unokaöccsét. Peter az öklével döngette a hűtőszekrény oldalát. – Mi a fenét csináljon?! Ez az ember teljesen begolyózott. Habókosabb, mint bármelyik bolond az otthonban. Nem tűrheti, hogy ez a nő befészkelje magát az életébe, hogy teljesen átadja magát a züllésnek. Miért nem volt neki jó Lilien néni, aki szerette mindkettőjüket? És arra is mérget mer venni, hogy Mark bácsit még most is csak a csökönyös hülyesége tartja vissza attól, hogy mindezt belássa, hisz még a vak is láthatta, mennyire jól megvoltak egymással. Legalább Anne-nal tudna erről beszélni! Ketten csak könnyebben kifundálhatnának valamit, amivel távol tarthatnák Marktól Hilaryt. Mert abban majdhogynem biztos volt, hogy előbb vagy utóbb benő a fejé lágya, és térden kúszva fogja visszakönyörögni magát Lilien nénihez, hacsak ez a Hilary nem fosztja meg a még maradék eszétől is. – Anne! Állj meg, Anne! – kiáltott Peter a biciklijén, egy sugármeghajtású repülőgép gyorsaságával mellette elszáguldó lány után. Kilőtte magát, loholt a bicikli után, de néhány lépés után feladta. Kalimpáló karja is lehanyatlott. Mindössze annyi telt az erejéből, hogy tölcsért formálva a két tenyeréből még egy dühödt ordítással kiadja magából a mérgét. – Felfuvalkodott liba! Le nem ereszkednél egy közönséges földi halandóhoz. A lányka tisztes távolba érve lassított, és a válla fölött visszarikkantott: – Veszíts el! – Megtörtént – feleselt vele a fiú, mire persze Anne vérig sértődött. – Enyelegj inkább a hülye kutyáddal!
Dodo játékra készen, a fülét repesztve várta gazdája parancsát. A fiú kezét nyaldosta, és izgatottan szűkölt. – Hagyj már békén! – söpörte félre Peter. – Állítsd meg inkább Anne-t! – nyújtotta ki a karját a már csak kényelmesen pedálozó lány után mutatva. A kutya fejével követte Peter mozdulatát, és némi bizonytalankodás után nekirugaszkodott. Csámpásan, a hátsó lábait széthajigálva loholt a lány után, akit sikerült is utolérnie, a bokájába kapaszkodnia, és a felkészületlen támadás miatt feldöntenie. – Gyakorolnod kell a hülyeséget, vagy ez olyan családi örökség nálatok? – förmedt rá a nadrágját porolgatva, az időközben hozzárohanó fiúra. – A hülye kutyád miatt akár a nyakam is kitörhettem volna. – Nem ütötted meg nagyon magad? – Peter lovagiasan felemelte az útra döntött kerékpárt, és aggodalmas pillantásokat vetett a lány durcás arcára. – Hidd el, nagyon sajnálom, Nem akartam, hogy eless, csak azt szerettem volna, hogy megállj. – A kerékpárt a padhoz támasztotta, aztán ő is Anne ruháját tisztogatta. Anne azonban ellökte a kezét. – Vedd le rólam a mancsodat! – utasította, még mindig nem csendesülő haraggal. – Mit akarsz? – mérte végig a fiút. – Beszélni veled – felelte az minden bátorságát összeszedve. – Ugyan miről? – Rólunk… a mamádról… és Mark bácsiról. – Semmi beszédünk nem lehet egymással. Olyan hülye vagy, akár a nagybátyád. Már megint cigizel. Azt hiszed, nem láttam? Talán bizony ettől érzed magad tökösebbnek? – perelt Anne fölényesen, nevelő célzattal. – Imádom, amikor ilyen szókimondó vagy – vágott vissza önérzetesen a fiú, majd kissé jámborabb hangra váltott. – Csak azért füstölök, amiért te is. Csak én a cigaretta füstjét nyelem és fújom ki magamból, míg te a tehetetlen dühödet. Meg aztán ezzel akarom bosszantani Markot. Látnod kellene az arcát, amikor meglátja a kezemben a cigit, vagy ha a lakásába érve megérzi a füst szagát, majd szétdurran a dühtől – nevetett csíbészesen.
Anne leült a padra, és tenyerével ütögette maga mellett a pad deszkáját. Peter kapott a szíves kínáláson és gyorsan lehuppant Anne mellé. – És most, halljam, miről akarsz velem mindenáron csevegni? – emelte fel a szemöldökét a lány. Hangja kimérten leereszkedő volt. Olyan fennkölten kegyes, akár egy királynőé, amikor az fogadja az alattvalóit, hogy meghallgassa azok panaszait. – Békét szeretnék kötni veled – sóhajtozott Peter, a padon feszengve. – Olyan jóban voltunk. Miért kell nekünk is egymásra acsarkodnunk, csak mert az öregeink lököttek? – Ne beszélj többes számban! – csattant fel Anne erélyesen utasító hangja. – A te drágalátos bácsikád a lökött. Egy idétlen, beképzelt szoknyapecér. Egy… egy… arrogáns, kiállhatatlan bájgúnár – sorolta a megtisztelő jelzőket a lány. Sikerült olyannyira belehergelnie magát a mérgébe, hogy már levegőt is alig kapott. Az arca vöröslött, mint egy levegővel teli luftballon. – Nyugi! Még infarktust kapsz itt nekem – csillapította Peter. – Engem szükségtelen győzködnöd. Én is tudom, hogy Marknak totálkáros lett az agya. De hidd el – a hülyesége mellett – olyan szánandó figura, hogy sokszor majd megszakad a szívem rajta. – Vajon miért? – vágott egy csúfondáros grimaszt Anne. – Mert… mert… olyan gyerekesen csökönyös… És, mert befolyásolható. Peter nagyokat nyeldesve tétovázott magában. Nem tudta, merje-e megemlíteni Hilaryt. A nők nemigen lojálisak a férfiak problémáival szemben, és ahogy Anne-t ismeri, csak ronthat a dolgok jelenlegi állásán, ha tudomást szerez Mark „nőügyeiről”. De ha a segítségét kéri, őszintének is kell lennie. Ezért hímezve-hámozva mégiscsak megemlítette a tegnap esti kínos jelenetet. – A rohadt, szemét alak! – csapott ismét magasba Anne haragja. – És még te szánod ezt a női bugyit gyűjtögető vadkant?! Tudod mit? Örülök, hogy az anyám kidobta ezt a link szoknyapecért! – De utálja ezt a Hilaryt – bizonygatta kétségbeesett igyekezettel a fiú. – Elkeseredésében menekül hozzá, mert őrlődik… Látom rajta, mennyire szenved.
– Röhög a vakbelem! – Anne fahangon felnevetett. – Őrlődik, mi? – mérte végig megvetőn, gúnyosan a fiút. – Annyira őrlődik, hogy az első közönséges nővel hajlandó vigasztalni magát. – Te ezt nem értheted – siránkozott Peter, mert már látta, mennyire visszájára sült el az őszintesége. Ő is haragszik Markra – Hilaryt meg kifejezetten gyűlöli, meg is tudná fojtani egy kanál vízben –, de ennek ellenére sajnálja a nagybátyját, és valahol meg is érti. De miként magyarázza ezt el egy lánynak, aki csakis a megbántott anyja szemszögéből látja a dolgokat? – Mark bácsi nagyon konok, az igaz – mondta, inkább csak magának –, de mit lehetne várni egy harminckilenc éves koráig egyedül, függetlenül élő férfitól, aki még sohasem próbálta ki, milyen az, ha családban él az ember. Én biztos vagyok benne, hogy csak időre van szüksége, hogy belássa a hülyeségét, és térden állva kússzon vissza a mamád lába elé, hogy a bocsánatát kérje. – Mitől vagy ebben olyan biztos? – Mert vele élek, ismerem őt. Tudom, hogy csak konok, de nem rossz ember. Olyan nagyon megváltozott, amióta szakított a mamáddal. Már elfelejt kedves is lenni, folyton csak morog, menekül otthonról, ha pedig nem, akkor bezárkózik a szobájába, mintha én ott sem lennék. Gondolom, a mamádnak sem mindegy. Biztosan hasonlóképpen őrlődik ő is. – Tévedsz! – csapta fel önérzetesen a fejét Anne. – A mamám már régen túltette rajta magát – füllentette vakmerően, mert bizony pontosan ennek az ellenkezőjét láthatta nap mint nap. Anyja arcáról lehervadt a vidám mosoly, csak a gyerekei kedvéért nevetett, és azt is tudta, hogy álmatlanul forgolódja át az éjszakáit, melynek nyomai mély árkokat véstek a szeme alá. De a büszkeség nem engedte, hogy anyja bánatát kiszolgáltassa annak a férfinak az unokaöccse előtt, akinek ezt köszönhette. Bár azzal is tisztában volt, hogy Peter vétlen a nagybátyja bűneiért, és legalább annyira szenved miattuk, akárcsak ő. Ők ketten nagyon megtalálták egymást. Már barátok, csaknem testvérek voltak. A fiú óvatosan Anne arcára lesett.
– Ezt komolyan mondod? A mamád már tényleg túltette magát rajta? – keserűen lefittyedt a szája. – Akkor ő sohasem szerette Markot – jegyezte meg epésen. – Azt hiszed, Mark szereti az anyámat? – Anne csendes kérdéssel válaszolt. Révedező tekintettel babrálta az ujjait. – Igen. Biztos vagyok benne. A lány hirtelen feléje fordult, és kiabálni kezdett: – Hazudsz! Éppúgy hazudsz, mint a nagybátyád, aki becsapta az anyámat. Az anyám tényleg szerette őt, boldog volt, mert azt remélte, Mark mellett révbe ért. De tévedett. Rá kellett ébrednie, hogy csak egy újabb csalódás várt rá, mert annyi magányosan eltöltött év után jött valaki, aki eszébe juttatta, milyen hitvány teremtések is a férfiak. Hogy van képed azt bizonygatnod, hogy még mindig szereti a mamát, amikor válogatás nélkül, minden útjába tévedő ócska kis lotyót beenged az ágyába, mint ezt a Hilaryt is. Mondd, miért van erre szüksége, ha tényleg szereti a mamát? Peter gyors pillantást vetett Anne-ra. Elöntötte az ő agyát is az indulat. Miért nem hajlandó Anne túltenni magát ezen a Hilaryügyön? A segítségét és a tanácsát akarta kikérni, hogy könnyűszerrel eltávolíthassák Mark mellől azt a lökött tyúkot, s ehelyett csak Anne dühét sikerült felsrófolnia. – Mégis mit gondolsz, miért? – fújtatott mérgesen. – Azért, mert a negyven körüli férfiak már nem igazán szoktak maszturbálni, te hülye! – rivallt rá a megrökönyödésében köpni-nyelni nem tudó lányra. Nem akarta, de ki kellett mondania, még akkor is, ha közönséges kijelentésével megsértette Anne szűzies kis fülecskéit. De amikor ez az igazság. Ezért is kellene minél hamarabb és rugalmasabban átsegíteniük a fafejű nagybátyját az ostoba krízishelyzetén. – Mocskos a fantáziád! – fordította félre megbántottan, felháborodva a fejét Anne. – Neked meg egyáltalán nincs fantáziád – jelentette ki a fiú tudálékosan. – És szíved sincs. Nem látod be, milyen kár az öregeinkért. Egészen jól kijöttek volna egymással. Anne szemét elöntötték a könnyek. Mert bántották Peter kemény és minden finomkodást nélkülöző szavai, és mert osztozott a
véleményében is. Ő is tudja, hogy csípték egymást a szüleik, és végtelenül sajnálja, amiért az ő ellenséges viselkedése is beleszólt életük alakulásába. – Te sírsz? – nyúlt a keze után Peter, és sután megszorította. – Na és! Már bőgni sem szabad? – szipogott a lány, nem tiltakozva a fiú kezét szorongató keze ellen sem. Jó volt érezni, hogy a rátörő bánatában nincs egyedül. Peter mindig jó haver volt. A szavak akadozva buktak ki belőle: – Miért nem tudunk legalább mi szót érteni egymással? Miért veszekszünk olyan dolgok miatt, amiben vétlenek vagyunk? – Mert hülyék vagyunk – hangzott a tömör válasz. – És mit gondolsz, van valami konkrét okunk is rá, vagy csak úgy általában vagyunk hülyék? Peter már eleresztette magát. Fülig érő szájjal vigyorgott. – Úgy gondolom, ez utóbbi lehetősége áll fenn. De rajtunk áll, hogy békét kössünk egymással, és ha lehet, szövetséget is. – Gondolod, érdemes? – Már hogy a fenébe ne lenne érdemes? Ha a nagy elmék összefognak, alkalmasak lehetnek egy béketárgyalási folyamat elindítására is. – Oké. De hogyan kezdjünk hozzá? – Azt még nem tudom, de majd csak kitalálunk valamit. Luukia asszony a zsebkendőjébe fojtotta bele a fel-feltörő kuncogását. Hát, amit ez a két gyerek produkál, abból komédiát lehetne írni. Méghogy hashajtót főztek bele a gombás mártásba! Persze hogy az ötlet most is Anne-tól származott, mint ahogy a gyorsan ható szer is. Peter csak, az alkalomra várt, hogy kivitelezhesse Anne tervét, és feltálalja Mark Lindrochnak és a fiú szemében nem kívánatos vendégének a hamburger mellé. Még rágondolni is csiklandoztató érzés… Fuccsba ment az estéjük… Peter elmondása szerint a nagybátyja még reggel el tudott menni dolgozni. Persze szidta az állott ételt. A gombát hibáztatta. A kis naiv. Látszik rajta, hogy csak az öregek csínytevéseivel foglalkozik, és nem ismeri a gyerekek, közelebbről a kamaszok lelkivilágát. Persze,
az a Hilary alatt szétesett szék sem lehetett rossz, csak nem annyira hatásos. Apró kis bosszúság, akár a hajába ragadt rágógumi, vagy a nyitott ablakon behajított megrémült denevér. Na, ez már ribilliót okozott. Valami nagyon pikáns dologban zavarhatta meg a hölgyet, mert amikor Peter a nagy sikoltozásra „előszaladt” a szobájából, Hilary éppen az ablakon át menekült egy szál lepedőben másodmagával: a denevér is ugyanezzel a lepedővel pottyant ki a kertbe. A légyottnak véget vetett ugyan ez a kis incidens, de amit ez a szegény fiú akkor kapott a nagybátyjától, az nehezen fért a tarsolyába. Hilary gyors- és dühös megfutamodása után elővette a szigorát, és igen keményen kioktatta unokaöccsét a jogai felől. – Még egy ilyen eset, Peter, és repülsz! – mutatóujja a fiú orra előtt kalimpált, két szeme tüzet okádott, és a berekedésig ordított. – Nem tűröm, hogy beleavatkozz a magánéletembe! Megértetted? Peter állítólag megértette, csak tagadta, hogy bármi része lett volna a dologban. Ám Mark szeméről már lehullott a hályog. Világosan látta, hogy honnan fúj a szél. Sőt már a korábbi apró kis „baleseteket” is Peter kontójára könyvelte el… Luukia hajlott a sajnálkozásra, mert megértő ember volt. Cudar érzés lehetett Mark Lindrochnak lemondani valamiről, amibe pedig tökéletesen beleélte magát. De van ilyen. Ezt úgy is szokták mondani, hogy ember tervez, isten végez. Ez esetben Peter játszotta el az Isten szerepét. Luukia az ő szándékát is megértéssel fogadta, sőt még díjazta is. Csak éppen értelmetlen szélmalomharcnak tartotta. És ezt közölte is, az egymás szavába vágó, lelkes összeesküvőkkel. – De, gyerekek! Kockázatos dolog beleavatkoznotok a felnőttek életébe. Mégis, hogy gondoljátok, meddig terjedhet a pimaszságotok? Vannak dolgok, amit tudomásul kell vennetek, és ez is azok közé tartozik. Egyetlen embert sem lehet rákényszeríteni valamire, amit önszántából nem tenne meg, mint ahogy eltiltani sem lehet valamitől, amit meg akar valósítani. Ne félj, a nagybátyád ezen túl okosabb lesz nálad, és nem fogja az engedélyedet kikérni a nőügyei lebonyolításához. És ez már csak természetes – simított végig kedvesen a fiú szőke haján. – Tudom – mondta Peter erősen lehangolva, mert Mark a tudtára is adta mindezt.
– Csupán azt érted el, hogy ezentúl nem Hilary jön hozzám, hanem én megyek őhozzá. Jobb lesz neked egyedül tölteni az éjszakáidat? Mert, ha igen, úgy örülhetsz, ha nem, akkor lesz időd megbánnod a szemtelenségedet. – És te, Anne? – Luukia ezúttal az unokája felé fordult. – Mitől ez a hirtelen pálfordulás? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Nemrég még a vízbe akartad fojtani Mark bácsit. Nem győzted hangoztatni, mennyire gyűlölöd őt. – Ah! – legyintett a lányka. – Az csak egy olyan hirtelen felcsapott harag volt. Nagyon dühös voltam, de ez már elmúlt. Meg aztán – szégyenkezve pislogott – egy kicsit én is bűnösnek érzem magam. Elég csúnyán beszéltem Mark bácsihoz. Szeretném jóvátenni a dolgokat. – Nagyon helyes – bólogatott helyeslően a nagymama. – És most elárulnátok végre, hogy mi az elképzelésetek azon kívül, hogy denevéreket dobáltok be az ablakon, vagy netán sündisznót dugtok Mark bácsi ágyába? Mert remélem, azt fölfogtátok, hogy ez nagyon mulatságos lehet, de abszolút meddő próbálkozás. Legfeljebb csak a haragot szítjátok. – Férjhez akarjuk adni a mamát! – harsogták egyszerre. – De csakis Mark bácsihoz. Luukia gyöngyözően kacagott. Végre egy kis életet látott, érzett maga körül. Imádta az aprócska kis cselszövéseket, és nem utolsósorban rendkívül jót szórakozott a két lelkes kamasz igyekezetén. No de itt kezdődik a bökkenő. – Gyerekek! – egyszerre simogatta meg a fejüket. – Mégis, hogyan? A két érintett fél tudta és akarata nélkül? Már nem a középkorban élünk, ahol csak az esküvő napján találkozhattak először a jegyesek. – De nagyi! – Anne türelmetlenül pislogott a nagyanyjára. Elmarasztalón, mert még mindig nem akarja megérteni a lényeget. – Biztosíthatlak, hogy nem az akaratuk ellen kívánunk cselekedni, s főként nem a kedvük ellen. Mind a ketten, anya is, és Mark bácsi is ezt akarja, csak olyan mulyák és gyávák, hogy nem merik bevallani. Valami olyasmire lenne szükség, hogy ne maradjon idejük
gondolkozni, magyarázkodni és meghátrálni. Tudod, aki gyorsan startol, hamarább fut be a célba. Az asszony most már rázkódott a nevetéstől. Hát, ezek a gyerekek nem szívbajosok! És a tiszteletadást sem viszik túlzásba. Még hogy mulyák és gyávák! Merész megfogalmazás, ámbár tökéletesen igaz. Teljes mértékben osztozik a véleményükben. Nem vak, látja Lilienen, hogy csak őrlődik Mark Lindroch hülyesége miatt. Nyilván a férfi is ugyanezt teheti, azért bolondult meg ennyire. Gyáva bevallani, hogy már terhére van a féltve őrzött függetlensége. Önmagával hadakozik, bizonyítani akarja, hogy igenis, jól megvan egyedül. Jellemző agglegényszokás. Valamikor ezt tehette Bokito is, és, csak amikor már elhaltak mellőle a barátai, a távoli családtagjai, akkor döbbent rá, hogy nem ezt akarta. Mark Lindrochra is hasonló sors vár, ha még időben nem adja be a derekát. – És miből gondoljátok, hogy én segíteni tudok a tervetek megvalósításában? – tette fel most már a mindent eldöntő, célirányos kérdését. – Mert te olyan jó fej vagy, nagyi. A világ legtökéletesebb és legüdébb nagymamája – bújt hozzá Anne. – Te biztos kitalálsz valamit. – Ne hízelegj, te kis vadmacska! – Luukia hangos, cuppanós puszival jutalmazta unokája bizalmát. – Majd kiokoskodunk valamit. De csak azután, ha megkóstoltátok a legújabb süti-kreációmat. Fürgén felpattant, kirobogott a konyhába, ahonnan pillanatokon belül tányérokkal és egy süteményes tálcával tért vissza. – Phű, de jól néz ki! – Anne és Peter elragadtatottan nyalogatták a szájukat. Orruk, akár a szimatot kapott kisegéré, rángatódzott. A sütemény tésztájába banán és ananász volt belesütve, és a rajta lévő legalább ujjnyi vastag csokoládébevonat tele volt ropogós csokidarabokkal. Nem sok noszogatásra volt szükségük, olyan gyorsan estek neki a finom csemegének. Luukia is csatlakozott hozzájuk. – Remélem, azzal tisztában vagytok, hogy nagyon kockázatos, amit tenni szeretnénk. Az is könnyen előfordulhat, hogy kudarcot vallunk.
– De aki nem kockáztat, az nem is nyerhet – kontráztak teli szájjal. – Ebben igazatok van – felelte Luukia. – Nos, van egy tervem, de a részletek még nem álltak össze bennem – kacsintott rá a feszülten figyelő kamaszokra. – De előre kikötöm, nem kezeskedem a sikerért. Ha melléfogunk, ne hibáztassatok engem. – Nem, dehogy! – fogadkoztak mind a ketten. – Mégis, mire gondolsz, nagyi? – ráncolta össze kíváncsian a homlokát Anne. – Egy kis turmixra, amelybe ügyesen meghatározott arányban beledobáljuk a szükséges alapanyagokat. Egy kevéske féltékenységet, ennél több furfangot, tökéletes együttműködést és titoktartást. Esetleg még egy kevéske csalást is. Kihasználjuk a közeljövő soron következő eseményeit, többek között David Bellinger látogatását, és… Nem folytathatta a felsorolást, mert Anne élénk tiltakozása más irányba terelte a megbeszélésük menetét. – Azt a sikamlós aszpikos sonkát hagyd ki a tervedből, nagyi! Nem akarom, hogy anyu körül sürgölődjön. – Akarod, nem akarod, megteszi az akaratod ellenére is – közölte Luukia nagymama. – Frenc bátyád már egy csomó programot szervezett a számukra. És, mint mondottam, a turmixba kell egy csekélyke féltékenység is. Nem sok, csak annyi, hogy Mark bácsi ne érezze túlságosan biztonságban magát. Ha fontos neki a mamád, lépni fog, ha nem, akkor be kell látnunk, tévedtünk… Ennyi. – Na de, nagyi! – Anne-t nem győzték meg nagyanyja érvei. Sokkal ellenszenvesebb volt számára David Bellinger, mint hogy akár csak a tervük érdekében is elviselje anyja mellett. – Az a fazon úgy rátapad anyára, akár egy pióca. Nem akarom! – Értsd meg, Anne! David személye szerves része a tervünknek. És veszélytelen. Csak olyan mértékben tud rátapadni anyádra, amennyire ő is akarja. Ha anyud elfogadja, akkor ezt is tudomásul kell vennünk. Hisz megegyeztünk abban, hogy a tervünk kockázattál jár, és előfordulhat, hogy nem sikerül. De ha ti úgy gondoljátok, oldjátok meg magatok a problémáitokat – tárta szét a karját sóhajtozva, hátrálva. Peter azonnal tiltakozott, Anne csak néhány másodperc múlva.
– Oké! – sóhajtott fel szenvelgő arccal. – Te tudod! Az asszony tűnődve tekintett unokája mártírkodó arcára. Már bánta, hogy olyan könnyen belement ebbe a játékba. Igaz, hogy ő is szeretné rendbe rakni a lánya szénáját, de elbizonytalanodott. Talán mégsem helyes két felnőtt ember életébe beleavatkoznunk. Azonban nem sok ideje maradt a töprengésre, a visszakozásra pedig még kevesebb, mert a következő pillanatban halk kopogtatás után kinyílt az ajtó, s belépett Bokito és Paula. Luukia arcán szétömlött az öröm, két kezét tárva kedves vendégei felé, sietett eléjük. – Bokito! Paula! Gyertek beljebb! Örülök, hogy épp most érkeztetek. Talán tudnátok ti is néhány okos tanácsot szolgáltatni a terveinkhez. Arról van szó… – kezdett bele a mondandójába…
Tizenegy A zuhany erős sugara hidegre váltott. Marknak már a fogai is összekoccantak, a teste is lehűlt, de fejében a pokol tüze izzott. Azon sem lepődött volna meg, ha szétrobban, akár egy petárda. Hiába is hadakozik ellene, bizony neki befellegzett. Oda a nyugalma, a békéje, minden lépésével nevetségessé válik. Ha ez bármit is segíthetett volna, úgy jó alaposan megszorongatta volna ennek a büdös kölyöknek a nyakát, akinek a váratlan felbukkanása zúdította fejére a bajok véget nem érő áradatát. De ezt nem tehette, így csak puffogott magában, szidta a saját hülyeségét, a tehetetlenségét, amiért hagyta, hogy két kamasz az ujja köré csavarja, és jót mulasson rajta. Meg kell hagyni, nagyon jól elrendezték a dolgait. Peter, következetesen véghezvitte az akaratát. Hilary a legutóbbi botrány után egyszerűen kihajította. Talán nem is bánja, csupán dühíti. És képtelen felfogni ésszel, hogy mindez miként történhetett meg vele… Velük… Hogy a fenébe került Jonathan, este kilenc óra után, a Hilary lakása előtt leállított autója csomagtartójába?
Az öreget aznap is kétszer kellett visszaterelni a kaputól, mert szokásához híven ismét csak látogatóba készült a nagyszüleihez. Délutánra viszont tényleg elszökött. Legalábbis tűvé tették érte az egész terepet, a falakon belül és kívül, de nyoma veszett. A kapuőrség szent eskü alatt vallotta, hogy nem hagyta el az otthont, bent viszont nem volt. Persze hogy az igazgatóság elsősorban a két gondozót, Markot és Jimmyt tette felelőssé a történtekért. Jimmy azt állította, hogy legutoljára Paulával látta az öreg Jonathant. A kert félreeső padjánál „társalogtak” egymással. Markban felmerült a gyanú, hogy talán Paula kiügyeskedte valahogy a kapun az öreget, mint ahogy ezt megtette már néhányszor Justinia mamával is, ám ez egyszer tévedett. Mint kiderült, aznap Paula mindvégig bent maradt az otthonban. Sőt délután a szobáját sem hagyta el. Mindez azonban mit sem változtatott a tényen: Jonathannak nyoma veszett. Kénytelenek voltak értesíteni a rendőrséget. Ilyen előzmények után – zaklatott idegállapotban – készülődött, hogy ígéretének eleget téve, együtt töltse az estét és az éjszakát Hilaryval, a lány otthonában. Még csipkelődött is Peterrel: – Aztán nehogy éjszaka felfaljanak a denevérek. Jó alaposan zárd be magad után az ajtót! – utasította a fiút, mielőtt beült az autójába. Egy fél városon át furikázott néhány kellemes óra reményében, de még annyi időt sem tölthetett el, hogy elfogyasszon egy pohár hideg sört, s máris megszólalt az autója riasztója. Dühösen trappolt le a bérház második emeletéről, hogy még idejében fülön csípje a gazembert, aki két nappal korábban, ugyancsak itt, Hilary háza előtt kiengedte autója kerekeiből a levegőt, mire neki nagy nehezen sikerült lekecmeregnie az utcára. Ezúttal sokkal többről volt szó, mint a leeresztett kerekekről. Hátának minden szőrszála külön-külön állt fel a látványtól. Az öreg Buick csomagtartójából éppen akkor készült kimászni Jonathan. Csak a szerencsétlen sehogy sem bírta leküzdeni a magasságot. Hol a kezét, hol a lábát tolta előre, a fejével is próbálkozott, végül pityeregve mindig csak visszahuppant. Mark egy értelmes szót sem bírt kiszedni az öregből, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy a nagyapját akarja látni.
Mark az éjszakája hátra lévő részét azzal töltötte el, hogy Jonathant visszaszállítsa az otthonba, és gondoskodjék a szerencsétlen öreg zárt részlegben történő elhelyezéséről. Másnap aztán folytatódott a tortúra, a kérdezősködés: Ki segítette bele Jonathant az ő tragacsának csomagtartójába? Nyilván ugyanaz a személy, aki elegendő rést is hagyott számára a levegővételhez, és aki elmagyarázta neki, hogy nyugodtan kell maradnia, míg ki nem nyitják fölötte a tetőt. A másik kérdés: Ki volt ez a személy? Ki tárta fel az öreg feje fölött a csomagtartó fedelét, és ki hozta működésbe a riasztót? Bárki tette is, nagyon gyorsan cselekedett, és még gyorsabban kereket oldott a helyszínről. Azóta sem bír megszabadulni a gondolattól, hogy találékony unokaöccse állhát a rejtély hátterében, de bizonyíték híján még csak a kérdéseivel sem zaklathatja. Peter egy személyben kevés volt ehhez a mókához. Nem ismerhette Jonathant, és nem lépte át az otthon kapuját sem. Az ilyen ügyeket szokták félretolni, mint kibogozhatatlan, függőben maradt aktákat. Mindenesetre az ő „ügye” befejeződött Hillaryval, aki elég tömören és közérthetően adta tudtára, hogy elege van belőle… Annyi baj legyen! Biztos, hogy ezért nem ugrik nyakában egy kővel a Pearl Riverbe. Még csak hiányérzete sincs miatta… Lilien! Nevetséges, dühítő, de igaz. Ő, sokkal nagyobb, pótolhatatlanabb űrt hagyott hátra benne. Mi olyan ördögi ebben az asszonyban, ami még most is fogva tartja? A fenébe is! Talán az, hogy nő és értelmes lény egyszerre? De hisz efféle igényei azelőtt sohasem voltak. Miért van az, hogy az ember mindig utólag ébred rá a tévedéseire? Akkor, amikor már késő – tette fel magának ezt a kérdést, nem is egyszer, ha elhatalmasodott rajta az önsajnálat, – mint ezen a szombat délelőttön is, amikor gyors ebédje készítése közben ráébredt eddigi élete céltalanságára. Mindent, mindent elrontott, minden szálat, ami egy másfajta élet felé vezethette volna, szétszaggatott konok önfejűségével. A szalonnát szénné égette, a serpenyő nyele pedig a tenyerét sütötte meg, amikor le akarta emelni a tűzhelyről. A fene egye meg! A kölyök persze a Koloában falja magába az ünnepi díszebédet, amíg ő itt nyomoronckodik a konyhájában. Családi összejövetel! Amolyan
eljegyzésféle banzáj… Ezt mondta a fiú, amikor Anne-nal reggel korán elsöpörtek itthonról. Akkor nem is gondolt bele, csak egy morcos hümmögéssel elengedte. De mi keresnivalója van Peternek egy másik család ünnepi ebédjén? Á! Nyilván azért hívták meg, mert ő és Anne sülve-főve együtt vannak. Nagyon helyes! Legalább egymással, és nem vele foglalkoznak. Eljegyzésféle! Mi a fene ez? Kinek az eljegyzése? Bizonyára félreértett valamit ez az ostoba kölyök. Valószínű, hogy egy ünnepi vendégsereg jelentkezett be a Koloába, és ott lesznek valamennyien, hogy a kis étterem győzze a nagy forgalmat. Az sem kizárt, hogy éppen eljegyzést ülnek. Na és, mi köze hozzá? Petert meghívták, és elment. Hadd egyen a kölyök jobb, ízletes falatokat. Dohogva elölről kezdte az ebédje elkészítését. Szalonna, rá a tojás… Ezúttal nem égette el, de a száját igen, amikor nagyot hörpintett a frissen kifőtt kávéból. Csak tengett-lengett, nem találta helyét a lakásban. Kiment a fészerbe, s úgy döntött, hogy fölös energiáját beleöli egy régóta halogatott új polcrendszer összetákolásába. A legjobb terápia a lelki gyötrelmek ellen a munka. Ez az! Dolgozni fog! Egy idő után rájött, hogy ma ez sem megy… Egyszerűen nincs formában… Talán le kellene mennie a klubba. Egy jó kis kártyacsata fölrázná a depressziójából. Ám mire felöltözött már elvetette a programját, mert időközben a haveroktól is elment a kedve. Mi az isten csudája van vele? Nyilván öregszik, és kerülgeti a férfi klimax… Kidőlt a versenyfutásból, elfáradt… Általában nem volt nagy barátja az italnak. Megitta a maga kéthárom doboz sörét, és annyi. De most úgy döntött, eljött az ideje, hogy felöntsön a garatra. Hogy ne tudjon gondolkozni, se az elkövetett hibáin keseregni. Tök ürességet akart a fejében… Tompa kábulatot… Óhaja nagyon hamar teljesült. Kényelmesen elsétálgatott az első csehóig, ahol alig egy óra leforgása alatt sikerült jó alaposan eláznia. Sörrel kezdte, majd válogatás nélkül mindent leküldött a sör után a torkán: konyakot, whiskyt, még pezsgőt is. Végre elérte, amit akart. Igazán jól érezte magát. Csak éppen, amikor kilépett az utcára, összegabalyodtak a lábai. Bizonytalanul elindult valamerre, s közben megpróbálta eldönteni, hogy haza, vagy másfelé. Ez utóbbi mellett
döntött. Leintett egy taxit, de hogy ki mondta be a sofőrnek a Koloa étterem címét, arra már nem emlékezett, csak arra eszmélt fel, hogy már a bejárata előtt ténfereg. Szerencsére a gomolygó kábulata mögött maradt még annyi csekélyke tudata, hogy belássa: ebben az állapotban nem illik egy ilyen kedves, patinás kis étteremben mutatkozni, ezért, vagy húsz méterre a Koloától leült a járdaszegélyre, ahonnan jól láthatta az étterem bejáratát. Csuda kedélyes perceket (órákat?) töltött ott el, üldögélve, bámészkodva. Leste az érkező és távozó vendégeket. Morgott rájuk, heherészett attól függően, hogy ki milyen hatást váltott ki belőle. Azt nem tudta felmérni, hogy mennyi időt töltött el így, amikor egy vidám, lármás társaság tódult ki az ajtón. Az egyik pasast már látta valahol… Ja persze! Ő a tulaj… És persze, az a hetyke kis öregasszony is az… De nézd már! Az elegáns öregúr nem Bokito? Meresztgette a szemét, előredőlt, csaknem orra bukott. Torz hörgéssel felvihogott: de bizony, hogy ő az, és az a színes maskara meg Paula… Nahát! Egy rendkívül elegáns fickóval paroláztak. Nos, most következik az ölelgetősdi – konferálta be a következő műsorszámot. A fickót egészen az autójáig kísérték. Mercedes? Ja, úgy néz ki. Fene előkelő járgánya van az ürgének. Van, akinek Mercedesre is telik, míg másoknak csak az „uraságok” megunt, ócska, kiszuperált tragacsa jut – meditálgatott ezen az egetverő igazságtalanság felett, s legalább öt percébe került, míg teljesen dühbe lovalta magát. Saját felháborodása olyannyira lekötötte minden figyelmét, hogy csak amikor a Mercedes elhúzott mellette, akkor jutott el a tudatáig, hogy az a pasas nem volt egyedül. De hiszen az a nő, ott mellette… De hát! Mi az ördögöt csinál Lilien abban a Mercedesben egy ilyen felfuvalkodott szuperkannal? – Hé! Állj meg! – állapotát meghazudtoló fürgeséggel emelkedett fel a járda szegélyéről, és karját lengetve, összeakaszkodó lábakkal loholt az autó után. – Li… Lilien… Hát nem látod? Itt vagyok! Hukk… Látni akartalak… Li… Lilien! SZERET… – üvöltötte torkaszakadtából – …lek – suttogta elhaló hörgéssel. A francba! Az autó már messze jár, kár a gőzért. Egy Mercedesszel úgysem vehetné fel a versenyt. Kifulladva nekidőlt az
út menti fának. Bambán meresztgette a szemét, imbolygott, zsörtölődött, hogy „micsoda disznóság” ez! Miért ült be annak a pasasnak a járgányába, amikor ő egész éjszaka várta… Látni akarta. Igen, ezt akarta. De a nők már csak ilyenek. Észre sem veszik a férfiembert. Kapóra suhant mellé egy újabb taxi, mert már éppen azon gondolkozott, hogy ideje lenne lefeküdni… – ott a fa tövében… Na nem! Az ágyában mégiscsak kényelmesebb lesz – vidult fel a bánatából. Csodák csodája, még a címére is emlékezett. Tökéletes elégedettségben nyúlt el a taxi hátsó ülésén… Anne, a gondosan résnyire nyitva hagyott ajtó felé lesett, és amikor meggyőződött róla, hogy anyja hallóközelben van, felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott, csak úgy, vaktában, majd harsányan ráköszönt az üres vonalra. – Igen. Minden oké – kacarászott hangosan, aztán jó nagyokat hallgatott, lihegett, s közben persze fülelt a másik szoba felé. – Rendben, ott leszek – fogta kissé lejjebb a hangját. – Igen, pontban kilenckor ott leszek. – Nem hallotta anyja matatását, s ebből arra következtetett, hogy sikerült fölébresztenie gyanúját, s most lélegzetvisszafojtva várja a különös csevegés folytatását. Alig bírta leküzdeni pukkadozó kuncogását. Elfojtott suttogással „telefonált” tovább. – Ne aggódj, mindent lerendeztem. Beadok neki anya altatójából néhány szemet, és úgy fog aludni, mint akit fejbe kólintottak. Á! Csudákat. Nem ártalmas szer, legfeljebb egy kicsit kótyagos marad holnap is – vihogott egy sort. – Na jó. Szia… Rendben, sietek – sóhajtott egy nagyot, mint aki megkönnyebbült, aztán letette a kagylót. Ez a külön kis műsorszáma nem szerepelt a nagyival kidolgozott tervezetben, ezért kénytelen volt egy kicsit megfűszerezni anyja túlzsúfolt programját, mert egyszerűen nem szívlelte mellette azt a beképzelt bájgúnárt. Nem akarta, hogy a soron következő estét is együtt töltsék, amikor is színházba készültek. Nagyon remélte, hogy a mama megértette az ő iménti rejtjeles telefonbeszélgetését, és még, mielőtt „bealtatózná” az öccsét, lemondja a programját.
– Kivel beszéltél, Anne? – Lilien az ajtóban állt, fogta a kilincset, majd lassan elindult a lánya felé, aki hátrálva, zavarodottan hebegetthabogott egy osztálytársáról, akinek megígérte, hogy holnap reggel elviszi hozzá a matek munkafüzetét, amit az elveszített. Liliennek a szája rángatózott idegességében. Döbbenten, kitágult pupillával nézett „szörnyeteg” lánykájára. Uramisten! Hát képes lenne elkövetni ezt a szörnyűséget az öccse ellen? Hát már sohasem lesz vége a gyerekes féltékenységének? Olyan régen nem volt már színházban, miért ne engedhetné meg magának kivételesen ezt a luxust. És még hazudik is. Mit tegyen? Szidja, büntesse, vagy csak mondja le az estét? Most ő lépett a telefonhoz, de ő a legkomolyabban tárcsázott. Anne felcsillanó öröme egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megtudta, hogy anyja a várt „program-lemondás” helyett a nagyi segítségét kéri. – Nagyon köszönöm, anya – hallotta Lilien hálálkodását. – Akkor várunk. Addig nem megyek el itthonról, míg nem jössz. Anne csalódottan, kudarca teljes érzetével, de a tőle telhető legnagyobb nyugalommal ledobta magát a fotelba, maga alá húzta a lábait, és manikűrözni kezdett, s csak úgy mellékesen – inkább kíváncsian, mint sértődötten – az anyjára lesett. – Miért hívtad át a nagyit? Elég nagyok vagyunk már, hogy néhány óra erejéig tudjunk magunkra vigyázni. – A gyerekekre általában tizenhat éves korig, de a megbízhatatlanokra ennél tovább is a szüleik szoktak vigyázni – közölte Lilien a lánykájához hasonlóan színlelt közönnyel, de határozottan. Olyan hangon, amely minden további felesleges szócséplésnek elejét veszi. Nem is kívánt többet beszélni erről, és nem hozta szóba Anne kihallgatott fecsegését sem. Kiemelte a szekrényből a fekete szatén alkalmi ruháját, maga elé illesztette, majd visszaakasztotta. Rossz emlékeket juttatott az eszébe. Ez a ruhája még ismerte férje karjának az ölelését. Egy újabb, zöld selyem mellett döntött, és készülni kezdett. Anne majd szétrobbant a méregtől, de igyekezett az eget ostromló idegességét palástolni. A körmét reszelte, míg szeme sarkából anyja lelkes szépítkezését figyelte. Vajon tényleg csak a színház kedvéért
kenegeti a szemhéját, festi a szempilláját, vagy tényleg tetszeni akar annak a hólyagnak? Mi lesz, ha ez a David Bellinger leveszi a lábáról, és ők hiába követnek el mindent, hogy összehozzák Mark bácsival? Hülye ötlet volt ez a megrendezett telefonbeszélgetés. Épp az ellenkezőt érte el vele, mint amit remélt. Nem volt mit tennie, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba. Anya elmegy azzal a Bel Amival… Telt-múlt az idő, Lilien ünnepélyes díszben várakozott, Anne pedig már abban kezdett reménykedni, hogy a nagyi az utolsó pillanatban mégiscsak kitalál valami frappáns megoldást, és nem érkezik meg. És ekkor megszólalt a csengő. A fenébe! Elkeseredetten dobta félre a manikűrkészletét, és fel sem emelkedett a fotelból, hagyta, hogy anyja nyisson ajtót. Ám alig fél perc múlva már fülig érő szájjal vihogott, mert a nagyi helyett Paula érkezett, egy idős, ősz hajú asszonyt vonszolva maga után. Lilien csak annyit sóhajtott, hogy: – Ó! Paula? – Igen, kedvesem – csörtetett az előre, tündökletesen szép piros pöttyös ruhájában, melyet sárga harisnyával és fűzöld masnikkal élénkített. – Luukia kért meg, hogy helyettesítsem ma este – indokolta meg a jelenlétét. – Miért… miért nem az anyám jött? – vonta fel a szemöldökét Lilien, gyanakodó pillantásokkal kísérve a Paulával érkezett idegen asszony mozdulatait, aki mérőszalagot húzott elő a táskájából, és méricskélni kezdte az előszobát. – Bokito. Szóval, Bokito meglepte egy koncertjeggyel, és odamentek – közölte Paula. – De úgyis el akartam már jönni hozzád, Lilien. Tudod, Justint nagyon érdekli a házad. – A házam? – hőkölt hátra Lilien, egyre nagyobb döbbenettel figyelve Paula szorgalmasan méricskélő barátnőjét. – Miért… Miért érdekli a házam? – kérdezte, óvatosan hátrálva a szoba felé. – Mert itt szeretné berendezni az ingatlanügynöki irodáját. Tudod, Justinnak Arkansasban van egy – a tiédhez hasonló háza, de a munkája ideköti, ezért úgy gondoltam, esetleg megegyezhetnétek. Anyád háza rövidesen megüresedik, így te ezt vagy eladhatnád, vagy elcserélhetnéd Justin arkansasi házával – sorolta sebesen a számításba jöhető lehetőségeket.
Lilien keze már a telefonon matatott, Anne-ból fergeteges erővel buggyant elő a nevetés. Mégiscsak jó fej a nagyi – lelkendezett magában, amikor ismét megszólalt a csengő. Ezúttal ő rohant, hogy udvariasan beengedje David Bellingert. Már biztonságban érezte magát. Tudta, hogy anyja nem fog vele menni a színházba, mert ő most éppen tűzoltógyakorlatokat végez a fürdőszobában. Lángoló arcát locsolgatja a hideg vízzel.
Tizenkettedik – Sir Lindroch! Szeretném igénybe venni a tanácsát. Milyen öltözékben jelenjek meg a szombati fogadáson? – Edwards mereven, feszes járással ügetett az autója felé haladó Mark után, aki nem állt meg, csak a válla fölött intett vissza az angol hidegvérét éppen elveszíteni készülő nyugalmazott kémelhárító tisztnek. – Holnap, Edwards. Majd holnap átnézem a ruhatárát, és kiválasztjuk az alkalomhoz leginkább illő öltönyét. – Igen, uram. Köszönöm a rám szentelt figyelmét. Esetleg előkészítsem az egyenruhámat is? – Edwards időközben belátta, mennyire méltatlan a rangjához és a méltóságához ez a rohanás, ezért hirtelen leállt. Két karját is a törzse mellé szorította. – Rendben van, Edwards, készítse elő az egyenruháját is, és ne feledkezzen meg a csíkos mellényéről sem – tanácsolta Mark. – Igen, uram. Értettem. – Edwards visszanyerve méltóságteljes nyugalmát, udvarias főhajtással búcsúzott el Sir Lindroch-tól, és visszafordult az épület irányába. Izgatottságát sikerült úriemberhez méltó, kifejezéstelen álarca mögé rejtenie, csupán két vizenyős szeme csillogott még élénkebben a megszokottnál. – Olyanok, akár a gyerekek – Jimmy a szemével követte az öreget. – A legkisebb esemény is lázas izgalomba tudja hozni őket. – Igen – morgott a bajusza alatt Mark. A kocsija zárját piszkálta, rángatta, amely az istennek sem akart engedelmeskedni türelmetlen ujjainak. – Már megint beragadt ez a dög! – dörrent fel dühösen.
– Add be az aggok menhelyébe! Már ráférne a pihenés – élcelődött Jimmy. – Vicces vagy – Mark nagyot rántott a beragadt ajtón. Végre sikerült kinyitnia. – Te lennél a legnagyobb bajban, ha el kellene gyalogolnod a buszmegállóig. – Micsoda drámai helyzetbe sodródtál az utóbbi időkben – csipkelődött tovább Jimmy, míg bekapcsolta a biztonsági övet. – Talán kiverték elöl a fogad, hogy nem mersz egy kicsit sem mosolyogni? – Mi a francon mosolyognék? – torkolta le indulatosan a barátját Mark. – Egyáltalán nem találom humorosnak ezt a piszok nagy felhajtást. – Amit persze utálsz. – Igen, utálom a felhajtást. Úgy általában is, ezt meg különösképpen. Ha annyira szórakoztat, neked kellene helyettem elkísérni az öregeket erre az ingyencirkuszra. – Csakhogy, téged kértek fel rá – emlékeztette Jimmy. – Engedd meg, hogy eszedbe juttassam: Bokito és Paula személyesen a te kezedbe nyújtották át a meghívójukat. Hm… Gondoltad volna, hogy az öreg polinéziai egy szép nap elhagy bennünket? – fordult a barátja felé, aki már a visszapillantó tükörből leste a háta mögötti forgalmat. – Szép és nemes gesztus az öregtől ez a búcsúparti. Nem gondolod? – Valóban – hagyta helyben Mark morcosan. Dühösen, mert legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy az öregekkel lelkesedjen a szombatra tervezett, Koloában tartandó banzájon… A hangulata valóban pocsék volt már jó ideje, és mostanra úgy érezte, olyan mélyre süllyedt, aminél már csak a pokol feneke lehet mélyebb. Nevezetes kiruccanása óta, amikor is sikerült olyan derekasan leinnia magát a sárga földig, folyamatosan lüktetett az agya, mintha egy gőzkalapács dolgozna benne. Érthető… Az az alkoholmennyiség, amit akkor magába vedelt, egy egész hadsereget is képes lett volna ledönteni a lábáról. Ráadásul még sok időt sem adott magának, hogy kipihenje az alkoholmámorát. Néhány órás alvás után felverték a hülye álmai. Lilient látta egy vadidegen pasassal, annak a Mercedesében. Nem tudta eldönteni, hogy tényleg csak álom volt-e, vagy valóban látta az asszonyt. És a
küzdelem, hogy tudatát vagy emlékezetét rákényszerítse az igazság kibogozására, a végsőkig kimerítette… Feldühítette… Iszonyatos zűrben gomolyogtak a gondolatai, kínos képzetek gyötörték, és kétségek marták. Később az borította ki, hogy miért izgatja annyira ez a kérdés. Nyilván csak a lerészegedése mélységét kívánja felmérni – próbálta megindokolni a kíváncsiságát, holott tudta, hogy ez csak önámító hazugság. Cudar rossz hangulatban vészelte át az egész napot, annál is inkább, mert Peter egy biciklitúrára ment, és még csak szólni sem tudott senkihez. Estefelé már úgy érezte, begolyózik. Nem! Nem bírja tovább. Igenis, hogy szereti Lilient, és szüksége van rá. Már tudta, hogy ez a baja, és azt is tudta, hogy a bajára csak egyetlen orvosság létezik, mégpedig: az oly féltve őrzött függetlenségének a feladása. Hirtelen elhatározással ünnepi díszbe vágta magát, és elindult, hogy helyrehozza korábbi hibáit. Előbb abba a virágüzletbe ment, ahol akkor vásárolt először és utoljára, amikor Peterrel a Koloában ebédelt. – Hogyan is csináljam? – vitatta meg a soron következő teendőit, míg célirányosan közeledett Lilien otthonához. – Kérjek bocsánatot? Boruljak térdre? Igen… Miért is ne – fintorgott kelletlenül. Hallotta, hogy mások is megtették már ezt előtte, és nem haltak bele. Talán ő is túléli. És, mit mondjon folytatásként? Ha majd Lilien megkérdezi tőle, hogy miért késlekedett ilyen sokáig a bocsánatkéréssel? – Azt, hogy nem tudom. Talán, mert szükségem volt egy kevés időre, egy aprócska kis léhaságra, mielőtt jönnek az erkölcsös évek… És, ha Lilien erre azt válaszolja, hogy „örülök, hogy ezt hallom, csak már késő”? Begőzölt az elutasítás és a meg nem bocsátás kockázatától, de azért elszántan gyalogolt tovább. Aki hülyének született, az hülyén is fog meghalni! – bölcselkedett magában, sután szorongatta a vörös rózsákból álló díszes csokrot, és jó nagyokat nyeldesett. Alig néhány lépésre volt úti céljától, amikor megtorpant. Az ellenkező irányból két ismerős, idős hölgyet pillantott meg, akikben Paula és Justin mamát ismerte fel. Mark hátrahőkölt és kiguvadt szemekkel bámulta, hogy azok milyen határozottan csörtetnek be
előtte a házba. Mi a francot keresnek ezek itt? Paula még csak érthető, hisz a család, jobban mondva Lilien anyjának a régi barátnője. De Justin? Tudtával elvették tőle a kijárási engedélyét, a legutóbbi – botrányt keltő – sétája után, amikor a járőrök fuvarozták vissza az otthonba. Holnap jelentést fog tenni az igazgatóságon! – puffogott dühösen. Jonathan, most Justinia, legközelebb még a zárt osztály lakóival is a városban fog találkozni. Ez maga a pokol. Hol itt a fegyelem, a kapuőrség ébersége? Ott toporgott, kezében a csokorral, s megpróbálta eldönteni, mit tegyen. A két asszonyt ki kellene hozni a házból, ehhez nem férhet kétség. Legalábbis Justin mamát. Ámbár, kissé nevetségesen festene mint „hivatalos közeg”, kezében egy rózsacsokorral. És, ami még ennél is elkeserítőbb, hogy látogatásának eredeti célja beléveszne az intézkedések zűrzavarába. Mindegy. Akkor is ezt kell tennie. Döntött. Majd csak kimagyarázza valahogy magát. Elszántan elindult, de nem jutott tovább néhány lépésnél, amikor ismét megtorpant. Ezúttal véglegesen. Ismerősnek tűnő autó – egy Mercedes – állt le a kocsifeljáró előtt, akinek a vezetőjében azonnal felismerte a lidérces álomképeiben látott „szuperkant”. Lilien elegáns lovagját… Végre kitisztult, megvilágosodott az elméje. Nem álmodta, hanem a valóságban látta őkét együtt. Már nem érdekelte Justinia sem. Leforrázottan távozott kudarcai színteréről… Díszes rózsacsokrától az első szemetesedénynél vált meg. Ez a hétvége tehát cudarul végződött a számára, főleg, mert néhány nap elteltével hiába kereste a személyes iratait is. Nyilván éjszakai kóborlásai közben veszítette el valahol… Mi egyébre gondolhatott volna. – Kíváncsi vagyok, mi lesz Bokito meglepetése azon kívül, hogy elhagy bennünket? Jimmy állhatatos kitartással még mindig Bokito szombati „búcsúparti”-ját boncolgatta. Tény, hogy az öreg nagyon titokzatosan mosolygott, amikor közölte a meghívottakkal, hogy számukra egyéb meglepetést is tartogat, amit csak szombaton, a Koloában tudhatnak meg.
– Talán feleségül veszi Paulát – Mark olyan „jópofáskodó” grimaszt vágott, a két öreg sok-sok együttes kiruccanására utalva. Elmés megjegyzésével azt kívánta csak elérni, hogy barátja ne vele, hanem továbbra is Bokitóval foglalkozzon, mert neki semmi hangulata sem volt a személyes ügyeivel kapcsolatos vitákba bonyolódni. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelte Bokito külön „meglepetése”. Volt egyéb, ami inkább foglalkoztatta… Izgatta és elkeserítette… Petertől tudja, hogy szombaton esküvő lesz a Koloában. Ez a szó: „esküvő”, teljesen kiborította. Persze, a múltkori „eljegyzésfélét” most követi az esküvő. Azóta már több mint sejtés, hogy Lilien ülte akkor az eljegyzését azzal a szuperpasassal, ebből következően, szombaton az ő esküvőjére hivatalosak valamennyien, mert Bokitónak az a hóbortos ötlete támadt, hogy éppen akkor, és éppen ott tartja meg a búcsúpartiját, ahol, és amikor Lilien esküszik örök hűséget az ő „Mercedesének”. Kinek az agyában született meg ez a perverz ötlet, hogy csakis ő lehet az öregek hivatalos kísérője? Erősen törte a fejét, hogy miként vonhatná ki magát e megtisztelő meghívás alól, ahol neki szánták a főszerepet a „Hóhér akasztása” című színdarabban. Egyszerűen nem megy el. Legfeljebb az öregek sem vesznek részt Bokito partiján. Annyi baj legyen. Okosabb nem jutott az eszébe, mivel Bokito kizárólagosan az ő becses személyét tisztelte meg a visszautasíthatatlan meghívóval. Majd az utolsó pillanatban „közbejön valami” és kész. Ez volt az elhatározása. Visszavágás a szadista ötletre. Nem beszélt, nem kérdezett a szombattal kapcsolatosan senkivel sem. Amit megtudott, az bőven kielégítette a kíváncsiságát. Hogy bele fog őrülni? Nagy dolog! Kit érdekel mindez? Olala! Ilyen az élet! Én startolok, és más fut be a célba – ironizált magában, s közben csendesen átkozta az isteneket, akik ezt a tréfát űzték vele. Ha már a szabadságát és a függetlenségét határozták meg élete céljául, legalább ne sújtanák ezzel a kegyetlen kínnal, melynek féltékenység a neve. Mert bizony, hogy pokolian féltékeny! Nem gondolta volna, hogy valaha is képes lesz effajta érzésre, de íme itt a bizonyíték: tévedett.
Jimmy kedélyes hátbacsapkodása elejét vette, hogy túlságosan belemerüljön saját borongós világába. A feltevés, hogy Bokito és Paula egybekelése lehet az a bizonyos meglepetés, hangos hahotára késztette. – Az évszázad legjobb vicce! – Előre-hátra imbolygott a nevetéstől. – Képzeld csak el Paulát hófehérben, vagy inkább valami szivárványos színű menyasszonyi lepelben. És Bokitót, amint szerelmes hévvel ugrik bele a nászágyába… – Kifáradhatatlanul röhögött a saját piszkos fantáziáján. Mark nem volt ráhangolódva az idétlen megjegyzéseire, ezért durván beléfojtotta a további szónoklatát. – Befejeznéd végre? Időnként hányni tudnék a cinizmusodtól. – Miért vagy úgy nekikeseredve, mint aki kimaradt a pókerpartiból? – Jimmy jókedve csak apránként mérséklődött. Még mindig gurgulázva nevetett. – Az esküvő a boldogság ideje. Főként, ha nem a sajátunkat ünnepeljük. Próbálja meg mindenki, aki úgy érzi, lemaradt valami jóról. – Telebeszéled a fejemet mindenféle hülyeséggel, melyek nem vezetnek sehová sem – szakította félbe Mark. – Jobb lenne, ha időnként néha egy kicsit magadba szállnál, és ha okosabbra nem vagy képes, legalább bölcsen hallgatnál. Egyébként, ha Bokito úgy gondolja, hogy a továbbiakban inkább él Paulával, mint egyedül, az az ő dolga. Még nem futottak ki annyira az időből, hogy ne próbálkozhatnának meg együtt folytatni, vagy inkább elölről kezdeni az életüket. Erre soha sincs későn. Jimmy végre vette a lapot, és alábbhagyott a sziporkázással. Helyette Mark arcát kezdte tanulmányozni. – Nagyot tévednék, ha azt állítanám, nem buzog benned az életkedv? Mintha az utóbbi időben minden íz megkeseredne a szádban. – Még nem pusztultam bele – tört ki az őszinte elkeseredés Markból. – Neked elment az eszed! – háborgott Jimmy, s közben arra gondolt, hogy Marknak most egy jól irányított rúgásra lenne szüksége, oda a hátsó felére, hogy tudja a helyes útirányt. – Szörnyen nézel ki, haver, ezzel az állandósult világfájdalmas képeddel.
Mark vállat vont. – Gondolod, érdekel ez valakit? – De az úristenit, haver – Jimmy hangja egyszerre erélyessé vált. – Próbállak megérteni, de inkább csak vénasszonyos nyavalygásnak veszem az idült önsajnálatodat. Aki magányosnak érzi magát, az beteg. És ennek a nyavalyának csak egyetlen gyógyszere van, ha keres valakit, aki feloldja a magányosság érzete alól. Miért nem teszed te is ezt? Menj, keresd fel azt az asszonyt, és tisztázd vele a dolgaidat! Mark lassan Jimmy felé fordult. Nem akarta elhinni, hogy éppen ő tanácsolja ezt. Ő, aki eddig mindig csak lebeszélni igyekezett, hogy feladja a függetlenségét. Fanyarul elmosolyodott. – Már késő – felelte nagyot sóhajtva… Csüggedten. – Késő?! – vonta össze a szemöldökét Jimmy. – Talán meghalt valamelyikőtök? Alig néhány perce mondtad Bokitóval kapcsolatban, hogy soha sincs olyan késő újrakezdeni mindent. – Csak tréfáltam. – Én viszont komolyan beszélek. Elszúrtál valamit, de még az a szerencse, hogy lassan haladsz a rossz irány felé, ezért még idejében visszafordulhatsz. Vedd el feleségül Lilient, és vagy megoldódik a problémád, vagy nem… Majd eldől… Az öngyilkosjelölteket úgysem lehet hosszú távon lebeszélni az elhatározásukról. Ne tartsd vissza magad, ugorj! Mark nem válaszolt, de egyre mélyebbre szállt a gondolataival. Barátja szavai mintha felrázták volna mélyen ülő tespedtségéből. Az utat figyelte, s közben Lilienre és a fényesre suvickolt „vőlegényére” gondolt… A szombati esküvőjükre… Nehéz volt megemésztenie, és még talán ennél is nehezebb ráébrednie, hogy kettejük kapcsolata – Liliené és az övé – megér annyit, hogy megpróbálja megmenteni… akár az utolsó pillanatban is. Tűnődve, halványan elmosolyodott. Kamaszos derű lágyította meg arcának kemény, dacos vonásait. Már ott lapult agyában a terve, amely jobban hasonlított egy gyerekes csínytevéshez, mint egy komoly férfi jól megfontolt szándékához… Edwards! Igen. Holnap beszélni fog Edwardsszal és Rederickkel… Nemcsak az öltözékükről…
Tizenhárom Az öregek mind ott ültek a Koloa szalmatetővel árnyékok, színes lei-fonatokkal díszített teraszán. Elegánsan, az alkalomhoz illően. A vártnál jóval korábbi érkezésük senki számára nem jelentett problémát. Mark helyezte el őket a kis nádfonatú asztaloknál, ahonnan jól beláthatták a terepet. A kellemes, délelőtti napsütésben kortyolgatták a jeges gyümölcspuncsot, és szemlélődtek. Kicsit izgatottan ugyan, de ez már csak természetes, hisz nem mindennapos esemény volt az életükben egy ilyen ünnepi alkalom. Marknak sikerült valamennyiük szavát vennie, hogy néhány órára felfüggesztik halaszthatatlan dolgaik intézését, így Justinia mama nem zaklatja a vendégeket arkansasi házának értékesítésével, és Rosse nem rohan felvenni a telefont, ha netán meghallja a csöngését. Csupán Smoky öltözékével adódott némi gondja, de végül az öreg indiánnal is sikerült kompromisszumos megegyezésre jutnia. Világos vászon öltönyének unalmas egysíkúságát, színes tollakból álló fejdíszével ékesítette. Figyelmüket olyannyira lekötötte a sok látnivaló – az asztalok díszítése, az érkező vendégek elhelyezése –, hogy még azzal sem törődtek túl sokat, hogy az érkezésük után Mark, Edwards és Frederick elmentek valahová. Nyilván dolguk akadt – nyugodtak bele a távollétükbe. Valóban akadt némi elintéznivalójuk, melyre Mark körültekintő alapossággal oktatta ki a nagyon elegáns, diplomatikus megjelenésű Edwardsot, és a sötét öltönyös, sofőrtányérsapkát viselő Fredericket. – Tehát, fiúk, ne feledjék! Az ügy szigorúan bizalmas. Igazi, nemzetbiztonsági feladat – emlékeztette még egyszer, s egyúttal utoljára, a soron következő munkájukra, amikor a Pearl Hotel előtt kitette őket a kocsijából. Edwards fölényes, lesújtó pillantással adta „megbízója” tudtára: ismeri a feladatát, és nem szükséges ismétlésekbe bocsátkoznia.
Ennél sokkal kényesebb ügyeket is megoldott már teljes megbízhatósággal. Frederick kevésbé volt mértéktartó. Izgatottan szorongatta markában az érem, jelvény és igazolványgyűjteményéből hosszas keresgélés után kiválasztott, legalább harmincéves FBIjelvényt, míg fennhangon sajnálkozott, amiért nem hozta magával a kalapácsát és a szegkészletét. Ugyanis a hotel bejárata felett felfedezett egy aprócska kis rést, amit nem ártana egy keskeny léccel eltüntetni. De miután Mark a szavát adta, hogy legközelebb bepótolhatja a mulasztását, megnyugodott. Mark, a hotel parkolójában talált egy szabad helyet – örömére – egészen közel, a megfigyelés alá vont metálszürke Mercedeshez, ahonnan szemmel tarthatta a forgóajtó közelében készenlétben várakozó két öreget, anélkül hogy el kellett volna hagynia autóját. Jó volt az időzítésük. Alig tízpercnyi várakozás után a hotel forgóajtaján kisodródott az, akit vártak. Mark feszülten leste, a szélvédő üvegén keresztül az autója felé tartó rendkívül elegáns – szmokingot, és vakítóan fehér inget viselő „szuperkant”. – Ha most elszúrnak valamit az öregek, neki lőttek – cikázott át fején a gondolat. De nem. Edwards már a férfi nyomában volt, és utol is érte, mielőtt az kinyithatta volna autója ajtaját. Hivatalosan üdvözölte, az orra alá bökte az FBI-igazolványát, melynek csak a bőrtokja volt új keletű, maga az igazolvány régi. Frederick kissé hevesebben mutatta fel a jelvényt. Rajta látszott az izgatottság, végtére is csak a gyűjtőszenvedélye által került kapcsolatba az FBI szervezetével, így a feladatot, amiben most részt vállalt, igen megtisztelőnek tartotta, és nem akarta elrontani. – Elnézést, uram – jutottak el Mark füléhez Edwards sokszor végigpróbált, határozott szavai: – Velünk kell jönnie! Nemzetbiztonsági ügy! – itt mutatták fel a személyüket igazoló okmányt és jelvényt. – Na de kérem, uraim – tiltakozott értetlenkedve a „szuperkan” –, valami tévedés lehet. Én… – Legyen szíves átadni az indítókulcsot – utasította Edwards nyugodtan, ámbár ellentmondást nem tűrő hangon. – Van egy kényes természetű ügyünk, melynek a szálai önhöz, illetve az ön autójához vezetnek. Fel kell tennünk önnek néhány kérdést.
A férfi hüledezett, tiltakozott, és ijedten pislogott körbe, hogy felmérje, ki vagy kik látják ezt a kínos jelenetet. Makogott olyasmit is, hogy neki most halaszthatatlan dolga van, meg, hogy tartsanak az urak vele, majd a barátai igazolják a személyét, ha már az ő szavának nem hisznek. Ám Edwards mindvégig megőrizte angol hidegvérét, no meg a hivatásával szembeni elkötelezettségét. Arról is tanúbizonyságot tett, hogy sem megvesztegetni, sem befolyásolni nem lehet. Kemény kézzel markolta „foglya” karját, s miután Fredericknek sikerült az időközben elkobzott kulccsal kinyitnia a Mercedes ajtaját, udvariasan bár, de kíméletlenül betuszkolta a hátsó ülésre az elegáns férfit. Mark elégedetten vigyorgott a bajusza alatt. Jól taktikázott, amikor a váratlanul lerohant emberek zavarodottságára és tehetetlenségére építette a tervét. Minden a megszokott forgatókönyv alapján történik: értetlenkedés, tiltakozás, majd engedelmeskedés. Ez történt most is. A pasas berogyott a hátsó ülésre, Edwards feszes derékkal mellé ült, Frederick pedig előre a volán mögé. Most már csak bíznia kell, hogy Frederick épségben vezesse el az autót az otthonig, ahol két eshetőség áll fenn: vagy simán bejutnak, és akkor a két öreg néhány órán át gondosan elrejti a „vendéget”, vagy feltartóztatja őket a kapuőrség, melynek következtében zűrzavar keletkezik, jönnek a kérdezősködések, a magyarázkodások, esetleg az ügyeletes gondozók segítségével ideiglenesen elszállásolják az ünnepélyes ceremóniától kissé megzavarodott öregeket, akiknek Mark majd visszaadja a szabadságukat. Mert ugyan ki más felelhetne a cselekedeteik következményeiért, mint a gondozójuk, aki nem tartotta elég gondosan rajtuk a szemét. Az előző variáció, kedvezőbb lenne, de az utóbbival is eléri szándékát. Sikerül egy rövid időre távol tartani az esküvőjéről a „vőlegényt” addig, míg ő elrabolja a menyasszonyát. Lilien szembenézett magával az előszoba nagy, földig érő tükrében, és halványan elmosolyodott. Nagyon szép volt az az idegen nő, aki kissé kesernyésen visszamosolygott rá. Nem is értette az anyját, miért erőszakolta rá ezt a nagyon pillekönnyű nyersselyem,
tojáshéjszínű ruhát. Úgy fest benne, akár egy menyasszony. – Valld be őszintén, nem bánnád, ha ma neked kellene elrebegned azt az oly sokszor emlegetett „boldogító igen”-t – kérdezte a szeme attól a másik, idegen asszonytól. Sóhajtott egyet, és ellépett a tükörtől, hóna alá csapta a ruha anyagából készült táskáját, és bezárta maga mögött az ajtót. Miért olyan felkavaró az a férfi? – tűnődött el érzései felett, míg sietősen végighaladt a kerti úton. Hogyan lehetséges, hogy valahányszor, ha csak egy kicsit is ünnepélyesebb körülötte a hangulat, mindig rátör a szorongás és a magányosság érzete. Miért kísérti mindig a tekintete, és miért kívánja szüntelenül, hogy kemény, férfias szája az ajkát simogassa, hogy csókolja, ölelje? Szép család lehettek volna együtt: ők ketten, és a három gyerek. De mindegy. Ilyen az élet. Nem mindig történik minden a kedvük szerint. Ettől a világ még világ marad. És jelenleg egy a fontos: a mai nap, amely két embert megajándékoz a kiérdemelt boldogságával. Könnyű léptekkel haladt a Charles Park-i buszmegálló felé. Nem is nagyon ügyelt a forgalomra, amely így szombat délelőtt általában elég gyenge szokott lenni. Gondolataiba merülve lépegetett, s csak a szeme sarkából észlelte a közvetlenül mögötte lépésben haladó autót, míg az – az útkereszteződésnél – hirtelen elévágódott. Liliennek torkára akadt a szó, amit a figyelmetlen vezetőnek szánt, amikor az ablakon kihajoló ismerős, sötéten villogó szempárba nézett. Hátrahőkölt, megmerevedett. – Mark! – kiáltotta a férfi nevét, s szidta magát, amiért úgy elvörösödött, akár egy kerge kamasz lány. A férfi áthajolt a másik oldalra, és könnyedén kilökte az autó ajtaját. – Ülj be, Lilien – kérte? Utasította! Csendesen. Az asszony zavarodottan, mereven bámult a férfi arcába. Felszaladt a szemöldöke is, mintha kérdezné: hogy kerültél ide? De egyelőre nem hagyta el újabb hang az ajkát. Merev tekintettel ellazult, és élvezettel csúszott le a ropogós fehér ing nyílásába. A selyem nyakkendő alatt az ing félig kigombolatlan volt, s belátást engedett férfias nyakára és bolyhos mellkasára. Megbizsergette az
emlék: milyen kellemesen izgató volt hozzáérnie ehhez a bolyhos, férfias mellkashoz. – Kérlek, Lilien – szólalt meg ismét, ezúttal sürgetőn Mark. – Nem állhatok itt a forgalom közepén. Lilien engedelmesen becsúszott mellé, remélve, hogy Mark nem vette észre az iménti zavarát… hogy hová néz… De a mozdulata, ahogy megszorította lezserül laza nyakkendőjét, elárulta, hogy észrevette. – Neked nem Bokito vendégeivel kellene lenned? – kérdezte hivatalosan, kedves kíváncsisággal. – Ők már valamennyien ott ülnek a Koloa teraszán – közölte Mark. – Értem – felelte Lilien. De, hogy mit is kellene értenie, arról egyelőre a leghalványabb elképzeléssel sem bírt, csupán azt érzékelte, hogy nem szűnik a zavara, a ruháját igazgatja, nem találja a helyét az autóban, izeg-mozog, fészkelődik. Kínos szituáció – gondolta magában. Hetek, sőt hónapok óta nem találkoztak, és most mindketten egy irányba, ugyanazon ünnepélyes ceremónia színtere felé haladnak, ami talán a sajátjuk is lehetett volna, ha mind a ketten így akarják. Mi értelme ezeknek buta gondolatoknak? Hess, hess! – tépte ki magát borongós melankóliájából. Lopva ismét a férfira lesett. Mark nagyon elegáns, divatos szabású, világosszürke öltönyt viselt, a már felfedezett, kigombolt, ropogós fehér inggel és selyem nyakkendővel. A szíve a torkát szorongatta, majd megfojtotta: mindez nem az övé! – Lefogytál, Mark, amióta utoljára láttalak – araszolta végig a tekintetével óvatosan. – Étvágytalanság és álmatlanság – vonta fel közönyösen a vállát a férfi. – Rám fért leadnom néhány kilót. Átszáguldott az útkereszteződésen, és rátért a városból kivezető északi műútra, ellenkező irányba, mint amerre a Koloa van. – Jobbra kellett volna fordulnod – figyelmeztette Lilien. – Tudom, merre kell mennem. – Tévedsz, Mark! – ellenkezett Lilien. – Bizonyára elnézted az irányt.
– Nem néztem el, és azt is tudom, hogy a Koloától ellenkező irányba haladok. A Napsagaras Alkony mellett fogok kimenni a városból. – Mark, hallgass meg! – ugrott előre idegesen Lilien. A férfi a vállánál fogva visszaparancsolta a helyére. – Elveszed a szemem elől a kilátást! – figyelmeztette. – De, Mark, mit csinálsz? – aggodalmaskodott az asszony, riadt pillantásokat vetve a célirányosan, nyugodtan haladó férfira. – Kérlek, Lilien! – szólt tompa fahangon. – Beszélnünk kell egymással! – Rendben, de ne most – rimánkodott nekikeseredve Lilien. – Majd az esküvő után. – Az esküvő után már nem sok értelme lenne. – Nem értelek, Mark – Lilien leplezetlen aggodalommal pislogott a férfi arcára. Tartott tőle, hogy az megzavarodott. De nem. Végtelenül nyugodtnak látszott. Nem félelmetesnek, de olyannak, aki tudja, mit tesz. – De tényleg, Mark. Őrültség, amit csinálsz. Ha nem akarsz, te ne gyere, de nekem feltétlenül ott kell lennem. – Ott fogsz lenni, ha a beszélgetésünk után is oda akarsz menni. – Akkor beszélj gyorsan! – sürgette türelmetlenül Lilien, az anyjára, Bokitóra és a rá váró egész vendégseregletre gondolva. – Sajnálom, Lilien. Száz kilométeres sebesség mellett ez nem megy. De megígérem, nemsokára leállok. Lilien kétségbeesett pillantást vetett az órájára. Úristen! Tényleg el fog késni. A száját rágta idegességében, de fékezte magát. Hátradőlt az ülésen és hallgatott. Mark rámosolygott, és a kezéért nyúlt. Puhán megszorította. – Nagyon szép vagy, Lilien. Ennél szebb, elegánsabb ruhát ki sem találhattál volna erre az illusztris alkalomra. – Köszönöm. De az anyám választotta ki a számomra. – Így szokott ez lenni – hagyta jóvá Mark. – Rendszerint a mamák cselekednek a lányuk helyett az esküvőjük napján. Csak sajnos, ez az esküvő most elmarad – sóhajtott színlelt szánalommal. Lilien most már végképp megrémült. Felkapta a fejét, és döbbenten meredt Markra. – Mi az ördögről beszélsz? Már miért maradna el az esküvő?
– Bajos lenne megtartani a menyasszony és a vőlegény nélkül. – Mark először nevette el magát, mégpedig elég csúnya kárörömmel. Gonoszul. Lilien figyelmét sok minden elkerülte. Csak a „vőlegény” szó dübörgött a dobhártyáján. – Jézus Mária! – apró kis ijedt sikolyt fojtott a szája elé kapott tenyerébe. – Mi történt Bokitóval? – Bokitóval? – ezúttal Markon volt a csodálkozás sora. Bambán, értetlenül pislogott Lilienre. Ki beszél itt Bokitóról? Vagy mégis igaz?! – Na ide figyelj, Mark! Most tényleg állj meg valahol! Mark lassított, és lekanyarodott az útról, ahol egy kis – fákkal övezett – tisztás szélén megállt. – És most, légy szíves, Mark, kezdj bele a mondókádba, mert vissza kell fordulnunk! Mégpedig sürgősen. – Oké! – Mark félfordulatot tett Lilien felé, kezébe vette mind a két kezét, és a szemébe fúrta tekintetét. – Amikor utoljára beszéltünk, azzal adtad ki az utamat, hogy… várj, megpróbállak szó szerint idézni: „Sajnálom, Mark. Mert tényleg szerettelek”. Komolyan gondoltad ezt? – Hogy sajnálom? Természetesen. – Hogy szeretsz. Lilient újabb hullámban öntötte el a zavar. Érezte, hogy ismét lángol az arca. Félszeg mosollyal pislogott Mark szemtelenül provokatív arcába. – Nem emlékszel? Már jóval korábban is mondtam neked ehhez hasonlót – emlékeztette. – Azt mondtam, beléd tudnék szeretni. Hát megtörtént. Mark kamaszosan elvigyorodott. – És most? – kérdezte, egészen ráhajolva az ajkára. – Miért kérdezed ezt éppen most? – jajdult fel cseppnyi türelmetlenséggel, de csiklandós örömmel is az asszony. – Mert ennél időszerűbb még sohasem volt ez a kérdés. Mert éppen most készülsz férjhez menni valakihez, akihez vagy a bosszú, vagy az elkeseredés hajt csupán. És ezt mindenáron meg szeretném akadályozni.
– Most már végképp nem értem, miről beszélsz – feszengett kínosan. – Lilien! – Mark keze felcsúszott az asszony karjáról a vállára. Ujjával a szája körvonalait rajzolgatta, de a tekintetével továbbra is fogva tartotta a szemét. – Be kell vallanom az ostobaságomat, és a bocsánatodat szeretném kérni az esztelenül, egymástól távol töltött napokért. Már akkor is szerettelek, de a gyávaságom sokkal nagyobb volt, hogy ezt be is merjem vallani neked. De azóta rájöttem, túlbecsültem a képességeimet, amikor abban bíztam, hogy ott tudom folytatni az életemet, ahol akkor abbahagytam, amikor megismertelek téged. Kellesz nekem! Szükségem van rád! És nem engedem, hogy bárki is elvegyen tőlem. – Igazán? – Lilien hangja beleremegett a kérdésbe. A szeme sugárzott az örömtől, amint beleolvadt Mark tekintetébe. Az egész világ eltűnt mellőle, helyébe egy kisebb világ lépett, amelyet csak ő és Mark alkotott. – És mi történik, ha egy idő után ismét meginogsz, és rájössz, hogy tévedtél? Most azt hiszed, hogy szeretsz. De meddig? Kérdése már belefúlt Mark csókjába, amely gyöngéd simogatással kezdődött, és szenvedélyes türelmetlenséggel folytatódott. Ezzel a csókkal fejezte ki azt, amit nem tudott szavakban megfogalmazni. Csókolt, mert ehhez jobban értett. És amikor végre elengedte Lilien remegő ajkát, annyit válaszolt az iménti kérdésére: – A „meddig”-re ne keressünk feleletet. Nyilván most is úgy gondolom, hogy örökre, és bízzunk benne, hogy ez így is lesz. Minden rajtunk áll. Lilien reszketeg örömmel simult a karjába. Igen. Ennél több, nagyobb ígéretre, fogadkozásra ő sem vágyik. Ennyi tökéletesen elegendő a boldogságához. De most már tényleg vissza kellene fordulniuk. – Nem értek az ilyesmihez… – szólalt meg ismét Mark, hangja akár egy mutáló kamaszé, olyan reszelős volt. – Lennél a feleségem? Lilien elégedetten, boldogan kuncogott. Lefejtette Mark vállán nyugvó kezét, és a kormánykerékre helyezte. – Ha most igent mondok, elindulunk végre? Tényleg nem szeretném elmulasztani az anyám és Bokito esküvőjét.
Mark keze lehullott a kormányról, arca elnyúlt, tekintetében könyörgés bujkált. Lilien szemét kereste. Várta a magyarázatot arra, amit végképp nem értett. – Hoo… hogy az anyád esküvőjét? – nyekkent nagyot a hangja. – Hát nem a tiéd? – Az enyém? – kacagott fel szívből Lilien. – De hisz még alig egy perce kérted meg a kezemet, ennyire gyorsan azért mégsem lehet. – És Bokito? Ő is? Nahát, mégis igaz lenne, hogy ő és Paula? De mi az ördög ez a nagy férjhez menési láz? Valami járvány? – már indított. Végtelenül szeretett, volna tisztán látni, de egyelőre még csak a sötétben tapogatózik, akár egy vakegér. Annyit tud csupán, de azt nagyon, hogy visszafelé sürgősen útba kell ejteniük az otthont, és ha még nem késő, ki kell szabadítania az FBI fogságába esett „szuperkant”. De ki a fene ez az ember, és hogy került be a képbe? Csak nem ő Luukia asszony jövendőbelije? Óvatosan, gyanakodva pislogott a vidáman nevetgélő Lilienre. – De az isten szerelmére, ki az anyád vőlegénye! Lilienből hangosan tört elő a kacagás. – Még életemben nem találkoztam hozzád hasonló, lassú észjárású férfival. Hát ki egyéb más lenne, mint Bokito. Mark csaknem a fának farolt. Bokito, és a beharangozott meglepetés. No lám, ez tökéletesen sikerült – sóhajtozott, kínosan nevetve, a saját naivsága felett. Hogy nem jöhetett erre rá magától is. Na mindegy. Az egybegyűltek kisebb csoportokban várakoztak az esketési ceremónia megkezdésére, de nem értették, mi ez a ki nem mondott kérdés, ez a levegőben úszó tömör feszültség. Már mindenki kezdett aggódni Lilien késése és Mark Lindroch titokzatos eltűnése miatt. Frenc a barátjáért idegeskedett, különösen azóta, hogy odaszólt a Pearl Hotelba, ahol azt a választ adták, hogy David Bellinger már két órával korábban leadta a kulcsát, és távozott. De valamennyi aggódó résztvevőt túlszárnyalta a két kamasz, Anne és Peter idegessége. Percenként rohantak az útra, lesték a forgalmat, és izgatott kérdésekkel ostromolták egymást és Luukiát.
Lehet, hogy mégsem készítették elő elég jól a tervüket? Hol csúszhatott be a hiba a számításukba? Hol marad ilyen sokáig Lilien, és hová tűnt el Mark? De végre! Felismerték a sarkon bekanyarodó öreg, de tisztára mosott, fényesített Buickot, amit a metálszürke Mercedes követett. És hurrá! Nemcsak Mark, de Lilien is megérkezett. Ketten együtt. Vidáman és nevetősen. Sikerült! – Hol késtetek ilyen sokáig? – Luukia aranyszínű selyemkosztümben futott eléjük, nyomában a két lelkes tinédzser, majd a csuda elegáns vőlegény, Bokito, akinek egy mázsás kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta a Mercedesből kikászálódó Edwardsot és Fredericket is. Teljes a meghívottak köre, nem hiányzik senki. Akkor talán el is lehetne kezdeni a ceremóniát, nehogy meggondolja magát a menyasszony. – Hosszú! – felelte egyszerre, pukkadozó nevetéssel Lilien és Mark, akiknek az út során végre sikerült minden félreértést tisztázniuk. – Na, nem baj! A lényeg, hogy megérkeztetek. Már azt hittük, kárba vész ez a nagy előkészület, és hogy el kell halasztanunk a szertartást. Na, gyertek, gyertek, siessetek! Tegyétek rendbe magatokat. Lilien, a szobámban találod meg a kalapodat. Légy szíves, vedd fel azt is. – Na de, anya – fanyargott Lilien – tudod, hogy ki nem állhatom a kalapot. Minek ez a nagy felhajtás? – Hogyhogy minek? Azért, hogy szép legyél. Végtére is az esküvődön nem jelenhetsz meg akárhogyan. – Hogy micsodán? Kinek a mijén? – Lilien és Mark hol egymásra, hol az ünnepélyesen ragyogó Luukiára, hol pedig a vadul vihogó kamaszokra bambult. – Hát, még mindig nem értitek? – csóválta rosszallóan a fejét Luukia. – Mi egy különleges szertartást készítettünk elő. Kettős esküvőt. Anya és lánya együtt, egyszerre mondja ki a „boldogító igen”-t. Hát nem romantikus? – Rrr… romantikus… – Mark szája idegesen megrándult. – De mégis, mi ez az egész? Ez azért nem olyan egyszerű. Nekem még
irataim sincsenek… Valahol elveszítettem a közelmúltban az igazolványomat… – Én is! – csuklott el Lilien hangja is. – Ne aggódjatok! – nyugtatta meg a meglepett „jegyespárt” Luukia. Időben meg fogjátok kapni mind a ketten, a házasságkötés után. – De mégis? Hogy lehet az? – Egyszerűen. A gyerekek kölcsönvették tőletek, hogy utólagos jóváhagyásotokkal elintézhessük a formaságokat helyettetek is. Mark tehetetlenül beletúrt a hajába. – Hát ti aztán nem tétlenkedtetek! – mordult rá a fülig érő szájjal vigyorgó Peterre és Anne-ra. – Azért azt hiszem, kissé túllőttetek a célon – csóválta meg a fejét bosszankodva, de már a bajusza alatt somolyogva. – Nem gondoljátok, hogy kissé kockázatos vállalkozásba fogtatok bele? Mi van akkor, ha mi másként döntünk? – Ugyan már, kedves Mark! – karolt bele Luukia. – A gyerekek sokkal jobban ismerik a szüleik észjárását, mint ők saját maguk. És gyakran okosabbak is. Vakmerőbbek ugyan, de helyén van az eszük. Ha ők úgy döntenek, hogy férjhez adják az anyjukat, akkor annak nyilván megalapozott oka van. Tehát kár is lenne vétót emelni az akaratuk ellen. Jobb, ha ezt belátjátok mind a ketten. És most már igazán ne vesztegessük tovább az időt, már így is nagyon megvárakoztattuk az anyakönyvvezetőt és a vendégeket. Lilien ajka széles mosolyra húzódott. Ő már túljutott a váratlan meglepetés keltette mélyponton. Belekarolt Markba, és szelíd kényszerrel a Koloa hátsó helyiségei felé terelte. Ha már ilyen szépen elő van minden készítve a szertartáshoz, igyekezniük illene minél hamarabb rendbe szedni magukat. Mark – már csak a tekintély kedvéért is – tovább aggályoskodott. – Ez azért mégsem ilyen egyszerű – forgatta körbe a tekintetét, mint aki a menekülés útját keresi. – Esküvő, virág nélkül? Vonta fel a szemöldökét fölényesen, azzal a „ne kapkodjuk el” tudálékossággal. – Ez olyan lenne, mint a tavasz, napsütés nélkül. – Ezért ne fájjon a fejed, édes fiam – Bokito a mindenről gondoskodó apa szerepében tetszelegve megveregette a vállát. – A csokrot is megtalálod Luukia szobájában, Lilien fejdísze mellett…