NNCL163-27Av2.0
Wayne Chapman
Észak Lángjai
Walhalla Páholy BUDAPEST 1992
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Wayne Chapman Banners of Flame Pendragon Books, 1990 Published by Pendragon Publishing Co., Inc., London Copyright ©1988 Wayne Mark Chapman Fordította Gáspár András és Novák Csanád Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. All rights reserved! A címlapon Boros Attila festménye A címerek Zsilvölgyi Csaba munkái A térképeket Kádár Enéh készítette Tipográfia: Deierl András és Marjai Csaba Hungarian translation ©1992 Gáspár András és Novák Csanád With the most sincere written consent of the Author Hungarian edition ©1992 Walhalla BT. ISBN 963 7632 02 6 WP-F-200292-13.41.52-3 A kötet kizárólagos terjesztője az Antares Kft. Galaktika könyvesbolt 1091 Budapest, Üllői út 107.
Kiadja a Walhalla Páholy. Felelős kiadó a kiadóvezető. Korrektor: Fenyvesi Dezsőné. Offszetreprodukció: Zrínyi Nyomda. Szedés, tördelés: Thalamus Tipográfiai Stúdió. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés táskaszáma: 7138.6610-14-2. Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató. Terjedelem: 19 ív Készült Debrecenben az 1992. évben.
Két" igazi" bárd, Dorsey Burnette és Karen Carpenter Emlékének.
Az tesz naggyá, hogy szűnnöd nem lehet, s hogy sose kezdesz, az a végzeted. A forgó ég mása csak énekednek, mindig egy benne a vég és a kezdet, s amit a Közép nagy hulláma hord az, ami még lesz s már eleve volt.
PROLÓGUS
A DAL HAVA
Mintha mennél de itt maradnál Egy láthatatlan ég alatt Egy más helyen hol hasztalan már Nem látható a mozdulat Nagyon különböző lakásunk Kettőnket egy börtönbe zár. Vak a szemed hogy meg ne lásson Fülem süket hangodra már.
1. em könnyű eljutni Murgadorba. A Quiron-tenger nyugati partján a hajdanvolt Kyr Birodalom úthálózatának maradványai árválkodnak csupán: szürkén, töredezetten kanyarognak mérföldek százain át, hogy végül rég leomlott hidak pilléreihez, szakadékok pereméig vezessék az elcsigázott utazót. A hegyvidék hágóit mindenre elszánt haramiák vigyázzák - legtöbbjük a helyi hatalmasságok zsoldjában áll. A birtokosok kivétel nélkül az ősi módon vérrel és vassal - szerezték hatalmukat, s mert nem büszkélkedhetnek hősi tettekkel, udvartartásuk pompájával pedig hasztalan igyekeznének elhomályosítani a bérceken túli hercegség, Erigow ragyogását, különös kedvteléseknek hódolnak. Murgador grófja - e néven a hetedik - emelt fővel viselte a Különcök Fejedelme címet. A rossz nyelvek szerint maga agyalta ki ezt is, akár azt a másikat, melyen maroknyi alattvalója s számos pribékje még gyakrabban emlegette: a Kobzos. Jól bánt a hangszerekkel, bársonyos baritonjáról széltiben csodákat meséltek. Suttogták, regéiben megelevenednek az elmúlt idők - a világ ifjúkora, a kyr istenségek lakta égbolt, minden szépség és iszonyat, amit a Nagyok keze s akarata teremtett... És bár Murgadorba nem visz kövezett út, s karavánok is csak nagynéha vágnak át rajta Doran, Tarin, vagy az elfek lakta Sirenar felé, a Dal Hónapjaiban regősök, bárdok, énekmondók jönnek mindenfelől, hogy nemes versengésben mérjék össze tudásukat a híres-hírhedt Kobzossal. Jönnek évről évre, noha nyílt titok, hogy a gróf szinte sosem veszít, s hogy visszafelé, kastélyától hazáig még hosszabb, még veszedelmesebb ösvény vezet...
2. babérkoszorúval ékített homlokú férfi és a feketébe öltözött nő Nyárközép napjának éjjelén érkezett a fogadóba. A masszív kőépület - akár a nevesincs település hajlékainak zöme - évszázadok óta lapult már itt, a roppant bércek
árnyékában. A vidéket szélcserzette képű, kevésszavú emberek lakták, szemük akár a kőszáli sasoké; figyelmüket semmi nem kerülte el. Az idők folyamán azonban megtanultak hallgatni, hallgattak hát most is: óvatosságra intette őket a sokéves tapasztalat. Az első álmukból felvert lovászok megcsodálták a férfi hátasát: büszke fejtartású, tüzes mén volt, abból a gyorslábú fajtából való, melyet harcosainak és nagyjainak nevel az Íjászok Népe. Gazdája, noha kardot és tőrt hordott, látnivalóan nem volt harcos - dalnokfélének látszott inkább. Tekintetében, melyet a lomhán mozduló fogadósra emelt, a kimerülten célba ért vándorok csöndes derűje lappangott. - Ki az úr ezen a vidéken? - kérdezte tisztán csengő, különös zengzetekben gazdag hangján. A feketébe öltözött nő az eget fürkészte. Kelet felől lassan közeledtek, már-már összetorlódtak a súlyos viharfelhők. - Meleg étellel, jóféle itallal és vetett ággyal szolgálhatunk mondta megfontoltan a fogadós -, úrral azonban nem. Ezen a vidéken nem parancsolnak a hágók őrei, a mágusok, a nagymesterek, de még Toron klánjai sem! Túlzott persze: esztendőről esztendőre önkéntes adóval biztosította a hatalmasságok jóindulatát, mint minden épeszű helybéli. A babérkoszorúval ékített homlokú idegen a nőhöz fordult, néhány szót váltott vele az Északföldiek érthetetlen nyelvén. Mosolygott. Elégedettnek látszott. Szobát, forralt bort és fürdőt rendelt, majd zsákját a vállára vetve nekivágott a nyikorgó falépcsőnek. Mikor a konyhaajtón ki-kileső fehércselédek megpillantották, összenéztek s felsóhajtottak: "Milyen jó kiállású, milyen büszke! Mint valami király..." A fogadós hosszan nézett a feketébe öltözött nő után. Maga sem tudta miért, rosszat sejtett. A tornácon állt töprengve, bámulta a csúcsok körül örvénylő fellegeket; azután, hogy megdördült az ég, eleredt az eső, vállat vont, sarkon fordult, s ment, hogy tegye a dolgát, akár a többinek. ...Éjfél is elmúlt már, mire megrakott tálcával a jövevények emeleti szobájának ajtajához ért. Odakint vad égiháború dúlt, a mennydörgés megmegrezegtette az ablaktáblákat, a villámlobbanások nappali világánál kárhozott lelkekként hajladoztak a fák; a fogadóst, noha nyakas és bátor férfiként ismerték, megint hatalmába kerítette a balsejtelem. Saját, hosszan elnyúló árnyékára pillantott, majd borzongva feljebb emelte lámpását, s bezörgetett. A babérkoszorús utazót szólította,
azon a különös hangzású néven, amelyet alig egy órája, odalent hallott tőle, s közben rettegett - attól, hogy a feketébe öltözött nő nyit ajtót, hogy végigméri, s jéggé dermeszti tekintetével... Csontjaiban érezte a feltámadó szelet: északról, Murgador fennsíkja felől fújt, nekifeszült a sok vihart látott épület falainak, s bebocsátásért esdeklőn rázott minden vasalást. Az udvarban tanyázó kutyák remegve lapultak vackukon, elkerekedett szemük megannyi kéklő karbunkulus. S egyszerre felvonítottak, akárha a holdakat pillantották volna meg a felhőpaplan túloldalán. A siketítő égzengés elnyomta a vágtába ugró lovak patáinak csattogását; a visszhang végiggördült a völgyön, s valahol messze, a hegyeken túl ült el. A fogadós oldalra billentett fejjel fülelt. Úgy rémlett neki, hangot hall, sóhajt vagy nyögést; s noha valószínűbbnek tűnt, hogy csak a szél zúg, hogy érzékei űznek gonosz tréfát vele, óvatosan lenyomta a kilincset, s résnyire nyitotta az ajtót. Hevesen dobogó szívvel, tétován állt lámpása halvány fénykörében. Odabent sötétség honolt, kripták, cintermek homálya; a levegőben édeskés szag terjengett, mely nem a füstölőszerek vagy a falakra aggatott uscayha-fonatok illata volt... A fogadós ismét az utazót szólította, majd két bizonytalan lépést tett előre, s remegő kézzel feljebb csavarta lámpása lángját. Arcát hűvös, eső- és földszagú légáram simította végig. A szemközti ablak tárva-nyitva állt, odakint pokoli táncukat járták a megtépázott ágak. A tájon elömlő villámfényben láthatóvá vált az ágytakaró s a jobboldali fal egy darabja. Fekete foltok éktelenítették mindkettőt. A fogadós moccanni képtelenül, résnyire nyílt szájjal bámult. Balra, közvetlenül a lába előtt idegen test hevert, az oldalán ejtett sebből kiömlött vér beszennyezte tépett köpönyegét. Az ablak alatt, falnak vetett háttal, tőrét markolva ült a babérkoszorúval érkezett utazó: tekintetében, melyet a felföldire emelt, kín szűkölt most, kín és kimondhatatlan iszonyat. Vállát, mellét rövid, fekete tollú nyílvesszők ütötték át, bal karján vékony zsinegből font hurok, melyhez hasonlót a fogadós korábban csak vadorzók övén, elejtett nyulak és őzek nyakán látott... A dalnok felsóhajtott megint. Élete lángja kialvóban volt: ahogy moccant, szája sarkán vér csordult ki, s ahogy a házigazda hozzáhajolt, el is szállt belőle a lélek; feje oldalra billent, ujjai közül kifordult a
penge, s megzendítette a jobbjának támasztott lant húrjait. Különös, varázsos hang. A fogadós megborzongott. Egy pillanatig úgy érezte, nincs egyedül a szobában. A valóság pompás szövedéke meghasadt; a lant szavára a Túloldalról magas, tiszta hang válaszolt, akárha Alborne, a Bárd sípja zengett volna távoli, napsütötte mezők felett... Fényesség támadt, azután kihunyt - valami nagyot nyikordult, a folyosón sietős léptek dobbantak. Egész sereg jól-rosszul felfegyverzett suhanc sietett a gazda segítségére. Az ajtóban torpantak csak meg, elkerekedett szemmel bámulták a dúlás nyomait. - Kiáltottál, uram... - suttogta egyikük. Nem én - akarta mondani a fogadós, azután mást gondolt, s lassan ingatta fejét. - Emeljétek fel! - mutatott az elesett énekmondóra. Ösztönös tiszteletet érzett iránta, mert szép és különös ember volt, s mert nem adta olcsón az életét. - Azt a másikat meg - mormolta - tüntessétek el! A férgek közt a helye, mint minden haramiának! Körülpillantott a szobában. Nemigen tudta, mihez fogjon legközelebb, de semmi a világon rá nem szoríthatta volna, hogy lehajoljon a szanaszét gurult aranyakért. Valami azt súgta neki, a támadókat sem a pénz érdekelte. Nem tűnt el más, csak a dalnok babérkoszorúja. S persze a feketébe öltözött nő...
Egy ilanori - az ilanoriak ősi hite szerint legalábbis - sosem szakad el hazájától, mint ahogy soha nem is hal meg igazán. Vándorsólyomként ábrázolt lelke - egy a három közül alkalmanként pihen csak meg testében, annak pusztulása után pedig végképp hazaszáll. A Farkas-lélek tovább bolyong e világ térségein bosszúját keresve, míg mindaz, ami az Emberből megmaradt, útrakél Kai-Ahnar (az újabb nemzedékek számára Arel, Krad, vagy valamely más, pyarroni isten) fényessége felé. A Murgador gyepűjén meggyilkolt dalnok Emberlelke meghatározhatatlan ideig követte “tekintetével” a Vándorsólyom röptét. A Farkas távolabbról figyelt szomorú szemével. Nem volt igazi fenevad - az énekmondó tudta ezt, s most első ízben bánkódott miatta. Egyre várt, körözött a Fényben, míg valahol messze, valahol odalent, abban a másik szférában, amelyet maga mögött hagyott, meg nem pillantotta a lovasokat. Húszan, legfeljebb huszonöten lehettek. Zömük Szépmező
szívéből indult útnak, néhányan a boszorkánymesterek sötét birodalmának határán, őrhelyüket másoknak átadva csatlakoztak a menethez. Most együtt vágtattak felperzselt mezőkön, úttalan utakon, elnéptelenedett falvakon át, dacolva a helyi hatalmasságok haragjával, mit sem törődve a veszedelemmel, a küszöbön álló háborúval; megannyi elszánt Emberarc, megannyi verdeső szárnyú Sólyom, agyarát villogtató Farkas. És a dalnok mosolygott. Lám, nem feledkeztek meg róla. Most már minden rendben lesz. Most már megpihenhet.
3. Quiron-tenger keleti partvidékét Murgador lejtőitől kétheti járóföld választja el. Gyors lábú hátas nyergében nyolc-kilenc nap alatt ér célhoz a vándor, egy futármén egy hét alatt száguldja be ezt a távolságot - Ilanor lovasai nem egészen öt napot szántak rá, s mint rendesen, ezúttal sem kellett csalódniuk állataikban. Napfelkelte előtt egy órával, három irányból közelítették meg a bércek árnyékában megbúvó települést. A felföldiek közül alig néhányan látták őket: fantomok gyanánt bontakoztak ki a ködből, ugrattak át az alacsony hajlékok, léckerítések felett. Lovaik lábát nem bugyolálták rongyokba, azok mégis csaknem zajtalanul vágtattak, sebesebben bármely hátasnál, mely Észak-Ynev rögeit valaha tapodta... A házőrző ebek mordultak egyet-egyet, aztán elcsendesedtek; gazdáik pedig eltöprengtek, hátha nem is emberek, hanem elfek érkeztek seregestül az ódon fogadó udvarára. A nyeregből leugró alakok öltözéke, fegyverzete persze egykettőre eloszlatta a kétségeket. Az angyalszárnyként lebbenő, sötét köpönyegek alatt ezüstveretes tegzek, tarsolylemezek csillantak, a kápákon nyílpuskák himbálództak, az ívelt pengéjű, kétélű kardok azonban nem kerültek elő hüvelyükből. A messziről jött férfiak és nők, akárha éteri zenére mozdulnának, pillanatok alatt elfoglalták a számukra kijelölt posztokat. Csendes járásúnak bizonyultak ők
is - mozgásuk a vért ízlelt nagyvadakéra emlékeztette a szemlélődőt. Azok lépnek így, akik bizton tudják: nincs méltó ellenfelük a nap alatt. A csapat vezetője szálegyenes tartású, deres hajú öregember volt. Markáns sólyomarcára mély barázdákat vésett a számtalan megpróbáltatás, ujjasára, köpönyegére mintha az elviharzott évtizedek pora rakódott volna: réges-rég acélszürkére fakult mindkettő. Acélszürkén villantak szemei is - egy fiatalabb férfi tekintetét keresték, aki utolsónak, gyalogosan érkezett az udvarba. Fehér mén követte néhány lépéssel lemaradva, mint afféle tapintatos jóbarát. Az öreg magához intette a jövevényt, néhány szót váltott vele Északfölde rejtnyelvén, majd a tornácon időközben megjelent fogadósra és háznépére mutatott. A férfi előrelépett. A fehércselédeknek, mi több, a gazda lányának is feltűnt, milyen jóképű - és milyen komor. Magukban azt latolgatták, rokona volt-e a megölt dalnok, s ha igen, vajon mit szándékszik tenni, hogy a gyilkosokon bosszút álljon. Akár így, akár úgy, nem szerettek volna a martalócok helyében lenni. Az északnyugati hegyvidéken veszett hírét költötték az Íjászok Népének, s a férfi - társaihoz hasonlóan - igencsak veszedelmesnek látszott. A fehércselédek egyszerre rádöbbentek, örülnének, ha elmosolyodna végre... Tier Nan Gorduin várt. Az elmúlt esztendők tapasztalataiból okulva rég letett arról, hogy bármit elsiessen. A sietség hibákhoz vezet, a hibák fájdalmasak olykor. A fájdalom pedig alattomos. Nem az acél ejtette sebek fájdalma ez: azt a kínt egykettőre legyűri a test, feledésre ítéli az emlékezet. Bizonyos sérülések sajna sokkal lassabban gyógyulnak, s jobban meggyötrik az áldozatot még a toroniak kristályhegyű nyílvesszőinél is. Ilyen sebeket kizárólag a legnagyobb mágusok és a nők osztogatnak - a nemlétező istenek legyenek irgalmasak ahhoz, aki eléjük kerül... - Mondd meg nekik - szólt most ilanori nyelven az öreg -, hogy azért az emberért jöttünk, akit tíz meg tíz napja, Nyárközép éjjelén ragadott el itt a Sötét. Mondd meg nekik, hogy nem esik bántódásuk. Rebegjenek hálát jósorsukért a Négy Szélnek és mindazoknak a bálványoknak, akiket errefelé tisztelni szokás. De mondd meg nekik, hogy az életükért cserébe választ kell adniuk minden kérdésedre, s hogy minden válasz egyenes legyen és igaz! Súlyos sóhajjal félrenézett. - Beszélj! Gorduin tolmácsolta az elhangzottakat, majd ilanorira fordította a fogadós szavait. Ügyelt minden hangsúlyra, hisz tudta: Öreg Rik elfogadhatóan beszéli a Közös Nyelvet, büszkesége tiltja csupán, hogy használja is. Általában véve
idegenkedett mindattól, amit Pyarron, a Dél ajándékozott az emberiségnek kivéve talán a kengyel adományát. - Azt mondja, vártak bennünket. Azt mondja, az elesett az istenek kegyelmében részesült, nem merészeli érinteni senki. Olyan, mintha csak aludna... - Alszik! - emelte fel hangját az öreg. A távolba révedt. - Tovább, Tier, tovább! Gorduin néhány kérdést intézett a falubeliekhez. Eltöprengett. - Ugyanazt mondják mind, amit a nyomok. Öt ló járt erre a gyilkosság éjjelén. Az ötödik üres nyereggel érkezett, távozóban pedig észrevehetően kisebb terhet hordozott a többinél - kivéve azt az egyet, amelyiknek visszafelé nem akadt lovasa. A támadók a bozótosban rejtőztek el, azután, hogy jelet kaptak odabentről, felkapaszkodtak a tetőre. Onnét alighanem kötélen ereszkedtek le az ablakig. Egyikük meghalt odabent. A háziak elkaparták. A legszívesebben ezt tennék Murgador grófjának minden pribékjével. Cégéres gazemberek egytől egyig: közönséges útonállók, szökött fegyencek, egykori rabszolgakereskedők... - Oldalt lépett, megveregette a türelmesen várakozó fehér mén nyakát. - Pontosan az történt, amitől tartottunk - folytatta halkan. - A fiú nem hallgatott az okos szóra, egymagában indult el Erenből, hogy legyőzze a Kobzost... - Egy darabig némán állt; élénk szél kapaszkodott fekete köpönyegébe, szétborzolta egyenes szálú, sötét haját. Sikerült felülkerekednie a dalnokok versenyében, átvette a gróf kezéből a koszorút, azután... - Hátrapillantott, az udvarba nyíló kaput nézte; tekintetében ott izzott a harag. - Kerülőutat választott hazafelé. Nyilván megérezte, hogy üldözik, de nem hitte, hogy a vérét akarják. Nem ismerte eléggé a Kobzost. Ha ismerte volna, nem bízik meg a nőben, aki alighanem még a várban csapódott hozzá. - Bosszúsan a földbe rúgott. Szerelem az első látásra...! Nem gondoltam, hogy hisz még az ilyesmiben. Az öreg magához intette három emberét, azután ismét Gorduinhoz fordult: - Mondd a fogadósnak, hogy mutassa az utat! Testvérünk épp elég időt töltött idegenek között, és én... - Tétovázott. - ...szavamat adtam mestereinek, hogy gondunk lesz rá. Rá, és minden egyébre. Arra a murgadori fenevadra is. Gyerünk! A bárd a mohos kőkerítésre telepedett, szivarra gyújtott, úgy eregette a füstöt, mint valami unott, vén sárkány. Várt. A csúcsokat övező felhőkön túl ragyogott a nap, tekintetének
tüzét percekig állta csak a harmat. A völgyekből egykettőre kiszorultak az árnyak - Gorduin titkon reménykedett, hátha megszabadul tőlük ő is, hisz rég megelégelte már társaságukat. Igen makacs árnyak voltak persze, s maradtak, ahol voltak: sötétlő glóriával övezték egy Eriel nevű lány emlékét. Kemény léptek dobbanására rezzent fel: az öreg érkezett vissza felemelt fejjel, s mint mindig, szálegyenesen Rik, a Szürke Farkas, a Látó, a Muzsikások Kapitánya; gyászáról vonássá keskenyedett ajka árulkodott csupán. A fekete köpönyegbe csavart elesettet ketten hordozták; vertezüst halotti maszkja tompán fénylett a szürke ég alatt. A harmadik férfi a lantra ügyelt, azzal a tisztelettel, mely minden valamirevaló mágikus zeneszerszámnak kijár. A Szürke Farkas jelentőségteljesen körülpillantott. Tekintete elidőzött valamennyi emberén s végül a félrehúzódva tűnődő férfin állapodott meg. Gorduin, mint aki rossz álomból ébred, nyomban mozdult, leszökkent pihenőhelyéről. Mialatt társai a lovakat szólították, már át is vette a hangszert, s értő kézzel simított végig húrjain. Az udvarban elmélyült, megsűrűsödött a csend. A jelenlevőket - felföldieket, ilanoriakat egyaránt - különös érzetek kerítették hatalmukba. A helybéliek némelyike derengést vélt látni a bárd ujjai körül, s egyszerre megsejtette, amit a lovasok mindegyike tudott: a magas idegen búcsút mond meggyilkolt földijének, s magára vállalja az igazságtétel terhét. Hangja utat talált a legérzéketlenebbek lelkéhez is, arckifejezése minden fogadkozásnál ékesebben beszélt. A Hold-hegység Marvinal öbléig terül, rengeteg veszi Doriant körül. Ott váltunk el. Mint hullám a hínárt, úgy vitt a sorsod, kegyetlenül. Rád gondolunk, ha felhők vándorolnak, rád majd óráin az alkonyatoknak. Eltávolodtál. Búsan integetünk, Lovaink még soká összenyihognak. Öreg Rik aranyakkal teli erszényt hajított a fogadósnak, majd lovára szállt, onnét pillantott látható tisztelettel az elesettre. - Nem voltál harcos, egy gazembert mégis magaddal ragadtál - szólt halkan, s intett övéinek, akik óvatosan nyeregbe emelték a holtat. - Ostoba voltál, de bátor: hazáig velem
lovagolsz majd, fiú! Az ilanoriak sorra Gorduin elé járultak. Szertartásosan megérintették mindkét karját: Forgassátok jól a fegyvert! Egy alacsony, hollófekete hajú, ragyogó szemű lány, akivel néhány éjszakát töltött nemrég a vártán Toron gyepűin, szemeit, száját csókolta meg: Szeretlek és visszavárlak... És a bárd, napok óta először, elmosolyodott. Jobbjának mutatóujjával kört rajzolt a lány tiszta homlokára. Megérintette az ajkát: Tudom. A Szürke Farkas és emberei napfelkelte után egy órával hagyták el a települést. Három órán át vágtattak a Tarinba vezető Ősi Úton, majd északkeletnek vették az irányt, hogy a Szövetséghez tartozó Dwyll Unió területén át térjenek meg távoli hazájukba. Alighogy odébbálltak, felkerekedett Tier Nan Gorduin is. Északnyugatnak indult, a Murgadorból alázúduló folyó, a Lom gázlójához, ahol két napja várta már egy régi jóbarát...
4. hegyvidéken ilyentájt vigasztalanul szürkék, hűvösek a reggelek. A kyr Ősút mellett meghúzódó falvak lakói azonban bizakodnak, hisz tudják: a gyorsan illanó dér, az ég alján derengő pír a Tűz és Fény enyhet adó hónapjainak közeledtét jelzi. Mire a nap az ormok fölé hágott, a köd már csak a Tarplatóra épült várat, Murgador grófjainak ősi fészkét rejtette a szemlélődök elől. Hét óra tájt azután eloszlott a köd is; elsőnek a tornyok tűntek fel – akár egy óriáskéz görcsbe merevedett ujjai,- majd a falak és a kapuk; kőre kő, vasalás vasalás hátán: városnyi szikla- és fémtömeg vigyázta e vidék urának könnyű álmát... A Kobzos – gondolták reggeli közben az egyszerű lelkek – bizonyára dühöng megint. Holmi családi ünnepet ülnek ma odafent; ilyenkor pedig ajándékot áhíttán még az istenektől is. Szelíd napsütésnél, enyhe szellőnél aligha adná alább. Arel azonban, mint annyi esztendeje már, most sem hallgatta meg óhaját. Ő tudja, miért...
S tudta persze a gróf. Tudta, ahogyan azt is, hogy más, különb ember ő a többinél: kiválasztott. Anyja mondta. Apja mondta. Csupa ránc öregapja hörögte alig néhány órával elmúlása előtt, mikor nyakába akasztotta a Talizmánt, melynek segítségével a Murgadorok kijátszhatják a halált. Olykor – főként holdtalan éjszakákon – hangok szóltak hozzá; becézték, megsúgták, mit tegyen. Ezt persze titokban tartotta: egy nemesembernek nem parancsol senki. Mulattatta a tudat, hogy cselekedetei bőszítik az embereket. Nem félt tőlük. Megesett, hogy a nevüket kiáltotta, s kacagott. Nem érinthetik. Kiválasztott. Legszebb éveiben járó, vállas, bikaerős férfi volt. Értette a módját, hogyan kápráztassa el környezetét öltözékeivel, dalaival egyaránt. Undorodott mindentől, amit közönségesnek vélt. Ritkán mutatkozott a pórnép előtt néhány szemvillanásnál hosszabb ideig. Mindennapjait fokozott elővigyázatosság – anyai örökség – hatotta át: lábujjhegyen járt, nesztelenül és fürgén, mint a gyík. Olykor perceket is elidőzött a küszöbön, mielőtt csarnokai homályából a verőfényre, a napsütötte balkonról a hűs termekbe lépett. Suttogták, szeme sosem rebben meg; azok, akik közelebbről ismerték, félték tekintetét, és sosem kételkedtek igazában. Az alakját körüllengő hüllőszerűség azonban még olyanokat is megrémített, akiknek fülébe csupán híre jutott el. Épp ezért ígérkezett különlegesnek e borús nap, ezért időzött a gróf a kapubástyán, ahonnét - ha Arel is úgy akarta – ellátott egészen a messzi tengerig... Mert noha a Dal Hónapjaiban szép számmal érkeztek hozzá barbár énekmondók, a kifinomult nyugat, Alidár felől felettébb ritkán kapott látogatót. Most mégis társzekér közeledett az Ősi Úton – toldozott-foldozott ponyvájú, súlyos batár... A Kobzos nem volt járatlan a titkos tudományokban. Hitt az ómenekben, s mindazon jelekben, melyeket a bölcsek okulására küldenek a mennybéliek. Nyomban megérezte, hogy e látogatás rég elrendeltetett. E jövevény – bárki legyen is – bizonyára emeli majd az ünnepség fényét, s ritka látványosságban részesíti a várbeli népet. Meglehet, urukkal együtt. Hátha tud pár szép románcot is... Jóleső borzongás vett erőt rajta. Életeleme volt a vetélkedés. Egyvalamit becsült csak többre: a diadalt. S ki is vívta bármi áron. Nem győzheti le senki. Más, mint a többiek. Különb.
Lehúzta őzbőr kesztyűjét, intett. A Tarplatóra vezető ösvény kanyarulatában sátorozó őrség kapitánya válaszképp megvillantotta, azután leeresztette széles pengéjű kardját, s visszaparancsolta embereit. A batár lassan közeledett. Ponyváját az ynevi égbolt tizennégy csillagképének elnagyolt mása díszítette, négy sarkában egyegy kereskedő hercegség jobb sorsra érdemes, kifakult lobogója lengedezett. A bakon gubbasztó alak – kék-veres gúnyájú, tollas kalpagú világcsavargó – kürtöt emelt az ajkához, s megszólaltatta, akárha azt kiáltaná: Talpra mind! Vándormutatványos érkezik! Murgador ura elmosolyodott. Jókedve, dacára a borús időnek, visszatért. Szerette a messzi földről jött csepűrágókat. Érdekes emberek. És felemelő a bizonyosság, hogy tehetség dolgában túltesz valamennyin. Gondja volt rá, hogy remekül érezzék magukat birtokán. Egyik-másik utóbb helybéli nőt vett feleségül, letelepedett. Némelyik elindult a dalversenyen is. E tájon nyugszik mind. Hazai földben. Sarkon fordult, felpillantott, magasba emelt ököllel tréfásan megfenyítette az eget. Teheti. Elvégre kiválasztott.
5. z egyszarvúakéval vetekedő izomzatú fehér mén könnyedén húzta a batárt. Az, a látszat. ellenére, majdhogynem üres volt. A falubeli gyerekek, akik vagy tíz perce loholtak mellette, persze másképp látták – mohó pillantásuk jókora ketrecekre esett, melyekben a legkülönfélébb egzotikus lények tanyáztak. Olyan fajzatok bámultak rájuk parázsló szemmel, melyekről eddig legfeljebb az erre oly gyakran megforduló bárdok regéiben esett említés. Abbitacél rácsok mögött rőtszőrű manase ingatta két fejét. A harmadik – a veszedelmes tekintetű középső – varázsálomban kókadozott. A fenevad legfeljebb ötven esztendős lehetett, s noha nem feszítette még a kifejlett példányokra jellemző iszonytató erő, könnyűszerrel kitörhetett volna, ha nem övezi
a védőmágia kékes derengése. Kisebb acélkasokban gubbasztottak az erdőpillék. Ártalmatlannak tűntek, ám rútul megjárhatták mindazok, akiket apró testük, pillangószárnyuk, hatalmas, álmélkodó szemük megtévesztett: legalább olyan elvetemültek voltak, amilyen szemrevalók. A batár hátuljában biztonságos távolságban a kompánia egyéb díszeitől elf kopó üldögélt. Talán a rendre vigyázott, talán maga is mutatványokkal készült elkápráztatni a vidék s a vár népét. Akár így, akár úgy, nyomott hangulatban leledzett éppen: a jármű minden döccenésére közös nyelvű szitkot mormolt agyarai közt, fészkelődött, kerülte a deszkapadlóhoz béklyózott fogoly tekintetét. E két méternél is magasabb, ösztövér alak négy karját összeláncolták, vállára acéljármot vertek. Moccanni is alig tudott. Tekintete zavaros volt, természetadta páncélzata hamuszínűvé sápadt már. Óriás sáskára emlékeztetett – s voltaképp az is volt. Egy klasszikus műveltségű, főrangú gyermek talán tudta volna, hogy e teremtmények harcias törzsei a Sirenarig húzódó füves pusztaságot lakják, hogy félelmetes ügyességgel forgatják furcsa fegyvereiket – a falubeli kölykök közt azonban még írástudó sem igen akadt. Bámultak hát elnyílt szájjal, elkerekedett szemmel, s mentek, amerre a látvány – netán holmi igézet – hívta őket. Akadt aztán a ponyva alatt egy életnagyságú szobor. Ez bizony kemény dió lett volna még egy főrangú gyermek számára is: varázstudó, vagy legalább beavatott legyen a talpán, aki első pillantásra felismer egy sheenwali smaragdbálványt... A bakon ülő férfi hasonlóképp ritka tüneménynek számított errefelé. A legelegánsabb vándormutatványos volt, akit valaha láttak: kalpagját, zekéjét rókaprém díszítette, mosolya vakított, övén a batár minden döccenésére megcsörrentek az ezüsttel futtatott kulcsok. A falubeli gézengúzok sóvárogva bámulták kincseit. Egy idő után felfigyelt rájuk, végigmérte őket áfonyakék szemével, azután felkacagott, s csodás haszontalanságokat – gnómkarmot, kígyóbőrt, ametisztrögöt s más effélét – hajított nekik. Szemesebb kölyköknek talán feltűnt volna, hogy ajka köré apró barázdákat vés az összpontosítás. Valahányszor félrenézett, szeme szürkévé fakult, tarka gúnyájára mintha árnyék borult volna – a ketrecek lakói azonban ilyenkor sem tétlenkedtek: fülüket hegyezték, fel-felmordultak. Tier Nan Gorduin mestere volt az illúziókeltésnek, s mint mindig, ezúttal is tökéletességre
törekedett. A Tarplatóra vezető ösvényen visszafogta kissé a fehér mént: maga elé engedett pár "könnyebb" kocsit, kürtszóval üdvözölte a mellette elporzó lovasokat. A mulatság híre számos csepűrágót csalt Murgadorba: jó kéttucatnyian verődtek már össze a kapubástya árnyékában, bebocsátásra várva. A bárd a sátrak félkaréjába érve megálljt parancsolt lovának, leugrott a bakról, hogy kinyújtóztassa tagjait. Úgy becsülte, alkonyaiig is eltart, mire bejutnak a falak közé: az őrség gondosan átkutatott mindent és mindenkit; fegyvereket, s más veszedelmes vagy gyanús holmikat kerestek. Gorduin összehúzott szemmel méregette a katonákat. Tagbaszakadt; sokat próbált, jól felszerelt és jól tartott fickó volt valamennyi. Igazi kalandozókkal persze aligha bírnának – kalandozók azonban ritkán, felettébb ritkán vetődnek Murgadorba, s a látszat szerint most sincs itt egyetlenegy sem. Az áfonyakék szemű mutatványos megpaskolta lova nyakát, azután ismét felkapaszkodott a bakra, s igyekezett kényelembe helyezkedni. Ha kedve úgy tartja, akár alhat is egy keveset... A vérfagyasztó sikoly alig néhány perccel ezután harsant szemközt. Köröskörül futó léptek dobbantók, acél csörrent; valaki nekitántorodott a batár oldalának, s miközben elhátrált, a felföld nyelvén esdekelt bocsánatért. A bárd résnyire nyitotta szemét, majd fel is egyenesedett: a kapu felé bámult, akár a többiek. Az őrség kapitánya állt ott szétvetett lábbal, övébe akasztott hüvelykujjai egy nő holtteste felett. Gorduin számára az első pillanatban nyilvánvaló volt, mi történt: a gróf emberei kötéltekercset, falmászó horgot, netán abbitacél drótfonatot, a tolvajmesterség egy vagy több kellékét találták a boldogtalannál, aki védekezni, esetleg menekülni próbált – a kapitány azonban lecsapott rá, és kímélet nélkül megfojtotta. – A szakadékba vele! – csattant fel most, azután a dermedten figyelő csepűrágókra sandított, és elvigyorodott. – Mi szegte kedveteket, vidámság hozói? A kapu nyitva áll: tovább, urak és hölgyek, egyre csak tovább! Egy katona elvonszolta a tolvajnő testét. Nem kellett messzire cipelnie: az utat szegélyező bokrok ágainak recsegése csakhamar hírül adta, hogy a Kobzos újabb áldozata útja végére ért. Mindig akad egy, akit lelepleznek – tűnődött a bárd. Ha
volna istene, most fohászt mormolhatna hozzá a meggyilkolt lelkének üdvéért, így legfeljebb sajnálkozhat. A tapasztaltabbja a kőmerev arccal figyel, vár – és bejut, hogy néhány órával később tisztes zsákmánnyal, észrevétlenül távozzék. Ebből, ezért élnek, pontosan tisztában vannak a kockázattal valamennyien. És mégis... ‘ A nagydarab kapitányt kísérte tekintetével. Egyetlen szemvillanásnyi idő alatt végezhetne ezzel a vadállattal, s ha küldetését bevégezte, talán meg is teszi. Ha másért nem, hát Eriel emlékéért. Persze később. Abban a bizonyos pillanatban, amelyet mestere, a vén Gerum emlegetett mindig: "Felesleges lesned az alkalomra: a megfelelő pillanat többnyire maga jön eléd..." Úgy legyen. Fülében még akkor is ott visszhangzót! a kétségbeesett sikoly, amikor a befelé igyekvők furcsamód megritkult sorában rá és batárjára került a sor. A kapitány ekkorra eltisztult már a kaputól, a gróf azonban – ebben a bárd bizonyos volt – továbbra is figyelemmel kísérte az eseményeket. A bárd elméjét védelmező, valódi szándékait leplező pszi-pajzsnak nekifeszült valami, majd visszahúzódott: nem érzékelte az ellenállást. Gorduin arckifejezése nem változott. Asztrális síkon jégből faragott szobor, a mentális síkon bevehetetlen erődítmény volt most, a való világban azonban megmaradt örökké mosolygó komédiásnak, s végül – az utolsók közt – bebocsátást nyert Murgador urának sasfészkébe. A mohos falak közt sokszoros visszhangot verve csendültek a kovácsok kalapácsütései. Ahogy keresztülkocsizott az udvaron, az ilanori látta a csapások nyomán szerteszóródó szikrákat, a színek homályában dolgozó férfiak torz fintorát: tették a dolgukat, teremtettek, mint hajdanán az égiek. Ahogy az izzó fém vízbe merült, gőz gomolygott fel – kardpenge, nyílhegy vagy épp hurok készült éppen, a jövendő dalversenyek győztesei számára... A bárd hátrapillantott a vele utazó smaragdbálványra. Mert úgy akarta, a hátrább tanyázó sáskaharcos megcsörgette láncait, az elf kopó pedig mély hangú, figyelmeztető mordulást hallatott. A komédiások előőrse izgatott kiáltozásba kezdett: az öregtorony egyik ablakában megjelent a gróf, hogy üdvözölje
messziről jött vendégeit.
6. Murgadorok otthonának – a határvidéki kastélyok többségéhez hasonlóan – nem volt belső erődítménye. A fellegvárat vastag falú, belülről elreteszelhető, kétszárnyú tölgyfakapuval ellátott öregtorony pótolta, s nem is akárhogyan: tetejére visszahúzódva egy csapat elit íjász napokig, egy maroknyi elf vagy ilanori hetekig tarthatta volna magát a mindenfelől betört ellenséggel szemben. A gyilokjárót a toronnyal összekötő csapóhidakat láthatólag úgy szerkesztették meg, hogy egyszerre csupán egy-két harcos súlyát bírják el; szorult helyzetben, ostrom idején legfeljebb a türelmetlen varjak találhattak utat a védőkhöz. Nyilván akadtak zegzugos földalatti folyosók is, az összes járatot azonban minden bizonnyal csak a Murgadorok kétes dicsőségét megalapozó ősök ismerték, s ők inkább vitték sírba titkaikat, semhogy bárki emberfiával – akár vérrokonnal – megosszák őket... A mutatványosok szállását az öregtorony déli oldalán, a fal tövében jelölték ki. A csepűrágók nyomban nekiláttak, hogy még sötétedés előtt ismét felállítsák könnyű sátraikat. A rögtönzött karámba terelték, megitatták, megetették állataikat, fahasábokat hordtak össze a gyér alkonyi fényben; mire a bástyákon, a falakon fellobbantak az őrtüzek, készen álltak. Gorduin pokrócot terített fehér ménje hátára, azután sétára indult. A homályba húzódva megszámlálta a kapubástyán tanyázókat, majd az északi fal, az ott kifeszített pányvák mentén tért vissza tatárjához. Amerre járt, fel-felhorkantak, azután elcsendesedtek a lovak, fejüket csóválták a posztoló katonák – ha látták is a közelükben elhaladó komédiást, elmosódó kép rögzült csak róla elméjükben, akárha egy felhő alakját igyekeztek volna megragadni, egy felhőét, melyet nyomban átformál, tovasodor a szél. A bárd baj nélkül jutott el a műhelyekig. A falat elérve keletnek fordult, szemügyre vette a bástyaőrség elhelyezkedését, íjászok alig akadtak: a gróf láthatólag jobban
kedvelte a hagyományos fegyvereket. Egy kardvágás nemigen téveszt célt – egy nyíllövés olykor igen... Elidőzött a keleti falnál, körbejárta az ahhoz támaszkodó kisebb tornyot, mely víztároló, élelmiszerraktár, de akár tömlöc is lehetett. Feltekintett a gyorsan sötétülő égboltra, nézte a Sárkánygerinc csillagfüzérét, mely, mint a régiek mondták, a világ végén túl az Örökkévalóság óceánjába ér – azután felsóhajtott, s visszatért a komédiások közé. A gróf néhány órán belül tornya kapuját is szélesre tárja "övéi" előtt. Ha úri jókedve úgy tartja, talán dalol is nekik – bizonyára hangol már. Közeleg a pillanat. És a pillanat, ha Gerumnak hinni lehet, olyan, akár a szeszélyes asszony: az előrelátó férfinak felkészültén ülik fogadnia.
7. urgador grófjának számos csodálója akadt, bizalmasa azonban jóval kevesebb. Az aranyak nem bizalmat; csupán ragaszkodást szülnek, azt is csak maguk iránt – így akarták az égiek, akik a megkövült napvilág e darabjait valaha a kontinens rögei közé keverték. A gróf kedvelte a napsütést, a valódit és a megkövültét egyaránt. S mert az előbbiben oly ritkán volt része, jól meggondolta, mennyit engedjen át másoknak az utóbbiból. A kincstárába került aranyak rendszerint veszítettek súlyukból, mire ismét mások kezébe kerültek. A rossz nyelvek szerint veszítettek egy keveset fényükből Is, ám a Murgadort szolgáló haramiák seregét ez láthatólag hidegen hagyta. Megbecsülték és védelmezték urukat, akinek csupán arra kellett ügyelnie, nehogy a kelleténél hosszabb ideig mutassa a hátát nekik... Ha tehette, mindvégig farkasszemet nézett a hírhozókkal, testőrségének tagjaitól rövidkardnyi, ágyasaitól tőrpengényi távolságot tartott. Sosem bízott senkiben még a szerencséjében sem. "Aludj nyitott szemmel, hogy hosszú életű légy ezen a földön. Tudd, mikor kell meglapulnod. A kövek tudják. És a csontok." Megperdült a sarkán. – Krachul! – sziszegte. A várőrség nagydarab kapitánya előrelépett. Széles arcára
az ablakrács árnymintázata vetült. – Balsejtelem gyötör megint, uram? A művészek többségéhez hasonlóan a gróf sem szenvedhette, ha átlátnak rajta. A homlokát ráncolta; az esti szél termeibe sodorta az őrtüzek füstjét, melynek szaga minduntalan az elmúlást juttatta eszébe. Mások elmúlását, a közönségesekét – ez azonban nem tette a dolgot sokkal elviselhetőbbé. – A komédiások? – tette fel a merőben szónoki kérdést. Az elmúlt egy órában éppoly feszült figyelemmel kísérte készülődésüket, mint a kapitány. A hajlékony testű akrobatanők láttán megmoccant benne valami. Kár, hogy az ilyenek mind ugyanazt akarják, így aztán hamar unalmassá válnak. A tűznyelők erőfeszítései mosolyra ingerelték. Vajon hogyan boldogulnának a kínzókamrák parazsával? Ami pedig az énekmondókat, regősöket és a többit illeti... – Teli velük az udvar – mondta a kapitány. – Az ostobák sosem tanulnak. A gróf elengedte füle mellett a célzást. Az ablakhoz hajolt megint, tekintetével az Alidar felől érkezett mutatványos batárját kereste. A fickó fehér lova megérezte hogy bámulják, felemelte fejét s visszabámult; szemei kámeákként izzottak a tüzek és a fáklyák fényében. Maga a csepűrágó ócska lantjával bíbelődött: láthatólag örömét lelte a muzsikában. – Az őrök valami szobrot láttak azon a társzekéren dünnyögte Murgador ura. –Egy jókora smaragdszobrot. – Krachulra sandított. – Mi a véleményed? – Nincs nekem véleményem, nemesenszületett mormolta a kapitány. -Javaslatom viszont éppenséggel van: intézz kihívást a komédiáshoz, ha tetszik, győzd le az énekmondók versenyében, azután tégy róla, hogy vigaszt találjon alázatos szolgálód, Kalkira vánkosán. Avagy...tűnődött – ...ha túl körmönfontnak ítéled ezt a megoldást, adj parancsot, s én reggelre meg szerzem számodra a szobrot. – Véres tettel rémítenéd el vendégeimet? – A gróf lassan ingatta fejét. Mosolygott. – Nem tudsz megbocsátani a csepűrágóknak, igaz-e? Az az abasziszi szuka ugyancsak mély sebet ejtett rajtad annak idején... Jött, látott, győzött, aztán faképnél hagyott – s neked, szegény jó Krachul, még arra sem volt érkezésed, hogy annak rendje s módja szerint kitekerd a nyakát! A kapitány arca kifejezéstelen maradt. Viharos ifjúságának éveiben a legkeményebb csapások elviseléséhez is hozzászoktatták. – Nem muszáj a
falakon belül történnie – mondta. – Utánaeredhetünk, megvárhatjuk, míg a gázlóhoz ér, és... – Ez már jobban tetszik – kacagott a gróf. – Igazi politikus veszett el benned, meg kell hagyni. Rátapintottál a lényegre: ilyen értéket nem engedhetünk vissza a nagyvilág forgatagába. Még elkallódnék... – Vonásai megkeményedtek. – Addig is ügyeljetek a fickóra mindannyian, de vigyázzatok, nehogy gyanút fogjon! A lakoma alatt talán magam is elszórakozom vele. Mesélhet a világszép alidari asszonyokról, eldalolhat pár igazi nyugati románcot – így legalább az emléke tovább élhet. Most menj; vezettesd az asztalokhoz az egybegyűlteket! Krachul fejet hajtott, és ment. Tőre markolatát csak a folyosón engedte el.
8. önnyű léptű, acélos izmú, hallgatag emberek voltak a gróf bérgyilkosai. Jó egy évtizede öten érkeztek a messzi Délről, ahonnét klánjuk, a Giribichi Vértestvériség haragja űzte el őket. A lakoma éjszakájára négyen maradtak: egyikük nagyot hibázott Nyárközép idején, s most jeltelen sírban hevert Murgador határán, a bércek árnyékában... Krachul, az északi Gianag szülötte kezdettől ösztönös ellenszenvvel és irtózattal tekintett rájuk – még a nőre is, aki pedig ugyancsak szemrevaló volt a maga istenektől elrugaszkodott, gorviki módján. Sötét hajukat valamennyien hátrakötve viselték, sötét szemük időről időre összevillant, akárha kimondatlan üzenetek cikáznának köztük. Kitaszítottak voltak, s talán megkeseredettek is: a tiltott érzelem, melyben a nőt kivéve mindannyian osztoztak, a legmerészebbeket is elriasztotta a közelükből. A kapitány egy cseppet sem szánta őket. Képtelen volt együtt érezni olyan férfiakkal, akik... nos, nem igazi férfiak. – Megértettétek a parancsot? – kérdezte most. A gorvikiak szolgálatuk tíz esztendeje alatt több aranyat vágtak zsebre, mint ő és emberei együttvéve: ez a tény önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy gyűlöletet ébresszen irántuk. – A gróf úgy kívánja, hogy a falakon kívül történjen a dolog. Egy ujjal sem nyúlhattok ahhoz az alakhoz, amíg...
– Megértettük – suttogta a nő. A "férfiak" némák maradtak. Kettejük válla összeért. A párját vesztett harmadik valamivel hátrább állt komoran. Még mindig gyászolt. – Úgy lesz, ahogy urunk parancsolja. Addig, ha megengeded, elfoglaljuk kijelölt helyünket. Krachul bólintott. Köpenye alatt most is ott lapult a tőr, keze azonban még véletlenül sem tévedt a markolat közelébe: a gorvikiak nem csupán tehetősebbek, gyorsabbak is voltak a grófi testőrség bármely tagjánál. A nyugatról jött komédiás sorsa megpecsételődött – ma éjszakai szereplése után hamarosan megpihenhet. És pihen majd, míg világ a világ.
9. z áfonyakék szemű mutatványos az öregtorony nagytermének bejáratánál állt, a falat támasztotta, s szórakozottan forgatta hangszerét. A fura kalpagot díszítő tollak meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban, a rókaprém szegélyű köpönyeg dagadozott, mint holmi gálya vitorlája. A vörös hold magasan járt, fénye rózsaablakok során át hullt a mozaikpadlóra s a félkörben elhelyezett asztalokra; az asztaloknál ülők ábrázata alvadtvérszín árnyalatot kapott, a falra vetülő árnyak a fáklyalángokkal egy ütemre táncoltak, hajladoztak. Minden arc egy irányba fordult. Minden arcon csendes áhítat. Középütt a gróf dalolt: A zord vadász komor éj közepén riad a vadon csalitos sűrűjén, fölzúg a vihar, vére így vadul, szólítja kutyáit, kürtjébe fúj. S száll legott nyeregbe, viharsebesen ront, törtet a remegő rengetegen, paripája nyerít, a kürtje rivallva hajszolja hadát, csahol kutyafalka. Fel a vadra merészen! a vadra merészen! Míg éj az éj, e táj miénk egészen,
fúria-fergeteg üldözi azt, kit a vad csaholás iszonyodva riaszt. Így feldübörögve feszülnek a légnek, hogy borzad a jámbor, a hívő lélek, de ha nem rettent a vadon meg az éj, ez a szellem-száguldás csupa kéj! Gorduin oldalra billentette fejét, tekintete ide-oda villant a kalapkarima árnyékában. A nagydarab kapitány – társai a bevonuláskor Krachulnak szólították – a gróf üres széke mögött állt, mereven bámult rá a jelenlévők feje felett. Higgadtsága, forradásos képe egyaránt arról tanúskodott, régóta járja már a halál iskoláját. A csepűrágók mutatványai közben mégis elkövette a klasszikus hibát: tekintete a bárdról jobbra, majd balra rebbent, s elidőzött néhány pillanatig. Gorduin most könnyedén azonosította a táncosok, muzsikusok tömegében elvegyült alakokat. Gorvikiak! A közrendű felföldiek hagyományos öltözékét viselték; megváltak homlokkendőiktől, fülönfüggőiktől, sőt, pökhendi modoruktól is, éles vonású arcuk, sasorruk, éjsötét szemük azonban akkor is elárulta volna őket, ha történetesen nem övezi mindhármat a veszedelem szinte tapintható aurája. Fenevadak voltak, akár azok az ebek, amelyekről gazdájuk dalolt: fogaik, karmaik azonnal ölő méreggel preparált tőrök és haji tőkések. Nem igyekeztek közelebb férkőzni prédájukhoz, látszólag az énekest figyelték, a bárdot azonban nem téveszthették meg: valahányszor lehunyta szemét s az asztrálvilágba tekintett, szörnyetegeket pillantott meg a három férfi helyén. Nem acsarogtak, mint a kapitány, nem is izzottak csillapíthatatlan, hideg tűzben, mint Murgador grófja – vártak, ahogy azon a bizonyos éjszakán, a Lorn túlpartján álló fogadónál tették... A házigazda időközben kortyolt a számára kitöltött predoci óborból, s új dalba kezdett: Mágikus lánc fonódik életünkre, hogy szétdúlt elemeit összetartsa; Démon biz e láncot törni gyönge. Napfényre jut mindjárt sötét hatalma a költészet tiszta varázstükörében:
leleplezi tüstént a szín, a forma... Gorduin nem mozdult. Észrevétlenül megfeszítette bal karjának izmait: saját, nehezebb hajítótőrének markolata tüstént a tenyerébe simult. Bensőjében vihar dúlt, hatalmasabb annál, mely a hírhedett Vad Falkát űzi nyugatnak két álló héten át a Halál Havában; hatalmasabb annál, mely Nyárközép éjjelén, Murgador gyepűin tombolt pusztító erővel, mintha meggyilkolt földijét siratná... A mindenségben ható ellentétes erők most itt, a Kobzos tanyáján összpontosultak, s kirobbanással fenyegettek. Csak néhány percet még…! A bárd fogcsikorgatva bár, de mosolyogva viszonozta a kapitány fürkésző pillantását, majd, alighogy a gróf elhallgatott, megpendített egy húrt ütött-kopott lantján.
10. egesett olykor, hogy Krachul nem követte pontosan gazdája utasításait. Nem a vele született engedetlenség, nem is az önzés indította erre – egyszerűen óvatos volt, mint mindazok, akiket a sors szeszélye a mélyből a magasba ragadott. A gondolat, hogy néhány emberét a nyugatról jött csepűrágó batárjához küldi, a gróffal folytatott beszélgetés után merült fel benne. A gorvikiak eligazítása után nyomban a legénységi szállásra sietett, kiadta a megfelelő parancsokat, s most, jó két órával később, az öregtoronyban zajló vigalom tetőpontján négy férfi – négy igazi férfi, négy ügyes kezű, minden neszre megtorpanó egykori tolvaj – osont zajtalanul a sátrak között. Kétfelől közelítették meg a társzekeret. Egyikük a fülét hegyező fehér mént igyekezett megnyugtatni (csizmaszárában keskeny, inak megmetszésére kiválóan alkalmas penge lapult), egy a kerekek, a tengely vasalását vette szemügyre, egy a bakra kapaszkodott fel, a legmerészebb pedig félrehúzta a ponyvát, s tőrrel a kezében feljebb hágott, hogy megvizsgálja a halványt. Halk reccsenés, alig több, mint egy száraz ág roppanása: a homályból súlyos buzogány csapott le védtelen fejére, s az örök sötétségbe taszította.
Ahogy élettelen teste visszahanyatlott, visszahúzódott, majd jókora puffanással aláhullt a gyilkos fegyver is – a kékes lángkoszorú, mely az imént lobbant körülötte, fokozatosan kihunyt. A bakra kapaszkodott pribék metsző hideget érzett; szívét iszonyat kapta marokra, elveszítette egyensúlyát, oldalt zuhant – egyenest a láthatatlan támadó tőrébe. A tengelyt vizsgálgató férfi rekedt kiáltással vonta ki kardját, s már–már lecsapott, mikor szemből fojtó, kriptaszagú fuvallat érte, s leverte a lábáról. Egy kék derengéssel kirajzolt bot emelkedett a magasba, felszikrázott, s a fehér mén zabláját markoló negyedik murgadori a várfalig repült. Csend. Láthatatlan kéz simította végig Gorduin hátasának sörényét. A mén néma maradt, félrehajtott fejjel figyelt, azután elégedetten fújt egyet: minden rendben. A kék derengés ismét feltámadt. Lassan vándorolt a kifeszített pányvák mentén, megkerülte a fal tövében heverő testet, azután megállapodott, s fel is erősödött valamelyest. Szél kerekedett, az öregtoronyból a mutatványosok táboráig sodorta egy dal foszlányait: ...Nyűgözheti-é szellemed igézet? Rászedett-é valaha csalfa játék? Nem! Mi a lelket legbelül vezérli, törjön fel bátran, hogy messzire lássék. Önnön varázsát egy mágus se féli. Amit találsz, rögtönzött kép merőben, a képzelet vigyen dús színt beléje: Milyennek látsz? Hirdesd vakmerőén! A fehér mén még mindig figyelt, sötét szemében" ott ragyogtak a csillagok. A kék derengés erősödött, majd, akárha szélroham sodorná, fordult s elsuhant, mint az ördögszekér. Egyenest a kapu felé. Gorduin hátasa hunyorgott. Szemközt, a Murgadorok sasfészkének mohos falán jókora, mágikus rúnák sokaságával körberótt pentagramma született.
11.
Kobzos a harmadik kupa predoci óborral együtt kapta meg a hírt. Negyedik dalához, egy románchoz készülődött éppen, Krachul szavai hallatán azonban elszállt tőle a kedve. Arca a zeniten álló hold rőt fényében fürdött. Homlokán elmélyült néhány barázda. Ajka körül veríték csillogott. –...hárman meghaltak, és a negyedik sem húzza már soká – folytatta suttogva a kapitány. – Úgy fest, mint a tulajdon öregapja. Nem beszél, nem tud megállni a lábán, úgy bűzlik, mint egy ötnapos hulla. Talán jobb volna... – Hát a varázsjel? – sziszegte a gróf. – Mi van a varázsjellel? Krachul feszengett. – A fiúk megpróbálták eltörölni, de... – Átkozott! Hát a bálvány? – Eltűnt – suttogta a nagydarab férfi rekedten. – És eltűntek a fenevadak is, ketrecestül. A kocsi üres, uram! Talán... – Hallgass! – csattant fel a Kobzos. Kiitta borát, azután kirúgta maga alól a széket. Démonok! Az asztalok mellett szorongók döbbenten bámultak: tágra nyílt szájuk, elkerekedett szeműk megannyi feneketlen üreg. A teremben néhány pillanatig tökéletes volt a csend – azután kék villám lobbant a felhőtlen ég alatt, a nyomában járó mennydörgés pedig megremegtette még az évszázados köveket is. A bejáratnál álló Tier Nan Gorduin különös dallamot pengetett most. Féloldalas mosolya láttán rémülten hőköltek hátra a közelében állók. Ajka némán formálta az ilanori szavakat: Tha an teun seo bóidhean! Tha rudeigir ceák ail an eóin seo briag ha! Szólítom a holtakat. Szólítom a megcsúfoltakat.
12. Tarplató nyugati oldalán, negyven-egynéhány lépésnyire a vár falaitól mohazöld köpönyeges alak állt egy körbe foglalt pentagramma közepén. Felemelte különös, unikornisszarvat formázó botját – s megint villám lobbant, furcsa villám, mely
idelentről cikázott a magasba a vörös holdat fenyegetve. Éles fényében körös-körül hullámzani látszottak a föld rögei: száz meg száz kar nyúlt görcsös vonaglással a szikrázó csillagok felé. Alig néhány perc múltán a köpönyeges magányos szirt gyanánt ágált a parázsló szemek tengerében. A Tarplatót övező erdőség vermei, a szakadékok, a jeltelen sírok rendre megnyíltak; a fák között, az úton, a meredélyen fantomok moccantak a sűrű, miazmás ködben. Lassú léptű holtak közeledtek mindenfelől, vörösen lángoló tekintetűk Murgador urának erősségére szegeződött. A köpönyeges mély torokhangon kántált. Viharos szél támadt, a falak felé sodorta a kriptaszagú párát – s a fenti őrhelyeken lobogó fáklyák, mintegy varázsütésre, kilobbantak. Hamis égzengés reszkettette meg a kastélyt. My a-vynsa dós mar callen! Yn tre a-ranna gviytha! Legyen meg az égiek akarata.
13. orduin előrelépett. Tekintete találkozott a Kobzoséval. Új dallamot játszott most – hallatán iszonyat lopódzott mindazok szívébe, akik a legutóbb, az énekmondók vetélkedésén is jelen voltak. Ha nem lát már a vándor se holdakat, se napot, nem bánkódik, de bárhol az éjben dalba fog. Lépked csak egyre, bátran, kihalt utakon át, szerelmeknek nyomában, hadd ragadják tovább... A vendégek némelyike borzongva hátrált – a bárdról ügy foszlott le a félkegyelmű komédiás maszkja, mint vedlő kígyóról a kiszikkadt bőr. A rókaprémes köpönyeg, a fura kalpag a padlóra hullt. Hirtelen támadt szél dagasztotta a másik, a fekete köpönyeget: hatalmas, sötét angyalszárny.
– Ilanori! – ordított fel Krachul, végre átlátva a helyzetet. – Ilanori! Öljétek meg! A bérgyilkosok egyikének jobbjában megvillant a tőr, Gorduin azonban máris fordult, balja előrelendült, s a tízegynéhány lépésnyire álló gorviki keskeny pengétől átjárt torokkal zuhant hátra. Néhány pillanatig megint tökéletes volt a csend; a vendégek még lélegzetüket is visszafojtották. A bárd körülpillantott, ujjai táncoltak a húrokon: Elsötétült felette, messze járt minden barát, orv kéz oltotta ki csendben ege utolsó csillagát. Lépked bátran mégis kihalt utakon át szerelmeknek nyomában: azok viszik tovább! Krachul kivonta kardját, s már-már előrelendült, a Kobzos azonban oldalt ugrott, s félretaszította. Az asztalok mellől felugráltak a vendégek – néhányan fegyverükhöz kaptak, legtöbbjük azonban fejvesztve menekült, s szétzilálta a grófi testőrség sorait. Harmadszor is megdördült az ég: a rózsaablakok betörtek, az orkán erejű szél baljósán szagló párát sodort... Két gorviki nézett farkasszemet a bárddal. Gorduin befelé fordulva figyelt. Már az első asztrálsíkra vetett pillantás után gyanút fogott, s most... Nagybátyja hangja, két évtized távolából: "Tanácsos elsőként mindig a hímet elejtened!" A hímet... Tekintete a baloldalt álló férfira villant. A gorviki összerezzent. Tudta. Ahogy Gorduin jobbja mozgásba lendült, mozdult ő is: torkon ragadott és maga elé rántott egy murgadori testőrt. Éles pendülés: a lant legvastagabb húrjára fektetett acélvessző kiröppent, átütötte a testőr láncingét, átjárta testét, és a bérgyilkos mellébe vágódott. Mennydörgés. A második gorviki megdermedt. Tőrt tartó jobbja megállt a levegőben. Rekedten felhördült; a fegyverként használt lant, a támadás hihetetlen gyorsasága okozta döbbenet tétlenségre
kárhoztatta’- s ez a, tétlenség az életébe került... Ahogy nekilendült, Gorduin levágott még két testőrt, félretaszított egy fehérre porozott arcú dámát, azután... Azután szembe találta magát az acsargó Krachullal. A kapitány első csapását rövidkardjával hárította, a második elől simán kitért. Nem akarta elhajítani a szívének oly kedves lant-íjat, épsége érdekében még egy izgága testőr lándzsadöfését is elviselte. A nyél kettéroppant: az abbitacél szemekből kovácsolt tarini láncruha állta a próbát. Nem úgy Krachulé... A nagydarab férfit hátulról érte a szúrás. A vadkanvadászathoz használatos, szakállas hegyű dárda meg sem rezdült az üres tekintetű, élőhalott tolvajnő kezében. Murgador grófjának testőrkapitánya felordított, előrezuhant, megszigonyozott harcsaként vonaglott egy darabig, majd elcsendesedett. A bárd felpillantott. Körös-körül sikolyok harsantak: a gróf áldozatainak serege az öregtorony falait megmászva már a termet ostromolta. Csapatostul rontottak az őrség katonáira, nem kímélték a vendégeket sem, a mutatványosoktól azonban – legalábbis egyelőre – távol tartotta őket valamely láthatatlan erő. – Kifelé! – förmedt Gorduin a közelében állókra. – A mulatságnak vége! Vigyétek meg a hírt mindenhová: Murgador népe új urat keres! A vándorkomédiások kapkodva engedelmeskedtek. Átverekedték magukat a tömegen, szekérre, nyeregbe pattantak, s elporzottak az immár csak tetemek vigyázta kapu felé. A talpon maradt katonák mindenütt tűzzel védekeztek az iszonyat ellen, s az épületekben csakhamar magasra csaptak a lángok; a füst elhomályosította a nyugati horizont felé hajló vörös holdat. Az öregtorony nagytermében felborultak a parázstartók, a küzdők rendre veszítették el egyensúlyukat, alábuktak a kavargó hamuba – ordításuk, akár saját szívének minden súlyos dobbanása, ott visszhangzóit a bárd fülében... Felpillantott megint: a bezúzott rózsaablakok egyikén át Alyr Arkhon érkezett, hatalmas denevér gyanánt lebegett alá, szélesre tárva bő, mohaszín köpönyege szárnyait. – Tier! Gorduin épp idejében nyújtotta kezét a felé hajított kharei számszeríjért: a közelébe férkőzött féltucat fegyveresnek szitkozódni sem volt alkalma. Természetellenesnek tűnő lassúsággal hanyatlottak le; félkaréjuk mögött kivont karddal
állt a Kobzos. – Démon – suttogta szinte kedvtelve. – Démon! – Előrelépett, baljával megmarkolta ostoba talizmánját. Mosolygott. – Tégy hát próbát velem! A bárd sima mozdulattal új tárat csúsztatott a kiürült helyére, célzott és lőtt. Egy: a gróf nyaka furán hátrabicsaklott, torkából vörös tollú nyílvessző meredt ki. Kettő és három: teste megvonaglott, vért köhögött fel, ahogy az acélhegyek a tüdejébe csapódtak. Négy: vessző a szívbe; öt, hat: cél a gyomor és az ágyék; hét... Murgador ura megingott, s egyre mosolyogva a padlóra rogyott! – Gyors és tiszta munka – jegyezte meg a bárd mellé lépő Alyr. Hátravetette csuklyáját, hamuszín fürtjei magas homlokába hulltak. – Bizonyos szempontból legalábbis. Gorduin körülpillantott. A nekromanta élőhalottjai majd mindenütt véres diadalt arattak már. – A moralizálást a pyarroniaknak hagyom – mondta szárazon. – Jobb ez így, belátod ugye? És most... – újabb oldalpillantás...tűnjünk el innét! A félelf bólintott. Megmarkolta botját, s mutatta az utat. Felfelé. A bárd a bejárat körül tomboló lángokra, a halálos küzdelemben összefogódzott alakokra, majd a bezúzott rózsaablakra sandított, s felsóhajtott. Legyen. Alyr azonban másfelé figyelt. Összevonta szemöldökét. Fiatal nő vánszorgott feléjük a füstben: éjfekete hajú, törékenynek tetsző teremtés. Láthatólag csak az imént vergődött ki a gyilkos kavargásból; selyemruháját korom és vér szennyezte, tekintete zavaros volt, kimondhatatlan iszonyat szűkölt benne. Szóra nyitotta száját, de erejéből rekedt nyögésre futotta mindössze. Esdeklőn nyújtotta ki mindkét kezét, azután előrebukott – egyenest az ilanori karjaiba. A nekromanta köhintett. – Könyörtelen voltál – idézte a Krad-hívők bölcsességét –, légy hát most könyörületes! Gorduin nem felelt rögtön. Hátára vetette a számszeríjat, azután felnyalábolta a lányt. Bonyolult súlyközömbösítő ráolvasáson tűnődött; remélte, lesz még elegendő hatalma hozzá. – Mindent köszönök, Alyr! Találkozunk egy hét múlva, a Lorn gázlójánál. – Azt ígérted, ha itt végzünk, a rendelkezésemre állsz – emlékeztette a félelf. Igen fontos ügyről van szó.
– Ha végzek... – A bárd intett. – Nyugodjatok békében – vetette oda a feléjük támolygó holtaknak, majd kifújta tüdejéből a levegőt, s terhével együtt emelkedni kezdett. A nekromanta kisvártatva követte. A párkányt elérve búcsút mondott teremtményeinek ő is: Gorduin szavait visszhangozta a kyrek ősi nyelvén. S a holtak megpihentek.
14. lány – néhány ráolvasás segítségével – már másnapra összeszedte magát, s a rákövetkező napon a nevét is elárulta: Kalkira. A tengermellékről származik, egy felföldi birtokos kíséretéhez tartozott. Hogy miféle szolgálatokkal állt ura rendelkezésére, a bárd nem tudakolta. Az égboltot füst sötétítette el: két napon át lebegett a csúcsok körül, aztán alászállt a lejtők erdeibe, s átitatta a távolodók öltözékét az elmúlás nehéz illatával. A harmadik napon északi szél kerekedett, messzire sodorta; a negyediken csendes eső hullt, az ötödik reggelén azonban már tisztán ragyogott a nap. A bércek árnyékában meghúzódó határfalut, a fogadót a hatodik nap délutánján érték el. A helybéliek szemügyre vették őket, bólogattak – és hallgattak. Láttak persze a füstöt a horizonton; a menekülők egyike-másika három nappal a bárd és társnője előtt vetődött erre, s beszámolt a történtekről, ám évtizedes szokásokat bajos, ha ugyan nem lehetetlen nyomban levetkezni. Az emeleti szoba, melybe a Murgadorból érkezetteket vezették, tágasabb, levegősebb volt annál a másik szobánál, ahol a fiatal dalnok útja végére ért; ablaka nem a belső udvarra, hanem a Lorn völgyére nézett. Gorduin hosszan bámulta az erdő fái közt kanyargó, fenyőtörzsekből összerótt csúszkát, melyen a fa a folyóig, onnét a tengerig jutott. A fejszések nem mutatkoztak. Mindenkinek sürgős dolga akadt egyszeriben; a fogadós, e mindig megfontolt, kemény ember is feszengett, alig várta, hogy mehessen. A bárd aranyakat csúsztatott a markába, azután biccentett. Legutóbbi
látogatása alkalmával tisztázták már egymás közt a teendőket. Amint kettesben maradtak, a lány megszabadult gyűrött köpenyétől, kibontotta haját, azután beleszimatolt a levegőbe, és halkan, elégedetten felkacagott. – Fürdő és forralt bor! Mindenre gondoltál... Gorduin becsukta az ablakot, rápillantott, és – jó ideje először – elmosolyodott. – Valóban. És bizonyos dolgokon még mindig gondolkodom. Megint a halk, torokhangú kacaj. – Megtudhatom-e, mik azok? A bárd bólintott, azután a fürdőkamra félig nyitott ajtaja felé intett. Félreérthetetlenül. – Óhajod parancs, megmentőm – suttogta Kalkira. Felkapta az ágyról a gondosan összehajtogatott fehér lepedőt, s eliramodott. Behúzta az ajtót, de pillanatokon belül felbukkant ismét – szép arcán gondterhelt kifejezés. – Nem fogom elérni a hátamat – mondta. Gorduin félredobta kesztyűit, kigombolta zekéjét. Féloldalasán elmosolyodott. – Az élet küzdelem. – Undok! – A lány becsapta az ajtót. Hangja tompán szűrődött át a túloldalról: – Vetkőzz te is, édes... A bárd várt még néhány pillanatig, majd begombolkozott, felhúzta kesztyűjét, leporolta köpönyegét, elhelyezkedett – és várt. – Volt dolgod valaha alidari nővel? – tudakolta Kalkira. Víz csobogott odaát. – Légy őszinte, kérlek! Gorduin megköszörülte a torkát. – Egyszer – válaszolta, az igazságnak megfelelően. – Száztizennégy éves volt, a bal szemére vak. Beszélni sosem tudott, énekelni viszont igen. Nem is akárhogyan. Még mindig harmincezret kértek érte a madobai rabszolgapiacon. Hogy hogy került oda, fogalmam sincs. Alidari nőkön nem szokás csak úgy túladni. – Szerencsés alak vagy – mondta tárgyilagosan a lány. – Csak nem...? – De igen, szerelmem. Alidarban születtem. Persze engem... – Csobogás. – ...nem elsősorban énekelni tanítottak. Gorduin érezte a halántékán kiütköző verítékcseppek hidegét. Balja remegett – néhány pillanatra ökölbe kellett szorítania. Forralt bort töltött az egyik kupába, s hanyagul a másikhoz koccintotta. – Az alidari mesterekre! Kuncogás. A padlódeszkák nyikordulása. – Töltenél nekem is? – Megtörtént, kicsim. – Pazar! – A lány az ajtó közvetlen közelében neszezett. Nyikorgás.
Fémálíg hallható csendülése. – Az istenekre! Azt hiszem, boldog vagyok. Csak egy pillanat még... Erre Gorduinnak már nem volt mit felelnie; várt, s nem kellett sokáig várnia: kivágódott az ajtó, a küszöbön megjelent Kalkira. Porlepte útiruháját viselte, a fekete ilanori ujjast és köpenyt, melyet a bárd ajándékozott neki – a jobbjában csillanó hajítótőr azonban gorviki volt, s gorvikira vallott a hűvös nyugalom is, mellyel útjára küldte. Gorduint kemény ütés érte a szíve felett – ismét a Tarinban kovácsolt láncruhának köszönhette életét. Jobb mutatóujja ugyanekkor megfeszült a kézi számszeríj ravaszán, s a lány, akárha korbácsütés érte volna, fojtott sikollyal zuhant hátra. A bárd odasietett, leguggolt, a szeme közé nézett. A vörös tollú ilanori nyílvessző szilárdan állt Kalkira jobb vállában. – Eltűnhettél volna – mondta neki. – Könnyedén kijuthattál volna a toronyból, a várból. Megléphettél volna az erdőben is. – Oldalra fordította a lány fejét. Miért akartad így! Miért? Kalkira baljával erőtlenül felé döfött. A bárd félreütötte a keskeny pengét, vállat vont és felállt. – Ölj meg, féreg! – sziszegte a lány. – Tudod jól, mit tettem a cimboráddal. Ölj hát meg végre, mielőtt... Elakadt a szava. Testén görcsös remegés futott végig; a férfira meredt, mintha nem tudná és nem is akarná felfogni, mi történik vele. – Gorviki fegyverméreg – közölte Gorduin szárazon, azután elfordult, hogy ne kelljen látnia. Most már csakugyan elvégeztetett. Épp idejében: torkig volt az egésszel. Inni és aludni vágyott – egy órát, egy napot, vagy akár egy évszázadot. A biztonság okáért kiöntötte a bort. Előkotorta karcos toroni pálinkával teli kulacsát, s kortyolt belőle. Agzeh barag: folyékony tűz. Csak nehogy kevés legyen... Lehajolt a lány hajítótőréért, megforgatta, s dühösen az ajtóba vágta. Másik szobára lenne szüksége. Még inkább egy másik fogadóra – valahol a tenger túlpartján. Sóhajtott. Kránra, milyen hűvösek errefelé a délutánok! Be kellene csuknia végre azt az átkos ablakot... És ekkor, valahol messze – vagy épp nagyon is közel felvonított a Farkas. Sólyomszárnyak suhogtak. Fülében rég halott földijének kiáltása csendült: Mögötted! Nyomban ugrott, "vitorláiba fogta a csapás szelét", ahogy valaha tanulta; a bordás buzogány így is elérte, hátában valósággal robbant a fájdalom. Átbukfencezett az ágyon, ám nyomban talpra szökkent, fejét rázta, hogy tekintete kitisztuljon. Az új ellenfél komótosan, buzogányát lóbálva
közeledett, mint akinek semmi oka a sietségre – s Gorduin, miután szemügyre vette, belátta, csakugyan semmi oka rá. Feketére égett, vigyorgó koponya. Ökölnyi üregek a szemek, fehérlő csontok a bal kéz ujjai helyén. A hordónyi mellkasban két nyílvessző szenes csonkja. Felettük, alig hüvelyknyire, furcsán csillogó, medvefejet formázó talizmán. A Kobzos. Gorduin megborzongott. Készületlenül érte a dolog, elképzelni sem tudta, mihez fogjon. Murgador grófja hét nyílvesszőt kapott, azután a lángok martaléka lett odafent, a jelek szerint mégsem szándékszik feladni a játszmát... Kisszerű családi bűbájosság? S még állítsa valaki, hogy Alyr Arkhon nem téved soha! Kitért egy újabb, elsöprő erejű csapás elől, elkerülte a vadul kaszáló bal kart, azután megpróbált időt nyerni – más szóval menekült. Számszeríjjal, karddal, tőrrel itt már semmit nem érhet el. Próbálkozzon tűzzel? Az anyatermészet már megpróbálkozott vele, látványos, mégis csekély eredménnyel. Bocsásson a grófra fényt, sötétséget? Hasztalan. Bármit lát is az élőhalott, biztosan nem a szemeivel látja. Hogy jutott el idáig egyáltalán? Lóháton? Esetleg repülve? Kránra, hisz jó tízölnyit kellett kúsznia a falon, hogy elérje az ablakot! Vajon mire lenne képes ennél jobb állapotban...? A harmadik buzogánycsapás után nekilendült, gáncsot vetett a tetemnek, fejét keményen a deszkapadlóba verte. Tüstént acélos marok ragadta vállon, taszította a fal felé. A gróf elvesztette hangszálait, gúnykacajt nem hallathatott – egyre szélesedő koponyavigyora azonban minden szónál ékesebben beszélt. Gorduin hirtelen támadt ötlettől vezérelve az ablakpárkányra ugrott. A Kobzos, akárha rugóra járna, tüstént felemelkedett: a feketébe öltözött ilanori látványa vonzotta, mint éji bogarat a fény... A bárd tudta ezt. Ha a tetem követi, esetleg sikerül rávennie, hogy rövid úton távozzék. Ha nem, neki magának kell mennie. Méghozzá sietve. A murgadori támadott. Élőhalottól szokatlan fürgeséggel máris az ablaknál termett, buzogányának két villámgyors csapásával szétzúzta a keretet, s lyukat ütött a falba is. Gorduin gyilkos erejű rúgással felelt: a Kobzos alsó állkapcsa a fürdőkamra ajtaján csattant. A bárd nem figyelte, hová esik. Lebukott befelé, ellenfele torkát és jobb csuklóját markolta meg. Korom és szén. Jókora könyökütés: a buzogány nagyot koppanva hullt a
padlóra. A gróf tombolt. Átlőtt – torkából tompa hangok törtek elő. Ujjcsonkjai Gorduin szemeit keresték. Kiszabadított jobbjával lángmarta pengéjű tőre után tapogatódzott, s talán el is éri, ha a bárd az utolsó pillanatban meg nem taszítja. És zuhantak. Zuhantak az ablakkeret maradványain, a világokat elválasztó űrön át; Gorduin lehunyta szemét, kiáltani akart, de nem jutott ideje rá. Az iszonyú ütközés minden levegőt kipréselt tüdejéből. Oldalra gördült, s fekve maradt. Tizenkét ölnyi mélységben hevertek mindketten. Két köznapi ember belepusztult volna – e kettő számára azonban mást tartogattak az égiek. Gorduin, mihelyt felmerült a kín óceánjából, s lélegzethez jutott, felszisszent. Oldalában lassan lüktető fájdalom. Az abbitacél sosem enged – a test olykor igen. Eltört pár bordám – gondolta. S hozzá egy főrangú hulla miatt... Mozdult, hogy körülnézzen – s egyszerre meglódult körülötte a világ. Jó néhány esztendeje, egy földrengés alkalmával tapasztalt hasonlót. Már akkor sem állhatta. Elszoruló torokkal meredt a kétoldalt elviharzó fákra. Időbe telt, mire felfogta, hogy folytatódik az utazás: tonnás rönkökből rakott "szán" tetején kötött ki, s folyvást gyorsulva lefelé siklik a völgybe... S mintha ez nem lett volna épp elég, valaki torkon ragadta. Most rajta volt az őrjöngés sora. Baljával tőrt rántott s lesújtott vele: mély sebet ejtett a gróf karján, s fához szegezte jobb tenyerét. Baljával iszonytató csapást mért a feketére égett fejre: kétheti kimerítő lovaglás, egy óra vérontás, egy fiatal nő értelmetlen halála miatt érzett keserűség robbant ki ebben a horogban. A csattanást elnyomta a szélzúgás, a nedves fán súrlódó, forgácsolódó kéreg nyikorgása, s az a másik, minden pillanattal erősödő zaj – a sebes sodrú Lorn zúgása. Gorduin felnyögött. A rönkhöz csapta a gróf fejét, tőrt vágott a bal tenyerébe is, majd nagy kínkeservvel feljebb kúszott. Vér csordult a szemébe. A "szán" egyre gyorsult, a csuszka recsegett, a rönkök eleven lényekként remegtek. A forgácsok, a por fellegei közt a bárd szinte semmit nem látott már – csak a fához szegezve vonagló két művészkezet. Azután feljebb emelte zúgó fejét, s meglátott még valamit. A folyót. A murgadori teteme követte pillantását – s vérfagyasztó gyomorhangon felüvöltött... ...a rönkök halma pokolbéli dübörgéssel hullt alá. A kötelek nyomban engedtek, a vízbe vágódó fatörzsek szétváltak, majd összecsattantak;
összecsattantak újra ‘ és újra, ahogy mind távolabb sodródtak a véres habokban. A permet magasra csapott, szétterült. A vízre óarany uscayhalevelek hulltak. Tier Nan Gorduin kinyitotta a szemét. Vállai sajogtak: a súlyközömbösítő varázs az utolsó pillanatban, mikor a vénséges fa keresztben álló ágát megragadta, végre hatni kezdett. Remek varázs volt. Tudós könyvekben egy életen át keres effélét hiába az ember... Nagyot fújt. Megfeszítette karizmait, átfordult az ágon, s óvatosan a földre ereszkedett. Tett pár bizonytalan lépést, leguggolt, a vérhabot sodró sötét vízbe bámult, azután visszanézett oda, ahonnét jött. A lejtő idelentről még meredekebbnek rémlett; a fenyvesek komor zöldjében, örökkévaló nyugalmában testetlen fenyegetés rejlett, és... És jó volt élni megint. Gorduin felegyenesedett. Végigtapogatta oldalát, homlokráncolva összpontosított, majd szabadjára engedte a körötte lappangó erőket. A fájdalom csakhamar zsibbadássá szelídült, azután, ahogy a sebek összezárultak, végképp elenyészett. A bárd körülpillantott. Halványan elmosolyodott, lendületet vett, és a túlpartra szökkent. Amint talajt ért, mozdulatlanná dermedt. Alig húsz lépésnyire – hogy, hogy nem, csak most vette észre – kis tűz lobogott az alkonyfényű ég alatt. Alyr Arkhon állt mellette, s ütemes tapssal jutalmazta teljesítményét. – Ahogy elnézem, végeztél – mondta, mintha legutóbbi találkozásuk óta nem napok, csupán percek teltek volna el. – A legjobbkor. Beszélnünk kell... – Hátravetette csuklyáját, halványan elmosolyodott. A bárd tudta, hogy ehhez a fegyverhez csak végszükség esetén folyamodik, – Szívesen látlak a tüzemnél, Tier Nan Gorduin.
ELSŐ RÉSZ
A TŰZ HAVA
"...beszédüket hallván nyilvánvalóvá válik, mit is jelent számukra ez a küzdelem. Északfölde szülötteinek fél száznál több kifejezésük van a háborúságra, ám alig néhány a békességre. Mi több, épp az előbbi kifejezések lágyultak meg különös módon az itteniek ajkán. A nyers hangzókat munkába vette az idő, ahogyan munkába veszi s lekerekíti a kövek éleit; a háborút jelentő szavak lágyan csengenek Sinemos szirtjeitől Nilraen bérceiig; megkoptak a gyakori használatban mindenütt, ahol emberi lények s egyébfajzatok élnek. Észak Vörös Hadurai – az embernem s a velük szövetséges népek bajnokai. A Fekete Hadurak-a messzi múlt sötét titkainak letéteményesei. Vörös és fekete lobogóik – hatalmuk varázsos jelképei. Uralkodók s birodalmak, mágusok s harcosok vesztét okozzák; egyeseket a mélybe húz, másokat a magasba ragad az idő árapálya... A harc, mert oly régóta dúl, csak annyira rendkívüli itt, mint az évszakok változása –rombolásra építés jön, télre tavasz, őszre tél. Északfölde felett korok óta lenget harci lobogókat a szél. Alájuk gyűlnek újra és újra a tengermellék, a hegyek, a síkságok, a szigetek, s persze a mélységek lakói. Ezernyi sors, ezernyi hang, ezernyi cél. Lobogó azonban kétféle akad csupán: vér színű és éj sötét..." Igrain Reval: Geoframia
1. orduin fizetett a fogadós legényének, átvette tőle a fehér mén kantárját, s intett. A felföldi öszvére nyergébe szállt, elporoszkált a gázló felé, a bárd pedig visszatért a tűzhöz. Alyr elmélyülten dolgozott: botja végével vonalakat rajzolt a földre. Egy nemes vérű paripa feje: a Quiron-tenger. Szemei Karkvin és Szindvil, sörényének rakoncátlankodó fonata a Navila-félsziget – toroni föld. A boszorkánymesterek birodalma: lomhán nyugatnak kúszó kígyó. Körös-körül apróbb-nagyobb jószágok: a Szövetség államai. Erdők,
hegyek, tavak, majd jó darabon semmi: a messzi óceánig nyújtózó pusztaság... A nekromanta tűnődve szemlélte művét. Egyszerre mindkét kezével megmarkolta botját, s döfött: felnyársalta a képzeletbeli kígyót. Mosoly derengett keskeny ajka körül, ahogy tekintetét Gorduinra emelte. ‘ – Híreket kaptam – mondta csendesen. .-Röviddel azután, hogy visszafelé indultunk – Előrehajolt, néhány fahasábot rakott a tűzre. – Erielt utoljára Gorvikban látták. Akkor egy abradói nemes kíséretéhez tartozott. Az az alak lehet, akiről beszéltél... – A homlokát ráncolta. Zsebei egyikéből apró ezüstgyűrűt kotort elő. – Az egyik emberem önhatalmúlag magához vette ezt. Visszajuttatni nem áll módomban; azt hiszem, helyesebb ha te őrződ. Gorduin a tenyerén nyugvó, finoman megmunkált ékszert nézte. Macskák, Felice szent állatai mindenütt: a Kereskedő Hercegségek mesterei két tucatnál ezúttal sem adták alább... S lám, a gyengülő fényben mintha életre keltek volna az éji ragadozók Gorduin megszédült egy pillanatig a zuhanás régről ismert érzete kísértette, azután, hogy elmúlt, két esztendő távolából a lány hangját hallotta megint: "Tedd hát, amit tenned kell, uram..." – Nem él már sokáig – mormolta Alyr. A bárd nagyot nyelt. – Hogyan? – A gorviki semmirekellő. Hamarosan vége. A lány mehet, amerre lát. – A nekromanta oldalra billentette fejét. Valóban nem akarsz üzenni neki? Gorduin legyintett. – Méltatlan dolog volna. Magad mondtad, hogy a holtakat el kell temetni... – Úgy van – helyeselt Alyr. – Nem túl mélyre persze, hisz bármikor szükség lehet rájuk. A bárd elnyomott egy mosolyt. Hallgatott. – Visszatér majd – jelentette ki a nekromanta. – Ha másért nem, hát hogy bebizonyítsa, rosszul ítélted meg. – Nincs rá szükségem. – Akkor azért – bólogatott rendíthetetlenül a félelf. Hogy legyen megint. Gorduin még mindig hallgatott, a gyűrűt azonban nem hajította el. Játszadozott vele egy darabig, azután ujjasa zsebébe süllyesztette. Percekig bámult némán a tűzbe, végül erőt vett magán, s barátjához fordult. – Ne kímélj, Alyr! Halljam, miben állhatok a Szövetség szolgálatára? A nekromanta száraz ágat keresett, megpiszkálta vele az egyik parázsló fahasábot, majd belekezdett:
– Hisz tudod: háború készül megint. A Fekete Hadurak reményei szerint az utolsó. Egyre-másra érkeznek a vészterhes hírek. Erigow hercegét alávaló fondorlattal meggyilkolták, vörös lobogóját elragadták. Ugyanez a sors jutott a tiadlani uralkodó osztályrészéül. A tarini lobogót egy, az Ősi Úton érkezett aquir csapat szerezte meg – alighanem Ediomadból jöttek. A törpék rackla-lovasai beérték és nyílt ütközetre kényszeríttették őket. Valaki lomhán pontosan tisztában volt azzal, hogy az öreg Oggi nem saját elit gárdáját, hanem épp ezt a különítményt indítja ellenük... – Alyr meg sem kísérelte palástolni ingerültségét. – Tudod, a denevérkutya szívós fajzat; majdnem mindennek ellenáll, a hideg azonban egykettőre harcképtelenné teszi. – Az aquirok pedig jégvarázshoz folyamodtak... – dünnyögte Gorduin. – Folytasd! – Három hadúri lobogót biztosan megkaparintott az ellenség. Kettővel kapcsolatban... nos, mondjuk úgy, hiányosak az értesüléseink; Eligor egyszerűen eltűnt, a Dorani Nagytanács sem képes a nyomára bukkanni. A Titkos Szekta tagjai jó szokásukhoz híven bujkálnak, velük nem számolhatunk. Dwyllt és Ilanort, az ottani lobogókat viszonylagos biztonságban tudhatjuk: a történtek után a hadurak és a határok egyaránt erős őrizet alatt állnak. Újabb csapástól nem kell tartanunk Hacsak... –...hacsak nem a vezetők közt van az áruló. – Ahogy mondod. Az én feladatom kideríteni, ki az. Erről azonban – Alyr felemelte jobbját – igen kevesen tudnak. Hárman, hogy egészen pontos legyek. A Nagytanács vezetője, te, no meg Lándzsás Erik. – Neki mi a dolga? – érdeklődött Gorduin. Erik régivágású kalandozó volt, az a fajta, aki teljes fegyverzetben ül a vacsoraasztal mellé, aki a legapróbb gyanús jelre a házigazda fejét veszi – és akit felettébb könnyű efféle sötét ügyekbe belerángatni. – Egyszerű feladatot kapott – felelte a nekromanta nyugodtan –, és rátermett társakat. A tiadlani Dorcha két testőrét, a Kóborlók Rendjének négy lovagját vette maga mellé, s csatlakozott hozzá a Di’Mareni orákulum egy árnyékpapja is. Mindenki úgy tudja, a titokzatos Sheenwallt keresik. Veszélytelennek azért nem nevezném küldetésüket: azt a látszatot kell kelteniük, hogy ők is az áruló nyomát
kutatják. – Ádáz mosoly. – Alkalmat kell adnunk annak a gazembernek, hogy hibázhasson! – Fejlemények? – Gro-Ugon gyepűin Erikéket bekerítették a Kard Testvériségének portyázó lovagjai. Követet menesztettek hozzájuk, hogy adják meg magukat, Erik a testőrök követelésének engedve felkötötte az illetőt. Tragikusan végződhetett volna az ügy, ha nem vetődik arra egy csapatra való tiadlani embervadász, meg ötven lovag a Vigyázok Rendjéből, így is heves volt az ütközet, de nem tartott sokáig. A Testvériség kétszáz jó lovagját sirathatja. A bárd köhintett. – Várjunk csak! A Vigyázok Rendjének tagjai tudtommal sosem kóborolnak Doran falain kívül... – Volt némi részem a dologban, ha erre célzol – közölte a félelf komoran. – És milyen szerep vár rám? – tudakolta most az ilanori. Elbizonytalanodott kissé, valahányszor a dorani Alyrral kényszerült társalogni Alyr, a világcsavargó nekromanta helyett. Két esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy kiderítse, milyen posztot tölt be voltaképp a Nagytanácsban... – A nyolcadik lobogót – folytatta rendíthetetlenül a félelf – ugyancsak elorozta valamiképp az ellenség. Egy abasziszi hercegkapitány, bizonyos Calyd Karnelian; talán mond valamit a neve... Gorduin magába mélyedt. Elmosolyodott. – Ó, igen mormolta. -Ismerem Karneliant. – Akkor azt is tudod, hogy hajlíthatatlan és igaz ember, ráadásul ha csak teheti, mindig a Szövetség pártjára áll, mert ki nem állhatja a toroniakat és az abasziszi nagykirályt – dünnyögte Alyr. – Sikerült kiderítenie, hol őrzik a zsákmányt. A város falai alá vonult hát egész falanxával, s felszólította a védőket, hogy adják ki a hadúri jelvényt, mert az sosem volt az övék. Mivel fél nap múltán sem kapott választ, megostromolta, bevette a települést, s. megszerezte a lobogót. Csakhamar a tudomására jutott, hogy a Fekete Hadurak abaszíszi boszorkánymestereket küldtek a nyomába, ezért idejekorán valaki másra bízta az őrzését Hogy kire, én sem tudom... – Várt. – Arra kér, találkozz a hercegkapitánnyal – alig egynapi járóföldre táborozik, a folyó partján –, menj el a zászlóért, s Sózd mihamarabb Doranba. Calyd falanxával egyetemben, ha lehetséges. – Megteszem. Ha lehetséges. A nekromanta köhintett. Félrenézett. – Ha sikerrel jársz, utóbb a segítségemre lehetsz az áruló felkutatásában is. Ami engem illet, elrejtőzöm egy időre. Szükséges óvintézkedés.
Még baleset érne. – Ennyire komoly a helyzet? – Gorduin közelebb hajolt a tűzhöz. Alyrnak persze igaza van: egy csupa kő, csupa zaj városban könnyen halálos csapdába eshet még egy. jól képzett mágus is... A félelf botja végével a Kenzal vonulatát véste éppen rögtönzött térképére. Felpillantott. – Természetesen figyelemmel kísérem minden lépéseteket, s üzenek is, ha tehetem. – S mi lesz a biztosíték arra, hogy az üzenetek valóban tőled származnak? – firtatta a bárd. Még mindig zsibbadt jobbjával a folyó felé intett. – A trükkjeim legjava csak az ilyen ritkán lakott vidékeken használható. Bármely ártó szándékú varázstudó tehetetlenségre kárhoztathat; a ti mesterségetekben legfeljebb tanoncnak lennék jó. – Tartsd csak nyitva a harmadik szemedet! – Alyr vonásain a mosoly halovány árnyéka suhant át. – Elég éles lesz az még Toron közelében is. Ha azonban folyón kényszerülsz átkelni... – lassan ingatta fejét – ...tényleg jobban teszed, ha gázlót vagy hidat keresel. Gorduin egy éjjeli pillangó röptét figyelte a sűrűsödő sötétségben. Annyi hatalma sem maradt, hogy eltérítse: a pillangó a lángokba hullt, s eltűnt. – Ha pedig valaki rád hivatkozva keres kapcsolatot velem, de átlátok rajta... A nekromanta bólintott. Kőmerev volt az arca –...nyomban meg kell ölnöd – suttogta.
2. tüzek visszfénye vörösen, sárgán táncolt a Lorn tükrén, helyenként elhomályosítva a vörös hold korongját. Posztok elnyújtott kiáltásai szálltak a feltámadó széllel. Tier Nan Gorduin egy dombról figyelte a tábort. Ilyen távolságból afféle fantomvárosnak tűnt: a sátrak rengetege a sötétségbe veszett. Tiszta éjszaka volt – hadba vonulni, győzni vagy meghalni való. S noha e táj békésnek tűnt, noha a felégetett erődök, határmenti városok füstjének szaga nem érződött a levegőben, dúlt már a harc a messzeségben. Százados falak rogytak meg, emberek pusztultak ott. Fegyveresek és menekülők seregei keltek útra, hogy eljátszik a rájuk osztott szerepet Észak isteneinek és hadurainak
halálos játszmájában... Mondják, idővel minden megszokható, ám a bárd világéletében képtelen volt egykedvűen vállat vonni az értelmetlen pusztításra gondolván. Tekintete visszatért az abasziszi falanx rendezett táborára, ajkán kesernyés mosoly derengett fel. Legalább nyolcezren vannak odalent. Márpedig nyolcezer harcos akkor is komoly haderőnek számítana, ha nem Calyd Karnelian falanxáról lenne szó. Ha a hercegkapitány valóban a Szövetség oldalára áll, Toront és csatlósait – a Fekete Hadurakról meg az abasziszi nagykirályról nem is szólva – hamarosan csúf meglepetés éri. Abaszisz hat tartománya közül ötöt a többé-kevésbé független hercegkapitányok kormányoztak. A hatodik, legnagyobb tartomány a mindenkori uralkodó fennhatósága alá tartozott. Az erőskezű nagykirályok ideje azonban rég elmúlt: Abasziszban, a legpompásabb fegyverkovácsok és a kitűnő fegyverforgatók földjén mindennapos volt a viszálykodás. A hercegkapitányok mindegyike egy-egy falanxnak – húszezer szálas termetű, fanatikusán hű, nehézfegyverzetű gyalogkatonának – parancsolt. Az acél hatalma volt ez, mellyel az uralkodó és tanácsnokai az iszonyú Tharrtól nyert hatalmat állították szembe; A lelkek feletti uralomért a Háromfejű papjai mellett Darton és Ranagol elszánt hívei küzdöttek. Ott voltak azután a klánok és a szekták: megannyi különböző bálvány, szándék és eszköz. Méregkeverők. Orgyilkosok. Boszorkánymesterek. Emberöltők óta nem akadt senki, aki megzabolázta volna ezt az ezerfejű szörnyeteget, aki helyreállította volna az egységet, melynek hiányában a hatalmas Abaszisz játékszere volt csupán a végzetnek, s hol vörös, hol fekete lobogók alatt küldte harcba, halálba katonáit... Hogy Calyd Karnelian kiben-miben hisz, Gorduin nem sejtette. Tudta azonban, hogy művelt, ám féktelen ember, remek harcos, s hogy világéletében a Szövetséghez húzott. Tudta azt is, miért. "Elbeszélünk egymás mellett a nagykirállyal" – írta Doranba a hercegkapitány. "Különböznek a szándékaink. Ő meg a toroni cimborái birodalmat akarnak. Én nősülni szándékozom..." A bárd megint elmosolyodott, azután füttyentett a fehér ménnek, s lefelé indult, a nyolcezer főt számláló nászmenet tábora felé.
3. hogy ugrásra kész őreivel a sarkában a vezéri sátorba lépett, Gorduin tekintete tüstént a kutyákra villant. Onpori juhászebek voltak, fajtájukhoz mérten is hatalmasnak számító, rozsdabarna bundájú, égkék szemű fenevadak, melyek, ha úgy adódott, legyűrték még a jószágra rontó medvéket is. Karnelian szolgálatában – érthetően – kevesebb dolguk akadt: puszta jelenlétük megtette a magáét. A bárd megtorpant s fejet hajtott – igen óvatosan. Az őrök rangidőse köhintett, pillantását a tábori asztalnál ülő, fellegszürke ujjast viselő férfira emelte. Uram... – Már értesültem róla – szólt a hercegkapitány anélkül, hogy feléjük fordult volna. Baljával intett; középső ujján felragyogott a pecsétgyűrű. – Ülőhelyet és egy kupa bort Tier Nan Gorduinnak! A századosok egyike – halántéktájt deresedő hajú, kőbe metszett vonású vérbeli falanxharcos – homlokát ráncolta. Éjfekete bal szemével (a jobbat kötés takarta) hosszan mustrálta az ilanorit, majd Karnelianra hunyorított. -Ismered, felség? A hercegkapitány felnevetett. Elbíbelődött még egy darabig a lúdtollal, azután elunta a dolgot, feltápászkodott, s a bárdra vigyorgott. – Ki ne ismerné? Nézd meg jól, Grengor: azon kevesek közé tartozik, akik nem csupán ölni, élni is pompásan tudnak. Nem elhanyagolható erény ez manapság... – Tisztjeihez fordult. – Némelyikőtök igazán emlékezhetne rá: pár éve csak, hogy meglátogatott bennünket a szigeteken. Egynémely fehércseléd sosem fogja elfelejteni. Grengor lassan bólogatott. – A prédikátor! – Akkoriban tényleg azt a maszkot viselte. – Karnelian átvette a gőzölgő kupát egyik emberétől, belekortyolt, majd szertartásosan Gorduinnak nyújtotta. – Anns ná charoban – mondotta Szépmező nyelvén, azután, társai kedvéért, elismételte asziszul is: – Szívesen látunk. – Eun thaul – mosolygott a bárd, s nem bajlódott a fordítással. – Még mindig nagyszerű a kiejtésed, hercegem. • Karnelian kihúzta magát, körülnézett, – Igyekszem haladni a korral – közölte. – Mostanság a dorani nyelvjárással ismerkedem... – Egy
kézmozdulattal sarokba parancsolta a kutyákat, s helyet mutatott Gorduinnak. Lefegyvereztek, igaz? – – Teljesen – felelte a bárd, az igazsághoz nem egészen híven. Szövetségesek ide vagy oda, húzódozott kijátszani. összes ütőkártyáját. – Az őrparancsnoktól hamarosan visszakapsz mindent. Gondoskodnak majd a nagydarab lovadról is... – Karnelian eltűnődött. – A tűzokádó vascsövet elhoztad-e? – Vissza kellett küldenem a készítőjének – mormolta az ilanori kedvetlenül. – Karbantartásra szorul. – Akárcsak a barátságunk. – A hercegkapitány maga is kupát ragadott. Századosai hasonlóképp cselekedtek. Fenékig, Gorduin! Karnelian jól megtermett férfi volt, sötét, göndör hajába ittott már ezüstös szálak vegyültek. Tekintetében ott lappangott a sokat próbált harcosokra jellemző "mit nekem?" kifejezés; Ajka – melynek ívelése gyakorta ébresztette azt a bizonyos gondolatot az asszonyokban – újra és újra halovány mosolyra görbült, akár Gorduiné. Mozdulatai mindenkor megfontoltak voltak, csak egy-egy rezdülés árulkodott a benne feszülő erőről – kívülállók nem sejthették, mire képes, ha egyszer elkezdődik a tánc... A bárd kiürítette a kupát, a félszemű Grengor pedig tüstént újabbat nyújtott neki, jelezvén: a hercegkapitány barátja az ő barátja is. – A legjobbkor érkeztél – mondta most Karnelian. Tudod, egy levéllel bajlódunk éppen. Egyikünknek sem erőssége a tollforgatás... Az asztal köré gyűlt századosok zordan bólogattak. Sötét szemű, kötélizmú, gyermekkortól küzdelemre nevelt fickó volt valamennyi. A derekukon függő kardok játékszernek rémlettek volna jobbjukban – rendszerint kétembernyi hosszúságú, súlyos lándzsákkal küzdöttek. Megingathatatlan oszlopai bármiféle építménynek – gondolta Gorduin, amint az asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye a pergament. Az irományt Abaszisz nagykirályának címezték. – Búcsúüzenet – magyarázta Karnelian. – Együtt rögtönöztük; már csak a befejezés hibádzik. – Elmosolyodott megint. Kevesen tudtak ilyenkor ellenállni neki. Számítok rád, Ilanor farkasa! Ha az emlékezetem nem csal, a szavakkal is éppoly kitűnően bánsz, mint a karddal. Vedd hát kézbe ezt az ügyet kérlek, mielőtt lepihennél! – Lepihenni? – Gorduin oldalra billentette fejét. Már-már elfelejtette, hogy
az abaszisziak imádják az efféle próbatételeket. – Néhány órára csupán. – A hercegkapitány jelentőségteljesen pillantott körül. – Hajnalban tábort bontunk, tovább haladunk lefelé a folyón. Levelünknek addigra el kell készülnie. Úgy számítottunk, holnaputánra el is jut a címzetthez... – Elnyomott egy mosolyt. – Emlékezetes pillanat lesz. A bárd az asztalra telepedett. – És aki kézbesíti, felkészülhet a legrosszabbra. Bőviben vagytok tán a halálra szánt önkénteseknek? Karnelian újra töltött. – Az embereim egytől egyig készek a halálra, barátom, de csak jól meghatározott, magasztos célok érdekében. A levelet madár viszi, és miatta sem kell aggódnunk: a nagykirálytól vettük kölcsön erre az alkalomra. – Értem már. – Érti ő is – jegyezte meg a félszemű Grengor. – Művelt, udvari madár. – A hercegkapitányra sandított, azután Gorduin elé tolta az irományt. – Olvasd... prédikátor! A bárd végzett a borral, megköszörülte torkát, s belekezdett: – "Abaszisz legkegyelmesebb királyának, ki huszonnegyedikként viseli a széltében becsült Otlokir nevet; ki ura a tengertől délre elterülő földeknek az Onportól az Idinalig! Calyd Karnelian hercegkapitány, a partmenti szigetek ura vezérkarával együtt jókívánságait küldi a vizeken túlról, hová parancsodra indult, ám ahonnét a maga választotta időben, parancsra nem várva fog megtérni, hogy a szemed közé nézzen, néped rabtartója, igazak hóhéra, szüzek megrontója, bálványok bolondja, te!" Grengor halkan, elégedetten kacagott, s az asztalt körülülő tisztek márványarcán is mosoly derengett fel. Némelyikük még a szemét is lehunyta, mint aki csábos muzsikát hall. Gorduin megőrizte komolyságát, s hangját kissé felemelve folytatta: – "E búcsúüzenet ajándék s egyben figyelmeztetés, fenséges úr – az egyetlen, a legtöbb, amit alattvalóidtól érdemelsz. Tudnod kell: elnéznénk neked, hogy hajbókolsz Toron előtt, hogy vérivó istent imádsz, lovakkal hálsz s hogy megöletted tulajdon apádat; még azt is, hogy adószedőnek, rákhalásznak álcázott kémeket és orgyilkosokat küldesz hozzánk – ám a bizonyosság, hogy mind ezen közben ballal nyúlsz a tálba, már sok nekünk. Felmondjuk hát az esküt,
melyet ősünk ősödnek, vérünk vérednek tett: szabadok vagyunk immár, s csak azt reméljük, hogy mihamarabb alkalmunk nyílik fegyverünket a harcmezőn összemérni veled. Közöljük egyúttal" – s ezen már elmosolyodott a bárd – ", hogy Mantlin gróf, üldözésünkre indult seregét a Gro-Ugonból szalajtott ork segédcsapatokkal együtt szétvertük Ceithir mezején, s ugyanezt fogjuk tenni mindazon hadakkal, amelyeket a jövőben küldesz ellenünk. Trónod inog, fenséges úr – ha nem volnál vak és süket, ezt magad is észrevennéd. Még találkozunk. Szívélyes üdvözlet..." Karnelian csettintett. A tisztek elcsendesedtek. Helyben volnánk. Hogyan tovább? Gorduin eltűnődött, azután a pennáért nyúlt, a tintatartóba mártotta, s lendületes betűivel egykettőre kiegészítette az abaszisziak üzenetét: – "Szívélyes üdvözlet azoktól, akiknek egyenessége nem ismer határokat." A hercegkapitány elégedetten dőlt hátra ültében. Grengor és társai bikahangon hahotáztak. Egyikük sem tiltakozott, amikor az ilanori jó tíz percre rá hiánytalanul visszakapta fegyvereit.
4. ristálytiszta volt a hajnali égbolt, a folyó felett lebegett csak könnyű pára. A tengertől ilyen távolságban ugyancsak lehűlt a levegő, a szélnek, ahogy az ilanoriak mondják, "foga nőtt" a pirkadatban, az abasziszi őröket azonban alig, Gorduint meg éppenséggel egyáltalán nem zavarta mindez. A bárd a vízparton állt, a mályvaszínnel csíkozott keleti horizontra bámult; fülében (megesett olykor) egy lány kacaja visszhangzóit – egy lányé, aki messze járt – Szép jó reggelt, dalnok – suttogta a jobbján megjelenő Karnelian. Embereihez hasonlóan ő is acélbetétes bőrvértet és vastag posztóköpenyt viselt. A karvasakat felöltötte, kardját, tőreit felcsatolta már; a jócskán kiszélesedett Lorn csendes méltóságával a magáét állította szembe. – Nem csalódtam benned – mondta. – Egy árva szót sem ejtettél az asztalnál a
zászlóról. Nem faggattál, nem firtattad, kihez és hová került. Mintha nem is érdekelne... – Elmosolyodott. – Pedig érdekel, tudom. A bárd nem mozdult. – Világéletedben pompás házigazda voltál, hercegem; háborúban, békében egyaránt. Borod kitűnő, szolgálóid készségesek: a megfáradt utazó nem kívánhat ennél többet. Ugyanakkor katona vagy, s maholnap talán uralkodó leszel. Politikai kérdésekről csak akkor hozakodom elő, ha az időt alkalmasnak ítéled, erre mérget vehetsz! Karnelian szívből nevetett. – Alyr Arkhont és a Szövetséget sosem képviselte még nálad rátermettebb és veszedelmesebb követ, Tier Nan Gorduin! De mint azt Doranba küldött soraim, no meg az a másik levél bizonyítja, döntöttem már. Amit tudok, tudnod kell neked is, hisz megeshet, hogy elválaszt bennünket a végzet... – Tekintete találkozott az ilanoriéval. Egészen halkan folytatta: Alidarba tartunk, a vágyak és csodák városába, ahol a közhiedelem szerint a férfiember minden kívánsága teljesül. Egyheti utazás áll még előttünk. A falaktól jókora távolságban, a Lorn torkolatánál ütünk majd tábort. Éjnek idején öt legkiválóbb emberemmel álruhát öltök, csónakba szállók, s bebocsátást kérek a Vizikapunál. Velem tarthatsz, ha jónak látod. Azután... – Azután? – visszhangozta a bárd. –...megnősülök. – A hercegkapitány várt, majd kéttenyérnyi, lakkfekete lapocskát húzott elő köpenye alól. Üdvözült mosollyal Gorduin felé nyújtotta, de nem engedte el. – A kép csak addig látható, amíg a kezemben tartom magyarázta. A bárd a homlokát ráncolta – egyszerre megértette. A lapocska fekete tükrében lassanként kirajzolódtak egy arc vonásai. Mandulavágású, sötét szemek, fekete hajzuhatag. Hogy a lány szép – gondolta fanyarul – keveset mond a lényegről... Akaratlanul is közelebb hajolt a tegrinhez, mely megkapó hűséggel őrizte a hercegkapitány számára Alidarban nevelt menyasszony képét. A Vágyak Városának céhmesterei értették a dolgukat: a portrék épp annyit mutattak meg, amennyit a magasrangú vevő ízlése és vérmérséklete kívánt. E lapocska készítői pontosan feltérképezték maguknak Karneliant tíz-egynéhány esztendővel korábban, mikor jövendőbelijének megrendelése céljából felkereste őket. Ismerték legtitkosabb álmait, s ezekből kiindulva megteremtették számára... a Nőt. – Gyönyörű – mondta csendesen, egyenest a hercegkapitány szemébe nézve. – Szeretjük egymást – mormolta Karnelian –, noha sosem találkoztunk. –
Lassan ingatta fejét. – Ha nem tévedek, így kell lennie. A szabályok értelmében az átvétel napjáig nem beszélhetünk, levelet is csak a lány tizenötödik születésnapja óta engedélyeznek. Ők tudják, miért. Elmosolyodott. – A tizenhetedik születésnapjára, egy hónappal ezelőtt, néhány szép holmit küldtem neki. Lelkesedik az igazán szép holmikért. Imádja a tengert, a régi dalokat; kedvenc színe a tengerzöld, és... – Elhallgatott, mosolya azonban nem hervadt le. – A neve Salina. Gorduin ízlelgette egy darabig a nevet. A képre pillantva kénytelen volt elismerni: remekül illik a lányra. Tudta persze, hogy ennek is így kell lennie. – A csomagban – folytatta a hercegkapitány – ott volt a zászló. A mellékelt levélben arra kértem Salinát, tartsa titokban, és őrizze jól. Miatta nem aggódom: a céhek neveltjeinek biztonságát fegyveresek sokasága szavatolja, mi több... – még halkabbra fogta hangját – ...akad ott néhány varázstudó is. A Vörös Hadurak drágasága jó kezekben van, barátom – a lehető legjobb és legszebb kezekben. A bárd bólintott. Hasonló helyzetben alighanem ugyanígy cselekedett volna. Más kérdés, mennyire bízhat az ember egy nőben, akivel ráadásul még sosem találkozott... Kétkedő ábrázata láttán Karnelian, alighogy eltette a képmást, felemelte jobbját. – Mint tudod – mondta igen komolyan –, Alidar leányait minden tekintetben a megrendelő igényei szerint nevelik. Mármost – s remélem ez sem lep meg – nekem nem dalos pacsirtára, üres fejű lepedőakrobatára, bájmosolyt villogtató orgyilkosra, néma házirabszolgára van szükségem. A feleségem, noha céhe erődítményében nőtt fel, nagyvilági dáma, s fegyverforgatónak sem utolsó: szó- és pengepárbajban egyaránt képes megvédeni magát, ha úgy adódik; hercegnének való, s én máris büszke vagyok rá. Az alapvető képzettségeken túl rendelkezik azonban egy olyan sajátsággal is, melyet kívánságomra tettek felkészítése alapvető szempontjává. Gorduin felpillantott. A közeli nádasból vadkacsa pár röppent fel, keletnek szárnyalt az élénkülő széllel. – Mesterien színlel? – tudakolta. – Még jobb. – Karnelian mosolya szélesedett. – Úgy nevelték, hogy haláláig hű legyen és igaz. Megőrzi, megvédelmezi a zászlót, mert megkértem rá. A tábor felől az ébresztők elnyújtott kiáltásai szálltak. A hercegkapitány a bárd vállára tette kezét, csendesen mulatott döbbenetén. – Jöjj hát, barátom – súgta. – A ködön, a veszedelmeken túl vár ránk a mesés
Alidar!. Nem messze onnét, a víz felett lebegő párától övezve, ott állt a Farkas. ‘ Noha hatalmas állat volt, az indulni készülő, kötelekkel és rudakkal bajlódó katonák nem láthatták, nem láthatta még a kivételesen éles szemű, kifinomult ösztönű bárd sem. Igaz, hallani hallotta olykor – maga a Farkas, az egykori dalnok akarta így. Mindabból, ami egykor volt, vajmi keveset mondhatott a magáénak, mégis kitartott a fér fi mellett, aki az életét kockázatta, hogy bosszút álljon érte... Hosszan nézett utána szomorú szemével, azután futásnak eredt: minden erőfeszítés nélkül szökell a vízen, a ködön át. Gorduin mellett a helye. Legalább egy ideig még...
5. int megannyi óvatos teknőc, úgy siklott előre a hullámok között a félszáz hatalmas tutaj. A Lom, melyet a Felföld tucatnyi forrása, a csúcsok örök, hava táplál, s mely sebes sodrású folyóként zúdul alá odafentről, folyammá terebélyesedik, mielőtt Anublien tóvidékére ér. E folyam az egyetlen járható út a Riegoy-öbölig nyújtózó rengetegben. Zugait vad törzsek, szökött rabszolgák, kitaszítottak közösségei lakják, egyetlen ékkő tündököl mindössze e tájon: az álmok és vágyak százölnyi magas fallal övezett, dúsgazdag városa, Alidar. Titkait vigyázzák a tornyaiban tanyázó katonák, a tavak iszapjában megbúvó fajzatok, melyek, akárha a céhmesterek akaratának engedelmeskednének, kíméletlenül rontanak a hívatlan látogatók könnyű csónakjainak. Alidarba – s ezt majd mindenki tudja – csak a kapukon át juthat az utazó... Calyd Karnelian nap mint nap végigjárta a lomhán nyugatnak tartó tutajkígyót: utasításokat osztogatott, járőröket küldött ki, s jelentéseik alapján egy-egy vonással egészítette ki bámulatosán részletes térképeit. A bárd nem tágított mellőle – valósággal lenyűgözte a hercegkapitány elszántsága és lendülete. Abban sem kételkedett többé, hogy
a falanxharcosok mindegyike kész meghalni érte. Éjszakánként még az égbolt tanulmányozására is futotta erejéből: Gorduinnal együtt nézte, miként fedi fel orcáját a két hold; sorra nevezte meg a csillagképeket, melyekhez – lévén tengerjáró nép szülötte – meghitt viszony fűzte. A harmadik nap éjjelén felhők gyülekeztek odafent, csak az Égi Lámpás tündökölt, mint valamely kíváncsi istenség rezzenetlen szeme. A negyedik napon, alkonyattájt, sietve jött a félszemű Grengor. Hangját a szokásosnál is halkabbra, mondandóját egészen rövidre fogta. Gorduin látta, hogyan sötétül el a hercegkapitány tekintete, s pontosan tudta hányadán állnak, mire Karnelian odafordult hozzá: – Orkok a folyó kanyarulatánál. Három, legfeljebb négyezer harcos a Látók törzséből. Sok az íjász mindkét parton. Úgy fest, verekednünk kell... – Meglepően nyugodt volt az arca; a bárd megesküdött volna rá, hogy élvezi kissé a fordulatot. – Riadó! A dobok hangjára mintha a messzi Khare tökéletesen olajozott masináinak egyike lépett volna működésbe. Mindenki tudta a dolgát, mindenki megtalálta a helyét. Izmok feszültek, vaskos rudak mélyedtek a fövénybe, kötelek recsegtek: a tutajkígyó csakhamar mozdulatlanná vált, majd, mintegy varázsütésre, bevehetetlen erődítménnyé alakult. A lenyugvó nap fénye egymáshoz kapcsolt pajzsokon, abbitacél sisakokon, szívformára kovácsolt lándzsahegyeken csillant. Századosok kiáltásai szálltak, tengerzöld lobogók emelkedtek a magasba: teljes vitorlázattal sikló ezüst gálya díszlett mindegyiken. Az utolsó parancs visszhangjának elülte után természetellenes csend ereszkedett a tájra. Még a rengeteg vadjai is meglapultak, mintha érezték volna: náluknál veszedelmesebb lények lesnek most prédára az évszázados fák között. Karnelian gyújtónyilakra számítva telemerette a vedreket, a szél felőli oldalra hordatta a tömlőket, a rögtönzött palánkok mögé rendelte rettegett számszeríjasait – és várt. Nem kellett sokáig várnia. A folyókanyarulatban megelevenedett az erdő: lomhán mozduló, fekete páncélos bogarak gyanánt rajzoltak mindenütt az orkok. Tenyérnyi széles pengéjű szablyáikat, kerek pajzsaikat, lókoponyákkal díszített hadijelvényeiket rázták, üvölteni azonban nem üvöltöttek, s íjászaik is tétlenkedni látszottak – a tengerzöld lobogók sokasága mintha gondolkodóba ejtette volna őket...
– Hosszú utat tettek meg a boldogtalanok Gro-Ugontól idáig – mormolta Grengor. – Pár gyanútlan kereskedőnek nyilván jobban örülnének. Gorduin előkotorta, kigöngyölte a gyolcsból Armador látcsövét. Szemügyre vette a fáklyák fényében nyüzsgő sokaságot. – Ha harcolni akarnának, már elkezdték volna. Zavarodottnak tűnnek... – Hallgatott egy sort, állított a nagyobbik lencsén. – Főrangú is akad köztük. És... igen, ladikba száll. Karnelian felemelte ökölbe szorított balját. – Követség jön! Ne lőjetek! A bárd odanyújtotta neki a látcsövet. A hercegkapitány elmélyülten figyelt, azután fújt egyet, s halkan felkacagott. – Akármi legyek, ha nem Gashad vezeti őket! – Birak Gal Gashad? – Grengor előrehajolt, az ilanori "bűvös" szerszáma híján azonban hasztalan erőltette ép szemét. – Az a vénség? Nem hittem volna, hogy elbírja még a fegyvert... – Hat hadjáratot verekedett végig, és ha a szóbeszédnek hinni lehet, ő a legmegfontoltabb és legbölcsebb ork anyaszomorító a világnak ebben a korában – mormolta Karnelian. – Kész csoda, hogy nem lett belőle király! Grengor a lassan imbolygó fényeket nézte. Lerítt róla a kedvetlenség. – Még lehet. Gorduin felgyűrte fekete köpönyege gallérját. – Helyesebb, ha egy darabig nem mutatkozom – mondta. – Épp ellenkezőleg – vetette ellene a hercegkapitány. – A. jobbomon fogsz állni, Grengorral és a többiekkel, A Szövetséget képviseled. Hadd tudja az öreg fenevad,, hányadán állunk! – Ahogy kívánod. Karnelian a homlokát ráncolta. – Persze azt sem felejtettem el, hogy mindannyiunk közül te vagy a leggyorsabb. Ha csalárdságon kapjuk, ha lövetni próbál, végezz vele nyomban! A bárd félrenézett, leplezni próbálta mosolyát. – Hallom és engedelmeskedem... A ladik most már olyan közel járt, hogy szabad szemmel is megkülönböztethették a benne szorongó alakokat. A Látók vezéri jelvényét hatalmas termetű harcos markolta, a vén Gashad, aki sem vértet, sem sisakot nem viselt, szinte eltörpült mellette. Lószőrfonatokkal, agyarakkal, madárcsontokkal teliaggatott, hosszú botra támaszkodott, porszürke irhája, piszkosfehér bundája és pofaszakálla rőten szikrázott a fáklyák fényében.
Két oldalán szöges buzogánnyal és fogazott élű szablyával felfegyverzett orkok álltak – a szél a tutajokig sodorta átható szagukat. – "Varacskos a bőröm, de azért szép vagyok, Reag leányai" – dünnyögte gúnyosan Grengor. – "Szemétdombok s temetők illata leng körül, míg föl nem támad a keleti fuvallat; kelj föl, kedvesem, mutasd meg arcodat!" Az abaszísziak soraiban derültség támadt az ódon románc elferdített sorai hallatán. Karnelian a palánkra támaszkodott, s suttogva folytatta: – "De szép vagy, kedvesem, igen szép vagy! Szemeid izzó zsarátnokok ferde orrpecked mögött. Kránnak tornyához hasonlatos a te nyakad, amit kőből való bástyák díszítenek; ezernyi pajzs függ rajta, megannyi hősi pajzs!" Ezt már Gorduin sem hallgathatta tétlenül. Baljába fogta felhúzott nyílpuskáját, a palánkra könyökölt ő is, úgy mormolta: – "Reag leányai, ímhol a vitézek legjava! Jönnek, s mindnek kardja van: jártasak a harcban. Támadj fel, északi szél, siess, déli szél – űzd messze illatuk!" A rudakkal dolgozó orkok Gashad rekedt parancsszavára mozdulatlanná dermedtek. A ladik folyvást lassulva siklott előre, s végül az első tutaj oldalához simult. Halk percegés: az abasziszi lövészek minden eshetőségre készen feszítettek valamit az abbitacél húrokon. Karnelian intett Grengornak és Gorduinnak, majd rést nyittatott a pajzsfalon, és érdeklődve pillantott le. – Megtisztelsz váratlan látogatásoddal, Birak Gal Gashad – mondta orkul. – Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akikért e hadjáratban küzd a karod. A vén szörnyeteg lassan bólogatott, látni engedte jókora, tépőfogait. Oly fehérek voltak, hogy csakis valamely toroni mesterember műhelyében készülhettek. Botot szorongató karjának izmai korát meghazudtoló erőről árulkodtak. Inas nyakán, képén ujjnyi vastag, ódon hegek, dülledt szemében két átverekedett évszázad minden ravaszsága: alakja fajtájától szokatlan módon tekintélyt sugárzott. – Örvend a szívem – szólalt meg a Közös Nyelven –, hogy Calyd Karnelian hercegkapitányt jó egészségben, ily nagyszámú sereg élén láthatom. Máig sem feledtem a pipafű aromáját, mellyel apád ajándékozott meg annakidején; a remekmívű szablya, melyet követei juttattak el hozzám, ma is otthonom dísze. – Felemelte balját. A folyóparton nyüzsgő sokaság moraja tüstént elhalkult. Erchan magr thad: békével jöttem.
– S mi békével fogadunk – felelte a hercegkapitány szertartásosan. Ha feszélyezte is, hogy az ork vezér a dicstelen múltat emlegette, remekül titkolta érzelmeit. Jöjj hát, ízleld meg borunkat!
A vezéri sátor előtt leterített dzsad szőnyegen tucatnyi ork kuporgott. Csak a hatalmas termetű jelvényhordozó állt, tekintetét egy pillanatra sem vette le uráról és parancsolójáról. Nyolc állig felfegyverzett Látó harcos alkotott félkört Birak Gashad mögött, két sötétebb szőrzetű alak oldalra húzódva figyelt. A Karnelian jobbján ülő bárd öltözékük bizonyos jegyei alapján Vérivóknak vélte őket. A vén vezér baljában forgatta a kupát – botjától a világ minden kincséért sem vált volna meg –, úgy méregette a hercegkapitányt. Jókora fényudvartól övezetten emelkedett a fák koronája fölé a vörös hold, a folyó kanyarulatában mindenütt tábortüzek lobogtak – némák voltak ellenben az ork dobok. – Igen csendesek lettetek – jegyezte meg Karnelian. Bizonyára okotok van rá... – Nem kenyerünk a feltűnés – mormolta a vén ork. Árt az az egészségnek, tudod te jól, hercegem. Meg aztán... – Kupájába bámult. – ...sokan járják mostanság az erdőt. Sok a barát, de sok az ellenség is. Megbolydult a világ idefent. Grengor Gorduinra sandított, elhúzta a száját – pedig a szél épp felőlük fújt. – Különös hírek keringenek – folytatta Gashad zavartalanul. – Beszélik, messze délen, a sivatag mélyén testet öltött egy ősi isten, s légiói sarkuk alá hajtják az embernépeket... – Amhe Ramun – súgta Karneliannak a bárd. – Alyr is említette. – Mondják, rémisztő jelek állnak az égen. Kihunyó csillagok, mennyei kévék... – A vén ork kiürítette a kupát, kedvtelve forgatta karmos kezében. Lerítt róla, hogy szívesen megtartaná: bátorítást várva sandított a hercegkapitányra. – Mindez persze karrg – merő ostobaság. Én csakis a Mélyben Lakozó Hramban, no meg a tényekben hiszek. Tény az, amit ötnél többen állítanak azok közül, akiket jól ismerek; az, amit a sámán, a jóslat és a papiros mond, bár ezen még vitázunk olykor. – A maga módján mosolygott. – Furcsa híreket hallani veled kapcsolatban, hercegkapitány. Egyik-másik kétségbevonhatatlan tény. Toron boszorkányurai sereget sereg után küldenek ellened, halálodat kívánja tulajdon királyod is. A dobok hadba szólították Gro-Ugon törzseit –
jönnünk kellett, pedig, Hram a tudója, némelyikünk szívesebben maradt volna... – Körülpillantott. – A fiaim felnőttek. Felnőttek a fiaim fiai is. A Mélyben Lakozó jó harcosa valamennyi. Akad köztük, aki nem először látja a városokat a Nagy Víz északi partján. Akad, aki itt pusztul majd. Vér és halál: így akarja Hram! – Szünetet tartott; a botját díszítő madárcsontok össze-összekoccantak a szélben. – Rólad azonban egyetlen sámán sem beszélt, Abaszisz hercege. Rólad csak emberek, gyűlölködő emberek szóltak, akiknek sosem szívtam a pipafüvét, akiknek hadinépét sosem láttam küzdeni. Emberek, akikhez semmi sem köt, ezért hát nincs okom engedelmeskedni nekik. Nem harcolok ellened. A dobok némák maradnak, és pecsét lesz a mi ajkunkon is, ahogy a magadfajta mondaná. Ez minden, amivel apád ajándékait viszonozni tudom. Nekünk... Gorduin fülében zsongássá mosódtak össze a szavak. Az utóbbi pár percben már csak a két Vérivó törzsbéli harcost figyelte: a sötétebb szőrzetű teremtmények igyekeztek úgy tenni, mintha nem ismernék a Közös Nyelvet, a bárdot azonban nem tudták elbolondítani. Kezük, akárha véletlenül történne, szablyájuk mocskos rongyokba bugyolált markolatára tévedt, tekintetük kétszer is összevillant – készen álltak. Akár az ilanori, aki csak most értette meg, mekkora kockázatot vállalt a régi idők, no meg a békesség kedvéért a Látók öreg főnöke. Grengor félrebillentett fejjel a túloldalra figyelt. Karnelian Gashad mondandójára összpontosított, az ork testőrök csupa ránc képe nem tükrözött érzelmeket. A Vérivókhoz legközelebb kuporgók egyenesen bóbiskolni látszottak... Gorduin szeme összeszűkült. Nem táplált illúziókat saját esélyeit illetően. Ha felemelkedik, csak meggyorsítja az eseményeket. Ha lőni próbál, Grengor és tiszttársai félreérthetik szándékát. Ha pedig mágiához folyamodik... Jobbja félúton járt nyílpuskája tusa felé, mikor az elkerülhetetlen bekövetkezett. A Vérivók egyike féltérdre emelkedve, rekedtes kiáltással Gashad torkának ugrott – s egy pillanattal később bezúzott fejjel hanyatlott a szőnyegre. Társa felüvöltött, fegyvert rántott, ám őt is leterítette egy buzogánycsapás. Mire kiszenvedett, a Látók szemében izzássá tompult már a tűz. Maga Gashad hátra sem pillantott, elgondolkodva simogatta dús pofaszakállát.
– A megfigyelők egyike árulónak nevezett az imént – dünnyögte –, pedig csak óvatos vagyok. A fiaim – intett a félrevezető egykedvűséggel gubbasztó harcosok felé szintén óvatosak. Tudják, amit én tudok: rossz nap ez a halálra, Calyd Karnelian... – Botjára támaszkodva felemelkedett. A kupa már nem volt a kezében. – Légy óvatos te is! Alig félnapi járóföldre innét, a folyó torkolatánál hatalmas toroni sereg vár rád. Sokat tudnak rólad. A véredet akarják. – Mosolygott megint. – Hram legyen irgalmatlan hozzájuk! Az abaszisziak Karnelian intésére felemelkedtek, hátrahúzódták, hogy be ne szennyezze öltözéküket a vér. Gashad elkapta a hercegkapitány pillantását, aztán lepillantott a szőnyeget éktelenítő sötét foltokra. Karnelian biccentett – egy ork fürgén feltekerte és a ladikhoz cipelte a sajátos trófeát. A fáklyák fénykörén túlról csobbanások hallatszottak: két Vérivó kezdte meg útját a Lorn hullámai közt a mesés Alidar felé. A roppant hadijelvényt könnyedén emelő óriás nyomában a főnök is csatlakozott övéihez. Ahogy fiai – s persze azok fiai – eltaszították járművét a tutaj oldalától, a pajzsfal összezárult. Gorduin lopva mélyet sóhajtott. Úgy ítélte, ideje felülvizsgálnia a Látókkal kapcsolatos ósdi nézeteit. – A holnapi sem igazán megfelelő nap a halálra, Calyd Karnelian! – szállt Bírák Gál Gashad kiáltása a fáklyák visszfényét táncoltató folyó felett.
6. kék hold leáldozásáig feszített tempóban folyt a munka – napkeltekor aztán mozgásba lendült megint a tutajkígyó. Igaz, jócskán megrövidült időközben. Karnelian negyven századát parancsolta a partra, meghagyva nekik, folytassák útjukat Doran felé, vagy, ha tehetik, csatlakozzanak a Szövetség seregeihez a Dwyll Unió területén. A körülményekre való tekintettel a nagykirály lobogójának használatát is engedélyezte – csupán az első két napra, ám Gorduin úgy érezte, a parancsnokok ezzel a lehetőséggel sem fognak élni... A köd lassan oszladozott. Vizimadarak keltek szárnyra a zsombékok között, rikoltásuk mint megannyi elkárhozott lélek sikolya. A pajzsfal hosszában elhelyezett serpenyőkben Antoh papjainak kiolthatatlan, smaragdzöld tüze lobogott. A
megmaradt tutajokon a Vizek Úrnőjének tíz-egynéhány felkentje mormolta imáit, hangjuk beleolvadt a harcra készülődő tömeg morajába. A málhások kötőfékeiket rángatták, a hercegkapitány juhászkutyáinak nyakán égnek meredt a szőr; dühödten morgott, ellenséget szimatolt valamennyi. A négylábúak seregében egyetlenegy jószág őrizte nyugalmát: Gorduin fehér lova. A bárd végzett a pokróchajtogatással. Ellenőrizte fegyverzetét, némi szíverősítőt kortyolt kisebbik kulacsából, majd a ménhez lépett, s pár szót súgott a fülébe távoli hazájuk nyelvén. Az állat berzenkedett, azután, mintha belátta volna, hogy nincs más megoldás, bólintott: jöjjön, aminek jönnie kell. Karnelian a szürkeségbe bámult. Az ilanori lépteinek halk neszére hátrapillantott, és elmosolyodott. Majdhogynem vidáman. – Itt vannak. A ködfüggöny túloldaláról tüzes nyílvesszőt lőttek fel. Üstökösként lángolt, pályája legmagasabb pontján lebegni látszott, majd aláhullt és kihunyt. Valahol elől tompán döndültek az ork harci dobok. – Le a rudakat! – kiáltotta a hercegkapitány. – Állj! Most már hallották a kürtöket is. Jó néhány ezred szólongatta egymást a Lorn torkolatában: toroni és rowoni ezredek. – A Keleti Császári Hadtest – állapította meg Karnelian. – A zenebonából ítélve nyolc-tízezren lehetnek. Könnyű- és nehézlovasság, az elmaradhatatlan Tharr-papok, boszorkánymesterek... – Dacosan felvetette fejét. – Pompás ez a reggel! Gorduin fülelt. Miután a kürtök és a dobok elnémultak, tisztán kivehetőekké váltak a csobbanások: evezők dolgoztak a folyvást ritkuló ködben. Lomhán siklott feléjük a hasas dereglye, orrárboca csúcsán vakító fény égett, ám e tűzgömb mása nem látszott a folyam tükrében. – Bűbájosság...! – A félszemű Grengor fintora minden további szónál ékesebben beszélt. – Lövészek! Készüljetek! A pajzsok gyors negyedfordulattal utat nyitottak. Félezer számszeríj húrja feszült. Vagy száz nyílhegy smaragdzölden derengett – ezeket Antoh papjai tartották serpenyőik fölé az imént, s maguk elé idézvén Tharr gyűlölt szolgáinak alakját, ezt suttogták: "Keresd!" – Apám rég kiadta volna már a támadási parancsot mormolta a hercegkapitány. – Én azonban a szívemre hallgatok, s várok türelemmel. Hogy közelebb érjenek...
Némelyik zöld láng kihunyt, aztán fellobbant megint; Gorduin halántékába fájdalom nyilallt, valahányszor egymásnak feszültek a mágikus energiák. Tagjait ólomsúlyúnak érezte: egy hüvelyknyire sem tudott volna most a levegőbe emelkedni – s máris felizzott benne a harcosok lappangó gyűlölete valamennyi varázstudó iránt. Azután felcsattant odaát egy hang: – Karnelian! Koronás hitszegő! Amnet-on Keilor szólít! Válaszolj! A bárd a hercegkapitányra sandított, aki elhúzta száját. – Toron császárának és boszorkánymestereinek különleges megbízottja, birodalmi gróf – suttogta. – Volt már szerencsénk. – Ritka nagy gazember: két gyermekét ölte meg – tódította Grengor. – Nem voltak elég kyrek a kifinomult ízlésének! – Hátrapillantott. – Lövessek, uram? – Várj! – Karneliant láthatólag szórakoztatták a húzása kavarta szélsőséges indulatok. – Halljuk, ő vajon mit akar... – . A dereglye orrárbocán tündöklő "lámpás" fényében csuklyás köpönyeget viselő alakok mozdultak. Körvonalaikat elbizonytalanította kissé a pára. A legmagasabb termetű ékkövekkel kirakott pálcát markolt. Szemei kék karbunkulusok gyanánt ragyogtak, hamuszín haja csapott válláig ért. A krónikák, falfestmények bősz kyreire emlékeztetett, hiányzott azonban belőle az ősöket jellemző csöndes méltóság. Övében kard és tőr. – Add meg magad, Karnelian! – rikoltotta. – Egy egész hadtest áll veled szemben: nem menekülhetsz! – Nincs szándékomban menekülni – közölte emelt hangon az abasziszi. – Nem vagyok az a fajta. Reméltem, Mantlin barátod említette már... – Mantlin ostoba volt és gyáva! A császár távollétében főés jószág vesztésre ítélte. Ha előkerül... – Kettő a Szövetség javára – somolygott Grengor. Pedig keményen harcolt a fickó, én mondom! –...ha előkerül, az életével fizet Toronnak, akárcsak ti! – A birodalmi gróf jobbja – benne a csupa drágakő vezéri pálca – a magasba lendült. A ködöt egyszeriben mintha elfújták volna: a dereglyén túl láthatóvá váltak a folyótorkolatot elzáró hatalmas tutajok. Grengor és Gorduin összenéztek. Az abasziszi százados halkan füttyentett, a bárd csupán szemöldökét vonta fel. Aligha tehetett egyebet. A toroni könnyűgyalogság két ezredének fekete-vörös hadijelvényei lassan imbolyogtak a bőrpáncélos férfiak tömegében. A kardok majdhogynem egyszerre repültek ki
hüvelyükből – végeláthatatlan acélerdő. Rowon nehézfegyverzetű zsoldosai két négyszöget formáltak ezredükből, s üdvözlésre hajtották szarvasaganccsal ékített, kék-sárga lobogóikat. A meredeken emelkedő part hosszában sorakozott fel a császár hét lovasezrede: nehéz harci mének, zöld-arany lobogók, gazdagon rákozott páncélok, pallosok és kopják az egyik, könnyű léptű paripák, zöld-ezüst zászlók, láncingek és keskeny pengék a másik oldalon. Az ezredeskapitányok rendíthetetlen kőszobrok gyanánt feszítettek nyergükben. A Vérivó törzsbéli orkok őrizetére bízott harcikutyák nagy hangon acsarogtak, láncaikat rángatták... Gorduin meglazította tokjában kardját. Egyenesen előre nézett, a szemét erőltette, hátha sikerül megpillantania a kéklő messzeségben Alidar falait. Némi időbe telik majd, míg eljutnak odáig – ha ugyan eljutnak egyáltalán. – Láss és ess kétségbe! – kiáltotta Karneliannak Keilor grófja. – Ceithir mezején könnyebb dolgod volt, sejted már, ugye? – Meglehet, meglehet... – A hercegkapitány a homlokát ráncolta, a bárdra sandított. – Lelőnéd a kedvemért ezt a patkányt? – kérdezte suttogva. Gorduin az esélyeket latolgatta. – Még mindig jókora a távolság. Meg aztán... Karnelian kesernyésen elmosolyodott. – Nincs ínyedre ez a megoldás? Az ilanori nem mozdult. A célpontot figyelte, félrebillentett fejjel igyekezett megbecsülni az oldalszél erősségét. – Nem vagyok Krad-lovag, hercegem, ráadásul rég megtanultam: az istenek sem juthattak volna odáig, ahová eljutottak, ha mindig tisztességesen játszanak. Tudod, szeretnék biztosra menni. Ha elvétem... Karnelian türelmetlenül intett. – Legyen hát. Ha jelt adok, intézd el mindet, azután menj! – Hogyan? – Állj odébb! Válj láthatatlanná, bonts szárnyat – tudom, hogy képes vagy ilyesmire... – Lehúzta hercegi pecsétgyűrűjét, és Gorduinnak nyújtotta. – Alidarban holnapra várnak. A céhmesterek esetleg félreértenék távolmaradásomat. Mutasd meg nekik ezt, vedd át tőlük Salinát, és indulj vele északnak! Hallatok magamról, amint tehetem. A bárd néhány kurta szót suttogott bőszen. – Amit hallottál, nem hercegi parancs, barátom – mosolygott Karnelian –, hercegi kérés csupán. Nem szoríthatlak engedelmességre, de be
kell látnod, a jelenlegi helyzetben többet aligha tehetsz a Szövetségért – és értem. Tűnj el, mielőtt a vízbe hajíttatlak! – Megzavarodtál. – Dehogy! – kacagott a hercegkapitány. – Szerelmes vagyok! Vigyázz a jövendőbelimre, Tier Nan Gorduin, vigyázz rá jól! Sose feledd: egy szép napon Abaszisz első asszonya lesz! – Uram! – szólalt meg Grengor. – A tutajok... – Tudom – mormolta Karnelian. Tekintete ismét a bárdra villant. – Felkészülni! Rövidesen támadunk! Néhány pillanatig majdhogynem tökéletes volt a csend. Csak a nádas suttogott – ahogy mindig, amióta az istenek elválasztották egymástól az ég feletti és az ég alatti vizeket... Hamar türelmét veszítette azonban a toroni vezér. Néhány szót váltott papjaival és boszorkánymestereivel, majd kardot húzott’, s egészen előrehajolt. – Döntöttél-e végre, Calyd Karnelian? – Döntöttem – érkezett a higgadt válasz. A hercegkapitány embereihez fordult. Intésére körös-körül felizzottak a smaragdzöld tüzek. – Lőjetek! A nyílvesszők fellegei percekre elsötétítették a napot. Azután elszabadult a pokol.
A Farkas nyomban megérezte a halált a szélben. Ami azt illeti, megérzett sok egyebet is: a félelmek, indulatok messziről utat találtak hozzá; embermódra borzongott, mire a folyótorkolatra néző földnyelv legmagasabb pontjára ért. Felbukkanása – noha halandók számára jobbára észrevétlen maradt-különös jelentőséggel bírt néhány abasziszi falanxharcos, no meg két toroni boszorkánymester szempontjából – az előbbiek a biztos pusztulástól menekültek meg, mikor az utóbbiak (akárha pörölycsapás érte volna őket) velőtrázó sikollyal alázuhantak a kétszáz lábnyi mélységbe. A Farkas ügyet sem vetett rájuk. Emberét kereste a véres forgatagban, a férfit, akinek hálával tartozott. A mágikus energiák háborgása elkápráztatta. Egyszerre vonzotta és taszította ez a kavargás; természetfelettien éles látása pillanatokra – az örökkévalóság mércéjén jelentéktelen, egy élet kioltására azonban többszörösen elegendő idő – cserbenhagyta. Felvonított hát, tehetetlen dühében az eget fenyegette. Odalent smaragdzöld lánggal égett, sebzett állatként bal oldalára dőlt Amnet-on Keilor dereglyéje. Akiket a kétfelől lezúduló nyílzápor megkímélt, a vízbe vetették magukat – sem a vezér, sem Tharr papjai nem voltak közöttük. Az abasziszi számszeríjak mágia vezérelte, derengő vesszei átcikáztak a sorok között, megkerülték az útjukba akadókat, csakis boszorkánymesterek torkába, mellébe fúródtak. A tutajkormányosok lázasan dolgoztak nádjaikkal, a súlyos alkotmányok messzehangzó csattanással ütköztek – s jaj volt annak, aki egyensúlyát veszítve a folyóba zuhant. Karnelian falanxának támadó ékei valósággal szétmorzsolták a rowoni ezredet: a sárga-ék lobogók sorra tünedeztek el a tusa sűrűjében, a rönköket csakhamar vörösre festette a vér. Hasztalan szórták nyilaikat a partra szorult orkok, hasztalan átkozódtak a sárban tipródó császári lovasok – az abasziszi pajzsfal megnyílt, halált köpött s összezárult megint; a lándzsák döfései rémisztő könnyedséggel lyukasztottak át vértet, sisakot és csontot... Az összetorlódott tutajok képezte hídon irtózva hátráltak a toroni ezredek. A pajzsfal mögött időről időre lángok lobbantak, harcosok és Antoh-papok hullottak: a boszorkánymesterek maradéka szívósan küzdött,
a zöld-arany lobogók alatt pedig kopját szegezve várakozott a birodalmi nehézlovasság... A Farkas nem mozdult. A vérhabos hullámokat fürkészte most, ahol dárda dárdával, buzogány, görbe tör egyenes karddal csapott össze. A dereglye orrát váratlanul lefelé rántotta valami, a palánkba, az árboc csonkjába tucatjával fogództak a férfikar vastagságú csápok: a Vizek Úrnőjének egy szolgája felébresztette és magához szólította a mélység szörnyeit. A pozdorjává zúzódó gerendák recsegése elnyomta a kétségbeesett kiáltásokat; a sebesültek és haldoklók jaj szava különös érzéseket élesztgetett a Farkasban. Felvonított megint.
Tier Nan Gorduin füléig csak most jutott el a síron túli hang. Keserűség és düh rezgett benne, olyan indulat, mely más helyzetben csontja velejéig megborzongatta volna – ám ilyesmire ezúttal nem szánhatott időt. Miután nyilait kilőtte, nekilendült: Karneliant kivéve mindenkit meglepett már-már emberfeletti gyorsaságával. Kardja lecsapott a vezéri tutaj jobb szélső rönkjét rögzítő kötelekre. Ahogy az alkotmány meglódult, bog bog után pattant szét, s a roppant fenyőtörzs a maga útján haladt tovább. A magasból hulló nyílvesszőket köpönyegével hárította a bárd, miközben valószínűtlenül könnyű léptekkel futásnak eredt. A kéreg repedéseiből gyantaillat áradt, ugyanaz az illat, melyet Murgadorból való hirtelen távozása, a Kobzossal vívott harc közben érzett csekély varázshatalmának azonban ezúttal nem vehette hasznát, s csak azért fohászkodott, a vízbe ne sodorja egy hirtelen szélroham, vagy egy vaktában kibocsátott tűzgolyó. Harmadik, mágikus szemével látni vélte, hogy a császár különleges megbízottja lehanyatlik, s hogy mellé buknak a csuklyások is. Egy hajítólándzsától talált Tharr-pap széttárt karokkal bömbölt: orrán, száján, halálos sebén át kifelé áradtak a testében felgyülemlett energiák, s körös-körül mindent lángba borítottak... Gorduin ugrott – és súlyos vértezetű rowoni zsoldosok között találta magát egy kétfelől szorongatott, recsegő-ropogó tutajon. Tüstént kivonta mindkét kardját – elhárított néhány csapást, leszelt egy pallost markoló jobbot, mielőtt ellenfeleivel együtt a hullámok közé taszította valamely láthatatlan erő. Nagyot zuhant, a rövidebb pengét azonnal elejtette. Első
gondolata az volt, hogy a hosszabbat bármi áron meg kell őriznie. A második pedig ez: "Kránba vele!" A felszínre bukkant, és teleszívta tüdejét. Átázott köpönyege akadályozta a mozgásban, hát megszabadult tőle. Vállát most már csak a Kharéban készült nyílpuska súlya húzta, ám Gorduin ekkorra megmakacsolta magát: megtartja, ha belepusztul is! Csupán tőrökkel felfegyverezve pőrének, esendőnek erezné magát... Egész testét forróság öntötte el – megérezte a lény közelségét, mielőtt a rowoniak rémült ordítása a füléig jutott. Harmadik szemét köd fátyolozta, torkát rothadó hínár és felkavart iszap bűze kaparta; könnyű préda volt most, s ami még rosszabb, tudta hogy az. A szörnyeteg sorsára hagyta a tutajt. Egy ideig mozdulatlanul, kábán lebegett a véres vízben – azután tombolni kezdett. Antoh papja, aki szorultságában az ősi fajzatok segítségét kérte, holtan hevert valahol a forgatagban, Alidar mágusainak beavatkozása pedig késlekedett: bizonyára megfelelő formulákat kerestek épp féltve őrzött könyveikben... A vergődőket csápok ragadták el, a késlekedők a dereglyét mélybe rántó gigász kavarta örvénybe vesztek. Gorduin,, akinek tudatában sokszoros visszhangot vert a Farkas üvöltése, az életéért küzdött. Feje felett összecsaptak a hullámok, körös-körül forrni látszott a víz: karok nyúltak utána, elnyílt szájak szólongatták némán; a buborékok özönében lelkek sokasága iparkodott a derengő fényesség felé, a bárd azonban mind mélyebbre és mélyebbre merült. Három halott markából kellett volna szabadulnia, de érezte, nincs már elegendő levegője hozzá. Dermesztő hideget érzett, akárha jeges kéz markolta volna meg szívét – utolsó gondolata renegát gondolat volt persze: bánta, hogy be kell végeznie útját, még mielőtt a végére ér...
A Shanice égre törő bércei közt, abban a megközelíthetetlen kolostorban, ahol a kalandozók minden cselekedetét számon tar jak, megállt, elidőzött a papiros felett egy tollat tartó, hosszú ujjú kéz. A kortalan arcra barázdákat vésett a töprengés, a már csaknem telirótt lapra apró tintacsepp hullt. Pont? A Farkas mereven nézte a felkavart vizet. Mintha elmosolyodott volna. Megdöbbentően emberi mozdulattal vetette hátra fejét, s mély lélegzetet vett. Teleszívta tüdejét, teleszívta újra meg újra, Tier Nan Gorduinpedig hirtelen, mint aki lidércálomból ébred, feleszmélt a mélyben, és... A kortalan arc kisimult, kortalanná vált megint. Mozdult a toll, azután, ahogy az erőre kapott bárd kiszabadította magát ott a messzeségben, könnyű sóhaj remegtette meg az asztalt bevilágító gyertyák lángját. S a kéz tovább írt...
Gorduin lerázta magáról a tetemeket, és tempózni kezdett. Az erős víz alatti áramlatok mind messzebb sodorták a csata színhelyétől: egyre ritkábban vetült rá tutajok és ladikok árnya, nem kellett többé rudak, evezők útjából kitérnie. A papok és boszorkánymesterek mágikus aurája elmaradt mögötte, varázshatalma ébredezett – harmadik szemével, ha elmosódottan is, megpillantotta a helyette lélegző Farkast. Có bha ceiles? – Ki vagy? ‘ Cír a’cluath. Fírynn. – Szem és fül. Barát. Azután elmúlt. Bármi volt, eltávolodott, magával vitte a keleti szél ízét, a víz, a füst szagát – Gorduin pillanatokkal később levegő után kapkodva bukkant a felszínre, s a veszedelemmel mit sem törődve szívta tele tüdejét. Mihelyt tudott, alábukott megint. Jó nyíllövésnyi távolságban felfordulva sodródó ladikot pillantott meg a vízen, arrafelé indult hát, s mikor elérte, mindenki számára láthatatlanul, egy véráztatta gerendába fogódzva végre kifújhatta magát. Iszonyú kimerültség béklyózta, míg a Vágyak Városának párafüggönyön átsejlő falait méregette, azután, ahogy lepillantott Calyd Karnelian gyűrűjére, elemi erővel lángolt fel benne a dac. – Alidar... – suttogta rekedten. – Alidar, megyek!
7. délutáni napsütés szelíd volt és simogató, a hőség alábbhagyott – lassan éledezett a forróságtól elbágyadt város. Keleti szél fújt, a tenger friss leheletét hozta el Alidar Külsővárosának falai közé. Noha errefelé még a legálmosítóbb meleg idején sem állt meg az élet, úgy tűnt, ezúttal a világ minden szerencsevadásza, gazdátlan zsoldosa, szélhámosa és csavargója az utcákra tódult. Lökdösődő, szitkozódó tömeg kavargott, tucatnyi nyelven alkudoztak, átkozódtak, sugdostak szerelmes szavakat. Graum, aki igencsak utálta az efféle nyüzsgést, most egyáltalán nem bánta, hogy így megélénkült a Nyugati Kaput övező negyed. Már két napja várakozott türelmesen a drágakőcsiszolókról elnevezett utca egyik takaros házában. Mindeddig háborítatlanul. A háromfős toroni banda, mely jó fél éve, még a Dwyll Unió határmezsgyéjén szegődött a nyomába, s igazi kopókéval vetekedő makacssággal kísérte végig a kharei útján, nagyot hibázott: nem tágított Erionban sem, ahol pedig Graumnak igazán fontos dolga akadt... Két barátja segített testüket átdobni a Nekropolisz majd két méter magas kerítésén. Azóta nem háborgatták, azt sem sejtették, merre jár – legalábbis ebben reménykedett; Tudta, Alidar hercegének nincs komoly titkosszolgálata, ám ha lenne is, aligha jutna eszükbe, hogy a város egyik köztiszteletben álló drágakőcsiszoló mestere rejtegeti házában azt az északi ügynököt, aki miatt Sigur báró az egész tengermelléket felforgatja. Graum elvigyorodott. No igen, még Sigur báró sem tudhat mindent. Nem sejti például, hogy a neves ékszerész felesége a Livinai Gyülekezetnél nevelkedett, s hogy évek óta elsőrangú összekötője az Északi Hármak hírszerzésének... Pedig a báró igazán mindent megtesz. Helyenként többet is annál, amit egy pallérozott elméjű, minden hájjal megkent goblin egészségesnek vél... A hajsza vagy két éve tartott, s miután Sigur nem átallotta
újra meg újra igénybe venni gazdájának, Alidax boszorkányúrnőjének mágikus képességeit, Graum olykor csupán a vakszerencsének köszönhette életét. Alkalmanként nagy keservesen összegyűjtött varázstárgy-kollekciójának egy-egy darabját is fel kellett áldoznia szabadulása érdekében. Alidax úrnőjének, a hatodik Fekete Hadúrnak azonban komoly gondjai akadtak nemrég: egyenrangú ellenfélre akadt, így kémfőnökének a hagyományos eszközökkel, szerteágazó ügynök- és orgyilkoshálózatával kellett beérnie. Ez a tény nem csupán pillanatnyi lélegzetvételhez, komoly előnyhöz is juttatta Graumot. Türelmesen várakozott. Emeleti szobája ablakából látcsővel (északi mesteremberek munkája, pontos mása annak, amelyet Tier Nan Gorduin hozott magával az Elátkozott Vidékről) fürkészte a tömeget. A kontinens majd’ minden népének képviselői jelen voltak odalent, ha nem is olyan nagy számban, mint a kalandozók paradicsomaként ismert Erionban. Graum sóhajtott. Alidar, a mesés Alidar. A tenyésztett szeretők és a szivárványgyémánt városa. E két kincse Észak-Ynev egyik leggazdagabb településévé tette – természetes hát, hogy vonzza azokat a kalandorokat, akiket sem a vad mendemondák, sem a rideg tények nem riasztanak. Tény, hogy Alidarból értéket elorozni szinte reménytelen vállalkozás. Nem mintha nem akadna bőven elemelnivaló: a közönséges tolvajok jól megélnek itt, talán jobban is, mint másutt – Alidarban nevelt fehérszemélyt eltulajdonítani azonban gyakorlatilag lehetetlen. Szivárványgyémánt? Azokat a köveket maga Arel, a Harc és a Természet istennője őrzi, s csupán azok juthatnak hozzájuk, akiket a közismerten szeszélyes némber erre érdemesnek ítél. A külső, mindenki előtt nyitva álló városrészben ennek ellenére állandó volt a zsúfoltság. Számtalan főúr, gazdag kereskedő, vallási vezető és egyéb hatalmasság lakta a Belsővárosba vezető kapukhoz közeli, fényűző fogadókat: jöttek évről évre, jöttek mindenfelől, hogy Alidar gyöngyeire alkudjanak. Kíséretükön kívül persze körülöttük lebzseltek mindazok, akik némi hasznot reméltek az uraságok öröméből. Hisz ki ne örülne – méghozzá nagyon – mikor végre magáénak mondhat egyet Alidar csodálatos leányai közül? A céhek újabb, még vaskosabb falakkal övezett kicsiny
birodalmába vezető főúton most feltűnt az a két lovas is, akikre Graum oly régóta várt. Noha Alidar népe sokféle fajzathoz hozzászokhatott már, suttogás kísérte a jövevényeket, amerre elhaladtak. A merészebbje ujjal mutogatott rájuk, azok ketten azonban láthatólag hozzászoktak már az efféle kényelmetlenséghez, s egy csöppet sem zavartatták magukat. Egyenest a drágakőcsiszoló portája felé igyekeztek, még bámészkodásra is sajnálták az időt; nem torpantak meg a csepűrágókat körbevevő tömegben, ügyet sem vetettek a kereszteződésben tanyázó kéregetőkre. A haonwelli hercegi ház udvari orkjainak fekete-bíbor egyenruháját viselték mindketten – árulkodó büszkeséggel. A nemesített orkokat az előző toroni háború tapasztalatai tették divatossá az északi főurak körében. E különös lények megőrizték fajtájuk minden előnyös tulajdonságát. Szívósak voltak és rettenthetetlenek, jól forgatták a fegyvert, és nem félték a halált. A mágusok mesterkedései folytán nagy lépést tettek előre az emberré válás útján: már-már felegyenesedve jártak, dülledt szemükben értelem csillogott. Nem csupán a tagolt beszédet, a betűvetést is képesek voltak elsajátítani; legtöbbjük ízléssel, egyikük-másikuk határozott stílussal bírt. Bár egykettőre belátták, hogy groteszk megjelenésük és kétes származásuk miatt sosem válhatnak az emberek világának teljes jogú lakóivá, bálványozták s kikezdhetetlen hűséggel szolgálták teremtőiket. Engesztelhetetlenül gyűlöltek ezzel szemben minden közönséges orkot: alacsonyabbrendűségük két lábon járó, mocskos gúnyába öltöztetett bizonyítékait látták bennük, elkövettek hát mindent annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra kivesszenek. Ám az emberek bizalmát nem volt könnyű kiérdemelniük. Sokan változatlanul jól-rosszul kimosdatott vadakat láttak bennük – az új háború vérzivatarában kezdték csak felismerni uraik, micsoda ajándékot kaptak a sorstól e keserűségre hajlamos, lebírhatatlan lények személyében. Graum emlékezetébe idézte, hogy az első udvari ork századot éppen Haonwell jelenlegi hercegének apja állította fel, nem kis felháborodást keltve nemesen született szomszédai körében. A hercegek rossz néven vették azt is, hogy követek kíséretét bízza rájuk – egészen addig, míg egy alkalommal a század sokszoros túlerővel került szembe.
Hasonló helyzetben minden épeszű kapitány a megadást választotta volna abban a reményben, hogy előbb-utóbb majd csak kiváltják. Haonwell udvari orkjai azonban zászlót bontottak, s míg zömük vérét adta a hercegi követért, tízen kimenekítették a csata forgatagából a rémült grófot. Hetekig bujkáltak erdőkben, és mocsarakban, néha puszta kézzel vadászva, nehogy a gondjaikra bízott ember szükséget szenvedjen – s végül hazaértek. Az esetből okulva számos északi nemes ítélte úgy, mégiscsak szüksége van saját udvari orkokra... A két megtermett alak kopogtatott Vilnur mester ajtaján, tiszteletteljesen meghajolt az elősiető szolgák előtt, majd átlépte a küszöböt. Graum készen állt. A hatalmas, jó tizenhét karátos gyémántban már érkezése napján elraktározta jelentését, s a kő mostanra ott tündökölt a mester készítette pazar foglalatban. Egy értékes nyakék... A módszert maga Alyr Arkhon ötölte ki, miután Graum egy sírkertben járva különös szerkezetre bukkant. A romok a vártnál is ősibbnek bizonyultak: a kriptában a Kyr Birodalom Hatalmasainak egyike pihent. A zöldacélba ágyazott kristályok, mint kiderült, e nem mindennapi elme tudását őrizte az örökkévalóság számára. A kalandorok boldogan ajándékozták a goblinnak – örültek, hogy a kincsekből nem kíván részt. Álmukban sem gondolták volna, hogy a legnagyobb kincs épp az ő birtokába került. E nyakékhez fogható ékszert nap mint nap láthat az ember. Ha az ellenség kezébe jut, a drágakőben rejtőző üzenet megkéshet kissé, ám bizonyos, hogy egyetlen szó sem szivárog ki, és... És Sigur toroni banditái megsüthetik a tudományukat. Graum szeretettel nézegette a szépmívű láncot. Eltöprengett, vajon mi lesz a drágaságok sorsa, miután híreit kiolvassák belőlük. Nyilván holmi kevély nemesasszony vagyonát gyarapítják... Átkozottul nagy kár, de ez ügyben egyelőre nincs mit tenni. Ügynöksors. A futárok érkezését halk kopogtatás jelezte. A fekete selyembe öltözött goblin – lehetett vagy egy méter – lemászott az ablakpárkányról, s ajtót nyitott. – "Déli szél ha lebben..." – "...hárshoz űz szerelmem – dünnyögte a testesebb
jövevény, majd, immár a maga örömére, tovább citálta az aznapra érvényes azonosító költeményt: – "Ó, szív, magad bezárjad, igázd le, győzd le vágyad, időd rejtőzve várjad – mert nem vagy egyedül!" – Halovány mosollyal végül meg is hajolt, noha korántsem olyan mélyen, mint odalent. – Graum... – Artemor és Calendil – viszonozta az üdvözlést némiképp fanyarul a goblin. Az udvari orkok rendszerint ősi és tiszteletreméltó neveket viseltek, amelyek csak úgy illettek rájuk, mint cifra holmijaik. – Szívesen látlak benneteket az asztalomnál. Predoci óbort töltött a fakupákba, szivarral kínálta a két szörnyeteget, majd maga is ráfüstölt, s elgondolkodva dőlt hátra – ahogyan egy barátjától látta. Elnézte a tűzszerszámmal bajlódó orkokat. Izgalmuk elárulta: felettébb ritkán érezhetik magukat ennyire egyenrangúnak. Szilárdan hitték, hogy a pipafű – akár az illatvíz – az istenek adománya. – A Kapuk nyitva állnak még? – törte meg az áhítatot Graum. – Egyelőre – bólintott a testesebb jövevény. Elmerengett, kifújta a füstöt, csak azután folytatta a legfrissebb hírekkel: – Karnelian nagyúr nyíltan hadat üzent a nagykirálynak, s a Szövetséghez pártolt. Átkelt a tengeren, legyőzte a Mantlin gróf vezette sereget, amely megpróbálta. feltartóztatni. A megfigyelők szerint északnyugatnak tart csapataival a Lorn mentén. Mantlint halálra ítélte a császár és az Inkvizíció: nem harcolt a végsőkig, azt mondják... – Ráncos képét tovább csúfította a mosoly. – Pedig tudhatnák, hogy nyílt terepen senki nem állíthat meg egy hercegkapitány vezette abasziszi falanxot. A birodalmi könnyűlovasságot egyszerűen legázolták. Mire a gróf észbe kapott, olyan közel értek, hogy a nehézlovasság nem tudott lendületet venni saját rohamához. A gyalogság megpróbálta ugyan oldalról szétzilálni a pajzsfalat – mindig elfelejtik, mennyire kedveli Karnelian nagyúr Khare csodáit. A gyalogsági támadás még csak félúton járt, mikor a pajzsfalat megnyitották, és a toroniakra félezer nehéz nyílpuska köpte a halált. Graum értőn csettintett. Szó ami szó, gyakorta tett így. – Megint beletört hát a foguk! – Kortyolt borából. Hát odafent? Úgy hallottam, Gro-Ugon gyepűin is nagy a mozgolódás. Artemor elkomorodott. Karmos kezei olyan erővel szorították a kupát, hogy a goblin megrémült: még összeroppantja.
– Az a vram-rat népség egyfolytában veri a dobokat. A Kard Testvérisége hadba szólította az összes törzset, hogy a hollók játsszanak a szemükkel! – A tiadlani nagyúr halott – folytatta Calendil. – A főrendek meg, ahelyett, hogy a Dorchára bíznák a seregek vezetését, összehívták a bárókat Di’Marennél, hogy új uralkodót válasszanak. Az ostobák! – Egyszerre elnémult; maga is megrémült tiszteletlen szavai hallatán. Lesütötte szemét, s nem szólt többet. – Tiadlan déli tartományai mind az aljasok kezén vannak most – folytatta Artemor. – A Dorcha megmakacsolta magát: amíg meg nem kapja a fővezéri címet, nem mozdul Elyából. A katonák zúgolódnak, mind csak az ő pálcája alatt akar szolgálni. Ha a Duin nem teremt rendet, ha rá nem veszi a bárókat, hogy engedjék cselekedni a Dorchát, maholnap oda az ország. A goblin sárga arcán árnyék suhant át. Kimerültnek látszott, hangja azonban határozott maradt: – Nehéz ügy ez, de a mi dolgunk nem az, hogy ítéljünk. Nekem nem hoztatok semmit? – Dehogynem – mormolta Artemor. Intésére Calendil ébenfa dobozkát húzott elő, s Graum elé helyezte. A goblin szemügyre vette a bársonypárnán pihenő, fehérarany foglalatba erősített mélytüzű smaragdot. Bólintott, azután visszacsukta a dobozt, s felállt. – Ezt – mutatott a nyakékre, mely a kupák mellett szikrázott egy nyitott ladikéban – mihamarabb juttassátok haza. Vigyázzátok jól! Igen fontos, hogy célba érjen. A testesebb ork feltápászkodott, magához vette a küldeményt, majd meghajolt megint. – Célba fog érni, uram. Az ajtónál azután erőt vett magán Calendil. Meleg szavakkal mondott köszönetet az italért és a füstölnivalóért, majd homlokához érintette ökölbe szorított jobbját. – Az égiek legyenek veled, és óvjanak meg minden bajtól. Nrag af grattvan – tengernyi a te bölcsességed...! Graum búcsút intett. Komoly maradt, pedig... Nos igen: bár óvakodott beismerni, akadtak pillanatok, mikor maga is hasonlóképp vélekedett. Két órával később a párkányon kuporgott ismét, látcsövével – nagy úr a megszokás – a sokadalmat fürkészte. Kifejezetten komor volt immár; kedélyén az sem javított, hogy estére szívének az udvari orkoknál jóval kedvesebb vendéget várt. Az ám, Rosanna! Graum, jobb dolga nem lévén, mélyre ásott emlékei kacattárába, s
elmosolyodott. Mikor a lányt megismerte, nem volt még egyéb kalandozók nyomában járó, alkalmanként hozzájuk csapódó tolvajnál. Csalt, hazudott, sőt, olykor harapott – alig-alig különbözött a mindenki által lenézett, közönséges goblinoktól. Élete legmegrázóbb élményeit élte át (s túl) az idő tájt, melyek, mi tagadás, lassanként egész valójában megváltoztatták... Rosanna. Sokat tanultak, sokat komolyodtak mindketten az évek során. S mert a lány legendásan rút volt, rútabb némelyik ork bálványnál is, semmi nem gátolta barátságuk kibontakozását, mely igencsak megerősödött már, mire a hányatott sorsú teremtés gyönyörű lett megint. Graum – talán egyetlenként – jól ismerte különös történetét. Rosanna élete első tíz-egynéhány esztendejében az ereni nemeskisasszonyok irigylésre méltó életét élte; udvari körökben hirtelensége és megfontolatlansága tette hírhedetté. Nem egyszer került kellemetlen helyzetbe, szépsége azonban mindannyiszor megóvta a súlyosabb következményektől; a rászedett férfiak, megbántott nők nem tudtak sokáig neheztelni rá – igaz, arra sem voltak képesek, hogy komolyan vegyék; bosszankodott emiatt épp eleget. Egyvalaki azután mégis komolyan vette, s a többi, ahogy mondani szokás, már történelem... Graum – noha rég nem volt rá kézzel fogható oka elmélyülten vakaródzott. Nem állt szándékában felfedni magát egykori társnője előtt, s bizonyos volt benne, hogy erre nem is lesz szükség. Elég ha annyit közöl, hogy a Szövetségnek tesznek szolgálatot, s hogy a dologból Alidax úrnőjének származik kára – Rosanna kap majd az alkalmon, hogy törleszthessen. Megismerkedésük idején a lány még mindig a boszorkányasszony átkát nyögte. Miután elcsábította akkori szeretőjét, a felbőszült Fekete Hadúr elraboltatta, s varázshatalmával úgy elcsúfította, hogy Rosannának esztendőkön át maszkot kellett viselnie; beszélték, meghasadtak még a tükrök is, ha óvatlanul beléjük pillantott... Elhagyta az udvart, messzi országokban bujdosott, s a megpróbáltatások fokozatosan igazi kalandozóvá érlelték. Bárd lett, a dal, a cselvetés, a káprázat mestere; szépségét nagy kínkeservvel visszanyerte ugyan, de nyílt titok volt, hogy bosszút forral, s amint teheti, leszámol Alidax úrnőjével... Graum vastag ajka mosolyra rándult, valahányszor eszébe ötlött Rosanna
fogadalma, ám ezen a délutánon megtartóztatta magát. A boszorkányúrnő Alidarba tart – súgta nemrég a magas északról küldött ékkő. Most, hogy a leszámolás elkerülhetetlennek látszott, a goblin megborzongott, ha az összecsapás legjobb esetben is kétséges végkimenetelére gondolt. Már csak abban reménykedett, hogy Tier Nan Gorduin idejében érkezik. Elismételte magában a gyűrűbe zárt üzenetet, s noha a nap még magasan járt, úgy érezte, a Kráni Hegység hófödte csúcsai közt kell várakoznia. Hogy a vörös hadúri lobogót keresni fogják, kezdettől nyilvánvaló volt, akárcsak az, hogy nem akárkit küldenek majd a felkutatására. Ám Graum rémálmaiban sem látta előre, hogy épp neki kell szembenéznie Alidax úrnőjével. Ráadásul félő, hogy vele jön Sigur báró is – ebben pedig az egyszeri goblin legfeljebb annyi örömet találhat, hogy mielőtt kivégzik, megtudhatja végre, hogyan is fest titokzatos ellenfele... Összevonta szemöldökét. Elég! Miért ne lehetne a változatosság kedvéért kissé bizakodó? Elvégre a derűlátás számtalan kutyaszorítóból mutatott már kiutat! Gondolatai a régi barát, Gorduin körül forogtak. Nem minden kajánság nélkül várta azt a másik, ugyancsak kemény párharcot, amelyet Rosanna és az ilanori vív majd, ha arra kerül a sor. Ám hogy mennyit változott e két önfejű kalandozó az idők folyamán, az még a Szövetség mesterkémje, a goblin Graum előtt is titok volt – egyelőre.
8. gy város, melyben élet pezseg, éppúgy áhítja a vizet, mint Taba el-Ibara megfáradt vándorai – akkor sincs ez másképp, ha a település történetesen egy tó közepére épült. Gorduin tudta ezt, mi több, a ciszternákhoz vezető akna nyílását is látni vélte, mielőtt csónakját hátrahagyva alábukott a mohos fal tövében. Egyre izzott benne a dac, a bizonyosság pedig, hogy ezen az úton előtte senki emberfia be nem jutott még Alidarba, új erővel töltötte el. Óvatosan merült egyre lejjebb. Ujjai időről időre mintha egy vízbe fúlt óriás szakállát érintették volna: az
évszázados hínár haragoszöldjéből izzó szemek szegeződtek rá – ártalmatlan, hüvelyknyi lények pokoligázó szemei... Az igazi veszedelem messze alant, az iszapban, a barlangokban tanyázott, ám a varázstudók akaratának engedelmeskedve elpihent már; a bárdnak csupán arra kellett ügyelnie, ki ne fogyjon megint a levegőből. Majd’ másfél percig állta a próbát, s csak akkor emelkedett a felszínre, amikor tíz-egynéhány láb mélységben kemény ellenállásba ütközött. A nyílást vasrács védelmezte. Gorduin megpihent. A Lorn torkolata felé tekintgetett, de hasztalan erőltette szemét: a látóhatárt füst fátyolozta, sűrű, fekete füst. Keserű szájízzel mormolt fohászt abasziszi szövetségesei lelki üdvéért – csak magában, hisz biztosra vette, odafent úgysem hallja senki –, majd teleszívta – tüdejét, s lemerült ismét. A befelé irányuló áramlás a vártnál gyengébbnek bizonyult, a vasrudak közt egy jól megtermett férfi is könnyedén átférkőzhetett. Az ilanori úgy becsülte, egyetlen apróbb varázslattal megúszhatja a dolgot, így kellett lennie: elgyötört testének és tudatának tartalékaiból nemigen futotta többre. Magába mélyedt. Vízi lény vagyok. Otthon érzem magam a némaság hónában; sem szél, sem tűz, sem acél nem árthat nekem! Gyorsan múló fájdalom borzongatta meg. Torka furcsán összeszorult, s mire a hatás kiteljesedett, tudta már, hogy sikerrel járt: néhány percen át nincs félnivalója idelent. Gyerünk hát, gyerünk...! Csúf meglepetés várt rá. Hat-nyolc lábnyi mélységben hirtelen támadt örvény ragadta el, s iszonytató erővel préselte a rácshoz. Egy pillanat múltán felfogta, mi történt: a városban megnyitották a ciszternák zsilipjeit. Alidar cet módján, telhetetlenül nyelte most a vizet, melynek árama pusztulással fenyegette a csapdába került vakmerőt. A bárd keservesen bánta már, hogy nem a kézenfekvő megoldást, valamelyik kaput választotta. Hisz a külső negyedekbe nálánál lerongyolódottabb, komolyabban felfegyverzett utazók is egykettőre bebocsátást nyernek! Más kérdés, kik figyelnek fel rájuk ezalatt. Márpedig neki, a Szövetség megbízottja lévén, kerülnie ülik a feltűnést, ameddig csak lehet – a toroni ügynökök bizonyára jól ismerik arcát és nevét. Amint felmutatja Karnelian pecsétgyűrűjét, amint magához veszi a hercegkapitány jövendőbelijét,
mindannyian tudni fogják, hányadán állnak. Amint... Amint levegőhöz jutok, folytatom...! Elméje minden maradék erejét összpontosítva a rács ellen fordult, szabadjára engedte energiáit – s a rudak, kelletlenül bár, de engedtek. Gorduin forogva, tehetetlenül sodródott tovább a homályban az örvény szíve felé. Egy perc. Kettő, három... Fények sehol. Mennydörgő robaj – a nagy tömegben alázúduló víz dübörgése. Folyvást közeledik, meglehet, túl sebesen... Nem igazság! Egyszerre megint levegőhöz jutott, ám ezúttal nem holmi rejtelmes fenevad, nem is az ezerszer elátkozott bűbájosság jóvoltából. A járat visszhangos csarnokba torkollott; a bárd az ötödik perc végén jó tíz láb magasságból zuhant a ciszternák egyikének áttetszőén tiszta vizébe. Kránra, elég már...! Rosszat sejtve bukkant a felszínre, s óvatosan tekintett körül. Sehol senki. Valahol a közelben fakerekek nyikorogtak, a zsilip bezárult, a szivárgás mégsem maradt abba: odafentről igazgyöngyként sziporkázó cseppek hulltak, hét színét villogtatta bennük a tetőablakokon beáradó napfény. Cseppre csepp, koppanásra koppanás jelezte a könyörtelenül múló időt... Alidar. Miután kikapaszkodott a medencéből, Gorduin megrázta magát, s elszántan nekiindult. A víz útját követve csobogók, kutak, sziklába vésett patakágyak mentén haladt, utóbb egy szűk, se vége se hossza járaton átvergődve illatos párával megült fürdőcsarnokba jutott. Az alidari nők, akiket megpillantott, semmiben sem különböztek a kontinens más fürdőházainak látogatóitól – a Külsőváros lakói voltak valamennyien. Némelyikük esetében bő kézzel mérte a szépséget a természet, másokkal ugyancsak szűkmarkúan bánt: ilyesmi csak a céhnegyed erődített falain kívül eshetett meg itt. Tudta, súlyos következményekkel járna, ha felfedeznék – s mert úgy akarta, nem figyelt fel rá senki. Egy falmélyedésbe húzódva lecsatolta derékszíját, fonákjának titkos zsebeiből kirázta végszükség esetére tartogatott aranyait... Az árusok, kereskedők bodegái körül tarkán, erőszakosan, taszítón kavargóit a tömeg. A bárd megalkudott pár tiszta
ingre, ujjasra és köpönyegre, majd hevenyészett csomagját vállára vetve elvegyült a sokadalomban. Fogadók, örömtanyák cégérei hívogatták mindenfelől; az udvarokból sült hús és hal illata szállt, a kapualjakban meghúzódó sötét alakok tiszta nyoszolyával, ingyen itallal, földöntúli élvezetekkel kecsegtették. Gorduin mosolygott, ahogy az utcákat rótta, ám ez a mosoly maszk volt csupán, egy azok közül, amelyeket biztonsága érdekében oly gyakran viselt. Gondtalannak, s mindének felett ártalmatlannak látszott most, noha minden idegszálával a híreket leste – ezek a Lorn torkolatára néző falakról indulva napkelte óta keringtek Alidarban. Minden sarok, minden félhomályos ivó hozzátett vagy elvett belőlük egy keveset; a tények lassanként a nagyotmondás, no meg a babonaság ködébe vesztek. Az mindenki számára világos volt, hogy öldöklő ütközet zajlott a messzeségben, egyesek azt is tudni vélték, hogy toroni és abasziszi seregek csaptak össze – ám hogy miért, s főként milyen eredménnyel, titok maradt. A szelek és az áramlatok szeszélye késő délutánra elhagyott ladikokat, felperzselt tutajokat sodort a város közelébe; az alkonyi fény meg-megcsillant a véres vízben ázó, gazdátlan pengéken. Mind nagyobb számban jöttek maguk az elesettek is, népes csoportjaik lágyan ringatódzva pihentek meg Alidar mélybe vesző falai mentén. Az asszonyok kört kör után rajzoltak szívük fölé, a halászok céhe pedig – mert ezt a tájat mindenek felett gyakorlatias, kényelemszerető nép lakta – tüstént küldöttséget menesztett a varázstudókhoz: az éjszaka folyamán szólítsák elő ismét a mélység lakóit, s velük takaríttassák el a maradványokat. Gorduin egy percig sem kételkedett benne, hogy meg is teszik. A fogadó, melyben végül szobát nyittatott, a Fürdőnegyed peremén kuporgott. Sok vihart látott, ódon épület benyomását keltette, falai között ugyancsak erőtlennek érződött már a kártevőket és élősködőket távol tartó mágia, ablakai azonban az északi főútra s a Négyszárnyúnak nevezett szárazföldi kapura néztek – az ilanori, aki ekkorra már egy köves derékaljjal meg egy lópokróccal is beérte volna, mély, elégedett sóhajjal hajtotta álomra fejét. A sors ezúttal kegyes volt hozzá: sötét hajú, fényes szemű démona helyett Szépmező partjait látta. Sólyomszárny lebbent, vonítás szállt a széllel; a szirttetőn fehér farkas állt, mint valami jégszobor – számlálta, egyre számlálta a feléjük gördülő hullámokat...
9. átyolként ereszkedett alá az alkonyi homály, s ahogy szétterült a tetők felett, sorra gyúltak ki Alidar fényei. A Külsőváros őrsége épp kapuzáráshoz készülődött, mikor a nyugat felől három idegen érkezett. Az őrség kapitánya megrökönyödésében csak az utolsó pillanatban adta ki az utasítást a tisztelgésre – valósággal lenyűgözte az élen haladó nő látványa. Rosanna persze hozzászokott már az ilyesmihez. Királyin biccentett a felsorakozó katonáknak, azután nyomban sietségre ösztökélte lovát, Még a csodákhoz szokott alidari férfiak is utána fordultak olykor: gesztenyeszín haját rőt fényekkel szőtte át meg át a fáklyák és lámpások lángja, szépséges szívarcán tartózkodó, kissé hűvösnek is mondható kifejezés honolt. Kívánatos volt, akár a nevezetes Godorai Függőkert bármelyik gyümölcse, ám semmivel sem megközelíthetőbb azoknál. Az összhatást csak őzbarna szemei lágyították valamelyest – a figyelmes szemlélő olykor különös szikrákat láthatott bennük felvillanni. A csupa földszín utiruha Erion legjobb szabóinál készülhetett, elegáns volt mégis kényelmes, alkalmas tán még közelharcra is... A szemlélődök egy pillanatra sem kételkedtek benne, hogy a most érkezett északi nemeshölgy igenis képes használni az oldalán függő tőrkardot, ha úgy hozza a szükség. Ha akadt vakmerő, akit a bizalmaskodástól még az efféle fegyver látványa sem riaszthat el, a lányt kísérő két férfi látványa bizonnyal megfontolásra késztette. Pompás harci méneken ültek, kopott, az út porától szürkére festett köpönyegbe burkolóztak mindketten – hisz csupán az igazán szép és különleges nőknek adatik meg, hogy műiden körülmények között-ápoltan érhessenek célba, mintha csak az imént pattantak volna ki holmi gyaloghintóból... A magasabbik férfi harmincas évei derekán járhatott. Éles vonású sólyomarcán a legkitűnőbb harcosok félrevezető nyugalma; aludni látszott, résnyire szűkült szemének pillantása azonban újra meg újra körbevillant, hogy azután az idegen ismét bensőjének álmatag magányába merüljön. Hollófekete haját tarkóján egészen rövidre nyíratta, elől
vöröslunír pánt tartotta kordában az arcába kívánkozó tincseket. Hatalmas termetéhez pompásan illett a robosztus hátas; ahogy kesztyűs kezével a kantárt markolta, az óidők harcosaira emlékeztetett. Fiatalabb társa – noha Északfölde szülöttei közt sem kellett volna szégyenkeznie külseje miatt – eltörpült mellette: ő inkább Doardon hegyeinek hópárducaira emlékeztetett. Fakó haját hátrakötve hordta, teste akár a pattanásig feszített íj, kissé lapos arcában gleccserkék, rezzenéstelen szemek. Meztelen kardját nyíltan, némely embervadászklán szokása szerint az oldalára kötve viselte. Ennyi feltűnés bizonyos alkalmakkor több, mint elegendő...
A toroni születésű férfi, aki esztendők hosszú sora óta szolgálta már Alidarban a boszorkánymestereket, azaz elsősorban Sigur bárót, azonnal felfigyelt a különös menetre. A leghívebbekhez is kegyetlen olykor a sors: úgy rendeltetett, sose tudja meg, mennyire helyes volt a jövevényekkel kapcsolatos első fel tevése. Noha maguk az érkezők sem voltak tisztában jövetelük céljával, a kém úgy érezte, e "fogással" végre gazdája kedvére tehet, mi több, megváltoztathatja a háború végső kimenetelét. S lön... Megpillantván az északi nőt s a két álcázatlan embervadászt, azonnal világosság gyúlt az agyában. Érezte, tudta, a nyakát tette volna rá: ezek csak a hadúri lobogóért jöhettek. Miközben jelentését diktálta, felrémlettek előtte a rég áhított előléptetés előnyei. Sigur báró két percen belül értesült a fordulatról. Parancsára tüstént működésbe lépett az a hatalmas, aranyakkal jól olajozott gépezet, melynek hatékonysága méltán tette hírhedetté a Fekete Hadurak titkosszolgálatát. A külsővárosi pincék némelyikében napként ragyogtak fel, riadót jeleztek a vörös fényű mécsesek; több tucatnyi, az Ikrek rettegett szektájába tartozó férfi lázas készülődésbe kezdett. Egy fertályórával később azután kirajzottak: dögvész idején elszemtelenedett patkányok módján, zsákmányra lesve rótták az utcákat. Itt is, ott is szabályos alakzatba rendeződtek (mindahányan a Külsőváros őrségének egyenruháját viselték) s a fontosabb posztokon mind egy szálig leváltották Alidar hercegének katonáit. Összecsapásra csak egyszer került sor, s
noha a megtámadottak mindent elkövettek, noha a harc hevesen tombolt, nem tartott soká – kimenetele pedig egy pillanatig sem lehetett kétséges. A herceget ugyancsak megrémítette a falak között elkövetett bűntett vészterhes híre. Csak az imént engedte útjukra varázstudóit, akik kamráikba visszahúzódva ismét könyveik lapozgatásába fogtak. Elvégre a nép szava szent, a városnak pedig temérdek halra és vízre van szüksége – isteneknek tetsző táplálékon hízott halra, és tiszta vízre. Ha nincs más megoldás, jöjjenek hát a szörnyetegek! Alidar koronás fője megborzongott. Amúgy, sem volt virágos hangulatban: bástyákon kuporgó megfigyelői csupán fel-felcsapó tüzeket jelentettek a nap folyamán, és a szél sem hozott kürt- és dobszónál, baljóslatú füstfellegeknél egyebet. Kik ütköztek meg a folyótorkolatban, és miért? Kik kerekedtek felül? Alapvető jelentőségű, ám megválaszolhatatlan kérdések; bármely felelősségteljes uralkodó kedélyét kikezdenék... Késő délutánig járt-kelt, átkozódott dúltan, s most, hogy a különös őrségváltás híre a fülébe jutott, kirobbantak belőle az indulatok. Minden teremtett lelket elmart maga mellől, s ez némi könnyebbséget szerzett neki. Persze korántsem eleget. – Kik vagytok? – dünnyögte. – Mi az ördögöt akartok tőlünk, jöttment gazemberek...? Nem volt egészen biztos abban, tényleg tudni akarja-e. Hogy utóbb elmondhassa, valamit mégiscsak tett, megerősíttette a Belsőváros védelmét, s elrendelte, vágják le mindazon idegeneket, akik kéretlenül, kellő igazolás nélkül közelítenek csapataihoz.. Forrón remélte, sikerülhet. Az őrségváltást követő második órában azután színre lépett maga Sigur báró is.
10. osanna és társai a Sárkánygerincről elnevezett fogadó felé tartottak, melynél előkelőbbet, drágábbat keresve sem találhattak volna egész Alidarban. Az épületet hatalmas kert övezte, s csupán ötven lépés választotta el a Belsőváros
kapujától – az érkezők jó ideig rótták az utcákat, mire odajutottak. A közelükben elhaladók halkabbra fogták ugyan hangjukat – ha történetesen férfiak voltak, bizony el is némultak – a lány azonban épp eleget hallott. Hogy odakint, a folyótorkolatnál ütközet tombolt, már senki előtt nem volt titok; jól értesült polgárok adták-vették a híreket. Néhányan tudni vélték, hogy a Szövetség csapatai állták útját azoknak a toroni seregeknek, amelyek a város ellen törtek, s hozzáfűzték: az északiak kénytelenek lesznek utolsó leheletükig védelmezni Alidart, hisz egész vezérkaruk a falak közt talált menedéket. Mások amellett kardoskodtak, hogy egy abasziszi falanx küzdött a messzeségben egy bősz kisisten, Ranil fanatikus lovagjaival... Rosannát, aki majd egy évet töltött Erionban, meglepték ezek a találgatások. Mi tagadás, meglépte a csata híre is: érezte, nem puszta képzelgésről van szó. Aligha véletlen, hogy Graum épp ide, s épp most hívta találkára; ha hozzá pártol a szerencse, kedvére való felfordulásnak lehet cselekvő részese megint... Öreg barátja, Lord Lauren, aki a goblin üzenetét közvetítette, egyetlen részlettel sem tudott szolgálni, s Rosanna mostanra a forró fürdőnél is jobban áhított valamiféle bizonyosságot. A koldust a Szentélyek terén pillantotta meg először. A legkülönösebb koldus volt, akit valaha láttak. A felfordulásra ügyet sem vetve, mosolyogva ült Ellana temploma előtt. Nagy néha megpendítette ugyan lantját, mint aki adományra vár, figyelmét azonban inkább a járókelőknek szentelte: lapos pillantásokkal méregette őket. Pedig ugyancsak hasznát látta volna némi pénznek – gúnyáját foltok és szakadások éktelenítették, akár a felhőtakarót vihar után, mikor Arel kedvét töltvén továbbvonul... Öltözéke szívós, drága anyagból készült, ám hogy miféle divat szerint, az immár kideríthetetlennek látszott. Gazdája vonásai olyan nemtörődöm vidámságot tükröztek, mely sehogyan sem illett egy mások könyörületességében bizakodó emberhez. Egyenes szálú fekete haját lófarokba kötötte, tengerzöld szemében tükröződött a fáklyafény. Mikor Rosannát megpillantotta, ujjai ismét táncba kezdtek a húrokon: ereni románcot dalolt. Beszédes volt a lant, s beszédes volt a koldus tekintete is; a lányt, ahogy hódolóját szemügyre veendő megzabolázta lovát, különös érzetek kerítették hatalmukba. Az utolsó hangok elhalta után a férfi felállt, meghajolt – ám ebben a bókban
annyi elegancia, annyi büszkeség sűrűsödött, hogy az bármely nemesen születettnek becsületére vált volna. Rosanna egy darabig némán várakozott. A férfi mosolyogva állta pillantását, azután, hogy még inkább rácáfoljon látszólagos mivoltára, egy rózsát varázsolt elő valahonnét, majd közelebb lépett, hogy a lánynak nyújtsa. Noha az embervadászok lovai meg sem moccantak, noha az apró mozdulatot, mellyel a fakó hajú meglazította hüvelyében dobótőrét, a legtöbb hivatásos fegyverforgató figyelmét elkerülte volna, a koldus tüstént megtorpant. Eltűnődött s döntött: megfontolt mozdulattal Rosanna felé dobta a virágot. A fakó hajú elkapta, szemügyre vette, csak ezután adta tovább úrnőjének. Erre aztán felkacagott a dalnok. Nevetése szentségtörésnek is beillett, elvégre a város falain túl harcosok ezrei vesztek oda nemrég – a lány azonban mindenkinél jobban érezte a különbséget kacaj és kacaj között. A koldusét hallva aligha háborogtak az odakint kóborló lelkek... Szándékolt lassúsággal fordította el tekintetét, s lazított a gyeplőn; lova azonnal nekiindult megint. A fáklyafény elhalványult, szél sepert végig az utcák labirintusán. A rongyos idegen még sokáig állt a Szerelem és a Szépség temploma előtt. Tekintete jó darabon elkísérte a köpönyegébe burkolódzó északi nőt.
11. özei jártak már a fogadóhoz, amikor az Ikrek Szektájának egy fiatal embervadásza a nyomukba szegődött. Óvatlanságát csupán tapasztalatlansága menthette volna, uraiét pedig az a tény, hogy nem voltak tisztában azzal, kik kísérik Rosannát alidari útján. Választásuk amúgy sem lett volna: az "őrségváltás" majd’ minden teljes értékű emberüket lekötötte. Az ifjú toroni amúgy tucatnyi közönséges kardforgatóval ért fel. Olyan óvatosan követte a jövevényeket, ahogyan veszedelmes nagyvadat cserkész a vadász: meg-megállt, behúzódott egy-egy kapualjba; hagyta, hogy eltávolodjanak, csak azután iramodott ismét a nyomukba. Mikor a termetesebb férfi a nő mellé léptetett, kissé
közelebb húzódott ő is, de mikor az előrevágtatott – nyilván hogy szállást kerítsen valamelyik fogadóban, netán palotában – megnyugodott, s tovább játszotta a megmaradt kettő árnyékának hálás szerepét. Micsoda dicsőség Volna, ha a kísérőt levágván maga vinné kapitánya elé a nőt! Még akkor is ezt az ábrándképet dédelgette, mikor az egyik kihaltabb utcán – az utolsó pillanatban – meghallotta, vagy inkább megérezte a felé zúduló csapást. Tétovázás nélkül megperdült, felfelé vágott saját pengéjével. Ha a sólyomarcú történetesen karddal, tőrrel, vagy más efféle fegyverrel támad, talán sikerült volna a hárítás, így azonban a különlegesen edzett alkarvédőn csendült a toroni acél. Az ifjúnak egyetlen bosszús szisszenésre maradt ideje, mielőtt a második ütés az örök sötétségbe taszította. Az északi embervadász elkapta s a földre eresztette az elernyedt testet. Egy pillanatig csak állt, a fülét hegyezte, azután, mert úgy ítélte, nem fenyeget újabb veszedelem, ábrázatán álmatag kifejezés terült szét megint. Magához szólította hátasát, nyeregbe pattant, s folytatta útját a Sárkánygerinc, a. jó előre lefoglalt lakosztály felé...
A koldus a vendégfogadó előtt is ott ült, s akárha régi, kedves ismerősöket pillantott volna meg, szívélyesen mosolygott az érkezőkre. Megigazította csálé nyakravalóját, úgy-ahogy elsimította ócska köpenyének ráncait; kényelmesen elhelyezkedett, viselkedése szinte sugallta: hagyomány parancsolja, hogy a palotanegyed vendégházai előtt kéregetők pengessék lantjukat! A fakó hajú férfi tekintete megvillant, s a sólyomarcú is kinyitotta szemét. Mozdulatai mintha meggyorsultak volna kissé, ám Rosanna elmosolyodott, egy aranyat vetett állhatatos lovagjának, azután az elősiető lovász markába nyomta a kantárt, s kísérőivel a nyomában felsietett a lépcsőn. A grádics legmagasabb fokán megállt, visszafordulva rávillantotta mosolyát a koldusra. Az őzbarna szempárban aranyszín szikrák villantak, a testtartás kihívást sejtetett – ám csak egy futó pillanatig. A lány konokul összeszorított ajakkal, felszegett állal lépett a fogadóterembe. A vendégek legtöbbje tüstént felkapta fejét; nyomában elismerő zsongás kélt – igen diszkrét, a marcona kísérők jelenlétét egyidejűleg nyugtázó zsongás. Alábbhagyott,
valahányszor megnyikordult a padló, s elhalt, mihelyt az újonnan érkezettek a lámpást emelő fiú nyomában lakosztályuk ajtajához értek. A kulcs hangtalanul fordult a zárban. A fakó hajú férfi egy intéssel útjára engedte a kölyköt, s elsőként lépte át a küszöböt. És intett. Rosanna és a sólyomarcú egyszerre torpantak meg. Halk nesz, fémen súrlódó fém csikorgása: mindhárman fegyvert húztak. A kivilágított előtérben semmi nem moccant, a levegőben azonban enyhe, épp hogy azonosítható dohányillat terjengett. A fakó hajú férfi belökte a következő ajtót. A sólyomarcú úrnője elé szökkent, hogy az esetleges orvtámadónak elsőként vele kelljen megküzdenie, de miután semmi sem történt, tovább óvakodtak mindhárman. A fakó hajú csettintett. Körös-körül féltucat kristálygömb parázslóit fel, derengő fénybe vonva a fényűző berendezést. Az ablakhoz legközelebb eső sarokban azonban megsűrűsödött a homály: a párnázott karszék feletti, jobbára olvasáshoz használt gömb opálos, hűvös maradt... Reccsenés. Száraz, vésztjósló hang. – Végre valahára! – sóhajtott valaki. Három parázsló pont fordult a belépők felé, azután, hogy Graum megbizonyosodott kilétük felöl, elnyomta szivarját, és felhagyott a hintázással is. – Üdv a szépséges Rosannának – mormolta, miközben felállt. – Ahogy elnézem, semmi változás. Nem kívánatos változásokra gondolok persze... – kuncogott a szemszögéből toronymagasnak rémlő embervadászokat méregetve. Nyoma sem látszott rajta félelemnek – a Szövetség ügynöke volt, ráadásul goblin, akit még véletlenül sem lehetett holmi emberrel összetéveszteni. – És üdv nektek is, urak! A fakó hajú férfi elmosolyodott. Fura grimasz volt ez, egy tökéletességre törekvő férfi tisztes próbálkozása. – Nem csalódtam benned, Graum – mondta. – Valahányszor összeakadunk, újabb meglepetéssel szolgálsz. Örülök, hogy megint együtt dolgozhatunk. – Hosszú utat jártunk be Wendol óta – vigyorgott elégedetten a méternyi magas, fekete selyembe öltözött fickó. Rosannára kacsintott. – Második kísérődhöz még nem volt szerencsém, de ugyancsak gyors lehet a keze, ha a jobbodra engeded... – Mac-Lier Eraman, a Via-Shen-i embervadászok hadnagya – intett Narim
a sólyomarcú férfi felé. Mac-Lier könnyedén bólintott, ledobta kopott köpenyét, s a díványra telepedett. Mozdulatait szinte követni sem lehetett, olyannyira fürgék voltak; úgy tetszett, harcedzett teste egy pillanatra sincs nyugalomban. – Graum! – emelte fel hangját a lány. – Kitálalnál végre? Mi történik itt? Miért üzentél olyan körmönfont módon? – Eltűnődött, vállat vont. – A kíséretet egyébként köszönöm. Várakozva figyelte a goblint, tekintetéből csak úgy sütött a kíváncsiság. A nemesasszony maszkja lehullt, előtűnt mögüle a mindenre kapható kalandozó. Graum ennek ellenére nem siette el a dolgot. Visszaült, s gáláns házigazda módján helyet mutatott a Szövetség embervadászainak is. Igencsak kikupálódott az évek során – állapította meg Rosanna, míg az utolsó hónap eseményeinek rövid és tárgyilagos összefoglalóját hallgatta. A goblin végül felállt megint, s közelebb lépett hozzá. – Alidax úrnője – súgta, akárha bűvigét mormolt volna. – Személyesen jön ide a lobogóért. Ha jól emlékszem, akad vele elszámolnivalód. Ez az ügy komolyan foglalkoztatja, s mivel szeretnék komoly bosszúságot okozni neki, továbbá mert igaz barát vagyok, te jutottál eszembe, üzennem kellett... – Összevonta keskeny szemöldökét. – Rosszul tettem? A mindeddig higgadt Rosanna némán rázta fejét. Szemében, mint megannyi haragos lidérclámpás, fények gyúltak. A boszorkányúrnő közeledtének tudatában minden megfontolást kiégetett belőle a gyűlölet. Graum látta már hasonló állapotban, s fanyarul nyugtázta, hogy számítása ezúttal is bevált. Ilyen hangulat élteti – s éltesse soká – Uwelt, a Bosszúállás Atyját! Igaz ami igaz, a lány gyakorta örvendeztette meg hasonlóképp istenét: legeltökéltebb hívei közt tartották számon mindenütt, ahová híre elért. Fülében most mintha a felfoghatatlanul hatalmas lény kacaja visszhangzóit volna, a rezgésekben bátorítás rejlett s erő. Rosanna asztrálvilágának némelyik teremtménye jócskán megerősödött, mások végképp elenyésztek. A beavatatlanok persze mit sem láthattak ebből. – Alidax úrnője! – ismételte meglepően elmélyült hangon. – Miért épp ő? És ha már így esett, miért nem siet a zászló védelmére a Vörös Hadurak valamelyike? Miért nem küldtek ide sereget, esetleg embervadászokat, netán egy nagy mágust? Graum, te elhallgatsz valamit! Ez a szervezés nem vall a Szövetség uraira. Meglehet, nem is az igazi zászlót rejtegetik itt; nem kizárt, hogy csapdáról van szó, és... – Átmenetileg kifogyott a szóból. – Szívesen segítek, de csalétek nem kívánok lenni!
– Sereget éppenséggel küldtek: ma ütközött meg a folyótorkolatban – jegyezte meg Graum szárazon. – Hogy maguk a Hadurak miért nem jöhettek, hallottad az imént: egy részük elhullott, a megmaradottak pedig nem tehetik ki magukat effajta veszedelemnek. Az embervadászok itt vannak, s hogy csak ennyien jöhettek, egészen nyilvánvaló. Erőnk abban rejlik, hogy jelenlétünk mind ez idáig titokban maradt. Az ellenség nem tudja, hol rejtegetik a lobogót, sem azt, ki s mikor jön el érte! – Ádáz vigyora megdöbbentette a lányt. Goblin grimasz volt ez, emlék az ujjpercvadászat dicstelen napjaiból. – A toroniak nyilván olyasvalakit várnak, akiről lerí a hatalom, olyasvalakit, aki nyíltan dacolhat velük. Ha csapdát állítottak is, nem ránk méretezték. Meg aztán... akármit főztek ki odafenn, nem kötötték egy magamfajta jöttment orrára. Engem egy barátom kért meg, hogy jöjjek ide, s azért hívtalak téged, mert úgy gondoltam, szívesen visszavágnál az alidaxi némbernek. Tehetek én arról, hogy óráról órára változik a helyzet? Rosanna dobolni kezdett széke karfáján. Baljós jel volt ez. – Pontosabban? – A mi dolgunk csupán annyi lett volna, hogy a lobogót észrevétlenül kijuttassuk a város falainál táborozó falanx hercegkapitányához. Most, hogy csatára kényszeríttették, nekünk kell felvinnünk Doranba azt az átkozott holmit. Nem kis feladat, nem kis dicsőség. És a híre minden bizonnyal Eligor úrhoz is eljut majd... – Az utolsó mondatot könnyedén vetette oda a goblin, ám a célt nem véthette el: tudta, hogy Rosanna unos-untalan bizonyítani akar Eren kőszívű hercegének. – Ami az észrevétlenséget illeti... – szólt közbe a fakó hajú férfi csendesen – ...ne legyenek illúzióitok. Nem tudom, hogyan bukkantak a nyomunkra, de egy toroni embervadász jó darabon követett. Graum bosszúsan felszisszent. – Gondolom elintézted, ez azonban mit sem változtat a lényegen: ahol egy Iker megjelenik, ott többnek is lennie kell! – Széttárt karokkal fordult Rosanna felé. – Ez a fordulat világos helyzetet teremt, szép hölgy. Legyen ez egérfogó vagy hősök panteonja, benne vagyunk. Tudnom kell, velem tartasz-e. Nem muszáj persze, s most, hogy a dolgok nehezedni látszanak, még csak nem is ajánlatos... – Álszent képét látva a fakó hajú férfi meg sem próbálta titkolni jókedvét. Mosolya ezúttal egészen elfogadhatóra sikerült. – Ostobaság. Természetes, hogy veled tartok! – Rosanna tekintete haragosat villant, hangja azonban színtelen maradt. – Különös utakon jársz mostanság, goblin uram: nem tudhatom, melyik hová vezet. Most nincs időnk, de
figyelmeztetlek, egyszer kiszedem belőled a teljes igazságot. Ha kínpadon, hát kínpadon. Tessék, te most már mindent tudsz! Graumon nem látszott megszeppenés. Sokkal súlyosabb fenyegetésekhez szokott – egy délvidéki haragosa felnégyelését, sőt, kifordíttatását is kilátásba helyezte már. Tulajdon pimaszságán ámulva viszonozta a lány átható pillantását. A legtöbb kalandozóból – szögezte le magában – igazán csapnivaló ügynök válna. – Hol a zászló? – kérdezte Rosanna mogorván. – Fogalmám sincs – vallotta be Graum. – Egy másik barátom is ideérkezett a nap folyamán, ő tudni fogja. Hamarosan felkeressük. – Nocsak – vonta fel szemöldökét Rosanna, ha lehet, még kedvetlenebbül. Kockázatos vállalkozásba fogott, s szerette volna egyedül learatni a dicsőséget. – Hogy hívják a fickót? – Tier Nan Gorduin. Csend támadt a szobában, tiszteletteljes csend. – Az ilanori bárd? – firtatta a lány – merőben feleslegesen. – Azt hallottam, magányosan jár, s nem adja fel akárki kedvéért külön útjait. Méregdrágák a szolgálatai: befolyásos, de főként tehetős barátaid lehetnek odafent, ha sikerült megvásárolniuk. Keveset beszél, keveset árul el, akárcsak te: sosem volt ínyemre az efféle titokzatoskodás. Elég megbízható? Nyugodt szívvel vonod be egy ilyen komoly ügybe? – Gorduin régi jó barátom – közölte Graum. – És ha hiszed, ha nem, önzetlenül segít. Különcsége dacára kevés megbízhatóbb társat kívánhatnál magadnak, hölgyem! – Elképzelhető – hagyta rá farkasmosollyal Rosanna. – Bár nyilván tudod, hogy toroni nő volt az anyja, s hogy a vér szava olykor minden más hangot elnyom... – Tier Nan Gorduin anyja kyr nő volt – mondta a goblin nagy nyomatékkal, jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. – S most, ha nincs ellenetekre, visszavonulnék néhány percre. Amint elkészülök, indulhatunk! – Határozott léptekkel a belső szobába nyíló ajtóhoz ment, onnét pillantott kutatóan a lányra, akinek arckifejezése, kéztartása, minden rezdülése kelletlenségről árulkodott. Ebből a hangulatból tán csak Alidax boszorkányúrnője tudná kizökkenteni széltiben emlegetett, gúnyos kacajával... S ekkor kopogtattak. A jelenlévők közt hirtelen teljessé vált az összhang: nesztelenül és fürgén tették a dolgukat valamennyien. Graumot mintha a föld nyelte volna el; mire a fakó hajú férfi a
kilincsre tette kezét, a szivarfüst maradványait is elsodorta már az enyhe léghuzat. Mac-Lier Rosanna elé lépett, jobbja tőre markolatán nyugodott, s nem mozdult onnét a belépő láttán sem. Csend volt, csak a padló reccsent olykor; az embervadászok ugrásra készen álltak. A hórihorgas teremszolga rezzenetlen arccal, lazán lógó karokkal állt a küszöbön. Akadt már dolga efféle vendégekkel, vagy alaposan kitanították odalent. Mikor megszólalt, elfogadhatóan határozott volt a hangja: – Hölgyem és uraim... elkészült a vacsora. A lány ragyogó mosollyal igyekezett palástolni megkönnyebbültségét. Az érzés, hogy képtelen lépést tartani az eseményekkel, most nem nyomasztotta annyira: lelke legmélyén alighanem hálás volt a sorsnak, amiért az Tier Nan Gorduint vezérelte az útjába valamely feddhetetlen, ám tapasztalatlanabb kalandozó helyett. Egy intéssel elbocsátotta a hórihorgas szolgát, azután körülpillantott – s elállt a lélegzete. A belső szobából láncinges, bosszúsnak látszó törpe lépett ki. Fura egy törpe volt: az átlagosnál alacsonyabb termetű, vállas, jókora szakállú, korosodó figura. Kísértetiesen emlékeztetett Graum szállásadója, a drágakőcsiszoló egyik segédjére. A tarini kóborlók vörös és barna színeit viselte, övén a goblin egyik rövidkardja; ujjai zsebmetszéshez, zárnyitáshoz szokott, hosszú és mozgékony goblinujjak, szemei sárgán világló, ferdén metszett goblinszemek... – Vacsora? – sziszegte a legtökéletesebb vanir akcentussal. Az embervadászok értetlen pillantásaira, Rosanna álságos érdeklődésére ügyet sem vetve a külső ajtóhoz csörtetett, félrebillentett fejjel hallgatódzott. – Bőkezűen bánsz mások drága idejével, hölgyem! – Az időd most már az én időm is, ezt ne feledd! – vágott vissza a lány nyomban. – Nagy út áll mindhármunk mögött, s egyikünk sem takarékoskodott az erejével: ennünk kell, méghozzá nyugodt körülmények között – ki tudja, mikor nyílik rá alkalom legközelebb? Hisz sötét dologba rángattál bele, az egyszer biztos! Gorduin barátod várhat egy keveset. Bízom benne,. hogy megérti majd... A jégiszap maszkot és törpegúnyát viselő Graum lemondóan legyintett. Rosanna makacsságáról legendák keringtek; leghelytelenebb döntéseit sem másította meg soha – miért épp most, miért épp néhány tucat millió lélek üdvéért tenne kivételt? – Legyen – mormolta, miközben új szivart keresett tarsolyában. – Egy fertályóra múlva a kapuban várok rátok... Az ablakon túli homályban megbúvó alak – árnyék az árnyékok közt –
beérte ennyivel, s visszahúzódott. Igen elégedetten.
A fogadó nagytermét derekasan kivilágították: a vendégek mintha az Égi Fény valamelyik szentélyének szívében üldögéltek volna. Száznál több gyertya és lámpás lángját tükrözték a falak mentén sorakozó páncélok, pajzsok. A terem sarkaiban elhelyezett füstölőkből egzotikus illat áradt ("A Keleti Puszták aromája!"), a tálcákkal egyensúlyozó szolgák hangtalanul, majdhogynem észrevétlenül jártak asztaltól asztalig. Rosannáék a középső tartópillérek egyikének tövében kaptak helyet. Onnét, ahol ültek, kitűnően láthatták a többieket, s ami még fontosabb, az ajtókat is. Nem kis bosszúságukra tüstént sikerült a figyelem középpontjába kerülniük. A Sárkánygerinc vendégei jórészt módos férfiak voltak, az alidari nők híre s varázsa vonzotta őket mindenfelől. Jöttek, hogy rendelést adjanak le maguk, fiaik vagy épp hűbéreseik számára, jöttek, hogy alkudjanak, a fogukat csikorgassák, azután fizessenek – s hogy ha módjukban áll, addig is szórakozzanak egy kicsit. A Külsőváros lányait – némelykor okkal könnyű prédának tekintették, Rosanna szépsége és gőgje azonban elbizonytalanította őket. Figyeltek, mint a kiéhezett ragadozók, ám tiszteletlenségre senki nem ragadtatta magát. Legközelebb egy olajos bőrű, kissé elpuhult abasziszi főrangú ült, s alig leplezett érdeklődéssel bámulta az új jövevényt. Időről időre megolvasta aranyait, balja ékköves medáljával babrált; Rosanna nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan kacsintgatni fog. – A déli partvidéket lakó népség sosem tanult meg viselkedni, asszonyom – súgta a fakó hajú férfi. – Legyenek bár nemesek vagy közrendűek, jókora tuskó mindahány. Megfordultam országukban, s mondhatom, nem kívánkozom oda soha többé. Az utcán élik magánéletűket, csúf kis titkaikat szennyes módjára teregetik ki. Az az alak ott semmivel sem különb a többinél – láthatólag elégedett magával, nagyhangú, s ha beszél, szélesen gesztikulál. Rosanna nem állta meg mosoly nélkül ezt a kifakadást. Kortyolt borából, kerülte az abasziszi tekintetét. – Pillants csak oda, asszonyom! – folytatta az embervadász. – Amott a sarokasztalnál egy vérbeli északi gróf ül. Puritán ruhájáról, hanyag
eleganciájáról akkor is felismerhetnéd a tiadlani nemest, ha történetesen nem ismerném. A nemrégiben elhunyt uralkodó egyik tanácsosa volt. Híres család sarja. Lám, ő finoman figyel, láthatod: érdeklődik irántad, de csupán a maga fensőbbséges módján... Rosanna szemügyre vette a grófot, akinek csontos arcán kissé cinikus, mindent bíráló kifejezés ült. Pillantása ezt sugallta: te veszítesz többet, ha nem kellek. Rezzenetlenül állta a lány tekintetét, majd, hogy az őzszemek másra villantak, elfordult. Gúnyos mosoly derengett fel ajkán. Bólintott: szavak sem kellettek hozzá, hogy mindent megértsen. Mielőtt az embervadász ezt a gesztust is méltathatta volna, tálaltak,. Rosanna egykettőre végzett. Letette a villát, félretolta kiürült poharát, tűnődve bámult a gyertyafénybe – azután, hogy, hogy nem, felfigyelt a toroni férfira. E szálas termetű, hófehér hajú, acélszürke szemű nemes az egyik ajtó melletti asztalnál ült. A toroni Vihargárda kapitányi egyenruháját viselte. Láthatólag egyenesági leszármazottja volt valamely kyr főúrnak: megjelenése, viselkedése szemernyi kétséget sem hagyott efelől. Óvatosan figyelte Rosannát, s mikor az északi szépség rá kerített sort, tapintatosan elkapta tekintetét. Tiszteletről és hódolatról árulkodtak pillantásai, nemessége nélkülözött minden modorosságot. Büszke tartása hatalmat, valódi hatalmat sejtetett, s amint észrevette, hogy Rosannát feszélyezi a többi jelenlévő alig palástolt érdeklődése, még óvatosabbá vált. Csak akkor bátorodott fel kissé, mikor a lány rávillantotta mosolyát, ám viselkedése ezután sem lett tolakodóbb. Rosanna némiképp ijedten nyugtázta, hogy megnyerőnek találja. Noha tiszta szívéből gyűlölte a boszorkánymesterek, emberáldozó papok, orgyilkosok és degenerált arisztokraták birodalmát, a férfi megjelenése és stílusa valósággal lenyűgözte. Hogy az ellenség katonája? Pokolba minden előítélettel! Egyszerűen jóképű, még nem bántó, de feltűnő módon... S ahogy belegondolt, el kellett ismernie: lát valamit ebben az emberben. Hogy mit, pontosban maga sem tudta – kihívást egészen bizonyosan, méltó társat pedig... Nos, ha az Égiek úgy akarják, kiderül hamarosan. Túlzás lenne azt állítani, hogy első látásra szerelembe esett, az a figyelem azonban, melyet a gárdakapitánynak
szentelt, mindenképpen több volt egy jóképű idegennek kijáró érdeklődésnél. Az elfogultság – veszedelmes állapot egy kalandozó számára – óvatlanná tette. Sem a mindent palástoló, a férfi elméjét várfalként övező pszi-pajzsra, sem a különös, mágikus eredetű aurára nem figyelt fel. Efféle hibát pályafutása során rendszerint csak egyszer követhet el az ember. S mindig vállalnia kell a következményeket. Mikor vacsorájuk végeztével kifelé indultak, hogy csatlakozzanak az odakint bosszúsan várakozó Graumhoz, felállt s kiosont a toroni férfi is. Mozgása bármely tapasztalt embervadásznak becsületére vált volna – sem ez, sem a keskeny arcon felderengő kifejezés nem illett igazán a császári gárdalovasság fess főtisztjéhez... A kivilágított utcák sorát – a falak közelében egyre kavargott a csata hírétől felajzott tömeg – lassan maguk mögött hagyták, az őrséget gondosan elkerülték, s hamarosan kénytelenek voltak igénybe venni Graum kézilámpását. A "törpe" vezetésével haladó lovasok ez alkalommal egyáltalán nem keltettek feltűnést, így nyomukat – ezen hasztalan bosszankodott Sigur báró – időlegesen elvesztették. Egyetlen árnyék lopódzott utánuk észrevétlen, óvatosabban mint bármelyik embervadász – ez az alak azonban a világ minden kincséért sem szolgáltatta volna ki őket a toroniak kényére-kedvére. Egészen más terveket forgatott a fejében.
12. sendes – az asztrológusok kifejezésével élve fémveretű – éjszaka volt, enyhe szél fodrozta csupán a tó tükrét. Az Alidart vigyázó szörnyetegek dolguk végeztével visszahúzódtak ismét, a falak körül egyetlen jel sem utalt immár a folyótorkolatban zajlott ütközetre. Maga a város némán, ijesztő pompája teljében állta a második hold hideg tekintetét. A Vizikapu körül higanyár emelgette a halászok hasas bárkáit, a töredezett, kékezüst fényhíd felett világítóbogarak kergetődztek, a partmenti nádas rendíthetetlenül suttogta a
maga ősi titkait. Mígnem... Elsőként a kabócák némultak el. Példájukat követve szünetet tartott a békák kórusa is. A világítóbogarak bódultan köröztek, majd hirtelen szétrebbentek: megannyi hunyorgó csillag a csillagok között. A szél erősödött. Egyenest odafentről, az éj feneketlen mélységeiből áradt, szitáló, finom port hozott – és a messzi tenger kesernyés illatát. Tintafekete palást ereszkedett alá, elhomályosította a kékezüst híd tündöklését; nyomában iszonyat járt, minden élőt megdermesztő, már-már tapintható félelem. A város falaitól két mérföldnyire, ott, ahol a vízre a legsötétebb árnyék vetült, most barázda jelent meg a tavon. Jókora, száz lábnál is hosszabb, folyvást szélesedő barázda, akárha Kyel, a Teremtő vájt volna tükrébe roppant ekéjével – ám a mozdulatlanság merőben más, sokkalta fenyegetőbb hatalom közelségét sejtette. A tintafekete palást szétterül t, ahogyan füst terül szét a hullámok felett, a szívében sűrűsödő gomolyból pedig kicsapott az első villám. Mennydörgés nem kísérte. Egyre újabb, egyre hatalmasabb és sziporkázóbb villámok cikáztak: a fekete szív lassan, ütemesen vert, kék pára örvénylett a barázda felett. S egyszerre... Egyszerre megjelent a gálya. Százlábnyi hosszúságú gálya volt, fekete, akár a holdtalan éj, orrdísze remekbe készült ében szalamandra. Villámok koszorúzta teste belesimult a számára mélyített barázdába, az evezők megemelkedtek, azután visszhangos loccsanással értek vizet. Kötelek feszültek, sötét vitorlák kúsztak a magasba. Zúgó szél dagasztotta valamennyit. A lobogó selymén kehely és korona. Színei Alidax boszorkányúrnőjének rettegett színei. A tintafekete palást fellebbent, majd szertefoszlott egy végső, minden eddiginél kápráztatóbb villanásban. A Kapu folyvást szűkülő torkából mágiától megcsonkított, szánalmasan vonagló tengeri halak záporoztak s merültek alá a véres habokba – azután minden elcsendesedett megint. A fedélzeten nem harsantak kiáltások, dobok sem duhogtak, ám az evezősök éneikül is tudták, mi a dolguk. Méltóságteljes fordulóba kezdett a hatalmas jármű, orrát a Vágyak Városának falai felé irányozta.
Úgy siklott előre, mint valami árnyék; súlytalannak, mi több, kihaltnak rémlett, s bizonyos szempontból csakugyan az volt: a lapátokat izzó szemű, elnyílt szájú, szikkadt húsú élőhalottak forgatták odalent. Fényből szőtt háló irányította minden mozdulatukat. E háló szálai a falakon is áthatoltak, körülfonták a fekete csuklyás, néma felvigyázók testét, szemükbe, agyukba férkőzve továbbították a gálya egyetlen igazi utasának parancsait. A kísérteties jármű egyenest a Vizikapu felé tartott most – ezüstös tajtékból és az iszonyat csendjéből húzott nyomdokvonalat a tó tükrén...
13. orduin négy-öt óra múltán azzal a jóleső bizonyossággal eszmélt, hogy átaludta a városban – s főként a város körül – történt újabb szörnyűségeket. Örömét csak a bizonyosság rontotta valamelyest, hogy míg pihent, valaki a nyomára bukkant. Felkönyökölt, homlokráncolva összpontosított – s alig egy perc múltán tudta már, ki az. Nem nyúlt fegyvere után. Úgy becsülte, egy órába is beletelik, mire látogatói ideérnek. Egyet s mást addigra el kell intéznie. A fürdőkamra sárkánya, ez a hasas, csupa vörösréz dísz jószág éppoly ódon volt, mint a fogadó maga. Belsejében lassan éledezett a tűz, eltátott pofájából épp hogy csordogált a forró víz, a bárd mégis elégedett volt, hisz ez alkalommal – minő fényűzés! – jószántából merült alá, s nyílpuskáját sem kellett cipelnie. Alaposan megmosdott, majd száraz ruhát öltött, letelepedett, szivarra gyújtott, és várt. A kurta pihenő alatt hatalmának egy része visszatért: felfigyelt a közelgő léptekre, mihelyt azok ketten megjelentek odalent. Hallotta az alacsonyabbik markából előkerült ezüstpénz csendülését, a magasabbik meglepően mély, bársonyos hangját, ahogy utána érdeklődik. Hallotta persze a gazda legényének válaszát is, és elégedett volt vele, hisz a kölyök – ezüst ide vagy oda – egyetlen szóval sem mondott többet annál,
amire tőle engedélyt kapott... Sóhajtott. Alidar, mesés Alidar…! A léptek a közeledők magabiztosságáról árulkodtak. A magas jövevény kisugárzása ugyan némi bizonytalanságot sejtetett, ám Gorduin rég megtanult különbséget tenni az egészséges tartózkodás és a tétovaság között. Kifújta tüdejéből az illatos füstöt, felemelte jobbját – azután leengedte megint. A pyarronita egyszerűséggel berendezett lakosztályt bevilágító lámpás nem aludt ki; a bárd határozott körvonalú árnya a falra vetült, így akarta. S ekkor kopogtak. – Gyere csak, Graum – mondta Gorduin mosolyogva.
A "törpe" nyomában belépő Rosanna számára sokáig emlékezetes maradt ez az alkalom. Nem elsősorban a nevezetés ilanori külseje – nálánál megnyerőbb férfiakkal is találkozott már –, inkább a fellépése miatt. A bárd nem mozdult, nem szólalt meg rögtön. Tekintete találkozott a lányéval, lejjebb rebbent s visszatért, majd elkalandozott megint. Rosanna meglepetten nyugtázta, hogy semmiféle eszközzel nem óvja elméjét – saját pszi-pajzsa akkora volt most is, mint az ereni nagykapu. Amint kissé szégyenkezve rést nyitott rajta, a kapcsolat tüstént létrejött: tudta, hogy Gorduin kimerült, tudta, hogy harcolt az odakint nemrég zajlott ütközetben. Részt kapott az ilanori lelkének legmélyén lappangó keserűségből, s ez megborzongatta. Rádöbbent, olyan embert lát, aki több mint fél évszázada rója már a kontinens útjait, s noha módjában áll, még sem kísérli palástolni a felette elszállt esztendők nyomát. Mágikus energiák forrása volt; Rosanna, ha megfelelőképp koncentrált, láthatta aurájának derengését, s elámult az asztráltestet éktelenítő forradásokon. Oldalában égető fájdalom – onnét, a férfi varázserő összeforrasztott a bordáiból sugárzik át; az arcán forró könnyek; fáj, ahogy az ilanorinak fájt akkor, az iszonyú (halott?) emberrel vívott küzdelem után... S egyszerre elmúlt. Elfújták. A lány dacosan felszegte fejét, jelezvén, készen áll a folytatásra, pedig az igazat megvallva szívesen nélkülözte volna; csak nagy üggyel-bajjal sikerült lepleznie a kín szülte könnycseppeket. Érzékelte Gorduin örömtelen mosolyát. Nyitott könyv vagyok – ezt sugallta az acélszürke szempár. Lapozz bennem
kedved szerint – de vigyázz! Rosanna visszavonulásba kezdett, ám egyszerre megszédült, alászállt megint. Különös képzetek rohanták meg. Akárha feneketlen kútba bámult volna – kiszáradt kútba, ahová az évezredek pora szitált lassan, hogy mindent, de mindent elfeledtessen... E porréteg alatt azonban kitartóan izzott valami, ősibb és rejtelmesebb annál, amit elméje felfoghatott, ezért hát – por szitál – menekülőre fogta a dolgot, s mire kinyitotta szemét, biztosan tudta már, hogy bármi történjék is, sosem lesz képes szeretni a férfit: olyan veszedelmes, oly hajlíthatatlan, és annyira... nos, idegen. Hirtelen eszébe ötlött a toroni gárdakapitány csendes méltóságot sugárzó arca. Elmosolyodott, s ezzel maga-magát sikerült leginkább meglepnie. Graumot bosszantotta az újabb, számára érthetetlen közjáték. Éles eszű fickó volt, ám csupán szemfényvesztő módra használta a mágiát, pszi-képességei pedig kizárólag egynémely növényével vetekedhettek. – Megnémultatok talán? – érdeklődött vészjósló nyugalommal. – Ha igen, csak intsetek, s én máris tollért, papirosért szalajtok valakit! Gorduin elnyomott egy mosolyt, s felállt. Bő ujjú, nyitott gallérú fehér ingében, borotválatlanul, fegyvertelenül nem keltett igazán megrázó benyomást: sokkal inkább tűnt garabonciásnak, mint hétpróbás kalandozónak. – Hoztak az istenek, Rosanna – mondta. – Uram... – A lány hűvös, majdhogynem királyi lett ismét. Az iménti megrázkódtatás emléke egykettőre elenyészett – úgy sejtette, a bárd intézte így. – Örülök, hogy megismerhettelek. Graum barátja vagy, ekként az én barátom is; örömmel veszem segítségedet. Az ilanori magyarázatot várva sandított az álruhás goblinra. Az mélyet sóhajtott; éreztetni igyekezett, hogy a világ minden terhe az ő vállát nyomja. Különösebb meggyőződés nélkül vágott bele ismét: – Úgy kezdődött, hogy valaki megkért... A bárd bólintott. – Ha nem csalódom, Alyr Arkhon volt az illető. Mostanság rendszeresen kér szívességeket. – Az istenek szerelmére, csendesebben. – sziszegte Graum. – Teli a város kémekkel, akik... –...akik a Vörös Hadurak elrabolt lobogóját keresik, továbbá egy feltűnően vézna törpét, akinek kenderkóc a szakálla – segítette ki Gorduin készségesen. – A kémektől amúgy nem kell tartanod: közel-távol nem érzékelek...Eltűnődött – ...egyet
sem. Graum fellélegzett jégiszap maszkja alatt. Rosannáéval vetekedő méltósággal szegte fel állat: lám, ilyen agyafúrt az ő cimborája! A lány ülőhelyet keresett, s mert nem lelt kedvére valót, inkább állva maradt. Közelebb lépett az asztalhoz, szemügyre vette a bárd hírhedett nyílpuskáját. A három tár közül kettő üres volt. – Ott voltál – mondta csendesen. – Ma hajnalban ott verekedtél te is a folyótorkolatban. – Felettébb éles a harmadik szemed – bólintott elismerően Gorduin, s megkocogtatta halántékát. – A legtöbben még a nevemet sem képesek kiolvasni, akkora a felfordulás idebent. Rosanna elengedte a füle mellett a kétes értékű bókot. – Mi történt? – Calyd Karnelian hercegkapitány négyezer falanxharcosával rohamra indult egy tízezer főt számláló császári hadtest ellen. Antoh-papok, Tharr-papok, boszorkánymesterek... – A bárd legyintett. A legszívesebben elfelejtette volna az egészet. – Pokoli küzdelem lehetett. Keveset láttam belőle. – Hogyan? – értetlenkedett Graum. – Keveset? Az ilanori ismét leheveredett. – Karnelian arra kért, intézzem el a toroni vezérkart. Hat nyílvesszőt lőttem ki rájuk, a körülöttem állók pedig úgy hatszázat. Miután végeztünk, nem bámészkodtam tovább. A hercegkapitány azt akarta, tűnjek el. Megtettem. – Bölcs elhatározás – sóhajtott a goblin. – A helyedben én sem csináltam volna másképp. – Köszönöm. – Igazán semmiség... Rosanna még mindig az ismétlőfegyvert nézte. – Foglaljuk hát össze a helyzetet! A zászló a városban van, csak épp sejtelmünk sincs róla, hol. Az abaszisziak zöme minden bizonnyal elvérzett az ütközetben, remélhetőleg a toroniak jó részével együtt. Alidax úrnője ide tart, ha ugyan be nem futott máris. Az utcákon tömegével ólálkodnak a boszorkánymesterek embervadászai. A mi oldalunkon mindössze kettő áll – s itt van persze Gorduin úr, kimerültén és fanyarul, egy szál tőrrel, hat nyílvesszővel... Mindig valami effélére vágytam. Egy jó alkalomra, hogy elintézhessem azt a némbert: hálás vagyok, ó kenderszakállú törpe!
A goblin Gorduinra sandított, aki egykedvűen bámulta a mennyezetet. – Neked egy szavad sincs? – Egy szavam épp akad, Graum: nyugalom! – Köszönöm. – Igazán semmiség... – A bárd Rosanna felé fordította fejét. – Amúgy legalább három tőröm maradt, hölgyem. S ami még fontosabb: tudom, hol találjuk a zászlót. Rosanna mereven mosolygott. Jó előre megérezte, hogy így lesz. Színre lép a Nagy Ő, és mindent a helyére tesz. A szerepek kiosztva, a muzsika megkomponálva – a társulatnak csak a tánclépéseket kell begyakorolnia. Semmi hiba. Férfivilág. – Nos? Gorduin azonban nem sietett a kinyilatkoztatással. Ismét ellenőrizte közvetlen környezetüket; tudatának nyúlványai a lány odalent várakozó kísérőiig értek. Az ő szemükkel látta a bezárt városkaput az egyik, a sötét belső udvart, e tágas macskatanyát a másik oldalon. Csend. A Szövetség embervadászai egyenletesen lélegeztek, arcuk akár a kőszobroké. A bárd feltápászkodott, az asztalhoz ment. Bal kezén eleven fénnyel ragyogott a hercegi pecsétgyűrű, mely mindeddig elkerülte Rosanna figyelmét. – A Belsővárosban – mondta az ilanori – párt nevelnek Karnelian számára. Helyesebben csak nevelték: holnap kellene megjelennie, hogy magával vigye. Valami azt súgja, nem lesz módja rá. – Elképzelhetőnek tartod, hogy odaveszett? – tudakolta Graum. – Mert ha igen... A lány leintette. – Remek megoldást talált – folytatta Gorduin. – Engem küldött a menyasszonyért – s persze a zászlóért. Rosanna levegő után kapkodott. – Rábízta a lobogót egy afféle nőre? Hogyan... A goblin élt az alkalommal: jelentőségteljesen köhintett. – Alidar gyöngyei a legritkább esetben afféle nők, szép hölgy. Túlzás nélkül állíthatom, bármely célra megfelelnek. – A hercegkapitány szavaiból ítélve jó kezekbe került a zászló – jegyezte meg az ilanori. – Jövendőbelije alighanem képzett harcos, s nem kizárt, hogy a bűbájossághoz is konyít egy keveset. Alidar falai közül számos kincs került a világba az évszázadok során. – Elmosolyodott. Legendák szólnak egy Gianagban élt lányról, aki ujjaival még a márványba is lyukat ütött, egy másikról valahol
keleten, akinek négy karja és három szeme volt. Akadt olyan is, aki ha kellett, a hangjával ölt. A változatosság gyönyörködtet, mondták a régiek. – Borzalom – suttogta Rosanna. – Gonosztevők, állatok ezek, nem kereskedők! – Ezen az alapon gyilkosnak nevezhetsz minden fegyverkovácsot, ráadásnak minden második áfiumkeverőt és lócsiszárt – emlékeztette Gorduin. – A céhmesterek megrendelésre dolgoznak, s aligha örvendeznek az efféle hírek hallatán. De mit tehetnek? A sors nem szíveli az esendőket, még akkor sem, ha történetesen gyönyörűek. Rosanna tarsolyában nem egy kész felelet lapult efféle esetekre, ám a békesség kedvéért inkább hallgatott. Az ilanori láthatólag hálás volt ezért. – Mihez kezdünk hát? – tudakolta Graum. – Hintót kerítünk, méghozzá nyomban – válaszolta Gorduin váratlan határozottsággal. – Jelentkezem a lányért, felpakolom a lobogójával együtt, azután eltűnünk innét. Reggelig szerencsés esetben tizenöt mérföldet is megtehetünk. Ha az alidaxi szuka időközben megérkezik, ha az Ikrek nem tágítanak, bevesszük magunkat a föld alá: északnyugatra innét kiterjedt barlangrendszert rejt a röghegyek mélye. A toroniak aligha ismerik úgy, mint én... A lányt percekre elnémította az iszonyat és a felháborodás. Nem így képzelte. – Hát én? – suttogta végül rekedten. – Mit tegyek én? A bárd a szemébe nézett. – Próbáld tartani a lépést ajánlotta. Rosanna felettébb ritkán érezte szükségét, hogy bárki vállára boruljon, ám a mostani ezen ritka alkalmak közé tartozott. A gárdakapitány biztosan megóvná az efféle méltatlanságoktól. Átölelné, talán el is mosolyodna... ...és mosolyogva vezetné a boszorkánymesterek legmélyebb, legnyirkosabb tömlöcébe. Térj már észre, te ostoba! Gorduin felemelte, nagy gonddal ellenőrizte nyílpuskáját. Helyére csúsztatta a tárat, feszített néhány hüvelyknyit a húron, megpendítette, s zordan elmosolyodott. – Annyit már tudok, hogy vártál – fordult Graumhoz. – Arról viszont sejtelmem sincs, hogyan sikerült rám találnod. A "törpe" vállat vont. – Mi sem egyszerűbb. A szimatom segített hozzá. Rosanna kárörvendő arckifejezése láttán szükségesnek vélte hozzáfűzni: – Mérföldekről megérzem, ha ismerős közeledik. Hasonlóképp bukkantam rád is, szép hölgy. – De hiszen...
– Az ellenszél sem akadályoz. Néhanapján... – Elég! – A lány csaknem kiabált. Kezdte elveszíteni lába alól a talajt. Gorduin mindegyre fegyverével foglalatoskodott, pillantásával sem támogatta – vagy mégis, hisz épp közömbössége érlelte meg Rosannában a folytatáshoz nélkülözhetetlen dacot. – A hímek tanácsa döntött. Mit tehetnék én, a gyenge nő? – Tüntetőén hátat fordított nekik. – Ha elkészültök, indulhatunk.
14. raum, noha ezt csak nagynéha ismerte be, gyakorta gondolt vágyakozva "előző" életére. Elkötelezetlen, félvad goblinként majd’ mindent megtehetett, s legfeljebb saját bőrét kockáztatta vele. Most felelősséggel tartozott társainak, mi több, a történelemnek. Ez feszélyezte kissé. Talán emiatt döntött úgy, hogy mégsem lopja el, inkább bérbe veszi a kocsit. Egy aranya bánta, de nem kesergett különösebben. A tulaj holnap estére bánni fogja, hogy megbízott az ismeretlen törpében, s így van ez jól: tisztességes ember indulás előtt biztosan megetette és megitatta volna a lovakat... A goblin egyenes derékkal ült a bakon lámpása fénykörében: Tarin legendásan kitartó, fékezhetetlen távolsági fuvarosait ábrázolják hasonlóképp. A Szentélyek tere, ahová kikanyarodott, néptelen volt már e késői órán, a kövezetét mintha hó porozta volna, a tornyok elnyúló, bársonyfekete árnyékot vetettek. Tier Nan Gorduin nesztelenül lépett elő a homályból, Rosanna követte. Hátukat a két embervadász fedezte. – Maradnak – súgta Graumnak a bárd. – Őrzik a kocsit. Te a Belsőváros kapujával szemközti palota tetején foglalsz el leshelyet, a lány a kapuig jön. Ha Ikreket láttok, nyomban jeleztek. A többi az én dolgom. – Ellenőrizte a lovak patkóit, a kocsi kerekeit és tengelyét. – A készletek rendben vannak? – Az élelem négy napra, a víz egy teljes hétre elegendő – mormolta a goblin. – A sajtért és a gyümölcsért szemérmetlenül sok ezüstöt kértek Olajat és takarókat lophatok még, ha úgy látod jónak. – Ne kísértsük tovább a szerencsénket – legyintett az ilanori. Felnyúlt, eloltotta a lámpát. – Jó munkát végzel, Graum. Persze megszokhattam volna
már... A csúf lény üdvözült mosollyal gyűrte fel zekéje gallérját. A második hold jó ideje nem sütött nálánál boldogabb kémre. – Az üzenetem egy órája indult útnak – mondta Gorduin. – Épp elég időt adtunk a céhmestereknek, hogy megemésszék. Gyerünk! Fürgén, mégis hangtalanul, tapasztalt kalandozók módjára haladtak, mindvégig árnyékban maradva közelítették meg Alidar Belsővárosának egyetlen kapuját. Graum az utolsó fordulónál lemaradt, majd a bárd intésére felfelé indult az őrhelyéül kiszemelt palota falán. Rosanna gyors pillantást váltott az ilanorival. Az utolsó szakaszt a szabad ég alatt, az esetleges megfigyelők szeme láttára kellett megtenniük. Lépteik neszét minden tőlük telhető eszközzel tompították, mégis elviselhetetlenül hangosnak érezték. Találkozásuk óta első ízben közelebb húzódtak egymáshoz – a világ Északi Peremének homályába nyúló sziget, Beriquel lakói őrizhetik így testük veszendő melegét. A kapu roppant boltíve alatt lámpás égett, fénykörében céhbeliek várakoztak némán. Gorduin úgy sejtette, a falakon fegyveresek is akadnak, tudta azonban, hogy tőlük nincs félnivalója: azok a pengék csupán az illetéktelenek és forrófejűek távoltartását szolgálják. Karnelian gyűrűje előtte rendre megnyit majd minden ajtót, égészén a legutolsóig, melyen túl Abaszisz eljövendő királynéja vár... Hátrapillantott az utcába, amerről jöttek – sehol senki. Rosannának újabb féloldalas pillantás jutott csupán. A lány arcáról rosszallást sem lehetett leolvasni többé. – Ha bevezetnek valahová – suttogta az ilanori –, ne ellenkezz. Ha a szófájukra telepszel, ülj illedelmesen; ha itallal kínálnak, fogadd el nyugodtan, de mértékkel fogyassz belőle, s ami a legfontosabb: semmi fél e papirost alá ne írj! Meseszép vagy, az itteniek pedig, mi tagadás... – Gyűlöllek! Gorduin csak mosolygott. – Tudom. A fénykörbe érve felmutatta a gyűrűt. A céhbeliek összenéztek. Egyikük sem szólt, a bárd előtt azonban szabaddá vált az út. Rosannát egy kisebb oldalajtó felé tessékelték udvariasan, ám határozottan. Kulcs csörrent, gyertyaláng lobbant a homályban, imbolygó árnyak vetültek a borvörös kárpitú szoba falaira. Félkörben zsámolyok, egy alacsony asztalon fedeles kancsó és kupák, körös-körül bor,
szegfűszeg édes illata. – Helyezd magad kényelembe, nemesenszületett – ajánlotta a férfiak egyike csendes áhítattal. – Elképzelhető, hogy sokáig kell várakoznod... A lány vitézekhez illő elszánással letelepedett. Megszabadult a csuklyától, hátradobta haját, és nagyot fújt. Próbálkozzatok csak, kufárok! Lássuk, mire jutunk egymással! Mire elsimította bő köpönyege ráncait is, az ajtó becsukódott mögötte. A Gorduin beígérte megkísértés elmaradt. Egyedül hagyták. Maga sem tudta, örüljön vagy bosszankodjék-e emiatt. A bárd néhány pillanatig mozdulatlanul állt a sötétségben. A hatalmas kapuszárnyak bezárultak, a döndülés azonban elmaradt, csupán a bonyolult zárszerkezet nyikordult egyet ide nem illőn – a Belsőváros nagyjai néhány heti jövedelműkből felvásárolhatták volna Észak olajának legjavát... – Fegyvert viselsz – szólalt meg egy zengzetes hang valahonnét odafentről. – Mint rendesen – mondta az ilanori. – Mifelénk mozgalmasabb mostanság az élet. A hang gazdája tűnődött egy darabig. – Igazat állítottál üzenetedben, s a pecsétgyűrű is valódi – jelentette ki végül. – Nem korlátozhatunk semmiben. Kerülj beljebb! Gorduin eleddig is kitűnően látott, ám mivel a fény hirtelen lobbant, a biztonság okáért színészkedett egy kicsit. Hunyorgott, a kilincset kereste. – Pom-pás! – Kétség sem férhetett hozzá: a mindeddig rejtőzködő figura átlátott a szitán. A herceg s a céhek címereivel díszes belső ajtó előtt állt, úgy pillantott le a jövevényre. Csak azért tehette, mert a bárd egy rövid lépcsősor alján várakozott – az alidari amúgy jó két hüvelykkel lehetett alacsonyabb nála. – Megbocsáss a bókért, uram, de meggyőződésem, hogy pályát tévesztettél: az udvari szemfényvesztők közt volna a helyed Erenben! – Őszinte lelkesedéssel tapsolt, azután rántott egyet a keze ügyében csüngő láncon. – Kövess, kérlek! A bárd engedelmeskedett. Az újabb küszöböt átlépve szűk, egyenes folyosóra, onnét a szabad levegőre, bámulatosán rendezett kertbe jutottak. Holdfény csillant egy kicsiny tó tükrén, a fűzek ágai reményvesztett szerelmesek alázatával hajoltak az Égi Csónakos tükörképe felé. Fehér hattyú úszott a
vízililiomok közt, s Gorduin egyszerre megsejtette: amit lát, az itteniek számára fontos jelkép lehet. Köztudottan nincs rútabb, esetlenebb jószág a frissen világra jött hattyúnál. Idő kell hozzá, hogy kertek féltett kincsévé váljék – nincs ez másképp Alidar leányai esetében sem... – Megpihenhetsz itt, ha kedved tartja – mondta a kis ember. Nem járhatott már messze az ötventől. Ritkuló haját tarkóján varkocsba kötötte, ezüst keretű látüveget viselt, mélykék bársonyruháján csupa szöglet ezüstgombok. – Látogatóink többségét elandalítja az itteni levegő. Az Éden illata teszi, azt mondják. – Filozófus volnál? – tudakolta a bárd. Nem felejtette el, hogy az imént nem sikerült bolonddá tennie. – Netán a lelkek kirurgusa? – Ó! – Az alidari elégedetten kacagott. – Sokkalta hétköznapibb feladatokra szántak az istenek. A céhek egyikét szolgálom, mint kulcsár, alkusz és hiteles könyvvizsgáló. Nem tudósnak, kereskedőnek készültem világéletemben, ám az efféle helyen idővel... óhatatlanul bölcsebbé válik az ember. Meg tudom különböztetni a hazugságot a valótól, az igazit a talmitól, az embert az állattól, s ez nagy dolog manapság. Emellett – teleszívta tüdejét a balzsamos levegővel – a könnyebb fegyverek forgatására okítom növendékeinket. S végül – halovány mosoly – megismerem a kiváló harcost, ha látok egyet. Az ilanori alig észrevehető bólintással nyugtázta az elismerést. A hattyút nézte megint – a világért sem vallotta volna be, hogy irtózik a gondosan ápolt kertektől. Isteneknek, rideg márványszobroknak, megfáradt véneknek valók... – Karnelian hercegkapitány igazán szerencsés – folytatta a kis ember könnyedén. – Bizalmas feladatra korunkban csak elvétve akad megfelelő ember, ami pedig a menyasszonyt illeti... – Kézmozdulata félbemaradt. Nem mindennap adunk ki a kezünkből Salinához fogható drágaságot. – Láthatom? – Nincs akadálya. – Az alidari megcsörgette kulcsait. – Ahogy elnézem, jól felvértezted magad a megrázkódtatás ellen. Kemény harcos, igazán kemény... Hol a hazád? – Ilanorban. A kis ember a távolba révedt. – Ó, Szépmező... Az íjászok Népe! Voltaképp irigyellek, fiatal barátom: mindazért, ami vagy, s ami még lehetsz. – Atyaian hajolt közelebb. – Szolgáld híven választott uradat, forgasd jól a kardot – s amint teheted, térj vissza hozzánk, hogy magad is méltó párra lelj!
– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte Gorduin. – Pom-pás, ifjú harcos, pompás! – A kis ember csettintett. Négyen léptek a kerten átvezető kövezett ösvényre: két tekintélyt parancsoló külsejű, javakorabeli férfi, s két lefátyolozott arcú nő. – Céhünk mestere bocsánatodat kéri, amiért nem áll módjában személyesen fogadni – mentegetődzött a könyvvizsgáló. – Reméli egyúttal, hogy drágaságunk minden tekintetben Karnelian nagyúr megelégedésére szolgál. Jöjj és köszöntsd kísérődet, Salina! A magasabb nő előrelépett, fejet hajtott a bárd előtt. Gorduin a nemesen születetteknek kijáró meghajtás mellett döntött, majd, megérezvén, hogy a formaságoknak maradéktalanul eleget tettek, előállt a legfontosabb kérdéssel: – Felkészültél az indulásra, úrnőm? – Felkészültem, uram... – A lány hangjában bujkáló izgalmat a kis embernek sem lehetett oka furcsállani. Tanítóim és jövendőbelim akarata szerint. Vezess! – S kezét nyújtotta a bárdnak. – Ritka kincset őrzöl, vitéz – szólalt meg most az alacsonyabb – s nyilvánvalóan idősebb – nő bársonyos hangján. – Salina ura óhajának engedve majd’ mindenét hátrahagyja, csupán a legszükségesebb holmikat csomagolta össze. Arra sem tart igényt, hogy te hordozd terhét: kitartó és erős. Elégedett leszel vele, meglásd! – Ebben nem kételkedem... – Gorduin könnyű kézzel tartotta a lányét; kapcsolatot keresett vele a kalandozók közt bevett módon – sikerrel. Ámulattal töltötte el, amit Salina tudatában látott. A lánynak nehezére esett palástolni aggodalmát – a Külsővárosban terjengő hírek némelyike e falak közé is utat talált a nap folyamán. Calyd, ó, Calyd! Ha valami baja esett... Nyugodj meg! – suttogta szavak nélkül a bárd. Él. A megkönnyebbülés hűvös hullámként csapott át felette: Hála az isteneknek! Mikor láthatom? Mihelyt Doranba érünk. Türelmesnek és bátornak kell lenned. Sok az ellenség a városban, s a városon kívül is. A vérünket akarják, no meg azt, amit a hercegkapitány bízott rád. Salina alig észrevehetően vonta össze szemöldökét.
Figyelmeztetett, hogy így lesz. Miattam nem kell aggódnod. A bárd halványan elmosolyodott. – A csomagod, úrnőm? Az idősebb nő intésére tar fejű, kékbe öltözött szolga jelent meg jókora bőrzsákkal, s egy tengerzöld köpönyeggel. Gorduin szótlanul átvette a terhet, a köpönyeget pedig Salina vállára kanyarítottá. – Karnelian nagyúr hálás valamennyiőtöknek – fordult az alidariakhoz. – Tolmácsoljátok a céhmesternek is köszönetét. S most... – Hátrapillantott. – Szívesen maradnánk, de hív a kötelesség. A kulcsár bólintott. A szolga viaszt melegített, tallérnyi foltot csepegtetett belőle a két férfi emelte, vaskapcsos fóliáns utolsó oldalára. – E könyvet, Salina nevelésének krónikáját az átvétel napjától számított harminc esztendőn át őrizzük – magyarázta a kis ember. – Ha Abaszisz hercege úgy kívánja, bármikor beletekinthet. Akár meg is vásárolhatja – áraink ilyen esetekben rendkívül mérsékeltek. Gorduin a lányra pillantott, Salina azonban a fejét rázta: érdektelen. – Ebben az esetben – sóhajtott az alidari – egyetlen apróság marad csupán. Kérlek, uram... A bárd a lágy viaszba nyomta Karnelian pecsétgyűrűjét, s tűnődve nézte a teljes vitorlázattal sikló hajó apró mását. Könnyen kiderülhet, hogy valótlant mondott a lánynak, hogy a hercegkapitány elesett az ütközetben. S ha így történt... De helyesebb lesz ezen útközben töprengeni. Mihelyt kettesben maradtak az utcára nyíló kapu előtt, Salina megszabadult fátylától, s rávillantotta csupa bizalom mosolyát. Gorduin magához vonta a keskeny jobbot, a hűvös kis tenyérbe helyezte a gyűrűt. – Ő kívánja így. A lány orcái kigyúltak. Mikor a sötétség rájuk borult, a bárd karjába fogódzott, s áhítattal suttogta: – Nagyvilág, jövünk! Sarokvas nyikordult; az ilanori baljával nyílpuskáját markolta, ugrásra, harcra készen állt. Cuir ann rá ghabhas á’ déanam magam vagyok az odaadás – és a halál!
15.
kijáratot védelmező mágikus energiamező elenyészett, azután, hogy a küszöböt átlépték, erőre kapott megint. Gorduin hallani vélte a közelben – meglehet, a katakombákban – működő ősi gépezetek dohogását, ám csak pillanatokig: a kapu jókora döndüléssel zárult be mögöttük. Köröskörül ott leselkedett... az Élet. Salina felkacagott és messzire hajította fátylát. S ott volt Rosanna, ott volt Graum, a Szentélyek Teréhez vezető, girbegurba utcán pedig rohanvást közeledett a fakó hajú embervadász. Léptei nesztelenek, jobbjában meztelen kard. A bárd a veszély forrását kutatva oldalt lépett – s csaknem belebotlott abba a mohazöld köpönyeges alakba, aki a falhoz lapulva markolta unikornisszarvat formázó, hosszú botját. – Alyr! A nekromanta sápadt arca egészen fehérnek látszott a holdfényben. – Sietnünk kell – suttogta. – Alidax úrnője már a városban van, bármelyik pillanatban itt lehet. Vérfagyasztó közönnyel mérte végig Salinát, akinek arcáról lassanként lehervadt a mosoly. – A lobogó kisugárzását most már nem leplezi semmi, az pedig úgy vonzza a Hadurakat, legyenek bár Vörösek vagy Feketék, mint bogarat a lámpafény... Gyerünk! – Egy hadúri lobogó? – Rosanna félretolta Graumot, akinek egy cseppet sem volt ellenére, hogy nem öt vonja kérdőre.- – Ez azt jelenti... – Később – intette le a félelf. – Ha odakint leszünk. – Ikrek a téren – jelentette ugyanekkor az embervadász. – Hármas csoportokban, legalább kilencen. Hogy a többi merre jár, csak az istenek tudják. Úgy gondoltuk... – Vissza az utcába! – sziszegte a goblin a levegőbe szimatolva. – Vigyázzatok! Gorduin köpenyét fellebbentve emelte célzásra nyílpuskáját: a közeli tetőről ketten hulltak alá átlőtt szívvel – a harmadik a mellébe vágódott vesszőt markolva zuhant hátra. Salina feje mellett hajítótőr csendült a kövön. Egy másikat a fakó hajú férfi csapott félre saját pengéjével. Ez megtette a magáét: a csapat gyors visszavonulásba kezdett. Az élen Alyr haladt. Intésére megsűrűsödtek az árnyak, eltompultak a neszek: a menekülők aláereszkedtek az éjszaka fekete vizébe, köznapi emberek immár nem láthatták őket, nem árthattak nekik – igaz, nem is tőlük igyekezett megóvni
társait a dorani mágus... A Szövetség kémjeinek felkutatására küldött Ikrek megzavarodtak. Fürkészeik, ezek az ősi, ravasz varázsholmik használhatatlanoknak bizonyultak az ismeretlen ellenfelekkel szemben; ösztöneikre kellett hagyatkozniuk, azokat pedig eltompította kissé a kimerültség, s persze a Sigur dühétől való félelem. A vakvéletlen még két rajukat vezette a menekülők útjába – Gorduin, Narim és Rosanna csapásai alatt csakhamar elhulltak valamennyien. A bárd, aki jobb híján a goblin egyik rövidkardját forgatta, testével fedezte Salinát. – Az alidaxi boszorkány a nyomunkban jár – közölte Graum. – Halál van a szélben. Rosanna lerázta a vért keskeny pengéjéről. Alyrra pillantott, majd a többiekre: halál lappangott az ő pillantásában is. – És ha bevárnánk azt a szukát? Elvégre úgysem menekülhetünk. Mindig tudtam, hogy egyszer szembe kell néznem vele újra... Hogy lássam, s hogy lássa, mivé lettem. Soha jobb alkalmat! – Számodra talán kedvező az alkalom, a lobogó számára azonban nem – suttogta a nekromanta, villámló szemmel véve elejét a további vitának. – Balra, és megint balra! Azután pihenhetünk. – Míg világ a világ – jegyezte meg fanyarul a fakó hajú embervadász. – Mellesleg van rövidebb út is a Szentélyek teréhez. -Rövidebb talán akad – mondta nyomatékkal a félelf -,jobb viszont aligha... A fekete gyaloghintót négy megtermett, fekete láncinges férfi hordozta. Sem mozgásuk, sem arckifejezésük nem árulta el, mekkora a terhük: könnyed lépteik az embervadászokéval vetekedtek, rezzenetlen ábrázatukat megirigyelhette volna a keleti kolostorok nem egy szerzetese. Hátukon kerek pajzs, oldalukon tenyérnyi széles pengéjű szablya. Tétovaság nélkül vették a fordulókat az utcák labirintusában, szemeik rőt fényben izzottak – az élőhalott lándzsások többé-kevésbé eleven kapitányának ugyancsak nehezére esett lépést tartani velük. Újra és újra elesetteken kellett átgázolniuk: a városi őrség egyenruháját viselték, ám egytől egyig az Ikrek szektájához tartoztak. – Rontás! – mormolta az alidaxi tiszt. – Úrnőm, talán helyesebb volna... A gyaloghintó függönye mögül keskeny, felékszerezett kéz bukkant elő, s egy intessél elhallgattatta. A kapitányt, aki annak előtte ember, sőt, férfi volt, iszonyat kerítette hatalmába a kelmén átsejlő arc grimasza láttán.
– Parancsodra – mormolta feleslegesen és ostobán. – Parancsodra...! Szélroham söpört végig a házak között. Száraz leveleket ragadott fel a belső kertekből, el játszadozott velük, majd sorsukra hagyta őket; valahol a közelben kutya csaholt, aztán hirtelen elcsendesedett: megsejtette ő is, amit a békák, a világítóbogarak már tudtak. Alidar lakói meglapultak az elreteszelt ajtók, zárt ablaktáblák mögött. Lapultak az életben maradt katonák s lapult maga a herceg – alig várta, hogy továbbálljon a történelemnek nevezett ocsmány förgeteg... Alidax úrnője megálljt intett. A gyaloghintót hordozó férfiak – akik a lándzsás tiszttel ellentétben tulajdonképp sosem voltak azok, s még csak emberek sem –, megtorpantak. Rezzenéstelen arccal várakoztak, míg a boszorkány előkerült, s nem bámészkodtak azután sem. Tudtak s láttak már mindent, amit tudni, látni érdemes. Arany tiarával ékesített kékesfekete hajkorona. A büszke, rideg szépségű arcon gúnyos mosoly. A mályvaszín palást felhőként lebeg, akárha szállni készülne a nő. Persze nem száll. Körülpillant. Tekintete áthatol a hirtelen aláereszkedett ködön. Ajka lenéző, fensőbbséges mosolyra görbül. A fekete láncingesek jobbjában megvillant a szablya. Most nekiindult a boszorkány. Sietős léptekkel haladt prédája nyomában; a köd szétvált, utat engedett neki – ám mögötte haragos hullámokat vetve összezárult megint. Villám lobbant, hasonlatos a gálya jöttét hirdető villámokhoz – csakhogy ez smaragdzöld fénnyel fürösztötte az ég felé forduló arcokat, s maradandó sebet tépett az éj bársonyán. Száraz roppanás, azután még egy. A második holdat felhők fátyolozták. Egy újabb szélroham a lila ruhába kapott, cibálta, majd, hogy nem sikerült megszereznie, a ködtengeren töltötte ki dühét. A pára hullámai fel-felcsaptak, eleven lényekként nyújtogatták csápjaikat az elhaladó után. Dörrenés. Az egyik ház falán tündöklő fényfolt jelent meg. Egy pillanatig csak lüktetett, azután nekilendült: vonalak, szögek, körök és rúnák születtek, amerre járt: smaragdszín pentagrammákat rótt a kőre valamely láthatatlan, hatalmas kéz... Erre már megtorpant az úrnő. Tétovázott, tekintetével követte a formálódó szimbólumokat: lenyűgözte, és... nos, némi szorongással töltötte el a látvány. Egykettőre legyűrte azonban kétségeit, s már indult volna tovább, mikor...
A falakon újabb foltok gyúltak. Zöld lángok lobbantak az utca kövén: megannyi lámpás, megannyi bősz világítóbogár... Egyszerre mozdultak, oly sebesen, hogy lehetetlennek tűnt munkájukat nyomon követni. Pár pillanat múltán több tucat pentagramma és egyéb szimbólum ragyogott fenyegetően éles, eleven fénnyel, megálljt parancsolva a boszorkánynak. Alidax úrnője, a Hatodik Fekete Hadúr azonban, noha felismerte a veszélyt, folytatta útját. A lobogó szólította. Ölni akart. Amint rájuk talál... – Erre nem mehetsz tovább! Halk, vérfagyasztó hang. A ködből szállt felé, abból a gomolygásból, amelyet sem átlátni, sem szétoszlatni nem állt hatalmában. – Mi több – folytatta az ismeretlen –, ezúttal minden út lezárult előtted. A boszorkány ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Ócska trükk. Többet várt volna a Szövetség mágusaitól. A köd hirtelen felszállt, csupán a smaragdszín rúnák izzottak bántó fénnyel. Szemközt bizonytalan körvonalú árny hajladozott: zöld köpenybe burkolódzó, arcát csuklyával leplező alak. – Nem hiszel nekem – állapította meg. Hangjában most alig palástolt elégedettség rezdült. – Rosszul teszed! – Ostobaságokra eddig sem szívesen vesztegettem az időmet – vetette oda a boszorkány. – Sietős az utam. Állj félre, vagy tűnj el mindörökre! – Nem tehetem. És te sem..: – Azt mondtam, pusztulj! – Alidax úrnőjének kiáltása a mágikus hatalom pörölyével sújtott az okvetetlenkedőre. Sokakat taszított már a nemlétbe ez a pöröly – a vakító villanás ezúttal sem maradt el, csak éppen... Nem történt semmi más. Az árnyalak a helyén maradt, mi több, körvonalai határozottabbakká váltak. – Lásd be: innen nincs számodra kiút. Te sem dacolhatsz büntetlenül akárki hatalmával... A boszorkány szárazon, türelmetlenül felkacagott. S a lobogót közben viszik! – Nem hittem volna, hogy egy árny ilyen makacs lehet – suttogta, s előrelépett. Azaz lépett volna: rá kellett döbbennie, hogy képtelen rá. Éleset kiáltott ismét. Hosszú körmű kezével jeleket írt maga elé. Megszólalt, ám ez a hang nem egy halandó nő hangja volt. A levegő energiával telítődött. A smaragdfény
elhalványult, a környező házak ablakainak némelyike betört, kémények, kapubálványok omlottak le. – Viun me dcanir’ urhew kyal deagh groghen! Nyglewys ef dhe wül drok bythqueth! Az épületek falai megrepedtek, az égbolt elsötétült, a csillagok is elhomályosultak. -A’cramwydín feasgair eirich un chorac ‘cahsairean! A föld meghasadozott, az ablakok, kapuk vasrácsai felizzottak, egyikmásik visszhangos csattanással zuhant a kövezetre. A smaragdfények kihunytak. Nem ragyogott egyetlen pentagramma, egyetlen rúna sem. Csupán az árnyék állt rendületlenül korábbi helyén. – Messzire jutottál, Sinil Diallaid, akit Alidax első asszonyának mondanak – mormolta. – Messzebbre; mint bárki gondolhatta volna... – Nyugodt hang. Némi elismerés? – Sem az időt, sem a másoktól őrzött hatalmat nem vesztegetted hiába. A boszorkány tett egy lépést előre. Azután még egyet. Immár semmi nem akadályozta. Szemében tűz lobogott. Előrevetülő árnyéka óriásira nőtt. – Tudod a nevem, mégis ellenem szegülsz. Zöld köpenyt viselsz, és ostobának vélsz, Alyr Arkhon! Nem feltételeztem rólad ilyen önteltséget. Pusztulni fogsz, nyomorultabbul, mint előtted bárki! Élőhalottá válsz magad is, hogy szolgálj, ahogyan saját teremtményeid tették. A különbség csupán annyi, hogy te engem fogsz szolgálni! – Mindörökké, nem igaz? – Az árnyat kacagás rázta. – Nem, nem, szépségem, ez egyszer tévedtél. Bármekkora erőknek parancsolj is, nekem itt nem eshet bántódásom! – Szavak! – sziszegte a boszorkány, de a helyén maradt. – Egykettőre elfogy az erőd, dorani eb! Az enyém leszel. Halandó nem okozhatja végzetem! – Én is így tudom, szépasszony... – Az árnyalak lassan közeledett. – Abban, hogy Arkhonnak hiszel, nincs semmi meglepő: így kellett lennie. Mondják, sok mindent tudsz, sok mindent előre látsz, most mégis tévedtél. Ha jól sejtem, utoljára. Tempós előrenyomulása fenyegetőbb volt kimért szavainál. Alidax úrnőjét hosszú idő óta először borzongatta meg a félelem. – Mutasd magad! – rikoltotta. – Mutasd az arcod, átkozott! Az árnyék legfeljebb három lépésnyire járt, mikor megtorpant, s felemelte csuklyáját.
Fekete szemek. Két éjsötét üreg a ráncok szabdalta barna arcban. A harmadik a néma kacajra kerekedő száj. Az oromként felmagasodó homlokon smaragdfényt árasztó pentagramma, az állon ódon írásjelek, egy ragadványnév a sivataglakó dzsadok nyelvén: Dagar reneb – az Eltávozottak Ura. – Te... Te! – A boszorkány döbbenete nem ismert határt. Hangja fojtott suttogásba fúlt. – Abdul al Sahred! – Személyesen – bólintott a legendás nekromanta. Al Sahred, akinek hatalmát bitorlód, akinek síremlékét kifosztottad és meggyaláztad, akinek újjászületését megakadályoztad. Abdul al Sahred vagyok, egy más világ lakója. A végzeted! A boszorkány iszonyodva hátrált. – Nem! NEM! Semmi vagy! Káprázat! A tetemedet magam égettem el, miután lelkedet bebörtönöztem, és... – Bizonyára erre gondolsz, ostoba némber! – A dzsad öklömnyi, sokszögű opált húzott elő. – Azt hitted, ezzel végeztél is? Hogy engem, a nekromantika ősmágusát, az istenek hatalmának letéteményesét ilyen egyszerű elpusztítani? – Hosszú percekig hahotázott, azután ismét a boszorkányra emelte pillantását. – Hiszel az eleve elrendelésben, mégsem számítottál rám. Megleptelek, igaz-e? Alidax úrnője villámgyorsan emelte fel mindkét kezét. Kiáltott volna – ám ekkor felizzottak megint a smaragdszín varázsjelek. – Nincs több hatalmad! – mondta nyomatékkal Abdul al Sahred. A boszorkány hátratántorodott, karjai lehanyatlottak. Árnyéka minden pillanattal kisebb lett, torkából artikulátlan, nőhöz méltatlan hangok törtek elő. – Nincs többé árnyékod sem! S a fakói tüstént eltűnt a Fekete Hadúr árnya. Al Sahred mosolygott. – A Túloldalon várok rád, asszony. Hamarosan újra találkozunk. És akkor te fogsz szolgálni engem – nem is akárhogyan! Ahol állt, hirtelen magasra csaptak, de csakhamar el is enyésztek a zöld lángok. A pentagrammák kilobbantak. Sötétség ereszkedett az utcák labirintusára – a jelenés eltávozott. A boszorkány térdre hullott. Háta mögött futó léptek dobbantak. Fém csendülése: széles pengéjű szablyák, lándzsák. – Úrnőm! Nem esett bajod, úrnőm? A kapitány. A lila ruhás nő felpillantott rá, s a fickó nyomban hátrahőkölt - tekintetéből csak úgy sütött a borzadály. A
gyaloghintó őrei némán, mozdulatlanul álltak: már észrevették a szemből közeledő alakokat. – Most! Az istenek szerelmére, most!’- csendült Rosanna hangja. – Ha kell, egymagám intézem el! Az asszony, aki néhány perccel korábban Alidax rettegett boszorkányúrnője, Észak egyik leghatalmasabb fekete mágusa volt, talpra állt. Felemelte jobbját... ... ám tüstént mozdulatlanná dermedt a csupa ránc kézfej, a töredezett karmok láttán. Vállára, keblére sárgás, ősz hajcsomók hulltak. Nagy kínkeservvel mégis sikerült tőrt rántania. Ezután, mint aki rémes álomból riad, hátravetette fejét vérfagyasztó hangon felsikoltott.
16. ikor a zöld lángok másodszor is magasra csaptak, Gorduin ámulva pillantott Alyrra. A félelf az egyik házfalnak támaszkodott, görcsösen markolta botját, mint aki attól tart, menten feneketlen örvénybe bukik. – Te tetted – mormolta a bárd. – Csapdába csaltad, rászedted, végeztél vele – egymagád! A nekromanta nehézkesen bólogatott. Kezei remegtek, szaporán szedte a levegőt. – Szükségem volt... az indulataira. Szükségem volt... a Mester képmására is. Sejtettem, hogy máig retteg tőle, és... igazam lett. Most már tehetetlen. Most már... A sarkon túl kihunyt a fény. Rosanna pedig nekiiramodott. Kezében megvillant a hosszú, egyenes tőrkard. – Halál! – kiáltotta. – Halál rád, démonok szeretője! Az embervadász habozás nélkül utána vetette magát. Gorduin tétovázott egy sort, majd, látván, hogy Alyrra egy darabig nem számíthat, szintén futásnak eredt. Graum tétován a nekromantára pillantott, ám az egy intéssel útjára küldte. – Majd én őrzöm... a lobogót és a lányt. Rohanj! Szükség lehet rád... A goblin elviharzott. A mágikus energiák dúlta sikátorban kezdetét vette az újabb küzdelem.
A fekete láncinges férfiak egyike előrelépett – karnyújtásnyira torpant meg mindegyre sikoltozó úrnőjétől. Bálványokhoz méltó rendíthetetlensége nem tévesztette meg Rosannát, akinek pengéje játékszernek rémlett csupán a testőréhez képest. Mikor a súlyos fegyver lecsapott, Graum önkéntelenül lehunyta szemét. Nem láthatta a villámgyorsan lebukó északi lányt, sem a gyors, egyenes döfést, mely kioltotta az alidaxi életét. Látta viszont, hogy Gorduin megtorpan, céloz és lő: a második tagbaszakadt álak nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant a kövezetre. Az élőhalott lándzsások kapitánya éleset kiáltott, s már-már lesújtott Rosannára, mikor mellbe találta és leterítette két sárga fénylövedék: Alyr Arkhon kezdett erőre kapni búvóhelyén... Rosanna ellökte magától a láncinges tetemét, s a gyaloghintó felé igyekvő boszorkány ellen fordult. Ugyanekkor hanyatlott alá a harmadik alidaxi, akit Narim vágása szinte kettészelt. Az északi lány számára azonban nem létezett, nem számított semmi – gyűlölt ellenfelét, sorsa megkeserítőjét látta csak, s látta persze a lila ruhás nő markában szikrázó tőrt. Nem hallotta a vágtató lovak patáinak csattogását, a Mac-Lier hajtotta kocsi kerekeinek robaját, és nem vette észre a balról támadó negyedik testőrt sem... – Tier! – rikoltotta Graum, ahogy torkán – s persze maszkján – kifért. – Balra! Adj neki! Gorduin tekintete megrebbent. Lőtt. A goblin ezzel egyidőben útjára engedte kardját, s lebukva kiért egy merev arcú élőhalott és egy súlyos lándzsahegy elől. Késő! Kránra, ez egyszer elkéstünk!... A tenyérnyi széles pengéjű szablya lesújtott Rosannára. S majdnem célt ért, ám hirtelen megakasztotta valamely elemi erő. Narimnak nem maradt ideje megfordulni. Tudta, hogy így lesz; tudta már akkor is, mikor elrugaszkodott. Tekintete Rosannáéba mélyedt. Testével fogta fel a lánynak szánt csapást – s bármi volt is, ami abban a bizonyos végső pillanatban alászállt érte, felkészülten fogadta, így ment el, ajkán halovány mosollyal. Rosanna megdermedt. Meg sem próbálta letörölni arcáról a vért. Füle mellett ilanori nyílvessző, combja magasságában goblin rövidkard zúgott el, de össze sem rezzent.
Vércserikoltással támadott a szúrni készülő boszorkányra. A láncinges átlőtt torokkal, átdöfött gerinccel hanyatlott hátra – egyenest a lovak patái alá. Alidax úrnőjének végzete ugyanilyen gyors volt, s semmivel sem dicstelenebb... Rosanna nem tudott számot adni arról, mikor ejtette el a fegyvert. Arra eszmélt, hogy a bárd talpra segíti ugyancsak meglepte a gesztus gyengédsége. Ott volt Graum, ott volt már Alyr és Salina is. A sólyomarcú Mac-Lier elesett társa mellett térdelt. A lovak berzenkedtek, nyihogtak, a kerekek alatt egy-egy lándzsanyél roppant: az élőhalott osztagot tétlenségre kényszeríttette a nekromanta parancsszava. – Kocsira! – suttogta Gorduin. – Itt már nincs mit tennünk. A lány szótlanul engedelmeskedett, akár egy gyerek. A ponyva egy hasadékán át nézte, miként siet az embervadász segítségére az ilanori. Együttes erővel a bakra emelték Narim köpenybe csavart testét. Graum szótlanul támasztotta térdéhez Gorduin ismétlőfegyverét. Értő mozdulattal ugratta ki a tárat, melyet egykettőre megtöltött a tudj’ isten honnét kerített nyílvesszőkkel. – Sietnünk kell... – Mac-Lier arcán nyoma sem látszott érzelmeknek talán csak ajka húzódott a szokottnál is keskenyebbre. – A városban csak ügy nyüzsögnek az Ikrek. Legtöbbjük az őrség egyenruháját viseli. A bárd nem nézett fel. – Tudom. Az embervadász intett, megkerülte a kocsit, és a fullajtárok helyére kapaszkodott. – Hajts! Gorduin Rosannára emelte tekintetét. Homlokán, akár a lányén, Narim vére hagyott nyomot. Nem törölte le. Oldalpillantás az elesett alidaxi testőrökre – a maradványok nagy része porrá omlott már. Por a porhoz. Alyr égő fáklyát hajított a boszorkány tetemére. Csípős füst terjengett körös-körül. Rosanna óvatosan megérintette Narim lecsüngő jobbját. Szemében könnyek. – Nem ismerted – suttogta. – Nem ismerted, mégsem erősködtél, hogy hagyjuk hátra. Miért? – Mert közülünk való – mondta a bárd, s megmarkolta a gyeplőt. – Mit sem változtat a dolgon, hogy már nem él. Az ilyesmin nem változtat semmi... Ez volt az a pillanat, amikor Rosanna – jobb meggyőződése ellenére – kedvelni kezdte.
A kocsi nyaktörő sebességgel száguldott. A ponyva alatt csend honolt: a sólyomarcú embervadász szavak nélkül, az ősi módon üzent Gorduinnak: Ne a Nyugati Kapuhoz! A legtöbben épp ott fognak várni ránk. A bárd egy köztéren szánta rá magát az éles fordulóra. A kerekek vasalása szikrát hányt a kövezeten, a lovak tomboltak, de állták a próbát. A tetőkön lapuló alidari kémek felszisszentek s elfödték szemüket, ahogy a kocsi elesetteken gázolt át – nem sejtették, hogy az Ikrek szektájának kíméletlen embervadászait gyászolják... A kocsi a Vizikapu felé robogott. A keresztutcák labirintusából hirtelen előbukkant, melléje zárkózott egy lovas. Rongyos gúnyába öltözött, büszke tartású férfi volt, hátasa pompás harci mén. Jobbjában keskeny pengéjű kard. Gorduin Graumnak adta át a gyeplőt, nyílpuskáját baljába fogva felemelkedett, hogy körülnézzen. A következő sarkon újabb idegen várakozott, s a kocsit megpillantva széles mosollyal nekieresztette lovát. Csakhamar háromra, négyre, majd ötre nőtt a kéretlen kísérők száma – de nem ez volt a dologban a legkülönösebb. A falak tövében, a kapuboltozatok alatt ellenséges embervadászok hevertek – mélységes álmukból legfeljebb Darton, a holtak tréfás kedvű istene ébreszthette volna fel őket... És a sikátorokból egyre újabb rongyos lovasok bukkantak elő. A bárd és Mac-Lier közt kimondatlan üzenetek cikáztak. Az otromba maszk elrejtette Graum dühödt vicsorát. – Mi ez már megint? – fakadt ki Rosanna, végre-valahára lerázva magáról a kábultságot. Keserűség és düh tombolt benne. Nagy árat fizetett a sikerért, s a hadúri lobogó ügyét most már tényleg a sajátjának tekintette. Kik ezek az alakok? Alyr megvonta vállát. A megpróbáltatások – mint rendesen – különösképp szűkszavúvá tették. Neked kellene tudnod, úrnőm – Mac-Lier mentális üzenetét valamennyien hallották odabent. – Nekem? – fakadt ki Rosanna. – Még, hogy nekem? Sosem láttam ezeket az embereket! Talán pillants ki a jobb oldalon... Rosanna ösztönösen engedelmeskedett. A menet élén igencsak ismerősnek tűnő alak rúgtatott fakó paripáján.
A koldus. – Ez a fickó ott volt a Szentélyek terén – suttogta. – És a Sárkánygerinc előtt... Ahogy mondod úrnőm. Tudakold hát meg gyorsan, mit akarnak, mert ez a díszkíséret nem csak engem zavar – nincs ínyére a bárdnak sem! Rosanna kihajolt az ablakon. A koldus, mintha csak erre várt volna, csökkentette az iramot, s illendően fejet hajtott a nyeregben. – Szolgálatodra, hölgyem? – kiáltotta, mielőtt ismét vágtába ugratta volna lovát. A kocsi érezhetően lassított. A ponyva hasítékán át Graum kiáltott hátra az utasoknak: – Készüljetek! A Vizikaput is elálltak: át kell vágnunk magunkat! A második hold teljes pompájában ragyogott a város felett. Acélos fényében lándzsák, túlnan árbocok inogtak. A rongyos lovasok – lehettek vagy kilencen – követték a koldust, s jócskán megelőzték a kocsit. – Arcvonásaik és fegyverzetük alapján nemesen születetteknek mondanám őket – jegyezte meg Mac-Lier –, öltözékük azonban ágrólszakadt csavargókra vall. Lássuk, hogyan, s főként kinek az oldalán forgatják a kardot! A rongyosok szélsebesen rontottak a kocsi útját elálló ellenségre. Megvillantak, lecsaptak a kardok – az éles csendüléseket, rekedt kiáltásokat a paták csattogása sem tudta elnyomni. – Örültek! – suttogta Rosanna. – Azok bizony – bólintott Graum. – Legalább három Iker jut mindegyikükre... – De legalább jószándékú őrültek – jegyezte meg Alyr. – Akárkik legyenek, igen nagy szolgálatot tesznek nekünk. A fegyvercsörgés egykettőre alábbhagyott. A rongyosok magasra emelték véráztatta pengéiket, s lovaikat vágtába ugratva ismét a kocsi után iramodtak. Be is érték, mire az kikanyarodott Alidar tárva-nyitva álló Vizikapuján. Némelyikük nyilván megsérült a küzdelemben – amerre rúgtattak, vércseppek sötétlettek a köveken, ám a markáns arcok kifejezése mit sem változott. – Magasságos Arel! – nyögte Graum. – Úgy gázolták le az Ikreket, mintha csak felfegyverzett parasztok lettek volna...! Rosanna nem válaszolt, de olyan büszkén mosolyodott el, mintha maga toborozta s képezte volna ki a rongyosokat. A koldus közben ismét közelebb húzódott. Gorduin már-már célba vette, azután mást gondolt, s leengedte fegyverét.
Rosanna felhajtotta a ponyvát, kihajolt, a koldus pedig, aki immár lépésben haladt, ismét fejet hajtott előtte. – Elnézést az iménti közjátékért, hölgyem – kezdte könnyedén, mintha éppenséggel valamely bálteremben találkoztak volna. – Nem állt módomban bemutatkozni, s nem biztosíthattalak a felől sem, hogy szándékaink tisztességesek. Timul cwa Anrem a nevem; származásomra nézve nemes, hajlandóságomat tekintve vagabund volnék – mások szerint felségsértő, templomgyalázó, sőt, hitehagyott, ám mindenképp száműzött sehonnai, akár a többiek. Segíteni szeretnénk, ha megengeded. Úgy esett, hogy mindenről tudomást szereztünk, és... Alyr és Graum egyszerre szisszentek fel – igen bosszúsan. –...és elhatároztuk, e nemes ügyért verekszünk tovább, amennyiben alkalom nyílik rá. Szivárványgyémántot, helyben nevelt virágszálakat bármikor rabolhat az ember – a te feladatod sokkalta fontosabbnak, s persze izgalmasabbnak ígérkezik... Rosanna akaratlanul is elmosolyodott, ám válaszra már nem maradt ideje. A koldus derűsen intett, azután az élre rúgtatott. A kocsi utasai csak ekkor ismerték fel a különös idegen nyakában függő szent szimbólumot. Arel istennő Sólyomholdja volt.
MÁSODIK RÉSZ
ANTOH BIRODALMA
Istenek! Ha olvashatnánk a Végzet Könyvét, s látnánk a változó időt Hegyet gyalulni, s hogy a vén Ynev Magát elunva miképp olvad A tengerbe, s hogy másutt az óceán Partöve Antohnak szűk lehet; Hogyan játszik a sors, s a változás Hogy tölti meg a Forgás serlegét Más-más itallal – Ámulnánk bizony!
Gerum Olofra: Szentségtörő Ének (részlet)
1. orduin Graumra bízta a gyeplőt, felállt és hátrafordult. A rongyosok rohamát átvészelt Ikrek egyikemásika lóra kapott már, kifelé rúgtatott a városból, hogy a tóba nyúló hosszú mólón, a kikötött hajók valamelyikén, netán a vízben fejezze be a munkát. Éles szisszenésekkel bíztatták egymást, pengéiket hamis ezüsttel futtatta be a holdfény. A bárd baljával a ponyvát tartó vázba fogódzott, kinyújtotta jobbját és lőtt. Semmi nesz. Egyetlen ló sem bukott fel, egyetlen toroni embervadász sem fordult ki a nyeregből – a gyors, pontos találatok hatására engedett viszont a kötél, mely a kapu külső, "könnyű" rácsozatát tartotta. A boltozat alatt egy pillanattal később meglódult minden. A levegőben elszabadult tekercsvégek kígyóztak, a szétrobbanó lámpásokból messzire freccsent az olaj, s lángokba Öltöztette a rácsok mögött rekedt Ikreket. Ezt a próbát a legpompásabban képzett hátasok sem állhatták: sorra vetették le lovasaikat, irgalmatlanul megtiporták azt, aki óvatlanul a közelükben maradt... – Előttünk! – kiáltotta Graum. A ponyva résében Alyr botja tűnt fel. Sárga villám vágott a mólóhoz vezető utat elzárni igyekvők csoportjába. A kerekeitől megfosztott, nehéz batárt, melyet a toroni kémek nagy kínkeservvel középre vonszoltak, mintha elfújták volna – nagy recsegés-ropogás közepette vágódott a kátrányozásra váró, szárazra vont csónakok közé. Gorduin megint a goblinra bízta nyílpuskáját, s kemény kézzel fékezte meg a lovakat. Mac-Lier sem teketóriázott: nyomban előrerohant, s késsel esett a hámot rögzítő szíjaknak. – Nyeregbe! – sziszegte Rosanna. – A falak mentén még visszajuthatunk a szárazföldi kapuk valamelyikéig. A kocsi marad. Most már... – Maradok én is – közölte a nekromanta. – Nektek pedig más útvonalat javasolnék. Jó néhány Iker rejtőzhet még odafent, s bár nem kedvelik igazán a lőfegyvereket, remekül bánnak velük. Nem vállalhatjátok a kockázatot. – Igaza van – bólintott Gorduin. – Csak előre menekülhetünk. – A tóba? – Rosanna megbabonázva figyelte a sötét vizet. – De hisz ebben... undorító ősi fajzatok élnek!
– A tó túlpartjára – mormolta Mac-Lier. – A mágus és a bárd szerint ajánlatos lenne elkötnünk egy kisebb hajót. Az északi szépség meghökkent. Látnivaló volt, álmában sem gondolt efféle megoldásra. – Vagy úgy, hajót... S ki hajtja majd azt a hajót? Ki kormányozza? – Kormányozni én fogok – jelentette ki Graum. – A többit a szélre és a jószerencsére bízzuk... – Eltűnt a ponyva alatt, s két élelmiszeres zsákkal került elő ismét. – Gyerünk! A társaság tagjai nyeregbe szálltak. Graum igen furcsa, Rosanna egyenesen megrázó benyomást keltett most: az előbbi alacsonyabb, az utóbbi elegánsabb hátasokhoz szokott. Az elesettre Mac-Liernek volt gondja. Távolabb, a raktárépületek közt dúlt még a csetepaté: a rongyosok lassan, de eredményesen tisztították meg a hajókhoz vezető utat. – Salina mellettem marad – jelentette ki a bárd. – Igen ám – ráncolta homlokát Rosanna –, csakhogy neked nincs lovad. Gorduin vállára vetette nyílpuskáját. – Tévedés – mondta, s éleset füttyentett. – Az enyém csak az igazi! A parton terjengő homályból derengő kísértet gyanánt bontakozott ki, rúgtatott elő a fehér mén. Sértetlennek látszott, ahogyan érintetlennek tűnt az ilanori nyerge, hátrahagyott holmija is. Salina elragadtatottan kacagott. Az elmúlt fertályóra megrázkódtatásai sem ábrándították ki a nagyvilágból. Pedig Alidar falainak magasából – a nekromanta érveinek alátámasztásaképp – már nyílvesszők szálltak. – Rajta! – toporzékolt a goblin. – Rajta! Tier Nan Gorduin nyeregbe segítette Karnelian jövendőbelijét, aztán csettintett – s a fehér mén nekilendült. Rosanna, aki eddigi pályafutása során csak tehetős, elkényelmesedett ilanoriakat és jó lovasokat látott, biztos volt benne, hogy a bárd ezúttal nem kerüli el a megszégyenülést. Jobbja a kantárt, balja a nyeregkápát markolta, mikor a ló megugrott – egyensúlyát mégis sikerült megőriznie. Nekiiramodott ő is. A cikázó nyílvesszőkkel mit sem törődve, hátasa mozgásával tökéletes összhangban futott, majd lenyűgöző magabiztossággal a lány mögé ugrott – köpönyege immár mindkettőjüket takarta a toroni orvlövészek elől... Mac-Lier elismerően biccentett, ahogy mellé zárkózott. Rosannától ezúttal csupán egy sóhajra futotta. Magasságos Uwel! Ez az alak kész életveszély! Alyr Arkhon megvárta, míg mindannyian eltávolodnak – azután két kézre
kapta botját, s vérfagyasztó hangon nagyot kiáltott. Különös kiáltás volt. A környéken (még a Szentélyek teréhez vezető sikátorban is) álmodok módján rezzentek össze a holtak. Városszerte döbbenten emelték fel fejüket a papok – az elvetemültebbje mosolygott, a legtöbben azonban gondterheltnek látszottak, s tovább könyörögtek isteneikhez némi nyugalomért. Az Ikrek íjászai rettegve lapultak leshelyükön, s mire újra letekintettek a falakról, a nekromanta eltűnt. A móló hosszában dúló harc lármája felriasztotta a halászhajók őreit. Kábán, elkerekedett szemmel bámultak a véres kavargásba, melynek középpontjában a Timul cwa Anrem vezette rongyosok pengéi villogtak. Az Ikrek kitartása minden képzeletet felülmúlt, ám ezúttal méltó ellenfelekre akadtak, s csakhamar elvéreztek. A fekete gályán maradt alidaxi tisztek hasztalan bömbölték parancsaikat a vágtában közeledő lovasok láttán: az élőhalottak nem mozdultak, nem merítették a vízbe evezőiket – így akarta az imént távozott dorani mágus. Gorduin nyilat röpített egy, a palánk mögül előbukkanó orvlövész mellébe. A toroni vesszeje célt tévesztett, jó néhány, méternyire csapódott egy bárka oldalába. A bárd visszafogta lovát, baljával kiütött a nyeregből egy rövidkarddal támadó embervadászt, körülnézett, azután megint az ellenséges gályát kezdte méregetni. Egykettőre felismerte a helyzetet – Alyr bízott benne, hogy így lesz. – Ide! Ide mind! Utazunk! A rongyosok vezére felfigyelt, s magához szólította övéit. Rosanna égő arccal, kibomlott hajjal, gyalogosan érkezett (búcsúpillantásra sem méltatta a csúf igást), Graum ott loholt a nyomában. Megpillantva a remegve lapuló városbélieket, odakiáltotta nekik: – A kapun kívül hagyott kocsi a Bognárok utcájában lakó Edvin tulajdona! Amit a ponyva alatt találtok, legyen a rászorulóké! Amúgy... – fűzte hozzá, ahogy megszabadult remekbe készült maszkjától – ...nem vagyok törpe! Remélte, ez sok mindent megmagyaráz. Gorduin fordult egyet, súgott valamit a fehér mén fülébe – azután Salinával együtt az alidaxi gálya fedélzetére ugratott. A goblin és Mac-Lier tüstént, Rosanna tétován követte. A partra érkező rongyosok egymást s lovaikat nógatták, majd sorra
ismételték meg a bárd mutatványát. – Remek, remek! – lelkendezett a jóképű vezér. – Háromszoros hurrát a hősnek, aki megszerzett s megvédelmezett egyet Alidar legféltettebb kincsei közül! Az élőhalott hajósokat mintha felrázta volna a fülsiketítő üdvrivalgás: munkához láttak. A pallókat behúzták, az evezők alámerültek; a gálya lassan a nyílt víz felé fordította orrát. A megmaradt alidaxi tisztek nem szenvedhették a kalandozósereg társaságát, s inkább a fürdő mellett döntöttek. – Javíts ki, ha tévednék – dünnyögte a Gorduin oldalán megjelenő Graum –, de úgy tűnik, gályát loptunk az imént... Egy egész istenverte gályát! A bárd lesegítette a nyeregből Salinát. – Alyré az érdem – ismerte be mosolyogva. – Ő intézte úgy, hogy a legénység nekünk engedelmeskedjen. Jobb is így: az efféle jármű irányításához valamivel több kell, mint szél és jószerencse. A gálya folyvást gyorsulva siklott a kékezüst hold gyérülő világánál. Alidar falain sorra lobbantak fel az őrtüzek – a herceg katonái elkeseredett harcban visszafoglalták állásaikat. Diadalkiáltások szálltak a csillagos ég alatt. Gorduin az útjába kerülő élőhalottakat félretaszigálva az előfedélzetre sietett, a messzeséget kémlelte. Ügy becsülte, két-három órába is beletelik, mire megfeneklenek a tó keleti végének csendes öblében. A gályán felhalmozott készletek elegendőek a hirtelen megszaporodott társaság számára, kitartanak akár Doranig... Ha ugyan arra vezet a rongyos szerencselovagok útja. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Rosannának bizonyára jó ideje nem kellett ennyi makacs hódolóval számolnia; hogy miképp tartja kézben őket, legyen az ő gondja. A nehezén mindenképp túljutottak. Megvan a zászló, megvan a lány – most már csak a hercegkapitánynak, no meg a titokzatos árulónak kell megkerülnie. S akkor... – Gorduin! Sarkon fordult, kezét nyújtotta a meredek falépcsőn felfelé igyekvő Salinának. A lány nyomában Graum érkezett, mint valami groteszk árnyék. – Mögöttünk! – kiáltotta. – Nézd! Meghasad a víz! Képtelenség volt persze, ezt mindannyian tudták... s mégis szótlanul bámultak mindannyian, lenyűgözte őket a látvány. Zátonyok, vándorörvények előidézhetnek olykor hasonló
tüneményt – de csak a messzi tengereken, melyek csodáiról a hajósnépek dalai és regéi szólnak. A bárd, aki saját szemével látta nemrég Anublien mélységlakó szörnyeit, sietséget parancsolt az evezősöknek. Tekintete Salinára villant.. – Hallottál valaha efféle bűbájosságról? A lány a fejét rázta. Megbabonázva figyelte a folyvást mélyülő barázdát, melybe mintha csillagport hintettek volna láthatatlan, titokzatos kezek; a vízfalak közt kékes izzás ébredt, hamis pirkadat... A nyeregből leugrott rongyosok a palánkhoz tódultak, lovaik riadtan forgolódtak, felfelhorkantak: veszélyt éreztek. – Graum! A kormányhoz! – sziszegte Gorduin. A goblin végigszaladt az előfedélzet mellvédjén, majd lélegzetelállító mutatványok sorozatába kezdett: kötelekbe, rudakba fogódzva oldalazott előre, evezőpadtól evezőpadig lendült, mintha világéletében ezt tanulta volna. Pillanatok alatt eltűnt a bárd szeme elől, ám hogy célhoz ért-e, nem volt sokáig kétséges – a gálya fordulóba kezdett, hogy elkerülje az ijesztő tüneményt. Gorduin tehetetlenségében a fogát csikorgatta, mikor meghallotta a szétforgácsolódó fa ropogását. – Fel a baloldali evezőket! – kiáltotta Salina. – Azonnal! Az alsó fedélzet padsoraihoz láncolt élőhalottak könnyen boldogultak a rövidebb lapátokkal, a hosszabbak közül azonban sok odaveszett. Rosanna, akiről a rongyosok legtöbbje átmenetileg megfeledkezett, élt az alkalommal, és csúf szitkot mormolt. Nem sokat konyított a hajókhoz, annyit azonban tudott, hogy a vitorlázás még az evezésnél is körülményesebb módja az előrehaladásnak. Márpedig nekik percről percre sietősebb a dolguk... Salina eltűnődött. Homlokráncolva pillantott Gorduinra, azután az utasításra váró, parázsló szemű hajósokat kezdte méregetni. – Engedelmeskednének nekem is? – Minden bizonnyal – felelte az ilanori. – És ha van fogalmad arról, mi a teendő ilyen helyzetben, kérlek, tégy próbát velük! A lány mély lélegzetet vett. Kihúzta magát – szélfútta hajának, ragyogó szemének és sudár alakjának harmóniájával csak méltósága vetekedhetett. Gorduin önkéntelenül hátralépett, de felfigyelt, nagy szemeket meresztett Rosanna is: ha látta, felismerte a királyi vért. – A csigákhoz! – kiáltotta Salina. – Vitorlát bontunk! Az élőhalottak meglepő fürgeséggel engedelmeskedtek.
Gorduin kitért egy szálfatermetű, kampókezű tetem útjából – a fickó fénykorában tengeri martalóc, vagy akár kalózkirály lehetett –, s ámulva tekintett fel a "megelevenedő" kötélzetre. A hatalmas háromszögvitorla úgy ereszkedett alá az árboc magasából, mint valami szemfödél. Feszítőszerkezetek nyikorogtak. A gálya minden eresztékében recsegve-ropogva lódult neki: a bárd almában sem gondolta, hogy ez a köznapi művelet ennyi munkát igényehet. – Szélirányba – parancsolta most Salina. – Feszesre azokat a köteleket! Alig néhány hajóhossznyira a tattól és a kormányállástól, ahol Graum bajlódott a nagy kerékkel, no meg az értetlen élőhalottakkal, villám lobbant. A mennydörgés – ha ugyan mennydörgés volt – megremegtette a fedélzetet, halálra rémi tette a lovakat s megbénított néhány parázsló tekintetű tengerészt. Csak álltak, akár a kalandozók érkezése előtti percekben, mikor tisztjeik igyekeztek munkára fogni őket... – Mágia! – kiáltott Rosanna a rongyosokra. – Vigyázzatok! Villám lobbant másodszor is, a vakító fény sápadt arcokra, ökölbe szoruló kezekre hullt. A barázda beérte a gályát. A roppant alkotmány megbillent. Evezőlapátok emelkedtek a levegőbe, úgy kaszáltak, akár egy eltiport bogár lábai. Kötelek pattantak el, élőhalottak buktak át a palánkon, s tűntek el mindörökre a hirtelen támadt teljes sötétségben... A bárd már nem látta a partot. Ami azt illeti, nem látta a tatbástyát, de még tulajdon hátasát sem; érzékei furcsán eltompultak, a szavak összetorlódtak, torkára forrasztotta őket a Semmi üvöltő szele. Salina egyensúlyát vesztve hanyatlott hátra – az ilanorinak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia és magához szorítania. A lány remegett. – Gorduin úr... – Szólíts Tiernek, és maradj veszteg! Gondolj Karnelianra! Gondolj a szerelmedre, akkor nem eshet bántódásod! – Az istenek szerelmére, mi történt? – Elnyelt bennünket egy... A "Kapu" kimondatlan maradt: fényesség támadt körülöttük megint, fényesség s iszonytató robaj. A gálya messzehangzó csattanással ért vizet, s valósággal belerohant az előtte feltornyosuló haragoszöld hullámfalba. A fedélzeten végigsöprő áradat sem élőt, sem holtat nem kímélt; elvonulta után sós permet szitáit, annak nyomában borzongás járt, mint holmi régi, hű barát.
– Tier... – Csitt, leány! – Gorduin a karjába kapta Salinát, úgy tekintett le a középfedélzetre. – Nagyszerűen csináltad, amit csináltál. Hoztak az istenek a nagyvilágban... A kormányfülke ablakából odaintett nekik Graum. Megrázó benyomást keltett elázott, testéhez tapadó öltözékében – akárha egy őrült alkimista műhelyében készült volna. Nem tűnt túl lelkesnek, de azért vigyorgott: egy kalandozó tartozik ennyivel a hírnevének. A koldus és Mac-Lier szinte egyszerre ért Rosanna mellé. – Minden rendben, úrnőm? – Mi sem természetesebb... – Az északi szépség Gorduint, Salinát, netán a lobogót tartalmazó csomagot kereste tekintetével. Nagyot sóhajtott, mikor rájuk lelt. És még jobban leszek, mihelyt valaki száraz köpenyt kerít nekem és a másik hölgynek. Anrem fejet hajtott. – Kívánságod parancs... – Gyors pillantás Rosanna utazóruhájára. Halovány mosoly. Kár; nagy kár, szavamra! A szép kalandozónő sarkon fordult, fázósan húzta fel vállait, azután erőt vett magán, s a messzeségbe bámult. Kedvére tehette. Alidar eltűnt, s eltűntek a partok is. Látóhatártól látóhatárig húzódott körülöttük Antoh birodalma; a gálya tehetetlenül sodródott a hullámok hátán, amerre az egyre élénkülő tengeri szél ragadta. Az elszabadult kötelek jobboldalt a habokba értek, az egyik végén élőhalott matróz küzdött egykedvűen. Rosanna úgy ítélte, ilyen tempó’ mellett egy fertályórába is beletelik, mire visszajut a fedélzetre – ha visszajut egyáltalán. Maga sem tudta miért teszi, de odalépett s felhúzta. A tetem elkékült arca egykedvű maradt, ahogy talpra állt. Bal kezének kisujján patina borította ezüstgyűrű – ereni munka... – Menj a dolgodra! – Rosanna szigorral igyekezett palástolni megrendülését. – Napkeltére rend legyen itt! A fantom, aki valaha akár ereni is lehetett, imbolyogva indult, hogy engedelmeskedjem. Társai, akiket az áradat megkímélt, lassanként előmerészkedtek, s munkához láttak megint. A rongyosok berzenkedő lovaikkal vesződtek. A keleti horizonton mályvaszín derengés jelezte a pirkadat közeledtét. Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy Salina vacog. Már-már lekanyarította válláról a fekete köpönyeget, mikor ráébredt, hogy átázott az is. Hisz nem a sajátja. Ráadásul oda mindkét kardom... – Gyere – suttogta. – Ideje megkeresnünk a kapitány kabinját. Ott talán
akad egy rend száraz ruha. – Hol vagyunk? – kérdezte a lány alig hallhatóan. Hol? – Valahol a tengeren – vont vállat a bárd. – Elnyelt bennünket egy Kapu, ami voltaképp... – Tudom, mi a Kapu – mosolygott erőtlenül Salina. Már csak azt nem értem, hogyan történhetett. A város mágusai... – A város mágusai kontárok – legyintett az ilanori. Egy ilyen mutatvány messze meghaladja az erejüket. Sokkal valószínűbb, hogy késve bár, de megérkezett egy nagyhatalmú toroni boszorkánymester. Megállítani már nem tudott bennünket, ezért hamarjában kiagyalta... ezt. Idáig jutott, mikor odalent, valahol a gálya mélyében felharsant a halálsikoly.
2. bárd csak harmadikként ért a fedélzetközbe vezető lépcső aljára: az Arel-pap és Mac-Lier is megelőzte. Rosanna minden tőle telhetőt elkövetett, hogy odajusson, a rongyosok azonban udvariasan, ám igen határozottan útját állták. – Férfimunka, kegyelmes asszonyom... Né tedd ki magad feleslegesen a veszedelemnek! Gorduin végre alaposabban szemügyre vehette a kóborló társaság vezetőjét. Nemesi arcél, nyílt tekintet és még nyíltabb gondolatok – rá kellett döbbennie, rég hozta össze a sors ilyen egyenes emberrel. Mocskos titkok, hátsó szándékok sehol. A veszedelem tudatában elkeskenyedett ajkon mosoly dereng, a jobb kézben ott villog a rúnákkal gazdagon díszített kard... – Az ajtót! – sziszegte Mac-Lier. Két rongyos tüstént előrelendült, kurta nyelű fejszékkel esett az akadálynak. A "küzdelem" felettébb egyenlőtlen volt, s nem is húzódott soká: a vasalás engedett, szabaddá vált az út. Hullámokban zúdult rájuk az elmúlás bűze. Az evezőket húzó élőhalottak nyögése idelent sokkal panaszosabbnak rémlett; a padozatot réges-rég elborította már a sóvirág és a penész. A fehér foltok közé a szűk járat túlsó végében vérvörösek keveredtek: egy alidaxi tiszt térdelt a fal mellett, remegő kézzel igyekezett megragadni az oldalába döfött tőr markolatát. A jövevények láttán szóra nyitotta száját, ám
erejéből rekedt hördülésre futotta csak. Szemében kilobbant a fény, s holtan bukott előre, mire Gorduin és társai odaértek. A bárd lepillantott a tiszt mellett heverő kardra, majd csalódottan rúgta odébb. A körülötte állók ámulatára egyszerre megjelent markában a hajítópenge. Harcra készen, elsőként lépte át az újabb küszöböt. – Félre a fegyvert, uram! Nem vagyok az ellenséged! A szűk helyiséget valaha – Alidax igazi dicsőségének rég elmúlt napjaiban – készletek tárolására használhatták: a padozat jókora darabon világosabb árnyalatú maradt, a deszkákba mély barázdákat véstek az ide-oda vonszolt súlyos ládák sarkai. E deszkákon újabb hajóstiszt teteme hevert. Vérfoltok éktelenítették a mögötte terpeszkedő, különös szerkezetet – s a bárddal szemközt lassan felegyenesedő férfi öltözékét is. – Nem vagyok ellenség – ismételte az idegen. – Fegyverem nincs, láthatod. Jártányi erőm sem maradt. Kérlek, uram... – Toroni vagy – állapította meg Gorduin. Valami azt súgta, nyomban végeznie kellene ezzel az alakkal. A józan megfontolás azonban felülkerekedett. – Sőt, ahogy elnézem, a császári gárdalovasság bajnoka. Két alidaxival sikerült végezned az imént, s te magad sértetlen maradtál: panaszra nincs okod. Mi szél fútt erre, uram? Mac-Lier a bárd mellé lépett. Kardjának hegye a kyr ábrázatú férfi torkára mutatott, s nem mozdult arrébb. – Láttam már ezt az embert. A Sárkánygerincben szállt meg, mint mi – suttogta. – Kém vagy gyilkos; épp ideje, hogy... – Vissza! – kiáltotta Rosanna, aki végre-valahára eljutott a bezúzott ajtóig. Szíve bolondul vert. – Ne bántsátok! A csuklói! Nézzétek a csuklóit! A toroni halovány, elkínzott mosollyal nyújtotta előre kezeit. A kötelékek, melyektől nemrég sikerült megszabadulnia, mély, fájdalmasnak látszó sebeket téptek mindkettőn. – Fogolyként hurcoltak erre a szép gályára – mondta rekedten. – A főárboc keresztrúdjára szándékoztak felkötni, ha nem tévedek. Mint mondták, elárultam a birodalmat, meggyaláztam a császárt. Szerintük tétlenül kellett Volna tűrnöm, hogy kioltsák egy nemes hölgy életét. Egy hölgyét, akiért... Pillantása ehelyütt Rosannára villant. Elhallgatott. Az embervadász ugrásra készen figyelte a tétovázó Gorduint. Érezte, ebben az ügyben csak az ő ítéletére hagyatkozhat.
– Ha úgy találod, árthat nekünk, tüstént végzek vele mormolta Északfölde rejtnyelvén. – Hazudik a fickó? A bárd a fejét rázta. Rosannára pillantott ő is – alig palástolt aggodalommal. S összerezzent a koldus elfúló kiáltása hallatán. Anrem tudomást sem vett a toroniról. Mögé, a fából, rézből, ezüstből, s ki tudja, még miféle matériákból összerótt szerkezetre mutatott. A bizarr, hatalmas kalitka közepén, rudak, korongok és tükrök közt kitárt szárnyakkal lebegett egy fakó tollú, halott madár... – Várj! A rongyosok vezére azonban kiragadta már a fejszét egyik társa kezéből, s szitkozódva lecsapott vele az istentelen alkotmányra. – Bűbájosság! – kiáltotta a toroni, s hátrálni kezdett. – Vigyázzatok! A madárnak nem eshet bántódása! A koldus két csapás között lesajnáló pillantást vetett rá, s kettőzött lendülettel folytatta a munkát. Egykettőre tönkrezúzott mindent, amit tönkrezúzhatott, gyengéd kézzel emelte ki börtönéből a madarat. Úgy tartotta tenyerén, mintha ékkő vagy igazgyöngy lett volna. – E masina segítségével – mormolta a császári tiszt a boszorkányúrnő hajója mérföldek ezreit tehette meg egyetlen szemvillanásnyi idő alatt, Azok ketten, akik mellettem maradtak, nemrég működésbe hozták. Hogy mi okból, nem tudom. Rám ügyet sem vetettek maradéktalanul bíztak a kötelükben. Hitvány kötél volt pedig. – Íme a bizonyíték! Gorduin visszacsúsztatta hajítótőrét az alkarjára erősített tokba, majd leguggolt, hogy megvizsgálja a második elesettet. A nyomok többsége kemény küzdelemre vallott. A bárdot továbbra is zavarta persze egy s más – ám elegendő volt Rosannára és a toroni tisztre sandítania ahhoz, hogy megértse, kérdéseivel várnia kell. Elvégre a fickó igazat mond. Fogolyként került a fedélzetre. Nyilván megtudta, hogy az északi nőt veszély fenyegeti, felkerekedett hát, hogy figyelmeztesse, netán a segítségére – siessen, ahogy egy régi vágású, úriemberhez illik. Ősrégi képlet ősrégi tanulsággal: a szerelem (akár az egyenesség) nem ismer határokat... Anrem fejszéje fokával taszított egyet a szentségtörő gépezeten – a súlyos alkotmány felborult s darabjaira hullott. A tükrök meghasadtak. A madár hűlt helyén derengés támadt, majd kihunyt.
– Mi a helyzet a mágiával most, gróf úr? – érdeklődött az egyik rongyos ártatlanul. A toroni, aki mindegyre Gorduint figyelte, vállat vont. – A tenger illata árad valamennyiőtökből. Erőteljes a hullámverés, élénk a szél, ráadásul korán virrad. Mindebből arra kell következtetnem, elkéstem a beavatkozással. Az alidaxiak megnyitották a Kaput, s mi átsodródtunk rajta. Nyílt vizén hajózunk, s hogy merre, alighanem csak az istenek tudják... – Körbenézett. – Ők vezéreljenek és legyenek irgalmasak hozzánk, urak! – Toroni vagy sem, ezt szépen mondta – biccentett elismerően az iménti rongyos. – Jól beszélt, nem igaz? Kedvemre való. A renegát császári tiszt ábrázatán mosoly derengett. – Senki lettem – szólt halkan Rosanna tekintetét keresve. – Nem vagyok többé a birodalom katonája. Mindenről lemondtam abban a reményben, hogy egyvalamit elnyerhetek – s nem bántam meg semmit. Ha megajándékoztok az életemmel, köszönetet mondok. Ha pedig a vérem kell... – Hátat fordított a pengéknek – ...a pokolba veletek! Mac-Lier Gorduinra, utóbb Rosannára sandított, azután leeresztette kardját. A koldus keblébe rejtette a madarat, majd komoran biccentett. – Élj hát – mondta az ilanori kedvetlenül. A rongyosok üdvrivalgása majd’ megsüketítette. Kézen fogta, s a halálszagú folyosón át a széljárta fedélzetre vezette vissza Salinát. Nyugtalan volt, de nem látta értelmét, hogy ezt védence tudomására hozza. Lesz épp elég gondjuk enélkül is. – Ideje átöltöznöd. A lányt azonban nem tudta félrevezetni. – Megbántad. Máris megbántad! – ámuldozott. – Komoly okod van rá, hogy ne bízz ebben a toroniban? – Önkéntelenül halkabbra fogta hangját, pedig eleven emberek nemigen akadtak a közelben. – Hisz azt mondtad, nem hazudott... Tehát ismeri a rejtnyelvet – gondolta a bárd. Micsoda teremtés! A céhbeliek nem túloztak: valóságos kincs! – Nem hazudott – visszhangozta. – Igazi hős. Megszabadult a kötelektől. Egymaga intézte el a megmaradt alidaxiakat, akik sok gondot okozhattak volna még nekünk. Ránk bízta a döntést, mit kezdjünk vele. Mindez nagyon szép. De azért... -De azért micsoda? – Rosanna – mormolta az ilanori. – A fickó az első pillanattól az ő rokonszenvére épített. Hogy lehet ilyen biztos a dolgában? S hogy lehet Rosanna ilyen bizalommal iránta? Salina szívből kacagott. Láthatóan megkönnyebbült: mintha
sokkal rosszabbra számított volna. – Egyfajta varázslat ez is, Gorduin úr. Úgy hívják, szerelem... – Ismerem az érzést – húzta el száját a bárd. Ám erről nem mondott bővebbet.
A gálya átkutatása két órát vett igénybe, pedig a munkát – ahogy a koldus fogalmazta – a teljesség igénye nélkül, inkább a tisztesség kedvéért végezték. A rongyosok mindegyike kitett magáért, a legfontosabb eredménnyel mégis Salina büszkélkedhetett, aki a parancsnoki fülke egy titkos zugában meglelte Ynev hajósainak legféltettebb kincseit – a térképeket, táblázatokat, s azt a műszert, mely Krad pálcájának neveztetik. – Az égitestek helyzetének meghatározására szolgál – magyarázta Gorduinnak. A bő férfiingben, a felgyűrt ujjú tengerészkabátban, hátrakötött hajával szinte gyermeknek látszott. Igen bájos gyermeknek. – Nem a legújabb eszköz, de talán a legmegbízhatóbb. A baj ott kezdődik, ha az ember épp nem lát se napot, se holdat, se csillagot... – És mihez kezd a magadfajta, ha minden tudománya csődöt mond idekint? – érdeklődött a bárd. A bizonyosság, hogy a tengerfenéktől jó négy mérföld, az örök homályban lakozó fajzatoktól azonban még ennyi sem választja el, ugyancsak feszélyezte. – Vagy ha ellenséggel találkozik, és úgy ítéli, szűk kettejüknek ez a végeláthatatlan birodalom? – Ha tanácstalanok vagyunk, pontosan azt tesszük, amit toroni barátunk javasolt nemrég: isteneinkhez fohászkodunk – kacagott a lány. – Ha pedig harcra kerül a sor, csak az számít, milyen erős a bordázat, milyen könnyen kezelhetők a vitorlák – s hogy milyen messze hord a katapult meg a tűzköpő! A tekercsekkel bíbelődő Graum – a kormányt hosszas rábeszélés után ismét az élőhalottakra bízta – elismerően csettintett. – Tűzköpő! Tetszik a csengése. – Tetszene a hatása is – biztosította Gorduin. Mondják, lángját víz nem oltja, mágia meg nem fékezi; a tengerről, tűzköpőkkel pusztították el Arguren városát az előző nagy háború során, mielőtt te meg én megszülettünk, s vannak, akik állítják: a falak hamuja alatt, beomlott pincék mélyén máig ott izzik a parázs. – Magasságos istenek!
– Nincs közük a dologhoz. Ebben maradtak; a táblázatok tanulmányozásába fogtak mindhárman. Sorra érkeztek a rongyosok, akik a néhai boszorkányúrnő címerével ékes gúnyában, köpönyegben egyáltalán nem látszottak rongyosoknak. A Koldus kedvtelve nézett végig rajtuk, majd fejet hajtott a Mac-Lier kíséretében betoppanó Rosanna előtt. Úgy tetszett, a dolgok alakulása megelégedéssel tölti el. – Hol marad legújabb szövetségesünk? – kérdezte Gorduin. – Gangwel gróf pihen... – Az északi szépség különös nyomatékkal mondta ki a nevet. – Szíves örömest csatlakozott volna hozzánk, de lebeszéltem arról, hogy részt vegyen a szertartáson. Úgy érzem... – Narim sem akarná – segítette ki a sólyomarcú embervadász. – Készen álltok? Gorduin igent intett, s az ajtó felé indult. Társai követték. A letisztított középfedélzeten sorakoztak fel, némán álltak a roppant vitorla árnyékában. A napot időről időre magasan járó felhők takarták el, s ez olyan volt, mintha a fény és a sötétség nagy foltokban vonulna át a világon. A gálya egyenletes iramban délnek siklott; vízvonal alá bukó vágósarkantyúja körül tajték kavargóit, a kalandozók arcára sós permet szitált. – Nekem jutott a feladat – emelte fel hangját a bárd –, hogy a Szövetség nevében szóljak. Egy pap talán megfelelőbb volna az alkalomra, ám az egyetlen, akit a sors mellénk adott, úgy ítélte, nem búcsúztathatja méltóképp a harcost, hisz nem ismerte. Antoh kegyelmére bízzuk társunk, Narim testét – Narimét, aki korán eljegyezte magát a halállal, aki elébe ment végzetének, akinek neve van s lesz, hazája azonban nincs többé. – Előrelépett, Mac-Lier segítségével a korlátra emelte az elesettet. Rúnákkal átszőtt lobogó takarta most a halott embervadászt – Észak Vörös Hadurainak megkerült lobogója. A Koldus és társai tisztelgésre emelték kardjukat. Graum felpillantott Rosannára – a lány szemében ismét könnyek csillogtak. A régiek egy bölcs mondása járt az eszében; sejtette, ettől a gondolattól még a keserűségnél is nehezebben szabadul majd. A vérbosszúnak nincs kezdete – és nincs vége sem... – Igaz – suttogta. – Igaz. A lobogó meglebbent, ahogy a rögtönzött saroglyáról a vízbe hullt a teher. Gorduin hátrapillantott. Tekintete Rosannán állapodott meg. – Segíts! – Nem tudom...
– De igen, tudod. Salinának a hajó irányításával kell törődnie. Ha a szerencsénk kitart, s az idő sem romlik, eljuthatunk Karnelian sziget-birtokáig, üzenetet küldhetünk Doranba, és bevégezhetjük a küldetést. Erre a holmira – mutatta fel az összehajtogatott lobogót – mostantól neked is ügyelned kell. Lépj közelebb! Rosanna bizonytalanul engedelmeskedett. – Érintsd meg! Rosanna megtette. És összerezzent. Selyem? Az volt, s több annál. Eleven test, egy ősi, sokat látott lény teste – meleget sugárzott s beszélt hozzá. Nem titkokat mesélt, csupán történeteket. Azokról, akik birtokolták, akik megdicsőültek általa, akik időnek előtte szálltak sírba a védelmében – s azokról, akiket rajta kívül senki nem ismert, és nem is ismerhet meg soha... – Lélegzik – ámuldozott. – Él! Salina bólintott. – Nagyhatalmú varázsholmi. Éjszakánként énekelt olykor, de nem hallotta más, csak én. Elmosolyodott. – Azt mondta, nagyon boldog leszek. – Úgy legyen – mormolta Gorduin. – És most... – Egy pillanat! – szólt közbe Mac-Lier. – Látogatóink érkeztek. A kalandozók csoportját jókora körbe fogták az élőhalottak. Egyikük sem mozdult. Parázsló tekintetük a lobogóra szegeződött. Résnyire nyílt szájak, csendes, örökkévalónak rémlő áhítat. – Talán nekik is mesélt valamit ez a holmi – vélte a koldus. – Akár így, akár úgy, őrizzétek jól! Arel azt súgja, hihettek a szavának... Több se kellett Salinának: kemény szavakkal, igazi kapitányhoz méltó határozottsággal fogta munkára ismét a legénységet; az evezőket bevonták, a vitorlákat friss, északnyugati szél dagasztotta. A messzeségben Szindvil szigetének partjai derengtek, a vulkáni kúpok kéklő ködben merültek el. A tatbástya körül sirályok csapongtak, azután, mintha megriadtak volna a kötelekkel bíbelődő tetemektől, éles rikoltásokkal szálltak tova. Rosanna mindegyre a zászló selymén nyugtatta tenyerét. Látnivaló volt: messze jár. Vonásai megkeményedtek, szeme tompán fénylett, akár az olvasztott acél. Jó időbe telt, mire felfogta s elfogadta, amit a lobogó jövendölt neki.
3. orduin keveset evett, keveset aludt a temetés napján – ám jóval többet annál, amihez az utóbbi hetek megpróbáltatásai szoktatták. Hogy holmi lélekvesztőn kell fáradalmait kipihennie, az első korty szesz után jelentőségét veszítette, a harmadik közben pedig már-már szórakoztatónak rémlett. Lerúgta csizmáját, a raktárban lelt ingből és zekéből vánkost hajtogatott, leheveredett, és nyomban elszunnyadt. Mint mostanság oly gyakran, fehér farkasról, vándorsólyomról álmodott megint. Ereje lassan visszatért, tudatába mágikus energiák áramlottak; ahogy mozdult, fordult, derengés támadt körülötte a levegőben, azután, ahogy felsóhajtott, testébe húzódott vissza s elenyészett. A mennyeket uraló fajzatok (mestere, Gerum kontárokként emlegette őket) akaratából hatalmas lett megint, készen állt bármire – egyvalamit kivéve. Érezte a zászló jelenlétét. Érzékelte a belőle áradó hívást is, úgy határozott azonban, nem enged neki. Csak mosolygott az ódon rúnák sziréndalán. Sem hatalomra, sem kötöttségekre nem áhítozott, ám érezte: társai közül valaki készséggel fogadja mindkettőt. Valaki, aki arra rendeltetett, hogy Hadúr legyen... Rosanna. Nem szívelte különösebben a hirtelen haragú, makacs és könnyelmű lányt, de tudta, mostantól az életével felel az övéért. Nem lesz könnyű megértetni vele, hogy csikóévei véget értek. Nem lesz kellemes sem. Csak épp elkerülhetetlen. "Gyűlöllek!" Jobb is így, szép hölgy. Nyitott könyv vagyok. Lapozz bennem kedved szerint – de vigyázz! Vágtató lovak patái dobbannak. Egy évszázados vár falai közt magasra csapnak a lángok; egy szobor mögött nyílpuskát markoló férfi lapul, szeme az éji ragadozók összeszűkült szeme... Vadászik, de nem látja a célt: eltakarja előle valami konok, valami gyönyörű; ezt semmiképp nem pusztíthatja el!
Mit tegyen? A sötétség egy darabja emberi formát ölt, mozdul, kacag. Jobbjában keskeny pengéjű, mérgezett tőr... "Szerettelek..." A tengerre néző szirt fokán ekkor vonított fel ismét a Farkas. Őt szólította. A bárd felriadt. Nyomban megérezte, hogy valami nincs rendben. Salina, akinek egyenletes lélegzetvételét hallgatva merült álomba, nem volt a helyén. A kapitányi kabin hátsó ablakainak vasalását könyörtelenül, bebocsátást követelőén rázta a szél. A falakat vérvörösre festette az első hold fénye. Rubinmorzsalék gyanánt kavargóit odakint a permet; a feltornyosuló hullámok némelyike a tatbástyánál is magasabbra vetette taraját. A hajótest baljóslatú nyikorgása merőben új élményt jelentett a bárd számára, aki szédülő fejjel tápászkodott fel, s indult meg az ajtó felé. A tenger szaga most sokkal áthatóbbnak rémlett, mint valaha rég, Gerum vízparti házában, vihar idején. Vihar idején... A fedélzetre lépve pillanatok alatt bőrig ázott megint, ám szinte észre sem vette: megbabonázva meredt a szemből lezúduló víztömegekre. Az élőhalottak egykedvűen dolgoztak, egyikükmásikuk az árbocok keresztrúdjain, a vitorlakötelekbe fogódzva várta végzetét. Az evezők dárdaerdőként meredtek előre, s míg az áradat végigsepert a gálya hosszában, hitvány forgácsok módján roppantak ketté. Az előfedélzet felépítményét elsodorta a víz, a két nagy dárdavető azonban a helyén maradt – egyelőre. – Kapaszkodjatok! – szállt a közönyös csillagok alatt Salina kiáltása. – Jobbra a kormányt, goblin uram! A gálya orrdísze az ingalendület végpontjában az Éj Szíveként ismert égi lámpást fenyegette, majd ijesztő véglegességgel a mélybe bukott. Gorduin megragadta a palánkot. Csontja velejéig átjárta a bizonyosság: hamarosan ismét ugrania, úsznia kell. Graumnak azonban csodával határos módon sikerült úrrá lennie a helyzeten – noha a baloldali lapátok maradékát is pozdorjává zúzta manőverével, a jármű egyenesbe került, s viszonylagos nyugalomban, tornyosuló hullámhegyektől közrefogva siklott tovább. – Kormányt rögzíteni! – parancsolta a lány. – Ne mozduljatok! A bárd hajlott rá, hogy engedelmeskedjék, azután erőt vett magán, legyűrte émelygését, s mindvégig a palánk mentén haladva felkapaszkodott a hátsó kormányállásba. A grádics
alján rongyosok lapultak, komor biccentésekkel üdvözölték. Mac-Lier egy kötéltekerccsel vesződött Salina oldalán. A goblin elszürkült képpel markolta a nagy kereket – pillantása sejtetni engedte, hogy torkig van az egésszel. – Rosanna! – sziszegte az ilanori. – Itt vagyok... – szólt ki a szép kalandozónő a nyilvánvaló sietséggel kifeszített ponyva alól. – Semmi bajom. – A toroni...? – Aludt még, amikor elkezdődött, akárcsak te. Felriadt, előrerohant, hogy segítsen feltekerni a vitorlákat. Az előárbocig jutott, mikor végigvágott rajtunk az első hullám. Az eredményt láthatod. Négy élőhalottat veszítettünk, megsérült a gróf is, de sikerült visszajutnia ide. Jelenleg... – Tehát jó kezekben van – állapította meg a bárd. – Mi történt? – Ránk találtak – válaszolt nyomban Salina. – Irtózatos erejű déli szelet kaptunk. Jó négy órája fúj már, s valahányszor reffelni próbálok, velünk együtt fordul. Majd’ felborultunk, mire megértettem, mi a szándéka. – A szándéka? – fakadt ki a rongyosok egyike. Salina konokul bólogatott. – Az ég felhőtlen, a víz néhány mérföldnyire innét már tükörsima. Micsoda vihar az ilyen? Miféle vihar az olyan, amely állhatatosán északnak sodor bennünket, egyenest a toroni partok felé? A bárd beérte ennyivel. – A sebesség? – Nagyobb a kívánatosnál, Tier. Tehetetlenek vagyunk. Hajnalra elérjük a Narvila-félsziget csúcsát. Ha az idő ilyen marad, menthetetlenül zátonyra futunk Ha a "vihar" északkeletnek visz, Shulur kikötője lesz a végállomás – ha a tenger fenekére nem küld minket előbb egy császári karakka! – A boszorkánymesterek átkos varázsa! – mormolta a koldus. – Hallottam már efféléről. Mihez fogjunk? – Felhúzhatjuk az alidaxi lobogót – mondta Rosanna. – Egy darabig biztosan megvéd. A főváros közelében azonban nyilván a legkülönb hadihajók és gonddal kiokosított parancsnokok várnak ránk. A Shuluri-öböllel szemközt pedig ott a boszorkánymesterek szigete – a környező vizeken egy teremtett lélek sem maradhat rejtve tekintetük elől! – Színigaz. – A sebesült toroni szárazon köhögött. Még az éjjel el kell hagynunk a hajót. Egyetlen könnyű csónakkal talán... –...könnyű prédái lennénk még egy goblinok kormányozta
kognak is – fejezte be helyette előzékenyen Graum. – Köszönöm, ebből nem kérek! – Amúgy – jegyezte meg Salina a hullámoktól tisztára sepert előfedélzetet bámulva – nem is maradt csónakunk. Rosanna nagy kínkeservvel talpra állt, félrehajtotta a ponyvát, s Salina mellé lépett. Töprengő arckifejezése láttán Gorduint hatalmába kerítette a balsejtelem. Szólni akart, azután eszébe ötlött, mi minden történt a lánnyal az elmúlt nap folyamán – s úgy döntött, vár. – Őriz és nem ereszt a szél – kezdte az északi szépség; hangja meglepő nyugalommal csendült. – A hajót nem hagyhatjuk el. A varázst nem törhetjük meg, a csapdából nincs kiút... – Fensőbbséges mosolyával mindenkit megdöbbentett – a bárdot s még valakit kivéve. – A zátonyoktól nem kell tartanunk. Élve kellünk az ellenségnek: ha a vesztünket akarták volna, nem ezzel a fogással élnek. Sodródni fogunk, sodródni egészen a Shuluri-öböl bejáratáig – ahol elenyészik majd a varázs! – Felkacagott. – Így kell lennie, urak, így kell lennie! Hisz a csapda védelmez is. Ha a szelek el nem ülnek, egyetlen hajó, a boszorkánymesterek egyetlen átkozott bérence sem merészkedhet a közelünkbe. Eljön majd a perc, mikor szabadon manőverezhetünk. Közel lesz a part, a sziget; közel jár majd az ellenség, mégis cselekednünk kell. Azt tesszük, amit csak mi tehetünk meg, kesztyűt dobunk nekik, szembeszállunk velük! – Salinára mosolygott. – Légy továbbra is határozott, és megmarad az életünk! – Gyors pillantás a koldusra: – Legyetek továbbra is rendíthetetlenek, és osztályrészetek dicsőség lesz! Ami pedig a többieket illeti... – Megtesszük, ami tőlünk telik – dünnyögte Graum az embervadász és a bárd nevében is, noha nemigen értette, mit kell majd tenniük. Valósággal lenyűgözte a Rosannából áradó erő. S nem volt egyedül. Néhány pillanatig csend honolt a kormányállásban, csak a szél sírt a kötelek és vásznak között. Az áhítatot Gangwel gróf törte meg: odalépett a kipirult arcú Rosannához, s gyengéden átölelte. – Csodálatos vagy, kedvesem... A legkomiszabb az egészben az – morfondírozott Gorduin, miközben hátat fordított a párnak – hogy e máskor oly büszke, oly megközelíthetetlen teremtés egyetlen szóval, mozdulattal sem ellenkezik...!
4.
kadtak kísérőik. A Narvila-félsziget keleti oldalának fehéren tajtékzó vizén bukkantak fel másnap déltájt; háromés négyárbocos császári karakkák, csupa színpompás lobogó, megannyi fenyegető orrdísz, valóságos vitorlarengeteg, mely csak a szélörvény vigyázta gálya közelében ritkult meg valamelyest – a parancsnoki hidakon valóban tapasztalt, gonddal kiokított tisztek álltak. Graum, akit Salina már kora reggel az árbockosárba parancsolt, Gorduin messzelátójával kémlelte a láthatárt s az ellenfeleket; megfigyelhette a könnyű páncélba öltözött toroni tengerészkatonák készülődését, s elsőként pillantotta meg a birodalmi főváros roppant kikötőjének dokkjait is. A boszorkánymesterek szigete félig alámerült, sötét katedrálisként sötétlett szemközt. A szaggatott partvonalat szegélyező szirtek hullámok és szelek csiszolta sárkányfogak... – Magasságos istenek...! Észak talán legforgalmasabb flottatámaszpontja felé sodródtak. Gorduin, aki az előfedélzet ponyvával takart dárdavetőit vigyázta, osztozott a goblin döbbenetében. Nem egyszer járta Shulur fénytelen sikátorait, nem egyszer keresett menedéket üldözői elől az óváros labirintusában; egy holdfényes éjszakán még a tengert is megpillantotta valami palota tetejéről (egy lánnyal bujt meg ott, akit ifjonti hevületében tüstént a magáévá tett) – jól emlékezett az érzésre, mely a vízben tükröződő égi ragyogás, a veszedelem és a csókok hatására vett erőt rajta. Mindazok, akiket odalent nyüzsögni látott, ellenségei voltak s egyben vérei is. Különös, de örömét lelte e furcsa kettősségben. Nyilván mert saját magát leszámítva senkiért sem tartozott felelősséggel, mert lehetett volna akár szerelmes is, s mert a rá leselkedő – utóbb felettébb törékenynek bizonyult – pengék falanxán túl várt rá a nagyvilág... Most zordan elmosolyodott, az óvatosan manőverező toroni hadihajókat figyelte. Kettő közülük egészen közel merészkedett – a kormányosok éles kiáltásait a szélzúgás sem nyomhatta el. Az egyik négyárbocos – a rajt minden kétséget kizáróan ez vezette – egy sor apró, színes zászlót húzott fel: sárga, fekete, kék. – Társalognak – mormolta a rongyosok egyike. – Bár válaszolhatnánk
nekik! – Eljön az ideje annak is, lovagom, eljön hamarosan! – nyugtatgatta egy másik. – Láttál-e már tengeri ütközetet, mondd? – Csak faliképeken. – Remek, remek! Egyedülálló látványosságban lesz részed, ígérem! – A férfi körbemutatott. – Mert mi egy szárazföldi csata kavargása e kavalkád komor fenségéhez képest? A tengermelléki népek értik a módját, hogyan tegyék elmúlásukat minél látványosabbá. Hallga’! Egy fertályórán belül több tucat hajó szórja majd ránk a dárdákat és nyílvesszőket. A hatalmasabbja tűzet okád, mint egy istenverte sárkány, s mikor már minden vitorla, minden kötél, minden második deszka lángol, akkor kezdődik csak a tánc! Kard balta, tőr szigony, ember ember ellen, ahogy régente volt szokás. Aki megelégeli, hideg fürdőt vehet, bár a környező vizekben állítólag ezerszám leselkednek a cápák... Az első rongyos vállat vont. – Nem tudok úszni. És nem pár toroni semmirekellő kedvéért fogok megtanulni, elhiheted! A Rosanna oldalán álló Mac-Lier beleszimatolt a levegőbe. Bámulatos egykedvűséggel, irigylésre méltó hatékonysággal köszörülte pengéjét. A félsziget erdőségek borította partvonala lassanként ködbe veszett – annál fenyegetőbben közeledtek azonban a szirtek, melyek réseiben a goblin hajógerincek, árbocok maradványait vélte felfedezni. A korhadozó deszkák hínárszakállat eresztettek, kagylók tenyésztek a hullámok nyaldosta, zöldülő csontokon... – A szél! – kiáltott fel hirtelen a toroni gróf. – Elül a szél! – Csak alábbhagy – mondta Salina. – Alábbhagy és fordul... – Vonásai megkeményedtek. – Sudárvitorlát ki! Jobbra kerülünk! Az élőhalottak feszesre húzták a köteleket, azután mozdulatlanná dermedtek megint. A zátonysoron átcsapó hullámok robaja mind erőteljesebbnek tűnt; Gorduin tisztán látta a sziget meredek partján pihenő sirályokat, s látta a rettegett erődítmény évezredes falait. Észak leghatalmasabb fekete mágusai, az utolsó kyr uralkodó ellen fellázadt Hatalmasok egyenesági leszármazottai rejtőztek ott; a boszorkánymesterek mesterei, akik már a közeledők öregapáinak korában is mitikus lényeknek számítottak, s akik most sötét terveik egy részéről megfeledkezve várták a gálya érkezését... – Jobbra a kormányt! – parancsolta Salina. – Készüljetek! Az árbockosárban kuporgó Graum előtt Shulur dokkjainak végeláthatatlan sora nyújtózott. Rabszolgák százai által
hajtott irdatlan kerekek forogtak, vizet, terhet emeltek. Valahol a közelben, meglehet, a föld mélyében, tüzek égtek, tucatnyi ponton gomolygott sűrű, kékes füst: a birodalom edzett acél szíve dobogott ott, hogy fegyverrel, vérrel lássa el a messzeségben harcoló seregeket, melyek egy rég letűnt civilizáció nevében, néhány konok és elvetemült elme céljaiért küzdöttek. – Előbb Alidar, most meg Shulur... Világlátott emberekként szállunk pokolra, urak! – kacagott az úszni nem tudó rongyos. – De vajon ki szerez majd dicső tetteinkről szép s főként igaz dalt? – Én – szólt hátra Gorduin. – ígérem. – A bárd szava az istenek szava! – érkezett a jókedvű felelet. – Beérem ennyivel. A karakkák egyike megint közelebb merészkedett, szinte párhuzamosan siklott a gályával a hullámfal túloldalán. Árbocainak csúcsán nem kosarak, valóságos erődítmények sötétlettek: öt-öt íjász szorongott bennük. A fővitorlán Toron agyarait, karmait villogtató oroszlánja, a kisebb vásznakon kitárt szárnyú griffek, koronák és kardvirágok; a kapitány tisztjeitől körülvéve, rezzenetlen arccal állt, Salinát bámulta, varkocsba kötött fehér hajával eljátszadozott a fogoly járművet űző szél. S lám, egyszerre üdvözlésre emelte jobbját – példáját követték társai is. A palánk mellett felsorakozott tengerészkatonák parancsra várva markolták csáklyáikat. – Igazi úr – sziszegte a lány. – De csak próbálkozzon! Maradt még néhány perce... A zátonyok elmaradtak. Elhalkult a dübörgés. A boszorkánymesterek fellegvára mohos északi falát mutatta most az érkezőknek – bástyák, kapuk sehol, s hiányzott a kikötésre alkalmas, hullámveréstől védett beszögellés: e kopár földdarab urai láthatólag nem kedvelték a látogatókat. – És ha nyomban tűzözönt bocsátanak ránk? – latolgatta a toroni Rosanna szemébe nézve. – Megtehetik... – Képesek rá, megtenni mégsem fogják. A császár drágalátos hajói óvnak minket: nem férhetnek hozzánk úgy, hogy bennük kárt ne okozzanak! – Az északi szépség arckifejezése keménység dolgában Sál ináéval vetekedett. – Bizakodj – és hallgass! Mielőtt a döbbent gróf válaszolhatott volna, már faképnél is hagyta. Különös kábulat kerítette hatalmába. Minden döntés kézenfekvőnek, minden lépés magától értetődőnek rémlett, a kétségeket kilúgozta belőle a lobogó varázsa. Alig várta, hogy
szabadjára engedhesse ezt az erőt – vakítsa csak el a ragyogás! Gorduin mintha olvasott volna gondolataiban: tisztelettel szólt hozzá, ahogyan az egy parancsnoknak, vagy... nos igen, hadúrnak kijár. – Még néhány perc, és elsimul körülöttünk a víz. Még néhány perc, és fordulunk. Menj! Salina és a lobogó mellett a helyed. – Köszönöm – suttogta Rosanna önkéntelenül, azután halványan elmosolyodott, s hozzáfűzte: – Fedezd magad, rendben? Ha bajod esik... Gorduin egy derűs legyintéssel útjára bocsátotta, s elkísérte pillantásával. Tekintete egyszer – s csak egyszer a palánknál várakozó grófra villant. Felsóhajtott. Kincshez jutottál te is, császár kapitánya! Vigyázz rá – mindenre és mindenkire nekem sem lehet gondom! Nyomban ezután mintha láthatatlan buborék pattant volna szét körülöttük. Egyszerre hátborzongató élességűvé vált a látkép: Shulur dokkjai, a rakpart hosszában imbolygó árbocerdő. A toroni hajók kétfelől közelítettek a vitorlák és evezők nélkül haladó, folyvást lassuló gályához. A rájuk szakadt csendben Graum tisztán hallotta a kötelekkel bajlódó férfiak zihálását, tisztán látta a számszeríjat markoló lövészek szemének fehérjét. – Most! – kiáltotta Salina. Az alidaxi gigász vitorlái sorra kibomlottak. A tatbástya zászlórúdján lángnyelvként lobbant, a magasba kúszott a rúnákkal ékes hadúri lobogó. – Jobbra a kormányt! – csattant az Alidarban nevelt lány újabb parancsa. – Rögzíteni! A legközelebb merészkedett karakka felől dühödt ordítozás hallatszott. Háromkarú acélhorgok csattantak a fába – a megfeszülő köteleket azonban egykettőre elmetélték a palánk mögött meglapult rongyosok. Graumot messze elkerülték a neki szánt nyílvesszők: a vitorlákat friss, természetes nyugati szél dagasztotta – s a gálya orrát díszítő szalamandra, mely mindeddig Shulur kikötőjére meredt, lassan a császári hadihajó ellen fordult... Gorduin nem látta már a túloldalon a szigorú tekintetű kapitányt. Lerántotta a ponyvát a nehéz dárdavetőkről, célba vette a balról támadó karakka tűzköpőjének fújtatóját, és elfordította a kart. A dárdahegyet borító, kátránysűrűségű massza tüstént felizzott, a lövedék üstökös gyanánt szelte a levegőt, s halálos pontossággal vágódott a dagadozó tömlőbe. Az ilanori lehunyta szemét.
A nafta robbanása szétvetette a kisebb jármű orrát, leszaggatta vitorláit. A háromárbocos jobbra dőlt, gyorsan süllyedt. A hullámokon lángszőnyeg terült szét. Füstfüggöny takarta el a boszorkánymesterek szigetét. A gálya egy pillanattal később legázolta kitérni képtelen második ellenfelét. Vérfagyasztó volt a roppanás, ahogy a karakka gerince engedett. A rettegett tömlő az égre köpte tüzet, mint valami döglődő sárkány, az árbocok mennydörgő robajjal vágódtak a vízbe; Graum el-elakadó lélegzettel figyelte a kétségbeesetten vergődő túlélöket – és nagyot kiáltott a távolabbi hajókról feléjük süvöltő gyújtólövedékek láttán. E lövedékek azonban rendre célt tévesztettek, s nem okoztak bajt a palánk felett elzúgó dárdák sem. A gályát láthatatlan pajzs oltalmazta, a tatbástyán felvont lobogó varázsa; Salina hercegi arához méltó határozottsággal vezette ki a füstből, a nyílt tenger felé irányította. Az öbölben lehorgonyzott hadihajók fedélzetén lázas tevékenység kezdődött. Vitorlák bomlottak ki: fekete unikornisok, arany sasok, delfinek és csillagok mindenütt. A befelé igyekvő toroni és szövetséges járműveknek kapkodva mutattak új irányt a zászlójelek. Heten eredtek a kalandozók nyomába – a megmaradt négy karakka, egy hasas, orkokkal zsúfolt bark, egy sebes karavel, főárboca csúcsán a Tengeri Városok zászlajával, s egy könnyű kog. – Goblinok... – mormolta ez utóbbi láttán a goblin alig titkolt undorral. Már azon volt, hogy lekiáltson Gorduinnak, amikor a sekélyesben mozgásba lendült még valami. Hasas volt ez is, akár a bark, de nem vitorla hajtotta. Graumnak az a benyomása támadt, elszabadult valahogy a nagy kapkodásban, a fura alkotmány manőverei azonban egykettőre kiábrándították. Amikor azután a fedélzet nagyobbik felét takaró ponyvák is felcsévélődtek, úgy ítélte, nem várhat tovább: – Tier! Gorduin leárnyékolta szemét, a mutatott irányba kémlelt. A nyolcadik üldöző – oldalán kyr jelekkel a Szindvil tüze felirat állt – a karavel elé vágott. Látnivaló volt, alig néhány perc alatt vonalba ér a karakkákkal, tüzet nyit a távolodó gályára. S nem akármivel. A fedélzet síkjából hatalmas bronz mutatóujj gyanánt meredt a látóhatárra egy tátott pofájú sárkányfejben végződő
cső. A torkolat átmérőjét kétlábnyira becsülte a bárd, aki – a kharei puskaműveshez, Talmanhoz fűződő barátságának hála – tudott egyet s mást az efféle szerkezetekről. Nem sejtette, hogy a toroni műhelyekben ilyen méretű lőfegyver megalkotásán fáradoznak, és megborzongott az elkészült darabot méregetve. Az első igazi célpont szerepe ugyancsak hálátlannak ígérkezett. Állja-e majd a lobogó ezt a próbát is? – Salina! – kiáltotta teli torokból. – Ha mennydörgést hallasz, azonnal fordíttasd el a kormányt! – Merre, Tier? – Amerre csak akarod, de gyorsan, az istenek szerelmére! Hamarosan csúnya vihart kapunk... S mintha ez nem lett volna épp elegendő: a boszorkánymesterek szigete felett izzás támadt a levegőben, baljóslatú, sárgás izzás, melynek közepéből csakhamar kiröppent az első tűzgolyó. Graum halkan, tiszteletteljesen füttyentett. Lenyűgözte a bizonyosság, hogy mindez miattuk történik. Az első lövedék villámként csapott rájuk, hatalmas lyukakat perzselt a feszülő vásznakba, s szétzúzta mindazt, ami az orrbástyából megmaradt. Fáklyaként lángoló élőhalottak zuhantak a vízbe, a kötelek megereszkedtek, a gálya érezhetően balra dőlt. A második csapás gőzfelhőbe burkolta. A harmadik alig pár hüvelykkel kerülte el a goblin megfigyelőhelyét, – a negyedik pedig... A negyedik félúton függve maradt a levegőben. Gorduin fékezte meg – hogy hogyan, maga sem tudta. Kétségbeesetten összpontosított, szabadjára engedte tudata hatalmát: akárha egy kilőtt nyílvesszőt próbált volna fél kézzel elkapni. A siker, tekintettel a varázstudók közelségére, szerfelett valószínűtlennek rémlett, érezte, tudta azonban, hogy ezt a lövedéket a hídnak, Salinának szánták. Ha beavatkozásával csak egy lábnyira eltéríti, a lány megmenekül. Ha nem... Egész testét izzó fájdalom járta át, ezer és ezer tőrdöfés kínja. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül rogyott a felázott fedélzetre. Sötétség borult rá, sírüregek homálya – s e homályban lámpásként világlott egy kék szempár. Lám csak, lám...! Nem hang volt, de akként érzékelte: az a másik, a fekete akarta így. A két tudatot elválasztó korlátok leomlottak, a semmiből elsöprő erejű áradat zúdult Gorduinra, kis híján a halálba ragadta. Porszemként táncolt a kiállhatatlan, sötét
ragyogásban – ám a kék szempár megálljt parancsolt neki, egyetlen rebbenésével kiragadta a megsemmisítő örvényből. Egyszerre testté lett megint. Testté és fájdalommá. Gyors vagy, Testvér. Gyors és veszedelmes. A hatalmad azonban – megbocsáss – édeskevés az ilyesmihez. A bárd szörnyű görcsökben vonaglott. Lezárt szemhéja mögött ott parázslóit a tűzgolyó, s minden gondolatát elemésztette. Egy ízben könyörületes voltál hozzám – sugallta a kék szempár. Rég történt, de nem felejtettem el. Megkímélem hát az életedet, és megkímélem társaidat is – elvégre összeakadhatunk még. Őrizz meg jó emlékezetedben, ahogy én tettem... – Egy mosoly árnyéka. Mi lehet előbbrevaló a Testvéri szeretetnél? A lánggömb a felhőkbe vágott, kihunyt. Az ilanori, mint valami Sebzett nagyvad, felemelte fejét. Tekintetét elhomályosították a kin könnyei – hullámzani látszott a távolodó, kopár sziget, Daumyr partvonala. A gálya tatja mögött fénylövedékek sorozata korbácsolta fel a vizet, az izzás azonban gyorsan halványult: a Boszorkányerőd nem tüzelt többé. – Gorduin! – sikoltotta Rosanna és Salina szinte egyszerre. – Gorduin! Mac-Lier termett mellette, talpra segítette. A koldus néhány kortyot diktált bele a rongyosok vadmézillatú, erős borából. Arcán leplezetlen ámulat. – Eltérítetted – suttogta. – Eltérítettél egy Daumyrról indított tűzgolyót! Alighanem az égiek jelét hordozod, dalnok; ők tartsák meg a szokásodat! Gorduin kapkodva szedte a levegőt. Két karja zsibbadt, hasznavehetetlen volt még. A jel említésére elmosolyodott, ám egykettőre elkomorult megint: eszébe jutott mindaz, amit a Sötét Helyen hallott az imént. S eszébe jutott a tűzokádóval felfegyverzett, vitorlák és evezők nélkül haladó hajó... Az embervadász segítségével a palánkhoz botladozott. Ámulattal töltötték el a távlatok – mintha nem csupán percekig, hanem esztendőkig időzött volna a jeges homályban. Összeharapott ajkáról állára csordult a vér, de nem törölte le: amíg vérzik, él. Fontosak olykor az ilyen apróságok. Meg aztán...
"Mi lehet előbbrevaló a Testvéri szeretetnél?" – Jól vagy? – firtatta Mac-Lier. – Megborzongtál. – A szél teszi – dünnyögte Gorduin. Mély lélegzetet vett, újra és újra ökölbe szorította kezét, hogy legyűrje a remegést. Egy boszorkánymester szólt hozzá. Egy boszorkánymester nevezte testvérének. Futni hagyja. Átkozott rejtelmek! És évről évre több kerül belőlük Amint teheti, utána kell járnia, kicsoda-micsoda valójában. Az ott a fellegvárban régóta tudja. Miért nem osztotta hát meg vele a titkot? Elvégre a családban maradna... – Két karakka visszafordul! – lelkendezett Graum. A másik kettő pedig mintha... – Kránba velük! – A bárd erőt vett magán, keményen megvetette lábát. – Hol jár a legkisebb hajó? – Horgonyt vetett. Mozgást látni a fedélzetén. Felvonják a zászlót. Várj csak... Igen, a császári lobogó az! Gorduin elhúzta a száját. A boszorkánymesterek tétlenkednek, a flotta azonban nem. Parancsnokai bosszúra szomjaznak – ki hibáztathatja őket ezért? – Néhány tetovált fickó guggol a tűzokádó mellett – jelentette a goblin. – Az egyiknél fáklya van. – Készülj, Salina! – kiáltotta a bárd. – Nyakunkon a vihar! – Nyelt egyet. – Graum! Ha füstöt látsz... Nem fejezhette be. Mennydörgés fojtotta bele a szót, a villanás valamennyiüket elvakította. Önkéntelenül meglapultak, egyesek némán, mások fennhangon átkozták Toron isteneit s mindazokat a szellemeket, amelyeknek a birodalom fegyverkovácsai hatalmukat köszönhették. A gálya – a megviselt kötélzet recsegése közepette fordulóba kezdett, lövedék azonban nem érkezett a messzeségből. – Füstöt látok! Nagy füstöt! – rikoltotta a goblin. Olyan sűrű füstöt, hogy... Gorduin megrázta fejét, szemét azonban hasztalan erőltette: nyomát sem látta a Szindvil tüzének. Ott, ahol az alacsony építésű jármű horgonyzott, valósággal forrt a tenger. Az elemi erejű robbanás leszaggatta a legközelebbi karakka vitorlázatát, s úgy fordította fel az orkokkal zsúfolt barkot, mintha dióhéj lett volna. A törmelékbe fogódzva rowoni zsoldosok, toroni tengerészkatonák, goblinok, trollok küzdöttek az életükért: eleven bójasereg zárta el az öbölből kifelé igyekvő üldözők útját. A bárd lassan kifújta tüdejéből a füsttől szagló levegőt, jobbjával zilált hajába túrt. Bizonyos elnézéssel gondolt most az égiekre – bárkik legyenek is.
– Mi volt ez? – kiáltotta Rosanna. – Mi az ördög volt ez? – A császári flotta legújabb varázsfegyvere – felelte Gorduin. – Félelmetesen hatékony, de korántsem tökéletes. Sok munkát ad majd kiagyalóinak az elkövetkező években... A tépett vitorlákat északkeleti szél dagasztotta, a hadúri lobogó sólyomszárnyként feszült; a birodalmi főváros, a félsziget egykettőre elmaradt mögöttük. A megmaradt élőhalottak a fedélzet tisztogatásába fogtak. – Tengeri ütközet! – lelkendezett a rongyos, aki még úszni sem tudott. – Kedvelni fogom az efféle mókát, azt hiszem. Salina végre elhagyhatta a hidat. Tizenhét éve minden lelkesedésével rohant az ilanorihoz, átölelte. – Sikerült, Tier! Megcsináltuk! – Csodálatos voltál – mosolygott Gorduin, és homlokon csókolta. – Calyd kiállhatatlanul büszke lesz rád. – És rád – mondta ragyogó szemmel a lány. – Ha nem ügyelsz, még ott fog a szigeteken, és főkamarást, vagy más effélét csinál belőled. – Néhány éve megpróbálta már... – A bárd feszengett. – Időbe telt, míg megértettem vele, hogy rossz politikus válna belőlem. Kellemetlen, erőszakos alak vagyok. A legkomiszabb fajta. – Tévedés! Tévedés! – tiltakozott Salina. – Mondjuk inkább úgy, hogy... – Ahoj! – harsant Graum kiáltása az árbockosárból. Ahoj, odalent! Kilenc császári hadihajó közeledik szél felől!
5. ilenc négyárbocos karakka fedélzetén jó másfélezer tengerészkatona számára van hely. Kilenc karakka néhány perc leforgása alatt lángba boríthat, lerombolhat egy kisebb települést hajítógépeivel; kilenc egy időben támadó karakkával még egy sértetlen alidaxi gálya sem mérkőzhet, egy viharvert, hiányos személyzetű, megrongált fegyverzetű gályának pedig éppenséggel semmi esélye ellenük. Salina pontosan, Gorduin nagyjában-egészében tisztában volt e tényekkel. Nem tapogatództak teljes sötétségben a rongyosok sem meggyorsult mozgásuk, halálra szánt képük legalábbis erre utalt.
– Bármit teszünk, hamarosan beérnek – suttogta az alidari lány. – Ezer és ezer csáklya. Ezer és ezer kötél. Nem menekülhetünk. Mac-Lier a fővitorlák címerállatait vette számba. Egy arany mantikor, két fekete karvaly, egy nefritzöld sárkány, egy vérszín griff, egy fehér szarvas, no meg három oroszlán – egy pallost markoló ezüstkék, egy ónszürke és egy kránkősárga – közeledett sebesen. Árbocszalagok, megfejthetetlen üzenetek hordozói bomlottak ki mindenütt, a tűzköpők torkában lángnyelvek lobbantak: a raj felkészült a küzdelemre. – Tartsatok ki! – gúnyolódtak a rongyosok. – Úton az erősítés! – Bevonatom a vitorlákat – jelentette ki Salina. – Úgy nehezebben gyulladnak meg. Ha marad időnk, a fedélzetet is végiglocsoltatom... – Rosannához fordult. – Engedd le és vedd magadhoz a zászlót! Tudni fogod, mit kell tenned: megsúgják a rúnák. Élj a hatalmaddal, menj! A te küldetésed a legfontosabb. – A küldetésem? – visszhangozta Rosanna. – Hisz Gorduin szerint a te feladatod... – A lobogó választott. A Hadúr te vagy – emelte fel hangját a bárd. – Észrevehetted volna már. Mi észrevettük. Menekülj! – Itt maradok! Gorduin az égre emelte tekintetét. – Gondolhattam volna. Az sem segítene, ha fenyegetnélek, igaz? Rosanna konokul nézett szembe vele. Hangjából kiérződött a rémület – a felelősség rémülete. – Eltaláltad. Bármi történt is az elmúlt napokban, közétek tartozom! Sosem vágytam arra, hogy Hadúr legyek, és... – A Hadurak egyike mindenkor névtelen – emlékeztette Gorduin. – A közrendűek, az egyszerű fegyverforgatók, a szabadok parancsnoka ő – az alkalom, nem a végzet emeli társai fölé. Jól vigyázz, Rosanna! Amit ezekben a percekben teszel, már történelem! – Legyen hát történelem! – kiáltotta a lány. – Vihart kavarok! Harcolni fogunk! – Vihart? – hajolt közelebb érdeklődve az Arel-pap. Nem rossz ötlet. Hogyan fogunk hozzá? Rosanna eliramodott a tatbástya felé. Mac-Lier a nyomában. – Vitorlák bevonására felkészülni! – kiáltotta Salina, azután nagyot sóhajtott. – Kaphatnék valakitől egy kardot? Vigyázok majd rá, ígérem... – Ahoj, odalent! – rikoltotta Graum. – A karakkák irányt változtatnak! Nézzétek!
A kalandozók hitetlenkedve bámulták az ellenség harci alakzatának felbomlását. Az arany mantikor – a raj vezérhajója – egész sor új árbocszalagot húzott fel, azután harminc láb hosszú lángcsóvát fújt: erejét fitogtató sárkány. Parancsnoka eszes és rátermett tiszt lehetett, Gorduint azonban nem sikerült elbolondítania. Szabadulni igyekszik a gyúlékony anyagoktól – gondolta. Vagyis tűzesőre számít. S miután nekünk nincsenek már dárdavetőink... Megperdült a sarkán, a túloldali palánkhoz rohant s felkacagott. – Salina! Dél felől féltucat abasziszi szkogg közeledett, minden főárboc csúcsán Calyd Karnelian tengerzöld lobogóját csattogtatta a szél. – A hercegkapitány hajói! Most aztán... A szkoggok vonalba fejlődtek, hajítógépeik szinte egyidőben léptek működésbe. Gorduin hallani sem hallott még ehhez fogható zárótűzről. A császári egység körül mintha lángra kaptak volna a hullámok: kéken freccsenő pokolban hánykolódott a két karvaly, a szarvas, a két tétovázó oroszlán. A sárkányt gyors egymásutánban négy találat érte. A nagy háromszögvitorlák pergamenlapokként égtek, elfeketedtek, a hajótest hosszában tombolni kezdtek Sogron kígyói, s mohón faltak mindent, amihez hozzáfértek. Az irányíthatatlanná vált karakka balra dőlt, keresztrúdjaival letarolta az arany mantikor kötélzetét, döfősarkantyújaval a karvalyok egyikének törzsét zúzta be. – Calyd! – sikoltotta Salina. – Calyd, itt vagyok! – Irányt tartani! – parancsolta a bárd, ahogy mellé ugrott. – A sárga oroszlán még mindig felénk tart! – Tharr pörölye! – suttogta a toroni gróf a háromfejű orrdísz, az előbástyát ékítő szent szimbólum láttán. – Szél felől jön. Nem állhatja útját semmi... Fedezd magad, Rosanna! A koldus széttárta két karját, merőn bámult a közeledő hajóra. Nyílvesszők szálltak felé, de rendre elkerülték, tucatjával csapódtak a palánkba, a közönyösen dolgozó élőhalottak oldalába. Egyik-másik kránkőbűzű lánggal égett. A rongyosok a vedrekhez kaptak, azután... Azután megfordult a szél. A császári karakka tűzet köpött, a pusztító naftafelhőt azonban megfékezte a hirtelen támadt orkán. Lendülete tovább, egyenest az izzás szívébe ragadta a Tharr pörölyét – az előbástyát tüstént robbanás vetette szét, az orrárboc hátrafelé dőlt, a leszakadó vitorlák halotti lepel gyanánt borultak a
parancsnoki hídra. Több nyílvessző nem érkezett odaátról. – A’frad! – rikoltotta diadallal a koldus. – Arel mellettünk harcol! A rongyosok (kormos képükkel, villogó fogaikkal, tépett köpönyegükben útonállókra emlékeztettek megint) éljeneztek, a renegát gárdakapitány vonásait felélénkítette a mosoly. Ökölbe szorított jobbjával kétszer is a korlátra csapott – majd nekiindult, hogy előkerítse Rosannát. A gálya kissé távolabb sodródott az ütközet színhelyétől. Sorra húztak el mellette az abasziszi szkoggok, kivéve a vezérhajót, mely kurtított vitorlázatán. Sebességét a menekülőkéhez igazította. A vörös lobogóval bajlódók tisztán láthatták sellőt formázó orrdíszét, alatta pedig a nevet: Salina. – Calyd... – suttogta az alidari lány. Gorduin összehúzott szemmel figyelt. A Salina tatbástyáján tengerzöld köpönyeges, magas férfi állt tisztjei körében, s akár korábban a toroni kapitány, néma üdvözlésre emelte jobbját. Jelet adhatott, mert a főárboc csúcsán e pillanatban hosszú szalag bomlott ki: arányló mezőben számtalan bíbor szív. – "Szeretlek!" – tolmácsolt Graum odafentről, merőben feleslegesen. – Átvágta magát egy birodalmi hadtesten! – suttogta Rosanna. – Átvágta magát egészen a tengerig, ahol a flottillája várta! Micsoda ember! – A ragyogó arccal integető Salinát nézte. – Aligha túloztak a rúnák: nagyon boldog leszel vele! Salina hálásan pillantott rá, azután a bárd karjába kapaszkodott. – Most már csakugyan vége, ugye? Hamarosan találkozhatunk! – Remélem – mormolta a bárd. – Őszintén remélem... És jött a vihar. A tiszta égboltról, a semmiből rontott rájuk megint. Hullámokból emelt ostromtornyokat, tomboló szélből font korbácsot, mely kígyósereg módján sziszegett a kötélzet magasában. Az abasziszi vezérhajó és a gálya közé egy szempillantás alatt sok száz láb hosszúságú vízfal tolult, gerincéről a szélrózsa minden irányába szállt a tajték. A félsziget messzi partjai felett villámok lobbantak, baljós fénybe vonták Daumyr szigetét. Sötétség borult a világra, a végítéletet idéző örvényben fellegek születtek – zápor hullt belőlük, fekete, akár az alvadt vér. A tüzek kialudtak. Gorduin bámuló szeme láttára emelkedett a levegőbe egy sérült karakka,
hogy azután orral előre alázuhanjon; egy szkogg ugyanekkor az oldalára dőlt, mint egy halálra sebzett harci mén... Az Arel-pap átkozódott, könyörgött, fohászai azonban hatástalanok maradtak; alig egy perc múltán kimerültén rogyott térdre. Salina zokogott. Rosanna, akinek végre sikerült biztonságba helyeznie a lobogót, szorosan átölelte. A főárboc kosarából majomügyességgel kúszott lefelé Graum – úgy ítélte, okosabbat nem tehet. Gorduin feje hirtelen oldalra billent. Tarkójába, akárha jégszilánk találta volna, fajdalom nyilaik. Elvakította. Sajnálom, Testvér – zengett a hideg hang. Többet igazán nem tehetek értetek. Feltünő volna, s persze helytelen is. Óvjon hát a Jel! A bárd a fogát csikorgatta. Távozz! Ezúttal teljesült az óhaja. Látása egykettőre kitisztult – mielőtt a gályát messzire ragadták a hullámok, még látta Karneliant a Salina tatbástyáján. A hercegkapitány, számtalan csata hőse, Abaszisz legkiválóbb hadvezére tehetetlen dühében öklével fenyegette az alacsony eget.
HARMADIK RÉSZ
A HALÁL NAGYMESTERE
Egy messzi vándor jött, ki ős romok felől regélt: Az erdőben szörnyű két nagy csonka láb áll. Arrább rőt avar lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vénparancsszóktól konok s vad szenvedélye még kivésve ég a hűvös kövön, bár, mely véste, a kéz, s a szív, hol dűlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymundiás, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül határtalan szélesre s hosszúra a holt dzsungel némán szétterül.
1. öd a víz felett. Mindent beborító, füstszerűen sűrű köd. Eltompította a neszeket, megzavarta az érzékelést; a
szárazföld közelségét Graum jelezhette csupán, aki, mint hasonló esetekben mindig, szimatára hagyatkozott. Hogy hová sodorta őket a napokig tomboló orkán, talán maguk a boszorkánymesterek sem sejtették. Antoh, a tenger nagyasszonya alighanem tudta – ő azonban hallgatott. Gorduin már órák óta a főárboc kosarából, a goblin korábbi őrhelyéről kémlelte a háborgó tengert, ám harmadik, mágikus szemével sem látott félszáz lépésnél távolabbra. Salina egy percre sem tágított az élőhalottak forgatta kormánykerék mellől: az ismeretlen terület határozott döntéseket, olykor gyors beavatkozást kívánt. A rongyosok a középfedélzeten összetákolt menedék ponyvája alá húzódtak, csendben múlatták az időt. Rosanna számára néhány díszpárna is került – ezek halmán trónolt most, álmatagon hallgatta Anrem, a koldus énekét. Az Arel-pap pedig regélt. Ráérősen szőtte a történet fonalát, a muzsikát aláfestés gyanánt használta csupán, e dallamot azonban nem nyomta el a szél zúgása, a hullámok moraja, az eresztékek recsegése. Felrémlettek az elmúlt esztendők, melyek során Észak kegyvesztett, kitaszított nemesei egymásra találtak. Nem egy elhullott közülük a kalandok során – végtelennek rémlett az út, végtelennek a küzdelem is. Ütközetek, rajtaütések. Gro-Ugon gyepűi, az ediomadi barlangok, az Elveszett Lelkek tava – a hetyke, lebírhatatlan csapat mindig a legvészterhesebb időkben, a legforróbb helyzetekben, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel. Harmincan rontottak két századra való orknak. Túlélték. Tucatnyian kényszeríttettek meghátrálásra tízannyi Vihargárdistát, a légkülönbeket Toron remek fegyverforgatói közül. Ebben a küzdelemben ugyancsak megritkultak. A túlélők pedig lassanként elfelejtették, hogy éreztek valaha félelmet, iszonyatot, hogy tiszteltek valaha emberi törvényt. Számukra már csak Arel törvényei léteztek – a harc és a természet törvényei. Ha épp akadt, számolatlanul szórták az aranyakat, ha nem, szép szóval kértek kölcsönt valamely tehetős polgártól – pengékkel nyomatékosított kérésük rendszerint meghallgatásra lelt. Nesztelenül jártak, mint az embervadászok, a fájdalmat mosolyogva tűrték, akár a hegyvidék szerzetesei; ismertek majd minden cselfogást, azt sem sínylették meg különösebben, ha hosszú napokon át kellett étlen-szomjan rejtőzködniük, vagy épp loholniuk a
perzselő napon. A veszély és a halál bolondjai voltak Kacagtak, véreztek, szépasszonyokat szerettek – így maradtak tízen. Hazájukban bitó, gyilok várta őket, az út porában gázoltak a bizonytalan jövendő felé mindannyian – valamiképp mégis megmaradtak uraknak. Rosanna nyílt elmével, ámuldozva hallgatta mindezt. A gárdakapitány komoran bólogatott. Mac-Lier a nyugalom eleven szobra halványan elmosolyodott: akár a rongyosok, ő is a veszedelmet tartotta igazi elemének. Jócskán benne jártak már a délutánban – erre engedett következtetni a gyérülő fény. Gorduin köpönyegébe burkolódzva kuporgott odafent, a tengert, a gályát, meg a toroniakat átkozta, a sorsot azonban nem – elvégre szükségük lehet még a jóindulatára. Szeme káprázott, időről időre le kellett hunynia – ilyen alkalmakkor kitisztult kissé az a kép, amelyet elméje alkotott környezetéről. A hosszan elnyúló homokos partot mégis a közönséges módon észlelte. Igaz, némiképp megkésve – a kimerültség tehette és a köd. Kiáltott, s mert úgy akarta, hangját mindannyian meghallották. Salina áthajolt a korláton, eltűnődött, azután elnevette magát. – Föld! Föld előttünk! Kapaszkodjatok! – üzente ugyanekkor Gorduin, s megfogódzott ő is. A gálya simán, szinte zajtalanul siklott át a sekélyesen. Lendületét jó ideig megőrizte, hosszú barázdát vájt a nedves homokba, mielőtt egy végső döccenéssel megfeneklett. – A déli part – mormolta Graum. – Az ám! – Felemelt fejjel szimatolt. – Friss illatok, kevés füst, kevés halál a szélben. Ó, Abaszisz! A szüret ideje elmúlt már, de a pincék mélyén hamarosan... forrni kezd... a bor. Hála az isteneknek! – Nagyot nyelt, aztán, hogy senki nem szólt, búcsúpillantást vetett a szürkén gördülő hullámokra. Mondják, utazni mindig tanulságos – megérkezni viszont kész élvezet. Elvégre... A rongy ősök egyike, az úszni nem tudó mozdult elsőként. Átugrott a palánkon, térdig vízben gázolva futni kezdett, azután térdre vetette magát, úgy bámult a jármű orrdíszének csonkjára. Felmarkolt egy keveset a száraz homokból, kacagva szórta szerteszét. – Ha hiszitek, ha nem – kiáltott hátra –, ez sokkal inkább a kedvemre való!
2. llj! Graum a nyomaték kedvéért a kezét is magasba lendítette. Négy napja ügettek kitartóan, ám mind ez idáig egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Most négy lovas rúgtatott feléjük egy közeli narancsligetből. Páncéljukon ezüstösen csillant a napfény, s Gorduinnak nem kellett túlságosan megerőltetnie szemeit ahhoz, hogy megállapítsa: kardot markolnak mindahányan. A távolság egyre csökkent; az idegenek már-már vágtába ugratták hátasaikat. A rongyosok közül hárman előrenyargaltak, hogy ha kell, szembeszálljanak velük. Előző este sorshúzással döntötték el, hogy aznap kik részesülnek ebben a szerencsében. A csapat megmaradt tagjai azonnal körbevették Salinát, Rosannát és a lobogót. Az embervadász is kardot húzott, Gorduin pedig térdére támasztotta nyílpuskáját. A várt összecsapás azonban elmaradt. Az egyik rongyos lemondó félmosollyal néhány aranyat nyújtott át Graumnak: a küzdelem kimenetelére fogadtak, s arra, hány csapás dönti el. A két csoport időközben találkozott, ám kardcsengés helyett csupán izgatott kiáltozást hozott a szél. Hamarosan együtt ügettek vissza. – Ranil-lovagok! A Nap Rendjének harcosai! Háromszoros hurrát nekik! Közelebbről igencsak lehangoló látványt nyújtottak az érkezők: máskor makulátlan páncéljukat számos horpadás, alvadt vér és mocsok csúfította. Pajzsát csak egyiküknek sikerült megőriznie. Egy csapás majdhogynem felismerhetetlenné tette rajta a Dwyll Unió címerét. – Üdvözöld őket! – súgta Rosannának Gorduin. – Miért én? – hökkent meg Rosanna. – Nyilván a vezetőnkre kíváncsiak. Nálad a lobogó; Vörös Hadúr volnál, nemde? A lány vállat vont, egy pillanatig még tétovázott, azután MacLierrel és a gárdakapitánnyal az oldalán előreléptetett. A lovagok tüstént fejet hajtottak. Rangidősük tisztelgésre emelte fegyverét. – Úrnőm... Lord Neuvar Kestel vagyok, a Ranil-rend komtúrja. Titkos küldetésben járunk e földön – ámbátor félő, hogy ittlétünk okával számosan tisztában vannak már.
Keveset végeztünk az elmúlt négy hét alatt, s az igazat megvallva kétlem, hogy feladatunknak egyhamar eleget tehetünk. – Rosanna de Lamar vagyok – szólt halkan az északi szépség, majd némi töprengés után hozzáfűzte: – A hatodik Vörös Hadúr. A lovagok láthatóan fellélegeztek, s rendre leugrottak a nyeregből. Bámulatos könnyedséggel hordozták tekintélyes terhüket. – Engedd meg, úrnőm, hogy ha rövid időre is, gyarapíthassuk kíséretedet! – Lord Kestel megint fejet hajtott. – Hírekkel szolgálunk és híreket várunk cserébe – e táj lakói nem épp közlékenyek, s még az eszesebbje sem mondható tájékozottnak, ami a túlparton zajló eseményeket illeti... – Megtiszteltek társaságotokkal, uraim – bólintott Rosanna. – A régiek szerint hősökből sosem lehet elég. – Remekül csinálja – súgta Gorduinnak a goblin. – S csak a minap kezdett hozzá! – Hol maradnak a többiek? – tudakolta a lány. – Bizonyára nem csupán négyen érkeztetek... – Néhány társunkat – mondta lassan Lord Kestel – a közelben temettük el. Mások távolabb nyugszanak, s akadtak olyanok is, akiknek a végtisztességet sem adhattuk meg. Tartok tőle, úrnőm, hogy csapatom legjava tért meg időnek előtte a Fénybe. Rosanna igyekezett palástolni megrendülését. – Vezess! – szólt határozottan. – Vezess olyan helyre, ahol tábort verhetünk, ahol meghallgathatjuk beszámolódat! A környéket egyáltalán nem ismerjük. Valójában azt sem tudjuk, pontosan merre járunk... A narancsfák árnyékába húzódtak, lenyergeltek, őröket állítottak, s csendben várták az alkonyt. A balzsamos levegő, a lágy szellő, a vidék nyugalma békével töltötte el szívüket, Lord Kestel száraz hangja azonban csakhamar iszonyatot csempészett a szürkületbe. Az általa sorolt tényeket Gorduin és Graum ismerte csupán – a kalandozók csoportja mély csendben figyelt. Mac-Lier időről időre előrehajolt, gallyakat rakott a füst nélkül égő, kicsiny tűzre. – Bebizonyosodott – mormolta az elcsigázott lovag –, hogy a Szövetség legbelsőbb köreibe áruló férkőzött. Mint mondják, Doran Felsővárosából irányítja praktikáit, ám ez csupán egy feltételezés a sok közül. Miután Eligor úr eltűnt, a mágusok pedig hasztalan kutattak az ellenség hírforrása után, rendünk nagymestere, Lord Lauren is elrendelte a kutatást. Ügynököket küldött a szélrózsa minden irányába – s fáradozását végül siker koronázta: a Dal
Havának utolsó napjaiban ígéretes híreket kaptunk. Egyik kóborlónk a legendás Di’Luani orákulum nyomára bukkant. Nagymesterünk azt parancsolta, kísérjük el oda, s tudjuk meg az áruló nevét... – Mélyet sóhajtott. Negyvened magammal indultam útnak. Onzun, akinek biztonságát szavatoltuk, Lord Lauren talán legkitűnőbb erdőjárója és íjásza. Egy határmenti faluban találkoztunk vele. Komor és hallgatag fickó, de helyén az esze és a szíve. Hónapok óta hajszolták az Ikrek, s noha elfogadta társaságunkat, örülni nem örült nekünk. Csendesebben halad, s főként szabadabban lélegzik egymagában, azt mondta. – Hogyan bukkant rá az orákulumra? – kérdezte Graum. – Hisz a doraniak oly rég keresik... – Nem árulta el. Szót ejtett valami romvárosról, többet azonban nem tudtunk meg tőle. Igaz, nem is nagyon erőltettük. – Érthető. – A bajok egy hét elteltével kezdődtek. Sigur báró, a toroni hiéna valahogy kiszagolta, mire készülünk Talán az alidaxi némber segítette... – Sose nyugodjon a lelke! – pillantott Rosanna a nyugati horizont felett hunyorgó Ransenre, a Halál csillagára. – Nincs még tíz napja sem, hogy összehozott vele bennünket a rosszsors – magyarázta Graum. – Ott pusztult nyomorultul, de nagy árat kellett fizetnünk ezért: egyik társunk elesett. Ranil lovagjai komor elégtétellel néztek össze. – Sokan áldani fogják ezért a neveteket, úrnőm – suttogta egyikük. – Társatoké pedig örökkön fennmarad. – Egy este körülfogtak a nagykirály falanxharcosai – folytatta Lord Kestel. – Kivágtuk magunkat a gyűrűből, de tizenhét halottat, súlyos sebesültet kellett hátrahagynunk. Attól kezdve nem leltünk nyugodalmat. Folyvást hátrálni kényszerültünk, hátrálni a tenger felé. Nyolcszor ütköztünk meg kisebbnagyobb üldöző seregekkel, mígnem csak heten maradtunk. A sebesült Onzunt magas láz gyötörte. Élelmünk elfogyott, lovaink kimerültek. Három napja erősítést kértünk a nagymestertől – hogy mi lett üzenetünk sorsa, nem tudhatom. Tegnapelőtt megint támadás ért bennünket, ám ezúttal nem katonák, nem embervadászok rontottak ránk, hanem Tharr szerzetesei. Hajnalban kezdődött. Két őrt úgy intéztek el, hogy a lovak sem neszelték meg jöttüket. Onzun érzékei szerencsére még nem tompultak el: felrázott bennünket,
sokat azonban nem tehettünk. Őt és még egy társunkat magukkal hurcolták. Egészen átkos rendházukig követtűk nyomukat, de be nem merészkedhettünk: céltalan és botor dolog lett volna. – Induljunk nyomban! – A mindig derűs koldus vonásai megkeményedtek, tekintete villámokat szórt. Arel papja lévén ősellenséget látott Tharr szolgáiban. S volt miért elszámolnia velük. – Mire várunk? – A Hadúr parancsára – mondta Gorduin. – De nem késik soká, meglásd! – Miért is késne? A gályán nem jutnak vissza az északi partra – a gerendák korhadoznak, az élőhalottak szétszéledtek: Alyr varázsa, mely a boszorkányúrnőét pótolta, végképp erejét veszítette. Ifinbe, Abaszisz fővárosába merészkedni kész őrültség – a Kapukat biztosan lezárták már. Ediomadon át kerülni nem csupán életveszélyes, hosszadalmas is lenne. A két legendás orákulumot, Di’Luant és Di’Maremet azonban – ha a hagyománynak hinni lehet – szintén Kapuk kötik össze. Ha sikerülne eljutniuk Di’Luanig, nem csak az áruló kilétére derülne fény, de a lehető legrövidebb, legbiztonságosabb úton juthatnának vissza szövetségi területre. A sok közül nyilvánvalóan ez a megoldás a legkedvezőbb. És mégis... Már jóelőre utálta az egészet. Lobogók, Tharr-papok, Ikrek és boszorkánymesterek, no meg orákulumok – sok ez egyszerre egy illúzióit vesztett dalnoknak. Alyr, ha ezt előre tudom...! Akkor sem tehettem volna másképp. Az embervadászra pillantott. Mac-Lier egykedvűen bólintott. Rosanna már eldöntötte a kérdést, mikor Anrem az indulásra szavazott. Graum a környező fákat fürkészte. Bár sokkal szívesebben indult volna bárhová, mint saját jószántából egy Tharr-szentély megtisztítására, bölcsen hallgatott. Mit neki? A bárd a renegát gárdakapitány felé fordult. A gróf komoran meredt maga elé, azután Rosannára, majd a rongyosokra sandított – és elmosolyodott. – Morgena hitében nevelkedtem – mondta –, de volt alkalmam tapasztalni Tharr hatalmát. Őrültek vagytok valamennyien, ám ha egyszer így döntöttetek, veletek tartok. – Tekintete Rosannáéba mélyedt. – Olybá tűnik, nincs más választásom. Mihelyt felkészültök, indulhatunk. – Maradj mellettem – súgta Salina fülébe a bárd. Nem lesz baj, meglásd!
– Hallom és engedelmeskedem, kancellárom és pecsétőröm. Nem mozdulok mellőled. Nagy kaland az élet.:. És homlokon csókolta. Rosanna felállt. – Nyergeljetek! – parancsolta hamisítatlan hadúri határozottsággal. Tüstént nekivágunk! A társaság tagjai készülődtek. Ki-ki a maga módján...
Hűvös terem. Vörös kárpit a kövön, jáspisszobrocskák a széles, mahagóni asztalon. Kellemes félhomálytöprengéshez, tervezéshez illő. Ütemes dobbanások, egy-egy csörrenés odakint: a páncélt viselő őrök léptei. Két férfi az asztal két oldalán. Hallgatódzóktól nem kell tartaniuk, egyikük mégis ideges. A másik nem. Akárhogy alakulnak az események, ő csak győztes lehet. Magas homlok. Vállig omló haj, finoman metszett vonások. Kevély ember, talán túlságosan is az. Igaz, van mivel büszkélkednie – elvégre két birodalom sorsát tartja a kezében. Elveszejtheti, győzelemhez segítheti bármelyiket. Választott már. Jól választott. A régmúlt birodalmának feltámasztásáért küzd – hogy az ura lehessen. Észak ura. Életé és halálé. – Az alidaxi boszorkány halott – folytatja a nyugtalankodó férfi. Eszköz csupán, alattvaló; utóbb talán úr lesz maga is. – A dorani kémek az ő gályáján menekültek el. A boszorkánymesterek Shulurig sodortatták őket viharukkal, a császár hajói lecsapni készültek, ám a siker küszöbén Karnelian hajói közbeléptek. – A részletek érdektelenek. – Ó! – A jelentéstévő összerezzen. – Sigur báró híradása szerint Abasziszban vannak. – A rangok sem fontosak. – Oda sodorta őket egy újabb vihar... – Honnan tudja ilyen pontosan Sigur? – Valaki ott van közöttük. Sigur állítja, hogy álmukban sem gyanakodnának rá. – Ügyes. – Nem dicséret, egyszerű ténymegállapítás. – A thekszeli Tharr-szentély felé tartanak. Lauren kémjét őrzik ott. Ki akarják szabadítani, hogy az orákulumokon keresztül térjenek
vissza északra. A kevély arcon halovány mosoly. – Vannak rosszabb hírek is. – Beszélj! – Eltűnt M.A.G.U.S.-beli ügynökünk. Három napja nem hallunk felőle. A dorani nagytanács nem ülésezik. Még mindig nem sejtjük, ki irányítja a hírszerzésüket. – Ez fontos. Mindenképp meg kell tudni. – Nem parancs, kijelentés. – Erikék még mindig Gro-Ugonban időznek. Sheenwallt keresik – és minket. – Egyéb? – Semmi, uram. – Rendben. – A kevély pecsétes pergament húz elő. Nem írt rá senki: a sorokat a puszta szándék jelenítette meg a papíron. Az akarat hatalma. – Utasításaim a Herceg számára. Herceg. A Halál Kilencedik Nagymestere.
3. hekszeli Tharr-szentély évszázados épülete egy mély völgyben terpeszkedett. A hajdanvolt nagykirályok egyike – aki e büszke címet még teljes joggal, tiszta lelkiismerettel viselte – leromboltatta, szerzeteseit, papjait vesztőhelyre küldte, s mikor az ideje elérkezett, elégedetten hajtotta örök álomra fejét, tudván tudva: alattvalói s a világ javára cselekedett. Ám a düledékeken két emberöltővel ezelőtt új falak emelkedtek – az akkori uralkodó pedig nem csak szemet hunyt, előjogokat is adományozott a Háromfejű szolgáinak. A szörnyeteg isten imádói biztonságban tudhatták magukat alabástromból, ompori márványból összerótt, kupolás erődítményükben. Bejárat egy akadt csupán, ablak egyetlenegy sem. Körös-körül csenevész bokrok, satnya aszisz törpefák kínlódtak a köves hegyoldalban. Köd ülte meg a völgyet; a dél felől közeledők alig látták az oszlopos kapuhoz vezető ösvényt. A társaság óvatosan haladt. Ranil lovagjaitól jó két mérfölddel odébb, egy vízmosásban váltak el – azok nem kis megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a rajtaütés során aligha vennék hasznukat.
– Kimerültetek. Nehéz páncéljaitokban nehézkesek, páncél nélkül védtelenek vagytok – magyarázta Mac-Lier. – Jobb lesz, ha tábort vertek, s bevárjátok a segítséget! A vitézi becsület kívánalmainak ily módon eleget téve növelhették a tempót. Az élen Rosanna, szorosan a nyomában Gorduin rúgtatott – a rongyosok bosszúálló szellemek módján, hangtalanul tartották a lépést. A völgy elkeskenyedő végében ereszkedtek le a meredélyen. Lovaikat nem pányvázták ki, szabadjára engedték inkább, tudván tudva, hogy hívásra, a kellő pillanatban úgyis megjelennek. A bejáratot kétfelől közelítették meg, jobbjukban fegyvert, baljukban – minden eshetőségre készen – fáklyát markoltak. Milyen más ez így... – gondolta Gorduin. ...és mégis ugyanaz. Felrémlett előtte egy két évvel korábbi, sivatagi napkelte – akkor Themes, az amund isten temploma előtt leselkedtek így. A társaságban akkor is akadt Arel-pap, az ügyben akkor is szerepet játszott egy lány. Az a csapat haramiákból, bérgyilkosokból, örök vesztesekből állt. Nem tartozott közéjük. Ami pedig ezt az alkalmat illeti... No igen. Hiába a lobogó, hiába a tapasztalt északi kalandozók, hiába a bizalom és megbecsülés, ugyanazt érzi megint. Benne lehet a hiba. Esetleg a világban.
Graum ügyes szerszámai egyikével percek alatt megoldotta a zár problémáját. Nesztelenül surrantak be az előtérbe. Rőt fények mindenütt, sehol egy lélek. Három nyílás ásított szemközt. A simára csiszolt kőfalakon nedvesség csillogott. A kalandozók kívülállók számára követhetetlen jelbeszédbe kezdtek, majd három csoportra oszlottak. Anrem rongyosai a két szélső folyosón indultak tovább, Gorduin, az embervadász, Graum és a gárdakapitány a két lányt közrefogva a középsőt választották. Félszáz lépést sem tehettek, amikor bal felől fegyvercsörgés hallatszott: a nemesi bujdosók szerzetesekbe botlottak. – A kérdés csupán az, ki kit lepett meg – mormolta a goblin. – Futás! Megszaporázták lépteiket, s hamarosan a főszentélyben találták magukat. Már vártak rájuk. Négy kénsárga csuklyás Tharr-pap, s egy ferdén metszett szemű, varkocsba font hajú férfi. Mind az
ötüket a mágia derengő aurája övezte. Gorduin megfontoltan célzott és lőtt – a papok egyike két nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant hátra, mielőtt kezét felemelhette volna. Társa torokhangú kiáltással oldalt ugrott, a támadókat jókora villanás vakította el. A kharei ismétlőfegyver elakadt. Graum hajítótőrének hegye egy oszlopon csorbult ki: láthatatlan erő perdítette félre. A bárd kesztyűs baljával villámgyorsan hátrahúzta az abbitacél húrt, jobb mutatóujja megfeszült a ravaszon – ám ugyanez az erő majd’ kitépte kezéből a nyílpuskát. Ha nem, hát nem. Próbáljuk másképp... – Vigyázzatok a pengéikre! – kiáltotta a toroni. Mérgezettek lehetnek! A kénsárga csuklyás alakok markában kétélű, villás hegyben végződő kardok villantak: kígyók és kígyónyelvek. Az első, s egyben utolsó összecsapás heves volt ugyan, ám alig pár pillanatig tartott. A gárdakapitány testével fogott fel egy Rosannának szánt döfést, s könnyebb sebet kapott. A pappal Salina végzett – Gorduin hálatelt szívvel gondolt a simabeszédű alidari könyvvizsgálóra, aki a lányt fegyverforgatásra tanította. A varkocsba kötött hajú férfi tétlenkedett: úgy tűnt, Tharr szolgáinak sorsa teljességgel hidegen hagyja. Mac-Lier fainak taszított egy rárontó csuklyást, Rosanna villámgyors szúrással vette elejét az újabb támadásnak. A bárd lehajolt egy villás hegyű kardért, suhintott vele egyet, s szembefordult a különös idegennel – azt azonban mintha a föld nyelte volna el. – Ne engedd meglépni! – sziszegte a toroni. – Ha elrejtőzik, ha csapdákat állít, sosem kerítjük elő az emberünket! Gorduin mozdulatai felgyorsultak. Egy szempillantás alatt a falnál termett, nekivetette hátát, összehúzott szemmel figyelt. Alig karnyújtásnyira keskeny lépcsősor vezetett lefelé; meglehet, épp arra menekült a fickó... Társaira sandított, s mert úgy ítélte, boldogulnak nélküle is, nekilódult a sűrűsödő homályban. Mihelyt lépteinek visszhangja elhalt, odafent, akárha a semmiből bukkant volna elő, ismét megjelent a vágott szemű férfi. Egykedvűen állt korábbi helyén a küzdelem utolsó mozzanatai alatt, nem mozdult akkor sem, amikor Mac-Lier, Rosanna és a gárdakapitány felé indultak. Öt lépés távolságra
járhattak, mikor megszólalt: – A lobogóért és a Vörös Hadúr fejéért jöttem. Borzongatóan hideg volt a hangja, Rosannáék azonban mosolyra sem méltatták. Az idegen továbbra sem húzott fegyvert, csupán köpenyét nyitotta szét – nyakában felbecsülhetetlen értékű drágakövek alkotta, kilenc soros lánc. A goblin nagyot sóhajtott, elvigyorodott. Fenntartásait mintha elfelejtette volna – ám öröme korainak bizonyult. A különös idegen keze boszorkányos gyorsasággal mozdult. Tologatni, rendezgetni kezdte a drágaköveket: a lánc legalsó sora bíborfénnyel izzott fel. A közeledőket készületlenül érte a tudatukra mért csapás. A leggyengébbek – Salina és Graum – tüstént eszméletüket veszítették. A gárdakapitány térdre rogyott, rövid időre még Rosanna előtt is elsötétült a világ. Keskeny, hosszú pengéje a kőpadlón csendült. Szemei elkerekedtek, mégis keveset látott; pernye, súlytalan, fekete pernye kavargott körülötte. – Gorduin! Csak hitte, hogy kiált. Az idegen két keze tovább játszott a nyaklánc drágaköveivel. A következő sor vörösen lángolt, ám Rosanna sem tétlenkedett – legyűrte a rátört ‘émelygést, s kapkodva kibontotta a hadúri lobogót.
Időn és téren túl, egy másik dimenzióban mintha harang kondult volna. A Hadurak mindegyike halotta ezt hangot. Egy társuk nyilvánította ki hatalmát. Kiléte, holléte valamennyiük számára nyilvánvalóvá vált: egyesek mosolyogtak, mások átkozódtak, isteneiket káromolták, a legtöbben azonban döbbenetet éreztek, semmi mást. Valahol Abasziszban új nagyság született – s máris küzdeni kényszerült az életéért.
Rosanna érezte, hogyan árad szét benne az erő. Érezte és tudta, merre járnak, min tűnődnek szövetségesei és ellenségei – s felmérte jelenlegi ellenfele hatalmát is. Megdöbbent. Ezzel nem szállhat szembe. Ezt nem fékezheti meg. Emberére akadt. A felé áradó gyilkos indulat szinte megvakította, kioltotta érzékeit. Mély lélegzetet vett, igyekezett visszanyerni egyensúlyát.
A két erő egymásnak feszült. A szférák találkozásánál szikrák villództak, szél borzolta a lány fényes haját. A szemlélődő ártalmatlan tüneményre gyanakodott volna – helytelenül. A gárdakapitány elernyedő testtel hanyatlott a többiek mellé. Rosanna némán, fogcsikorgatva küzdött: évszázadnak rémlett minden kínnal telt pillanat. S egyszerre felfogta, hogy veszített. Lassan de biztosan úrrá lett tudatán a drágakövek varázsa. Ha készül a harcra, ha csak néhány hónapot késik e párbaj, másként alakulhatott volna minden – így azonban pusztulás vár rá. Felizzott a lánc harmadik és negyedik sora is. Rosanna szánalmasan vergődött a láthatatlan szorításban. Orkán tépázta az elesettek köpönyegét, körös-körül fényszeráfok vonaglottak, a dübörgés fülsiketítőnek rémlett – pedig nem hallotta más, csak a lány. Ólomlábakon vánszorgott felette az idő, a kín ködében alig látott már. A sűrűsödő sötétség mélyén, elérhetetlen messzeségben halódó gyertyalángként pislákolt valami, egy vörös zsarátnok, mely meleget sem adott többé. Rosanna kinyúlt érte, hogy megragadja, azután mást gondolt, s hagyta, hadd távolodjon: nyilván másnak szánták. Halálos kimerültséget érzett, egyebet nem. Térdre hullt, fejét megadón hajtotta előre – s beleszédült a dübörgéstől visszhangos homályba. Zuhant. Alig várta, hogy elérje azt a folyót odalent. A hűs vizű folyót, amely megszabadítja a fájdalomtól, és messzire ragadja...
4. ac-Lier tétlenül figyelte az összecsapást. Az első pillanatban felismerte a Herceget, akit a beavatottak merőben más, sokkalta iszonytatóbb néven emlegettek. Különös gondolatok, érvek és ellenérvek kavarogtak benne. Hosszú élete folyamán először bizonytalanodott el: mást követelt tőle a hűség, s megint mást a józan megfontolás. Várt, ameddig várhatott – úrnője bukását látván azonban döntött, s nem várt tovább. Farkasszemet nézett a Halál Kilencedik
Nagymesterével. – Táncolj most velem! A vágottszemű férfi rámeredt. Tudta. A kőpadlóra apró, smaragdzöld fénypont vetült. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban növekedett, örvénnyé duzzadt Mac-Lier körül. A máskor oly álmatag embervadász vonásai szobormerevvé keményedtek, tovább nemesítette őket az összpontosítás. A fényörvény magába fogadta, átható derengéssel övezte, feje felett sziporkázó lángkoronát gyújtott. Mac-Lier maszkja lehullt. A férfi, aki tíz ujját fenyegetően előreszegezve a Herceg felé lépett, egy, az embervadászokénál is ősibb, titokzatosabb mesterség beavatottja volt. Tartásából, pillantásából komor elszánás sugárzott. Smaragdzöld fénypalástját védelmezőn terjesztette ki Rosanna fölé. Hangja tárgyilagosan csendült: – Őt nem adhatom neked. A Herceg egyetlen sima mozdulattal kivonta kardját. Támadni készült, ám a férfi, aki nemrég Mac-Lier volt, megelőzte. Ujjaiból villámok cikáztak, a falig taszították a Szövetség árulójának bérencét. – Ez a nap nem a tiéd – hangzott a figyelmeztetés. Nincs dolgunk egymással. Távozz! A mestergyilkos sebzett nagyvadként bömbölt, szabadulni igyekezett a mágikus energiák béklyóitól. – Legyen hát – sóhajtott a lángkoronás. Intésére rés nyílt a valóság szövedékén, a Túloldalról páraként szivárgott át, s csakhamar anyagiasult a bálvány. Egy rég letűnt kor harcosának életnagyságú, smaragdból kifaragott szobra volt. Két szemében, tágra nyílt, hangtalanul üvöltő szájában zöld lángok. Megindult előre – s ahogy haladt, úgy lett egyre hatalmasabb... A Herceg elhajította a kardot, ékköveihez kapott. Láncának nyolc sora izzott immár bántó, éles fénnyel – pillanatok kérdése volt csupán, hogy "életre keljen" a kilencedik is. Rosanna mozdulatlanul hevert, görcsösen markolta lobogóját. Egyre zuhant; a férfi, akit Mac-Liernek ismert, érzékelte fokozódó rémületét. Éles, a ragadózómadarakéra emlékeztető rikoltást hallatott hát, s rohamra küldte a bálványt. A Halál Kilencedik Nagymestere ugrott. A gyors mozgás, a veszedelem közelségének tudata kizökkentette a praktika bevégzéséhez szükséges révületből – megértette, hogy immár az életéért kell harcolnia. Megfeledkezett a kilencedik sorról,
megfeledkezett a Feladatról is: amit látott, olyannyira elképesztette, hogy egy másodpercre – felettébb nagy idő – cselekvésképtelenné vált. S ez kis híján a vesztét okozta. Egy sheenwalli smaragdmágus! A mestergyilkosok sosem adják fel. Amit elterveztek, minden körülmények közt véghezviszik; sosem vallanak kudarcot. Az idő és a hely mit sem számít – a Hercegnek, aki épp, hogy elkerülte a bálvány második és harmadik csapását, kapóra jött ez utóbbi szabály. Döntött: a folytatáshoz sem az idő, sem a hely nem megfelelő. Menekült. Forrón remélte, a sheenwalli nem kockáztat többet, tart a lelepleződéstől, és útjára engedi. Nem kellett csalatkoznia. Rosanna a hideg kövön eszmélt fel. Örömét lelte a tényben, hogy a dübörgés abbamaradt. Tudata legmélyén ott kísértett egy sebes sodrású, sötét folyam emlékképe, de elenyészett, mielőtt amúgy istenigazában nyugtalankodni kezdett volna miatta. Közelebb húzta a lobogót, szinte sütkérezett a rúnák melegében. – Jól vagy úrnőm? – tudakolta valaki. – Jól leszek – suttogta a lány, mielőtt ismét mély – de nem halálos – kábulatba zuhant. A smaragdszín fény kilobbant. A bálvány eltűnt. Sheenwall rejtőzködő mágusa (avagy Mac-Lier, a szövetségi embervadászok hadnagya) körülpillantott. Miután meggyőződött róla, hogy nem láthatta senki, megkönnyebbülten felsóhajtott – ezután guggolt csak le, hogy harcképtelenné tett társain segítsen.
A lépcső, melyen Gorduin elindult, hosszasan kanyargott lefelé, s egy köralaprajzú, boltozatos helyiségbe vezetett. A bárd jobbjában nyílpuskáját, baljában a kígyónyelvű kardot tartotta – fáklyára sosem volt szüksége. Ösztönei azt súgták, hogy bár a menekülő nyomát veszítette, folytatnia kell útját: talán épp erre fogja megtalálni azt az embert, akit mindannyian keresnek. A hombárból csupán egy ajtó vezetett tovább. Az ilanori habozás nélkül belökte, s összeszűkült szemmel előrelépett. Sötétség honolt odabent – átláthatatlan egy közönséges halandó, de nem egy kalandozó bárd számára. Gorduin
könnyűszerrel azonosította a tárgyakat: üres fáklyatartók, kövek, csontok mindenütt. Középütt, egy széles, oltárforma márványlapon pedig... Az erdőjáró. Noha moccanni képtelenül hevert láncaiban, lélegzett, élt. Időről időre megborzongatta a láz – aki csak a csörrenéseket hallotta, kárhozott lelkekre, örök bolyongásra ítélt szellemre gyanakodhatott. A bárd nem gyanakodott egyikre sem: két ugrással mellette termett, szakértő szemmel nézett végig a rozsdás bilincseken, jókora lakatokon. – Tudsz járni, Onzun? – Ha segítesz – nyögte a fogoly –, talán még futok is... – Hosszan, kínlódva köhögött. – Igaz, nem túl messzire. De hát ki fia juthat messzire innét? Gorduin lecsapott a láncra. A kriptaszagú homályban szikrák villantak, azután... Azután derengés támadt körös-körül. A három férfi a semmiből tűnt elő. Egyikük kiütötte a bárd kezéből a nyílpuskát, balkezes vágása azonban megakadt a kígyókard horgas keresztvasán. Az ilanori lebukott, ugrott – a pengék a márványlapon, a bilincseken vástak el. A falon jöttek át. A méternyi vastag kőfalon! Átkozott legyen az alkalmazott mágia minden formája! A támadók – széles járomcsontú, ferdén vágott szemű enoszukei kardművészek – körbevették. Érdeklődve figyelte őket. Egyformának látta mindhármat, s kissé esendőnek is – négyük közül csak neki nem volt szüksége világosságra. Szórakoztatta, hogy kardjukat meg-meglendítve, testsúlyukat egyik lábukról a másikra helyezve próbálgatják reflexeit. Azután eljött a pillanat, mikor felé sújtottak – két tökéletesen kivitelezett, félköríves vágás, meg egy elméretezett egyenes. Könnyedén hárította mindhármat – érezte, aligha gondolták komolyan. – Asi va aruku tame ni mado gai – mondta nekik. Az ember lába járásra való. Súlyos, Gerum kifejezésével élve "csak vérben oldódó" sértés volt ez, hatása sosem maradt el. A kardművészek mozdulatlanná dermedtek – szemernyi kétséget sem hagytak gyilkos szándékuk felől. Gorduin felemelte kardját, derékmagasságban tartotta, ahogy valaha rég, ezredévnek rémlő messzeségben tanulta. A szemközti rontott neki elsőként. Az ilanori meg sem próbált hárítani: elhajolt inkább, kiperdült és szúrt.
"Vatasi mo ikitai ga" – A tökéletességhez tengernyi kínon át visz az út. Fordított egyet a pengén, eltaszította a halottat, majd tekintetét a baloldalt állóra függesztve tőrt röpített a jobboldali torkába. "Hune ni noru takereba avaodo" – A sast is megcsalja olykor a szeme. A talpon maradt kardművész az északi démonra meredt. Homlokán kiütközött a félelem verítéke. Jó harcos, kitűnő vívó volt, de könnyebb prédához szokott, s nem tudott mit kezdeni helyzetével. Ha sarkon fordul, a bárd minden bizonnyal futni hagyja – az enoszukei azonban makacsabb, vagy talán ostobább volt ennél, s ravasz malomvágással ismét támadott. Szikrázva csaptak össze a pengék, fém csendülése nyomta el a sebesült erdőjáró kiáltását. A kardművész táncolt, hajladozott; rést, kedvező alkalmat keresett. Gorduin várt, hárított, azután elunta a dolgot, és egy gyors riposzttal a túlvilágra küldte. "Kane o keizai suru" – Mindig akad másik part. Színigaz.. Leengedte a kardot, fülelt. Semmi nesz. A derengés kihunyt. Felemelte nyílpuskáját, ellenőrizte, nem sérülte meg a szerkezete. Komor elégtétellel töltötte el a halk kattanás: a húr ismét feszült. A kígyópengét az egyik kardművész mozdulatlan teste mellé dobta, azután a márványlapon heverő fogolyhoz lépett. – Végeztél? – tudakolta Onzun. – Akkor adj innom, kérlek...! A bárd lecsatolta övéről nagyobbik kulacsát – úgy ítélte, a karcos toroni pálinka nemigen használna most az erdőjárónak. Lord Lauren embere mohón ivott, a bor végigcsordult illán, nyakán, ziháló mellén; Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy mindkét karját friss hegek borítják. – Kígyóverem – lihegte Onzun. – Két nap, két éjszaka... Csak az istenek tudják, miért rángattak ki megint. Nagy kínkeservvel megcsörgette láncait. – Segíts! Szikár, mégis erőtől duzzadó férfi lehetett nemrég. Világos szeme, fakó sörtehaja északnyugati származásról, megmegrebbenő tekintete szenvedésről árulkodott. A láz jó ideje gyötörte, elszántságát azonban nem tudta kikezdeni. – Ki vagy? – Doran küldötte – mormolta Gorduin a lakatokkal bíbelődve. Lekanyarította köpönyegét, a sebesültnek nyújtotta. – Jöjj, Onzun, és támaszkodj rám nyugodtan! A többiek odafent várnak. – Onzun... – visszhangozta az erdőjáró. – Álmomban sem
gondoltam, hogy még egyszer a nevemen szólít valaki. A halálomon vagyok, uram: lehangoló állapot, elhiheted... A bárd csak most pillantott le a fogoly lábára – és elakadt a lélegzete. – Pihenhetünk, valahányszor szükségét érzed – mondta halkan. Újabb gyors pillantás, önkéntelen fintor. – Mit műveltek veled? – Semmi különöset, uram, mindössze hagyták, hadd tegye a dolgát az anyatermészet. Nyílvessző tört a térdembe, és a nagy sietség miatt nem szabadulhattam a csonkjától. Oly mindegy – nem kínoz már soká... – Bolond beszéd! – sziszegte Gorduin, noha nem volt egészen biztos a dolgában. – Társaim közt nem egy varázstudó akad. Amint biztonságban tudhatjuk magunkat... – Messze kéne hajóznunk ahhoz, uram, messze a tengeren túlra. Ámbátor a hírek szerint nagy a felfordulás odaát is. Sok a dolguk a gyógyítóknak Tiadlantól Sirenarig; erősen kétlem, hogy megérném a fáradtságot. Helyben válaszolok inkább minden kérdésedre, te pedig köszönetképp megszabadítasz a szenvedéstől. Áll az alku? Gorduin legyintett, és a vállára emelte. Ijesztően könnyűnek találta; módja nyílt arra is, hogy visszaszerezze tőrét. Tekintete elidőzött a mennyezetre meredő, viaszsárga arcokon. Nem! Bármit tartogasson a sors, e hely nem Onzunnak, a kóborló harcosnak, az erdőjárónak való. Amúgy sem válaszokért jött, hanem egy emberért, aki megtette a magáét. Ki kell juttatnia innét. A többi a Végzet dolga. – Semmi vész, eltalálom – mormolta a sebesült. Látnivaló volt, nem tudja már, mit beszél. – De mérget sosem használok... – Minden tiszteletem a tiéd – suttogta Gorduin, azután nyílpuskáját jobbjába kapva ismét nekivágott a lépcsőnek.
5. főszentélybe időközben megérkeztek a rongyosok is. Értetlenül nézték a pusztítás nyomait. Az Arel-pap Rosanna mellé térdelt, Mac-Lier a többiekben próbálta felszítani az öntudat lángját. Az épp felbukkant Gorduin megtorpant, a komor arcokon kereste a történtek magyarázatát – hiába. – Olybá tűnik, elkéstünk kissé – mondta végül a koldus. –
Olyasvalakivel kerültek szembe, aki sokkalta hatalmasabb volt mindegyiküknél. A bárd a homlokát ráncolta. Eszébe jutott a hirtelen kámforrá vált, vágott szemű idegen. Rászedte volna? Felettébb valószínű. Hová tűnt akkor? Miért távozott épp diadala pillanatában? Mi késztethette rá? – Élnek? Az embervadász márványarcára mély barázdákat vésett a kimerültség. Oldalt fordult, bólintott, azután folytatta munkáját A rongyosok megkönnyebbült kiáltásai sokszoros visszhangot vertek a boltozatos csarnokban. A bárd beérte ennyivel. Óvatosan a goblin mellé fektette Onzunt, elnézte, ahogy az Arel-pap egy kevés áttetsző folyadékot cseppent a szunnyadók homlokára. Salina szemhéja rebbent meg először. Sóhajtott, keze ökölbe szorult. – Visszatérnek – mormolta Anrem. – Visszatérnek mind! Mac-Lier torzán mosolygott. Csak kivételes akaratereje tette lehetővé, hogy talpon maradjon. – Mi történt itt? – firtatta Gorduin. – A papokkal hamar végeztünk. A vágottszemű azonban nem menekült el. Itt rejtőzött akkor is, mikor a nyomába eredtél. Különös mágiát használt. Egy drágaköves nyakéket. Harcképtelenné tette a goblint, az alidari lányt és a grófot. Rosanna a lobogót hívta segítségül, egy ideig küzdött vele, aztán alulmaradt. Rám nem tudott figyelni a fickó. A hátába kerültem, úgy vágtam rá. Remekül sikerült, ott kellett volna maradnia... Valahogy mégis elmenekült. – Drágakőmágus? Mit keresett itt? – Azt mondta, a lobogóért jött – mondta az embervadász rekedten. – Ráadásnak magával vitte volna Rosanna fejét... – Felegyenesedett. – Hát Onzun? Halott? – Magas láz gyötri, de él. A bal lába alighanem menthetetlen: csúnyán elüszkösödött. Hogy bírja-e az utazást, nem tudom. – Anrem talán segíthet rajta. Az Arel-pap lassan ingatta fejét. – A szertartás hosszadalmas és bonyolult. Egynémely kelléke is hibádzik – semmit nem ígérhetek. A naplovagok gondjaira kell bíznunk. Ők majd... – Hol az a majomképű dög? – hörögte a felocsúdó Graum. – Legalább a hulláját hadd lássam! Vezessen oda valaki, könyörgöm! A rongyosok szabódtak. – Elmenekült – bökte ki egyikük. – Kérj bármi egyebet, goblin uram. – Tehát gyáva cenk módjára viselkedett – mormolta Graum. – Sejthettem
volna. – Aki férfi létére drágaköves láncot hord, aligha tisztességes ember... – Kihúzta magát, körülpillantott. – Hallasz, orvvarázsló? Találkozunk még! Mac-Lier felvonta szemöldökét. – Ez a kívánságod sose teljesüljön. Graum türelmetlenül legyintett, majd beleszimatolt a levegőbe. – Sokat megöltetek – mondta elismerően. – Mindet – mosolyodott el a legidősebb rongyos. Koronás fő volt valaha Erenben. – Nem sajnáltuk a fáradtságot. – Nicsak... – nyögte az eszméletre térített Onzun. Haramiák, egy kalandozó, két gyönyörű nő... – Kábán vette szemügyre megmentőit. – Ráadásnak egy embervadász és egy goblin. Köszönöm, Lord Lauren, köszönöm! – Majdnem teljesen igazad van – hajolt fölé az egyik rongyos –, noha nem urad küldött bennünket, s nem vagyunk egyszerű útonállók. A Hatodik Vörös Hadúrral és kíséretével hozott össze a sors. Kortyolj borunkból, s menten jobban leszel! – Lódítasz, de megbocsátok – mosolygott az erdőjáró. – A világ összes bora sem állíthat talpra többé, tudom...Nagy szemeket meresztett a koldusra támaszkodva közeledő Rosannára. – Szépséged különb ír nekem, Hadúr! A kalandozónő összerezzent. Tudja. Épp csak rám pillantott, mégis tudja! Az istenek szerelmére, mi lesz még ebből? – Semmi nem menti tiszteletlenségemet – folytatta Onzun. – A vég közelsége őszintévé tesz. Szerencsét kívánok neked – szükségét látod majd az elkövetkezőkben. – Nem vetkeztél – hajolt hozzá Rosanna. – Ám, hogy csodálatomat maradéktalanul elnyerd, nyomban számolj be mindenről ami veled történt, s amiről tudsz! Onzun beszélni kezdett. Elmondta, miképpen bukkant Lord Lauren arra a vaskos fóliánsra, melyben az ikerjósdákról olvasott. Elmondta, hogyan számíttatta ki Ranil rendjének asztrológusaival, merre találhatók. Beszélt az orákulumok árnyékpapjainak titokzatos hatalmáról – a képességről, hogy minden körülmények közt meglássák a valót. Az Unió nagyjai minden reményüket e hagyományba vetették, s az erdőjáró nekivágott, hogy megtudja az áruló nevét. – Hírszerzés! – dünnyögte Graum. – Igencsak kétségbeesettek lehettek, ha ilyen eszközökhöz nyúltak... Rosanna villámló tekintete elhallgattatta. – Folytasd, uram!
Onzun beszámolt róla, miképp szedte ki a Di’Maremi orákulum egyik szolgálójából, hol keresse Di’Luant. Beszélt az átkelésről Onpor bércein, a küzdelemről Sigur kémeivel. A déli oldal ember nem járta rengetegében végül ősi, jórészt romba dőlt városra lelt. Két hétig időzött ott, a számításokat pontosította; nyomokat, valamiféle útbaigazítást keresett – nem eredménytelenül. Minden bátorságát összeszedve mászta meg a hegyet, melynek szélfútta ormán, összehajló sziklák árnyékában rejtőzött a jósda. Az épületet megpillantva nyomban visszafordult – így szólt a parancs. A tengerparthoz igyekezett immár ezer veszélyen át, oda, ahol Ranil lovagjai várták. Acélerdőtől fedezve kerekedett fel megint, hogy azt az egy kérdést feltehesse, ám a célt másodszorra nem érte el. Kudarcot vallott. – A térképet megőriztem – suttogta. – A Háromfejű bérencei nem lelhettek rá... – Gorduin segítségével felült, előrehajtotta fejét. – Tekintsd meg, úrnőm! Koponyáján, mely fogságba esésekor jó két hét óta borotválatlan volt már, kivehető volt a vékony vonalak hálózata. – Magam csináltam – szállt a rekedt suttogás. – Tűz felett izzított penge és... fényes réztükör... Rosanna nagyot nyelt, azután erőt vett magán. Bólintott. Graum papirost, ónt kerített, s buzgó munkába fogott. A bárdnak elég volt odapillantania: egyszer s mindenkorra emlékezetébe véste az ábrát. – Eleget tettél a feladatodnak, Onzun – jelentette ki a lány, hogy némi lelket öntsön a csüggedőbe. – Lord Lauren jól választott! Az erdőjáró hálásan pillantott fel rá. Alighanem köszönetet rebegett volna, a goblin éles kiáltása azonban torkára forrasztotta a szót: – Kránra! A márványlapokkal borított padlón szennyes véráradat hömpölygött az oltár felé. Anrem a közelben heverő tetemek egyikéhez lépett – s elámult a fakó arc, a fakó, repedezett bőr láttán. – Semmi szín – dünnyögte rosszat sejtve. – Semmi vér... – Vigyázzunk! – rikoltotta Graum. – Bármi legyen is ez, biztosan az ártalmunkra történik! Salina komoran bólintott. – Eltaláltad. Hallottam már erről, és nem tanácsolom, hogy megvárjuk a kiteljesedést. – A kiteljesedést! – értetlenkedett a goblin az áradatra meredve. – Mihelyt az istenért elhullottak vére eléri az oltár mögötti Tharr-szobrot,
bosszúálló démon születik – suttogta Salina. – Fékezhetetlen, mágia éltette teremtmény, mely minden útjába akadót elpusztít. Ha sietünk, talán még... Iszonytató robaj. Vakító villanás: a kalandozók árnyai az oltárral szemközti falra vetültek. – Kezdődik! – sikoltotta Salina. – Rögtön itt lesz! – Gyerünk! – adta ki az utasítást Rosanna. – Nem fogjuk bevárni. A rongyosok közül ketten összenéztek. Nem kellett beszélniük – elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondol a másik. – Menjetek – szólalt meg egyikük. – Mi megpróbáljuk feltartóztatni, ameddig csak lehet, így elérhetitek a lovakat. Rosanna megtorpant. – Szó sem lehet róla! Jöttök ti is. Nincs semmi... – Menjetek már! – kiáltotta a másik. Pillantása az Arel-papét kereste. Tekintetük egy másodpercre egybekapcsolódott; Anrem alig észrevehetően bólintott. – Ne tétovázzatok! – Arcát kihívó, csibészes mosoly ragyogta be. – Amint levágjuk, megyünk utánatok. – Maradnék én is, Úrnőm – mondta Onzun csendesen. – Csak hátráltatnálak benneteket, meg aztán... – Legyintett. – Semmi kedvem kegyelemkenyéren tengődni egész hátralévő életemben. – De hiszen... – Tudok egyet s mást az elhanyagolt sebekről, úrnőm, így döntöttem. Ha valóban tisztelsz, elhatározásomat is tiszteletben tartod. Meneküljetek! Mac-Lier karon ragadta, vonszolni kezdte Rosannát. A toroni gróf lassan hátrált, elkerekedett szemmel bámulta a lassan morzsolódó kőlapokat. Az oltáron túl ébredezett valami a mélyben – valami, amit Tier Nan Gorduin sem óhajtott közelebbről megismerni. Utolsóként vágott neki a kijárat felé vezető folyosónak; még látta, hogy a hátramaradt rongyosok kivonják kardjukat. Futásnak eredt. Salina keskeny, hűvös keze az övét kereste; mindannyiukat megborzongatta a földöntúli bömbölés. Nyomban ezután az Arel-hívők csatakiáltása visszhangzóit, majd a pengék csattogása. Rosanna szemében könnyek csillogtak, ahogy a szabadba ért. A meredélyről – noha az embervadász és a gárdakapitány együttes érővel igyekezett ebben meggátolni – visszanézett. Baljós, rőt fényudvar övezte most a kapu négyszögét.
6. két rongyos szembefordult a vérből és gyűlöletből született démonnal. A lény Tharr alakjában jelent meg, három fejének – bak, kígyó és oroszlán – jeges pillantása halált ígért. Egyik kezében villás hegyű kardot, a másikban sokágú korbácsot tartott. Öles léptekkel indult meg előre – mintha észre sem vette volna a fegyveres embereket. Hibázott. A rúnákkal ékített egyenes kardok egyszerre csaptak le. Az egyik vágás elakadt a démon pengéjén, a másik azonban sikerrel elkerülte a suhogó korbácsot, és mély sebet ejtett a szörnyetegen. A démon megtorpant. Visszakozott, hat szemével egyszerre kezdte vizsgálgatni támadóit. A férfiak összenéztek, majd, akárha jelet kaptak volna, támadásba lendültek megint: az oszlopnyi lábakat vették célba. Villant a kígyónyelvű acél, sziszegett a korbács, a rongyosok mozdulatait azonban számtalan ütközet és párbaj csiszolta simára. Fekete vér freccsent, por kavargóit csapásaik nyomán; a köpenyek suhogását acélcsengés nyomta el. A kóborlók elemükben voltak, s bár tudták, nincs esélyük a győzelemre, zord elégtétellel töltötte el őket a fegyvertény maga, s a bizonyosság, hogy egy igaz ügy és egy szép asszony érdekében áldozzák életüket. A démon, akinek fogásai más létsíkról, más időből, nem emberi mesterektől származtak, fékeveszetten bömbölt. Számos sebet kapott anélkül, hogy kardja, korbácsa célba talált, halált osztott volna – fájdalmat nem okoztak, zavart annál inkább. Ráébresztették múlandóságára, ennél nagyobb kínnak pedig sem acél, sem bűbájosság nem tehette ki. Hátrálni kényszerült, vissza a párálló üreg, a szétzúzott, vértől szennyes oltár felé. A férfiak egyike, látszólag minden óvatosságot félretéve, előreszökkent. A lény diadalittas horkantással huzakodott neki, hogy kettészelje – ekkor villant a második egyenes kard, s lemetszette bakfejét. Mennydörgéssel vetekedő üvöltés reszkettette meg az épületet. A démon őrjöngött, baljából messze repült a korbács. Az oroszlánszemekre hályogot vont az eszelős indulat, a kígyóé rezzenetlen maradt – így kellett lennie.
A rongyosok visszahúzódva figyelték az eredményt. Arcukon elnéző mosoly. – Igazad volt, te nyertél – hajtott fejet társa előtt kifogástalan udvariassággal a fiatalabb. – Tényleg nem ismerte ezt az ősrégi trükköt. Nagy kár, hogy nem ismételhetjük meg: most már résen lesz, mi több, alighanem más eszközökhöz nyúl. – Pompás vágás volt – dünnyögte az idősebb. Elegáns főhajtás, urak kiváltsága. – Megtiszteltetés volt az oldaladon küzdeni. A falhoz szorult Onzun odaintett nekik, s dacosan felkacagott. A démon döntött. A szentséggyalázóknak pusztulniuk kell. Nem juthattak túl messzire: beérheti, elkaphatja még valamennyit. Ezt a kettőt azonban nem engedheti a háta mögé – ahhoz túlságosan képzettek és veszedelmesek. Veszedelmesebbek annál, hogysem tovább hadakozzon velük. Leengedte kardját, s nagyot kiáltott felismerhetetlenségig torzult emberi hangján. A levegő tüstént hatalommal telítődött körülötte; a szentély kapuja súlyos döndüléssel bevágódott, kirekesztette a fényt. A kígyó sziszegett: egy ősi, jó okkal elfeledett faj mágusainak rontó igéit sorolta. Onzun egy szemvillanás alatt elhamvadt a falak mentén felcsapó tűzben. A két északi harcosra lángkupola borult, mely belülről nézve éppolyan volt, mint egy tágra nyílt, acsargó száj. A két penge élén derengés futott végig: forróság járt a nyomában, forróság és fájdalom. A rongyosok beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Vártak, ám mivel a halál késlekedett, a márvány egy-egy repedésébe állították kardjukat, s letelepedtek egymás mellé. – Így esett – szólt egyikük –, hogy a Hadúr kísérete szegényebb lett két kék vérű, vállalkozó kedvű fegyverforgatóval, akik elmondhatták magukról: "Nem vesztegettük napjainkat azzal, hogy megpróbáltuk meghosszabbítani őket – kihasználtuk inkább a nekünk jutott időt." – Szép. Igen szép – dünnyögte a másik – Kedvelem az olyan bölcsességeket, amelyek életelv és sírvers gyanánt egyaránt megteszik. – Elmosolyodott. – Ezt az elfektől kölcsönöztem. – Tetszik. Szívesen lejegyezném, csak hát... majd’ mindenem az előző gúnyában maradt. Az idősebb férfi szótlanul tapogatta végig zsebeit – s megint
felderült az arca.- Lám, a kockák! Tartottam tőle, hogy elszóródtak a kavarodásban. A fiatalabb lehúzta kesztyűjét, jobb mutatóujjával két, egymást érintő kört rajzolt a márványt borító finom porba. – Kockázzunk hát – mondta. – A játékból sosem lehet elég. – Kár, hogy az erdőjáró nem szállhat be – sóhajtott a kockák tulajdonosa. – Derék embernek látszott. – Nyilván az is volt... Mindketten megoldották nyakravalójukat – apró engedmény a mind nagyobb forróságban. – Három egyes mindig veszít – mormolta az idősebb rongyos –, három kilences mindig nyer. Minden más esetben a nagyobb számé a tét. Tizenkét odalú dobókockákat kotort elő. A kupola pedig egyre szűkült – Az első dobás legyen a tiéd, Tiadlan szülötte. Nem játszunk nagyban, de ha sokat veszítesz, az sem baj: ma elengedek minden tartozást. Egyébiránt... – a fiatalabb férfi fejet hajtott ültében – ...Tagrid a nevem. A hazám Haonwell. – Vyd Kal-Omon. A többit már tudod – nevetett rekedten az idősebb. Társa vele kacagott. Kockázni kezdtek. S játszottak egészen az utolsó pillanatig.
7. ágtattak megint. Gyászos hangulatban, balsejtelmektől gyötörtén. Legelöl Rosanna, mellette a toroni gróf, s persze Anrem. Gorduin Salinával és a sólyomarcú embervadásszal szorosan a nyomukban. A sort Graum zárta, aki néhány perc elteltével előrerúgtatott. – Végük. A démon már követ – érzem. Senki sem szólt. A rongyosok magukban fohászkodtak, csak a koldus mormolt valamit, ám halkabban annál, amit halandó még megérthetett. – Meddig jöhet utánunk? – kérdezte Rosanna az alidaxi lánytól. – Egy jó órán át biztosan kitart. Tharr papi mágiája nem ad túl sok időt más létsíkokról megidézett lényeknek. – Salina hátrapillantott. – A régi mesterek persze tévedhetnek. És ha
tévednek, az égiek legyenek irgalmasak hozzánk. – Egy jó órán át tarthatjuk ezt a tempót – közölte Mac-Lier –, tovább biztosan nem. Szemközt az Onpor-hegység lejtőit borító erdőség sötétlett. Őrt álló óriásokként magasodtak a vén fák, az út egyenest árnyékukba vezetett. Magasan járt a nap, sugarai széles kévékben törtek át a lombokon, arányszáméi csíkozták a száguldó hátasok oldalát, sokszorosan tükröződtek a meztelen pengéken. Vastag avarréteg tompított minden zajt – s csak a zajokat, hisz a madarak rég elhallgattak már: ők érezték meg elsőként az iszonyat közeledtét. – Látok valamit – kiáltotta hirtelen az Arel-pap. Vasmarokkal húzta a kantárt, szabad kezével előremutatott. – Nézzétek! Ahol az út elágazik! – Állj! – parancsolta Rosanna. – Állj! Graum, a sereghajtó, mindegyre hátrafelé figyelt – ama bizonyos óra nagyobbik fele hátra volt még. – Mi az megint? – A nagykirály falanxharcosai – közölte Gorduin. Lehetnek vagy kétszázan. Ráadásul... – homlokát ráncolta – ...néhány külországi. Magunkfajtának nézem őket. Graum nyugalmat erőltetett magára, előretáncoltatta kurta lábú lovát. A külországiak felbukkanása igencsak bosszantotta. Az ügynöki munka sikerének záloga a jólértesültség; a lelkiismeretes kém minden tényezőt, minden eshetőséget mérlegel. Legfőbb ellensége a kiszámíthatatlanság – s mindazok, akik akarva-akaratlan meglepik. – Szóval kalandozók – mormolta bőszen. A falanxot minden erejével, minden gyengéjével együtt a; unalomig ismerte már – bár ne ismerte volna. A vágott szemű idegenre gondolt. Beleborzongott még a történtek emlékébe is. – Ha nem csalódom, ránk vadásznak. Juttasd őket eszembe Erionban: méltóképp mondok majd köszönetet nekik! Kránra mondom, egyre cifrább az ügy! Hát meg lehet ezt fizetni? – Csak kettőt ismerünk – hűtötte le a bárd. – Kilwog thel Shankar az egyik, Lirian Quann a másik. – Shankar! – fakadt ki a goblin. – Sejthettem volna, hogy egyszer ilyesmire adja a fejét az átkozott! Híresen jó kardforgató, noha pályáját a Láncbarátok rabszolgakereskedő klánjában kezdte. A mágiához keveset ért, de mentális képességeit nem szabad lebecsülni. Mióta...
– Hagyjuk a részleteket, Graum! – esdekelt Rosanna. – Tudom hogy tudod, ha érted, mire gondolok. Ne feledd, mi jár a nyomunkban! Hogyan küzd a nő? – Sejtelmem sincs. Lirian Quann különös szerzet, alighanem pap. A mendemonda szerint Anuriából származik, és Bastot, a macskaistennőt szolgálja. Ekkor fogata fel a Hadúr utolsó mondatának jelentőségét. Ez menten más megvilágításba helyezte a dolgokat. Igaz ami igaz, nem vált előnyükre. Hogy hogyan küzd? Az istenek szerelmére, csak nem akar nekik támadni? Tizennégyen rontsunk egy kalandozókkal megerősített abasziszi falanxra? Az a varázsholmi elvette szegény lány eszét! – Rosanna! – nyögte. – Rosanna, ezt nem gondolhatod komolyan! Kerülnünk kell; rajta, kerüljünk, de ne... – A fák közt képtelenek lennénk tartani az iramot. A démon beérne minket és végezne velünk, goblin uram. Ez az, amit bármi áron el kell kerülnünk! – Jön – jegyezte meg a koldus mintegy mellékesen. – Közeledik! Rosanna megforgatta hátasát. Orcái tüzeltek, elragadta a hév. – Átvágjuk magunkat a jöttmenteken. Északért és a Szövetségért – előre! S kibontotta a lobogót. A rúnákkal ékített vérszín selyem vakító lángnyelvként csapkodott a szélben. Különös ereje szétáradt emberben, goblinban, állatban egyaránt. , A Hatodik Vörös Hadúr és kísérete kinyilvánította hatalmát. Egyszerre szökkentek ki hüvelyükből a kardok, a maroknyi csapat tagjai kórusban kiáltottak hurrát. Még a máskor oly megfontolt, egykedvű embervadászt, sőt, Graumot is bűvkörébe vonta a jelkép, mely a kontinens első halandók építette birodalmaival volt egyidős. Egy akarat hatotta át a harcosokat, egyazon ősi ütemre dobbant majd’ minden szív. A lovasok közül ketten önmaguk maradtak, egyikük azonban – jó okkal – színlelt. A másik meg sem próbálkozott ilyesmivel. Furcsállotta ugyan a dolgot, de hamar napirendre tért felette. Nem szándékozott kimaradni a harcból: tudta, hogy elkerülhetetlen. Nyergéből kiemelkedve, fegyverét előreszegezve, némán rohamozott. Mintha farkasüvöltés szállt volna a széllel. Tier Nan Gorduin.
A keresztútnál felsorakozott csapattest parancsnoka nem akart hinni a szemének. Hüledezve fordult tisztjeihez és a kalandozókhoz: – Megbolondultak ezek? Vagy valami ostoba trükkel akarnak megtéveszteni? Az abaszisziak tanácstalanul néztek össze. Egy hadnagy vállat vont. – Ha el akarnak kerülni, mindenképp lassítaniuk kell. Várhatunk. – Nem fognak lassítani – jegyezte meg komoran Lirian. – Nyittass nekik utat, kapitány! A sötéthajú férfi értetlenül bámult Bast papnőjére. Közel harminc esztendeje szolgált már a nagykirály seregében, veteránnak számított a veteránok között. Részt vett minden jelentős hadjáratban, tudta, mire képes kétszáz nehézvértezetű gyalogos. A külországi szuka tanácsát akkor sem lenne érdemes megfontolnia, ha tízszer ennyien támadnának rájuk... Nem volt képes eldönteni, nevessen vagy bosszankodjék. Kalandozók! Egyforma mind. Azt tartják róluk, természetfeletti dolgokra képesek. Bizonyítsák hát! A mosoly mellett döntött. Ha valamit nem tudsz elintézni szolgákkal, állíts sereget! Ha sereggel sem boldogulsz, hívj kalandozókat, de minden eshetőségre készen tarts a háznál egy abasziszi falanxot, hátha meggyűlik velük a bajod...! – Igazad lehet, hölgyem: nem szándékoznak lelassítani – mondta. – Az ő bajuk. – Elkomorodott. – Pajzsfalat összezárni! – Lirianra sandított megint. – Öt perc. Ennyit élhetnek még. Aligha kell majd kardot húznotok. – Sosem harcoltál még kalandozók ellen – sziszegte az anur nő –, és a Vörös Hadurakat is csak hírből ismered. Nem, kapitány, nem szándékozom tétlenül bevárni ezt a különítményt. Ha vitézkedni vágysz, vitézkedj hát: én odébb állok! – Nem ebben állapodtunk meg, szép hölgy – figyelmeztette a tiszt. – Igaz. Az aranyakért csérébe erővel és tanácsokkal szolgálok – vérrel azonban nem. A nagykirály összes aranya sem bírhatna maradásra, elhiheted! A tisztek feszengtek. Lirian dühödten megtáncoltatta lovát és körülpillantott. – Tanácsot már adtam, nem fogadtad meg. Ifinben várok mindazokra, akik túlélik ezt a napot... Fekete hátasa megugrott. A külországi férfiak egyike
eltűnődött, majd a nyomába szegődött. A kapitány intett: egy katona kipattant a sorból, hogy megragadja a zablát – ám mielőtt elérhette volna, eltorzult arccal, fuldokolva zuhant a földre. A kék ködgomolyt nyomban tovasodorta a szél. – Vissza! – üvöltöttek a tisztek. – Vissza! – Azon vagyunk, urak – kiáltotta a Lirian mellé zárkózó férfi. – Épp azon vagyunk, láthatjátok! Ami engem illet, meg sem állok hazáig! A leterített katonát talpra segítették társai. Szaggatottan lélegzett, szitkokat mormolt a fogai közt. A kapitány kacagott. – Rá se ránts, fickó! Rövidesen kitöltheted a dühöd! Leárnyékolta szemét, úgy figyelte a vérszín lobogó alatt közelgő őrülteket. Kardot húzott. Legyen meg a ti akaratotok...
8. távolság rohamosan csökkent. Gorduin tisztán látta a nagykirály liliomos zászlaját; a pajzsfal acélgátként zárta el az utat, síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant a lombsátoron áttörő napfény. A koldus és Mac-Lier veszett tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a lobogó lángvarázsa. Tomboló vadakká váltak, emberfeletti erő feszítette testüket – még Tharr bosszúálló démonának sem lett volna sok esélye ellenük... Se kard, se bódulat – bosszankodott a bárd. S ki látta az illúzióimat? Megszédült. Borzongás járta át, felettébb ismerős borzongás – két évvel korábban, az Elátkozott Vidék vadonában tapasztalt hasonlót. Valami, valaki a tudatába költözött. – Mi akarsz megint? – súgta gondolatban a Jelnek. Tudta, hogy az, más nem is lehetett. – A lehető legalkalmatlanabb pillanatokat választod. Áruld el ki vagy, bökd ki mit akarsz, vagy szűnj meg egyszer s mindenkorra! Kísérts valaki mást!
Csupán figyelmeztetni szeretnélek: elközelít az idő, mikor minden kérdésedre választ kaphatsz. Ha a szerencséd kitart, az orákulumban magad olvasod majd a jóslatot magadról – vagy rólam, ha így jobban tetszik. Egyek voltunk s egyek leszünk; egyek vagyunk most is az idők teljességében. – Nem érdekelnek a jóslatok. Megrémítenek. És megrémít a jelenléted is. Nem érintkezhetnénk közvetlenebbül? Ha békén hagysz, megígérem, hogy az első adandó alkalommal veled álmodom... Új vagy még... – A hang színtelen maradt. E ciklusban talán a legújabb: nem kárhoztathatlak vonakodásodért. De tudnod kell: a Hetedkor első jóslata hamarosan beteljesül. Állj készen, és várj! – Ahogy óhajtod. Tűrd a fájdalmakat. Várd a hajót. – Mély sóhaj. Maradj önmagunk... Képek. A Volt mélységes mélyéből törnek elő, a múlt homályából bontakoznak ki, érte nyúlnak, magukba zárják. Alacsony mennyezetű terem, négy fala vízként fodrozódó, higanyként csillogó fém; lüktet, él. Kilenc kristályoszlop talapzata derengő ködbe vész. Kilenc kristályoszlopban kilenc eleven alak, kilenc néma Testvér, nem lélegzik, nem mozdul, az idejét várja mind... Láss! A kilencedik oszlop körül bíbor izzás ébred. Szívéből ezerfelé sugárzik a vakító fény, mérföldek – korok? – sokaságán át árad, mígnem belevesz a végtelenbe. A kristályba zárt alak szemei csiszolt nefritkövek, pillantása rezzenetlen – szemközt párolgó jégből kimetszett, roppant tükör... Elég! – csendült a hang, s a látomás nyomban szertefoszlott. Távolabbra nem engedhetlek. Károdra válna. – Ez volnál te? – Gorduin emlékezetébe mélyen beleégett az élő szobor nefrit-tekintete. – Ez volnék... én!
Az idő teljességében. Lehetsz új és tudatlan idelent, mégis ősibb vagy mindannál, amit láthatsz és megismerhetsz a folyvást változó ég alatt. Ősibb vagy ama lobogónál is, melynek varázsa nem hat rád. Vagy aki vagy egy lélek álma, melyet újrateremtesz, valahányszor lehunyod a szemed... – Szünet. Azután, megfontoltan: Erőt kívánok neked, Tier Nan Gorduin. A bölcsességet csak az idő hozhatja meg. Folytasd onnét, ahol abbahagytad – de ne feledj el! – Hogyan is tehetném...? Erre azonban már nem kapott választ; ott volt megint a hadúri jelvényt kísérő eszeveszettek csapatában: egyetlen pillanatot sem veszített, egyetlen lépéssel sem jutott előbbre a társalgás alatt. Tisztán látta Abaszisz nagykirályának liliomos lobogóját; a pajzsfal acélgát gyanánt zárta el az utat. Síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant a napfény. A koldus és MacLier veszett tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a lobogó lángvarázsa. A falanxharcosok arcán nyugalom honolt, ám korántsem voltak olyan határozottak, amilyennek látszottak. Megmagyarázhatatlan balsejtelem kerítette hatalmába őket: mintha nem is maroknyi fegyveres, hanem valamely bősz, óriási fenevad rontana rájuk, Ediomad rettegett vörös sárkányainak egyike... Néhányan a fejüket rázták, hogy kitisztuljon a kép, a látomás azonban nemhogy eloszlott volna, mind valószerűbbé vált a kavargó porfelhőben. Bűbájosság! A szívekbe kétség költözött. Akik a dárdákat markolták, sokat próbált katonák voltak, világéletükben félelem nélkül néztek szembe az ellenséggel és a halállal, most azonban úgy érezték, képtelenek helyben maradni – a vörös forgatagból szinte kézzel foghatóan áradt a rettenet, szele elsápasztotta még a leghajlíthatatlanabbakat is... A kapitány nem tudta mire vélni ezt az elbizonytalanodást. Küzdött ellene, de egykettőre alul maradt; maga alá gyűrte, elgyengítette az iszonyat. Visszavonul. Vissza kell vonulnia! Szóra nyitotta száját; ez volt a pillanat, amikor veszített. Nem egy, nem két szempár leste mozdulatait, s megingása megbontotta a pajzsfalat, mielőtt a rohamozók célba értek volna. Elerőtlenedtek a fegyvert tartó kezek, ösztöneiknek engedelmeskedtek, félvakon hátráltak a számos ütközetben edzett katonák – a többi idő kérdése volt csupán. Anrem és Mac-Lier súlyos csapásokat osztogatva ugratott
előre. Ösvény nyílt előttük; széthasított dárdanyelek, pajzsok, sebesültek zuhantak a földre, a vérszagtól megvadult lovak fokozták a zűrzavart. A rongyosokat rendre elkerülték a feléjük irányozott döfések és kardcsapások – láthatatlan erő védelmezte őket is, akár a toroni karakkák tüzében hánykolódó gályát, melyen idáig jutottak, nekik viszont sosem kellett egy vágásnál többet pazarolniuk ellenfeleikre. Gorduin, akit mind a lobogó hatalma, mind a véres kavarodás hidegen hagyott, az abasziszi zsoldban álló kalandozókat kereste tekintetével. Azok ketten a küzdelem sűrűjét nagy ívben elkerülve próbáltak Rosannához férkőzni: láthatólag felismerték benne a veszedelem fő forrását. Dúlt arcuk tanúskodott az erőfeszítésről, mellyel a lobogó hatását semlegesíteni igyekeztek. Hátasaik újra és újra visszahőköltek, egyiküké váratlanul meg is vadult: kirúgott, ágaskodott, majd leroskadt, maga alá temetve gazdáját. A másik – a bárd és Graum egyaránt jól ismerte arcát Torozon tavernájából s Erion egyéb találkahelyeiről – jobban ülte meg, vagy csak szerencsésebb kézzel választotta lovát: úrrá lett a helyzeten, és tőrt húzott. Rosanna tíz-tizenkét lépésnyire forgolódott tőle: kezdőknek való célpont. – Shankar! – kiáltotta az ilanori. A szerencsevadász tekintete megrebbent. Nem vált méltatlanná kétes hírnevéhez: egészen előrehajolt a nyeregben, s jobb oldalról, derékmagasságból igyekezett útjára küldeni pengéjét. A bárd lélekben vállat vont és oldalba lőtte. Mindig akad másik part... A sebesült kalandozó rekedt hördüléssel sarkantyúzta meg hátasát, és nekikészült, hogy legázolja a gyanútlan lányt. Gorduin – immár közönyösen – még négy vesszőt röpített felé: három célba talált, megölte és a véráztatta avarba taszította Shankart. A nagykirály zászlaja alig néhány pillanattal ezután hanyatlott le. A falanx túlélői fejvesztve menekültek – a csata befejeződött. – Nem várhatunk! – kiáltotta a szélfútta hajú Hadúr. – Nyomunkban a démon! Tovább! A kapitány, aki csodával határos módon úgyszólván sértetlen maradt, elkerekedett, fénytelen szemmel bámult a távolodók után. – Alig tucatnyian voltak – ismételgette. – Alig tucatnyian... Mikor visszaszállingózó emberei rátaláltak, sem szépszóval, sem erővel nem tudták talpraállítani: megháborodott. A
lánglobogóról s valami szörnyetegről zagyváit, mely csaknem eltiporta már, mielőtt szertefoszlott; vadul csapkodott maga körül, habzott a szája, akár az agyonhajszolt lovaké – le kellett ütniük, hogy magukkal vihessék.
9. Fekete Hadurak tanácsülései minden ceremóniát nélkülöző események. Mindig másutt kerül sor rájuk, s mindig anélkül, hogy az érintettek fizikai valójukban megjelennének. Akinek sok az ellensége, úgy óvja teste és szelleme épségét, mintha bármelyik megsebzése pályafutása végét jelenthetné – így kívánja a hagyomány s persze a józan megfontolás. A tanácsülést bármelyik fél összehívhatja – elég erősen akarnia, s a társaság tagjait elválasztó falak nyomban leomlanak. Néma a párbeszéd, valódi szüneteit a teremtett s született világok sokaságának összhangzata tölti ki. Ritkán fordul elő, hogy egy hívásra mindannyian megjelennek. Csak a legfontosabb kérdésekben kívántatik teljes egyetértés. Bizalmatlanságnak, titkoknak nincs helye köztük: ősidőktől fogva léteznek, túlságosan jól ismerik már egymás praktikáit. Jól ismerik ellenfeleiket, Észak Vörös Hadurait is. Győzelmük záloga ez – a küszöbön álló diadalé. Terveik réges-rég készen álltak, s hogy a megfelelő eszköz – az áruló – felbukkant, úgy érezték, eljött a pillanat. Dologhoz láttak, s mindeddig nem csalatkoztak várakozásaikban. Az akadályok sorra hárultak el, a seregek sorra indultak útnak. Eligor herceg, az ellentábor legveszedelmesebb zászlótartója téren s időn túl raboskodott, társai közül többen elhullottak – a háború végkimenetele egy pillanatig sem lehetett kérdéses. Egészen mostanáig. Mert a gonddal olajozott gépezetbe néhány homokszem került. Mint már annyiszor, ismét kalandozók okozták a fennakadást. Velük, cselekedeteikkel még a nagyhatalmú Fekete Hadurak sem számolhatnak mindig pontosan – márpedig egyetlen apró hiba is katasztrófák sorozatához vezethet, ha e szedett-vedett társaság színre lép. Átkozott bosszúság! Amikor az Onpor lábainál az új Vörös Hadúr másodjára is bizonyítékát adta erejének, az abasziszi boszorkánymesterek legöregebbike Rowon
uralkodóhercegével teljes egyetértésben hívta össze a Fekete Hadurak tanácsát. Nem kellett udvariaskodniuk egymással: hatalmasak voltak mindahányan. Némelyikük lehetőségei meghaladták a többiekét, egymásra utaltságuk azonban feledtette a különbségeket. – Nem várt fordulatot vettek az események – mormolta az abasziszi boszorkányúr. – A Hatodik Hadúr lobogója új gazdára lelt. A Szem (így hívták egymás között az árulót) értesülései szerint a hazafelé tart. A Di’Luani orákulum átjáróját szándékszik igénybe venni. – Feltartóztathatjuk még? – kérdezte Lord Arnil dha Agron, a Kard Testvériségének nagymestere. – A Szem biztosított minket: nem jutnak át Di’Marembe. Ám oktalanság volna megfeledkeznünk arról, hogy hasonló ígéretet tett a thekszeli szentéllyel kapcsolatban is. – Kik kísérik a nőt? – Az ediomadi főhierarcha hangja távolról érkezett. – Kalandozók... – A tónus önmagáért beszélt. – A Szem ügynöke csak nagy vonalakban számolt be róluk. A legnyugtalanítóbb, hogy kisugárzásukat egyikőtök sem érzékeli. – Talán nincs igazán számottevő hatalmuk – vetette közbe Shruk Dakul, minden keleti barbárok kánja. – Ez is egy lehetőség – hagyta helyben az abasziszi boszorkányúr. – Ám felettébb valószínűtlen, figyelembe véve a Szem üzenetét. – A kérdés tehát az, mit tegyünk, ha Északon ismét megjelenik a Hatodik Hadúr. Bármit állít is a Szem, ha sikerül elérniük a jósdát, ő is lelepleződik. Akkor pedig kénytelenek leszünk véres harcokban megszerezni azt, amit nemrégiben már a magunkénak mondhattunk... – A toroni boszorkánymester hangja háborgó indulatokról árulkodott. – Még nincs veszve semmi – igyekezett lecsillapítani dha Agron. – Voltaképp máris győztünk. Nyílt csatában legfeljebb négy lobogót tudnak felvonultatni nyolccal szemben. – Nem ilyen egyszerű a dolog – vetette közbe Tharr főpapja. – Ha nem csúszott volna ki kezünkből a Hatodik Lobogó, igazat kellene adnom neked, így azonban... – Mit számít az az egy? Nyomasztó a túlerőnk! – Ha nem éppen erről lenne szó, igazat adnék neked. Csakhogy a Hatodik a kalandozók Hadura! – bosszankodott társa értetlenkedésén a főpap. – Bármikor sereget toborozhat legrátermettebb társaiból, s nekünk ronthat, hogy visszaszerezze a zászlóikat.
Lehet, hogy máris effajta banda kíséri. A többieknek csak a nyílt ütközetet kell elkerülniük. Ha húzni akarják az időt, könnyedén megtehetik. – Hát csak merészkedjék ide az a csűrbe! – Alidax új boszorkányúrnője most vett részt először hadúri tanácskozáson. A frissen szerzett hatalom bűvöletében élt, bosszantotta kissé a többiek óvatoskodása. – Egy gondunkat legalább letudhatjuk. Elvégre a zászlókat jól őrizzük, biztonságban vannak, nem igaz? – A kalandozóktól semmi sincs biztonságban – magyarázta szelíden az abasziszi. Tervei voltak a nővel. – A siker küszöbén botorság volna ekkora kockázatot vállalnunk. – Mit tegyünk hát? – tudakolta mély hangján a kán. – A lehető leggyorsabban támadást kell indítanunk a napimádók ellen. Lord dha Agron a toroni ezredekkel hamar ott lehet. Az Unió Vörös Hadura kénytelen lesz hadba szállni, ha meg akarja oltalmazni országát. Amint elpusztítottuk, seregeink tovább nyomulhatnak észak felé. Az abasziszi és rowoni egységek heteken belül felvonulnak; a Halál harmadik havának végére a miénk Doran is! – Ha elég gyorsan cselekszünk – vette át a szót az abasziszi boszorkányúr – hasonló kelepcébe csalhatjuk az íjászok Népét. Akkor pedig a Hatodik Hadúr sem kóborolhat tovább: szembe kell néznie velünk. – Hát a Szekta szerzetesei? – Alidax úrnője sokat hallott már felőlük, s a hírek bizonytalansággal töltötték el. – Mire cselekvésre szánják magukat, mire felvonulnak, már nem lesz hol harcolniuk. A Titkos Hadúrral azután, ha egyedül maradt, már könnyen leszámolhatunk. – A győzelem után persze nem lesz szükségünk a Szemre sem... – jegyezte meg a toroni. Balsejtelmek gyötörték, valahányszor az árulóra gondolt. Túl hatalmas. Túl magabiztos. Túl... kevély. Ha nem teszik el az útból idejekorán, veszélyessé válhat. A szavazás hamar lezajlott, egyhangú döntést hozott. A Fekete Hadurak közti kapcsolat megszakadt – ismét álltak ama bizonyos falak. A tanácskozást követő nap hajnalán számos ork hadtest és negyvenezer válogatott toroni harcos (soraikban a Vihargárda két különítménye) kelt útra a Dwyll Unió fővárosa, Dawalon felé.
10.
osanna és kísérői három heti lovaglás után leltek a romvárosra. Útjuk nagyjában-egészében eseménytelenül telt. A falanx legyőzését követően kétszer kellett csupán fegyverhez nyúlniuk: először Abaszisz határában, mikor egy sereg könnyűlovas próbálta útjukat állni, másodjára jó tíz nappal később – egy félvad törzs támadó kedvű harcosait kényszerültek ekkor jobb belátásra téríteni. Az időjárás kedvezett, az ösvények, csapások mindvégig járhatóak maradtak. Az Arel-pap kitűnő vezetőnek, Onzun térképe meglepően pontosnak bizonyult. Hajnaltól alkonyatig tartott a vágta, a kalandozók napjában kétszer engedélyeztek csupán pihenőt maguknak és hátasaiknak. Nem gyászoltak soká – ez méltatlan lett volna az elesettek emlékéhez –, a megpróbáltatásokat emelt fővel, bizakodva tűrték. A rongyosoknak majd’ minden este sikerült regélésre bírniuk Gorduint – a bárd szokott alaposságával tett eleget e feladatnak is. A gárdakapitány nem tágított Rosanna mellől. A lány – mert Hadúr volt immár – igyekezett kordában tartani érzelmeit. Graum kisebb vagyonokat nyert míves csontkockáival. Salina legszívesebben Gorduin dalait hallgatta, s valahányszor a bárd gondolataiba mélyedt, némán kuporgott mellette, ügyelve arra, nehogy egyetlen mozdulatával is megzavarja. Ösztönei megsúgták, hogy "őrangyala" emlékeivel tusakodik: ilyenkor szinte meglapult, ébren álmodott a hercegkapitányról és a fényes jövendőről. Közvetlenségével hamarosan mindenkit elbűvölt. Még az embervadászt is felderítette olykor – Mac-Lier titkos klánháborúkról, rajtaütésekről mondott megannyi csúf s igaz mesét. A szabad ég alatt éjszakázok rendszerint éber alvók, könnyűek és őszinték az álmaik. Mac-Lier azonban keveset pihent, talán még a bárdnál is kevesebbet (ami pedig valóságos művészet volt, hisz Gorduin csak másnaponként, s akkor sem hosszú időre hunyta le szemét); tartott az ilanoritól. A thekszeli szentélyben történtek részletei ugyan jelentőségüket veszítették a menekülés során, az embervadász azonban érezte, hogy a dalnok, ha igazán akarná, felfedhetné titkát. Virrasztott hát, vigyázta tudatát – s hálás volt istenének, aki Gorduin gondolatait minduntalan másfelé terelte.
Ha sejtette volna, hogy a Herceg titokzatos eltűnése egyvalakit mégiscsak igen erősen foglalkoztat, talán rögtön elhagyja a társaságot. Gorduin álmait ezekben a hetekben nefritszemű kísértetek, széthulló kristályoszlopok és lánggolyók uralták. Nem hagyták nyugodni a Daumyrnál történt események emlékei sem. Két ízben azon kapta magát, már-már fennhangon vitázik a Jellel: valamiféle kapu kulcsát követeli. Az ősemlékezet kútjának lepecsételt szája engedett a nyomásnak, a mélyből rég letűnt korok képei szüremlettek, furcsamód valószerűtlenné változtatták az ébrenlét óráit. Gyorsan felejtett, de érezte, ez az idilli állapot átmeneti: előbb-utóbb szembe kell néznie az igazsággal, s az aligha lesz kedvére való. Eriel még mindig felkereste olykor, alakja azonban elmosódott volt, mintha magasból alázúduló tiszta víz függönyén át nézné. Okult a korábbi tapasztalatokból: nem nyúlt utána, nem igyekezett beszédbe elegyedni vele – s mikor a kék hold égi pályájának csúcsára ért, megérkezett hű társa a Farkas, hogy az asztráltest kísérteteit elijessze. Ezután már csak a jósdáról álmodott. A jósdáról és a válaszokról, melyek mindannyiuk életét megkönnyíthetik.
A rombadőlt város hatalmas volt. A kyr birodalom virágkorában tartományi székhely lehetett, utóbb, a Káosz éveiben elfajzott nép kezére jutott, melynek szülöttei bizarr épületek formájában mindenütt otthagyták kezük nyomát. Istenek helyett démonokat és más pokolfajzatokat imádtak akkortájt; egymástól elszigetelt kultúrák tündököltek néhány röpke századon át, hogy újabb vérzivatarokat követően a feledés homályába merüljenek. A testek elporladtak, a csontok szétszóródtak, az utak köveit kontinens-szerte széthordták a szorgos utódok; lassanként a folyók, hegyek is odébb vándoroltak... A város maradt. Romjait birtokba vette a természet, az egykori főteret övező házak azonban nem is düledeztek – mintha lakóik a minap hagyták volna el őket. Kupolákkal koronázott hasábok, folyondár borította kőtömbök környékezték a középütt emelkedő gigászi piramidont. Noha majdhogynem érintetlenül hagyták a felette elviharzott évezredek, ősibbnek rémlett
minden más épületnél. Négy szintje mindegyikére lépcsők vezettek – a jövevények Onzun útmutatását követve a legalsó bejárat felé irányozták lépteiket. A márványküszöböt elsőként Anrem, nyomában Graum lépte át. Társaik némán, nesztelenül igyekeztek utánuk. – Micsoda hodály! – ámuldozott a goblin. – Legkevesebb hatvan lépés a magassága, ámbár az ilyesmiben gyakorta tévedek. Vajon miféle szerzetek róhatták azokat a grádicsokat? A csarnokot tíz szintre osztották építői. A szinteket függőfolyosók övezték, ezeket meredek, márványba vésett lépcsősorok kötötték össze. Itt is, ott is sötétlő nyílások vezettek a piramidon labirintusába – esetleg máshová. Számukat szintenként kétszázra becsülte a bárd, akit különös érzések környékeztek megint a nyílások felett halványan izzó rúnák láttán. – Attól tartok, ezt nem tudjuk végigjárni – nyögte Graum. – Nagy kár! Az efféle hodályokban mindig számos értéktárgyat rejtenek el. – Visszatérhetünk még ide, goblin uram! – veregette vállon az egyik rongyos. – Ha úgy kívánod, társadul szegődünk mindannyian. Csak ezt az ostoba háborút vívjuk és nyerjük meg előbb! Graum lemondóan legyintett. – Addigra kifosztják mások. A csontjaimban érzem! Tarisznyája mélyén, egyéb kacatok mellett, jövendőmondáshoz, tisztánlátáshoz javallott ujjpercfüzér lapult. Sosem volt szíve megválni tőle. Anrem lassan ingatta fejét. – Ha eddig nem tették, talán várnak vele még néhány évig. – Körülpillantott. – Vajon mire szolgált ez az útvesztő? És hogyan... – A Kapuk Palotájában álltok – zendült egy hang. Összerezzentek, fegyverükhöz kaptak valamennyien, néhány kard előkerült hüvelyéből, de egyhamar vissza is csusszant – Alyr Arkhon állt a bejárat világos négyszögében. Gorduin elmosolyodott – ismerte a félelf könnyű lépteinek titkát. Egyszerű, de hatásos fogás volt ez, egyike a legártalmatlanabbaknak a dorani mágus bőséges eszköztárában. – Majd öt napja várom az érkezéseteket – ingatta fejét a nekromanta. – Attól tartottam, komoly nehézségekbe ütköztetek, de látom, a lobogó megvan, a társaság zöme is harcképes maradt. – Sima utunk volt, uram – bólintott a legidősebb rongyos. –
Soha szórakoztatóbbat, csupán... – Csupán? – Graum barátunk elvesztette az egyik kockánkat, elnyerte minden pénzünket és megitta minden borunkat. Alyr Arkhon kissé felvonta szemöldökét, végigpillantott a társaságon, azután vállat vont. – Gondolom nem ütöttetek még tábort. Már ismerem a környéket, kitűnő helyre bukkantam. A vacsoránál mindent elmesélhettek és... nos én is szolgálhatók friss hírekkel. Intett, és szelíd erőszakkal ki terel te az újonnan érkezetteket. – Engedtessék meg nekem, hogy mindenkit óva intsek azoktól az ajtóktól – mondta odakint. – Senki sem tudja, hová vezetnek. A legenda szerint az Univerzum minden pontjára el lehet jutni innét, ám ha valaki készületlenül merészkedik be... Nos, az úgy merül el a Semmiben, mint kő a vízben, ahogy mondani szokás. Magas fallal övezett kertbe vezette a társaságot. Rosannáék szabadjára engedték lovaikat, ők maguk egy teljes épségben maradt pavilon mellett szabadultak meg málhájuktól. A vacsorához valót még napszállta előtt sikerült elejteniük a rongyosoknak, s miközben egyikük a nyársakat forgatta, Rosanna és Graum tájékoztatta Alyrt az elmúlt hetekben történtekről. Gorduin időnként kiegészítette az elbeszélést, boszorkánymester "testvére" szívességéről és a Jelről azonban – maga sem tudta, miért – hallgatott. – A ferdeszemű idegen a Herceg volt – dünnyögte a félelf. – A Halál Kilencedik Nagymestere. Igen tájékozott és pokolion gazdag lehet az áruló: akárki nem vásárolhatja meg egy gyilkolóművész szolgálatait. Vajon honnét tudta, hogy épp a Háromfejű szentélyébe készültök? Csakhamar ráunt a tanácstalan vállrándításokra, és felemelte kezét: most rajta a sor. Botjának gyors húzásaival vázolta szembenálló seregek elhelyezkedését, beszámolt a Szövetség generálisainak kudarcba fulladt próbálkozásairól – hű és igen sötét képet festett. – Sietnünk kell – fejezte be. – Sok múlhat e küldetés eredményességén. Ha elbuktok, esetleg veletek buknak Észak szabad államai. – Esetleg! – ráncolta homlokát Rosanna. – Esetleg nem. Fáradoznak ügyünkért jó páran rajtatok kívül is, de az ő sikerükre – akár nekik a tiétekre botorság volna számítani. Erionban kevesen fogadnának ránk – Felállt, a rongyosokra villantotta
halvány, vérfagyasztó mosolyát. – Hajnalig én őrködöm. Nyugodalmas jó éjszakát! Gorduin – maga sem tudta, miért – nem mert elaludni. A nekromanta mellé telepedett inkább; elnézte, hogyan babrál tüzükkel a félelf, s azt latolgatta, vajon hasonlóképp játszadozik-e a dorani kandallók parazsával is... Szél járt a közeli erdőség fái közt, pillék keringtek a homályban; időről időre szikraözön szállt a közönyös csillagok felé. – Most pedig elárulod jöveteled valódi okát – fordult a nekromantához a bárd. – Bizonyára jó okkal fordítottad hatalmad egy részét e jókora utazásra. – Eltaláltad, barátom. A hírek legjava különb-különb csatornákon hamar eljut hozzám, s noha társaid rendíthetetlen bizakodása megmelengeti szívemet, pusztán ezért aligha kerekedtem volna fel. A te segítségedre van szükségem. Itt és most. Gorduin felhúzta szemöldökét, de hallgatott – olykor minden tudakozódásnál többet ér az elmélyült figyelem. – Észrevétlenül Délre kell jutnom, mégpedig azonnal – ez most élet és halál kérdése. Ne firtasd miért: egyenlőre nem árulhatom el. A maga idejében megtudod ezt is. – Hogyan segíthetek ebben én? Szakállad nő, mire Kaput nyitok – s hozzá milyen Kaput! – A bárd halkan elnevette magát. – Derékban ugyancsak szorítana. Nem jutnál messzebbre vele tíz-tizenkét lépésnél. Megéri a kockázatot? – Félreértesz – mormolta a nekromanta. – A Kapuk Palotájában kell segítened. Amit délután mondtam, színigaz: működésének titkát nem ismeri senki, kivéve... – Sosem jártam még itt! – fakadt ki az ilanori. Hallani is most hallok róla először. Ez egyszer rosszul választottál, ó Alyr, – Kissé megkönnyebbült, noha a balsejtelmek nem tágítottak. Rosszabbra számított. – Az erőd végén jársz talán? Miért nem használod a hagyományos módszert? -Pontosan tudod, miért nem – pillantott rá komoran a félelf. – Akik figyelnek, azonnal rájönnének, hogy készülök valamire. Te azonban segíthetsz – legalábbis remélem. Hogy születésed óta nem jártál itt, egy percig sem kétlem. De talán előtte... – Nem hiszek az újjászületésben – morogta Gorduin kedvetlenül. Érezte már, hiába minden. – Újjászületés, halhatatlanság... Nézőpont kérdése – tűnődött fennhangon Alyr. – Magam sem tudom, mire gyanakodjak a te esetedben, Tier Nan Gorduin. Ne kérdezz semmit, kérlek! Várj, míg eléritek az orákulumot. Ott majd... Az ilanori lehajtotta fejét.
Fél! Akármi legyek, ha nem fél! – gondolta. De sebaj, Alyr! Félek én is. – Mit vársz tőlem? – kérdezte csendesen. – Semmit sem kell tenned – suttogta a nekromanta. – Csupán annyit kérek, ne ellenkezz! – Botjára támaszkodva felegyenesedett. – Igaz, az efféle kérés olykor nehezebb feladat elé állít, mint bármely erőpróba... Most kimondja. Hiába köntörfalazott eddig, most ki kell mondania! – A bárd színtiszta kárörömet érzett. Kér, nekem pedig bele kell egyeznem – de a dolgát nem könnyítem meg, úgy éljek! Értetlenül pillantott Doran küldöttére. – Nos, arra kell kérjelek, nyisd meg az elmédet. Teljesen. Mélyre kell nyúlnom, igen mélyre, s ha ellenállásba ütközöm, menthetetlenül kudarcot vallok. Mi a válaszod? Körös-körül semmi nesz: várakozni látszott az egész világ. – Tégy ahogy jónak látod, Alyr – felelte könnyedén a bárd. A nekromanta még napkelte előtt odébbállt. Gorduin leverten ébredt – pedig ezúttal nyugodt álma volt. A félelf ajándéka, cserébe eltemetett emlékeiért.
NEGYEDIK RÉSZ
A HARC HAVA
A született világok sorsai többnyire azok lakói tartják kezükben, a teremtettekét azonban sajátos törvények szabályozzák. E törvények alkotói nem tévedhetetlenek, csupán annyiban különböznek a közönséges halandóktól, hogy számolnak majdani hibáik következményeivel is. Abban a teremtett világban, melynek éjszakai egét két hold – egy vörös meg egy ezüstkék – világítja be, jóelőre meghatározták a kezdet és a vég pillanatát. Az első napkeltét kilenc sorsfordulóval választották el az utolsótól, ahogy elválasztották valaha a Mélyben és Magasban hömpölygő vizeket. A világ kilenc korának eseményei kilenc tengely, kilenc érinthetetlen, elpusztíthatatlan lélek körül forogtak, miként a csillagok. E lelkeken a kezdetektől ott tündökölt a Jel: nem játékszerei, eszközei lettek az Akaratnak, mely a nagy színpadot létre hívta. Ezer és ezer alakban éltek ezernyi életet. Újra és újra felszínre dobta őket a ciklusok árapálya, játszották szerepeiket, melyeket a Jóslatok szabtak rájuk, s keserűség költözött szívükbe minden nagy korszak alkonyán. De bárhová vetődtek, bármivé lettek is ők kilencen, az idők teljességében fennen ragyogott oszthatatlan önmaguk...
1. sziklaormok árnyékában megbúvó épület csak a felfelé vezető ösvény utolsó fordulójában tűnt elő. Rég feledésbe merült ez az útvonal, századokig nem akadt ember, aki végigjárja – s mégis létezett, nem tették követhetetlenné a felszínen zajlott változások. A romvárosból hat napja kerekedett fel a csapat. A második naptól fogva a fellegek alatt jártak: gyönyörű kilátás nyílt az alant elterülő vidékre. A kék hold éles fényében olykor megpillantották a messzi tengert; a horizont az északi háború tomboló tűzvészeitől vöröslött. Reguláris seregek és szabadcsapatok folytattak ott elkeseredett utóvédharcot, a Fekete Hadurak által vezetett ármádiát azonban nem tudták feltartóztatni. A Dwyll Unió fővárosa, Sagrahas mezeje felé hátráltak, hogy soraikat rendezve megálljt parancsoljanak a Toron szívéből előkígyózó áradatnak. Nem csupán Dawalon, a Szövetség sorsa forgott kockán. Tudták ezt mindannyian – Rosannáékat is beleértve. A Hadúr az orákulumot nézte, két kezét melengette lélegzete sebesen oszló párafelhőjében. A szemlélődőknek el kellett ismerniük a hírhedetten makacs, vakmerő és becsvágyó északi szépség felnőtt tisztéhez az út során. A kalandozók, a kóborlók parancsnoka volt – s reményei szerint a bosszú angyala is. – Hamarosan – suttogta a tenger felé fordulva. – Hamarosan... A jósda csonttá fagyott vén sárkány gyanánt gubbasztott a roppant sziklák között. Ablakok és kapu: szemek és száj. Szótlanul, egyre lassuló tempóban tették meg az utolsó lépéseket. A nyeregből leugorva Rosanna megint az élre tört. Jobbján a gárdakapitány – nyurga, készséges árny. Mégsem adatott meg neki, hogy másodikként érjen célba: Mac-Lier vállon ragadta, s nem eresztette, míg Gorduin és Anrem az északi lány nyomába nem ért. Rosanna tekintete a meghökkent grófra, azután az embervadászra, Gorduinra és az Arel-papra rebbent. Mindhárman állták az akaratpróbát. – Jobban örülnék, ha idekint várna – jegyezte meg Mac-Lier. – Barát vagy sem, renegát vagy sem, mégiscsak toroni. – Tünékeny mosoly, gyors oldalpillantás. – Nem sértésnek szántam. Rosanna szeme megvillant. Kihúzta magát, türelmetlenül intett. – Hagyd! Mellettem a helye. Gorduin megcsóválta fejét, de inkább nem szólt semmit. Az
embervadász hátralépett. A gárdakapitány felgyűrte köpenye gallérját, s némán megszaporázta lépteit. Félúton torpant meg a halk neszre: egy pengét vontak ki hüvelyéből. Anrem mosolyogva, ám annál határozottabban állta útját. A kardot nem emelte fel, tekintete azonban minden szónál ékesebben beszélt. Rosanna zordan tekintett körül. A rongyosok mosolytalanul tébláboltak, kezük fegyverük markolatán nyugodott. Gorduin és Mac-Lier összenéztek. Jólesően nyugtázták a tényt, hogy népszerűségük mit sem csökkent az elmúlt hetek során. – Legyen hát. Egyedül megyek – jelentette ki Rosanna. Anrem a gárdakapitányra nézett. Az megvonta vállát, és egy kőre telepedett. A koldus erre visszalökte hüvelyébe a kardot, s felkacagott. A kacaj messze szállt, sokáig visszhangzóit: úgy tetszett, maguk a bércek örvendeznek Arel papjának diadalán. Gorduin elmosolyodott. Elismeréssel adózott a lánynak: jó döntés volt, talán a legjobb, amit hozhatott. A rongyosok a lovak szerszámait igazgatták, a goblin Salinát szórakoztatta valami történettel. Mac-Lier az ajtóban strázsált, hogy kéznél legyen, ha nem várt esemény történik odabent. A bárd távolabb vezette fehér ménjét, egy magányos szikla árnyékában emelte le róla a nyerget. Nézte a csúcsok havát, a vigasztalanul szürke eget – dél felől fellegek közeledtek, kifeszített vitorlázatú, mennyei karakkák... "Gyors vagy, Testvér..." Megpróbálta rendezni gondolatait. Igyekezett megfogalmazni a kérdéseket, amelyeket, ha rá kerül a sor, okvetlenül fel kell majd tennie. Érezte a Farkas közelségét, s ez megnyugvással töltötte el. Még egy igazi társ. A figyelmeztetés váratlanul érte, olyan volt, mint egy arculcsapás. Azért megtette a magáét: amint felpillantott, azonnal ugrott. A Herceg pengéje két hüvelyk mélységig vágódott a sziklába, s fényes szikrák záporában húzódott vissza. Egy pillanat múltán Gorduin felé cikázott megint. A bárd hagyta a hóba zuhanni nyílpuskáját, és két tőrrel hárított; közvetlen közelről meredt a ferde vágású szemekbe. Indulatnak nyomát sem látta bennük. A Halál Kilencedik Nagymestere mozdulatlanul állt a keleti kardforgatók klasszikus támadópózában – az ilanori emberfeletti gyorsasága és ereje nyilvánvalóan meglepte. Felismerte, kivel került szembe. Nekikészült, hogy hátraszökkenjen, amikor... Mac-Lier első vágása hosszú sebet ejtett bal vállán. A
második a keleti penge hosszában lefelé suhanva balcombjába mart. A harmadikat megakasztotta egy nehezen követhető mozdulat. Villámgyors riposzt: az embervadászt csak a sokéves tapasztalat mentette meg. Visszakozott, küzdőtartást vett fel megint. A rongyosok tapsoltak, majd mókájukat elunva maguk is kardot húztak. Acélerdő vette körül a véres hóban forgolódó, rezzenetlen arcú Herceget. – Engedelmetekkel, urak... – suttogta Mac-Lier...folytatom, amit elkezdtem! A pengék újra és újra összecsaptak. Gorduin szakértő szemmel figyelt – ennek volt köszönhető, hogy tüstént észrevette a mestergyilkos viselkedésében beállott változást. Az orvtámadó okult: az egyszerűbbnek tűnő megoldást választotta. Alakja körül megsűrűsödött, felizzott a hatalom aurája. A bárd csodálattal adózott lelki erejének – élet-halálküzdelem közben mágiát használni szinte példátlan teljesítmény. Ha még... A Herceg elemi erejű mentális csapása csaknem kibillentette egyensúlyából. A rongyosok némelyike kábán hanyatlott hátra, valaki kiáltott – néhány pillanatra minden elhomályosult. Gorduin térdre zuhant, a nyílpuskát azonban nem engedte el. A vágott szemű férfi bíbor lángoktól övezve magasodott látómezejében – maga volt a megtestesült kín, a kiállhatatlan, izzó fájdalom... Azután egyszerre kihunyt. Elenyészett, mintha sosem lett volna. Ember lett megint: moccanás nélkül, kissé előrehajolva állt a szétdúlt hóban, lába elé sötétlő ívet rajzolt kardjának hegye. Hitetlenkedve meredt a torkából kimeredő nyílvesszőre. Gorduin talpra állt. Hideg fejjel, számító nyugalommal küldte útjára a második vesszőt, azután a harmadikat és a negyediket – egyre hátrább szorítva áldozatát a kiugró szikla, a szakadék pereméhez. A Halál Kilencedik Nagymestere elejtette pengéjét. Jobbja az első nyílvesszőről a mellébe vágódott másodikra, onnét drágaköves nyakláncára tévedt. A kámeákban folyvást halványult a fény. Foltok sokasága vöröslött a puszta kövön. Gorduin oldalra billentette fejét. Farkasszemet nézett társai leleményes kínzójával, azután "Jó éjt, királyfi!" a pokolra küldte.
Jó néhány percig tartott, míg valamennyien feleszméltek, s némi szesz segítségével elűzték az elméjüket hasogató fájdalom emlékét is. Gorduin előkotorta nyeregtáskájából a gondosan szárazon tartott szivardobozt, megkínálta Graumot. A sziklára kuporodva, némán fújták az illatos füstöt, le-letekintettek a mélybe: porhó szállongott a Halál Kilencedik Nagymesterének végső nyughelye felett. Válluk felett áthajolva hosszan, figyelmesen szemlélte az összezúzódott testet az embervadász. – Köszönöm – mondta halkan. – Okom van feltételezni, hogy ezt a munkát rajtam kezdte volna... Rosanna visszatértekor nyom sem utalt már a történtekre. A rongyosok Mac-Lier technikáját méltatták, s megkérték a sólyomarcú férfit, ismételné meg azt a hárítást, mely valamennyiüket lenyűgözte. – Wolkum Naizerd! – tajtékzott a Hadúr. – Naizerd, senki más! Naizerd, a híres mágus! Doran első diplomatája! Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem! Ha nem... Elnémult, értetlenül meredt a kipirult arcokra. – Megtaláltuk – kezdte újra, különös nyomatékkal. Az áruló. A Szem. A kezünkben van. Most már... – Türelmét vesztve hátralépett. – Miért bámultok rám így? Csak nem történt valami idekint? – Nos... – Grraum a torkát köszörülte. – Éppenséggel történt. – Megtudhatnám esetleg azt is, micsoda? Így hát a sziklaperemig kísérték, és megmutatták neki.
2. z előtér hűvösében hárman léptek a befelé igyekvő bárd elé, a falon azonban egyetlen árny – az ilanorié – hajladozott mindössze: azok hárman a homály megelevenedett nyúlványai voltak csupán, a mindentudó pap akaratának eszközei. Körüllengték s magára hagyták – az első lépést mindenkinek saját jószántából kellett megtennie. Gorduin nekivágott. Valahol a közelben, az orákulum központi csarnokának sötétjében megérzett valamit.
Feketénél is feketébb üresség volt ez, hasadék a valóság szövetén – ráébredt, a Kaput, a Di’Marembe vezető út bejáratát rejti a homály. Percekig haladt az újból anyagiasult árnyékpapok nyomában szűk, fénytelen folyosókon, porlepte kamrákon át, hogy dobogó szívvel, elszoruló torokkal torpanjon meg egy súlyos, megmagyarázhatatlan módon épen maradt faajtó előtt. Várt. Tekintete a padlóra tévedt, elmosolyodott. Egy fertályórája Rosanna toporgott ugyanitt. Titkon nyilván azt remélte, küzdenie, de legalábbis ravaszkodnia kell, hogy választ kaphasson kérdésére – az egyszerű kérdésre, mely mindeddig oly nagy jelentőséggel bírt, s mely jelentőségét veszítette, mihelyt felhangzott a mindannyiuk által ismert név. Wolkum Naizerd. Egy gonddal kevesebb – jó néhánnyal pedig több. A Herceg halála tiszta helyzetet teremt: amint híre az áruló fülébe jut, nyilvánvalóvá válik tervének kudarca. Mihez fog vajon? Kereket old? Vagy újból fordítani próbál köpönyegén? Az ajtó feltárult. Gorduin köralaprajzú helyiségbe lépett. Középütt az ősemlékezet kútjának kőből rakott mása, a mélyből áradó fény folyvást változtatja színét: sárga, fehér, kék... A bárd egészen a káváig merészkedett, ám hasztalan erőltette szemét: egy lelket sem látott a ragyogásban, melyet egy más létsík energiái tápláltak. A tűztengerből hirtelen mégis kibukkant valami – egy árnyalak, mely együtt táncolt, hajladozott a körötte lobogó lángokkal. Hangja mindazonáltal hűvös volt, halk és határozott: – A Tudást keresed. Kérdezz hát! És Gorduin kérdezett.
– Jól vagy? – Salina hangja furcsán eltompult a túlvilági homályban. A Kapu felé vezették berzenkedő hátasaikat, hogy másodpercek leforgása alatt mérföldek ezreit hagyják maguk mögött, és szövetséges területen kerüljenek elő a tenger túlpartján. – Semmi bajom – mormolta a bárd. – Megtudtad, amit akartál? – érdeklődött a lány, noha nem volt biztos benne, helyesen teszi-e. Lám, hogy elcsendesedett a férfi! A
keze jéghideg, s mintha... Gorduin ajka megvonaglott. Magad vagy a Jel. Egy a Kilencből, egy a kiválasztottak közül, akik maguk irányítják sorsukat, akiknek végzetét nem formálják sem csillagok, sem démonok, sem istenek; léted teher e világ minden hatalmának, s teher lehet tenmagadnak is. Cselekedeteid maradandó nyomot hagynak a korokban, amelyekben élned adatik... Hat kort kísértél végig, kilenc kor követi egymást, mielőtt utószor nyugszik a nap. A Hetedkor szülötte vagy, ősemlékek sokaságának hordozója; idővel birtokolhatod, átláthatod majd minden múltadat... Emlékezz! – Tier... Emlékezz a jóslatra! – Anrem! Anrem, ide! "Bizonyság lesz egykor Smaragdurak léte..." – Gorduin! Hallasz engem? "...Örök álom száll majd hercegre, a kékre..." "...Megtér árulója ős császári vérnek..." "...Sárkányfejedelme jő a Szépek Népének..." "...Töretlen lesz majdan Ősmágus magánya..." "...Egy a Hetek közül sós tengerre szálla..." "...Szerzetesek nagyja rejtelmeket felfed..." "...Hazatart Mogorva, élén sok ezernek..." "...Utolsónak marad a fekete dalnok..." "...Égi hajóhídról keres messzi partot." A bárd fülében zsongássá mosódtak össze az aggodalmas hangok. Jobbja a fehér mén kantárját markolta, s a világ minden kincséért sem engedte volna el. – Méreg! – sziszegte valaki. – Az az átkozott gyilkos megmérgezte. – Legfeljebb a tekintetével – jelentette ki Graum. Nem érte el. – Tier! Tier! Nézzétek a szemét! Gorduin visszatért. Baljával végigsimított Salina égő arcán. Ott volt már Mac-Lier, Rosanna és az Arel-pap is. “”– Elmúlt – mondta rekedten. – Elmúlt. Tovább! – Jól vagy? – firtatta Rosanna. – Sosem láttalak még ilyennek. Megtudtál valamit a kútnál? Valamit, ami... A bárd halványan elmosolyodott. Ideje megemberelnie magát. Ideje felvenni a terhet. – Mindent tudok – mondta. Nem is sejtette, mekkorát tévedett.
3. aj nélkül átjutottak. Di’Marem légies papjai a bejáratig kísérték őket – ahogy kiléptek az épületből, megcsapta arcukat a friss szél. Nyugatról, Sirenar erdei felől fújt, messze űzte a pusztulás bűzét s a füstöt, mely napok óta terjengett már Tiadlan mezői felett. A jósda ápolt kertjében tucatnyi harcos leány, tucatnyi rettenthetetlen kardforgató várt rájuk pihent lovakkal és úrnőjük, a Dorcha üzenetével: szívesen látja őket. – Igen nagy megtiszteltetés – szögezte le Graum.- Ha nem erezném teljes képtelenségnek, azt mondanám, Alyr Arkhon jár előttünk. – Talán – tűnődött Rosanna. – Vagy történt időközben valami rendkívüli. Megtudjuk hamarosan. A Dorcha palotája nélkülözte az északi nemesi hajlékok többségét jellemző előkelőséget: kőből rakott sasfészekként terpeszkedett a fennsík legmagasabb pontján. Kardforgatókkal zsúfolt kolostorok, lovagi rendházak környékezték; látnivaló volt, a helytartó felkészült a küzdelemre, s nem szándékszik megadni magát sorsának az Unió, sőt, Doran eleste után sem. Az utat szegélyező fenyvesek nyugalma Gorduinra is átragadt. Némi erőt merített a tényből, hogy ragyog a nap, s hogy Salina tekintete az övét keresi. Eleget tett a rábízott feladatnak. Bárhogy forduljon a sorsa, ezt sosem szabad elfelejtenie. Emlékeznie kell rá – míg világ a világ. Visszafojtott lélegzettel kortyolt kisebbik kulacsából, s csak mosolygott azon, hogy szemébe könnyek szöknek. Gyarló ember vagyok. Istenek pedig nincsenek. Ezután már könnyebben ment minden. A palota kapujának rácsozata azonnal felemelkedett közeledtükre. Az őrség tisztelgett – Rosanna ragyogó hadúri mosollyal ajándékozta meg őket. A Di’Luani orákulum meglétesétől számított negyedik órában kitárultak előttük a Dorcha termeibe nyíló ajtó szárnyai is.
A lovakat állig felfegyverzett poroszlók vezették el. Lázasan folyt a készülődés mindenütt: a kövezett udvaron át társzekér társzekér után robogott el, csapattest csapattest után kelt útra délnek, hogy összemérje fegyvereit az Unió fővárosát fenyegető ellenséggel. A Dorcha főudvarmestere sietett eléjük, s kimért udvariassággal beljebb invitálta őket Tiadlan nagyasszonya nevében. A belső kert. Sárga rózsák mindenütt – Gorduin a messzi El Hamed néhai vezíre, Malik palotájában látott csak ehhez foghatót. A balján haladó Arel-pap elmosolyodott. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer láncraverés nélkül jutok el idáig. Ha kifelé is ilyen sima lesz az ügy... – Várd ki a végét! – súgta oda egy társa. – Ha meglátják a képedet, lehet, hogy még Rosanna kedvéért sem tesznek veled kivételt... – Pedig semmi kedvem ennyi szép nővel tusakodni. Nagy kár volna bármelyikért... – Ők bezzeg nem sajnálnának! – jegyezte meg Graum. – Néhány éve végignézhettem, mit műveltek két Ikerrel, akik élve kerültek a kezükre, miután egy osztaguk a Dorcha életére tört. A főudvarmester koppantott botjával. Továbbra is roppantul visszafogott volt, akárha benne keresett volna menedéket a háborúban álló Észak minden eleganciája. – A Hatodik Vörös Hadúr és kísérete – jelentette. Meghajtások következtek. A helytartó kissé előrébb hajolt obszidiántrónusán. Az a fajta nő volt, akivel szemben a legapróbb tiszteletlenséget is csak az önkínzás szándékával engedi meg magának az ember; ajka, szemöldöke ívelése, tekintete kérlelhetetlenségről árulkodott. Shirin wri Kriles nem volt szép, megjelenése és öltözéke azonban – a dísztelen fehér ruhától a szőke fürtöket összefogó feketeacél pántig – olyan méltóságot sugárzott, mellyel a kontinens szépei közül alig néhányan vetekedhettek. Tizenöt-húsz esztendővel lehetett idősebb Rosannánál: a kérlelhetetlen tekintet árulta el. Lassan felegyenesedett, rezzenetlen pillantását végighordozta a társaság tagjain. Gorduinnál és az embervadásznál hosszabban időzött, majd a koldusra villant. Percekig tartott a néma párbaj. Végre-valahára elmosolyodott a Dorcha, s e mosoly – láss csodát – megszépítette valamelyest. Érthetőbbnek tűnt most mindazok lángolása, akik egyetlen szavára életüket adták céljaiért.
– Legyetek üdvözölve – A Dorcha hangja jóval lágyabban csengett a vártnál. – Az istenek hoztak ide benneteket a legnagyobb szükség óráján: áldassék a nevük! Gorduinnak ezúttal arcizma sem rándult – a megpróbáltatások sziklakeménnyé edzették pszichéjét. Úgy legyen... – Fogadd legmélyebb hódolatunkat, nagyasszony – válaszolta Rosanna. Noha jól leplezte, társai biztosra vették: egyenrangúnak tekinti magát a helytartóval. – Örömmel értesültem küldetésetek sikeréről – mondta a Dorcha – ám félő, hogy máris elkéstetek, hogy mindaz, amiért küzdöttetek és véreztetek... – Erőt vett magán, és elhallgatott: láthatólag nem akart elébe vágni az eseményeknek. A jövevények némi pihenőt érdemelnek – a tisztesség s a vendégbarátság kívánja így. – Az estebédnél részletesen beszámolok mindenről. Míg tálalnak, kérlek benneteket, foglaljátok el a számotokra kijelölt szobákat, ígérem, nem maradok sokáig adós a magyarázattal, s noha szívesen venném, ha hosszú ideig szerencséltetnétek társaságotokkal... – ehelyütt jelentőségteljesen pillantott az Arel-papra – ...holnap hajnalban magam fogom siettetni indulásotokat! – Köszönjük úrnőm – hajolt meg a bárd. – Ugyancsak hasznát látjuk már forró fürdőnek, a meleg vacsorának, nemkülönben a vetett ágynak. Északfölde kóborlói sosem feledik az efféle fogadtatást. – Menjetek hát – mosolygott a fehérbe öltözött nő. Menjetek és élvezzétek e ház minden kényelmét! Úgy sejtem, jó ideig nem lesz részetek hasonlóban... – Intett, maga is távozni készült, ám hirtelen megtorpant; az eszébe ötlött valami. – Hadd figyelmeztessem az urakat: szolgálóleányaim megtévesztő külsejük ellenére egytől-egyig szabad harcosok. Képesek, s mi tagadás, hajlamosak rá, hogy nyers erővel vegyék elejét a tisztelenkedésnek. Sok kellemetlenségtől kímélhetitek magatokat, ha mértékletesek és tartózkodók maradtok – nem szeretném, ha bármelyikőtöknek baja esnék... A koldus társaira, majd a bejárat körül gyülekező leányokra sandított, s felsóhajtott. – Paradicsom – mormolta kifelé menet. – Az – biccentett a bárd, s tüntetőén kézen fogta Salinát. – És mint afféle paradicsom, ez is elérhetetlen. Rosanna a gárdakapitány mellé sodródott, s mielőtt szétváltak volna, Hadúrhoz, hírhedett kalandozóhoz kevéssé
illő dolgot művelt. Gyengéden megcsókolta.
Hatalmas márványkádak, arannyal futtatott hasú, kéttorkú sárkányok, csobogó, kristálytiszta víz és válogatotton finom ruhák: a társaság tagjai – ideértve a rongyosokat is – szinte újjászületve léptek ismét a tiadlani Dorcha termeibe. A koldus koldus mivoltára csak a lant emlékeztetett, melytől, a bárdhoz hasonlóan, semmiképp sem akart megválni. – Fegyvert nem viselhetek – magyarázta fojtott hangon. – Üres kézzel mégsem lépek az oroszlán barlangjába... Graum, aki nem csupán tőrét, ujjpercekből fűzött láncát sem hagyta a szobájában (ennyire lenyűgözték a néhai Herceg mutatványai), kihúzta magát. Lesz ami lesz, ő az ajtón át távozik – úgy segéljék az istenek. Mire elfoglalták helyüket, a helytartó étekfogói is megjelentek. Az estebéd könnyű volt, s mint e tájon minden, roppantmód civilizált: még a Dorcha szelindekjeit is bizonyos mértéktartás jellemezte. Mikor a szolgálók megannyi remek pusztakezes harcos – kihordták a tálakat, predoci óbor került a kristályserlegekbe. A jelenlévők már-már vallásos áhítattal ízlelgették – egy sok évtizeddel korábbi nyár heve áradt szét tagjaikban. Beszámoló nélkül ezúttal sem úsztak meg. A feladatot most Gorduin vállalta: megpendítette hangszerét, eltöprengett, majd belevágott. Ott kezdte, ahol az istenek: a legelején. A muzsika mágikus hullámveréséből fokozatosan bontakoztak ki Murgador bércei. Tompán csillant az ezüstmaszk egy fogadó udvarán, lángok emésztették a Kobzos zömök tornyú várát... Méltóságteljes lassúsággal sorjáztak elő az elmúlt hetek eseményei, akárha a Lorn hullámain ringatódznának, mint ama tutajok; Calyd Karnelian a ködös reggelben, egy baráttal osztja meg jövője álmát. Aztán a smaragdtűz, a mélység szörnyei, a pengék, az iszonyaton, a ködön túl pedig a Vágyak Városa, Alidar... A Dorcha elkerekedett szemmel figyelt. Falak, sikátorok, azután a végeláthatatlan tenger – térdmagasságban háborgott, játékszereknek tűntek a hullámain hánykolódó hajók... Anrem csapott most a húrokba. Dala nyersebb, víziója haloványabb volt
Gorduinénál, ám a hallgatóság még hálát is rebegett ezért: a veszteség, a fegyvertársakra lesújtó halál fájdalmát így könnyebben elviselhették. A koldus alig néhány perc alatt eljuttatta őket a sziklaoromra, ahol tanúi lehettek az ilanori és az embervadász élethalálharcának a semmiből előtűnt Herceggel. Vér. Vér a havon. A szakadék mélyén heverő, nyílvesszőktől átjárt test. Azután... Azután a Szem. Rosanna felemelte jobbját: elég. A helytartó sokáig nem szólt. Elmélyülten forgatta pálcáját: a hallottak láthatólag szíven ütötték. – Hihetetlen, egyszersmind csodálatra méltó, amit véghez vittetek – sóhajtott végül. – Észak egyetlen krónikása, egyetlen énekmondója sem fogja elfelejteni. De mint a régiek mondták, van ideje a dalnak, a táncnak – s van ideje a dúlásnak, halálnak. Vészterhes időket élünk, s tartok tőle, hogy dúlásból, halálból jut majd több mindannyiunknak az elkövetkezőkben. – Felpillantott. – A toroni seregek néhány nap, legkésőbb egy hét múlva elérik Sagrahas mezejét Dawalon, az Unió fővárosa előtt. Sokszoros túlerejüket két Fekete Hadúr jelenléte súlyosbítja. A józanész, az okos önérdek azt parancsolja, siessünk a védők segítségére tüstént – ám amíg a bárók nem választanak új királyt, amíg meg nem kapom a Hadúri lobogót, tehetetlen vagyok. Nem kelhetek útra. Én nem mehetek. Pedig... – Villámló szemek. Vaskézzel kordában tartott indulat. – ...pedig ha Dawalon elesik, a Fekete Hadurak előtt megnyílik az út Doran felé. A Szövetségnek nem lesz ideje felkészülni: a tengertől északra és északkeletre romba dől minden, mielőtt az év véget ér! – Mit tehetnénk? – Az Arel-pap kiitta borát. – Tucatnyian képesek vagyunk átvágni magunkat néhány századon, de nyílt csatában még Hadurunk sem pótolhat egy egész sereget... Rosanna bólintott. – Fegyverbe szólíthatom Észak kalandozóit, de mire lobogóm alá gyűlnek... Nos, úgy tetszik, Tarin hegyei közt, kedvezőtlenebb esetben a tárnák mélyén leszünk kénytelenek várni rájuk... – A seregre ne legyen gondod, húgom – mosolyodott el zordan Shirin wri Kriles. – Már akkor kiadtam a parancsot a készülődésre, amikor érkezésedet hírül vettem. Tízezer lovasomat adom melléd, ha te is jónak látod. Hátasaik gyors lábúak, holmijuk kevés: nem fognak hátráltatni benneteket, így talán még időben a küzdelembe avatkozhattok
Sagrahasnál. Tízezer harcos! Rosannának elakadt a lélegzete. Szíve bolondul vert, akár a Sárkánygerincben, azon az estén, mikor először pillantotta meg kedvesét, a gárdakapitányt: percek múltán jutott csak szóhoz újra. – Aligha lesz alkalmam segítségedet méltóképp viszonozni – mondta halkan. – A kóborlók parancsnoka vagyok: minden kincsem ez a lobogó – s ama cifra gúnyák alatt dobogó szívek. Nincs országunk és nincs urunk, de míg élünk... A Dorcha mosolya felragyogott. – Amíg élünk, remélünk, húgom. Reménykedünk abban, hogy az általunk elvetett magvak termő talajra hullanak és megfogannak. Reménykedünk az örök igazságban, s abban, hogy egy nap visszanyerhetjük az ellenségtől sokat szenvedett, toroni és ork hordák dúlta hazánkat... – Felemelte pálcáját. – Elmégy, de visszatérsz. Ha az istenek is úgy akarják, Hadúr, egyszer visszatérsz! Rosanna csillogó szemmel állt fel, s némán térdet hajtott – ezúttal őszinte tisztelettel. Társai követték példáját. A vacsora s a haditanács – Graum lopva fellélegzett – véget ért.
4. Par-Elya fölött magasba kúszó nap sugarai beáradtak a Dorcha palotájának ablakain – s jórészt érintetlen ágyakra, makulátlanul fehér vánkosokra hulltak. Néptelen volt az előcsarnok, néptelen a lovagterem, amelynek márványpadlóján szelindekek osztozkodtak a reggeli maradványain. Annál nagyobb volt a sürgés-forgás az erődített, tágas udvarokban: a szolgák elővezették a felszerszámozott lovakat. Kürtszót hozott a szél: a tiadlani századok indulásra készen álltak, tisztjeik felváltva figyelték a zárt kaput s a láthatárt. A helytartó maga is megjelent, hogy "húgának" szerencsét kívánjon. Miután a társaság tagjai nyeregbe szálltak, pálcájával odaintette a bárdot. – Úrnőm...? – Üzentem van számodra Tier Nan Gorduin. Az egyik testőröm hozta az éjjel Lándzsás Eriktől. Gorduin meghökkent. Hosszú pályafutása során két efféle üzenetet kapott mindössze: az egyiket Larmaronba, a másikat a Shadoni-öböl egy
eldugott halászfalujába küldte utána a legendásan szűkszavú Lándzsás. "Őrizkedj a déliektől!" – ez az általános utasítás állt mindkettőben. A levelek korát éljük – gondolta keserűen. Halljuk hát! – Így szól: "Figyelj az embervadászra!" – folytatta halkabban a Dorcha. – Erik szerint Sheenwall falai közül származik… Jól tudod, mit jelent ez. Hogy melyik oldalon állnak a smaragdmágusok, egyelőre nem sejti senki. Veszélyes lenne bíznotok benne – arról pedig, hogy magatokkal vigyétek, egyenesen óva intelek! – Értem – mormolta a bárd –, és sajnálom is. Mac-Lier az éjszaka folyamán elhagyott bennünket. Csupán egy levelet és egy apró bálványt hagyott hátra – mint írja, zálogul. A Dorchát elnémította a döbbenet. – Tehát zálogul – mondta rekedten. – Szép. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt néhány száz esztendő alatt alig néhány embernek sikerült észrevétlenül kijutnia Di’Marem falainak gyűrűjéből. Rosanna közelebb léptetett – a rongyosok követték példáját. Mac-Lier nem mindennapi ember – jelentette ki a bárd –, és erősen kétlem, hogy rossz szándékot táplál irányunkban. Figyeljetek! "Tier Nan Gorduin, Neked írok csupán, de ha jónak látod, ismertesd üzenetem tartalmát a többiekkel. Fájó szívvel hagylak el benneteket, ám mestereim értésemre adták, hogy Sheenwall holléte napvilágra került, s így egész rendem menekülni kényszerül. Nem engedhetjük, hogy a Bosszúállók ránk bukkanjanak. Sajnálom, hogy nem küzdhetek mellettetek az ütközetben – talán egyszer még összehoz bennünket a sors, s akkor törleszthetek valamit becsületbeli adósságomból. Tudnod kell: Sheenwall sosem tevékenykedett a Szövetség ártalmára, s ha tovább rejtőzik, azt csak saját biztonsága érdekében teszi. Sok szerencsét kívánok jövőbeni vállalkozásaidhoz – felkutatásomat kivéve. Hozzád fordulok, mert megkedveltelek, s mert úgy sejtem, szavadnak súlya van; bizonyára megakadályozhatod, hogy a Dorcha emberei az üldözésemre induljanak. Mindannyiunkat szorít az idő, ráadásul mire e sorokat végigfutod, messze járok már – messzebb annál, ahová holmi kardforgató eljuthat.
Mac-Lier"
Gorduin szünetet tartott, megköszörülte torkát. – Van itt még valami – mondta. – Felolvasom ezt is – ha másért nem, hát annak érdekében, hogy a szavamnak továbbra is súlya legyen... "A halványt neked hagyom. Használd tetszésed szerint – tudom, konyítasz valamit a mágikus tudományokhoz, s akadnak ezekben a körökben felettébb befolyásos barátaid is. Sheenwall első ajándéka ez a világnak. Rendünk nagymestere beleegyezett, hogy rád bízzam. Azért, amit tettél, s amit tartok felőled – hozzád foghatóan különös emberrel még sosem találkoztam. Ha rálelsz a szobor titkának nyitjára, ha valaha a segítségedre lesz, gondolj rám!" A kalandozók zavartan álltak. A gárdakapitány szitkot mormolt, a rongyosok egymás között bocsátkoztak találgatásokba – Rosanna azonban eltűnődött, s amikór felemelte fejét, derűs volt az arca. – Köszönet mindenért, nővérem – fordult a helytartóhoz. – Nem búcsúzom, hisz találkozunk még; testvérek, közt mit sem számít néhány hónap vagy esztendő... – A kapu felé fordította hátasa orrát, felkacagott, vörösbarna haja vadul lobogott a szélben. – Visszatérek! A helytartó a tétovázó bárdra tekintett. – A sheenwalli nem túlzott, Ilanor szülötte – mondta. – Rendkívüli ember vagy, s rendkívüli ajándékot kaptunk tőled valamenyien tegnap este. Sokat töprengtem, mivel viszonozzam, hisz nem udvaronc, harcos vagy, hajlíthatatlan, büszke nép fia – végül úgy határoztam, tiszta lelkiismerettel csak egyvalamit kínálhatok... – Lecsatolta derekáról dísztelen, fekete bársonyhüvelyű kardját. – A Dorcha barátja nem szállhat csatába igazi fegyver nélkül, nem forgathat kölcsönpengét e zordon világban! Gorduin hallgatott. Tenyerén méregette, négyujjnyira kivonta a keskeny, bámulatosán könnyű fegyvert – azután megborzongatta a bizonyosság: Él!. Lüktetett. Érzéseket sugárzott. Lenyűgöző volt és félelmetes – épp neki való. – Századokon át szolgálta Tiadlant és Északot a Dorchák kezében – s nem
kétlem, hasonlóképp méltó kézbe került most is. Becsüld meg és ügyelj rá: élő fémből kovácsolták. Néhány hét alatt úgy hozzád nő, meglásd, mintha a tested része volna. Most menj! Ne várakoztasd tovább nemes társaidat! Gorduin meghajolt, a nagyasszonyra emelte tekintetét. – Valahányszor kézbe veszem, te fogsz eszembe jutni, úrnőm. – Elmosolyodott. – Igaz, e fogadalom nem épp tisztességes: túl könnyű lesz betartani! Shirin wri Kriles felkacagott. A felhők mögül ekkor bukkant ki a nap – s mert örömét lelte a hadba vonuló ezrek látványában, bőven juttatott nekik az égiek aranyából.
5. agrahas mezején hajnal óta dúlt a harc. Az orkok rohamát visszaverték Dwyll hercege Corian vértes gyalogosai, e szálas, komor, nehéz léptű hegyi emberek. Két álló órán át tombolt a közelharc a sáncokon; a csatabárdot forgató északiak megvetették lábukat, nem hátráltak egy tapodtat sem. A Kard Testvériségének lovagjai kétszer is rohamra indultak a síkot keleten határoló bozótos meredélyen, ám Hafglen báró nehézlovassága újra és újra útjukat állta. Szörnyűséges, vállban, mellben összeforrt ikerpárok gyanánt gyürkőztek a harcosok, felbőszített vadakként martak egymás torkába, oldalába a seregek. Lord Ral da Ranga fel s alá vágtatott a naplovagok sorai előtt, parancsokat osztogatott tisztjeinek – maga akart meggyőződni róla, hogy mindet pontosan végrehajtják. Várt. Szívesen óvta volna meg övéit, a döntő ütközetre tartogatta őket – most azonban úgy ítélte, ez a csata sok szempontból igenis a legjelentősebb. Ha a várossal szemközti magaslaton várakozó Fekete Hadurak jelt adnak s bevetik a Vihargárdát, nem sokáig tarthatja arcvonalát. Egyedül a Carnelian vezette falanxban bízott, ám az abasziszi hercegkapitány értésére adta: nem bocsátkozik harcba mindaddig, amíg a swanuli emelkedőn állást foglaló sereg vezérei színt nem vallanak. Lord Ranga nem táplált illúziókat. Falanx ide vagy oda; a küzdelem kilátástalannak rémlett a két Fekete Hadúr ellenében. Ha az
idegenek toron pártját fogják, siettetik csupán az elkerülhetetlent. Ha megőrzik semlegességüket, esetleg részt kaphatnak a zsákmányból: a Dwyll Unió fővárosa három, sőt, négy fosztogató hordának is gazdag prédát ígér...
A swanuli dombon háromezer éjfekete páncélba öltőzött, másfélkezes kardokkal, csatabárdokkal felfegyverzett lovag állt csatarendben. A szárnyakat és utóvédet különös, fehér bundájú, vörös szemű orkok tízezrei alkották – a szokástól eltérően vasszegekkel kivert, sötét s patyolattiszta egyenruhát viseltek valamennyien. A sereg pirkadat óta figyelte baljóslatú csendben a csata alakulását. A vezéri sátorban két férfi ült a tábori asztal mellett. Mindketten magas termetűek voltak, zöld páncélt viseltek. Egyikük fejét sem óvta sisak. Az idősebbik arcát sötét szakáll keretezte, markáns arcán komor nyugalom ült. Kétkezes pallosát az asztalnak támasztotta – a pengén időről időre hideg tűz cikázott végig. A magasabbik arcát fekete abbitmaszk takarta. Ökölnyi smaragdok a szemek helyén. Hollófekete haja a derekát verdeste, az oldalán függő nehéz kard markolata meglepő élethűséggel egy nőt formázott. Az asztal lapján nyugvó bal kar illesztések nélküli, sima fekete acél. Airun Al Marem és Alex con Arvioni, a Halottak istenének földi helytartói – seregükben Darton evilági birodalmának lovagjai és fehér orkjai.
Egy hadnagy lép a sátorba – haját ifjabb mesteréhez hasonlóan hosszúra növesztette. – Az északiak nem bírják már sokáig, uram. A Vihargárda készülődik. Talán ideje volna... – Nem – feleli szárazon Airun Al Marem. – Várunk. A hadnagy fejet hajt, kihátrál. A vezérek egymásra pillantanak – jóelőre elterveztek mindent. Szemükben kegyetlen vidámság bujkál. A sereg pedig várakozik. Várnak némán, titokzatosan, fenyegetően.
Az Unió serege egyre hátrál. Lord Ranga megfúvatja a kürtöket – hiába minden, harcba kell küldenie lovagjait. Nem várhatja ki a Fekete Hadurak sorsdöntő támadását. Tudja, hogy veszített.
Calyd Karnelian sem vár tovább. Átlátja a Ranil-rend nagymesterének kétségbeesés szülte szándékát – és dönt. Pokolba az idegénekkel! Pokolba mindazokkal, akik boldogsága útjába álltak, akik csaknem elvették jövendőbelije életét, akik megakadályozták, hogy karjába zárhassa a messzi tengeren! Kiadja a szükséges parancsokat: a pajzsfal összezárul. Dobszó: "Harchoz!" Grengor és tisztjei századaik élére álmák. Az egyenesség, mely nem ismer határokat.
A két Fekete Hadúr kajánul figyeli az eseményeket. – Úgy, úgy! Hát elhatározta magát végre az abasziszi kutya! – acsarog Rowon hercege. – Pompás! Utasításokat osztogatnak ők is – a Vihargárda ötös sorokba rendeződik. A fekete zászlók sötét tűzként lobognak a szélben. Hírhozó érkezik sietve. – Kelet felől porfelhő közelít... Sok ezer lovas... – Dakul kán hordái – legyint a Kard Testvériségének nagymestere. Övében széles pengéjű, mérgezett tőr – neki jutott a tisztesség, hogy a város bevétele után az áruló, a Szem szívébe döfhesse. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megérkeznek... – Annál jobb! – A herceg összeveri két vaskesztyűs tenyerét. – Add meg a jelet az általános támadásra! Kürt rikolt, a Vihargárda nekilendül.
Alex con Arvioni a szemhatárt kémleli. – Jönnek már – szól oda Airun Al Maremnek. – Úgy, ahogy megjósolta. – Azért él köztük, hogy ismerje az itteni viszonyokat. Különben is mágus... – Akkor hát támadunk... – Felemeli érckezét – mély hangon döndülnek a
dobok, két hatalmas, páncélozott holt-eleven hátast vezetnek eléjük. A vezérek nyeregbe szállnak, s a csatarendben várakozó lovagok élére léptetnek.
Ranil rendjének fegyveresei rontanak elsőként a harc sűrűjébe. A vértes gyalogság utat nyit nekik – szétválik az embertenger, ahogyan az igazi vált szét egykoron Mogorva Chei délnek tartó népe előtt... A ragyogó páncélzatú, vágatató ezredek fergetegként csapnak Gro-Ugon orkjaira. A Vérivók, messzi földről idegyűlt fenevadak szűkölve hátrálnak: nem erősségük a szemtől szembeni küzdelem. Egyre beljebb és beljebb nyomul tömegükbe az érchegyű ék; a levegőben vérgőz kavarog, fátylát csakhamar feketére festi a por. A rögtönzött pajzsfalak percekig állnak csak, a futókra kard-, buzogány-, csákánycsapás zuhog; döglődő lovak vergődnek, nyerítésük nyomja el az alájuk szorult fajzatok hördüléseit. A diadal súly kérdése csupán, az pedig egy pillanatra sem kétséges, melyik oldalon akad több jóféle acél. A Vérivók menekülnek. Ám hátukban, a biztonságosnak vélt lejtőn is arat a halál: Toron Vihargárdája támad onnét, katonái kíméletlenül vágnak orkot, embert,, állatot, nem kegyelmeznek az útjukba kerülő rowoni zsoldosoknak sem. Lord Ranga visszafogja lovát. A Vihargárda közeleg: hátasaik patája alatt megrendül a föld. Félelmes lendülettel zúdul egymásnak a két sereg. A kavarodás nem ismer sebesültet, rémültet, lemaradót: rőt örvénybe vész a világ, a hadi jelvények úgy fenyegetik az eget, mint az ítéletnap hírnökei. A síkra fekete lobogók árnya borul. Lord Ranga vágtat, hol itt, hol ott bukkan fel a maga vérszín zászlajával. Amerre jár, felvetik fejüket a város, az Unió harcosai: karjukba visszatér az erő, szemükben ismét elszánás szikrázik, de csakhamar kihuny – iszonyodva várjak a pillanatot, mikor a három Hadúr találkozik. Tudják mindannyian: a magányos zászlótartó nem hagyhatja el élve a csatamezőt... Karnelian falanxa időközben eléri a toroniak jobbszárnyát. Módszeresen pusztít el minden útjába kerülőt, lassan, de feltartóztathatatlanul halad előre a domb felé, ahol Rowon hercegének sátrai emelkednek. Ha eléri s felégeti őket, győz – vagy bősz elégtétellel hal meg. Katonáival vállt váltnak vetve, sisak nélkül küzd maga
is: jobbjában kard, baljában tengerzöld lobogó… Keleten a porfelhő egyre hízik, nő. Méhéből lovasok tucatjai, százai, ezrei rúgtatnak elő. Az élen Rosanna, a Hatodik Vörös Hadúr – szeme lángol, magasra emelt kardja élén égi tűz. Nyomában Timul cwa Anrem megmaradt rongyosai, Tiadlan helytartójának könnyű fegyverzetű harcosai, s persze az ilanori bárd, Tier Nan Gorduin. Nincs erő, mely feltartóztathatná az érkezők rohamát. A toroni és rowoni oldalvédet váratlanul éri a csapás – felmorzsolódnak anélkül, hogy jelet adhatnának, futárt meneszthetnének a Dawalon kapuit döngető fősereghez. A külső város lángol. A füstöt délnek űzi a szél, aztán mást gondol, szétteríti Sagrahas síkján – megmentve ezzel a kétfelől szorongatott Lord Ranga életét és becsületét. Keleten mind több tévelygő századot egyesít, ragad magával a tiadlani áradat – Rosanna de Lamar hamarost százezernek parancsol anélkül, hogy sejtené. Dawalon sáncai felé robog, lecsap, fordul s lecsap megint a roppant emberkígyó. A falakon a törtek helyén régi-új zászlók emelkednek: ezüsttel áttört mezőben tündöklő napkorong. Prédáját hátrahagyva, fegyvereit eldobálva fut az ork – egy fertályóra múltán hírmondó sem marad belőlük a kihegyezett karók, egymáshoz kötözött vén fatörzsek hegylakók vigyázta erdejében...
Nyugaton, ahol az éjszín lobogók lengnek, sötét erőktől fűtve tombol, pusztít a Vihargárda. Ranil lovagjai az árkok, földhányások felé húzódnak vissza – értetlenül, szóra képtelenül bámulják a swanuli magaslat irányából feléjük hömpölygő fekete áradatot. Alex con Arvioni állni látszik száguldó hátasa nyergében. Súlyos kardját lóbálja, kacag. Dartont szolgálja, Darton pedig ugyancsak szíveli az effajta csínyt: nem csupán a halál, a tréfák istene ő, ki nem állhatja égi – vagy pokolbéli – társait, akik a pusztítást, a rettenetet, s főként önmagukat komolyan veszik... Alyr Arkhonnak tett ígéretükhöz híven harcba szállnak hát Darton fekete lovagjai és fehér orkjai – az Északi Szövetség oldalán. Airun Ál Marem a Vihargárdának ront. Lovasokat, lovakat szel ketté
megszentelt pallosával; tombol, sebeket oszt, azután, hogy a toroniak irtózva hátrálni kezdenek, megzabolázza csupa csont hátasát. Borral kínálja a sebesült városbéli lovagokat. A haldoklók füléhez hajolva a túlvilági lét gyönyöreit ecseteli vigasztalón – s nevetve távozik az értetlen pillantások kereszttüzében. Megtette a magáét.
A csata egy fertályóra alatt eldőlt, ám a visszavonuló orkok és toroniak üldözésével csupán késő délután hagytak fel. A két Fekete Hadúr egy század Vihargárdista élén kitört a gyűrűből – az elit alakulat zöme azonban odaveszett. Két évszázad alatt öt ízben dúlt csata Sagrahas kopár mezején – ám, miként a bölcsek állították, ez volt mind közül a leghevesebb. Az ellenséges áldozatok összeszámlálása, tűzre, gödörbe vonszolása egy álló hétig tartott Dawalonban pedig annak rendje s módja szerint feljegyeztetett, hogy a vérzivatarban hetvenezer ork és csaknem húszezer birodalmi lovag veszett oda.
6. városkapuk megnyíltak. A külső fal mentén néhány épületsor és szín mindegyre lángolt – jóval később, napszállta után fojtották csak el a tüzet a rejtekhelyükről előmerészkedett vajákosok. A győzelmet követő óra a gomolygó füst, a diadalmámor – és a zűrzavar órája volt. Gorduin jól ismerte a lelkiállapotot, melyben a polgár tehetségéhez, pénztárcájához mérten lóra, kocsira, hintóra kap, kaputól kapuig rohan, s legázolja mindazokat, akik szerencsétlenségükre elébe kerülnek. A maga nyergébe emelte át Salinát, akit az ütközet alatt egy teljes tiadlani század védelmezett – a Dorcha, jó politikus lévén, tüstént felismerte Calyd Karnelianban a jövő abasziszi királycsinálóját, s igyekezett a kedvére tenni. – Jól vagy? A lány hátrasimította fényes, sötét haját: két fonatot készített, s szalaggal rögzítette a tarkóján, ahogy a városbeli íjászoktól látta. A bárd figyelmét nem kerülte el, milyen hevesen ver a szíve – Lord Ranga az imént közölte, hogy hamarosan befut a hercegkapitány.
– Semmi baj – súgta a fülébe a bárd. – Egyetlen karcolás sem érte. Salina továbbra sem szólt. Most a fehér mén sörényét vette munkába értő ujjakkal, azután egyszerre Gorduin szemébe nézett – és sírva fakadt. – Olyan... olyan boldog vagyok! A keletre nyíló ókapu felől vágtában közeledtek a rongyosok. Anrem vezette őket. A bárdot megpillantva megzabolázta lovát. Füttyentett. – Még tart a játszma, dalnok uram! Az imént értesültünk róla, hogy az áruló a városban van!
A Fellegvár. Idáig nem ért el a füst, s eltompultak az ispotályok felé cipelt sebesültek panaszos kiáltásai is. A kőfalak réseiben békésebb idők hírmondói, fehér galambok tanyáztak, északi szél csattogtatta az Unió s a város jókora zászlait. Gorduin és Anrem Rosannával, a gárdakapitánnyal, a lovagrend őrségének maroknyi tisztjével szinte egyidőben ért a kapuhoz. Valahonnét egy éltes, feketébe öltözött elöljáró is előkerült – tekintete ide-oda rebbent, magát látta mindenütt a fényes karvasak, széles pengék tükrében. – Ranil szerelmére, urak... – Wolkum Naizerd – sziszegte a koldus. – A mágus. A dorani diplomata. Hol találjuk? – A vendégeket rendszerint... odabent szállásoljuk el. – Az elöljáró nagyot nyelt: nem tudta mire vélni a porlepte idegen dühét. – Ha óhajtják, egy emberem nyomban... Rosanna minden teketória nélkül félrelökte, és futásnak eredt. – Maradj a kapitány mellett! – súgta Gorduin Salinának, és rohant ő is. – Meglép – zihálta Graum. – Akármi legyek, ha meg nem lép! Az öregtoronyhoz vezető folyosó lejáratánál alabárdosok toppantak eléjük, a rongyosok fenyegető pillantásai azonban meghátrálásra késztették őket. A torony lábánál már csak fehércselédek, az első, hajnali roham főrangú sebesültjei, városi tisztviselők és kulcsárok lézengtek. Példás igyekezettel tisztultak a közeledők útjából; azok, akik hírül vették a kapkodás okát, a felső szintek ablakai felé tekintgettek. – Lezárni a kijáratokat! – kiáltotta a tisztek egyike. Valamennyit! – De nagyságos uram...
– Pusztulj! Gorduin megtorpant. A homlokát ráncolta. Odafent... Azután elszabadult a pokol. Az öregtorony felső szintjének ólomüveg ablakai sorra kirobbantak. A szanaszét szaladókra szilánkeső hullt – utóbb fadarabok – asztalok, székek maradványai – záporoztak a magasból. Baljóslatú ragyogás áradt szét a tető alatt. – Mágia! – rikoltotta Graum. – Mágia! Valaki harcba szállt a gazemberrel! A bárd sejtette, ki lehet az a valaki, ám mielőtt szóhoz jutott, a tornyot minden eddiginél hevesebb robbanás reszkettette meg. Az évszázados kövek egyike-másika kifordult sarkaiból s aláhullt a fal mentén: halált hozó zuhatag. – El innét! – bömbölte a vértes tiszt. – El innét, emberek! Gorduin hunyorgott. Szekérderéknyi nyílás tátongott most a torony oldalán: homályából, mint valami rossz álom, egy alak bukkant elő. Valaha ember lehetett – apró feje vékony, inas nyakon ült, lábait térdben behajlította, ahogy a mélységbe bámult. Feketén csillantak szemei s fekete volt – netán feketére égett – a bőre is; éleset rikoltott, s széttárta roppant szárnyait.... Rosanna megragadta a bárd vállát. Tekintetűk összevillant. Tudták mindketten. – Lőj! Gorduin máris felfelé lendítette a kharei nyílpuskát, Ranil azonban nem fogadta kegyeibe: elvakította az épület hajlata mögül kibukkanó nap. Figyelmének pillanatnyi lankadását kihasználva a nagy, groteszk lény szárnyra kapott: három erőteljes csapással a tetők fölé lendült, a szél fülükig sodorta rekedtes kacaját. A vértes tiszt tombolt. – Félezer arany! Félezer arany az íjásznak, aki elkapja azt a bestiát! A fellegvár falairól néhány vessző röppent a magasba. Egyik sem jelentett komoly veszélyt a távolodó lény számára. – Wolkum Naízerd! – kiáltotta Rosanna a Vörös Hadúr messze csengő, hatalommal telített hangján. – Megállj! A csúf pára épp megszabadult emberi öltözékének utolsó foszlányaitól, mikor elérte a csapás. Összerándult a levegőben – Gorduin ugyanebben a pillanatban rátalált a célra, és összeszorított fogakkal útjára bocsátott négy nyílvesszőt. – Talált! – lelkendezett Graum. – Menten lezuhan! Akkor aztán...
A lény magatehetetlenül, forogva hullt alá. Rikoltásai újabb üvegtáblákat repesztettek meg, a paloták falára sötét, dögletes bűzt árasztó vércseppek hulltak. Mindhiába: a bárd szeme láttára mozdultak, tárultak ki ismét a hatalmas szárnyak – a várbéli íjászok következő sorozata úgy perdült le róluk, mintha a csontok közt hártyavékony abbitacél feszült volna. – Lőj! – toporzékolt Graum. – Öld meg! Gorduin némán rázta a fejét. Még mindig túl nagy erők védelmezik... Leengedte a nyílpuskát, és szembenézett a madáremberrel. Mit műveltél odafent, pokolravaló? Tüstént megkapta a választ. A megrokkant torony belsejéből sárgán izzó fénylövedékek sorozata zúdult Wolkumra. A groteszk lény lángokba öltözött, tótágast állt a levegőben – azután nyoma veszett egy vakító villanásban. – Vége! – A vértes tiszt szemét leárnyékolva fürkészte az eget. – Ennek befellegzett! – Megúszta – mondta halkan, ám annál határozottabban Gorduin. – Kaput nyitott és átbukott rajta; hogy hová, egyelőre csak az. istenek tudják – de a dorani nagytanács is megtudja hamarosan... A nagytanácsról eszébe jutott valami – távolabb húzódott a toronytól, feltekintett a magasba. – Alyr! Hé, Alyr! Nem esett bajod? Odafent, az omladék szabálytalan alakú négyszögében megjelent a nekromanta. Kimerültnek, de sértetlennek látszott. Végigtekintett a bámészkodókon, odaintett Rosannának, azután egyenest a bárd szemébe nézett – és vérbeli szerencsejátékosokat is megszégyenítő nagyvonalúsággal tárta szét karjait.
– Vagyis sikerült Délre jutnod... – mondta néhány perccel utóbb Gorduin. A Fellegvár kapuja felé tartottak valamennyien: csak most kezdték érezni, mennyire kimerültek. – Előkerítetted Alexet és Airunt, azután ide siettél, hogy lecsapj a Szemre... Hol hibáztál? – Nem hibáztam – mormolta a félelf. – Az első pillanattól tudtam, hogy hatalma felülmúlja az enyémet: akár hiszed, akár nem, a Dorant alapító ösmágusok egyikének távoli
leszármazottja. Reméltem, eléggé meggyengíthetem ahhoz, hogy fegyverrel végezhessetek vele. – Félrenézett. – Tévedtem. – Nem számít – mondta a bárd. – Előkerítem és végzek vele. Hallod, Alyr? Ha tíz évembe telik, azt sem bánom. A nyomában leszek. Temérdek időt szánok rá... Maga elé bámult. – Azt hittem, végzett veled odafent. A nekromanta, ha elérzékenyült is, remekül titkolta. – Élek – szögezte le. – Dolgom van még idefent. – Rosannához fordult. – Nagyszerű munkát végeztél az elmúlt hetekben. Elkövettél azonban egy hibát, melyet nyomban orvosolnunk kell. Graum! – emelte fel hangját. – Maradj mellettünk, és állj készenlétben!. – Ahogy kívánod, mester – dünnyögte a goblin. Végtelen könnyebbséget szerzett neki, hogy végre kimondhatja. – Mester? – hüledezett az északi szépség. – Mi a... A következő fordulóban, a kaputól alig tíz lépésnyire egy tetembe botlottak. Az éltes elöljáró volt az. Hajítótőr végzett vele. – Ettől tartottam – sziszegte Alyr. – A fal mellé! Fedezzétek magatokat! Izgatott kiáltozás. Fegyvercsörgés. Futó léptek dobbanása. – A kapunál! Fegyver van nála! – Hátrább! – parancsolta valaki. – Még megöli a lányt...! Gorduin szívét marokra kapta a rémület. Megöli a lányt... Szünet. Azután felcsendült egy ismerős hang: – Alyr Arkhon! Doran vérebe, itt vagy? A gárdakapitány. Mintha mosolygó maszkot erőltettek volna a nekromanta ábrázatára. A bárd csak ámult: Graum tőrt csúsztatott mestere előrenyújtott bal kezébe. – Alyr... A félelf rá se hederített. A sarokig osont, ott lapult meg ismét. – Itt vagyok, Sigur – mondta higgadtan. – Hallgatlak.
Gorduin fejében fény gyűlt – fájdalmas megvilágosodás volt. Sigur báró. Toron kémszolgálatának vezetője. Rosanna szívszerelme. A renegát tiszt, aki kezdettől fogva a bolondját járatta
velük. Aki hidegvérrel komédiázott, megnyerte bizalmukat, s velük maradt, hogy minden mozdulatukról beszámolhasson urainak. Shulur öble. A thekszeli szentély. A Szem. Ki tudná megmondani, hány emberélet szárad a lelkén? Anrem két társáé és Onzuné bizonyosan. Már ezért is halált érdemelne. De most... S én rábíztam Salinát! Ajkába harapott, felhúzta a nyílpuskát. Három lövés. Egyegy vessző három Sigur-félének is elegendő. Mégsem léphet ki a fedezékből. Nem kockáztathat. Ha a lánynak baja esik, a világ sem elég tágas, hogy elrejtőzzék benne Karnelian dühe elől... – Tier! Tier Nan Gorduin! A hercegkapitány. Hát megérkezett végre ő is... – Itt vagyok, Calyd. – Hála az isteneknek! – Az abasziszi hangja őszinte megkönnyebbülésről árulkodott. – Van egy kis gondunk. A toroni görény. Nála a feleségem. – Tudom. – Lovat és szabad elvonulást akar. Azt ígéri, a városon kívül elengedi. – Szünet. – Meg tudod állítani? Gorduin megborzongott. Kránra! Mi vagyok én, varázsló? – Nem ígérhetem... – Ne is ígérd, ilanori! – acsargott Sigur. – Maradj, ahol vagy! Alyr Arkhonnal van beszélnivalóm! – Ne menj, mester! – sziszegte a goblin. – Megöl! – Azt hiszem, igaza van – bólintott a bárd. – Rengeteg megpróbáltatáson esett át az utóbbi hetekben. Nyilván halálosan kimerült, és bosszúra szomjazik. – Tier! – kiáltott át a túloldalról Karnelian. – Azt akarom, hogy tudd: nem a te hibád! Hallottam egyet s mást. Nem a te hibád! Igazán köszönöm – gondolta Gorduin. Vajon csak azért mondja, hogy ne remegjen a kezem? – Várlak, Alyr Arkhon! – toporzékolt Sigur. – Téged és a lovat! – Tier! Salina. – Igen, kedves... – Öld meg! Kerül amibe kerül – öld meg az átkozottat! – Várjatok! Rosanna mély lélegzetet vett, s kilépett a fal mögül.
Gorduin ugrott volna, hogy visszafogja, azután mást gondolt, és átszaladt a túloldalra. Tíz-tizenkét lépéssel messzebb került így a kaputól és Salinától, de legalább nem kellett az azonnali felfedeztetéstől tartania. Ha a szerencse ismét mellé szegődik, leterítheti Sigurt, amint az nyeregbe száll. Ha nem... E második eshetőséggel nem szívesen számolt. – Rosanna! – sziszegte Alyr. – Vissza! – Kéred vagy parancsolod? – érdeklődött a lány. Szemében könnyek csillogtak. Egyre közeledett a boltozat árnyékában lapuló, Salinát fogva tartó "gárdakapitányhoz". Az orgonasípokon túl tömegével várakoztak az ugrásra kész falanxharcosok. – Állj meg, Rosanna! – csattant fel Sigur. – Téged nem hívtalak! Gorduin a párkányra támasztotta a nyílpuskát, gondosan célzott. S ott volt az álom: a szép és a szörnyeteg, a megközelíthetetlen ellenség az eleven pajzs mögött. Nem férhet hozzá. Nem árthat neki. Veszítenek. Rosanna félúton járt a toroni rejtekhelye felé. Széttárta karjait, jelezvén: nincs nála fegyver. – Gangwel... – Sigur! – sziszegte a férfi. – Egyszer s mindenkorra Sigur! – Szeretlek, Sigur. A bárd mélyről feltörő sóhaját talán még az ókapu reszketeg őrei is hallották. A toroni eltűnődött. Elemezte a helyzetet – és mert úgy érezte, elsőszámú célpontja, Alyr kicsúszik a markából, gyors döntést hozott. – Én is szeretlek, kicsim. Gyere hát! Gyere ide! – Ne! – fohászkodott az Arel-pap. – Ne engedd, istennőm...! Rosanna megszaporázta lépteit. Sírt – a könnyek végigperegtek kormos arcán, elnyelték őket az évszázados kövek repedései. – Annyira féltelek... Sigur mozgásba lendült. Néhány pillanatra feltűnt Gorduin s a tetőkön megbúvó abasziszi mesterlövészek látómezejében, azután visszahúzódott megint. Salina nyakát most bal karja hajlatában tartotta, jobbjával Rosanna felé nyúlt. – Gyere csak, kedvesem... A Hatodik Vörös Hadúr tőre megvillant. A keskeny penge az áll alá csapódott, és a toroni agyáig hatolt. Salina oldalt ugrott – sikerült kitérnie a lehanyatló test
útjából. A külső oldalról ketten, öten, tizen rohantak féléje. Egy magas, sötét hajú férfi állta útját, és a karjába zárta. Karnelian. A többi már jött magától.
7. orduin, Alyr, Graum és a rongyosok lassan, lépésről lépésre merészkedtek a leterített ellenfél közelébe. Anrem átölelte Rosanna vállát. A lány remegett. A nekromantára sandított – hangja meglepő határozottsággal csendült: – Hibáinkat csak mi magunk orvosolhatjuk, ó Alyr. A legapróbbaktól a legnagyobbakig. – Kihúzta magát. – Hol maradnak az őrök? Nyomban húzzák fel a rácsot, takarítsák el ezt a dögöt, aztán kerítsék elő a lovamat: amint leszáll az est, indulunk! Valaki köpönyeget terített Sigur testére. Sorra szállingóztak elő a rejtőzködők: lehettek vagy hatvanan. – Vége! – emelkedett ismét a helyzet magaslatára a vértes tiszt. – Őrizzétek meg a nyugalmatokat, emberek, elmúlt a veszély... Gorduin Alyréhoz igazította lépteit. Graum ott loholt a nyomukban. Mindhárman tűnődve néztek a távolodó lány, a kóborlók teljhatalmú hadura után. – Alábecsültük – mormolta a félelf. – Már csak abban reménykedhetünk, gyorsan felejt. -Minden nő gyorsan felejt – emlékeztette a goblin. Tier Nan Gorduin elmosolyodott. – Adjunk hálát az égnek! – fordult társaihoz. – Az utódoknak így maguknak kell eldönteniük, mit tartsanak rólunk...
EPILÓGUS
ESZTENDŐK ARATÁSA
Éjfél. Ropogva mozdul Doardon jege A Lorn medrét mennydörgés rázza Sárkányok, kígyók fészkükből kelnek. Száll visszazengve ég-föld a nyárba Tépi a sziklát a sárga villám Felhő fut, árva, Tharr dühevágja Dörög, dörög Észak megannyi tornyán…
sagrahasi ütközet – ezt egyetlen valamirevaló történetíró sem mulasztja el megjegyezni – nyitánya volt csupán a Hetedkor utolsó, sorrendben tizennegyedik Északi Háborújának, melyben félszáz állam szülöttei küzdöttek s véreztek a Hatalom lobogói alatt. A Szem lecsukódott ugyan, az általa okozott károkat azonban jó ideig nem hogy helyrehozni, felmérni sem sikerült. Eligor, a Vörös Hadurak leghatalmasabbika, a Szövetség legfőbb támasza változatlanul abban a messzi világban raboskodott, ahová ellenfelei taszították, a tiadlani Dorchának pedig rá kellett döbbennie: az előítéletek bármely toroni vezérnél komolyabb ellenfelek. A Fekete Hadurak nem késlekedtek javukra fordítani a bizalmatlanság és széthúzás támasztotta zűrzavart: fegyverbe szólították a birodalom s a csatlós országok minden népét. Felvonultak s harcba szálltak Gro-Ugon ork törzsei. A Kard Testvérisége tizenkétezer lovagjával, az abasziszi nagykirály teljes haderejével szolgálta a császárt s boszorkánymestereit. A megüresedett trónokra új árnyak vetültek; megtette a magáét Rowon véres kezű hercege, Alidax boszorkányúrnőjének örököse, az ediomadi főhierarcha, no meg Shruk Dakul, aki ökörfejes hadijelvénye alá gyűjtötte a keleti barbár hordákat – Duaronig vezető útjuk állomásait felprédált városok lángjai jelezték. A Szövetség azonban szívósnak bizonyult, szívósabbnak Északfölde leghatalmasabb fenyőinél, melyek közül nem egyet hasogattak szét az ork fejszék. Doran mágusai lassanként úrrá lettek a helyzeten, s a háború harmadik esztendejében ellentámadást indítottak. Letettek arról, hogy a csapatokat egyetlen Hadúr pálcája alá rendeljék – Eligor távollétébea ez kivihetetlennek látszott – : a hadmozdulatokat közösen irányította a Dwyll Unió elöljárója, a tiadlani Dorcha, Erigow uralkodóhercege, Tarin királyának főgenerálisa, a Titkos, Szekta nagymestere – s persze Rosanna de Lamar, a Hatodik. Északfölde-szerte szólt a riadó. Táborba szállt a Hármak összes kardforgatója, páncélt öltöttek, pallost ragadtak az Unió híres naplovagjai; jöttek a Kóborlók, jöttek a tiadlani kardművészek s a Doardon-hegység komor szerzetesei; Ott volt Calyd Karnelian, Abaszisz hercegkapitánya, aki mindent elsöprő rohamával, pompás falanxharcosaival győzelemmé
változtatta a vereséget Sagrahas mezején; Airun Al Marem és Alex con Arvioni a dartonita lovagok élén; jöttek az agg Torrof Oggi nagyszakállú gyalogosai – mondják, még a sziklák is megrepedeztek, amerre e háromszázezres tömeg útja vezetett. Ütközet ütközetet, ostrom ostromot követett, mígnem a Pyarron szerinti 3695. esztendő hatodik havában, a nagy esők idején Vinalinál szembekerült egymással a két fősereg. A küzdelem – váltakozó sikerrel – két nap és két éjszaka óta folyt már, mikor Toron császárának csapatai nyögni kezdték Arel istennő kezét. A Nyugati Hadtest parancsnokát elf nyílvessző ölte meg, Rowon hercegét fekete lobogójával együtt ragadta el a megáradt Lorn, kíséretének tagjai közül is számosan odavesztek. A Hadúr végzetét látva a birodalom ezredei elbizonytalanodtak, visszavonulásba kezdtek a lángban álló hídon át – ám a túlpartot, s a négynapi járóföldre horgonyzó hajókat kevesen érték el. A rákövetkező évben, Kyel harmadik havának derekán halálát lelte Shruk Dakul, a keleti barbárok kánja. Hordái szétszéledtek a harcosok zöme szálláshelyére tért meg a Nagy Víz (mások szerint a világ) széléig nyújtózó pusztaságba, de százak vonultak délnek is, hogy a testet öltött sivatagi isten, Amhe-Ramun szolgálatába álljanak – hogy milyen sors jutott osztályrészükül, a szél s a homok tudja csak. Gro-Ugon orkjainak öt törzse – a Vérivók, az Írtóztatók, az Irgalmatlanok, a Holdimádók s a Kacagok – öt hosszú éven át pusztított, rabolt az Unió s a Szövetséghez tartozó más államok földjén. A vén Birak Gál Gashad vezette Látók mértékletesebbnek bizonyultak: rendre elkerülték a sűrűn lakott vidékeket, az ellenük küldött seregeket; fajtársaikat messze megelőzve, a 3695. esztendő hűvös őszén indultak, vissza hazájukba. Példátlan, ám kétségbevonhatatlan tény, hogy Gro-Ugon gyepűin került sor minden idők leghevesebb ork-ork összecsapására – a Látók bevárták s szétverték a zsákmánnyal megrakodva menekülő Vérivókat, s sokat levágtak a Kard Testvériségének okvetetlenkedő lovagjai közül is. Grengor Franigan, Karnelian hercegkapitány generálisa, aki hét évvel később, a Szövetség követeként járt Gashad szálláshelyén, a trófeák közt számos fekete páncélt, kicsorbult pallost látott. Az ő beszámolójából tudtjuk, hogy midőn Birak Gal Gashad a P.sz. 3702. esztendőben elfoglalta Reagot, s fiai egyikét ültette Gro-Ugon trónjára, magához rendelte s ott is tartotta a Vérivók pártoskodó főnökét – csontokból álló egyedi gyűjteményében. Az emberi lények háborúja hosszabb-rövidebb szünetekkel egészen 3696-
ig dúlt. Ekkor indította Rosanna de Lamar gyakorta megénekelt Háromhónapos Hadjáratát, melynek végére a császári seregek és segédcsapataik kiszorultak Tiadlanból. Beszélik, a Dorcha a reá ruházott hatalommal élve kegyelemben részesített bizonyos Timul cwa Anremet, akit a Hatodik Vörös Hadúr kíséretében csak koldusként ismertek. Beszélik továbbá, hogy az új király koronázásának ünnepén részt vett Lord és Lady Karnelian, a dorani nagytanács tagja, Alyr Arkhon, ez utóbbi titoknoka, Graum Hegdrok, mi több, a hírneves kalandozó-bárd, Tier Nan Gorduin is. Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk – az azonban megint csak történelmi tény, hogy épp ezekben a napokban vonult át Tiadlanon Szépmező százezres lovasserege, hogy hetek múltán legázolja, részekre szakítsa a déli határon gyülekező toroni csapatokat. E támadás a Hetedkor tizennegyedik nagy háborújának záróakkordja volt, utolsó mozzanatát minden valamirevaló krónika megemlíti: Khar Nan Duriff thán, a sokáig rejtőző hetedik Vörös Hadúr Arel hava (s a 3696. esztendő) utolsó napján parancsolt megálljt övéinek a Quiron-tenger partján.
Vége
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE Többé-kevésbé mindez megtörtént. Azok számára, akik tisztában vannak Ynev kialakulásának rejtelmeivel, ez csupán látszólagos ellentmondás – a többiektől elnézést kérek. Azzal sem takarózhatom, hogy a könyv szereplői egytől-egyig kitalált személyek – merthogy némelyikük nagyon is valóságos. Mikor cselekedeteiket maguk irányították, az események egy része a regényben foglaltaktól eltérő módon alakult, ám noha a hangjegyek az én változatomban különböznek olykor, a dal – ahogy mondani szokás – ugyanaz maradt. Wayne Chapman Concord, New Hampshire 1988
